J. R. Ward. Megbosszult szerető

J. R. Ward Megbosszult szerető

Fordította Lukács Lászlóné

J. R. Ward

Megbosszult szerető Fekete Tőr Testvériség 7.

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2010

A fordítás alapjául szolgáló mű: J. R. Ward: Lover Avenged

A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: Éjsötét szerető Síron túli szerető Megsebzett szerető Életre keltett szerető Megváltott szerető Beavatás Kapzsiság Copyright © Jessica Bird, 2009 All rights reserved

Hungarian translation © Lukács Lászlóné, 2009 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010 ISBN 978 963 254 161 7

Ajánlás NEKED AJÁNLOM EZT A KÖNYVET: A jó és a rossz még sohasem voltak olyan relatív fogalmak, mint amikor a hozzád hasonlókra alkalmazták. De egyetértek vele. Számomra te mindig is hős voltál.

Köszönetnyilvánítás Végtelen hálával a Fekete Tőr Testvériség sorozat olvasóinak, és hangos üdvözlet az üzenőfalam fórumozóinak! Nagyon köszönöm nektek: Steven Axelrod, Kara Cesare, Claire Zion, Kara Welsh és Leslie Gelbman. Köszönöm nektek, Lu és Opal, valamint a moderátorainknak és az összes segítőmnek, aki az internetes oldalaimat figyeli, hálás vagyok mindazért a sok jóságért, amely szívetek legmélyéről jött! És mint mindig, hálával tartozom a végrehajtó bizottságom tagjainak: Sue Graftonnak, dr. Jessica Andersennek és Betsy Vaughannak. Nagy tisztelet a csodálatos Suzanne Brockmann-nek, valamint a mindig lenyűgöző Christine Feehannek (és családjának). D. L. B.-nek: túl magától értetődő, ha azt mondom, felnézek rád, de így van. Szeretlek. Puszi mami. N. T. M.-nek: akinek mindig igaza van, és ennek ellenére is sikerült megőriznie mindannyiunk szeretetét. LeElla Scottnak: akiben megvan ez, bébi, bizony ám! Kaylie-nek és a mamájának: mert annyira szeretem őket. Ez a könyv nem jöhetett volna létre: szerető férjem nélkül, aki a tanácsadóm és a gondviselőm és a jövőbelátóm; csodálatos édesanyám nélkül, aki oly sok szeretetet adott nekem, hogy soha nem tudom neki visszaadni; a családom nélkül (beleértve mind a vér szerinti, mind az örökbe fogadott tagjait); valamint a legkedvesebb barátaim nélkül. Ó, és mint mindig, üdvözlet a WriterDog jobbik felének.

Kifejezések és tulajdonnevek magyarázata

ágyas: Kiválasztott, akit kitanítottak a szerelem művészetére. alantas: Az Alantasok Társaságának tagja, lélek nélküli ember, akinek az a célja, hogy a vámpírokat megölje. Csak akkor hal meg, ha szíven szúrják. Ha nem, korlátlan ideig élhet. Nincs szüksége evésre vagy ivásra, és képtelen a szexre. Idővel a haja, a bőre és a szivárványhártyája elveszíti pigmenttartalmát, és kifakul. Haja szőke, arca fakószürke, szeme világos lesz. Babahintőpor-illata van. Beavatása után, amelyet az Omega végez el, mindig magánál tart egy kerámiaurnát, amelybe a szívét helyezik, miután eltávolították a testéből. Alantasok Társasága: Gyilkosok rendje, akiket az Omega hívott életre azzal a céllal, hogy a vámpírokat kiirtsák. álcázás: Egy adott fizikai környezet elrejtése, helyette egy illúzió megteremtése. ártatlan: Szűz. átváltozás: Egy vámpír életének kritikus időszaka, ekkor válik felnőtté. Vért kell innia az ellenkező nem egyik tagjából, hogy életben maradhasson. A folyamat után már nem tud kimenni a napfényre. Ez általában húszas éveinek közepén következik be. Van olyan vámpír – elsősorban a férfiak között –, aki nem éli túl az átváltozást. Az átváltozás előtt a vámpírok fizikailag gyengék, szexuálisan éretlenek és nem fogékonyak a testi vágyakra, valamint nem tudnak láthatatlanná válni. az Árnyék: Időtlen birodalom, ahol a halottak újra találkoznak szeretteikkel, és továbblépnek az örökkévalóságba. bajtárs: Férfiak egymás közt használt kifejezése, amely a kölcsönös tiszteletet és szeretetet mutatja. Szabad fordításban „drága barátom”.

bosszúállás: Halálos megtorlás, amit általában a szeretett nő férfitársa hajt végre. elátkozott hasonmás: A gonosz, elátkozott iker, aki másodikként született. életőr: Egy személy saját testőre, akinek engedélyt kapott arra, hogy öljön. Ebbe a tisztségbe csak a király nevezhet ki valakit. az elit: Az arisztokrácia társadalmának legfelsőbb köre, hasonló a György régensherceg uralkodása idején hatalmon lévő angol arisztokráciához. elkülönítés: Állapot, amelyet a király szab ki egy arisztokrata nőre, ha a nő családja ezt írásban kérelmezi. A nőt ezzel a védelmező kizárólagos gyámsága alá helyezi, aki általában a család legidősebb férfi tagja. A védelmezőnek törvényes joga meghatározni a nő életének minden pillanatát, valamint belátásától függően korlátozhatja a külvilággal fenntartott bármilyen kapcsolatát is. elnök: Hatalommal és befolyással rendelkező személy. az első család: A vámpírok királya és királynéja, valamint a gyermekeik, ha vannak. Fekete Tőr Testvériség: Magasan képzett vámpír harcosok szövetsége, akik a fajukat védik az Alantasok Társasága ellen. A fajon belüli fajnemesítésnek köszönhetően a testvérek rendkívüli fizikai és mentális képességekkel rendelkeznek, valamint képesek a gyors öngyógyításra. Többnyire nem vér szerinti testvérek. A testvériségbe csak az kerülhet be, akit az egyik tag javasol. Természetüknél fogva agresszívak, akik szeretnek titkolózni, és csak saját magukban bíznak. A civil lakosságtól elszigetelve élnek, és minimális a kapcsolatuk a többi társadalmi osztállyal, kivéve, ha táplálkozniuk kell. Legendás alakok, a vámpír társadalom tisztelettel övezett tagjai. Csak nagyon súlyos sérülés okozhatja a halálukat, mint például lövés vagy késszúrás a szívbe. fél: Női vámpír, aki egy férfihoz tartozik. A nők általában csak egy férfit fogadnak el párjukként, mivel a férfi vámpíroknál nagyon erős a territórium védelme. félelmetes: A kifejezés a férfi szexuális potenciájára utal. A szó szerinti fordítás valami olyasmi, hogy „méltó arra, hogy egy nőbe hatoljon.”

gyám: A keresztapa vagy keresztanya megfelelője. herceg: A vámpír arisztokrácia legfelső szintje, közvetlenül az első család és az Őrző kiválasztottjai után következik a ranglétrán. Ebbe a rétegbe születni kell, nem ruházható át. hűségesek: A szolgák osztálya a vámpír társadalomban. Régi, konzervatív szokás szerint szolgálják uraikat, amihez hagyományos ruházat és viselkedés társul. Képesek kimenni a napfényre, és viszonylag hamar öregszenek. Átlagéletkoruk körülbelül ötszáz év. kereszt: A dicsőséges halál szimbóluma az ősi nyelvben. kiválasztottak: Női vámpírok, akiket arra választottak ki, hogy az Őrzőt szolgálják. Az arisztokrácia tagjainak tekintik őket, bár inkább szellemileg, mint időbeli síkon vannak együtt. Kevés vagy semmilyen kapcsolatot nem tartanak fent férfiakkal, bár az Őrző kívánságára házasságot köthetnek a harcosokkal, hogy a faj fennmaradjon. Jövőbe látó képességgel rendelkeznek. A múltban a testvériség egyedülálló tagjainak táplálkozási igényeit elégítették ki, ezt a gyakorlatot azonban a testvérek eltörölték. a Kripta: A Fekete Tőr Testvériség szent sírja. Szertartási terület is egyben, valamint az alantasok urnáinak őrzőhelye. Az itt megtartott szertartások közé tartozik a beavatás, a temetés és a testvérek ellen folytatott fegyelmi eljárások. A testvériség tagjain, az Őrzőn és a beavatandó jelölteken kívül senki más nem léphet be ide. leelan: Becéző kifejezés, amely szabad fordításban annyit tesz: „legdrágább kincsem”. mama: Anya. Egyszerre lehet a fogalom megjelölésére és kedveskedő szóként is használni. manipulátor: A vámpírok faján belüli alfaj, akiket többek közt az jellemez, hogy képesek befolyásolni mások érzelmeit (azzal a céllal, hogy energiát cseréljenek). A történelem során hátrányosan megkülönböztették őket, és volt olyan korszak is, amikor a vámpírok vadásztak rájuk. Kihalófélben vannak. nalla (nő), nallum (ffi): A szeretet kifejezésének szava. Jelentése „drága”. az Omega:

Gonosz, misztikus alak, akinek legfőbb célja a vámpír társadalom megsemmisítése, mert megharagudott az Őrzőre. Időtlen birodalomban létezik, hatalmas ereje van, ám életet nem tud teremteni. az Őrző: Misztikus lény, a király legfőbb tanácsadója, a vámpírarchívum őrzője, valamint az előjogok szétosztója. Időtlen birodalomban létezik, és rendkívüli erővel rendelkezik. Képes életet teremteni. Így hozta létre a vámpírok társadalmát is. parancsoló: Férfi vámpír, aki feleségül vett egy nőt. Megengedett, hogy egy férfi több nőt is feleségül válasszon. perzselő: Az egyén kritikus gyengeségére utal. A gyengeség lehet belső például szenvedélybetegség vagy külső , mondjuk, egy szerető. segéd: Kiválasztottak, akik közvetlenül az Őrzőt szolgálják, és különösen közel állnak hozzá. rítus: A becsület visszaállításának rituális módja, amelyet a sértő fél ajánl fel. A sértett, ha elfogadja, megválaszthatja a fegyvernemet, amellyel lesújt a sértőre, aki védekezés nélkül kénytelen elszenvedni a támadást. tahlly: A gyengéd szeretet kedveskedő kifejezése. Jelentése szabad fordításban „drága”, „kedves”. termékeny időszak: A női vámpírok termékeny időszaka, általában két napig tart, és erős szexuális vágy kíséri. Körülbelül öt évvel azután következik be először, hogy a nő átváltozott, azt követően pedig csak tízévente egyszer. Bizonyos mértékben minden férfira hatást gyakorol, ha egy termékeny időszakában lévő nő közelében van. Veszélyes időszak ez, mivel könnyen kitörhetnek harcok, vagy konfliktusok a versengő férfiak között, főleg, ha a nő nem férjezett. uram: Tiszteletteljes kifejezés, amellyel egy szexuálisan alárendelt megszólítja a domináns felet. vájó: Kínzóeszköz, amelyet arra használnak, hogy kivegyék vele egy ember szemét. vámpír: A Homo sapienstől elkülönült faj tagja. A vámpíroknak vért kell inniuk, hogy élni tudjanak, ám az ebből nyert erő nem sokáig tart. Az átváltozást követően, amely általában húszas éveik közepén

következik be, nem tudnak kimenni a napfényre, és rendszeresen kell vért inniuk valaki vénájából. Nem képesek egy harapással átváltoztatni az embereket vámpírrá, vagy azzal, hogy a vérüket isszák, ritka esetben azonban házasodhatnak velük. Képesek láthatatlanná válni, amikor akarnak. Ehhez azonban meg kell nyugodniuk, koncentrálniuk kell, és nem vihetnek magukkal nehéz tárgyat. Ki tudják törölni az emberek emlékeit, feltéve, hogy azok rövid távú emlékek. Egyesek tudnak olvasni mások gondolataiban. Az átlag életkoruk néhány ezer év, egyes esetekben még ennél is több. védelmező: Egy személy gondviselője. A védelmezőknek különböző fokozatai vannak, amelyek közül a legnagyobb befolyása annak van, aki egy elkülönített nő gondviselője. vérrabszolga: Férfi vagy női vámpír, akit egy másik vámpír uralma alatt tart, hogy táplálkozási igényét kielégítse. A vérrabszolga-tartás egyre ritkább, bár a törvény még nem tiltja. verseny: Két férfi konfliktusa, akik azért harcolnak, hogy egyikük a nő párja lehessen. visszatérő: Az a személy, aki élve visszatért az Árnyékból. Nagy tisztelettel veszik körül, és becsülik szenvedéseiért.

Minden király vak. A jobbak ezt felismerik, és nemcsak a szemük által engedik vezetni magukat.

1. fejezet – A királynak pusztulnia kell. Négy szó. Egyenként nem jelentenek semmi különöset, egymás mellé téve azonban, visszataszító tettek társulnak hozzájuk: gyilkosság, árulás, hitszegés. Halál. A bejelentést követő néhány súlyos pillanatban, miután Rehvenge meghallotta ezt, nem szólt egy szót sem, csak hagyta, hogy a négyes ott lebegjen a dolgozószoba fülledt levegőjében, mint egy sötét, gonosz iránytű négy égtája, amit nagyon jól ismert. – Mondasz rá valamit? – kérdezte Montrag, Rehm fia. – Nem. Montrag pislogott egyet, és a nyaksálát kezdte babrálni. Mint az elit legtöbb tagja, ő is biztos lábbal állt az arisztokrácia ritkuló sorai közt, ami azt jelentette, hogy minden szempontból nagyon értékes volt. Házikabátjában és elegáns, hajszálcsíkos nadrágjában, valamint… istenem, az tényleg kamásli volt ott rajta?… úgy festett, mintha egy divatlap címoldaláról lépett volna le. Száz évvel ezelőtt. Leereszkedő modorával és számtalan ragyogó ötletével olyan volt a politikai életben, mint Kissinger az elnök nélkül: csupa elemzés, semmi tekintély. Ami megmagyarázta ezt a találkozót is. – Ne állj meg ennyinél! – mondta Rehv. – Ha már leugrottál az épület tetejéről, a becsapódás sem lesz sokkal kellemesebb. Montrag felvonta a szemöldökét. – Nem tudom ezt olyan komolytalanul felfogni, mint te. – Ki beszél? A dolgozószoba ajtaján felhangzó kopogásra Montrag elfordította a fejét. A profilja egy ír szetterre hasonlított: mintha nem állt volna egyébből, csak egy hatalmas orrból. – Gyere be! A hűséges, aki a felszólításra belépett, egy ezüst teáskészletet egyensúlyozott a kezében lévő tálcán. Az elefántcsont tálca olyan nagy volt, mint egy tornác, a szobalány azonban sikeresen átvitte a szobán. De csak amíg fel nem emelte a fejét, és meg nem pillantotta Rehvet. Mert akkor úgy megdermedt, mint egy jégcsap. – Itt fogyasztjuk el a teát. – Montrag egy alacsony asztalra mutatott a két selyemkanapé között, amelyen ültek. – Itt! A hűséges nem mozdult, csak bámulta mereven Rehv arcát. – Mi a fene bajod van? – kérdezte a gazdája ingerülten, amikor a teáscsészék elkezdtek remegni, és a tálcáról csilingelő hang hallatszott. – Hozd már ide azt a teát! A hűséges meghajtotta a fejét, motyogott valamit, aztán lassan megindult előre. Úgy tette egyik lábát a másik elé, mintha egy összetekeredett kígyóhoz közelítene. Olyan távol állt meg Rehvtől,

amennyire csak tudott, és miután letette a tálcát, annyira remegett a keze, hogy alig tudta a csészéket a kis tányérkákra helyezni. Amikor a kanna felé nyúlt, egyértelmű volt, hogy ki fogja önteni a forró italt. – Hagyd, majd én! – mondta Rehv, és a teáért nyúlt. A hűséges elugrott tőle, ám a keze közben lecsúszott a kanna füléről, és az edény a föld felé kezdett zuhanni. Rehv puszta kézzel kapta el a forró ezüstkannát. – Mit művelsz? – kiáltotta Montrag, és felugrott a kanapéról. A hűséges nyakát behúzva félrehajolt, és közben a kezét az arca elé kapta. – Nagyon sajnálom, uram! Tényleg, őszintén saj… – Fogd már be a szád, és hozz egy kis jeget… – Nem az ő hibája. – Rehv nyugodt mozdulattal fogást váltott a kanna fülén, és kitöltött egy adag teát. – Nekem pedig semmi bajom. Mindketten úgy néztek rá, mintha azt várnák, mikor ugrik fel, és kezdi jajgatva rázni a kezét. Ő azonban csak letette az ezüst teáskannát, és Montrag halványkék szemébe nézett. – Egy vagy két cukrot kérsz? – Ne… ne hozzak… valamit az égésre? Rehv elmosolyodott, és a házigazdára villantotta szemfogát. – Tökéletesen jól vagyok. Úgy tűnt, Montragnak zokon esik, hogy nem tehet semmit a vendégéért, ezért a szolgán vezette le a csalódottságát. – Te kétbalkezes csődtömeg! Hagyj minket magunkra! Rehv a hűségesre nézett. A nő érzelmeit egy háromdimenziós rácsszerkezetben látta maga előtt, amelynek alkotóelemei a félelem, a szégyen és a pánik volt. Az egymással összekeveredő érzések olyan sűrűn hálózták be a teste körüli területet, mint ahogy az izmok és a bőre ráépült a csontjaira. Nyugodj meg! – szuggerálta neki. – És tudd, hogy helyrehozom! A nő szemében meglepetés villant, a feszültség egy csapásra elillant belőle, és amikor megfordult, már sokkal nyugodtabbnak tűnt. Miután kiment a szobából, Montrag megköszörülte a torkát, és leült. – Úgy látom, nem fog beválni. Szörnyen ügyetlen. – Először inkább csak egy cukrot teszek bele. – Rehv egy kockacukrot dobott a teába. – Aztán majd meglátjuk, kérsz-e még. Odanyújtotta neki a csészét, de nem túl közel, ezért Montragnak fel kellett állnia a kanapéról, és előrehajolnia, hogy elérje. – Köszönöm. Miközben Rehv még a kezében tartotta a csészealjat, egy új gondolatot ültetett vendéglátója fejébe. – A nők mindig zavarba jönnek a közelemben. Nem az ő hibája volt. Amikor befejezte, olyan hirtelen engedte el a kistányért, hogy Montrag alig tudta úgy megtartani, hogy ne ejtse el. – Hoppá! Ki ne öntsd! – Rehv visszaült a kanapéra. – Nagy kár lenne foltot ejteni ezen a gyönyörű szőnyegen, nem igaz? Perzsa, ugye? – Ööö… igen. – Montrag ismét helyet foglalt, majd a homlokát ráncolta, mint aki nem érti, miért érez hirtelen másképpen a szolga iránt. – Vagyis, igen, az. Az apám vette sok évvel ezelőtt. Nagyon jó ízlése volt. Ehhez terveztük az egész a szobát, mivel olyan hatalmas. A falak színét is úgy választottuk ki, hogy kiemeljék a barackszín különböző árnyalatait.

Montrag körülnézett a dolgozószobában, és miközben ivott egy korty kávét, a kisujját kitartotta oldalra a levegőbe, mint egy zászlót, majd magában elmosolyodott. – Milyen a tea? – Tökéletes. De te nem iszol? – Nem szoktam teázni. – Rehv megvárta, hogy a férfi a szájához emelje a csészét. – Szóval, arról beszéltél, hogy Wrath-nak meg kell halnia? Montrag a teát vérvörös házikabátjára és apuci barackszínű perzsaszőnyegére köpte. Miközben ügyetlenül törölgette a foltokat, Rehv odanyújtott neki egy zsebkendőt. – Tessék, használd ezt! Montrag elvette tőle a damasztanyagot, esetlenül felitatta a teát a mellkasáról, majd hasonlóan eredménytelenül megtörölte a szőnyeget is. Nyilvánvaló volt, hogy inkább ahhoz volt szokva, hogy piszkot csináljon, nem pedig ahhoz, hogy feltakarítsa. – Szóval, miről volt is szó? – dörmögte Rehv. Montrag letette a zsebkendőt a tálcára, felállt, és otthagyta a teáját, miközben járkálni kezdett. Megállt egy nagy festmény előtt, amely egy hegyi tájat ábrázolt, és úgy tűnt, a felülről megvilágított, imádkozó gyarmati katonát csodálja a képen. Még mindig afelé fordulva állt, amikor megszólalt. – Azt tudod, hogy hány vértestvérünk veszett oda az alantasok támadásaiban? – És én még azt hittem, hogy a ragyogó személyiségem miatt választottatok a tanács elnökének! Montrag hátrapillantott a válla fölött, az állát klasszikus arisztokrata módon szegte fel. – Elvesztettem az apámat, az anyámat és az összes unokatestvéremet. Mindegyiküket én temettem el. Úgy gondolod, hogy vicces volt? – Elnézésedet kérem! – Rehv jobb tenyerét a szívére tette, meghajtotta a fejét, habár egyáltalán nem hatotta meg a dolog. Őt aztán nem fogják befolyásolni azzal, hogy felemlegetik az áldozatokat. Különösen úgy nem, hogy a fickó érzelmei közt csak a kapzsiság szerepelt, a bánat egyáltalán nem. Montrag hátat fordított a festménynek, és úgy állt meg előtte, hogy a feje kitakarta a hegyet, amelyen a katona felfelé mászott… és ettől úgy látszott, mintha a vörös egyenruhás, kis alak a fülén akart volna felkapaszkodni. – Az elit példátlan veszteségeket szenvedett el a támadások során. Nemcsak emberéletben, hanem a vagyont illetően is. A házakat kifosztották, a régiségeket, a műtárgyakat elvitték, a bankszámlákat lenullázták. És mit tett erre Wrath? Semmit! Nem válaszolt a többször feltett kérdésünkre, hogy az alantasok hogy találhatták meg a családok házait… hogy a testvériség miért nem vetett véget a rajtaütéseknek… hogy hová került az a sok vagyontárgy. Nem állt elő egy tervvel, amely gondoskodott róla, hogy ami történt, soha többé ne fordulhasson elő újra. Nincs semmi biztosíték arra, hogyha az arisztokrácia néhány megmaradt tagja biztonságban lesz, ha visszatér Caldwellbe. – Montragot elkapta a hév, a hangja megemelkedett, és visszaverődött a gazdagon díszített falakról és mennyezetről. – A faj kihalóban van, ezért igazi vezetőre van szükségünk. A törvény szerint azonban, amíg Wrath szíve ver, ő a király. Ér-e egyetlen személy élete annyit, mint több fajtársáé? Csak nézz mélyen a szívedbe! Ó, Rehv nagyon is belenézett abba a gonosz, fekete izomkötegbe, ami a szíve volt. – És akkor mi a megoldás? – Átvesszük az irányítást, és azt tesszük, ami a helyes. Wrath az uralkodása alatt sok mindent átalakított… Csak gondolj arra, mit tett a kiválasztottakkal! Szabadon átjöhetnek erre az oldalra – hallatlan! Eltörölte a rabszolgaságot és a nők elkülönítését. Szentséges szűz, a következő lépés majd az lesz, hogy egy szoknyás nőszemélyt is bevesz a testvériségbe! Ha azonban mi irányítunk,

visszafordíthatjuk mindazt, amit megváltoztatott, és visszaállíthatjuk a régi rendet. Új offenzívát tervezhetünk az Alantasok Társasága ellen, és győzelmet arathatunk. – Folyton úgy beszélsz, hogy „mi”, nekem viszont valahogy az az érzésem, hogy nem igazán erre gondolsz. – Nos, természetesen szükség lesz egy olyan valakire, aki a többiek élére áll. – Montrag lesimította házikabátjának hajtókáját, aztán a testét és a fejét olyan pózba rendezte, mintha egy festményhez vagy bronzszoborhoz állna modellt. – Egy olyan kiválasztott férfi, aki méltó erre a szerepre. – És milyen formában kerülne megválasztásra ez az ideális vezető? – Demokrácia lesz. Amúgy is már régóta esedékes, hogy a demokrácia felváltsa a monarchia igazságtalan és tisztességtelen intézményét… Montrag tovább folytatta a szónoklatot, Rehv pedig hátradőlt, keresztbe tette a lábát a térdén, és az ujjait egymáshoz téve háztetőt formált belőlük. Ahogy ott ült házigazdája puha kanapéján, lelke két fele, a vámpír és a manipulátor harcban álltak egymással. Ennek a belső viaskodásnak az volt az egyetlen előnye, hogy elnyomta Montrag orrhangú „énmindent-tudok” szövegelését. Az ajánlat egyértelmű volt: megszabadulni a királytól, aztán átvenni a faj irányítását. Az ajánlat elképzelhetetlen volt: megölni egy értékes férfit, egy jó vezetőt, aki… valamilyen szinten barátnak számított. – …és majd eldöntjük, ki legyen a vezér közülünk. Akit a tanács is elfogad. Aki gondoskodik róla, hogy a problémáink meghallgatásra találjanak. – Montrag visszatért a kanapéhoz, amelyen korábban ült. Helyet foglalt, és úgy helyezte magát kényelembe, mint aki még órákig képes lenne beszélni a jövőről. – A monarchia már nem működik, az egyetlen járható út a demokrácia… Rehv közbevágott. – A demokrácia azt jelenti, hogy mindenki kap szavazati jogot. Ha esetleg nem lennél tisztában a fogalommal. – Hiszen így is lenne. Mindannyian, akik a tanácsban vagyunk, bekerülnénk a választási bizottságba. Mindenki számítana. – Csak tájékoztatásul közlöm, hogy az a kifejezés, hogy mindenki, kicsit szélesebb réteget foglal magában, mint a „hozzánk hasonló mindenki”. Montrag tekintete azt sugallta ó-ugyan-már-ne-viccelj-velem. – Te talán megbíznál a faj alsóbb rétegeiben? – Ez nem az én hatásköröm. – De még lehetne. – A szájához emelte a teáscsészét, és a pereme fölött éles szemmel Rehvre nézett. – Nagyon is lehetne. Te vagy az elnökünk. Rehvenge a fickóra pillantott, és olyan tisztán látta a jövőt, mintha halogénlámpákkal lett volna kivilágítva: ha Wrath-t megölik, a királyi vérvonal véget ér, mivel még nem nemzett utódot. Az olyan társadalmakban, amelyek háborúban álltak – mint például a vámpírok –, a gyűlölt vezetés vákuumot teremt, vagyis a monarchiából a „demokráciába” való radikális átmenet nem tűnt annyira elképzelhetetlennek, mint amennyire egy másik, józanabb, biztonságosabb időszakban lett volna. Az elit tagjai, lehet, hogy elmenekültek Caldwellből, és New Englandben szétszóródva a biztonságos házaikban találtak menedéket, ám ennek az erejét vesztett, nyomorult csoportnak volt pénze és befolyása, amellett már régóta arra pályázott, hogy átvegye a hatalmat. Ezzel a konkrét tervvel a demokrácia leple alá rejthette valódi szándékát, hogy úgy tűnjön, mintha a kisemberek érdekét tartaná szem előtt. Rehv sötét természete tiltakozott, mint egy börtönbe zárt bűnöző, aki ki akar szabadulni. A gonosz

cselekedetek és hatalmi harcok életre keltették vérének azt a felét, amelyet az apjától örökölt, ezért egy része szerette volna még jobban elmélyíteni az űrt… aztán belezuhanni. Belevágott Montrag önelégült, üres szónoklatába. – Kímélj meg a propagandától! Inkább azt mondd meg, hogy mit javasolsz. A férfi kimért mozdulattal letette a teáscsészéjét, mert azt a benyomást akarta kelteni, mintha most szedné össze a gondolatait. Na persze! Rehv le merte volna fogadni, hogy pontosan tudja, mit akar mondani. Ez a fajta téma nem olyan volt, ami csak úgy kipattan az ember agyából, ráadásul nagyon valószínűnek tűnt, hogy rajta kívül mások is benne voltak. Egész biztosan. – Ahogy te is jól tudod, a tanács néhány nap múlva összeül Caldwellben, azzal a kifejezett céllal, hogy audienciát kapjunk a királytól. Wrath megérkezik oda, aztán… egy halálos esemény fog bekövetkezni. – A testvériséggel együtt szokott megjelenni, ők pedig nem kifejezetten az a fajta ellenfél, akivel könnyű elbánni. – A halálnak sok arca van. És sokféleképpen lehet megvalósítani. – És mi lenne ebben az én szerepem? – Pedig már tudta. Montrag halvány szeme olyan volt, mint a jég: fényes és hideg. – Tudom, mi vagy valójában, így azzal is pontosan tisztában vagyok, hogy mire vagy képes. Ez nem volt meglepő. Rehv az elmúlt huszonöt évben drogbáróként tevékenykedett, és ugyan nem verte nagydobra a foglalkozását az arisztokrácia körében, néhányan közülük rendszeresen látogatták a klubjait, és akadtak olyanok is, akik a vásárlói közé tartoztak. A testvériségen kívül senki más nem tudott róla, hogy manipulátor – amit, ha rajta múlott volna, még nekik sem árult volna el. Az elmúlt két évtizedben rendszeresen kifizette a zsarolóját, hogy a titka ne szivárogjon ki. – Ezért kértelek meg téged – közölte Montrag. – Te biztosan tudod, hogy kell az ilyesmit elintézni. – Ez igaz. – A tanács elnökeként rendkívüli hatalmad van. Még ha nem választanak is meg a faj elnökének, a tanács mindig itt lesz neked. És hadd nyugtassalak meg a Fekete Tőr Testvériséggel kapcsolatban. Tudom, hogy a húgod az egyik testvér fele. A testvéreket ez a dolog egyáltalán nem fogja érinteni. – Nem gondolod, hogy talán felbőszíti majd őket? Wrath nemcsak a királyuk, hanem a testvérük is. – Az elsődleges feladatuk a faj védelme. Amerre mi megyünk, nekik követniük kell minket. És azt te is tudod, hogy sokan gondolják úgy, hogy az utóbbi időben nem végeztek valami jó munkát. Nekem személy szerint is az a véleményem, hogy jobb vezetőre van szükségünk. – Aki te lennél. Természetesen. Hát persze. Ez olyan lenne, mintha egy lakberendező próbálna meg irányítani egy páncélos hadosztályt: egy ideig hangos csivitelés hallatszana, aztán az egyik katona kinyírná a kezdetben jónak tűnő, ám alkalmatlan vezetőt, aztán egy kicsit háborogna a test felett állva. Kiváló terv, tényleg. Szuper! De persze… ki mondta, hogy Montragot kell megválasztani utána? Balesetek történhetnek királyokkal, de arisztokratákkal is. – Azt kell mondjam – folytatta Montrag –, amit az apám is mindig mondott nekem: az időzítés nagyon fontos. Gyorsan kell cselekednünk. Számíthatok rád, barátom? Rehv felállt, és a férfi fölé tornyosult. Egy apró mozdulattal meghúzta a zakója kézelőjét, kiegyenesítette a ruháját, és a botjáért nyúlt. Nem érzett semmit a testében, még a ruhája súlyát sem magán, vagy azt, ahogy a testsúlya áttevődött a fenekéről a lábára, de a forró teáskannát se, amely megégette a tenyerét. A zsibbadtság a gyógyszer mellékhatása volt, amit azért szedett, hogy vegyes

társaságban féken tudja tartani lelkének sötét oldalát. Bezárta abba a börtönbe, amely megakadályozta antiszociális reakcióinak felszínre kerülését. Ám egyetlen elfelejtett dózis is elég volt ahhoz, hogy a valódi személyisége visszatérjen. Egy órával később, a gonosz életre fog kelni benne, és készen áll a játékra. – Mi hát a válaszod? – sürgette Montrag. Micsoda jó kérdés! Néha az életben a számtalan prózai döntés között – mint például, hogy mit együnk, hol aludjunk, milyen ruhát vegyünk fel – felbukkan egy igazán fontos válaszút. Ezekben a pillanatokban, amikor a jelentéktelenség köde felszáll, és a sors a szabad akarat választása elé állítja az embert, csak jobbra mehetünk, vagy balra – nem ragadhatunk le középen, hogy majd elbújva kivárjuk, mi lesz. Nem lehet alkudozni a lehetőségekkel, amelyek előtt állunk. Választani kell, és felvenni a kesztyűt. És közben tudni, hogy onnan már nincs visszaút. Persze a probléma abban gyökerezett, hogy Rehv még nem tudott jól eligazodni az erkölcsi kérdésekben, amellyel jobban beilleszkedhetett volna a vámpírok közé. A lecke, amit megtanult, még mindig eszében volt, igaz, csak egy bizonyos pontig. A gyógyszerek pedig csak félig-meddig segítettek. Montrag sápadt arca hirtelen a pasztell rózsaszín különböző árnyalataiba váltott, a férfi sötét haja lilásvörös lett, házikabátja pedig olyan piros, mint a ketchup. Ahogy a vörös tónusai mindent átfestettek, Rehv látómezeje kétdimenzióssá vált, mintha a világ egy hatalmas mozivászonná változott volna előtte. Talán ezért találta olyan könnyűnek manipulátor énje azt, hogy felhasználja az embereket. Amikor a sötét oldal átvette az irányítást, a világ olyanná vált, mint egy sakktábla, az emberek pedig a parasztok lettek egy mindentudó kézben. Mindenki. Ellenségek… és barátok egyaránt. – Mindenről gondoskodni fogok – jelentette ki. – Ahogy már mondtad, tudom, mit kell tennem. – Add a szavad! – Montrag előrenyújtotta sima tenyerét. – Add a szavad, hogy ezt a dolgot titokban és diszkréten fogod elintézni! Rehv hagyta, hogy a férfi keze a levegőben lógjon, de elmosolyodott, és megint kivillantotta a szemfogát. – Bízhatsz bennem!

2. fejezet Miközben Wrath, Wrath fia Caldwell egyik belvárosi sikátorában futott, két sebből is vérzett. Az egyik egy vágás volt a bal vállán, amelyet egy fűrészfogú kés ejtett rajta, a másik pedig a jobb combjából kifordult húsdarab volt, amit egy szemetes​konténer rozsdás sarkának köszönhetően szerzett. Az előtte álló alantas, akit éppen kibelezni készült, mint egy halat, egyikért sem volt felelős. A roncsolást a gyilkos két kifakult hajú, babahintőpor szagú társa követte el. Akik aztán két magatehetetlen kupaccá amortizálódtak le. Három perccel azelőtt és háromszáz méterrel arrébb. Az igazi célpont ez a gazember volt itt Wrath lábánál. A gyilkos menekülni próbált, a király viszont gyorsabb volt – és nem csak azért, mert hosszabb volt a lába, ráadásul közben úgy szivárgott, mint egy rozsdás vécétartály. Egyszerűen csak nem volt kétséges, hogy a harmadik alantas is meg fog halni. Wrath így akarta, és kész. A gazember rossz úton járt aznap éjjel – de nem azért, mert éppen ezt a bizonyos sikátort választotta ma este. Valószínűleg ez volt a legjobb döntés, amit évtizedek óta hozott, mivel a diszkréció kulcsfontosságú volt a harcban. Se a testvéreknek, se az Alantasok Társaságának nem volt szüksége arra, hogy az emberi rendőrség akárcsak egy kicsit is beleavatkozzon a háborújukba. Nem, a gyilkosnak az a húzása nem volt kimondottan szerencsés, hogy körülbelül tizenöt perccel azelőtt megölt egy civil vámpírt. Mosolyogva. Wrath szeme láttára. A király a friss vámpír vérének szaga nyomán talált rá a trióra, miközben az alantasok megpróbálták elrabolni az egyik ellenségüket. Egész biztosan tisztában voltak vele, hogy Wrath a testvériség tagja, mivel ez a nyomorult itt előtte csak azért ölte meg a civilt, hogy ne terelje el semmi a figyelmüket, és minden erejükkel a harcra tudjanak összpontosítani. A szomorú az volt a dologban, hogy Wrath érkezése megszabadította a civilt egy hosszú és fájdalmas haláltól a társaság egyik vallató központjában. Ennek ellenére borzalmas volt látni, hogy egy rémült, ártatlan vámpírnak elvágják a torkát, és úgy hajítják a jeges földre, mint egy kiürült uzsonnás dobozt. Amiért ez a nyomorult gazember meg fog fizetni. Szemet szemért, fogat fogért. A sikátor végén az alantas felkészült, ezért megfordult, harci állásba helyezkedett, és maga elé emelte a kését. Wrath nem lassított. Futás közben elővette a zsebéből az egyik hira surikent, és égy laza csuklómozdulattal eldobta. A végén a keze szépen mutatta a dobás ívét. Néha jó, ha az ellenség is tisztában van vele, hogy éppen mi száguld felé. Az alantas tökéletes összhangban volt a koreográfiával, áthelyezte a testsúlyát, és kiesett a harci alapállásból. Miközben Wrath odaért hozzá, elhajított még egy dobócsillagot, aztán még egyet, amitől a fickó arra kényszerült, hogy leguggoljon.

A Vak Király láthatatlanná vált, és közvetlenül mögötte bukkant elő. Felülről csapott le rá, szemfogával mélyen a nyaka hátuljába harapott. A gyilkos vérének csípősen édes íze a diadalt jelentette, ám a győzelmi kórus nem sokáig zengett, mivel Wrath megragadta a gazember felkarját. A bosszú sokszor csak egy mozdulat. Ebben az esetben kettő volt. Az alantas felordított, amikor mindkét karja kiugrott a helyéből, a kiáltás azonban nem hallatszott messzire, mert a testvér azonnal befogta a fickó száját a tenyerével. – Ez még csak a bemelegítés – sziszegte Wrath. – Fontos, hogy laza legyél, mielőtt megdolgozlak. Ezzel megfordította a testét, és lenézett rá. Fejre simuló napszemüvege mögött gyenge szeme élesebb volt, mint máskor, az adrenalin vadul száguldott az ereiben, és kiélesítette a látását. Ami jó volt. Látnia kellett, hogy mit öl meg, de persze nem azért, hogy ne vétse el a halálos csapást. Amikor az alantas levegőért kezdett kapkodni, az arca valószínűtlen árnyalatot vett fel – mintha a csontjait bőr helyett azzal az ócska szövetszerű anyaggal vonták volna be, amiből a lisztes zsákokat készítik – a szeme kidülledt, a testének szaga pedig olyan bántóan csípős lett, mint az izzadságé egy forró, nyári napon. Wrath kioldotta az acélláncot, amely motorosdzsekijének vállára vetve lógott, és a hónalja alól elővette. A súlyos fegyvert a jobb kezében tartva ökölbe szorította a kezét, és az ízületeit még széjjelebb húzta, hogy még erősebb legyen a körvonaluk. – Mondd, hogy csííííz! Azzal egy nagyot ütött a gyilkos szemébe. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Az ökle olyan volt, mint egy faltörő kos, a fickó szemürege pedig úgy adta meg magát, mint egy harmonikaajtó. Minden reccsenésnél fekete vér spriccelt ki Wrath arcára, dzsekijére meg napszemüvegére. A király még a bőrkabáton keresztül is érezte a vért, és még többet akart. Telhetetlen volt ezen a téren. Komor mosollyal leengedte a láncot a kezéből, aztán egy nagyot csapott a piszkos aszfaltra, amitől az acél fémesen felnevetett, mintha ő is legalább annyira élvezné a dolgot, mint a tulajdonosa. A király lábánál heverő alantas nem halt még meg. Habár kétségtelenül masszív agyi vérömleny keletkezett a feje elején és hátulján, még mindig életben volt, mivel egy alantast csak két módon lehetett megölni. Az egyik, ha egy fekete tőrrel – amit a testvérek a mellkasukra erősítve hordtak – szíven szúrták a gazembert. Ez azonban csak visszaküldte volna a nyomorultat a teremtőjéhez, az Omegához, és csak átmeneti győzelmet jelentett a vámpíroknak, ugyanis a gonosz újra fel tudta használni ezt az anyagot, hogy egy újabb embert változtasson át lelketlen gyilkológéppé. Nem halál volt ez, hanem haladék. A másik módszer azonban végleges megoldást nyújtott. Wrath elővette a mobilját, és tárcsázni kezdett. Amikor egy mély férfihang bostoni akcentussal beleszólt a kagylóba, azt mondta neki: – A Nyolcadik és a Trade utca sarka. Három alantas. Butch O’Neal, más néven a Pusztító, Wrath fiának Wrath-nak a leszármazottja, általában flegmán válaszolt. Olyan igazi nemtörődöm, laza stílusban. Szűkszavú megnyilvánulásai szabad teret nyújtottak a szavak értelmezésének. – Ó, a francba! Viccelsz velem? Wrath, muszáj abbahagynod ezt a titokban való harcolást! Te vagy a király. Már nem vagy testvér töb… Wrath összecsukta a telefont. Igen. A másik módszer, amivel örökre meg lehetett szabadulni a gazemberektől, körülbelül öt perc múlva meg fog érkezni hozzá. És járni fog a szája. Sajnos. Hátraült a sarkára, feltekerte a láncot a vállára, és felnézett az ég egy kis szegletére, amely a

háztetők között látszott. Miközben az adrenalin kezdett csökkenni a szervezetében, bármennyire is hunyorgott, alig-alig tudta csak megkülönböztetni az épületeket az égbolt sötét hátterétől. Már nem vagy testvér többé. Egy fenét nem! Nem érdekelte, hogy mit mond a törvény. A fajnak szüksége volt arra, hogy ne csak egy aktatologató bürokrata legyen. Nagyot káromkodott az ősi nyelven, aztán visszatért a feladatához, és átvizsgálta az alantas zsebeit, hogy valami iratot találjon nála, amely bizonyítja a személyazonosságát. A farzsebében talált egy vékony tárcát, benne egy jogosítvánnyal és két dollárral… – Azt hittétek, hogy… közétek tartozik… A gyilkos hangja egyszerre volt erőtlen és gonosz, ez a horrorfilmbe illő hangszín pedig újra feltüzelte Wrath haragját. Hirtelen kiélesedett a látása, és az ellenséget majdnem teljesen tisztán látta maga előtt. – Mit mondtál? A fickó elmosolyodott, láthatóan nem volt tudatában annak, hogy a fél arca olyan állagú, mint egy félig sült tojásrántotta. – Mindig is közétek… tartozott. – Mi a francról beszélsz? – Mit gondolsz… – az alantas megremegett, amikor levegőt akart venni –, hogy találtuk meg… azokat a házakat a nyáron… Egy autó érkezése véget vetett a szavaknak, Wrath pedig a hang irányába kapta a fejét. Hála istennek a fekete Escalade jött meg, amit várt, nem pedig egy ember, aki felnyitott telefonján épp a 911-et készült tárcsázni. Butch O’Neal kiszállt a volán mögül, miközben a szája folyamatosan járt. – Elment a józan eszed? Mit csináljunk már veled? Miattad… Miközben tovább harsogta a maga mondandóját, Wrath visszanézett az alantasra. – Hogy találtátok meg? A házakat? A gyilkos nevetni kezdett, és úgy hörgött, mint egy elmeháborodott. – Mert mindegyikben járt már! Hát úgy! A nyomorult ekkor elvesztette az eszméletét, és attól sem tért magához, hogy Wrath jól megrázta. Meg kétszer pofon vágta. Aztán csalódottan felállt. – Végezd el a dolgodat, zsaru! A másik kettő ott van egy tömbbel arrébb a szemeteskonténer mögött. Butch csak bámult rá. – Nem lenne szabad harcolnod. – Én vagyok a király. Azt csinálok, amit akarok, a pokolba is! Wrath el akart menni onnan, Butch azonban megragadta a karját. – Beth tudja, hogy idekint vagy? Hogy mit csinálsz? Elmondtad már neki? És csak tőlem kéred azt, hogy őrizzem meg a titkodat? – Ezzel törődj inkább! – mutatott Wrath a gyilkosra. – Ne pedig velem és a felemmel. Kirántotta a karját a szorításból, mire Butch dühösen odavetette neki: – Most meg hová mész? Wrath belemászott a zsaru képébe. – Gondoltam, elmegyek és idehozok egy halott civilt a kocsihoz. Vagy talán valami kifogásod van ellene?

Butch nem engedte megfélemlíteni magát. Ami újabb bizonyítéka volt annak, hogy közös vérvonalból származtak. – Ha elveszítünk téged, a királyunkat, az egész fajnak lőttek. – Miközben csak négy testvér van, aki harcolhat. Neked tetszik ez a felállás? Mert nekem nem. – De… – Tedd a saját dolgodat, Butch! És maradj ki az enyémből! Wrath háromszáz métert sétált vissza odáig, ahol az egész harc elkezdődött. Az összevert alantasok ott hevertek, ahol hagyta őket: a földön nyögtek, végtagjaik természetellenes szögben ki voltak csavarodva, fekete vérük szivárgott, és piszkos tócsát hagyott a testük alatt. Ez azonban már nem az ő gondja volt. Megkerülte őket, és amikor a konténer mögött megpillantotta a civil holttestét, alig kapott levegőt. Letérdelt mellé, és óvatosan kisimította a fiú haját felismerhetetlenségig összevert arcából. A vámpír láthatóan nem hagyta magát a küzdelem során, de sok ütést is elszenvedett, mielőtt szíven szúrták volna. Bátor kölyök volt. Wrath egyik karjával a tarkója alá nyúlt, a másikat pedig a térde alá csúsztatta, és lassan felállt. A halott súlya nehezebb volt, mint a tényleges kilói. Amikor Wrath ellépett a szemetes​konténer mellől, és elindult az Escalade felé, úgy érezte, mintha az egész fajt tartaná az ölében, és örült, hogy a gyenge szeme miatt napszemüveget kell viselnie. Mert mögötte könny csillogott a szemében. Elment Butch mellett, aki éppen a harcképtelen alantasok felé indult, hogy elvégezze rajtuk a feladatát. Miután a zsaru lépteinek hangja megszűnt, Wrath egy hosszú, mély belélegzést hallott, olyasmi sziszegő hangot, mint amikor egy léggömb lassan leereszt. Az ezt követő öklendezés már sokkal hangosabb volt. Miközben a szívás és az öklendezés megismétlődött, Wrath lefektette a civil holttestét az Escalade hátsó csomagterébe, majd átvizsgálta a zsebeit. Nem volt benne semmi… se tárca, se telefon, még egy összegyűrt rágópapír sem. – A francba! – Megfordult, és leült a kocsi hátsó lökhárítójára. A harc során az egyik alantas valószínűleg már minden iratot elvett tőle… ami azt jelentette, hogy azzal, hogy Butch most szívta magába a gyilkosokat, a civil minden irata is odalett. Amikor a zsaru dülöngélve a kocsi felé közeledett, úgy nézett ki, mint egy alkoholista egy átmulatott éjszaka után. Az illata sem volt már Acqua di Parma. Bűzlött az ellenség szagától, mintha a ruháit egy napig textilöblítőben áztatta volna, a hóna alá pedig egy hamis vanília autóillatosítót ragasztott volna, és mindezek után meghempergett volna egy nagy rakás döglött halban. Wrath felállt, és lecsukta a terepjáró hátulját. – Biztos vagy benne, hogy képes vagy vezetni? – kérdezte, amikor látta, hogy Butch lassan beül a volán mögé, miközben úgy néz ki, mint aki minden pillanatban hányni akar. – Persze. Semmi bajom. Wrath megrázta a fejét a rekedt hang hallatán, és körülnézett a sikátorban. Az épületekben egy ablak sem húzódott fel, és Vishous is hamarosan várható volt, hogy meggyógyítsa a zsarut, a harc és a takarítás között eltelt fél órában azonban sok minden történt. Minél előbb el kellett onnan tűnniük. Eredetileg azt tervezte, hogy a telefonjával lefényképezi a gyilkos személyi igazolványát, és aztán kinagyítja, hogy el tudja olvasni rajta a címet, majd elmegy a gazember urnájáért. Most azonban nem hagyhatta itt Butch-ot egyedül. A zsaru meglepődött, amikor a király beült mellé az első ülésre. – Mit…

– Elvisszük a holttestet a klinikára. V-vel ott találkozol, és majd gondoskodhat rólad. – Wrath… – Inkább útközben vitázzunk, oké, rokon? Butch sebességbe tette az Escalade-et, kitolatott a sikátorból, aztán az első keresztutcánál megfordult. Amikor a Trade utcára értek, balra kanyarodott, és a Hudson folyó felett átívelő híd felé vette az irányt. Vezetés közben olyan erősen szorította a kormányt, hogy az ízületei teljesen kifehéredtek – na nem azért, mintha annyira félt volna, hanem mert minden bizonnyal a hányingerét próbálta visszafojtani. – Nem vagyok képes tovább hazudni – dörmögte Butch, amikor átértek Caldwell másik végébe. Egy kisebbfajta öklendezést egy köhögés követett. – Dehogynem. A zsaru ránézett. – Szörnyen érzem magam tőle. Beth-nek joga van tudni róla. – Nem akarom, hogy aggódjon. – Ezt megértem, de… – Butch-nak egy pillanatra elakadt a lélegzete. – Egy pillanat. Lehúzódott a jeges útpadkára, kinyitotta az ajtót, majd úgy kezdett el hányni, mintha a vastagbele kiürítési parancsot adott volna a májának. Wrath a fejét a fejtámlára ejtette, és érezte, hogy fájdalom terjed szét a szeme mögött. Ami nem érte meglepetésként. Az utóbbi időben olyan gyakran támadt rá a migrén, mint az allergiásokra a tüsszögés. Butch visszanyúlt a kocsiba, a keze vakon tapogatózott a két ülés között, miközben a felsőteste még mindig kihajolva lógott az útra. – A vizet keresed? – kérdezte Wrath. – Ig… – Egy újabb öklendezés vágta ketté a választ. Wrath fogta az ásványvizes flakont, kinyitotta, és Butch kezébe adta. Amikor egy kis szünet állt be a hányásban, a zsaru bevett a szájába néhány kortyot, de nem nyelte le. Wrath elővette a telefonját. – Felhívom V-t. – Adj még egy percet! Ami a végén több mint tíz lett, a zsaru azonban visszatért végül a kocsiba, és megint elindultak. Néhány kilométeren keresztül egyikük sem szólt egy szót sem. Wrath-nak cikáztak a gondolatai a fejében, miközben a fejfájása egyre rosszabb lett. Már nem vagy testvér többé. Már nem vagy testvér többé. De igenis az volt. A fajnak szüksége volt rá. Megköszörülte a torkát. – Amikor V megjelenik a hullaháznál, majd azt mondjuk, hogy te találtad meg a civil testét, aztán elvégezted a dolgod az alantasokon. – Meg fogja kérdezni, hogy mit kerestél ott. – Majd azt mondom, hogy egy sarokkal arrébb voltam, mert Rehvenge-dzsel találkoztam a Zero Sumban, aztán megéreztem, hogy segítségre van szükséged. – Wrath odahajolt Butch-hoz, és megfogta a karját. – Senki nem fog rájönni, ne aggódj! – Nem jó ötlet. Nagyon nem jó ötlet. – Egy frászt nem!

Elhallgattak. A szembejövő autók fényszórójánál Wrath minden alkalommal megvonaglott, pedig le volt hunyva a szeme, és a napszemüvege is a helyén volt. Hogy ne világítsanak a szemébe, oldalra fordította a fejét, amitől úgy tűnt, mintha az oldalsó ablakon nézne kifelé. – V sejti, hogy valami nem stimmel – dörmögte Butch egy idő múlva. – Akkor csak nyugodtan törje rajta tovább a fejét. Nekem akkor is a harcmezőn a helyem. – És mi lesz, ha megsérülsz? Wrath a szeme elé emelte az alkarját, és remélte, hogy ezzel végre tényleg eltakarja azokat az istenverte fényszórókat. Ó, istenem, most már neki is hányingere volt! – Nem fogok. Ne aggódj!

3. fejezet – Kéred az italodat, apám? Amikor nem érkezett válasz, Ehlena, Alyne vérszerinti lánya, megállt az egyenruhája gombolása közben. – Apám? A folyosó vége felől egy Chopin-darab kellemes dallama, egy papucs csoszogása a csupasz fapadlón és egy folyamatos, halk mormolás hallatszott, amelyben a szavak úgy záporoztak egymás után, mint egy megkevert pakliban a kártyalapok. Ami jó jel volt. Mert ez azt jelentette, hogy az apja egyedül felkelt. Ehlena hátrafogta a haját, felcsavarta, majd egy fodros, fehér hajgumival összefogta, hogy egybetartsa. A műszak felénél majd úgyis újra meg kell igazítania a kontyát. Havers, a faj orvosa megkövetelte, hogy az ápolónők külseje és ruházata is legalább olyan makulátlan legyen, mint minden más a klinikán. A színvonal kritikus fontosságú, szokta mondogatni. A hálószobából kifelé menet, Ehlena a vállára akasztott egy fekete táskát, amelyet a Tescóban vett. Tizenkilenc dollárért. Micsoda rablás! Egy térdig érő szoknya és egy hosszú ujjú felső volt benne, amelybe majd néhány órával hajnal előtt fog átöltözni. A randevújára. Egy igazi randevúra. Az alagsorból a konyhába csupán egy lépcsőforduló vezetett fel, és amikor a lány felért, első útja a régimódi hűtőszekrényhez vezetett. A polcon tizennyolc darab kis üveges, áfonyás-málnás ital foglalt helyet. Három sorban hat-hat üveg. Kivett egyet elölről, majd hátulról dőre húzott egy másikat, hogy ne maradjon üres hely a sorban. A gyógyszerek a poros szakácskönyvek mögött rejtőztek. Kivett egy trifluoperazint és egy loxapint, majd egy fehér bögrébe helyezte őket. A rozsdamentes acélkanálnak, amellyel összenyomta a tablettákat, már egy kicsit el volt hajolva a nyele, ahogy az összes többinek is. Lassan két éve már, hogy így törte össze a gyógyszereket. Beletöltötte az áfonyás-málnás italt a bögrébe, jól elkeverte, hogy a folyadék biztosan elfedje az orvosság ízét, aztán a biztonság kedvéért még két jégkockát is tett bele. Minél hidegebb, annál jobb. – Apám, készen van az italod. – Letette a poharat a kisasztalra, a ragasztószalaggal körbekerített részre, amely azt jelölte, hol a helye. A szemközti fal mellett sorakozó hat konyhaszekrény szép rendben állt, de majdnem ugyanolyan üresek voltak, mint a hűtőszekrény. Ehlena az egyikből kivett egy doboz búzapelyhet, a másikból pedig egy tálat. Öntött egy adag gabonapelyhet a tálba, majd megfogta a tejesdobozt, és miután kitöltötte a kívánt mennyiséget, azonnal visszatette a hűtőbe két ugyanolyan társa mellé, címkével kifelé fordítva. Rápillantott az órájára, és az ősi nyelven szólalt meg: – Apám? Ideje mennem.

A nap már lement, ami azt jelentette, hogy a műszakja, amely sötétedés után tizenöt perccel kezdődött, hamarosan elérkezett. Kinézett a mosogató feletti ablakon, nem mintha ettől meg tudta volna állapítani, milyen sötét van odakint, ugyanis az ablaküveg egymást átfedő alufóliával volt letakarva, amelynek széleit széles ragasztószalaggal erősítették oda a kerethez. Ha ő és az apja nem lettek volna vámpírok, és képesek lettek volna elviselni a napfényt, ezek a sötétítő fóliák akkor is ott kellett volna, hogy legyenek a ház minden egyes ablakán. Ezzel tudták ugyanis kizárni a világot, távol tartani azt maguktól, elszigetelődni tőle, hogy ez a nyomorúságos, kis bérelt házikó védve legyen… az olyan fenyegetésektől, amelyeket csak az apja érzékelt. Amikor Ehlena befejezte a bajnokok reggelijét, elmosta a tálat, majd szárazra törölte egy papírtörlővel – mivel a szivacs és a mosogatókendő tiltott volt a házban – aztán visszatette a helyére a kanállal együtt, amit használt. – Apám? Nekitámaszkodott a konyhapultnak, és mialatt várt, próbálta nem észrevenni a megfakult tapétát és a kopott linóleumot. A ház alig volt nagyobb, mint egy kis fészer, ennél jobbat azonban nem engedhetett meg magának anyagilag. Az apja orvosi kezelése, a gyógyszerei és a házhoz jövő ápolónő miatt nem sok maradt a fizetéséből, a családi megtakarított pénzt, ezüstöt, régiségeket és ékszereket pedig már nagyon régen felélték. Épphogy meg tudtak élni valahogy. Mindezek ellenére, amikor az apja megjelent a pince lejáratában, Ehlena önkéntelenül is elmosolyodott. Az idős férfi szép ősz haja égnek állt, amitől úgy nézett ki, mint Beethoven. Túlságosan is éber, és kissé zavarodott tekintete is azonban legalább ennyire hozzájárult az őrült tudós külsőhöz. Mégis, hosszú idő óta most nézett ki a legjobban. Egyrészt jól vette fel kissé megkopott szaténköntösét és selyempizsamáját – mindennek az eleje volt elöl, az alsó passzolt a felső részhez, és a köntös öve meg volt kötve. Emellett a férfi tiszta volt, frissen borotválkozott, és finom arcszeszillatot árasztott. Micsoda ellentmondás! Az apja megkövetelte, hogy környezete makulátlanul tiszta és rendezett legyen, miközben a saját higiéniájára és az öltözködésére alig fordított figyelmet. Habár ebben is volt valami logika. Zavaros gondolatainak csapdájában túlságosan is elterelődött a figyelme ahhoz, hogy saját magával foglalkozzon. – Lányom! – mondta az ősi nyelven. – Hogy érzed magad ezen az estén? Ehlena ugyanezen a nyelven válaszolt, mert az apja ezt szerette jobban. – Jól, apám. És te? A férfi egy arisztokrata kecsességével hajolt meg. Vér szerint ugyan még mindig az volt, pozícióját tekintve azonban már régóta nem. – Megtisztel a kérdésed mint mindig. Ó, igen, a hűséges kikészítette az italomat. Milyen figyelmes tőle! Amikor az apja leült, a köntöse suhogott. Úgy fogta meg a kerámiabögrét, mintha igazi angol tea lenne benne. – Hová készülsz menni? – Dolgozni. Munkába indulok. Az apja a homlokát ráncolta, miközben ivott egy kortyot. – Tudod, ugye, hogy nem helyeslem ezt az otthonodon kívül folytatott tevékenységet. Egy olyan származású hölgynek, mint amilyen te vagy, nem lenne szabad ilyen foglalatosságot végeznie.

– Tudom, apám, de engem boldoggá tesz. A férfi arca meglágyult. – Nos, az más. Sajnos, én már nem értem meg a fiatal korosztályt. Az édesanyádnak csak a háztartásra, a szolgákra és a kertre volt gondja, mégis elég volt neki arra, hogy lekösse az energiáit. Ehlena lesütötte a szemét, és arra gondolt, hogy az anyja valószínűleg sírna, ha látná, milyen körülmények közé jutottak. – Tudom. – Tedd azt, amit szeretsz, én így is mindig szeretni foglak. Ehlena elmosolyodott a szavak hallatán, amit egész életében hallott tőle. És, ha már itt tartottak… – Apám? Az idős férfi leengedte a bögrét. – Igen? – Ma este egy kicsit később érek haza. – Valóban? Mily okból? – Elmegyek kávézni egy férfival… – Az ott micsoda? A hangjának hirtelen változására Ehlena felkapta a fejét, és körülnézett, hogy mit láthatott meg… Jaj, ne! – Semmi, apám, igazán semmiség. – Gyorsan odament a kanálhoz, amivel összetörte a gyógyszert, felkapta, és olyan sietve vitte a mosogatóhoz, mintha megégette volna a kezét, és minél előbb hideg víz alá akarná tartani. Az apja hanga megbicsaklott. – Mire… mire kellett az? Én… Ehlena gyorsan megtörölte a kanalat, és betette a fiókba. – Látod? Már nincs is ott. Látod? – Arra a helyre mutatott, ahol az evőeszköz volt az előbb. – A konyhapult üres. Nincs ott semmi. – De ott volt… Láttam. Fémtárgyakat nem szabad előhagyni… Nem biztonságos… Ki hagyta ott… Ki hagyta elöl a kanalat?… – A szolga. – A szolga! Már megint! El kell bocsátani. Megmondtam neki… hogy semmiféle fémtárgyat nem szabad kint hagyni semmiféle fémtárgyat nem szabad kint hagynifigyelnek​minketésmegbüntetikaztakinemengedelmeskediknekikközelebbvannakmintaztgondolnánk… Kezdetben, amikor az apjának először támadtak ilyen rohamai; amikor kezdett túlságosan izgatottá válni, Ehlena megérintette, mert azt gondolta, hogyha megsimogatja a hátát vagy megfogja a kezét, az majd megnyugtatja. Most már tudta, hogy ez nem segít. Minél kevesebb érzékelt információ jutott az agyába, annál hamarabb lecsendesedett benne a hisztéria. Az ápolónő tanácsára ilyenkor Ehlena csupán egyszer mutatott rá apjának a valóságra, aztán meg sem szólalt, és nem is mozdult. Nagyon nehéz volt némán, tehetetlenül végignézni, ahogy szenved, miközben tudta, hogy nem tud rajta segíteni. Különösen, hogy ő volt a roham kiváltó oka. Az apja ide-oda rázta a fejét, az izgatottságtól a haja úgy nézett már ki, mint egy igazi elmebetegnek, minden szála égnek állt. Bizonytalan kezében az ital ki-kilötyögött, és ráfröccsent erekkel behálózott kézfejére, a köntöse ujjára, valamint a hepehupás konyhapultra. Remegő ajka egyre gyorsabban hadarta a szavakat, a belső lemez még nagyobb sebességre kapcsolt, az őrület heve pedig felkúszott a fejébe, és kipirult tőle az arca.

Ehlena imádkozott, hogy ne legyen nagyon súlyos. A rohamok váltakozó intenzitásúak és hosszúságúak voltak, a gyógyszerek azonban mindkét tényezőt csökkentették. Néha azonban a betegség felülkerekedett minden kémiai beavatkozáson. Amikor az apja beszéde már olyan gyors lett, hogy nem lehetett érteni, és a bögrét is kiejtette a kezéből, Ehlena az Őrzőhöz imádkozott, hogy a roham minél hamarabb múljon el. Kényszerítette magát, hogy a lába ne mozduljon el a kopott linóleumról, behunyta a szemét, és a karját maga köré fonta. Ha nem hagyta volna kint a kanalat! Ha eszébe jutott volna, hogy… Amikor az apja széke hátratolódott, és hanyatt dőlt a földre, már tudta, hogy el fog késni a munkából. Megint. Az emberek tényleg olyanok, mint az állatok, gondolta Xhex, amikor végignézett a Zero Sum nyilvános részében tolongó fejeken és vállakon. Olyan volt, mintha egy gazdálkodó felállított volna egy etetővályút, a jószág pedig mind odacsődült volna, hogy egyen és igyon. Nem mintha a Homo sapiensnek ez a tenyészállat-tulajdonsága rossz dolog lett volna. Biztonsági szempontból könnyebb volt kezelni a nyájösztönszerű mentalitást, és bizonyos értelemben még hasznot is húztak belőlük, úgy, mint az emberek a tehenekből: a sok italfogyasztás könnyebbé tette a pénztárcájukat, a pénz pedig folyamatosan egy irányba áramlott: a klub kasszájába. Az ital jól jövedelmezett. A kábítószerek és a szex azonban még annál is jobban. Xhex lassan végigsétált a bár külső peremén, és szigorú tekintetével egy pillanat alatt lehűtötte a heteroszexuális férfiak és a homoszexuális nők érdeklődését. Istenem, egyszerűen nem tudta felfogni! Soha nem is értette. Olyan nő létére, aki testre simuló pólót és bőrnadrágot viselt, a haja pedig olyan rövid volt, mint egy katonának, legalább akkora figyelmet kapott, mint az alulöltözött prostituáltak fent a VIP-teremben. Na persze, a durva szex divatos volt mostanában, a fojtogatásos szexuális játékok, a fenekelés és a lekötözős, hármas felállás hívei olyanok voltak, mint a város csatornarendszerében mászkáló patkányok: mindenhol Ott voltak, és éjszaka bújtak elő. Viszont ez tette ki a klub nyereségének több mint egyharmad részét havonta. Hálás köszönet érte! Xhex azonban a hivatásosoktól eltérően sohasem fogadott el pénzt szexért cserébe. Ami azt illeti, nem is nagyon szexelt. Kivéve Butch O’Neallel, a zsaruval. Hát igen, a zsaruval és… Odaért a VIP-terem bejáratát jelző bársonyzsinórhoz, és benézett az exkluzív helyiségbe. A francba! Ő is itt volt. Már csak ez hiányzott ma este. Libidójának kedvenc csemegéje ott ült hátul a testvériség asztalánál, két társa a két oldalán, elzárva őt a három lánytól, akik szintén bezsúfolódtak az asztal mellé. Istenem, milyen hatalmas volt abban a kis boxban, márkás pólójában és motoros-katonai bőrdzsekijében. Amely alatt fegyverek rejtőztek. Pisztolyok és kések. Hogy megváltoztak a dolgok! Amikor a fiú először bukkant fel itt a klubban, akkora volt csak, mint egy bárszék, és annyi erő volt benne, hogy épp egy fogpiszkálót fel tudott emelni. Most azonban egész más volt a helyzet. Amikor Xhex bólintott a kidobónak, és fellépett a három lépcsőn a VIP-teremhez, John Matthew felnézett a söréből. A félhomály ellenére mélykék szeme szinte világított, amikor észrevette Xhexet, és úgy ragyogott, mint két zafír.

Istenem, már messziről látszott! A srác nem sokkal korábban esett át az átváltozásán. A király volt a védelmezője, és a testvériség házában lakott. Emellett néma volt. Krisztusom! És Xhex még azt gondolta, hogy Murdher nem volt jó ötlet? Az ember azt hinné, megtanulta a leckét azok után, ami több mint két évtizeddel korábban történt a testvériség egyik tagja és közte, de neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeem… A helyzet az volt, hogy akárhányszor a kölyökre nézett, folyton azt a képet látta maga előtt, ahogy a fiú meztelenül fekszik az ágyán, a farkát a kezében tartja, folyamatosan le-fel mozgatja rajta… aztán egy néma kiáltással az ő nevét kiáltja, és izmos hasára élvez. A tragédia az volt, hogy mindezt nem csak elképzelte róla. Ez a ritmikus, kézi pumpálás a valóságban is megtörtént. Gyakran. És, hogy Xhex honnan tudta? Onnan, hogy ostoba módon egyszer belenézett a srác fejébe, és olyan elevenen látta maga előtt a jelenetet, mintha élőben lenne a tanúja. Xhex teljesen rosszul lett saját magától, de azért belépett a VIP-terembe, és olyan távol tartotta magát Johntól, amennyire csak tudta. Helyzetjelentést kért az ottani őrtől, valamint a dolgozó lányoktól. Marie-Terese barna hajú nő volt, formás lábbal és drága külsővel. Ő hozta a profit nagy részét, és mint olyan, igazi profi volt. Kimondottan az a fajta nő, akit bárki a lányok főnökének akarna tudni. Soha nem csevegett feleslegesen, mindig időben megjelent a műszakja kezdetén, és soha nem vitte bele a munkába a magánéleti gondjait, bármennyire is hatással voltak rá. Nagyon rendes nő volt, aki egy visszataszító foglalkozást űzött, viszont – átkozottul jó okok miatt – játszva keresett vele pénzt. – Mi a helyzet? – kérdezte Xhex. – Szükséged van tőlem vagy a fiúktól valamire? Marie-Terese körbenézett a többi dolgozó lányon. A félhomályban magas arccsontja magához vonzotta a fényt, amitől nemcsak hogy szexuálisan vonzónak látszott, de egyenesen gyönyörűnek is. – Jelenleg minden rendben van. Ketten a hátsó mosdóban vannak. Úgy megy az üzlet, mint máskor, kivéve, hogy egy bizonyos lány nincs itt. Xhex összehúzta a szemöldökét. – Csak nem megint Chrissy? Marie-Terese bólintott, amitől szép, hosszú, sötét haja előrehullott. – Valamit csinálni kellene azzal az úriemberrel, aki hívogatja. – Már tettünk valamit, de nyilvánvalóan nem sokat számított neki. Ha viszont ő úriember, akkor én vagyok Estée-nyavalyás-Lauder. – Xhex ökölbe szorította a kezét. – Az a nyomorult gazember… – Főnök? Xhex odafordult. – Mi az? – Itt van egy zsaru, és veled akar beszélni. Xhex nem vette le a szemét a kidobóemberről. – Marie-Terese, mondd meg a lányoknak, hogy pihenjenek tíz percet! – Oké, értettem. A főprosti gyorsan mozgott, miközben úgy tűnt, mintha csak ráérősen sétálgatna tűsarkú cipőjében. Odament minden lányhoz, megkopogtatta a vállukat, aztán bekopogott a sötét terem jobb hátsó részében lévő, egyszemélyes mosdókba is. Amikor a teremből eltűntek a prostituáltak, Xhex azt kérdezte: – Ki az, és mit akar? – Egy gyilkossági nyomozó – felelte a kidobó, és átnyújtott egy névjegykártyát. – Azt mondta, a neve José de la Cruz. Xhex elvette tőle a névjegyet, és már pontosan tudta, miért van itt a rendőr. És, hogy Chrissy miért

nincs. – Vezesd be az irodámba! Két perc, és én is ott leszek. – Rendben. Xhex a szájához emelte a karóráját. – Trez? iAm? Zsaru van a házban. Mondjátok meg a bukmékereknek, hogy álljanak le, Rallynek pedig, hogy fejezze be a porciózást! Amikor megérkezett a fülébe a megerősítés az utasítás végrehajtásáról, még egyszer ellenőrizte, hogy a lányok valóban eltűntek-e a placcról, aztán visszament a klub nyilvános részébe. Amikor kilépett a VIP-teremből, magán érezte John Matthew tekintetét, és megpróbált nem gondolni rá, mit csinált két nappal azelőtt, amikor hazament… és, hogy valószínűleg mit fog ma is tenni, amikor az éjszaka végén egyedül marad a lakásában. A francba John Matthew-val! Mintha olyan nagyon hiányzott volna neki ez az egész! Miközben durván átvágott a parketten vonagló emberi tömegen, nem érdekelte, ha néhány táncolót oldalba döf a könyökével. Szinte még imádkozott is érte, hogy valamelyikük felháborodjon, mert akkor legalább kidobhatta volna a nyomorultat az utcára. A biztonsági személyzet főnökeként ő volt az, aki a rendőrséggel tartotta a kapcsolatot. Az irodája a félemeleten volt hátul, a lehető legmesszebb attól a résztől, ahol pénzért árulták a szexet, valamint Rehvenge magánirodájától, ahol a verések és a kábítószer-eladások zajlottak. Nem lett volna szerencsés a fakabátokat közelebb vinni az illegális üzelmekhez, mint amennyire muszáj volt. Sokszor jól jött, hogy Xhex ki tudta törölni az emberek emlékezetét, de megvolt ennek is a veszélye. Az iroda ajtaja nyitva állt. Benézett rajta, és hátulról szemügyre vette a nyomozót. Nem volt túl magas, de a testalkata erősnek tűnt, amit Xhex elismeréssel nyugtázott. Sportzakója, cipője és a mandzsettája alól kilátszó órája nem volt márkás holmi. Amikor a férfi megfordult, és barna szemét a biztonsági főnökre emelte, a tekintete rendkívüli figyelemről árulkodott. Lehet, hogy nem keresett sokat a rendőri munkával, de nem volt ostoba, az rögtön látszott. – Nyomozó! – szólította meg Xhex, és belépett az irodájába. Becsukta maga mögött az ajtót, elhaladt a férfi mellett, és az íróasztala mögé lépett, hogy leüljön. A helyiség szinte csupasz volt. Se egy kép a falon, se egy növény, de még egy telefon vagy egy számítógép sem állt az asztalon. Az üzlet legális oldalát csupán a három tűzbiztos iratszekrényben őrzött iratok képviselték, a papírkosár pedig valójában iratmegsemmisítő volt. Ami azt jelentette, hogy José de la Cruz nyomozó semmit nem tudott meg az alatt a százhúsz másodperc alatt, amit egyedül töltött az irodában. A zsaru elővette a jelvényét, és megmutatta Xhexnek. – Az egyik alkalmazottja miatt vagyok itt. Xhex előrehajolt, és úgy tett, mintha megnézné, igazából azonban nem volt rá szüksége, hogy ellenőrizze. Manipulátor oldala mindent megtudott, amit szeretett volna. A nyomozó érzései a gyanakvás, az aggodalom, a határozottság és a düh keverékét mutatták. Komolyan vette a munkáját, és most hivatalos ügyben volt itt. – Melyik alkalmazottamról van szó? – kérdezte Xhex. – Chrissy Andrewsról. Xhex hátradőlt a széken. – Mikor ölték meg? – Honnan tudja, hogy meghalt?

– Ne játszadozzon velem, nyomozó! Mi másért jönne ide valaki a gyilkosságiaktól, hogy felőle érdeklődjön? – Ne haragudjon, kihallgató üzemmódban vagyok. A férfi visszatette a jelvényét a mellényzsebébe, majd leült a nővel szemben egy kemény támlájú székre. – Az alatta lakó szomszédja arra ébredt, hogy egy vérfoltot lát a mennyezeten, ezért azonnal hívta a rendőrséget. A háztömbben senki sem állította, hogy ismerte Miss Andrewst, és rokonait sem találtunk. Amikor azonban átkutattuk a lakását, kezünkbe akadt egy adóbevallás, amelyen ez a klub szerepelt a munkahelyként. Valamint szükségünk van valakire, aki azonosítja a holttestet, és… Xhex felállt, és a „nyomorult gazember” szó visszhangzott a fejében. – Majd én azonosítom. Csak előbb hadd rendezzem el az embereimet itt, hogy elmehessek. De la Cruz pislogott egyet, mintha meglepné, hogy a nő ilyen gyors. – Izé… akarja, hogy elvigyem kocsival a hullaházba? – A Szent Ferencben van? – Igen. – Tudom az utat. Húsz perc múlva ott találkozunk. De la Cruz lassan felállt, a szemét azonban nem vette le a nőről, mintha a félelem jelét keresné rajta. – Akkor ezt meg is beszéltük. – Ne aggódjon, nyomozó, nem fogok elájulni egy halott látványától. A rendőr tetőtől talpig végigmérte. – Tudja… ettől valahogy nem tartottam.

4. fejezet Amikor Rehvenge beért Caldwellbe, azt kívánta, bárcsak egyenesen a Zero Sumba mehetne. De persze tudta, hogy nem lehet. Bajban volt. Miután elhagyta Montrag connecticuti biztonságos házát, lehúzódott az útról a Bentleyvel, és két adag dopamint adott be magának. A csodagyógyszer azonban ismét cserbenhagyta. Ha lett volna még több belőle a kocsiban, azt is beinjekciózta volna a karjába, de sajnos nem volt. Arra gondolt, milyen ironikus, hogy drogkereskedő létére arra kényszerül, hogy valaki mástól szerezze be a saját kábítószerét. Milyen kár, hogy a feketepiacon nincs nagyobb kereslet erre az idegrendszerre ható szerre! Jelenleg ugyanis az egyetlen beszerzési forrása a legális út volt, de azért ebben az ügyben majd még intézkedni fog. Ha elég ügyes ahhoz, hogy a két klubjában ecstasyt, kokaint, marihuánát, metamfetamint, oxycontint és heroint forgalmazzon, akkor egész biztos megtalálja a módját annak is, hogy szerezze be saját magának is a dopamint. – Ó, a francba, haladjunk már! Ez csak egy nyavalyás autópálya kijárat, láttál már ilyet az életben! Az országúton nagyon jó időt jött, de most, hogy beért a városba, a forgalom lelassította, és nem csak azért, mert olyan sűrű volt. A mélységérzékelés hiánya miatt nem tudta megbízhatóan megítélni az előtte haladó autó és a sajátja közti távolságot, ezért még óvatosabban kellett vezetnie, mint ahogy szeretett volna. Ráadásul ott volt még az az istenverte idióta is az ezeréves tragacsában, aki – ha kellett, ha nem –, rálépett a fékre. – Ne… ne… könyörgöm mindenre, ami szent, ne válts sávot! Alig látsz valamit a visszapillantó tükrödben, mivel… Rehv fékezett, mert Mr. Félénk komolyan azt gondolta, hogy a gyorsítósávban van a helye, és hogy az egyetlen mód, hogy odajusson, az a satufék. Rehv általában szeretett vezetni. Jobban szeretett így közlekedni, mint láthatatlanná válva, mivel begyógyszerezett állapotban csak ekkor érezte úgy, hogy igazán önmaga lehet: gyors, fürge és erős. Nemcsak azért vezetett egy Bentleyt, mert divatos volt és megengedhette magának, hanem amiatt a hatszáz lóerő miatt, amely a motorháztető alatt tombolt. A zsibbadtság és a botra támaszkodás miatt mindig úgy érezte, mintha béna, vén aggastyán lenne, ezért nagyon élvezte, hogy vezetés közben… normális lehetett. Persze az érzékelés hiányának is megvoltak a maga előnyei. Például, amikor néhány perc múlva a kormányba verte a fejét, csak a csillagokat látta. A fejfájás? Elmaradt. A vámpír faj ideiglenes klinikája tizenöt percre volt a híd után, amin éppen keresztülhajtott. A létesítmény nem volt igazán alkalmas arra, hogy a betegeit kiszolgálja, mivel leginkább ahhoz hasonlított, mintha egy biztonságos házat alakítottak volna át tábori kórházzá. Mégis, jelenleg ez a megoldás volt az egyetlen lehetőség a vámpírok orvosi kezelésére. Beállították játszani a tartalék játékost, miután a hátvéd eltörte a lábát.

A nyáron történt sorozatos támadásokat követően, Wrath együttműködött a faj orvosával, hogy egy új, állandó helyet találjanak a klinika számára, de mint mindenhez, ehhez is idő kellett. Mivel olyan sok helyen ütött rajta mostanában az Alantasok Társasága, nem tűnt jó ötletnek, hogy egy olyan ingatlant találjanak, amely a vámpírok tulajdonában volt, hiszen csak isten tudta, hány másik helyről is sikerült tudomást szerezniük a gyilkosoknak. A király azt tervezte, hogy vásárol egy új telket, amely kellően elszigetelt, valamint… Rehv Montragra gondolt. Tényleg odáig fajult a háború, hogy meg kellett ölniük Wrath-t? A költői kérdést az anyjától örökölt vámpír vér tette fel a fejében, érzelem azonban egyáltalán nem társult hozzá. A számítás uralta a gondolatait. A számítás minden erkölcsi kérdést felülírt. Az elhatározás, amire akkor jutott, amikor elhagyta Montrag házát, nem csökkent benne, sőt egyre inkább erősödött. – Köszönöm, istenem! – dörmögte, amikor a tragacs végre eltakarodott az útjából, és mint egy ajándék, feltűnt előtte a lehajtó jelzése. A fényvisszaverős zöld tábla mintha csak neki díszelgett volna ott az úttest felett felerősítve. Zöld…? Rehv körülnézett. A vörös szín kezdett kivonulni a látómezejéből, és a kétdimenziós ködben lassan megjelentek a világ színei. Megkönnyebbülten felsóhajtott. Nem akart veszélyes állapotban a klinikára menni. Mintha csak be lett volna programozva, hirtelen fázni kezdett, habár a Bentleyben több mint húsz fok volt. Odanyúlt a fűtés kapcsolójához, és a maximumra állította. A hidegérzet is egy megbízható, ugyanakkor kellemetlen jele volt annak, hogy a gyógyszer elkezdett hatni. Amióta az eszét tudta, titkolnia kellett a valódi személyiségét. A bűnfalóknak, amilyen ő is volt, két választási lehetőségük volt: vagy eljátszották, hogy olyanok, mint a többiek, vagy deportálták őket egy kolóniába északra, mint a társadalom veszélyes hulladékát. Az, hogy ő félig volt csak manipulátor, cseppet sem számított. Ha valakiben volt manipulátor vér, akkor már annak számított. Természetesen nem véletlenül. A bűnfalók ugyanis túlságosan szerették magukban a gonoszt ahhoz, hogy meg lehessen bízni bennük. Az istenért, hisz vegyük csak a mai éjszakát! Nézzük meg, mire is készült! Egyetlen beszélgetés, és máris készen állt a harcra – na nem azért, mert muszáj volt neki, hanem mert akarta. Vagyis inkább szüksége volt rá. A hatalmi harcok a lelke sötét oldalának éltető elemei voltak, tagadhatatlanok és létfontosságúak, mint az oxigén. A döntése mögötti okok pedig tipikusan a manipulátorokra voltak jellemzőek. Kizárólag a saját érdekeit szolgálták, senki másét, még a királyét sem, aki pedig bizonyos szempontból barátnak számított. Ez volt az oka annak, hogyha valakinek a tudomására jutott, hogy egy bűnfaló él a lakosság körében, kötelessége volt azt jelenteni, hogy az illetőt deportálhassák. Ha ezt nem tette meg, az büntetőeljárást vont maga után. A szociopaták tartózkodási helyének ellenőrzés alatt tartása, valamint az erkölcsös és törvénytisztelő lakosságtól való elszigetelése minden társadalom egészséges túlélő ösztönének tekinthető. Húsz perccel később Rehv lefékezett egy vaskapu előtt, amely kinézetét tekintve inkább volt funkcionális, mint dekoratív. A kapu nélkülözött mindennemű szépséget, semmi másból nem állt, mint egymáshoz hegesztett vasrudakból, amelyek tetején egy szögesdrót tekercs húzódott végig. Bal oldalon egy kaputelefont látott, ezért lehúzta az ablakot és megnyomta a hívás gombot, miközben a biztonsági kamera a hűtőrácsra, a szélvédőre és a vezető oldali ajtóra fókuszált. Rehv nem lepődött meg, amikor egy feszült női hang szólalt meg a hangszóróból. – Uram… nem tudtam, hogy van mára időpontja.

– Nincs. Szünet. – A nem sürgős eseteknél a várakozási idő meglehetősen hosszú. Talán, ha lenne szíves egyeztetni egy… Rehv a hozzá legközelebb eső kamerába nézett. – Engedjen be! Most! Látnom kell Haverst. Amúgy pedig sürgős az eset. Minél hamarabb vissza kell érnie a klubba, hogy ellenőrizzen mindent. Az eddig elvesztegetett négy óra is egy örökkévalóságnak tűnt, ha az ember egy Zero Sum vagy egy Vasálarcos jellegű szórakozóhelyet irányított. Az ilyen klubokban a baj nemcsak időnként történt meg, hanem állandó jellemzője volt a mindennapoknak, ezért legtöbbször az ő vasökle kellett ahhoz, hogy rendet tegyen. Nem sokkal később kinyílt a ronda tömör vaskapu, Rehvenge pedig nem sok időt vesztegetett arra, hogy felérjen a másfél kilométer hosszú kocsibejárón a klinikáig. Amikor az utolsó kanyar után megérkezett a házhoz, pusztán az épület kinézete alapján álmában sem gondolta volna, milyen biztonsági berendezéssel van felszerelve. A kétszintes, alumíniumház távolról a koloniál stílusúra emlékeztetett, ám rendkívül le volt egyszerűsítve. Nem volt verandája, az ablakokat nem fedte redőny, nem volt rajta kémény és nem vette körül kert. Havers régi házához és klinikájához képest csupán rozoga kerti fészernek lehetett volna nevezni. A szemben lévő garázs előtt parkolt le, ahol a mentőautókat tartották, majd kiszállt. Az a tény, hogy a hideg decemberi éjszakában megborzongott, újabb jó jel volt. Benyúlt a Bentley hátsó ülésére, hogy kivegye a botját, valamint az egyik cobolyprém bundáját. A zsibbadás mellett a gyógyszeres állapot egy másik hátránya a testhőmérsékletének drasztikus csökkenése volt, amitől az erei mintha jéggé fagytak volna. Nem volt kellemes minden napot és éjszakát egy olyan testben töltenie, amit nem érzett és amit nem tudott felmelegíteni, de persze nem volt más választása. Talán, ha az anyja és a húga nem lettek volna normális vámpírok, akkor elfogadta volna a lelke sötét oldalát, mint Darth Vader, és úgy élte volna a napjait, hogy a sorstársai agyában vájkált. Azonban a családfő helyébe lépett, ezzel pedig magára kényszerítette ezt a se ilyen, se olyan köztes állapotot. Végigsétált a ház mellett, miközben szorosan összefogta magán a cobolyprém kabátot. Amikor odaért a jelentéktelen ajtóhoz, megnyomta a csengőt, amely az alumíniumborításba volt beépítve, majd belenézett a biztonsági kamerába. Egy pillanattal később a légzsilipes ajtó egy szisszenéssel kinyílt, ő pedig belépett egy gardróbszoba nagyságú fehér helyiségbe. Miután megmutatta az arcát egy másik kamerának, egy újabb zár nyílt ki, oldalra siklott egy rejtett ajtó, és megpillantott egy lefelé vezető lépcsőt. Újabb ellenőrzés, újabb ajtó. Végül megérkezett a klinikára. A recepciós terület volt a járóbeteg-rendelés központi helyisége, több sor székkel, a kisasztalokon magazinokkal, valamint egy tévével és néhány cserepes virággal. Az itteni kisebb volt, mint a régi hely, de tiszta és rendezett. A két ápolónő megmerevedett, amikor észrevették. – Jöjjön utánam, uram! Rehv rámosolygott a nővérre, aki kilépett a recepciós pult mögül. Az ő esetében a „hosszú várakozás” mindig egy vizsgálóhelyiségben történt. Az ápolónők nem szerették, ha a várakozó betegeket ijesztgette, és ők maguk sem szívesen tartózkodtak vele egy légtérben. Rehvnek ez tökéletesen megfelelt, mivel ő sem volt kimondottan társasági lény. Az a vizsgálóhelyiség, ahová bekísérték, a klinika nem sürgősségi szárnyában volt, és felismerte, hogy itt már járt egyszer. Na persze, már mindegyikben megfordult legalább egyszer. – A doktor a műtőben van, a nővérek pedig a többi beteggel foglalkoznak, de mindjárt ideküldök egy kollégát, hogy végezze el az alapvizsgálatokat. – Az ápolónő ezek után olyan gyorsan magára

hagyta, mintha valaki haldoklott volna odakint a folyosón, és csak nála lett volna a megfelelő gyógyszer. Rehv felült a vizsgálóágyra, de a kabátját magán tartotta, a botját pedig még mindig a markában szorongatta. Hogy elüsse az időt, behunyta a szemét, és hagyta, hogy az épületben kavargó minden érzés átszivárogjon belé, mint egy panorámafénykép. Az alagsor falai eltűntek, és minden egyes személy érzelmi állapota eljutott hozzá a sötétségből. Számtalan sok gyengeség, aggodalom, félelem, amely mind kiszolgáltatottá vált manipulátor oldala kénye-kedvének. Ő tartotta a kezében mindet, és ösztönösen tudta, milyen gombot kell megnyomni annál a nővérnél, aki a szomszédos helyiségben volt, és azon aggódott, hogy a parancsolója már nem találja vonzónak… ugyanakkor még mindig túl sokat evett az első étkezésnél. Vagy annál a férfinál, akit éppen kezelt, aki leesett a lépcsőn és megvágta a karját… mert előtte alaposan a pohár fenekére nézett. Vagy akár annál a gyógyszerésznél, aki az épület másik részében dolgozott, és mostanáig saját használatra lopkodta a Xanaxot, amíg fel nem fedezte, hogy rejtett biztonsági kamerák vannak felszerelve a gyógyszeres részlegben, amelyek mindent rögzítettek. A másokban látott önpusztítás volt a manipulátorok legszórakoztatóbb valóságshow-ja, az pedig még mulatságosabb volt, ha átvette a producer szerepét. Habár a látása már visszatért a „normális” állapotba, a teste zsibbadt volt és hideg, és a valódi személyisége, amely lelke mélyén rejtőzött, csupán háttérbe szorult, véglegesen soha nem tűnt el. Azokhoz a műsorokhoz, amelyeket meg tudott volna rendezni, kifogyhatatlan mennyiségű ötlet és tőke állt a rendelkezésére. – A francba! Butch a klinika garázsai előtt parkolt le az Escalade-del, miközben Wrath tovább cifrázta az előző káromkodást. Az autó fényszórója megvilágította Vishoust, aki – mint egy francos naptáron pózoló nő – egy nagyon is ismerős Bentley motorháztetején feküdt. Wrath kikapcsolta a biztonsági övet, és kinyitotta az ajtót. – Micsoda meglepetés, királyom! – köszöntötte V, amikor leszállt a kocsiról, és megütögette a motorháztetőt. – Elég rövidke találkozód lehetett a mi Rehvenge barátunkkal a belvárosban, nem igaz? Hacsak a fickó rá nem jött, hogy tud egyszerre két helyen is lenni. Ebben az esetben viszont én is tudni akarom a titkot. Nyomorult. Gazember. Wrath kiszállt az Escalade-ből, és úgy döntött, az lesz a legjobb módszer, ha tudomást sem vesz a testvérről. Mivel a másik lehetőség az lett volna, hogy megpróbálja kimagyarázni magát a hazugságból. Azt pedig egyértelműen megszívná, ugyanis V-nek számos hibája volt, ám egyik sem szellemi jellegű. Egy újabb lehetőségként az is felvetődött benne, hogy addig provokálja, amíg ökölharcba nem keverednek, ez viszont csak ideiglenes figyelemelterelésnek lett volna jó, amellett időpocsékolás is volt. Wrath hátrament a terepjáró hátuljához, és felnyitotta a csomagtartót. – Gyógyítsd meg a barátodat! A holttestet majd én elintézem. Amikor kiemelte a kocsiból a civil élettelen testét, V tekintete egy felismerhetetlenségig összevert arcra tévedt. – Az istenit! – lehelte. Ebben a pillanatban Butch mászott ki a volán mögül, mint aki totál be van rúgva. Bűzlött a babahintőpor-szagtól, a térde meg-megroggyant, és alig tudta időben elkapni az ajtót, hogy ne essen össze.

Vishous láthatatlanná válva azonnal ott termett mellette, a karjába vette, és magához ölelte. – A francba, haver, hogy vagy? – Készen állok… bármire. – Butch belekapaszkodott a legjobb barátjába. – Csak egy kicsit be kell feküdnöm az infralámpád alá. – Gyógyítsd meg! – mondta neki Wrath, azzal elindult a klinika felé. – Én bemegyek. Amikor elsétált az autótól, a kocsi minden ajtaja egymás után becsukódott, és ragyogó fény áradt szét az utastérben, mintha elmozdult volna egy felhő a hold fényes gömbje elől. Tudta, hogy mit csinálnak ott bent ketten, mert egyszer-kétszer már szemtanúja volt. Összeölelkezve lefeküdtek, és a V testéből áradó fény lassan körbevette mindkettőjüket, miközben a Butch-ban lévő gonosz átáramlott Vbe. Hál’ istennek, volt rá mód, hogy kitisztítsák azt a sok szemetet a zsaruból! A gyógyító szerep pedig V-nek is jót tett. Wrath odaért a klinika bejáratához, és felnézett a biztonsági kamerába. Azonnal beengedték, és abban a pillanatban, ahogy a légzsilip visszazárult, feltárult az alagsorba vezető titkos lépcső. Egy szempillantás alatt már lent is volt a klinikán. A faj királyát, aki egy halott civilt vitt a karjában, senki sem állította meg. Wrath megállt a lépcsőfordulóban, és megvárta, hogy az utolsó ajtó is kinyíljon. Belenézett a kamerába, majd azt mondta: – Kérek egy hordágyat és egy lepedőt. – Azonnal hozzuk, uram – felelte egy vékony hang. Alig több, mint egy másodperc múlva két nővér kinyitotta az ajtót, az egyik felemelte a lepedőt, hogy eltakarja a jelenetet a többiek elől, amíg a másik odatolt egy hordágyat a lépcső aljához. Wrath erős karja olyan óvatosan fektette le a civil férfit, mintha még mindig élne és minden csontja el lenne törve. Aztán az az ápolónő, aki a hordágyat hozta, egy újabb lepedőt rázott ki az összehajtogatott négyszögből. Wrath megállította, mielőtt még leteríthette volna a testet. – Majd én – mondta, és elvette a lepedőt a nővértől, aki egy meghajlás kíséretében átadta neki. Wrath szent szavakat mormolt az ősi nyelven, majd a pamutvásznat igazi halotti lepellé változtatta. Miután befejezte az imát a halott férfi lelkéért, és békés, könnyű átkelést kívánt neki az Árnyékba, a nővérrel együtt egy percig néma csenddel tisztelegtek előtte, majd betakarták a testét. – Nincs nála semmilyen irat – jegyezte meg Wrath halkan, miközben lesimította a lepedő széleit. – Felismeri valamelyikük a ruháját? Az óráját? Bármit? Mindkét ápolónő a fejét rázta, és az egyikük azt dörmögte: – Bevisszük a hullaházba és várunk. Ennél többet nem tehetünk. A családja majd keresni fogja. Wrath hátralépett, és nézte, ahogy a holttestet elviszik. Szórakozottan észrevette, hogy a hordágy jobb első kereke libeg, miközben gurul, mintha most kezdett volna az új munkahelyén, és ideges lenne, hogy hogyan teljesít… persze nem onnan tudta ezt, mert olyan jól látta, hanem azért, mert hallotta az eldeformálódott kerék halt nyiszogását. Kiesett a rendes ritmusból. Már nem nehezedett rá annyi súly. Istenem, pontosan tudta, milyen érzés! Az Alantasok Társaságával folytatott átkozott háború már túl régóta folyt, és hiába adta bele minden erejét és szíve leghatározottabb elszántságát, a faj nem állt nyerésre. Az, hogy tartották ellenük a frontot, egyenlő volt azzal, hogy lassanként veszítettek, mivel folyamatosan ártatlanok haltak meg. Megfordult, és a lépcső felé nézett. Érezte a váróhelyiségben a műanyag széken ülő két nő félelmének és áhítatának szagát. Buzgón felpattantak és meghajoltak előtte, a tiszteletadás azonban

olyan rosszul esett neki, mintha gyomorszájon vágták volna. Azért volt itt, mert behozta a legújabb, ám korántsem legutolsó áldozatot, ez a kettő mégis hajbókolt előtte. Ő is meghajolt, de képtelen volt bármit is mondani. Az egyetlen, ami eszébe jutott, gúnyos volt, és az is saját maga ellen irányult. Az az ápolónő, akinek az volt a feladata, hogy eltakarja a jelenetet a kíváncsi szemek elől, most összehajtotta a lepedőt. – Uram, esetleg nem akarja, hogy Havers megnézze önt? Körülbelül tizenöt perc múlva kijön a műtőből. Úgy látom, megsebesült. – Vissza kell mennem… – Még idejében elhallgatott, mielőtt kimondta volna, hogy harcolni. – Mennem kell. Kérem, értesítsen, hogy előkerült-e a férfi családja! Szeretnék találkozni velük. A nővér derékból meghajolt és várt, mert meg akarta csókolni a hatalmas fekete gyémántot a király jobb kezének középső ujján. Wrath összeszorította gyenge szemét, és előrenyújtotta a kezét az ápolónőnek, aki így akarta kifejezni az iránta érzett tiszteletét. A nő ujja hideg volt, és alig érintette Wrath bőrét, a lélegzete és az ajka pedig szinte csak súrolta a kezét. Wrath mégis úgy érezte, mintha erősen lehúzta volna. Amikor a nővér kiegyenesedett, hódolattal azt mondta az ősi nyelven: – Minden jót kívánok ma estére, királyom! – Én is ugyanezt kívánom néked, hű alattvalóm. Ezzel megfordult, és felsietett a lépcsőn, mert hirtelen több levegőre volt szüksége, mint amennyi a klinikán volt. Amikor odaért az utolsó ajtóhoz, összeütközött egy nővérrel, aki legalább olyan gyorsan jött befelé, mint amilyen sebesen ő igyekezett kifelé. Az ütközés ereje lesodorta az ápolónő válláról a táskáját, és Wrath már őt is alig tudta megtartani, hogy le ne zuhanjon a földre a táskával együtt. – Ó, a francba! – mordult fel, aztán letérdelt, hogy összeszedje a retikül kiömlött tartalmát. – Elnézést! – Királyom! – A nő mélyen meghajolt, majd nyilván rájött, hogy a férfi az ő holmiját szedegeti a padlóról. – Ne tegye ezt, kérem! Hagyja, majd én… – Nem… az én hibám volt. Wrath visszadugott egy első látásra szoknyának és felsőnek tűnő ruhadarabot a táskába, aztán a feje majdnem összeütközött a nőével, amikor hirtelen felállt. Megint megfogta az ápolónő karját. – A francba, nagyon sajnálom. Még egyszer… – Nincs semmi baj… komolyan mondom. A táska zavart ügyetlenkedés közepette gazdát cserélt. Átkerült egy olyan valakitől, aki sietett, egy olyan valaki kezébe, aki ideges volt. – Jól van? – kérdezte Wrath, miközben már majd’ megőrült azért, hogy kint lehessen végre. – Igen, de… – A nő hangja az áhítatosból hirtelen átváltott orvosira. – Ön vérzik, uram! Wrath tudomást sem vett a megjegyzésről, és óvatosan elengedte a nővér karját. Megkönnyebbült, amikor látta, hogy az meg tud állni a saját lábán, jó éjszakát kívánt neki, majd az ősi nyelven elbúcsúzott. – Uram, nem kellene mégis… – Sajnálom, hogy feldöntöttem – szólt vissza Wrath a válla fölött. Kinyitotta az utolsó ajtót, és fellélegzett, amikor végre beszívta a tüdejébe a friss levegőt. Néhány mély levegővétel kitisztította a fejét, majd engedélyezte magának, hogy az épület alumíniumborítású oldalfalának dőljön.

Érezte, hogy a fejfájás ismét gyökeret ver a szeme mögött, ezért levette a napszemüvegét, és megdörzsölte az orrnyergét. Na igen. Szóval. Mi is a következő lépés? Az a cím, amely az alantas hamis igazolványában állt. Meg kellett szereznie az urnáját. Visszatette a szemüveget a szemére, kiegyenesedett, és… – Lassan a testtel, királyom! – szólalt meg V, amikor közvetlenül Wrath orra előtt bukkant elő a semmiből. – Beszélnünk kell. Wrath kivillantotta a szemfogát. – Nem vagyok beszédes kedvemben, V. – Szar. Ügy.

5. fejezet Ehlena nézte, ahogy a faj királya elfordul, és majdnem betöri az ajtót nagy sietségében, hogy kijusson. Istenem, milyen nagy volt és félelmetes! Az pedig, hogy majdnem feldöntötte, méltón megkoronázta a ma este történéseit. Ehlena lesimította a haját, visszaakasztotta a vállára a táskáját, és miután átment a belső ellenőrzési ponton, elindult lefelé a lépcsőn. Csak egy órát késett – csodák csodájára – mert az apját gondozó nővér épp szabad volt, ezért korábban tudott jönni. Hála az Őrzőnek, hogy ott volt nekik Lusie! A korábbiakhoz képest az apja rohama most nem is volt olyan szörnyű. Ehlena arra gondolt, talán azért, mert előtte még sikerült beadnia neki a gyógyszert. Az orvosság előtt volt, hogy egész éjszakán át tartott a roham, vagyis ilyen szempontból a mai estét fejlődésnek is lehetett tekinteni. Persze ettől még összetörte a szívét. Amikor odaért az utolsó kamerához, hogy a klinikára jusson, érezte, milyen súlyos a táskája a kezében. Le akarta mondani a randevúját, és a váltás ruhát otthon hagyni, Lusie azonban lebeszélte róla. Még mindig ott visszhangzott benne az a kérdés, amit a nő tett fel neki: mikor volt utoljára, hogy nem munkába mentél, amikor kiléptél ebből a házból? Ehlena nem válaszolt neki, mert alapvetően zárkózott természetű volt… és mert nem tudott felidézni egyetlen ilyen alkalmat sem. Na persze, Lusie éppen ezért kérdezte. A betegápolóknak magukkal is törődniük kellett – és ebbe az is beletartozott, hogy kellett magánéletüknek is lennie, hogy ne csak az a betegség töltse ki az életüket, amely belekényszerítette őket ebbe a szerepbe. Ehlena is folyton ezt mondogatta a krónikus betegségben szenvedő páciensek hozzátartozóinak, mivel ez a tanács egyszerre volt logikus és gyakorlatias is. Legalábbis, amikor másoknak adta. Ha saját magáról volt szó, önzőnek érezte. Ezért még mindig nem volt biztos a randiban. A műszakja nem sokkal hajnal előtt ért véget, így már nem lett volna ideje hazaugrani, hogy előbb megnézze az apját. A helyzet úgy állt, hogy a férfival, aki elhívta, csak alig egy órát tudott volna együtt lenni, mielőtt a napfény véget vet a találkozónak. Mégis olyan elkeseredetten várta, hogy már ettől is bűnösnek érezte magát. Istenem, milyen tipikus! A lelkiismerete az egyik irányba húzta, a magányosság a másikba. A recepciós helyiségben egyenesen a főnővérhez sietett, aki a regisztrációs pultnál ült a számítógép előtt. – Nagyon sajnálom, hogy… Catya azonnal abbahagyta, amit éppen csinált, és kinyújtotta felé a kezét. – Hogy van az édesapád? Ehlena egy pillanatig csak pislogni tudott. Valamilyen szinten gyűlölte, hogy mindenki tud az apja problémájáról, és hogy néhányan még a legrosszabb állapotában is látták. Habár ez a betegség

megfosztotta a férfit minden büszkeségétől, Ehlenában még mindig maradt valamennyi az ő nevében. Megütögette a főnővér kezét, és hátralépett egyet. – Köszönöm kérdésedet. Megnyugodott, és most vele van a nővér. Szerencsére épp időben adtam be neki a gyógyszerét. – Szükséged van még egy kis időre? – Nincs. Itt mi a helyzet? Catya szomorúan elmosolyodott, ami arról árulkodott, hogy elharapta, amit még mondani szeretett volna. Ismét. – Nem kell ilyen erősnek lenned! – De igen. – Ehlena körülnézett, és elrejtette fájdalmas rándulását. Hamarosan még több ápolónő sereglett oda köréjük, egy szánalommal és törődéssel felvértezett nagy csapat. – Hol van rám szükséged? Muszáj elszabadulnia innen… Sajnos nem sikerült. Ekkorra ugyanis a Haversszel a műtőben lévő nővéreken kívül a klinika összes dolgozója ott tolongott már előtte félkörívben, és elszorult a torka, amikor mindenki azzal a kérdéssel gyötörte, hogy hogy van. Istenem, úgy érezte magát, mint egy klausztrofóbiás kismama, aki beszorult a liftbe! – Mindenkinek nagyon köszönöm, jól vagyok… Ekkor odaért az utolsó nővér is. Miután kifejezte együttérzését, megrázta a fejét. – Nem akarnám most felhozni a munkát, de… – De igen, kérlek, mondd csak nyugodtan! – vágta rá Ehlena. Az ápolónő tiszteletteljesen elmosolyodott, mintha magában elismerné Ehlena erejét. – Nos… megint ő van itt az egyik vizsgálóban. Elővegyek egy negyeddollárost? Mindenki felnyögött. Csak egyetlen beteg volt a klinikán kezelt férfi páciensek között, akit úgy emlegettek, hogy ő. A negyeddolláros pedig azt döntötte el, melyik nővérnek kell bemennie Hozzá. Az vesztett, akinek a tippje legmesszebb volt az érmén szereplő dátumtól. Az ápolónők rendszerint mindig megtartották a szokásos szakmai távolságot a páciensektől. Muszáj volt, különben lelkileg nagyon megviselte volna őket. Tőle azonban egész más ok miatt kellett távolságot tartaniuk, nem csupán szakmai szempontból. A legtöbben mindig idegesek lettek a közelében – még a legtapasztaltabbak is. Ehlena viszont? Nem kifejezetten. Na persze látta, hogy van a férfiban valami keresztapás beütés a hajszálcsíkos öltönye, a megnyírt kakastaréja, az ametisztszínű szeme, valamint az egész lényéből sugárzó „ne-szarakodj-velem-ha-továbbra-is-életben-akarsz-maradni” üzenet miatt. Az viszont való igaz volt, hogyha valaki kettesben maradt vele a vizsgálószobában, akaratlanul is a kijáraton tartotta a fél szemét, arra az esetre, ha menekülnie kellene. Aztán még ott voltak a tetoválások is a mellkasán… valamint hogy mindig magánál tartotta a botját, mintha nemcsak a járásban segítene neki, hanem egyben fegyver is lenne. Emellett… Oké, jól van, szóval ő is ideges lett a társaságában. Mégis rövidre zárta a vitát, hogy vajon ki tippelt az 1977-es évre, és azt mondta. – Majd én bemegyek. Legalább ezzel bepótolom a késésem. – Biztos vagy benne? – kérdezte valaki. – Úgy tűnik, mára már bőven kijutott neked. – Igen. Csak hadd igyak előtte egy kis kávét! Melyik vizsgálóban van? – A hármasba tettem – válaszolta a főnővér. Elismerő megjegyzések közepette Ehlena bement az öltözőbe, betette a holmiját a szekrényébe, és töltött magának egy csésze gőzölgő kávét. Az ital annyira erős volt, hogy nyugodtan bízhatott benne, hogy felébreszti, és a kávé szépen el is végezte a feladatát: tisztára törölte az agyát.

Nos, majdnem tisztára. Miközben az italt kortyolgatta, ránézett a barnássárga öltözőszekrényekre és az utcai cipőkre, amelyek alá voltak betolva, aztán a fogasra felakasztott télikabátokra. Az étkezőrészben a nővérek kedvenc bögréi sorakoztak a pulton, a polcokon rágcsálnivaló, a kerek asztalon pedig egy tálban… mi is volt ma? Kis csomagban színes, gyümölcsízű cukorkák. Az asztal fölött volt egy faliújság, rajta eseményeket hirdető szórólapok, kuponok, ostoba képregények, valamint szexis férfiak képei voltak feltűzve. Mellette kifüggesztve lógott a szolgálati beosztás: a fehér táblán egy táblázat az elkövetkező két hétre, és különböző színnel írt nevekkel megtöltve. Ez jelképezte a normális életet, és egészen addig nem is bírt nagyobb jelentőséggel, amíg eszünkbe nem jutott az a sok szerencsétlen ember a földön, akik nem tudták megtartani a munkájukat, vagy nem élvezhették a független élet örömeit, és nem volt elég energiájuk ahhoz, hogy odafigyeljenek az apróságokra is, mint például, hogy a vécépapír ötven centtel olcsóbb volt, ha tizenkettes csomagolásban vette az ember. Ahogy Ehlena ránézett a táblázatra, megint eszébe jutott, hogy kimenni a való világba valójában kiváltság volt, nem pedig alapvető jog, és megint rossz érzés töltötte el, amikor arra gondolt, hogy az apja ott sínylődik abban a nyomorúságos kis házban, démonokkal harcolva, akik csak az ő elméjében léteztek. Régebben volt élete, nem is akármilyen. Az arisztokráciához tartozott, és elismert tudósként a tanács munkáját segítette. Volt egy fele, akit imádott, egy lánya, akire büszke volt, a háza pedig híres volt remek estélyeiről. Most viszont már csak a hallucinációk maradtak neki, amelyek mindennap kínozták, és habár csak az ő képzeletében léteztek, sohasem a valóságban, a hangok börtöne attól még nem volt kevésbé szörnyű, hogy csak ő látta a rácsokat és csak ő hallotta a börtönőr hangját. Ehlena elmosta a bögrét, és önkéntelenül is arra gondolt, mennyire nem igazságos ez így. De azért jó is volt, hogy mindazok után, amit a munkája során látott, még mindig nem szokott hozzá a szenvedéshez, és remélte, hogy soha nem is fog. Mielőtt kiment az öltözőből, ellenőrizte magát az ajtó mellett lévő egészalakos tükörben. Fehér egyenruhája tökéletes volt, frissen vasalt és tiszta, mint a patyolat. A harisnyáján nem szaladt fel a szem. Krepptalpú cipőjén nem látszott egyetlen folt vagy kopás sem. A haja viszont olyan kusza volt, mint az érzései. Sietve lesimította magát, megint megigazította a ruháját, aztán elindult a hármas vizsgáló felé. A beteg kartonja a falra szerelt műanyag tartóban várta az ajtó mellett. Ehlena mély lélegzetet vett, majd kivette az aktát. Furcsamód, nagyon vékony volt ahhoz képest, hogy a férfi milyen gyakran megfordult náluk, és szinte semmilyen személyes információ nem szerepelt az elején, csak a neve, egy mobiltelefonszám és a legközelebbi hozzátartozója neve, aki egy nő volt. Miután bekopogott a vizsgálószoba ajtaján, a lány olyan magabiztossággal sétált be, amit nem érzett belül. A fejét felszegte, kihúzta a vállát, nyugtalanságát pedig testtartásával és céltudatosságával leplezte. – Hogy érzi magát ma? – kérdezte a férfitól, miközben egyenesen a szemébe nézett. Abban a pillanatban, hogy a páciens ametiszt tekintete találkozott az övével, Ehlenának fogalma sem volt róla, hogy mi jött ki a száján, vagy hogy a férfi egyáltalán válaszolt-e valamit. Rehvenge, Rempoon fia, kiszívott minden gondolatot a fejéből, mintha teljesen lemerítette volna az agya akkumulátorát, és semmit sem hagyott volna benne, amely a legapróbb értelmes szikrát is kicsiholta volna. Aztán a beteg elmosolyodott. Olyan volt, mint egy kobra: igéző, halálos és gyönyörű. Rövidre nyírt, sötét kakastaréjával, könyörtelen, de intelligens arcával és hatalmas testével maga volt a megtestesült szex, erő és

kiszámíthatatlanság… mindez fekete, hajszálcsíkos öltönybe csomagolva, amelyet minden kétséget kizáróan méretre készítettek. – Köszönöm, jól – válaszolta Rehvenge, amivel megoldotta azt a rejtélyt, hogy a lány vajon, mit is kérdezett tőle. – És maga? Amikor Ehlena egy pillanatig habozott, a férfi halványan elmosolyodott, mert tökéletesen tisztában volt vele, hogy egyik nővér sem szeret a közelében lenni, és nyilvánvalóan élvezte, hogy kényelmetlenséget okoz nekik. Ehlena legalábbis ezt olvasta ki az ellenőrzés alatt tartott, kifejezéstelen arcáról. – Azt kérdeztem, maga hogy van – mondta a férfi elnyújtva. Ehlena letette a kartont az íróasztalra, aztán kivette a sztetoszkópját a zsebéből. – Nagyon jól vagyok. – Biztos benne? – Teljesen. – Odafordult a férfi felé. – Most megmérem a vérnyomását és a pulzusát. – Meg a lázamat. – Igen. – Akarja, hogy kinyissam a számat? Ehlena elpirult, de azzal nyugtatta meg magát, hogy egyáltalán nem attól, hogy a férfi szájából ez a kérdés legalább olyan erotikusan hangzott, mint egy érzéki érintés egy nő meztelen mellén. – Ööö… izé… nem. – Kár! – Kérem, vegye le a zakóját! – Nagyszerű ötlet! Ezennel visszaszívom azt, hogy „kár”. Remek döntés, különben Ehlena egész biztos lenyomta volna a torkán a lázmérővel azt a szót. Rehvenge válla hátrafeszült, amikor levette a zakóját, ahogy kérte tőle, és egy laza kézmozdulattal a férfiruhák műalkotásának számító cobolyprém kabátra dobta, amely gondosan összehajtva feküdt egy széken. Furcsa. Mindig ilyen bundákat hordott függetlenül attól, milyen évszak volt éppen. Többe kerültek, mint a ház, amelyet Ehlena bérelt. Egyenként. Amikor a férfi hosszú ujja elkezdte kigombolni a gyémánt mandzsettagombot a jobb kezén, Ehlena megállította. – Lenne szíves inkább a másikat? – Ehlena a falra bökött a fejével, ahová be kellene préselnie magát. – A bal oldalához jobban hozzáférek. A férfi egy pillanatig habozott, majd elkezdte kigombolni a másik oldali kézelőt. Miután kész volt, felhajtotta a fekete selyeminget a könyökéig, aztán még feljebb vastag bicepszéig, és a karját közben végig behajlítva tartotta. Ehlena kivette a vérnyomásmérő készüléket a fiókból, és miközben a beteghez közeledett, szétnyitotta a műszer mandzsettáját. Megérinteni a férfit mindig emlékezetes dolog volt, ezért beletörölte a kezét a ruhájába, hogy felkészüljön rá. De ez sem segített. Amikor megfogta a páciens csuklóját, átáramlott valami a kezébe, ami a szívéig hatolt, és úgy felpörgette az átkozott ketyegőjét, hogy levegőt is alig kapott. Magában imádkozott, bárcsak ne tartana túl sokáig, aztán a férfi karját a megfelelő helyzetbe állította, hogy fel tudja húzni rá a mandzsettát, és… – Szentséges… isten! A könyökhajlatában az erek be voltak gyulladva, és megduzzadtak a túlzott igénybevételtől, a kékzöld vércsatornák némelyikén pedig már látszott, hogy szét is durrant, mintha vastag szögeket szúrt volna beléjük, nem pedig apró tűt.

Ehlena a férfira kapta a tekintetét. – Biztos nagy fájdalmai vannak. A beteg kirántotta a kezéből a csuklóját. – Nem zavar. Micsoda keménység! Na, nem mintha ez olyan nagy meglepetés lett volna. – Nos, most már értem, miért akart bejönni ma este, hogy Haversszel találkozzon. Egy nyomatékos mozdulattal visszavette a beteg kezét, és megint kinyújtotta a karját, aztán óvatosan megtapintott egy vörös csíkot, amely felszaladt a válláig, és a szíve felé igyekezett. – Fertőzés jeleit látom. – Nem lesz semmi baj. Ehlena felvonta a szemöldökét. – Hallott már valaha arról, hogy szepszis? – Az együttesről? Persze, de nem hiszem, hogy magának tetszene a zenéjük. Ehlena lesújtó pillantást vetett rá. – A szepszis vérfertőzést jelent. – Nincs kedve ráhajolni az asztalra, és lerajzolni nekem? – A férfi tekintete a lány lábára vándorolt. – Úgy vélem, az nagyon… hasznos lenne, és sok mindent megtanítana nekem. Ha bármelyik másik férfi mondja ezt neki, Ehlena úgy pofon vágja, hogy csillagokat lát utána. Sajnálatos módon azonban, amikor ez a mennyei mély hang ejtette ki a szavakat, és ez a lenyűgöző ametisztszem nézett rá közben, Ehlena nem érezte úgy, hogy egy kéjenccel van dolga. Inkább úgy, mintha egy szerető simogatná. Legyőzte magában a késztetést, hogy a homlokára csapjon. Mi a fenét művel? Hiszen ma este randevúja lesz egy kedves, okos, civil férfival, aki semmi más nem volt azon kívül, hogy kedves, okos és nagyon civil. – Szükségtelen lerajzolnom. – A férfi karja felé bökött a fejével. – A saját szemével is láthatja, ha ránéz. Ha nem kezeli, át fog terjedni az egész szervezetére. És hiába viselt drága ruhákat, amelyben minden szabó álmai netovábbja volt, a halál szürke öltönye nem nézne ki jól rajta. A férfi izmos hasához szorította a karját. – Majd szakvéleményt kérek róla. Ehlena megrázta a fejét, és emlékeztette magát, hogy csak azért, mert fehér köpenyt visel, és ápolónőként dolgozik, még nem menthet meg mindenkit a saját ostobaságától. Különben is, Havers is látni fogja ezt a kart véres dicsőségében, amikor majd megvizsgálja. – Rendben, akkor inkább a másik karján mérem meg a vérnyomását. Ehhez azonban meg kell kérnem, hogy vegye le az ingét. Az orvos majd meg akarja nézni, meddig terjedt a fertőzés. A férfi szája mosolyra görbült, amikor az inge felső gombjához nyúlt. – Ha így folytatja, hamarosan meztelen leszek. Ehlena gyorsan elfordította a tekintetét, és azt kívánta, bárcsak visszataszítónak találná. Nagyon ráférne most egy nagy adag felháborodás-injekció, hogy el tudja hárítani a flörtölését. – Nem vagyok szégyenlős – jegyezte meg a páciens mély hangon –, nyugodtan nézhet, ha akar. – Nem, köszönöm. – Kár. – Majd sötétebb hangon hozzátette. – Nem lenne ellenemre, ha nézne. Miközben a vizsgálóágy felől a selyeming suhogása hallatszott a bőrén, Ehlena úgy tett, mintha nagyon fontos lenne megnéznie a beteg kartonját, és még egyszer ellenőrizni olyan adatokat, amelyek tökéletesen helyesek voltak.

Különös. Abból, amit a többi nővértől hallott, tudta, hogy a férfi másokkal nem csinálja ezt. Hozzájuk alig szólt, ezért is voltak olyan idegesek a közelében. Egy ilyen hatalmas termetű férfinál a csend félelmetes volt. Ez volt az élet egyik törvényszerűsége. És akkor még nem is adtuk hozzá a tetoválásait meg a kakastaréját. – Kész vagyok – mondta beteg. Ehlena visszafordult, a szemét azonban a férfi feje melletti falra szegezte. Periférikus látása azonban tökéletesen működött, amiért rendkívül hálás volt. A páciens mellkasa lenyűgöző látványt nyújtott: meleg aranybarna színű volt, az izmai pedig körvonalazottak, annak ellenére, hogy az egész teste el volt lazulva. Mindkét mellizmára egy-egy ötágú vörös csillag volt tetoválva, de Ehlena tudta, hogy ezenkívül még máshol is van rajta. A hasán. Nem mintha megnézte volna. Dehogy! Nem nézte… bámulta. – Meg fogja vizsgálni a karomat? – kérdezte a férfi lágyan. – Nem. Az a doktor feladata lesz. – Már szinte várta, hogy hozzátegye, „kár”. – Azt hiszem, ezt a szót túl sokszor használtam már maga mellett – dörmögte a páciens szárazon. Ehlena erre már odapillantott rá. A férfi azon kevés vámpír egyike volt, aki tudott olvasni fajtársai fejében, ez azonban nem nagyon lepte meg. – Ne legyen udvariatlan! – mondta neki. – Szeretném, ha ezt nem csinálná még egyszer. – Sajnálom! Ehlena felcsúsztatta a férfi bicepszére a mandzsettát, feltette a sztetoszkópját, majd megmérte a vérnyomását. A pumpa addig fújta halkan a levegőt, amíg meg nem telt a párna. Ehlena érezte a férfiban egyre növekvő feszültséget és erőt, a szíve pedig majd’ kiugrott a helyéből. A férfi ma este különösen ideges volt, és Ehlena eltöprengett rajta, vajon miért. Na persze, ez már nem tartozott rá. Amikor kinyitotta a szelepet, és a vérnyomásmérő egy hosszú szisszenéssel leengedett, hátralépett egyet. A férfi… túl sok volt számára, minden tekintetben. Különösen most. – Ne féljen tőlem! – suttogta Rehvenge. – Nem félek. – Biztos benne? – Teljesen – hazudta Ehlena.

6. fejezet Hazudik, gondolta Rehv. A nővér nagyon is félt tőle. És talán sajnálta is. Amikor bejött a klinikára, abban reménykedett, hogy majd ő fog foglalkozni vele. Miatta voltak valamelyest elviselhetőek ezek a látogatások. Az ő Ehlenája. Na jó, korántsem volt az övé, mivel a nevét is csak onnan tudta, hogy ki volt írva a fehér köpenyére. Csak akkor találkoztak, amikor bejött kezelésre, különben is, a lány nem nagyon kedvelte. Mindezek ellenére mégis a sajátjaként gondolt rá, mert így érezte természetesnek, őszintén szólva, volt bennük valami közös, valami olyan, amely túlmutatott a faj határain, eltörölte a társadalmi rétegződést, és összekötötte őket, mégha a lány ezt tagadta is. Ehlena is magányos volt, ugyanúgy, ahogy ő. Az érzelmi rácsszerkezete ugyanazokat a jellegzetes tulajdonságokat mutatta, mint amilyet Xhexé, Trezé vagy iAmé: az érzéseit fekete, mély űr vette körül, mint azét, akit elválasztottak a törzsétől. A többiek között élt, alapjában véve azonban nem tartozott közéjük. Kitaszított volt, száműzött, olyan, akit a társai kiutasítottak maguk közül. Rehvenge nem tudta, mi az oka nála ennek az érzésnek, azzal viszont nagyon is tisztában volt, milyen lehetett így az élete. És elsősorban ez keltette fel a figyelmét. A szeme, a hangja és az illata csak ezután következett. Az intelligenciája és a felvágott nyelve pedig megpecsételték a dolgot. – Százhatvannyolc per kilencvenöt. Ez magas. – Ehlena szétnyitotta a mandzsetta tépőzárját, majd egy hirtelen mozdulattal lerántotta Rehv karjáról. Láthatóan azt sem bánta volna, ha a bőrét is lenyúzza vele együtt. – Úgy gondolom, a teste próbálja leküzdeni a fertőzést. Ó, a teste valóban próbált valamit leküzdeni, csakhogy ennek vajmi kevés köze volt a fertőzéshez. Manipulátor oldala éppen azon fáradozott, hogy felülkerekedjen a dopamin hatásán, és legyőzze az impotenciát, amit általában magára kényszerített. És az eredmény? A farka olyan kemény volt a nadrágjában, mint egy baseballütő. Ez viszont a közhiedelemmel ellentétben nála nem volt jó jel. Különösen ma este nem. A Montraggal való beszélgetés után nagyon éhes lett, és… egy kicsit meg is szédítette a belső tűz. Ehlena pedig olyan… gyönyörű volt. Persze nem úgy, mint azok a lányok, akik a klubjában dolgoztak. Nem azon a nyilvánvaló, feltűnő, felpumpált, szilikonnal kipárnázott, mesterségesen megalkotott módon. Ehlena természetes szépség volt, finom arcvonásokkal, vörösesszőke hajjal és hosszú, vékony végtagokkal. Az ajka azért volt rózsaszín, mert eredetileg is ilyen volt a színe – nem pedig azért, mert egy tizennyolc órán át tartó, fényes, csillogó réteg fedte. Karamellszínű szeme ragyogott, mivel a sárga, a vörös és az arany keveredett benne – nem a csillogó szemhéjpúdernek és a vastagon felkent szempillaspirálnak köszönhetően. Az arca attól pirult ki, hogy Rehv incselkedett vele. Amely – annak ellenére, hogy érezte, a lánynak nehéz éjszakája volt – egyáltalán nem zavarta.

De hát ilyen egy manipulátor, nem igaz? – gondolta magában gúnyosan. Furcsa, de legtöbbször nem érdekelte, hogy az volt, aki. Az élete, amióta csak az eszét tudta, arról szólt, hogy hazugságok és átverések szövevényes hálóját szövögette, de ezt már régen elfogadta. Ehlena mellett azonban arra vágyott, bárcsak ő is normális lenne. – Nézzük meg a hőmérsékletét! – mondta a lány, és egy digitális hőmérőt vitt oda neki az íróasztalról. – Magasabb, mint máskor. Borostyán sárga tekintete találkozott Rehvével. – Biztosan a karja miatt. – Nem. A szeme miatt. Ehlena nagyot nyelt, aztán úgy látszott, mintha megrázta volna magát, hogy észhez térjen. – Azt erősen kétlem. – Akkor nagyon alábecsüli a vonzerejét. Amikor a lány megrázta a fejét, és rápattintott egy műanyag védőkupakot a lázmérőre, Rehv megérezte az illatát. És megnyúlt a szemfoga. – Nyissa ki a száját! – Ehlena felemelte a hőmérőt és várt. – Nos? Rehv mereven belenézett a lány elképesztő, háromszínű szemébe, majd lassan kinyitotta a száját. Ehlena a szokásos szakmai távolságtartással odahajolt, aztán mozdulatlanná dermedt. Amikor megpillantotta a megnyúlt szemfogat, a testének illatába sötét és erotikus összetevő vegyült. Rehv diadalittasan nyugtázta, aztán azt morogta: – Tegyen a magáévá! Egy hosszú pillanatig összekötötte őket a szenvedély és a vágy láthatatlan köteléke, majd Ehlena törte meg a csendet. – Azt nem, de a lázát megmérem, mert ez a feladatom. Ezzel beledugta az üvegpálcát a szájába, Rehvnek pedig össze kellett csuknia a fogsorát, nehogy a hőmérő átszúrja az egyik manduláját. Milyen csodálatos, gondolta magában. Ha már nem kaphatja meg, legalább sikerült felizgatnia. És már ez is több volt, mint amit megérdemelt. Egy sípolás hangzott fel, majd szünet, és megint egy sípoló hang. – Negyvenkét fok – olvasta le Ehlena, aztán hátralépett egyet, majd levette a lázmérőről a műanyag védőkupakot, és a veszélyes hulladékot gyűjtő szemetesbe dobta. – Havers azonnal itt lesz, mihelyt végez. Az ajtó ezek után olyan durván csapódott be mögötte, mintha csak azt a bizonyos b-betűs szót mondta volna. Istenem, milyen gyönyörű nő! Rehv elkomorodott, mert ez a szexuális vonzódás valami másra emlékeztette, amire gondolni sem szeretett. Jobban mondva, valaki másra. Az erekciója egy pillanat alatt semmivé lett, amikor tudatosult benne, hogy hétfő este van. Mivel ez azt jelentette, hogy holnap kedd lesz. Az év utolsó hónapjának első keddje. Manipulátor oldala bizseregni kezdett a gondolatra, annak ellenére, hogy minden porcikája tiltakozott az előtte álló feladat ellen, és a teste úgy megfeszült, mintha nehéz súlyt emelt volna fel. Holnap este megint randevúja lesz a zsarolóval. Krisztusom, hogy lehetséges, hogy már megint eltelt egy hónap? Úgy érezte, mintha minden alkalommal, amikor egy pillanatra behunyta a szemét,

máris a hónap első keddje volt megint, és újra el kellett mennie az állam északi részébe, abba a nyomorult kisházba, egy újabb kötelező előadásra. A striciből kurva lesz megint. A hatalmi játékok, a durvaság és az állatias szex voltak a főszereplői ennek a színjátéknak, amelyet a zsarolójával adott elő, valamint ez jelentette a „szerelmi” életét is az elmúlt huszonöt évben. Mocskos, helytelen, gonosz és lealacsonyító volt, mégis újra és újra elment, hogy a titkát biztonságban tartsa. És mert a sötét oldalának szüksége volt rá. Ez volt a szerelem, manipulátor módra, az egyetlen alkalom, amikor felszabadultan, gátlásoktól mentesen szabad lehetett. Mert bármennyire gyógyszerezte is magát, bármilyen keményen próbált is beilleszkedni a vámpírtársadalomba, az apja öröksége, az ereiben áramló gonosz vér csapdában tartotta. A DNS-sel nem lehetett alkudozni, és habár csak félig volt manipulátor, a bűnfaló rész volt a domináns benne. Ezért, ha egy olyan értékes nőről volt szó, mint Ehlena, akkor ő mindig csak az ablak másik oldalán lehetett, az orrát az üveghez nyomva, szétnyitott tenyerét vágyakozva rátapasztva, és tudva, hogy soha nem kerülhet elég közel hozzá, hogy megérintse. Így volt tisztességes a lánnyal szemben. A zsarolójával ellentétben, Ehlena nem érdemelte meg azt, amit nyújtani tudott neki. Aszerint az erkölcsi értékrend szerint, amit magában kialakított, úgy érezte, ez így helyes. Hurrá! Hurrá! Éljen ő! A következő tetoválás, amit majd magára tetet, egy istenverte glória lesz a feje köré. Amikor lenézett elfertőződött bal karjára, tökéletesen tisztán látta, mi okozta a bajt. Nem csak a bakteriális fertőzés volt a gond, azért, mert szándékosan nem steril tűt használt, és a bőrét előtte nem fertőtlenítette le. Számára ez lassú öngyilkosságot jelentett, ezért átkozott legyen, ha megmutatja az orvosnak. Pontosan tudta, mi fog történni, ha a méreg bejut a vérkeringésébe, és azt kívánta, bárcsak már bekövetkezett volna, és túl lenne rajta. Kinyílt az ajtó, ő pedig felnézett, készen arra, hogy összecsapjon Haversszel – de nem a doktor lépett be. Az ápolónője jött vissza, és nem tűnt valami barátságosnak. Ami azt illeti, kimerültnek látszott, mintha Rehv is csak egyel több gond lenne a sok feladata közt, és már nem lenne energiája elviselni azt a játszadozást, amit a férfi folytat vele, amikor csak látja. – Beszéltem az orvossal – mondta Ehlena. – Most végez a műtőben, ezért hamarosan jönni fog. Arra kért, hogy vegyek vért… – Ne haragudjon! – bukott ki Rehvből. Ehlena megfogta az egyenruhája gallérját, és összébb húzta magán a két oldalát. – Tessék? – Sajnálom, hogy játszadoztam magával. Nincs szüksége erre egy betegtől. Különösen egy olyan éjszakán, mint a mai. A lány felvonta a szemöldökét. – Jól vagyok. – Nem igaz. És nem, nem a gondolataiban olvastam, egyszerűen csak fáradtnak látszik. – Rehv hirtelen tudta, mit érez a lány. – Szeretném jóvátenni. – Nem szükséges… – Meghívom vacsorázni. Na jó, ezt nem akarta mondani. Azok után, hogy épp most gratulált magának, amiért elhatározta, hogy tisztes távolságot tart tőle, ezzel rögtön képmutató lett. Jobb lesz, ha a következő tetoválása inkább egy szamárhoz fog hasonlítani. Mivel szörnyen ostobán viselkedett.

Miután kiejtette a száján a meghívást, egyáltalán nem volt meglepő, hogy Ehlena úgy nézett rá, mintha elment volna az esze. Általában, ha egy férfi úgy viselkedett, ahogy most ő, egyetlen épeszű nő sem vágyott arra, hogy még több időt töltsön vele. – Sajnálom, de nem fogadhatom el. – Még csak a kötelező kifogást sem tette hozzá. Sohasem randevúzok betegekkel. – Rendben van, megértem. Miközben Ehlena előkészítette a vérvételhez szükséges eszközöket, és felhúzott a kezére egy gumikesztyűt, Rehv a zakója zsebébe nyúlt, elővett egy névjegykártyát, majd elrejtette hatalmas tenyerében. A lány gyorsan levette a vért az egészséges karjából, hamar feltöltötte az alumínium kémcsöveket. Szerencsére nem üvegből voltak, és mindig maga Havers végzett el mindenféle vérvizsgálatot. A vámpír vér vörös volt, a manipulátoroké azonban kék. Az övé a kettő között volt valahol, de Haversszel már egyszer megegyezett. Igaz, hogy a jó öreg doki nem tudta, hogy is folynak köztük a dolgok, de ez volt az egyetlen mód arra, hogy szakszerű kezelésben részesüljön, és közben ne hozza kellemetlen helyzetbe a faj orvosát. Amikor Ehlena befejezte, rátette a kémcsövekre a műanyag dugót, levette a kezéről a gumikesztyűt, és olyan gyorsan indult el kifelé, mintha a férfi leprás lett volna. – Várjon! – szólt után Rehv. – Szeretne fájdalomcsillapítót kérni a karjára? – Nem, azt szeretném, ha ezt eltenné. – Odanyújtotta a lánynak a névjegyét. – Hívjon fel, ha majd olyan hangulatban lesz, hogy elfogad tőlem valami szívességet. – Olyan hangulatban soha nem leszek, mivel azzal megszegném a munkahelyi előírásokat. Ezt pedig semmilyen körülmények között nem tenném. Ez fájt. Na, nem mintha hibáztatta volna érte. – Ha elfogadná a szívességet, azzal azt mutatná, hogy megbocsát nekem. Ennek semmi köze sem lenne egy randevúhoz. Ehlena lenézett a kártyára, majd megrázta a fejét. – Jobb lesz, ha elteszi, és valaki olyannak adja oda, aki fel is fogja használni. Amikor becsukódott utána az ajtó, Rehv összegyűrte a névjegyet a kezében. A francba! Mégis mi a fenét gondolt? A lánynak valószínűleg kényelmes élete van, egy csinos kis házban, két szerető szülő mellett. Lehet, hogy barátja is van, aki egy nap majd a parancsolója lesz. Hát persze, mintha a kedves szomszéd, aki kábítószer-kereskedő, strici és bűnöző olyan szépen beleillene a tökéletes, kisvárosi képbe. Naná! Beledobta a névjegyét az asztal mellett álló papírkosárba, és figyelte, ahogy körbemegy a peremén, majd belesik a papír zsebkendők, összegyűrt papírlapok és üres kólásdobozok közé. Miközben az orvost várta, ránézett a kidobott szemétre, és rájött, hogy számára a világon élő emberek többsége ugyanilyen. Dolgok, amiket használt, aztán a legcsekélyebb bűntudat nélkül eldobott. A lelke sötét oldalának és annak az üzletnek köszönhetően, amellyel foglalkozott, sok csontot tört már el, sok fejet tört már be és számtalan kábítószer-túladagolást okozott. Ehlena azonban azzal töltötte az éjszakáit, hogy megmentsen másokat. Igen, tényleg volt bennük közös vonás. Rehv üzlete biztosította Ehlenának a pácienseket. Milyen. Tökéletes. Kint a klinika előtt, a fagyos hidegben, Wrath közvetlenül Vishous orra előtt állt.

– Menj az utamból, V! Vishous természetesen meg sem moccant. Nem volt meglepő. Már azelőtt is mindig a saját feje után ment, hogy kiderült volna róla az a kis apróság, hogy az Őrző szülte. Wrath-nak több esélye lett volna, ha egy kősziklát próbál távozásra bírni. – Wrath… – Nem, V. Nem itt. És nem most… – Láttalak. Ma délután az álmomban. – V sötét hangjában olyan fájdalom bujkált, amelyet csak temetéseken lehet hallani. – Látomásom volt rólad. – Mit láttál? – kérdezte, pedig nem akarta hallani. – Egy sötét mezőn álltál egyedül. Mi mindannyian ott voltunk körülötted, de senki sem tudott elérni téged. Eltávolodtál tőlünk, mi pedig tőled. – A testvér kinyújtotta a kezét, és keményen megfogta Wrath karját. – Butch elmondta, hogy egyedül szoktál kimenni harcolni, ám eddig nem szóltam róla senkinek, de ez nem mehet így tovább. Ha meghalsz, a faj széthullik, arról nem is beszélve, hogy mi lesz a testvériséggel. Wrath szeme megfeszült, hogy V arcára összpontosítson, az ajtó feletti biztonsági fény azonban neon volt, és a ragyogása bántotta a szemét. – Nem tudod biztosan, hogy mit jelent ez az álom. – De te sem. Wrath a civil férfi súlyára gondolt, akit a karjában cipelt. – Lehet, hogy nem más, mint… – Kérdezd meg, mikor láttam ezt először! – …egy rejtett félelmed. – Kérdezd meg, hogy mikor láttam először! – Mikor? – Ezerkilencszázkilencben. Több, mint száz éve. Akkor álmodtam először. Most pedig kérdezd meg, hányszor láttam az utóbbi egy hónapban! – Nem. – Hétszer, Wrath! A ma délután volt az utolsó csepp a pohárban. A király kiszabadította a karját V szorításából. – Most elmegyek. Ha követni akarsz, harc lesz a vége. – Nem mehetsz ki egyedül. Nem biztonságos. – Most viccelsz velem? – Wrath a napszemüvege mögül V-re meredt. – A fajunk egyre fogy, te meg azért akarod letépni a fejem, mert az ellenségre vadászom? Ez nevetséges! Nem fogok egy nyomorult íróasztal mögött megrohadni, és papírokat tologatni, miközben a testvéreim odakint vannak a harcmezőn, és valóban tesznek is valamit… – De te vagy a király. Fontosabb vagy, mint bármelyikünk… – Egy fenét! Én is egy vagyok közületek! Engem is bevettek a testvériségbe, ittam a testvéreim véréből, és ők is az enyémből. Harcolni akarok! – Nézd, Wrath… – V olyan ésszerű hangon szólalt meg, hogy a király legszívesebben kiütötte volna az összes fogát. Baltával. – Pontosan tudom, milyen az, ha nem akarsz az lenni, aminek születtél. Azt hiszed, hogy nekem vasárnapi szórakozás ez a sok nyavalyás látomás? Szerinted olyan jó móka egy fénykard a kezem helyén? – Felemelte kesztyűs kezét, mintha a szemléltetés nyomatékosabbá tenné a mondanivalóját. – Nem változtathatsz azon, aki vagy. Nem teheted meg nem történtté azt a párosodást, amely a szüleid között történt, hogy a világra jöjj. Te vagy a király, és a törvények rád másképp vonatkoznak. Pont.

Wrath összeszedte magát, hogy az ő hangja is legalább olyan nyugodt és hűvös legyen, mint V-é. – Én pedig azt mondom, hogy már háromszáz éve harcolok, vagyis nem vagyok kezdő a harcmezőn. Arra is szeretnék rámutatni, hogy attól, hogy király vagyok, még nem feltétlenül veszítem el a jogot arra, hogy eldöntsem… – Nincs örökösöd. És, ahogy a felemtől hallottam, letorkolltad Beth-t – méghozzá elég keményen –, amikor azt mondta, hogy szeretne teherbe esni, amikor a termékenységi időszaka bekövetkezik. Mit is mondott, hogy fogalmaztál? Ja… igen. „Nem akarok utódot az előrelátható jövőben… de az is lehet, hogy egyáltalán nem.” Wrath hangosan kifújta a levegőt. – Nem hiszem el, hogy idáig merészkedtél. – És még valami. Ha meghalsz, a faj hálója elkezd lebomlani, és ha azt hiszed, hogy ez valamit is segít a háborúban, akkor azt kell mondjam, olyan mélyen benne van a fejed a seggedben, hogy a vastagbeledet használod fogpiszkálónak. Nézz szembe a tényekkel, Wrath! Te vagy mindannyiunk dobogó szíve… szóval, nem, nem mehetsz ki csak úgy harcolni, ráadásul egyedül, csak mert így tartja kedved. Az élet nem úgy működik, ahogy te akarod… Wrath megragadta Vishous dzsekijének hajtókáját, és a klinika falához taszította. – Vigyázz a szádra, V! A tiszteletlenség vékony jegén egyensúlyozol. – Ha komolyan azt hiszed, hogy a dolgok megváltoznak attól, hogy velem durváskodsz, akkor ne fogd vissza magad! De garantálom, hogy miután vége lesz a harcnak, és mindketten vérző sebekkel fekszünk a földön, a helyzet pontosan ugyanolyan lesz, mint most. Nem változtathatod meg a sorsodat. A háttérben Butch kilépett az Escalade-ből, és olyan magabiztos mozdulattal húzta fel a nadrágja derekát, mint aki kész bármilyen küzdelemre. – A fajnak élve van rád szüksége, seggfej – mondta V. – Ne akard, hogy lelőjelek, mert megteszem. Wrath V-re emelte gyenge szemét. – Azt hittem, a fajnak élve van rám szüksége. Különben is, ha lelősz, azzal felségárulást követsz el, amiért halálbüntetés jár. Ott már mindegy, ki az anyád. – Nézd, én nem azt mondom, hogy nem kellene… – Fogd be, V! Most az egyszer, fogd már be végre a szád! Wrath elengedte a testvér bőrdzsekijét és hátralépett. Jézus Krisztus, muszáj elmennie, máskülönben ez az összetűzés pont oda fog vezetni, amire Butch készülődik! Wrath azért még V-re szegezte a mutatóujját. – Ne merj követni! Megértetted? Ne kövess! – Te ostoba bolond! – felelte V elkínzottan. – Te vagy a király. Mindannyiunknak az a feladata, hogy kövessünk. Wrath nagyot káromkodott magában, majd láthatatlanná vált, és a molekulái átrepültek a városon. Utazás közben alig tudta elhinni, hogy V fel merte hozni Beth-t és a gyerek témáját. Valamint azt sem, hogy Beth egy ilyen magánjellegű dolgot elmondott Jane dokinak. Hogy merte azt vágni a fejéhez, hogy a feje a seggében van? V megőrült, ha azt hiszi, hogy majd kockára teszi imádott fele életét azzal, hogy megtermékenyíti, amikor körülbelül egy év múlva elérkezik a termékenységi időszaka. Több nő halt már meg a szülőágyon a vámpíroknál, mint amennyi életben maradt. Wrath tudta, hogy a saját életét bármikor képes lenne feláldozni a faj érdekében, a feléét azonban semmilyen körülmények között nem tenné kockára. De mégha garantálnák is neki, hogy Beth életben marad, akkor sem akarta, hogy a fia ugyanolyan sorsra jusson, mint ő… csapdába esve, választás nélkül, egy olyan szerepben, amelyben nehéz

szívvel kell szolgálnia a népét, miközben végignézi, hogy az emberei egymás után halnak meg egy háborúban, amelynek nem tud véget vetni.

7. fejezet A

Szent Ferenc Egészségügyi Komplexum egy komplett kis városka volt önmagában. A különböző korokban épült építészeti alkotások elszórt szövevénye, amelyben minden egyes tagnak saját kis környezete volt, a részeket pedig számos kanyargós út és járda kötötte össze és kapcsolta az egészhez. Volt benne kastélykinézetű adminisztrációs tömb, néhány egyszintes, külvárosiasan egyszerű járóbetegrészleg, valamint több, bérházszerű fekvőbeteg-épület hatalmas ablakokkal. Az egyetlen közös ezen az óriási területen – áldott legyen az, aki kitalálta! – a piros-fehér közlekedési táblák voltak, amelyen a nyilak jobbra, balra vagy egyenesen előre mutattak, attól függően, hogy merre akart menni a látogató. Xhex úticélja egyértelmű volt. A sürgősségi osztály az egészségügyi komplexum legújabb építménye volt, egy ultramodern, üvegacél palota, amely úgy nézett ki, mint egy ragyogóan kivilágított, állandóan zsúfolási megtelt éjszakai bár. Nehéz volt eltéveszteni. Nehéz volt elfelejteni. Xhex néhány fa árnyékában bukkant elő a semmiből, amelyek egy pár pad körül álltak félkörívben. Amikor odasétált a sürgősségi osztály forgóajtajához, egyszerre volt ebben a környezetben, és valahol teljesen máshol. Kikerülte ugyan a szembejövő embereket, és érezte a kijelölt dohányzó területen ácsorgó dohányosok cigarettafüstjét. Még azt is érzékelte, hogy a hideg levegő csípi az arcát, a benne dúló harc azonban túlságosan is lefoglalta ahhoz, hogy különösebb figyelmet fordítson rájuk. Amikor belépett az épületbe, a tenyere izzadt, hideg verejték gyöngyözött a homlokán, és a neonfények, a fehér linóleum, valamint a műtősruhát viselő személyzet látványa lebénította. – Segíthetek? Xhex megpördült, és harci állásba helyezkedve maga elé emelte a karját. Az orvos, aki megszólította, meg sem rezdült, az arcán azonban meglepetés tükröződött. – Hé, hé! Lassan a testtel! – Elnézést! – Xhex leengedte a karját, és elolvasta a férfi nevét a köpenyére tűzött névtáblán: DR. MANUEL MANELLO, A SEBÉSZETI OSZTÁLY VEZETŐJE. Xhex felvonta a szemöldökét, amikor érzékelte a férfi lényét és megérezte az illatát. – Jól van? Na mindegy. Nem tartozik rá. – A hullaházba kell mennem. A fickó nem lepődött meg, mintha úgy gondolná, hogy egy olyan nőről, aki így reagál egy egyszerű kérdésre, nem nehéz elhinni, hogy ismeri a lábcédulás, merev pácienseket. – Értem. Nos, látja ott azt a folyosót? Menjen végig rajta egészen a legvégéig. Ott majd lát egy

táblát az ajtón, amelyre ki van írva, hogy hullaház. Attól kezdve pedig csak a nyilakat kell követnie. Lent lesz az alagsorban. – Köszönöm. – Nincs mit. Az orvos kiment a forgóajtón, amelyen Xhex nem sokkal korábban bejött, Xhex pedig átment a fémdetektoron, amelyen az orvos jött át előtte. Nem szólalt meg az érzékelő, és Xhex zárt szájjal rámosolygott a biztonsági őrre, aki alaposan végigmérte. A kés, amit a derekába dugva hordott, kerámiából készült, a tüskés fémabroncsot pedig, amely mindig a combjára volt kapcsolva, egy olyannal helyettesítette, amely kőből és bőrből volt. Így minden gond nélkül átjutott az ellenőrzésen. – Jó estét, biztos úr! – köszöntötte az őrt. A fickó bólintott, de a biztonság kedvéért a kezét a pisztolya markolatán tartotta. A folyosó végén Xhex megtalálta az ajtót, amit keresett, bement, aztán a piros nyilakat követve elindult lefelé a lépcsőn, ahogy az orvos mondta. Amikor megérkezett egy hosszú, fehérre meszelt betonfalhoz, úgy vélte már közel jár, és igaza is lett. De la Cruz nyomozó kicsit távolabb állt a folyosón egy rozsdamentes acél szárnyas ajtó mellett, amelyre az volt írva: HULLAHÁZ, meg az, hogy IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS. – Köszönöm, hogy eljött – mondta a nyomozó, amikor Xhex közelebb ért hozzá. – Az azonosító helyiség itt van tovább a folyosón, csak beszólok ide, hogy megérkezett. A rendőr benyitott az ajtó egyik szárnyán. A résen belesve Xhex megpillantott egy sor fémasztalt, amelyre a hullákat fektették. Egy pillanatra megállt a szíve, aztán őrült tempóban újra elkezdett verni, miközben folyamatosan azt mondogatta magának, hogy ez nem az ő vesztesége. Nem ott volt. Nem ment vissza a múltba. Senki sem áll felette fehér köpenyben, és tett olyan dolgokat, amelyet meg kellett tennie a „tudomány nevében”. Különben is, ezen már egy évtizeddel ezelőtt túltette magát… Valami halk zajt hallott maga mögül, amely fokozatosan erősödött. Megfordult, és halálra rémült. A félelem olyan erővel támadt rá, hogy még a lába is földbe gyökerezett… De csak egy takarító volt, aki a folyosó végén befordult a sarkon, és egy akkora szennyeskosarat tolt maga előtt, mint egy ház. A pereméhez dőlve belehajolt, és még akkor sem nézett fel, amikor elhaladt mellettük. Xhex pislogott egyet, és egy pillanatra egy másik tolikocsit képzelt maga elé, amely tele volt mozdulatlan emberi végtagokkal és holttestekkel, amelyek úgy hevertek egymásra dobálva, mint a gyújtós. Megdörzsölte a szemét. Na igen, valóban túltette magát azon, ami történt… feltéve, hogy nem ment kórház vagy klinika közelébe. Jézus Krisztus… minél hamarabb el kell tűnnie innen a fenébe! – Képes lesz megcsinálni? – kérdezte José de la Cruz közvetlenül mellette. Xhex nagyot nyelt, összeszedte magát, mert sejtette, hogy a nyomozó aligha értené meg, hogy nem a holttesttől borult ki, amit azonosítania kellett, hanem egy halom szennyes ruhától. – Hát persze. Bemehetünk végre? A férfi egy hosszú pillanatig nézte. – Figyeljen, ha szüksége van egy kis időre… Nem kér egy kávét? – Nem. – Amikor a rendőr nem mozdult, Xhex elindult az AZONOSÍTÓ HELYISÉG feliratú ajtó felé.

De la Cruz megállt előtte, és kinyitotta neki. Az előtérben három fekete műanyag szék állt és két másik ajtó látszott, a levegőben pedig a formaldehid és az eperillatú légfrissítő elegyének köszönhetően mű eperillat terjengett. A sarokban a székektől távolabb egy kis asztal volt, rajta két, félig telt papírpohár, kávéval. Nyilvánvalóan két fajtája létezett a hozzátartozóknak. A járkáló és az ücsörgő típusúak. Ha valaki jobban szeretett ülni, annak a térdén kellett egyensúlyoznia az automatából vett koffeinadagját. Amikor Xhex körülnézett, még mindig érezte azokat az érzelmeket, amelyek ebben a helyiségben megfordultak, mert visszamaradtak, mint piszkos víz után a koszréteg. Rossz dolgok történtek azokkal, akik beléptek ezen az ajtón. Szívek törtek össze. Életek hullottak darabokra. A világ örökre megváltozott számukra. Nem lett volna szabad kávét adni az itt lévő embereknek, mielőtt megtették volna azt, amiért idejöttek. Anélkül is elég idegesek voltak. – Erre tessék! De la Cruz bevezette Xhexet egy szűk helyiségbe, amely klausztrofóbiával volt kitapétázva, legalábbis a nő pontosan így érezte. A terem nem volt nagyobb egy cipős doboznál, szinte nulla szellőzéssel, a világítást biztosító neoncső fénye vibrált, az egyetlen ablak pedig aligha egy vadvirágos mezőre nézett. Az üveg túloldalán lévő függöny el volt húzva, eltakarva a látogató elől a látványt. – Jól van? – kérdezte megint a nyomozó. – Elkezdhetnénk végre? De la Cruz balra hajolt, és megnyomta a csengőt. A berregő hangra a függöny középen lassan szétnyílt, és feltárult mögötte egy holttest, amely ugyanolyan fehér lepellel volt letakarva, mint amilyeneket a takarító a szennyeskosárban tolt odakint a folyosón. Egy zöld műtősruhába öltözött, emberi férfi állt a halott fejénél, és amikor a nyomozó bólintott, a férfi megfogta a lepedő szélét, és visszahajtotta az arcról. Chrissy Andrews szeme be volt csukva, a szempillája hamuszürke arcára simult. Nem tűnt nyugodtnak az örök nyugalomban. A szája kék volt, és felhasadt, valószínűleg egy ököl ütésétől, vagy egy palacsintasütőtől, esetleg az ajtófélfától. A visszahajtott lepedő többé-kevésbé elrejtette a fojtogatás nyomait a nyakán. – Tudom, ki tette ezt vele – jegyezte meg Xhex. – Akkor, csak a pontosság kedvéért, ezek szerint felismeri, hogy ő Chrissy Andrews? – Igen. És tudom, ki tette ezt vele. A nyomozó bólintott a műtősruhás felé, aki erre letakarta Chrissy fejét, és visszahúzta a függönyt. – A lány barátja? – Igen. – Régóta érkeznek bejelentések tőle erőszakoskodás miatt. – Túl régóta. Na persze, ennek már vége. A gazember nyilvánvalóan befejezte a munkát, nem igaz? Xhex kisétált az ajtón az előtérbe, és a nyomozónak sietnie kellett, hogy utolérje. – Várjon… – Vissza kell mennem dolgozni. Amikor mindketten kiviharzottak az alagsori folyosóra, de la Cruz a nő elé állt, hogy megállítsa. – Szeretném, ha tudná, hogy a caldwelli rendőrség szabályos nyomozást indít gyilkosság ügyében, és minden gyanúsítottat az előírt, törvényes módon fog kezelni. – Efelől nincs is kétségem. – Ön már megtette a feladatát. Mostantól át kell adnia nekünk az ügyet, hogy mi tehessünk pontot a

végére. Hagyja, hogy mi találjuk meg a fickót, oké? Nem akarom, hogy önbíráskodjon. Xhex Chrissy hajára gondolt. A lány mindig nagy gondot fordított rá, folyton tupírozgatta, hátrafésülte, aztán a legfelső réteget lesimította, és befújta hajlakkal, hogy úgy maradjon, amíg végül úgy nézett ki, mint egy tökéletes gömb. Totális Melrose Place-imitáció, Heather Locklear aranyszőke hajkoronáját idézve. Itt a lepedő alatt azonban Chrissy haja olyan lapos volt, mint a deszka, és mindkét oldalon összeborzolódott. Kétségtelenül a hullazsák miatt, amelyben szállították. – Maga már megtette, amit kellett – mondta de la Cruz. Nem, még nem. – Minden jót, biztos úr! És sok szerencsét Grady megtalálásához! A rendőr felvonta a szemöldökét, majd úgy tűnt, elhitte a „jó-kislány-leszek” színjátékot. – Akarja, hogy visszavigyem a klubba? – Nem, köszönöm. Ne aggódjon miattam! – Xhex zárt szájjal elmosolyodott. – Nem fogok semmi ostobaságot csinálni. Nem, épp ellenkezőleg. Nagyon is okosan fogja kinyírni a szemetet. Hiszen a legjobbtól tanult. A szemet szemért elvet nem véletlenül találták ki. José de la Cruz nem volt agysebész, űrkutató vagy sejtbiológus, de szerencsejátékos sem, és nem csak a katolikus neveltetése miatt. Nem volt szükség rá, hogy fogadásokat kössön, mivel olyan kifinomult ösztönei voltak, mint egy jövendőmondó kristálygömbjének. Ezért pontosan tudta, mit csinál, amikor a kórházból kifelé menet tisztes távolból követni kezdte Miss Alex Hesst. Amikor a nő kiment a forgóajtón, nem balra indult a parkoló felé, de nem is jobbra a bejárat mellett várakozó három taxihoz. Egyenesen előre tartott a betegeket hozó és elszállító autók, valamint az üres taxik között. Fellépett a járdaszegélyre, végigsétált a fagyos füvön, és ment tovább egyenesen előre az erdő felé, amelyet néhány évvel azelőtt a város telepített ide, hogy a belvárost zöldebbé tegye. Aztán a következő pillanatban köddé vált, és úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. Ami persze teljességgel kizárt, nem igaz? Sötét volt, de la Cruz pedig már két napja nem aludt, amitől olyan rosszul látott, mintha víz alól szemlélte volna a világot. Szemmel kell tartania ezt a nőt. Személyes tapasztalatból tudta, milyen nehéz dolog elveszíteni egy munkatársat, az pedig egyértelműen látszott a nőn, hogy fontos volt neki a halott lány. Ennek ellenére az ügynek nem tett volna jót, ha egy bosszúszomjas civil megszegi a törvényt, és talán odáig is elmerészkedik, hogy megöli a rendőrség első számú gyanúsítottját. José elindult civil járőrkocsija felé, amit hátul hagyott, ott, ahol a mentőautókat szokták lemosni, és a mentősök szünetet tartottak a műszakjuk közben. Chrissy Andrews barátja, Robert Grady, alias Bobby G. hónapról hónapra bérelt egy lakást, amióta a lány a nyáron kidobta. A nyomortanya üres volt, amikor José tegnap délután egy óra körül bekopogott az ajtaján. A házkutatási paranccsal a zsebében meg tudta kérni a házmestert, hogy nyissa ki neki a lakást. Chrissy fél éven át sorozatosan arra kényszerült, hogy a barátja erőszakossága miatt a rendőrséget hívogassa, ezért Josénak így nem volt nehéz beszereznie a parancsot. A konyhában nagyon sok rothadt ételt, a mosogatóban egy halom koszos edényt, a hálószobában pedig szanaszét dobált szennyes ruhákat talált. Ezenkívül egy jó pár celofánzacskót, benne valami fehér porral, amelyről kiderült, hogy – ó istenem! – heroin. Ki gondolta volna!

A férfit azonban nem volt sehol. Utoljára az előző este látták a lakásában, úgy este tíz óra tájékán. A mellette lakó szomszéd hallotta, hogy Bobby G. kiabál, aztán becsapódott az ajtó. A fickó telefonjának híváslistája szerint – amelyet a rendőrség kikért a mobilszolgáltatótól – kiderült, hogy a hívás Chrissy telefonjára futott be este kilenc óra harminchat perckor. Azonnal munkába állítottak néhány álruhás rendőrt, akik rendszeresen ellenőrizték a lakást, de semmit sem találtak. José szerint ezen a vonalon már nem is fognak. A hely jó eséllyel örökre lakatlan marad. Jelenleg tehát két nyomon tudott elindulni: megtalálni Chrissy barátját, és követni a Zero Sum biztonsági főnökét. Az ösztönei azt súgták, mindenkinek az lenne a legjobb, ha Bobby G.-t Alex Hess előtt találnák meg.

8. fejezet Amíg Havers a betegnél volt bent, Ehlena átrendezte az eszközraktárt, amely történetesen éppen a hármas vizsgálószoba mellett volt. Egymásra halmozta a rugalmas pólyákat. Tornyot épített a műanyag csomagolású géztekercsekből. A papír zsebkendős dobozokat, a ragtapaszokat és a hőmérők tokjait pedig kubista stílusban egymás tetejére állította. Egy idő múlva már nem maradt mit elrendeznie, ám ekkor kinyílt a vizsgálószoba ajtaja, és Ehlena kidugta a fejét a folyosóra. Havers teknőckeretes szemüvegében, precízen elválasztott barna hajával, csokornyakkendőjében és fehér köpenyében, úgy nézett ki, mint egy tipikus orvos. Emellett úgy is járt, mint egy orvos, mindig nyugodt volt és a gondolataiba mélyedt, mint akinek folyton a beosztottjain, a klinikán és mindenekelőtt a betegein járt volna az esze. Most azonban nem is emlékeztetett önmagára, ahogy ott állt a folyosón, tanácstalanul, a homlokát ráncolva, miközben úgy dörzsölgette a halántékát, mintha fájt volna a feje. – Jól van, doktor úr? – kérdezte Ehlena. Havers ránézett. A tekintete szokatlanul üres volt a szemüvege mögött. – Ööö… igen, persze, köszönöm. – Megrázta magát, és átnyújtott a lánynak egy receptet, amely Rehvenge kartonjának tetején feküdt. – Én… khm… Lenne olyan szíves és bevinne a betegnek dopamint, valamint két adag skorpiómarás elleni szérumot? Én is megtenném, de azt hiszem, most ennem kell valamit. Úgy érzem, túlságosan leesett a vércukorszintem. – Természetesen, doktor. Azonnal viszem. Havers bólintott, majd visszatette a páciens kartonját az ajtó melletti műanyag tartóba a falon. – Nagyon köszönöm. Ezzel elment, de úgy, mint aki félig transzban van. Szegény nagyon ki volt merülve, gondolta Ehlena. Az elmúlt két éjszaka és nappal folyamán szinte végig a műtőben volt. Először egy szülést vezetett le, aztán megoperált egy autóbalesetet szenvedett férfit, majd egy kisgyereket, aki csúnyán megégett, mert magára rántott egy fazék forró vizet a tűzhelyről. És mindezt úgy, hogy két éve, amióta a klinikán dolgozott, nem vett ki egyetlen szabadnapot sem. Mindig készenlétben állt, mindig ott volt. Kicsit úgy, ahogy Ehlena az apjánál. Szóval, igen, pontosan tudta, milyen fáradt lehetett az orvos. A gyógyszertárban átnyújtotta a receptet a gyógyszerésznek, aki soha nem bájcsevegett senkivel és ma sem szegte meg ezt a szokását. Inkább hátrament a helyiség végébe, és hat doboz dopaminnal meg az ellenméreggel tért vissza. Miután átadta a gyógyszereket Ehlenának, megfordított egy táblát, amelyre az volt írva: TIZENÖT PERC MÚLVA JÖVÖK, majd kilépett a pult mögül. – Várjon! – mondta neki a lány, miközben a kezében egyensúlyozta a sok dobozt. – Ez nem stimmel.

A férfinak már a kezében volt a cigarettája és az öngyújtója. – De igen. – Nem… Hol van a recept? Aligha létezik nagyobb harag, mint egy dohányosé, amikor meg akarják akadályozni abban, hogy elszívjon végre egy cigit. Ehlenát azonban ez nem érdekelte. – Mutassa a receptet! A gyógyszerész mérgesen dörmögött valamit magában, amikor visszament a pult mögé, majd feltűnően hangosan csörögni kezdett a papírokkal, mintha azt remélné, hogy az összedörzsölésükkel tüzet gyújthat. – Hat doboz dopamin – odafordította a lány elé a papírt. – Látja? Ehlena közelebb hajolt a papírlaphoz. Igen, ezek szerint Havers valóban hat dobozt kért és nem hat üvegcsét. – Ennek a betegnek mindig ennyit ír fel a doktor. Dopamint és ellenmérget. – Mindig? A férfi arcára egy „ugyan-már-hölgyem-hagyjon-már-békén” kifejezés ült ki, majd olyan lassan folytatta, mintha a lány nem beszélne jól angolul. – Igen. Általában az orvos maga szokott eljönni a rendelésért. Most már elégedett, vagy akarja, hogy megemlítsem a dolgot Haversnek? – Nem… köszönöm. – Nagyon szívesen. – Visszatette a receptet a többi papír közé, aztán olyan gyorsan eltűnt a környékről, mintha attól félne, hogy a lány újabb remek ötlettel áll majd elő. Mi a franc lehet az a betegség, amelyhez száznegyvennégy adag dopamin szükséges? Na, és az ellenméreg? Hacsak Rehvenge nem valami hoooooooooooosszú utazásra készült egy olyan barátságtalan helyre, ahol csak úgy nyüzsögtek a skorpiók, mint mondjuk a Múmiában. Ehlena visszasétált a folyosón a vizsgálószobáig, és közben a kezében egyensúlyozta a sok dobozt. Mire visszaügyeskedett egyet a kupacba, amely leesni készült, egy másik csúszott ki, és arra kellett figyelnie. A lábával kopogott be az ajtón, és kis híján elejtette az egész rakást, amikor elfordította az ajtógombot. – Ez minden? – kérdezte Rehvenge szigorú hangon. Miért, mégis mennyi kellett volna neki? Egy kamionnyi? – Igen. Ehlena letette a szétcsúszó dobozokat az asztalra, majd gyorsan összerendezte őket. – Hozok egy szatyrot. – Nem kell, köszönöm. – Szüksége van fecskendőre? – Nem, az van elég – felelte a férfi kényszeredetten. Óvatos mozdulattal leszállt a vizsgálóágyról, aztán felemelte a bundáját. A cobolyprém kabát szétnyílt és széles vállára terült. Rehvenge még a helyiség másik végéből is fenyegetően hatalmasnak tűnt. A tekintetét Ehlenára szegezte, miközben megfogta a botját, és lassan odasétált hozzá, mintha nem lenne biztos az egyensúlyában… vagy a lány reakciójában. – Köszönöm! – mondta. Istenem, milyen hétköznapi szó, és milyen sokszor elhangzik, mégis, ha ő mondta ki, sokkal többet jelentett, mint amit Ehlena hajlandó volt beismerni magának. Igazság szerint nem is az volt rá olyan nagy hatással, amit mondott, hanem inkább az arckifejezése:

ametiszt szemében mélyen elrejtve sebezhetőség bujkált. Vagy mégsem. Lehet, hogy éppen Ehlena volt az, aki sebezhetőnek érezte magát, és csak együttérzést várt attól a férfitól, aki ezt okozta neki. Mert ebben a pillanatban nagyon gyenge volt. Ahogy Rehvenge ott állt közvetlenül mellette, és egyenként vette fel a gyógyszeres dobozokat az asztalról, majd rejtette bundája különböző zsebeibe, a lány meztelen volt, bár a testét egyenruha takarta, és minden álarc lehullott róla, habár korábban sem takarta az arcát semmit. Elfordította a fejét, de még akkor is csak azt az ametiszt tekintetet látta maga előtt. – Vigyázzon magára… – A férfi hangja nagyon mély volt. – És, ahogy már mondtam, köszönöm. Tudja, amiért a gondomat viselte. – Nagyon szívesen – felelte a lány a vizsgálóágynak. – Remélem, megkapta, amit szeretett volna. – Valamit… mindenképpen. Ehlena nem fordult vissza, csak akkor, amikor meghallotta az ajtó kattanását. Aztán magában nagyot káromkodva leült az asztal melletti székre, és arra gondolt, vajon el akar-e menni a randevúra ma este. Nemcsak az apja miatt, hanem mert… Na, persze. Ez aztán teljesen logikus. Azon gondolkozik, hogy elutasítson-e egy rendes, normális fiatalembert, csak azért, mert egy elérhetetlen férfihoz vonzódik, aki egy olyan bolygóról származik, ahol az emberek ruhája többe kerül, mint az autójuk. Tökéletes! Ha ezt tovább folytatja, még megnyeri az ostobaság Nobel-díját, azt az életcélt, amelyet alig várt, hogy beteljesítsen. Körülnézett, és csak nagy nehezen sikerült rávennie magát, hogy visszatérjen a valóságba… Aztán egyszer csak megpillantotta a papírkosarat. Egy üres kólás-doboz tetején krémszínű névjegykártya hevert. REHVENGE, REMPOON FIA. Alatta pedig egy telefonszám, lakcím nélkül. Ehlena lehajolt és felvette, majd az asztal tetejére tette és kiegyenesítette. Amikor néhányszor végigsimított a tenyerével a felületén, érezte, hogy nincsen rajta kidomborodó mintha, csak egy enyhe bemélyedés. Gravírozva volt. Természetesen. Ja igen, Rempoon! Ismerte ezt a nevet, és így már a férfi kartonján jelzett legközelebbi hozzátartozó neve is értelmet nyert. Madalina egy bukott kiválasztott volt, aki a faj spirituális nevelését tűzte ki élete céljául. Köztiszteletben álló, értékes nő, akiről Ehlena már sokat hallott, bár személyesen még nem találkozott vele. Rempoonhoz ment feleségül, az egyik legősibb és legbefolyásosabb család fiához. Anya. Apa. Szóval a cobolyprém kabát nem csak divatból volt rajta, nem egy újgazdag, feltűnősködő ficsúr magamutogatása volt. Rehvenge onnan származott, ahová Ehlena és az apja annak idején tartoztak: az elitből – a vámpírtársadalom legmagasabb rétegéből, amely az ízlés irányítója és a civilizáció védőbástyája volt… ám egyben a mindentudó hatalmasságok legkegyetlenebb csoportja is a földön, akikhez képest a csatornában mászkáló patkányok is ezerszer kellemesebb vacsoravendégeknek számítottak. Ehlena minden jót kívánt neki abban a közösségben. Isten látja lelkét, neki és a családjának nem sok jó emléke fűződik hozzájuk: az apját becsapták és kitaszították maguk közül, feláldozták, hogy egy még befolyásosabb vérvonal leszármazottjai anyagilag és társadalmilag is életben tudjanak maradni. És ez csak a bajok kezdetét jelentette. Amikor Ehlena kilépett a vizsgálószobából, visszadobta a névjegyet a szemétbe, és kivette a kartont a műanyag tartóból. Szólt Catyának, aztán odament a regisztrációs pulthoz, hogy a szünetet tartó nővér helyett feltöltse az információt a számítógépbe. Belépett Havers Rehvenge-ről írt rövid

feljegyzéseibe, hogy a kiadott gyógyszert rögzítse benne. A betegsége meg sem volt említve. Persze, lehet, hogy már olyan régóta kezelték, hogy csak a korábbi feljegyzésekben szerepelt. Havers nem bízott a számítógépekben, ezért minden jegyzetét papíron őrizte. Szerencsére azonban Catya három évvel azelőtt ragaszkodott hozzá, hogy mindent elektronikus formában is eltároljanak – valamint, hogy legyen egy csapat hűséges, akiknek az a feladata, hogy minden egyes beteg orvosi kartonját egy az egyben feltöltse a szerverre. Istennek hála érte! Amikor ugyanis a támadás után ebbe az új létesítménybe kellett költözniük, csak a betegek elektronikus adatai maradtak meg. Ehlena egy hirtelen ötlettől vezérelve, végigfutotta Rehvenge fájljának legutóbbi néhány beírását. A dopaminadagja az elmúlt években egyre emelkedett. Csakúgy, mint az ellenméregé. Kijelentkezett a rendszerből, majd hátradőlt a széken, a karját összefonta a mellkasán, és csak bámulta mereven a monitort. Amikor a képernyővédő bekapcsolt, fénysebességgel kezdtek kifelé száguldozni a csillagok a számítógépből, mintha az ember egy űrhajóban utazott volna. El fog menni arra az átkozott randevúra, döntötte el magában. – Ehlena? Felnézett Catyára. – Igen? – Egy beteg érkezik mentővel, körülbelül két perc múlva. Kábítószer-túladagolás, ismeretlen anyag. A beteget intubálták és lélegeztetik. Mi ketten fogunk asszisztálni. Amikor egy kollégája megérkezett, hogy elintézze a betegfelvételt, Ehlena felállt a székből, és Catyával együtt végigfutott a folyosón a sürgősségi vizsgálókhoz. Havers már ott várta őket, épp próbálta gyorsan megenni rozskenyeres sonkás szendvicsét. Mire odaadta az üres tányért egy hűségesnek, a beteg már meg is érkezett a garázsokból idevezető, föld alatti alagúton keresztül. A mentős két vámpír volt, akik ugyanolyan ruhát viseltek, mint az emberi kollégáik, mivel döntő fontosságú volt, hogy be tudjanak illeszkedni az emberi társadalomba. A páciens nem volt eszméletén, és csak a feje melletti mentős tartotta életben, aki egy ballont nyomogatott lassú, ütemes ritmusban. – A barátja hívott ki minket – mondta a férfi. – Aztán ott hagyta eszméletlenül heverni a Zero Sum mögötti sikátorban. A pupillája fénymerev, a vérnyomása hatvankettő per harmincnyolc. A pulzusa harminckettő. Micsoda elpazarolt élet, gondolta Ehlena, amikor munkához látott. Az utcai drogok lelkiismeretlen gyilkosok voltak. A város másik részében, Caldwell egy olyan negyedében, amelyet Miniatűr Metropolisznak neveztek, Wrath könnyen megtalálta a halott alantas lakását. Egy kétszintes épületekből álló létesítményben kapott helyet, amelyet Vadászló Farmnak neveztek. A helyen végigvonult a lovas téma, amely azonban csak annyira volt hiteles, mint a viaszosvászon asztalterítők egy olcsó, olasz étteremben. Nem is létezett olyan, hogy vadászló. A farm kifejezést pedig ritkán alkalmazták egy százegy szobás épülethalmazra, amely egy autószalon és egy bevásárlóközpont közé szorulva kapott helyet. Agrárjellegű volt? Ja, persze. Az aszfalt és a zöldövezet küzdelmében az aszfalt négyszeres túlerővel győzött, az egyetlen tavat pedig a környéken láthatóan emberi kéz készítette. Az oldalfalát kibetonozták, mint egy kerti medencének, a tetején pedig olyan sárga volt a vékony jégréteg, mint a pisi, mivel egész biztos valami vegyszert kevertek a vizébe. Tekintve, hogy mennyi ember élt a környéken, csoda, hogy az Alantasok Társasága ilyen feltűnő

helyre telepített csoportokat, bár lehet, hogy csak átmeneti megoldás volt. Persze az sem volt kizárt, hogy az egész nyomorult helyet alantasok lakták. Minden épületben négy lakás volt, egy közös lépcsőházzal. A ház falán lévő házszámot a földről világították meg. Wrath a gyenge szeme miatt a megfelelő épület megtalálásához a jól bevált, „megérint-és-kisilabizál” módszert alkalmazta. Amikor megtalálta a nyolcszáztizenkettőt formázó dőlt számokat, a gondolatával lekapcsolta a biztonsági lámpát, és a lépcsőház felső emeletére teleportálta magát. A nyolcszáztizenkettes ház főbejáratán egy gondolati trükk segítségével nagyon könnyen kinyílt a zár, ennek ellenére nem vett biztosra semmit. Odalapult a falhoz, és elfordította a lópatkó alakú ajtógombot, majd résnyire kinyitotta a lakásajtót. Behunyta használhatatlan szemét, és figyelmesen hallgatózott. Nem volt semmi mozgás, csak a hűtőszekrény zúgása hallatszott. Tekintve, hogy a hallása olyan jó volt, hogy még egy egér lélegzését is meghallotta volna, úgy vélte, tiszta a levegő. A kezébe fogott egy dobócsillagot, és belépett. Megvolt az esélye annak, hogy valahol egy biztonsági kamera figyelő szeme villogni kezd, de nem tervezte olyan hosszúra az itt tartózkodását, hogy összefusson az ellenséggel. Különben is, mégha fel bukkanna is egy gyilkos, nem keveredhetnének harcba. Túl sok volt az ember a környéken. Amúgy is csak egy urnáért jött. Valami nedvességet érzett a lábán, de nem azért, mert odakint belelépett egy pocsolyába, hanem mert a sikátorbeli harcban megsebesült, és azóta is a csizmájába folyt a vére. Éppen ezért, ha esetleg felbukkanna itt egy kókuszos sütemény és olcsó sampon illatú gazember, ő azonnal eltűnne. Legalábbis… ezt mondogatta magának. Becsukta az ajtót, és egy lassú, mély lélegzetet vett… majd azt kívánta, bárcsak képes lenne szagtalanítani az orra belső részét és a torkát. Annak ellenére, hogy a garatreflexe beindult, elégedett volt. Három élesen elkülöníthető szagot érzett az áporodott levegőben, amely azt jelentette, hogy alantasok laktak itt. Hátrament a lakás hátsó szobájába, ahol az émelyítő illat még erősebben volt érezhető, és közben arra gondolt, „mi a franc folyik itt?” Az alantasok ritkán éltek többen együtt, mivel még egymással is harcoltak – na persze, mi más is történhetne, ha valaki kizárólag megrögzött gyilkológépekkel tölti fel a sorait? A francba, hogy a fenében tudták félretenni gyilkos ösztöneiket azok a nyomorultak, akiket az Omega bevett a társaságába, csak mert a főnök spórolni akart egy kicsit a lakbéren? Lehet, hogy egy nagyon erős főalantas volt a vezetésben? A nyári támadássorozat után nehéz volt elhinni, hogy a szervezet pénzszűkében volt. Akkor pedig mire fel ez a csoportosulás? De, persze az sem volt elhanyagolható részlet, hogy a testvérek, és titokban Wrath is, mostanában kevesebb újítást látott náluk a harcok során. Régebben, amikor egy-egy alantassal összecsaptak, mindig fel kellett készülniük valamilyen speciális új fegyverre, amely éppcsak hogy megjelent a piacon. Az utóbbi időben azonban megint visszatértek a jó öreg, régi rugós késekhez, rézboxerekhez, sőt még – elképesztő módon – a nyavalyás gumibothoz is, amit a múlt héten látott valamelyiküknél. Csupa olcsó fegyver, amely nem igényelt se lőszert, se karbantartást. Most meg ráadásul még össze is bútoroztak itt a Vadászgörény Farmon? Mi a franc folyt itt? Az első hálószobában, ahová bement, két fajta parfümillatot érzett, és megtalált két urnát az ágyneműtől mentes, csupasz franciaágy mellett. A másik helyiség az előzőhöz hasonlóan egy másfajta öregasszonyillatot árasztott… és még valamit. Egy gyors szimatolás a levegőben, és Wrath már tudta is… Krisztusom, Old Spice? Ki gondolta volna? Ahogy ezek a gazemberek bűzlöttek, ki a franc akart volna még rátenni egy lapáttal…

Szentséges úristen! Mély levegőt vett, és az agya kiszűrt mindent, ami egy kicsit is édes volt. Puskapor. A fémes szagot követve a levegőben, odament egy gardróbszobához, amelynek ajtaján legalább olyan nevetséges zár volt, mint amilyen egy gyerek babaházán. Amikor kinyitotta az ajtót, az eau d’lőszer illat azonnal felerősödött. Wrath lehajolt, és körbetapogatózott a kezével. Faládák. Négy darab. Mindnek le volt szögezve a teteje. A benne lévő fegyvereket már minden bizonnyal használták, de nem az utóbbi időben. Ami azt jelentette, hogy valószínűleg legálisan vásárolt, használt áruról volt szó. Legális és használt. De ki használhatta? Végül is mindegy, mivel nem fogja itt hagyni. Ezt a sok fegyvert az ellenség arra akarta felhasználni, hogy a civil vámpírokra és a testvérekre lőjön vele, de Wrath inkább felrobbantja az egész nyomorult lakást, semhogy megengedje, hogy ezeket bevessék ellenük a háborúban. Ha viszont megjelenik a testvériségben ezzel a rakománnyal, a titka azonnal kiderül. A legnagyobb gondot azonban mégis a ládák kicipelése jelentette. Kocsija nem volt, láthatatlanná válni pedig képtelen lett volna ekkora teherrel, még akkor se, ha kisebb darabokra szedte volna őket. Kihátrált a gardróbszobából, és a szemével, valamint tapogatással felmérte a hálószobát. Ó, szuper. Volt egy ablak a bal oldalon. Egy káromkodás kíséretében elővette a telefonját, felnyitotta… És ekkor meghallotta, hogy valaki felfelé jön a lépcsőházban. Megdermedt, majd behunyta a szemét, hogy még jobban tudjon a hangokra koncentrálni. Ember vagy alantas? Csak az egyik számított. Oldalra hajolt, és letette a két urnát, amit korábban megszerzett, egy komód tetejére. Mellettük megtalálta a harmadikat is egy üveg Old Spice társaságában. Megmarkolta negyvenes pisztolyát, és úgy állt meg, hogy a fegyvert a rövid folyosó vége felé irányította, egyenesen a lakás bejárati ajtajára. Kulcscsörgés hallatszott, majd egy hangos koppanás, mintha a kulcs kiesett volna valakinek a kezéből. A káromkodás egy nőtől érkezett. Wrath azonnal megnyugodott, és leengedte maga mellé a pisztolyt. A testvériséghez hasonlóan az Alantasok Társasága is csak férfiakat vett be maguk közé, ami azt jelentette, hogy azt a kulcsot nem egy alantas ejtette el. Hallotta, hogy a szemközti lakás ajtaja kinyílik, majd becsukódik, aztán megszólal egy házimozirendszer, de olyan hangosan, hogy Wrath még itt is tisztán hallotta A hivatal című sorozat egyik epizódját. Ezt nagyon szerette. Ez volt az a rész, amikor a denevér elszabadult és… Hangos sikítások hallatszottak, természetesen a tévéből. Igen. Most szökött ki a denevér, és repkedett körbe-körbe. Mivel a nőt lefoglalta a film, Wrath visszatért a feladatához, de még mindig nem mozdult el onnan, ahol volt. Azért imádkozott, hogy ez a hazatérés általános jelenség legyen a házban, és az alantasok is úgy döntsenek, hogy itt az idő visszatérni az otthonukba. Az viszont, hogy szobormereven állt, és aligalig vett levegőt, korántsem növelte az ellenség létszámát a helyiségben. Tizenöt-húsz perc múlva még mindig nulla volt a lakásban lévő gyilkosok száma. De azért nem volt teljesen elfecsérelt idő. Elcsípett egy remek jelenetet egy sorozatból, Dwight szerencsétlenkedését, amikor a hivatal konyhájában be akar fogni egy denevért, ám helyette egy nő

fejére húzza a zsákot. Ideje volt továbblépni. Tárcsázta Butch számát, megadta neki a címet, és ráparancsolt, hogy úgy vezessen, mintha odaragasztották volna a lábát a gázpedálhoz. Ki akarta vinni innen a fegyvereket, mielőtt bárki is hazaérkezett volna. Ha azonban ő és a zsaru elég gyorsan kipakolják innen a ládákat, talán még itt maradhat a helyszínen egy ideig, és várhat rájuk még egy órácskát. Hogy elüsse az időt, átvizsgálta a lakást. Többnyire inkább a kezével, tapogatózva. Számítógépet, mobiltelefont, vagy újabb fegyvereket keresett. Épp visszatért a második hálószobába, amikor valami az ablaküveghez koppant. Megint elővette a negyvenesét, és háttal a falhoz lapult az ablak mellett. Egyik kezével kinyitotta rajta a zárat, majd egy résnyire kibillentette az üveget. A zsaru bostoni akcentusa olyan diszkréten szólalt meg, mint egy hangosbemondó: – Hé, Aranyfürt, lennél szíves leengedni az istenverte hajadat, hogy felmásszak rajta? – Pssssszt! Fel akarod verni a szomszédokat? – Mintha hallanának valamit is a tévétől. Hé, ez nem az a denevéres jelenet, amikor… Wrath hagyta, hogy Butch magában beszéljen, és közben visszatette a fegyverét a csípőjére. Előbb teljesen kinyitotta az ablakot, aztán a gardróbszobába indult. Amikor megjelent az első, közel százkilós ládával és átlendítette az ablakon, csak annyit mondott a zsarunak. – Kösd fel a gatyád, Effie! – Jézus Kri… – A zsaru nyögése elvágta a káromkodás többi részét. Wrath kidugta a fejét az ablakon, és suttogva azt kérdezte: – Úgy tudom, te hithű katolikus vagy. Ez nem számít istenkáromlásnak? Butch olyan hangon válaszolt, mintha valaki az ágyába piszkított volna. – Hozzám vágsz egy fél autót, és csak a Mrs. istenverte Doubtfire-ből tudsz idézni nekem? – Légy nagykislány, és birkózz meg vele! Miközben a zsaru dühösen káromkodva cipekedett az Escalade-hez, amit néhány fenyőfa alatt sikerült leparkolnia, Wrath visszament a gardróbszobába. Amikor Butch visszatért, Wrath megint kiadott egy ládát. – Még van kettő. Újabb nyögés hallatszott, aztán valami csörgés. – Baszd meg! – Felejtsd el! – Oké! Akkor kapd be! Amikor már az utolsó láda ringott Butch karjában, mint egy alvó csecsemő, Wrath kihajolt az ablakon. – Szia! – Nem akarod, hogy visszavigyelek a központba? – Nem. Egy ideig csend volt, mintha Butch arra várna, hogy Wrath elmondja, mivel akarja tölteni az éjszaka hátralevő néhány óráját. – Menj haza! – utasította a zsarut. – Mit mondjak a többieknek? – Hogy egy istenáldotta tehetség vagy, és akkor bukkantál rá a ládákra, amikor kint voltál vadászni. – Vérzel. – Kezdem unni, hogy folyton ezzel jön mindenki.

– Akkor ne legyél seggfej, és keresd meg Jane dokit! – Azt hiszem, egyszer már elköszöntem. – Wrath… Wrath becsukta az ablakot, odament a komódhoz, és betette a három urnát a dzsekijébe. Az Alantasok Társasága legalább annyira igény tartott a gyilkosok szívére, mint a testvériség, ezért mihelyt az egyik gyilkos meghallotta, hogy valamelyik társa meghalt, azonnal kiderítették, hol lakik, és elmentek a lakására. Az egyik gazember, akit ma este megölt, biztosan hívott erősítést a harc során valamikor. Muszáj, hogy tudjanak róla. Vissza kell jönniük ide! Wrath a legalkalmasabb védekező pozíciót választotta, amely a hátsó hálószobában volt, és közben a bejárati ajtóra szegezte a pisztolyát. Addig nem megy el, amíg nem lesz tényleg nagyon muszáj.

9. fejezet Caldwell külterületén vagy farmok álltak, vagy erdő, és a gazdaságoknak is két fajtája létezett errefelé: tejtermelő vagy gabonatermesztő. A termesztésre alkalmas időszak rövidsége miatt a tejtermelő volt túlsúlyban. Erdőből is kétfélét lehetett látni: fenyveseket, amelyek a hegyek oldalát borították, valamint tölgyeseket, amelyek a mocsarakat és a Hudson folyó partját szegélyezték. Függetlenül attól, hogy milyen volt a táj, naturalis vagy industrialis, olyan utak kötötték össze őket, amelyeket ritkán használtak. A házak kilométerekre álltak egymástól, és a szomszédok olyan maguknak valók voltak, és olyan könnyen elsült a kezükben a fegyver, amilyet csak el lehetett képzelni. Lash, az Omega fia, az egyik erdőben, egy egyszobás vadászkunyhó lepukkant konyhájában ült. Az ütött-kopott fenyőasztalra kiterítette maga elé az Alantasok Társaságának minden pénzügyi feljegyzését, amelyet csak talált, vagy kinyomtatott, vagy megkeresett a laptopján. A helyzet egyenesen nevetséges volt. Előrenyúlt és felvette az asztalról az Evergreen Bank kimutatását, amelyet már vagy egy tucatszor elolvasott. A társaság legnagyobb számláján százhuszonhétezer-ötszáznegyvenkét dollár és tizenöt cent volt. A többin, amely hat különböző másik bankban volt, beleértve a Glen Falls National és a Farrell Bank & Trust fiókjait is, az egyenlegek húsz és húszezer dollár között mozogtak. Ha ez volt a társaság összes vagyona, akkor igencsak a csőd szélén álltak. A nyáron elkövetett támadások során szert tettek jó néhány értékesíthető darabra – leginkább elrabolt antiktárgyak és ezüst formájában – ám ez a fajta pénzszerzési módszer túlságosan is bonyolultnak bizonyult, mivel túl sok embert kellett bevonni hozzá. És bár történt olyan is, hogy megszerezték néhány családnak a bankszámláját, az emberi bankokból szintén nem volt egyszerű kiszivattyúzni a pénzt. Ahogy ezt Lash a saját kárán is megtapasztalta. – Kér még kávét? Felnézett közvetlen beosztottjára, és arra gondolt, kész csoda, hogy Mr. D még mindig itt volt. Amikor Lash először lépett be ebbe a világba – miután elveszettnek hitt, igazi apja, az Omega újra életre keltette, és az ellenség lett a családja –, Mr. D-t kapta maga mellé idegenvezetőnek. Lash úgy vélte, hogy mint minden turistatérkép, a fickó is feleslegessé válik majd, miután a sofőr eléggé megismerkedett az új környékkel. De nem így történt. A kis texasi cowboy, aki eleinte a tanítómestere volt, mára a tanítványává vált. – Igen – mondta Lash –, és enni is kérek. – Igenis, uram. Készítek önnek egy jó kis sült szalonnát, meg azt a sajtot, amit szeret. A férfi lassan töltött neki kávét, majd beletette a cukrot, és a kanalat halkan, csilingelve a csésze falához kocogtatva megkavarta. Mr. D még Lash fenekét is boldogan kitörölte volna, ha megkérték volna rá, ám ettől még nem lett puhány. A kis gazember úgy tudott gyilkolni, mint senki más. Mint egy igazi sorozatgyilkos. Emellett remek szakács is volt, aki pillanatokon belül összeütött egy komplett

vacsorát. A palacsintát egy kilométer magasra tudta feldobni, és olyan habosra csinálta, mint egy párna. Lash ránézett az órájára. A Jacob & Co. márkájú darab körben gyémántokkal volt kirakva, és a számítógép halvány fényénél úgy tűnt, mintha ezernyi drágakő ragyogna rajta. Valójában azonban csak másolata volt annak, amelyet az apja vett neki régen az eBayen keresztül. Szeretett volna végre egy igazit is, csakhogy… szentséges ég… nem engedhette meg magának! Na, persze megtartotta a „szülei” összes számláját, miután megölte a vámpír házaspárt, akik a sajátjukként nevelték fel, és bár meglehetősen sok zöldhasú pihent azokban a bankbetétekben, nem szívesen költötte el komolytalan dolgokra. Nagyon sok volt a kiadásuk. Jelzálog, fegyverek, lőszer, ruhák, lakbér, autólízing. Az alantasok nem ettek, de nagyon sok készletet felemésztettek, az Omegát pedig nem érdekelte a pénz. Na persze, hisz a pokolban lakott, és képes volt bármit elővarázsolni, amit csak akart, egy fejedelmi vacsorát, vagy akár egy elegáns köpenyt, amelybe fekete árnyékos testét szerette bebugyolálni. Lash gyűlölte beismerni, de úgy érezte, hogy az igazi apja nem kimondott férfias jelenség. Senkit sem rémisztett halálra abban a csillogó-szikrázó szarságban. Amikor a szájához emelte a kávéscsészét, megcsillant az órája. Összeráncolta a homlokát. Tökmindegy. Ez így is státusszimbólum. – Késnek az emberei – jegyezte meg. – Jönni fognak. – Mr. D odalépett a hetvenes évekbeli hűtőhöz. Ennek az öreg darabnak nemcsak hogy nyikorgott az ajtaja, és olyan színű volt, mint egy rothadt olajbogyó, ráadásul még valami folyadék is csöpögött belőle, mint öreg kutya szájából a nyál. Ami már tényleg röhejszámba ment. Sürgősen javítaniuk kell a lakáskörülményeiken. Vagy ha mégsem, legalább egy főhadiszállást mindenképp találniuk kell maguknak. A kávé viszont tökéletes volt, habár ezt az információt gondosan megtartotta magának. – Nem szeretek várni. – Jönni fognak, ne aggódjon! Három tojásból kéri az omlettet? – Négyből. Miközben a kunyhó recsegett-ropogott, Lash a tollának hegyét az Evergreen bank kimutatásán kopogtatta. A társaság havi költsége – telefonszámlák, internet, lakbér/jelzálog, fegyverek, ruhák és autók – könnyen elérte az ötvenezret. Amikor először került bele ebbe az új szerepbe, szentül meg volt győződve róla, hogy a tagok közül valaki rendszeresen csapolja a társaság számláját. Hónapokig sasszemmel figyelt, de nem talált semmi gyanúsat. Egyszerűen csak ilyen magasak voltak a költségek, és szó sem volt róla, hogy valaki meghamisította a könyvelést, vagy elsikkasztotta volna a pénzt. Több volt a kiadásuk, mint a bevételük. Pont. Minden tőle telhetőt megtett, hogy ellássa az embereit, még odáig is lealacsonyodott, hogy vett négy láda használt fegyvert egy olyan motorostól, akit nyáron a börtönben ismert meg. De még ez sem volt elég. Az embereinek sokkal jobb felszerelésre volt szükségük néhány használt csúzlinál, hogy elintézzék a testvériséget. És miközben nagyobb tőkéről álmodozott, több emberre is szüksége volt. Úgy gondolta, hogy a motorosok egy jó forrás lesz, ahonnan sok tagot tud majd beszervezni, de rájött, hogy túlságosan is összetartóak. A velük kötött üzlet során az volt a benyomása, hogy vagy mindet egyszerre veszi be, vagy egyiküket se. Mert abban biztos volt, hogy ha valamelyiküket kiválasztaná, az illető egész biztosan visszamenne a többi haverjához, és elmondaná nekik, milyen klassz az új munkája, és milyen jó szórakozás vámpírokat öldösni. Ha viszont mindegyiküket egyszerre viszi be a társaságba,

megkockáztatja, hogy kiesnek az irányítása alól. Az egyénenkénti toborzás lesz a legmegfelelőbb stratégia, na nem mintha jelenleg bármelyikre is lett volna ideje. Ott volt a rendszeres gyakorlás az apjával – ami rendkívül hasznosnak bizonyult, annak ellenére, hogy kifogásolta apuci öltözködési stílusát –, aztán a toborzótáborok és a fosztogatásokból szerzett zsákmány raktárainak megfigyelése, emellett pedig folyton ügyelnie kellett rá, hogy az emberei az éppen aktuális feladattal foglalkozzanak. Így viszont egy szabad perce sem maradt a napból. Egyszóval a helyzet kezdett kritikussá válni. Hogy valaki sikeres katonai vezető legyen, három dologra volt szüksége. Az anyagi háttér és az újoncok toborzása ebből rögtön kettőt ki is tett. És bár ő volt az Omega fia, amivel rettentő sok előny járt, az idő azonban neki is ugyanúgy telt, senki kedvéért nem állt meg, legyen az ember, vámpír, vagy akár a gonosz ivadéka. Annak tudatában, mennyi pénz volt a számláikon, tudta, hogy először az anyagi fedezet megteremtésével kell kezdenie. Aztán jöhet a másik két összetevő. Amikor meghallotta, hogy egy autó lefékez a ház előtt, megmarkolta negyvenes fegyverét, Mr. D pedig kezébe fogta 357-es Magnumját. Lash az asztal alatt tartotta a pisztolyt, Mr. D viszont nyíltan maga elé emelte, kinyújtott karral egyenesen a bejáratra célzott vele. Az ajtón felhangzó kopogásra Lash ingerülten azt felelte. – Ajánlom, hogy az légy, akit várunk! Az alantas a helyes választ mondta. – Én vagyok az, meg Mr. A, és az, akit kért. – Jöjjenek be! – válaszolta Mr. D, mint egy mintaszerű házigazda, habár a Magnum még mindig egyenesen előre szegeződött. A két alantas, aki besétált az ajtón, a társaság utolsó két olyan tagja volt, akik elég hosszú ideje voltak a szervezetben ahhoz, hogy elveszítsék egyéni jellemzőjüket, a haj- és a szemszínt. Az ember, akit maguk után vonszoltak, egy száznyolcvan centis, átlagos külsejű fehér fickó volt. A húszas éveiben járt, hétköznapi arca volt és átlagos haja, amely néhány év múlva kétségtelenül hullani fog. A fickó nemtörődöm ábrázata megmagyarázta, miért volt olyan ruhában amilyenben. Bőrdzsekit viselt, amelynek a hátára egy sas volt nyomtatva, egy „Rock & Roll az isten” feliratú pólót, láncokat a farmernadrágján, valamint Ed Hardy tornacipőt. Szánalmasan festett. Igazán szánalmasan. Mintha biciklikereket tettek volna egy menő sportautóra. És, ha fegyver lenne nála? Biztos csak svájci bicska, amiből mindössze a fogpiszkálót használta. Na persze, nem kellett ahhoz harcosnak lennie, hogy hasznosnak bizonyuljon. Lash-nek már voltak harcosai. Ettől a szerencsétlentől valami mást akart. Az ember Mr. D Magnumjáról az ajtóra pillantott, mintha azon gondolkozna, képes-e legyorsulni egy pisztolygolyót. Mr. A megoldotta a dolgot azzal, hogy becsukta az ajtót, majd a bejárat elé állt. A bőrdzsekis Lash-re nézett, és a homlokát ráncolta. – Hé… hisz téged ismerlek! A börtönből. – Igen. – Lash ülve maradt, és halványan elmosolyodott. – Szóval, akarod tudni, mi a jó és rossz abban, hogy megint találkoztunk? Az ember nagyot nyelt, aztán ismét Mr. D pisztolycsövére szegezte a tekintetét. – Aha. Naná. – Nem volt nehéz megtalálni téged. Az embereimnek egyszerűen csak el kellett menniük a Sikolyba, várni egy kicsit… és már ott is voltál. – Lash hátradőlt a székén, amitől a nádbútor recsegni kezdett. Amikor a férfi odanézett rá, legszívesebben azt mondta volna neki, hogy ne törődjön a recsegéssel, inkább az asztal alatt rejtegetett negyvenes miatt aggódjon, amelyet épp a legnemesebb testrészére

irányít. – Távol tartottad magad a bajtól, amióta utoljára találkoztunk a börtönben? Az ember megrázta a fejét, és azt mondta: – Igen. Lash felnevetett. – Na fuss csak neki még egyszer ennek a válasznak! Nem hiszem, hogy egy hullámhosszon vagyunk. – Úgy értem, az üzletet még mindig csinálom, de eddig nem kaptak el. – Nos, jól van. – Amikor a fickó Mr. D-re sandított, Lash felnevetett. – Ha a helyedben lennék, én azért szeretném tudni, miért hurcoltak ide. – Á… igen. Az klassz lenne. – A csapataim figyeltek téged. – Csapatok? – Egyenletes üzletet folytatsz a belvárosban. – Rendesen keresek vele. – És vajon lenne kedved még többet kaszálni? Amikor az ember Lash-re nézett, behízelgő tekintetében kapzsiság villant. – Mennyivel többet? A pénz remek motiváló tényező volt. – Egy kiskereskedőhöz képest jól keresel, de még csak kis hal vagy. Felvirradt a szerencsenapod, mivel most olyan kedvem van, hogy hajlandó vagyok befektetni valakibe, mint mondjuk beléd, vagyis egy olyan vállalkozásba, amelynek csak egy kis lökés kell ahhoz, hogy felemelkedjen a következő szintre. Szeretném, ha nemcsak kiskereskedő lennél, hanem valahol ott középen a nagymenők alatt. A férfi elkezdte dörzsölni az állát, majd lefelé, a nyakát is, mintha a torka masszírozásával indítaná be az agyműködését. A csendben Lash felvonta a szemöldökét. A fickó ízületeiről le volt horzsolódva a bőr, olcsó osztálygyűrűjéből pedig hiányzott a kő. – Ez érdekesen hangzik – dörmögte az ember. – De ezen még… gondolkoznom kell egy kicsit. – Nocsak! – Istenem, ha ez csak egy taktikai húzás volt a részéről, Lash szívesen a nyomorult tudtára hozta volna, hogy legalább száz másik drogdíler van, akik kapva-kapnának egy ilyen ajánlaton. Aztán csak bólintana Mr. D-nek, aki elkapná a gazembert és megskalpolná kopaszodó fejét. – Nekem, izé… most meg kell húznom magam Caldie-ban. Egy ideig. – Miért? – Nincs köze a drogokhoz. – És esetleg a sérült kézfejedhez? – Az ember sietve a háta mögé dugta a kezét. – Mindjárt gondoltam. Egy kérdés. Ha állítólag épp meghúzod magad, mi a jó francot kerestél mégis a Sikolyban? – Fogalmazzunk úgy, hogy saját magamnak akartam vásárolni valamit. – Idióta vagy, ha azt használod, amivel kereskedsz. – És egyben nem a megfelelő jelölt arra, amit Lash a fejében forgatott. Nem akart egy drogossal üzletelni. – Nem kábítószert. – Talán új papírokat? – Talán. – És megkaptad, amit kerestél? A klubban? – Nem. – Én segíthetek neked. – A társaságnak volt saját lamináló gépe. – Az ajánlatom pedig a következő. Az embereim, akik most melletted és mögötted állnak, veled fognak dolgozni. Ha te nem is lehetsz a frontvonalban, attól még intézheted a beszerzéseket, és miután megmutatod nekik a vevőket, ők majd

gondoskodnak a terjesztésről. – Lash Mr. D-re pillantott. – Mi van már a reggelimmel? Mr. D letette a fegyverét az odabentre levett cowboykalapja mellé, aztán meggyújtotta a kis tűzhely egyik lángját. – Mennyi pénzről beszélünk? – kérdezte a Sasdzsekis. – Az első befektetésre százezret szánok. A fickó szeme tágra nyílt, és olyan izgatott lett, mint egy nyerőautomata. Ding-ding-ding. – Nos… a francba, ez már elég takaros pénz. De mennyi lesz ebből az én részem? – Jutalékot kapsz. Hetven százalék az enyém, harminc a tied. Minden eladás után. – Honnan tudjam, hogy bízhatok benned? – Sehonnan. Mr. D beletette a szalonnát az olajba, és amikor a sercegés és az illat megtöltötte a levegőt, Lash elmosolyodott. Az ember körülnézett, és szinte az arcára voltak írva a gondolatai: itt van egy házban a semmi közepén, négy férfi néz vele szembe, akik közül legalább egynél olyan fegyver van, ami egy tehenet is szanaszét tudna szaggatni. – Oké. Jól van. Benne vagyok. Ez volt az egyetlen helyes válasz. Lash visszanyomta a biztosítót a pisztolyra, majd amikor letette az automatafegyvert az asztal tetejére, az embernek kidülledt a szeme. – Ó, ugyan már! Csak nem gondoltad komolyan, hogy nem tartalak ellenőrzés alatt? Kérlek! – Ja. Oké. Persze. Lash felállt, megkerülte az asztalt, és a fickó elé állt. Kinyújtotta felé a kezét, és azt kérdezte: – Hogy hívnak, Sasdzsekis? – Nick Carter. Az Omega fia hangosan felnevetett. – Na próbáld meg még egyszer, seggfej! Az igazi nevedre vagyok kíváncsi. – Bob Grady, de csak Bobby G-nek szólítanak. Kezet fogtak, és Lash olyan erősen szorította meg a fickó kezét, hogy szinte összenyomorította sérült kézfejét. – Örülök, hogy üzletet kötöttünk egymással, Bobby. Az én nevem Lash, de szólíts nyugodtan csak Istennek! John Matthew körülnézett a Zero Sum VIP-termében. Nem azért, mert fel akart szedni valakit, mint Qhuinn, és nem is azért, mert azon tűnődött, hogy Qhuinn kit akar felcsípni, mint Blay. Nem. Johnnak megvolt a saját, külön bejáratú megszállottsága. Xhex általában minden félórában körbement a klubban, ám miután a kidobó odalépett hozzá és sietve távozott, azóta nem látták. Egy vörös hajú nő vonult el az asztaluk előtt, mire Qhuinn fészkelődni kezdett a helyén, a lábával pedig dobolt az asztal alatt. A nő nem volt sokkal magasabb, mint százötvenöt centi, de olyan lába volt, mint egy gazellának. Hosszú, vékony és gyönyörű. Nem volt szakmabeli – egy üzletember kinézetű férfiba karolva ment. Ami persze korántsem jelentette azt, hogy nem pénzért szexelt, csak jelenleg legális keretek közt művelte, amit úgy neveztek: kapcsolat. – A francba! – dörmögte Qhuinn, és különböző színű szeme úgy pásztázott körbe-körbe, mint egy ragadozóé.

John megütögette barátja lábát, és a jelbeszéddel azt mutogatta. Nézd, miért nem mész hátra valakivel? Az őrületbe kergetsz ezzel az ideges topogásoddal. Qhuinn a szeme alá tetovált könnycseppre mutatott. – Nem hagyhatlak magadra. Soha. Ez a lényege az életőrnek. Ha viszont nem jutsz hamarosan szexhez, használhatatlan leszel. Qhuinn figyelte, ahogy a vörös hajú úgy próbálta elrendezni rövid szoknyáját, hogy ne mutassa meg azt a testrészét, amely minden bizonnyal fazonra volt igazítva. A nő unott arccal körbekémlelt… aztán megpillantotta Qhuinnt. Abban a pillanatban, hogy találkozott a tekintetük, a szeme úgy felragyogott, mintha egy leárazott ruhára bukkant volna egy luxusbutikban. Nem volt meglepő. A lányok és a nők mindig így reagáltak Qhuinnre, ami érthető is volt. Egyszerűen öltözött ugyan, de messziről látszott rajta, milyen belevaló férfi. Fekete ing, sötétkék nadrág és fekete bakancs volt rajta. Az egyik füle végig fekete fémszegecsekkel volt kirakva. A haja sötétszínű volt és tüskés. Az utóbbi időben még az alsó ajkát is kifúratta, és a közepére egy kis fémkarikát tetetett. Qhuinn olyan fajta fickónak tűnt, aki azért tette a bőrdzsekijét az ölébe, mert fegyvert rejtegetett benne. Ami tökéletesen igaz is volt rá. – Nem… jól vagyok. – dünnyögte, és felhajtotta a sörét. – A vörös nem a zsánerem. Blay élesen másfelé kapta a fejét, és hirtelen élénk érdeklődést tanúsított egy barna hajú nő iránt. Igazság szerint őt csakis egy személy érdekelte, az a személy viszont olyan kedvesen és határozottan elutasította, ahogy csak egy legjobb barát képes. Qhuinn-nek egyértelműen nem volt a zsánere a vörös haj. Mikor voltál utoljára valakivel? – mutogatta John. – Nem tudom – válaszolta Qhuinn, és intett a pincérnőnek, hogy hozzon még egy kört. – Egy ideje. John megpróbált visszaemlékezni, és rájött, hogy… krisztusom… nyár óta, amikor azt a tyúkot megkefélte a bevásárlóközpont egyik butikjának próbafülkéjében. Tekintve, hogy Qhuinn általában napi három nőt fogyasztott el minimum, ezt egy kivételesen hosszú aszályos időszaknak lehetett tekinteni, és nehéz volt elképzelni, hogy az állandó egykezes enyhítés elegendő lett volna a srác számára. A francba, még amikor egy kiválasztottból ivott, akkor sem ért hozzá a nőhöz, annak ellenére, hogy a férfiassága szinte átszúrta a nadrágja elejét, és már a homlokára is hideg verejték ült ki. Na persze, mindannyian ugyanabból a nőből ittak egymás után, és bár Qhuinn-nek nem voltak gátlásai, ha más előtt kellett szexelnie, a John és Blay iránti tiszteletből megtartóztatta magát. Komolyan, Qhuinn, mégis mi a frász történhetne velem? Itt van Blay. – Wrath azt mondta, hogy mindig melletted kell maradnom. Vagyis maradok. Mindig. Melletted. Szerintem túl komolyan veszed ezt a feladatot. De tényleg túlságosan komolyan. A VIP-terem másik részében a vörös hajú gazella úgy helyezkedett, hogy derékon aluli bájai leplezetlenül feltáruljanak Qhuinn előtt. Simára borotvált lába az asztal alatt csak az ő tekintetét várta. Ezúttal, amikor a srác megmozdult, teljesen nyilvánvaló volt, hogy valami keményet igazít meg az ölében. Ami nem a fegyvere volt. Az isten szerelmére, Qhuinn, nem azt mondom, hogy vele menj el, de muszáj lenne végre valakivel… – Azt mondta, jól van – vágott közbe Blay. – Akkor hagyd békén! – Lenne egy megoldás. – Qhuinn különböző színű szeme Johnra vándorolt. – Gyere velem! Na nem azért, hogy te meg én… mert tudom, hogy te nem ebben utazol, de akár te is hozhatnál valakit. Ha van kedved. Csinálhatnánk az egyik privát mosdóban. Átengedném neked a pultot, és akkor nem is kellene

látnunk egymást. Csak egy szavadba kerül, oké? Többször nem fogom javasolni. Ahogy Qhuinn lazán, nemtörődöm módon elfordította a tekintetét, nem lehetett nem szeretni őt. A tapintat – éppúgy, mint a gorombaság – többféle változatban létezett. Ez a kedélyes duplaszex-ajánlat pedig most egyfajta kedvességnek számított. Qhuinn és Blay mindketten tudták miért, mivel John nyolc hónappal az átváltozása után még mindig nem volt nővel. Tudták róla, mégsem fordítottak neki hátat. Azért, hogy John titka kiderült, Lash volt a felelős. Ez volt az utolsó szemét húzása, mielőtt meghalt volna. És egyben annak az oka is, hogy Qhuinn miért ölte meg. Amikor a pincérnő kihozta a következő kört, John odanézett a vörös hajú nőre, aki legnagyobb meglepetésére rámosolygott, amikor észrevette, hogy őt nézi. Qhuinn halkan felnevetett. – Lehet, hogy nem is én tetszem neki. John a szájához emelte a sörét, és ivott egy kortyot, hogy ne látszódjon, hogy elpirult. Igazság szerint kívánta a szexet, de Blayhez hasonlóan csak egy bizonyos személlyel akarta megtenni. Mivel azonban egyszer már megsemmisült az erekciója egy meztelen nő előtt, nem volt sürgős számára, hogy minél hamarabb újra próbálkozzon. Főleg nem egy olyan nővel, aki számított is. Azt már nem! Xhex nem az a típus volt, aki előtt szívesen megszégyenült volna. Ha lekonyulna a farka, mert beijedt, soha többé nem lenne önbizalma… Az önsajnálatból hangzavar zökkentette ki, amely a tömeg felől hallatszott. Kiegyenesedett a székén. A két színes bőrű kidobóember egy dühös szemű fickót kísért ki a VIP-termen keresztül. Mindketten a férfi felkarját fogták, akinek méregdrága cipője alig ért le a földre, és mintha sztepptáncot járt volna a lába a levegőben. A szája is mozgott, bár John a zenétől nem hallotta, mit mond. A trió bement a hátsó magánirodába. John felhajtotta a maradék sörét, és az ajtóra meredt, miután becsukódott. Nem sok jó történt azokkal, akiket odavittek. Különösen akkor, ha az a két fekete őr szállította le az illetőt. Hirtelen minden beszélgetés elnémult a VIP-teremben, és a zene túl hangosnak tűnt. John már azelőtt tudta az okát, hogy odafordította volna a fejét. Rehvenge sétált be az oldalsó ajtón keresztül. Az érkezése halk volt, de olyan nyilvánvaló, mint egy bombarobbanás: a teremben nagyon sok elegánsan öltözött vendég ült a maga hölgykísérőjével, dolgozó lányok, akiknek minden előnyös tulajdonsága közszemlére volt léve, pincérnők, akik tálcát egyensúlyoztak a kezükben. A cobolyprém kabátot viselő tulajdonos jelenlétében azonban úgy tűnt, mintha az egész hely összezsugorodott volna. Nemcsak azért, mert olyan hatalmas termetű volt, hanem azért, ahogy körülnézett. Ragyogó ametiszt tekintete mindenkit észrevett, de senkivel sem törődött. Rehv – vagy más néven a Tiszteletes, ahogy az emberi ügyfélkör nevezte – drogbáró volt és strici, aki magasról tett az emberek nagy többségére. Ami azt jelentette, hogy megtehette – és gyakran meg is tette –, hogy azt tegye, amihez csak kedve támadt. Különösen az olyanfajtákkal, mint ez a sztepptáncos is. Istenem, az éjszaka nem sok jót ígért szegény ördög számára. Amikor Rehv elment mellettük, bólintott John és a fiúk felé, akik úgy viszonozták az üdvözlést, hogy tiszteletteljesen felemelték a sörüket. A helyzet úgy állt, hogy Rehv egyfajta szövetségese volt a testvériségnek, miután az elit a nyári támadások után kinevezte a tanács elnökének – mivelhogy ő volt az egyetlen arisztokrata, aki volt olyan merész, hogy Caldwellben maradjon. Vagyis az a fickó került sokak élére, aki nem törődött másokkal.

John a bársonyzsinór felé fordult, és még csak meg sem próbálta leplezni a mozdulatot. Ez biztosan azt jelentette, hogy Xhex… A nő a VIP-terem elején jelent meg, és John számára olyan csodálatos látványt nyújtott, mint egy halom pénz. Miközben Xhex odahajolt az egyik kidobóhoz, hogy a férfi a fülébe súgjon valamit, izmos teste megfeszült, a hasizma még a szűk fekete póló alatt is egyértelműen kirajzolódott. John fészkelődni kezdett a székén. Ezúttal rajta volt a sor, hogy megigazítsa magát a nadrágban. Amikor azonban a biztonsági főnök átvonult Rehv magánirodájába, a srác libidója semmivé lett. A nő sohasem mosolygott sokat, most azonban még a szokásosnál is komorabb volt. Ahogy Rehv is az előbb. Nyilvánvalóan történt valami, amitől Johnban önkéntelenül is feltámadt a megmentő lovag ösztöne. Ugyan már! Xhexnek nem volt szüksége megmentőre! Sőt, inkább az a fajta volt, aki felpattant a ló hátára, és maga indult harcba a sárkány ellen. – Nagyon feszültnek tűnsz nekem, John – jegyezte meg Qhuinn halkan, amikor Xhex elment előttük. – Ne feledkezz meg az ajánlatomról! Nem csak nekem jönne jól. – Ha megbocsátotok – szólalt meg Blay hirtelen, és felállt, majd kezébe vette a cigarettáját és az öngyújtóját. – Friss levegőre van szükségem. Nemrégen kezdett el dohányozni. Qhuinn annak ellenére megvetette ezt a szokását, hogy a vámpírok nem kaphattak rákot. John azonban megértette Blayt. A csalódottságot valahogy le kellett vezetni, mivel az nem volt elég, amit egyedül csinált a hálószobában, vagy az, hogy együtt edzett a fiúkkal az edzőteremben. Az elmúlt három hónap alatt jelentős izomtömeget szedtek magukra mind a hárman. A válluk, a karjuk és a combjuk alig fért már bele a ruháikba. Így már érthető volt, hogy a harcosok miért vonták meg maguktól a szexet a mérkőzések előtt. Ha így folytatják, hamarosan akkorák lesznek, mint a profi pankrátorok. Qhuinn belenézett a söröskorsójába. – El akarsz menni? Kérlek, mondd, hogy el akarsz menni! John Rehv irodájának ajtajára nézett. – Maradunk. – Qhuinn valamit dörmögött halkan, aztán jelzett a pincérnőnek, aki azonnal oda is ment hozzá. – Kérek még egy korsóval ebből. Vagy inkább egy rekesszel.

10. fejezet Rehvenge becsukta az irodája ajtaját, és zárt szájjal elmosolyodott, mert nem akarta megmutatni a szemfogát. A bukméker azonban, aki Trez és iAm között lógott a levegőben, enélkül is sejtette, hogy nagy bajban van. – Tiszteletes, mi ez az egész? Miért hozattál így ide? – kérdezte rövid, staccato stílusban. – Én csak keresem a pénzt neked és ennek a két… – Hallottam rólad valami érdekeset – szólalt meg Rehv, és az íróasztala mögé sétált. Amikor leült, Xhex lépett az irodába, szürke szeme élénken figyelt. Becsukta az ajtót, majd belülről nekitámaszkodott, amivel hatékonyabb volt, mint bármilyen zárszerkezet, ha arról volt szó, hogy bent tartsa a csaló bukmékert a helyiségben, és kizárja a kíváncsiskodó szemeket. – Hazugság, az egész egy nagy hazugság… – Miért, talán nem szeretsz énekelni? – Rehv hátradőlt a székén, zsibbadt teste kényelmesen elhelyezkedett a fekete asztal mögött. – Nem te nyomtál egy jó kis Tony B-t a tömegnek múltkor a Salban? A bukméker felvonta a szemöldökét. – Ja, de… igen… játszottunk egy kicsit. Rehv bólintott iAm felé, aki mint mindig, most is szobormereven állt. A fekete kidobó arcán soha semmiféle érzelmet nem lehetett felfedezni, kivéve akkor, ha egy tökéletes cappuccinót ivott. Akkor egy pillanatra meglátszott rajta a végtelen elégedettség. – A társam itt, azt mondja… nagyon jól énekeltél. Mint egy igazi profi. Mit is énekelt, iAm? A fekete olyan gyönyörű, mély, basszus hangon szólalt meg, mint Darth Vader. – Három érme a szökőkútban. A buki büszke öntudattal telve feljebb húzta a nadrágja derekát. – Hát igen, jó hangom van. Meg ritmusérzékem is. – Szóval tenor vagy te is, mint a jó öreg Mr. Tony Bennett? – Rehv kibújt cobolyprém kabátjából. – A tenorok a kedvenceim. – Aha. – A férfi a két feketére nézett. – Nézzétek, elmondanátok végre, hogy mi folyik itt? – Szeretném, ha nekem is énekelnél. – Úgy érted, egy bulin? Mert tudod, hogy érted bármit megtennék, főnök. Csak kérned kell… Úgy értem, felesleges ezt így… – Nem, nem egy buliban, habár úgy vélem, mi itt négyen örömmel vennénk most egy rögtönzött előadást. Mondjuk cserébe azért, amit a múlt hónapban lenyúltál tőlem. A bukméker arca hamuszürkévé vált. – Én nem… – Dehogyisnem. Tudod, iAm fantasztikus könyvelő. Minden héten leadod neki a jelentésedet, hogy mennyit tettek fel, mikor, melyik csapatra, és mennyi a szorzó. Azt hitted, senki sem fog

utánaszámolni? A múlt havi mérkőzéseken a számok szerint ki kellett volna nekem fizetned… mennyit is, iAm? – Százhetvennyolcezer-négyszáznyolcvankét dollárt. – Pontosan. – Rehv köszönetképpen bólintott iAm felé. – Ehelyett megkaptam… mennyit is? – Százharmincezer-kilencszáznyolcvankét dollárt – válaszolta iAm. A buki azonnal visszavágott. – Nem igaz. Hozzáadta… Rehv megrázta a fejét. – Akkor a különbség – nem mintha nem tudnád már te is pontosan. iAm? – Negyvenhétezer-ötszáz dollár. – Ami történetesen huszonöt rugó, kilencven százalékos kamatra. Így van, iAm? – A fekete bólintott, Rehv pedig a földbe szúrta a botját és felállt. – Ez a Caldie maffia által megállapított méltányos árfolyam. Trez egy kicsit utánanézett a dolgoknak. Mit is találtál, Trez? – A haverom, Mike azt mondja, hogy huszonöt rugót adott ennek az ürgének itt, nem sokkal a Rose Bowl meccs előtt. Rehv a széken hagyta a botját, és úgy kerülte meg az íróasztalt, hogy bizonytalan egyensúlyérzéke miatt közben arra támaszkodott. A fekete visszalépett a helyére, helyet foglalt a bukméker mellett, és ismét megfogta a felkarját. Rehv közvetlenül a fickó előtt állt meg. – Szóval, még egyszer megkérdezem, azt gondoltad, hogy senki sem fogja ellenőrizni az összegeket? – Tiszteletes, főnök… kérlek, én vissza akartam fizetni… – Naná, és vissza is fogod, légy nyugodt! Sőt, azt a kamatot is kifizeted, ami azoknak jár, akik megpróbálnak engem átverni. Százötven százalékot e hó végére, különben a feleséged darabokban fogja visszakapni a testedet postán. Ja, és persze ki vagy rúgva. A fickó sírva fakadt, de nem megjátszásból. Igazi volt a könnye, olyan, amitől bedugul az ember orra és feldagad a szeme. – Kérlek… bántani fognak… Rehv hirtelen előrenyújtotta a kezét, és megmarkolta a férfi lába közét. Az éles sikításból tudta, hogy bár ő nem érzett semmit, a másik annál inkább, vagyis épp a megfelelő helyen szorította. – Nem szeretem, ha lopnak tőlem – súgta a férfi fülébe. – Kiborít. És, ha azt hiszed, hogy amit a maffia csinál veled, az rossz, akkor biztosíthatlak, hogy én annál sokkal rosszabbat is tudok. Most pedig… énekelj nekem, te szemét! Rehv még erősebben szorította a golyóit, a bukméker pedig úgy sikított, ahogy csak bírt, hangosan, magas hangon, a kiáltása visszhangzott az alacsony mennyezetű helyiségben. Amikor a kiabálás megszűnt, mert a szerencsétlen kifogyott a szuszból, Rehv elengedte, hogy időt adjon neki. Miután feltöltötte a tüdejét friss levegővel… A második sikítás hangosabb és magasabb volt, mint az első, igazolva azt a tényt, hogy az énekesek egy kis skálázás után sokkal jobban teljesítenek. A buki vonaglott és remegett a feketék szorításában, Rehv pedig csak markolta tovább a lába közét. Manipulátor oldala elragadtatottan figyelte a műsort, mintha ez lenne a tévében a legszórakoztatóbb adás. Körülbelül kilenc percig tartott, amíg a férfi elvesztette az eszméletét. Miután öntudatlanul lehanyatlott, Rehv visszament az íróasztal mögé. Egyszer bólintott Treznek és iAmnek, akik kivitték a gazembert a hátsó kijáraton át a sikátorba, ahol a hideg majd magához fogja

téríteni. Amikor kimentek, Rehvnek hirtelen eszébe jutott az a kép, ahogy Ehlena azt a sok dopaminos dobozt egyensúlyozta a kezében, amikor visszatért hozzá a vizsgálószobába. Mit gondolna róla a lány, ha tudná, mit tett annak érdekében, hogy biztosítsa a zavartalan üzletmenetet? Mit szólna hozzá, ha tudná, hogy nem üres fenyegetés volt, amikor azt mondta a férfinak, hogy vagy fizet, vagy a felesége vértől csöpögő csomagokban kapja meg a feldarabolt testrészeit? Vagy ahhoz, ha tudná, hogy Rehv saját maga is kész lett volna elvégezni a csonkítást, esetleg szólni Xhexnek, Treznek vagy iAmnek, hogy csinálják meg helyette? Nos, már tudta is a választ, nem igaz? A lány hangja, az a tiszta, magányos mondat most is ott visszhangzott a fejében: Jobb lesz, ha elteszi, és valaki olyannak adja oda, aki fel is fogja használni. Na persze, Ehlena nem ismerte a részleteket, de volt annyira okos, hogy nem fogadta el a névjegyét. Rehv Xhexre pillantott, aki azóta sem mozdult el az ajtótól. Amikor a csend már kezdett túl hosszúra nyúlni, a nő lenézett a fekete szőnyegre, és topogni kezdett. – Mi van? – szólalt meg Rehv. Amikor Xhex még ekkor sem nézett fel, a férfi érezte, hogy nagy nehezen próbálja összeszedni magát. – Mi a franc történt? Trez és iAm visszajöttek az irodába, és megálltak az íróasztallal szemközti fekete falnál. Összefonták a karjukat hatalmas mellkasukon, és nem szóltak egy szót sem. A hallgatás az árnyékok egyik legjellemzőbb tulajdonsága volt… Xhex feszült arcával és topogásával párosítva azonban annak biztos jele, hogy valami tragédia történt. – Beszélj már! Most! Xhex felnézett. – Chrissy Andrews meghalt. – Hogy történt? – Habár már tudta. – A lakásában megverték és megfojtották. Nekem kellett elmennem a hullaházba, hogy azonosítsam a holttestét. – A gazember! – Majd én elintézem. – Xhex nem kért engedélyt, és nem érdekelte, hogy mit mond rá a férfi, elhatározta, hogy a gyilkos nyomába ered. – Méghozzá gyorsan. Általában Rehv volt a főnök, most azonban nem állt a nő útjába. Számára a lányok nem csak a bevételszerzés eszközei voltak… hanem alkalmazottak is, akikkel törődött, és akikkel titkon azonosulni tudott. Ha pedig valamelyikük megsérült, akár egy kliens, akár a barátja vagy a férje miatt, személyes ügynek tekintette a megtorlást. A kurvák tisztelet érdemeltek, és az ő lányai ezt meg is fogják kapni. – Először csak tanítsd móresre! – morogta Rehv. – Emiatt ne aggódj! – A francba… ez az én hibám – dörmögte, amikor előrenyúlt és kezébe vette a levélbontó kést. Tőr alakú volt, és olyan éles, mint egy igazi fegyver. – Korábban meg kellett volna ölnünk. – Úgy tűnt, hogy Chrissy jobban van. – Vagy lehet, hogy csak jobban titkolta. Mind a négyen hallgattak egy ideig. Oly sok mindent vesztettek már el ebben a szakmában, ezért már nem is számított hírnek, ha valaki meghalt. Az esetek legnagyobb részében azonban ő vagy az emberei voltak a mínusz előjel az egyenletben. Ők hajtották végre a gyilkosságokat. Most viszont, hogy ők veszítettek el valakit, mélyen megrendítette őket a tény. – Szeretnéd, hogy jelentést tegyek a mai estéről? – kérdezte Xhex.

– Nem, még nem. Nekem is van hírem a számotokra. – Rehv kényszerítette magát, hogy Trezre és iAmre nézzen. – Amit most mondok, nagyon fel fogja kavarni a szart, ezért még dönthettek úgy, hogy elmentek. Xhex, nálad nem él ez a lehetőség, bocs. Trez és iAm nem mozdultak, amely egyáltalán nem lepte meg Rehvet. Trez még a középső ujját is felmutatta a főnökének. Szintén nem meglepő. – Elmentem Connecticutba – kezdte. – És a klinikára is – tette hozzá Xhex. – Miért? A GPS néha elég szívás volt. Nem lehetett tőle magánélete az embernek. – Felejtsd el a rohadt klinikát! Figyeljetek, szeretném, ha elvégeznétek nekem egy munkát. – Miféle munkát? – Vedd úgy, hogy Chrissy barátja ehhez képest csak bemelegítés lesz. Xhex arcán hideg mosoly terült szét. – Beszélj! Rehv a levélbontó hegyére meredt, és arra gondolt, milyen jót nevettek Wrath-szal, amikor kiderült, hogy mindkettőjüknek van egy ilyenje. A király nyáron a támadássorozat után egyszer eljött ide az irodájába, hogy bizonyos tanácsbeli ügyeket megbeszéljenek, és akkor látta meg az íróasztalán. Azzal viccelődött, hogy a nappali munkájukban mindketten tőrt használnak, még akkor is, ha toll van a kezükben. Milyen igaz! Csak éppen Wrath az erkölcsösség talaján dolgozott, Rehv pedig az önérdekén. Egyáltalán nem az erény diktálta a döntéseit, sem az utat, amin elindult, hanem – mint mindig – az a tény, hogy mi szolgálta legjobban az érdekeit. – Nem lesz könnyű – dörmögte. – A kellemesek sosem azok. Rehv a levélbontó hegyére koncentrált. – Ez most… nem lesz kellemes. Amikor az éjszaka a végéhez közeledett, és az éjszakás műszak már majdnem befejeződött, Ehlena kezdett ideges lenni. Közeledett a randevú. Muszáj volt végre döntenie. A férfi, akivel találkoznia kellett, húsz perc múlva megérkezik a klinikához, hogy felvegye. Istenem, már megint elbizonytalanodott! A férfit Stephannak hívták. Tehm fia volt, bár Ehlena nem ismerte sem őt, sem a családját. Civil volt, nem arisztokrata, és az unokatestvérével jött be, aki elvágta a kezét, miközben tűzifát aprított. Miközben Ehlena a kórházi elbocsátó papírokat írta, elkezdtek beszélgetni olyan dolgokról, amelyekről az egyedülálló nők és férfiak szoktak: Stephan szerette a Radioheadet, ahogy Ehlena is. A lány kedvelte az indonéz konyhát, és kiderült, hogy a férfi is. Stephan az emberek világában dolgozott, számítógép-programozó volt, Ehlena pedig ápolónő. A férfi otthon lakott a szüleivel, mivel egyedüli gyerek volt egy teljesen civil családban – legalábbis teljesen civilnek hangzott. Az apja vámpír vállalkozóknak szervezett építkezéseket, az anyja szabadúszóként az ősi nyelvet tanította. Rendes, normális, megbízható család volt. Azok után, amit az elit művelt az apja elméjével, Ehlena úgy gondolta, hogy ez jól hangzik, és amikor Stephan elhívta egy kávéra, igent mondott. Majd megegyeztek a ma estében, és telefonszámot cseréltek. Mit csináljon? Hívja fel, és mondja azt neki, hogy családi okok miatt nem tud elmenni? Vagy mégis menjen el, és közben folyton az apjáért aggódjon? Az öltözőből gyorsan felhívta Lusie-t, és kedvező híreket kapott: az apja sokat aludt, most pedig

nyugodtan dolgozik a papírjain az íróasztalánál. Csak fél óra egy egész éjjel nyitva tartó kávézóban. Talán még egy süti is, amit közösen fogyasztanak el. Mi baj történhetne? Amikor végleg eldöntötte, hogy elmegy a randevúra, nem örült a képnek, ami bevillant az agyába. Rehv meztelen mellkasát látta maga előtt, a vörös csillag alakú tetoválásokkal. Nem kifejezetten az a gondolat volt, amivel egy másik férfival való randevú előtt foglalkoznia kellett volna. Inkább azzal törődne, hogy levegye az egyenruháját, és legalább elméletben javítson a külső megjelenésén. Miközben a nappalos személyzet lassan megérkezett a munkába, az éjszakások pedig hazaindultak, Ehlena lecserélte az egyenruháját arra a szoknyára és felsőre, amit magával hozott… A cipőt elfelejtette. Szuper! A fehér, krepptalpú nővérpapucs olyan szexis! – Mi a baj? – kérdezte Catya. Ehlena megfordult. – Van valami esély arra, hogy ez a két fehér csónak nem rontja el teljesen a hatást? – Ööö… őszintén? Nem olyan rossz. – Nagyon rosszul hazudsz. – Gondoltam, megpróbálom. Ehlena elpakolta az egyenruháját a táskájába, megigazította a haját, és megnézte a sminkjét a tükörben. Természetesen a szemceruzát és a szemspirált is otthon felejtette, vagyis a lovas hadosztály úgyszólván ló nélkül indult a csatába. – Örülök, hogy elmész – jegyezte meg Catya, miközben letörölte az éjszakai beosztást a fehér tábláról. – Tekintve, hogy a főnököm vagy, ezt a kijelentést elég aggasztónak találom. Jobban szeretném, ha akkor örülnél, amikor megérkezem a klinikára. – Nem a munkáról beszélek. Örülök, hogy elmész ma este a randevúra. Ehlena a homlokát ráncolta és körülnézett. Valami csoda folytán egyedül maradtak. – Ki mondta, hogy nem hazamegyek? – Egy nő, aki hazaindul, nem cseréli le az egyenruháját, és nem aggódik amiatt, hogy a cipője nem passzol az öltözékéhez. De ne félj, nem támadlak le azzal, hogy „ki az?” – Ez megnyugtató. – Hacsak nem akarod te magadtól megmondani. Ehlena hangosan felnevetett. – Nem, inkább nem. De ha lesz belőle valami… akkor majd elárulom. – Szavadon foglak! – Catya odament a szekrényéhez, és csak bámulta az ajtaját. – Minden rendben van? – kérdezte Ehlena. – Gyűlölöm ezt az átkozott háborút. Utálom, hogy egymás után hozzák be a halottakat, és látom az arcokon, milyen gyötrelmeken mentek keresztül. – Kinyitotta a szekrényt, és kivette a kabátját. – Ne haragudj, nem akartalak elszomorítani. Ehlena odament a nőhöz, és a vállára tette a kezét. – Tudom, milyen érzés. Egy pillanatig csak álltak egymás mellett némán, aztán Catya megköszörülte a torkát. – Na, menj már! Vár az a férfi. – Itt találkozunk. – Ó, akkor lehet, hogy majd elszívok odakint egy cigit.

– Nem is dohányzol. – A fenébe! Megint lebuktam. Ehlena kifelé menet a regisztrációs pultnál még ellenőrizte, hogy a műszakátadásnál minden feladatát elvégezte-e. Miután meggyőződött róla, hogy minden rendben van, kiment az ajtón, fel a lépcsőn, és végül kint volt a szabadban. Az éjszaka már nem a hűvös kategóriába tartozott, már rendesen benne volt a hidegben, és a levegőnek kék szaga volt, mintha ehhez a színhez valóban társult volna egyfajta illat. Mindenesetre volt a levegőben valami friss, tiszta és jeges, amikor mélyen beszívta, aztán kis, fehér felhőkben kilélegezte. Minden egyes levegővételnél úgy érezte, mintha a zafirkék égbolt egy kis szeletét szívná be a tüdejébe, és a csillagok mint apró szikrák szétszóródnának a testében. Miután az utolsó nővér is elment, elhajtott a kocsijával, vagy láthatatlanná válva távozott, attól függően, hogy mit terveztek, Ehlena elköszönt a kint lézengőktől. Nemsokára Catya jött ki az épület elé, majd egy idő múlva ő is bement. Ehlena nyugtalanul toporgott, és megnézte az óráját. A férfi tíz percet késett. Nem nagy ügy. Nekidőlt az épület alumíniummal borított falának, és érezte, hogy a vére pezseg az ereiben, és valami furcsa szabadság tölti el arra a gondolatra, hogy egy férfival megy valahová kettesben… Vér. Erek. Rehvenge nem kezeltette a karját. A gondolat megjelent a fejében, és úgy visszhangzott, mint egy hatalmas zaj negatív utóhatása. A férfi nem foglalkozott a karjával. Az orvosi feljegyzésekben nem volt semmi a fertőzésről, pedig Havers legalább olyan alapos és lelkiismeretes volt a kezelések feljegyzésében, mint a személyzet egyenruhájával, a kórtermek tisztaságával, vagy az eszközraktár felszereltségével kapcsolatban. Amikor visszatért Rehvenge-hez a gyógyszerraktárból, már rajta volt az ing, begombolva, és a mandzsettája is bekapcsolva. Ehlena akkor azt feltételezte, hogy már túl volt a vizsgálaton, most azonban majdnem biztosra vette, hogy a férfi rögtön az után felöltözött, hogy ő befejezte a vérvételt. Csakhogy… ez már nem tartozott rá, nem igaz? Rehvenge felnőtt férfi volt, akinek joga volt rossz döntéseket hoznia az egészségével kapcsolatban. Úgy, mint az a túladagolásos beteg, aki épphogy csak túlélte az éjszakát, vagy az a sok páciens, akik bőszen bólogattak, amikor ott álltak az orvos előtt, aztán hazatérve nem szedték a gyógyszereket, és nem tartották be az utasításokat. Nem lehetett megmenteni azt, aki nem akarta, hogy megmentsék. Sehogy. Ezt volt a legnehezebb elviselni ebben a munkában. Ehlena csak annyit tehetett, hogy felvázolta a betegek előtt álló lehetőségeket és következményeket, aztán reménykedett, hogy az illető helyesen dönt majd az egészségéről. Feltámadt a szél, és felfújta a szoknyáját, amitől irigykedve gondolt Rehvenge bundájára. Ellökte magát az épület falától, és kilesett az útra, hogy megnézze, nem lát-e autót közeledni. Tíz perc múlva megint megnézte az óráját. Aztán újabb tíz perc múlva ismét. Felültették. Nem meglepő. A randevút túlságosan sietve beszélték meg, és még nem is igazán ismerték egymást. Újabb hideg szél fújt át rajta. Elővette a telefonját, és írt egy sms-t. Szia, Stephan! Sajnálom, hogy ma este nem találkoztunk, talán majd máskor. E. Visszatette a telefont a zsebébe, és láthatatlanná válva hazament. Nem ment be rögtön a házba, inkább vékony kabátjába burkolózva le-fel kezdett járkálni a repedezett járdán, amely az épület mellett vezetett hátra a hátsó bejárathoz. Amikor feltámadt egy jeges légáramlat, hideg csapódott az arcába.

A szeme megtelt könnyel. Hátat fordított a szélnek, amitől a haja előrefujódott, mintha megpróbálna elmenekülni a fagyos időtől. Ehlena megborzongott. Szuper! Most, hogy a látása elhomályosodott, már nem tudta a hideg szélre fogni. Istenem, csak nem sír? Azon, ami talán csak egy félreértés volt? Egy olyan férfival, akit alig ismert? Miért számított olyan sokat? Ó, de hiszen, nem is a férfi volt az oka! A gond vele volt. Gyűlölte, hogy most megint ugyanazt érzi, mint amikor elment otthonról: hogy egyedül van. Megpróbálta összeszedni magát. A hátsó ajtó felé nyúlt, de nem tudta rávenni magát, hogy megfogja és bemenjen. A nyomorúságos, túlságosan is rendben tartott konyha képe, az alagsorba vezető lépcső nyikorgása és az apja papírszagú szobája olyan ismerős volt számára, mint a saját tükörképe. Ma este túlságosan is felerősödött mindent körülötte, mintha egy vakító fénnyel világítottak volna a szemébe, fülsiketítő zajt csaptak volna a füle mellett és egy elviselhetetlenül büdös szagot kellett volna szagolnia. Leengedte a karját. A randevú a menekülést jelentette volna számára ebből a börtönből. Egy tutaj, amely elviszi a lakatlan szigetről. Egy megmentő kéz, amely kinyúlik érte a szikla tetejéről, miközben ő a semmi felett lóg. A kétségbeeséstől úgy kiélesedtek az érzékei, mint semmi mástól. Nem akart csak azért járni valakivel, mert ilyen helyzetben volt. Nem lett volna tisztességes sem a férfival, sem saját magával szemben. Amikor Stephan felhívja – feltéve, hogy telefonálni fog –, majd azt mondja, hogy túl sok dolga van… – Ehlena? Jól vagy? A lány hátraugrott az ajtóból, amely szélesre tárult előtte. – Lusie! Ne haragudj, én csak… elgondolkoztam. Hogy van az apám? – Jól. Igazán jól. Most megint alszik. Lusie kilépett a házból, és becsukta maga mögött az ajtót, hogy a konyhából ne szökjön ki a meleg. Két év után fájdalmasan ismerős látogatónak számított ebben a házban, bohém ruhái és őszes haja megnyugtatólag hatott. Mint mindig, az egyik kezében most is az orvosi táskáját tartotta, a másik vállán pedig a retikülje lógott. Az orvosi táskában egy átlagos méretű vérnyomásmérő mandzsetta, egy sztetoszkóp és néhány enyhe gyógyszer volt. Ehlena már mindegyiket látta használat közben. A retiküljében tartott a New York Timesból egy keresztrejtvényt, néhány mentolos rágót, amit szeretett, a pénztárcáját és egy barackszínű rúzst, amellyel rendszeresen kirúzsozta az ajkát. Ehlena tudott a keresztrejtvényről, mert az ápolónő az apjával együtt szokta fejteni, a rágóról azért, mert látta a szemétben a papírját, a rúzs pedig magától értetődő volt. A pénztárcát csak sejtette. – Hogy vagy? – kérdezte az ápolónő, miközben szürke szeme fürkészőn nézte a lányt. – Korán jöttél. – Felültetett. Abból, ahogy Lusie rátette a kezét Ehlena vállára, látszott, milyen nagyszerű nővér. Egyetlen érintéssel vigaszt, melegséget és empátiát tudott közvetíteni, és ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy csökkentsék a lány vérnyomását, pulzusát és nyugtalanságát. Sőt, még a gondolatait is rendbe szedték. – Sajnálom – mondta Lusie. – Nem, nem, jobb ez így. Talán túl sokat akartam. – Valóban? Nekem elég közömbösnek tűntél, amikor erről meséltél. Elvégre csak kávézni mentetek volna, nem?

Valami ok miatt Ehlena elmondta az igazságot. – Nem. Kiutat kerestem. De tudom, hogy ez soha nem fog megtörténni, mivel sohasem fogom elhagyni apámat. – Megrázta a fejét. – Mindegy. Nagyon köszönöm, hogy eljöttél… – Nem úgy kellene felfognod ezt a helyzetet, hogy csak az egyik teljesülhet. Az apád és te… – Nagyon hálás vagyok, hogy korábban el tudtál jönni ma. Nagyon kedves tőled. Lusie arcán olyan mosoly jelent meg, mint délután Catyáén. Félszeg és szomorkás. – Rendben. Nem beszélek róla, de attól még igazam van. Lehet úgy is kapcsolatod valakivel, hogy közben jól gondját viseled az édesapádnak. – Lusie az ajtóra pillantott. – Figyelj, majd nézd meg azt a sebet a lábán! Azt, amelyik a lábkörmén van. Bekötöztem, de nem vagyok nyugodt miatta. Félek, hogy el fog fertőződni. – Majd megnézem, köszönöm. Miután a nővér láthatatlanná vált, Ehlena bement a konyhába, kulcsra zárta az ajtót, rátolta a reteszt is, aztán lement az alagsorba. Az apja hatalmas viktoriánus ágyán aludt, amelynek olyan masszív, faragott fejtámlája volt, mint egy sírhely íves boltozata. A feje egy feltornyozott párnahalmon pihent, vérvörös takarója tökéletesen a felénél hajlott vissza a mellkasán. Úgy nézett ki, mint egy nyugalomba helyezett király. Az elméjét megtámadó betegség túlságosan is a hatalmába kerítette, a haja és a szakálla fehér lett, és Ehlena attól tartott, hogy az élet végét jelző változások emiatt el fognak nála kezdődni. Ötven évvel később azonban még mindig ugyanúgy nézett ki, az arcán nem jelentek meg a ráncok, a keze erős volt és biztos. Annyira nehéz volt! Ehlena el sem tudta képzelni az apja nélkül az életet. De azt sem, hogy bármilyen élete is legyen nélküle. Úgy csukta be az ajtót, hogy egy résnyire nyitva maradt, majd bement a saját szobájába, lezuhanyozott, átöltözött, és lefeküdt. Neki kisebb volt a franciaágya, fejtámla nélküli, csupán egyetlen párnával és egy pamutlepedővel, őt azonban nem érdekelte a luxus. Neki csak egy helyre volt szüksége, ahová mindennap letehette a fáradt testét, és kész. Általában olvasni szokott, mielőtt elaludt, ma azonban nem tudott. Nem volt hozzá energiája. Oldalra nyúlt, lekapcsolta a lámpát, a lábát keresztbe tette a bokájánál, a karját pedig maga mellé fektette. Mosolyogva arra gondolt, hogy az apja is ugyanilyen pózban aludt. A sötétben Lusie-ra gondolt, és arra, mennyire a szívén viselte az apja sorsát. Egy jó ápolónő azután is törődött a betegével, miután elment. Meg kellett tanítania a családtagokat is arra, milyen utókezelést igényel a beteg, amellett folyamatos segítséget is kellett nyújtania. Ez nem az a fajta munka volt, amit az ember csak úgy letett, amikor a műszakja véget ért. Ehlena visszakapcsolta a lámpát. Felkelt, és odament a laptophoz, amit a klinika adott neki, miután a számítógépes rendszert korszerűsítették. Az internet lassú volt rajta, mint mindig, de végül sikerült belépnie a kórházi adatbázisba. Bejelentkezett a jelszavával, majd rákeresett valamire, aztán… még valamire. Az elsőt muszáj volt, a másodikra kíváncsi volt. Mindkettőt elmentette, aztán kikapcsolta a gépet, és a kezébe vette a telefonját.

11. fejezet Az éjszaka utolsó perceiben, mielőtt a fény feltűnt volna a keleti égbolton, Wrath a testvériség hegyének északi oldalán bukkant elő a semmiből, egy sűrű erdő közepén. Senki sem tért vissza a lakásba a Vadászló farmon, a nap közelgő sugarai őt viszont arra kényszerítették, hogy hazajöjjön. A csizmája alatt hangosan ropogtak az apró gallyak, a vékony fenyőfák mereven álltak a hidegben. A földet még nem borította hó, ami elnyelte volna a hangokat, Wrath azonban már érezte a tél jeges leheletét közeledni. A Fekete Tőr Testvériség legszentebb helyének bejárata az egyik barlang végén volt, messze hátul. Wrath tapogatva találta meg a nyitó kallantyút a kőajtón, és miután meghúzta, a súlyos kőtömb elhúzódott a sziklafalba. Sima, márvány járólapra lépett, amelyen továbblépkedett, miközben az ajtó becsukódott mögötte. A gondolatának parancsára mindkét oldalon fáklyák lobbantak lángra, egészen a távoli falig mindenhol, megvilágítva azt a hatalmas vaskaput, amelyet a 18. század végén szereltek be ide, amikor a testvériség átalakította a barlangot Kriptának. Ahogy közeledett, gyenge szemével úgy látta, mintha a kapu vastag rúdjai egy hadsereg felsorakozott tagjai lennének, mivel a lobogó láng életre keltette azt, ami amúgy mozdulatlan volt. Az elméje utasításával kinyitotta a kapu két szárnyát, és továbbment előre, végig egy hosszú termen, amelynek mindkét oldalán – a földtől a tizenkét méter magas mennyezetig – polcrendszer sorakozott. Az alantasok urnái álltak egymás mellett szép sorban, ékes bizonyítékául annak a több generációs gyilkolásnak, amelyet a testvériség követett el. A legrégebbi urnák még csak durván megmunkált, kézművesek által készített vázák voltak, amelyeket az óhazából hoztak át ide. Minden ezt követő darab viszont egyre modernebbnek tűnt, amíg el nem érkeztek a tömeggyártású, kínai árucikkekhez, amelyeket tucatszám lehetett kapni bármelyik hipermarketben. Már nem sok hely maradt a polcokon, ami aggodalommal töltötte el Wrath-t. Dariusszal, Tohrmenttel és Vishousszal a saját kezükkel építették a megölt ellenségnek ezt a gyűjtőhelyét. Egy hónapig egyfolytában ezen munkálkodtak, nappal dolgoztak, éjszaka pedig a márványpadlón aludtak. Ő volt az, aki eldöntötte, milyen mélyre ássanak le, és milyen hosszan tartson a polcrendszer, amíg úgy nem ítélte meg, hogy elegendő lesz. Amikor ő és a testvérei kész lettek a berendezési tárgyak felállításával is, és elhelyezték a régi urnákat a polcokon, Wrath meg volt róla győződve, hogy nem lesz szükségük akkora helyre, mivel mire a tárolóhely háromnegyede megtelik, a háborúnak már úgyis vége lesz. Most azonban itt voltak, egy évszázaddal később, és alig találtak szabad felületet. Wrath a rossz szemével félve felmérte az eredeti polcon lévő üres területet. Nehéz volt nem úgy tekinteni rá, mint annak bizonyítékára, hogy a háború a végéhez közeledik, és hogy a véges maya naptár vámpír megfelelője ott látható ezeken a durván megmunkált kőfalakon. Nem a siker és a győzelem elégedettsége töltötte el, amikor elképzelte, hogy felteszik a legutolsó

urnát is a többi mellé. Hamarosan el fog fogyni a faj, akit meg kell védeniük, vagy elfogynak a testvérek, akik védelmezik őket. Wrath kivette a dzsekijéből a három urnát, egymás mellé rendezte őket egy kis csoportba, aztán hátralépett. Soknak a megszerzéséért ő volt a felelős. Még mielőtt király lett volna. – Már korábban is tudtam, hogy kijársz harcolni. Wrath az Őrző parancsoló hangjának hallatán megfordult. Őszentsége nem sokkal a vaskapu előtt lebegett a föld felett, fekete ruhája harminc centire volt a kőpadlótól, a szoknya alja alól fény ragyogott le a földre. A belőle áradó ragyogás máskor vakítóan fénylő volt, most azonban még árnyékot is alig vetett. Wrath visszafordult az urnákhoz. – Szóval, erről beszélt Vishous. Hogy meghúzza a ravaszt. – Igen, a fiam eljött hozzám. – De te már tudtad. És csak megjegyzem, hogy ez nem kérdés volt. – Igen, gyűlöli, ha kérdéseket tesznek fel neki. Wrath odakapta a fejét, és látta, hogy V lép be a vaskapun. – Nocsak, nocsak! – dörmögte Wrath. – Anya és fia egymásra találása… már csak egy pillanat kérdése. – Egy ideig hatásszünetet tartott, aztán hozzátette. – Vagy mégsem. Az Őrző előrelépett, lassan úszott a levegőben az urnák előtt. Régen – vagy, a pokolba, akár még tavaly is – ő irányította volna a beszélgetést. Most azonban csak lebegett csendesen a levegőben. V mérgesen felhorkant, mintha elege lenne abból, hogy drágalátos anyukájára vár, mikor zúdítja végre a haragját a királyra, és nem örülne annak, hogy nem teszi meg. – Wrath, a klinikánál nem hagytad, hogy befejezzem. – És azt hiszed, hogy most hagyom? – Felemelte a kezét, és megérintette az egyik urna száját, amit épp az előbb tett hozzá a gyűjteményhez. – Igenis meg fogod hallgatni! – jelentette ki az Őrző közömbös hangon. Vishous elindult felé, csizmás lába hangosan kopogott a márványpadlón, amit ő maga segített lefektetni. – Azt akartam mondani, hogy ha már egyszer kimész harcolni, legalább vigyél magaddal erősítést. És mondd el Beth-nek! Ha nem teszed meg, hazug vagy… és jelentősen növeled az esélyét annak, hogy megözvegyüljön. A francba, jól van, ne figyelj oda a látomásomra, ha nem akarsz, de ne légy ostoba! Wrath fel-alá kezdett járkálni, és arra gondolt, milyen átkozottul tökéletes a helyszín ehhez a beszélgetéshez: mindenfelől a háború bizonyítékai veszik körül őket. Végül megállt az előtt a három urna előtt, amelyet ma hozott ide. – Beth azt hiszi, hogy felmentem északra meglátogatni Phuryt. Tudod… hogy együtt dolgozzak a kiválasztottakkal. Utálok hazudni neki, az a gondolat azonban, hogy csak négy testvér van kint harcolni, még ennél is szörnyűbb. Hosszú ideig csend volt, amelyben a fáklyák lobogása volt az egyetlen hallható hang. V szólalt meg először: – Az a véleményem, hogy színt kellene vallanod az egész testvériség előtt, és tisztázni a dolgot Beth-szel. Ahogy már mondtam, ha harcolni akarsz, akkor harcolj! De tudjon róla mindenki. Úgy nem lennél odakint egyedül. És mellesleg mi sem. Jelenleg, a beosztás szerint valakinek mindig egyedül kell harcolnia. Ha te is színre lépnél, az megoldaná ezt a kérdést.

Wrath nem tudta elfojtani a mosolyát. – Krisztusom, ha tudtam volna, hogy egyetértesz velem, lehet, hogy hamarabb szólok. – Az Őrzőhöz fordult. – De mi lesz a törvénnyel. A hagyománnyal. A faj anyja szembefordult vele, és távoli hangon azt felelte: – Oly sok minden megváltozott már, mit számít még egy? Légy jó, Wrath, Wrath fia, és te is Vishous, méhemnek gyümölcse! Ezzel eltűnt, mint egy lélegzet a hideg éjszakában, semmivé lett az éterben, mintha soha ott sem lett volna. Wrath nekidőlt a polcoknak, és amikor a feje elkezdett lüktetni, felemelte a napszemüvegét, és megdörzsölte használhatatlan szemét. Egy pillanatra megállt, lecsukta a szemhéját, és olyan mozdulatlan lett, mint a körülötte lévő kőfal. – Kimerültnek tűnsz – dörmögte V. Igen, az volt. Halálosan fáradt. Milyen szánalmas! A kábítószer-kereskedelem nagyon jövedelmező üzletág volt. Rehvenge a Zero Sumbeli irodájában az íróasztala mögött ülve nézte át az éjszaka minden egyes számláját, aprólékosan átszámolt rajta minden összeget az utolsó centig. iAm ugyanezt csinálta a Sal nevű étteremben, és miután végeztek; az éjszaka kezdetén, az első dolguk az volt, hogy itt találkozzanak, és összehasonlítsák az eredményeket. Legtöbbször mindkettőjüknek ugyanaz a végösszeg jött ki. Amikor nem, Rehv elismerte iAm győzelmét. Az alkoholból, a kábítószerekből és a szexből a teljes bevétel több mint kétszázkilencvenezer dollár volt csak a Zero Sumban. Huszonkét ember dolgozott a klubban, akinek fizetést kellett adni, köztük tíz kidobóember, három csapos, hat prosti, valamint Trez, iAm és Xhex. Az ő költségük körülbelül hetvenöt rugó volt minden éjszaka. A bukmékerek és az engedélyezett drogdílerek – vagyis azok a kábítószert áruló fickók, akik engedélyt kaptak, hogy a klub területén terjesszék az anyagot – bizományban dolgoztak, és ami megmaradt nekik azután, hogy levették az árból a saját hasznukat, az mind Rehv zsebébe vándorolt. Ezenkívül Rehvenge és Xhex a feketékkel együtt minden héten lebonyolított néhány nagyobb üzletet is azokkal a kábítószer-nagykereskedőkkel, akiknek saját hálózatuk volt Caldwellben vagy Manhattanben. Mindent összevetve, a személyzet költségének levonása után durván kétszázezer dollár maradt, hogy kifizesse a kábítószert és az alkoholt, amit eladott, valamint fedezze a fűtést, az áramot, a nagyobb fejlesztéseket, és kifizesse a hétfős takarítószemélyzetet, akik hajnali ötkor jöttek. Minden évben körülbelül ötvenmillió dollárt keresett az üzleteivel – ami pofátlanul soknak hangzott, és az is volt, főleg, mivel csak egy töredéke után fizetett adót. A kábítószer és a szex kockázatos üzletág volt, ám hatalmas profitot termelt. És Rehvenge-nek szüksége volt a pénzre. Nagyon. Több milliót igényelt, hogy anyjának azt az életszínvonalat biztosítsa, amihez hozzászokott, és amit megérdemelt. Aztán még ott volt a két saját lakása is, és minden évben lecserélte a Bentleyt a legújabb modellre, ami megjelent a piacon. Messze a legnagyobb személyes kiadását azonban azokban a kis fekete bársonyzacskókban adta ki a keze közül. Rehv oldalra nyúlt a sok számla és nyugta felett, és a kezébe vette azt a kis csomagot, amit a New York-i gyémántkörzetből hozatott egy futárral. A küldemény az utóbbi időben hétfőnként érkezett – régebben azonban mindig a hónap utolsó péntekjén jött, azóta viszont, hogy megnyílt a Vasálarc, az a nap, amikor a Zero Sum zárva tartott, áttevődött vasárnapra.

Rehv meglazította a szaténszalagot a zacskó száján, és kiborított a tenyerébe egy halom szikrázó rubint. Negyedmillió dollár vérvörös drágakő alakban. Visszatette a zacskóba, megkötötte a tetején a szalagot, és ránézett az órájára. Körülbelül tizenhat óra múlva el kellett indulnia északra. A hónap első keddje mindig a váltságdíj fizetésének napja volt, amikor is a hercegnőt kétféleképpen fizette ki. Az egyik a rubin volt. A másik a teste. De azért nem adta olcsón magát. Attól a gondolattól, hogy hová megy, és mit kell tennie ott, bizseregni kezdett a tarkója, és nem lepődött meg rajta, hogy a látómezeje elkezd megváltozni. Sötét rózsaszín és vérvörös foltok vették át az iroda fehér és fekete színeinek helyét, a látása pedig fokozatosan kétdimenziósra redukálódott. Kihúzta az íróasztal egyik fiókját, hogy kivegye belőle a vadonatúj dopaminos dobozok egyikét, valamint a fecskendőt, amit a legutóbbi néhány alkalommal használt, amikor itt adta be magának a gyógyszert. Felhajtotta a bal karján az ingujját, majd inkább megszokásból, mint szükségszerűségből elszorította a bicepszét. A vénái úgy meg voltak duzzadva, mintha vakond járkált volna bennük a bőre alatt, és a látvány perverz elégedettséggel töltötte el. A tűn nem volt kupak, amit le kellett volna vennie, így csak rutinos mozdulattal felszívta a fecskendőbe a szokásos adagot a dopaminból. Eltartott egy ideig, amíg talált egy olyan eret, amely használható volt, aztán többször egymás után magába szúrta a vékony tűt anélkül, hogy bármit is érzett volna. Amikor végre látta a vért összekeveredni az átlátszó dopaminnal, tudta, hogy jó helyre talált. Levette az érszorítót a felkarjáról, és elkezdte magába fecskendezni a gyógyszert. Figyelte elfertőződött karját, és Ehlenára gondolt. Habár a lány nem bízott benne, nem akart vonzódni hozzá, és kétségtelenül eget-földet megmozgatott volna, hogy ne járjon vele, azért még meg akarta menteni. Attól még a legjobbat akarta neki és az egészségének. Ilyen volt egy igazán értékes nő. Már félig beadta magának az injekciót, amikor megszólalt a telefonja. Rápillantott a kijelzőre, és azt látta, hogy a szám ismeretlen, ezért hagyta, hadd csörögjön. Azok, akikkel hajlandó volt beszélni, mind tudták a számát. A lista átkozottul rövid volt: a húga, az anyja, Xhex, Trez és iAm. Valamint Zsadist, a húga parancsolója. Ennyi. Kihúzta a tűt fertőzött vénájából, és nagyot káromkodott, amikor egy sípolás azt jelezte, hogy valaki hangüzenetet hagyott. Nagy ritkán kapott ilyeneket, idegenek osztották meg vele életük egy-egy apró részletét, azt gondolván, hogy valaki másnak üzennek. Rehv sosem hívta vissza őket, sosem írt nekik sms-t azzal a szöveggel, hogy: nem az vagyok, akit keres. Úgy gondolta, majd úgyis rájönnek maguktól, ha az, akit hívtak, nem reagál. Behunyta a szemét, és hátradőlt a széken. A fecskendőt a számlákra fektette, és egy kicsit sem érdekelte, hogy a szer hatni fog-e egyáltalán. Ott ült egyedül, a bűn barlangjában, egy csendes órában, amikor már mindenki elment, de a takarítószemélyzet még nem érkezett meg, ezért nem érezte vészesen fontosnak, hogy a látása visszatérjen háromdimenziósba. Hogy visszaálljon a színek teljes spektruma. Nem aggódott minden egyes másodpercben, mikor lesz már újra „normális”. Ez is megváltozott, gondolta. Mostanáig mindig kétségbeesetten szerette volna, hogy minél előbb hasson a gyógyszer. Mi okozta vajon a fordulatot? Nem törte rajta sokáig a fejét, inkább felvette a kezébe a telefont, és megfogta a botját. Egy nyögéssel óvatosan felállt, majd bement a magán hálószobájába. A zsibbadás hamar visszatért a lábába, gyorsabban, mint akkor, amikor Connecticutból vezetett hazafelé, bár az akkor betudható volt

az eseményeknek. Minél kevésbé bolygatták manipulátor oldalát, annál jobban hatott a gyógyszer. Az a gondolat pedig, hogy meg kell ölnie a királyt, nem túl meglepő módon, elég rendesen felkavarta. Ezzel szemben, az ücsörgés egyfajta, otthonnak nevezhető helyen, jóval kevésbé. A riasztó már be volt kapcsolva az irodában, de aktivált egy másikat is, amely a magán lakrészében volt felszerelve, aztán bezárkózott az ablak nélküli hálószobába, ahol időről időre álomra hajtotta a fejét. A fürdőszoba a helyiség túlsó részén volt. Ledobta cobolyprém bundáját az ágyra, mielőtt bement volna, és megnyitotta a zuhanyt. Miközben járkált, csontig hatoló hideg terjedt szét benne, kezdve a bőrétől egészen a teste legbelsejéig hatolva, mintha freont fecskendezett volna magába. Ettől őszintén rettegett. Mindig is gyűlölt fázni. A francba, nem is kellett volna begyógyszereznie magát, valószínűleg úgysem kerül már kapcsolatba ma senkivel. Na igen, csakhogy az sem volt sokkal kellemesebb, amikor vissza kellett térnie egy-egy kihagyott adag után. Egy idő múlva gőz gomolygott bent a zuhanyfülke zárt üvegajtaja mögött, ezért meztelenre vetkőzött, az öltönyét, ingét és nyakkendőjét a márványpulton hagyta a két mosdókagyló közötti részen, és belépett a víz alá. Azon nyomban úgy megborzongott, hogy még a fogsora is összekoccant. Egy pillanatra nekidőlt a sima márványfalnak a zuhanyzóban, és próbálta a négy zuhanyrózsa között tartani magát középen. Miközben a forró víz, amit nem érzett, végigcsurgott a mellkasán és a hasán, minden erejével azon volt, hogy ne gondoljon arra, mi vár rá másnap. Nem sikerült. Ó, istenem… tényleg megint meg kell tennie? Felmenni északra, és eladni a testét annak a szukának? Igen, mivel a másik lehetőség az volt, hogy… a nő feljelenti a tanácsnál, mert manipulátor, akkor pedig deportálják a kolóniába. Egyértelmű volt a választás. A francba, nem is volt választása. Bella nem tudott az igazi természetéről, és teljesen összetörne, ha kiderülne a családi titok. És nem ő lenne az egyedüli áldozat. Az anyja is beleroppanna. Xhex nagyon dühös lenne, és megöletné magát, miközben megpróbálná őt megmenteni. Trez és iAm úgyszintén. Az egész kártyavár összedőlne. Nagy nehezen kivette a falra szerelt kerámiatartóból a narancssárga szappant, és elkezdte forgatni a kezében. Nem méregdrága, luxus piperecikk volt, hanem egy olcsó, fertőtlenítő hatású tisztálkodási eszköz, amely olyan érzés volt a bőrén, mintha smirglivel dörzsölnék. A kurvái is ugyanezt használták. Az ő kérésükre mindig ezzel töltötte fel a zuhanyzóikat. Az volt a saját szabálya, hogy háromszor kellett mindent végigdörzsölnie vele. Háromszor ment végig vele a karján, a lábán, a mellkasán, a hasán, a nyakán és a vállán. Háromszor nyúlt be a lába közé, és szappanozta be vele a zacskóját és a farkát. Ostobaság volt ez a rituálé, csakúgy, mint a kényszerűség, ami rávette, hogy ezt csinálja. Ha háromtucat szappant használt is volna el, akkor is mocskosnak érezte volna magát. Furcsa, a prostik mindig meglepődtek azon, ahogy velük bánt. Minden alkalommal, amikor egy új lány került be közéjük, felkészült rá, hogy a munkája részeként őt is fel kell izgatnia, emellett azt is természetesnek vették, hogy majd megveri őket. Ehelyett saját öltözőt kaptak, amelyben zuhanyzó is volt, fix munkaidőt, biztonsági őröket, akik soha egy ujjal sem értek hozzájuk, és tiszteletet, ami azt jelentette, hogy ők maguk választhatták meg, kivel mennek el. Ha pedig valamelyik gazember, aki fizetett azért a kegyért, hogy kefélhetett velük, egy kicsit is bántotta őket, csak szólniuk kellett, és rögtön egy kétajtós szekrény méretű hústorony vetette rá magát az elkövetőre. Sokszor előfordult, hogy valamelyik lány megjelent az irodájában, és négyszemközt akart beszélni vele. Ez általában egy hónappal a munkába állása után történt, és maga sem értve a dolgot, ugyanazt

mondta, amit az összes elődje, és ami – ha Rehv normális lett volna – összetörte volna a szívét: Köszönöm. Rehvenge nem volt az az ölelkezős fajta, de ilyenkor tudták róla, hogy a karjába vonta a lányt, és egy ideig magához szorítva tartotta. Azt viszont egyikük sem tudta, hogy nem azért tette, mert olyan kedves volt, hanem azért, mert ő sem volt különb náluk. Az élet fintora, hogy olyan helyzetbe kényszerítette őket, amelyben nem akartak lenni: kiszolgáltatva valakinek, akivel nem akartak lefeküdni. Na persze, akadt olyan lány is, aki nem bánta, hogy ezt a munkát végzi, de mint mindenki, ők sem akartak mindig dolgozni. Az ügyfelek azonban mindig jöttek. Ahogy Rehv zsarolója is. A zuhany alól kiszállni maga volt a kénköves pokol, ezért amíg csak lehetett, halogatta a jéggé dermedést. Csak állt a forró víz alatt, és győzködte magát, hogy megtegye az elkerülhetetlent. Miközben magában vitatkozott, hallotta, ahogy a víz a márványpadlóra záporozik, majd lefolyik a réz lefolyón, miközben zsibbadt teste semmit nem érzékelt, csak a belső, fagyos reszketést. Onnan tudta, hogy elfogyott a meleg víz, hogy a reszketés fokozódott, és a körömágya halványszürkéről sötétkékre változott. Az ágyhoz vezető út alatt törülközött meg, aztán olyan gyorsan bebújt a nercszőrme takaró alá, ahogy csak tudott. Épp, amikor felhúzta takaróját az álláig, sípolt egyet a telefonja. Újabb hangposta üzenete érkezett. Az isten verje meg ezt a nagy forgalmat! Megnézte a nem fogadott hívások listáját, és látta, hogy az utolsó az anyjától jött. Gyorsan felült, habár a függőleges testhelyzet azt jelentette, hogy meztelen mellkasáról leesett a takaró. Úrihölgy lévén, az anyja sohasem telefonált neki, mert „nem akarta zavarni a munkájában”. Rehv megnyomott néhány gombot a telefonon, beírta a jelszavát, és felkészült rá, hogy kitörli a téves üzenetet, amely először érkezett. A hívása az 518-bla-bla-bla… Megnyomta a kettős kereszt gombot, hogy átugorja az azonosító szöveget, majd készen állt, hogy a hetes szám lenyomásával kitörölje az üzenetet. Az ujja már nyomta is a gombot, amikor egy női hang szólalt meg. – Üdvözlöm, én… Ez a hang… ez a hang, istenem… Ehlena? – A francba! A telefon azonban könyörtelen volt, és nem érdekelte, hogy a lány üzenete volt az utolsó dolog a földön, amit ki akart volna törölni. Miközben káromkodott, a rendszer haladt tovább, és meghallotta az anyja lágy hangját az ősi nyelven. – Üdvözöllek, drága fiam, remélem, jól érzed magad. Kérlek, bocsásd meg nekem, hogy zavarlak, de arra gondoltam, nem tennél-e egy látogatást nálam az elkövetkezendő néhány nap folyamán. Van egy dolog amiről beszélnem kellene veled. Szeretlek. Viszlát, elsőszülött fiam! Rehv a homlokát ráncolta. Milyen hivatalos, mint egy gondosan megfogalmazott levél, amelyet az anyja elegáns keze vet papírra, csak éppen szóban elmondva. A kérés viszont annyira nem volt jellemző rá, hogy a dolog ettől nagyon sürgető lett. A baj az volt, hogy nem tudott elszabadulni – milyen találó kifejezés! Holnap nem tudott menni, a „randija” miatt, vagyis csak két nap múlva tudott időt szakítani rá, feltéve, hogy elég jól érzi majd magát. Odatelefonált a házhoz, és amikor az egyik hűséges felvette a kagylót, azt mondta a szolgának, hogy szerdán ott lesz, mihelyt lemegy a nap. – Uram, ha megengedi – mondta a szolga. – Nagyon örülök, hogy eljön. – Mi történt? – Amikor a hűséges nem felelt, Rehv belső didergése még rosszabb lett. – Mondd

már! – Az úrnő… – A vonal végén a szolga hangja érdessé vált. – Most is olyan szép, mint mindig, de mindannyian nagyon örülünk, hogy eljön. Ha megbocsát, megyek és átadom neki az üzenetét. Ezután elnémult a vonal. Rehv az agya egy rejtett szegletében sejtette, miről van szó, de szándékosan nem vett róla tudomást. Egyszerűen nem tudott rágondolni. Képtelen volt. Különben is, lehet, hogy semmiség az egész. A túl sok dopamin mellékhatásaként paranoia léphetett fel, ő pedig, őszintén szólva, több mint eleget adott be magának. Amint tud, elmegy a biztonságos házba, és az édesanyjával minden rendben lesz. Várjunk csak! Most volt a téli napforduló. Biztosan csak erről volt szó! Kétségtelenül csupán ünnepséget akart szervezni, amelyben Bella, Zsadist és a kicsi is részt venne, mivel ez lesz Nalla első napfordulós ünnepsége, ő pedig nagyon komolyan vette az ilyesmiket. Lehet, hogy ezen az oldalon élt, ám a kiválasztottak hagyományai, amelybe beleszületett, még mindig az élete része volt. Egész biztos csak ennyiről van szó. Megnyugodva eltárolta Ehlena számát a névjegyzékébe, aztán visszahívta a lányt. Miközben a hívás kicsörgött, azon kívül, hogy azt gondolta, Vedd fel! Vedd fel! Vedd fel!, nagyon remélte, hogy a lány jól van. Ami butaság volt. Mintha Ehlena valaha is felhívná azért, hogy bajban van! Akkor miért… – Halló? A lány hangja olyan hatással volt rá, amelyet se a forró zuhany, se a nercprém takaró, de még a huszonhat fokos szobahőmérséklet sem tudott elérni. Melegség terjedt szét a mellkasában, és visszaszorította a zsibbadást és a hideget, és feltöltötte… élettel. Lekapcsolta a villanyt, hogy csakis a lányra koncentráljon. – Rehvenge? – szólalt meg Ehlena egy pillanattal később. Rehv hátradőlt a párnára, és elmosolyodott a sötétben. – Jó estét!

12. fejezet – Véres az inged… és ó, istenem… a nadrágszárad is! Wrath, mi történt veled? A testvériség házának dolgozószobájában, imádott fele előtt állva, Wrath összébb húzta mellkasán a bőrdzsekit, és arra gondolt, micsoda szerencse, hogy legalább az alantas vérét lemosta a kezéről. Beth hangja alig hallatszott: – Mennyi ebből a tiéd? A lány gyönyörű volt, mint mindig, az egyetlen nő, akit akart, az egyetlen igazi társ számára. Farmernadrágjában és fekete magas nyakú garbójában, ahogy sötét haja leomlott a vállára, ő volt a legcsodálatosabb teremtés, akit valaha látott. Mégis… – Wrath! – Nem mind. – A vállán ejtett vágásból kétségtelenül dőlt a vér, és alaposan eláztatta a pólóját, ám a civil vámpírt egyszer magához ölelte, és az ő vére biztosan összekeveredett az övével. Képtelen volt egy helyben maradni, ezért járkálni kezdett az íróasztal és az ablak között. Odavissza. A drága szőnyeg, amelyen csizmás lába taposott, kék volt, szürke és krémszínű, jól passzolt a halványkék falhoz és a kecses, XIV. Lajos korabeli, díszes bútorokhoz, a berendezési tárgyakhoz és a cirkalmas szegélyekhez. A király soha nem értékelte ezt a díszes szobabelsőt. És az is biztos volt, hogy nem most fogja elkezdeni. – Wrath… hogy került rád? – Beth kemény hangjából egyértelmű volt, hogy már tudja a választ, de reméli, hogy talán van rá más magyarázat is. Wrath megemberelte magát, megfordult, és a csicsás szoba másik végéből élete szerelmére nézett. – Megint elkezdtem harcolni. – Hogy micsoda? – Harcolok. Amikor Beth nem szólt semmit, Wrath örült neki, hogy a dolgozószoba ajtaja zárva van. Látta a felén, hogy gondolatban összerakosgatja a dolgokat, és tudta, milyen eredményre fog jutni: arra a sok alkalomra gondolt, amikor a férfi „elutazott északra” Phuryhez és a kiválasztottakhoz. A sok nappalra, amikor hosszú ujjú, sebeket eltakaró felsőt vett fel lefekvéskor, mondván, hogy „fázik”. Aztán arra az „azért sántítok, mert meghúztam a lábam az edzőteremben” kifogásra. – Szóval, harcolsz. – Beth a nadrágja zsebébe dugta a kezét. Wrath nem sok mindent látott, azt azonban tudta, hogy a lány fekete garbója remekül illik sötét tekintetéhez. – Akkor tisztázzuk a dolgot. Arról van szó, hogy el fogsz kezdeni harcolni, vagy arról, hogy már harcolsz? Költői kérdés volt, a fele azonban minden bizonnyal azt akarta, hogy Wrath tárja fel előtte a teljes igazságot. – Már harcolok. Egy ideje. Beth haragjának égett fa és olvadt műanyag szaga erős hullámokban áradt ki a testéből, és Wrath orrát csavarta.

– Nézd, Beth, muszáj… – Muszáj őszintének lenned velem – vágott közbe a lány élesen. – Ez a legfontosabb. – Nem úgy terveztem, hogy több hónapig fogok harcolni… – Több hónapig? Mégis mióta folyik… – Megköszörülte a torkát, és lejjebb vette a hangerejét. – Mióta csinálod ezt? Amikor Wrath megmondta, Beth megint nem szólalt meg egy ideig. Aztán azt kérdezte: – Augusztus óta? Augusztus. Wrath azt kívánta, bárcsak szabadjára engedné a haragját, és kiabálna vele, mocskos gazembernek nevezné. – Sajnálom. Én… a francba! Nagyon sajnálom. Beth nem mondott semmi többet, az érzéseinek illata pedig eltűnt, semmivé lett a padlóból felszálló fűtés meleg levegőjében. Kint a folyosón egy hűséges porszívózott. A szőnyegtisztításhoz használt fésűs fej hangosan surrogott, ahogy előre-hátra, előre-hátra csúszkált a szőnyegen. A kettejük közti csendben ez a megszokott, hétköznapi hang olyan volt, mint egy megmentő – egész nap hallotta, mégis ritkán figyelt oda rá, mert lefoglalta a papírmunka, vagy elterelte a gondolatait az, hogy éhes volt, esetleg azon töprengett, lazítson-e egy kicsit a tévé előtt, vagy lemenjen-e az edzőterembe… Biztonságos hang volt. Házasságának ebben a vészjóslóan kritikus pillanatában pedig kétségbeesetten kapaszkodott bele a porszívó zúgó dallamába, és arra gondolt, vajon lesz-e még valaha olyan szerencsés, hogy figyelmen kívül tudja hagyni. – Soha meg sem fordult a fejemben… – Beth még egyszer megköszörülte a torkát. – Soha nem hittem volna, hogy létezik olyan dolog, amit nem tudsz velem megbeszélni. Mindig azt hittem, hogy elmondasz nekem… mindent, amit csak akarsz. Amikor elhallgatott, Wrath hátán jeges borzongás futott végig. A lány hangja olyan volt, mint amikor a telefonban egy téves hívásra válaszol. Úgy beszélt vele, mint egy idegennel, a hangjából hiányzott minden melegség és a legcsekélyebb érdeklődés is. – Nézd, Beth, nekem muszáj kimennem. Harcolnom kell… A lány megrázta a fejét, és felemelte a kezét, hogy megállítsa. – Most nem arról van szó, hogy harcolsz. Beth egy pillanatra ránézett, majd sarkon fordult, és az ajtó felé indult. – Beth! – Ez a rekedt hang az övé lett volna? – Ne! Most hagyj magamra, gondolkoznom kell! – Beth, hidd el, nincs elég testvér, aki harcoljon… – Nem a harcról van szó! – Visszafordult, és a férfi szemébe nézett. – Hazudtál nekem. Hazudtál! És nemcsak egyszer, hanem négy hónapon keresztül folyamatosan. Wrath szerette volna megcáfolni, megvédeni magát, megmagyarázni, hogy elvesztette az időérzékét, és hogy az a százhúsz nap és éjszaka úgy eltelt, mint egy pillanat, mert nem csinált mást, csak egyik lábát a másik elé tette, percről percre, óráról órára élt, hogy biztonságban tartsa a fajt és visszaszorítsa az alantasokat. Nem akarta ilyen sokáig folytatni. Nem akart ilyen sokáig hazudni neki. – Egy dolgot árulj el nekem! – mondta Beth. – Csak egyet. És ajánlom, hogy az igazat mondd, mert isten az atyám, én… – A szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa a zokogását. – Őszintén, Wrath… őszintén azt gondoltad, hogy abba fogod hagyni? A szíved mélyén hittél benne, hogy egyszer abba fogod… Nagyot nyelt, és a szavai elhaltak. Wrath mély lélegzetet vett. Élete során nagyon sokszor megsérült már, de soha semmilyen fájdalom,

amit valaha átélt, a nyomába sem ért annak, amit ez a válasz okozott neki. – Nem. – Kifújta a levegőt. – Nem, azt hiszem… nem akartam abbahagyni. – Ki beszélt veled ma este? Ki volt az, aki rávett, hogy elmond nekem? – Vishous. – Tudhattam volna. Ő az egyetlen Tohron kívül, aki képes lett volna… – Beth maga köré fonta a karját, Wrath pedig bármit megadott volna azért, hogy ő legyen az, akit a lány átölel. – Az, ha odakint vagy és harcolsz, halálra rémít, de egy dolgot elfelejtettél… úgy mentem hozzád, hogy nem tudtam, hogy a királynak nem szabad harcolnia. Fel voltam rá készülve, hogy akkor is melletted álljak, habár halálra rémisztett… mert tudom, hogy a véredben van az, hogy harcolj ebben a háborúban. Te bolond… – Elcsuklott a hangja. – Te bolond, engedtem volna, hogy megtedd. Ehelyett… – Beth… A lány nem hagyta, hogy folytassa. – Emlékszel arra az éjszakára nyár elején, amikor kimentél, hogy megmentsd Z-t, és ott maradtál harcolni a többiekkel? Naná, hogy emlékezett rá. Amikor hazajött, üldözőbe vette a felét, felszaladtak az emeletre, és a nappali szőnyegén szeretkeztek. Többször egymás után. Wrath megtartotta emlékbe a lány ruháit, amit akkor tépett le róla. Jézusom… ha jobban belegondol… akkor voltak együtt utoljára. – Akkor azt mondtad, hogy csak egy éjszakáról van szó – mondta Beth. – Egyetlen egy éjszakáról. Nem többről. Megesküdtél rá, és én hittem neked. – A francba… sajnálom. – Négy hónap! – A lány megrázta a fejét, amitől gyönyörű, sötét haja meglebbent a vállán, és olyan csodálatosan tükrözte vissza a fényt, hogy még Wrath gyenge szeme is észrevette a ragyogást. – Tudod, mi bánt a legjobban? Hogy a testvérek tudták, én pedig nem. Mindig is elfogadtam ezt a ti titkos társaságotokat, megértettem, hogy vannak dolgok, amelyekről nem tudhatok… – Ők sem sejtették. – Na jó, Butch tudta, de most nem volt értelme őt is pellengérre állítani. – V is csak ma este jött rá. Beth megtántorodott, és meg kellett kapaszkodni a halványkék falban. – Egyedül voltál odakint? – Igen. – Kinyújtotta a kezét a lány felé, ő azonban ellökte magától. – Beth… Beth feltépte az ajtót. – Ne érj hozzám! A következő másodpercben az ajtó hangosan becsapódott. Wrath haragudott saját magára, ezért visszafordult az íróasztalához, és amikor meglátta rajta a rengeteg papírt, kérelmet, panaszbeadványt és problémát, úgy érezte, mintha valaki egy indítókábelt csíptetett volna a lapockájára, majd ráadott volna egy nagy löket energiát. Előrehajolt, és egy széles kézmozdulattal minden papírt lesöpört az asztalról. A sok fehér irat szanaszét repült a szobában. Miközben olyan látvány tárult elé, mintha havazna, levette a napszemüvegét, megdörzsölte a szemét, és érezte, hogy a fejfájás ismét elkezdődött a szeme mögött. Levegőt sem kapott, úgy tapogatózott hátra a széke után, és amikor megtalálta, lerogyott rá. Aztán egy fáradt nyögéssel hátrahajtotta a fejét a támlájára. Ez a migrénes fájdalom lassan már napi vendég lett nála, kimerítette, és nem volt hajlandó békén hagyni, mint az influenza visszamaradt tünetei, amelyeket nem lehet kikúrálni. Beth. Az ő Beth-sze. Amikor meghallotta a kopogást az ajtón, durván káromkodni kezdett. Aztán újra felhangzott a

kopogás. – Mi a franc van? – csattant fel dühösen. Rhage dugta be a fejét az ajtófélfa mellett, majd megdermedt. – Ó… – Mit akarsz? – Ja, igen… nos… az ajtócsapódás… és, hűha, a szélvihar után, amely a jelekből ítélve nem sokkal ezelőtt támadhatott fel az íróasztalod felett… nem tudom, akarsz-e még beszélni velünk. Ó, istenem… hogy fog túlélni még egy ilyen beszélgetést? Na persze, erre az előtt kellett volna gondolnia, hogy elkezdett hazudozni a szeretteinek. – Királyom? – Rhage hangja gyengéd lett. – Akarsz találkozni a testvériséggel? Nem. – Igen. – Felhívjuk Phuryt is telefonon? – Igen. Nézd, a fiúkat ne hívd be erre a megbeszélésre! Blay, John, és Qhuinn… most nincsenek meghívva. – Gondoltam. Hé, mi lenne, ha segítenék neked elpakolni? Wrath végignézett a fehér papírszőnyegen. – Majd megoldom. Hollywood bebizonyította, hogy van némi magához való esze, amikor nem ajánlkozott újból, és nem is zaklatta Wrath-t azzal, hogy „biztos vagy benne?” Csak fogta magát, visszahúzta a fejét, és becsukta az ajtót. A dolgozószoba másik végében megszólalt az öreg ingaóra. Ez is egy olyan ismerős hang volt, amit Wrath gyakran már észre sem vett, most azonban, ahogy egyedül ült a szobában, a harangjátékát olyan hangosnak érezte, mintha egy koncerten szólt volna a hatalmas hangfalakból. A karját a vékonyka, törékeny szék karfájára fektette, amely eltörpült alatta. Sokkal inkább illett volna egy elegáns női hálószobába ez a kis bútordarab, amelyre a tulajdonosnője felteszi a lábát, hogy lehúzza a harisnyáját. Nem trón volt. Éppen ezért szerette. Számos ok miatt nem akarta elfogadni a trónt. Azért volt király, mert annak született, nem pedig azért, mert saját belátása szerint, önként vállalkozott rá. Aztán megismerte Beth-t, a dolgok megváltoztak, és végül elment az Őrzőhöz. Ez két évvel ezelőtt történt. Két tavasz, két nyár, két ősz és két tél telt el azóta. Kezdetben még nagyszabású tervei voltak. Remek, csodálatos tervek arról, hogy fogja összetartani a testvérséget, mindenkit egy fedél alá költöztet, egyesítik az erejüket, és felveszik a harcot az Alantasok Társasága ellen. És végül győznek. Megmentik a fajt. Győzelmet aratnak. Ehelyett az elitet lemészárolták. Még több civil halt meg, és még kevesebb testvér maradt. Nem haladtak előre egy tapodtat sem. Kicsúszott a talaj a lábuk alól. Rhage megint bedugta a fejét az ajtón. – Még mindig itt vagyunk. – Az isten verje meg, azt mondtam, hogy kell egy kis… Az öreg óra ismét megszólalt, és amikor Wrath megszámolta, mennyit üt, rájött, hogy már egy órája ül ott egyedül. Megdörzsölte a szemét.

– Adj még egy percet! – Amire csak szükséged van, királyom. Csak nyugodtan.

13. fejezet Amikor Ehlena meghallotta Rehvenge köszönését a telefonban, felült a párnáról, amire már lefeküdt, és elfojtott magában egy álmélkodó csodálkozást. Aztán eszébe jutott, hogy miért is lepődött meg. Ő hívta fel a férfit, és az etikett szerint, egy ilyen helyzetben bárki úgy kezelte volna a dolgot, hogy… nos, visszahívja az illetőt. Hűha! – Jó estét! – felelte. – Azért nem vettem fel a telefont, amikor hívott, mert nem ismertem a számot. Ó, édes istenem, milyen szexis volt a hangja! Mély. Halk. Amilyennek egy férfiének lennie kell. A rövid csendben Ehlena arra gondolt, hogy miért is hívta fel őt. Ja igen. – Azért kerestem, mert a vizsgálatról szerettem volna megkérdezni. Amikor kitöltöttem a papírokat, észrevettem, hogy nem kapott semmit a karjára. – Ó! A beállt csendben Ehlena nem tudta mire gondoljon. Talán a férfi haragszik rá, amiért beleavatkozott a dolgába? – Csak meg akartam győződni róla, hogy jól van. – Gyakran csinálja ezt a betegeivel? – Igen – hazudta Ehlena. – Havers tudja, hogy belenéz a munkájába? – Megnézte egyáltalán a karját? Rehvenge halkan felnevetett. – Jobban örültem volna, ha valami más miatt hív fel. – Ezt nem értem – felelte a lány feszült hangon. – Mit? Hogy valaki esetleg más miatt is érdeklődik maga iránt a munkán kívül? Nem vak. Látja magát a tükörben. És biztosan azt is tudja, hogy okos, vagyis nem csak a kirakat a vonzó önben. Ami Ehlenát illette, a férfi mintha ismeretlen nyelven beszélt volna hozzá. – Nem értem, miért nem vigyáz magára. – Hmmmmm. – Rehvenge megint nevetett, és mintha egy halk dorombolás is hallatszott volna a telefonban. – Ó… szóval lehet, hogy ez mégiscsak ürügy arra, hogy újból láthassam? – Nézze, csupán azért hívtam, mert… – Mert ürügyre volt szüksége. Elutasított a klinikán, de igazából szeretett volna beszélni velem. Ezért felhasználta a karomat, hogy felhívhasson. És látja, meg is kapott. – A férfi hangja még halkabb lett. – Kitalálhatom, hogy mit szeretne velem tenni? Ehlena nem válaszolt. Aztán Rehvenge azt kérdezte: – Halló? – Befejezte? Vagy szeretne még több mindent belemagyarázni abba, hogy maga szerint mit csinálok?

Egy pillanatnyi csend után Rehvenge mély, bariton hangja harsogó nevetésben tört ki. – Tudtam, hogy több oka is van annak, miért kedvelem. Ehlena nem akarta megengedni magának, hogy elbűvölje a bók. De persze attól még elbűvölte. – A karja miatt hívtam fel. Pont. Az apám ápolónője most ment el, és beszélgettünk az… Hirtelen elhallgatott, amikor rájött, hogy elszólta magát. Úgy érezte, mintha elbotlott volna a beszélgetés képzeletbeli szőnyegének felgyűrődött sarkában. – Folytassa! – mondta a férfi komoly hangon. – Kérem! – Ehlena? Ehlena… – Itt van még, Ehlena? Később, sokkal később a lány úgy emlékezett vissza, hogy ez a négy szó volt a vízválasztó. Itt van még Ehlena? Valójában ez volt a kezdete mindannak, ami ezek után történt, egy szívfacsaró utazás első pillanata, egy egyszerű kérdésnek álcázva. Ehlena örült, hogy akkor még nem tudta, hová vezet majd ez az út, mert néha csak az a tudat tudja elviselhetővé tenni a poklot, hogy az ember már túl mélyen van benne ahhoz, hogy kiszabaduljon. Miközben Rehv a lány válaszára várt, olyan erősen szorította össze a markában a telefont, hogy a készülék megroppant az arca mellett, és az egyik gomb egy sípoló hangot adott ki, mintha azt mondaná, Hé, haver, lazíts már egy kicsit! Az elektronikus káromkodás megtörte közöttük a varázslatot. – Sajnálom – dörmögte Rehv. – Semmi baj. Én, ó… – Mit is mondtál? Nem számított rá, hogy a lány válaszolni fog… de aztán megtette. – Az apám ápolónőjével egy sebről beszélgettünk, ami gondot okoz neki, és erről jutott eszembe a karod. – Az apád beteg? – Igen. Rehv várt, hogy a lány talán még többet is mond, és közben nem tudta eldönteni, hogy ha rákérdez, azzal nem azt éri-e el, hogy elhallgat, Ehlena azonban megoldotta a problémát. – Egyes gyógyszerektől bizonytalan lesz az egyensúlya, és nekiütközik dolgoknak, a baj pedig az, hogy nem mindig tudja, hogy megsérült. – Sajnálom. Nehéz lehet gondoskodni róla. – Ápolónő vagyok. – És egyben a lánya is. – Szóval szakmai érdeklődés volt. Amikor felhívtalak. Rehv elmosolyodott. – Hadd kérdezzek valamit! – Előbb én. Miért nem nézeted meg a karod? És ne mondd azt, hogy Havers már látta azokat az ereket! Ha úgy lenne, akkor már felírt volna valami antibiotikumot, amit ha nem lettél volna hajlandó bevenni, lenne valami nyoma a kartonodon, hogy a saját felelősségedre nem szedted. Nézd, összesen annyit kellene tenned, hogy beveszel néhány tablettát, és tudom, hogy nincs gyógyszerfóbiád. Rengeteg dopamint szedsz. – Ha ennyire aggódsz a karom miatt, miért nem beszéltél velem erről a klinikán? – Beszéltem, nem emlékszel?

– De nem így. – Rehv elmosolyodott a sötétben, és megsimogatta a nercprém takaró tetejét. Nem érezte a tapintását, de úgy képzelte, hogy a szőrme olyan selymes, mint a lány haja. – Még mindig úgy gondolom, hogy ez csak ürügy volt arra, hogy beszélhess velem telefonon. Amikor Ehlena nem válaszolt semmit, Rehv megijedt, hogy talán be akarja fejezni a beszélgetést. Felült, mintha a függőleges testhelyzet meggyőzné a lányt, hogy ne nyomja meg a vége gombot. – Csak azt mondom, hogy… nos, a francba, úgy értem, örülök, hogy felhívtál. Bármi volt is az oka. – Azért nem beszéltem részletesebben veled a klinikán, mert elmentél, mielőtt belenéztem volna Havers feljegyzéseibe a számítógépen. Mindez pedig már csak akkor tudatosult bennem. Rehv még ennek ellenére sem vette be, hogy a hívás pusztán szakmai érdeklődés volt. Ehlena küldhetett volna neki akár egy e-mailt is. Vagy szólhatott volna a doktornak. Átadhatta volna az ügyet az egyik nappalos nővérnek, hogy ő nézzen utána. – Ezek szerint nincs semmi lelkiismeret-furdalásod amiatt, hogy olyan durván visszautasítottál? Ehlena megköszörülte a torkát. – Azért elnézést kérek. – Nos, megbocsátok. Teljesen. Abszolút. Látszott rajtad, hogy nincs valami jó éjszakád. A lány sóhaja kézzelfoghatóan bizonyította kimerültségét. – Na igen, nem volt a legjobb. – Miért? Újabb hosszú szünet következett. – Sokkal jobb vagy telefonon keresztül, tudsz róla? Rehv felnevetett. – Sokkal jobb? Hogy értve? – Könnyebb veled beszélgetni. Igazság szerint… nagyon is könnyű. – Jó vagyok a kétszereplős dolgokban. Hirtelen elkomorodott, mert eszébe jutott a bukméker, aki megjelent az irodájában. A francba, az a szerencsétlen nyomorult csak egy volt a számtalan drogdíler, vegasi talpnyaló, csapos és strici közül, akiket az évek során azért vert meg, hogy szóra bírja. Mindig is azt a filozófiát vallotta, hogy a vallomás könnyít az ember lelkén, különösen azoknál a gazembereknél, akik azt hitték, hogy nem fogja észrevenni, ha átverik. A problémamegoldó módszere pedig fontos üzenetet közvetített az üzleti életben, ahol a gyengeség könnyen az ember vesztét okozhatta. A feketekereskedelem erős kezet igényelt, és Rehv mindig is hitt abban, hogy ez az a valóság, amelyben él. Most azonban, ebben a csendben, ahogy Ehlena oly közel volt hozzá, úgy érezte, hogy ezek a „kétszereplős” dolgok szégyellnivalóak, nem pedig olyasmik, amikre büszke lehet. – És miért volt olyan rossz ez az éjszaka? – kérdezte Rehv, miközben kétségbeesetten azt kívánta, bárcsak befogná már a száját. – Az apám miatt. Aztán… nos, felültettek. Rehv összevonta a szemöldökét, de olyan erősen, hogy valami halvány sajgást érzett a szeme között. – Úgy érted, egy randin? – Igen. Gyűlölte a gondolatot, hogy a lány egy másik férfival találkozik. Ugyanakkor irigyelte is a gazembert, bárki is volt az. – Micsoda seggfej! Elnézést a kifejezésért, de az a férfi akkor is egy seggfej. Ehlena felnevetett, Rehv pedig mindent imádott ebben a hangban, leginkább azonban azt, ahogy a teste egy kicsit felmelegedett a hallatán. Istenem, pokolba a forró zuhannyal! Csak ez a halk, csendes

kuncogás az, amire igazán szüksége van. – Mosolyogsz – mondta Rehv halkan. – Igen, azt hiszem. Honnan tudod? – Csak remélem. – Nézzenek oda, még elbűvölő is tudsz lenni! – jegyezte meg Ehlena, majd gyorsan, hogy elterelje a szót a bókról, hozzátette. – Az a randi nem volt egy nagy szám, vagy ilyesmi. Nem is ismertem túl jól. Csak együtt kávéztunk volna. – És végül velem fejezed be az éjszakát telefonon. Ami sokkal jobban hangzik. A lány megint nevetett. – Nos, most már nem is fogom megtudni, milyen lenne vele járni. – Nem? – Nem, mert… nos, sokat gondolkoztam rajta, és arra jutottam, hogy nem nekem való ez a randizgatás mostanában. – Rehv diadalittas érzése egy pillanat alatt, semmivé lett, amikor a lány hozzátette. – Senkivel. – Hm. – Hm? Mit akar jelenteni ez a „hm”? – Azt, hogy tudom a telefonszámodat. – Hát igen, tudod… – Ehlena hirtelen elhallgatott, amikor Rehv megmozdult. – Várj csak… te ágyban fekszel? – Igen. És mielőtt továbbmennél, szerintem jobb, ha nem kérdezed meg. – Mi az, amit jobb, ha nem kérdezek meg? – Hogy mi nincs rajtam. – Öööö… – Miközben a lány habozott, Rehv tudta, hogy megint mosolyog. És talán el is pirult. – Azért sem fogom megkérdezni. – Bölcs döntés. Csak én vagyok és a lepedő… hoppá, csak nem kiszaladt a számon? – De bizony. – Ehlena hangja egy kicsit halkabb lett, mintha elképzelné meztelenül. És egyáltalán nem lenne ellenére a kép. – Ehlena… – Kezdte Rehv, de megállt, manipulátor ösztönei biztosították neki azt az önuralmat, amire szüksége volt. Igen, nagyon szerette volna, ha a lány is olyan meztelen, amilyen most ő, azt azonban még ennél is jobban szerette volna, ha tovább beszélget vele telefonon. – Tessék? – kérdezte Ehlena. – Az apád régóta beteg? – Én, ó… igen, igen, régóta. Skizofréniában szenved. Gyógyszerekkel tartjuk kordában, és így most jobban van. – A francba! Az nagyon nehéz lehet. Mert hiszen ott van, ugyanakkor még sincs. – Igen… pontosan ilyen érzés. Ez Rehvre is jellemző volt, így élte az egész életét. A manipulátor oldala egy sosem szűnő, másfajta valóságot jelentett, miközben megpróbálta átvészelni az éjszakákat, azt játszva, hogy normális. – Nem bánod, ha megkérdezem – kezdte a lány óvatosan –, hogy mire kell a dopamin? Nincs közvetlen diagnózis a kartonodban arra vonatkozólag, hogy mire szeded. – Lehet, hogy azért, mert már ezer éve járok Havershöz. Ehlena félszegen felnevetett. – Igen, én is erre tippeltem. A francba, mi a fenét mondjon neki?

A manipulátor oldala azt súgta, bármit, csak hazudj! A gond az volt, hogy a semmiből most hirtelen előkerült egy másik hang is a fejében, egy ismeretlen, halk, ám rendkívül parancsoló hang. Mivel nem tudta mire vélni ezt az új jelenséget, a régi, jól bevált módszerrel folytatta. – Parkinson-kórom van. Vagyis annak vámpír megfelelője. – Ó… nagyon sajnálom. Akkor ezért van szükséged a botra. – Rossz az egyensúlyérzékem. – A dopamintól azonban jobb. Szinte egyáltalán nem remegsz. A fejében az a halk hang különös fájdalommá nőtte ki magát, kitöltötte a mellkasát, és Rehv egy pillanatra ledobott minden álcát magáról, és az igazat mondta. – Fogalmam sincs, mihez kezdenék, ha nem lenne az a gyógyszer. – Az apám orvossága is csodát művelt. – Te vagy az egyetlen gondozója? – Amikor a lány egy mm-hm-mel válaszolt, megkérdezte. – Hol van a családod többi része? – Csak mi ketten vagyunk. – Vagyis hatalmas terhet cipelsz a válladon. – Nos, imádom az apám. Ellenkező esetben ő is megtenné ugyanezt értem. A szülők és a gyermekek így működnek egymással. – Nem mindig. Ezek szerint jó családból származol. – Mielőtt visszafoghatta volna magát, így folytatta: – És éppen ezért vagy magányos, nem igaz? Bűntudatot érzel, ha magára hagyod, még akkor is, ha csak egy óra az egész, ha viszont otthon maradsz, nem tudod leküzdeni azt az érzést, hogy az élet elmegy melletted. Csapdában vagy és kiabálsz, mégsem változtatnál semmit a helyzeten. – Mennem kell. Rehv összeszorította a szemét, amikor az a fájdalom futótűzként terjedt szét az egész testében. A gondolatával felkapcsolt egy lámpát, mert a sötétség túlságosan is a saját életét jelképezte. – Arról van csak szó… hogy tudom, milyen érzés, Ehlena. Nem ugyanabból az okból… de pontosan átérzem az elszigeteltségedet. Tudod, az a gondolat, hogy végignézed, ahogy mindenki más éli az életét… ó, a francba, na mindegy. Remélem, jól fogsz aludni… – Nagyon sokszor így érzem magam. – A lány hangja ezúttal lágy volt, és Rehv örült, hogy megértette, amit mondani próbált neki, annak ellenére, hogy olyan durva volt, mint egy elefánt a porcelánboltban. Most ő érezte furcsán magát. Nem volt hozzászokva, hogy így beszéljen… vagy hogy ilyeneket érezzen. – Nézd, most inkább hagyom, hadd pihenj. Örülök, hogy felhívtál. – Tudod… én is. – És Ehlena? – Igen? – Azt hiszem, igazad van. Nem jó ötlet, hogy bárkivel is kapcsolatot kezdj. – Igazán? – Igen. Jó napot! Egy kis szünet következett. – Jó… napot! Várj… – Mi az? – A karod. Mit fogsz csinálni a karoddal? – Ne aggódj! Minden rendben lesz. De köszönöm az aggódásodat. Sokat jelent. Rehv fejezte be először a beszélgetést, aztán letette a telefont a nercprém takaróra. Behunyta a

szemét, és égve hagyta a lámpát. Aztán egy szemhunyásnyit sem aludt.

14. fejezet A testvériség központjában Wrath rájött, hogy egyhamar nem fogja jobban érezni magát Beth-szel kapcsolatban. A pokolba, hiába ül itt, ezen a rozoga széken egy teljes hónapig, azzal csak annyit fog elérni, hogy elzsibbad a feneke. Időközben viszont belepi a moha a testvéreket a folyosón, és megkergülnek a várakozástól. A gondolatával kinyitotta a szárnyas ajtót, és megpillantotta mögötte az egy csapatba verődött testvériséget. Amikor a halványkék dolgozószoba túlsó végéről kinézett a korlátnál álló, hatalmas termetű, kemény férfiakra, nem az arcuk vagy a ruhájuk alapján ismerte meg őket, hanem arról, ahogy mindegyikük vére visszhangzott a vérében. A Kriptában tartott szertartások, amelyek összekötötték őket, még mindig érvényesek voltak, akármilyen régen történtek is. – Mit ácsorogtok ott? – kérdezte, amikor a testvérek mozdulatlanul csak nézték őt. – Nem azért nyitottam ki azt az istenverte ajtót, hogy úgy bámuljatok rám, mint a majmokra az állatkertben. A testvériség bevonult a dolgozószobába, súlyos csizmájuk kopogott – kivéve Rhage-et, mivel ő flipflop-ban volt. Mindig ezt viselte itthon, akármilyen évszakot írtak is. Minden testvér elfoglalta a maga szokásos helyét a szobában. Zsadist a kandalló mellé állt, V és Butch leült a nemrégiben megerősített, ceruzalábú kanapéra, Rhage hangos klaffogással odasétált az íróasztalhoz, és megnyomta a kihangosító gombot a telefonon, majd tárcsázta Phury számát, hogy ő is csatlakozhasson a megbeszéléshez. Senki sem tett megjegyzést a földön szétszórt rengeteg papírra, és nem is próbálta senki őket összeszedni. Úgy tettek, mintha egyáltalán nem lenne rendetlenség, vagy a király pont így szeretné. Amikor Wrath a gondolatának erejével becsukta az ajtót, Tohrra gondolt. A testvér itt volt a házban, nem messze tőlük, néhány szobányira a szobros folyosón, mégis mintha egy másik kontinensen lett volna. Magától értetődött, hogy nem hívták meg a megbeszélésre, hiszen tekintve, hogy hol járt az esze, az inkább kegyetlenség lett volna vele szemben. – Halló? – hangzott fel Phury hangja a telefonban. – Mi mind itt vagyunk – felelte Rhage, aztán kibontott egy nyalókát, és odaklaffogott egy ronda zöld karosszékhez. Az a förmedvény egykor Tohré volt, és azért hozták fel a kiképzőközpont irodájából Wellsie meggyilkolása és Tohrment eltűnése után, hogy John Matthew abban aludhasson. Az utóbbi időben Rhage használta legtöbbször, mivel ez a bútordarab viselte el a legbiztonságosabban a súlyát, ideértve az acéllal megerősített kanapét is. Miután mindenki elhelyezkedett, a szoba elcsendesedett, csak Hollywood szájából szűrődtek ki ropogó hangok, ahogy rágcsálta a cseresznyés nyalókát. – Ó, az isten szerelmére – nyögött fel Rhage –, bökd már ki végre! Bármi legyen is az. Mindjárt szétrobbanok a feszültségtől. Meghalt valaki?

Nem, de isten látja lelkét, olyan érzés, mintha megölt volna valakit. Wrath ránézett Rhage-re, aztán egyesével mindannyiukon végignézett. – Én leszek a partnered, Hollywood. – A partnerem? Úgy érted… – Rhage körülnézett a szobában, hogy meggyőződjön róla, a többiek is hallották, amit Wrath mondott. – Gondolom, nem a gin römire gondolsz? – Nem – mondta Zsadist halkan. – Szerintem nem. – Szent. Ég. – Rhage kivett még egy nyalókát fekete polárpulóvere zsebéből. – És ez törvényes? – Most már igen – dörmögte V. Phury megszólalt a telefonban. – Várjatok csak… ez most azért van, hogy engem helyettesítsen? Wrath megrázta a fejét, bár Phury nem láthatta a telefonban. – Azért, hogy sok mindenkit helyettesítsek, akit elvesztettünk. A szobában hirtelen úgy megindult a beszélgetés, mint egy kólásüvegben a buborékok, amikor felbontják. Butch, V, Zsadist és Rhage is beszélni kezdett, amíg egy gépies hang bele nem szólt a telefonba. – Akkor én is vissza akarok menni. Mindenki a telefonra meredt… kivéve Wrath-t, aki Z-t nézte, hogy felmérje a testvér haragját. Zsadistnak nem okozott gondot, hogy kimutassa a dühét. Soha. Az aggodalmát és a nyugtalanságát azonban úgy elrejtette, mintha aranyékszer lenne, miközben egy csapat tolvaj között áll. Az ikertestvére bejelentése még ott visszhangzott a dolgozószoba falai közt, ő pedig már rögtön önvédelmi üzemmódba kapcsolt: a teste megfeszült, és egyáltalán nem sugárzott róla semmiféle érzelem. Aha, gondolta Wrath. Ezek szerint a vagány gazember halálra van rémülve. – Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – kérdezte Wrath lassan. – Lehet, hogy nem a harcra van most a legnagyobb szükséged, testvérem. – Majd’ négy hónapja nem gyújtottam rá – mondta Phury a telefonon keresztül. – És nem is tervezem, hogy visszaszokom a drogra. – A stressz nem fogja megkönnyíteni a dolgod. – Ja, de az sem, hogy itt ülök a fenekemen, miközben ti ott vagytok kint. Csodálatos. A király és a Nemző együtt kint a harcmezőn, a történelem folyamán először. És mindezt miért? Mert a testvériség lassan elfogy. Micsoda nagy teljesítmény! Majdnem akkora, mint az ötvenméteres seggúszás a Lúzer-olimpián. Krisztusom! Ekkor azonban Wrath-nak eszébe jutott a halott civil. Az talán jobb végkifejlet volt? Nem. Hátradőlt törékeny székén, és szigorú szemmel Z-re nézett. Mintha a testvér megérezte volna magán a király tekintetét, előrelépett a kandallótól, és járkálni kezdett a dolgozószobában. Mindannyian tudták, mire gondol. Phuryre, amikor túladagolta magát és a fürdőszoba padlóján hevert eszméletlenül, egy üres heroinos fecskendő mellett a földön. – Z? – szólt Phury a telefonba. – Z? Vedd fel a kagylót! Amikor Zsadist a füléhez tette a telefont, és hallgatni kezdte az ikertestvérét, az arca, rajta a mély sebhellyel, olyan félelmetes kifejezést öltött, hogy még Wrath is látta. Az ábrázata azonban akkor sem javult, amikor válaszolgatni kezdett, hogy „Aha. Igen. Aha. Tudom. Oké.” Aztán hosszú szünet következett. – Nem, még mindig itt vagyok. Oké. Rendben. Szünet.

– Esküdj meg! A lányom életére. A következő pillanatban Zsadist megint megnyomta a kihangosító gombját, visszatette a kagylót a helyére, és visszament a kandalló mellé. – Én is jövök – közölte Phury. Wrath megmozdult a gyenge széken, és azt kívánta, bárcsak sok minden másképp lenne. – Tudod, talán egy másik időben azt mondanám neked, hogy maradj ki ebből. Most viszont csak azt kérdezem… Mikor tudsz kezdeni? – Napnyugtakor. Majd megkérem Cormiát, hogy vigyázzon a kiválasztottakra, amíg én harcolok. – A felednek nem lesz kifogása ellene? Egy kis ideig csend volt. – Tudja, kihez ment hozzá. És én őszinte leszek vele. Ez fájt. – Most nekem lenne egy kérdésem, Wrath – mondta Z halkan. – Arról a rászáradt vérről, ami az ingeden van. Wrath megköszörülte a torkát. – Már egy ideje visszatértem. A harchoz. A szobában hirtelen nagyot esett a hőmérséklet, ami Zsadist és Rhage haragjának volt köszönhető, amiért ők nem tudtak róla. Majd Hollywood hirtelen nagyot káromkodott. – Várjunk csak egy percet… Ti ketten már tudtátok, nem igaz? Mivel egyikőtök sem tűnik meglepettnek. Butch megköszörülte a torkát, mintha minden szem rászegeződött volna. – Szüksége volt rám a tisztogatásnál. És V megpróbálta lebeszélni. – Mióta folyik ez, Wrath? – kérdezte Rhage ingerülten. – Amióta Phury abbahagyta a harcot. – Most viccelsz velem? Zsadist odasétált az egyik, földtől a mennyezetig érő panorámaablakhoz, és bár a redőnyök le voltak engedve nappalra, úgy nézett ki rajta, mintha látná lent a kertet. – Tisza szerencse, hogy nem öletted meg magad odakint. Wrath kivillantotta a szemfogát. – Azt hiszed, nem tudok rendesen harcolni csak azért, mert egy íróasztal mögött ülök? Phury szólalt meg a telefonban. – Oké, mindenki higgadjon le! Mostantól kezdve már mind tudjuk, és innen a dolgok egész másképp lesznek. Senki sem fog egyedül harcolni, még akkor sem, ha hármasával megyünk ki. Azt azért tudnom kell, hogy ez most köztudott lesz? Úgy értem, be fogod jelenteni a tanácsnak is a holnaputáni ülésen? Istenem, semmi kedve sem volt még egy kedélyes kis beszélgetéshez! – Azt hiszem, egy ideig még nem verem nagydobra. – Ja, persze – szólalt meg Zsadist –, mire jó az a nagy őszinteség? Wrath szóra sem méltatta a megjegyzést. – Rehvenge-nek azért szólni fogok. Tudom, hogy az elit egyes tagjai morgolódnak a nyári támadások miatt. Ha a helyzet súlyosabbra fordul, ezzel a bizalmas információval le tudja őket szerelni. – Végeztünk? – kérdezte Rhage színtelen hangon. – Igen. Ennyi volt. – Akkor én mentem.

Hollywood kisétált a dolgozószobából, Z szorosan a nyomában követte, a két újabb áldozata annak a bombának, amit Wrath dobott le közéjük ezzel a hírrel. – Szóval, Beth hogy fogadta? – kérdezte V. – Szerinted? – Wrath felállt, és követte a két testvér példáját, akik távoztak. Ideje volt megkeresnie Jane dokit, és összeférceltetnie magát, feltéve, hogy a seb még nem záródott össze magától. Meg kell gyógyulnia holnapra, hogy megint harcolhasson. A hideg verőfényes reggelen Xhex egy magas falnál bukkant elő a semmiből, épp egy alacsony juharfa kopár ágai alatt. Az előtte látszó, hatalmas kúria úgy állt a birtok fémszínű környezetében, mint egy szürke gyöngyszem. Téli, kopár fák vették körül és zárták el a végtelennek tűnő mezőtől, mintha csak így tudták volna a földhöz szögezni. A gyenge decemberi napsütésben a kúria, amely éjjel komornak tűnt volna, nappal tiszteletreméltónak és előkelőnek látszott. Xhex napszemüvege majdnem teljesen fekete volt. Ezt az egy engedményt tette meg vámpír oldalának, amikor kiment a napfényre. A lencse mögött a látása ugyanolyan jól működött, látott minden mozgásérzékelőt, minden biztonsági fényt és ólomüveg ablakot, amelyekre acélredőnyök voltak húzva. Nagy kihívás lesz bejutni ide. A falak minden bizonnyal acéllal voltak kibélelve, vagyis a láthatatlanná válva behatolás még akkor sem lett volna járható út, ha a redőnyök nem lettek volna leengedve. Manipulátor oldala sok embert érzékelt odabent: a személyzet a konyhában tevékenykedett. Egyesek az emeleten aludtak. Mások járkáltak. Nem volt boldog otthon, a bent lévők érzelmi rácsszerkezete csupa sötét, komor érzést mutatott. Xhex láthatatlanná válva a ház központi részének tetejére teleportálta magát, és az álcázás manipulátor megfelelőjét bocsátotta az épületre. Ezzel nem törölte ki magát teljesen a környezetből, inkább csak egy lett a kémény és a szellőző berendezés által vetett árnyékok közül, ahhoz azonban elegendőnek bizonyult, hogy a mozgásérzékelők előtt észrevétlenül elmehessen. Odament az egyik szellőzőcső kivezetéséhez, de látta, hogy vastag fémháló van rászegecselve. A kéménnyel ugyanez volt a helyzet. Tömör acéllemez zárta le a tetejét. Nem meglepő. Nagyon jó volt itt a biztonsági rendszer. Majd éjszaka lesz a legnagyobb esélye a behatolásra, amikor egy kis elemes szablyafűrésszel lyukat vág az egyik ablakon. Hátul a szolgák lakhelye lesz rá a legalkalmasabb, mivel a személyzet olyankor el lesz foglalva a munkával, és a háznak az a része csendesebb lesz, mint a többi. Behatol. Megkeresi a célpontot. Megsemmisíti. Rehv azt az utasítást adta, hogy feltűnő legyen a gyilkosság, ezért azzal nem kell majd törődnie, hogy elrejtse a hullát, aztán megszabaduljon tőle. Miközben ott járkált a lapostető kavicsos talaján, a tüskés, combjára erősítve hordott fémabroncsok minden egyes lépésnél belemartak a húsába, és olyan fájdalmat okoztak, amely elszívta az energiáját, cserébe viszont biztosította számára a szükséges koncentráló képességet, és egyúttal segített féken tartani manipulátor ösztöneit is. A tüskés abroncsot nem fogja felvenni, amikor visszajön elvégezni a munkát. Xhex megállt, és felnézett az égre. A száraz, metsző szél havat ígért, méghozzá hamarosan. A fagyos tél lassan megérkezett Caldwellbe. A szívében azonban már nagyon régóta tartott. Lent a házban, a lába alatt, megint érzékelte a lakókat, és feltérképezte az érzéseiket. Mindegyiket

megölné, ha az lenne a feladata. Minden érzelem és tétovázás nélkül. Lemészárolná őket álmukban vagy munka közben, vagy amikor kilopóznak, hogy egyenek valamit a nap közepén, esetleg azért, hogy pisiljenek, mielőtt visszafekszenek. A gyilkolás piszkos, lucskos maradványa, a sok vér sem zavarta, nem jobban, mint amennyire egy pisztoly foglalkozott a szőnyegen ejtett folttal, a padlólapra fröccsent vérrel, vagy egy vérző holttesttel. A vörös volt az egyetlen szín, amit látott, amikor ezt a fajta munkát végezte. Különben is, egy idő után minden kidülledt, rémült szem és ziháló, utolsó lélegzet egyformának tűnt. Micsoda irónia! Az életben mindenki olyan volt, mint egy hópehely: egyedi és gyönyörű, amikor azonban eljött érte a halál és elragadta, semmi más nem maradt belőle csak névtelen bőr, izom és csont, amely kihűlt, és előre kiszámítható idő múlva bomlani kezdett. Xhex volt a fegyver, amely a főnöke kezében volt. Rehvenge húzta meg a ravaszt, de ő lőtt, a test pedig összerogyott. Annak ellenére, hogy néhány élet örökre megváltozott, a nap újra feljött, majd este lement, és mindenkinek folytatódott az élete ezen a bolygón, beleértve őt is. Ez volt a küldetése, gondolta Xhex. Félig munka, félig kötelesség, cserébe azért, amit Rehv tett, hogy mindkettőjüket megvédje. Ha majd napnyugtakor visszajön ide, megteszi, amit meg kell tennie, és a lelkiismerete olyan érintetlen lesz utána, mint a szűz hó. Bemegy, kijön, és többé nem gondol rá. Ilyen volt egy bérgyilkos élete.

15. fejezet A szövetségesek szerzése volt a harmadik kulcsfontosságú összetevő a háború sikeréhez. Az anyagi háttér és az elegendő katona biztosította azt a taktikai erőt, amelynek segítségével szembe lehetett szállni, majd összecsapni az ellenséggel, és végül lecsökkenteni a számát és az erejét. A szövetségesek a stratégiai előnyt jelentették, azokat az embereket, akiknek az érdekei megegyeztek a miénkkel, még akkor is, ha esetleg a filozófiájuk és a végső céljuk nem is esett egybe vele. A győzelemhez ők legalább annyira fontosak voltak, mint az első kettő, csak sajnos kissé kevésbé voltak fegyelmezhetőek. Hacsak az ember nem értett jól a nyelvükön. – Már jó ideje kocsikázunk – jegyezte meg Mr. D a Mercedes volánja mögül, amely Lash halott nevelőapjáé volt. – És még fogunk is. – Lash ránézett az órájára. – Nem mondta meg, hová megyünk. – Nem. Az Omega fia kinézett a kocsi ablakán. Az északi autópályát szegélyező fák olyannak tűntek, mint egy ceruzarajz, mielőtt a rajzoló feldíszítette volna őket lombkoronával. Kopár tölgyek, vékony juharfák és meztelen nyírfák. Az egyetlen zöldet a rendíthetetlenül álló, zömök fenyőfák jelentették a tájban, amelyek egyre gyakoribbak lettek, ahogy az út közeledett az Adirondack Padc felé. Szürke égbolt, szürke úttest, szürke fák. Olyan volt, mintha New York államot leterítette volna az influenza, vagy valami hasonló kórság, mert olyan betegnek tűnt, mint az, aki nem kapta meg időben a tüdőgyulladás elleni védőoltást. Lash két ok miatt sem árulta el, hogy ő és a jobbkeze merre tartanak. Az első – és ezt alig merte bevallani magának – egyértelműen gyávaság volt, mivel fogalma sem volt arról, hogy mi fog kisülni abból a találkozóból, amit megszervezett. A problémát az jelentette, hogy ez a fajta szövetséges nem volt egyszerű eset, és Lash tudta, hogy már azzal is darázsfészekbe nyúlt, hogy egyáltalán odamegy hozzájuk. Igen, nagyon nagy lehetőség rejlett ebben a bizonyos szövetségesben, és ha egy katonánál fontos tulajdonság volt a lojalitás, egy szövetségesben egyenesen elengedhetetlennek számított. Ahová most mentek, ott a lojalitás legalább olyan ismeretlen fogalom volt, mint a félelem. Vagyis ez az ügy már eleve két sebből vérzett, ezért nem szívesen beszélt róla. Ha a találkozó nem jól sikerül, vagy a megérzése nem jön be, nem fogja erőltetni az ügyet, vagyis Mr. D-nek nem kell tudnia azt, hogy pontosan kivel vagy mivel is tárgyaltak. A másik oka annak, hogy Lash nem árult el semmit róla, az volt, hogy nem volt biztos benne, hogy a másik fél eljön a találkozóra. Ebben az esetben szintén felesleges lett volna elárulni, hogy mit tervezett. Az út mellett egy kis zöld, fényvisszaverős táblán az állt, ORSZÁGHATÁR 38. Igen, még harmincnyolc mérföld, és kint vannak az országból… a manipulátorkolóniát éppen ezért

telepítették ilyen messzire, északra. A cél az volt, hogy ezeket az elmebeteg gazembereket minél távolabbra száműzzék a civil vámpír lakosságtól, amit sikerült is megvalósítaniuk. Ha néhány kilométerrel távolabb lettek volna, mint most, már franciául kellett volna azt kiáltani nekik, hogy „Húzzatok a francba, és dögöljetek meg!” Lash a nevelőapja asztalán lévő, régi, forgatható névjegytartóból vette el a címet, amely a Mercedeshez hasonlóan nagyon hasznosnak bizonyult. Ibixnek, mint a tanács korábbi elnökének, megvolt a módszere arra, hogy kapcsolatba lépjen a manipulátorokkal, arra az esetre, ha találnának egyet a lakosság között bujkálni, és el kellene szállítani a kolóniába. Na persze, a fajok közti diplomácia sohasem volt téma. Az olyan lett volna, mintha az ember nemcsak, hogy odatartotta volna a nyakát egy sorozatgyilkosnak, hanem még át is nyújtotta volna neki a kést, amellyel elvághatja a torkát. Az e-mail, amit Lash a manipulátorok királyának írt, rövid volt és kedves. A néhány soros levélben bemutatta magát, hogy ki is ő valójában, és hogy miként nevelték fel. Ő volt Lash, az Alantasok Társaságának vezetője. Lash, az Omega fia. És most szövetségeseket keresett a vámpírok ellen, akik kiközösítették és száműzték a manipulátorokat. A királyuk egész biztosan kapni fog az alkalmon, hogy megbosszulja azt a gyalázatot, amit a népe ellen el követtek. A válasz, amit kapott, olyan szívélyes volt, hogy majdnem ujjongani kezdett örömében, de aztán eszébe jutott, mit tanítottak neki a vámpírok a manipulátorokról. Ők mindent úgy kezeltek, mint egy sakkjátszmát. Addig nem nyugodtak, amíg el nem fogták a királyt, a királynét meg nem gyalázták és fel nem gyújtották a várat. A kolónia vezetője azt írta a levelében, hogy a kölcsönös érdekek kollegiális megvitatására nagyon szívesen vállalkozik, és ha Lash lenne olyan szíves elfáradni hozzá északra, mivel neki, a száműzött királynak, ami azt illeti, meglehetősen korlátozott a mozgásszabadsága. Lash kocsival indult el, mert ő is kért valamit cserébe, ez pedig Mr. D jelenléte volt. Igazság szerint csak azért ragaszkodott ehhez a feltételhez, hogy a kérések egyensúlyban legyenek. A király azt kérte, hogy menjen el hozzá. Rendben, de akkor vitte az egyik emberét is. És mivel az alantasok nem tudtak láthatatlanná válni, kocsival kellett menniük. Öt perccel később Mr. D lehajtott az autópályáról, és beért egy városközpontba, amely akkora volt, mint Caldwell hét parkja közül az egyik. Itt nem voltak felhőkarcolók, csak négy- és ötemeletes téglaházak, akkorák, hogy az ember azt gondolta, a hideg tél nemcsak a fák növekedését gátolta meg, hanem az épületekét is. Lash utasítására nyugat felé tartottak, kopár almáskertek és kerítéssel körbezárt szarvasmarhafarmok mellett. Ahogy az autópályán, Lash itt is szinte falta a látványt. Még mindig elképedve nézte a sápadt decemberi napfényt, amely árnyékot vetett a járdán, a háztetőkön és a barna földön a kopasz fák ágai alatt. Az újjászületésekor az igazi apjától új feladatot kapott, emellett azonban a napfény ajándékát is, és mindkettőt határtalanul élvezte. A Mercedes GPS-e néhány perc múlva bedöglött, és a kép elmosódott a kijelzőn. Lash úgy vélte, ez azt jelenti, hogy közelednek a kolóniához, és valóban, az út, amelyet kerestek, váratlanul megmutatta magát. Az Ilene sugárutat csupán egy kis tábla jelezte. Még hogy sugárút! Egy apró földút volt a kukoricatáblák közepén. Az autó megtett minden tőle telhetőt, hogy átverekedje magát a hepehupás úton, félig-meddig kiegyenlítve a pocsolyák vájta gödrök miatti rázkódást, bár az út egy francos, összkerék meghajtású terepjáróban sem lett volna kényelmesebb. Végül azonban a távolban feltűnt egy széles sávnyi erdő,

közepén egy házzal, amelyet a fák ívben körbevettek, és amely makulátlanul tökéletes állapotban volt. Ragyogó fehér volt a fala, az ablakokon a redőnyök sötétzöldek, csakúgy, mint a tető. És mintha egy emberi, karácsonyi képeslapról lépett volna le, füst szállt fel a négy kéményből, a tornácon pedig hintaszékek és érdekes formájúra nyírt, örökzöld növények álltak. Amikor közelebb értek hozzá, egy táblán azt olvasták: TAOISTA SZERZETESREND. ALAPÍTVA 1982-BEN. Mr. D lefékezett a Mercedesszel, leállította a motort, és keresztet vetett. Ami szörnyen bénán nézett ki. – Nem tetszik ez nekem. A kis texasinak igaza volt. Annak ellenére, hogy a bejárati ajtó tárva-nyitva állt, és a napfény megvilágította bent a cseresznyeszínű padlót, valami gonosz bujkált az otthonos külső mögött. Túlságosan is tökéletes volt, túl kiszámított, hogy az ideérkező megnyugodjon, és lecsökkentse védekező ösztöneit. Olyan volt, mint egy gyönyörű, de HIV-fertőzött lány, gondolta Lash. – Menjünk! – mondta Mr. D-nek. Mindketten kiszálltak. A texasi alantas kezébe fogta a Magnumját, Lash azonban nem fáradt azzal, hogy elővegye a pisztolyát. Az apjától elég trükköt tanult, és amíg az emberekkel való összecsapás során nem mutathatta meg őket, egy manipulátor előtt nyugodtan bevethette különleges képességeit. Ha más nem, a bemutató legalább segít nekik abban, hogy megmutassa, ki is ő valójában. Mr. D megigazította a cowboykalapot a fején. – Nagyon nem tetszik ez nekem. Lash összehúzta a szemét. Csipkefüggöny lógott minden ablakon, és bármennyire vakító fehér is volt, mégis hátborzongatónak tűnt… hűha, lehetséges lenne, hogy az egyik megmozdult? Ebben a pillanatban rájött, hogy nem is csipke van az ablakokon, hanem pókháló, amelyet fehér pókfélék szőttek rá. – Azok ott… pókok? – Aha. – Lash-nek sem ez volt a kedvenc díszítőeleme, na de nem is kellett itt laknia. Megtorpantak a tornácra vezető három lépcsőfok előtt. Istenem, létezett olyan nyitott ajtó, amely egyáltalán nem volt hívogató, és itt is ez volt a helyzet – nem azt sugallta, hogy „szia-hogy-vagy”, sokkal inkább azt, hogy „gyere-be-hogy-a-bőrődből-szupermanes-köpenyt-készíthes-sünkHannibal-Lecter-egyik-betegének”. Lash elvigyorodott. Bárki volt is odabent, nagyon is az ő embere volt. – Akarja, hogy felmenjek és becsengessek? – kérdezte Mr. D. – Ha van egyáltalán csengő. – Nem. Várunk. Majd kijönnek elénk. És mit ad isten, valóban megjelent valaki a bejárati ajtóban. Annak az alaknak, aki hozzájuk közeledett, olyan lenyűgöző köpeny takarta a fejét és a testét, amely könnyedén felvehette volna a versenyt a legdrágább broadway-i előadások kosztümjeivel is. Különös, szikrázó fehér anyaga magába zárta a fényt, és megtörte a számtalan redő között. Súlyos zuhatagát vastag brokátöv fogta össze deréktáji. Nagyon hatásos volt. Na persze, ha az ember odavolt a szerzetesnek beöltözött király stílusért. – Üdvözöllek, barátom – szólalt meg egy csábító hang. – Én vagyok az, akit keresel, a száműzöttek vezetője. Az „sz” hangokat nyomatékosabban ejtette ki, olyannyira, hogy szinte önálló szavakká álltak össze, és az egész úgy hangzott, mint egy csörgőkígyó figyelmeztető sziszegése. Lash megremegett, és a borzongás lement egészen a farkáig. A hatalom jobb ajzószer volt számára,

mint az ecstasy, abból az alakból pedig, aki az ajtóban megjelent, csak úgy sugárzott az erő. Hosszú, elegáns kezét a csuklyához emelte, és hátratolta a fejéről a fehér köpenyt. A manipulátorok választott királyának arca olyan sima volt, mint lenyűgöző ruhája. Orcája és álla elegáns, lágy ívű. A génállomány, amely ezt a pompázatos, terméketlen gyilkost nemzette, olyan kifinomult volt, hogy a nemek szinte egyformán néztek ki, a női és férfi tulajdonságok egybeolvadtak, bár inkább a női oldal dominált. A mosolya azonban jéghideg volt, szikrázó, vörös szeme pedig ravasz, szinte már rosszindulatú. – Megtisztelsz azzal, hogy befáradsz? A kígyószerű hang minden szót egybefűzött, és Lash úgy találta, hogy tetszik neki. – Igen – felelte, amikor elhatározta magát. – Bemegyünk. Amikor előrelépett, a király felemelte a kezét. – Csak egy pillanat, ha megengeded. Kérlek, mondd meg a társadnak, hogy ne féljen! Itt semmi bántódása nem esik. – A kijelentés látszólag kedves volt, ám a hangnem szigorú, amiből Lash megértette, hogy nem látják őket szívesen, ha Mr. D nem teszi el a fegyverét. – Tegye el a fegyvert! – szólt oda neki Lash lágy hangon. – Biztonságban vagyunk. Mr. D zsebre tette a Magnumot, némán tisztelgett Lash előtt, mire a manipulátor elmozdult az ajtóból, hogy beléphessenek. Amikor felmentek a lépcsőn, Lash felvonta a szemöldökét. Súlyos bakancsa nem csapott zajt a padló faborításán. Ugyanaz történt a tornácon is, miközben az ajtóhoz közeledtek. – Szeretjük a csendet. – A manipulátor elmosolyodott, kivillantotta szabályos fogát, amely meglepte Lash-t. Ezeknél a lényeknél, akik egykor szoros rokonságban álltak a vámpírokkal; a hosszú szemfoguk nyilvánvalóan eltűnt a nemzedékek során. Ha még mindig ittak egyáltalán, nem tehették olyan gyakran, hacsak nem szerették késsel elintézni. A király széles mozdulatot tett a karjával. – Fáradjunk be a nappaliba! A „nappali” sokkal inkább hasonlított egy hintaszékekkel tarkított bowlingpályához. A helyiség nem állt másból, csak fényes padlódeszkákból és fehérre festett falakból. A bejárattal szemben négy hintaszék állt egymás mellett félkörívben egy meggyújtott kandalló előtt; úgy néztek ki, mintha megijedtek volna az ürességtől, és félelmükben egymás mellé húzódtak volna. – Foglalj helyet! – mondta a király, majd felnyalábolta hatalmas köntösét és leült az egyik gyenge székre. – Maga állva marad! – mondta Lash Mr. D-nek, aki kötelességtudóan megállt amögött a szék mögött, amelyre Lash leült. A tűz nem pattogott vidáman a kandallóban, a lángok nem nyaldosták lelkesen a fahasábokat, amelyek életet adtak neki. A hintaszékek nem nyikordultak meg, amikor a király és Lash elhelyezkedtek rajtuk. A pókok elhallgattak, és megálltak a hálójuk közepén, mintha felkészültek volna arra, hogy tanúi legyenek a beszélgetésnek. – Mindkettőnknek közös az érdekünk – kezdte Lash. – Úgy tűnik, így gondolod. – Úgy véltem, a fajtád vonzónak találja majd a bosszú gondolatát. Amikor a király elmosolyodott, furcsa izgalom hasított Lash ágyékába. – Félretájékoztattak. A bosszú nem más, mint durva, érzelmi védekezés a mellőzéssel szemben. – Ezzel most azt mondod, hogy ez rangon aluli számotokra? – Lash hátradőlt a székén, és hintázni kezdett előre-hátra. – Hmm… talán rosszul ítéltem meg a fajtádat. – Igen, mi ennél sokkal kifinomultabbak vagyunk.

– Vagy csak egy csapat elegáns ruhába bújtatott, beszari alak. A király arcáról eltűnt a mosoly. – Sokkal magasabban állunk, mint azok, akik ide száműztek bennünket. Igazság szerint jobban is szeretjük a saját fajunk társaságát. Gondolod, hogy nem értettünk egyet ezzel a megoldással? Ostoba hozzáállás. A vámpírok képezik azt a durva alapot, amelyből mi is származtunk, ők a majmok a mi magasabb rendű civilizációnk mellett. Te talán szeretnél állatok között élni, ha lehetőséged lenne arra, hogy civilizált körülmények között a saját fajtáddal légy? Hát persze hogy nem. A hasonló mindig rátalál a párjára. Sőt, kimondottan keresi is. Az átlagos és a felsőbbrendű elmét csak a hozzá hasonló tudja táplálni. – A király ajka felhúzódott. – Ezt te is nagyon jól tudod. Te sem maradtál ott, ahol kezdted, nem igaz? – Nem, nem maradtam. – Lash kivillantotta a szemfogát, és arra gondolt, hogy a benne rejlő gonoszság ugyanúgy nem fért össze a vámpírokkal, mint ahogy a bűnfalók sem. – Most ott vagyok, ahol lennem kell. – Szóval, ahogy látod, ha nem értettünk volna egyet azzal a megoldással, amit ez a kolónia jelentett, valószínűleg – ha bosszút nem is álltunk volna, de – valamiféle korrekciós megoldással helyrehoztuk volna a dolgokat, hogy a sorsunk az érdekeinknek megfelelően alakuljon. Lash abbahagyta a hintázást. – Ha nem akartál szövetséget kötni velem, küldhettél volna egy szaros e-mailt is. Furcsa fény villant a király szemében, ami még jobban felizgatta Lash-t, ugyanakkor undorral töltötte el. Nem vonzódott a homokosokhoz, bár… nos, a francba, az apja is a férfiakat szerette, ezért talán lehet, hogy benne is volt valami belőle. Mr. D jobb, ha vigyáz vele ezek után. – Ha e-mailt küldtem volna, nem lett volna részem abban az örömben, hogy megismerhetlek. – A király rubinvörös szeme végigsiklott Lash testén. – És az az érzékeimmel szemben elkövetett bűn lett volna. A kis texasi megköszörülte a torkát, mintha hányingere lenne. Amikor rosszalló köhögése elhalkult, a király széke hangtalanul elkezdett előre-hátra ringani. – Azonban lenne valami, amit megtehetnél nekem… ami később lekötelezne, és meg kellene adnom neked azt, amit szeretnél. Nevezetesen azt, hogy eláruljam neked, hol vannak a vámpírok, nem igaz? Az Alantasok Társasága már régóta ezen munkálkodik. Megtalálni a vámpírokat az elrejtett otthonaikban. A gazember fején találta a szöget. Lash a nyáron tudta, hogy hová kell betörniük, mivel minden házban járt már, amelyen rajtaütöttek. Születésnapi bulikra, unokatestvérek esküvőire, valamint az elit báljaira ment el azokba az otthonokba. Mostanra azonban a vámpírarisztokrácia szétszéledt Caldwellből, elmenekültek a biztonságos házaikba, olyan helyekre, amelyeket nem ismert. A civilek pedig? Fogalma sem volt, hogy hol keresse őket, mivel sohasem keveredett a proletariátussal. A manipulátorok azonban képesek voltak érzékelni másokat, embereket, vámpírokat egyaránt, mivel átláttak a falakon, még a föld alatti területekre is behatoltak az érzékeik. Lash-nek szüksége volt erre a képességre, ha haladást akart elérni a háborúban. Ez volt az egyetlen eszköz, ami hiányzott abból a sok trükkből, amit az apja adott neki. Letette bakancsos lábát a földre, és megint elkezdett hintázni a székkel, ugyanolyan ritmusban, mint a király. – És egész pontosan, mit szeretnél tőlem? – kérdezte elnyújtva a szavakat. A király elmosolyodott. – A páralkotás a közösségünk alapját jelenti. Egy nő és egy férfi összekapcsolódása. Ezekben a

bensőséges kapcsolatokban mégsem ritka a viszály. Ígéreteket tesznek, ám nem tartják be őket. Esküt fogadnak, de megszegik azt. Nekünk pedig muszáj tennünk valamit ezek ellen a vétkek ellen. – Úgy hangzik, mintha bosszúról beszélnél, nagyfiú. A király sima arcán önelégült kifejezés jelent meg. – Nem, nem bosszúról. Korrekciós megoldásról. Az pedig, hogy esetleg haláleset is történik közben… csupán attól függ, mit követel meg a helyzet. – Haláleset, mi? Szóval a manipulátorok nem hisznek a válásban? A király rubinvörös szeme lenézően megvillant. – Abban az esetben, ha az egyik fél hűtlen, és a hitvesi ágy helyett máshol keresi a boldogságot, az homlokegyenest ellenkezik a közösségünk alapelveivel, és csupán a halál lehet az egyetlen megoldás. Lash bólintott. – Értem a logikát. Szóval, ki a célpont? – Ezek szerint elszántad magad a cselekvésre? – Még nem. – Lash maga sem tudta, milyen messzire hajlandó elmenni. Az nem szerepelt az eredeti tervek közt, hogy bepiszkítsa a kezét a kolóniában. A király abbahagyta a hintázást és felállt. – Akkor gondolkozz el rajta, és légy biztos benne! Majd amikor készen állsz, hogy megkapd tőlünk, amire szükséged van a háborúdhoz, gyere el ismét hozzám, és megmutatom, mi lesz a dolgod! Lash szintén felállt. – Miért nem ölöd meg te magad a párodat? A király lassú mosolya olyan volt, mintha egy hulla arcán tűnt volna fel: merev és hideg. – Legdrágább barátom, a sértés, amelyet kikérek magamnak, nem annyira a szemtelenséged, amelyre, őszintén szólva, számítottam is, sokkal inkább az az arcátlan feltételezés, hogy nem ismerném fel az árulást. Az előbbi csekélység. Az utóbbi megbocsáthatatlan. Most pedig… kikísérhetlek az autódhoz? – Nem. Egyedül is kitalálunk. – Ahogy gondolod. – A király előrenyújtotta a kezét, amelyen hat ujj volt. – Öröm volt… Lash is kinyújtotta a karját, és amikor találkozott a tenyerük, érezte, hogy fellobban köztük egy elektromos szikra. – Ja. Na mindegy. Majd még jelentkezem.

16. fejezet Ott volt vele… ó, istenem, végre megint ott volt vele! Tohrment, Hharm fia meztelenül feküdt, szorosan hozzápréselődve a szerelme testéhez, érezte selymes bőrét, hallotta elhaló lélegzetét, amikor a keze megtalálta a mellét. Vörös haja… vörös haja mindent beterített, a párnát, amelyre hanyatt fordította, a citromillatú lepedőt, még vastag alkarjára is ráfonódott. A nő mellbimbója kemény volt köröző hüvelykujja alatt, az ajka puha, amikor lassan, mélyen megcsókolta. Ha majd könyörög érte, fölé fog helyezkedni, és elölről teszi magáévá, keményen a testébe hatol, és az ágyhoz szegezi. Wellsie szerette, amikor rajta feküdt. Ahogy a teste betakarta az övét. Együtt töltött életük során erős akaratú, független nő volt, és olyan makacs, mint egy öszvér, az ágyban azonban azt szerette, ha a férfi volt felül. Tohr lehajolt, és megcsókolta a mellét, beszívta a bimbót, a nyelve közt morzsolgatta, aztán lágyan nyalogatta. – Tohr… – Mi az, leelan? Még többet akarsz? Vagy inkább még vársz… Tohr azonban nem tudott várni. Wellsie mellét szívogatta, simogatta a hasát meg a csípőjét. Miközben alatta vonaglott, Tohr megnyalta a nyakát, és a szemfogát végighúzta az ütőerén. Alig várta, hogy ihasson belőle. Valami ok miatt ki volt éhezve a vérre. Biztos sokat harcolt. Wellsie a hajába túrt. – Igyál belőlem… – Még nem. – A késleltetés csak még tovább fokozza majd a vágyát, és minél jobban akarja, annál jobb lesz az íze. A szája felsiklott az ajkához, és most keményebben csókolta meg, mint az előbb, a nyelve behatolt a szájába, miközben szándékosan a combjához dörzsölte az ágyékát, és ott lent egy még mélyebb behatolás ígéretét sugallta. Wellsie tűzben égett, az illata töményen érződött a citromillatú lepedőről, amitől Tohr szemfoga megnyúlt a szájában, a férfiasságának hegyén pedig egy fényes csöpp jelent meg. A fele volt az egyetlen nő, akit ismert. Mindketten szüzek voltak a nászéjszakájukon… és azóta sem akart senki mást. – Tohr… Istenem, mennyire szerette mély hangját! Mindent imádott benne. Már a születésük előtt egymásnak ígérték őket, amikor pedig találkoztak, szerelem volt első látásra. A sors nagyon kegyes volt hozzájuk. Tohr végigsimította a tenyerét a derekán, majd… Megállt, és rájött, hogy valami nincs rendben. Valami… – A hasad… lapos a hasad.

– Tohr… – Hol van a baba? – Rémülten visszahőkölt. – Gyermeket vártál. Hol a gyerek? Jól van? Mi történt veled… minden rendben? – Tohr… Wellsie kinyitotta a szemét, és az a tekintet, amelyet a férfi már egy évszázada ismert, az övébe fúródott. Szomorúság – az a fajta, amelynek láttán az ember azt kívánja, bárcsak meg sem született volna – átvette a helyét minden szexuális vágynak gyönyörű arcán. Felnyújtotta a kezét, és megérintette parancsolója arcát. – Tohr… – Mi történt? – Tohr… Amikor meglátta a nő könnyes szemét, és meghallotta remegő hangját, a szíve darabokra tört. Aztán Wellsie teste kezdett elsodródni mellőle, kisiklott az érintése alól, vörös haja, finom ívű arca, kétségbeesett tekintete elhalványult, és már csak az üres párna maradt mellette. A következő pillanatban a lepedő citromillata és Wellsie természetes illata is eltűnt, helyén pedig nem maradt semmi… Tohr hirtelen felült az ágyban, a szeme könnyben úszott, a szíve úgy sajgott, mintha szögeket szúrtak volna belé. Szaggatottan vette a levegőt, a kezét a szegycsontjára szorította, és kiáltani akart. De egy hang sem jött ki a torkán. Nem volt hozzá ereje. Visszahanyatlott a párnára, remegő kézzel megtörölte nedves arcát, és megpróbált megnyugodni. Amikor nagy sokára megint rendesen kapott levegőt, elmerengve a homlokát ráncolta. A szíve kikihagyott egy ütemet a mellkasában, össze-vissza kalapált, inkább csak reszketett, és az egyenetlen ritmus meg a szédülés úgy forgatta, mint egy tornádó. Felhúzta a mellkasán a pólót, majd lenézett behorpadt mellizmára, összeaszott felsőtestére, és azt kívánta, hogy a teste tovább folytassa ezt a leépülést. Ezek az álmok az utóbbi időben egyre gyakoribbak és egyre erősebbek lettek. Szerette volna, ha rendszeressé válnak, és majd egyszer holtan ébred fel belőlük. Az öngyilkosság tilos volt, ha arra pályázott, hogy az Árnyékba jusson, és együtt legyen meghalt szeretteivel. Ezért ahhoz a módszerhez folyamodott, hogy tudatosan elhanyagolta a testét, hátha ezzel eléri a hőn áhított halált. Ami nem volt olyan egyértelmű öngyilkosság, mintha mondjuk bekapott volna egy golyót, felakasztotta volna magát, vagy felvágta volna az ereit. Amikor megérezte a folyosóról beszűrődő étel illatát, rápillantott az órára. Délután négy órát mutatott. Vagy hajnali négyet? A függönyök el voltak húzva, ezért nem tudta, hogy az acélredőnyök le vannak-e engedve vagy sem. Az ajtón halk kopogás hangzott fel. Ami, hála istennek, azt jelentette, hogy nem Lassiter az, mivel ő mindig szó nélkül benyitott a szobába, amikor csak neki tetszett. A bukott angyalok nyilvánvalóan nem sok jó modort tanultak. És a személyes teret sem nagyon érzékelték. Vagy, ha már itt tartunk, úgy egyáltalán a korlátokat. Bármilyen fajtát. A fénylő, csizmás rémálmot azért rúghatta ki isten a mennyországból, mert nem tetszett neki a társasága. Legalább annyira nem, mint Tohrnak. A halk kopogás megismétlődött. Vagyis John állt az ajtó mögött. – Igen? – szólt ki végül Tohr, és leengedte a pólóját, majd hátradőlt a párnára. Egykor bivalyerős karja bizonytalanul lógott hervadt válla alatt. A fiú, aki már nem volt kisfiú többé, egy étellel megrakott tálcával lépett be, arcán színlelt optimizmus tükröződött. Tohr odapillantott, amikor John letette az ennivalót az éjjeliszekrényre. Fűszeres csirke, sáfrányos

rizs, zöldbab és néhány friss zsemle volt a tálcán. Ami Tohrt illette, akár szögesdrótba tekert izzó parázs is lehetett volna, annyira nem érdekelte, de azért elvette a tálcáról a tányért, kiterítette az ölébe a szalvétát, és megfogta a kést és a villát. Rág. Rág. Rág. Nyel. Megint rág. Nyel. Iszik. Rág. Az evés olyan automatikus mozdulatsor volt számára, mint a lélegzés, valami, amiről alig vett tudomást, csak muszáj volt megtennie, de nem azért, hogy örömet szerezzen vele magának. Az öröm már csak a múlthoz tartozott… valamint az álmaihoz, amelyek kínozták. Amikor visszaemlékezett, milyen érzés volt a felét a citromillatú lepedők közt meztelenül érezni maga mellett, egy tünékeny érzés gyújtotta fel a belsőjét, és életre keltette a lelkét is, nemcsak a testét. Az álom szikrája azonban hamar kihunyt, nem lévén semmi, ami táplálta volna, hogy égjen. Rág. Rág. Rág. Nyel. Iszik. Miközben Tohr evett, John leült egy székre az elhúzott függöny mellett. A könyökével a térdére támaszkodott, az állát az öklére helyezte, mint egy hús-vér gondolkodó szobor. Az utóbbi időben mindig ilyen volt, mindig foglalkoztatta valami. Tohrment pontosan tudta, mi az, a megoldás azonban, ami véget vetett volna a fiú szomorúságának, kegyetlen fájdalmat okozott volna a kölyöknek. És Tohr ezt nagyon sajnálta. Őszintén sajnálta. Krisztusom, miért nem tudta Lassiter csak úgy otthagyni az erdőben, ahol megtalálta? Az a nyomorult angyal igazán továbbsétálhatott volna, de nem, Halogén Őszentségének muszáj volt hőst játszania! Tohr Johnra pillantott, és megállapodott a kölyök ökölbe zárt kezén. Hatalmas volt, az álla és az állkapcsa pedig, amely rajta pihent, erős és férfias. A fiú igazi, jóképű férfivá változott, de persze Darius fiaként jó génállománnyal rendelkezett. Az egyik legjobbal. Ha már itt tartunk… tényleg, mennyire hasonlított D-re! A kiköpött mása volt, leszámítva a kék farmert. Darius semmi pénzért nem vett volna fel ilyesmit, még azt a drága, divatos, koptatott fajtát sem, amit John szeretett. Ami azt illeti… D is mindig ilyen pózban ült, amikor rágódott valamin, tisztára ezt a rodines Gondolkodót játszotta. Összehúzott szemmel, kavargó gondolatokkal… Egy ezüsttárgy csillant meg John szabad kezében. Egy negyeddolláros volt, amit az ujjai között görgetett, így vezetve le az idegességét. Ma este még csendesebb volt, mint máskor. Valami történt. – Mi újság? – kérdezte Tohr reszelős hangon. – Minden rendben van? John meglepetten felkapta a fejét. A testvér lesütötte a szemét, hogy elkerülje a pillantását, felszúrt egy falat csirkét a villájára, majd betette a szájába. Rág. Rág. Nyel. A mocorgásból ítélve John kiegyenesedett roskadt helyzetéből, szép lassan, mintha attól félne, hogy a hirtelen mozdulat megijeszti a levegőben lógó kérdést. Tohr megint rápillantott, és miközben a válaszra várt, a fiú eltette a negyeddollárost a zsebébe, és kimért, elegáns mozdulatokkal mutogatni kezdett. Wrath megint harcol. V épp most mondta el nekem és a fiúknak. Tohr már egy kicsit elfelejtette a jelbeszédet, de azért nem teljesen. Meglepetten leengedte a villáját. – Várj csak… még mindig ő a király, nem? Igen, de ma este közölte a testvérekkel, hogy visszatér ő is a harcmezőre. Vagyis szerintem már egy ideje harcol, csak nem szólt róla senkinek. Azt hiszem, a testvériség ki van akadva rá emiatt.

– Visszatér harcolni? Azt nem teheti! A király nem harcolhat! Most már igen. És Phury is visszatér. – Mi a franc? A Nemzőnek sem szabad… – Tohr összevonta a szemöldökét. – Történt valami változás a háborúban? Mi folyik itt? Nem tudom. John megvonta a vállát, majd visszaült a székbe, és a térdén keresztbe tette a lábát. Egy újabb dolog, amit Darius is mindig csinált. Ebben a pózban a fiú olyan öregnek tűnt, mint az apja, habár nem amiatt, ahogy a végtagjait elrendezte, sokkal inkább a kék szemében tükröződő fáradtság miatt. – Ez nem törvényes – jegyezte meg Tohr. Most már az. Wrath találkozott az Őrzővel. A testvér fejében egymást érték a kérdések, miközben az agya küszködött a sok információval, amelyhez nem volt hozzászokva. Ebben a kavargó örvényben nehéz volt tisztán gondolkozni, és úgy érezte magát, mintha száz teniszlabdát tartana a kezében, és bármennyire keményen próbálkozik is, egy mindig kiesik, elpattog, és rendetlenséget csinál. Ezért aztán felhagyott azzal, hogy értelmesen átlássa a dolgokat. – Nos, ez a változás… Sok szerencsét kívánok nekik. John lassú kilégzése röviden össze is foglalta a helyzetet, aztán Tohr kivonult a világból, és folytatta az evést. Amikor befejezte, gondosan összehajtotta a szalvétát, és ivott még egy kortyot a pohár vízből. Bekapcsolta a tévét, a CNN-re váltott, mert nem akart gondolkozni, a csendet viszont képtelen volt elviselni. John még egy félórányit maradt, és amikor már látszott, hogy ő sem bírja tovább, felállt és kinyújtózott. Majd az éjszaka végén találkozunk. Szóval délután volt. – Itt leszek. John fogta a tálcát, és egy pillanatnyi tétovázás vagy bizonytalanság nélkül távozott. Eleinte sokáig habozott és gondolkodott, mielőtt kinyitotta volna az ajtót, mintha arra várna, hogy Tohr megállítja, és azt mondja neki: Kész vagyok szembenézni az élettel. Visszatérek a harcosok közé. Már elég jól vagyok ahhoz, hogy törődjem veled. A remény azonban nem örökéletű. Amikor becsukódott az ajtó, Tohr lehúzta a takarót pálcikavékony lábáról, és az ágy szélére araszolt vele. Kész volt arra, hogy bármivel szembenézzen, kivéve az életét. Nagyot nyögve feltápászkodott, és tántorogva elvergődött a fürdőszobáig. Odament a vécéhez, felnyitotta a porcelántrónus fedelét, fölé hajolt, és miután kiadta a gyomrának a parancsot, minden gond nélkül kihányta a megevett ennivalót. Kezdetben még le kellett dugnia az ujját a torkán, most azonban már nem volt rá szükség. Egyszerűen csak összeszorította a rekeszizmát, és az ennivaló már jött is kifelé, mint a patkányok, amelyek az elárasztott csatornából menekülnek. – Ezt a szarságot abba kell hagynod! Lassiter hangja harmonizált a vécélehúzással. Nem csoda, mivel nem sokban különböztek egymástól. – Jézus, te soha nem szoktál kopogni? – A nevem Lassiter. L-A-S-S-I-T-E-R. Hogy lehet, hogy még mindig összekeversz valaki mással? Talán írjam ki egy névtáblára?

– Igen. És ragaszd a szádra! – Tohr lerogyott a márványpadlóra, és a kezébe temette az arcát. – Tudod, nyugodtan hazamehetnél. Bármikor kisétálhatsz innen. – Akkor tedd sebességbe a löttyedt segged! Csak ez tudna rávenni. – Na, mostantól legalább megvan az életcélom. Halk csilingelő hang hallatszott, ami azt jelentette, hogy – ó, micsoda tragédia! – az angyal felült a márványpultra. – Szóval, mi lesz a program ma estére? Várj, kitalálom! Komor csendben ülünk. Vagy nem is… kibővítjük. Közben még elmélyülten tépelődünk, igazam van? Micsoda vadóc vagy te! Hű! Azta! Ha nem vigyázol, a végén még ott találod magad egy heavymetál-koncerten. Mint az AC/DC előzenekara. Tohr nagyot káromkodva felállt, és odament a zuhanyzóhoz, hogy megnyissa a vizet. Azt remélte, ha nem néz a nagyszájúra, Lassiter hamarabb megunja, és elmegy, hogy valaki másnak tegye tönkre a délutánját. – Egy kérdés – mondta az angyal. – Mikor fogjuk levágni azt a szőnyeget, ami az álladból nő ki? Ha még tovább hagyod, a végén úgy kell lekaszálni, mint a szénát. Amikor Tohr levette a pólóját és a boxeralsóját, jó érzéssel töltötte el az egyetlen vigasz, amit azért kaphatott cserébe, hogy elszenvedte Lassiter társaságát: kivillanthatta a hátsóját a nyomorultnak. – Öregem, lapos a segged, azt látom – dörmögte Lassiter. – Olyan, mintha két leengedett kosárlabdát hurcolnál ott. Erről jut eszembe… Hé, lefogadom, hogy Fritznek van valahol egy pumpája. Jól van na… csak úgy mondtam. – Nem tetszik a látvány? Tudod, merre van az ajtó. Az a kinyíló valami, amin soha nem szoktál kopogni. Tohr meg sem várta, hogy bemelegedjen a víz, azonnal aláállt, és bár nem tudta miért, de megmosakodott. Nem volt benne büszkeség, ezért nem érdekelte, hogy mások mit gondolnak a személyes higiéniájáról. A hányásnak volt oka. A fürdés… talán csak megszokásból maradt meg. Behunyta a szemét, kinyitotta a száját, és szembeállt a vízsugárral. A víz belezuhogott a szájába, kimosta belőle a keserű ízt, és amikor megszűnt a nyelvén a kellemetlen érzés, egy gondolat pattant ki a fejéből. Wrath odakint harcolt. Egyedül. – Hé, Tohr! Tohr felvonta a szemöldökét. Az angyal sohasem szólította a rendes nevén. – Mi van? – A ma este más. – Az lesz, de csak ha békén hagysz. Vagy felakasztod magad ebben a fürdőszobában. Hat zuhanyfej közül választhatsz. Tohr fogta a szappant, és végigdörzsölte vele a testét, miközben érezte vékony bőre alatt kiálló csontjait és ízületeit. Wrath odakint. Egyedül. Sampon. Öblítés. Vissza a vízhez. Száj kinyit. Odakint. Egyedül. Befejezte a zuhanyozást, az angyal pedig már ott állt előtte egy törülközővel, készségesen, mint egy szolga, vagy ilyesmi. – A ma este más – mondta Lassiter lágy hangon. Tohr ránézett a fickóra, és most először látta meg úgy igazából, habár már négy hónapja együtt voltak. Fekete-szőke haja volt, olyan hosszú, mint Wrath-nak, de a nőies zuhatag ellenére, amely

leomlott a hátán, nem hordott női ruhát. A szekrénye tele volt katonás/tengerészes fekete pólóval, terepmintás gyakorlónadrággal és katonai bakanccsal. Azért nem minden volt katonai stílusú. A gazember úgy át volt lyuggatva, mint egy tűpárna, és úgy fel volt ékszerezve, mint egy ékszerbolt. Aranykarikák és -láncok lógtak a fülében, a csuklóján és a szemöldökében. És biztosra lehetett venni, hogy a mellkasán is voltak még, valamint az altestén is, amire Tohr még csak gondolni sem volt hajlandó. Nem kellett neki segítség, hogy hányni tudjon. A törülköző gazdát cserélt, majd az angyal komoly hangon azt mondta. – Ideje felébredned, Hamupipőke! Tohr már majdnem kijavította, hogy az Csipkerózsika volt, amikor eszébe jutott egy emlék, mintha csak valaki szánt szándékkal húzta volna elő az agya legmélyéről. Az az éjszaka, amikor 1958-ban megmentette Wrath életét. Hirtelen olyan tisztán látta maga előtt a képet, mintha csak tegnap történt volna. A király odakint harcolt. Egyedül. A belvárosban. Félholt volt, és a csatornába folyt a vére. Egy kocsi ütötte el. A bűnös egy kabrió Ford Edsel volt, olyan kék, mint egy pincérnő szemhéjpúdere. Az alapján, amit Tohr később megtudott, Wrath egy alantast üldözött gyalog. Szélsebesen futott, és éppen befordult a sarkon, amikor egy tank nagyságú autó elütötte. Tohr két háztömbnyire volt tőle, hallotta a csikorgó fékezést meg az ütközés hangját, de egyáltalán nem zavartatta magát miatta. Az emberi autóbalesetek nem tartoztak rá. Aztán viszont két alantas szaladt el a sikátor szájánál, amelyikben éppen volt. A gyilkosok úgy inaltak a szitáló, őszi esőben, mintha valaki üldözte volna őket, kivéve, hogy senki nem loholt a nyomukban. Tohr várt, hogy talán meglátja valamelyik testvérét, de senki nem jött futva utánuk. Ennek így nem volt értelme. Ha egy alantast ütött volna el az autó a társai szeme láttára, azok nem hagyták volna el így a helyszínt. A többiek megölték volna az emberi sofőrt meg az utasát, ha volt neki, felpakolták volna a sebesültet a kocsira, és elhajtottak volna vele. Az Alantasok Társaságának más se hiányzott, mint egy harcképtelenné tett gyilkos, amint fekete vére az aszfaltra folyik. Lehet, azonban, hogy csak véletlen egybeesés volt. Egy emberi gyalogost gázoltak el. Vagy egy biciklist. Vagy talán két autó ment össze. Habár csak egy fékcsikorgás hallatszott. És ezek egyike sem magyarázta meg a két kifakult menekülő gyilkost, akik úgy rohantak el előtte, mint egy gyújtogató a tűztől, amit meggyújtott. Tohr odakocogott a Trade utcára, befordult a sarkon, és megpillantott egy kalapos emberi férfit, viharkabátban, amint egy nálánál kétszer nagyobb test fölé hajol. A férfi felesége, aki alsószoknyás, habos ruhát viselt – amely az ötvenes években volt divat –, a lámpa alatt didergett, és összehúzta magán a bundáját. Fényes vörös szoknyája pont olyan színű volt, mint a földön csörgedező vér, amelynek illata nem emberi volt. Hanem egy vámpíré. Annak, akit elütöttek, hosszú, fekete haja volt… A nő éles hangon felkiáltott. – Kórházba kell vinni… Tohr közbelépett és félbeszakította: – Ő az enyém. A férfi felnézett. – A barátja… nem láttam… Feketében volt… a semmiből bukkant elő… – Majd én gondoskodom róla. – Tohr nem magyarázkodott, csak a gondolatának erejével kábulatba ejtette a két embert. Egy hirtelen ötlet azt sugallta neki, hogy küldje vissza őket a kocsijukba, hogy

mehessenek tovább az útjukra, és úgy emlékezzenek vissza erre, mintha egy szemeteskukának mentek volna neki. Úgy számította, hogy az eső majd lemossa a vért az autó elejéről, a horpadást pedig majd megoldják maguk. Tohr szíve olyan hevesen vert, mint egy légkalapács, amikor a faj trónörököse fölé hajolt. Mindent vér borított, amely sebesen szivárgott egy mély sebből Wrath fején. Tohr levette a dzsekijét, kiharapta az ujját, és egy hosszú sávot szakított le belőle. Miután bekötözte vele Wrath fejét, és az ideiglenes kötést olyan szorosra húzta, amilyenre csak tudta, leintett egy nyitott platós teherautót, fegyvert fogott a mexikói sorőrre, és utasította, hogy vigye el őket Havers klinikájának környékére. Ő és Wrath hátul utaztak a platón, útközben Tohr végig leszorítva tartotta Wrath sebét, és hideg eső esett rájuk. Késő novemberi, talán decemberi eső. Még szerencse, hogy nem nyár volt, mivel a hűs levegő kétségtelenül lelassította Wrath szívverését és csökkentette a vérnyomását. Száz méternyire Havers klinikájától, Caldwell gazdagok lakta negyedében, Tohr azt mondta a sofőrnek, hogy álljon meg, és közben kitörölte az emlékezetét. Az a néhány perc, amíg odaért a klinikához, élete leghosszabb néhány perce volt, de végül sikerült bevinnie a testvérét, Havers pedig lezárta a sebet, amelyről kiderült, hogy egy sérült halántékartéria. Az ezután következő nap nagyon kockázatos volt. Még úgy is, hogy Marissa ott volt, hogy táplálja. Wrath olyan sok vért vesztett, hogy nem kezdett el azonnal felépülni. Tohr egész végig ott maradt vele, egy székben ült az ágya mellett. Miközben a testvér mozdulatlanul feküdt, Tohr úgy érezte, mintha az egész faj élet-halál között egyensúlyozna, és az egyetlen személyt, aki elfoglalhatná a trónt, nem sok választja el a magatehetetlen, öntudatlan agyhaláltól. A hír kiszivárgott, és a faj tagjai félni kezdtek. A nővérek, az orvos. A többi beteg, akik megálltak a kórterménél, hogy imádkozzanak azért a királyért, aki nem volt hajlandó őket irányítani. A testvérek, akik kézről kézre adták a telefont, hogy minden tizenöt percben telefonáljanak. Mindenkiben az az érzés fogalmazódott meg, hogy Wrath nélkül a fajnak nincs esélye. Nincs jövője. Sem reménye. Wrath azonban túlélte, és olyan morcosan ébredt, amitől az ember megkönnyebbülten fellélegez… mert, ha egy betegnek annyi energiája van, hogy ilyen zsémbes legyen, akkor meg fog gyógyulni. A következő este, miután huszonnégy órán keresztül eszméletlen volt, és mindenkire a frászt hozta, kihúzta a karjából az infúziót, felöltözött, és távozott a klinikáról. Egy szó nélkül otthagyott mindenkit. Tohr várt volna… valamit. Nem egy köszönömöt, de valami elismerést vagy… valamit. A pokolba, Wrath ma mogorva gazember volt, akkoriban viszont? Egyenesen halálos. De ennek ellenére is… semmi? Miután megmentette az életét? Tohrt ez egy kicsit arra emlékeztette, ahogy ő bánt Johnnal. És a testvéreivel. Törülközőt csavart a dereka köré, és inkább arra koncentrált az emlékből, ami most fontosabb volt. Wrath odakint harcolt egyedül. Akkor ott 1958-ban hatalmas szerencse volt, hogy ott tartózkodott a közelben, és megtalálta a barátját, mielőtt túl késő lett volna. – Ideje felébredned – mondta Lassiter.

17. fejezet Amikor lement a nap, Ehlena azon imádkozott, hogy el ne késsen megint a munkából. Miközben az óra ketyegett, a konyhában várt, kezében az áfonyás-málnás itallal, benne az összetört gyógyszerrel. Aprólékos gondot fordított arra, hogy eltakarítson mindent. Eltette a kanalat, kétszer is ellenőrizte a pultot, és még arról is meggyőződött, hogy a nappali is rendben van-e. – Apám? – kiáltott le a lépcsőn. Miközben várt, hogy meghallja a csoszogó lépteket, aztán az összefüggéstelen szavak mormolását, arra a bizarr álomra gondolt, amely nappal kísértette. Rehvet látta a sötét távolban, a karja az oldala mellett pihent. Csodálatos meztelen testét spotlámpák világították meg, mintha kiállított tárgy lett volna, az izmai lenyűgözően domborodtak, a bőre meleg aranybarna színű volt. A fejét egy kicsit lehajtotta, a szemét lehunyta, mintha aludna. Az álomban Ehlena megigézetten elindult felé a hideg kövön, mert úgy hallotta, hogy hívja, és közben újra és újra a nevén szólította. Rehv azonban nem felelt. Még a fejét sem emelte fel. A szemét sem nyitotta ki. Ehlena megrémült, a félelemtől nagyot dobbant a szíve, ezért futni kezdett felé, Rehvenge azonban mindig ugyanolyan messze volt tőle, olyan cél, amit soha nem érhet el, olyan végállomás, ahová soha nem érkezhet meg. Könnyes szemmel és remegő testtel ébredt. Miután a fojtogató álom emléke elhalványult benne, azonnal megértette a jelentését, na persze nem kellett a tudatalattijához fordulnia azért, amit már úgyis tudott. Kizökkentette magát az emlékből, és újra lekiáltott a lépcsőn. – Apám? Amikor nem kapott választ, fogta a bögrét, és elindult lefelé az alagsorba. Lassan lépkedett, de nem azért, mert félt, hogy kilötyögteti a vérvörös italt a fehér egyenruhájára. Néhanapján előfordult, hogy az apja nem kelt fel este, és Ehlenának le kellett mennie hozzá a szobájába. Minden ilyen alkalommal, amikor a lépcsőn lefelé tartott, arra gondolt, hogy bekövetkezett-e, amitől tartott, hogy az apja eltávozott-e az Árnyékba. Nem akarta elveszíteni. Még nem volt felkészülve rá, bármilyen rosszul álltak is a dolgok. Belesett a szobájába, és azt látta, hogy ott ül a kézzel faragott íróasztal mellett, körülötte nagy halom papír és meggyújtatlan gyertyák. Hála legyen az Őrzőnek! Amikor Ehlena szeme hozzászokott a félhomályhoz, aggódni kezdett, hogy az apja látását mennyire ronthatja ez a sötétség, a gyertyákat azonban nem lehetett meggyújtani, mivel nem volt a házban se gyufa, se öngyújtó. A legutóbb, amikor az apja kezébe került egy gyufa – még a régi helyen, ahol laktak –, felgyújtotta vele az egész házat, mert a hangok azt súgták neki. Ez két éve történt. Azóta kellett gyógyszert szednie.

– Apám? A férfi felnézett a papírhalomból, és meglepettnek tűnt. – Leányom, hogy vagy ma este? Mindig ugyanaz a kérdés, amire Ehlena mindig ugyanazt válaszolta az ősi nyelven. – Jól, apám. És te? – Megtisztel a kérdésed, mint mindig. Ó, igen, a hűséges kikészítette az italomat. Milyen figyelmes tőle! – Az apja felvette a bögrét. – Hová mész? Ez a kérdés mindig ahhoz a klasszikus vitához vezetett, amelyben a férfi kifejezte rosszallását a lánya munkája miatt, majd Ehlena megmagyarázta, hogy azért csinálja mégis, mert szereti, amire az apja megvonta a vállát, és megjegyezte, hogy nem érti a fiatalabb nemzedéket. – Most mennem kell – mondta Ehlena –, de Lusie pár percen belül megérkezik. – Jól van, jól van. Most el vagyok foglalva a könyvemmel, de majd később szórakoztatom őt, ahogy illik. Most még muszáj dolgoznom egy keveset. – A kezével körbemutatott az elméjében uralkodó káosz fizikai megnyilvánulásán. A kecses mozdulat éles ellentétben állt halomban álló, számtalan, szakadozott papírlappal, amelyen csupa értelmetlen zagyvaság állt. – Ehhez még sok idő szükséges. – Hát persze, apám. A férfi megitta az áfonyás-málnás italt, és amikor Ehlena odalépett hozzá, hogy elvegye tőle a poharat, az apja a homlokát ráncolta. – Hagyd, majd a szolga megcsinálja! – Szeretek segíteni neki. Nagyon sok dolga van. – Ami igaz is volt. A hűségesnek be kellett tartania minden szabályt a tárgyakra vonatkozóan, hogy hol volt a helyük, amellett ő intézte a bevásárlást, kereste a pénzt, fizette a számlákat és vigyázott az idős férfira. Nagyon elfáradt a munkában. Teljesen kimerült. A bögrének azonban mindenképp ki kellett mennie a konyhába. – Apám, kérlek, add ide a poharat, hadd vigyem fel a konyhába! A szolga nem szívesen zavar meg én pedig szeretnék neki megspórolni egy kellemetlen helyzetet. A férfi szeme egy pillanatra úgy összpontosított a lányára, mint régen. – Kedves, nemes szíved van. Büszke vagyok, hogy a lányomnak nevezhetlek. Ehlena sűrűn pislogni kezdett, és rekedt hangon azt felelte. – A büszkeséged nagyon sokat jelent számomra. A férfi kinyújtotta a kezét, és megfogta az övét. – Menj, lányom, csináld ezt a te „munkádat”, aztán térj haza hozzám, és meséld el, milyen volt az éjszakád! Ó… istenem! Ugyanezeket a szavakat mondta neki, amikor kislányként magániskolába járt, az anyja még életben volt, és úgy éltek az elit között, mint minden más, köztiszteletnek örvendő család. Ehlena tudta, hogy amikor hazatér, az apja több mint valószínű, hogy nem fog emlékezni arra, hogy ezt a régi, kedves mondatot mondta neki, mégis elmosolyodott, és boldogan felcsipegette a múlt apró, pici morzsáit. – Ahogy mindig apám. Ahogy mindig. Amikor kilépett a szobából, hallotta a papírok zörgését, valamint az írótoll halk kocogását a kristály tintatartó peremén. Odafent a földszinten kiöblítette a bögrét, eltörölte, majd betette a szekrénybe, és megbizonyosodott róla, hogy a hűtőszekrényben is minden a helyén van-e. Kapott egy sms-t Lusie-tól, hogy úton van

hozzájuk, ezért kilépett a házból, és a klinikához teleportálta magát. Amikor bement dolgozni, felszabadult érzés lett úrrá rajta, hogy ő is olyan, mint a többiek: pontosan érkezik a munkába, bepakolja a holmiját az öltözőszekrénybe, és ostoba semmiségekről beszélget, mielőtt elkezdődne a műszakja. Aztán Catya lépett oda hozzá az arcán széles mosollyal, amikor a kávéfőzőnél állt. – Szóval… mi volt tegnap este? Ugyan már, mesélj! Ehlena kitöltötte a kávét a csészéjébe, és elfojtott egy fájdalmas rándulást, amikor belekortyolt a forró italba, és megégette vele a nyelvét. – Azt hiszem, röviden annyival össze lehet foglalni, hogy nem jött el. – Nem jött el? – Nem. Vagyis, nem jelent meg a randin. Catya megrázta a fejét. – A francba! – Nem, semmi baj. Tényleg. Úgy értem, úgysem vártam sokat a dologtól. – Ja, csak éppen az egész jövőjét, beleértve az olyanokat is, mint egy parancsoló, saját család és egy hosszú, boldog élet. Semmi fontosat. – Minden rendben van. – Tudod, gondolkoztam tegnap este. Van egy unokatestvérem, aki… – Nem, köszönöm. Azzal, ahogy az apám mostanában van, nem jó ötlet, hogy bárkivel is találkozgassak. Ehlena a homlokát ráncolta, amikor eszébe jutott, hogy Rehvenge milyen könnyen egyetértett vele ebben. Habár ettől bizonyos szempontból igazi úriembernek tűnt, mégsem lehetett nem bosszankodni egy kicsit miatta. – Az, hogy az apádra vigyázol, még nem jelenti azt, hogy… – Mi lenne, ha beülnék a recepciós pultba, amíg lezajlik a műszakváltás? Catya elhallgatott, a szeme azonban tele volt ki nem mondott üzenettel, amelyek legtöbbje a „Mikor ébred már fel végre ez a lány?” kategóriába tartozott. – Akkor megyek is – mondta Ehlena és elfordult. – Nem tart örökké. – Hát persze, hogy nem. Az új műszak dolgozói már majdnem mind itt vannak. Catya megrázta a fejét. – Nem erre értettem, és ezt te is tudod. Az élet az, ami nem tart örökké. Az édesapádnak súlyos mentális problémája van, és bár nagyon jól viseled a gondját, lehet, hogy ez a helyzet még egy teljes évszázad múlva is így lesz. – Ami azt jelenti, hogy akkor is még van hátra hétszáz évem. Ott leszek elöl. Ha megbocsátasz… Odakint a recepciós pultnál Ehlena helyet foglalt a számítógép mögött, és bejelentkezett a rendszerbe. Nem volt senki a váróteremben, mivel a nap még csak most nyugodott le, a páciensek azonban hamarosan elkezdenek majd szivárogni, amit már alig várt. Szüksége volt valamire, hogy elterelje a figyelmét. Újra átfutotta Havers beosztását, és nem látott semmi szokatlant. Felülvizsgálatok. Betegek felvétele. Műtéti utókezelések. Megszólalt a kinti csengő, ezért a biztonsági kamerára pillantott. Valaki állt odakint. Egy férfi, aki szorosan összehúzta magán a kabátját a hideg szélben. Ehlena megnyomta a kaputelefon gombját, és beleszólt a mikrofonba. – Jó estét! Miben segíthetek?

Az arcot, amely felnézett a kamerába, már látta azelőtt. Három éjszakával korábban. Stephan unokatestvére volt. – Alix? – kérdezte Ehlena. – Ehlena vagyok. Hogy v… – Azért jöttem, hogy megnézzem, behozták-e. – Kit? – Stephant. – Nem hiszem, de megnézem, addig gyere le. – Ehlena megnyomta a gombot, ami kinyitotta az ajtót, majd belépett a fekvőbetegek mappába a számítógépben. Egyenként megnézte a neveket, miközben folyamatosan nyitogatta Alixnek az ajtókat. Stephan nem szerepelt a betegek között. Amikor Alix belépett a váróterembe, és Ehlena meglátta az arcát, meghűlt a vér az ereiben. A szürke szeme alatt gyülekező fekete karikák sokkal többről árulkodtak, mint egyetlen átvirrasztott éjszakáról. – Stephan nem jött haza tegnap este – szólalt meg a férfi. Rehv szomorúan gondolt arra, hogy december van. Nem csak azért, mert New York északi részén a tél olyan hideg volt, hogy legszívesebben kaszkadőrt játszott volna a pirotechnikai eszközökkel, hogy felmelegítse magát. Az éjszaka korán leszállt decemberben. A nap, az a nyomorult munkakerülő lustaság már délután fél ötkor lehúzta a redőnyt, ami azt jelentette, hogy Rehv számára a minden hónap első keddjének rémálma korábban elkezdődött. Még csak tíz óra volt, amikor Caldwellből észak felé indulva, kétórányi autózás után behajtott a Black Snake Parkba. Trez, aki mindig láthatatlanná válva utazott oda, már egész biztos elfoglalta a helyét a faház körül, eggyé olvadva a tájjal, felkészülve, hogy vigyázzon rá. Valamint, hogy szemtanú legyen. Az a tény, hogy a férfinak, aki alighanem a legjobb barátja volt, végig kellett néznie az egész műsort, csak egy része volt a már így is elviselhetetlen kínzásnak, csak egy újabb szög volt a koporsóban. A helyzet úgy festett, hogy miután vége lett az előadásnak, Rehvnek segítségre volt szüksége, hogy hazajusson, és Trez ebben nagyon jó volt. Természetesen Xhex szerette volna elvállalni ezt a feladatot, de Rehv nem bízott benne. A hercegnővel a képben, semmiképpen sem. Attól tartott, hogyha egy pillanatra nem figyel oda, a faház belső fala hirtelen új színt kap, méghozzá a hátborzongató fajtából. Rehv most is a földes területen parkolt le, amely a hegy sötét oldalán volt. Nem állt ott más autó, és úgy számította, hogy a parkolóból szerteágazó ösvényeken sem fog senki járkálni. Kinézett a szélvédőn. Mindent vörösben és két dimenzióban látott. Habár megvetette a féltestvérét, és gyűlölt még csak ránézni is, és azt szerette volna, ha ez az ő kis mocskos üzletük örökre befejeződne végre, a teste nem volt zsibbadt és hideg, nagyon is élt és zsongott. A nadrágjában pedig harcra készen meredezett kemény hímvesszője. Na, akkor már csak ki kellene szállnia a kocsiból. Az ajtókilincsre tette a kezét, de képtelen volt rávenni magát arra, hogy meghúzza. Síri csend honolt a kocsiban. Csak a Bentley hűtőventillátorának halk zúgása törte meg a csendet. Rehv maga sem tudta miért, de Ehlena bájos nevetésére gondolt, és végül ez vette rá arra, hogy kinyissa az ajtót. Egy határozott mozdulattal kidugta a fejét a kocsiból, és érezte, ahogy a gyomra összerándul, mintha behúztak volna neki egyet. Majdnem elhányta magát. Miután úrrá lett a hányingerén, megpróbálta Ehlenát kiűzni a fejéből. Olyan tiszta, tisztességes és kedves teremtés volt,

hogy nem tudta volna elviselni, hogy akárcsak a gondolataiban is ott legyen, amikor ilyesmire készült. Ami nagyon meglepte. Nem igazán volt gyakorlata abban, hogy megvédjen valakit a kegyetlen világtól, a halálos és veszélyes részétől, a mocskos, obszcén, undorító dolgoktól. Azonban, amikor három normális nőről volt szó, igenis megtanulta megtenni ezt. Az egyik az volt, aki megszülte, a másik, akit ő nevelt fel, mintha a saját lánya lenne, és végül a kisbaba, akit a húga nemrégiben a világra hozott. Értük mindenféle veszélyt vállalt volna, puszta kézzel megölt volna bárkit, aki bánthatta őket, felkutatta és megsemmisítette volna a legapróbb fenyegetést is. És valahogyan az a kellemes beszélgetés Ehlenával a hajnali órákban, a lányt is hozzáadta ehhez a rövid listához. Ami azt jelentette, hogy mindenképpen ki kellett vernie a fejéből. A másik hárommal együtt. Már egészen megbékélt azzal, hogy kurva lett, mivel drága árat csikart ki a nőből, akit megdugott. Egyébként is, a prostitúció pont az volt, amit megérdemelt, tekintve, hogy az igazi apja annak idején megerőszakolta az anyját, ő azonban pontot tett a dolog végére. Újra és újra belépett abba a faházba, és mindig megtette a testével, amit kellett. Az a néhány normális nő az életében maradjon olyan távol ettől a helytől, amilyen távol csak lehet, ami azt jelentette, hogy ki kellett őket törölnie a gondolataiból és a szívéből, amikor idejött. Később, majd amikor kezd felgyógyulni, miután lezuhanyozott és kialudta magát, megint gondolhat Ehlena karamellszínű szemére, fahéjillatára és arra, hogy nevetett akarata ellenére, amikor beszélgettek. Most azonban elzárja őt, az anyját és a húgát, valamint imádott unokahúgát az agya egy nagyon távoli szegletébe, és kitöröl minden emléket róluk. A hercegnő mindig megpróbált belenézni a fejébe. Rehv lazán magára terítette cobolyprém kabátját, kiszállt, és becsukta a Bentleyt. A lába alatt fagyos volt a talaj, miközben a faház felé sétált, a föld keményen és durván csikorgott a talpa alatt. A parkot gyakorlatilag már lezárták télire, egy lánc volt kifeszítve keresztbe az ösvény bejáratánál, amely a hegy mellett a kis bérelhető faházakig vezetett. Az időjárás azonban hatékonyabban távol tartotta innen az embereket, mint az Adirondack Park óvintézkedései. Miután Rehv átlépett a láncon, elment egy kifüggesztett papírlap mellett, amely egy hirdetőtáblán lógott, hogy az ott járók felírják rá a nevüket, habár egy teremtett lélek sem volt a közelben. Rehv soha nem hagyta meg rajta a nevét. Na ja, mintha az emberi parkőröknek feltétlenül tudniuk kellene róla, hogy mi történik két manipulátor között az egyik faházban. Nanááááááááááááááá. A decemberben az egyik legjobb dolog az volt, hogy az erdő kevésbé okozott számára klausztrofóbiás érzést, mivel a fák nem álltak másból, mint vékony törzsből és kopasz ágakból, köztük pedig szabadon beragyogott a csillagos ég. Körülöttük örökzöldek virítottak, dús ágaik mintha kicsúfolták volna kopasz társaikat, és elégedetten fizettek volna vissza azért a pompázatos őszi lombkoronáért, amelyet a többi fa viselt nem sokkal azelőtt. Rehv áthatolt a fák vonalán, követte a fő ösvényt, hogy fokozatosan elkeskenyedett. Itt-ott, jobbrabalra leágazások nyíltak belőle, kis fatáblákkal jelzett utak, amelyeken olyasmi állt, hogy Baráti sétány, Villámcsapás, Hosszú csúcs, Rövid csúcs. Rehv csak ment tovább egyenesen, a lélegzete kis fehér felhőkben hagyta el az ajkát, a cipője kopogása túl hangosnak tűnt a fagyott földön. A feje fölött ragyogott a hold, az a szabályos telihold, amely szabadjára engedett manipulátor ösztönei mellett olyan színű volt, mint a zsarolója rubinvörös szeme. Trez jeges szél alakban megjelent, és végigsöpört az ösvényen. – Hé, szia, haver! – mondta neki Rehv halkan. Trez hangja a fejében visszhangzott, miközben árnyék alakja ragyogó hullámmá sűrűsödött.

INTÉZD EL GYORSAN A DOLGOT! MINÉL HAMARABB MEGKAPOD UTÁNA, AMIRE SZÜKSÉGED VAN, ANNÁL JOBB LESZ NEKED. – Úgy lesz, ahogy lesz. MINÉL HAMARABB, ANNÁL JOBB. – Majd meglátjuk. Trez káromkodott egyet, majd visszaalakult hideg széllé, előreszaladt és eltűnt. Az igazsághoz hozzátartozott az is, hogy amennyire gyűlölt idejönni Rehv, néha nem akart elmenni innen. Szerette bántani a hercegnőt, aki nagyon jó ellenfélnek bizonyult. Okos volt, gyors és kegyetlen. Ő volt az egyetlen személy, aki mellett Rehv teljesen szabadjára engedhette sötét oldalát, és mint egy futó, aki ki van éhezve az edzésre, neki is szüksége volt rá időnként. Talán olyan volt, mint a karja. Jó volt érezni benne a rothadást. Letért a balra eső hatodik leágazásnál, amely csak annyira volt széles, hogy egy személy elférjen rajta. Hamarosan megpillantotta a faházat. A ragyogó holdfényben a farönkök olyan színűek voltak, mint a vörösbor. Odament az ajtóhoz, előrenyúlt a bal kezével, és amikor megfogta a reteszt, Ehlena jutott az eszébe, és az, hogy annyira törődött a karjával, hogy emiatt még telefonon is felhívta. Egy futó pillanatra még a hangja is ott csengett a fülében. Nem értem, miért nem vigyáz magára. Az ajtó kicsúszott a kezéből, és olyan nagy lendülettel vágódott ki, hogy nekicsapódott a falnak. A hercegnő ott állt a faház közepén, szikrázó vörös ruhája, a nyakán lévő rubinékszer, valamint vérvörös szeme mind gyűlöletet sugárzott. Feltornyozott dús hajával, fehér arcával és az élő albínó skorpiókkal, amelyeket fülbevalóként hordott a fülében, valóságos rémálom volt, pont mint egy ördögi kéz által készített kabukibaba. Mivel gonosz volt, a sötétség hullámokban áradt kifelé a mellkasa közepéből, annak ellenére, hogy meg sem mozdult és sápadt arcán egy izom sem rándult meg. A hangja olyan éles volt, mint a penge: – Nocsak, ma este nincs tengerparti kép a fejedben? Sehol egy homokos parti jelenet? Rehv gyorsan elfedte Ehlena emlékét egy gyönyörűséges bahamai képpel, napsütés, tenger, homok, meg minden mással. Évekkel azelőtt látta a tévében, egy kedvezményes nyaralást reklámozó adásban, fürdőruhás emberek sétáltak benne kéz a kézben. Amilyen éles volt a kép, tökéletesen alkalmas volt arra, hogy a szürkeállományának tartalmát maximálisan elfedje. – Ki az a nő? – Milyen nő? – kérdezte Rehv, amikor belépett. A faházban a hercegnőnek köszönhetően meleg volt. Egy kis trükk segítségével képes volt mozgásba hozni a levegő molekuláit, amit még tovább fokozott a haragja. A meleg, amit létrehozott, nem kellemes, barátságos érzetű volt, mint egy kandalló tüze, sokkal inkább az a fajta hőség, ami elönti az embert, amikor kellemetlen helyzetbe kerül. – Az, akire gondoltál! – Csak egy modell a tévéreklámból, drágaságom – mondta Rehv olyan közömbösen, ahogy csak tudta. Anélkül, hogy hátat fordított volna a hercegnőnek, becsukta maga mögött az ajtót. – Csak nem vagy féltékeny? – Ahhoz, hogy féltékeny legyek, fenyegetve kellene éreznem magam. Ami egyenesen abszurd. – A hercegnő elmosolyodott. – De azért tudni akarom, hogy ki az. – Csak ennyit szeretnél? Beszélgetni? – Rehv szándékosan hagyta, hogy a kabátja szétnyíljon elöl, majd megmarkolta kemény farkát és súlyos zacskóját. – Általában másra kellek neked, nem

beszélgetőpartnernek. – Az igaz. Téged legelőször és legjobban is arra lehet felhasználni, amit az emberek úgy neveznek, hogy… műfasz, nem igaz? Egy eszköz nők számára, hogy örömet okozzanak vele maguknak. – Nem hiszem, hogy az a szó jellemezne téged a legjobban, hogy nő. – Hát igen. A legkedvesebb drágaságom sokkal jobban illene rám. Undorító kezét a hajához emelte, és csontos, háromízületes ujjaival végigsimított a gondosan megkomponált kontyon. A csuklója vékonyabb volt, mint egy habverő nyele. A teste sem volt sokkal vonzóbb. Minden manipulátor testalkata sakkfigurához hasonlított, nem pedig rögbijátékoshoz. Ez is arra utalt, hogy jobban szerettek az elméjükkel harcolni, mint a testükkel. Hosszú, köpenyszerű ruháikban nem voltak sem férfiak, sem nők, inkább a két nem egyfajta egyesített változata. Ezért kívánta annyira őt a hercegnő. Szerette a testét, az izmait, a nyilvánvaló, brutális férfiasságát, és gyakran azt akarta, hogy fizikailag is le legyen valahogy fogva szex közben – amit otthon egész biztosan nem kapott meg. Amennyire Rehv tudta, a manipulátorok közötti szex nem állt másból, mint némi gondolati érintkezésből, amelyet a test kétszeri összedörzsölése követett, valamint a férfi részéről egy sóhaj. Ráadásul Rehvenge fogadni mert volna rá, hogy a nagybátyja férfiasságának mérete egy hörcsögéhez hasonlított, és a golyói sem lehettek nagyobbak, mint egy ceruza végén a radír. Na, nem mintha valaha is megnézte volna, de ugyan már, a fickó láthatóan nem volt az a kimondott tesztoszteronóriás. A hercegnő járkálni kezdett a faházban, mintha kelletné magát, ám nagyon is megvolt rá az oka, hogy miért sétálgat egyik ablaktól a másikig, miközben ki-kinézett rajtuk. A francba, mindig azzal a rohadt ablakkal volt elfoglalva! – Most hol van a pincsikutyád? – kérdezte. – Mindig egyedül jövök. – Hazudsz a szerelmednek? – Miért akarnám, hogy bárki is meglásson eközben? – Mert gyönyörű vagyok. – A nő megállt az ajtóhoz legközelebb eső ablak előtt. – Ott van jobbra a fenyőfa mellett. Rehvnek nem kellett oldalra hajolnia és kinéznie, hogy tudja, a nő igazat mond. Az biztos, hogy érezte Trez jelenlétét, csak éppen azt nem tudta, hogy milyen alakban és hol van. Ennek ellenére azt felelte. – Nincs ott semmi, csak a fák. – Nem igaz. – Félsz az árnyékoktól, hercegnő? Amikor a nő hátrapillantott a válla fölött, a fülcimpájában lógó albínó skorpió is Rehv szemébe nézett. – Nem a félelem a probléma. Hanem a hűtlenség. Nem tűröm el a hűtlenséget. – Kivéve természetesen, ha te magad követed el. – Ó, én nagyon is hűséges vagyok hozzád, szerelmem. Csak éppen az apánk testvéréhez nem. – Megfordult, és kihúzta magát teljes magasságáig. – A férjem az egyetlen szeretőm rajtad kívül. És ide is egyedül jövök. – Végtelenül erényes vagy, habár ahogy már korábban is kértelek, szeretném, ha több férfit vinnél az ágyadba! Legyen több száz szeretőd! – Senki nem fogható hozzád. Rehv legszívesebben elhányta volna magát minden alkalommal, amikor a hercegnő hamis bókokat

mondott neki, amivel a nő nagyon is tisztában volt. És pontosan ezért ragaszkodott hozzá, hogy ilyesmikkel hízelegjen neki. – Áruld el nekem – mondta Rehv, hogy témát váltsanak –, ha már a nagybátyánkat említetted, hogy van a vén gazember? – Még mindig azt hiszi, hogy meghaltál. Vagyis az én részemről a kapcsolatunk továbbra is tisztességes. Rehv benyúlt cobolyprém kabátjának zsebébe, és kivette belőle a kétszázötvenezer dollárnak megfelelő, csiszolt rubinkövet. Odadobta a kis zacskót a nő ruhájának szegélye elé a földre, majd levette a kabátját. Ezt követte a zakója és a cipője. Majd selyemzoknija, a nadrágja és az inge. Boxeralsó nem volt rajta, ezért azt már nem kellett levennie. Minek is fáradt volna vele? Ágaskodó hímvesszővel állt a hercegnő előtt, széttett lábbal, miközben a levegő halkan áramlott ki és be a tüdejébe. – Készen állok rá, hogy végrehajtsuk a tranzakciót. A nő rubinvörös szeme lejjebb siklott a testén, és megállt a farkánál. A szája kissé kinyílt, és villás nyelvével megnyalta az alsó ajkát. A skorpiók a fülében behajlították a lábaikat, mintha izgatott várakozásuk lenne a válasz a nő szenvedélyére. A hercegnő a bársonyzacskóra mutatott. – Vedd fel, és add ide nekem rendesen! – Nem. – Vedd fel! – Úgyis szeretsz előttem meghajolni. Miért fosztanálak meg a kedvenc szórakozásodtól? A hercegnő becsúsztatta a kezét ruhájának hosszú, bő ujjába, és a manipulátorokra jellemző, sima, lebegő léptekkel odasiklott a férfi elé. Miközben felé közeledett, Rehv meg sem moccant, mert inkább halt volna meg ott a helyszínen, minthogy egy apró lépést is hátráljon egy olyan elől, mint a hercegnő. A néma, gonosz csendben egymás szemébe meredlek, és Rehv érezte a köztük lévő hátborzongató azonosságot. Egy fajból származtak, és bár gyűlölte, de volt valami felszabadító abban, hogy végre igazi önmaga lehetett. – Vedd… – Nem. A hercegnő kicsúsztatta az egyik kezét a ruhaujjából, hatujjú keze villámgyorsan átszelte a levegőt, mert egy hatalmas pofont készült adni. Olyan éleset és keményet, mint rubin színű szeme. Rehv szándékosan nem mozdította el a fejét, amikor a nő tenyere az arcához csapódott, bár a hang olyan hangosan visszhangzott a faházban, mintha egy tányér tört volna össze csörömpölve. – Azt akarom, hogy a fizetséget illően nyújtsd át nekem. És azt is tudni akarom, hogy ki az a nő. Már korábban is érzékeltem benned, hogy érdeklődsz iránta… akkor, amikor távol voltál tőlem. Rehv továbbra is a tengerparti képet vetítette az agyában, és tudta, hogy a nő csak blöfföl. – Nem hajlok meg sem előtted, sem senki más előtt, ribanc. Szóval, ha kell az a zacskó, neked kell leereszkedned hozzá. És arról, amiről azt hiszed, hogy tudod, elárulom, hogy tévedsz. Nincs senkim. A hercegnő megint pofon ütötte. A csípése végigszaladt Rehv gerincén, le egészen a farka végéig. – Minden alkalommal meghajolsz előttem, amikor idejössz a szánalmas fizetségeddel és a kiéhezett farkaddal. Szükséged van erre, ahogyan rám is. Rehv közelebb hajolt hozzá. – Ne bízd úgy el magad, hercegnő! Nekem ez kötelesség, nem szórakozás. – Nem igaz. Azért élsz, hogy gyűlölhess. A hercegnő a kezébe fogta a férfi farkát, förtelmes ujjai szorosan körbefonták. Amikor Rehv

megérezte a szorítást és a simogatást, undorodott… a farka végén mégis megjelentek izgalmának jelei. Alig bírta elviselni, és bár egyáltalán nem találta vonzónak, manipulátor oldala nagyon is benne volt az akarat csatájában, és ez volt az, ami igazából felizgatta. A hercegnő odahajolt hozzá, mutatóujja a tüskét simogatta a farka tövénél. – Bárki legyen is az a nő a fejedben, nem versenyezhet azzal, ami köztünk van. Rehv feltette mindkét kezét a zsarolója nyakára, és a hüvelykujjával nyomni kezdte a nő torkát, amíg az el nem kezdett levegőért kapkodni. – Megtehetném, hogy letépem a fejed a nyakadról. – De nem fogod. – Fénylő vörös ajkával végigsimított Rehv nyakán, miközben a rúzsába kevert, porrá tört bors égette a bőrét. – Mert, ha meghalnék, nem tudnánk ezt csinálni. – Ne becsüld le a nekrofília hatalmát. Különösen, ha rólad van szó. – Rehv megragadta a nő kontyát, és durván hátrarántotta. – Akkor végre hozzákezdhetünk a dologhoz? – Csak miután felvetted… – Nem fog megtörténni. Nem hajolok meg. – A szabad kezével széttépte a nő ruhájának elejét, ami alól kivillant az egész testére feszülő, finom, hálószerű kezeslábas, ami mindig rajta volt. Rehv megfordította, arccal előre az ajtóhoz lökte, és miközben a nő alig kapott levegőt, a vörös ruha alá nyúlt. A hálós kezeslábas skorpió méreggel volt átitatva, és mire Rehv felszabadította az utat a lába közéhez, a méreg a bőrén át felszívódott a vérébe. Remélhetőleg egy ideig úgy tudja majd kefélni, hogy a ruha rajta marad… A hercegnő azonban láthatatlanná vált, és az egyik ablak mellett bukkant elő, amelyen Trez beláthatott a házba. Egy gyors mozdulat, és a gondolatának parancsára lehullt róla a ruha, majd feltárult a teste. Olyan felépítésű volt, mint egy kígyó, magas, vékony, és összességében túl sovány. Csillogó kezeslábasa olyan hatást keltett, mintha pikkelyes lenne a bőre, miközben a holdfény visszatükröződött a felületéről. Terpeszben állt, a lába között a földön ott hevert a rubinnal teli zacskó. – Kényeztetni fogsz – mondta, és a lába közé nyúlt, majd simogatni kezdte magát. – A száddal. Rehv odament elé és letérdelt. Amikor felnézett a nőre, elmosolyodott, és azt mondta: – És te leszel az, aki felveszi a zacskót.

18. fejezet Ehlena a klinika hullaháza előtt állt kint az udvaron, karját maga köré fonta, a szíve a torkában dobogott, ajka imádságot mormolt. Bár egyenruha volt rajta, egyáltalán nem szakszerű higgadtsággal várakozott kint. Az IGENEKNEK TILOS A BEMENET felirat az ajtón, amely épp szemmagasságban volt előtte, őt is legalább úgy megrázta, mint bárki mást, aki utcai ruhában állt volna előtte. A percek olyan lassan teltek, mintha egy Örökkévalóságig tartanának, ő pedig csak bámulta a betűket, és úgy érezte, már olvasni is elfelejtett. Az ajtó egyik szárnyán az állt IDEGENEKNEK, a másikon pedig hogy TILOS A BEMENET. Nagy piros betűkkel. Alatta pedig a felirat fordítása ősi nyelven. Alix épp most lépett be rajta Haversszel együtt. Kérlek… ne Stephan legyen az! Kérlek, add, hogy ne ő legyen az ismeretlen halott! Amikor meghallotta a panaszos kiáltást az ajtó mögül, szorosan behunyta a szemét, és érezte, hogy megszédül. A randevún nem ültették fel. Tíz perccel később kijött Alix, az arca fehér volt, a szeme pedig vörös, miután olyan sok könnyet törölt ki belőle. Havers közvetlenül mögötte állt, és ő is legalább olyan megtörtnek tűnt. Ehlena odalépett Alixhoz, mire a férfi a karjába vonta. – Annyira sajnálom. – Hogy… hogy mondjam meg a szüleinek… Nem akarták, hogy eljöjjön… ó, istenem… Ehlena egy ideig átölelve tartotta a férfi remegő testét, majd Alix kiegyenesedett, és mindkét kezét az arca elé emelte. – Alig várta, hogy találkozzon veled. – Én pedig, hogy vele. Havers Alix vállára tette a kezét. – Szeretné magával vinni a testét? A férfi megint az ajtóra nézett, és a szája egy vonallá keskenyedett. – Hamarosan el fogjuk kezdeni a… halotti szertartást… de… – Akarja, hogy bepólyázzam? – kérdezte Havers lágyan. Alix behunyta a szemét és bólintott. – Nem engedhetjük, hogy az anyja így lássa az arcát. Nem élné túl. Én is megtenném, de… – Majd mi gondoskodunk róla, ne aggódj! – mondta Ehlena. – Bízhatsz bennünk, hogy tisztelettel és hódolattal fogunk vele bánni. – Nem hiszem, hogy képes lennék rá… – Alix a lányra nézett. – Hálátlan vagyok emiatt? – Nem. – Ehlena megfogta a férfi mindkét kezét. – És azt is megígérem, hogy szeretettel fogjuk csinálni. – De segítenem kellene… – Bízz bennünk! – Amikor a férfi sűrűn pislogni kezdett, Ehlena gyengéden elvezette a hullaház

ajtajától. – Szeretném, ha megvárnál az egyik családi szobában. Ehlena elkísérte Stephan unokatestvérét a folyosón egy olyan részig, ahol a betegek kórtermei voltak. Ott megkért egy ápolónőt, aki épp akkor ment el mellettük, hogy kísérje a férfit egy magán váróterembe, majd visszatért a hullaházba. Mielőtt belépett, mély lélegzetet vett, és kihúzta magát. Amikor benyitott, gyógynövények illata csapta meg az orrát, és Haverst pillantotta meg, aki a fehér lepellel letakart holttest mellett állt. A léptei lelassultak. – Nehéz a szívem – mondta a doktor. – Oly nehéz. Nem akartam, hogy az a szegény férfi ilyen állapotban lássa a vérrokonát, de ragaszkodott hozzá, miután a ruhái alapján felismerte. Látnia kellett. – Mert biztos akart lenni benne. – Hasonló helyzetben Ehlena is ugyanezt tette volna. Havers felemelte a leplet, és visszahajtotta a mellkasra, a lány pedig a szája elé kapta a kezét, hogy ne hallatszódjon a sikoltása. Stephan összevert, foltos arcát alig lehetett felismerni. Ehlena nyelt egyet. És még egyet. Aztán harmadszorra is. Szentséges szűz, huszonnégy órával azelőtt még életben volt! Élt, a belvárosban járkált, és alig várta, hogy találkozzanak. Aztán hozott egy rossz döntést, amikor az egyik irányba indult el, nem pedig egy másikba, és itt végezte, ezen a hideg, rozsdamentes acélasztalon, a halotti szertartáshoz előkészítve. – Majd én segítek a bepólyázásnál – mondta elhaló hangon, amikor Havers levette a leplet a testről. A hullaház kicsi volt, csak nyolc hűtőkamra és két boncasztal fért el benne, eszközökkel azonban jól fel volt szerelve. A szertartásos tekercseket az íróasztal melletti szekrényben tárolták. Amikor Ehlena kinyitotta az ajtaját, ismét gyógynövényillat csapta meg az orrát. A vászoncsíkok nyolc centiméter szélesek voltak, és olyan vastag gurigába voltak feltekerve, mint a lány két ökle egymás mellé téve. Rozmaring, levendula és tengeri só elegyével voltak átitatva, és bár nem volt rossz illatuk, Ehlena mégis minden alkalommal hányingerrel küszködött, amikor megérezte. A halál. Ez volt a halál szaga. Kivett tíz tekercset, és a karjára sorjázta őket, majd visszatért Stephan meztelen testéhez, amelyen csak egy kis anyagdarab takarta az ágyékát. A következő pillanatban Havers jelent meg a hátsó öltözőből. Fekete köpenyt viselt, amelyet egy fekete övvel fogott össze a derekán. A nyakában hosszú, súlyos, ezüstláncon egy éles, díszes vágóeszköz lógott, amely olyan régi volt, hogy a nyelén a cirkalmas díszítésekben már itt-ott megfeketedett a minta. Ehlena lehajtotta a fejét, amikor a doktor elkezdte az ilyenkor szokásos imát az Őrzőhöz, hogy Stephan békében nyugodhasson az Árnyék gyengéd ölelésében. Amikor az orvos befejezte, a lány átnyújtotta neki az első illatos tekercset, és ahogy a hagyomány megkövetelte, a jobb kéznél elkezdték a bepólyázást. Ehlena óvatosan és gyengéden tartotta a halott férfi kezét felemelve, miközben Havers szorosan körbetekerte a végtagot a vászoncsíkokkal, egymáson átfedve. Miután felértek a vállához, a jobb lábával folytatták, majd a bal kezével, és végül a bal lábával. Amikor Havers levette az ágyékáról a kis takarót, Ehlena elfordult, mert így kívánta az illem, hisz nő volt. Egy női holttestnél nem kellett volna ezt tennie, de egy férfi segítő tapintatból szintén nem nézett volna oda. Amikor a csípő betekerésével is végeztek, a felsőtest következett, majd a mellkas, és végül a váll. Minden egyes újabb tekercs kibontásánál újabb adag gyógynövényszag kúszott Ehlena orrába, amíg a végén már úgy érezte, nem kap levegőt.

Vagy talán nem is a szagok miatt volt? Talán a gondolatok okozták, amelyek a fejében kavarogtak? Stephan lett volna a jövője? Megismerte volna a testét? Ő lett volna a parancsolója és a gyermekei apja? Kérdések, amelyek már örökre megválaszolatlanul maradnak. A homlokát ráncolta. Nem. Igazság szerint már minden kérdésre tudta a választ. Ami az volt: nem. Amikor átadott a faj orvosának egy újabb tekercset, arra gondolt, vajon Stephan teljes életet élt-e. Nem, gondolta magában. Rászedték. Nagyon átverték. Becsapták. A férfi arca volt az utolsó, és Ehlena óvatosan emelte fel a fejet, miközben az orvos újra és újra körbetekerte rajta a vászoncsíkot. A lélegzete nehézkessé vált, és amikor Havers a szemet is elfedte, Ehlena szeméből egy könnycsepp gördült ki, és a fehér pólyára hullott. Havers egy pillanatra megérintette a vállát, majd befejezte a munkát. A vászontekercsbe itatott só tömítőanyagként viselkedik majd, és nem engedi, hogy bármilyen folyadék is átszivárogjon rajta, az ásványi anyagok pedig megőrzik a testet a temetéshez. A gyógynövényeknek magától értetődő szerepük volt: rövid távon a szagokat semlegesítették, hosszú távon pedig a föld gyümölcsét jelképezték, valamint a születés és a halál körforgását. Ehlena magában átkozódva visszament a szekrényhez, és kivett belőle egy fekete halotti leplet, amelybe betekerték Stephan testét. A külső fekete szín az elbomló, emberi húst jelképezte, a belső, fehér oldal pedig a lélek tisztaságát és az Árnyékban való örök életet. Ehlena egyszer azt hallotta, hogy ezeknek a szertartásoknak a gyakorlati okon kívül más fontos szerepe is van. Arra is hivatottak, hogy elősegítsék a hozzátartozók pszichológiai gyógyulását. Most azonban, ahogy ott állt Stephan holtteste felett, arra gondolt, mekkora ostobaság ez az egész. Ez a befejezés hamis volt, csupán szánalmas kísérlet arra, hogy illatos anyaggal elfedjék a sors kegyetlen művét. Mint amikor egy tiszta leplet terítünk a vérfoltos kanapéra. Egy ideig némán álltak Stephan feje mellett, majd a hullaház hátsó kijáratán kitolták a hordágyat abba a föld alatti alagútrendszerbe, amely a garázsokhoz vezetett. Ott betették a négy mentőautó egyikébe, amely pontosan úgy nézett ki, mint azok, amelyeket az emberek használtak. – Elviszem mindkettőjüket a szüleik házába – ajánlkozott Ehlena. – Szüksége van kísérőre? – Úgy vélem, Alix jobban örülne neki, ha nem lenne több közönsége. – Azért vigyázni fog magára, ugye? Nemcsak rájuk, hanem saját magára is? – Persze. – Minden mentőautó vezetőülése alatt volt egy pisztoly, és nem sokkal az után, hogy Ehlena elkezdett dolgozni a klinikán, Catya megmutatta neki, hogy kell használni. Ehlena ezért bármilyen helyzettel meg tudott birkózni, ami csak adódott. Miután Haversszel együtt becsukták a mentő hátsó ajtaját, a lány felnézett az alagút bejáratára. – Azt hiszem, inkább a parkolón keresztül megyek vissza a klinikára. Szükségem van friss levegőre. Havers bólintott. – Nekem is. Úgy vélem, rám is rám fér egy kis levegő. Együtt visszasétáltak a hideg téli éjszakában. Jó kurvához méltóan, Rehv megtett mindent, amit a hercegnő kért tőle. Azt, hogy a nő durva volt és goromba, némi engedményt jelentett a szabad akaratának – na, de éppen ezért szerette a hercegnő

annyira ezt a kapcsolatot. Amikor mindennek vége lett, és elfáradtak – a nő a sok orgazmustól, a férfi a skorpióméregtől, amely már bejutott a vérkeringésébe –, az az átkozott zacskó a rubinokkal még mindig ott hevert, ahová Rehv dobta. A földön. A hercegnő az ablakpárkányon ült félig elterülve, hangosan zihált, háromízületes ujjait szétterpesztve tartotta maga mellett, mert tudta, hogy a férfit a hideg rázza tőle. Rehv a faház másik oldalán volt, olyan messze tőle, amilyen messze csak lehetett, egyenesen állt, de kissé imbolygott. Amikor egy mély lélegzetet vett, gyűlölte, hogy a levegőben a mocskos szex illata terjeng. A nő szaga is ott volt a testén, mindenhol, beborította, megfojtotta, olyannyira, hogy manipulátor vére ellenére majdnem hányni kezdett tőle. Vagy lehet, hogy a skorpióméreg volt az oka? Ki a franc tudta? A hercegnő felemelte az egyik csontos kezét, és a zacskóra mutatott. – Vedd. Fel. Rehv tekintete az övébe kapcsolódott, aztán lassan megrázta a fejét. – Jobb, ha visszamész a nagybátyánkhoz – mondta neki rekedt hangon. – Ha túl sokáig maradsz, még a végén gyanakodni fog. Ezzel az elevenére tapintott. Az apjuk testvére számító, gyanakvó szociopata volt. Pont, mint ők ketten. Családban marad, ahogy szokták mondani. A hercegnő ruhája felemelkedett a földről, majd odalebegett felé, és amíg ott lógott mellette a levegőben, az egyik belső zsebéből kivett egy széles, vörös övet. A lába közé csúsztatta, felkötötte magára, és összegyűjtötte benne azt, amit a férfi spriccelt belé, és most kifolyt belőle. Aztán felöltözött, és a ruha elejét, amelyet Rehv széttépett rajta, a másik oldali rész alá hajtotta. Végül az aranyöv következett – vagy legalábbis Rehv úgy gondolta, hogy aranyból van, mivel olyan fényesen tükrözte vissza a fényt. – Add át üdvözletem a nagybátyámnak! – mondta elnyújtott hangon. – Vagy inkább… mégsem. – Vedd. Fel. – Vagy lehajolsz érte magad, vagy itt hagyod. A hercegnő szemében olyan gonoszság villant meg, amelyhez képest a gyilkosok kellemes társaságnak számítottak. Így néztek farkasszemet hosszú, gyűlöletes percekig. A nő tört meg először. Ahogy Rehv előre megjósolta. Végtelen elégedettségére a másik volt az, aki lehajolt a földre a zacskó drágakőért, és a behódolásától majdnem elélvezett megint. A farka tövében az a kis tüske megint bele akart kapaszkodni valamibe, habár semmi nem volt, amihez hozzákapcsolódhatott volna. – Te lehetnél a király – mondta a hercegnő, és kinyújtotta a kezét, hogy felvegye a rubinokat a földről. – Öld meg, és légy te a király! – Vagy megölhetnélek téged, és boldog lehetnék. – Soha nem leszel boldog. Félvér vagy, aki hazugságban él az alacsonyabb rendűek között. – A hercegnő elmosolyodott, és őszinte öröm tükröződött az arcán. – Csak itt vagy boldog velem. Ilyenkor önmagad lehetsz. Viszlát a jövő hónapban, szerelmem! Undorító kezével csókot dobott a férfi felé, majd láthatatlanná vált, és úgy eltűnt, mint a lélegzet odakint a szabadban, amelyet magába szippantott a hűvös, éjszakai levegő. Rehv térde feladta a harcot és összecsuklott, ő pedig magatehetetlenül elterült a földön. Ahogy ott feküdt a durván megmunkált padlón, mindent érzett: combjának remegő izmait, farkának végén egy csiklandozó érzést, amikor a fityma visszahúzódott a hímvesszőre, valamint a folyamatos hányási kényszert, amit a skorpióméreg okozott.

Amikor a faház melege elillant, rátört a hányinger újabb hulláma. A gyomra görcsbe rándult, és a torkát egy „mi-aztán-már-itt-sem-vagyunk” érzés szorította össze. A garatreflexe működésbe lépett, ezért kinyitotta a száját, de semmi nem jött ki rajta. Jól tudta, hogy egy ilyen randevú előtt nem tanácsos enni. Trez lépett be a házba, de olyan halkan, hogy Rehv csak akkor vette észre, hogy ott van vele a szobában, amikor az orra előtt megpillantotta a csizmáját. A fekete testőr hangja lágyan csengett. – Menjünk haza! Rehv várta, hogy az öklendezési inger egy időre szünetet tartson, majd megpróbált feltápászkodni a földről. – Előbb… hadd… öltözzem fel! A skorpióméreg már a központi idegrendszerét is megtámadta, ellehetetlenítette az idegpályák és az összeköttetések működését, ezért az a néhány mozdulat, amíg odavonszolta magát a ruháihoz, zavarba ejtő gyengeségről tett tanúbizonyságot. A gond az volt, hogy az ellenmérget a kocsiban kellett hagynia, különben a hercegnő megtalálta volna nála. Márpedig egy ilyen hatalmas gyengeségről bizonyítékot szolgáltatni neki egyenlő volt azzal, mintha a csőre töltött fegyverét átnyújtotta volna az ellenségnek. Treznek láthatóan elfogyott a türelme a kínlódás láttán, mert odament, és felvette a földről a kabátot. – Csak ezt vedd magadra, hogy minél hamarabb kivihesselek innen! – Fel… fogok… öltözni. – Ennyi büszkeség még egy kurvában is volt. Trez nagyot káromkodott, és letérdelt a kabáttal. – Az isten szerelmére, Rehv… – Nem… – Hirtelen vadul zihálni kezdett, ami beléfojtotta a szót. Visszazuhant a padlóra, és így közvetlen közelről vehette szemügyre a padlódeszkákban lévő göcsörtöket. Istenem, ma nagyon rossz állapotban volt! Eddig ez volt a legrosszabb. – Sajnálom, Rehv, most már átveszem az irányítást. Trez tudomást sem vett főnöke szánalmas tiltakozásról, hogy elhárítsa a segítséget, és miután a férfi teste köré csavarta a cobolyprém kabátot, az ölébe vette, mint egy törött háztartási gépet. – Nem folytathatod ezt így tovább! – mondta neki, miközben hosszú lépteivel a Bentley felé sietett. – Csak… figyelj! Hogy ő és Xhex életben maradjanak ebben a világban, muszáj volt továbbcsinálnia.

19. fejezet Rehv egy hálószobában ébredt fel adirondackbeli házában, amelyet biztonságos házként használt. A földtől a mennyezetig érő ablakok, a vidáman pattogó tűz és az ágy faragott mahagóni vége elárulta neki, hol van. Azt azonban nem tudta, hány óra telt el a hercegnővel való randevúja óta. Egy? Vagy száz? A félhomályos szoba másik végében Trez ült, egy sötétvörös fotelben, és egy olvasólámpa halvány fényénél olvasott. Rehv megköszörülte a torkát. – Mit olvasol? A fekete felnézett, és mandulavágású szemében olyan éber tekintet tükröződött, amire Rehvnek most nem nagyon volt szüksége. – Ébren vagy. – Mi az a könyv? – Az árnyékok halotti lexikonja. – Szórakoztató olvasmány. És én még azt hittem, hogy Szex és New York-rajongó vagy. – Hogy érzed magad? – Jól. Remekül. Fürgén, mint a nyúl. – Rehv nyögött egyet, amikor feljebb tolta magát a párnán. A meztelen teste köré csavart cobolyprém kabát, a paplan és a sok pléd ellenére, amellyel betakarták, még mindig úgy fázott, mintha a Déli-sarkon lenne. Ezek szerint Trez beadott neki egy nagy adag dopamint. De legalább hatott az ellenméreg, és így elmúlt a zihálás és a légszomj. A testőr lassan becsukta az ősi könyvet. – Csak kezdek felkészülni, ennyi az egész. – Mire? Hogy pappá szenteljenek? Azt hittem, ez egész királyosdi pont neked való. Trez letette maga mellé a vastag kötetet a kezéből és kiegyenesedett. Miután teljes magasságáig kinyújtóztatta az egész testét, odament Rehvhez. – Kérsz valamit enni? – Igen. Az jó lenne. – Adj tizenöt percet! Az ajtó becsukódott mögötte, Rehv pedig belenyúlt a kabátja zsebébe, és kihalászta belőle a telefonját. Megnézte. Senki nem hívta, és nem is küldött neki üzenetet. Ehlena nem próbált meg kapcsolatba lépni vele. Miért is tette volna? Rehv a telefon kijelzőjére bámult, majd végigsimított a hüvelykujjával a gombokon. Ellenállhatatlan vágy tört rá, hogy hallja a lány hangját, mintha az kitörölhette volna még az emlékét is annak, ami a faházban történt. Na, meg az elmúlt két és fél évtizedet. Belépett a névjegyek listájába, és egy idő múlva megjelent a lány száma a kijelzőn. Most biztosan

dolgozik, de ha üzenetet hagy neki, talán visszahívja, amikor szünetet tart. Egy ideig habozott, aztán megnyomta a hívás gombot, és a füléhez tette a készüléket. Abban a pillanatban, hogy meghallotta a csörgést, kristálytisztán bevillant az agyába a hercegnővel való kefélés jelenete, ahogy a csípője vadul döngette hátulról, és a holdfény obszcén árnyakat vetett a durva fapadlóra. Egy gyors mozdulattal kinyomta a hívást, mert hirtelen úgy érezte, mintha tetőtől talpig trágyatestápolóval lett volna bekenve. Istenem, nem tudott annyiszor megfürdeni, hogy elég tiszta legyen Ehlenához. A világ összes szappana, hypója vagy smirglije sem lett volna elég hozzá. Ahogy elképzelte vakító fehér, ápolónői egyenruhájában, vörösesszőke haját hátul egy copfba összefogva, makulátlanul fehér cipőjét, tudta, ha valaha is hozzáérne, örökre beszennyezné. Zsibbadt hüvelykujjával végigsimított a telefon kijelzőjén, mintha a lány arca lenne, majd a keze visszahullott az ágyra. A karján lévő vérvörös erekről eszébe jutott még néhány dolog, amit a hercegnővel művelt. Soha nem gondolt úgy a saját testére, mintha isteni adomány lenne. Nagy volt és izmos, ezáltal pedig hasznos, tetszett a másik nemnek, ami bizonyos fajta előnyt jelentett számára. És tulajdonképpen… jól is működött, nos, kivéve a dopamin mellékhatásait és a skorpióméregre való allergiáját. Na, de ki tartja ezt számon? Ahogy ott feküdt a sötétben, kezében a telefonnal, folyamatosan villantak be az emlékezetébe a képek az elmúlt randevúról… amikor a hercegnő leszopta, amikor ő előrehajtotta a testét, és hátulról megdugta, amikor a nő lába között volt a szája. Emlékezett rá, milyen érzés volt, amikor a farka tövén az a tüske belekapaszkodott a testébe, és összekapcsolta őket. Aztán arra gondolt, amikor Ehlena megmérte a vérnyomását… és hátrébb lépett tőle. Igaza volt, hogy ezt tette. Nem lett volna szabad felhívnia az előbb. Határozott mozdulattal nyomogatni kezdte a gombokat, és belement a névjegyzékbe. Nem tétovázott, amikor kitörölte a lány számát, és amikor minden adat eltűnt belőle, váratlan melegség töltötte el a szívét… és megnyugtatta magát, hogy vámpír oldala szerint helyesen cselekedett. Legközelebb, amikor a klinikára megy, majd másik ápolónőt kér, ha pedig meglátja Ehlenát, hozzá sem fog szólni. Trez tért vissza egy tálcával, amelyen zabkása, tea és pirítós volt. – Nyami! – mondta Rehv különösebb lelkesedés nélkül. – Légy jó fiú, és edd meg az egészet! Ha befejezted, hozok szalonnás tojást. Amikor Trez a lábára helyezte a tálcát, Rehv a takaróra tette a telefont, és megfogta a kanalat. Hirtelen, saját magát is meglepve azt kérdezte: – Voltál már valaha szerelmes, Trez? – Nem. – A fekete visszaült a sarokba a székébe. Az íves lámpa megvilágította jóképű, fekete bőrű arcát. – Figyeltem, amikor iAm megpróbálta, és akkor eldöntöttem, hogy ez nem nekem való. – iAm? Na ne! Nem is tudtam, hogy a testvérednek volt egy macája. – Nem beszél róla, és én magam sosem találkoztam vele, de egy ideig nagyon maga alatt volt, úgy, ahogy csak egy nő tud elbánni egy férfival. Rehv elkavarta a barnacukrot, amely a zabkása tetejére volt szórva. – Gondolod, hogy valaha is meg fogsz nősülni? – Nem. – Trez elmosolyodott, és kivillant tökéletesen fehér fogsora. – Miért kérdezed?

Rehv a szájához emelte a kanalat, és bekapta a falatot. – Csak úgy. – Na persze. – Ez a zabkása felséges. – Utálod a zabkását. Rehv halkan felnevetett, aztán folytatta az evést, hogy befogja a száját, és arra gondolt, hogy a szerelem neki sem a műfaja. Az üzlet viszont annál inkább. – Történt valami a klubokban? – kérdezte valamivel később. – Eddig minden rendben. – Helyes. Lassan megette az ételt, és azon töprengett, ha Caldwellben minden a megszokott rendben folyik, miért van mégis rossz érzése. Biztos csak a zabkása miatt. – Szóltál Xhexnek, hogy jól vagyok? – Igen – felelte Trez, és felvette a könyvet, amit korábban olvasott. – Hazudtam neki. Xhex az íróasztala mögött ült, és a két legjobb kidobójára nézett, Nagy Bobra és Néma Tómra. Emberek voltak, de okosak, és csípőre lecsúsztatott farmerjükben pont azt a tökéletes, megtévesztően nyugodtnak tűnő rezgéseket sugározták, amit Xhex szeretett. – Mit tehetünk érted, főnök? – kérdezte Nagy Bob. A biztonsági főnök előrehajolt a széken, és a bőrnadrágja hátsó zsebéből elővett tíz, félbehajtott bankjegyet. Szándékosan a szemük láttára osztotta két halomba a pénzt, majd feléjük tolta. – Szeretném, ha elvégeznétek nekem valami feketemunkát. Beleegyező bólintásuk legalább olyan gyors volt, mint a kezük, amely felmarkolta a pénzt. – Bármit, amit csak akarsz – mondta Nagy Bob. – A nyáron dolgozott nálunk egy csapos, akit kirúgtunk, mert sikkasztott. A fickót Gradynek hívták. Emlékeztek rá… – Láttam a hírt Chrissyről az újságban. – A tetves gazember – vágott közbe Néma Tom. Xhexet nem lepte meg, hogy ismerik az egész történetet. – Azt akarom, hogy találjátok meg nekem Gradyt. Amikor Nagy Bob elkezdte ropogtatni az ízületeit a kezén, Xhex megrázta a fejét. – Nem, nem! Csak a címét kell kiderítenetek. Ha meglát titeket, köszöntök neki, és továbbsétáltok. Megértettétek? Egy ujjal sem nyúlhattok hozzá! Mindketten komoran elmosolyodtak. – Rendben van, főnök – dörmögte Nagy Bob. – Meghagyjuk neked. – A rendőrség is a nyomában van. – Mindjárt gondoltam. – Nem akarom, hogy a zsaruk megtudják, hogy ti is őt keresitek. – Oké. – Majd megoldom, hogy a műszakotokkal ne legyen gond. Minél hamarabb megtaláljátok, annál boldogabb leszek. Nagy Bob oldalra lesett Néma Tómra. A következő pillanatban kivették a zsebükből a pénzt, és mindketten visszatették az íróasztalra. – Megbosszuljuk Chrissyt, főnök. Ne aggódj! – Ha rólatok van szó, fiúk, eszembe sem jutott.

Az ajtó becsukódott mögöttük, Xhex pedig végigsimított a combján, és még mélyebbre nyomta a húsába a tüskés fémabroncsokat. Égett a vágytól, hogy ő maga eredjen a nyomorult nyomába, de azzal, hogy Rehv északon volt, és a klubban ma este is számos eladás volt várható, nem hagyhatta el a helyet. Ami azonban még ennél is fontosabb volt, nem szaglászhatott személyesen Grady után, mert az a nyomozó figyelte. A telefonra pillantott, és legszívesebben nagyot káromkodott volna. Trez korábban már felhívta, hogy értesítse, Rehv túlélte a találkozót a hercegnővel, a testőr hangja azonban elárulta azt is, amit a szavai nem: Rehv teste nem sokáig fogja bírni ezt a kínzást. Ismét egy helyzet, amit a fenekén ülve kell tétlenül végignéznie. A tehetetlenség nem az az állapot volt, amit szívesen elviselt, de a hercegnővel kapcsolatban már hozzászokott. Húsz évvel azelőtt, amikor az ő hibájából ebbe a helyzetbe kerültek, Rehv azt mondta, hogy majd elintézi a dolgot, de egy feltétellel: Xhex hagyja, hogy a saját módszerével csinálja, és nem avatkozik bele. Megeskette, hogy távol tartja magát, ő pedig, bár majd’ belehalt, betartotta az ígéretét. Attól fogva viszont folyton abban a tudatban élt, hogy Rehv miatta kényszerült a hercegnő karmai közé. Az isten verje meg! Azt kívánta, bárcsak elvesztené a türelmét és megbüntetné a ribancot. Csak egyszer. Ehelyett azonban csak tűrt, és a testével fizette meg az adósságot. És kurva lett belőle. Xhex kiment az irodából, mert nem bírt több időt eltölteni kettesben saját magával. Kisétált a klubba, és szinte imádkozott azért, hogy legyen valami rendbontás a vendégek között. Mondjuk egy zűrös szerelmi háromszög, ahol az egyik férfi megüti a másikat egy felpumpált szájú, szilikonmellű cicababa miatt. Vagy egy rosszul sikerült légyott a félemeleti férfimosdóban. A francba, annyira kétségbeesett volt, hogy képes lett volna még egy részeget is kidobni a klubból, aki az itala miatt méltatlankodott, vagy egy sötét sarokban összebújó párt, amely azonban már a zaklatás hatáskörébe tartozott volna. Muszáj volt megütnie valakit, és erre a legnagyobb esélye a tömegben lévő embereknél volt. Bárcsak lenne… Ilyen az ő szerencséje. Ma este mindenki mintaszerűen viselkedett. Az átkozottak! Végül a VIP-teremben kötött ki, mert a folyamatos járkálásával, hogy valami rendbontást találjon, a kidobók agyára ment. És azért is, mert jobban járt volna, ha egy nagyszabású csetepatét fog ki. Amikor elsétált a bársonyzsinór előtt, a tekintete automatikusan a testvériség asztalára tévedt. John Matthew és a barátai nem voltak ott, de persze ilyen korán még nem is szoktak itt lenni. Most még alantasokra vadásznak. A sörözés csak később jött, ha volt egyáltalán. Nem érdekelte, hogy John Matthew itt van-e. Egy kicsit sem. Odasétált iAmhez, és azt kérdezte tőle: – Kész vagyunk? A fekete bólintott. – Rally előkészítette az anyagot. A vásárlók húsz perc múlva itt lesznek. – Jó. Két hat számjegyű üzlet volt betervezve aznap estére, és mivel Rehv kiesett a képből, Trez pedig fent volt vele északon, ő és iAm voltak a felelősök azért, hogy a tranzakciók rendben menjenek. A pénz az irodában cserélt gazdát, az árut azonban a sikátorban rakodták be az autókba a hátsó

kijáratnál, mivel a négy kiló minőségi dél-amerikai por nem az a fajta árucikk volt, amit szívesen hurcolásztak volna körbe a klubban. Már az is elég nagy probléma volt, hogy a vásárlók pénzzel tömött aktatáskákkal vonultak be. Xhex már az iroda ajtajánál volt, amikor megpillantotta Marie-Terese-t, amint egy öltönyös fickóhoz simul. A férfi olyan csodálattal és áhítattal nézett fel rá, mintha a nő egy sportautó emberi megtestesülése lenne, amihez épp most kapta meg a slusszkulcsot. Fény csillant meg a jegygyűrűjén, amikor a pénztárcájáért nyúlt. Marie-Terese megrázta a fejét, és kecses kezével megállította a mozdulatot, majd az elragadtatott férfit felállította ülő helyzetéből, és elvezette a hátsó mosdókhoz, ahol majd átadhatja neki a pénzt. Xhex megfordult, és a testvériség asztala előtt találta magát. Amikor odanézett arra a helyre, ahol John Matthew szokott ülni, Marie-Terese legújabb kliensére gondolt. Le merte volna fogadni, hogy a fickó – aki kész volt kipengetni ötszáz dollárt egy szopásért vagy egy dugásért, esetleg egy ezrest a kettőért egyszerre – nem ilyen áhítattal és szenvedéllyel nézett a feleségére. Ez itt fantáziavilág volt. A férfi nem tudott semmit Marie-Terese-ről, fogalma sem volt róla, hogy az ex-férje két évvel ezelőtt elrabolta tőle a fiát, és a nő most azért dolgozott, hogy összegyűjtse a gyermeke visszaszerzéséhez szükséges pénzt. Számára csak egy gyönyörű test volt, amivel eljátszogathat, aztán eldobja. Tiszta játszma. Minden férfi ilyen volt. Xhex Johnja is. Számára Xhex volt a fantázia. Semmi több. Egy erotikus hazugság, amit felidézett az emlékezetében, amikor elélvezett rá – habár ezért nem hibáztatta, mivel ő is ugyanezt csinálta vele. Az ironikus az volt a dologban, hogy John volt az egyik legjobb szerető, akivel valaha is volt az életében, de az is csak azért, mert a kielégülés érdekében gondolatban azt tehetett vele, amit csak akart, olyan hosszú ideig, amíg csak akarta, és soha nem érkezett tőle panasz, kikötés vagy követelés. Tiszta játszma. iAm hangja szólalt meg a fülében. – A vevők megérkeztek. – Tökéletes, lássunk neki! Lebonyolítja ezt a két eladást, aztán lesz még egy személyes jellegű tennivalója is. Az már olyasmi volt, aminek szívesen nézett elébe. Mire véget ér az éjszaka, megkapja azt az enyhülést, amire szüksége van. A város másik részén, egy csendes, biztonságos környék egyik zsákutcájában Ehlena a mentőautóban ült egy szerény, koloniál stílusú ház előtt, és… nem csinált semmit. A kulcs nem akart belemenni az indítónyílásba. Miután túljutott a munka legnehezebb részén, és átadta Stephan testét a vérszerinti rokonainak, meglepő volt, hogy nehezebb feladatnak bizonyult beledugni azt az istenverte kulcsot a nyílásba. – Gyerünk már… – Erősen koncentrált rá, hogy megállítsa a keze remegését, de csak annyit ért el vele, hogy összpontosított tekintettel figyelte, amint a kis fémkulcs a számára készített nyílás előtt ideoda reszket. Nagyot káromkodva hátradőlt az ülésen, miközben tudta, hogy a jelenlétével csak még jobban fokozza a házban lévők fájdalmát. A kint parkoló mentőautó ugyanis hangosan kiabálva hirdette, hogy tragédia történt. Mintha a család hőn szeretett fiának halála nem lett volna elég önmagában is. Ehlena oldalra fordította a fejét, és felnézett a koloniál stílusú ház ablakaira. A nejlonfüggöny mögött árnyékok mozogtak.

Amikor nem sokkal azelőtt megérkezett ide, feltolatott a kocsibejárón a házig, Alix kiszállt, bement, ő pedig kint várakozott a hideg éjszakában. Egy pillanattal később felnyílt a garázs ajtaja, és Alix visszatért egy idősebb férfival, aki nagyon hasonlított Stephanra. Ehlena meghajolt előtte, kezet fogott vele, majd kinyitotta a mentőautó hátsó ajtaját. Az idősebb férfi a szája elé kapta a kezét, amikor kitolták az autóból a hordágyat. – Drága fiam… – nyögte elhalóan. Soha nem fogja elfelejteni azt a hangot. Üres volt. Keményvesztett. Megtört. Stephan apja és Alix begurították a testet a házba, és ugyanúgy ahogy a hullaháznál is, egy idő múlva panaszos kiáltás hangzott fel bentről. Ezúttal azonban egy nő jajveszékelése volt. Stephan anyjáé. Amikor Ehlena visszatolta a mentő hátuljába a hordágyat, Alix ismét kijött, és olyan sűrűn pislogott, mintha erős szél fújt volna a szemébe. A lány kifejezte részvétét, majd elköszöntek egymástól, és aztán… képtelen volt beindítani a nyomorult kocsit. A függöny mögött látta, ahogy két alak összeölelkezik. Majd egy harmadik is csatlakozott hozzájuk. Aztán még több. Egy kósza gondolat futott át az agyán, és eszébe jutott annak a háznak az ablakai, amelyet magának és az apjának bérelt. Mindegyiket alufólia takarta, amely kizárta a külvilágot. Ki fog az ő bepólyázott teste fölött állni, miután véget ér az élete? Az apja legtöbbször tudta, ki ő, de már csak ritkán volt az, hogy olyan szorosan kötődött hozzá, mint régen. A klinikán a személyzet nagyon kedves volt vele, ez azonban csak munkakapcsolat volt, nem személyes. Lusie pénzt kapott azért, hogy hozzájuk járjon. Ki fogja gondját viselni az apjának? Ehlena mindig azt gondolta, hogy az édesapja fog előbb meghalni, ám kétségtelenül Stephan családja sem számított rá, hogy így alakulnak a dolgok. Elfordította a fejét a gyászolókról, és kinézett előre a mentőautó szélvédőjén. Az élet túl rövid volt, bármilyen sokáig élt is valaki. Amikor letelt az ideje, nem hitte, hogy bárki fel van készülve arra, hogy elmenjen, és itt hagyja a barátait, rokonait és mindazokat a dolgokat, amelyek boldoggá tették, akár ötszáz éves volt az illető, mint az apja, akár ötven, mint Stephan. Az idő csak az univerzum számára volt a végtelen számú nappalok és éjszakák sorozata. Erről az jutott eszébe, hogy mi a fenét csinál ő az életében? A munkájában hasznosnak érezte magát, ami nagyon is rendben volt, emellett gondoskodott az apjáról, mivel egy családban így a természetes. De merrefelé tartott? Semerre. És nem csak azért, mert itt ült egy mozdulatlan mentőautóban, és annyira reszketett a keze, hogy még arra sem volt képes, hogy egy átkozott kulcsot beledugjon egy lyukba. A helyzet azonban úgy állt, hogy nem is akart a dolgokon változtatni. Csak szeretett volna saját magának is valamit, amitől úgy érezte, hogy él. Rehvenge igéző ametiszt tekintete villant az agyába, majd mintha egy kamera fokozatosan nyitná a képet, megpillantotta férfias arcát, kakastaréját, elegáns ruháját és a botját. Ezúttal, amikor előrenyúlt a kulccsal, minden gond nélkül be tudta dugni a nyílásba, és a dízelmotor egy mordulással életre kelt. A ventillátorból hideg levegő csapta meg az arcát, ezért kikapcsolta, majd sebességbe tette a váltót, és elindult a háztól. Lassan elhagyta a zsákutcát és a környéket is. Amely már nem is tűnt olyan csendesnek. A volán mögött egyszerre figyelt a vezetésre, és járt egész máshol az esze. Arra a férfira gondolt, akit nem kaphatott meg, ám akire ebben a pillanatban olyan nagy szüksége volt, mint egy falat kenyérre.

Az érzései nagyon sok szempontból voltak helytelenek. Az ég szerelmére, hiszen ezzel elárulta Stephant, bár alig ismerte. Egyszerűen tiszteletlenségnek érezte, hogy egy másik férfira vágyik, miközben Stephant épp most gyászolják a rokonai. Rehvenge-et azonban ettől függetlenül akarta. – A francba! A klinika a folyó másik oldalán volt, aminek most nagyon örült, mert még nem volt felkészülve rá, hogy visszatérjen a munkához. Túlságosan is sebezhetőnek, szomorúnak és dühösnek érezte magát. Most leginkább… Kávé! Ó, igen, egy kávéra lenne most a legnagyobb szüksége. Körülbelül hét kilométernyire onnan az egyik téren, egy szupermarket, egy virágbolt egy butik és egy videokölcsönző szomszédságában talált egy kávézót, amely még hajnali kettőkor is nyitva volt. Leparkolt mellette és kiszállt. Amikor Alix-szal elindult a klinikáról, nem jutott eszébe, hogy kabátot is vigyen magával, ezért most fogta a táskáját, maga köré fonta a karját, hogy kicsit melegítsen rajta valamit, majd gyors léptekkel átszaladt az utcán az ajtóhoz és bement. Odabent a hely úgy nézett ki, mint az összes többi hasonló kávézó: vöröses borítású berendezés, sötétszürke kőpadló, sok ablak, kárpitozott székek, kis asztalok. A pulton megvehető bögrék, szögletes, citromos sütemények, kakaós muffinok, pogácsák és két húszas éveiben járó férfi, akik a kávégépet kezelték. A levegőben mogyoró, kávé és csokoládé illatát lehetett érezni, amely kitörölte Ehlena orrából a halál gyógynövényszagát. – Segíthetek? – kérdezte a magasabbik férfi. – Kávét kérek tejjel, habbal, tejszínhab nélkül. Dupla pohárban, két papírfogóval. Az emberi férfi rámosolygott, és egy pillanatig csak nézte a lányt. Sötét, nyírt szakálla volt, orrkarikája és a pólóján az állt, PARADICSOMEVŐ vörös, csöpögő betűkkel, amely lehetett akár vér is, vagy ahogy a feliratból következtetni lehetett, ketchup. – Még valamit? A fahéjas sütink most nagyon finom. – Köszönöm, nem. Miközben elkészítette a rendelést, a szemét továbbra sem vette le a lányról, ezért Ehlena, hogy ne kelljen foglalkoznia a fiú kitüntető figyelmével, inkább a táskájába nyúlt a telefonjáért, hátha Lusie… NEM FOGADOTT HÍVÁS. Megnézi most? Megnyomta az igen gombot, és közben azon imádkozott, hogy csak ne az apjával legyen… Rehvenge száma jött elő, a neve nem, mivel még nem tárolta el a számot a telefonkönyvében. A kijelzőre meredt. Istenem, mintha a gondolataiban olvasott volna a férfi! – Tessék, itt a kávé. Helló? – Elnézést. – Ehlena visszatette a telefont a táskájába, elvette, amit a fiú átnyújtott neki, majd megköszönte. – Dupla pohárban, ahogy kérte. És itt van a két papírfogó is. – Köszönöm. – Hé, az egyik környékbeli kórházban dolgozik? – kérdezte a pultos az egyenruháját nézve. – Egy magánklinikán. Még egyszer köszönöm. Gyorsan távozott, majd beszállt a mentőbe. A kormány mögött ülve bezárta belülről az ajtókat, beindította a motort, és azonnal maximumra vette a fűtést, mert a kiáramló levegő még mindig hideg volt. A kávé nagyon finom volt. Tűzforró. Tökéletes ízű. Ehlena ismét elővette a telefonját, és bement a fogadott hívások mappába, majd előhívta Rehvenge

számát. Mély lélegzetet vett, aztán nagyot kortyolt a kávéból. Végül megnyomta a hívás gombot. A sorsnak 518 volt a körzetszáma. Ki gondolta volna?

20. fejezet Caldwell egyik hídja alatt Lash leparkolta az 550-es Mercedest. A fekete autót szinte észre sem lehetett venni a mamut nagyságú betonépítmény árnyékában. A műszerfal digitális órája jelezte, hogy az akció hamarosan elkezdődik. Feltéve, ha minden jól alakul. Várakozás közben a manipulátorok királyával való találkozásra gondolt. Visszatekintve, nagyon nem tetszett neki, ahogy a teste a férfira reagált. Ő csajokat dugott. Pont. Férfiakat nem. Soha. Ez a fajta dolog az olyan farokhuszároknak való, mint John meg a szánalmas haverjai. Átváltott egy másik gondolati vágányra, és elmosolyodott a sötétben, amikor eszébe jutott, milyen jó lesz újra bemutatkoznia azoknak a nyavalyásoknak. Annak idején, amikor az igazi apja visszahozta az életbe, azonnal találkozni akart velük. Persze John és a barátai biztos még mindig a Zero Sumban tanyáztak, vagyis nem lenne nehéz megtalálnia őket. Az időzítés azonban mindennél fontosabb volt. Lash még mindig csak ismerkedett az új életével, és tökéletesen biztos akart lenni magában, amikor majd odakerül, hogy eltapossa Johnt, Qhuinn szeme láttára megölje Blayt, aztán lemészárolja azt a szemetet is, aki megölte. Az időzítés kulcsfontosságú volt. Mintha csak meghallották volna a gondolatait, két autó bukkant fel a villanyoszlopok között. A Ford Escort az Alantasok Társaságáé volt, az ezüstszínű Lexus pedig Grady autókereskedésbeli kocsija. Nagyon menő felnije volt annak az LS 600h-nak. Nagyon klassz. Először Grady szállt ki az Escortból, aztán Mr. D, és miután a többi alantas is követte a példájukat, úgy nézett ki a jelenet, mint a cirkuszban egy bohóckocsi kiürítése, tekintve, hogy hány test volt bezsúfolódva a belsejébe. Miközben odasétáltak a Lexushoz, két, elegáns télikabátot viselő férfi szállt ki belőle. Mindkét ember egyszerre nyúlt a kabátja jobb zsebébe, mire Lash-nek egy gondolat fogalmazódott meg a fejében: „Ajánlom, hogy fegyvert húzzatok elő abból a mellényzsebből, fiúk, ne pedig a jelvényeiteket!”. Ha Grady elcseszte, és az a két fickó beépített zsaru, akik modern kori Miami Viceot játszanak, a helyzet meglehetősen bonyolulttá fog válni. De nem… szerencsére nem a caldwelli rendőrség jelvénye került elő, csak mondtak valamit az elegáns kabátosok, kétségtelenül valami olyasmit, hogy Ki a franc az a három seggnyaló, akit idehoztál erre a magánjellegű, üzleti találkozóra? Grady rá nem jellemző rémülettel nézett vissza Mr. D-re, mire a kis texasi átvette az irányítást, és előrelépett egy alumínium aktatáskával. Feltette a Lexus motorháztetejére, felnyitotta, majd megmutatta a benne sorakozó százdolláros bankjegykötegeket. Valójában csak papírkötegek voltak, egy-egy igazi bakjeggyel a tetejükön. Az elegáns kabátosok lenéztek, aztán… Piff. Puff. Grady hátrahőkölt, amikor a két díler elvágódott, mint egy fél tégla. A száját kitátotta, de mielőtt

még elkezdhette volna az „atyaúristen-mi-a-francot-műveltek” kezdetű lemezt, Mr. D szorosan mellé lépett, és befogta a száját. A két alantas visszatette a fegyverét a bőrdzsekijébe, a texasi becsukta az aktatáskát, és megkerülte a Lexus orrát, majd beült a volán mögé. Amikor elhajtott, Grady úgy nézett a két kifakult gyilkosra, mintha azt várná, mikor fogják őt is lepuffantani. Ehelyett a két alantas elindult az Escort felé. Egy pillanatnyi zavar után Grady utánuk szaladt. Lötyögve kocogott, mintha az ízületei túlságosan be lettek volna olajozva, ám amikor ki akarta nyitni a hátsó ajtót, az alantasok nem engedték, hogy beüljön. Grady rádöbbent, hogy ott akarják hagyni, ezért pánikba esett, és hadonászni kezdett a karjával, aztán kiabálni is. Ami totális baromság volt, tekintve, hogy alig öt méterre állt két szétlőtt fejű embertől. A csend pillanatnyilag sokkal bölcsebb reakció lett volna. Nyilvánvalóan az egyik alantasnak is ugyanez juthatott az eszébe, mert egy lassú mozdulattal előhúzta a pisztolyát, és Grady fejére szegezte. Azonnal csend lett és nyugalom. Legalábbis az idióta részéről. A két ajtó becsukódott, az Escort motorja pedig recsegő hanggal beindult. A gyilkosok vad fékcsikorgással elindultak, a kerekek felkaparták a fagyott földet, és Grady csizmájára meg lábszárára szórták. Lash felkapcsolta a Mercedes fényszóróját, mire Grady megpördült, és a szeme fölé tette a karját, hogy azzal árnyékoljon. Lash fejében komolyan megfordult a gondolat, hogy elüti, de tudta, hogy most nagyobb hasznát tudja venni élve. Beindította a kocsit, lefékezett a gazember mellett, és leengedte az ablakot. – Szállj be! Grady elvette a karját a szeme elől. – Mi a franc történt… – Pofa be és szállj be! Lash felhúzta az ablakot, majd megvárta, hogy Grady behuppanjon az első ülésre. Miközben a fickó bekötötte magát, a foga úgy kocogott, mint a kasztanyetta, de nem azért, mert fázott. A nyomorult olyan fehér volt, mint a fal, és úgy izzadt, mint egy transzvesztita egy stadionban. – Akár fényes nappal is megölhettétek volna őket – dadogta, miközben kiértek a folyóparton húzódó aszfaltozott útra. – Itt nagyon sok szemtanú van mindenfelé… – Ez volt benne a lényeg. – Lash-nek megszólalt a telefonja. Felvette, és rákanyarodott az autópályára. – Szép munka, Mr. D! – Azt hiszem, jól sikerült – mondta a texasi. – Kivéve, hogy sehol nem találom a kábítószert. Biztos a csomagtartóban lesz. – Ott kell lennie abban a kocsiban. Valahol. – Még mindig úgy van, hogy a Vadászlóban találkozunk? – Igen. – Hé, figyeljen csak, van valami terve ezzel a kocsival? Lash elmosolyodott a sötétben, és arra gondolt, a kapzsiság túl nagy gyengeség egy alkalmazottban. – Átfestetem, aztán veszek rá egy járműazonosító számot meg egy matricát. Csend lett, mintha az alantas még várt volna valamire. – Ó, az jó. Igen, uram! Lash befejezte a hívást, és Gradyhez fordult. – Tudni akarom, kik a fontosabb drogkereskedők a városban. A nevüket, a területüket, a

termékskálájukat, mindent. – Nem hiszem, hogy meg tudom szerezni… – Jobb lesz, ha nekilátsz! – Lash a fickó ölébe dobta a telefonját. – Tessék, erről felhívhatod azt, akit kell. Kutakodj! Tudni akarok minden egyes dílerről a városban. Aztán azt a nagy halat is, aki ellátja őket. A caldwelli nagykereskedőt. Grady hátraejtette a fejét az üléshez. – A francba! Azt hittem, ez olyan lesz, mint… az én üzletem. – Ez volt a második hibád. Most pedig kezdj telefonálgatni, és tudd meg, amit akarok! – Nézd… nem hiszem, hogy ez… lehet, hogy jobb lenne, ha hazamennék… Lash a fickóra mosolygott, kivillantotta a szemfogát, és furcsa tűz lobbant fel a szemében. – Otthon vagy. Grady összezsugorodott az ülésben, aztán az ajtónyitó kar után nyúlt, annak ellenére, hogy épp száztízzel száguldottak az autópályán. Lash lezárta a kocsit. – Sajnálom, menet közben vagyunk, és ilyenkor nincs kiszállás. Most pedig fogd meg végre azt a kibaszott telefont, és csináld, amit mondtam! Különben csíkokban nyúzom le a bőrödet, és minden percét élvezni fogom. Wrath a Biztos Menedék előtt állt a jéghideg szélben, de cseppet sem törődött a zord időjárással. Előtte az épület olyan volt, mint egy álomház, amely otthont adott a családon belüli erőszak áldozatainak. Nagy volt, zegzugos, hívogató, az ablakokon csinos függöny lógott, az ajtóra koszorú volt akasztva, a legfelső lépcsőn pedig a lábtörlő cirkalmas felirata azt hirdette: ÜDVÖZÖLLEK. Mivel férfi volt, nem mehetett be, ezért odakint a fagyos, barna füvön várakozott, mint egy kerti szobor, azon imádkozva, hogy imádott fele odabent legyen – és közben nagyon szerette volna látni. Egy teljes napot töltött egyedül a dolgozószobában, arra várva, hogy Beth bejöjjön hozzá, aztán végül elindul a házban, hogy megkeresse. Amikor nem találta sehol, abban reménykedett, hogy itt van önkéntes segítőként, ahogy korábban többször is tette. Marissa jelent meg a hátsó tornácon, és becsukta maga mögött az ajtót. Butch fele, Wrath korábbi vérpartnere fekete nadrágjában és blézerében tipikus üzletasszony benyomását keltette. Szőke haja elegáns kontyba volt felcsavarva a fejére, illata az óceánt idézte. – Beth épp most ment el – mondta, amikor odasétált a férfihoz. – Haza? – A Redd sugárútra. Wrath megmerevedett. – Mi a… miért ment oda? – A francba, a fele egyedül volt odakint Caldwellben? – Úgy érted a régi lakásához? Marissa bólintott. – Azt hiszem, vissza akart menni oda, ahol az egész kezdődött. – Egyedül van? – Amennyire én tudom. – Az istenit, hiszen egyszer már elrabolták! – csattant fel Wrath. Amikor Marissa megrettent, nagyot káromkodott. – Nézd, sajnálom. Nem igazán tudok most ésszerűen gondolkozni. Marissa elmosolyodott. – Ez rosszul fog hangzani, de örülök, hogy fel vagy dúlva. Megérdemled. – Igen. Elszúrtam. Totálisan.

Marissa hátrahajtotta a fejét, és felnézett az égre. – Ha már itt tartunk. Adok egy tanácsot arra az esetre, ha elmész hozzá. – Ki vele! A lány visszahajtotta előre a fejét, és megint Wrath-ra nézett, a hangja kissé szomorúvá vált. – Próbálj meg nem haragudni rá! Ha mérges vagy, úgy nézel, ki mint egy emberevő szörnyeteg, Beth-nél pedig most azt szeretnéd elérni, hogy megbízzon benned, nem pedig azt, hogy még jobban eltávolodjon tőled. – Jó észrevétel. – Minden jót, királyom! Wrath egy kurta fejbiccentéssel bólintott felé, majd láthatatlanná vált, és egyenesen a Redd sugárúti lakáshoz ment, ahol Beth akkor lakott, amikor először találkoztak. Amíg odaért, a saját bőrén tapasztalhatta meg, mit érez a lány minden éjjel, amikor ő kint harcol a városban. Szentséges szűz, hogy képes megbirkózni a félelemmel? A gondolattal, hogy lehet, hogy nincs minden rendben? A ténnyel, hogy az a hely, ahová megy, sokkal inkább veszélyes, mint biztonságos? Amikor testet öltött a bérház épülete előtt, arra az éjszakára gondolt, amikor elindult megkeresni az apja halála után. Vonakodva vállalta el a feladatot, nem tartotta magát alkalmasnak a megmentő szerepére, de egy barátja a végrendeletében arra kérte, hogy segítse át a lányát az átváltozáson – mivel még arról sincs fogalma, hogy ki is ő valójában. Az első találkozás nem sikerült túl jól, ám a második alkalom, amikor megpróbált beszélni vele? Az túlságosan is jól alakult. Istenem, szeretett volna megint úgy lenni vele. Meztelenül hozzásimulva, együtt mozogva, mélyen benne a testében, és megjelölni, hogy az övé. De ez már nagyon régen volt, és nem volt biztos, hogy valaha is megtörténik újra. Wrath megkerülte az épületet. Hátrament a hátsó udvarba, a csizmája halkan kopogott, az árnyéka hatalmas volt a fagyos földön a lába mellett. Beth fázósan ücsörgött egy rozoga piknikasztalon, amelyen annak idején a férfi is várakozott, és befelé bámult a lakásba, épp úgy, ahogy régen ő, amikor eljött ide hozzá. Hideg szél borzolta a haját, amitől úgy tűnt, mintha víz alatt lenne, és körülötte lebegne az erős hullámzásban. Wrath illata valószínűleg elért hozzá, mert hirtelen hátrakapta a fejét. Amikor megpillantotta, kihúzta magát, de a karját továbbra is maga köré fonva tartotta téli dzsekijén, amit még Wrath vett neki. – Mit keresel itt? – kérdezte Beth. – Marissa mondta, hogy hová mentél. – Wrath a lakás eltolható üvegajtajára nézett, majd vissza a lányra. – Csatlakozhatok hozzád? – Ööö… igen. Persze. – Egy kicsit oldalra húzódott, amikor a férfi odalépett mellé. – Nem akartam sokáig itt maradni. – Nem? – El akartam menni hozzád. Nem voltam biztos benne, hogy mikor mész ki harcolni, és úgy gondoltam, van még egy kis időm, mielőtt… Vagyis, nem is tudom… Miközben a mondat befejezetlenül lógott a levegőben, Wrath felült a lány mellé az asztalra. A bútor lába panaszosan megnyikordult, amikor megadta magát a férfi súlyának. Wrath szerette volna átölelni a fele vállát, de nem tette, és csak remélte, hogy a dzseki elég vastag ahhoz, hogy melegen tartsa. A csendben szavak kavarogtak a fejében, mindegyik valamiféle bocsánatkérés volt, de egyiket sem találta elég jónak. Már mondta, hogy sajnálja, és Beth tudta, hogy komolyan is gondolta, és hogy hosszú idő fog még eltelni, amíg már nem az lesz az egyetlen gondolata, hogy bárcsak valahogy helyre

tudná hozni, amit elrontott. Ezen a hideg éjszakán, miközben itt ültek a múlt és a jövő között lebegve, Wrath nem tehetett mást, mint ott volt vele, és benézett a sötét ablakon a lakásba, amelyben valaha a lány lakott… még azelőtt, hogy a sors egymás mellé sodorta volna őket. – Nem emlékszem olyan időszakra, amikor különösebben boldog lettem volna itt – szólalt meg Beth halkan. – Nem? A lány kisimította az arcából a haját. – Nem szerettem hazajönni a munkából, és egyedül lenni. Még szerencse, hogy ott volt nekem Boo. Nélküle, nem is tudom… Úgy értem, a tévé nem tud pótolni mindent egy embernek. Wrath gyűlölte, hogy egyedül lakott itt. – Vagyis nem vágysz ide vissza? – Krisztusom, dehogyis! A király megkönnyebbülten fellélegzett. – Ennek örülök. – Annak a kéjenc seggfejnek, Dicknek dolgoztam az újságnál, három ember munkáját végeztem, mégsem jutottam előre, mert csak egy fiatal nő voltam, az ott dolgozó, jó öreg fiúk pedig nemcsak úgy átlagosan tartottak össze, hanem mintha egy titkos szövetség tagjai lettek volna. – Megrázta a fejét. – És tudod, mi volt a legrosszabb? – Mi? – Hogy folyton úgy éreztem, valami készülődik, valami nagyon fontos, de nem tudtam, micsoda. Olyan volt, mintha… tudtam volna, hogy van egy sötét, rejtélyes titok valahol, de nem tudtam volna rátalálni. Majdnem beleőrültem. – Vagyis, amikor rájöttél, hogy nemcsak ember vagy, az… – Most ez a néhány hónap veled azonban még annál is rosszabb volt. – Wrath-ra nézett. – Amikor visszagondolok a múlt őszre… tudtam, hogy valami nincs rendben. Az agyam hátsó részében sejtettem, határozottan éreztem. Már nem jöttél időben lefeküdni, ha pedig mégis, akkor nem azért, hogy aludj. Nem tudtál lenyugodni. Jóformán nem is ettél. Nem ittál vért. Az uralkodás mindig is kimerített, ez az utóbbi néhány hónap azonban más volt. – Visszafordult a régi lakása felé. – Tudtam, de nem akartam tudomást venni a valóságról, hogy talán hazudsz nekem valami fontos és rémisztő dologban, mint például abban, hogy eljársz harcolni. – A francba, nem akartam ezt tenni. Beth profilja egyszerre volt gyönyörű és kemény, miközben folytatta. – Azt hiszem, ez is része annak, amiért haragszom rád. Az egész arra emlékeztet, amilyen a régi életem volt. Miután átestem az átváltozáson, és összeköltöztünk a testvérekkel, annyira megkönnyebbültem, mert végre biztosan tudtam, amit addig csak sejtettem. Az igazság elképesztően megnyugtató volt. Biztonságban éreztem magam. – Megint a férfira nézett. – Most pedig ez a dolog veled? A hazudozás? Úgy érzem, megint: nem valóságos az élet körülöttem. Nem érzem a biztonságot. Úgy értem, az egész életemet te jelented. Az egészet! Minden rajtad alapszik, mert a házasságunk az életem alappillére. Vagyis sokkal többről van szó, mint arról, hogy harcolsz-e vagy sem. – Értem. – A francba! Mi a fenét mondjon erre? – Tudom, hogy megvolt rá az okod. – Igen. – És azt is tudom, hogy nem akartál fájdalmat okozni nekem. – A mondat vége kissé emelkedő hanglejtést kapott, amitől inkább tűnt kérdésnek, mint kijelentésnek.

– Ez pontosan így van. – De azt tudtad, hogy fogsz, ugye? Wrath a térdére könyökölt, és a fejét a tenyerébe hajtotta. – Igen. Tudtam. Ezért nem aludtam. Éreztem, hogy nem helyes, hogy nem mondom el neked. – Attól féltél, hogy megtiltom, hogy kimenj harcolni? Hogy feljelentelek, mert megszeged a törvényt? Vagy… – Elmondom, hogy volt… Minden éjszaka végén, amikor hazajöttem, azt mondtam magamnak, hogy nem teszem meg újra. Aztán napnyugtakor megint azon kaptam magam, hogy felcsatolom a tőreimet. Nem akartam, hogy aggódj miattam, ezért azt mondogattam magamnak, hogy nem fogom folytatni. De igazad volt, amikor rákérdeztél, mert igazából nem akartam abbahagyni. – Megdörzsölte a szemét a napszemüvege alatt, amikor a feje elkezdett fájni. – Annyira helytelen volt, de nem mertem szembenézni azzal, mit teszek veled. Teljesen felőrölt. Beth a férfi combjára tette a kezét, amitől Wrath meg dermedt. Ez a kedves érintés több volt, mint amit megérdemelt. Amikor a lány egy kicsit elkezdte le-fel simogatni a lábát, visszatolta a szemüvegét a szemére, és megfogta a kezét. Egyikük sem szólt egy szót sem, ahogy ott ültek kéz a kézben egymás mellett. Amikor két ember egymás felé próbál közeledni, a szavak néha sokkal értéktelenebbek, mint a levegő, amely közvetíti őket. Feltámadt a hideg szél, és elébük fújt néhány barna falevelet. Beth régi lakásában felkapcsolódott a villany, a fény megvilágította a főzőfülkét és a garzonlakás egyetlen szobáját. A lány halkan felnevetett. – Ugyanoda tették a bútoraikat, ahol az enyém volt. A futonágyat a hosszú fal mellé. Ami azt jelentette, hogy tökéletesen ráláttak a párra, akik összekapaszkodva, botladozva léptek be a szobába, és az ágy felé tartottak. Egymáshoz simulva csókolóztak, majd ügyetlenül rázuhantak az ágyra úgy, hogy a férfi volt felül. Beth, mintha zavarba jött volna a látványtól, leszállt az asztalról, és megköszörülte a torkát. – Azt hiszem, ideje visszamennem a Biztos Menedékbe. – Ma nem vagyok beosztva harcolni. Otthon leszek egész éjszaka. – Az jó. Próbálj meg pihenni! Istenem, szörnyű volt ez a távolság köztük, de legalább már szóba álltak egymással. – Akarod, hogy visszakísérjelek? – Nem, köszönöm. – Beth összehúzta magán a dzsekijét, és az arcát a gallérba süllyesztette. – Ó, milyen hideg van! – Igen. – Amikor elérkezett a búcsúzás ideje, Wrath nagyon szerette volna tudni, hányadán állnak egymással, és a félelemtől meglepően kiélesedett a látása. Ó, egek, mennyire gyűlölte azt a magányos kifejezést a lány arcán! – El sem tudod képzelni, milyen nagyon sajnálom. Beth felemelte a karját, és megsimogatta Wrath arcát. – Hallom a hangodon. Wrath megfogta a kezét, és a szívére tette. – Nélküled semmi vagyok. – Ez nem igaz. – Beth hátrébb lépett tőle. – Te vagy a király. Bárki is a feled, te vagy minden. Ezzel láthatatlanná vált és eltűnt. Élettel teli, meleg teste helyén már csak a fagyos decemberi szél süvített. Wrath várt még vagy két percet, aztán ő is a Biztos Menedékhez teleportálta magát. Az együtt töltött idő alatt az ivások alkalmával a lánynak olyan sok vére került az ő testébe, hogy megérezte a

jelenlétét a biztonságos intézmény vastag kőfalai mögött is, és tudta, hogy védett helyen van. Nehéz szívvel megint láthatatlanná vált, és visszautazott a központba. Volt egy sebe, amelyből ki kellett vennie a varratokat, aztán pedig ott volt az egész éjszaka, amit a dolgozószobájában tölt majd el egyedül.

21. fejezet Egy órával azután, hogy Trez kivitte a tálcát a konyhába, Rehv gyomra hevesen lázadozni kezdett. Istenem, ha már a zabkását sem bírja megemészteni a randevúja után, mit fog enni legközelebb? Banánt? Főtt rizst? Nyavalyás bébiételt? És nemcsak az emésztésével volt a gond. Ha képes lett volna érezni valamit, biztosan tudta, hogy fájt volna a feje és hányinger gyötörte volna. Bármikor, ha valami fény jelent meg a szobában – például amikor Trez benézett, hogy ellenőrizze az állapotát –, Rehv szeme automatikusan pislogni kezdett, a szemhéja magától le-fel kezdett ugrándozni, mintha egy stroboszkóp emberi változata lett volna. Ezután fokozódott a nyáltermelése, és egymás után nagyokat nyelt. Vagyis hányingere volt. Amikor megszólalt a telefonja, a füléhez tette anélkül, hogy elfordította volna a fejét. Sok minden történt ma a Zero Sumban, muszáj volt, hogy képben legyen. – Igen? – Szia… hívtál? Rehv a fürdőszoba ajtó felé pillantott, ahonnan halvány fény szűrődött ki. Ó, istenem, még le sem zuhanyozott! Még mindig szennyes volt a teste a szextől. Habár Ehlena legalább háromórányi autózásra volt tőle, és nem nézték egymást webkamerán, mégis úgy érezte, hogy még ahhoz is mocskos, hogy beszélgessen vele. – Szia! – köszöntötte a lányt rekedt hangon. – Jól vagy? – Igen. – Ami egetverően nagy hazugság volt, amit recsegő hangja is egyértelművé tett. – Nos, én… izé… láttam, hogy hívtál… – Amikor meghallotta a férfi elfojtott nyögését, elhallgatott. – Te beteg vagy. – Nem. – Az isten szerelmére, kérlek, gyere be a klinikára… – Nem lehet. Én… – Istenem, képtelen volt beszélgetni vele! – Elutaztam a városból. Fent vagyok északon. Hosszú szünet következett. – Elviszem neked én az antibiotikumot. – Nem! – Nem láthatja ilyen állapotban! A francba, nem láthatja soha többé! Mocskos volt, szennyes, egy olcsó kurva, aki megengedte annak, akit gyűlölt, hogy megérintse, leszopja, felhasználja a testét, és rákényszerítse, hogy ő is megtegye vele ugyanezt. A hercegnőnek igaza volt. Nem volt más, mint egy nyavalyás műfasz. – Rehv? Hadd menjek el hozzád… – Nem!

– Az istenért, ne tedd ezt magaddal! – Nem menthetsz meg! – kiáltotta hangosan. A kirohanása utáni csendben, arra gondolt, Jézusom… hát ezt meg hogy jutott eszébe? – Ne haragudj! Nagyon rossz éjszakám volt. Amikor Ehlena végül megszólalt, a hangja nem volt több mint halk suttogás. – Ne tedd ezt velem! Ne akard, hogy a hullaházban lássalak viszont! Ne tedd ezt velem! Rehv szorosan behunyta a szemét. – Nem teszek veled semmit. – Egy fenét nem! – A lány hangja zokogásba fulladt. – Ehlena… A lány elkínzott sóhaja túlságosan is jól hallatszott a telefonban. – Ó… Krisztusom! Hát jó. Öld csak meg magad, ha ezt akarod! Ezzel Ehlena letette a telefont. – Az isten verje meg! – Rehv megdörzsölte az arcát. – Az istenit! Felült az ágyban, és nagy lendülettel a hálószoba ajtajához hajította a készüléket. Miután a telefon visszapattant a fafelületről, és a levegőben repült, hirtelen rájött, hogy tönkretette az egyetlen eszközt, amelyben fel volt jegyezve a lány száma. Rehv nagyot ordított, és egy nem túl kecses mozdulattal kivetette magát az ágyból, amitől a paplanja messzire repült. Nem volt valami okos húzás a részéről. Amikor érzéketlen lába leért a szőnyegre, egy ideig tántorgott, majd arccal előre elterült a földön. A teste becsapódása a padlódeszkákon olyan hangos volt, mint egy bombarobbanás. Hason csúszva indult meg a telefon felé, amelyet a kijelzője alapján talált meg, ami még mindig világított. Kérlek, ó, a francba, ha istent ismersz… Már majdnem sikerült elérnie, amikor kivágódott a hálószoba ajtaja, és csak kis híja volt, hogy nem a fejét találta el. A telefont azonban úgy ellőtte az ellenkező irányba, mint egy jéghokis a korongot. Rehv megfordult, és utána vetette magát, miközben Trezre kiáltott. – Le ne lőj! A testőr harci állásban volt, a fegyverét maga elé emelte, és az ablakra szegezte, majd a gardróbszobára, és végül az ágyra. – Mi a jó franc volt ez? Rehv hason elterülve hevert a földön, és a készülék után nyúlt, amely becsúszott az ágy alá. Amikor sikerült megfognia, behunyta a szemét, és az arcához szorította. – Rehv? – Kérlek… – Mi? Kérlek… mi? Kinyitotta a szemét. A kijelző villogott, ezért gyorsan nyomogatni kezdte a gombokat. Beérkező hívások… beérkező hívások… beérkező hí… – Rehv, mi a fene folyik itt? Megvan! Megtalálta a számot! Úgy bámulta a körzetszám után álló hétjegyű számsort, mintha a saját széfje kódja lenne, és megpróbálná az emlékezetébe vésni. A képernyő elsötétült, és a feje lezuhant a karjára. Trez odaguggolt mellé. – Minden rendben? Rehv kimászott az ágy alól, felült, és úgy érezte, hogy az egész szoba forog körülötte. – Ó… a kurva életbe!

Trez eltette a pisztolyát. – Mi történt? – Csak elejtettem a telefonomat. – Na persze. Mivel olyan súlyos, hogy nem tudod… Jól van, na! – Trez felsegítette Rehvet, amikor megpróbált felállni. – És most hová mész? – Zuhanyozni. Muszáj… Újabb képek villantak be az agyába a hercegnővel való találkáról. Látta, ahogy a nő hátrafeszíti a hátát, a vörös, hálószerű anyag elszakad a fenekén, ő pedig mélyen a testébe hatol, és döfködni kezdi, amíg az a kis tüske végül bele nem akad a húsába, és össze nem kapcsolja őket, hogy a magját beléspriccelhesse. Rehv a szemére nyomta az öklét. – Muszáj… Ó, istenem… elélvezett, miközben a zsarolójával volt. És nem csak egyszer, általában háromszor vagy négyszer. A klubjában dolgozó lányok, akik pénzért keféltek, legalább vigaszt meríthettek abból, hogy nem élvezték. Egy férfi orgazmusa azonban mindent elmondott. Rehv garatreflexe működésbe lépett, mire pánikba esve a fürdőszobába tántorgott. A zabkása és a pirítós sikeres kísérletet tettek arra, hogy kiszabaduljanak a gyomrából, Trez pedig ott volt, és tartotta a testét a vécé felett. Rehv nem érezte az öklendezési ingert, de biztos volt benne, hogy a nyelőcsöve már szétmaródott, mivel néhány percnyi köhögés és levegőért való kapkodás után vér jött föl a gyomrából. – Feküdj vissza! – tanácsolta Trez. – Nem! Zuhanyozni… – Nem vagy abban az állapotban… – Le kell mosnom magamról! – Rehv kiabálása nemcsak a fürdőszobában, hanem az egész házban visszhangzott. – Az isten szerelmére… ki nem állhatom! Egy pillanatig ott lebegett a levegőben a ki nem mondott döbbenet. Rehv nem az a típus volt, aki mentőmellényt kért, még akkor sem, ha fuldoklott, és a hercegnővel való egyezséget sem rúgta fel soha. Elment hozzá, megtette, amit kellett, elszenvedte a következményeit, mert ez mind megérte neki azt, hogy a titka biztonságban legyen. És egy részed azért élvezi is, mutatott rá egy belső hang. Amikor őt dugod, bűntudat nélkül lehetsz önmagad. Pofa be! – szidta össze magát. – Ne haragudj, hogy rád kiabáltam! – mondta reszelős hangon a barátjának. – Nincs semmi baj. Nem hibáztatlak érte. – Trez óvatosan felemelte a padlóról, és megpróbálta leültetni a mosdókagylók melletti pultra. – Már épp ideje volt. Rehv a zuhanyzó felé tántorgott. – Ne! – szólt rá Trez, és visszahúzta. – Előbb hadd melegedjen fel a víz. – Úgysem fogom érezni. – Az alacsony testhőmérsékleted már így is elég nagy probléma. Maradj ott, ahol vagy! Amikor a fekete belépett a márvány zuhanyfülkébe és megnyitotta a vizet, Rehv végignézett saját meztelen testén, le a farkára, amely ernyedten lógott a lába között. Olyan volt, mintha valaki másé lett volna, ami jó jel volt. – Tudod ugye, hogy megölhetném? – kérdezte Trez. – Balesetnek álcáznám. Senki nem is sejtené. Rehv megrázta a fejét. – Nem akarom, hogy te is beleess ebbe a pöcegödörbe. Vagyunk már benne így is elegen.

– Az ajánlatom mindenesetre áll. – Tudomásul vettem. Trez benyúlt a víz alá, és megnézte, milyen hőmérsékletű. Miközben a tenyerét a zuhany alatt tartotta, csokoládé szeme hátrapillantott Rehvre, és hirtelen dühös szikrákat szórt. – Csak hogy tisztán lásd a dolgokat. Ha meghalsz, én a s’Hisbe szokások szerint élve megnyúzom azt a ribancot, és a bőrét csíkokra vágva visszaküldöm a nagybátyádnak. Aztán nyársra húzva megsütöm a testét, és lerágom a húst a csontjairól. Rehv halványan elmosolyodott, és arra gondolt, hogy ez nem is lenne kannibalizmus, mivel genetikai szempontból az árnyékoknak annyi közös tulajdonságuk sem volt a manipulátorokkal, mint az embereknek a csirkékkel. – Te kis Hannibal Lecter! – dörmögte. – Ismersz minket. – Trez lerázta a vizet a kezéről. – A manipulátorok… a kedvenc vacsoránk. – És mi lesz akkor a lóbabbal? Azt talán kihagyod? – Nem, de lehet, hogy iszom hozzá egy finom Chiantit, és teszek mellé egy adag sült krumplit is. Muszáj valami köretet is fogyasztani a húshoz. Na gyere, állj a víz alá, és mosd le azt a szukát magadról! Trez odalépett hozzá, és leemelte a pultról. – Köszönöm! – mondta Rehv csendesen, miközben odasántikált a zuhanyhoz. A testőr megvonta a vállát, és mindketten pontosan tudták, hogy nem a fürdéshez nyújtott segítségre gondolt. – Te is megtennéd értem ugyanezt. – Így igaz. A víz alatt Rehv addig dörzsölte magát, amíg a bőre már szinte lángolt, olyan vörös volt, és csak akkor lépett ki a zuhany alól, miután megvolt a háromszori beszappanozás. Amikor kilépett a vízből, Trez odanyújtott: neki egy törülközőt, ő pedig igyekezett minél hamarabb megtörölközni anélkül, hogy elveszítené az egyensúlyát. – Ha már a szívességeknél tartunk… – mondta. – Szükségem lenne a telefonodra. Meg egy kis egyedüllétre. – Oké. – Trez segített neki visszamenni az ágyba, majd jól betakarta. – Ó, istenem, micsoda szerencse, hogy ez a takaró nem a kandalló tüzében landolt! – Szóval akkor megkaphatom a telefonodat? – Focizni fogsz vele? – Ha zárva hagyod az ajtómat, nem. Trez átnyújtotta neki a telefonját. – Vigyázz rá! Vadonatúj. Amikor Rehv egyedül maradt, gyorsan beütötte Ehlena számát, megnyomta a hívás gombot, és közben imádkozott, mert nem volt biztos benne, hogy minden számjegyet pontosan meg tudott jegyezni. Csörr. Csörr. Csörr. – Halló? – Ehlena, nagyon sajnálom… – Ehlena? – szólt bele egy női hang. – Elnézést, de itt nem lakik semmiféle Ehlena. Ehlena a mentőautóban ült, és megszokásból visszatartotta a könnyeit. Nem mintha bárki is megláthatta volna, de ez nem is számított. Miközben a dupla pohárban lassan kihűlt a kávéja, a fűtés pedig hol beindult, hol kikapcsolt, erős akarattal uralkodott magán, mert mindig ezt tette.

Aztán hirtelen recsegve megszólalt a CB-rádió, és megijesztve kizökkentette ebből a zsibbadtságból. – Bázis a négyesnek – szólalt meg Catya hangja. – Négyes, jelentkezz! Amikor Ehlena a kézi beszélőért nyúlt, arra gondolt, éppen ezért nem engedheti el magát teljesen soha. Mi lett volna, ha kiborul, és úgy kell válaszolnia a hívásra? Erre aztán nagyon nem volt szüksége. A hüvelykujjával megnyomta a beszéd gombot. – Itt a négyes. – Minden rendben van? – Ó, igen. Csak szükségem volt… de máris indulok vissza. – Nem kell. Maradj nyugodtan, csak tudni szerettem volna, hogy jól vagy-e. Ehlena az órára pillantott. Istenem, majdnem hajnali két óra volt! Két teljes órája ült a kocsiban, és szinte elgázosította magát azzal, hogy járt a motor, és be volt kapcsolva a fűtés. – Nagyon sajnálom. Nem tudtam, mennyi az idő. Szükségetek van a mentőre, hogy elmenjek valahová? – Nem, csak aggódtunk érted. Tudom, hogy segítettél Haversnek a holttesttel, és… – Jól vagyok. – Ehlena lehúzta az ablakot, hogy friss levegőt engedjen be, majd sebességbe tette a kocsit. – Azonnal indulok vissza. – Nem kell sietned. Jobb lenne, ha kivennéd a mai éjszakát! – Nem, nincs szükség rá… – Ez nem tanács volt. Már át is alakítottam a beosztásodat, hogy holnap se kelljen bejönnöd. A mai este után szükséged lesz a pihenésre. Ehlena szeretett volna ellentmondani, de tudta, hogy az csak védekezésnek tűnne, és különben is a döntés már megszületett, nem volt miért harcolnia. – Rendben. – Maradj ott, ahol vagy, ameddig csak akarsz! – Oké. Vége. Ehlena visszatette a kézi beszélőt, és elindult a híd felé, amin keresztül átjutott a folyón. Amikor felhajtott a hídra, megszólalt a telefonja. Szóval Rehv visszahívta. Hah! Nem nagy meglepetés. Kivette a táskájából a telefont, de csak azért, hogy megbizonyosodjon róla, valóban a férfi az, nem pedig azért, hogy felvegye. Ismeretlen szám? Megnyomta a hívás gombot, és a füléhez tette a készüléket. – Halló? – Te vagy az? Rehv mély hangja sikeresen felhevítette belülről, habár nagyon haragudott a férfira. És önmagára is. Alapjában véve az egész helyzetre. – Igen – felelte. – Ez nem a te számod. – Nem. Az én telefonommal történt egy kis baleset. Ehlena a szavába vágva megelőzte, nehogy a férfi elkezdjen mentegetőzni. – Nézd, ez nem tartozik rám. Bármi történik is veled. Igazad van, nem menthetlek meg… – Miért akarod egyáltalán megpróbálni? Ehlena felvonta a szemöldökét. Ha a kérdésben a legcsekélyebb önsajnálat vagy vádaskodás lett volna, azonnal letette volna a telefont, és számot változtatott volna. Most azonban az őszinte

tanácstalanságon kívül nem hallott ki belőle mást. És halálos kimerültséget. – Csak nem értem… az okát – dörmögte Rehv. A lány válasza egyszerű volt és szívből jött. – Hogy tehetném meg, hogy nem teszem? – És mi van, ha nem érdemlem meg? Ehlena Stephanra gondolt, ahogy a fém boncasztalon feküdt, a teste hideg volt és zúzódásokkal teli. – Minden élőlény megérdemli, hogy megmentsék. – Ezért lettél ápolónő? – Nem. Azért lettem ápolónő, mert egyszer orvos szeretnék lenni. A segítés azért természetes nekem, mert én így látom a világot. A közéjük telepedő csend úgy tűnt, örökké tart. – Kocsiban ülsz? – kérdezte Rehv nagy sokára. – Igen, egy mentőautóban. Most tartok visszafelé a klinikára. – Egyedül voltál odakint? – morogta haragosan. – Igen, és ezzel be is fejezheted a hős férfi szöveget! Az ülés alatt van egy pisztoly, és tudom is használni. Halk nevetés szűrődött át a vonal másik végéről. – Hű, ez felizgat. Ne haragudj, de ez az igazság. Ehlena önkéntelenül is elmosolyodott. – Megőrjítesz, tudsz róla? Alig ismerlek még, de már most is a falra mászom tőled. – Ezt bóknak veszem. – Rehv egy kis szünetet tartott. – Nagyon sajnálom az előbbieket. Rossz éjszakám volt. – Hasonlóképpen. Mind a bocsánatkérés, mind a rossz éjszaka. – Mi történt? – Hosszú történet. És nálad? – Dettó. Amikor Rehv megfordult, susogó hangot lehetett hallani. – Megint ágyban vagy? – Igen. És igen, jobb, ha most sem kérdezed meg. Ehlena arcán széles mosoly terült szét. – Azt akarod mondani, hogy ne kérdezzem meg, mi van rajtad? – Eltaláltad. – Már megint ugyanott tartunk, tudsz róla? – A lány hirtelen elkomolyodott. – Nagyon betegnek tűnsz nekem. Rekedt a hangod. – Minden rendben lesz. – Nézd, el tudom vinni neked, amire szükséged van. Ha nem tudsz bejönni a klinikára, elvihetem neked a gyógyszert. – A vonal végén olyan súlyos volt a csend, és olyan hosszan elhúzódott, hogy Ehlena megkérdezte. – Halló? Itt vagy még? – Holnap este… tudnál találkozni velem? A lány erősebben szorította a kormányt. – Igen. – A Commodore-épület legfelső szintjén lakom. Ismered a helyet? – Igen. – Oda tudsz jönni éjfélre? A keleti oldalra. – Igen.

Rehv sóhaja úgy hangzott, mintha beletörődő lenne. – Várni foglak. Vezess óvatosan, oké? – Oké. És máskor ne dobd el a telefonod! – Honnan tudtad? – Mert, ha előttem is egy nagy tér lett volna, nem pedig a mentő műszerfala, én is ugyanazt tettem volna. Rehv nevetése hallatán Ehlena elmosolyodott, ám amikor megnyomta a vége gombot, és eltette a telefont a táskájába, eltűnt a mosoly az arcáról. Száz kilométeres sebességgel, egyenletes tempóban haladt, az út előtte nyílegyenes volt, és teljesen tiszta, mégis úgy érezte, mintha az egyik szalagkorláttól a másikig kanyarogna, a kerekek szikrát szórnának hátul, és a karosszéria darabjai fokozatosan le-leszakadnának a klinika autójáról. Rehvenge-dzsel találkozni holnap este, és kettesben maradni vele egy lakásban, a lehető legrosszabb terv volt, ami csak létezett. De attól még meg fogja tenni.

22. fejezet Montrag, Rehm fia, befejezte a telefonhívást, és az üvegezett erkélyajtón át kiment az apja dolgozószobájából. A kert a fákkal, a hatalmas füves pázsittal, valamint a nagy ház és benne minden, már ténylegesen is az övé volt, nem pedig egy lehetséges örökség, amely majd egyszer rászáll. Amikor körülnézett a tájon, élvezte a gondolatot, hogy itt minden az övé, a kilátással azonban nem volt megelégedve. Minden elő volt készítve télre, a virágágyásokban nem volt semmi, az egykor virágzó fákat egy vékony hálóval beborították, a juhar- és a tölgyfákról pedig mind lehulltak a levelek. Ezért csupán a magas kőkerítést látta, amely nem volt valami vonzó látvány. Jobb lett volna, ha azokat a ronda biztonsági vackokat takarják le a fák helyett. Montrag megfordult és odasétált egy sokkal szebb dologhoz, amely azonban a falon függött felakasztva. Mélységes csodálattal nézte a kedvenc festményét, úgy, ahogy mindig is szokta, bár Turner meg is érdemelte a tiszteletet, mind művészi tehetségéért, mind pedig a témaválasztásáért. Különösen ezen a képen. A lenyugvó nap ábrázolása a tenger felett, több szempontból is mestermunka volt. Az arany, a barackszín és a mélyvörös számtalan árnyalata igazi csemege volt a szemnek, amit csak a kályhában lobogó tűz valódisága múlt fölül, amely életben tartotta és felmelegítette a világot. Egy ilyen festmény minden gyűjtemény méltán legszebb büszkesége lett volna. Csak ebben a házban három Turner-festmény volt. Montrag lázas izgalomtól remegő kézzel megfogta a tengeri tájkép aranyozott keretének jobb alsó sarkát, és levette a falról. A mögötte feltáruló széf pontosan akkora volt, mint maga a kép, és be volt süllyesztve a falba. Miután a helyes kombinációnak megfelelően elforgatta a gombot, egy halk kattanást lehetett hallani, amely azonban semmit sem árult el arról, hogy a zár hat visszahúzódó nyelve egyenként legalább olyan vastag volt, mint a férfi alkarja. A széf hang nélkül kinyílt, és felkapcsolódott benne egy kis lámpa, amely megvilágította a háromszáznegyven literes űrtartalmú belső teret. Vékony bőrből készült ékszerdobozok, összekötözött százdolláros bankjegykötegek és iratmappák voltak benne bezsúfolva. Montrag odatett a széf elé egy hímzett kárpitozású széket, és felállt a virágmintás ülőkére. Mélyen benyúlt a rekeszbe, az ingatlanok és a részvénybizonylatok papírja mögé, és kivett egy masszív ládikát, majd bezárta a széfet, és visszatette a festményt a helyére, a falra. Izgatottan és lehetőségekkel telve odavitte a ládikát az íróasztalhoz, majd az asztal bal alsó fiókjának titkos rekeszéből elővette a kulcsát. Az apja elárulta neki a széf kombinációját, megmutatta neki a kulcs titkos helyét, és ha majd Montragnak gyerekei lesznek, ő is továbbadja ezt a tudást nekik. Így gondoskodtak róla, hogy az értékes dolgok ne vesszenek el. Apáról fiúra szállt a titok. A ládika fedele nem nyílt ki olyan olajozott és könnyed mozdulattal, mint a széf. Nyikorogva emelkedett fel, mintha a csuklópántok így tiltakoztak volna az ellen, hogy megzavarják a nyugalmukat, és vonakodtak megmutatni, amit a fémdoboz mélye rejtett.

Még mindig benne voltak azok a papírok. Hála az Őrzőnek, még mindig ott voltak! Amikor Montrag belenyúlt, arra gondolt, milyen értéktelen az a néhány papírlap, alig néhány pennybe került. A tinta, amely a papír rostjai közé ivódott, szintén nem ért sokat, az írás azonban, ami rajta állt, felbecsülhetetlen értékű volt. Nélküle halálos veszélyben lett volna. Kivette a két irat egyikét. Nem számított, melyiket, mivel mindkettő tökéletesen egyforma volt. Óvatosan megfogva, kezébe vette az eskü alatt írt nyilatkozat vámpír változatát: egy háromoldalas, kézzel írt, vérrel is aláírt iratot, amely egy huszonnégy évvel azelőtt történt eseményhez kötődött. A hitelesített aláírás a harmadik oldalon csak egy elmosódott, barna macskakaparásnak tűnt, amit alig lehetett kisilabizálni. Na persze, egy haldokló írása volt. Rehvenge apjáé, Rempooné. A dokumentum az ősi nyelven tartalmazta a mocskos igazságot: Rehvenge anyját elrabolták a manipulátorok, teherbe esett és gyermeket szült, aztán megszökött és később férjhez ment Rempoonhoz, az arisztokratához. Az utolsó bekezdés legalább olyan döbbenetes volt, mint az előzőek: Becsületemre, és a vérszerinti őseim és leszármazottaim becsületére esküszöm, hogy ezen az éjszakán a mostohafiam, Rehvenge rám támadt, és a puszta kezének használatával halálos sérülést okozott a testemen. Tette mindezt előre kitervelt gonosz szándékkal. Becsalt a dolgozószobámba azzal a céllal, hogy vitát provokáljon ki köztünk. Én fegyvertelen voltam. A sebesülésemet követően a dolgozószobát úgy rendezte el, hogy úgy tűnjön, mintha a támadó kintről tört volna be az otthonunkba. Miután ott hagyott a földön, hogy a halál jeges marka kaparintsa meg a fizikai testemet, távozott a helyszínről. Nem sokkal később kedves barátom, Rehm térített magamhoz, aki üzleti megbeszélésre érkezett látogatóba hozzám. Nem hiszem, hogy túlélem ezt. A mostohafiam meggyilkolt engem. Ez az utolsó vallomásom a földi életben, mint testtel rendelkező lélek. Remélem, az Őrző kegyesen és gyorsan átsegít az Árnyékba. Ahogy Montrag apja később elmesélte, Rempoon többé-kevésbé helyesen írta le az eseményeket. Rehm üzleti célból látogatta meg aznap, és nemcsak az üres házat, hanem üzlettársa vérző testét is ott találta a dolgozószobában. Aztán azt tette, amit bármilyen értelmes férfi tett volna ebben a helyzetben. Átkutatta a szobát. Azt feltételezte, hogy Rempoon már halott, ezért elhatározta, hogy megkeresi azokat az üzleti dokumentumokat, amelyek biztosítják neki, hogy Rempoon résztulajdonjoga eltűnjön a házból, és így a jól menő vállalkozás egyenesen Rehm tulajdonába kerülhessen. Miután ez sikerült, már kifelé tartott a szobából, amikor Rempoon valami életjelet adott, és egy név hagyta el a száját. Rehm nagyon jól elvolt az opportunista szerepében, ám az, hogy hirtelen bűnrészes lett egy gyilkosságban, már neki is túl sok volt. Hívatta az orvost, és azalatt az idő alatt, amíg Havers megérkezett, a haldokló mormolásából egy döbbenetes történetet ismert meg, amely még a vállalatnál is értékesebb volt. Rehm gyorsan átgondolta a lehetőségeket, és papírra vetette a megrázó vallomást Rehvenge igazi természetéről. Rempoon aláírta az iratot, amellyel az törvényes lett. Mire Havers megérkezett, a férfi elvesztette az eszméletét és meghalt. Rehm, amikor elment a helyszínről, eltette mind az üzleti iratokat, mind a vallomást, és később igazi hős lett, hogy megpróbált megmenteni egy haldoklót. A későbbiekben a vallomás hasznossága magától értetődő volt, az viszont már kevésbé, hogy Rehm

hogyan használhat fel egy ilyen fontos információt. Veszélyes dolog volt ujjat húzni egy manipulátorral, ahogy azt Rempoon kiontott vére is bizonyította. Rehm mindig is az eszére hallgatott, ezért nem játszotta ki ezt az ütőkártyát addig, amíg… már túl késő nem lett ahhoz, hogy bármit is tegyen. A törvény szerint a manipulátorokat jelenteni kellett, Rehmnek pedig olyan bizonyítéka volt, amely nagyon is megfelelt a bejelentési kötelezettségnek. Azok után azonban, hogy olyan sokat várt, abba a kényes helyzetbe hozta magát, hogy úgy tűnt, védelmezi Rehvenge személyazonosságát. Talán, ha huszonnégy vagy negyvennyolc óra múlva rukkolt volna ki vele, akkor minden rendben lett volna. De egy héttel később? Kettővel? Egy hónappal? Túl késő lett. Ahelyett, hogy megsemmisítette volna ezt az értékes iratot, elmesélte a fiának az egész történetet, aki megértette az apja hibáját. Rövid távon nem lehetett semmit kezdeni vele, és az egyetlen alkalom, amikor még valamire fel lehetett használni, a nyáron érkezett el. Rehmet a támadások során megölték, így a fia örökölt mindent, beleértve a dokumentumot is. Montragot nem lehetett hibáztatni azért, hogy az apja nem árulta el neki azt, amit tudott. Csak annyit kellett tennie, hogy azt mondja, véletlenül akadt rá a papírokra az apja holmija között, és azzal, hogy Rehvet: feljelenti, csak a törvényes kötelességét teljesíti. Soha senki nem jönne rá, hogy egész végig tudott róla. És afelől sem lenne kétsége senkinek, hogy nem Rehv volt az, aki kitervelte a király megölését. Végül is manipulátor volt, akinek egy szavát sem lehetett elhinni. Ráadásul akár a ravaszt húzta meg, akár csak elrendelte a gyilkosságot, a tanács elnökeként abban a helyzetben volt, hogy ő nyerte a legnagyobb hasznot a király halálából. Montrag éppen emiatt kérte fel őt a munka elvégzésére. Rehvenge megcsinálja, aztán Montrag elmegy a tanács elé, és a kollégái előtt földre borul. Majd azt mondja, hogy csak akkor találta meg a papírokat, amikor beköltözött a connecticutbeli házba, egy hónappal a támadások és Rehvenge elnökké való kinevezése után. Megesküszik rá, hogy rögtön azután, hogy ráakadt az iratokra, elment a királyhoz, és jelentette neki telefonon a dolgot – Wrath azonban arra kényszerítette, hogy hallgasson, mert így kényelmetlen helyzetbe hozta volna a testvérét, Zsadistot. A harcos ugyanis Rehvenge húgát vette feleségül, ezáltal rokonságba került egy manipulátorral. Wrath természetesen nem tudna ellentmondani neki, miután meghalt, ráadásul a királynak már amiatt is csökkent a népszerűsége, hogy nem vette figyelembe az elit építő jellegű javaslatait. A tanács kapva kapott volna az alkalmon, hogy egy újabb hibát rójanak fel az uralkodó számlájára, akár valóságos volt, akár kitalált. Nagyon intrikus cselszövésnek tűnt, de működhetett, mivel, ha a király meghal, a faj elsősorban a tanács megmaradt tagjaihoz fog fordulni, hogy megkeresse a gyilkost, Rehv pedig, mint egy manipulátor, tökéletes bűnbak lesz. Hát persze, csak egy manipulátor képes ilyesmit elkövetni. Montrag pedig majd alátámasztja a gyanút azzal, hogy elmondja, Rehv a gyilkosság előtt elment hozzá, és meglepő meggyőződéssel valami eddig még nem tapasztalt, hatalmas változtatásról beszélt neki. Ezen felül a bűntények helyszíne sohasem teljesen tiszta. Kétségtelen, hogy meg fognak találni egy-két dolgot, amely Rehvet összekapcsolja a gyilkossággal, akár azért, mert valóban ott volt, akár azért, mert a tanács éppen az ilyen bizonyítékot fogja keresni. Ha pedig Rehv Montragot vádolja meg? Senki nem fog hinni neki, elsősorban mivel manipulátor, másrészt pedig, mert Montrag megtanulta az apjától, hogy az üzleti vállalkozásaiban és társadalmi kapcsolataiban mindig legyen elővigyázatos és legfőképpen szavahihető. A tanácsbeli társai mind feddhetetlennek ismerték, aki képtelen lenne az árulásra. Értékes férfi volt, kifogástalan származással. Senki sem gondolta volna, hogy ő és az apja számos üzleti partnert, munkatársat és rokont vert már át,

mivel nagyon gondosan választották ki az áldozataikat, és a látszatot minden körülmények között fenntartották. Az eredmény pedig? Rehvet felségárulással fogják vádolni, letartóztatják, és vagy a vámpírszokásoknak megfelelően halálra ítélik, vagy a deportálják az északi manipulátorkolóniába, ahol félvér származása miatt szintén halál várt rá. Bármelyik végkifejlett kedvező volt számára. Minden elő volt készítve, ezért hívta fel most Montrag a legközelebbi barátját. Fogta a vallomást, kettéhajtotta, és becsúsztatta egy vastag, krémszínű borítékba. Kivett egy levélpapírt a saját, személyre szóló papírjai közül, amelyeket egy domború dobozban tartott, megírt egy rövid levelet annak a férfinak, akit majd a jobbkezének nevez ki, és ezzel végleg megpecsételte Rehvenge bukását. A levélben leírta, hogy ahogy már telefonon is megbeszélték, ezt találta az apja iratai között, és ha a dokumentumot érvényesnek találják, erősen aggódik a tanács jövője miatt. Természetesen az iratot hitelesnek fogják találni a kollégái az ügyvédi irodában, és mire ez megtörténik, Wrath már halott lesz, Rehvet pedig kikiáltják bűnösnek. Montrag meggyújtott egy vörös gyertyát, majd egy kis viaszt csöpögtetett a boríték hajtókájára, és lezárta. Az elejére ráírta a férfi nevét, majd az ősi nyelven azt, hogy SZEMÉLYESEN A CÍMZETT KEZÉBE KÉZBESÍTENDŐ. Miután ezzel végzett, elpakolt mindent, lezárta a fémládát, a kulcsát pedig elzárta az íróasztala titkos rekeszébe. A telefonon megnyomott egy gombot, és behívta a komornyikot. A szolga elvette tőle a borítékot, majd azonnal elindult, hogy eljuttassa a megfelelő kezekbe. Montrag elégedetten vitte vissza a ládát a fali széfhez, kihajtotta előre a festményt, majd az apja kódjával kinyitotta az ajtaját, és visszatette a vallomást a helyére. Előrelátó módon egy példányt megtartott magának, arra az esetre, ha bármi történne a másikkal útban Rhode Island felé. Amikor visszahajtotta a Turnert a széf elé, a táj beszélni kezdett hozzá, ahogy mindig is tette, ő pedig egy pillanatra megengedte magának, hogy kiszakadjon abból az őrültek házából, amit szánt szándékkal ő maga idézett elő, és hagyta, hogy elvarázsolja a békés, gyönyörű tenger. A szellő meleg lenne ott, gondolta. Szentséges ég, mennyire hiányzott neki a nyár ezekben a hideg hónapokban! Na, de éppen ez az ellentét vitt színt az életbe, nem igaz? A hideg tél nélkül nem értékelnénk olyan nagyra a július és az augusztus forró, fülledt éjszakáit. Elképzelte, hol lesz hat hónap múlva, amikor a napfordulón feljön a telihold Caldwell szerteágazó városa felett. Mire beköszönt a június, már ő lesz a király, a megválasztott és tisztelt uralkodó. Bárcsak az apja életben lenne, hogy lássa… Ekkor köhögni kezdett. Majd csuklani. És valami nedvességet érzett a kezén. Lenézett. Vér borította a mellkasán lévő fehér ing elejét. Kinyitotta a száját, hogy rémülten felkiáltson, és megpróbált mély lélegzetet venni, de csak egy gurgulázó hang jött ki a száján… A kezét a nyakához kapta, és azt érezte, hogy a nyílott nyaki verőérből spriccel kifelé a vér. Megpördült, és egy nőt pillantott meg a szobában. Egy férfiasan rövid hajú, fekete bőrruhát viselő nőt. A kezében tartott késnek véres volt a pengéje, a nő arcán pedig unott közömbösség tükröződött. Montrag térdre rogyott előtte, aztán jobbra dőlt, és a keze még mindig az ingét markolta, hogy a testében tartsa az életet jelentő vért, ne pedig az apja méregdrága perzsaszőnyegére folyjon. Még élt, amikor a gyilkosa megfordította a testét, elővett egy gömbölyű, ébenfekete eszközt, és letérdelt mellé.

Xhex bérgyilkosi teljesítményét két szempont alapján lehetett lemérni. Először is, hogy eltalálta-e a célpontot? Egyértelmű. Másodszor, pedig hogy tiszta munkát végzett-e? Vagyis, hogy okozott-e valamilyen más kárt egyéb holttestek formájában, amely veszélyt jelenthetett rá, és/vagy az ő és a megbízója személyazonosságára, aki kiadta neki ezt a feladatot. Ebben az esetben az első szempontot ki lehetett pipálni, tekintve, hogy Montrag verőere úgy zubogott, mint egy esőcsatorna. A második pedig még nyitott kérdés volt, ezért gyorsan kellett cselekednie. Kivette a bőrdzsekijéből a vájót, a gazember fölé hajolt, és csak egy fél pillanatot vesztegetett arra, hogy figyelje, amint a férfi a szemét forgatta. Aztán megragadta az állát, és maga felé fordította. – Nézz rám! Nézz már rám! Montrag vad tekintete a szemébe mélyedt, és ekkor Xhex felemelte a vájót. – Tudod, miért vagyok itt, és ki küldött? Nem Wrath. Montragnak láthatóan még elég vér volt a fejében, hogy gondolkozzon, mert az ajka halálos rémülettel azt formálta, Rehvenge. Aztán megint forgatni kezdte a szemét. Xhex elengedte az állát, és keményen pofon ütötte. – Figyelj rám, seggfej! Nézz a szemembe! Miközben a tekintetük egymásba kapcsolódott, és Xhex keményen tartotta a férfi állát, a hüvelyk- és a mutatóujja között pedig szélesebbre nyitotta a szemét. – Nézz rám! Miközben a vájót a szem orrhoz közeli sarkába tette, és lenyomta, belehatolt a gondolataival a férfi fejébe, és mindenféle emlékeket ébresztett fel benne. Ó… milyen érdekes! Egy igazi alattomos bűnöző volt, aki arra specializálódott, hogy másokat tönkretegyen a pénzért. Montrag keze a szőnyegre csapódott, és erősen belemarkolt a rostjaiba, miközben gurgulázó hanggal próbált ordítani. A szemgolyó nagyon könnyen kijött a gödréből, és olyan tökéletesen kerek volt, amilyennek lennie kellett. A jobb szemmel ugyanígy ment, aztán Xhex beletette mindkettőt egy bársonyzacskóba, miközben Montrag keze és lába össze-vissza hadonászott a drága szőnyegen, az ajka úgy felhúzódott a fogsoráról, hogy a leghátsó fogain kívül mindegyik kilátszott. A nő otthagyta szánalmas haláltusája közepette, és kisétált az íróasztal mögött lévő, üvegezett erkélyajtón, majd láthatatlanná válva a juharfa mellé teleportálta magát, ahonnan az előző nap felmérte a terepet. Körülbelül húsz percet várt, aztán látta, hogy egy hűséges lép be a dolgozószobába, meglátja a testet, és kiejti a tálcát a kezéből. Amikor a teáskanna és a porceláncsészék lehullottak a földre, Xhex felnyitotta a telefonját, és megnyomta a hívás gombot, majd a füléhez tette a készüléket. Amikor Rehv mély hangja szólalt meg a vonal másik végén, azt mondta: – Megcsináltam. És már meg is találták. Tiszta munka volt, viszek neked ajándékot. Előreláthatólag tíz perc múlva érkezem. – Nagyszerű!– felelte Rehv fátyolos hangon. – Baromira nagyszerű!

23. fejezet Wrath felvonta a szemöldökét, amikor beleszólt a mobiltelefonjába: – Most? Azt akarod, hogy most menjek fel északra? Rehv hangjából egyértelműen érződött, hogy nem viccel. – Ezt személyesen kell elintéznünk, és én most nem tudok mozogni. A dolgozószoba másik végében Vishous, aki épp arról készült jelentést tenni, hogy mit derített ki a fegyverrel teli ládákról, azt formálta némán a szájával. Mi a franc? Wrath is pont ezt kérdezte magában. Egy manipulátor felhívja két órával hajnal előtt, és azt mondja, hogy menjen fel hozzá északra, mert „adni akar neki valamit”. Jó, persze a fickó Bella testvére volt, de ismerve igazi természetét, az a „valami” biztos nem egy gyümölcskosár lehetett. – Wrath, ez fontos – mondta Rehv. – Oké, máris indulok. – Összecsukta a telefonját, és Vishousre pillantott. – Nekem most… – Phury odakint van harcolni. Nem mehetsz oda egyedül. – A kiválasztottak ott vannak a házban. – Azóta laktak ott, amióta Phury, mint a Nemző, kezébe vette a dolgok irányítását. – Nem kifejezetten ilyen védelemre gondoltam. – Az istenért, tudok vigyázni magamra! V összefonta a mellén a karját, és gyémántszínű szeme dühös szikrákat szórt. – Nos, indulunk végre? Vagy elszúrsz még egy kis időt azzal, hogy megpróbálsz lebeszélni? – Jól van. Legyen. Öt perc múlva találkozunk az előcsarnokban. Miközben együtt kimentek a dolgozószobából, V megjegyezte. – A fegyverekre visszatérve. Még mindig dolgozom a nyomokon. Ez idáig még nem derítettem ki semmit, de ismersz. Nem marad sokáig így. Nem számít, hogy le van kaparva róluk a sorozatszám, meg fogom tudni, honnan a pokolból szerezték őket. – Nagyon magabiztos vagy, testvérem. Túlságosan is magabiztos. Amikor mindketten teljes fegyverzetben voltak, elindultak észak felé. A molekuláik laza táncot lejtve suhantak a térben, és végül megérkeztek Rehv adirondackbeli házához, egy csendes tó partjára. Előttük a távolban a hatalmas, viktoriánus ház kimagasodott ki a földből zsindelyes tetejével, rombuszmintás ablaküvegeivel és cédrusfa oszlopos tornácaival. Sok kis zug volt benne. Sok árnyék. És mintha néhány ablaknak szeme is lett volna. A ház már önmagában is félelmetesen nézett ki, azzal azonban, ahogy az álcázás manipulátor megfelelője körülvette, az embernek olyan érzése támadt, mintha Hasfelmetsző Jack, Freddy Kruger és a láncfűrészes gyilkos laknának benne. A hely körül, mint valami láthatatlan fal, egy rettegéskerítés húzódott körül, amely mentális síkon a szögesdrótot hivatott helyettesíteni. Meg Wrath is – aki tudta, miért érzi azt, amit érez – örült, amikor végre a kerítés másik oldalán állt. Megpróbált gyenge szemével jobban összpontosítani. A következő pillanatban Trez, Rehv

személyes testőre kinyitotta a szárnyas ajtót a tornácon, és üdvözlésre emelte a kezét. Wrath és V átsétáltak a fagyos, dermedt füvön. A fegyvereiket elrejtve tartották ugyan, V azonban levette fénylő jobb kezéről a kesztyűjét. Trez az a fajta férfi volt, akit tisztelni kellett, és nem csak azért, mert árnyék volt. A feketének olyan izmos volt a teste, mint egy harcosnak, okos tekintete pedig ravasz stratégát rejtett. Hűséggel kizárólag csak Rehvnek tartozott, senki másnak a földön. Hogy őt megvédje, egy szemvillanás alatt képes lett volna egy egész várost is elpusztítani. – Szóval, hogy vagy, nagyfiú? – kérdezte Wrath, amikor felsétált a lépcsőn a tornácra. Trez előrelépett, és összeütötték a tenyerüket. – Jól. És te? – Minden rendben, mint mindig. – Wrath játékosan belebokszolt a testőr vállába. – Hé, ha egyszer egy igazi munkát szeretnél magadnak, jelentkezz nálunk! – Megfelel nekem az, ahol most vagyok, de azért köszönöm. – A férfi elvigyorodott, és V-hez fordult, sötét tekintete azonnal észrevette a testvér lemeztelenített kezét. – Nem akarlak megsérteni, de veled inkább nem fognék kezet. – Bölcs döntés – mondta Vishous, és előrenyújtotta a bal kezét. – Ugye megérted, hogy… – Persze, és Rehvért én is megtenném ugyanezt. – Trez odavezette őket a bejárathoz. – Hátul van a hálószobájában, és titeket vár. – Beteg? – érdeklődött Wrath, amikor belépett a házba. – Kértek valamit inni? Vagy enni? – kérdezte a testőr, és jobbra indult. Amikor nem érkezett válasz a kérdésre, Wrath V-re nézett. – Nem, köszönjük. A ház berendezése olyan volt, mintha egyenesen Viktória királynőnek és Albert hercegnek rendezték volna be. Mindenfele gránit- és aranydíszítés látszott, és a helynek igazi birodalmi hangulata volt. A viktoriánus korszak gyűjteményszeretetére jellemzően, minden szoba különböző téma szerint volt berendezve. Az egyik nappaliban mindenfelé antik órák ketyegtek, a régi ingaórától kezdve a réz, felhúzható zsebóráig, amely vitrinben volt kiállítva. Egy másikban kagylók és korallzátonyok darabjai voltak láthatók, valamint egy százéves, víz sodorta fa. A könyvtárban lenyűgöző keleti vázák és tányérok kaptak helyet, az ebédlőben pedig középkori jelleg uralkodott. – Meglep, hogy nem látok itt több kiválasztottat – jegyezte meg Wrath, miközben egyik üres szobából mentek át a másikba. – Minden hónap első keddjén Rehvnek fel kell jönnie ide. Mivel a nők idegesek lesznek a környezetében, ilyenkor a legtöbben mindig visszamennek a másik oldalra. Csak Selena és Cormia marad itt. – Némi büszkeség vegyült a hangjába, amikor hozzátette. – Az a kettő nagyon erős nő. Felmentek a főlépcsőn az első emeletre, majd végigsétáltak a folyosón, amíg oda nem értek egy faragott ajtajú hálószobához, amelyről szinte ordított, hogy a ház uráé. Trez megállt. – Figyeljetek, egy kicsit beteg, de ne aggódjatok, nem fertőző. Csak… szeretném, ha felkészülnétek a látványra. Megadtunk neki mindent, amire szüksége van, és hamarosan jobban lesz. Trez bekopogott, majd kinyitotta az ajtó mindkét szárnyát. Wrath a homlokát ráncolta, a látása magától kiélesedett, az ösztönei bizseregni kezdtek. A faragott ágy közepén Rehvenge olyan mozdulatlanul feküdt, mint egy hulla. Nyakig be volt takarva egy vörös bársonytakaróval, amelynek a tetejére rá volt terítve még a cobolyprém bundája is. A szeme be volt csukva, alig látszott, hogy lélegzik, a bőre halottsápadt volt és egy kicsit sárgás. Rövidre nyírt kakastaréja volt az egyetlen dolog, ami egy kicsit is normálisnak tűnt rajta, na és persze az, hogy a jobb kezénél ott állt Xhex, az a félig manipulátor nő, aki úgy nézett ki, mint aki

kedvtelésből és pénzért szokott kasztrálást vállalni. Rehv kinyitotta a szemét. Ametiszt színe homályos, megtört lilára redukálódott. – A király van itt. – Fogd be. Trez becsukta az ajtót, és a tisztelete jeléül a falnál állt meg, nem pedig az ajtó előtt, mert azzal elzárta volna a kijáratot. – Már megkérdeztem tőlük, hogy kérnek-e valamit inni vagy enni. – Köszönöm, Trez. – Rehv arcán fájdalmas fintor futott végig, amikor megpróbálta felemelni a felsőtestét a párnáról. Amikor visszahanyatlott, Xhex odalépett hozzá, hogy segítsen, mire a férfi egy dühös pillantást lövellt felé, amely azt sugallta „eszedbe-ne-jusson!”. Amit Xhex természetesen figyelmen kívül hagyott. Miután sikerült függőlegesben elhelyezkednie, felhúzta a takarót a nyakáig, és eltakarta vele a mellkasán lévő vörös csillag alakú tetoválásokat. – Szóval, van számodra valamim, Wrath. – Valóban? Rehv bólintott Xhex felé, aki benyúlt a bőrdzsekijébe. Amikor megmozdult, V fegyvere olyan gyorsan megjelent a kezében, mint a villám, és egyenesen a nő szívére szegeződött. – Hé, visszafognád magad egy kicsit? – csattant fel Xhex. – Eszemben sincs. Sajnálom. – V azonban csak annyi megbánást érzett, mint egy épületbontó kőgolyó, mielőtt becsapódott volna a ház falába. – Oké, nyugodjatok meg mindketten! – mondta Wrath, és Xhex felé biccentett a fejével. – Folytasd! A nő kivett a zsebéből egy bársonyzacskót, és odadobta Wrath-nak. Miközben a kis csomag felé repült, a király halk süvítést hallott a levegőben, így nem a látása, hanem a hallása segítségével tudta csak elkapni. Két halványkék szemet talált benne. – Tegnap nagyon érdekes megbeszélésen vettem rész – mondta Rehv elnyújtott hangon. Wrath a manipulátora nézett. – Kinek a szemét tartom a kezemben? – Montragét, Rehm fiáét. Eljött hozzám, és arra kért, hogy öljelek meg. Halálos ellenségeid vannak az elitben, barátom, és Montrag csak egy volt közülük. Nem tudom, ki más van még benne az összeesküvésben, de úgy gondoltam, nem vesztegetem az időt azzal, hogy kiderítem, inkább jobb, ha azonnal cselekszem. Wrath visszatette a szemet a zacskóba, majd a markába szorította a kis csomagot. – Mikor akarják megtenni? – Holnapután a tanács ülésén. – A gazemberek! V eltette a fegyverét, és összefonta a karját a mellkasán. – Tudod, szívből gyűlölöm azokat a nyomorultakat. – Nem újdonság – mondta neki Rehv, mielőtt visszafordult volna Wrath-hoz. – Nem akartam szólni neked addig, amíg meg nem oldottam a problémát. Mellesleg nagyon jó érzés, hogy a király a lekötelezettem. Wrath felnevetett. – Bűnfaló! – Hisz ismersz. Wrath megrázta a kezében tartott kis zacskót.

– Ez mikor történt? – Körülbelül fél órával ezelőtt – válaszolta Xhex. – Nem takarítottam el magam után. – Nos, akkor biztosan meg fogják kapni az üzenetet. De ennek ellenére el fogok menni az ülésre. – Biztos vagy benne, hogy bölcs dolog? – kérdezte Rehv. – Bárki áll is a terv mögött, nem fog még egyszer hozzám fordulni, mert ebből egyértelművé vált, hogy kihez vagyok lojális. Ám az még korántsem jelenti azt, hogy nem találnak valaki mást. – Csak hadd találjanak – jelentette ki Wrath. – Nem futok el a harc elől. – Xhexre pillantott. – Montrag említett valakit, aki esetleg a társa lehetett? – Elvágtam a torkát. Nehezére esett a beszéd. Wrath elmosolyodott, és V-re nézett. – Meglepő, hogy ti ketten nem jöttök ki jobban egymással. – Egyáltalán nem! – hangzott kettejük együttes válasza. – Elhalaszthatom az ülést – dörmögte Rehv. – Ha esetleg te magad szeretnél utánajárni, hogy ki lehetett még a tervben. – Nem. Ha lett volna vér a pucájukban, megpróbáltak volna ők maguk megölni, nem pedig megkérni téged. Szóval, két lehetséges végkifejletre lehet számítani. Mivel nem tudják, hogy Montrag elárulta-e a bűntársait, mielőtt csökkentlátó lett, vagy bujkálni kezdenek, mert a gyávák azt szokták tenni, vagy valaki másra próbálják meg rákenni a dolgot. Vagyis az ülést mindenképp megtartjuk. Rehv sötéten elmosolyodott, látszott rajta a manipulátor oldal. – Ahogy akarod. – És most őszinte választ várok tőled – folytatta a király. – Mi a kérdés? – Igaz lelkedre mondd meg nekem, elgondolkoztál-e azon, hogy megölj? Amikor felkértek rá. Rehv egy percig nem szólt semmit, majd lassan bólintott. – Igen. De ahogy már mondtam, így most tartozol nekem, és tekintve a… születési körülményeimet… ez most értékesebb számomra, mint bármi, amit egy hízelgő arisztokrata tudott volna felajánlani. Wrath egyet bólintott. – Ezt a fajta logikát tiszteletben tartom. – Ráadásul, nézzünk szembe a tényekkel – Rehv megint elmosolyodott. – A húgom beházasodott a családba. – Az már igaz, manipulátor. Az már igaz. Miután Ehlena leparkolta a mentőt a garázsba, átsétált a parkolón, és bement a klinikára. El akart hozni néhány dolgot az öltözőszekrényéből, ám nem csak ez vette rá, hogy bemenjen. Az éjszakának ebben az időszakában Havers általában kórlapokat írt az irodájában, és Ehlena most éppen oda igyekezett. Amikor az ajtóhoz ért, kivette a hajából a hajgumit, hátrasimította a haját, és szorosan összefogta vele a tarkóján. A kabátját még nem vetette le, és bár nem volt valami drága holmi, fekete gyapjúanyaga és elegáns szabása miatt úgy gondolta, kielégítő a megjelenése. Bekopogott az ajtófélfán, és amikor egy művelt hang kiszólt, belépett. Havers korábbi irodája egy lenyűgöző, régimódi dolgozószoba volt, amelyben számos antik műtárgy és bőrkötéses könyv kapott helyet. Itt, ezen az új helyen, a dolgozószobája semmiben nem különbözött a többi helyiségtől: fehér volt a fala, a padlót linóleum borította, rozsdamentes acél volt az íróasztal, és egy fekete gurulós szék állt előtte. – Ehlena – szólalt meg a férfi, amikor felnézett a kórlapból, amit éppen olvasott. – Hogy van?

– Stephan már ott van, ahová tartozik… – Kedvesem, fogalmam sem volt róla, hogy ismerték egymást. Catya árulta el. – Igen… ismertük. – Lehet, hogy nem kellett volna elmondania a nőnek. – Szentséges szűz! Miért nem szólt? – Mert én szerettem volna megadni neki a végtisztességet. Havers levette teknőckeretes szemüvegét, és megdörzsölte a szemét. – Sajnos, ezt meg tudom érteni. De akkor is jobb lett volna, ha tudok róla. A halottakkal foglalkozni sohasem könnyű feladat. Akkor azonban, ha személyes ismerősünk volt az illető, még nehezebb. – Catya megengedte, hogy a műszakom hátralevő részéről hazamenjek… – Igen, én kértem meg rá, hogy ezt mondja. Hosszú éjszakája volt. – Nos, köszönöm. Mielőtt azonban elmegyek, szeretnék kérdezni valamit egy másik páciensről. Havers visszatette a szemüvegét. – Természetesen. Ki lenne az? – Rehvenge. Tegnap jött be. – Igen, emlékszem. Talán valami problémája van a gyógyszereivel? – Megkérdezhetem, hogy megvizsgálta-e a karját? – A karját? – A jobb oldali karon az elfertőződött vénákat. A faj orvosa feljebb tolta orrán a teknőckeretes szemüveget. – Nem jelezte, hogy valami gondja lenne a karjával. Ha vissza akar jönni, hogy megvizsgáljam, szívesen megnézem. De, ahogy ön is tudja, nem írhatok fel neki semmit anélkül, hogy én magam ne látnám. Ehlena kinyitotta a száját, hogy vitába szálljon vele, ekkor azonban egy másik ápolónő dugta be a fejét az ajtón. – Doktor úr? – mondta a nő. – A betege készen van a négyes vizsgálóban. – Köszönöm. – Havers visszanézett Ehlenára. – Most menjen haza és pihenjen! – Igenis, doktor úr. A lány kiment az irodából, és közben figyelte, ahogy a faj orvosa sietve elmegy, majd eltűnik a sarkon. Rehvenge nem fog visszajönni Havershöz. Semmiképpen sem. Egyrészt túl betegnek tűnt hozzá, másrészt egyszer már bebizonyította, milyen csökönyös szamár tud lenni, amikor szándékosan eltitkolta a doktor elől a fertőzést. Ostoba. Bolond. Persze Ehlena sem volt a bölcsesség mintaképe, tekintve, hogy milyen tervet forgatott éppen a fejében. Az etika általában nem jelentett számára problémát: a helyes döntést meghozni nem igényelt túl sok gondolkodást, vagy az elvei felsorakoztatását, de még költség-haszon számítást sem. Például nem volt helyes besurranni a klinika gyógyszerraktárába, és elemelni onnan penicillint, mondjuk, nyolcvan darab ötszáz milligrammos tablettát. Különösen úgy nem, hogy egy olyan páciensnek akarta odaadni, akinek a betegségét nem vizsgálta meg az orvos. Ez egyértelműen helytelen lenne. Minden szempontból. A helyes az lett volna, ha felhívja a beteget, és rábeszéli, hogy jöjjön be a klinikára és vizsgáltassa meg magát az orvossal. Na, de mi van, ha nem tudja rávenni, hogy ezt megtegye? Akkor itt befejeződne az ügy.

Igen. Az egyenlet pofonegyszerű volt. Ehlena elindult a gyógyszertár felé. Úgy határozott, hogy a sorsra bízza a döntést. Mit ad isten, a gyógyszerész épp cigarettaszünetet tartott. Az AZONNAL JÖVÖK táblán három óra negyvenöt szerepelt. Ehlena megnézte az óráját. Három óra harminchárom percet mutatott. Felhajtotta az asztali pult egyik lapját, bement a gyógyszerekhez, és egyenesen a penicillinhez sietett. Kivett a tartóból nyolcvan darab ötszáz milligrammos pirulát, és az egyenruhája zsebébe rejtette őket. A mennyiség pontosan megegyezett azzal, amit egy hasonló bajban szenvedő betegnek írtak fel három éjszakával azelőtt. Rehvenge nem fog visszajönni a klinikára egyhamar, ezért ő viszi el neki, amire szüksége van. Azzal nyugtatta magát, hogy csak azt teszi, ami a betegnek jó, és ez a legfontosabb. A fenébe, lehet, hogy az életét menti meg vele! Arra is felhívta a lelkiismerete figyelmét, hogy ez nem drog, válium vagy morfium. Amennyire ő tudta, még senki sem tört porrá penicillint, és szippantotta fel az orrába, hogy azzal lője be magát. Amikor belépett az öltözőbe, és kivette a szekrényből az ebédjét, amit magával hozott, de nem evett meg, egy cseppnyi bűntudatot sem érzett. Aztán láthatatlanná válva hazament, és nem szégyenkezett, amikor első útja a konyhába vezetett. Betette a tablettákat egy zárható tetejű nejlonzacskóba, majd a kis csomagot a táskájába rejtette. Ezt az utat választotta. Stephan meghalt, mire odaért volna hozzá, és nála már csak annyit tudott tenni, hogy a szertartásos tekercsekkel bepólyálta hideg, merev testét. Rehvenge azonban még élt. Élt és szenvedett. És akár ő okozta magának a bajt, akár nem, attól még segíthet neki. A végeredmény erkölcsileg helyes volt, mégha a módszer nem is. Néha azonban ez volt a legjobb döntés.

24. fejezet Mire Xhex visszaért a Zero Sumba, már hajnali fél négy volt, épp időben volt ahhoz, hogy bezárja a klubot. Még volt egy személyes természetű dolga is, amit saját magával akart megtenni, ám a kassza kiürítése, valamint a személyzet és a kidobók hazaküldése nem várhatott. Mégis alig bírta kivárni, hogy végre egyedül legyen. Mielőtt elhagyta volna Rehv adirondackbeli házát, bement a fürdőszobába, és visszatette a tüskés abroncsokat a combjára, ám a nyavalyások nem működtek. Xhex zsongott, tombolt benne az erő. Mint aki fel van húzva. Ilyen erővel akár egy cipőfűzőt is köthetett volna a combjára, amennyi hasznát vette a nyomorultaknak. Besurrant az oldalsó ajtón a VIP-terembe, és nagyon jól tudta, hogy egy bizonyos férfit keres. Aki ott volt. A gazember. John Matthew. Egy jól elvégzett munka után Xhexnek mindig megjött az étvágya, ezért most a legkevésbé sem volt szüksége rá, hogy egy olyan férfi közelében legyen, mint John. A fiú mintha megérezte volna magán a tekintetét, felemelte a fejét, és mélykék szemében fellobbant a tűz. Pontosan tudta, hogy Xhex mire vágyik. Abból pedig, ahogy diszkréten elrendezte magát a nadrágjában, láthatóan készen állt arra, hogy kiszolgálja. Xhex nem tudta megállni, hogy ne kínozza mindkettőjüket egy kicsit. Egy gondolati képet küldött egyenesen a fiú agyába: ők ketten egy mosdóban voltak hátul. John a pultnak támaszkodott, Xhex pedig feltette az egyik lábát a pultra, miközben a fiú farka mélyen benne mozgott, és mindketten ziháltak. John mereven bámulta a zsúfolt helyiség másik végében, és egy kicsit szétnyitotta a száját. Az arcán megjelenő pírnak semmi köze sem volt a szégyellős zavarhoz, sokkal inkább ahhoz az orgazmushoz, amely kétségtelenül az asztal alatt érlelődött kőkemény farkában. Istenem, annyira kívánta! John barátja, a vörös hajú zökkentette ki Xhexet az őrületből. Blaylock visszatért az asztalhoz, a kezében három sörösüveget tartott a nyakánál fogva, és amikor meglátta John felizgult arcát, meglepetten megtorpant, és odanézett a nőre. A francba! Xhex intett a kidobónak, aki felé közeledett, hogy maradjon ott, ahol van, majd olyan gyorsan kiviharzott a VIP-teremből, hogy majdnem fellökött egy pincérnőt. Az egyetlen biztonságos hely az irodája volt, ezért őrült tempóban odarohant. A bérgyilkosság olyan motor volt, amit ha egyszer beindított, nehéz volt leállítani. Emlékképek villantak be a gyilkosságról, édes pillanatok, amikor Montrag tekintete összekapcsolódott az övével, mielőtt kikanalazta volna a szemgolyóját, és érezte, hogy manipulátor oldala vadul zsong. Ahhoz hogy elégesse ezt a felgyülemlett energiát, és lenyugodjon a normális szintre, két út vezetett. A John Matthew-val való szex határozottan az egyik volt közülük. A másik kevésbé volt kellemes,

ám egy koldus ne legyen válogatós. Már éppen azon volt, hogy előveszi a dzsekije zsebéből a vájót, és nekiesik minden embernek, aki csak az útjába kerül, ez azonban nem tett volna jót az üzletnek. Egy évszázad múlva becsukta maga után az irodája ajtaját, hogy kizárja a zajt és a marhacsordára emlékeztető emberi hordát, de még így sem talált megnyugvást elszigetelt menedékében. A francba, még ahhoz sem tudott eléggé lehiggadni, hogy megszorítsa a combján a tüskés fémpántokat. Járkálni kezdett az íróasztala körül, mint egy ketrecbe zárt, feldühödött vadállat, és megpróbálta lenyugtatni magát, hogy… A változás hirtelen tört rá. A látómezeje egyszeriben a vörös különböző árnyalataiba fordult át, mintha valaki egy vörös lencséjű szemüveget tett volna a szeme elé. A fejében egy pillanat alatt megjelent a klubban lévő összes személy érzelmi rácsszerkezete, a falak és az emeletek eltűntek, a helyét átvette a bűn, a kétségbeesés, a düh, a vágy, a kegyetlenség és a fájdalom, amely legalább annyira erős volt, mint az épület vasbeton szerkezete. Manipulátor oldalának elege lett a finomkodásból, és készen állt rá, hogy elevenen megnyúzzon minden odakint vigyorgó, vonagló embert. Amikor Xhex úgy viharzott ki a teremből, mintha a klub táncparkettje lángokban állna, és csak nála lenne poroltókészülék, John hátradőlt az asztalnál ülve. Miután a fejében bevillanó kép halványodni kezdett, a bőre bizsergése is alábbhagyott, a farka azonban a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatta az „oké-semmi-gond-talán-majd-legközelebb” gondolatra. Kőkeményen feszült a nadrágjában, börtönbe zárva a slicce mögött. A francba, gondolta. A jó büdös francba! – Hé, Blay… a farka előtt állsz – dörmögte Qhuinn. – Mi van? – kérdezte a vörös hajú fiú, amikor beült az asztal mellé a padra a sörösüvegekkel. – Bocs… a pokolba! Igen, már pontosan ott volt. – Öregem, tényleg odavan érted – jegyezte meg Blay némi csodálattal a hangában. – Úgy értem… azt hittem, azért járunk ide, hogy bámulhasd. Nem tudtam, hogy ő is így néz rád. John lehajtotta a fejét, hogy elrejtse az arcát, amely már soooooookkal vörösebb volt, mint Blay haja. – Tudod, hol van az irodája, John. – Qhuinn különböző színű szeme nem mozdult el a srácról, még akkor sem, amikor hátrahajtotta a fejét, hogy meghúzza a sörösüveget. – Menj utána! Most. Legalább egyikünk kapja meg, amire vágyik. John hátradőlt a padon, megdörzsölte a combját, és pontosan arra gondolt, amire Qhuinn. De vajon lesz elég mersze hozzá? Mi lesz, ha odamegy hozzá, Xhex pedig visszautasítja? Mi lesz, ha megint elveszíti az erekcióját? Ekkor azonban eszébe jutott, mit látott a fejében, és emiatt egyáltalán nem aggódott. Ott helyben képes lett volna elélvezni. – Hátramehetnél egyedül az irodájába – folytatta lágy hangon Qhuinn. – Én majd a folyosó végén várok, és gondoskodom róla, hogy senki ne zavarjon titeket. Biztonságban leszel, és senki sem fog meglátni. John arra az egyetlen alkalomra gondolt, amikor ő és Xhex kettesben voltak egy zárt helyiségben. Augusztusban történt, a félemeleti férfimosdóban. Xhex utánament, és ott találta, ahogy éppen totál részegen kitántorog az egyik fülkéből. John bármennyire is el volt ázva, egyetlen pillantást vetett csak a nőre, és máris akcióra kész volt. Őrült vágy tört rá, hogy szeretkezzen vele. A sok sörnek köszönhetően volt benne annyi bátorság, hogy üzenetet írjon neki az egyik papírtörlőre. Ezzel vágott vissza azért, amit a nő kért tőle korábban.

Ami fair, az fair. Azt kérte, hogy mondja ki a nevét, amikor a saját kezétől elélvez. Az eset után kerülték egymást a klubban, az ágyukban azonban nagyon is együtt voltak. John tudta, hogy Xhex megtette, amit mondott neki, tudta abból, ahogy ránézett. A ma esti telepatikus üzenet pedig – arról, hogy mit kellene csinálniuk az egyik hátsó mosdóban – élő bizonyítéka volt annak, hogy nagy ritkán még a nő is hajlandó volt parancsot teljesíteni. Qhuinn John vállára tette a kezét, és amikor a fiú ránézett, jelbeszéddel mutogatni kezdett. Az időzítés a legfontosabb, John. Milyen igaz! Xhex kívánta őt, és ma este nem csak úgy, ahogy otthon fantáziálni szokott róla. Nem tudta, mi változott meg a nő számára, vagy mi váltotta ki benne ezt a reakciót, a farkát azonban teljesen hidegen hagyták az ilyen apró részletek. Csak a végeredmény számított. De az mindennél jobban. Ráadásul, csak nem maradhat szűz egész életében amiatt, ami egy évezreddel azelőtt történt vele. Az időzítés igenis nagyon fontos volt, ő pedig már nagyon unta, hogy csak ölbe tett kézzel vár, és megtagadja magától azt, amire igazán vágyik. Felállt, és egyszer bólintott Qhuinn felé. – Hála a jó égnek! – mondta a srác, és kiszállt az asztal mellől. – Blay, majd jövünk. – Csak nyugodtan, ne siessetek! És John, sok szerencsét! John megveregette barátja vállát, és feljebb húzta a farmerja derekát, mielőtt kiment volna a VIPteremből. Qhuinn és ő elsétáltak a bársonyzsinór mellett álldogáló kidobók mellett, átvágtak az izzadtan vonagló táncolók között, majd az egymással jól elszórakozgató emberek és az utolsó kört rendelők mellett, akik a bárhoz gyűltek. Xhexet sehol sem látták, és John már arra gondolt, nem mente haza. Nem, gondolta. Itt kell lennie valahol, mert Rehv nincs a klubban. – Lehet, hogy már az irodájában van – mondta Qhuinn. Miközben felsétáltak a félemeletre, John arra az alkalomra gondolt, amikor életében először találkozott vele. Az sem volt valami vidám epizód. A nő végighurcolta ezen a folyosón, és kifaggatta, miután rajtakapta, hogy egy fegyvert dug a hátsó zsebébe. Azért tette, hogy Qhuinn és Blay nyugodtan felszedhessenek valakit. Xhex ekkor tudta meg a nevét, és azt is, hogy köze van Wrath-hoz meg a testvériséghez. Az, amilyen keményen bánt vele, őrülten izgató volt… de persze csak azután, hogy megbizonyosodott róla, nem fogja letépni a karját vagy a lábát. – Én itt maradok – mondta Qhuinn, és megállt a folyosó elején. – Minden rendben lesz. John bólintott, majd egyik lábát a másik elé téve, elindult. A folyosó egyre sötétebb lett, ahogy közeledett az iroda felé. Amikor odaért az ajtóhoz, nem állt meg, hogy összeszedje magát, mert túlságosan félt attól, hogy inába száll a bátorsága és meghátrál. Na igen, az lenne csak az igazi lúzerség. Különben is akarta ez. Szüksége volt rá. Felemelte a kezét, hogy bekopogjon… és hirtelen megdermedt. Vér. Vérszagot érzett. Xhex vérét. Gondolkodás nélkül benyitott az ajtón, és… Ó, te jó isten! – formálta a szája. Xhex felkapta a fejét abból, amit csinált. A látvány égette John szemét. A nőn nem volt rajta a bőrnadrágja, a szék háttámlájára volt hajtva, a combjain viszont csíkokban csordogált végig a saját vére… egy-egy kör alakú, tüskés fémperecből, amely mindkét lábára fel volt erősítve. Az egyik fekete csizmás lábát az íróasztalra tette fel, és éppen azon igyekezett, hogy… szorosabbra zárja őket?

– Tűnj innen a fenébe! Miért? – formálta némán John, és oda akart szaladni hozzá, majd kinyújtotta felé a kezét. – Ó… istenem, ezt abba kell hagynod! Xhex hangosan felmordult, és a fiúra szegezte a mutatóujját. – Ne gyere közelebb! John elkezdett gyorsan és hadarva mutogatni, habár a másik nem értette a jelbeszédet. Miért csinálod ezt magaddal? – Tűnj el innen azonnal! Most! Miért? – kérdezte néma kiáltással. Válaszképpen Xhex szeme égőpirosba fordult, mintha rubinvörös lámpa lenne a koponyájába ültetve. John halálra váltan megállt. Csak egyetlen dolog volt a testvériség világában, amely ilyenre volt képes. – Tünés! John megpördült, és sietve az ajtó felé indult. Amikor odaért az ajtógombhoz, meglátta, hogy belülről zárható. Egy gyors mozdulattal elfordította a gomb közepén a rozsdamentes acél kart, hogy amikor bezáródik az ajtó, bekattanjon a zár, és senki ne láthassa meg Xhexet. A folyosón odaért Qhuinnhez, de nem állt meg Ment tovább egyenesen, az sem érdekelte, hogy a barátja és személyes testőre követi-e. Mindabból, amit valaha is megtudhatott volna a nőről, erre számított a legkevésbé. Xhex manipulátor volt!

25. fejezet Caldwell másik részén, egy fasorral övezett utcában Lash egy barna homokkőből épült sorház egyik lakásában üldögélt, egy sötét bársonylepellel letakart fotelben. A valamikor itt lakó, vagyonos emberek gazdagságának utolsó emlékeztetőjét nézte: a hatalmas damasztfüggönyt, amely a mennyezetről lógott le egészen a földig, remekül kihangsúlyozva a kiugró ablakot, amely a járda felé állt ki a ház síkjából. Lash imádta azt az átkozott függönyt. Bordó, arany és fekete volt, az alján üveggolyó nagyságú, arany szaténgömbökkel. Buja pompájuk arra az időre emlékeztette, amikor még a Tudor stílusú házban lakott fent a dombon. Hiányzott neki az akkori elegancia. A személyzet. Az étkezések. A kocsik. Most minden idejét az alsóbb osztállyal töltötte. A francba! Az emberi alsóbb osztállyal, azzal a réteggel, amelyből az alantasok származtak. Kinyújtotta oldalra a karját, és megsimogatta az egyik függönyt. A felszálló por sem zavarta, amely a mozdulattól lerázódott róla. Milyen csodálatos volt! Súlyos és előkelő. Semmi szegényes nem volt benne, sem az anyagában, sem a színében, sem a kézzel szegett szegélyekben vagy bordűrökben. Ahogy megfogta, rájött, hogy neki is kell egy saját, előkelő ház. Akár még ez a barna, sorházi lakás is megtenné. Mr. D szerint már három éve volt az Alantasok Társaságának a tulajdonában. Egy korábbi főalantas vásárolta meg, mert meg volt győződve róla, hogy vámpírok laknak a környéken. A hátsó bejáratnál volt egy kétszemélyes garázs, vagyis a magánéletet semmi nem zavarta volna meg, és Lash tudta, hogy belátható időn belül aligha engedhet meg magának ennél fényűzőbbet. Grady jelent meg előtte. Egy telefont tartott a füléhez, és a szobában kialakított gyalogösvény utolsó körét rótta, amelyet az elmúlt két órában többször is bejárt. Miközben beszélt, a hangja visszhangzott a magas, díszes falak között. Most, hogy már kellően motiválva volt, sikerült kiköhögnie hét nevet a dílerek közül, akiket egymás után fel is hívott, és baráti csevegések során találkozókat beszélt meg velük. Lash lenézett a papírra, amelyen egy gyorsan lefirkantott lista állt, amit Grady állított össze. Majd az idő eldönti, hogy sikerül-e mindegyikkel kapcsolatba lépniük, az egyik azonban határozottan biztos volt. A hetedik személy a listán, akinek a neve feketével be volt karikázva, egy olyan valaki volt, akit Lash személyesen is ismert: a Tiszteletes. Más néven Rehvenge, Rempoon fia, a Zero Sum tulajdonosa. Más néven egy területféltő gazember, aki kirúgta őt a klubjából, csak mert itt-ott árult néha egy kis anyagot. A francba, el sem hitte, hogy nem gondolt rá már korábban. Hát persze hogy Rehvenge is rajta lesz a listán. A pokolba, hisz ő volt a folyó, amelyből kisebb patakok ágaztak ki, a dél-amerikai és kínai gyártók közvetlenül vele álltak kapcsolatban. Ettől már rögtön sokkal érdekesebb lett a játék. – Rendben, akkor majd találkozunk – mondta Grady a telefonba. Amikor letette, odanézett Lash-re.

– A Tiszteletesnek nincs meg a száma. – De azt tudod, hogy hol található, nem igaz? – Naná. A kábítószeriparban a kereskedőktől kezdve a rendőrségig mindenki tudta, hol van a Tiszteletes székhelye, és éppen ezért kész csodának számított, hogy a helyet nem zárták be már évekkel azelőtt. – Azzal lesz egy kis gond, mivel ki vagyok tiltva a Zero Sumból. Isten hozott a klubban. – Majd megoldjuk valahogy. Na persze nem úgy, hogy odaküld egy alantast tárgyalni. Ahhoz egy emberre lesz szükségük. Hacsak nem tudják kicsalogatni Rehvenge-et a barlangjából, ami nem tűnt túl valószínűnek. – Végeztem? – kérdezte Grady, és kétségbeesetten pillantott a bejárati ajtó felé, mint egy kutya, akinek sürgősen ki kell mennie. – Azt mondtad, el kell tűnnöd egy időre. – Lash elmosolyodott, és kivillantotta a szemfogát. – Ezért visszamész az embereimmel a lakásukba. Grady nem vitatkozott, csak bólintott, és keresztbe fonta a karját szánalmas, sasmintás dzsekijén. A behódolása legalább annyira volt a személyiségének része, mint a félelemnek és a kimerültségnek az eredménye. Nyilvánvalóan már rájött, hogy sokkal nagyobb bajban van, mint ahogy eleinte sejtette. Kétségtelenül azt gondolta, hogy a hegyes szemfog kozmetikázva van, ám azt is tudta, hogyha valaki azt hiszi magáról, hogy vámpír, az legalább olyan veszélyes, mintha tényleg az lenne. A komornyik ajtaja kinyílt a konyhában, és Mr. D jött ki rajta, két négyszögletes, celofánba csomagolt csomaggal a kezében. Mindkettő akkora volt, mint egy ember feje, Lash azonban egy csomó pénzt látott helyettük lelki szemei előtt, amikor az alantas odavitte hozzá őket. – Ilyen kiszerelésben találtam. Lash elővette a bicskáját, és mindkettőbe szúrt egy kis lyukat, majd miután lenyalta az ujjáról a fehér port, megint elmosolyodott. – Jó minőség. De fel kell osztani. Tudja, hová kell lenni őket, ugye? Mr. D bólintott, és visszament a konyhába. Amikor visszaért, a másik két alantas is vele volt, és már így nem csak Grady volt az egyetlen, aki kimerültnek tűnt. Az alantasoknak huszonnégy óránként feltöltődésre volt szükségük, és ha Lash jobban belegondolt, már negyvennyolc órája folyamatosan fent voltak. Ő maga is, aki pedig napokig is képes volt alvás nélkül ellenni, szintén nagyon fáradt volt. Ideje végre lefeküdniük aludni. Felállt a székből, és felvette a kabátját. – Én vezetek. Mr. D, maga hátra ül a Mercedesben, és gondoskodik róla, hogy Grady jól érezze magát! Maguk ketten pedig hozzák a tragacsot! Mindannyian elindultak. A Lexus a garázsban maradt, a rendszámtábláját és a sorozatszám-matricát levették róla. Az út a Vadászló farmig nem tartott sokáig, Grady azonban még ezalatt is képes volt elszundítani. Lash a visszapillantó tükörben figyelte a szarházit, aki úgy kidőlt, mint egy darab fa. A fejét a háttámlának támasztotta, a száját pedig kissé kitátotta, miközben horkolt. Amely már szinte a tiszteletlenség határát súrolta. Lash lefékezett a lakás előtt, ahol Mr. D és a társai laktak, majd hátrafordult, és Gradyre nézett. – Ébresztő, seggfej! – A fickó pislogni kezdett, majd ásított egyet. Lash szívből megvetette a gyengeségét, és Mr. D sem volt elragadtatva tőle. – A szabályok egyszerűek. Ha megpróbálsz elszökni, az embereim vagy helyben agyonlőnek, vagy szólnak a rendőrségnek, és elmondják nekik, hol vagy. Bólints a tökfejeddel, ha megértetted, amit mondtam!

Grady bólintott, bár Lash-nek volt egy olyan érzése, hogy akármit mondott is volna neki, akkor is bólogatott volna. Edd meg a saját lábad! Oké, persze. Kinyitotta a zárat. – Nyomás ki a kocsimból! Újabb bólogatás, miközben kinyílt az ajtó, és csípős hideg szél süvített be az utastérbe. Amikor Grady kiszállt, összehúzta magán a dzsekijét, és fázósan beburkolózott, amitől a béna sas mintha szétterjesztette volna a szárnyát a hátán. Ezzel szemben Mr. D-t láthatóan egyáltalán nem zavarta a hideg – ez volt az egyik előnye annak, hogy már nem élt. Lash kitolatott a parkolóból, és elindult arrafelé, ahol lakott. A hely egy lepusztult tanya volt egy öregek lakta környéken – az ablakokon csak szánalmasan olcsó függöny lógott, amely elzárta előle a kilátást a tenabugyis aggastyánokra. Az egyetlen előnye az volt, hogy a társaságban senki nem ismerte ezt a címet. Habár biztonsági okokból az Omegánál aludt, amikor visszajött erre az oldalra, még egy fél órán keresztül kába volt, és nem akarta, hogy valaki felkészületlen állapotban lepje meg. Igazság szerint, az alvás nem volt megfelelő elnevezés arra, amit ő csinált, mivel nemcsak hogy lehunyta a szemét és elszundított, hanem majdnem eszméletlen állapotba került, amely Mr. D szerint abszolút természetes volt egy alantas esetében. Valami oknál fogva az apja vére úgy viselkedett bennük, mint egy mobiltelefon: ha lemerült, töltés közben nem lehetett használni. Amikor arra gondolt, hogy visszamegy a tanyára, rögtön rossz kedve lett, ezért azon kapta magát, hogy inkább Caldwell egy gazdagabb környéke felé veszi az irányt. Itt úgy ismerte az utcákat, mint a tenyerét, és könnyen megtalálta régi háza kőoszlopait. A kapu be volt zárva, és nem látott át a magas falon, amely körbevette a birtokot, de tudta, mi van belül: kert, fák, a medence és a terasz… mind tökéletes állapotban. A francba! Megint ilyen körülmények között akart lakni! Ez a lesüllyedt életszínvonal az Alantasok Társaságában olyan érzés volt számára, mintha olcsó ruhákban járna. Nem az ő stílusa volt. Semmilyen szinten. Üresbe tette a Mercedest, és csak ült ott, és bámulta a kocsifeljárót. Miután meggyilkolta a vámpírokat, akik felnevelték, majd eltemette őket az oldalsó kertben, kifosztotta a Tudor stílusú házat, elvitt mindent, ami mozdítható volt, és műtárgyakból álló zsákmányt több alantas házában rejtették el a városon kívül. Azóta nem járt itt, amióta visszajött, hogy elvigye a kocsiját. Feltételezte, hogy a szülei végrendelete szerint a ház és a birtok valamelyik vér szerinti rokonra szállt, aki még életben maradt a támadások után, amit ő indított nyáron az arisztokrácia ellen. Nem tartotta valószínűnek, hogy az ingatlan még mindig a faj tulajdonában van, hiszen már egyszer megtámadták az alantasok, vagyis örökre kompromittálva lett. Lash-nek hiányzott a ház, bár nem használhatta volna főhadiszállásnak. Túl sok emlék kötötte ide, és túl közel volt a vámpírok világához. Nem kockáztathatta meg, hogy a tervei, a bankszámlái és az Alantasok Társaságának bizalmas információi a testvériség kezébe kerüljenek. Majd eljön még az idő, amikor újra találkozik a vámpír harcosokkal, akkor viszont majd ő diktálja a feltételeket. Miután az a mutáns, selejtes Qhuinn megölte, és eljött érte az igazi apja, csak az a nyomorult John Matthew látta őt, senki más… de még az a néma idióta is csak elmosódva, és olyan lehetetlen körülmények között, hogy miután látták holtan, biztos azt gondolta, hogy csak képzelődik. Lash szerette a hatásos belépőket. Ha majd megjelenik a vámpírok világában, akkor ő lesz domináns helyzetben. És első dolga lesz megbosszulni a saját halálát. A tervezgetéstől egy kicsit kevésbé hiányzott már a múltja, és amikor felnézett a kopár fákra, amelyeken átfújt a hideg, téli szél, a természet erejére gondolt. Ő is ugyanolyan akart lenni.

Megszólalt a mobiltelefonja, ezért felnyitotta, és a füléhez tette. – Mi van? Mr. D hangja nagyon hivatalos volt. – Valaki járt a lakásban, uram. Lash erősebben szorította a telefont. – Melyikben? – Ebben. – Az istenit! Mit vittek el? – Az urnákat. Mind a hármat. Ezért biztos, hogy a testvérek voltak. Az ajtón nincs behatolás nyoma, az ablakokon sem, szóval, fogalmam sincs, hogy jöhettek be. Biztosan az elmúlt két nap alatt történhetett, mert vasárnap óta nem aludtunk itt. – Bejutottak az alatta levő lakásba is? – Nem, oda nem. Legalább ebben szerencséjük volt. Az elvesztett urnák viszont így is nagy problémát jelentettek. – Miért nem szólalt meg a riasztó? – Mert nem volt bekapcsolva. – Jézus Krisztus! Nagyon ajánlom, hogy ott legyen, amikor odamegyek! – Lash letette a telefont, és nagyot fordított a kormányon. Tövig nyomta Mercedes a gázpedálját, mire a kocsi meglódult, és száguldani kezdett, és az első lökhárító csak úgy falta maga alatt az utat. Baromi jó érzés volt. Amikor odaért a lakáshoz, a bejárati lépcső előtt parkolt le, és majdnem letépte a kocsiajtót, amikor kiszállt. Jeges szél kapott a hajába, de csak rohant fel az emeletre, kettesével szedve a lépcsőt; majd, mint egy felbőszült bika, berontott a lakásba. Grady a konyhapult kinyúló része mellett ült egy támla nélküli bárszéken. A dzsekije nem volt rajta, az ingujja fel volt tűrve, az arcáról pedig egy „nekem-ehhez-totál-semmi-közöm” kifejezés sugárzott. Mr. D az egyik hálószobából jött kifelé, és épp egy mondat közepén tartott. – …nem értem, hogy találtak rá erre a helyre… – Ki cseszte el? – kérdezte Lash, és becsukta a bejárati ajtót, hogy a metsző szelet kizárja. – Engem csak ez az egy érdekel. Ki volt az az idióta seggfej, aki nem kapcsolta be a riasztót, és ezzel veszélybe sodorta ezt a lakást? És ha senki nem jelentkezik, akkor itt mindenkit… – Mr. D-re mutatott – felelőssé teszek érte. – Nem én voltam – Mr. D szigorú tekintetet vetett az embereire. – Én két nappal ezelőtt jártam itt utoljára. A bal oldalán álló alantas felnyújtotta a kezét, de a fajra jellemző módon nem azért, hogy megadja magát, hanem mert felkészült rá, hogy harcoljon. – Nekem megvan a tárcám, és nem adtam meg a címet senkinek. Minden szem a harmadik alantasra szegeződött, aki kezdett ideges lenni. – Mi a franc? – Lázasan kutatott a ruhájában. – Pedig itt volt… Mélyebbre dugta a kezét a zsebében, mintha az segítene. Aztán kétségbeesetten átkutatott minden nyílást, ami a nadrágján, a dzsekijén és az ingén volt. A nyomorult láthatóan még a fenekében is megnézte volna, ha egy halvány esélyt is látott volna arra, hogy a tárca valahogy felkúszott a végbelébe. – Hol vannak az iratai? – kérdezte Lash vészjósló hangon. Hirtelen világosság gyúlt a férfi fejében. – Mr. N… az a gazember! Vitatkozni kezdtünk, mert pénzt akart kölcsönkérni tőlem.

Összeverekedtünk, és biztos akkor csórta el a tárcámat. Mr. D nyugodtan odasétált a gyilkos mellé, és a halántékához tartotta a Magnumja csövét. A lövés ereje úgy megpörgette a fickót, mint egy söröskupakot, aztán a falhoz csapta a testét, ami fekete foltot hagyott maga után a fehér falon, amikor lecsúszott róla az olcsó, barna szőnyegre. Grady meglepetten felhorkant, mint egy kutya, akire rácsaptak egy összecsavart újsággal. Ekkor megszólalt a csengő. Mindenki az ajtó felé kapta a fejét, aztán Lash-re nézett. Ő Gradyre mutatott. – Te maradj ott, ahol vagy! – Amikor megint csengettek, Mr. D felé biccentette a fejét. – Nyissa ki! A kis texasi átlépte a halott alantas testét, majd a bejárat felé menet bedugta a pisztolyát hátul az övébe. Csak résnyire nyitotta ki az ajtót. – Megjött a pizza! – mondta egy férfihang, ám ekkor egy erős fuvallat süvített be a lakásba. – Ó… a francba, vigyázzon! Az ezt követő jelenet igazi burleszk volt. Olyan, a milyet a tévében játszott vígjátékokban lehet látni, amikor mindenki hibát hibára halmoz, és hatalmas a fejetlenség. Amikor a pizzás fiú kiemelte a pepperónis-és-még-ki-tudja-milyen pizzát a piros, hőszigetelt, dobozból, a szél kikapta a kezéből, és repülni kezdett a levegőben Mr. D felé. A srác, amilyen lelkiismeretes alkalmazott volt, a doboz után vetette magát, hogy elkapja, de csak annyit sikerült elérnie, hogy ledöntötte Mr. D-t a földre, és fejjel előre bezuhant a lakásba. Amit – Lash szerint – egész biztosan külön a lelkére kötöttek, hogy minden körülmények között kerüljön el, méghozzá nem véletlenül. Ha behatol valakinek az otthonába, még akkor is, ha épp pizzamentő hőst játszik, számtalan ocsmány dolgot találhat odabent: perverz pornót a tévében, amelyben a kövér háziasszony tundrabugyiban illegeti magát melltartó nélkül. Egy mocskos szemétlyukat, ahol több csótány van, mint ember. Vagy egy élőhalottat, amint fekete vér folyik a szétlőtt fejéből. Esély sem volt rá, hogy esetleg nem veszi észre, mi történt a lakás hátsó részében. Ami azt jelentette, hogy el kellett intézni. Miután John az éjszaka hátralevő részét azzal töltötte, hogy Caldwell belvárosát járta, hátha talál egy alantast, hogy harcoljon, láthatatlanná vált, és a testvériség házának udvarán bukkant elő a szépen egymás mellett parkoló autók mellett. Hideg szél támadta hátba, mint egy erőszakos ellenfél, aki le akarja dönteni a földre, ő azonban szilárdan állta a sarat. Manipulátor. Xhex manipulátor. Miközben az agya ezt a felfedezést emésztgette, Qhuinn és Blay bukkant elő mellette. A javukra legyen mondva, egyikük sem kérdezte meg, mi történt a Zero Sumban. De mindketten úgy nézték, mintha egy folyadékkal teli, csőrös pohár lenne egy kutatólaboratóriumban, ami mindjárt megváltoztatja a színét, vagy hirtelen pezsegni kezd, és nagy habbal kifut. Egyedül akarok maradni, mutogatta John a jelbeszéddel anélkül, hogy bármelyikükre is ránézett volna. – Semmi gond – felelte Qhuinn. Egy ideig csend volt, amíg John arra várt, hogy bemenjenek a házba. Qhuinn megköszörülte a torkát egyszer. Aztán még egyszer. Végül fojtott hangon azt mondta. – Bocs, nem akarlak faggatni, de… John megrázta a fejét, és azt mutogatta. Nincs köze a szexhez, szóval ne aggódj, oké’?

Qhuinn a homlokát ráncolta. – Oké. Jó, klassz. És… ha szükséged lenne ránk, itt leszünk. Gyere, Blay! Blay követte, mindketten felmentek a bejárati ajtóhoz vezető alacsony lépcsőn, majd beléptek a házba. Amikor végre egyedül maradt, Johnnak fogalma sem volt róla, hogy mit csináljon, vagy hova menjen, de mivel a hajnal már nagyon közeledett, egy gyors kocogáson kívül a kertben nem sok szabadtéri lehetősége maradt. Habár, istenem, abban sem volt biztos, hogy képes-e egyáltalán bemenni a házba. Mocskosnak érezte magát attól, amit megtudott. Xhex manipulátor. Vajon Rehvenge tudta? Vagy bárki más? Nagyon is tisztában volt azzal, hogy a törvény mit irt elő ebben az esetben. Megtanulta az edzésen. Ha valakinek tudomására jutott, hogy manipulátor van a környezetében, kötelessége volt bejelenteni, hogy deportálják a szóban forgó személyt, ellenkező esetben, őt is bűnrészesnek tekintették. Tiszta sor. És akkor mi lenne? Na igen, ezt nem lehetett előre tudni. Xhexet elszállítanák egy szemétlerakó helyre, mint valami leprást, és a dolgok nem alakulnának jól számára. Nyilvánvaló volt, hogy csak félig tartozott a fajhoz. John már látott fényképeket manipulátorokról, és Xhex egyáltalán nem hasonlított azokhoz a magas, vékony, hátborzongató külsejű lényekhez. Ami azt jelentené, hogy a kolónia tagjai nagy valószínűség szerint megölnék, mert abból, amit John tudott, a manipulátorok a diszkriminációban épp olyanok voltak, mint az elit. Kivéve, hogy ők szerették még meg is kínozni azt, akit kiközösítettek maguk közül. De persze nem szavakkal. Mibe keveredett… Amikor a bőrdzsekiben már fázni kezdett, bement a házba, és felment a főlépcsőn. A dolgozószoba ajtaja nyitva volt, és hallotta Wrath hangját, de nem állt meg, hogy beszéljen vele. Továbbment, befordult a sarkon, és a szobros folyosóra lépett. Nem a szobájába ment. Megállt Tohr ajtaja előtt, és lesimította a haját. Csak egyetlen személy volt, akivel ezt meg akarta beszélni, és imádkozott, hogy ezúttal valami választ is kapjon tőle. Segítségre volt szüksége. Nagyon. Halkan bekopogott. Nem kapott választ. Még egyszer kopogott. Miközben várt, az ajtó fadeszkáit nézte, és arra a két legutóbbi alkalomra gondolt, amikor hívatlanul rontott be egy szobába. Az első még nyáron történt, amikor benyitott Cormia hálószobájába, és ott találta a lányt összegömbölyödve az ágyon, úgy, hogy a combja véres volt. És erre mit csinált? Még a szart is kiverte Phuryből, csakhogy teljesen jogtalanul, mivel a szexet mind a ketten akarták. A második Xhexszel történt ma este. És lám, most is milyen helyzetbe került? Megint kopogott, ezúttal hangosabban. Az ízületei olyan erősen koppantak oda az ajtó fájához, hogy a hang még a halottakat is felébresztette volna. Senki nem felelt. És ami még ennél is rosszabb volt, semmiféle hangot sem hallott bentről. Se a tévét, se a zuhanyt, se beszélgetést. Hátrébb lépett, hogy megnézze, látszik-e valami fény az ajtó alatt. Nem. Vagyis Lassiter sem volt bent.

Halálos rettegés költözött a szívébe, amikor lassan benyitott a szobába. A tekintete először az ágyra tévedt, és amikor látta, hogy Tohr nem fekszik benne, elhatalmasodott rajta a pánik. Berontott a szobába, átfutott a perzsaszőnyegen a fürdőszobába, arra számítva, hogy a testvér ott hever a jakuzziban kiterülve, felvágott erekkel. De egyik helyiségben sem talált senkit. Furcsa, bizonytalan remény ébredt a szívében, amikor visszament a folyosóra. Jobbra nézett, majd balra, és elhatározta, hogy Lassiter szobájában kezdi. Ott sem válaszolt senki a kopogására, és amikor benyitott, egy szép rendbe rakott szobát talált, amelyben még halványan a friss levegő illata volt érezhető. Ezt jó jelnek vette. Ezek szerint az angyal Tohrral volt. John gyorsan odasietett Wrath dolgozószobájához, és miután bekopogott az ajtófélfán, bedugta a fejét, és körbenézett a helyiségben. A törékeny kanapén, a foteleken és a kandallón, amelyhez a testvérek támaszkodni szerettek. Wrath felnézett az íróasztala mögül. – Szervusz, fiam! Mi a helyzet? Ó, semmi, semmi. Én csak… ha megbocsátasz. John szinte futva ment le a nagy lépcsőn, mert tudta, hogyha Tohr most tér vissza a világba először, nem akarná nagydobra verni. Valószínűleg csak kicsiben kezdené, mondjuk, lesétálna a konyhába az angyallal, hogy egyen valamit. A földszinten rálépett az előcsarnok mozaikpadlójára, és amikor férfihangokat hallott jobbról, belesett a biliárdszobába. Butch a biliárdasztal fölé hajolt, és éppen lőni készült, Vishous mögötte állt, és különböző beszólásokkal bosszantotta. A nagyképernyős tévében be volt kapcsolva egy sportcsatornára, és csak két kupica volt elővéve. Az egyikben borostyánsárga ital volt, a másikban pedig valami átlátszó, de nem víz. Tohr nem volt ott, bár sosem volt oda az ilyen játékokért. Különben is, Butch és V mindig egymással voltak elfoglalva, vagyis, ha valaki épphogy csak megvetette a lábát a társadalmi életben, nem kifejezetten ezzel a társasággal akarta volna kezdeni az ismerkedést. John eljött a biliárdszobától, és bement az ebédlőbe, ahol már megterítettek az utolsó étkezéshez, aztán átment a konyhába. Odabent… hűségeseket talált, akik három különböző tésztaételt készítettek, házi sütésű, olasz kenyeret vettek ki a sütőből, salátát adagoltak, bort nyitottak fel, hogy egy kicsit levegőzzön, és… Tohr nem volt sehol. John szívéből elszállt minden remény, és helyette keserű csalódottság fojtogatta. Odament Fritzhez, a kivételes komornyikhoz, akinek öreg, ráncos arcán ragyogó mosoly tűnt fel. – Üdvözlöm, uram! Hogy van? John a mellkasa előtt mutogatott, hogy senki ne lássa meg. Figyelj, nem láttad… A francba, nem akart pánikot kelteni a házban, csak mert elhamarkodott következtetéseket vont le. A ház hatalmas volt, Tohr bárhol lehetett benne. …nem láttál valakit? – fejezte be. Fritz összevonta borzos szemöldökét. – Valakit, uram? A ház hölgytagjaira utal vagy a… A férfiakra, mutatta. Láttad valamelyik testvért? – Nos, az elmúlt órában leginkább a vacsorát készítettem, de tudom, hogy néhányan hazajöttek a harcból. Rhage, mihelyt megérkezett, megkért, hogy csináljak neki egy szendvicset, Wrath a dolgozószobájában van. Zsadist a kislányával a fürdőszobában. Nézzük csak… ó, és azt hiszem,

Butch és Vishous biliárdozik, mivel az egyik szolga az előbb vitt nekik italt a biliárdszobába. Na igen, gondolta John. Ha azt látták volna, hogy az a testvér, aki már körülbelül négy hónapja ki sem mozdult a szobájából, hirtelen megjelent a házban, biztosan a felsorolás elejére ugrott volna a neve. Köszönöm, Fritz. – Esetleg keres valakit személy szerint? John megrázta a fejét, majd visszament az előcsarnokba, ezúttal lassú, nehéz léptekkel. Belépett a könyvtárba, és nem igazán számított arra, hogy valakit is ott talál. Micsoda meglepetés, a helyiség tele volt könyvekkel, Tohrral viszont egyáltalán nem. Hová tűnhetett… Lehet, hogy nem is volt a házban. John kiviharzott a könyvtárból, majd élesen lefékezett a lépcsőnél. A csizmájának talpa hangosan nyikorgott, amikor befordult a lépcsősor aljához. Feltépte a kis rejtett ajtót, és elindult a föld alatti alagúton. Hát persze! Biztosan lent van a kiképzőközpontban. Ha felébredt, és úgy döntött, hogy visszatér az életbe, az azt jelentette, hogy a harcmezőre is vissza akart enni. Ami gyakorlást, és nagyon sok testedzést igényelt, hogy újra formába kerüljön. Amikor kilépett az alagútból az irodába, újra a remény földjére került, és az sem szegte kedvét, hogy Tohrt nem találta a kis hivatali helyiségben. Ez volt az a hely, ahol Wellsie halálhíréről értesült. John kiszaladt a folyosóra, és amikor meghallotta a súlyzók csilingelését, mintha a leggyönyörűbb szimfónia csengett volna a fülében. Olyan hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajta, hogy még a keze és a lába is beleremegett. De muszáj volt hűvösnek mutatnia magát. Ahogy az edzőteremhez ért, eltüntette a mosolyt az arcáról, és szélesre tárta az ajtót… Blay felpillantott a padról, ahol feküdt. Qhuinn feje le-fel ugrándozott a lépcsőző gépen. Amikor John körülnézett, mindketten abbahagyták, amit éppen csináltak. Blay visszatette a súlyzót a tartóra, Qhuinn pedig lassan lelépett a földre. Nem láttátok Tohrt? – kérdezte a jelbeszéddel. – Nem – felelte Qhuinn, és megtörölte az arcát egy törülközővel. – Miért lenne itt? John sarkon fordult, és beszaladt a tornaterembe, a hol semmi mást nem talált, csak a mennyezeti, rácsos lámpákat, a fényes, fenyőfa padlót és a világoskék tornaszőnyegeket. A szertárban is csak a sporteszközök voltak. Az orvosi szoba üresen kongott csakúgy, mint Jane klinikája. John futni kezdett vissza az alagúthoz, fel a házba. Miután felért, egyenesen a dolgozószoba nyitott ajtajához szaladt, és ezúttal nem kopogott az ajtófélfán, csak egyenesen besétált Wrath íróasztala elé, és azt mutogatta. Tohr eltűnt. Miközben a pizzafutár azon ügyeskedett, hogy megfogj a dobozt, mindenki mozdulatlanná dermedt. – Hű, ez meleg helyzet volt – mondta. – Nem akartam, hogy kiboruljon… – Amikor a tekintete követte a falon lévő fekete foltot le egészen az összegörnyedt, nyöszörgő alantasig, aki összekente azt, halálra válva megdermedt. – …a …szőnyegre. – Krisztusom! – szitkozódott Lash, és kivette a mellényzsebéből a rugós kését. Kihajtotta a pengét, és a fiú mögé lépett. Amikor a futár felállt, Lash átkarolta a nyakát, aztán a kést egyenesen a szívébe szúrta hátulról. A srác összegörnyedt és levegőért kapkodott. A pizzás dobozt kiejtette a kezéből, ami a földre esve

szétnyílt. A paradicsomszósz és a pepperóni egy a színskálába tartozott a vérével, amely a testéből szivárgott. Grady felugrott a székről, és arra az alantasra mutatott, aki még állt. – Ő engedte meg, hogy pizzát rendeljek! Lash az idiótára szegezte a kését. – Pofa be! Grady erre visszarogyott a székre. Mr. D csak úgy fortyogott a dühtől, amikor odalépett a még megmaradt gyilkoshoz. – Maga engedte meg neki, hogy pizzát, rendeljen? Halljam! Az alantas mérgesen visszavágott. – Arra kért minket, hogy menjünk hátra, és őrizzük az ablakot a hátsó hálószobában. Így jöttünk rá, hogy eltűntek az urnák, emlékszik? Az a seggfej ott a földön, ő engedte meg neki, hogy telefonáljon. Mr. D-t láthatóan nem hatotta meg ez a logikus okfejtés, és arra gondolt, bármennyire jó móka lenne is széttépni a nyomorultat, nincs sok ideje. Az a futár, aki megjelent itt, nem fog több pizzát kiszállítani, amire az egyenruhás haverjai hamarosan rá fognak jönni. – Hívjon erősítést! – utasította Lash, és összecsukta a kését, majd odament a harcképtelenné tett gyilkoshoz. – Mondja meg nekik, hogy furgonnal jöjjenek, aztán pakolják bele a fegyveres ládákat. Kiürítjük a lakást és az alatta levőt is. Mr. D fogta a telefonját, és elkezdett parancsokat osztogatni, miközben a többi alantas hátrament a hátsó hálószobába. Lash Gradyre pillantott, aki a földön heverő pizzát bűvölte, mintha komolyan azt fontolgatná, hogy feleszi a szőnyegről. – Legközelebb majd… – Eltűntek a fegyverek! Lash az alantas felé fordította a fejét. – Hogy mondta? – A ládák a fegyverekkel. Nincsenek a gardróbszobában. Lash egy futó pillanatig arra gondolt, hogy most azonnal megöl valakit. Gradyt csak az mentette meg attól, hogy ő legyen az a valaki, hogy még idejében visszaosont a konyhába, és így eltűnt Lash látóteréből. Aztán a logika átvette az érzelmek helyét, és Lash Mr. D-re nézett. – Maga lesz a felelős a kiürítésért. – Igenis, uram. A földön fekvő alantasra, mutatott. – Ezt pedig vigyék a vallatóközpontba! – Értettem. – Grady? – Amikor nem érkezett semmi válasz, Lash nagyot káromkodott, és bement a konyhába. A fickót a hűtőszekrény nyitott ajtajában állva találta, amint az üres polcok előtt a fejét rázza. A seggfej vagy ennyire agyalágyult volt, vagy tényleg csak magára tudott gondolni. Lash úgy vélte, inkább az utóbbi. – Indulunk! Az ember becsukta a hűtő ajtaját, és úgy követte Lash-t, mint egy kutya: gyorsan és zokszó nélkül. Olyan gyorsan, hogy még a dzsekijét is ott felejtette a lakásban. Lash és Grady kiléptek a hidegbe, ami után a Mercedes meleg utastere igazi felüdülésnek hatott. Amikor Lash lassan kigördült a farmról – mivel a gyors tempó felkeltette volna az emberek figyelmét –, Grady ránézett.

– Az a fickó… nem a pizzafutár, hanem a másik… az, aki meghalt… nem volt normális. – Nem. Tényleg nem. – És te sem. – Így van. Én Isten vagyok.

26. fejezet Amikor leszállt az éjszaka, Ehlena felvette az egyenruháját, bár nem a klinikára készült bemenni. Két ok miatt tette ezt. Először is az apjának így könnyebb volt, mivel nem jól viselte, ha valami nem úgy történt, ahogy megszokta. Másodszor pedig úgy vélte, ezzel könnyebb lesz távolságot tartania Rehvenge-től, amikor elmegy hozzá. Szinte semmit nem aludt egész nappal. Emlékek jutottak eszébe a hullaházról, és arról, milyen fojtott volt Rehvenge hangja. A kavargó gondolatok nem hagyták aludni, állandóan kínozták, miközben a sötétben feküdt, és úgy felkorbácsolták az érzelmeit, hogy a végén még a szíve is belefájdult. Tényleg találkozni fog Rehvenge-dzsel? Az otthonában? Hogy történhetett ez meg? Az sokat segített, hogy emlékeztette magát, csak gyógyszert visz neki. Ez ugyanis a munkájához tartozott. Mint ápolónő gondoskodott a betegéről. Az ég szerelmére, hisz a férfi egyetértett vele abban, hogy ne randevúzzon senkivel, és szó sem volt arról, hogy vacsorára hívta volna meg magához. Csak odaadja neki a tablettákat, aztán megpróbálja rábeszélni, hogy menjen vissza Havershöz. Ennyi. Semmi több. Miután megnézte az apját, és beadta neki a gyógyszereit, láthatatlanná válva a belváros közepére teleportálta magát, a Commodore felhőkarcoló előtti járdára. Az árnyékban állva felnézett a toronymagas épület sima falára, és döbbenten szembesült a különbséggel e között a felhőkarcoló és az ő egyszerű, egyszintes háza között, amit bérelt. Istenem… egy ilyen króm és üveg palotában lakni nem olcsó mulatság! Nagyon nem. Rehvenge-nek pedig a legfelső szinten volt a lakása. Ráadásul ez csak egy volt a sok otthona közül, mivel egyetlen épeszű vámpír sem maradt volna egy ilyen helyen a nappali órákban, hiszen a lakás legnagyobb része ablak volt. A szakadék a szegények és gazdagok között legalább olyan hatalmasnak tűnt Ehlena számára, mint most a távolság a között, ahol ő állt, és ahol Rehvenge feltehetőleg várt rá. Egy futó pillanatra elképzelte, hogy a családjának még mindig sok pénze van. Talán akkor nem ezt az olcsó télikabátot és az egyenruháját viselné. Ahogy ott állt lent az utcán, képtelenségnek tűnt, hogy felvette a férfival a kapcsolatot. Na persze, a telefon csak virtuális kapocs, és csak egy lépéssel több, mintha az interneten beszélgettek volna. Mindketten a saját környezetükben voltak, nem látták egymást, és csak a hangjuk kötötte össze őket. Hamis volt a bensőséges érzés. Tényleg képes volt gyógyszert lopni miatta? Csak nézz bele a zsebedbe, idióta, gondolta magában. Egy néma káromkodással láthatatlanná vált, és felment a tetőtéri lakás teraszára. Megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy az éjszaka viszonylag nyugodt. Máskülönben ilyen hideg időben a szél ebben magasságban… Mi a… fene?

A számtalan üvegablak mögött több száz gyertya fénye változtatta át a sötét éjszakát aranyló ragyogássá. Bent a lakás fala fekete volt, és furcsa tárgyak… lógtak a mennyezetről. Olyasmik, mint egy korbács, csak fémből készültek. De volt ott még bőrszíjas korbács is, meg álarcok… és egy hatalmas, antiknak tűnő asztal, ami… Nem, várjunk csak, ez egy kínpad volt, nem igaz? Bőrszíjak lógtak le a négy sarkáról. Ó… istenem, ne! Rehvenge az ilyet szereti? Na jó. Változott a terv. Odaadja neki az antibiotikumot, mivel ezért jött, de csakis itt az eltolható üvegajtó előtt, mert arról szó sem lehet, hogy ő belépjen ebbe a lakásba. Soha! Egy hatalmas termetű, kecskeszakállas férfi lépett ki a fürdőszobából, és a kezét törölgette, majd lesimította a bőrnadrágját, miközben odalépett a kínpad mellé. Egy könnyed mozdulattal felfeküdt rá, és elkezdte leszíjazni a bokáját. Ez egyre rosszabbnak tűnt. Hármasban? – Ehlena? A lány olyan gyorsan pördült meg, hogy beütötte a csípőjét a falba, amely az épület teraszán futott körben. Amikor felismerte, ki az, a homlokát ráncolta. – Jane doktornő? – kérdezte meglepetten, és arra gondolt, hogy ez az éjszaka rekordidő alatt ment át az „ó-istenem-csak-ezt-ne”-ből a „mi-a-franc-van?” mezejére. – Maga mit keres… – Szerintem az épület rossz oldalán vagy. – Rossz oldalon… ó, úgy érti, ez nem Rehvenge lakása? – Nem, ez Vishousé és az enyém. Rehv a keleti oldalon lakik. – Ó… – Ehlena arca bíborvörösbe váltott, de nem a szél miatt. – Nagyon sajnálom, eltévedtem… A szellemszerű orvosnő felnevetett. – Semmi baj. Ehlena visszatekintett az ablakra, de gyorsan el is fordult. Hát persze, ez itt a Vishous nevű testvér! Az, kinek gyémántfehér a szeme és tetoválások vannak az arcán. – Te a keleti oldalra akartál menni. Amit Rehv külön mondott is neki, nem igaz? – Akkor már itt sem vagyok. – Behívnálak, hogy a lakáson keresztül rövidítsd le az utat, de… – Igen. Jobb lesz, ha körbe megyek. Jane doktornő arcán hamiskás mosoly tűnt fel. – Igen, én is azt hiszem. Ehlena megnyugtatta magát, és láthatatlanná válva átment az épület másik oldalára, miközben azt gondolta magában, Jane doktornő, mint domina? Nos, történtek már ennél furcsább dolgok is. Amikor előbukkant a semmiből, azok után, amit az előbb látott, szinte félt benézni az ablakon. Ha Rehvenge-nél is valami ilyesmit talál – vagy még rosszabbat, mint például női ruhákat férfi méretben, vagy háziállatokat mindenfelé a lakásban –, nem volt biztos benne, hogy képes lesz annyira lenyugodni, hogy láthatatlanná válva eltűnjön onnan. De nem. Hál’ istennek semmi transzvesztita dolog nem fogadta, semmi olyan, amihez etetővályú vagy kerítés kellene. Csak egy szép, modern lakás, egyszerű, elegáns bútorokkal, amelyeket a férfi valószínűleg Európából hozatott. Rehvenge kilépett egy boltíves átjáróból, és megállt, amikor észrevette. Felemelte a karját, és Ehlena előtt elhúzódott az üvegajtó, mert a gondolatával azt parancsolta neki. A lány orrát ínycsiklandó illat csapta meg odabentről.

Csak nem… marhasült? Rehvenge egyenletes léptekkel ment oda hozzá, annak ellenére, hogy a botjára támaszkodott. Ma este fekete magas nyakú garbót viselt, kétségtelenül kasmírt, valamint egy lenyűgöző fekete öltönyt. Elegáns ruhájában úgy nézett ki, mintha egy magazin címlapjáról lépett volna le, ragyogó volt, csábító és elérhetetlen, mint mindig. Ehlena ostobának érezte magát. Nem azért, mert ebben a gyönyörű otthonban látva a férfit, alacsonyabb rendűnek érezte magát, csak egyértelművé vált számára, hogy nincs bennük semmi közös. Miféle illúzió kerítette hatalmába, amikor telefonon és a klinikán beszéltek? – Üdvözöllek! – Rehvenge megállt az ajtónál, és kinyújtotta felé a karját. – Szerettelek volna kint várni, de sajnos ott túl hideg van nekem. Két teljesen különböző világ, gondolta Ehlena. – Ehlena? – Elnézést. – Udvariatlanság lett volna visszautasítani, ezért beletette a kezét a felé nyújtott tenyérbe, és belépett a lakásba. A szíve mélyén azonban már elbúcsúzott tőle. Amikor a kezük összeért, Rehvenge úgy érezte, hogy meglopták, kirabolták, kifosztották és tönkretették. Nem érzett semmit, pedig majd belepusztult, hogy megérezze a lány bőrének melegét. De annak ellenére, hogy zsibbadt volt, magától a puszta látványtól, hogy a kezük egymáshoz ért, úgy felragyogott a lelke, mintha szikrázó napsütés világítaná be. – Szia – köszöntötte Ehlena, amikor behúzta a lakásba. Becsukta mögötte az ajtót, és addig nem engedte el a kezét, amíg a nő meg nem szakította a kapcsolatot. Látszólag azért, hogy körbesétáljon a szobában. Rehv azonban megérezte, hogy fizikai távolságra van szüksége. – Lenyűgöző a kilátás. – Ehlena megállt, és lenézett a mélyben elterülő, kivilágított városra. – Furcsa, innen lentről olyan, mintha csak makett lenne. – Az már biztos, hogy nagyon magasan vagyunk. – Rehv megszállottan nézte, a szemével itta be a látványt. – Imádom a kilátást – dörmögte. – Meg tudom érteni. – És itt fent nagyon csendes. – Elszigetelt. Csak ők ketten vannak, senki más a világon. Most, hogy Ehlena itt volt vele kettesben, majdnem elhitte, hogy mindazt a sok szörnyűséget, amit életében elkövetett, nem is ő tette, hanem egy idegen. A lány elmosolyodott. – Hát persze, hogy csend van. A szomszédok szájpecket használnak… Rehv felnevetett. – A rossz oldalra érkeztél? – Mi tagadás… A lány pirulása arról árulkodott, hogy többet is látott, mint Vishous perverz kis készletének élettelen segédeszközeit, és Rehv hirtelen nagyon komoly lett. – Beszéljek a szomszédaimmal? Ehlena megrázta a fejét és ránézett. – Egyáltalán nem az ő hibájuk volt, de szerencsére ő és Jane még nem… hhm… kezdték el. Hála az égnek! – Ebből úgy vélem, nem vagy oda azokért a dolgokért. Ehlena visszafordult az ablakhoz, hogy kinézzen. – Felnőtt emberek, és mindketten beleegyeztek, szóval nincs vele semmi gond. Én azonban? Soha

életemben, nem akarnám. Ennyit az őszinte színvallásról. Ha a lánynak már egy kis perverzió is túl sok, Rehv el tudta képzelni, mit szólna ahhoz, ha megtudná, hogy egy olyan nőt kefél a hallgatásáért cserébe, akit gyűlöl. Aki történetesen a féltestvére. Ja, és persze manipulátor. Mint ő. Amikor nem válaszolt, Ehlena hátrafordult. – Ne haragudj, megbántottalak valamivel? – Én sem szeretem ezt. – Nem, egyáltalán nem. Ő olyan kurva volt, aki adott a színvonalra. A perverziót csak abban az esetben tudta elfogadni, ha valakit rákényszerítettek. V és a felesége hiába egyeztek bele mindketten a dologba, számára ez akkor is elítélendő volt. Krisztusom, mennyivel jobb nála a lány! Ehlena járkálni kezdett a szobában, puha talpú cipője nem csapott zajt a fekete márványpadlón. Ahogy Rehv figyelte, rájött, hogy a fekete gyapjúkabát alatt egyenruhát visel. Ami logikus volt, magyarázta meg magának, ha innen munkába megy utána. Ugyan már, korholta magát, csak nem képzelte, hogy az egész éjszakát itt fogja tölteni? – Ideadod a kabátodat? – kérdezte, mert sejtette, hogy a lánynak melege van. – Muszáj melegebbre fűtenem ezt a helyet, mint amit mások kényelmesnek tartanak. – Igazság szerint… mennem kell. – Ehlena zsebre tette a kezét. – Csak azért jöttem, hogy odaadjam neked a penicillint. – Reméltem, hogy itt maradsz vacsorára. – Sajnálom. – Ehlena átnyújtott neki egy kis nejlonzacskót. – Nem lehet. Rehvnek hirtelen képek villantak be az agyába a hercegnőről, és emlékeztette magát, milyen jó érzés volt, hogy a helyes dolgot cselekedte Ehlenával kapcsolatban, amikor kitörölte a számát a telefonjából. Nem volt joga udvarolni neki. Semmilyen körülmények között sem. – Megértem. – Elvette tőle a zacskót. – Ezeket pedig köszönöm. – Mindennap kettőt kell bevenned. Tíz napon keresztül. Megígéred? Rehv egyszer bólintott. – Meg. – Akkor jó. És menj vissza Havershöz, hogy megvizsgáljon! Egy feszült pillanatig egyikük sem szólt egy szót sem, majd a lány felemelte a karját. – Hát… akkor viszlát! Ehlena elfordult, Rehv pedig a gondolatával nyitotta ki az eltolható ajtót, mert nem bízott magában, nem mert túl közel menni a lányhoz. Ó, kérlek, ne menj el! Kérlek, maradj még! – fohászkodott némán. Szerette volna még egy kicsit… tisztának érezni magát. Ehlena elindult kifelé, majd hirtelen megállt, mire nagyot dobbant Rehv szíve. A lány visszanézett, a szél felborzolta halvány fürtjeit, és gyönyörű arcába fújta. – Evés közben. Evés közben kell bevenned. Ja persze. Orvosi tanács. – Ennivalóm most van bőven. – Jó. Amikor becsukta az ajtót, Rehv nézte, ahogy eltűnik az árnyékban, és kényszerítenie kellett magát, hogy elforduljon. A botjára támaszkodva, lassan elsétált az ablakok előtt, majd befordult a sarkon, és bement a halványan megvilágított ebédlőbe.

Két gyertya égett. Két ezüstteríték állt az asztalon. Két pohár bor. Két pohár víz. Két szalvéta, tökéletesen összehajtva, és a tányérok tetejére helyezve. Helyet foglalt azon a széken, ahová a lányt szerette volna ültetni, a jobbjára, a tisztelet kifejezéseként. A combjához támasztotta a botját, letette a nejlonzacskót az ébenfa asztalra, és kisimította, hogy a tabletták egymás mellé kerüljenek, szépen elrendezett sorokban. Kíváncsi volt, miért nem narancsszínű műanyag dobozban vannak, fehér címkével, de végül is mindegy volt. Ehlena elhozta neki, és csak ez számított. Ahogy ott ült csendben, a gyertyafénynél, és a marhasült illatát érezte a levegőben, amit épp azelőtt vett ki a sütőből, érzéketlen mutatóujjával megsimogatta a kis csomagot. Nem, mégis érzett valamit. Halott mellkasa közepén a szíve úgy fájt, hogy majdnem kettéhasadt. Élete során rengeteg gonosz dolgot tett. Kicsiket és nagyokat. Keresztbe tett másoknak, hogy megbüntesse őket. Pofátlan kábítószer-kereskedőknek, akik bemerészkedtek az ő területére, és ügyfeleknek, akik rosszul bántak a kurváival, vagy idiótáknak, akik a klubjában hőzönglek. Kifürkészte mások bűneit, és a saját céljaira használta fel őket. Kábítószerrel kereskedett. Szexet árult. És Xhex speciális képességének köszönhetően halált. Rossz okok miatt kefélt. Megcsonkított embereket. Gyilkolt. Mégis, akkor ez egyáltalán nem zavarta. Nem volt benne tétovázás, megbánás, vagy empátia. Csak és kizárólag tervek, feladatok és még több lehetőség, amelyeket a saját hasznára tudott fordítani. Ebben a pillanatban azonban, az üres luxuslakásban, az üres asztalnál ülve, olyan fájdalmat érzett a mellkasában, aminek nagyon is jól tudta a nevét: megbánás. Kivételes lett volna, ha megérdemli Ehlenát. De ez is csak egy olyan dolog volt, amit soha nem fog érezni.

27. fejezet Amikor a testvériség összegyűlt Wrath dolgozószobájában, a király kecses íróasztala mögül éberen figyelte Johnt. A szoba másik végében a kölyök úgy nézett ki, mint akin átment egy úthenger. Az arca halottsápadt volt, hatalmas teste meg sem moccant és nem vett részt a vitában. Azonban a legrosszabb az érzelmeinek illata volt. Mivel nem volt semmilyen illata. Sem a harag csípős, orrfacsaró bűzét, sem pedig a szomorúság fanyar, füstös szagát nem lehetett rajta érezni. Még a félelem enyhe citromillatát sem. Semmit. A testvérek és a két legjobb barátja között állt, mégis teljesen elszigetelte magát ezzel a szobormerev közömbösséggel és zsibbadt, transzszerű állapottal… ott volt velük, de mégsem. Nem túl biztató. Wrath fejfájása, amely mintha már olyan állandó tartozéka lett volna a fejének, mint a szeme, a füle vagy a szája, újabb támadást intézett a halántéka ellen, ezért hátradőlt a széken, hátha a megváltozott testhelyzet csökkenti a lüktetést. Sajnos nem. Talán egy agyamputáció megoldaná a problémát. Isten tudja. Jane jól bánt a fűrésszel. A ronda avokadózöld karosszékben Rhage bekapott egy nyalókát, amivel megtörte azt a feszélyezett csendet, amely az egész megbeszélést jellemezte. – Tohr nem mehetett messzire – dörmögte Hollywood. – Nem elég erős hozzá. – Megnéztem a másik oldalon is – szólalt meg Phury a telefon hangszórójából. – Nincs a kiválasztottaknál. – Mi lenne, ha elmennénk a régi házához? – javasolta Butch. Wrath megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy odament volna. Túl sok emlék köti hozzá. A francba, még annak a háznak az említése sem váltott ki semmiféle érzelmet Johnból, ahol korábban lakott. De legalább végre leszállt az éjszaka, így el tudtak indulni megkeresni Tohrt. – Én itt maradok, arra az esetre, ha visszajönne – mondta Wrath, amikor kinyílt a dolgozószoba szárnyas ajtaja, és V sétált be rajta. – Ti viszont mind menjetek ki utána a városba, de mielőtt elindultok, először hallgassuk meg a legfrissebb híreket a mi kis különbejáratú házi tudósítónktól. – Vishous felé biccentett a fejével. – Hölgyem? V tekintete egy feltartott középső ujj félreérthetetlen üzenetét hordozta, a hangja azonban nyugodt volt, amikor megszólalt. – Tegnap a rendőrség adatbázisában találtam egy bejelentést, amit egy gyilkossági nyomozó tett. Egy holttestet találtak azon a címen, ahonnan a fegyverekkel teli ládák kerültek elő. Egy embert. Egy pizzafutárt. Mellkasi késszúrás végzett vele. Egyértelmű, hogy a szerencsétlen valami olyasmit láthatott, amit nem lett volna szabad. Most sikerült bejutnom az ügy részleteibe, és ha hiszitek, ha nem, egy olajos fekete folt volt a lakás egyik falán az ajtó mellett. – A jelenlévők felmordultak, és

gyakran elhangzottak a b-betűs szavak is. – Na igen, de az érdekes rész még csak most jön. A rendőrség feljegyezte, hogy egy Mercedest láttak a parkolóban két órával azelőtt, hogy a pizzéria főnöke bejelentette volna a rendőrségen, hogy az egyik alkalmazottja nem tért vissza erről a címről. Az egyik szomszéd pedig emlékezett rá, hogy egy – természetesen – szőke hajú férfi szállt be a kocsiba egy barna hajú társaságában. Azt mondta, nagyon különösnek találta, hogy ilyen drága autót lát ezen a környéken. – Egy Mercedest? – kérdezte Phury a telefonban. Rhage, miután egy újabb nyalókát tüntetett el a gyomrában, kidobta a kis fehér pálcikát a szemeteskosárba. – Na igen, mióta költ az Alantasok Társasága ilyen sok pénzt a járgányaira? – Pontosan – felelte V. – Semmi értelme nincs. De van még valami. Tanúk szerint egy gyanús külsejű, fekete Escalade is járt ott az előző éjszaka… és egy fekete ruhás férfi cipelt… ööö, mit is… ja igen, ládákat. Igen, négy nyavalyás ládát, amit az épület hátsó részén adogatott ki. Amikor V jelentőségteljesen a szobatársára nézett, Butch megrázta a fejét. – Azt viszont nem említették, hogy leolvasták volna az Escalade rendszámtábláját. És mihelyt hazaértünk, le is cseréltem egy másikra. Ami pedig a Mercit illeti. A tanúk nagyon sokszor összekeverik a dolgokat. Lehet, hogy a szőke fickónak meg a társának semmi köze sem volt a gyilkossághoz. – Nos, én azért rajta tartom a szemem az ügyön – jelentette ki V. – Bár nem hiszem, hogy a rendőrség összekötné a történteket a mi világunkkal. A fenébe is, nagyon sok minden hagyhat fekete foltot, persze azért nem árt, ha felkészültek vagyunk. – Ha az a nyomozó kapta az ügyet, akire gondolok, akkor ő nagyon jó – jegyezte meg Butch halkan. – Igazán kiváló. Wrath felállt. – Oké, lement a nap, nyomás kifelé! John, veled négyszemközt szeretnék beszélni. A király megvárta, hogy az utolsó testvér is kimenjen a dolgozószobából és becsukja az ajtót, csak azután szólalt meg. – Meg fogjuk találni, fiam. Ne aggódj! – Semmi válasz. – John? Mi történt? A fiú keresztbe fonta a karját a mellkasán, és csak bámult egyenesen előre. – John… Szétvette a karját, és mutogatott valamit, amit Wrath gyenge szeme úgy értelmezett, hogy én is kimegyek a többiekkel. – Egy fenét mész! – A kölyök erre azért felkapta a fejét. – De nem ám! Nem, amíg úgy nézel ki, mint egy zombi. És nem akarom, hogy azzal gyere, hogy jól vagy! Ha egy pillanatig is azt hitted, hogy ilyen állapotban kiengedlek harcolni, akkor nagyon elszámítottad magad. John úgy kezdett el járkálni a dolgozószobában, mintha megpróbálná összeszedni magát. Végül megállt, és azt mutogatta. Nem tudok itt lenni most. Ebben a házban. Wrath a homlokát ráncolta, és próbálta megfejteni a jelbeszédet, de az erőfeszítéstől csak még jobban megfájdult a feje. – Ne haragudj, mit mondtál? John feltépte az ajtót, és a következő pillanatban Qhuinn lépett be a szobába. Sűrű mutogatások után a fiú megköszörülte a torkát. – Azt mondja, hogy nem tud ebben a házban maradni ma este. Egyszerűen képtelen rá. – Oké, akkor menjetek el egy klubba és igyátok le magatokat, de ne harcoljatok! – mondta Wrath, és

magában hálát adott azért, hogy Qhuinn-nek muszáj a kölyök mellett maradnia. – Ja, és John… meg fogom találni. Újabb jelbeszédes mutogatás, majd a fiú az ajtó felé fordult. – Mit mondott, Qhuinn? – kérdezte Wrath. – Azt, hogy… nem érdekli, hogy előkerül-e vagy sem. – John, ezt nem mondhatod komolyan! A srác megfordult, és mutogatott valamit, amit Qhuinn lefordított. – Azt mondja, hogy nagyon is komolyan gondolta. Azt mondja… nem tud így élni tovább… hogy csak vár, és minden éjszaka, minden nappal attól fél, hogy amikor bemegy a szobájába, vajon Tohr… John, lassíts le egy kicsit… ja, szóval, hogy vajon felakasztotta-e magát, vagy elment-e megint. És még, ha vissza is jön… John azt mondja, végzett vele. Túl sokszor hagyta már cserben. Ezt nehéz lett volna megcáfolni. Tohr nem volt a legjobb apa az utóbbi időben. Ezen a téren az egyetlen elért eredménye mindössze annyi volt, hogy megalapította az élőhalottak legújabb nemzedékét. Wrath arca megvonaglott, és megdörzsölte a halántékát. – Nézd, fiam, nem vagyok agysebész, de azért beszélhetsz velem. Hosszú csend után valami furcsa szagot lehetett érezni a levegőben… egy száraz, majdhogynem állott szagot… megbánás? Igen, ez a megbánás jele volt. John meghajolt egy kissé, mintha megköszönné, aztán kiment a szobából. Qhuinn egy ideig habozott. – Nem fogom hagyni, hogy harcoljon. – Amivel megmented az életét. Ha ilyen állapotban fegyvert kap a kezébe, egész biztos, hogy koporsóban hozzák haza. – Értettem. Amikor becsukódott az ajtó, Wrath halántéka mögött felzúgott a fájdalom, és arra kényszerítette, hogy leüljön. Istenem, semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy bemenjen a hálószobájába, és lehajtsa a fejét a párnára, amelynek olyan illata van, mint a felének. Szerette volna felhívni és könyörögni neki, hogy jöjjön haza, és csatlakozzon hozzá, hogy átölelhesse a testét. Arra vágyott, hogy a lány megbocsásson neki. Hogy végre tudjon aludni. Ehelyett felállt, felvette a fegyvereit a földről, az íróasztal mellől, és mindet felcsatolta magára. Aztán a bőrdzsekijét a kezébe fogva kiment a dolgozószobából, lesétált a nagy lépcsőn az előcsarnokba, majd az előtérbe, és kilépett a hideg éjszakába. Úgy vélte, hogy akárhová megy is, a fejfájás úgysem tágít mellőle, ezért inkább hasznossá teszi magát közben, és elindul megkeresni Tohrt. Amikor felvette a dzsekijét, újra eszébe jutott a fele, és hogy hová ment az előző éjszaka. Szentséges ég! Már tudta, hol van Tohr! Ehlena azonnal el akart menni Rehvenge teraszáról, de amikor az árnyékba lépett, muszáj volt visszanéznie a lakásba. Az ablakokon keresztül figyelte, ahogy a férfi megfordul, és lassan elsétál az üvegfal mellett… Az erkélyen a sípcsontja beleütközött valami keménybe. – A francba! Egy lábon kezdett ugrálni, és a lábszárát dörzsölgette, majd dühös pillantást vetett a földön álló

márványurnára, amibe belerúgott. Amikor felegyenesedett, hirtelen elfelejtkezett a fájdalomról. Rehvenge ekkorra már átment egy másik helyiségbe, és megállt egy asztal mellett, amely két személyre volt megterítve. Gyertyák világítottak, az ezüst és kristály étkészlet ragyogott, és látszott, milyen sokat fáradt miatta. – A fenébe… – suttogta a lány. Rehvenge lassan és kimérten ült le, úgy ahogy járt. Először maga mögé nézett, hogy ott van-e a szék, majd mindkét kezével az asztalra támaszkodott, és lassan leereszkedett a szék ülésére. A kis nejlonzacskó, amit ő hozott neki, az asztalon hevert, és… megsimogatta? A gyengéd mozdulat, valamint finom ujjai éles ellentétben álltak széles vállával és a férfias arcából sugárzó keménységgel. Ahogy Ehlena nézte, már nem érezte sem a hideget, sem a szelet, de még a fájdalmat sem a lábában. Rehvenge, ott bent a gyertyafénynél, lehajtott fejjel ülve, erős és szabályos profiljával, leírhatatlanul gyönyörű volt. Hirtelen felkapta a fejét, és egyenesen Ehlenára nézett, annak ellenére, hogy a lány az árnyékban állt. Ehlena hátrébb lépett, és érezte, hogy a háta nekiütközik a terasz külső kőfalának, de nem vált láthatatlanná. Még akkor sem, amikor Rehvenge a földbe szúrta a botját, és felemelkedett. Sőt akkor sem, amikor az eltolható ajtó a férfi gondolatának parancsára kinyílt előtte. Sokkal jobb hazudozónak kellett volna lennie, ha azt akarta volna színlelni, hogy csak a kilátásban gyönyörködött eddig. De nem volt gyáva sem, aki megfutamodik a dolgok elől. Odasétált a férfi elé. – Nem vetted be a gyógyszeredet. – Arra vártál? Ehlena karba fonta a kezét a mellkasán. – Igen. Rehvenge hátrapillantott a válla fölött az asztalra és a két üres tányérra. – Azt mondtad, hogy evés közben kell bevennem. – Igen, azt. – Nos, akkor úgy tűnik, muszáj lesz nézned, ahogy eszem. – A karjával elegánsan befelé mutatott, mintegy beinvitálva a lányt, aki nem akarta elfogadni. – Leülnél velem? Vagy itt akarsz kint várakozni a hidegben? Ó, várj, lehet, hogy ez segít. – A botjára támaszkodva visszament az ebédlőbe, és elfújta a két gyertyát. A csonkokból felszálló, kígyózó füst csík jól szimbolizálta a sok kihunyt reményt, amely körülvette őket: Rehvenge finom vacsorát készített mindkettőjüknek. Fáradt vele, készült rá. Megterített. Szépen felöltözött. Ehlena belépett a lakásba, mert úgy gondolta, elég sok mindent tönkretett már aznap estére. – Foglalj helyet! – mondta Rehvenge. – Mindjárt visszajövök a tányérommal. Hacsak nem kérsz te is… – Én már ettem. A férfi félig meghajolt, amikor a lány kihúzott egy széket. – Hát persze. Az asztal mellé támasztva hagyta a botját, úgy ment ki a konyhába. Útközben a széktámlákban, a tálalóasztal lapjában, majd pedig a komornyik ajtajának ajtófélfájában kapaszkodott meg, hogy egyensúlyban tartsa magát. Amikor néhány perc múlva visszatért, a szabad kezével megismételte a mozdulatsort, majd óvatosan leereszkedett a karosszékre az asztalfőn. Felvett egy karcsú ezüstvillát,

és egy szó nélkül felvágta a húst, majd visszafogott eleganciával enni kezdett. Krisztusom, Ehlena szívtelen dögnek érezte magát, amiért itt ül egy üres tányér mellett, állig begombolt télikabátban. A villa halk kocogása a porcelántányéron csak kihangsúlyozta a köztük feszülő csendet. A lány szörnyen érezte magát, ahogy ott ült és simogatta az előtte lévő szalvétát. Nem volt beszédes típus, de azon kapta magát, hogy megszólal, mert nem tudott már mindent magába fojtani. – Tegnapelőtt este… – Mmm? – Rehvenge fel sem nézett, továbbra is a tányérjára figyelt. – Nem ültettek fel. Tudod, azon a randevún. – Nos, ez jó hír neked. – Megölték. Erre felkapta a fejét. – Micsoda? – Stephant, azt a férfit, akivel találkozót beszéltem meg… megölték az alantasok. A király hozta be a holttestét, én viszont addig nem is tudtam, hogy ő az, amíg az unokatestvére, aki kereste meg nem jelent. Aztán… a fél éjszakát azzal töltöttem, hogy bepólyáltuk a testét, és visszavittem a családjához. – Ehlena megrázta fejét. – Összeverték… Annyira, hogy nem lehetett felismerni az arcát. Elcsuklott a hangja, és képtelen volt folytatni, ezért csak ült csendben, simogatta a szalvétát, és remélte, hogy meg tud nyugodni. Két halk csörgés jelezte, hogy Rehv kése és villája megpihent a tányérján, majd a lány felé nyúlt, és erős kezét a karjára tette. – Nagyon sajnálom! – mondta. – Nem csoda, hogy most nincs ehhez kedved. Ha tudtam volna… – Nem, nincs semmi baj. Tényleg. Jobban kellett volna lepleznem, amikor megérkeztem. Most valahogy nem vagyok formában. Mintha nem is én lennék. Rehvenge gyengéden megszorította a karját, majd hátradőlt a székén, mert nem akart tolakodó lenni azzal, hogy túl közel hajol hozzá. Amit Ehlena általában nagyra értékelt, most azonban sajnálta. Milyen kár! – gondolta ugyanazokat a szavakat, amit a férfi szokott mindig mondani neki. A kabátján keresztül is nagyon jó érzés volt a kezének súlya a karján. És ha már itt tartunk, kezdett melege lenni. Kigombolta a kabátot, és levette magáról. – Meleg van idebent. – Ahogy már mondtam, lejjebb vehetem a fűtést a kedvedért. – Ne! – A homlokát ráncolva nézett a férfira. – Miért fázol mindig? A dopamin mellékhatása? Rehvenge bólintott. – Ezért is van szükségem a botra. Nem érzem a kezem és a lábam. Ehlena nem sok vámpírról hallott még, aki így reagált volna erre a gyógyszerre, de persze mindenkinek más volt a szervezete, ezért másképp is hatottak rá a készítmények. Amellett a Parkinson-kór vámpír megfelelője nagyon súlyos betegség volt. Rehvenge eltolta maga elől a tányérját, és jó ideig csak csendben ültek az asztal mellett. A halvány fényben a férfi mintha megfakult volna, nem áradt belőle a szokásos energia, és a kedve is komor volt. – Te sem vagy olyan, mint szoktál lenni – jegyezte meg Ehlena. – Persze nem ismerlek olyan jól, de úgy tűnik, mintha… – Hogy? – Mintha olyan lennél, mint én. Mint aki éber kómában van. Rehvenge röviden felnevetett.

– Milyen találó! – Akarsz beszélni… – Kérsz valamit enni… Mindketten felnevettek és elhallgattak. Rehvenge megrázta a fejét. – Nézd, hadd hozzak neked legalább egy kis desszertet! Ez a legkevesebb, amit megtehetek érted. És ez nem számít randivacsorának, mivel nem égnek a gyertyák. – Be kell vallanom valamit. – Hazudtál arról, hogy már ettél, mielőtt idejöttél, és most majd’ meghalsz éhen. Ehlena megint nevetett. – Igen. Rehvenge ametiszt tekintete mélyen a szemébe fúródott, mire a levegő megváltozott körülöttük, és Ehlenának hirtelen az lett az érzése, hogy a férfi belelát lelkébe. Túl mélyen. Különösen, amikor sötét hangon azt mondta. – Megengeded, hogy megetesselek? A lány megbűvölve, rabul ejtve azt suttogta: – Igen. Rehvenge szélesen elmosolyodott, kilátszott fehér szemfoga. – Pont ezt a választ vártam. Vajon milyen lenne a vérének íze a szájában, gondolta Ehlena váratlanul. Rehvenge torkából mély morgás tört föl, mintha pontosan tudná, mire gondol a lány, de nem tette szóvá, csak felállt, és kiment a konyhába. Mire visszatért a tányérral, Ehlenának sikerült valamennyire összeszednie magát, ám amikor a férfi letette elé az ennivalót, csodálatos fűszeres illat csapta meg az orrát – aminek azonban semmi köze nem volt ahhoz, hogy mit főzött neki. Elhatározta, hogy nem engedi kizökkenteni magát, ezért megfogta a szalvétát, az ölébe terítette, és megkóstolta a sült húst. – Istenem, ez mesés! – Köszönöm! – mondta Rehv, és leült. – A régi házunkban a hűségesek mindig így készítették el. Fel kell melegíteni a sütőt kétszázötven fokra, betenni a húst, fél óráig sütni, aztán elzárni mindent, és hagyni állni. Nem szabad kinyitni a sütő ajtaját, hogy megnézzük. Ez a titka. Bízni kell a folyamatban, hogy jó lesz. Két óra múlva pedig? – Mennyei. – Mennyei. Ehlena felnevetett, amikor mindketten ugyanaz a szót mondták ki. – Tényleg nagyon finom. Szinte elolvad a számban. – Azért, hogy teljes legyen a kép rólam, és hogy nehogy azt gondold, hogy mesterszakács vagyok, el kell árulnom, ez az egyetlen étel, amit el tudok készíteni. – Nos, ha egy dolgot tökéletesen tudsz, az már több, mint amit sokan elmondhatnak magukról. Rehv elmosolyodott, és lenézett a tablettákra. – Ha most beveszek egyet, akkor vacsora után elmész? – Ha azt mondom, hogy nem, elárulod, miért vagy olyan hallgatag? – Kemény tárgyalópartner vagy. – Csak szeretném, ha a beszélgetés kétirányú lenne, és én már elmondtam, mi nyomja a lelkem. Rehv arcát sötétség árnyékolta be, az álla megkeményedett, a szemöldöke összehúzódott.

– Nem beszélhetek róla. – Dehogynem. Kemény tekintete a lány szemébe fúródott. – Te sem szívesen beszélsz az apádról. Ehlena elfordította a fejét, lenézett a tányérjára, és különös érdeklődést tanúsított a hús iránt. – Ne haragudj! – mondta Rehv. – Én… a francba! – Nem, nincs semmi baj. – Pedig volt. – Néha túl erőszakos vagyok. Az egészségügyben sokszor nagyon jól jön. A magánéletben azonban már kevésbé. A kényelmetlen csendben Ehlena gyorsabban kezdett enni, és arra gondolt, mihelyt befejezte, elmegy. – Valami olyat csinálok, amire nem vagyok büszke – bökte ki a férfi hirtelen. A lány felnézett. Rehv arca kifejezetten gonosz lett, a gyűlölet és a düh olyanná formálták, amitől megijedt volna, ha nem ismerte volna jobban. Azonban a sötét érzések egyike sem ellene irányult, csupán a saját maga – vagy valaki más iránt – érzett harag kifelé történő megnyilvánulása volt. Ehlena jobbnak látta nem feszegetni a témát. Főleg, amilyen hangulatba került tőle a férfi. Ezért meglepődött, amikor azt hallotta tőle: – Már régóta tart. Vajon üzleti vagy magánéleti dolog, töprengett a lány. Rehv ráemelte a tekintetét. – Egy bizonyos nőhöz van köze. Aha. Szóval egy nőhöz. Na jó, semmi joga nem volt, hogy úgy érezze, mintha egy jeges marok szorítaná össze a szívét. Nem tartozott rá, hogy van-e férfinak valakije vagy sem. Vagy hogy ezt a „marhasült-gyertyafény-csábítás” vacsorát hány másik nőnek játszotta már el. Megköszörülte a torkát, majd letette a kést és a villát. Miután megtörölte a száját egy szalvétával, azt mondta: – Ó, eszembe sem jutott megkérdezni, hogy nem vagy-e nős. Nincs a hátadon név… – Ő nem a felem. És egyáltalán nem szeretem. Bonyolult ügy. – Van közös gyermeketek? – Nem, hála istennek, nincs. Ehlena a homlokát ráncolta. – De azért ez egy kapcsolat, nem? – Igen, gondolom ez a kifejezés illik rá. Ehlena nagyon dühös lett magára, amiért hagyta, hogy belebonyolódjon a férfiba. Letette a szalvétát a tányér mellé, nagyon kimért, hűvös mosolyt villantott Rehv felé, majd felállt, és megfogta a kabátját. – Most mennem kell. Köszönöm a vacsorát. Rehv hangosan káromkodott egyet. – Nem lett volna szabad mondanom semmit… – Ha azt próbáltad elérni, hogy ágyba vigyél, akkor igazad van. Nem volt jó ötlet. Én mégis örülök neki, hogy őszinte voltál… – Nem az volt a célom, hogy az ágyamba csábítsalak. – Hát persze, hogy nem. Mivel azzal megcsalnád. – Krisztusom, miért lett ennyire mérges? – Nem! – csattant fel a férfi. – Azért nem, mert impotens vagyok. Hidd el nekem, ha képes lennék erekcióra, az ágy lenne az első hely, ahol lenni szeretnék veled.

28. fejezet – Veled lenni legalább olyan izgalmas, mint azt nézni, hogy szárad a festék – visszhangzott Lassiter hangja a Kripta magas mennyezetéről lelógó cseppkövek között. – Ráadásul úgy, hogy közben nem is újítjuk fel a helyet, amint ezt a barlangot elnézve, felér egy tragédiával. Ti, srácok, mind az ilyen lehangoló, komor stílusért vagytok oda? Sose hallottatok még az IKEÁ-ról? Tohr megdörzsölte az arcát, és körülnézett a barlangban, amely évszázadok óta a testvériség szent találkozóhelye volt. A masszív kőoltár mögött, ahol ült, a fal mellett végig hatalmas fekete márványtábla húzódott, rajta az összes testvér nevével. Vastag állványokon álló fekete gyertyák világították meg az ősi nyelven belevésett neveket. – Vámpírok vagyunk – felelte. – Nem tündérek. – Néha azért nem vagyok ebben olyan biztos. Láttad már a királyod dolgozószobáját? – Wrath majdnem vak. – Ami megmagyarázza, miért nem akasztotta még fel magát abban a pasztellszínű borzalomban. – Azt hittem, a sötét és komor stílust kifogásolod. – Asszociáltam. – Nyilvánvalóan. – Tohr nem nézett az angyalra, mivel úgy gondolta, hogy a szemkontaktus csak felbátorítaná a gazembert. Ja persze. Lassiternek nem volt szüksége biztatásra. – Arra vársz, hogy az a koponya ott az oltár tetején majd megszólal, vagy mi? – Igazság szerint mindketten arra várunk, hogy befogd végre a szád. – Tohr a fickóra nézett. – Bármikor, ha úgy érzed, kész vagy rá. Bármikor. – Hogy te milyen kedves dolgokat mondasz nekem! – Az angyal letette fénylő hátsóját az egyik kőlépcsőre nem messze Tohrtól. – Kérdezhetek valamit? – Választhatom azt, hogy „nem”? – Nem. – Lassiter körbefuttatta a tekintetét, majd felnézett a koponyára. – Az a valami öregebbnek tűnik még nálam is. Ami nem kis teljesítmény. – A legelső testvér volt, aki a testvériséget megalapította, és aki bátran harcolt az ellenséggel. A koponyája volt a testvériség legszentebb ereklyéje, amely az erőt és az elszántságot jelképezte számukra. Lassiter ez egyszer komolyra fordította a szót. – Nagyszerű harcos lehetett. – Azt hittem, kérdezni akarsz valamit. Az angyal egy káromkodás közepette felállt, és megrázta a lábát. – Igen, szóval… hogy a fenébe tudsz te ilyen sokáig itt ülni? Nekem már totálisan elzsibbadt a fenekem. – Hát igen, szar ügy, ha a gondolkodásunk legfőbb szerve mondja fel a szolgálatot. Azért az angyalnak abban igaza volt, hogy már elég régóta töltötték ott az időt. Tohr olyan hosszú

ideje ült és bámulta az oltáron lévő koponyát, valamint mögötte a nevekkel teleírt falat, hogy az ő feneke már nem egyszerűen elzsibbadt, hanem szabályosan kővé vált, mint a lépcső, amelyen ült. Előző éjszaka jött ide, mintha egy láthatatlan kéz húzná maga után. Muszáj volt inspirációt találnia, tisztaságot, amely megint összeköti az élettel. Ehelyett csak köveket talált. Hideg köveket. És számtalan nevet, amely régen jelentett neki valamit, most azonban már nem tűnt egyébnek, mint egy végtelen bevásárlólistának halottakból. – Ez azért van, mert nem a megfelelő helyen keresel – jegyezte meg Lassiter. – Most már elmehetsz. – Minden alkalommal, amikor ezt mondod, kicsordul egy könny a szememből. – Érdekes, az enyémből is. Az angyal lehajolt, de a friss levegő illata megelőzte. – Sem az a fal, sem az a koponya nem fogja megadni neked azt, amit keresel. Tohr összehúzta a szemét, és azt kívánta, bárcsak elég erős lenne ahhoz, hogy harcra keljen a fickóval. – Csakugyan? Nos, akkor hazudtál nekem. „Most van itt az idő. Ma este minden megváltozik.” Tévesek az előrejelzéseid. Annyira elegem van már belőled! Lassiter elmosolyodott, majd lustán megigazította az aranykarikát, amely a szemöldökét szúrta át. – Ha azt hiszed, hogy a goromba hangnemeddel felkelted a figyelmemet, hamar rájössz, hogy előbb unod magad halálra, minthogy én felfigyeljek rád. – Akkor meg mi a francért vagy itt? – Tohr kimerültsége a hangján is érződött, mert megremegett, és ez még jobban feldühítette. – Mi a jó fenéért nem hagytál magamra, amikor megtaláltál? Az angyal fellépdelt a lépcsőn, aztán elkezdett fel-alá járkálni a fényes fekete márványfal előtt, amelybe nevek voltak vésve. Időnként megállt, és közelebbről is megnézett egyet. – Az idő luxus, akár hiszed, akár nem – mondta. – Nekem inkább úgy tűnik, hogy átok. – Idő nélkül tudod hol lennél? – Az Árnyékban. Mivel éppen oda igyekeztem, amikor megjelentél. Lassiter végighúzta az ujját egy bevésett néven, és amikor Tohr rájött, hogy mi van odaírva, gyorsan elfordította a fejét. Az ő neve volt. – Idő nélkül – mondta az angyal – egy feneketlen, alaktalan örökkévalóság gödrében lennél. – Csak hogy tudd, untat a filozófia. – Ez nem filozófia. Ez a valóság. Az idő az, ami értelmet ad a létezésnek. – Menj a pokolba! De most komolyan… Hagyj békén! Lassiter egy kicsit oldalra fordította a fejét, mintha hallott volna valamit. – Na végre! – dörmögte. – Már azt hittem, soha nem talál ide. – Mi van? Az angyal visszament Tohrhoz, lehajolt hozzá, majd lassan és tagoltan közvetlenül az arcába mondta: – Ide hallgass, napsugaram! A feled, Wellsie küldött. Ezért nem hagyhattalak meghalni. Tohr szíve megállt egy pillanatra, Lassiter pedig felegyenesedett, és azt kérdezte: – Mi a franc tartott ilyen sokáig? Wrath hangja dühösen csengett, miközben csizmás lábával az oltár felé dübörgött. – Nos, legközelebb esetleg közölhetnéd valakivel, hogy hova az istenbe mentek… – Mit mondtál? – lehelte Tohr. Tohrment olyan erővel pattant fel a kőpadlóról, amely arra emlékeztetett, mint amilyen régen volt.

Mint egy megvadult bika, nekirontott Lassiternek, és a súlykülönbség ellenére ledöntötte a földre. Megmarkolta a torkát, és amikor belenézett fehér szemébe, kivillantotta a szemfogát. Lassiter csak nézett rá, a hangja viszont közvetlenül Tohr fejében szólalt meg. Mit akarsz csinálni, seggfej? Megbosszulod, vagy meggyalázod az emlékét azzal, hogy elpazarlod az életedet? Wrath hatalmas keze, mint egy oroszlán mancsa, megfogta Tohr vállát, a körme belefúródott a húsába, és visszahúzta. – Engedd el! – Ne… – Tohr alig tudott megszólalni. – Soha… ne… merd… – Elég legyen! – szólt rá dühösen a király. Hátrahúzta Tohrt, de olyan erővel, hogy a testvér hátraesett a fenekére, és ettől kizökkent a gyilkos transzból. Valamint felébredt. Nem tudott rá jobb szót. Mintha egy kapcsolót kattintottak volna fel benne, és a lelkében a villany, amely eddig sötétben volt, hirtelen megint fényesen ragyogott volna. Wrath arca került a látóterébe, és ezúttal olyan élesen, ahogy… eddig még sohasem. – Jól vagy? – kérdezte a király. – Nagyon keményen landoltál. Tohr felemelte a kezét, és végigsimított Wrath vastag alkarján, próbált visszatérni a valóságba. Rápillantott Lassiterre, aztán megint a királyra. – Nagyon sajnálom… az előbbieket. – Viccelsz? Mindannyian meg akartuk fojtani. – Tudjátok, még a végén komplexusaim lesznek itt köztetek – mondta az angyal, és köhögni kezdett, amikor levegőhöz jutott. Tohr megragadta Wrath vállát. – Senki nem mondott nekem róla semmit – nyögte. – Senki nem ejtette ki a nevét, nem beszélt arról… ami történt. Wrath megfogta Tohr tarkóját, hogy megtartsa. – Az irántad való tiszteletből. Tohr felnézett az oltáron pihenő koponyára, majd a nevekkel teleírt falra. Az angyalnak igaza volt. Csak egy név tudta felébreszteni, és az nem volt oda vésve. Wellsie. – Honnan tudtad, hogy hol vagyunk? – kérdezte a Wrath-tól, de közben még mindig a falat bámulta. – Néha mindenkinek vissza kell térnie a kezdetekhez. Oda, ahol az egész elkezdődött. – Itt az idő – szólalt meg lágy hangon a bukott angyal. Tohr végignézett magán, összeaszott testén a bő ruhák alatt. Negyedakkora volt, mint régen, talán még annál is kisebb. És nem csak a súlyvesztés miatt. – Ó, Krisztusom… nézzetek rám! Wrath válasza lényegre törő volt és egyenes. – Ha készen állsz, mi készek vagyunk visszavenni. Tohr az angyalra nézett, és most vette észre először, hogy arany aura veszi körül. Az ég küldte. Wellsie küldte. – Készen állok – mondta senkinek és mindenkinek. Rehv ránézett Ehlenára az asztal másik oldalán, és azt gondolta, legalább nem pattant fel és rohant el azonnal, hogy meghallotta a döbbenetes hírt. Az impotens nem olyan szó volt, amit bárki szívesen használt egy nő társasságában, aki iránt

érdeklődött. Hacsak nem olyan mondatban, hogy istenem, DEHOGY vagyok impotens! Ehlena visszaült. – Hogyan… a gyógyszer miatt? – Igen. A lány elfordította a tekintetét, mintha fejben számba venné a lehetőségeket, amire Rehvnek az jutott először eszébe, hogy de a nyelvemnek és az ujjaimnak semmi baja. Amit persze megtartott magának. – A dopamin különös hatással van rám. Ahelyett, hogy stimulálná a tesztoszteront, teljesen kiszívja belőlem. Ehlena szája sarka felgörbült. – Ez annyira nem helyes, de tekintve, hogy mennyire férfias vagy, enélkül… – Enélkül is képes lennék szeretkezni veled – mondta Rehvenge halkan. – Ilyen lennék én. Ehlena meglepetten ráemelte a tekintetét, amelyből egy nagy adag „szentséges-isten-tényleg-eztmondta-volna?” sugárzott. Rehv végigsimította a kakastaréját. – Nem fogok bocsánatot kérni azért, hogy kívánlak, de nem is leszek tiszteletlen veled azzal, hogy megpróbálok valamit tenni érte. Kérsz kávét? Csináltam. – Ó… igen. – Mintha ettől várná, hogy kitisztítja a fejét. – Nézd… Rehv megállt a mozdulat közben, amikor fel akart állni. – Igen? – Én… hm… Amikor a lány nem folytatta, megvonta a vállát. – Hozom a kávét. Várni akarok rád. Boldoggá tesz. Több mint boldoggá! Miközben visszament a konyhába, a végtelen elégedettség még a zsibbadtságán is túlkiabált. Az a gondolat, hogy olyan étellel eteti meg, amit ő készített, italt ad neki, hogy enyhítse a szomjúságát, és menedéket nyújt számára a hideg ellen… Rehv orrát különös szag csapta meg. Először azt gondolta, hogy a sült hús, amit kint hagyott a pulton, mivel a kívülről többféle fűszerrel dörzsölte be. De nem… nem abból jött. Mivel úgy vélte, van fontosabb dolga is, mint az orra miatt aggódni, odament a szekrényhez, és kivett egy csészét meg egy kistányért. Miután kitöltötte a kávét, megigazította a zakója hajtókáját… És megdermedt. Az orrához emelte a kezét, mély lélegzetet vett, és alig hitte el, amit érzett. Ez képtelenség… Pedig csak egyetlen egy dolog okozhatta ezt az illatot, és ennek semmi köze sem volt a manipulátor oldalához: a sötét fűszerek a kötődés illatát jelezték, azt az anyagot, amelyet egy vámpír férfi hagyott a szeretett nő bőrén és intim testrészein, hogy a többi férfi tudja, kinek a dühét kockáztatják, ha a nő közelébe merészkednek. Rehv leengedte a karját, és döbbenten a konyha ajtaja felé nézett. Egy bizonyos kor után senki nem számított már arra, hogy a teste meglepetést okoz neki. Legalábbis nem jó értelemben. Fájó ízületeket igen. Sípoló tüdőt. Romló látást. Ezek mind természetesek voltak, amikor elérkezett az ideje. Na, de kilencszáz évvel az átváltozása után már mindenki alaposan kiismerte a saját testét! Na persze, lehet, hogy nem a jó lenne a legmegfelelőbb jelző erre az új fejleményre. Rehv minden előzetes ok nélkül arra az időre gondolt, amikor először szeretkezett valakivel. Közvetlenül az átváltozása után történt, és miután befejezték, szentül meg volt győződve róla, hogy az a nő lesz a felesége, együtt fognak élni, és egész hátralevő életükben boldogok lesznek. A nő gyönyörű

volt. Az anyja testvére hívta a házukba Rehv számára, hogy őt használja, amikor átváltozik. Barna haja volt. Krisztusom, már a nevére sem emlékezett! Most, hogy visszatekintett a régi emlékre mindazzal a tudással, amit azóta szerzett a férfiakról, a nőkről és vonzalomról, tudta, hogy meglepte vele, hogy milyen hatalmas lett a teste az átváltozás után. A nő nem számított rá, hogy tetszeni fog neki, amit lát. Nem gondolta, hogy kívánni fogja. De így lett és szeretkeztek. A szex maga volt a megvilágosodás Rehv számára, amikor felfedezte az érintés hatalmát, a rabul ejtő szenvedélyt, az erőt, amit magában érzett, amikor az első néhány alkalom után átvette az irányítást. Rájött, hogy van egy tüske a hímvesszője tövén – de mivel a nő annyira el volt ájulva tőle, Rehv nem tudta biztosan, hogy észrevette-e, hogy várnia kell egy kis időt, amíg ki tud húzódni belőle. Az aktus után végtelen béke szállta meg, és elégedett nyugalom töltötte el. Azonban a dolognak nem lett folytatása. Amikor az izzadság még meg sem száradt a testén, a nő felöltözött, és az ajtó felé indult. Mielőtt kiment volna, hátranézett, kedvesen rámosolygott, és közölte, hogy nem fog pénzt kérni a családtól a szexért. A nagybátyja fizetett neki azért, hogy a vérét adja Rehvnek. Furcsa, ahogy most visszagondolt az életére, tényleg olyan meglepő, hogy idáig jutott? Átkozottul korán megtapasztalta, hogy a szex is csupán árucikk, habár az első – hat – szeretkezés úgyszólván a ház ajándéka volt. Szóval, igen, ha az a sötét illat azt jelentette, hogy a vámpír oldala összekötődött Ehlenával, az aligha volt jó hír. Fogta a kávét, és óvatosan bevitte az ebédlőbe. Amikor letette a lány elé, szerette volna megsimogatni a haját, de ehelyett inkább leült. Ehlena a szájához emelte a csészét. – Nagyon finom. – Még meg sem kóstoltad. – De érzem az illatát. Imádom az illatát. Az nem a kávé, gondolta Rehv. Legalábbis nem mind. – Nos, én pedig a parfümödet imádom – mondta ostobán. Ehlena a homlokát ráncolta. – Nincs rajtam parfüm. Úgy értem, csak a szappan és a sampon illata, amit használok. – Nos, akkor azt imádom. Örülök, hogy itt maradtál. – Ezt tervezted? Egymás szemébe néztek. Istenem, milyen tökéletes volt a lány! Ragyogó, mint a gyertyafény. – Azt, hogy itt maradsz a kávéig? Igen, azt hiszem, egy randevút szerettem volna veled. – Azt hittem, egyetértettél velem. Édes istenem, izgatott remegő hangját hallva legszívesebben meztelen mellkasához szorította volna! – Egyetérteni veled? – kérdezte. – A világon bármivel egyetértenék, amit csak mondasz, ha az boldoggá tenne. De konkrétan mire gondolsz? – Azt mondtad, hogy… nem kellene randevúznom senkivel. Aha, szóval erről volt szó. – Nem is. – Ezt nem értem. Legyen átkozott, de ezt most nem fogja annyiban hagyni! Zsibbadt könyökét feltette az asztalra, és a lányhoz hajolt. Amikor odaért közel hozzá, Ehlena tágra nyitotta a szemét, de nem húzódott el. Rehv várt egy kicsit, hogy lehetőséget adjon neki, ha arra akarná kérni, hogy hagyja abba. Mégis

miért? Fogalma sem volt. Manipulátor oldala csak akkor várt, amikor elemezni akarta valakinek a gyengeségét, vagy kihasználni azt. Ehlenával azonban tisztességes akart lenni. A lány még mindig nem mondta neki, hogy húzódjon el. – Nem… értem – suttogta helyette. – Egyszerű. Az a véleményem, hogy nem kellene senkivel sem randevúznod. – Rehv még közelebb mozdult felé, amíg már az arany pöttyöket is látta a szemében. – Csakhogy én nem egy senki vagyok.

29. fejezet Én nem egy senki vagyok. Ahogy Ehlena belenézett Rehvenge ametiszt szemébe, arra gondolt, milyen igaz. Ebben a csendes pillanatban, amikor vibráló erotikus feszültség szikrázott közöttük és a levegőt betöltötte valami finom, fűszeres parfümillat, Rehvenge mindenki és minden volt. – Meg fogod engedni, hogy megcsókoljalak – mondta. Nem kérdés volt, a lány mégis bólintott, mire a férfi szája az övéhez közelített. Az ajka puha volt, a csókja pedig még annál is puhább. De hamar elhúzódott tőle, gondolta Ehlena. Túl hamar. – Ha többet szeretnél – mondta Rehv halk, fátyolos hangon –, szívesen megadom neked. Ehlena a férfi ajkára nézett, és Stephanra gondolt. Arra a sok mindenre, amit ő már nem tehetett meg. Az, hogy most együtt akart lenni Rehvenge-dzsel, olyasmi volt, amire igazán vágyott. Pedig nem volt értelme, de ez most nem is számított. – Igen, szeretnék többet. – Ekkor azonban eszébe jutott, hogy a férfi nem érez semmit. Szóval mi történne, ha tovább folytatnák, amit elkezdtek? Na igen, és hogy lehetne felhozni ezt a témát úgy, hogy a másik ne érezze magát kényelmetlenül? És mi a helyzet azzal a másik nővel? Nyilvánvaló, hogy nem fekszik le vele, valami komoly azonban mégis volt közöttük. Rehvenge ametiszt szeme az ajkát bámulta. – Azt akarod tudni, hogy én mit kapok belőle? Istenem, a hangja maga volt a testet öltött szex! – Igen – lehelte Ehlena. – Olyannak láthatlak, mint amilyen most vagy. – Milyen… vagyok most? Rehv egy ujjal megsimogatta az arcát. – Elpirultál. – Az ujja a szájához ért. – Az ajkad szétnyílt, mert arra gondolsz, hogy megint megcsókollak. – Lejjebb siklott a nyakára. – A szíved vadul ver, látom az erek lüktetéséből. – Az ujja megállt a melle között, az ő ajka is szétnyílt, és a szemfoga megnyúlt. – Ha itt tovább mennék, azt hiszem, azt találnám, hogy a mellbimbód megkeményedett, és lefogadom, hogy más jelei is van már annak, hogy a tested felkészült rám. – Odahajolt a lány füléhez, és azt súgta neki: – Felkészültél rám, Ehlena? Szentséges. Isten. A lány bordái mintha hirtelen összepréselték volna a tüdejét, és édes, szédítő fulladás kerítette volna hatalmába, amitől a lába között érzett lázas roham még megdöbbentőbbnek tűnt. – Ehlena, válaszolj nekem! – Rehvenge az orrával simogatta a nyakát, a szemfoga lágyan karcolta a vénáját.

Ehlena hátrahajtotta a fejét, és közben megragadta a férfi drága öltönyének ujját, és erősen összeszorította. Olyan régen volt már… egy örökkévalósággal azelőtt… hogy valaki magához ölelte. Hogy másnak érezte magát, nem csak ápolónőnek. Hogy a melle, a csípője és a combja valami célt is szolgált, nem pedig csak egy olyan testrész volt, amelyet el kellett takarnia, mielőtt társaságba ment. Most pedig itt ez a gyönyörű, nem-egy-senki férfi, aki vele akar lenni, méghozzá kizárólag azért, hogy neki örömet okozzon. Ehlena sűrűn pislogni kezdett, mert úgy érezte, mintha ajándékot kapott volna, és azon töprengett, milyen messzire fog eljutni az, amit éppen el akart kezdeni. Régen, mielőtt még a családja kiesett volna az elit kegyeiből, és széthullott volna, odaígérték egy férfinak, a férfit pedig neki. Már ki is tűzték az esküvő időpontját, a nagy eseményt azonban megelőzte a családja tragédiája. Amikor együtt voltak, lefeküdt azzal a férfival, habár az arisztokrácia tagjaként nem lett volna szabad, mivel hivatalosan még nem kötötték össze az életüket. Az élet azonban túlságosan rövidnek tűnt ahhoz, hogy tovább várjanak. Most pedig tudta, hogy még annál is rövidebb. – Van ágy ebben a lakásban? – kérdezte. – Ölni is képes lennék azért, hogy odavihesselek. Ehlena állt fel először, és a kezét nyújtotta. – Menjünk! Rehv azért érezte helyesnek a dolgot, mert ez kizárólag a lányról szólt. Azzal, hogy ő nem érzett semmit, egyáltalán számított ebben a felállásban, és mindkettőjüket megszabadította attól a súlyos tehertől, hogy ő is aktívan részt vesz benne. Istenem, micsoda végtelen öröm volt ez! A hercegnőnek muszáj volt odaadnia a testét. Most viszont a saját akaratából adta oda Ehlenának a… Nos, a francba, nem is tudta pontosan, hogy mit adott neki, de abban biztos volt, hogy sokkal többet, mint a farkát. Mert a lány sokkal többet is ért annál. Megfogta a botját, mert nem akart Ehlenára támaszkodni, hogy egyensúlyban tartsa magát, bevezette a hálószobájába, ahol egy úszómedence nagyságú franciaágy állt, fekete szaténtakaróval leterítve, mögötte pedig a kilátás az éjszakai városra. Az elméje parancsával becsukta az ajtót, bár senki más nem volt a lakásban rajtuk kívül. Aztán az első dolga az volt, hogy maga felé fordította a lányt, és kivette a hajából a csatot. Az vörösesszőke fürtök a hátára hullottak, és bár Rehv nem érezte a selymes tincseket, a samponjának természetes virágillatát azonban érzékelte. Ehlena tiszta volt és friss, mint egy hegyi patak, amelyben megfürödhetett. Hirtelen megállt, mert a lelkiismeretének ismeretlen szúrása elbizonytalanította. Ha a lány tudná, hogy mi is ő valójában, ha tudná, mivel keresi a kenyerét, és mit tesz a testével, nem akarná őt. Ebben teljesen biztos volt. – Ne hagyd abba! – suttogta Ehlena, és felemelte a fejét. – Kérlek… Rehv nagy akaraterővel kettéosztotta magát, és messze űzte a hálószobától a rossz dolgokat, a tisztességtelen életet, amit folytatott, valamint a veszélyes valóságot, amivel nap mint nap szembenézett. Egyszerűen kizárta őket a tudatából. És így már csak ők ketten maradtak. – Nem hagyom abba, csak akkor, ha arra kérsz – mondta. Ha a lány ezt mondaná neki, szó nélkül megtenné. A legkevésbé sem akarta, hogy Ehlena úgy érezze magát a szexben, ahogy ő a hercegnővel. Rehv lehajolt, és óvatosan megcsókolta. Mivel nem volt visszacsatolás, nem akarta letámadni, és durván nekiesni. Különben is úgy vélte, ha a lány többet akar, majd közelebb húzódik hozzá…

Ehlena pontosan ezt tette, és átölelte mindkét karjával, amitől szorosan egymáshoz simultak. Ó, a francba… Rehv érzett valamit. A semmiből hirtelen egy halvány szikra lobbant fel, és áttörte a zsibbadás páncélját. A sugárzó hullám halovány volt, de határozottan melegséget okozott a testében. Egy pillanatra elhúzódott a lánytól, és rettegés hasított belé… de nem… a látása háromdimenziós maradt, az egyetlen vörös szín pedig a digitális óra kijelzője volt az éjjeliszekrényen. – Minden rendben van? – kérdezte Ehlena. Rehv várt még néhány másodpercet. – Igen… igen. Teljesen rendben. – A tekintete a lány arcát fürkészte. – Megengeded, hogy levetkőztesselek? Ó, istenem, tényleg ezt kérdezte? – Igen. – Ó… köszönöm… Lassan kigombolta az egyenruha elejét. Ehlena bőrének minden egyes feltárult négyzetcentimétere újabb felfedezés volt számára, a mozdulatok pedig inkább hasonlítottak hódolatteljes leleplezéshez, mint átlagos vetkőztetéshez. Nagyon óvatosan csúsztatta le a köpenyt a lány válláról a derekára, majd a csípőjére, és végül a földre. Amikor Ehlena fehér melltartóban, fehér harisnyában és az alatta átlátszó fehér bugyiban állt előtte, furcsán megtisztelve érezte magát. De ez még nem volt minden. A vágyának illata olyan zsongást idézett elő a fejében, mintha másfél héten keresztül egyfolytában kokaint szívott volna. Ehlena kívánta őt! Legalább annyira, amennyire ő akart örömet okozni neki. Rehv átfogta a derekát, magához ölelte és felemelte. Szinte nem is volt súlya, amit abból tudott, hogy a légzési’ egy cseppet sem változott meg, miközben odavitte az ágyhoz, és lefektette rá. Amikor felegyenesedett, és ránézett, a lány nem úgy viselkedett, mint a többi nő, akikkel eddig volt. Nem tette szét a lábát, nem kezdte el simogatni magát, nem feszítette meg ívben a hátát, és egyáltalán semmi olyan kurvás mozdulatot nem csinált, ami azt sugallta volna, hogy „gyere-tégy-a-magadévánagyfiú”. Ehlena nem akart fájdalmat okozni neki, vagy bármilyen módon megalázni őt… és nem csillogott a szemében izzó, erotikus kegyetlenség. Egyszerűen csak csodálkozva és őszinte várakozással nézett fel rá, mindenféle mesterséges színjáték és számítás nélkül… ami egymilliószor izgatóbb volt, mint bármi és bárki, akivel eddig dolga volt. – Akarod, hogy rajtam maradjon a ruha? – kérdezte Rehv. – Nem. Olyan lazán vette le méregdrága Gucci zakóját, mintha csak filléres holmi lenne, és hanyagul ledobta a földre. Lerúgta a cipőjét is, kioldotta a derékszíját, letolta a nadrágját, és ott hagyott mindet a földön, ahol levetette őket. Az ing is gyorsan lekerült róla csakúgy, mint a zokni. A boxeralsójánál habozott, a hüvelykujját beakasztotta a derék gumijába, készen arra, hogy letolja magáról, de mégsem mozdította meg. Zavarta, hogy nem volt erekciója. Nem hitte volna, hogy számít. A francba, de hisz ernyedt farka tette ezt az egészet lehetővé! Mégis úgy érezte emiatt magát, hogy nem igazi férfi. Kivette az ujját az alsó derekából, és petyhüdt férfiasságára tette a kezét. – Ezt nem veszem le. Ehlena kinyújtotta felé a kezét, a szemében szenvedély csillogott. – Veled akarok lenni, nem számít, hogy állsz.

Vagy inkább hogy nem állt, ami a helyzetet illette. – Sajnálom – mondta halkan. Egy pillanatig kínos csend telepedett közéjük, mert hát erre mit is lehetne felelni? Rehv mégis várt valamire, szeretett volna valamit… hallani a lánytól. Bátorítást? Krisztusom, mi a franc történik vele? Miféle bizarr gondolatok és reakciók cikáztak a fejében? Felperzselték az utat az olyan érzések felé, amelyeket csak mások elmondásából ismert, mint például a szégyen, a szomorúság, az aggodalom, és még… igen, még a bizonytalanság is. Lehet, hogy a szexuális hormonok, amiket Ehlena kavart fel benne, úgy hatottak rá, mint a dopamin: pont ellentétesen, mint másoknál. Félénk kamasz fiúvá változtatták. – Gyönyörű vagy ebben a fényben – mondta a lány fátyolos hangon. – A vállad és a mellkasod olyan nagy, elképzelni is nehéz, milyen érzés ilyen erősnek lenni. A hasad pedig… bárcsak az enyém is ilyen lapos és izmos lenne! A lábad is erős, csupa izom, egy felesleges gramm zsír sincs rajtad. Rehv végigsimított saját izmos felsőtestén, és lenézett a lány nőiesen kerek hasára. – Szerintem így vagy tökéletes, ahogy vagy. Ehlena hangja komolyra váltott: – Én ugyanezt gondolom rólad. Rehvnek elakadt a lélegzete. – Tényleg? – Nagyon szexis vagy. Ha csak rád nézek… sajogni kezd a testem. Nocsak… ki gondolta volna? De még így is nagyon össze kellett szednie a bátorságát, hogy a hüvelykujját beakassza a boxeralsója derekába, és lassan lehúzza a combjára. Amikor lefeküdt a lány mellé, a teste reszketni kezdett, amit csak onnan tudott, hogy látta, ahogy az izmai finoman remegnek. Nagyon sokat számított, hogy Ehlena mit gondol róla. Meg a testéről. Na, és arról, ami ezen az ágyon fog történni. A hercegnővel a legkevésbé sem érdekelte, hogy a nő élvezi-e azt, amit vele tesz. Az a néhány alkalom pedig, amikor a klubban dolgozó lányokkal volt – természetesen nem akarta megbántani őket –, de az akkor is csak pénzért vett szex volt. Xhexszel pedig egyértelműen tévedés volt kezdeni. Nem volt se jó, se rossz. Csak egy egyszeri alkalom, ami soha többé nem fog megismétlődni. Ehlena végigsimította a karját, fel egészen a válláig. – Csókolj meg! Rehv mélyen a szemébe nézett, aztán engedelmeskedett. Az ajkával lágyan megcirógatta a száját, aztán kinyújtotta a nyelvét, és meg is nyalta. Addig folytatta a csókot, amíg a lány vonaglani nem kezdett az ágyon, és olyan erősen szorította meg a karját, hogy Rehvben megint mintha egy tétova érzés kelt volna életre. Amikor ez történt, ijedten megállt, kinyitotta a szemét, hogy ellenőrizze a látóterét, de minden rendben volt, nem uralta a vörös szín. Visszatért ahhoz, amit nagyon élvezett. Óvatos volt, mert nem tudta megítélni milyen erősen nyomja a száját a lányéra, ezért hagyta, hogy ő közeledjen hozzá, nehogy összenyomja. Rehv szeretett volna sokkal tovább menni… Ehlena pedig olvasott a gondolataiban. A lány volt az, aki kikapcsolta a melltartóját, elöl kiakasztotta a kapcsot, és lemeztelenítette magát. Ó… istenem, igen! A melle tökéletes formájú volt, a mellbimbója kemény és rózsaszín, amit a férfi rögtön a szájába is vett, és egyiket a másik után szívogatni kezdte. Ehlena nyögései hallatán a testében életteli energia, melegség és vágy váltotta fel a hideget. – Szeretnék lejjebb menni – morogta.

Ehlena hangja, amikor azt felelte „kérlek!” inkább hasonlított morgásra, mint emberi hangra, a lány teste azonban megadta az egyértelmű választ. A combját szétnyitotta, és feltárta a lába közét. Ennél izgatóbb felhívást Rehv nem is kívánhatott volna. A harisnyáját le kell vennie róla, mielőtt letépi a fogával. Rehv olyan lassan és megfontoltan hámozta ki a lány lábát a hajszálvékony börtönből, amennyire csak képes volt, majd a bokájától kezdve lassan felfelé araszolt a szája, és közben mélyen belélegezte az illatát. A bugyihoz még nem nyúlt. Ehlenát legjobban Rehvenge gyengédsége lepte meg. Hatalmas termete ellenére olyan finoman bánt vele, amennyire csak lehetséges volt, óvatosan haladt a testén, folyamatosan lehetőséget adott neki, hogy nemet mondhasson, hogy megkérhesse, hogy ott ne csinálja, vagy hogy végleg leállítsa. Ehlena egyiket sem akarta megtenni. Különösen, amikor a férfi nagy keze megsimogatta meztelen lábát, és finoman, de hajthatatlanul egyre feljebb és feljebb kúszott a combján. Amikor az ujja hozzáért a bugyijához, elektromos áram hasított a testébe, és a miniorgazmustól alig kapott levegőt. Rehvenge feltámaszkodott a karjára, és morogva a fülébe súgta. – Szeretem ezt a hangot. A lány szájához hajolt és megcsókolta, miközben a keze a lába közét simogatta a finom pamutanyagon keresztül. A nyelvével lökéseket imitált a szájába, a keze viszont épphogy csak érintette a bugyin keresztül a legérzékenyebb pontját. Ehlena hátravetette a fejét, és teljesen átadta magát az érzésnek. Feljebb emelte a csípőjét, azt sugallva, hogy Rehv nyúljon be alá, és imádkozott, hogy megértse az üzenetet, mivel túl izgatott és elveszett volt ahhoz, hogy megszólaljon. – Mit szeretnél? – kérdezte a férfi a fülébe súgva. – Azt, hogy ne legyen közöttünk semmi? Amikor Ehlena bólintott; a középső ujját az elasztikus anyag alá csúsztatta, és megérintette a lány nedves csiklóját… – Ó… istenem! – nyögte Ehlena, mert végigsöpört rajta a gyönyör. Rehvenge úgy mosolygott, mint egy elégedett tigris, és az orgazmus közben simogatta, segített neki a gyönyör hullámain lovagolni. Amikor Ehlena lecsillapodott, elszégyellte magát. Olyan régóta nem volt már senkivel, olyannal azonban, mint Rehvenge, még soha. – Hihetetlenül gyönyörű vagy – suttogta a férfi, mielőtt bármit is mondhatott volna. Ehlena odafordította a fejét a bicepszéhez, és megcsókolta a sima bőrt a kemény izom felett. – Nagyon régen volt már nekem ilyen. Rehv tekintete felizzott. – Ez tetszik benned! Nagyon. – Lehajtotta a fejét a lány mellére, és a szájába vette a kemény mellbimbót. – Szeretem, hogy tiszteled a tested. Nem mindenki van ezzel így. Ó, és mellesleg, még nem végeztem. Ehlena belevájta ujjait a férfi tarkójába, amikor lehúzta róla a bugyit. Rózsaszín nyelvének látványa, ahogy a mellét cirógatta, elvette az eszét, különösen, amikor ametiszt tekintetével mélyen a szemébe nézett, miközben nyalogatta és gyengéden pöckölte a bimbót, mintha ízelítőt adna abból, amit majd ott lent fog tenni vele. Megint elélvezett. Erősen. Ezúttal Ehlena teljesen átadta magát az érzésnek, és hatalmas megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy csak saját magát és Rehvenge-et érzékeli a külvilágból. Miután magához tért az orgazmus után, meg

sem rezdült, amikor érezte, hogy a férfi elkezdi csókolgatni a hasát, majd egyre lejjebb siklik, amíg elérkezett a… Olyan hangosan nyögött fel, hogy a hang visszhangzott a szobában. Ahogy az ujjaival, úgy a nyelvével is sokkal érzékibb volt az érintés, mert alig ért hozzá. Leheletfinom cirógatásokkal becézgette testének legérzékenyebb pontját, szándékosan tartva magát távol tőle, hogy a lány mozduljon hozzá közelebb, amitől minden egyes nyalogatás egyszerre volt a gyönyör és a csalódottság forrása. – Erősebben! – nyögte Ehlena, és felemelte a csípőjét. Rehvenge ametiszt szeme feltekintett. – Nem akarok durva lenni. – Nem leszel. Kérlek… belehalok… Rehv egy hangos morgással lehajtotta a fejét, és rászorította a száját a csiklójára, megnyalta, és magába szívta. Ehlena megint elélvezett, ezúttal heves, elsöprő hullámokban, a férfi azonban nem hagyta magára, tovább folytatta, amit elkezdett, amivel még tovább fokozta az élvezetet. A szája, ahogy a lány ajkát nyalogatta, hangosan cuppogott, amit a torkából mélyről feltörő morgás kísért, Ehlena pedig újra és újra feljutott a csúcsra. Isten tudja, hányadik orgazmusa után végül lenyugodott, és vele a férfi is. Mindketten lihegtek. Rehv nedvtől csillogó szája a belső combját csókolgatta, három ujja pedig még mindig mélyen a testében pihent, az illatuk összekeveredett a felforrósodott levegőben… Ehlena a homlokát ráncolta. A bódító illat egy része… sötét volt és fűszeres. Amikor mély lélegzetet vett, Rehv felnyitotta a szemét és ránézett. Döbbent arckifejezése biztosan elárulta, milyen következtetésre jutott. – Igen, én is érzem ezt az illatot – mondta rekedt hangon. De nem lehetséges, hogy összekötődött vele, ugye? Megtörténhet ez ilyen gyorsan is? – Néhány férfinál igen – felelte Rehv. – Amint a jelen helyzet is bizonyítja. Ehlena hirtelen rájött, hogy a gondolataiban olvasott, de most nem törődött vele. Azok után, ahol az előbb járt benne, az, hogy a fejébe is behatolt, feleannyira sem tűnt intimnek. – Nem számítottam rá – mondta a lány. – Nekem sem szerepelt a terveim között. – Rehvenge kihúzta az ujjait a testéből, majd szándékosan lassan lenyalta róluk a nedvességet. Ami természetesen újra felizgatta Ehlenát. Rehvenge szemébe nézett, és nem is fordította el róla a tekintetét, miközben a férfi lefeküdt arra a párnára, amelyen nem sokkal korábban ő vonaglott. – Ha nem tudod, mit mondj erre, akkor üdvözöllek a klubban. – Nem kell mondanunk semmit – felelte Ehlena halkan. – Ez történt, és kész. – Igen. Rehvenge hanyatt fordult, és miközben körülbelül tizenöt centire feküdtek egymás mellett a sötétben, Ehlenának úgy hiányzott az érintése, mintha a férfi elhagyta volna az országot. Oldalra gördült, és a fejét a karjának belsejére fektette, majd ránézett, miközben Rehv a mennyezetet bámulta. – Bárcsak én is adhatnék neked valamit! – sóhajtotta, mert úgy gondolta, inkább későbbre halasztja ezt az összekötődés dolgot. A túl sok beszéd tönkretehette volna azt a csodát, amit az előbb élt át, ő pedig még egy ideig meg akarta őrizni. Rehvenge ránézett. – Meg vagy őrülve? Vagy már elfelejtetted, mit csináltunk az előbb?

– Szeretnék neked én is valami hasonlót adni. – Megvonaglott. – Nem úgy értettem, hogy valami hiányzott… csak… szóval… a fenébe. Rehv elmosolyodott és megsimogatta Ehlena arcát. – Nagyon kedves tőled, de én nem érzem furcsának. És ne gondold, hogy ez nekem nem volt ugyanakkora élvezet. – Szeretném, ha tudnál valamit. Soha senki nem tudott volna ennél csodálatosabbat adni nekem, vagy elérni azt, hogy gyönyörűbbnek érezzem magam. Csak te. Rehvenge felé fordult, és ugyanolyan pózban helyezkedett el, mint a lány. A fejét a karja belső oldalára, vastag bicepszére fektette. – Érted már, miért volt olyan jó nekem? Ehlena megfogta a kezét, és megcsókolta a tenyerét, majd a homlokát ráncolta. – Kezd lehűlni a tested. Érzem. Felült, és a férfira húzta a takarót. Először bebugyolálta, aztán a paplan tetejére feküdt, és úgy bújt hozzá. Legalább egy évszázadig feküdtek így. – Rehvenge? – Tessék. – Igyál belőlem! Abból, ahogy a férfi alig kapott levegőt a kérés hallatán, Ehlena tudta, hogy halálra rémítette. – H-hogy… mi-micsoda? Elmosolyodott, és arra gondolt, Rehvenge nem az a típus, aki sokszor dadog életében. – Igyál belőlem, hogy én is adhassak neked valamit. A férfi enyhén szétnyílt ajka között látta, hogy megnyúlik a szemfoga, de nemcsak egy kicsit, hanem annyira, hogy kilógott a szájából. – Nem hiszem, hogy… ez jó ötlet lenne… – A lélegzése szaggatottá vált, a hangja pedig elmélyült. Ehlena megfogta a saját nyakát, és lassan masszírozni kezdte az ütőerét. – Szerintem pedig kiváló gondolat. Amikor Rehvenge tekintete felizzott, a lány hanyatt fordult, oldalra fordította a fejét, és felkínálta neki a nyakát. – Ehlena… – Rehv végignézett a testén, majd visszatért a nyakára. Alig kapott levegőt, az arca kipirult, és halvány verejték réteg ült ki a vállára, amely kilátszott a takaró alól. És ez még nem volt minden. A sötét fűszeres illat olyan intenzitással párolgott ki a bőréből, hogy már szinte fojtogatóvá vált a levegőben. A belsője hevesen reagált arra, amire vágyott, és amit a lány szeretett volna megadni neki. – Ó… a fenébe, Ehlena… Rehvenge hirtelen összehúzta a szemét, és végignézett magán. A keze, amely az előbb olyan gyengéden simogatta meg az arcát, eltűnt a takaró alatt, és az arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott. A szenvedély egy csapásra kihunyt benne, és csak nyugtalanító undort hagyott maga után. – Sajnálom – nyögte elkeseredetten. – Nagyon sajnálom… nem lehet… Lekászálódott az ágyról, vitte magával a takarót is, miután kihúzta a lány teste alól. Sietve eltakarta magát, de nem volt elég gyors, és Ehlena észrevette, hogy erekciója van. A férfiassága merev volt. Nagy volt, hosszú és kemény, mint egy baseballütő. Rehvenge mégis eltűnt a fürdőszobában, aztán erősen becsapta maga mögött az ajtót. Még a zárat is ráfordította.

30. fejezet John azt mondta Qhuinn-nek és Blaynek, hogy elmegy lefeküdni a szobájába éjszakára, és amikor biztos volt benne, hogy bevették a hazugságot, a személyzeti bejáraton kiosont a házból, és egyenesen a Zero Sumba ment. Sietnie kellett, mert kettejük közül valamelyikük biztosan hamarosan bemegy hozzá, hogy ellenőrizze, és amikor majd nem találják ott, csapatostul fognak a keresésére indulni. Elhagyta a klub főbejáratát, megkerülte az épületet, és a sikátorba ment, ahhoz a bejárathoz, ahol egyszer tanúja volt annak, hogy Xhex egy kokaint rejtegető, nagyszájú, seggfejet móresre tanít. Megkereste a biztonsági kamerát az ajtó felett, hátrahajtotta a fejét, és belenézett a lencsébe. Amikor kinyílt az ajtó, oda sem kellett néznie, hogy tudja, Xhex áll mögötte. – Be akarsz jönni? – kérdezte a nő. John megrázta a fejét, és ez egyszer nem aggódott a kommunikációs korlátok miatt. A francba, hiszen azt sem tudta, mit akar neki mondani. Xhex kilépett a klubból, és kívülről nekitámaszkodott az ajtónak, acélbetétes csizmáját keresztbe tette a bokájánál. – Elmondtad valakinek? John keményen állta a tekintetét, és megrázta a fejét. – És el fogod? Megint a fejét rázta. Xhex ekkor olyan lágy hangon, amit a fiú még sohasem hallott tőle, és soha nem is várt volna, azt suttogta: – Miért? John csak megvonta a vállát. Őszintén szólva, meglepte, hogy a nő nem próbálta meg kitörölni az emlékeit. Tisztább lett volna. Simább… – Ki kellett volna törölnöm az emlékeidet – mondta Xhex, mire John arra gondolt, vajon a gondolataiban olvasott-e. – Pocsék hangulatban voltam tegnap este, te pedig nagyon gyorsan eltűntél, ezért nem tettem meg. Most pedig már hosszú távúak, szóval… Ezért jött ide, döbbent rá John. Azt akarta, hogy a nő tudja, nem fogja elárulni a titkát. Tohr eltűnése még inkább megerősítette ebben az elhatározásában. Amikor bement hozzá, hogy beszéljen vele, és rájött, hogy a testvér megint eltűnt, és megint szó nélkül, valami megváltozott benne. Mint amikor egy hatalmas kőtömböt a kert egyik végéből átgurítunk a másikba. A táj örökre más lett. John egyedül volt. Ezért a döntéseit is ő maga hozta. Tisztelte Wrath-t és a testvériséget, de nem volt testvér, és talán soha nem is lesz az. Na persze, vámpír volt, de az életének nagy részét a fajon kívül töltötte, ezért a manipulátorokkal szembeni elutasítást soha nem is értette igazán. Hogy szociopaták lennének? A francba, hisz ezért elég volt csak a családjában körülnéznie. Ami őt illette,

akár Zsadistot vagy V-t is annak lehetett volna tekinteni, az alapján, ahogy viselkedtek, mielőtt megnősültek volna. John nem akarta Xhexet beárulni a királynál, hogy elszállítsák a távoli kolóniára. Semmiképpen sem. A nő hangja ismét kemény lett. – Akkor mit akarsz? Mivel éjszakáról éjszakára alávaló, megalkuvó, kétségbeesett emberekkel kellett foglalkoznia, John egyáltalán nem lepődött meg a kérdésen. Állta a tekintetét, és megrázta a fejét, miközben egy vízszintes mozdulatot tett a nyaka előtt. Semmit, formálta a szájával. Xhex hideg, szürke szemével nézte, John pedig érezte, hogy behatol a fejébe, mert érezte a nyomást a gondolatain. Hagyta, hogy megnézze, mire gondol, mert ez sokkal könnyebben meg tudta győzni, mint bármilyen szó, amit mondott volna neki. – Ritka férfi vagy, John Matthew – mondta neki halkan. – A legtöbben hasznot húznának egy ilyen információból. Főleg úgy, hogy miféle erkölcstelen szolgáltatásokat tudok biztosítani itt a klubban. John megvonta a vállát. – Szóval, hová indultál ma éjszaka? És hol vannak a barátaid? John megrázta a fejét. – Akarsz Tohrról beszélni? – Amikor a fiú hirtelen felkapta a fejét, Xhex azt mondta. – Ne haragudj, de láttam, hogy ő jár az eszedben. Amikor John megint megrázta a fejét, érezte, hogy valami az arcához ér, ezért felnézett. Eleredt a hó, és apró pici pelyhekben kavargott a szélben. – Az év első hóesése – jegyezte meg Xhex, és ellökte magát az ajtótól. – Rajtad meg nincs kabát. John végignézett magán, és rájött, hogy csak egy farmert és egy pólót visel. De legalább az eszébe jutott, hogy cipőt húzzon a lábára. Xhex belenyúlt a zsebébe, és kivett belőle valamit, amit odanyújtott felé. Egy kulcsot. Egy kis rézkulcsot. – Tudom, hogy nem akarsz hazamenni, nekem meg van itt a közelben egy lakásom. Biztonságos, a föld alatt van. Menj oda, ha akarsz, és maradj addig, amíg szükségét érzed. Ott egyedül lehetsz, amíg össze tudod szedni magad. John már éppen meg akarta rázni a fejét, hogy visszautasítsa, amikor Xhex az ősi nyelven hozzátette: – Engedd meg hogy ezzel kárpótoljalak! Úgy vette el a kulcsot, hogy nem ért a nő kezéhez, majd azt formálta a szájával. Köszönöm. Miután Xhex megadta neki a címet, elindult, és ott hagyta a sikátorban az éjszakai hóesésben. A Trade utcára kiérve hátrapillantott a válla fölött. Xhex még mindig ott állt a klub hátsó bejárata előtt, és mellkasán összefont karral nézte, csizmás lába szilárdan állt a földön. A rövid fekete hajára és meztelen vállára hulló hópelyhek egy kicsit sem lágyították el. Nem volt angyal, aki csak úgy jótékonykodott vele. Sötét volt, veszélyes és kiszámíthatatlan. És John szerelmes volt belé. Felemelte a kezét, hogy búcsút intsen neki, majd előrefordult, és beleveszett a fázósan összekapaszkodó emberek sodrásába, akik egyik klubból sodródtak át a másikba. Xhex még akkor is ott állt, miután John hatalmas teste eltűnt a sarkon.

Ritka férfi, gondolta megint. Ez a kölyök valóban egy volt a millióból. Amikor visszament a klubba, tudta, hogy csak idő kérdése, és megjelenik a két barátja, vagy talán valaki a testvériségből, és őt fogja keresni. Azt mondja majd nekik, hogy nem látta a srácot, és fogalma sincs, merre lehet. Pont. A fiú megvédte, ezért ő is megvédte a fiút. Ennyi. Éppen kifelé tartott a VIP-teremből, amikor megszólalt a fülében az adóvevője. Miután a kidobó befejezte a mondanivalóját, Xhex a szájához emelte az óráját, és beleszólt a mikrofonba. – Kísérjétek az irodámba! Még utoljára körülnézett a klubban, hogy a lányok eltűntek-e a placcról, átment a klub nyilvános táncparkettjére, és nézte, ahogy de la Cruz nyomozót átkísérik a táncoló tömegen. – Igen, Qhuinn? – kérdezte anélkül, hogy megfordult volna. – Krisztusom, neked még a hátadon is van szemed? Xhex hátrapillantott a válla fölött. – Igen, és jobb, ha ezt mindig észben tartod! John életőre az a fajta férfi volt, akivel a legtöbb lány szívesen elment volna egy körre. De a legtöbb férfi is. Tiszta feketét viselt, kezdve a pólójával és a motoros dzsekijével, a stílusa viszont nagyon is feltűnő volt a klubban. Szegecses derékszíja és koptatott farmerje a The Cure-t idézte. Tüskés fekete haja, az ajkába szúrt piercing, valamint az egyik fülkagylójában sorakozó hét szegecs emós volt. Vastag talpú bakancsa a sötét gót stílusra utalt, a nyakán lévő tetoválások pedig a motorosokra volt jellemző. A dzsekije alatt lapuló fegyverektől pedig, amelyek egész biztosan most is nála voltak, tisztára úgy nézett ki, mint Rambo, az ökle viszont egy harcművészé volt. Az egész megjelenéséből – a részletek összevisszasága ellenére – csak úgy sugárzott a szex, és abból ítélve, amit Xhex a klubban látott, a fiú igencsak kihasználta ennek az előnyét. Olyannyira, hogy a hátsó mosdók valósággal a második otthonává léptek elő. Mióta azonban kinevezték John személyes testőrének, lassított az iramon. – Mi a helyzet? – kérdezte Xhex. – Járt itt John? – Nem. Qhuinn különböző színű szeme elkeskenyedett. – Egyáltalán nem is láttad? – Nem. Miközben a srác mereven nézett rá, Xhex tudta, hogy nem érzékel nála semmit. A hazudozás a második legerősebb képessége volt a gyilkolás után. – A francba! – dörmögte a fiú, és körülnézett a klubban. – Ha látom, megmondom neki, hogy keresed. – Kösz. – Qhuinn megint a nőre nézett. – Nézd, nem tudom, mi a franc történt köztetek, és nem is tartozik rám… Xhex a szemét forgatta. – És most épp ezért hozod fel? – John nagyon rendes srác. Ezt soha ne felejtsd el, oké? – Qhuinn kék és zöld szeme olyan bölcsességről tanúskodott, amelyet csak egy nagyon nehéz élet tud adni egy férfinak. – Nagyon sokan nem örülnének neki, ha pofára esne. Legfőképpen én nem.

A csendben, ami következett, Xhex elismerően nézett a srácra. A legtöbb férfinak nem lett volna bátorsága odaállni elé, márpedig a szavak mögött egyértelmű fenyegetés bujkált. – Nagyon rendes vagy, Qhuinn, tudsz róla? Elismerésem. Megveregette a fiú vállát, majd elindult az irodájába, és arra gondolt, a király nagyon bölcsen választotta ki John életőrét. Qhuinn perverz gazember volt, ugyanakkor halálos gyilkos is, és Xhex örült, hogy ő vigyáz a fiújára. Jobban mondva John Matthew-ra. Mivel nem volt a fiúja. A legkevésbé sem. Amikor odaért az irodája ajtajához, habozás nélkül benyitott rajta. – Jó estét, nyomozó! José de la Cruz megint olcsó öltönyt viselt. A ruhája, a kabátja és ő mind egyformán viseltesnek tűntek. – Jó estét! – köszöntötte a nőt. – Mit tehetek önért? – Xhex leült az íróasztal mögé, és jelezte neki, hogy foglaljon helyet ugyanazon a széken, amin a múltkor is ült. A férfi nem mozdult. – Megmondaná, hogy hol járt tegnap éjszaka? Nem igazán, gondolta Xhex. Mivel az este folyamán megölt egy vámpírt, ami nem tartozott a rendőrre. – Itt voltam a klubban. Miért? – Van olyan alkalmazottja, aki ezt tanúsítaná is? – Persze. Megkérdezheti iAmet is, vagy bármelyik beosztottamat. Feltéve, hogy elárulja, mi a fene történt. – Tegnap este egy gyilkossági helyszínen találtunk egy ruhadarabot, amely Gradyé volt. Ó, istenem, ha valaki más nyírta ki azt a szemetet, nagyon dühös lesz! – De a holttestét nem? – Nem. Csak egy dzsekit, amelynek a hátán egy sas van, és tudjuk, hogy az övé volt. Ha úgy tetszik, ez volt a védjegye. – Érdekes. És miért kérdezi tőlem, hogy hol voltam? – A dzsekin vérnyomokat is találtunk. Nem tudjuk, hogy tőle származnak-e, majd holnap kiderül. – Még egyszer megkérdezem, miért akarja tudni, hogy én hol voltam tegnap? De la Cruz rátenyerelt az íróasztalra, és odahajolt a nőhöz. Csokoládébarna szeme halálosan komoly volt. – Mert van egy olyan megérzésem, hogy a halálát kívánja. – Nem szeretem az erőszakoskodó férfiakat, ez igaz. De azt állítja, hogy csak a dzsekijét találták meg, a testét nem, ráadásul én itt voltam egész éjszaka a klubban. Vagyis, ha valaki kinyírta, az nem én voltam. A nyomozó kiegyenesedett. – Temetést rendez Chrissynek? – Igen. Holnap lesz. Az újságban már közzétettük a hírt. Lehet, hogy nem volt sok hozzátartozója, de a Trade utcán sokan szerették. Mi itt olyanok vagyunk, mint egy nagy család. – Xhex kissé elmosolyodott. – Maga is feltesz érte egy fekete karszalagot, nyomozó? – Meg vagyok hívva? – Ez egy szabad ország. És amúgy is eljönne, nem igaz? De la Cruz őszintén elmosolyodott, a szeméből eltűnt az agresszió.

– Igen, elmennék. Nem bánja, ha megkérdezek néhány alkalmazottat az alibijéről? Aztán ki is hallgatom őket? – Egyáltalán nem. Behívom őket. Miközben Xhex az órájába beszélt, a rendőr körülnézett az irodában, és amikor a nő leengedte a karját, azt mondta: – Nem nagyon van oda a dekorációkért. – Szeretem, ha a dolgok le vannak csupaszítva, és csak azt a célt szolgálják, amire hivatottak, semmi többet. – Aha. A feleségem imád mindent feldíszíteni. Különös tehetsége van ahhoz, hogy egy helyet otthonossá tegyen. Nem rossz tulajdonság. – Úgy hangzik, hogy nagyon jó asszony. – Ó, az is! Ráadásul, ő készíti a legjobb sajtmártogatóst, amit valaha ettem. – Elfordította a fejét. – Tudja, sok mindent hallottam erről a klubról. – Csak nem? – De. Főleg a bűnügyi osztálytól. – Ó. – És megcsináltam a házi feladatomat is Gradyről. A nyár folyamán kábítószer birtoklásáért letartóztatták. Az ügy még nincs lezárva. – Nos, biztos vagyok benne, hogy igazságot fognak tenni. – A letartóztatása előtt nem sokkal kirúgták ebből a klubból, igaz? – Sikkasztott a bárból. – Mégsem jelentették fel? – Nyomozó, ha minden alkalommal felhívnám a rendőrséget, amikor egy alkalmazottam elemel némi dohányt a kasszából, maguk lennének a telefonom gyorshívójában. – Viszont azt is hallottam, hogy nem csak emiatt rúgták ki. – Hanem? – A Trade utca, ahogy ön fogalmazott, egy egész kis család… ami nem jelenti azt, hogy az emberek nem fecsegnek. Úgy hírlik, azért bocsátották el, mert itt, ebben a klubban is drogot árult. – Nos, ez logikus, nem? Soha nem engedjük, hogy bárki a mi területünkön kereskedjen kábítószerrel. – Mivel ez a főnöke területe, aki pedig nem szereti a konkurenciát. Xhex elmosolyodott. – Itt nincs versengés, nyomozó. Ami tökéletesen igaz is volt. Rehvenge volt a legnagyobb hal. Pont. És minden kisstílű seggfej, aki ezen a helyen akart kereskedni, megkapta a magáét. Keményen. – Hogy őszinte legyek, nem tudom, hogyan csinálják – dörmögte de la Cruz. – Évek óta folynak a találgatások erről a helyről, mégis eddig még senki sem tudott megfelelő okot találni arra, hogy házkutatási parancsot adjanak ki. Ami azért volt, mert az emberi elme – még az is, amely a rendőrök fejében ült – könnyen manipulálható volt. Bárki bármit látott vagy hallott, egy szempillantás alatt ki lehetett törölni az emlékezetéből. – Semmi illegális nem folyik itt – mondta Xhex. – Mi már csak így működünk. – Itt van a főnöke? – Nem, ma este házon kívül tartózkodik. – Feltételezem, a távollétében ön irányítja a klubot.

– Ahogy én sem, ő sem marad el sokáig. De la Cruz bólintott. – Jó hozzáállás. Ha már itt tartunk, nem tudom, hallott-e róla, hogy területi harc folyik odakint. – Területi harc? Azt hittem, Caldwell két fele nagyon is jól megvan egymással. A folyó többé már nem szigeteli el őket egymástól. – Ez most a kábítószer-kereskedők között folyik. – Az ilyen hír hozzánk el sem jutna. – Ez jelenleg a másik ügy, amin dolgozom. Kél dílert találtunk holtan a folyó mellett. Xhex felvonta a szemöldökét, és meglepődött, hogy még nem hallott a dologról. – Nos, a kábítószer-kereskedés nem könnyű üzlet. – Mindkettőt fejbe lőtték. – Az hatékony. – Ricky Martinez és Isaac Rush. Ismerte őket? – Hallottam már róluk, mivel mindketten benne voltak az újságban. – Rátette a kezét a Caldwell Courier Journal szépen felhalmozott kupacára, ami az íróasztalán állt. – Lelkes olvasó vagyok. – Akkor biztosan a róluk szóló cikket is olvasta a mai számban. – Még nem, de úgyis szünetet akartam tartani. Muszáj megkapnom a mai képregényadagomat. Imádom Dilbertet. – Ez az, ami egy irodában játszódik? Én évekig imádtam Garfieldot. Nagyon sajnáltam, hogy abbahagyták, és azóta nem is igazán nőtt a szívemhez a többi. Azt hiszem, egy kicsit régimódi vagyok. – Azt szeret, amit akar. Nincs azzal semmi baj. – A feleségem is ezt mondja. – De la Cruz tekintete megint elkalandozott. – Szóval, sokak szerint tegnap este ebben a klubban jártak. – Kicsoda? Garfield és Ubul? Az egyik egy macska, a másik meg kutya. Nem hiszem, hogy átjutottak volna a biztonságiakon. De la Cruz halványan elvigyorodott. – Nem. Martinez és Rush. – Ja? Nos, maga is bejött ma ebbe a klubba. Nagyon sokan vannak itt minden éjjel. – Az már igaz. Ez az egyik legnépszerűbb éjszakai bár a városban. – De la Cruz a nadrágja zsebébe tette a kezét, hátratolta vele a kabátját, a zakója pedig kibuggyosodott a mellkasán. – Az egyik drogos, aki a híd alatt lakik, egy régi Fordot, egy fekete Mercedest és egy csupa króm Lexust látott nem messze attól a területtől, ahol a két áldozatot megtaláltuk. – Nos, a kábítószer-kereskedők megengedhetik maguknak, hogy ilyen jó kocsikkal járkáljanak. A Fordot azonban nem tudom mire vélni. – A főnökének milyen autója van? Bentleyje, ugye? Vagy már újat vett azóta? – Nem, még mindig azzal jár. – Drága kocsi. – Nagyon. – Ismer valakit, akinek fekete Mercedese van? Mert a tanúk az előtt a ház előtt is láttak egyet, ahol megtaláltuk Grady dzsekijét. – Nem mondhatnám, hogy sok mercis fickót ismerek. Kopogtak az ajtón, majd a következő pillanatban Trez és iAm lépett be rajta. A két fekete mellett a nyomozó úgy nézett ki, mint egy Honda, amely két behemót Hummer között parkol. – Nos, magukra hagyom az urakat – mondta Xhex, mivel feltétel nélkül megbízott Rehv két testőrében. – Viszlát a temetésen, nyomozó!

– Hacsak hamarabb nem találkozunk. Hé, gondolt már arra, hogy egy növényt tesz ebbe az irodába? Nagyon feldobná a helyet. – Nem. Túl jól értek ahhoz, hogy elpusztítsak dolgokat. – Xhex zárt szájjal elmosolyodott. – Tudja, hol talál. Viszlát! Miután becsukta az ajtót, abbahagyta a színészkedést, és összevonta a szemöldökét. A területi harc nem tett jót az üzletnek, és ha Martinezt és Rush-t elintézték, az annak a biztos jele volt, hogy a decemberi hideg ellenére Caldwell alvilágában felforrósodott a levegő. A francba, már csak ez hiányzott! A hátsó zsebében rezegni kezdett a telefonja, ami azt jelentette, hogy valaki beszélni akart vele. Amikor meglátta, ki a hívó, azonnal felvette. – Megtaláltátok Gradyt? – kérdezte halkan. Nagy Rob mély hangja csalódottan csengett. – Az a szemétláda egész biztosan bujkál. Néma Tom és én az összes klubot bejártuk utána. Voltunk a lakásán is meg néhány barátjánál. – Keressétek tovább, de csak óvatosan! A dzsekijét egy gyilkosság helyszínén találták meg. A zsaruk is keményen a nyomában vannak. – Nem adjuk fel, amíg rá nem bukkanunk. – Helyes, fiúk. Most pedig tegyétek le a telefont, és nyomás vissza a kereséshez! – Oké, főnök!

31. fejezet A

koromsötét fürdőszobában Rehvenge nekiment az egyik márványfalnak, megbotlott a márványpadlón, és nekiesett a márványpultnak. A teste életre kelt, érzések bizseregtek benne, az ágyéka sajgott, ziháló lélegzete égette a tüdejét, a szíve dörömbölt a mellkasában. Elvette a szaténtakarót maga elöl, a gondolatával felkapcsolta a villanyt, majd lenézett magára. A farka vastag volt és merev, a hegye nedves, behatolásra kész. Szentséges… isten! Körülnézett. A látómezeje normális volt, a fürdőszobát még mindig fekete, acél és fehér színekben látta, a jakuzzi pereme a helyiség közepén kiemelkedett a földből, a mélysége pedig jól érzékelhető volt. Annak ellenére, hogy nem borult rubinvörösbe előtte minden, az érzékei életre keltek, a vére felforrósodott, dübörgött az ereiben, a bőre alig várta, hogy megérintsék, a hímvesszőjében készülődő orgazmus pedig tombolva követelte, hogy kiszabadulhasson. Totálisan összekötődött Ehlenával. Ami azt jelentette – legalábbis ebben a pillanatban, amikor kétségbeesetten szeretett volna szeretkezni vele –, hogy a vámpír oldala legyőzte a manipulátor oldalt. A lány iránti vágya felülkerekedett a benne lévő sötétségen. Biztosan az összekötődés hormonjai idézték ezt elő, gondolta. Teljesen összezavarták a belső kémiai működését. Amikor erre rájött, nem érzett szárnyaló örömöt, sem dicsőséget, és nem az volt az első gondolata, hogy visszamegy a hálószobába, és ráveti magát a lányra. Csak bámulta a farkát, és arra gondolt, hogy kiben volt legutóbb. Hogy mit csinált vele… és a teste többi részével. Legszívesebben tőből levágta volna az átkozottat magáról. Szó sem lehetett róla, hogy ezt Ehlenába tegye! Csakhogy… így nem mehetett vissza hozzá. Megmarkolta a vastag hímtagot, és elkezdte simogatni magát. Ó… istenem… milyen jó érzés volt. Elképzelte, hogy a feje Ehlena lába között van, az ajkán érzi a teste melegét, majd lenyeli a nedvét, amit lenyalt róla. Maga előtt látta szétterpesztett lábát, nedvtől csillogó kelyhét, szinte érezte, ahogy az ujjait ki-be húzogatja a hüvelyében, miközben a lány kéjesen nyöszörög és mozgatja a csípőjét… A golyói összezsugorodtak, hátul megfeszült a dereka, és az az undorító tüske kieresztette magát a farka tövén, habár nem volt mibe belekapaszkodnia. Rehv majdnem felkiáltott, de még idejében az ajkába harapott, hogy elfojtsa a gyönyör kiáltását, ám olyan erősen harapta össze a száját, hogy kiserkent a vére. Amikor elélvezett, a magja a kezére folyt, és még ekkor sem hagyta abba a pumpálást, nekitámaszkodott a pultnak. Újabb és újabb orgazmust élt át, összekente a tükröt, a mosdókagylót, de még mindig nem volt vége, mintha a teste legalább ötszáz éve nem könnyített volna magán. Amikor a viharos élvezet végül befejeződött, rájött, hogy… a francba, a márványfal felé volt fordulva, az arca a falhoz nyomódott, a válla előreesett, a combja pedig úgy remegett, mintha áramot

kapcsoltak volna rá. Reszkető kézzel felvett egy törülközőt, amely szépen összehajtva pihent a törülközőtartón, és letörölte vele a pultot, a tükröt és a kagylót. Aztán fogott még egyet, és megmosta vele a kezét és a farkát, meg a hasát, mert saját magát is legalább annyira beterítette, mint az átkozott fürdőszobát. Amikor végül az ajtógomb után nyúlt, hogy kimenjen – legalább egy órával később – félig arra számított, hogy Ehlena már nem lesz ott. Nem is hibáztatta volna érte. Egy nő, akivel az előbb gyakorlatilag szeretkezett, felajánlja neki a vérét, mire ő elrohan és bezárkózik a fürdőszobába, mint egy ijedős kamasz. Csak azért, mert merevedése van. Jézus Isten! Ez az este, amely már az elején sem indult valami jól, végképp lehetetlenné tette, hogy valaha is kapcsolat alakuljon ki közöttük. Amikor a fürdőszobából fény szűrődött be a hálószobába, Ehlena felült az ágyon. Az arcán aggodalom tükröződött, ítélkezés egyáltalán nem. Nem látszott rajta se bírálat, se számítás, és nem is azt leste, mivel tudná még jobban megnehezíteni a helyzetét. Csak őszinte nyugtalanságot látott rajta. – Jól vagy? Milyen átkozottul jó kérdés! Rehvenge lehajtotta a fejét, és életében először szerette volna kiönteni valakinek a lelkét. Még Xhexszel sem érezte ezt a kényszert, pedig vele sok mindenen keresztülment már. Ehlena tágra nyílt karamellszínű szemébe nézve azonban, amely melegséget sugárzott tökéletes arcából, szeretett volna minden kis mocskos, aljas, áskálódó dolgot bevallani neki, amit valaha is elkövetett életében. Csak azért, hogy őszinte legyen. Na igen, ha viszont most rázúdítja az egész életét, milyen helyzetbe hozza azzal? Muszáj lenne jelentenie a királynál, hogy manipulátor, és talán még félne is tőle. Remek kilátások. Igazán tökéletes. – Bárcsak valaki más lennék! – sóhajtotta, és ennél többet nem tudott mondani, amely közelebb állt volna ahhoz az igazsághoz, amely örökre elválasztotta őket egymástól. – Bárcsak egy másik férfi lennék! – Én nem így gondolom. De csak mert nem ismerte. Legalábbis nem teljesen. Rehv mégsem tudta elviselni a gondolatot, hogy ezután az éjszaka után, amit együtt töltöttek, soha többé ne lássa. Vagy, hogy a lány féljen tőle. – Ha arra kérnélek, hogy gyere el hozzám máskor is – kezdte –, és engedd meg, hogy veled legyek, megtennéd? Ehlena habozás nélkül felelt. – Igen. – Még akkor is, ha a dolgok nem lehetnének… normálisak… kettőnk között? Szexuális értelemben. – Igen. Rehv felvonta a szemöldökét. – Ez most nagyon rosszul fog hangzani… – Semmi baj, mert a klinikán egyszer már én is mondtam neked valamit, ami így kezdődött. Így legalább kvittek leszünk. Rehv elmosolyodott, de a mosoly nem sokáig maradt az arcán. – Tudnom kell, hogy… miért. Miért jönnél vissza? Ehlena hátradőlt a párnákra, és egy lassú mozdulattal végigsimított a szaténlepedőn, amely a hasát takarta. – Erre csak egy válasz van, bár nem hiszem, hogy ez az, amit hallani szeretnél.

A zsibbadás, amely a sorozatos orgazmus egyre jobban múló hatása után visszatért Rehv testébe, megint hatalmába kerítette. Kérlek, ne a sajnálat legyen az oka! – Mondd el! Ehlena hosszú ideig nem szólalt meg, a tekintetét Caldwell két felének kivilágított, ragyogó látképe felé (ordította. – Azt akarod tudni, miért jönnék vissza? – kérdezte halkan. – Erre az egyetlen válasz az, hogy hogyan tehetném meg, hogy ne jöjjek. – A férfira nézett. – Nagyon sok szempontból nincs értelme, habár az érzelmeknek sokszor nincs, és nem is kell, hogy legyen. Ma este… olyat adtál nekem, amit nemcsak hogy nagyon régóta nem éreztem, de azt hiszem, még sohasem volt benne részem. – Megrázta a fejét. – Tegnap bepólyáltam egy testet… egy olyan férfi testét, aki annyi idős volt, mint én, és aki úgy indult el az otthonából, hogy nem is sejtette, hogy ez lesz az utolsó napja, az a nap, amikor megölik. Nem tudom, hogy ez a dolog – kettőjükre mutatott – meddig fog tartani. Lehet, hogy csak egy vagy két éjszakáig. Lehet, hogy egy hónapig. Vagy talán olyan hosszú ideig, amit évtizedekben lehet csak mérni. Csak azt tudom, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy ne jöjjek vissza, és ne legyek újra veled. Az élet hamar eltelik, én pedig túlságosan szeretek veled lenni ahhoz, hogy bármi mással törődjem, mint hogy még egyszer átéljem ezt. Rehvenge mellkasa megemelkedett, miközben a lányra nézett. – Ehlena? – Tessék? – Ne értsd félre, amit most mondok neked. Ehlena mély lélegzetet vett, és Rehv látta, hogy a meztelen válla megfeszül. – Megpróbálom. – Ha továbbra is eljössz hozzám, és ilyen leszel, mint most – kis szünetet tartott –, beléd fogok szeretni. John könnyen megtalálta Xhex lakását, mert csak tíz háztömbnyire volt a Zero Sumtól. Ennyi erővel azonban akár egy másik államban is lehetett volna, mivel az utcákat szegélyező, barna téglaépületek elegánsak és ódivatúak voltak. A kiöblösödő ablakok körüli cirkalmas díszítésből arra következtetett, hogy viktoriánus korabeliek – habár fogalma sem volt róla, miért olyan biztos benne. Xhex lakása nem egy egész háztömb volt, csupán egy kimondottan vonzó, lift nélküli épület alagsori lakóhelye. A járdáról az emeletre vezető lépcső alatt volt egy kis alkóv. John besurrant oda, és beletette a kulcsot egy rézszínű zárba. Amikor benyitott, felkapcsolódott a villany, de semmi izgalmasat nem látott odabent. Vörös padlólappal burkolt földet, fehérre meszelt falakat, amelyek betonelemekből épültek fel. A lakás túlsó végében egy újabb ajtót pillantott meg, rajta egy újabb zárral. Arra számított, hogy Xhex egy egzotikus helyen lakik, amely tele van fegyverekkel. Meg egy csomó szexi nejlonharisnyával és tűsarkú cipővel. De ez persze csak fantáziálás volt. A folyosó végén kinyitotta a másik ajtót, mire egy újabb lámpa kapcsolódott fel. Ennek a szobának nem volt ablaka, és egy ágyon kívül semmilyen más berendezési tárgy nem volt benne. A puritánsága nem volt meglepő a kinti helyiség után. Szemben egy fürdőszobát talált, konyhát, telefont és tévét azonban nem. A szobában az egyetlen színt a padló jelentette, amely régimódi fenyődeszkákból állt és friss mézszínben ragyogott. A falak itt is fehérre voltak meszelve, mint a folyosón, csak itt téglából épültek.

A levegő meglepően friss volt, és John ekkor vette észre a szellőzőket. Hármat. Levette a bőrdzsekijét, és leterítette a földre. Aztán lehúzta a csizmáját, de vastag fekete zokniját magán hagyta. A fürdőszobában használta a vécét, majd hideg vízzel megmosta az arcát. Törülközőt nem talált, ezért fekete inge aljával törülközött meg. Lefeküdt az ágyra. A fegyvereit is magán hagyta, de nem azért, mintha félt volna Xhextől. Istenem, lehet, hogy nagy ostobaságot követett el. A testvériség képzési programjában az első dolog, amit megtanultak, az volt, hogy sose bízzanak meg egy manipulátorban, erre most mit csinál? Kockáztatja az életét azzal, hogy egy manipulátor otthonában van – valószínűleg egész nap, miközben senkinek sem mondta meg, hogy hová megy. Mégis, most pont erre volt szüksége. Amikor leszáll az éjszaka, majd eldönti, mit csináljon. Nem akart kilépni a háborúból – ahhoz túlságosan szeretett harcolni. Jó érzés volt, és nem csak azért, mert ezáltal a fajt védhette. Úgy érezte, ez a küldetése, erre született, erre nevelték. Abban viszont már nem volt ennyire biztos, hogy képes lesz visszamenni a testvériség házába, és ott élni. Amikor egy ideig nem mozdult, a villany lekapcsolódott, ő pedig csak bámult a sötétségbe. Miközben ott feküdt az egyik kemény párnán, rájött, hogy most először van igazán egyedül azóta, hogy Tohr elvitte abból a nyomorúságos lakásból a hatalmas, fekete Range Roverrel. Tiszán emlékezett rá, milyen érzés volt abban a patkánylyukban élni, Caldie-nak nemhogy egy rossz, de egyenesen veszélyes környékén. Minden éjjel halálra volt rémülve, mert kicsi volt, gyenge és védtelen. Csak vaníliás italt fogyasztott, mert mást nem bírt el a gyomra, és alig volt nehezebb, mint egy porszívó. A lakás ajtaja, amely elzárta a kábítószeresektől, a prostituáltaktól és a szamár nagyságú patkányoktól, olyan vékonynak tűnt, mint a papír. Szeretett volna valami jót tenni a világban. Ez a vágya még mindig nem múlt el. Szeretett volna beleszeretni valakibe, és szeretkezni egy nővel. Ez sem. Családot akart, egy anyát és egy apát, és tartozni valahová. Erről már lemondott. Most kezdte csak megérteni, hogy a szív érzelmei ahhoz hasonlítottak, mint ahogy az inak működtek a testben. Lehetett őket tovább és tovább feszíteni, érezni a megnyúlás fájdalmát… és egy ideig a végtag még így is képes volt mozogni, még meghajlott, még elviselte a ránehezedő terhet, és miután elmúlt a megterhelés, továbbra is használható volt. Ez a teherbírás azonban nem volt végtelen. Benne már elszakadt ez az ín. És abban teljesen biztos volt, hogy az érzelmeket nem lehetett úgy helyreállítani, ahogy az inakat. Hogy megnyugtassa az elméjét és ne kergesse magát az őrületbe, inkább arra koncentrált, mi van körülötte. A szoba csendes volt, csak a fűtés zúgott, de az sem túl hangosan. Felette az épület üres volt, nem hallotta, hogy bárki is járkált volna. Behunyta a szemét, és nagyobb biztonságban érezte magát, mint amennyire kellett volna. Na persze, hozzá volt szokva, hogy egyedül legyen. Az az időszak, amit Tohrral és Wellsie-vel, aztán a testvériséggel töltött el, csak átmenetinek számított. Egyedül volt, amikor megszületett a buszpályaudvaron, aztán az árvaházban is, még akkor is, ha folyton más és más gyerekek vették körül. Aztán odakint a nagyvilágban is magára volt utalva. Meggyalázták, de segítség nélkül túljutott rajta. Ha beteg volt, meggyógyította magát. Legjobb tudása szerint egyengette az útját, és nem végzett rossz munkát. Ideje volt, hogy visszatérjen az alapokhoz. És saját magához.

Az az idő Tohrral és Wellsie-vel… meg a testvérekkel… félresikerült kísérlet volt csupán… olyasmi, ami jónak tűnt az elején, de végső soron nem lett más, csak kudarc.

32. fejezet Lash-t nem érdekelte, hogy nappal van-e vagy éjszaka. Amikor ő és Mr. D behajtottak egy elhagyatott malom parkolójába, és a Mercedes fényszórója széles ívben körbefordult, nem számított neki, hogy a manipulátorok királyával délben vagy éjfélkor találkozik, mivel valami ok miatt a gazember már nem volt számára félelmetes. Lezárta az 550-es ajtaját, és a parkoló töredezett betonján Mr. D-vel odasétált egy ajtóhoz, amely meglehetősen masszív volt, ahhoz képest, ahogy a malom többi része kinézett. A szemerkélő hóesésben az épület olyan volt, mint egy vermonti vakáció reklámplakátja. Feltéve persze, ha az ember nem nézte meg tüzetesebben a rogyadozó tetőt és a málló vakolatú falakat. A manipulátor már ott volt. Lash olyan biztosan érezte ezt, ugyanúgy, mint az arcára hulló hópelyheket, vagy a katonai bakancsa alatt csikorgó kavicsokat. Mr. D kinyitotta az ajtót. Lash lépett be először, ezzel jelezve, hogy nincs szüksége másvalakire, hogy megtisztítsa előtte az utat. A malom belsejében nem volt semmi a hideg levegőn kívül. A szögletes épületet már régóta megszabadították mindentől, ami használható volt. A manipulátor a hátsó részben várt rá, a hatalmas kerék mellett, amely még mindig úgy ült a vízben, mint egy öreg, kövér nő a fürdőkádban. – Barátom, micsoda öröm számomra, hogy újra láthatlak – mondta a király, és sziszegő hangja visszhangzott a szarufák alatt. Lash odasétált a fickóhoz, ezúttal lassan, ráérősen, miközben folyamatosan figyelte az üvegablakok által vetett árnyékokat. Semmi mást nem látott ott, csak a királyt. Ami jó volt. – Gondolkodtál az ajánlatomon? – kérdezte a manipulátor. Lash nem volt vicces kedvében. Azok után, ami azzal a pizzafutárral történt előző este, és annak tudatában, hogy még egy másik drogdílerrel is le kellett számolnia körülbelül egy óra múlva, nem volt idő a játszadozásra. – Igen. És tudod mit? Nem vagyok biztos benne, hogy szükségem van tőled szívességre. Arra gondoltam, hogy vagy megadod nekem, amit akarok… vagy elküldöm északra az embereimet, és lemészárolnak téged meg az összes többi szörnyszülöttet ott. A király sápadt, sima arcán békés mosoly terült szét. – És az miért lenne jó neked? Elpusztítani azt az eszközt, amellyel le akarod győzni az ellenségedet? Nem túl logikus lépés egy vezértől. Lash farkának vége bizseregni kezdett, a tisztelet felizgatta, habár nem volt hajlandó tudomásul venni a tényt. – Tudod, nem gondolnám, hogy egy királynak segítségre lenne szüksége. Miért nem tudod te magad elvégezni a gyilkosságot? – Megvannak az előnyei annak, ha úgy tűnik, hogy a haláleset az én befolyásomtól függetlenül következett be. Majd idővel te is rájössz, hogy a háttérben folytatott üzelmek időként sokkal

hatékonyabbak, mint azok, amelyeket a széles népréteg szeme láttára követünk el. Való igaz, gondolta Lash, de ebben akkor sem fog segíteni neki. – Nem vagyok olyan fiatal, mint ahogy hiszed – mondta az előző gondolat helyett. A francba, az elmúlt négy hónapban legalább egymillió évet öregedett! – De nem is vagy annyira idős, mint amilyennek hiszed magad. Ez azonban már egy másik beszélgetés lenne. – Nem keresek terapeutát. – Milyen kár! Nagyon értek ahhoz, hogy mások fejébe lássak. Igen, ezt Lash is tudta. – Ez a te célpontod férfi vagy nő? – Számít? – Egyáltalán nem. A manipulátor valósággal ragyogott. – Férfi. És, ahogy már mondtam, rendkívüliek a körülmények. – Hogy értve? – Nehéz a közelébe férkőzni. A magántestőre nagyon erős. – A király odalebegett az egyik ablak elé és kinézett. A következő pillanatban a feje úgy fordult hátra, mint egy bagolyé, körbefordult a gerincén, amíg szinte teljesen hátrafele nem nézett. A szeme egy pillanatra vörösbe váltott. – Gondolod, hogy képes vagy megbirkózni egy ilyen behatolással? – Homokos vagy? – bukott ki Lash-ből hirtelen. A király felnevetett. – Úgy érted, hogy a saját nememhez vonzódom-e szexuálisan? – Igen. – Miért? Az kényelmetlenül érintene téged? – Nem. – Dehogynem, mert az azt jelentené, hogy ő is vonzódik egy olyan férfihoz, aki a fiúkat szereti. – Nem hazudsz valami jól – dörmögte a király. – De idővel majd beletanulsz. Menj a picsába! – Én pedig azt hiszem, hogy nem vagy olyan erős, mint amilyennek hiszed magad. Amikor a szexuális kihívás eltűnt a király szeméből, Lash tudta, hogy fájó pontra tapintott rá. – Óvakodj attól, hogy szembeszállj velem… – Kímélj meg ettől az olcsó, szerencsesütis szövegtől, felség! Ha az alatt a ruha alatt kemény tököd lenne, akkor magad szabadulnál meg attól a fickótól. A király arcára visszatért a derűs nyugalom, mintha ezzel a kirohanással Lash éppen az alsóbbrendűségét bizonyította volna be. – Én inkább mégis valaki mást kérek meg, hogy elintézze helyettem. Ami sokkal kifinomultabb megoldás, bár nem várom el, hogy ezt megértsd. Lash láthatatlanná vált, és közvetlenül a manipulátor előtt bukkant elő. A tenyerét a férfi vékony torkára fonta, és egy brutális mozdulattal a falhoz taszította. A tekintetük összekapcsolódott, Lash pedig érezte, hogy a fickó be akar hatolni a fejébe, ezért ösztönösen elzárta a bemenetet. – Az én fejemben nem fogsz vájkálni, seggfej! Bocs. A király szeme olyan vörös lett, mint a vér. – Nem. – Mit nem?

– Nem a saját nememhez vonzódom szexuálisan. Természetesen ez volt a legtökéletesebb megjegyzés ebben a helyzetben, mivel arra utalt, hogy Lash azért állt olyan közel hozzá, mert kettőjük közül ő volt az, aki a fiúkat szereti. Az Omega fia elengedte, és elment a közeléből. A király hangja ezúttal kevésbé volt sziszegős, sokkal inkább tényszerű. – Te és én nagyon is összeillünk. Úgy hiszem, ebből a szövetségből mindketten megkapjuk azt, amit szeretnénk. Lash megfordult, és szembenézett a férfival. – Azt a férfit, akit meg akarsz ölni? Hol találom? – Az időzítésre nagyon figyelni kell. Az időzítés… a legfontosabb. Rehvenge figyelte, ahogy Ehlena felöltözik, és bár egyáltalán nem arra vágyott, hogy visszavegye magára az egyenruháját, a látvány, ahogy előrehajolva szép lassan felsimította a lábára a harisnyáját, nem volt kifejezetten ellenére. Egyáltalán. Nem. Ehlena felnevetett, majd megfogta a melltartóját, és az ujja köré csavarta. – Felvehetem most már ezt is? – Persze. – És megint lassan kell csinálnom? – Én csak úgy gondoltam, nem kell nagyon elsietni azt a harisnya-felhúzást. – Rehvenge mosolya leginkább egy zsákmányra leső ragadozóéra hasonlított, mivel úgy is érezte magát. – Úgy értem, egy harisnya nagyon kényes ruhadarab, könnyen felszalad rajta a szem, meg… Ó, te jó isten… Ehlena nem várta meg, hogy befejezze a mondatot, hátrafeszítette a vállát, kidomborította a mellét, és felcsatolta a melltartót a felsőtestére. Amikor egy kicsit igazított rajta, hogy elől be tudja kapcsolni a két végét, Rehv légzése felgyorsult… pedig az még azelőtt volt, hogy feltette volna a vállára a pántját, úgyhogy a kosár a melle alatt maradt. Odament a férfihoz. – Elfelejtettem, hogy kell felvenni. Segítenél? Rehv felmordult, és odahúzta magához a lányt, majd az egyik mellbimbóját a szájába vette, a másikat pedig a hüvelykujjával kezdte simogatni. Amikor Ehlena lihegni kezdett, feltette a kosarat a mellére. – Örömmel leszek az öltöztetőd, de tudod, sokkal jobban nézel ki fehérnemű nélkül. – Incselkedve húzogatta a szemöldökét a lány felé, Ehlena pedig felszabadultan felnevetett, amitől Rehv szíve megállt egy pillanatra. – Szeretem ezt a hangot. – Én pedig szeretem csinálni. Ehlena belelépett az egyenruhájába, felhúzta magára és begombolta. – Kár! – jegyezte meg Rehvenge. – Mondjak valami butaságot? Ezt vettem fel, pedig nem is kell ma munkába mennem. – Tényleg? Akkor miért? – Távolságot akartam tartani tőled, most pedig majd’ kibújok a bőrömből, hogy nem sikerült. Rehvenge felállt és a karjába vonta, miközben egyáltalán nem zavartatta magát, hogy teljesen meztelen. – Én is alig férek a bőrömbe. Gyengéden megcsókolta, és amikor elhúzódtak egymástól, Ehlena azt mondta: – Köszönöm a csodálatos estét!

Rehv egy tincset simított a füle mögé. – Holnap mit csinálsz? – Dolgozom. – Mikor végzel? – Négykor. – Eljössz? Ehlena egy pillanatnyi habozás nélkül felelte. – Igen. Miközben kisétáltak a hálószobából, és átmentek a könyvtáron, Rehv azt mondta: – Most elmegyek az édesanyámhoz. – Igen? – Igen. Felhívott, mert látni szeretne. Soha nem szokott ilyet csinálni. – Olyan jó érzés volt megosztani a lánnyal az élete apró részleteit. Nos, bizonyos részleteket legalábbis. – Szeretne spiritualisabbá tenni, ezért csak remélem, hogy nem arra próbál rávenni, hogy valamiféle lelkigyakorlatot végezzek. – Erről jut eszembe, mivel foglalkozol? Mi a munkád? – Ehlena felnevetett. – Olyan keveset tudok rólad. Rehv a lány válla fölött a város látképére szegezte a tekintetét. – Ó, nagyon sok mindennel foglalkozom. Leginkább az emberek világában. Most már, hogy a húgom férjhez ment, csak az édesanyámról kell gondoskodnom. – Hol van az édesapád? Az a szemét gazember? A jéghideg földben, ahová való. – Meghalt. – Sajnálom. Ehlena meleg tekintete láttán Rehv mellkasába egy érzés hasított, ami alighanem bűntudat volt. Nem azt bánta meg, hogy megölte az apját, hanem azt, hogy olyan sokat elhallgatott a lány elől. – Köszönöm – felelte mereven. – Nem akartam tolakodó lenni az életeddel vagy a családoddal kapcsolatban. Csak kíváncsi vagyok, de ha jobban szeretnéd… – Nem, csak… nem szoktam magamról sokat beszélni. – Milyen igaz volt! – Ez egy… ez egy mobiltelefon? Ehlena a homlokát ráncolta, és kiszabadította magát az ölelésből. – Az enyém. A kabátomban van. Beszaladt az ebédlőbe, és amikor felvette a telefont, a hangjából egyértelműen érződött a feszültség. – Igen? Ó, szia! Igen, nem, én… Most? Természetesen. Vicces, hogy nem kell átöltöznöm az egyenruhámba, mert… Ó. Igen. Aha. Oké. Amikor Rehv odaért az ebédlő boltíves ajtajához, hallotta, hogy a telefon összecsukódik. – Minden rendben? – Igen. Csak a klinikáról hívtak. – Ehlena odament a férfi elé, miközben felvette magára a kabátját. – Nincs semmi baj. Valószínűleg csak nincs elég nővérük. – Akarod, hogy elvigyelek kocsival? – Istenem, mennyire szerette volna elvinni! És nem csak azért, hogy még egy kicsit együtt lehessenek. Egy férfinak jól esett, ha megtehetett bizonyos dolgokat a párjáért. Megvédte. Gondoskodott a… Na jó, mi a franc ütött belé? Nem mintha nem tetszettek volna ezek a gondolatok a lánnyal

kapcsolatban, de olyan érzése lett hirtelen, mintha valaki kicserélte volna a CD-t a lejátszójában. De nem, nem Barry „Nyavalyás” Manilow-ra. Habár volt benne egy határozott Maroon 5-os beütés is. A fenébe! – Ó, most mennem kell, de köszönöm! – Ehlena megállt az eltolható üvegajtó előtt. – A mai este igazi… felfedezés volt számomra. Rehv odasétált hozzá, a kezébe fogta az arcát, és keményen szájon csókolta. Amikor elhúzódott, sötéten csak annyit mondott. – De csakis miattad. Ehlena csillogó szemmel nézett vissza rá. Belülről ragyogott, mire Rehv legszívesebben megint meztelenül látta volna az ágyában, hogy elélvezhessen a testébe. A megjelölés ösztöne olyan erősen tört rá, hogy csak azzal tudta lecsillapítani magában, hogy emlékeztette magát, így is elég illatot hagyott a bőrén. – Írj egy sms-t, amikor megérkezel a klinikára, csak hogy tudjam, hogy minden rendben van! – mondta neki. – Oké. Egy utolsó csók után Ehlena kilépett az ajtón, és eltűnt az éjszakában. Amikor Ehlena eljött Rehvenge-től, valósággal szárnyalt, és nem csak azért, mert láthatatlanná válva utazott át a folyó másik partjára a klinikához. Az éjszakát nem hidegnek érezte, hanem frissnek. Az egyenruháját nem gyűröttnek látta, mivel ledobták az ágyra, és rá is feküdtek, hanem művészien rendezetlennek. A haja nem összekuszált volt, hanem hanyagul modern. A hívás, hogy menjen be a klinikára dolgozni, nem ráerőszakolt kényszer volt, hanem lehetőség. Semmi sem tudta volna most kizökkenteni ebből a földöntúli boldogságból. Úgy érezte, mintha egy csillag lenne a bársonyos éjszakai égbolton: elérhetetlen, megközelíthetetlen, aki felülemelkedett mindenféle földi viszályon. A klinika garázsa előtt bukkant elő, és határtalan jókedve rögtön csökkent egy kicsit. Nem volt szép tőle, hogy így érzett, tekintve, hogy mi történt az előző este. Bármibe lefogadta volna, hogy Stephan családja jelenleg még csak a közelében sincs annak a túláradó boldogénak, amelyben ő lubickolt. Az ég szerelmére, hisz még csak most fejezték be a halotti szertartást… Évek fognak még eltelni addig, amíg hasonlót érezhetnek, amit ő, amikor Rehvre gondolt. Ha egyáltalán eljön valaha is ez a pillanat. Ehlena gyanította, hogy Stephan szülei már sohasem lesznek olyanok, mint azelőtt. Egy néma káromkodással sietve átsétált a parkolón, a cipője apró fekete nyomokat hagyott a korábban lehullott porhóban. A személyzet tagjaként nem tartott sokáig, hogy átjusson a sok ellenőrző ponton, és amikor lejutott a recepcióhoz, levette a kabátját, és egyenesen a pulthoz ment. A számítógép mögött ülő ápoló felnézett és elmosolyodott. Rhodes volt az egyetlen férfi a személyzet tagjai között, és a klinika egyértelmű kedvence is, mivel mindenkivel jól kijött, sokat mosolygott, és nem fogta vissza magát, ha meg akart ölelni valakit vagy összecsapni vele a tenyerét. – Hé, kislány, hogy… – Amikor Ehlena közelebb lépett hozzá, hirtelen felvonta a szemöldökét, majd hátratolta a székét, hogy tisztes távolságot tartson kettejük között. – Ööö… szia. A lány a homlokát ráncolta, és a háta mögé nézett, mert abból, ahogy a férfi hirtelen visszahőkölt, arra számított, talán egy szörnyeteg áll mögötte. – Minden rendben? – Hát persze. Nagyon is! – A férfi szeme élesen figyelt. – És te hogy vagy?

– Jól, köszönöm. Örülök, hogy bejöhettem segíteni. Catya hol van? – Rád var Havers irodájában, azt hiszem, ezt mondta. – Akkor már megyek is. – Oké. Remek. Ehlena észrevette, hogy Rhodes csészéje üres. – Hozzak neked kávét, miután végeztem? – Nem, nem – vágta rá a férfi gyorsan, és mindkét kezét feltartotta. – Nem kell, köszönöm. Tényleg. – Biztos, hogy minden rendben van? – Ja, persze. Teljesen. Köszönöm. Ehlena elment, és úgy érezte magát, mintha leprás lenne. Rhodesszal általában puszipajtások voltak, ma este azonban… Ó, istenem, jutott eszébe hirtelen. Rehvenge rajta hagyta az illatát! Biztos ez volt az oka. Visszafordult, de… mégis mit mondhatna neki? Remélve, hogy Rhodes volt az egyetlen, aki megérezte rajta, bement az öltözőbe, hogy betegye a kabátját a szekrényébe, majd azonnal ki is jött, és a folyosón integetett: a betegeknek és a nővéreknek. Amikor odaért Havers irodájához, nyitva találta az ajtót. Az doktor az íróasztal mögött ült, Catya pedig egy széken, amely háttal állt az ajtónak. Ehlena halkan bekopogott az ajtófélfán. – Helló! Havers felnézett, a nővér pedig hátrapillantott a válla fölött. Mindketten úgy néztek ki, mintha betegek lennének. – Jöjjön be! – mondta neki a doktor mogorván. – És csukja be az ajtót! Ehlena megtette, amire kérték, miközben a szíve gyorsabban kezdett el verni. Catya mellett állt egy üres szék, arra leült, mivel azt érezte, hogy a térde hirtelen elgyengül. Számtalanszor volt már ebben az irodában, legtöbbkor azért, hogy figyelmeztesse az orvost, hogy egyen, mivel ha Havers egyszer belemerült a kórlapok tanulmányozásába, elvesztette az időérzékét. Ez azonban most nem a faj orvosáról szólt. Hosszú csend volt, ami alatt a doktor halványkék szeme szándékosan kerülte Ehlena tekintetét, miközben teknőckeretes szemüvegének szárát babrálta. Catya volt az, aki megszólalt, de az ő hangja is feszült volt. – Tegnap este mielőtt elmentem, az egyik biztonsági őr, aki a kamerákat figyeli, felhívta rá a figyelmemet, hogy bent voltál a gyógyszertárban. Egyedül. Azt mondta, levettél a polcról bizonyos tablettákat, és elvitted őket. Megnéztem a felvételt, és ellenőriztem, melyik polc volt az. Penicillin volt rajta. – Miért nem hoztad be a beteget? – kérdezte Havers. – Megvizsgáltam volna Rehvenge-et azonnal. Az ezt követő pillanat olyan volt, mint amikor a televíziós szappanoperákban a kamera ráközelít az egyik szereplő arcára. Ehlena ugyanígy érezte magát. A környezet hirtelen eltűnt körülötte, az iroda elveszett a semmiben, és csak ő maradt középen egy spotlámpával, amely egyenesen rávilágított, mintha mikroszkóp alá tették volna. Kérdések záporoztak a fejében. Tényleg azt hitte, hogy megússza azt, amit elkövetett? Ráadásul tudta, hogy biztonsági kamerák figyelik a helyet… ez mégsem jutott eszébe aznap este, amikor belépett a gyógyszerész pultja mögé. Emiatt most minden meg fog változni. Az élete, amely egykor a megélhetésért folytatott küzdelem volt, most egyenesen fenntarthatatlan lesz. Ez lett volna a sors? Nem, inkább az ostobaság.

Hogy a fenébe tehette? – Felmondok – közölte kiszáradt torokkal. – Ma estétől kezdve. Nem lett volna szabad ilyesmit csinálnom… de nagyon aggódtam érte, kiborított Stephan halála, és nagyon rossz döntést hoztam. Mélységesen sajnálom. Se Havers, se Catya nem szólt egy szót sem, de nem is volt rá szükség. Itt minden a bizalomról szólt, amit ő most eljátszott. Amellett egy sor szabályt is megszegett vele. – Kiürítem a szekrényemet. És már itt sem vagyok.

33. fejezet Rehvenge nem látogatta meg elégszer az édesanyját. Ez a gondolat fogalmazódott meg a fejében, amikor lefékezett a biztonságos ház előtt, ahová körülbelül egy évvel azelőtt költöztette. Miután a Caldwellben lévő családi házat megtalálták az alantasok, mindenkit kimenekített onnan, és ebbe a Tudor stílusú házba szállásolta el őket, amely a várostól messze délre feküdt. Ez volt az egyetlen pozitív következménye a húga elrablásának. Valamint az, hogy Bella megtalálta élete párját, egy értékes férfit, aki megmentette. Mivel Rehv elvitte Caldwellből az anyját és a kedvenc hűségesét, megmentette őket attól a támadássorozattól, amit az Alantasok Társasága indított az arisztokrácia ellen a nyáron. Rehv leparkolt a Bentleyvel a ház előtt, ám még mielőtt kiszállt volna, kinyílt a ház bejárati ajtaja, és az anyja hűségese lépett ki rajta. Fázósan összehúzta magán a ruhát a hidegben. Rehv elegáns cipőjének csúszós volt a talpa, ezért nagyon óvatosan lépkedett a porhórétegen, miközben megkerülte a kocsit. – Jól van az édesanyám? A hűséges felnézett rá, a szemében könny csillogott. – Közeledik az idő. Rehv bement a házba, becsukta az ajtót, és nem volt hajlandó elhinni, amit hallott. – Az lehetetlen. – Nagyon sajnálom, uram. – A szolga kivett egy zsebkendőt szürke egyenruhájának zsebéből. – Nagyon… sajnálom. – Még nem elég idős hozzá. – Az élete sokkal hosszabb volt, mint az évei száma. A nő pontosan tudta, milyen volt az élet akkor, amikor Bella apja is velük élt, ugyanis ő takarította fel a törött üveget és a szétszóródott porcelánt. Bekötözte a sebeket és ápolt, ha szükség volt rá. – Uram, nem tudom elviselni, hogy elmegy – mondta a hűséges. – Elveszett leszek az úrnőm nélkül. Rehv zsibbadt kezét a nő vállára tette, és bátorítólag megszorította. – Nem lehetünk még biztosak benne. Még nem is ment el Havershöz. Engedjen, hadd menjek fel hozzá, rendben? Amikor a hűséges bólintott, Rehv lassan fellépkedett a lépcsőn az első emeletre. Elhaladt a családtagokat ábrázoló olajfestmények mellett, amelyeket a régi házból hozatott át ide. A lépcső tetején balra fordult, és bekopogott egy ajtón. – Mama? – Gyere be, fiam! Az ősi nyelven felhangzó válasz a szomszédos helyiségből érkezett, ezért Rehv hátrált néhány lépést, és benyitott az öltözőszobába, ahol az ismerős Chanel No. 5 illat megnyugtatta.

– Hol vagy? – kérdezte a rengeteg felakasztott ruha között. – Itt hátul, legdrágább fiam. Miközben a számtalan sor blúz, szoknya, ruha és báli ruha mellett hátrasétált, mély lélegzetet vett. Az anyja jellegzetes parfümje érződött a szín és fajta szemit rendszerezett ruhák mindegyikén. A parfümös üveg a díszes fésülködőasztalon állt a sminkes kellékek, testápoló krémek és púderek mellett. Rehv egy háromrészes, egészalakos tükör előtt talált rá az édesanyjára. Amint éppen vasalt. Ami nagyon szokatlan volt tőle, ezért Rehv alaposan végigmérte. Madalina királyi jelenség volt még rózsaszín háziköntösében is. Fehér haja kontyba tűzve állt tökéletesen a lányos feje tetején, a tartása kifogástalan volt. Egy magas, támla nélküli széken ült, hatalmas, körte alakú gyémántgyűrűje csillogott a kezén. A vasalódeszka egyik oldalán állt egy fonott kosár, valamint egy flakon keményítőspray, a másikon pedig egy halom kivasalt zsebkendő volt. Amikor Rehv odaért, épp egy újabb, halványsárga zsebkendő vasalásának a közepén tartott, a kis négyzet alakú anyag ketté volt hajtva, a vasaló pedig sziszegve siklott rajta ide-oda. – Mama, mit csinálsz? – Na persze, egyfelől nyilvánvaló volt, az anyja azonban a ház úrnője volt. Rehv nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna házimunkát végezni, mosni, vagy bármi hasonlót csinálni. Az arisztokraták erre alkalmazták a hűségeseket. Madalina felnézett rá, halványkék szeme fáradt volt, a mosolya inkább kényszeredett, mint őszinte örömöt sugárzó. – Ezek az apám zsebkendői voltak. Akkor találtuk meg, amikor átnéztük a dobozokat, amelyeket a régi ház padlásáról hoztunk át. A „régi ház”, az volt, amelyben legalább egy évszázadon keresztül éltek Caldwellben. – A szolgáló megcsinálná helyetted. – Rehv odament hozzá, és megcsókolta puha arcát. – Boldogan segítene. – Igen, ezt ő is mondta. – Madalina megsimogatta fia arcát, majd folytatta, amit elkezdett. Megint összehajtotta a zsebkendőt, felvette a keményítősprayt, és befújta vele az anyagot. – De ez az én feladatom. – Leülhetek? – kérdezte Rehv, és a tükör melletti székre bökött a fejével. – Természetesen, milyen udvariatlan vagyok. – A vasalót félretette, és felállt a székről. – Mindjárt hozatok neked valamit… Rehv felemelte a kezét. – Nem kérek semmit, mama, most ettem. Madalina meghajtotta a fejét, majd megint elhelyezkedett a magas széken. – Hálás vagyok, hogy meglátogattál, mert tudom, mennyire lefoglal ez a te… – A fiad vagyok. Hogy gondolhatod, hogy nem jövök el hozzád? Édesanyja a kivasalt zsebkendőt a szépen egymásra rakott társaira helyezte, majd kivette a kosárból az utolsót is. A vasaló gőzt fújt ki, amikor forró talpát rányomta a fehér négyzetre. Miközben lassan mozgatta rajta, Rehv belenézett a tükörbe. Az anyja lapockája kiállt a selyemköntös alatt, a gerince egyértelműen látszott tarkója tövénél. Amikor Rehv megint az arcára tekintett, egy könnycseppet látott lehullani a zsebkendőre. Ó… szentséges szűz, gondolta, még nem vagyok felkészülte rá! Beleszúrta a botját a földbe, majd odament az anyáihoz, és letérdelt elé. Maga felé fordította a széket, kivette a kezéből a vasalót, félretette, és készen állt arra, hogy bevigye Havershöz, és kifizessen bármilyen gyógyszert, amire csak szüksége volt, hogy még egy kis időt nyerjenek.

– Mama, mi bánt? – Felvette az egyik zsebkendőt, és megtörölgette vele édesanyja arcát a szeme alatt. – Ontsd ki a szíved egyetlen fiadnak! A könnyek vég nélkül potyogtak Madalina szeméből, Rehv pedig mindegyiket felfogta a zsebkendővel. A nő gyönyörű volt, még így idős korában is, akkor is, ha sírt. Egy bukott kiválasztott, akinek nehéz élete volt, de még ennek ellenére is kecses és kifinomult tudott maradni. Amikor végül megszólalt, a hangja nagyon vékonynak hangzott: – Haldoklom. – Megrázta a fejét, mielőtt Rehv bármit is mondhatott volna. – Nem, legyünk őszinték egymással! Elérkezett számomra a vég. Ezt majd még meglátjuk, gondolta Rehv magában. – Az apám – megérintette azt a zsebkendőt, amivel Rehv a könnyeit itatta fel. – Az apám… furcsa, hogy mostanában éjjel-nappal ő jár a fejemben, de így van. Ő volt régen a Nemző, és imádta a gyermekeit. A legnagyobb örömöt a saját vére jelentette számára, és bár sokan voltunk, mindannyiunkkal volt kapcsolata. Ezek a zsebkendők a ruhájából való darabok. A varrás mindig is kedvelt tevékenységem volt, és ő tudta ezt, ezért nekem adta néhány ruháját. Kinyújtotta csontos kezét, és megsimogatta a halmot, amit kivasalt. – Amikor elhagytam a másik oldalt, adott nekem néhányat, hogy magammal vigyem. Szerelmes voltam egy testvérbe, és biztos voltam benne, hogy az életem csak akkor lesz teljes, ha vele maradok. Na persze, aztán… Igen, az aztán volt az, ami olyan sok fájdalmat okozott neki. Megerőszakolta egy manipulátor, terhes lett Rehvenge-dzsel, és muszáj volt egy félvér szörnyeteget szülnie a világra, akit valamiért mégis szoptatott, és úgy szeretett, ahogy minden gyermek szeretné, hogy szeressék. És ezalatt végig a manipulátorkirály foglya volt, a testvér pedig, aki szerelmes volt belé, kereste, de meghalt, mielőtt a nyomára bukkant volna. Ám a tragédiák sora ezzel még nem zárult le. – Miután… szabadon engedtek, az apám a halálos ágyához hívatott – folytatta. – Az összes kiválasztott, feleség és gyerek közül engem akart látni, én azonban nem akartam elmenni. Nem tudtam volna elviselni… hogy már nem az a lánya vagyok, aki voltam. – Mély könyörgő tekintettel nézett a fia szemébe. – Nem akartam, hogy bármit is megtudjon rólam. Bemocskoltak. Istenem, Rehv nagyon jól ismerte ezt az érzést, a Mamájának azonban nem lett volna szabad ezt a terhet cipelnie. Neki fogalma sem volt arról, milyen szörnyűségekkel kell a fiának törődnie, és soha nem is fogja megtudni. Rehv éppen azért adta el a testét, és lett belőle kurva, hogy Madalinának ne kelljen elviselnie azt a fájdalmat, hogy a fiát deportálják. – Amikor nem mentem el a hívására, a Direktrix eljött hozzám, és azt mondta, hogy apám nagyon szenved, és nem hajlandó átkelni az Árnyékba, amíg engem nem lát. Hogy addig a halál fájdalmas mezején marad, amíg én át nem segítem. A következő este ezért nehéz szívvel, de mégis elmentem. – Az anyja tekintete megkeményedett. – Amikor megérkeztem a Nemző templomába, meg akart ölelni, de én nem hagytam… nem voltam rá képes. Idegen voltam, egy ismerős arca mögött, semmi több. Próbáltam beszélgetni vele udvarias, lényegtelen dolgokról. Akkor azonban mondott valamit, a mit igazából csak most értettem meg. Azt mondta: „A lélek fájdalma nem fog megszűnni, csak azért mert a test hanyatlik”. – Börtönbe zárta az, amit képtelen volt velem kapcsolatban megoldani. Úgy érezte, mintha kudarcot vallott volna nálam a Nemző szerepében. Hogyha ott tartott volna a másik oldalon, a sorsom talán sokkal jobban alakult volna, mint az, ami végül is történt, azok után, hogy elmentem. Rehv torka elszorult, és hirtelen egy szörnyű gyanú fészkelte be magát a gondolatai közé. Az anyja hangja erőtlen volt, de céltudatos. – Odamentem az ágya mellé, ő a kezem után nyúlt, én pedig a tenyerembe fogtam a kezét. Azt

mondtam neki, hogy szeretem a fiamat, akit megszültem, és hogy férjhez megyek az arisztokrácia egyik tagjához, és még nincs minden elveszve. Az apám az arcomat kutatta, hogy meglássa benne a kimondott szavak igazát, és amikor elégedett lett azzal, amit látott, behunyta a szemét és… elment. Tudtam, ha nem megyek el hozzá… – Mély lélegzetet vett. – Nézd, nem tudom itt hagyni ezt a földet azzal a tudattal, ahogy a dolgok most állnak. Rehv megrázta a fejét. – Mindenki jól van, Mama. Bella és a kislánya jól érzik magukat, biztonságban vannak. Én… – Elég! – Az anyja felemelte a kezét, és megragadt, Rehv állát, úgy ahogy kisgyerekkorában tette, amikor valami rossz fát tett a tűzre. – Tudom, mit tettél. Tudom, hogy megölted a parancsolómat, Rempoont. Rehv mérlegelte a lehetőséget, hogy vajon ragaszkodjon-e a hazugsághoz, ám az anyja arcát elnézve tudta, hogy az igazság már kiderült, és semmi sem tudná ettől eltántorítani, bármit is mondana. – Hogyan? – kérdezte. – Hogy jöttél rá? – Ki más tehette volna? Ki más lett volna képes rá? – Elengedte a fia állát, és megsimogatta az arcát, Rehv pedig vágyott rá, hogy érezze meleg érintését. – Ne feledd, minden alkalommal, amikor a parancsolóm elvesztette a türelmét, láttam az arcodat. Az én fiam, az én erős fiam! Nézzenek rá! Rehv sohasem értette azt az őszinte, szeretetteljes büszkeséget, amit az anyja iránta érzett, tekintve, hogy milyen körülmények között fogant meg. – Azt is tudom – suttogta – hogy megölted a biológiai apádat is. Huszonöt évvel ezelőtt. Ez már igazán felkeltette Rehv figyelmét. – Nem lett volna szabad megtudnod. Semmi ilyesmit. Ki mondta el neked? Madalina elvette a kezét a fia arcáról, és a fésülködőasztalon álló kristálytálra mutatott, amelyről Rehv mindig azt feltételezte, hogy a manikűrözéshez használja. – A kiválasztott írnokok régi szokásait nehezen lehet elfelejteni. Láttam a vízben. Közvetlenül azután, hogy megtörtént. – És nem szóltál róla senkinek – mondta Rehv csodálkozva. – De már nem tudom tovább magamban tartani. Ezért kértelek meg, hogy gyere el hozzám. Szörnyű érzés lett úrrá Rehven, mert úgy érezte, csapdába esett a között, amire az anyja akarja megkérni, és a szilárd meggyőződése között, hogy a húgának semmiféle előnye nem származik abból, ha megtudja a család összes, mocskos, gonosz titkát. Bellát egész életében megvédték az élet sötét oldalától, és most sem indokolta semmi, hogy mindent feltárjanak előtte, különösen úgy, hogy az anyjuk a halálán volt. Amiről természetesen szó sem volt, emlékeztette magát Rehv. – Mama… – A húgod sosem tudhatja meg ezeket. Rehv megmerevedett, és imádkozott, hogy jól értse, amit hallott. – Tessék? – Esküdj meg nekem, hogy mindent megteszel azért, hogy Bella sohase szerezzen tudomást ezekről a dolgokról! – Amikor Madalina előrehajolt, és megragadta Rehv karját, a férfi látta, milyen erősen vájja az ujjait a húsába, amit persze csak onnan sejtett, hogy élesen kiálltak a csontjai vékony csuklóján. – Nem akarom, hogy ezt a terhet kelljen cipelnie. Neked muszáj volt, és téged is megkíméltelek volna tőle, ha lett volna rá lehetőségem, de sajnos nem volt. Ha Bella nem tudja meg, a következő generációnak nem kell majd szenvednie miatta, és Nalla sem fogja ezt a súlyt a vállára venni. Veled és velem száll majd a sírba. Esküdj meg! Rehv felnézett anyja szemébe, és még sohasem szerette ennyire, mint most.

Bólintott egyet. – Nézz az arcomra, és légy bizonyos benne, mert megesküszöm rá. Bella és a családja soha nem fogja megtudni. A múlt veled és velem végleg elenyészik. Madalina válla elernyedt a köntös alatt, remegő sóhajtása nagy megkönnyebbülésről árulkodott. – Olyan fiú vagy, amilyet minden anya kíván magának. – Hogy lehetne ez igaz? – kérdezte Rehv lágy hangon. – Hogy lehetne nem az? Madalina felállt, és elvette a zsebkendőt a fia kezéből. – Ezt még ki kell vasalnom, aztán segítenél elmenni az ágyamhoz? – Természetesen. És szeretném kihívni Haverst. – Nem! – Mama… – Szeretném, ha a távozásom mentes lenne mindenféle orvosi beavatkozástól. Senki sem tud már rajtam segíteni. – Ezt nem tudhatod biztosan… A nő felemelte kecses kezét, amelyen a gyémántgyűrű volt. – Holnap napnyugtára már nem leszek itt. Láttam a vízben. Rehvnek elakadt a lélegzete, és a tüdeje nem volt hajlandó működni. Nem vagyok még kész rá. Nem vagyok még kész rá. Nem vagyok még kész. Madalina végtelenül precízen vasalta ki az utolsó zsebkendőt, gondosan egymásra hajtotta a sarkait, majd a vasalót lassan ide-oda húzogatta rajta. Amikor befejezte, a tökéletesen összehajtogatott négyzetet a többi tetejére tette, és meggyőződött róla, hogy mindennel elkészült. – Kész – jelentette ki. Rehv a botjára támaszkodva felállt, a karját nyújtotta neki, és együtt átcsoszogtak a hálószobába. Mindketten nagyon bizonytalanul lépkedtek. – Éhes vagy? – kérdezte, és felhajtotta a takarót, hogy az anyja le tudjon feküdni. – Nem. Így most jól vagyok. Közösen igazgatták el a lepedőt, a takarót és a plédet, hogy minden tökéletesen álljon, és pontosan a mellkasán feküdjön. Amikor Rehv kiegyenesedett, tudta, hogy az édesanyja nem fog többet felkelni az ágyból, és ezt alig bírta elviselni. – Bellának is el kell jönnie hozzád – mondta fojtott hangon. – El kell köszönnie. Madalina bólintott, és behunyta a szemét. – Most jöjjön, és kérlek, mondd meg neki, hogy hozza el a kicsit is! Caldwellben, a testvériség házában Tohr a szobájában járkált. Ami igazából vicc volt, tekintve, hogy milyen gyenge volt. A tántorgott sokkal ideillőbb kifejezés lett volna. Másfél percenként nézett az órára. Az idő riasztó sebességgel telt, amíg végül úgy érezte, mintha a világ homokórája eltört volna, és a másodpercek, mint a homokszemcsék mindenhová szétszóródtak volna. Több időre volt szüksége. Több… a francba, segítene az egyáltalán rajta? Fogalma sem volt róla, hogy vészelje át azt, ami előtte állt, de tudta, ha tovább őrlődik, semmit sem segít. Például azt sem tudta eldönteni, hogy jobb-e az, ha van egy tanú is a szobában. Amiatt tűnt jobbnak, hogy így sokkal kevésbé volt intim a dolog, ha viszont kiborul, egy harmadik személy is a tanúja lesz az összeomlásának. – Maradok.

Tohr odanézett Lassiterre, aki az ablak előtt hevert egy kanapén. Az angyal keresztbe tette a lábát a bokájánál, katonai bakancsa jobbra-balra mozgott, egy újabb gyűlöletes jeleként az idő múlásának. – Ugyan már! – mondta Lassiter. – Már meztelenül is láttam a szánalmas hátsódat. Mi lehetne ennél rosszabb? A szavak tipikus harciasságot mutattak, a hangszín azonban meglepően lágy volt. Halk kopogás hangzott fel az ajtón. Vagyis nem az egyik testvér állt mögötte. Abból ítélve pedig, hogy alatta nem szivárgott be semmiféle ínycsiklandó étel illata, nem is Fritz volt egy tálca ennivalóval, amely végül mindig a fürdőszoba porcelántrónusában végezte. Ezek szerint sikerült elérniük Phuryt. Tohr egész teste remegni kezdett. – Jól van, jól van, nyugalom! – Lassiter felállt, és gyorsan odalépett hozzá. – Parkolj le ide, oké? Gondolom, az ágynak még csak a közelében sem akarnál lenni közben. Gyere már… ne ellenkezz! Emlékszel rá, mit mondogattam neked? Ez biológiai szükséglet, nem a te választásod, szóval felejtsd el a bűntudatot! Tohr érezte, hogy az angyal egy kemény támlájú székhez húzza a komód mellé, és még épp időben. A térde ugyanis megunta a munkáját, és összecsuklott, de olyan hirtelen, hogy Tohr keményen huppant rá a szék fonott ülőkéjére. – Nem tudom, hogy kell csinálni. Lassiter gyönyörű szája megjelent az arca előtt. – Nyugi, a tested majd tudni fogja. Kapcsold ki az agyad, meg a szíved, és hagyd, hogy az ösztöneid megtegyék azt, amit meg kell tenned. Ez nem a te hibád. Az életben maradáshoz kell. – Nem akarok életben maradni. – Nem mondod! És én még azt hittem, hogy ez az önpusztítás, amit művelsz, csak hobbi. Tohrnak nem volt ereje visszavágni. De ahhoz sem, hogy elhagyja a szobát. Még a síráshoz sem volt elég tartaléka. Lassiter odament az ajtóhoz és kinyitotta. – Szia, köszönöm, hogy eljöttél. Tohr képtelen volt rávenni magát, hogy ránézzen a kiválasztottra, aki belépett a szobába. A jelenlétéről azonban nem tudott nem tudomást venni, mivel a nő kellemes virágillata belengte az egész helyiséget. Wellsie természetes illata erősebb volt ennél, nemcsak rózsa és jázmin érződött benne, hanem egyfajta fűszer is, ami a keménységét jelképezte. – Uram? – szólalt meg egy női hang. – Én vagyok a kiválasztott Selena. Azért jöttem, hogy kiszolgáljam önt. Hosszú csend fogadta a bejelentést. – Menj oda hozzá! – mondta a nőnek Lassiter. – Túl kell esnünk rajta. Tohr a kezébe temette az arcát, a feje erőtlenül előrebukott a nyakán. Még arra is alig volt képes, hogy kifújja és beszívja a levegőt, miközben a nő elhelyezkedett előtte a földön. Vékony ujjai között megpillantotta a nő fehér, hullámzó ruháját. Wellsie nem kedvelte az ilyen ruhákat. Az egyetlen, amit kimondottan szeretett, az a vörös-fekete hosszú öltözék volt, amelyben feleségül ment hozzá. Hirtelen a gondolatai előhívták azt a szent szertartást, és fájó elevenséggel jelent meg előtte az a kép, amikor az Őrző megfogta az ő és Wellsie kezét, egymásba tette őket és kijelentette, hogy ez egy jó párosítás, egy igazán jó párosítás. Amikor a faj anyja mindkettőjüket fogva összekötötte őket, csodálatos melegség áradt szét benne, és amikor a szerelme szemébe nézett, ez a szerelem,

céltudatosság és optimizmus egymilliószorosára nőtt benne. Úgy tűnt, hogy egy boldogsággal és örömmel teli élet áll előttük… most viszont itt volt egyedül, és elképzelhetetlen nagy űrt érzett magában. Nem, még annál is rosszabb volt, mintha egyedül lett volna. Egyedül volt, ráadásul egy másik nő vérét készült magába szívni. – Olyan gyors ez így – dörmögte a tenyere mögül. – Nem tudok… több időre van szükségem. Isten a tanúja, ha az az angyal egy szót is kiejt a száján arról, hogy ez a megfelelő idő, olyat fog tenni, hogy a gazember azt kívánja, bárcsak golyóálló üvegből lenne a foga. – Uram – szólalt meg a kiválasztott lágy hangon –, visszajöhetek, ha ez a kívánsága. Aztán újra visszatérek, ha ismét nem alkalmas az idő. Majd újra és újra, amíg fel nem készült rá. Kérem… uram, én őszintén szeretnék segíteni, nem pedig fájdalmat okozni. Tohr a homlokát ráncolta. Olyan kedvesnek hangzott, és egyetlen kiejtett szavában sem volt érezhető neheztelés. – Mondd, milyen színű a hajad? – kérdezte a keze mögül. – Fekete, mint az éjszaka, és szorosan össze van fogva, ahogy én és a nővéreim meg tudtuk csinálni. Engedelmével még egy turbánba is becsavartam, habár ezt nem kérte tőlem, de gondoltam… ezzel is segíthetek. – Mondd, milyen színű a szemed! – Kék, uram. Halványkék, mint az ég. Wellsie-é barnásvörös volt. – Uram – suttogta a kiválasztott –, nem kell rám néznie. Engedje meg, hogy ön mögé álljak, és onnan nyújtsam előre a csuklómat! Tohr ruhasuhogást hallott, majd a kiválasztott illata eltávolodott tőle, és végül a háta mögül jött. Leengedte a kezét az arca elől, és megpillantotta Lassiter hosszú, farmerbe bújtatott lábát. Az angyal megint keresztbe tette a bokáját, ám ezúttal a falnak dőlve állt. Egy vékony fehér ruhás kar jelent meg Tohr előtt. A ruha ujja lassú mozdulatokkal egyre feljebb húzódott a karon. A csukló, ami feltárult, karcsú volt, a bőre pedig fehér és bársonyos. Alatta az erek halványkékek. Tohr szemfoga egy pillanat alatt hatalmasra nőtt a szájában, és a torkából morgás tört föl. Az átkozott angyalnak igaza volt. Hirtelen már semmi másra nem tudott gondolni, csak a testére, és arra, amitől olyan hosszú ideje megfosztotta magát. Keményen megragadta a nő karját, felszisszent, mint egy kobra, és megharapta a csuklóját. Egész a csontig belevájta a szemfogát. Egy halk, ijedt kiáltást és egy botladozást lehetett hallani, Tohr azonban már nem érzékelte a környezetet, csak ivott, mohó kortyokban nyelte a vért, olyan gyorsan, hogy ideje sem maradt arra, hogy megérezze az ízét. Majdnem megölte szegény lányt. Erre azonban már túl későn döbbent rá, csak amikor Lassiter lehámozta róla, és egy nagyot ütött a fejére – mert abban a pillanatban, hogy elszakították a táplálékforrásától, kész lett volna újból rávetni magát. A bukott angyalnak igaza volt. Végül mégiscsak a szörnyű biológia uralta a testét, és legyőzte a legmakacsabb szívet is. És még a leghűségesebb özvegyet is.

34. fejezet Amikor Ehlena hazaért, felvette a pókerarcát, hazaküldte Lusie-t, aztán megnézte az apját, aki „rendkívül jól haladt” a munkájával. Az első pillanatban azonban, amikor szabad lett, bement a szobájába, és felment az internetre. Ki kellett számolnia, mennyi pénzük van, az utolsó centig, és nem hitte, hogy tetszeni fog neki, a mit majd talál. Bejelentkezett a bankszámlájába, végigpörgette a csekkeket, amelyeket még ki kell fizetnie, és megkereste azokat, amelyek a hónap első hetében jártak le. A jó hír az volt, hogy novemberre még meg fogja kapni a fizetését. A bankszámlájukon nem egészen tizenegyezer dollár volt. Eladni pedig már nem tudtak semmit. A havi költségvetésből sem volt mit lefaragniuk. Lusie nem járhat már többé hozzájuk. Ami nagy veszteség lesz, mert el fog vállalni egy másik ügyfelet, hogy pótolja a kiesett jövedelemforrást, vagyis, ha Ehlena majd talál egy új munkát, másik ápolónőt kell keresniük. Feltéve persze, hogy kap új állást. Az már biztos volt, hogy nem az egészségügyben fog körülnézni. Aligha örülne neki bármelyik munkáltató, ha meglátná az önéletrajzában, miért is rúgták ki az előző helyéről. Mi a francért kellett ellopnia azokat a nyomorult tablettákat? Ehlena csak ült a számítógép előtt, bámulta a képernyőt, és olyan sok kis apró számot adogatott össze, hogy a végén már összefolytak a szeme előtt, és a végösszeg sem mondott neki semmit. – Leányom? Gyorsan összecsukta a laptopot, mert az apja nem jól tűrte az elektromos eszközöket a házban. Barátságos arckifejezést öltött és felnézett. – Igen? Vagyis, igen? – Szeretném megkérdezni, hogy elolvasnál-e a könyvemből egy-két fejezetet. Nyugtalannak tűnsz, és úgy vélem, ez meg nyugtatna. – Az apja odacsoszogott az asztal mellé, és gálánsan a karját nyújtotta neki. Ehlena felállt, mert néha az ember csak annyit tehet, hogy elfogadja mások utasítását. Nem akarta elolvasni azt a sok zagyvaságot, amit az apja papírra vetett. Nem tudta volna azt színlelni, hogy minden rendben van. Azt kívánta, bárcsak visszakaphatná a régi apját – még ha csak egy órácskára is –, és megbeszélhetné vele ezt a rossz helyzetet, amibe sodorta magukat. – Az remek lenne – válaszolta színtelen, de udvarias hangon. Követte az apját a dolgozószobájába, és segített neki leülni a székére, majd végignézett a hatalmas papírtengeren. Micsoda rendetlenség volt! Voltak ott bőrkötéses iratgyűjtők, amelyek úgy meg voltak tömve, hogy majdnem széthasadtak. Mappák, amelyekben zsúfolásig voltak a papírlapok. Spirálozott jegyzetfüzetek, amelyekből a lapok úgy lógtak ki, mint a kutya nyelve a szájából. Valamint szanaszét szóródott papírok, amelyek mintha menekülni próbáltak volna, de csak addig jutottak.

Ez mind együtt volt az apja naplója. Legalábbis ő ezt állította. A valóságban azonban nem volt más, mint több halomnyi zagyvaság, bomlott elméjének fizikai megnyilvánulása. – Gyere! Ülj le ide! Ülj csak le! – A férfi letakarította az íróasztal Ehlena felé eső részét, félresöpört néhány, befőttes gumival összekötött jegyzetfüzetet. Miután Ehlena leült, a kezét a térdére tette, és erősen arra koncentrált, nehogy sírva fakadjon. Mintha a szobában lévő papírlap halom egy forgó mágnes lett volna, amelytől a gondolatai és a cselekedetei még gyorsabban kavarogtak volna, miközben jelenleg nem ilyen segítségre lett volna szüksége. Az apja körülnézett a szobában, és mentegetőzve elmosolyodott. – Micsoda hatalmas munka, viszonylag kis termés számára. Mint az igazgyöngy gyűjtése. Mily sok órát töltöttem itt, hogy beteljesítsem a feladatomat… Ehlena alig figyelt oda rá. Ha nem tudják kifizetni a bérleti díjat, hová fognak menni? Létezett egyáltalán olyan hely, ami ennél olcsóbb volt, és nem voltak benne patkányok meg csótányok? Hogy fog az apja hozzászokni az új környezethez? Szentséges szűz, és ő még azt hitte, akkor érkeztek el a mélypontra, amikor a férfi leégette a házat, amit ezelőtt béreltek! Mi lehetne még ennél is lejjebb? Tudta, hogy bajban vannak, mert minden összekuszálódott előtte. Az apja csak beszélt tovább, a hangja egyszer csak áttört a kétségbeesett csenden. – Sikerült hűen megörökítenem mindazt, amit láttam… Ehlena nem hallott többet. Összeomlott. Ült a kis széken, mellette az apja értelmetlen, haszontalan dolgokról fecsegett, miközben ő csak arra tudott gondolni, amit tett, és hogy milyen helyzetbe sodorta vele magukat. Sírva fakadt. Sokkal többről volt szó, mint egy munkahely elvesztéséről. Stephanról. Arról, ami Rehvenge-dzsel történi, Arról, hogy az apja felnőtt ember volt, mégsem tudta felfogni a helyzetük komolyságát. Arról, hogy milyen egyedül érezte magát. Csak ült a széken és zokogott, ziháló lélegzet szakadt fel a tüdejéből, és végül már túl kimerült volt ahhoz, hogy bármit is csináljon, ezért magába roskadt a széken. Egy idő múlva nagyot sóhajtott, és letörölte a könnyeit a ruhaujjával. Azzal az egyenruhával, amelyre már nem volt szüksége többé. Amikor felnézett, az apja mozdulatlanul ült a székén, és döbbent arccal meredt rá. – Istenem, leányom! Hát igen. Lehet, hogy elvesztették minden vagyonukat és egykori megbecsült pozíciójukat, a régi szokásokat azonban nem tudták levetkőzni magukról. Az elit szabályai még mindig meghatározták a viselkedésüket, és az ilyen érzelmi kirohanás legalább olyan elképzelhetetlen volt a felsőbb körökben, mintha valaki hanyatt feküdt volna a reggelizőasztal közepén, és egy űrlény mászott volna ki a hasából. – Bocsáss meg apám – mondta Ehlena, és ostobának érezte magát. – Azt hiszem, most inkább elköszönök. – Ne… várj! Olvasni akartál. A lány behunyta a szemét, és úgy érezte, mintha a bőre hirtelen összezsugorodott volna rajta. Bizonyos tekintetben az egész életét az apja mentális betegsége határozta meg, és bár legtöbbször úgy tekintetett az áldozatra, amit érte hozott, hogy ennyi jár neki, ma este azonban túlságosan sebezhető volt ahhoz, hogy úgy tegyen, mintha egy olyan értéktelen dolog, mint az apja „munkája”, döntő fontosságú lenne. – Apám, én…

Az íróasztal egyik fiókja kinyílt, majd becsukódott. Tessék, leányom. Vedd a kezedbe, ezt a néhány fejezetet! Ehlena kinyitotta a szemét… Aztán közelebb kellett hajolnia, hogy megbizonyosodjon róla, hogy jól látja-e. A férfi egy körülbelül két és fél centiméter vastag, tökéletesen elrendezett papírköteget tartott a kezében. – Íme a munkám – mondta egyszerűen. – Egy könyv, amelyet neked írtam, leányom. A Tudor stílusú biztonságos ház földszintjén Rehv a nappali ablakánál állt és várt, miközben kibámult a hatalmas pázsitra. A felhők eloszlottak, és félhold világított a tiszta, téli égbolton. Érzéketlen kezében Rehv egy új mobiltelefont tartott, amelyet egy káromkodás kíséretében épp most csukott össze. Alig hitte el, hogy miközben odafent az emeleten az anyja a halálos ágyán feküdt, a húga és a férje pedig versenyt futva az idővel száguldottak idefelé, hogy még hajnal előtt megérkezzenek… a munka még itt is képes volt felütni undorító, kétszarvú fejét. Meghalt egy újabb drogkereskedő. Ezzel együtt már három az elmúlt huszonnégy óra folyamán. Xhex rövid volt és lényegre törő a telefonban, amilyen mindig is szokott lenni. Ricky Martinez és Isaac Rush holttestétől eltérően, akiket a folyó partján találtak meg, erre a fickóra a kocsijában bukkantak rá egy bevásárlóközpont parkolójában, hátulról átlőtt fejjel. Ami azt jelentette, hogy a kocsit valaki odavezette, benne a hullával. Ugyanis senki nem volt olyan ostoba, hogy egy biztonsági kamerákkal telerakott helyen nyírjon ki valakit. Mivel a rendőrségi jelentés nem mondott többet, meg kellett várniuk a reggeli lapokat és a híradót, hogy több részletet is megtudjanak. Volt azonban egy nagy probléma, és Rehv ezért káromkodott az előbb olyan nagyot. Mindhárom áldozat vásárolt tőle az elmúlt két éjszaka folyamán. Xhex ezért merte megzavarni az édesanyjánál tett látogatása közben. A kábítószerüzlet nemcsak hogy nem volt agyonszabályozva, de egyáltalán sehogy nem volt szabályozva, az egyensúlyi állapot pedig, amit Caldwellben elértek – hogy ő és a magasabb szinten lévő bróker kollégái is pénzt tudtak keresni vele –, nagyon ingatag volt. Rehvenge mivel maga is nagy hal volt ebben a bizniszben, olyan beszállítókkal állt kapcsolatban, mint a miami drogkereskedők, a New York-i kikötőimportőrök, a connecticuti metamfetaminlaboratórium dolgozói, és a Rhode Island-i ecstasygyártók. Mindannyian olyan üzletemberek voltak, mint ő, legtöbbjük független, vagyis nem állt összeköttetésben az államokbeli csőcselékkel. A kapcsolatuk szilárd volt, mivel az üzlet másik végén lévő partnerek is legalább olyan óvatosan és kínosan precízen dolgoztak, mint ő. Amivel foglalkoztak, számukra csupán pénzügyi tranzakció volt, amelyben áru cserélt gazdát, éppúgy, mint a gazdaság bármely más, legális ágazatában. A szállítmány beérkezett Caldwellbe, többféle címre, majd a Zero Sumba továbbították, ahol Rally feladata volt a mintavétel, a felosztás és a kicsomagolás. Olajozottan működő gépezet volt ez, amelynek kiépítése Rehvnek tíz évébe telt. Szükség volt hozzá jól megfizetett alkalmazottakra, testi fenyegetésekre, tényleges verésekre és a kapcsolatok folyamatos ápolására. A három holttest azonban már elég volt ahhoz, hogy az egész rendszer összedőljön, amely nemcsak gazdasági válságot eredményezett volna, hanem hatalmi harcot is az alsóbb szinteken, amire senkinek sem volt szüksége. Valaki módszeresen irtotta a kereskedőket a területén, amitől a kollégái arra fognak gondolni, hogy vagy ő fegyelmez másokat, vagy ami még rosszabb, őt fegyelmezi valaki. Az árak változni fognak, a kapcsolatok feszültté válnak, az információ eltorzul. Ezt pedig már nem lehetett szó nélkül hagyni.

Muszáj volt felhívnia az importőreit és a gyártóit, és tájékoztatni őket, hogy uralja a helyzetet Caldwellben, és hogy semmi sem fogja meggátolni az áru eladását. De Krisztusom, miért éppen most? Rehv a mennyezetre emelte a tekintetét. Egy pillanatra elképzelte, hogy abbahagyja ezt az egészet, ami persze képtelenség volt. Amíg a hercegnő része volt az életének, muszáj volt folytatnia az üzletet, mert semmiképpen sem engedhette meg annak a ribancnak, hogy elvegye a család vagyonát. Isten a tanúja, Bella apja már így is elég közel sodorta magukat hozzá azzal, hogy rossz üzleti döntéseket hozott. Amíg a hercegnő él, Rehv továbbra is Caldie drog bárója lesz, és fel is fogja hívni a partnereit, de nem az anyja házából, és nem most, amikor ilyen fontos családi esemény történik. Az üzlet várhat, amíg a családot kiszolgálja. Habár egy dolog biztos volt. Ha ez így megy tovább, Xhexnek, Treznek és iAmnek még jobban oda kell majd figyelnie a dolgokra, mert ha valaki volt annyira ambiciózus, hogy egymás után kiiktassa ezeket a középső embereket, több mint valószínű, hogy nem riad vissza egy olyan nagykutyától sem, mint Rehvenge. A gond csak az volt, hogy emiatt be kellett mennie a klubba. Az ilyen bizonytalan időkben kritikus jelentőséggel bírt, hogy megmutassa magát a bárban, hogy a partnerei, amikor ellenőrzik, hogy vajon hogyan reagál a helyzetre, ne azt lássák, hogy menekül és gyáván bujkál. Sokkal jobb, ha azt hiszik róla, hogy ő rendeli el a gyilkosságokat, mintha egy beszari alaknak tartják, aki elbújik a területéről, amikor veszélyesre fordulnak a dolgok. Minden különösebb ok nélkül ismét kinyitotta a telefonját, hogy megnézze, nincs-e esetleg nem fogadott hívása. De Ehlenától nem érkezett semmi. Még mindig nem. Biztos csak nagyon elfoglalt a klinikán, mert belecsöppent a nagy rohanásba. Hát persze hogy ez történt. Amellett szó sem volt róla, hogy a hely veszélyben lenne az alantasok miatt, vagy ilyesmi. Ehlena egy félreeső épületben volt, amelyben többfajta biztonsági rendszer volt felszerelve, különben is hallott volna róla, ha valami baj történt volna. Ugye? A francba! A homlokát ráncolta, és ránézett az órájára. Ideje volt bevennie még két tablettát. Kiment a konyhába, megivott egy pohár tejet, bekapta vele a két penicillint, és ekkor látta meg, hogy egy fényszóró fordul be a ház elé. Amikor az Escalade lefékezett, és kinyílt az ajtaja, letette a poharat, a földbe szúrta a botját, és elindult kifelé, hogy üdvözölje a húgát, a férjét és a kislányukat. Bella szeme már vörös volt, amikor megérkezett, mert Rehv már a telefonban is egyértelműen megmondta, mire számítsanak. A parancsolója ott volt mögötte, és hatalmas karjában tartotta szundikáló gyermeküket. Sebhelyes arca komornak tűnt. – Húgom! – üdvözölte Rehv Bellát, és a karjába vonta. Miközben szorosan átölelte, összecsapta a tenyerét Zsadisttal. – Örülök, hogy itt vagy, haver. Zsadist bólintott majdnem kopaszra nyírt fejével. – Én is. Bella elhúzódott, és gyorsan megtörölte a szemét. – Fent van az ágyában? – Igen, és vele van a hűségese is. Bella megfogta a kislányát, aztán Rehv felvezette az emeletre. Amikor odaért a szoba ajtaja elé, bekopogott az ajtófélfán, és megvárta, amíg az anyja és a szolga felkészülnek a belépésükre. – Mennyire rossz a helyzet? – kérdezte Bella suttogva. Rehv a húgára nézett, és arra gondolt, ez azon ritka alkalmak egyike, amikor nem tudja olyan erősnek mutatnia magát a lány előtt, amilyennek szeretné.

Rekedt hangon válaszolt. – Eljött az idő. Bella szorosan behunyta a szemét, miközben az anyjuk remegő hangon kiszólt. – Gyertek be! Amikor Rehv kinyitotta a szárnyas ajtó egyik oldalát, meghallotta húga éles levegővételét, és rögtön érzékelte érzelmi rácsszerkezetét: szomorúság és pánik fonódott össze benne, aztán megduplázódott, majd megint, míg végül egy szilárd tömböt alkotott. Ezt a fajta érzelmi képet eddig csak temetéseken látta. Milyen tragikus! – Mama! – mondta Bella, és odament az ágyhoz. Madalina kitárta a karját felé, az arcán boldogság tükröződött. – Drágaságom! Drága kincseim! Bella lehajolt, és megcsókolta az anyja arcát, majd óvatosan átadta neki Nallát. Mivel az idős nőnek nem volt elég ereje hozzá, hogy megtartsa a kicsit, egy párnát tettek oda, amely megtámasztotta a gyermek nyakát és fejét. Madalina mosolya ragyogott. – Nézd a kis arcocskáját… Gyönyörű nagylány lesz belőle. – Felemelte csontos kezét Zsadist felé. – És itt van a büszke apa is, aki oly nagy erővel és bátorsággal gondoskodik a szeretteiről. Zsadist odalépett az ágyhoz, és megfogta a neki nyújtott kezet. Meghajolt, majd a homlokához érintette a kézfejet, mivel ez volt a szokás anyós és vő között. – Mindig biztonságban fogom tartani őket. – Helyes. Efelől nincs is kétségem. – Madalina rámosolygott az ádáz harcosra, aki annyira nem volt idevaló ebbe a csipkével díszített helyiségbe. Aztán elhagyta az ereje, és a fejét oldalra hajtotta. – Legnagyobb boldogságom – suttogta, amikor az unokájára nézett. Bella óvatosan leült az ágy szélére, és megsimogatta az anyja térdét. A szobában uralkodó csend olyan lágy lett, mint a bársony, egy igazi puha selyemgubó, ahogy mindenkire rátelepedett, és feloldotta a feszültséget. Csak egyetlen jó oldala volt ennek a helyzetnek: a könnyű halál, amely, ha a megfelelő időben következett az legalább olyan áldás volt, mint a hosszú, gondtalan élet. Az anyjuknak ez utóbbi nem adatott meg. Rehv azonban be fogja tartani az ígéretét, és gondoskodik róla, hogy a szobában uralkodó békét mindig megőrizzék, még azután is, hogy az édesanyjuk elment. Bella odahajolt a kislányához, és azt suttogta: – Ébresztő, te kis hétalvó! Itt van a nagymamád. Amikor Madalina megsimogatta a kisbaba arcát, Nalla gügyögve felébredt. Sárga szeme gyémántként ragyogott az idős, szép arcra maga előtt, aztán elmosolyodott, és felnyújtotta pufók kis kezét. Erősen megragadta nagymamája ujját, mire Madalina felemelte a tekintetét, és a legfiatalabb generáció feje felett Rehvre nézett. A szemében könyörgés látszott. Rehv pedig megadta neki, amiért könyörgött. A szíve felé tette ökölbe szorított kezét, és alig észrevehetően meghajolt, amivel megerősítette korábban tett esküjét. Az anyja szempilláján könny reszketett, a hálája pedig heves hullámokban ért el hozzá. Rehv nem érezte magában a meleget, de abból, ahogy szét tudta nyitni elől cobolyprém bundájának két felét, tudta, hogy a testhőmérséklete megemelkedett. Azzal is tisztában volt, hogy bármit megtenne, hogy ezt az ígéretét betartsa. A jó halál nemcsak gyors volt és fájdalommentes. A jó halál azt is jelentette, hogy az illető rendben hagyta itt a világot, megelégedéssel tért meg az Árnyékba, hogy van, aki gondoskodjon a szeretteiről, biztonságban tartsa őket, és habár gyászolniuk kell, biztosak lehetnek benne, hogy nem maradt semmi olyan, amit nem

mondtak el, vagy nem tettek meg. Vagy jelen esetben semmi olyan, amit elmondtak. Ez volt a legnagyobb ajándék annak az anyának, aki odaadóbb szeretettel nevelte fel a fiát, mint amit az megérdemelt volna, és Rehv csak így tudta jóvátenni számára születésének kegyetlen körülményeit. Madalina elmosolyodott, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Minden úgy történt, ahogy történnie kellett.

35. fejezet John Matthew úgy ébredt fel, hogy a pisztolyát Xhex kopár szobájának kinyíló ajtajára szegezte. A szívverése ugyanolyan nyugodt volt, mint a keze, és még akkor sem pislogott, amikor a villany felkapcsolódott. Ha nem tetszett volna neki az a személy, aki kinyitotta a zárat és elfordította az ajtógombot, a legnagyobb lelki nyugalommal beleeresztett volna egy golyót a mellkasába, bárki lett volna is az. – Nyugi! – mondta Xhex, amikor belépett, és becsukta magukra az ajtót. – Csak én vagyok az. John felfelé billentette a biztosítókart a fegyveren, és leengedte a csövét. – Le vagyok nyűgözve – jegyezte meg a nő halkan, és belülről nekidőlt az ajtónak. – Úgy ébredsz fel, mint egy harcos. Ahogy ott állt az ajtónál, izmos teste ellazulva, ő volt a leggyönyörűbb nő a világon, akit John valaha látott. Ami azt jelentette, hogyha Xhex nem akarta azt, amit ő, el kellett mennie. A fantáziálás nem volt rossz, valóság azonban ezerszer jobb volt nála, és John nem hitte, hogy képes lesz távol tartania magát tőle, ha továbbra is itt marad vele egy szobában. Várt. Aztán még tovább várt. És közben egyikük sem mozdult. Na jó, most már tényleg mennie kell, mielőtt bolondot csinál magából. Elkezdett leszállni az ágyról, de Xhex megrázta a fejét. – Ne! Maradj ott, ahol vagy! Okééééééééééé. Akkor viszont szüksége lesz valamire, hogy eltakarja magát. A kabátja után nyúlt, és az ölébe húzta, mert nem a fegyvere volt az egyetlen, ami csőre töltve, akcióra készen állt. Szokás szerint merevedése volt, ami már megszokottnak számított ébredéskor, valamint minden egyes alkalommal, amikor Xhex a közelében volt. – Mindjárt kész leszek – mondta a nő, és elindult a fürdőszobába. Az ajtó becsukódott utána, Johnnak pedig leesett az álla. Csak nem…? Lesimította a haját, bedugta az ingét a nadrágjába, és megigazította a farkát. Az átkozott már nemcsak hogy merev volt, de egyenesen lüktetett is. Lenézett a farmer sliccéhez feszülő kemény rúdra, és megpróbálta megmagyarázni neki, hogy attól, hogy a nő itt marad, még nem feltétlenül következik azt, hogy hajlandó a csípőjét lovaglásra használni. Xhex egy kicsit később megjelent, és megállt a villanykapcsolónál. – Van valami kifogásod a sötét ellen? John lassan megrázta a fejét. A szoba hirtelen koromfekete lett, és hallatszott, hogy a nő az ágy felé közelít. A fiú hevesen dobogó szívvel és kőkemény farokkal gyorsan arrébb húzódott, hogy helyet csináljon neki. Amikor Xhex lefeküdt, John érezte a matrac minden egyes rezdülését, hallotta a nő hajának halk

sercegését, ahogy a párnához súrlódott, és érezte az illatát mélyen az orrában. Nem kapott levegőt. Még akkor sem, amikor Xhex nyugodtan felsóhajtott. – Nem félsz tőlem. John megrázta a fejét, bár a sötétben nem lehetett látni. – És kívánsz engem. Ó, istenem, gondolta. De még mennyire! Egy pillanatra pánik lett úrrá rajta, mintha egy sakál ugrott volna ki a bokorból, és rávicsorgott volna. A francba, nagyon nehéz volt eldönteni, mi a rosszabb, ha a nő megérinti, és ettől elveszíti az erekcióját – mint ahogy az átváltozása napján megtörtént vele a kiválasztott Laylával –, vagy ha egyáltalán nem érinti meg. Xhex hamar eldöntötte a problémát azzal, hogy odafordult felé, és széles, izmos mellkasára tette a kezét. – Nyugalom! – mondta, amikor John megugrott ijedtében. Miután megnyugodott, a nő tenyere lejjebb siklott a hasára, és amikor a farmeren keresztül megérintette ágaskodó hímvesszőjét, John felfelé döfte a csípőjét, és néma nyögés hagyta el a száját. Nem volt előjáték, de nem is volt rá szükség. Xhex kigombolta a sliccét, kiszabadította a farkát, majd valami mozgás hallatszott, aztán a bőrnadrágja lehullott a földre. Xhex fölé kerekedett, a tenyerét a mellkasára tette, és a matracba nyomta vele. Amikor azt érezte, hogy valami meleg, puha, nedves dörzsölődik hozzá, John már nem aggódott azért, hogy lekonyul. A teste vadul követelte, hogy belé hatolhasson, és ebben a szenvedélyes pillanatban a múlt egyáltalán nem vette át az uralmat a gondolatai felett. Xhex feltérdelt, a kezébe fogta kemény hímvesszőjét: és felállította. Amikor ráereszkedett, John izgató, szoros nyomást érzett a farka oldalán, és ez az elektromos dörzsölés azonnali orgazmust váltott ki benne. Fellökte a csípőjét, majd gondolkodás nélkül megragadta a nő combját… És megdermedt, amikor fémet érintett a keze, de már túlságosan is elragadta a szenvedély. Nem tudott mást tenni, csak szorította Xhex combját, miközben egymás után többször is megborzongott, amivel újra és újra elvesztette a szüzességét. Ez volt a legcsodálatosabb dolog, amit valaha érzett. Ezt biztosan tudta a sok maszturbálás után. Az átváltozása óta ezerszer csinálta már magának, ez azonban minden eddigit felülmúlt. Xhex leírhatatlan volt. És ekkor még nem is mozgott. Amikor véget ért az első sorozat gyönyörgazmus, Xhex adott neki egy percet, hogy magához térjen, aztán elkezdte mozgatni a csípőjét előre-hátra. Johnnak elakadt a lélegzete. Xhex hüvelyének izmai összeszorították, majd elengedték a farkát, és ez a váltakozó hatás újra feltüzelte annyira, hogy ismét az orgazmus közelébe került. Most már tökéletesen megértette, miért volt oda Qhuinn annyira a szexért. Elképesztő élmény volt, különösen akkor, amikor hagyta, hogy a teste kövesse a nőét, és együtt mozogtak. Még akkor is, amikor a ritmus egyre gyorsabb és sürgetőbb lett, pontosan tudta, mi történik, és hol van mindkettőjük minden testrésze: Xhex tenyere a mellkasán támaszkodott, a teste az övére nehezedett, nemi szerveik egymásba kapcsolódtak, a levegő zihálva szakadt ki és jutott be a tüdejébe. Amikor ismét elélvezett, az egész teste megmerevedett, és Xhex neve hagyta el némán az ajkát, úgy mint akkor, amikor még csak fantáziált róla… most azonban sokkal erőteljesebb volt az érzés. Aztán vége lett. Xhex felemelkedett róla, és a fiú farka ernyedten a hasára fordult. A testének meleg, bársonyos

gubója után az ing puha pamutanyaga mintha smirgli lett volna, a levegő hőmérséklete pedig fagyos. Az ágy megmozdult, amikor Xhex lefeküdt mellé, John pedig felé fordult a sötétben. Szaggatottan lélegzett, és minden vágya az volt, hogy megcsókolja, mielőtt újra szeretkeznek. Odanyúlt felé, és amikor megfogta a nyaka túlsó oldalát, érezte, hogy Xhex mozdulatlanná dermed, de nem húzódott el tőle. Istenem, milyen selymes volt a bőre… ó, mennyire selymes! Habár az izmok, amelyek a vállából indultak felfelé, kőkemények voltak, mint az acél, a bőre azonban, amely befedte őket, selymesen puha. John óvatosan felemelte a felsőtestét az ágyról, és lassan fölé hajolt. A tenyere felkúszott a nyakáról az arcára, a hüvelykujjával megsimogatta az ajkát. Nem akarta elszúrni. Eddig Xhex csinálta a dolgok nagy részét, méghozzá elképesztően jól. És ami még ennél is fontosabb volt, megadta neki a szex ajándékát, és bebizonyította, hogy annak ellenére, amit a múltban elkövettek ellene, még mindig képes élvezni azt, amire a teste született. Ha neki kell kezdeményeznie az első csókjukat, elhatározta, hogy jól fogja csinálni. Lassan a szája fölé hajolt… – Ez nem erről szól – mondta Xhex váratlanul, és eltolta magától a fiút, majd felkelt az ágyból, és bement a fürdőszobába. Az ajtó becsukódott, és John farka egy pillanat alatt összezsugorodott az ingén, amikor meghallotta a zuhanyt. A nő lemosta magáról, megszabadult attól, amit a teste neki adott. Remegő kézzel betuszkolta magát a nadrágba, miközben próbált nem tudomást venni az erotikus illatokról. Miután Xhex kijött a fürdőszobából, felvette a dzsekijét, és az ajtóhoz sétált. A kintről beszűrődő fényben magas, erős, fekete alaknak látszott. – Odakint világos van, ha esetleg nem nézted volna meg az órád. – Megállt. – Köszönöm, hogy diszkréten kezeled a… helyzetemet. Ezután az ajtó némán becsukódott mögötte. Szóval, ezért történt ez a kis közjáték. A szexszel fizetett neki azért, hogy megköszönje, hogy nem árulta el a titkát. Krisztusom, hogy képzelhette, hogy ennél többről van szó? Hiszen le sem vetkőzött. És még azt sem engedte meg, hogy megcsókolja. John teljesen biztos volt benne, hogy a nő nem élvezett el: a légzése nem változott, nem kiáltott fel, nem hanyatlott le erőtlenül, miután ő elment. Nem mintha sokat tudott volna a nőkről meg az orgazmusukról, de azt tudta, hogy vele ez történt, amikor elment. Xhex nem sajnálatból feküdt le vele. Hálából. John megdörzsölte az arcát. Olyan ostoba volt! Azt gondolta, hogy jelentett valamit. Annyira, de annyira ostoba! Tohr olyan érzéssel ébredt, mintha a hasát festékszóró pisztollyal fájdalom színűre fújták volna be. A gyötrelem hatalmas volt, és ebben a halott-vagyok-a-világ-számára állapotban az ivás után annyira szenvedett, hogy a hasára szorította a kezét, és összegömbölyödött az ágyán. Lassan kibontotta magát összegubózott helyzetéből, megborzongott, és arra gondolt, talán valami baj volt a vérrel… A morgás, amely felhangzott, hangosabb volt, mint egy konyhamalac hangja működés közben. Ez a fájdalom… talán éhség lett volna? Lenézett a hasa befelé horpadó mélyedésére. Megdörzsölte a kemény, lapos felszínt, mire újabb morgás tört föl belőle. A teste ételt követelt, méghozzá hatalmas mennyiségben, hogy életben tudjon maradni. Rápillantott az órára. Délelőtt tízet mutatott. John nem jelent meg az utolsó étkezésen.

Tohr kapaszkodás nélkül felült, és meglepően biztos lábakon állva kiment a fürdőszobába. Használta a vécét, de nem azért, hogy hányjon, majd megmosta az arcát, és rájött, hogy nincs mit felvennie. Magára öltött egy frottír fürdőköpenyt, és kisétált a hálószobából. Először azóta, hogy belépett oda. A szobros folyosó világításától hunyorogni kezdett, és úgy érezte magát, mintha egy spotlámpákkal megvilágított színpadon állna. Időre volt szüksége, hogy alkalmazkodjon… mindenhez. A folyosón mindkét irányban látható, különböző pózban álló férfiszobrok pont ugyanolyanok voltak, amilyenre emlékezett: erősek, kecses tartásúak és állandóak. Minden különösebb ok nélkül eszébe jutott, amikor Darius megvette őket, egyiket a másik után, és szépen gyarapította velük a gyűjteményét. Amikor D még ebben a gyűjtögető lázban égett, Fritzet küldte el New Yorkba a Sotheby’s és Christie’s árveréseire, és minden alkalommal, amikor megérkezett a házba egy újabb műalkotás – ládába csomagolva, benne a sok összeaprított tömítőanyag, valamint a becsomagolt tárgy –, a testvér mindig szoboravató partit tartott. D imádta a művészetet. Tohr a homlokát ráncolta. Wellsie és a kisbabája lesz mindig is az első és legnagyobb vesztesége. Rajtuk kívül azonban volt még több halott is, akiket meg kellett bosszulnia, nem igaz? Az alantasok nemcsak a családját, hanem a legjobb barátját is elvették. Harag ébredt a szívében… és egy másik éhséget is előidézett. Háborúét. Hirtelen támadt eltökéltséggel és céltudatossággal, amely egyszerre volt új és ismerős – elsétált a nagy lépcsőig, majd megállt, amikor odaért a dolgozószoba majdnem teljesen zárt ajtajához. Érezte, hogy Wrath ott van bent, de most nem volt kedve beszélni senkivel. Legalábbis úgy gondolta, hogy nincs. Akkor miért nem telefonált le a konyhába, és rendelt valami ételt magának? Tohr a két szárny közötti résen belesett a dolgozószobába. Wrath az íróasztalra hajolva aludt, hosszú, fekete haja legyezőszerűen terült szét a rengeteg papíron. Az egyik karját a feje alá tette párnának, a másikban pedig még mindig ott tartotta a nagyítót, amelyet muszáj volt használnia, ha valamit el akart olvasni. Tohr belépett a szobába és körülnézett. Látta a kandallót, és elképzelte, ahogy Zsadist ott áll a párkánynak dőlve, sebhelyes arca komoly, a szeme feketén ragyog. Phury mindig is közel volt hozzá, legtöbbször az ablak előtt álló világoskék kanapén ült. V és Butch a vékony lábú kanapét szerette, Rhage pedig mindig máshol ült, attól függően, hogy milyen kedve volt… Tohr összevonta a szemöldökét, amikor észrevette, mi áll Wrath asztala mellett. A ronda rongyos avokádózöld szék, a foltos bőrülésével… az ő széke volt. Az, amit Wellsie kidobott a házból, mert olyan csúnyának találta. Az, amit levitt a kiképzőközpont irodájába. – Felhoztuk ide, hogy John visszajöjjön a házba. Tohr a hang felé kapta a fejét. Wrath felemelte a fejét a karjáról, a hangja rekedten szólt, amikor az arca előbukkant. A király lassan beszélt, mintha nem akarná megijeszteni a látogatóját. – Azok után… ami történt, John nem volt hajlandó kijönni az irodából. Nem aludt sehol máshol, csak abban a székben. Micsoda időszak volt… A gyakorlaton nem lehetett bírni vele. Folyton összetűzésbe keveredni. Végül a sarkamra álltam, és felhozattam ide azt a borzalmat, és aztán javult a helyzet. – Wrath a szék fele fordult. – Ideült, és nézte, ahogy dolgozom. Az átváltozása és a nyári támadássorozat után éjszakánként kint harcol, nappal pedig alszik, ezért nem sok időt tölt itt. Már szinte hiányzik. Tohr megvonaglott. Alaposan elszúrta szegény kölyöknél. Na persze, képtelen volt bármit is tenni,

John akkor nagyon sokat szenvedett. És még most is. Tohr elszégyellte magát, amikor arra gondolt, hogy minden reggel és délután felébredt abban az ágyban, a fia behozta neki a tálcát tele ennivalóval, majd ott ült, amíg megette – aztán még azután is ott maradt, mintha tudta volna, hogy annak, amit felhozott neki, a nagy részét kihányja, miután egyedül maradt. Johnnak egyedül kellett megbirkóznia Wellsie halálával. Egyedül esett át az átváltozáson. És ki tudja, még hány első alkalmat élt meg egyedül. Tohr leült V és Butch kanapéjára. A bútordarab meglepően masszívnak tűnt, sokkal erősebbnek, mint amire emlékezett. Rátette a kezét a párnára, és próbaképpen lenyomta. – Megerősítettük, amíg nem voltál itt – mondta Wrath halkan. Sokáig egyikük sem szólalt meg, miközben a kérdés, amit Wrath szeretett volna feltenni neki, olyan kézzelfoghatóan jelen volt a levegőben, mint az átható dögszag, amit senki nem képes figyelmen kívül hagyni. Tohr megköszörülte a torkát. Az egyetlen személy, akivel meg tudta volna beszélni azt, ami a fejében zajlott, Darius volt, a testvér azonban már nem élt. Wrath volt a következő, akihez legközelebb állt, mégis… – Jól… – Tohr összefonta a karját a mellkasán. – Jól ment. Mögöttem állt. Wrath lassan bólintott. – Jó ötlet. – Az övé. – Selena okos nő. És kedves. – Nem tudom biztosan, mennyi ideig fog tartani – mondta Tohr, mert még csak beszélni sem akart a kiválasztottról. – Tudod, amíg újra elkezdhetek harcolni. Muszáj lesz edzenem és harcolnom valakivel. Meg a lövést is gyakorolnom kell. Fizikailag? Fogalmam sincs, mennyi idő kell a testemnek, hogy újra a régi legyen. – Ne aggódj az idő miatt! Csak légy megint egészséges! Tohr lenézett a kezére, amit a kanapén ökölbe szorított. Nem volt semmi hús a csontokon, az ízületei szinte átszúrták a bőrét, és az ökle úgy nézett ki, mint az Adirondack-hegység domborzati térképe: csupa csipkés gerincű hegycsúcs és üres völgy. Hosszú lesz az út a gyógyulás felé, gondolta. És még ha fizikailag meg is erősödik, a mentális kártyapaklijából akkor is hiányozni fognak az ászok. Mindegy, mennyi lesz a súlya, vagy milyen jól harcol, ezen semmi sem fog változtatni. Éles kopogás hangzott fel a dolgozószoba ajtaján, és Tohr imádkozott, hogy ne valamelyik testvér legyen. Nem akart nagy ügyet csinálni abból, hogy visszatért az élők közé. Hip. Hip. Hurrá. – Mi a helyzet, Qhuinn? – kérdezte a király. – Megtaláltuk Johnt. Mondjuk. Tohr szeme tágra nyílt, megfordult, és a homlokát táncolva az ajtóban álló kölyökre nézett. Mielőtt Wrath megszólalt volna, azt kérdezte: – Miért? Eltűnt? Qhuinn meglepődött, hogy itt látja a testvért, de hamar összeszedte magát, amikor Wrath azt kérdezte: – Miért nem tudok róla, hogy elment? – Mert én sem tudtam. – Qhuinn belépett a szobába. A vörös hajú srác, Blay, a képzési programról,

ott volt mellette. – Mindkettőnknek azt mondta, hogy ma nincs beosztva, ezért elmegy lefeküdni. Komolyan vettük, amit mondott, és mielőtt leharapnád a fejemet, egész végig a szobámban voltam, mert azt hittem, ő is ott van az övében. Mihelyt rájöttem, hogy nincs, elindultunk megkeresni. Wrath félhangosan káromkodott, majd elejét vette Qhuinn mentegetőzésének. – Nem, oké. Nincs semmi baj, fiam. Nem tudhattad. Nem tehettél volna semmit. Hol a francban van? Tohr nem hallotta a választ, olyan hangosan kezdett zúgni a feje. John odakint van Caldwellben egyedül? Elment úgy, hogy nem szólt senkinek? Mi van, ha történt vele valami? Belevágott a beszélgetés közepébe. – Várjatok! Hol van? Qhuinn feltartotta a telefonját. – Nem hajlandó elárulni. Az sms-ben csak annyit üzent, hogy biztonságban van, bárhol is legyen az, és majd holnap este találkozik velünk. – Mikor jön haza? – kérdezte Tohr. – Szerintem – vonta meg Qhuinn a vállát – soha.

36. fejezet Rehvenge anyja délelőtt tizenegy órakor távozott el az Árnyékba. Ott volt mellette a fia, a lánya, az alvó unokája és harcos veje, akiket a legkedvesebb hűségese szolgált ki. Jó halál volt. Nagyon jó. Madalina behunyta a szemét, és egy órával később kétszer röviden levegőért kapkodott, majd hosszan kifújta azt, mintha felsóhajtana a megkönnyebbüléstől, és a lelke kiszállna a test börtönéből. Furcsa volt… mert Nalla ebben a pillanatban felébredt, és a nagymamájára nézett, de nem a testére, hanem egy kicsit az ágya fölé. Magasba nyújtotta pufók kis karját, és elmosolyodott, majd gügyögött egyet, mintha valaki megsimogatta volna az arcát. Rehv lenézett a testre. Az anyja mindig is hitte, hogy az Árnyékban majd újjászületik. A hitének alapját a kiválasztottak neveltetésének gazdag talaja szolgáltatta. Rehv remélte, hogy így lesz. Hinni akart benne, hogy valahol máshol tovább él majd. Csak ez az egy gondolat enyhítette valamelyest a szívét összeszorító fájdalmat. Amikor a hűséges halkan sírni kezdett, Bella megölelte a lányát és a férjét. Rehv nem ment oda hozzájuk, az ágy végében maradt, és figyelte, ahogy a szín lassan eltűnik az anyja arcáról. Amikor a kezében és a lábában bizsergést érzett, eszébe jutott, hogy az apja öröksége, ahogyan az anyjáé is, mindörökre vele marad. Felállt, meghajolt a többiek előtt, majd kimentette magát. Annak a szobának a fürdőszobájában, ahol megszállt, benézett a mosdókagyló alá, és hálát adott az Őrzőnek, hogy volt olyan előrelátó, és elrejtett hátul néhány fiola dopamint. Felkapcsolta a mennyezeti infralámpát, levette cobolyprém kabátját, majd Gucci zakóját is. A felülről érkező vörös fény a frászt hozta rá, mert azt hitte, hogy a haláleset miatti feszültség előhívta a lelke sötét oldalát, ezért lekapcsolta a nyomorult lámpát. Megnyitotta a zuhanyt, és mielőtt bármi mást csinált volna, megvárta, hogy gőz szálljon fel a vízből. Bekapott még két penicillint, aztán türelmetlenül dobolt a lábával. Amikor már el tudta viselni a hőmérsékletet, feltűrte az inge ujját, és szándékosan nem nézett a tükörbe. Felszívta a fecskendőbe a gyógyszert, a derékszíját a bicepszére kötötte, az öv végét pedig az oldalához szorította a karjával. Az acéltű beleszúródott az egyik elfertőződött vénába, majd Rehv lenyomta a fecskendő dugattyúját. – Mit csinálsz? Húga hangjára felkapta a fejét. A tükörben látta, hogy Bella a tűt és a karján lévő feldagadt, borzalmas ereket bámulja. Az első gondolata az volt, hogy ráförmed, és kizavarja innen, mert nem akarta, hogy ezt lássa. Nemcsak azért, mert így még többet kell hazudnia neki, hanem, mert ez személyes dolog volt. Ehelyett nyugodtan kihúzta a tűt a karjából, rátette a kupakját, és kidobta a szemétbe. Miközben a zuhanyfülkében csobogott a víz, lehajtotta az ingujját, majd felvette a zakóját és a kabátját.

Aztán elzárta a vizet. – Cukorbeteg vagyok – szólalt meg végül. A francba, Ehlenának azt mondta, hogy Parkinson-kóros. A pokolba! Nos, nem mintha ők ketten hamarosan találkoznának. Bella a szája elé kapta a kezét. – Mióta? Jól vagy? – Persze. – Rehv egy mosolyt erőltetett az arcára. – És te jól vagy? – Várj! Mióta van ez neked? – Körülbelül két éve kell szúrnom magam. – Legalább ez nem volt hazugság. – Rendszeresen járok Havershöz. – Ding. Ding. Újabb igazság. – Jól kezelem, ne aggódj. Bella a karjára nézett. – Ezért fázol állandóan? – Rossz a vérkeringésem. Ezért van szükségem a botra is. Az egyensúlyérzékem sem tökéletes. – Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy azt egy sérülés miatt használod. – A cukorbetegség csökkenti a gyógyulási képességem. – Értem. – Bella szomorúan bólintott. – Bárcsak tudtam volna róla! Ahogy a lány ránézett azzal a nagy kék szemével, Rehv gyűlölte, hogy hazudnia kell neki, ám ekkor csak annyit kellett tennie, hogy az anyja békés arcára gondolt. Átölelte húga derekát, és kivezette a fürdőszobából. – Nem nagy ügy. Kézben tartom a dolgokat. A levegő hűvösebb volt a hálószobában, amit csak onnan tudott, hogy Bella maga köré fonta a karját és megborzongott. – Mikor tartsuk a szertartást? – kérdezte a lány. – Majd felhívom a klinikát, és megkérem Haverst, hogy napnyugtakor jöjjön ki, és pólyálja be a testét. Azután majd eldöntjük, hova temessük. – A testvériség birtokára. Szeretném, ha ott nyugodna. – Ha Wrath megengedi, és a hűséges és én is elmehetünk, akkor rendben. – Természetesen. Zsadist épp most hívja a királyt. – Nem hiszem, hogy az elitből sokan lennének, akik el akarnának búcsúzni tőle. – Majd megnézem a noteszét, ami lent van, és megfogalmazom a gyászjelentést. Milyen tényszerű, gyakorlatias párbeszéd. Ez is azt mutatta, hogy a halál valóban az élet része volt. Amikor Bellából kitört a zokogás, Rehv odahúzta magához. – Gyere ide, hugicám! Ahogy ott álltak összekapaszkodva, és a lány feje a mellkasán pihent, Rehv arra gondolt, hányszor próbálta már megvédeni a világtól. Az élet azonban ettől függetlenül is ment tovább. Istenem, amikor a lány még kicsi volt, az átváltozása előtt, Rehv annyira biztos volt benne, hogy meg tudja védeni, és tud róla gondoskodni. Amikor éhes volt, kerített neki ennivalót. Amikor ruhára volt szüksége, vett neki. Amikor nem tudott elaludni, mellette maradt, amíg le nem csukódott a szeme. Most pedig, hogy felnőtt lett, úgy érezte, már csupán a vigasztalásra korlátozódik az, amit tenni tud érte. Persze lehet, hogy ez volt a dolgok rendje. Amikor az ember még kicsi, egy egyszerű bölcsődal is elég, hogy megnyugtassa, és biztonságot teremtsen számára. Ahogy most átölelve tartotta, azt kívánta, bárcsak lenne valami hasonlóan gyors segítség felnőttek számára is. – Hiányozni fog – mondta Bella. – Nem hasonlítottunk nagyon egymásra, de mindig szerettem. – Te jelentetted számára az örömöt. Mindig.

Bella elhúzódott. – Meg te. Rehv a lány füle mögé simított egy kóbor tincset. – Szeretnél egy kicsit pihenni a családoddal? Bella bólintott. – Melyik szobában legyünk? – Kérdezd meg Mama hűségesét! – Rendben. – Bella megszorította bátyja kezét, amit a férfi nem érzett, majd kiment a szobából. Amikor Rehv egyedül maradt, odament az ágyhoz, és elővette a telefonját. Ehlena tegnap este óta nem küldött neki üzenetet. Miközben kikereste a klinika számát a névjegyzékéből, próbált nem aggódni. Lehet, hogy a nappali műszakot is ledolgozta. Istenem, nagyon remélte, hogy így volt! Kicsinek tűnt annak az esélye, hogy bármi rossz történt vele. Nagyon kicsinek. De ezután őt fogja felhívni. – Tessék, klinika – szólt bele a telefonba egy hang az ősi nyelven. – Itt Rehvenge, Rempoon fia. Az édesanyám meghalt, és szeretném megkérni, hogy tegyenek előkészületeket a teste megőrzésére. A vonal másik végén a nőnek elakadt a lélegzete. Őt egyik nővér sem kedvelte, az édesanyját viszont csodálták. Mindenki szerette… Megdörzsölte a kakastaréját. – Van rá valami mód, hogy Havers kijöjjön a házhoz napnyugtakor? – Persze, természetesen. Mindannyiunk nevében mondhatom, hogy mélyen lesújt minket az édesanyja halálhíre, és kívánunk neki szerencsés átkelést az Árnyékba. – Köszönöm. – Tartsa egy pillanatig! – Amikor a nő visszajött, azt mondta. – Az orvos rögtön napnyugta után ott lesz. Ha megengedi, visz magával valakit, hogy segítsen neki… – Kit? – Rehv nem tudta, hogy érintené, ha Ehlena lenne az. Nem akarta, hogy a lánynak ilyen hamar még egy holtesttel kelljen foglalkoznia, az a tény pedig, hogy az édesanyjáról volt szó, lehet, hogy még nehezebbé tenné neki a dolgot. – Ehlenát? A nővér habozott. – Ööö… nem, nem Ehlenát. Rehv a homlokát ráncolta. Manipulátor ösztöne megsejtett valamit a nő hangjában. – Ehlena beért tegnap este a klinikára? – Újabb szünet. – Szóval? – Sajnálom, erről nem… Rehv hangja mélyebbre váltott, és szabályosan morgott. – Beért vagy sem? Egyszerű kérdés. Igen. Vagy. Nem. A nő ideges lett. – Igen, igen, megérkezett… – És? – Semmi. Ő… – Akkor mi a probléma? – Nincs semmi probléma. – A nő hangjából kicsendülő nyugtalanság elárulta Rehvnek, hogy részben épp az ilyen kellemes beszélgetések miatt nem kedvelik annyira az ápolónők. Megpróbálta nyugalomban tartani a hangját. – De igenis van valami probléma, és maga el fogja nekem árulni, különben újra és újra odatelefonálok, amíg valaki végre hajlandó lesz elmondani. Ha pedig nem, akkor odamegyek,

odaállok az asztala elé, és a személyzet minden egyes tagját az őrületbe fogom kergetni, amíg valamelyikük meg nem törik, és beszélni nem kezd. Egy ideig csend volt, amelyben kimondatlanul is ott lebegett a „maga-micsoda-egy-seggfej” gondolat. – Rendben van. Már nem dolgozik itt. Rehv döbbenten felszisszent, és a keze önkéntelenül is a kis penicillines zacskóra tévedt, amit a mellényzsebében tartott. – Miért? – Azt nem fogom elárulni, akármit tesz is. Egy kattanás jelezte, hogy az ápolónő letette a telefont. Ehlena a nyomorúságos konyhában ült az asztal mellett, előtte az apja kézirata. A szobájában az íróasztalnál már kétszer elolvasta, aztán lefektette az öreget, és feljött ide, ahol megint elolvasta. A címe az volt: Egy zavarodott elme erdejében. Szentséges szűz, ha eddig azt hitte, hogy együtt érez a férfival, most egyenesen megértette! A háromszáz oldalas kézirat az elmebajának tökéletes útmutatója volt, egy közvetlen tapasztalat útján megírt tanulmány, egészen a kezdet kezdetétől addig a pontig, ahol most tartott. Ehlena az ablakokat fedő alufóliára tekintett. Az apja fejében suttogó hangok, amelyek kínozták őt, többféle forrásból származtak, amelyek közül egy a föld körül keringő műholdakról érkező rádióhullámok voltak. Ehlena ezt pontosan tudta. A könyvben azonban az apja az alufóliát a betegségének kézzelfogható jelképeként ábrázolta: mind a fólia mind a skizofrénia távol tartották tőle a való világot, mindkettő elszigetelte… és ha mindkettő a helyén volt, nagyobb biztonságban érezte magát, mintha nem lettek volna ott. Az igazság az volt, hogy az apja legalább annyira szerette a betegségét, mint amennyire félt tőle. Sok-sok évvel azelőtt, miután a saját családja becsapta az üzletben, és tönkretette az elit szemében, már nem bízott magában, hogy jól meg tudja ítélni mások szándékát és motivációját. Rossz emberekbe helyezte a bizalmát, és… ez a fele életébe került. A helyzet az volt, hogy Ehlenának téves elképzelése volt az anyja haláláról. A nagy bukás után a nő az ópiumhoz fordult, hogy segítsen neki megbirkózni a problémákkal. Ez az átmeneti megkönnyebbülés azonban állandó mankó lett számára, miután az egész addigi élete összeomlott… a pénz, a társadalmi helyzet, a vagyon úgy elszálltak tőlük, mint fehér galambok egy füves réten, és elmentek oda, ahol biztonságban lehettek. Aztán Ehlena eljegyzése is kútba esett, a vőlegénye eltávolodott tőle, majd nyilvánosan kijelentette, hogy felbontja az eljegyzést, mert a menyasszonya elcsábította és kihasználta. Az anyja számára ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ami egykor közös döntés volt Ehlena és a férfi között, most hirtelen olyan színt kapott, mintha a lány értéktelen nőszemély lett volna, egy szajha, aki gátlástalanul tönkretett egy ártatlan férfit, akinek végtelenül tisztességesek voltak a szándékai. Azok után, hogy ez kiderült az elitben, Ehlena sohasem mehetett volna férjhez, még akkor sem, ha a családja nem veszítette volna el azt a pozíciót, amit végül is elveszített. Aznap éjjel, amikor kitört a botrány, Ehlena anyja felment a hálószobájába, és órákkal később holtan találtak rá. Ehlena mindig azt hitte, hogy ópium-túladagolás okozta a halálát, pedig nem. A kézirat szerint felvágta az ereit, és elvérzett az ágyán. Az apja akkor kezdett először hangokat hallani, amikor a fele meghalt a hitvesi ágyukon, és a testét

körbevette a sötétvörös, kiontott élet. Ahogy a mentális betegség egyre előrehaladottabb állapotba került nála, egyre mélyebbre menekült a paranoiába, de furcsa mód ettől érezte magát nagyobb biztonságban. Az ő felfogása szerint a valóság tele volt olyan emberekkel, akik vagy ártani akartak neki, vagy nem. A fejében hallott hangok azonban mind ellene voltak. Azoknál az őrült majmoknál, akik a betegsége erdejében ágról ágra ugrándoztak, és gallyakat, valamint kemény gyümölcsöket vagdostak hozzá gondolatok formájában, legalább tudta, ki az ellenség. Látta, érezte és ismerte őket, pont olyannak, amilyenek voltak. A fegyver pedig, amellyel ellenük harcolt, nem volt más, mint a precízen rendben tartott hűtőszekrény, az ablakokat befedő alufólia, a rituális szavak és az írásai. Odakint a való világban elveszett volt és gyámoltalan, kitéve mások kénye-kedvének, anélkül, hogy bármi is megvédte volna, vagy meg tudta volna ítélni, mi az, ami veszélyes és mi az, ami nem. Ezzel szemben a betegségében ott volt, ahol lenni akart, mert – ahogy ő fogalmazott – ismerte az erdő határait, a fák közötti ösvényt és a majmok szomorúságát. Ott az iránytűje a valódi északot mutatta. Ehlena nagyon meglepődött azon, hogy nem volt minden szenvedés számára. Mielőtt az apja beteg lett, az ősi törvény ügyvédjeként dolgozott, olyan férfi volt, aki közismert volt vitaszeretetéről és a kemény ellenfelek utáni vágyáról. A betegségében pontosan azt a fajta konfliktust találta meg, amelyet egészségesen a legjobban élvezett. A hangok a fejében – ahogy sajátos öniróniával megfogalmazta – ugyanolyan intelligensek és gyors észjárásúak voltak a vita során, mint ő. Számára egy roham nem volt más, mint egy jó bokszmérkőzés mentális megfelelője, és mivel végül mindig kijött belőle, mindig úgy érezte, hogy győzött. Azzal is tisztában volt, hogy sohasem fogja elhagyni az erdőt. A könyv utolsó sora szerint ez volt az utolsó állomás az életében, mielőtt eltávozik majd az Árnyékba. Az egyetlen dolog pedig, amit sajnált, az volt, hogy ebben csupán egyetlen lakó számára volt hely. Így a majmok között élve nem tudott a lányával lenni. Elszomorította, hogy el kellett válnia tőle, és az, hogy mekkora terhet jelentett a gyermeke számára. Tudta, hogy nehéz vele bánni. Tisztában volt az áldozatokkal, amelyeket Ehlena hozott érte. Gyászolta a lánya magányosságát. Ehlena pont ezeket szerette volna hallani tőle, és miközben a kezében tartotta a lapokat, nem számított, hogy mindez le volt írva és nem szóban hallotta tőle. Talán így még jobb is volt, mert újra és újra elolvashatta. Az apja sokkal többet tudott, mint amennyit Ehlena gondolt róla. És sokkal elégedettebb is volt, mint ahogy valaha is számított volna rá. Megsimogatta az első lapot. A kézírás, amely kék volt – mert egy rendesen képzett ügyvéd sosem használt fekete tintát –, olyan rendezettnek látszott, mint a múlt összefoglalása a lapokon, és olyan elegáns és kecses volt, mint a végkövetkeztetések, amelyeket levont, és a megállapítások, amelyeket feltárt. Istenem… Ehlena oly sok éve élt mellette, most azonban már azt is tudta, hogy a férfi miben élt. Végeredményben minden ember ilyen volt, nem igaz? Mindenki a saját kis erdejében élt, mindegy hány ember vette körül. Talán a mentális egészség csak azt jelentette, hogy kevesebb majom volt abban a bizonyos erdőben? Vagy talán ugyanannyi, csak barátságosabbak? Egy mobiltelefon tompa hangjára kapta fel a fejét. Odanyúlt a kabátjához, és kivette a zsebéből a telefont, majd felvette. – Halló? – A csendből tudta, hogy ki az. – Rehvenge?

– Kirúgtak. Ehlena az asztalra könyökölt, és a homlokát a tenyerébe hajtotta. – Jól vagyok. Már aludni készültem. És te? – A tabletták miatt, amiket nekem hoztál, igaz? – A vacsora nagyon finom volt. Túró és főtt répa… – Hagyd abba! – förmedt rá a férfi. Ehlena felemelte a fejét, és a homlokát ráncolta. – Tessék? – Miért tetted, Ehlena? Mi a francért… – Ide figyelj, jobb lesz, ha átgondolod ezt a hangnemet, különben véget vetek a beszélgetésnek. – Ehlena, szükséged van arra az állásra. – Ne mondd meg nekem, hogy mire van szükségem! Rehv káromkodott egyet. Aztán még egyet. – Tudod – dörmögte a lány –, ha egy-két zeneszámot és némi fegyverropogást alátennék annak, amit mondasz, egy komplett akciófilmet kapnék. Egyébként hogy jöttél rá? – Meghalt az édesanyám. Ehlenának elállt a lélegzete. – Mi…? Ó, istenem, mikor? Úgy értem, részvétem… – Körülbelül félórával ezelőtt. A lány lassan megrázta a fejét. – Rehvenge, annyira sajnálom! – Felhívtam a klinikát, hogy… megtegyék az előkészületeket. – Olyan kimerülten sóhajtott fel, ahogy a lány is érezte magát. – Szóval… igen. Nem küldtél üzenetet, hogy biztonságosan odaértél-e a klinikára, ezért rákérdeztem, és… hát így. – A fenébe, pedig akartam, csak… – Nos, teljesen lefoglalta az idejét az, hogy éppen kirúgták. – De nem ez volt az egyetlen oka annak, hogy felhívtalak. – Nem? – Csak… szerettem volna hallani a hangodat. Ehlena mély lélegzetet vett, és a szeme az apja kézírására tévedt. Arra gondolt, amit megtudott a lapokról, minden rosszra és jóra. – Furcsa – mondta. – Ma este én is pont ezt éreztem. – Tényleg? De… komolyan? – Abszolút, teljesen… komolyan.

37. fejezet Wrath rossz hangulatban volt, amit onnan tudott, hogy miközben hallgatta, ahogy a

hűséges odakint a folyosón viasszal fényesíti a fa korlátot a nagy lépcső tetején, legszívesebben felgyújtotta volna az egész nyomorult házat. Ahogy ott ült az íróasztala mögött, folyton Beth járt az eszében. Ami megmagyarázta, miért akart a szíve kettéhasadni. Nem mintha nem értette volna, miért haragszik rá a lány. És nem is arról volt szó, hogy nem érdemelte meg a büntetést. Egyszerűen csak gyűlölte, hogy a fele nem alszik otthon, és hogy sms-ben kell engedélyt kérnie, hogy felhívhassa telefonon. Valószínűleg az a tény is hozzájárult a rosszkedvéhez, hogy ő maga sem aludt már napok óta. És alighanem innia is kellett volna már, de a szexhez hasonlóan, azt is olyan régen csinálta utoljára, hogy azt sem tudta már, milyen. Körülnézett a dolgozószobában, és azt kívánta, bárcsak le tudná csillapítani magát azzal, hogy kimegy harcolni. A másik két lehetőség ugyanis az lett volna, hogy vagy lemegy az edzőterembe, vagy leissza magát. Az előzőből épp most tért vissza, az utóbbihoz egyáltalán nem volt kedve. Megint megnézte a telefonját. Beth még nem válaszolt az üzenetére, amit három órával azelőtt küldött neki. Semmi baj. Lehet, hogy csak nagyon elfoglalt vagy alszik. A pokolba, nagyon is baj volt! Felpattant, betette a telefont a bőrnadrágja hátsó zsebébe, és az ajtó felé indult. A folyosón a szolga szorgalmasan törölgette és polírozta a korlátot, a viasz citromillata töményen megtöltötte a levegőt. – Uram – üdvözölte a hűséges, és mélyen meghajolt. – Remek munkát végzel. – Szívesen teszem – ragyogott a férfi. – Nagy öröm számomra, hogy önt és a többieket szolgálhatom. Wrath megveregette a szolga vállát, aztán lesietett a lépcsőn. Amikor leért az előcsarnok mozaikpadlójára, balra fordult, és a konyha felé vette az irányt. Örült, hogy nem talált ott senkit. Kinyitotta a hűtőszekrényt, végignézett a maradékokon, és a legkisebb lelkesedés nélkül kivett egy félig elfogyasztott pulykát. A szekrény felé fordult… – Szia. A hang hallatán hátrakapta a fejét. – Beth? Mit… Azt hittem, hogy a Biztos Menedékben vagy. – Ott is voltam. Most jöttem el. Wrath a homlokát ráncolta. Mivel Beth félig volt csak vámpír, ki tudott menni a napfényre, Wrath azonban mindig szörnyen ideges volt, ha a lány nappal utazott valahová. Nem mintha ezt most szóvá akarta volna tenni. Beth pontosan tudta, hogy érez, különben is, végre otthon volt, és most csak ez

számított. – Enni készültem – jegyezte meg, habár a tálalóasztalon díszelgő pulyka meglehetősen egyértelmű utalás volt rá. – Csatlakozol hozzám? Istenem, mennyire szerette a lány illatát! Éjszaka nyíló rózsa. Otthonosabb volt számára, mint bármilyen citromillatú polírozószer, és finomabb, mint a legdrágább parfüm. – Mi lenne, ha én készítenék magunknak valamit? – kérdezte Beth. – Úgy nézel ki, mint aki mindjárt összeesik. Wrath nyelve hegyén már ott volt, hogy ugyan már, teljesen jól vagyok, de még időben elharapta. Jelenleg még a legkisebb féligazság is aláásta volna a bizalmat kettejük között, az pedig, hogy nem halálosan kimerült, nem is kis hazugság lett volna. – Az remek lenne. Köszönöm. – Foglalj helyet! – mondta neki Beth, és odament hozzá. Wrath szerette volna megölelni. Nagyon. A karja önkéntelenül felemelkedett, és a fele teste köré fonódott, majd a mellkasához húzta. Amikor rájött, hogy mit csinált, el akarta engedni, Beth azonban nem mozdult, ott maradt elgyengülve, a testéhez dőlve. Wrath megremegett, és lehajtotta a fejét a lány selymes, illatos hajába, aztán magához vonta, és puha testét kemény, izmos mellkasához szorította. – Annyira hiányoztál! – suttogta a férfi. – Te is nekem. Miközben érezte, hogy Beth hozzásimul, nem áltatta magát azzal, hogy minden megoldódott, de elfogadta azt, amit a sors adott neki. Nem sokkal később elhúzódott tőle, és feltolta a napszemüvegét a feje tetejére, hogy a lány láthassa hasznavehetetlen szemét. Beth arca homályos volt előtte, de gyönyörű, habár a könnyei friss eső szagának nem örült. Letörölte az arcát a hüvelykujjával. – Megengeded, hogy megcsókoljalak? – kérdezte tőle. Amikor Beth bólintott, két kezébe fogta a fejét, és az ajkát az ajkára szorította. Ez a gyengéd érintés egyszerre volt szívfájdítóan ismerős, és mégis olyasmi, ami a múlthoz tartozott. Egy örökkévalóság óta nem csinált mást, csak futólag megpuszilta – aminek persze nemcsak ez a különválás volt az oka. Hanem minden más is. A háború. A testvérek. Az elit. John és Tohr. Ez az egész ház. Megrázta a fejét. – Az élet az életünk útjába állt. – Milyen igaz! – Beth megsimogatta parancsolója arcát. – És még az egészséged útjába is. Ezért most ülj le, és engedd, hogy megetesselek! – Ennek fordítva kellene lenni. A férfi dolga az, hogy megetesse a nőt. – Te vagy a király. – Beth elmosolyodott. – Te hozod a szabályokat. A feled pedig szeretne kiszolgálni. – Szeretlek. – Wrath még szorosabban ölelte magához, és el sem engedte. – Nem kell neked is kimondani… – Én is szeretlek. Most Wrath volt az, aki elgyengült. – Ideje lenne enned – állapította meg Beth, és a tölgyfa étkezőasztalhoz tolta a férjét, aztán kihúzott neki egy széket. Wrath leült, de rögtön össze is rándult. Oldalra billentette a fenekét, és kivette a farzsebéből a mobilját, majd feldobta az asztalra. A telefon pattogva ugrált a tölgyfa felületen, végül a só- és

borsszórónak ütközve megállt. – Szendvicset kérsz? – kérdezte Beth. – Igen, az szuper lesz. – Csinálok neked kettőt. Wrath visszatette a napszemüveget a szemére, mert a mennyezeti lámpa fényétől megfájdult a feje. Amikor ez sem segített, behunyta a szemét, és bár nem látta Beth-t a konyhában mozogni, a szendvicskészítés hangjai úgy megnyugtatták, mint egy bölcsődal. Hallotta, ahogy kihúz egy fiókot, és zörögnek benne a konyhai eszközök. Aztán sziszegve kinyílt a hűtő ajtaja, és valami motoszkálás hallatszott, majd egy üveg nekikoccant egy másik üvegnek. A kenyértartó ajtaja felnyílt, és a rozskenyér zacskója csörgött. Ezután egy ropogás hallatszott, amikor a kés belevágott a salátába… – Wrath? Nevének hallatán kinyitotta a szemét, és felemelte a fejét. – Mi…? – Elaludtál. – Beth megsimogatta a haját. – Egyél! Aztán lefektetlek. A szendvics pontosan olyan volt, ahogy szerette. Teletömve hússal, kevés salátával és paradicsommal, de sok majonézzel. Mindkettőt megette, és bár fel kellett volna frissülnie tőle, a kimerültség két kézzel markolta, és húzta egyre mélyebbre magához. – Gyere, menjünk! – javasolta Beth, és megfogta a kezét. – Ne, várj még! – Wrath felállt. – El kell mondanom, hogy mi történik ma napnyugtakor. – Jól van. – Feszültség kúszott a lány hangjába, mintha felkészült volna lelkileg. – Kérlek, ülj le! A szék nyikorogva húzódott ki az asztal alól, majd Beth lassan leereszkedett rá. – Örülök, hogy őszinte vagy velem – mormolta. – Bármiről legyen is szó. Wrath megsimogatta a lány kezét, hogy megnyugtassa, de tudta, hogy amit mondani fog, attól csak még nyugtalanabb lesz. – Valaki… vagyis valószínűleg több mint egy személy, mi azonban csak egyről tudunk… meg akar ölni. – Beth keze megfeszült a tenyerében, de Wrath tovább simogatta, próbálva megnyugtatni. – Ma este találkozom az elit tanácsával, és úgy gondolom, adódhatnak bizonyos… problémák. Minden testvér ott lesz velem, és nem leszünk ostobák, de nem fogok hazudni neked, és azt mondani, hogy a ma este egy átlagos, veszélytelen tanácskozás lesz. – Ez… a valaki… nyilvánvalóan a tanács egyik tagja, nem? Szóval, megéri megkockáztatni, hogy személyesen legyél jelen? – Az, aki ezt az egészet elkezdte, már nem jelent problémát. – Ezt hogy érted? – Rehvenge megölette. Beth keze megint megfeszült. – Jézusom… – Mély lélegzetet vett. Aztán még egyet. – Ó… istenem! – A kérdés, ami most mindannyiunkat foglalkoztat az, hogy ki más van még benne. Részben ezért is olyan fontos, hogy ma este személyesen jelenjek meg. Ezzel ugyanis azt mutatom, hogy erős vagyok, és ez sokat számít. Nem futamodom meg. Ahogy a testvérek sem. Wrath felkészült arra, hogy a lány azt mondja, ne menj! és azon töprengett, mit tenne akkor. Beth hangja azonban nyugodt volt, amikor megszólalt. – Megértelek. De lenne egy kérésem. Wrath felvonta a szemöldökét a napszemüvege mögött. – Micsoda?

– Szeretném, ha golyóálló mellényt viselnél. Nem azért, mert nem bízom a testvérekben… ez azonban egy kicsit megnyugtatna. Wrath pislogott egyet, aztán a szájához emelte a lány kezét és megcsókolta. – Ezt megtehetem. Érted mindenképpen. Beth bólintott és felállt. – Oké. Jól van… Most pedig nyomás lefeküdni! Én is olyan kimerült vagyok, mint amilyennek te látszol. Wrath szintén felállt, és magához vonta a felét. Aztán együtt kiléptek az előcsarnokba, és átsétáltak a virágzó almafát ábrázoló mozaikpadlón. – Szeretlek – mondta Wrath. – Annyira szeretlek! Beth megszorította a derekát, és a fejét a mellkasára hajtotta. A félelem csípős, füstös szaga szállt fel belőle, és elfedte természetes rózsaillatát. Ennek ellenére bólintott, és azt mondta: – A királyné sem futamodik meg. – Tudom. Nagyon… jól tudom. Anyja biztonságos házának hálószobájában Rehv hátradőlt a párnára. Miután eligazgatta cobolyprém kabátját a térdén, beleszólt a telefonba. – Van egy ötletem. Mi lenne, ha elölről kezdenénk ezt a beszélgetést? Ehlena halk nevetése különös reménnyel töltötte el. – Rendben. Fel fogsz hívni még egyszer, vagy… – Mondd csak, hol vagy most? – Fent a konyhában. Ami megmagyarázta a visszhangot. – Be tudnál menni a szobádba? És ellazulnál? – Ilyen hosszú beszélgetés lesz? – Nos, átgondoltam a hangnemet, és figyelj csak! – Mély, zengő, nőcsábász hangon folytatta. – Kérlek, Ehlena, menj fel az ágyadba, és vigyél magaddal! A lány egy pillanatra nem kapott levegőt, majd megint felnevetett. – Micsoda fejlődés! – Na ugye? Csak azért, nehogy azt gondold, hogy nem tudom követni az utasításokat. Nos, mi lenne, ha viszonoznád a szívességet? Menj fel a szobádba, és helyezd magad kényelembe! Nem akarok most egyedül lenni, és azt hiszem, te sem. Ahelyett, hogy a lány azt felelte volna, hogy így igaz, Rehv hallotta, hogy hátratolódik egy szék. Ehlena tompán hallatszó léptei elbűvölték, a lépcső nyikorgása azonban már kevésbé – mert a hang alapján arra gondolt, vajon hol lakhat a lány az apjával. Remélte, hogy egy régi házban, ahol még eredetiek a padlódeszkák, nem pedig egy olcsó, lepusztult épületben. Egy ajtó nyikorgását hallotta, amikor kinyílt, majd egy kis szünet volt, és Rehv biztosra vette, hogy a lány benézett az apjához. – Békésen alszik? – kérdezte. A sarokvasak megint nyikorogtak. – Honnan tudtad? – Mert te ilyen jólelkű vagy. Egy újabb ajtó nyitása, majd a zár kattanása hallatszott. – Várnál egy percet? Egy percet? A fenébe, egy örökkévalóságig is várna rá, ha kellene!

– Csak egész nyugodtan. Egy tompa puffanás hallatszott, mintha Ehlena a takaróra vagy a paplanra ejtette volna a telefont. Újabb tiltakozó ajtó. Csend. Megint nyikorgás, majd a háttérben egy vécé gurgulázó öblítése. Léptek. Ágytakaró suhogása. Egész közelről hallható susogás, aztán… – Halló? – Na, kényelembe helyezted magad? – kérdezte a férfi, és úgy vigyorgott, mint a vadalma. Istenem, fantasztikus volt az érzés, hogy a lány pontosan ott van, ahol tudni szerette volna. – Igen. És te? – Azt elhiheted! – Azzal, hogy Ehlena hangját hallotta a fülében, akár a körmeit is lenyúzhatták volna, akkor is boldog lett volna. A csend, amely közéjük telepedett, olyan puha volt, mint a cobolyprém bundája, és legalább olyan meleg is. – Szeretnél beszélni az édesanyádról? – kérdezte a lány lágy hangon. – Igen. Habár nem tudom, mit mondhatnék azon kívül, hogy csendben ment el, úgy hogy a családja ott volt körülötte. Ennél többet senki sem kívánhat magának. Lejárt az ideje. – De azért hiányzik neked. – Igen. – Tehetek valamit érted? – Igen. – Mit? – Engedd, hogy gondoskodjam rólad! Ehlena halkan felnevetett. – Aha. De azért hadd mondjak neked valamit. Ebben a helyzetben, te vagy az, akiről gondoskodni kellene. – Mindketten tudjuk, hogy miattam veszítetted el a munkádat… – Állj! – Megint valami susogás hallatszott, mintha a lány felült volna az ágyban. – Én döntöttem úgy, hogy elviszem a tablettákat. Felnőtt nő vagyok, aki tud hibás döntéseket is hozni. Te nem tartozol nekem olyasmiért, amit én szúrtam el. – Ezzel egyáltalán nem értek egyet. De félretéve a dolgot, beszélek Haversszel, amikor idejön, hogy… – Ne! Szentséges szűz, Rehvenge, az édesanyád most halt meg! Nem kellene ilyesmivel foglalkoznod! – Amit érte megtehettem, azt már megtettem. Hadd segítsek neked! Beszélhetek Haversszel… – Nem lenne értelme. Úgysem fog már megbízni bennem, és ezért nem is hibáztatom. – De mindenki követhet el hibát. – Igen, vannak azonban olyanok, amelyeket nem lehet jóvátenni. – Ezt én nem így látom. – Habár manipulátor lévén nem éppen az a személy volt, akinek joga volt erkölcsileg megítélni másokat. Távolról sem. – Különösen, ha rólad van szó. – Én is csak olyan vagyok, mint bárki más. – Nézd, ne akard, hogy megint felemeljem a hangom! – figyelmeztette Rehv. – Te megtettél valamit értem. Most én is szeretnék megtenni valamit érted. Ilyen egyszerű. Adok-kapok. – Hamarosan találok másik munkát, egyébként is már hosszú ideje én gondoskodom kettőnkről. Ehhez történetesen nagyon értek. – Ezt nem is vonom kétségbe. – Rehv egy kis szünetet tartott a hatás kedvéért, aztán kijátszotta az ütőkártyáját. – A helyzet azonban úgy áll, hogy nem engedheted, hogy ezzel a rossz lelkiismerettel

éljek tovább. Tönkre fog tenni. A te rossz döntésed csak az enyémnek volt a következménye. Ehlena halkan felnevetett. – Miért nem lep meg, hogy ismered a gyenge pontomat? Nagyra értékelem a segítségedet, de ha Havers megszegi miattam a szabályokat, az vajon milyen üzenetet küld a többiek felé? Ő és a felettesem, Catya, már bejelentették a személyzetnek az elbocsátásomat. Nem vonhatja vissza a szavát, és különben sem szeretném, hogy megtegye, csak azért, mert te megfenyegetted. A francba, gondolta Rehv. Az volt a terve, hogy manipulálja Havers agyát egy kicsit, de attól még a klinika többi dolgozójánál nem ér el vele semmit. – Rendben, akkor azt engedd meg, hogy addig segítselek, amíg talpra állsz! – Köszönöm, de… Rehv majdnem káromkodott egyet. – Van egy ötletem. Találkozzunk ma este nálam, és majd megbeszéljük! – Rehv… – Kitűnő. Az édesanyámmal kell lennem kora este, és van egy gyűlés, ahova éjfélkor kell mennem. Mit szólsz a hajnali háromhoz? Csodálatos… akkor háromkor találkozunk. Egy pillanatig csend volt, majd Ehlena felnevetett. – Mindig megkapod, amit akarsz, ugye? – Többnyire. – Jól van. Akkor háromkor. – Annyira örülök, hogy megváltoztattam a hangnememet. Te nem? Mindketten nevettek, és a feszültség úgy elillant közülük, mintha kiszívták volna az éterből. Amikor Rehv megint valami suhogást hallott, annak tulajdonította, hogy a lány ismét lefeküdt a párnára, és kényelembe helyezkedett. – Elmondjam, mit csinált az apám? – kérdezte Ehlena hirtelen. – Igen, aztán magyarázd meg nekem, hogy miért nem ettél többet vacsorára! Azután majd arról a filmről beszélgetünk, amit legutóbb láttál, és arról a könyvről, amit legutóbb olvastál, valamint arról, hogy mi a véleményed a globális felmelegedésről. – Komolyan? Erről mind? Istenem, mennyire szerette a nevetését! – Hát persze! Egy hálózatban vagyunk, ingyen beszélgetünk. Ja, és még azt is szeretném tudni, hogy mi a kedvenc színed. – Rehvenge… te tényleg nem akarsz most egyedül lenni, nem igaz? – Ehlena gyengéd hangon ejtette ki a szavakat, szinte már szórakozottan, mintha csak véletlenül csúszott volna ki a gondolat a száján. – Ebben a pillanatban… kizárólag veled akarok lenni. Csak ennyit tudok. – Azt hiszem, én is így éreznék. Ha az édesapám ma este elment volna, én sem lennék még kész rá, hogy elengedjem. Rehv behunyta a szemét. – Én is… – Meg kellett köszörülnie a torkát. – Én is pont ezt érzem. Még nem vagyok rá felkészülve. – Az édesapád is… meghalt. Vagyis tudom, hogy most még inkább nehéz neked. – Nos, igen, meghalt, bár ő egyáltalán nem hiányzik nekem. Számomra mindig is az anyám jelentett sokat. Most pedig, hogy elment, úgy érzem magam, mintha arra érkeznék haza, hogy valaki porig égette a házamat. Tudod, nem láttam minden este, de még csak minden héten sem, viszont mindig ott volt a lehetőség, hogy elmegyek hozzá, leülök mellé, és érzem Chanel No. 5 parfümjének illatát. Hogy hallhatom a hangját és láthatom az asztal másik oldalán. Ez a lehetőség adott nekem biztonságot,

amiről addig nem is tudtam, amíg el nem veszítettem. A francba… nincs semmi értelme, csak beszélek összevissza. – Nem, nagyon is értelmes, amit mondasz. Én ugyanígy vagyok vele. Az édesanyám meghalt, az édesapám pedig… nos, itt van, és mégsincs. Én is hontalannak érzem magam. Csak sodródom. Az emberek ezért házasodnak össze, döbbent rá hirtelen Rehv. Egyáltalán nem a szex miatt, vagy a társadalmi helyzetért. Ha ügyesek voltak, fel tudtak építeni egy olyan házat, amelynek nem voltak falai, láthatatlan teteje volt, és olyan padlója, amelyre nem lehetett rálépni – a szerkezet azonban olyan menedéket jelentett számukra, amelyet egyetlen vihar sem tudott elsöpörni, semmilyen tűz nem tudott felégetni, és az idő vasfoga sem hagyta rajta a nyomát. Ekkor döbbent rá, hogy az összekötődés segíthet átvészelni az ilyen éjszakákat. Bella megtalálta a menedéket Zsadist mellett. Talán a bátyjának is követnie kellene a példáját. – Nos – mondta Ehlena bátortalanul –, elmondhatom, mi a kedvenc színem, ha érdekel. Talán úgy egy kicsit könnyedebb lesz a téma. Rehv megrázta magát, hogy visszazökkenjen a jelenbe. – És mi lenne az? A lány egy kicsit megköszörülte a torkát. – A kedvenc színem az… ametiszt. Rehv olyan szélesen vigyorodott el, hogy megfájdult az arca. – Szerintem az nagyszerű szín. Számodra tökéletes.

38. fejezet Chrissy temetésén tizenöt ember vett részt, akik ismerték, és egy, aki nem. Xhex körülnézett a szélfútta temetőben, és a tizenhetedik személyt kereste a tekintetével, hogy nem bujkál-e a fák vagy a nagyobb sírkövek között. Nem csoda, hogy ezt az átkozott temetőt Fenyőligetnek hívták. Mindenfelé vastag örökzöld ágak hajoltak a sírok felé, kiváló rejtekhelyet biztosítva ezzel annak, aki nem akarta, hogy észrevegyék. A francba! Xhex az Aranyoldalakban találta ezt a helyet. Az első két temetőben, amit felhívott, nem volt szabad sírhely. A harmadikban – ahogy a fickó nevezte – csak az Örök élet falán tudtak volna helyet adni neki, ahová az elhamvasztott holttestek urnáit helyezték. Végül rábukkant erre a Fenyőliget nevű temetőre, és megvette benne ezt a darabka parcellát, amely körül most álltak. A rózsaszín koporsó ötezer dollárba került. A sírhely újabb háromezerbe. A pap, atya, vagy hogy a francba nevezték az emberek ezt a fickót, rámutatott, hogy egy százdolláros adomány illendő lenne. Nem probléma. Chrissy megérdemelte. Xhex még egyszer átvizsgálta a temetőt. Remélte, hogy megtalálja azt a seggfejet, aki meggyilkolta a lányt. Bobby Gradynek el kellett jönnie. A legtöbb erőszakoskodó, miután megölte a megrögzöttsége tárgyát, továbbra is kötődött hozzá érzelmileg. Annak ellenére, hogy a rendőrség is a nyomában volt – amit egész biztosan ő is tudott –, a vágy, hogy lássa, amint a lányt végső nyugalomra helyezik, le kellett, hogy győzzön benne minden logikus észérvet. Xhex a papra nézett. Az emberi férfi fekete kabátot viselt, fehér gallérja kilátszott a nyakánál. A kezében, Chrissy szép koporsója felett, egy Bibliát tartott, amelyből halk, áhítatos hangon olvasott. Szaténszalagok feküdtek a megsárgult lapok között, hogy megjelöljék azokat a részeket, amelyeket legtöbbször használt. A piros, sárga és fehér szálak végei kilógtak a könyv alján, és libegtek a hideg szélben. Xhex kíváncsi lett volna, melyek voltak a kedvenc részei. Házasság. Keresztelő – ha jól emlékezett erre a szóra. Temetés. Vajon a pap imádkozott a bűnösökért? – töprengett Xhex. Ha jól emlékezett a keresztény szokásokra, úgy rémlett neki, ez a kötelességei közé tartozott. Ami azt jelentette, hogy – habár nem tudta, hogy Chrissy prostituált volt, de még ha tudta volna is – ezt a tiszteletteljes hangot és arckifejezést akkor is muszáj volt neki megtartani. Xhexet ez megnyugtatta, habár nem tudta volna megmondani, hogy miért. Észak felől jeges szél fújt, ő pedig ismét a terepet kémlelte. Chrissy nem marad itt, miután befejezik a szertartást. Mint a legtöbb ceremónia, ez is csak színjáték volt. Mivel a föld megfagyott, tavaszig egy hűtőkamrában kell várnia a hullaházban. De legalább a sírköve a helyén volt, rózsaszín gránit – természetesen – és oda volt állítva, ahol majd nyugodni fog. Xhex tömören fogalmazta meg a feliratát, csak a lány nevét és a két évszámot íratta rá, a szélein azonban nagyon szép díszítés húzódott végig. Ez volt az első emberi szertartás, amelyen Xhex részt vett, és teljesen idegennek találta. Kezdve

ezzel az egész eltemetéssel, először egy ládába, aztán a föld alá. Már a gondolattól is kirázta a hideg, hogy a föld alá teszik. Na nem. Ez nem neki való. Ebben a tekintetben szilárdan manipulátor volt. Az egyetlen lehetséges megoldásnak a temetési máglyát tartotta. A sírnál a pap lehajolt, és egy ezüstlapáttal feltúrt egy kis földet, majd egy maréknyit a kezébe fogott, és a koporsó felett azt mondta. – Hamut a hamunak, port a pornak. Elengedte a földet, amit a hideg szél a szárnyára kapott. Xhex felsóhajtott, mert ez a rész legalább érthető volt számára. A manipulátor hagyományok szerint náluk a halottat egy faemelvényre helyezték, és alulról meggyújtották. A füst felszállt a levegőbe, ahogy ez a por is, kitéve az elemek kénye-kedvének. És mi maradt belőle a végén? Hamu, amit ott hagytak, ahol maradt. A manipulátorokat mindig elégették, mert náluk sohasem lehetett biztosra venni, hogy tényleg halottak voltak-e, amikor „meghaltak”. Néha igen, néha azonban csak megjátszották. Ezért nem ártott biztosra menni. Az elegáns hazugság azonban mindkét fajnál egyforma volt. Elszállni, kiszabadulva a testből, semmivé válva, mégis mindennek a részeként. A pap becsukta a Bibliát, és lehajtotta a fejét. Amikor mindenki követte a példáját, Xhex megint körülnézett, és imádkozott, hogy az a nyavalyás Grady felbukkanjon valahol. De amennyit látott vagy érzett a környékből, a fickó nem volt sehol. Végignézett a sok sírkövön… amelyeket a hatalmas füves – most ugyan a tél miatt barnás színű – területre építettek. Habár látszólag mind különböző volt – magas és vékony, alacsony és a földhöz közeli, fehér, szürke, fekete, rózsaszín, aranyozott –, egy egységes rend szerint voltak elrendezve. A halottak sorai olyan szabályosan álltak egymás mellett, mint a házak egy lakótelepen, közöttük kanyargós aszfaltutakkal és fasorokkal. Az egyik szobor folyton magára vonta Xhex tekintetét. Hosszú ruhás nőalak volt, amely a mennyország felé tekintett fel. Az arca és a testtartása olyan békés és nyugodt volt, mint a borús ég, amelyre nézett. A gránit, amelyből kifaragták, halványszürke volt, ugyanolyan színű, mint a felette elterülő égbolt, és egy pillanatig nehéz volt megállapítani, meddig terjed a szobor és honnan kezdődik a horizont. Xhex visszazökkent a valóságba, és odanézett Trezre. Amikor a férfi elkapta a pillantását, alig észrevehetően megrázta a fejét. Aztán iAm is hasonlóképpen. Egyikük sem érzékelte Bobby jelenlétét. Eközben de la Cruz nyomozó Xhexet bámulta, amit a nő nem onnan tudott, hogy ő is viszonozta a pillantását, hanem onnan, hogy érezte a férfi érzelmeinek változását minden alkalommal, amikor a tekintete őrá tévedt. A rendőr megértette, mit érez. Őszintén. A lelke egy része még tisztelte is a bosszúvágyát, de eltökélt volt. Amikor a pap hátralépett, és halk beszélgetés kezdődött, Xhex rájött, hogy véget ért a temetési szertartás. Figyelte, hogy Marie-Terese elsőként lép ki a sorból, és odamegy a tiszteleteshez, hogy kezet fogjon vele. Lenyűgözően nézett ki gyászruhájában. Fekete csipkekendője menyasszonyéra hasonlított, a kezében tartott rózsafüzér és kereszt miatt pedig olyan vallásosnak látszott, mint egy apáca. A pap láthatóan elismerő tekintettel nézett a ruhájára és komoly, gyönyörű arcára, és bármit mondott is neki Marie-Terese, a férfi meghajolt, és megfogta a kezét. Amikor fizikai kontaktusba kerültek, a tiszteletes érzelmi rácsszerkezete szeretetbe fordult. Tiszta, őszinte, szűzies szeretetbe. Ezért akadt meg Xhex szeme a szobron, döbbent rá. Marie-Terese pontosan úgy nézett ki, mint a hosszú ruhás női alak. Különös. – Szép szertartás volt, nem?

Xhex megfordult, és de la Cruz nyomozóval találta szemben magát. – Jónak tűnt. Persze én nem igazán tudhatom. – Ezek szerint nem katolikus. – Nem. – Xhex intett Treznek és iAmnek, amikor a tömeg feloszlott. A testőrök elkísértek mindenkit egy ebédre, mielőtt visszatértek volna a munkahelyükre, hogy ezzel is megemlékezzenek Chrissyről. – Grady nem jött el – jegyezte meg a rendőr. – Nem. De la Cruz elmosolyodott. – Tudja, maga pont úgy beszél, ahogy az irodáját díszíti. – Szeretem az egyszerűséget. – Szorítkozzunk csak a tényekre, mi? Pedig ez az én szövegem. – A férfi végignézett a távolodó embereken, akik a parkolóban álló három autó felé sétáltak. Nem sokkal később Rehv Bentleyje, egy kis Honda furgon és Marie-Terese ötéves Camryje egymás után hajlott ki a temetőből. – Szóval, hol van a főnöke? – dörmögte de la Cruz. – Arra számítottam, hogy itt lesz. – Éjszakai bagoly. – Aha. – Nézze, nyomozó, mennem kell. – Valóban? – Egy széles mozdulatot tett a kezével. – És mivel? Vagy szeret ilyen időben gyalog járni? – Máshol parkoltam. – Tényleg? Ezek szerint eszébe sem jutott, hogy itt maradjon? Tudja, arra az esetre, ha netán valaki későn érkezne. – Már miért tennék ilyet? – Hát persze, miért is? Nagyon hosszú ideig csend volt közöttük, ami alatt Xhex a Marie-Terese-re hasonlító szobrot nézte. – Lenne szíves elvinni a kocsijával, nyomozó? – Természetesen. A civil szedán legalább olyan régimódi volt, mint a tulajdonosa ruhatára, de a télikabátjához hasonlóan ez is meleg volt, és mint a férfi ruhája alatt a teste, az autó is erőt sugárzott. A motornak olyan hangja volt, amit csak egy Corvette-től lehetett hallani. De la Cruz odanézett a nőre, amikor beindította. – Hová vigyem? – A klubba, ha nem bánja. – Ott parkolt? – Elhoztak. – Aha. Miközben de la Cruz a kanyargós úton haladt. Xhex kinézett az ablakon a sírkövekre, és egy futó pillanatig arra a sok testre gondolt, amit maga mögött hagyott. Köztük John Matthewé-ra. Minden tőle telhetőt megtett, hogy ne gondoljon arra, ami köztük történt, és arra a látványra, ahogy a fiú hatalmas teste elterülve feküdt az ágyán. A tekintete, amikor kisétált az ajtón, végtelen szívfájdalmat sugárzott felé, amit nem engedhetett, hogy a szívéig is elérjen. Nem arról volt szó, hogy nem érdekelte. Inkább arról, hogy túlságosan is.

Ezért kellett elmennie, és ezért nem engedhette meg, hogy még egyszer kettesben maradjon vele. Egyszer már járt ezen az úton, és az is tragikus véget ért. – Jól van? – kérdezte de la Cruz. – Hát persze, nyomozó. És maga? – Én is. Jól vagyok, igen. Köszönöm a kérdését. A temető kapuja elébük magasodott, majd a két kovácsoltvas szárny kinyílt az út két oldalára. – Vissza fogok jönni ide – közölte de la Cruz, amikor lefékezett, és kihajtott az útra. – Mert szerintem Grady egyszer úgyis megjelenik itt. Muszáj lesz neki. – Nos, engem nem fog itt látni. – Nem? – Nem. Erre mérget vehet. – Mivel nagyon értett a rejtőzködéshez. Amikor Ehlena telefonja egyet sípolt a fülében, el kellett vennie a feje mellől. – Mi a… Ó, le fogok merülni. Várj egy kicsit! Rehvenge mély hangú nevetésének hallatán megállt egy pillanatra, mielőtt a vezeték után nyúlt volna, csak hogy egyetlen hangfoszlányt se mulasszon el. – Oké. Rádugtam a töltőre. – Visszafeküdt a párnára. – Nos, hol is tartottunk? Ja igen. Szóval, az érdekelne, hogy milyen üzletember is vagy pontosan. – Sikeres. – Ami megmagyarázza a ruhatáradat. Rehvenge megint nevetett. – Nem. A ruhatáramat a jó ízlésem magyarázza. – Akkor a sikeres része az, hogy hogyan tudod őket kifizetni. – Nos, a családom vagyonos. Maradjunk ennyiben. Ehlena szándékosan a paplanra szegezte a tekintetét, hogy ne lássa az alacsony mennyezetű, nyomorúságos szobát, ahol lakott. Sőt… jobb ötlete támadt. Oldalra nyúlt, és lekapcsolta az éjjeli lámpát, amely az ágy mellett állt, néhány egymásra rakott tejes rekesz tetején. – Mi volt ez? – kérdezte Rehv. – A villany… hm… lekapcsoltam. – Ó, istenem, túl sokáig feltartottalak. – Nem, csak… szerettem volna sötétben lenni, ennyi az egész. Rehv hangja olyan halkan szólalt meg, hogy a lány alig hallotta. – Miért? Ja persze, mintha elárulná a férfinak, hogy nem akart arra gondolni, milyen helyen lakik. – Szerettem volna… még kényelmesebben lenni. – Ehlena. – Vágy itatta át a férfi hangját, amitől a fesztelen csevegés átváltott valami… sokkal erotikusabb területre. Ehlena egy pillanat alatt megint ott volt a tetőtéri lakásban, meztelenül az ágyon, miközben Rehv ajka a bőrét csókolgatta. – Ehlena… – Tessék? – kérdezte rekedten. – Még mindig az egyenruhádban vagy? Abban, amit levettem rólad? – Igen. – Ez az egy szó inkább volt sóhaj, mint bármi más, és sokkal többet jelentett, mint egy egyszerű választ egy kérdésre. Ehlena tudta, mire vágyik a férfi, és ő is akarta. – Az elején a gombokat – mormolta Rehvenge. – Kigombolnád nekem? – Igen.

Amikor az elsőt kioldotta, Rehv azt mondta: – Most a következőt. Így mentek, amíg az egyenruha elöl szét nem nyílt, és Ehlena most nagyon örült, hogy a villany nem égett. Nem azért, mert szégyellte volna magát, hanem mert így olyan volt, mintha a férfi valóban ott lenne vele. Rehvenge felnyögött, és a lány hallotta, hogy megnyalja a száját. – Ha ott lennék, tudod mit csinálnék? Az ujjammal végigsimítanék a melleden. Megtalálnám a mellbimbódat, és addig köröznék rajta, amíg fel nem készül. Ehlena megtette, amit Rehv mondott, és felsóhajtott, amikor megérintette magát. Aztán eszébe jutott… – Felkészül? Mire? A férfi nevetése halk volt és érzéki. – Azt akarod, hogy kimondjam, ugye? – Igen. – A nyelvemre, Ehlena. Emlékszel még, milyen érzés volt? Mert én pontosan tudom, milyen volt az ízed. Hagyd magadon a melltartódat, és csipkedd meg a melledet… mintha én szívogatnám azt a gyönyörű, csipkés anyagot. Ehlena összeszorította a hüvelykujját és a mutatóujját, majd a mellbimbót a kettő közé fogta. A hatás nem volt olyan jó, mint a férfi forró, nedves szívása, de azért nem volt rossz, különösen, hogy ő mondta neki, mit tegyen. Megismételte a mozdulatot, mire a hátát elemelve az ágyról, Rehv nevét sóhajtotta. – Ó, Krisztusom… Ehlena! – És most… mit csináljak… – Kéjesen kifújta a levegőt, és érezte, hogy a lába köze nedves és lüktet, készen arra, ami következik, bármi legyen is az. – Szeretnék ott lenni veled – nyögte Rehvenge. – Itt vagy velem. Teljesen. – Még egyszer markold meg a melled! – Amikor a lány megborzongott, és a férfi nevét sóhajtotta, Rehv nem késlekedett a következő utasítással. – Húzd fel a szoknyádat nekem, hogy a derekadon legyen! Tedd le a telefont, és csináld gyorsan, mert türelmetlen vagyok! A lány félretette a takaróra a telefont, majd felhúzta a combján és a csípője alatt a szoknyát. Tapogatóznia kellett maga körül a készülék után, és amikor megtalálta, gyorsan a füléhez tette. – Itt vagyok. – Istenem, ez nagyon jól hangzott… hallottam, ahogy a ruha felsiklik a testeden. Szeretném a comboddal kezdeni. Ott érintsd meg először! Hagyd magadon a harisnyát, és úgy simíts fel a lábadon. A nejlon anyag úgy viselkedett, mint egy elektromos vezető, felerősített minden érintést, ahogy a férfi hangja is. – Emlékezz arra, amikor én simogattalak így! – súgta Rehv sötét hangon. – Emlékezz! – Igen, ó, igen… Ehlena a vágyakozástól olyan hangosan zihált, hogy majdnem elmulasztotta a férfi megjegyzését. – Bárcsak érezhetném az illatodat! – Feljebb mehetek? – kérdezte. – Nem! – Amikor Rehv a tiltakozás jeleként meghallotta saját nevét, felnevetett, úgy ahogy egy szerető szokott: mély hangon és halkan, tele elégedettséggel és buja ígérettel. – Megsimíthatod a combod külső oldalát fel a csípődig, majd körbe hátul, és megint le. Ehlena megtette, amit mondott neki, Rehv pedig közben folyamatosan beszélt hozzá.

– Imádok veled lenni. Alig várom, hogy megint együtt legyünk. Tudod, mit csinálok most? – Mit? – Az ajkamat nyalogatom, mert arra gondolok, hogy csókokkal borítom a combodat, aztán végigfuttatom a nyelvem azon a helyen, ahová őrülten vágyom. – Ehlena megint felsóhajtott, és a nevét nyögte, aztán megkapta a jutalmát. – Menj oda, Ehlena! A harisnyán keresztül. Érintsd meg azt a pontot, ahová a legjobban vágyom! Amikor megtette, érezte azt a forróságot, amelyet a vékony anyag közvetített, a csiklója pedig válaszul még jobban megduzzadt. – Vedd le! – mondta Rehv. – A harisnyádat. Vedd le, de tartsd magad mellett! Ehlena megint letette a telefont maga mellé, és az sem érdekelte, ha felszalad rajta a szem, miközben lefejtette a lábáról. Gyorsan a telefonért nyúlt, és alig tette a füléhez, már rögtön tudni akarta, mi a következő feladata. – Csúsztasd a kezed a bugyid alá! És mondd meg, mit találtál! Egy rövid szünet volt. – Ó, istenem… nedves vagyok. Amikor ezúttal Rehvenge nyögött fel, a lány arra gondolt, vajon kemény-e a férfiassága. Látta, hogy képes rá, de persze az impotencia nem azt jelentette, hogy az illető nem képes a merevedésre, csak azt, hogy valamiért nem tudja befejezni. Krisztusom, bárcsak ő is tudna neki valami utasítást adni, olyat, ami azon a szexuális szinten van, amelyen még képes működni. Csak azt nem tudta, milyen messzire mehetne el. – Simogasd magad, és képzeld azt, hogy én csinálom! – morogta Rehv. – Az én kezem érint meg. Ehlena megtette, és azonnal elélvezett. Elterült az ágyon, a kiáltását pedig annyira visszafojtotta, amennyire csak tudta. – Vedd le a bugyidat! Szíves örömest, gondolta a lány, miközben lerángatta a kis pamut fehérneműt a combján, és félredobta, isten tudja, hová. Visszafeküdt az ágyra, és már alig várta, hogy újra megtehesse, amikor Rehv azt mondta: – Tudod úgy tartani a telefont, hogy a vállad és a füled közé szorítod? – Igen. – A francba, ha arra kérte volna, hogy hajtogasson magából vámpír perecet, azt is megtette volna. – Fogd meg a harisnyádat mindkét kezeddel, húzd ki feszesre, aztán tedd be a lábad közé, úgy hogy az egyik vége elöl legyen, a másik pedig hátul! Ehlena kéjesen felnevetett, aztán buja hangon azt kérdezte: – Azt akarod, hogy dörzsöljem hozzá magam? Rehv lélegzetét közvetlenül a fülében hallotta. – Pontosan! – Micsoda piszkos fantázia! – Egy kiadós nyalakodás megtisztítaná. Mit szólsz hozzá? – Benne vagyok! – Szeretem, amikor ezt mondod. – Amikor Ehlena felnevetett, hozzátette. – Na, mire vársz? Tedd hasznossá azt a harisnyát! A lány a nyakához szorította a telefont, talált neki egy megfelelő pozíciót, aztán szajhának érezve magát – amit egyébként imádott – fogta a fehér ruhadarabot, oldalra gördült, és a lába közé akasztotta a vékony nejlonanyagot. – Jó szorosan! – mondta Rehv zihálva.

Ehlenának egy pillanatra elállt a lélegzete, amikor magához érintette a harisnyát, a kemény, de mégis puha anyag épp a megfelelő helyen vágott be a redők közé. – Mozgasd rajta magad! – utasította Rehvenge elégedetten. – És mondd el, milyen érzés! Ehlena engedelmeskedett, mire a harisnya átnedvesedett, és átvette a teste melegét. Addig dörzsölgette magához, miközben folyamatosan mondta, mit érez, amíg újra fel nem jutott a csúcsra, és egymás után többször elélvezett. A sötétben, becsukott szemmel, a fülében Rehv hangjával, majdnem olyan jó volt, mintha vele lett volna. Amikor lecsendesedett benne a szenvedély, erőtlenül hevert az ágyon, a lélegzete felgyorsulva áramlott ki és be a tüdejébe. Aztán a telefonért nyúlt. – Olyan gyönyörű vagy! – mondta Rehv lágyan. – De csak azért, mert ezt érezteted velem. – Ebben nagyon tévedsz. – Rehvenge hangja mélyebbre váltott. – El tudsz jönni hozzám korábban ma este? Nem tudok háromig várni. – Igen. – Jó. – Mikor? – Körülbelül tíz óráig leszek az édesanyámmal és a családommal. Eljössz akkor? – Igen. – Lesz még az a gyűlésem is, de még addig legalább egy óránk van. – Tökéletes. Nagyon sokáig csend volt a vonalban, az a fajta hallgatás, amelyben Ehlena megérzése szerint, akár mindkét fél részéről elhangozhatott volna, hogy szeretlek, ha lett volna elég bátorságuk hozzá. – Aludj jól! – lehelte Rehv. – Te is, ha tudsz. És ha mégsem, akkor hívj fel! Én itt leszek. – Oké. Megígérem. Megint csend lett, mintha mindketten a másikra várnának, hogy először letegye. Ehlena felnevetett, habár a gondolattól, hogy megszakad közöttük a vonal, összeszorult a szíve. – Oké, háromra. Egy, kettő… – Várj! – Mi az? Rehv nagyon sokáig nem válaszolt. – Nem akarom letenni. A lány behunyta a szemét. – Én sem. Rehvenge hosszan és lassan kifújta a levegőt. – Köszönöm. Hogy itt maradtál velem. A szónak, ami Ehlena eszébe jutott, semmi értelme nem volt, és nem tudta, miért mondta ki, de kimondta. – Mindig. – Ha akarod, hunyd be a szemed, és gondolj arra, hogy ott fekszem melletted. És átölellek. – Jó, ezt fogom tenni. – Helyes. Aludj jól! – Rehv volt az, aki befejezte a hívást. Amikor Ehlena elvette a telefont a fülétől, és megnyomta a vége gombot, a billentyűzet felvillant, és ragyogó kéken világított. A készülék teljesen felmelegedett attól, hogy olyan sokáig a fülénél tartotta. A hüvelykujjával végigsimított a lapos kijelzőn.

Mindig. Mindig ott akart lenni mellette. A billentyűzet elsötétült, és a világítás olyan véglegesen megszűnt benne, hogy a lány egy pillanatra pánikba esett. De még mindig meg tudta nyugtatni a férfit, nem igaz? Lehet, hogy szánalmasnak és szentimentálisnak tűnt emiatt, de attól, hogy Rehv nem volt a vonal másik végén, még nem szűnt meg létezni. A lehetőség most is ott volt, hogy felhívja. Istenem, ma meghalt az édesanyja! És az összes ismerőse közül, akivel eltölthette volna az idejét, őt választotta. Magára húzta a takarót, összegömbölyödött a telefon körül, amit szorosan magához ölelt, aztán elaludt.

39. fejezet Lash egy lepusztult tanyaházban időzött, amelyet kábítószer-elosztó központnak akart használni. Egy olyan fotelben ült, amelyre a régi életében még a kutyájának sem engedte volna, hogy rápiszkítson. Sajnálatos módon azonban az ócska párnázott karosszék halálosan kényelmes volt. Nem kifejezetten az a fajta trónus, amilyet szeretett volna magának, de arra átkozottul alkalmas, hogy megpihentesse rajta a hátsóját. Felnyitott laptopja mögött körülnézett a négyszer négyes szobában, amely olcsó, nem-engedhetemmeg-magamnak stílusban volt berendezve. A kanapé karfája kopott volt, a falon a halvány Jézus-kép ferdén lógott, a világos színű szőnyegen pedig egy kis, kerek folt látszott… valószínűleg macskapisi. Mr. D a bejárati ajtónak dőlt, és ülve aludt, a kezében a fegyvere, cowboykalapja a szemére húzva. Két másik alantas is volt a szobában, ők a boltíves ajtó félfájának dőltek, a lábuk előrenyújtva pihent. Grady a kanapén feküdt, mellette egy felnyitott tetejű, fehér, pizzás doboz hevert, amely néhány zsírfolttól, sajtdarabtól és egy küllő alakú mintától eltekintve üres volt. A fickó egymaga felfalt egy óriáspizzát, most pedig az előző napi Caldwell Courier Journalt olvasgatta. Azt látva, hogy a gazember milyen rohadtul nyugodt, Lash legszívesebben élve felkoncolta volna. Mi a franc? Az Omega fia csak megérdemelte volna talán, hogy a túszul ejtett foglya egy kicsit ideges legyen a jelenlétében, vagy nem? Az isten verje meg! Lash ránézett az órájára, és úgy döntött, ad még egy félórát az embereinek a feltöltődésre. Aznapra két újabb találkozó volt megbeszélve kábítószer-kereskedőkkel, valamint az emberei ma este fogják először az utcán teríteni az anyagot. Ami azt jelentette, hogy a manipulátorkirály tervének holnapig várnia kellett. Lash meg akarta csinálni a dolgot, a társaság anyagi érdeke azonban mindennél előbbre való volt. Átnézett az alvó alantasokon a konyhába, ahol egy összecsukható asztalt állítottak fel. Műanyag felületét kis nejlonzacskók borították, olyanok, amelyekben olcsó fülbevalót árultak a bevásárlóközpontokban. Egyesekben fehér por volt, másokban barna, kavicsszerű darabok, ismét másokban tabletták. A hozzá használt hígítóanyagok, például a sütőpor vagy a hintőpor, halomban álltak mellette, a kilós kiszerelések celofáncsomagolása pedig szétszórva hevert a földön. Nem kis mennyiség volt. Grady úgy számolta, hogy körülbelül kétszázötvenezer dollárt ért, amit négy ember cirka két nap alatt tudott teríteni az utcán. Lash-nek tetszett ez a képlet, és az elmúlt két órát azzal töltötte, hogy az üzleti modelljét vizsgálgatta. Ha több anyagra akar szert tenni, előbb-utóbb felmerült az anyagbeszerzés problémája, mivel nem folytathatta ezt a kinyírósdit az örökkévalóságig. Egy idő után el fognak fogyni a lehetséges célpontok. A kérdés az volt, hogy hol préselje be magát a kereskedelmi láncolatba. Voltak a külföldi importőrök, mint például a dél-amerikaiak, a japánok vagy az európaiak, aztán a nagykereskedők, mint Rehvenge, és végül a nagyobb kiskereskedők, akiket már elkezdett eltenni láb

alól. Figyelembe véve, milyen nehéz volt eljutni a nagykereskedőkig, és milyen sok időbe telt kapcsolatot kiépíteni az importőrökkel, a logikus lépésnek az tűnt, ha ő maga lesz a gyártó. A földrajzi elhelyezkedés nagyban behatárolta a lehetőségeit, mivel Caldwellben csupán tíz percig volt olyan idő, hogy a növények jól teremhettek, azonban az olyan drogokhoz, mint például az ecstasy vagy a metamfetamin, nem kellett jó időjárás. És micsoda megkönnyebbülést jelentett, hogy egy metamfetamin- vagy egy ecstasylabor megépítéséhez minden segítséget megtalált az interneten. Na persze, még ott volt az alapanyagok beszerzésének problémája, mert szigorú szabályok és nyomkövető technológiák figyelték folyamatosan a különböző vegyi összetevők eladását. Az ő oldalán azonban ott volt az elme befolyásolásának képessége. Mivel az embereket nagyon könnyű volt manipulálni, ezekkel a problémákkal meg tudott birkózni. Miközben a világító képernyőt nézte, úgy döntött, hogy Mr. D következő nagy feladata az lesz, hogy létrehoz néhány ilyen gyártóüzemet. Az Alantasok Társaságának olyan sok ingatlana volt, az egyik farm erre épp megfelelt. A személyzet már más kérdés volt, a toborzást viszont amúgy is el kellett kezdenie. Amíg Mr. D összehozza a laborokat, Lash megtisztítja a piacot. Rehvenge-nek buknia kellett. Mégha a társaság csak metamfetaminnal és ecstasyvel foglalkozik is, minél kevesebb kereskedő volt a piacon, annál jobb, ami azt jelentette, hogy a csúcson lévő nagykutyát ki kellett iktatni a képből. Na persze, azt nem lesz egyszerű kitalálnia, hogy férkőzzön a közelébe. A Zero Sumban ott volt a két fekete testőr, az a szuka, a biztonsági főnök, és annyi kamera, amitől még a New York-i Metropolitan Museum is izgalomba jött volna. Ezenkívül Rehv is elég ügyes lehetett, különben nem húzta volna ilyen sokáig ebben az üzletben. Mennyi ideje is működött már a klub? Öt éve? A hangos újságpapírcsörgésre kinézett a Dell képernyője felett. Grady felpattant a fekvésből, miközben ökölbe szorított kezével markolta az újságot, az ökle, mint a hajókötél csomója, olyan szoros volt, kő nélküli osztálygyűrűje mélyen a húsába vágott. – Mi van? – kérdezte Lash elnyújtott hangon. – Csak nem azt olvastad, hogy a pizza vészesen megemeli a koleszterinszintet? Nem mintha a nyavalyás olyan sokáig élne, hogy a koszorúerei miatt kellene aggódnia. – Nem, semmi… semmi. Nincs semmi különös. Grady félretette az újságot, és hátradőlt a kanapé díszpárnáira. Jelentéktelen arca falfehér lett, az egyik kezét a szívére tette, mintha a ketyegője vitustáncot járt volna a mellkasában, a másikkal pedig hátrasimította a haját, ami amúgy sem lógott a homlokába. – Mi a fasz bajod van? Grady megrázta a fejét, behunyta a szemét, és úgy mozgatta a száját, mintha magában beszélne. Lash tekintete visszatért a laptop képernyőjére. Na, legalább most már ideges a nyomorult. Ez is valami.

40. fejezet Másnap este a család biztonságos házában Rehv óvatosan lesétált a kanyargós lépcsőn, és kikísérte Haverst a főbejárathoz, ahol a faj orvosa alig több mint negyven perccel azelőtt belépett. Bella és az ápolónő, aki segített neki, szintén vele tartottak. Egyikük sem szólt egy szót sem, csak a léptek szokatlanul hangos zaja hallatszott a vastag padlószőnyegen. Rehv, ahogy lépkedett, csak a halál szagát érezte. A rituális gyógynövények illata mélyen beleivódott az orrába, mintha az a nyavalyás szag menedéket talált volna az orrüregében a hideg ellen, és Rehv arra gondolt, mennyi idő múlva lesz az, hogy amikor levegőt vesz, már egyáltalán nem fogja érezni. Legszívesebben felnyomott volna az orrába egy porszívót, hogy kiszippantsa onnan. Igazság szerint majd’ meghalt, hogy egy kis friss levegőt szívjon, mégsem mozgott gyorsabban. A botjára és a faragott korlátra támaszkodva többnyire elboldogult a járással, miután azonban meglátta az anyja holttestét bepólyálva, nemcsak a teste zsibbadt el, hanem az agya is. A legkevésbé sem hiányzott volna most neki az, hogy fejjel előrezuhanjon az előcsarnok márványpadlójára. Lelépett az utolsó lépcsőfokról, áttette a botját a jobb kezébe, és minden erejével a nyitott ajtó felé vetette magát. A hideg szél, amely befújt, egyszerre volt áldás és átok. A testhőmérséklete hirtelen óriásit zuhant, de végre tudott egy mély lélegzetet venni, és a közelgő hóesés ígéretét hordozó jeges lehelettel kiűzni az orrából a halál szagát. Megköszörülte a torkát, majd a faj orvosa felé nyújtotta a kezét. – Hihetetlen tisztelettel bántál az édesanyámmal. Köszönöm. Teknőckeretes szemüvege mögött Havers tekintete nem szakmai részvétet sugárzott, hanem őszinte érzéseket. Ő is kinyújtotta a kezét gyászoló társa felé. – Nagyon különleges nő volt. A faj elvesztette vele az egyik legfontosabb spirituális vezetőjét. Bella előrelépett, hogy megölelje az orvost, Rehv pedig csak meghajolt az ápolónő előtt, aki segíteni jött, mert tudta, hogy nem örülne neki, ha megérintené. Amikor a páros kilépett a házból, hogy láthatatlanná válva a klinikához utazzon, Rehv kinézett az éjszakába. Igazi hóesés közeledett, nemcsak az a fajta porhó, amely előző éjjel esett. Vajon látta az anyja a hópelyheket tegnap este? – jutott hirtelen eszébe. Vagy elmulasztotta az utolsó alkalmat, amikor megpillanthatta a mennyből hulló, kecses, kristálycsodákat? Istenem, senkinek sem korlátlan az, hány éjszakát ér meg életében! És az is megszámlálható, hogy mennyi hópelyhet lát. Az anyja imádta a hóesést. Amikor elkezdődött, mindig bement a nappaliba, felkapcsolta a kinti lámpát, lekapcsolta a bentit, és csak ült a sötétben, és bámulta a szállingózó pelyheket. Addig ott maradt, amíg le nem esett a hó. Akár órákig is. Vajon mit láthatott benne? Mi volt olyan érdekes a hóesésben? Soha nem kérdezte meg tőle. Ó, jóságos ég, miért kellett elmennie?

Rehv kizárta a téli tájat, és nekidőlt a tömör faajtónak. Előtte a nagy csillár alatt a húga állt, üres tekintettel és közömbös arccal, miközben a karjában ringatta a kislányát. Azóta nem tette le Nallát, amióta meghalt az édesanyjuk, amit a kicsi nem is bánt. Békésen aludt az anyukája karjában, a szemöldökét szorosan összevonta, mintha arra koncentrált volna, hogy gyorsan nőjön, és még ebben a nyugalmi állapotban sem tudott egy percre sem leállni. – Én is így tartottalak régen – mondta Rehv. – Te pedig ugyanígy aludtál. Mélyen. – Tényleg? – mosolyodott el Bella, és megsimogatta Nalla hátát. A rugdalózó, amelyet a kicsi ma viselt, fekete-fehér volt, és az elején egy AC/DC Élő turné felirat és logó virított, ami mosolyra késztette Rehvet. Egyáltalán nem volt meglepő, hogy a húga lemondott a cuki-muki, nyuszis-kacsás újszülött holmikról a vagány, nagymenős ruhadarabok kedvéért. Isten áldja meg érte! Ha neki egyszer gyereke lesz… Összevonta a szemöldökét, és gyorsan leállította a gondolatmenetet. – Mi az? – kérdezte Bella. – Semmi. – Na persze, csak most először gondolt rá életében, hogy neki is lehet gyereke. Talán csak az anyja halála miatt volt. Vagy talán Ehlena miatt, mutatott rá a lelke egy része. – Kérsz valamit enni? – kérdezte a lánytól. – Mielőtt Zsadist és te visszamennétek? Bella felpillantott a lépcsőre, ahonnan zuhanyozás hangja szűrődött le. – Igen. Rehv húga vállára tette a kezét, és együtt átsétáltak az előcsarnokon, amelynek falát bekeretezett tájképek díszítették. A bordóra festett falú ebédlő után a konyha következett, amely a ház többi részével ellentétben nagyon egyszerű volt, szinte már puritán, viszont egy szép asztal állt a közepén. Rehv leültette a lányt és a kisbabát egy olyan székre, amelynek karfája és magas háttámlája volt. – Mit kérsz? – kérdezte, és a hűtőhöz lépett. – Van gabonapehely? Rehv odament a szekrényhez, ahol a sós kekszeket és a konzerveket tartották, remélve, hogy talál egy kis… tigrises gabonapelyhet, igen! Egy nagy doboz Frosted Flakes állt közvetlenül a sós kekszes és a kétszersültes zacskó mellett. Amikor kivette, maga felé fordította az elejére rajzolt tigrist, és elmerengve ránézett. Végigfuttatta az ujját a vonalakon, és lágy hangon azt kérdezte: – Még mindig szereted a gabonapelyhet? – De még mennyire! Az a kedvencem. – Az jó. Boldoggá tesz. Bella halkan felnevetett. – Miért? – Nem… emlékszel? – Megállt. – Na persze, miért is emlékeznél? – Mire? – Nagyon régen történt. Néztem, ahogy eszel, és… szóval, csak jó volt látni, hogy olyan élvezettel falatozol. Szerettem nézni, ahogy eszel. Elővett egy tálat, egy kanalat és egy doboz tejet, majd odavitte a húgának, és szépen megterített előtte az asztalon. Miközben Bella megigazította a karjában Nallát, hogy a jobb keze szabad legyen, és meg tudja fogni vele a kanalat, Rehv kinyitotta a dobozt meg a nejlonzacskót, és elkezdte kiönteni. – Szólj, mikor elég! – mondta neki. A gabonapehely csörgése a tálban és a zacskó zörgése mind olyan hétköznapi és megszokott hang

volt, most mégis valahogy túl hangosnak tűnt. Mint a lépteik zaja lefelé a lépcsőn. Olyan volt, mintha az anyjuk szívdobogásának hiánya felhangosította volna körülöttük a világot, de annyira, hogy már szinte füldugóra volt szükségük. – Köszönöm, elég! – mondta Bella. Rehv kicserélte a kezében a gabonapelyhes dobozt a tejre, és rátöltött egy adag fehér folyadékot az ennivalóra. – Megint szólj, de ezúttal érzéssel! – Elég! Rehv leült, és miután összecsukta a tej tetejét, volt benne annyi tapintat, hogy nem ajánlotta fel, hogy megfogja közben a gyereket. Bármennyire kényelmetlen volt is Bellának így ennie, egy ideig még biztos nem fogja elengedni a kicsit, ami nem is volt baj. Sőt több volt, mint nem baj. Rehvet jóleső érzéssel töltötte el az a látvány, hogy a következő nemzedékkel próbálja magát megnyugtatni. – Mmmm! – szaladt ki a lány száján, amikor az első falatot bekapta. A kettejük közti csendben Rehv visszarepült az időben egy másik konyhába, egy másik időbe, amikor a húga sokkal fiatalabb volt, ő pedig sokkal kevésbé mocskos. Gondolatban visszaidézte azt a bizonyos adag tigrises gabonapelyhet, amire a lány nem emlékezett, azt, amiből – miután megette – szeretett volna még többet kérni. Ehhez azonban előbb le kellett győznie magában mindazt a sok ostobaságot, amit az a gazember apja sulykolt belé, hogy az arisztokrata nőknek mindig vékonynak kell lenniük, és sohasem szabad repetázniuk. Rehv némán ujjongott, amikor a kislány átsétált a régi ház konyháján, és odavitte magához az asztalra a gabonapelyhes dobozt, majd kiöntött a tálkájába még egy adagot. Rehv kiment a konyhából, és bezárkózott a fürdőszobába, ahol titokban véres könnyeket sírt. Két oka volt annak, hogy meggyilkolta az apját: az anyja és Bella. Az egyik jutalma Bella bátortalan kísérlete volt arra, hogy még egyszer szedjen, amikor éhes volt. A másik pedig az, hogy tudta, soha többé nem lát több zúzódást az anyja arcán. Kíváncsi volt, vajon mit szólna hozzá Bella, ha megtudná, mit tett. Meggyűlölné érte? Talán. Rehv nem tudta biztosan, mennyire emlékszik a sok bántalmazásra, különösen azokra, amelyeket az a gazember az anyjuk ellen követett el. – Jól vagy? – kérdezte a lány hirtelen. Rehv megdörzsölte a kakastaréját. – Hát persze. – Néha nagyon nehéz megfejteni téged. – Bella egy halvány mosolyt villantott bátyja felé, mintha ezzel akarná elvenni a szavai élét. – Sosem tudom, hogy jól vagy-e? – Jól vagyok. A lány körülnézett a konyhában. – Mi a terved ezzel a házzal? – Még legalább hat hónapig megtartom. Másfél évvel ezelőtt vettem egy embertől, és muszáj, hogy még egy ideig az én tulajdonomban legyen, különben elesem a tőkenyereségtől. – Mindig is nagyon jól értettél a pénzügyi dolgokhoz. – Bella lehajolt, és evett még egy kanállal a gabona pehelyből. – Kérdezhetek valamit? – Bármit. – Van valakid? – Hogy értve valakim? – Tudod… egy nő. Vagy egy férfi. – Azt hiszed, homoszexuális vagyok? – Rehv felnevetett, mire Bella a haja tövéig elpirult, a férfi

pedig legszívesebben hevesen magához ölelte volna. – Nos, egyáltalán nem baj, ha az vagy, Rehvenge. – Bella úgy bólintott, amitől Rehvnek olyan érzése támadt, mintha a lány biztatóan megveregette volna a kezd. – Úgy értem, sohasem láttam körülötted nőket. Nem akarom feltételezni… hogy te… izé… Nos, csak napközben be akartam menni a szobádba, hogy megnézzem, jól vagy-e, és hallottam, hogy valakivel beszélgetsz. Nem hallgatóztam, vagy ilyesmi, csak… nem, esküszöm, hogy nem… ó, a fenébe! – Nincs semmi baj. – Rehv elvigyorodott, aztán rájött, hogy nincs könnyű válasz a húga kérdésére. Legalábbis arra a részére, hogy van-e valakije. Ehlena… kije is volt ő neki? A homlokát ráncolta. A válasz, ami hirtelen eszébe jutott, nagyon mélyre hatolt benne. Túl mélyre. Tekintve, hogy az élete a hazugságok milyen szövevényes hálózatából állt, nem tartotta bölcs dolognak, ha most még a mélyére fúr egy alagutat. Ez a kártyavár már így is elég ingatag volt, nem volt szükség rá, hogy valami más is megrengesse. Bella lassan leengedte a kanalát. – Istenem… van valakid, ugye? Rehv megpróbált olyan hangon válaszolni, amely a minimumra csökkentette a lehetséges komplikációkat. Habár ezzel csak egyetlen szemetet vett le a kupac tetejéről. – Nem. Nincs. – A tálkára nézett. – Kérsz még? Bella elmosolyodott. – Igen. – amikor Rehv kitöltötte neki, hozzátette. – Tudod, mindig a második adag a legfinomabb. – Ez pontosan így van. Bella lelapogatta a gabonapelyheket a kanala hátával. – Szeretlek, bátyókám! – Én pedig téged, húgom. Mindig. – Szerintem Mama figyel minket az Árnyékból. Nem tudom, hogy hiszel-e az ilyesmiben, de ő hitt, és amióta Nalla megszületett, én is hiszek. Rehv jól emlékezett rá, hogy a lány majdnem belehalt a szülésbe, és kíváncsi lett volna, mit láthatott abban a néhány pillanatban, amikor a lelke nem volt sem itt, sem ott. Rehvenge nem sokat gondolkozott azon, hová kerül valaki, miután meghal, de hajlandó volt elhinni, hogy a húgának igaza van. Ha valaki képes vigyázni a családtagjaira az Árnyékból, az csakis az ő drága, vallásos anyjuk lehetett. Ez a gondolat megnyugtatta, és új célt adott neki az életben. Madalinának nem kell többé aggódnia odafentről. Ha rajta múlik, akkor nem. – Ó, nézd, esik a hó! – kiáltott fel Bella. Rehv kipillantott az ablakon. A kocsifelhajtót szegélyező gázlámpák fényében kis, fehér hópelyhek szálingóztak lefelé. – Imádta volna ezt – jegyezte meg Rehv halkan. – Kicsoda? Mama? – Emlékszel, hogy milyen sokáig ott ült a karosszékben, amikor esett a hó? – Nem a hóesést nézte. Rehv felvonta a szemöldökét, és az asztal másik oldalára pillantott a húgára. – Dehogynem! Órákon keresztül csak… Bella megrázta a fejét. – Azt szerette látni, milyen szép, miután mindent beborított. – Honnan tudod?

– Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért ül és bámul kifelé olyan sokáig. – Bella megigazította Nallát a karjában, és megsimogatta a kicsi néhány szál haját. – Azt mondta, azért, mert a hó mindent eltakar a földön, az ágakon és a háztetőkön. Arra emlékezteti, amikor kiválasztottként a másik oldalon élt, ahol minden jó volt. Az mondta… miután leesik a hó, úgy érzi, mintha visszatérne oda, ahonnan lebukott. Sosem értettem, mire mondja ezt, de nem magyarázta meg. Rehv visszafordult az ablakhoz. Amilyen ütemben a hópelyhek hullottak, el fog tartani egy ideig, amíg a táj teljesen fehér nem lesz. Nem csoda, hogy az anyjuk órákig nézte. Wrath sötétben ébredt fel, ám ez most a kellemes, ismerős, boldog fajtája volt a sötétségnek. A feje a saját párnáján nyugodott, a háta a saját matracán pihent, a takaró fel volt húzva a nyakáig, és a fele illata töltötte meg az orrát. Nagyon sokat aludt békésen, amit onnan tudott, hogy nagyon sokáig kellett nyújtózkodnia utána. És a fejfájása is elmúlt. Megszűnt… Istenem, olyan régóta élt már együtt ezzel a fájdalommal, hogy csak akkor döbbent rá, milyen rossz volt, amikor megszabadult tőle. Kiterült az ágyon, és addig feszítette az izmait a lábában és a karjában, amíg a válla egy nagyot nem roppant, és a gerince helyre nem kattant. Csodálatosan érezte magát. Oldalra fordulva ott találta maga mellett Beth-t. Hátulról átölelte a derekát, és magához vonta, az arcát pedig beletemette selymes hajába a tarkóján. A lány mindig az oldalán aludt, ezért ezt a kanálszerűen egymáshoz bújást mintha csak nekik találták volna ki. Wrath szerette hatalmas teste mellett tartani törékeny alakját, mert ezzel úgy érezte, hogy elég nagy és erős ahhoz, hogy megvédje. A csípőjét azonban nem nyomta hozzá. A férfiassága merev volt, tele önző vággyal, most azonban még azért is hálás volt, hogy ott fekhetett a fele mellett, nem akarta tönkretenni a pillanatot azzal, hogy kényelmetlen helyzetbe hozza. – Mmm – duruzsolta Beth, és megsimogatta a férfi karját. – Már fent vagy. – Fent. – De még mennyire! Beth fészkelődni kezdett, megfordult Wrath karja alatt, és szembenézett vele az ágyon fekve. – Jól aludtál? – Ó, igen. Wrath egy enyhe húzást érzett a fejbőrén, amiből tudta, hogy a lány a hajának felgöndörödő végével játszik. Örült, hogy hagyta ilyen hosszúra megnőni, habár amikor kiment harcolni, hátul össze kellett fognia, és egy örökkévalóságig tartott, amíg megszárította – igazság szerint olyan sokáig, hogy muszáj volt hajszárítót használnia hozzá, az meg milyen dolog volt már? Tiszta lányos. Beth-nek viszont így tetszett a haja. Wrath emlékezett, hányszor terítette szét, és fedte be vele meztelen mellét… Hát igen, nagyon jó tervnek tűnt, hogy lassítson a tempón. Ha ezt tovább folytatja, nem fogja tudni megállni, hogy rávesse magát, ha pedig nem teszi meg, abba beleőrül. – Imádom a hajadat, Wrath. – A sötétben a lány halk hangja olyan volt, mint egy simogatás, finom és gyengéd. – Én pedig imádom, amikor megérinted – felelte a férfi elhaló hangon –, vagy beletúrsz, vagy bármit csinálsz vele. Isten tudja, mennyi ideig csak feküdtek egymás mellett, szembe fordulva, miközben a lány ujjai a dús fürtök között siklottak. – Köszönöm – szólalt meg Beth halkan –, hogy elmondtad, mi történik ma este. – Jobban szerettem volna valami jó hírt hozni. – Akkor is örülök, hogy megosztottad velem. Jobb, hogy tudok róla.

Wrath tapogatva megtalálta a lány arcát, megcirógatta az ujjával, és végighúzta az ajkán. A kezével látta és a szívével ismerte. – Wrath… – Beth keze megállapodott a férfi kemény férfiasságán. – Ó, a francba. – Wrath csípője előrelendült, hátul a dereka megfeszült. A lány halkan felnevetett. – A szerelem nyelve nálad olyan kifinomult, mint egy kocsis beszéde. – Ne haragudj, én… – Wrath-nak elakadt a lélegzete, amikor megérezte, hogy Beth megsimogatja a hímvesszőjét a boxeralsón keresztül, amit csak a lány miatt, tisztességből hagyott magán az alváshoz. – A franc… akarom mondani… – Nem, semmi baj. Te ilyen vagy. Beth hanyatt fordította, aztán lovagló ülésben ráült a csípőjére… szentséges isten! Tudta, hogy a lány flanel hálóinget viselt, amikor lefeküdtek aludni, de bárhol volt is most az a ruhadarab, az biztos, hogy nem takarta a lábát, mert minden akadály nélkül a kemény vesszőjéhez dörzsölte magát. Wrath felmordult, és nem bírta tovább türtőztetni magát. Egy hirtelen mozdulattal hanyatt fordította a lányt, letolta magáról az alsónadrágot, és azonnal belehatolt. Beth felkiáltott, és a körmével végigszántott a hátán, mire Wrath szájában megnyúlt a szemfoga, és lüktetni kezdett. – Szükségem van rád – mondta. – És szükségem van erre is. – Nekem is. Wrath egyáltalán nem fogta vissza az erejét, Beth azonban egy cseppet sem bánta. Néha szerette, ha ilyen vadul és durván csinálták, és azt is, amikor a parancsolója a szenvedély hevében megjelölte. Az orgazmus pillanatában Wrath olyan hangosan kiáltott fel, hogy az ágy felett lógó olajfestmény megremegett, a fésülködőasztalon álló parfümös üvegek pedig összekoccantak. Nem hagyta abba, folyamatosan élvezett, miközben inkább hasonlított egy állatra, mint egy civilizált szeretőre. Amikor a lány illata betöltötte az orrát, tudta, hogy Beth pontosan így szereti, ahogy van… minden egyes orgazmusánál ő is elment, a teste szorosan közrefogta a farkát, magába szívta, nem engedte el. Beth elfúló lélegzettel azt suttogta: – Igyál belőlem… Wrath felszisszent, és mint egy ragadozó, vadul a nyakába harapott. A lány teste megremegett az övé alatt, a csípőjük találkozásánál pedig egy olyan fajta melegséget érzett, amelynek semmi köze sem volt ahhoz, amit a lány testébe lövellt. A vére, amelyet magába szívott, az élet ajándéka volt, a nyelvén érezte, aztán lecsúszott a torkára, és forró energiával töltötte meg a gyomrát, mintha belülről hevítette volna fel a testét. Miközben ivott, a csípője átvette az irányítást, gyönyört szerezve ezzel a lánynak, és saját magának. Miután eleget ivott, megnyalta a harapás helyét, és visszatért a szexhez. Megfogta a lány egyik lábát, majd felemelte, hogy még mélyebbre tudjon beléhatolni. Miután ismét elélvezett, hátulról Beth tarkója alá nyúlt, és a nyakához húzta a száját. Nem volt már ideje, hogy hangosan is kimondja a kérését, mert Beth azonnal megharapta. Abban a pillanatban, amikor Wrath megérezte, hogy a fele foga átszakítja a bőrét, és egy röpke fájdalom hasított belé, megint elélvezett, ezúttal azonban sokkal erősebben, mint az eddigiek. Az a tudat, hogy megadja neki azt, amire szüksége van, és hogy abból merít erőt, ami az ő ereiben folyik, őrülten izgató volt. Amikor Beth befejezte az ivást, és egy nyalással lezárta a sebet, Wrath a tenyerébe fogta a mellét, és rájött, hogy a lányon még mindig rajta van a hálóing, ezért lehúzta róla a fején keresztül, és hanyagul félredobta. Megint megmarkolta a mellét, amely olyan izgatóan súlyos és telt volt a kezében, hogy fel kellett emelkednie az ágyról, és a szájába venni az egyik mellbimbót. Szívogatta és

markolászta a dús halmot, amíg már túl kényelmetlen volt tartania ezt a felemelkedett pózt, ezért visszahanyatlott a párnára. Beth felkiáltott, aztán Wrath is, és megint együtt értek fel a csúcsra. Amikor vége lett, Beth ráhanyatlott a férfira, aztán legördült róla, és úgy feküdtek egymás mellett, lihegve. – Ez elképesztő volt – lehelte a lány. – Őrületesen jó. Wrath a sötétben tapogatózva a kezét kereste, és amikor megtalálta, úgy maradtak még egy ideig. – Éhes vagyok – szólalt meg Beth egy kis idő múlva. – Én is. – Hozok fel valami ennivalót. – Nem akarom, hogy elmenj! – Wrath magához húzta a kezét, és a szájához vitte, hogy megcsókolja. – Te vagy a legcsodálatosabb nő a világon, akit férfi csak kívánhat magának. – Én is szeretlek. Mintha csak össze lettek volna kötve, egyszerre kordult meg a gyomruk. – Na jó, lehet, hogy itt az ideje, hogy együnk. – Wrath elengedte a felét, és mindketten nevettek. – Várj, felkapcsolom a lámpát, hogy megkeresd a hálóingedet. Egy pillanat alatt megérezte, hogy baj van. Beth nevetését mintha elvágták volna, és a lány hirtelen mozdulatlanná dermedt. – Leelan? Jól vagy? Fájdalmat okoztam valamivel? – Ó, a francba… túlságosan durva volt. – Annyira sajnálom… Beth feszült hangja beléfojtotta a szót. – Fel van kapcsolva a lámpa, Wrath. Olvastam, mielőtt felébredtél.

41. fejezet John alaposan

kihasználta az időt Xhex fürdőszobájában, amikor lezuhanyozott. Nem azért mosakodott meg olyan alaposan, mert piszkos volt, hanem mert úgy vélte, két ember szükséges ahhoz a „kezdjünk-tiszta-lappal”, „ami-történt-nem-történt-meg” jellegű dologhoz. Miután Xhex oly sok órával azelőtt egyedül hagyta, az első gondolata nem éppen szívderítő volt. Őszinte volt magához, és elismerte, hogy legszívesebben kisétált volna a napfényre, hogy egyszer s mindenkorra befejezze ezt a szánalmas viccet, amit életnek neveztek. Olyan sok mindenben vallott már kudarcot. Nem tudott beszélni. Nem volt jó matekból. A divathoz való érzéke, ha csak saját magára volt utalva, enyhén szólva szánalmas volt. Nem igazán tudta jól kezelni az érzéseket. A gin römiben legtöbbször vesztett, a pókerben pedig mindig. Ezenkívül számtalan egyéb hiányossága is volt még. A legrosszabb azonban az volt, hogy a szexben is megbukott. Miközben ott feküdt Xhex ágyán, és az öngyulladás előnyeit fontolgatta, az jutott eszébe, miért számított minden másnál többet az, hogy a kefélésben sem remekelt. Talán azért, mert nemi életének ez a legújabb állomása még bizonytalanabb, még ellenségesebb területre sodorta. Vagy talán azért, mert ez volt a legfrissebb élménye, ezért fájt ez a legjobban. De az is lehet, hogy csak ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ha visszagondolt az életére, még csak kétszer volt része a szexben, és mindkét alkalommal más kezdeményezte. Egyszer erőszakkal, az akarata ellenére történt, másodszorra pedig – ki tudja, hány órával azelőtt – maximális egyetértésével. A két esemény utáni időszak azonban egyformán szörnyű volt, és az alatt az idő alatt, amíg ott feküdt Xhex ágyában, próbálta nem visszajátszani újra és újra gondolatban a megbántottságot, de persze nem sikerült. Amikor azonban leszállt az éjszaka, összeszedte magát, és rájött, hogy eddig mindig hagyta, hogy mások irányítsák. Egyik esetben sem tett semmi rosszat. Mi a francért tervezgeti azt, hogy véget vet az életének, amikor nem is benne volt a hiba? Nem az volt a megoldás, hogy a sült szalonna vámpír megfelelőjévé változtatja magát. Még mit nem! A válasz az volt, hogy soha, de soha többé nem lesz áldozat. Mostantól kezdve, ha a szexre kerül a sors, ő lesz az, aki magáévá teszi a másikat. Kiszállt a zuhany alól, megtörölte hatalmas testét, majd megállt a tükör előtt, és végigmérte az izmait és az erejét. Amikor markába fogta a zacskóját a farka alatt, jó érzés volt a kezében tartani súlyos férfiasságát. Nem! Többé soha nem lesz mások áldozata! Ideje volt, hogy felnőjön végre. Ledobta a törülközőt a márványpultra, gyorsan felöltözött, és valahogy magasabbnak érezte magát, amikor felcsatolta a testére a fegyvereit, és a telefonhoz ment. Nem hajlandó ezután puhány, beszari, anyámasszony katonája lenni. Rövid, lényegre törő üzenetet küldött Qhuinn-nek és Blaynek: Gyertek a Zero Sumba. Le akarom

inni magam, és elvárom, hogy ti is velem tartsatok. Miután megnyomta a küldés gombot, fellapozta a híváslistáját. Napközben nagyon sokan próbálták elérni, leginkább Blay és Qhuinn, akik nyilvánvalóan minden órában tárcsázták a számát. Ezenkívül volt még egy ismeretlen szám is, aki háromszor is hívta. A végeredmény az lett, hogy kapott két hangposta üzenetet. Minden különösebb érdeklődés nélkül belépett a postafiókjába és meghallgatta. Arra számított, hogy valami ismeretlen emberi férfi, aki tévesen az ő számát hívta. Nem az volt. Tohrment feszült, alig hallható hangon szólalt meg: – Szia, John, én vagyok, Tohr. Nézd… én, hm, nem tudom, hogy megkapod-e ezt az üzenetet, de ha igen, fel tudnál hívni? Aggódom miattad. Nagyon aggódom, és azt szeretném mondani, hogy sajnálom. Tudom, hogy egy ideig nagyon nem voltam ebben a világban, de most visszatértem. Elmentem… szóval, elmentem a Kriptába. Ott voltam. Muszáj volt visszamennem… A francba, nem is tudom… vissza kellett mennem, és megnéznem, hol kezdődött el minden, mert addig nem tudok visszatérni a valóságba. Aztán, tegnap, izé… ittam is. Először azóta, hogy… – a hangja elhalt, aztán hallatszott, hogy egy határozott lélegzetet vett. – Azóta, hogy Wellsie meghalt. Azt hittem, soha nem fogom kiheverni az elvesztését, de sikerült. Azért még el fog tartani egy ideig, amíg… Ekkor az üzenet megszakadt, és egy gépi hang megkérdezte, mit akar tenni vele: elmenti vagy kitörli. A kettős keresztet nyomta meg, és átugrott a következőre. Tohr hangja szólalt meg ismét. – Szia. Bocsi, az előbb lejárt az időm. Csak azt akartam mondani, hogy sajnálom, hogy elszúrtam. Nem volt tisztességes veled szemben. Te is gyászoltad, én pedig nem voltam melletted, hogy segítsek. Ez mindig is nyomni fogja a lelkiismeretemet. Cserbenhagytalak, amikor szükséged volt rám. És… ezért a bocsánatodat kérem. Elegem volt abból, hogy menekülök. Most már nem megyek sehová. Az hiszem… azt hiszem, itt vagyok, és itt is maradok. A francba, csak össze-vissza beszélek mindenfélét. Nézd, fel tudnál hívni, és tudatni velem, hogy jól vagy? Szia. Egy sípolás hallatszott, és egy gépi hang szólalt meg. – Menti vagy törli? Amikor John elvette a fülétől a telefont és a kijelzőre meredt, egy pillanatra megingott, mert a még mindig benne élő gyerek az apjáért kiáltott. Qhuinn válasz sms-e villant fel a képernyőn, és kizökkentette gyermeki ábrándozásából. Tohr második hangüzenetén megnyomta a törlés gombot, és amikor a gépi hang azt kérdezte, akarjae újra meghallgatni az átugrott üzenetet, azt mondta, igen, aztán azt is kitörölte. Qhuinn sms-e annyi volt összesen: Ott leszünk. Rendben, gondolta John, azzal fogta a bőrdzsekijét és távozott. Ehlena, aki munkanélküli volt, akinek sok számlát kell kifizetnie, nem volt jó hangulatban. Amikor azonban láthatatlanná válva a Commodore felhőkarcoló előtt bukkant elő a semmiből, boldog volt. Voltak problémái? Igen, mindenképpen. Ha nem talál munkát hamarosan, az apja és ő elveszíthetik a fedelet a fejük fölül. Jelentkezett egy takarítói állásra egy vámpír családnál, hogy ideiglenesen kisegítse magukat, és azt is fontolóra vette, hogy talán az emberek világában is szerencsét próbál. Felvetődött az egészségügyi munkakör is, azzal viszont az volt a probléma, hogy nem rendelkezett az emberi világban használatos laminált személyazonossági kártyával, amelynek beszerzése sok pénzbe került volna. Ennek ellenére Lusie-t csak a hét végén kellett kifizetnie, az apja pedig el volt ragadtatva, hogy a lányának tetszett a „története”, ahogy ő nevezte az írását.

Aztán még ott volt Rehv is. Nem tudta, merrefelé tartottak vele a dolgok, de volt a kapcsolatukban lehetőség, ezért az ebből származó remény és optimizmus áthatotta életének minden részét, még a rettegett munkanélküliséget is. Felteleportálta magát a tetőtér megfelelő oldalára, és elmosolyodott, amikor észrevette a szélben kavargó hópelyheket. Az jutott eszébe, vajon mi lehet az oka annak, hogy amikor elkezd esni a hó, a hideg valahogy már nem tűnik olyan hidegnek. Amikor a lakás felé fordult, egy hatalmas alakot pillantott meg az üvegen keresztül. Rehvenge várt rá, és azt leste, mikor érkezik. Attól, hogy a férfi is legalább annyira örül a találkozásnak, mint ő, olyan szélesen mosolyodott el, hogy a két első foga fázni kezdett a hidegben. Mielőtt odalépett volna az eltolható ajtóhoz, az kinyílt magától, és Rehv odasétált hozzá. A téli szél belekapott cobolyprém kabátjába, és fellibbentette a testétől. Ragyogó ametiszt szeme megvillant, a járásából sugárzott az erő, a kisugárzása pedig tagadhatatlanul férfias volt. Ehlena szíve megdobbant, amikor megállt előtte. A város fényeiben az arca egyszerre volt szigorú és szeretetteljes, és bár kétségtelenül a csontjáig hatolt a hideg, szétnyitotta a kabátját, és behívta magához, hogy felmelegítse a testével. Ehlena odahajolt hozzá, a teste köré fonta a karját, szorosan magához ölelte, és mélyen belélegezte az illatat. Rehv a füléhez hajolt, és azt súgta neki: – Hiányoztál. A lány behunyta a szemét, és arra gondolt, ezt az egy szót legalább annyira jó volt hallani, mintha azt mondta volna, hogy szeretlek. – Te is nekem. Amikor a férfi elégedetten felnevetett, Ehlena hallotta a hangot, és érezte is, mert a mellkasa megremegett tőle. Aztán Rehv szorosan magához ölelte. – Tudod, ha így itt vagy mellettem, nem is fázom. – Ez boldoggá tesz. – Engem is. – Megfordította magukat, hogy a havas teraszt, a belváros felhőkarcolóit, és a két hidat lássák, rajta az autók fényszórójának sárga csóváit és a vörös hátsó lámpákat. – Még sohasem láttam ezt a kilátást innen kintről. Előtted… csak az üveg mögül tudtam kinézni. A férfi testének és kabátjának melegébe beburkolózva, Ehlena egyfajta diadalt érzett, hogy közös erővel le tudták győzni a fázást. A fejét Rehv szívére hajtva azt mondta: – Ez lenyűgöző. – Igen. – És mégis… nem is tudom, de csak téged érezlek valóságosnak. Rehvenge elhúzódott, és egyik ujjával felemelte a lány állát. Amikor elmosolyodott, Ehlena megpillantotta a szemfogát, amely megnyúlt, és ettől hirtelen őt is elöntötte a vágy. – Én is pont erre gondoltam – mondta. – Ebben a pillanatban semmi mást nem látok, csak téged. Rehvenge lehajtotta a fejét, és megcsókolta a lányt, aztán csak csókolta és csókolta, miközben a hópelyhek táncoltak körülöttük a levegőben, mintha ők ketten egyfajta centrifugális erőt képviselnének a saját forgó világegyetemük közepén. Ehlena átkarolta a nyakát, és amikor mindkettőjüket elragadta a szenvedély, behunyta a szemét. Éppen ezért nem látta, Rehvenge pedig nem érzékelte azt a lényt, amely a tetőtéri lakás tetején bukkant elő a semmiből…

És miközben őket figyelte, a szeme olyan élénk vörös volt, mint a frissen kiontott vér.

42. fejezet – Kérlek, maradj mozdulatlanul, ha képes vagy rá… oké, így jó lesz. Jane doki közelebb hajolt Wrath bal szeméhez, belevilágított toll alakú elemlámpájával, le egészen az agyáig, legalábbis a király így érezte. Miközben az a kis fénysugár átszúrta a szemét, minden tőle telhetőt elkövetett, hogy ne rántsa hátra a fejét. – Látom, nem túl kellemes – dörmögte Jane, és kikapcsolta az elemlámpát. – Hát nem. – Wrath megdörzsölte a szemét, és visszavette a napszemüvegét, amelyen keresztül nem látott semmit, csak egy apró, fényes pontot. Beth megszólalt: – Azért ez nem nagy újdonság. Sohasem szerette igazán a fényt. Amikor a férfi meghallotta a fele megjegyzését, megfogta a kezét és megszorította. Remélte, hogy ezzel megnyugtatja, amely – ha sikerül –, rá is nyugtatólag fog hatni. Hogy el tudja rontani a hangulatot egy ilyen dolog! Miután biztossá vált, hogy a látása váratlanul szabadságra ment, Beth szólt Jane-nek, aki lent volt az alagsori klinikán. A doki szíves örömest házhoz ment volna, Wrath azonban ragaszkodott hozzá, hogy a nő maradjon ott, ahol van. Nagyon nem szerette volna, hogy Beth valami rossz hírt halljon a hálószobájukban, de legalább olyan nagy szerepet játszott a döntésében az is, hogy a helyiség szent volt számukra. Fritzen kívül, aki időnként takarítani ment be oda, senki más nem léphette át a küszöbét. Még a testvérek sem. Amellett Jane doki valószínűleg meg akarja majd vizsgálni. Az orvosok folyton vizsgálatokat akartak végezni. Egy kis időt vett igénybe, hogy Beth-t meggyőzze, de végül felvette a napszemüvegét, átkarolta a lány vállát, és együtt lesétáltak a hálószobájukból a magánlépcsőjükön az emeleti erkélyre. Útközben néhányszor megbotlott, mert vagy a csizmája akadt bele a szőnyegek sarkába, vagy nem jól emlékezett arra, hol vannak a lépcsőfokok. Az út felért egy megvilágosodással. Fogalma sem volt róla, milyen sokat segített neki addig gyenge látása, és csak most tudatosult benne, amikor már nem tudott rá hagyatkozni. Szentséges… szűz, gondolta. Mi van, ha örökre megvakult? Azt nem tudná elviselni. Képtelen lenne vakon élni. Szerencsére, amikor félúton jártak az alagútban a kiképzőközpont felé, a fejébe néhányszor belehasított a fájdalom, és a mennyezetről érkező fénysugár hirtelen áthatolt a napszemüvegén. Vagy legalábbis a szeme mintha érzékelt volna valamit. Megállt, pislogott néhányat, majd levette a szemüveget a szeméről, de azonnal vissza is tette, amikor a fejét a neonfény felé emelte. Vagyis még nem veszett el minden. Jane doki megállt előtte, a karját keresztbe fonta a mellkasán, amitől felpúposodott a hajtókája a köpenyén. A teste teljesen szilárd volt, és szellemszerű alakja legalább olyan kézzelfoghatónak látszott, mint Beth-é vagy Wrath-é; elmélyülten gondolkozott a király esetén. – A pupillád gyakorlatilag nem reagál a fényre, bár az is igaz, hogy nagyon apróra van

összeszűkülve… A fenébe, bárcsak végeztem volna rajtad egy szemfenék-vizsgálatot! Azt mondod, hogy váratlanul jött a vakság? – Lefeküdtem, és amikor felébredtem, már nem láttam semmit. Nem tudom, mikor történt. – Tapasztaltál valamit, ami más volt, mint korábban? – Azon kívül, hogy nem fáj a fejem? – Szokott fájni a fejed? – Igen. A stressz miatt. Jane doki a homlokát ráncolta. Vagy legalábbis úgy tűnt, hogy azt csinálja. Wrath csak egy elmosódott foltot látott az arcából, amelyet rövid szőke haj keretezett, a vonásait azonban már nem tudta kivenni. – Szeretném, ha csinálnánk neked egy koponya CT-t Havers klinikáján. – Miért? – Hogy megvizsgáljak néhány dolgot. Szóval, egyszerűen csak felkeltél este, és a látásod teljesen megszünt… – Miért van szükség a CT-re? – Szeretném tudni, hogy nincs-e valami elváltozás az agyadban. Beth megszorította a férfi karját, mintha nyugalomra próbálná inteni, Wrath azonban az idegességtől goromba lett. – Miféle elváltozás? Az isten verje meg, Jane, beszélj már világosan! – Daganat. – Amikor mindketten rémülten felszisszentek, Jane gyorsan hozzátette. – A vámpírok nem lehetnek rákosak, de volt már rá példa, hogy valakinek az agyában megfigyeltek jóindulatú sejtburjánzást. Lehet, hogy az lenne a magyarázata a fejfájásnak. Akkor mondd el még egyszer! Felébredtél, és… nem láttál? Észleltél valami szokatlant, mielőtt elaludtál? Vagy utána? – Izé… – A francba. – Felkeltem és ittam. – Mennyi ideje ittál utoljára? Beth válaszolt helyette. – Körülbelül három hónapja. – Elég sok idő – mondta Jane. – Gondolod, hogy az lehet az oka? – kérdezte Wrath. – Amikor nem ittam eleget, elvesztettem a látásomat, de miután ittam, visszatért és… – Csináljuk meg azt a CT-t! Jane nem beszélt ostobaságokat, semmi olyat nem mondott, amivel vitatkozni lehetett volna, ezért amikor Wrath azt hallotta, hogy a nő felnyitja a telefonját és tárcsázik, akármilyen nehezére is esett, befogta a lepénylesőjét, és nem szólt egy szót sem. – Megkérdezem Haverst, hogy mikorra tud beszúrni. Egyértelmű volt, hogy azonnal. Wrath-nak és a faj orvosának megvolt ugyan a maga konfliktusa, amely még a Marissa-ügyhöz vezetett vissza, a doktor azonban mindig segítőkész és egyenes volt, amikor orvosi segítségről volt szó. Amikor Jane elkezdett beszélni, Wrath közbevágott. – Ne mondd meg Haversnek, hogy kinek kell a vizsgálat! És kizárólag te nézheted meg az eredményeket. Világos? Már csak az hiányzott neki, hogy elinduljon a pletyka arról, hogy nem alkalmas az uralkodói szerepre. Beth is megszólalt. – Mondd azt, hogy nekem lesz!

Jane bólintott, és szemrebbenés nélkül közvetítette a hazugságot, majd mindent megszervezett. Wrath odahúzta magához Beth-t. Egyikük sem szólt semmit, mert hát mit is lehetett volna ilyen helyzetben mondani? Mindketten halálosan meg voltak rémülve… a király látása addig sem volt valami híres, de még arra a kevésre is nagy szüksége volt. Mi a fenéhez kezd nélküle? – Ma éjfélkor el kell mennem arra a gyűlésre – jegyezte meg halkan. Amikor Beth megmerevedett, megrázta a fejét. – Politikailag nagyon fontos, hogy ott legyek. A helyzet jelenleg rendkívül bizonytalan ahhoz, hogy ne mutassam meg magam, vagy megpróbáljam áttenni valamilyen másik időpontra. Muszáj azt sugallnom, hogy erős vagyok. – És mi van, ha közben megint elmegy a látásod? – szisszent fel Beth. – Akkor eljátszom, hogy látok, amíg véget nem ér az egész. – Wrath… Jane doki összecsukta a telefonját. – Most azonnal tud fogadni. – Mennyi ideig tart a vizsgálat? – Körülbelül egy órát. – Akkor jó. Éjfélkor dolgom van. – Várjuk meg, mit mutatnak az eredmények… – Muszáj… Jane doki olyan határozottan fojtotta belé a szót, amelyből egyértelmű volt, hogy Wrath itt most csak egy beteg, nem pedig a király. – A muszáj relatív fogalom. Megnézzük, milyen eredményt hoz a CT, aztán majd eldöntheted, mennyi maradt abból a muszájból. Ehlena akár húsz évig is ott tudott volna maradni Rehvenge-dzsel a teraszon, ám ekkor a férfi azt súgta a fülébe, hogy készített maguknak vacsorát, és az a gondolat, hogy az étkezőasztalnál egymással szemben ülnek, legalább annyira jól hangzott. Egy utolsó, gyengéd csók után együtt bementek. Rehv szorosan magához ölelte a lányt, a karja átfogta a derekát, miközben Ehlena a hátán nyugtatta a kezét a lapockája között. A lakásban nagyon meleg volt, ezért levette a kabátját, és az egyik alacsony bőrkanapéra terítette. – Gondoltam, ehetnénk a konyhában – javasolta Rehv. Ennyit a gyertyafényről. Na de olyan fontos az? Ha együtt voltak, Ehlena úgy ragyogott, hogy akár az egész lakást is be tudta volna világítani. Rehvenge megfogta a kezét, és bevezette az ebédlőbe, majd a másik végén, a komornyik lengő ajtaján keresztül kiléptek a helyiségből. A konyhában a fekete gránit és a rozsdamentes acél volt túlsúlyban, amitől szép modernnek és fényesnek látszott a berendezés. A konyhapult túlnyúló részén két teríték sorakozott, az asztallap alatt pedig két támla nélküli szék állt. Egy fehér gyertya égett, kis lángja lustán lobogott az egyre csökkenő viasztesten. – Micsoda fantasztikus illatok! – Ehlena felült az egyik bárszékre. – Olasz. És még azt mondtad, hogy csak egyfélét tudsz főzni. – Így igaz. Ezzel nagyon sokat szenvedtem. – Rehv egy elegáns mozdulattal a sütő felé fordult, és kivett belőle egy tepsit, amelyben… Ehlenából kirobbant a nevetés. – Pizza! – Neked csakis a legjobb jár.

– DiGiorno? – Mi más? És egy kicsit fel is javítottam. Gondoltam, majd leszedegeted róla azt, amit nem szeretsz. – Rehv egy ezüstcsipesszel áttette a pizzát a tányérokra, majd a tepsit visszadugta a sütőbe. – Vörösbor is van. Amikor visszajött, a kezében a borosüveggel, Ehlena áhítattal nézett fel rá és mosolygott. – Tudod – mondta a férfi, miközben töltött a lány poharába –, szeretem, ahogy rám nézel. Ehlena az arca elé kapta a kezét. – Nem tehetek róla. – Ne is akard visszafogni! Magasabbnak érzem magam tőle. – Pedig így sem vagy alacsony. – Ehlena megpróbált komoly maradni, pedig legszívesebben kacagott volna a boldogságtól, miközben Rehv saját magának is töltött, majd letette az üveget, és leült mellé. – Jó étvágyat! – mondta Rehv, és felvette a kést meg a villát. – Ó, istenem, de jó, hogy te is így szoktad! – Micsodát? – Késsel és villával enni a pizzát. A többi nővér mindig úgy néz rám, mintha… – Nem fejezte be a mondatot. – Nos, mindegy, szóval csak örülök, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Nekiláttak a vacsorának, a pizza tésztája hangosan ropogott, amikor a két kés éle végighasított rajta. Rehvenge megvárta, hogy Ehlena bekapja az első falatot, aztán azt mondta. – Engedd, hogy kisegítselek, amíg nem találsz munkát! Tökéletesen időzített, mert a lány sohasem beszélt tele szájjal, ezért bőven volt ideje folytatni. – Hadd segítsek neked és az apádnak, amíg rá nem bukkansz rá egy olyan állásra, amellyel annyit keresel, amennyit a klinikán kaptál! – Ehlena rázni kezdte a fejét, de Rehv felemelte a kezét. – Várj, csak gondold végig! Ha én nem lettem volna olyan csökönyös, nem tetted volna azt, amit tettél, és nem rúgtak volna ki. Ezért úgy igazságos, hogy jóvátegyem a hibám, és ha ez segít, nézd a jogi oldaláról! Az ősi törvények szerint az adósod lettem, márpedig én szigorúan törvénytisztelő polgár vagyok. Ehlena megtörölte a száját. – Csak… olyan furcsa érzés. – Micsoda? Hogy most valaki más segít neked, nem pedig fordítva? Nos, a francba is, igen. – Nem akarlak kihasználni. – Hisz én ajánlottam fel, és hidd el, van elég pénzem! Az már igaz, gondolta Ehlena, és a férfi kabátjára, aztán az ezüst étkészletre nézett, amivel ettek, a porcelántányérokra, a… – Nagyon elegánsan eszel – jegyezte meg Ehlena minden különösebb ok nélkül. Rehv megállt. – Az édesanyám tanította. Ehlena a férfi széles vállára tette a kezét. – Mondhatom megint azt, hogy nagyon sajnálom? Rehvenge megtörölte a száját egy szalvétával. – Inkább valami mást tégy meg értem! – Mit? – Engedd meg, hogy gondoskodhassam rólatok! Ígérd meg, hogy az a munka, amit találsz, olyan lesz, a melyet szívesen is végzel, ne pedig csak egy szükségmegoldás, amit csak azért vállalsz el, hogy ki tudd fizetni a számlákat. – Rehv a mennyezet felé fordította a tekintetét, majd a mellkasára

szorította a kezét, mintha komoly fájdalma lenne. – Azzal jelentősen csökkentenéd a szenvedéseimet. Csakis te tudsz megmenteni. Ehlena halkan felnevetett, de nem tartott sokáig a jókedve. Érezte, hogy a férfi viselkedésének mélyén megbántottság rejtőzik, a fájdalom ott bujkált a szeme sarkában és keményen összeszorított állában. Rehv láthatóan megpróbált az ő kedvéért normális lenni, és bár Ehlena nagyra értékelte az áldozatot, nem tudta, hogyan mondja meg neki, hogy hagyja abba, anélkül, hogy megbántaná. Valójában még idegenek voltak egymás számára, nem igaz? Annak ellenére, hogy az elmúlt néhány napban mennyi időt töltöttek együtt, igazából mennyit tudott a férfiról? A származását? Amikor a közelében volt, vagy telefonon beszéltek, úgy érezte, mindent tud róla, ami fontos, a tényeket nézve azonban nem sok minden közös volt bennük. Rehvenge összevonta a szemöldökét, majd leengedte a kezét a mellkasáról, és vágott még egy szelet pizzát. – Ne csináld ezt! – Tessék? – Bármi van is most a fejedben, mindkettőnknek ártasz vele. – Ivott egy korty bort. – Nem vagyok olyan udvariatlan, hogy belenézzek a gondolataidba, azt azonban érzékelem, hogy mit érzel, és tudom, hogy most távolodsz tőlem. Ezt pedig nem szeretném. Veled kapcsolatban semmiképpen sem. – Ametiszt szemét a lányra emelte, és átható pillantást vetett rá. – Bízhatsz bennem, hogy gondodat tudom viselni, Ehlena! Ebben soha ne kételkedj! Ehlena ránézett, és feltétel nélkül elhitte minden szavát. Teljesen. – Nem kételkedem. Bízom benned. Valami átsuhant Rehv arcán, de szinte azonnal el is rejtette. – Helyes. Most pedig fejezd be a vacsorádat, és győzd meg magad arról, hogy az a legoptimálisabb megoldás, ha elfogadod a segítségemet! Ehlena folytatta az evést, lassan falatozta a pizzát. Amikor befejezte, jobb oldalra tette az ezüst evőeszközöket, megtörölte a száját, és ivott egy korty bort. – Rendben van – mondta végül, és a férfira nézett. – Megengedem, hogy segíts. Amikor Rehv szélesen elvigyorodott, hogy megkapta, amit akart, a lány egy kicsit letörte végtelen elégedettségét. – De vannak feltételeim. Rehv felnevetett. – Korlátozni akarod az ajándékot, amit adok neked? – Ez nem ajándék. – Halálos komolysággal nézett a férfira. – Csak addig érvényes, amíg munkát nem kapok, nem pedig addig, amíg meg nem találom álmaim állását. És a végén minden centet visszafizetek. Rehvenge elégedett büszkesége egy kis csorbát szenvedett. – Nincs szükségem a pénzedre. – Én ugyanezt érzem a tiéddel kapcsolatban. – Ehlena összehajtotta a szalvétáját. – Tudom, hogy nem vagy pénzszűkében, én azonban csak ezzel a feltétellel tudom elfogadni az ajánlatodat. Rehv a homlokát ráncolta. – De kamatot nem számolok fel. Egyetlen centtel sem fogadok el többet. – Megegyeztünk. – Ehlena kinyújtotta előre a karját és várt. Rehv káromkodott egyet. Aztán még egyet. – Nem akarom, hogy visszafizesd. – Az már a te bajod.

A férfi szája némán többször is a b-betűs szót formálta, majd beletette a tenyerét a lányéba, és kezet fogtak. – Kemény ellenfél vagy, tudsz róla? – mondta neki. – De pont ezért tisztelsz, nem igaz? – Nos, de igen. És ettől legszívesebben levetkőztetnélek. – Ó… Ehlena a haja tövéig elpirult, és figyelte, hogy Rehv feláll a székéről, majd odamegy hozzá, és két kezébe fogja az arcát. – Megengeded, hogy az ágyamba vigyelek? Ahogy igéző ametiszt színű szeme felragyogott. Ehlena azt is megengedte volna neki, hogy ott helyben, a konyha padlóján tegye magáévá. – Igen! Rehvenge felmordult, és megcsókolta. – Találd ki! – Mit? – lehelte a lány. – Ez volt a helyes válasz. Rehv felállította a székről, majd ismét megcsókolta, gyengéden és lágyan. A botjára támaszkodva átvezette a lakás másik részébe, szobákon keresztül, amelyeket Ehlena nem is vett észre, aztán a város kivilágított látképe mellett, amelyre egy pillantást sem vetett. Csak egyetlen egy dolgot érzékelt, a testében lüktető, forró vággyal teli várakozást, hogy mit fog vele tenni a férfi. Várakozást… és bűntudatot. Mit adhatna neki érte cserébe? Megint csak úgy állt a helyzet, hogy ő kívánta a férfit, aki számára pedig ismét nem érkezett enyhülés. Persze Rehv azt mondta neki, hogy ő is kap valamit a dologból, Ehlena mégis úgy érezte, mintha… – Mire gondolsz? – kérdezte Rehv, amikor beléptek a hálószobába. Ehlena rápillantott. – Szeretnék veled lenni, de… nem is tudom, úgy érzem, mintha kihasználnálak, vagy… – Nem használsz ki. Higgy nekem! Pontosan tudom, milyen az, amikor valakit kihasználnak. Ami köztünk történik, még csak nem is hasonlít rá. – Egy kézmozdulattal elejét vette a lány kérdéseinek. – Nem, nem beszélhetek róla, mert szükségem van… a francba, szükségem van erre a veled töltött időre, hogy normálisnak érezzem magam. Csak te és én. Belefáradtam a külvilágba, Ehlena, annyira belefáradtam! Arról a másik nőről volt szó, gondolta a lány. Ha azonban Rehvenge nem akart rágondolni, bárki legyen is az, neki nagyon is megfelelt. – Csak szeretném, ha minden jó lenne – mondta Ehlena. – Kettőnk között. Szeretném, ha te is éreznél valamit. – Érzek. Néha még én magam sem hiszem el, de így van. Nagyon is érzek. Rehv becsukta az ajtót maguk mögött, a falhoz támasztotta a botját, és levette a cobolyprém bundáját. A kabát alatt feltáruló öltöny egy újabb kétsoros remekmű volt, ezúttal galambszürkében, fekete hajszálcsíkokkal. Az inge fekete volt, és a felső két gombja ki volt gombolva. Selyem, gondolta Ehlena. Egész biztos, hogy selyem. Semmilyen más anyag nem fénylett ennyire. – Olyan gyönyörű vagy, ahogy ott állsz a fényben! – mondta Rehv, és csak bámulta. Ehlena lenézett fekete nadrágjára és kétéves kötött garbójára. – Biztos valami baj van a látásoddal. – Miért? – kérdezte a férfi, és odalépett hozzá. – Nos, nagyon szégyellem kimondani – lesimította kifakult nadrágját –, de azt kívánom, bárcsak

jobb ruháim lennének. Akkor gyönyörű lehetnék. Rehvenge megállt. Aztán teljesen megdöbbentette a lányt azzal, hogy letérdelt elé a földre. Amikor felnézett rá, hamiskás mosoly játszott az ajkain. – Hát nem érted, Ehlena? – Gyengéden lefelé simított a lány vádliján, majd lassan felemelte a lábfejét, és feltette a combjára. Miközben kikötötte olcsó cipőjének fűzőjét, azt suttogta. – Mindegy, hogy mit viselsz… nekem akkor is te vagy a leggyönyörűbb nő a világon. Amikor lecsúsztatta a lány lábáról a cipőt, és felnézett rá, Ehlena Rehv kemény arcát tanulmányozta, elképesztő szemét, vastag állát, büszke arccsontját. Kezdett beleszeretni. És mint minden zuhanásnál, ez ellen sem tehetett semmit, hogy megállítsa a folyamatot. Rehvenge meghajtotta a fejét, és azt mondta: – Én csak örülök, hogy elfogadsz engem. A szavak végtelenül csendesek és alázatosak voltak, szöges ellentétben álltak hatalmas termetével. – Hogy is tudnálak visszautasítani? Rehv lassan megrázta a fejét. – Ehlena… Olyan érdes hangon ejtette ki a lány nevét, mintha még több szó is ott tolakodna mögötte, amelyeket azonban képtelen volt kimondani. Ehlena nem értette, azt viszont tudta, hogy mire vágyik. Kihúzta a lábát a férfi kezéből, majd ő is letérdelt elé, és átölelte. Rehv szorosan tartotta, miközben Ehlena az egyik kezével a tarkójától a feje tetejéig simogatta a férfi selymes kakastaréját. Rehvenge olyan törékenynek tűnt, ahogy lemeztelenített lélekkel térdelt előtte, hogy Ehlena tudta, ha bárki is megpróbálna ártani neki, még a gyilkosságtól sem riadna vissza, hogy megvédje. Annak ellenére, hogy Rehv nyilván könnyedén meg tudná védeni magát. Ehlena azonban még ölni is képes lett volna érte. Ez a meggyőződés olyan szilárd volt benne, mint a csontjai a bőre alatt. Néha az erőseket is meg kellett védenie valakinek.

43. fejezet Rehv az a fajta férfi volt, akit büszkeség töltött el arra a gondolatra, ha valamit tökéletesen tudott elvégezni, legyen szó akár arról, hogy betett egy pizzát a sütőbe, és tökéletesre sütötte, vagy arról, hogy bort töltött ki… netán arról, hogy gyönyört okozott a kedvesének, amíg a nő végül ernyedten, jóllakott kiscicaként elnyújtózott az ágyon. – Nem érzem a lábujjamat – motyogta Ehlena, mialatt Rehv a combjától felfelé haladva csókokkal borította be a testét. – És az baj? – Egyáltalán nem. Amikor Rehv megállt, hogy megnyalja az egyik mellbimbóját, Ehlena teste hullámzani kezdett, amit a sajátján érzett. Mostanra már hozzászokott, hogy egyes érzések áttörték a zsibbadás páncélját, ezért inkább élvezettel fogadta a melegséget és a kellemes egymáshoz dörgölőzést, nem aggódott amiatt, hogy talán a sötét oldala felülkerekedik a dopamin hatásán. Habár az érzések nem voltak olyan erősek, mintha gyógyszer nélkül tapasztalná meg őket, ahhoz azonban elég volt, hogy a teste bizonyíthatóan felizgult állapotba kerüljön. Rehv alig hitte el, de több alkalom is volt, hogy úgy érezte, képes lenne elélvezni. Például, amikor a lány lába között nyalogatta a nedves bejáratot, és látta, ahogy a csípője az ágyon hullámzik, majdnem elment. De persze jobb is, ha a farkát kihagyja a játékból. Mert mégis, hogy működhetne: nem vagyok impotens, csoda történt, kiváltottad bennem a megjelölési ösztönt, ami azt jelenti, hogy a vámpír oldalam felülkerekedett a manipulátor oldalamon. Hurrá! Csak ez most azt jelenti, hogy el kell fogadnod a tüskémet, valamint azt a tényt, hogy mire használtam azt a lábam közt lógó dorongot az elmúlt huszonöt évben. Na de rá se ránts, hisz ez őrülten izgi, nem igaz? Ja persze, minden vágya az volt, hogy Ehlenát ilyen helyzetbe hozza. Naná! Amellett megelégedett ennyivel is. Gyönyört adott a lánynak, szexuálisan kiszolgálta, és ez elég volt… – Rehv…? Felnézett a melléből. Amilyen fátyolos volt Ehlena hangja, és amilyen üveges a tekintete a vágytól, a férfi bármit megtett volna neki, amit csak kér tőle. – Tessék? – kérdezte, és még egyszer megnyalta a mellbimbóját. – Nyisd ki a szád! Rehv felvonta a szemöldökét, de megtette, és közben azon gondolkozott, miért… Ehlena kinyújtotta felé a kezét, és megérintette az egyik megnyúlt szemfogát. – Azt mondtad, hogy szeretsz nekem gyönyört adni, és ez meg is látszik. A fogad olyan hosszú… és éles… és fehér…

Hirtelen összeszorította a combját, mintha ez a tény felizgatná, és Rehv már tudta, hova akar kilyukadni. – Igen, de… – Az pedig nekem okozna örömet, ha használnád is rajtam. Most. – Ehlena… Egy pillanat alatt eltűnt az a különleges ragyogás a lány arcáról. – Van valami kifogásod a vérem ellen? – Istenem, dehogyis! – Akkor miért nem akarsz inni belőlem? – Felült, és egy párnát szorított a melle elé, miközben vörösesszőke haja előrehullott, és elrejtette az arcát. – Ja, értem. Már ittál… belőle? – Krisztusom, dehogyis! – Inkább szívná ki egy alantas vérét. A francba, még egy országút mellett heverő, felfúvódott szarvastetemből is szívesebben ivott volna, mint a hercegnőből. – Nem szoktál belőle inni? Rehv halálos komolysággal nézett Ehlena szemébe, és megrázta a fejét. – Nem. És soha nem is fogok. A lány felsóhajtott, majd hátrasimította a haját. – Sajnálom. Nem tudom, van-e jogom ilyeneket kérdezni. – Van. – Rehv megfogta a lány kezét. – Nagyon is van. Nem arról van szó… hogy nem kérdezhetnéd meg… Befejezetlenül hagyott mondata után a két belső világ összecsapott benne, és mindenféle törmelék hullott le köré. Hát persze, hogy kérdezhet tőle bármit… csak éppen nem válaszolhat rá. Vagy talán mégis? – Te vagy az egyetlen, akit akarok – jelentette ki egyszerűen, feltárva az igazságból annyit, amennyit elárulhatott. – Arra vágyom, hogy csakis benned legyek. – Megrázta a fejét, amikor eljutott a tudatáig, hogy mit is mondott. – Veled. Akarom mondani, veled. Az ivással kapcsolatban pedig. Hogy akarome? A francba, hát persze! De… – Akkor nincs de. Dehogynem volt. Biztosan tudta, hogyha megízlelné a lány vérét, egy szempillantás alatt belé is hatolna. A férfiassága már így is kőkemény volt, pedig még csak beszéltek róla. – Ennyivel megelégszem, Ehlena. Elég, hogy örömet okozok neked. A lány a homlokát ráncolta. – Akkor biztosan a származásom ellen van kifogásod. – Tessék? – Azt hiszed, hogy gyenge a vérem? Mert, ami azt illeti, vissza tudom vezetni a családfámat az arisztokráciáig. Annak ellenére, hogy az apám és én szegényes körülmények között élünk, előtte generációkon keresztül, de még a szüleim életének túlnyomó részében is, az elit tagjai voltunk. – Amikor Rehv megvonaglott, Ehlena felkelt az ágyból, és továbbra is odafogta maga elé a párnát, hogy eltakarja a testet. – Azt nem tudom pontosan, hogy a te családod honnan származik, de afelől biztosíthatlak, hogy a vérem kifogástalan. – Ehlena, nem erről van szó. – Biztos vagy benne? – Odament ahhoz a kupachoz, ahová a férfi a ruháját tette, miután lehámozta róla. Először a bugyiját és a melltartóját vette magára, majd felhúzta a fekete nadrágot is. Rehv nem tudta, miért volt olyan fontos a lány számára, hogy igyon belőle, mert nem értette, hogy ő ebből mit kapna vissza. Bár talán éppen ez volt a különbség közöttük. Ehlena nem arra volt beállítva, hogy kihasználjon másokat, ezért a legelső szempont nem az volt számára, hogy ő mit nyer a dologból.

Rehv esetében az, hogy gyönyört adott neki, legalább olyan kézzelfogható örömöt jelentett számára is. Amikor látta, ahogy a lány a szája alatt vonaglik az élvezettől, erősnek és hatalmasnak érezte magát, nem pedig egy impotens, szociopata szörnyetegnek. Ehlena nem olyan volt, mint ő. De éppen ezért szerette. Ó… istenem, tényleg szerelmes volt belé? Igen. A felismerés hatására felkelt az ágyból, odament a lányhoz, és megfogta a kezét, amikor befejezte a nadrágja begombolását. Ehlena megállt, és felnézett rá. – Nem miattad van – mondta Rehv. – Ezt nyugodtan elhiheted nekem. Odahúzta magához, majd szorosan átölelte. – Akkor bizonyítsd be! – felelte a lány halkan. Rehv elhúzódott tőle, és hosszan tanulmányozta az arcát. Tudta, hogy a szemfoga megnyúlt a szájában, ez nyilvánvaló volt. Valamint az éhségét is érezte, amint a gyomra mély gödrében követelőzve kavargott. – Ehlena… – Bizonyítsd. Be. Nem tudott neki nemet mondani. Nem volt elég ereje hozzá, hogy visszautasítsa. Nagyon sok szempontból helytelen volt, ugyanakkor csakis rá vágyott, csak őt akarta, egyedül őt kívánta. Óvatosan kisimította a lány haját a nyakából. – Gyengéd leszek. – Nem szükséges. – Akkor is az leszek. Két tenyerébe fogta az arcát, oldalra biccentette a fejét, és megpillantotta azt a kis kék eret, amely a szívéhez futott. Miközben Ehlena felkészítette magát a harapásra, a pulzusa felgyorsult, és Rehv látta, hogy az érben egyre gyorsabban áramlik a vér, amíg már szinte lüktetett a bőre alatt. – Nem vagyok méltó a véredre – suttogta, és végigsimította a mutatóujját a lány nyakán. – És ennek semmi köze a származásodhoz. Ehlena megérintette a férfi arcát. – Rehvenge, miről van szó? Segíts, hogy megértsem, mi zajlik benned! Úgy érzem… amikor veled vagyok, közelebb vagy hozzám, mint a saját apám, de tudom, hogy vannak fehér foltok, amelyeket nem társz fel előttem. Kérlek, mondd el! Most lenne itt az alkalom, hogy kiöntse neki a szívét, gondolta Rehv. Egy pillanatra kísértésbe is esett. Micsoda megkönnyebbülés lenne, ha nem kellene többet hazudnia neki! Csakhogy ennél önzőbb dolgot nem is tehetne vele. Ha Ehlena megtudná a titkait, ő is törvénysértő lenne vele együtt… vagy feljelentené, és deportáltatná a kolóniába. Ha az utóbbit választaná, Rehv megszegné az anyjának tett esküt, mert az álcája egy pillanat alatt semmivé válna. Nem volt Ehlenához való. Egyáltalán nem, és ezt tudta is. El akarta engedni. Elhatározta, hogy elengedi a kezét, hátralép tőle, és hagyja, hogy felvegye a többi ruháját is. Jól értett a rábeszéléshez. Majd meggyőzi, hogy nem nagy ügy, ha nem iszik belőle… A szája azonban szétnyílt, a torkából halk morgás tört föl, és betöltötte a vékony légréteget, amely a szemfoga és a lány lüktető vénája között vibrált. Ehlenának hirtelen elakadt a lélegzete, és az izmai megfeszültek, mintha Rehv keze lejjebb csúszott volna az arcáról a vállára. Ó, várjunk csak! Hisz tényleg lejjebb csúszott. A férfi egész teste el volt zsibbadva, nem érzett semmit, de nem a gyógyszer miatt. Minden egyes izma megmerevedett.

– Szükségem van rád – nyögte. És aztán lecsapott, Ehlena pedig felkiáltott, a gerince majdnem kettétört, miközben Rehv fogva tartotta az erejével. A francba, milyen tökéletes! A vérének olyan testes íze volt, mint a legfinomabb vörösbornak, ő pedig mohó kortyokban szívta magába és nyelte le. Lassan az ágy felé terelte a lányt. Ehlena nem tudott harcolni ellene. De ő sem. Az ivás ösztöne mindent elhomályosított benne, a vámpír oldala átvette az irányítást, és semmi mást nem érzett, csak a szerelmes férfi kényszerét, hogy megjelölje, hogy egyértelműen jelezze a szexuális felségterületét, hogy lerángassa róla a nadrágot, felhúzza az egyik lábát, odaigazítsa a bejárathoz a farkát… És becsúsztassa. Ehlena felkiáltott, amikor Rehvenge beléhatolt. Elképesztően szűk volt, és Rehv attól tartott, hogy fájdalmat okoz neki, ezért egy ideig nem mozdult, hogy időt adjon a testének, hogy alkalmazkodjon hozzá. – Jól vagy? – kérdezte olyan mély torokhangon, hogy nem volt benne biztos, Ehlena megérti-e a szavakat. – Ne… állj… meg… – a lány a csípőjére kulcsolta a lábát, és úgy igazította magát, hogy Rehv még mélyebbre tudjon hatolni belé. A morgás, ami a férfi torkából tört föl, hangosan visszhangzott a szobában, majd Rehv megint beleharapott a torkába. Bármennyire tombolt is benne az ivás ösztöne és az emésztő szenvedély, óvatos volt… egyáltalán nem olyan, amilyen a hercegnővel szokott lenni. Gyengéden mozgott ki-be, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a lány megbarátkozott a méreteivel. A zsarolójának szándékosan akart fájdalmat okozni, Ehlenánál azonban előbb kasztrálta volna magát egy rozsdás késsel, minthogy bármi apró kellemetlenséget is okozzon neki. A baj csak az volt, hogy a lány együtt mozgott vele, miközben ő a nyakából ivott, és a két test gyönyörteli összedörzsölődése hamarosan elvette Rehv eszét. Azt vette észre, hogy már nem finoman mozog benne, hanem erőteljesen döfködi. Muszáj volt elengednie a nyakát, különben még kiharapta volna a húsát. Néhányszor megnyalta a sebet, hogy összezárja, majd a hajába temette a fejét, és keményen, mélyre hatolva pumpálni kezdte. Ehlena elélvezett, és amikor Rehv megérezte az összehúzódásait, amelyek szorosan összepréselték a farkát, nála is közeledett az orgazmus… amit nem engedhetett meg. Mielőtt a tüske meg tudott volna kapaszkodni a lány hüvelyének belsejében, kihúzódott belőle, és a hasára spriccelte a magját. Amikor vége lett, erőtlenül ráhanyatlott, és csak nagy sokára volt képes megszólalni. – Ó… a francba… ne haragudj, biztos nehéz vagyok. Ehlena keze végigsimított a hátán. – Igazság szerint, csodálatos voltál. – Orgazmusom… volt. – Igen. – Ehlena hangján érződött, hogy mosolyog. – Tényleg az volt. – Nem is hittem, hogy… képes vagyok rá. Ezért húztam ki… nem is számítottam rá, hogy… tudod… Hazugság! Micsoda aljas hazugság! Rehvnek hányingere lett magától, amikor meghallotta a lány boldog hangját. – Nos, én örülök, hogy sikerült. És ha máskor is megtörténik, nagyszerű lesz. Ha pedig nem, akkor sincs baj. Ne érezd úgy, hogy muszáj teljesítened!

Rehv behunyta a szemét, és keserű fájdalmat érzett a mellkasában. Azért húzódott ki belőle, hogy a lány ne jöjjön rá, hogy van egy tüskéje – de azért is, mert ha a testében ment volna el, az árulás lett volna vele szemben, hisz a lány még oly sok mindent nem tudott róla. Ehlena felsóhajtott, és amikor hozzábújt, Rehv mocskos gazembernek érezte magát. A CT-vizsgálat nem volt vészes. Wrath csak lefeküdt egy hideg kemény felületre, aztán mozdulatlanul úgy maradt, miközben egy gép halkan dorombolt és udvariasan kattogott a feje körül. A nehezebbik része az volt, amikor az eredményre vártak. A vizsgálat alatt egyedül Jane doki állt csak az üvegablak másik oldalán, és abból, amit Wrath látott, egész idő alatt a homlokát ráncolva meredt egy számítógépes monitorra. Most, hogy vége lett a vizsgálatnak, még mindig ezt csinálta. Időközben Beth bejött Wrath-hoz, és vele együtt várakozott a kis, csempézett helyiségben. Isten tudta csak, mit talált a doktornő. – Nem félek kés alá feküdni – mondta a felének. – De csak abban az esetben, ha annak a nőnek a kezében van az a kés. – Miért? Agyműtétet is tud végezni? Jó kérdés. – Nem tudom. Wrath szórakozottan babrálta Beth rubingyűrűjét, körbe-körbe forgatta a súlyos drágakövet az ujján. – Megtennél nekem egy szívességet? – suttogta. Beth megszorította a kezét. – Persze, bármit. Mit szeretnél? – Eldúdolnád nekem a Simpson család főcímdalát?

44. fejezet Beth egy ideig nem szólt semmit, majd kirobbant belőle a nevetés, és megütögette a férfi vállát. – Wrath… – Vagy nem is. Vetkőzz le, és úgy dúdold, miközben hastáncot lejtesz rá! – Amikor a fele lehajolt hozzá, és megpuszilta a homlokát, Wrath felnézett rá a napszemüvege mögül. – Azt hiszed, viccelek? Na, gyerünk, mindkettőnkre ráfér egy kis figyelemelterelés. Megígérem, hogy nagy borravalót adok. – Nem is hordasz magadnál készpénzt. Wrath kidugta a nyelvét, és megnyalta az ajkát. – Úgy gondoltam, majd természetben fizetek. – Elképesztő vagy – mosolygott rá Beth. – De ezért is imádlak. Wrath ránézett, és hirtelen elkomorodott. Milyen lesz az élete, ha teljesen megvakul? Ha soha többé nem láthatja a fele hosszú, sötét haját vagy ragyogó mosolyát, az… – Na jó – mondta Jane doki, amikor belépett. – A következőket tudtam meg. Wrath megpróbált nem sikítani, miközben a szellemszerű orvosnő a fehér köpeny zsebébe dugta a kezét, és úgy tűnt, összeszedi a gondolatait. – Nem látok daganatra vagy vérzésre utaló jeleket, de vannak bizonyos eltérések a különböző lebenyeken. Még nem láttam korábban vámpíragyról készített CT-t, ezért nem tudom, hogy a te fajodnál szerkezetileg mi tartozik a normális tartományba. Tudom, hogy azt kérted, hogy csak én nézzem meg a felvételt, de egyedül nem tudok segíteni rajtad. Szeretném Haversnek is megmutatni. De mielőtt nemet mondasz, emlékeztetnélek, hogy orvosi titoktartást fogadott, valamint azt, hogy megvédi az érdekeidet. Nem mondhatná el senkinek… – Hívd be! – mondta Wrath. – Nem fog sokáig tartani. – Jane megérintette először a férfi, majd Beth vállát. – Itt van kint. Megkértem, hogy itt várjon, arra az esetre, ha valami gond lenne a géppel. Wrath figyelte, ahogy a doktornő átmegy a megfigyelő helyiségbe, majd kinéz a folyosóra. Egy perccel később visszatért a magas, vékony orvossal. Havers meghajolt a király és a királyné felé az üveg túloldalán, aztán odalépett a monitorhoz. Mindketten ugyanolyan pózba helyezkedtek el: derékban előrehajoltak, kezüket a zsebükben tartották, és összevonták a szemöldöküket. – Ezt a testtartást az orvosi egyetemen tanítják nekik? – kérdezte Beth. – Furcsa, én is ugyanerre gondoltam. Sok idő telt el. Hosszan várakoztak, miközben a két orvos az üvegfal másik oldalán csak beszélgetett, és a tollúkkal a képernyőre mutogattak. Aztán mindketten bólintottak és felegyenesedtek. Együtt jöttek be a vizsgálóhelyiségbe. – A CT normális – mondta Havers. Wrath olyan hangosan fújta ki a levegőt, hogy az már majdnem süvítés volt. Normális. A normális

az jó. Aztán Havers egy sor kérdést tett fel neki, amelyekre Wrath egymás után válaszolt is, bár nem igazán volt tudatában annak, hogy mit is mond. – A magánorvosa engedélyével – mondta Havers, és Jane felé bólintott – szeretnék vért venni öntől, hogy kielemezzem, és elvégezzek egy gyors vizsgálatot. Jane gyorsan hozzáfűzte. – Szerintem ez nagyon jó ötlet. Más véleményét kikérni mindig nagyon hasznos, ha valami nem egyértelmű. – Csak nyugodtan – felelte Wrath, és még egyszer megpuszilta Beth kezét, mielőtt elengedte volna. – Uram, lenne olyan szíves levenni a napszemüvegét? Havers gyorsan elvégezte a szembe világítást, aztán megnézte a király fülét, azt követően pedig a szívét. Egy nővér lépett be a helyiségbe a vérvételhez szükséges eszközökkel, a szúrást és a vér levételét azonban Jane végezte. Amikor mindennel kész voltak, Havers ismét zsebre tette mindkét kezét, és tipikus, orvosokra jellemző módon összeráncolta a homlokát. – Úgy tűnik, minden normális. Nos, önhöz képest normális. A pupillái egyáltalán nem reagálnak a fényre, de ez csak egy védőmechanizmus, mert a retinája rendkívül fényérzékeny. – És mindez mit jelent? – kérdezte Wrath. Jane vállat vont. – Pontosan fel kell jegyezned a fejfájások időpontját és hosszúságát. Ha a vakság megint előfordul, azonnal visszajövünk ide, és talán, ha sikerül pont egy ilyen időszak alatt elvégezni egy CT-t, könnyebben rájövünk, mi okozza a problémát. Havers ismét meghajolt Jane előtt. – Majd az orvosának elmondom a vérvizsgálat eredményét. – Köszönöm. – Wrath felnézett a felére, és már kész volt az indulásra, ám Beth még mindig a két orvost nézte. – Mindketten nagyon komorak vagytok – jegyezte meg. Jane doki lassan beszélt, mintha minden szavát gondosan megválogatná, mielőtt kimondja őket. – Mindig ideges leszek, ha egy szerv működése megmagyarázhatatlan okok miatt károsodik. Nem azt mondom, hogy ez is egy ilyen helyzet, de úgy érzem, azzal még nem vagyunk túl a nehezén, hogy a CT negatív lett. Wrath leszállt a vizsgálóasztalról, és elvette Beth-től a fekete bőrdzsekijét. Ó, milyen csodálatos érzés volt újra belebújni, és maga mögött hagyni a beteg szerepét, amelybe gyenge szeme kényszerítette! – Nem fogok folyton ezen sopánkodni – mondta Wrath a fehérköpenyeseknek. – Folytatni akarom a munkámat. Mindketten persze azonnal elkezdték a most-néhány-nap-pihenés-lenne-a-leghasznosabb című lemezt, amire a király válasza csupán az volt, hogy kiment a vizsgálószobából. Őszintén szólva, amikor Beth és ő kiléptek a folyosóra, és elindultak a kijárat felé, furcsa, sürgető érzés lett úrrá rajta. Az a nyugtalanító meggyőződés fészkelte be magát a gondolataiba, hogy gyorsan kell cselekednie, mert már nincs sok ideje hátra. John nem törte össze magát a sietségtől, hogy a Zero Sumba érjen. Miután elhagyta Xhex lakását, végigsétált a Tizedik utcán a hóesésben, és bement egy mexikói gyorsétterembe. Leült a vészkijárat melletti asztalhoz, majd a laminált étlapon rámutatott az egyik étel fény és abbahagytak mindent,

amivel éppen foglalkoztak. Úgy néztek ki, mintha valaki kimerevítette volna a képet a DVD-lejátszón. – Szia! – mondta Qhuinn. John leült a barátai mellé, és azt mutogatta. Sziasztok! – Hogy vagy? – kérdezte Qhuinn, amikor a pincérnő tökéletes időzítéssel megjelent az asztaluknál. – Még három sört… John közbevágott. Most valami mást kérek. Mondd meg neki, hogy hozzon egy pohár Jack Danielst jéggel! Qhuinn tágra nyitotta a szemét, de tolmácsolta a rendelést, és nézte, ahogy a pincérnő odabattyog a bárhoz. – Ütős pia. John csak megvonta a vállát, majd két asztallal arrébb egy szőke nőre szegezte a tekintetét. Abban a pillanatban, hogy a nő észrevette, hogy őt nézi, azonnal átment tollászkodó üzemmódba. Hátrasöpörte dús, fényes haját, aztán kidüllesztette a mellét, de annyira, hogy szorosan nekifeszült a testét alig takaró, fekete ruhácskájának elejéhez. John le merte volna fogadni, hogy neki nincs olajszaga. – Hé… mi a franc van veled? Hogy érted ezt? – mutogatta Qhuinn felé, ám a szemét még ekkor sem vette le a szőke nőről. – Úgy bámulod azt a tyúkot, mintha bele akarnád csavarni egy tacóba, aztán leönteni a forró szószoddal. Blay köhintett egyet. – Hogy te milyen otrombán tudsz fogalmazni! – Csak azt mondom, amit látok. A pincérnő megérkezett a whiskey-vel és a két sörrel, majd letette elébük az asztalra. John megfogta az övét, és egy hajtásra kiitta. Úgy nyitotta ki a torkát, mintha csúszda lenne, amelyen keresztül az ital egyenesen a gyomrába jutott. – Ez is egy olyan este lesz? – dörmögte Qhuinn. – Hogy a mosdóban végzed? De még mennyire! – mutogatta John. – De most nem azért, mert hányni fogok. – Hát akkor miért… jaaa! – Qhuinn olyan képet vágott, mintha valaki felkapcsolta volna a villanyt az agyában. Hát igen, ja, gondolta John, és körülnézett a VIP-i teremben, hátha felbukkan egy jobb jelölt. A mellettük lévő asztalnál három üzletember üldögélt, mindegyik a barátnőjével, akiken látszott, hogy készen állnak arra, hogy megigazítsák a sminkjüket a mosdóban. Szemben velük az elmaradhatatlan, züllött európaiak egy csoportja, akik folyton az orrukat fújták és párosával jártak a mosdóba. Elöl a bárpultnál két fiatal, karriermániás férfi állt, oldalán felpumpált külsejű, második feleségével, mellettük pedig néhány drogos, akik a prostikat mustrálták. John még mindig kereső üzemmódban volt, amikor maga Rehvenge sétált be a VIP-terembe. Amikor a vendégek észrevették, csodálattal vegyes félelem hullámzott végig a tömegen. Mégha nem is tudta mindenki, hogy ő itt a tulajdonos, nem sok olyan két méter magas fickó mászkált a környéken, akinek vörös botja, cobolyprém kabátja és rövidre nyírt kakastaréja lett volna. Ráadásul még a félhomályban is egyértelműen látszott, hogy lila a szeme. Mint mindig, most is két, vele egymagasságú fekete férfi kísérte, akik úgy néztek ki, mint akik mindennap pisztolygolyót reggeliznek. Xhex nem volt velük, ami nem is volt baj. Nagyon is jó volt. – Olyan akarok lenni, mint ez a fickó, amikor felnövök – jegyezte meg Qhuinn elnyújtott hangon. – Csak ne vágasd le a hajad! – felelte Blay. – Túl szé… akarom mondani, a kakastaréj sok

gondozást igényel. Blay felhajtotta a sörét, Qhuinn különböző színű szeme pedig egy pillanatra barátja arcát fürkészte, majd sietve elfordult róla. John intett a pincérnőnek, hogy hozzon még egy whiskey-t, majd megfordult, hogy a vízesésfalon túl a klub nyilvános részét vegye szemügyre. Odakint a táncparketten számtalan nő volt, akik pontosan azt szerették volna megadni neki, amire szüksége volt. Csak annyit kellett tennie, hogy kimegy oda, és választ a számtalan önként jelentkező közül. Remek terv, kivéve, hogy hirtelen a nem kívánt következmények jutottak eszébe. Tényleg megkockáztatja, hogy egy ismeretlen emberi nőt teherbe ejt? A vámpírok állítólag megérezték, hogy mikor termékeny egy nő, de mi a francot tudott ő a női nemről? A homlokát ráncolta, és visszafordult az asztalhoz, megfogta az új pohár italt, és a prostikat vette szemügyre. Ők profik voltak, ezáltal nagyon jól ismerték azt a fajta dolgot, amit ő keresett. Sokkal jobban. Egy sötét hajú nőre koncentrált, akinek olyan volt az arca, mint Szűz Máriának. Úgy emlékezett, hogy Marie-Terese-nek szólították. Ő volt a dolgozó lányok főnöke, de szintén megkapható. Ebben a pillanatban is a mellét kidüllesztve jelezte egy öltönyös férfinak, hogy menjen oda hozzá, és a fickót láthatóan nagyon is érdekelte a dolog. Gyere velem! – mutatta John Qhuinn-nek. – Hová… ja, oké, értem. – Qhuinn felhajtotta a sörét, és kimászott az asztal mellől. – Gondolom, nemsokára visszajövünk, Blay. – Rendben. Jó… szórakozást! John odasétált a barna hajú nőhöz, akinek kék szemében meglepetés tükröződött, amikor meglátta a két fiút. Egy bocsánatkéréssel elbúcsúzott leendő ügyfelétől. – Szükségetek van valamire? – kérdezte minden ingerültség nélkül. Barátságos volt, mert tudta, hogy John és a másik két fiú a Tiszteletes különleges vendégei. Habár természetesen nem csak ezért. Kérdezd meg tőle, hogy mennyi – mutogatta Qhuinn-nek. – Kettőnknek. Qhuinn megköszörülte a torkát. – A barátom azt szeretné tudni, hogy mennyi a tarifa. A nő felvonta a szemöldökét. – Attól függ, kit akartok. A lányok… – John a nőre mutatott. – Én? John bólintott. Amikor Marie-Terese kék szeme összeszűkült, és vörös ajka csücsörített, John elképzelte magán a száját, és a farkának nagyon is tetszett a gondolat. Azonnal kemény lett és felállt. Igen, a nőnek tényleg nagyon szép volt a szá… – Nem – hangzott a válasz. – Engem nem kaphattok meg. Qhuinn hamarabb szólalt meg, mint ahogy John felemelhette volna a kezét. – Miért? A mi pénzünk is van olyan jó, mint másé. – Én megválogatom, hogy kivel megyek el. Néhányan a lányok közül nem így gondolkoznak, próbálkozzatok náluk! John biztosra vette, hogy a visszautasításnak Xhex volt az oka. Nagyon sokszor szemezett már a klubban a biztonsági főnökkel, amit Marie-Terese is észrevehetett, és kétségtelenül nem akart belemászni valaminek a közepébe. Vagy legalábbis John ennek tulajdonította a nemleges választ, nem pedig annak, hogy még egy hivatásos sem tudja elviselni a gondolatot, hogy vele legyen. Oké, rendben van, mutogatta. Kit ajánlasz?

Miután Qhuinn tolmácsolta a kérdést, a nő azt felelte: – Azt, hogy menj vissza a whiskey-dhez, és hagyd békén a lányokat! Szó sem lehet róla. Egy profit akarok. Qhuinn lefordította, mire Marie-Terese még jobban összeráncolta a homlokát. – Őszinte leszek veled. Ennek nagyon bosszú jellege van. Mintha így akarnál üzenni valakinek. Szexet akarsz? Rendben. Menj ki a táncparkettre, és szedj fel onnan valakit, vagy keress egy nőt a VIP-teremben, de ne olyannal csináld, aki vele dolgozik! Szóval mégis. Tényleg Xhex miatt volt. A régi énje pontosan azt tette volna, amit a nő javasolt. A francba vele, a régi John el sem kezdte volna ezt a beszélgetést! A dolgok azonban megváltoztak. Köszönöm, de azt hiszem, majd megkérjük az egyik kolléganődet. Minden jót! John elfordult, miközben Qhuinn még beszélt, Marie-Terese azonban megragadta a karját, és azt mondta: – Hát jó! Seggfej akarsz lenni? Akkor menj, kérdezd meg Ginát ott a vörös ruhában! John kissé meghajolt, majd megfogadta a tanácsot, és odalépett egy fekete hajú nőhöz, aki olyan fényes, piros műbőr ruhát viselt, hogy szinte világításnak is beillett volna. Marie-Terese-től eltérően nagyon is benne volt a dologban, még azelőtt, hogy Qhuinn megkérdezhette volna. – Ötszáz – közölte ragyogó mosollyal. – Fejenként. Gondolom, egyszerre akarjátok, nem? John bólintott, és egy kicsit meglepődött, milyen könnyen ment. De persze, éppen ezért fizettek érte, nem igaz? Hogy könnyű legyen. – Hátramenjünk? – Gina beállt a két fiú közé, mindkettőjükbe belekarolt, és elsétáltak Blay előtt, aki mereven csak a söröskorsóját szuggerálta. Amikor végigmentek a mosdókhoz vezető folyosón, John úgy érezte, mintha lázas lenne. A teste forró volt, és nem igazán érzékelte a környezetét, csak ment előre gépiesen a kurva után, akinek fizetni fog, hogy megkefélhesse. Ha a lány elengedte volna a karját, biztosra vette, hogy felszáll a levegőbe, mint egy léggömb.

45. fejezet Amikor Xhex lesétált a lépcsőn a VIP-terembe, először nem volt biztos benne, hogy jól látja, amit lát. Úgy nézett ki, mintha John és Qhuinn hátramennének Ginával. Hacsak, persze, nem két másik fickó volt az, akik kísértetiesen hasonlítottak rájuk, és az egyiküknek egy tetoválás volt hátul a tarkóján az ősi nyelven, a másiknak pedig olyan széles válla, mint Rehvnek. A nő viszont egész biztosan Gina volt abban a piros-nem-tilos jellegű ruhájában. Trez hangja szólalt meg Xhex fülében. – Rehv megérkezett, már csak rád várunk. Jól van, akkor még várhatnak egy kicsit. Xhex megfordult, és visszaindult a bársonyzsinór felé, amikor egy férfi hamis Prada öltönyben az útját állta. – Hé, bébi, hová olyan sietősen? Hibás lépés volt a részéről. A bekábítózott európai semmirekellő nem a megfelelő nőt szúrta ki magának. – Tűnj el az utamból, mielőtt én teszlek arrébb! – Mi az? – A férfi Xhex csípője felé nyúlt. – Nem találkoztál még igazi férfival… aúú! Xhex marokra fogta a fickó tapogatózó kezét, és úgy összepréselte, mint egy satu, majd elfordította az öklében, és kicsavarta vele a karját. – Nos – mondta –, körülbelül egy óra húsz perccel ezelőtt hétszáz dollár értékű kokaint vásároltál. Annak ellenére, hogy egy részét magadba nyomtad az azóta eltelt idő alatt, úgy számolom, elegendő maradt még nálad ahhoz, hogy lecsukjanak kábítószer birtoklásért. Szóval, takarodj az utamból, és ha még egyszer megpróbálsz hozzám érni, minden ujjadat eltöröm, aztán hozzálátok a másik kezedhez is. Ezzel egy durva lökéssel elengedte, amitől a férfi a társai felé tántorodott. Xhex továbbment, kilépett a VIP-teremből, és a táncparkett felé indult. A félemeletre vezető lépcső alatt odament egy BIZTONSÁGI SZEMÉLYZET feliratú ajtóhoz, és beütötte a kódot. Az ajtó mögötti folyosón elhaladt a személyzet öltözője előtt, és eljutott a céljához, a biztonsági irodába. Miután beütötte itt is a kódot, belépett egy hat méterszer hat méteres helyiségbe, ahol megfigyelő monitorok rögzítettek minden adatot számítógépekre. A klub minden helyiségében – Rehv irodáján és Rally kábítószer-elosztó barlangján kívül, mivel azok egy másik rendszerre voltak kötve – megfigyelő kamerák voltak felszerelve, és az adatokat digitálisan rögzítették. A kékesszürke képernyők mindenhonnan közvetítették a képet. – Szia, Chuck! – köszöntötte Xhex az asztalnál ülő férfit. – Magamra hagynál egy percre? – Persze. Úgyis ki akartam menni vécére. Helyet cseréltek, és Xhex leült a pilótaülésbe, ahogy a fiúk nevezték a széket. – Nem tart sokáig. – Nekem sem, főnök. Kérsz valamit inni?

– Nem, kösz. Amikor Chuck bólintott és kiment, Xhex arra a monitorra szegezte a tekintetét, amely a VIP-terem mosdóit figyelte… Ó… istenem! A pokoli trió az egyik vécébe bezsúfolódva állt. Gina középen, John előtte, és a bőrét csókolgatva éppen lefelé tartott a melle felé. Qhuinn a lány mögé szorult, de a kezével előrenyúlva a lába közét simogatta. A két fiú közé préselődve Gina nem úgy nézett ki, mint aki dolgozik. Sokkal inkább úgy, mint egy nő, aki hatalmasat fog élvezni. A francba! De legalább Gina volt az a nő. Xhexnek nem sok kapcsolata volt vele, mivel a lány nemrégen állt csak munkába náluk, ezért nem sokban különbözött attól, mintha John a táncparkettről szedett volna fel valakit. Xhex hátradőlt a székben, és kényszerítette magát, hogy a többi monitorra is vessen egy pillantást. Az emberek a fal mellett ácsorogtak, ittak, beszélgettek, keféltek, táncoltak vagy csak bámultak a semmibe. Ez jó, gondolta. Nagyon… jó. A kölyök már nem táplál romantikus érzelmeket iránta, és elindult egy másik irányba. Ez igenis jó… – Xhex, hol vagy már? – hallotta Trez hangját a fülében. A nő felemelte az egyik karját, és az órájába beszélt. – Várj már egy nyavalyás percet! A fekete válasza jellegzetesen nyugodtan csengett. – Jól vagy? – Én… Nézd, sajnálom. Egy pillanat és megyek. Na igen. Ahogy Gina is. Az istenit! Felállt a pilótaülésből, és a tekintete megint visszatett arra a monitorra, amit addig szándékosan elkerült. Az események előrehaladtak. Gyorsan. John már a csípőjét döfködte előre. Xhex megvonaglott, és már épp indulni akart, ám ekkor a fiú felnézett a kamerába. Hogy vajon tudta-e, hogy pont ott van a kamera, vagy csak éppen azon a ponton állapodott meg a tekintete, nehéz lett volna megmondani. A francba! Az arca komor volt, a szája szorosan összezárva, a szemében pedig üres kifejezés tükröződött, ami elszomorította a nőt. Xhex megpróbálta nem észrevenni rajta a változást, de nem tudta figyelmen kívül hagyni. Ezt ő tette vele. Lehet, hogy nem egyedül ő volt az oka annak, hogy a srác kővé vált, de biztos, hogy nagy szerepe volt benne. John másfelé nézett. Xhex is elfordult. Ekkor Chuck dugta be a fejét az ajtón. – Szükséged van még időre? – Nem. Köszönöm. Eleget láttam. Megveregette a férfi vállát és elment. Kilépett az ajtón, majd jobbra fordult. A folyosó végén volt egy megerősített fekete ajtó. Miután beütött egy újabb kódot, a következő folyosón Rehv irodájához jutott. Amikor belépett, a három férfi áthatóan nézett rá.

Xhex megállt a fekete falnál, szemben velük. – Mi van? Rehv hátradőlt a székében, és összefonta a karját a bundája elején. – Közeledik a termékeny időszakod? Amikor ezt kérdezte, Trez és iAm az árnyékok kézmozdulatát csinálta, amellyel elűzik maguktól a balszerencsét. – Istenem, dehogyis! Miért kérdezed? – Mert, már megbocsáss, de olyan feszült vagy, mint akit felhúztak. – Dehogy vagyok! – A férfiak jelentőségteljesen egymásra néztek, mire Xhex felcsattant. – Hagyjátok már abba! Na remek, most már szándékosan nem néztek egymásra. – Lennél szíves inkább a megbeszéléssel foglalkozni? – kérdezte a nő, és próbálta visszafogni az indulatát. Rehv szétvette a karját és előredőlt. – Igen, szóval, hamarosan indulok, hogy a tanáccsal találkozzam. – Akarod, hogy elkísérjünk? – kérdezte Trez. – Csak ha éjfél utánra nincs megbeszélve semmilyen nagyobb üzlet. Xhex megrázta a fejét. – Az utolsó beütemezett eladás kilenckor történt, és minden rendben ment. Habár azt megjegyezném, hogy a vevő nagyon ideges volt, pedig akkor még nem is értesültünk róla, hogy egy újabb drogdílert is holtan találtak. – Szóval a hat legfontosabb alvállalkozóból, akik tőlünk vásárolnak, már csak kettő maradt? Azt mondom, ez itt területi harcnak tűnik. – És bárki mozgatja is a szálakat, nagyon úgy tűnik, hogy megpróbál feljebb lépni a táplálékláncban. Trez szólalt meg: – Ezért gondoljuk úgy iAmmel, hogy amíg ez az ügy el nem rendeződik, jobb lenne, ha valaki állandóan melletted lenne. Rehv bosszúsnak tűnt, de nem ellenkezett. – Van valami információnk arról, hogy ki öldösi halomra a kereskedőket? – Nos – felelte Trez –, az emberek azt gondolják, hogy te. – Nem logikus. Miért nyírnám ki a saját vevőimet? Ezúttal Rehvre néztek a többiek átható tekintettel. – Ó, az istenért! – csattant fel. – Annyira azért nem vagyok elvetemült. Jól van, oké, de csak azzal, aki szarakodik velem. Az a négy fickó, aki meghalt? Rendes üzletemberek voltak. Semmi gond nem volt velük. Megbízhatóan vásároltak. – Beszéltél a beszállítóiddal? – kérdezte Trez. – Igen. Megmondtam nekik, hogy ne aggódjanak, és közöltem velük, hogy ugyanazt a mennyiséget várom, mint máskor. Azokat a kereskedőket, akik kikerültek a képből, hamarosan pótolni fogják, mert a dílerek olyanok, mint a gaz. Folyton visszanőnek. Ezután egy ideig a piaci viszonyokról és az árakról beszéltek, majd Rehv azt kérdezte. – Mielőtt kifutnánk az időből, beszéljetek a klubról. Hogy állnak a dolgok? Kitűnő kérdés, gondolta Xhex. Rövid helyzetjelentés? Ding-ding-ding: John Matthew minden valószínűség szerint Gina előtt térdel. – Xhex, te morogsz?

– Nem. – A nő kényszerítette magát, hogy a megbeszélésre koncentráljon, aztán röviden összefoglalta, milyen események történtek aznap. Trez jelentést tett a Vasálarcról, amelynek a vezetőjévé Rehv nevezte ki, majd iAm beszélt a Sal étteremről, Rehvenge egy másik tulajdonáról. Összességében csak a szokásos üzletek voltak – de persze olyan fajták, amelyek az emberi törvények szerint bűncselekménynek számítottak volna, ha elkapták volna őket. Xhex mindezek ellenére is csak félig tudott odafigyelni, és amikor véget ért a megbeszélés, ő volt az első, aki kiment, holott máskor mindig ő maradt utoljára. Épp a legjobb pillanatban lépett ki az irodából. Mármint, ha egy képzeletbeli tökön rúgásra vágyott. Abban a pillanatban ugyanis Qhuinn jelent meg a magánmosdók folyosójának a végén. Az ajka meg volt duzzadva, a haja összeborzolódott, a szex, az orgazmus és a mocskos játékok illata áradt a testéből. Xhex megtorpant, ami nem volt bölcs lépés. Gina következett, és úgy nézett ki, mint akire nagyon ráférne egy ital. Egy energiaital. Alig bírt menni, de nem azért mert a szokásos vonaglását adta elő, hogy felcsípjen valakit, hanem mert a két fiú rendesen megdolgozta. Xhex rosszallóan nézte a száján játszó apró mosolyt, amely túlságosan is őszintének és elégedettnek tűnt. John jelent meg utoljára. Az állát felszegte, a tekintete tiszta volt, a vállát kihúzta. Csodálatos szerető lehetett. Xhex le merte volna fogadni, hogy csodálatosan teljesített. A fiú felé fordult, és a szemébe nézett. Nyoma sem volt már benne a félénkségnek, a pirulásnak vagy a bizonytalanságnak. Egyet bólintott, majd magabiztosan elfordította a tekintetét… és abból ítélve, ahogy egy másik prostituáltat méregetett, nyilván készen állt az újabb menetre. Kellemetlen és ismeretlen fájdalom töltötte el Xhex szívét, és megzavarta egyenletes szívverését. Azon való igyekezetében, hogy megkímélje a fiút mindattól a sok szenvedéstől, amelyen az előző szerelme keresztülment, valamit tönkretett benne. Eltaszította magától, és ezzel megfosztotta valami nagyon értékestől: az ártatlanságától. Xhex a szájához emelte az óráját. – Friss levegőre van szükségem. Trez hangjából egyértelmű helyeslés érződött. – Jó ötlet. – Visszajövök, mielőtt Rehv elindul a tanács gyűlésére. Amikor Lash visszatért az apjától, csupán tíz percet engedélyezett magának, hogy teljesen visszatérjen az életbe, aztán rögtön beült a Mercedesbe, és elhajtott a lepusztult házhoz, ahol a kábítószert csomagolták. Olyan kábult volt, hogy arra gondolt, tiszta szerencse, hogy útközben nem ütött el semmit, habár egyszer majdnem sikerült neki. Miközben a szemét dörzsölte, és telefonon próbált felhívni valakit, nem fékezett le elég gyorsan egy piros lámpánál. Csak azért tudott időben megállni, mert aznap hajnalban Caldwell sószóró autói korán kezdték a műszakjukat, és a lesózott úton volt mibe belekapaszkodnia az autó kerekének. Letette a telefont, és inkább a vezetésre koncentrált. Valószínűleg jobb is, ha most nem beszél Mr. D-vel, mivel még mindig „apaködben” volt, ahogy ő nevezte ezt az állapotot. A francba, a fűtéstől még álmosabb lett! Letekerte az ablakot, aztán elzárta az utastérbe áramló meleg levegőt, és mire megérkezett a rozoga házhoz, már sokkal éberebb lett. Hátul parkolt le, hogy az üvegezett tornác és a garázs eltakarják az autót, majd a konyhaajtón keresztül belépett a házba.

– Hol van? – kiáltotta el magát. – Mik a fejlemények? Csend. Bekukkantott a garázsba, és amikor látta, hogy csak a Lexus áll benne, arra gondolt, Mr. D, Grady és a többiek biztosan most tartanak hazafelé, miután kinyírták a következő dílert is. Ami azt jelentette, hogy még volt: ideje bekapni valamit. Odament a hűtőszekrényhez, amely csak neki volt megtöltve, és közben tárcsázta a kis texasi telefonját. Egy csörgés. Két csörgés. Kivett a polcról egy gyárilag elkészített pulykás szendvicset, és amikor megnézte rajta a lejárati dátumot, bejelentkezett Mr. D hangpostája. Lash felegyenesedett, és a telefonra bámult. Az ő hívása nem megy hangpostába! Soha. Na persze, lehet, hogy a találkozó később kezdődött, és most épp a közepén tartottak. Megette a szendvicset, és várt, miközben arra számított, hogy Mr. D perceken belül visszahívja. Amikor nem történt meg, bement a nappaliba, és bekapcsolta a laptopját, hogy belépjen abba a GPSprogramba, amely az Alantasok Társaságának minden egyes telefonját megmutatta Caldwell térképén. Beállította a keresőt Mr. D telefonjára, és azt látta, hogy… A fickó gyors iramban haladt keleti irányban, és a két másik alantas is vele volt. Akkor mi a francért nem veszi fel a nyavalyás telefont? Lash gyanakvóan újra felhívta, és miközben a hívás kicsörgött, fel-alá járkált a lepusztult patkánylyukban. A házban minden úgy nézett ki, mint máskor, semmi szokatlant nem látott. A nappali ugyanolyan volt, a két hálószoba és a fő háló szintén, az ablakkeretek nem voltak felfeszítve, a redőnyök pedig le voltak engedve. Harmadjára is felhívta a kis texasit, és közben kilépett az utca felőli folyosóra… Döbbenten megtorpant, és afelé az egyetlen ajtó felé kapta a fejét, amit még nem nyitott ki. A mögötte lévő szobából hideg levegő süvített kifelé. Nem kellett benyitnia ahhoz, hogy tudja, mi történt, de azért csak kinyitotta a nyomorult ajtót. Az ablak be volt törve, és fekete foltok – gumi, nem alantas vér – látszottak az ablakpárkányon. Vetett egy pillantást kifelé a betört ablakon keresztül, és a vékony hórétegben észrevette az utca felé haladó lábnyomokat. A gyalogos menekülés nem tartott sokáig, mivel ezen a csendes környéken elég sok autó állt a parkolóban, amelyet kölcsön lehetett venni. Amellett egy valamirevaló bűnöző számára gyerekjáték volt feltörni és elvinni az egyiküket. Grady meglépett. Ami meglepte Lash-t. Grady nem volt észkombájn, és mivel a rendőrség is a nyomában volt, miért kockáztatta meg, hogy egy újabb csapat is utána eredjen? Lash bement a nappaliba, és a homlokát ráncolta, amikor a kanapé felé hajolt, ahol korábban Grady feküdt. Egy zsírfoltos pizzás doboz, valamint… a Caldwell Courier Journal hevert a helyén. Az újság a gyászjelentéseknél volt kinyitva. Lash-nek eszébe jutott a fickó sérült kézfeje, és felemelte a lapot… Valamilyen illatot érzett rajta. Old Spice-t. Aha, szóval Mr. D-nek is volt annyi esze, hogy megnézze… Lash végigfutotta a gyászjelentéseket. Egy sor hetvenes-nyolcvanas éveiben elhunyt ember szerepelt benne. Volt egy hatvanéves, valamint két ötvenéves is. De egyiknek a neve sem volt ismerős azok közül, amelyeket Grady említett. Volt három halott, akik nem Caldwellben éltek, de itt laktak a rokonaik. A lista végén azonban megtalálta: Christianne Andrews, huszonnégy éves. A halál oka nem volt megnevezve, de az ideje vasárnapra esett, a temetést pedig a Fenyőliget temetőben tartották. Az árulkodó jel pedig az volt, ami alatta állt: Virág helyett kérjük, küldjön adományt a caldwelli

rendőrség Családon Belüli Erőszak Áldozatai elnevezésű alapítványának! Lash odament a laptopjához, és ellenőrizte a telefonok GPS-koordinátáit. Mr. D Focusa egyenesen… nocsak, ki gondolta volna… a Fenyőliget temető felé száguldott, ahol a megboldogult Christianne pihent az örökkévalóságig az angyalok karjai közt. Most már világos volt Grady sztorija. A seggfej rendszeresen verte a barátnőjét, ám egy nap túlzásba vitte a kemény szeretetet, és a lány belehalt. A rendőrség megtalálta a holttestét, és azonnal elkezdték keresni a drogdíler barátot, aki a munkahelyi stresszt otthon vezette le. Nem csoda, hogy minél előbb el akarták kapni. A szerelem azonban mindent legyőz… még a bűnözők józan ítélőképességét is. Lash kiment a házból, és a temetőhöz teleportálta magát. Felkészült rá, hogy nemcsak azzal az ostoba emberrel néz farkasszemet, hanem a nyavalyás alantasokkal is, akiknek jobban kellett volna vigyázniuk az idiótára. Körülbelül tíz méterre bukkant elő egy parkoló autó mellett, és majdnem észrevette a kocsiban ülő férfi. Gyorsan besurrant egy hosszú ruhás nőalak szobra mögé, és onnan vizsgálta meg, hogy mi a helyzet a fickóval a kocsiban. A szagából ítélve ember volt. Egy emberi férfi, sok kávéval. Álruhás rendőr. Aki nyilvánvalóan abban reménykedett, hogy az a gazember Grady pontosan azt fogja tenni, amire készült is, vagyis, hogy lerója kegyeletét a lány előtt, akit meggyilkolt. Nos hát, akkor már ketten vártak ugyanarra. Lash elővette a telefonját, és a tenyerével árnyékolta le a világító kijelzőt. Küldött egy sms-t Mr. D-nek, hogy forduljon vissza, és nagyon remélte, hogy a kis texasi még időben megkapja. Annak ellenére, hogy a rendőrség is itt volt, Lash egyedül fog elbánni Grady-vel. Aztán előveszi azt az idiótát is, aki annyi ideig magára hagyta az embert, hogy meg tudott lépni.

46. fejezet A nagy lépcső alján állva Wrath befejezte a készülődést az elittel való találkozásra azzal, hogy felvett egy golyóálló mellényt. – Milyen könnyű! – A súlyosabb nem mindig jobb – közölte V, miközben meggyújtott egy kézzel csavart cigarettát, majd lecsukta arany öngyújtóját. – Biztos vagy benne? – Ha golyóálló mellényről van szó, akkor igen. – Vishous kifújta a füstöt, amely egy pillanatra eltakarta az arcát, majd felszállt a díszes mennyezet felé. – De ráköthetünk egy garázsajtót is a hátadra, ha akarod. Vagy egy autót, ha abban jobban bízol. Súlyos léptek visszhangoztak a pompázatos, színes előcsarnokban. Rhage és Zsadist jött le együtt az emeletről teljes fegyverzetben. A testvériség tőrei markolattal lefelé lógtak keresztben a mellkasukon a fegyvertartó hámban. Amikor Wrath elé értek, csilingelő hangot lehetett hallani az előtér felől. Fritz odacsoszogott a bejárati ajtóhoz, és beengedte Phuryt, aki láthatatlanná válva utazott ide az Adirondack-hegységből, majd Butch is megérkezett az udvaron átsétálva. Wrath ránézett a testvéreire, és érezte, hogy feltöltődik energiával. Habár ketten még mindig nem szóltak hozzá, érezte a közös harcos vért a testükben áramlani, és jó érzéssel töltötte el, hogy együtt készülnek felvenni a harcot az ellenséggel, legyen az akár egy alantas, akár a saját fajuk valamelyik tagja. Halk zaj ütötte meg a fülét, amely a lépcső felől jött, ezért odafordult. Tohr jött lefelé az emeletről, óvatosan lépkedve, mintha nem bízna benne, hogy a combizma elbírja a testének súlyát. Abból, amit Wrath ki tudott venni, a testvér terepszínű nadrágot vett fel, amely alaposan össze volt húzva gyerekméretű csípőjén, valamint egy vastag, fekete garbót, amely kibuggyosodott a hóna alatt. Nem volt rajta tőr, de két pisztolyt látszott a derékszíjára erősítve, amelyet csak az imádság tartott rajta. Lassiter a sarkában lépkedett, és ezúttal nem próbált meg jópofáskodni. Nem azt nézte, hova lép, hanem valamiért a mennyezeti freskóra bámult, ahol a harcosok a felhők közt harcoltak. Minden testvér Tohrra pillantott, ő azonban nem állt meg, nem viszonozta egyikük pillantását sem, csak ment tovább lefelé, amíg le nem ért a mozaikpadlóra. De még ott sem állt meg. Elhaladt a testvériség előtt, és a bejárati ajtó felé fordult, amely kivezetett az éjszakába, és várt. Régi önmagára csupán kemény álla emlékeztetett. Az a makacsul megfeszített testrész, amely olyan szilárd volt, mint a kő, és azt sugallta, hogy részéről el van döntve a kérdés: megy és kész. Nagy tévedés. Wrath odalépett hozzá, és halkan azt mondta neki: – Nagyon sajnálom, Tohr… – Nincs mit sajnálni. Induljunk!

– Nem! Kínos, kényelmetlen feszengés és csoszogás hallatszott, mintha a testvérek is legalább annyira utálnák ezt, mint a király. – Nem vagy elég erős. – Wrath szerette volna Tohr vállára tenni a kezét, de tudta, hogy csak durván lelökné magáról, tekintve, hogy mennyire megfeszült a testének minden egyes izma. – Várd meg, amíg teljesen felkészülsz rá! Ez a háború… ez a nyomorult háború nem szalad el. Az emeleti dolgozószobában lévő ingaóra megszólalt. A ritmikus csengés a díszes korláton terjedve lehallatszott Wrath irodájából, és a lent összegyűltek fülében zengett tovább. Fél tizenkettőt ütött. Ideje volt indulni, ha még azelőtt fel akarták mérni a terepet a találkozó helyén, hogy az elit megérkezne. Wrath káromkodott egyet, majd hátrapillantott a válla fölött az öt, feketébe öltözött harcosra, akik egy csapatként álltak mögötte. A testük erőtől duzzadt, a fegyvereik nem csupán azok voltak, amelyek a tartókban lapultak, hanem a puszta kezük és lábuk is, valamint az elméjük. Mentális erejük a vérükből táplálkozott, valamint a kiképzésükből és a testük brutális erejéből. A harchoz mindkettőre szükség volt. Önmagában az akaraterő nem volt elég. – Itt maradsz – jelentette ki Wrath. – Ez az utolsó szavam. Aztán nagyot káromkodott, és kisétált az előtérbe, majd az udvarra. Rossz érzés volt Tohrt otthon hagyni, de nem volt más választása. A testvér olyan rossz állapotban volt, hogy még önmagára is veszélyt jelentett, amellett mindenkinek elvonta volna a figyelmét. Ha ott lett volna velük, az összes testvér rá figyelt volna, vagyis az egész csapat használhatatlan lett volna. Wrath nem kimondottan ilyen védelmet képzelt el magának, miközben valaki megpróbálta meggyilkolni. A héten már másodszor. Amikor a ház bejárati ajtaja hangosan becsapódott, és Tohr bent maradt, Wrath és a testvérek megálltak a metsző szélben, amely a hatalmas épület homlokzatát ostromolta, majd végigsüvített az udvaron, a felsorakozott autók között. – Az isten verje meg! – dörmögte Rhage, amikor a horizontra meredtek. Egy idő múlva Vishous Wrath felé fordult, a profillá körvonalazódott a szürke égbolt előtt. – Nem kellene…? Ekkor egy lövés dörrent, és a kézzel csavart cigaretta kiesett V szájából. Vagy lehet, hogy csak elpárolgott? – Mi a franc? – kiáltotta Vishous, és hátrahőkölt. Mindannyian megpördültek, és a fegyvereik után nyúltak, habár teljességgel lehetetlen volt, hogy az ellenség idemerészkedett volna. Tohr állt halálos nyugalommal a ház bejáratában, a lába határozottan a földbe szúrva, két keze azt a fegyvert markolta, amelyet az előbb elsütött. V előrelendült, Butch azonban eléugrott, és a mellkasánál fogva visszatartotta attól, hogy leteperje Tohrt a földre. A száját azonban nem fogta be: – Mi a jó büdös francot művelsz? Tohr leengedte a pisztoly csövét. – Lehet, hogy a közelharcra még nem vagyok alkalmas, de még mindig én vagyok a legjobb céllövő köztelek. – Egy kibaszott őrült vagy! – dühöngött V. – Semmi több. – Komolyan azt hiszed, hogy lelőttelek volna? – Tohr hangja nyugodtan csengett. – Már elvesztettem életem szerelmét, nem állt szándékomban lepuffantani az egyik testvéremet is. Ahogy már

mondtam, én bánok a legjobban a fegyverrel köztetek, és egy ilyen fontos játékost nem hagyhattok kispadon csücsülni ezen az éjszakán. – Visszatette a pisztolyt a tartójába. – És mielőtt megint azzal nyaggatnátok, hogy miért tettem, elmondom, hogy valahogy be kellett bizonyítanom. Ez pedig mégiscsak hatásosabb volt, mintha azt a borzalmas kecskeszakálladat lőttem volna szét, nem igaz? Nem mintha nem lennék képes még ölni is azért, hogy megszabadítsalak attól a ronda szőrcsomótól, amit az állad is ki nem állhat. Egy ideig csend volt. Wrath-ból hirtelen kitört a nevetés. Ami persze elég őrültségnek tűnt. Az a gondolat azonban, hogy nem kell hátrahagyniuk Tohrt, mint valami kutyát, aki nem mehet a családdal kirándulni, olyan felszabadító érzés volt, hogy nem tudott más tenni, csak nevetni. Rhage volt a következő, aki csatlakozott hozzá. Hátrahajtotta a fejét, a ház fényei visszatükröződtek szőke hajáról, hófehér foga csillogott. Nevetés közben a mellkasára szorította a tenyerét, mintha attól félne, hogy még a végén leáll a szíve. Butch követte a példáját, hangosan felkacagott, és meglazította a fogást barátja felsőtestén. Phury egy pillanatra elmosolyodott, majd neki is remegni kezdett széles válla… amitől Zsadist is megenyhült, és sebhelyes arcán széles vigyor terült szét. Tohr nem mosolygott, de amikor a teste ellazult, egy pillanatra megcsillant az arcán az az elégedettség, amely régen is jellemző volt rá. Tohr mindig is komoly fickó volt, az a fajta, akit inkább az érdekelt, hogy mindenki megnyugodjon, és jól érezze magát, minthogy vicceket meséljen, és jópofáskodjon. Ez persze nem azt jelentette, hogy nem tudott feloldódni közöttük, ha arra került a sor. Ezért volt olyan jó vezetője a testvériségnek. Minden megvolt benne, ami egy ilyen feladathoz kellett: helyén volt az esze, a szíve pedig könyörületes volt, ha az kellett. A nagy nevetés közepette Rhage odanézett Wrath-ra, majd egy szó nélkül megölelték egymást. Amikor elhúzódtak, Wrath belebokszolt egyet Hollywood vállába, amely nála a bocsánatkérést helyettesítette. Ezután odafordult Z-hez, mire a testvér bólintott egyet, ezzel jelezve, hogy igen, seggfej voltál, de megvolt rá az okod, úgyhogy nincs semmi gáz. Nehéz lett volna megmondani, melyikük kezdte el, de egyszer csak valamelyikük a másik vállára tette a karját, aztán egy újabb valaki követte a példáját, és végül összeölelkezve álltak az udvaron, mint a focisták egy meccs végén. A kör, amit kialakítottak, nem volt szabályos, mert a tagok magassága, vállszélessége és kartávolsága nem volt egyforma, összekapaszkodva azonban mégis szoros egységet alkottak. Ahogy ott álltak egymás mellett, Wrath nagyon ritka és különleges adománynak érezte azt, amit korábban természetesnek vett: a testvériség egységét. – Hé, én is csatlakozhatom ehhez a nagy testvéri szeretethez? Lassiter hangjára mindannyian felkapták a fejüket. Az angyal a ház lépcsőjén állt, az alakját körülvevő ragyogás gyönyörű fénykört rajzolt az éjszaka sötétjébe. – Behúzhatok neki egyet? – kérdezte V. – Majd később – felelte Wrath, és megtörte a kört. – De akkor majd jó sokat. – Nem egészen ilyesmire gondoltam – dörmögte az angyal, miközben a testvériség egymás után láthatatlanná vált, és a találkozó helyszínére utazott. Butch autóval indult utánuk, hogy ott találkozzon velük. Xhex Chrissy sírjától körülbelül száz méterre bukkant elő a fenyők között. Nem azért választotta ezt a helyszínt, mert arra számított, hogy Grady ott fog állni a sírkő mellett, és sasmintás dzsekijének ujjába törölgeti szipogó orrát, hanem mert még rosszabbul akarta érezni magát annál, ahogy most

érezte… és ehhez nem tudott jobb helyet találni a sírhelynél, ahol a lány tavasztól kezdve az örökkévalóságig nyugodni fog. Meglepetésére azonban nem volt egyedül. Duplán nem. Egy szedán parkolt a kanyar után, ahonnan tökéletes rálátás nyílott a sírra. Kétségtelenül de la Cruz nyomozó ült a volánnál vagy az egyik beosztottja. De rajta kívül is volt még valaki a közelben. Valami gonosz erő. Xhex minden egyes manipulátor ösztöne azt súgta, hogy legyen óvatos. Amennyire meg tudta állapítani, az a valami egy alantas volt, amelynek gonosz természetét: alaposan felturbózták, ezért önvédelemből gyorsan álcázta magát, és beleolvadt a tájba… Nocsak, nocsak… újabb váratlan látogatók! Észak felől egy csapat férfi közeledett, akik közül kettő meglehetősen magas volt, egy pedig sokkal alacsonyabb a többieknél. Mindhárman fekete ruhát viseltek, és olyan fehérek voltak, mint a norvégok. Remek. Hacsak nem volt a városban egy új banda, amely csupa öntudatos bűnözőből állt, akik előszeretettel hidrogéneztették a hajukat, akkor ezek a szőkeségek alantosok voltak. A caldwelli rendőrség, az Alantasok Társasága, és valami gonosz jelenség mind itt lebzselt Chrissy sírjánál? Mégis mekkora volt ennek az esélye? Xhex várt, és figyelte, ahogy a gyilkosok szétválnak, és a fák árnyékába rejtőznek. Csak egyetlen magyarázatot talált a helyzetre: Grady lepaktált az alantasokkal. Nem volt meglepő, tekintve, hogy a társaság bűnözők közül toborozta a tagjait, méghozzá az erőszakosabb fajtából. Xhex hagyta, hogy teljen az idő, türelmesen várakozott, várta az összecsapást, amely egy ilyen szereposztás mellett elkerülhetetlennek tűnt. Vissza kellett volna mennie a klubba, ám az a dolog most nélküle fog megtörténni, mert nincs az az isten, hogy ő itt hagyja ezt a műsort. Grady egész biztos úton volt idefelé. Eltelt még egy kis idő, mialatt ismét feltámadt a szél, és az égbolton még több sötétkék és szürke felhő úszott el a hold előtt. Aztán váratlanul az alantasok elmentek. A gonosz erő szintén megszűnt. Lehet, hogy feladták a várakozást, bár ez nem tűnt túl valószínűnek. Abból, amit Xhex az alantasokról tudott, biztos, hogy nem volt jellemző rájuk a koncentrálóképesség hiánya. Ami azt jelentette, hogy valami sokkal fontosabb történhetett, vagy csak meggondolták magukat. Valami suhogás ütötte meg a fülét. Hátrapillantott a válla fölött, és meglátta Gradyt. A férfi fázósan beburkolózott a kabátjába, egy fekete dzsekibe, amely túl nagy volt rá. A vékony hórétegen csoszogva lépkedett, miközben jobbra-balra tekintgetett, kereste a legfrissebb sírt. Ha továbbmegy, hamarosan meg fogja találni Chrissy sírját. Ami természetesen azt is jelentette, hogy észre fogja venni a civil autóban ülő zsarut is. Vagy a rendőr fogja kiszúrni őt. Na jó. Elérkezett az idő, hogy cselekedjen. Feltéve, hogy az alantasok valóban elmentek, a rendőrrel könnyen el tudott bánni. Nem fogja kihagyni ezt a lehetőséget. Semmiképpen sem. Kikapcsolta a telefonját, majd felkészült arra, hogy munkához lásson.

47. fejezet – A francba, most már tényleg indulnunk kell – mondta Rehv az íróasztala mögül. Miután megint hiába tárcsázta Xhex számát, ledobta vadonatúj telefonját az asztalra, mintha csak egy darab szemét lenne. Mostanában nagyon rákapott erre a rossz szokásra. – Nem tudom, hol a pokolban van, de mennünk kell. – Vissza fog jönni. – Trez felvette hosszú, fekete viharkabátját, és az ajtó felé indult. – Bár, amilyen hangulatban mostanában van, talán jobb is, ha nincs itt. Megyek, és beszélek a műszakfelelőssel, hogy nekem szóljon, ha valami gond van, aztán előhozom a Bentleyt. Amikor elment, iAm halálos pontossággal ellenőrizte a hóna alatt lévő két pisztolyt. Fekete szeme nyugalmat sugárzott, fekete keze magabiztos volt. Elégedetten megfogta és felvette acélszürke viharkabátját. Az, hogy a két testőr hasonló kabátot viselt, nem volt véletlen. iAm és Trez ugyanazokat a dolgokat szerették. Születésük révén nem voltak ugyan ikrek, de hasonlóan öltöztek, és mindig egyforma fegyvereket hordtak. Következetesen egyre gondoltak, egyforma volt az értékrendjük és az elveik. Egy dologban azonban különböztek. Amikor iAm az ajtónál állt, néma volt és mozdulatlan, mint egy szolgálatban lévő dobermann. Szótlansága nem jelentette azt, hogy nem volt legalább annyira halálos, mint a testvére, mivel a tekintete többet mondott ezer szónál, még akkor is, ha lakat volt a száján. Semmi sem kerülte el a figyelmét. Még az antibiotikum sem, amit Rehv elővett a zsebéből és bekapott. Valamint az, hogy egy steril tű került elő az asztalfiókból, és azzal szúrta meg magát. – Helyes – szólalt meg, amikor Rehv letekerte az ingujját, és felvette a zakóját. – Mi a helyes? – iAm csak nézett rá az iroda másik végéből, szemében egy ne-játszd-meg-magadpontosan-tudod-miről-beszélek kifejezéssel. Sokszor csinálta ezt. Egyetlen pillantással többet mondott minden szónál. – Mindegy – dörmögte Rehv. – Ne járj örömtáncot, mintha megváltoztam volna! Lehet, hogy a fertőzött karját nem roncsolta tovább, de attól az élete még továbbra is úgy bűzlött, mint egy romlott húsdarab a napon. – Biztos vagy benne? Rehv a szemét forgatta, és felállt, majd egy zacskó M&M’s cukorkát csúsztatott cobolyprém kabátja zsebébe. – Biztos. iAm szeméből látszott, hogy nem hisz neki, miközben a kabát zsebére nézett. – Csak a szádban olvad, nem a kezedben. – Ó, fogd már be! Nézd, a gyógyszert ennivalóval kell bevenni. Miért, nálad talán van egy sonkássajtos szendvics? Mert nálam nincs. – Készíthettem volna neked tésztát a speciális Sal-szósszal, és áthoztam volna. Legközelebb szólj időben!

Rehv kiment az irodájából. – Lennél szíves, nem ennyire figyelmesnek lenni? Szörnyen érzem magam tőle. – Az már a te bajod, nem az enyém. iAm beleszólt az órájába, amikor elhagyták az irodát, Rehv pedig gyorsan kiszaladt a klub oldalsó kijáratán a kocsiig. Amikor már a Bentleyben ült, iAm eltűnt, és sebesen suhanó árnyék alakban száguldott a föld közelében. Fellapozott egy újságpapírt, arrébb sodort egy eldobott konzervdobozt, felkavarta a lehullott havat. Ő ér majd elsőként oda a találkozó helyszínére, és kinyitja a helyet, mire Trez odaér a kocsival. Rehv két ok miatt akarta, hogy a gyűlés ott legyen, ahol lesz. Először is, mivel ő volt az elnök, a tanácsnak oda kellett mennie, ahová ő rendelte, és tudta, hogy az éttermet rangon alulinak tartják majd. Ami nem kis elégedettséggel töltötte el. Másodszor pedig, az ő tulajdona volt a hely, vagyis hazai terepen lehetett. Ami lényeges volt. Salvatore étterme, a híres Sal-szósz otthona, egy olasz étterem volt Caldie-ban, és már több mint ötven éve működött. Amikor az eredeti tulajdonos unokája, III. Sal, ahogy a fiút ismerték, rákapott a szerencsejátékra, és Rehv bukmékereinél százhúszezer dolláros adósságot halmozott fel, egyértelműnek tűnt a csere: az unoka átadta az üzletet Rehvnek, ő pedig cserébe nem tette tönkre a harmadik nemzedék iránymutatóját. Ami laikus nyelven azt jelentette, hogy a fickónak nem törték el mindkét könyökét és térdét, vagyis nem kényszerült rá, hogy sebészeti úton mesterséges ízületet ültessenek be neki. Természetesen a Sal-szósz titkos receptje is az étteremmel együtt került a tulajdonukba, ezt a feltételt iAm tette hozzá. A körülbelül másfél percig tartó üzleti tárgyalás alatt az árnyék megszólalt, és csak annyit mondott: ha nincs recept, nincs üzlet. Aztán ragaszkodott a kóstoláshoz is, hogy megbizonyosodjon róla, jó-e a recept. E kedves tranzakciót követően a fekete vezette a helyet, és csodák csodájára jövedelmezővé tette. Na persze, ez történt, ha a tulaj nem vont meg minden felesleges centet és költötte a bevételt rosszabbnál rosszabb futballtippekre. Az étteremben megnőtt a forgalom, az ételek minősége újra a régi lett, és a berendezés is jelentős változáson ment keresztül. Új asztalok, székek, terítők, szőnyegek és csillárok kerültek a régiek helyére. A végeredmény pedig a korábbi belső tökéletes másolata lett. A hagyományokat tisztelni kell, tartotta iAm. Az egyetlen különbség a régihez képest szabad szemmel nem volt észrevehető. A falak és a mennyezet minden négyzetcentiméterét acéllal bélelték ki, valamint egy ajtó kivételével az összeset acéllal erősítették meg. Senki sem teleportálhatott ki vagy be az épületbe, hacsak a vezetőség nem tudott róla, és nem adott rá engedélyt. Valójában Rehv volt az étterem tulajdonosa, mégis iAm tartotta a helyet a saját gyermekének, és minden oka meg is volt arra, hogy büszke legyen rá. Még a régimódi olasz bevándorlóknak is ízlett az étel, amit ott készítettek. Tizenöt perccel később a Bentley lefékezett az egyszintes, nagy alapterületen elterülő, vörös téglás épület főbejárata előtt. Az étterem körüli lámpák mind le voltak kapcsolva, még a hely nevének neontáblájában sem égett a fény, habár az üres parkolót narancsszínbe vonták a régifajta gázlámpák. Trez járó motorral várt a sötétben, miközben a go​lyóálló autó ajtaja még zárva maradt. Nyilván a testvé​rével kommunikált az árnyékok sajátos módján. Nem​sokára bólintott, és leállította a motort. – Tiszta a levegő. – Kiszállt, megkerülte a Bentleyt, és kinyitotta a hátsó ajtót, ahol Rehv a botját

megra​gadva kiemelte zsibbadt testét a bőrülésről. Miközben együtt átkeltek a parkolón, és Trez kinyitotta a súlyos, fekete ajtót, a csípője mellett tartva, végig előreszegezte a fegyverét. Amikor bementek az étterembe, mintha a Vörös-tengerbe léptek volna be. Szó szerint. Frank Sinatra üdvözölte őket. Feleségek és szeretők cí​mű dala szólt a vörös bársony mennyezetbe épített hangszórókból. A lábuk alatt a vörös szőnyeget nemré​gen cserélték ki, ezért olyan fényesen és sötéten ragyo​gott, mint a frissen kiontott emberi vér. A vörös falat fekete levélminta díszítette, a világítás pedig olyan volt, mint egy moziban. A lámpák főleg a földön voltak el​helyezve. A rendes nyitva tartási időben a hosztessz-pultnál és a ruhatárban gyönyörű, fekete hajú nők dol​goztak, akik vörös-fekete sortot és harisnyát viseltek, a pincérek pedig fekete öltönyt és vörös nyakkendőt. Az egyik oldalon néhány ötvenes évekbeli nyilvános telefon volt felszerelve, valamint két cigarettaautomata még a Kojak-korszakból, és mint mindig, most is oregánó, fokhagyma és finom étel illata érződött a leve​gőben. Hátulról enyhe cigaretta- és szivarszag áradt, ha​bár a törvény szerint az ilyen létesítményekben nem volt szabad dohányozni. A hátsó helyiségben azonban – ahol a foglalt asztalok voltak, és ahol pókerjátszmák zajlottak – a vezetés megengedte, hogy a vendégek rágyújtsanak. Rehvet mindig is feszélyezte ez a sok vörös szín, de tudta, hogy amíg a két étkezőhelyiségbe pillantva fehérnek látja az asztalterítőt, valamint mélynek a bőrfoteleket, addig minden rendben van. – A testvériség már megérkezett – tájékoztatta Trez, amikor beléptek a különterembe, ahol a gyűlést akarták tartani. A helyiségben síri csend honolt. Egyetlen szó, nevetés, de még egy torokköszörülés sem hallatszott a jelen lévő harcosoktól. A testvérek egymás mellett állva sorakoztak Wrath előtt, aki az egyetlen olyan ajtó előtt foglalt helyet, amely nem volt acéllal kibélelve. Ha kritikusra fordulna a helyzet, azon keresztül bármikor ki tud menekülni úgy, hogy láthatatlanná válik. – Jó estét! – köszönt Rehv, és helyet foglalt a hosszú asztal egyik végén, amely körül húsz szék volt elhelyezve. Az ádáz harcos kinézetű testvérek halkan köszöntötték, figyelmüket azonban kizárólag arra az ajtóra irányították, ahol Rehv bejött. Na igen, ha valaki a királyukkal, Wrath-szal próbál ujjat húzni, hamar megkapja a megérdemelt jutalmát. És nézzék csak, még egy kabalafigurát is hoztak magukkal. Balra tőlük egy fényesen ragyogó, Oscar-szoborra hasonlító fickó állt talpig harci öltözékben, szőke-fekete hajával úgy nézett ki, mint egy nyolcvanas évekbeli rockzenész, aki mögül hiányzott a zenekar. Lassiter, a bukott angyal azonban legalább olyan vadnak tűnt, mint a testvériség tagjai. Lehet, hogy a piercingjei miatt? Vagy, mert a szeme tiszta fehér volt? Ki tudja, a lényeg, hogy tökéletesen beillett közéjük. Érdekes. Abból ítélve, ahogy a többiekkel együtt az ajtóra szegezte a tekintetét, Wrath nála is a védelmezett fajok listáján szerepelhetett. iAm hátulról belépett a helyiségbe, egyik kezében egy pisztolyt tartott, a másikban pedig egy tálcát, rajta cappuccinóval megtöltött csészéket. A legtöbb testvér elfogadta az italt, habár az a sok elegáns csésze valószínűleg több darabban végzi majd a csizmájuk alatt, ha harcra kerül a sor. – Köszönöm. – Rehv is elvett egyet. – És hol a sütemény? – Mindjárt hozom. A gyűlés szabályait jó előre meghatározták, és közölték az elittel. A tanács tagjainak az étterem főbejáratához kellett érkezniük. Ha valamelyikük akárcsak lenyomta bármelyik másik ajtónak a kilincsét, vállalta annak a kockázatát, hogy azonnal agyonlövik. iAm fogja majd őket beengedni és

hátrakísérni a különterembe. Távozni is csak a főbejáraton távozhatnak, és a láthatatlanná váláshoz majd megfelelő rejtekhelyet biztosítanak számukra. Látszólag azért volt ez a sok óvintézkedés, mert Rehv „tartott az alantasoktól” valójában azonban mindezek a királyt védték. iAm behozta a süteményt. Amit megettek. Aztán újabb csésze cappuccinót ittak. Frank Sinatra már a Repíts a Holdra című dalát énekelte. Majd az a nóta következett, amely arról szólt, hogy a bár bezár, de neki még szüksége van egy italra az út előtt. Ezután egy szám a három érméről a szökőkútban, aztán arról, hogy valakibe szerelmes. Wrath mellett Rhage áthelyezte hatalmas testsúlyát a másik lábára, és a bőrdzsekije megnyikordult. A király megmozgatta a vállát, mire az egyik egy nagyot roppant. Butch az ízületeit ropogtatta. V rágyújtott. Phury és Zsadist egymásra néztek. Rehv iAmre és Trezre pillantott, akik az ajtóban álltak, aztán visszanézett Wrath-ra. – Ez aztán a meglepetés! Földbe szúrta a botját, felállt, majd körbesétált a teremben. Manipulátor oldala tisztelte ezt a váratlan fordulatot, hogy a tanács tagjai nem jelentek meg. Nem hitte, hogy lesz merszük hozzá, hogy… Az étterem bejárata felől csengőhang érkezett el hozzájuk. Rehv arra fordította a fejét, miközben hallotta a fémes kattanásokat, ahogy a testvérek kibiztosították a fegyverüket. A Fenyőliget temető zárt kapuja előtt, az utca másik oldalán Lash odasétált egy Honda Civichez, amely az árnyékban parkolt. Rátette a kezét a motorháztetőre, és érezte, hogy még meleg. Nem kellett megkerülnie a kocsit, hogy tudja, be van törve a vezető oldali ülés ablaka. Ezzel az autóval jött Grady, hogy meglátogassa halott exbarátnője sírját. Amikor lépteket hallott az aszfalton közeledni, marokra fogta a pisztolyát a mellényzsebében. Mr. D lejjebb húzta a cowboykalapját, miközben odasétált hozzá. – Miért rendelt vissza minket… Lash egy kimért mozdulattal a kis alantas fejéhez nyomta a fegyvert. – Mondja meg, miért ne lőjem szét azt az idióta koponyáját?! Mr. D két oldalán a két gyilkos hátralépett. Egy jó nagyot. – Mert én fedeztem fel, hogy Grady megszökött – válaszolta Mr. D texasi tájszólással. – Ezért. Ennek a két nyomorultnak halványlila gőze sem volt, hogy hová tűnhetett. – Maga volt érte a felelős. És elvesztette. Mr. D halvány szeme meg sem rebbent. – A pénzét számoltam. Vagy talán azt akarja, hogy valaki más csinálja meg helyettem? Nem hinném. A francba, ez igaz volt. Lash leengedte a pisztolyát, és a másik két gyilkosra pillantott. Mr. D-vel ellentétben, aki halálosan nyugodt volt, ez a kettő reszketett, mint a nyárfalevél. Amiből egyértelműen következett, hogy ki veszítette el a túszt. – Mennyi pénz jött be? – kérdezte Lash, miközben még mindig a két másikat nézte. – Sok. Itt van mind a kocsiban. – Nos, ami azt illeti, most egy kicsit javult a hangulatom – dörmögte Lash, és eltette a fegyverét. – És hogy miért hívtam vissza magukat? Grady hamarosan börtönbe kerül, és azt akarom, hogy mielőtt megölöm, valakinek a macája legyen ott bent, hogy ő is élvezze egy kicsit az életet a rácsok mögött. – De mi lesz a…

– Tudjuk, hogy lépjünk kapcsolatba a másik két dílerrel, az anyagot pedig mi magunk is el tudjuk adni. Nincs szükségünk rá. A temető vaskapuja mögül közeledő autó hangjára mindannyian jobbra kapták a fejüket. Az a civil járőrautó volt, amely a kanyarban parkolt az új sír közelében. A kocsi megállt, a kipufogójából pöfékelve áradt ki a füst, mintha szellentene a motor. Egy sötét hajú férfi szállt ki belőle. Miután kiakasztotta a láncot, nekifeszült a kapunak és kinyitotta, majd visszaszállt a kocsijába, áthajtott a bejáraton, aztán ismét kiszállt a kocsiból és visszazárta. Nem ült senki más az utastérben. Balra kanyarodott, és ahogy távolodott, a piros lámpája egyre halványabban látszott. Lash visszanézett a Civicre, amely immár az egyetlen eszköz volt, amellyel Grady eljuthatott valamerre. Mi a franc történt? A zsaru egész biztos észrevette Gradyt, hisz a nyavalyás pont felé tartott… Lash megdermedt, és megpördült a tengelye körül. A betonra szórt só hangosan csikorgott vastag talpa alatt. Valami más is volt a temetőben. Valami, ami épp most döntött úgy, hogy felfedi magát. Valami, ami pont olyan érzetű volt, mint az a manipulátor ott északon. Ezért hajtott el a zsaru! Valaki az akaratával erre kényszerítette. – Menjen vissza a farmra a pénzzel! – utasította Mr. D-t. – Ott találkozunk. – Igenis, uram. Máris indulok. Lash oda sem figyelt a férfi válaszára. Túlságosan lefoglalta az, hogy mi a fene történt a halott lány sírjánál.

48. fejezet Xhex örült, hogy az emberi elme olyan szivacsos volt: nem tartott sokáig, hogy José de la Cruz agya felfogja a parancsot, amit neki adott. Mihelyt tudatosult a rendőrben az utasítás, hideg kávéját betette a pohártarlóba, és beindította a kocsit. A fák között Grady megtorpant zombiszerű menetelese közben, és megdöbbent, hogy egy autót lát a környéken. Xhex azonban nem félt attól, hogy meggondolja magát. Kínzó veszteség, kétségbeesés és megbánás érzései töltötték meg a levegőt körülötte, és ez az érzelmi kavargás nagyobb erővel vonzotta a friss sírhoz, mint bármilyen parancs, amit ő ültethetett volna az agyába. Xhex várt, miközben Grady is várt… aztán, ahogy az várható volt, de la Cruz elhajtott, és az a csizmás láb, amelynek az volt a küldetése, hogy előrelépkedjen, megint megindult, és elvitte Gradyt oda, ahová Xhex akarta. Amikor a férfi megérkezett a gránit sírkőhöz, elfojtott síró hang hagyta el a torkát, amelyet számtalan újabb követett. A gazember úgy zokogott, mint egy kisgyerek, a lehelete kis fehér felhőkben áramlott ki a száján. Ráborult a sírra, ahol a nő, akit megölt, azzal fogta tölteni a következő évszázadot, hogy elbomlik. Ha annyira szerette Chrissyt, miért nem jutott ez azelőtt eszébe, hogy kinyírta volna? Xhex kilépett egy tölgyfa mögül, és hagyta, hogy az álcázása lehulljon róla, és láthatóvá váljon a temetőben. Miközben Chrissy gyilkosához közeledett, hátranyúlt a derekához, és előhúzott egy rozsdamentes acélkardot, amely a gerincére simulva nyugodott a hüvelyében. A fegyver pengéje olyan hosszú volt, mint az alkarja. – Szia, Grady! – üdvözölte. A férfi úgy pördült meg, mintha egy meggyújtott dinamitrúd lett volna a fenekébe dugva, amit a hóban akart eloltani. Xhex a combja mögött tartotta a kardot. – Mi újság? – Mi… – A férfi a nő két karját kereste, és amikor csak az egyiket látta, hátraesett a fenekére, aztán mint egy rák, a kezére és a lábára támaszkodva elhátrált előle. Xhex követte, de egy métert hagyott kettőjük között. Abból ítélve, ahogy Grady folyton a háta mögé pillantott, egyértelmű volt, hogy el akart menekülni. Xhex csak akkor tervezte, hogy közbeavatkozik, amikor… Bingo. Grady balra vetette magát, mire a nő ráugrott, és elkapta a csuklóját, majd hagyta, hogy a férfi lendülete még jobban hozzászorítsa. Grady végül arccal a földön kötött ki, a karja hátracsavarva a hátára, teljesen a nő könyörületére bízva. Ami természetesen ismeretlen fogalom volt Xhex számára. Egy gyors mozdulattal végighúzta a kardot a fickó egyik tricepszén, mire a penge áthasította a vastag dzsekit és alatta a vékony bőrét is.

Csak azért csinálta, hogy elterelje a figyelmét, ami sikerült is. Grady nagyot üvöltött, és odakapott a sebhez. Ez elég időt adott Xhexnek, hogy megragadja a csizmás lábát, és addig csavarja, amíg a férfit már nem érdekelte, hogy mi történt a karjával. Grady felkiáltott, és megpróbálta enyhíteni a feszítést azzal, hogy a testét is abba az irányba fordította, Xhex azonban az egyik lábával rátérdelt hátul a derekára, és a földhöz szegezte, miközben addig csavarta a lábát, amíg a bokája el nem tört. Gyorsan leszállt róla, aztán egy suhintással átvágta az izmokat a másik combján, amivel teljesen mozgásképtelenné tette. A jajveszékelés egy csapásra megszűnt. Amikor Gradyt elöntötte a fájdalom, elakadt a lélegzete és elnémult – aztán elkezdett a sír felé mászni. Ugyanúgy küzdött, ahogy sírt: nagyobb hanggal, mint hatékonysággal. Miután odaért, ahová Xhex is akarta, hogy eljusson, a nő átvágta a másik karján az inakat, így a férfi bármennyire szerette volna is lerázni magáról a támadója kezét, nem tudta. Ezután Xhex hanyatt fordította, hogy a gazember jól lássa a mennyországot, és felhúzta a hasán a dzsekit. A derékszíjához nyúlt, és ezzel egy időben megvillantotta a kését. Milyen érdekesek a férfiak! Nem számít, mi történt velük, vagy mekkora fájdalmat éreztek, ha valami hosszú, fényes és éles tárgy közelített az elsődleges agyukhoz, azonnal hisztizni kezdtek. – Ne…! – De igen. – Xhex a férfi arcához tette a kést. – De még mennyire, hogy igen! Grady elkeseredetten küzdött, még a megbénított kezével is, a nő pedig egy pillanatra megállt, hogy élvezze a műsort. – Halott leszel, mielőtt itt hagylak – mondta neki, miközben a fickó szabadulni próbált. – De előtte még elszórakozunk egy kicsit így kettesben. Sajnos nem olyan sokáig, mint szeretném, mert vissza kell mennem dolgozni. Milyen szerencse, hogy gyors vagyok. Csizmás lábával rálépett a mellkasára, hogy mozgásképtelenné tegye, majd kigombolta a nadrágján a gombot, lehúzta a sliccét, és lerángatta a nadrágot a combjáig. – Mennyi ideig tartott, hogy megöld Chrissyt, Grady? Mennyi ideig? A gazember halálra rémülve nyögött és hadonászott, a vére vörösre festette a fehér havat. – Mennyi ideig tartott, te szemét? – Xhex felhasította márkás boxeralsójának az elejét. – Meddig szenvedett szegény? Egy perccel később a férfi akkorát ordított, hogy a hang szinte már nem is tűnt emberinek, sokkal inkább hasonlított egy fekete varjú rekedt kiáltására. Xhex megállt, és odapillantott a hosszú ruhás szoborra, amit oly sokáig nézett Chrissy gyászszertartása alatt. Egy pillanatra mintha megmozdult volna a kőarc, és a szépséges nő már nem Istenre nézett fel, hanem lefelé Xhexre. Ami persze teljes képtelenség volt, nem igaz? Miközben Wrath a testvérek sorfala mögött állt, a füle meghallotta az étterem bejárati ajtajának nyílását és záródását, és megpróbálta elkülöníteni a sarokvasak halk nyikorgását Frank Sinatra dúdolásától. Amire addig vártak, épp most érkezett meg, ezért a teste, az érzékei és a szíve alacsonyabb sebességbe kapcsolt, mintha egy éles kanyarhoz közeledne, és felkészülne arra, hogy mindjárt gyorsítani fog. A szemét összehúzta, hogy tisztábban lásson, amitől a vörös helyiséget, a fehér asztalt és a testvérei hátát némileg élesebben látta kirajzolódni maga előtt, csakúgy mint iAmet, aki megjelent az ajtóban. Egy rendkívül jól öltözött férfi állt mellette.

Na igen, a fickóra épphogy csak az nem volt kiírva, hogy: elit. Hullámos szőke hajával, amelyet oldalt választott el, mintha csak A nagy Gatsby című filmből lépett volna elő, az arca pedig olyan tökéletesen arányos volt, amely már egyenesen gyönyörűnek hatott. Fekete gyapjúkabátja karcsú alakjára volt szabva, a kezében vékony aktatáskát tartott. Wrath még sohasem látta azelőtt, de nagyon fiatalnak tűnt ahhoz a helyzethez, amelybe belecsöppent. Túl fiatalnak. Szegény, mintha egy drága áldozati báránynak szánták volna, habár annak rendkívül stílusos volt. Rehvenge odalépett hozzá, marokra fogta a botját, mintha kész lenne előhúzni belőle a kardját, amennyiben Gatsby csak annyit is merészel tenni, hogy levegőt vesz. – Jobb lesz, ha elmondod, miért jöttél! Most! Wrath előrelépett, vállával Rhage-hez és Z-hez súrlódott, akik egyáltalán nem örültek a helyzetváltoztatásának. A király egy gyors kézmozdulattal jelezte, hogy ne próbáljanak megint elé állni. – Mi a neved, fiam? – Nagyon nem hiányzott volna nekik most egy holttest, de Rehvvel a színen, semmi sem volt biztos. A Gatsby áldozati bárány komoran meghajolt, majd kiegyenesedett. Amikor megszólalt, a hangja meglepően mély és magabiztos volt, annak ellenére, hogy hány automata fegyver szegeződött éppen a mellkasára. – Saxton vagyok, Tyhm fia. – Már láttam a nevedet korábban. Te készíted a vérvonal-jelentéseket. – Igen. Szóval a tanács tényleg lement a vérvonal legaljáig. A srác még csak nem is volt rokona egyik tanácstagnak sem. – Ki küldött téged, Saxton? – Egy halott megbízottja. Wrath nem tudta, hogy fogadta az elit Montrag halálhírét, de nem is érdekelte. Csak az számított, hogy eljutott az üzenet mindenkihez, aki benne volt az összeesküvésben. – Halljuk, miért jöttél! A férfi letette az aktatáskát az asztalra, és kinyitotta rajta az aranycsatot. Abban a pillanatban, hogy ezt tette, Rehv előhúzta a vörös kardot a botjából, és a hegyét a srác torkának szegezte. Saxton megdermedt, és a feje mozgatása nélkül körülnézett. – Azt tanácsolom, mozogj óvatosabban, fiam! – dörmögte Wrath. – Sok fickónak reszket a keze a ravaszon ebben a helyiségben, és ma mindenkinél te vagy a célkeresztben. A furcsán mély és nyugodt hang kimérten megszólalt: – Ezért mondtam neki, hogy ezt meg kell csinálnunk. – Micsodát? – Ezt Rhage kérdezte, az örök forrófejű. Rehv kardjáról tudomást sem véve, kész volt rávetni magát Gatsbyre, ha abból az aktatáskából valami fegyver kerülne elő. Saxton Rhage-re pillantott, majd visszanézett Wrath-ra. – A Montrag elleni merényletet követő napon… – Érdekes megfogalmazás – jegyezte meg Wrath vontatott hangon, és közben azon gondolkozott, vajon mennyit tudhat a fiú. – Egyértelműen merénylet volt. Ha valakit meggyilkolnak, annak általában meghagyják a szemét a koponyájában. Rehv elmosolyodott, és kivillantotta a szájában helyet foglaló, két hegyes tőrt. – Attól függ, ki a gyilkos.

– Folytasd! – mondta Wrath. – Rehv, te pedig fogd vissza magad, ha nem esik nehezedre! A manipulátor egy kicsit hátrébb lépett, de a kardját továbbra is a kölyökre szegezte, és Saxton mielőtt válaszolt volna, átható pillantást vetett rá. – Azon az éjszakán, amikor Montrag ellen merényletet követtek el, ez az irat érkezett a főnökömhöz. – Saxton kinyitotta az aktatáskáját, és kivett belőle egy halványsárga borítékot. – Montrag küldte. Hátuljával felfelé helyezte az asztalra – mutatván, hogy a pecsétet nem törték fel rajta –, majd hátralépett. Wrath rápillantott a borítékra. – V, lennél szíves? V előrelépett, és kesztyűs kezébe fogta az iratot. Egy szakítás, majd egy halk susogás hallatszott, amikor a levél kicsúszott a borítékból. Aztán csend lett. V egy kis idő múlva visszatette a dokumentumot a helyére, lezárta a borítékot, majd beletette a derekába hátul, és Gatsbyre nézett. – Feltételezem, hogy nem olvastad el. – Nem. És a főnököm sem. Senki nem nyitotta ki, amióta a felügyeleti lánc a főnököm és az én birtokomba került. – Felügyeleti lánc? Ezek szerint ügyvéd vagy, nemcsak ügyvédsegéd? – Gyakornok vagyok, az ősi törvény ügyvédjének tanulok. V odahajolt hozzá, és kivillantotta a szemfogát. – Biztos vagy benne, hogy nem olvastad el? Saxton úgy nézett a testvérre, mintha egy pillanatra lenyűgözték volna a halántékán lévő tetoválások. A következő pillanatban megrázta a fejét, és halkan azt felelte: – Nincs szándékomban gyarapítani azoknak a sorát, akiket kivájt szemmel, holtan találnak meg a szőnyegükön. És a főnökömnek sem. A borítékon lévő pecsétet Montrag készítette saját kezűleg. Bármit tett is bele, senki nem olvasta, amióta megszáradt rajta a viasz. – Honnan tudod, hogy Montrag volt az, aki beletette? – Ez az ő kézírása az elején. Ezt pedig onnan tudom, hogy számtalanszor láttam a feljegyzéseit a dokumentumokon. Ráadásul a hűségese hozta el hozzánk az ő kérésére. Miközben Saxton beszélt, Wrath az orrán vette a levegőt, és alaposan tanulmányozta a férfi érzelmeit. Nem érzett benne árulást. Tiszta volt a lelkiismerete. Vonzódott V-hez, de ezenkívül semmi mást nem érzett benne. Még félelmet sem. Óvatos volt, de nyugodt. – Ha hazudsz – mondta V halkan –, rájövünk, és megtalálunk. – Ezt egy percig sem vontam kétségbe. – Nocsak, nocsak a kis ügyvédbojtárnak van esze! – Vishous visszalépett a sorfalba, a keze pedig visszatért a fegyvere markolatára. Wrath tudni akarta, mi van a borítékban, de arra rájött, hogy bármi legyen is az, nem tartozik kívülállókra. – Szóval, hol van a főnököd és a társai, Saxton? – Nem jönnek el. – A fiú az üres székekre pillantott. – Mindannyian félnek. Azok után, ami Montraggal történt, bezárkóztak a házaikba, és ott is maradnak. Helyes, gondolta Wrath. Ha az elit tagjai nyilvánosan vállalják, hogy beijedtek, legalább eggyel kevesebb dolog miatt kell aggódnia. – Köszönöm, hogy eljöttél, fiam.

Saxton megértette a célzást. Összecsukta az aktatáskáját, még egyszer meghajolt, és készült, hogy elmenjen. – Fiam? Erre megállt, és teljesen visszafordult. – Uram? – Ugye, rá kellett beszélned erre a főnöködet? – A kérdésre diszkrét hallgatás volt a válasz. – Jó tanácsot adsz, és én hiszek neked… feltéve, hogy sem te, sem a munkaadód nem lesett bele abba, ami a borítékban van, bármi legyen is az. Azért fogadj el tőlem egy jó tanácsot! Keress másik állást! A dolgok általában elromlanak, mielőtt javulni kezdenének, és a kétségbeesés mindig a legrosszabbat hozza ki mindenkiből. Még a legtisztességesebbekből is. Egyszer már beküldtek az oroszlán barlangjába. Meg fogják tenni újból. Saxton elmosolyodott. – Ha valaha saját ügyvédre lenne szüksége, csak szóljon! Azután a sok vagyon-, ingatlan- és vérvonalgyakorlat után, amelyet a nyáron szereztem, szeretnék egy kicsit másfelé is nyitni. A fiú megint meghajolt, és felszegett állal, határozott léptekkel iAm kíséretében távozott. – Mi van abban az iratban, V? – kérdezte Wrath halkan. – Semmi jó, királyom, semmi jó. Mielőtt Wrath látása visszatért volna a korábbi hasznavehetetlen állapotába, az utolsó dolog, amit még tisztán látott, V jeges tekintete volt, ahogy Rehvenge-re mered, és ott is marad.

49. fejezet Amikor

a civil rendőrautó kihajtott a Fenyőliget temetőből, Lash minden idegszálával a manipulátorra koncentrált, aki épp akkor fedte fel magát a kapun belül. – Tűnjenek innen a francba! – mondta az embereinek. Láthatatlanná vált, és visszament a halott lány sírjához, a temető távoli sarkába… A sikítás olyan embertelen volt, mintha valaki elvesztette volna az irányítást felette. Mint egy szopránénekes, aki nem tudta tovább kordában tartani a hangját, és az éneklése átment artikulálatlan visításba. Amikor Lash újra alakot öltött, elfogta a düh, hogy lemaradt a műsorról… amit minden bizonnyal érdemes lett volna megnéznie. Grady hanyatt fekve hevert a földön, a nadrágja le volt húzva a csípőjéről, a teste több helyen vérzett, leginkább egy frissen vágott hasítékból, amely a nyelőcsővén tátongott keresztben. Már csupán annyi élet volt benne, mint egy légyben a forró ablakon, csak erőtlenül hadonászott a végtagjaival. A gyilkosa felállt mellőle, aki nem volt más, mint az a leszbikus ribanc a Zero Sumból. A döglődő légytől eltérően, aki csak a saját pusztulásával volt elfoglalva, a nő pontosan tudta, hogy Lash mikor jelent meg a színen. Azonnal harci állásba helyezkedett, az arcán látszott a koncentráció, vértől csöpögő kését szilárdan tartotta a kezében, a combizma megfeszült, és kész volt bármelyik pillanatban előrelendülni izmos testével. Őrülten dögös volt. Különösen, amikor a homlokát ráncolta a felismeréstől. – Azt hittem, hogy meghaltál – mondta. – Meg azt, hogy vámpír vagy. Lash elmosolyodott. – Meglepetés! De azért neked is megvannak a saját kis titkaid, nem igaz? – Nem. Sohasem kedveltelek, és ez azóta sem változott. Lash megrázta a fejét, miközben leplezetlenül bámulta a nő testét. – Nagyon jól áll neked a bőrruha, tudtad? – Neked meg a hullazsák. Lash felnevetett. – Olcsó poén. – Pont, mint a célpontja. Sakkozd ki a többit! Lash megint elmosolyodott, és néhány szemléletes kép segítségével a vonzalmát egy kőkemény merevedésbe összpontosította, mert tudta, hogy a nő képes megérezni rajta. Elképzelte, ahogy Xhex előtte térdel, a farkát a szájába veszi, miközben ő a fejét fogja, és addig keféli a száját, amíg öklendezni nem kezd. Xhex a szemét forgatta. – Olcsó. Pornó. – Nem! Jövőbeli. Szex.

– Sajnálom, nem szeretem Justin Timberlake-et. Se a pornót. – Ezt majd még meglátjuk. – Lash a földön fekvő férfira bökött a fejével, akinek a vonaglása lelassult, mintha megfagyott volna a hidegben. – Azt hiszem, tartozol nekem valamivel. – Ha egy tőrdöfés az, állok rendelkezésedre. – Az ott – mutatott Gradyre – az enyém volt. – Kicsit magasabbak is lehetnének az igényeid. Az ott – ismételte a fiú szavait – kutyaszar. – A szar trágyaként jót tesz a földnek. – Akkor hadd fektesselek be egy rózsabokor alá, aztán majd meglátjuk, hogy válsz be. Grady felnyögött, mire mindketten ránéztek. A nyomorult az utolsókat rúgta, az arca olyan fakó volt, mint a fagyos föld a feje mellett, a vér lassabban szivárgott a sebeiből. Lash hirtelen felismerte, mi van a szájába tömve, és Xhexre nézett. – Atyaég… mit nem adnék egy ilyen nőért, mint te, bűnfaló! Xhex a kés pengéjét beletörölte Chrissy sírkövébe, amivel Grady vére átkerült a fémről a kőre, mintegy jelezve, hogy bosszút állt a lányért. – Bátor vagy, alantas, tekintve, hogy mit csináltam vele. Vagy nem akarod megtartani a sajátodat? – Én más vagyok. – Kisebb, mint ő? Istenem, milyen kiábrándító! Most pedig, ha megbocsátasz, mennem kell. – Intett a késével, mintegy búcsúzásként és eltűnt. Lash a levegőbe bámult, ahol a nő az előbb állt. Grady egy utolsót hörgött, mint egy lefolyó, amikor a fürdővíz utolsó részét nyeli el. – Láttad ezt? – kérdezte Lash az idiótától. – Micsoda nő! Esküszöm, meg fogom szerezni! Grady utolsó lehelete a nyakán jött ki, más kijárat nem lévén, mivel a szája azzal volt elfoglalva, hogy leszopja a saját farkát. Lash csípőre tette a kezét, és lenézett a kihűlő testre. Xhex… gondoskodnia kell róla, hogy az útjaik még keresztezzék egymást. Remélte, hogy a nő elmondja a testvéreknek, hogy látta: a nyugtalan ellenfél ugyanis mindig jobb, mint a kiegyensúlyozott. Tudta, hogy a testvériség majd elgondolkozik rajta, hogy a francba tudott az Omega egy vámpírt átváltoztatni alantassá, de ez csak egy kis része volt a történetnek. A poén még csak ezután következik. Elrendezte magát a nadrágjában, és miközben elsétált a hideg éjszakában, elhatározta, hogy eljött az ideje a szexnek. Most nagyon nagy kedve volt hozzá. Miközben iAm bezárta az étterem bejárati ajtaját, Rehv visszadugta vörös kardját a hüvelyébe, és Vishousra nézett. A testvér nagyon furcsán meredt rá. – Na, mi állt benne? – kérdezte Rehv. – Te. – Montrag azt állította, hogy én vagyok a felelős a Wrath elleni merénylet kiterveléséért? – Nem mintha számítana valamit, mert azzal már bebizonyította, melyik oldalon áll, hogy kinyíratta a gazembert. Vishous lassan megrázta a fejét, majd iAmre nézett, amikor a fekete a testvére mellé állt. Rehv élesebb hangon azt mondta: – Nincs semmi, amit ne tudnának rólam. – Nos, rendben, bűnfaló, akkor tessék, olvasd el! – V az asztalra tette a borítékot. – Ezek szerint Montrag tudta, hogy mi vagy. Kétségtelenül ezért kért meg éppen téged arra, hogy megöld Wrath-t. Ha napvilágra került volna, hogy mi vagy, senki nem vonta volna kétségbe, hogy egyes egyedül a te

ötleted volt a király megölése. Rehv felvonta a szemöldökét, és kivette a levelet a borítékból. Úgy tűnt, egy hitelesített nyilatkozat van benne arról, hogy ölték meg a mostohaapját. Mi. A. Franc. Rehv annyit tudott, hogy Montrag apja ott volt a házban a gyilkosság után. Ezek szerint nemcsak arra vette rá az anyja parancsolóját, hogy elmondja, mi történt, hanem arra is, hogy tanúvallomást tegyen? Aztán pedig nem csinált semmit a dokumentummal? Rehv visszagondolt a néhány nappal korábbi megbeszélésére Montrag dolgozószobájában… aztán eszébe jutott a fickó kedves kis megjegyzésére arról, hogy milyen férfi is ő. Vagyis akkor már tudta, és nemcsak a kábítószer-kereskedést. Rehv visszatette az iratot a borítékba. A francba, ha ez kiderül, akkor az édesanyjának tett ígérete semmivé lesz. – Szóval, mi áll benne? – kérdezte az egyik testvér. Rehv cobolyprém kabátja zsebébe rejtette a borítékot. – Egy hivatalos tanúvallomás, amelyet a mostohaapám írt alá közvetlenül a halála előtt, és amelyben elárulja, hogy manipulátor vagyok. A vérrel írt névből gondolom, hogy ez az eredeti dokumentum, de bármibe lefogadom, hogy Montragnak nem ez volt az egyetlen példánya. – Lehet, hogy hamis – vélekedett Wrath. Aligha, gondolta Rehv. Túl sok részlet stimmelt benne arról az éjszakáról. Egy szempillantás alatt visszarepült a múltba, ahhoz a naphoz, amikor megtette. Az édesanyját be kellett vinnie Havers klinikájára, mert ismét „balesetet szenvedett”. Amikor kiderült, hogy egy napra ott tartják megfigyelésre, Bella úgy döntött, hogy vele marad, Rehv pedig komoly elhatározásra jutott. Hazament, és amikor összehívta a hűségeseket a cselédszárnyban, érezte az egységes fájdalmat bennük, akik a családját szolgálták. Tisztán emlékezett rá, hogy minden egyes nőnek és férfinak a szemébe nézett. Sokan közülük a mostohaapja miatt jöttek dolgozni hozzájuk, de az édesanyja miatt maradtak. A szemükben látszott, hogy tőle várják, hogy véget vessen annak, ami már túl régóta tartott a házban. Rehv megkérte őket, hogy egy órára hagyják el a házat. Senki nem ellenkezett, és kifelé menet mindegyikük megölelte. Mindannyian tudták, mire készül, és egyetértettek vele. Rehv megvárta, hogy az utolsó szolga is elmenjen, majd bement a mostohaapja dolgozószobájába, és ott találta a férfit az íróasztala mögött ülve, papírok fölé hajolva. Dühében az ősi módon intézte el a nyomorultat, gondosan kiszámított minden egyes ütést, hogy ugyanolyan fájdalmat okozzon neki, mint amit a férfi az anyjának adott, végül pedig megadta a gazembernek a megérdemelt jutalmát. Amikor meghallotta a csengőt, azt gondolta, hogy a személyzet egyik tagja érkezett vissza, és ezzel jelez neki, hogy aztán tiszta lelkiismerettel vallhassák, hogy nem látták a gyilkost, miközben a gyilkosságot elkövette. Még muszáj volt egy utolsót is behúznia a mostohaapjának, ezért az öklével akkorát ütött a koponyájára, hogy az átkozott, feleségverő gazembernek kimozdult a gerince a helyéből. Ezután egy gyors mozdulattal felállt a test mellől, a gondolatával kinyitotta a ház bejárati ajtaját, és a kertbe vezető, üvegezett erkélyajtón keresztül távozott. Tökéletes időzítés volt a hűséges hazatérése, mert így „megtalálta” a holttestet, és mivel ez az alfaj alapvetően szelíd volt, soha nem tételezett volna fel erőszakot. Amellett Rehvnek ekkorra a manipulátor oldala már teljes erővel tombolt, és muszáj volt ellenőrzés alá vonnia magát. Ami akkoriban még nem a dopamin segítségével történt. Fájdalmat kellett okoznia magának, hogy a bűnfaló oldalt vissza tudja szorítani.

Minden úgy tűnt, hogy a tervek szerint alakul… amíg a klinikán arról nem értesült, hogy Montrag apja találta meg a holttestet. Azonban hamarosan kiderült, hogy feleslegesen aggódott. Rehm akkor csak annyit mondott, hogy belépett a dolgozószobába, és azonnal hívta Haverst. Mire az orvos megérkezett, a hűségesek is visszatértek, és azzal indokolták a távollétüket, hogy a nyári napfordulóra kellett előkészíteniük a szertartásokat, amelyeket azon a héten tartottak. Montrag apja jól játszotta a szerepét, ahogy most a fia is. Azt az apró érzelmi megrázkódtatást, amit Rehv halványan érzékelt ott a múltban, és most a Montraggal való tárgyalás során, betudta a nem sokkal azelőtt történt halálesetnek és a merényletnek, amelyek közül mindkettő benne volt a pakliban. Istenem, már teljesen világos volt, hogy mi volt a célja Montragnak azzal, hogy őt kérte fel Wrath megölésére. Miután elvégezte volna a feladatát, a gazember kész lett volna előhozakodni a tanúvallomással, amelyből kiderül, hogy Rehv manipulátor és gyilkos, és miután deportálták volna a kolóniába, Montrag vehette volna át a tanács és az egész faj irányítását. Szép! Milyen kár, hogy nem úgy alakult, ahogy eltervezte! Az embernek még a könny is kicsordult a szeméből. – Igen, biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az egyetlen példány – dörmögte Rehv. – Senki sem küldi ki az egyetlen iratát a világba. – Érdemes lenne meglátogatni azt a házat – javasolta Wrath. – Ha Montrag örököseinek vagy jogutódjainak a tudomására jut ez az információ, nagy bajban leszünk, ugye, értitek? – Utód nélkül halt meg, de a vérvonalának leszármazottai biztosan itt élnek valahol. Gondoskodom róla, hogy senki ne jöhessen rá erre. Nem fogja engedni, hogy bármi miatt is megszegje az édesanyjának tett esküjét. Ez egyszerűen nem történhet meg.

50. fejezet Amikor

Ehlena elment vásárolni abba az éjjel-nappaliba, ahová mindig járni szokott, nem értette, miért nincs jobb kedve. A dolgok kedvezőbben már nem is alakulhattak volna Rehvvel. Mielőtt a férfi elment a gyűlésre, gyorsan lezuhanyozott, és megengedte, hogy ő válassza ki a ruháját. Még a nyakkendőjét is ő kötötte meg. Aztán magához ölelte, és egy ideig úgy álltak némán, egymáshoz simulva. Végül Ehlena kikísérte az előtérbe, és ott várt vele a liftre. A felvonó érkezését halk csilingelő hang jelezte, majd elhúzódott a fémajtó, és Rehv beszállt. Ezután megtartotta az ajtót, hogy ne csukódjon vissza, és megcsókolta Ehlenát egyszer, kétszer. Háromszor. Végül hátralépett, és mielőtt az ajtó elhúzódott volna, Rehv a telefonjára, majd pedig a lányra mutatott. Az a gondolat, hogy a férfi majd felhívja, sokkal könnyebbé tette az elválást. Az is elégedettséggel töltötte el, hogy ő választotta ki fekete öltönyét, keményített fehér ingét és vörös nyakkendőjét, amit viselt. Szóval, igen, boldogabbnak kellett volna lennie. Különösen, hogy az anyagi helyzetük is javult egy kicsit, most, hogy a Rehvenge Nemzeti Bank kölcsönt adott neki. Ehlena azonban szörnyen ideges volt. Megállt az üdítők soránál, a katonás rendben álló, áfonyás gyümölcslevek előtt, és hátrapillantott a válla fölött. Balra még néhány fajta üdítőitalt látott, jobbra pedig müzliszeleteket és aprósüteményeket. Távolabb voltak a pénztárak, amelyek legtöbbje zárva volt, azokon túl pedig az áruház sötét ablakai. Valaki követte. Egészen azóta, hogy visszament Rehv lakásába, felöltözött, és miután bezárta az erkélyajtót, a teraszról láthatatlanná vált. Beletett a bevásárló kocsijába négy üveg áfonyás-málnás italt, aztán a vécépapírok és a papírtörlők során átment a gabonapelyhekhez. A húsrészlegnél kiválasztott egy elkészített sült csirkét, ami sokkal inkább úgy nézett ki, mintha ki lenne tömve, nem pedig úgy, mint ami meg van sütve, de jelen helyzetben fehérjére volt szüksége, méghozzá olyanra, amit nem neki kell elkészítenie. Ezután levett a polcról egy steaket az apjának is. Majd tejet, vajat és tojást. Az egyetlen hátránya annak, ha valaki éjfél után fizetett, az volt, hogy az összes önkiszolgálóterminál zárva volt, ezért be kellett állnia a sorba, egy férfi mögé, akinek a kosarában többféle fagyasztott készétel sorakozott. Miközben a pénztáros egymás után húzta át a vonalkód-leolvasón a termékeket, Ehlena kinézett az üvegablakon, és arra gondolt, vajon nem kezdi-e elveszíteni az eszét. – Tudja, hogy kell ezeket elkészíteni? – kérdezte tőle a férfi, és felmutatta az egyik lapos dobozt. Nyilvánvalóan félreértette, ahogy Ehlena előrenézett, és azt gondolta, hogy a lány akar tőle valamit. Mondjuk felmelegíteni a vacsoráját. Szó szerint. Az emberi férfi tekintete szinte izzott, és mohón pásztázta a testét, Ehlena azonban csak arra tudott gondolni, hogy vajon Rehvenge mit tenne a merész

gazemberrel. Amitől elmosolyodott. – Olvassa el a használati utasítást a dobozon! – Maga is elolvashatná nekem. Ehlena szándékosan nyugodt és unottnak tűnő hangon válaszolt. – Nem hiszem, hogy a barátom nagyon örülne neki. A férfi csalódott képet vágott, majd odanyújtotta a dobozt a kasszában ülő nőnek. Tíz perccel később, amikor Ehlena kilépett az önműködő ajtón, jeges széllökés köszöntötte, mire fázósan összébb húzta magán a kabátját. Szerencsére a taxi, amivel idáig jött, ott várt rá, ahol kellett, amitől kissé megnyugodott. – Segítsek? – kérdezte a sofőr a lehúzott ablakon keresztül. – Köszönöm, nem szükséges. – Ehlena körülnézett, mielőtt betette volna a nejlonszatyrokat a hátsó ülésre, és azon töprengett, vajon mit szólna ahhoz a férfi, ha egy kamion mögül előugrana egy alantas, és gonosz télapót játszana nekik. Beült a vásárolt holmik mellé, a taxis rálépett a gázra, ő pedig figyelmes tekintettel végignézett az áruház tetején és a fél tucat autón, amelyek a bejárat közvetlen közelében parkoltak. Mr. Fagyasztott Vacsora a furgonjában piszmogott valamivel, az utastér lámpája fel volt kapcsolva, és megvilágította az arcát, miközben rágyújtott egy cigarettára. Senki és semmi nem volt a közelben. Ehlena kényszerítette magát, hogy hátradőljön az ülésen, és most már biztos volt benne, hogy megőrült. Senki sem figyelte. Senki sem követte… Hirtelen a torkához kapta a kezét. Úristen… mi van, ha neki is az a betegsége, mint az apjának? Mi van, ha ez az üldözési mánia a kór első jele? Mi van, ha… – Minden rendben ott hátul? – kérdezte a sofőr a visszapillantó tükörbe nézve. – Úgy tűnik, mintha remegne. – Csak fázom. – Mindjárt bekapcsolom a fűtést. Amikor Ehlena arcát megcsapta a meleg levegő, kinézett a hátsó ablakon. Nem követte őket senki. Az alantasok pedig nem tudtak láthatatlanná válni, vagyis… lehet, hogy tényleg skizofrén lett ő is? Krisztusom, már szinte jobban örült volna egy alantasnak. A lehető legközelebb állította meg az autót a bérelt háza hátsó bejáratához, és egy kicsit több borravalót adott a taxisnak, amiért olyan kedves volt hozzá. – Megvárom, amíg bemegy – mondta a sofőr. – Köszönöm. – Nagyon hálás volt érte a férfinak. Ehlena mindkét kezében két-két nejlonszatyorral az ajtóhoz sietett, de le kellett tennie minden csomagját, mert ahelyett, hogy a taxiban ülve elővette volna a kulcsát, teljesen lefoglalta a félelem. Amikor belenyúlt a táskájába, hogy előhalássza a lakáskulcsot, a taxi elhajtott. Ehlena a kocsi piros hátsó lámpája után nézett, amely befordult a sarkon. Mi a… – Helló! A lány megdermedt. A jelenség közvetlenül mögötte volt. És pontosan tudta, ki az. Megfordult, és egy magas, fekete hajú nőt pillantott meg, akinek a ruhája gazdagon redőzött volt, a szeme pedig izzott. Ó, igen… ő volt Rehvenge másik… – Fele – fejezte be a nő a gondolatot helyette. – Én vagyok a másik fele. Nagyon sajnálom, hogy a taxisofőrnek olyan sietősen távoznia kellett. Ehlena ösztönösen eltakarta a nő elől a gondolatait azzal, hogy az áruház másfél méter magas, egy

méter széles üdítőitalos polcaira gondolt, amelyeken vörös gyümölcslevek sorakoztak. A nő egy pillanatra a homlokát ráncolta, mintha nem értené, mi az, amit az agyában talált, ahová éppen behatolt, de aztán elmosolyodott. – Nem kell félned tőlem. Csak gondoltam, megosztok veled néhány dolgot arról a férfiról, akivel a tetőtéri lakásban keféltél. Az áruházi képnek köszönhetően ez az információ nem váltotta ki a kívánt hatást. Ehlenának minden szakmai képzettségére szüksége volt ahhoz, hogy nyugodt maradjon. Ez most krízishelyzet, mondogatta magában. Épp most toltak be egy véres vámpírt, és muszáj félretennie minden félelmét és érzelmét, hogy meg tudjon birkózni a helyzettel. – Hallottad, amit mondtam? – kérdezte a nő vontatott hangon. Ezt a fajta beszédstílust Ehlena még sohasem hallotta. Az „sz” hangokat elnyújtva ejtette ki, mintha sziszegne. – Figyeltelek az ablakon keresztül, egészen addig, amíg ki nem húzta belőled a farkát. Tudod, miért csinálta? Ehlena egy szót sem szólt, csak azon törte a fejét, hogy vehetné elő a gázsprayt a táskájából. Valamiért azonban az volt az érzése, hogy semmire se menne vele… Szentséges isten, azok… élő skorpiók voltak ott a fülében? – Ő nem olyan, mint te vagy. – A nő gonosz elégedettséggel mosolyodott el. – És nem csak azért, mert drogbáró. Nem is vámpír. – Amikor Ehlena szemöldöke megrándult, a nő felnevetett. – Egyiket sem tudtad? Az áruházi kép és a szakmai képzettség nyilvánvalóan nem bizonyult elég hatékonynak. – Nem hiszek neked. – Zero Sum. Egy klub a belvárosban. Ő a tulajdonosa. Ismered? Valószínűleg nem, mivel nem olyan típusnak tűnsz, mint akik odajárnak… biztos vagyok benne, hogy pont ezért szeret veled kefélni. Hadd mondjam el neked, hogy miket árul ott! Emberi nőket. Mindenféle kábítószert. És tudod, miért? Mert ő olyan, mint én vagyok, nem pedig olyan, mint te. – A nő közelebb hajolt hozzá, és a szeme felragyogott. – Tudod, hogy én mi vagyok? Egy rohadt dög, gondolta a lány. – Manipulátor, kislány. Mindketten manipulátorok vagyunk. És ő az enyém. Ehlena arra gondolt, vajon meg fog-e halni most itt a hátsó tornácon, miközben négy szatyor holmi áll a lába mellett a földön. Ha így lesz, nem azért fog bekövetkezni, mert ez a hazug némber tényleg manipulátor, hanem azért, mert az, aki olyan őrült, hogy ilyesmit sugalljon, kétségtelenül képes a gyilkosságra is. A nő csikorgó hangon folytatta. – Meg akarod ismerni az igazi énjét? Menj el abba a klubba, és keresd meg! Vedd rá, hogy elmondja neked az igazságot, és tudd, hogy mit engedtél be a testedbe, aranyom! Azt viszont soha ne felejtsd el, hogy ő az enyém, szexuálisan, érzelmileg, úgy ahogy van. Az enyém! Háromízületű ujjával végigsimított Ehlena arcán, aztán egy szempillantás alatt eltűnt, mintha soha nem is lett volna ott. Ehlena annyira remegett, hogy egy pillanatig meg sem tudott mozdulni. A remegés mélyen az izmaiban kezdődött, és teljesen megbénult tőle. A hideg mentette meg. Jeges fuvallat söpört végig a járdán, és előrelökte, de szerencsére még időben megtartotta magát, mielőtt rázuhant volna a szatyrokra. Miután megtalálta a lakáskulcsot, alig tudta beilleszteni a zárba, pont úgy, mint a mentőautóban, amikor a slusszkulcsot akarta bedugni. Mellé… mellé… mellé… Na végre! Kinyitotta a zárat, és olyan gyorsan tette be a szatyrokat a lakásba, hogy szinte már dobálta, majd ő

is beszaladt, becsapta maga mögött az ajtót, és ráfordította a kulcsot. Ezekután még a reteszt is rátolta, és a biztonsági láncot is beakasztotta. Remegő lábbal belépett a konyhába, és lerogyott az asztal mellé. Amikor az apja felszólt, és megkérdezte, hogy mi ez a zaj, azt felelte neki, hogy csak a szél, és közben imádkozott, hogy ne jöjjön fel megnézni. Az ezt követő csendben Ehlena nem érezte, hogy bármiféle lény is lenne odakint a ház előtt, de a gondolat, hogy valaki tud róla meg Rehvről, és arról, hogy hol lakik… ó, istenem, az az őrült nőszemély megleste őket! Felpattant és odaszaladt a mosogatóhoz, majd kinyitotta a csapot, hogy elfedje a hangot, ha esetleg hánynia kellene. Miután megnyugodott a gyomra, összetette a két tenyerét, hideg vizet engedett bele, és ivott néhány kortyot, aztán megmosta az arcát. Az ivás és a mosakodás kicsit kitisztította a fejét. Azok a dolgok, amelyeket az a némber mondott, teljesen és abszolút irreálisak voltak, semmi közük nem volt a valósághoz… fénylő szeméből ítélve pedig egész biztosan önző célok vezérelték. Rehv egyik sem volt, amit róla állított. Drogbáró. Manipulátor. Strici. Ugyan már! Na persze, azt mindenki tudta, hogy egy leselkedő exbarátnőtől még azt sem szabad elhinni, hogy mi a férfi kedvenc színe, különösen, hogy Rehv világosan megmondta, hogy ők ketten nincsenek együtt, és célozgatott arra is, hogy a nő bajt jelent. Nem csoda, hogy nem akart beszélni róla. Senki sem szívesen vallaná be annak, akivel együtt van, hogy van a múltjában egy lerázhatatlan elmebeteg. Szóval, most mi tévő legyen? Nos, a válasz kézenfekvő volt. El fogja mondani Rehvnek. Nem kiakadva, teátrális, hatásvadász módon, hanem inkább úgy, hogy képzeld, ez meg ez történt, és tudnod kell, hogy a nő súlyosan instabil. Ehlenának nagyon tetszett a terv. Amikor azonban belenyúlt a táskájába, hogy kivegye a telefonját, rájött, hogy még mindig remeg a keze. Lehet, hogy az elméjének válasza logikus volt, és ez az ésszerű megoldás nagyon is meggyőzőnek hatott, az adrenalin azonban még mindig tombolt a vérében, és cseppet sem hatódott meg a hideg logikától, amivel próbálta megnyugtatni magát. Mit is akart? Ja, igen… Rehvenge. Fel akarta hívni Rehvenge-et. Amikor beütötte a számot, egy kicsit lecsillapodott. Meg fogják oldani ezt a problémát. Egy pillanatra meglepődött, hogy csak a férfi hangpostája válaszol, de ekkor eszébe jutott, hogy egy gyűlésre kellett mennie. Már majdnem letette, de nem az a fajta nő volt, aki kerülgeti a forró kását, ezért nem látta értelmét, hogy halogassa a dolgot. – Szia, Rehv, meglátogatott az a… nő. Mindenféle képtelenséget hordott össze rólad. És csak… nos, csak gondoltam, jobb, ha tudsz róla. Őszintén szólva, elég ijesztő volt. Mindegy. Fel tudnál hívni, hogy megbeszéljük? Nagyon örülnék neki. Szia. Letette, majd a telefonra bámult, és imádkozott, hogy a férfi minél hamarabb jelentkezzen. Wrath ígéretet tett Beth-nek, és be is tartotta. Pedig nagyon nehezére esett. Miután ő és a testvérek elhagyták az éttermet, a kilencszáz kilónyi személyi testőr kíséretében egyenesen hazament. Feszült volt, ideges, harcra vágyott és dühös volt, de megígérte a felének, hogy a vaksága után nem megy ki harcolni, ezért nem ment. A bizalmat fel kellett építeni, és tekintve, hogy ő mekkora lyukat ütött a kapcsolatuk alapjába, nagyon sok munkájába fog kerülni, hogy visszajusson a kiinduló helyzetig. Különben is, ha nem harcolhatott, volt egy másik módszer is arra, hogy megnyugtassa feszült idegeit.

Amikor a testvériség belépett a ház előcsarnokába, és a csizmás talpak dübögése visszhangzott, Beth kirohant a biliárdszobából, mintha ott várakozott volna. Egy szempillantás alatt Wrath karjába repült, ami nagyon jó érzés volt. Egy gyors ölelés után hátralépett és kartávolságra tartva magától a férfit, tetőtől talpig végigmérte. – Jól vagy? Mi történt? Ki jött el? Hogyan… A testvérek mind egyszerre kezdtek el beszélni, de nem arról, hogy mi történt a gyűlésen. Azt kezdték beosztani egymás között, hogy ki melyik területre megy harcolni a maradék három órában, amely hajnalig még hátravolt. – Menjünk be a dolgozószobába! – mondta Wrath a hangzavarban. – Itt még a gondolataimat sem hallom. Amikor elindultak Beth-szel fel a lépcsőn, hátraszólt a testvéreknek: – Köszönöm, hogy megint vigyáztatok rám. A csoport elhallgatott, és szembefordult vele. A következő pillanatban félkörívben megálltak a nagy lépcső aljánál, és ökölbe szorították a jobb kezüket, majd egy hangos csatakiáltással fél térdre ereszkedtek, és súlyos öklükkel hatalmasat csaptak a mozaikpadlóra. A hang olyan volt, mint egy mennydörgés, gongütés vagy bombarobbanás, visszhangzott az egész előcsarnokban és a ház minden szobájában. Wrath rájuk nézett, látta lehajtott fejüket, előre görnyedő, széles vállukat és a földre tett öklüket. Mindannyian úgy mentek el arra a gyűlésre, hogy készek voltak akár a testükkel is felfogni a golyót, és ez mindig is így lesz. Tohr kisebb alakja mellett Lassiter, a bukott angyal egyenes háttal állt, és most sem tett humoros megjegyzéseket a hűségük ilyetén való kinyilvánítására. Ehelyett megint azt az átkozott mennyezetet bámulta. Wrath felpillantott a kék égre festett harcosok freskójára, de nem sok mindent tudott kivenni a képből, pedig korábban már leírták neki, hogy néz ki. Visszanézett a testvérekre, és az ősi nyelven azt mondta: – Nincsenek erősebb szövetségesei, nagyszerűbb barátai és jobb harcosai egyetlen királynak sem, mint ti itt, akik előttem összegyűltetek, testvéreim, véreim. Halk morgás hallatszott, majd a harcosok felálltak, és Wrath mindegyikük felé bólintott. Nem tudott többet mondani nekik, mivel a torka hirtelen elszorult, de úgy tűnt, a testvéreknek nincs is szükségük többre. Amikor a királyukra néztek, a szemükben tisztelet, hála és céltudatosság tükröződött, Wrath pedig mély megbecsüléssel és határozottsággal fogadta ezt az ajándékot. Ilyen volt az évszázados szövetség király és alattvalói között, amelynek esküjét mindkét fél szívből tette, és éles elmével, valamint erős testtel szolgálta. – Istenem, imádlak titeket, fiúk! – mondta Beth. Mély hangú nevetés hangzott fel, majd Hollywood azt kérdezte: – Akarod, hogy beledöfjünk érted a földbe? A királynak ököllel csapunk, a királynénak viszont tőr jár. – Nem szeretném, ha felsértenétek ezt a gyönyörű padlót. De azért nagyon köszönöm. – Csak egy szavadba kerül, és miszlikbe törjük a kedvedért. Beth felnevetett. – Csitulj, szívem! A testvérek odajárultak elé, és megcsókolták a rubint az ujján, és miközben mindannyian kifejezték tiszteletüket, Beth megsimogatta a hajukat. Kivéve Zsadistnak, akire csak gyengéden rámosolygott. – Bocsássatok meg, fiúk – mondta Wrath –, de szeretnénk végre kettesben maradni, ugye, értitek? Férfias helyeslés morajlott végig a testvéreken, amit Beth már csak menet közben hallott – és

amitől elpirult –, de valóban elérkezett az ideje annak, hogy kettesben maradjanak. Miközben Wrath az emeletre sétált a felével, olyan érzése támadt, hogy minden visszatért a régi kerékvágásba. Na persze, volt összeesküvés, politikai dráma és az alantasok folytonos fenyegetése, de az mind a munkához tartozott, mint mindig. Most azonban maga mellett tudta az összes testvért, a karjaiban pedig imádott felét, és mindenkit, a hűségeseket is beleértve, akiket biztonságban akart tartani. Beth a mellkasára hajtotta a fejét, és a karját a dereka köré fonta. – Nagyon örülök, hogy mindenki jól van. – Furcsa, én is éppen erre gondoltam. Bevezette a lányt a dolgozószobába, majd az ajtó mindkét szárnyát becsukta. A tűz melege barátságos és… meghitt hangulatot árasztott. Miközben Beth odasétált a papírokkal teleszórt íróasztalhoz, Wrath azt figyelte, hogy ring a csípője. Egy alig észrevehető mozdulattal ráfordította a kulcsot a zárban. Odasétált a lányhoz, aki elkezdte összerendezgetni a papírokat. – Szóval, mi tör… Wrath a fenekéhez nyomta a csípőjét, és azt suttogta: – Benned akarok lenni. A lány lélegzete elakadt, majd hátrahajtotta a fejét a vállára. – Ó, istenem… igen! Wrath morogva előrenyúlt, és tenyerébe fogta a mellét, majd amikor érezte a hatást, hozzádörzsölte kemény férfiasságát. – Nem szeretném hosszúra nyújtani. – Én sem. – Hajolj az asztalra! Amikor látta, hogy Beth előrehajol és kinyomja felé a fenekét, majdnem káromkodott egyet. Aztán a lány széttette a lábát, és ekkor már kicsúszott a száján egy „Bassza meg!” De hisz épp arra készült. Lekapcsolta az íróasztalon álló olvasólámpát, és így már csak a tűz aranyló fénye maradt, ami megvilágította őket. A várakozástól türelmetlen mozdulatokkal simított végig a fele csípőjén. Kissé ráhajolt, és végighúzta a szemfogát a gerincén, majd jelezte, hogy Beth tegye át a testsúlyát az egyik lábára, hogy a másikról le tudja venni a tűsarkú cipőjét, és lehúzhassa róla a nadrágját. Túlságosan türelmetlen volt ahhoz, hogy a másik oldalon is megcsinálja ugyanezt, főleg, amikor felnézve, megpillantotta izgatóan egyszerű, fekete bugyiját. Na jó. Változott a terv. A behatolás majd később jön. Legalábbis a farkával. Úgy maradt a sarkán ülve, és óvatosan, ugyanakkor gyorsan lehámozta magáról a fegyvereit, miközben gondosan ügyelt rá, hogy a pisztolyokon a biztosítókar nehogy elmozduljon és a tőrei is a fegyvertartóban maradjanak. Ha az ajtó nem lett volna bezárva, előbb minden fegyvert betett volna a fegyvertartó szekrénybe, bármennyire türelmetlen volt is a vágytól. Most, hogy Nalla is ott lakott a házban, senki nem merte megkockáztatni, hogy Bella és Zsadist kislánya bármilyen fegyvert is a kezébe kaparintson. Soha. Miután Wrath mindent lepakolt magáról, levette a napszemüvegét is, az íróasztalra tette, és végigsimított a fele bársonyosan sima lábának hátulján. Szélesre nyitotta a combját, majd egy kicsit felemelkedett, és a fejét a lába közé tette a bugyihoz, amely eltakarta előle azt a bejáratot, ahová

hamarosan mással is be fog hatolni. Odanyomta hozzá a száját, és még a pamuton keresztül is érezte a forróságot, az illata pedig megvadította. A farka olyan nagyot rándult a bőrnadrágjában, hogy nem tudta biztosan, nem élvezett-e el. Az, hogy az orrával bökdöste, aztán megnyalta az anyagot, nem volt elég neki… ezért a foga közé vette, és hozzányomta a bőréhez, miközben pontosan tudta, hogy ott masszírozza a lány punciját, ahol ő is kétségbeesetten szerette volna megnyalni. Két tompa hang hallatszott, amikor Beth az íróasztalra támaszkodott, majd papírzörgés, mert néhány irat lecsúszott a földre. – Wrath… – Mi az? – dörmögte a bőrébe, miközben az orrával simogatta. – Nem jó? – Pofa be, és csináld tová… Amikor Beth megérezte a férfi nyelvét, amely becsúszott a bugyi alá, elakadt a szava… Wrath pedig érezte, hogy le kell lassítania. A lány olyan nedves, síkos, puha és készséges volt, hogy alig bírta megállni, hogy ne rántsa le a földre, és tegye azonnal magáévá. Amivel megfosztanák magukat a várakozás izgalmától. A kezével oldalra húzta a puha anyagot, és megcsókolta a rózsaszín ajkat, majd belenyalt. Beth már felkészült rá, amit a mézízű nedvéből tudott, amelyet lenyelt, miután a nyelve egy mély, hosszú nyalással végigszántott rajta. Wrath-nak ez azonban még nem volt elég, és nagyon zavarta, hogy félrehúzva kellett tartania a bugyit. Ezért a szemfogával kilyukasztotta, majd a közepénél kettészakította, és a két felét ott hagyta Beth csípőjén lógni. A tenyerével megfogta a lány fenekét, és keményen megszorította, aztán abbahagyta a finomkodást, és nekilátott, hogy a nyelvével alaposan megdolgozza. Pontosan tudta, hogy a lány mit szeret a legjobban: a szívogatást, a nyalogatást, és azt, amikor bedugta a hüvelyébe a nyelvét. Wrath behunyta a szemét, úgy élte át az élményt egészben, a lány illatát, az ízét és a borzongását, amikor feljutott a gyönyör csúcsára és széthullott. Wrath merev férfiassága már majdnem kifeszítette a nadrágjának elejét, a gombok már nem sokáig tudták visszatartani követelőző vágyát, de a francba, muszáj lesz lenyugodnia még egy kicsit, mert ez túlságosan is finom volt ahhoz, hogy egyhamar abbahagyja. Amikor Beth térde megremegett, Wrath lefektette a földre, felhúzta az egyik lábát, és folytatta az édes kínzást. Közben feltolta a pulóverét a nyakához, és a kezét a melltartója alá csúsztatta. Amitől Beth megint elélvezett, és megragadta az íróasztal egyik lábát, erősen meghúzta, miközben a másik talpát a szőnyegbe nyomta. Wrath egyre beljebb tolta az alá az asztal alá, ahol királyi teendőit szokta végezni, majd végül neki is le kellett hajolnia, hogy a válla is az asztal alá férjen. Amikor Beth feje már a másik oldalon ért ki, megragadta a kis széket, amelyen Wrath ülni szokott, és azt is húzta magával. Megint a férfi nevét kiáltotta, mire Wrath feljebb csúszott a testén, és ránézett a nőies kis székre. – Valami súlyosabb ülőhelyet kell szereznem magamnak. Ez volt az utolsó értelmes gondolata. A hímvesszője a sok gyakorlásnak köszönhetően könnyedén megtalálta a bejáratot, és… ó, igen, még mindig olyan jó volt, mint az első alkalommal. Izmos karjával átölelte Beth-t, és elkezdte szenvedélyes lökéseit, a lány pedig követte fel a magasba, miközben Wrath testében a hullámzó vágy mind a golyóiban gyűlt össze, és szinte szétfeszítette. A fele és ő együtt mozogtak, egyszerre adtak egymásnak és vettek el, egyre gyorsabban, amíg Wrath végül elélvezett, de folytatta a pumpálást, majd megint elélvezett, és megint folytatta. Egyszer csak azt érezte, hogy valami hozzáér az arcához.

Vad, állatias ösztöntől vezérelve felmordult, és a szemfogával azután a valami után kapott. Ami nem volt más, mint a függöny. Heves lökéseinek köszönhetően sikerült kiaraszolniuk az íróasztal alól, el a szék mellett, egészen a falig. Beth-ből kirobbant a nevetés, aztán belőle is, majd összeölelkeztek. Wrath oldalra gurult, de a felét szorosan a mellkasához fogta, és lehúzta a testén a garbóját és a pulóverét a derekáig, hogy ne fázzon. – Szóval, mi történt a gyűlésen? – kérdezte végül Beth. – A tanács egyetlen tagja sem jött el. – Habozott, mert nem tudta, hol húzódik a határ, amely még nem sérti Rehv érdekeit. – Még Rehv sem? – De ő ott volt, csak a többiek nem jelentek meg. A tanács nyilvánvalóan fél tőlem, ami nem is baj. – Hirtelen megfogta a lány kezét. – Figyelj, Beth… A lány hangján egyértelműen érződött a feszültség. – Igen? – Őszinteséget vársz, ugye? – Igen. – Valami mégis történt, ami Rehvenge-dzsel kapcsolatos… az életével… de nem szívesen mondom el neked, mert ez igazából az ő dolga. Nem az enyém. Beth kifújta a levegőt. – Ha nem rád vagy a testvériségre tartozik… – Annyiban igen, hogy nehéz helyzetbe hoz minket. – És ha Beth is tudomást szerez róla, ő is ugyanabba a helyzetbe kerül. A baj az volt, hogy egy ismert manipulátor személyiségének eltitkolása csak a probléma egyik részét jelentette. Amikor Wrath legutóbb puhatolózni próbált, rájött, hogy Bellának fogalma sincs arról, hogy a bátyja micsoda. Vagyis Beth-nek a barátnője előtt is titkolóznia kell majd. A lány a homlokát ráncolta. – Ha megkérdezem, hogy pontosan hogy érint ez titeket, akkor már tudni is fogom, ugye? Wrath bólintott és várt. Beth megsimogatta a férfi állát. – És te elmondanád nekem, ugye? – Igen. – Nem szívesen, de megtenné. Habozás nélkül. – Rendben… akkor nem kérdezem meg. – Odahajolt Wrath-hoz és megcsókolta. – Örülök, hogy megadtad a választás lehetőségét. – Látod, tanulékony vagyok. – A kezébe fogta a lány arcát, és az ajkát néhányszor az ajkához érintette, aztán a megváltozott állásából érezte, hogy a lány elmosolyodik. – Ha már a tanulásnál tartunk, mit szólnál egy kis ennivalóhoz? – kérdezte Beth. – Ó, hogy én mennyire szeretlek! – Mindjárt hozom. – Azt hiszem, előbb jobb lesz, ha megtisztogatlak. – Wrath levette a fekete pólóját, és óvatosan törölgetni kezdte vele a lány belső combját, majd a lába közét. – Ez már jóval több, mint tisztogatás – mondta Beth elnyújtva, és hagyta, hogy a férfi keze a combja között munkálkodjon. Wrath felemelkedett, és olyan mozdulatot tett, mintha megint rá akarna feküdni. – Csodálkozol? Mmmmm… Beth felnevetett, de nem engedte, hogy megtegye.

– Először eszünk. Aztán jöhet megint a szex. Wrath a fele ajkát harapdálta, és arra gondolt, hogy az emberek milyen túlzott jelentőséget tulajdonítanak az evésnek. A gyomra azonban megkordult, és egy szempillantás alatt már csak arra tudott gondolni, hogy a felét megetesse. Védelmezői és gondoskodói ösztöne felülkerekedett a vágyán. Széles tenyerét a lány lapos hasára tette, és azt mondta: – Majd én hozok neked… – Nem. Én szeretném. – Megint megsimogatta a férfi arcát. – Maradj itt, nem maradok sokáig! Amikor Beth felállt, Wrath hanyatt fordult, és begyömöszölte jól kihasznált, de még mindig merev férfiasságát a nadrágjába. Beth lehajolt, hogy felvegye a farmerját, amivel kitűnő rálátást nyújtott a férfinak, és Wrath azon töprengett, képes-e akár öt percet is várni azzal, hogy újra beléhatoljon. – Tudod, hogy érzem magam? – dörmögte Beth, miközben felvette a farmert. – Úgy, mint aki épp most szeretkezett a parancsolójával, és hamarosan még többet fog kapni a jó öreg döngetésből? Istenem, de szerette, hogy meg tudta nevettetni! – Nos, igen – felelte Beth – de az evésre visszatérve… házi készítésű pörköltre vágyom. – Már kész van? – Kérlek, mondd, hogy már… – Van egy kis marhahús… Jóságos ég, milyen arcot vágsz! – Jobban örülnék neki, ha kevesebb időt tökénél a konyhában, és többet az én… – Na jó, inkább nem fejezi be ezt a mondatot. Beth-en azonban látszott, hogy pontosan tudja, hogy folytatódna. – Hmmm, majd igyekszem. – Azt jól teszed, leelan, aztán olyan desszertet kapsz tőlem, hogy beleszédülsz. Beth izgató csípőringással sétált át a szobán, és ezzel a szexis tánccal előidézte Wrath morgását. Az ajtóban megállt, visszanézett a férfira, miközben a folyosóról beáradó erősebb fény megvilágította az alakját. És mit ad isten, Wrath homályos látása a legszebb képpel ajándékozta meg őt: a fényben meglátta hosszú, sötét haját, ahogy a vállára omlik, kipirult arcát, és magas alakját, izgató domborulataival együtt. – Olyan gyönyörű vagy! – mondta neki halkan. Beth valósággal ragyogott, boldogságának és örömének illata egyre erősödött, amíg a levegőben már semmi mást nem lehetett érezni, mint az éjszaka nyíló rózsa illatát, ami csak Beth-re volt jellemző. A lány az ajkához emelte a kezét, amit Wrath annyira szeretett csókolni, és egy hosszú csókot lehelt felé. – Mindjárt visszajövök. – Várlak. – Abból ítélve, amennyire fel volt izgulva, valószínűleg megint az íróasztal alatt fognak kikötni. Miután a lány elment, Wrath még egy ideig ott feküdt a földön, és éles hallásával érzékelte, ahogy lefelé lépked a nagy lépcsőn. Egy idő múlva felkelt, visszatette a kis, nőies széket a helyére, és leült az íróasztal mögé. A napszemüvegéért nyúlt, hogy még a tűz fénye se bántsa a szemét, aztán hátrahajtotta a fejét a szék támlájához… Amikor egy halk kopogás hangzott fel az ajtón, a halántéka lüktetni kezdett a haragtól. Istenem, hát már egy perc nyugta sem lehet ebben a házban? A török dohány illatából azonnal tudta, hogy ki az. – Gyere be, V!

Amikor a testvér belépett, a cigarettájának illata elkeveredett a kandallóban égő keményfa enyhe aromájával. – Baj van – mondta Vishous. Wrath behunyta a szemét, megdörzsölte az orrnyergét, és azon imádkozott, hogy a fejfájás ne költözzön be hozzá egész éjszakára, mintha a feje egy nyavalyás hotel lenne. – Beszélj! – Valaki írt nekünk egy e-mailt Rehvenge-ről. Huszonnégy órát kaptunk, hogy deportáljuk a manipulátor kolóniába, különben az illető felfedi Rehv kilétét az elit előtt, és a tudomásukra hozza, hogy mi mindannyian tudtunk róla, mégsem tettünk semmit. Wrath kinyitotta a szemét. – Mi a franc? – Már vizsgálom az e-mail címet. Egy kis mélyreható kutakodással a számítástechnika világában lehet, hogy le tudom nyomozni a forrását, és akkor megtudom, hogy ki az. – A francba… ennyit arról, hogy senki sem olvasta az iratot. – Wrath nagyot nyelt, és a fejében érzett nyomástól hányingere lett. – Nézd, lépj kapcsolatba Rehvvel, és mondd el neki, hogy milyen levelet kaptunk! Figyelj oda arra, hogy mit válaszol! Az elit szét van szóródva és fél, ha azonban kitudódik ez a dolog, nem lesz más választásunk, mint cselekedni… különben felkelés tör ki, és nemcsak az arisztokrácián belül, hanem a civilek közt is. – Értettem. Majd beszámolok a fejleményekről. – Igyekezz! – Hé, minden rendben? – Persze. Menj és hívd fel Rehvet! Az isten verje meg! Miután becsukódott a dolgozószoba ajtaja, Wrath felnyögött. A kandallóban pattogó tűz halvány fényétől is rosszabbodott a fejfájása, de nem akarta eloltani a tüzet. A teljes sötétségre még csak gondolni sem akart, különösen a délutáni kis ébresztője után, amikor a nappal is sötét éjszaka volt számára. Lehunyta a szemhéját, és megpróbálta leküzdeni a fájdalmat. Egy kis pihenésre lenne szüksége. Csak egy kis békére és nyugalomra.

51. fejezet Amikor Xhex visszatért a Zero Sumba, a VIP-terem hátsó bejáratán ment be, és mindvégig a zsebében tartotta a kezét. Vámpír oldalának köszönhetően nem volt ujjlenyomata, de a véres kéz akkor is véres kéz volt. És Grady vére még a nadrágján is ott virított. Az ilyen alkalmak miatt tartottak a klub alagsorában egy régimódi szeneskazánt, még ebben a modern korban is. Xhex nem nézett senkire, csak besurrant Rehv irodájába, és a mögötte lévő hálószobába sietett. Szerencsére bőven volt ideje, hogy megmosakodjon és átöltözzön, mivel a caldwelli rendőrségnek eltart majd egy ideig, míg rábukkan Gradyre. De la Cruznak azt az utasítást ültette az agyába, hogy egész éjszakára menjen el… habár egy olyan fickó esetében, mint ő, a lelkiismeret szava valószínűleg felülírja a mentális parancsot. De Xhexnek még így is több órányi előnye volt. Kulcsra zárta az ajtót Rehv hálórészében, és egyenesen a fürdőszobába ment. Megnyitotta a forró vizet, levette magáról a fegyvereit, majd az összes ruháját a csizmájával együtt, és ledobta őket egy csúszdán, amely egyenesen a kazánba vezetett. A pokolba a mosógépekkel! Az olyanoknak, mint ő, csak ilyen fajta szennyestartóra volt szükségük. Hosszú pengéjű kését a víz alá tartotta, aztán a testét, valamint a fegyvert ugyanolyan gondosan megtisztította. A tüskés fémabroncsok még mindig ott voltak a combján, és a szappan csípte a bőrét, ahol a fémtüskék a húsába vájtak. Megvárta, amíg elcsitul a fájdalom, csak azután kapcsolta ki egyiket a másik után… A nedves gyötrelem olyan hatalmas volt, hogy az egész lába elzsibbadt tőle, és még a mellkasába is átsugárzott. Hangosan felnyögött, majd nekidőlt a márványfalnak, és érezte, nem sok választja el attól, hogy elájuljon. Valahogy azonban sikerült megőriznie az eszméletét. Miközben a lefolyóban kavargó véres vizet figyelte a lába mellett, Chrissy holttestére gondolt. Az emberi hullaházban a lány vére feketének és barnának látszott foltos, szürke bőre alatt. Gradyé olyan volt, mint a vörösbor, de néhány órán belül az övé is pont úgy fog kinézni, mint azé a lányé, akit meggyilkolt… egy rozsdamentes acél boncasztalon fog feküdni, és az a folyadék, amely régen az ereiben áramlott, megdermed benne, mint a beton. Xhex jó munkát végzett. A könnyei a semmiből törtek elő, és megvetéssel vette tudomásul, hogy sír. Szégyellte a gyengeségét, és bár egyedül volt, a kezébe temette az arcát. Valaki egyszer az ő halálát is megpróbálta megbosszulni. Bár igaz, hogy nem volt halott… csak elszántan vágyott rá, miközben a testét mindenféle „eszközzel” megdolgozták. A bosszút esküdött, lovagias, herceg-a-fehér-lovon típusú hős számára azonban nem alakult jól a terv. Murhder beleőrült. Azt hitte, hogy egy vámpírt mentett meg, de

meglepetés! Rá kellett jönnie, hogy azért kockáztatta az életét, hogy egy manipulátort vigyen haza. Hoppá! Xhex ezt az apró kis információt elfelejtette közölni a szerelmével. Bárcsak felfedte volna korábban előtte a kilétét! Tekintve, hogy mi volt, Murdhernek joga lett volna tudnia, és ha tudta volna, talán még most is a testvériség tagja lenne. Feleségül vehetett volna egy kedves lányt. Az azonban biztos, hogy nem vesztette volna el az eszét, és nem ment volna el, isten tudja, hová. A bosszú veszélyes játék volt, nem igaz? Chrissy esetében könnyen ment. Minden jól alakult. Néha azonban nem érte meg a küzdelmet az, amiről az ember azt gondolta, hogy fontos számára. Xhex ez utóbbi kategóriába tartozott, és sajnos nemcsak Murdher épelméjűségébe került. Rehv azóta is az ő hibája miatt fizetett. John Matthew-ra gondolt, és azt kívánta, bárcsak ne feküdt volna le vele. Murhder nem volt komoly kapcsolat, John Matthew viszont? Abból ítélve, milyen hatalmas fájdalom töltötte el a mellkasa közepét, minden alkalommal, amikor rá gondolt, gyanította, hogy sokkal többet jelent számára. Ezért minden erejével azon volt, hogy kizárja az agyából azt, ami az alagsori lakásban történt köztük. Az volt a baj, ahogy John viselkedett vele. Az a kedvesség, amelyet iránta tanúsított, félő volt, hogy megtöri. John érzelmei gyengédséget, lágyságot, tiszteletet… sőt talán még szerelmet is mutattak, annak ellenére, hogy tudta, ki is ő valójában. Muszáj volt durván eltaszítania magától, mert ha a kölyök nem hagyta volna abba azt, amire készült, Xhex alighanem elfogadta volna a csókját, és teljesen elveszítette volna önmagát. John Matthew volt a lelkének a kútja, ahogy a manipulátorok nevezték ezt, vagy a vámpírok szerint a perzselője. A legnagyobb gyengesége. Ha róla volt szó, Xhex végzetesen elgyengült. Kínzó fájdalommal arra a képre gondolt a biztonsági kamerán, amikor Ginát simogatta. A tüskés abroncshoz hasonlóan ez az emlék is mélyen belémárt, és önkéntelenül is arra gondolt, megérdemli azt a rengeteg fájdalmat, amit érezni fog, valahányszor végignézi, ahogy a fiú a lélektelen üres szexbe menekül. Elzárta a vizet, majd felvette a márványpadlóról a fémabroncsot és a kését, majd kilépett a zuhanyfülkéből, és a mosdókagylóba tette őket, hogy lecsöpögjenek. Fogta Rehv egyik elképesztően puha fekete törülközőjét, hogy megszárítkozzon, és azt kívánta, bárcsak… – Olyan, mint a dörzspapír, nem igaz? – kérdezte Rehv vontatottan az ajtóból. Xhex megállt a mozdulat közben, a törülközővel keresztben a hátán, és belenézett a tükörbe. Rehv az ajtófélfának támaszkodva állt, cobolyprém kabátjába burkolózva úgy nézett ki, mint egy nagy medve. Kakastaréja és lila szeme harcos oldalát bizonyították, még a metroszexuális ruha ellenére is, amit viselt. – Hogy ment a mai este? – kérdezte Xhex, és feltette az egyik lábát a pultra, majd elkezdte törölni a fekete frottírtörülközővel le a bokájáig. – Ezt én is kérdezhetném. Mi a franc van veled? – Semmi. – Aztán a másik lábát tette fel. – Szóval, hogy ment a gyűlés? Rehv továbbra is őt nézte, de nem azért, mert tetszett neki meztelen testének látványa, hanem azért, mert egyáltalán nem érdekelte, hogy van-e rajta ruha vagy sem. Ugyanígy viselkedett volna Trezzel vagy iAmmel is, ha azok villantották volna meg előtte fedetlen hátsójukat. Rá már régóta nem úgy nézett, mint egy nőre, habár még mindig egymásból ittak. Lehet, hogy ezt szerette John Matthew-ban. Ő úgy nézett rá, úgy érintette meg, és úgy bánt vele, mint egy nővel. Mintha értékes lenne.

Nem azért, mert Xhex nem volt olyan erős, mint ő, hanem mert számára ritka volt és különleges… A francba! Verje már ki a fejéből ezeket az ösztrogéndús gondolatokat! Amúgy is múlt idő már az egész. – Szóval a gyűlés? – kérdezte újra. – Jól ment. Maradjunk ennyiben. Ami a tanácsot illeti, nem jöttek el, ez viszont eljutott hozzám. – Rehv elővett egy hosszúkás borítékot a mellényzsebéből, és a fürdőszoba pultra tette. – Majd később elolvashatod. Mondanom sem kell, hogy a titkomat egy jó ideje már tudták. A mostohaapám kifecsegte útban az Árnyék felé, és kész csoda, hogy hamarabb nem került napvilágra. – A nyomorult! – Ez egyébként egy törvényesített, hiteles vallomás. Nem valami szedett-vedett iromány egy szalvéta hátulján. – Rehv megrázta a fejét. – Be kell jutnom Montrag házába, hogy megnézzem, van-e még több példány is belőle. – Én meg tudom csinálni. Rehv ametiszt szeme összeszűkült. – Már megbocsáss, de inkább nem fogadom el az ajánlatodat. Nem nézel ki túl jól. – Csak azért mondod, mert hosszú ideje nem láttál ruha nélkül. Várd meg, hogy felvegyem a bőrruhámat, és akkor megint biztos lehetsz benne, hogy kemény fából faragtak. Rehv tekintete a nő combján tátongó, csipkézett szélű sebre vándorolt. – Tekintve, hogy mit tesznek veled azok a karmok, nehéz elképzelni, hogy letámadtál a karom miatt. Xhex a teste köré csavarta a törülközőt. – Ma átmegyek Montrag házába. – Miért zuhanyoztál? – Mert tiszta vér voltam. A mosoly, amely szétterült Rehv arcán, és kimutatta a szemfogát, arról árulkodott, hogy pontosan tudja, mi történt. – Megtaláltad Gradyt. – Meg. – Jóóóóóó! – Hamarosan azonban számíthatunk a rendőrség látogatására. – Már alig várom. Xhex megütögette a fémabroncsokat és a kését, hogy lerázza róluk a vizet, majd elment Rehv mellett, és belépett a férfi gardróbszobájának alig két tized négyzetméternyi részére, ami az övé volt. Kivett egy tiszta váltás bőrruhát, egy fekete, testre simuló pólót, és hátrapillantott a válla fölött. – Lennél szíves magamra hagyni? – Vissza akarod tenni azokat a valamiket a lábadra? – Hogy áll a dopaminkészleted? Rehv halkan felnevetett, és az ajtó felé indult. – Majd én elintézem Montrag lakásának átkutatását. Te már elég piszkos munkát végeztél az utóbbi időben. – Meg tudok vele birkózni. – Ami nem jelenti azt, hogy meg is kell. – Benyúlt a zsebébe, és kivette a mobilját. – A francba, elfelejtettem visszakapcsolni. Amikor felvillant a képernyő, ránézett, és az érzelmei… vibráltak. Rehv érzelmei szabályosan reszkettek. Xhex talán azért érzékelte ezt ilyen tisztán, mert nem volt rajta a tüskés abroncs, és a manipulátor

oldala előtérbe került, de nem tudott nem odafigyelni rá, és a gyengeség, amit érzett rajta, kíváncsivá tette. Nem is annyira az érzelmi rácsszerkezete volt az, ami először feltűnt neki, hanem a férfi illata. Mert más volt. – Ittál valakiből – jelentette ki. Rehv megdermedt, és ezzel a mozdulatlansággal azonnal el is árulta magát. – Ne is próbáld tagadni! – dörmögte Xhex. – Érzem az illatát. Rehv megvonta a vállát, és felkészült a „nemnagyügy” kezdetű lemezre. Még a száját is kinyitotta, és kemény, férfias arcára azt az unott kifejezést ragasztotta, amivel távolságot szokott tartani másoktól. Ám egy hang sem jött ki a torkán. Képtelen volt lezseren elhárítani a témát. – Hűha! – Xhex megrázta a fejét. – Komoly az ügy, mi? Kétségtelenül az volt a legokosabb reakció, ha nem vesz tudomást a kérdésről. – Ha kész vagy, összeülünk Trezzel és iAmmel, hogy megbeszéljük a dolgokat zárás előtt. Rehv ezzel sarkon fordult, és visszament az irodájába. Furcsa, gondolta Xhex, miközben megfogta az egyik acélabroncsot, és elkezdte felcsatolni a combjára. Nem gondolta, hogy egyszer ilyennek látja majd. Soha. Aztán rögtön arra gondolt, ki lehet a nő. És vajon mennyit tud a főnökéről. Rehv odament az íróasztalához, és kezében a telefonnal leült. Ehlena próbálta hívni, aztán hagyott neki egy hangüzenetet, Rehv viszont ahelyett, hogy az időt arra pazarolta volna, hogy lehallgassa, inkább előkereste a számát, és… Az éppen ekkor beérkező hívás az egyetlen olyan számról jött, ami el tudta téríteni attól, hogy felhívja a lányt. Amikor felvette, azonnal azt kérdezte: – Melyik testvérrel beszélek? – Vishousszel. – Mi újság, haver? – Nem sok jó. A férfi színtelen hangja hallatán Rehvnek az autóbalesetek jutottak az eszébe. A nagyon súlyos autóbalesetek, ahol a tűzoltóknak feszítővágóval kell kiszabadítaniuk az embereket a járművükből. – Beszélj! A testvér pedig beszélt. Hosszan. E-mail. Lelepleződés. Deportálás. Miután befejezte, Rehv valószínűleg túl sokáig hallgathatott, mert egy idő múlva a nevét hallotta. – Rehvenge? Itt vagy még? Hé, haver! – Igen, itt vagyok. – Mondjuk. A gondolatait elterelte a fejében hallott tompa zúgás, mintha az épület, amelyben volt, kezdett volna összedőlni körülötte. – Hallottad, amit kérdeztem? – Ööö… nem. – A zúgás ekkorra már olyan hangossá vált, hogy Rehv biztos volt benne, hogy a klubot bombatalálat érte, és a falak összedőltek, a tető pedig beomlott. – Megpróbáltam lenyomozni az e-mail címet, és szerintem egy északon lévő számítógépről jött, a kolónia közelében, vagy talán éppen onnan. Majdnem biztosra veszem, hogy nem egy vámpír küldte. Ismersz ott valakit, akinek érdekében állna leleplezni téged? Ezek szerint a hercegnő megunta a zsarolós játszadozásukat. – Nem. Ezúttal V hallgatott hosszan. – Egész biztos?

– Igen. A hercegnő elhatározta, hogy hazahívja. Ha pedig nem megy, képes lesz szétküldeni az elit minden tagjának egy levelet, amelyben felfedi Rehv titkát, és belekeveri Wrath-t és a testvériséget is. Azzal az előkerült hiteles tanúvallomással együtt pedig? Az élet, amit eddig ismert, itt befejeződött. Nem mintha a testvériségnek ezt feltétlenül tudnia kellett volna. – Rehv? Halott hangon azt felelte: – Biztos csak a Montrag-féle dolognak a folyománya. Ne aggódj miatta! – Mi a franc történt? Xhex éles hangja, amely a hálószoba ajtajából érkezett, segített neki magához térni. Odanézett a nőre. Amikor találkozott a pillantásuk, Xhex izmos teste, éles, szürke szeme olyan ismerős volt számára, mint a saját tükörképe, és ez igaz volt a másikra is… vagyis Xhex is azonnal látta a férfi kifejezéséből, hogy mi történt. A szín lassan kifutott az arcából. – Mit művelt az a némber? Mit tett veled? – Mennem kell, V. Köszönöm, hogy hívtál. – Rehvenge? – vágott közbe a testvér. – Nézd, haver, tovább próbálkozom, hogy meghatározzam… – Felesleges. Nincs ott senki, aki tudná. Hidd el! Rehv letette a telefont, és még mielőtt Xhex közbevághatott volna, felhívta a hangpostáját, és lehallgatta Ehlena üzenetét. Már előre tudta, mit fog hallani. Pontosan tudta… – Szia, Rehv, meglátogatott az a… nő. Mindenféle képtelenséget hordott össze rólad. És csak… nos, csak gondoltam, jobb, ha tudsz róla. Őszintén szólva, elég ijesztő volt. Mindegy. Fel tudnál hívni, hogy megbeszéljük? Nagyon örülnék neki. Szia. Kitörölte az üzenetet, majd megnyomta a vége gombot, és letette a készüléket az asztalra a fekete bőrnoteszének aljához igazítva, és így a telefon pontosan derékszögben állt vele. Xhex odament a férfihoz, ám ebben a pillanatban határozott kopogás hangzott fel az ajtón, és valaki belépett. – Várj egy kicsit, Trez! – halotta Rehv Xhex hangját. – Vidd magaddal Rallyt, és ne engedj be ide senkit! – Mi tört… – Menj! Kérlek! Rehvenge a telefonra bámult, és csak halványan érzékelte a csoszogó lépteket meg az ajtó csukódását. – Te is hallod? – kérdezte halkan. – Micsodát? – kérdezett vissza a nő, és letérdelt a szék mellé. – Azt a hangot. – Rehv, mit csinált az a némber? A férfi odanézett rá, de nem az ő arcát látta, hanem az anyjáét a halálos ágyán. Neki is pontosan ilyen könyörgő kifejezés tükröződött a tekintetében. Ő pedig mindkét nőt meg akarta védeni. Rajtuk kívül még Ehlena is rajta volt azon a listán. Ahogy a húga is. Valamint Wrath és a testvériség is. Rehvenge előrenyúlt, és két keze közé fogta elsőszámú helyettesének állát. – Csak a testvériséggel kapcsolatos, és most nagyon fáradt vagyok. – Baromság. Mindkettő. – Kérhetek tőled valamit?

– Mit? – Ha megkérlek arra, hogy gondoskodj egy nőről, megtennéd nekem? – Hát persze, a francba! Krisztusom, több mint húsz éve szeretném megölni azt a ribancot! Rehv leengedte a kezét, és kinyújtotta előre a tenyerét. – Esküdj meg a becsületedre! Xhex megfogta a kezét, ahogy egy férfi tenné, de nem azért, hogy megérintse, hanem azért, hogy esküt tegyen. – A szavamat adom. Bármit. – Köszönöm. Nézd, Xhex, most lefekszem… – De először avass be! – Megtennéd, hogy bezárod a klubot? Xhex leült a sarkára. – Mi. A. Franc. Folyik. Itt. – Csak Vishous hívott, mert adódott egy kis gond. – A fenébe, Wrath-nak már megint problémája van az elittel? – Amíg létezik az elit, addig problémák is lesznek. Xhex a homlokát ráncolta. – Miért gondolsz most egy nyolcvanas évekbeli tengerparti reklámra? – Mert a régi fürdőruhák újra divatba jönnek. Érzem. És ne próbálj meg még egyszer a fejembe hatolni! Hosszú szünet következett. – Annak tudom ezt be, hogy meghalt az édesanyád. – Kiváló terv. – A botját a földbe szúrta. – Most pedig lefekszem aludni. Már szinte két napja egyfolytában fent vagyok. – Rendben. Legközelebb pedig próbáld meg kevésbé rémisztő dologgal blokkolni a gondolataidat, nem egy ilyen Frankenstein a Bahamákon jellegű szörnyűséggel. Amikor egyedül maradt, Rehv körülnézett. Az iroda sok mindent látott már: pénzt, ahogy gazdát cserélt, kábítószert, ami szintén ezt tette, sok nagyszájút véresen, akik ujjat húztak vele. A hálószoba nyitott ajtaján keresztül megnézte azt a helyet, ahol oly sok éjszakát és nappalt töltött. A zuhanyzót alig látta onnan. Régebben, amikor még el tudta viselni a szervezete a hercegnő mérgét, amikor még el tudott menni hozzá, elvégezte a dolgot, és elég erős volt ahhoz, hogy a saját lábán jöjjön haza, mindig ebben a fürdőszobában mosakodott meg. Nem akarta beszennyezni a családi házat azzal a mocsokkal, ami rajta volt. Rengeteg szappanra, forró vízre és sikálásra volt szüksége, hogy képes legyen újra az édesanyja és a húga szemébe nézni. Ironikus, hogy akárhányszor visszament utána a házba, az anyja mindannyiszor megkérdezte, hogy edzeni volt-e, mert olyan „egészségesen ragyog az arca”. Igazán tiszta azonban sohasem lett. Na persze, a piszkos tettek nem olyanok voltak, mint a kosz. A víz nem mosta le őket a testről. Rehv hátraejtette a fejét, és gondolatban bejárta a Zero Sumot. Elképzelte Rally helyiségét a sok kábítószerrel, a VIP-termet, a vízesésfalat, a táncparkettet és a bárokat. A klub minden négyzetcentiméterét ismerte, valamint azt is, hogy mi zajlott benne, onnan kezdve, hogy mit csináltak a lányok a földön térdelve, vagy hanyatt fekve, addig, hogy a bukmékerek hogyan variálták az esélyeket, és azt is, hány túladagolással kellett Xhexnek megbirkóznia. Mennyi mocskos dolog! Aztán Ehlenára gondolt, aki elvesztette az állását, mert megszerezte neki azt az antibiotikumot,

amelyet ő nem kért, mert akkora seggfej volt. A lány igazi jó cselekedet hajtott végre. Amit nem onnan tudott, mert megtanulta az anyját körülvevő személyek viselkedéséből, hanem mert tudta, milyen ember Ehlena. Neki alapvetően jó természete volt, ezért mindig jót cselekedett. Ami itt a klubban folyt, az nem volt jó, és soha nem is volt az, mivel ő is ilyen volt. Rehv a Zero Sumra gondolt. Az ember élete, mint például a ruhák, amiket viselt, a kocsi, amit vezetett, és a barátok és ismerősök, akik körülvették, mind annak hozadékai voltak, amilyen életet élt. Az övé pedig mindig is sötét, erőszakos és mocskos volt. És így is fog meghalni. Megérdemelte a sorsát. Most azonban, amikor a vég előtt áll, és végleg kisétál az ajtón, mindent helyre fog hozni. Életében egyszer, nemes okok által vezérelve, jót fog cselekedni. És mindezt azért a néhány emberért, akiket… szeretett.

52. fejezet A testvériség házában Tohr a biliárdszobában ült egy széken, amit kihúzott és olyan szögben állított be, hogy lássa az előtérbe vezető ajtót. Jobb kezében vadonatúj fekete Timex karórát tartott, amelyen épp a pontos időt és dátumot állította be, a bal könyökénél pedig egy magas pohár állt, amelyben kávéfagylalt színű tejes turmix volt. Az időbeállítással már majdnem végzett, a turmixból azonban még csak az egynegyedét itta meg. A gyomra nem valami jól fogadta azt a rengeteg ennivalót, amit magába tömött, de egy kicsit sem törődött vele. Minél hamarabb magára kellett szednie súlyt, ezért a gyomra jobban tette, ha alkalmazkodott a helyzethez. Egy utolsó csipogással befejezte az óra beállítását, és feltette a csuklójára, majd ránézett a kijelzőre, amely hajnali 4:57-et mutatott. Kipillantott az előtér ajtajára. A francba az órával és az evéssel! Valójában arra várt, hogy John Qhuinn-nel és Blay-jel végre besétáljon azon az ajtón. Azt akarta, hogy a fia otthon legyen biztonságban. Habár John már nem volt gyerek, és amióta magára hagyta egy évvel ezelőtt, már nem is volt az övé. – Tudod, el sem hiszem, hogy nem nézed ezt. Lassiter hangjára Tohr felvette a poharát, és inkább felszívott egy adag turmixot a szívószálba, mert nem akart ráförmedni a gazemberre, hogy fogja be a száját. Az angyal imádta a tévét, de súlyos figyelemzavarban szenvedett, és állandóan váltogatta a csatornákat. Isten tudja, most éppen mit nézett. – Úgy értem, csak nézd meg ezt a nőt, tök egyedül csinálja a műsort. Nagyon klassz, a ruhája szuper, és a show tényleg remek. Tohr hátrapillantott a válla fölött. Lassiter kiterülve feküdt a kanapén, kezében a távirányítóval, a feje pedig egy párnán nyugodott, amelyre Marissa azt hímezte rá, hogy „Mindig emlékezni FOGok”. Előtte a plazmatévén… Tohr majdnem félrenyelte a turmixot. – Mi a francot nézel? Hisz ez Mary Tyler Moore, te agyament! – Á, szóval így hívják? – Igen, és már megbocsáss, de elég ciki, hogy neked tetszik a műsora. – Miért? – Mert ezek után már csak egy lépés választ el attól, hogy megnézz egy csöpögős szerelmesfilmet. Azon sem csodálkoznék, ha elkezdenéd kifesteni a lábkörmödet. – Tökmindegy. Nekem tetszik. Lassiter nem igazán fogta fel, hogy egy nyálas beszélgető show a Nickelodeonon nem ugyanaz a kategória, mint egy bokszmeccs valamelyik sportcsatornán. Minden testvérnek ez volt a véleménye, vagyis az angyalnak valószínűleg jól ellátják a baját hamarosan. – Hé, Rhage! – kiáltott ki Tohr az ebédlőbe. – Gyere már ide, nézd meg, mit néz ez a lávalámpa a

tévében! Hollywood besétált a biliárdszobába, kezében egy marhasülttel és tört krumplival megrakott tányérral. Nem hitt a zöldségekben, véleménye szerint csak „feleslegesen foglalták a helyet”, ezért az első étkezésen feltálalt zöldbab feltűnően hiányzott felmelegített vacsorájából. – Mi az… ó, nézd csak, hisz ez Mary Tyler Moore! Imádom a csajt! – Rhage leült az egyik fotelbe az angyal mellé. – Klassz a ruhája. Lassiter egy „na-ugye-megmondtam” pillantást vetett Tohrra. – És a másik műsora is szuper. Rhage-dzsel összeütötték az öklüket. – Tutira. Tohr visszatért a turmixához. – Ti ketten szégyent hoztok a férfinemre. – Miért, mert nem Godzilláért vagyunk oda? – vágott vissza Rhage. – Én legalább emelt fővel járhatok. Ti viszont csak titokban nézhetitek ezt a nyálas szarságot. – Én nem érzem úgy, hogy szégyellnem kellene az ízlésemet. – Rhage felvonta a szemöldökét, keresztbe tette a lábát, és kitartotta oldalra a kisujját azon kezén, amellyel a villát fogta. – Az vagyok, aki vagyok. – Kérlek, ne kísérts! – dörmögte Tohr, és a szívószál mögé rejtette el a mosolyát. Amikor egy ideig túl nagy csend volt, odapillantott rájuk, készen arra, hogy folytassák a… Rhage és Lassiter mereven bámultak rá, óvatos helyeslés tükröződött az arcukon. – Ó, a pokolba, ne nézzetek már így! Rhage tért először magához. – Nem tehetek róla. Őrülten szexi vagy ebben a bő nadrágban. Nekem is kell egy ilyen. Nincs is annál dögösebb, mint két szemeteszsák összevarrva a láb között. Lassiter bólintott. – Totál borzasztikus. Én is veszek magamnak egyet. – Hol vetted? A Tescóban? – Rhage oldalra biccentette a fejét. – A szemetes konténerből? Mielőtt Tohr visszavághatott volna, Lassiter megelőzte. – Istenem, csak remélni tudom, hogy egyszer majd én is úgy nézhetek ki a nadrágomban, mint te. Mondd, ezt az edzésnek köszönheted, vagy csak annak, hogy nincs segged? Tohr önkéntelenül is felnevetett. – Nagyon is sok segg van körülöttem, hidd el! – Ami megmagyarázza, miért vagy olyan magabiztos, miközben neked egy sincs. Rhage folytatta. – Ha jobban belegondolok, olyan az alakod, mint Mary Tyler Moore-nak. Meg is lep, hogy nem kedveled. Tohr szándékosan ivott egy kortyot a turmixából. – Most már csak azért is felszedek magamra egy kis súlyt, hogy ezt visszaadhassam. Rhage arcáról nem hervadt le a mosoly, a tekintete azonban komollyá vált. – Már alig várom. Tényleg. Tohr megint kinézett az előtér ajtajára és bezárkózott. Nem folytatta tovább a viccelődést, mert hirtelen már nem érezte helyesnek. Lassiter és Rhage nem követték a példáját. Mint két beszédkényszeres csitri, továbbra is egymást ugratták, vagy arról beszéltek, ami a tévében ment, vagy amit Rhage evett, vagy hogy Lassiter hol van kilyukasztva…

Tohr elment volna a közelükből, ha máshonnan ráláthatott volna az előtér ajtajára… A biztonsági rendszer egy sípolással jelezte, hogy valaki kinyitotta a ház főbejáratát. Egy kis szüntet után még egy sípolás hallatszott, amelyet egy gongütésszerű hang követett. Fritz az ajtóhoz sietett, hogy kinyissa, Tohr pedig kihúzta magát a széken, ami szánalmas próbálkozásnak tűnt, tekintve, hogy a teste milyen állapotban volt. A felsőtestének hossza nem tudta varázsütésszerűen elfeledtetni azt a tényt, hogy az egész ember súlya nem nyomott többet a széknél, amelyen a nem létező hátsója pihent. Először Qhuinn lépett be az előcsarnokba fekete ruhában, a fény megcsillant fémszínű piercingjein, amelyek a bal fülében, valamint az alsó ajkában sorakoztak egymás mellett. Mögötte Blaylock érkezett, olyan öltözetben, mint egy gazdag egyetemista, magas nyakú kasmírpulóverben és lezser nadrágban. Miközben a nagy lépcső felé igyekeztek, az arckifejezésük olyan különböző volt, mint a ruhájuk. Qhuinn-nek láthatóan jó éjszakája lehetett, abból a „micsoda-szex-volt” típusú mosolyból ítélve, amely az ajkán látszott. Blay ezzel szemben úgy festett, mint aki a fogorvostól jött, a száját szorosan összezárta, a szemét lesütötte. Lehet, hogy John nem is jön haza. De akkor hol fog… Amikor a fiú belépett az előcsarnokba, Tohr nem tudta visszafogni magát. Felállt a székről, majd a magas támlájába kapaszkodva tartotta meg az egyensúlyát, mert megingott. John arcán semmilyen kifejezés nem látszott. A haja össze volt borzolódva, de nem a szél miatt, a nyakán pedig számos karmolás látszott, talán egy nő körmétől. A testéről whiskey, többféle parfüm és szex szaga áradt. Legalább száz évvel tűnt idősebbnek, mint amikor Tohr ágya mellett ült, és a Gondolkodót utánozta. Már nem gyerek volt, hanem igazi felnőtt, aki a feszültséget azzal a jól bevált, kipróbált módszerrel vezette le, amivel a legtöbb felnőtt férfi. Tohr visszarogyott a székére, és arra számított, hogy a fiú tudomást sem vesz róla, ám amikor John odaért a nagy lépcsőhöz, és feltette csizmás lábát az első lépcsőfokra, oldalra fordította a fejét, mintha érezné, hogy valaki nézi. Az arca semmit sem változott, amikor elkapta Tohr pillantását. Mindössze a kezét emelte fel tétován, mintegy köszönésképpen, aztán ment tovább. – Féltem, hogy nem fogsz hazajönni – kiáltotta utána Tohr hangosan. Qhuinn és Blay megállt. Rhage és Lassiter elhallgatott. Csak Mary Tyler Moore hangja töltötte ki a csendet. John szinte meg sem állt, miközben a jelbeszéddel válaszolt. Ez nem otthon. Csak egy ház. Nekem pedig szükségem van egy helyre, ahol lakhatok. Nem várta meg a választ, bár a testtartásából sejteni lehetett, hogy nem is érdekli. Egyértelmű volt, hogy Tohr mondhatott volna neki bármit arról, milyen nagyon törődnek vele az itt lakók, John semmit sem fogott volna fel belőle. Amikor a három fiú eltűnt a lépcső tetején, Tohr megitta a turmix maradékát, kivitte a poharat a konyhába, és beletette a mosogatógépbe, miközben egyik hűséges sem kérdezte meg tőle, hogy kér-e még valamit enni vagy inni. Beth viszont a tűzhely mellett állt, és pörköltet kavargatott, de úgy nézett ki, mint aki jobban örülne neki, ha a testvér nem maradna ott. Tohrnak hosszú és fárasztó volt az út fel az emeletre, de nem azért, mert gyenge volt. Mélységesen megbántotta Johnt, aki most csak visszafizette neki azt a rengeteg alkalmat, amikor ő zárta ki az életéből. A fene essen belé… Ekkor egy csattanás és hangos üvöltés hallatszott a dolgozószoba zárt ajtaja mögül, mintha valakit megtámadtak volna. Tohr, bármennyire gyenge is volt, ösztönösen reagált, nekirontott az ajtónak, és berohant a szobába.

Wrath az íróasztala mögött állt összegörnyedve, a karja előrenyújtva. A számítógépe és a telefon, valamint a papírok szétszóródva hevertek, mintha lesöpörte volna őket az asztalról, a szék pedig felborulva az oldalán feküdt. A napszemüveget, amit állandóan hordani szokott, az egyik kezében tartotta, a szeme hunyorogva előrenézett. – Királyom… – Ég a villany? – Wrath hangosan zihált. – Ég az az átkozott villany? Tohr odaszaladt hozzá, és megfogta az egyik karját. – Igen, odakint a folyosón, itt bent pedig a tűz ég. Mi a… Wrath hatalmas teste elkezdett úgy remegni, hogy Tohrnak kellett megtartania, hogy ne essen össze. Amihez több erő kellett volna, mint ami neki volt. A francba, ha nem kap segítséget, mindketten el fognak esni! A fogához szorította az ajkát, és hangosan füttyentett egyet, majd visszatért a feladathoz, hogy megpróbálja állva tartani a királyt. Rhage és Lassiter érkezett meg először, berontottak a dolgozószobába. – Mi a fene… – Kapcsoljátok fel a villanyt! – kiáltott Wrath megint. – Valaki kapcsolja már fel azt az istenverte villanyt! Miközben Lash a barna téglás ház üres konyhájában ült a gránit konyhapulttal szemben, a hangulata jelentősen javult. Nem arról volt szó, hogy elfelejtette, hogy a testvériség elvitt tőlük négy láda fegyvert és az urnáikat. Vagy, hogy a Vadászló farmon lévő lakásból el kellett jönniük, mert a testvérek tudomást szereztek róla. Az sem ment ki az eszéből, hogy Grady megszökött, és hogy egy manipulátor várt rá északon, aki mostanra már kétségtelenül forrongott a dühtől, mert Lash nem ment fel hozzá, hogy megöljön valakit. Csupán arról volt szó, hogy a pénz elterelte a figyelmét. A sok pénz pedig még jobban elterelte a figyelmét. Nézte, ahogy Mr. D megfogott egy másik olcsó papírzacskót, és újabb pénzkötegek kerültek elő belőle, mindegyik kis kupac, barna befőttes gumival volt összekötve. Amikor a kis texasi befejezte a pakolást, a gránitfelületből már nem sok látszott. Ez aztán remekül meg tudja nyugtatni a feszült idegeket, gondolta Lash, amikor felnézett, és látta, hogy a kis alantas már nem hoz több zacskót. – Mennyi összesen? – Hetvenkétezer-hétszáznegyven. Százasával fogtam össze őket. Lash a kezébe vette az egyik köteget. Ez nem az a fajta szabályos, rendezett papírpénz volt, ami a bankokból jött ki. Ez piszkos volt, gyűrött, amit farmerzsebből, szinte üres pénztárcából és koszos kabátból kotorlak elő. Valósággal érezte a bankjegyeken a kétségbeesés szagát. – Mennyi anyagunk van még? – Annyi, hogy két ilyen éjszakára, mint amilyen a mai volt, még elég lesz, de aztán semmi. És még két díler maradt hátra, plusz a legnagyobb. – Rehvenge miatt ne aggódjon! Majd én elintézem. De addig is, ne ölje meg a másik két kereskedőt! Vigye őket valamelyik vallatóközpontba! Szükségünk lesz a kapcsolataikra. Tudni akarom, hogy hol és hogyan veszik az árut. – Természetesen nagyon valószínű volt, hogy Rehvenge-től szerezték be, de hátha volt más forrásuk is. Mondjuk egy emberi férfi, aki könnyebben volt manipulálható. – Reggel az legyen az első dolga, hogy megy és szerez nekünk egy széfet az egyik bankban, és ezt beleteszi. Ebből fogjuk beindítani az üzletet, ezt a pénzt nem veszíthetjük el. – Igenis, uram!

– Kivel együtt adta el az anyagot? – Mr. N-nel, és Mr. I-vel. Remek. Azzal a két balfékkel, aki hagyta meglépni Gradyt. Na persze, az utcán jól dolgoztak, Grady pedig kreatív és felettébb kellemetlen véget ért. Ráadásul Lash láthatta Xhexet akció közben. Vagyis még nem volt minden veszve. Elérkezett az ideje, hogy ellátogasson a Zero Sumba. Ami pedig N-et és I-t illette, a halál több volt, mint amit megérdemeltek, különben is jelenleg szüksége volt rájuk, hogy pénzt keressenek. – Azt akarom, hogy napnyugtakor az a két seggfej áruljon megint az utcákon. – Azt gondoltam, inkább… – Először is, ne gondolkozzon! Másodszor pedig, sokkal többre van szükségünk ebből. – Visszadobta a gyűrött bankjegyköteget a többi tetejére. – Terveim vannak, de ahhoz pénz kell. – Értettem, uram. Lash hirtelen átgondolta a dolgokat, és előrehajolt, majd megint felvette azt a köteget, amit az előbb visszatett. Nehéz volt megválnia tőle, és bár mind az övé volt, a háború most valahogy egy kicsit kevésbé tűnt fontosnak a számára. Lehajolt, és megtöltötte az egyik papírzacskót pénzzel. – Emlékszik még a Lexusra? – Igen, uram. – A magáé. – Lash benyúlt a zsebébe, és odadobta a kocsi kulcsát Mr. D-nek. – Mostantól azzal fog járni. Ha nekem dolgozik az utcán, úgy is kell kinéznie, mint aki tudja, mit csinál. – Igenis, uram. Lash a szemét forgatta, és arra gondolt, milyen kevés elég ahhoz, hogy az idióta motivált legyen. – Ne szúrjon el semmit, amíg nem vagyok itt, megértette? – Hová megy? – Manhattanbe. A mobilomon elér. Na, viszlát!

53. fejezet Amikor a felhőkkel tarkított, világoskék égbolton felvirradt a hajnal, José de la Cruz behajtott a Fenyőliget temető kapuján, és a számtalan sok sírkő között gurult tovább. A szűk kanyargós út az Élet nevű társasjátékra emlékeztette, amelyet az öccsével gyerekkorukban játszottak. A játékban induláskor kaptak egy kisautót, benne hat üres hellyel és egy pálcikát, amely őt képviselte. A játék során végig kellett kanyarogni a pályán, és egyre több pálcikát megszerezni, amelyek a feleséget és a gyerekeket jelképezték. A cél az volt, hogy minél több embert, pénzt és lehetőséget szerezzen meg, amellyel betömheti az üres helyeket a kocsijában, kitöltheti az űrt, amellyel elindult. Körülnézett a temetőben, és arra gondolt, hogy a Való Élet nevű játékot minden ember úgy fejezi be, hogy ő egymaga tölt meg egy mély lyukat a földben. Ami nem kifejezetten az a fajta információ volt, amit a gyerekei tudomására akart hozni az életük kezdetén. Amikor odaért Chrissy sírjához, ugyanott parkolt le, ahol az előző este hajnal egyig állt. Nem messze onnan három rendőrautót látott, négy egyenruhás kollégát dzsekiben, és a sírkövekre kötözött, sárga szalagot, amely a bűntett helyszínét zárta körül szorosan. Kiszállt, és magával vitte a kávéját is, noha az ital legjobb esetben is csak langyos lehetett. Amikor közelebb sétált a helyszínhez, megpillantott egy csizmás lábat a kollégái lába között. Az egyik zsaru hátrapillantott a válla fölött. Az arcán tükröződő kifejezés már előre figyelmeztette Josét a holttest látványára. Ha a fickónál lett volna papírzacskó a hányáshoz, biztos megtöltötte volna. – Jó reggelt… nyomozó! – Charlie, hogy van? – Én… jól. Ja persze. – Látszik. A másik férfi is odanézett Joséra, majd bólintott, miközben az ő arcán is ugyanaz az undorral vegyes rémült kifejezés látszott. A rendőrségi helyszínelők fényképészének azonban – aki egy nő volt, és közismerten nem százas – halvány mosoly játszott az ajkán, amikor lehajolt a holttesthez, hogy fotókat készítsen róla. Mintha egyenesen élvezné a látványt. Talán az egyik képet majd a tárcájába is beleteszi. Grady csúnya véget ért. Nagyon csúnyát. – Ki találta meg? – kérdezte José, és leguggolt a holttest mellé, hogy közelebbről is megnézze. Precíz vágások. Nagyon sok. Ezt biztos profi csinálta. – A temetőkertész – felelte az egyik zsaru. – Körülbelül egy órával ezelőtt. – És most hol van? – José felállt, és oldalra lépett, hogy a farokfényképész folytathassa a munkáját. – Beszélni akarok vele. – Az irodában, iszik egy kávét. Nagyon ráfért szerencsétlenre. Eléggé megrázta a dolog. – Nos, ezt meg tudom érteni. Ezen a környéken a hullák ritkán vannak a föld felett.

Mind a négy rendőr egyszerre nézett rá, és a tekintetük némán még azt is hozzátette, na igen, és nem is ilyen állapotban. – Kész vagyok a holttesttel – közölte a fényképész, és rátette a lencséjére a kupakot. – A hóban lévő nyomokat is lefotóztam. José óvatosan körbejárta a helyszínt, és vigyázott rá, hogy ne lépjen bele a számos lábnyomba, sem a számokkal megjelölt zászlócskákba, és az ösvényre sem, amely a földön ki volt alakítva. Egyértelmű volt, hogy mi történt. Grady megpróbált elmenekülni attól, aki megtalálta, bárki volt is az, de nem sikerült neki. A vércsíkokból ítélve megsebesült, bár valószínűleg csak annyira, hogy mozgásképtelen legyen, aztán odavonszolta magát Chrissy sírjához, ahol megcsonkították és megölték. José visszament oda, ahol a holttest feküdt, és rápillantott a sírkőre, ahol észrevett egy barna csíkot, amely a kő tetejéről az aljára csorgott le. Alvadt vér. Fogadni mert volna rá, hogy szándékosan kenték oda, amikor a vér még meleg volt. Néhány csepp lecsorgott a feliratra, amelyen ez állt: CHRISTIANNE ANDREWS. – Ezt is lefényképezte? – kérdezte a fotóstól. A nő odanézett rá. Aztán levette a lencséről a védőkupakot, készített egy felvételt, majd megint visszatette rá. – Köszönöm – mondta José. – Majd értesítjük, ha valamire szükségünk van. – Vagy, ha találunk még egy fickót, akivel ugyanígy bántak el. A nő lenézett Gradyre. – Örültem. Az nem kétséges, gondolta José, és belekortyolt a kávéjába, majd elfintorodott. Régi volt. Hideg. És undorító. És nem csak a fényképész. Istenem, a rendőrségi kávé volt a legrosszabb lötty a világon, és ha nem egy gyilkosság helyszínén lett volna, kiöntötte volna a földre, és összegyűrte volna a műanyag poharat. Körülnézett a környéken. Fák álltak körös-körül, amelyek mögött el lehetett rejtőzni. Nem volt fény, csak az, ami az utat megvilágította. A kaput éjszakára bezárták. Bárcsak tovább maradt volna tegnap éjjel! Megakadályozhatta volna a gyilkost abban, hogy kasztrálja Gradyt, és a szájába tegye az utolsó falatot, miközben kétségtelenül élvezte a látványt. – A francba! Egy szürke kombi érkezett a helyszínre, amelynek vezető oldali ajtaján a megye címere volt látható. Egy alacsony férfi szállt ki belőle, kezében egy fekete zsákkal, és odasietett hozzájuk. – Elnézést a késésért. – Semmi baj, Roberts. – José kezet fogott a törvényszéki orvosszakértővel. – Amint lehetséges, szeretnénk megtudni egy körülbelüli időpontot a halál beálltára. – Rendben, de nem lesz valami pontos. Mondjuk egy négy órás intervallum? – Bármi, amit mondani tudsz, remek lesz. Amikor a férfi letérdelt a hulla mellé, és munkához látott, José megint körülnézett, majd a lábnyomokhoz lépett, és alaposan szemügyre vette őket. Három különbözőt látott, amelyek közül az egyik Gradyé volt. A másik kettőről a hamarosan megérkező helyszínelőknek majd gipszlenyomatot kell készíteniük. Az egyik ismeretlen kisebb volt a másiknál. Ha fogadást kellett volna kötnie, fel merte volna tenni a házát, az autóját, de még a két lánya egyetemi taníttatására félretett pénzt is, hogy egy nőhöz tartozott. A testvériség házának dolgozószobájában Wrath egyenesen ült a székében, és mindkét keze

elkeseredetten szorította a szék karfáját. Beth is ott volt vele, és az illatából ítélve halálra volt rémülve. Rajta kívül érzékelt másokat is, akik beszélgettek és fel-alá járkáltak. Ő viszont semmi mást nem látott, csak vaksötétet. – Havers már úton van – jelentette ki Tohr az ajtóban állva. A hangjára, mintha egy némító gomb lett volna, minden elcsendesedett, minden hang és mozgás megszűnt. – Jane doki most beszél vele telefonon. Az egyik lesötétített ablakú mentővel hozzák ide, mert így gyorsabb, mintha Fritz menne érte kocsival. Wrath ragaszkodott hozzá, hogy várjanak néhány órát, mielőtt még akár Jane-nek is szólnak, mert reménykedett benne, hogy visszatér a látása. Még mindig azt várta. Vagyis inkább imádkozott érte. Beth sokáig nagyon erős volt, mellette állt, fogta a kezét, miközben ő a sötétség ellen harcolt. Nem sokkal ezelőtt azonban kimentette magát, és amikor visszajött, Wrath érezte rajta a könny szagát, habár kétségtelenül gondosan letörölte már az arcáról. Wrath ennek hatására egyezett bele, hogy szóljanak az orvosoknak. – Mikor ér ide? – kérdezte rekedt hangon. – Körülbelül húsz perc múlva. Még mindig csend volt, de Wrath tudta, hogy minden testvér ott van. Hallotta, ahogy Rhage kibont egy újabb nyalókát. V egy sercegő hanggal rágyújtott egy cigarettára, és török dohányfüstöt fújt ki. Butch rágózott, a halk rágcsálás olyan sebességű volt, mintha a foga sztepptáncos lenne egy keményfa padlón. Zsadist is ott volt Nallával a karjában, akinek drága édes illata és időnkénti gügyögése a szoba távoli sarkából jutott el hozzá. Még Phury is jelen volt, aki úgy döntött, hogy egész napra marad, ott állt az ikertestvére és az unokahúga mellett. Wrath tudta, hogy mindannyian ott vannak… és mégis egyedül volt. Teljesen egyedül, magába zuhanva, börtönbe zárva a vakság miatt. Vadul szorította a szék karfáját, hogy ne ordítson fel. Erős akart lenni a fele, a testvérei és a faj kedvéért. Viccelődni akart, nevetve elhessegetni a dolgot, mintha csak futó közjáték lenne, és megmutatni, hogy még mindig férfias és magabiztos. Megköszörülte a torkát. Ahelyett azonban, hogy Egy férfi besétál egy bárba, miközben egy papagáj ül a vállán… valami egész más jött ki a száján. – Ez az, amit láttál? A hang mélyről tört föl a torkából, és mindenki tudta, hogy kinek címezte. V halkan azt felelte: – Nem tudom, miről beszélsz. – Baromság. – Wrath-t körbezárta a sötétség, a testvérei körülötte voltak, de egyikük sem tudta elérni. Ez volt Vishous látomása. – Süket. Szöveg. – Biztos vagy benne, hogy most akarsz erről beszélni? – kérdezte V. – Ez volt a látomásod? – Wrath elengedte a szék karfáját, és az öklével az asztalra csapott. – Ez volt az istenverte látomásod? – Igen. – Jön az orvos – mondta Beth sietve, és végigsimított Wrath vállán. – Jane doki és Havers majd megbeszélik, és kitalálnak valamit. Egész biztosan. Wrath odafordult, ahonnan Beth hangját hallotta. Kinyújtotta felé a karját, de a lány volt az, aki megfogta a tenyerét. Vajon ilyen lesz a jövő? – gondolta. Mindig rá kell majd hagyatkoznia, ha valahova el kell mennie? Úgy fogja vezetni, mintha egy szánalmas nyomorék lenne?

Szedd össze magad! Szedd össze magad! Szedd össze… Addig ismételgette magában ezeket a szavakat, amíg azt nem érezte, hogy már nem akar menten felrobbanni. Amikor azonban meghallotta, hogy Jane doki és Havers belép a szobába, megint robbanásközeli állapotba került. Tudta, hogy ki az, mert hirtelen megint elhallgatott minden hang, és mindenki abbahagyta azt, amivel éppen foglalkozott. Nem volt több dohányzás, rágózás, nyalóka-kicsomagolás. Semmi más nem hallatszott, csak a lélegzésük. Aztán pedig a doktor hangja. – Uram, megvizsgálhatom a szemét? – Igen. Hallatszott, hogy valaki levesz egy ruhadarabot… kétségtelenül Havers a kabátját. Aztán egy tompa puffanás, mintha egy súlyos tárgyat tettek volna az asztalra. Fém csattant fémen – az orvos kinyitotta a táskája csatját. Havers gondosan árnyalt hangja hangzott fel ezután. – Az engedélyével most meg fogom érinteni az arcát. Wrath bólintott, majd megrándult, amikor a férfi keze hozzáért. Egy pillanatra feltámadt benne a remény, amikor hallotta, hogy a toll alakú elemlámpa felkapcsolódott. Megszokásból megfeszítette magát, és felkészült a fény támadására, bár nem tudta, hogy Havers melyik szemének a retináját veszi először szemügyre. Istenem, amióta csak az eszét tudta, mindig is hunyorgott a fénytől, az átváltozása után pedig ez még rosszabb lett. Ahogy teltek az évek… – Doki, elkezdenéd már végre a vizsgálatot? – Én… uram… már be is fejeztem. – A kattanás valószínűleg a lámpa kikapcsolását jelezte. – Legalábbis ezt a részét. Hirtelen csend lett. Aztán Beth erősebben szorította meg a kezét. – Mi jön ezután? – kérdezte Wrath. – Mi következik? A csend még súlyosabb lett, amitől a sötétség még feketébbnek tűnt. Hát igen. Nem sok esélye maradt. Habár nem értette, miért is lepődött meg rajta. Vishous… sohasem tévedett.

54. fejezet Amikor leszállt az éjszaka, Ehlena összetörte az apja tablettáját a bögre alján, és amikor a gyógyszer már kellően por állagú volt, odament a hűtőhöz, kivett belőle egy áfonyás-málnás italt, és rátöltötte a tablettára. Most az egyszer hálás volt azért, hogy az apja olyan kínos rendet követelt meg, mert az agya egyáltalán nem azon járt, amit csinált. Jelenlegi állapotában örült, hogy legalább azt tudta, hogy melyik államban van. New Yorkban, ugye? Rápillantott az órára. Nem sok ideje maradt. Lusie körülbelül húsz perc múlva itt lesz, csakúgy, mint Rehv autója. Az autója. Nem ő. Körülbelül egy órával azután, hogy felhívta a férfit, és elmondta neki, mi történt az exbarátnőjével, egy hangüzenetet kapott. Nem telefonhívást. Tárcsázta a mobilszolgáltatót, megadta Ehlena telefonszámát, és üzenetet hagyott neki. A hangja halk volt és komoly. – Ehlena, sajnálom, hogy ilyesmit át kellett élned, gondoskodom róla, hogy ez soha többé ne fordulhasson elő. Szeretnélek látni napnyugtakor, ha szabad vagy. Kilenc órakor elküldöm érted az autómat, hacsak addig nem jelzel vissza, hogy nem felel meg neked. – Szünet. – Nagyon sajnálom. Ehlena már kívülről tudta az üzenetet, mert legalább százszor meghallgatta. Olyan más volt a hangja! Mintha egy ismeretlen nyelven beszélne. Természetesen egész nap nem aludt, a nap végén pedig arra a következtetésre jutott, hogy Rehv vagy elborzadt attól a gondolattól, hogy Ehlenának találkoznia kellett azzal a nővel, vagy nagyon rosszul sült el a gyűlés. Talán mindkettő egyszerre. Nem volt hajlandó elhinni azt a sok szörnyűséget, amelyet az a hibbant némber összehordott. Istenem, arra emlékeztette, amikor az apjának hallucinációs rohama volt: ugyanolyan mániákus tekintetet látott rajta, ugyanazt a megrögzöttséget, mintha egy másik valóságban élne. Az volt a célja, hogy fájdalmat okozzon, és ennek megfelelően válogatta meg a szavait is. Milyen jó lett volna, ha beszélhetett volna Rehvvel! Nagyon ráfért volna egy kis megerősítés, és akkor nem is kellett volna ennyit várnia arra, hogy lássa. Miután Ehlena meggyőződött róla, hogy a konyha ugyanolyan rendben van, mint amikor feljött, elindult le az alagsorba az apja szobájába. Az ágyban találta, lehunyt szemmel, mozdulatlan testtel. – Apám? – A férfi nem reagált. – Apám? Az áfonyás ital egy kicsit kilöttyent, amikor szinte lecsapta a bögrét az asztalra. – Apám! A férfi felnyitotta a szemét, és ásított egyet.

– Édes lányom, hogy érzed magad? – Jól vagy? – Végignézett a férfin, habár a teste legnagyobb része a bársonytakaró alatt volt elrejtve. Sápadt volt, a haja égnek állt, de úgy tűnt, könnyen veszi a levegőt. – Van valami… – Az angol meglehetősen idegennek hangzik a nyelven, nemdebár? Ehlena megállt. – Bocsáss meg! Én csak… jól érzed magad? – Igen, jól. Későig maradtam fent, mert egy másik könyvön gondolkoztam, ezért hevertem tovább ezen az ágyon ma. Hiszem, hogy meg kell engednem a hangoknak, hogy utat találjanak a papírra. Meggyőződésem, hogy előnyömre válik, ha kivezető utat biztosítok nekik, és nem csak a fejemben tartom őket bezárva. Ehlena minden különösebb kecsesség nélkül lerogyott az ágy szélére. – Az italod, apám. Szeretnéd most elfogyasztani? – Ó, igen, köszönöm! A szolgáló nagyon előrelátóan elkészítette nekem. – Igen, nagyon előrelátó volt. – Ehlena átnyújtotta a bögrét, és miközben nézte, hogy az apja megissza a gyógyszerét, érezte, ahogy a pulzusa csökken. Az utóbbi időben az élet újabb és újabb megpróbáltatások elé állította, mintha egy Batmanképregényben lenne, és csak úgy záporoznának körülötte a BUMM!, CSATT! DURR! feliratok, miközben ő csak kapkodja a fejét, és azt sem tudja, hol van. Sejtette, hogy beletelik egy kis időbe, amíg a dolgok lecsendesednek és véget ér a fejében zajló őrült dráma. Amikor az apja megitta az italt, Ehlena megpuszilta az arcát, és azt mondta neki, hogy egy kicsit elmegy otthonról, majd felvitte a konyhába a bögrét. Mire Lusie tíz perccel később kopogtatott, Ehlena agya már úgy-ahogy képes volt koncentrálni. Találkozni fog Rehvenge-dzsel, élvezni fogja a társaságát, aztán amikor hazatér, újra nekilát a munkakeresésnek. Minden rendben lesz. Amikor kinyitotta az ajtót, határozottan kihúzta magát. – Hogy vagy? – Köszönöm, jól. – Lusie hátrapillantott a válla fölött. – Tudtad, hogy egy Bentley áll a ház előtt? Ehlena felvonta a szemöldökét, és kinézett a nő mellett. Valóban egy vadonatúj, fényes, lenyűgöző Bentley parkolt a szegényes bérelt házuk bejárata előtt, és legalább annyira nem illett a környezetbe, mint egy gyémántgyűrű egy hajléktalan nő ujjára. A vezető oldali ajtó kinyílt, és egy hihetetlenül gyönyörű sötét bőrű férfi szállt ki a kormány mögül. – Ehlena? – Ööö… igen. – Azért jöttem, hogy felvegyem. A nevem Trez. – Én… nekem még szükségem lenne egy percre. – Csak nyugodtan. – A férfi elmosolyodott, amitől kilátszott a szemfoga, és ettől Ehlena megnyugodott. Nem szívesen volt emberi férfiak társaságában. Nem bízott bennük. Visszament a házba, és felvette a kabátját. – Lusie… tudnál továbbra is eljönni hozzánk? Úgy tűnik, mégis ki tudlak fizetni. – Természetesen. Bármit megtennék az édesapádért. – Lusie elpirult. – Úgy értem, mindkettőtökért. Ez azt jelenti, hogy találtál munkát? – Most egy kicsit jobban állunk anyagilag, mint gondoltam. Amellett nem szeretem, ha egyedül van. – Nos, én majd vigyázok rá. Ehlena elmosolyodott, és legszívesebben megölelte volna a nőt. – Tudom, és azt is, hogy nagyon jól gondját viseled, mint mindig. Ami pedig a ma estét illeti, nem tudom, mennyi ideig leszek…

– Maradj, ameddig szükséges! Az édesapád és én jól megleszünk. Ehlena egy hirtelen ötlettől vezérelve futólag megölelte. – Köszönöm! Nagyon… köszönöm! Megfogta a táskáját, és gyorsan kiment az ajtón, mielőtt még nagyobb bolondot csinált volna magából. Amikor kilépett a hidegbe, a sofőr megkerülte a Bentleyt, hogy segítsen neki beszállni. Fekete bőr viharkabátjában inkább hasonlított egy bérgyilkosra, mint egy sofőrre, amikor azonban ismét rámosolygott, zöld szeme elképesztően ragyogott. – Ne aggódjon! Biztonságban oda fogunk érni. Ehlena hitt neki. – Hová megyünk? – A belvárosba. Ott várja magát. A lány furcsán érezte magát, amikor a férfi kinyitotta neki a kocsi ajtaját, bár tudta, hogy ez csak természetes udvariasság két egyenrangú fél között, nem pedig az ő kiszolgálása. Egyszerűen csak elszokott tőle, hogy egy értékes férfi viselje a gondját. Istenem, milyen finom illat volt a Bentleyben! Miközben Trez körbement és beült a volán mögé, Ehlena megsimogatta a puha bőrülést, és arra gondolt, még soha nem tapintott ilyen pazar dolgot. A kocsi kigördült az utcából, és menet közben alig lehetett észrevenni a kátyúkat az úttesten, holott amikor taxival utazott, mindig a kilincsbe kellett kapaszkodnia, olyan döcögős volt az út. A Bentley nagyon simán gurult. És nagyon drága volt. Vajon hová mennek? Kellemes meleg levegő áradt szét az utastérben, a lány pedig újra lejátszotta gondolatban Rehv hangüzenetét. Kétség ébredt a szívében, és mint az előttük fel-felvillanó féklámpák, egyre jobban lelassították benne azt a minden-rendben-lesz feliratú vonatot. Aztán még rosszabbra fordult a helyzet. Ehlena nem ismerte valami jól a belvárost, de amikor túlhaladtak azon a környéken, ahol a luxus bérházak álltak, feszültté vált. Elhagyták a Commodore épületét is, amelynek tetőterében Rehv lakása volt. Talán táncolni viszi. Ja persze, és mindezt úgy, hogy nem szólt neki előre, hogy ennek megfelelően öltözzön. Minél többet haladtak előre a Trade utcán, Ehlena annál jobban simogatta a bőrülést, de nem azért, mert olyan kellemes tapintású volt. A környék egyre lepusztultabbá vált, a középkategóriás éttermeket és a Caldwell Courier Journal épületét felváltották a tetoválószalonok és a bárok, amelyek úgy festettek, mint ahol a pulton részeg fejeket és piszkos tálkákban mogyorót lehetett találni. Aztán a hangos, divatos klubok következtek, ahová Ehlena soha nem is akart belépni, mert nem szerette a hangzavart, a fényeket és az ott lévő embereket. Amikor feltűnt elöl a Zero Sum fekete alapon fekete felirata, már sejtette, hogy meg fognak állni előtte, és a szíve lesüllyedt a gyomrába. Különös módon ugyanazt érezte, mint amikor a hullaház előtt állt, és Stephant készült megnézni. Ez nem lehet igaz! Ez nem történhet meg! Ennek nem így kellene lennie! A Bentley azonban nem fékezett le a klub bejáratánál, és a lányban egy pillanatra ismét feltámadt a remény. Ja persze. Befordultak egy sikátorba, és a hátsó magánbejárat előtt parkoltak le. – Az övé ez a klub – jegyezte meg a lány halott hangon –, ugye? Trez nem válaszolt semmit, de nem is volt rá szükség. Amikor a férfi megkerülte az autót, hogy segítsen neki kiszállni, Ehlena mozdulatlanul ült az ülésen, mint aki karót nyelt, és üres tekintettel

nézett fel a vörös téglás épületre. Szórakozottan vette észre, hogy a tető egyik oldaláról piszkos lé csöpög lefelé, és a földről sáros víz csapódott fel a lábazatra. Patinás. Mocskos. Ehlenának eszébe jutott, amikor a Commodore előtt állt, és felnézett a hatalmas, csillogó-villogó, üvegkróm falakra. Az csak a felszín volt, és Rehv csak azt akarta neki megmutatni. Ezt a mocskos helyet kényszerűségből kellett felfednie előtte. – Várja magát – jegyezte meg Trez lágyan. A klub oldalsó bejárata kinyílt, és egy másik fekete jelent meg. Mögötte minden félhomályba burkolózott, a lány azonban tompán hallotta a dübörgő zenét. Tényleg muszáj látnia mindezt? – gondolta. Nos, az biztos, hogy meg kell mondania Rehvnek a magáét, feltéve, hogy ez a helyzet valóban az, aminek látszik. Aztán eszébe jutott, hogyha ez mind mégis igaz, akkor sokkal nagyobb bajban van. Lefeküdt egy… manipulátorral. Megengedte, hogy egy manipulátor igyon belőle. Megrázta a fejét. – Erre nekem nincs szükségem. Vigyen ha… Ekkor megjelent egy nő, aki olyan kemény és izmos volt, mint egy férfi, de nem csupán kívülről. A szeme jéghidegen csillogott, és nagyon ravasznak tűnt. Odament a kocsihoz, és behajolt az ülésre. – Nem fog bántani semmi odabent. Esküszöm. Nem számít. A bántás már megtörtént, gondolta Ehlena. Úgy szorított a szíve, mintha szívrohama lett volna. – Vár téged – mondta a nő. Ami végül segített Ehlenának kiszállni a kocsiból, az a gerince volt, és nemcsak azért, mert kiegyenesítette a testét az ülőhelyzetből. Igazság szerint, nem volt szokása megfutamodni. Soha életében nem menekült el a nehéz helyzetek elől, és biztos, hogy nem most fogja elkezdeni. Besétált az ajtón, miközben tudta, hogy olyan helyen van, ahová önszántából soha nem tette volna be a lábát. Minden sötét volt, a zene úgy dörömbölt a fülében, mint egy ököl az ajtón, a túl sok felforrósodott test szagát megérezve pedig legszívesebben befogta volna az orrát. A nő mutatta az utat, a két fekete pedig Ehlena két oldalán ment, utat törve maguknak az embertömegen keresztül, amelynek a lány soha nem akart a tagja lenni. Szűk fekete ruhás pincérnők vittek különböző fajta alkoholos italokat számtalan változatban, félmeztelen nők dörgölőztek öltönyös férfiakhoz, és mindenkinek valahová máshova meredt a tekintete, mintha az, ami vagy aki előttük volt, nem lenne elég ahhoz, hogy kielégítse a vágyait. Odaérkeztek egy vastag fekete ajtóhoz, és miután Trez mondott valamit az órájába, az ajtó kinyílt, a fekete pedig félreállt. Mintha azt várná, hogy a lány belépjen rajta, akárcsak valakinek a nappalijába. Na igen… még mit nem! Ehlena benézett a sötét helyiségbe, de nem látott mást, csak fekete mennyezetet és fekete falakat, valamint egy fényes, fekete márványpadlót. Aztán Rehvenge jelent meg előtte. Pontosan úgy nézett ki, amilyennek a lány mindig is látta: hatalmas férfi cobolyprém kabátban, kakastaréjjal, ametiszt szemmel és egy vörös bottal. Most azonban teljesen idegen volt. Rehvenge ránézett a nőre, akibe szerelmes volt, és pontosan azt látta az arcán, amit szeretett volna. Viszolygást.

– Bejössz? – kérdezte, mert muszáj volt befejeznie, amit elkezdett. Ehlena Xhexre pillantott. – A biztonságiakhoz tartozol, ugye? – Xhex a homlokát ráncolta, de bólintott. – Akkor gyere be velem! Nem akarok kettesben maradni vele. Rehv a lány szavainak hallatán úgy érezte, mintha egy késsel átvágták volna a torkát, ám az arcán ebből semmi nem látszott. Aztán Xhex előrelépett, és Ehlena követte. Az ajtó becsukódott, a zene hangja elnémult, a csend pedig olyan hangos lett hirtelen, mint egy kiáltás. Ehlena az íróasztalra nézett, ahol Rehv szándékosan elöl hagyott huszonötezer dollár készpénzt és egy kilogramm, celofánzacskóba csomagolt kokaint. – Azt mondtad, hogy üzletember vagy – szólalt meg Ehlena. – Gondolom, az én hibám, hogy azt feltételeztem, törvényes üzlettel foglalkozol. Rehv csak nézte… a hangja cserbenhagyta, apró lélegzetvételei nem voltak alkalmasak arra, hogy szavakat formáljanak. Miközben a lány dühösen és mereven állt előtte, csak annyit tudott tenni, hogy emlékezetébe véste a kinézetét: vörösesszőke haját, karamellszínű szemét, egyszerű kabátját, és azt, ahogy zsebre dugva tartotta benne a kezét, mintha nem akarna hozzáérni semmihez. Nem így szeretett volna emlékezni rá, de mivel ez volt az utolsó alkalom, hogy látta, önkéntelenül is elraktározott minden apró részletet. Ehlena az íróasztalon heverő kábítószerre nézett, majd a pénzre, végül vissza a férfi arcára. – Szóval igaz? Minden, amit az exbarátnőd mondott. – Ő a féltestvérem. És igen. Minden igaz. A nő, akit szeretett, egy lépést hátrált a félelemtől, kivette a kezét a zsebéből, és a torkára fonta. Rehv pontosan tudta, hogy mire gondol: ivott a véréből, kettesben, meztelenül voltak a tetőtéri lakásában. Ehlena minden emléket átértékelt, és próbálta megemészteni a tényt, hogy nem egy vámpírral volt együtt. Hanem egy manipulátorral. – Miért hozattál ide? – kérdezte. – Telefonon is elmondhattad volna… nem, ne is válaszolj! Most hazamegyek. És soha többé ne keress! Rehv enyhén meghajtotta a fejét, és csak annyit tudott kipréselni magából: – Ahogy akarod. Ehlena megfordult, az ajtóhoz ment és megállt. – Lenne szíves valaki kiengedni végre innen? Miután Xhex odanyúlt a kilincshez, és megnyitotta az utat a szabadság felé, a lány szinte repült kifelé, hogy minél hamarabb eltávolodjon a férfi közeléből. Az ajtó becsukódott, Rehv pedig ráfordította a zárat a gondolatával, és továbbra is ott állt, ahol a lány hagyta. Összeomlott. Teljesen összeomlott. És nemcsak azért, mert hamarosan átadja magát egy szadista őrültnek, aki a kínzásának minden egyes percét élvezni fogja. Amikor a látását elöntötte a vörös szín, tudta, hogy nem a sötét oldala tört elő. Egyáltalán sem. Az elmúlt tizenkét órában annyi dopamint adott be magának, amennyi még egy lovat is elkábított volna, különben nem lett volna ereje elengedni magától a lányt. Muszáj volt még egyszer utoljára korlátok közé szorítania a sötét oldalát… hogy egy nemes cél által vezérelve azt tehesse, ami helyes. Szóval nem, a vörös képet nem fogja követni a kétdimenziós látás és az érzékelés visszatérése a testébe. Rehvenge kivett a zakója belső zsebéből egy zsebkendőt, amelyet az édesanyja vasalt ki, és az

összehajtogatott anyagot a szeme alá szorította. Véres könnye nem csak Ehlena miatt hullott. Bella alig negyvennyolc órával azelőtt vesztette el az édesanyját. És mire a nap feljön, el fogja veszíteni a bátyját is. Vett egy mély lélegzetet, olyan nagyot, hogy a bordái is megfeszültek. Aztán eltette a zsebkendőt, és folytatta az élete eltemetését. Egy dolog biztos volt. A hercegnő drágán megfizet majd. Nem azért, amit vele tett, vagy amit ezután tenni fog. A pokolba vele, az nem érdekelte. Nem! De amiért volt olyan merész, hogy felkeresse a szerelmét, azért megfizet neki, még ha bele is hal közben!

55. fejezet – Jó érzés volt? Így eltaszítani magadtól? Ehlena megállt a klub oldalsó kijáratánál, és hátrapillantott a válla fölött a női biztonsági főnökre. – Egyáltalán nem tartozik rád. Nem is válaszolok a kérdésre. – Csak tájékoztatásul közlöm, hogy ez a férfi borzalmas helyzetbe került miattam, az édesanyja és a húga miatt. És még te gondolod azt, hogy túl jó vagy számára? Szép, mondhatom! Te meg honnan a francból jössz, ami olyan tökéletes? Ehlena szembefordult a nővel, habár az összecsapás korántsem volt kiegyenlített, tekintve, hogy milyen testfelépítése volt a biztonsági főnöknek. – Én például sohasem hazudtam neki. Na? Ez már elég tökéletes? Igazság szerint ez nem tökéletes, hanem inkább normális. – Azt teszi, amit tennie kell, hogy életben maradjon. Ez is elég normális, de nemcsak a te fajtádnál, hanem a manipulátoroknál is. És csak azért, mert neked olyan könnyű volt… Ehlena odalépett közvetlenül a nő orra elé. – Nem ismersz engem. – Nem is akarlak. – Hát én se téged! – A „kurva” kimondatlanul lebegett a mondat végén. – Hé, hé, álljunk csak meg! – lépett közbe Trez, és kettéválasztotta őket. – Mindenki nyugodjon meg, oké? Hadd vigyem haza! Te pedig – mutatott a másik nőre –, menj, és nézd meg, hogy Rehv jól van-e! A biztonsági főnök Ehlenára meredt. – Nagyon vigyázz! – Miért? Mert egy nap te is felbukkansz a hátsó ajtómnál? Nem érdekel… ahhoz képest, ami tegnap este jelent meg nálam, te egy Barbie baba vagy. Trez és a nő mindketten megdermedtek. – Mi jelent meg az ajtódnál? – kérdezte a biztonsági főnök. Ehlena Trezre pillantott. – Hazavinne, kérem? – Mi volt az? – kérdezte a férfi is. – Egy horrorba illő lény, nagyon rossz természettel. Mindketten egyszerre vágták rá. – El kell költöznöd. – Remek javaslat! Köszönöm. – Ehlena elment mindkettőjük mellett, és az ajtó felé indult. Megpróbálta kinyitni, de természetesen zárva volt, ezért nem tehetett mást, mint várta, hogy kiengedjék. A francba vele! Beharapta az alsó ajkát, megmarkolta a kilincset, és megrántotta, készen arra, hogy akár a puszta kezével kaparja szét az ajtót, hogy kijusson. Szerencsére Trez odalépett hozzá, és kiengedte, mint egy rémült madarat a kalitkájából. Ehlena

szinte menekült a klubból, ki a hideg éjszakába, messze a forróságtól, a zajtól és a kétségbeeséstől, amely valósággal fojtogatta. Vagy talán az összetört szíve okozta a fullasztó érzést? Számított egyáltalán? Egy újabb ajtó előtt állt meg, ezúttal a Bentley mellett, miközben azt kívánta, bárcsak ne lenne szüksége az autóra, hogy hazajusson. Persze tudta, hogy még ahhoz is jó időnek kellene eltelnie, hogy csupán a légzése lenyugodjon, nemhogy ahhoz, hogy láthatatlanná váljon. A visszafelé úton nem emlékezett egyetlen utcára sem, amelyen keresztülhajtottak, egy lámpára sem, ahol megálltak, sem a többi autóra körülöttük. Csak ült a Bentley hátsó ülésén, mozdulatlanul, mintha halott lenne, az arca az ablak felé fordulva, miközben nem érzékelt maga körül semmit, a gondolatai egész máshol jártak. Manipulátor. Lefeküdt a féltestvérével. Strici. Kábítószer-kereskedő. Kétségtelenül gyilkos is… Ahogy egyre távolodtak a belvárostól, Ehlenának egyre nagyobb nehézséget okozott az, hogy levegőt vegyen ahelyett, hogy egyre könnyebb lett volna. Képtelen volt szabadulni a képtől, ahogy Rehvenge előtte térdelt, olcsó cipőjét a kezében tartotta, ametiszt szeme lágyan és kedvesen ragyogott, miközben a hangja bársonyosabban szólt, mint a legszebb hegedűszó. Hát nem érted, Ehlena? Mindegy, hogy mit viselsz… nekem akkor is te vagy a leggyönyörűbb nő a világon. Ez lesz az egyik olyan kép, amely még sokáig fogja kísérteni: kétféleképpen fog a férfira emlékezni. Egyszer előtte térdelve, és ahogy most állt abban a klubban, miközben kiderült róla az igazság. Ehlena hinni akart a tündérmesében. És hitt is. De mint szegény Stephan, ez a fantáziavilág is meghalt, és a veszteség szörnyen lesújtotta. Egy összevert, hideg test lett, amit ésszerű érvek és átértékelt gondolatok tekercseivel fog bepólyálni, amelyek nem gyógynövényillatot árasztanak majd, hanem a könnyek szagát. Behunyta a szemét, és hátradőlt a puha bőrülés támlájára. Az autó végül lelassított és megállt, Ehlena pedig a kilincs után nyúlt. Trez hamarabb odaért mellé, és kinyitotta neki az ajtót. – Mondhatok valamit? – kérdezte a férfi. – Igen. – Úgysem fogja hallani, akármit is mond. A köd túlságosan vastag volt körülötte, és a világa ahhoz hasonlított, amilyen az apjáé volt: csupán arra korlátozódott, ami a legközelebb volt hozzá… ez pedig most a fájdalom volt. – Nem ok nélkül tette. Ehlena felnézett a férfira. Az arca nyílt volt és őszinte. – Hát persze hogy nem. Azt akarta, hogy elhiggyem a hazugságait, aztán semmivé lett az álcája. Többé nem volt mi mögé elbújnia. – Nem erre gondoltam. – Miért, talán elmondta volna, ha nem lett volna rákényszerülve? – Néma csend volt a válasz. – Na, erről beszélek. – Több van emögött, mint amit maga lát. – Úgy gondolja? Szerintem pedig kevesebbet kellene feltételeznie róla. Ez még nem jutott az eszébe? Ezzel a lány megfordult, és besétált egy olyan ajtón, amit egyedül is ki tudott nyitni, aztán pedig be tudott zárni maga után. Nekidőlt az ajtófélfának, végignézett a szegényes, ismerős házon, és legszívesebben elsírta volna magát. Nem tudta, hogy fogja ezen túltenni magát. Fogalma sem volt róla.

Miután a Bentley elhajtott, Xhex egyenesen Rehv irodájához sietett. Miután kopogott és nem kapott választ, beütötte a kódot az ajtó melletti panelen és benyitott. Rehv az íróasztala mögött ült, és egy laptopon írt valamit. Mellette az asztalon a vadonatúj telefonja hevert, valamint egy műanyag tasak tele kövér fehér tablettákkal és egy zacskó M&M’s csokigolyó. – Tudtál róla, hogy a hercegnő meglátogatta? – kérdezte vádlón Xhex. Amikor nem kapott választ, káromkodott egyet. – Miért nem szóltál? Rehv csak gépelt tovább, a billentyűk halk kopogása olyan volt, mint suttogó beszélgetés egy könyvtárban. – Mert nem tartottam fontosnak. – De még mennyire, hogy fontos! Majdnem nekimentem annak a nőnek, amiért… Rehv dühös ametiszt tekintete felpillantott a képernyőről. – Soha ne merj hozzáérni Ehlenához! – Ahogy akarod, Rehv, de nagyon durván eldobott. Azt hiszed, kellemes volt végignéznem? A férfi rászegezte a mutatóujját. – Nem a te dolgod. És soha, de soha ne merészeld bántani, megértetted? Amikor Rehv szeme figyelmeztetően megvillant, mintha valaki egy tollszerű elemlámpát tolt volna fel az altestébe, és hirtelen bekapcsolta volna, Xhex azt gondolta, nos, rendben van… nyilvánvalóan a szakadék szélén egyensúlyoz, és ha egy meggondolatlan lépést is tesz előre, ejtőernyő nélkül fog a mélybe zuhanni. – Csak azt mondom, hogy jobb lett volna, ha előre közlöd velem, hogy az a célod, hogy szakítson veled. Rehv folytatta a gépelést. – Szóval ez volt az a hívás tegnap este – mondta a nő, nem hagyva abba a témát. – Akkor tudtad meg, hogy a barátnődet meglátogatta az a szuka. – Igen. – Szólnod kellett volna. Mielőtt meghallotta volna Rehv válaszát, megreccsent az adóvevő a fülhallgatójában, és az egyik kidobó hangja szólalt meg. – De la Cruz nyomozó beszélni akar veled. Xhex felemelte a karját, és az órájába beszélt. – Vezessétek az irodámba! Mindjárt ott leszek én is. És távolítsátok el a lányokat a VIP-teremből! – Itt van a rendőrség? – dörmögte Rehv, miközben tovább gépelt. – Igen. – Örülök, hogy elintézted Gradyt. Ki nem állhatom az erőszakoskodókat. – Tehetek érted valamit? – kérdezte Xhex mereven, és úgy érezte magát, mint akit kidobtak. Szeretett volna segíteni a férfinak, a gondját viselni, de csakis a rá jellemző módon: pokolba azzal, hogy megengedi a fürdővizét, vagy forró csokoládét készít neki! Meg akarta ölni a hercegnőt. Rehv megint felnézett. – Ahogy már tegnap is mondtam, megkérlek arra, hogy gondoskodj egy nőről. Xhex alig tudta leplezni a csalódottságát. Ha Rehv arra akarta volna megkérni, hogy gyilkolja meg a hercegnőt, nem lett volna oka arra, hogy idehívja a barátnőjét, és feltárja előtte, mi mindenben hazudott neki, hogy aztán tétlenül végignézze, ahogy a lány kidobja, mint egy romlott húsdarabot. A francba, biztos a barátnőjére kell majd vigyáznia. Arra fogja megkérni, hogy gondoskodjon róla, hogy semmi baj ne történhessen vele. És Rehvet ismerve, még anyagilag is támogatni akarja majd… a

lány egyszerű ruháiból, ékszereinek hiányából és valódi kisugárzásából ítélve, nem volt valami jó anyagi helyzetben. Micsoda vidám kis feladat! Nem lesz egy könnyű menet rávenni Ehlenát, hogy fogadjon el pénzt egy olyan férfitól, akit gyűlöl. – Ahogy akarod – válaszolta Xhex összeszorított foggal és elment. Miközben átvágott a klubon, imádkozott, hogy ezúttal senki se kössön belé. Annál is inkább, mivel egy zsaru volt a házban. Amikor végül odaért az irodájához, félretette a csalódottságát, és kinyitotta az ajtót. Az arcán feszült mosoly látszott. – Jó estét, nyomozó! De la Cruz megfordult. A kezében egy apró cserép borostyánt tartott, amely nem volt nagyobb, mint a tenyere. – Hoztam önnek egy ajándékot. – Már mondtam, hogy nem értek az élőlényekhez. A férfi letette a növényt az íróasztalra. – Akkor kezdje kicsiben! Xhex leült az asztal mögé, ránézett a kis törékeny élőlényre, és pánik lett úrrá rajta. – Nem hiszem, hogy… – Mielőtt még azt mondaná, hogy nem adhatok magának semmit, mert a város alkalmazásában állok – előhúzott egy nyugtát a zsebéből –, közlöm, hogy kevesebb, mint három dollárba került. Olcsóbb, mint egy kávé a Starbucksban. Letette a kis fehér papírt a sötétzöld műanyag cserép mellé. Xhex megköszörülte a torkát. – Nézze, nagyra értékelem, hogy törődik az irodám berendezésével, de… – Ennek semmi köze a berendezéséhez. – A rendőr elmosolyodott és leült. – Tudja, miért vagyok itt? – Megtalálta a férfit, aki megölte Chrissy Andrewst? – Igen, és elnézést a durva kifejezését, a lány sírja előtt feküdt, szájában a saját farkával. – Hűha! Morbid. – Megmondaná, hol volt tegnap este? Vagy szeretne előbb ügyvédet szerezni? – Miért kellene nekem ügyvéd? Nincs semmi rejtegetnivalóm. És itt voltam egész éjjel. Kérdezze csak meg bármelyik kidobót! – Egész éjjel? – Igen. – Lábnyomokat találtam a sír körül. Kisméretűeket, katonai bakancsszerűt. – Lenézett a földre. – Olyasmit, amilyen most is a lábán van. – Természetesen jártam a sírnál. Egy barátomat gyászolom. – Xhex feltette a lábát az íróasztalra, hogy a férfi lássa a cipője talpát, és meggyőződhessen róla, hogy más márkájú és mintázatú, mint az, amit akkor éjjel viselt. Azonkívül más méretű is volt. Belül végig béléssel volt körbevéve, mert egy számmal nagyobb volt, mint a lába. – Hmm. – Miután de la Cruz megvizsgálta a nő bakancsát, hátradőlt, és egymásba fűzte az ujjait, a könyöke a szék acél karfáján nyugodott. – Lehetek őszinte magával? – Persze. – Szerintem maga ölte meg. – Valóban?

– Igen. Nagyon kegyetlen gyilkosság volt, amiből arra következtetek, hogy a bosszú lehetett az indíték. Nézze, a törvényszéki orvosszakértő is úgy gondolja, ahogy én, hogy Grady még életben volt, amikor… hogy is fogalmazzak, szóval, amikor megdolgozták. És nem hentesmunka volt. Profi módon tették mozgásképtelenné, mintha a gyilkosát kiképezték volna a gyilkolásra. – Ez egy veszélyes környék, nyomozó, és Chrissy-nek sok ilyen barátja volt. Bármelyikük tehette. – A temetésen többnyire nők voltak jelen. – És úgy gondolja, hogy egy nő nem képes ilyesmire? Meglehetősen szexista felfogás, nyomozó. – Ó, tudom én, hogy képesek rá, higgye el! Egyébként… maga pont az a fajta nő, aki megtehette. – Engem gyanúsít? Csak mert fekete bőrruhát hordok és biztonsági főnök vagyok egy klubban? – Nem. Azért, mert ott voltam magával, amikor azonosította Chrissy holttestét, és láttam, milyen arcot vágott. Emiatt gondolom, hogy maga tette. A bosszú elegendő indíték, magának pedig megvolt rá a lehetősége is, mivel erről a helyről bárki ki tud surranni egy órára, elvégezni a dolgot, aztán visszajönni. – Felállt, odament az ajtóhoz, és a kilincsre tette a kezét. – Azt tanácsolom, szerezzen egy jó ügyvédet. Szüksége lesz rá. – Rossz ajtón kopogtat, nyomozó. A férfi lassan megrázta a fejét. – Nem hiszem. Nézze, amikor valakit meggyilkolnak, a legtöbb embernek, akihez odamegyek és kihallgatok, az az első dolga, hogy bizonygassa, nem ő tette. Akár igaz, akár nem. Maga nem tett ilyet, de még csak hasonlót sem. – Talán nem érzem úgy, hogy védekeznem kell. – Vagy talán nem érez bűntudatot, mert Grady egy szemétláda volt, aki halálra vert egy fiatal nőt, és ezt ön sem tudja elfogadni, ahogy bárki más sem. – De la Cruz tekintete szomorú volt és kimerült, amikor elfordította az ajtógombot. – Miért nem hagyta, hogy mi találjuk meg? Elfogtuk és lecsuktuk volna. Ránk kellett volna hagynia a dolgot. – Köszönöm a növényt, nyomozó! A férfi bólintott, mintha ezzel lefektették volna a játék szabályait, és kijelölték volna a játékmezőt. – Szerezzen egy ügyvédet! Méghozzá gyorsan! Amikor becsukódott az ajtó, Xhex hátradőlt a székében, és ránézett a kis cserepes borostyánra. Szép zöld a színe, gondolta. Tetszett neki a levele is, kellemes volt ránézni szimmetrikus elrendezésére és a kis erek által alkotott szép mintára. Hamarosan ezt a szerencsétlen ártatlan élőlényt is megölné. Amikor kopogást hallott az ajtó felől, felkapta a fejét. – Gyere be! Marie-Terese lépett be, Calvin Klein Euphoria parfümje érződött rajta. Bő, kék farmert és fehér blúzt viselt. Nyilvánvalóan még nem kezdődött el a műszakja. – Épp most beszélgettem el két lánnyal, akik munkára jelentkeztek. – Megfelelnek? – Az egyikük titkol valamit, de nem tudom, hogy mit. A másik rendben van, habár nagyon kontár módon csinálták meg a mellét. – Elküldjük dr. Malikhoz? – Szerintem igen. Elég szép ahhoz, hogy sok pénzt keressen. Akarsz vele találkozni? – Most nem, de később majd igen. Mondjuk holnap este. – Majd megkérem, hogy jöjjön be, csak mondd meg, hány órakor… – Kérdezhetek tőled valamit? Marie-Terese habozás nélkül bólintott.

– Bármit. A beálló csendben Xhex majdnem szóba hozta John és Gina mosdóbeli afférját. De persze, mit is lehetett volna mondani róla? Egyszerű üzleti tranzakció volt, amelyből akadt bőven a klubban. – Én küldtem Ginához – jegyezte meg Marie-Terese halkan. Xhex a nőre kapta a pillantását. – Kit? – John Matthew-t. Én küldtem hozzá. Gondoltam, így könnyebb lesz neked. Xhex a Caldwell Courier Journalt babrálta az asztalán. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. Marie-Terese arcán egy „ja-persze” kifejezés tükröződött, de javára legyen mondva, nem mondta ki hangosan. – Holnap mikor legyen a találkozó? – Milyen találkozó? – Az új lánnyal. Ja, hogy az! – Mondjuk tízkor. – Rendben. – Marie-Terese elfordult. – Hé, megtennél nekem egy szívességet? – Amikor a nő visszanézett, Xhex kinyújtotta felé a kis növényt. – Vidd ezt haza! És… nem is tudom… ne hagyd, hogy meghaljon! Marie-Terese ránézett a kis cserepes borostyánra, megvonta a vállát, majd odalépett az asztalhoz, hogy elvegye. – Szeretem a növényeket. – Akkor ez a kis nyavalyás megütötte a főnyereményt. Mert én nem.

56. fejezet Rehvenge

megnyomta a CTRL+P billentyűkombinációt a laptopján, majd hátrahajolt, hogy egyesével kivegye a lapokat, amelyeket a nyomtató kiadott. Amikor a gép utolsót kattant, maga elé vette a papírokat, szétválogatta, és mindegyiknek a jobb felső sarkába biggyesztette a kezdőbetűit, majd aláírta őket. Ugyanaz az aláírás, ugyanazok a betűk, ugyanolyan díszes kanyarulatok. Nem hívta be Xhexet tanúnak. Nem kérte meg Trezt sem, hogy szignálja ő is. iAm volt az egyetlen, aki belépett az irodába, és a megfelelő helyen aláírta a dokumentumokat, amelyekről úgy gondolta, hogy emberi célokra lesz felhasználva. Aláírásával hitelesítette Rehv végrendeletét, valamint az ingatlanok és tulajdonjogok átruházását. Amikor ezekkel végzett, aláírta az igazi nevét egy olyan papírra, amely az ősi nyelven íródott, és Rehv származásáról szólt. Miután mindent befejeztek, Rehv visszatette az iratokat fekete aktatáskájába, és átadta az egészet iAmnek. – Szeretném, ha harminc perc múlva elvinnéd innen Xhexet. Vidd magaddal még akkor is, ha ki kell ütnöd, hogy elveszítse az eszméletét! Aztán legyen gondod rá, hogy a testvéred is veled menjen, és egyetlen alkalmazott se maradjon itt! iAm nem válaszolt, csak előhúzta a kését, amelyet mindig a derekába dugva hordott hátul, és megvágta vele a tenyerét. Ezek után kinyújtotta előre a karját, és sűrű kék vére a laptop billentyűzetére csöppent. Olyan erős és határozott volt, amilyenre Rehvnek most szüksége volt. Szenvtelen arca meg sem rezdült, még csak nem is pislogott. Hosszú idővel azelőtt pontosan emiatt választotta ki éppen őt arra, hogy a durva dolgokat elintézze. Rehv nagyot nyelt, mielőtt elfogadta volna a felé nyújtott tenyeret. Aztán kezet fogtak, vérrel pecsételve meg a megállapodást, majd szorosan megölelték egymást. iAm halkan azt mondta az ősi nyelven: – Jól ismertelek, és úgy szerettelek, mint a saját véremet. Örökké jó szívvel fogok emlékezni rád. – Vigyázz rá, oké? Egy ideig biztos nagyon vad lesz. – Trez és én megteszünk majd mindent, ami szükséges. – Nem az ő hibája volt. Se a kezdete, se a vége. Xhexnek hinnie kell ebben. – Tudom. Elhúzódtak egymástól, és Rehv kelletlenül elengedte el barátja vállát. Leginkább azért, mert ez volt az egyetlen búcsú, amit valakitől is vehetett. Xhex és Trez harcoltak volna az ellen, amit tenni készült, megpróbálták volna lebeszélni róla, és kétségbeesetten kerestek volna valami más megoldást. iAm azonban sokkal fatalistább volt, mint ők. Sokkal reálisabban tudta megítélni a dolgokat. És most tényleg nem volt más megoldás. – Menj! – mondta Rehv elhaló hangon. iAm a szívére szorította véres tenyerét, derékban meghajolt, és anélkül ment ki, hogy hátrapillantott volna.

Rehvnek remegett a keze, amikor felhúzta a ruhaujját, hogy megnézze az óráját. A klub négykor zárt. A takarító személyzet pontosan ötkor érkezett. Ami azt jelentette, hogy miután mindenki elment, még marad körülbelül fél órája. Fogta a telefonját, és tárcsázott egy számot, amit addig elég gyakran hívott. Amikor kulcsra zárta az ajtót, a húga hangja szólalt meg a vonal másik végén. – Szervusz, bátyó! – Szia! – Leült az ágyra, és azon gondolkozott, mit is mondjon a lánynak. A háttérben Nalla hallatott egy panaszos nyöszörgést, mire Rehv megmerevedett. Szinte maga előtt látta kettőjüket együtt, ahogy Bella a vállához szorítja a kicsit, azt az édes, kis, puha takaróba bugyolált csomagot, amelyben ott volt a jövő ígérete. A halandók számára csakis a gyermekek jelentették a végtelenséget. Neki azonban soha nem lesz utódja. – Rehvenge? Itt vagy még? Minden rendben van? – Igen, csak azért hívtalak, mert… el akartam – búcsúzni tőled – mondani, hogy szeretlek. – Ez nagyon kedves! Nehéz, ugye? Mama nélkül. – Igen, az. – Rehv összeszorította a szemét, Nalla pedig mintha megérezte volna, elkezdett hangosan sírni. Panaszos kesergése tisztán hallatszott a vonal másik végéről. – Elnézést ezért a kis bőgőmasináért – mondta Bella. – Csak úgy tud elaludni, hogy ölbe veszem, és sétálgatok vele, de a lábam már kezd elfáradni. – Figyelj csak… emlékszel még arra a bölcsődalra, amit én énekeltem neked régen? Amikor kicsi voltál. – Ó, istenem, az, amelyik a négy évszakról szól? Igen! Évek óta eszembe sem jutott… Akkor énekelted nekem, amikor nem tudtam aludni. Aztán még nagyobb koromban is. Igen az az, gondolta Rehv. Az, amelyiket közvetlenül az ősi mítoszokból tanulta, és az év és az élet négy évszakáról szólt. Nagyon sok álmatlan éjszakán segítette őket át úgy, hogy Rehv énekelte, Bella pedig pihent. – Hogy is volt? – mondta Bella. – Nem emlék… A férfi félénken énekelni kezdett, a szavakat nagyon mélyről ásta elő az emlékezetéből, a hangok sem mindig stimmeltek, mert a hangja mindig is túl mély volt ahhoz a hangnemhez, amelyben íródott. – Ó… tényleg… ez az! – suttogta Bella. – Várj egy kicsit, kihangosítalak… Egy sípolás hallatszott, majd visszhangos lett a vonal, és miközben Rehv énekelt, Nalla sírása lassan alábbhagyott, az ősi szavak lassan kioltották a kétségbeesés lángjait. A tavasz halványzöld palástja… a nyár ragyogó virágfátyla… az ősz csípős hálója… a tél hideg takarója… a versszakok nemcsak a föld körforgásáról szóltak, hanem minden élőlény életéről is, a csúcsról, amely felé mindenki törekszik, aztán a megvalósulás győzelméről, amelyet hanyatlás követ, majd végül az Árnyék puha, fehér fényéről, amely az örök nyugalmat jelenti. Rehv kétszer énekelte el a dalt, és másodjára sikerült a legjobban. Ezután elhallgatott, mert nem akarta megkockáztatni, hogy a következő próbálkozása esetleg már ne legyen olyan jó. Bella hangján érződött, hogy a szeme megtelt könnyel. – Sikerült! Elaltattad! – Te is el tudod énekelni neki, ha akarod. – El is fogom. De még mennyire! Köszönöm, hogy emlékeztettél rá. Nem is tudom, miért nem gondoltam rá hamarabb. – Talán eszedbe jutott volna. Idővel. – Köszönöm, Rehv!

– Aludj jól, drága húgom! – Majd holnap beszélünk, jó? Nagyon fáradtnak hallom a hangod. – Szeretlek. – Ööö… én is szeretlek. Majd holnap hívlak. Egy kis szünet után Rehv azt felelte: – Légy jó! Vigyázz magadra, a kisbabádra és a parancsolódra! – Vigyázok, legdrágább bátyám. Viszlát! Rehv befejezte a hívást, aztán a telefonnal a kezében tovább ült az ágyon. Hogy a képernyőn ne aludjon el a világítás, mindig megnyomott rajta egy billentyűt. Majd’ belehalt, hogy nem hívhatta fel Ehlenát, nem írhatott neki üzenetet, nem nyúlhatott felé valamilyen módon. De a lány ott volt, ahol lennie kellett. Sokkal jobb, ha gyűlöli, mintha gyászolja. Fél ötkor megkapta iAm sms-ét, amit annyira várt. Mindössze két szó volt az egész. Minden rendben. Rehv felállt az ágyról. A dopamin már kezdett kifogyni a szervezetéből, de annyi még maradt benne, hogy a botja nélkül megingott, és meg kellett kapaszkodnia, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Amikor megbizonyosodott róla, hogy elég szilárdan áll, levette cobolyprém kabátját, majd a zakóját és a fegyvereit is. A pisztolyokat, amelyeket általában a hóna alatt tartott, letette az ágyra. Ideje volt indulnia, ideje, hogy aktiválja azt a rendszert, amit azután szereltetett be, miután megvette az épületet, és alaposan felújította. Az egész hely be volt kábelezve a hangra. De persze nem a Dolby-féle hangzásra. Rehv visszament a másik helyiségbe, leült az íróasztala mögé, és kinyitotta a jobb alsó fiókot. Egy kis fekete doboz volt benne, nem nagyobb, mint egy tévé távirányítója, és rajta kívül csak iAm volt az, aki látta, tudta mi az és azt is, hogy mire való. Emellett iAm volt az is, aki tudott a csontokról, amelyek Rehv ágya alá voltak fektetve. Egy emberi férfi csontjai, aki körülbelül olyan testalkatú volt, mint ő. Nem véletlenül tudott róla, mivel ő szerezte meg. Rehv kivette a távirányítót, és felállt, majd még egyszer utoljára körülnézett. Az íróasztalon rendezett kupacban iratok hevertek. A pénz a széfben pihent. A kábítószerek Rally helyiségében. Kisétált az irodájából. A klub most, hogy már bezárt, rendesen ki volt világítva. A VIP-teremben valóságos romhalmazt talált. A helyiség úgy nézett ki, mint egy kurva, akit jó sokszor használtak. A fényes fekete padlón lábnyomok látszottak, az asztalokon a poharak aljának lenyomata, valamint összegyűrt szalvéták heverlek itt-ott. A pincérnők minden vendég után letakarították, ám a sötétben nem sokat láttak, mivel emberek voltak. Szemben a vízesésfal ki volt kapcsolva, így akadálytalan rálátás nyílt a klub nyilvános részére, amely egy kicsit sem volt jobb állapotban. A táncparkett összevissza volt járkálva, mindenfelé koktélos keverőpálcikák és nyalókás papírok voltak szétszórva, sőt az egyik sarokban még egy bugyit is otthagyott valaki. Fent a mennyezeten a lézer világítórendszer vezetékeit, drótjait és lámpáit lehetett látni, és a dübörgő zene nélkül a hangfalak mint téli álmot alvó fekete medvék pihentek. Ebben az állapotban a klub olyan volt, mint az Óz, a nagy varázsló trükkje. Mindaz a varázslat, amely éjszakáról éjszakára megtöltötte a helyet, a pezsgés, az izgalom, csupán az elektronikai eszközök, az ital és a kábítószerek együttese által alkotott illúzió volt azok számára, akik besétáltak az ajtón, és beléptek ebbe a fantáziavilágba, mert itt megfeledkezhettek szürke, hétköznapi életükről. Talán azért jöttek, mert erősnek akarták érezni magukat, miközben gyengék voltak, vagy kívánatosnak, mert csúnyák voltak, esetleg divatosnak és gazdagnak, ha nem voltak azok, és az is lehet, hogy fiatalnak, és megpróbálták megelőzni az éveiket. Lehet, hogy csak ki akarták adni magukból a kudarcba fulladt kapcsolatuk miatt érzett fájdalmukat, vagy bosszút állni azért, mert dobták őket, és

azt játszani, hogy valaki mást keresnek, miközben majd’ meghaltak azért az egyért. Na persze, mindannyian „szórakozni” jöttek ide, Rehv azonban biztos volt benne, hogy a szép, ragyogó felszín alatt nem kevés sötét és mocskos dolog is megbújt. A klub, ahogy most volt, tökéletes metaforaként illett az életére. Ő volt a varázsló, és nagyon sokáig becsapta azokat, akik közel álltak hozzá. Megpróbált beilleszkedni a normálisok közé a kábítószerek, a hazugságok és a ravaszságok együttesének segítségével. Ez az idő azonban most véget ért. Rehv még egyszer utoljára körbefordult, aztán kilépett a bejárati szárnyas ajtón. A fekete alapon fekete Zero Sum felirat nem volt kivilágítva, mivel azt jelezte, hogy aznapra bezártak. Vagyis már inkább örökre. Rehv jobbra és balra tekintett. Senki nem járt az utcán, se autók, se gyalogosok. Átsétált a másik oldalra, és a VIP-terem oldalsó bejáratánál lévő sikátort is leellenőrizte. Ezután gyorsan átsietett a másik mellékutcába. Sehol egy hajléktalan vagy egy kóbor járókelő. A hideg szélben állva egy percet arra is szánt, hogy megvizsgálja a klubot körbevevő épületeket. Olyan rácsszerkezeteket keresett, amelyek arra utaltak, hogy talán emberek vannak bennük. De semmi. Minden üres volt. Felkészült, ezért elindult az utcán. Sétált két háztömbnyit, majd megállt, és lecsúsztatta a távirányító tetejét. Ezután beütött egy nyolcjegyű kódot. Tíz… kilenc… nyolc… Majd megtalálják a romok alatt az elszenesedett csontokat. Egy pillanatra az jutott az eszébe, vajon kié lehettek. iAm nem mondta, ő pedig nem kérdezte. Hét… hat… öt… Bella ki fogja heverni. Ott van neki Zsadist, Nalla, a testvérek és a feleik. Először borzalmas lesz számára, de túl fogja élni, és sokkal inkább ezt higgye, mint rájöjjön az igazságra, amely tönkretenné. Soha nem kell megtudnia, hogy az édesanyját megerőszakolták, és a bátyja félig bűnfaló volt. Négy… Xhex távol fogja tartani magát a kolóniától. iAm majd gondoskodik róla, mert kényszeríteni fogja, hogy betartsa az ígéretét, amit előző éjszaka tett neki. Megfogadta, hogy gondoskodni fog valakiről, és abban a levélben, amit Rehv az ősi nyelven írt, és amit iAm is aláírt, mint tanú, az állt, hogy saját magának kell gondját viselnie. Igen, kijátszotta. Xhex kétségtelenül azt feltételezte, hogy a hercegnőt kell megölnie, vagy talán Ehlenára kell vigyáznia. Rehv azonban manipulátor volt, nem igaz? Xhex pedig elkövette azt a hibát, hogy úgy adta a szavát, hogy nem tudta, mit ígér meg. Három… Rehv felnézett a klub tetejére, és azon töprengett, vajon hogy fog kinézni az a rengeteg törmelék. Nemcsak a klub körül, de az emberek életében is, akiket itt hagy, mielőtt elmegy északra. Kettő… A szíve úgy fájt, hogy majdnem kettéhasadt. Tudta, hogy azért, mert gyászolja Ehlenát. Habár gyakorlatilag ő volt az, aki meghalni készült. Egy… A robbanás, amely a táncparkett alól indult, két másikat is beindított. Az egyik a VIP-terem alatt volt, a másik pedig a félemeleti erkély alatt. A fülsiketítő detonáció és az ezt követő rengés alapjaiban rázta meg az épületet, téglák és füstté váló cement lőtt ki belőle. Rehvenge hátratántorodott, és nekiütközött egy tetováló​szalon üvegkirakatának. Miután magához tért, figyelte, ahogy a finom por lassan lehull a földre, mint a hó. Róma elbukott. Mégis nagyon nehéz volt elmennie.

Alig öt perc múlva meghallotta az első szirénát, majd megvárta, hogy halálos rohamban a piros villogók is megjelenjenek a Trade utcán. Amikor megpillantotta őket, behunyta a szemét, megnyugodott… és láthatatlanná válva északra utazott. A kolóniába.

57. fejezet – Ehlena? – Lusie hangja hallatszott fentről. – Most indulok. Ehlena megrázta magát, és rápillantott a laptop jobb alsó sarkában lévő kis órára. Fél öt volt. Már? Istenem, úgy érezte, mintha… nos, nem is tudta pontosan, hogy vajon az íróasztalnak nem igazán nevezhető asztala mellett órák óta vagy napok óta ült-e. Egy Caldwell Courier Journal hevert kinyitva előtte az álláshirdetéseknél, ő azonban már hosszú ideje mást sem csinált, csak apró köröket rajzolgatott a mutatóujjával az egéralátétre. – Megyek! – Kinyújtózott, amikor felállt, és odasétált a lépcső aljához. – Köszönöm, hogy elpakoltál apám étkezése után. Lusie feje tűnt fel a lépcső tetején. – Nincs mit. És figyelj, van itt valaki, aki látni szeretne. Ehlena szíve hevesebben kezdett el dobogni. – Kicsoda? – Egy férfi. Beengedtem. – Ó, istenem! – mormolta a lány alig hallhatóan. Miközben felment az alagsorból a földszintre, arra gondolt, hogy legalább az apja békésen alszik evés után. Most nagyon nem hiányzott volna neki az, hogy felzaklassa magát azon, hogy egy idegen van a házban. Amikor felért a konyhába, felkészült rá, hogy megmondja Rehvnek vagy Treznek, vagy akárki jött is, hogy menjen a… Egy nagyon elegáns külsejű szőke férfi állt a szegényes konyhaasztal mellett, és a kezében egy fekete aktatáskát tartott. Lusie éppen a kabátját vette fel, majd fogta foltvarrott retiküljét, készen arra, hogy hazainduljon. – Segíthetek? – kérdezte Ehlena a homlokát ráncolva. A férfi olyan mozdulatot tett, ami a meghajlásra hasonlított, és közben a kezét gálánsan a szívére helyezte. Amikor pedig megszólalt, a hangja szokatlanul mély volt és intelligens. – Alyne-t keresem, Uys vérszerinti fiát. Ön a lánya? – Igen. – Láthatnám őt kérem? – Most pihen. Miről van szó? És ön kicsoda? A férfi Lusie-ra pillantott, majd belenyúlt a mellényzsebébe, és elővett egy ősi nyelven íródott személyi igazolványt. – A nevem Saxton, Tyhm fia vagyok, és ügyvéd. Rehm fiának, Montragnak a vagyonát kezelem. Montrag nem sokkal ezelőtt, egyenes ági örököst nem hagyva maga után eltávozott az Árnyékba, a vérvonalának kutatása során azonban azt állapítottam meg, hogy az ön édesapja a legközelebbi hozzátartozója, és ezáltal az egyetlen örököse is. Ehlena felvonta a szemöldökét. – Hogy mondta? – Amikor a férfi megismételte az eddig elhangzottakat, a lány még mindig képtelen

volt felfogni. – Én… ööö… hogy micsoda? Az ügyvéd tett még egy kísérletet arra, hogy közvetítse az üzenetet, mialatt Ehlena megpróbált koncentrálni, és összerakni a mozaikdarabkákat. Rehm neve határozottan ismerősen csengett számára, mivel többször találkozott vele az apja üzleti feljegyzéseiben… és a könyvében. Nem volt tisztességes férfi. Távolról sem. A fiáról Ehlenának csak halvány emlékei voltak, semmi jelentős, és azok is még abból az időből, amikor az elit megbecsült tagjai voltak, és estélyről estélyre jártak. – Elnézést – dörmögte –, csak nagyon meglepett ez a dolog. – Megértem. Beszélhetnék az édesapjával? – Ő nem… fogadóképes. Nincs jól. Én vagyok a törvényes gyámja. – Megköszörülte a torkát. – Az ősi törvények szerint muszáj volt nem beszámíthatónak nyilváníttatni… bizonyos mentális problémák miatt. Saxton, Thym fia enyhén meghajolt. – Sajnálattal hallom. Megkérhetem, hogy mutassa meg nekem mindkettőjük vérvonalának bizonyítékát? Valamint az orvosi igazolást arról, hogy nem beszámítható? – Minden irat az alagsorban van. – Ehlena Lusie-ra pillantott. – Gondolom, már menned kell, nem? Az ápolónő Saxtonra nézett, és úgy tűnt, ugyanarra a következtetésre jutott, mint a lány. A férfi tökéletesen normálisnak tűnt, ebben az öltönyben, kabátban és aktatáskával pedig szinte ordított róla, hogy ügyvéd. A személyi igazolványa is szabályos volt. – Maradhatok, ha akarod – mondta az ápolónő. – Nem, köszönöm, minden rendben lesz. Különben is mindjárt hajnalodik. – Jól van. Ehlena kikísérte, majd visszament az ügyvédhez. – Megbocsát egy percre? – Természetesen. – Kér valamit… ah, inni? Esetleg egy kávét? – Remélte, hogy a férfi visszautasítja, mert a legjobb esetben is csak egy régi bögrében tudta volna felszolgálni, miközben a férfi olyannak tűnt, aki inkább a limoges-i porceláncsészékhez van szokva. – Köszönöm, nem. – A mosolya őszinte volt, és nyoma sem volt benne a szexuális érdeklődésnek. Na persze, egész biztosan az olyan arisztokrata nőket kedvelte, amilyen Ehlena is lett volna, ha a családjuk anyagi helyzete másképp alakul. Az anyagiak… és más egyebek. – Mindjárt visszajövök. Addig foglaljon helyet! – Habár lehet, hogy az a tökéletesre vasalt, elegáns nadrág fellázad, amikor megpróbálja a kopott konyhaszékre letenni. Odalent a szobájában benyúlt az ágy alá, és kivett egy lezárt kis dobozt. Miközben felvitte a földszintre, teljesen zsibbadt volt. Túl sok megrázkódtatás érte az utóbbi időben, és most úgy érezte magát, mintha lángoló repülőgépek zuhannának le mellette egymás után az égből. Krisztusom, már csak az a tény is, hogy egy ügyvéd jelent meg náluk, és elveszett örökösöket keresett, önmagában is… biztató jelnek tűnt. Mindegy. Nem fog most elkezdeni reménykedni. Azok után, ahogy a dolgok mostanában alakultak az életében, ez a „remek lehetőség” is majd arra a sorsra jut, amire a többi is. Meghiúsul. Fent a konyhában letette a dobozt az asztalra. – Minden ebben van. Leült, és a férfi is helyet foglalt, aztán letette az aktatáskáját a hepehupás padlóra, és szürke szemével a dobozra nézett. Ehlena beütötte a kódot, majd felemelte a ládika súlyos fedelét, és kivett belőle egy hosszúkás borítékot, valamint három tekercset, amelyek felcsavart belsejéből hosszú

szaténszalag lógott ki. – Ez itt az orvosi nyilatkozat – mondta, és kinyitotta a borítékot, majd kivette belőle a dokumentumot. Miután a férfi megnézte és bólintott, Ehlena kiterítette az apja vérvonalát igazoló tekercset, amelyen fekete tintával egy szépen megrajzolt családfa volt látható. Az aljára fekete viasszal sárga, halványkék és vörös szalagok voltak ragasztva, és a viaszba a dédapjának címere volt belenyomva. Saxton fogta az aktatáskáját, felnyitotta, és elővett egy ékszerészszemüveget, feltette az orrára, majd alaposan szemügyre vette a dokumentumot. – Eredeti – jelentette ki. – És a többi? – Az édesanyámé és az enyém. – Ehlena kiterítette azokat is, amiket a férfi ugyanolyan alapossággal vizsgált meg. Amikor végzett, hátradőlt a széken, és levette a szemüveget. – Megnézhetném még egyszer az orvosi nyilatkozatot? Ehlena odaadta neki, az ügyvéd pedig újra átolvasta, és közben tökéletes szemöldökét ráncolta. – Ha megkérdezhetem, pontosan milyen mentális problémája van az édesapjának? – Skizofréniában szenved, és őszintén szólva állandó felügyeletet igényel. Saxton lassan körülnézett a konyhában, a tekintete végigsiklott a padlón lévő folton, az ablakokba tett alufólián, és a régi, épphogy csak működő konyhai eszközökön. – Önnek van állása? Ehlena megmerevedett. – Nem értem, mennyiben tartozik ez ide. – Elnézést, teljesen igaza van. Csak… – A férfi kinyitotta az aktatáskáját, és kivett belőle egy ötvenoldalas, bekötött dokumentumot, valamint egy táblázatot. – Miután megbizonyosodtam róla, hogy az édesapja Montrag legközelebbi hozzátartozója… amit ezekkel a tekercsekkel mindjárt meg is fogok tenni… soha többé nem kell az anyagiak miatt aggódnia. A dokumentumot és a táblázatot odafordította a lány elé, aztán kivett a mellényzsebéből egy aranytollat. – A nettó vagyona immár elég jelentős. A tollának hegyével a táblázat jobb alsó sarkába mutatott, a végösszegre. Ehlena ránézett. És nagyot pislogott. Aztán előrehajolt az asztalon, közel a papírhoz, amíg a szeme már csak egy arasznyira volt a toll hegyétől és a dokumentumtól… meg a számtól. – Ez valóban… Hány jegyű egyáltalán ez az összeg? – suttogta. – A tizedesvesszőtől balra nyolc. – És hármassal kezdődik? – Igen. Ezenkívül van még egy ingatlana is. Connecticutban. Bármikor beköltözhet, amikor csak akar, miután befejezem a hitelesítő papírokat, amelyeket a nap folyamán megírok, és elküldök a királynak jóváhagyásra. – Hátradőlt a széken. – A jog szerint a pénz, az ingatlan és minden ingóság, ideértve a műkincseket, az antik tárgyakat és az autókat is, az édesapja tulajdonába kerül, és addig ott is marad, amíg ő el nem távozik az Árnyékba. E szerint az orvosi nyilatkozat szerint azonban, ön fog rendelkezni mindennel az ő nevében. Gondolom, önt jelölte meg örökösének a végrendeletében? – Ööö… Elnézést, mit is kérdezett? Saxton kedvesen elmosolyodott. – Van az édesapjának végrendelete? Ön a kedvezményezett? – Nem… nincs. Már nincs semmi vagyonunk.

– Vannak testvérei? – Nincsenek. Csak én vagyok egyedül. Úgy értem, csak én és az apám vagyunk ketten, amióta Mama meghalt. – Mit szólna ahhoz, ha megírnám a végrendeletét is? Ha esetleg az édesapja úgy halna meg, hogy nincs ilyen dokumentum, természetesen akkor is önre szállna minden, ezzel viszont megkönnyítenénk a dolgokat, bármilyen ügyvédet is alkalmaznak, mivel nem lesz szükség a király aláírására ahhoz, hogy a vagyon önre szálljon. – Ez nagyon… Várjon! Maga drágán dolgozik, ugye? Nem hiszem, hogy ki tudnánk… – Most már megengedhetik maguknak – A tollával megütögette a táblázatban szereplő számot. – Higgye el! Azokban a sötét órákban, miután Wrath elvesztette a látását, egyszer leesett a lépcsőn – méghozzá mindenki szeme láttára, akik az utolsó étkezéshez összegyűltek. A banánhéjjelenet a nagy lépcsőn kezdődött, és fejjel lefelé zuhanással folytatódott egészen az előcsarnok színes mozaikpadlójáig. Az egyetlen dolog, amivel súlyosbíthatta volna ezt a baklövést, az lett volna, hogy még vérzik is utána. De… várjunk csak! Amikor megérintette az arcát, hátra kellett söpörnie a haját, mert valami nedveset érzett rajta, és tudta, hogy nem azért, mert nyáladzott. – Wrath! – Testvérem… – Mi a franc… – Szentséges… A sok bámészkodó közül Beth volt az első, aki odaszaladt hozzá, és megérintette a vállát. Eközben meleg vér csöpögött Wrath orrából. Mások is hozzáértek a sötétben, a testvérei, a házban lakó feleik, és mindannyian gyengéd, aggódó, részvétteljes érintésekkel közelítettek felé. Ő azonban egy dühös mozdulattal minden kezet lesöpört magáról, és megpróbált felállni. Mivel nem volt semmi támpontja a tájékozódáshoz, végül az egyik lábával a legalsó lépcsőfokon állt meg, ami vészesen kibillentette az egyensúlyából. A korláthoz kapott, és miután valahogy sikerült a két lábát egy szintbe hoznia, elkezdett hátrafelé lépkedni, bár fogalma sem volt róla, hogy a bejárati ajtó, a biliárdszoba, a könyvtár, vagy az ebédlő felé indult-e el. Teljesen elveszett volt azon a helyen, amit jól ismert. – Jól vagyok – mordult fel dühösen. – Semmi bajom. Mindenki elcsendesedett körülötte. A vakság mit sem változtatott parancsoló hangján. Királyi tekintélye töretlen maradt, még akkor is, ha nem látott egyetlen nyomorult… A hátával nekiütközött a falnak, és a hatástól megremegett egy kristály lámpabúra. A halk csilingelő hang tisztán hallatszott a csendben. Jézus… Krisztus! Nem folytathatja tovább ezt a tántorgó, mindenbe beleütköző, lezuhanó stílust! Na nem mintha lett volna bármi beleszólása a dologba. Amióta elvesztette a látását, folyamatosan arra várt, hogy mikor kezd el végre újra működni a szeme. Ahogy azonban telt az idő, és Havers semmi konkrétumot nem tudott mondani, Jane doki pedig tanácstalan volt, a szíve mélyén már tudta az igazságot, ami lassan gyökeret vert az agyában is. Ez a sötétség, amivel most szembesült, ez lett az új valóság számára, ebben kellett élnie. Meg lezuhannia, amint a mellékelt ábra is mutatta. Amikor a feje fölött elcsendesedett a lámpabúra, a teste minden egyes porcikája üvöltött, és azon

imádkozott, hogy senki se próbáljon meg hozzáérni, vagy azt mondani, hogy minden rendben lesz. Még Beth sem. Nem, soha többé nem lesz rendben. Már nem fogja visszakapni a látását, bármit tesznek is vele az orvosok, bármennyit iszik vagy pihen is, és az sem számít, hogy vigyáz-e magára. Az ég szerelmére, még mielőtt V elmondta volna neki a látomását vele kapcsolatban, Wrath már tudta, hogy ez fog következni. A látása évszázadok óta romlott, a pontossága az idő előrehaladtával egyre csökkent. Évek óta kínozta már a fejfájás, az elmúlt tizenkét hónapban pedig jelentősen rosszabbodott. Tudta, hogy egy nap ez köszönt majd rá. Egész életében tisztában volt vele, ám attól, hogy nem vett róla tudomást, a tény még tény maradt. – Wrath! – Mary, Rhage fele törte meg a csendet, a hangja egyenletes volt és halk, egyáltalán nem kétségbeesett és izgatott. A király fejében uralkodó zűrzavar és a lány hangja között olyan nagy volt az ellentét, hogy Wrath önkéntelenül is odafigyelt rá, habár nem tudott volna egy szót sem kinyögni, mert egy hang sem jött ki a torkán. – Wrath, szeretném, ha kinyújtanád a bal kezedet. Azzal megtalálod a könyvtár ajtófélfáját. Mozdulj arra, és tégy négy lépést hátra, be a szobába! Beszélni szeretnék veled, Beth is bejön velünk. A kérés olyan nyugodt és ésszerű volt, hogy szinte térképet szolgáltatott a tüskés bokrok dzsungelében, Wrath pedig egy eltévedt utazó kétségbeesésével követte. Kinyújtotta a kezét… és igen, kitapintotta az ajtóban lévő keret lépcsős szerkezetét. Odament közel hozzá az egyik oldalra, majd mindkét keze segítségével átment a két ajtófélfa között, és négy lépést tett hátrafelé. Halk léptek hangja ütötte meg a fülét. Két sorozat. Majd becsukódott a könyvtár ajtaja. A mellette lévő két nőt zajtalan lélegzésükről ismerte fel, és egyikük jelenlétét sem érezte nyomasztónak, ami jó jel volt. – Wrath, úgy vélem, ideje lenne bevezetni néhány ideiglenes változtatást. – Mary hangja jobbról hallatszott. – Arra az esetre, ha a látásod nem térne vissza. Meg kell hagyni, ügyesen tálalta a dolgot, gondolta a király. – Mint például? – dörmögte válaszul. Beth felelt helyette, amiből egyértelműnek tűnt, hogy ők ketten már beszéltek róla korábban. – Egy bot segítene az egyensúlyod megtartásában, és valakit alkalmazni kellene a dolgozószobádba segítőnek, hogy vissza tudj térni a munkához. – És talán egyéb segítséget is – tette hozzá Mary. Miközben Wrath próbálta felfogni a szavaikat, a szíve hangosan vert, a vér dörömbölt a fülében, amit igyekezett minél kevésbé meghallani. Ja persze, mintha az olyan könnyű lett volna! Amikor hirtelen elöntötte az izzadság, és összegyűlt a felső ajka felett meg a hóna alatt, nem tudta, hogy a félelemtől volt-e vagy attól a hatalmas erőfeszítéstől, hogy uralkodjon magán, és ne törjön össze előttük. Valószínűleg mindkettő miatt. Igazság szerint a látás hiánya is rossz volt, de ami valóban tönkretette, az a bezártság érzete volt. Anélkül, hogy egy apró támpontja is lett volna a tájékozódásra, úgy érezte, hogy be van szorulva egy zsúfolt, szűk helyre, a bőre alá. Börtönbe esett a saját testében, és nem tudott kiszabadulni. Ezt pedig nagyon nehezen viselte. Túlságosan is arra emlékeztette, amikor gyerekkorában az apja bezárta egy kis odúba… és onnan kellett végignéznie, ahogy az alantasok lemészárolják a szüleit… A fájó emlék hatására megroggyant a térde, kibillent az egyensúlyából, és elkezdett egyik oldal fele dőlni, amíg már majdnem elesett. Beth volt az, aki megfogta, és óvatosan az egyik irányba mozdította, hogy amikor lerogy, akkor a kanapéra essen.

Wrath megpróbált levegőt venni, és közben erősen szorította a fele kezét. Ez volt az egyetlen dolog, ami megakadályozta abban, hogy elkezdjen zokogni, mint egy nyavalyás anyámasszony katonája. Vége a világnak… Vége a világnak… Vége a vilá… – Wrath – mondta Mary – ha visszatérsz a munkádhoz, az segíteni fog, és mi is meg tudjuk könnyíteni neked az átmenetet. Vannak megoldások, amelyek biztonságosabbá tesznek bizonyos dolgokat, és segítenek abban, hogy alkalmazkodj a megváltozott… Mary csak beszélt és beszélt, a férfi azonban már nem hallotta. Csak arra tudott gondolni, hogy soha többé nem harcolhat. Soha többé nem tud nyugodtan közlekedni a házban. Nem fogja látni, még homályosan sem, hogy mi van a tányérján, vagy ki ül az asztalnál vele együtt, sem azt, hogy Beth milyen ruhát visel. Nem fog tudni megborotválkozni, kiválasztani a ruhákat a gardróbszobában, megtalálni a sampont és a szappant a fürdőszobában. Hogy fog mindezzel megbirkózni? Nem tud majd edzeni, beindítani a futógépet vagy… a francba, még a nyomorult futócipőjét sem fogja tudni bekötni! – Olyan, mintha meghaltam volna – préselte ki nagy nehezen. – Ha mostantól kezdve ez mindig így lesz… úgy érzem, mintha az, aki eddig voltam… meghalt volna. Mary hangja közvetlenül előtte szólalt meg: – Wrath, már láttam embereket, akik pontosan azt élték át, amivel most te küzdesz. Az autista betegeimnek és a szüleinek meg kellett tanulniuk, hogy más oldalról nézzék a dolgokat. De ettől még nem ért véget a világ számukra. Nem haltak meg, csak másfajta életet kezdtek el. Miközben Mary beszélt, Beth az alkarja belső oldalát simogatta, le-fel siklott a keze a vérvonalát hirdető tetováláson. Fele érintésének hatására Wrath arra a sok nőre és férfira gondolt, akik már megtapasztalták ezt az állapotot, és akiknek a bátorságát kívülről és belülről is kihívások tették próbára. Összeráncolta a homlokát, és hirtelen zavarba jött a saját gyengeségétől. Ha az apja és az anyja életben lettek volna, szégyenkeztek volna amiatt, ahogy viselkedett. És Beth… imádott kedvese, a fele, a királynéja, ő sem láthatja ilyen állapotban. Wrath, Wrath fia, nem hajolhat meg a súly alatt, amely ránehezedik. El kell bírnia. A testvériség tagjainak ugyanis ez volt a feladata. Ahogy egy királynak is. És egy értékes férfinak. Muszáj volt elbírnia a terhet, felülemelkedni a fájdalmon és a félelmen, erősnek maradni, és nemcsak azokért, akiket szeretett, hanem saját maga miatt is. Ehelyett lezuhant a lépcsőn, mint egy nyavalyás részeg. Megköszörülte a torkát. Aztán még egyszer. – Beszélnem… beszélnem kell valakivel. – Rendben – felelte Beth. – Bárkit idehívunk… – Nem, majd én megyek oda. Ha megbocsátotok. Felállt, és megindult előre… egyenesen neki a dohányzóasztalnak. Visszafojtotta a káromkodását, megdörzsölte a vádliját, aztán azt mondta. – Lennétek szívesek magamra hagyni? Kérlek… – Le… – Beth hangja elcsuklott. – Letörölhetem az arcodat? Wrath szórakozottan odanyúlt, és valami nedvességet érzett rajta. Vér. Még mindig vérzett. – Nem kell. Minden rendben van. Halk lépteket hallott, amikor a két nő az ajtó felé sétált, majd egy kattanást, amikor az egyikük kinyitotta a zárat. – Szeretlek, Beth – mondta Wrath halkan. – Én is téged. – Minden… rendben lesz. Egy újabb kattanás, és az ajtó becsukódott.

Wrath leült a földre ott, ahol volt, mert nem volt biztos benne, hogy képes-e eljutni a könyvtárban egy ülőalkalmatosságig. Amikor helyet foglalt, a kandallóban pattogó tűz némi támpontot nyújtott neki a tájékozódáshoz… és rájött, hogy gondolatban maga elé tudja képzelni a szobát. Ha jobbra nyúl, akkor… igen. A keze hozzáért a kanapé mellett álló asztal sima lábához. Végigsimított rajta felfelé a vastag asztallap szögletes aljáig, majd megtapogatta a tetejét, és… igen, ott voltak rajta a poháralátétek, amelyeket Fritz szépen egymás tetejére rakott. Volt mellettük egy kis bőrdoboz… és egy lámpa. Ez megnyugtató volt. Valami furcsa ok miatt úgy érezte, hogy mivel nem látott semmit, ezért a világ is eltűnt körülötte. Pedig minden ott volt, ahol azelőtt. Behunyta a szemét, és gondolatban egy kérést közvetített kifelé. Eltartott egy ideig, amíg választ kapott, és még több ideig, amíg eltűnt a szobából, és egy kemény márványpadlón találta magát, a halkan csobogó szökőkút mellett. Futólag eszébe jutott, hogy vajon ezen az oldalon is vak lesz-e, de az volt. Itt is, úgy, mint a könyvtárban, ismerte a hely elrendezését, még akkor is, ha nem látta. Jobbra tőle volt egy fa, tele csicsergő énekesmadarakkal, előtte pedig a szökőkút mögött az az oszlopos épület, amely az Őrző magánlakhelye volt. – Wrath, Wrath fia. – Nem hallotta, mikor jött oda hozzá a faj anyja, de egyszer csak ott lebegett előtte, fekete, gazdagon redőzött ruhában, amely soha nem ért le a földre, bárhol volt is. – Milyen célból látogattál el hozzám? Az Őrző pontosan tudta, hogy miért, ezért Wrath nem volt hajlandó belemenni a játékba. – Tudni akarom, hogy te tetted-e ezt velem. A madarak elhallgattak, mintha megijedtek volna a vakmerőségétől. – Mi az, amit veled tettem? – A nő hangja ugyanolyan volt, mint annak idején a Kriptában, amikor Vishoushöz odament. Távoli és közömbös. Ami rendkívüli módon idegesítő tudott lenni, mikor az ember a saját lépcsőjén sem tudott lemenni. – Az istenverte látásomat. Te vetted el tőlem, mert megint elkezdtem harcolni? – Lekapta a napszemüvegét a szeméről, és ledobta a fényes, fehér padlóra. – Te tetted ezt velem? Korábban a kérdésért az Őrző megbüntette volna, a vérét ontotta volna ezért a tiszteletlenségért, és miközben Wrath arra várt, hogy milyen megtorlást kap, szinte reménykedett benne, hogy legalább egy villámmal alápörköl. A büntetés azonban elmaradt. – Ami megtörtént, annak meg kellett történnie. A harcolásodnak semmi köze sincs a látásod elvesztéséhez, ahogy nekem sem. Most pedig menj vissza a világodba, és hagyj engem magamra az enyémben! Wrath tudta, hogy a nő elfordult, mert a hangja egyre halkabb lett, és az ellenkező irányba távolodott. A király a homlokát ráncolta. Idejött, és arra számított, hogy harcolni fognak, ráadásul szeretett is volna. Ehelyett? Nem volt semmi összetűzés, még csak egy hangos szóváltás sem a szándékos engedetlensége miatt. A megszokott rendszertől való eltérés olyan feltűnő volt, hogy Wrath egy pillanatra még a vakságáról is megfeledkezett. – Mi bajod van? Nem kapott választ, csak annyit hallott, hogy egy ajtó halkan becsukódik. Az Őrző távollétében a madarak csendben voltak, csupán a szökőkút halk csobogása szolgált támpontul. Aztán valaki közeledni kezdett felé. Ösztönösen a lépések felé fordult, és támadóállásba helyezkedett. Meglepődött, hogy nem annyira

védtelen, mint amilyennek gondolta magát. A látás hiányában a hallása hívta életre a képet, amelyet a szeme már nem tudott közvetíteni. Tudta, hol van az a bizonyos személy, mert hallotta a ruhájának suhogását, aztán egy furcsa csattogást, és… a francba, még a szívdobogását is. Erős volt és egyenletes. Mit keresett itt egy férfi? – Wrath, Wrath fia. – Nem férfihang volt, hanem női. Mégis olyan érzést keltett, mintha férfié lett volna. Vagy talán csak nagyon erőteljes volt? – Ki vagy te? – kérdezte Wrath. – Payne. – Kicsoda? – Nem számít. Mondd csak, tervezel valamit azzal a felemelt öklöddel, vagy csak így szoktál állni? Wrath azonnal leengedte a karját, mert nagy udvariatlanságnak számított kezet emelni egy hölgyre… Az ütés olyan keményen érte az állát, hogy a feje és a válla is hátrafordult tőle. Megdöbbent, és miközben próbálta visszanyerni az egyensúlyát, nagyobb volt a meglepetése, mint a fájdalma. Amikor kiegyenesedett, egy süvítő hangot halott, majd újabb ökölcsapás érte. ezúttal az állkapcsa alatt, amitől hátrabicsaklott a feje. Na, ennyi elég is volt a tiszta ütésekből, gondolta. Védekező ösztöne és a sok éves gyakorlata azonnal életre kelt, habár nem látott semmit. A hallása átvette a látás szerepét, pontosan tudatta vele, hol van az ellenfele. Megragadta a nő meglepően vékony csuklóját, majd megfordította… Ekkor azonban a lány élesen a sípcsontjába rúgott. A fájdalom felkúszott Wrath lábába, és feldühítette. Közvetlenül ezután kötélszerű valami csapódott az arcába. Wrath megragadta, és remélte, hogy egy hajfonat az, amelynek a végén egy fejet is fog találni… Erősen megrántotta, mire érezte, hogy a lány teste hátratántorodik. Igen, valóban volt egy fej is a végén. Tökéletes. Nem volt nehéz kibillenteni a nőt az egyensúlyából, de istenem, nagyon erős volt az átkozott! Miközben csak egyik lába tartotta a testsúlyát, sikerült felugrania és megpördülnie, majd a térdével a férfi vállába rúgni. Wrath hallotta, amikor leérkezett a földre, és megpróbált volna szabadulni, ő azonban még mindig a kezében tartotta a haját, és nem is engedte el. A lány olyan volt, mint a víz, folyton mozgott, hullámzott, és ott ütötte a férfit, ahol csak érte, amíg Wrath rá nem kényszerült, hogy leteperje a földre, és odaszögezze a testével. A brutális erő legyőzte az ügyességet. Wrath zihálva lenézett a lány arcába, amit nem látott. – Mi a franc bajod van? – Unatkozom – válaszolta a nő, majd durván orrba fejelte. A fájdalomtól Wrath úgy érezte, mintha egy ringlispílen ülne, az ereje egy pillanatra megrendült. A lánynak csak ennyire volt szüksége, hogy újra kiszabaduljon. Egy pillanattal később pedig már Wrath feküdt a földön, és a lány alkarja nyomódott a nyakára, méghozzá olyan erősen, hogy valószínűleg a másik kezével megfogta a csuklóját, hogy nagyobb erőt tudjon kifejteni. Wrath küzdött, hogy némi levegőt tudjon pumpálni a tüdejébe. Szentséges isten, ha ezt tovább folytatja, még megöli! Egész biztos. A válasz a lelke legmélyéről, a csontjaiból, a DNS-ének dupla láncolatából érkezett meg. Nem fog meghalni itt és most. Baromira szó sem lehetett róla. Ő túlélő típus. Harcos. Bárki volt is ez a némber, nem tőle fogja megkapni a menetjegyét az Árnyékba. Wrath a torkára préselődő szorítás ellenére egy hangos csatakiáltást hallatott, és olyan gyorsan

mozdult meg, hogy még maga sem tudta, mit csinál. Csak annyit tudott, hogy a következő pillanatban a nő arccal a földre fordítva feküdt a márványpadlón, és mindkét karja a hátára volt csavarva. A férfi minden különösebb ok nélkül arra a sok éjszakával azelőtti estére gondolt, amikor egy sikátorban hátracsavarta egy alantasnak a karját, mielőtt megölte volna a gazembert. Most pedig ugyanazt fogja tenni ezzel a nővel is… A lentről felhangzó nevetés állította meg. A nő… nevetett alatta. De nem úgy, mint aki elvesztette az eszét. Valóban jól szórakozott, még annak ellenére is, hogy tudta, valószínűleg el fog ájulni attól a fájdalomtól, amit a férfi éppen okozni készült neki. Wrath enyhített kissé a szorításon. – Te beteg vagy, tudsz róla? A lány izmos teste rázkódott a nevetéstől. – Igen. – Ha elengedlek, megint itt fogunk kikötni? – Talán igen, talán nem. Furcsa mód, Wrath-nak tetszett ez az eshetőség, és a következő pillanatban úgy engedte el a nőt, mint ahogy egy betöretlen lovat szokás: hirtelen mozdulattal, és rögtön elállt az útjából. Amikor felállt mellőle, felkészült rá, hogy a lány megint nekitámad, és szinte reménykedett benne, hogy meg is teszi. A nő azonban ott marad, ahol volt, a márványpadlón fekve, aztán Wrath megint meghallotta azt a csattogó hangot. – Mi ez? – kérdezte tőle. – Egy rossz szokás. A gyűrűsujjam körmével szoktam pattintgatni a hüvelykujjam körmét. – Ó, remek! – Hé, eljössz még máskor is? – Nem tudom. Miért? – Mert már vagy… nagyon hosszú ideje nem éreztem magam ilyen jól. – Mondd még egyszer, ki is vagy te? És miért nem láttalak itt még korábban? – Maradjunk annyiban, hogy ő nem igazán tudja, mit kezdjen velem. A lány hangjából egyértelmű volt, hogy ki az az „ő”. – Nos, Payne, visszajöhetek máskor is egy ilyen menetre. – Oké. De minél hamarabb. – Wrath hallotta, hogy a lány feláll. – Egyébként a napszemüveged a bal lábad mellett van. Ruha suhogása, majd egy ajtó halk csukódása hallatszott. Wrath felvette a földről a szemüvegét, majd egy kis pihenőt engedélyezett magának, ezért leült a padlóra. Furcsa, de élvezte a lábában érzett fájdalmat, az enyhe szúrást a vállában, valamint minden egyes zúzódás lüktetését. Mind ismerős érzések voltak, része a történelmének, a jelenének, és ezekre mind nagy szüksége volt az ismeretlen, rémisztően sötét jövőben. A teste még mindig az övé volt. És még mindig működött. Még tudott harcolni, és gyakorlással egyszer talán visszatérhet oda, ahol korábban volt. Nem halt meg. Még mindig élt. Igen, látni már nem látott, de még mindig meg tudta érinteni a felét, és szeretkezni vele. Valamint gondolkodni is tudott, meg sétálni, beszélgetni és hallani. A karja és a lába jól működött, csakúgy mint a tüdeje és a szíve. Az átállás nem lesz könnyű. Egy igazán remek harc nem fogja helyettesíteni a hosszú hónapokon át tartó, lassú tanulást, a csalódottságot, a dühöt és a hibákat.

De legalább már volt célja. A vérző orral ellentétben, amit a lépcsőn való leeséssel szerzett, ez a fájdalom most nem annak a jelképe volt, amit elvesztett. Sokkal inkább azé, ami még mindig az övé volt. Amikor visszautazott a testvériség könyvtárába, már mosolygott, és miután felállt, és az egyik lábába belehasított a fájdalom, halkan fel is nevetett. Erősen koncentrálva két bicegő lépést tett balra, és… megtalálta a kanapét. Újabb tíz lépés előre, és… odaért az ajtóhoz. Kinyitotta, lépett tizenötöt egyenesen előre, és… megtalálta a nagy lépcső korlátját. Hallotta, hogy az ebédlőben esznek. A beszélgetés hangjai helyett azonban csak az ezüst evőeszközök halk csilingelése töltötte ki a csendet, ahogy a porcelánhoz koppantak. Az étel illatát is érezte… ó, igen, bárány. Épp a kedvence! Tett harmincöt, gondosan kimért lépést oldalra, aztán felnevetett, különösen, amikor megtörölte az arcát, és vér csöpögött le a kezéről. Pontosan tudta, mikor vették észre a bent ülők. A villák és a kések leestek a tányérra, és hangosan csörömpöltek, a székek hátrahúzódtak a földön, és néhány káromkodás hallatszott. Wrath pedig csak nevetett és nevetett és nevetett. – Hol van az én Beth-em? – Ó, édes uram! – szólalt meg a lány, majd odament hozzá. – Wrath… mi történt… – Fritz – mondta a király, miközben magához szorította a királynéját. – Hoznál nekem is egy terítéket? Éhes vagyok. És kérek egy törülközőt is, hogy meg tudjam törölni magam. – Megszorította Beth-t. – Odavezetnél a helyemhez, szerelmem? A döbbent csendben szinte kézzelfoghatóan érződött a „szentséges-ég-most-mi-van?” Hollywood volt az egyetlen, aki rá mert kérdezni: – Ki a franc használta focilabdának a fejedet? Wrath csak megvonta a vállát, és megdörzsölte a fele hátát. – Szereztem egy új barátot. – Szép kis barát. – Nem semmi a nő, az biztos. – Nő? Wrath gyomra kordult egyet. – Nézd, most akkor nekikezdhetek vagy mi? A létfenntartás ösztöne mindenkit visszazökkentett a valóságba, és hamarosan elkezdtek beszélgetni, fészkelődni, Beth pedig odavezette Wrath-t az asztalhoz. Amikor a király leült, egy nedves törlőruha került a kezébe, aztán pedig közvetlen közelről a rozmaring és a báránysült mennyei illata csapta meg az orrát. – Az isten szerelmére, üljetek már le! – mordult: a többiekre, miközben letörölte az arcát és a nyakát. Amikor meghallotta a székek húzogatását, megfogta a kést meg a villát, és tapogatózni kezdett a tányérjában. Beazonosította a bárányt, a kis krumpligolyókat és… a borsót. Igen, a gurulós zöldborsót. A bárány nagyon finom volt. Épp olyan, ahogy szerette. – Biztos vagy benne, hogy barát volt? – kérdezte Rhage. – Igen – felelte Wrath, és megszorította Beth kezét. – Biztos.

58. fejezet Huszonnégy óra Manhattanben, és még maga a Gonosz fia is új emberré változott. A Mercedes volánja mögött ülve – úgy, hogy a hátsó ülés tele volt pakolva márkásabbnál márkásabb holmikkal – Lash végtelenül elégedett volt. A Waldorf Hotel egyik lakosztályában töltötte az éjszakát, megkefélt három nőt – kettőt egyszerre – és úgy bevacsorázott, mint egy király. Amikor a manipulátorkolónia felé menet letért az északra vezető autópályáról, ránézett vadonatúj, Cartier órájára, amelyet ahelyett az olcsó utánzat helyett vett, amely annyira rangon aluli volt számára. Az idő, amit mutatott, nem is volt olyan nagy baj, a dátum viszont annál inkább. A manipulátorkirály nagyon dühös lesz rá, de ez most egyáltalán nem érdekelte Azóta, hogy az Omega alantassá változtatta, most először érezte azt, hogy igazán önmaga lehetett. Szövetnadrágot, selyeminget, kasmírmellényt és bebújós cipőt viselt, természetesen méregdrágát és márkásat. A farka kiürült, a hasa még mindig tele volt az előző esti bőséges vacsorától, és tudta, hogy bármikor megismételheti ezt a kirándulást a Nagy Almába, ha kedve tartja. Feltéve, hogy az emberei továbbra is ilyen jól dolgoznak. Legalább ezen a fronton minden jól ment. Mr. D körülbelül egy órája telefonált, és jelentette, hogy az anyag folyamatosan fogy. Ami egyszerre volt jó és rossz hír is. Több pénzük lett, ám csökkentek a készleteik. Az alantasok azonban jól értettek a vallatás technikájához, éppen ezért a legutolsó kábítószerkereskedőt, aki egy nagy adag drog vásárlása reményében hajlandó volt találkozni velük, nem kinyírták, hanem elrabolták, és fogva tartották. Mr. D és a többiek alaposan meg fogják dolgozni, de nem azért, hogy az izmai erősödjenek. Amiről Lash-nek a városban eltöltött nap jutott az eszébe. A vámpírokkal folytatott háború mindig is Caldwellben lesz, hacsak a testvérek nem döntenek úgy, hogy elköltöznek. Manhattan azonban a világ egyik legnagyobb kábítószerközpontja volt, és mint olyan, meglehetősen közel hozzájuk. Nagyon közel. Csupán egy órányi autózásra. Természetesen a kirándulás nem csupán a vásárlásról szólt. Lash az éjszaka nagy részét azzal töltötte, hogy a klubokat járta, és megfigyelte a közönséget, próbálta megfejteni a szokásokat, hogy ki hová járt – mert ez sokat elárult arról, hogy ki milyen fajta drogot vásárolt. A rave zene hívei, akik színes hippiruhákba öltöztek, az ecstasyt kedvelték. Az elegáns, feltűnősködő újgazdagok a kokaint és az ecstasyt. A főiskolások a marihuánát és a hallucinogén gombákat, de nekik oxyt és metamfetamint is el lehetett adni. A gótok és az emósok az ecstasyt és a borotvapengét szerették. A sikátorokban élő drogosok pedig a krekket, a metamfetamint és a heroint. Ha Lash feltörne a csúcsra Caldie-ban, akkor megtehetné ugyanezt Manhattanben is, és nem látta okát annak, miért ne gondolkozna nagyban. Ráfordult arra a földútra, amelyen már korábban is járt, és elővett az ülés alól egy vadonatúj SIG

típusú fegyvert, amelyet előző éjszaka vásárolt, útban a város felé. Nem volt szükség rá, hogy harci ruhába öltözzön át. Egy jó bérgyilkos meg sem izzadt, miközben elvégezte a munkát. A fehér ház még mindig elbűvölő volt a már hófedte tájban, amely tökéletes karácsonyi képeslap lehetett volna az emberek számára. A hajnalhasadás előtti félhomályban az egyik kéményből vékony füst kígyózott felfelé. A gomolygás magába zárta és felerősítette a hold sápadt fényét, és árnyékot vetett, amely a tetőre vetült. Az ablakok belső oldalán meglobbant a gyertyák aranyló lénye, mintha lágy fuvallat süvített volna végig a szobákon. Vagy talán csak azok az átkozott pókok voltak. Istenem, minden barátságos látszat ellenére a helyből sugárzott a félelem. Miután a szerzetesrendet hirdető tábla mellett leparkolta a Mercedest és kiszállt, hó rakódott a cipője orrára. Egy cifra káromkodással lerázta róla, és arra gondolt, miért nem lehetett mondjuk, Miamiban elzárni a lakosság elől a nyavalyás manipulátorokat. De neeeeeeeeeeeeeem, a bűnfalóknak muszáj volt itt letelepedniük, egy köpésre a kanadai határtól. Na persze, volt benne logika: senki nem szerette őket. A ház ajtaja kinyílt, és megjelent a király fehér, bő ruhában. Ragyogó, vörös szeme furcsa fényben izzott. – Elkéstél. Néhány napot. – Tökmindegy, a gyertyáid elég jól bírják. – És az időm nem annyira értékes, mint az elpocsékolt gyertyaviasz? – Ezt nem mondtam. – A tetteid azonban ezt sugallják. Lash fegyverrel a kezében felsétált a lépcsőn, és erős késztetést érzett arra, hogy ellenőrizze, nem csúszott-e le a slicce, mivel a manipulátorkirály olyan áthatóan figyelte minden mozdulatát. Amikor felért, és szemtől szembe állt a fickóval, a szikra megint fellobbant közöttük, és felgyújtotta a hideg levegőt. Az istenit! Ő nem játszott a fiúcsapatban! Tényleg nem! – Szóval, hozzáláthatunk az üzlethez? – dörmögte Lash, miközben belenézett a király vérvörös szemébe, és próbált nem a hatása alá kerülni. A manipulátor elmosolyodott, majd a nyakában lógó gyémánt nyaklánchoz emelte háromízületes ujjait. – Igen, úgy vélem, hozzá. Gyere utánam, majd megmutatom a célpontodat! Éppen ágyban van… – Azt hittem, hogy csak vörös ruhát viselsz, hercegnő. Te meg mi a francot keresel itt, Lash? A király megdermedt, Lash pedig odafordult, és felemelte a pisztolyát. A havas füvön… hatalmas termetű férfi közeledett feléjük, ragyogó ametiszt szeme és összetéveszthetetlen kakastaréja bizonyította, hogy ő Rehvenge, Rempoon fia. A gazember egyáltalán nem volt meglepve, hogy manipulátor területen jár. Éppen ellenkezőleg, nagyon is otthonosnak tűnt errefelé. Valamint végtelenül dühösnek. Hercegnő? Lash egy futó pillantást vetett hátra a válla fölött… de semmi olyat nem vett észre, amit korábban ne látott volna. Vékony férfi, fehér ruhában, felcsavart haj… ami igazság szerint olyan volt, mint egy nőé. Jelen körülmények között annak örült volna a legjobban, ha kiderül, hogy átverték. Sokkal jobb volt az a tudat, hogy egy hazug nőt akart megkefélni, mint szembesülni a ténnyel, hogy mégiscsak… na nem, még gondolatban sem volt hajlandó erre a területre evezni. Visszafordította a fejét, és arra gondolt, hogy ennek a különös közjátéknak tökéletes volt az időzítése. Ha kivonja Rehvet a kábítószer-kereskedelemből, ő lesz az egyeduralkodó Caldwellben.

Amikor már éppen meghúzta volna a ravaszt, a király előrevetette magát, és megragadta a fegyver csövét. – Ne őt! Ne őt! Eldördült egy lövés az éjszakában, és a golyó belefúródott egy fa törzsébe. Rehvenge közömbösen figyelte, ahogy a hercegnő és Lash a pisztolyért harcoltak. Bizonyos szempontból nem érdekelte, melyikük fog győzni, se az, hogy ő vagy bárki más kap-e egy golyót a testébe a dulakodás során, sőt még az sem, hogy egy kölyök, aki egyszer már meghalt, miért volt még nagyon is életben. Az élete itt fog véget érni, ahol elkezdődött: a kolóniában. Az pedig, hogy ma, vagy holnap reggel, vagy a kár száz év múlva történik meg, és hogy a hercegnő vagy Lash öli-e meg, egyáltalán nem volt fontos. A végkimenetel már el volt döntve, ezért a részletek nem számítottak. Habár lehet, hogy ezt a közömbösséget csak a pillanatnyi hangulatának köszönhette. Mert végül is, ő egy összekötődött férfi volt a szerelme nélkül, vagyis egy utazási metaforával élve azt mondhatnánk, hogy összecsomagolta minden holmiját, kijelentkezett az élet szállodájából, és most éppen lefelé tartott a lifttel a pokol előcsarnokába. Legalábbis a vámpír oldala így állt a dologhoz. A származásának másik fele azonban pontosan ezzel kelt életre: a halandók drámája mindig előhívta a lelke sötét oldalát, és nem volt meglepve, amikor a manipulátor része felülkerekedett a dopamin utolsó maradékán is, amit magába pumpált. Egy pillanat alatt eltűnt a látómezejéből minden szín és mélység, a hercegnő ruhája vörösbe borult, a nyakában lévő gyémántok pedig vérző rubinokká változtak. Persze fehér volt a ruhájának a színe, de mivel Rehv mindig bűnfaló szemmel látta, azt feltételezte, hogy csak vérvörös ruhákat hord. Na de ki a francot érdekelt a ruhatára? Azzal, hogy életre kelt a sötét oldala, akarata ellenére is az események részesévé vált. Az érzékelés visszatért a testébe, kihúzta a karját és a lábát a zsibbadtság ruhájából, és felszaladt a teraszra. Gyűlölet izzott mélyen a szívében, és habár nem akart Lash oldalára állni, azt szerette volna, ha a hercegnő jól megkapja a magáét. De persze nem szexuális értelemben. Odament mögé, hátulról átfogta a derekát, és felemelte a levegőbe. Ezzel pedig lehetőséget adott Lash-nek, hogy kihúzza a nő kezéből a pisztolyt, és célra tartsa. A kis gazember nagy termetű férfi lett az átváltozása után, ám nem ez volt az egyetlen furcsaság rajta. Szabályosan bűzlött attól az édes szagtól, ami az alantasokra volt jellemző. Nyilvánvalóan az Omega keltette életre, de miért? És hogyan? Rehvet nem igazán foglalkoztatták a válaszok. Sokkal inkább az érdekelte, hogy a hercegnő testét olyan erősen összepréselje, hogy levegőt se kapjon. A nő belevájta a körmét az alkarjába, amit Rehv a selyemingen keresztül is érzett, és sejtette, hogy még belé is harapna, ha lenne rá lehetősége. De persze nem engedte meg neki. A kontyánál fogva erősen tartotta a fejét. – Remek pajzs vagy, szuka – súgta a fülébe. Miközben a hercegnő megpróbált válaszolni, Lash kiegyenesedett, lesimította kétségkívül elegáns ruháját, és Rehv fejéhez szegezte a fegyver csövét. – Örülök, hogy látlak, Tiszteletes! Meg akartalak látogatni, de most legalább megspóroltad nekem az utat. Azt azért elmondanám, hogy egy nő, férfi – mindegy mi – mögé elbújni, nem éppen igazolja félelmetes hírnevedet. – Ez nem férfi, és ha nem hánynám el tőle magam, feltépném a ruháját elől, hogy bebizonyítsam. De figyelj csak, magyarázz már meg nekem valamit, mert a legutolsó információim szerint halott voltál. – Amint kiderült, nem sokáig. – A kölyök elmosolyodott, és kivillantotta fehér szemfogát. – Ez tényleg nő?

A hercegnő tovább küzdött, Rehv pedig úgy hallgattatta el, hogy majdnem letépte a fejét a nyakáról. Amikor a hercegnő levegőért kapkodott és felnyögött, Rehv így felelt: – Igen. Nem tudtad, hogy a manipulátorok szinte olyanok, mint a hermafroditák? – El sem tudom mondani, micsoda megkönnyebbülés tudni, hogy hazudott. – Ti aztán nagyon is egymásnak valók vagytok. – Ezt én is így látom. Szóval, akkor lennél szíves elengedni a barátnőmet? – A barátnődet? Egy kicsit gyors a tempó, nem gondolod? De szívesen átengedem neked ezt a huzavonát. Sőt az a változat még jobban tetszik, hogy egyszerre lősz le mindkettőnket. Lash felvonta a szemöldökét. – Azt hittem, harcos vagy. De már látom, hogy csak egy puhány. Be kellett volna sétálnom a klubodba, és egyszerűen lepuffantani téged. – Igazság szerint körülbelül tíz perce már halott vagyok. Szóval nem számít. Habár az azért érdekelne, mi ért akarsz megölni. – A kapcsolataid miatt. És most nem a törvényesekre gondolok. Rehv felhúzta az egyik szemöldökét. Lash gyilkolta volna sorra a kábítószer-kereskedőket? Mi a franc? Bár… a gazember egy évvel azelőtt már a Zero Sumban is megpróbált drogot árulni, és ezért örökre kitiltották Nyilván szövetkezett az Omegával, majd felelevenítették a régi, jól bevált, hasznot hozó üzletágat. Az utólagos bölcsesség logikájával a dolgok szép lassan kezdtek a helyükre kattanni. Lash szülei voltak az elsők, akiket a nyári alantas támadássorozatban megöltek. Aztán, amikor az arisztokrata családok – egyik a másik után – estek áldozatul biztonságosnak és titkosnak hitt otthonaikban, a tanács és a testvériség tagjaiban, valamint a civilekben is egyaránt felmerült az a kérdés, hogy honnan a fenéből derítette ki a társaság azt a sok címet. Pedig egyszerű volt. Lash-t átváltoztatta az Omega, és ő vezette a támadásokat. Rehv egy kicsit erősebben szorította a hercegnő mellkasát, miközben a zsibbadás teljesen elmúlt a testéből. – Szóval be akarsz törni az üzletembe, mi? Te nyírtad ki azt a sok kiskereskedőt? – Csupán lépkedek feljebb a ranglétrán, hogy úgy mondjam. És ha téged is kiiktatlak, akkor én leszek a csúcson. Legalábbis Caldwellben. Szóval, engedd el, hogy fejbe lőhesselek, aztán mehessen mindenki a dolgára… Hirtelen a rettegés egy erőteljes hulláma söpört végig a tornácon, és földre döntötte Rehvet, a hercegnőt és Lash-t is. Rehv megfordult és megdermedt. Nocsak, nocsak, érdekesen alakult a helyzet. A dolgok ezek szerint még hamarabb véget érnek, mint gondolta volna. A havas füvön rubinvörös ruhában hét manipulátor közeledett nyíl alakban. A csapat közepén botra támaszkodva, egy rubinokkal és fekete dárdahegyekkel díszített fejfedőt viselő hajlott hátú férfi ment. Rehv nagybátyja. A király. Sokkal idősebbnek tűnt, mint régen, de bármennyire öregnek vagy gyengének látszott is a teste, a lelke ugyanolyan erős és sötét volt, mint régen. Amikor Rehv érzékelte, megborzongott, a hercegnő abbahagyta a küzdelmet, és még Lash-nek is volt annyi esze, hogy egy lépést hátráljon. A magántestőrök megálltak a tornác lépcsője előtt, a ruhájukat fújta a hideg szél, amit Rehv az arcában érzett. A király gyenge hangon szólalt meg. A hangja reszelős volt, és az „sz” hangokat ő is elnyújtva ejtette. – Üdvözöllek itthon, legdrágább unokaöcsém! És téged is, látogató.

Rehv a nagybátyjára nézett. Nem látta már… istenem, hosszú ideje. Nagyon hosszú ideje. Az apja temetése óta. Az évek láthatóan nem kímélték, sőt meglehetősen mostohán bántak vele. Rehv elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy a hercegnőnek ezzel a ráncos, löttyedt bőrű vénemberrel kellett ágyba bújnia. – Jó estét, bácsikám! – mondta Rehv. – Jut eszembe, ez itt Lash. Ha esetleg nem tudnád. – Hivatalosan még nem lettünk egymásnak bemutatva, ennek ellenére tudom, mit keres a területemen. – A király vizenyős, vörös szemét a hercegnőre szegezte. – Drága húgom, talán azt gondoltad, hogy nem tudok a rendszeres kiruccanásaidról Rehvenge-hez? És azt hitted, hogy nem érdekel a mostani terved? Attól tartok, túlságosan is odavoltam érted, és így szemet hunytam a kis légyottjaid felett a testvéreddel… – Féltestvér – vágott közbe Rehv feszülten. – …ám ezt a felségárulást ezzel az alantassal már nem tűrhetem. Őszintén szólva, lenyűgöz a találékonyságod, tekintve, hogy úgy döntöttem, nem rád hagyom a trónt. De ezúttal nem fog befolyásolni az irántad érzett csodálatom. Alábecsültél, és ezért a tiszteletlenségért olyan büntetést szabok ki rád, amely nem idegen a vágyaidtól és a törekvéseidtől. A király bólintott, majd Rehv egy hirtelen ösztön hatására megpördült. De már túl későn. A manipulátor ott állt közvetlenül mögötte, a keze a magasban, lecsapni készült – és habár nem a kard pengéje volt a fejéhez közelebb, ez a tény csekély vigaszt jelentett, amikor a markolata pontosan telibe találta a koponyáját. Ez a becsapódás aznap éjszaka már a második robbanás volt, és az elsőtől eltérően, miután elcsendesedtek a fények és a hangok, Rehv nem maradt állva.

59. fejezet Délelőtt tíz órakor Ehlena még mindig ébren volt. A napfény miatt be volt zárva a lakásba, ezért csak fel-alá járkált a hálószobájában. A karját fázósan maga köré fonta, a zoknija pedig alig-alig védte a lábát a hideg földtől. Igaz, hogy belül is olyan fagyos volt, hogy még akkor sem tudott volna felengedni, ha egy kemencében ült volna. Úgy tűnt, a sok megrázkódtatás úgy állította be a belső hőmérőjét, hogy a mutató a normális érték helyett a hűtés tartományra mutatott. A szemközti szobában az apja békésen aludt, Ehlena pedig néha-néha átment, és ránézett, hogy minden rendben van-e. Egy része szerette volna, ha felébred, mert kérdezni akart tőle Rehmről és Montragról, a vérvonalukról és… De lehet, hogy jobb, ha nem keveri bele őt is. Egyiküknek sem hiányzott, hogy az apja felizgassa magát a dolgon, amiről később kiderül, hogy nem is lesz belőle semmi. Igaz, hogy amikor Ehlena átolvasta a kéziratot, megtalálta benne ezt a két nevet, de csupán egyetlen említés szólt róluk a sok másik rokon mellett. És persze az az információ, amit az apja felidézett, nem volt teljesen megbízható. Csak az lesz a biztos, amit Saxton be tud bizonyítani. Isten tudja csak, mi sül ki ebből az egészből. Ehlena megállt a szoba közepén, mert hirtelen túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy tovább sétáljon. Nem jó döntés! Abban a pillanatban ugyanis, ahogy megállt, a gondolatai visszakanyarodtak Rehvhez, ezért inkább továbbfolytatta a járkálást a hideg padlón. Istenem, nem kívánta senkinek a halálát, de most szinte örült, hogy Montrag meghalt, és az örökösödési ügy elterelte a figyelmét. E nélkül elveszítené az eszét, ebben biztos volt. Rehv… Miközben fáradt testét odavonszolta az ágy lábához, a tekintete lejjebb siklott. A takarón, majdnem olyan békés csendben, mint ahogy az apja aludt, ott hevert a kézirat, amit ő írt. Ehlenának eszébe jutott, mi minden állt benne, és most már pontosan megértette, hogy mit élt át az apja. Őt is hasonló módon játszották ki és csapták be, félrevezették a látszólagos becsületesség és tisztesség álcájával, mivel ő maga nem tudott olyan számító és kegyetlen lenni, mint amilyenek a többiek voltak. Ehlenával is ugyanez történt. Vajon ezek után képes lesz-e még valaha is megbízni a saját emberismeretében? Paranoia bujkált az agyában. Hol volt az igazság Rehv hazugságai mögött? És vajon volt-e egyáltalán? Miközben képek villantak fel előtte a férfiról, az emlékeiben kutatott, és azt találgatta, vajon hol húzódott a határvonal igazság és hazugság között. Több információra volt szüksége… A gond csak az volt, hogy az egyetlen személy, aki kiegészíthette volna a képet, az a férfi volt, akit soha többé nem akart látni. Belegondolt, hogy milyen jövő állt előtte: tele könyörtelen, megválaszolatlan kérdésekkel. Remegő kezét az arcára szorította, és az ujjaival hátrafésülte a haját. Nem engedte el, inkább még szorosabban tartotta, és húzta hátra, mintha ezzel ki tudná tépni az összes kavargó, őrült gondolatot a fejéből.

Krisztusom, mi van, ha Rehv árulása úgy fog hatni rá, mint az apjára a pénzügyi összeomlásuk? Mi van, ha ez őt is az őrületbe taszítja? Ráadásul ez már a második alkalom volt az életében, amikor egy férfi becsapta. A vőlegénye is valami hasonlót követett el – annyi különbséggel, hogy ő Ehlenán kívül mindenki másnak hazudott. Az ember azt gondolná, hogy ebből a keserű tapasztalatból megtanulta a leckét a bizalomról. De nyilvánvalóan nem így történt. Abbahagyta a járkálást, és várt… a fenébe, nem is tudta mire, talán arra, hogy a feje szétrobbanjon, vagy valami hasonló. De nem robbant. És nem járt sikerrel a gyötrő gondolatok kigyomlálásában sem, mert a hajhúzással csak fejfájást okozott magának, na meg kis híján egy Vin Diesel stílusú frizurát. Elfordult az ágytól, és megpillantotta a laptopját. Káromkodva odalépett az alacsony asztalhoz, és leült a számítógép elé. Elengedte a görcsös szorítást a haján, rátette a kezét az egérre, és megszüntette a képernyővédőt. Megnyitotta az Internet Explorert, és a kedvencekből előhívta a www.caldwellcourierjournal.com oldalt. Muszáj volt valami konkrétumot kapnia a valóságról. Rehv a múlthoz tartozott, a jövőt pedig nem egy elegáns ügyvéd jelentette, aki egy ragyogó lehetőséget kínált neki ezüsttálcán. Nem, jelenleg az egyetlen biztos pont, amiben bízhatott, az az álláskeresés volt: ha Saxton és a hitelesítési papírok kútba esnek, és nem szerez minél hamarabb munkát, ő és az apja alig egy hónap múlva az utcára kerülnek. Ebben nem volt semmi hazugság vagy megtévesztés. Amikor betöltődött a CCJ honlapja, azt mondogatta magának, hogy ő nem az apja, és Rehvvel csupán, mennyi is… alig néhány napja ismerték egymást közelebbről. Igen, a férfi hazudott neki. Mivel azonban egy feltűnően elegáns öltözködésű, szuperszexi játékos volt, így utólag visszatekintve, egyáltalán nem is lett volna szabad hinnie neki. Különösen azok után, amit már tudott a férfiakról. Rehv és ő is hibáztak. És bár a felismeréstől, hogy elcsábították és rászedték, nem kezdett el éljenezni, mégis az a tény, hogy volt a dologban némi logika – mégha ránézve elég kellemetlen következményekkel járt is –, valamennyire segített neki abban, hogy ne érezze magát annyira őrültnek… Ehlena felvonta a szemöldökét, és közelebb hajolt a képernyőhöz. A honlap nyitóoldalán egy felrobbantott épület maradványai látszottak. A főcím pedig azt hirdette: Robbanás pusztította el a helyi klubot. Kisebb betűkkel pedig alatta ez volt olvasható: A Zero Sum a kábítószer-háború legújabb áldozata? Ehlena visszatartott lélegzettel olvasta végig a cikket. A hatóságok nyomoztak. Még nem lehetett tudni, tartózkodott-e valaki az épületben a robbanás idején. Feltételezhető volt, hogy több bomba is robbant egymás után. Egy kisebb cikk részletesen felsorolta azokat a kábítószer-kereskedőket, akiket az elmúlt hét folyamán holttan találtak Caldwellben. Négyet. Mindegyiket profi módon gyilkolták meg. A caldwelli rendőrség mind a négy ügyet vizsgálta, és a gyanúsítottak között szerepelt a Zero Sum tulajdonosa is, Richard Reynolds, más néven a Tiszteletes, aki a jelek szerint eltűnt. A cikk megemlítette, hogy Reynolds már évek óta szerepelt a caldwelli rendőrség megfigyelendő kábítószer-kereskedőinek listáján, habár hivatalosan még nem emeltek vádat ellene. A cikk egyértelműen azt sugallta, hogy Rehv volt a robbantás egyetlen célpontja, mivel ő ölte meg a többieket. Ehlena legördítette az oldalt a képekhez, amelyen a földig rombolt klub látszott. Ezt senki sem

élhette túl. Senki. A rendőrség majd bejelenti, hogy Rehvenge meghalt. Lehet, hogy beletelik egy vagy két hétbe, végül majd találnak egy holttestet, és kijelentik, hogy az övé volt. Ehlenának nem gördült le könnycsepp a szeméből, nem hagyta el zokogás az ajkát. Ahhoz már túl zsibbadt volt. Csak ült némán, a karját megint maga köré fonta, és a szeme a fényes képernyőre meredt. Egy bizarr, de kiűzhetetlen gondolat futott át az agyán. Csak egy dolog lett volna rosszabb annál, ami abban a klubban fogadta, miután besétált, és megtudta Rehvről az igazságot. Az, ha még azelőtt olvassa ezt a cikket, mielőtt odamegy a belvárosba. Nem mintha azt szerette volna, hogy Rehv meghaljon. Istenem… dehogyis! Még az után a sok hazugság után sem akarta, hogy erőszakos véget érjen. Hiszen szerelmes volt belé, mielőtt megtudta, hogy hazudott neki. Igen… szerette. A szíve teljesen az övé lett. Most már kicsordult a könnye, és lefolyt az arcán. A képernyő elhomályosodott előtte, a földig rombolt klub képeit már alig tudta kivenni. Igen, beleszeretett Rehvenge-be. Gyorsan és váratlanul, de nem tartott sokáig, ám ettől eltekintve az érzés még ugyanolyan intenzív volt. Éles fájdalom hasított belé, amikor visszagondolt arra, ahogy a férfi rajta feküdt, a kötődés illata áradt a testéből, széles válla előregörnyedt és megfeszült, miközben szeretkeztek. Gyönyörű volt abban a pillanatban, és olyan önzetlen, mint egy igazi szerető. Őszintén élvezte, hogy gyönyört adhat neki… Nem! Csak ezt akarta elhitetni vele, és mint manipulátor nagyon jól értett ahhoz, hogy befolyásolja az elméjét. Habár, istenem, ő vajon mit nyert azzal, hogy vele volt? – gondolta a lány. Neki nem volt pénze, befolyásos állása, semmije, amiből a férfi hasznot húzhatott volna. Soha nem is kért tőle semmit, soha nem használta ki… Ehlena még idejében megálljt parancsolt magának, mielőtt még belesüllyedt volna valamiféle idealizált valóságba arról, hogy mi történt. Egy biztos, Rehv nem érdemelte meg a szerelmét, és nem azért, mert manipulátor volt. Furcsa, de ezzel a tudattal még képes lett volna együtt élni – habár talán azért gondolta így, mert: olyan keveset tudott a bűnfalókról. Nem, a legszörnyűbb az volt számára, hogy hazudott neki, valamint az a tény, hogy kábítószerrel kereskedett. Kábítószer-kereskedő! Hirtelen maga előtt látta azokat a fiatalokat, akik túladagolás miatt kerültek be Havers klinikájára. Azokat, akik értelmetlenül sodorták veszélybe az életüket. Néhány pácienst sikerült újraéleszteniük, de nem mindegyiket, és még egyetlen halál is túl sok volt Ehlena számára, amit a Rehvenge által eladott szer okozott. Letörölte az arcát, és beledörzsölte a kezét a nadrágjába. Nem fog többet sírni! Nem engedheti meg magának a luxust, hogy elgyengüljön. Ott volt neki az édesapja, akiről gondoskodnia kellett. A következő fél órát azzal töltötte, hogy munkát keresett. Néha csupán ahhoz, hogy az ember erős legyen, az a kényszer is elég, hogy muszáj azzá válnia. Amikor végül bedobta a törülközőt, és már kettőt látott a fáradtságtól, kikapcsolta a laptopot, és kinyújtózott az ágyán, az apja kézirata mellett. Behunyta a szemét, de érezte, hogy nem fog tudni aludni. Lehet, hogy a testének szüksége lett volna rá, az agya azonban egyértelműen nem volt hajlandó követni a példáját. Ahogy ott feküdt a sötétben, megpróbálta felidézni a régi házat, ahol ő és a szülei laktak, mielőtt minden megváltozott volna. Elképzelte magát, ahogy végigsétál a hatalmas szobákon, a gyönyörű antik tárgyak mellett, megáll, hogy megszagolja a virágcsokrot, amit frissen szedtek a kertben.

Bevált a trükk. Az agya lassan áttért arra a nyugodt, elegáns helyre, kavargó gondolatai lelassultak, majd megálltak és leparkoltak az elméje egyik hátsó zugában. Amikor az egész teste megpihent, hirtelen egy nagyon különös megérzés vert gyökeret a mellkasa közepén, és a bizonyosság szétterjedt minden porcikájába. Rehvenge nem halt meg. Rehvenge életben volt. Ehlena küzdeni próbált a fáradtság ellen, valami értelmes gondolatot megformálni, hogy rájöjjön arra, miért gondolja ezt, és egyáltalán honnan jött ez az egész, az álom azonban elragadta, és magával rántotta az öntudatlanságba. Wrath az íróasztala mögött ült, és a keze lassan végigsimított az asztallapon. Telefon, megvan. Tőr alakú levélbontó kés, megvan. Papírok, megvannak. Még több papír, megvan. Hol lehet a… Egy koppanást hallott, aztán azt, hogy valami szétszóródott. Ja igen, ez volt az írószertartó, benne a sok tollal. Ami mindent beborított. Megvan. Miközben összeszedegette, amit kiborított, meghallotta Beth halk lépteit a szőnyegen. – Minden rendben, leelan – mondta neki –, megoldom. Érezte, ahogy a lány az asztal felé hajol, és örült, hogy nem avatkozott bele. Bármilyen gyerekes is volt, neki magának kellett feltakarítania azt a rendetlenséget, amit csinált. Körbetapogatózott az asztalon, és megtalálta az utolsó tollat is. Legalábbis azt hitte. – Van a földön is? – kérdezte Beth-től. – Egy. A bal lábad mellett. – Kösz. – Lehajolt, egy kicsit keresgélt a földön is, majd kitapintotta a hosszú, vékony golyóstollat. – Ezt nehezebb lett volna megtalálni. Amikor felegyenesedett, vigyázott arra, hogy hol van az íróasztal széle, és hol van a feje, nehogy találkozzon a kettő. Ami már fejlődés volt ahhoz képest, amit korábban csinált. Na igen, írószertartó fronton még nem remekelt, a felegyenesedésben azonban már sokat javult. Nem egy tökéletes teljesítmény, de legalább nem káromkodott többé és nem is vérzett. Szóval, ahhoz képest, ahogy órákkal azelőtt érezte magát, útban az ebédlő felé az utolsó étkezésre, a dolgok határozottabban jobban álltak. Miután megtalálta a lámpát a bal oldalon, valamint a királyi pecsétet és a viaszt, amivel a dokumentumokat szokta lezárni, befejezte az íróasztal kézzel való felderítését. – Ne sírj! – mondta lágyan a lánynak. Beth szipogott egyet. – Honnan tudod? Wrath megütögette az orrát. – Érzem a szagát. – Hátratolta a székét, és az ölébe mutatott. – Gyere ide és ülj le! Engedd meg, hogy a parancsolód átöleljen! Hallotta, ahogy a fele megkerüli az íróasztalt, és a sírásának szaga erősebbé vált, mert minél közelebb került hozzá, annál sűrűbben hullott a könnye. Mint mindig, most is átkarolta a lány derekát, és lehúzta magához az ölébe. A kis szék megnyikordult, amikor az újabb súly is ránehezedett. Wrath egy mosollyal megsimogatta a haját, és élvezte selymes puhaságát. – Olyan finom a tapintásod! Beth megborzongott, aztán közelebb hajolt hozzá, aminek Wrath nagyon örült. Amikor a kezét kellett használnia a szeme helyett, vagy amikor felvett valamit, amit lelökött, gyengének érezte magát.

Most azonban – ahogy Beth teste az övéhez simult, és ő átölelte – erős volt. Nagy és hatalmas. Erre most nagyon nagy szüksége volt, és abból ítélve, ahogy a lány hozzábújt, valószínűleg neki is. – Tudod, mit fogok csinálni, miután befejeztem a papírmunkát? – kérdezte halkan. – Mit? – Felviszlek az ágyunkba, és ott tartalak egy teljes napig. – Beth testének illata hirtelen felerősödött, mire Wrath elégedetten felnevetett. – Nem bánnád, ugye? Még akkor sem, ha meztelenre vetkőztetnélek, és nem is engedném, hogy felöltözz? – Egyáltalán nem. – Helyes. Sokáig így maradtak még, majd Beth felemelte a fejét a férfi válláról. – Akarsz most dolgozni? Wrath úgy fordította az arcát, hogy ha látott volna valamit, akkor az íróasztalra nézett volna. – Igen, mondjuk… a francba, muszáj. Nem tudom, miért, csak azt tudom, hogy muszáj. Kezdjük valami könnyűvel… Hol van Fritz postaládája? – Közvetlenül Tohr régi széke mellett. Amikor Beth lehajolt érte, a feneke pont a legkellemesebb helyen nyomódott Wrath ágyékához, mire a király megragadta a csípőjét, és a sajátjával felfelé döfött egyet. – Mmm, nincs még valami, amit fel akarsz venni a földről? Lehet, hogy le kellene löknöm még néhány tollat. Vagy a telefont. Beth mélyről feltörő nevetése izgatóbb volt, minden csipkés fehérneműnél. – Ha azt akarod, hogy lehajoljak, csak szólnod kell. – Istenem, nagyon szeretlek! – Beth kiegyenesedett az ölében, Wrath pedig maga felé fordította a lány fejét és megcsókolta. Sokáig elidőzött a puha szájon, és még futólag meg is nyalta… miközben olyan kemény lett a férfiassága, mint a kő. – Gyorsan intézzük el a papírmunkát, hogy aztán azt tehessek veled, amit akarok! – És mi lenne az? – Hogy rám feküdj. Beth megint felnevetett, és kinyitotta azt a bőrtáskát, amelyben Fritz a hagyományos postai úton érkező leveleket hozta. Némi papírsuhogás hallatszott, mintha egyik borítékot lapozná át a másik felett, majd mély lélegzetet vett. – Na jó – mondta. – Nézzük, miből élünk! Kaptak négy házasodási kérelmet, amit Wrath-nak alá kellett írnia és lepecsételnie. Rendes körülmények körött az egész nem tartott volna tovább másfél percnél, most azonban az aláíráshoz és a pecsételéshez szüksége volt Beth irányítására is – ami azonban jó móka volt, úgy, hogy közben az ölében ült. Ez után egy halom bankkivonat következett a háztartásról, majd számlák. És megint számlák. Majd megint számlák. Ez mind V-hez kerül majd, hogy internetes átutalással intézze el a befizetéseket. Hála istennek, mert Wrath nagyon nem tudott volna mit kezdeni azzal a sok apró számmal. – Van még egy boríték – mondta Beth. – Egy ügyvédi irodából érkezett. Amikor előrenyúlt – nyilvánvalóan a tőr alakú, ezüst levélbontó késért – Wrath végigsimított a combján, majd felfelé a belső oldalára tévedt a keze. – Imádom, ahogy elakad ilyenkor a lélegzeted – súgta, és a lány nyakához dörgölte az orrát. – Hallottad? – De még mennyire! – Továbbfolytatta a simogatást, és azt is fontolóra vette, mi lenne, ha most megfordítaná a lányt, és szemből ráültetné a férfiasságára. Az ajtót még innen is be tudná zárni. – Mi

van a borítékban, leelan? – Az egyik kezét a lány combja közé csúsztatta, és a nadrágon keresztül elkezdte simogatni és dörzsölgetni. Ezúttal Beth a nevét lehelte, ami elképesztően izgató volt. – Mi van benne? – Egy… egy nyilatkozat egy… vérvonalról – felelte Beth fátyolos hangon, miközben elkezdte ringatni a csípőjét. – Egy végrendelet számára. Wrath a hüvelykujjával megtalálta a legérzékenyebb pontját, és ugyanakkor óvatosan az ajkai közé csípte a vállát. – Ki halt meg? Beth egy ziháló lélegzet után azt felelte: – Montrag, Rehm fia. – A név hallatán Wrath megdermedt, Beth pedig olyan mozdulatot tett, mintha a fejét felé fordítaná, hogy ránézzen. – Ismerted? – Ő volt az, aki meg akart öletni. Ami azt jelenti, hogy az ősi törvények szerint minden, ami az övé volt, most már az enyém. – A gazember! – Beth káromkodott még néhányat, aztán papírzörgés hallatszott. – Nos, elég sok mindene… Hűha! Igen. Nagyon vagyonos volt… Hé, ez meg itt Ehlena és az édesapja. – Ehlena? – Egy ápolónő Havers klinikáján. A legkedvesebb nő, akivel valaha találkoztam, ő volt az, aki segített Phurynek evakuálni a régi klinikát, amikor megtámadták az alantasok. A papír szerint ő… vagyis az apja… a legközelebbi hozzátartozója Montragnak, ám a férfi nagyon beteg. Wrath a homlokát ráncolta. – Mi a baja? – Az irat szerint mentális problémák miatt nem beszámítható. A lánya a jogi képviselője és gyámja is egyben. Nem lehet könnyű neki, és szerintem nincs is sok pénzük. Saxton, az ügyvéd, írt egy személyes… Nocsak, ez érdekes… – Saxton? A múltkor találkoztam vele. Mit írt? – Azt mondja, szinte biztos benne, hogy a lány apjának és a lányának vérvonalát igazoló dokumentumok valódiak, és hajlandó lenne akár kezeskedni is értük. Reméli, hogy megsürgeted a vagyon átruházásának folyamatát, mert aggódik a szűkös körülmények miatt, a melyek közt élnek. Azt mondja… azt mondja, megérdemlik a nem várt ajándékot, amely előre nem látható módon került a birtokukba. Az „előre nem látható” alá van húzva. Wrath-nak nem az volt a benyomása Saxtonról, hogy ostoba. Távolról sem. Annak ellenére, hogy a merényletet nem nevezték nevén Sal éttermében, ez a kézzel írott levél egyértelműen azt a célt szolgálta, hogy Wrath ne tartson igényt a vagyonra, amely uralkodóként megillette… inkább mondjon le róla azoknak a rokonoknak a javára, akik meglepetten szembesültek a lénnyel, hogy ők a legközelebbi hozzátartozók, és nagy szükségük volt a pénzre… és mellesleg pedig semmi közük nem volt az összeesküvéshez. – Mit akarsz tenni? – kérdezte Beth, és kisimította a férfi arcából a haját. – Montrag megérdemelte azt, ami történt vele, és nagyszerű lenne, ha valami jó is származna a halálából. Nekünk nincs szükségünk a vagyonára, de ha az az ápolónő és az apja… Beth a szájára szorította az ajkát. – Annyira szeretlek! Wrath felnevetett, és ott tartotta a száját a lányén. – Nem akarod bebizonyítani, mennyire? – Miután aláírtad a kérelmet, bármikor! Hogy hitelesítsék a végrendeletet, egy ideig el kellett játszadozniuk a lánggal, a viasszal és a

királyi pecséttel, Wrath azonban most már sietett volna, egyetlen percet sem bírt várni addig, hogy végre a felében lehessen. Az aláírás még száradt, a pecsét még ki sem hűlt, amikor megint birtokba vette Beth száját… Az ajtón felhangzó kopogásra hangosan morogni kezdett. – Menj. El. – Híreim vannak. – Vishous tompa hangja halk volt és feszült. Ami kimondatlanul is a „rossz” jelzőt tette bejelentése elé. Wrath a gondolatával kinyitotta a szárnyas ajtót. – Beszélj! De fogd rövidre! Beth ijedt levegővétele némi képet adott neki arról, milyen kifejezés ülhet V arcán. – Mi történt? – dörmögte. – Rehvenge meghalt. – Micsoda? – kérdezték mindketten egyszerre. – Épp most kaptam egy telefonhívást iAmtől. A Zero Sumot porig rombolta egy bombarobbanás, és a fekete testőr szerint Rehv az épületben volt, amikor ez történt. Képtelenség, hogy túlélte volna. Síri csend támadt, amelyben mindenki próbálta megemészteni a hírt. – Bella tudja már? – kérdezte Wrath komoran. – Még nem.

60. fejezet John

Matthew megfordult az ágyban, és arra ébredt, hogy valami az arcához ért. Egy káromkodással felemelte a fejét. Ja persze, ő és Jack Daniel’s még mentek néhány kört hajaiban, és a whisky hatása még nem múlt el teljesen. Melege volt, pedig nem viselt semmilyen ruhát, a szája kiszáradt, és minél hamarabb el kellett jutnia a fürdőszobába, mielőtt szétdurran a hólyagja. Felült, megdörzsölte a haját és a szemét… és megállapította, hogy másnapos. Amikor a feje lüktetni kezdett, megfogta az üveget, amit addig párnának használt. Már csak egy kicsi maradt az alján, de ahhoz elég volt, hogy adjon neki egy induló löketet. Felkészülve az enyhülésre, odanyúlt, hogy lecsavarja a kupakját, amikor rájött, hogy nincs is rajta. Még szerencse, hogy úgy aludt el, hogy az üveg függőlegesen állt. Nagy lendülettel felhajtotta a benne lévő italt, és közben azt mondogatta magának, hogy csak mélyeket kell lélegeznie, attól el fog múlni a hányingere. Amikor kiürült az üveg, letette a halott katonát az ágyra, és végignézett a testén. A farka nyugalomban pihent a combján. Nem is emlékezett már rá, mikor ébredt fel utoljára úgy, hogy nem volt erekciója. Az mondjuk igaz, hogy előző éjszaka három… vagy négy nővel is együtt volt. Hányan is voltak pontosan? Istenem, fogalma sem volt róla! Egyszer használt óvszert. A prostinál. A többinél csak időben kihúzta. Ködös emlékképekben látta, ahogy Qhuinn és ő felváltva döngették a nőket, aztán mindketten áttértek egy-egy másikra. Nem tudta, milyen érzés volt, semmilyen emléke nem maradt meg az orgazmusokról, nem emlékezett a nők arcára, és a hajuk színére is csak homályosan. Azt viszont pontosan tudta, hogy miután hazatért a szobájába, nagyon hosszan zuhanyozott forró vízben. Mindaz a mocsok, amire nem tudott visszaemlékezni, beszennyezte a bőrét. Egy nagy nyögéssel lecsúsztatta a lábát az ágyról, és hagyta, hogy az üres üveg leessen a földre. A fürdőszobáig vezető út igazi megpróbáltatás volt számára, mivel az egyensúlyérzéke annyira cserbenhagyta, hogy szabályosan tántorgott… nos, ami azt illeti, pont úgy, mint egy részeg. Azonban ezzel még nem volt vége a nehézségeknek. A vécékagyló fölött állva meg kellett támaszkodnia a falnál, és erősen koncentrálnia, hogy jó helyre célozzon. Visszabotladozott az ágyba, és ráhúzta a takarót az altestére, bár olyan melege volt, mintha lázas lett volna. Egyedül volt a szobában, mégsem akart úgy heverni az ágyon, mint valami pornósztár, aki csak arra vár, hogy a partnernője jöjjön és kezelésbe vegye. A francba… mindjárt szétrobban a feje! Behunyta a szemét, és arra gondolt, bárcsak lekapcsolta volna a villanyt a fürdőszobában. A következő pillanatban azonban teljesen megfeledkezett a másnaposságról. Kínos pontossággal emlékezett vissza arra, amikor Xhex lágyan, mégis erőteljesen lovagolt rajta. Ó, istenem, a kép olyan tiszta volt, mintha sokkal több lett volna, mint csak emlék! Maga előtt látta a jelenetet, érezte, milyen szorosan fogja közre a nő teste a farkát, milyen erősen nyomja a keze az ágyba a vállát, és milyen érzés volt, hogy ő irányított.

Emlékezett minden egyes mozdulatra, minden lökésre és kihúzódásra, minden illatra, még arra is, hogy Xhex hogy lélegzett. Vele kapcsolatban mindent fel tudott idézni. Oldalra hajolt, és felvette Jacket a földről, mintha abban reménykedne, hogy időközben valami csoda folytán, vagy az alkoholisták manócskáinak köszönhetően esetleg újra tele lett a nyomorult. Sajnos nem így történt… A szomszédból felhangzó sikoltás olyan kétségbeesett volt, mintha valakit leszúrtak volna. A rémült kiáltás egy pillanat alatt úgy kijózanította, mintha ráöntöttek volna egy dézsa jeget. Megragadta a pisztolyát, kiugrott az ágyból, és odarohant az ajtóhoz, feltépte, és végigszaladt a szobros folyosón. Blay és Qhuinn hasonló lendülettel és harcra kész tettvággyal rontott ki a két szomszédos szobából. A folyosó végén, a testvériség tagjai álltak Zsadist és Bella szobája előtt, az arcuk komor volt és szomorú. – Nem! – Bella hangja olyan hangos volt, mint egy sikítás. – Neeeeeeeeem! – Sajnálom – mondta Wrath. A testvérek csoportjából Tohr odanézett Johnra. Az arca fehér volt, mint a fal, a tekintete pedig üres. Mi történt? – mutogatta John. Tohr lassan emelte fel a kezét a válaszhoz. Meghalt Rehvenge. John vett néhány mély levegőt. Rehvenge… meghalt? – Jézusom! – dörmögte Qhuinn. A hálószoba nyitott ajtajából kihallatszott Bella zokogása, aminek hallatán John legszívesebben bement volna hozzá, hogy megvigasztalja. Még emlékezett, milyen ez a fájdalom. Amikor Tohr eltűnt, ő is átélte ezt a borzalmas, zsibbadt érzést, és a testvériség akkor is ugyanígy állt, ahogy most… aztán bejelentették a legszörnyűbb hírt, amit ember kiejthet a száján. Ő is ugyanígy kiabálta a nevet, ahogy most Bella. Ugyanígy zokogott. John visszanézett Tohrra. A testvér szeme égett, mintha mondani akarna valamit, vagy átölelné, hogy helyrehozza, amit elrontott. John egy pillanatig arra gondolt, odamegy hozzá. Aztán elfordult, és visszabotorkált a szobájába, becsukta maga mögött az ajtót, és még a zárat is ráfordította. Leült az ágyra, előregörnyedt, és lehorgasztotta a fejét. A gondolatai között még jelen volt a múlt, a szíve mélyén azonban már egy mindent elsöprő, egyöntetű „Nem!” visszhangzott. Nem tudná ezt még egyszer átélni Tohrral. Túl sokszor köszöntött már rá a tél. Különben is már nem volt gyerek, Tohr pedig nem volt az apja, vagyis ez az egész apuci-ments-meg szarság nem is vonatkozott rájuk. A legszorosabb kapcsolat közöttük legfeljebb bajtársi lehet. Ezzel kiűzte Tohrt a fejéből, és Xhexre gondolt. Most biztosan szenved. Nagyon. John gyűlölte, hogy nem tehet érte semmit. Aztán emlékeztette magát, hogy még ha lenne is valami, a nő úgysem fogadná el tőle, bármit ajánlana is fel. Ezt egyértelműen a tudomására hozta. Xhex a Hudson folyó melletti lakásában ült a franciaágyon. A fejét lehorgasztotta, vállának súlyát a karja tartotta. Mellette a vékony takarón egy levél hevert, amelyet iAm adott át neki. Miután kivette

a borítékból, egyszer elolvasta, majd az élek mentén összehajtotta, és elvonult ebbe a kis szobába. Oldalra fordította a fejét, és a jégvirágos ablakon keresztül kinézett a lassú folyású, sötét vízre. Nagyon hideg volt aznap, amitől a folyó még jobban lelassult, és a sziklás part itt-ott be is fagyott. Rehv egy gazember volt. Amikor Xhex megesküdött neki, hogy vigyázni fog egy nőre, nem gondolta elég jól át az ígéretét. A levélben a férfi emlékeztette az esküjére, aztán megnevezte, kire kell vigyáznia: saját magára. Nem mehetett utána, és a hercegnő életét sem sodorhatta veszélybe semmilyen módon. Továbbá, ha mégis megpróbált volna valamit elkövetni érte, Rehv nem fogadta volna el a segítségét, és úgy döntött, hogy örökre ott marad a kolóniában, bármivel próbálkozik is Xhex, hogy megmentse. Végül kijelentette, ha a nő esetleg az akarata és a saját esküje ellenére mégis utána menne, iAm követni fogja a kolóniáig, és így az ő életét is veszélybe sodorja. Szemét. Gazember. Tökéletes terv volt, méltó egy olyan férfihoz, mint Rehv. Xhex lehet, hogy hajlandó lett volna megszegni az ígéretét, mert úgy gondolta, hogy képes a főnöke lelkére beszélni. Murhder élete is az ő lelkén száradt, most pedig Rehvenge-é, ám ha iAmet is hozzá kellett volna adnia a listához, azt már nem tudta volna elviselni. Ráadásul Trez egész biztos a testvére után eredt volna, vagyis azzal mindkettőjük életét kockáztatta. Csapdába esett. Olyan erősen markolta meg a matrac szélét, hogy az alkarja beleremegett. Valahogy a kezébe került a kése. Csak később emlékezett vissza rá, hogy felállt és meztelenül végigsétált a szobán a bőrruhájához, és ott vette ki a fegyvertartó hámból. Miután visszaült az ágyra, azokra a férfiakra gondolt, akiket élete során elveszített. Maga előtt látta Murhder hosszú, sötét haját, mélyen ülő szemét és borostás állát, ami szinte mindig jellemző volt rá… hallotta az óhazára jellemző akcentusát, és eszébe jutott, hogy mindig puskapor- és szexillata volt. Aztán felidézte Rehvenge ametiszt szemét, kakastaréját és gyönyörű ruháit… finom parfümillatát, és emlékezett elegáns brutalitására. Végül maga elé képzelte John Matthew sötétkék tekintetét, rövidre vágott, katonás frizuráját… érezte, ahogy benne mozog… hallotta ziháló lélegzetét, miközben harcos teste megadta neki, amire szüksége volt, de amivel nem tudott mit kezdeni. Mindannyian kiléptek az életéből, habár ketten közülük még életben voltak valahol a világon. Van úgy, hogy nem kell valakinek meghalnia ahhoz, hogy ne legyen többé része az életünknek. Xhex lenézett a borotvaéles fényes pengére, és olyan szögben tartotta fel, hogy megcsillant rajta a napfény, és egy pillanatra elvakította. Jól bánt a késsel. Igazság szerint ez volt a kedvenc fegyvere. Amikor az ajtón kopogás hangzott fel, felkapta a felét. – Minden rendben odabent? iAm volt… akit Rehv nemcsak azzal bízott meg, hogy a postása legyen, hanem ezek szerint azzal is, hogy bébiszittert játsszon. Xhex megpróbálta kidobni, a férfi azonban árnyék alakot öltött, vagyis olyan formába változott át, amit ő nem látott, így kidobni sem tudott a nyavalyás házból. Trez is ott volt velük, a vadászkunyhó nagyszobájában ült, és személyiséget váltott. Amikor Xhex bezárkózott a hálószobába, mozdulatlanul ült egy párnázatlan széken, és némán a folyót bámulta az ablakon keresztül. A tragédiát követően a testvérek mintha megcserélték volna a szerepeiket, iAm lett az, aki beszélt. Ahogy Xhex vissza tudott emlékezni, Trez egy árva szót sem szólt, amióta megtudta a hírt. Ez a hatalmas csend azonban nem arról szólt, hogy gyászolt. Az érzelmi rácsszerkezete dühöt és csalódottságot sugárzott, és Xhex szinte biztos volt benne, hogy Rehv a maga ravaszságával neki is kitalált valamit, amivel megkötötte a kezét. Hozzá hasonlóan a fekete is próbált volna valami kiutat

keresni, ám Rehvet ismerve, nem fog találni. Elvégre Rehvenge mesterien értett a manipulációhoz. Kezdettől fogva. Ezt a menekülési tervet pedig nagyon alaposan kidolgozta. iAm szerint mindent elrendezett, nem csupán személyes téren, de az üzletben is. iAm megkapta a Sal éttermet, Trez a Vasálarcot, Xhex pedig egy csomó pénzt. Ehlenáról szintén gondoskodott, habár iAm szerint ezt majd még elintézi. A családi ingatlanok nagy része Nallára szállt, valamint több millió dollár és az összes családi bútor és ékszer is, amely az elsőszülött jogán Rehv birtokában volt, nem Belláéban. Mintaszerűen vonult ki a világból, teljesen tisztára mosta a Zero Sum kábítószer- és bukmékerüzletét. A Vasálarcban szintén dolgoztak lányok, akiket ki lehetett bérelni, de a Zero Sumból egyik sem fog odamenni, és Sal éttermébe se. Azzal, hogy a Tiszteletes már nem élt, mindannyian majdnem tiszták lettek. – Xhex, mondj már valamit, hogy tudjam, életben vagy! iAm nem tudott bejönni hozzá az ajtón, vagy láthatatlanná válva bejutni, hogy megnézze, él-e még. A szoba acéllal volt körülvéve, vagyis tökéletesen áthatolhatatlan volt. Még az ajtófélfák körül is volt egy finom hálószerű anyag, hogy árnyék alakban se tudjon bemenni. – Xhex, őt elvesztettük ma. Ha most magadat is hozzáadod a listához, saját kezemmel öllek meg még egyszer. – Jól vagyok. – Egyikünk sincs jól. Amikor a nő nem válaszolt, hallotta, hogy iAm káromkodik egyet, majd elmegy az ajtó elől. Később talán majd tud nekik segíteni. Végül is ők voltak az egyetlenek, akik valóban tudták, mit érez. Még Bella, aki a bátyját vesztette el, sem tudta, hogy nekik hármuknak milyen kínokkal kell együtt élniük egész hátralévő életükben. Bella úgy tudta, hogy Rehvenge meghalt, ezért letölti a szokásos gyászidőszakot, aztán képes lesz valahogy folytatni az életét. Xhex, iAm és Trez azonban? Ők nem fognak tudni kiszabadulni az igazság poklából, tudva azt, hogy nem lehetnek semmit, hogy változtassanak rajta. Ami azt jelenti, hogy a hercegnő addig kínozhatja Rehvet, ameddig csak a férfi él. Miközben Xhex a jövőre gondolt, erősebben markolta a kés nyelét. Aztán még annál is erősebben, amikor a bőréhez tette a hegyét. Összeszorította a száját, hogy ne kiáltson fel a fájdalomtól, majd könnyek helyett kiontotta a saját vérét. Habár, igazából mi volt a különbség? A manipulátorok egyébként is véreset sírtak.

61. fejezet Rehv agya lassan úszott vissza a valóságba. Az eszmélete hol visszatért, hol elment, majd végül a koponyája alapjától a homloklebenyéig fokozatosan szétterjedt a fejében. Égett a válla. Mindkettő. A feje sajgott, ott ahol az a manipulátor rácsapott a kardja markolatával. A teste többi része viszont érdekesen súlytalannak tűnt. Lehunyt szeme mögött fényt látott pislákolni, és mélyvörös színt érzékelt. Ami azt jelentette, hogy a dopamin teljesen kiürült a szervezetéből, és így olyanná vált, amilyen egész hátralévő életében lesz. Az orrán vett egy nagy levegőt, és… a föld szagát érezte. Tiszta, nedves földszagot. Eltartott egy ideig, amíg annyira összeszedte magát, hogy kinyissa a szemét, de végül megtette, mert szüksége volt más támpontra is, mint a vállában érzett fájdalomra. Felnyitotta a szemhéját, és pislogott egyet. Olyan vastag gyertyákat pillantott meg, mint a combja. Egy barlangszerű hely távoli sarkában voltak felállítva, reszkető vörös lángjuk rávetült a mögöttük lévő falra, amely ettől úgy tűnt, mintha folyékony lett volna. Nem folyékony. A fekete kövön mozgott valami… beborította az egész falat, és attól látszott úgy, mintha hullámzana… Rehv gyorsan végignézett a testén, és megkönnyebbülten állapította meg, hogy a lába nem ér le a mozgó talajra. Felpillantott, és látta, hogy egy… láncon lelógatva függ a hullámzó mennyezetről, a láncot pedig odakapcsolták egy… fémrúdhoz, amely a felsőtestén volt keresztülszúrva a válla alatt. A barlang közepén lógott lefelé, meztelen teste a lüktető, pulzáló, folyton mozgó kőfalak között lebegett. Pókok és skorpiók borították be a falakat, a mennyezetet és a padlót. A börtönét több százezer hemzsegő, mérges őr vigyázta. Rehv behunyta a szemét, és kiterjesztette manipulátor oldalának érzékeit, próbált hozzá hasonló személyeket keresni. Elhatározta, ha áthatol annak a barlangnak a falán, ahol volt, és elér valaki más agyáig és érzéseiig, majd úgy manipulálja, hogy kiengedje onnan. Lehet, hogy véglegesen itt akart maradni a kolóniában, ez viszont még nem jelentette azt, hogy itt kell lógnia a mennyezetről, mint egy csillárnak. Csakhogy nem érzékelt mást, csak statikus hálót. Az a több százezer ízeltlábú, amely körülvette, áthatolhatatlan, mentális védőhálót képezett a barlang körül, amely megfosztotta manipulátorképességének minden előnyétől, és nem engedett semmit se be-, se kijutni onnan. Félelem helyett harag töltötte meg a szívét. Felemelte a kezét, és mellizmát megfeszítve meghúzta az egyik láncot. A fájdalomtól az egész teste tetőtől talpig megremegett, miközben ott lógott a levegőben, a láncot azonban nem tudta sem kiakasztani, sem a testébe szúrt fémrúdból kiszabadítani. Visszahelyezkedett függőleges helyzetbe, és ekkor kattanó hangot hallott, mintha kinyílt volna mögötte egy ajtó.

Valaki belépett, és abból ítélve, milyen erős mentális blokk vette körül, Rehv azonnal tudta, hogy ki az. – Bácsikám! – mondta. – Igen, én vagyok. A manipulátorok királya odacsoszogott elé a botjára támaszkodva. A földön hemzsegő pókok egy rövid időre megszakították összefüggő takarójukat a földön, és utat nyitottak neki, majd mögötte újra összezáródtak. A király teste gyenge volt a vérvörös, uralkodói palást alatt, a hajlott gerincének tetején elhelyezkedő agya azonban hihetetlenül erős. Kézzelfogható bizonyítékaként annak, hogy egy manipulátor legfőbb fegyvere nem a fizikai erő. – Hogy érzed magad ebben a felfüggesztett nyugalomban? – kérdezte a király, és rubinokkal díszített fejdíszén megcsillant a gyertyafény. – Elégedetten. A király összevonta a szemöldökét vörösen ragyogó szeme felett. – Ezt hogy érted? Rehv körülnézett. – Lenyűgöző módszerrel tartasz itt fogva engem. Ami azt jelenti, hogy vagy én vagyok erősebb annál, amit még nyugodtan el tudsz viselni, vagy pedig te vagy gyengébb, mint amennyire szeretnél lenni. A király olyan nyugodtan mosolyodott el, mint aki egyáltalán nem érzi magát fenyegetve. – Tudtad, hogy a testvéred király akar lenni? – A féltestvérem. És nem lep meg. – Volt idő, amikor megadtam neki, amire vágyott, és bevettem a végrendeletembe, aztán később rájöttem, hogy túlságosan elvakult voltam, és nem jól ítéltem meg, ezért mindent megváltoztattam. Erre kellett neki az a pénz, amit tőled kapott. Különböző üzleteket bonyolított az emberekkel. Mindenfélét. – A király arckifejezése azt sugallta, hogy ez legalább akkora bűn volt, mintha patkányokat engedett volna be a konyhába. – Ez már önmagában is azt jelzi, hogy teljességgel alkalmatlan az uralkodásra. A félelem sokkal hasznosabb motiváló erő… ha valaki arra törekszik, hogy hatalmat szerezzen, a pénz viszonylag lényegtelen eszköz. Az pedig, hogy meg akart ölni? Azt feltételezte, hogy ki tudja kerülni a jogutódlásra vonatkozó terveimet, amivel rendkívüli mértékben túlbecsülte saját képességeit. – Mit tettél vele? A férfi arcán megint az a békés mosoly terült szét. – Amit megérdemelt. – Meddig akarsz így itt tartani? – Amíg ő meg nem hal. Az is része a büntetésének, hogy tudja, hogy te életben vagy. – A király körülnézett a pókokon, és őszinte szeretethez hasonló érzés tükröződött rémisztő arcán. – A barátaim jól őriznek itt téged, ne félj! – Nem félek. – Majd fogsz. Ígérem. – A király tekintete visszatért Rehvre, kétnemű arcvonásai szabályosan démoni jelleget öltöttek. – Nem szerettem az apádat, ezért nagy örömöt okozott nekem, amikor megölted. És ha már itt tartunk, velem nem lesz ilyen szerencséd. Csak addig élsz, amíg a testvéred, aztán én is követem a példádat, és lecsökkentem a rokonaim számát. – Fél. Testvér. – Milyen hevesen próbálod magad eltávolítani a hercegnőtől! Nem is csodálom, hogy annyira odavan érted. Számára mindig is az volt a legvonzóbb, amit nem kaphatott meg. Amely, ismétlem, az

egyetlen oka annak, hogy még életben vagy. A király rátámaszkodott a botjára, és elkezdett lassan hátrálni arrafelé, ahonnan jött. Még mielőtt kilépett volna Rehv látómezejéből, megállt. – Jártál valaha az apád sírjánál? – Nem. – Nekem az a kedvenc helyem az egész világon. Megállni ott, ahol a halotti máglyája elhamvasztotta a testét… csodálatos! – A király hidegen elmosolyodott. – Az pedig, hogy a te kezed által lelte a halálát, csak még szebbé teszi az örömöt, mivel mindig is úgy gondolta, hogy gyenge vagy és értéktelen. Biztos nagyon bosszantotta, hogy egy alsóbbrendű győzte le. Jó pihenést, Rehvenge! Rehv nem felelt. Túlságosan is lefoglalta az, hogy megpróbálja áttörni a mentális falat a nagybátyja fejében, hogy be tudjon hatolni a gondolataiba. A király elmosolyodott, mintha értékelné az erőfeszítését, majd kiment. – Mindig is kedveltelek. Még akkor is, ha csak félig vagy a mi fajtánk. Egy kattanás után becsukódott az ajtó. Aztán minden gyertya kialudt. Rehvenge torka elszorult, amikor megszűnt a tájékozódási képessége. Pánik lett úrrá rajta, hogy egyedül maradt a sötétben lebegve, és nem tudott mihez viszonyítani. Az volt a legrosszabb, hogy nem látott semmit… A felsőtestébe szúrt rúd enyhén remegni kezdett, mintha egy szellő fújt volna keresztül a barlangban, megrezegtetve a láncot. Ó… istenem, ne! A bizsergető érzés a vállánál kezdődött, és nagy sebességgel terjedt, először lejjebb a hasára, a combjára, egészen az ujjai végéig, betakarta a hátát, aztán felkúszott a nyakára és onnan az arcára. Amennyire mozgatni tudta a kezét, lesöpörte vele magáról a sok ízeltlábút, de bármennyit lökött is le a földre, annál több jött a helyére. Ott voltak rajta, mászkáltak, beborították a testét, egy folyton mozgó kényszerzubbonyt képeztek rajta. A vesztét az okozta, amikor megérezte, hogy az orrlyukába és a fülébe is belemásztak. Ha felkiált, akkor lenyelte volna őket. Caldwellben, a barna téglás házban, ahová Lash eldöntötte, hogy be fog költözni, lustán, de aprólékos gonddal zuhanyozott. Nem siette el a dolgot, a mosdókesztyűvel szép lassan törölte át a lábujjai közét, a füle mögötti részt, majd külön gondot fordított a vállára és a hátára. Nem volt oka a sietségre. Minél tovább húzta az időt, annál jobb volt. Ráadásul a fürdőszoba nagyon tetszett neki. Minden a legelegánsabb volt, a márványtól kezdve, a padlón és a falakon át az arany csaptelepekig, valamint a hatalmas, lenyűgöző, vésett tükörig a márványpultba süllyesztett mosdókagylók felett. Az olcsó törülközők, amelyek a díszes tartón lógtak, egy bevásárlóközpontból kerültek ide. Na igen, azokat minél hamarabb ki kell majd cserélnie. Mr. D-nek azonban csak ilyenek voltak a házban, Lash pedig nem akarta arra vesztegetni az időt, hogy bejárja egész Caldwellt, csak hogy minőségi ronggyal törölje szárazra a fenekét. Főleg úgy nem, hogy még ki is akarja próbálni a vadonatúj szerzeményét. Azután azonban, hogy ma reggel megejti az edzést, leül az internet elé, és rendelni fog egy rakás bútort, ágyneműt, szőnyeget és konyhafelszerelést. Persze, majd mindet ahhoz a nyomorult házhoz kell szállíttatnia, ahol Mr. D és a többiek laktak, mert a csomagküldő embereit nem szívesen látta volna ezen a helyen.

Lash égve hagyta a fürdőszobában a villanyt, és kisétált a fő hálószobába. A helyiség mennyezete nagyon magasan volt, annyira magasan, hogyha a légköri viszonyok megengedték volna, még akár gomolyfelhők is keletkezhettek volna odabent. A padlót gyönyörű keményfa burkolta, helyenként cseresznyeintarziával, a tapéta pedig olyan elképesztő, zöld, örvénylő mintázatú volt, mint egy antik könyv fedőlapjának belső oldala. Az ablakokat le kellett szigetelni, olcsó plédeket kellett az ablakkerethez szögelni… ami elég lehangolóan festett. De ahogy a törülközőket, ezt is le fogja majd cserélni. Ahogy az ágyat is. Ami jelenleg nem volt más, mint egy franciaágy méretű matrac a padlón. Fehér steppelt felülete úgy feküdt kiterülve a földön, mint egy lebarnulni vágyó proli egy elegáns strandon. Lash levette a törülközőt a derekáról, és rögtön felpattant ágaskodó férfiassága. – Nagyon örülök neki, hogy hazudtál. A hercegnő felemelte a fejét. Fényes fekete hajában itt-ott megcsillant a kék szín is. – Elengedsz? A szex is jobb lesz úgy, ígérem! – Amiatt nem aggódom, hogy jó lesz-e. – Biztos vagy benne? – A nő nekifeszült az acélláncoknak, amelyek a földbe voltak lerögzítve. – Nem a karod, hogy megérintselek? Lash elmosolyodott, és végignézett a nő meztelen testén… amely már minden tekintetben az övé volt. Ez volt az ajándék, amit a manipulátorkirálytól kapott a hűsége jeleként, valamint egy áldozat, amely egyben a nő büntetése is volt a felségárulásért. – Nem mész sehová – mondta Lash. – A szex pedig fantasztikus lesz. Addig fogja használni, amíg meg nem törik, aztán elviszi, hogy felkutassa neki a vámpírokat, akiket majd megöl. Ez volt a tökéletes kapcsolat. Ha pedig megunja, vagy már szexuálisan nem tud nyújtani semmit, és a vámpírok felkutatásában sem tud már segíteni, egyszerűen megszabadul tőle. A hercegnő rávillantotta a szemét. Vérvörös tekintete olyan hangosan kiabált, mintha a torka szakadtából káromkodott volna. – El fogsz engedni! Lash marokra fogta kemény farkát, és elkezdte simogatni magát. – Csak akkor, ha a sírodba fektetlek. A nő mosolya végtelen gonoszságot tükrözött, olyannyira, hogy Lash heréje összezsugorodott, mintha azonnal el akarna élvezni. – Azt majd még meglátjuk – felelte a hercegnő halk, mély hangon. Mielőtt Lash elhozta volna a kolóniából, a király magántestőre elkábította, aztán amikor felébredt itt, ezen a matracon, a lába olyan szélesre volt tárva, amennyire csak lehetséges. Vagyis Lash nagyon is jól látta, hogy a lába köze nedvesen csillog számára. – Soha nem foglak elengedni – mondta, és letérdelt a matrac mellé, majd megragadta a bokáját. A bőre puha volt, és olyan fehér, mint a hó, a lába köze pedig rózsaszín, mint a mellbimbója. Sok zúzódást fog hagyni vékony testén, ami – abból ítélve, ahogy most a csípőjét forgatta – nagyon is tetszeni fog neki. – Az enyém vagy – morogta Lash. Egy futó pillanatra elképzelte, hogy a régi kutyájának nyakörve a nő nyakában van. King tulajdonosi bilétái remekül fognak állni rajta, csakúgy, mint a póráz. Tökéletes. Átkozottul tökéletes.

62. fejezet EGY HÓNAPPAL KÉSŐBB…

Ehlena porceláncsészék csilingelésére, valamint Earl Grey tea illatára ébredt. Amikor kinyitotta a szemét, látta, ahogy egy egyenruhás hűséges egy hatalmas ezüsttálcát egyensúlyoz a kezében. A tálcán üvegbúra alatt friss zsemle volt, mellette egy kis üveg eperlekvár, egy apró porcelántányérkán egy kevés tejszínes krémsajt és a kedvence, egy kis váza. Minden este más-más virág volt a vázában. Ma egy gallyacska magyal. – Ó, Sashla, nem kellett volna! – Ehlena felült, visszahajtotta a takarót, amely nagyon finom anyagból készült, és puhább volt, mint a nyári szellő a bőrön. – Nagyon kedves tőled, köszönöm, de igazán nem… A szolgáló meghajolt egy kicsit, és félénken elmosolyodott. – Úgy illik, hogy az úrnő megfelelő étkezésre ébredjen. Ehlena felemelte a két karját, hogy a lány egy ágyasztalt tegyen a lábára, majd ráhelyezte a tálcát. Lenézett a kifogástalanul megtisztított ezüstre, a gondosan elkészített ételre, és az volt az első gondolata, hogy az apja épp most kap egy hasonló reggelit egy férfi hűségestől, akinek Eran volt a neve. Ehlena megsimogatta a kés cirkalmas nyelét. – Olyan jók vagytok hozzánk! Mindannyian. Nagyon szívesen fogadtatok ebben a hatalmas házban, amiért őszintén hálásak vagyunk. Amikor felnézett, észrevette, hogy a hűségesnek könnyes a szeme. A lány sietve felitatta a könnyeit a zsebkendőjével. – Úrnőm… ön és az édesapja megváltoztatták ezt a házat. Kimondhatatlanul örülünk, hogy önök lettek a gazdáink. Minden… más lett, most hogy itt vannak. A szolgáló ennél többet nem mondott, de látva, hogy a személyzet minden tagja milyen rémült volt, és milyen hamar összerezzent minden szóra, Ehlena úgy vélte, Montrag nem lehetett könnyű természetű. Kinyújtotta a karját, és megszorította a lány kezét. – Örülök, hogy mindannyiunk számára kedvezően alakultak a dolgok. Amikor a hűséges elfordult, hogy visszatérjen egyéb teendőihez, izgatottnak tűnt, mégis boldognak. Az ajtóban megállt. – Ó, és úrnőm, megérkezett Lusie holmija. A vendégszobában helyeztük el, az édesapja hálószobája mellett. A lakatos pedig fél óra múlva itt lesz, ahogy kérte. – Tökéletes. Mindkét dolog. Köszönöm. Miközben a lány halkan becsukta az ajtót, és egy óhazai dallamot dúdolva elment, Ehlena levette az üvegburát az ennivalóról, és egy kis krémsajtot kent a késre. Lusie beleegyezett, hogy ideköltözzön,

hogy az apja ápolónője és személyi asszisztense legyen, ami egyszerűen csodálatos volt. Összességében a férfi viszonylag könnyen alkalmazkodott az új házhoz, a viselkedése és a mentális állapota stabilabb volt, mint évek óta bármikor, és az állandó felügyelet jelentősen csökkentette Ehlena még mindig meglévő aggodalmát. A legfontosabb most is az volt, hogy óvatosan bánjanak vele. Ebben a nagy házban nem követelte, hogy alufóliát tegyenek az ablakokra. Sőt, nagyon is szeretett kinézni rajtuk és csodálni a kertet, amely még így is gyönyörű volt, annak ellenére, hogy télire betakargatták. Visszagondolva, Ehlenának eszébe jutott, hogy talán az is lehetett az ablakok elfedésének egyik oka, hogy milyen környéken laktak. Az apja itt sokkal nyugodtabb és békésebb volt, rendszeresen dolgozott a hálószobája melletti másik vendégszobában. Még mindig hallotta a hangokat, és sokkal jobban szerette a rendet, mint bármilyen apró felfordulást, valamint a gyógyszereit is szednie kellett, ez azonban már mennyország volt ahhoz képest, ami az elmúlt néhány évben volt. Miközben Ehlena evett, körülnézett a hálószobában, amit magának választott, és eszébe jutott a szülei régi háza. Az itteni függönyök ugyanolyanok voltak, mint ott, súlyos barack-, krémszín és vörös brokát, a ráncolt felső részén pedig rojtok lógtak. A falak szintén ezt a luxust éreztették, a tapéta nagy virágmintái tökéletesen illettek a függönyhöz, valamint a hímzett szőnyeghez. Ehlena ebben a környezetben egyszerre érezte magát otthon, ugyanakkor nagyon idegennek is… de nem csak azért, mert az élete olyan volt, mint egy vitorlás hajó, amely felborult a hideg vízen, és a következő pillanatban a trópusokon találta magát. Rehvenge még mindig ott élt benne. Folyamatosan. Az utolsó gondolata, amikor lefeküdt és az első, amikor felébredt, mindig az volt, hogy életben van. Álmodott is róla: látta a testének körvonalát oldalra kiterjesztett karral, miközben a feje lefelé lógott, a fekete fal pedig mintha mozgott vagy hullámzott volna körülötte. Hatalmas ellentmondás volt a meggyőződése között, hogy életben van, és a kép között, amit látott róla… mivel az alapján inkább az tűnt valószínűnek, hogy meghalt. Olyan volt, mintha szellemként kísértette volna. Jobban mondva inkább kínozta. Ehlena csalódottan félretette a tálcát, kikelt az ágyból és lezuhanyozott. A ruha, amit felvett, nem volt kimondottan elegáns, csak a szokásos, amit még azelőtt vásárolt az egyik olcsóbb hipermarketben egy kiárusításon, hogy minden megváltozott volna. A cipője… ugyanaz az egyszerű darab volt, amit Rehv egyszer a kezébe fogott. Erre azonban nem volt hajlandó gondolni. A helyzet úgy állt, hogy nem érezte illőnek, hogy bármire is költsön egy csomó pénzt. Úgy érezte, semmi nem az övé. Sem a ház, sem a személyzet, sem a kocsik, sem az a sok nulla a bankszámláján. Még mindig meg volt győződve róla, hogy Saxton majd felbukkan egy este, és sűrű bocsánatkérések közepette közli, hogy mindezt valaki másnak kellett volna megkapnia. Micsoda nagy csalódás lenne! Ehlena megfogta az ezüsttálcát, és elindult, hogy benézzen az édesapjához, aki az épületszárny végében lakott. Amikor odaért az ajtajához, a cipője hegyével kopogott be. – Apám? – Gyere be, leányom! Ehlena letette a tálcát egy kis mahagóniasztalra, majd benyitott a szobába, amelyet az apja dolgozószobának használt. A régi íróasztalát áthozták ide a bérelt házukból, és az ajtó mellé helyezték. A férfi most is ott ült mögötte, mint mindig, és a rengeteg papír fölé hajolt.

– Hogy érzed magad? – kérdezte a lány, és odament, hogy megpuszilja. – Nagyon jól, köszönöm. A hűséges az előbb hozta be az italomat és az ennivalómat. – Elegáns, csontos kezével egy ezüsttálcára mutatott, amely olyan volt, mint amit a lánya is kapott. – Le vagyok nyűgözve az új szolgától, te nem? – De igen, apám, én… – Ó, Lusie drága! Amikor az apja felállt, és lesimította bársony házikabátját, Ehlena hátrapillantott a válla fölött. Lusie galambszürke ruhát, és bogyómintás, kézzel kötött kardigánt viselt. A lábán papucs volt, és vastag, visszahajtott zokni, amit szintén saját kezűleg készíthetett. Hosszú hullámos haja hátra volt simítva, és a tarkójánál egy egyszerű csattal összefogva. Minden mással ellentétben, amely megváltozott körülöttük, ő még mindig ugyanolyan volt, mint azelőtt. Kedves és… barátságos. – Hoztam egy keresztrejtvényt – mondta az ápolónő, és felemelte a négyrét hajtott New York Timest, meg egy ceruzát. – Egyedül sajnos nem boldogulok. – Örömmel állok rendelkezésedre, ahogy mindig. – Ehlena apja kilépett az íróasztal mögül, és gálánsan kifordított Lusie-nak egy széket. – Foglalj helyet, aztán lássuk, mennyi kockát tudunk kitölteni! Lusie rámosolygott Ehlenára és leült. – Nélküle nem tudnám megfejteni. Ehlena összehúzta a szemét, amikor észrevette a nő arcán az enyhe pírt, aztán az apjára nézett. A férfi határozottan ragyogott. – Magatokra hagylak a rejtvényetekkel – mondta nekik mosolyogva. Amikor kiment, elköszöntek tőle, ő pedig önkéntelenül is arra gondolt, milyen kellemes a fülének ez a két egyszerre zengő hang. A földszinten a nagy előcsarnokban bement az elegáns ebédlőbe, és egy pillanatra megállt, hogy megcsodálja a kristály- és porcelán holmikat, amelyeket a szekrényeken látott. Aztán a ragyogó gyertyatartót. A kecses ezüstkarokon azonban nem voltak gyertyák. Sem bárhol máshol a házban. Ahogy gyufa és öngyújtó sem. Mielőtt beköltöztek, Ehlena megkérte a hűségeseket, hogy a hatalmas, éttermekben használatos gáztűzhelyt is cseréljék ki elektromosra. Hasonlóképpen a két televíziót, amely a családi részben volt, odaadták a személyzetnek, a biztonsági kamera monitorját pedig egy nyílt íróasztalról betették a komornyik éléskamrájába, amelynek zárható volt az ajtaja. Nem hiányzott senkinek, hogy megkísértsék a sorsot, ugyanis az elektromos kijelzők – ideértve a mobiltelefonokat és a számológépeket is – még mindig felizgatták az apját. Az első nap, amikor megérkeztek az új házba, Ehlena nem sajnálta a fáradságot, és végigsétált a férfival az egész épületen és kint a kertben is, hogy megmutassa neki az összes biztonsági kamerát, az érzékelőkkel és a lézersugarat. Nem volt biztos benne, hogy a férfi hogy fog reagálni a megváltozott lakókörnyezetre és a sok biztonsági berendezésre, ezért közvetlenül az után vitte végig a házon, hogy beadta neki a gyógyszereit. Szerencsére az apja a szebb házat annak a tulajdonította, hogy visszatértek a normálishoz, azt a gondolatot pedig kifejezetten szerette, hogy van egy rendszer, amely vigyáz rájuk és az egész birtokra. Lehet, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy nem akarta befedetni az ablakokat. Úgy érezte, hogy figyelik. Ezúttal azonban jó értelemben. Ehlena bement a csapóajtón a komornyik éléskamrájába, aztán ki a konyhába. Egy kicsit

beszélgetett az idős hűségessel, aki már hozzálátott az utolsó étkezés elkészítéséhez, megdicsérte a szolgálókat, hogy milyen szépen kifényesítették a nagy lépcső korlátját, aztán a dolgozószobába indult, amely a ház másik végében volt. Az út sokáig tartott, sok szép szobán keresztül vezetett. Útközben Ehlena óvatosan végighúzta a kezét az antik bútorokon, a kézzel faragott ajtófélfákon és a selyemhuzatú kanapékon. Ez a gyönyörű ház rendkívül megkönnyítette az apja életét, aminek eredményeként Ehlena sokkal több időt és energiát tudott saját magára fordítani. De nem örült neki. A legkevésbé arra volt szüksége, hogy a számtalan üres órájában semmi mással ne tudjon foglalkozni, csak a fejében lévő zavaros gondolatokkal. De mégha ő lett volna is az alkalmazkodás mintaképe, akkor is valami hasznosat akart tenni. Lehet, hogy már nem szorult rá, hogy azért dolgozzon, hogy tető legyen a családja megmaradt tagjainak feje felett, de egész életében dolgozott, és nagyon szerette, hogy a klinikán is volt értelme annak, amit csinált. Na persze, azt a hidat, enyhén szólva, felégette maga mögött. Mint a ház többi szobája, a dolgozószoba is elegáns európai stílusban volt berendezve. A falakon és a kanapékon finom damasztanyag feszült, a függönyök alján sűrű rojt lógott, és a szobában volt még számos, mély tónusú, gyönyörű festmény is, amely olyan volt számára, mint egy-egy ablak egy tökéletesebb világra. Egy részlet azonban nem illett a képbe: a padló csupasz volt. A kanapé, az antik íróasztal és minden asztalka közvetlenül a fényes, fapadlón állt, amelynek a közepe kissé sötétebb volt, mint a szélek, mintha valamikor lett volna rajta valami borítás. Amikor Ehlena a hűségeseket kérdezte róla, azt mondták, hogy a szőnyegre egy olyan folt került, amit nem lehetett eltávolítani, ezért egy manhattani régiségkereskedőtől rendeltek egy újat. Nem részletezték tovább a dolgot, de tekintve, hogy milyen aggodalmasak voltak folyton a munkájuk miatt, Ehlena sejtette, hogy reagálhatott Montrag, ha valami hibát vélt felfedezni a teljesítményükben. Bármennyire is érthető volt. Ha valamelyikük elejtette a teás tálcát? Kétségtelenül nagy bajban voltak. Ehlena megkerülte az íróasztalt, és leült elé. A bőr irattartón ott volt a Caldwell Courier Journal legfrissebb száma, egy telefon és egy szép lámpa, valamint egy repülő madár csodálatos kristályszobra. A régi laptopja, amelyet vissza akart adni a klinikának, mielőtt az apjával átköltöztek volna ebbe a házba, tökéletesen elfért a középső, széles fiókban az asztallap alatt, és Ehlena ott is tartotta, ha esetleg az apja váratlanul benyitott volna a szobába. Eszébe jutott, hogy talán megengedhetne magának egy korszerűbbet is, de nem akart újat venni. Ahogy a ruhákkal kapcsolatban, ezzel is azt érezte, hogy ami eddig jól működött, az jó lesz ezután is. Különben is, már hozzászokott. És az ismerős holmiktól jobban otthon érezte magát. Amire – ó, istenem – most nagyon nagy szüksége volt. Feltette a könyökét az asztalra, és a szoba szemközti falára tévedt a tekintete, ahol egy lenyűgöző tengeri tájképnek kellett volna lennie. A festmény azonban ki volt hajtva a fal síkjából, és a mögötte lévő széf ajtaja úgy nézett ki, mint egy csúnya lány, ragyogó báli álarc mögé bújva. – Úrnőm, megérkezett a lakatos. – Kérlek, küldd be! Ehlena felállt, és odalépett a széfhez. Végigsimított sima matt ajtaján, majd fekete-ezüst számtárcsáján. Véletlenül találta meg a rejtett szekrénykét, csak azért, mert annyira lenyűgözte az óceánba lenyugvó nap képe, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve, megérintette a festmény keretét. Amikor a kép kiugrott a fal síkjából, nagyon megijedt, hogy talán tönkretett rajta valamit, akkor azonban a keret mögé nézett… és meglátta a titkos rekeszt.

– Úrnőm? Ez itt Roff, Rossf fia. Ehlena elmosolyodott, és odalépett a férfi elé, aki fekete kezeslábast viselt, a kezében pedig fekete szerszámosládát tartott. Kinyújtotta felé a kezét, a férfi azonban levette a sapkáját, és mélyen meghajolt, mintha a lány valami különleges személy lenne. Amit Ehlena nagyon furcsának talált. Mivel évek óta egyszerű civilként élt, ez a formalitás kényelmetlenül érintette. Azonban kezdte megtanulni, hogy muszáj megengednie másoknak, hogy a társadalmi etikett szabályai szerint kifejezhessék a tiszteletüket iránta. Ha megkérte őket, hogy ne tegyék, akár hűségesek, akár munkások vagy tanácsadók voltak, az csak rontott a helyzeten. – Köszönöm, hogy eljött – mondta a férfinak. – Örömömre szolgál, hogy a segítségére lehetek. – A lakatos odapillantott a széfre. – Ez lenne az? – Igen, de nem tudom a kombinációt. – Mindketten odaléptek. – Reméltem, hogy talán talál majd valami más módot arra, hogy kinyissa. A férfi nem tudta elrejteni az arcrándulását, ami nem volt valami biztató. – Nos, hölgyem, ismerem ezt a fajta zárat, és nem lesz könnyű. Hoznom kell hozzá egy ipari fúrót, hogy átfúrjam az egész zárszerkezetet, és ki tudjam nyitni az ajtaját. Ráadásul nagyon hangos lesz, és miután befejeztem, a széfet nem lehet többé használni. Nem akarok tiszteletlen lenni, de semmiképp nincs rá valami mód arra, hogy megtudja a kombinációt? – Azt sem tudom, hol keressem. – Ehlena körülnézett a polcokon, majd az íróasztalon. – Most költöztünk be, és nem találtam semmi erre vonatkozó utalást. A férfi követte a példáját, és körülnézett a szobában. – A tulajdonosok általában egy rejtett helyen tárolnak ilyesmit. Ahogy már mondtam, ha meg kell fúrnom, ki kell cserélni. – Nos, amikor először idejöttünk és felderítettem a házat, megvizsgáltam az íróasztalt is. – És talált benne rejtett fiókot? – Ööö… nem. De annyira alaposan nem néztem meg, csak próbáltam helyet csinálni a saját holmijaimnak. A férfi az íróasztal felé bökött a fejével. – A legtöbb ilyen bútordarabban van legalább egy fiók, amelynek hamis az alja vagy a háta, és egy titkos fiókot rejt. Nem akarom erőltetni, de ha gondolja, segíthetek keresni. Amellett egy ilyen szobában a díszítések is tartalmazhatnak rejtett zugokat. – Nagyon örülnék, ha megnézné, köszönöm! – Ehlena odament az íróasztalhoz, és egyenként kihúzogatta a fiókjait, majd egymás mellé letette őket a földre. Miközben ezt csinálta, a férfi elővett egy toll alakú elemlámpát, és az asztal alatt megvizsgálta a feltáruló lyukakat. Ehlena habozott, amikor a legalsó, nagy fiókhoz ért a bal oldalon, mert nem akarta, hogy a férfi meglássa, mit tart benne. Na persze, a lakatos nem láthatott keresztül a fiók oldalain, nem igaz? Egy halk káromkodást mormolt, majd megfogta a rézfogantyút, és rá sem nézett a sok Caldwell Courier Journal újságra, amelyeket mind összehajtott, hogy ne lássa bennük a cikkeket, amelyeket eltett. Nem mintha a jövőben bármikor is el akarta volna őket olvasni. Olyan messzire tette le a földre azt az egy fiókot, amennyire csak tudta. – Ez volt az utolsó. A férfi az íróasztal alatt guggolt, a feje nem is látszott ki, csak a hangja szólalt meg. – Azt hiszem, van itt egy… szükségem lesz a mérőszalagomra a szerszámos… – Várjon, majd idehozom! Amikor Ehlena átadta neki az eszközt, a férfi megdöbbent, hogy a ház úrnője segít neki. – Köszönöm, hölgyem!

Ehlena letérdelt mellé, amikor a lakatos visszadugta a fejét az asztal alá. – Valami nem stimmel? – Úgy néz ki, hogy… Igen, ez sokkal alacsonyabb fiók, mint a többi. De azért még hadd… – Egy nyikorgás hallatszott, aztán a férfi karja megrándult. – Meg is van. Amikor felült, egy durván kifaragott dobozt tartott kérges tenyerében. – Úgy gondolom, hogy nyitva van a teteje, de inkább nyissa ki maga! – Hűha! Tisztára, mint Indiana Jones, csak ostor nélkül. – Ehlena felemelte a dobozka tetejét, és… Nos, kombináció az nincs, van viszont egy kulcs. – Ki vette a kis, fémkulcsot, alaposan megnézte, aztán visszatette. – Szerintem ezt inkább hagyjuk itt benne, ahol találtuk. – Megmutatom, hogy kell visszatenni az asztalba. A férfi húsz perc múlva ment el, miután Ehlenával közösen végigkopogtatta a szobában lévő összes falat, polcot és díszítő párkányt, de semmit sem talált, Ehlena úgy gondolta, hogy majd még egyszer, utoljára megpróbálja, és ha akkor sem jár szerencsével, felhívja a lakatost, hogy jöjjön vissza a nagy fúróval, és zúzza szét a széfet. Visszament az íróasztalhoz, majd visszatette bele a fiókokat. Amikor az került sorra, amelyben az újságok voltak, egy pillanatra megállt. Lehet, hogy az volt az oka, hogy már nem kellett az apja miatt aggódnia. Vagy talán az, hogy volt egy kis szabadideje. A legvalószínűbbnek azonban az tűnt, hogy elgyengült, és nem tudta leküzdeni a vágyat, hogy többet tudjon. Kivette az újságokat a fiókból, kihajtogatta mindet, és kiterítette az asztalon. Minden cikk Rehvenge-ről és a Zero Sum felrobbantásáról szólt. Ha kinyitná a mai lapot, abban is kétségtelenül találna egy híradást, amelyet a gyűjteményéhez csatolhatna. Az újságírókat lenyűgözte az eset, és az elmúlt egy hónapban mással sem foglalkoztak. Nemcsak a nyomtatott sajtóban, de még a televíziós híradókban is folyamatosan ez szerepelt. Nem volt gyanúsított, sem letartóztatott személy, egy férfi csontvázát megtalálták a romok alatt. A többi üzletét az alkalmazottai folytatták tovább. A kábítószer-kereskedelem megszűnt Caldwellben. Ezzel együtt a dílerek gyilkolása is. Ehlena megfogta a legfelső újságot. Nem az egyik legfrissebb volt, de már olyan sokszor nézegette, hogy az ujjai elkenték a nyomdafestéket. A szöveg mellett egy elmosódott kép volt Rehvenge-ről, amelyet egy beépített rendőr készített róla két évvel azelőtt. Az arca árnyékban volt, cobolyprém kabátja, vörös botja és a Bentley azonban tisztán látszódott. Az elmúlt négy hét letisztította Ehlena emlékeit a férfiról, még azt is, ahogy az egész kapcsolat véget ért, amikor besétált a Zero Sumba. Ahelyett azonban, hogy elmosódtak volna az emlékek a fejében, minden sokkal élesebb lett, mint a whisky, amely idővel egyre erősebbé válik. Különös volt. Az pedig a legfurcsább, hogy mindabból, amit akkor hallott, jót és rosszat, legelőször mindig a női biztonsági főnök szavai idéződtek fel az emlékezetében, amit akkor mondott neki, amikor Ehlena kifelé tartott a klubból. …ez a férfi borzalmas helyzetbe került miattam, az édes anyja és a húga miatt. És még te gondolod azt, hogy túl jó vagy számára? Szép, mondhatom! Te meg honnan a francból jössz, ami olyan tökéletes? Az édesanyja. A húga. Ő. Miközben a szavak még mindig ott visszhangzottak a fejében, Ehlena körülnézett a dolgozószobában, majd az ajtóra tévedt a tekintete. A ház csendes volt, az apja Lusie-val fejtette a keresztrejtvényt, a személyzet boldogan dolgozott.

Egy hónap óta most először volt egyedül. Ha már így alakult, vennie kellene egy forró fürdőt, aztán lekuporodni egy jó könyv mellé… ehelyett azonban elővette a laptopját, felnyitotta és bekapcsolta. Érezte, hogy ha végigviszi azt, amit elgondolt, valószínűleg azon fogja kapni magát, hogy egy sötét, mély lyuk felé zuhan. De nem tudott ellenállni a kísértésnek. Korábban, amikor rákeresett Rehvre és az édesanyjára, elmentette az adatokat, és mivel most mindkettőjüket hivatalosan is halottá nyilvánították, az adataik mindenki számára hozzáférhetők lettek… ezért Ehlena nem érezte úgy, mintha a magánéletükben vájkálna, Megnyitotta mindkét fájlt. Először az anya adatait nézte meg, és halványan már ismerősnek tűntek, mert korábban is átolvasta őket, amikor kíváncsi lett arra a nőre, aki a világra hozta Rehvet. Most azonban sokkal alaposabban vizsgált meg mindent benne, és valami konkrét dolgot keresett. Habár még maga sem tudta, hogy mit. A legutolsó bejegyzések semmi különlegeset nem tartalmaztak, csupán Havers megjegyzéseit az asszony éves felülvizsgálatairól, illetve egy-egy vírusfertőzésről. Miközben lapozta az oldalakat, arra gondolt, miért is vesztegeti erre az idejét… aztán megakadt a szeme egy térdműtéten, amelyet Madalinán végeztek el öt évvel azelőtt. Az anamnézisben Havers megemlítette a térdízület nagyfokú károsodását, amely krónikus behatás miatt alakult ki. Krónikus behatás? Egy köztiszteletben álló, arisztokrata nőn? Ez inkább focistáknál szokott kialakulni, az isten szerelmére, nem pedig Rehvenge előkelő úri édesanyjánál! Ennek nem volt semmi értelme. Ehlena visszafelé haladt a bejegyzéseken… majd a huszonhárom évvel azelőtti dátumtól kezdve elkezdte figyelmesen olvasni az adatokat. Egyiket a másik után. Törött csont. Zúzódás. Agyrázkódás. Ha nem tudta volna, kinek a kartonját olvassa… megesküdött volna rá, hogy családon belüli erőszakról van szó. Minden alkalommal Rehv vitte be az édesanyját a klinikára. Bevitte, és ott maradt vele. Ehlena visszatért az utolsó bejegyzéshez, amely minden valószínűség szerint egy férfi által bántalmazott nőről tanúskodott. Madalinát ezúttal a lánya, Bella kísérte el. Nem Rehv. Ehlena úgy nézte a dátumot, mintha valami váratlan felfedezést várna a számoktól. Öt perccel később még mindig ugyanazt a számsort bámulta, és érezte, hogy az apja betegségének árnyai ismét bekúsznak az agya hátsó zugába. Mi a fenéért foglalkozik ezzel olyan megrögzötten? Mindezek ellenére mégis követte a megérzését ezzel kapcsolatban, amely még mélyebbre taszította a megrögzöttség gödrébe. Megnyitotta Rehv bejegyzéseinek dokumentumát is. Visszapörgette az elejére… hozzávetőlegesen akkor kezdett dopamint szedni, amikor az anyjának elmaradoztak ezek az alkalmankénti látogatásai a klinikára. Lehet, hogy csak véletlen egybeesés volt. Félig őrülten, Ehlena fellépett az internetre, és belépett a faj nyilvános adatbázisába. Beírta Madalina nevét, és megtalálta a nő halálának dátumát, majd átment a parancsolójára, Rempoonra is… Közelebb hajolt a képernyőhöz és felszisszent. Nem akart hinni a szemének, ezért visszatért Rehv anyjának bejegyzéseihez. A parancsolója pontosan azon az éjszakán halt meg, amikor a nő egy sérüléssel utoljára bekerült a klinikára. Ehlena érezte, hogy fontos felfedezés küszöbén áll, ezért a két dátum egyezését annak fényében vizsgálta meg, amit a női biztonsági főnök mondott neki Rehvenge-ről. Mi van, ha Rehv megölte a férfit, hogy megvédje az anyját? Mi van, ha a biztonsági főnök ezt tudta? Mi van, ha… Szeme sarkából megpillantotta Rehvenge képét a CCJ-ban, árnyékban lévő arcát, elegáns autóját és

stricis botját, amely tisztán látszódott. Egy káromkodással lecsukta a laptopot, visszatette a fiókba és felállt. Lehet, hogy a tudatalattiját nem tudja befolyásolni, az ébren töltött óráit azonban irányíthatja úgy, hogy ne süllyedjen bele az őrületbe. Ahelyett, hogy még jobban kikészítené magát, fel fog menni a fő hálószobába, amely Montragé volt, és körülnéz, nem találja-e meg valahol a széf kombinációját. Azután elfogyasztja az utolsó étkezést az apjával és Lusie-val. Mindezek után pedig eldönti, hogy mihez kezd az életével. – …valószínűsíthető, hogy a kábítószer-kereskedők gyilkolása véget ért a klubtulajdonos és vélhetően drogbáró, Richard Reynolds halálával. – Újságpapírcsörgés hallatszott, amikor Beth összehajtotta a CCJ-t az íróasztalon. – Ennyi a cikk. Wrath megigazította a lábát, hogy kényelmesebben tartsa magán királynéja súlyát az ölében. Két órával azelőtt érkezett vissza Payne-től, és minden porcikája sajgott a fájdalomtól. Ami nagyon jó érzés volt. – Köszönöm, hogy felolvastad. – Szívesen. Most engedj el egy kicsit, hogy megigazítsam a tüzet, mert az egyik fahasáb mindjárt kigurul a szőnyegre. – Beth megcsókolta, majd felállt, mire a kis szék megkönnyebbülten felnyikordult. Miközben átsétált a szobán a kandallóhoz, a sarokban álló régi ingaóra megszólalt. – Ó, ez remek – mondta Beth. – Figyelj, Mary bármelyik percben megérkezhet. Hoz neked valamit. Wrath bólintott, majd előrenyújtotta a kezét, és addig tapogatózott az asztalon, amíg meg nem találta a borospoharat, amelyből addig ivott. A súlyából ítélve már majdnem megitta belőle az összes vörösbort, ám a hangulatát figyelembe véve, hamarosan szüksége lesz újabb adagra is. Nyugtalanította ez a dolog Rehvvel. Nagyon. Miután felhajtotta az italt, letette a poharat az íróasztalra, és megdörzsölte a szemét a napszemüveg alatt, amelyet még mindig viselt. Furcsának tűnhetett, hogy ezek után sem vette le, de nem érdekelte… nem akarta, hogy mások úgy bámulják fókuszálni képtelen pupilláját, hogy ő még csak nem is tud róla. – Wrath? – Beth odament hozzá. A feszült hangszínből a férfi tudta, hogy megpróbálja nem éreztetni a félelmét a hangjában. – Jól vagy? Fáj a fejed? – Nem. – Wrath visszahúzta a lányt az ölébe, mire a gyenge szék ismét megreccsent, vékony lába megremegett. – Jól vagyok. Beth keze kisöpört egy tincset a férfi arcából. – Nem úgy látom. – Én csak… – Megfogta a kezét és megszorította. – A francba, nem is tudom. – Dehogynem. Wrath feszülten a homlokát ráncolta. – Nem rólam van szó. Legalábbis nem közvetlenül. Egy ideig csend volt, aztán mindketten egyszerre szólaltak meg. – Mi az? – Hogy van Bella? Beth megköszörülte a torkát, mintha meglepné a kérdés. – Bella… megteszi, amit tud. Nem sokszor hagyjuk magára, és jó, hogy Zsadist is kivett egy kis szabadságot. Nagyon nehéz szegény lánynak, hogy napokon belül mindkettőjüket elvesztette. Úgy értem az édesanyját és a bátyját… – Az a hír Rehvről nem igaz.

– Nem értem. Wrath a Caldwell Courier Journal után nyúlt, amiből fele az előbb olvasott neki, majd a cikkre mutatott, amit most fejezett be. – Nehezen tudom elképzelni, hogy valaki csak úgy felrobbantotta azt a klubot. Rehv nem volt ostoba, az a két fekete testőr pedig, akik védték? És a biztonsági főnöke? Kizárt dolog, hogy hagyták volna, hogy egy elvetemült gazember a hely közelébe férkőzhessen. Ráadásul Rhage azt mondta, hogy amikor a múltkor V-vel elment a Vasálarcba, hogy hazacipeljék Johnt, ők hárman ott dolgoztak… iAm, Trez és Xhex még mindig együtt vannak. Az emberek egy tragédia után általában szétválnak, ez a társaság viszont összetart, ahogy korábban is, mintha arra várnának, hogy Rehv visszatér. – De volt egy csontváz a romok alatt, nem? – Akárkié lehetett. Na persze, férfié volt, de ezenkívül mit tud a rendőrség? Semmit. Ha én el akarnék tűnni az emberek világából… a francba, vagy akár a vámpírokéból is… betennék egy csontvázat a házamba, és felrobbantanám az egész kócerájt. – Megrázta a fejét, és arra gondolt, amikor Bella bátyja betegen feküdt fent az adirondackbeli házában… még akkor is volt benne annyi erő, hogy elintéztette a merénylőt, aki meg akarta öletni a királyt. – Istenem, az a gazember kiállt értem. Minden oka meg lett volna rá, hogy keresztbe tegyen nekem, amikor Montraggal találkozott. Tartozom neki. – Várj csak… miért rendezné meg a saját halálát? Imádta Bellát meg a kicsit. Gyakorlatilag ő nevelte fel a húgát, ezért nem hiszem, hogy szándékosan ilyen fájdalmat okozna neki. Különben is, hová menne? A kolóniába, gondolta a férfi. Wrath szeretett volna elmondani a felének mindent, amit tudott, de habozott, mert egy olyan döntést fontolgatott, amely nagyon megbonyolította volna a dolgokat. Ráadásul ott volt az az e-mail Rehvről. Wrath megérzése azt súgta, hogy a férfi hazudott ezzel kapcsolatban. Túlságosan is feltűnő volt, hogy megérkezik az a levél, aztán másnap Rehv „meghal”. Biztos, hogy valódi volt. Azok után azonban, hogy Montrag meghalt, ki tudott volna… Hatalmas reccsenés hallatszott, majd zuhanni kezdtek, és a kemény földön landoltak. Beth felsikoltott, Wrath pedig káromkodott egyet. – Mi a jó franc? Körbetapogatózott, és mindenfelé a régi vékonyka, francia szék darabjait találta. – Jól vagy, leelan? – kérdezte aggodalmasan. Beth nevetni kezdett és felállt. – Ó, istenem… eltörtük a széket! – A „porrá zúztuk” helyesebb kifejezés lenne rá… Az ajtón felhangzó kopogás hallatán Wrath nagy nehezen feltápászkodott a földről, miközben nagyokat nyögött. Lassan már kezdett hozzászokni. Payne mindig a sípcsontját vette célba, ezért a bal lába nagyon fájt. Na persze, rendesen vissza is adta neki a kölcsönt. A legutóbbi küzdelmük után, a lány alighanem enyhe agyrázkódást szenvedett. – Gyere be! – szólt ki. Amikor az érkező belépett, Wrath azonnal tudta, hogy ki az… és azt is, hogy nincs egyedül. – Ki van itt veled, Mary? – kérdezte, és a csípőjén lógó késhez tévedt a keze. A szag nem emberé volt… de nem is vámpíré. Egy halk kattanás hallatszott, majd a fele elragadtatott, hosszú sóhaja, mintha a látvány nagyon is tetszene neki. – Ő itt George – szólalt meg Mary. – Kérlek, tedd el a fegyvered, nem fog bántani!

Wrath ennek ellenére még mindig a kezében tartotta a kés markolatát, és kitágította az orrlyukait. A szaga… – Ez… egy kutya? – Igen. Vakvezetésre van kiképezve. Wrath megvonaglott, amikor meghallotta a „vak” szót, mert még mindig nem tudta elfogadni, hogy ő is ebbe a kategóriába tartozik. – Szeretném odavezetni hozzád – közölte Mary azon a megszokott, nyugodt hangján. – De csak akkor, ha elteszed a késed. Beth nem szólalt meg, Mary pedig ott maradt, ahol volt, ami nagyon bölcs döntés volt mindkettőjük részéről. Wrath idegei vitustáncot jártak, a gondolatai pedig vadul cikáztak a fejében. Az elmúlt hónap tele volt sok győzelmemmel és szörnyű veszteséggel is. Amikor azonban visszatért az első találkozásáról Payne-nel, tudta, hogy rögös út áll előtte, de azt nem, hogy hosszabb és meredekebb lesz, mint ahogy addig gondolta. A két legnagyobb probléma az volt, hogy gyűlölte, hogy annyira támaszkodnia kell Beth-re és a testvérekre, és rájött, hogy még a legegyszerűbb dolgok megtanulása is furcsán fárasztó. Mint például… a franc essen belé… nagy teljesítménynek számított, hogy pirítóst tudott készíteni magának. Tegnap megint megpróbálta, aminek az lett a vége, hogy eltörte az üveg vajtartót, és természetesen egy örökkévalóságig tartott, mire feltakarította maga után a rendetlenséget. Ennek ellenére az a gondolat, hogy egy kutyát használjon a közlekedéshez… túl soknak tűnt. Mary hangja szólalt meg a szoba másik végéből, és úgy hangzott, mint a lassúdad, nem fenyegető léptek hangbeli megfelelője. – Fritzet megtanítottam, hogy kell bánni a kutyával, és vele együtt én is tudok segíteni neked és George-nak. Van egy kéthetes próbaidőszak, amelynek a végén, ha nem tetszik ez a megoldás, vagy nem működik, visszavisszük az állatot. Nincs semmi kötelezettséged, Wrath. A király már éppen meg akarta mondani nekik, hogy most rögtön vigyék vissza a kutyát, amikor meghallott egy halk nyüszítést és megint azt a csilingelő hangot. – Ne, George! – mondta Mary. – Nem mehetsz oda! – Ide akar jönni hozzám? – Az egyik pólód segítségével képeztük ki. Ismeri a szagodat. Nagyon sokáig csend volt, majd Wrath megrázta a fejét. – Nem tudom, hogy kutyás típus vagyok-e. Különben is, ott van Boo… – Ő is itt van – vágott közbe Beth. – Ott ül George mellett. Azonnal lejött az emeletről, amikor a kutya belépett a házba, és azóta el sem mozdul mellőle. Szerintem kedvelik egymást… A pokolba, még a macska is elárulta! Megint csend lett. Wrath lassan eltette a tőrét, és két lépést tett balra, hogy kilépjen az íróasztal mögül. Elindult előre, majd megállt a dolgozószoba közepén. George nyöszörgött egyet, aztán megint felhangzott a hám csilingelő hangja. – Engedd el, hadd jöjjön ide! – mondta a király sötéten, miközben úgy érezte, mintha egy láthatatlan kéz préselné össze a testét, és egyáltalán nem tetszett neki. Hallotta az állat közeledését, mancsának halk kopogását, a nyakörv csilingelését, majd… Egy bársonyosan puha, nedves orr bökte meg a tenyerét, és egy érdes nyelv nyalta végig a bőrét. Ezután a kutya a keze alá bújt, és a combjához simult. A füle selymes volt és meleg, a szőre pedig enyhén göndörödött. Termetes állat volt, nagy, szögletes fejjel.

– Milyen fajta? – Golden retriever. Fritz választotta. Az öreg hűséges az ajtóból szólalt meg, mintha félne belépni a szobába amiatt, hogy milyen feszült volt a hangulat. – Úgy gondoltam, ez a tökéletes fajta az ön számára, uram. Wrath meglapogatta a kutya horpaszát, és megérintette a hámot, amely az egész mellkasát körbefogta, majd a fogantyút, amelyet a vak embernek kellett megfognia. – Mit tud? Mary válaszolt. – Bármit, amire szükséged van. Meg tudja tanulni a ház belső elrendezését, és ha kiadod neki a parancsot, hogy a könyvtárba szeretnél menni, odavezet. Segíthet neked a konyhában, felveszi a telefont, megtalál tárgyakat. Nagyon okos állat, és ha ti ketten egymásra találtok, olyan önálló lehetsz, amilyen tudom, hogy szeretnél lenni. Átkozott nőszemély! Pontosan tudta, mi zavarta a legjobban. De erre egy állat lett volna a válasz? George halkan nyüszített egyet, mintha kétségbeesetten szerette volna megkapni az állást. Wrath elengedte a kutyát, és hátralépett, mert az egész teste elkezdett remegni. – Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá – nyögte rekedt hangon. – Nem tudom, hogy tudok-e… vak lenni. Beth megköszörülte a torkát, mintha neki szorult volna össze a torka, nem a parancsolójának. A következő pillanatban Mary, a maga nyugodt, de határozott módján kimondta az a súlyos mondatot, amit muszáj volt kimondani. – Wrath, te vak vagy. A kimondatlan „hát-birkózz-meg-vele” ott visszhangzott a király fejében, és rávilágított a valóságra, amelyről próbált nem tudomást venni. Igaz, hogy már nem úgy ébredt fel minden este, hogy azt remélte, visszatért a látása, eljárt Payne-hez harcolni, szeretkezett a felével, hogy ne érezze magát fizikailag gyengének, és folytatta a királyi teendőket is, meg minden. De ez még egyáltalán nem azt jelentette, hogy a dolgok fantasztikusan alakultak: még mindig bizonytalanul közlekedett, nekiment dolgoknak, elejtett tárgyakat… a felén csüngött, aki már egy hónapja ki sem lépett a házból miatta… a testvérei segítségét kérte, ha el akart jutni valahová… mindenki számára terhet jelentett, aminek még a gondolatát is gyűlölte. Az, hogy ennek a kutyának ad egy esélyt – mondta magának –, még nem jelentette azt, hogy repesve örült annak, hogy megvakult. Csak azt, hogy talán segítséget kaphat abban, hogy biztosabban tudjon közlekedni egyedül. Megfordult, hogy ő és George egy irányba nézzenek, aztán oldalra lépett a kutya mellé. Lehajolt, és megtalálta a fogantyút, amit a kezébe vett. – És most hogyan tovább? Némi döbbent csend után, mintha minden jelenlévőt alaposan meglepett volna ezzel, elkezdtek neki magyarázni és mutogatni, amelyből jó ha a negyedét hallotta és felfogta. Nyilvánvalóan azonban ennyi is elég volt ahhoz, hogy elkezdje, mert hamarosan George és ő elindultak a dolgozószobában. A fogantyút biztosan a legvégső állásába állíthatták, mert nem kellett oldalra dőlnie, hogy elérje. A kutya sokkal jobban vette ezt az egész akadályt, mint ő. Egy idő múlva azonban már együtt léptek ki a dolgozószoba ajtaján, a folyosóra. A következő lépésként a nagy lépcsőt vették célba, amelyen lementek, majd vissza fel. Egyedül. Amikor Wrath visszatért az irodába, szembenézett a csoporttal, ami időközben megszaporodott,

mivel minden testvér és Lassiter is megjelent Beth, Fritz és Mary mellett. Wrath mindegyikük illatát érezte, valamint egy nagy adag reménykedést és aggodalmat is a levegőben. Nem okolta őket azért, amit éreztek, de nem örült a nagy figyelemnek. – Miért éppen ezt a fajtát választottad, Fritz? – kérdezte, mert valamivel ki kellett töltenie a csendet, és nem volt értelme úgy tenni, mintha nem ülne ott egy rózsaszín elefánt a szoba közepén. Vagy, ebben az esetben, egy világosbarna kutya. Az öreg komornyik hangja megremegett, mintha ő, is mint mindenki más, a könnyeivel küszködne. – Én… öö… ezt a fajtát választottam… – A hűséges megköszörülte a torkát. – Azért ezt a fajtát választottam egy labradorral szemben, mert ez jobban hullatja a szőrét. Wrath vak szemével meglepetten pislogott. – És az miért jobb? – Mert a személyzet imád porszívózni. Úgy gondoltam, ez egy szép ajándék lenne nekik. – Ja, igen… hát persze. – Wrath először kuncogni kezdett, majd hangosan felnevetett. Amikor a többiek is csatlakoztak hozzá, a feszültség kicsit felengedett a szobában. – Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe? Beth odalépett Wrath-hoz és megcsókolta. – Majd meglátjuk, hogy érzed magad, oké? Wrath megsimogatta George fejét. – Igen. Oké. – Majd hangosabban folytatta. – Elég volt a bámészkodásból! Ki a soros ma a harcban? V, anyagi helyzetjelentést kérek. John még mindig részegen fekszik az ágyában? Tohr, kapcsolatba kell lépnem az elit megmaradt családjaival, és megtudni, hogy a diákokat vissza tudjuk-e hozni… Miközben parancsokat osztogatott, jó érzés volt válaszokat is kapni, és azt hallani, hogy a többiek helyet foglalnak a szobában. Fritz elment, hogy leszedje az asztalt az első étkezés után, Beth pedig elhelyezkedeti Tohr régi székében. – Ja, és kell egy másik ülőhely – mondta, amikor ő és George az íróasztal mögé kerültek. – Azta, ezt aztán jól elintézted! – jegyezte meg Rhage elnyújtott hangon. – Ha akarod, én készíthetek neked egyet – javasolta V. – Értek a faragáshoz. – Mit szólnál egy nagy bőrfotelhez? – vágott közbe Butch. – Kéred ezt a széket? – ajánlotta fel Beth. – Ha valaki lenne olyan szíves megfogni azt a fejtámlás fotelt, és idehozni a kandalló mellől? – kérte őket Wrath. Phury odavitte, a király pedig leült rá, és előrébb húzta az asztalhoz… amivel azonnal be is ütötte a térdét az íróasztal fiókjába. – Aú, ez biztos fájt! – dörmögte Rhage. – Valami alacsonyabb kellene – vélekedett valaki. – Jó lesz ez – vágta rá Wrath összeszorított szájjal, majd elengedte a George hátán lévő fogantyút, és megdörzsölte a térdét. – Nem érdekel, min ülök. Amikor a testvériség visszatért a munkájához, Wrath azon kapta magát, hogy a kutya nagy fejére teszi a kezét, és megsimogatja a selymes szőrét… eljátszadozik az egyik fülével… lejjebb siklik és megsimítja hosszú szőrét, amely az állat széles, erős mellkasán nőtt. Ami persze még nem jelentette azt, hogy megtartja. Csak jó érzés volt, ez minden.

63. fejezet Másnap este Ehlena nézte, ahogy új barátja, Roff, a lakatos egy hatalmas lyukat vág a széfbe. Nagy teljesítményű fúrójának zaja bántotta a fülét, a felforrósodott fém kellemetlen szaga csavarta az orrát, és arra a padlófertőtlenítőre emlékeztette, amelyet Havers klinikáján használtak. Az a tudat azonban, hogy csinál valamit – akármit – mindenért kárpótolta. – Mindjárt kész – kiáltott hátra a férfi a zajt túlkiabálva. – Csak nyugodtan! – kiáltott vissza Ehlena. Ez a dolog a széf és közötte már kezdett személyessé válni. Ma azonban, ha a fene fenét eszik is, ki fog nyílni a nyomorult! Azok után, hogy a fő hálószobában mindent megvizsgált a személyzet segítségével, sőt még Montrag ruháit is átkutatták, ami elég hátborzongató volt, Ehlena felhívta a lakatost. Most pedig élvezte a látványt, ahogy a fúró feje egyre mélyebbre hatol a fémbe. Őszintén szólva, nem nagyon érdekelte, hogy mi van az átkozott rekeszben, a legfontosabb az volt, hogy megszüntessék azt az akadályt, hogy nem tudják a kombinációt. És Ehlena most végre megkönnyebbülten érezte, hogy ismét önmaga lehet. Mindig is olyan fajta volt, hogy átverekedte magát a nehézségeken… úgy, mint az a fúró a fémen. – Bent vagyok – jelentette ki Roff, és visszahúzta a szerszámot. – Na végre! Jöjjön, nézze meg! Amikor a hangos zaj lassan elnémult, a férfi egy kis pihenőt tartott, Ehlena pedig odalépett, és kinyitotta a széf ajtaját. Odabent koromsötét volt. – Ne felejtse el – mondta Roff, miközben összepakolta a szerszámait –, hogy elvágtam a vezetéket és az áramellátást, amely a biztonsági rendszerhez kapcsolta a széfet. Általában fel szokott kapcsolódni egy fény, amikor kinyílik az ajtó. – Értem. – Ehlena azért csak belenézett, de mintha egy barlangba lesett volna be. – Nagyon köszönöm! – Ha szeretne egy újat tetetni a helyére, segíthetek benne. Ehlena apjának mindig is voltak széfjei, némelyek a falba beépítve, néhány lent a pincében, azok viszont olyan nagyok és súlyosak voltak, mint egy autó. – Igen, azt hiszem… szükségünk lesz rá. Roff körülnézett a dolgozószobában, majd a lányra mosolygott. – Igen, hölgyem, én is úgy gondolom. De majd mindenről gondoskodom. Biztos lehet benne, hogy megkapja, amit szeretne. Ehlena megfordult, és kinyújtotta felé a kezét. – Nagyon kedves. A férfi a ruhája gallérjától a haja tövéig elpirult. – Hölgyem… öröm volt önnek dolgozni. Ehlena kikísérte a bejárati ajtóig, majd visszament a dolgozószobába egy elemlámpával, amit a komornyiktól kapott.

Felkapcsolta a lámpát, és benézett a széfbe. Iratokat látott. Nagyon sok iratot. Néhány bőrdobozkát, amelyet felismert, mivel az édesanyja is ilyenekben tartotta az ékszereit, amikor még voltak neki. Újabb iratok. Részvénybizonylatok. Több köteg készpénz. Két könyvelési főkönyv. Odahúzott egy kis asztalt a fal mellé, és egymás tetejére kirakosgatta a széfben lévő dolgokat. Amikor elért a leghátsó részhez, egy nehéz ládikát talált ott, amelyet alig bírt megemelni. Körülbelül három órát vett igénybe, hogy átnézzen minden dokumentumot, és amikor elkészült, teljesen ledöbbent. Montrag és az apja aljas gazemberek voltak! Ehlena felállt a székről, ahová korábban leült, felment a saját hálószobájába, és kihúzta az egyik fiókot abban az antik komódban, amelyikben a ruháit tartotta. Az édesapja kézirata egy egyszerű gumival volt összefogva, amit egy mozdulattal levett róla. Átlapozta a papírokat… aztán megtalálta annak az üzleti tranzakciónak a leírását, amely mindent megváltoztatott a családjuk életében. Levitte a kéziratot a földszintre, a dokumentumok és a főkönyvi kivonatok mellé, amelyeket a széfben talált. Végignézte a több száz üzleti tranzakció, ingatlanértékesítés és -befektetés leírását, amíg meg nem találta azt, amelyen a dátum, az összeg és a tárgy is ugyanaz volt, mint ami az apja kéziratában szerepelt. Ott állt feketén-fehéren. Rehm volt az, aki becsapta őket, Montrag pedig mindenről tudott. Ehlena hátradőlt a széken, és komoran körülnézett a dolgozószobában. A sors kegyetlen játékos volt. Visszatért a két főkönyvhöz, hogy megnézze, volt-e más család az arisztokráciában, amelyet hasonló módon kihasználtak. Nem talált semmit erről, azok után, hogy Montrag és az apja tönkretette őket. Ehlena arra gondolt, hogy talán áttértek az emberekkel való üzletekre, hogy csökkentsék a lelepleződés kockázatát, nehogy kiderüljön a faj körében, milyen álszent csalók és szélhámosok. Lenézett a ládikára. Mivel ez az éjszaka már úgyis arról szólt, hogy kiteregesse a szennyest, felemelte a kis dobozt. Nem volt rajta kombinációs zár, csak egy kulcslyuk. Hátrapillantott a válla fölött az íróasztalra. Öt perccel később, miután sikeresen kivette a titkos rekeszt az alsó fiókból, fogta a kulcsot, amit előző este talált, és visszament a ládikához. Biztos volt benne, hogy abba való. És igaza is lett. Csupán egyetlen dokumentumot talált benne, és amikor kihajtotta a vastag, krémszínű papírt, olyan érzése támadt, mint amikor Rehvenge-dzsel beszélt egyszer telefonon, és a férfi azt kérdezte, Ehlena, itt vagy? Ez mindent meg fog változtatni, gondolta, bár nem volt rá semmi oka. De úgy lett. A ládikában egy hivatalos tanúvallomás rejtőzött, amelyben Rehvenge apja megnevezte a gyilkosát. Halálos sebet kapott, és miközben haldokolt, lediktálta a szöveget valakinek. Ehlena kétszer olvasta el. Aztán harmadjára is. A tanú Rehm volt, Montrag apja. A lány azonnal adatfeldolgozás üzemmódba kapcsolt, és odaszaladt az íróasztalhoz, kivette a laptopját a fiókból, és belépett abba a fájlba, amelyben Rehv anyjának klinikai bejegyzései álltak… Nocsak, a tanúvallomáson szereplő dátum, amikor a haldokló férfi lediktálta a vádjait, megegyezett azzal, amikor Rehv anyja utoljára került be a klinikára összeverve. Ehlena fogta a tanúvallomást, és még egyszer elolvasta. Azok alapján, amit a mostohaapja állított róla, Rehvenge manipulátor volt és gyilkos. És Rehm tudott róla. Ahogy Montrag is.

Ehlena a főkönyvekre pillantott. A benne szereplő adatok szerint az apa és a fia elszánt opportunisták voltak. Nehéz volt elhinni, hogy ezt a súlyos információt egyszer sem használták fel. Nagyon nehéz. – Úrnőm, behozhatom a teáját? Ehlena felnézett, és az ajtóban álló hűségesre pillantott. – Szeretnék kérdezni valamit. – Természetesen, úrnőm. – Sashla mosolyogva belépett. – Miben segíthetek? – Hogy halt meg Montrag? Hangos csörömpölés hallatszott, mert a lány szinte ledobta a tálcát a kanapé előtt álló dohányzóasztalra. – Úrnőm… ne kérje, hogy erről beszéljek! – Miért? A hűséges végignézett a számtalan papíron, amely a kibelezett széfből került elő. Belenyugvó tekintete arról árulkodott, hogy tudta, felszínre kerültek a titkok, olyan titkok, amelyek nem vetnek jó fényt előző munkaadójára. Tisztességből és tiszteletből halk hangon azt felelte: – Nem szeretnék rosszat mondani a halottakról, sem hűtlen lenni Montrag úr emlékhez. De mivel most ön ennek a háznak az úrnője, és ez a kérése… – Nincs semmi baj. Nem csinálsz semmi rosszat. Nekem viszont tudnom kell. Ha ez segít, vedd úgy, hogy megparancsolom. Úgy tűnt, a lány ettől egy kicsit megkönnyebbült, és bólintott, majd lassan beszélni kezdett. Amikor elhallgatott, Ehlena lenézett a fényes padlóra. Most legalább már tudta, miért hiányzik a szőnyeg a dolgozószobából. Xhex éjszakai műszakban dolgozott a Vasálarcban, ugyanúgy, ahogy korábban a Zero Sumban is. Ami azt jelentette, hogy amikor az órája háromnegyed négyet mutatott, elérkezett az ideje, hogy átfésülje a mosdókat, miközben a csaposok az utolsó kört osztották szét, a kidobók pedig kihurcolták a részegeket és a bekábító-szerezett vendégeket az utcára. Látszatra az Álarc egyáltalán nem hasonlított a Zero Sumra. Az acél-üveg belső helyett itt mindent az új viktoriánus stílus uralt, a kék és a fekete szín dominált. Nagyon sok bársonyfüggöny volt benne és viszonylag elszigetelt, süppedős kanapéval ellátott fülkék, a techno-pop helyett pedig lehangoló, akusztikus zene szólt. Nem volt táncparkett, sem VIP-terem. Viszont több volt a hely a szexhez. És kevesebb drog fogyott. A valóságtól való elmenekülés érzése azonban itt is ugyanaz volt, és a lányok is ugyanúgy dolgoztak, az ital pedig gyorsan fogyott. Trez vezette a helyet, méghozzá nagyon diszkréten… elmúltak már az eldugott, hátsó irodák és az elegáns tulajdonos hatásos bevonulásainak napjai. Trez igazgató volt, nem drogbáró, az üzletvezetésből és a klub mindennapjaiból pedig teljesen hiányzott a durva verekedés vagy a fegyverforgatás. Ennek megfelelően sokkal kevesebb volt a rendőrségi beavatkozás, mivel nem bonyolítottak nagykereskedői és kiskereskedői kábítószer-ügyleteket… ráadásul a gótok sokkal inkább hangulatemberek voltak, és alaptermészetüknél fogva is befelé fordulóbbak, mint a felpörgött, feltűnősködni vágyó seggfejek, akik a Zero Sum törzsközönségét alkották. Xhexnek azonban hiányzott a rendbontás és… sok egyéb más dolog is. Káromkodva bement a női mosdóba, amely a nagyobbik bár mellett foglalt helyet, és egy nőt talált bent, aki odahajolt a lesötétített tükörhöz a mosdókagyló felett. Fürkésző tekintettel nézte magát, és

végighúzta az ujjhegyét a szeme alatt. Nem azért, hogy letörölje a szemfestékét, hanem azért, hogy lejjebb is bekenje vele hófehér bőrét. Istenem, bőven volt rajta festék! Őszintén szólva, annyit kent magára, hogy úgy nézett ki, mint akinek kétszer behúztak egy kormos kandallóvassal. – Zárunk – mondta neki Xhex. – Oké, rendben. Holnap találkozunk. – A lány elfordult élőhalottra emlékeztető tükörképétől, és az ajtó felé sietett. Ez volt a legrosszabb a gótokban. Úgy néztek ki, mint az igazi bajkeverők, valójában azonban sokkal nyugisabbak voltak, mint a hőzöngő nagymenők vagy a Paris Hiltont majmoló libák. Ráadásul sokkal jobb tetoválásaik is voltak. Hát igen, az Álarc sokkal békésebb munkahely volt… amit azt jelentette, hogy Xhexnek sokkal több ideje maradt eltöprengeni de la Cruz nyomozóval kialakult, egyre szorosabb kapcsolatán. Már kétszer volt a caldwelli rendőrkapitányságon kihallgatáson, ahogy a legtöbb kidobó is – köztük Nagy Rob és Néma Tom is, az a kettő, akiket ő küldött, hogy megtalálják neki Gradyt. Természetesen mindketten eskü alatt hazudták, hogy Xhexszel együtt dolgoztak a klubban Grady halálának idején. Jelenleg nagyon úgy tűnt, hogy a nő bíróság elé fog kerülni, de tudta, hogy a vádak nem állják meg a helyüket. A helyszínelők kétségtelenül szorgalmasan gyűjtögették a bizonyítékokat, textilrostokat és hajszálakat Grady testéről, de nem mentek vele sokra, mivel a vámpírok DNS-e, ahogy a vérük is, hamar lebomlott. Ráadásul Xhex már elégette azt a ruhát és csizmát, amelyben elkövette a gyilkosságot, a kés pedig, amit használt, bármelyik vadászboltban kapható volt. Vagyis de la Cruznak csak közvetett bizonyítékai voltak ellene. Nem mintha olyan nagyon számított volna. Ha valami miatt túl forró lenne a lába alatt a talaj, egyszerűen csak eltűnik és kész. Lehet, hogy elmegy nyugatra. Vagy vissza az óhazába. A francba, már régen el kellett volna hagynia Caldwellt! Nagyon nehezen tudta elviselni, hogy ilyen közel van Rehvhez, és mégis nagyon távol. Miután benézett minden egyes vécébe, kilépett a helyiségből, és átment a férfi mosdóba. Hangosan kopogott, majd bedugta a fejét az ajtón. A suhogó, lihegő és döngető hangokból arra következtetett, hogy legalább egy nő és egy férfi volt az egyik vécében. Vagy talán kettő-kettő? – Zárunk! – mordult rájuk. Nyilvánvalóan jól időzített, mert a nő hangosan felkiáltott az orgazmus pillanatában, és a hang visszhangzott a csempézett helyiségben. Aztán fáradt zihálás hallatszott. Xhexnek semmi kedve sem volt ezt végighallgatni, mert túlságosan is a Johnnal történt közjátékára emlékeztette… na de mi nem? Amióta Rehv elment, és Xhex felhagyott az alvással, nagyon-nagyon sok ideje volt napközben arra, hogy a házában bámulja a mennyezetet, és azzal gyötörje magát, milyen mesterien elszúrta a dolgokat. Azóta egyszer sem ment vissza abba az alagsori lakásba, és már arra gondolt, hogy talán eladja. – Gyerünk, mozgás! – mondta. – Záróra! Semmi reakció, csak lihegés. Xhexnek hirtelen elege lett a posztkoitális lihegő színházból abban az alulméretezett fülkében, és egy nagyot ütött a papírtörlő-adagolóra. – Húzzatok ki onnan, de azonnal! Erre már megmozdultak. Az első, aki kilépett a vécéből, Xhex szerint egy nő lehetett, bár meglehetősen megtévesztő volt a külseje. A ruházatára a gót stílus volt jellemző, szakadt harisnya, bakancs, amely legalább

száznyolcvan kilót nyomott, és egy csomó bőrszíj, az arca azonban gyönyörű volt, a teste pedig tökéletes, mint egy Barbie babának. És alaposan megdolgozták odabent. Az arca kipirult, túlságosan fekete haja összeborzolódott, mindkettő kétségtelenül attól, hogy a csempézett falhoz dőlve döngették. A lány után Qhuinn bukkant fel a fülkéből, mire Xhex megmerevedett, mert pontosan tudta, ki lesz a harmadik, ebben a szextrojkában. Qhuinn feszülten bólintott egyet, miközben elment mellette, és Xhex tudta, hogy nem megy messzire. Addig vár, amíg… John Matthew következett, aki éppen a sliccét gombolta be. A pólója fel volt hajtva izmos hasán, és látszott, hogy nem visel alsónadrágot. A neonfényben sima, szőrtelen bőre és a köldöke annyira feszes volt, hogy szinte látszottak az izomrostok, amelyek végigfutottak a felsőtestén, majd lementek a lábába. John nem nézett rá, de nem azért, mert félénk volt, vagy zavarban érezte volna magát. Egyszerűen csak nem érdekelte, hogy a biztonsági főnök is a helyiségben van. És ezt nem csak megjátszotta. Az érzelmi rácsszerkezete… teljesen üres volt. Odalépett a mosdókagylóhoz, megnyitotta a meleg vizet, majd nyomott egy adag folyékony szappant a falra szerelt adagolóból. Alaposan megmosta a kezét, amivel azt a lányt tapogatta, majd hátrafeszítette a vállát, mintha lemerevedett volna. Az állán enyhe borosta látszódott, a szeme alatt pedig táskák. Mivel a haját már egy ideje nem vágatta le, a vége felgöndörödött a tarkóján, és a füle körül. A legszembetűnőbb azonban az átható alkoholszag volt rajta, amely minden egyes pórusából áradt, mintha a mája képtelen lett volna elég gyorsan kiszűrni a véréből az italt, akármilyen keményen próbálkozott is. Nem helyes és nem biztonságos. Xhex tudta, hogy a fiú még mindig harcol. Néha látott rajta egy-egy zúzódást vagy kötést, amikor idejött. – Meddig akarod még ezt folytatni? – kérdezte tőle a nő színtelen hangon. – Ezt az egész ivás-dugás életmódot? John elzárta a vizet, és odalépett a papírtörlőhöz, amelynek dobozát Xhex nem sokkal azelőtt horpasztotta be. Alig fél méterre állt a nőtől, amikor kivett néhány papírt, és ugyanolyan alaposan törölte meg velük a kezét, mint ahogy az előbb megmosta. – Krisztusom, John, tönkreteszed magad! A fiú összegyűrte a papírokat, és beledobta egy rozsdamentes acélkukába. Amikor odaért az ajtóhoz, először nézett Xhexre, amióta a nő otthagyta az ágyában. Nem villant meg benne a felismerés, az emlék vagy bármi más szikrája. A kék tekintet, amely egykor fényesen ragyogott, most tompán fénylett. – John… – Xhex hangja kicsit megbicsaklott. – Nagyon sajnálom! A fiú szándékosan kimért mozdulattal felemelte a jobb kezét, behajlított ökléből kiemelte a középső ujját, majd szó nélkül távozott. Amikor Xhex egyedül maradt a mosdóban, odament a sötétített tükör elé, és úgy hajolt oda hozzá, mint az a gót lány a szomszédban. Miközben a testsúlyát előrébb helyezte, érezte, hogy a tüskés abroncs belemar a combjába. Meglepte, hogy egyáltalán észrevette. Már nem volt rá szüksége, csak megszokásból viselte még mindig. Amióta Rehv feláldozta magát, olyan mély fájdalomban élt, hogy nem kellett még rá is segítenie ahhoz, hogy kordában tartsa a sötét oldalát. A mobilja megszólalt a bőrnadrágja zsebében. A sípoló hang hallatán hirtelen lecsökkent az ereje.

Amikor kivette a zsebéből, megnézte a számot, és… behunyta a szemét. Régóta várta már ezt a hívást. Azóta, hogy Rehv régi telefonjáról átirányított minden hívást az övére. Felvette, és nyugodt hangon azt mondta: – Szia, Ehlena! Egy ideig csend volt. – Nem gondoltam, hogy valaki válaszolni fog. – Akkor miért hívtad fel ezt a számot? – Újabb hosszú szünet. – Nézd, ha a pénzről van szó, ami a számládra megy, nem tehetek ellene semmit. Ez is része volt a végrendeletének. Ha nem tartasz rá igényt, add jótékony célra! – Mi… miféle pénz? – Akkor lehet, hogy még nem lépett érvénybe. Azt hittem, a király már hitelesítette a végrendeletet. – Megint hosszú szünet következett. – Ehlena? Itt vagy még? – Igen… – jött a halk válasz. – Itt vagyok. – Ha nem a pénzről van szó, akkor miért hívtál? Az újabb hosszú csend nem volt meglepő, tekintve, hogy nem először történt. Amit azonban a lány válaszolt, igazi döbbenet volt. – Azért telefonáltam, mert nem hiszem, hogy Rehvenge meghalt.

64. fejezet Ehlena várta, hogy Rehv biztonsági főnöke reagáljon rá valamit. Minél hosszabb ideig nem érkezett semmi, annál biztosabb volt benne, hogy jól gondolta. – Életben van, ugye? – kérdezte bátrabb hangon. – Igazam van? Amikor Xhex végül megszólalt, mély, zengő hangja furcsán visszafogott volt. – A teljes őszinteség érdekében szeretném, ha tisztában lennél azzal, hogy egy manipulátorral beszélsz. Ehlena még erősebben szorította a telefont. – Valahogy nem vagyok meglepve. – Miért nem mondod el inkább te, mi az, amiről azt hiszed, hogy tudod? Érdekes válasz, gondolta Ehlena. Nem egy „nem-halt-meg.”. Közel sem. Na persze, ha a nő manipulátor volt, akkor ebből a dologból még akármi kisülhetett. Ami azt jelentette, hogy nem volt értelme elhallgatni előle bármit is. – Tudom, hogy Rehv megölte a mostohaapját, mert a férfi verte az édesanyját. Tudom, hogy a mostohaapja tudta, hogy ő manipulátor. Azt is tudom, hogy Montragnak, Rehm fiának is tudomása volt az igazi származásáról, és hogy Montrag rituális gyilkosság áldozata lett a saját dolgozószobájában. – És mindebből mire következtetsz? – Szerintem Montrag nyilvánosságra akarta hozni Rehvenge igazi személyazonosságát és el akarta küldeni a kolóniába. A klubban történt robbanás arra szolgált, hogy eltitkolhassa igazi származását azok előtt, akik fontosak voltak az életében. Úgy gondolom, engem is ezért hívott oda a Zero Sumba. Hogy biztonságos módon megszabadulhasson tőlem. Ami pedig Montragot illeti… szerintem Rehvenge elintézte, mielőtt kivonult a világból. – Nagyon-nagyon hosszú csend követte a szavait. – Xhex, itt vagy még? A nő röviden, de harsányan felnevetett. – Nem Rehv ölte meg Montragot, hanem én. És közvetlenül nem volt összefüggésben Rehv származásával. De honnan tudsz te a halott férfiról? Ehlena előrehajolt a székén. – Szerintem találkoznunk kellene. Ezúttal a nevetés hosszabb volt és egy kicsit természetesebb. – Neked aztán van vér a pucádban, kislány! Épp most mondtam, hogy megöltem egy fickót, te pedig találkozni akarsz velem? – Válaszokat akarok. És az igazságot. – Már elnézést, hogy ezt mondom, de biztos vagy benne, hogy el bírod viselni az igazságot? – Ezen a számon beszélünk, nem igaz? Veled beszélgetek, nem? Nézd, tudom, hogy Rehvenge életben van. Akár megerősítesz benne, akár nem, számomra nem változtat semmit a dolgon. – Nem tudsz te semmit!

– Menj. A. Fenébe. Ivott belőlem, ott van benne a vérem. Tudom, hogy még él. Egy hosszú szünet következett, majd egy rövid kacaj. – Most már kezdem érteni, miért kedvelt téged annyira. – Szóval, találkozunk? – Igen. Hol? – Montrag biztonságos házában, Connecticutban. Ha te ölted meg, akkor tudod a címet. – Ehlena némi elégtételt érzett, amikor elnémult a vonal. – Ja, hogy még nem említettem volna? Az édesapám és én vagyunk Montrag legközelebbi rokonai. Mi örököltünk mindent, amije csak volt. Erről jut eszembe, ki kellett dobniuk azt a szőnyeget, amit összepiszkoltál. Miért nem tudtad volna odakint, az előcsarnok márványpadlóján megölni azt a gazembert? – Jézus… Mária! Te aztán nem vagy szívbajos! – De nem ám! Akkor jössz vagy sem? – Fél óra múlva ott leszek. És ne aggódj, nem maradok nálad vendégségben nappalra. A manipulátorok ki tudnak menni a napfényre. – Viszlát fél óra múlva! Amikor Ehlena letette a telefont, izgatottság áradt szét a testében. Sietve elkezdte elpakolni a rendetlenséget, összeszedte a könyvelési iratokat, mappákat, dokumentumokat, majd mindet visszatette a kifúrt széf belsejébe. Miután visszahajtotta a tengeri tájképet a falra, és leállította a számítógépét, megmondta a hűségeseknek, hogy látogatót vár, aztán… A bejárati ajtó csengője az egész házban visszhangzott. Ehlena örült, hogy ő ért oda először az ajtóhoz, mert valahogy sejtette, hogy a személyzet nem érezné magát jól Xhex társaságában. Kinyitotta a hatalmas szárnyat, és egyet hátralépett. Xhex épp olyan volt, amilyenre emlékezett: egy kemény nő, fekete bőrruhában, férfiasan rövidre nyírt hajjal. Valami azonban megváltozott benne, amióta utoljára látta. Némileg… soványabbnak és öregebbnek tűnt. Valahogy más volt. – Van ellene kifogásod, hogy a dolgozószobában beszéljünk? – kérdezte Ehlena, és remélte, hogy még azelőtt zárt ajtók mögé kerülnek, hogy felbukkan a komornyik vagy valamelyik szolgáló. – Bátor vagy, azt meg kell hagyni. Tekintve, hogy mit csináltam legutóbb abban a szobában. – Megvolt a lehetőséged arra, hogy utánam gyere. Trez tudta, hol lakom, még mielőtt ideköltöztünk volna. Ha annyira haragudtál rám és Rehvre, akkor elintézhettél volna. Szóval, mehetünk vagy sem? Ehlena felemelte karját, és a szóban forgó helyiség felé mutatott. Xhex halványan elmosolyodott, majd elindult. Miután kettesben maradtak, Ehlena azt kérdezte: – Szóval, mennyit találtam el? Xhex járkálni kezdett a dolgozószobában, meg-megállt egy festmény előtt, aztán a könyvekkel telerakott polcoknál, végül a keleti vázából kialakított lámpánál. – Igazad van, Rehv megölte a mostohaapját, azért, amit a gazember otthon művelt. – Erre értetted azt, hogy borzalmas helyzetbe került az édesanyja és a húga miatt? – Részben. A mostohaapja terrorizálta a családot, legfőképp Madalinát. A helyzet az volt, hogy a nő úgy gondolta, megérdemelte, amit kapott, sőt, hogy ez még nem is annyira szörnyű, mint amit Rehv igazi apja tett vele. Értékes asszony volt. Kedveltem, habár csak egyszer vagy kétszer találkoztunk. Nem az a típus voltam, akit könnyen el tudott fogadni… enyhén szólva… mégis kedves volt hozzám. – Rehvenge fent van a kolóniában? Megrendezte a halálát? Xhex megállt egy tengeri tájkép előtt, és hátrapillantott a válla fölött. – Nem akarná, hogy ilyenekről beszélgessünk. – Vagyis még él.

– Igen. – Fent a kolóniában. Xhex megvonta a vállát, és folytatta a járkálást. Lassú, megfontolt léptei egyáltalán nem rejtették el a testében rejtőző, hatalmas erőt. – Ha azt akarta volna, hogy beleavatkozz a dolgaiba, mindent másképp intézett volna. – Azért ölted meg Montragot, hogy ne tudja nyilvánosságra hozni a tanúvallomást? – Nem. – Akkor miért? – Az nem tartozik rád. – Rossz válasz. – Xhex hirtelen odakapta a lányra a tekintetét, mire Ehlena bátran kihúzta magát. – Mivel már tudom, mi vagy, elmehetnék a királyhoz akár már most is, és leleplezhetnélek. Ezért úgy vélem, jobb lesz, ha most azonnal elmondod. – Egy manipulátort fenyegetsz? Óvatosan, kislány, harapok! A lusta mosoly láttán, ami Xhex szavait kísérte, Ehlena szíve megdobbant a félelemtől, és eszébe juttatta, hogy egyáltalán nincs tapasztalata az olyanokkal való bánásmódban, aki most itt áll szemben vele a szobában, és őt nézi. És nem azért, mert manipulátor volt. Xhex acélszürke szeme már nagyon sok halottra pillantott le… azokra, akiket ő ölt meg. Ehlena azonban nem hátrált meg. – Nem fogsz bántani – jelentette ki mély meggyőződéssel a hangjában. Xhex kivillantotta hosszú, fehér szemfogát és felszisszent. – Úgy gondolod? – Igen… – A lány bólintott, és eszébe jutott Rehv arca, miközben a cipőjét a kezében tartva felnézett rá. Tudva azt, hogy mit tett azért, hogy megvédje az édesanyját és a húgát… hogy mit akart vele is elhitetni, amikor bement a klubjába… – Biztos vagyok benne, hogy megtiltotta neked, hogy hozzám nyúlj. Megvédett, mielőtt eltűnt. Azt a jelenetet is ezért rendezte a Zero Sumban. Rehvenge nem volt teljesen jó ember. Egyáltalán nem. Ehlena azonban belenézett a szemébe, érezte a kötődése illatát és az érintését a testén. A Zero Sumban látta rajta a fájdalmat, hallotta a hangjában a feszültséget és a kétségbeesést. Akkor azt hitte, hogy csak megjátssza vagy csalódott, amiért lelepleződött. Most azonban már tisztán látott. Hiszen ismerte, a fenébe is! Még mindazok ellenére is, amiket nem mondott el neki, a sok hazugság ellenére is, ismerte. Ehlena felszegte az állát, és keményen a képzett gyilkosra nézett a dolgozószoba másik végében. – Tudni akarok mindent, te pedig el fogod mondani! Xhex fél órán keresztül beszélt megállás nélkül, és közben meglepődött azon, milyen jó érzés volt elmondani mindent. Az is meglepte, mennyire egyetért Rehv választásával. Egész idő alatt, amíg a borzalmasabbnál borzalmasabb dolgokat mesélte, a lány nyugodtan és egyenesen ült az egyik selyemhuzatú kanapén… meg sem rezdült, pedig volt közte néhány nagyon durva dolog is. – Szóval, az a nő, aki eljött a házunkhoz – mondta Ehlena –, az volt, aki zsarolta? – Igen. A féltestvére. A nagybátyjának a felesége. – Istenem, mennyi pénzt zsebelt be tőle az elmúlt húsz év alatt? Nem csoda, hogy muszáj volt üzemeltetnie a klubot. – Nem csak pénzt akart tőle. – Xhex egyenesen a lány szemébe nézett. – Kurvát csinált belőle. Ehlena elsápadt. – Ezt hogy érted?

– Szerinted hogy értem? – Xhex káromkodott egyet, aztán megint járkálni kezdett. A pompásan berendezett szobában már legalább századjára tette meg ugyanazt az utat. – Nézd… huszonöt évvel ezelőtt elszúrtam valamit, és hogy megvédjen, üzletet kötött a hercegnővel. Minden hónapban felment északra, kifizette neki a pénzt… és megkefélte. Gyűlölte az egészet, és megvetette a nőt. Ráadásul a féltestvére meg is betegítette, szó szerint… megmérgezte, miközben Rehv megtette, amit kellett, ezért volt szüksége az ellenméregre. De tudod… bármilyen sokba került is ez neki, folytatta tovább, hogy megakadályozza a lelepleződésünket. Hónapról hónapra, évről évre fizetett a hibámért. Ehlena lassan megrázta a fejét. – Istenem… a féltestvére… – Ne merészeld elítélni érte! Nagyon kevés manipulátor maradt manapság, ezért a beltenyészet nem ritka náluk, de ami ennél is fontosabb, hogy Rehvnek nem volt más választása, mivel olyan helyzetbe hoztam, amelyben csapdába esett. Ha egy pillanatig is úgy véled, hogy önként vállalkozott rá, akkor elment az eszed. Ehlena felemelte a kezét, hogy csendre intse. – Megértem. Csak… nagyon sajnálom őt és téged is. – Rám nem kell pazarolnod a sajnálatodat. – Ne mondd meg nekem, hogy mit érezzek! Xhex kényszeredetten felnevetett. – Tudod, más körülmények között, még akár kedvelnélek is. – Furcsa, én is így érzem. – A lány elmosolyodott, ám a mosolya szomorúságot tükrözött. – Most a hercegnő tartja fogva? – Igen. – Xhex elfordult a kanapétól, mert nem akarta látni, ami Ehlena szemében ragyogott. – A hercegnő volt az, aki leleplezte, nem Montrag. – Montrag azonban elő akart hozakodni a tanúvallomással, ugye? Ezért ölted meg. – Ez csak egy része volt annak, amit tenni akart. A terve többi részét nem az én tisztem elmondani, maradjunk annyiban, hogy még csak nem is Rehv volt a főszereplője. Ehlena a homlokát ráncolta, és hátradőlt a díszpárnákra. Hátrakötött hajával és azzal a néhány szál kiszabadult hajtinccsel játszott, amely kijött a lófarokból. Ahogy ott ült a selyemkanapén a lámpa előtt, a feje köré glóriát vont a fény. – Muszáj a világnak ilyen kegyetlennek lennie? – töprengett hangosan. – Amit én látok belőle, igen. – Miért nem mentél utána? – kérdezte hirtelen Ehlena. – És ezt nem kritikának szántam… őszintén nem. Csak annyira nem vall rád. Attól, hogy a lány így fogalmazta meg a kérdést, Xhex kissé kevésbé érezte úgy, hogy védekeznie kell. – Megesketett, hogy nem teszem. Még írásba is foglalta. Ha megszegem a szavam, a két legjobb embere meghal… mert utánam jönnek. – Egy félszeg vállrándítással kivette az átkozott levelet a bőrnadrágja zsebéből. – Mindig magamnál tartom, mert csak így tudom rávenni magam, hogy ne csináljak semmit. Máskülönben már ma reggel ott lennék fent abban az istenverte kolóniában. Ehlena mereven bámulta a kettéhajtott borítékot. – Meg… megnézhetem? – Szép keze remegett, amikor kinyújtotta előre. – Kérlek? A lány érzelmi rácsszerkezete hatalmas összevisszaság volt, az elhagyatottság keveredett a félelemmel és a szomorúsággal. Az elmúlt négy hét teljesen kifacsarta, az ereje a végét járta, túlfeszítette magát, sokkal tovább azon is, amit bírt… a lelke mélyén és a szívében azonban… szerelem égett.

Forró szerelem. Xhex Ehlena tenyerébe tette a levelet, és egy pillanatig még ott tartotta a kezét. Aztán fojtott hangon azt mondta: – Rehvenge… volt évekig a hősöm. Manipulátor oldala ellenére nagyon jó ember, méltó arra, amit iránta érzel. Annyival többet érdemelne, mint amit az élet adott neki… és hogy őszinte legyek, bele sem merek gondolni abba, mit tehet vele most az a nő. Amikor Xhex elengedte a borítékot, Ehlena sűrűn pislogni kezdett, mintha a könnyeit próbálná visszatartani. Xhex képtelen volt ránézni, ezért felállt, és odament az olajfestmény elé, amely a lenyugvó napot ábrázolta a békés tenger felett. Meleg és barátságos színeit olyan gondosan válogatták össze, mintha a tenger valóban sugározná kifelé a hőséget, amit az ember az arcán és a vállán érzett. – Megérdemelte volna az igazi életet – dörmögte Xhex. – Hogy legyen egy fele, aki szereti, és néhány gyereke… ehelyett most kínozni és gyötörni fogják, amíg… Nem tudta folytatni, annyira elszorult a torka, hogy még levegőt is alig tudott venni. Állt a ragyogó naplementét ábrázoló kép előtt, és majdnem sírva fakadt. A belső nyomás, hogy a múltat, a jelent és a jövőt mind magában tartsa, olyan hatalmas volt, hogy már habzott és sistergett, ezért lenézett a karjára és a kezére, nem nőttek-e a kétszeresükre. De nem, ugyanolyanok voltak, mint azelőtt. Be volt zárva a saját testébe. Halk papírzörgés hallatszott, amikor Ehlena visszacsúsztatta a levelet a borítékba. – Nos, csak egyetlen dolgot tehetünk – mondta. Xhex a ragyogó napra összpontosította minden figyelmét, és kényszerítette magát, hogy visszatérjen a gyengeség szakadékának pereméről. – Micsodát? – Felmegyünk északra és kiszabadítjuk. Hátrapillantott a válla fölött. – Megjegyezném… bár úgy fog hangzani, mintha egy akciófilmben lennénk… képtelenség, hogy te és én elbírnánk egy csapat manipulátorral. Különben is, olvastad a levelet, nem? Tudod, mit ígértem neki. Ehlena megütögette a térdére tett borítékot. – Itt csak az áll, hogy miatta nem mehetsz fel, nem igaz? Szóval… mi van, ha én kérlek meg rá, hogy gyere velem? Akkor már miattam mennél, nem? Manipulátor létedre ezt a kiskaput neked is értékelned kell. Xhex gyorsan számba vette a következményeket, és röviden elmosolyodott. – Jól vág az eszed. De már megbocsáss, te csak egy civil vagy, nekem pedig sokkal jobb erősítésre lesz szükségem. Ehlena felállt a kanapéról. – Tudok lőni, és képzett ápolónő vagyok, vagyis el tudom látni a harc közben szerzett sérüléseket. Különben is, szükséged van rám, ha meg akarod kerülni az esküt, amit neki tettél. Szóval, mit mondasz? Xhex nagyon is benne volt a tervben, ám ha Ehlena meghal, miközben kiszabadítják Rehvet, akkor aligha fog jó véget érni a küldetés. – Rendben, akkor egyedül megyek – jelentette ki a lány, és a levelet a kanapéra dobta. – Megtalálom, és… – Lassan a testtel, te kis amazon! – Xhex vett egy mély lélegzetet, fogta Rehv utolsó utasítását, és

engedélyezte magának, hogy nyitott legyen a lehetőségek számára. Ha lenne rá mód, hogy… A semmiből hirtelen megvilágosodott az agya, és a testében végre valami más is életre kelt a fájdalmon kívül. Igen, gondolta. Már tudja, hogy lehetne megvalósítani a tervet. – Tudom, kihez fordulhatnánk – mondta ragyogó arccal. – Tudom, hogy csinálhatjuk meg. – Kihez? Xhex kinyújtotta a tenyerét Ehlena felé. – Ha oda akarsz menni, benne vagyok, de az én módszeremmel csináljuk. Rehv ápolónője egy pillanatra lesütötte karamellszínű szemét, mielőtt visszanézett volna rá. – De én is megyek. Ez az egyetlen feltételem. Én. Is. Megyek. Xhex lassan bólintott. – Megértettem. De minden másban én döntök. – Megegyeztünk. Amikor kezet fogtak, a lány szorítása erős volt és határozott. Amely – tekintve, hogy mire készültek – előrevetítette azt, hogy fogja majd a kezében tartani a fegyvert. – Ki fogjuk szabadítani – lehelte Ehlena. – Isten segítségével!

65. fejezet – Oké, figyelsz, George? Elmondom, mi lesz a feladatunk. Látod azt a sok nyomorult lépcsőt? Nos, azok gondot jelentenek. Hatalmas gondot. Tudom, hogy már megcsináltuk egy párszor, de próbáljuk meg most sem elszúrni, jó? Amikor Wrath a testvériség házában óvatosan rátette csizmás lábát a nagy lépcsősor első fokára, maga elé képzelte a hosszú, vörös szőnyeggel borított feljáratot egészen az első emeletig. – A jó hír az, hogy te legalább látod, mit csinálsz. A rossz pedig, hogy én talán leesem, amiben az a kockázat, hogy esetleg magammal rántalak téged is. Ezt mindenképpen el akarjuk kerülni, oké? Szórakozottan megsimogatta az állat fejét. – Mehetünk? Megadta a jelet, hogy indulhatnak előre, aztán elkezdett lépkedni. George közvetlenül mellette haladt, a testének lágy ringása átadódott a fogantyún, miközben felfelé lépkedtek a lépcsőn. Miután felértek, George megállt. – A dolgozószobába! – adta ki az utasítást Wrath. Egyszerre indultak el előre. Amikor a kutya megint megállt, Wrath a kandallóban pattogó tűz hangjának segítségével betájolta magát. Így már képes volt a kutyával az íróasztalához menni. Mihelyt helyet foglalt az új székén, George is leült mellé a földre. – Nem hiszem el, hogy beleegyeztél! – szólalt meg Vishous az ajtóból. – Komoly dolog lesz. – Mondd, hogy mi is bent lehetünk veled! Wrath megpaskolta George oldalát. Istenem, milyen selymes volt a szőre! – Az elején nem. – Biztos vagy benne? – Wrath nem szólt semmit, csak felvonta a szemöldökét a napszemüvege mögött, és hagyta, hogy ez a mozdulat megadja a választ helyette. – Jól van, na! Rendben. De végig ott fogok állni kint az ajtó előtt. És kétségtelenül nem ő lesz az egyetlen. Amikor az utolsó étkezés közben megcsörrent Bella telefonja, mindenki meglepődött. Ugyanis, aki hívhatta volna, az mind ott ült az asztalnál. Bella felvette, majd hosszú csend után Wrath hallotta, hogy a lány széke hátratolódik, és halk léptek közelednek felé. – Téged keresnek – mondta Bella remegő hangon. – Xhex az. Öt perccel később Wrath beleegyezett, hogy fogadja Rehvenge biztonsági főnökét, és bár a nő semmi konkrétumot nem mondott, nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy kitalálják, mit akar. Végeredményben Wrath nemcsak király volt, hanem a testvériség vezetője is. Azoké a testvéreké, akik mind azt gondolták, hogy megőrült, amiért fogadja a nőt, no de éppen ez volt a nagyszerű abban, ha valaki a faj vezére volt: azt tehette, amit akart. Odalent az előcsarnokban kinyílt az ajtó, és Fritz hangja hallatszott fel, miközben bekísérte a két vendéget a házba. Az idős komornyik nem volt egyedül a két nővel, mivel őt is ketten kísérték, amikor

a Mercedesszel elment, hogy felvegye a vendégeket: Rhage és Butch. Hangok és sok lépkedő láb dübörgése hallatszott felfelé közeledni a lépcsőn. George megfeszült, felemelte a fenekét, a légzése kissé felgyorsult. – Minden rendben, haver! – dörmögte neki Wrath. – Nincs semmi baj. A kutya abban a pillanatban megnyugodott, Wrath pedig odanézett rá, habár nem látott semmit. Volt ebben a feltétel nélküli bizalomban valami… nagyon jó. A kopogásra felemelte a fejét. – Gyertek be! Az első megérzése, amikor Xhex és Ehlena belépett a szobába, az volt, hogy mindkét nő rendkívül elszánt. A második pedig, hogy Ehlena – aki a jobb oldalon állt – borzasztóan ideges. A halk ruhasuhogásból ítélve, biztosan meghajoltak előtte, amit a „Felség!” köszöntés alá is támasztott. – Foglaljatok helyet! – mondta nekik. – És mindenki hagyjon magunkra! Egyik testvér sem mert még csak morogni sem, mivel életbe lépett a protokoll üzemmód: ha kívülállók is jelen voltak, a testvérek úgy bántak Wrath-szal, mint az egyetlen uralkodójukkal és királyukkal. Ami azt jelentette, hogy nem volt ellenkezés vagy engedetlenség. Lehet, hogy gyakrabban kellene látogatókat fogadniuk ebben az átkozott házban. Amikor becsukódott a dolgozószoba ajtaja, Wrath így szólt: – Beszéljetek hát, halljam, miért vagytok itt! Az ezt követő csendben, elképzelte, hogy a két nő hol egymásra, hol ránéz, és azt találgatják, ki szólaljon meg először. – Hadd találjam ki! – szakította meg a hallgatást. – Rehvenge életben van, és ki akarjátok szabadítani arról a nyomortanyáról. Amikor Wrath, Wrath fia megszólalt, Ehlenát nem lepte meg, hogy pontosan tudja, miért jöttek. Ahogy ott ült a kecses és gyönyörű íróasztal mögött, pont olyan volt, mint amilyenre emlékezett abból az időből, amikor a férfi majdnem fellökte a klinikán: egyszerre volt kegyetlen és okos, a faj igazi vezére, mind fizikai, mind szellemi értelemben. Olyan férfi volt, aki tudta, hogy működik a való világ, és akiben volt annyi erő, hogy még a kemény dolgokat is meg tudja oldani. – Igen, uram – válaszolta Ehlena –, pontosan ezt szeretnénk. A fekete napszemüveg ránézett. – Szóval, te vagy az az ápolónő Havers klinikájáról. Akiről kiderült, hogy Montrag rokona. – Igen, én. – Megkérdezhetem, hogy kerültél bele ebbe az egészbe? – Személyes okok miatt. – Ó – bólintott a király. – Értem. Xhex vette át a szót, a hangja komoly volt és tiszteletteljes. – Jót tett érted. Rehvenge nagyon jót cselekedett érted. – Nem kell emlékeztetned rá. Ezért vagytok most itt, az otthonomban. Ehlena Xhexre pillantott, és megpróbálta kitalálni, mire célozhatott a király. De nem jutott semmire. Nem meglepő. – A kérdésem a következő – mondta Wrath. – Ha visszahozzuk onnan, hogy fogjuk megakadályozni azt, amivel az e-mailben fenyegetőztek? Rehvenge azt mondta, semmiség, de nyilván hazudott róla. Valaki megfenyegette északról, hogy felfedi a kilétét, és ha Rehv kiszabadul, ezt valóra is fogja

váltani. Xhex válaszolt. – Személyesen fogok gondoskodni róla, hogy az, aki ezt írta, ne legyen képes egyetlen laptopot se használni, miután végeztem vele. – Jóóóóóóóóóóó! Amikor a király elmosolyodott, és elnyújtva kiejtette ezt a szót, oldalra hajolt, és mintha megsimogatott volna valamit… Ehlena meglepetten vette észre, hogy egy golden retriever ül mellette a földön. A kutya feje épphogy kilátszott az íróasztal lapja felett. Hűha! Furcsa fajtaválasztás, mivel a király társa legalább annyira tűnt kedvesnek és közvetlennek, amennyire a gazdája nem volt az… Wrath mégis gyengéden bánt vele, ahogy hatalmas, széles tenyerével lassan simogatta a hátát. – Ez az egyetlen lyuk, amit be kell tömni, hogy biztonságban legyen a személyazonossága? – kérdezte a király. – Ha ezt a szivárgást megszüntetjük, nem lesz más, aki leleplezéssel fenyegetné? – Montrag halott – dörmögte Xhex. – És nem tudok másról, akinek tudomása lenne róla. Na persze, a manipulátorkirály bármikor úgy dönthet, hogy utána jön, de ön leállíthatja. Rehv az ön alattvalója is. – Az már igaz, különben is az számít, hogy Rehvenge hol él. – Wrath mosolya egy pillanatra visszatért. – Azonkívül nem hiszem, hogy a manipulátorkirály keresztbe akarna tenni nekem, mert ha feldühödöm, megszüntethetem azt a vidám kis otthonukat ott fent a fagyos északon. Ahogy az óhazában szokták volt mondani, ő az én hatáskörömbe tartozik, ami azt jelenti, hogy csak azért tud uralkodni, mert én megengedem neki. – Szóval akkor megcsináljuk? – kérdezte Xhex. Hosszú ideig csend volt, és mindketten arra vártak, hogy a király választ adjon. Ehlena inkább körülnézett a szép, francia stílusú szobában, hogy ne kelljen Wrath szemébe néznie. Nem akarta, hogy a király megtudja, mennyire ideges, és félt, hogy az arcára van írva a gyengeség. Nagyon nem volt ismerős terepen itt, miközben a faj vezére előtt ült, és egy olyan tervet adott elő neki, amelyben nagyon veszélyes helyre kellett menniük. Azt viszont nem kockáztathatta meg, hogy a király kételkedjen benne vagy kirekessze, mert bármennyire ideges volt is, nem állt szándékában meghátrálni. A félelem korántsem jelentette azt, hogy az ember eláll a céljától. Ha így tett volna korábban is, akkor az apja már rég intézetben lenne, ő pedig úgy végezte volna, mint az anyja. Néha félelmetes volt megtenni a helyes dolgot, ám a szíve vezette erre a helyre is, és most már végig is fogja csinálni… bármi jön, és bármit kell is tennie, hogy kiszabadítsa Rehvenge-et. Ehlena… itt vagy még? Igen, de még mennyire! – Néhány tudnivaló – mondta Wrath, miközben egy fájdalmas arcrándulással ülőhelyzetet változtatott, mintha harci sérülése lenne. – Az ottani király… nem fog örülni nekünk, ha besétálunk a területére, és elhozunk onnan valakit az övéi közül. – Már megbocsásson – vágott közbe Xhex –, de Rehv nagybátyja elmehet a jó büdös francba! Ehlena felvonta a szemöldökét. Rehvenge a király unokaöccse? Wrath megvonta a vállát. – Történetesen egyetértek veled, ezzel mindössze annyit akartam mondani, hogy konfliktusra számíthatunk. Fegyveres konfliktusra. – Részemről rendben – jelentette ki Xhex nyugodt hangon, mintha csak arról beszélgetnének, hogy melyik filmet nézzék meg a moziban. – Állok elébe. Ehlena úgy érezte, neki is mondania kell valamit. – Ahogy én is. – Amikor a király válla megfeszült, próbált nem túl rámenős lenni, mert nem akarta,

hogy tiszteletlenség miatt kitessékeljék őket innen. – Úgy értem, én is erre számítottam, és fel vagyok rá készülve. – Fel vagy rá készülve? Ne haragudj, de egy civil bámészkodó nem túl szerencsés társaság, ha harcra kerül a sor. – Már megbocsásson – visszhangozta Ehlena Xhex szavait –, de én akkor is megyek. – Még ha ez azt is jelenti, hogy nem adom hozzá az embereimet? – Igen. – A király mély lélegzetet vett, és úgy látszott, azon töri a fejét, hogy tudná udvariasan kizárni a lányt az akcióból. – Ő az én… – A te micsodád? Hogy igazi súlyt adjon a szavainak, Ehlena egy hirtelen ötlettől vezérelve azt mondta. – Ő az én parancsolóm. – Periférikus látómezejében észrevette, hogy Xhex meglepetten felé kapja a fejét, de mivel már beleugrott a mély vízbe, ennél vizesebb már nem lehetett. – Ő a párom és… egy hónappal ezelőtt ivott belőlem. Ha elrejtették valahol, és meg tudom találni. Azonkívül, ha azt tették vele, amit… ó, jézusom… amit valószínűleg tettek, orvosi segítségre lesz szüksége. Amit én meg tudok neki adni. A király a kutyája fülével játszadozott, majd a hüvelykujjával selymes barna szőrét simogatta. Az állatnak láthatóan tetszett a dolog, mert egy sóhajjal a lábához dőlt. – Van ápolónk – mondta Wrath – és egy képzett orvosunk. – De Rehvenge fele nincs a csapatában, nem igaz? – Testvéreim – kiáltott ki a király hirtelen –, vonszoljátok be magatokat ide! Amikor a dolgozószoba ajtaja szélesre tárult, Ehlena hátrapillantott a válla fölött, és azon gondolkodott, vajon túl messzire ment-e, és mindjárt „kikísérik-e” a házból. Az már biztos, hogy a tíz hatalmas termetű férfi bármelyike alkalmas lett volna a feladatra. Mindegyiküket látta már a klinikán, kivéve azt, amelyiknek szőke-fekete volt a haja, azon pedig egyáltalán nem lepődött meg, hogy mindegyik teljes fegyverzetben volt. Megkönnyebbülésére azonban nem érte jöttek, hanem elhelyezkedtek a díszes, világoskék szobában, és minden helyet betöltöttek benne. Egy kicsit furcsállta, hogy Xhex nem néz egyikre sem, továbbra is csak Wrath-ra figyelt, habár volt benne logika. Bármilyen félelmetesek voltak is a testvérek, a király szava volt az egyetlen, ami igazán számított. Wrath végignézett a harcosain, fejre simuló napszemüvege eltakarta a szemét, ezért nem lehetett megfejteni, hogy mire gondol. A csend idegtépő volt, és Ehlena érezte, hogy a vér hangosan dörömböl a fülében. Végül a király megszólalt: – Uraim, ezek a szép hölgyek itt fel akarnak menni északra. Kész vagyok engedélyezni nekik, hogy megtegyék, és hazahozzák nekünk Rehvet, de nem akarom, hogy egyedül menjenek. Az összes testvér egyszerre válaszolt: – Én benne vagyok. – Engem is felírhattok. – Mikor indulunk? – Már baromira itt volt ideje. – Ó, istenem, holnap este a Dallast adják maratonban. Nem mehetnénk tíz után, hogy ez egyszer meg tudjam végig nézni? A szobában minden tekintet a szőke-fekete hajú férfira meredt, aki a sarokban állt, és vastag karját összefonta széles mellkasán. – Mi van? – kérdezte vádlón. – Ez nem Mary Tyler Moore, oké? Szóval el se kezdjétek a cikizést.

Vishous, akinek fekete kesztyű volt a kezén, ránézett a férfira a szoba másik végéből. – Ez rosszabb, mint Mary Tyler Moore. Ha idiótának neveznélek, azzal megsérteném a félbolondokat ezen a nyavalyás világon. – Most viccelsz velem? Jockey Ewing a legtutibb! És imádom a farmot is. Perelj be! Vishous a királyra pillantott. – Azt mondtad, megverhetem. Megígérted! – Miután hazajöttünk – felelte Wrath és felállt –, a hónaljánál fogva felakasztjuk az edzőteremben, és bokszzsákként használhatod. – Köszönöm, istenem! Szőke-fekete megrázta a fejét. – Esküszöm, egy nap fogom magam, és itt hagylak benneteket. A testvérek egy emberként mutattak az ajtó felé, és hagyták, hogy a csend megadja helyettük a választ. – Hát, srácok, szánalmasak vagytok! – Na jó, ebből elég! – Wrath megkerülte az asztalt, és… Ehlena riadtan felült. A király keze a kutya testén lévő hám fogantyúját markolta, az arca pedig előre nézett, az álla felszegve, vagyis egyáltalán nem nézte a földet maga előtt. Vak volt. De nem olyan értelemben, hogy nagyon rossz volt a látása. A mellékelt ábra szerint semmit sem látott. Mikor történhetett ez? – töprengett a lány. Amikor utoljára találkozott vele, úgy tűnt, valamennyit lát még. Ehlena szívében tisztelet ébredt, amikor ő és a többiek a szobában felnéztek rá. – Nem lesz egyszerű – jelentette ki Wrath. – Elegendő harcost kell küldenünk ahhoz, hogy egyszerre tudják biztosítani a fedezéket, elindítani a keresést és végrehajtani a kiszabadítást, viszont a kelleténél nagyobb feltűnést sem lenne szerencsés kelteni. Szeretném, ha két csapat lenne, amelyből a második csak várakozó helyzetben lesz. Valamint egy autó is kell, ha esetleg Rehvenge olyan állapotban lenne, hogy kocsival kell elszállítani… – Ti meg miről beszéltek? – kérdezte egy női hang az ajtóból. Ehlena hátrapillantott a válla fölött, és felismerte ki az: Bella, a Zsadist nevű testvér fele, aki gyakran segített a Biztos Menedék pácienseinek. A lány a díszes ajtókeretben állt, karján a kisbabájával, arca halottsápadt volt, a szemében pedig üresség látszott. – Mi van Rehvenge-dzsel? – kérdezte egyre erősebb hangon. – Mi történt a bátyámmal? Miközben Ehlena kezdte összerakni a kirakós játék darabkáit, Zsadist odalépett a feléhez. – Szerintem ezt nektek kettőtöknek kellene megbeszélnetek – mondta Wrath óvatosan. – Négyszemközt. Zsadist bólintott, majd kikísérte a felét és a gyermekét a dolgozószobából. Amikor végigmentek a folyosón, Bella hangja még így is behallatszott, a kérdései egyre fokozódó pánikot sejtettek. Aztán egy rémült „Micsoda?!” hallatszott, amikor Z közölte vele a legsúlyosabb hírt. Ehlena lenézett a szép világoskék szőnyegre. Istenem… pontosan tudta, min megy most keresztül Bella. Ez a döbbenet, a minden eddig megismert dolog teljes átértékelése, az elárultság érzése szörnyű volt. Nehéz helyzet. Amiből kimászni még nehezebb lesz. Miután becsukódott az ajtó, és a hangok eltompultak, Wrath körülnézett a szobában, mintha lehetőséget: adna mindenkinek, hogy átgondolja a döntését. – Holnap kezdődik az akció, mert ma már nincs elég idő, hogy odaérjen az autó. – A király Ehlena és Xhex felé biccentett a fejével – Ti ketten addig itt maradtok.

Vagyis ez azt jelentette, hogy ő is mehet? Hála az Őrzőnek! Ami az itt-tartózkodást illeti, majd fel kell hívnia az apját, de mivel Lusie ott lakott velük a házban, Ehlena nem aggódott, hogy most nappalra is kimaradt. – Részemről rendben… – Nekem el kell mennem – felelte Xhex feszülten. – De majd visszajövök… – Ez nem udvarias meghívás volt. Te is itt maradsz, hogy tudjam, hol vagy és mit csinálsz. Ha pedig a fegyverek miatt aggódsz, van itt elég. A múlt hónapban szereztünk néhány ládányit az alantasoktól. Ha velünk akarsz jönni, napnyugtáig itt maradsz. A parancsból, és az ádáz mosolyból, amit a király felé villantott, teljesen egyértelmű volt, hogy nem bízik Xhexben. – Szóval, mi lesz, bűnfaló? – kérdezte negédesen. – Megszoksz vagy megszöksz? – Rendben – vágott vissza Xhex. – Ahogy akarod. – Mindig – dörmögte Wrath. – Mindig. Egy órával később Xhex úgy állt, hogy a kezét egyenesen előretartotta, csizmás lábát pedig legalább fél méterre szétterpesztette. A kezében egy SIG Sauer negyvenest tartott, amely bűzlött a babahintőpor-illattól. A testvériség lövészpályáján egymás után lőtt egy ember formájú célpontra, amely körülbelül tizennyolc méterre volt tőle. A szag ellenére a fegyver kitűnően működött, alig rúgott hátra és tökéletes volt a célzása. Miközben a pisztolyt tesztelte, érezte, hogy a mögötte álló férfiak őt bámulják. A javukra legyen mondva, nem a fenekét nézték. Nem, a testvéreket nem érdekelte a hátsó fele. Egyikük sem kedvelte kimondottan, habár amikor tárat cserélt, látta az arcukon a kelletlen tiszteletet, és tudta, hogy tökéletes célzását hasznos előnynek tartják. A szomszédos pályán Ehlena bebizonyította, hogy nem hazudott, amikor azt mondta, jól bánik a fegyverrel. Egy kisebb tűzerejű automatapisztolyt választott, nem véletlenül, mivel neki nem volt annyira erős a felsőteste, mint Xhexnek. A célzása azonban egy amatőrhöz képest lenyűgöző volt, sőt olyan magabiztossággal tartotta a kezében a fegyvert, amelyből látszott, senkit nem fog véletlenül lábon lőni. Xhex levette a fülvédőjét, és a testvériség felé fordult, miközben a combja mellett leengedve tartotta a pisztolyt. – Szeretném kipróbálni a másikat is, de ezekből kettő nagyon is megfelel nekem. És szeretném visszakapni a késemet. A kést elvették tőle, mielőtt őt és Ehlenát idefuvarozták volna a fekete Mercedesszel a testvériség házába. – Meg fogod kapni – mondta valaki –, amikor szükséged lesz rá. Xhex akarata ellenére egy futó pillantást vetett azokra, akik a pálya szélén nézelődtek. Ugyanazok voltak, akik addig. Vagyis John Matthew nem lopózott be közéjük. Amilyen nagy volt a testvériség komplexuma, John akárhol lehetett, még akár a szomszédos városban is, a franc egye meg! Miután véget ért a megbeszélés a király dolgozószobájában, John szó nélkül kisétált, és Xhex azóta nem is látta. Ami jó volt. Jelenleg ugyanis arra kellett koncentrálnia, ami holnap este várt rájuk, nem pedig szánalmas megtépázott szerelemi életére. Szerencsére eddig minden simán ment. Felhívta iAmet és Trezt, és hangüzenetet hagyott nekik, hogy kivesz egy szabadnapot. Később visszahívták, és közölték, hogy rendben van. Biztosan ellenőrizni fogják még addig, de remélhetőleg, mire rájuk tör a

bébiszitter-kényszer, már vissza is jönnek a kolóniából a testvériség segítségével. Húsz perccel később befejezte a másik SIG tesztelését is, és egyáltalán nem lepődött meg, hogy mindkét fegyvert elkobozták tőle. A visszaút a házig hosszú volt és feszültséggel teli, ezért oldalra pillantott Ehlenára, hogy megnézze, ő hogy van. Nehéz volt nem helyeselni az erőt az ápolónő arcán. A szerelmét készült kiszabadítani, és ezért semmi sem állhatott az útjába. Ami remek volt… ám az elszántságától Xhex mégis ideges lett. Fogadni mert volna, hogy Murhder is ugyanezzel a hévvel indult utána, hogy kiszabadítsa a kolóniából. És lám, az is hogy végződött. Na persze, a természetéhez híven, ő egyedül ment, segítség nélkül. Legalább neki és Ehlenának volt annyi esze, hogy komoly erősítést hívjanak maguk mellé, és csak imádkozni tudtak, hogy ez valóban jelentsen is valamit. Fent a házban, Xhex magához vett némi élelmet a konyhából, majd felkísérték az emeletre az egyik vendégszobába, amely egy hosszú szobros folyosón volt. Evett. Ivott. Lezuhanyozott. Égve hagyta a villanyt a fürdőszobában, mert a szoba ismeretlen volt számára. Meztelenül bebújt az ágyba, majd behunyta a szemét. Amikor fél óra múlva kinyílt az ajtó, és a folyosói villany fényében megjelent egy hatalmas termetű alak, egyszerre volt döbbent és nem meglepett. – Részeg vagy – mondta az alaknak. John Matthew hívás nélkül lépett a szobába, és engedély nélkül fordította rá a kulcsot a zárban. Valóban részeg volt, ami már nem volt hírértékű. Ahogy az a tény sem számított címlapsztorinak, hogy szexuálisan fel volt izgulva. Amikor letette a kezében tartott italos üveget a komód tetejére, Xhex tudta, hogy a sliccéhez vándorol a keze. Legalább százezer érv szólt amellett, hogy megmondja neki, hagyja abba, amit csinál, és tartsa magát távol tőle. Xhex ehelyett felemelte meztelen testéről a takarót, és a feje alá tette a kezét, miközben a melle a hidegtől és még valami mástól bizseregni kezdett. Az összes érv közül, amely amellett szólt, hogy ne tegyék meg, amire készültek, volt egy mindent felülíró tény, amely lehetetlenné tette, hogy helyesen döntsön: megvolt az esélye annak, hogy holnap este egyikük nem, vagy egyikük sem fog hazatérni. Még úgy is, hogy a testvériség állt mögöttük erősítésként, a kolóniába menni felért egy öngyilkossággal… és Xhex biztos volt benne, hogy jelenleg nagyon sokan szeretkeztek a ház fedele alatt. Néha muszáj volt belekóstolni az életbe, mielőtt az ember bekopogott a kaszáshoz. John levette magáról a farmerét és az ingét, majd ledobta a földre. Amikor odament Xhexhez, a teste csodálatosnak tűnt a halvány fényben: a farka kőkeményen és tettre készen meredezett előre, izmos alakja olyan volt, amelyre minden nő vágyott az ágyban. Xhex azonban nemcsak ezt a lenyűgöző külsőt figyelte, amikor a fiú felmászott az ágyra és ráfeküdt. Szerette volna látni a szemét is. De nem sikerült. Az arca árnyékban volt, mivel a fürdőszobában lévő fény épp a háta mögül érkezett. Xhex egy pillanatra fontolóra vette, hogy felkapcsolja az éjjeli lámpát, aztán úgy gondolta, inkább nem akarja látni azt a zsibbadt ürességet a szemében, amely kétségtelenül most is ott volt benne. Ezúttal nem fogja megkapni a fiútól azt, amire vágyik, gondolta. Ez most nem az életről fog szólni. És igaza is lett.

Nem volt felvezetés. Sem előjáték. Szétnyitotta a lábát, John pedig egy mozdulattal beléhatolt. Majd Xhex teste ellazult, amikor a biológia segítségével elfogadta. Miközben John benne mozgott, a feje a nő feje mellett pihent a párnán, de elfordulva tőle. Xhex nem élvezett el. John viszont igen. Négyszer. Amikor legurult a testéről, egy ideig még ott feküdt hanyatt, hangosan lihegett, Xhex szíve pedig véglegesen darabokra tört. Már akkor megrepedt, amikor otthagyta az alagsori lakásában, most viszont minden egyes lökéssel, amivel a testét döfködte, a szívéből egyre nagyobb darabok hasadtak le, amíg végül az egész megsemmisült. Néhány perccel később John felkelt, visszavette magára a ruháit, fogta az üvegét, és kisétált a szobából. Az ajtó becsukódott mögötte, Xhex pedig magára terítette a takarót. Nem is próbálta visszafojtani az elkeseredését és a zokogást, amely az egész testét rázta. A könny kicsordult a szeme sarkából, és lefolyt a halántékán. Némelyik csepp a fülébe érkezett, de volt olyan is, amely a nyakába, aztán beleivódott a párnába. Mások elhomályosították a látását, mert nem gördültek le, mintha nem akarnák elhagyni az otthonukat. Nevetségesnek érezte magát, ezért az arcára szorította a kezét, és amikor az is elázott, beletörölte a takaróba. Órákig sírt. Egyedül.

66. fejezet Másnap

este Lash körülbelül huszonhárom kilométerre járt délre Caldwelltől, amikor a Mercedesszel lefordult egy földútra, és lekapcsolta a kocsi fényszóróját. Lassan döcögött a hepehupás talajon, és miközben átvágott egy elhanyagolt, megtizedelt kukoricaföldön, csak a feljövő hold fényét használta a tájékozódáshoz. – Vegyék elő a fegyvereiket! – mondta. Az anyósülésen Mr. D marokra fogta a maga negyvenesét, hátul a két alantas pedig kibiztosította a puskáját, amelyet az előtt kaptak Lash-től, hogy elindultak volna a városból. Körülbelül száz méter múlva Lash lefékezett, és kesztyűs kezével megsimogatta a kormánykereket. Az volt a jó ebben a nagy fekete Mercedesben, hogy amikor az ember kiszállt belőle, üzletembernek nézett ki, nem pedig menő drogkereskedőnek. Ráadásul a testőrei is elfértek hátul. – Na, kezdődjön a buli! Az alantasok, mintha összebeszéltek volna, egyszerre nyitották ki az ajtajaikat, és szálltak ki, aztán a havas földön állva egy másik elegáns autó felé fordultak. Egy vörösesbarna Mercedes felé. Ami gyönyörű volt. Kiderült, hogy nem Lash az egyetlen ezen a találkozón, aki fegyver- és lőszer-kiegészítőt viselt az öltözékéhez. Amikor a másik Mercedes ajtaja is kinyílt, három, negyvenes, pisztolyt tartó fickó szállt ki belőle, valamint egy negyedik, aki látszólag fegyvertelen volt. Amíg a kocsi – legalábbis külsőre – civilizáltságot sugallt, az utasai a kábítószer-kereskedelem sötét oldalát testesítették meg. Azt, amelyben a kalkulációk, az off-shore cégek és a pénzmosás játszották a főszerepet… Lash odament ahhoz a férfihoz, akinek úgy tűnt, nincs fegyvere, és mindkét kezét elegáns kabátja mellett tartotta leengedve. Amikor előrébb lépett, Lash belenézett a dél-amerikai importőr fejébe, aki nagy tételben adott el Rehvenge-nek kábítószert. Legalábbis aszerint a drogdíler szerint, akit az alantasok kedvteléből és az információszerzés reményében megkínoztak. – Találkozni akart velem? – kérdezte a férfi enyhe akcentussal. Lash beletette a kezét a mellényzsebébe és elmosolyodott. – Maga nem Ricardo Benloise. – A vörösesbarna Mercedesre pillantott. – Nincs ínyemre, hogy ön és a főnöke szórakoznak velem. Mondja meg annak a nyomorultnak, hogy szálljon ki a kocsiból, különben elmegyek… ami azt jelenti, hogy nem fog üzletet kötni azzal a férfival, aki megtisztította a terepet Caldwellben, és aki felajánlja neki ugyanazt a piacot, amit korábban a Tiszteletes látott el. Az ember egy pillanatra meglepődött, majd a három kollégája felé fordult, akik mögötte álltak. A következő pillanatban a tekintete a vörösesbarna Mercedesre siklott, és alig észrevehetően bólintott. Egy rövid szünet után kinyílt a kocsi utas oldali ajtaja, és egy alacsonyabb, idősebb férfi szállt ki belőle. Kifogástalan öltözéket viselt, fekete kabátja tökéletesen illeszkedett kis vállára, fényes cipője nyomot hagyott a hóban.

Rendíthetetlen nyugalommal sétált előre, mintha ezer százalékig biztos lenne benne, hogy az emberei el tudják intézni, bármi történjen is. – Megértheti az óvatosságomat – mondta Benloise részben francia, részben latin-amerikai akcentussal. – Manapság jobb, ha az ember vigyáz magára. Lash kivette a kezét a zsebéből, és otthagyta a fegyverét, ahol volt. – Nincs miért aggódnia. – Nagyon magabiztosnak hangzik. – Mivel én szabadultam meg minden konkurensemtől, valóban magabiztos vagyok. Az idős férfi néhányszor tetőtől talpig végigmérte Lash-t, aki tudta, hogy nem látszik rajta más, mint a puszta erő. Úgy érezte, nincs vesztegetnivaló ideje, ezért rögtön kibökte, amiért jött. – Szeretném ugyanazt a mennyiséget megrendelni öntől, amit a Tiszteletesnek szállított, méghozzá most. Nagyon sok emberem van, és az egész terület az enyém. Már csak egy profi állandó beszállítóra van szükségem, ezért akartam önnel találkozni. Az egész végtelenül egyszerű. A Tiszteletes helyébe lépek, és mivel ő magával dolgozott, én is önnel szeretnék együttműködni. Az idős férfi elmosolyodott. – Semmi sem egyszerű. No, de maga még nagyon fiatal, lesz ideje ezt személyesen is megtapasztalni, ha elég sokáig él. – Elég sokáig fogok. Higgye el! – Nem hiszek én már senkinek, még a saját családomnak sem. És attól tartok, azt sem értem, hogy miről beszél. Én kolumbiai műkincseket importálok, és nem tudom, honnan vette a nevemet, vagy miért hozta kapcsolatba bármi olyasmivel, amely törvényellenes. – Az öreg enyhén meghajolt. – További jó estét kívánok, és javaslom, hogy keressen valami nem törvénybeütköző üzletet, amelyben ki tudja bontakoztatni kétségkívül szerteágazó tehetségét! Lash felvonta a szemöldökét, amikor Benloise visszament a Mercedeshez, és hátrahagyta az embereit. Mi a franc? Csak nem arra készül, hogy golyózápor lesz a vége… Amikor Lash a fegyveréért nyúlt, lelkiekben felkészült a lövöldözésre… de nem. A férfi, aki Benloise-nak adta ki magát, előrelépett, és kinyújtotta felé a kezét. – Örülök, hogy megismerhettem. Amikor Lash lenézett, látta, hogy valamit tart a kezében. Egy kis kártyát. Kezet fogtak, Lash elvette, amit kapott, és visszament a saját kocsijához. Miután beült a volán mögé, figyelte, ahogy a másik autó eldöcög a földúton, a kipufogója füstöl a hidegben. Lenézett a kártyára. Egy telefonszám állt rajta. – Mi az, uram? – kérdezte Mr. D. – Lehet, hogy bekerültünk az üzletbe. – Elővette a mobilját, és tárcsázott, majd sebességbe tette a kocsit, és elindult az ellenkező irányba, mint amerre Benloise ment. Az idős férfi felvette a telefont. – Hát nem sokkal kényelmesebb a meleg autóban beszélgetni? Lash felnevetett. – De igen. – Íme az ajánlatom. Havonta a negyedrészét szállítom annak, amit korábban a Tiszteletesnek. Ha képes biztonságosan szétteríteni az utcán, akkor beszélhetünk róla, hogy növeljük a mennyiséget. Megegyezhetünk ebben? Milyen csodálatos érzés egy profival üzletet kötni, gondolta Lash.

– Igen. Ezután megvitatták a fizetés és a szállítás részleteit, aztán letették a telefont. – Sikerült – közölte elégedetten. Miközben a kocsiban mindenki felszabadultan hátba veregette a másikat, Lash engedélyezett magának egy széles vigyort. A laboratóriumok felállítása nehezebb vállalkozásnak bizonyult, mint gondolta… bár az ötletet még nem vetette el teljesen, most azonban egy nagyfejes, megbízható importőrre volt szüksége, amihez a Benloise-zal való kapcsolata jelentette a kulcsot. Abból a pénzből pedig, amit ezzel fog keresni, toborozhat új tagokat, vehet korszerű fegyvereket, még több ingatlant, aztán megcélozhatja a testvéreket. Ahogy mostanában elnézte a dolgok állását, úgy érezte, hogy az Alantasok Társasága semleges álláspontot képviselt, amióta átvette az irányítását. Ennek azonban most vége. Hála az akcentusos férfinak. Amikor visszaértek Caldwellbe, letette Mr. D-t és a másik két alantast a lepusztult tanyaházban, majd továbbment a barna téglás épülethez. Leparkolt a garázsban, és belegondolt, hogy csak úgy dúskál a jövőbeli lehetőségek között. A pezsgés pedig arra emlékeztette, milyen átkozottul lejjebb adta a színvonalat mostanában. A pénz igenis számított. Megadta neki azt a szabadságot, amire szüksége volt, és megvehette azt, amit csak akart. Ez kellett neki ahhoz, hogy az legyen, aki valójában volt. Belépett a konyhába, és egy percig csak csodálta azt a sok mindent, amit felfejlesztett rajta. Már nem volt üres a pult és a szekrény. Kávégép és más egyéb konyhai eszköz sorakozott rajta, valamint edények és poharak, de egyik sem a Tescóból. A hűtőben ínyenc ételek sorakoztak, a pincében finom bor, a bárban pedig minőségi italok. Átsétált az ebédlőbe, amely még mindig csupasz volt, majd kettesével véve a lépcsőfokokat, felsietett az emeletre. Menet közben meglazította a ruháját, és érezte, hogy a farka minden lépésnél egyre keményebb lesz. Odafent várt rá a hercegnő. Várt, és készen állt a befogadására. Megfürdetve, beolajozva, illatosan, úgy előkészítve a két alantas által, ahogy egy igazi szexrabszolgához illik. Istenem, most nagyon örült, hogy a gyilkostársai impotensek voltak, mert alighanem nagy kasztrálást rendezett volna a társaságban. Amikor felért az első lépcsőfordulóba, kigombolta az ingét, amitől feltárult a mellkasán látható számos karmolás. Mindet a szeretője csinálta a körmével, Lash pedig elmosolyodott és kész volt rá, hogy újabbakkal gyarapítsa a gyűjteményét. Körülbelül két héttel azután, hogy teljesen megkötözve bánt a nővel, kioldotta az egyik lábát és az egyik kezét. Minél erősebben küzdött ellene a szuka, annál jobb volt. Ó, egek, micsoda nő… Amikor felért a lépcső tetejére, megdermedt. Az illat, amely a folyosó végéből áradt, teljesen letaglózta. Ó… istenem, ez az édes illat olyan súlyos volt a levegőben, mintha száz parfümös üveget törtek volna össze egyszerre. Odaszaladt a hálószoba ajtajához. Ha valami történt a… A vérontás megdöbbentő volt, fekete vér szennyezte be az új szőnyeget és az új tapétát. A két alantas, akiket itt hagyott, hogy őrizzék a nőt, a baldachinos ággyal szemben feküdtek a földön, és egy kést fogtak a jobb kezükben. Mindkettőjüknek több, fényesen ragyogó, nyílt seb látszott a torkán, mert újra és újra megszúrták magukat, amíg már olyan sok vért vesztettek, hogy elgyengültek. Lash az ágyra pillantott. A szaténlepedők össze voltak gyűrve, a négy lánc, amit a manipulátorkirály adott neki, hogy azzal kötözze le a nőt, üresen lógott a négy sarkon. Lash az emberei felé fordult. A gyilkosok csak akkor haltak meg, ha valami fémtárggyal szíven szúrták őket, ezért mindkettő harcképtelen állapotban volt, de még élt.

– Mi a franc történt? A két fickó szája mozgott, de Lash nem értett semmit, mivel a nyomorultaknak nem volt elég levegőjük, hogy megrezegtessék a hangszálaikat. Az ugyanis a saját maguk által okozott, többszörös nyaki seben át távozott. Gyengeelméjű idióták… Ó, istenem, ne! Kérlek, csak ezt ne… Lash odament a feltúrt ágyhoz, és megtalálta a halott rottweilerének nyakörvét. Azt tette a hercegnő nyakába, hogy megjelölje, mert hozzá tartozott, és még akkor is rajta hagyta, amikor szex közben ivott belőle. A nő pedig szétvágta elöl ahelyett, hogy kikapcsolta volna hátul a csatot. És ezzel tönkretette. Lash az ágyra dobta a nyakörvet, összegombolta az ingét, és bedugta az alját a nadrágjába. Az antik komódból, amit három nappal azelőtt vásárolt, kivett még egy pisztolyt és egy hosszú pengéjű kést, és a mellé tette, ami a Benloise-zal való találkozóra vitt. A hercegnő csak egy helyre mehetett. Ő pedig utána ered, és visszahozza onnan a szukát. Este tíz órakor, Wrath George segítségével elhagyta a dolgozószobáját, és olyan magabiztossággal ment a lépcsőhöz, amellyel még magát is meglepte. A helyzet az volt, hogy kezdett megbízni a kutyában, és már előre várta a jeleket, amelyeket a fogantyún keresztül közvetített felé. Mindig, amikor odaértek a lépcsőhöz, George megállt, és hagyott időt neki, hogy megtalálja az első fokot. Amikor leértek az aljára, a kutya megint megállt, így Wrath tudta, hogy leértek az előcsarnokba. Aztán várt, hogy megkapja az utasítást, melyik szobába menjenek. Nagyon… jó rendszer volt, igazán. Amikor ő és George lementek, a testvérek már összegyűlve várták a díszes előcsarnokban, ellenőrizték a fegyvereiket és beszélgettek. A csoport közepén V a török dohányát szívta, Butch eldörmögött néhány Üdvözlégy Máriát, Rhage pedig kibontott egy nyalókát. A két nő is ott volt velük, Wrath megismerte őket az illatukról. Az ápolónő ideges volt, de nem hisztérikusan, Xhex pedig alig várta, hogy harcolhasson. Amikor Wrath lelépett a mozaikpadlóra, olyan erősen markolta a bőrfogantyút, hogy az alkarjában megfeszültek az izmok. A francba, ő és George itthon maradnak. Micsoda szívás! Ironikus, nem igaz? Nem sokkal azelőtt azon aggódott, hogy Tohrt hagyják otthon, mint egy kutyát. Micsoda szerepcsere! A testvér most kimegy az éjszakába… és a király az, aki otthon marad. Tohr hangos füttyére mindenki elhallgatott. – V és Butch, szeretném, ha Xhexszel és Z-vel az első csapatban lennétek. Rhage, Phury és én leszünk a másodikban, és majd mi fedezünk titeket a fiúkkal. Most kaptam egy sms-t Qhuinntől, hogy ő, Blay és John már megérkeztek északra, és körülbelül három kilométerre vannak a kolóniától. Készen állunk az indulásra… – És én? – kérdezte Ehlena. Tohr gyengéd hangon felelt. – Te majd a Hummerben vársz a fiúkkal… – Azt már nem! Szükség lesz ápolóra… – Ott lesz Vishous. Ezért megy be ő először a többiekkel. – Meg velem. Én meg tudom találni… ivott belő… Wrath már majdnem közbevágott, amikor Bella szólalt meg, félbeszakítva a vitát. – Hadd menjen ő is a többiekkel! – Hirtelen mindenki lélegzetvisszafojtva elhallgatott, aztán

Rehvenge húga élesebb hangon hozzátette. – Azt akarom, hogy ő is bemenjen. – Köszönöm! – mondta Ehlena vékony hangon, mintha ezzel már el is lenne döntve a vita. – Te vagy a párja – suttogta Bella. – Ugye? – Igen. – Rád gondolt az utolsó alkalommal, amikor láttam. Nyilvánvaló volt, hogy mit érez irántad. – Bella hangja egyre erősebben csengett. – Ehlenának muszáj mennie. Még ha ti meg találjátok is, ő az, akiért a bátyám él. Wrath – aki bár soha nem volt oda különösebben a gondolatért, hogy az ápolónő is csatlakozzon a csapathoz – már nyitotta volna a száját, hogy leszavazza az ötletet… ekkor azonban visszaemlékezett egy-két évvel azelőttre, amikor hasba lőtték, és Beth ott volt mellette. Ő volt az egyedüli ok, amiért túlélte. Az ő hangja, érintése és a köztük lévő kapcsolat ereje volt az, ami átsegítette. Isten tudja, mit csináltak a manipulátorok Rehvvel ott fent a kolóniában. Ha még élt, nagy volt rá az esély, hogy nem sok választotta el a haláltól. – Menjen! – mondta Wrath. – Lehet, hogy ő lesz az egyetlen, aki élve ki tudja onnan hozni. Tohr megköszörülte a torkát. – Nem hiszem, hogy… – Ez parancs. Hosszú, rosszalló csend támadt, amit csak az szakított félbe, hogy Wrath felemelte az ujját, amelyen a faj mindenkori királyának fekete gyémántgyűrűje ragyogott. – Rendben. Jól van. – Tohr megint megköszörülte a torkát. – Z, szeretném, ha te vigyáznál rá. – Értettem. – Kérlek… – mondta Bella elhaló hangon. – Hozzátok vissza a bátyámat! Hozzátok vissza ide, ahová tartozik! Egy pillanatra senki sem felelt. Majd Ehlena megesküdött. – Vissza fogjuk hozni. Így vagy úgy. Ezt nem kellett tovább magyarázni. A lány úgy értette, hogy élve vagy halva, amit mindenki, még Rehvenge húga is pontosan tudott. Wrath mondott valamit az ősi nyelven, amire emlékezett, hogy az apja is mondta, amikor a testvériséghez szólt. A fiú hangja azonban mást sugallt. Az apja nem bánta, hogy otthon maradt a trónon. Wrath majdnem belehalt. Rövid búcsúzkodás után a testvérek és a két nő hangos csizmakopogás kíséretében elindultak. Majd becsukódott az előtér ajtaja. Beth megfogta Wrath szabad kezét. – Hogy vagy? Feszült hangjából ítélve, a lány nagyon is jól tudta, hogy érzi magát Wrath, ő azonban nem neheztelt rá a kérdés miatt. Beth aggódott és nyugtalan volt miatta, amilyen ő is lett volna fordított helyzetben. Legtöbbször az ember csak annyit tehetett, hogy megkérdezte a másikat. – Voltam már jobban is. – Magához húzta a felét, és miközben a lány odasimult hozzá, George is a lábához nyomta a fejét, hogy simogassa meg. Wrath még így kettőjük mellett is magányos volt. Ahogy ott állt a színpompás előcsarnokban, amelynek színeit, mélységeit és csodálatos ragyogását már nem látta többé, rájött, hogy pontosan oda jutott, ahol soha nem szerette volna végezni. Az, hogy kijárt harcolni, amikor már király volt, nemcsak a háború és a faj miatt volt. Legalább annyira saját

maga miatt is. Több akart lenni aktatologató arisztokratánál. Nyilvánvalóan azonban a sors úgy döntött, hogy így vagy úgy, de mindenképpen odataszítja a trónra. Megszorította Beth kezét, majd elengedte, és kiadta az utasítást George-nak, hogy induljon előre. Amikor a kutya odaért az előtérbe vezető ajtóhoz, Wrath kinyitotta a többszörös bejáratot, és kilépett az épületből. Az udvar felé fordult, és megállt a hideg szélben, a haját összevissza fújta a szél. Mély lélegzetet vett, és megérezte a hó szagát, habár az arcán még nem érzékelte. Akkor biztosan még csak közeledett a hóvihar. George leült mellé, miközben Wrath az eget kémlelte, amit nem látott. Vajon fog esni a hó? Felhős már az ég? Vagy látszanak a csillagok? Milyen fázisban van a hold? A szívében érzett vágyakozás miatt erőltetni kezdte halott szemét, hogy talán árnyékokat ki tud venni a környező világból. Régebben működött ez a módszer… megfájdult tőle a feje, de működött. Most azonban csak a feje kezdett hasogatni. Egyszer csak megszólalt mögötte Beth: – Hozzak neked egy kabátot? Wrath halványan elmosolyodott, majd hátrapillantott a válla fölött, és elképzelte, ahogy a fele a ház főbejáratában áll, a bentről érkező fény pedig ragyogva körülöleli az alakját. – Tudod – mondta a férfi –, ezért szeretlek annyira! Beth hangja szívfacsaróan gyengéd volt. – Hogy érted? – Nem arra kérsz, hogy menjek be, mert hideg van, hanem megkönnyíted, hogy ott legyek, ahol lenni szeretnék. – Megfordult, és szembenézett a lánnyal. – Hogy őszinte legyek, sokszor megkérdeztem magamtól, miért vagy még mellettem. Azok után, hogy… – A ház homlokzata felé mutatott. – A testvériség folyton jelen van az életünkben, ott a harc, az uralkodás. Az, hogy egy seggfej vagyok, aki eltitkol dolgokat előled. – Egy pillanatra megérintette a napszemüvegét. – Megvakultam… esküszöm, te egy szent vagy! Amikor Beth odament hozzá, az éjszaka nyíló rózsa illata felerősödött, még a lágy szellőben is lehetett érezni. – Dehogy vagyok! Két kezébe fogta a férfi arcát, ám amikor Wrath lehajolt, hogy megcsókolja, megállította. Miközben a parancsolója visszatartott lélegzettel figyelte, lassan levette a szeméről a napszemüveget, és a szabad kezével megsimogatta a szemöldökét. – Azért vagyok melletted, mert függetlenül attól, hogy látsz-e vagy sem, én látom a jövőt a szemedben. – Wrath szemhéja megrebbent, amikor Beth megsimogatta az orrnyergét. – Az enyémet. A testvériségét. A fajét… gyönyörű szemed van! És most bátrabb vagy a szememben, mint eddig bármikor. Nem kell puszta kézzel harcolnod ahhoz, hogy megmutasd milyen hősies vagy. Vagy hogy a fajnak jó királya vagy. És nekem jó parancsolóm. – A tenyerét a férfi széles mellkasára helyezte. – Te itt élsz, és innen irányítasz mindent. Innen… a szívedből. Wrath sűrűn pislogott. Különös, a sorsfordító események nem mindig terv szerint és előre meghatározható módon következnek be. Igen, az átváltozással férfi lesz a fiúból. Aztán, amikor megtalálja a felét, egésszé válik, már nem csak egymaga létezik. A körülötte történő születések és halálok hatására másként kezdi szemlélni a világot. Néha azonban valaki váratlanul megérinti, és elér hozzá még azon a csendes helyen is, ahol

magányos szokott lenni, és ezzel megváltoztatja az egész látásmódját, hogy onnantól másképp szemlélje önmagát. Ha szerencsés, ez a valaki a párja… a változás pedig arra emlékezteti, hogy egész biztosan a megfelelő személlyel van együtt: mivel nem azért érintette meg az, amit mondott neki, mert ő a párja, hanem azért, amit a szavai üzentek neki. A Payne-nel való harc felébresztette. George visszaadta az önállóságát. A fejére azonban Beth tette fel a koronát. Ha ebben a hangulatában is el tudott érni hozzá, azzal bebizonyította, hogy ezt nem lehetetlen megtenni. Rá lehet érezni, mi az, amit a másiknak hallania kell, és hogy mikor érkezik el ehhez a megfelelő idő. A szív volt a válasz. Beth bebizonyította a saját állítását. Wrath elfogadta a trónt a faj királyaként, és persze tett is valamit, a lelke mélyén azonban megmaradt harcosnak, aki kötelességből íróasztal mögé kényszerült. A neheztelés miatt pedig ingerült lett, még akkor is, ha nem tudott róla, és minden egyes éjszaka azon elmélkedett, hogyan szabadulhatna meg a feladattól. Aztán viszont elvesztette a látását, és ezzel elvesztette a szabadulás lehetőségét is. De mi van, ha ez így… nem is volt olyan nagy baj? Mi van, ha igazuk volt azoknak, akik azt mondták, hogy ahol egy ajtó becsukódik, ott kinyílik egy ablak? Mi van, ha a látása elvesztése kellett ahhoz, hogy… végre igazi királya legyen a fajnak? Hogy ne csak olyan fiú legyen, aki kötelességből viseli az apja örökségét. Ha igaz volt az, hogy az egyik érzékszerv elvesztése megélesítette a többit, akkor talán a szíve javult meg ebben a helyzetben. És ha ez igaz volt… – A jövő – suttogta Beth – ott van a szemedben. Wrath keményen magához húzta a felét, és olyan szorosan ölelte át, hogy a lány teste szinte beleolvadt az övébe. Ahogy így álltak, egymáshoz simulva, összekapaszkodva a téli szélben, Wrath testében egy meleg fénysugár hatolt át a sötétségen. Beth szerelme volt a fény a vakságában. Testének érintése olyan mennyországot jelentett számára, amelyet nem kellett látnia ahhoz, hogy tudja, létezik. És ha a lány ennyire bízott benne, akkor ő volt számára a bátorság és a céltudatosság is. – Köszönöm, hogy velem vagy – mondta rekedt hangon Beth hosszú hajába. – Sehol máshol nem lennék szívesebben. – A parancsolója mellkasára hajtotta a fejét. – Te vagy az életem.

67. fejezet Amikor Ehlena láthatatlanná válva északra utazott a testvérekkel, nem tudta kiverni a fejéből Bellát. A lány mintha átlátszó lett volna, ahogy ott állt abban a hatalmas, királyi előcsarnokban, körülvéve férfiakkal, akik a magukra csatolt fegyvereket ellenőrizték. A tekintete üres volt, az arca sápadt és beesett, mintha az élni akarás ösztönét erősen próbára tették volna benne. De vissza akarta kapni a testvérét. A hazugság természetéből fakadóan az elemei mindig egyformák voltak: az objektív igazságot elferdítették, elrejtették, vagy egyenesen felülírták azzal a szándékkal, hogy valakit megtévesszenek. A becsapás mögött meghúzódó motivációk azonban még sötétebbek voltak. Ehlena arra gondolt, mit tett, amikor megszerezte Rehvenge-nek azokat a tablettákat. Jó szándék vezérelte, és habár ettől még nem lett helyes vagy törvényes a cselekedete, és a következményeitől sem menekült meg, de legalább nem akart senkinek sem ártani vele. Ugyanez volt igaz Rehvenge hazugságára is. Nem volt helyes vagy megengedett, de ezzel megvédte Ehlenát és a húgát, valamint a többieket is, akik fontos szerepet játszottak az életében, tekintve, hogy az ősi törvény mit írt elő a manipulátorok esetében, és hogy milyen kegyetlen volt a hercegnő. Ehlena ezért döntött úgy, hogy megbocsát Rehvenge-nek… és csak remélte, hogy a húga is ugyanezt fogja tenni. Természetesen ez még nem jelentette azt, hogy Ehlena vele fog maradni egész életében… az a kijelentés, hogy Rehv a parancsolója, csak arra szolgált, hogy felmehessen a kolóniába. Nem a valóságot tükrözte. Különben is, ki tudta, visszatérnek-e Caldwellbe egy darabban? Lehet, hogy ma este elveszítenek valakit maguk közül. Ehlena és testvérek egy sűrű fenyves liget árnyékában bukkantak elő, egy védett helyen, miután Xhex részletesen leírta nekik a környezetet. Elöl, ahogy a nő mondta, festői szépségű kúriát láttak, amely mellett egy táblán az állt: TAOISTA SZERZETESREND, ALAPÍTVA 1982-BEN. Ránézésre nehéz volt elhinni, hogy más is folyik odabent a makulátlan fehér falak mögött, mint lekvárfőzés és kézimunkázás. Azt pedig még nehezebb, hogy ez az elbűvölő kis otthon volt a manipulátorkolónia bejárata. Valami azonban nagyon nem stimmelt a hellyel, mert mintha a rettegés összefüggő leple vette volna körül az egyébként hívogató házat. Amikor Ehlena körülnézett, érezte, hogy Rehvenge a közelben van, és még mielőtt Xhex megszólalt volna, egy melléképületre vetődött a tekintete, amely körülbelül száz méterre állt a farmháztól. Ott… igen, Rehv ott volt. – Mi a pajtán keresztül megyünk be – mondta Xhex halkan, amikor látta, hogy Ehlenát valami arra húzza. – Ez az egyetlen bejárata a labirintusnak. Ahogy tegnap este mondtam, már tudják, hogy itt vagyunk, szóval, amikor szembetalálkozunk velük, legjobb, ha látszólag diplomatikus módon közelítjük meg őket… mondván, hogy csak elviszünk valamit, ami a miénk, és nem akarunk vérontást, ők tisztelni és érteni fogják az érvelésünket, és csak ezután kezdenek majd harcolni…

Hirtelen egy émelyítően édes szagot sodort feléjük a hideg szellő. Mindenki a szag irányába fordította a fejét. Ehlena a homlokát ráncolta, amikor megpillantott egy férfit, aki a semmiből bukkant elő a farmház előtti mezőn. Szőke haja hátra volt fésülve a homlokából, a szemében pedig furcsa feketeség ragyogott. Ahogy a tornác felé lépkedett, a járása maga volt a megtestesült harag, erős teste feszült volt, mintha harcra készült volna. – Mi a franc? – lehelte V. – Csak nem Lash az, akit látok? – De nyilvánvalóan – felelte Butch. Xhex közbevágott. – Nem is tudtátok? Minden testvér rámeredt, és V azt kérdezte: – Azt hogy él, vagy azt, hogy alantas lett? Ööö, baromira nem! És te miért nem vagy meglepve? – Néhány héttel ezelőtt találkoztam vele. Feltételeztem, hogy a testvériség már tudja. – Én is szívesen feltennék neked valamit… – Inkább magadnak… – Hagyjátok abba! – sziszegte Z. – Mindketten! Minden szem visszatért a szőke férfira, aki ekkorra már felsétált a tornácra, és az ajtón dörömbölt. – Hívom a többieket – suttogta V. – Az alantasokat el kell tüntetni a képből, mielőtt bemegyünk. – De ha elterelné a figyelmet, azt kihasználhatnánk – mondta Xhex morogva. – Vagy hívhatnánk erősítést, és nem viselkednénk idióták módjára – vágott vissza V. – Ezt neked elég nehéz lenne megvalósítani. – Menj a… Zsadist V kesztyűs kezébe nyomta a telefont. – Tárcsázz! – Majd Xhexre mutatott. – Te pedig ne provokáld! Amikor V beszélni kezdett, Xhex elhallgatott, és előkerültek a tőrök és a fegyverek, majd a következő pillanatban megjelentek a többiek. Xhex odalépett a Tohrment nevű testvérhez. – Nézd, továbbra is úgy gondolom, hogy szét kellene válnunk. Ti elintéznétek Lash-t, én pedig bemennék Rehvért. A harc körüli felfordulás megosztaná a kolónia figyelmét. Jobb lenne így. Egy pillanatra mindenki elhallgatott, és Tohrra nézett. – Egyetértek – mondta a testvér. – De nem mész be egyedül. V, Zsadist és Ehlena is veled tart. Mindenki bólintott, aztán… szentséges ég… elindultak, ki a nyílt terepre, keresztül a havon. Miközben Ehlena a pajta felé igyekezett, a csizma, amit kapott, csikorgott a földön, a tenyere izzadt a kesztyűjében, az orvosi eszközökkel és felszereléssel teli hátizsákja pedig húzta a vállát. Nem volt a kezében fegyver, mivel megegyeztek abban, hogy csak akkor veszi elő, amikor feltétlenül szükséges. Meg volt rá az okuk. Senki nem örült annak, ha egy amatőr kezdett akcióba, különben is felesleges lett volna túl bonyolítani a dolgokat, azzal, hogy úgy tesz, mintha olyan hidegvérrel tudna bánni a pisztollyal, ahogy nyilvánvalóan Xhex és a testvérek. A pajta elég nagy volt, egy szárnyas bejárati ajtóval elzárva, amelyek könnyedén csúsztak oldalra egy jól beolajozott sínen. Xhex nem a nyilvánvaló bejáratot használta, körbevezette őket egy kisebb ajtóhoz. Még mielőtt lehajolva beléphettek volna a szűk helyiségbe, Ehlena visszanézett a házra. A szőke férfit körbevették a testvérek, a fickó azonban olyan nyugodt volt, mintha csak egy koktélpartin ácsorogna. Önelégült mosolya semmi jót nem ígért. Csak az volt ilyen magabiztos egy tömör izomfal gyűrűjében, akinél egy rakás fegyver volt. – Igyekezzünk! – mondta Xhex.

Ehlena lehúzta a fejét, és belépett, majd megborzongott, bár a szél itt már nem érte őket. Istenem… ez nagyon nem volt jó! Úgy, ahogy a háznál is, volt valami ijesztően furcsa ezen a helyen: sehol nem látott szénát, ennivalót, lószerszámot vagy kötelet. És természetesen nem volt egyetlen ló sem. Ehlenára hirtelen rátört a menekülési kényszer, ezért görcsösen összehúzta elöl a dzsekije gallérját. Zsadist a vállára tette a kezét. – Ez a mi álcázásunk manipulátor megfelelője. Csak lélegezz nagyokat! Ez csak egy illúzió, amely megmérgezi a levegőt, de nem valóságos semmi sem, amit most érzel. Ehlena nagyot nyelt, majd felnézett a testvér sebhelyes arcára, és erőt merített abból, hogy ő milyen keményen tartja magát. – Oké, Oké… jól vagyok. – Jó kislány! – Erre! – mondta Xhex, és egy boxba igyekezett, majd kinyitotta kétszárnyas ajtót. Odabent a föld betonozott volt, és egy furcsa geometriai minta volt rárajzolva. – Szezám tárulj! – Xhex lehajolt, és felemelt egy nagy tömbnek látszó kőlapot. A testvérek odasiettek hozzá, és segítettek a súlyos teher megtartásában. A lefelé vezető lépcsőt halványvörös fény világította meg. – Úgy érzem magam, mintha egy pornófilmbe sétálnánk be – dörmögte V, amikor óvatosan leosontak a lépcsőn. – Ahhoz nem kellene néhány fekete gyertya is? – jegyezte meg Z. A lépcső alján jobbra és balra néztek egy folyosón, amelyet a kőből vájtak ki, de nem láttak semmit, csak egymás után több sor… fekete gyertyát, rubinvörös lánggal. – Visszavontam – jegyezte meg Zsadist a látványt figyelve. – Most következne a sejtelmes aláfestő zene – vágott közbe V. – Szólíthatlak ezentúl cicusnak? – Nem ajánlom, ha még továbbra is élni akarsz. Ehlena jobbra fordult, és egy sürgető érzés lett úrrá rajta. – Itt van lent. Érzem. És anélkül, hogy megvárta volna a többieket, futva elindult. A világ összes csodája közül, ami megtörténhetett, a rengeteg ó, istenem, hát te élsz? vagy a köszönöm, istenem, hogy meggyógyultál! felkiáltás közül, kétségtelenül az a feltámadt lény vitte a pálmát, akit John maga előtt látott. Lash egy fehér, koloniál stílusú ház előtt állt, elegáns ruhában, és úgy tűnt, nemcsak hogy tökéletes egészségnek örvend, és el van telve magától, mint mindig, de mintha valahogy fel is turbózták volna. Olyan szaga volt, mint egy alantasnak, de ahogy lenézett rájuk a tornácról, mintha maga az Omega lett volna… tömény, gonoszság sugárzott belőle, amelyre egyáltalán nem volt hatással semmiféle halandó erő kinyilvánítása. – Szia, Johnny fiú! – szólalt meg elnyújtott hangon. – El sem tudom mondani, milyen öröm, hogy újra látom azt a beszari képedet! Legalább olyan jó, mint az újjászületésem volt. Jézus… Krisztus! Miért nem Wellsie-nek adatott meg ez az ajándék? De nem… egy elmebeteg, önimádó seggfejjel kellett megcsinálni ezt a Lázár-féle feltámadási trükköt. Az irónia az volt a dologban, hogy John éppen ezért imádkozott. A francba, közvetlenül az után, hogy Qhuinn elvágta a srác torkát, John azért könyörgött, hogy Lash valahogy élje túl a vérveszteséget. Emlékezett rá, hogy a kiképzőközpont öltözőjében letérdelt mellé a vizes földre, és megpróbálta elállítani a vért úgy, hogy a pólóját rászorította a sebre. Imádkozott az Istenhez, az Őrzőhöz, vagy bárkihez, aki meghallgatta, hogy valahogy hozza helyre a dolgot.

Az persze nem szerepelt a kívánságai között, hogy Lash legyen az Antikrisztus vámpír megfelelője. Elkezdett hullani a hó a felhős égből, és Lash váltott néhány szót Rhage-dzsel, amit John a fejében lévő zúgás miatt szinte egyáltalán nem értett. Amit azonban tisztán hallott maga mögött, az Qhuinn hangja volt. – Nos, nézd a jó oldalát! Legalább még egyszer meg tudjuk ölni. Ezután lángba borult a föld. Szó szerint. A semmiből hirtelen egy fénylő gömb termett Lash kezében, és repülni kezdett feléjük, egyenesen John és a testvérek felé, mint egy metafizikai tekegolyó a pokolból. Amikor becsapódott, ragyogó hullámai mindenkit ledöntöttek a lábáról. John hanyatt esett, és mint a többiek, ő is küzdött, hogy levegőt kapjon, miközben hópelyhek hullottak békésen az arcára és a szájára. A következő csapás mindjárt jönni fog. Egész biztosan. Vagy az, vagy valami még rosszabb. Az üvöltés, ami felhangzott, Lash előtt hallatszott, és John először azt hitte, hogy ő alakult át egy ötfejű szörnyeteggé, aki elevenen fogja felfalni őket. Csakhogy… nos, valóban egy vadállat állt előttük. Amikor azonban lila pikkelyei és tüskés farka meglibbent a levegőben, John megkönnyebbült. Ez az ő szörnyük volt, nem az Omegáé. Rhage alteregója jött elő belőle, egy hatalmas sárkány, aki nagyon dühös volt. Még Lash is meglepettnek tűnt. A sárkány mély lélegzetet vett az éjszakai levegőből, majd előrenyújtotta a nyakát, és hatalmas lángcsóvát okádott. Az ereje olyan nagy volt, hogy még John arca is összezsugorodott, mint egy műanyag palack a tűzben… pedig egyáltalán nem az útjában állt. Amikor a lángok elhaltak, Lash füstölgő ruhában feszített a megperzselődött oszlopok között, ettől eltekintve azonban semmi baja nem történt. Remek. Igazán szuper. A nyomorult tűzálló is volt. És kész arra, hogy egy újabb csapást mérjen rájuk. Mintha csak egy videojátékban lenne, megint a tenyerében termett egy forró tűzgolyó, amely vibráló energiáját egyenesen a vadállat felé küldte. A sárkány azonban hősiesen tűrte. Rhage másik fele erősen ellenállt a támadásnak, és ezzel egy kis időt adott a többieknek, hogy felpattanjanak a földről, és elkezdjenek tüzet nyitni rá. Merész és kedves gesztus volt… na, de ha valaki képes egy tábortüzet is kiokádni a száján, annak muszáj elviselnie a hőséget, különben egy böffentés lepörkölné az egész fejét. John a többiekkel együtt elkezdett lövöldözni, habár gyanította, hogy a sima golyóknál sokkal többre lesz szükségük, hogy legyőzzék az új és erősebb Lash-t. Éppen egy újabb tárat tett be a pisztolyába, amikor megérkezett a helyszínre egy autónyi alantas.

68. fejezet Xhex hajlandó volt követni Ehlena irányítását, hogy merre menjenek, de nem örült annak, hogy a lány volt elöl, miközben előre haladtak. Ezért egy villámgyors mozdulattal Rehv nője elé került. – Majd szólj, ha rossz felé megyek, oké? – Amikor Ehlena bólintott, a testvérek a lány mögé sorakoztak, hogy megvédjék egy esetleges hátulról jövő rajtaütéstől. Miközben a kőfolyosón szaladtak, Xhexnek nagyon rossz érzése támadt. Egyáltalán nem érzékelte Rehvet, ami vámpír szempontból nem volt meglepő, hiszen Ehlena volt az, akiből utoljára ivott, ezért az ő vére erősebb volt most, mint az övé. A gondot az jelentette, hogy mint manipulátor sem érzékelt semmit. Valójában senki mást sem észlelt a kolóniából, nem csak Rehvet nem. Ami nem volt logikus. A manipulátorok képesek voltak bárhol megérezni az érzelmeket. Ezért most is mindenféle rácsszerkezet jelét kellett volna fognia. Oldalra pillantott a folyosó falára, miközben sietősen lépkedtek. Amikor utoljára itt járt, még durva volt a felülete, most azonban már szép sima. Nyilván sokat fejlődtek az évtizedek alatt. – A folyosó néhány száz méter múlva el fog ágazni – suttogta hátra a válla fölött. – A rabokat a bal oldaliban tartják, a saját szobáik, és a közös helyiségek pedig jobbra lesznek. – Honnan tudod? – kérdezte Vishous. Xhex nem felelt neki. Nem látta értelmét megemlíteni, hogy egyszer már volt az egyik cellájukban. Inkább ment tovább, követte a sok fekete gyertya fényét, és egyre mélyebbre hatolt a kolóniába, közelebb ahhoz, ahol a lakói aludtak, ettek, és egymás elméjével játszadoztak. És továbbra sem érzett semmit. Nem, ez nem volt teljesen igaz. Valami furcsa sztatikus vibrálást felfogott. Először azt hitte, hogy csak a fekete viasztestek tetején lobogó, vörös fény az, a finom légáramlat, ami meglebegteti a gyertyák lángját. De nem… ez valami más volt. Amikor odaértek a folyosó elágazásához, Xhex automatikusan balra indult, Ehlena azonban azt mondta: – Nem! Egyenesen előre. – Nem logikus. – Xhex megállt, és halkabban folytatta. – Arra a fűtés, szellőzés és a klímatizálás helyiségei vannak. – Akkor is ott van. Vishous a csapat elejére furakodott. – Figyelj, menjünk arra, amerre Ehlena mondja! Meg kell találnunk Rehvet, mielőtt a kinti harc áttevődik idebentre. Xhexnek nem tetszett, hogy a testvér a csapat elejére került, de azon kívül, hogy összeverekedik vele – ami időpocsékolás lett volna –, nem tehetett mást, el kellett fogadnia, hogy a második helyen van, és kész. Sietve beléptek számtalan kisebb folyosó hálózatába, amelyek a fűtésrendszerhez, a

szellőztetőrendszerhez és az összes ventillátorhoz vezettek. A kolónia úgy épület fel, mint egy hangyafarm: önellátó, föld alatti élőhely volt, amely idővel egyre terjeszkedett, és egyre több nyúlványa hatolt még mélyebbre a földbe. Az építés és a karbantartás a manipulátorok munkásosztályának feladata volt, aki nem voltak mások, mint rabszolgák. Arra buzdítottak őket, hogy minél nagyobb számban szaporodjanak, hogy a munkaerő egyre több legyen. A társadalmukban nem volt középosztály. A következő lépcsőfok a szolgák után már a királyi udvartartás volt és az arisztokrácia. És ez a két réteg sohasem találkozott. Xhex apja a munkásosztályhoz tartozott, így Xhex társadalmilag Rehvenge alatt állt, és nem csak azért, mert a férfi arisztokrata volt. A nő gyakorlatilag egy fokkal volt csak jobb, mint a kutyaszar. – Állj! – mondta Ehlena. Mindenki megtorpant, és megálltak egy… kőfal előtt. Egy emberként nyúltak előre és tapogatták meg a fal sima felületét. Zsadist és Ehlena egyszerre találtak rajta hasadékokat, amelyek alig észrevehetően egy nagy, négyszögletes alakot formáltak. – Hogy a francba fogunk oda bejutni? – kérdezte Zsadist, és megpróbálta benyomni a sziklát. – Mindenki menjen hátrébb! – mordult rájuk Xhex. Amikor a többiek elálltak az útból, és nyilvánvalóan valami trükkös dologra számítottak, Xhex hátrált egy lépést, majd a vállával nekirontott a kőfalnak, ám azon kívül, hogy mint üveggolyók egy dobozban, úgy összekoccant a foga, nem ért el semmit. – A francba! – lehelte egy nyögés kíséretében. – Ez biztos fájt – dörmögte Z. – Jól vagy… Ekkor a fal remegni kezdett, mire mindannyian oldalra ugrottak, és a fegyvereiket a kőfalból kiemelkedő ajtóra szegezték, amely oldalra húzódott. – Szerintem megijedt tőled – mondta Vishous némi tisztelettel a hangjában. Xhex a homlokát ráncolta, amikor a sztatikus zúgás hirtelen olyan hangossá vált, hogy csengett tőle a füle. – Nem hinném, hogy ott van bent. Egyáltalán nem érzem. Ehlena előrelépett, láthatóan felkészült arra, hogy belépjen a sötétségbe, ami a kőajtó mögött feltárult. – Én viszont igen. Ott van ben… Három pár kéz kapott utána és húzta vissza. – Ácsi! – mondta Xhex, és kivett egy tollszerű elemlámpát az övéből. Amikor bekapcsolta, egy szűk helyiséget láttak maguk előtt, körülbelül negyvenöt méter hosszút, amelynek végén egy ajtó állt. Vishous lépett be elsőként, majd Xhex következett, végül Ehlena és Zsadist közvetlenül mögöttük ment. – Életben van – mondta Ehlena, amikor odaértek a folyosó végéhez. – Érzem őt! Xhex valami ellenállásra számított az acél ajtónál, de nem… azonnal kinyílt, és egy helyiség tárult fel mögötte, amely… reszketve vibrált? V káromkodott egyet, amikor Xhex az elemlámpája bevilágított a kamrába. – Mi a… franc? Középen, a folyékony falak, mennyezet és padló között egy hatalmas gubószerű képződmény lógott felakasztva, fekete külső borítása fénylett és mozgott. – Ó… istenem! – lehelte Ehlena. – Ne! Lash az Omega rejtekhelyén gyakorolgatta különböző trükkjeit, amelyek most nagyon jól jöttek

ezen az éjszakán. Amikor megérkezett a két csapat alantas – akiket a környező városból hívott oda, hogy a testvérekkel harcoljanak –, szembenézett a vadállattal, aki akkora volt, mint egy ház… és akivel tűzgolyókat dobáltak egymásra. Elugrott az épület elől, mert nagyon nem hiányzott volna ebben a helyzetben, hogy kijöjjenek a tűzoltók. Ekkor megpillantott egy vámpírokból álló, kisebb csoportot, amint a nem messze álló melléképület felé igyekeztek. Bementek, és amikor nem jöttek ki újra, Lash-nek az az érzése támadt, hogy ott volt a kolónia bejárata. Ami azt jelentette, hogy bármilyen szórakoztató volt is itt röpbombázni Paff, a bűvös sárkánnyal, abba kellett hagynia, és a nője után erednie. Fogalma sem volt róla, hogy a testvérek miért bukkantak fel itt pontosan ugyanakkor, mint ő, de ha a manipulátorokról volt szó, nem hitt a véletlenekben. Talán a hercegnő tudta, hogy idejön utána, és elárulta a testvériségnek? A sárkány kiköpött egy újabb lángcsóvát, amely megvilágította a ház előtti területen folyó harcot. Akármerre nézett, mindenhol testvérek küzdöttek gyilkosokkal, csupasz öklük suhogott a levegőben, fekete tőrük csillogott, csizmás lábuk fel-felrúgott. A nyögések, káromkodások, ütések és reccsenések hangja hallatán Lash erősebbnek és hatalmasabbnak érezte magát, mint valaha. Az emberei a tanárai ellen küzdöttek. Milyen átkozottul költői! Na, de elég volt a nosztalgiából! A kezére koncentrált, és egy örvényt hozott létre felette, amely egyre gyorsabban forgott a tengelye körül, míg végül a centrifugális erő magától meggyulladt. Az örvénylő energiabomba összesűrűsödött, és Lash még egy kicsit ott tartotta a tenyerében, majd a lila pikkelyes sárkány felé hajította, tudva azt, hogy a szörnyetegnek muszáj levegőt vennie két tűzokádás között. A sárkány azonban nem volt ostoba, lehajolt, és borzalmas karmokkal díszített mancsát felemelte, hogy megvédje magát. Lash elugrott előle, és nem adott lehetőséget a nyomorultnak, hogy rávethesse magát. Az energiabombát egyenesen a mellkasára dobta, amellyel ledöntötte a lábáról, és az állat elterült a földön. Lash nem maradt ott tovább, hogy végignézze, ahogy a füstölgő tetem még jobban megperzselődik, mert tudta, hogy néhány gyógyító levegővétel után a sárkány úgyis felpattan majd a földről, mint egy Duracell nyuszi. Most viszont tiszta volt a terep a pajtáig. Őrült rohanással a melléképület felé kezdett futni, és berontott az üres, jelentéktelennek tűnő helyre. A távolabbi sarokban látott egy lovak számára épített box-ot, és a nedves lábnyomokat követve odament. A nyomok egy fekete kőlap alatt eltűntek. Lash nagy nyögések kíséretében felemelte a kőlapot, és amikor ismét megpillantotta a lábnyomokat a lefelé vezető kőlépcsőkön, felélénkült. Lesétált egészen az aljáig, és egy kőfolyosón találta magát. A vörösen izzó fekete gyertyák fényének köszönhetően egy ideig itt is tudta követni a nedves lábnyomokat, ám a térképe nem tartott sokáig. A gyertyák melege felszárította a vizet a földről, és mire odaért egy hármas elágazáshoz, már fogalma sem volt róla, hogy a csapat melyiken ment tovább. Mély lélegzetet vett, mert remélte, hogy elkaphat valami illatot, az orra azonban csak a megolvadt viasz és a föld szagát érzékelte. Nem volt semmi más. Se hang, se apró mozgás. Mintha az a négy vámpír nyomtalanul felszívódott volna, miután lejött ide. Balra nézett. Aztán jobbra. Majd egyenesen előre. Aztán egy hirtelen sugallat hatására elindult balra.

69. fejezet Ehlena szeme képtelen volt felfogni, amit látott. Egyszerűen nem volt hajlandó feldolgozni a látványt. Nem lehetnek pókok! Istenem, ugye nem több ezer pókot lát… és ó, egek, pókot és skorpiót… amelyek nemcsak a falat és padlót terítették be, hanem… Halálra rémülve rádöbbent, mi az, ami középen lóg. Kötélre vagy láncra felakasztva, beborítva hemzsegő ízeltlábúak tömegével, amelyek a testének minden egyes négyzetcentiméterét ellepték. – Rehvenge… – nyögte. – Szentséges… szűz! Gondolkodás nélkül előrevetette magát, ám Xhex erős karja visszahúzta. – Ne! Ehlena harcolt a vasmarok szorítása ellen, amely a karjára kulcsolódott, és közben vadul rázta a fejét. – Meg kell mentenünk! – Nem azt mondom, hogy hagyjuk itt – mondta a másik nő erélyesen. – De ha most bemegyünk, akkor minket is megtámadnak. Ki kell találnunk, hogyan… Ekkor egy ragyogó fénysugár villant fel, és szakította félbe Xhexet. Ehlena is odakapta a fejét. Vishous levette a kezéről a kesztyűt, és amikor felemelte a tenyerét, szigorú arcán, a szeme körül élesen kirajzolódtak a tetoválásának kacskaringós vonalai. – Ízeltlábúak, takarodjatok! – Megmozgatta fénylő ujjait. – A rovarirtó ember azt kívánja, bárcsak az ő furgonján lenne ez a hatalmas horda. – Van nálam egy körfűrész – mondta Zsadist, és előhúzott egy fekete szerszámot az övéből. – Ha megtisztítod az utat, le tudom vágni onnan. Vishous leguggolt a hemzsegő ízeltlábúak éles határvonala mellé, és a kezével megvilágította az egymáson mászkáló, fekete hordát. Ehlena a szája elé kapta a kezét, és próbált nem hangosan öklendezni. Nem tudta elképzelni, hogy az a sok izgő-mozgó állat belepje az egész testét. Rehvenge élt… de hogy tudta túlélni, anélkül, hogy halálra csípték volna? És hogy nem őrült bele? A testvér tenyeréből kiáradó fénysugár egyenes vonalban hasított előre Rehv felakasztott testéig, és mindent megperzselt, ahová ért. Nyomában hamu és égett, nedves bűz maradt, aminek hatására Ehlena legszívesebben befogta volna az orrát. Vishous égető fénye utat nyitott számukra az ízeltlábúak között. – Egy ideig tudom tartani, de igyekezzetek! – mondta. Xhex és Zsadist beléptek a barlangba. A mennyezeten lévő pókok erre úgy válaszoltak, hogy egyegy fonálon leereszkedtek, és ezzel olyan látszatot keltettek, mintha vér csöpögött volna egy mély sebből. Ehlena nézte, ahogy ők ketten próbálják elhessegetni a támadókat, a következő pillanatban aztán levette a válláról a hátizsákját és benyúlt. – Dohányzol, ugye? – kérdezte Vishoustől, miközben levette a nyakából a sálát, és a fejére kötötte.

– Mondd, hogy itt van nálad az öngyújtód! – Mi a francot… – kezdte V, majd elmosolyodott, amikor meglátta a fertőtlenítő spray flakonját a lány kezében. – A hátsó zsebemben van, a jobb oldalon. Úgy mozdult, hogy Ehlena könnyen ki tudja venni belőle a nehéz aranyszerszámot, majd nézte, ahogy a lány belép a barlangba. A spray nem lett volna sokáig elég, ezért Ehlena csak akkor kezdte használni, amikor közvetlenül Xhex és Zsadist mögé ért. – Hajoljatok le! – mondta nekik, azzal egy kicsit megnyomta a flakon gombját, majd felkattintotta az öngyújtót. A másik kettő jól lehúzta a fejét, Ehlena pedig felettük egy hatalmas lángfelhővel megsemmisítette a légi úton támadó pókokat. Amikor az út átmenetileg megtisztult, Xhex felállt Z vállára, és a körfűrésszel a lánc felé nyúlt. A helyiséget megtöltötte a hangos zúgó hang, miközben Ehlena nem hagyta abba a támadást, bizonyos időnként kifújt egy adag spray-t, amit meggyújtott. Ezzel sikeresen ott tartotta a nyavalyásokat a mennyezeten, és nem engedte, hogy a másik két társa fejére és nyakába másszanak. A fűrész is segített a dologban, mert szikrákat szórt szerteszét, amely szintén elvette a pókok kedvét a támadástól, ám megtorlásként Ehlena ruhájának ujjára ereszkedtek, és elkezdtek felfelé mászni rajta. Rehvenge megrándult. Aztán meg is mozdult. Az egyik karját a lány felé emelte, miközben skorpiók estek le róla, a pókok viszont igyekeztek rajta maradni. A karja lassan emelkedett, mintha az ízeltlábúak alkotta második bőrréteg úgy elnehezítette volna, hogy már megmozdítani sem bírta volna. – Itt vagyok – mondta Ehlena fojtott hangon. – Eljöttünk érted… Abból az irányból, ahonnan jöttek, hirtelen egy tompa puffanó hang hallatszott, majd a barlang koromsötétbe borult. Ezzel pedig azok, amik Rehvenge-et börtönbe zárták, szabad utat kaptak mindenkihez a helyiségben. A rémisztő horda alatt, amely befedte, Rehvenge törékeny tudata abban a pillanatban visszatért, amikor Ehlena megjelent a kamra bejáratában. Először nem is hitte el, amit érzett. Az alatt az ezer év alatt, amit itt töltött fellógatva ebben az élő pokolban, nagyon sokszor álmodott a lányról, az agya úgy kapaszkodott az emlékekbe, mintha azok lettek volna számára az élelem, a víz és a levegő. Ez azonban más volt. Lehet, hogy csak most volt képes végre kilépni a valóságból, amiért már oly régóta imádkozott? Végül is, annak ellenére, hogy az anyja halálakor nagyon fájlalta, hogy minden dolognak vége szakad egyszer, most már semmi másra nem vágyott, csak a befejezésre… akár szellemi, akár testi szinten, nem számított. Szóval lehet, hogy most először megkapott valamit, amit ebben a nyomorult, elcseszett életben kért? Különben is az a gondolat, hogy Ehlena eljött érte, hogy kiszabadítsa, jobban megrémítette, mint az a hely, ahol volt, vagy az, hogy milyen kínzások vártak rá a jövőben. De… mégsem. Tényleg ő volt az, és rajta kívül mások is… Hallotta a hangjukat, majd megpillantott egy fénysugarat… és orrfacsaró szagot érzett, amely a tenger bűzét juttatta eszébe apálykor. Ez követte egy magas hangú zúgás. Meg egy sorozat… fújás? Rehv az első pár nap óta már nem tudott mozdulni, a teste hamar elgyengült, most azonban muszáj volt megerőltetnie magát és valahogy kommunikálni, hogy megmondja Ehlenának és annak, akivel jött, hogy menjen el erről a borzalmas helyről. Összeszedte minden erejét, és sikerült valamennyire felemelnie a karját, hogy jelezze nekik, hogy menjenek el.

A fény olyan gyorsan kialudt, amilyen gyorsan megjelent. Aztán vörös izzás lépett a helyébe, ami azt jelentette, hogy a szerelme halálos veszélyben volt. Az Ehlena iránti aggódástól pánikba esett, a teste görcsbe rándult a belészúrt rúdon, és úgy kalimpált, mint egy csapdába esett állat. Fel kell ébrednie. A francba, muszáj… felébrednie!

70. fejezet Semmi. Egy nagy büdös semmi. Lash megtorpant, és benézett egy másik cellába, amely valamilyen furcsa üvegből készült. Üres volt. Úgy, mint a másik három. Mély lélegzetet vett, majd behunyta a szemét, és nem mozdult. Nem hallott semmit, és nem érzett semmi más szagot, csak a méhviasz és a friss föld keverékét, ami mindig is ott volt. Bárhova ment is az a csapat, egy biztos, hogy nem ide, az isten verje meg! Visszament ugyanazon a nyomon, amelyen idejött, és elért ahhoz a részhez, ahol a folyosó háromfelé ágazott el, majd lenézett a földre. Valaki nem sokkal azelőtt ott járt. Két irányban sötétkék pöttyök tarkították a padlót: a jobb oldali folyosón és a középsőn. Ami azt jelentette, hogy az a bizonyos illető az egyiken jött, és a másikon továbbment. Lash lehajolt, belenyúlt a ragadós folyadékba, majd egymáshoz dörzsölte a hüvelykujját és a mutatóujját. Manipulátor vér. A nőjének elég vére folyt már ki ahhoz, hogy felismerje, mi az. Az orrához emelte és megszagolta. Nem a hercegnőé volt. Valaki másé. És sajnos az sem volt egyértelmű, hogy az a személy melyik úton jött, és melyiken ment tovább. Mivel nem volt semmi támpontja, már éppen el akart indulni a jobb oldali folyosón, amikor egy ragyogó vörös fény villant fel a három járat legszűkebbikében, amely középre esett. Lash megtorpant, majd a vérnyomokat követve elindult abba az irányba. Amikor a folyosó fordult egyet, és a fény erősebb lett, fogalma sem volt, hogy mi a fene történik éppen, és hogy mit szakít félbe. De nem is érdekelte. A nője itt volt valahol, és valaki meg fogja neki mondani, hogy hol a jó francban találhatja meg azt a szukát. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül rejtett folyosó tűnt fel előtte, amelyen nem volt se ajtófélfa, se küszöb. A végében olyan élesen világított a vörös fény, hogy szinte bántotta a szemét, ezért elindult arra. Aztán megpillantott egy özön… Mi a franc? A kamraszerű barlang bejáratában Vishous guggolt, előtte pedig egy olyan csoportkép, aminek semmi értelme nem volt. A hercegnő abban a ruhában állt a helyiségben, amit Lash előző éjszaka adott rá. A fűzője és a combfixe a tűsarkú cipővel nevetségesen nézett ki a hálószobai környezeten kívül. Kékesfekete haja össze volt kuszálódva, a kezéről csöpögött a kékes vér, vad, vörös szeme pedig maga volt a fény forrása, amely idevezette. Előtte egy hatalmas darab hús lógott a levegőben, amely teljesen a hatása alá vonta a nőt. A felületén irgalmatlan mennyiségű ízeltlábú hemzsegett. A francba, mindent ezek a nyavalyások borítottak be! A levegőben lógó test körül állt Zsadist, Xhex, a leszbikus biztonsági őr és egy vámpír nő, akinek az egyik kezében egy öngyújtó, a másikban pedig egy szóróflakon volt. Úgy tűnt, a csapat nem sokáig lesz már ezen a világon. A pókok és skorpiók teljes erőbedobással

támadtak a három vámpírra, akik behatoltak a területükre. Lash-nek volt egy villanásnyi, hátborzongató megérzése, hogy hamarosan nem lesz itt más, csak három csontváz, amelyekről lerágták a húst. Na, de ez már nem az ő problémája volt. Neki csak a nője kellett. Akinek azonban láthatólag más elképzelései voltak. Felemelte véres kezét, mire a töménytelen mennyiségű ízeltlábú egy pillanat alatt eltűnt a falak, a mennyezet és a padló hasadékaiban, pont úgy, amikor a szomjas talaj elissza a vizet. Miután elmentek, előbukkant Rehvenge teste, súlyos, meztelen alakja, amelyet a vállába szúrt rúdra akasztottak fel. Csodával határos módon a bőre sértetlen volt, nem tarkította több ezer csípés, mintha szándékosan kímélték volna meg az alatt a rengeteg, nyolclábú, kétollójú szörnyeteg horda alatt. – Ő az enyém! – kiáltotta a hercegnő nem kimondottan egy valakinek címezve. – És senki sem veheti el tőlem! Lash felső ajka hátrahúzódott, a szemfoga gyorsan megnyúlt. Nem mondhatott ilyet! Ó, istenem, nem lehet, hogy ezt mondta! A hercegnő az ő nője volt! Amikor azonban egy pillantást vetett az arcára, azonnal meglátta rajta az igazságot. Az a beteges megrögzöttség, amivel Rehvenge-et bámulta, soha nem tükröződött a szemében, amikor Lash-re nézett, bármenynyire intenzív volt is a szex közöttük… Nem, ez a leplezetlen megszállottság soha nem irányult felé. Vele csak eltöltötte az idejét, és arra várt, mikor szabadulhat ki végre… de nem azért, mert nem akart akarata ellenére fogságban lenni, hanem azért, hogy visszamehessen Rehvenge-hez. – Te mocskos kurva! A hercegnő megpördült, a haja nagyot libbent. – Hogy merészelsz így beszélni ve… A kőbarlangban lövések dördültek, egy, kettő, három, négy, olyan hangosan, mintha deszkalapok csattantak volna le a földre. A hercegnő döbbenten megdermed, amikor a golyók a mellkasába fúródtak, belehasítottak a szívébe és a tüdejébe. A kimeneti sebekből kék vér fröccsent a mögötte lévő falra. – Ne! – kiáltotta Lash, és odaszaladt a szerelméhez. Miközben a nő összeesett, elkapta, és gyengéden tartotta a karjában. – Nem! A barlang másik végébe nézett. Xhex éppen leengedte a fegyverét, és halvány mosoly játszott az ajkán, mint amikor az ember valami nagyon finomat eszik. A hercegnő megragadta Lash megperzselődött zakójának hajtókáját. Az erőteljes rántásra a fiú lenézett az arcára. A nő azonban nem őt nézte. Rehvenge felé fordult… és a karját nyújtotta felé. – Szerelmem… – Az utolsó szavai még egy ideig ott csengtek a helyiségben. Lash felmordult és a nő testét erősen a legközelebbi falhoz csapta, remélve, hogy ez az ütés okozza majd a halálát. Szüksége volt a tudatra, hogy ő az, aki utoljára elbánt vele. – Te – mutatott Xhexre –, most már kétszeresen is tartozol nekem… A kántálás először halkan hallatszott, mintha csak valami visszhang szűrődne be hozzájuk a kinti folyosóról, aztán egyre hangosabb és sürgetőbb lett, amíg végül már minden egyes szótag tisztán, kivehetően hallatszott, amit legalább száz száj zengett. Lash egy szót sem értett belőle, mert egy számára ismeretlen nyelven beszéltek, azt azonban érezte, hogy tisztelet hatja át a szöveget. Megfordult, és abba az irányba nézett, ahonnan a kántálás érkezett, de közben vigyázott rá, hogy a háta mögött mindig a fal legyen. Volt egy olyan halvány megérzése, hogy a többiek is felkészülnek

arra, ami most következik. A manipulátorok kettes sorokban érkeztek, fehér ruhájuk és magas, vékony testük nem is igazán lépkedett, inkább úszott a levegőben. Mindannyian fehér álarcot viseltek, amelyen lyuk volt kivágva a szemüknek, az álluk és az állkapcsuk azonban már kilátszott belőle. Amikor beléptek a kamrába, körülállták Rehvenge-et, és úgy tűnt, egyáltalán nem zavartatják magukat amiatt, hogy ott van még velük néhány vámpír, a hercegnő véres teste, valamint maga Lash. Bemasíroztak, és fokozatosan megtöltötték a helyiséget, hátrálni kényszerítve ezzel a többieket, amíg a betolakodók végül a falhoz lapulva álltak, mint ahogy Lash vagy a halott hercegnő teste. Ideje volt lelépni, gondolta Lash. Bármi volt is ez, neki nem kellett részt vennie benne. Egyrészt a düh lecsökkentette az erejét, másrészt pedig sejtette, hogy ez a helyzet pillanatokon belül irányíthatatlanná fog válni, és ebből csak egy kis rész volt az ő ügye. Azért üres kézzel nem fog távozni. Egy nőért jött, ezért egy nővel is fog távozni. Hirtelen átvágott a manipulátorok szigorú során, és odaállt, ahol Xhex is volt. A biztonsági főnök megbabonázva meredt Rehvenge-re, mintha ez a felvonulás valami fontos dolgot jelentett volna. Lashnek éppen erre a figyelemelterelésre volt szüksége. Mindkét kezét előrenyújtotta, majd megidézett a semmiből egy árnyékot, aztán kiterjesztette, amíg úgy szét nem terült a földön, mint egy takaró. Ezt követően egy gyors mozdulattal Xhex feje fölé emelte, és láthatatlanná tette a nőt, habár még mindig a barlangban volt. Ahogy számítani lehetett, Xhex küzdött ellene, ám egy erős ökölcsapás következtében elernyedt, amivel az elrablását jelentősen leegyszerűsítette. Ezek után Lash kivonszolta a kamrából, közvetlenül a többiek orra előtt. Kántálás… Rehvenge kántálást hallott, ami egyre erősödött, és ritmikus hangjával betöltötte a barlangot. Előtte azonban lövések dördültek. Kinyitotta a szemét, és néhányszor pislognia kellett, hogy vörös látómezeje kitisztuljon. A pókok eltűntek a testéről, sőt a helyiségből is… helyette azonban egybegyűlt manipulátor​testvérei töltötték meg a kis helyet, szertartásos ruhájuk egyformává tette a külsejüket, így az elméjük ereje sokkal tisztábban ragyoghatott. Friss vér szagát is érezte. A tekintete azonnal odaugrott… ó, hála istennek, Ehlena még mindig ott állt, és Zsadist olyan közel volt hozzá, mintha pajzsként védené. Ez volt a jó hír. A rossz pedig? Hogy mindketten szemben álltak az ajtóval, és előttük legalább száz bűnfaló zárta el a menekülés útját. Habár abból a tekintetből ítélve, ahogy a lány őt figyelte, egyértelmű volt, hogy nem fog elmenni nélküle. – Ehlena… – suttogta rekedten. – Ne! A lány bólintott, majd azt formálta a szájával. Ki fogunk szabadítani. Rehv csalódottan elfordította a fejét, és inkább azt nézte, hogy mozognak a fehér ruhák. Sokkal többet tudott arról, mit jelent ez a hatalmas felvonulás és kántálás, mint amit Ehlena egyáltalán sejthetett. Szentséges… isten! De hogyan? A kérdésre azonnal választ kapott, amikor észrevette a hercegnő holttestét a fal mellett heverni. A kezét kék folyadék szennyezte be, és Rehv tudta, miért. A nő megölte a nagybátyját, a férjét… a királyt. Rehv megrázta magát, és azon töprengett, vajon hogy sikerült ezt véghez vinnie. Nem lehetett

könnyű… a királyi őrökön átjutni lehetetlen vállalkozás volt, ráadásul a nagybátyjuk ravasz, gyanakvó természetű uralkodó hírében állt. A bosszú azonban édes volt. Még úgy is, hogy a hercegnő nem a manipulátorok hagyományos módján végezte be életét, akik inkább arra vették rá az áldozataikat, hogy kényszer hatása alatt öngyilkosságot kövessenek el. A mellkasába kapott négy golyó ölte meg, amelyek pontossága alapján Rehv tudta, hogy Xhex adta le a lövéseket. Az egyik kedvenc módszere az volt, hogy pisztollyal úgy jelölte meg az áldozatait, hogy az iránytű négy égtáját lőtte a mellkasukra. Észak, dél, kelet, nyugat. Rehv visszafordult Ehlenához. A lány még mindig őt nézte, és a szemében elképesztő melegséget látott. Egy pillanatra engedélyezte magának, hogy felmelegedjen ebben a könyörületben, majd a vámpír oldala átvette felette az irányítást. Összekötődött férfi lévén az első és legfőbb feladata az volt, hogy a szerelmét biztonságban tudja, ezért bármennyire is gyenge volt, a teste megrándult a láncon, amelyre fel volt akasztva. Menekülj! – formálta a szájával. Amikor a lány megrázta a fejét, mereven ránézett. – Miért nem? Ehlena a szívére tette a kezét, és hasonlóan némán azt üzente vissza. Csak. Rehv hátraejtette a fejét merev nyakán. Vajon, miért gondolta meg magát? Hogy lehetséges, hogy eljött érte mindazok után, amit vele tett? És ki árulta el neki az igazságot? Mert azt meg fogja ölni. Feltéve, hogy bárki is élve kijut innen. A manipulátorok abbahagyták a kántálást, és nem is mozdultak. Egy pillanatnyi szünet után szembefordultak Rehvenge-dzsel, és mint a katonák, tökéletesen egyszerre mélyen meghajoltak előtte. Az érzelmi rácsszerkezetük lökésszerűen vált érzékelhetővé, ahogy egyikük a másik után ajánlotta fel magát neki… Mindenki ott volt, akire régről emlékezett. A teljes kiterjedt családja. Őt akarták megválasztani királyuknak. A nagybátyja végakarata ellenére, a testvérei őt választották. A lánc, amin lógott, megrándult, majd elkezdett lefelé ereszkedni. A fájdalom elviselhetetlen lett a vállában, a gyomra kétségbeesetten kavargott. De nem mutathatta ki, mennyire gyenge. Most, hogy így körbevették szociopata társai, Rehv tudta, hogy tiszteletteljes hódolatuk nem fog sokáig tartani, és ha most a sebezhetőségnek bármi jelét is mutatja kifelé, akkor neki vége. Ezért azt az egyetlen dolgot tette, amit ebben a helyzetben tehetett. Amikor a lába leért a hideg kőpadlóra, hagyta, hogy a térde összecsukódjon, a felsőtestét azonban megtartotta egyenesen… mintha szándékosan a királyok klasszikus elmélkedő pózát akarná felvenni, nem pedig összerogyna, azok után, hogy felakasztva lógott… Mennyi ideje is? Fogalma sem volt. Lenézett a testére. Vékonyabb volt. Sokkal soványabb. A bőre azonban sértetlen maradt, ami azt a mászkáló, nyüzsgő ízeltlábú sereget tekintve igazi csodának számított. Mély lélegzetet vett… és erőt merített vámpír oldalából, hogy manipulátor elméjét beindítsa. Tudva, hogy a fele élete forog kockán, olyan tartalékait is elő tudta hívni, amelyet senki másért nem lett volna képes hasznosítani. Rehvenge felemelte a fejét, és a barlangot beragyogta ametiszt szemének lila fénye, majd elfogadta a felajánlott hódolatot. Amikor fellobbantak a folyosón a gyertyák, erő áradt szét a testében. Felébredt benne a parancsolás és az uralkodás ösztöne, a látómezeje pedig vörösből lilára váltott. Zsigereinek mélyéről erőt merített, majd a kolóniában lévő összes manipulátornak azt a gondolatot ültette a fejébe, hogy bármire rávehetné őket. Akár arra is, hogy vágják el a saját torkukat. Vagy keféljék meg a társuk

párját. Vagy vadásszanak le és öljenek meg egy állatot, egy embert, vagy bármilyen fajta élőlényt. A király volt a kolónia központi egysége. Az agya. Ezt a leckét a nagybátyja és az apja alaposan megtanította a faj tagjainak: a manipulátorok szociopaták voltak, akikben azonban nagyon erősen uralkodott a túlélés ösztöne – éppen ezért választották a vezérüknek Rehvenge-et, egy félvért, hogy távol tartsák maguktól a vámpírokat. Azzal, ha ő kerül irányító pozícióba, biztosítják, hogy továbbra is itt élhessenek elzárva a saját kolóniájukban. A sarokból halk mocorgás és morgás hallatszott. A hercegnő a sebei ellenére felállt, a haja összeborzolódva keretezte zavarodott arcát, a fehérneműjén saját kék vére fénylett. – Ők az én alattvalóim! – kiáltotta. A hangja érdes volt, de elszánt, határtalan megszállottsága segített neki életre kelteni azt, aminek már halottnak kellett volna lennie. – Ez az én királyságom, és te is az enyém vagy. Az összegyűlt tömeg felemelte lehajtott fejét, és odanézett rá. Aztán visszafordították a tekintetüket Rehvre. A francba, félbeszakadt a gondolati programozás! Rehv egy gyors pillantást vetett Ehlenára és Zsadistra, és azt sugallta nekik, hogy zárják le az elméjüket azzal, hogy valami… akármi másra gondolnak. Minél élesebben, annál jobb. Hirtelen érzékelte, hogy megváltozik a gondolatuk, és Ehlena maga elé képzeli… a Montrag dolgozószobájában lévő olajfestményt? Rehv ekkor visszafordult a hercegnőhöz, aki ekkor vette észre Ehlenát, és egy tőrrel a kezében meglódult felé. – Ő az enyém! – hörögte, miközben kék vér bugyogott ki a száján. Rehvenge kivillantotta a szemfogát, és felszisszent, mint egy kígyó. A gondolatával a hercegnő agyába hatolt, és ledöntötte a védelmi falat, amelyet a nő valahogy képes volt felépíteni. Átvette az uralmat az elméje felett, szabadjára engedte benne az uralkodni vágyást és az iránta érzett szerelemet. A két tébolyult szenvedély hatására a nő megállt és odafordult felé, őrült szemében szerelem csillogott. Elhatalmasodott rajta az, amire legjobban vágyott, eksztázisban remegett, teljesen kiszolgáltatva a gyengeségének… Rehv megvárta, hogy teljesen feltüzelje magát. Aztán bombaként ráküldött egy üzenetet: Ehlena az én imádott királynőm. Ez az öt szó összetörte. Jobban és végérvényesebben tönkretette, mintha elővett volna egy pisztolyt, és egy újabb mintát lőtt volna a mellkasába az égtájakkal. Rehv az volt, ami szeretett volna lenni. Rehv az volt, akit meg akart kapni. Mégis ő maradt alul a végén. A hercegnő a fülére szorította a kezét, mintha megpróbálná elhallgattatni a fejében a zúgást, Rehv azonban még tovább és tovább pörgette az agyát. Aztán a hercegnő egy elkeseredett kiáltással fogta a kezében tartott kést, és a saját nyakába szúrta, egészen a markolatig. Rehv nem volt hajlandó beérni ennyivel, ezért azt sugallta neki, hogy egy gyors rántással húzza jobbra. Aztán segítséget kért kis barátaitól. A fal repedéseiből előtört a pókok és skorpiók fekete serege. Korábban a nagybátyja irányította őket, most azonban Rehvenge uralma alá került a horda, és özönlött előre a hercegnő testére. Teljesen ellepték.

Rehv azt parancsolta nekik, hogy csípjenek, ők pedig megtették. A hercegnő felsikított, és harcolt ellenük, de végül összerogyott, és rázuhant arra a fekete takaróra, amely perceken belül a halálát okozta. A manipulátorok pedig végignézték. Ehlena Zsadist vállába fordította a fejét, Rehv pedig behunyta a szemét, és olyan mozdulatlanul ült a helyiség közepén, mint egy szobor, miközben minden egyes előtte felsorakozott társának azt az üzenetet sugallta, hogy még ennél is szörnyűbb büntetés jár annak, aki nem engedelmeskedik neki. Ami a manipulátorok eltorzult értékrendszerében csak még jobban megerősítette bennük a hitet, hogy jól választottak uralkodót. Amikor a hercegnő zokogása elcsendesedett, és a teste mozdulatlanná vált, Rehv felnyitotta a szemét, és visszahívta az ízeltlábúak seregét. Miután lemásztak a nő testéről, feltárult agyoncsipdesett, feldagadt bőre, és nyilvánvalóvá vált, hogy nem kel fel többé. A méreg bekerült a vérébe, és megállította a szívét, eltömítette a tüdejét, leállította központi idegrendszerét. Bármekkora volt is a vágy benne, ezt a testet már nem tudta életre kelteni. Rehv higgadtan azt parancsolta fehér ruhás álarcos alattvalóinak, hogy térjenek vissza a lakhelyükre, és meditáljanak a látottakon. Cserébe a szeretet manipulátor megfelelőjét kapta vissza: halálosan féltek tőle, és éppen ezért tisztelték. Jelen helyzetben legalábbis. A manipulátorok egy emberként megfordultak, és kimasíroztak a barlangból, miközben Rehv megrázta a fejét Ehlena és Zsadist felé, és imádkozott, hogy azt tegyék, amit elvárt tőlük, mégpedig azt, hogy maradjanak ott, ahol vannak. Egy kis szerencséjével álarcos testvérei majd azt feltételezik, hogy saját kénye-kedve szerint fogja megölni a betolakodókat. Rehv megvárta, hogy az utolsó bűnfaló is elmenjen, nemcsak a barlangból, hanem a kinti folyosóról is, és csak ekkor engedélyezte a gerincének, hogy ellazuljon. Amikor a teste a földre zuhant, Ehlena odaszaladt hozzá, és a száját úgy mozgatta, mintha mondana neki valamit. Rehv nem hallott semmit, és a lány karamellszínű szeme sem a megfelelő színben látszott manipulátor tekintetének rózsaszín lencséjén keresztül. Sajnálom, formálta a szájával. Nagyon sajnálom. Ekkor valami váratlan történt a látásával, és Ehlena belenyúlt a hátizsákjába, majd kivett egy… Krisztusom, Vishous is itt volt? Rehv hol elvesztette, hol visszanyerte az eszméletét, miközben valamit csináltak vele, és injekciókat kapott. Egy kicsivel később a hangos zúgó hang megint beindult. Hol van Xhex? – gondolta homályosan. Valószínűleg kiment, hogy megtisztítsa az utat, miután megölte a hercegnőt. Mindig is ilyen volt, mindig volt terve a menekülésre. Ez a tulajdonság volt a legjellemzőbb az egész életére. Amikor Rehv a biztonsági főnökére… a társára… a barátjára… gondolt, haragudott rá, amiért megszegte a neki tett esküjét, bár ez a tény nem igazán lepte meg. Az igazi kérdés az volt, hogy sikerült feljönnie ide a fekete testőrök nélkül. Vagy talán ők is itt voltak valahol? A zúgó hang abbamaradt, és Zsadist visszaült a sarkára, majd megrázta a fejét. Rehv lassú mozdulattal végignézett magán. Ó, még mindig át volt szúrva a válla alatt a teste, és a testvérnek nem sikerült szétvágnia a láncokat. A nagybátyját ismerve valami olyan anyagból készülhetett, amit egyetlen fűrész sem tudott átvágni. – Hagyjatok itt… – dörmögte. – Csak hagyjatok itt, és menjetek…

Ehlena arca jelent meg az övé előtt, és az ajka mozogni kezdett, mintha próbálna valamit elmagyarázni neki… A közelsége hirtelen beindította az összekötődött férfi ösztönét a vérében, amitől a mélységérzékelése részben visszatért – és megkönnyebbülve látta, hogy a lány arca kezdi visszanyerni rendes alakját… és színét. Felemelte reszkető kezét, és arra gondolt, vajon megengedi-e, hogy megérintse vele. Ehlena sokkal többet tett ennél. Megszorította a tenyerét, és az ajkához vitte, hogy megcsókolja. Még mindig beszélt hozzá, nem mintha Rehvenge egy szót is értett volna belőle, de megpróbált koncentrálni. Maradj velem! Úgy tűnt, ezt formálja a szája. Vagy talán csak abból gondolta, ahogy a kezét szorongatta? Ehlena megérintette a fejét, és hátrasimította a haját a homlokából, majd Rehvnek az az érzése támadt, hogy azt mondja neki, végy egy mély lélegzetet. Nagy levegőt vett, hogy boldoggá tegye, majd látta, hogy Ehlena felnéz valamire vagy valakire, aki mögötte állt. Aztán bólintott egyet annak, akire nézett. Ezután fájdalom hasított a jobb vállába, és az egész teste elcsavarodott, a szája nagyra nyílt, és egy hangos ordítás szakadt ki belőle. Rehv nem hallotta a saját kiáltását. Nem látott semmit. A borzalmas fájdalomtól elvesztette az eszméletét.

71. fejezet Ehlena

a fekete Escalade hátsó ülésén utazott hazafelé, Rehv pedig az ölében feküdt összegömbölyödve. Mindketten az autó leghátsó részében voltak összepréselődve, de a lányt nem érdekelte, hogy olyan kis helyen szoronganak, amely még a férfi hatalmas testének sem lett volna elég. Ilyen közel akarta tudni magához. Meg akarta érinteni, és le sem venni róla a kezét. Miután kivették a testéből a kampókat és a rudat, Ehlena megtett minden tőle telhetőt, hogy kezelje a szörnyű sebeit, amelyek visszamaradtak, majd gyorsan bekötözte őket steril gézlapokkal, amiket rá is ragasztott. Mihelyt elkészült, Zsadist az ölébe vette Rehvet, és kivitte abból az átkozott barlangból. Eközben ő és Vishous álltak őrt. Xhex nem volt sehol a menekülés közben. Ehlena arra gondolt, hogy biztosan felment a fenti csatához, és az alantasok ellen harcolt, de érezte, hogy ez a gondolatmenet nem állja meg a helyét. Xhex soha nem hagyta volna magára Rehvet, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy épségben kiszabadították a kolóniából. Félelem hasított a szívébe, ezért azzal próbálta megnyugtatni magát, hogy Rehvenge fején a vastag fekete hajsávot simogatta le-fel. Válaszul a férfi felé fordította az arcát, mintha vágyna az érintésre. Istenem, lehet, hogy van benne manipulátorvér is, de már bebizonyította, merre húz a szíve. Elpusztította a hercegnőt, és mindannyiukat megvédte azoktól a szörnyű lényektől, akik hosszú ruhát és álarcot viseltek. Ami mindent elmondott arról, kinek az oldalán állt, nem igaz? Ha nem veszi át az irányítást valahogy a kolónia tagjai felett, nem tudtak volna épségben elmenekülni onnan, még a testvérek segítségével sem, akik a fenti havas füvön harcoltak az alantasokkal. Ehlena felnézett, és végigmérte a többieket a terepjáróban. Rhage meztelen teste egy bőrdzsekibe burkolózott, és olyan színe volt, mint egy kihűlt zabkásának, miközben reszketett a hidegtől. Néhányszor le kellett húzódniuk az útról, mert hánynia kellett, és abból ítélve, milyen nagyokat nyelt most is, valószínűleg hamarosan újra sor kerül rá. Vishous ült mellette, a lába Rhage ölében nyugodott, a fejét oldalra fordította, a szemét szorosan becsukta. Nyilvánvalóan agyrázkódást szenvedett, amikor a hercegnő megütötte. Az anyósülésen Butch foglalt helyet, és émelyítően édes szagot árasztott, ami kétségtelenül tovább ingerelte Rhage gyenge gyomrát. Tohrment ült a volán mögött, és higgadtan, egyenletesen vezetett. Legalább amiatt nem kellett aggódniuk, hogy hogyan érnek haza. Rehvenge megmozdult, mire Ehlena azonnal lenézett rá. Amikor ametiszt szemét nagy nehezen felnyitotta, a lány megrázta a fejét. – Cssssss… csak feküdj nyugodtan! – Megsimogatta az arcát. – Csssss… Rehv megmozdította a vállát, és hirtelen akkorát rándult, hogy a nyaka is megreccsent. Ehlena azt kívánta, bárcsak tehetne érte valami mást is, ezért visszahúzta rá a plédet, amellyel betakarták. Annyi fájdalomcsillapítót adott be neki, amennyit csak mert, valamint antibiotikumot a váll sebére, de az

ellenmérget nem használta fel, mert a bőrén nem látszott csípés nyoma. Abból ítélve, ahogy a pókok és a skorpiók elintézték a hercegnőt, az ízeltlábúak csak parancsra csíphettek, és őt valami okból megkímélték. Rehv hirtelen felnyögött és megfeszítette a testét, majd a kezével a földre támaszkodott az ülés előtt. – Ne, ne akarj felülni! – Ehlena gyengéden visszanyomta a mellkasát. – Csak maradj fekve itt rajtam! Rehvenge visszahanyatlott az ölébe, és felemelte az egyik kezét. Amikor megtalálta a lány tenyerét, azt motyogta: – Miért…? Ehlena elmosolyodott. – Túl sokszor kérdezed ezt mostanában. – Miért jöttél el értem? A lány egy pillanat múlva halkan azt felelte: – Követtem a szívem. Ez a válasz láthatóan nem tette boldoggá Rehvenge-et. Sőt, épp ellenkezőleg, elfintorodott, mintha fájdalmai lettek volna. – Nem… érdemlem meg… a te… Ehlena rémülten megdermedt, amikor a férfi szeméből vér folyt ki. – Rehvenge, maradj nyugton! – Megpróbált nem pánikba esni, miközben a hátizsákjáért nyúlt, amelyben az orvosi felszerelések voltak, és azon törte a fejét, milyen krízishelyzet állhatott be nála hirtelen. Rehvenge elkapta a csuklóját. – Csak… könny. Ehlena az arcán folyó vérre nézett. – Biztos vagy benne? – Amikor a férfi bólintott, Ehlena elővett egy papír zsebkendőt a dzsekije zsebéből, és óvatosan felitatta az arcát. – Ne sírj! Kérlek, ne sírj! – Nem kellett volna… eljönnöd értem. Ott kellett volna… hagynod. – Már mondtam neked – suttogta a lány, miközben tovább törölgette. – Mindenki megérdemli, hogy megmentsék. Én így látom ezt a világot. – Amikor belenézett a férfi gyönyörűen ragyogó szemébe, még varázslatosabbnak látta így, hogy vörös vér reszketett benne. – És így látlak téged is. Rehvenge behunyta a szemét, mintha nem tudná elviselni ezt a könyörületességet. – Te is megpróbáltál megvédeni – mondta a lány. – Ezért rendezted azt a jelenetet a Zero Sumban, ugye? – Amikor a férfi bólintott, Ehlena megvonta a vállát. – Akkor miért nem érted meg, hogy én is meg akartalak menteni, hiszen te is ugyanezt tetted értem? – Más… én… manipulátor… – De nem vagy teljesen az. – Ehlena a kötődés illatára gondolt. – Ugye? Rehvenge vonakodva megrázta a fejét. – Akkor sem vagyok eléggé… vámpír… neked. Rehvet szomorúság töltötte el, egy esőfelhő gyűlt föléjük, és miközben Ehlena a szavakat kereste, megint megérintette az arcát… és rájött, hogy túlságosan hideg. A fenébe… elveszíti itt a karjaiban! Minden egyes kilométerrel, amellyel közelebb kerülnek a biztonsághoz, a férfi egyre távolodik tőle, a légzése nehézkessé válik, a szívverése lelassul. – Megtennél nekem valamit? – kérdezte. – Igen… bármit – felelte Rehv rekedten, habár a szeme lecsukódott, és a teste megborzongott.

Amikor még jobban összegömbölyödött, Ehlena még a takarón keresztül is látta, mennyire kiállnak a csontjai a hátán. – Rehvenge? Ébredj fel! – A férfi kinyitotta a szemét, amelynek lila színe fénytelen és fájdalommal teli volt. – Rehvenge, megtennéd, hogy iszol belőlem? Rehv szeme hirtelen felpattant, és olyan döbbenet tükröződött benne, mint amikor egy gyerek azt hallja, hogy megyünk Disneylandbe! vagy mit szólnál ha ma a McDonald’sban ebédelnénk? Amit a lány mondott, a legutolsó dolog volt, amire számított tőle. Már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, Ehlena azonban megelőzte: – Ha most megkérdezed, hogy miért, muszáj lesz megbüntetnem téged. Rehv ajkán egy futó mosoly tűnt fel, aztán gyorsan el is tűnt. Annak ellenére, hogy megnyúlt a szemfoga, és hegyes vége kilátszott a szájából, megrázta a fejét. – Nem olyan vagyok, mint te – motyogta, és megérintette a kezével tetovált mellkasát. – Nem vagyok elég jó… a véredhez. Ehlena kihúzta az egyik karját a dzsekijéből, és felhajtotta a ruhájának ujját. – Ezt inkább hadd döntsem el én, rendben? Amikor odatette a csuklóját a férfi szájához, Rehv megnyalta az ajkát, és hirtelen feltámadt benne az éhség. Olyan gyorsan jött, hogy még a szín is visszatért sápadt arcába. Mégis tétovázott. – Biztos… vagy benne? Ehlenának felrémlett egy emlék, amikor egy örökkévalósággal azelőtt a klinikán voltak, és még csak kóstolgatták egymást, vágytak egymásra, de nem mertek kezdeményezni. Elmosolyodott. – Igen. Teljesen. Odatette a csuklóját a férfi szájához, és tudta, hogy nem fog tudni neki ellenállni… pedig harcolt ellene… de elvesztette a küzdelmet. Rehvenge precízen harapott bele, és nagyokat szívott belőle, miközben egy nyögés tört föl a torkából, és elalélt a gyönyörtől. Ehlena megsimogatta a haját, amely a kakastaréj mellett nőtt ki mindkét oldalon, és némán örült, hogy a férfi iszik. A vére meg fogja menteni. Ehlena meg fogja menteni. Nem a vére, hanem a szíve. Miközben Rehvenge a szerelméből ivott, teljesen elborították az érzelmek, amelyek erősebben voltak, mint az elméje. Ehlena eljött érte. Kiszabadította. És azok után, hogy mindent tudott róla, megengedte, hogy igyon belőle, miközben ilyen kedvesen nézett le rá. Vajon ez annak volt köszönhető, amilyen jellem volt, vagy annak, amit iránta, mint férfi iránt érzett? A kötelesség és a könyörületesség vagy a szerelem vezérelte? Túl gyenge volt ahhoz, hogy leolvassa az érzelmi rácsszerkezetét. Kezdetben legalábbis. Amikor azonban a teste újjáéledt, az elméje is új erőre kapott, és megvilágosodtak előtte a lány érzelmei. Kötelesség. Könyörületesség. És szerelem. Határtalan öröm töltötte el a lelkét. Egy része úgy érezte, mintha a teljes esélytelenségből hirtelen megnyerte volna a lottóötöst, a szíve mélyén azonban tudta, hogy manipulátor léte el fogja választani őket egymástól, még akkor is, ha a vámpírtársadalom sohasem szerez tudomást félvér származásáról. Mivel ő lett a kolónia királya. Ami egyáltalán nem Ehlenának való hely volt.

Elengedte a lány csuklóját, és megnyalta az ajkát. Ó, istenem… milyen jó íze volt! – Kérsz még? – kérdezte Ehlena. Igen. – Nem, eleget ittam. Ehlena újra elkezdte simogatni a haját, körme halkan sercegett a fejbőrén. Rehv behunyta a szemét, és érezte, hogy a teste életre kel, az izmai és a csontjai megerősödnek, attól, amit a lány oly nagylelkűen adott neki. Na igen, nemcsak a karja és a lába támadt fel. A farka is megnőtt, és előrelendült a csípője, habár még mindig félholt volt, és a válla is iszonyúan fájt. Az erekció azonban törvényszerűen bekövetkezett, amikor egy férfi vámpír a szerelméből ivott. Egyszerű biológia volt. Nem tehetett róla. Miután a testhőmérséklete stabilizálódott, kiegyenesedett az összegömbölyödött helyzetből, mert már nem volt szüksége arra, hogy megőrizze a hőt. A mozdulat közben félig lehúzódott a testéről a takaró. Félt, hogy véletlenül kivillan merev férfiassága, ezért odanyúlt, hogy visszahúzza magára. De Ehlena megelőzte. És megvillant a szeme a sötétben, amikor visszatette a plédet oda, ahol volt. Rehv nyelt néhányat. A nyelvén és a torkában még mindig érezte a lány vérének ízét. – Sajnálom. – Nem kell mentegetőznöd – mosolyodott el, és a férfi szemébe nézett. – Nem tehetsz róla. Különben is, ez azt jelenti, hogy valószínűleg már kikerültél a veszélyzónából. És belépett az erotika övezetébe. Remek! Milyen csodás amikor a szélsőségek felpezsdítik az ember életét! – Ehlena… – lassan és hosszan fújta ki a levegőt. – Nem tudom ott folytatni, ahol abbahagytam. – Ha arra gondolsz, hogy nem leszel megint drogbáró és lányokat futtató strici, valahogy nem vagyok lesújtva. – Ó, annak már amúgy is vége van. De nem, Caldwellbe nem térhetek többé vissza. – Miért nem? – Mikor a férfi nem válaszolt azonnal, Ehlena hozzátette. – Remélem, hogy visszajössz. Én szeretném. Az összekötődött férfi vámpír ösztön boldogan éljenzett benne, de muszáj volt gyakorlatiasan nézni a dolgokat. – Nem vagyok olyan, mint te – mondta megint, mintha ez lenne a mániája. – Nem. Valahogy meg kellett győznie, és nem tudott rá jobb módszert annál, hogy megfogja a kezét, és a takaró alá húzva a farkára tegye. Amikor a lány tenyere hozzáért, megborzongott a kéjtől, a csípője pedig felfelé rándult, de emlékeztetnie kellett a libidóját, hogy ezt a demonstrációt éppen azért csinálja, hogy megmutassa a lánynak, mennyire más, mint ő. Odavezette a kezét a tüskéjéhez, arra a helyre a férfiasságának tövén, amely nem volt sima. – Érzed ezt? Úgy tűnt, Ehlena is harcol, hogy uralkodni tudjon magán, mintha ő is ugyanazt az erotikus hullámot érezné, amit a férfi. – Igen… Fátyolos hangja hallatán Rehv megemelte a gerincét, aztán visszaengedte, amivel belecsúsztatta merev vesszőjét a kezébe. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, hevesen vert a szíve, és elmélyült a hangja. – Megkapaszkodik, amikor… elélvezek. Látod, nem olyan vagyok, mint amilyet eddig ismertél.

Miközben a lány felfedezte, Rehv próbált nyugton maradni, a testében feléledő erő, amelyet az ivás után kapott, a simogatással együtt azonban túl csábítónak bizonyult. Megfeszítette a hátát, és belemozdult a kezébe, miközben furcsa módon úgy érezte, hogy ki van szolgáltatva neki. Ami persze csak még jobban felizgatta. – Ezért húzódtál ki belőlem? – kérdezte Ehlena. Rehv megnyalta a száját, és visszaemlékezett, milyen érzés volt, amikor a lány forró teste körülfogta a… Az Escalade belement egy kátyúba az úton, amitől azonnal eszébe jutott, hogy a terepjáró hátsó sötétjében csak félig vannak egyedül. Rajtuk kívül voltak ott még mások is az autóban. Ehlena azonban nem vette el a kezét. – Ezért? – Nem akartam, hogy tudd, hogy más vagyok. Szerettem volna… normális lenni. Azt akartam, hogy biztonságban érezd magad mellettem… szerettem volna veled lenni. Ezért hazudtam. Nem akartam beléd szeretni. Nem akartam, hogy… – Mit mondtál? – Hogy… szerelmes vagyok beléd. Sajnálom, de ezt érzem. Ehlena olyan mélyen hallgatott, hogy Rehv már azon aggódott, talán kábult állapotában súlyosan félreértelmezett mindent, ami köztük volt. Lehet, hogy csak kivetítette rá mindazt, amit a lelke gyenge oldala szeretett volna meglátni benne? Ekkor azonban Ehlena lehajolt hozzá, és az ajkába suttogta: – Ne rejtőzz el előlem még egyszer! Úgy szeretlek, ahogy vagy. A hála, a „szentséges ég!”, „ó, te jó isten!”, és „köszönöm istenem az égben!” lökésszerű hulláma áradt szét Rehvenge-ben, és felülbírált minden ésszerű gondolatot. Felemelte a kezét, óvatosan megfogta a lány fejét, és lehúzta magához, hogy megcsókolja. Ebben a pillanatban egyáltalán nem érdekelte, hogy olyan nehézségek lebegnek a fejük felett, amelyeket nem tudnak befolyásolni, és amelyek szét fogják választani őket, olyan biztosan, amilyen biztos volt, hogy az éjszaka végén feljön a nap. Azonban az érzés, hogy elfogadta… elfogadta és viszontszerette az, akit ő is szeretett, túlságosan hatalmas öröm volt ahhoz, hogy a valóság széttörje. Miközben csókolóztak, Ehlena elkezdte mozgatni a kezét a takaró alatt, a tenyere lassan siklott kemény férfiasságán. Rehv megpróbált elhúzódni, Ehlena azonban megint megcsókolta, és azt suttogta: – Cssss… bízz bennem! Rehvenge átadta magát a szenvedélynek, élvezte a gyönyört, amit a lány a testében keltett, és hagyta, hogy azt tegyen vele, amit csak akar. Megpróbált csendben maradni, mert nem szerette volna, hogy a többiek tudják, miközben azon imádkozott, hogy a két testvér az előttük lévő ülésen már ne legyen ébren. Nem kellett hozzá sok idő, hogy a golyói összehúzódjanak, és ekkor belemarkolt a lány hajába. A szájához tapadva egy pillanatra nem vett levegőt, aztán a csípője egy utolsót lökött és elélvezett. A magja összekente a lány kezét, a saját hasát és a takarót. Ehlena ujjai lejjebb siklottak a tüskéjére, és amikor megérezte, hogy nagyobb lett, megdermedt. Rehv imádkozott, hogy ne undorodjon tőle. – Magamban akarom ezt érezni – nyögte a lány az ajkába. Amikor Rehv felfogta a szavak értelmét, megint elélvezett. Istenem… alig várta már, hogy odaérjenek, bárhová is mentek!

72. fejezet Másnap

reggel Ehlena meztelenül ébredt abban az ágyban, amelyben azelőtt aludt, hogy felmentek volna a kolóniába. Mellette Rehvenge hatalmas, forró teste olyan közel feküdt hozzá, amennyire csak lehetséges volt. És ébren volt. Legalábbis a szó egyfajta értelmében. A férfiassága keményen és követelőzőn préselődött a combjához, amit még szándékosan hozzá is dörzsölt. Ehlena tudta, mi következik ezután, és örömmel fogadta, amikor a férfi ráfeküdt, és megtalálta a bejáratot a lába között. Miután mélyen beléhatolt, Ehlena teste együtt kezdett el mozogni vele, a karja pedig a nyaka köré fonódott. Harapásnyomok voltak Rehv torkán. Sok. És az övén is. Ehlena behunyta a szemét, hogy még egyszer elmerüljön a kéjben, Rehvben… kettőjükben. A nap azonban, amit a testvériség házának vendégszobájában töltöttek el, nem csak a szexről szólt. Nagyon sokat beszélgettek. Ehlena elmesélt mindent, ami vele történt, köztük az örökséget is, valamint azt, hogy jött rá az igazságra, és hogy Xhex gyakorlatilag nem szegte meg az esküjét, amikor utánament a kolóniába. Istenem… Xhex! Senki nem hallott róla semmit. Bármennyire örültek és örvendeztek annak, hogy mindent testvér Rehvenge-dzsel együtt halálos sérülés nélkül tért vissza, az öröm szomorúságba fordult át. Rehv az éjszaka leszállta után visszamegy majd a kolóniába, hogy megkeresse, de Ehlena látta az arcán, hogy nem hisz benne, hogy ott találja. Az egész olyan különös és ijesztő volt. Senki nem találta meg a testét, de azt sem látták, mikor ment el. A barlang előtt sem volt. Mintha elnyelte volna a föld. – Ó, istenem, Ehlena… elmegyek! Amikor Rehv teste nagyot lökött rajta, Ehlena belekapaszkodott, és hagyta, hogy a szex átvegye felette az irányítást, mert tudta, hogy miután véget ér, súlyos gondolatok és mély aggodalom veszi át a helyét. Hallotta, hogy a férfi a nevét kiáltja, amikor felért a csúcsra, aztán érezte, hogy a tüskéje megkapaszkodik mélyen a testében. Csak annyit kellett tennie, hogy rágondolt, és ő is eljutott az orgazmusig. Miután mindketten kielégülve feküdtek, Rehvenge oldalra gördült, de vigyázott, hogy ne húzódjon ki belőle túl hamar. Amikor ametiszt szeme megint képes volt fókuszálni, kisimította a lány haját az arcából. – Micsoda tökéletes módja az ébredésnek – dörmögte. – Egyetértek. Egymásra néztek, majd egy idő után Rehv így szólt: – Kérdezhetek valamit? És most nem egy „miért” kérdés lesz, hanem egy „mit”.

– Mondd! – Ehlena felemelte a fejét, hogy egy futó csókot adjon a szájára. – Mit csinálsz az életed hátralevő részében? A lánynak elakadt a lélegzete. – Azt hittem… azt mondtad, nem maradhatsz Caldwellben. Rehv megvonta széles vállát, amely még mindig be volt kötözve. – A helyzet úgy áll, hogy nem tudlak elhagyni. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Minden egyes veled eltöltött óra egyre világosabbá teszi előttem a tényt. Szó szerint… nem tudok elmenni, hacsak te el nem küldesz. – Ami nem fog megtörténni. – Nem? Ehlena a két tenyerébe fogta a férfi arcát, és amikor a szemébe nézett, Rehv nem mozdult. Minden alkalommal ez történt, amikor megérintette. Mintha folyamatosan arra várna, hogy a lány parancsot adjon neki… na de ilyenek voltak az összekötődött férfi vámpírok, nem igaz? Persze erősebbek és fizikailag hatalmasabbak voltak, mint a párjuk, valójában azonban a felek kezében volt az irányítás. – Úgy néz ki, hogy veled fogom eltölteni a jövőmet – suttogta a férfi szájába. Rehv megborzongott, mintha ezzel elszállt volna belőle minden kétség. – Nem érdemellek meg. – De igen. – Vigyázni fogok rád. – Tudom. – Ahogy már mondtam, nem fogok visszatérni ahhoz, amit korábban csináltam a városban. – Helyes. – Rehv egy pillanatra elhallgatott, mintha keresné a szavakat, hogy még jobban meggyőzze. – Fejezd be a beszédet, és csókolj meg még egyszer! A szívem már döntött, és az eszem is, nincs szükség rá, hogy többet mondj. Tudom, mi vagy. Az én parancsolóm. Amikor az ajkuk találkozott, Ehlena nagyon jól tudta, hogy még sok mindent kell megoldaniuk. Például azt, ha a vámpírok között élnek majd, továbbra is titkolniuk kell Rehv manipulátor oldalát. És még azt sem tudta, mit fog csinálni a férfi a kolóniával északon… bár volt egy olyan érzése, hogy az a körben állás és áhítatos kántálás azt jelentette, hogy egyfajta irányító szerepet kapott náluk. Ezeket azonban majd együtt megoldják. És csak ez számított. Rehvenge végül kihúzódott belőle. – Megyek, lezuhanyozom, és megkeresem Bellát, rendben? – Igen, az jó ötlet. – Rehv és a húga csak futólag tudták megölelni egymást, mielőtt mindenki nyugovóra tért volna. – Szólj, ha valamit tehetek érted! – Szólni fogok. Rehvenge egy fél óra múlva elhagyta a vendégszobát. Melegítőt és vastag pulóvert viselt, amit az egyik testvér adott neki kölcsön. Mivel fogalma sem volt róla, hogy merre menjen, megkérdezte egy hűségestől, aki a folyosót porszívózta, hogy merre van Bella és Zsadist szobája. Nem volt messze. Csak néhány ajtóval arrébb. Rehv végigment a görög-római szobrokkal díszített folyosón, és bekopogott azon az ajtón, ahová irányították. Amikor nem érkezett válasz, megpróbálta a mellette levőt, ahonnan Nalla halk sírása hallatszott ki. – Gyere be! – kiáltott ki Bella. Rehv óvatosan nyitott be a gyerekszobába, mert nem volt biztos benne, milyen fogadtatásban lesz

része. A szoba közepén, amelynek falára nagy nyuszik voltak rajzolva, Bella egy hintaszékben ült. Egyik lába a szőnyegre téve hintáztatta magukat, a kisbaba az ölében pihent. A gyengéd gondoskodás ellenére Nalla nem tűnt boldognak, nyűgös, türelmetlen elégedetlensége fájdalmasan nyilvánvaló volt. – Szia! – mondta Rehv, mielőtt a húga felnézett volna. – Én vagyok az. Bella felemelte kék szemét, ránézett, és látszott rajta, milyen sokféle érzelem dúl a lelkében. – Szia! – Bejöhetek? – Igen. Rehv becsukta az ajtót maga mögött, aztán eszébe jutott, hogy a lány talán nem érzi magát biztonságban úgy, hogy egy helyiségbe van zárva vele. Megmozdult, hogy megint kinyissa, Bella azonban megállította. – Hagyd! Jó lesz így. Rehv nem volt ebben annyira biztos, ezért ott maradt a lánytól a lehető legtávolabb, és figyelte, ahogy Nalla érzékelte a jelenlétét. Aztán kinyújtotta felé a kis karját. Egy hónappal – vagyis inkább egy örökkévalósággal – azelőtt odament volna hozzá, és a karjába vette volna. Most azonban nem. És lehet, hogy soha többé nem teheti meg. – Olyan nyűgös ma! – panaszkodott Bella. – A lábam viszont annyira elfáradt már, hogy képtelen vagyok még egy percet sétálni vele úgy, hogy a karomban tartom. – Értem. Egy ideig mindketten hallgattak, és a babát nézték. – Nem is sejtettem rólad – szólalt meg végül Bella. – Fogalmam sem volt. – Nem akartam, hogy megtudd. És Mama sem. – Amikor kiejtette az anyja nevét, gyors, néma imádságot rebegett el érte, és remélte, hogy megbocsátja neki azt, hogy a sötét szörnyű titka kiderült. Azonban az élet hozta így, a titok leleplezését nem tudta befolyásolni. Isten látja lelkét, ő megtett mindent, hogy a hazugságok leple sohase fedje fel az igazságot. – Mama… Hogy történt? – kérdezte Bella vékony hangon. – Hogy… történtél? Rehvenge egy ideig azon gondolkozott, hogy fogalmazza meg a dolgokat. Kipróbált egy-egy mondatot a fejében, kivett belőle szavakat, újakat tett bele. Mindeközben folyton fel-felvillant előtte az anyja arca, aztán végül ránézett a húgára, és lassan megrázta a fejét. Amikor Bella elsápadt, tudta, hogy a lány magától is kitalálta a lényeget. Közismert volt, hogy a manipulátorok elrabolták a nőket a lakosság köréből, különösen a szépeket és kifinomultakat. Ez is az egyik oka volt annak, hogy a bűnfalók ott éltek elzárva a kolóniában. – Ó, istenem… – Bella behunyta a szemét. – Sajnálom! – Annyira szeretett volna odamenni hozzá! Olyan nagyon. Amikor a lány újra felnyitott a szemét, letörölte a könnyeit, majd kihúzta a vállát, mintha erőt gyűjtene. – Az apám… – Megrázta a fejét. – Úgy nősült meg, hogy tudta rólad az igazságot? – Igen. – Mama sosem szerette. Legalábbis az alapján, amit láttam. – Rehv nem válaszolt, mert nem akart a házasságukról beszélni. Ha csak tehette, kerülte a témát. Bella a homlokát ráncolta. – Ha tudott rólad… megfenyegette Mamát, hogy felfedi a titkát és a tiedet, ha nem kötelezi el magát mellette? Rehv hallgatása elegendő válasznak bizonyult, mert a húga feszülten bólintott. – Ennek már több értelme van. Nagyon feldühít… de most már értem, miért maradt mellette. – Súlyos csönd támadt. – Mi egyebet nem mondtál el még nekem, Rehvenge?

– Nézd, ami a múltban történt… – Ez az én életem! – Amikor a kisbaba nyöszörögni kezdett, Bella halkabbra vette a hangját. – Az én életem, a pokolba is! Egy olyan élet, amelyről bárki, aki körülöttem él, többet tud, mint én. Szóval, jobb lesz, ha elmondasz mindent, Rehvenge! Ha azt akarod, hogy bármilyen kapcsolat is legyen köztünk ezek után, ajánlom, hogy mindent mondj el! Rehv mély lélegzetet vett. – Mit akarsz először tudni? Bella nagyot nyelt. – Azon az éjszakán, amikor az apám meghalt… én bevittem Mamát a klinikára. Azért vittem be, mert elesett. – Emlékszem. – Nem is esett el, ugye? – Nem. – Egyszer sem? – Nem. Bella szemében könny reszketett, és hogy egy kicsit elterelje a gondolatait, megpróbálta megfogni Nalla egyik kezét. – Te voltál az, aki… azon az éjszakán… te… Rehv nem akart válaszolni a befejezetlen kérdésre, de már elege volt abból, hogy a hozzá legközelebb álló és számára legkedvesebb személyeknek hazudik. – Igen. Mert előbb vagy utóbb megölte volna. Választanom kellett, vagy ő, vagy Mama. Bella szempilláján megremegett egy könnycsepp, majd legördült, és Nalla arcocskájára hullott. – Ó… istenem… Rehv nézte, ahogy a lány válla előregörnyed, mintha fázna, és vigasztalásra szorulna, és szerette volna megmondani neki, hogy ő még mindig itt van neki, hozzá nyugodtan fordulhat. Ha szüksége lenne rá, ő mindig itt lesz neki. Hogy még mindig ő Tarajos, a bátyja, a védelmezője. Bella számára azonban ő már nem ugyanaz a személy volt, és soha nem is lesz az. Habár ő maga nem változott semmit, a lány már egészen más szemmel nézett rá, ami azt jelentette, hogy ettől más lett. Egy idegen, megdöbbentően ismerős arccal. Bella megtörölte a szemét. – Úgy érzem, mintha nem ismerném a saját életemet. – Közelebb mehetek hozzád egy kicsit? Ígérem, nem foglak bántani se téged, se a kicsit. Rehv ezer évig várt a válaszra. Aztán még annál is tovább. Bella szája egy vonallá préselődött, mintha megpróbálná visszafojtani az egész testét rázó zokogást. Aztán felemelte a karját, azt a kezet, amellyel az előbb letörölte a könnyet az arcáról, és a bátyja felé nyúlt. Rehv láthatatlanná válva sietett oda hozzá, mert a léptek hosszabb ideig tartottak volna. Leguggolt mellé, két kezébe fogta a húga tenyerét, és jéghideg ujjait az arcához szorította. – Annyira sajnálom, Bella! Nagyon sajnálom miattad és Mama miatt. Bocsánatot akartam kérni tőle a születésemért… esküszöm neked. Csakhogy… túl nehéz volt erről beszélnie neki is, és nekem is. Bella ragyogó kék szeme felemelkedett, a benne remegő könnyek csak még jobban kihangsúlyozták a szépségét. – De miért kellene neked bocsánatot kérni? Egyáltalán nem a te hibád volt. Ártatlan voltál… teljesen ártatlan. Ez nem a te hibád volt, Rehvenge! Nem. A. Te. Hibád.

A férfi szíve egy pillanatra megállt, amikor rájött, hogy… pontosan erre volt szüksége, hogy ezeket a szavakat hallja. Egész életében saját magát vádolta azért, hogy megszületett, és próbálta jóvátenni azt a bűnt, amit az anyja ellen elkövettek, és aminek… ő lett a következménye. – Nem tehettél róla, Rehvenge. És Mama szeretett téged. Szíve minden melegével szeretett. Rehv nem tudta, hogy történt, de a húga egyszer csak már a karjában volt, szorosan a mellkasához préselődve. Őt és a kisbabát az erő és a szeretet biztos menedékébe zárta, amit nekik nyújtott. Az altatódal szinte csak egy lélegzet volt az ajkain – a lágy dallamhoz nem énekelte ki hangosan szavakat, mert képtelen lett volna átpréselni őket a torkán. Mindössze csak a régi ritmus lüktetése jött ki belőle. Ennél többre azonban nem is volt szükség. Az alig hallható suttogás is elég volt ahhoz, hogy a múltat a jelenbe varázsolja, és újra közel hozza egymáshoz a testvéreket. Amikor Rehvenge már nem tudta tovább folytatni, még azt a kicsit sem, amit addig suttogott, lehajtotta a fejét a lány vállára, és csak dúdolta a dalt, hogy még tovább tartson… Eközben pedig a következő nemzedék békésen aludt, biztonságban a családja féltő karjai között.

73. fejezet John Matthew abban az ágyban feküdt, amelyben korábban Xhex. A fejét a párnára tette, a teste végignyúlt a lepedőn, amely nemcsak a nő illatát árasztotta, de a lélektelen szexét is, amit műveltek, amikor bejött hozzá. Az éjszaka zűrzavarában a hűségesek még nem takarították ki a szobát, és majd amikor a szolga bejön, el fogja küldeni. Senki sem nyúlhat ehhez a helyhez, és kész. Ahogy ott feküdt az ágyon, teljes fegyverzetben volt, abban az öltözetben, amelyben a kolóniába indult, hogy harcoljon. Több helyen megsebesült, és abból ítélve, milyen nedves volt a ruhája ujja, az egyik valószínűleg még mindig vérzett. A feje is fájt, ami vagy a másnaposság vagy egy másik harci sérülés következménye volt. Nem mintha bármit is számított volna. A tekintete mereven a komódra szegeződött. A félelmetes kinézetű tüskés fémabroncsok, amelyeket Xhex állandóan a combjára erősítve viselt, ugyanúgy hevertek a szekrényen, mint ahogy John az ágyon: egyáltalán nem voltak odavalók, semmi közük nem volt az ezüst hajkefekészlethez, amely mellettük feküdt. Az a tény, hogy a nő nem vitte őket magával, reményt adott Johnnak. Feltéve, hogy Xhex a fájdalmat használta arra, hogy irányítása alatt tartsa lelkének sötét oldalát, ha nem voltak rajta a tüskés fémpántok, azt jelentette, hogy még egy fegyver a birtokában volt, amivel harcolhatott. Mert az biztos volt, hogy harcolt. Bárhol volt is, nem adta fel, mert ilyen volt a természete. Istenem, bárcsak ivott volna belőle, gondolta John. Akkor… talán megérezte volna, hogy merre van. Vagy legalább biztosan tudta volna, hogy még él. Megpróbálta visszafojtani erőszakos indulatait, ezért gondolatban végigvette, mi mindent tudott meg a különböző jelentésekből, miután mindenki visszatért a testvériség házába. Zsadist és V vele és Ehlenával volt abban a barlangban, ahol Rehvenge-et megtalálták. A hercegnő is felbukkant, aztán Lash is. Xhex lelőtte a manipulátor szukát… közvetlenül azelőtt, hogy az egész kolónia úgy döntött volna, hogy áhítatos imádságot rendez Rehv körül, akit megválasztottak az új királyuknak. A hercegnő ezután feltámadt, mint egy élőhalott, de Rehv lerendezte. Elült a por… majd Lash és Xhex nyomtalanul eltűntek. Ennél többet senki sem tudott. Sötétedés után Rehv minden bizonnyal fel fog menni a kolóniába, hogy megkeresse… de John tudta, hogy semmit nem fog találni. Xhex nem a manipulátoroknál volt. Lash rabolta el. Ez volt az egyetlen ésszerű magyarázat. A testét nem találták meg kifelé jövet, az pedig ezer százalékig biztos volt, hogy nem jött el onnan, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy mindenki biztonságban kijutott. A másik pedig, hogy mindenki, aki ott volt a barlangban, egybehangzóan azt állította, hogy Rehv az irányítása alatt tartotta az összes manipulátor elméjét, vagyis nem valószínű, hogy egyikük kitört volna a sorból, és a gondolatának erejével felülkerekedett

volna Xhexén. Lash rabolta el. Lash feltámadt halottaiból, és valami módon szövetkezett az Omegával, amikor pedig elhagyta a kolóniát, magával vitte Xhexet is. John meg akarta ölni a nyomorultat. Puszta kézzel. Csak úgy forrt benne a düh, amíg már szinte levegőt sem kapott, és elfordította a tekintetét arról, ami a komódon feküdt. Képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy a szerelmének fájdalmai vannak. De legalább minden alantas impotens volt. Ha Lash is alantas lett, akkor… ő is az volt. Hála istennek! John szomorú sóhajtással megdörzsölte az arcát ott, ahol a legerősebben érezte Xhex kábítóan sötét illatát. Ha megtehette volna, visszautazott volna az időben egy napot, és… nos, akkor sem ment volna tovább a szobája ajtaja előtt. Nem, akkor is bejött volna. Ám akkor kedvesebben bánt volna vele, mint ahogy a nő tette, amikor legelőször együtt voltak. Ezenkívül meg is bocsátott volna neki, amikor azt mondta, hogy sajnálja. A megbánása és a dühe társaságában fekve a sötétben John visszaszámolta az órákat alkonyatig, és közben gondolatban terveket kovácsolt. Tudta, hogy Qhuinn és Blay vele fognak menni… nem azért, mert megkéri őket, hanem mert nem fognak hallgatni rá, amikor rájuk mordul, hogy törődjenek a saját dolgukkal. Azt már elhatározta, hogy nem szól Wrath-nak és a testvéreknek. Nem volt szüksége rá, hogy mindenféle óvintézkedésekkel hátráltassák a mentőakcióját. Nem, ő és a barátai meg fogják találni Lash-t, ahol alszik, és egyszer s mindenkorra leszámolnak vele. Ha pedig emiatt kirúgják a házból? Az is rendben van. Amúgy is egyedül van már elég régóta. A helyzet úgy állt, hogy Xhex volt a párja, akár akarta a nő, akár nem. John pedig nem az a fajta férfi volt, aki ölbe tett kézzel ült, miközben a párja odakint volt a nagyvilágban, ahol bánthatták. Ugyanazt fogja tenni, amit Rehvenge-ért tettek. Meg fogja bosszulni. Épségben haza fogja hozni… és gondoskodik róla, hogy aki elrabolta, a pokolra jusson.

74. fejezet Amikor Wrath meghallotta a kopogást a dolgozószobája ajtaján, felállt az íróasztal mögül. Egy órába telt neki és Beth-nek, hogy kiürítsék a kecses asztalt, ami nagy meglepetés volt számukra. Az átkozottban rengeteg minden elfért a sok apró fiókban. – Megjött? – kérdezte a felét. – Ők azok? – Reménykedjünk. – Beth léptei hangzottak fel, amikor kinyitotta az ajtót, és kidugta rajta a fejét, hogy kinézzen. – Ó… hiszen ez gyönyörű! – Én inkább azt mondanám, hogy nehéz, mint a dög – nyögte Rhage. – Királyom, nem akartál volna valami olyat, ami valahol a kettő között van? – Ezt épp te mondod? – kérdezte Wrath, majd ő és George két lépést tettek balra, és egyet hátrafelé. A másik kezével megfogta a függönyt, és lehorgonyzott az ablaknál. A rojtok csiklandozták a tenyerét. A csizmás léptek dübögése egyre hangosabbá vált, amit egy sor káromkodás kísért. Aztán némi nyögés. És megint nyögés. Valamint egy alig érthető mormogás, miszerint a királyok és a királyi kívánságaik nagyon megnehezítik az életüket. Ezután két hangos dübbenés hallatszott, mint amikor egy súlyos tárgy lezuhan a földre. A hang ahhoz hasonlított, mintha két páncélszekrény leesett volna egy szikláról, és becsapódott volna a földbe. – Elégethetjük a többi csicsás bútort is? – dörmögte Butch. – Úgy értem, a kanapét, meg a… – Ó, minden más marad – felelte Wrath, és azt találgatta, vajon oda tud-e már menni az új bútorához. – Csak szükségem volt egy kis fejlesztésre. – Szóval, továbbra is kiszúrsz velünk? – A kanapét már megerősítettük, méghozzá épp a te dagadt hátsó feled miatt. Nem kell megköszönni. – Nos, ez aztán fejlesztés a javából! – jegyezte meg Vishous. – Ez a cucc… igazán impozáns. Wrath még mindig az ablaknál állt, és nem mozdult, miközben Beth a testvéreket irányítgatta, hogy egy kicsit átrendezzék a bútorokat. – Na, kipróbálod, királyom? – kérdezte Rhage. – Szerintem kész van. Wrath megköszörülte a torkát. – Igen. Hát persze. Ő és George előreléptek, kinyújtotta a karját, amíg meg nem érintette… Az apja ébenfa íróasztalát. Kézzel faragták, a finom mintákat a szélek mentén igazi mesterember készítette. Wrath lehajolt, és körbetapogatta a bútordarabot, miközben visszaemlékezett, hogy gyerekszemmel milyennek látta. Tudta, hogy az éveken át tartó használat csak növelte lenyűgöző szépségét. Masszív lábait az élet négy állomását megjelenítő, négy férfialak szobra alkotta, a sima felületen pedig ugyanaz a származást jelölő minta futott végig, amely az ő alkarjának belső oldalára is volt tetoválva.

Ahogy tovább tapogatózott, megtalálta a három széles fiókot, amelyek az asztal lapja alatt helyezkedtek el, és visszaemlékezett, ahogy az apja ott ült, miközben az asztal tetején számtalan papír, rendelet és írótoll hevert. – Igazán különleges – jegyezte meg Beth halkan. – Jóságos isten, ez… – Akkora, mint az átkozott kocsim! – dörmögte Hollywood. – És legalább kétszer olyan nehéz. – …a leggyönyörűbb íróasztal, amit valaha láttam – fejezte be a királyné. – Az apámé volt. – Wrath megköszörülte a torkát. – Megvan a széke is, ugye? Hol van? Butch felnyögött, majd valami súlyos csoszogást lehetett hallani. – És… én… még… azt hittem, hogy… ez… egy elefánt. – Amikor a szék lába leért a drága szőnyegre, még a föld is beleremegett. – Miből készült ez a nyavalyás? Vasbetonból, csak lefestették, hogy fának tűnjön? Vishous kifújta a török dohány füstjét. – Mondtam, hogy ne egyedül cipeld, zsaru. Le akarsz bénulni? – Nagyon is jól bírtam. A lépcsőn felfelé meg se kottyant. – Ó, tényleg? Akkor miért hajolsz hátra és dörzsölöd a derekadat? Egy újabb nyögés hallatszott, aztán a zsaru azt dörmögte. – Nem is hajolok hátra. – Már nem. Wrath végigsimított a díszes bútor karfáján, és kitapintotta az ősi nyelv szimbólumait, amelyek azt hirdették, hogy a szék nemcsak egy egyszerű ülőalkalmatosság, hanem az uralkodó trónusa. Pontosan ilyenre emlékezett… és igen, a támlájának csúcsos tetején megtalálta a hűvös fémeket és a sima drágaköveket. Emlékezett, milyen szépen ragyogott rajta az arany, a platina, a gyémántok… és a csiszolatlan rubin, amely akkora volt, mint egy ember ökle. Az íróasztal és a trón volt az egyetlen bútordarab, amely megmaradt a szülei házából, és amit áthoztak az óhazából. Na persze nem ő, hanem Darius. D volt az, aki megtalálta azt az emberi férfit, aki megvette a két bútort az alantasoktól, akik a zsákmányolt holmit áruba bocsátották. Megvásárolta és visszaszerezte. Igen… és Dariusnak még arra is volt gondja, hogy amikor a testvériség átkelt az óceánon, a faj trónja és a király hozzá illő íróasztala is velük utazzon. Wrath nem hitte, hogy valaha is szüksége lesz bármelyikre. Amikor azonban ő és George helyet foglaltak mögötte… úgy érezte, így helyes. – A francba, valaki más is úgy érzi, hogy meg akar hajolni? – kérdezte Rhage. – Igen – felelte Butch. – De én csak azért, mert szeretném letenni a súlyt a májamról. Azt hiszem, rácsavarodott a gerincemre. – Mondtam, hogy segítségre lett volna szükséged – jegyezte meg csípősen V. Wrath hagyta, hadd folytassák tovább, mert érezte, hogy mindannyiuknak szüksége van a feloldódásra és a szóbeli összecsapásra. A kolóniába indított küldetés nem sikerült tökéletesen. Igen, persze Rehv kiszabadult, ami nagyszerű volt, a testvériségnek azonban nem volt szokása bárkit is hátrahagyni. Xhexnek viszont nyoma veszett. A következő kopogás szintén olyan volt, amire Wrath már nagyon számított. Amikor Rehv és Ehlena beléptek, ámulva dicsérték meg az új íróasztalt, aztán a testvériség kivonult a dolgozószobából, magára hagyva a királyt, a királynét és George-ot a párral. – Mikor mész vissza északra? – kérdezte Wrath a férfit. – Hogy megkeresd. – Abban a pillanatban, ahogy ki tudok lépni a szürkületi fénybe.

– Helyes. Szükséged van erősítésre? – Nincs. – Egy halk suhogó hangot lehetett hallani, amikor Rehv magához vonta a felét, mert a lány kezdte kényelmetlenül érezni magát. – Egyedül megyek. Jobb lesz így. Amellett, hogy Xhexet keresem, találnom kell egy utódot is, ami azt jelenti, hogy bizonytalanul alakulhatnak a dolgok. – Utódot? – Az életem ideköt Caldwellhez. – Rehv hangja erős volt és határozott, az érzelmei azonban összevissza csapongtak, ami nem lepte meg Wrath-t. Az élet rendesen megkavarta szegényt az elmúlt huszonnégy órában, és a király pontosan tudta, hogy a megmentés néha legalább annyira megrázó élmény tud lenni, mint az elrablás. Természetesen az előzőnek sokkal kellemesebb következményei voltak. Bárcsak Xhexnek is megadná az Őrző is ezt az élményt! – Nézd, ami Xhexet illeti – mondta Wrath. – Ha bármire szükséged van, hogy megtaláld, bármilyen segítségre, tőlünk megkapod. – Köszönöm. Amikor a király a biztonsági főnökre gondolt, rájött, hogy jelen helyzetben alighanem könyörületesebb lenne azt kívánni neki, hogy már ne éljen. Kinyújtotta a karját, és átkarolta a fele derekát, hogy érezze, ott van mellette biztonságban és épségben. – Ami pedig a jövőt illeti – folytatta –, ebben a kérdésben fel kell venned a kesztyűt. – Ezt hogy érted? – Azt akarom, hogy te vezesd őket ott fent. – Micsoda? Mielőtt Rehvenge felháborodhatott volna, Wrath közbevágott. – Jelenleg a legkevésbé sincs szükségünk arra, hogy a kolóniában fejetlenség alakuljon ki. Nem tudom, mi a franc van Lash-sel és az alantasokkal, azt sem, hogy miért volt ott fent ő is, és azt sem, hogy mit kavart a hercegnővel, de az alapján, amit Zsadist mondott, abban biztos vagyok, hogy azok a bűnfalók halálosan félnek tőled. Mégha nem is élsz ott fent állandóan, azt akarom, hogy te állj az élükre. – Értem, hogy miért mondod ezt, de… – Egyetértek a királlyal. Ehlena szólalt meg, és minden valószínűség szerint teljesen megdöbbentette vele a párját, mert Rehv beszéde dadogássá redukálódott. – Wrath-nak igaza van – mondta Ehlena. – Neked kell a királynak lenned. – Már megbocsáss – dörmögte Rehv –, de nem kifejezetten ilyen jövőt képzeltem el magunknak. Először is, ha soha többé nem megyek oda vissza, az is túl hamar lesz. Másrészt pedig nem akarok senkit sem irányítani. Wrath érezte a feneke alatt a kemény trónt, és önkéntelenül is elmosolyodott. – Furcsa, néha én is ezt érzem a vámpírokkal kapcsolatban. A sorsnak azonban más tervei vannak az olyanokkal, mint te meg én. – Egy frászt! Nekem fogalmam sincs, hogy kell uralkodni. Vakrepülés lenne… – Hirtelen elhallgatott. – Úgy értem… a fenébe… nem mintha az, hogy nem látok… Az isten verje meg! Wrath megint mosolygott, és elképzelte, milyen bosszús képet vághat a fickó. – Nem, nincs semmi baj. Az vagyok, aki vagyok. – Amikor Beth megtalálta a kezét, megszorította, hogy megnyugtassa. – Én is az vagyok, aki vagyok, ahogy te is az vagy, aki vagy. Szükségünk van arra, hogy kézbe vedd a dolgokat ott északon. Egyszer már kiálltál mellettem, és tudom, hogy most sem fogsz nekem csalódást okozni. Ami pedig az uralkodást illeti… hiszed vagy sem, haver, minden király

vak. Amíg azonban helyén van a szíved, mindig tisztán fogod látni az utat magad előtt. Wrath vak szemét a felére emelte. – Ezt egy rendkívül különleges nő mondta egyszer nekem. És nagyon igaza volt. A gazember, gondolta Rehv, amikor ránézett a vámpír faj hatalmas, hőn tisztelt vak királyára. A fickó egy régimódi trónszéken parkolt, olyanon, amilyet egy uralkodótól elvárt az ember… Lenyűgöző darab volt, és az íróasztal sem volt kifejezetten rozogának mondható. Ráadásul, miközben a király fenségesen feszített rajta, meg minden, csak úgy bombázta a döbbenetes kijelentéseivel, de olyan hanyag magabiztossággal, mint aki hozzá van szokva, hogy minden parancsát teljesítik. Krisztusom, mintha elvárná, hogy mindenki engedelmeskedjen neki, még akkor is, ha sületlen ostobaságokat beszél! Ami azt jelentette… nos, hogy ő és Wrath valamiben egyformák voltak, nem igaz? Minden különösebb ok nélkül – de tényleg nem volt rá semmilyen oka – Rehv elképzelte azt a helyet, ahol a manipulátorkirály uralkodott. Egy egyszerű fehér emelvény volt. Semmi különös, bár igaz, hogy ott fent az elme hatalmát sokkal többre értékelték… a hatalom ilyetén külsőséges megjelenési formáját nem sokra tartották. Rehv akkor járt utoljára a trónteremben, amikor elvágta az apja torkát. Visszaemlékezett, milyen volt, amikor a férfi kék vére a makulátlanul tiszta, elegáns márványra csöpögött. Mint amikor egy tintásüveg felborul. Rehvnek nem tetszett a kép, de nem azért, mert szégyellte, amit tett. Sokkal inkább azért, mert nem tudta, hogy ha elfogadja azt, amit Wrath javasol neki, vajon ő is ugyanígy fogja-e végezni. Egy nap a családjának valamelyik tagja őt is meggyilkolja majd? Ez a sors várt volna rá? Mélyen a gondolataiba merülve segélykérően Ehlenára nézett… és a lány pontosan azt az erőt adta neki, amire szüksége volt. Olyan szilárd és lángoló szerelemmel nézett fel rá, hogy Rehv úgy vélte, talán mégsem kellene olyan sötéten látnia a jövőt. Visszafordult a király felé, és látta, hogy ő is ugyanazt az erőt kapja a felétől, mint amit ő kapott Ehlenától. Nos, akkor hát itt a minta előtte, ezt kell lemásolnia, gondolta. Itt volt az, aki szeretett volna lenni: erős, jó vezető, oldalán egy királynéval, aki támogatja, és legalább annyira uralkodik, mint amennyire a király. Csakhogy az ő alattvalói nem olyanok voltak, mint Wrath-é. És Ehlena nem mehetett fel a kolóniába. Soha. Tanácsadóként azonban remekül együttműködhetne vele. Senki mástól nem kérne szívesebben tanácsot… kivéve ezt a gazembert itt előtte a trónon. Rehv megfogta a szerelme kezét. – Jól figyelj rám! Ha elfogadom, hogy én leszek a királyuk, akkor csak én fogom a kapcsolatot tartani a kolóniával. Te nem mehetsz fel oda. És tudd, hogy lesznek benne csúnya részek is. Nagyon csúnyák. Lehet, hogy olyan dolgok is történnek majd, amitől megváltozik rólam a véleményed… – Már megbocsáss… de jártam ott, láttam, tudom milyen. – Ehlena megrázta a fejét. – És bármi történjék is, te jó ember vagy, ez a tény pedig mindig minden felett győzedelmeskedni fog. A történelem már többször bebizonyította, ennél nagyobb garanciát pedig senki sem kaphat az élettől. – Istenem, annyira szeretlek! Mégis, amikor a lány szerelemtől ragyogó tekintettel nézett fel rá, még mindig maradtak kétségei. – Biztos vagy benne? Mert ha egyszer elkezdjük…

– Igen, teljesen. – Ehlena lábujjhegyre emelkedett, és megcsókolta a férfit. – Biztos. – Ez igen! – Wrath úgy kezdett tapsolni, mintha a kedvenc csapata pontot szerzett volna. – Nagyon szeretem az erős nőket! – Igen, én is. – Rehv elégedett mosollyal a karjába vonta a felét, és úgy érezte, mintha a világ több szempontból is helyreállt volna. Ha majd Xhexet is megtalálják… Nem ha, javította ki magát. Amikor. Ehlena a mellkasára hajtotta a fejét, ő pedig simogatni kezdte a hátát, miközben Wrath-ra nézett. Egy kis idő múlva a király arca elfordult a királynéról, és Rehv irányába mozdult, mintha tudná, hogy a férfi őt nézi. A halványkék dolgozószoba csendjében ekkor furcsa kötődés alakult ki köztük. Habár nagyon sok szempontból különbözőek voltak, kevés dolgot osztottak meg a másikkal és még annál is kevesebbet tudtak egymásról, mégis valami olyasmi kötötte össze őket, amelyet a földön senki mással nem éreztek. Mindketten uralkodók voltak a saját trónjukon. Királyok. – Az élet egy dicsőséges kaland, nem igaz? – dörmögte Wrath. – De igen. – Rehv megcsókolta Ehlena feje búbját, és arra gondolt, hogy mielőtt megismerte a lányt, a dicsőséges szót kivette volna ebből a megállapításból. – Pontosan az.

Vége

KEDVES OLVASÓNK! Az Ulpius-ház kiadó kínálata megtekinthető a www.ulpiushaz.hu című honlapon. Újdonságainkról, bemutatóinkról, akcióinkról hírlevélben tájékoztatjuk olvasóinkat, amelyre szintén a honlapon regisztrálhatnak.

Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Kepets András Szerkesztette Borus Judit Felelős szerkesztő Palkó Katalin Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató