Kutrovátz Gábor Láng Benedek Zemplén Gábor. A tudomány határai. Budapest, 2008

Kutrovátz Gábor–Láng Benedek–Zemplén Gábor

A tudomány határai

Budapest, 2008.

Tartalom

Részletes tartalomjegyzék

9

1. Bevezető

15

2. Túl könnyű válaszok

29

3. Filozófusok a tudomány határairól

49

4. Tudománytörténet-e az áltudományok története?

75

5. A tudomány mint szociológiai kérdés

97

6. A csillagok, a sors és a csillagjóslás sorsa

123

7. És monda Isten: legyen evolúció

153

8. Történetírás – a jó, a rossz és a relatív

187

9. A parapszichológia Janus-arca

211

10. Keleti tűk nyugati testekben

237

11. Viták, csaták, határok, csatárok

263

12. A tudomány és a nyilvánosság

305

13. Következtetések, avagy mit is lehet mondani?

331

Köszönetnyilvánítás

353

Első megjelenések

355

Válogatott irodalomjegyzék

357

7. fejezet És monda Isten: legyen evolúció Kezdetben teremté Isten a törvényeket, amelyek a mennyeket és földet irányítják. És a világ forma nélküli űr volt. És az űrt részecskék lepték el, melyek fel- és eltűntek a sötétségben. És Isten megteremtette a kvantummechanikát, a relativitáselméletet, kvarkokat és szuperhúrokat, mind a maguk fajtája szerint. És monda Isten: legyen világosság és vala egy nagyon nagy robbanás, a Big Bang. Marcus Wilkinson: If God is the Answer, What is the Question? Fejezetünkben végigkalauzoljuk az Olvasót az evolúcióelméletet érő újabb kihívásokon és az intelligens tervezettség mozgalmának történetén. Nemcsak a teremtéselképzelések nagy számát mutatjuk be, hanem a leggyakoribb érveket is, valamint az azokra adott válaszokat. Az esettanulmány megmutatja, hogy a tudomány határaiért hogyan küzdenek bírósági tárgyaláson, iskolákban és a nyilvánosság előtt. Az eset végül rámutat arra, hogyan lehet egy illegitim tudományos probléma nagyon is legitim társadalmi probléma.

A 2005-ös évben az amerikai közvéleményt hónapokig lázban tartotta az ún. Dover–Kitzmiller-per. A perben Tammy Kitzmiller – akinek két gyermeke kilencedik, ill. tizenegyedik osztályos volt a pennsylvaniai Dover iskolakörzet egyik iskolájában – valamint szülőtársai feljelentették az iskolakörzetet és az iskola igazgatótanácsát. A doveri igazgatótanács 2004-ben ugyanis döntést hozott a darwini evolúcióelmélet kizárólagos oktatása ellen, és arra kötelezte 2005 januárjától a kilencedikes osztály biológiatanárait, hogy a következő állásfoglalást ismertessék a diákokkal: „Pennsylvania oktatási követelményei elvárják a diákoktól, hogy tanuljanak a darwini evolúcióelméletről, és egy standardizált vizsga részeként abból vizsgázzanak. Mivel Darwin elmélete elmélet, ezért az az

156


új bizonyítékok fényében folyamatosan tesztelendő. Az elmélet nem tény. Vannak az elméletnek olyan hiányos részei, amelyeket nem támasztanak alá bizonyítékok. Elmélet az, ami megfigyelések nagy számát egységesen és jól alátámasztva magyarázza. Az intelligens tervezés az élet keletkezésének Darwinétól eltérő magyarázata. Azoknak a diákoknak, akik érdeklődnek az intelligens tervezés iránt, referenciakönyvként az Of Pandas and People (A pandákról és az emberekről) című könyv ajánlott. A diákokat bíztatjuk arra, hogy mindenféle elmélet esetében tartsák nyitva a szemüket. Az iskola az élet keletkezésével kapcsolatos nézeteket a diákokra és családjaikra bízza. Mivel az iskolakörzetben vizsgát kell tenni, az órai oktatás fő célja a standardizált vizsgákon elérendő jó eredmény.” Az iskolában a biológiatanárok nem azt tanították, ami a biológiakönyvekben van, hanem egy másik elméletet, az ún. intelligens tervezést, vagyis a földi élet keletkezését egy értelmes tervezővel (és teremtővel) magyarázó ún. kreacionizmus egyik változatát. Az ilyen döntések nem példanélküliek, és a mai tudomány számos elmélete közül igen gyakran az evolúcióelméletet érik hasonló támadások. Szerbiában 2004-ben az oktatási miniszter, Ljiljana Čolić felfüggesztette az evolúció oktatását. A tudósok, tanárok és az ellenzéki pártok tiltakozásának hatására azonban a döntést egy héttel később visszavonták és a miniszter asszony lemondott. Az olasz Silvio Berlusconi kormányfőként szintén igyekezett az iskolai tantervek egy részéből száműzni az evolúció oktatását. Hazánkban pedig jó néhány (nem kis részt vallásos) oktatási intézményben a biológia- és történelemórákon – tehát nem csak a hittanórákon – a teremtéstörténet valamilyen formáját is tanítják a diákoknak, vagy erős kételyeket fogalmaznak meg az evolúcióelmélettel kapcsolatban. Ezen kívül több hazai szervezet is zászlajára tűzte valamilyen teremtésmodell oktatását. Ilyen az ÉRTEM, az Értelmes tervezés munkacsoport, a Protestáns Teremtéskutató Kör (amelynek tagjai közt találunk végzett biológusokat is) és számos egyéb csoport. Bár hazánkban a kreacionizmus nem tartozik a leggyakrabban megvitatott problémák közé, e kötetben külön fejezetet szentelünk neki, mert nagyon jó lehetőséget ad arra, hogy ha vázlatosan is, de néhány szót szóljunk a tudomány és vallás kapcsolatáról, a modern biológia és a társadalom viszonyát érintő kérdésekről, valamint a tudományos oktatás és a társadalom később még elemzett problémáiról.

7. fejezet – És monda Isten: legyen evolúció

157

7.1 ábra: Szemben hazánkkal, az USA-ban már kreacionista múzeum is működik (pl. Cincinatti reptere mellett)

Miért probléma a kreacionizmus? Mielőtt azonban belevágnánk az elemzésbe, egy kis kitérőt kell tennünk. A probléma ugyanis az, hogy egyáltalán nem magától értetődő, hogy miért is probléma az evolúcióelmélet oktatása. „De hisz mindenkit érdekel, hogy honnan jöttünk, hogyan alakult ki az élet, és az egész csodálatos (és olykor igen elszomorító) világ, ami körülvesz minket.” Nos, ha őszinték vagyunk, azt kell gondolnunk, hogy ez nem biztosan igaz. A kötet szerzői legalábbis idejüknek nagyon kicsi részét töltik ilyen kérdéseken való töprengéssel, és feltételezik, hogy olvasóik nagy része többnyire sokkal mindennapibb problémákra keresnek választ. Ha a sci-fi író Douglas Adamsnek igaza van, ez az érdektelenség civilizációnk fejlődési fokából következik. A Galaxis útikalauz stopposoknak című munkában a főhős Arthur a Galaxis Útikalauz olvasgatásakor a következőket találta: „A jelek szerint valamennyi

158


fontosabb Galaktikus Civilizáció Története három jól különálló és jól megkülönböztethető szakaszon megy keresztül: a Túlélés, a Kíváncsiság és a Kifinomultság szakaszain, melyeket a Hogyan, a Miért és a Hol fázisainak is neveznek. Az első szakaszt például a következő kérdés jellemzi: Hogyan szerzünk ételt? A másodikat ez: Miért eszünk? A harmadikat ez: Hol vacsorázunk ma?”1 Ha ez így igaz, akkor ma bizonyosan a harmadik fázisban élünk – és feltételezhető, hogy néhány fura szerzet kivételével (akiket például filozófusnak vagy szerzetesnek nevez a nyugati társadalom), a világtörténelem során keveseknek volt a második fázis kérdése a legfontosabb. Egészségünk, sikereink, párkapcsolataink és barátságaink megőrzése és gyarapítása (jó, talán a párkapcsolatok kivételével) jellemzőbb ránk, mint hogy az élet kialakulásán töprengjünk. Vagyis a mindennapi élet alapvető problémái közé nemigen tartozik az élet kialakulásának és fejlődésének kérdése. Ugyanakkor a tudomány ma legfontosabb (értsd legjobban támogatott, legtöbb kutatót mozgató) területei között sem jelenik meg az élet kialakulásának kutatása – ennél sokkal jelentősebbek a gyakorlatban hasznosítható katonai, gyógyászati vagy technológiai innovációkat lehetővé tevő kutatások. Vagyis van a kötelező oktatásnak olyan része – sőt legtöbb része ilyen –, ami a mai kutatásoknak nem kiemelt területe, és mindennapi életvilágunknak sem meghatározó része (lásd a keretes írást A tudomány és világkép címmel a 12. fejezetben, a 325. oldalon). Azt a mai természettudományt oktató tankönyvekből mindenki látja, hogy nem a diákokat érdeklő kérdésekről Bár könyvünkben kínosan kerüljük a lábjegyzeteket, Douglas Adams kapcsán nem tudjuk megállni, hogy ne idézzünk egy, a fejezet témájához amúgy is kapcsolódó részletet: „– Nem vagyok hajlandó rá – mondja az Úr –, hogy létezésemről bizonyítékot szolgáltassak. Mert a bizonyíték kizárja a hitet, s hit nélkül én semmivé válok. – A Bábel-hal viszont – így az Ember – kész lebukás, nem? Sose fejlődött volna ki véletlenül. Tehát létezésedet bizonyítja, ez esetben pedig a saját érvelésed alapján nem létezel. Quod Erat Demonstrandum. – A fenébe – mondja az Úr. – Erre nem is gondoltam – és menten felszívódik egy logikai buborékban. – Ez könnyen ment – mondja az Ember, és gyorsan megpróbálja bebizonyítani, hogy a fekete az fehér, míg el nem gázoltatja magát a legközelebbi zebránál. Legtöbben a mérvadó teológusok közül úgy vélik, hogy ez az érvelés annyit se számít, mint egy pár dingókutyavese. Ez azonban nem gátolta meg Oolon Colluphidot abban, hogy szép kis vagyont keressen, mikor ezt a vitát választotta Ez Majd Végre Betesz az Úrnak című sikerkönyve fő témájául.” 1


159

szólnak alapvetően, hanem a tudomány által sikeresen (példaértékűen sikeresen) megválaszolt kérdések köré szerveződnek. Vagyis egy gimnazista tanul arról, hogy mi a spinkvantumszám, meg arról, hogy a földigilisztának milyenek az ivarszervei, meg hogy egy „ideális” rugó hogyan mozog – miközben az életében valószínűleg olyan tudományos kérdések izgatják, hogy fog-e még nőni (vagy abbahagyja-e már végre a növést), hogy mikor múlnak már el örökre a pattanásai, hogy miért fáj a feje matekórán, no és hogy hogyan lehetne elérni, hogy a számítógép hangfala jobban szóljon, vagy ne legyen rosszul a bulikon már éjfélkor (ilyenekkel bővebben is foglalkozik a 12. fejezet). Az élet keletkezésének kérdése azonban se nem alapvető a többi tudomány oktatása szempontjából, se nem „híresen sikeres” része a tudománynak, mint a klasszikus newtoni mechanika, a vegyértékelmélet és térkémia, vagy a kőzetlemezek mozgását leíró geológia. De még csak nem is kiemelten jelentős a mai tudomány számára. A következő szempontból azonban mégis fontos. Bár a tudomány alapvetően jelenségcsoportok szisztematikus leírását kísérli meg, az oktatásban, kultúránkban betöltött szerepe és bizonyos érdekcsoportok miatt óhatatlanul is formálója lesz világképünknek. Így a lokálisan sikeres tudományos elméletek nyomán létrejön egy olyan, az élet minden területét átfogó „tudományos” világkép, amely az azt elfogadók számára a világ szerkezetének és felépítésének általános magyarázatát nyújtja – miközben maga már nem úgy alátámasztott, mint a belévetett hit alapjául szolgáló kidolgozott elméletek. A legtöbb oktatási rendszerben a tananyag jelentős részét a példaértékűen sikeresnek tartott elméletek oktatása teszi ki, azonban sokszor megjelennek a világkép szempontjából lényeges elemek is. Az élet keletkezésének ma sem túl jól értett mechanizmusa ezért jelentős az oktatásban: egy egységes tudományos világkép fontos része. A mai nyugati kultúra (legalábbis a döntéshozók rétege) a tudományos világképet tartja a legmegbízhatóbb világképnek, így a kötelező oktatás jelentős részét e világkép tanítása teszi ki. Viszont a világképnek pontosan ez a része az, amely sok vallásos tannal (illetve azok valamilyen értelmezésével) ütközik. Így aztán nem véletlen, hogy a gáztörvényekkel kapcsolatban semmilyen társadalmi csoport nem gyakorol nyomást a döntéshozókra, hogy alternatívákat oktassanak, ill. hogy felhívják a diákok figyelmét: vigyázat, a Boyle–Mariotte törvény csak egy törvény, nem tény! Különös módon még keletkezésünk fizikai vagy geológiai magyarázataival szemben is kevés az ellenállás. Döntsék el a fizikusok, hogy volt-e Nagy Bumm, a geológusok, hogy milyen idős a Föld.

160


A természettudományon belül leginkább a biológiai modellek kerültek komoly támadások kereszttüzébe: a földi élet kialakulásának kérdése, az élőlényformák változásainak problémája, illetve az ember kialakulása. Vagyis a kreacionizmus-evolúció vita alapvetően azért ilyen kiélezett, mert itt különböző világképek védelmezői csapnak össze. Az érdekcsoportok egyik célja nyomást gyakorolni a kötelező oktatási anyagot meghatározó döntéshozókra. Ilyen szempontból, bár a kreacionizmus több ezer éves múltú hagyomány, a mai problémák alig százévesek. Tekintsük át röviden a teremtés–evolúció vita néhány szakaszát, hogy könnyebben tudjuk értékelni a mai helyzetet!

A kreacionizmus rövid története – mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Elég nyilvánvalónak tűnik, hogy teremtésalapú keletkezéstörténetekről jóval korábbról tudunk, mint evolúcióalapúakról. Amint azonban a modern tudomány egyik előzménye, a görög természetfilozófia feltűnt a színen, megjelent a vita és megjelentek az „evolúció” és a „teremtés” hívei. A görög tudomány születése úgy tűnhetne, hogy valamilyen módon összekapcsolódik a materializmussal. Arisztotelész, amikor áttekinti elődeit, megvizsgálja, hogy azok milyen „princípiumból” magyarázták a létezők sokaságát. Többek közt Arisztotelész alapján úgy tudjuk, hogy például az i. e. 6. században élő Thalész szerint a víz az alapelv, Hérakleitosz szerint a tűz, de különös módon „Anaximenész […] azt mondta, a princípium a határtalan levegő, ebből jönnek létre a létrejövő, a már létrejött és a leendő dolgok, valamint az istenek és az isteni dolgok; a többi pedig az ő származékaikból való.” (Máshol találunk ilyen szövegeket is: „Anaximenész a levegőt [mondotta istennek]: az ilyen megfogalmazások esetében isteneken azokat az erőket kell értenünk, amelyek az elemeket vagy testeket áthatják.”) Vagyis itt maguk az istenek is az eleve létező princípiumból keletkeztek, nem pedig ők teremtették a világot és annak anyagát. Ha ezután a keresztény kultúrtörténetet nézzük, akkor nagyon jól látszik, hogy a sokáig alig-alig elválasztható vallás és tudomány épületén hogyan jelentek meg azok a repedések, amelyek a ma jórészt magától értetődőnek hitt elkülönüléshez vezettek. Minden új szöveg (mint Arisztotelész újrafelfedezése) új kihívás volt ugyan, de ahogy a 17. század egyre szisztematikusabban tárta fel a természeti környezetet, úgy már olyan empirikus problémák is sorra


161

jelentek meg, amelyek a Biblia értelmezését is érintették. Nézzünk egy példát: Noé bárkája jól ismert még a laikusok előtt is. Mindaddig, amíg kevés szisztematikus rendszertani munka született, mindenki egyszerűen egy nagy bárkára gondolt, amelyen minden fajból elfér két-két egyed. Ahogy azonban a szisztematikus biológia fejlődött, egyre nehezebb volt ezeket a bárkákat megrajzolni. Az elején csak pár ezer elkülönített fajról tudtunk, aztán 10–20 ezer, Linné idejében (nagy rendszertani munkája 1735-ben jelent meg) már kb. 60 ezer fajról. Csak egy irdatlan nagy bárkában fér el ennyi faj. Tehát valamit meg kellett változtatni ezen a történeten ahhoz, hogy legalább részben fenntartható legyen a Biblia igazsága. Persze sok lehetőségünk van. Például gondolhatjuk, hogy mégis volt bárka, csak nem tudjuk elképzelni a méretét, mert gyarlók vagyunk (ma már millió fölötti az ismert fajok száma). De tekinthetjük úgy is, hogy valamikor volt valahány faj, amelyek jól elfértek a bárkán és igazában most is annyi van, csak egy részük megváltozott és ezért ma már többnek tűnik a számuk. Ekkor rögtön azzal a problémával találkozunk, hogy akkor mégis csak volt változás (valamilyen evolúció), amely a teremtéstől függetlenül, a teremtés (és az özönvíz) után következett be. Akármilyen magyarázatot fogadunk is el, ha a tudományos ismereteket és a vallásos tanokat össze akarjuk békíteni, valahol valamit meg kell változtatnunk. Bibliai igazság és tudományos igazság Az egyik gyakori megoldás a tudományos ismeretek és a vallásos tanok ös�szebékítésére az volt, hogy a Biblia igazságát, ahol az nagyon nehezen volt összeegyeztethető a tudományos állásponttal, ott nem szó szerinti igazságként értelmezték. Ez a gyakorlat már a késő-középkorban kezdett kialakulni, amikor az antik tudomány újonnan elérhetővé vált elemeit kellett összebékíteni a Biblia világképével. Aquinói Tamás a Summa Theologica első részében például így kommentálja a Teremtés könyvét, amely szerint „Teremté tehát Isten a mennyezetet, és elválasztá a mennyezet alatt való vizeket a mennyezet felett való vizektől” (Mózes I 1,7): „Mivel ez az elmélet jó okkal hamisnak bizonyítható, ezért nem vélhetjük, hogy ez lenne a Szentírás értelme. Inkább azt kell gondolnunk, hogy Mózes a tudatlanokhoz beszélt, és tekintettel volt gyengeségükre, ezért csak az érzékkel könnyen felfogható dolgokat tárta fel előttük”. Erre a felfogásra támaszkodott később Galilei is, aki 1613.

162


december 21-én Castelli nevű barátjához írt levelében részletesen kifejti azon nézetét, miszerint a Bibliát sokszor nem lehet szó szerint értelmezni. Nézzük kicsit részletesebben ezt a példát, amely nem csak ehhez, hanem a 6. fejezethez is kapcsolódik. Az eset a vallás és tudomány igazságait összeegyeztetni akaró évszázados törekvések egy különösen jó példája. A Bibliában rengeteg olyan szöveghely van, ahol Isten szeméről, kezéről vagy érzelmeiről van szó. Galilei úgy gondolta, hogy ez összeegyeztethetetlen a keresztény hittel, tehát legalább ezeken a helyeken nem lehet szó szerint vennünk a Bibliát. Hogyha már vannak olyan helyek, ahol el kell tekintenünk a szó szerinti igazságtól, akkor – folytatódott a gondolatmenet – nem lehet az a célja a Bibliának, hogy minden tudományos kérdésben is állást foglaljon. Galilei szerint a Szentírás tudományos kérdéseknél alapvetően a köznép számára érthető választ ad, természetesen nem szükségszerűen az igazságot. Ahogy írja: „nem gondolnám elhiendőnek, hogy ugyanaz az Isten, aki érzékszerveket, elmét és értelmet adott nekünk, azt kívánná, hogy feladjuk használatukat, és valami másféle módon tájékoztatna olyasmiről, amit általuk tudhatunk meg – és kivált olyan témákban, amelyekről csak elenyészően kevés és részleges következtetés olvasható a Szentírásban, mint amilyen a csillagászat is, amiről olyan kevéssé van szó, hogy még a bolygók sem neveztetnek meg”. Galilei álláspontja alapján a természet könyvét nem Isten könyve alapján kell olvasnunk, vagyis a tudományos ismeretszerzést nem kell alárendelni a vallásos gyakorlatnak. Ugyanakkor hívőként kizárja, hogy a két igazság bármikor ellentétbe kerülhessen. Azt, hogy a két igazság megfeleltethető egymásnak a Biblia olyan problematikus szöveghelyeinek elemzésén keresztül mutatja meg, mint pl. Józsué könyve 10. fejezet, 13. vers: „És megálla a Nap az ég közepén és nem sietett lenyugodni majdnem egy teljes napig”. Az arisztoteliánus modell alapján (lásd az előző fejezetet) Józsué idézett szövege úgy értelmezhető, hogy a Föld mozdulatlanul középen állva nem változik semmit, míg a Nap, mely adott szférán kering, alatta is és fölötte is bolygók szférái találhatók, megáll egy időszakra. Ehelyett – érvel Galilei – mivel a Nap saját tengelye körül is elfordulni látszik (erre következtet a napfoltok mozgásából), feltehető, hogy nem csak a fény, hanem a bolygók mozgásának is okozója: „ki nem látja, hogy elég megállítani a Napot ahhoz, hogy az egész rendszer megálljon anélkül, hogy a bolygók változó relációi megváltoznának, és csupán a nappal hosszúsága nyúljék meg, pontosan, ahogyan a szent szöveg szavai mondják.” Galilei a kopernikuszi napközéppontú elméletet részben arra használja, hogy jobban megértse a Szentírás azon szöveghelyét – és ez a példa is mutatja, hogy egyáltalán nem szükségszerű a szembenállás vallás és tudomány között.


163

Ki kezdte, miért kezdte? John William Draper 1875-ben írt egy nagyon befolyásos könyvet, A vallás és tudomány közti konfliktus története címmel, amelyben a tudomány és a vallás mint egymással küzdő felek jelentek meg. Itt a folyamatosan terjedő és fejlődő emberi intellektus áll szemben a hagyományőrző vallással, mely leküzdendő akadályt jelent. Sok más mű is hasonló szemléletet tükrözött, mint A. D. White A tudomány teológia elleni háborúskodásának története a keresztény kultúrában (1896) című könyve. Itt már a címben megjelenik a háború szó. A darwinizmus részben azért vált olyan sokat támadott elméletté, mert az ilyen és ehhez hasonló munkák felhasználták az egyház támadására. Vagyis, a ma sokak által alapigazságként megélt elválasztottság (vagy akár harc) tudomány és vallás között már Darwin munkája után keletkezett. A német kultúrtörténetben ez nagyon jól látszik: jórészt Ernst Haeckel nyomán igen militáns vulgármaterializmus és vulgárdarwinizmus jelent meg, amely harcolt mindenfajta klerikalizmussal szemben, és hamar elképesztően népszerű lett. Lapos Föld Hogy sokszor mennyire nem megalapozottak az ilyen „határharcokban” használt eszközök, de mégis mennyire mélyen belénk ivódnak, arra a legjobb példa a lapos föld mítosza. Minden tudománytörténész tudja, hogy az ókortól kezdve alapvetően az összes nyugati értelmiségi a Földet gömb alakúnak tekintette – miközben laikusoktól újra és újra hallani, hogy még Kopernikusz idejében is laposnak gondolták a Földet, és hogy Kolumbusz sem igen tudta meggyőzni kortársait útitervének értelmes voltáról. Valójában amikor Kolumbusz India reménybeli partjainak felkutatására indult nyugatra, akkor eleve feltételezte, hogy gömbölyű a Föld. De ha korábban azt hitték, hogy lapos, akkor mire alapozta ezt a feltételezését? Az i. e. IV. század óta a nyugati művelt értelmiség – az ideológiai okokból a matematikai tudományok ellen foggal-körömmel hadakozó epikureusok, majd a görög tudományosságot egészében elutasító némelyik egyházatya kivételével – sosem gondolta, hogy a Föld lapos lenne. A gömbölyűség nem volt kétséges, és feltételezve a gömbalakot, már az ókorban mérték a Föld kerületét. A késő középkori műveltség alapjául szolgáló Arisztotelész is több helyen tárgyalja a Föld gömb alakját. Az Eukleidésztől Kopernikuszig ívelő csillagászati alapszövegek standard érvekkel bizonyítják a Föld gömbölyűségét, és ezek az érvek 2000 éven keresztül tudományos közkincsként funkcionáltak.

164


Észak–déli irányban haladva a Sarkcsillag horizont feletti magassága egyenletesen nő, illetve csökken, ami arra utal, hogy a Föld felszíne ezen irányban egyenletesen görbül – feltéve, hogy a Sarkcsillag elég messze van. (7.2 ábra) Kelet– nyugati irányban eltérés tapasztalható az egyidejű csillagászati jelenségek – pl. holdfogyatkozás – észlelésének napi ideje között: ami keleten hajnalban következik be, az nyugat felé haladva egyre korábbra tolódik, ami a Föld ilyen irányú görbeségét támasztja alá. (7.3. ábra)

7.2 ábra: Érv a Föld felszínének észak–déli irányú görbülete mellett

7.3 ábra: Érv a Föld felszínének kelet–nyugati irányú görbülete mellett


165

Ám ha ez ilyen közismert volt szinte mindig is a nyugati történelemben, akkor miért gondolják ma is azt, hogy régebben azt gondolták, hogy a Föld lapos? Ha megnézzük a tévhit keletkezését, azt találjuk, hogy igen későn, a 19. században tűnnek fel az első szerzők, akik a prekolumbiánus idők nézetéről így vallottak. Az egyik Antoine-Jean Letronne (1787–1848) vallásellenes műve volt (1834), a másik az ismertebb Washington Irving (1783–1859) mitikus történelmi regénye volt Kolumbuszról. Az azóta is közkeletű tévhit tehát az Újvilágból származott. Ez azonban még kevés lett volna, de az apró történelmi csúsztatás nagyon jól illett egy még nagyobb történelemhamisításhoz, amely az 1860-as években (nem véletlenül Darwin főművének megjelenése után) markánsan szembeállította a tudományt (jó) a vallással (rossz). John Draper (1811–1882) és Andrew Dickson White (1832–1918) révén ez a történet is beépült a tudomány határaival kapcsolatos viták eszköztárába a darwinizmus (populista és vulgármaterialista változatának) terjesztése érdekében. A vallás és tudomány ilyen szembeállításának terhét azóta is nyögi a tudományos ismeretterjesztés, csakúgy, mint a történelmi egyházak. De legalább a tudománytörténet kezébe nagyon erős érvet adott, amellyel megmutathatja, hogy még ma is sokszor az elmélet „szüli” azokat a „tényeket”, amelyek alátámasztására szolgálnak. Bár ma megmosolyogjuk, hogy az ókortól a reneszánszig hittek abban, hogy a mágnes elveszti vonzóerejét, ha fokhagymával dörzsöljük, ilyen faktoidok mai világképünknek is fontos elemei.

De hát nem így van valóban? Nem mindig a tudomány képviseli a haladó értékeket? Általában így gondoljuk, de a 19. században például még elég elterjedtek voltak a biológiában az ún. poligenista keletkezéstörténetek, amelyek egy része a négereket a majmokhoz hasonlóbb, fejletlenebb létformáknak tekintette, és ezzel pl. legitimációs bázisát jelentette a rabszolgatartásnak. Az Európa-centrizmus a 19. századig teljesen általános volt – ma így a korai biológiai szövegek egytől egyig rasszistának tűnnek – amihez képest az Ádámtól való származás bizonyos szempontból tekinthető egalitáriánusabb és így társadalmilag „haladóbb” alternatívának is. Tehát a tudományos világkép nem mindig és nem automatikusan tekinthető „haladóbbnak” – akármit is ért egy kultúra ez alatt a fogalom alatt. Ehhez kapcsolódóan azonban azt is fontos megjegyezni, hogy éppúgy, ahogy egy tudományos elméletnek nincsenek közvetlen erkölcsi vagy társadalmi következményei, egy biológiai elmélet viszonya a vallásokhoz vagy az etikai kérdésekhez sem „előre kódolt”. A darwinizmust például éppúgy felhasználták liberális, mint konzervatív értékek alátámasztására. Sőt, nagyon sok liberális keresztény kezdettől nem vetette el az evolúciót. A római katolikus George Mivart vagy az unitárius William Carpenter egyáltalán nem vonták kétségbe az

166


evolúció tényét, csak azt állították, hogy a változatok megjelenése és elterjedése nem szükségszerűen a Darwin által felvetett módon történik. (Ma a fajképződést sok szempontból nem úgy gondolja a biológia, mint Darwin, de ettől álláspontja nem közeledett a kreacionista nézetekhez.) Keresztény tudósok 1888 és 1900 között öt nemzetközi tudományos kongresszust szerveztek, ahol nagyon jól látszik, hogy a tudomány új eredményeihez milyen gyorsan tud egy vallás (ha akar) alkalmazkodni. Itt az első kongresszuson még olyan állásfoglalást terjesztettek elő, miszerint katolikus hívőnek el kell utasítania az evolúciót. A harmadik kongresszuson, Brüsszelben 1894-ben már egy nyilatkozatot fogadtak el, amely jórészt az antropológusok nyomására támogatta azok munkáját, akik katolikusként az evolúció további megértésén munkálkodtak. Vagyis már nem volt kizárható az, hogy valaki evolúcióval foglalkozzon és katolikus legyen. Az ötödik, 1900-ban megrendezett müncheni konferencián már nyíltan darwinista előadás is volt. Ebből is látszik, hogy a tudomány és vallás konfliktusa nem szükségszerű, hanem esetleges történeti és társadalmi folyamatok eredménye. És természetesen ezzel párhuzamosan nem kellett mindig tudósként a darwini elmélet mellett szót emelni. Hogy csak egy példát említsünk, William Thompson, akit mi inkább Lord Kelvin néven ismerünk, az angliai kőzetek hővezetését tanulmányozta matematikai és fizikai módszerekkel, és a Fourieranalízis eredményeként azt állapította meg 1862-ben, hogy csak 400 millió év áll rendelkezésre a Föld kihűlése után arra, hogy kialakuljon a mai élővilág. A folyamatos mérések után azonban ezt a becslést 1866-ban 100 millió évre, 1876-ban 50 millió évre csökkentette. Darwin ennek súlyát pontosan érezte, és saját elméletét cáfolhatónak tartotta. Szerencsére a fizikusoknak nincs mindig igazuk az általuk lenézett tudományokkal szemben, és a Föld jóval idősebbnek bizonyult, mint Lord Kelvin hitte – és ez lehetőséget ad arra, hogy a kreacionizmusvitáról ma is élénk eszmecserét folytathassanak. A darwini evolúció elmélete tehát korántsem volt a tudomány és vallás küzdelmének döntő fordulata – a tudományon belül is támadták, a vallás felől is volt, aki támogatta. Emiatt külön izgalmas kérdés, hogy az elmúlt években hogyan lett a kreacionizmus Magyarországon is vitatott „hadműveleti terület” a tudomány-áltudomány kérdésben, hiszen hazánkban a vallás a huszadik század elejéig az egyik leghaladóbb értelmiségi csoportot adta, évszázadokig meghatározta az elit képzését. A magyar jezsuiták a 20. század elején talán a legértőbb olvasói és kommentátorai voltak az új fizikának és Einstein


167

relativitáselméletének. Ma már azonban, ahogyan az egyetemi hallgatókkal folytatott beszélgetéseinkből kiderült, több egyházi iskolában vall (és oktat) a biológiatanár kreacionista tanokat, és kreacionista szervezeteknek (mint pl. az ÉRTEM) több történelmi egyházhoz tartozó tagja, ill. szimpatizánsa van. Vagyis a kezdetben Amerikából importált modern kreacionizmus ma már nem „idegen test” a hazai szellemi életben, hanem jelenlévő áramlat, amely politikai és ideológiai céljai miatt igyekszik minél láthatóbban és hallhatóbban fellépni. Talán megérett az idő az igazán komoly kreacionizmusvitákra hazánkban is! Melyek a főbb álláspontok a kreacionizmusvitában, és miért jó mindez? A következőkben célunk megmutatni, hogy mik a főbb törésvonalak ebben a vitában, és végül amellett fogunk érvelni, hogy ha már van, lehet hasznos is ez az érdekellentét. Az már első pillantásra nyilvánvaló, hogy nincs olyan, hogy a kreacionizmus és az evolúcióelmélet. Vagyis nem jól körülhatárolt álláspontok között folynak a viták. Nézzük talán a kevésbé ismert kreacionista tábort! Természetesen az evolúció elméletében is számos irányzat és vitatott kérdés van, amelyeket itt nem veszünk sorra, csak a viták kapcsán térünk majd ki egy-egy jellemzőjükre. Például ma is sokan hiszik, hogy a Föld lapos (lásd a korábbi keretes szöveget), sőt a népesség növekedését és a lapos Föld USA-ban élő hívőinek becsült számát figyelembe véve valószínűleg még soha nem hitt annyi ember abban, hogy a Föld lapos, mint ma, és a lapos Földben hívők jelentős része valamilyen kreacionista felfogást is elfogad. Ezeknek a teremtéshiteknek jelentős része nem intéz nyilvános támadást a tudomány ellen. Annak ellenére, hogy több csoport olyannyira utasít el minden tudományos eredményt, hogy álláspontjukat nem lehet alternatívaként figyelembe venni. Sokuk szerint a 6000 éves Föld a világegyetem középpontja, és minden tudományos állítás, ami az ilyen dogmáknak ellentmond, hazugság. Ennél kicsit rafináltabb az ún. Omphalosz-elmélet, amely Philip Henry Gosse-tól származik. 1857-ben közreadott modellje abból a kérdésből indul ki, vajon volt-e köldöke Ádámnak. Ha nem (hiszen nem anyától született), akkor nem olyan, mint az utódai – így tehát kellett, hogy legyen köldöke (hogy utódaihoz hasonló lehessen), holott nem volt szüksége rá. Lehet, hogy világunk

168


számos egyéb része is hasonlóképp lett megteremetve: a maradványokat vizsgálva úgy tűnhet, hogy régiek stb. – közben csak úgy lettek teremtve, hogy réginek (anyától származónak, sokmillió évesnek stb.) tűnjenek. Az ilyen okoskodás nyilvánvalóan az összeesküvés-elméletek jellemzőivel bír (ehhez lásd a következő fejezet keretes írását a 207. oldalon), hiszen minden bizonyítja és semmi sem cáfolja. Vagyis minden, ami réginek tűnik, újabb és újabb bizonyítéka annak, hogy milyen sikeres volt a Teremtő abban, hogy réginek tűntessen fel dolgokat. De vannak még kifinomultabb modellek, amelyek szakképzettség nélkül nehezen érthetők. Van, amelyik az özönvíz utáni létformákat a génállomány (genom) modularitásával magyarázza, vagyis azt állítja, hogy a környezeti stresszorok hatására az állat genomja újraszerveződhet. Mások heterozigótafrakcionálódást emlegetnek, amelyben heterozigóta szülők utódai több génre nézve homozigóták lehetnek, és így felgyorsulhat a fajkeletkezés. Ezekkel a bonyolultan hangzó elméletekkel a továbbiakban részletesen nem foglalkozunk – megkímélve az olvasót néhány nem túl sikeres magyarázat elemzésétől. A spektrum másik végén olyan kreacionista elméletek is vannak, amelyek üdvözlik és nem támadják az evolúció gondolatát. Sokan a Biblia teremtéstörténetének napjait szimbolikusnak tekintik, amelyek évszázmilliókat is átölelhetnek (és lehet, hogy még ma is tart a hetedik nap), mások az evolúciót elfogadva csak arra tartanak igényt, hogy esetenként más mechanizmusok is szerepet kaphassanak. Végül olyan elképzelések is vannak, amelyek mindent elfogadnak, amit a modern biológia mond, csak arra hívják fel a figyelmet, hogy a biológia materialista módszertani elköteleződését (vagyis hogy a világban anyagi létezőket és azok kapcsolatait vizsgálja csupán) ne tekintsük ontológiailag bizonyító erejűnek (vagyis ne fogadjuk el, hogy ebből következne, hogy valóban csak anyagi létezők vannak). A ma is létező teisztikus/teista evolúció vagy evolúciós teizmus is számos vallásos gondolkodót megragadott (és számos nagy, tudományos szervezet is elfogadja). Ilyenek voltak Henri Bergson, Teilhard de Chardin és sok más teológus vagy filozófus, akik lelkesen fogadták az evolúciót, mint az isteni gondviselés bizonyítékát. Vagyis a kreacionizmus bizonyos formái annyira elutasítják, mások pedig annyira elfogadják a tudományt, hogy nem kerülnek komoly konfliktusba vele. A konfliktuskereső felfogásoknak is számos formája van, de ez már annyira túlbonyolítaná a helyzetet, hogy talán egyszerűbb felsorolni az általánosan jellemző főbb érveket. A továbbiakban tehát nézzük csak azokat az elméleteket, amelyek kifejezetten támadják a modern evolúcióelméletet, pontosabban kihívóan viselkednek ebben a vitában!


169

Modern kreacionizmus és intelligens tervezés – pro A következőkben felsoroljuk a főbb érveket valamennyire csoportosítva – így megkönnyítve talán az eligazodást és a későbbi utalásokat. 1.

1.1.a

1.1.b

1.1.c

1.2

1.3.a

1.3.b 1.4

1.5.a

Az egyik fontos érvelési minta már a fejezet elején megjelent: az evolúció csak egy elmélet, nem tény, ha nem támasztják alá a megfigyelések, akkor el kell vetni. Ha pedig más elméletet is éppúgy alátámasztanak a rendelkezésre álló adatok, akkor az a másik elmélet is ugyanúgy tanítandó. Az evolúcióelmélet nincsen bizonyítva, mert Nagyon valószínűtlen, hogy „élő” vagy replikálódó kezdetleges organizmus/makromolekula magától valaha is létrejöhetett. (Az élet keletkezése „természetes” úton nem bizonyított.) A mai élet alapvetően függ a fehérjéktől. Ezek pedig nem jöhetnek létre nukleinsavak (RNS, DNS) nélkül. A nukleinsavak másolásához viszont fehérjék kellenek. Mi volt előbb? Az egyes struktúrák, legyenek azok sejten belüli sejtszervecskék vagy többsejtűek szervei, olyan tökéletességet mutatnak és fokozatos fejlődésüket oly kevéssé tudjuk elképzelni, hogy egy tervező ágens jelenlétét bizonyítják (gyakori példa pl. a baktériumok ostorának kialakulása). Nem látható, hogy a ma élő, a kambriumban (kb. 540 millió éve) megjelenő létformák miből alakultak ki (a fejlett létformák látszólag a semmiből származnak). A darwini evolúció folyamatos, apró lépésekben történő fejlődést feltételez, holott a fosszíliákban hatalmas „ugrások” vannak, és sohasem találjuk meg az összes átmeneti formát. A ma ismert formák évtízmilliókon keresztül állandóak maradhatnak. Az evolúció komplexitásnövekedést és egyre fejlettebb organizációt jósol, de ezt nem látjuk (a békák genetikus anyaga több, mint az emberé). Az ember kialakulásával kapcsolatos kulcsfontosságú leletekről sorra kiderül, hogy azok hamisítványok. (Ismert példa az 1912-ben megtalált ún. piltdowni lelet, amelyet félmillió évesnek kiáltottak ki, de 1953-ban kiderült, hogy a koponyadarab embertől, az

170


állkapocs majomtól származott, a fogakat lecsiszolták és elszínezték. Szintén gyakran emlegetett a nebraskai ember, amely egymillió évesnek tekintett fogmaradvány volt – de később kiderült, hogy a fog disznótól származott – „disznó csinált majmot egy evolucionistából”.) 1.5.b Ezen felül számos lelet bizonyítja az evolúció tarthatatlanságát, de ezeket a tudósok letagadják, megpróbálják elutasítani, mert nem egyeznek meg előzetes hiteikkel (Texasban, Glen Rose közelében emberi és dinoszaurusznyomokat találtak ugyanabban a kőzetben. ) 1.5.c Az ember kialakulását bizonyítandó leletek jó része valójában majomlelet (a Ramapithecus valójában egy páviánféle, az Australopithecusok is csak majmok), a modernebb formák viszont már emberek (a Neander-völgyi ember valójában modern ember). 1.6 A mi világunkban csak mikroevolúciós folyamatokat figyelhetünk meg, pl. kutyatenyésztők új fajtát hoznak létre. Az evolúcióhoz azonban makroevolúciós folyamatokra is szükség van, hogy új fajok jöjjenek létre – ilyet azonban még soha nem figyeltünk meg. 2. Az egész élet és a Föld keletkezése nem érthető meg tervező nélkül, mert számos olyan „különös” állandó, szerencsés véletlen kellett ahhoz, hogy mi megjelenjünk (egzotikus ritkaság az univerzumban a folyékony víz, „pont jól” van megdöntve a Föld tengelye, stb.). Ez az elv hasonló az ún. antropikus elv egyes formáihoz – ezek némelyikét Carter, Barrow vagy Székely László e tárgyban írt munkái tárgyalják, bár az elv értelmezése igen különböző. 3. A termodinamika második főtétele ellentmond annak a komplexitásnövekedésnek, amit az élő szervezetek mutatnak. 4. A tudósok elfogultak. Érvek nélkül fogadnak el olyan alapelveket, mint a „módszertani naturalizmus”, vagyis a természetfeletti létezők kizárása a magyarázatból, holott egy másik alapállás, a „tudományos teizmus” éppoly védhető (vagyis nem alátámasztott), és így ez is elfogadandó. 5. Nagy tudósok is azt állítják, amit a kreacionisták (találhatók olyan idézetek, amelyek nagy tudósoktól származnak és alátámasztják az elméletet).


6.

7.

171

A tudomány csak a hittel egységben fejlődhet. Hívő tudósok (Galilei, Newton, Maxwell, Mendel) vitték leginkább előre a tudományt, tehát ma is a hittel összeegyeztethető tudományos elméleteket kell továbbfejleszteni. A tudománynak paradigmaváltásra van szüksége. Mások azt próbálják bizonyítani, hogy az evolúciót ugyanúgy el kell hinni, mint akármelyik más vallás dogmáját. Vagyis ez is csak egy hit (ezért „istázzák” le a hívőket: van kálvinista, jehovista, darwinista, evolucionista, kreacionista) és nem jobban megalapozott, mint más hitek, így nem kellene az oktatásban privilegizálni.

Közös ezekben az érvekben, hogy nem a Biblia alapján tartják a Bibliát megbízható forrásnak, hanem természettudományos ismereteket és elméleteket használnak fel a teremtés mellett, vagy legalábbis az evolúció ellen. Sok esetben Isten neve már fel sem merül. Az utóbbi évek legdinamikusabban fejlődő kreacionista csoportja az intelligens tervezés zászlója alatt csak arra vállalkozik, hogy bebizonyítsa: nem lehet kizárni egy intelligens tervező lény/ágens szerepét a világban. Isten helyett ezek a könyvek már csak a terv szerint létrejött világról beszélnek. Ezért pl. a mozgalom hazai képviselői kifejezetten nem kreacionista mozgalomként próbálják bemutatni az intelligens tervezést. Hogy nagyon jó okunk van arra, hogy ebben ne kövessük őket, azt a későbbiekben látni fogjuk. De mindenesetre ezen érvek egy része első látásra igen meggyőzőnek tűnik, nézzük hát a reakciókat! …és kontra Több tucat tudományos szervezet, természettudományos tárgyak oktatóinak csoportjai, önálló tudósok, tudományfilozófusok és önjelölt felvilágosítók szálltak harcba a kreacionista hiteket védelmezőkkel. (2008-ban a Magyar Tudományos Akadémia is adott ki egy állásfoglalást az ügyben.) Éppúgy, ahogy a teremtéshívők is sokféle stratégiát követnek, az őket ellenzők is számos módon harcolnak. Milyen fő érvek különíthetők el ezen az oldalon? A kreacionisták talán legfőbb érve a hiányos tudásunkat használja ki (ez jól látszik, amint végigolvassuk a főbb érveket.). Senki sem gondolja azonban, hogy ma minden, az evolúcióval kapcsolatos kérdés megválaszolható. De, ahogy arra sokan rámutattak, a kreacionisták a bizonyítékok hiányát a hiány

172


bizonyítékának próbálják feltüntetni. Ennek az érveléstechnikában külön neve is van, az ún. nem tudásra apellálás (latinosan argumentum ad ignorantiam). A ma sikeres kreacionista munkák jó része részletesen és szakavatottan ismertet fontos biológiai mechanizmusokat, rendszereket vagy szerveket. Az eredeti könyvek ismertetései gyakran semmivel sem rosszabbak a legszínvonalasabb tudományos ismeretterjesztő könyvek hasonló példáinál. A konklúziók azonban csak arra használják fel a részletes ismertetést, hogy újra és újra kimondják: a modern biológia képtelen részletekbe menő választ adni ezekre a kérdésekre. Ez már nem az elfogadott tudományhoz tartozik, és a tudományos tudást felhasználva próbálnak a szövegek a tudományos állásponttal ellentétes következtetést alátámasztani. Jól látható ez a stratégia a Magyarországon is sikeres Darwin fekete doboza című könyv esetében. Michael J. Behe a biológia különböző területeit mutatja be. Nemcsak a látás biokémiáját, a futrinkák vegyi védekezését elemzi, hanem huszonöt oldalban a véralvadást előidéző kaszkádreakciót és számos egyéb jelenséget is vizsgál. (Tizenöt oldalon keresztül mutatja be az egysejtűek csillóit és ostorait, ahol a magyar biológus, Szathmáry Eörs munkáira is hivatkozik, aki természetesen konklúzióival nem értene egyet – v. ö. az előző alfejezet 5. pontjával.) A kreacionizmus ellenzői szerint az ilyen részletekbe menő ismertetések a laikus számára a szakavatottság látszatát keltik – és elterelik a figyelmet az érvelés gyengéiről. Az esettanulmányok konklúziói rendre olyasfélék, mint amit a 130. oldalon olvashatunk: „Az előbbi ismertetés és értékelés csupán arra irányult, hogy bemutassa: milyen hatalmas (látszólag szinte megoldhatatlan) nehézséget képvisel ez a kérdéskör, amely négy évtizeden keresztül ellenállt még a legkiemelkedőbb tudósok erőfeszítéseinek is. […] Amikor egyszerű folyamatok mögött is ilyen fokú összetettséget talál, a darwini evolúcióelmélet elnémul.” A tudósok jó része azért nem fogadja el az ilyen, Behe-féle érveket, mert hitük szerint a legjobb magyarázatot kell igaznak elfogadni – és az értelmes tervező feltételezését rosszabbnak tartják az evolúcióelméletnél. Hiszen, okoskodnak sokan, az evolúció segítségével valaminek a létrejöttét akarjuk megmagyarázni. Ha feltételezzük, hogy ezt egy intelligens lény hozta létre, úgy most talán pl. a csilló létrejöttét értjük, de akkor az azt létrehívó intelligens lény hogyan jött létre? Ha nem értjük, hogy egy létező hogyan jött létre, akkor ne magyarázzuk annak létrejöttét egy olyan létezővel, amelynek éppoly kevéssé értjük a létrejöttét. És ha valaki számára „hatalmas (látszólag szinte megoldhatatlan) nehézséget”


173

jelent, hogy lehetségesnek tartsa néhány nagyobbacska molekula véletlen ös�szekapcsolódását a Földünk jelentős részét belepő őslevesben, akkor – kérdezik a kreacionizmus kritikusai – az valóban lehetségesnek tartja, hogy a tervező lépjen közbe? Könnyebben el tudja képzelni, hogy mi történik akkor a fizikai világban, amikor a tervező épp kivitelezi tervét? Hogyan teremtődik? Mit látunk a teremtés pillanataiban, például amikor az első élő sejt létrejön, vagy egy méretes Mastodon materializálódik 3 millió éve (vagy akár 6 000 éve) ÉszakAmerikában?

7.4 ábra: Egy Mastodon kiásása (Charles Willson Peale olajképe 1805–08)

174


7.5 ábra: Hatalmas Mastodon-csontváz Godman American Natural History c. könyvéből (1836). A rajzot Titian Peale II készítette 1821-ben. A teljes csontvázak ritkák és a kiállítások büszkeségei voltak a 18. század végétől

További probléma, hogy, még ha ma úgy tűnik is egy szervezet, mint aminek minden eleme kölcsönös függésben áll, ebből nem következik, hogy fejlődése során egyszerre kellett megjelennie az összehangolt elemeknek. Behe példája a tovább nem egyszerűsíthető összetettségre az egérfogó, amely minden elemének egyszerre kell működnie, hogy funkcionáljon a szerkezet. De pl. a kalapács feje ill. nyele sem működik megfelelően önmagában, itt nem nehéz elképzelnünk egy fejlődési sort az egyszerű kőtömbtől a szakócán keresztül a modern ácskalapácsig. Bár arra jók a kreacionisták érvei, hogy megmutassák, hogy mennyi mindent nem magyaráznak meg az evolúció hívei, akik maguk is sokszor militáns hangnemben érvelnek, és magától értetődőnek tekintik nézeteik helyességét, ez nem indokolja egy másik modell elfogadását, amely mellett igen kevés pozitív bizonyíték van.


175

Egy kicsit bonyolultabb és ritkábban hangoztatott probléma is van az ilyen, lyukakat betömő Istennel – avagy, ahogy angolszász területen hívják, a hiányok Istenével (God of the gaps). Tegyük fel hogy egy S állapotból nem tudjuk mai tudományos ismereteink alapján meggyőzően megmutatni a T állapotba kerülést (az S lehet semmi, a T akár a Tyrannosaurus rex, de akár az a szerves Trutyi is, ami már nem semmi, és tovább fejlődhet). A kreacionizmus érvei alapján S-ből T-be csak egy tervező aktív beavatkozásával juthatott egy rendszer – míg egy tudós csak annyit állít, hogy még nem tudjuk az okot, a mechanizmust stb., de dolgozunk rajta. Melyik hozzáállás a gyümölcsözőbb? A kreacionista válasz mindenképp megnyugtatóbb, hiszen van magyarázatunk, szemben a tudomány hiányos elképzeléseivel. A „fene se tudja” rosszabb válasznak tűnhet „a tervező (Isten) csinálta” jellegű válasznál. Azonban érdekeltté a további ismeretszerzésben a tudományos magyarázat tesz, és csak ezzel a megközelítéssel fogunk olyan köztes állapotokat, egyéb okokat találni, amelyek révén valamikorra S-ből – ilyen-olyan köztes lépéseken keresztül – eljutunk T-be. Ezen köztes lépések megismerésében a kreacionizmus nem motivál és nem segít. Lehet, hogy tényleg nem megismerhető egy lépés, de ennek elfogadása eleve megismerhetetlenné teszi az adott jelenség kialakulását. A tudomány fejlődése során rengeteg jelenséget „fejtett meg”, a szivárványt, a villámlást, a napfogyatkozásokat – holott ezek rendre emberfeletti lények számlájára voltak írva. Minden esetben, ahol természetfeletti okságra hivatkozunk, lemondunk a tudományos megismerésről. Vagyis nem jobb a kreacionista magyarázat, hiszen elvágjuk az utat a további ismeretszerzéstől. Ráadásul ha egy állapotból a másikba jutást végül meg tudjuk magyarázni – pl. kiderül, hogy egy-egy ásvány furcsa katalizátorként tud hatni szerves molekulák reakcióinál –, akkor ahová eddig egy intelligens tervezőt (Istent) kellett elképzelni, ott elég egy nagyfelületű porózus ásványt képzelni (és ez kevesebb, mint amit a legtöbb hivő Istenről feltételez – vagyis a hiányok Istene olyan tulajdonságokkal leírható, amely a legtöbb hívő számára kevés és érdektelen). A már említett 2005-ös Kitzmiller–Dover-perben a kreacionizmus előfeltevéseinek problematikussága is nyilvánvalóvá vált. A tanúként meghallgatott Behe eskü alatt állította, hogy az értelmes tervező feltételezése számára tudományos és nem vallásos nézet, ugyanakkor azt is kijelentette, hogy elképzelésének plauzibilitása, vagyis valószerűsége összefügg azzal, hogy milyen mértékben fogadjuk el Isten létezését. A bíró ebből a „meglepő de félre nem érthető” kijelentésből arra következtetett, hogy mivel semmilyen más, általa ismert

176


tudományos elmélet plauzibilitása nem függ attól, hogy elfogadjuk-e Isten létezését, így az értelmes tervező elképzelése mégsem a tudományra, hanem a vallásra tartozik. Ez az egyik ok, amiért a korábbiakban már a kreacionizmus egyik alfajaként kezeltük a sokak által elkülöníteni kívánt intelligens tervezést. A kreacionizmus tudományos volta ellen szól az a tény is, hogy nemigen vannak olyan tudományos eredmények, amelyek alátámasztanák az elméletet. Behe szintén eskü alatt azt vallotta, hogy „nincsen olyan referált (peer reviewed) tudományos tanulmány, amely az értelmes tervezést kísérletekkel vagy számításokkal támasztaná alá, amely részletes és szigorú (rigorous) beszámolóját adná annak, hogyan történhet bármilyen biológiai rendszer intelligens tervezése”. Elismerte, hogy könyvének példáit sem támasztják alá referált folyóiratok cikkei, sőt arra sincs tudományos normáknak megfelelő tanulmány, hogy bizonyos komplex rendszerek valóban „tovább nem egyszerűsíthetően összetett rendszerek” (irreducibly complex systems). De nézzük tovább Behe munkáját, aki számos kritikát kapott a Darwin fekete doboza 1996-os megírása óta! Ezekre érdemben reagált is (vagyis úgy viselkedett, ahogyan ezt sokan elvárják az tudósoktól). A Válasz kritikusaimnak című, 2001-es írásában például elismerte, hogy nem kielégítő a „tovább nem egyszerűsíthető komplex rendszerek” létére alapozott érve, mivel az általa adott meghatározás egy már működő rendszer részeinek eltávolítására helyezi a hangsúlyt, míg „a darwini evolúció igazi kérdése nem az, hogy már létező bonyolult rendszerekből részeket távolítsunk el, hanem hogy elemek úgy álljanak össze, hogy az új rendszer először is létrejöjjön”. Behe kinyilvánította: „remélem, ezt a hibát a jövőbeni munkámban ki fogom javítani”. Minderre könyvünk írásáig nem került sor – vagyis mintha a kritikusra is állna az, ami az általa kritizált tudományterületekre. Többen rámutattak, Behe felfogásával az a probléma, hogy a vizsgált rendszereket definíciószerűen nem funkcionálóknak tekinti, ha egy részük hiányzik. Holott csak azt lehetne kijelenteni bizonyosan, hogy nem úgy funkcionálnak ezek a dolgok – de máshogy talán igen. Behe kedvenc példája, a baktérium ostorát mozgató „motor” lehet, hogy egy-egy elem nélkül nem tud ilyen motorként funkcionálni, de mondjuk kiválasztó szervként igen. Így viszont más-más funkcióval nem zárható ki, hogy komplex rendszerek jöjjenek létre, amelyek mai funkciójának megfelelő működéséhez most már minden elemre szükség van. Ezt a problémát maga Behe is belátta, és elismerte, hogy aszimmetria van az irreducibilis komplexitás általa adott definíciója és a természetes szelekció


177

számára megjelenő feladat között. Érdekes, hogy a hazánkban egyik legjelentősebb kreacionista szerző, Tasi István (aki érveléstechnikailag igen jól képzett Krisna-tudatú lelkész) publikációiban könyvünk megírásáig sosem említette az itt vizsgált ellenérveket, holott Behe és több más, az intelligens tervezésben hívő szerző a nyilvánosság előtt nyilatkozott nézetei problematikus voltáról. Az ilyen jellegű egyoldalú információközlés miatt számos tudós szándékosan manipulatív céllal íródottnak látja a hazai intelligens tervezés pártját fogó szövegeket, és nem hajlandó vitát folytatni azzal, amit az intellektuális tisztesség alapnormái hiányaként tekint. Amerikában azonban már megjelentek az első közös szerkesztésű könyvek, ahol kreacionisták evolúcióbiológusokkal együtt vitatják meg az elméletek gyengéit és erősségét. Az egyik első ilyen, 2004-ben megjelent kötetben az elismert tudomány- és biológiafilozófus, Elliot Sober mutatott rá az egyik leggyakoribb teremtés melletti érvcsoport, a valószínűségi érvek egyik problémájára (ez az érvek listáján 1.1). Vizsgáljunk ilyen érveket is, hogy ne csak a hazánkban jól ismert Behe munkáit elemezzük! Vegyünk egy játékos példát és vizsgáljuk meg, hogy mi az esélye annak, hogy pontosan egyvalaki nyer egy lottójátékban! Főhősünk, Lottós Samu megnyeri a lottót. Vizsgáljunk ezzel kapcsolatban két hipotézist! Mi a valószínűbb: hogy úgy nyeri meg a lottót, hogy a sokmillió játékoshoz hasonlóan kitölt egy szelvényt, vagy hogy úgy nyeri meg, hogy megbuherálja valahogy a sorsolást végző gépet? Ha tudja manipulálni a gépet, akkor sokkal valószínűbb, hogy nyer – legalábbis majdnem mindenki ezt így gondolná. De ebből gondoljunk arra, hogy Samu tényleg csalt? És ha Samu után a következő héten Andrej és az azt követőn Bobó nyer, legyünk egyre inkább azon a véleményen, hogy itt valójában egy lottókartell működik? Hogy ennek mi köze az intelligens tervezéshez? Az, hogy mindaddig, amíg nincsen pozitív bizonyítékunk a lottócsalásokra, vagy arra, hogy tényleg valaki tervezte az élőlényeket vagy sejtszervecskéket, addig nagyon megtévesztő egyenrangú hipotézisekként kezelni ezeket a feltevéseket a véletlenszerű események feltételezésével. Ráadásul még ennél is nagyobb a gond a legtöbb valószínűségi érvvel: ugyanis nem annak a valószínűsége számít, hogy valaki (pl. Samu, vagy egy RNS-molekula) „nyer”, hanem az, hogy „bárki nyer”. Az általános érvelésséma valami ilyesmi: (A) valaminek a természetes kialakulása nem valószínű, ezért nem hihető, (B) vagyis csak nem „természetes” (pl. intencionális) magyarázatok hihetőek. (C) Egy intelligens tervező kreatív tette a legvalószínűbb nem „természetes” magyarázat.

178


Az ilyen érveléseknél szükséges, hogy meggyőzően tudjunk (A) mellett érvelni. R. C. Carrier 2004-ben 47 munka elemzése során arra jutott, hogy (A) mellett nincsenek elég erős érvek. Számos gyakori hibát különített el. Nem ritka az elavult adatok használata a számolásoknál. Sokszor másodlagos vagy harmadlagos forrásokból átvett, évtizedes számokat használnak a teremtés hívei. Ráadásul az adatok eredeti kontextusát sok szerző elhanyagolja. Vagyis olyan munkákból idéznek, amelyek valóban valamilyen struktúra kialakulását valószínűtlennek találják, azonban a hivatkozott szerzők éppen ezeket az adatokat használják arra, hogy más struktúrák kialakulásának valószínűsége mellett érveljenek. A teremtéshívők az azt elutasítók néhány adatával érvelnek a teremtés mellett. Ezen felül a Carrier által vizsgált munkákban egy esetben sem megfelelő a matematika használata. Legtöbbször az elképesztően kicsi valószínűségekhez úgy jutnak a szerzők, hogy egy specifikus struktúra kialakulásának valószínűségét számolják ki – nem az összes lehetséges struktúra valószínűségét. Ez ahhoz hasonló, mintha azt mondanánk egy bridzsjátékban (hogy még mindig a játékoknál maradjunk), hogy lehetetlen, hogy pont ezt a leosztást kaptuk, hiszen kb. 1 a 6 000 000 körüli esélye van annak, hogy pont ilyen lapokat kapjunk. De az, hogy valamilyen leosztást kapunk, amivel tudunk játszani, annak az esélye 1 (vagy akörüli érték). Minden lehetséges struktúra előfordulási valószínűségének összegére lenne szükség – de általában ehhez hiányoznak az adataink. Általános hiba a „győztes és a játékosok összekeverése”. Kiszámítani, hogy milyen valószínűséggel nyeri meg bármelyik játékos a lottót nem ugyanaz, mint az én szelvényem nyerési esélyeit megnézni (ez sajnálatos, hiszen milyen jó is lenne, ha ugyanolyan eséllyel lenne ötösöm, mint amilyen eséllyel van ötös szelvény egy adott héten). Az élet kialakulásához elég egy bármilyen, replikálódásra képes molekula – nem elég azt kiszámolni, hogy egy specifikus, replikálódni képes molekula milyen eséllyel alakul ki. A hibák még sorolhatók lennének: az élet kialakulási valószínűségét ma élő és fejlett létformák spontán kialakulási valószínűségével cserélik fel, stb., de talán ennyi is elég, hogy ízelítőt kapjunk, hogy miért nem fogadják el statisztikusok és matematikusok a teremtés mellett érvelők adatait. De nézzünk más érveket. Vannak ugyan olyanok, amelyek ellentmondanak Darwin eredeti modelljének (1.3), de jól magyarázhatók a mai evolúciós modellekkel, hiszen az evolúcióelméletek hatalmas fejlődésen mentek keresztül az elmúlt másfél évszázadban (ilyen pl. az ún. megszakított egyensúly modell). Sok érv nagyon szelektíven kezeli a tudományos eredményeket (1.5), és


179

az érintett szakmák által elfogadhatatlan következtetésekre jut. Megint más érvek pedig körkörös érvelésen nyugszanak (1.6), hiszen egyes kreacionisták a makroevolúciós folyamatokat definíció szerint olyannak tekintik, amelyek nem megfigyelhetők – így hát akármilyen nagy változás lesz tudományosan dokumentálható, az mindenképpen mikroevolúciós lépésnek fog számítani. Vagyis soha semmilyen módon nem lehet bizonyítani, hogy makroevolúciós lépések természetes úton jöttek létre. Ehhez hasonló Behe reakciója is, aki 1996-os könyvében kijelentette, hogy a tudomány sohasem lesz képes az immunrendszer evolúciós kialakulásának kielégítő magyarázatára. Amikor a már említett per során 58 referált cikkel, 9 könyvvel és számos könyvfejezettel szembesítették, kijelentette, hogy ez nem elégséges bizonyítéka annak, hogy az immunrendszer evolúció útján fejlődött ki. Vegyünk még egy utolsó példát. Egy evangélikus lelkész a témával foglalkozó Mindentudás Egyeteme beszélgetésen megjegyezte: „Régi probléma, hogyan áll össze a szervetlen élettelen anyagból az élő, ugyanis itt beleütközünk a termodinamika második főtételébe, amely azt mondja, hogy a természetben a dolgok a valószínűtlen állapotból a valószínűbb felé haladnak – márpedig az élő valószínűtlenebb, mint az élettelen. Az ún. abiogenezis, az élőnek az élettelenből való keletkezése azt feltételezi, hogy az élettelen természetben spontán megteremtődnek azok a körülmények, amelyek lehetővé teszik a valószínűtlenebb állapotok létrejöttét. Az egész folyamat kiindulópontján olyasminek kellett tehát lennie, amely ezt lehetővé tette. Egy fizikus számára ez megemészthetetlen dilemma. A másik problémám, hogy Darwin valóban nagyon óvatosan fogalmazott ugyan, azonban ha megnézzük a biológia-tankönyveket, azt látjuk, hogy azok az elméletek, amelyeket maguk a kutatók óvatosan, feltételekkel körülbástyázva adnak elő, vitathatatlan tényekként jelennek meg a tankönyvekben.” Ez ugye a 3. fő érv, és a termodinamika második főtétele tényleg valami olyasmit mond, amit a fizikusi hátterű lelkész állít. Ne felejtsük azonban el, hogy mindez egy (termodinamikailag) zárt rendszerre értendő. Mi például valamikor egy-egy sejt voltunk és most, amikor ezt a szöveget írjuk, ennél valamivel nagyobb és komplexebb lényekké váltunk. Mindezt úgy tudtuk elérni, hogy egy nagy rendszer rendezetlenségét növeltük (és be kell valljuk, még most is növeljük: hőt adunk le, nagyenergiájú szerves vegyületeket égetünk el, a felszabaduló energia nagy részét elherdáljuk, vagyis disszipáljuk), miközben saját rendezettségünk pár évtizedig nő. Ez a lokális entrópiacsökkenés a temetésünk utáni években, ill. hamvasztásunk órájában nagyrészt eltűnik. A zárt rendszer,

180


amire a termodinamika második főtétele vonatkozik azonban nem az én szervezetem, nem is az egész Föld, hanem egy olyan zárt rendszer, amelybe beletartozik a Napból érkező hatalmas energia (meg még egy-két apróság). Ez az, ami lehetővé teszi, hogy lokálisan nőjön a rendezettség, szerveződés és komplexitás a Földön. Azt állítani, hogy itt egy „megemészthetetlen dilemma” van, az a hivatkozott tudomány elégtelen ismerete. Nehéz megérteni, hogy fizikus hogy mondhat ellent ilyen alapvető szinten saját szakterületének. Végigzongorázhatnánk az érvek teljes listáját, de mielőtt túlságosan belebonyolódnánk a vitába, amelyről már könyvtárnyi elszánt mű született mindkét oldalon, ezen a ponton felhagyunk a vitázó felek érveinek ismertetésével, és megvizsgáljuk a kreacionizmusprobléma filozófiai és társadalmi jelentőségét. Itt is természetesen számos különféle nézettel találkozunk, de néhány általános tanulság azért megfogalmazható. Az egyik tanulság, hogy a kreacionizmus több ponton mutatott rá az evolúcióval kapcsolatban elterjedt nézetek problémáira. A végletesen szkeptikus pozíció segíti a kritikák megfogalmazását, és az utóbbi évek nemezetközi tapasztalatai azt mutatják, hogy gyümölcsöző párbeszéd alakulhat ki a két oldal képviselői közt. Természetesen egy ilyen jellegű vitában mindkét félnek vannak kritikai megjegyzései a másik álláspontja ellen és konstruktív megjegyzései saját álláspontja mellett. Ami meglepő: a kreacionizmus mellett a kreacionisták sem szoktak konstruktív érveket felhozni, vagyis nem tudnak erős érveket amellett felhozni, hogy a kreacionista magyarázatok jobbak lennének az evolúciónál. Hogy ezt az alapvető hibát kiküszöböljék, a legtöbb kreacionista érvelés „dichotomizál”, vagyis úgy állítja be az evolúcióelméletet, mintha az egységes lenne, és az ellene megfogalmazott erős kritika elfogadása automatikusan jelentené a kreacionizmus elfogadását. Ez azonban nemcsak ún. hamis dilemma érv (hiszen sokféle elmélet létezik az evolúcióra, és ezek számos ponton változhatnak), hanem a másik elmélet elleni kritikát a saját elmélet melletti érvnek állítja be a legtöbb kreacionista – holott ezen érvek nagy része a kreacionizmus ellen is felhozható. Azonban nemcsak különbségek, hasonlóságok is találhatók. Általános észrevétel, hogy mindkét oldalon megfogalmazódik kritika a tudomány és a tudományra vonatkozó ismeretek tanításával kapcsolatban. A már említett evangélikus lelkész és fizikus egy nyilvános vita során kijelentette, hogy a tudományt ma nem megfelelő módon tanítják. Ugyanebben a vitában részt vett egyik egyetemünk professzora is, aki nagyon hasonlót állított egy kurrens tanulmányt


181

ismertetve: „a tudományfilozófiai ismeretek hiánya felelős a tudatlanság jelentős részéért: már ott elakad a legtöbb hallgató, hogy mit értsenek tudományos módszer és igazság alatt.” Mindkét fél kritizálja tehát a jelenlegi tudományos ismeretterjesztés és tudományos oktatás módszereit, és változtatni szeretne a társadalomban kialakult tudományképen. A témával a 12. fejezet részletesen is foglalkozik, itt elég felhívni a figyelmet arra, hogy a viták egyik tétje éppen ez a terület: kinek van joga és/vagy lehetősége megmondani a társadalomnak, hogy milyen a tudomány? Ez a kérdés azonban nem természettudományos kérdés, így érdemesnek tűnik a tudománytörténet, a tudományfilozófia és a tudományszociológia nézőpontjából is röviden megvizsgálni a kreacionizmus jelenségét.

A kreacionizmus leckéje: hogyan lássuk a tudományt Az egyik szembetűnő jelenség mindkét oldalon a „döntő” kísérletek, tények és érvek használata. Már a 20. század első felében J. B. S. Haldane, az egyik legbriliánsabb korai biomatematikus kijelentette, hogy ha a prekambriumban (több mint 540 millió éve) megkövült nyulakat találnának, akkor inkább a teremtést, mint az evolúciót fogadná el. A ma is élő Richard Dawkins, aki jelenleg a publikus tudományfelfogás (Public Understanding of Science) professzora Oxfordban pedig, ha nem is túl eredeti módon de úgy fogalmazott, „ha valaha találnánk egyetlen prekambriumból származó vízilovat vagy nyulat, az teljesen elintézné az evolúciót. De még egyetlen ilyet sem találtak.” Ugyanilyen „döntő” bizonyítékokat vár el több kreacionista is a tudománytól (ehhez lásd a 4. fejezet keretes írását a 85. oldalon). Sokan kijelentették, feladnák a teremtéshitet, ha akár egyetlen kísérletben a szervetlen anyagból replikálódni képes struktúra alakulna ki (ide tartozik Behe is), vagy ha megtalálnák a hiányzó láncszemet majom és ember között. Az ilyen viták az elméletek elfogadhatóságára is kiterjednek. Sokan kijelentik, hogy tudománynak tekintenék a kreacionizmust, ha lenne legalább egy szakmabeli referált folyóiratban megjelent nyilvánvalóan kreacionista cikk. Ezek a kijelentések vég nélküli vitákat szülnek. Részben azért, mert mint a hiányzó láncszem esetében, folyamatos fejlődési sorokat lehetetlen találni, egyértelműen eldönteni, hogy mi számít kreacionista cikknek és mi „megfelelően” referált folyóiratnak. Így sohasem lesz meg a döntő bizonyíték – hiszen a homeopátiáról is jelent meg cikk a Nature hasábjain, de ettől még nem vált „tudományossá” a gyakorlat. A homeopátia hívei erre a cikkre, a bírálók a cikk kritikájára

182


hivatkoznak, amelyet a főszerkesztő által felkért bizottság készített. Sokszor ennél kevésbé triviális, miért nem lehet az ilyen vitákat lezárni. Hiszen ha nyulat nem is, emberi lábnyomokat találtak dinoszaurusznyomok mellett Texasban (Glen Rose), és jelent meg referált cikk kreacionistáktól. Ennyire szembenálló álláspontok esetén azonban az egyik fél „döntőnek” tekintett adatát, kísérletét a másik fél rendre elutasítja, mint ami fontos feltételeknek nem felel meg. A helyzet nem új, és már száz éve a tudományfilozófusok újra és újra felhívják a tudomány képviselőinek figyelmét, hogy döntő kísérletek nincsenek (lásd a keretes írást a 6. fejezetben, a 142–143. oldalakon). Hiszen ha két nézet közül akarunk dönteni, akkor egyetlen kísérlet, adat stb. nyilvánvalóan egyiket sem fogja bizonyítani (hiszen egy tényt nagyon sokféleképp magyarázhatunk). Ami ennél rosszabb, cáfolni sem tudunk, hiszen minden elmélethez rengeteg előfeltevést el kell fogadnunk, ráadásul ezek jó részét ki sem mondjuk. Például a dinoszaurusz- és emberlábnyomok esetében feltesszük, hogy azokat szakavatottan el tudjuk különíteni, hogy senki sem akart átverni minket (mint a gabonakörök esetében ez rendre megtörténik) és még ki tudja, hány egyéb állítást. Amikor együtt látjuk a lábnyomokat, az valamelyik állítást cáfolja – de melyiket? A kreacionisták szerint az evolúció bevett fejlődési modelljét, az evolúciót elfogadók számára azonban azt az állítást, hogy nem történt csalás. És igen, történnek csalások és komoly tévedések. Már több lelet keltett nagy szenzációt mint a hiányzó láncszem, de kiderült, hogy a riasztás téves volt. Híres ilyen példa egy Piltdownban talált koponya, amely valójában egy majomállkapocs és egy emberkoponya összetákolása. És a Glen Rose-ban talált lábnyomokat is kikiáltották hamisítványnak. Fontos azonban, hogy a csalást mindig az alapvetően evolúcióban hívő tudósközösségnek kell elfogadnia – és ezt valahogy értékeli a másik oldal. Piltdown esetében örömmel üdvözli és arra következtet, hogy akkor a többi fontos lehet is lehet hamisítvány, Glen Rose esetében jó páran szintén elfogadják a tudósok ítéletét (és más bizonyítékok után néznek), mások kitartanak igazuk mellett. A fontos tanulság, hogy „döntő” csak akkor lehet valami, ha mindkét fél elfogadja, milyen feltételek esetén kinek lesz igaza és ennek mi a következménye. Mivel ez általában nem teljesül, mindig az egyik fél tekint csak perdöntőnek bizonyos tényeket, adatokat, kísérleteket. A döntő kísérletek mítoszán kívül számos egyéb tudományfilozófiailag meghaladott nézet jellemzi a vitát – és ismét nem csak az egyik oldalon. Larry Laudan egy tanulmányában a 80-as évek kreacionizmuspereit elemezve arra hívta fel a figyelmet, hogy a tudományt védők álláspontja olyan tudományfilo-


183

zófiát feltételez, amely a maga módján éppannyira elavult, mint a kreacionizmus maga (és amelyet a megfelelő érvek mérlegelése után el is vetettünk a 3. fejezetben). Hiszen tudósok és tudományfilozófusok sorra említették az olyan jellegű kritériumokat, mint amelyeket mi a 2. fejezetben vizsgáltunk – és amelyek elégtelenségét – reméljük – beláttattuk. Még azok is, akik elfogadják, hogy a „tudomány” meghatározásakor nem tudjuk megadni a szükséges és/vagy elégséges feltételeket, általában olyan kritériumrendszereket állítanak fel, amelyeken az ortodox tudományok nagy része is elbukna. Michael Ruse, az ismert biológiatörténész, aki egy 1981-es kreacionizmusperben tanúskodott, például felsorolt ma is gyakran hangoztatott szokásos kritériumokat: a tudományt a természeti törvények keresése, a magyarázó erő, az előrejelzés, a tesztelhetőség, a kijelentések tentatív (bizonytalan) jellege és az egységes elméletek iránti igény jellemzi. Ruse ezeket a kritériumokat megvizsgálva azt találta, hogy kreacionisták számos természeti jelenség esetében a természeti törvényeket „felfüggesztik”, hiszen a teremtés pillanatában nem számolnak az energiamegmaradás vagy a termodinamika törvényeivel (mellesleg a kozmológusoktól sem idegen ez a gyakorlat). Az evolúciót ellenzők nem tudják megmagyarázni a homológ szerveket élőlények esetében (mint a gerincesek végtagjainak hasonlósága), ill. a csökevényes szerveket (mint a bálnák mellső végtagjai), holott a darwini elmélet erre nagyon jó magyarázatot ad. Munkájuk nem prediktív, nem tud semmilyen változást előre jelezni, és alig van olyan munka, amelyben kreacionisták saját elképzeléseiket tesztelni kívánnák. És a lista folytatható – Ruse konklúziója mindezek után az, hogy a kreacionizmus nem tudomány. Laudan, aki komoly vitába szállt az ilyen tudományfelfogással, megmutatta, hogy jó néhány kritika nem jogos. Hiszen a kreacionizmus számos tesztelhető kijelentést tesz – akik az „Új-Föld” változatot elfogadják, azok a Föld korát 6000–20 000 évre teszik. És ez az állítás a mai tudomány alapján tesztelhető és el is vethető. Szintén tévedés azt állítani, hogy a kreacionisták mereven ragaszkodnak ugyanahhoz a nézethez. Már Behe kapcsán láttuk, hogy bizonyos kritikákat elfogad, és ha a mai kreacionista szövegeket nézzük, akkor hatalmas fejlődést látunk a 19. századi szövegekhez képest. Éppúgy, ahogy az elfogadott tudomány, a kreacionizmus is változik. Ugyan vannak olyan kijelentések, amelyekhez mereven ragaszkodnak – no de nem ragaszkodnak a fizikusok is Newton óta ahhoz, hogy közvetlenül nem tapasztalható erők működnek a természetben? És sokszor elfogadunk olyan magyarázatokat is, amelyeket elfogadásukkor még nem tudunk magyarázni – ilyen példa, Newtonnál maradva, a gravitáció. És ne tagadjuk, vannak a fajok állandóságát alátámasztó adatok is – csak jóval kevesebb,

184


mint amennyi azok változását teszi valószínűbbé. A tanúvallomások elemzésekor továbbá úgy tűnt, hogy a tudósok csak azokra a tudományfilozófiai nézetekre támaszkodtak, amelyek saját álláspontjukat alátámasztották, a többit zavaros filozofálgatásnak tekintették. Ráadásul ugyanilyen típusú tudományfilozófiák megjelentek a kreacionizmus oldalán is. Behe már említett Válasz kritikusaimnak című, 2001-es cikkében például részben ugyanazokra az érvekre hivatkozik az intelligens tervezés védelménél, amelyeket Ruse használt fel a 80-as években a kreacionizmus elítélésére. Behe cáfolhatónak (falszifikálhatónak) tartja az intelligens tervezést – vagyis Popper 3. fejezetben említett demarkációs kritériumát használja fel nézetei legitimálására. Ennél is tovább menve Behe a késői Popper (könyvünkben nem elemzett) írásai alapján a darwini evolúcióelméletet metafizikai kutatási programként mutatja be, amely nem cáfolható. Vagyis Behe a hagyományos (episztemológiai) demarkációs kritériumot mások által áltudományosnak tartott elképzelései védelmére veti be. Bár többen már a 80-as években felhívták a figyelmet arra, hogy az elavult episztemológiai kritériumok használata visszafelé is elsülhet, a mai vitákban ez már be is épült az „áltudományos” nézetek szószólóinak fegyvertárába. A demarkációs kritérium délibábjának kergetése továbbá azért is problémát okoz, mert ha valamit tudománytalannak tekintenünk, a tudomány eszközei is csak korlátozottan alkalmazhatók annak megcáfolására. Laudan álláspontja szerint sokkal védhetőbb és igazabb azt kijelenteni, hogy a teremtést elfogadók valójában rossz tudományt művelnek – és ezért nincs helyük ezeknek az elképzeléseknek az oktatásban. Ez a tanulság érdekes, de milyen következményekkel jár? A kreacionizmus leginkább az Amerikai Egyesült Államokban probléma, és a Coca Colához hasonlóan a legtöbb országban (hazánkban is) importcikként jelent meg. Az USA alkotmánya alapján az állami iskolákban nem engedélyezett vallásos nézetek oktatása a természettudományos képzés keretein belül. Ha a kreacionizmus csak rossz tudomány, akkor nem érdemes tanítani – de tiltani nem lehet ez alapján. Vagyis a bírósági ítéleteknek rendre úgy kell megfogalmazódniuk, hogy bizonyítsák: a kreacionizmus nem tudományos, hanem vallásos mozgalom. A 2005-ös Kitzmiller–Dover-per is erre a konklúzióra jut, hiszen a bíró 139 oldalas indoklásában az „értelmes tervezés” és a korábbi (és nyíltabban vallásos) kreacionizmus kapcsolatát mutatja meg és azt, hogy a mai irányzat sem tekinthető tudománynak, és tudományosnak álcázott vallásossággal van dolgunk.


185

Ha a tudományszociológiai szempontokat is figyelembe vesszük, ez az ítélet érthetőnek (ha nem is feltétlen üdvözlendőnek) tűnik. A kreacionizmus körüli viták ugyanis nem az elfogadott tudományos publikációs rendszeren belüli viták, hanem azon kívül jelennek meg. Ugyan az egyik oldalon tudósok állnak és néha a másikon is (bár sokszor tudományos fokozataik nem természettudományos fokozatok), de „kifelé” vitatkoznak – a cél alapvetően egy harmadik fél (vagyis a társadalom) meggyőzése, a használt eszközök tehát retorikaiak. Így érthető az is, hogy sokszor nem érvekkel, hanem a társadalmi státuszukkal lépnek fel. Az asztrológia kapcsán már említettük, hogyan űzött gúnyt Feyerabend az asztrológiát ellenző tudósok nyilatkozatából. Amíg egy tudományon belüli vitáról van szó, addig a tudósok ilyen tekintélyelvű hozzáállása elfogadhatatlan. De ma a kreacionizmus tudományon kívüli jelenség – ezt mutatja a publikációk, kísérletek hiánya, a saját módszertan, ill. az azokkal kapcsolatos viták hiánya, hogy nincs akkreditált kreacionista szak vagy doktori iskola egyetemen. Érdekes módon az elavultnak tekinthető episztemikus demarkációs kritériumok helyett, amelyek még domináltak Ruse tanúvallomásában az 1980-as években, a legutóbbi, Kitzmiller–Dover-perben Jones bíró nagyon hangsúlyosan vesz figyelembe társadalmi faktorokat is, amikor kijelenti, hogy a kreacionizmus tudománytalan. És erről tanúskodnak a kreacionisták céljai is, akik általában nem kutatási pénzekért akarnak tudósokkal rivalizálni, hanem az oktatási pozícióikat akarják erősíteni. A kreacionizmus fő célja ugyanis az, hogy a tudományos oktatásban alternatívaként jelenjen meg. És talán itt jutunk el a probléma gyökeréig. Míg egyes „áltudományosnak” tekintett területek, mint pl. a parapszichológia, alapvetően tudományos státuszért küzdenek és kutatási pénzekhez szeretnének jutni, és éppen ezért minden tudomány által felállított normának meg akarnak felelni, a kreacionizmus megelégszik azzal, hogy a társadalom szemében elég tudományosnak tűnjön ahhoz, hogy szerepet kapjon az oktatásban. Vagyis a kreacionizmusvita nem a szokásos értelemben vett tudományos kérdés, hiszen nem tudományos álláspontok közötti vitáról szól. Így tehát a probléma sem tudományos probléma, ugyanakkor tekinthető a tudomány problémájának és ezzel együtt társadalmi problémának is. Ha ezt szem előtt tarjuk, akkor sokkal elfogadhatóbb álláspontütközéshez jutunk. Így a kérdés nem az lesz, hogy tudományos-e a kreacionizmus, mert úgy tűnik, hogy nem az, sem szociológiai, sem episztemológiai kritériumok szerint. Hanem olyasmi lesz a kérdés, hogy kaphatnak-e helyet az államilag finanszírozott oktatásban olyan vélemények, amelyeket a tudományos közösség jelentős része elutasít. Például jogosan

186


követeli-e az amerikai Biblia-övben lakó szülő, aki fundamentalista keresztény és akár a Föld 6000 évvel ezelőtt történt teremtésében hisz, hogy az ő adójából finanszírozott közoktatásban ne tegyék nevetségessé gyermekei előtt legmélyebb meggyőződéseit? Használható-e az állampolgárok pénze olyan nézetek terjesztésére, amellyel az állampolgárok egy része (nálunk ez esetben eléggé elenyésző része) nem ért egyet? Vagyis az intelligens tervezés nem része a biológiának, de ha egy demokratikus társadalom úgy dönt, hogy világnézeti hozzáállásként nem tudományos teremtési vagy keletkezési narratívákat is lehet oktatni, úgy az intelligens tervezés lehetne része az oktatásnak. A demokrácia szempontjából nem az számít, hogy a Gilgames-eposzt, a bibliai teremtéstörténetet, vagy egy, a földi élet keletkezéséért felelős spagettiszörny történetét emelik be az érettségi tételek közé. Másrészt viszont engedheti-e az állam, hogy polgárai döntsenek arról, hogy hogyan van a világ? Ha van ma kitüntetett tudásforma, akkor az a tudományos tudás. A tudomány mint társadalmi intézmény szorosan összefonódott más társadalmi intézményekkel: oktatással, gyógyítással, jogi szabályozással. Tanítható-e ezzel ellentétes nézet gyerekek millióinak? Ha így lenne, akkor a társadalom egyik legfontosabb intézménye – a tudás létrehozásáért felelős tudomány – státusza inogna meg. Ez viszont a modern demokráciák szempontjából egyáltalán nem veszélytelen. Mai világunkban a tudomány és a hatalom szorosan összefonódott – kicsit úgy, ahogy korábbi évszázadokban a vallás és a hatalom. A kreacionizmus jelensége rámutat ennek az összefonódásnak a problematikusságára. Bár megoldási javaslata (vagyis, hogy a hatalom megint közelebb húzódjon a valláshoz) nem tekinthető haladónak, jól illusztrálja a demarkációprobléma társadalmi vetületét. Továbbá a kreacionizmus oktatása a természettudományos képzés minden más elemével ütközésbe kerül és komoly inkonzisztenciát okoz. Hívőként is tanulhatunk fizikát, a fizikai törvényeket világnézetileg semlegesnek tekintjük – és ugyanez a helyzet a kémiával, geológiával, biokémiával stb. A kreacionizmus világnézettől függővé kívánja tenni az egyik természettudományos területet – miközben sok ezer biológus úgy tanítja, kutatja az evolúcióelméletet, hogy azt hitével összeférhetőnek tartja. Éppen ezért a vita túlmutat a pusztán világnézetek közötti összecsapáson. Mert ugyan tekinthető a teremtés és az anyagelvű evolúció rivális metafizikai hozzáállásnak, a mai demokratikus társadalmak működése alapvetően múlik a tudományos intézményrendszer megfelelő működésén. Az intelligens tervezés által felvázolt legvalószínűbb szcenáriók az anyagi oksági mechanizmusokon túli


187

magyarázatokkal élnek. Ha a megmagyarázhatatlan magyarázatként szolgálhat, akkor hol máshol engedhető meg még az ilyen? Nyilvánvaló, hogy veszélyes, ha minden esetben, ahol még nincs megfelelő oksági magyarázata a tudománynak, hivatkozhatunk a megmagyarázhatatlanra. Ha természetfeletti erők okozhatják a cigarettázók tüdőrákját vagy a globális felmelegedést, vagy akár a már elfogadott oksági magyarázatok alternatíváját is „elkészíthetjük” a kreacionizmus mintájára, akkor nagyon könnyen megkérdőjeleződnek azon struktúrák, amelyek jelenleg a társadalmakban a tudás létrehozásáért felelősek, és amelyek nem kis mértékben garantálják a demokratikus intézmények megfelelő működését. Az értelmes tervezettség így akár az értelem elleni kihívásként is tekinthető. Ha ezt nem minősítésként, hanem jellemzésként vesszük, úgy rámutat arra, hogy a hazánkban nem túl jelentős mozgalom egy nagyon érdekes jelenség megnyilvánulásaként is értelmezhető, amelyhez hasonló (fundamentalistának tekinthető) mozgalmak számos megnyilvánulása szerte a világban tetten érhető korunkban, és amelyek növekvő száma a (társadalmi és nem tudományos) probléma nyílt megvitatását egyre sürgetőbbé teszi. A fejezetben nagyhírű tudósok, évek óta ezzel foglalkozó szakemberek vitáját követhettük nyomon. Néhány helyen talán tudtunk pontosítani az álláspontokon és eközben felhívni a figyelmet arra, hogy a kreacionizmus ugyan semmiképpen sem tekinthető legitim tudományos problémának, azonban más szempontból valódi problémának igen – bár nem úgy, ahogy a vitában részt vevők írásaiból kitűnik. Az elemzés rávilágított arra, hogy az ellenérdekelt felek közt harc folyik a társadalomban bizonyos források birtoklásáért. Az utóbbi évek amerikai perei és vitái azt mutatják, hogy a tét az állami iskolák tananyagának meghatározása. A kreacionizmus hívei szeretnének jogokat szerezni az ember keletkezésével kapcsolatos tananyag kialakításában. Ezek éppen olyan jogok, amelyekkel korábban rendelkeztek a vallásos intézmények, de elvesztették azokat. Ugyanis a kezdetben szinte kizárólag egyházi irányítású oktatástól, amely vallási értékeket (is) közvetített, a tudománynak először el kellett hódítani ezt a területet. Ebben a harcban Darwin nevének komoly szerepe van. Ugyanis a darwini elméletet születése óta felhasználták ezekben az ún. „határmunkálatokban” (lásd a 11. fejezet), amelyek célja a társadalmi intézmények közötti legitimitási határok megőrzése, ill. megváltoztatása volt. A következő fejezetekben hasonló határmunkálatokat mutatunk meg a történetírással, a parapszichológiával és az akupunktúrával kapcsolatban.

366


Grim, Patrick (szerk.), Philosophy of Science and the Occult, State University of New York Press, Albany, 1990. 11–69. Popper és Kuhn idézetek: 24–25. old. Krips, Henry, Discussion Review: Astrology – Fad, Fiction or Forecast? Erkenntnis 14 (1979), 373–392. Lakatos Imre, A döntő kísérletek szerepe a tudományban in Forrai Gábor (szerk.), Lakatos Imre tudományfilozófiai írásai, Atlantisz, Budapest, 1997. 129–154. Láng Benedek, A teológusok esete az asztrológiával: Pierre d’Ailly és Jean Gerson vitája, Passim 2 (2000/1), 104–114. Lemay, Richard, The True Place of Astrology in Medieval Science and Philosophy: Towards a Definition, in Curry, Patrick (szerk.), Astrology, Science and Society: Historical Essays, Boydell Press, Woodbridge, 1987. 57–73. North, John D., Celestial Influence: The Major Premiss of Astrology, in Zambelli, Paola (szerk.), ‘Astrologi Hallucinati’: Stars and the End of the World in Luther’s Time, Walter de Gruyter, Berlin and New York, 1986. 45–100. Thagard, Paul, Why Astrology is a Pseudoscience, in Asquith, Peter d.–Hacking, Ian (szerk.), PSA 1978: proceedings of the 1978 biennial meeting of the philosophy of science association: volume one: contributed papers, 223–234. http://www.cavehill.uwi.edu/ bnccde/PH29A/thagard.html Warburg, Aby, Pogány-antik jóslás Luther korából, Helikon, Budapest, 1986. A Sceptical Inquirer honlapja: http://www.csicop.org/si/ A C.U.R.A honlapja: http://cura.free.fr/ Háromnyelvű weboldal (angol, német, francia), cikkek, tanulmányok.

Képek forrásai: Császár Mihály, Az Acdemia Istropolitana: Mátyás király pozsonyi egyeteme, Pozsony, 1914. http://www.astrosoftware.com

7. És monda Isten: legyen evolúció A mottó szövege: Marcus Wilkinson, If God is the Answer, What is the Question?, Financial Times Weekend Supplement, 1992. április 18, 1. Adams, Douglas, Galaxis Útikalauz Stopposoknak, Kozmosz Könyvek, Budapest, 1987. Barrow, John D.–Tipler, Frank J., The Anthropic Cosmological Principle, Oxford University Press, Oxford, 1986. Behe, Michael J., Reply to My Critics: A Response to Reviews of Darwin’s Black Box: The Biochemical Challenge to Evolution, Biology and Philosophy 16/5 (2001), 685–709. Behe, Michael J., Darwin fekete doboza. Az evolúcióelmélet biokémiai kihívása, Harmat, Budapest, 2002. Brooke, John Hedley, Science and religion: some historical perspectives, Cambridge history of science, Cambridge University Press, Cambridge [England]–New York, 1991. Carrier, Richard C., The argument from biogenesis: Probabilities against a natural origin of life, Biology and Philosophy 19/5 (2004), 739–764. Carter, Brandon, Large Number Coincidences and the Anthropic Principle in Cosmology.

Irodalom

367

IAU Symposium 63: Confrontation of Cosmological Theories with Observational Data, Reidel, Dordrecht, 1974. 291–298. Dembski, William–Ruse, Michael (szerk.), Debating Design: From Darwin to DNA, Cambridge University Press, Cambridge, 2004. Draper, John William, History of the conflict between religion and science, D. Appleton, New York, 18753. Dworkin, Ronald, Three Questions for America, The New York Review of Books 53/14 (2006), 24–30. Gazda István (szerk.), Einstein és a magyarok. Szakírók, bölcselők, publicisták a relativitáselmélet bűvöletében 1905–1945., Magyar Tudománytörténeti Intézet–Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004. Gieryn, Thomas F., Határmunkálatok és a tudomány elhatárolása a nem-tudománytól: feszültségek és érdekek a tudósok szakmai ideológiáiban, Replika 54–55 (2006), 173–194. Hraskó Gábor, Darwin: A bajok eredete, Természet Világa 131/5– (2000), 222–224. http:// www.kfki.hu/~cheminfo/TermVil/xaknak/10001/ Kirk, Geoffrey Stephen–Raven, John E.–Schofield, Malcolm, A preszókratikus filozófusok, Atlantisz, Budapest, 1998. Az idézetek KRS 141, 221. o.; KRS 145, 228. o. Kitcher, Philip S., Abusing Science: The Case Against Creationism, MIT Press, Cambridge, 1982. Kutrovátz Gábor–Láng Benedek–Zemplén Gábor, Bevezető A tudomány határain innen és túl blokkhoz, Replika 54–55 (2006), 119–133. Laudan, Larry, Commentary: Science at the Bar – Causes for Concern, Science, Technology, and Human Values 41/7 (1982), 16–19. Mivart, St. George Jackson, On the Genesis of Species, Macmillan, London–New York. 18712. Mivart, St. George Jackson, Man and Apes, D. Appleton & co., New York, 1874. Székely László, Az emberarcú kozmosz (Az antropikus elv), Áron Kiadó, Budapest, 1997. White, Andrew Dickson, A history of the warfare of science with theology in Christendom, Macmillan, London, 1896.

Intelligens tervezés a weben – néhány a számos link közül: http://studentweb.eku.edu/zachary_lynn/museum/index.html (Kreacionista múzeum, sok képpel) II. János Pál pápa nyilatkozata az evolúcióról: http://www.ewtn.com/library/PAPALDOC/ JP961022.HTM http://www.conservapedia.com/Theory_of_Evolution (A Conservapedia a Wikipedia „alternatívája”) http://www.ertem.hu/ (Az Értelmes Tervezettség Mozgalom [Értem] honlapja, sok linkkel) http://www.iscid.org/ (Kreacionizmushoz köthető tudósok kutatásait ismertető portál) http://kutatokozpont.hu/ (A Védikus Tudományok Kutatóközpontja (VTK) honlapja, Tasi István munkáival) http://www.discovery.org/ (A Discovery Institute, az egyik legjelentősebb kreacionista központ honlapja, éves kutató ösztöndíjak pályázhatók 40 000–50 000 USD között)

A lapos Földről: Russell, Jeffrey Burton, Inventing the Flat Earth. Columbus and modern historians, Praeger, New York; Westport, London, 1991.

368


Draper, John William, History of the Conflict between Religion and Science, D. Appleton, New York, 18753. Lehoux, Daryn, Tropes, Facts, and Empiricism, Perspectives on Science, 11 (2003) 326–345. Kutrovátz Gábor–Zemplén Gábor, Ami a lapos földön nem kerek - rejtvény, BUKSZ 19 (2007), 100–103.

Képek: http://www.archives.gov/nhprc/annotation/september-98/images/mastodon.jpg http://users.dickinson.edu/~nicholsa/Romnat/godmas1.jpg

8. Történetírás – a jó, a rossz és a relatív A mottó szövege: Duby, Georges–Lardreau, Guy, Párbeszéd a történelemről, Akadémiiai Kiadó, Budapest, 1993. 37.

Relatív történetírás: Gyáni Gábor, Relatív történelem, Typotex, Budapest, 2007. Gyurgyák János–Kisantal Tamás (szerk.), Történet-elmélet, 1–2., Osiris, Budapest, 2006. White, Hayden, A történelem terhe, Osiris, Budapest, 1997. Az idézett vélemény: 13–15.

Holokauszttagadás: Evans, Richard J., Lying about Hitler, Basic Books, New York, 2001. Láng Benedek, Valódi áltudomány, Kommentár 1/6 (2006), 64–73. Shermer, Michael–Grobman, Alex, Denying History: who Says the Holocaust Never Happened and why Do They Say It?, University of California Press, Berkeley, 2000. Tiedemann, Markus, In Auschwitz wurde niemand vergast, Goldmann, München, 2000. Vidal-Naquet, Pierre, Les assassins de la mémoire, la Découverte, Paris, 2005.

Kitalált középkor: Heribert Illig, Kitalált középkor: A történelem legnagyobb időhamisítása, Allprint, Bp, 2002.

Illig állításainak cáfolatához lásd: Rubikon, 2003/5; História, 2003/2; Az idézet: Galamb György, Időkiforgatókönyv, Élet és Irodalom, 2003/13. Morrison, Karl F., Élt-e egyáltalán Nagy Károly? Heribert Illig Kitalált középkor c. könyvéről BUKSZ, 15/3 (2003), 122–132.

Weboldal Illig elméletének magyarországi sajtóvisszhangjáról: http://www.kitalaltkozepkor.hu/sajtovisszhang.php

da Vinci-kód: Baigent, Michael–Leigh, Richard–Lincoln, Henry, Az abbé titka: szent vér, szent Grál, General Press, Budapest, 1994.

Kutrovátz Gábor Láng Benedek Zemplén Gábor. A tudomány határai. Budapest, 2008

Recommend Documents