RACHEL WARD NEM ENGED A MÉLYSÉG

RACHEL WARD NEM ENGED A MÉLYSÉG

Rachel Ward: The Drowning Text copyright © Rachel Ward, 2013 Hungarian translation © Török Krisztina, 2013 Az eredeti angol nyelvű művet The Drowning címmel 2013ban adta ki a The Chicken House, 2 Palmer Street, Frome, Somerset, BA11 IDS Minden jog fenntartva. Fordította: Török Krisztina

ISBN: 978 61 5544 244 5 Agave Könyvek Felelős kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund A borítót tervezte: Demeter Zsuzsa Felelős szerkesztő: Csurgó Csaba Olvasószerkesztő: Rácz I. Péter Korrektor Boncz Éva Készült a Kaposvári Nyomda Kft. nyomdájában, Kaposváron, 2014-ben – 140052 Felelős vezető: Pogány László igazgató Műfaj: ifjúsági thriller

Előszó A könyv ötletét egy olyan történet adta, amit a férjem egyik kollégája mesélt, vele történt meg. Egyszer, amikor két másik társával egy tóban úsztak, belecsapott a villám. Az én történetemben nincs villámlás, csak a tóban úszó hármas maradt meg. Fizetés nélküli szabadságon írtam meg a regényt, mely a végén egy kissé torz szerelmes levél formáját öltötte. Ahhoz a városhoz szól, ahol tíz éven át dolgoztam. De nem a rendkívül esős 2012-es év angliai drámái ihlették. Sajnos a vízbe fúlás meglepően gyakori tragédia, írás közben magam is megismerkedhettem azoknak a családoknak a fájdalmával, ahol egy-egy családtag ehhez hasonlóan vagy áradásokban vesztette életét. Nem szeretnék senkinek még több fájdalmat okozni ezzel a könyvvel, ám nagyon is valós eseményekkel foglalkozom benne, hétköznapi drámákkal. Kedves olvasóm, ha valaha átélt már fulladásos helyzetet vagy áradást, lehet, hogy jobb, ha félreteszi ezt a könyvet. Egyébként pedig remélem, hogy aki kézbe veszi, kellemes – és talán kissé borzongató – órákat tölt vele. Rachel Ward Bath, 2012. november

Ozzynak, Alinak és Pete-nek, akik segítenek a felszínen maradnom.

Előjáték – Állj! Álljunk le, vége! Megtettük, amit tehettünk. Vége. A

halál beállta hajnali négy óra tizenhét. Kinyitom a szemem. A balt telibe találja egy esőcsepp. Gyorsan becsukom mindkettőt. Majd óvatosabban, pislogva nézek fel. Esik. A szürke égből ömlik rám a víz. Valami van a számban. Sár. Homok. Oldalra fordítom a fejemet. Köpök. Egy méterre tőlem egy másik arc látszik. A haja fénylő gilisztákként tapad a homlokába. A szája, ajkai elnyílnak, szegletéből víz szivárog. Sápadt bőr, sármocskos. Szeme csukva, szempillái előremerednek, két csúcsos vonal. Az én arcom. Valami zizegve közelít a lába felől, a derekán át a mellkasára, a válláig. A kéz, ami a cipzárt húzza, egy pillanatra megáll, szünet, majd bevégzi, és felhúzza teljesen. A hálózsákot. Egy hálózsákba tették, mert alszik. De nincs nyílás a zsákján, bezárták, teljesen. Hogy kap így levegőt? Én következem. Tudom. De én nem alszom. Én ébren vagyok. – Engem ne cipzárazzon be – hallom a fejemben a hangomat, de a szám nem mozdul. – Ne cipzárazzon be – hal el a hangom a torkomban.

Valaki megragadja a lábaimat, valaki más a két kezem. Rajtam a sor. Beraknak a zsákba. Engem is becipzároznak. Küzdenék, de ólomnehezek a tagjaim. Képtelen vagyok mozdítani őket. Képtelen vagyok mozogni, beszélni, normálisan gondolkodni. Most valami deszkán fekszem, oda raktak fel a földről, majd be egy kocsiba. Az ajtót becsapják. Azt a fiút itt hagyjuk. Nem, mégsem, az ajtó kinyílik megint. Akkor ez ő lesz. Lépések, nyögés, ahogy felemelik. Odanézek. Ha még mindig be van húzva a cipzár, összeszedem a hangomat, és szólok, legalább résnyire húzzák le, hogy levegőt kapjon. Hogy lássam az arcát. De nem ő az. Egy lányt hoznak be. Engem néz. Az arcán szétkenődött a szemfestéke, mintha éppen elolvadna. A szája kék, a karjai libabőrösek, reszket az egész teste. És bámul, engem bámul, majd pislant egyet-kettőt, végül sikítani kezd.

1. A nő, aki az anyámnak mondja magát, taxit hív, hogy hazamenjünk. Ő ül az egyik oldalon, én a másikon, mintha mindketten az ablakhoz tapadtunk volna. Közöttünk vagy negyven centiméternyi műbőr ülés. Becsatoljuk magunkat. Ez a szag kaparja a torkomat. Műanyag-, fényezőszer- és hányásszag egyszerre. Kis kék fa csüng a visszapillantón. Az van rányomtatva, hogy „Új autó illat”. Hát ha ilyen illata van az új autóknak, akkor tartsák csak meg. Otthon. Nem tudom elképzelni, de azt így is tudom, hogy biztosan nem akarok oda menni. Vissza akarok menni a kórházba. Az a nővérke aranyos volt velem, nem olyan, mint ez a nő az ülés másik végében, a fényes mackójában, ami lötyög rajta, és egyébként is úgy néz ki, mintha a sok sírásban teljesen kimerült, elfogyott volna. Nekem nem úgy tűnik, hogy ő bezzeg nagyon velem akarna lenni. Alig pillant rám, egy szót se szól, a száját görcsösen összeszorítja komor, keskeny vonallá. Visszamegyek. Megcsináljam? Tépjem fel a kocsi ajtaját? Ugorjak ki, és rohanjak? Késő. A taxi befordul egy sarkon, és már száguld is, a kórház sehol sincs többé. Csapdába estem.

Homlokomat az ablaknak nyomom. Hideg. Kellemes érzés, megnyugtat. Igyekszem rátapasztani a sima, hideg felületre az egész arcomat, amennyire lehet, odapréselem az orromat és a számat. Kissé oldalra fordítom a fejemet, hogy minél nagyobb felületen érintkezzem vele. Egyre erősebben passzírozom oda magamat, a szám szétnyílik, mint két meztelencsiga. A nő felém sandít, a szeme vörös. – Te meg mit művelsz, Carl? Fejezd be, az ég szerelmére! Átnyúl a köztünk tátongó űrön, és megrántja a karomat. Nem hagyom magam. Akkor elenged, és a tarkómra csap. A tasli erejétől feljebb csusszan a fejem a nyálas üvegen, összekenem az arcomat. Ugyanabban a pillanatban visszatér a sok régi hasonló pofon emléke, mintha tükrös folyosó nyílna meg az agyam hátuljában. A nő visszahúzódik a helyére, a másik ablakhoz, könnyek csorognak az arcán. Már tudom, hogy igaz, amit mindenki mondott. Tényleg ő az anyám. A gyomrom elnehezül, ahogy emlékek potyognak vissza az agyamba. A hátrafogott haja. A sörszagú lehelete. A tenyere csípése a bőrömön. Kiabálás. Egy férfi hanga. Egy nő sikoltása. Ajtócsapódások. És még több emlékkatyvasz, amin egyelőre nem igazodom el. Egy azonban biztos. Ő az anyukám. Rajta kívül nincs senkim. Nem tudom, szeretem-e vagy inkább gyűlölöm, hogy félek tőle vagy sajnálom.

Elhúzódom az ablaktól, és a ruhám ujjába törlöm az arcom. – Nézd, hogy összekented. Krisztusom, hát hány éves vagy te?! Most halt meg a bátyád, nincs benned semmi kegyelet?! Hány éves is vagyok? Még ezt se tudom. – Az isten áldjon meg, tizenöt éves nagyfiúk nem csinálnak ilyet – maszatolja el a könnyeket az arcán. Megrázom a fejemet, a saját könnyeimet akarom kirázni belőle, nehogy nekem is kibuggyanjanak. És akkor megszólal egy hang a fejemben: Ne lássa, hogy sírsz, ne hagyd! Ha látja,

hogy sírsz, ő nyert. A fiúk nem sírnak, Cee. Ezt hajtogatja a hang. Összeszorítom a szemem, az ajkamba harapok, és visszafordulok az ablakhoz. Olyan hétköznapi az odakinn elszáguldó világ. Boltok, házak, autók, emberek. Nem ismerős semmi. Nagy házak mellett haladunk el, azon tűnődöm, hogy talán itt lakom valamelyikben, de persze valahogy tudom, hogy úgysem. Miért nem emlékszem semmire? Kiérünk a városból, a semmiben autózunk, néha egy-egy falu, majd megérkezünk egy kisebb városba, a peremén egy kőből épült gyárépület mellett húzunk el. Komoran mérem fel a főutca kifőzdéit, a turkálókat és a bedeszkázott kirakatokat. Egy újságos előtt kitámasztott hirdetőtábla áll a járdán. Ahhoz túl gyorsan húzunk el mellette, hogy el tudjam olvasni, a nyakamat

tekergetve fordulok vissza, hogy lássam a másik oldalát: TRAGÉDIA A TAVON: A LEGFRISSEBBEK.

Öregasszony húzza el a bevásárlószatyrát a tábla mellett. Papucsban van. – Mindjárt ott vagyunk – szólal meg anyám, ahogy a főutcáról egy telepre kanyarodunk. Három perccel később egy boltsor mögé fordulunk be, és megállunk. A taxióra tizenkét font hatvanat mutat. Anyu kiveszi a táskájából a pénztárcáját. Elővesz egy tízes bankót, és az aprók közt keresgél. – Egy, kettő – számolja –, húsz, harminc. Krisztusom, képtelen vagyok kivenni ezeket a kis vackokat. Már az egypennyseket szemezi, a bélés alatt kotorászik, kiveszi a kezét, újra átszámolja a pénzt, majd megint túrni kezd. Most veszem észre, hogy a jobb kezén hiányzik a kisujja utolsó perce. Tudom, hogy nem így született, de arra nem emlékszem, mikor történt. Pedig egyszer mesélte valaki… valaki mesélte. – Negyvenkettő, negyvennégy – számol. Nincs annyi, nem lesz elég a pénze. A taxis közönyösen vár. Várja a pénzét, nyilvánvaló, hogy nem lesz annyi, de kivárja, amíg anyám beismeri. A végén kénytelen lesz. – Nincs nálam annyi – böki ki. – Tizenkét font negyvenhetem van. Összesen.

Merően bámulja anyámat vagy egy percig, végül úgy dönt, jobban jár, ha megszabadul tőlünk. – Adja hát ide – tartja a markát. Ahogy a kocsiajtót becsapom, már gurul is el. Csikorog a gumija az aszfalton. – Most meg találjam meg az istenverte kulcsokat is – bányászik tovább a táskájában anyu. Egy betonlépcső aljában állunk. – Menj csak fel, jövök én is. Felnézek a rövidke lépcsőn, odafent keskeny, nyitott folyosó. Bevillan egy kép. Egy fiú, aki úgy néz ki, mint én, csattog le a lépcsőn, és a végén átdobja magát a falon. És valaki más áll ott, ahol most én – egy hosszú sötét hajú lány. Újra meg újra lejátszom a jelenetet a fejemben, ahogy a fiú repül át a fal felett, mint Batman, és a lány felnéz rá, félmosoly játszik a szája szögletében. Igyekszik leplezni, hogy ez bejön neki, de bejön neki. Az a fiú. És a lány. Ismerem őket, csak nem kattan a helyére. Biztos ő a bátyám. Biztosan. Olyanok ezek a képek az agyamban, mint a lépcsőházat beszövő

pókhálók.

Törékenyek.

Nem

szeretnék

keresztülgyalogolni rajtuk, és elszaggatni őket. Nem akarom, hogy bajuk essen. Addig akarok a lépcső tövében állni, míg végre összeáll minden. Míg meg nem érzem. Össze fog állni, érzem. Ott van minden, mint amikor a szó az ember nyelve hegyén van már. És ha kivárom… Anyu elcsörtet mellettem.

– Megtaláltam. Gyere, innom kell egyet! Egyre csak a lépcsőt bámulom, de már anyu vánszorog rajta felfelé, megtörte a varázst. A melegítőnadrágja túl hosszú, a szára kirojtosodott, mert folyton rálép. A lépcső tetején visszafordul. – Gyere már, Carl! – int a fejével, hogy nyomatékosítsa a szavait, majd bámul lefelé rám. – Mi van már, Carl? – Anyu, én… – Mi a baj? Gyere fel végre, haladjunk már! Töltök egy italt, és elfelejtjük ezt a rémes napot. Felvonszolom magam a lépcsőn. Ő a kulcsaival játszik, inkább azokat vizsgálgatja, hogy ne kelljen rám néznie. Felértem, de még mindig nem mozdul. – Anyu. Még most sem néz fel. Lehajtja a fejét, kócos, szőkített haja belelóg két oldalról az arcába. A választéka teljesen kusza, a sötét hajtövek hirtelen meghökkentő rózsaszínbe csapnak át. Valami az ujjára csöppen. És megint. Fojtott hangot hallat. Jaj, istenem, már megint sír. Mondanom kéne valamit, hogy befejezze. – Ne csináld, anyu! Minden rendben lesz. Valahogy jobb volt, amikor még ordítozott velem. Ez így sokkal nehezebb. Nem

vagyok

valami

magas,

de

nála

magasabb.

Átkarolhatnám a vállát, de az a pofon a taxiban, az jár az eszemben.

A könnyei a betonra potyognak. Csak áll ott, magányosan és aprón, a kulcsaival babrál, és sír. Az egész olyan borzalmas, egyszerűen borzalmas. Valamit csinálnom kell. Közelebb csoszogok hozzá, felemelem a karomat, néhány centire a nyakától, egy ideig csak tartom a levegőben, majd lassan, óvatosan lejjebb eresztem, a nyakára. Ujjaimat behajlítva megmarkolom a vállát. Először nem reagál, és elég hülyén érzem magam, kínosan, és már épp elvenném a karomat, amikor félrebillenti a fejét, rá a karomra. A feje búbja alig érezhetően az államhoz ér. Gőzöm sincs, mi legyen most. Végül eleresztem, és néhányszor megpaskolom a hátát. Hátraveti a fejét, nagyokat szipog. – Csináld te! – hadarja alig érthetően, és a kezembe nyomja a kulcsokat. Azok is könnyesek. Beletörlöm a pólómba, és elindulok előre. Minden egyes lakásnak van egy saját kis elkerített előkertje a járda és az ajtó között. Az egyes szám előtt néhány nyúlketrec, színes műanyag játékok szétszórva és egy oldalára borult tricikli. A kettes szám előtt semmi, csak egy szemeteskuka. A következőnél a kis térségen legalább annyi szemét, mint a kukában: üvegek, néhány törött is, konzervesdobozok. És két műanyag szék, az egyiknek kitörött egy lába, szerintem valaha fehérek lehettek.

Meg egy félig kibelezett fotel. Némi virág. Celofánba csomagolt virágok, többhalomnyi is, az ajtó körül. Innen tudom, hogy ez a mi lakásunk. A virágokat a bátyámnak hozták, aki vízbe fúlt. Sokszor elmesélték már, de akkor is csak egy történet marad, ami valakivel megtörtént, én semmire nem emlékszem belőle. Azt mondják, vissza fognak térni az emlékeim. Ezt azért elég nehéz elhinni, amikor az ember arra se emlékszik, hogy hol lakik. Megállok a kapuban, anyu is odaér, megáll mellettem, és együtt bámuljuk az előkertet. – Nem hittem, hogy ennyi barátja volt – mondja anya halkan. Benyomom a kaput, és a lábammal félretolom a csokrokat, hogy eljussak az ajtóhoz. Némelyik csokorhoz kis kártyát tűztek a celofánra. Rajtuk kézzel írott üzenetek. – Ne rugdosd őket! – szól rám anyu, és ahogy jön mögöttem, szedegeti össze mind. Bedugom a kulcsot a zárba. Remeg a kezem. Kinyitom az ajtót, anyut előreengedem, mindkét karja tele van virággal. Felszedem a kint felejtett maradékot is, és megyek utána. Odabenn állott pia- és füstszag. Megyek utána a konyhába: maszatos,

szürke,

műanyag

konyhapult,

szürke

konyhaszekrények és a falnál egy kis asztal. A virágokat egy kupacba a padlóra dobja, és a hűtőhöz lép. Ahogy kinyitja az ajtaját, látom, hogy két hatos karton

sörön, fél liter tejen, egy ketchupön és egy barna mártásos flaskán kívül nincs benne semmi más. Anyu kivesz egy doboz sört, kipattintja, a fejét hátraveti, és már tölti is magába. A gigája jár fel-le, ahogy folyamatosan folyik át a dobozból a szájába a sör, míg végül elfogy mind. Nyúl a következőért. – Kérsz egyet? – tol felém egy dobozt. – Kérhetek – bólintok. Bármi jó, ami elnyomja ennek a szemétdombnak a nyomorúságát. Lerakom a virágokat az asztalra, és elveszem a dobozt. Kipattintom, és meghúzom. A keserű íz megtölti a számat, és újabb kapcsolót nyom le az agyamban. Valami füvön heverek, a lábamnál víz kotyog. Az a fiú is ott van, aki olyan, mint én, és épp butára isszuk magunkat, levettük a pólónkat, hogy bámuljunk. Érzem a nap melegét az arcomon meg a vállamon, a könyökömet szúrja a fű, ahogy feltámaszkodom. Az a fiú nagyot szippant a cigijéből, és a tó felé fújja a füstöt. Gombóc van a torkomban, lehet, hogy hányni fogok. Nagyot nyelek, leerőltetem a piát. Anyu úgy szopja be a második doboz világosát, mintha az élete múlna rajta. Amikor kiürítette, félreteszi. A hűtőt még mindig nem csukta be, nyúl megint sörért. – Tessék, idd meg ezt! – nyújtom felé az enyémet, amiből csak egy kortynyi hiányzik. – Nem, dehogy, az a tiéd, idd csak meg!

Már kivett egy harmadikat, és nyakalja is, ahogy az előzőeket. Ez is mindjárt elfogy. Fogom a sajátomat, de nem iszom belőle, csak őt figyelem. – Anyu, figyelj… Szeretném, ha abbahagyná, ha elmondhatnám neki a parton heverést, a napsütést. Szeretném arról a fiúról kérdezni. A fiúról, aki repült a levegőben, és úgy ért földet, akár a macska. A bátyámról. Robról. – Mi van? – Esetleg… beszélgethetnénk? Rám pillant, de már el is kapja a fejét. Mint aki sarokba szorult, csapdába esett. Mintha már a beszélgetés puszta említése halálra rémisztené. – Fáradt vagyok, Carl. Pokoli egy… Most csak egy italra vágyom, de később beszélgethetünk, ígérem – mondja. – De… – Ne kezdd, Carl, nekem most ez nem megy – szakít félbe, a hangja éles, mintha mindjárt elcsuklana, mintha mindjárt sírva fakadna. Nem akarom, hogy megint sírjon, ezért ellépek az útjából, hogy ki tudjon menni a nappaliba. Ledobja magát a kanapéra, egy doboz sör a kezében, a maradék mellette a földön, azok is a keze ügyében. Megállok a küszöbön. Nem néz rám, nem szól hozzám.

– Anyu – szólalok meg pár perc múlva. Hamarosan kiüti magát, és még csak azt se tudom, melyik az én szobám. Úgy kapja fel a fejét, mintha meglepődne, hogy ott vagyok. Mint aki megfeledkezett rólam. – Mi van? – Hol aludjak? A homlokát akarhatok.

ráncolja,

próbálja összerakni,

mit

is

– A szobádban – mondja olyan hangsúllyal, mintha idióta lennék. Téma lezárva. Vége. Elfordul, a tévét bámulja, amit be se kapcsolt. Képtelen vagyok ezt tovább elviselni. Idelenn nyilvánvalóan nincs hálószoba, elindulok hát a lépcsőn felfelé, de félúton elakadok. Pedig nem bonyolult. Csak fel kell menni, ott lesz egy szoba. Nem nagy ügy. Csak rakjam a lábaimat egymás elé. De olyan érzés, mintha tilosban járnék, valaki más házában. Ahogy felpillantok, három ajtót látok. A lábaim gyökeret vernek. Az egyik ajtón van három lyuk. Egy pillanatig azt bámulom, a lyukakat, hogy miként kerülhettek oda, de aztán már hallom is a hangot a fejemben, ahogy Rob ökle kiüti a farostlemezt. Egy, két, há – ökölbe szorított kézzel, őrjöngve.

Aztán, mint a villám megpördül, és a következő ütés az arcomba csapódik. Sarkon fordulok, leülök a lépcsőfokra, meghúzom a sörömet.

Miért lehetett olyan dühös? Még egy korty. És még egy. Magam vagyok a sörömmel a sötétben a lépcsőn. Ülök, és iszom, amíg ki nem ürül a doboz. A folyadék súlyosan megüli a gyomromat, de a célnak megfelel. Minden eltompul kissé. És fáradt vagyok, le kéne feküdnöm. Gyerünk, Carl! Az üres dobozt a lépcsőn hagyom, és a két falnak támaszkodva feltápászkodom, elindulok felfelé. A fal érdes a tenyerem alatt mindkét oldalon. Van valami megnyugtató a fal érdességében. Hányszor csináltam már ezt, hogy a két falon húztam a kezemet, ahogy felmentem a lépcsőn? Ez volna a szokásom? Odafenn elmegyek az első ajtó előtt. Nyitva áll. Odabenn kétszemélyes ágy, női ruhák szanaszét a padlón, egy koszos fiókos szekrény tetején mindenféle szépészeti szerek üvegei meg tégelyei halomban. A következő ajtó a fürdőszobába nyílik. Továbbmegyek, megállok az utolsó előtt. Ökölbe szorítom a kezemet, és bedugom a legfelső lyukba. Bőven belefér. A bátyám nagyobb volt nálam. Nem csak idősebb. Benyitok az ajtón, és bemegyek.

2. Poshadt szaggal van tele a fejem. Nem tudom, minek a szaga, de érzelmek áradatát sodorja magával, félig látott emlékeket. Két matrac van a földön, a két fal mentén, egymással párhuzamosan, úgy egyméternyi tér választja el őket. Egyéb nem sok. Ruhák mindenfelé. Pár újság. Üres dobozok. A sarokban két horgászbot. Csak két matrac, se párna, se lepedő, mint a kórházban, csak egy-egy hálózsák. Egy narancssárga meg egy zöld. A zöld az enyém. Mégis honnan tudom? Leülök rá, és mivel jobb ötletem nincs, ahogy vagyok, nadrágban és cipőben belefekszem, felhúzom a cipzárt, ameddig lehet, hogy csak az orrom meg a szemem látszik ki belőle. Az oldalamon fekszem, Rob matracát nézem, rajta a narancssárga hálózsák kupacba gyűrve. És most hallom a cipzár hangját, ahogy felhúzzák, be az arca előtt, végig a zsákot. Látom a sáros arcát, az egyik pillanatban még ott van, a másikban már csak a zsák. Lehunyom a szemem, a víz alatt vagyok. Karok és lábak kavalkádja kapál előttem. A víz rám nehezedik, fáj a tüdőm,

eleinte csak sajog, majd fáj. Nem kapok levegőt. Levegő kell. Fel kell…

Kinyitom a szemem, egyedül vagyok ebben a mocskos, üres felfordulásban. Nehezen kapok levegőt, és amit beszívok, mintha elhasznált lenne. Savanyú lesz tőle a szám íze. A kórházi szobám világos, fehér és tiszta volt, állandó fertőtlenítőszaggal. hálózsákomba,

Belenyomom

beszívom

a

szagát.

az

orromat

Évszázados,

a állott

izzadságbűze van. Undorodom, bár van benne valami megnyugtató is. Ez vagyok én. Nem lehet más, hiszen ez az én hálózsákom. Az én szagom. De ki vagyok én? Ki volt a bátyám? Szerettem? Szeretett engem? Ha a lépcsőn rám rohanó emlék valós, akkor olyan nagyon nem. Felidézem, amit a kórházban mondtak: „A bátyád meghalt. Baleset történt, vízbe fulladt.” Miért nem érzek semmit? Nyilván szörnyeteg vagyok, hogy nem vagyok szomorú. Csak fekszem jó ideig. Besötétedett közben, de a nyitott ajtón fény szüremlik be kintről. Hallgatózom, meresztgetem a szememet, igyekszem befogadni ezt a helyet, mindent. Az otthonomat. Csend van, lentről semmi zaj, de a szomszédban megy a tévé, hallom, és kinn az utcán is járkálnak emberek, autók jönnek-mennek, ajtók csapódnak. Rob matraca felett a mennyezeten, a sarokban sötét folt. A falakon firka. Olyan érzés, mintha egy másik bolygóról pottyantam volna ide, mintha valaki más életébe zuhantam volna bele, hogy boldoguljak, ahogy tudok. Vissza akarok menni a

kórházba. Ehhez a helyhez semmi közöm. Az a nő odalenn nem az én anyám. A fiú, aki meghalt, nem az én bátyám. Hiba történt, borzasztó, rettenetes félreértés. Remegek. Be vagyok tojva. Képtelen vagyok megbirkózni ezzel az egésszel, nem akarok itt lenni. Az orromba ismét befurakszik az a szag, amit egy test hagy maga után, számtalan éjszakai alvás után. És meghazudtol. Nincs igazam. Nagyon is sok közöm van ehhez a helyhez, nem menekülhetek. Egészen kicsire összegömbölyödöm a zsákomban, átkarolom magam a két karommal, de így se nyugszom meg. A kezem mindenféle előzetes megfontolás nélkül kikúszik a hálózsákból, benyúl a matracom alá, és az ujjaim valami lapos, kemény dologba ütköznek. Előhúzom. A gyenge fényben egy kemény kötésű könyv borítóját látom. Nagy, fehér betűkkel van ráírva a fekete borítóra a cím: Egerek és

emberek. Az oldalamon fekve kinyitom az első oldalon. Nem elég erős a fény, hogy el tudnám olvasni a szöveget, de nincs is rá szükség, mert a szavak előtörnek az agyam ködéből: „Néhány mérföldnyire Soledadtól délre a Salina folyó szűk mederbe ereszkedik le a domb lábánál, s mélyen és zölden folyik tovább. Még meleg is a vize, mert napsütötte, sárga fövenyen siklott el csobogva, mielőtt a keskeny tavat elérte.”1 – A kibaszott életbe, Cee, kapcsold, le a kurva lámpát! 1

Benedek Marcell fordítása

– Olvasok. – Hatszázszor olvastad már azt a szart. – És? – És kapcsold le a kurva lámpát! Dög fáradt vagyok. A könyvet a mellkasomhoz szorítva, a hálózsákomban féregként vonaglok keresztül a méteres térségen Rob matracához, míg végül a narancssárga zsákra teszem a fejemet. Ott fekszem, kapkodom a levegőt. Az orromba mászik a szaga, épp olyan áporodott, mint az enyém, csak másképpen. Lehunyom a szemem, hallom, ahogy lélegzik. – Mondd szépen, hogy jó éjszakát, Cee! – mondja. És tudom, hogy így megy ez minden áldott éjjel. Ment. Így ment. Először mindig rendelkezett, hogy mondjam szépen, hogy jó éjszakát, mire én azt feleltem: „’Cakát, Rob!” Erre ő is: „’Cakát, Cee!” Minden éjjel. – ’Cakát, Rob! – mondom most is, és nem nyitom ki a szemem, bent fekszem a két matrac közötti résben, a fejem az ő matracán. Lassan, mélyen lélegzik, és vele lélegzem én is. A könyv a padlóra koppan, elszenderedem. Lassan elnyel az álom.

3. Sötét, csendes helyen ébredek. Gőzöm sincs, hol vagyok, hány óra, ki vagyok. Aztán lassan derengeni kezd. Carl Adamsnek hívnak. Tizenöt éves vagyok. Meghalt a bátyám. Az utolsó gondolat végigkaristolja az agyamat. Rob meghalt. Rob meghalt. Tudom, hogy ez dráma, de nekem csak szavak, kizárólag szavak. Emlékszem, úgy aludtam el, hogy a hangját hallottam, meg azt, ahogy lélegzik. Most nem hallok semmit. Se kintről semmi zaj, sehol nem szól még a tévé se. Csak egy csap csöpög valahol a lakásban. Egészen halkan, de olyan nagy a csend, hogy tisztán hallom, és megtölti az agyamat. Placcs,

placcs, placcs. Ahogy a másodpercmutató ketyeg előre. A hálózsák az arcom alatt nedves, álmomban kifolyt a nyálam. Eltolom az arcomtól, felülök, és a kézfejemmel megtörlöm a számat. Fáj a fejem, a torkom sivatag. Kikászálódom a hálózsákból, és kibotorkálok az előtérbe. Még most is ég a lámpa. A fürdőszobába megyek, ahonnan a csepegő hang is jön. Nem kapcsolom fel a lámpát, minek? A mosdókagylónál csepeg a hideg víz csapja. Megnyitom rendesen, ráhajolok, és hideg vizet loccsantok az arcomba.

Egy fiú kiabál, egy lány sikolt. Víz van az arcomban, a szememben, a fülemben. A szívem kalapál. A közelükbe értem, olyan közel vagyok már, hogy látom a lábaikat és a karjaikat, ahogy csapkodnak, látom, ahogy a fiú szája összepréselődik az erőfeszítéstől, a lány arca eltorzul a rémülettől. Elugrok a mosdótól, vakon tapogatózom törölköző után. A kezem beleakad a lámpa húzózsinórjába, megrántom, szétárad a fény. Felkapok egy törölközőt a földről, és hevesen szárazra dörzsölöm az arcom, majd körbenézek. Senki. Egészen apró helyiség: egy mosdókagyló, vécé, fürdőkád, a végében

zuhanyrózsával,

és

félrerántott

zuhanyzófüggönnyel. A mennyezeten és a csempék fugáiban penész feketéllik. A szívem még mindig vadul száguld a mellkasomban. Ott voltam én is a tóban. Ott voltam, amikor meghalt a bátyám. Mélyeket lélegzem, letüdőzöm a hideg, nedves levegőt, igyekszem megnyugodni. A csap még mindig folyik, ömlik a víz a mosdókagylóba, szörtyögve nyeli el a lefolyó. Nem akarom, hogy vizes legyen az arcom meg a szemem, de szomjas vagyok. Állítok a csapon, hogy alig csordogáljon a víz, a sugár fölé hajolok, és óvatosan, hogy a víz csak a számba folyjon, odatartom a fejemet. Hideg és tiszta. Öblögetek vele, a fogaimon át szűröm, megnedvesítem az ínyemet, az arcom belső oldalát, majd

kiköpöm. Lenyelek egy kortyot, még egyet, érzem, ahogy a hideg frissesség lassan lecsúszik bennem. Veszettül szomjas vagyok, minél többet iszom, annál inkább. Felnyúlok a csaphoz, jobban megnyitom, és csak nyeldeklem a vizet. A víz kicsordul a számon, le az államon, végig az arcomon.

Cee. Valaki a nevemen szólít, ez nem olyan, mint a kiabálás és kapálózás hangjai az előbb, most egészen közelről hallom, a fürdőszobából.

Felegyenesedem,

elzárom

a

csapot,

körbenézek. Senki. Megrázom a fejemet, és a törölköző csücskével kitörölgetem a fülemet, mert belefolyt a víz. Olyan volt, mintha… de az képtelenség. Bár az este is hallottam, ahogy elaludtam. De az azért más, nem? Félálomban elmosódnak a dolgok, az már szinte álom, nem? De most ébren vagyok. A hideg víz gondoskodott róla, hogy felébredjek. Valaki szórakozik velem. Szívat. Két lépéssel a zuhanyfüggönynél vagyok, félrerántom. A kád is üres. Üres a szoba. Pedig volt itt valaki… Hallottam valakit. Kimegyek az előtérbe, vagy egy percig állok ott, hallgatózom. Csend van. A távolban egy sziréna vijjog, de az is elhalkul, végül megszűnik. Anyu szobája felé indulok. Halkan beosonok. Itt nincs olyan sötét, mint nálam. A függönyök szét vannak húzva, az utcalámpa fénye sárgás

derengést vet a mintás falakra. Az ágy üres. A földön még mindig ott hevernek a ruhák és a koszos tányérok. Tudom, hogy nincs itt. – Anyu? – szólok bele az ürességbe. Semmi válasz. Sarkon fordulok, visszamegyek a szobámba, ami Rob szobája is. Aminek az ajtaján a három lyuk van. Kicsit rosszul vagyok a gondolattól, hogy vissza kell oda mennem. Mi van, ha van ott valaki, ha ott vár rám? De az előtérből beszivárgó fényben látom, hogy nincs ott senki, csak a két matrac meg a két gyűrött hálózsák. A mennyezet csupasz villanykörtéjének fényében még kisebbnek tűnik a szoba. Még szomorúbbnak. Az órámra nézek. Három múlt tíz perccel. Hajnali három, gondolom. Az ablakhoz megyek, elhúzom a függönyt. A boltok tetején van a lakás, egy üres utcai parkolóra és a mögötte húzódó füves sávra néz a szoba, azon túl sorházak. Sehol senki. A párkányra könyökölök, az államat a két tenyerembe támasztom, úgy bámulok ki. Nem mondom, hogy emlékszem erre a látványra, de az egész valahogy megnyugtató élmény, vagyis nyilván máskor is gyakran csináltam ezt. Álltam itt. És bámultam kifelé. Egy idő után feltolom a legfelső osztást, és rögzítem a fémpöcköt, hogy nyitva is maradjon az ablak a legszélesebb állásban. Nem mozdul a levegő, de azért beárad a frissesség a szobába, és vele az a halk háttérmorajlás, amiből nem hallatszik ki semmi konkrét, csak az alvó kisváros hangja.

Aludni biztosan nem fogok már. Százszázalékosan éber vagyok. Átbogarászom a padlón heverő dolgokat. Pólók, zoknik, gatyák. Nem fedezek fel válaszvonalat sehol, semmiből nem tudhatom, mi az enyém és mi volt az övé. És azt se látom, mi tiszta, és mi nem. Felteszem, leginkább semmi. Kajásdobozok, üres coca-colás dobozok és csokipapírok keverednek a ruhák közé. Olyan az egész, mint valami leves. Próbálom szétválogatni. A zoknik egy kupac, a pólók egy másik. A dobozokat felsorakoztatom, szorosan egymás mellé. Tippem sincs, miért csinálom, csak csinálom, legalább van mit. Kezd foltokban kilátszani a padló. Vagyis a szőnyeg, ami bármilyen színű lehetett valaha, most leginkább szürke, barna foltokkal. A szemetet nejlonszatyorba gyűjtöm: csomagolópapírt, celofánt, rágódarabkákat, már ha sikerül lekapirgálnom arról, amire rátapadt. Kis idő elteltével már a két matrac közötti tér felét megtisztítottam. Újabb papírfecni kerül a kezembe, valami darabokra tépett egésznek egy darabja. Találtam már nem egy ilyen fecnit, mind bekerült a szemetesembe, de most kapcsolok, hogy ez nem újságcafat, ahhoz túlságosan vastag a papír, és fényes az egyik oldala. Egy fénykép. Az egyik oldalán a kép egy szelete fénylik. A tenyerembe veszem, forgatom, nézegetem. Egy fél száj, áll és a nyak felső íve, félig árnyékban.

Beletúrok a szemetesbe, és kihalászok még pár darabot, ami a képhez tartozhat. Lett három újabb cafat, a padlóra teszem őket egymás mellé, játszom velük, próbálgatom, melyik hova illik. Kettőnek lesz is helye: a száj fölé egy szem és egy fél orr került. Egy lány. Az az érzésem, hogy láttam már valahol. Lázasan keresni kezdem a többi darabkát. Kiborítom a szemetest, de nincs több. Hagyom a szemetet, ahová borult, és a még át nem válogatott mocsokban kezdek keresgélni. Már nem válogatom szét, ahogy eddig, csak a kép darabkáit keresem módszeresen. Amit már átnéztem, és nem kell, a hátam mögé hajítom. Ha találok egy darabkát, az igazi boldogság. Még egy megoldásra váró rejtély. És hamarosan van is két másik fecnim. Ezüstlánc lóg a nyaka körül, a pólója felett. A jobb fülében két apró karika van egymás mellett. A bal oldala viszont még mindig hiányzik. Nem állhatok le. Az egész szobát át kell fésülnöm, de végül kettő híján mind megvan, és az a kettő csak a kép szegélye, vagyis nem is számít igazán. Rövid próbálgatás után összeáll az arc. Meghökkentő lány: hosszú, egyenes, sötét haja van, középen elválasztva, a füle mögé simítva, a bőre makulátlan – nem olyan pattanásos és heges, mint az enyém –, és a szeme gyönyörű. Sötétbarna. Táncot jár benne a fény. Az ember képtelen levenni róla a szemét. Csücsörít, pózol a képen, a két orcáját beszívja. Az ember önmagáról csinál ilyen képet, kinyújtott kézzel tartja maga elé a kamerát, úgy.

Írás is van rajta. Alul, keresztbe írta alá, persze ez az egyik hiányzó cafat, részben, vagyis csak annyi van meg belőle, hogy „Szeretettel, N…” Szeretettel. A mi szobánkban volt a kép, a Robbal közös szobában. Vajon kinek adta szeretettel? Körbepillantok, átgondolom, mit is tudok magamról, az életemről, visszagondolok a tegnapi hazaútra, ahogy álltam a konyhában, és figyeltem, ahogy anyu egymás után önti magába a sört, majd a tekintetem visszatér a képhez, belenézek a lány szemébe, és mélységesen azt kívánom, hogy bár nekem szólna ez a szeretettel. De az képtelenség. Mert amikor legutoljára láttam, és ő meglátott engem, sikoltozni kezdett. Ő volt az a lány a mentőben.

4. A lány a képen. A lány a mentőben. Meg kell tudnom, kicsoda. Beszélnem kell vele. Anyu biztosan ismeri. De hol lehet, mert az ágyában nincs. A fényképmozaikot ott hagyom a padlón, és elindulok le. A második lépcsőfokra lépek, amikor meghallom a csöpögést megint.

Placcs, placcs, placcs. Meg mernék esküdni, hogy rendesen elzártam. Valami lehet azzal a csappal. Sarkon fordulok, visszamegyek a fürdőszobába. Igen, megint a hidegvíz csapja az. A mosdónál. Nekiveselkedem, és megszorítom, közben egészen előregörnyedek, és végigfut a hátamon a hideg, a nyakam tövétől le a derekamig. És szinte ugyanekkor hangos csattanás kintről, az előtérből, egy ajtó bevágódik. Egy pillanatra megáll a szívem. Kivágódom az előtérbe, az én szobám ajtaja volt az. Erre rákezdi megint a szívem, kalapál, mint az őrült. A nyakamban lüktet az ér. Mély levegőt veszek, kétszerháromszor, próbálok kissé lenyugodni, majd lábujjhegyen az ajtóhoz lopakodom, lassan, óvatosan lenyomom a kilincset. Bekukkantok a szobába, résnyire kinyitom az ajtót, beslisszolok a résen, és benézek közben minden zugba, az ajtó mögé is. Senki, naná. Semmi változás, csak a kép nem a

földön hever, egyben a szőnyegen, ahogy hagytam, hanem mindenfelé a szobában. Van belőle mindkét hálózsákon, meg másutt is. Mintha valaki felkapta volna, és a mennyezet felé hajította volna. Kidugom a kezem az ablakon, a levegő nem mozdul. Lehúzom az ablakot, bezárom. Szedegetni kezdem a darabokat, összeállítom a képet, ahogy volt. Ha lenne celluxom, egybe is ragaszthatnám. A markomban a darabokkal lemegyek a lépcsőn, hogy megkeressem anyut vagy legalább valami ragasztószalagot. Vagy mindkettőt. Minden lámpa ég, anyu a kanapén. Az ajtócsapódás se zavarta. Ki van ütve. A jobb karja, amin a csonka kisujja van, lelóg, mintha arra az üres sörösdobozra mutatna, ami kiesett belőle. Jól elvan. És a látvány újabb emléket hoz elő. – Így csinálta apu.

Rob késének pengéje belemélyed a bőrömbe, az ujjperc ráncaiba a kisujjamon. A bátyám tekintete kemény és hideg. Egy rossz szó, és megvág. – Oké, elhiszem. – Csak ő gyors volt, irtó gyors. Elkapta a kezét, és már nyeste is a késsel, így… Beleborzongok a gondolatba, ahogy Rob lefogja a kezemet, abba, amin anyu keresztülmehetett akkor régen. Az emlékek is éppolyan posványosak és mérgezőek, mint

ennek a háznak a levegője. Nem csoda, hogy anyu sörbe pácolja magát. Ácsorgok a küszöbön, hogy most akkor mi legyen. Nem szívesen kezdenék ragasztó után kotorászni, nem szeretném zavarni. A tévé tetején családi képek. Elosonok anyu mellett, megnézem őket. Kartonkeretes portrék, három, mindegyiken ugyanaz a két fiú. Sorozat, egész kis élettörténet: a bátyám meg én, ahogy felnőttünk. Az életünk három pillanatképen. Totyogós, ovis és gimis. Ágybavizelők, kisfiúk, nagykamaszok. Bármekkora tömegben, ezer közt is kitűnik, hogy testvérek vagyunk. Ugyanaz a kócos haj, ugyanaz a keskeny, lefelé ívelő, szürkéskék szem, ugyanaz a pofacsont. Testvérek, de nem ikrek. Nyilvánvalóan Rob az idősebb, minden képen nagyobb nálam. És van benne valami pimaszság, ami belőlem hiányzik. Az egyik képen, a legutolsón, valahogy hátraszegett fejjel, fentről lefelé néz bele a kamerába: ,Ja, Rob vagyok, na és akkor mi van?!”, mondja szinte hangosan, érthetően. Az én tekintetem viszont tekereg, félrenézek, nem egyenesen bele a kamerába, hanem mellette el. Erről eszembe jut a másik kép, ami darabokban lapul a markomban. Ha ezt a lányt valamelyik fiú mellé kéne ragasztani a képen, ugyan melyik mellé tenné az ember? Rob

mellé? Mellém? Elénk? Vagy kettőnk közé? Hova passzol leginkább? A hátam mögött anyu horkant egyet álmában. Megfordulok, átfordult a hátára, a szája elnyílik, és olyan hangos hortyogásba fog, hogy rázkódnak belé az ablakok. Olyan mélyen alszik, mint amennyire éber vagyok én. Képtelen lennék tovább itt maradni, és ezt hallgatni, de a fenti szemétdombra sincs kedvem visszamenni, hogy az éjszaka hátralevő részében a csappal meg az ajtóval vesződjek, és halálra rémüljek nem létező emberek miatt. A fényképem darabkáit a farmerem egyik zsebébe gyömöszölöm, és a bejárati ajtóhoz megyek. Az előszobában lekapok egy dzsekit a fogasról. Vajon az enyém vagy az övé? Mindegy is, felveszem. Majd eszembe jut valami, leveszek még egy kabátot, visszaóvakodom a nappaliba, és betakarom vele anyát. Utána lábujjhegyen vissza az ajtóhoz, és halkan kinyitom. Az udvaron újabb virágok, a kaputól az ajtónkig ér a sor. Ahogy kinyitom az ajtót, néhány csokor a lábtörlőre huppan. Beszedem mindet az előszobába, és végül kimegyek az ajtón, amit aztán behúzok magam után. Mennyi virág. Gondolom, odavoltak érte az emberek. Biztos mindenki bírta. Vagy inkább anyunak hozzák, hogy kifejezzék az együttérzésüket az asszony iránt, akinek meghalt a fia? Eszembe jutnak azok az ököl ütötte lyukak az ajtónkon, a hideg, kemény tekintete, ahogy az ujjamnak

nyomta a kését. Vajon az erőszakot és a gyűlöletet mind nekünk tartogatta, anyának és nekem? Végigmegyek a betonfolyosón, a végén lenézek. Alattunk garázsok és lakások, minden hallgat, alszik, sárgás-narancsos világ. A levegő, amit beszívok, édeskés, csokiszaga van. Szorgoskodnak a gyárban az éjszakások. Felnézek, próbálok az utcalámpák fénykoszorúján átnézni az égre, de nem látok csillagokat. A lépcső tetején kissé habozok, majd nekilendülök, átugrom a négy lépcsőfokot, oldalra dőlök, a kezeim a betonfalon betámasztanak, átvetem magam felette, és vagy kétméteres zuhanással a járdán landolok, de megbicsaklik a térdem, előrebukom, a két tenyerem az aszfaltnak csapódik, és pár másodpercig csak guggolok ott, hogy akkor most jól vagyok-e, vagy sem. Ahogy feltápászkodom, megsajdul a bal bokám meg a térdem. Kicsavarodhatott a bal lábam, ahogy ráestem. Körbepillantok, remélem, nem volt tanúja a földet érésemnek. Úgy tűnik, megúsztam. Beletörlöm a két tenyeremet a gatyámba; ahogy a farmer a sebeimet dörzsöli felszisszenek. A picsába! Visszasandítok a lépcsőre, Rob hogy a fenébe csinálta olyan könnyedén? Lelki szemeim előtt feltűnik megint.

Átvitorlázik a fal felett, macskapuhasággal landol a lány előtt, és körbeugrálja. – Hali, Neisha, mizu?

Elkapja a kezét, és magához rántja. És a lány kacag, hosszú haja lebeg körülöttük, ahogy pörögnek a parkolóban, a fejükben dübögő ritmus ütemére, amit csak én nem hallhatok. Neisha. Így hívják a lányt. Befordulok a sarkon, és átrohanok a parkolón. Talán itt kinn a levegőn előjönnek az emlékek. Mert minden itt van bennem, tudom. A doki azt mondta, hogy olyan, mintha a szekrényben beszorult volna a fiók, és minél jobban rángatod, annál inkább nem mozdul. Lassan magától kicsusszan majd. Most is, hogy eszembe jutott a név, amiről korábban halvány dunsztom se volt! Nem ismerős a környék, járok egy ideig, aztán majd visszafordulok. Nagy, nyitott, füves terület van előttem. Parkféleség. Egyetlen ösvény vág keresztül rajta, annak a mentén lámpák sorakoznak, több fény sehol. A focikapuk szellemekként derengenek elő a sötétből, ahogy közelebb jutok. Térdmagas fémkerítéssel körbevett területen üres játszótér. Nedves a levegő, nem annyira, hogy ködnek nevezzük, de nem is friss, száraz, és most bekattan, hogy biztosan azért sem látom a csillagokat az égen, mert vastag felhőréteg takarja őket. Felhajtom a galléromat, zsebre dugom a kezeimet, a vállam felhúzom, hogy ne érjen annyira a hideg, nedves levegő. Átvágok a parkon, a túloldalán keskeny utcácskát

alkot két sor kerítés, ami a házak hátsó udvarát határolja. Itt még sötétebb van. Nem látom, hova lépek, de nem állok meg, bízom benne, hogy járható marad az út, és hogy fény is lesz nemsokára, hogy valahová csak eljutok. Hamarosan vége a köznek, kis házikók közé érek, valamiféle lakótelepre. Aprócska, szögletes házikók, minden nagyon csinos. Az ajtókhoz rámpa vezet fel, mellette virágágyások. Az egész hely olyan mű, mintha legóból lenne, vagy mi. Innen egyenesen a főutcára jutok, felismerem a hazaútról, bár hajnali fél négykor egészen máshogy fest. A legtöbb bolt lehunyta a szemét, lehúzták a redőnyöket. A kukákból bugyog elő a szemét. Chipseszacskók, szórólapok, újságok mindenfelé. Átázott papírlap tapad a cipőm talpára. Lerúgom, de közben egy másikon akad meg a szemem. A helyi lap az, én vagyok a címlapján. Az a kép az, amin Rob hátravetett fejjel néz bele a kamerába, én meg valahova félre. És mellette egy kép Neisháról, de nem az, ami nekem is megvan. Ez egy iskolai kép, frizurával, fülbevalók nélkül, fehér blúzban, vörös nyakkendővel és kardigánban. Lekuporodom elé, elolvasom a cikket, közben a kezembe veszem az újságot, és az utcalámpa fénye alá tartom.

A rendőrség tragikus balesetnek nevezte a helyi kamasz, a 17 éves Robert „Rob” Adams halálát. Robert kedden vesztette életét, miután a mentőket a kingsleighi Imperial

parki tóhoz riasztották délután fél öt körül. Testét rendőrségi búvárok hozták a felszínre, és a helyszínen holtnak nyilvánították. Úgy tudjuk, az öccsével, a 15 éves Carllal és egy barátjukkal, Neisha Guptával (16) úszni voltak. Ugyanakkor Kingsleigh környékén vihar támadt, az időjárás hirtelen drámaira fordult. „A nyomozás jelenlegi állása szerint azt mondhatjuk, hogy tragikus baleset történt – mondta a kingsleighi rendőrségtől Dave Anthony nyomozó. – Köztudott, hogy a helyi fiatalok előszeretettel fürdőznek és úsznak a tóban a több tiltó tábla és figyelmeztetés dacára is, és az ifjú Rob a jelek szerint nem tudott megbirkózni a hirtelen megváltozott körülményekkel, és halálát lelte a vízben. Amint a másik két fiatal állapota lehetővé teszi, kikérdezzük őket, hogy megtudjuk, mi történt pontosan. Családja és barátai fogadják őszinte együttérzésünket. „ Forrásaink szerint a boncolás is megtörtént, az eredményekről a halottkémi hivatal jelentése után számolhatunk be. Robert gyászoló édesanyja, Kerry Adams lapzártánkig minden megkeresésünktől elzárkózott. Újra végigolvasom, most lassabban, hogy minden egyes szót befogadjak. Először csak azt igazolta, amit már eddig is hallottam, hogy a bátyám belefulladt egy tóba. De másodjára már sokkal többet hámozok ki belőle. Hogy Neishát Neisha

Guptának hívják. Hogy tizenhat éves. Vihar volt. A rendőrség ki akar kérdezni. Volt boncolás. A sajtó próbált anyuval beszélni. Igyekszem feldolgozni. Valami miatt az agyam állandóan a boncolás szóra ugrik vissza. Jézus, felvágták a testét. Nem akarok erre gondolni, de képtelen vagyok nem erre gondolni. Valahol ott hever a bátyám teste. A cipzár elsiklik az arca előtt, eltűnik mögötte a feje. Felvágták, és belenéztek. A fényképre pillantok, és nem megy, nem tudom összerakni a kettőt. Egy meglehetősen pimasz gimis az egyiken, és egy felvágott test a boncasztalon. A picsába. Esőcsepp pottyan a fénykép kellős közepére. Felnézek, és most az arcomra placcsan egy, a szemem mellé, jobbra. Könnyű és hideg. Újabb csepp az újságon, még egy. Esni kezd.

Csapkodja a felszínt, vastag rétegnyi vízpermetet kavar. Olyan, mintha forrna a tó. Már a partot se látom, nem látok már semmit és senkit. Nem az eső nyom le, hanem a víz ránt magába. Rob és Neisha eltűnt. Nem látom, nem is hallom őket. Taposom a vizet, forgatom a fejem jobbra, balra, próbálok valahogy keresztüllátni ezen a végtelen esőfüggönyön. Ahogy levegőt vennék, víz áramlik a számba, lemegy a torkomon. Kiköpöm, megint lélegzem, minden ugyanaz. Nem akarok kint lenni az esőben, nem akarok vizes lenni. Kezdek pánikba esni, fizikai tünetekkel: a torkomba

lenyelhetetlen gombóc került, a szívem dübörög. Izzadok, és remegnek a lábaim. El innen, fedél alá kell jutnom. Felkapom az újságot, a kabátomba gyűröm. És futni kezdek. Nem esik nagyon. Valaki beszalad előttem egy bolt árkádja alá. Más is van az éjszaka közepén az utcán. Már majdnem ott vagyok én is, széles előtető áll ki egy diszkontüzlet dupla szárnyas bejárata elé. Egyszeriben már nem vagyok benne biztos, hogy egy idegennel akarok szorongani egy ilyen kis helyen, de a fejemet csapkodó eső nagyon meggyőző. Víz van a szememben, az orromban, a számban. Víz furakszik le a torkomon. Száraz hely kell. Beugrok a tető alá. Sehol senki. Biztosan bement, bár odabenn

nem

ég

a

villany,

nem

látok

mozgást.

Megborzongok. Valami nem stimmel. A hajam, az arcom és a kezem is vizes. Fázom. Kipillantok a főutcára. Már zuhog, az eső nagy dobolással csapkodja az úttestet, fröcskölve verődik fel az aszfaltról. Lehunyom a szemem, és valahogy érzem, hogy régebben szerettem ezt a hangot, ahogy kalapált az ablakon, és én biztonságban voltam odabenn. Most azonban szirénázni kezd a fejemben a riasztó, idegesség markolássza a gyomromat. A hajamból esőcsepp szánkázik végig az arcomon, le a nyakamba.

Cee, te görény.

Közeli, fenyegető hang. Mellettem suttog, bele a fülembe. Kinyitom a szemem, körbenézek. Ezt meg ki mondta? Ki van itt? Egyedül vagyok, előttem a kihalt utca, mögöttem sötét üzlet, érintetlen üvegfelület. Megint borzongok. Kezdek beszarni. Dolgokat látok és hallok, dolgokat, amik nincsenek is. Az eső nem akar enyhülni, mégis inkább rohanni kezdek, hazavágtázom. Hiszen nincs messze. Felhajtom a galléromat, és sprint a járdán. Az eső már duzzadt patakokban ömlik a lefolyókba, a nyakamon is folyik, le a lapockáim között. A talpam csattog a járdán, felcsapja a vizet. A hátam mögül lépéseket hallok, de amikor hátrapillantok, nem látok senkit. Csak az enyém a főutca, az enyém meg az esőé. Biztos a saját lépteim visszhangját hallom, az épületek verik vissza az utca két oldalán. Az eső az arcomat veri, meg a fejemet. Csöpög le az orromon, a hajamat áztatja. Olyan, mintha valami élő furakodna a ruhám és a testem közé. Mintha a bőrömön matatna valami. Felsikoltok. Fény villan, és egy egész, hosszú másodpercen át természetellenes fényességben látom magam előtt a teljes főutcát. Pár másodperc, és a dörgés mély moraja is felhangzik. Bevágok a sarkon a kis házikók közötti ösvényre, a lábam megcsúszik, furcsa szögben megdől, és elzuhanok, beverem a térdemet, amit már korábban megütöttem. Szentségelek.

Leteszem a két kezemet, hogy befékezzek, de csuklóig süpped a sárba, az arcom is beleér. Érzem a nedves sár szagát, megtölti az orromat, miközben az eső a nyakamat püföli.

Megtörténik megint. Megfulladok. Oldalra kapom a fejemet, és Rob arcát látom: fehér, élettelen, sáros arc. És a cipzár kúszik el előtte. Felküzdöm magam. A bátyám nincs itt, hogy is lenne. Nincs itt senki, nincs rajtam kívül még egy idióta, aki éjnek évadján kint rekedne a viharban. Öt perc alatt hazaérhetek én is, de közben tényleg ömleni kezdett. Villámlik és dörög, hogy beleszakad a dobhártyám, mintha az ég hasadna ketté éppen. A legközelebbi házikó eresze alá ugrok be, nekidőlök a kékre mázolt ajtónak. A kezemmel megtörölném az arcomat, de mindkettő tiszta sár. Akkor beledörzsölöm a farmerembe, és a dzsekim zsebében kezdek kotorászni zsebkendő vagy valami után. Jó mély zsebei vannak. Az ujjam valami gyűrött anyagra bukkan, egy használt pézsé, és egy pillanatra elbizonytalanodom. Az én taknyom, vagy az övé? Számít ez egyáltalán? Próbálom minél jobban letakarítani vele magam. Aztán megy vissza a kezem, mert nem csak pézsé lapul abban a zsebben. Egy csomag cigit meg öngyújtót húzok elő. Két fiú a tónál.

Isznak és cigiznek. Nevetgélnek a napsütésben. Én vagyok az, és Rob.

Remeg a kezem, ahogy cigit húzok elő, és alig tudom tartani, mire végre felizzik. Letüdőzöm. Kaparja a torkomat, ahogy az előbb a víz, és hirtelen már megint levegő után kapkodok, köhögök és fulladozom, előrehajlok, köpök, harákolok, míg ki nem tisztul a cucc. Úgy maradok előrehajolva, és elnyomom a földön a blázt. Két fiú a tónál, jut megint eszembe kínosan. És csak az egyik bagózik. Nem én. Tehát ez Rob cigije. Az ő dzsekije. Megint a zsebekben tapogatózom, ezúttal a mobilját találom meg. Rob mobilját. Olcsó érintőképernyős. Forgatom a kezemben, megnyomom az egyik gombot a végén, mire a képernyő életre kel. Máris bűntudatom van, de borzongató érzés. Egy mobilban nevek és számok vannak, üzenetek és fotók. Egy mobil az ember életét rejti. Átpörgetem a kontaktokat, nincs túl sok, alig tucatnyi név. Neisha Gupta neve is köztük. Következnek az üzenetek: elküldött és fogadott, a legfrissebbek a képernyő felső részén.

„Eljössz? 3.30.” Neisha Guptának elküldve 13.29-kor. „Megmondtam, nem?” Válasz Neisha Guptától 13.32-kor. Felpillantok, túlnézek a tenyeremben világító mobilon a sötét, vizes külvilágba. Mielőtt még a szemem megszokná a sötétet, egy sápadt alakot vélek látni kinn az esőben, úgy

tizenöt-húsz méternyire tőlem. Hunyorítok, koncentrálok, meresztem a szemem, de már nem látom.

Tudja, hogy megtaláltam a mobilját, fut át az agyamon. De hát ez zizi. Meghalt. Rob halott. A képernyő kímélőre váltott, elhalványult, tompa emlékképe önmagának. Megnyomom a gombot, és világít megint. Átlapozom a menüt. Fotógaléria: az első kép majdnem ugyanaz, mint ami cafatokban van a farmerem zsebébe gyűrve. Neisha csücsörít a kamerába. A képernyőn sokkal élénkebb az egész, mint papíron, sokkal valóságosabb. Összeugrik a gyomrom, ahogy belenézek a szemébe. Olyan szépséges. Szexi. De már nem lehetnek kétségeim, hiszen ennek a telefonnak a kamerájába nézett bele, a bátyámra csücsörített. Neisha Gupta. Rob csaja. Elhúzom az ujjam a képernyőn, lapozok a következő képre. Ez már nem csak az arca. Egy hálószobában készült a kép, nem a miénkben. Bugyiban és melltartóban van, az ágyon ül, és előrehajol a kamerába. Az egyik vállpántja lecsúszott. Itt már nem csücsörít, nem is mosolyog. Bizonytalan tekintettel néz, mint aki nem tudja, mihez kezdjen a vonásaival. De most nem is az arcát figyelem. Izzadt ujjal lapozok. Most megint mosolyog, de csak a szája sarka görbül haloványan, az arca elég ijedt egyébként. A bal arca pirosabb, mint a másik, és önkéntelenül is feléled bennem az érzés, ahogy anyu lekevert nekem egyet a

taxiban. A szeme kérlelő. De miért? Mocskos érzés, hogy így meglesem, de képtelen vagyok ellenállni, néznem kell. A tekintetem beissza a lágy idomait, bőrének mézszínét. A nyakában most is ott a lánc. Szív alakú medál lóg rajta, épp a két pucér melle közt.

Add ide a láncodat, és már itt se vagyok. Rob hangja kong a fejemben, és alaktalan emlék közelít. Nem Neishához beszélt. De akkor kihez? Hangot hallok a hátam mögül. Sietve kikapcsolom a telefont, és zsebre vágom. Mögöttem fény gyulladt a kis házikóban. A picsába is! Már nem zuhog annyira. Újra felhajtom a kabát nyakát, és rohanok tovább. Az agyamat megtölti az izzó bűntudat, a képek miatt. Csak a park közepén jut az eszembe az a fény a házikóban az egymással szemközt húzódó soron, és hirtelen újabb emlék tör fel bennem.

Rob előttem áll a sötétben, egy házban. Ugatást hallok. Aztán éles vakkantás, és nincs több ugatás. Rob bemegy az első szobába… valami van a padlón kettőnk között, egy mozdulatlan, kutya alakú kupac. – Mi a baj, Winston? – hallatszik öreg, bizonytalan női hang. – Tűzzünk innen, Rob! Gyerünk már! – sziszegem. És felkapcsolódik a lámpa. Megtorpantam valamikor közben, most a park kellős közepén állok. Jobbra tőlem a játszótér. Balra egy rusnya,

párhuzamos rudakból összehegesztett építmény, ami nem véd az esőtől. Kábultan kapaszkodom be a fém félgömbbe, lecsüngeszkedem az egyik rúdról. Tiszta víz ez is, eláztatja a kezemet megint, még vizesebb leszek, mint voltam. Az eső finoman kopog körülöttem a talajon, de nem hallom a neszt, csak a kutya csaholását hallom, majd a pillanatnyi csendet, végül a Robot kérlelő öreg, női hangot. A szidalmazását. A saját hangomat is hallom. Rémült, beijedt. Felkavarodik a gyomrom, rosszul vagyok. Ennél sokkal jobb volt a nagy üresség, a mindent fedő lepel az agyamban. Talán nagyon is jó oka volt, hogy mindent elfelejtettem. Talán éppen ezért nem emlékszem semmire. Néha jobb az igazságot elfelejteni. Nem remeg a fém a kezem alatt, nincs semmi zaj, egyszeriben azonban érzem, hogy már nem vagyok egyedül. Valaki itt van mellettem. Érzem, és borzongok, eszembe jut a sötét utcán a bolt menedékébe beugró alak, az a sápadt árny. Kényszerítem magam, hogy megforduljak, és hogy átnézzek a fémrudak között. Összerezzenek. Egy arc néz vissza rám. A szemek a szemembe fúrodnak, a szája mozog.

Cee, te görény. Pislantok, és már nincs sehol. A picsába, el innen! Haza, irány haza, különben bedilizek. Babrál velem az agyam. Leugrok a mászókáról, keresztülbotladozok a parkon, mindenfelé kapkodom futás közben a fejemet. Megkerülöm

a boltsort, a hátuljába fordulok, kettesével szedem a lépcsőt. A másik zsebemben kulcscsomó. Beengedem magam, és már rohanok is felfelé. Nem kukkantok be a szobákba, bevágódom a sajátomba, lehajítom a dzsekimet, lehányom magamról a vizes ruhákat, egy száraz pólóval megtörlöm a hajamat, és a matracomra huppanok. A jobb oldalamra hemperedek, a falat bámulom, hogy ne is lássam Rob hálózsákját, és összeszorítom a szememet. Most nem hallok szuszogást, csendben szenderedem el, és azt se hallom, hogy kívánjak jó éjszakát, de az utolsó éber pillanatomban valami automatikusan bekapcsol az agyamban, és a szám magától suttogja a szavakat: – ’Cakát, Rob! Ezt hallom utoljára, a saját hangomat… meg a fürdőszobai csap halk csöpögését.

5. Nyugtalan álmaim vannak, úgy álmodom, hogy azt se tudom, alszom-e vagy ébren vagyok, hogy mi a valóság és mi nem az. Magamról, Robról és Neisháról. Ruhában. És ruha nélkül. Amikor végül felriadok, az első gondolatom az, hogy

a bátyám meghalt, Rob halott. A szobánkban fekszem, egyedül, és ő halott. Lassan jelentést kapnak a szavak. Tegnap is halott volt már, és holnap is az lesz. Vajon mindig ilyen lesz? Jön ez a bunkó, ami lesújt? Így fogok mostantól minden reggel ébredni? Világos

van.

Kibányászom

a

kezeim

a

nyirkos

hálózsákból, addig tapogatózom a padlón, a matrac mellett, míg a kezembe nem akad az órám. Tíz perccel múlt három. Megrázom a fejem, megint ránézek. A másodpercmutató ketyegve köröz, nem állt meg. Vagyis már délután van. Egy kupacban hagyom a hálózsákot a matracomon. A csíkban, ahol nem érnek össze a függönyök, látom, hogy bepárállt az ablak, nem látni ki rajta. Kibotladozok a fürdőszobába, igyekszem nem ránehezedni a fájós lábamra. A hideg vizes csap még mindig csöpög, egyre jobban. Megpillantom magam a tükörben, és a szívem a torkomba ugrik. Az arcom formája, a szürkéskék szemem vonala, a szám állása meg a sárcsíkok. Mint Rob. Az arc, amire

ráhúzták a cipzárt, a nyitott szemére, a sápadt és sáros bőrére. De én nem Rob vagyok. Ezt nem szabad elfelejtenem. Úgy nézek ki, mint ő, de ennyi. Együtt voltunk a tónál, ott voltunk mind a ketten, vergődtünk a vízben… csak én megúsztam. Túléltem. Biztos akkor lett sáros az arcom, amikor elzúgtam a kis házaknál. Undor gyűlik fel bennem, de azért le kell mosnom. Meg tudom csinálni, meg tudok tisztálkodni. A meleg vizes csaphoz nyúlok, felszisszenek, a tenyerem is fáj. Apró, vörös pontocskák vannak rajta, miniatűr, sűrű tűszúrások, ahol lehorzsoltam a bőrt. Bedugom a dugót, és megnyitom a csapot, de hirtelen elzárom, mert eszembe jut, mi volt az este, amikor megmostam az arcomat. Azok az emlékek. És az a hang. De az éjszaka volt, fáradt voltam. Össze voltam zavarodva. De azért csak hátrapillantok. Nincs itt senki, naná. Nézem, ahogy a hidegcsapból csöpög a víz, kis tócsává duzzad lassacskán a bedugott mosdókagylóban, és szorongás nyilall a gyomromba.

Az isten szerelmére, mosakodj meg! Nézz magadra! Mocskos vagy. Sürget egy hang a fejemben. Megnyitom megint a melegcsapot, zubogni kezd a víz, és az

ujjammal

kavargatom,

hogy

ellenőrizzem

a

hőmérsékletét. Lefelé figyelek, de a szemem sarkából valami mozgást észlelek a tükörben, a hátam mögül. Egy pillanat az

egész, nem is biztos, hogy ott volt, de a mellkasom zihálni kezd, érzem, ahogy az izzadság kiül a felső ajkamon. Megperdülök, így látom az egész fürdőszobát. Üres. Vissza a mosdóhoz. Gyerünk, csináld már! A víz már majdnem a túlfolyóig ér. Elzárom a melegcsapot, és a hideget is megszorítom, hogy ne csöpögjön végre. Mindkét kezemet a vízbe teszem, előrehajolok, és mosni kezdem az arcomat.

A lány felsikolt. A kezei a fiúét tépnék, próbálja leválasztani a torkáról. Még egy nagy levegőt veszek, és úszom tovább feléjük. Felnézek ismét. Az eső veri a víz felszínét, ettől életre kel, elébem emelkedik, hogy nem látok tőle semmit. De a lányt hallom. Ahogy sikolt, az életéért küzd. A hátamon, a lapockáim között izzadság csurog, a gyomrom összerándul, a szívem dobol. Ez csak emlék, nem a valóság. Kényszerítem a kezemet, hogy a szappanért nyúljon, összedörzsölöm a két tenyeremet. Ráhajolok a mosdóra, beszappanozom az arcomat és a homlokomat, a szemem körül is, az államon is.

Tisztulj meg, moss le magadról mindent! Vizet fröcskölök az arcomba, hogy eltávolítsam a szappant. Amikor kinyitom a szemem, a koszos, szappanos víz csurog le a képemen, végig az államon, bele a mosdóba, egészen zavarossá válik a víz. A dugó sötét foltja látszik

ugyan, de valami megváltozott. Egy arc néz vissza rám a vízből. Az ő arca. Halottsápadt, bemocskolódott arc. – Nem! Elhátrálok, a kezem a törölközőt keresi vakon. Megtörlöm az arcomat, és lassan visszaaraszolok a kagylóhoz, sápadt árnyat látok benne, egy arc és nyak vonalait. Remegve hajolok még közelebb. Az alak növekszik. Még közelebb. Még nagyobbra nő. Én vagyok az, hát persze. A saját tükörképem a víz színén. Kihúzom a dugót, és figyelem, ahogy gyűrűzve lefolyik a víz. Akkor belenézek a tükörbe. Honnan

tudhatja

az

ember,

hogy

mikor

kezd

megbolondulni? Onnantól már másképpen néz ki? Látja a saját szemében az őrületet?

6. Odalenn hatalmas a kupi, sörösdobozok hevernek szanaszét, ahogy anyu az este hagyta őket. A kabát, amivel betakartam, a padlón. Csak ő nincs sehol. Megnézem a konyhában is, majd kimegyek a lépcső aljába. – Anyu! – kiabálok fel neki. Felrohanok, és bekopogok a másik szoba ajtaján. – Anyu? Semmi válasz. Gyorsan bekukkantok. Az ágy üres, a paplan félig a padlón. A szőnyegen koszos pézsék, és itt is dobozok. Csak anyu nincs sehol. Hol a fenében lehet? Most jöttem haza a kórházból, ő meg felszívódik. Szomjas vagyok, és éhes is. De semmi kaja az egész házban, és inni is legfeljebb sört vagy vizet lehet. Kell valami, ami helyrerak, beindítja az agyamat, rendesebben, valami, ami pezseg, amiben van némi koffein. Felkapom a dzsekit, ami az éjjel is rajtam volt, és lecsattogok a lépcsőn. Pénzt keresek, valahol csak kell lennie, az istenbe is, vésztartaléknak egy kekszesdobozban vagy egy doboz alatt a konyhaszekrényben! Sietve átkutatom a konyhát meg a nappalit, még a kanapé mögé is benyúlok. A párnák közt találok tizenöt centet, de ennyi. A farmerem zsebébe süllyesztem az aprót.

Kifelé menet felveszem a dzsekit, annak is csekkolom a zsebeit. A mobil akad a kezembe, és az éjszakai bűnös hév megint elhatalmasodik rajtam, ahogy a képekre gondolok. Most ne nézelődni akarj, koncentrálj! A cigi meg az öngyújtó mellett van még valami kemény, sima és nehéz tárgy is a zsebemben. Meg se kell néznem, hogy tudjam, mi az. Egy bicska. Látom, ahogy villan a kezében, kinyitja, becsukja, kinyitja, becsukja. Elengedem, kutatok tovább, de pénz nulla. Egy penny se. Picsába. Berántom magam mögött az ajtót. Ennem kell, de gőzöm sincs, honnan szerezzek kaját. Nekiindulok, kissé bizonytalanul, le a lépcsőn, kocogva, nem ugorva. A garázsok előtt kissrácok fociznak, ahogy meglátnak, megállnak, és csak bámulnak, kukán. Az egyik felkapja a lasztit, és szorosan magához öleli. Befordulok a sarkon, és a sétányon be az első boltba. Mindenes kisbolt, van kenyér, újságok, madzag, csokik, pia. Már ha van rá lóvéd, ami nekem nincs. Vagyis alig. Ki kéne okoskodni valamit. A pult mögött a csóka egyből felkapja a fejét, ahogy belépek, és a kasszánál álló vevőhöz fordul: – Egy pillanat, elnézést! – majd a pulton áthajolva rám kiált. – Hékás, te ki vagy innen tiltva, elfelejtetted?! Nem akarom, hogy eltünedezzenek itt nekem a cuccok. Elvörösödöm. A sorban állók mind engem néznek. Épp most tolvajoztak le nyilvánosan.

– Csak szükségem lenne pár dologra – mondom, és igyekszem higgadt maradni. Az jut eszembe, hogy esetleg megkérem, hogy írja fel, és majd anyu kifizeti. – De nem innen – ingatja a fejét a boltos. – Kérem. Éhes vagyok, és szomjas is. És nincs otthon semmi. Anyu nem tudott vásárolni, amióta… amióta, tudja. A fickó arca kissé ellágyul. Ketten a sorból félrenéznek, a kassza mellett álló nő együtt érzőn néz. Mind hallottak róla. – Csak egy kólát szeretnék, meg egy kis kenyeret, vagy ilyesmi. – Jó, de igyekezz! – biccent a tag. Kinyitom a hűtőpultot, és úgy teszek, mintha válogatnék a dobozos üdítők között. De ahogy a boltos visszafordul a nőhöz a kasszánál, egy dobozt a dzsekim belső zsebébe süllyesztek, és egy másikat a kezembe veszek. Ösztönösen csinálom, a kezem cselekszik helyettem. Irtó könnyen ment, nyilván csináltam már korábban is. Pocsékul érzem magam, de ha egyszer nincs lóvém… Ha nem adja ide azt, amelyiket lát, legalább megmarad a másik. A hűtőpultról leveszek valami szeletelt felvágottat, egy polcról babkonzervet, aztán beállok a sorba. – Menj csak előre, drágám! – fordul felém a nő, aki most következne. – Nem gond, ugye? – fordul hátra a mögötte állókhoz, akik motyognak valamit, ami bármi lehet, de kellőképpen zavarban vannak, hogy ne problémázzanak.

Elslattyogok mellettük, és beállok a nő elé. Még mindig gőzöm sincs, hogy fogom ezt kifizetni. – Felírja esetleg? – kérdem a boltostól idegesen. Hitetlenkedve mered rám. – Hogy? – Felírná? Anyu nincs itthon, és nem hagyott pénzt. Már nyúl is a keze, és megragadja a főttbab-konzerv tetejét. Hülye voltam, hogy egyáltalán bepróbálkoztam vele, de mit kéne ilyenkor csinálni? – Mégis mit képzelsz? Pénz nélkül jössz a boltomba vásárolni? Mit képzelsz te? – kiabálja kissé túlságosan is hangosan, és nyál fröccsen a konzervet markoló kezére. A hátam mögül cittegést hallok, de az asszony, aki maga elé engedett, a pénztárcájában kezd kotorászni. A kezembe nyom egy kétfontost. – Nincs semmi gond, Ashraf – mondja. – Fogd, Carl, ebből kifizetheted! Ashraf úgy bámul az asszonyra, mint akinek elgurult a gyógyszere. Hálásan rámosolygok, a pultra teszem a pénzt, odatolom Ashraf elé. Lassan fújja ki az összeszorított ajkai között a levegőt, és úgy veszi el a kétfontost, mintha pestises lenne, majd a visszajárót a pultra teszi ő is. Az apróról a nőre pillantok. – A tiéd, tedd csak el! Hogy van az anyukád?

Agresszív. Sírós. Részeg. És felszívódott. Mindjárt kibuggyan a könnyem. Ez az asszony túlságosan is kedves, nem vagyok ehhez szokva. – Jól van – motyogom. – Jól. – Add át az üdvözletemet. Mondd meg neki, hogy Sue a mosodából öleli! Bólintok, és zsebre vágom az aprót, és a holmit egy vékonyka nejlonszatyorban viszem is már kifelé. A bolt előtt rögtön kinyitom a kólát. Hideg, édes és pezseg, az első korty csípi a nyelvemet. Szomjasan szippantom be, közben átvágok a parkba, és a buborékok az orromba mennek, és egy újabb emléket emelnek ki az agyam ködéből.

A lány kezébe nyomom az üdítősdobozt , alaposan meghúzza, és már adja is vissza nagy kacagva, és a kezével legyez az arca előtt. – Okés vagy? – Ja, csak felment az orromba. De legalább megtanulom végre, hogy ne igyak olyan mohón. A számhoz emelem a dobozt, leszürcsölöm a tetején megülő folyadékot, a szám pont az ő szájfényének a nyomát nyalogatja. Kinyújtóztatja a lábait, és hátradől a padon, a két kezét összekulcsolja a nyakán, úgy hunyja le a szemeit. A nap melengeti az arcunkat. – De klassz – mondja.

Én nem hunyom le a szemem. Iszogatom a kólát, és Neisha arcát nézem, a szépséges arcát a napsütésben. Jó sok gyerek van már a parkban, a játszótéren kicsik rohangásznak, az iskolások meg, egyenruhában, a gömbmászókán meg az egyik fára akasztott abroncshintán lógnak. A sarok felől érkeznek sűrű folyamban, megtöltik egyszerre a füves, saras térséget, de nekem beletelik egy percbe, mire leesik, hogy a suliból jönnek, most lett vége. Suli. Anyu nem említette, és nekem egyszerűen kiment a fejemből. Nem is t’om, valahogy nem tűnt fontosnak. Nem gondolhatja komolyan senki, hogy majd pont figyelmesen ücsörgök az órákon és szorgosan jegyzetelek, amikor pedig most halt meg a bátyám, nem? Tizenöt éves vagyok. És még az iskolatársaimra se emlékszem. Már ha vannak olyanok. Az is lehet, hogy soha többet nem kell suliba mennem. Egy fának támaszkodva iszom ki a dobozomat. Feszül a szemem, ég, mintha belülről nyomná valami, és csak most jövök rá, hogy megint mindjárt elsírom magam. A földre szegezem a tekintetemet, és a cipőm orrával rugdalom a sarat. A kólásdobozt a kuka felé hajítom. Mellétrafálok. Ott hagyom, ahova esett, és indulok vissza a lakásba, a szemem nem emelem fel. – Azt nem tervezed felszedni? Felpillantok. Egyenruhás nő közeledik felém. Elég fiatal, anyunál biztosan fiatalabb, masszív csaj, mindenáron kicsusszan a rendőrkalap alól.

vörös haja

– Most felveszem én. De utoljára – hajol le a dobozomért, felveszi, és a szemetesbe dobja. Aztán odajön hozzám. – Hogy vagy, Carl? Meglep, hogy már itt vagy. Hiszen csak tegnap jöttél haza, nem? Úgy tűnik, mindenfélét tud rólam, ismer, nekem meg közben fingom sincs, ő kicsoda. Vagy legalábbis asszem. Hirtelen bevillan a zsebembe rejtett másik kóla meg a bicska, a cigi és a mobil, amikkel fel vagyok pakolva. Jézusisten! Összefonom a karomat a mellemen. – Jól vagyok – felelem, de kerülöm a pillantását. – Korábban bekopogtam hozzátok, de senki sem nyitott ajtót. Ki kell majd kérdeznünk a keddről. Tudom, hogy a kórházban már beszéltél valakivel, de ez akkor is fontos. Fel kell tennünk neked mindenféle kérdést. Most épp hazafelé mész? – Ja, de nem hiszem… …még mindig nincs otthon senki. Vagyis, hogy hol van anyu. Ha visszajön még egyáltalán valaha. – Persze. Majd felhívom az anyukádat. Hogy valamikor átmehetek-e. De még ma kellene. Mielőbb. Kedvesen mondja, de én mégis ideges leszek. Mit akarhat? Nincs semmi mondanivalóm. Amire emlékszem, nem zsarufülnek való. – Ja, jó, persze… – felelem, és indulnék tovább. – Részvétem Rob miatt – mondja ekkor, mire megtorpanok, és lesütöm a szemem. – Nem mindig találtuk

meg a hangot, az igaz, de szörnyen sajnálom, ami vele történt. Iszonyatos tragédia. Próbálok biccenteni, és mennék már innen. – Később akkor beszélünk, rendben? – Rendben, hogyne. Szaladni kezdek, de hamar meg kell állnom. Felfordul a gyomrom, kellemetlenül tele van, majdnem hányok. A futás nem passzol a kólához. A lakás üres. Mély levegőket veszek, ahogy a kórházban tanultam, próbálok mindent kiüríteni a fejemből – anyut, Robot, a rendőrséget, Neishát. Jézus, Neisha! Viszket már a kezem, hogy megint megnézzem azokat a fotókat róla a mobilon, de a gyomrom mást gondol, szörnyen morogni kezd. Ki tudja, mikor kajáltam utoljára. Inkább az éhségemre koncentrálok, mint a pánikrohamra, ami épp kezd elhatalmasodni rajtam. Megyek a konyhába, és nekilátok főzni. Két szelet kenyeret betolok a pirítóba, de ez a szar nem működik, csak visszadobja a kenyeret. Nem fűt, vagy mi. Nem baj, akkor berakom a grillbe, az is ugyanolyan frankó, csak be kell kapcsolni, azt meg tudom csinálni simán. Négy szelet kenyeret besorakoztatok a grill alá, és bekapcsolom, majd fogok egy serpenyőt, és beleöntöm a doboz babot. Bekapcsolom a tűzhelyet is, és melegíteni kezdem. Beőgyelgek a nappaliba, és bekapcsolom a tévét, hátha az kiveri a fejemből a rendőrnőt. Valami főzős műsor megy.

Bámulom a fazont, ahogy a nagy halom zöldséget feldarabolja és sütni kezdi. Valami hús már serceg a serpenyőjében. Körberázza, hozzáad még valamit, valami szószt… elég guszta. Képtelen vagyok levenni róla a szemem. Szinte érzem az illatát, és már irtóra zörömböl a gyomrom, meg csavargat, szúr. Nagy, szögletes, fehér tányérra tálalja a főztjét, és ráhajol, hogy látványosan megszagolja. Én is vele szagolom, hús és hagyma meg ki tudja még mi illatát várom. De csak füstszagot érzek, keserű, sűrű füst kaparja a torkomat. A fenébe! Rohanok vissza a konyhába. A grillből szürke füst kígyózik. Kikapom a rácsot, de megégeti a kezemet, és a földre hajítom, pontosabban a virágokra, és a celofáncsomagolásuk sisteregve olvad szét a forró fémtől. A kenyér szénfeketére égett, a bab totál elsült, alig maradt belőle valami. Mi a fene van velem? Csak szerettem volna enni valamit, olyan kurvára éhes vagyok. Megint azok a könnyek gyűlnek össze bennem, mindjárt feltörnek. Miért nincs itt anyu, hogy enni adjon? Vagy legalább miért nem mutatta meg soha, hogy csináljam? Hol a pokolban van? A konyha közepén állok, két kezem élettelenül lóg, és úgy sírok, mint valami pisis. – Carl? Megjött, itt áll a küszöbön, és a dúlást méregeti. – Mi folyik itt? Megmondanád, mi a nyavalyát művelsz?

7. – Éhes voltam, anyu. És itthon nem volt semmi kaja. Mit

kellett volna csinálnom? – szalad fel a hangom, ahogy hisztérikusan kifakadok. – Hol voltál? Hol voltál, anyu? Nem felel, nem csinál semmit. Csak áll ott, és most már látom, hogy a két kezében két dugig rakott tescós szatyor lóg. Az arca vékonyabb, mint eddig, a ráncai még mélyebbek. A haja zsírosan tapad a fejéhez, hiába kötötte össze, néhány tincs kiszabadult. Csak harmincnégy éves, közben meg legalább ötvennek néz ki. – Hol voltál? – kérdezem megint. Fáj a torkom a kiabálástól. – A temetést kellett intézni. Mintha kirántanák alólam a talajt, végérvényesen. A temetés. Eddig eszembe se jutott, hogy temetés is lesz még. Átlépek a grillrács fölött, véletlen se érek hozzá a celofánokhoz, kiveszem a kezéből a szatyrokat, és az asztalra teszem. A tűzhelyen a serpenyő még mindig borzalmasan serceg. Lekapcsolom a tűzhelyet meg a grillt, kinyitom az ablakot. Anyu csak áll ott elveszetten. – Nem akarsz leülni? – kérdem, mire a konyhaasztalhoz botladozik, és lehuppan egy székre. – Töltsek inni?

Bólint, én meg fogom a kancsót, és a mosogatóhoz megyek, de a csap láttán megtorpanok. Röhejes, de félek megnyitni. – Ne, valami rendeset adjál! – bök az ujja a hűtő felé. Megkönnyebbülten teszem le a kancsót, és kiveszek egy doboz sört a hűtőből, és leteszem elé az asztalra. Két kezébe fogja, de nem csinál vele semmit. Odahajolok, és kipattintom neki. – Kösz – mondja, és belekortyol. – Jó sok szórólapot meg brosúrát kaptam, nézd át te is! – markol ki nagy kupac papírt a táskájából: „Ha meghal a gyermek” „Temetkezési segély”

„Kisokos a Hayfield temetőhöz” „Gyermek és temetés”. Olvasni kezdem az egyiket, de rosszul leszek tőle. Eltolom magamtól. – És eldöntötted, hogyan lesz? Pontosan érti, mit kérdezek, de először nem válaszol. Csücsöríti csak a száját, beszívja az arcát. Olyan, mintha mindjárt sírna, de mégse. – Hamvasztás lesz – mondja egy idő után mégis –, és hazahozzuk a hamvait. Nem tűnt helyesnek elásni valahova. Jobb, ha itthon marad velünk. – Hamvasztás? Vagyis elégetik. Azt nem lehet… az annyira… annyira visszafordíthatatlan.

– Aha. Neked is megfelel? Nem tudtam, hogy legyen, Carl. És dönteni kellett. De ha nem tetszik, még lehet másképp. – Tetszik? – ragad bele a számba a szó, mintha hamu lenne. – Mármint nem úgy, hogy tényleg tetszik – hadarja. – Nem úgy értettem. Nem úgy… Könnybe lábad a szeme. – Persze, értem, nyilván – sietek, nehogy megint sírva fakadjon. – Jó lesz úgy. Ahogy te szeretnéd, nekem is jó. Legyen úgy. – Jó. Jövő kedden lesz. A temetés. A keze az egyik szórólapon nyugszik, puhán cirógatja. – El se hiszed, mibe kerül. A temetkezési hölgy azt mondta, hogy nekünk féláron van, mert Rob csak tizenhét, vagyis csak tizenhét volt… Öt alatt meg ingyenes. Erre nem lehet mit mondani. Hallgatunk kicsit. Még mindig hallgatunk, amikor megszólal egy telefon. Anyu megriad. – A tiéd, anyu. A táskádban van? – Ki az? – kérdi, mintha tudhatnám. – A mobilod cseng, anyu. – Vedd fel te, én most nem… A táskájába nyúl, és a kezembe nyomja a mobilját. Nincs szám, ismeretlen. Megnyomom a zöld gombot, és felveszem. Az a rendőrnő az. A gyomrom léket kap.

Sally Underwoodnak hívják, rendőrtiszt. Anyuval akar beszélni, de anyu csak a fejét rázza. – Sajnálom, de most nem tud a telefonhoz jönni. – De ott van? Otthon van? – Aha. – Megfelel,

ha

egy

kollégával

negyedórán

belül

becsöngetünk? – Ja – mondom, bár egyáltalán nem akarom, hogy idejöjjön, és gőzöm sincs, hogy anyunak rendben van-e. De valahogy van egy olyan megérzésem, hogy ha nemet mondok, azzal csak rontok mindenen. Leteszi. – Ki volt az? – A zsernyákok. Látom, ahogy megfeszül az álla, összeszorítja a fogait. – Ide akarnak jönni, most. Hogy kikérdezzenek. Az egyikkel összefutottam délután. Az asztalt bűvöli. Az egyik temetkezési szórólapot gyűrögeti csomóba, de szerintem fel se tűnik neki. – Mi a baj, anyu? Miért nem akartad felvenni a mobilodat? – Így tudtam meg – suttogja. – Felhívott a rendőrség, hogy Rob… bajba került. Ahogy velük beszéltem, valaki berohant a kocsmába, hogy meghalt. És hogy téged visznek a kórházba.

– Sajnálom, anyu, annyira sajnálom – na, most rákezdtem én is, és olyanért mentegetőzöm, amiről nem is tehetek. Negyedóra. A nő negyedóra múlva jön. A padlóra nézek, a megolvadt celofán, a hervadt virágok meg a grillrács a kenyerekkel. És a kanapé körül azok a sörösdobozok. Nem láthatja ilyennek a lakást. – Figyelj, mindjárt itt lesz. Takarítsunk össze egy kicsit! Felkapom a rácsot a földről, visszadugom a grillbe. Az égett pirítóst a szemetesbe hajítom, és felnyalábolom a virágokat. – Figyu, anyu, te szedd össze bent a dobozokat, én meg addig elintézem a virágokat. És ha megmondod, mivel, fel is törlök itt. – Ott van a mosogató alatt – mondja, de meg se mozdul. A mosogató alatt van egy műanyag vödör, felmosórongy az oldalán és egy flakon tisztítószer. A mosogatóba teszem a vödröt, löttyintek bele tisztítót, majd megnyitom mind a két csapot. Víz zubog bele. Habbuborékok növekednek a felszínén. A rettegés éledezik bennem a látványtól. Jesszusom, ez csak víz. Szedd már össze

magad! Berohanok a nappaliba, felkapkodom az üres dobozokat. Mire visszaérek, szinte csurig van a vödör. A dobozokat a szemetesbe hajítom, elzárom a csapot. Anyu meg csak ül. – Anyu, légyszi…

Csak nézi, ahogy kiemelem a mosogatóból a vödröt, és a földre rakom. Belemártom a habos vízbe a rongyot. Jéghideg. Kicsavarom, üvöltés harsan a fejemben. Olyan hangos és fájdalmas, mintha valaki kötőtűt döfne a füleimen keresztül az agyamba. Hátracsapom a fejem, mire a sikoltás elhallgat, de egészen megszédülök, összezavarodom. Arrébb taszítom a vödröt, kilöttyen belőle a víz, pocsolyába gyűlik alatta. Lehajolok, felitatom, és közben érzem, hogy a torkom bezárul. Nagyot nyelek, valami felgyűlik a számban, valami hideg, savanyú folyadék. Feltápászkodom, és a mosogatóba köpök. Nyálkás, sáros, állott valami van a köpetemben. – Jézus – nyögök lihegve. – Mi az? – emelkedik fel végre anyu. Csak bámulja a barnás trutyit a mosogató alján, majd vizet enged rá. – Mosd ki a szádat! – mondja élesen, de a tenyerét a hátamra teszi finoman, és simogatni kezd, ahogy, most bevillan, máskor is éreztem már. Okádok bele a klotyóba, és a hátamon ott a megnyugtató érintés. Robé, nem anyué. A csap alá dugom a fejemet, teleengedem a számat tiszta vízzel, öblögetek, majd köpök.

Elkaplak, Cee. Ugyanaz a hang, amit már korábban is hallottam. Bennem beszél. Kihúzom magam. – Te is hallottad? – kérdezem anyát.

– Mit? – A hangot. Csak bámul. – Nem hallok semmit a vízen meg a köpködéseden kívül. Kész vagy végre? Még mindig érzem halványan azt az állott ízt, megragadt az ínyem tövében a kis résekben. – Mindjárt. Megint iszom.

Hallasz engem, öcskös? Csak nézem a csapból áramló vizet, és hirtelen megpillantok valamit. Valami mozdulatlant a zubogó víz kellős közepén. Itt van az arcom előtt, és mégse látom rendesen. Kellemetlen érzéseket ébreszt bennem, de vonz is. Megszólal a csengő, kiránt a transzból. Felegyenesedem, elzárom a csapot. Anyu le van bénulva, a tekintete bizonytalan. – Megyek – törlöm az arcomat egy törölgetőrongyba, és már kint is vagyok az előszobában. A kikérdezés nem egy sikersztori. Az emlékezetem ködös, semminek sincs értelme, ami a fejemben kavarog. Még a legkönnyebb kérdésekre sem tudok válaszolni. – Mit kerestetek a tónál? – Passz. – Mit csináltatok, mielőtt kimentetek a tóhoz?

– Nem emlékszem. – Mi történt a vízben? – Nem t’om. Csak arra emlékszem, hogy esik, zuhog meg villámlik és dörög. – Amikor kimentettek benneteket, rajtad az iskolai egyenruhád volt, nadrág és ing, de Robon csak az alsónadrágja. Te miért ruhában úsztál, Carl? – Passz. Bocs. Tényleg nem emlékszem. – Figyelj, Carl, ezt mindenképpen fel kell tennem, ezt a kérdést. Sebek és horzsolások voltak Rob… a testén. Tudod, hogy szerezhette őket?

Az öklöm a halántékához csapódik. Elhúzódik, és a következő pillanatban rám veti magát. Ütöm és rugdosom, de a vízben belassulnak a karjaim meg a lábaim, és fázom is. Rettenetesen fázom. A hideg kiszívja az erőmet. Megfeszítem a lábamat, a sarkammal próbálom eltalálni, és sikerül. Üvölt és sikoltozik. És kamatostul adja vissza, amit kap. – Nem, gőzöm sincs – izzadni kezd a tenyerem. Ha az emlékeim nem csalnak, akkor azokat a horzsolásokat meg sebeket tőlem szerezte. Anyu a széke peremén ül. A két kezét a combjai közé szorítja, összekulcsolja, a háta görbed, a válla előrezuttyan. Olyan, mintha legalábbis a fogorvos várójában ülne, nem a saját otthonában.

– A fiúk folyton verekszenek – szólal meg. – A fiúk ilyenek. Underwood rendőrtiszt összevonja a szemöldökét, de a másik zsaru előredől ültében, és fölteszi a kérdést: – Utoljára mikor láttad őket verekedni, Kerry? Jézus, mire akar ez kilyukadni? Hát azt hiszi, hogy nekem ehhez bármi közöm van? Talán tudja? – Mit tudom én – süti le anyu a szemét. – Állandóan bunyóztak. Mást se csináltak. – Itthon? Aznap reggel is? Vagy valamikor délelőtt? Kora délután? – Nem tudom.

Sokáig

aludtam aznap,

és

amikor

felkeltem… – Amikor felkeltél? Csend. A zsarunak nyilvánvalóan meggyőződése, hogy most aztán nyomon van. – …elmentem a kocsmába. Azzal anyu vissza is húzódik a csigaházába, fejet lehajt, vállakat felhúz. Igyekszem nyugodt maradni. A férfi zsernyák jegyzetel. Underwood rendőrtiszt egy dobozra sandít a dohányzóasztal alatt, amit véletlen ottfelejtettem. A franc essen bele. Hogy utálom ezeket. Idejönnek, fürkésznek, ítélkeznek. Underwood visszafordul hozzám. – Emlékszel még valamire, Carl? – Volt ott egy lány.

– Neisha Gupta – mondja. – Rob barátnője – mormolja anyu. – Istenem, róla meg is feledkeztem. A barátnője.

A kamerába csücsörít. Egyik melltartópántja lecsúszik a vállán. Elég. Az ég szerelmére, elég! – Őt már kikérdeztük. Ő… őt nagyon megrázta az eset. – Hát hogyne, szegény kis drágám. Mit mondott? Mi történt? – Nem akart

beszélni róla.

Nyilvánvalóan

nagyon

fájdalmas emlék. De azt elmondta, hogy úszni voltak hármasban, bolondoztak, és amíg a vihar nem jött, minden rendben volt. De aztán egyszerre annyira zuhogott, hogy semmit se láttak a vízben, elsodródtak egymástól, és amikor Carllal megtalálták egymást, Rob nem volt sehol.

Bolondoztunk… amíg a vihar nem jött… Hazudik. Nekiestem Robnak, nem? Miért hazudott a rendőröknek? Anyu nagyot nyel. Látom, a sírását próbálja visszatartani. – Erre te is emlékszel, Carl? – kérdi tőlem. – Emlékszel ebből bármire is? – Az esőre emlékszem. De ennyi. Kizárt, hogy amíg rendesen nem emlékszem mindenre, bármit is mondjak. – Beszélj Neishával, az talán segít – javasolja Underwood. A társával készülődni kezdenek. Anyu megkérdi, mi lesz most, és elmondja, nyomozás lesz, kideríteni, hogyan halt meg. A halottkém kiadta a testet a temetkezőnek, vagyis a

temetés mehet, a nyomozást utána folytatják le. Engem fürkész, mintha tudná, hogy nem mondok el mindent, kéri, hogy ha bármi eszembe jut, hívjam. Aztán lelépnek. Ahogy becsukom mögöttük az ajtót, hirtelen hullafáradtnak érzem magam. Anyu átül a kanapéra, lehunyja a szemét, hatalmasat sóhajt. Én is megpróbálkozom ugyanezzel. Egyszeriben másra se vágyom, mint hogy alhassak, mintha a fotel be akarná szippantani a végtagjaimat, a szemhéjamat, mindenem elnehezül. De ahogy lehunyom a szememet, azt az arcot látom a mosdókagylóban. Engem bámul. És hallom azt a hangot megint: Elkaplak, Cee. Kinyitom a szemem, kihúzom magam. Valakinek el kell mondanom, mire emlékszem. Meg kell szabadulnom tőle. Különben az agyamra megy. – Ébren vagy, anyu? Mocorog, a szeme kinyílik. – Félig-meddig. – Figyelj, anyu, ennél többre emlékszem. Most már teljesen kinyílik a szeme, felém hajol. – Többre? – Igen, bár nem sokkal. Verekedtünk. A tóban. Rob és én. – És mi miatt verekedtetek? – vonja össze a szemöldökét. – Nem t’om. Arra nem emlékszem. Még egy hatalmasat sóhajt, és forgatja a szemeit.

– Folyton ez a verekedés. Hányszor kell még elmondanom nektek? – Figyelj, anyu, mi van, ha… mi van, ha… – képtelen vagyok kimondani. – Anyu, mi van, ha…? Tudja, mit próbálok kibökni, és még annyira se akarja hallani, mint amennyire nekem nem akaródzik kimondani. A szájához tartja a mutatóujját. – Ne! – mondja. – Ne, kicsim! Baleset volt. Az volt. Baleset. – Hallom a hangját, anyu. És látom is. Majdnem biztos vagyok benne. Totálisan értelmetlen, de akkor is. Így van. Az az alak az esőben, az arc a mosdóban és a hang a fejemben, az mind Rob. Anyu felkel a kanapéról, és a fotelem karfájára ül. Átkarolja a vállamat. – Persze hogy hallod őt. Ez természetes. Nehéz idők voltak ezek, Carl. És most gyászolod őt. Időbe telik. – Te is látod? – Mindenütt – bólint. – Hiszen ott van mindenütt, nem? Főleg itthon. Bármelyik percben arra számítok, hogy belép az ajtón… Sóhajtva szorítja meg a karomat. Annyira szeretném elhinni, hogy ugyanarról beszélünk, hogy ez csak a gyász normális része. De kintről a konyhából zajt hallok. Placcs,

placcs, placcs, csöpög a víz a fém mosogatótálba. Rosszul vagyok tőle.

Fent a szobában előveszem Rob mobilját, és hívom Neishát. Mindhárman ott voltunk a tónál, Neisha, Rob és én. Meg kell tudnom, ő mit tud. Be kell töltenie a lyukakat az emlékeimben. Féltucatnyiszor kicseng, majd felveszik. – Halló? Lányhang. Az övé. Neisháé. Valahogy nem is gondoltam, hogy fel fogja venni. És nem, nem találtam ki, mit mondok majd. – Hm… helló – nyögöm. – Halló, halló, ki az? – kérdi remegő hangon. – Neisha vagy? Neisha Gupta? – Igen, az vagyok. De te ki vagy? – Én. Vagyis Carl. – Carl? – Beszélnünk kell. Nekem… Vége, lerakta. Megint hívom, most csak kicseng, a végtelenségig, míg végül megszólal a rögzítő. – Hahó, Neisha vagyok. Most nem tudom felvenni, a sípszó után hagyjál üzenetet, és amint lehet, visszahívlak – és még egy csókot is dob a végén, én meg újra a csücsörítő szájára gondolok, ahogy a fényképen csinálja. Meg a meztelen vállára, a… A telefonból éles sípszó visít a fülembe, és akkor meg összevissza habogni kezdek.

– Én vagyok az, Neisha, Carl. Beszélni szeretnék veled. Muszáj! Annyi kérdés van bennem, nem emlékszem rendesen a dolgokra, gőzöm sincs, mi történt. És te is ott voltál. Csak te tudsz nekem… Zizegés, motozás zaja, és egyszerre csak a hangját hallom, élőben: – Nincs mit mondanom neked. Hagyj békén, Carl! Hagyjál békén! És most megint lerakja. Csak a saját szuszogásom meg a recsegő némaság a kagylóban. Az egyértelmű, hogy látni se akar, hallani se akar rólam. De miért? Mit követtem el ellene? A parkban ott ücsörgött mellettem, boldogan pihent a napfényben. Mi történt aztán? Mi változtatta meg ezt az egészet? Az a gyanú, ami eddig csak motoszkált bennem, kezd egyre

konkrétabb

alakot

ölteni.

Emlékszem,

hogy

verekedtem Robbal a vízben. Én túléltem. Ő meghalt. Én öltem meg? Megöltem a saját bátyámat. Ezért utál engem Neisha? Ezért van annyira beijedve tőlem? De a rendőröknek nem ezt mondta, őket azzal etette, hogy fogalma sincs, hogy halt meg, bolondoztunk, ennyi. Már semmit se értek.

Találkoznom kell vele. Ha tényleg az van, hogy gyilkos vagyok, akkor végképp tudnom kell, hogy volt. Miért tehettem ilyesmit. Felhozom a nappaliból a telefonkönyvet. Remegnek az ujjaim, ahogy tépem a lapokat. Csak egy Gupta él Kingsleighban. River Terrace 8. Megnézem a várostérképen. Félúton van a lakásunk és a gyár között, a folyón átívelő hídhoz közel. Memorizálom az útvonalat, és közben egyszerre csak látom magam előtt a közöket, az átjárókat, ösvényeket, utakat. Jártam már ott régebben, és most eszembe is jut, ahogy ügetek Rob után, ácsorgok kinn az utcán, a házat lesem, az ablakban mozgó árnyakat… és felrémlik bennem az izzó féltékenység emléke is.

Totál igaz, amit ezekről az ázsiai bigékről mesélnek, öcskös. Ismerik a nagy trükköket. De nem is csoda. Nyilván, a Káma Szútra is onnan jön, vagy nem? Feldereng előttem Neisha arca, a sötétbarna szeme és a telt ajkai. És hirtelen már tudom, hogy volt idő, amikor a bolondja voltam. Mindenütt velem volt, ahogy a sörömet szlopáltam, ahogy felfelé csörtettem a lépcsőn, ahogy hanyatt dobtam magam az ágyamon, ahogy kinyitottam a sliccemet és ahogy a gatyámba dugtam a markomat. Minden érzést érzek újra. A bátyám eltaszított magától. Már nem volt rám szüksége. És féltékeny voltam rá, neki meg marhára bejött. Ugratott. És a lányt akartam, hogy az enyém legyen, de soha nem kaphattam meg, mert a lány az

övé. És ő mindig ott volt. Ő volt a nagyobb, az idősebb, a keményebb. A háttérben a fürdőszobában csöpög a csap, nekem meg áll a hátamon a szőr tőle. Tiszta hülyeség. Ez csak víz, az isten szerelmére! Felpattanok, kitrappolok a fürdőszobába. Addig szorítom a csapot, amíg már nem lehet jobban. – Hagyd abba, világos?! Hagyd abba! – kiabálom. – Jól vagy? – kiált fel anyu a nappaliból. – Ja, ja, pazarul. Most el fogok menni. És már kocogok is lefelé a lépcsőn, mire leérek, kint van az előszobában. – Hova mész? – Levegőzni. – Inkább maradj, Carl! Mindjárt besötétedik. Az egyik kezében sörösdoboz. A másik keze a szájánál, a körmét rágcsálja. A bőre már egészen gyulladt, vörös. Felnéz rám, és hirtelen leesik, hogy nagyon nem szeretne egyedül maradni. – Nem tart sokáig, anyu. Csak be kell ugranom valakihez. Megrántja a vállát. – Nemsokára itthon vagyok, esküszöm. Kinyitom a bejárati ajtót, a fejemre húzom a kapucnimat, és az úton indulok el, elkerülöm a parkot. Fel se nézek, bőven elég, ha a következő lépteimet látom, hogy ne valami kutyaszarba vagy pocsolyába lépjek. A kapucni kirekeszti a

környék zajait, és ahogy egy keskeny átjáróba betérek, csak a saját szuszogásomat hallom már, meg a szívem dübögését. Akkor veszem észre a három tagot az ösvényen, amikor már késő. Amikor már szemtől szembe vagyok a bozontos képükkel. Idősebbek és nagyobbak nálam, vadiúj melegítőben és dorkóban vannak Egymás mellett állnak összefont karokkal, masszív, keskeny terpeszben, harciasan. Elállják az utamat. Nem ismerem meg őket, de ők nyilvánvalóan ismernek engem… és nem bírják a képemet. Keskeny közben vagyunk, a két oldalán magas fakerítés. Csak ketten férnek el rajta egymás mellett, különben beleakad a ruha a bokrokba és tüskékbe. Esélyem sincs. Hátrapillantok, és ez a második hibám, jobb lett volna egyből ütni, aztán már rohanni is full svunggal vissza, amerről jöttem. Félretaszítanak, bele egy tüskés bozótba. Borotvaéles tüskék szaggatják a ruhámat meg a bőrömet. Akkorát bemostak, hogy levegőt sem kapok. Jön a pánik. Az egyikük, egy félig kopaszra borotvált rusnya pofa a mellkasomra tenyerei, és belepasszíroz a kerítésbe meg a bokorba. – Egyedül? Haha, hülye kérdés. Hohó, legalább az egyikőtöknek már kampó. Kevesebb a gond. Még ha őt tökön is rúgom simán, és azzal lenullázom, a másik kettő még mindig ott van. A három az egy ellen arány soha nem futhat ki jól.

És megint esni kezd, ami újabb pánikreakciót indít. Újabban ez a beépített reakcióm a vízre. Megint taszít rajtam, a hátam újra a kerítésnek csapódik, felnyögök. Kopasz felhorkan, jobbra néz, balra néz. – Hű, de kurva büdös lett itt – mondja. – Hányszor kell még elmondanom, hogy az én körzetemet ne dzsuvázd össze, faszfej?! Megmondtam, hogy neked annyi, ha még egyszer itt látlak. Közelít hozzám a keze, és valami hideget érzek a nyakamon, valami keményet és éleset, ahogy a bőrömbe nyomódik. A picsába, ennek bicskája van. Jó, van nekem is, nem azt mondom, de ha most előveszem, akkor valaki tutira vérezni fog. Méghozzá nagy eséllyel komolyabban. Még nem adtam fel a reményt, hogy kidumálhatom magam ebből. A háta mögött valami elkezd összeállni a nedves levegőben, a szitáló esőben. Valami sápadt, remegő fény. Elvonja

a

figyelmemet,

pedig

most

ide

kellene

koncentrálnom, mert ha egy darabban meg akarom ezt úszni, észnél kell lennem. – Figyu – lihegek –, nem akarok bajt. Eresszetek el, és már itt se vagyok! – Előbb kellett volna átgondolnod. Mielőtt még az én ösvényemre rakod a bűzös lábadat. – Bocs. Totál kimosódott a fejem a tóban, csak tegnap jöttem haza a kórházból. Azt se tudom, ti kik vagytok.

Egyre jobban zuhog, és a tag háta mögött az az alak kezd egyre inkább testet ölteni. Egy arc az, sötét, nagyon sötét szemekkel. Két fekete lyuk, és a száj is csak valami sötét, elkenődött maszat. Hiába van kés a nyakamnál, csak arra tudok már figyelni, csak azt látom magam előtt. Eltorzult, elmosódott és bizarr mása annak a képnek, amit az újság elején láttam, annak az iskolai fotónak. Rob az. A bátyám. Végül is nem halt meg, hiszen itt van… – Rám figyeljél, kis fing! Hirtelen nem szorít már le, a nyakamat sem nyomja a kése. Először azt hiszem, ő is meglátta az arcot, és hátrálni kezdett, de aztán leesik, hogy csak félreállt, hogy a haverja végezze el a piszkos munkát. Az első gyomrosra összegörnyedek, de már kapom is a másikat a nyakamra. Erőtlenül zuhanok a földre. Az arcom a homokos kavicson horzsolódik, ahogy rugdosni kezdenek. A testem minden rúgásra rándul, nem válogatnak, kapok a gyomromba, a hátamra,

a

összegömbölyödni,

fejemre, de

a nem

nyakamra. sokat

Próbálok

számít.

Csak

reménykedhetek, hogy a kést nem döfik belém. Lehunyom a szemem, összehúzom magam, amilyen kicsire csak tudom, és tűrök. Nem tudom, hogy elunják-e, vagy úgy ítélik, ennyi elég lesz, a lényeg, hogy egyszer csak abbamarad a rugdosás. Hallom, ahogy elmennek, távolodnak a lépteik, végül nem

hallok már semmit. Egy ideig fekszem még ott összegubózva, az eső csak esik rám, mossa az arcomat, átáztatja a ruháimat. A szám vérzik. Úgy érzem magam, mint egy kupac hányás a kuka mellett, amiről mindenki undorodva kapja el a fejét, és igyekszik tudomást se venni róla. Fázom, átáztam. Annyira fázom, mintha legalábbis hóban feküdnék, nem a nedves kavicson. Cee. Hallasz engem, Cee? Te görény. Nem a banda az. Egyetlen ember hív csak Ceenek. És már a szagát is érzem, azt a csípős, savanyú pocsolyaszagot.

Hallasz? Résnyire

kinyitom

a

szemem,

de

kilátok,

alig

félméternyire áll előttem. Itt van. Sármocskos, fehér pofa. Ugyanaz az arc, amit becipzáraztak a zsákba. Tágra nyílik a szemem, kapkodni kezdem a levegőt. Visszacsukom a szemem. Nem láthatom, képtelenség. Ilyen nincs is. Megvertek, és tropára ment az agyam.

Mindenütt. Hiszen ott van mindenütt, nem? Anyu ezt mondta. Ő is látja a lelki szemei előtt. Ezt nem szabad elfelejtenem. Biztos agyrázkódásom van megint, mint amikor kihúztak a tóból. Összezavarodtam. Nemsokára magamhoz térek, rendesen, és akkor eltűnik végre. Megint kinyitom a szemem. Most már mellettem fekszik, párhuzamosan velem, csak épp ő pucér, bokszer van rajta, semmi más. Csont és bőr, látom a bordáit, egyenként, ahogy

a bőre alatt járnak fel-le, látom mögötte a sövényt meg a kerítést, a leveleket és az ágakat. A picsába, keresztüllátok rajta! Gurgulázó hangot hallat, nedves, szutyakos hörgést, és ahogy kinyitja a száját, víz bugyog belőle.

Tartozol nekem, öcskös. Ezt mondja. Az agyam azt hajtogatja, hogy ez az egész nem létezik. Hogy ne hallgassak az érzékszerveimre. A szívem őrülten kalapál. Nyomorult, összevert, megrugdalt beleim fájdalmasan rángnak a hasamban. Ez az egész nincs is. A bátyám meghalt. Halott. Kinyújtom magam elé a kezemet, az ujjaim átnyúlnak a vállán. Nem érzek semmit, nem érintek semmit, nincs ott semmi. Vagyis ez így nem egészen igaz, mert ahogy odanyúlok, a kezemet hasogatni kezdi a hideg, mintha a fagyasztóba dugtam volna be. Visszarántom, megráz ez az egész, elborzaszt. – Fogalmam sincs, mit tettem, Rob – mondom lassan. – De nagyon sajnálom. És kiderítem, és akkor megfizetem a tartozásomat. Megrándul a teste. Felhúzza a térdeit, és előrerándul a feje. Víz ömlik a szájából. Az orromat facsarja a bűze. Feltápászkodom. Ő még mindig ott hever, rángatózik, akár a partra vetett hal, öklendezik, és tátogva kapkodja a levegőt. A lábaimnál hever, kiszolgáltatva valami

borzalmasnak. Nem jelent semmilyen fenyegetést, az fix. És mégis, soha még ennyire nem féltem. Nem bírom már nézni, nem bírok itt állni. Te tetted ezt. De megfizetsz, te kis korcs. Ez bugyog a szájából. Én meg sarkon fordulok, és rohanni kezdek.

9. Nedves ösvényeken loholok előre, a sárga utcalámpák fénykarimáiból ki és be a zuhogó esőben, és próbálom lerázni. Azt a dolgot. Robot, aki nem az igazi Rob már. De nem tágít. A semmiből jelenik meg előttem, és egyszeriben azt látom, hogy nem előle menekülök, hanem egyenesen a karmai közé. Veszek egy kanyart, egyre gyorsítok, de az árnyak közt ott iramlik mellettem. Édes istenem, jaj, istenem!

Merre tartasz, Cee? Most esik le, hogy a lábaim Neisha felé visznek. Ott akarok már lenni, menekülni ebből a rémálomból, de nem tudok elég gyors lenni. A bokám még mindig fáj a hajnali eséstől, a gyomrom meg a bordáim sajognak a veréstől. Nincs elég levegő a tüdőmben. Az adrenalin visz, de érzem azt is, hogy fogy az erőm. Átrohanok a hídon, a folyón át, befordulok a River Terrace-re. Széles, fasor szegélyezte utca, viktoriánus sorházak ülnek a csinos előkertek hátterében. És megint itt van, támasztja Neisháék kertkapujának oszlopát. Tíz méterre tőle befékezek.

Nem

szól,

csak

bámul.

Mit

akarhat?

Kezdek

megbolondulni? Ha az ajtóhoz akarok jutni, el kell mennem mellette, és ettől tele a gatyám. A sor közepén lévő ház ablakai mind sötétek, csak a bejárati ajtó ólomüvege mögött sejlik valami fény. Ez tükröződik a feljáró fényes borítású lépcsőfokain. A függönyök széthúzva. Talán nincs is itthon senki. Azon agyalok, hogyan kellene elsurrannom Rob mellett, amikor hirtelen köhögni kezd. Előregörnyed, víz zubog a szájából, és csak áll ott görbén, lelógó fejjel. És akár valóságos, akár nem, a lehető legnagyobb ívben akarom elkerülni. Most kihasználom a lehetőséget, és átugrom az alacsony kerítést, ott lépek be az előkertbe. Csúszós, nedves a talpam alatt a talaj, az eső egyre csak zuhog. Az ablakhoz megyek, és benézek. Az előszobából beszűrődő fény tompán megvilágítja a nappali terebélyes kanapéját, a foteleket, a kandallót és a párkányán álló vázákat meg mindenféle csecsebecséket. Két kilométerre se vagyok a fostelep lakásunktól, közben meg fényévekre… fényévszázadokra. Mi a halált akart Neisha Robtól? Mi a francért áll le egy olyan a mifélénkkel? Először azt hiszem, nincs senki a szobában, aztán egyszer csak feltűnik, hogy a kanapén annak a ledobott kabátnak karjai és feje van, meg haja. Neisha az, felhúzott térdekkel, összegubódzva. Arcát a két összekulcsolt kezére támasztja, mint aki imádkozik. A szeme lehunyva, elég bunkó vagyok,

hogy így kilesem… nem helyes… és mégse tudom nem kilesni. Annyira gyönyörű. De még így félálomban is olyan gondterhelt. Az arca rángatózik. Közelebb hajolok az üveghez, erre a lábam a gyepről belecsusszan a virágágyásba, és elveszítem az egyensúlyomat. A két kezem magától nyúl kapaszkodó után, és nekicsapódik az üvegnek. Átkozom a bénaságomat. Neisha felriad, felpattan a kanapéról. Tenyerét a szája elé kapja, mint aki nem akar sikítani, hátrálni kezd, majd sarkon fordul, és kirohan a szobából. Még mindig az ablakba kapaszkodva felegyenesedem, kitápászkodom a virágágyásból, visszalépek a gyepre, a lábam bokáig süllyed a sárba. Még egyszer megnézem a ház homlokzatát, majd a bejárati ajtóhoz megyek, az előtető kicsit talán megvéd az esőtől. Leguggolok, bekukucskálok a levélnyíláson. Nem látom. – Neisha! – kiabálok be. – Kérlek, Neisha, hadd beszéljek veled! Semmi. – Neisha, légyszi! Nem akartalak megijeszteni. Engedj be, légyszi! Muszáj beszélnünk. Lehajolok, megint bekémlelek a nyíláson. Az előszoba végében ajtó nyílik. Neisha áll benne, az ajtófélfába kapaszkodik. De csak a kezét látom, ahogy az ujjal a fára kulcsolódnak.

Oldalra

fordítom

a

fejemet,

hogy

fél

szemmel

figyelhessem, de be is tudjak kiabálni. A hátam mögött halkan püföli a járdát az eső. És a halott bátyám okádását is hallom. De az nem a valóság, győzködöm magamat. Az eső kalapálását hallom annak… de tisztában vagyok vele, hogy ha hátranéznék, őt látnám, ahogy az az undorító szutyok árad a pofájából. – Tudom, hogy itt vagy, Neisha. Szólj hozzám, légyszi! Ha akarod, ne nyisd ki az ajtót, az se gáz.

Törd már be azt a hülye ajtót, Cee! Csak

suttog,

mégis

halálra

rémiszt.

Nem

merek

megfordulni, hátranézni se. Jaj, istenem, Neisha, engedj már be! Ments meg ettől a rémálomtól, ami a nyomomban jár. Ments meg a tébolytól, ami a saját fejemben tombol. Rob halkan nyöszörög, vészesen csavargatja

a

bűntudatomat ez a hang. Én tettem ezt vele? Tényleg én öltem meg? Fortyognak a beleim, és hányingerem is van, mint korábban a konyhában. Egyre jobban émelyeg a gyomrom. Neisha hangja remeg. Alig hallom: – Menj innen, Carl, különben hívom a rendőrséget! Őt magát még mindig nem látom, csak a testeden hang jön elő a ház mélyéből. – Nem megyek sehova. Csak azt akarom mondani, hogy sajnálom, bocsánatot akarok kérni – kiabálom. – A bocsánatkérés kevés. Az csak egy szó.

Keserűséget érzek a hangjából. – De én komolyan gondolom. Tudom, hogy nem hozhatom már vissza – magyarázom, miközben nagyon is ott áll mögöttem, és épp a beleit okádja ki a ház elé –, de tényleg, mélyen és őszintén sajnálom. – Hogy

visszahozd?

–

kérdi

egyszerre

hallhatóan

meglepetten és zavartan. – Ja, hát tudod… – Figyelj, Carl, te most egyáltalán miért kérsz bocsánatot? – Robért. Hogy megöltem. Néma csend. – Te ölted meg Robot? – szólal meg aztán. Most kavarog csak igazán az agyam. Ezért volt rám dühös, vagy nem? Ezért rettegett tőlem. Az a cucc a gyomromból elindul felfelé. – Asszem, ja. Mondjuk emlékezni nem emlékszem pontosan. – A rohadt életbe. Végképp nem értem. Ha nem gondolja, hogy én öltem meg a bátyámat, akkor meg miért fél ennyire? Mi a fene folyik itt? – Miért, mit gondoltál, miért kérek bocsánatot? – Az ég szerelmére, Carl! – Figyelj, Neisha, nem emlékszem semmire. Őszintén. Mi történt? Miért szórakoztunk?

mondtad

a

zsaruknak,

hogy

csak

Hosszú csend. A keze még jobban markolja az ajtókeretet. Csak most tűnik fel, hogy egy ideje visszatartom a lélegzetemet. – Engem akartál megölni. Borzalmasan forog a fejem, amit eddig biztosnak hittem, amiről azt gondoltam, hogy legalább tudom, hirtelen tótágast áll, és pörögni kezd. Megöltem a bátyámat, aztán ezt a lányt is megpróbáltam…? – De hát… miért csináltam volna? – Hát semmire se emlékszel? – Csak forgácsokra. Hogy verekszem a vízben Robbal. – Te meg a gonosz bátyád együtt forraltátok ki. Kiterveltétek ellenem. Most már érted, miért nem akarlak látni? Nem akarom, hogy többet ide gyere, Carl. Soha többet. Eleresztem a levélnyílás tetejét, és térdre huppanok. Világos, hogy sikoltozott, amikor meglátott engem is a mentőben. Világos, hogy lecsapta a telefont. Az előtető sarkáról víz csepeg a fejemre, az arcomon csorog végig. Rob arca elővillan a sötétből, mintha vigyorogna, a szája borzasztó sebként hasad végig azon a sápadt arcán. – Tűnj már innen, az isten szerelmére! Szállj le rólam! Na tessék, egy nem létező valamivel vagy valakivel üvöltözök. Vagy mégis létezik? Nyáladzok, képtelen vagyok visszatartani. Kioldalazok kicsit a tető alól, és a virágágyásba okádok. Ugyanaz a jeges, állott víz, mint korábban. Kiköpök, és a ruhám ujjába törlöm

a számat, a képemet, majd feltápászkodom a földről, és hazaindulok. Még mindig zuhog, de már nem érzem. Teljesen elgémberedtem.

10. Egy szó kattog az agyamban. Gonosz. Nem akarom elhinni, amit Neisha mondott, de ugyan miért akarna hazudni nekem? Retteg, azt látom. Tőlem retteg. Neisha azt gondolja, hogy gonosz vagyok. Nekem meg fogalmam sincs. Egyetlenegy személy van, aki tudja, igazat mond-e a lány. Eső mossa az arcomat, borzongok. Körbenézek, hol van Rob, de egyelőre nem látom sehol. Megbotlok, azt se látom már, hova lépek, merre tartok, de a végén a központban találom magam. Az esőcsatornákból fortyogva ömlik a víz. Majdnem minden bolt bezárt már, az emberek sietve igyekeznek hazafelé. Az utcát kémlelem. Korábban láttam itt, bár akkor még nem is tudtam, hogy ő az, de csakis ő lehetett. Előttem loholt. Be annak az üzletnek a bejárata védelmébe. Akkor most hol van? Elgyalogolok a boltsor előtt, kiérek az öregek telepére, a kis házak közé. Senki, sehol senki, csupa zárt ajtó, behúzott függöny. Most pillantom meg: az ösvény közepén lépeget előrehátra.

Hiába, hogy kivételesen én magam kerestem, összeugrik a gyomrom. Van benne valami beteges feszültség, mintha démoni ereje lenne. Úgy járkál fel-alá, mint valami tigris a ketrecben. Valamit motyog, de nem hallom, mit. Szembefordul velem. – Tényleg azt tettük? Meg akartuk ölni? – kiabálom. És most meghallom, mit motyog.

Megölni a lányt. Megölni. Most csak engem ismételget, vagy magában beszél? Mi a fene ez az egész? Eső csapkodja a képemet. Rob szeme helyén a maszatok összeszűkülnek Két keskeny rés. Némán indul felém, az arca egyre közelebb nyomul az arcomhoz. Próbálnék elhátrálni, de gyorsabb nálam. Egy ajtónak tántorodom, a fejem nagyot koppan a deszkán. Egyre csak közelít, képtelenség megállítani. Az utolsó pillanatban összerándulok, szorosan összezárom a szemem, várom a becsapódást… de csak jeges huzatot érzek, keresztülsuhan rajtam, bekúszik a csontjaimba. – Jesszus! Kinyitom a szemem. Nincs sehol. Végignézek az utcán, a vizesen csillogó aszfalton. Senki. – Rob! – üvöltöm. – Tudnom kell! Elment. Egyszerre kinyílik az ajtó a hátamban, majdnem bezúgok, és egy fazon áll ott, a kezében kivont szablyaként egy piszkavas. Vén tag, kockás ingben, amit szorosan betűrt a

pocakján a gatyájába, és még bőr hózentrágert is vett hozzá. A lábán papucs. – Takarodj innen, tűnés! – mondja, aztán elhallgat, nagyot néz. – Te vagy az, Carl? Leereszti a piszkavasat. Ismer engem. Gyötröm az agyam, próbálom látni az összefüggéseket. Az ajtó nem vizes, az előtető védi az esőtől, de szárazon is fénylik az utcalámpa fényében. Valami miatt olajfesték erős szaga idéződik fel bennem. – Az anyád hogy bírja? Rosszabb nem is történhet egy édesanyával, mint hogy elveszíti a gyerekét. Odabentről meleg, cuffos levegő árad. Megborzongok. – Mi lett az arcoddal, fiam? – Nekem esett pár srác – felelem, ő meg sóhajt. – Verekedtél? Hát nincs épp elég baja enélkül is szegény anyádnak? Felnézek rá, megint sóhajt. – Na, gyere be, fiam! Fertőtleníteni kell azt a vágást – int a fejével a képem felé. Odanyúlok, és felszisszenek, ahogy megérzem a sebet, amit eddig észre se vettem. – Nem gáz, majd elintézem otthon. Nincs bajom. – Ugyan, bújj már be, egyébként is az adósod vagyok a nyári melóért. Szépen megcsináltad ezt az ajtót. – Én? – Aha – kuncog fel. – Azt hittem, az én memóriám pókhálósodik. Harry vagyok, emlékszel? Az iskolából

küldtek. Téged meg a cimboráidat. Társadalmi munka vagy valami olyasmi, nem emlékszem már, minek nevezik, de igazán nagy segítség volt. Már nem tudom egyedül elvégezni, amit régebben kiráztam a kisujjamból, tudod? Dereng valami, bár még nem tiszta. Csak állok a küszöbön, ő meg elindul befelé, hogy kövessem. Az előszobában kétsornyi fogas, az alacsonyabb soron kutyapóráz és nyakörv. A kezem magától megindul, leveszem a nyakörvet, forgatom a kezemben, és az agyamban fekete éjszaka emléke éled újra, egy kis házikóban, amit üresnek hittünk.

Még csak be se kell törnünk, a hátsó ajtót sose zárják be. Rob megy elöl, ugatást hallok. – Winston? – női hang. – Tűnjünk innen, Rob, gyerünk! Itt történt. Ez volt az a kis ház. A kutya, ami ugatott, az ő nyakörve. – Csukd be magad után az ajtót – mondja Harry, és felbukkan a konyhából. Ahogy meglátja a kezemben a nyakörvet, megtorpan. – Tedd azt vissza a helyére, légy szíves! – mondja olyan hangon, hogy gondolkodás nélkül engedelmeskedem. – Ne haragudjon… Csak méreget, engem meg lever a víz. Érzem, ahogy a vallomás törekszik ki belőlem. – En… én…

– Nincs semmi gond, fiam. De azt ne piszkáld, mert nem a tiéd. A könyvem még mindig nálad van, igaz? Amit adtam. – Könyv? – Egerek és emberek. Ugye? Igen jó kis könyv, emlékszem, mennyire imádtam a te korodban. Sóhajtok. Tőle kaptam. Hirtelen bevillan az emlék, hogy már jártam itt, megláttam a polcán, és levettem, mert épp azt tanultuk a suliban. Mondtam neki, hogy valaki lenyúlta az enyémet, ő meg, hogy tegyem csak el nyugodtan, az enyém lehet, neki már nem kell. El se hittem, hogy valaki egyszerűen csak így nekem ad valamit. – Ja, megvan még, persze. És én is imádom. Rám mosolyog. Bár képes lennék visszamosolyogni, de nem megy, amiatt a másik alkalom miatt, amikor Robbal beosontunk. – Na, gyere már be ide a fényre! – int. – Itt a konyhában jobban látom azt a sebet. Ne, a konyhába ne. Oda ne, ahol… – Gyere, ne álldogálj már ott! Végigcsoszog

az

előszobán,

megy

előre.

Most

lelécelhetnék, most háttal áll, egy szekrényben matat. Én meg gyökeret eresztek a konyha küszöbén, a padlót bámulom. Mégis, mire számítottam? Két körberajzolt szellemre, a kutya meg az asszony körvonalára? A rothadó csontvázakra. Nincs itt semmi. Semmi nyom, hasadás a

padlón, karcolás, vérfolt, semmi. Fekete-fehér csempepadlót utánzó linóleum. – Gyere már beljebb, nem harapok! A hangját elnyomja a felesége hangja az agyamban:

„Gazemberek. Gyáva, tolvaj kis csirkefogók.” – Mennem kellene. – Persze, persze. Gyorsan kitisztítom, beragasztom, és már mehetsz is. Gyere! – int. – A lámpa alatt jobban látom. Lépek egyet előre, most pont azon a ponton állok, ahol a kutya hevert. Olyan érzés, mintha megmozdulna a talpam alatt a föld, mintha egy mancs vagy kutyafül szorult volna be a padló alá. Arrébb oldalazok. – Na, ne mocorogj már annyit! Állj nyugton egy pillanatig! Egészen

közel

van

hozzám,

mentolszagú

lehelete

összevegyül a vattacsomóra csepegtetett fertőtlenítő csípős szagával. Azzal közelít az arcomhoz, egészen közelről látom a kezén az ereket, a bőr legapróbb ráncait is, ahogy a szeme fehérje nem is teljesen fehér, hanem inkább sárga. Lehunyom a szemem, és összerándulok, ahogy a jód hozzáér a sebhez. – Jól van, mindjárt kész is. Most már kinyithatod a szemed. Végeztem. Kérsz egy csésze teát? Mennem kéne. Nem kéne itt lennem. Bólintok. – Menj be a nappaliba, ülj csak le, fiam!

Bemegyek. Apró, tiszta, rendezett… és ismerős. Mintás szőnyeg. A falakon fűrészporos tapéta. A kandalló két oldalán könyvespolcok. És fényképek. A

kandallópárkányhoz

megyek,

végignézem a képeket. Némelyiken csak egy-egy ember áll, a többi csoportkép. Kézbe veszem az egyiket, amin csak ketten vannak, az öreg tag meg egy nő, a felesége. Az alján felirat:

Harry és Iris, 2012. július 22. Egymás

mellett

állnak,

belenéznek

mindketten

a

kamerába, a fejük összeborul, Harry kézfeje látszik, ahogy átkarolja a vállát, magához szorítja a nőt. Mindketten ki vannak öltözve, a férfi gyapjúzakóban, fehér ing plusz nyakkendő, a nő fényes blúzban, nagy masnival a nyakában. A fényes anyagon nyaklánc – ezüstmedál láncon. Neishával

vágunk át a parkon. Idegesen kap a nyakában fityegő medálhoz. – Az az aranylakodalmunkon készült – szólal meg a hátam mögött Harry hangja, én meg majdnem ugrok egy hátast. Hátranézek, nyilván megint megkapom majd, hogy ne nyúlkáljak hozzá a dolgaihoz, de ez most nem zavarja. Az ajtóban áll, a kezében tálca a teával. – Ötven év. Ötven év volt, azt hittem, lesz belőle gyémánt is, de… ez az utolsó kép kettőnkről. – Mi történt? – Erre sem emlékszel, fiam?

– Nagyon sajnálom. A kórházban azt mondták, hogy agyrázkódásom lehetett a tóban. –Jaj, hát ronda egy dolog. De felépülsz majd, fiam. – Igen, folyamatosan javul, jönnek vissza az emlékek, csak még… sok a lyuk. Sajnálom a feleségét… Irist. – Pont azóta nem láttalak egyébként. Azóta nem jártál erre. – Vagyis? Leteszi az asztalra a tálcát, kitölti a forró teát két csészébe. Szerintem nem hallotta, amit utoljára mondtam, vagy legalábbis nem értette, miért mondom, de miután a kezembe nyomja a teát, és letelepszik a magáéval egy fotelbe, mesélni kezd. – A patikába mentem, gyomorfájásra akartam valamit. Ő, Iris nem volt túl jól. Nem sokáig maradtam el, húsz perc lehetett. A patika zárva volt, beléptem hát a szomszédba. A konyhában találtam rájuk. Irisra meg a kutyára. Az orvos szerint szívroham volt. Azért nem volt jól már korábban sem. Azt mondta, biztosan megtalálta a szegény drága Winstont, és ennyi elég is volt. Nem bírta a szíve… de nagy valószínűséggel amúgy is bekövetkezett volna. Az élet ilyen. Valami azért zavar ebben, valami nincs rendben. Eddig a kandallópárkányon lévő fényképet nézte végig, de most felém fordul, és rám néz. – Eltűnt a nyaklánca. Pedig mindig viselte. Ezüstlánc medállal. Ezen a képen is ott van. Az első évfordulónkon

kapta tőlem, 1962. július 22-én. Akkor felvette, és azóta se vette le. És most nem találom sehol. A szeme vörös. – Néha eltűnnek dolgok – mondom, és próbálok nem ficeregni. Ingatja a fejét. – Nem, ez nem – törli meg nagy, fehér zsebkendővel az arcát. – Valaki beosont. – Nekem mennem kell – motyogom teával a számban. – Anyukám aggódni fog. Harry elrakja a zsebkendőjét. – Jó fiú vagy te, vigyázz az édesanyádra! Borzasztó egy gyereket elveszíteni. Kikísér az előszobába, és kienged. Odakinn elállt az eső, csend van és sötét. Megállok az ajtóban, körbenézek, merre lehet Rob, félig-meddig arra számítok, hogy itt les rám. De nincs sehol. – Köszönöm a teát. Elindulok hazafelé az ösvényen. Amikor kicsit később visszanézek, az öreg még mindig kint áll az előtető alatt, és engem néz. Akkor sietve felemeli a kezét, és int, majd bemegy a házba, becsukja az ajtót. Felhajtom a dzsekim gallérját, és hazaindulok. Végig résen vagyok, de Robnak nyomát se látom.

11. Anyu nincs a kanapén. A konyhapadlón térdel, négykézláb. Az ajtóból csak a hátát látom, ahogy a feneke ráereszkedik a sarkára, és ütemesen mozog jobbra-balra. – Anyu? Mi a… Nem hall engem, a linóleumot súrolja, olyan hévvel, hogy az egész teste mozog benne. – Anyu? – próbálkozom megint. Ezúttal hátranéz, a haja a szemébe csapódik, nyitott szájából horkanás szakad fel, úgy pöffenti el a tincset a szeméből, de az már hullik is vissza. – Egy pillanat, Carl, ezzel végezni akarok. Ugyanazt a foltot súrolja megállás nélkül. Sírva fakad, felegyenesedik, a sarkára ül, és a kézfejével igyekszik kisodorni a haját az arcából. – Hol voltál egész este, Carl? – Számít? – Hogy számít-e? Hogy számít-e? Az anyád vagyok, ha elfelejtetted volna. Tudnom kellene, merre jársz. Ha mindig tudtam volna, hol vagytok, talán… talán… – de képtelen befejezni. – Rob jól tudott úszni. Mi történt, Carl?

A nyaka köré kulcsolom a karjaimat a vízben, a két könyököm fogóként tartja, bőrből és csontból álló

élőfogóként. Magam felé rántom, hátrafelé, úgy szorítom a nyakát. – Mondtam már, anyu, hogy nem emlékszem. Alig valamire emlékszem az egészből. – De minek mentetek oda egyáltalán? – Ha tudnám, megmondanám, oké? – felelem szinte kiabálva, kavarog bennem az egész napos bűntudat, bizonytalanság, hitetlenkedés. Anyu tovább sikálja a padlót, nem áll el a könnye. – A padlósikálás nem hozza vissza – hallom magam, mielőtt még átgondolnám a szavakat. Egy kezére támaszkodva előredől, lóg a feje, nem látom az arcát. Szánalmasan fest, megsemmisülten. És egyszeriben eszembe ötlik, amit Harry mondott: „Egy anyát nem is érheti nagyobb csapás, mint ha elveszíti a gyerekét.” Elszégyellem magam. A mosogató alatt találok egy másik felmosórongyot, letérdelek mellé. – Várj, segítek! Hagyom, hadd dolgozzon a saját kis foltján, én meg feltörlök körülötte. Ahogy a vödörben kimosom a rongyot, borzongás fut végig a hátamon.

Majdnem megcsináltuk, Cee. Egy hang. Egészen közelről, a fülembe mondja. Körbepillantok. Csak anyu van itt, kettesben vagyunk, a konyha padlóján.

Mélyeket lélegzem, folytatom a dolgom. Az ujjaim a rongyot markolják, a víz felbugyog a szorításban. Hideg, halk, vérfagyasztó a hang:

De a majdnem még kevés. Jesszus. Valami a helyére kattan az agyam hátsó zugában. Valami a nedvességgel az ujjaimon… és Rob… az egyik pillanatban még sehol, a másikban megint itt. Felpattanok. – Ez kész is, anyu. Tiszta. Kérsz egy italt? A sarkára ül, körbenéz, kiegyenesedik. – Kávét. Feketekávét, az jólesne. A mosogatóba öntöm a vizet a vödörből. A koszos víz felfröccsen a karomra, rothadás bűze kavarog az orromba, megszorul a torkomon, hogy öklendezni kezdek. Anyu az asztalhoz telepszik, félretolja a szórólapokat és brosúrákat, míg elkészítem neki a kávét. Végül leülök én is hozzá. – Mióta iszol te kávét? – Szemtelen kölyök – mondja, és majdnem mosolyog már. – Ma óta. Mostantól csakis ezt iszom. Új időszámítás kezdődik. Belenézek a szemébe, kényszerítem magam. A jobb szeme fehérjében vörös ér fut keresztül, alatta a bőr püffedt és ráncos. – Komolyan beszélek, Carl. Iszonyatosan elrontottam a dolgokat, rossz ember voltam – és megint könny csillog a szemében.

– Ne, anyu… Némán ülünk. – Azt hiszem, megfürdök – mondja végül. – És neked se ártana, koszos vagy nagyon. Majd nem engedem ki a vizet. – Oké – bólintok, de persze kizárt, hogy beleüljek a kádba. A fejem tele borzalommal, víz alatt úszó, sápadt testek látványával, ahogy a haj lebeg körülötte… hulla és mégsem az. Anyu kiissza a kávé utolsó cseppjeit is a bögréjéből, hátraveti a fejét közben, majd feláll, és felmegy a lépcsőn. Később hallom a zubogó vizet, és a rettegés megint rágni kezdi a lelkemet, mintha csótányok szaladgálnának a bőröm alatt. Felmegyek én is, és bebújok a hálózsákomba, összegömbölyödöm, hogy a mennyezeten növekvő sötét foltot ne is lássam. Talán ha elalszom, vagy legalábbis anyu azt gondolja, hogy elaludtam, amikor végzett a fürdéssel, nem nyaggat majd. De nem tudok aludni. A fejemben ott kavarog a nap rengeteg eseménye, és képtelenség rendbe szednem őket. A kezem magától nyúl a könyvért, hogy az olvasásba meneküljek. Már értem, miért jelent olyan sokat nekem ez a könyv. Nem a sztoriról van szó, sokkal inkább a könyv maga. Hogy Harrytől kaptam. Pedig még csak szülinapom se volt. „A tavon vízisikló siklott végig, fejét magasan tartva, mint

valami apró periszkópot. A víz csöndes folyása enyhén rezegtette a sást.”2 Becsukom a könyvet, a földre ejtem. Kérdések cikáznak az agyamban, ocsmány dolgok, amikre gondolni se akarok. Dolgok, amikre nem tudok nem gondolni. Hogy árulhattam el Harryt, és törtem be a házába? Hogy jutottam odáig, hogy a tóban ölre menjek Robbal? Hogy halhatott meg? És tényleg azt akartam, hogy Neisha, az édes, gyönyörűséges Neisha is meghaljon? Gyilkos vagyok?

2

Benedek Marcell fordítása

12. A tegnapi ruháimban, a tegnapi mocskomban ébredek. A hátamon fekszem, egyenesen a sötét foltot látom fektemben, ami az este óta is nőtt. Lentről hangokat hallok, női hangokat. Kikelek az ágyból, és lemegyek a konyhába. Kis híján hanyatt vágódom. Neisha áll a konyhában, nekem háttal, anyuval beszélget. A derekánál karcsúra szabott, fekete kabát van rajta, a combja közepéig ér. Az anyagon most is látszanak a vízcseppek, a haján is. Mit keres itt? Istenem, olyan vagyok, mint egy csavargó. És a lakásunk meg, mint egy szeméttelep. Próbálnék elsompolyogni, de anyu már meglátott, és a szeme mozgására Neisha is felfigyel, megfordul, apró mosoly villan az ajkán, de el is enyészik azonnal. – Szia – mondom, ahogy a küszöbön vacillálok. – Hahó – köszön. A szeme fehérje villan, ahogy a röpke pillantás után már fordul is vissza anyámhoz. Megjátssza magát, úgy tesz, mint aki szívesen jött, de nekem ennyi is elég, egy fél szemvillanása is, hogy elolvadjak, hogy remegő kocsonyává váljak. – Csak azért jöttem, hogy elmondjam, hogy… mennyire sajnálom. Hogy részvétem Rob miatt – mondja.

Mi van?! A tegnap éjszakára gondolok, ahogy ott állok a házuk előtt az esőben, a sötétben. – Köszönöm, drágám – mondja anyu. Jót tett neki a fürdés. A haja tiszta, lófarokba kötötte, de rendesen néz ki, bár az arca gyűrött, a szemei táskásak még mindig. – Jólesik, igen, nagyon jólesik, hogy eljöttél. És te hogy vagy? Neked sem lehet könnyű. – Jaj, hát nekem… én…

Én halálra vagyok rémülve a fiától! Mégis, mit keres itt? – Alig pár hónapja voltatok együtt. Egy egész élet várt volna még rátok. Olyan kegyetlen dolog ez. Kis szünet, gyanítom, Neisha a megfelelő kifejezéseket keresi, én meg arra koncentrálok, azt mantrázom magamban, hogy kérlek szépen, ne mondj semmi rosszat, anyunak ne. – Volt pár hónapunk, igen – nyögi ki végül kurtán. – Soha nem fogom elfelejteni. Soha nem fogom őt elfelejteni. Aztán idegesen sandít hátra rám, miközben anyu odalép hozzá, és magához öleli. Szorosan kapaszkodik belé, én meg csak ámulok, hogyan képes ezt Neisha elviselni, hagyni, hogy ez a nő ölelgesse, pedig a fiai megpróbálták megölni őt. És anyut is elég furcsa ilyennek látni. Nem is emlékszem, engem mikor ölelt így magához. A

hátuk

mögött

csöpög

a

csap

folyamatosan, szaporán, szinte már folyik.

a

mosogatóba,

Amikor

anyu

végül

elengedi,

látom,

hogy

mindkettejüknek könnyes a szeme. – Kérsz valamit inni? Kólát vagy teát? Neisha rám pillant, én vállat vonok. Nem értem, minek jött ide, meddig akar még maradni. – Hát… – Jó, persze, nem probléma, lelépek – mondja anyu sietve. Neisha megint mosolyog, gyors, törékeny mosoly, látszik, mennyire ideges. – Mondjuk, egy pohár vizet elfogadok – mondja. Anyu fog egy poharat, vizet enged bele a csapból. Utána elzárja, de mégis csöpög tovább. – Én felmegyek, ti csak beszélgessetek – mondja anyu, és ahogy elmegy mellettem, a fülembe súgja. – Bűzlesz. Ma nem úszod meg azt a fürdést. Neishával csak állunk egymással szemben a konyhaasztal két végében. – Ülj le! – mondom az udvariasság kedvéért, de inkább parancsnak hangzik. Összerándulok a saját bunkóságom hallatán, sietve megkerülöm az asztalt, hogy kihúzzam neki a széket, persze ő ösztönösen elhátrál előlem. – Légy szíves! – fűzöm hozzá, és gyorsan visszamegyek a helyemre, miközben kénytelen-kelletlen leereszkedik a szék peremére. Én is leülök vele szemközt. Az asztalon még mindig ott vannak a szórólapok. Utálom, hogy ott vannak, de ha most felmarkolom, hogy kihajítsam őket, csak felhívom rájuk

Neisha figyelmét. Egyébként meg mindegy is, mert már észrevette, éppen azokat nézegeti, látom, ahogy a szeme olvassa a legfelső feliratát. Próbálom kiokoskodni,

mit

mondhatnék,

amivel

elterelhetem a témát. – Nagyon kedves voltál az előbb. Anyuval. – Miért ne lettem volna? Nem az ő hibája, nem? Ez az egész… Nem az övé. Hanem az enyém. Azért jött, hogy még egyszer lerohanjon? – Figyelj, Neisha… – Igen? – cikázik idegesen a szeme. – Sajnálok mindent. Nem sokra emlékszem, de amire igen, az… – elhallgatok, hogy folytassam? Végül kimondom, ami igazából a fejemben jár. – Miért jöttél? Utálsz, nem? Mert megpróbáltalak… Robbal megpróbáltunk… És akkor olyasmit tesz, ami belém akasztja a szót és a levegőt. Átnyúl az asztal felett, és a kezemre teszi a kezét. Könnyű érintés, a keze meleg, meghökkentően meleg. Érzem, hogy elvörösödöm, az arcomon meg a nyakamon foltok ütköznek elő. Képtelen vagyok ránézni. Mert ha ránézek, még a végén szétrobbanok. – Igazából azért jöttem, hogy megköszönjem – mondja. És most végül ránézek. És ahogy a tekintetünk összetalálkozik, bevillan egy másik alkalom. ugyanígy néztem rá, ő pedig észrevette.

Amikor

A bátyám keze végigsiklik az oldalán, majd előre. Csak állok, és nézem, ahogy simogatja, becézgeti Neishát. Ő pedig észrevesz engem Rob válla felett. Átfut az agyamon, hogy kérdőn, kérlelőn néz rám, hogy segítsek, de aztán lehunyja a szemét, a szája elnyílik. Állok ott. És nézem. Képtelenség, nem hiszem el. Megint vele van. Azok után. A bátyám elereszti, és vetkőzni kezd. Gatyára, majd belerohan a vízbe. Térdig áll benne. – Gyere! – kiabálja, de Neisha megrázza a fejét. Aztán mégis, felemeli a karjait, kibújik a felsőjéből, és már nem állhatom tovább, elfordulok, ez undorító, megalázó. – Figyelsz, Carl? Meg akartam köszönni. – Megköszönni? – Átgondoltam, amit mondtál. Hogy azt mondtad, te ölted meg Robot. Már nagyon halkan beszél. A keze határozottabban szorítja a kezemet. – Azt hiszem, én voltam, de nem vagyok benne biztos. Arra emlékszem, hogy verekszünk – suttogom én is. – Hogy a két karommal szorongatom a nyakát. – Nem tudtam, mi történt – mondja. – Csak arra emlékszem, hogy nagyon beúsztunk, jobban, mint ahogy szerettem volna, nekem már túlságosan is mély volt, és vissza akartam fordulni, de nem hagyta, és… – elhallgat, aztán szaggatottabban folytatja: – …leszakította a nyakamból a

láncot, és a nyakamra kulcsolta a kezeit. Fojtogatott, te meg üvöltve úsztál felénk. Erre elengedett. Az van… nyilván igazat mondasz, mert miért engedett volna el, ha valaki nem kényszeríti rá? Ha te nem kényszerítetted. Azt hiszem, Carl, hogy megmentetted az életemet. Igaz lenne? Tényleg én mentettem meg? – És azt nem láttad, mi volt később? Utána. – Nem. Ahogy eleresztett, rögtön elúsztam. Azt se tudtam, hova megyek, csak el. Addigra már annyira zuhogott, hogy nem is láttam semmit. De hallottalak… benneteket… ahogy szidjátok egymást, káromkodtok, csapkodtok,

de

mindet

egyre

halkabban,

ahogy

távolodtam… aztán kiértem a partra, és néhány perccel később te is. – De este azt mondtad, hogy meg akartalak ölni. Én meg a gonosz bátyám. – Nem tudtam, mit beszélek. Minden olyan gyorsan történt, össze voltam zavarodva. És a sokk. Azt hittem, te is benne voltál, hogy tudtad, mit tervez. Csinált rólam pár képet a mobiljával – süti le a szemét, már kerüli a tekintetemet, a kezeit nézegeti. – Azt mondta, ha nem leszek ott, akkor megmutatja az apámnak. Te meg azt mondtad… nem emlékszel? Azt mondtad, hogy megteszi, hogy mindenképpen menjek le a tóhoz, de te majd vigyázol rám. Hogy találkozzunk a sulinál, és menjünk együtt. És te majd a bokrokban elbújsz, amíg én beszélek vele.

Sétálunk keresztül a gyepen, kettesben. A keze az ezüstmedáljához nyúl. – De a tónál csókolóztál vele – mondom. – Láttalak benneteket. Levetkőztetek, bementetek a vízbe… Megint együtt voltatok, Neisha. – Mert azt mondta, hogy ha nem csinálom, amit mond, felteszi a képeket a netre, kinyomtatja őket, és elküldi az apámnak… eljön hozzánk is, ha kell. Féltem tőle, Carl. Nem volt választásom. Ezért csináltam. Ezért vetkőztem le… És amikor téged kerestelek, azt láttam, hogy elmész. Azt hittem, elárultál. – De aztán láttam, ahogy a vízben vergődsz, és visszamentem, hogy segítsek. Hogy leszedjem rólad. – Igen, tudom. Végül is vigyáztál rám, Carl, ahogy ígérted. Ahogy mindig is tetted. Soha nem árultál el, és ha nem lettél volna ott, isten tudja. Talán már nem is… Én mentettem meg? Én vagyok a hőse. Rob meg akarta ölni. Rob akarta, nem én. Beleiszik a poharába. Egy csepp víz az asztalra pottyan. Ott ül a műanyag lapon, pici vízgömb. Csak egy vízcsepp. Az ujjammal próbálom elkenni, és erre hirtelen ott van megint a fejemben.

Ne hallgass erre a kurvára! A fülemet megtölti a hangja. Az orromat a tó bűze. A hátamon futkos a hideg. Beletörlöm a kezem a farmerembe, mire vége szakad.

Neisha a szájához emeli a poharat, nekem meg fordul egyet a gyomrom, ahogy a víz átfolyik a szájába. Víz. A csapban, a tóban, az ajkain, a szájában. Ahogy nézem, észreveszek egy vörös csíkot a nyakán, oldalt, ahol a lánc belevághatott, amikor letépték róla. Nem ihatja meg azt a vizet. A kezem nyúl, és elveszi tőle a poharat. Annyira meglepődik, hogy nem is tiltakozik. – Mi van? – Ne idd meg! – Mert? – Koszos. Most vettem észre, hogy koszos a pohár – mondom, és gyorsan berakom a mosogatóba. Hátratolja a székét, de nem áll fel. – Lassan mennem kell. Az alsó ajkát rágcsálja, látom rajta, hogy még mondani akar valamit. Várok, nem töröm meg a csendet. – Én tudom, Carl, hogy neked ez most borzalmas érzés. Ha tényleg megölted, akkor borzasztó dolgot tettél. De csakis azért tetted, hogy valami más rosszat megakadályozz. És én nagyon, mélységesen hálás vagyok érte – süti le a szemét az ölében összekulcsolt kezeire. Szorítja az ujjait, egészen összenyomja a saját kezét. – Az van, hogy te jó ember vagy, és bánom, hogy nem hallgattam rád. Egyáltalán nem lett volna szabad leállnom vele. Nehogy azt hidd, hogy ez az egész a te válladat nyomja egyedül. Én is legalább annyira tehetek róla, az én bűnöm is.

– Ezt hogy érted? Miről tehetnél már te? Meg akart téged ölni. – De én tehettem róla. – Mi van? – Túlságosan is messzire mentem. Túlfeszítettem. Felpillant rám, röviden, de elkapja megint a tekintetét. – Ezt nem értem – ülök vissza a székemre. – Szóval tényleg nem emlékszel – sóhajt nagyot. – Lassan belebolondulok, hogy fogalmam sincs, mi történik és mi történt – fakadok ki kicsit hangosabban a kelleténél, Neisha pedig meg-hökkenten néz fel. Rágja megint a száját. – Megfenyegettem – szólal meg végül alig hallhatóan. – Megfenyegettem, hogy elárulom a titkait. És akkor nagy bajba kerülhetett volna.

13. – Annyiszor próbáltam vele szakítani, aztán végül mindig

visszajöttem. Bocsánatot kért mindig, meggyőzött. És minden alkalommal hittem neki, elhittem, hogy sajnálja. Aztán máskor meg, amikor felzaklatott, olyankor veled beszélgettem.

Mert

te

mindig

ott

voltál,

mindig

meghallgattál. Rob viszont azt hitte, hogy ennél többről van szó, féltékeny volt, de komolyan féltékeny. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy csak ő találja ki, hogy semmi alapja, de olyankor meg bedühödött. És végül rájöttem, hogy jobb nekem, ha többet nem találkozom vele, soha többet, és akkor mondtam neki, hogy ha még egyszer a közelembe jön, kitálalok róla mindent. És akkor nagy bajba kerül, és lecsukják. – De mi mindent? – kérdezem, és Neisha keze a nyakára siklik. – Kaptam tőle azt a medált, és akkor elmondta azt is, honnan szerezte. Arra emlékszel, Carl? Bólintok. – Igen, az idős nőtől, aki meghalt. – Csak te, Rob és én tudtunk róla, senki más – mondja Neisha. – És azt mondtam neki, hogy ha nem hagy békén, elmegyek a rendőrségre, és beszélek nekik a medálról.

– De minek csináltad? Minek fenyegetted meg? Nem lehetett volna egyszerűen csak szakítani vele, és elkerülni? Halkan felhorkan. – Könnyű mondani. De ebben a városban hova tudsz úgy elmenni, hogy ne fuss bele állandóan mindenkibe?! Csak akkor kerülhetsz bárkit is, ha magadra zárod az ajtót. De persze azt is próbáltam, elhiheted. – Szóval el akart hallgattatni, azért, mert… – Igen, részben – bólint –, másrészt meg féltékenységből. Azt gondolta, hogy te meg én… hogy a háta mögött mi ketten… – De hát nem is… nem? És nem ő ölte meg az öregasszonyt, Neisha. Nem úgy történt. A kutyát ölte meg, és az öregasszony sikoltozott meg sírt miatta. És utána egyszerűen csak… összecsúszott. Borzalmas volt, utáltam, hogy kényszerített, hogy betörjünk oda, épp Harryékhez, csak mert ismertem belülről a házat, hogy hol tartják az értékes cuccot. De nem ölte meg a nénit. – Rob nekem nem ezt mondta – pillant rám élesen. – Nekem azt mondta, hogy ő csinálta ki. Így mondta.

Kicsinálta. És persze hogy nem volt közöttünk semmi, mert te túlságosan is édes vagy egy ilyen idiótához, amilyen én vagyok. Csak barátok voltunk. Beletúrok a hajamba. Kezdenek kétségek ébredni bennem az emlékekkel kapcsolatban, előcsalogatnom a fejemből.

amiket

sikerült

eddig

– Csak azt nem vágom, hogy ha azt állította, hogy ő ölte meg, hogy maradhattál vele? Miért mentél mindig vissza hozzá? Csakis a fényképek miatt? Nagy sóhajjal könyököl fel az asztalra, és támasztja meg az állát a két kezén. így most úgy ülünk egymással szemközt, mintha tükörbe néznék. – Nem, az már csak a vége felé volt. Előtte… nem t’om, miért. Tényleg fogalmam sincs. De tudja. Csak nem mondja ki. – Gyilkosnak tartottad, és mégis visszajöttél hozzá… Könnyek gyűlnek a szempilláira. Szeretném, ha elmúlna ez az egész, ha nem fájna neki ennyire, szeretném vigasztalni, ölelni. De tudnom kell. – Visszamentél hozzá, Neisha. De miért? Felpillant, a szája vonallá keskenyedik. – Mert féltem. Azt mondta, hogy megöl, ha elhagyom. És már tudtam, hogy képes is lenne rá, hogy ölne. Tudtam, hogy erőszakos. Te is láttad, mit tett velem. Ott a vörös csík a nyakán. – A tóban? – Meg korábban. Azért is kerültünk ennyire közel egymáshoz, te meg én. – Én tehetek róla, Carl.

A sminkjén át is látszik az arcán a vörös nyom. Egészen sötét folt, nem lehet elleplezni.

– Nem

igaz, erről te soha nem tehetsz. Nem kényszerítetted rá. Ilyet nem szabad, nem lehet. – Felidegesítettem. Nyaggattam. Kért, hogy fejezzem be. –A bátyám idegesnek született, Neisha. Én már csak tudom. Újabb hézag tűnik el az agyamban. Neisha két tenyere közé szorítja a fejét, a halántékát fogja. – És nem csak az öregasszony miatt tudtam. Megütött engem, emlékszel? Bántott. Zaj hallatszik az előszobából. Tompa puffanás. Egymásra pillantunk Neishával, kérdőn, és már ugrok is, hogy megnézzem. Anyu az, épp egy kupac újságot szed össze a földről. – Jól vagy? Felnéz rám, elpirul, mint akit rajtakaptak. Mióta van itt vajon? Mennyit hallott? – Csak ezeket… ezeket akartam a szelektívbe dobni – hebegi. Neisha jelenik meg mellettem az ajtóban, a kabátját gombolja, indul. – Mennem kell – mondja. – Nem, ne még! Maradj még, légyszi! Elkapom a karját, épp csak ráteszem a kezemet, de összerándul.

Szürkés zúzódásnyomok az alkarján, a csukló és a könyöke között. Azt hiszi, nem vettem észre.

– Nem csinálhatja ezt veled.

Elkapja a tekintetét. Megfogom a kezét. Puha, meleg kéz. – Én soha nem bántanálak, Neisha. Elveszem a kezemet, de az ajtóig kísérem. Anyu csak áll ott az újságokkal a kezében, és figyel. Esik, halkan szemetel, szitálva tölti meg párával a levegőt. Nem nagy eső, de ahhoz elég, hogy kavarogni kezdjen a gyomrom a láttán. Neisha megáll a legfelső lépcsőn, felhajtja a gallérját. Kilépek mellé, és behúzom magunk mögött az ajtót. – Hallotta – mondja Neisha. – Igen, asszem. Mindjárt beszélek vele. – Istenem, micsoda rémség. – Nem lesz semmi baj – mondom, de üresen és ostobán csengenek a szavak. A betonfalak és a járda szürkébb így az esőben, mint egyébként. A párkányról egy csepp hullik a kezemre, és valaki vagy valami áthúz a járda túlsó végébe, a lépcső magasságában. Összehúzom magam, nekipréselődöm az ajtónak. – Te meg mit csinálsz? – mér végig Neisha. – Bujkálsz? – Nem, dehogy. Ugyan. El akarom mondani neki, tényleg. Csak nem most. Hátrapillant a válla felett. – Van ott valaki? – Nem, senki.

Megint hátranéz. Gondolom, ha az ember nem itt él, kicsit ijesztő ez a környék. – Elkísérsz a lépcsőig? – néz rám várakozón. – Hogyne – lépek ki a keskeny tető alól. Annyira piszkol csak az eső, hogy szinte nem is esik. Semmi hirtelen mozgás, villanás, hang a fejemben, kezd is elülni a szorongásom. Neisha belém karol, és még a kabáton át is érzem a bőre melegét. – Hazakísérlek, mit szólsz? – Jobb lenne, ha inkább az anyukáddal beszélnél most – néz rám jelentőségteljesen. – De veled is beszélnem kell – erősködöm. – Tudom. És fogunk is, de mindenekelőtt tudnunk kell, mennyit hallott, és mit akar most csinálni. Az is lehet, hogy elmegy a rendőrségre. És akkor bajba kerülsz. Megvonom a vállamat. – Passz. De inkább nem tartom valószínűnek. Ha hallotta, akkor azt is hallotta, hogy mit művelt veled, és akkor nem nagyon akar majd kiteregetni. Mert tudod, vele is hasonlóan volt. Nem Robbal, hanem apánkkal. Bántotta őt. Az egyik ujja utolsó perce bánta. És én csak téged védtelek a tóban, szóval nem hinném, hogy elmondaná a rendőröknek – magyarázom,

és

eddigre

már

majdnem

elérünk

a

lejárólépcsőhöz. Szinte nem is érzem az esőt, bár mostanra már nedves a kezem és az arcom is. – Figyelj, Neisha, miért

mondtad azt, amit mondtál? A rendőröknek. Hogy csak szórakoztunk. Miért nem mondtad meg az igazat? – Féltem tőled. Te beszéltél rá, hogy találkozzam vele. Azt hittem, együtt főztétek ki. Azt hittem, hogy ha beárullak, majd bosszút akarsz állni. Olyan érzés, mintha kanállal vájnák ki a beleimet. Elviselhetetlen gondolat, hogy félt tőlem. – Ráadásul akkor mindent el kellett volna mondanom. Mindent, amiről beszéltünk. És arra nem lettem volna képes. – Ezt nem vágom. Te nem csináltál semmi rosszat. Bántott téged. Csak magadat mentetted. – Persze, így tök egyértelműen hangzik. De amikor az ember éppen benne van a kellős közepében, minden sokkal zavarosabb. Olyan érzés, mintha… mintha te tehetnél róla. És… és szégyelled magadat. Elkapja a tekintetét. Megállok, könnyedén a másik karjára teszem a kezemet, és magam felé fordítom. De még így se néz a szemembe. – Nem te tehettél róla. Te semmiről se tehettél, Neisha. Jézusom… magamhoz akarom húzni, át akarom ölelni. A lépcsőn valami sápadt mozgás támad. Bizonytalan, homályos, csak az árnyéka valaminek. Megdermedek. Közeledik a félhomályból, egyenesen felénk tart. Neisha felkapja a fejét, rám néz. – Mi az?

Emberi alak. Csak félig-meddig van ott, de tudom, ki az. És azt is, hogy dühös. Nagyon, nagyon dühös. – Rohanj! – kiáltok Neishára. – Gyorsan, vissza hozzánk, be a házba! És vonszolni kezdem visszafelé a járdán. Be kell vinnem. – Mi a fene van? – kiáltja. – Mi az? Berobbanunk az ajtón, szinte bezuhanunk az előszobába. Anyu már nincs itt. Felkapok egy konyharuhát a konyhában, sietve megtorlóm a hajamat meg az arcomat. – Az eső. Az esőben… Neisha kezébe nyomom a konyharuhát. Tágra nyílt szemmel ácsorog a bejárati ajtónál. Rob sehol. Nem jött utánunk. Biztonságban vagyunk. – Nem kell, köszi, alig lettem vizes – mondja. – Mi a baj? A frászt hozod rám. Mi a baj? Hogy mi a baj? Nem érti, mert nem látja, amit én. Azt hiszem, kezdem érteni, mi ez az egész, de mielőtt elmondanám neki, még meg kell bizonyosodnom… – Semmi. Csak kicsit rosszul tűröm az esőt, amióta… tudod. – Akkor ne gyere ki. Maradj itthon, hazatalálok egyedül is, nem lesz gond. – De legalább egy ernyőt vigyél! Ne legyél vizes, Neisha! – kérlelem. Hogy lehetek ilyen? Hogy hagyhatom, hogy egyedül menjen el?

Összehúzza a szemeit, mint aki mindjárt kérdez valamit, végül meggondolja magát. – Nyugi, van nekem is – lapogatja meg a táskáját. – Hívsz majd később? – Ja, mindenképp felhívlak – bólintok, mert úgyis meg akarok majd győződni róla, hogy épségben hazaért. – Nálad van a… az ő mobilja van nálad? Amikor először hívtál, eléggé összezavarodtam… – Ja, a sajátomat nem találom. Lehet, hogy épp a halak beszélgetnek rajta a tó fenekén. Elpirul, és én is. Érzem, ahogy a vér az arcomba áramlik, mert eszembe jutnak a képek. Azok a fényképek róla. Olyan, mintha mondani szeretne valamit, de az ajkába harap. – Akkor majd beszélünk – motyogja, és kislisszol a lakásból. Hallom a távolodó lépteit, ahogy a bakancsa csattog a vizes betonon. Becsukom az ajtót, és egy vagy két percig csak támasztom, próbálok levegőhöz jutni, leállítani a hangok és képek kavargását az agyamban, hogy végre egységes egésszé álljon össze. Valami értelmessé. Egészen ledöbbentett, amit Neishától megtudtam. És annyi mindent meg kellene még tőle kérdeznem, el kellett volna kísérnem… De igaza van, előbb anyával kell beszélnem. – Anyu! Merre vagy?

– Itt, benn – hallom a tompa választ. A nappaliban van, a kanapén ül. Előtte a dohányzóasztalon ott vannak az újságok. Mert a kezében már valami mást tart: a régi iskolás képünket, amin ketten vagyunk Robbal, egyforma ingben és nyakkendőben, egyformán lenyalt hajjal. Valamit motyog magában, alig-alig hallom. – Ilyen fiatalon… ilyen fiatalon… A fia, alig tizenhét éves, és meghalt. Én öltem meg. – Igen. Sajnálom. Olyan, mintha nem is hallana. – Az ember azt hiszi, nem veszik észre, hiszen még csak totyogósok, kis tökmagok, úgyse értik… De tévedés, mindent látnak és hallanak, és magukba szívják. Hamarabb lépnem kellett volna, el kellett volna hagynom a rohadékot. Nem hittem… Soha nem hittem volna… Leteszi a képet, és összekulcsolja a két kezét, a kurta kisujja végét dörzsölgeti a hüvelykjével. – Anyu… Felnéz, meglát az ajtóban. – Rob? Jaj, Rob, hát mit műveltél? – áll fel, és botladozva megindul felém, pislog, felemeli a kezét, elárnyékolja a szemét. A homlokát ráncolja. – Nem, anyu, én Carl vagyok. Elindulok én is felé, és a szoba közepén találkozunk. – Carl – mondja, mint aki emlékezni próbál. – Carl – ismétli, és kicsit kitisztul a tekintete. Két kezébe fogja a

kezemet, már velem van, visszatért hozzám. – Carl. Elment már a lány? – pillant a vállam felett az előszoba felé. – Igen, hazament. Mennyit hallottál? Visszafordul hozzám, zavaros az arca. – Eleget. – És feladsz? Elmondod? Mész a rendőrségre? – Minek? – Tudod. Mert… én öltem meg. – Baleset volt – vágja rá makacsul. – Nem, anyu. Sok mindennek nevezhetjük, de balesetnek nem. És nem fogok rád haragudni, ha feljelentesz. – Mi nem csinálunk olyat, Carl. Ez nem olyan család. Nem adunk ki senkit. Nem köpünk be senkit – néz rám komoran. – Ráadásul semmi értelme nem lenne. Épp elég, hogy az egyik fiamat elveszítettem, a másikat már nem adom. – Annyira sajnálom. Megszorítja a karomat, érzem a csonka ujja végét a bőrömön, sokkal simább, mint a többi. Valami életre kel benne. Az a rengeteg szenvedés és fájdalom, melyben éveken át élt, és amit végig magában tartott. – Tetted, amit tenned kellett – mondja. – Szembeszálltál vele. – De nem akartam… Soha nem akartam… – Tudom. De így talán vége. Végleg vége az erőszaknak. Reméljük legalábbis.

Végleg vége. Hol kezdődött egyáltalán? Kettőnk közé húzom a kezeinket, felfordítom a tenyerét. – Rob mesélte, mi lett az ujjaddal, anyu. Röviden rám villantja a tekintetét, de aztán el is kapja, ahogy korábban Neisha is. – Te akkor még csecsemő voltál, Rob már nem. Ő látta, istenem, bár ne látta volna. Baleset volt. Az a fajta baleset, ami apáddal gyakran megesett, ha elázott a kocsmában. A szája sarkában ugrál egy izom. – Nincs semmi baj, anyu. Megrázza a fejét. – Már mindegy. Olyan rég volt. Remeg a kezemben a keze. A hátam mögé húzom mind a két kezét, a derekamra kulcsolom őket. Így állunk szorosan összeölelkezve egy ideig, ringatózunk, és egy idő után az egész testében reszketni kezd, és a vállamon zokog. Talán tényleg vége, vége az erőszaknak. Anyu ezt akarja hinni, de a bátyám itt volt az előbb, odakinn a szitálásban, és tele volt haraggal. Nincs vége még tehát. Még nincs.

14. A fürdőszobában állok, a kád előtt, a végében ott a zuhanyrózsa. Rob. Mindig megjelenik, ha vizes leszek. De amikor száraz vagyok, nincs sehol. Ez a helyzet. Összeraktam. A csap. Az eső. A vödörből a padlóra löttyenő víz. A vízcsepp az asztalon. Hozzáértem. Rob hangja. Vagyis nem elég a víz, az is kell, hogy megérintsem. Úgy tűnik, anyura nem hat. És Neishára sem. Csakis rám. Ha ez igaz, akkor most lecsap rám. Addig nem, amíg engedem a vizet, csak amikor majd belelépek. Amikor vizes leszek. Összerándul a gyomrom. Mit művelek? Gyűlöl. És dühös, nagyon dühös. Az utolsó alkalmakkal rám vetette magát. Elég a gondolat, és máris remeg a vállam, önkéntelenül is összerándulok. De vajon kárt tud tenni bennem? Hiszen meghalt. Akkor el tudom zavarni, nem? Elzárom a csapot, megtörölközöm, és amint megszáradok, már nincs is. Mély levegőt veszek, lehajigálom a ruháimat a padlóra, és belépek a kádba. A csempék között penészes fuga cikázik.

Fogom a zuhanyrózsát, megnyitom a csapot, és a falnak háttal fordulva a lefolyóra irányítom a vízsugarat. Már vizes a lábfejem. Résen vagyok, de semmi. Langyos a víz, állítok a csapon, hogy melegebb folyjon, és a térdemre csapatom a vizet. Hol lehet? A fejem fölé emelem a zuhanyt, engedem magamra a vizet, lehunyom a szemem, és zuhog végig rajtam, átcsap a homlokomon. Állok a zajos, gőzölgő, párás vízben, kellemes érzés. Lehet, hogy tévedtem. Lehet, hogy tényleg csak az agyam szórakozott velem. Mélységesen reménykedem, hogy nem jelenik meg többet, hogy végre megmosakodhassak és tiszta legyek. Fogom a sampont, felhabosítom a hajamat. Gyerekeknek való cucc, banán- és sárgadinnyeillata van, mintha egy zöldségesstandot öntenék a fejemre, anyu valami miatt még mindig ezt veszi. Hátradöntöm a fejem, lemosom a zuhannyal a habot, élvezem, ahogy végigmossa a testemet. És akkor egyszerre jéghidegre vált. Mintha áramot vezettek volna belém, annyira váratlanul ér. Felkiáltok, ki akarnám nyitni a szemem, de csípi a hab, becsukom megint gyorsan, és őrültmód próbálom kilögybölni belőle a vízzel, ami fájdalmasan hideg és olyan bűzös, hogy felfordul a gyomrom. Végre kinyitom a szemem, és itt van. Csak homályosan, eltorzult formákat látok, barnás szutykon keresztül, de akkor is tudom, hogy ő az. Egészen közel.

A víz nem öleli körül a testét úgy, mint az enyémet, hanem egyenesen átzubog rajta. Sőt, a fekete-fehér csempehálózatot is látom mögötte, átlátok rajta. Engem néz. Egy szót se szól. Lyukak vannak a szeme helyén, sötét szakadékok az arcában, de tele haraggal. El akarom kapni a tekintetemet, nem akarok ránézni. De képtelen vagyok, megbénít a bűntudatom. Hirtelen csapdában érzem magam, ezen a szűk helyen, kettesben vele. Vízbarlang borul fölénk, aminek valahogyan megszilárdultak a falai. Fuldoklok a bűzben. Némán, egyikünk se szólal meg, csak nézzük egymást. A szemgödrei foglyul ejtettek, tehetetlen vagyok. Valamit nem lenne szabad elfelejtenem, de már nem tudom, mi az. Zuhog rám a víz, lyukat üt a koponyámra, és már nem csak a bőröm jeges, de belém szivárog a hideg, az izmaimba és a csontjaimba eszi magát. Sajgó fájdalom hatalmasodik el rajtam. Tudom, hogy az a valami, amit elfelejtettem, fontos lenne. Összecsuklik a térdem, a kád kemény fenekére zuhanok. Kifordul a kezemből a zuhany, a vízsugár szertefröcsköl, a mennyezetről csöpög vissza rám a víz. A hátamat és a vállaimat veri a víz. Rob lábánál heverek a barnás szutyokban.

Mintha a jeges víz kiszívta volna minden energiámat. Csak arra vagyok képes, hogy őt nézzem. A kékesfehér lábát, az egyik bokáját ölelő vörös hurkát. A karcolásokat az arcán, a horzsolásokat a kézfején, a sarat a körmei alatt. Látom, mindent látok, a legapróbb részleteiben. Itt van és még sincs itt. Sármocskos, egyszerre testi való és áttetsző. A víz átfolyik rajta, körbemossa, belőle ömlik, az orrából és a szájából, a bőre minden pórusából. Már a vállam húsába váj a víz, mintha éles körmök kaparnák ugyanazt a fájó pontot. Bár ne léptem volna be a kádba, bár ne akartam volna megfürödni…

Az adósom vagy, öcskös. Engem néz. A szája nem mozog, de az ő hangját hallom. Lehet, hogy belelátok a gondolataiba? Ő meg az enyéimbe? – Fogalmam sincs, mit akarsz – mondom, felszegem a fejemet, és a víz az arcomba vág, köhögni kezdek, rángatózni. Már ő is köhög, a rángásoktól vonaglik az egész teste, táncol. Mellém kuporodik, oldalra hajol, öklendezik és okád, sáros víz bugyog fel belőle, és még büdösebb lesz körülötte. A lábam és a seggem körül örvénylik. – Mit akarsz tőlem?

Hozd le a szajhát a tóhoz! – Nem! – zárom le csírájában.

Cee, tartozol nekem. Az adósom vagy.

Bár eszembe jutna, hogy szabadulhatok meg tőle! De a hideg lebénította az agyamat. A víz vég nélkül üti a fejemet, kiveri belőle a gondolatokat, mielőtt még testet öltenének. A lábam körül megváltozik a víz jellege, mintha életre kelne. Kis vízfolyások indulnak felfelé a lábam szárán, körbefonják a bokámat, vádlimat. Mi a fene…? A bátyám egyre közelebb nyomul, fölém tornyosul. Félrekapom a fejem, de ott van. Félrerántom magam, ott is ott van. Bárhová nézek, a tekintetébe ütközöm, sötét, hideg ereje belém fúródik. És a víz már a számba áramlik, az orrlikaimba, le a torkomon. Köhögés ráz, fuldoklok. Hogy kergessem el? Hogy menekülhetnék ebből? Menekülni. Igen, ezt nem volt szabad elfelejtenem. Én irányítom a dolgokat. Csak el kell zárnom a csapot. Nyúlok a hátam mögé, először nem találom a csapot. Az ujjaim a levegőt markolják. Hol a fenében van? Megfordulok, ettől megbillen a zuhanyfej, most már a kezemre ömlik a víz. Hidegen, keményen

veri

a

bőrömet.

Annyira

hideg,

hogy

elgémberednek tőle az ujjaim, már nem érzem a végüket.

Ne merészeld, kurvára ne merészeld! A zuhany még mindig ott van a kezemben, most próbálom valahogy elfordítani, hogy lefelé folyjon a víz, de életre kel, kiugrik a kezemből. A fém gégecső a kád fenekén kígyózik, ficánkol, ahogy a víznyomás rángatja, a végéből meg fröcsköl rám és mindenfelé a jeges víz, de hiába, hogy

nem egy irányba csapkod, mindenképpen, minden egyes csepp a kezemen landol. Ömlik rám alulról. A kezem totálisan használhatatlan, csuklómon.

béna

hústömbként

lóg

a

De a másik kezem még működik. Lenyomom vele a kis kart, ami a zuhanyról a csapra váltja át a vizet, és most onnan kezd már zubogni, de így legalább egyenesen bele a lefolyóba. A számon keresztül kapkodom a levegőt, felnézek. Rob még itt van, de már tisztább a háttér, elkezdett halványulni.

Te kis pöcs! Végezz a csajjal, vagy én végzek veled! Ráz a hideg, de az agyam kiolvadt. Meg kell törölköznöm. Hagyom a csapot, hadd folyjon, kikászálódom a kádból, és a működőképes egy kezemmel lázasan dörzsölni kezdem magam a törölközővel. Robot már nem látom sehol, csak a helyét: a levegő izzásán látszik, hogy az előbb még volt ott valami, de elillant. Nincs már itt, de egy utolsó suttogást azért még belelehel a fülembe.

Öld meg! Reszketve, lihegve dőlök a falnak. Csak az zakatol az agyamban, hogy Neishát akarja. Vigyáznom kell rá. Nem hagyhatom, hogy lemenjen a tóhoz.

15. Rohanva teszem meg az utat Neisha házáig, de sehol se botlok bele. Azt mondta, hazamegy? Milyen egy gyáva alak vagyok! Hogy hagyhattam, hogy egyedül menjen?! A lágyan szitáló eső még mindig nem állt el, tele van vele a levegő. Közvetlen a fejem fölé szorítom anyu esernyőjét, kikerülöm a nedves leveleket, gazokat, átugrom a pocsolyákat. A csengő nedves. Nem érhetek hozzá, az esernyő végének a nyelével nyomom meg, majd elhátrálok az ajtótól, felnézek az ablakokra. Nyílik az ajtó. Neisha apja az, szűk galléros pólóban, rendesen bedugja a nadrágja korcába, és apró márkajel díszlik csak rajta. – Azt ígérted, Neisha, hogy egy órát maradsz. Közben meg… – mondja, ahogy nyitja az ajtót, csak eztán látja, hogy én vagyok az, nem a lánya. – Ó… A homloka csupa ránc lesz hirtelen, idegesen lapogatja a kopasz feje búbján kunkorodó vaskosabb hajtincset. – Ó – szalad ki az én számon is jó napot. Neisha itthon van? Hülye kérdés. – Nincs. Pedig egy ideje haza kellett volna már érnie. Azt hittem, hozzátok ment, az édesanyádhoz… – Igen, de úgy félórája eljött tőlünk.

– Akkor hol…? – Gőzöm sincs. – Itt kellene már lennie. Hogy vigyázhassak rá, nehogy megint baja essen. A mobilja ki van kapcsolva. Mindig kikapcsolja, amikor azzal a… – itt elharapja a mondatot, most jön rá, kivel is beszél. – Elnézést. Csak aggódom kissé. Nagyon nem örültem, hogy elment itthonról. Korai még… nem hagyhatom magára. Lassan hátrálni kezdek. – Alig múlt tizenhat. Felnőttnek képzeli magát, azt hiszi, mehet, ahová csak akar, hogy a maga ura, de… – Megkeresem. És hazahozom. – Tudja az utat – mondja. – De azért kösz. Kirohanok az előkertből, balra indulok, a központ felé. Hova mehetett? Azt hittem, egyenesen hazaindul, amikor tőlünk elment. Támad egy ötletem. Azt nem tudom, hol lehet, de azt igen, hogy hová nem szabad semmiképpen se mennie. Félelem mar a gyomromba. Csak nem ment… ugye nem?! A főutca felé tartok. A végén, a templom mellett egy teherautó hajt el mellettem, felcsapja rám a vizet. A farmerem teljesen átázik.

Végezz vele! Körbenézek, Robot keresem, de csak egy csomó átlagos belvárosi fazont látok: bevásárlószatyros néniket, babakocsit tologató anyukákat. Nincs itt. Csak a hangja visszhangzott a

fejemben. Pedig olyan, mintha közvetlen a hátam mögött állna, és lebukna, amikor hátrafordulok, hogy ne vegyem észre. Futtomban

megbotlok,

kicsit

lassítok,

de

sietve

gyalogolok, gyakran nézegetek hátra. A boltok mellett van egy levágás a parkba, oda vágódom be, gyorsítok. Az ösvény végén van egy bowlingklub, körülötte vaskos, zöld sövény, utána teniszpályák és magas kerítés. Át lehet jutni közöttük, csak közben nem látok semmit semerre, magas a kerítés is, meg a sövény is. Ahogy kiérek, kitárul előttem a park, a zöld mező. A dombról lefelé keréknyomok vezetnek a gyepen, kijárt, kátyús-gödrös, sáros csapások a sok zöld közepén, a mélyükön víz ül. Ahogy lenézek, egy apró alakot látok a lejtő aljában, sötét, karcsúsított kabátos alakot, hosszú, barna hajjal, ahogy épp belép a bokrok közé, és eltűnik a szemem elől. – Neisha! – ordítom teli tüdőből. Visszalép, megfordul. – Várj! Várj meg! Nekilódulok a lejtőn lefelé, nem törődöm már semmivel, csúszkálok

összevissza,

de

valahogy

megúszom,

nem

tanyázok el. A cipőm oldalán beszivárog a víz, cuppog minden lépéssel. Neisha engem néz, ahogy felé száguldok, és ahogy közeledem, egyik karját kitartja oldalra, mintha el akarna kapni. Mielőtt még elérném, lassítok, befékezek, de mosolyogva fogad.

– Hú! – Bocs, én csak… Na és akkor most gőzöm sincs, hogy folytassam. Hogy mondjam meg neki, hogy semmiképpen se menjen le a tóhoz, és közben ne nézzen idiótának? – Hova mész? – kérdem hát, pedig pontosan tudom. Lehervad a mosolya, csak vállat von. – Azt gondoltam… Csak vissza akartam menni… – Vissza a tóhoz? – Aha. Gondoltam, hátha magyarázkodva, zavartan.

az

segít

–

mondja

– Ne! – mondom, vagy inkább kiáltom. Felkapja a fejét. – Olyan zavaros ez az egész, Carl. És borzalmas. Csak szeretném megérteni, érted? Vagy legalábbis békességre lelni. Bocs, elég bénán hangzik. – Nem, dehogy. Csak oda ne menj! Oda ne! Semmiképpen se menj vissza! – Valaki mondta, hogy lent is van egy csomó virág, mint a házatoknál. Meg akartam nézni. Csak ennyi. – Azok csak virágok, Neisha. Nem jelentenek semmit – duzzogást hallok ki a saját hangomból. Asszem, elcsesztem. Mindjárt megkapom, hogy most már akadjak le róla. – Nekem nem gond, tényleg – teszi a kezét a karomra. Megint érzem a melegét a kabáton át, egészen megdöbbentő érzés. – Megértem, hogy te nem szívesen jönnél. Nem gond,

menjünk akkor máshova. Majd valamikor máskor lemegyek a tóhoz egyedül. – Ne! Na, már megint beleordítok az arcába. Ráadásul közben még a nyálam is elszabadul, látom az apró köpetemet a szája sarkánál. Akaratlanul is leveszi a kezét rólam, és megtörli az arcát. – Az ég szerelmére, Carl, mi a baj? – Ne haragudj! Bocs. Csak állok előtte, a vállaim berogynak, és gőzöm sincs, hogy akadályozzam meg ezt a gyönyörű lányt abban, hogy a saját vesztébe ballagjon. – Menjünk valahova máshova – sóhajt. – Gyere! A markomba csúsztatja a kezét. Forró a tenyere. Az ujjaim az ujjaira fonódnak, és egyszeriben minden lehetségesnek tetszik. Meg fogom oldani. Kitalálom, hogy intézzem el Robot. És Neisha biztonságban lesz velem. Visszaindulunk a dombra. – Csini az ernyőd – mondja, és veszem a célzást, úgy tartom, hogy ő is beférjen alá. Így az egyik vállam, mondjuk, vizes lesz, de annyira elkápráztat ez a lány, elvonja a figyelmemet, hogy már semmi se érdekel. – Ja… anyué.

Rossz fele mész, Cee.

A hang. Rob itt van valahol, minket figyel. És azt akarja, hogy visszamenjünk a tóhoz. Jeges levegő tódul a nyakamba, a hajam meredezni kezd. Visszarántom a saját fejem fölé az esernyőt. – Mi van már…? Ja, persze, hiszen így elázol. Na, gyere! Elengedi a kezemet, közelebb húzódik hozzám, átkarolja a derekamat.

Halott ember vagy, te rohadék. Mindketten halott emberek vagytok. Megmerevedek. Mi a következő vajon? Hogy vigyázzak Neishára? Hátrasandítok, Rob sápadt képére számítok a hátunk mögött, a vállamnál. – Ne félj, nem lát bennünket senki – mondja Neisha. – De különben se csinálunk semmi rosszat. Gondolja ő. Miközben a saját bátyám csaja után epedek. Annyira epekedem érte, hogy a testem minden sejtje zsizseg a közelségétől. Egy pillanattal ezelőtt még hideg futkosott a tarkómon, most lüktet benne a vér, árad fel az arcomba. És le az ágyékomba, hogy lépni is alig tudok. A halott bátyám barátnőjét kívánom, akarom. Mennyire beteges, nem? Nem is csoda, hogy végezni akar velem. – Hogy hiányzott ez – sóhajt Neisha. – Valakinek a közelsége. Hát még nekem. Hiszen én még soha ilyet nem éreztem. Vagy igen? Mert az a közelség, amiben Robbal voltunk egymással, az egészen más volt. Csak ha birkóztunk, akkor

öleltük meg egymást, és akkor is csak azért, hogy lenyomjuk a másikat. Ez most annyira más. Ez a melegségről szól, a közelségről. És ennél még több is lehetne, sokkal több. Nem kéne hozzá sok, csak felém kéne fordítania az arcát, vagy nekem őfelé, és akkor egészen közelről néznénk egymás szemébe. Az arcom az arcához érne… – …menni? Úgy néz rám, mint aki választ vár valami kérdésre, közben meg fingom sincs, miről beszélt idáig. Csak nézek rá bambán. – Menjünk a főutcára, a kávézóba? Abba az újba? – Passz. Apukád már nagyon vár. – Apu? De mikor… ? – Először hozzátok mentem. És eléggé parázott… A szemét forgatja. – Majd felhívom. Elereszti a derekamat, előveszi a mobilját a táskájából, és bekapcsolja. – Helló, apu. A parkban… Nem, teljesen jól vagyok, minden rendben, de tényleg. Egy barátommal, és éppen… Igen, Rob öccsével. Apu, ne csináld ezt! Csak egy kávét iszunk, oké? – mondja, majd néhány pillanatra eltartja a fülétől a telót. – Na, majd megyek, szia – és befejezi a hívást. – Folyton balhézik – mondja nekem. – Meg lehet érteni.

– Soha nem szerette, ha eljárok otthonról. Most meg… legszívesebben azt se engedné, hogy az ajtón kilépjek. – De legalább törődik veled. – Ja, persze, tudom – mondja, mire megszólal a telefonja. Ránéz a kijelzőre, elhúzza a száját, és sietve kikapcsolja a készüléket. Már benn is van a táskájában. – Akkor? Hova menjünk? A főutcára? Nem sok kedvem van emberek közé menni. Kettesben akarok maradni vele, csak ő meg én, ahogy most vagyunk. Épp a park kávézója mellett haladunk el, az egész nem több egy kis bódénál, kiadópulttal meg a betonplaccon pár ócska, sáros műanyag asztalnál és széknél. Az egyik asztalnál üldögélnek páran, harcedzett nikotinisták, akik a hóviharban is itt ücsörögnének a cigijükkel. Más senki. – Ez itt nem jó? – vetem fel. – Felőlem – vágja rá könnyedén. Belenéz a szemembe. – Te mit kérsz? Nem vagy éhes? Megrázom a fejem, összemosolygunk. Olyan otthonos és ismerős,

mintha

nem

ez

lenne

az

első

titkos

összemosolygásunk. A pulthoz megyünk, rendelünk: neki kávét, nekem kólát. Semmiképpen sem akarom lerakni az esernyőt, ráadásul nincs is annyi pénzem, hogy mindkettőt kifizessem, hát csak ácsorgok idétlenül, amíg Neisha rendezi a számlát, és elveszi az italokat. A cigizőktől legtávolabb eső asztalhoz megyünk.

Az asztal fölött nyitva álló napernyő el van ferdülve, és az egyik csücskéről folydogál le a víz az asztalra. – Ne ide, ez nedves – kifogásolom. – Minden nedves, ne viccelj. Mindjárt hozok szalvétákat. Leteszi az italokat, letörli az asztalt és leül. Próbálom megigazítani a napernyő lecsüngő sarkát, de csak annyit érek el, hogy a másik oldalon víz ömlik a nyakunkba meg az italainkba. Utána minden visszaáll a régi helyzetbe.

Hozd el nekem! – Fogd már be! – szalad ki a számon. Neisha meghökkenten néz rám. – De hát meg se szólaltam. Mi a fene bajod van? Hülyének érzem magam, lebuktam. Próbálom leplezni a zavaromat, gyorsan felkapom a kólámat, és még állva kipukkantom, iszom. De most nem hoz megnyugvást a pezsgő

íz,

a

nyelvemet

zsibbasztó

buborékok

csak

idegesítenek. – Ülj már le, Carl! És bökd ki! Lehet, hogy mégse volt ez olyan jó ötlet. Egyszeriben már nem akarok itt ülni, ebben a csöpögő, nedves világban, ahol mindenfelől hangok, szagok és olyan dolgok lesnek rám, amiket a hátam közepére se kívánok. Meleg, száraz helyre mennék inkább. Beülnék egy olyan kézszárító alá, amilyenek a nyilvános helyek vécéjén vannak. Csak ülnék ott a forró levegőben, ahogy szárazra fújna. Biztonságban akarok lenni.

Neisha azonban engem néz, arra vár, hogy leüljek végre. Kicsit elhúzom az asztaltól a széket, és leülök a peremére. – …azok az első idők. Na, tessék, már megint. Már megint nem figyelek. – Carl! – Mi? Ja, bocs. Bocs, Neisha – ezerrel rázom a lábamat, a kezem akaratlanul is a dobozom nyitóflepnijét piszkálja, felle. Biztonságos helyre kell vinnem, vigyáznom kell rá. Nem hagyhatom, hogy hozzáférjen… – Nem szívesen vagy itt velem, igaz? – Dehogynem, mármint te vagy az egyetlen… az egyetlen ember, aki megérthetsz. – Tudom. És én is így érzem. Csak mi ketten voltunk ott. Együtt mentünk keresztül valami egészen rettenetesen. Gondolod, mindig ilyen közel leszünk… egymáshoz? Egymáshoz. Az ajka az ajkamon. A lehelete a bőrömön. De ha nem tudja, min megyek épp keresztül, nem lehetünk igazán közel egymáshoz. Ha nem mondom el neki az igazat. – Naná – vágom rá. Közben elállt az eső. Rob felszívódott. Kicsit megkönnyebbülök. – Figyelj, Neisha! Tudod, amikor segítettem neked… – Csak

épp

nem

egyszerűen

segítettél.

Hanem

megmentettél. Az életemet. Félig lesütött szempillák alól néz fel rám. Sűrű, hosszú pillák, sötétek, és egyszeriben az jár a fejemben, vajon milyen érzés lehet, ha a bőrömhöz ér… az ujjam hegyéhez.

– De nem akarom, hogy ennek vége legyen. Továbbra is vigyázni akarok rád. Azt akarom, hogy biztonságban legyél. Ellágyul a tekintete, felém nyúl, megérinti a csuklómat, és ez mindent megváltoztat, már nem akarok mindent feltárni előtte. Nem engedi el a kezemet, de az arca beborul. – Kösz, Carl, de olyan nincs, hogy teljes biztonságban vagyunk, szerintem. Hiszen mindannyiunk sorsa egy hajszálon függ. Elég egy apróság, és mindennek vége. – Apróság. Mint a víz – mondom. – Ha víz áramlik a tüdődbe levegő helyett – borzong végig a hátam, a karjaim megfeszülnek. Neishának is feltűnik, szorosabban fogja a kezemet. Megnyugtatón. Biztatón. – Igen. Vagy egy félresikerült sejt, ami túlságosan is gyorsan nő. És egyszerre csak terpeszkedni kezd, uralkodni. Már nem Robról beszélünk. Gondolom, valaki másról, aki közel áll hozzá, de nem akarok találgatni, nehogy belerondítsak a pillanatba. – Mármint… ahogy a rák? – Igen, az anyukám – mondja, és még jobban markolja a kezem, az egyik körme beleváj a bőrömbe. De nem zavar, szívesen átveszem a fájdalmát, amennyit ad belőle. – Sajnálom – szalad ki a számon. De megint azt csinálom. Olyanért mentegetőzöm, amiről nem is tehetek. Már világos, mit is akar ez jelenteni. Csak röviden annyit, hogy „sajnálom, hogy ez történt veled”. – Nem te tehetsz róla. Senki se tehet róla.

– És mikor…? Mármint régen…? – Amikor ötéves voltam. Azért költöztünk ide apuval, hogy újrakezdjük. A birminghami gyárból kérette át magát ide. Gondolom, úgy érezte, ez a legokosabb… – És nem? Lebiggyeszti kicsit az alsó ajkát. – Egyedül vagyunk. Se család, se barátok. Éveken át nem tudtam senkivel beszélni, éveken át én voltam az ázsiai kiscsaj az egész nyomorúságos városban, az osztályban… Imádom aput, de azt utáltam, hogy idecipelt. És persze Robbal se találkozott volna, ha nem jönnek ide. És akkor nem bántották volna, és nem kellett volna menekülni próbálnia. – Most meg bezár a gyár. Szóval ki tudja, mi lesz. Annyira végtelenül szomorú az arca. Nem könnyezik, csak lemondó, belenyugvó. Úgy szeretném, ha látná, hogy van jó is. Hogy jól is érezheti magát. De hogyan? Mégis, mivel tehetném jobbá a dolgokat az életében? Nem gondolkodom, csak félig felemelkedem a székből, áthajolok az asztal felett, és puhán, könnyen megpuszilom az arcát. Ahogy a szám a bőréhez ér, lehunyom a szemem, beszívom az illatát. A fejem megtelik fehér csokival, őszibarackkal és vaníliával. Ő a napsütés maga, de nem az a gyöngécske, sápatag napsütés, ami nálunk Angliában szokás, hanem az igazi, trópusi ragyogás.

Egyszerre rádöbbenek, mit tettem éppen, elhúzódom tőle, lassan. Alig merem kinyitni a szemem. Ahogy megteszem mégis, beindul az önvédelmi mechanizmus, vigyorogni kezdek ostobán. – Bocsi, bocs. Gőzöm sincs, miért csináltam. Jézus, mi a fenéért csináltam? A szemem sarkából sandítok rá. Mosolyog. – Nem baj. Engem nem zavar. És ebben a fergeteges pillanatban, ebben a töredékben, amiben csak ő van, meg én, és senki más nem is sejti, elkap a boldogság. Megfeledkezem mindenről. És másra se vágyom, mint hogy örökre ez legyen, hogy így maradjon minden. Azt akarom, hogy mostantól csak engem nézzen azokon a nevetségesen sűrű szempilláin át. Azt akarom, hogy ez a fény csillogjon a szemében, ezek a gödröcskék virágozzanak a szája szegletében. Hangos csattanás. A semmiből szélroham kerekedik, bekapaszkodik a napernyő alá, szétfeszíti a viseltes vásznat. A benne összegyűlt víz mind Neisha nyakába zuhog, akár egy vízesés. Mintha egy vödörrel öntötték volna nyakon. A szalvétáink a fűre röppennek, az asztal remeg, rázkódik, ahogy az ernyő szára szabadulna a közepéből. Neisha pohara felborul, a kávé mind az ölébe folyik. Neisha felsikolt. Felpattan, és a kezeivel csapkod, mintha azzal lerázhatná magáról a vizet. Sipítozva ugrándozik, a haja a fejére simul,

ázottan. A combján gőzölög a farmere, ahogy a kávé átáztatja. Felkapok egy maroknyi szalvétát a szomszéd asztalról, odatartom elé. – Jól vagy? Megégetett? Nehéz lenne megmondani, hogy éppen sír vagy nevet. Néhány percig itatgatja magáról a vizet meg a kávét, mire végül lenyugszik annyira, hogy rendesen is nevethessen. A kávézós hölgy új kávét hoz neki, meg egy törölközőt. Neisha alaposan megszárogatja magát, letörli a székét, és visszaül. A felhők mögül előbukkan a nap, a bőrömön érzem a melegét. – Krisztusom, mi volt ez az egész? Mintha valami égi jel lett volna, vagy valami hasonló. A napsütés dacára megborzongok. Azt hiszem, nagyon is sok igazság van abban, amit mond. Mert nem magától történt, csak épp nem az égiek tették. Hanem valaki más, dühödt féltékenységében. És ez emlékeztet rá, mennyire valóságos a veszély. Hogy Rob még mindig itt van. És Neisha halálát akarja. Azt hittem, én vigyázhatok rá. De lehetséges, hogy tévedek. – Figyelj, Neisha, ne menj le a tóhoz! Ígérd meg nekem, hogy nem mész vissza oda! – De ha egyszer van egy olyan érzésem, hogy mindenképp meg kell tennem – billenti félre a fejét.

– Legalább ne ma. És ne egyedül. Hadd menjek én is veled. Ígérd meg, hogy egyedül semmiképp se mész oda! – Jó. Megígérem. A kávéját iszogatja. Kár, hogy én nem azt kértem. Utálom az ízét, de most szívesen érezném ugyanazt, amit ő. – Asszem,

ideje

mennem,

mielőtt

még

apu

totál

megzakkan – mondja egy idő után. Így, hogy elállt, már nincs jó kifogás, hogy összebújjunk, egymás mellett ballagunk hát ki a parkból. Ha az ujjunk egymáshoz ér véletlen, zavartan kapom félre a fejemet. Csak arra tudok gondolni, hogy átkarolom, hozzásimulok, egy ritmusra lépünk… de nem merem. De nem is kell, mert az ujjai végül megtalálják az enyéimet, összefonódnak megint, mintha cipzár fogná össze a kezeinket. És most ránézek végre. Nagyon lazán csinálja, mintha folyvást fiúkkal mászkálna kézen fogva. De ezt sietve kiverem a fejemből, és élvezem a jelent, minden egyes lépést a park és a házuk között. Hogy nem esik, és Rob sincs itt, teljesen másképpen érzem már magam. Mintha hatalmas súlyt emeltek volna le a vállaimról. Sőt, képes vagyok úgy tenni, majdnem képes, mintha a sok borzalom meg se történt volna. Hogy igaz se volt. Hogy mégse rémálomban, mégse horrorfilmben élek. Lehet, hogy egy olyan filmben vagyok, ahol történik valami borzalom, és utána a fiú meg a lány egymásra talál. Ez a lány és ez a fiú. Neisha és Carl.

Az utcájuk sarkán, mielőtt még látszódna a házuk, elengedi a kezemet. – Kösz, hogy hazakísértél – mondja. – Szívesen. – Most jobb, ha megyek. – Aha. – Jobban nézel ki. Kicsit megnyugodtál. – Te tehetsz róla. Hogy veled lehettem.

Hogy

beszélgettünk… – és nem hazudok. Az ő melege űzte el a démonokat. Már csak az kellene, hogy mindig velem legyen.

16. Neisha. A szeme. A bőre. Az illata. Az íze. Hazaért, én meg megyek haza, de mindenem eltelt ővele, és az emlékeim özönlenek vissza az agyamban. Ahogy először megláttam,

belezúgtam.

Amíg

Robbal

járt,

én

róla

álmodoztam. De az még csak nem is volt hasonlítható a mostani érzéseimhez. Megpusziltam. És nem vágott pofon, nem kezdett kiabálni. Megfogta a kezemet. A talpam alatt beton és aszfalt, majd kavics és fű, közben meg fogalmam sincs, merre megyek. Az élet nyavalyás káosz, de azért valami jó mindig kialakul. Valami hihetetlenül, csodásan jó dolog. Próbálok ebbe az érzésbe kapaszkodni, de persze képtelenség. Felnyílt az agyamban a zsilip, és csak áradnak át rajta az emlékek, képek és hangok szökőárja temet maga alá, és akkor egyetlenegy világosodik ki élesen: rólam és Neisháról. És Robról. Megállok, egy falnak dőlök, a tenyerembe temetem az arcomat, és csak nézem az agyamban pergő filmet.

Szereted? A bátyám felröhög.

Egy fenét. Akkor meg engedd el! Hogy a tiéd lehessen? Akkor inkább megölöm. Ne legyél már idióta. Te vagy az idióta, majom. Azt hiszed, veled akar majd lenni, ha meglátja azt a vicc farkadat? Fogd be! Fogd már be! Majd kipottyan a nagyító a kezéből, összepisálja magát a röhögéstől, és ennyi. Vége is. Kuss, ő egyáltalán nem ilyen. Nagyon is, hogy pont ilyen. Mind ilyenek. Nem igaz. Te már csak tudod, mi? Azért vagy dühös, mert láttál bennünket a parkban, a padon ücsörögni. De kivételesen nem hagyom magam. Most nem. Kedvel engem. Megcsókolt. Mi van? Igen, megcsókolt, és én is őt, és nagyon is bírta. Hazudsz. És ha valaha okom lesz azt gondolni, hogy a hátam mögött kavarsz, hát megöllek. Téged is, meg a csajt is. Hazudtam neki akkor, pedig mennyire akartam, hogy ne hazugság legyen. És már arra is emlékszem, hogy vágott akkor ököllel az ajtóba, utána meg az én képembe. Annyira dühös volt, hogy nem bírt magával. Én tehettem róla. Én

húztam fel, én dühítettem fel. Ennyire már emlékszem. Ez lenne minden? Ennyi lenne a történet? Lassan helyükre kerülnek a kirakós darabjai. A bátyám megverte, mire Neisha hozzám futott vigaszért. És akkor az a hazugság a csókról végleg feldühítette… Akkor hazudtam. De most már igaz. Folytatom az utat hazafelé. Közben visszaértem a főutcára, és ahogy elhaladok az édességbolt előtt, bentről édes vaníliaillatot kavar az orromba a meleg levegő. Neishát jelenti, és én megértem a jelet. Ez a jövőm, ez a melegség és édesség. Kiérdemeltem. Megmentettem őt. De a veszély még nem múlt el. Tekergő beleim mélyén érzem, hogy újra meg kell majd még mentenem. Amikor hazaérek, beszélgetés hallatszik ki a konyhából. Bedugom a fejemet az ajtón, mire hangos, ujjongó sikongatás fogad. Anyunak egy öregebb, kövérebb verziója áll fel az asztal mellől, és siet elém visongva. – Ez nem lehetsz te! Nem, az kizárt! Te jószagú úristen! Carl! Carl! Magához húz, egyik kezében bögre, a másikban égő cigi. Közelről olyan szaga van, mint egy kocsmai hamutálnak. – Annyira, de annyira, de ahannyira sajnálom – hüppög a nyakamba. A válla felett anyára pislogok. A szeme üveges és vörös. Sírt. És ivott. Ezekben a bögrékben nem kávé van.

– Emlékszel Debbie nénikédre, nem? – kérdi. És emlékszem. A családi karácsonyokra. Rá meg anyu legjobb barátnőire, ahogy már ebéd előtt megtámadják a sherrysüveget, majd a fehérborosat, és a királynő beszédére már ölre mennek a Tia Marián. – Debs, az isten szerelmére, hagyd már levegőhöz jutni szegényt. Összepasszírozod. Debbie lehámozza magát rólam, hátralép. – Hadd nézzelek már. Te jószagú úristen, pont olyan vagy, mint a bátyád. Te jószagú úristen, hogy ilyen hogy történhetett – indulnak meg a könnyei. A kézfejével elmaszatolja őket, és ugyanazzal a lendülettel végigsimítja az arcomat, cigis ujja vége végigkarcolja az arccsontomat. A füst marni kezdi a szememet, köhögök. – Ugyan, gyere, igyál egy kortyot! – hallom köhögés közben, és érzékelem, ahogy a csaphoz megy, megnyitja. Aztán már itt van megint, úgy nyomja az arcomba a vizesbögrét, mintha még mindig taknyos csecsemő lennék. – Na, igyál, gyere! – löttyinti az orromba.

Nesze neked! Nyeljed, igyad! Suttogja a fülembe gúnyosan Rob. Megint itt van. És nem csapvíz folyik be a számba, hanem iszapos, mocskos lé a tó fenekéről, jeges és állott. Fojtogat, belém akar férkőzni, a torkomba, a tüdőmbe. Ellököm a kezét, a bögre meg átrepül a konyhán, nekicsapódik a falnak.

– Mit művelsz már, Carl?! – kiabál velem anyu, és Debbie is ordít vele. – Hisz’ csak segíteni akartam! Megbolondult ez a gyerek, Kerry. Mi a nyavalya ütött belé? – Fogjátok be, fogjátok be, ezt ti nem értitek – rohanok ki a konyhából, fel a lépcsőn, be a szobámba, de mielőtt még magamra húzom az ajtót, hallom Debbie hangját: – Vadállatok ezek, Kerry. Ahogy mondtad. Megmondtad, hogy vadállatok, és én nem hittem neked… A szoba egyre áporodottabb, ez a szag… csak heverek egy ideig az ágyon, próbálok lehiggadni. Minden rendben van, mondogatom magamnak. Neisha bír téged. Megcsókoltad, emlékszel? Minden rendben lesz. De nincsen. Egyáltalán nincs rendben. A folt a mennyezeten egyre nagyobb és sötétebb. Elkezdett lekúszni a falakon, mint egy óriási tenyér, ahogy kinyújtja az ujjait, nyúl lefelé értem… Érzem Robot, itt van, benne van ebben a nedvességben, ott függ a dohos levegőben.

Mindig is magadnak akartad, mi? Ez nem lehet a valóság.

Megérdemli a szajha. Mind a ketten megérdemlitek. A fülemre tapasztom a kezeimet, az oldalamra fordulok a matracon, a térdeimet felhúzom a mellkasomba. – Hagyd abba! Hagyd már abba! Megöllek, Cee. Majd meglátod…

– Fogd be, oké? Nem hallgatlak meg, nem érdekelsz. Szállj le rólam! Egy kezet érzek a hátamon. Itt van, érzem. De nem fogok hátranézni. Nem akarom, hogy itt legyen, képtelen vagyok elviselni. Csak a kezemet emelem fel, azzal sodrok hátra. Meleg karnak csapódik a karom, és egyszerre két sikítás harsan, az egyik egészen a fülemben, a másik valamivel távolabb. Hátranézek a vállam felett, anyu ül mögöttem a padlón, hanyatt löktem, csak tátog, mint valami hal. Debbie néni meg az ajtóban ácsorog. Sikolyukba egy harmadik hang vegyül: a falakról visszaverődő, vad kacagás. Szaggatja a koponyámat.

17. Talpon vagyok, rohanok lefelé a lépcsőn. – Ez megtébolyodott, Kerry. Közveszélyes… Kirohanok a házból, át az udvaron, átvetem magam a falon, és már ott se vagyok. Fogalmam sincs, hova rohanok, de ezt a helyet egy percig se tudom már elviselni. Vakon száguldok járdákon, ösvényeken, el hátsó kerítések, garázskapuk és kukák előtt. Legszívesebben örökké csak rohannék, meg se állnék, de lemerülök már most, a legelején. Már csak kocogok, utána gyalogolok. A torkom csontszáraz, a lábaim ólmosak. Az iskola mögött járok épp, a sornyi rozoga épületnél, amit mindenki csak „a barakkok”-ként ismer. Ez a karbantartók paradicsoma. Szombat délután van, a suli üres, se tanárok, se gyerekek sehol. Belépek a lánckerítés egyik hézagán, már bent is vagyok. A barakkok le vannak lakatolva, de az egyiknek van egy keskeny, fedett terasza, azon két kinyitható vászonszék. Ledobom magam az egyikbe, és megpróbálom rendezni a fejemben a helyzetet. Sajnálom, hogy megütöttem anyut. Ha csak ketten lennénk, akkor most hazamennék és bocsánatot kérnék. Talán kapnék én is egyet tőle, az is lehet, hogy nem. Mindegy is, nincs jelentősége. És utána szerintem nem lenne

semmi gond. Egész jól kezdtünk már kijönni. De itt van Debbie, és ez mindent megváltoztat. Egy pillanatra se fogja be, hergeli anyut. Így nem mehetek haza, most még nem. Az az igazság, hogy már minden tiszta. Már értem, miért olyan dühös Rob. Féltékeny rám és Neishára, és még azért is dühös, hogy meg akarom tőle védeni. Meg akarja ölni Neishát. És azt akarja, hogy én is meglakoljak, méghozzá azzal, hogy igazából én ölöm meg. Azt gondolja, hogy tartozom neki. Pedig ezt várhatja. Mert én soha, de soha nem teszem meg. Neisha gyönyörű és kedves, és kezdem úgy érezni, hogy talán még járhatnánk is. Soha még ilyen jó érzést nem éreztem. Nem fogom hagyni, hogy ezt elvegye tőlem. Meg kell találnom a módját, hogy a tudomására hozzam. Mégis, mit tehet? Ha egyszer halott? Hátradőlök a székben, lehunyom a szemem. És őt látom magam előtt. A sápadt arcát, ahogy a cipzár összezár felette. És a lelkem mélyén tudom, hogy bántani fog, ha nemet mondok neki. Benne van a vízben, a víz pedig ott van mindenütt, és egyre inkább úgy tűnik, hogy fel tudja használni ellenem. És elég látnom, hallanom, éreznem a szagát minden áldott nap, már azzal közelebb és közelebb kerülök a becsavarodáshoz. Megütöttem anyát. Még mire leszek képes? Meg kell szabadulnom tőle.

Valami rezegni kezd a zsebemben, és egy pillanatra rá csengeni is kezd. Rob mobilja. Egy őrült pillanatig azt hiszem, ő az. Előveszem, de ahhoz túlságosan is be vagyok szarva, hogy rá merjek nézni a kijelzőre. Aztán leesik, hogy ez mekkora hülyeség, és akkor mégiscsak rápillantok. Neisha hív. – Hol vagy, Carl? – kérdi nagyon halkan, mintha a föld másik végéből hívna. – A suli mögött, hátul. És te? – Az utcánk végében. El kellett jönnöm, nem bírtam otthon maradni. – Mi történt? – Majd elmondom személyesen. Ha találkozhatunk. Találkozhatunk? – Naná. Nem ebbe a suliba jár, hanem a másikba, a város másik felén: a rakott szoknyás, nyakkendős, „igen, uram, nem, uram”-osba. Elmagyarázom, hol találja a barakkokat, és elindulok, hogy feleúton összetalálkozzunk. Ő még nem lát engem, amikor én már őt igen, és egyből elgyengül a lábam. Ahogy így egymagában sétál felém, olyan sebezhető. És még intenzívebben érzem a késztetést, hogy vigyázzak rá. Ahogy észrevesz, félrefordítja a fejét, és a kabátja ujjába törli az arcát. Már közel vagyok hozzá, látom, ahogy ráng a szája széle, próbál nem sírni. – Mi a baj, Neisha?

– Ne itt, ne itt az utcán – ingatja a fejét, és némán visszaindulunk a sulim felé. A kezünk összetalálkozik, a teste melege végigfut rajtam, akár az áram, felfűti a karomat. És mindennek dacára valahogy életre kap bennem a remény. Átmászunk a kerítésen, a lyukon. Csak annyi kellett, hogy magunk maradjunk, máris remegni kezd a válla, gyorsan magamhoz húzom, szorosan ölelem. A fejét a vállamra hajtja, és percekig így maradunk. – Minden annyira rémes! Olyan végtelenül szörnyűséges – nyögi végül. – Történt valami? – Apu…

azt

mondja,

hogyha

bezár

a

gyár,

visszaköltözünk Birminghambe. A föld megnyílik alattam, és én a feneketlen verembe zuhanok. Nem mehet el! Nem veszíthetem el, most nem. Még szorosabban ölelem, a haját simogatom, és átadom magam a gyönyörűségnek, hogy a derekamon pihen a két keze. – Hazamentem, és szabályosan őrjöngött, hogy tovább elmaradtam, mint ahogy ígértem, és mert veled… – Mert velem voltál. – Aha. Utálta Robot, és most azt hajtogatja, hogy ez a hely maga a méreg, hogy soha nem is lett volna szabad idejönnünk… Megint reszket az egész teste, rázza a zokogás. Megpuszilom a feje búbját, a halántékát, az arcát. Olyan

nagyon meleg mindenütt. Mozdul, felemeli a fejét, kissé hátrabillenti a nyakát, és a szánk összeér. Puha, nedves, a könnyektől sós az ajka. Finoman nyomom a szájához a számat, ha nem akarja, elhúzódhat, nem akarok nyomulni, de visszacsókol, még feljebb tartja az arcát. Kinyitom a számat, ő is, és egymásba csusszan a szánk, az én felső ajkam az övébe, az ő alsó ajka az enyémbe. Telt, húsos, forró és nedves, és olvad a bensőm, átjár a forróság kívül-belül. Egy idő után szétválunk. Remeg a lábam, a hónom alatt meg a hátamon, a lapockáim között izzadok. – Le kell ülnöm – lehelem, és lerogyok az egyik lehasznált vászonszékbe, Neisha meg indulna a másikhoz, de elkapom a karját, magamhoz húzom, le az ölembe. A melegségét akarom, a száját a szájamon. A szék nyöszörög alattunk, és Neisha elfintorodik. – Biztos jó lesz ez így? – A legjobb – mondom. – Így a legjobb minden. És csókolózunk tovább, megint, az egyik keze a nyakamon, a másikkal a hajamba túr. Amikor felszínre bukunk levegőért, mindketten lihegünk, boldogan és szinte szégyenlősen. Az arcát az arcomhoz simítja, és csak ülünk. – Apukádnak igaza volt Robbal kapcsolatban, Neisha. És még

most

is…

–

majdnem

elmondom

neki,

de

elbizonytalanodom, keresem a megfelelő szavakat. Ő meg finoman a számra teszi a mutatóujját. – Robbal igaza volt, de veled kapcsolatban téved…

A számra hajol, és csókolózunk megint. És megint. És megint. A levegő fagyos. Legszívesebben örökre itt maradnék, de hamarosan túl hideg lesz ehhez. – Be kéne mennünk valami zárt helyre – vetem fel, és azt fontolgatom, hogy esetleg leverhetném az egyik bódéról a lakatot. – Jó. Megmutathatnád a sulidat – csillog a szeme. Rosszalkodni akar. – Törjünk be? – Miért ne? Meg akarlak ismerni, mindent tudni akarok. Kíváncsi vagyok a helyre, ahova jársz, meg az emberekre, akikkel találkozol. Mutass meg mindent! Feltápászkodunk, a lábaim egészen lemerevedtek a székben. Kéz a kézben elhaladunk a melléképület mellett, ahol a tantermek vannak, viszem a főépülethez, ott van az ebédlő, az előcsarnok, a könyvtár és a tanári meg az igazgatói szoba. Régi fémkeretes ablakai vannak, minden tábla sok kisebb kazettára osztva. Nem ügy becsúsztatni egy pengét a zárhoz, és kikattintani… Késem meg persze hogy van… Megkerüljük az épületet, a hátuljához megyünk, hogy ne lásson bennünket senki. A könyvtár ablakai alacsonyan vannak, és ide végképp nem lát senki. Nekifogok. Hányszor láttam már ezt Robtól! Mindig ő intézte a bejutást, soha nem én, én csak az őrszem voltam. Még azt is tudta, hogy

hatástalanítsa a riasztókat, bár a gondnok nem gyakran okozott efféle nehézségeket. Bekukucskálok, látom, hogy csak az alsó zár van bekattintva, az oldalsók mind nyitva maradtak. Betolom a pengét, és addig matatok vele, amíg elfordul a zár. Ügyesen megmarkolom az ablak alsó peremét, húzom magam felé, és fel is emelkedik. A riasztó szokás szerint nincs bekapcsolva. Már bent is vagyunk. Neishára nézek. Összeszorítja a száját, a szemében már nem könny, hanem izgatottság csillog. – Na? Menjünk? – kérdem. – Aha – bólint. – Tolj fel! Megfogom a derekát, és felemelem, ő meg átveti a lábát a párkányon, belép az ablak alatt álló asztalra, és onnan már le is ugrik a földre. Én meg megyek utána. A könyvtárnak megvan a maga szaga, sehol máshol nem lehet ezt érezni. Könyvek és por, a fapadló tisztítószerének a szaga. Mind keveredik, és már vissza is repít a múltba, amikor legelőször jöttem ide. Egy teljes terem, ahol csakis könyvek vannak. Totál lenyűgözött. Szerettem ide járni, csak úgy levenni a polcokról a könyveket, nézegetni őket, melyik micsoda. Rob soha nem látta értelmét az olvasásnak, ezért elég ritkán jöttem ide, de amikor ő lelépett, a vizsgái előtt, onnantól fogva elkezdtem gyakran bejárni megint. Valahogy mindig itt lógtam attól kezdve. És ez így lehet mostantól

fogva már, ha éppen így hozza kedvem. Már ha valaha visszajövök a suliba. Neisha majdnem az ajtónál jár, én meg nem tudok elszakadni a könyvektől, végighúzom a kezem lassan egy sornyi könyvgerincen, az ujjaim hegye élvezkedik a műanyag

borítók

és

a

régi,

nyúzott

papírkötések

változatosságán, a puha lapok kontrasztján… melyiket is emeljem le közülük, melyik mit rejthet. – Gyere már! – sziszegi hátra, de a nagy ürességben még ez is hangosnak tetszik. – Mit csinálsz? – Semmit. Csak… semmit. Szeretem ezt a helyet, csak azt. Különleges hely. Ez a rengeteg könyv. – Tonnányi van belőle otthon – ránt egyet a vállán. Egy könyvekkel teli ház, akár Harryé. De nem, mint a miénk. – Nálunk is körülnézhetsz. Szívesen kölcsönadok bármit – ballag vissza hozzám, és fogja meg a kezemet. – Persze, amikor apu nincs otthon. De most gyere! Kimegyünk a folyosóra. Elég kísérteties így üresen. A tornacipőnk talpa nyikorog a fényes kövön. Szeretném élvezni a helyzetet, hogy itt vagyunk, férfinak érezni magam, aki beosont ide, és behozta a csaját is, de sajna csak elveszettnek érzem magam.

A

nagy

üresség

azokra

emlékeztet, akik nincsenek itt, Robra, akivel tele volt a folyosó, de aki már soha többet nem jön ide.

Körbenézek, hátha valamivel kiverhetem a fejemből ezt az érzést. Le akarom nyűgözni Neishát, hallani akarom a csengő kacagását, ahogy az üres folyosó fehér falai visszaverik. Az előtérben semmi, csak a makulátlan rend, a nagy üres tér. Unalom ül a helyen elűzhetetlenül, képtelenség innen kitakarítani. Nap nap után kölykök százai ücsörögnek itt egyenes háttal, elgémberedett testtel és aggyal a merev hátú székeiken, lélegzik be a globális fingszagot. Átviszem az előtéren, az igazgatói iroda folyosójára. Három szék áll az ajtó mellett, ide nem szívesen kerül az ember. Ez a halálsor. – Gyere! – ülök le az egyikre, és lehúzom magam mellé. Kihalászom a dzsekim zsebéből a cigimet és a gyufát. – Gyújtasz? Már pattintom is a gyufát, óvatosan odatartom Neishának, ő rászív, mélyen letüdőzi, a cigi izzik, majd a mennyezet felé fújja jólesően a füstöt. – Te nem szívsz? Eszembe jut a legutóbbi alkalom, ahogy kis híján belefulladtam a füstbe a köhögőrohamommal. – Most nem – rázom meg a fejem, bár így már nyilván nem vagyok olyan nagy vagány. A székem melletti kukába pöccintem a gyufát, újat gyújtok, azt is belepöccintem. Neisha elismerően figyeli a kezem, miközben szívja a cigit.

– Mibe, hogy ezerszer ültél már itt – szólal meg. Ahogy mondja. És erre simán emlékszem is, nem kell erőltetnem az agyamat. Pontosan emlékszem, milyen volt itt várni a soromra. Ülni rendesen a széken, lesütött szemmel, csak az emberek lábát sasolni. És persze Rob mindig itt ült mellettem, ő hátradőlt, a fejét a falnak vetette, és bőszen belenézett mindenkinek a szemébe. És minden pillantásával hetvenkedett: Ja, itt ülök már megint. És? Hova szarjak? Minden visszatért vajon? Már eszembe jutott minden? – Aha. Bár nem olyan vészes, nem történik semmi komoly odabenn

–

mondom.

–

Megmossák

a

fejedet.

Felfüggesztenek. Nagy ügy, nem? A te sulid milyen? Válaszra nyitja a száját, aztán nem jön ki hang a torkán. Nem engem néz, valamit mögöttem. A kukából kígyózó füstöt nézi, és a hirtelen kicsapó lángnyelvet, ami az összegyűrt papírokat falja. – Hűha – mondja, összenézünk, és felnevet. – Jobb lesz, ha eloltom – pillantok körbe, valami rongyot vagy legalább poroltót keres a szemem, de mielőtt még bármit találnék, fülszaggató lárma csap fel a semmiből. És esni kezd. Nem a tetőt meg az ablakokat kezdi csapkodni, hanem idebenn kezd szakadni, spriccel a mennyezetből, áztatja a folyosót. Neisha sikoltozni kezd, de kacag is közben. – Jézus isten, ezt nézd!

Pörögni kezd széttárt karokkal a folyosó közepén, a tenyerét, az arcát beletartja a vízsugárba. És akkor egyszer csak ledermed, rám néz. Én nem nevetek. Ömlik rám a víz, és Rob azon nyomban megjelenik. Neisha mögött áll a folyosón. Jeges gyűlölet sugárzik, lüktet belőle, ahogy először engem, majd a lányt méri végig. A szeme helyén tátongó sötét lyukakban fekete tűz lobog. – Tiszta őrület, nem? – kiáltja Neisha. – Carl! – Tűnjünk innen, Neisha, most! Kifelé!

18. Neisha haja tincsekben tapad a vállára. Már rázza a hideg. – Nyugi, nincs semmi gáz, ez csak víz. Mondjuk rohadtul hideg! – Nem, figyelj, tűzzünk, innen! Ezt te nem érted, Neisha, de most rohannunk kell. Kifelé! Erre sarkon fordul, és rohanni kezd, éppen az ellenkező irányba. A talpa csattog a vízben. És így egyenesen Robba fog ütközni. – Ne, állj meg! – üvöltöm, bár magam sem tudom, melyiküknek Neisha rögtön hátrapillant, és behúzza a féket. Rob mögötte áll, az arca rezzenetlen, gyászos halotti maszk. – Ne arra! – Figyelj, Carl, csuromvíz vagyok. Ki akarok már menni innen. – De itt van. Ott áll, előtted! Megáll, szembefordul velem. Zavartan néz, nem érti. Szinte egy vonalban vannak már, bár Rob valamivel Neisha mögött áll. Csak áll, némán. És bámul. – Kicsoda van itt? Miről beszélsz? Egészen közel van már hozzá. Robnak csak ki kell nyújtania a kezét, és megérintheti… – Rob – mondom.

Neisha megpördül. Most egymással szemben állnak, alig pár méter lehet közöttük. Aztán visszafordul felém. – Nincs itt senki… – Pont mögötted áll, Neisha. Erre gyere! – intek neki hívogatón mindkét kezemmel. Továbbra is kérdőn néz rám, de azért lassan elindul felém. Rob is mozdul vele. A mennyezetből még mindig spriccel a víz, a ruhám tiszta víz, a hajamból, az orromról is csepeg. A riasztó pedig folyamatosan üvölt, hogy majd belehasad az agyam. És Rob felénk tart. Neisha közben elért hozzám. – Nincs itt senki, Carl – mondja csitítón. De most nincs idő magyarázkodni. Ahogy a keze a hajam felé indul, hogy megsimogasson, elkapom a csuklóját, és már rángatom is magammal végig a folyosón, el Rob közeléből. – Mi ütött…? Mi ez az egész? A víz kezd felgyűlni a folyosón, nem tud elfolyni sehová. Már több centi magasan áll mindenütt. – Gyere, gyere már! – kiabálom. – Ki kell jutnunk innen! Rántok egyet a karján, és végre futni kezd velem. Annyira ömlik a víz, hogy már szinte a bokánkig ér. Rohanunk a folyosó vége felé, Neisha pedig megcsúszik a vizes burkolaton. Olyan váratlanul ér, hogy nem tudom elkapni. Elnyúlik a földön, és egy pillanatig csak fekszik ott, hason, arccal a vízben.

Halálra rémülten állok mellette, lefagyok. Kisebb hullám csap át a fején. Egy réteg víz, mintha kezet formázna, ami megragadja, és lenyomja a fejét hátulról, nem hagyja, hogy felemelje az arcát. Fuldoklik.

Ez az! Hasít bele az agyamba Rob diadalittas hangja. – Nem! – üvöltöm, és elkapom a vállát, felrántom a padlóról, hogy az arca a víz fölé kerüljön. Egy iszonyatos pillanatig csak lóg, nem mozdul, az arca üres, a teste ernyedten csüng a kezeim közt. De akkor nagyot öklendezik, és még egyszer, kiokádja a vizet a gyomrából és a szájából, és végre megint kap levegőt. Belekapaszkodik a kezembe, és talpra állítom végre. – A fenébe! – lihegi, miközben lerázza a vizet az arcáról és a kezeiről. – Minden okés? Jól vagy? – Ja, asszem. Utálom, ha víz alá kerül az arcom. Pont olyan, mint… pont, mint… – Igen, tudom – bólintok rá. Leesik, hogy pillanatokra visszakerült a tóba, és megint az életéért, lélegzetért küzdött. Most alig pár centi mély volt, és még így is kis híján belefulladt. Legszívesebben magamhoz ölelném, és csak szorítanám, el se engedném többé. De a víz még mindig zuhog a nyakunkba, és a riasztó is vijjog, és Rob is itt ólálkodik valahol.

– Gyere! – nógatom. – Ki kell jutnunk a szárazra, ki innen, mielőtt még elkapna bennünket. A folyosó végén befordulunk, pár lépcsőfok van előttünk, és ahogy azon felvonszoljuk magunkat, egyből érzem a különbséget, mert itt már száraz a padló. Ezen a részen már nem indult be a tűzvédelmi rendszer. Mondjuk attól még vizesek vagyunk, ahogy loholunk tovább, nagy, vizes lábnyomok maradnak mögöttünk. És Rob is itt van. Az egyik pillanatban a hátunk mögött, a másikban meg már előttünk. Velem ordibál.

Kibaszott áruló vagy! – Hogy jutunk ki? – kérdi Neisha.

De egyre erősebb vagyok, öcskös. – Megpróbáljuk egy másik ablaknál. Mondjuk itt…

Segítened kell, végezz vele… Totál pánikban lököm be az első ajtót futtomban, balra. Szinte

bezuhanunk,

ahogy

kivágódik.

A

csajvécében

vagyunk. Az ajtó hintázva csapódik még ki-be néhányszor a lendülettől, míg végül megnyugszik. Itt benn már nem olyan éles a riasztó hangja, viszont kintről szirénázást hallunk. Egyet vagy kettőt. – A tűzoltók – mondom. – És talán a rendőrök is.

…különben én magam öllek meg mindkettőtöket. Körbenézek, a falitörcsihez megyek, az a fajta, ami egyszerre csak egyadagnyi tiszta felületet enged ki magából,

majd visszarántja a vizes részt. Nagyot rántok rajta, és a hajamat kezdem dörzsölni, kitörlöm a füleimet is, hogy ne maradjon benne víz. Szabadulni akarok tőle, lerázni magunkról. – Menj, törölközz meg te is! – intek Neishának a másik törcsi felé. – Meg kell szárítkoznunk. – Nekem jó így, majd otthon megtörölközöm. Csak előbb jussunk ki innen. Négy fülke van a helyiség egyik oldalán, ugyanannyi mosdókagyló a másikon. Fölöttük a falon tükrök, és még feljebb két kis ablak, nem átlátszó üveggel. Jó kicsik. – Mit mondasz? – intek a fejemmel feléjük. – Ne, Carl, menjünk inkább vissza, biztos van egyszerűbb megoldás is. – Nincs,

Neisha.

Ha

visszamegyünk,

megint

csuromvizesek leszünk, és a zsaruk is bármikor befuthatnak. Mielőbb ki kell innen jutnod, higgyél nekem. A másik oldalon van egy kis udvar, a fal tövében pedig padok. Biztos le tudsz ugrani valamelyikre, és úgy már nem is lesz olyan magas. És itt meg felsegítelek. Az egyik lábával már fel is lép az egyik kagylóra, én meg feltolom. Tartom, amíg kinyitja az egyik ablakot. Alatta csöpög a csap. – Hát, nem t’om… – morogja. – Állj rá a csapokra, és húzd fel magad! – irányítom.

Lepillant rám. Én biztatón biccentek, még ha nem is vagyok benne biztos, hogy meg tudja csinálni. Az meg száz, hogy én nem. Egyik lábával rálép a hideg vizes csapra, és nyilván elmozdítja, mert a csöpögés megszűnik, és sugárban kezd folyni a víz. És akkor veszem észre, hogy közben már a másik csap is folyni kezdett, és a másik két mosdónál is ömlik a víz. Megborzongok. – Nyomás, Neisha! Menj már! A víz nem folyik le, egyre magasabbra emelkedik a mosdókagylókban. És barna. Rothadás szaga kúszik az orromba. Elzárom az összes csapot, de nem érek vele semmit, csak folyik tovább a víz. – Gyorsan, Neisha! – Asszem, menni fog – kiált le. – De veled mi lesz? – Nyugi, velem ne törődj, velem minden frankó. Majd kijutok valahol máshol. – Nélküled nem megyek sehova. A barna víz már a kagylók pereméig ér, kezd a padlóra folyni. – Dehogynem. Apád elborul, ha bevisznek a zsaruk, te is tudod. Menned kell, Neisha, indulj már! – Jó, de amint hazaértél, hívj fel, jó? – Hívni foglak. – Megesküszöl? – Meg, csak menj már!

Elrugaszkodik, és átbújik a nyíláson. Jobbról fémes huppanást hallok, mintha fém csikorogna fémen, olyan, és közben zubogás, kavargó víz hangja hangzik. Mi a fene lehet? Neisha még nem préselte át magát teljesen az ablakon, de ő nem hallhatta a zajt. Nekem meg megfagy az ereimben a vér. Egy borzalmas pillanatig azt hiszem, beszorult, mert már csak a lábait látom, de egyelőre nem jut kijjebb. A matt üvegen át látom a kezeit, ahogy az ablakot markolja. Végre kicsusszannak a lábai, majd puffanást hallok, és halkan felsikolt. Felugrok a mosdóra, az arcomat kitolom az ablakon. – Jól vagy? Éppen feltápászkodik. – Aha. Ki tudsz mászni? – Ne velem törődj, Neisha, nekem nem lesz bajom. Csak rohanj, indulj már! Kinn tiszta és hűvös a levegő. És száraz. A hátam mögül csövek csapódását hallom, a vécéfülkékből hallatszik a robaj, és látom, ahogy alul, az ajtók alatt zubog a víz. Az orromat megtölti a bűz, már a szememet is marja. Figyelem, ahogy Neisha kirohan az udvarból, aztán leugrok a mosdóról, a lábam belecsattan a bokáig érő, barna vízbe. A vécék felé indulok.

– Rob? – kiáltom. Rohanhatnék, menekülhetnék én is, de… de hullafáradt vagyok már, a hideg felemésztette az összes erőmet, és nem mellesleg szembe akarok végre nézni vele. Meg kell állítanom. Le kell vakarnom magunkról. Végigfut a szemem a becsukott ajtók során. Mindegyik alatt folyik ki a víz. Az elsőhöz lépek, betaszítom, finoman. Még a lélegzetemet is visszatartom, ahogy benézek a fülkébe. Üres. A víz a szomszédos fülkéből jön. Kifújom a levegőt, hátralépek. Megacélozom az idegeimet, és belököm ezt az ajtót is. Dettó. Elhátrálok a falig, nekidőlök. Még van két ajtó. Egyre hangosabb a kopácsolás. Az utolsó fülkéből jön. Az ajtó elé állok. Rob ott van benn. Ott kell lennie. Az ajtó alsó széle és a kifelé dőlő víz felszíne között rés van. A lélegzetemet visszafojtva leguggolok, és bekémlelek rajta. Majdnem felborulok, ahogy a nyakamat nyújtogatva próbálok belátni a fülkébe az ajtó alatt, kénytelen vagyok letenni a kezeimet. A bűzös, barna víz jegesen ragadja meg az ujjaimat, annyira hideg, olyan érzés, mintha belém kapaszkodna, és le akarna rántani. Lepillantok, arra számítok, hogy megint kezet formáz a víz, mint amikor Neishát le akarta szorítani. Nagy csattanás hallatszik. Kitárul az ajtó, és vízfal zuhan rám, sűrű, habos cucc robban ki szökőárként a budiból, és elsöprő mocsokáradattal ömlik ki a padlóra.

Felsikoltok, hanyatt esem, neki a falnak. A víz az arcomba csapódik, tele lesz vele a szemem, az orrom, a szám. Ahogy benyelem, a hangom is elakad tőle. Ki kell innen jutnom, most azonnal, vagy végem. Fuldokolva-köhögve vergődöm el négykézláb a másik három fülke mellett. Nagy ívben teszek rá, mibe tenyerelek, hogy a lábaimmal mibe taposok, már csak az számít, hogy élve kijussak innen. Végre fel tudok állni, és kirohanok a vécéből, csűrök végig a folyosón.

Kurvára elengedted a csajt! És egyszeriben ott áll előttem, a folyosó kellős közepén. Befékezek.

Elloptad a csajomat! Megöltél engem! Az adósom vagy! Sarkon fordulok, loholok vissza. Már vissza is érek a lépcsőhöz, ami a másik folyosóra visz, ahol ez az egész elkezdődött. A víz már az első lépcsőfokig ér. A mennyezetből még mindig spriccel a víz. Egyenként érzek minden cseppet a bőrömön. Belassulok, ahogy a lábszáramig érő vízben gázolok tovább. A vízpermet arra a legutóbbi esetre emlékeztet, ahogy a viharban úsztam a tóban. Alig kapok már levegőt, az arcomon folyik a víz, befolyik a számba, le a torkomon. Köhögés ráz. Az ég egészen sötét felettem. Esőfüggöny ölel, nem látok már semmit. Forgolódom, de egyik irányban se jobb. Víz van mindenütt: felettem, körülöttem, alattam. A szememben, az

orromban, a számban. Minden más megszűnik, kiszorít mindent. Már levegőt se kapok. Nem kapok levegőt. Nem kapok… Befolyik a víz a számba. Ahogy lenyelem, sár ízét érzem. Összerántja a gyomromat, felfordul, jönne minden vissza. Megint itt van, pár méternyire már csak. Előrehajol, valami ocsmányság folyik ki belőle, az én bokámnál csöpög bele a vízbe, és érzem, ahogy a gyomromban is ugyanez a hideg, szennyes lé gyűlik fel. Ahogy köhögök, egyre feljebb tör a torkomban. Próbálom visszanyelni, de az izmaim görcsbe rándulnak, már nem vagyok ura önmagamnak.

Öld meg! Hozd le a tóhoz! – Kizárt, Rob. Ahhoz előbb engem kell megölnöd.

Ha erre vágysz… Egyre több bennem a víz, hiába köhögök, hiába próbálom lenyelni. Zihálva dőlök előre, okádni kezdek, aztán már csak állok ott, a kezeim a combjaimon, és zuhog rám a víz a sprickákból. – Takarodj! Hagyj engem békén! – nyögöm.

Te tehetsz róla. Az arca elsötétül, a szeme, az orra és a szája sötét üregei összefolynak. Egyre közelebbről hallani a szirénázást. És nem csak egy autó, többen jönnek, gyorsan közelednek. Rob is egyre közelebb jön hozzám, én meg hátrálni kezdek előle. Meg fog ölni? Itt és most végez velem?

El akarok futni, de hullafáradt vagyok. Mély levegőt veszek, de nem tudom letornázni a torkomon, megakad, és megint elkap a köhögés. Itt áll már előttem, centikre, a rothadás bűze émelyít, öklendezem. Annyira szeretnék sarkon fordulni, és rohanni. De kényszerítem magam, hogy megálljak, és ne moccanjak. – Nem akartalak megölni. Csak Neisháról akartalak leszedni, nem akartalak…

Arról is te tehetsz, hogy egyáltalán ott voltunk, a tóban. A szirénák az épülethez értek. A villogó fényektől őrült vízidiszkóvá változik a folyosó. – Mi van?!

Te mondtad, hogy öljem meg. És meg is öljük, de meg ám. Egyre erősödik a hányingerem. Forog a fejem a fényektől, a víztől, a zajtól meg a szagtól. És Rob szavaitól. Mert semmi értelme az egésznek… – Ez nem igaz, képtelenség… én soha nem… az nem lehet… Egyre több a fény mindenfelé. A folyosó végén zseblámpa fénye villan, bele a szemembe, totál elvakít. – Jól vagy? Hallasz engem? Belenézek a fénybe, el Rob mellett, keresztül rajta, de nem ismerem fel a hang gazdáját. Elárnyékolom a szemem, de amikor így arrafelé nézek, már nem egyenesen az arcomba vakít a zseblámpa fénye, hanem a padlóra, és az

árnyalakok

elindultak

felém.

A

kintről

érkező

kék

villogásban egyre közelebb jutnak hozzám. – Tudod, hol van tűz, fiam? Vagy eloltottad? A kukát elsodorta a víz, az oldalán hever. Képtelen vagyok megszólalni, lebénultam. Tényleg én tehetek róla? Én mondtam neki, hogy tegye meg? Képtelenség. De nem emlékszem. Az elöl haladó tűzoltó már majdnem Robhoz ért. – Hol a tűz, fiam? – ismétli a kérdést. – Hol van a tűz? Nem szólok semmit. Robot nézem, ahogy a tűzoltó keresztülhalad rajta, és észre se vesz belőle semmit.

Te. Mondtad. Te. Biztattál. Fel. Suttogja. A tűzoltó hátrakiált: – Minden rendben, már nincs tűz. Kapcsoljátok le a vizet! Aztán visszafordul hozzám, a karomra teszi a kezét, és kivezet, hogy átadjon a zsaruknak. Én meg hagyom.

19. – Te vagy az, Carl? Olyan furcsa a hangod.

Neishával beszélek. Azzal a lánnyal, akit Rob szerint meg akartam ölni. A lánnyal, akinek a megölésére én biztattam fel. A mobilom képernyője az egyetlen fényes négyszög a szoba sötétjében. – Ja, én vagyok. – Jól vagy? Rendben hazaértél? Halkan beszél, szinte suttog. Gondolom, ő is a sötét szobájából hív engem, a ház éjszakai csöndjéből. – Figyu, most nem nagyon tudok beszélni. Mert a torkomban ott a bűntudat gigászi gombóca. Mert gőzöm sincs, hogy őszintén elmondjam-e neki az egészet, vagy inkább hallgassak róla, és hurcoljam magamban a nagy, kövér hazugságomat. Azt a hazugságot, hogy egy hős lennék. – Van ott valaki? – Nem, csak… – Figyelj,

Carl,

kérlek

szépen!

Muszáj

beszélnem

valakivel. Veled kell beszélnem. Azt hiszi, szüksége van rám, közben meg… ki is vagyok igazából? Az a fiú, akinek ő hisz, vagy az, akinek Rob mond? Bárcsak az lennék, akinek Neisha tart… De hogy tehetnék

úgy, mintha Rob nem mondott volna semmit? Mintha nem változott volna meg minden kettőnk között? Kimászok a barlangomból, lemegyek a konyhába a telefonnal, hogy legalább a kettős hortyogást ne halljam. – Féltelek, Carl. Jól vagy? – Ja, pazarul. A zsaruk hazahoztak. – Ez komoly? – kap levegő után. – Vagyis, akkor… – Nem, nincs gáz. Csak kikérdeztek, és hazahoztak. Pár nap múlva vissza kell mennem, de a temetésig nem tesznek semmit. – Vádat fognak emelni? – Az attól függ. Ha kijátszom a meghalt a bátyám adut, akkor figyelmeztetéssel megúszhatom. Én is hallom, mennyire cinikusan hangzik, amit mondok, de legalább igaz. És nem rosszabb, mint amikor az ember a tanár képébe hazudik a haldokló nagyijáról meg a miatta ellógott napról. Sőt, annál kicsit jobb is, mert legalább nem kitaláció. Neisha hallgat egy sort. – Rólam nem szóltál? – Nem szóltam semmiről. Egyáltalán semmiről. – Köszi. Apu totál elborult, amikor hazaértem. És igazad volt, ha a zsaruk hoznak haza engem is, hát felrobbant volna. – Felesleges mindkettőnknek bajba kerülni. Klassz, hogy legalább te rendben vagy.

– Én meg annak örülök, hogy te is. Eléggé… eléggé őrült helyzet volt, nem? És kösz, hogy kijuttattál. Tisztára úriember vagy, Carl, nem olyan, mint a bátyád. Cseppet se hasonlítasz rá. És annyira lekötött, hogy őrá figyeljek, hogy túléljem a kedélye hullámzását, hogy téged észre se vettelek. Pedig mindig ott voltál nekem, ahogy most is itt vagy. Mikor találkozunk?

Mondjuk most rögtön? Nem, Carl, ne. Nem az vagyok, akinek hiszel. Jaj, édes istenem! Ez jár a fejemben, és közben fülig vörösödöm, szívom magamba a lénye forróságát, ami a telefonon is átsüt, érzem, ahogy a fülembe suttogja. A szája, az ő szája, a fülemnél. Jaj, ne! Ennek véget kell vetni. – Egyelőre nem túl jó ötlet. – Mi? – kérdi egyszerre élesen. –Találkozni. – Miért? Most ezt miért mondod? – Csak mert… csak mert… – habogva keresem a megfelelő szavakat. – Nem tűnik helyesnek. Ennyire hamar. – De épp ezért helyes. Mert együtt mentünk keresztül ezen a sok mindenen. Szükségem van rád, Carl. Ne taszíts el magadtól, most ne! – De még azt sem tudom, hogy ki vagyok egyáltalán! – Persze, mert lassan térnek vissza az emlékeid, és szép lassan mEgismerlek én is. És amit eddig megtudtam, az mind nagyon tetszik, tudod? Nagyon.

– Ne csináld! Ne mondj nekem ilyeneket! Mert én meg éppen azt próbálom elmagyarázni, hogy te azt gondolod, hogy rendes srác vagyok, pedig közben lehet, hogy egyáltalán nem. Lehet, hogy pont olyan vagyok, mint a bátyám. – Ez nem igaz, Carl. Mellette mindig háttérbe szorultál, az árnyékában éltél, de igazából teljesen más vagy. Higgy nekem! Én látom, hogy milyen vagy. Kedves fiú vagy, Carl, nagyon is. És érzékeny. Nevetni volna kedvem, hangosan kacagni, de igyekszem visszafojtani. Bárcsak hihetnék neki. – Figyelj! A suliban azt mondtad, hogy látod őt. Robról beszéltél? – Csak összezavarodtam… nem is t’om már. – De láttad, igaz? Mert akkor ezt mondtad. Ezt nehezen tagadhattam volna. Meg minek is. – Ja. – Mert hiányzik, és bűntudatod van? – Lehet. Szerinted kezdek becsavarodni? – Nem hinném. Szerintem így éled meg a gyászt. Annyira szeretnék hinni neki, annyira szeretnék az ő világában élni. Mert az enyém olyan mocsokul nehéz világ. – Beszél hozzám, Neisha! – Hogy? – Hallom is, nem csak látom. És a szagát is érzem.

Csend. Nem éppen kellemes csend. Inkább feszült. Ennyi, megváltozott minden. – El kellene mondanod valakinek. Beszélni róla. Miért nem mész el egy dokihoz? – Nem kell doki, Neisha. Egy doki nem tud mit csinálni. Mert totál igazi, esküszöm, hogy igazi. – Hülyeség, Carl. Ha valaki meghal, akkor az halott. Hidd el, tudom, miről beszélek! És

egyszerre

elönt

a

megkönnyebbülés.

Annyira

egyenesen, egyszerűen kimondta. Nincs helye kételynek a fejében. Ha valaki meghal, akkor az halott. Így, egyszerűen. Kész. Csapkodni kezdi az eső a konyhaablakot, és hiába hangzott olyan józanul épp az előbb Neisha, oda se merek nézni, mert egyből a hosszú, fehér, kaparászó ujjai jutnak az eszembe. Kényszerítem magam, hogy felálljak, odamenjek a mosogatóhoz, és kinézzek a külvilágba, az ablakon. Csak az esőcseppek pattognak az üvegen. És erre újabb emlék ugrik be,

Esőcseppek kopognak a fejem fölött a leveleken. Bokrok alatt kúszom, bekémlelek egy tisztásra. – Megcsókoltad? Carlt? Csókolóztatok? – Nem. – Nem, mi? És nem ezért akarod, hogy vége legyen? Hallom, ahogy hús csattan a húson. Neisha felszisszen.

– Nem.

És nem is akarom, hogy vége legyen. Megmondtam, nem? – A kérdésre válaszolj, kurva. Smároltál az öcsémmel? – Nem! Mondtam már! Nem tetszik Carl. Soha nem is tetszett – nevet. – Olyan… mintha az öcsém lenne. Vagy a plüssmacim. Ki akarna smárolni egy plüssmacival? Elfordulok, a falnak támaszkodom, a szemem mardossa a megaláztatás. – Ott vagy még, Carl? Hé, Carl! – Ja, itt vagyok. – Mit csinálsz? Hol vagy? – Esik, Neisha. Annyira akarom, hogy igaza legyen. Hogy igaz legyen. Kimegyek az előszobába, a bejárati ajtóhoz, elfordítom a zárat, kinyitom. Kilépek az udvarra, meztelen vállamat csapkodja az eső. És itt van. Egy ideig csak remeg a levegőben, bizonytalanul, félig láthatóan, de ahogy egyre nedvesebb leszek, ő is egyre tisztábban látszik. A kezemben még most is ott a mobil, a combomnál, ahogy lóg. Neisha hangja fényévekről hallatszik. – Carl, Carl! Ott vagy? Hallasz?

Megmondtam. Ha rájövök, hogy smároltatok, megöllek mindkettőtöket. A szobánkban vagyunk, szemtől szemben egymással, centikre.

És akkor egy pillanatra bevillan a nevetése, ahogy Neisha kikacag, érzem a szememben égő könnyeket megint, és azt kívánom, bár ne ismerném. Bár soha ne is létezett volna. Bár meghalna. – Hozzá se értem, jó? Leszarom, nem érdekel. Felőlem aztán megverheted, nem érdekel. Vagy akár meg is ölheted, de engem hagyj ki a dologból! Rob szeme villog. – Azt akarod, hogy megöljem a csajt? Hú, de menő vagy, haver. Kibaszott menő. – Úgyse tennéd meg, Rob. Nem mered. A gyengébbeket megvered meg a kisebbeket, de nem vagy gyilkos. Csak a pofád jár. Utállak téged is, meg a csajt is. Így volt. Rob igazat mondott. A helyére kattant az utolsó emlékem is, és már tudom, olyan gonosz vagyok, ahogy mondta. Egy szörnyeteg, és nem csak az ő kitalációjában. Az vagyok. Én kívántam Neisha halálát, én vágtam Rob fejéhez a pillanat hevében, hogy meg is ölheti, és én beszéltem rá Neishát, hogy jöjjön le a tóhoz. Jó, az is én voltam, aki közben figyelt, és aki végül beúszott, hogy megmentse őt, de mire megyek vele? Talán egy jó cselekedet lenulláz egy rosszat? Kint vagyunk az udvarban, a sötétben, és esik. Én és Rob. Rob és én. Fényévekről ér el hozzám Neisha hangja: – Carl! Kivel beszélsz, Carl? Ki van ott?

Felemelem a kezemet a telefonnal, és megnyomom a piros gombot. Leraktam.

20. – Mi a fenét művelsz itten kint, Carl?

Anyu áll mögöttem az ajtóban, az arca nyúzott, vörös. Ócska póló van rajta, alul semmi. Rob elnéz mellettem. Ránéz.

Anya. Anyu nem hallja, nem is látja. Viszont talán érez valamit, mert vacogósan húzza össze magát, megborzong. – Befagy a micsodám, az ég áldjon meg, Carl. Gyere már be! Csuromvíz vagy. Végignézek magamon, a pólóm eleje tényleg csuromvizes, és a melegítőm alja is átázott. Anyu kilép a kis előtető alól, megragadja a könyökömet, és befelé rángat. Megbotlok, le nem tudom venni a szememet Robról. A szája szavakat formáz: Csak te meg én. Te és… De már odabenn vagyok, az ajtó becsukódik. Anyu egy törölközővel dörzsöli szárazra a fejemet, egy másikat is kerített, és a vállamra terítette. Rob kezd elenyészni. Már csak a hangját hallom, egyre halkabban hajtogatja ugyanazt:

Te meg én… Anyu hangja sokkal valóságosabb, kérdésekkel bombáz:

– Mit műveltél ott kinn? És mit kerestél az iskolában az este… mi a franc bajod van teneked, Carl? De nem ad időt a válaszra, ami részemről nem gond. Aztán egyszerre elhallgat. Hátrább lép, és a törcsivel a kezében végigmér. A szeme vörös a piától, alig áll a lábán, de komolyan gondolja. Mondanom kell valamit. – Nos… mi a fene folyik? – Semmi, anyu, tényleg nincsen semmi. – Engem te ne etessél. A délután is… mint valami golyós, úgy nekem estél. Megütöttél. Mit rohantál úgy el? – Csak véletlen volt, anyu, ne haragudj, oké? Azt hittem, hogy… – Hogy? Azt hitted, hogy Debs vagyok, mi? Mer’ a nagynénédet csak úgy megütheted, mi? – Nem, francokat. Azt hittem, hogy… – És akkor berohansz a suliba, és felgyújtod egyből! Az istenit, Carl, mi a szart művelsz már? Én meg már reméltem, hogy tán legalább ebből az egészből tanultál végre. Hogy rájöttél, hogy nem lehetsz mindig ekkora… paraszt. De nem tanultál te semmit se. Semmit se! Ezt már üvölti, úgy kiabál, hogy fentről álmos hang hallatszik: – Minden oké, Kerry? Mi a fene van má’? – Nincs semmi se, Debs, aludjál. – Meddig marad?

– Kicsoda? Kicsoda meddig marad? A nővérem, marad, amíg úgy hozza a kedve. Azért van itten, hogy segítsen, mert fingom sincsen, hogy bírom ki még eztet a pár napot… Hogy csináljam végig, az isten szerelmére. Mert nekem már az is kevés, Carl. És akkor mostan jössz még nekem a magánszámmal… – Ne haragudj, ne haragudj, ne haragudj… – Mostan meg már persze beszélsz… De máma csúnya nagy csalódás voltál, Carl, eztet megmondhatom. És gondolkozzál azon, amit mondottam, hogy eztet így nem folytathatod soká. Betántorog a konyhába, én meg gyorsan feliszkolok a szobámba, és magamra csukom az ajtót. Ahogy lehámozom magamról a vizes ruhákat, hallom, ahogy felcaplat a lépcsőn, és utána Debbie-vel ízekre szednek a szomszédban. Bebújok a hálózsákba, és igyekszem nem a szavaikra figyelni, igyekszem a hangjuk mormolását a többi zajba olvasztani, de nem csak az a két részeg hang van, egy harmadik is csatlakozik hozzájuk. Halk suttogás. Szerencsére a piától elég gyorsan visszaalszanak. Egyre halkabban dumálnak, egyre nagyobb szünetekkel, és nemsokára megint csak a horkolás hallatszik. De a suttogás nem szűnik. Az a harmadik hang. És a hangszínt, a szavak ritmusát és lejtését már azelőtt felismerem, hogy konkrétan érteném a szavakat.

Csak te meg én, Carl. Te és én…

Felülök, a kezem megkeresi a villanykapcsolót, és az egyik tenyeremmel takarom a szememet, lassanként szoktatom a fényhez. Aztán körülnézek: a fény a kis helyiség minden zugába bevilágít. Sehol semmi búvóhely. Sehol semmi. Csak a két matrac, ruhák kupacokban, horgászbotok, és odafenn a mennyezet sarkában az a sötét, felázott folt. Pontosabban már nem csak a sarokban, mert már benyúlik a két matrac közötti rés fölé is. Kezd átkúszni az én térfelemre is. Egyenetlen széle nyújtózik egyre felém. És lekúszott a falakon. A tenyeremet a folt alatti falrészre teszem, vagy fél méterrel a nedvesség körvonalától. De itt is nedves, hideg és nyirkos a fal.

Öld meg a kurvát! Itt van. A szobában. Soha nem hagy már egyedül. Bárhová megyek is, bármit csinálok, ő ott lesz velem. Az ujjaim rátalálnak a zsebemben a fénykép cafatjaira. Előszedegetem őket, a tenyeremben legfelül egy csillogó, barna szem képe hever. Rám néz. Neisha, az én Neishám. Erről eszembe jut a többi kép, amiket a telefonon láttam. Elmászok a padlón a dzsekimig, kibányászom a zsebéből a mobilt. Belelapozok a menübe, bemegyek a galériába, a fényképekhez. De most nem a testét bámulom, hanem a szemét. A benne villanó fájdalmat.

Megütött.

Sorban végiglapozom a képeket. Törlés. Biztos, hogy ki

akarja törölni? Naná. Az utolsót is, mind. Aztán visszarakom a dzsekimbe a telefont. Soha nem bántanám. És nem hagyom azt se, hogy más bántsa. Csak épp ez nem igaz, mert már hagytam. Miattam lett minden sokkal rosszabb, az én hazugságaim, az én féltékenységem és a gyerekes duzzogásom miatt. Az utolsó is csak egy volt a veszekedéseink sorában. És pont ugyanúgy végződött, Rob nekem esett. Soha nem hittem volna, hogy… nem is képzeltem volna… Ennek véget kell vetni. De hogy állíthatnám meg? Tele van vele a szoba. Megfertőzte, és engem is megfertőzött. Befúrta magát a fejembe. Mint egy féreg, tanyát vert az agyamban, és olyan gondolatokat ébreszt bennem, amilyeneket soha senkinek se szabadna gondolnia, pláne nekem nem. Mert egyszer már megmentettem, fogtam a kezét, összeölelkezve sétáltam vele, megcsókoltam. Nekem, aki kezdek beleszeretni. A hely tehet róla, el kell mennem innen. De akkor velem jön, nem? Viszem magammal. Ki a parkba, az utcára, az iskolába. Oda. Is. Velem. Jön. És már látom, mit kell tennem. Neisha apjának igaza van, csakhogy nem a város a mérgező, hanem én. Nekem kell eltűnnöm innen. El kell mennem, és vinnem kell magammal Robot, el ebből a lakásból, a városból. El Neisha közeléből.

Mennem kell, most rögtön. Találnom kell egy helyet, ahol soha nem tehetek kárt senkiben, nem törhetek össze semmit, nem törhetek be sehová. Ahol újrakezdhetem. Ahol csak én vagyok, meg az árnyékom. Én és ő, mindörökre.

Nem mehetsz el. Nem hagyom. Igen, itt van még mindig. És azt is tudja, mit forgatok a fejemben. Persze hogy tudja. Ellököm magam a faltól, felállók.

Megmondtam, hogy kurvára megöllek. És meg is teszem. Körbenézek, mit vigyek magammal. Gatyát húzok, zoknit, farmert. A kabátom zsebébe begyűrök egy pólót és néhány alsógatyát. A könyvem is befér. Más nem is kell nekem innen, úgyse az enyém itt semmi. Nem kellenek emlékek, mindent magam mögött akarok hagyni. Csak a képet viszem még. A szétszaggatott csajomat. Neishát. Hogy hagyhatnám itt? Viszontlátom egyáltalán valaha? Talán ha valahol messze rá tudok jönni, hogy szabaduljak meg örökre Robtól, utána visszajöhetek. Holnap felhívom, ha már elég messze vagyok innen. És megmagyarázom. Meg fogja érteni, nem? És meg fog várni. Nem tudhatom persze, csak azt, hogy ezt kell tennem. Így helyes. Odakinn feltámadt a szél, hallom, ahogy a házak közt süvít. De az esőt nem hallom. Pedig esnie kell, vizesnek kell

lennem, a hajamnak, az arcomnak. Amíg vizes vagyok, addig magammal tudom vinni Robot. Kinézek a függöny résén át, és arra gondolok, hogy most utoljára nézek ki itt így. Jó érzés, olyan érzés, mintha jó úton járnék. Mintegy

végszóra kövér esőcseppek csapódnak az

ablaknak. Itt az idő, mennem kell. A derekamra kötöm a kabátot. Az ajtóban megtorpanok, visszafordulok, megnézem még egyszer a szobát. A hatalmas folt a falon sötét, nyirkos barlanggá változtatta. Ha maradok, megfulladok. Mennem kell. Anyu szobájában időközben egészen elcsendesedett a hortyogás, már csak valami halk mormogás hallatszik. Vajon mikor ébred majd rá, hogy leléptem? Zabos lesz, ha nem leszek ott a temetésen. Hagynom kéne neki valami levelet, írni pár szót, hogy ne keressenek, ne csapjanak hűhót miattam. Visszalépek, egy régi füzetből kitépek egy lapot, és a sok kacat közt próbálok ceruzát vagy tollat találni.

Drága anyu, Megáll a kezem. Tizenöt év után ennyi jut eszembe, és ez a „drága” is eléggé elbizonytalanít.

bocs, hogy elmegyek. Hidd el, mindenkinek így a legjobb. Ne keressetek. Addig jó, amíg nem találtok meg. Ennyi elég is. Képtelen vagyok odaírni, hogy szeretettel, ezért csak aláírom. Carl Adams. Aztán meg nagy fasznak érzem magam, hogy még az Adamset is odaírtam,

legszívesebben összegyűrném az egészet, és újrakezdeném, de nem akarok már vacakolni. Mennék már. Lábujjhegyen leóvakodom konyhaasztalra teszem a cetlit.

az

alsó

szintre,

a

Halkan kinyitom a bejárati ajtót, és már kint is vagyok. Irtó finoman húzom be magam mögött az ajtót, halkan kattan a zár, ahogy becsukódik. Kinn is vagyok. Hideg, nedves szélroham csap a képembe. Jézus, szét fogok fagyni csupasz felsőtesttel, de így a legjobb. Ahogy az eső a meztelen bőrömet éri, abbamarad a suttogás, és már meg is jelenik előttem Rob. Futni kezdek.

Elmenekülsz? Elkocogok a szomszéd ajtók előtt, leugrok a lépcsőn. Hátranézek, hogy vajon megint úgy dobja-e át magát a betonfalon, de már nincs mögöttem, elébem vágott. Engem néz, rám vár. Figyel.

Mindig is gyáva féreg voltál, öcskös. Gyáva voltam, igaza van, ezért kerültünk ebbe a szarba. Mert nem volt merszem szembeszállni vele. De már más vagyok, már nem vagyok gyáva. Neisha miatt erős lettem. Nem állok meg. Bevágok a sarkon, megyek a játszótér felé. A szél az arcomba csap, ver az eső. Fázom, és a mellkasom fáj, ahogy belélegzem a viharos és jeges levegőt. De nem számít. Biztos vagyok magamban, tudom, mit akarok, van

egy tervem, ami eddig bevált. Hosszú idő óta végre én irányítok Átfagyva és vizesen trappolok a város széle felé, ott van a vasút és a gyár, és azon túl már az üres terek. Rob a nyomomba szegődik, pont, ahogy számítottam. Egy ideig Neisháék irányába haladok, de a hídon már nem megyek át, hanem a folyót követem. Még így, a sötétben is látom, mennyire megduzzadt a vize. Az elmúlt napok esőzése felduzzasztotta, vágtat a vize, és már a meder pereméig ér. Úgy csillog az utcalámpák fényében, mint egy nagy, kövér kígyó. Rob idegeskedni kezd, miután letérek a Neishához vezető útról. Áttetsző alakja a járdán caplat, átkozódik és ordibál, a karjait dobálja. A szél egyre erősödik. Leveleket kap fel, kavarja az avart őrülten. És az eső is egyre hevesebben csapkod. Alig néhányan vannak az utcán, de csak autókban hajtanak el, gyalogos egy sincs. A közlekedési lámpák fénye visszaverődik a nedves aszfaltról, mintha élénk színekkel festették volna fel az utat.

Úgyse tudod megtenni, te gyáva! Beleüvölt az arcomba, a fülembe, a fejembe. Előttem áll, de én csak rohanok előre, felkészültem a becsapódásra, de azért az utolsó pillanatban lehunyom a szemem. Amikor újra kinyitom, messze előttem van megint, a hídon áll, a járda felett.

Kocogok megállás nélkül felé. Sebezhető vagyok itt kinn. A szél csapkod és süvít minden irányból, szabályosan ráncigái. Alattam autók hajtanak, felém és el. Az egyik oldalon fehér, a másikon vörös fénycsík. Leereszkedhetnék a töltésen, és stoppolhatnék, de ha tényleg fel akarok szívódni, akkor úgy kell elhagynom a várost, hogy senki se lásson. Teherautó száguld fel mellettem a hídra, olyan közel jön, hogy felcsapja a lábamra a vizet, érzem a nadrágomon a suhanását. Elkapom a korlátot, megkapaszkodom, és akkor beugrik valami. Teherautó. Huszonnégy órán át jönnek-mennek a gyárban. Csak találok egy utánfutót, aminek a ponyvája alá fel tudok kapaszkodni észrevétlenül. Azt tudom, hogy biztonságiak őrzik a gyárat meg a telepet, de ebben a mocsok időben tutira valami fűtött irodában üldögélnek a meleg teájukkal. A gyár kapuja felé fordulok. Most is nyitva áll, ahogy mindig. Megállok az egyik kőoszlop mellett, a kapunál, és bekémlelek. Két fasor között hosszú behajtó visz be, a gyárépülethez. A fák között helyenként kandeláberek, de alig pár méteres sugarú körben világítják meg az utat. Bevágódom a kapun, és jobbra indulok, a kerítés mentén. Már nagyon esik, veri az oldalamat, a szél az arcomba fúj, tiszta küzdelem előrejutni. Hirtelen erős széllökés kapaszkodik belém oldalról, nekicsap a kerítésnek. A behajtó

mentén a fákat cibálja a szél. Egyszerre nagy csattanást hallok, majd egy hatalmas ág zuhan le előttem néhány méternyire.

Nem fogom hagyni. Megöllek. Az az őrült gondolatom támad, hogy még az időjárás is őt támogatja, hogy talán ő irányítja. A szél és az eső próbál akadályt emelni elém. Ellököm magam a kerítéstől, átlépem az ágat, és futok tovább. Átfagytam teljesen, a lábaimból kiszállt minden erő, és az ujjaimat sem érzem. Eljutok közben a gyárépületig. Arra nincs időm, hogy a biztonsági kamerákat csekkoljam, van anélkül is elég bajom. A lényeg, hogy találjak egy teherautót, és húzhassak végre innét. Két épület között átvágok, és egy udvarfélére érek. Három teherautó parkol itt, sehol egy ember. Megkerülöm a kocsikat, és azt nézem, hol mászhatnék fel valamelyik platóra. Az egyik kocsi utánfutója ponyvás. A szél rángatja a ponyvát, duzzadozik, feszül, próbál elszabadulni. Alul be van fűzve, de egy helyen már kiszabadult egy ringli, ott veszettül csapkod. Próbálnám a kötelet tovább lazítani, hogy nagyobb legyen a hely, de az ujjaim el vannak gémberedve, használhatatlanok. A leheletemmel melengetem kicsit, és újra próbálkozom. Az egyik csomó engedni kezd, a nagy buzgalomban még a bőröm is lejön az ujjamról, de végül sikerül még egy ringlit kioldani. Felrántom a ponyvát, és feltornászom magam a platóra. Majdnem mindenütt száraz idebenn, csak abban a foltban

vert be az eső, ahol felmásztam. Hanyatt fekszem a kis tócsában, hogy ne száradjak meg, hogy itt maradjon mellettem. Rob velem szemben kuporog, felhúzza a térdeit, és izzó gyűlölettel mered rám. Jeges fájdalom hasít a fejembe. Meg fogom szenvedni, hogy elcipelem innen.

Még nincs vége. Mélyeket lélegzek, átadom magam a fájdalomnak, és hallgatom, ahogy a szél a ponyvát cibálja. Nem nyerhet. A teherautó úgy nyög és recseg-ropog, mint valami hajó a tengeren. Pokoli az idő, és hosszú még az éjszaka. A bátyám itt ül velem szemben, jéggel hasogatja az agyamat, de nem tehet semmit, a tócsa alattam ideláncolja. Az udvar üres, gondolom, majd csak reggel indulunk. Már csak a várakozás maradt. Viszont eddig jó vagyok, minden a terv szerint halad, túléltem Rob mesterkedéseit, és hamarosan messze járunk. Felülök, felveszem a pólómat. A farmerem még vizes, és a tócsa is nedvesen tart, Rob nem hagyhat itt. A kabátomat összegöngyölöm,

és

a

fejem

alá

teszem

párnának.

Visszafekszem, az oldalamra fordulok, és a két kezemet az arcomhoz emelem, hogy a leheletemmel melengessem. Még egyszer végigmérem Robot. Némán kuporog. Napok óta először nem érzem fenyegetőnek. Csak én vagyok és ő, ahogy mindig is, csakhogy most fordult a helyzet. Lehunyom a szemem, és az enyhülő vihar zaja meg a testem melege hamar álomba szenderít.

21. – Fel nem fogom, mit magyaráznak itt bezárásról, amikor

soha még ilyen forgalmunk nem volt – morogja egy mély hang. Kinyílik a szemem, és próbálok rájönni, hogy hol a halálban vagyok. Egy Rob-szerű árny bámul vissza rám, és egy pillanatig azt hiszem, otthon vagyunk, a matracainkon, és egy átlagos nap virrad ránk. Akkor eszembe jut, hogy Rob meghalt. – Tiszta őrület. Csak lapátoljuk nekik össze a pénzt, de ezeknek aztá’ semmi se elég – szólal meg egy másik hang. Hatalmas, négyszögletes sátorban vagyok, egy tócsában fekszem. Egészen közelről hallom a hangokat, a ponyva másik oldaláról. Csak fekszem, és figyelek, miközben kezd a fejemben kitisztulni az éjszaka emléke, hogyan másztam be a teherautó platójára, a ponyva alá. – Csak a mohóság, mi? Lengyelbe’spórolnak a fizetéseken, azé’van az egész. Hékás, várjá’ csak, itt van egy kis gubanc. – Mi van má’? – Kioldódtak a ringlik. A kurva szél, nyilván. Csak ezen az oldalon? Lépések járják körül a teherautót. – Ja, csak az a kettő, de így akkó’se mehetsz sehová.

– Megírom a jelentést, és megnézem, vihetem-e a másikat. Vagyis ez a teherautó nem megy sehová. A picsába! Lépések távolodnak az udvaron. A másik itt maradt, a keze vesződik a ringlikkel meg a kötéllel, látom az árnyékát a ponyván. Négykézlábra tápászkodom. Fáj mindenem, a lábaim merevek a hideg és kemény alvástól. Átiszkolok a plató túlsó felébe. De a ponyva itt rendben van, semmi rés, itt nem jutok ki. Visszakúszom, halkan felveszem a kabátomat. A farmerem és a pólóm még mindig nedves. A kéz árnya eltűnt, és már nem hallok semmit. Bedugom a fejem a résbe, és addig rángatom a ponyvát, amíg ki nem tágul megint. Egy széles, kék overallos hátat látok magam előtt, alig félméternyire. Nem fogok tudni észrevétlenül kiosonni innen. Az udvar másik feléből kiabálás hallatszik: – Ezt a másikat vihetjük. Kitolatok vele. A kék overallos elindul, és amikor már nem látom, még jobban kitágítom a résemet, kikémlelek megint. Minden tiszta. Megfordulok, és a hasamon fekve lecsusszanok a raktérből lassan, óvatosan, és a lábaimmal keresem a kapaszkodót. Miután landolok, lekuporodom, és átiszkolok a másik teherautóhoz. Arra még emlékszem, hogy a másik kettő nem ponyvás volt, hanem fémházas, azokba nem tudok bemászni. Bevillan, hogy a filmekben hogy szokták ezt:

felkapaszkodnak a kamionok meg a repülők hasára. Benézek a teherautó alá, ezen ugyan nem fogok tudni mibe kapaszkodni, ez legfeljebb Supermannek volna pálya. Akkor hogy legyen? A jeges fájdalom újra a fejembe mar, félő, hogy gondolkodni se tudok majd így.

Vége a játszmának, lúzerkém. Szép volt. De legalább Rob még itt van. Válaszolni nem merek neki, nehogy meghalljanak, de nem adom fel. Bármit tesz is. Soha. Végigóvakodom a teherautó mentén, megkerülöm, majd a másik oldalán meglapulok. Már a másik kettő között vagyok. Előremegyek a vezetőfülkéhez. A kabin és a vontatmány között rés van, amit az összekapcsoló vastag kötél vagy sodrony és egy fémplató alkot. Felmászok a platóra. Épp elférek rajta, viszont itt nem takar semmi. Lecsusszanok róla, be a kocsi alá. Megszületett az új terv: itt maradok a jármű alatt, amíg berakodnak, és csak akkor ugrok fel a fémplatóra, amikor már a sofőr bent ül a fülkében, és indulunk. Szitál az eső, a levegő sűrű és nehéz. Egyre több láb mászkál már az udvarban. A szívem kalapál, de tudom, hogy megcsinálom.

Figyelmeztettelek. A

fájdalom

nem

terelheti

el

a

figyelmemet.

Koncentrálnom kell. Körülöttem elég nagy a kiabálás meg a nevetgélés, végül valahol az udvarban nagy lármával felhúznak egy fémrácsot.

A teherautó fülkéjének az ajtaja nyikorogva kinyílik, majd becsapódik. A motor felhörög. Eljött az időm. Most kellene felmásznom, de az autó mindkét oldalán emberek állnak, meglátnak. A motor bőgése megtölti az agyam, aztán valami figyelmeztető hang hallatszik, pityog, majd valami szöveget is bemond egy gép. A kerekek kétoldalt forogni kezdenek, lassan tolatunk, elindul felém a teherautó vezetőfülkéje. Hátrafelé? Nincs más választásom, mennem kell. Lábujjhegyen és az ökleimen támaszkodva csimpánzként araszolok a kamion alatt, olajtócsákon át, hegyes kavicsokon és pocsolyákban, közben próbálok a kerekek fedezékében haladni, nehogy kiszúrjon valaki. A teherautó végigtolat az udvaron, és az egyik épület mellett áll meg. Hallom, ahogy kitárják a hátsó ajtókat, és ezernyi láb járkál fölöttem fel-alá. Zúg a fejem. De legalább biztosan elindulunk még ma. Ha résen leszek, megvan a fuvarom. Meg tudom csinálni. Bő tíz perc múlva a hátsó ajtók nagy csapódással bezárulnak megint. Na most. Lábat egyet sem látok. Csak a másik két teherautó áll már az udvaron, a nagy betonplacc üres, csak pár pocsolya fénylik rajta, az újra erősödő esőben táncra perdül a felszínük. A motor felbőg megint. Most vagy soha. Előkászálódom a vontatmány alól, meglapulok a kerék mellett, majd amikor minden tiszta, kipattanok, és felülök a fémplatóra. Egy pillanat az egész. Oldalra se pillantok, arra koncentrálok,

hogy kijussak innen végre. A hátamat a fülke falának vetem, a

lábaimmal

kitámasztom

magam

a

vontatmányon.

Megmarkolom a csöveket magam mellett, de még így se túl stabil a helyzetem. Már csak egyvalami hiányzik. Rob. A fejem már nem hasogat, de a ruháim még mindig vizesek, és különben is esik megint, és hiába, hogy keskeny a távolság a fülke és az utánfutó között, bever rám is. Akkor hol lehet? Elindulunk előre. A gyomrom rettenetesen összeszorul, háborog, mintha patkányok kaparásznának benne. Elhaladunk a két nagy épület között, ki a hátsó udvarból. A szemem sarkából egy alakot látok a teherautó mellett, rohan, sebesen, mint a szél. Sápadt, fehér, szinte meztelen alak lohol előre. Ő az. A sofőr hirtelen beletapos a fékbe, és a fejem hatalmasat koppan a fülkén. A fülemet hasogatja a duda sikoltása és a kerekek tehetetlen csikorgása. A fülke ide-oda imbolyog, a lábaim összenyomódnak. Kivágódik az ajtaja, és látom a sofőr lábait, ahogy leugrik a betonra. Mindenfelől emberek szaladnak felénk. – Édes istenem! Istenem, segíts! – kiabál, vagy inkább sikoltozik torkaszakadtából a sofőr. Belehasít a fohász a hajnali levegőbe. – Mi történt? Mi az? – hallom mindenfelől.

– Egy fiú. Keresztülhajtottam rajta. Édes istenem, egyszer csak ott volt, a semmiből. És a kocsi alá vetette magát. Esélyem se volt. Férfiak trappolnak el mellettem. Ledermedek. Nincs hova mennem, csak ülök moccanatlanul. – Én nem merem megnézni. Istenem az égben, annyira sajnálom. Annyira sajnálom! – Nyugi, haver. Nem a te hibád. Nyugodj meg! – Nagy srác volt, kamaszforma. És meztelenül. Csak előrohant… jaj, istenem! Mit tettem, édes istenem?! – Nincs senki a kocsi alatt. Maradj, ahol vagy, haver, maradj csak, majd megnézzük. Összeszorítom a szememet, még a lélegzetemet is visszafojtom. Hároméves vagyok, bújócskázom. Ha nem látok semmit, talán engem se lát meg senki. Az arcomra meg a kezemre csepeg az eső. Egyre közelebbről hallom őket, a lábuk csoszog a betonon, halkan morognak és nyögnek, ahogy hajolgatnak, hogy benézzenek a kocsi alá.

A játéknak vége, öcskös. Vesztettél. Egészen közel vannak. Kinyitom a szemem, észnél kell lennem. Balra tőlem egy hát van éppen a szemem magasságában, lefelé kémlel, a kerekek alá. – Azannya! Mi a…?! Megtaláltam! És él! – hallok egy másik hangot a hátam mögül.

Megpördülök. Egy tag áll ott, a szeme majd kiguvad, ahogy bámul. Jó nagydarab ember, nyúl értem a keze, hogy elkapja a galléromat, leugrok hát a másik oldalon, rá a másik tag hátára, és onnan le a földre. Akit lépcsőnek használtam, átkozódva bukik orra, és mindenki egyszerre kiabál. – Hékás! Kapjátok el! – Ott szalad. Fogd meg! Féltucatnyian vannak. Párat sikerül kicseleznem, de aztán elkapja valamelyik a kabátomat, én lerázom magamról kabátostul a kezét, és rohanok tovább. Akkor valaki kigáncsol, és felnyalom a betont. Lábak állnak körbe. Aztán valaki felnyalábol. Felmérem az arcokat: hat vagy hét overallos férfi. – Hogy hívnak, fiam? Mit keresel itt? – Angol vagy? Beszélsz angolul? Kérdések záporoznak rám, annyi, hogy megválaszolni se lehet őket. De csak azt lesem, hogy szétnyíljon a kör, és a résen kereket oldhassak. Az egyik férfi alaposan végigmér, belenéz az arcomba. Az arca majdnem olyan sápadt, mint Robé, az ajka vértelen. – Megnézitek még egyszer, fiúk? – mondja. – Szerintem nem ez a gyerek volt. – Meghibbantál, Jimbo?! Jimbo minden ízében remeg, valaki a vállára teríti a kabátját.

– De tényleg, srácok. Nem így nézett ki az a másik gyerek, aki elém vetette magát. Az meztelen volt, legalábbis felül. Nézzétek má’ meg. Páran visszamennek a teherautóhoz, körbejárják még egyszer. A többiek csak ácsorognak, toporognak, zavartan pislognak a teherautóra, rám. Jimbo képtelen a teherautóra nézni, meggyőződése, hogy ott hever alatta, akit elcsapott. – Nesze! – tolja valaki a képembe a kabátomat. – Vedd ezt vissza! – Kösz – mondom, mire megkönnyebbül körülöttem.

mindenki

láthatóan

– Angol vagy ezek szerint, fiam. Idevalósi? Jimbo közben meg se moccan. Csak engem bámul. – Ketten voltatok? – böki ki végül. – Ketten ólálkodtatok idebenn? Csak válaszolj, nem bántalak! Senki se akar bántani. Csak azt mondd meg, hogy ketten voltatok-e! Nem akarok válaszolni, képtelen is lennék rá, de akkor hirtelen megváltozik az arca. Mintha kinyílna, már nem olyan komor, a szeme elkerekedik. – Várjál csak, hiszen ismerlek téged. Benne voltál az újságban. Te vagy az, akinek a bátyja… Be se kell befejeznie a mondatot, mindenki érti. Tudják. Kellemetlen csend nehezedik a csoportra. A másik kettő, aki újra átnézte a teherautó alját, visszajön, de az egyik már a kocsi mellől kiabál:

– Tiszta, sehol semmi. – Majd feltűnik neki a változás. – Mi van? Mi az ábra? A többiek leintik. Már senki se fog le. – Ő volt… ő volt az – dadogja Jimbo. – Ő volt az, igaz? Nekilódulok, félrelököm Jimbót meg a másikat mellette, aki tehetetlenül pördül félre, kifordul, mint valami bábu. De a többiek gyorsabbak, elkapják a karomat, többen is egyszerre. Erősen tartanak. Nem megyek innen sehová. – Nyugi, fiam – mondja az egyik. – Nincs gáz, nem kell menekülni. Hazaviszünk épségben. Mögöttük, a háttérben meghúzódva, hogy rajtam kívül senki se látja, egy sápadt árny figyeli a drámát. Az arcához emeli az egyik kezét, és feltartja magasan a hüvelykujját. Győzelem. Egy-null Robnak.

22. A játszótéren üldögélünk Neishával a hintán, lassan hintázunk előre-hátra, a sarkunkat húzzuk a puha földön. – Azt hittem, hogy… hogy esetleg… tudod. – Mit? – Hát tudod. És nem néz a szemembe. – Hogy kicsináltam magam? Gyorsan felpillant rám, majd lesüti megint a szemét. – Aha. Anyukád beolvasta a leveledet a telefonba hajnali fél hatkor. Totál ki volt bukva. – De én csak annyit akartam neki mondani, hogy ne keressenek. – Ő meg azt gondolta, hogy a „ne keressetek” azt akarja jelenteni, hogy nem akarod, hogy ők találják meg a hulládat. – A picsába. – Ja. Neisha nem sokkal azután telefonált, hogy hazavittek. Találkozni akart velem, és nem lehetett lebeszélni. Amíg megérkezett, hallgathattam anyu meg Debbie néni kirohanásait, aztán a zokogásukat, aztán megint egy adag lelkifröccsöt kaptam. Amikor Neisha befutott, épp megint egy könnyes fázishoz értünk, nekem meg a nyakamba

szakadt a mérhetetlen, felhőtlen boldogság, hogy újra láthatom, és vele együtt a súlyos kudarc, hogy nem sikerült eltávolítanom a közeléből Robot. És még valami. A mardosó bűntudat, hogy már tudom, én tehetek mindenről, mert én cukkoltam bele Robot, hogy meg akarja őt ölni. Anyu csak úgy ment bele, hogy eljöjjek Neishával otthonról, ha látótávolságon belül maradunk. Már nem esik, de mindenfelé pocsolyák fénylenek a fűben, szél fodrozza a felszínüket. Neishának szinte csak a sűrű barna szempillái látszanak ki az esőkabátjából meg a kapucni alól, de úgy néz rám, hogy legszívesebben

hagynám

a

fenébe

a

jól

kitalált

forgatókönyvemet, és egy szót se szólnék már látomásokról meg szellemekről és hangokról, amiket hallok, meg hogy milyen rossz ember vagyok. Szívem szerint csakis arról beszélnék neki, hogy hülye voltam, amiért le akartam lépni, hogy csakis őt akarom már ölelni, vele lenni, csókolni őt. De közben meg annyi mindent meg kellene még tudnia… – Szóval? Akkor mit is csináltál? – Csak leléptem. – És még csak el se köszöntél volna tőlem? Meg van bántva. Mekkora egy barom vagyok. Hogy a fenébe

nem

jutott

eszembe,

hogy

ezzel

esetleg

megbánthatom? – Később fel akartalak hívni. Így tűnt a legokosabbnak, érted? Hogy jobb lesz neked nélkülem.

– Hogy a fenébe mondhatsz ilyet? Azt hittem… Azt gondoltam, hogy… bírsz engem. – Igen… igen, bírlak is. – Akkor meg? Mi a kibaszott bajod van? Mármint tényleg, kurvára nem értem. A karjára teszem a kezemet, de olyan erővel ráz le magáról, totál váratlanul ér. – Figyelj, Neisha! Nagyon is bírlak. Tényleg. – De? – Mármint micsoda? – Most jön a de. Nagyon bírlak, de… – Nem mondhatom el. Nem az vagyok, akinek gondolsz. Jobb lesz, ha nem… ha te meg én nem… ha abbahagyjuk. Majd beleszakadok ebbe a mondatba. Mintha villám csapott volna belé. – Abbahagyjuk? Szóval ennyi? És nem akarnál megdugni előtte, mint a bátyád? Megállította a hintát, a lábujjain támaszkodik a talajon, és úgy szorítja a láncot, hogy elfehéredik mindkét keze feje. – Figyelj, Neisha, én… – Mert te is pont ugyanolyan vagy, nem? Igazából kicsit se érdekellek, teszel rám, nagy ívben. Meg is vagyunk. Most megcsinálhatom, ha tényleg ezt akarom. Elüldözhetem magamtól. És ezt kell tennem, mert csakis így lesz biztonságban.

– Igazad van, Neisha. Tényleg ugyanolyanok vagyunk, Rob meg én. Ezért is kell hagynod engem. Nem illek hozzád, jobb kell neked, de tényleg. Csakhogy most meg épp az ellenkező hatást érem el. – Látod, mekkorát tévedsz? Mert az, hogy ezt mondod, pontosan azt mutatja, hogy egyáltalán nem olyan vagy. Azt hiszed, hogy olyan vagy, közben meg pont nem. Kicsit higgadtabb már, halvány mosolyféle játszik az arcán. – Te édes kis hülye! Azt hiszed, nem ismerlek? Jobban ismerlek, mint te önmagad. Tök felesleges lelépned. Tudom, hogy nem lenne szabad, mégis kimászok a hintából, és elé állok. És közben feljön a nap, felragyog körülöttünk a sok vizes felület, szikrákat hány minden. A tarkómon érzem a melegét. Neisha magához húz, és ahogy igyekszem nem ráesni, ő felém lendül a hintával, és a lábaival átkarolja a combomat. – Kapaszkodj! – mondom, de késő, most csúszik ki alóla a hinta. Két karjával a nyakam után kap, rám csimpaszkodik, mint egy kismajom, én meg ösztönösen elkapom a derekát, és magamhoz szorítom. Mindjárt elzuhanunk. Nem is gondolkodom, csak feljebb kapom magamon, és a feneke alá csusszan a kezem, hogy megtartsam. De el fogunk dőlni, elveszítem az egyensúlyomat.

– Tedd le a lábad, Neisha, gyorsan! – kiabálom, de ő csak nevet, és még inkább kapaszkodik a nyakamba. – Tedd le a lábad, tedd le! Mindjárt elzúgunk! Végre kikulcsolja a lábait, és leteszi a földre. – Tiszta hibbant vagy – neveti, de közben kissé aggodalmasan nézeget, hogy nem gázolt-e a lelkembe. – De a jó fajtából – teszi hozzá. – A legjobb fajtából. Hátraveti a fejét, és kacag. A dzsekije cipzárja lecsusszant, látom a nyaka feszülő, hosszú ívét és kicsit a kivágását is. A kezét a tarkómra teszi, és feljebb emeli a fejét, épp csak annyira, hogy a szánk összetalálkozzon, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. – Jaj, Neisha – sóhajtom. Hogy is tarthatnám magam távol tőle?! Ettől! – Nem hagysz el, ugye? Édes szavait belemondja már a számba, a nyelvemre nyalja őket. – Nem, dehogy, soha. Órákig, vagy percekig, vagy pillanatokon át csókolózunk. Ki tudja, mennyi ideig? Gyerekek jelennek meg, csúfolnak bennünket, cuppognak a szájukkal, és a gumicsizmájukkal a sárban, de mi teszünk rájuk, és lehunyt szemmel csókoljuk egymást, amíg megint csend lesz, a kölykök lekopnak, és magunk vagyunk megint. Egy idő után szétválunk. Neisha arca egészen elmosódott, mintha a számmal szétkentem volna a vonásait. Öleljük

egymást. Biztonságban vagyok, a szerelme óvó, zárt köre vigyáz rám. Biztonságban és békében. A nap a nyakamat melegíti, a világ fényesen ragyog körülöttünk. A szél csokiszagot hoz a gyárból, az orromban keveredik Neisha ismerős, finom illatával. Még ha féligmeddig érzem is, amiért nem helyes, hogy boldog vagyok, egyszerűen nem tehetek róla. Az vagyok, most ezt érzem, és annyira, de annyira nagyon jó így! Neisha a vállamra hajtja a fejét. – Tudod, mondtad, hogy szoktad látni… Robot – mondja akkor, és a név jégcsapként fúródik a bordáim közé. – Egén? – Most is itt van? Ahogy ezt mondja, valahogy azt az érzést kelti bennem, hogy kicsit szeretné, ha itt lenne, ha látná ezt, ha látna bennünket. Úgy fordulok, hogy lássam az arcát. – Nem, most nincs. A derekamon már nem szorít annyira a karja egyszeriben. Elszáll némi feszültség, amit eddig észre se vettem, pislog, rám mosolyog, és megpuszil a szám sarkában. – Az jó – mondja. – Talán örökre elment. Egyik kezével a hajamba túr, simogat. És az jut eszembe, hogy Nocsak, nocsak, elhúzott a rosszfiú, de ez az ő hangja. Hevesen megrázom a fejemet, Neisha keze megáll a levegőben, ott lebeg. – Mi van?

– Nem ment el, Neisha. Addig nem megy el, amíg… – Amíg? – Semmi. – Miért gondolod, hogy itt van? És mitől menne el? Ez a hangsúly. És ahogy a fejét tartja. Nem hisz nekem. Még mindig azt gondolja, hogy csak képzelem. A vállára teszem a kezem, megszorítom, talán kicsit túlságosan is erősen. – Nem képzelődöm, Neisha. Nem csak én láttam. A gyárban a teherautó-sofőr is látta. Azért állt meg a kocsival, amin ültem. Csak azért találtak rám. – Honnan tudod? Próbálná kiszabadítani magát, de nem eresztem. – Folyton csak azt kérdezgette, hogy hol a másik fiú, és azt magyarázta a többieknek, hogy nem engem látott. Nem én voltam az a srác, aki a kocsi elé vetette magát. Azt hitte, hogy megölte. – Vagyis… akkor valóságos? Itt van? De miért látta a sofőr, és én miért nem? – forgatja a fejét körbe-körbe. – Most nincs itt, Neisha. És gőzöm sincs, a sofőr miért látta. Korábban még nem történt ilyesmi. Addig csak én láttam. És én is olyankor, ha vizes voltam. De azt hiszem, az van, hogy rohadt dühös, és valahogy ettől megváltozott. Egyre erősebb. – Erősebb?

– Eleinte csak a hangja volt, meg az esőben egy árny, de most meg már olyan, mintha fel tudná ellenem használni a vizet. Az időjárást. Csak annyi maradt, hogy ha száraz vagyok, akkor eltűnik. – És hogy néz ki? Úgy, mint…? – Olyan, mint amikor… úgy néz ki pont, mint amikor kihalászták. Egy pillanatra eláll a lélegzete. – És miért jött vissza? Elengedem Neishát, elfordulok. – Ezt ne kérdezd. – Figyelj, Carl, tudnom kell! – Képtelen vagyok. – Miattam? Nekem is közöm van hozzá? Ha most megszólalok, akkor irtó nagy szarba kerülök. Hallgatok hát, de persze így se jobb. – Azért, igaz? – Nem, egy francokat – motyogom. Még mindig háttal állok neki. Erre megkerül, leguggol, hogy felnézhessen az arcomba. – Ne is próbálkozz, Carl! Ne gyere nekem a rizsával! Bénán hazudsz, tudod? Mit akar? Kifordulok előle, elindulok. Utolér, mellettem trappol, nem lehet lerázni. – Nehogy azt hidd, hogy ennyiben hagyom, Carl. Azt állítod, hogy kísértetet látsz. Azt akarod, hogy higgyek

neked, és hiszek is, legalábbis próbálok. De akkor legyél őszinte. Mit akar, Carl? Mit akar tőlem Rob? Megállók, szembefordulok vele. – Bántani akar. – Engem? – Ja. Vagyis nem. Annál többet akar. Meg akar ölni, Neisha. És azt akarja, hogy segítsek neki. Hogy bizonyítsam be a hűségemet. És megfizessek azért, hogy megöltem őt, hogy megcsókoltalak, hogy tetszel nekem… hogy szeretlek. Hallgat. Lehet, hogy nem is hallott rendesen. Aztán egyszerre ellágyul a tekintete. – Hogy szeretsz? – Ne haragudj, nem kellett volna. Ez még korai. És túl sok is. – Nem. Nem… Felém nyúl, értem, és összeölelkezünk, szorosan öleljük egymást. – De miért gyűlöl ennyire? Miért nem tud elfelejteni? Fel nem foghatom, mivel érdemeltem ezt ki. Ez az a pillanat, amikor elmondhatom neki a totális igazságot, mindent. És nem is fogom vissza magam. – Tudod, azt gondolta, hogy mi ketten találkozgatunk, és akkor te megfenyegetted, hogy lebuktatod a betöréssel. És most azt gondolja, hogy ez egy lezáratlan ügy. Ezért se hagytam, hogy lemenj a tóhoz. Ezért ígértettem meg veled,

hogy soha nem mégy oda. Azt akarja, hogy odamenj, vízbe akar fojtani. Szóval ígérd meg még egyszer. ígérd meg, hogy soha, de soha nem mégy le a tóhoz! És megpuszilom a feje búbját. – Dehogy megyek. – Nem, Neisha, mondd ki rendesen! Hallani akarom! – Megígérem, Carl, hogy nem megyek le a tóhoz. – És meg is tartod? – Igen, persze hogy megtartom. – Mert ez a lényeg, érted? Ezért akartam lelépni. Azt akarom, hogy biztonságban legyél, Neisha. Szeretlek, Neisha. Nagyon szeretlek. Az utolsó szavakat már a szájába mondom bele, mert rám hajol, és megcsókol. Magába szívja, lenyeli a szavaimat, és egy pillanatra megint eltűnik a világ. Csak az az édes, finom létezés van, ami ketten vagyunk ilyenkor. És újra érzem a boldogság melegét. Azon kapom magam, hogy megszáll a nyugalom, hogy azt gondolom, minden jól lesz már. Szeretem őt, és ő is szeret engem, minden rendben lesz velünk. De már közben tudom azt is, hogy ez nem igaz. Mert ugyan minden szó igaz, amit mondtam neki, és komolyan is gondoltam, csakhogy bizonyos dolgokat elhallgattam előle. A teljes igazságot még mindig nem ismeri. Azt hiszi, azt a Carlt csókolja, aki megmentette az életét. Pedig nem. Mert azt a fiút csókolja, aki elárulta őt.

23. Amikor Neishával csókolózunk, olyan, mintha a külvilág darabokra hullana. Vagy mintha megszűnne minden, és csak mi maradnánk, csak mi számítanánk. Döbbenetes és fantasztikus érzés. Az érzékeim abban az édes pontban összpontosulnak, ahol összekapcsolódunk, abban a néhány négyzetcentiméterben, ahol a hús a húshoz tapad, és ez a miniatűr terület üzenetekkel bombázza a testem összes sejtjét. Szétrobbanok az érzéstől. Vagy elolvadok. Vagy a kettőt egyszerre. Pucér vagyok. A bizsergés maga. Ha tízrétegnyi ruha lenne rajtam, akkor is pucér lennék. Ahogy ő is. Meztelen testem az ő meztelen testéhez kapcsolódik. Nincs hova bújni. És ekkor ráébredek, hogy el kell neki mondanom. Ebben a meztelen pillanatban. Mert még soha ilyet nem éreztem, és azt akarom, hogy tökéletes legyen, hibátlan. Nem akarok titkokat őrizgetni. Azt akarom, hogy ismerjen, hogy elfogadjon és engem szeressen. Elhúzódom, annyira, hogy lássam az arcát. – Valamit el kell még mondanom. Valami fontosat. Már akkor el kellett volna, amikor eszembe jutott. És próbáltam

is, tényleg, de egyszerűen képtelen voltam kipréselni magamból a szavakat. – Mi az? Olyan, mintha megnémult volna a világ. Mintha minden és mindenki az én szavaimat lesné. – Én tehetek róla. Megrázza a fejét, próbál közeledni hozzám, megcsókolni, de nem hagyom. Küzdünk kicsit, ő nyomulna, én visszatartom. – Ezt már megbeszéltük, Carl. Amit tehettél, megtetted, és megmentettél. Nincs értelme továbbra is magadat okolni. Vádolni. – Nem, nem így értettem. – Hát? Érzem,

hogy

már

nem

erőszakoskodik,

kész

végighallgatni. – Mindenekelőtt én tehetek arról, hogy a tóhoz kellett jönnöd. – Egy nagy fenét. Én kértelek meg, hogy gyere velem, hogy ne kelljen kettesben lennem vele. Jaj, bár ennyire egyszerű lenne! Bár ne kellene elmondanom… – Én tehetek róla. Én mondtam neki valamit, ami miatt ez az egész szarság kezdődött. Csakis engem okolhatunk, mert gyáva voltam, mert fenyegetőzött, amiért szerinte tetszel

nekem. Én meg azt mondtam neki, hogy kicsit se érdekelsz, és hogy teszek rád, hogy felőlem akár meg is ölhet. – Mi van? Ledermed, mintha valaki pauzát nyomott volna rajta, meg se rezzen. Képtelen vagyok ránézni. – Egyszer,

amikor

kibékültetek,

hallottam,

ahogy

beszélgettek, és rajtam nevettek, hogy azt mondod neki, hogy nem tetszem neked, soha nem is tetszenék. És ez annyira… összetörtek a szavaid, Neisha, és féltékeny voltam, és közben meg rettegtem is Robtól, mert dühöngött. Három lyukat ütött a szobánk ajtajába az öklével, és utána nekem esett… Hülye voltam, hülyeségeket beszéltem. És ő meg azt hitte, hogy cukkolom, hogy úgysem meri megtenni. Én meg tiszta ideg voltam, és hülyeségeket hordtam össze… iszonyatos hülyeségeket. Azt hihettem korábban, hogy csend van, de ez most teljesen más lett. Óvatosan felsandítok rá. Az arcán ott ül a megütközés, az álla leesett, szó szerint. Rémes látvány. De a szeme… az a legrémesebb. Könny gyűlik benne. – Nem értem. Azt hittem, kedvelsz. Az előbb mondtad, hogy szeretsz – nyögi. – Igen, mert szeretlek, Neisha. Szeretlek, és mindig is szerettelek. – De akkor hogy voltál… ? – Nem akartam, hogy Rob megverjen, és dühös voltam rád, hogy nem kellek neked. De csak egy pillanatig tartott,

csak kimondtam, és csak egy hülye mondat volt, azt gondoltam, hogy Rob is elfelejtette. De nem. Kész, kifogytam a szóból. Csak állok, és várom, hogy nekem essen. De nem teszi. Lerázza magáról a kezemet, és elfordul, átvág a játszótéren. A kezei a zsebébe süllyednek, a vállát felhúzza, a fejét leszegi. Csak nézem néhány másodpercig, majd utánairamodom. – Neisha! – kiáltom. Nem fordul vissza. Átugrok a kerítésen, előtte landolok. Megpróbál kikerülni, még a fejét is félrefordítja. De elébe lépek. A másik irányba indul, de elkapom a karját. – Ne! – vágja a szemembe. – Ne érj hozzám! De nem eresztem, érzem, hogy a ruhája alatt megfeszül a karja. – Csak azt akartam, hogy mindent tudj. A teljes igazságot. – Hát most már tudom. A

pillantásunk

összetalálkozik,

a

gyűlölete

lángja

felperzseli a szemgolyómat. Minden megváltozott. Elveszítettem. – De az a régi énem volt – teszem hozzá sietősen. – Már nem olyan vagyok, már… – Fogd be, Carl! Fogd már be, baszd meg! – De… – Nem akarom hallani. Semmit nem akarok hallani.

Lerázza magáról a kezemet, és indul tovább. – Neisha, figyelj… – Azt hittem, te más vagy, Carl – néz vissza rám. – De dettó ugyanaz voltál, és vagy ma is. Pont olyan, mint ő. Gyűlöllek, Carl. Kurvára, kibaszottul gyűlöllek! És elrohan. Én meg csak állok a játszótéren, és nézem, ahogy elrohan az életemből. Hogy lehetséges ez, amikor még a nyelvemen érzem a szája ízét? Elbújt a nap. Ami eddig csupa ragyogás volt, most szürkébe fordul, és csak a zöld meg a barna marad. Megborzongok. Ahogy felnézek az égre, egyetlen hatalmas felhőtömböt látok, kitakarja a fél világot, és száguld balról jobbra.

A tóban vagyok, fölöttem félig fedett ég, taposom a vizet. Már egyáltalán nem látom őket, se Robot, se Neishát. Az első villámlás a frászt hozza rám, de legalább meglátom őket az elektromos villanásban. A két fejet a víz színén. Kocsonyás a lábam. Ki kell ebből másznom. Haza kell mennem. Neisha már nincs sehol, megfordulok, és rohanni kezdek haza. A fejemre loccsan az első esőcsepp, s azzal együtt az agyamba ordít a hangja. Egészen tisztán, egészen közelről. És megnyílik az égbolt, majd mintha valaki hatalmas dézsát ürítene a játszótérre, az utcákra és a házakra. Az emberek a boltok előtt sikoltoznak, ahogy egyik pillanatról a másikra bőrig áznak. Eláll a lélegzetem is a nagy hidegtől és hirtelenségtől.

Érted jöttem, Cee. Nem állíthatsz meg. Próbálom kitörölni a szememből a vizet rohanás közben. Az emberek rémülten igyekeznek tető alá. Rob a játszótér kellős közepén áll, nem üldöz, csak áll ott, a víztől életre kapott világban az ő sápadt alakja az egyetlen mozdulatlan pont.

Öld meg, vagy én öllek meg téged! – Takarodj innen! Hagyjál békén! A házsorunk előtti lépcsősor zuhataggá változott, ömlik le rajta a víz. Felvergődöm rajta, végigvonszolom magam a járdán, feltépem a bejárati ajtónkat, és végre bent vagyok. Bevágom magam mögött az ajtót.

Nem tudsz kizárni engem. Itt van, közel, nagyon közel. Felmegyek a lépcsőn, be a szobámba. A szobánkba. A függönyök össze vannak húzva. A szag a bőrömhöz tapad, megszállja a tüdőmet, összeszorítja, lezárja a légútjaimat, próbálja eldugaszolni a pórusaimat. A félhomályban nem látok az orromig se. Felkapcsolom a villanyt. Rossz döntés. A matracom melletti fal tiszta fekete. Bűzös, szivárgó, fekete nedvesség. A fal felszínén apró cseppekben üt ki a nyirkosság. Fenn a sarokban, Rob ágya felett, ahonnan indult a folt, már szivárog a víz, keskeny patakocskákban csurog lefelé. Jön. Értem jön. Itt nem maradhatok. Képtelenség.

Csak átöltözöm, és már megyek is. Lerángatom magamról a sok vizes göncöt, és a kupacokban kezdek keresgélni. Minden nyirkos. Beletúrok egy másik kupacba, ami nedves, a hátam mögé hajigálom, ki az ajtón. De hiába keresgélek, nem találok semmit. Minden penészes, nyirkos, ocsmány. Nem akarom, hogy a bőrömhöz érjen. – Mi a baj, Carl? Hátrapillantok. Anyu áll az ajtóban. A kezében ott a futballmez, amit az előbb hajítottam magam mögé. – Nincs mit felvennem. Minden vizes. Megnézi a mezt. – És büdös is. Képtelenség szabadulni a szagtól. Csak valami szárazat akarok, anyu. Meg akarok szárítkozni… Úgy mered rám, mintha félne tőlem, aztán a tekintete a szoba falára téved. – Jézus isten, hogy néz ki ez a fal?! Mióta ilyen? – Micsoda? Próbálom kizárni Rob hangját a fejemből, hogy halljam anyát, hogy rá figyelhessek, hogy értsem, mit mond. – Mióta…? Mindegy, nem számít. Öltözz fel, jó?! Anyára figyelni. Ruhát keríteni. Felöltözni. De ha minden nedves.

Kibaszottul gyűlöl téged, Cee… – Nem bírom, anyu, ezeket nem bírom felvenni, nem bírom, nem, nem, nem…

Elhúzok mellette, ki a lépcsőhöz. Tök meztelen vagyok, de nem érdekel. Debbie jön velem szembe felfelé a lépcsőn. Ahogy meglát, felsikolt, előszobába, le a nappaliba.

és

gyorsan

visszafordul

az

– Édes istenem, Kerry, ez már megint bekattant! Hívjam a rendőrséget? – Ne, nehogy hívd őket! – kiabál le neki anyu. Aztán hozzám fordul: – Vegyél már magadra valamit, Carl, az isten szerelmére – vágja hozzám a focimezt. – Nem, ez nem jó, anyu, ezt nem tudom felvenni – és lehajítom a lépcső aljába. Felém indul. – Próbálj megnyugodni, fiam! Ne ragadtasd el magad! – mondja, de már ő se nyugodt: az arca vörös, a nyakán dagadoznak az erek. – Nyugodj már le! – kiabálja, de csak forgok ott a lépcső tetején, gőzöm sincs, hova menjek, mit csináljak, csak forgok magam körül, hogy legyen már vége ennek az egésznek. – Várj már! Állj meg, mindjárt jövök! – sikoltja, és egy pillanatra eltűnik. Ahogy visszatér, elkapja a karomat, de én forgok tovább, és csak akkor állok meg, amikor a karom a hátam mögé tekeredik, és már nem tudom tovább feszíteni. Akkor kitekerem magam, és szembefordulok vele. – Tessék, vedd ezt fel. Egy köntös van a karján, azt nyújtja felém. Az ő köntöse. Babarózsaszín, kissé kopottas. Segít beledugni a karomat,

szorosan összehúzza rajtam, átbújtatja a kötőjét a lyukon, végül csomóra köti. Az arcomhoz rángatom a kivágását, beleszagolok. Cigiszaga van, meg illatszer és parfüm. Néhányszor mélyen magamba szívom a szagot, és a lélegzetem összevegyül a köntös szagával, olyan, mintha egy sátorba kerültem volna, vagy valami maszkot húztam volna a fejemre, ami kirekeszti a külvilág szagait. Egyre nyugodtabban lélegzem. És rájövök, hogy már nem hallom Rob hangját. Csend lett. Csend van az egész házban. – Jobb kicsit? – kérdi anyu. De képtelen vagyok válaszolni. Egyelőre legalábbis. – Ülj le kicsit! – mondja, és én engedelmeskedem. Ő is mellém kuporodik. Belekotor a zsebébe, kivesz egy csomag cigit meg egy gyújtót. Remeg a keze, ahogy rágyújt, és mélyen letüdőzi. – Na, meg is vagyunk – mondja. – Most már jobb is, nem? Akarsz egy szippantást? Megrázom a fejem. Hátraszegett fejjel fújja a füstöt. – Elég durva állapotba kerültél, mi? De már értem. Nem is gondoltam, hogy ilyen kemény a helyzet a szobádban. Ez nagyon nem stimmel. Fel fogom hívni a házfelügyelő céget. Megoldjuk. A ruháidat pedig elviszem a mosodába, kitisztíttatom, jó? Így nem lehet élni, így senki se tud élni. Megint nagyot szív a cigiből.

– Kissé elhanyagoltam a dolgokat, kicsúsztak a kezemből, Carl. Ne haragudj! – Nem, anyu, nem arról van szó. Nem a hely a hibás. Asszem, kezdek becsavarodni. Lecsusszan mellém a padlóra. A kezem még mindig a karján van, és most mindkét kezét ráteszi a kézfejemre, így fogjuk egymást… kartávolságra. – Butaság. Dehogyis kezdesz. Csak nehéz napod volt. – Keresnem kell valakit, anyu. Segítség kell. Vigyél vissza a kórházba, mondom majdnem ki, ahová a tótól vittek, és ahol meleg volt és tisztaság és fény. – Itt vagyok én, Carl. Itt vagyok neked, és segítek, amiben csak szeretnéd. – De hallom őt, anyu. Beszél hozzám. És látom is. – Ahogy én is, Carl. Mindenütt ott látom. – Nem, nem érted… – Látom a fürdőkádban kis szarosként. Alig tudtam beimádkozni, aztán meg, hogy már bent volt, az istennek se akart kijönni – sóhajt. – Rettenetes volt. És látom a konyhában, ahogy a konzervdobozból zabálja ki a kaját. A kanapén, magam mellett, ahogy nézi a filmet, és úgy csinál, mint aki nem fél. Még most is itt van velünk, Carl. És mindig is itt lesz. Összeszorul a szívem. Azért ez nem ugyanaz. – De te csak visszaemlékezel rá. – Ja, ahogy te is. De ez normális. Nincsen veled semmi baj. Na, gyere ide.

Magához húz, átkarol. Hagyom, hadd öleljen, nem ölelem vissza, de nem állok ellen. – Minden rendben lesz – duruzsolja. – Minden rendben lesz. Lehunyom a szemem, és Rob arcát látom magam előtt, ahogy felhúzzák rá a cipzárt. Próbálok felegyenesedni, de anyu visszatart. – Mennem kell, anyu. Nem maradhatok itt. De nem ereszt, érzem, hogy megint mindene reszket. – Ne hagyj el! – mondja. – Kérlek szépen, Carl, ne menj el! Minden rendben lesz. Megígérem. Sír. Belezokog a nyakamba. Valaki kopog a bejárati ajtón. Odalenn Debbie kinyitja, valakivel beszél. Bizarr szavak, mondatfoszlányok úsznak fel hozzánk. „Megütötte… anyaszült pucéran… megvadult… a bátyja a tónál… biztonságosabb…” Vagyis Debbs csak kihívta a zsarukat. Anyu ringat bennünket, jobbra-balra. – Nekem már csak te vagy. Ne hagyj el, Carl, nem hagyhatsz el! – Miss Adams? – valaki lentről kiabál fel. Anyu mély levegőt vesz. – Egy pillanat türelmet – kiabál vissza.

Egyszer még magához szorít, aztán végre elenged. Megtörli a ruhája ujjába az arcát, vesz néhány mély lélegzetet. – Igazából nem akarsz elmenni, ugye? De igen, nagyon is el akarok! – Nem t’om, itt nem tudok aludni, anyu. Egyszerűen nem. – És odalenn a kanapén? Megvonom a vállam. – A temetésig tarts ki! Együtt megoldjuk, túlleszünk rajta, Carl. Megígérem. Jó? Lemegy a lépcsőn. Felhúzom a rózsaszín köntös alatt a térdeimet, átkarolom, szorosan magamhoz húzom őket, és az arcomat a térdemen nyugtatva hallgatom, ahogy odalenn játssza a normálisat. Behívja a zsarukat, csacsog: „Hát nem borzalmas ez az eső?” meg „Hozhatok egy kis teát?”. A bejárati ajtó becsukódik, és ahogy mindenki bemegy a nappaliba, immár halkabban hallom a beszélgetést, nem értem a szavakat. Hirtelen elhatalmasodik rajtam a kimerültség, kiengedek, hagyom elúszni a beszélgetés zajait, nem figyelek, csak a mormolást hallom a távolból. Úgy tíz perccel később anyu visszajön. Letérdel mellém. – Beszélni szeretnének veled. Hogy jól vagy-e. Nem ártana felöltöznöd. – Jó vagyok így.

Úgy érzem magam a köntösben, mint egy puha, meleg takaró alatt. Átmelegedtem, megszáradtam. Azt se bánom, ha örökre ebben maradok. – Nem egészen – mondja, felméri a szobámból az előtérbe kihajigált ruhakupacot, aztán bemegy a saját szobájába. Egy pólóval meg egy farmerrel jön vissza. – Kinek a…? – Ne is kérdezd! Alsógatyát nem találtam. Elveszem

a

ruhákat.

Feltápászkodom,

neki

háttal

felhúzom a farmert. Jó bő rám, és önkéntelen is anyu fura fiúi jutnak az eszembe. Megborzongok. Ledobom a köntöst, és felveszem a pólót. Magamon nézem csak meg a mintáját, félrebillentett fejjel olvasom el a feliratot: „A szörfösök állva csinálják.” Anyára pillantok. Elhúzza a száját. – Bocs – mondja, és vágom, hogy nem egyszerűen a nyamvadt trikó miatt mentegetőzik. És mindennek dacára érzem,

hogy

már

mosolygok,

érzem

a

nevetést

a

gyomromban, a csiklandozását a torkomban. – Jesszus, anyu. – Tudom, tudom. Lehajolok, és duplán felhajtom a naci szárát, hogy ne tapossak rajta. – Akkor rendben vagy? Készen állsz? – Ja, rendben vagyok.

Később, amikor elhúztak a zsaruk, és Debbie is felment a fürdőszobába, hogy „kiáztassa magát”, anyu megágyaz nekem a kanapén. Eleget aludt már rajta ő maga is, vagy inkább hagyta el magát rajta, de ez most más. Leveszi a hátsó párnákat, párnát hoz és a hálózsákomat. Elég meglátnom, elakad a lélegzetem. Még a távolból is érzem a nyirkos, dohos szagát. A cipzár megcsillan a fényben, és rögtön azt a másik cipzárt látom magam előtt, a műanyag zsákon, ahogy felhúzzák az arca előtt. Kezdek bepánikolni, émelygek. – Ne, anyu, ne a hálózsákot. Összeszorítja a száját, de szólni nem szól semmit. Csak megy, visszaviszi a szobámba, és lepedővel meg takarókkal jön vissza. – Így jobb? – Ja. – Majd veszek egy paplant – mondja. – Pár hete lehetett is kapni a szupermarketben. Csak egy ötös volt. Csak épp akkor nem volt egy ötösöm se. Jó, akkor még ráadásul tízes kellett volna, mert akkor még ketten voltatok… – elhallgat. Majd kifakad: – Istenem, Carl, hogy lesz ez?! Szándékosan félreértem, semmi kedvem most a nagy kérdésekről filózni. Most semmi. – Majd én megcsinálom. A lepedőt terítsd a kanapéra, a takarókat meg elrendezem. Kibírom paplan nélkül. Egy pillanatra mintha összezavarodna.

– Ja… jó, persze. Leteríti a lepedőt, bedugdossa a széleit. – Holnap megnézhetjük – mondja. – Mit? – Debbie-vel bemegyünk a… elmegyünk a… elbúcsúzunk tőle a Nyugalom-kápolnában. Elmerülök a párna rendezgetésében. – Neked is el kellene jönnöd. Úgy lenne helyes, Carl. A családban mindig is ez volt a szokás. És sokat segít. Áll a hátamon a szőr a gondolattól, hogy ott lássam kiterítve, ahogy utoljára láttam, mielőtt még felhúzták rá a cipzárt. Anyu közben elrendezte a lepedőn a takarókat, oldalt és az ágy végében bedugdosta a széleit. Ahogy a végébe odateszem a párnát, tisztára úgy fest, mint egy rendes ágy. – Jó lesz így? – kérdi. – Ja, nyilván – bólintok, és őszintén szólva jóval gusztusosabb, mint az a hely, ahol normálisan aludni szoktam. – Akkor felmegyek, ki vagyok nyúlva. És szerintem Debbs se sokat ugrál már a fürdés után. Nem fog zavarni. – Muszáj itt lennie? – szalad ki a számon, de máris mardos miatta a lelkiismeret. – Már csak pár napig marad. Tudom, hogy elég macerás, de próbál segíteni. A temetés után hazamegy. – És akkor végre kettesben leszünk itt. Csak te meg én.

– Itt vagy valahol máshol. – Mert? – Felhívtam a házfelügyeletet. Azt mondják, tudnak a beázásról, hogy nem csak nálunk van. De nagyon sokat esett az utóbbi időben, és egyelőre nem tudják, hogy legyen. Az egész blokk ilyen. Le kell cserélni a tetőt meg még egy csomó más munka is van. Még az is lehet, hogy kiköltöztetnek bennünket. Zuhog az eső, vég nélkül kopog az ablaküvegen. – Bánnád, ha máshová költöznénk? – Nem t’om. Nem, nem hiszem. – Nem kötnek ide az emlékek? Az emlékek. Istenem, mennyi emlék! Anyu nem várja meg a válaszomat, már indul is a lépcső felé. – Figyelj, anyu! – szólok utána egy pillanattal később. Megtorpan. – Fázom kicsit. Felvehetném ma éjjel még a köntösödet? Nyílik a szája, de aztán meggondolja magát, és halványan elmosolyodik. – Persze. Mindjárt hozom. Később, ahogy fekszem az államig felhúzott takarók alatt, a puha pamutköntösben, és hallgatom az eső meg a szél tombolását odakinn, arra gondolok, hogy ma éjszakára biztonságban vagyok. Nem jut be hozzám a víz. Se Rob.

Eszembe jut Neisha. Vajon ő is az ágyában fekve hallgatja az esőt? Valahogy nem tűnik valóságosnak, ami ma kettőnk közt történt. Hogy olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy a melegében végre jobban kezdtem érezni magam, és minden derűsebbnek látszott már, és akkor olyan hirtelen vége szakadt. Az a szakítás. Ahogy azt kiabálta, gyűlöl. Elég a hangjára, a tekintetére visszagondolnom, és összeszorul a gyomrom. De nem csak ezt érzem. Van még valami, apró kis sejtés, hogy ma megnyertem valamit. Elviselhetetlen gondolat volt korábban, hogy eltaszítsam magamtól, hogy elszakadjak tőle, és mégis megtettem. Jobban nem is alakulhatott volna. Mert így már nem kell a közelembe jönnie. És így Robnak sem lesz a közelében. Így nem is bánthatja. Szar ügy, de igaz. Minél jobban utál engem, annál inkább biztonságban van. Nem számít, hogy nélküle magányos élet vár rám. És az sem számít, hogy így esetleg soha nem szexelek egész életemben. Az sem, hogy a fejemben a hangok megőrjítenek. Csakis az számít, az az egy a fontos, hogy Neishának ne essen baja. Ez így megéri. És most, ahogy fekszem a meleg ágyamban, újra felidézem a melegének emlékét. Nem teljesen ugyanaz, mint őt ölelni és csókolni, de a semminél több. Az ablakon kopogó eső zaja lassan álomba ringat. A szobában kellemes sötétség uralkodik, de ahogy lehunyom a szemem, az utolsó pillantásommal mintha a szoba felső

sarkát sötétebbnek látnám. Mintha ott a mennyezet aljánál egy folt növekedne, ami korábban még nem volt ott; amikor anyu lekapcsolta a villanyt, még nem láttam. De igyekszem meggyőzni magam, hogy csak képzelődöm. Jó melegben vagyok, szárazon, és mindjárt alszom. Megint lehunyom a szemem, és még feljebb húzom a takarót.

’Cakát, Cee. Egyből kipattan a szemem. És lever a jeges izzadság.

24. Újabb hosszú éjszaka elé nézek. Az

eső

egész

éjjel

nem

lankad.

Rob

se.

Amint

elszenderednék, felbukkan. A fülembe suttog. Beleliheg.

Fogy az időd, öcskös. Egyszer lecsúszik rólam a takaró, és arra riadok, hogy görcsösen utánakapok. Erről is ő tehet? Ő húzta le rólam? És közben csak az a sötét folt jár az eszemben a szoba sarkában, elképzelem, ahogy bűzölögve kúszik felém.

Fogy az időd, gyáva féreg. Olyan a hangja a fülemben, mint a csap csöpögése. Ugyanazt hajtogatja megállás nélkül. Suttog csak, de az elmém felnagyítja, és a végén már minden szó hasogató csattanás, és ha épp hallgat is, én fülelek, résen vagyok, készülök a következő támadásra. A háttérben pedig csöpög a konyhában a mosogató csapja, de nem is egyszerűen csöpög, szinte folyik, és a hangja belevegyül Rob zajába. A falban is hörög a vízvezetékcső, biztosan a fürdőszobacsap is folyik odafenn. Idővel összeszedem magam, és kivánszorgok a konyhába, lerogyok az egyik székre, és az asztalra borulok. Itt is kopog az eső az ablakon, de az nem különösebben zavar. Igazából a csaptól megyek a falnak. Próbálom kizárni az agyamból a

csöpögés hangát, de minél jobban igyekszem, annál inkább csak arra koncentrál az agyam. Felkelek, a mosogatóhoz megyek, megszorítom a csapot, hogy már egy millimétert se lehet tekerni rajta, de csak folyik. Jézusisten! Hiszen ez csak egy csap! Egy kurva csapot csak el lehet zárni valahogy! Megint próbálkozom, féligmeddig arra számítok, hogy a végén a kezemben marad a cucc. Fogok egy konyharuhát, és beleteszem a mosogatóba. A csöpögés hangja egyből megszűnik, éppen csak tompa, nedves puffogás marad belőle. Visszaülök a helyemre az asztalhoz, és rádőlök megint. Olyan végtelenül fáradt vagyok már, hogy tényleg nem tarthat semmi ébren. A hangját se hallom. A szagát se érzem. Felhajtom a köntös gallérját, felhúzom az arcomba, és becsukom a szemem. Csakhogy a víz gyorsan átáztatja a rongyot. Az eleinte tompa hang egyre hangosabbá válik. Ahogy a víz csöpög a nedves ruhára.

Lejárt az idő. Felegyenesedem. – Az ég szerelmére, Rob, szállj már le rólam! Meghaltál. Meghaltál, világos? Láttam a hulládat. Ugyanazon a hangon szólok hozzá, amin tizenöt éven keresztül ugrattam, kérleltem, vitatkoztam vele. A hang, amin a bátyámmal beszéltem. Csak a szavak a téboly szavai.

Soha nem hittem volna, hogy ilyen szavak kijönnek a számon. Ha bárki hallaná őket, ha Robon és rajtam kívül más is lenne itt, hát rémülten hátrálna el előlem, sőt, hívná a sárga házból az embereket a kényszerzubbonnyal. – Te meg kivel beszélsz? Megperdülök. Anyu áll a küszöbön. – Senkivel. Nem t’om, anyu. Vele. Robbal. Itt van. Megint itt van. – Nem, nincs itt. Úgy nincs itt – ingatja anyu a fejét. – Csak mi ketten vagyunk. – De igen. A csap tehet róla meg az eső, meg a penész, meg minden. Ő az, mind. Csak ő, anyu. Anyu nem hátrál el tőlem, sőt a telefonért se nyúl. Odalép hozzám, megsimogatja a hajamat. – Csss – duruzsolja. – Elég lesz már, kicsim. Csak képzeled, Carl, az nem a valóság. Te is eljössz velünk szépen holnap, pontosabban ma reggel. Az segíteni fog, nekem elhiheted. – Hány óra van? – Fél négy. Aludtál valamennyit? – Nem. – Hát én se – simogatja tovább a fejemet. – Főzzek teát? – Ha akarod? – Mi lenne, ha bekapcsolnánk a tévét?

– Képtelen vagyok… ott ülni – ingatom a fejemet. – Az az izé, a nedvesség… kúszik le a falon. – Komolyan? Felkapcsolja a villanyt a nappaliban. – Egy disznót nem tartanék már ebben a házban, de tényleg – morogja, majd lekapcsolja megint a lámpát, és visszajön a konyhába. – Hallgassunk akkor rádiót! Valami nyálas zenét nyomnak. Anyu kellemesen lehalkítja, és teát készít. – Mit keres itt ez a konyharuha? – emeli ki a csücskénél fogva a rongyot a mosogatóból. – Semmit. Csak próbáltam valahogy megszüntetni a csöpögést. Elhúzza a száját, és a mosogató peremére teríti a rongyot. Aztán megpróbálja ő is elzárni a csapot, hiába. Feladja, a bögréket az asztalra teszi, és leül velem szemben. Az arca gyűrött

és

öreg.

A

szeme

véres

a

piától

meg

a

kialvatlanságtól. De legalább nyugodt. Sokkal nyugodtabb, mint én. Abbamarad a zene, és megfáradt hangú dj szólal meg: – Georgiai esős éjjelről szólt a dal, éppolyan esősről, mint amilyen ez is. Annyira, hogy első fokú riasztást adtak ki, emberek. Az előrejelzések szerint az eső nem enyhül, és a talajvíz is megemelkedett az utóbbi időben, helyi áradásokra lehet

számítani.

Maradjon

mindenki

otthon,

az

a

legbiztosabb. És még hozzátenném, hogy a legeslegbiztosabb, ha bekapcsolják a rádiót mellé. Mert itt van Travis… – Soha nem áll már el ez a kibaszott eső? Az egész város szépen belefullad az esőbe – kortyol bele anyu a teájába. Aztán kapcsol, hogy mit is mondott éppen, riadtan pillant rám. – Mit hordok itt össze, édes istenem?! Tudod ugye, Carl, hogy nem úgy gondoltam… – Persze – mondom, és azon kapom magam, hogy átnyúlok az asztalon, és a kezére teszem a kezemet. Megszorítom. – Nem gond. Ezek csak szavak.

Mind belefulladunk. Bár nem vagyok víz alatt, most is olyan, mintha fuldokolnék.

25. A test egy ágyfélén fekszik a szoba közepén. A derekáig takaró takarja, és hálóingszerű ruha van rajta. Annyira fehér és tiszta, sokkal fehérebb, mint nálunk otthon bármi, és ő is annyira tiszta. Arra számítottam, hogy olyannak látom, amilyen alakban visszajár hozzám: sárosnak, lucskosnak. De ebből a testből nem szivárog a víz. A bőre sima és száraz, az arcán egy karcolás sincs, a haját megmosták, megszárították. A szeme csukva. Első pillantásra olyan, mintha aludna. De ez már csak egy test. Üres, élettelen test. Már nem Rob, vagyis nem az a Rob. Csak a váza, a héja annak, ami valaha ő volt. A lelkem egy része elszörnyed ettől az egésztől, hogy egy helyiségben kell vele lennie. Kényszerítem magam, hogy ránézzek, de aztán elkapom a tekintetemet.

Megcsináltam.

Láttam

a

maradványait,

mehetünk is, de anyu közelebb megy hozzá, a fejéhez lép, és közben belém kapaszkodik, a kezemet fogja, szóval nem nagyon van választásom, megyek vele én is. Debbie az ajtóban áll, nem jött beljebb. Kivételesen nem beszél, csak áll ott, és a szájára szorítja a kezét. Odakinn süvít a szél, csapkod az eső, rázza az ágy végénél magasan lévő kis, sötétített ablakot.

Anyu arca életre kel, rángatózik, táncolnak a vonásai, az érzelmei futkosnak a bőre alatt, mintha a felszínre akarnának törni. És megtörténik, hatalmas sóhajtással és feltörő zokogással elereszti a kezemet, és ráborul Robra. A fejét a mellkasára szorítja, rázkódik a test és az ágy is az ő görcsös zokogásával. Idegesen pillantok körbe, hogy szabad-e ilyet csinálni, megérinteni meg ilyen nagy zajt csapni. A fekete ruhás nő, aki bevezetett bennünket, ott áll az ajtóban Debbie mellett. Kis terpeszben, szilárdan áll, a kezeit maga előtt kulcsolja össze. Észreveszi, ahogy körbenézek, és a szája megrezzen, nem mosolyog, valami más ez, de megnyugtató, hogy ilyesmi megesik. Debbie előreugrik. Átkarolja anyu vállát, ráhajol, a fejük egymás mellett van. Együtt sírnak. A kis szoba megtelik a hangjukkal. Elszabadulnak, szinte félelmetesen nagy zajt csapnak. Szégyellem magam miattuk, helyettük, rémesen szeretném, ha abbahagynák végre, aztán hirtelen az jut az eszembe, hogy nem is az a kínos, amit ők csinálnak, hanem az, amit én. Hiszen megöltem a bátyámat. Megöltem a bátyámat. Én vettem el őt az anyámtól. És mégis úgy állok itt, mint egy fadarab. Nem érzek semmit. Mi a fene bajom van nekem? Magamon érzem a fekete ruhás nő tekintetét, és még ennél is jobban érzem, hogy mennék már rettenetesen. Mi a

francért jöttem ide? Nem is akartam. Elfordulok, hogy kimenjek, de valahogy anyu kiszúrja. – Gyere, Carl! – zokogja. – Gyere ide! Kitárja a karjait, és odamegyek hozzá. Van választásom? Anyu is meg Debbie is magához ránt, hárman öleljük egymást, kis híján összenyomnak. A kabátjuk vizes az esőtől, az arcuk meg a könnyektől. Vizes leszek én is. Így ölelnek, ringatózunk, és zokognak. Ilyen közelről szétesik a sírás zaja, szinte nem is emberi hang már. A nyers bánat zaja, engem is magával ragad. Még most se valóságosabb a dolog, de én is kezdem elhinni, hogy megtörtént, felfogni az egész eseménysort: az öregasszonyt a nyaklánccal, Neishát és Robot – végül a tavat. Ide vezetett az egész, ebbe a szomorú, rideg szobába. Ehhez a tetemhez az ágyon. Átsandítok anyu válla felett. Itt van Rob is, a fal mellett. Figyel. Ez az a másik Rob. A sármocskos, víztől csöpögő. A szája nyitva, barna trutyi szivárog belőle. Lehunyom a szemem, majd kinyitom megint. Közelebb jött. És mozog a szája.

Az adósom vagy. Még anyu meg Debbie lármája mellett is tisztán hallom a szavakat.

Elfogyott a türelmem.

Valami nagy gombóc növekszik bennem, dagad egyre nagyobbra és keményebbre, nekifeszül a bordáimnak és a rekeszizmomnak, levegőt se kapok tőle.

Lejárt az időy Cee. Közelről látom az arcát, ahogy a pórusain szivárog a víz. Azt is látom, hogy a mocskos víz összecsomósította a szempilláit. De csak egyre duzzad bennem az az izé, préseli a beleimet, nyomja a gyomromat. Remeg a lábam. Gőzöm sincs, mi lesz ennek a vége. De az biztos, hogy iszonyatosan nagy bennem ez az izé, egyben nem fog tudni kijönni, darabokra fog tépni. Valami megrándul bennem, és fura, öklendező hang szakad fel a torkomból. A torkom reménytelenül száraz, a szemem ég. – Nincs semmi baj, Carl – mondja anyu. – Engedd csak el! Nincs semmi baj. Valaki a hátamat simogatja, a testem rángatózik. Ott vagyok megint a víz alatt, és a nyomás egyre csak nő bennem, kívülről is présel össze. Elviselhetetlen. Levegőt akarok. Levegő kell. Nagyokat nyelek, levegő után kapkodok, de nem marad benn. Az a valami törekszik belőlem kifelé, jön, mindjárt a felszínre tör, a számon, az orromon és a szememen át. Előrebukom, anyu és Debbie megtart. – Nincs semmi baj. Add ki magadból!

Újabb zaj adódik a kakofóniához, elnyomja anyu, Debbie és Rob zaját. Belőlem jön. Éles, erős, kaparó hang. Fojtott, szívtépő halálsikoly. Már nem tudnak megtartani. A földre esem, négykézláb állok a padlón, a szememből ömlik a könny, a számból a nyál. Képtelen vagyok megállítani, bármi is ez – gyász, önsajnálat, düh vagy rettegés. Átcsapott felettem az áradata, és sodor magával, esélyem sincs ellene, ki kell vámom, hogy magától abbamarad. Megpillantom a lábát, az ujjai karmokként görbülnek be, körme alatt sár. A zaj, a saját vinnyogásom visszhangzik a fejemben, de a hanga még azon is keresztülhatol:

Elkaplak téged is, a csajt is. Senki se állhat az utamba, megöllek mindkettőtöket! Az agyam szavakat keresgél. A nyelvem és az ajkaim próbálják megformálni, alakot adni ennek a zajnak, valami értelmessé alakítani. Valamivé, ami véget vet ennek az egésznek, mindörökre. Lehunyom a szemem, sikoltok. – Ne! NE! NEEEE! – Nincs semmi baj, nincs semmi baj – guggol mellém anyu. Két kezébe fogja az arcomat, a hüvelykujjával letörli a könnyemet és a nyálamat. Felnézek rá, csak őt látom, a könnyes, felpüffedt arcát. A tenyerébe préselem az államat, kitátom a számat, és üvöltök:

– NEEE! Az arcom és a keze is nyálas, de nem húzódik el. Mellettem van, vigyáz rám, de azért elég aggodalmasan néz rám. – Figyelj, Carl, kicsim! Carl, minden rendben lesz. Szeretlek. Rendben lesz minden. Egyszerre jéghideg lesz a szobában. Hatalmas csattanás hallatszik, üvegcsörömpölés, és egy nő felsikít. Felkapjuk a fejünket anyuval. A fekete ruhás nő sikít, a keze az arcánál, és az ablakot bámulja az ágy felett. A fémkeret a helyén maradt, de üveg már nem nagyon van benne. Csak néhány szilánk maradt a helyén, mint egy rossz fogsor csorba fogai. És a lyukon bever az eső, vízszintesen csapkod. Rám is jut pár csepp, de leginkább a tetemre hullik. Feltápászkodom. A fekete ruhás nő is igyekszik összeszedni magát. – Kérem, távozzanak! – mondja végül erőtlenül, és lép egyet felénk, az ajtó felé int, hogy arra távozzunk. – Mi történt? – hebegi anyu, miközben kitámogatom. – A vihar betörte az ablakot – jajdul fel Debbie. Az senkinek se tűnik fel, hogy egy darabka üvegszilánk se hullott be a helyiségbe. Hogy valami kifelé törte az ablakot. – Távozzanak, kérem, sajnálom, nagyon sajnálom – teszi a kezét anyu vállára a fekete ruhás nő. – Hadd búcsúzzak el tőle! – mondja anyu. – Egy perc az egész.

Rob fehér hálóinge kezd átázni, rátapad a hideg, élettelen testre. Az arca is vizes, ahogy a párna és a takarója is. Anyu zsebkendőt vesz elő, és gyöngéden letörli az arcát, ráhajol, és megpuszilja. – Te nem akarsz mondani valamit, Carl? Lenézek a testre. A szél apró, barna leveleket sodor be az ablakon. Néhány az arcára lebben, megtapad. Apró, sötét foltok, első pillantásra mintha sár lenne. – Édes istenem, jaj, istenem – törli le megint Rob arcát anyu, de ez már kissé pánikszerű mozdulat. És ahogy törölgeti, Rob feje megmozdul a keze alatt. Anyu levegő után kap, rémülten sikolt fel. – Hagyd, anyu! Gyere, menjünk! – Annyira sajnálom, Mrs. Adams. Sajnálom, hogy ez megtörténhetett. Megfürösztjük, átöltöztetjük, ígérem. Gondoskodunk róla. – Nem hagyhatom így itt. így nem… – De ez már nem ő, anyu. Rob meghalt, anyu, elment. És ahogy körbenézek, komolyan is gondolom, hogy elment. Nem csak azért, mert már nem látom és nem hallom. Valahogy más érzés lett hirtelen. Nincs már itt semmi belőle. Debbie-vel kivezetjük anyut a várószobába. A törött ablakon besöprő szél borzolja a vázákban álló műanyag virágokat. A szőnyegre is került pár sötét levél. A fekete ruhás nő majdnem teljesen visszanyerte az önuralmát. Megigazgatja a ruháját.

– Fogadja őszinte bocsánatkérésemet! Soha nem történt még nálunk ilyen. Elfogadhatatlan. Tökéletesen illetlen esemény. Mélységesen sajnálom. Anyu döbbenten mered rá. – Nem maguk tehetnek róla – siet Debbie. – Hanem ez az idő, ugye. És nekünk még ki is kell menni innen – sóhajtja, ahogy a szél megrázza a bejárati ajtót. – Adhatok egy esernyőt esetleg? – pillant körbe a fekete ruhás nő. – Van nekünk is, köszönjük – feleli Debbie. – Nem mintha sokra mennénk vele ebben az égszakadásban. Valahogy csak megbirkózunk vele. De köszönjük. Mindent köszönünk – teszi hozzá, és anyura pillant. – Mehetünk? Amilyen mehetnékem volt eddig, olyan szívesen maradnék most mégis. Elbizonytalanodom. Elvégre innen elhúzott Rob. Vagyis valahol odakinn van. Kinn a viharban.

26. Anyu és Debbie elindul kifelé, én meg hátramaradók. – Carl? – jön vissza értem anyu. Bizonytalanul áll a lábán, belém karol. – Támogassuk egymást, gyere! Jó lesz? Felhúzom a pulcsim kapucniját, amennyire csak lehet, belerángatom az arcomba, és a kézfejemre is leráncigálom a pulcsi ujját, és zsebre vágom a kezem. Érzem, hogy furcsán méregetnek, de nem érdekel. – Jó – mondom végül, és Debbie kinyitja az ajtót. Egyikünk se készült fel a szélrohamra, ami fogad. Besüvít a szobába, hátratántorít bennünket. Felkapja a papírokat a recepciós asztaláról, besodorja őket a kápolnába. – Jaj, édes istenem! – szalad utánuk a fekete ruhás nő. Nekivágunk a viharnak. Délután két óra van, és olyan sötét, mintha az éjszaka közepén járnánk. Mindenhonnan ömlik a víz, patakokban árad az utcán. Alig néhány ember feszül bele a szélbe, és igyekszik talpon maradni, vergődik előre. Leszegem a fejemet. Debbie belekarol anyuba, én a másik oldalán, így törünk előre egy sorban a főutcán, majd befordulunk a kis bungalósorra. Tempósan megyünk, félig rohanunk. Egy csapatnyi ember homokzsákokkal torlaszolja

el a kis házak ajtaját. Ahogy felpillantok, Harryt veszem észre a nappalija ablakában. Integet, én meg biccentek neki. Eszembe jut, amikor a sötétben iszkoltam el innen.

Úgy rohanunk, hogy be se csukjuk magunk mögött a hátsó ajtót. Az asszony a földön hever. Utolérem Robot. – Ne telefonáljunk? Ne hívjuk a 999-et? – Kuss legyen! Rohanj! – De valami történt vele… valami… – Mondom, kuss! Szóval, kuss legyen. Harry egyedül maradt. Rob meg… itt kószál valahol. Az eső kezd beszivárogni a két kapucnimon és a kabátom varrásán. A tornacsukám is átázott, anyué meg Debbie-é is. Mintha a víz percről percre mélyebb lenne az utcán. Bármelyik pillanatban felbukkanhat, fel vagyok rá készülve. Csak idő kérdése. Átvágunk a szűk közön, mindjárt kiérünk a játszótérre. Itt csak libasorban férünk el, én maradok a végére. Talán itt csap le, ezen a sötét, zárt helyen. Megáll előttem az ösvényen, és majd nem tudom, hogy elmenjek-e mellette,

keresztülvágjak-e rajta. De ahogy ezt végiggondolom, már ki is érünk a játszótérre. Még mindig nincs sehol. A szél cibálja az ösvény menti

fák

koronáját.

Anyu

és

Debbie

megint

összekapaszkodnak, de már nem állok vissza a sorba. Hátramaradok, körbenézek. Szakad az eső. Kiveszem a jobb

kezemet a zsebemből, felfordítom a tenyeremet, beleesik az eső, egy pillanat alatt kis tavacskába gyűlik a víz a tenyerem közepén, majd túl is folyik az ujjaim között, a kezem oldalán. Csak a vihar zaja hallatszik, meg a cipők tocsogása és a szél zúgása a fák között. Rob hangját nem hallom. Kinyitom

a

szemem.

Anyu

és

Debbie

már

jó

húszméternyire előttem jár. Sehol senki más. A boltoknál valaki kirohan Ashraf üzletéből egy zacskóval a fején, és a kocsijához hasít. A park szegleteit kémlelem, keresem a sápadt alakot. De nem látom sehol. Lehúzom a fejemről a két kapucnit, hátraszegem a fejem, és próbálok felnézni az égre, bele az esőbe. Kipislogom a szememből a vizet, és körbenézek megint. Nincs itt. Napokon át éltem rettegésben, paráztam a csöpögő csaptól, a nedves levegőtől. És akkor ez: folyik a hajamról és az arcomon a víz, be a nyakamba. Rob meg sehol. Lehúzom a kabátom cipzárját, leveszem a pulcsimat, a pólómat. Az eső jeges, de nem érdekel. Csípi a bőrömet. A földre hajítom a ruháimat, kitárom a két karomat, tenyérrel felfelé, az arcom az égnek emelem, nagyra nyitom a számat. Szélroham taszít fel kis híján, én meg kacagok. Elment. Tényleg elment. Nem kell többet félnem. Nem fogok megbolondulni.

És akkor tudatosul bennem. Elment a bátyám, meghalt. A testvérem halott. Én öltem meg. Leeresztem a karjaimat. Az eső csak szakad, hideg, és már nem vagyok feldobódva kicsit sem. Csak fázom és vizes vagyok. És idióta. És magányos. Csak az a test maradt a bátyámból, amit az előbb láttam. A többi nincs többé, és holnaptól már a teste is a föld alatt lesz már. Vége. Rob nincs többé. Én öltem meg. Víz csöpög az orromról és az államról. Szoborként állok a parkban, hagyom, hogy csöpögjön rólam a víz. – Carl? Mit művelsz, Carl? – rohan felém anyu és Debbie. – Mi a franc van veled? Anyu lelassít, összeszedi a ruháimat a földről. – Istenem, Carl, bőrig áztál, ne ácsorogjál már ott, gyere, gyere, menjünk haza! Gyere már! Úgy keringenek körülöttem, mint két varjú a dög körül. És úgy is érzem magam, mint egy rohadó dög az út szélén. Üres vagyok, és halott. Haszontalan. Egy izé, amin áthajtott és kilapított egy teherautó. Ráncigálnak és lökdösnek, én meg hagyom, hadd vonszoljanak keresztül a játszótéren, el a boltsor mellett, fel a lépcsőkön, be a lakásba. Iszonyatosan fázom, és még annál is kimerültebb vagyok.

– Engedek neked vizet a kádba. És ne is vitázz velem, egy jó forró fürdő majd helyretesz – magyarázza Debbie, ahogy felcsattog a lépcsőn. A nappaliba sandítok. Az a fekete folt már a padlóig kúszott, betölti azt a falat. Széles, sötét sáv. És a rothadás ismerős szaga. Csak Rob nincs sehol. – Nyomás fel, és be a kádba! – szól rám anyu. Nem mozdulok. – Nem akarod, hogy én vigyelek fel, és fürdesselek meg, ugye? – folytatja fenyegetően, és ez megtöri végre a bénultságomat. – Nem, dehogy, megyek már. Átpréselem magam Debbie mellett a fenti előtérben. Nem nézne a szemembe. Mibe, hogy rezel egy ilyen golyós közvetlen közelében, amilyen én vagyok?! Vagy csak, hogy csupasz vagyok felül. Mindenesetre csúcssebességgel spurizik le a lépcsőn. Magamra csukom a fürdőszoba ajtaját, ráfordítom a kulcsot. A kádba zubog a forró víz, tiszta gőz már minden. A mosdókagylónál

most

is

csöpög

a

csap.

Amikor

évszázadokkal ezelőtt hazajöttem a kórházból, ez volt az első. Ez hozta rám először a frászt. Ez a hülye csap. Odamegyek, elzárom. És megszűnik a csöpögés. A kád már szinte a pereméig van vízzel. Elzárom a csapokat, lehámozom magamról a vizes farmert, zoknikat, alsógatyát. Már épp belemásznék a kádba, amikor egy kép

villan az agyamba: Rob holtfehér teste ott fekszik a kád alján, a víz alatt. De most nem azt a Robot látom, akit eddig, hanem azt a másikat, amelyiket a ravatalozóban láttam. A tiszta hálóingeset. A szeme csukva. Az arca tiszta. Nem ő az, mondom magamba. Nem ő. És tényleg nem. Csak az agyam emészti a dolgokat, próbálkozik. Eljön még vajon az idő, amikor a víz egyszerűen csak víz lesz? Elfelejtem valaha, hogy nézett ki? Megint belenézek a kádba. Nincs benne senki. Csak egy gőzölgő vízzel teli kád. Beleállok, majd lassan, centiről centire ereszkedve bele, elfekszem benne. A forró víz bizsergeti, szurkálja átfagyott bőrömet. Egy ideig azt hiszem, ezt elbaltáztam, és meg fogok főni, de ahogy a testem alkalmazkodik a hőmérséklethez, kezdek ellazulni. Forró a víz, de nem túlságosan. Pont jó, kifejezetten kellemes. Felhúzott térdekkel fekszem, a fejemet a kád végének támasztom, beszívom a fülledt levegőt. Az elmúlt egy hétben ez az első rendes fürdésem. Az első alkalom, hogy rendesen pihenhetek… Próbálom kiüríteni az agyamat, és a mostra koncentrálni. Ez a mai nap elég parás volt. A holnap is nehéz lesz. Lélegezz lassan, engedj el mindent. Csak néhány percre. Engedd el, és élvezd a meleget. De képtelen vagyok. Valami motoszkál az agyam hátuljában. Szavak Harry könyvéből. A történet vége.

Azzal George fölemelte a pisztolyt, s a cső száját egészen közel illesztette Lennie tarkójához. Keze irtózatosan remegett, de megfeszítette az arcát, s megszilárdította a kezét. Elhúzta a ravaszt. A lövés dörrenése végighömpölygött a hegyek között , és visszhangot vert. Lennie felsikoltott, aztán lassan előredőlt a fövenybe, s mozdulatlanul hevert.3 Halál a vége. Az a szörnyű sejtésem van, hogy ez a történet se ennyi volt. Robnak nincs pisztolya, vagyis nem golyóval a fejben ér véget. De az fix, hogy még nem végzett. És tudom is, mi lesz a vége. Elég átgondolnom, magamba néznem, és tudom a választ. Feléled bennem a pánik. Vizes vagyok. Csupa víz vagyok, csak a fejem van kint a vízből, csak a hajam nem annyira vizes. Akkor hol van? A ravatalozóban még fenyegetőzött, hogy megöl mindkettőnket. És az az ablak se magától tört be, valami vagy valaki kiverte. És elment onnan… Hova mehetett? Nem jött velem haza. Azt nem hiszem, hogy végül egyszerűen csak elment, a mennybe vagy a pokolba, vagy hova. Töröm az agyamat, hogy mit is mondott pontosan.

Elkaplak téged is, a csajt is. Senki se állhat az utamba, megöllek mindkettőtöket! Ez most akkor azt akarja jelenteni, hogy már nincs szüksége a segítségemre? Hogy egyedül is képes gyilkolni? 3

Benedek Marcell fordítása

És akkor bevillan, hogy micsoda ereje volt a dühének, hogy megjelent a teherautó-sofőrnek, annyira meg akart engem állítani. Itt nincs, valahol máshol kell hát lennie. Valaki másnál.

Itt az idő. Neisha. biztonságban.

Nincs

biztonságban.

Egyáltalán

nincs

27. Kiugrok a kádból, csöpög rólam mindenfelé a víz, de nem vesződöm a törölközéssel. Kivágódom a fürdőszobából, be a szobámba. A kis dobozom négy falából három tiszta fekete már, a mennyezetből szivárog, csöpög a víz. És rettenetes a szag. Magamra kapok egy rövidgatyát, már nem izgat, hogy éppolyan dohos és bűzös, mint a szoba, ahol eddig dekkolt. Négy lépéssel lent vagyok a lépcső aljában. Előásom a vizes kabátomból a mobilomat, már csörgetem is Neisha számát, látom, hogy anyu és Debbie megrökönyödötten figyel a nappali ajtajából. Kicseng, vagy ezerszer. – Gyerünk már! Vedd már fel! Anyu megint úgy néz rám, próbálja leplezni, hogy igazából azt gondolja, hogy becsavarodtam. Végre felveszi, Neisha hangját hallom: – Halló, apu, te vagy? Félek, apu. Folynak a csapok, nem tudom elzárni őket, és kinn is áll a víz, a folyó… – Én vagyok az, Neisha. Carl. Figyelj… – Carl? És csend. Letette. Ahogy rájött, hogy én vagyok az, letette. Még mindig gyűlöl. De mit mondott? A csapok… és a folyó…

– A picsába! El fogja kapni. – Anyu – hadarom –, figyelj, rám nem hallgat, neked kell beszélni vele! Mondd meg neki… Hogy? Mégis mit mondjon neki? Hogy próbáljon kimenni a házból, elmenni valahová? – Figyelj, mondd meg neki, hogy próbáljon szárazon maradni! – Mi van? Carl, az istenért, állj már le! Nincsen semmi baj. – Anyu, ez most nagyon fontos. Neisha nincs biztonságban. El fogja kapni, meg fogja ölni, anyu. Fel kell hívnod, kérlek, anyu! Kérlek szépen! – hallom, ahogy összevissza beszélek. Hallom, milyen őrülten hangzik minden szavam. – Ne aggódj már, Carl! Nem fog elmenni otthonról, minek is menne. Ebben a borzalmas időben. – De már sehol sincs biztonságban. Se bent, se kint. Az a lényeg, hogy száraz maradjon. – Figyelj, Kerry – kotyog közbe Debbie –, először attól retteg, hogy vizes lesz. Utána megüt téged. Most meg ezt a lányt akarja szárazon tartani. Hát nem hallod, hogy mennyire… bizarr ez az egész? Mennyire… – Megmondtam már, Debbie, hogy tudom kezelni. Túl leszünk a temetésen, és… Csak a szócséplés, amikor pedig ennyire szorít az idő!

– Ez most élet-halál kérdés, anyu. Hívd fel, légyszi! Hívd már fel! – tolom az arcába a mobilomat. – Nem tudom, mi ez az egész köztetek, fiam, de nem hinném, hogy épp most kellene még piszkálni. Holnap ott a temetés, legalább addig hagyd élni szegényt. Kicsit hagyd békén. – Nem hívod fel? – Nem. – Az istenit! Kezemben a mobillal rohanok ki a lakásból. Csak egy rövidgatya van rajtam, a lábam is csupasz, még cipőm sincs. Nem érdekel. Zuhog az eső. Rohanok végig a felső folyosón, átvetem magam a falon, le a járdára, és talpra érkezem, leszarom, hogy a meztelen talpamba belehasít a fájdalom. Ma a kutya sem focizik a garázsok előtt. Az udvaron áll a víz, a felszíne bugyborékol a szakadó esőben. A közepén víz szortyog fel az összefolyóból, egy behorpadt műanyag laszti táncol az áramlatban, sem lefolyni, sem elszabadulni nem bír. Rohanok, a lábam kezd veszettül fázni, ahogy a bokáig érő vízben tapicskálok. Már a játszótérnél vagyok, amikor kezd összeállni a kép: homokzsákok mindenütt, összefüggő vízfelületek, visszafolyó csatorna, táncoló labda. Én meg végig a rám eső víztől paráztam, az eszembe se jutott, hogy alulról emelkedhet, hogy eláraszthat bennünket. Futtomban újrahívom Neishát.

Azonnal felkapja. – Carl? Segíts, Carl! Rémült. – Mi történik, Neisha? – lihegem a kagylóba, futás közben nehezen kapok levegőt a beszédhez. – Jól vagy? – Beszorultam. Odakinn már vagy térdig ér a víz. Befolyik az ajtó alatt. És a csapokból ömlik a barnás trutyi. Nem tudom elzárni. – Nyugi. Nincs baj. Hol vagy? – Lenn a nappaliban. – Menj az emeletre! Fel tudsz menni? Ne legyél vízben! A lényeg, hogy száraz maradj, érted?! Öt perc és ott vagyok. Sikoltozni kezd. Nem értem, mit mond, csak a rettegését hallom. Én is kiabálok, próbálom valahogy elérni, hogy elmondja, mi történik. – Neisha! Neisha! – Jaj, istenem, kiöntött a klotyó! Bugyog belőle a cucc… a szar meg minden… jaj, istenem! – Menj fel az emeletre, Neisha! Most rögtön! Kérlek szépen! Már majdnem ott vagyok, de te menj fel! Nem teszem le a telefont, beszélj hozzám, hol vagy most?! A fülemhez szorítom a mobilt, és száguldok a kis közök labirintusán át. A város másik feléből szirénázást hallani, többet is. Már majdnem a hídnál vagyok. A lábai nem látszanak, a folyó egy szintben hömpölyög az úttal. A két végében kocsik állnak, és egy rendőrautó eltorlaszolja az

utat. Egy láthatósági mellényes zsernyák épp sárga bójákat pakol ki. A víz partján bámészkodók ácsorognak, a folyó rég kilépett a medréből. – Lezárták a hidat, haver – mondja az egyik, a kezében fényképezőgép, várja a nagy pillanatot –, összevissza repedezett már az aszfalt, bármelyik pillanatban viheti a víz. Én csak rohanok tovább, el a zsernyák mellett. – Hohó, lassíts, öcsi! Tilos már a hídra… – kiabálja utánam, és vetődik, hogy elkapja a karomat. Kiszabadítom magam, közben elejtem a mobilomat. Kicsusszan a kezemből, és belecsobban a bokáig érő vízbe. Elhagyom a közeget, és rohanok fel a hídra. A közepe táján kicsit kiemelkedik a vízből, ahogy domborodik. De itt már egyértelműen látszik, miről magyaráztak, tényleg ott vannak a repedések, mélyek. És érzem, ahogy mozog a lábam alatt a cucc. Sprintelek, a lábam alig éri az út felszínét. Már majdnem elérem a túloldalt, a víz itt megint egy szintbe kerül a híd felszínével. Halk hangot hallok a hátam mögül, cuppanás vagy szürcsögés hangját, mintha sóhajtana valaki. Hatalmas kiabálás támad. Közben átértem a túlpartra, és most visszanézek. A híd másik oldala eltűnt, beleomlott az örvénylő folyóba, és most csak a víz van, ahol az előbb még a híd volt. Ha egy pillanattal lassabb vagyok, már én is lefelé úszom az úttal együtt.

Mindjárt elérem Neisháék házát. Mennyire másképp néz ki a város! Az ismerős utcakép totál megváltozott, Kingsleigh szigetvilággá alakult, magasodnak a vízből.

az

apró

szigeteken

házak,

fák

Térdig ér a víz, abban gázolok. Hideg, zavaros és barnás. Nem látom az alját. Minden lépés az ismeretlenbe visz. Próbálok nem letérni az útról, de csak a megérzéseimre hagyatkozhatok. Lejt a terep, egyre mélyebb a víz. És folyik, nem áll. Meghökkentően erős a húzása. Taposom a vizet, kezdem értékelni, hogy nem volt időm nadrágot venni, legalább nincs mibe kapaszkodnia az áramlatnak. Pedig az áramlattal haladok, úgy elvileg könnyebb, nem? Csakhogy ahogy lépek, és emelem a lábam, a víz elkapja, rántaná magával, ki alólam. Olyan, mintha valaki alulról próbálna lerántani. Erősen nézem a vizet, hátha lejjebb látnék a színe alá. Annyira zavaros, hogy esélyem sincs. Lehet, hogy ott van Rob? A

lábam

tapogatózva

keresi

a

talajt,

az

ujjaim

beleütköznek az egyenetlenségekbe. Kezdek kiborulni, pedig csak le kell tennem, határozottan, el kell hinnem, hogy van alattam talaj. Többen gázolnak a vízben, igyekeznek kifelé a házakból, menekülnek a magasabban fekvő területek felé. Egy tag totyogós kölyköt visz a nyakában, aki sikongat örömében, és az apja fejét paskolgatja, mintha csak valami frankó játék lenne az egész. A tag meg komoran markolja a csajszi lába

szárát.

Rákiabál,

hogy

üljön

már

nyugton.

Erre

elkámpicsorodik a kis arc, és sírva fakad. – Túl gyorsan emelkedik a víz – kiabál oda nekem a tag. – Fordulj inkább vissza, fiam! Neisháék háza irányába nézek, a víz arrafelé már az alsó ablakokig emelkedett. Feljutott vajon Neisha az emeletre? – Oda kell mennem – kiáltok vissza a fickónak. – A barátom bent ragadt. Csak rázza a fejét, és vergődik tovább. Elértem végre a házig, a kerítés valahol a víz alatt van már. Óvatosan araszolok előre, nem szeretnék beleütközni, nehogy megsérüljek. Már a derekamig ér a víz. Több méter hosszú ág sodródik felém. Elkapom, azzal keresem az utamat, tapogatózom a víz alatt. Megvan a fal, átmászok rajta. Valami felhasítja a lábamat. Rob körmei jutnak az eszembe, a sár alattuk, de nem állok meg, megyek tovább, az ágat is elhajítom, hogy a két karommal jobban egyensúlyozhassak a vízben. Még leér a lábam, még tudok járni, de nem sokáig, itt már a mellkasomig merülök. – Carl! Felnézek, Neisha áll az egyik fenti ablakban. Kihajol. – Bújj vissza, maradj szárazon! – integetek neki kiabálva. – Tessék? – kérdi, és ahelyett, hogy visszabújna a házba, még jobban kihajol. – Mi az ott a vízben?

Körbenézek, csak az ágat látom, amit az előbb még használtam, de már viszi a víz, egyre távolabb van tőlem. – Nincs semmi – kiáltom vissza. – De, mögötted, a vízben. Mi az? Megint megnézem. A néhány menekülőn kívül nincs itt más. Biztos a fény tükröződése. Vagy valami szemét, amit innen nem látni. – Bent ragadtam, Carl. Nem tudok kimenni. Jön fel a víz a lépcsőn. Leugorjak? – Maradj, ahol vagy, az istenért! Nem lesz baj. Mindjárt megpróbálok feljutni hozzád. Még jobban kihajol az esőbe. – Menj már vissza! – üvöltöm neki. – Menj be! Jövök én is mindjárt. Begázolok a házhoz, a kezeimmel evezek magam mellett. Benézek a nappali ablakán. Egy dohányzóasztal lebeg elveszetten a szoba közepén. Odabenn nem annyira magas még a víz, mint itt kinn, de fél méter biztos van ott is. Régi fazonú ablakok vannak, a feltolós verzió. Rob nagy kedvence, mert sokkal egyszerűbb kinyitni, mint az új, szigetelt műanyagokat. Kár, hogy most sehogy se férek hozzá a zárhoz. Hiába próbálkozom, meg se moccan. Átkozom magam, hogy elhajítottam azt az ágat, most használhatnám emelőnek, vagy legalább betörhetném vele az üveget, és bejuthatnék. Hiába kémlelek körbe, semmi kézhez álló nem úszik éppen a közelben. És akkor beugrik, hogy a bejárati ajtónál

láttam pár cserepes növényt. Mélyen lenn vannak most a víz alatt, de nagyjából sejtem, merre keressem őket. Az egyik prímán megfelelne most a célnak. – Carl! Mit csinálsz, Carl? Neisha megint mélyen kihajol, hogy lásson. – Megkeresem az egyik nagy cserepes izét, és betöröm az ablakot. – Ne, azt ne csináld! Apu ki fog borulni. Inkább lemegyek és beengedlek. Jövök. – Ne, Neisha, ne gyere le! Légyszi, maradj odafenn! Az isten szerelmére, húzd már be a fejed! Ne legyél vizes! Jobbra araszolok, közben nem eresztem a falat, a lábammal keresgélek a cserepek után. A lábujjam valami keménybe ütközik. Mély levegőt veszek, és lebukom, a kezemmel keresem tovább a cserepet. Rohadt nehéz, és fogása sincs. Valamennyire el tudom mozdítani, de ennyi. És közben a frász jön rám a víztől, hogy a fejem víz alatt van. Minden erőmmel igyekszem kiszorítani a tudatomból azt a másik alkalmat, de nem megy.

Karok és lábak kavalkádja, kezek, térdek kavarognak a vízben. Eleresztette a lányt, mert már engem üt, egy egyenest kapok a képembe, és elkapja a nyakamat, szorongat. Lenyomja a fejemet a víz alá. Bepánikolok, próbálok menekülni, csapkodok, karmolok, rúgok, tépek, amit érek, csak eleresszen végre.

Felegyenesedem, kicsapom a hajamból a vizet, kitörlöm a szememből. Egy pillanatig azt se tudom, hol vagyok. Csak állok, teleszívom a tüdőm levegővel. És akkor beugrik, hogy ez nem egy rémálom, nem alszom. Kiáradt a folyó. Neisha veszélyben van. – Jól vagy? – kiabál le. Már a párkányon is kihajol. Vizes haja függönyként hullik előre az arcába. – Csak nehéz, az a baj. – Ketten meg tudjátok csinálni. Úgy jók vagytok. – Mi van?! Már összevissza beszél. – Csináljátok együtt. Te meg… te meg az ott mögötted… jaj, istenem! Nem, az nem lehet – mered egy pontra valahol mögöttem. – Ne, istenem, ne! Jaj, istenem! Valamit

lát

a

zavaros

trutyiban.

Rob

lesz

az?

Megpördülök, de nincs ott semmi. Végre visszahúzódott a szobába, ahogy kértem, annyiszor, és végre megcsinálta, csak az az arckifejezés, amivel visszabújt! A rémület maga. Lehet, hogy itt van Rob? Őt látja? De az meg hogy lehetséges? Eddig egyszer se látta. Ha eddig be voltam ijedve, most aztán tízszer annyira elkapott a para. Fel kell jutnom hozzá, szüksége van rám. Megint mély levegőt veszek, és lebukom, most állva maradok, és lehajolok, megvetem a lábaimat, hogy jobban tudjak emelni. És végre megemelkedik a cserép.

Megragadom, a lábaimmal kapaszkodom, és emelem. Felbukkanok, nagy nyögésekkel az ablakhoz cipelem a cuccot. Egy esélyem van, jól kell bedobnom. Próbálok minél nagyobb lendületet venni, és tiszta erőből nekivágom az ablaknak a cserepet. Nagyot koppan rajta, de nem töri be. Visszacsobban a vízbe, és alig győzök elugrani előle, hogy legalább ne a lábamra essen. – A picsába! Dühödten és csalódottan szedem a levegőt. De ahogy jobban megnézem az ablakot, látom, hogy megrepedt. Félsiker, már csak be kell fejeznem. Ökölbe szorítom a kezemet, bár nem tudom, ennyi elég lesz-e. Valamibe azért nem árt bebugyolálni, nehogy felhasítsa a kezem az üveg… de csak a rövidnacim van. Minden figyelmeztetés nélkül hasít a fájdalom a vállamba. Felnézek: egy fa karosszék libeg el mellettem a vízben. A vállamnál rondán felhasadt a bőr. – Hívtam a rendőrséget! – kiabálja Neisha.–Meg apámat! Már jönnek, szóval jobb, ha elhúzol innen! Neisha volt az, ő vágta hozzám a széket. – Takarodj! Takarodj innen! – Csak segíteni akarok! – Mocskos, hazug görény! Kopjál le, Carl Adams! Kopj le, mielőtt még letartóztatnának! Meghibbant. De nincs most idő vitatkozni. Legalább lett eszközöm, és bejuthatok a házba, megelőzhetem Robot.

Megmarkolom a széket, a fejem fölé emelem, nagy lendületet veszek vele, és belevágom a repedés közepébe. Az ablak betörik, bent vagyok. Fölöttem Neisha tiszta erőből visít, és valami csobban mögöttem a vízben. Pár centin múlt. Megtámaszkodom a párkányon, miután csekkoltam, nincsenek-e szilánkok a keretben, felkapaszkodom rá, és egy ugrással már a nappaliban vagyok. Keresztülvágok a szobán, ki az előszobába a mély vízben. Csak itt már nem egyszerűen áll a víz, mindenféle holmi úszik, lebeg benne, papírok, miegymás. Inkább felfelé nézek, kizárom a fejemből, mi minden lehet a lábam alatt. Felszegem a fejemet, arra számítok, hogy Neisha már ott áll a lépcső tetején. De nem. Nincs ott. Kísérteties csend van idebenn. Csak a víz lötyög a lépcsőn. Bútorok koppannak neki puhán a tapétázott falnak. Az eső veri az ablakokat. – Neisha! – kiabálok. Semmi válasz. Ez a csend gyanús, rossz érzésem támad, mintha tilosban járnék. De hát azért jöttem, hogy megmentsem, győzködöm magamat. Hogy tényleg az a hős legyek, akinek korábban tartott. – Neisha! Körbenézek, Rob még mindig sehol. A lépcső aljához értem, elindulok felfelé, fokról fokra emelkedem ki a vízből. Majd megszakadtam, hogy bejussak ide, és most kitör a

helytől a frász. Dübörög a szívem. Hegyezem a fülem ezerrel, meresztgetem a szemem, hogy mi folyik itt. A lábamon sebek. Vérzek. És a vállamról, a vágásból is csorog le a vérem a mellkasomra. A lépcső tetején bizonytalanul torpanok meg. Az utcai oldalon kiabált le, biztos most is ott van még… – Carl vagyok, Neisha. Hol vagy? Az utcafront felé indulok az előtérben. A szobák ajtaja mind nyitva áll, kivéve az ő szobájáé. Ahogy elhaladok az ajtók előtt, bekukkantok sorba a szobákba. Példás rend van mindben. És sehol senki. Idefönn mi sem látszik a kinti meg a lenti felfordulásból. Különös, hogy ilyen békesség és rend és normalitás van itt, amikor pár méternyire minden végérvényesen és örökre megváltozott, a feje tetejére állt. Véres, vizes nyomokat hagyok magam mögött a puha, süppedős szőnyegen. Figyelembe véve a helyzetet, igazán nem lenne nagy ügy, de mégis rosszulesik a látvány, nyugtalanító, csak erősíti bennem az érzést, hogy nem szabadna itt lennem, hogy csak mindent tönkrevágok. Megállok Neisha ajtaja előtt, halkan bekopogok, a nevét szólítom. Semmi válasz. Lenyomom a kilincset, pár centire benyitok a szobába. Nem látom Neishát. Az ablak nyitva, hallom, ahogy bever az eső és befütyül a szél, de nem látok semmit. Mintha a

szoba visszatartaná a lélegzetét. Szélesre tárom az ajtót, és belépek. Lecsap rám a felismerés. Láttam már ezt a szobát. Az ágyat. Itt készültek azok a képek. Itt… Valami megüti a fejemet, oldalról. Vörös villanás, majd elsötétül a világ, ahogy a fájdalom széthasítja a koponyámat. Megtántorodom, de el nem esem. Ahogy kezdene tisztulni a látásom, megint kapok egy ütést, most hátulról, hogy előrezúgok. Sikerül leraknom a kezeimet, és nem esem pofára, ahogy elnyúlok az ágya mellett a szőnyegen. – Megmondtam, hogy húzzál innen! Az arcomra szorítom a kezemet, és felnézek. Neisha áll előttem, kezében egy állólámpa fémszárát tartja, mintha ütő lenne. Az erőfeszítéstől eltorzult arccal lengeti meg maga előtt, mint egy Darth Maullal lézer-kardozó óvodás. – Jézusom, Neisha! Erre rám összpontosít megint, és lesújt a lámpával az oldalamra, hogy csillagokat látok. – Takarodjatok mind a ketten! Kifelé! Kifelé! Próbálom a lehetőségekhez képest védeni a fejemet. – Jól van már! – kiabálom. – Elmegyek. De amíg ütsz, nem tudok. Legalább esélyt adj. Az ajtó felé kúszom, látom a lábait, ahogy elhúzódik, tartja a távolságot. Az ajtóban állok meg.

– Mit láttál, Neisha? Robot láttad? Figyelj, te kérted, hogy segítsek. Azért jöttem ide. – Hazug disznó! – üvölti torkaszakadtából, fröcsög a nyála. – Azt mondtad, megváltoztál, de hazudtál! Végig csak hazudtál! – üvölti vadul villódzó szemmel, az izmai megfeszülnek, dudorodnak a karján az erek. – Miért hoztad ide, Carl? Miért tetted ezt megint velem? Pedig bízni akartam benned. – Mit láttál, Neisha, mondd el! Nem hoztam ide senkit, egyedül jöttem. Felém indul, és odakucorodom az ajtófélfához, felhúzom a mellemhez a térdeimet. – Hazudsz! Itt van! – bök vadul a levegőbe. – A kurva bátyád! Itt áll melletted. Vagy legalábbis az előbb még ott volt. Most már… már nem látom. Hova lett? Jaj, istenem, hova lett? – pördül meg, és csap nagyot a lámpanyéllel a levegőbe. – Itt volt, az előbb még itt volt, esküszöm, hogy itt volt. – Itt volt, és már nincs itt – mondom lassan, és leesik. – Kezdesz megszáradni. – Mi van? – mered rám. – Akkor látod, amikor vizes vagy. Velem is így volt, csak most már nem látom. Egyáltalán nem. Valamivel korábban tűnt el. És eljött hozzád. Ezért hívtalak fel. Összeraktam…

Még mindig fegyverként markolja a lámpát. A szeme összeszűkül. – Te mit láttál, Carl? – Robot. Olyannak, amilyen azután lett, hogy megfulladt. Alsógatyában – mondom, és hirtelen tudatosul bennem, mennyire pucér vagyok hullasápadtan és sártól… – Mocskosan – fejezi be. – Nézd meg magad, Carl! Nézd meg magad, te is pont olyan vagy. Csak te még véres is vagy. Mire hajtasz? – Meg tudom magyarázni – húzom ki magam, de azért figyelek, ha megint bevadulna. – Épp fürödtem, a kádban, amikor összeraktam, hogy mire megy ki az egész. Mert tiszta víz voltam, és mégse volt sehol. És akkor leesett, hogy csakis ide jöhetett. Már csak lóg a kezében a lámpa. Végigmér, ahogy ott kuporgok a padlón, és látom, hogy kezd magához térni. – Istenem, Carl, igazából soha nem hittem neked. Végig azt hittem, hogy kezdesz becsavarodni. Annyira sajnálom. És mit akar csinálni? Mit fog velem csinálni, Carl? Nem

könnyű

kimondani.

Feltápászkodom.

Legszívesebben odalépnék hozzá, megfognám a kezét, átkarolnám a vállát, de nem akarok nyomulni. Egy perce még laposra akart verni. Megállok hát az ajtóban, és úgy magyarázom el:

– Meg akar ölni, Neisha. Nem voltam hajlandó segíteni neki, így most megpróbálja egyedül. De nem fogom hagyni, Neisha, nem hagyom. Lehuppan az ágy szélére, a lámpát lerakja maga mellé. – Vízbe fog fojtani. Furcsán nyugodtnak látszik, csak a hangja remeg, az árulja el az érzelmeit. És most mozdulok, leülök mellé, gondolkodás nélkül a vállára teszem a karomat, magamhoz húzom. – Nem bánthat – mondom. – Ha kerülöd a vizet, akkor nem. Ezt próbáltam elmondani telefonon is. A fejéhez döntöm a fejem. Felsikkant. – Itt van, Carl – sziszegi. – Itt van. Mekkora hülye vagyok! Hiszen vizes vagyok, a bőröm, a hajam. Felugrok, eleresztem. – Töröld meg az arcodat! – ugatom. – Töröld bele a takaróba! Ne haragudj. Csak meg akartalak ölelni. Én tehetek róla, mert vizes vagyok. Annyira sajnálom, ne haragudj. – Az ég szerelmére! Azt akarod, hogy megint itt legyen! – kapja fel a takaró egyik sarkát, és görcsösen kapkodva dörzsölni kezdi bele magát. Aztán körbenéz. – Az egyik pillanatban már azt hiszem, bízhatok benned, aztán… – Tudom, ne haragudj. Csak elfelejtettem, hülye voltam. De bízhatsz bennem, Neisha, esküszöm, hogy nem hagyom, hogy ő nyerjen. Soha többet nem bánthat, senki se bánthat téged. Itt van még?

Alaposan végigmér a nagy barna szemeivel, majd körbepillant. – Nincs. Elment. Hozok egy törölközőt a fürdőszobából. Csukd be az ablakot, zárd ki innen! Az

ablakhoz

megyek.

Közben

még

magasabbra

emelkedett a víz. De egyszer csak megáll, nem? Nem duzzadhat a végtelenségig. Nekiveselkedem az ablaknak, lehúzom. Bezárul, a reteszt is ráfordítom, hogy semmi se jusson be rajta. Az eső veri az üveget, de már nem számít, már nem bánthat bennünket. Neisha törölközőket és ruhákat hoz kintről. Ahogy megáll az ajtóban, hirtelen zavarba jövök – ő rendesen felöltözve, én meg itt állok egy szál gatyában. A karom és a lábam gizda, kisfiúkarok és -lábak, nem férfias egyáltalán. De ahogy ránézek, nem kisfiúnak érzem magam. Magamon érzem a tekintetét. Siklik végig a testemen, le az arcomról a… – Tessék – dobja felém a törölközőket meg a ruhákat. Elkapom, és az ágyra teszem a kupacot. – Kösz – mondom, és érzem, hogy elvörösödöm, és még szerencse, hogy belebújhatok a törölközőbe, és van egy percem, hogy összeszedjem magam. – Apu ruhái, de a semminél jobb… Sárga galléros pólót kapok magamra meg egy meleg gyapjúpulcsit. Az alsógatyám még mindig csuromvizes.

– A fürdőben átöltözhetsz – mondja sietve. – Hoztam egy farmert is, de gatyát azt nem… Felkapom a farmert az ágyról. – Jó lesz így. Az apád alsógatyáját akkor se venném fel, ha az életem lenne a tét. Lassan mosolyra húzódik a szája, végül már szélesen vigyorog. – Ja, hát igen. A

fürdőszobában

gyorsan

letolom

az

alsómat,

megtörölközöm, és felveszem a farmert. Iszonyatosan nagy, de azért megteszi. Legalább már nem fázom. Kicsoszogok a fürdőből, lenézek a lépcsőre. A víz már félig fenn van a lépcsősoron, nyaldossa a tapétát. Egy percig csak bámulom, próbálom megítélni, hogy emelkedik-e még tovább, de túlságosan is hullámzik, hogy lássam. Nem lesz gáz. Csak ki kell várnunk a végét. Kicsit olyan, mintha egy lakatlan szigetre keveredtünk volna, és jobbat igazából el se tudnék képzelni, mint Neishával egy lakatlan szigeten kettesben. Éppen indulnék vissza a szobába, amikor szembejön velem. – Csak nem értettem, hol vagy már – mondja. – Jaj, istenem, de furán nézel ki… mármint apu ruháiban. Nem túl épületes látvány. De legalább már száraz vagy.

A keze a derekamra fonódik, az enyém meg az övére. Egy pillanatra elbizonytalanodunk, kínos érzés, de aztán a másik karjával is átkarol, szorosan összeölelkezünk. Megpuszilom az arcát, röviden, ártatlanul, de ő felém fordítja az arcát, a száját, és megcsókoljuk egymást, és hosszasan, gyöngéden csókolózunk. Odalenn az előszobai asztal lágyan huppog neki a falnak. Szétválunk, két kezembe fogom az arcát. – Figyelj, Neisha, annyira nagyon sajnálom. Mindent. – Nem gond. Ne is beszéljünk róla. – De beszélek, mert fontos. Sajnálom, amiket tettem. Mert borzalmas dolgokat tettem. – Nem baj – mondja, és a számhoz emeli az ujját. – Csss. Már nem számít. Kinyitom a számat, és az ujja vége az ajkaim közé görbül. Megpuszilom, majd megfogom mind a két kezét. – El kell mondanom. Mert ha nem mondom ki, akkor nincs. Most vagy később, de ki kell mondanom, hogy halld. Jaj, istenem, annyira béna vagyok. Annyira szeretném elmondani, amit érzek. – Egyáltalán nem vagy béna. Hallgatlak. Komolyan figyel. Minden rezdülésével engem figyel, és még most is, azok után is olyan végtelen bizalom van az arcán. – Nem tehetek mindent jóvá – vágok bele –, de mostantól talán okosabban intézhetem a dolgokat. Olyan borzalmasan

elrontottam mindent, hogy teljes joggal utálhatnál érte, és tudom, hogy egy ideig utáltál is. De mindent megteszek, hogy kárpótoljalak érte, az életem hátralevő részét arra áldozom, hogy elfeledtessem veled, hogy meg tudj nekem bocsátani. – Az életed hátralevő részét? Te most megkéred a kezemet? Mert az kicsit talán túlzás… A szája sarka mosolyra görbül, és érzem, hogy megint kezdem elcseszni, hogy nem fog sikerülni rendesen. Kezd kicsúszni a kezemből a pillanat. A mennyezetre meredek. – Mondtam, hogy béna vagyok. Elég hülyén csinálom… – Nem, bocs, egyáltalán nem csinálod hülyén. Figyelek – simogatja meg az arcomat. – Nem kérlek feleségül, de szeretlek, Neisha. Ennyi. Hogy szeretlek. Szeretném, ha ő is mondaná nekem, egyből, gondolkodás nélkül. Ösztönösen. De nem mondja. Elnehezül a szívem. Szégyellem, amit mondtam, és zavarban vagyok. De akkor megcsókol megint, gyöngéden és édesen, annyira jó és meleg. Talán mindegy is, hogy mondjae, ha egyelőre nem tudja, vagy nem akarja mondani. Amikor már nem csókolózunk, magamhoz szorítom. – Félek – mondja. – Szerintem már nem emelkedik tovább a víz – felelem. – Szerintem minden rendben lesz.

És akkor berobbannak az ablakok, és elsötétül a világ. Bezuhog a víz, és kisodorja őt a karomból.

28. Annyi időnk sincs, hogy mély levegőt vegyünk. Annyi se, hogy azt kiáltsam: „kapaszkodj!” A víz váratlanul, brutálisan érkezik, kilöki alólam a lábam, átfordít, és nekivág a falnak vagy a korlátnak, vagy a mennyezetnek, fogalmam sincs, minek. Ellenállhatatlan erővel, azt se tudom, mi merre van, mibe kapaszkodhatnék. Mindenütt víz van, lehúzza a ruhámat. Csak forgok. Nekicsapódom valaminek. Hiába próbálok belekapaszkodni, az ujjaim a levegőbe akaszkodnak görcsösen. A szám is tele van vízzel. Próbálom kiköpni, a számban maradt levegővel nyomnám ki a cuccot, aztán rájövök, micsoda baromságot művelek. A tüdőm üres, az agyam levegőt akar, azt akarja, hogy lélegezzek. Próbálom összeszorítani a számat, de túl erős a késztetés, az ösztön. A mozgás csak ront a helyzeten, elhagyom hát magam, és a testem lebegve megtalálja a felfelét, csak éppen oldalirányban. A fejem a felszínre bukik, balra tekerem, nyelem a levegőt. Mindenem fáj. Az első nagy lélegzettel igyekszem a légcsövembe jutott vizet kiüríteni, harákolok kifelé, erőltetem a tüdőmet. Még egy mély lélegzet, most az orromon préselem ki. Hogy fájhat ennyire a víz? Neisha nincs sehol.

Kinyújtom

a

lábam,

taposom

a

vizet,

próbálom

kiokoskodni, hol lehetek. Úgy tízcentinyi rés lehet a víz színe és a mennyezet között. Elég kicsi szobában vagyok, és a mennyezeti világításból arra jutok, hogy a fürdőszoba lesz. Ne a lefolyóval törődj, ne a szennyvízzel! Neishát kell megtalálni. Ennyi. Csakis őt. Itt nincs, a felszínen legalábbis nincs.

Gyűlölöm, amikor víz alatt van a fejem… Olyan egynyolcvan mély lehet a víz ebben a helyiségben, de lenn az előszobában kétszer ilyen mély. Vagy még annál is több. Édes istenem, hol lehet? Elvileg egy irányba sodort bennünket a víz, vagy nem? Nagy levegőt veszek, és lebukom a víz alá, le a padlóig, és erőltetem a szememet: az ablakon beszüremlik némi fény, látom a fehér csempe fényét, a mosdó, a kád és a vécé tömbjét. A kezemmel evezek, hogy lent maradjak. Ilyen lehet egy elsüllyedt hajó, mint a Titanic, lenn a tenger fenekén. De ez egy ház, nem hajó. Egy ház, amihez foghatót még soha nem láttam. Nincs itt. Ellököm magam a padlótól, felbukkanok a mennyezetnél, levegőt veszek, pihentetem kicsit a tüdőmet, majd még egy mély lélegzet, és lebukom megint. Most megkeresem az ajtót, és kiúszom a keret alatt az előtérbe. Próbálok a fejemben eligazodni valahogy ebben a majdnem ismeretlen házban. A fürdőszoba mellett volt Neisha szobája,

az utcafronton. Ha ugyanabba az irányba sodorta őt is a víz, akkor vagy itt lesz kinn az előtérben, vagy benn a szobájában. A felszínre bukom, körbenézek, nem látom. Csak egy adag szemét lebeg a közelemben. Egy gyerek lebeg arccal lefelé közötte. Odaúszom, megfordítom, és rémülten kiáltok fel, ahogy meglátom az arcát: a szemei keresztöltéses szálakból állnak, a haja átázott fonál. Nem is gyerek, hanem nagy rongybaba. Undorodva lököm vissza a vízbe, és elúszom. Megállok, kiabálok: – Neisha! Neisha! Most döbbenek rá, hogy a fejem búbja már majdnem a mennyezethez ér. Emelkedik a víz. Fogy az idő. Mély lélegzet, beúszom Neisha szobájába, a lábaimmal taposok, hogy lejjebb süllyedjek, jobbra-balra kutakodom a zavaros vízben. Az ablakok irányába úszom, kitapogatom az üveget. Az ablak zárva. Ha kinyitnám, vajon kifelé áramlana bentről a felesleg, vagy esetleg még ennél is több zúdulna be? Kikukucskálok. Csak egyhangú szürkeséget látok, egyöntetű felületet. Vízfal. Odakinn még mélyebb, és csak törekszik befelé. Megfordulok,

visszaindulok.

A

tüdőm

már

majd’

szétpattan, felbukom hát a felszínre, de a fejem valami keménynek koppan. Már csak néhány centinyi levegő maradt. És ez se tart sokáig. A picsába!

Ha Neisha nincs itt, akkor odalenn lesz az előszobában. Hacsak nem kavarodott valami örvény a lépcsőházban. Az is lehetséges lenne? Hogy szemből bezúdult, de a ház belsejében fordult, csavarodott egyet? Gőzöm sincs, mit csináljak. Kutassam át a többi hálószobát? Vagy lefelé menjek? Ha lekerült valamelyik lenti helyiségbe, semmi esélye. Lekerült… lesodródott, levitte a… víz. Rob. Őt nem látom, de tudom, hogy itt van. Neishával van, és halálra rémiszti. Alig maradt már időm. Meg kell találnom, és ki kell vinnem innen. Nem vacakolhatok tovább. Gyerünk, valahol rá kell bukkannom. Valahol itt kell lennie. Gondolkozz már, Carl! Ha Rob itt van a vízben, akkor nyilván a legrosszabb helyre vitte, a legmélyebb pontra, oda, ahonnan a legnehezebb feljönni. Mélységesen teleszívom a tüdőmet, próbálok nem arra gondolni, hogy talán ez az utolsó lélegzetem az életben. Lebucskázok,

és

úszom

lefelé.

Különös

áramlatok

kavarognak körülöttem. Ahogy lefelé tempózok, elkap a sodrás, és a ház hátuljába vinne, erőlködnöm kell, hogy lefelé tartsak. De aztán erre is elkap egy másik áramlat, és egyszeriben odalenn vagyok, az előszobában. Bezárul a fejem felett a világ, mintha víz alatti járatba kerültem volna, mintha nem is lenne már kivezető út innen, mintha soha nem szabadulhatnék.

Próbálom visszatartani a lélegzetemet, bent tartani a levegőt, de külön életre kel bennem. Magasan felettem van a felszín, és a levegő oda feltörekedne. Valamicskét kifújok az orromon, a buborékok elszállnak az arcom előtt. A többit benn kell tartanom, de annyira feszíti a torkomat, annyira szabadulna. A szemem ég, de azért látok három ajtót magam előtt: az egyik a bejárati nagyajtó, a másik kettő két oldalra nyílik. Mindre nem lesz időm. A levegő végül szétpattintja az állkapcsomat, elillan, nagy, kövér buborékok indulnak felfelé. Próbálnék utánuk nyúlni, de a kezemmel nem szerezhetem vissza őket. Csak nézem, ahogy eltáncolnak felfelé, mintha semmi közük nem lenne már hozzám. A testem sem az enyém már. Csak nézek, nézem a világot magam körül. Csak ki kellene nyitnom a számat, és egy mélyet lélegeznem. Vége is lenne. Rettegek. De nem magam miatt. Neisháért rettegek. Lebegek a vízben. Most még üres vagyok, de hamarosan megtelek. Nem ilyenkor pereg le az ember szeme előtt az élete? Mert nekem nem pereg semmi, nem látok semmit. Csak

sajnálom.

Hogy

cserbenhagytam.

Hogy

megint

cserbenhagytam őt. Hirtelen mozdul valami tőlem balra. Valami sötét forma közeledik felém a vízben. Kinyújtott kézzel, kapáló lábbal

közelít, az arca körül lebeg a hosszú haja, mint a moszat. Neisha? Ő az! És gyorsan halad. Mosolyogva suhan el mellettem, keresztülsiklik az előszobán, fel a lépcsőn. Megfordulok, és úszom utána. A fejem a plafonba ütközik, mielőtt, még felbukhatna az arcom a levegőre. Oldalra fordítom a fejemet, és a szám megtalálja azt a néhány centinyi keskeny réteget, ami még maradt idebenn a levegőből. Szinte a vakolatot nyalom, de legalább kapok levegőt. Most még. Még lélegzem. Elfordítom a fejemet, körbenézek, Neishát keresem. Nem a felszínen van, a közelemben tapossa a vizet, és mosolyog rám. Fel nem foghatom, ő hogyhogy nem igyekszik levegőhöz jutni a keskeny résen, de már nem is lebeg, hanem elfordul, és áramlattal szemben úszik el. A hátsó hálóban kitörött az ablak, ott nyomta be a bezúduló víz. Még mindig folyik be rajta a víz, de már nem olyan erősen, mint korábban. Neisha kiúszik rajta. Követem. Kint vagyunk. Tempózunk a fény felé, és most végre, ahogy áttöröm a víz színét, a kék ég ragyog felettem, ahogy felbukkanunk. Kisütött a nap, ragyog a végtelen vízen körülöttem. Szemkápráztató ragyogás, egy pillanatra teljesen elvakít. A tenyeremmel árnyékolom a szemem, Neishát keresem. Úgy lebegek az áramlatban, mint valami parafa dugó, forgok körbe-körbe, hátha megpillantom végre. Itt kell lennie, a

közelben, hiszen együtt úsztunk ki. De akkor hol van? A házsoruk mögött visz a megduzzadt folyó lefelé. De csak engem, mert magam vagyok, egyedül. Neisha nincs sehol. A víz partjáról kiáltozást hallok, majdnem húsz méterről, és ahogy felnézek, embereket látok, rám mutogatnak. És akkor meghallom Neishát. – Szeretlek, Carl. Itt van a közelben, innen hallottam. Megperdülök a vízben, de nem látom. – Neisha? Neisha! – Megbocsátok, Carl. És szeretlek. Ég veled! A fülemen érzem a leheletét, méz- és vaníliaillat csapja meg az orromat, de csak egy kurta pillanatra, mert vége, el is illant már. Lassan forog az agyam. Talán a hideg tehet róla. Talán a víz húz le. Mióta tud Neisha ennyire úszni? És miért nem próbált levegőt venni ott benn a házban? Azért, mert az nem Neisha volt. Csak egy része volt Neishának, az a része, ami a halál pillanatában kiszabadul a testből. Mert Neisha vízbe fúlt a házban, lenn a nappaliban. – Ne, istenem, ne! Kérlek, ne! Hiába is keresem itt, ezen a végtelen, lapos víztükrön, nem a tetők között hömpölyög az áradatban. Elment.

Rob nyert. Én nem vittem le a vízhez, hát idehozta ő a vizet. Hátranézek. Már vagy tíz méterre elhagytam a házsort, és csak visz egyre a víz. A testem lehúzza, a sok ruha nehezékként akaszkodik rám. Talán hagynom kellene, hadd vigyen, ahová akar. Mi értelme már az egésznek? Elveszítettem a bátyámat, elveszítettem a csajomat. Alig volt valamim ebben az életben, és abból a kevésből se maradt semmi. Cibál lefelé a víz. A szám a felszín alá süllyed, az orrom is. Olyan egyszerű lenne mindent elengedni, hagyni, hogy megtörténjen. Miért is ne hagynám? Ahogy a füleim is a víz színe alá kerülnek, hangot hallok. Egy másik hangot. És nem szavakat, hanem karcos, hasogató kacagást. Rob az. És már nem követelőzik, nem fenyegetőzik. Hiszen ő nyert. Nem voltam elég okos vagy elég gyors és erős, hogy megmenthessem.

Csak azt kapta, amit érdemelt. Még mindig gúnyolódik rajtam. Lehunyom a szemem, látni se bírom már az arcát. Nem akarok már látni semmit. Valami a vízbe csapódik, felcsapja az arcomba a vizet. Kissé feltolom magam a kezeimmel, hogy megnézzem. Nagy, narancssárga mentőöv, alig egyméternyire tőlem. – Kapd el, fiam! Kapaszkodj bele!

Mindenfelől kiabálást hallok. Mentőövet dobtak értem. Beindulnak az ösztönök, taposni kezdek, nyúl érte a kezem. Elkapom. – Dugd bele a karodat, kihúzunk! Lebukom, és belebújok a mentőövbe. Nagy ujjongás tör ki, ahogy áttornászom a vállaimat is a karikán, és felkönyökölök rá. A folyó vinne magával, de már nem tud. A mentőövet egy kötélen húzni kezdik árral szemben, kifelé. Egyre közelebb jutok vissza a sorházhoz, és ahogy az utolsóval egy magasságba érek, eszembe jut Neisha teste lenn a házuk nappalijában, a mélyben, csapdában, a víz martalékaként. Elviselhetetlen gondolat. Cserbenhagytam, de egyvalamit azért megtehetek érte. Kihozhatom a testét. A mentőövbe kapaszkodva lerúgom magamról a farmert, majd áthúzom a fejemen a pólót, és kicsusszanok a karikából, vissza a zavaros vízbe.

29. Ismét az áramlattal verekszem. Még a víztől súlyos ruhák nélkül is nagy küzdelem az árral szemben haladni. Azt gondoltam ki, hogy a homlokzati oldalon elúszom a házig, lebukom, és a nappali korábban betört ablakán beúszom érte. De kimerült vagyok. A legrosszabb az egészben, hogy azt se látom pontosan, melyik is Neisháék háza. Mert a víz a tetőig ér. Aztán összerakom, hogy minden háznak a végében lefelé tart az ereszcsatorna, vagyis a vízszintes becsatlakozásokat kell keresnem, azt kell számolnom. Neisha háza a harmadik hátulról, azt tudom. Addig kell feltempóznom. Ahogy elérem a házat, megkapaszkodom egy pillanatra az ereszben, erőt gyűjtök, lélegzetet veszek. A műanyag eresz kezd elengedni, görbül, feszül a súlyom alatt. Az emberek veszettül

ordítoznak

a

partról.

Amikor

kibújtam

a

mentőövből, valaki kétségbeesetten felsikoltott. Most azt kiáltozzák, hogy maradjak, ahol vagyok, mindjárt jön értem egy csónak. Ha kihozom Neisha testét, feltolom majd a tetőre, és ott várom meg a segítséget, nem próbálok meg kiúszni vele. Nem

ha,

hanem

amikor.

Mert

megteszem. Ennyivel tartozom neki.

ezt

mindenképpen

Gyorsan körbepillantok. A nap még mindig ragyog, a vállaimat melengeti, és a meleg visszaránt a játszótérre, amikor Neishával csókolóztunk, és a teste melege ugyanaz, mint a nap melege a bőrömön, ugyanaz az érzés. Magához ölel, a lábait a derekamra kulcsolja, és én elveszítem az egyensúlyomat, de csak kacag, és vele nevetek én is. Soha már nem érezhetem ugyanezt. A felismerés pengeként döf belém. Kettéhasít, kifordítja a beleimet, a lélegzetem is eláll. Pedig a levegő kelleni fog. Még egyszer, utoljára, hogy felhozhassam. Ő már nem ölelhet engem, de én őt még igen. Nem tudom, emelkedik-e még mindig a víz, most, hogy elállt az eső. Mennyi időbe telik majd, hogy visszatérjen a folyó a medrébe, és a világ ismét olyan legyen, mint régen? Vajon látni fogom-e még? Igazából cseppet sem érdekel már. A világ soha nem lesz már olyan, mint régen. Mert Neisha meghalt. Soha semmi nem lehet már olyan, mint régen. Na, gyerünk, csináld már. Csináld! A beleimnek feszítem a rekeszizmomat, kitolom a bordáimat, és mélyen beszívom a tüdőmbe a sok levegőt. Talán ez lesz az utolsó lélegzetem. Úgy legyen. Lemerülök, a tenyeremmel követem a téglafalat, úgy araszolok le Neisha ablakáig. Ez az üveg is betörött, benyomhatta a víz. Beúszom hát ezen. A gyomrom összerándul, mennyit kell még lefelé haladnom, és így is mennyi víz nehezedik már rám. Itt benn nincs levegő, egy

centinyi helyet se hagyott a víz a mennyezet alatt. Minél messzebbre úszom befelé, annál rosszabb érzés. Érzem a víz súlyát, a falak és a plafon nyomását. De nem hátrálhatok meg, nem eshetek pánikba. Csakis az úszásra kell figyelnem, más nem számít. Kijutottam az előtérbe, a lépcsőhöz. Most megyek lefelé. Összeszorítom az ujjaimat, kanalazom a vizet, tempózok egyre előre. Mellúszásban, erős tempókkal haladok egyre csak lefelé a lépcsőkorlát mentén, el a falakon bizarrul ott ragadt képek előtt. Kotrom el az utamból a szemetet: újságokat, kis nádkosarat, születésnapi üdvözlőkártyákat, könyveket. A sok holmit, amitől ez a ház otthonos lakás volt, a holmikat, amiket az emberek olyan magától értetődőnek tartanak. Úszom le az előszobába. Nagy a csend. Csak én ütök zajt, ahogy a levegő nyeldekelve illanna ki belőlem. Feszít. Összeszorítom a számat, és megint kísérteties csend támad. Már ott vagyok annál az ajtónál, amin Neisha kiúszott. Félek, de látni is akarom. Mást nem is akarok ennyire már. Berúgom magam. Nem is a nappaliban vagyok, hanem az étkezőben. Ami az étkező volt. A nagy asztal a plafon közelében lebeg az oldalán. A padlón porcelán csészék és tányérok hevernek szerteszét. Két test van idebenn. Függőlegesen lebegnek, mint két törött baba. Az egyik sötét, a másik sápadt.

Neishán nagy, nehéz ruhák, farmer és kapucnis pulcsi, a gyilkosai. A haja fekete glóriaként úszik a feje körül. A szeme és a szája nyitva. Meglepettnek tűnik. Nem. Rémültnek. A másik test háttal van nekem, fejjel lefelé, alsógatyában, lógó karokkal. Sármocskos, sápadt test. Neisha lágyan ring a vízzel, a néma tánc fogságában. Pedig már nincs csend. Egy hang tölti meg a házat, a fejemet.

Tudtam, hogy visszajössz. Az a másik test lassan forogni kezd, a karjai előrelendülnek, és végül meglátom az arcát: a szemek a fájdalom sötét üregei, a szája fekete, rémes vigyorra húzódó hasadék. Felsikoltok, a víz torzan viszi a hangot, buborékok szabadulnak ki belőlem, töltik meg a fejem körül a vizet. Rob szája még szélesebbre húzódik, hátraveti a fejét, és röhög. És ebben a pillanatban, ahogy az utolsó buborék is kiszabadul a tüdőmből, megvilágosodom. Azt hittem, Neishát akarja megölni. Hogy engem csak azért gyötör, hogy hozzáférkőzzön. Pedig ez csak egy része volt a játszmának. Mert engem is ugyanannyira akart. Végig tudta, hogy engem is meg fog ölni. Összerándul a gyomrom. Kiürültem. Engem les, élvezi az életem utolsó pillanatait.

Be kell végeznem.

Megtette. Bevégezte. Belebámulok az arcába, tűnjön már el végre, legyen vége. Már nem fekete lyuk a szeme, hanem különös, jeges fény lobog benne, vakító fény. De képtelen vagyok nem belenézni. Ez hát a vége. Én és ő. Mindig is így volt, én és ő. Ő és én. Rob és Carl. De aztán jött Neisha, és mindent megváltoztatott. Azt akarja, hogy elfelejtsem Neishát. Pedig nem akarok úgy meghalni, hogy őt látom. Nem akarok meghalni. Most még nem. És nem így. Neisháért jöttem, azért vagyok itt. Visszatér az agyamba a gondolat. Még nem haltam meg, és ezt meg kell tennem érte. Lélegezni akarok, de nem tehetem. Összeharapom a számat, feszítem az állkapcsomat, az belefeszül. Nem veszek több lélegzetet.

összes

izmom

Az ablakot itt is benyomta a víz, nem bírta a zár a nyomást.

A

hátsó kertben látom a grillezőt

és

a

terrakottalapokat a földön. Azon túl pedig a napfény gyenge ígérete. Rob a fülembe üvölt.

Vége van! Itt a vége, Cee! Elém

vág,

körülöttem

örvénylik,

és

belesüvít

a

koponyámba. Akkor sem állíthat meg. Vége van, ő nyert, de úgy ér véget, ahogy én akarom.

Kijutunk a franciaablakon, de már nem tudok tempózni a lábammal. A testemben nincs már oxigén, elfogyott mind. Már csak ölelni tudom Neishát, kapaszkodni belé. Én és ő. Neisha és én. És végül is nem értünk boldog véget, bár együtt vagyunk, öleljük egymást, lebegünk, forgunk, táncolunk a vízben, és egyszer majd felérünk a felszínre, és a nap simogatja majd az arcunkat, fény fürdeti majd a bőrünk, és megcsókol még utoljára, de nincs hepiend.

30. Kinyitom a szemem. Tele van a szám. Oldalra fordítom a fejem, és köpök. Egy arcot látok az arcomtól egy méterre, oldalra fordul. A haja a homlokára tapad. Telt ajkai elnyílnak. Meleg, mézszínű bőr. A szeme lehunyva, sűrű szempillái víztől nehezülnek el. Mozog az arc, a feje hátsó részén dől előre-hátra. Abbamarad a mozgás. Egy férfi hajol fölé, hátrafeszíti a fejét, megemeli az állát. Befogja az orrát, még jobban ráhajol, és megcsókolja. Elhúzódik, mély levegőt vesz, megcsókolja megint. Rosszul vagyok. Megerőszakolja, az én csajomat, itt, a szemem láttára. Neishát. – Szálljon le róla! – üvöltöm, de csak a fejemben hallom a hangot, a szám nem mozdul. Csak nézem, nem tehetek semmit. A férfi abbahagyja, a sarkára ül. Most összekulcsolja a két kezét, és Neisha mellkasára nyomja őket olyan erősen, hogy az egész teste rándul a nyomás alatt, a feje előre-hátra ing. A férfi próbálja megmenteni. Hogy izzad már az erőlködéstől. Ragyog a nap, körülöttem gőz párolog a nedves fűből, de csak az arcomon

érzem a napsugarak melegét, csiklandozza a vizes bőrömet. Lenézek. Kabátok takarója alatt fekszem. Valaki megszorítja a kezemet. – Hogy hívnak, fiam? – kérdi egy női hang. Nem emlékszem. Csak a lány nevére emlékszem. A csajom nevére. Neisha. Felé fordulok megint. – Ne aggódj, mindjárt jönnek a mentők! – szorítja meg megint a kezemet. – Minden rendben lesz. Neisha feje előre-hátra jár. A szeme csukva. – Minden rendben. Rendben lesz minden.

31. Soha nem voltam még temetésen. Többen vannak, mint hittem volna, de ahogy várjuk, hogy elkezdődjön végre, csak azok járnak az eszemben, akik most nem lehetnek itt. Az első sorban ülök anyu és Debbie mellett. Egyenesen a kórházból jöttem ide, abban a göncben, amit a szociális munkás szedett össze nekem. Nincs hideg, én mégis vacogok, és közben ver a víz. A vállamon meg a lábaimon bedurrantak a sebek. Kaptam antibiotikumot, de gondolom, az még nem hat. Egy zsebkendőbe törlöm az arcomat. – Jól vagy? – kérdi anyu. Olyan, mint egy két lábon járó kísértet. – Ja. Csak… De nem folytatom. Kinyílik a kétszárnyú ajtó, érkezik a koporsó. Fényes fadoboz hat öltönyös tag vállán. Anyu sírva fakad. – Képtelen vagyok, képtelen… Átkarolnám a vállát, de Debbie gyorsabb a másik oldalon, magához rántja, szorítja, így maradok magamra. Egyedül ülök ott, és nézem, ahogy közeledik a koporsó. Égnek áll a hátamon a szőr.

Rettegek. működésétől,

Rettegek mintha

ettől egy

a gép

helytől, nyelt

az

olajozott

volna

magába

bennünket. Ez itt a futószalag vége, már nem lehet leállítani. Arra gondolok, hogy könnyűszerrel lehetnék én abban a dobozban. Először a tónál, majd utána Neisha házában elég közel jutottam hozzá. Nagyon is közel. És eljön majd a nap, amikor tényleg én fekszem ott. Talán ettől rettegek igazából. A végtől. A saját végemtől. Mert nincs menekülés. Elkezdődik a szertartás, és utánzom a többieket, figyelem, mikor kell felállni, leülni. Nem éneklek és nem imádkozom. Csak figyelek. Hagyom, hadd történjék, hamarosan vége is már. Felkészítettek rá, mire számítsak. A végén elhúznak egy függönyt, és amögött viszik el a koporsót, azt nem látjuk már. A suliból az egyik tanár kimegy a koporsóhoz, és Robról kezd beszélni. Ez komoly? A suliból? Rob rühellte a sulit, és a suli is őt. Alig járt oda. A tanár is elég nehezen talál egy kevéske jót, amit elmondhat. Olyan szavakat sorol, mint

élénk meg életrevaló. Mindenki tudja, mit takarnak a szavak. Ahogy a tag visszaballag a helyére, elismerő mormolást hallok. Felröppen egy mondat, hogy „jól beszélt”. A lelkész köszönetet mond, majd imára szólít mindenkit. És akkor bevillan, hogy nincs ez így jól. Hogy semmi köze ennek a szertartásnak, ezeknek a népeknek, ezeknek a szavaknak hozzá.

Azon kapom magam, hogy kimegyek a koporsóhoz, ráteszem a kezemet, rajta hagyom. És szembefordulok a többiekkel. Felemelkednek a lehajtott fejek, mozgolódás támad a templomban. Csend. Mindenki engem néz. És figyel. – A bátyám fekszik itt – mondom. Anyu már nem sír az első sorban. Tátott szájjal bámulnak Debbie-vel. Pár sorral hátrébb ott ül Harry, a tanár meg pár zsaru mellett. Rajtuk kívül srácok töltik meg a padokat, korunkbeli srácok, akik soha nem voltak a haverjaink. Legszívesebben mindent kitálalnék. A teljes igazságot. Az életünket. Hogy voltunk mi ketten mindig egymásnak a kezdetektől fogva. Beszélnék a sok verésről. Arról, ahogy vigyázott rám. A sok buliról és a balhékról. Szeretnék beszélni Irisról meg a kutyáról. És Neisháról, a lányról, aki mindent megváltoztatott. Elmondanék mindent a vízről, ami elragadta őt, és ami majdnem vitt engem és Neishát is. Hangokról és szagokról és képekről és kínokról szeretnék beszélni. Lyukakról a koponyában, ahol a szemeknek a helye, és a sárról, ami végleg megtapad a bőrön, nem mossa már le semmi. Az őrületről, amit egy csap csöpögése támaszt. Szeretném elmondani, hogy néha a holtak nem távoznak békében. És hogy néha az rémiszt a legjobban, akit pedig szerettél. Végignézek ezeken az arcokon. Nem ismerték Robot. Nem tudják, valójában mi történt. Senki se tudja, csak Rob és Neisha és én.

Rob halott. Neisha kórházban fekszik. Legszívesebben

elmondanám

nekik,

mindent

elmondanék. Az igazat, a teljes igazat, semmi mást, csak azt. Vagy kussolhatok. Hagyhatom az egészet. Hagyhatom elmenni. – A bátyám – hallom végül a hangomat, de már el is csuklik. Meg akart ölni, gyűlölt engem, de nem volt ez mindig így. Ő törölte meg a számat, amikor hánytam. Ő aludt mellettem, a szoba másik oldalán minden éjjel, az ő szuszogására aludtam el, az ő arcával keltem. – Jó éjszakát, Rob. Visszhangot vernek a szavaim, és hegyezem a fülemet, várom a választ: 'Cakát, Cee. De hiába. Csak állok, hallgatózom. Semmi. A lelkész belém karol, visszavisz a helyemre. Elmondja az utolsó imádságot. Felzúg az orgona, és a függöny hangtalanul siklik a koporsó elé.

Epilógus Három hónappal később A hajnal első fénye beszüremlik a függöny résén. Ha vámpír lennék, se fájna jobban. Felvirradt a nap, amitől három hónapja rettegek: a költözködés napja. Neisha fordul álmában. Mellkasomon

a

tenyere

megfeszül, majd elernyed megint. Megfogom, a számhoz emelem, és egyenként végigcsókolom az ujjait. Kinyitja a szemét, elmosolyodik. – Hahó – suttogja. – Hahó. – Hány óra? – Hat múlt. Felnyög. – Akkor menned kell, apu nemsokára felkel. – De nem akarok – szorítom magamhoz. – Tudom – ölel vissza. Hozzám bújik. Így fekszünk vagy egy percig, majd kibontakozik, és felül. – Tényleg menned kell, Carl. Nehezen hiszem, hogy ronthatna még a helyzetünkön, ha az apja véletlen itt találna. Végül is, ma elköltözik, majdnem

kétszáz kilométernyire fog lakni. Ott az apja új állása. Új ház, új suli, új barátok, új élet. – Jó, jó – mondom azért, felkelek, és felrángatom a farmert az alsógatyámra. Neisha csak ül, a takarót felhúzza az álláig. Az ablakhoz megyek, kikukkantok. Mintha az Északisarkon lennénk. Vagy két hete beállt a hideg, fagy és zúzmara. Az ég tiszta, hamarosan felkel a nap. – Gyere velem! – fordulok Neishához. – Figyelj, Carl, tudod, hogy elmegyek. Ma elmegyek. – Tudom. De most gyere velem! Sétáljunk! Olyan szép minden. Úgy néz rám, mintha megbomlottam volna, aztán ledobja a paplant, és kimászik az ágyból. Selymes, karamell lábai csupaszon lógnak ki a póló alól. Puha domborulatai láttán legszívesebben visszabújnék vele az ágyba, csak ölelném, és elfelejtenék mindent, ami az ágy keskeny szélein túl vár. – Add ide azt a melegítőt! – suttogja, és ezzel ki is rángat az álmodozásból. Adom, amit kér, és csendben felöltözünk. Elosonunk az apja szobája előtt. A ház üres, csendes és meleg. Sehol semmi, eltűntek a tárgyak. Átmeneti menedék már csak az árvíz után. Megfogom Neisha kezét, lemegyünk a lépcsőn. Odakinn mindent fehér zúzmara borít vastagon. Több annál, nem is egyszerű dér, hanem vastag jég, ami megül a füvön, a fákon, a telefonpóznákon és vezetékeken, apró jégcsapok lánca. Varázslatos.

– Hova menjünk? – kérdi, a lehelete fehér pamacs. – Passz.

A

lényeg,

hogy

legyenek

fák.

Annyira

gyönyörűek így. – Akkor a parkba. Talpunk alatt ropog a fű. Ácsorgunk kicsit egy pókháló mellett, amit fehérre kivarrt a jég. Egyre világosabb van, de a nap még nincs fenn. – Ezt soha nem felejtem el – duruzsolja Neisha. – De engem se. Ne felejts el engem se, jó?! – tudom, hogy szánalmasan hangzik, de ez van. – Naná, hogy nem felejtelek el. – Az éjjel… – kezdem. Szeretném elmondani neki, hogy le se hunytam a szemem, hogy egész éjjel őt néztem, hallgattam a szuszogását. Hogy olyan mélységesen belezuhantam a szerelembe, mintha az űrbe zuhantam volna, a végtelen térbe. Hogy életem legcsodásabb éjszakája volt. – Igen? – …semmi. Horkoltál. – Jaj, fogd már be, dehogy horkoltam – vágja rá sértetten, és egy pillanatra megijedek, hogy elszúrtam, de mosolyog, és nem ereszti a kezemet, és már ereszkedünk is le a domboldalon. – Ne, Neisha, arra ne menjünk! – Azt hallottam, hogy befagyott. – Akkor se…

– Nem lesz baj. Meglehet. Tegnap a nyomozás lezárásával mintha azt mondták volna, hogy vége. Mintha a halottkém felírta volna az utolsó oldalra, hogy „Vége”. Pedig nem azt írta, hanem, hogy „Baleseti halál”. Egy baleset, ami balabbul nem is eshetett volna. Azt mondták, nem én tehettem róla. Hogy senki se hibázott. Rob bokáján a sebek arra utalnak, hogy valamibe beleakadhatott a lába, nádba vagy valami drótba. És a tó cseppet sem biztonságos. Bárkivel megeshetett volna ugyanez. Neisha valamivel előttem halad, a tó felé vezet. – Tegnap lezárult, nem? Véget ért – mondja, mintha belelátna a fejembe. – És most el akarok búcsúzni. Rendesen. Ropognak a bokrok fagyott ágai, ahogy átfurakszunk közöttük, és a végén kiérünk a tó peremére. Ma reggel tökéletesen sík a felszíne, egy árva hullám se remeg rajta, nem nyaldossa a víz a partot. Más ember nincs a közelben, de mozgás akad bőven. Kacsák és sirályok ácsorognak nyomorúságos csoportokban, kettesével, felhúzott vállal. – Gyere! – nógat Neisha, és óvatosan rálép a jégre. – Nem t’om… – kezdem, de azért megyek vele, ott vagyok mellette. A legtetején fehér kristályos, alatta azonban vastag a jég. Lassan araszolunk előre. Figyelem a jeget, lesem a legkisebb repedést is, résen vagyok. Mindenütt más a felszín, néhol

sötétebb foltok vannak a jégben, a szürke mindenféle árnyalatai. Egyre jobban figyelek. A képzeletemben ott látom Robot, ahogy alulról a jégnek passzírozza az arcát, az orra rálapul, a szája szétnyomódik. Látom a tenyerét, ahogy nyomja alulról erősen, próbálja áttörni. Megállok. – Nem bírok továbbmenni, Neisha, nem bírok. Pár lépéssel jár előttem. Megfordul, a keze kicsusszan az enyémből. – Mi a baj? – néz rám. – Árnyak vannak odalenn. Vissza akarok menni. – Nincs itt semmi, Carl. Semmi az égvilágon – ragadja meg ismét a két kezemet, és vezet tovább. Pedig téved. Ott van alattunk a múlt, az emlékek, amik örökre itt maradnak. És valahol odalenn hever egy kis medál. Ezüstmedál, ami valaha egy Iris nevű asszonyé volt. Neisha megszorítja a kezemet. – Akkor ne nézz le! Nézz fel, nézz körbe! Nézz fel, Carl, és gyere! Kényszerítem magam, és felnézek. Most kúszik fel az égre a nap. Ami eddig fehér volt, a fényben ezüstösbe fordult. A bokrok, a fák, a tó, minden. Befordulok Neisha elé, megcsókolom, és ő visszacsókol. Átkarolom a derekát, a magasba emelem, és pörögni kezdek vele. Kapaszkodik erősen, és kacag, és vele nevetek én is,

hogy már majdnem sírok bele. Nehogy sírni kezdj, csak

forogj! Csak forogj és forogj, és meg se állj soha! Összefolyik már minden. A szemembe süt a nap, az ég ragyog. A világ jégkristályokkal teli, ezernyi, milliónyi gyémánt szikrázik körülöttünk.

A brit Rachel Ward a Számok-trilógiával vált ismertté, amely több angol és német irodalmi díjat is nyert. A Nem

enged a mélység az első könyve közel két év szünet után. Ward férjével és két gyermekével Bathban él.