Kutrovátz Gábor Láng Benedek Zemplén Gábor. A tudomány határai. Budapest, 2008

Kutrovátz Gábor–Láng Benedek–Zemplén Gábor

A tudomány határai

Budapest, 2008.

A könyv megjelenését az OTKA ifjúsági, kutatási és publikációs pályázata (OTKA F 69249, OTKA K 72598, OTKA PU 50171), az NKFP 6-00107/2005 Jedlik Ányos pályázata, a HIPST, a Bolyai János Ösztöndíj és a Békésy posztdoktori ösztöndíj támogatta.

© Kutrovátz Gábor, Láng Benedek, Zemplén Gábor, Typotex, 2008

ISBN 978 963 9664 98 2 ISSN 1977–0703 Témakör: tudományszociológia, tudományfilozófia, tudománytörténet

Kedves Olvasó! Önre gondoltunk, amikor a könyv előkészítésén munkálkodtunk. Kapcsolatunkat szorosabbra fűzhetjük, ha belép a TypoKlubba, ahonnan értesülhet új kiadványainkról, akcióinkról, programjainkról, és amelyet a www.typotex.hu címen érhet el. Honlapunkon megismerkedhet kínálatunkkal is, egyes könyveinknél pedig új fejezeteket, bibliográfiát, hivatkozásokat találhat, illetve az esetlegesen előforduló hibák jegyzékét is letöltheti. Észrevételeiket a [email protected] e-mail címen várjuk. Kiadja a Typotex Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. Felelős kiadó: Votisky Zsuzsa Szerkesztette és tördelte: Jutai Péter A borítót Tóth Norbert tervezte Terjedelem: 26,3 (A/5) ív Nyomta a Séd Nyomda Kft., Szekszárd Felelős vezető: Katona Szilvia

A könyvet ajánljuk a laikusoknak, akik mi magunk is vagyunk.

Tartalom

Részletes tartalomjegyzék

9

1. Bevezető

15

2. Túl könnyű válaszok

29

3. Filozófusok a tudomány határairól

49

4. Tudománytörténet-e az áltudományok története?

75

5. A tudomány mint szociológiai kérdés

97

6. A csillagok, a sors és a csillagjóslás sorsa

123

7. És monda Isten: legyen evolúció

153

8. Történetírás – a jó, a rossz és a relatív

187

9. A parapszichológia Janus-arca

211

10. Keleti tűk nyugati testekben

237

11. Viták, csaták, határok, csatárok

263

12. A tudomány és a nyilvánosság

305

13. Következtetések, avagy mit is lehet mondani?

331

Köszönetnyilvánítás

353

Első megjelenések

355

Válogatott irodalomjegyzék

357

Részletes tartalomjegyzék 1. Bevezető

17

Amelyben közöljük az Olvasóval könyvünk témáját, valamint megkíméljük attól, hogy a Paksi Atomerőműhöz kapcsolódó szakmai kérdésekben véleményt kelljen nyilvánítania; felsoroljuk a fejfájások néhány okát, és olyan hatalmas horderejű kérdéseket kezdünk feszegetni, amelyek megválaszolásának majd csak a kötet végén merünk nekifogni, és akkor is csak részben. Ember embernek kútfője Sok kérdés – egy probléma Higgyünk-e a szakértőnek? A kötet szerkezete

18 20 23 27

2. Túl könnyű válaszok

31

A második, de valójában első igazi fejezet az előbbiekben felvetett kérdésekre leggyakrabban adott válaszokat vizsgálja, majd szomorúan veszi tudomásul, hogy ezek nem adnak megfelelő támpontot a felelős és jó döntések meghozatalához. Megtudjuk, hogy milyen alacsony színvonalú néhány tudományos ismeretterjesztő írás, hogy a televíziónk szerkezetének mégoly alapos ismerete sem igazít el abban a kérdésben, hogy bízzunk-e az elektroakupunktúrában, és felismerjük, hogy a probléma még annál is súlyosabb, mint hittük. Az Olvasó megtudja azt is, mit jelent a kulturális relativizmus, hogy milyen sokféle grafikonnal lehet az asztrológia fejlődését szemléltetni, és általában azt, hogy milyen gyenge lábakon is áll sok-sok hitünk és vélekedésünk. Az elkedvetlenítő következtetések ellenére az Olvasót a további fejezetek olvasására ösztönözzük. A vizeletivástól a természettudományig A tudomány fejlődik, vagyis progresszív A tudomány sikeres A tudomány racionális A tudomány objektív Minden relatív?

33 38 42 44 47 49

10


3. Filozófusok a tudomány határairól

51

Ebben a fejezetben kiderül, hogy a filozófusok jó kérdéseket tudnak feltenni, de a megnyugtató válaszok megadásában már nem jeleskednek. Az Olvasó megtudhatja, hogy van olyan szakértő, aki nem tudja csinálni, amihez ért, de tud róla beszélni, és van olyan szakértő is, aki csinálni tudja ugyan, de beszélni már nem képes róla. Az előbbi csoport tagjai számos javaslattal álltak elő a tudomány és nem tudomány elhatárolását szolgáló feltételeket illetően, de ezzel saját magukat sem sikerült megnyugtatni. Viszont létrehoztak egy olyan szakterületet, a tudományfilozófiát, amely azóta is virágzik, és sok olyan belátással szolgált, melyeket a könyv szerzői igyekeznek figyelembe venni. A Bécsi Kör és a demarkáció Popper demarkációs kritériuma Lakatos a demarkációról Feyerabend és a demarkáció hiánya Az ornitológia hasznáról

53 58 64 69 74

4. Tudománytörténet-e az áltudományok története?

77

Nem mindenki áltudós, aki áltudományos témák történetével foglalkozik. De az is kérdés, hogy a múltban is éppen az volt-e az áltudományos, ami ma annak tűnik. Mindenesetre felmerült, hogy a modern tudomány számos alapvető gondolata – éppen azok, amelyekre a legbüszkébbek vagyunk – talán éppen a mágia hagyományából érkezett. Megvizsgáljuk még, hogy hol van a Nap, majd szó esik arról, hogy Newton alkimista kísérleteket folytatott, és végül olyan szakmainak hangzó idegen szavakkal állítjuk vissza a fejezet tekintélyét, mint internalizmus és externalizmus. A tudományos forradalom és a mágia Yates tézisei Az alkimista Newton Mágia az érett középkorban Mágia- és tudománytörténet napjainkban

79 82 90 92 94

5. A tudomány mint szociológiai kérdés

99

Ebben a fejezetben megtudjuk, hogy a demarkáció kérdése nem pusztán elméleti probléma, hanem anyagi forrásokhoz és társadalmi elismertséghez


11

kötődő gyakorlati kérdés. Szemügyre vesszük a tudomány intézményrendszerét, valamint megnézzük, hogyan kapcsolódott a modern tudomány születése vallási és gazdasági tényezőkhöz. Aztán a tudományban érvényesülő absztrakt erkölcsi elveket vesszük szemügyre, csak hogy megállapíthassuk, ezek mennyire nem teljesülnek ma, amikor a tudomány szerkezete és társadalmi funkciója alapvető átalakulási folyamaton megy keresztül. A szociológia tudományképe A tudomány kialakulásának társadalmi feltételei A tudományos kutatás normái A tudomány szerveződése A tudomány fejlődése Hol állunk ma?

100 103 107 110 118 122

6. A csillagok, a sors és a csillagjóslás sorsa

125

Amely fejezetből kiderül, hogy a bulvárlapok nem is közölnek asztrológiai jóslatokat, pontosabban, hogy amit közölnek, az nem is igazi asztrológia. Megtudjuk továbbá, hogy egy horoszkóp elkészítése igen nagy csillagászati tudást igényel, de ettől még persze nem lesz tudományos tevékenység. Szóba kerül az is, hogy még az asztrológusok is tudják, hogy inog a Föld tengelye, valamint hogy Helsinkiben a villamosok kötött pályán haladnak. Végül említünk néhány olyan, egyetemhez kapcsolódó intézetet és tanszéket, ahol asztrológiát oktatnak, és megbeszéljük, hogy van-e esélye ennek az asztrológiának arra, hogy valamilyen módon elfogadott tudástípussá váljék. Az asztrológia hagyománya Az elfogadás Az elutasítás A filozófusok A vita Az asztrológia visszavág Befogadási esélyek

127 131 136 139 141 148 152

7. És monda Isten: legyen evolúció

155

Fejezetünkben az Olvasót végigkalauzoljuk az evolúcióelméletet érő újabb kihívásokon és az intelligens tervezettség mozgalmának történetén. Nem csak a teremtés-elképzelések nagy számát mutatjuk be, hanem a leggyakoribb érveket is, valamint az azokra adott válaszokat. Az

12


esettanulmány megmutatja, hogy a tudomány határaiért hogyan küzdenek bírósági tárgyaláson, iskolákban és a nyilvánosság előtt. Az eset végül rámutat arra, hogyan lehet egy illegitim tudományos probléma nagyon is legitim társadalmi probléma. Miért probléma a kreacionizmus? A kreacionizmus rövid története – mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Ki kezdte, miért kezdte? Mik a főbb álláspontok a kreacionizmusvitában, és miért jó mindez? Modern kreacionizmus és intelligens tervezés – pro ... és kontra A kreacionizmus leckéje: hogyan lássuk a tudományt

157 160 163 167 169 171 181

8. Történetírás – a jó, a rossz és a relatív

189

Amely fejezetből megtudjuk, hogy történelmet számos módon lehet jól írni, mégsem lesz mindenki a tudományos akadémia tagja, aki történeteket ír. Szó esik még arról, vajon a háborúk szörnyűségeinek szükségszerű velejárója-e a népirtás, vajon a pápa és a középkori császárok valóban összeesküdtek-e a kronológia ellen, őrizte-e Leonardo da Vinci Krisztus leszármazottainak titkát, és hogy megtanították-e repülni az embereket a földönkívüliek. Mindezen példákat pedig csak azért említjük, hogy megpróbáljunk szempontokat felállítani arra nézve, mikor mondhatjuk jogosan, hogy valaki rosszul művel egy tudományt. Holokauszttagadás A kitalált középkor A da Vinci-kód Däniken és a földön kívüliek Mi következik mindebből?

190 194 198 207 211

9. A parapszichológia Janus-arca

213

Ebben a fejezetben szellemekről és táncoló asztalokról szinte egyáltalán nem esik szó, annál többet írunk unalmas kísérleti jegyzőkönyvekről, publikációs szokásokról és szigorú kutatóintézetekről. Megvizsgáljuk, tudnak-e politikai pártokra szavazni azok az emberek, akik hisznek az előérzetekben, csalnak-e a parapszichológusok, valamint, hogy mit jelentene a fizika okságfogalmára nézve, ha a pszi-erők léte bebizonyosodna.


13

A parapszichológia rövid története Kísérleti parapszichológia ma: a legitimáció nyomában Állítások és cáfolatok A kísérletek megismételhetősége A tudományos háttér Csalás Esettanulmány a csalás ügyében Beteljesületlen forradalom

216 220 224 225 227 229 230 235

10. Keleti tűk nyugati testekben

239

A meglepett Olvasót a fejezet végigkalauzolja a tűszurkálás tudományának, vagyis az akupunktúrának nagyon rövid és vázlatos történetén a jégkorszaktól a 21. századig. A tanulságos esettanulmány elkülöníti, hogy egy-egy területen hogyan szerezhető kulturális, illetve társadalmi kontroll, és megmutatja, általában mire jók az egyszerűsítő ítéletek és általánosítások az orvoslás esetében. Ezen kívül a fejezet mindnyájunk pénztárcáját óvni próbálja a sarlatánoktól, miközben kifejezi a szerzők őszinte megdöbbenését azon jelenség láttán, hogy milyen kevés komoly, színvonalas vita van kis hazánkban a gyógyítási technikákról, és milyen sokan vetnek el rossz érvekkel alternatív gyógymódokat, míg mások ugyanilyen gyenge érvek alapján ajnároznak megalapozottnak nem tekinthető eljárásokat. Tudomány és orvoslás Távol-Kelet a Vadnyugaton Megérthetjük, ami „kínaiul” van? Az akupunktúra fejlődése Lehetőségek tág tere Hány módon gyógyítható egy beteg? Csodák a mindennapokban? – Alternatív orvoslás az átlagember életében Amerika – a lehetőségek hazája? A jövő felé

241 245 246 248 251 253 256 259 261

11. Viták, csaták, határok, csatárok

265

Ahogy az eddigiekből kitűnt, a tudomány és nem tudomány közti határvonal nem eleve létezik, arra várva, hogy a filozófusok felfedezzék a helyét. Mint a tudományban oly sok minden, ez is viták hatására formálódik: ellentétes vélemények küzdelmében dől el, hogy ki számít tudósnak és ki nem.

14


Ráadásul, ahogy a tudomány szerkezete is folyton változik, úgy a határai is folyamatosan alakulnak, és ennek megfelelően a küzdelmeket újra és újra meg kell vívni. Nem csoda, ha ezek a viták igen hevesek is lehetnek, hiszen már látjuk, hogy a kérdésnek óriási gyakorlati tétje van. A tudósok számos szakmai előnyt élveznek másokkal szemben: tevékenységüket társadalmi tisztelet és támogatás övezi, bizonyos kérdésekben kizárólagos szakértőként léphetnek fel, és ezen keresztül közismertségre és hatalomra tehetnek szert, az erőforrások komoly készlete áll rendelkezésükre, díjak és anyagi juttatások rendszere segíti őket – csupa olyan előny, amely csak a tudósként elismert vagy elfogadott egyének számára elérhető, mások pedig mereven ki vannak zárva a tudományos Kánaánból. A fejezet a tudományos közösségek és a tudományos publikációk történeti fejlődésének áttekintése után esettanulmányokat elemez a frenológiától a tudományháborúig. A tudományos szöveg és a tudóstársaságok A tudomány mint privilegizált társadalmi intézmény Határmunkálatok Kétfrontos küzdelem a viktoriánus Angliában Frenológusok és anatómusok harca Pszichológia és filozófia harca a századfordulón Az akupunktúra legitimitása Magyarországon A tudományháború No de mit csináljon az Olvasó? 12. A tudomány és a nyilvánosság

269 274 275 277 281 286 291 295 301 307

Ebben az utolsó elemző fejezetben kiderül, hogy az emberek többnyire azért gondolnak igaznak valamit, mert azt mondták nekik – és hogy ez nem baj. Megvizsgáljuk, hogy miért kellene bízni kedvenc ismeretforrásunkban, a tudományban, és azt is, miért nem. Könyvünk központi kérdése végre értelmessé válik, amikor a tudomány és a nyilvánosság kapcsolatát elemezzük. Ez ugyan egy sor újabb problémát fog felvetni, melyeket meg sem kísérlünk megoldani, de örülünk, hogy legalább eljutottunk az érdemileg talán megválaszolható kérdésekhez. A közlés alapú tudás Miért bízzon a laikus a tudományban? Miért ne bízzon a laikus a tudományban? A publikus tudományfelfogás

308 313 315 317


15

A társadalmi tudománykép változásai Tudománykép ma

321 325

13. Következtetések, avagy mit is lehet mondani?

333

Ez az utolsó fejezet, amelyben, ellenállva a nyomásnak, mégsem válunk végül normatívvá, de azért mégis igyekszünk valamiféle szempontrendszert kidolgozni arra nézve, mit, mikor, miért hívunk áltudománynak. Elfogulatlan részrehajlás Az áltudományok egységéről A fogalmak határairól A tudomány fogalmáról Számos áltudomány, számtalan szempont A bizalom aláásásának művészete Néhány gyakorlati tanács A végső üzenet

334 336 338 340 342 347 350 353

Köszönetnyilvánítás

355

Első megjelenések

357

Válogatott irodalomjegyzék

359

11. fejezet Viták, csaták, határok, csatárok A demarkáció legalább annyira a tudósok gyakorlati, mint a szociológusok és filozófusok elméleti problémája Thomas F. Gieryn Ahogy az eddigiekből kitűnt, a tudomány és nem tudomány közti határvonal nem eleve létezik, arra várva, hogy a filozófusok felfedezzék a helyét. Mint a tudományban oly sok minden, ez is viták hatására formálódik: ellentétes vélemények küzdelmében dől el, hogy ki számít tudósnak és ki nem. Ráadásul, ahogy a tudomány szerkezete is folyton változik, úgy a határai is folyamatosan alakulnak, és ennek megfelelően a küzdelmeket újra és újra meg kell vívni. Nem csoda, ha ezek a viták igen hevesek is lehetnek, hiszen már látjuk, hogy a kérdésnek óriási gyakorlati tétje van. A tudósok számos szakmai előnyt élveznek másokkal szemben: tevékenységüket társadalmi tisztelet és támogatás övezi, bizonyos kérdésekben kizárólagos szakértőként léphetnek fel és ezen keresztül közismertségre és hatalomra tehetnek szert, az erőforrások komoly készlete áll rendelkezésükre, díjak és anyagi juttatások rendszere segíti őket – csupa olyan előny, amely csak a tudósként elismert vagy elfogadott egyének számára elérhető, mások pedig mereven ki vannak zárva a tudományos Kánaánból. A fejezet a tudományos közösségek és a tudományos publikációk történeti fejlődésének áttekintése után esettanulmányokat elemez a frenológiától a tudományháborúig.

Mit tanulhatunk az előbbi fejezetek esettanulmányaiból? Nyilván kevesebbet, mint amennyit sokan szeretnének. Egyelőre nem rajzolódik ki semmilyen általános, jól látható „határa” a tudománynak, amely kijelölné a „belülre” és a „kívülre” tartozó elemeket. Valamit viszont biztosan megmutatnak a felvázolt esetek: a tudomány határai környékén rendre komoly összetűzésekkel találja magát szembe az elemző. Sok-sok ember hónapok, évek munkájával próbál egy-egy megismerési formát, elméletet, módszertant elfogadtatni vagy éppen sárba tiporni. És ahogyan társadalmunk minden területén megfigyelhető a szakosodás, úgy itt is

266


egyre nagyobb a specializálódás és egyre inkább szakértők küzdenek egymással a médiában, a bírósági tárgyalásokon, a szakfolyóiratok hasábjain. Bár a legtöbb tudósnak elég határozott álláspontja van arról, hogy mi tudomány és mi nem, erre vonatkozó érvei nem biztos, hogy elégségesek lennének egy nyilvános vitában. Hiszen idejét az köti le, hogy igyekezzen tartani a lépést egyre gyorsuló ütemben fejlődő szakterületén – emlékezzünk csak vissza az 5. fejezetre –, hogy pályázzon, publikáljon, beszerezze a szükséges műszereket és küzdjön a bürokráciával. Emiatt a tudomány határait védők vagy támadók ezeket a harcokat legtöbbször a tudomány művelése mellett és helyett vívják. A tudósok elenyésző hányada lép rendszeresen a nyilvánosság elé: lehet illusztris díjak kitüntetettje (lásd a keretes szöveget az 5. fejezetben), esetleg visszavonulás előtt álló idősödő tudós (állandó munkahellyel, a publikációs kényszer alól már részben felszabadulva), vagy olyan elhivatott tudós, aki hajlandó kutatási idejéből áldozni a nyilvánosság előtti szereplésekre. A tudomány határaiért küzdők azonban gyakran „főállású” popularizálók. A kreacionizmus terjesztését például nem kis részben ebből élő (és például kreacionista szervezetek által támogatott) hivatásosak végzik. Bár az elfogadott tudomány oldalán is egyre több ember foglalkozik elsősorban a nyilvánosság megnyerésével, például a hazánkban is ismert Michael Shermer, a tudomány határainak megváltoztatásáért küzdőknek a főállású kutatóknál általában több idejük van, hogy gondosan felkészüljenek a nyilvános vitákra, összecsapásokra.

11.1 ábra: Michael Shermer első publikációi kerékpározással voltak kapcsolatosak, majd néhány oktatással foglalkozó szöveg után fordult az áltudományok felé. Bár 2001-től a Scientific American szkeptikus rovatának vezetője, és a Skeptics Society elnöke, valamint számos lexikonban szerző, referált tudományos folyóiratban évente maximum 1–2 cikket publikál, ezek általában tudománytörténeti jellegűek

11. fejezet – Viták, csaták, határok, csatárok

267

Ezt a helyzetet a könyv írói közül ketten is megélték és élvezték: egyszer ugyanis nyilvános vitában ki kellett állniuk csillagászokkal szemben, akik a Föld gömbölyű volta mellett érveltek. Mivel mindenki azt gondolja, hogy mindenki azt gondolja, hogy a Föld gömbölyű, „ellenfeleink”, akiknek saját kutatási területükön kellett publikálni, doktorijukat megírni stb., nem sokat törődtek a vitával. Mi azonban, minthogy pontosan az ilyen problémák és a döntési mechanizmusok vizsgálata az egyik kutatási területünk, rászántunk egy egész hétvégét „lapos Föld elméletünk” kidolgozására. Egyikünk csillagász lévén, körülbelül tudtuk az ellenfél várható érveit, így nem volt más feladatunk, mint tudománytörténeti ismereteink, leleményességünk és arcátlanságunk korlátain belül minden lehetséges eszközt megragadva kialakítani stratégiánkat. Ókori látáselméletek, 20. századi matematika és topológia, részletes beszámolók és kétdimenziós modellek segítségével (hiszen az igazi Föld lapos, a földgömb csak egy primitív, félrevezető modell) elértük, hogy a nyilvános vitát követően egy minisztériumi helyettes államtitkár odasúgta nekünk, hogy meggyőztük (neveket talán jobb, ha nem mondunk, de visszautalhatunk a 7. fejezet keretes írására a 161. oldalon). Ez a példa nyilvánvalóvá tette számunkra azt, amit korábban is sejtettünk: a tudomány határait nem könnyű védeni, ahhoz gyakran speciális szakértelem kell, amit időt rabló megszerezni és ami nem tudományosan teszi eredményessé a szakértőt, hanem politikailag sikeressé a tudományt. Így hát nem véletlen, hogy a 7. fejezetben elemzett Kitzmiller–Dover-per egyik legfontosabb szakértőjévé Stephen Miller vált, aki már a per előtt éveket töltött azzal, hogy az „intelligens tervezés” és a kreacionizmus mellett szóló érveket egyenként, komoly szakirodalommal felvértezve megsemmisítse. A tudomány határainak védelme munkaerőt és energiát von el a tudomány belső fejlődésétől. Ezért is olyan kíméletlenül elítélő sok tudós nyilatkozata a tudomány határain való betörési kísérletekről. Sokan időpocsékolásnak tartják az ilyen határharcokat, így például a hazánkban is ismert és már idézett Richard Dawkins is. Ebből a hozzáállásból azonban igen faramuci helyzetek születnek. Bár általában azt gondoljuk, hogy a tudományos tudás igen megbízható ismereteket ad a világról, mindenki hajlandó elismerni, hogy a tudósok is tévedhetnek, és a tudomány mint intézmény időnként hibás álláspontot támogat. Ennek ellenére, amikor egy csoport „kívülről” támadja meg a tudományt, a fenti hozzáállás miatt a tudósok egy része feleslegesnek tartja a vitát és csak lehurrogja a másik felet. Mint jó néhány példa mutatja, sokszor az történik, hogy a

268


kulturálisan kitüntetett tudásforma birtokosai egyszerűen megmondják a világnak, hogy mi tudás és mi nem. Ilyesmivel találkoztunk az asztrológia kapcsán. De hasonló példával szolgált a parapszichológia fejezet is, a kreacionizmus és intelligens tervezés ellen pedig a nagy amerikai – és most már európai – tudósfórumok is nyilatkozatokat adtak közre. Ezeknek a nyilatkozatoknak az erejét általában nem érvelésük erőssége, hanem a közreadók társadalmi státusa adja. No de, ha tudjuk, hogy mindenki tévedhet, így a tudósok is, és ráadásul további indoklás nélkül hivatkoznak önmagukra szakértőként, vagyis érveik sem erősek, akkor honnan tudható, hogy nem éppen ezekben az esetekben tévednek? A helyzetet tovább rontja, hogy – ahogy a 6. fejezetből talán még emlékszünk Feyerabend kritikájára – sok esetben maguk a nyilatkozatokat aláírók és alternatívákat elutasítók keveset tudnak az elvetett gyakorlatról. A tudomány határait vizsgálva így hát különös látkép tárul elénk. Míg a kötet elején úgy tűnt, hogy megválaszolható kérdés az, hogy hol húzódik a tudomány határa, és mi számít áltudománynak, az inkább elméleti fejezetek és esettanulmányok alapján úgy tűnik, hogy nem válaszokat találtunk, hanem további kérdéseket. A tudomány határai ugyanis nem így vagy úgy vannak, hanem ilyenné vagy olyanná lesznek, és a legizgalmasabbnak tűnő kérdés az, hogy itt és most (éppen itt és éppen most) milyen folyamatok zajlanak, és milyen, a múltban kialakult határok átalakítása folyik. Maga az a kérdés is, hogy kik, mikor és hogyan próbálják a határokat megerősíteni vagy elmozdítani, tekinthető tudományos módszerekkel vizsgálható kérdésnek. Jelen fejezet így ennek az izgalmas problémának a nyomába ered, és megpróbál egy keretet felvázolni, amelyben elemezhetővé válnak a „határmunkálatok”. Természetesen már a munka elején nehézségekbe ütközünk, hiszen nincsen senki, aki tökéletesen átlátná, hogy pontosan milyen folyamatok is játszódnak le társadalmunkban egy-egy tudományos kérdés kapcsán. Míg az újságcikkek, TV-szereplések, vagyis az írásbeli és szóbeli nyilvános megnyilatkozások viszonylag könnyen elérhetők és elemezhetők, a telefonbeszélgetések, az ünnepi vacsorákon létrejött megállapodások nehezen vagy sehogy sem rekonstruálhatók. Vagyis az elemző eleve nem fér hozzá a döntéshozatalt befolyásoló összes tényezőhöz. Ráadásul az, hogy a tudomány határainak kialakításhoz milyen mértékben járulnak hozzá a nyilvános, formális vagy éppen az informális folyamatok, nem állapítható meg egykönnyen. Az elemző így még azt sem tudja, hogy azok az adatok, amiket elemez, mekkora befolyással voltak a kialakult helyzetre. Ugyan mindenkinek megvan a magánvéleménye ezekről


269

a dolgokról, a szociológus professzoroknak éppúgy, mint a politikusoknak (nekünk kívülállóknak pedig ott vannak a vonzó összeesküvés-elméletek), de még a folyamatban résztvevők is csak saját tevékenységükről tudnak „mindent” (ha naivan feltételezzük, hogy tökéletesen tisztában vannak saját motivációikkal), előttük is rejtve marad a többi szereplő lépéseinek egy része. Pusztán módszertani okokból így a következőkben alapvetően csak nyilvánosan hozzáférhető megnyilatkozásokat elemzünk, hiszen ezek biztosan alakítják a közvélekedést, még ha a döntéshozatali eljárásokban nem is az egyedül számottevő tényezők. De hogy a folyamatokat kicsit átláthatóbbá tegyük, megpróbálunk néhány szempontot elkülöníteni és ezeket egyesével vizsgálni, hogy a végén egy részletgazdagabb képet tudjunk összerakni. A nyilvános megnyilatkozások egyik alapvető műfaja a tudományos szöveg. Kezdjük ennek elemzésével: milyen is ez, és miben más, mint a nem tudományos szöveg? Hogyan írnak azok, akik korunk kitüntetett tudásformáját, a tudományos tudást hozzák létre, és milyennek kell lennie egy szövegnek, ha tudományos formában szeretne feltűnni? A tudományos szöveg és a tudóstársaságok A legfrissebb tudományos eredményeket szakcikkekben közlik. Ezek a tudományos cikkek azonban alig érthetők. Vagy sehogy sem. Legalábbis annak nem, aki nem szakértő a területen. De a legtöbb természettudományos területen végzett hallgató még öt év egyetemi szakképzés után is csak a legszűkebb szakterületén készülő cikkeket, illetve a legáltalánosabb folyóiratokat érti, ha egyáltalán olvassa. De általában alig van lehetősége olvasni, mert idejének nagy részében hallgatóként tankönyveket kellett megtanulnia, vizsgákra kellett készülnie és laborjegyzőkönyveket készítenie, kutatóként pedig kísérleteivel, számításaival kell bíbelődnie. Azt már az 5. fejezetben láttuk, hogy sok szakcikket szinte senki nem olvas el. Ráadásul még a szaktudós sem érti minden részletét a szakterületéhez szorosan nem kapcsolódó cikkeknek. Miért ilyen bonyolultak ezek a cikkek? A tudományos szöveg több száz év alatt alakult olyanná (vagyis olyan érthetetlenné), mint amilyen ma. Ennek sok oka van. Az egyik legfontosabb, hogy a kutatók megpróbálják a legpontosabban és legrövidebben átadni egymásnak a szükséges információkat, így lehet a legkönnyebben közölni az új felismeréseket a szakértők csoportjával, akik hasonló kutatásokon dolgoznak. A gyakori fogalmakat rövidítésekkel helyettesítik, a

270


bevett kísérleti módszereket nem részletezik, csak a szükséges elemekre utalnak, a szöveget a folyóirat előírásainak megfelelően tagolják. Hogyan épül fel egy tudományos cikk? Különféle tudományterületekről vett példák alapján úgy tűnik, mára nagyrészt kikristályosodott a tudományos közlés formája. Ma a tudományos munkákat elsősorban szakcikkek formájában közlik (és a könyvek jelentősége egyre kisebb), amelynek szerkezete a következő struktúrához közelít: 1. Absztrakt, a cikk tartalmának rövid összefoglalása 2. Bevezetés 3. Elméleti háttér 4. Megfigyelési és/vagy kísérleti technikák 5. Mintavétel, kísérletek 6. Adatok elemzése 7. Eredmények és megfigyelések 8. Az eredmények/megfigyelések megvitatása, diszkussziója 9. Összefoglalás / konklúzió 10. Köszönetnyilvánítás 11. Hivatkozások 12. Kapcsolódó mellékletek A 2. és 3. pont gyakran kerül összevonásra, éppúgy, mint a 4–6. vagy 6–7., esetleg 7–8. részek. Frederick Suppe és mások a tudományos munkák ilyen struktúráját vizsgálva arra jutottak, hogy a mai tudományos munkák nem a tudós valódi munkafolyamatainak vagy gondolkodásának rekonstrukcióját adják, hanem megpróbálják a munka során szerzett adatokat és azok interpretációját olyan módon közölni, hogy azok a közösség kritikáját megállják. Vagyis a labor lokális és egyedi eredményeit a tudományos publikációkban globális, örök és mindenhol érvényes tények előállítására használják, ahogy például Bruno Latour megfigyelte. A fentihez hasonló, tömör és standard szerkezetű cikkek nagyban megkönnyítik a tájékozódást az új tudományos eredmények tengerében, azonban veszélyeket is rejtenek magukban. Tömörségük folytán csak a tudósok nagyon kis része lát bele a módszertani finomságokba, így a cikk konklúziói a legtöbb tudós számára nem azért meggyőzők, mert a módszert követve belátták azok helyességét, hanem mert megbíznak abban a folyóiratban, amely leközölte őket. A kutatók nem is olvasnak minden cikket végig, hanem megelégszenek a könnyen elérhető, interneten kereshető és gyorsan átfutható absztrakttal. A tömör kivonat azonban nem ritkán erősebben fogalmaz, nem említ kivételeket vagy megszorításokat – vagyis az ebből kiolvasott állítások nem feltétlenül olyan jól alátámasztottak, mint a főszöveg. Így az árnyaltabb (és védhetőbb) állásponthoz a terület szakértői jutnak, de az arra kevésbé specializálódott kutatók nem.


271

A legújabb tudományos eredményeket olyan szövegek közlik, amelyek betűszavakkal vannak telezsúfolva, és amelyek nem teszik hozzáférhetővé a kívülállók számára az új eredmények létrejöttének körülményeit. Aki nem épp hasonló témában, hasonló kísérleti eszközökkel és módszerekkel dolgozik, az, még ha az eredményeket érti is, az indoklást vagy elfogadja, vagy nem, de megítélni nehezen tudja. A tudományos szöveg tehát csak a szakértőknek szól – és így nem csak azzal nyer időt a szakértő, hogy a megfogalmazás a lehető legtömörebb, hanem azzal is, hogy így a nem hozzáértő nehezebben tud kritikát megfogalmazni az adott kutatási eredményekkel szemben. A tudományos publikáció tehát, amely talán a leginkább objektív szövegnek tűnik, maga is fontos része a tudomány „határmegvonásának”, ahogyan a tudósközösség kijelöli azt, hogy mi és ki tartozik a tudományhoz – micsodák és kicsodák nem. Tehát a szakértők a létrehozott szövegeikkel nem csak segítik egymás munkáját, hanem gátolják is a kívülállók hozzáférését és kritikáját! Mielőtt berzenkedni kezdenénk, érdemes megvizsgálni, miért lehet ez fontos és pozitív jellemzője a tudománynak. Könnyen belátható, hogy egy közösség annál gyorsabban tud új eredményeket felmutatni, minél több dologban egyetértenek. Amíg azon vitatkozunk, hogy a világ megismerésének módja a kísérletezés vagy az ima, addig rengeteg energiánkat emészti fel az ezzel kapcsolatos vita, és kevesebb időnk jut akár az imán, akár a kísérletezésen keresztül a világ megismerésére. Ha azonban egy közösség ezekben az alapkérdésekben egyetért, akkor több energiát lehet a megismerésre fordítani. Pontosan ez történt a 17. században, amikor a születő tudományos akadémiák olyan fórumot biztosítottak, ahol az alapkérdésekben egyetértő – mai szemmel leginkább amatőrnek vagy dilettánsnak tekinthető – kutatók megoszthatták kutatásaikat egymással és elkezdhettek a részletkérdéseken vitatkozni. Ahogy a kort kutatók gyakran fogalmaznak: ahhoz, hogy a tudomány művelői kritikusan tudjanak egymás munkájához viszonyulni, először ki kell alakítaniuk a bizalmat egymás és egymás munkája iránt.

272


11. 2 ábra: Thomas Sprat már 1667-ben könyvet írt az angol Királyi Társaság történetéről (History of the Royal Society). A könyv elején található metszeten a patrónus II. Károly mellszobra fölött, a címer alatt olvasható a társaság mottója: Nullius in verba. A három szó részlet Horatiustól: nullius addictus iurare in verba magistri, quo me cumque rapit tempestas, deferor hospes – vagyis: mivel egyetlen mester szavára sem esküszöm, akárhová sodorjon a vihar, mindenhová vendégként érkezem Ez, a retorikát elutasító (retorikai) hozzáállás jellemzi ma is a tudományos szövegeket. A királyt épp babérkoszorúval díszíteni készülő Hírnév alatt Francis Bacon, az induktív tudományos módszer apostola, a másik oldalon a Társaság első elnöke ül

Ebben nincsen semmi meglepő. Legtöbbünk keresi az olyan lehetőségeket, ahol hasonló elképzelésű emberekkel, „társakkal” nem kell az alapkérdéseken vitatkozni, hanem megértjük egymást. Tudósközösségek, fundamentalista vallási


273

mozgalmak, politikai pártok, japán rajzfilmek rajongói vagy környezetvédők szervezetei: mind-mind olyan közösségek, amelyeket az alapkérdésekben egyetértő személyek hoztak létre és tartanak életben. A tudomány a tizenhetedik században csak egy volt számos olyan közösség közül, amely rendezvényeket szervezett, főnemesek és gazdag polgárok kegyeit kereste és a tagok költségén könyveket adott ki. A híres Royal Society, az angol Királyi Társaság első ilyen könyve egy, a halak természetrajzáról szóló két kötetes hatalmas munka volt (hatalmas anyagi bukás), a második Isaac Newton Principiája, vagyis a modernkori (mai fizikus számára klasszikus) fizikát megalapozó munka (kisebb anyagi bukás). Ám a tudóstársaságokhoz hasonló tagszámmal, költségvetéssel és célcsoporttal rendelkezett számos elkötelezett fundamentalista vallási közösség, vagy épp ma okkultistának nevezhető közösség. És nemcsak a csoportok voltak hasonlók, hanem nagyon gyakran a tagok is. A 17. század elején John Dee volt az egyik leghíresebb angol tudós – már ha mindenképp ezt a kategóriát akarjuk ebben a korban használni. A matematika alapművének, Euklidész Elemek című munkájának angol fordításához írt híres kommentárt és kora legnagyobb magánkönyvtárával rendelkezett. De amikor Erzsébet királynő meglátogatta házában, idő hiányában (Dee épp aznap délelőtt temetett egy feleséget) könyvtárát nem, csak jósláshoz használt kristálygömbjét mutatta meg az uralkodónak. Még a század végén is, a modern tudomány egyik atyjának tekinthető Newton a nyilvános tudományos közösségeken kívül titkos alkimista hálózatok tagja is volt (lásd a 4. fejezetet), nem beszélve szektariánus nézeteiről, szentháromságtagadásáról és ehhez kapcsolódó titkos levelezéséről. A különféle közösségek tagjaik számára szövegeket nyomtattak, rendezvényeket tartottak. A korai tudományos folyóiratok is ugyanilyen, tagok számára készülő szövegek voltak, és az első „konferenciák” nem sokban különböztek vallási csoportok kongregációitól. A folyamatosan alakuló-formálódó közösségek ugyanakkor számos ponton egymással is összeütközésbe kerültek. Világnézeti különbségek, versengés a patrónusok kegyeiért, a másik fél meggyőzése vagy csak nevetségessé tétele – mind-mind végigkísérik kultúránk történetét és a vitairodalom a könyvnyomtatás révén egyre nagyobb tömegeket tudott elérni. Innen nézvést azonnal érthetőbb, miért folynak határküzdelmek a tudomány körül: amióta van tudomány, azóta vannak ilyen harcok! Sőt, azt mondhatjuk, hogy ma a tudomány sokkal jobb pozícióban van, mint volt 1700-ban.

274


A tudomány mint privilegizált társadalmi intézmény Mi történt 300 év alatt, ami miatt ma mégis más a helyzet? Szemben a szentháromság-tagadókkal, az alkimistákkal és a kristálygömbjósokkal, az elmúlt évszázadokban a tudomány hihetetlenül sikeres volt társadalmunkban az erőforrások megszerzése és a szakmai legitimáció terén. Azzal, hogy szorosan együtt dolgozó közösségeket hozott létre, amelyen belül a tagok korlátozták a megvitatott kérdések körét, minden eddiginél nagyobb ismeretgyarapodás jöhetett létre. A történelem során még soha semmilyen kultúra nem halmozott fel ennyi tudást. Továbbá a tudomány hasznossá vált a polgárosodó és iparosodó nyugati államokban – egyre nagyobb központi támogatást kapott (és természetesen ezáltal fejlődése szorosan összefonódott a harcászati alkalmazások fejlesztésével és a mindenkori hatalom céljaival). A tudomány így egyre inkább meghatározta az oktatást, folyamatosan növelve a természettudományos tárgyak jelenlétét és jelentőségét. Egyre több területen vált a tudomány megkerülhetetlen tényezővé. Míg a tizennyolcadik században rengeteget fejlődött a természet tudományos leírása, a tizenkilencedik században a tudományos megismerés már a megismerő, az ember felé is fordult. Tudósok kezdték vizsgálni az emberek fájdalomküszöbét, reakcióidejét, de nem csak az érdekmentes megismerés céljából. Amikor például 1843-ban egy különleges tudósokból álló bizottság megbízta a jó orrú fiatal vegyészt, Félix Leblanc-t (1813–1886), hogy tíz órán keresztül üljön párizsi Conciergerie börtönben egy nagy tál ürülékkel, a tudósok célja nem csak az volt, hogy „megismerjék a Világot”. Nagyon is fontos méréseket végeztek (részben műszerekkel, részben saját testük felhasználásával), hogy eldönthessék, hogy az akkortájt épülő új börtöncellákban minimum mekkora légteret kell biztosítani a raboknak. (Külön izgalmas és sajnálatos, hogy az ilyesfajta minimumszámításokat egy idő után nem csak börtönök, hanem lakóházak tervezéséhez is felhasználták, ahogy ezt a 19. századi munkáslakások tervei is mutatják – csak éppen a minimumból maximum lett az idők folyamán. A múlt rendszerben épült házgyári lakásokat is hasonló szemlélettel tervezték.) Természetesen még számos példát említhetnénk, és búsonghatnánk vagy örvendezhetnénk azon, hogy a tudomány milyen mértékben alakította át az emberi életet. Ilyen jellegű munkák az elmúlt évtizedekben gyakran nagy figyelmet kaptak, és mai társadalmunk sok fontos jellemzőjére mutatnak rá. Míg azonban


275

például Michel Foucault (és mások) munkái gyakran általános társadalmi víziót kívánnak vázolni, mi pusztán a tudomány „határmunkálatai” kapcsán próbáljuk az egymásra utaltságot és a kapcsolt fejlődést vizsgálni. A 17. századtól a tudomány egyre befolyásosabb társadalmi intézménnyé vált, és az utóbbi században már a politika számos döntését is a tudományra hivatkozva hozták meg. Ez a folyamat a gyógyítás területén is megfigyelhető. A társadalmunkban kitüntetetten kezelt nyugati orvoslás is átvette a természettudomány számos módszerét és elköteleződését, de ahogy azt a 10. fejezetben láttuk, ez koránt sem volt szükségszerű. És nemcsak a tudomány jutott szerephez társadalmunk intézményeiben, hanem ezek az intézmények is rendre „hasznot húznak” a tudományból. A tudósok komoly állami támogatást kapnak, ugyanakkor a nyugati típusú demokratikus állam legitimitása nem kis részben származik abból, hogy a politikai döntések meghozatalakor hivatkoznak a tudomány eredményeire. A biomedicina pedig társadalmunkban nagyrészt „tudományos” jellegének köszönheti legitimitását. Ez az egyik jelentős eltérés az 17. századhoz képest, és ez a különös ös�szefonódás, ami a 19. századtól különösen felerősödött, alapvetően befolyásolja a határmunkálatokat. Ha mindezeket és a korábbi fejezetekben elhangzottakat figyelembe vesszük, meglepően komplikált kép bontakozik ki előttünk: egyéni életutak, fejlődő intézmények, mikro- és makrostruktúrák összefonódása, ahogy egyedi helyzetekben alakítják és befolyásolják a résztvevők megnyilatkozásait. Hogy mennyire sokrétű és gazdag lehet akár egyetlen tudós munkája, azt az alábbiakban mutatjuk meg.

Határmunkálatok Hogyan folynak a tudomány határait megvonó viták? Kik vívják a harcokat, hogyan és mivel érvelnek, miért vállalják fel a küzdelmet, és miként kerülnek ki győztesen? Ezeket a kérdéseket egyik elsőként – a hetvenes években – Thomas F. Gieryn amerikai szociológus vizsgálta meg tüzetesen. Azóta a „határmunkálatok” (boundary work) kifejezést használják – hazánkban ma még elég kevesen – azon tevékenység jellemzésére, melynek során a tudósok a határokat kiépítik. Gieryn úgy találta, hogy „ideológiák” használatával a tudósok olyan tudományképet festenek a társadalmi környezet számára, amely meggyőzi az embereket

276


arról, hogy a tudósok jobban megfelelnek az elvárásoknak riválisaikkal szemben. Az „ideológia” kifejezés itt félrevezető lehet: nem arról van szó, hogy a tudósok hazudnak azzal kapcsolatban, milyen a tudomány, hanem sokkal inkább szelektíven ábrázolják, vagyis a lehetséges tulajdonságok közül (melyek egyszerre, sokszor egymásnak ellentmondva jellemzik a tudományt) azokat választják ki, amelyekkel a saját tudományukat a vetélytársakénál vonzóbbá teszik, és így elnyerik az áhított társadalmi támogatást. A határok körüli harcok persze nem mindig egyformán hevesek. A legtöbb tudósnak nem nagyon kell törődnie az ilyen ideológiák gyártásával, és csak kevesen, mintegy hobbiból foglalkoznak ezzel a tevékenységgel. Vannak azonban helyzetek, amikor a küzdelmek fellángolnak, ami alapvetően két okból történhet. Egyrészt akkor, amikor a tudomány védekezik: olyan szellemi mozgalmak kapnak szárnyra, amelyek potenciálisan elhódíthatják a tudomány támogatásának egy részét, például azáltal, hogy ugyanazokkal a területekkel akarnak foglalkozni, mint amiket rendszerint az ilyen vagy olyan tudományág hatáskörébe sorolunk. Például a kreacionizmus mai terjedése azt a fenyegetést jelenti a biológusok számára, hogy míg korábban ők voltak hivatottak az élet keletkezésének és fejlődésének magyarázatára, addig most ez burkoltan vagy nyíltan a vallás fennhatósága alá kerülhet – ezért a biológusok harcokat folytatnak a kreacionisták ellen. Ám nem mindig „külső” fenyegetés van a harcok hátterében, hiszen előfordulhat, hogy a tudomány fejlődése során – ami folyamatos növekedést és terjeszkedést jelent – magáénak akar tudni olyan kérdéseket, amelyek korábban nem tartóztak a fennhatósága alá. Hogy az előző példát megfordítsuk: a 19. század második felében a biológia azért folytatott küzdelmet, hogy ő magyarázhassa az élet keletkezését és fejlődését, holott korábban ez a vallás feladata volt – így a biológiának támadásokat kellett indítania a vallással szemben. A határok tehát nem pusztán a csatateret jelentik, ahol a küzdelem folyik, hanem bizonyos értelemben értük folyik a harc: azért, hogy ott kerüljenek megvonásra, ahol a felek érdekei megkívánják. Összefoglalva: a határmunkálatokat olyan tevékenységként határozhatjuk meg, amelynek a szakmai autonómia védelme vagy kiterjesztése a célja, eszköze a tudományképeket kialakító retorika, a meggyőzés célközönsége pedig a társadalmi környezet és annak döntéshozó fórumai. Az alábbiakban kisebb esettanulmányok formájában megvizsgáljuk a határmunkálatok néhány konkrét esetét. Először megnézzük, hogyan rivalizált a


277

19. századi angol tudomány a vallással és a technikával egyidejűleg – ebből ki fog derülni, hogy ehhez egymásnak ellentmondó ideológiákra volt szüksége. Aztán figyelemmel kísérjük egy „áltudomány” születését: hogyan lett a frenológiából áltudomány a 19. század eleji anatómusok támadásának hatására. Majd a tudományon belüli határmunkálatok felé fordulunk, és szemügyre vesszük a filozófia és pszichológia küzdelmét a 20. század eleji német egyetemeken. Ezt követően egy kortárs hazai példát veszünk szemügyre: az előző fejezetben is elemzett akupunktúra elfogadását támogató munkákat hasonlítjuk össze. Végül egy nemzetközi küzdelmet vizsgálunk, az ún. tudományháborút, amely nemcsak a tudományok és áltudományok, tudomány és tudományellenesség, a természet- és társadalomtudományok feszültségét veti fel, hanem azt a – könyvünkben visszatérő – kérdést is, hogy kinek van joga beszélni a tudományról.

Kétfrontos küzdelem a viktoriánus Angliában John Tyndall (1820–1893) angol tudós volt, aki a tudományos tevékenység mellett a londoni Királyi Intézet megbízottjaként tudománynépszerűsítéssel is foglalkozott. Nevével már találkozhattunk a parapszichológiáról szóló fejezetben, ahol a 19. századi spiritualizmus elleni küzdelem élharcosaként, Michael Faraday követőjeként került megemlítésre. Azonban nem a spiritualizmus jelentette számára a legnagyobb kihívást; komolyabb akadályokkal is meg kellett küzdenie a tudomány népszerűsítésének érdekében: harcba kellett szállnia egyfelől a vallás ősi, másfelől a mérnöki technika új tekintélyével. Hogy Darwin elmélete nyomán komoly vita lángolt fel a korabeli Angliában, azt a kreacionizmus története kapcsán már láthattuk. Tyndall egyrészt ott szállt síkra a vallás ellen, ahol úgy érezte, az emberek a valláshoz fordulnak a tudományosan is megoldható kérdésekben. Például a gyógyászat terén: míg szerinte a betegségek gyógyítása a modern orvostudomány asztala, addig a kor Angliájában szokás volt, hogy a vezető politikusok megbízására rangos egyházi személyiségek nemzeti imanapot rendeltek el, amellyel olyan nemzeti katasztrófákat próbáltak elhárítani, mint az állati és emberi járványok, vagy az uralkodói család betegségei. Tyndall belekeveredett az ima hatékonyságáról folytatott vitába, és azt javasolta, hogy hirdessenek nemzeti imát egy konkrét kórház betegeinek megsegítésére, majd vessék össze az ima előtti és utáni

278


halálozási statisztikákat. A kísérletet persze sosem végezték el, de maga az ötlet is nagy felháborodást kavart. (Egyébként Francis Galton, a neves statisztikus, meteorológus és antropológus – mellesleg Darwin unokaöccse – többek között arra használta fel a korban egyre inkább elterjedő statisztikai módszereket, hogy kiszámítsa, mennyivel növeli meg az ima az uralkodói család tagjainak életkorát. Azt az eredményt kapta, hogy valójában csökkenti – pedig a spirituális szeánszok támogatójaként korábban megemlített Galton nehezen tekinthető a tudomány olyan elszánt keresztes lovagjának, mint pl. Tyndall.) Az oktatás volt a másik terület, ahol Tyndall a tudományt kívánta támogatni kifejezetten a vallás rovására. Ekkoriban az egyetemek még egyházi befolyás alatt álltak, és így az egyház határozta meg a tananyagot – nem kedvezve a tudományoknak. Írországban például hiába indult civil kezdeményezés annak érdekében, hogy a fizika tudományát vegyék fel a tanmenetbe, az egyházi döntéshozók erről hallani sem akartak. Tyndall ezért nyilvános előadásain azt hangsúlyozta, hogy a természet jelenségeivel kapcsolatos kérdésekben nem a vallás a kompetens válaszadó, hanem a tudomány. Míg tudomány és vallás összeütközése nem meglepő az eddigiek fényében, annál különösebbnek tűnhet, hogy a tudomány a technikával is rivalizált! Ám a mérnökök, kézművesek és iparosok olyan társadalmi tiszteletet vívtak ki az ipari forradalom korában, hogy ez gyakran a tudomány rovására vált. Elharapóztak azok a vélemények, melyek szerint a technikai fejlődés független a tudományos kutatásoktól, ugyanis a mérnökség „legfőbb vívmányait nem természetfilozófusok vagy matematikusok érték el, hanem többnyire önmagukat képző egyszerű emberek” (Samuel Smiles). Sőt, egyesek szerint a tudomány egyenesen hátráltatja a fejlődést: „Az elmélyült gondolkodásnak nincs helye a vasutak és gőzhajók, nyomdák és fonógépek világában” (William Sewell). Tyndall tehát hadba szállt a mérnökséggel is – ennek tétje azonban szintén nem csak a tudós önérzete volt. Amikor tudósként reformot javasolt a brit világítótornyok kivilágításának ügyében, mert a mérnökök által alkalmazott technológiát elavultnak érezte, akkor a viták végül a mérnökök álláspontja mellett győzték meg a döntéshozókat, ezzel újabb potenciális tekintélyt és erőforrásokat hódítva el a tudománytól. Tyndallnak tehát legalább két irányba kellett hadakoznia – ha most nem számítjuk a spiritualizmus elleni küzdelmét –, és ez azt eredményezte, hogy más és más „ideológiát” kellett felvázolnia a tudományról attól függően, éppen ki ellen harcol. Gieryn szépen összegyűjtötte a Tyndall által használt érveket,


279

melyeket most röviden felsorolunk (a pontos idézeteket lásd Gieryn magyarul is megjelent cikkében): I. A vallás ellen 1. Szemben a vallással, a tudomány gyakorlati haszonnal bír. Míg ugyanis a tudomány eredményei alkalmazhatók, felhasználhatók a nemzet jólétének érdekében (technológiai haladás), addig a vallás csupán önmagában értékes, és haszna legfeljebb annyi, hogy – a költészethez hasonlóan – érzelmi kérdésekben vigaszt és méltóságot képes nyújtani. 2. A tudomány empirikus, tapasztalati alapú, míg a vallás „metafizikai” jellegű. Hiszen a tudomány a természet tényeit kísérletezés által figyeli meg, míg a vallás olyan láthatatlan, spirituális erők működését teszi fel, melyek a tapasztalat számára hozzáférhetetlenek. Míg a tudományt mindent bizonyítani akar, addig a vallás számára a bizonyíték csak másodlagos és korlátozott erejű. 3. A tudomány szkeptikus, míg a vallás dogmatikus. Míg a tudósok semmilyen tekintélyt nem tisztelnek, csak a természet tényeit, és ezek javára hajlandóak elvetni bármilyen ősi és tiszteletreméltó elvet, addig a vallásos ember sokszor vakon ragaszkodik régi és idejétmúlt elképzelésekhez. 4. A tudomány objektív, a vallás szubjektív. Mert a tudomány mentes az érzelmektől, érdekektől és előítéletektől, míg a vallás érzelmekben és szenvedélyekben mutatkozik meg. Tudományos kérdésekben csakis tárgyilagosan, elfogulatlanul szabad dönteni. II. A technika ellen 1. A tudomány a technikai fejlődés forrása és feltétele, de maga nem haszonelvű. Szemben a mérnökökkel, akik gyakran a közvetlen alkalmazhatóság és az anyagi haszon reményében dolgoznak, a tudomány embere pusztán magáért a tudásért, az igazságért munkálkodik. 2. A tudomány módszeresen kísérletezik, a technika próba-szerencse alapon halad. Ezt egy serfőzőmestereknek tartott előadásában fejti ki, és az iparosok esetlen és átgondolatlan próbálkozásait összeveti a tudomány módszeres kísérleteivel: míg az előbbi csak a működés kérdését veti fel, addig az utóbbi a mélyben rejlő okok feltárását célozza. 3. A tudomány teoretikus, a technika praktikus. Ez abban is megnyilvánul – az előző pontot folytatva –, hogy a tudós a „miért” kérdésére is keresi

280


a választ, nemcsak a „hogyan”-ra. Ehhez segítségül hívja a természeti jelenségek mögött rejtőző elveket és okokat, melyek „érzékelhetetlenek”, „a tapasztalat látómezején kívül esnek”. 4. A tudomány önmagában is értékes, míg a technika csak vívmányai miatt. Hiszen az már önmagában elég, ha megismerjük a természet működését, és ezt nem kell eredményeivel igazolni: Homérosz műveihez hasonlítva mondja, hogy a tudomány az ember szellemi művelődésének eszköze, a kultúra kiemelt területe, olyasvalami, ami önmagában kiérdemli a széles körű tekintélyt és támogatást. Számba véve ezeket a leírásokat az embernek óhatatlanul kellemetlen érzései támadnak. Akkor most milyen is a tudomány? Egyszer azt látjuk, hogy tapasztalati, máskor azt, hogy elméleti. Egyszer hasznos, máskor öncélú. Néha úgy tűnik, hogy csak a tapasztalhatóval törődik, máskor meg a láthatatlan okokat keresi. Van úgy, hogy szemben áll a költészettel, de van úgy, hogy homéroszinak tűnik. Minden attól függ, honnan nézem! Hiszen tapasztalati a valláshoz képest, míg elméleti a technikához képest, a vallással összevetve hasznos, míg a technikánál sokkal öncélúbb, és így tovább. Nem arról van szó, hogy Tyndall hazudik, és olyan jegyekkel ruházza fel a tudományt, amelyek egyszerre nem teljesülhetnek – inkább az a helyzet, hogy a tudományra mindezek egyszerre jellemzőek, csak éppen az adott viszonyítási pontok függvényeként rajzolódnak ki vagy kerülnek háttérbe. Az tehát, hogy mik a tudomány demarkációs kritériumai, megkülönböztető jegyei, nem egyszer és mindenkorra egyértelműen adott, hanem attól függ, mitől határoljuk el éppen a tudományt. A tudományos ideológiák gyártói olyanok, mint a fociedzők: az egyik ellenféllel szemben saját csapatuk védelmét emelik ki, a másikkal a támadójátékot, a harmadikkal a sportszerűséget, a negyedikkel a férfiasságot, az ötödikkel a csapatszellemet, a hatodikkal az egyéni kreativitást – mindig azt, amiben jobb a csapat, és amitől eredményt várnak. A taktikai repertoár adott, ám a konkrét játékstílust mindig az ellenfél határozza meg. Amikor a tudomány támad vagy védekezik, akkor a tudósok az adott célnak megfelelő képet festik le, és retorikai eszközöket alkalmaznak a támogatás megnyerésére – hiszen mindez nem pusztán elméleti küzdelmet jelent, hanem komoly gyakorlati (gyakran anyagi) következményekkel jár.


281

Frenológusok és anatómusok harca Bár a frenológia szót ma nem sokan ismerik, és akik mégis, azok a „dudortant”, az agykoponya külső méricskéléséből belső tulajdonságokra következtető területet általában valami vicces és idejétmúlt áltudománynak tartják, a 18. és 19. század fordulóján volt valamekkora esély arra, hogy a frenológia beépüljön a tudományok rendszerébe. Abban, hogy ez nem így történt, nagy szerepe volt egy skóciai vitának, amely a korabeli Edinburgh-ban játszódott le. Az alábbi történetből kiderül, hogy nem eleve eldöntött kérdés volt a frenológia sorsa, hanem olyan határmunkálatok alakították, melyeket a „tudósok” hatékonyabban folytattak, mint az „áltudósok”. A frenológia alapjait egy Franz Joseph Gall nevű orvos fektette le a 18. század végén. Legfontosabb tételei a következők voltak. Először is, az agy a gondolkodás és mentális tevékenység szerve. Ez azt jelenti, hogy miként a vérkeringés funkcionálisan a szívhez köthető, a légzés a tüdőhöz és az emésztés a bélrendszerhez, úgy kötődnek a mentális folyamatok (gondolkodás, tudatosság, érzések, vágyak, érzelmek stb.) az agyhoz, amely ezeket a funkciókat végzi. Másodszor, az agy maga is különböző szervekből épül fel, melyekhez rendre különböző mentális képességek tartoznak. Megfordítva tehát, az olyan mentális képességeknek, mint például a harciasság, a jóindulat, a tisztelet, az időérzék, a számérzék, a zeneérzék, a humor, mindnek megvan a saját szerve az agy rendszerén belül. Harmadszor, egy adott szerv mérete arányos a képesség erősségével: ha valakinek nagy a számérzékszerve, az jó lesz matematikából, és ha kicsi az érzékiségszerve, akkor nem lesz különösebben romantikus alkat. Negyedszer, mivel a koponya követi az agy alakját, a koponya formájából eldönthető, hogy a kérdéses illető milyen személyiségjegyekkel bír. Akinek lapos, csapott a homloka, az vélhetőleg nem szellemi beállítottságú, hiszen az értelem szervei többnyire homloktájon helyezkednek el. Sőt, gyakorlott frenológus a koponya dudorainak letapogatásával részletes jellemzést tud adni az alanyról. Vegyük észre, hogy ez a program nem is tűnik olyan elhibázottnak, sőt… Azzal a tézissel, hogy az agy a mentális tevékenységünk szerve, ma szinte (?) minden tudós egyetért. A 18. század végén még talán bátorság és materialista elhivatottság kellett ennek kijelentéséhez, de ma már ez unalmas banalitás. Az már kevésbé egyértelmű, hogy az egyes „képességek” mennyire lokalizálhatók az agy bizonyos részeire. Vannak olyanok, amelyek területileg jól körülhatárolhatók, hiszen régóta ismert bizonyos agyterületek sérülésének és egyes

282


funkciók kiesésének kapcsolata. Egy-egy agyterület kiesése esetén van, hogy csak bizonyos dolgokat (nem) lát a páciens, van, hogy nyelvérzéke sérül, gyakran igen különös funkciózavarok léphetnek fel és vannak olyanok, amelyek nem körülhatároltak (például az a képesség, hogy öntudatomnál maradjak). Még ha vitatható is volt a frenológia a maga korában, az biztos, hogy alapállása tudományosan teljesen elfogadhatónak tűnt, és a lokalizációt hangsúlyozó idegélettanban számos előfeltevése továbbélt. Gall egyik tanítványa, Johann Spurzheim Edinburgh-ban terjesztette és gyakorolta a frenológiát, és ehhez hangos segítséget kapott egy új és harcias támogatótól, George Combe-tól. A városi orvosi iskola anatómusai azonban nem nézték jó szemmel a frenológia sikereit, és módszeres támadásba lendültek, amely egy 1803-ban megjelent cikkel vette kezdetét (ezt a vitriolos recenziókban bővelkedő Edinburgh Review közölte). A cikk szerzője szerint a frenológia „súlyos tévedések és túlzó abszurditások keveréke”, valamint „valóságos tudatlanság, valódi képmutatás”, emellett „szemét, alávaló csiricsáré bóvli”. A fellángoló vita igen heves volt, és bár 1820-ig a frenológusok komoly tekintélyt és támogatottságot mondhattak magukénak, a harcok végül az anatómusok győzelmével zárultak. Ennek eredményeképp a frenológián rajta ragadt az áltudomány bélyege, és jórészt ennek köszönhetően nem Combe kapta meg az edinburgh-i logika tanszéket 1836-ban, hanem William Hamilton (egy korábbi támogatóból lett ellenző), és a későbbi pszichológiai-viselkedéstudományi tankönyvekbe is csak vajmi kevés került be Gall állításaiból (bár rejtetten azért néhány dolog mégis bekerült).


283

11.3 ábra: Az 1848-as magyar szabadságharc idején megjelent frenológiai folyóirat címlapja – tudomány (frenológia, fiziológia, fiziognómia, magnetizmus) házi használatra

284


Lássuk most azt, hogy milyen „ideológiák” ütköztek a vitában! Ismét csak Gieryn vizsgálatait hívjuk segítségül, melyek alapján három fontosabb ütközési pontot különítünk el: 1. Combe azt állította, hogy a vallásosság mértékéért a tiszteletszerv mérete felelős: aki alapvetően tiszteletlen, az nem lesz erősen vallásos, míg mások igen. Mivel a tiszteletszerv méretét már gyerekkorban meg lehet állapítani (hiszen a szervek születésünkkor jelen vannak, vagyis a karakter alapvetően nem változik), meg lehet mondani, hogy érdemes-e a gyereket egyházi pályára küldeni vagy sem. (Hasonlóan, a bátorságszerv mérete szerint kell dönteni esetleges katonai karrierjéről, vagy a becsületszerv mérete alapján a politikai pályáról.) Ezzel azonban bizonyos mértékig a tudomány vizsgálati körébe akarta utalni a vallást, legalábbis olyan kérdéseket kívánt tudományos eszközökkel megválaszolni (a hit mértéke), melyek a vallás területére tartoztak: „a frenológia kezében van minden tudás kulcsa, és filozófiai alapot nyújt a kereszténység igaz vizsgálatához”. Az anatómusok viszont azt gondolták, hogy Combe ezzel kilép a tudomány területéről. Szemben a 19. század második felének Angliájával, a század eleji brit tudósok békés együttélésre vágytak a vallással, már csak annál fogva is, hogy a vallás jóval nagyobb társadalmi támogatottságnak örvendett, és nem volt érdemes ujjat húzni vele. Az anatómusok attól féltek, hogy ha Combe a tudomány nevében felbőszíti az egyházat, akkor a válaszcsapás az egész tudományt fogja sújtani, ezért meg kellett győzni a közvéleményt arról, hogy a frenológia nem tudomány. Szerintük Combe vallási és politikai ambíciókat bújtatott tudományos köntösbe, azonban ezekről a területekről semmi mondanivalója nincs a tudománynak. 2. Combe szerint a tapasztalat a végső döntőbíró a frenológiában, olyan�nyira, hogy az elmélet akár képlékenyen is maradhat mindaddig, amíg szilárd megalapozást nem nyer. Az anatómusok viszont úgy látták, hogy a frenológiai elmélet túl képlékeny ahhoz, hogy ellenőrizni lehessen a tapasztalat segítségével. Pontosan hány szerv is létezik? (Ez a szám elég tág keretek között mozgott a különböző frenológusok munkáiban.) Miért pont annyi, amennyi? Miért pont ezek a szervek vannak, mások nem? Egyik frenológiai elképzelés szerint külön szerv felelős a gyerekek szeretetéért – vajon a lovak szeretetének miért nincs saját szerve? (Na, erre persze egy evolúciós modell könnyen választ adna…) Nemcsak az elmélet volt túl rugalmas, hanem az a mód is, ahogy a men�nyiségi viszonyokat kezelte. Mit jelent az, hogy „kicsi” egy szerv vagy „nagy”?


285

Milyen mennyiségi viszonyban van a szerv mérete a tulajdonság erősségével, és az utóbbi hogy mérhető? Az említett William Hamilton (aki mellesleg csak névrokona a matematikai fizika nagy úttörőjének) megfigyeléseket végzett, melyek ellentmondtak Combe azon hipotézisének, mely szerint a szexualitásért felelős kisagy nagyobb a férfiaknál, mint a nőknél – amire Combe azzal válaszolt, hogy a frenológia nem pontos, hanem csak becslő tudomány, és egzakt számok helyett elegendő az az ismeret, amit a frenológus érez a koponya letapogatása során. Több sem kellett az anatómusoknak, hogy nyelvüket köszörüljék egy olyan „tudományon”, amely mennyiségi viszonyokat feltételez anélkül, hogy képes lenne mértéket adni ezeknek a mennyiségeknek. 3. Az anatómusok saját szaktekintélyükre támaszkodva érveltek a frenológia ellen akkor, amikor arra hívták fel a figyelmet, hogy mivel minden anatómus egyetért a frenológia elutasításában, ez a magatartás nyilván megalapozott. Combe persze ezt nem fogadta el, hiszen az anatómusok kezdettől fogva elfogultak voltak a frenológiával szemben. Sőt, mivel minden nagy tudományos újítás eleinte ellenállásba ütközött (Galileit és Newtont hozza fel példaként), az anatómusok konzervativizmusa és dogmatizmusa nemhogy rossz színben tüntetné fel a frenológiát, hanem egyenesen szívességet tesz neki. A csökönyös tudósok helyett az emberek maguk döntsék el, kinek adnak igazat a vitában. Az ellenfelek persze elfogadhatatlannak tartották Combe azon álláspontját, mely szerint a laikusok dönthetnének tudományos kérdésekben: „értelmetlen lenne kikérni a tudatlan és visszahúzódó tömeg véleményét, hiszen nyilván képtelen tisztán látni a kérdés részleteit” (Hamilton). Amikor Combe azt kívánja, hogy szakértői jogosítvány nélkül is meg lehessen ítélni a frenológiát (sőt az csak akadály), akkor ezzel kilép a tudományos játéktér legtágabb korlátai közül, és könnyű támadási felületet kínál nemcsak ellenfelei, de az egész tudományos világ számára. Az anatómusok nyertek: a tudósközösség nem szívesen tűrne meg soraiban olyanokat, akik többet adnak az érzésekre, mint az egzakt men�nyiségekre, olyanokat pedig még kevésbé, akik a laikusok véleményét legalább annyira relevánsnak tartják, mint a szakértőkét. Pedig ha a vita fordulataitól függetlenül megvizsgáljuk a frenológusok követeléseit, akkor azt látjuk, hogy az elhivatott tudományosság igényével kerültek megfogalmazásra. Az a vágy, hogy a vallás is részben magyarázható legyen a frenológia segítségével, jól illeszkedik a tudomány redukcionizmusához: mindent vissza kell tudni vezetni tudományos elvekre, minden jelenséget meg kell tudni magyarázni tudományos alapállásból. A történelemben nem a frenológia

286


az egyetlen tudományos igényű vállalkozás, amely összetűzésbe kerül a vallással amiatt, hogy tudományos magyarázattal kívánja ellátni. Aztán azzal, hogy a tapasztalat elmélettel szembeni elsőbbségét hangsúlyozzák a frenológusok, elkötelezik magukat a tudományra jellemző empirizmus mellett. Gyakran vált a tudomány kárára az utókor visszatekintése szerint, ha az elméleti konstrukciókat többre tartották a tapasztalatnál, és idejétmúlt hipotézisekhez ragaszkodtak a „tények” dacára. Végül Combe dogmatizmusellenessége, amely szembeszáll az anatómusok tekintélyelvű elutasításával, kitűnő példája lehetne annak a szkeptikus magatartásnak, melyet a tudományos folklór oly nagyra becsül forradalmi hőseiben (ám amely mellesleg az összeesküvés-elméletekre is jellemző). Combe tudományideológiája tehát igenis tudományos, főként ha összevetjük az anatómusok korlátozottságával (a vallást hagyjuk!), idealizmusával (az elmélet a tények előtt) és dogmatizmusával. Vagy mégsem? Természetesen az anatómusok ideológiája is tudományos, csak éppen más tulajdonságokkal ruházza fel a tudományt. Sikerük rengeteg fontosabb és kevésbé fontos tényező összejátszásán múlott, és itt nem tisztünk, hogy ezt a folyamatot átfogóan megvizsgáljuk. Ám ha a vitát elemezzük, úgy tűnik, semmi sem zárta ki eleve, hogy a frenológia tudomány legyen, hiszen tartalmaz olyan alapelveket, melyek – így utólag visszatekintve – alkalmassá tehették volna, hogy elfogadott szakterületként kivívja a helyét kora tudományos térképén. De nem ez történt, és ebben biztosan komoly szerepe volt az anatómusok jól felépített – és Combe talán rosszabbul felépített – ideológiájának. Az anatómusok érdekeit sértette a frenológia, mely területeket, állásokat, támogatást hódíthatott volna el tőlük. Sikerült olyan pozícióba kényszeríteniük vitapartnerüket, amelyről könnyű volt kimutatni, hogy a „nyílt tudomány” eszméjével és a vallás elleni támadásával fenyegeti a tudomány egészét. Kedvezőtlen színben tüntették fel a frenológiát, amely így nem számíthatott társadalmi támogatásra. Pszichológia és filozófia harca a századfordulón Az eddigi két példában azt láttuk, hogyan épültek és alakultak a határok a tudomány egésze és adott riválisai (vallás, technika, áltudomány) között. Határmunkálatokkal azonban nemcsak az általában vett tudomány peremvidékén találkozhatunk, hanem egyes tudományos diszciplínák közti határoknál is. Ilyenkor a


287

tudósok intézményes erőforrásokra vonatkozó igényei nem a tudományon kívüliek, hanem más terület tudósainak igényeivel kerülnek ütközésbe: a tekintély és támogatás védelme vagy elhódítása gyakran a tudósok belharcainak tétje. Ezekben az esetekben várható, hogy nem a tudomány egészére vonatkozó ideológiák feszülnek egymásnak, hanem az egyes tudományok szerepére, illetve a rivális területek viszonyára vonatkozó elképzelések. Az alábbiakban egy különösen fontos és tanulságos esetet veszünk szemügyre: azt, hogy miként került egymással szembe a filozófia és az újonnan kifejlődő kísérleti pszichológia a 19. és a 20. század fordulójának német tudományában. A kísérleti pszichológia a 19. század utolsó évtizedeiben született meg mint módszeres kutatási program, olyan tudósok munkájának hatására, mint például Wilhelm Wundt, Franz Brentano, Carl Stumpf vagy Georg Elias Müller. A pszichológia mint az ember elméjével, képzeteivel, cselekvésével és megismerőképességével foglalkozó terület korábban a filozófia része volt, hiszen ezek a problémakörök a filozófusok asztalára tartoztak. A fent említett gondolkodók azonban kísérleti módszereket dolgoztak ki az emberi megismerés tanulmányozására, és tevékenységük inkább hasonlított a laboratóriumban munkálkodó természettudóséra, mint a karosszékből elmélkedő filozófuséra. Mégis, mivel a tudományok akkori – és nemrégiben újrarajzolt – térképén nem volt helye a tárgyában filozofikus, módszereiben viszont empirikus területnek, a kísérleti pszichológusokat filozófusként alkalmazták a német egyetemeken. Ez természetesen feszültséget szült a filozófia hagyományos felfogását képviselők és a kísérleti pszichológusok között. Ráadásul az új pszichológia rendkívül sikeres volt és gyorsan gyarapodott, a tiszta filozófia rovására: míg 1873-ban egyetlen kísérleti pszichológust alkalmaztak a filozófia professzoraként (Stumpf), addig 1892-ben hármat, 1900-ban hatot és 1913-ban már tízet – miközben a filozófia professzori státuszok száma összesen negyven körül maradt. A filozófus szakmát az „elpszichológiásodás” veszélye fenyegette, és a laikusok filozófusokról alkotott képét egyre inkább befolyásolta a pszichológia. Ez a helyzet persze nemcsak a filozófusok és a laikusok filozófiaképére volt hatással, hanem a pszichológusokéra is. Meg kellett emészteniük azt, hogy filozófusokként tartják őket számon, és ez azzal járt, hogy úgy tekintettek magukra, mint akik reformot hajtanak végre a filozófián belül. Wundt például azt írja: „Vegyük észre, hogy korunk kis számú önálló filozófiai kutatása főként a pszichológia területére tartozik.” (Az idézetek forrásait lásd Kusch könyvében.) Emellett úgy gondolta, hogy a tudományok alapjának vagy

288


szervezőjének szerepét többé nem a filozófia, hanem ha valami, akkor sokkal inkább az új pszichológia tölti be, amely a magával a megismerés természetével foglalkozik. Brentano szerint a pszichológia nemcsak, hogy hasznosan alkalmazható az államszervezés problémáira, hanem emellett a kultúra megmentője is: „Talán csak a pszichológia nyújthat gyógyírt arra a hanyatlásra, amely időről időre megszakítja a kultúra folyamatos előrehaladását.” Bár az egyes pszichológusok eltérő véleménnyel voltak arról, hogy konkrétan mi a két terület viszonya, abban kivétel nélkül egyetértettek, hogy a pszichológia fontos tanulságokkal szolgál a filozófia számára. A filozófusokat persze nyugtalanította a pszichológusok magatartása, és a kor vezető német filozófusai sorra fejezték ki aggodalmukat. Wilhelm Dilthey például sokuk nevében jegyezte meg, hogy „a mi tudományunk [a filozófia] érdekeit súlyosan károsítja az, hogy egyik filozófia tanszéket a másik után felkínálják a pszichofizikusoknak”. Mindez ahhoz vezet, hogy „elsőosztályú filozófus-státuszok birtoklói lealacsonyítják a tudományt egy olyan közönség szemében, amely képtelen maga ítélni a kérdésben”. Wilhelm Windelband szerint kora Németországában „már azzal majdnem kiérdemelte valaki a filozófiai professzorátust, ha megtanulta, hogyan kell módszeresen nyomkodni az elektromos gombokat”, és felhívta a figyelmet az „álfilozófia” veszélyeire. Az ellenállás 1913-ra odáig terjedt, hogy megszületett egy petíció, melyben 107 filozófus aláírásával szentesítette azt a követelését, hogy ne adjanak több filozófiai állást pszichológusnak Németországban, Ausztriában és Svájcban. A petíció azt is kifejezte, hogy a kísérleti pszichológia elég érett az önálló tudomány státuszára, és ezért nem filozófiaként kell tekinteni rá. Ezt a petíciót viszont a pszichológusok tekintették fenyegetésnek, ugyanis míg a filozófia tanszékeken biztosított volt a jövőjük, addig vajmi kevés reményt fűzhettek ahhoz, hogy majd új tanszékeket hoznak létre külön a számukra. Ám éppen amikor tetőfokára hágott a vita, az első világháború alaposan átrendezte a kor szellemi viszonyait és érdeklődési területeit, és a háborút követő weimari köztársaságban egy olyan, a tudománnyal szemben általában ellenséges közhangulat alakult ki, amely filozófusok és pszichológusok érdekellentéteit új, súlyosabb problémákkal helyettesítette. Ebben a környezetben a pszichológia nem gyarapodott tovább, olyannyira, hogy 1930-ban a pszichológusok előrukkoltak saját petíciójukkal, amelyben most ők követeltek a filozófusoktól független státuszokat – csakúgy, mint korábbi ellenfeleik. Tegyük hozzá, hogy hosszú távon mindketten győztek, hiszen ma már sehol sem küzd filozófia és kísérleti


289

pszichológia ugyanazokért az erőforrásokért – legalábbis nem jobban, mint a különböző tudományos diszciplínák általában. A két tudomány közti feszültség azonban nemcsak a pozíciókért folytatott küzdelemben, hanem az elméletek tartalmában is megjelent. Ennek egyik megnyilvánulási terepe az a vita volt, amely ebben az időben zajlott a tudományok módszertani különbségeiről. Míg a pozitivizmus egységes módszertani alapokat képzelt el a tudományok összessége számára, melynek mintájául – és egyben az áhított tudományos piramis alapjául – az egzakt természettudományok szolgáltak, addig a szellemtudományok képviselői közül sokan azt állították, hogy saját területük alapvetően más jellegű, mint a természettudományok, és hogy a tudomány módszereiben nem egységes vállalkozás. Windelband szerint a nomothetikus, egyetemes törvények alá rendelő természettudományokkal szemben állnak az idiographikus, egyedi körülményekre és eseményekre koncentráló szellemtudományok. Dilthey azt hangsúlyozta, hogy míg a természettudományok magyarázó jellegűek, ugyanis az ok-okozat és általános-egyedi viszonyt jelenítik meg az egyes események egyetemes törvény alá rendelésével, addig a szellemtudományok megértő jellegűek, mivel a rész-egész viszony szerint próbálják meg összefüggésbe helyezni az eseményeket. Bármit is jelentenek ezek a különbségtételek, és bárhogyan is értelmezték őket mások, az biztos, hogy igen nagy hatással voltak nemcsak a kortársakra, hanem az utókor vitáira is, és a tudományok térképén számos határvonal születését és alakulását befolyásolták. Számunkra itt az az érdekes, hogy ezek a szerzők (másokkal együtt, akiket ide lehetne sorolni) egy olyan környezetben filozofáltak, ahol a legnagyobb fenyegetést rájuk nézve talán a kísérleti pszichológia jelentette. A korábbi megkülönböztetések a tudományok tárgyainak különbségét vették alapul: a természettudományok a természettel, a humántudományok (pl. a filozófia) az emberrel és kultúrájával foglalkoznak. Ezek a határok azonban nem tudtak mit kezdeni a pszichológiával, amely az emberrel foglalkozott ugyan, de mégis a természettudományokra hajazott – méghozzá a módszere miatt. Ezért olyan elméletekre volt szükség, amelyek módszertani alapon sikeresen elhatárolták a pszichológiát a filozófiától, és ezáltal jogtalannak mutatták a pszichológusok filozófusként való alkalmazását. Bizonyos, hogy a kor oly termékeny és talán máig nagy hatású módszertani vitáiban komoly szerepet játszott filozófia és pszichológia konfliktusa. Ez a konfliktus ugyanakkor rányomta a bélyegét a filozófia egész 20. századi történetére is. Miközben a pszichológia éppen kezdett terjeszkedni a

290


filozófia rovására, egyes gondolkodók megpróbálták visszavezetni a filozófiát a pszichológiára, és megmutatni azt, hogy még az olyan szilárdnak hitt filozófiai területek is, mint amilyen a logika, valójában a pszichológia hatáskörébe esnek. Hiszen a logika fogalmakkal, ítéletekkel, következtetésekkel foglalkozik, ám ezek mentális entitások (az elme szüleményei), tehát a mentális folyamatok tudománya, a pszichológia alá tartoznak. Ezek az álláspontok ugyan elszórtan jelentek csak meg, de két filozófus módszeres kritika alá vette őket: Gottlob Frege és Edmund Husserl. Azt állították, hogy a logikai ismeretek biztosabbak a pszichológiaiaknál, forrásuk nem a pszichológiára jellemző esetleges tapasztalat, hanem a szükségszerű belátás, és érvényességük általánosabb bármilyen természettudományos tételnél – tehát a logikai ismeretek nem alapozhatók meg a pszichológiában (hanem inkább fordítva). A filozófiai hagyomány szerint e két szerző megcáfolta a pszichologizmus álláspontját, vagyis azt, hogy a filozófiai eszméket, érveket alá kellene rendelni a pszichológiai belátásoknak. A pszichologizmus vádja újra és újra felbukkan a modern filozófiatörténetben, és gyakran kapcsolódik egy általánosabb állásponthoz, a naturalizmushoz, amely szerint a filozófiai kérdésekre, vagy legalábbis néhányra létezik tudományos válasz, és a filozófiának ezért figyelembe kell vennie a tudomány eredményeit. Ezt a naturalista álláspontot a 20. századi filozófusok túlnyomó többsége elutasította, és míg hatalmas szakadékok tátongnak az egyes filozófiai iskolák között, abban szinte mindenki egyetért, hogy a filozófia nem támaszkodhat a tudományokra. Fregét vagy Husserlt meghatározó alapfiguraként tartják számon a modern filozófiai iskolák többségében, kit ebben, kit abban, és antipszichologista, antinaturalista nézeteik óriási hatást gyakoroltak. Ez az álláspontjuk azonban korántsem annyira magától értetődő, mint amennyire közkeletű, és ma egyre inkább úgy tűnik, hogy egyfajta válaszként született a filozófiával szembeni korabeli fenyegetésekre. A modern filozófia arcát döntően befolyásolta a pszichológiával folytatott korai civakodás. Ez a példa azt mutatja, hogy amikor tudományon belüli határmunkálatokról van szó, akkor jól látszik, hogy szakmai érdek és elméleti érdeklődés, ideológia és tudományos kutatás közé nem húzható egyértelmű választék. A diszciplínák közötti határok egyszerre intézményes és intellektuális határok. Martin Kusch, a fenti vitát alaposan tanulmányozó szociológus a „kihívó diszciplína” fogalmát használja: két tudományterület összeütközése gyakran annak eredménye, hogy az egyik terület kihívást jelent a másik számára, ugyanis területeik átfednek egymással, és az egyik terület megpróbálja kisajátítani a másik problémáit. Egy


291

ilyen igényt természetesen meg kell indokolni, vagyis meg kell mutatni, hogy a másik terület problémái visszavezethetők egy mélyebb szintre, ahol a kihívó terület foglalkozhat velük – ahogy az a pszichológia és filozófia összeütközése esetén történt. Bár a filozófia állva maradt a közvetlen konfliktus után, ma a pszichológia számos olyan területet vizsgál sikeresen, amely egy-kétszáz éve a filozófia birodalmába tartozott, és ahonnan a filozófia mára már kiszorult a határmunkálatok eredményeképpen. Így például ma már a pszichológia kutatásai alapján tudjuk azt is, hogy a 20. század elején még megbízhatónak és függetlennek tartott logika is olyan, amelyet számos esetben szinte semelyikünk nem alkalmaz egyes következtetési helyzetekben – mégis elég jól elboldogulunk mindennapjainkban. Az akupunktúra legitimitása Magyarországon De nézzünk egy térben és időben hozzánk közelebbi példát is a határmunkálatokra! A példa az egyik esettanulmányhoz, az alternatív orvoslással foglalkozó fejezethez kapcsolódik. Mivel az előző fejezet főként az akupunktúra nemzetközi helyzetét tárgyalta, most vessünk egy pillantást a mai magyar helyzetre! Természetesen nem tudunk átfogó és részletekbe menő elemzést adni, sőt még a folyamatosan javuló intézményesülését sem tudjuk bemutatni e területnek. Pusztán az itthoni határmunkálatokat mutatjuk be néhány példa elemzésén keresztül. Mint látni fogjuk, a határok kijelölésének szándéka nem csak nyílt vitákon érhető tetten, hanem már a diszciplína pozicionálásával is. Nézzük hát a magyarul hozzáférhető forrásokból vett példákat! Már a második fejezetben részletesen elemeztünk egy analógiát az elektroakupunktúra és a tévészerelés között. Ebből látszott, hogy ma is számos orvos (van, aki nyilvánosan, és van, aki csak magánvéleményével) tiltakozik az akupunktúrás technikák bevezetése és támogatása ellen. Vagyis ez a határmegvonási küzdelem itt és most, Magyarországon, a 21. század első éveiben zajlik. Nem dőlt el, hogy a különös testmodell alapján dolgozó kezelés pontos helye mi lesz. De milyen határkijelölési technikákkal támogatható az akupunktúra gyakorlata? A Medicina könyvkiadónál már évekkel korábban megjelent egy Klinikai akupunktúra című kötet (1988, a 2. kiadás 1994). Ez a munka alapvetően orvosoknak íródott, szemben Az akupunktúra csodája című, másik itt vizsgált

292


munkával, amelynek szerzője ugyan szintén orvos, de a kötet egy, a harcművészeti szakkönyveket és távol-keleti munkákat kiadó kiadónál jelent meg, a Mesterek, életek, tanítások sorozatban. Nézzük meg, hogy határmunkálatként hogyan értelmezhető a két mű! Természetesen számos hasonlóságot mutat a két könyv: a kínai öt elem tana, a meridiánok leírása, betegségtipológiák stb. mindkét munka jelentős hányadát teszik ki. Sőt részletesen ismertetik a fent idézett elítélő hangvételű cikkel szemben a kísérleti alátámasztását az elektroakupunktúrás technikáknak. Azonban már itt észrevehetők a különbségek. A Medicinánál megjelent munka mindenhol az orvosi latin kifejezéseket használja – és nemcsak ott, ahol az a biomedicinában és a nyugati orvoslásban megszokott. Így például a vastagbélmeridián „intestinum crassum”-meridián, de még a hármas melegítő is, amely teljesen idegen a nyugati orvoslástól, „calor triplex meridián” néven fut. Ezenkívül az akupunktúra terápiás hatásait vizsgáló fejezet is alapvetően a biomedicina betegségosztályozási rendszere alapján íródott. Ezzel szemben a másik kötet a kínai betegségtipológiát veszi alapul, külön tárgyalja a szél, a hideg, a tűz vagy a nedvesség okozta kórokat, és a diagnosztikai részben is a keleti diagnosztika rendszerét veszi át. Ez utóbbi munka sokkal részletesebben tárgyalja a kínai kozmológiát és testmodellt, amelynek számos eleme igencsak idegen a nyugati gondolkodásmódtól, a Medicinánál megjelent kötet erről nagyrészt hallgat. Sőt, amikor a részleteket megnézzük, az első kötet nagyon tudatosan az orvostudományon belül igyekszik legitimálni az akupunktúrát. Egy egész fejezet foglalkozik az akupunktúra neurofiziológiai (magyarul idegélettani) alapjaival. Itt jól látszik, mennyire a nyugati orvoslásnak megfelelően igyekszik ismertetni a szerző az idegen hagyományt. Az ősi kínai kifejezésekhez modern szinonimákat keres. Így lesz a „Qi (életenergia) = idegimpulzus, yin = paraszimpatikus, yang = szimpatikus” vagy az „egyensúlyzavar = a szimpatikus vagy paraszimpatikus innerváció túlsúlya”. (146) Ahogyan azt az esettanulmány kapcsán már említettük, a nyugati orvoslás leghamarabb és legkönnyebben az akupunktúrás fájdalomcsillapítást tudta megmagyarázni és beemelni a biomedicinába. Nem véletlen, hogy ez a kötet igen részletesen elemzi a fájdalom akupunktúrás kezelésének idegrendszeri alapjait. Ahogy a szerző ír: „Az akupunktúrapontok topográfiai tanulmányozása arra a meglepő eredményre vezetett, hogy igen nagy részük (70 százalékuk) a fájdalom trigger-pontokkal azonos lokalizációjú. A fájdalom trigger-pontokat a nyugati orvostudomány – függetlenül az akupunktúrától – régen felfedezte.” (149)


293

Vagyis az akupunktúrával foglalkozó irodalomból különös hangsúlyt kap a gyógymód azon része, amely jól magyarázható a biomedicina felől nézve (ehhez lásd az alábbi keretes részt). Ez néha már-már odáig vezet, hogy a valós magyarázati problémák gyakran csak bújtatottan jelennek meg. Bár a szerző kijelenti, hogy az adatok ismeretében „az akupontok egy nagy csoportjának lokalizációja megmagyarázható”, ez csak nagy jóindulattal vehető komolyan, hiszen csak a fájdalomcsillapításban szerepet játszó pontok egy része tartozik ide, holott az akupunktúrát számos más célra is használják. Az alternatív tudományok „legitimálása” Különös eredménnyel járhat egy-egy legitimációs kísérlet nyomon követése. A főszövegben említett 70 százalékos egybeesés a fájdalom trigger-pontok és az összes akupont között nem pontos. Az eredeti cikkben (1977-ből, emlékszünk, hogy ebben az időben nagy divatja volt az akupunktúrás érzéstelenítés kutatásának) 71%-os egybeesést találtak, de nem az enyhe nyomásra is gyakran erős fájdalmat kiváltó ún. trigger-pontok és minden akupont között, hanem csak a „fájdalom esetén használt akupontok” között. Újabb kutatások alapján még cifrábbnak tűnik a helyzet. Birch egy 2003-as tanulmányban megvizsgálta az 1977-es cikk adatait. Öt alapvető tankönyv és az újabb irodalmak alapján kiderül, hogy a fájdalom kezelésére használt akupontok 35%-a az adott fájdalom helyétől távol található, ezzel már önmagában megkérdőjelezve, hogy a trigger-pontok és akupontok kétharmada hogyan korrelálhat. Ráadásul az eredetileg vizsgált akupontok 61%-át nem javasolják fájdalom enyhítésére (44%-át a pontoknak semmilyen kezelésre nem ajánlják), a pontoknak csak 19%-a használt fájdalom estén, 20% pedig általánosan javallt. Az új vizsgálat alapján a fájdalom trigger-pontok nem korrelálnak az eredeti cikk által vizsgált meridiánpontokkal (vagy „extra”, „különleges” pontokkal). Ehelyett a trigger-pontok az úgynevezett a-shi vagy ah-shi (időnként locus dolendi), meridiánon kívüli pontokkal korrelálhatnak a szerző szerint. Mit jelent mindez? A nem szakértőnek nem sokat. Aki az akupunktúrát a biomedicina szempontjai szerint kívánja legitimálni, annyit, hogy egy 1977-es cikk helyett egy 2003-as cikket kell idéznie. Aki pedig elutasítja az akupunktúrát, az lelkesen rá tud mutatni arra, hogy még a kétes gyakorlatot támogató tudományos szakcikkek sem megbízhatóak. Vagyis mindenki ízlésének és legitimációs céljának megfelelően tudja felhasználni az ilyen cikkeket. De általánosabb szempontból rámutat a már könyvünk elején is felvetett problémára: mennyire megbízható a tudomány? Mikor tudjuk, hogy jól tudunk-e valamit?

294


A fenti példa a korábbi tudományos eredmények kritikus felülvizsgálatának lehetőségét mutatta, és az utóbbi években egyre több tanulmány vizsgálja – különösen az orvosi szakirodalomban – a megbízhatatlan szakcikkek számának növekedését. Ennek ellenére nincs társadalmunkban olyan mechanizmus, amely akármilyen hagyomány esetén tökéletesen ki tudná küszöbölni az ilyen jellegű hibákat. Emiatt különösen fontos, hogy a határmunkálatokban részt vevők ügyeljenek forrásaik tisztaságára – vagy hogy mi, laikusok ne feltétel nélkül fogadjuk el a sommás kijelentéseket.

Míg ez a munka jól láthatóan a nyugati orvostudományon belül próbálja elhelyezni az akupunktúrát, Az akupunktúra csodája más módon próbálja legitimálni tárgyát. Sokkal inkább egy alternatív test- és betegségmodell elfogadtatását tűzi ki céljául, amelyet gyakran a nyugati modellekkel való összevetés támaszt alá. Már a történeti előzmények bemutatásán megérződik ez a szemlélet: „Kínában ugyanis már ekkor [a 3. században] működtek gyógyító asszonyok, míg Magyarországon például csak a 20. század elején vehette át az első nő az orvosi diplomáját.” (24) Ezek a szembeállítások gyakran a keleti orvoslás elsőbbségét (magasabbrendűségét?) hivatottak illusztrálni: „Túlzás nélkül megállapítható e rövid áttekintésből, hogy kétezer évvel ezelőtt, amikor Európában az emberi testet még alig ismerték, s néhány kezdetleges tapasztalaton alapuló gyógyító gyakorlaton kívül semmilyen egészségmegőrző eljárás nem létezett, a kínai orvoslás már jól kidolgozott, gazdag tapasztalatokon nyugvó rendszert alkotott.” (23) Természetesen ez igen egyoldalú szemlélet, hiszen közel kétezer éve a nyugati anatómia már igen fejlett volt (aminek funkcionális fejlettségéhez nem kis mértékben járult hozzá az, hogy a Kr. e. 3. századi Alexandriában Herophilosz és Eraszisztratosz felügyelete alatt élve is boncolhattak embereket), és ugyan nem volt egységes orvosi szemlélet a Földközi-tenger medencéjében, fejlett orvosi iskolák léteztek. A különös – és a határmunkálatok szempontjából jelentős – az ilyen összehasonlításokban az, hogy azok mindkét oldalon megtalálhatók: nagyon hasonlóan egyoldalú, csak épp a másik oldalt elítélő történetet vázol számos szerző, aki a nyugati orvoslás magasabbrendűségét igyekszik bizonygatni. Az akupunktúra csodája tehát, miközben látszólag ugyanazt a hagyományt próbálja elfogadott(abb)á tenni hazánkban, mégis egészen más eszközöket használ erre. Nem beemelni próbálja a keleti orvoslást a biomedicinába, hanem mint markáns alternatívát kínálja fel az uralkodó orvosi- és testmodellel szemben. Így bizonyos pontokon, mint például a kérdéses akupontok nyugati


295

magyarázatai kapcsán, sokkal merészebben hívja fel a figyelmet a biomedicina felől történő értelmezések problematikus voltára (174). A határmunkálatok során e könyv szerzője úgy véli: „Az egészség és a betegség közti határállapotok azok, ahol hosszú távra eldőlhet a páciens sorsa, itt kap óriási lehetőséget a megelőzés és a korai diagnosztika. Ez az a terület, ahol a távol-keleti orvoslás egyértelműen felette áll a nyugatinak. (Ezzel szemben viszont kétségtelen, hogy a komoly fertőzések, sérülések, súlyos akut állapotok, szervi megbetegedések, a malignus elváltozások, a hiánybetegségek, a fejlődési rendellenességek felderítésében és kezelésében a mi medicinánk nyújt sokkal többet, mint a hagyományos kínai orvoslás.)” (274) A szándék tehát a gyógyítás területének felosztása, a határok olyan megvonása, amely nem lehetetleníti el a biomedicinát, de autonómiát és jelentőséget ad a keleti módszereknek. Vagyis, bár első ránézésre a két könyv hasonló céllal íródott, e cél elérésének módját igen különbözően látják a szerzők. Határmunkálatok tehát nemcsak a tudományok történetében voltak, hanem itt és most is zajlanak: érdekcsoportok, különböző eszmék hirdetői próbálják a történelmi folyamatok során kialakult tudománytérképet átrajzolni, új területeket kihasítani saját tudományáguk számára, vagy éppen bebetonozni a fennálló rendet. Esettanulmányaink végére nézzünk egy még ma is zajló nemzetközi vitát, amelynek tétje nem más, mint hogy ki is hivatott nyilatkozni a tudományos tudásról!

A tudományháború Az utóbbi idők egyik leghevesebb összecsapása nem a tudomány külső határainál zajlott, hanem a tudósvilág berkein belül. Ebben a konfliktusban egyes természettudósok azért indítottak támadást bizonyos bölcsészek és társadalomtudósok ellen, mert úgy vélték, itt a tudomány presztízse a tét: humán kollégáik tudatosan és hatékonyan rombolják a tudomány társadalmi hitelét azáltal, hogy hamis és rosszindulatú képet festenek róla. Így ez az eset azért is különös példája a határmunkálatoknak, mert a felek által felkínált tudományképek nemcsak eszközei, hanem sokkal inkább kiváltói voltak a küzdelemnek. A tudományháború a tudományról szóló viták egy lazán kapcsolódó sorozatának összefoglaló neve. Bár lehetetlen pontosan meghatározni, kik között és miért folyt a háború, az kétségtelennek tűnik, hogy kirobbanása egy csapat

296


tudós nevéhez fűződik. Ezek a tudósok kifejezésre kívánták juttatni afelett érzett aggodalmukat, hogy az 1990-es évekre tudományos körökben elterjedtté vált egyfajta posztmodern és relativista atmoszféra a tudomány értékelését illetően, és ez az atmoszféra – szerintük – káros hatással fenyeget a tudomány szélesebb társadalmi megítélésére és támogatottságára nézve. Egy nagy hatású tanulmánykötetben és néhány konferencián elszánt bírálat alá vették azokat a szerzőket, akiket felelősnek tartottak a veszély megjelenéséért: baloldali kultúrkritikusokat, posztmodern filozófusokat, feminista tudományelemzőket, tudományszociológusokat stb. – vagyis egy igen sokszínű csoportot. Úgy vélték, a tudomány új keletű bírálói az egész civilizációnkat fenyegető irracionalitás hagyományát képviselik. Ugyanakkor más események is jelezték a tudományellenesség ellenségeinek színrelépését. Egy nagyszabású amerikai kiállítást (Tudomány az amerikai életben, 1994) például heves támadások érték amiatt, hogy a tudomány bemutatásakor (túl nagy) hangsúlyt fektet a veszélyekre és a káros hatásokra, és a szervezők végül cenzúrázni kényszerültek a kiállítást. Hangos vita követte több tudománytörténeti és tudományszociológiai témájú könyv megjelenését is, melyeket neves tudósok vettek támadás alá „tudományellenességük” miatt. A viták gyakran nagyobb nyilvánosság előtt zajlottak, és egy szervezett háború frontvonalai kezdtek kirajzolódni. Hogy közös fórumot teremtsen a megtámadott szerzők számára, a Social Text című, kritikus szellemű kultúraelméleti folyóirat egyik számát (1996/1–2) védekezésre ajánlotta fel Andrew Ross, az újság egyik szerkesztője. A heves támadásokat értetlenül fogadó és a félreértéseket tisztázni kívánó írások között azonban megjelent egy kakukktojás is. Alan Sokal fizikus cikkében (A határok áttörése: arccal a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé) látszólag a posztmodern tudománykritika melletti elkötelezettségének adott hangot, ám mint a megjelenés után azonnal tudatta, valójában beugratta a folyóirat szerkesztőit azzal, hogy egy teljesen értelmetlennek szánt szöveget adott le – ezzel bizonyítandó, hogy a tudományellenes oldalon nem léteznek kritériumai az értelmességnek. Az eset hatalmas botrányt kavart, és visszhangot kapott világszerte számos vezető napilap címoldalán (New York Times, Observer, Le Monde stb.) és egyéb fórumokon. Ennek köszönhetően a tudományháború széleskörű nemzetközi érdeklődés középpontjába került, és a viták alaposan megszaporodtak, és gyakran elmérgesedtek.


297

A fokozott és szélesebb körű érdeklődés újabb erőket vont a vitába mindkét oldalon. A természettudósok mellé felsorakoztak a tudományfilozófia konzervatívabb képviselői is, míg a tudományszociológia újabb irányzatainak követői a tudományellenesként megtámadottak között találták magukat. A viták második hulláma már főként néhány természettudós és néhány szociológus között zajlott, és a kezdetben jellemző vad támadások néha átadták a helyüket az érdemi párbeszédnek. A rengeteg vádaskodó írás mellett néhány olyan kötet is napvilágot látott, amely egyszerre terepet kínált mindkét oldal számára. Ezzel egyidejűleg a háború fokozatosan elhalt: miután heves indulatokat korbácsolt és fontos kérdéseket vetett fel, ám ezeket a kérdéseket nem sikerült elsöprő támadásokkal megoldani, a nyilvánosság érdeklődését vesztette, és a kedélyek lecsillapodtak. Az ezredfordulóra a tudományháború már inkább történelem volt, bár győzelem vagy békekötés nélkül ért véget. Ez a konfliktus túl szövevényes ahhoz, hogy minden vonatkozását megkíséreljük kibogozni, ám ez szükségtelen is volna. A vitákban számos olyan vád elhangzott, amelyik egyértelműen csak retorikai eszközként azonosítható (értelmetlen, abszurd, triviálisan elhibázott), és akadnak olyan vitapontok is, melyek hosszas és aprólékos vizsgálatot érdemelnének (idealizmus, relativizmus, naturalizmus). Mi itt néhány kiragadott kérdést veszünk szemügyre, melyek nemcsak a határmunkálatok, hanem egész könyvünk szempontjából lényegesek. Először azt vizsgáljuk meg, mit lehet mondani a tudományról, aztán azt, kinek szabad mondani, majd azt, hogyan illik mondani ezeket. A mit kérdése tűnik a legnehezebbnek, ugyanakkor ezen gyorsan túlléphetünk. A tudomány védelmezői azt hányják ellenségeik szemére, hogy alapvetően félreértik a tudományt, és hamis képet terjesztenek róla. A relativisták vagy posztmodernek szerint a tudomány nem kitüntetett megismerési forma, nem objektív és racionális, társadalmi meghatározottságokkal bír, a kulturális környezet függvényében alakul, és a többi társadalmi tevékenységhez hasonló cselekvési rendszerként kell rá tekinteni. Íme néhány tipikus kijelentés, amelyet a tudományháborúban támadás alá vettek: 1. Nincs olyan dolog, hogy a Tudományos Módszer. 2. A modern tudomány napról napra él, sokkal inkább hasonlít tőzsdei spekulációra, mint a természeti igazság keresésére. 3. A szokásos, fizikai értelemben nem tulajdoníthatunk független létezést se a jelenségeknek, se a megfigyelőnek. 4. A fizikai fogalmi alapjai az emberi elme szabad alkotásai.

298


5. A tudósok nem találnak rendet a természetben, hanem ők teszik bele. 6. A modern fizika a hit belső működésén alapul. 7. A tudósközösség tolerálja a megalapozatlan történeteket. 8. Hogy mi számít elfogadható tudományos magyarázatnak, annak mindig vannak társadalmi meghatározói és funkciói. A fenti lista azonban nem az, aminek tűnik: nem a tudományellenesek kijelentéseinek gyűjteménye (bár akár az is lehetne, mert ők is szoktak ilyeneket mondani), hanem neves tudósok megállapításainak szinte szó szerinti idézete. A lista gondos összeállítása Steven Shapin tudománytörténész érdeme, aki azt akarta vele bemutatni, hogy nem a mit kérdése számít. A határmunkálatok korábban tárgyalt epizódjaiban láthattuk, hogy a tudományt sokféleképpen lehet helytállóan jellemezni, akár egymásnak ellentmondó módokon is, annak függvényében, hogy milyen szempontból és mihez képest vizsgáljuk. Ha ezeket a kijelentéseket híres tudósok tették, akik nyilván jól tudják, milyen a tudomány, akkor a szociológusok és bölcsészek nem tévedhetnek nagyot azzal, ha nagyon hasonló kijelentéseket tesznek. Sokkal fontosabb tehát az a kérdés, hogy ki állítja ezeket. Tegyük fel, hogy egy híres focista azt nyilatkozza, hogy a labdarúgásban nem minden a tehetségen és kitartáson múlik, hanem sokszor egyéb tényezők (anyagi, ismeretségi, hatalmi) is szerepet játszanak a pályafutásokban. Az ő szájából mindez beavatásként hangzik, és akár rosszalljuk a dolgot, akár elfogadjuk, abban biztosak leszünk, hogy a kijelentéssel nem lejáratni akarja a focit, aminek elismertségét és hírnevét köszönheti. Ha azonban ugyanezt egy kívülálló nyilatkozza, akinek semmi köze a focihoz, akkor hajlamosak leszünk ezt a labdarúgás elleni kijelentésként értelmezni, kritikaként vagy elutasításként. Ugyanez a helyzet a tudománnyal: ha egy tudós a tőzsdei spekulációhoz hasonlítja a tudományos kutatást, az másképp hangzik, mint amikor egy laikus teszi ugyanezt. A tudós megteheti, mert ugyanakkor világos, hogy ezzel nem akarja lejáratni a tudományt (kirívó és nyilvánvaló esetektől eltekintve), a laikus viszont nincs feljogosítva az ilyen kijelentésekre. „Mert magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más tegye, azt nem tűröm el.” A kinek szabad ezt mondani kérdést azonban nemcsak úgy értelmezhetjük, hogy ki mondhatja, hanem úgy is, hogy kinek a számára. Bizonyára vannak olyan oldalai a labdarúgásnak, amelyről a focisták csak egymás között beszélnek, kifelé nem vagy csak ritkán – ezek a mesterség titkai. Amikor a szociológusok például a tudományban ható hatalmi viszonyokat jellemzik, akkor erre a tudósok azt válaszolják, hogy ezt ők persze mind jól tudják, mégis úgy tűnik, nem szívesen


299

beszélnek róla. A tudományszociológus Trevor Pinch egy makacs tudományos kérdés, az ún. napneutrínó-probléma megoldására irányuló kutatásokat vizsgálva interjúkat készített számos tudóssal, és meglepve tapasztalta, hogy míg a tudósok szívesen hibáztatják mások szakterületeit a sikertelenségért, addig a saját területüket csak furcsa beavatási szertartások kíséretében hajlandók kérdőre vonni – a magnó kikapcsolása, a közölt információnak vagy a nyilatkozó nevének elhallgatására vonatkozó ígéret volt a beavatás feltétele. Mindez az eddigiek fényében nem meglepő: mivel a tudomány igen költséges vállalkozás, és művelésének feltételeit a társadalmi környezet biztosítja, olyan képet érdemes festeni róla – akár a tudomány egészéről, akár szűkebb szakterületünkről –, amelyik alapján érdemesnek tűnik a támogatásra. Néhány szociológus szerint azonban a probléma éppen az, hogy a túl sok elhallgatás visszaüthet, ugyanis az emberekben kialakuló tudományképnek – „a biztos válaszok pártatlan tárháza” – a valódi tudomány nem tud megfelelni a mindennapok tapasztalatában. Ott, ahol a tudomány léte társadalmi megítélésén múlik, elengedhetetlen, hogy bizonyos mértékű bepillantást engedjenek a tudósok a tevékenységükbe, ahelyett, hogy félrevezető mítoszokat kínálnának a nyilvánosságnak. És itt jön a tudományszociológus a képbe, hiszen az ő feladata éppen az, hogy a (társadalom-) tudomány eszközeivel vizsgálja magát a tudományt, és így minél pontosabb, helytállóbb leírást nyújtson róla. Ez felveti a harmadik kérdést, a hogyan kérdését. A társadalomtudós, aki gyakran a többi társadalmi tevékenység vizsgálatára kidolgozott eszközökkel elemzi a tudományt, óhatatlanul hasonlóságokat fog látni tudományos tevékenység és más tevékenységek között. Számára a tudomány művelése természetes dolog, olyasvalami, amit az emberek a saját maguk által meghatározott módon végeznek. A feladat éppen az, hogy feltárjuk a működés szabályszerűségeit és mechanizmusait. Ezzel szemben a tudósok inkább azt hangsúlyozzák, ami nagyszerű a tudományban, ami kitünteti más tevékenységekkel szemben, és ami miatt tiszteletet és támogatást érdemel. A biológus Lewis Wolpert, aki a tudományháborúban hevesen támadta az egyik szociológiai tudományelemzést (a magyarul is megjelent Dr. Gólem előzményét, melynek alcíme: Amit mindenkinek tudnia kellene a tudományról), saját tudománynépszerűsítő könyvének a Tudomány természetellenes természete címet adta. E cím mögött az az elképzelés rejlik, hogy a tudományt kiemelkedő emberek művelik kimagasló, szinte emberfeletti teljesítményeket nyújtva. Pontosan ez az a kép, amellyel gyakran találkozunk a tudósok által írt népszerűsítő könyvekben: a Tudomány Hősi Mítoszának képe.

300


Megszoktuk, hogy a tudományt méltassuk – az iskolától a média különböző fórumaiig –, olyannyira, hogy ha a méltatás hiányzik, akkor azt hajlamosak vagyunk rejtett elmarasztalásként értelmezni. Ez az egyik oka annak, hogy a szociológiai tudományelemzések magukra vonták sok tudós haragját, hiszen ahogy a természettudomány semlegesen, értékítéletektől mentesen írja le tárgyát, a természetet, ugyanúgy a tudományszociológia többnyire semleges, nem értékelő leírást kínál a tudományról. A szociológus nem azt akarja kimutatni, hogy milyen nagyszerű és magasztos dolog a tudomány, hanem meg akarja érteni a működését. Az általa használt nyelv tárgyilagos, nem értékelő jellegű – ez pedig szokatlan és sokak számára gyanús a tudománnyal kapcsolatban. Ám fontos hangsúlyozni (ahogy a szociológus Harry Collins teszi), hogy a pozitív értékelés hiánya nem jelent negatív értékelést, ahogy fordítva, az esetleg megszokott negatív ítéletek hiánya sem jelent magasztalást. Ha a társadalomtudós semleges nyelven tárgyalja a tudományt vagy éppen a vallást, akkor azt kritikának veszik (hiszen elmarad a megszokott magasztalás), ám ha ugyanaz a szociológus semleges nyelven tárgyalja a holokausztot, akkor az mentegetésnek fog tűnni (mert elmarad a szokásos elítélés). Pedig mindként esetben azt teszi, amit egy tudósnak kell: semleges bemutatásra és tárgyilagos előadásmódra törekszik. A hogyan kérdésére tehát máshogy válaszol a tudós és a tudományelemző: míg az első célja általában a dicsőítés és népszerűsítés, addig a másik célja a megértés és magyarázat. Ezek a célok befolyásolják a mit kérdését is: a tudósok szívesebben beszélnek elsősorban a szép dolgokról, míg a tudományelemzőket nem vezérli ez a szándék (és többnyire az ellenkezője sem). A tudományháború résztvevői az egyik oldalon azt állították, hogy a semleges és kíméletlenül tárgyilagos leírás mögött ártó szándék rejlik. A kérdés azonban az, hogy nem árt-e többet a tudománynak, ha megtagadjuk az eszközöket a nyilvánosságtól, amelyek segítségével minél pontosabban megérthetné a működését. Úgy tűnik, hogy a tudományháború egyik alapkérdése a kinek szabad kérdése. Amikor a természettudósok szervezett támadást intéztek a bölcsészek ellen amiatt, hogy azok ártalmas képet terjesztenek a tudományról, akkor elvitatták a jogot a megtámadottaktól, hogy a tudományról beszéljenek a nyilvánosság előtt, és ezt a jogot maguk számára követelték. A társadalomtudósok védekezésének tétje a szakma létjogosultsága: ha a tudósok privilégiuma a tudományról beszélni, akkor nincs szükség azokra a szociológusokra, történészekre és filozófusokra, akik szakmai célként tűzték ki a tudomány elemzését és magyarázatát. Nem csoda, hogy a határmunkálatok ennyire hevesek voltak: míg egyik oldal a létét féltette, a másik a saját társadalmi megítélését.


301

No de mit csináljon az Olvasó? A fejezet elején feltettük azt a kérdést, hogy mit is tanulhatunk az esettanulmányokból. Nem gondoljuk azt, hogy a fent bemutatott sokféle és talán szedett-vedettnek tűnő példa után bárki fejében is különös világosság támadna, homlokára csapna, és felkiáltana: „Értem! Most már tudom, hogy mi a különbség a valódi és az áltudomány között!” De valamilyen részkövetkeztetésekre talán feljogosítanak a fenti esetek. Először is azt próbáltuk a példákon keresztül bemutatni (és ezzel amellett érveltünk), hogy a határ tudomány és áltudomány között nem van, egyszer s mindenkorra, hanem lesz valakik által, valamikor. Vagyis, hogy a határokért meg kell küzdeni és azok térben s időben változnak. Erre mutattunk példákat és közben végérvényesen letettünk arról, hogy valaha is lehessen kortól, területtől függetlenül valamilyen kritériumokat létrehozni, amelyek örökre és tisztán elkülönítik a jó és megbízható tudást a rossz és megbízhatatlan áltudástól. Ez a negatív konklúzió tehát igenis fontos „eredmény”, hiszen ezt elfogadva minden próbálkozás, amely megpróbálja a tudományt és nem tudományt kategorikusan elválasztani maga is a határmunkálatok részeként értelmezhető! Az esetek rávilágítottak arra is, hogy a tudománnyal kapcsolatos viták jelentős része a határmunkálatok körébe sorolható: számos dolog, amit egy elismert vagy épp elismeréséért küzdő ember mond a tudományról, a határok megvonásáról szól. Ezzel természetesen amellett is állást fogaltunk, hogy mint más vitákat, ezeket is lehet elemezni, vizsgálni (sőt értékelni is), és ezek az elemzések közelebb vihetnek ahhoz, hogy megértsük a határmunkálatok tétjét, az elköteleződéseket és érveket a vitázó felek közt. Egy ilyen elemzés segíthet abban, hogy ne dogmatikusan vagy pusztán érzelmi alapon válasszunk a felkínált tudásalternatívák között, hanem az érvek erőssége alapján. De mit tegyen egy ilyen helyzetben a türelmes Olvasó, akitől ez a felismerés egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy idegen, másrészt ennél konkrétabb választ szeretne hallani? Vagyis hogyan tud a laikus – aki nem frenológiával, akupunktúrával vagy tudományszociológiával foglalkozik hivatásszerűen – saját véleményt formálni egy vitás (és számára fontos) kérdésben? Tartalmi vizsgálat helyett lehet az érvelések szerkezetére és formájára összpontosítani. Szerencsére hazánkban szépen szaporodnak az érvelések elemzésével és vizsgálatával foglalkozó munkák (elég csak Margitay Tihamér vagy Zentai István munkáira gondolni). A részletes elemzés helyett a következőkben említsünk néhány egyszerű és általános szabályt!

302


Az első megvizsgálandó kérdés az, hogy maguk a vitában résztvevő felek minek tekintik a vitát. Ehhez fontos a vitatípusok valamilyen osztályozása is, leginkább azok eszközei és céljai alapján. Ha érzelmi konfliktus feloldása vagy álláspontunk feltétlen elismertetése a célunk, és akármilyen eszközt hajlandók vagyunk használni, veszekedés típusú vitáról beszélünk. Amikor elfogadott és nem elfogadott tudásterületek képviselői vitatkoznak (ilyen jellegű műsorok a TV-ben is szép számmal akadnak), számos esetben a helyzet odáig fajul, hogy a véleménykülönbség mellett nyílt érzelmi konfliktus is megjelenik. Mindkét fél érezheti sértve magát. Egy tudós megdöbbenhet azon, hogy hogy merészeli a másik fél egyáltalán előterjeszteni álláspontját, az általában el nem fogadott tudásformát képviselő pedig azon, hogy mennyire lekezeli őt a szemellenzős tudós. Gyakran az ilyen viták személyeskedővé válnak, és az álláspontok mérlegelése és kritikája helyett a másik földbe döngölése lesz a fő cél. Mit tegyünk ilyen esetben? Sajnos nem nagyon remélhetjük, hogy egy ilyen vitaszituációban az érvek vizsgálata tárgyilagos, érzelemmentes módon történik. A legjobb talán, ha a TV-n más csatornát választunk – ami nem is olyan könnyű, mert az ilyen viták a nézőt is legtöbbször érzelmi szinten kötik le, éppúgy, mint a szappanoperák, ahol kedvünkre dühösek lehetünk a buta s korlátolt szereplők arroganciája vagy éppen sutasága miatt. Annál is nehezebb a helyzet, mivel jó eséllyel a többi adón is hasonló vitákat láthatunk, de ott legalább nem magukat tudósnak tartó (általában nem túl vonzó) férfiak, hanem csinos nők veszekednek az őket megcsaló szintén csinos férjeikkel. A veszekedés típusú vitákból tehát kevés reménnyel tudjuk meg, hogy hogyan jó döntenünk, még ha az ilyen parázs viták nagy nézőszámot vonzanak is – és gyakran nem titkolt célja a szervezőknek, hogy ilyenné tegyék a vitát. Rutinosabb fellépők általában ügyelnek arra, hogy ne ilyenné váljon a vita, hanem megmaradjon úgynevezett törvényszéki tárgyalás típusú vitának. Ilyenkor a felek felismerik, hogy nem egymás, hanem egy harmadik fél (a publikum) meggyőzése a cél. A politikusi viták tipikusan ilyenek, és mivel a tudomány határainak megvonása nem kis mértékben politikai kérdés, ez a vitatípus nagyon gyakori a határmunkálatok esetén. Fontos azonban felismernünk, hogy a felek célja az ilyen határmegvonó vitákban nem feltétlenül az igazság kiderítése – még ha ezt is állítják –, hanem a „szavazó”, a potenciális páciensek, leendő diákok, pénzforrások vagy a nyilvánosság támogatásának megszerzése. Érvelésükben ugyan lehetnek erősek az érvek (olyanok, amelyek jól alátámasztják az álláspontjukat), a fő szempont mégis a hatásosság. A hatásosság azonban csak


303

az üzenet befogadóira tett hatást értékeli, vagyis arról ad tájékoztatást, hogy mit tartanak a nézők/hallgatók meggyőzőnek, nem azt, hogy mi tudja jól megalapozni az álláspontunkat. Sajnos ugyanis számos olyan módszer van, amivel egy nézetet vonzóvá lehet tenni, és mindegyikünk hajlamos bizonyos hibás, de jól hangzó érveket elfogadni. Erre rengeteg példát találunk a meggyőzéspszichológiai irodalomban, de már az ókor rétorai is hatalmas ismeretanyaggal rendelkeztek azt illetően, hogy hogyan lehet manipulálni másokat. Ilyen esetben mit tegyünk? Alapvető, hogy felismerjük a vita típusát és a résztvevő felek szándékait. Amennyiben ez megtörtént és elfogadtattuk magunkkal azt is, hogy nem vagyunk tévedhetetlenek, általában sokkal könnyebben vesszük észre azt, amikor valaki csúsztat vagy kikerüli a neki szegezett kérdést, a másik személyét támadja annak álláspontja helyett, stb. Így szintén szép számmal találunk példákat arra, hogy hiedelmekre vagy morális hozzáállásra hivatkozással egy véleményt alátámasztottnak tekintenek. Van, aki szerint azért helyes egy álláspont, mert régi (pl. egy több ezer éves megismerési mód), van, aki szerint mert új (a legújabb tudományos eredmény), holott ezek önmagukban nem alapozzák meg a véleményt. Van, aki szerint véleménye logikusan következő, tehát igaz (holott a logika nem azzal foglalkozik, hogy igazak-e a kijelentések), van aki szerint egy álláspontot azért kell elfogadni, mert így természetes (lásd a keretes szöveget). A jutalmazás vagy büntetés kilátásba helyezése is érvelési hiba („Aki nem érti ezek után, hogy miért van igazam, az vagy vegyen hallókészüléket, vagy járja újra az általános iskolát.”), de a tudományos(kodó) érvelések is gyakran ide tartoznak, a statisztikák helytelen alkalmazása, torzított bemutatásuk vagy túl általános konklúziók levonása. Mindenesetre ezek a vitaszituációk sem ideálisak arra, hogy a segítsenek jó döntések meghozatalában. A természetre hivatkozás A természetre hivatkozásra jó példa a homoszexualitás elvetése azért, mert az állatvilágban nincs homoszexualitás, és ami nem természetes, az az emberi közösségekben is üldözendő. Ilyen érveknél legtöbbször az igazságtartalom is hagy kivetnivalót maga után (a 2003-as biológiai IgNobel-díj nyertese egy homoszexuális nekrofiliát gyakorló vadkacsa aktusát fényképező tudós), de még fontosabb, hogy a premissza nem alapozza meg a konklúziót: miért kellene fajunknak mindenben úgy tennie, mint bármely más fajnak? Ugyanilyen naturalisztikus hibába (vagyis abba a hibába, hogy a természet vélt vagy valós működése miatt gondoljuk, hogy embereknek így vagy úgy kellene viselkedniük) esik azonban az a próbálkozás, amely az állati

304


homoszexualitás bemutatásával próbálja legitimálni az emberi homoszexualitást. A kuruc.info híre szerint „Mint az állatok – perverz kiállítás buzeráns pingvinekkel és majmokkal”. Az oslói kiállítás létrehozói „így kívánják bizonyítani, hogy homárnak lenni természetes dolog. Ahogyan – e logika mentén – büdösnek és rasszistának lenni is az.”

Sajnos a mai mediatizált világban ritkák az úgynevezett tényfeltáró viták a tudomány határaival kapcsolatban, ahol a résztvevők célja az „igazság” kiderítése. A felek legtöbbször túlságosan elkötelezettek saját álláspontjaik mellett ahhoz, hogy azokat feladják, amennyiben meggyőző érvekkel találkoznak, és nem keresik a közös megoldásokat (mint például, hogy hogyan lehetne a biomedicinát és bizonyos alternatív orvoslási technikákat a lehető leghatásosabban ötvözni). És ez teljesen érthető is: az asztrológus és az asztronómus is éveket fektetett abba, hogy a szerinte fontos és jó világmegismerési módot elsajátítsa. Ráadásul a részt vevő felek gyakran olyan különböző világképeket fogadnak el, amelyek között még a legjobb szándék esetén is nehéz párbeszédet kezdeményezni, nem hogy azt fenntartani és eredményeket elérni. Pedig a tényfeltáró jellegű viták tudják a leghasznosabban elősegíteni azt, hogy jó döntést hozzunk az adott kérdéssel kapcsolatban. A fent bemutatott vitatípusok ritkán jelennek meg tisztán. A legtöbb vita keverten tartalmazza ezeket a típusokat. Sőt gyakran az ún. üzleti tárgyalás típusú vita elemei is fellelhetők, amely fő célja nem az igazság, hanem valamilyen kompromisszum elérése (például a kevésbé elfogadott fél dicséri az elfogadott tudomány eredményeit, de cserébe kis megértést/pénzt/műsoridőt kér). A vita fő csapása ugyanakkor az esetek többségében elég jól felmérhető annak alapján, hogy a felek mennyire a megoldást keresik, mennyire diabolizálják ellenfelüket és milyen mértékben próbálnak nagy általános kijelentések („Ez az egész butaság!”) helyett lokális, jól megvitatható kérdésekre fókuszálni. A viták dinamikájának vizsgálata sokszor segíthet. A megbeszélés jól körülírt téma vagy probléma megoldását kísérli meg. A cél valamilyen hiba kiküszöbölése. Mivel a tudomány határainak kérdésében gyakran nagyon nagyok a különbségek, ilyen vitára leginkább akkor számíthatunk, ha valamennyire közeli tudományterületek vitatkoznak (pl. egy daganatos betegség kezeléséről a biomedicinán belül található alternatívák között). A vita ilyenkor a feladat leszűkítésétől a közösen elfogadható megoldás megtalálása felé mozdul el – nem várható eget rengető eredmény, de megnyugtató válasz egy


305

pontosan megfogalmazható kérdésre igen. Túlságosan gyakori a másik véglet, amikor a vita polémikus vitává válik. Ez a tudományos módszerek vagy preferenciák olyan különbségéből származik, amelyek szinte lehetetlenné teszik a közös megoldást. Különösképpen mivel a résztvevők általában eltérően vélekednek arról, hogy mely pontok megváltoztatásával oldható meg a vita, az ilyen jellegű helyzetekben az ellentétek nem oldhatók fel az álláspontok ös�szemérhetetlensége folytán (paradigmatikusak az ellentétek), és az ilyen vita dinamikája a kezdeti nézetkülönbség növekedésével jár, a felek egyre kevesebb dologban értenek egyet és egyre nagyobb marhaságnak gondolják a másik teljes nézetrendszerét. Köztes helyet foglal el a kontroverzia, ahol leggyakrabban a kezdeti probléma kapcsán a vita ugyan továbbterjed jóval nagyobb horderejű kérdésekre is, beleértve a probléma kialakulásának okát és megoldásának módját, azonban ezzel nem ellenségességet szül, hanem a két nézet mélyebb alapfeltevéseinek napvilágra hozatalát segíti. Nagyon hasznos lehet az ilyen vita, amelynek dinamikájára a konstruktív problémaeltolódás jellemző. A sokrétű vita túlmutat az eredeti kérdés megválaszolásán, de a különbségek nem akkorák, hogy az álláspontok bebetonozódjanak és a felek makacsul a maguk igazát hajtogassák. Természetesen a mindennapok során éppen minket érdeklő kérdésekről sajnos ritkán rendeznek tévévitát. A tudomány határainak problémáját legtöbbször akkor tapasztaljuk meg, amikor a kezünkbe nyomnak egy szórólapot, egy barátunk mesél valamilyen különös esetet, vagy egy könyv akad a kezünkbe, amelynek megbízhatóságát nem tudjuk megítélni. Ilyenkor sokkal nehezebb helyzetben vagyunk, mert még csak nem is látjuk a „másik felet”, aki vitába szállna a kérdéses állásponttal. És szembesülünk azzal, hogy alapvetően információhiányos állapotban vagyunk az adott kérdéssel kapcsolatban. Ami még rosszabb, arról sincsen megbízható információnk, hogy hogyan lehetne megbízható információt szerezni. Általában nem magunkban keressük ilyenkor a hibát. Sőt, a szerzők véleménye szerint nem is mi, boldog életre vagy legalább életben maradásra törekvő állampolgárok vagyunk a felelősek. De akkor kik? Milyen módon (nem) jut el hozzánk az ismeret és ennek milyen előnyei (hátrányai) vannak? A következő fejezet ezt a kérdést vizsgálja, először a megismerés formáit áttekintve, majd specifikusan a nyilvánosság tudományképének vizsgálatával.

Kutrovátz Gábor Láng Benedek Zemplén Gábor. A tudomány határai. Budapest, 2008

Recommend Documents