JULIE GARWOOD: A
J U TA L O M
Borító Hódító Vilmos ragyogó londoni udvarában arra kényszerítik Nicolaat, a bájos szász foglyot, hogy férjet válasszon magának. Ő Royce-ot választja, a harcos bárót, akinek nyers viselkedése sem rejtheti el önzetlen és gyengéd szívét. A leleményes, lázadó és ugyanakkor mérhetetlenül naiv fiatalasszony megfogadja, hogy dacára a férfi által keltett benne dúló érzelmi viharnak, betöri a bárót. A csatában kegyetlen és szenvedélyben tapasztalt Royce maga is megdöbben az őt elárasztó érzelmek mélységén, valahányszor átöleli elbűvölő hitvesét. Az árulás fojtogató légkörében, miközben a szászok ármánykodnak normann hódítóik ellen, Royce és Nicolaa új és kincset érő szerelmét élvezi… ám az izzó szenvedélyt, kettejük kötelekét óriási veszély fenyegeti: a vér, a rokonság és a haza hívó szava.
ELSŐ
F E J E Z E T
Anglia, 1066 Úgy érte, mint derült égből a villám. Royce báró az egyik pillanatban még a homlokán gyöngyöző verejtéket törölgette bőringe ujjával, a másikban már a földön hevert. A lány levette a lábáról, mégpedig szó szerint. Megvárta, míg a férfi leemeli sisakját, majd magasan a feje felett meglendítette a keskeny bőrszíjat. A rögtönzött parittyában rejtőző apró kődarab végül annyira felgyorsult, hogy szabad szemmel már nem is volt látható. A levegőt hasító szíj hangja leginkább egy felhergelt vadállatéra hasonlított: félig morgás, félig nyüszítés. Áldozata azonban túl messzire volt ahhoz, hogy meghallja a hangot, mivel a lány az átjáró hűvös reggeli árnyékában leselkedett a fal tetején, míg a férfi odalent, a felvonóhíd lábánál állt, a nő becslése szerint mintegy tizenöt méterre. A hatalmas termetű normann harcos könnyű prédának bizonyult. A tény, hogy a férfi azoknak a hitetleneknek a vezetője, akik családja tulajdonát jöttek elrabolni, még kellemesebbé tette a feladatot. Képzeletében az óriás Góliáttá növekedett, ő maga pedig Dáviddá vált. A bibliai történet jámbor hősével ellentétben neki azonban nem állt szándékában megölni ellenfelét. Ha ez lett volna a célja, akkor a férfi halántékát veszi célba. De nem így tett, hiszen csak elkábítani akarta. Ezért is célzott inkább a homlokára. Ha Isten is úgy akarja, egy egész életre nyomott hagyott a férfin; olyan bélyeget, amely reményei szerint, amíg él, emlékeztetni fogja mindarra a galádságra, amelyet a győzelem eme gyászos napján elkövetett. Ezt a csatát a normannok nyerik meg. Egy-két óra, és a belső várba is betörnek. Tudta jól, ez elkerülhetetlen. Szász katonái szánalmasan alulmaradtak a normannok létszámfölényével szemben. Az egyetlen logikus lépés a visszavonulás maradt. Igen, ez elkerülhetetlen volt, ugyanakkor átkozottul megalázó is. A normann óriás három héten belül a negyedik volt a támadók sorában, akiket az a fattyú Normandiai Vilmos küldött a vár bevételére. Az első három úgy harcolt, mint a kisgyermekek. Bátyja embereivel könnyedén elűzte őket. Ezt a negyediket azonban keményebb fából faragták. Ezt nem lehet csak úgy elkergetni. Gyorsan kiderült, hogy sokkal tapasztaltabb, mint elődei. Ráadásul ravaszabb is náluk. A parancsnoksága alá tartozó katonák ugyanolyan tapasztalatlanok voltak, mint a korábbiak, de a normann vezér kordában tartotta és keményen megdolgoztatta őket.
A gyűlölt normannok győzni fognak, még mielőtt lemegy a nap. Vezetőjük azonban kába lesz a sikertől. Erről ő majd gondoskodik. Mosolygott, amikor útjára indította a követ. Royce báró azért szállt le a lováról, hogy kihúzza egyik katonáját a vár körüli vizesárokból. Az ostoba fickó megcsúszott, és fejjel előre belezuhant a mély vízbe. Ráadásul nehéz vértje miatt nem is tudta visszanyerni az egyensúlyát, és süllyedni kezdett. Royce fél kézzel megragadta a csizmás lábat, és kiemelte az ifjú harcost a zavaros mélységből. Egyetlen csuklómozdulattal a füves partra hajította vazallusát. A szaggatott köhögés elárulta Roycenak, hogy az ifjúnak nincs szüksége tovább a segítségére, mivel még él és lélegzik. Royce megállt, hogy levegye sisakját, és éppen a verejtéket törölgette homlokáról, amikor a kő célba talált. Royce hanyatt esett. A lovától jókora távolságra ért földet. Nem sokáig feküdt ájultan. Az eséstől felvert finom porfelhő még ott szitált körülötte, amikor kinyitotta a szemét. Katonái rohanva indultak a segítségére, ő azonban visszautasította őket. Felült és megrázta a fejét, hátha így megszabadulhat a fájdalomtól és az agyát elborító ködtől, amely jócskán zavarba hozta. Néhány percig még arra sem emlékezett, hol a csudában van. A jobb szeme felett ütött sebből vér szivárgott. Körbetapogatta a sérülést, és csak akkor fedezte fel, hogy a homlokából jókora bőrdarab kiszakadt. Még mindig rejtély volt számára, mi találhatta el. A cafatos szélű seb nagyságából ítélve tudta, hogy nyílvessző nem okozhatta. De az ördögbe is, mintha a pokol tüze perzselné a fejét! Royce fájdalmát elnyomva a felállásra összpontosított. Dühe segítette ebben. Bizony isten felkutatja azt a nyomorultat, aki ezt tette vele, és megfizet neki! A bosszú gondolata jobb kedvre derítette. Fegyverhordozója tartotta a lova kantárját. Royce a nyeregbe pattant, és figyelmét a várat körülvevő falra fordította. Vajon onnan jött a lövés? Túl nagy volt a távolság ahhoz, hogy a veszély legcsekélyebb jelét is felfedezze. Visszatette fejére a sisakját. Körülnézett, és azt kellett látnia, hogy a földre sújtását követő tíz-tizenöt percben katonái szemmel láthatóan elfeledték mindazt, amit eddig tanított neki. Ideiglenes helyettese, Ingelram az egész hadtestet együtt vetette be az erőd déli oldalánál. A fal tetejéről nyílzápor zúdult rájuk, lehetetlenné téve az előrenyomulást. Royce megdöbbent ekkora ostobaság láttán. A katonák pajzsukat a fejük felett tartva védelmezték magukat a záporozó nyilak ellen, ami azt jelentette, hogy megint védekezésbe
kényszerültek. Pontosan ugyanabban a helyzetben voltak, mint amikor aznap reggel csatlakozott hozzájuk, hogy elvégezze a rábízott kellemetlen feladatot. Royce hangosan felsóhajtott, majd újra átvette a parancsnokságot. Azonnal taktikát változtatott, hogy elkerüljék az addig megszerzett terület elvesztését. Tíz legmegbízhatóbb katonáját visszavonta a faltól, és a vár fölé magasodó dombra vezette őket. Nyilával le is terített egy falon álló szász harcost, mielőtt saját emberei egyáltalán célzásra emelhették volna íjaikat. Ezután átengedte nekik a terepet. Rövid időn belül a szász vár falai ismét védők nélkül maradtak. Royce öt embere megmászta a falat és elvágta a felvonóhíd tartókötelét. De az Isten legyen hozzá irgalmas, még arra is figyelmeztetnie kellett az egyik lelkes önkéntest, hogy vigye magával a kardját. Royce elsőként lovagolt keresztül a felvonóhíd deszkáin, kivont karddal, bár erre nem volt igazán szükség, mivel a külső és a belső várudvar is teljesen kihalt volt. Gondosan átkutatták a kunyhókat és a külső épületeket is, de egyetlen szász harcost sem találtak. Nyilvánvaló volt, hogy az ellenség valami rejtekúton elhagyta a várat. Royce megparancsolta embereinek, hogy kutassák át a falakat a titkos kijárót keresve. Nyomban be is falaztatja, mihelyt megtalálják. A normannok Vilmos nevében birtokba vették a várat nem sokkal azután, hogy a vár fokára kitűzték a normandiai herceg színpompás zászlaját. Az erőd ettől kezdve a normannok tulajdonát képezte. Royce azonban ezzel kötelességének csak a felét teljesítette. Még hátravan a kitűzött jutalom megszerzése és Londonba szállítása. Ideje volt, hogy Lady Nicolaat foglyul ejtsék. Az öreg torony lakóhelyiségeinek átkutatásakor egy maroknyi szolgát találtak, akiket kiráncigáltak szobáikból, és az udvar közepére tereltek. Ingelram, aki olyan magas volt, mint Royce, csak éppen vékonyabb és csatában szerzett sérülésekkel sem dicsekedhetett, a zubbonya hátuljánál fogva tartotta az egyik szász szolgát, egy idősebb, ősz hajú és ráncos bőrű férfit. Royce-nak még a lováról sem volt ideje leszállni, amikor Ingelramből kirobbant a hír: – Báró úr, ez itt az intéző. Haconnek hívják. Ő az, aki mindent elmesélt Gregorynak a családról. – Én egyetlen normannal sem beszéltem – tiltakozott Hacon. – Még csak nem is ismerek Gregory nevű embert. Itt csapjon belém az istennyila, ha hazudok – tette hozzá merészen. A „hűséges” szolga persze hazudott, ő mégis büszke volt vakmerőségére, amelyről az ijesztő körülmények ellenére tanúságot tett. Bátorsága azonban nem terjedt odáig, hogy a
normann vezér szemébe nézzen. Tekintetét inkább a túlbuzgó szőke lovagra szegezte, aki szemmel láthatóan azon igyekezett, hogy hátulról letépje a zubbonyát. – De igenis beszéltél Gregoryval – jelentette ki Ingelram. – Ő volt az első lovag, aki elvállalta, hogy beveszi a várat, és megszerzi a jutalmat. Csak magadnak ártasz, ha hazudsz, öreg. – Gregory lenne az, aki egy nyílvesszővel a hátsó fertályában távozott? – kérdezte Hacon. Ingelram komoran meredt a szolgára, amiért felemlegette Gregory megszégyenítését, majd sarkon penderítette. Haconnak még a lélegzete is elakadt, amikor végre a normann vezérre emelte a tekintetét. Egészen hátra kellett szegnie a fejét, hogy végigmérhesse a bőrbe és páncélba öltözött óriást. Hunyorogni kezdett, ahogy a páncélról visszaverődő napfény a szemébe villant. A harcos és pompás fekete paripája is mozdulatlanul állt, és az intézőnek egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha monumentális kőbe faragott szobrot látna. Hacon egészen addig nyugalmat mutatott, amíg a normann vezér le nem emelte a sisakját. Akkor azonban kis híján elájult. A barbár látványától végigfutott a hátán a hideg. Rosszullét környékezte, és legszívesebben sírva könyörgött volna kegyelemért. A normann jeges szürke szeme olyan határozottságot tükrözött, hogy Hacon biztosra vette szörnyű végzetét. Meg fog ölni, gondolta, és gyorsan elmormolt egy miatyánkot. De legalább dicsőséges halálom lesz, győzködte magát, mivel el volt szánva rá, hogy a végsőkig kitart törékeny úrnője mellett. Az Úr bizonyára szívesen fogadja majd a mennyországban, amiért megvédett egy ártatlant. Royce hosszasan bámulta a reszkető szolgát, majd sisakját fegyverhordozójának nyújtva leszállt a lováról, és a kantárt az egyik katonájának adta. A mén hátrahőkölt, de gazdájának egyetlen erélyes mozdulatára abbahagyta a rakoncátlankodást. Hacon lábából kiszállt az erő. A földre vetette magát. Ingelram hátranyúlt, és talpra rántotta. – Az ikrek egyike itt van fent a toronyban, báró úr – közölte Ingelram. – A kápolnában imádkozik. Hacon vett egy mély lélegzetet, majd kibökte: – A templom porig égett a legutóbbi ostromkor. – Suttogása olybá hatott, mintha fojtogatnák. – Amint Danielle nővér megérkezett az apátságból, átvitette az oltárt a vártorony egyik szobájába. – Danielle az apáca – készségeskedett a magyarázattal Ingelram. – Pontosan úgy van, ahogy mondták nekünk, báró úr. Valóban ikrek. Az egyikük szent, aki a világot szolgálja, a másikuk bűnös, akinek az a célja, hogy nekünk ártson. Royce még mindig hallgatott, és továbbra is mereven bámulta a szolgát. Hacon nem sokáig állta a tekintetét. Leszegte fejét, és a földre meredt. Kezét összekulcsolva suttogta: – Danielle
nővér csapdába esett a normannok és a szászok közti csatában, de ő ártatlan, és nincs más kívánsága, minthogy visszatérhessen az apátságba. – Én a másikat akarom. A báró hangja halk és jeges volt. Hacon gyomra ismét görcsbe rándult. – Uram a másikat akarja – süvöltötte Ingelram. Már az ajkán volt a folytatás, de a báró kemény pillantására jobbnak látta befogni a száját. – A másikat Nicolaanak hívják – mondta Hacon, majd vett egy mély lélegzetet, mielőtt hozzátette: – Ő elment, báró úr. Royce nem reagált a hírre, ellentétben Ingelrammel, aki nem tudta elrejteni csalódottságát. – Hogyan tudott elmenni? – követelte ordítva, és úgy megtaszította az öreget, hogy az újra térdre esett. – A vártorony falaiban rengeteg titkos átjáró van – vallotta be Hacon. – Nem vették észre, hogy egyetlen szász harcos sem volt már a várban, amikor keresztül lovagoltak a felvonóhídon? Nicolaa úrnő már majd egy órája elhagyta a várat bátyja embereivel. Ingelram csalódottan felordított, és tehetetlen dühében újra megtaszította a szolgát. Royce, tekintetét hűbéresére szegezve előrelépett. – Egy védtelen öregember bántalmazásával nem az erődről teszel tanúbizonyságot, Ingelram, és az sem önfegyelmedről árulkodik, hogy beleavatkozol a vallatásába. A vazallus porig alázva hajtott fejet ura előtt, majd talpra segítette a szász szolgát. Royce megvárta, míg az ifjú harcos ellép az intéző mellől, majd tekintetét ismét Haconre szegezte. – Mióta szolgálsz itt? – kérdezte. – Idestova húsz éve – felelte az öreg. Hangjában büszkeség bujkált, amint hozzátette: – Mindig méltányosan bántak velem, báró úr. Úgy kezeltek, mintha a családhoz tartoznék. – És húszévnyi méltányos bánásmód után mégis elárulod az úrnődet? – rázta meg fejét undorral a báró. – Nem kérek a hűségesküdből, Hacon, mivel nem bízhatom a szavadban. Royce nem vesztegetett több időt az intézőre. Határozott léptekkel a vártorony ajtajához indult. Buzgó embereit félretolva az útjából belépett. Hacont visszavitték a szolgák csoportjához, és magára hagyták sötét balsejtelmeivel a jövőjét illetően. Ingelram gyors léptekkel ura után indult. Royce módszeresen végigkutatta a várat. A torony első szintjét elborította a törmelék, a régi gyékényeken halomban állt a szemét. A távoli sarokban lévő asztal lábai az égnek álltak, a székek többsége összetörve hevert szerteszét.
Az emeletre vezető lépcsőt éppen hogy ugyan, de elkerülte a pusztítás. A fából ácsolt fokokat síkossá tette a falakról lecsurgó nedvesség. Veszélyesnek tűnt rajtuk a feljutás. A korlát jelentős része leszakadt, és szabadon lógott a levegőben. Ha az ember egyszer elvétette a lépést, semmi sem mentette meg a lezuhanástól. A második szint is siralmas állapotban volt. A távolabbi fal közepén ember nagyságú lyuk tátongott, melyen süvítve járt ki-be a szél, dermesztővé hűtve a levegőt. A lépcső tetejéről hosszú, sötét folyosó nyílt. Amint Royce felért, Ingelram sietve megelőzte, közben esetlen mozdulattal kihúzta kardját. Nyilvánvaló volt, hogy urát akarja megvédelmezni. A padló deszkái azonban éppoly nedvesek és csúszósak voltak, mint a lépcső fokai. Ingelram kardját és egyensúlyát vesztve zuhanni kezdett a feneketlen mélység felé. Royce a gallérjánál fogva elkapta, és az ellenkező irányba lódította. A hűbéres nagy puffanással a belső falnak zuhant. Kutyamódra megrázta magát, hogy megszabaduljon a hátborzongató élménytől, majd kardját felkapva ura után sietett. Royce bosszankodva rázta fejét a vazallus ostobasága láttán. Ő nem fárasztotta magát azzal, hogy kardot húzzon. Amikor elérte az első szobát, és az ajtót elreteszelve találta, egyszerűen berúgta. Fejét lehajtotta, nehogy beüsse az alacsony szemöldökfába, és belépett. Hálószobában találta magát, amelyet hat gyertya világított meg. A sarokban reszkető szolgálólányon kívül senki sem tartózkodott a helyiségben. – Kié ez a szoba? – kérdezte Royce. – Nicolaa úrnőé – suttogta a lány. Royce alaposan szemügyre vette a szobát. Kissé meglepte a spártai egyszerűség és rend. El sem tudta képzelni, hogy a nők képesek csecsebecsék nélkül is létezni. Tapasztalatai három húgára korlátozódtak ugyan, de ez elég is volt neki, hogy a fenti következtésre jusson. Nicolaa úrnő szobájában azonban nyomát sem lehetett látni női cicomáknak. Az egyik falnál hatalmas baldachinos ágy állt, melynek vörös függönyeit gondosan összekötötték. A kandalló az ággyal szemközti falnál terpeszkedett. Az egyszerű, vörösfenyőből készült és fényesre csiszolt szekrény a sarokban kapott helyet. A fogasokon egyetlen ruha sem lógott, így Royce-nak elképzelése sem lehetett a nő méreteiről. Megfordult, hogy elhagyja a szobát, ám vazallusa eltorlaszolta az utat. Elég volt egyetlen szigorú pillantás, hogy az akadály elháruljon előle. Royce a második ajtót is elreteszelve találta. Éppen arra készült, hogy a jól bevált módszerrel nyisson utat magának, amikor meghallotta a retesz kattanását.
Egy fiatal szolgálólány nyitott ajtót. Szeplős arcáról lerítt a rettegés. Pukedlizni próbált, de az üdvözlő mozdulat félbeszakadt, amint egy második pillantást vetett a normann parancsnokra. Felsikoltott, és a szoba másik végébe rohant. A szobát gyertyák fénye világította meg. A kandalló előtt fehér terítővel letakart, fából készült oltár állt. Az oltárt néhány bőrrel borított térdeplő vette körül. Royce azonnal meglátta az apácát. A nő térdepelt, és fejét lehajtva imádkozott. Kezét a nyakából vékony bőrszíjon lelógó kereszt alatt összekulcsolta. Tetőtől talpig fehérben volt. Royce az ajtóban állva várta, hogy az apáca észrevegye. Mivel az asztalon nem volt kehely, a férfi nem hajtott térdet. A szolgálólány félénken megérintette az apáca kecses vállát, lehajolt és a fülébe súgta: – Danielle nővér, a normann vezér megérkezett. Megadjuk magunkat? A kérdés annyira nevetséges volt, hogy Royce majdnem elmosolyodott. Intett Ingelramnek, hogy tegye vissza a kardját a hüvelyébe, majd beljebb lépett a szobába. Az ajtóval szemben, a prémmel borított ablaknál két szolgáló állt. Egyikük egy csecsemőt tartott a kezében. A pici állhatatosan rágcsálta apró ökleit. Royce figyelme az apáca felé fordult. Onnan, ahol állt, csak a nő arcélét láthatta. A nővér végül keresztet vetett, jelezve, hogy imája véget ért, majd méltóságteljesen talpra állt. A kicsi vidám sikolyt hallatott, és azonnal feléje nyújtotta kezecskéjét. Az apáca magához intette a sötét hajú szolgálót, és elvette tőle a gyereket. Megcsókolta a kicsi feje búbját, majd megfordult, hogy Royce-hoz sétáljon. A férfi még mindig nem láthatta a nő arcát, mert az fejét lehajtva tartotta, de gyengéd viselkedése és lágy suttogó hangja, ahogy a kisbabának dúdolgatott kellemes hatást tett rá. A kicsi tejfehér haja szó szerint az égnek állt, amitől meglehetősen mulatságos látványt nyújtott. A gyermek szorosan az apácához bújt, és szorgosan szopogatta tovább apró öklét, eközben hangosan szörcsögött, és néha-néha ásított is egyet. Danielle egy-két lépésre állt meg a bárótól. Alig a férfi válláig ért, és Royce arra gondolt, mennyire törékenynek és sebezhetőnek látszik. Aztán Danielle felemelte a tekintetét, és Royce-nak minden értelmes gondolat kiröppent a fejétből. Milyen gyönyörű! Mindenre, ami szent, mintha egy angyalt látna! Bőre makulátlan, szeme igéző, a kék legcsodásabb árnyalata. Royce úgy vélte, egy istennő szállt le a földre, hogy őt gyötörje. Világosbarna szemöldökének tökéletes íve, a szépen metszett egyenes orr, a rózsás telt ajak átkozottul csábítóan hatott rá.
Royce érezte, hogy a látvány életre kelti férfiasságát, ami miatt rögtön el is fogta az undor. A fegyelmezetlenség hirtelen támadt hiánya megdöbbentette. Ingelram visszafojtott sóhaja a háta mögött azonban arról árulkodott, hogy embere ugyanúgy reagált a gyönyörű nő láttán, mint ő. Royce szigorú pillantást vetett vazallusára, mielőtt újra az apácára nézett volna. Az Isten szerelmére, Danielle az anyaszentegyház jegyese, nem holmi buja vágy tárgya! Urához, Hódító Vilmos hasonlóan, Royce is tisztelte az egyházat, és oltalmazta annak szolgálóit, ha úgy hozta a sors. Royce hosszan felsóhajtott. – Kié ez a gyermek? – kérdezte, remélve, hogy ezzel eltereli az apácával kapcsolatos istentelen gondolatait. – Clarise-é – felelte a nő halk, rekedt hangon, amelyet a férfi rendkívül izgatónak talált. Danielle intett az árnyékban meghúzódó sötét hajú szolgálónak, aki nyomban közelebb lépett. – Clarise hosszú évek óta hűségesen szolgál minket. A kisfiát Ulricnak hívják. Lenézett a picire, és látta, hogy a keresztjét rágcsálja. Kivette a feszületet a gyerek szájából, és csak utána nézett újra Royce-ra. Egy hosszú pillanatig némán bámulták egymást. Danielle körkörös mozdulatokkal dörzsölni kezdte Ulric vállát, de eközben sem vette le tekintetét a férfiról. Arcán nyoma sem volt a félelemnek, sőt a férfi képén éktelenkedő sarló alakú sebhelynek is csak futó pillantást szentelt. Royce-ot meg is ingatta kissé nyugalmával, hisz teljesen más reakcióhoz szokott. A nők általában elborzadtak, amikor először megpillantották az arcát. A csúf sebhely azonban szemmel láthatóan nem zavarta az apácát. Ez megelégedéssel töltötte el a férfit. – Ulric szeme ugyanolyan színű, mint az öné – jegyezte meg. Ez azonban nem teljesen így volt, döbbent rá nyomban. A csecsemő szeme szép kék volt, Danielle-é egyszerűen gyönyörű. – Sok szásznak van kék szeme – felelte a nő. – Ulric alig egy héten belül lesz nyolc hónapos. Megéri azt a kort, normann? Mivel a kérdést gyengéd és cseppet sem követelőző hangon tette fel, Royce nem vette sértésnek. – Mi, normannok nem szoktunk ártatlan gyermekeket gyilkolni. Danielle bólintott, majd mosollyal jutalmazta a férfit. Royce szíve hevesen megdobbant válaszul. A lány arcán elragadó gödröcskék tűntek elő, és teremtőm, a szeme valósággal megbabonázza az embert. Mégsem kék, döntötte el Royce. Inkább ibolyaszínű. Pontosan olyan árnyalatú, mint azé a törékeny virágé, amelyet egyszer látott.
Jó lesz, ha megzabolázza a gondolatait, figyelmezette magát Royce. Úgy viselkedik, mint valami kótyagos apród. Éppolyan idétlennek is érezte magát. Öreg ő már az ilyen érzésekhez. – Hogyan lehetséges, hogy ilyen kitűnően beszéli a nyelvünket? – kérdezte. Hangja érdessé vált, de úgy tűnt, a nő nem vette észre. – Az egyik fivérem Harold királyunkkal Normandiába utazott hat évvel ezelőtt, és amikor hazatért, ragaszkodott hozzá, hogy mindannyian elsajátítsuk ezt a nyelvet. Ingelram a báró mellé lépett. – A húga hasonlít magára? – bökte ki. Az apáca felé fordult, és alaposan szemügyre vette. Olyan áthatóan és nyíltan mérte végig a férfit, hogy Ingelram fülig pirult, és gyorsan elkapta a tekintetét. – Igen, Nicolaa és én külsőre nagyon hasonlítunk egymásra – mondta végül a nő. – A legtöbben meg sem tudnak különböztetni minket egymástól. A természetünk azonban nagyon is különbözik. Míg én belenyugszom a dolgokba, a húgom lázad ellenük. Megesküdött, hogy inkább meghal, de nem adja meg magát Anglia megszállóinak. Meggyőződése szerint, csak idő kérdése, hogy a normannok feladják a harcot és visszatérjenek otthonaikba. Az igazat megvallva, nagyon aggódom a húgomért. – Tudja, hová ment Lady Nicolaa? – kérdezte Ingelram. – A báró úr mindenképp szeretné kideríteni. – Igen, tudom – felelte a nő. Tekintetét nem vette le a vazallusról. – Ha az ura a szavát adja, hogy a testvéremnek nem esik bántódása, akkor el is árulom az úti célját. – Mi, normannok nem ölünk asszonyokat – horkantotta Ingelram. – Inkább megzabolázzuk őket. Royce legszívesebben kihajította volna hűbéresét annak fennhéjázó kérkedése hallatán. Az apáca azonban nem törődött a hencegéssel. Egy pillanatra ugyan megjelent arcán a lázongás jele, de amilyen gyorsan jött a harag felvillanása, olyan gyorsan tova is tűnt. Egy másodperc múlva ismét higgadt nyugalmat tükrözött. Royce ébersége erre feltámadt, és bár nem tudta megindokolni gyanakvását, mégis érezte, valami nincs rendjén. – Nem esik bántódása a húgának – ígérte. Danielle láthatóan megkönnyebbült. Royce úgy vélte, az imént felvillanó düh a nő testvére iránt érzett aggodalmának megnyilvánulása volt. – Az ám – szólt közbe Ingelram nagy lelkesen. – Nicolaa a királyi jutalom. – Királyi jutalom?
Ezúttal Danielle alig tudta elrejteni felháborodását. Arcát vörösre festette a harag, hangja azonban csodálatosan nyugodt maradt. – Nem értem, miről beszél, hiszen Harold király halott. – A szász király valóban halott – bólintott Ingelram –, Vilmos herceg azonban Londonba tart, ahol hamarosan Anglia királyává koronázzák. Parancsunk van rá, hogy Nicolaat minél hamarabb odaszállítsuk. – Mi célból? – A húga lesz a királyi jutalom. Vilmosnak az a szándéka, hogy Nicolaat egyik nemes lovagjának ajándékozza – magyarázta Ingelram, és hangja tele volt büszkeséggel, amikor hozzátette: – Ez igazi megtiszteltetés. Danielle megrázta a fejét. – Még mindig magyarázattal tartozik az ügyben, hogyan lehet a húgom a jutalom – suttogta. – Honnan tud egyáltalán az önök Vilmosa Nicolaa létezéséről? Royce nem engedte, hogy Ingelram felvilágosítsa az apácát. Az igazság csak felzaklatná. – A szavamat adom, hogy a húgának nem esik bántódása – ígérte meg újra. – Most pedig árulja el, hová ment. El sem tudja képzelni, mennyi veszély leselkedik rá ezeken a falakon kívül. Csak idő kérdése, hogy elkapják, és sajnos nem minden normann viselkedik tisztességesen a foglyaival. Royce természetesen finomított azon, ami megtörténhet. Nem látta értelmét részletesen elmagyarázni, milyen bántalmazásokban lehet része Danielle húgának, ha elvetemült latrok kezére kerül. Szerette volna megkímélni az apácát a kegyetlen valóságtól, megóvni az ártatlanságát a világi bűnöktől, ám ha a nő nem hajlandó felvilágosítással szolgálni, kénytelen lesz nyersebben fogalmazni. – A szavát adja, hogy személyesen megy Nicolaa után? Hogy nem bízza másra a feladatot? – Ennyire fontos önnek, hogy én menjek? Danielle bólintott. – Akkor a szavamat adom – ígérte a férfi. – Bár nem értem, mit számít önnek, hogy magam megyek, vagy mást küldök… – Meg vagyok róla győződve, hogy tisztelettel fog bánni a húgommal – szakította félbe a nő. – Hiszen megígérte, hogy Nicolaanak nem esik bántódása. – Ismét elmosolyodott. – Nem vitte volna ilyen sokra, ha rendszeresen megszegné a szavát. Ráadásul ön jóval idősebb az embereinél, legalábbis az egyik szolga ezt állította. Biztos vagyok benne, hogy mostanra elég türelemre és önmérsékletre tett szert. Mindkettőre szüksége lesz, hogy elfogja Nicolaat, mivel a húgom szörnyen nyakas tud lenni, ha sarokba szorítják. Ráadásul nagyon okos is.
Mielőtt Royce válaszolhatott volna erre a megjegyzésére, Danielle megfordult, és az ablaknál álló két szolgálóhoz sétált. A babát átadta a Clarise nevűnek, majd halk utasításokat suttogott a másik nő fülébe, utána visszafordult Royce-hoz. – Előbb ellátom a sebét, báró úr, csak utána adok felvilágosítást a húgom úti céljáról – jelentette ki. – Jókora vágás éktelenkedik a homlokán. Kitisztítom és bekötözöm. Üljön le, kérem. Csak pár percig fog tartani. Royce-ot annyira meglepte az apáca figyelmessége és kedvessége, hogy hirtelen nem is tudott mit mondani az ajánlatára. Először elutasítóan meg akarta rázni a fejét, de aztán meggondolta magát, és leült. Ingelram az ajtóban állva figyelt. A szolgáló vízzel teli tálat rakott a Royce széke melletti ládára, míg Danielle tiszta ruhát vett elő. A szék szinte eltűnt a báró alatt, aki hosszú lábát maga elé nyújtva ült. Danielle a férfi két combja közé lépett. Royce észrevette, hogy a nő keze remeg, miközben megnedvesíti a kendőt. Danielle nem szólt semmit, míg ellátta a férfi sebét, amikor azonban kitisztította és gyógyírral bekente a vágást, megkérdezte, honnan származik a sérülés. – Talán egy kő okozta – rántotta meg a vállát Royce. – De ez nem igazán fontos. – Úgy vélem, az adott pillanatban nagyon is fontos volt – mosolygott gyengéden a nő. – Hiszen a legjobb esetben is elkábította egy időre. Royce nem igen tudott odafigyelni a nő szavaira. A mindenit, micsoda illata van! Semmi másra nem tudott koncentrálni, csak arra, hogy Danielle ott áll, veszélyesen közel hozzá. A halvány rózsaillat teljesen a hatása alá kerítette, míg figyelmét a nő mellén nyugvó feszület kötötte le. Addig bámulta a kegytárgyat, míg képes nem volt uralkodni felajzott érzékein. Amint Danielle hátralépett, Royce azonnal felállt. – A húgom Alfréd báró birtokára indult. Az otthona mindössze három óra járásra van innen északra. Alfréd megesküdött, hogy szembeszáll a normann hódítókkal, és Nicolaa azt tervezi, hogy bátyánk hűséges embereit a báró rendelkezésére bocsátja. Az ajtó felől érkező kiáltás megszakította a beszélgetést. Royce embereinek egyike akart beszélni vezérével. – Maradj Danielle nővérrel! – utasította Royce Ingelramet. Már az ajtónál járt, amikor utolérte vazallusának lelkes válasza. – Egész életemmel védeni fogom, báró úr. Isten a tanúm, hogy senki nem érhet hozzá egy ujjal sem. Royce sóhajától visszhangzott a folyosó. Az ég mentsen meg a túlbuzgó ifjú lovagoktól, fohászkodott. Ha nem lenne megáldva ekkora türelemmel, biztosra vette, hogy már rég a falba
verte volna Ingelram ostoba fejét. Az elmúlt néhány órában többször megfordult a fejében, hogy meg is teszi. A lépcső tetején egy másik ifjú katona várta. – A vártól délre harc dúl, báró úr. A fal tetejéről jól látni, hogy a szász kutyák bekerítették a normann katonákat. A zászló színei alapján Hugh báró csapata küzd ott az ellenséggel. Ne siessünk a segítségére? Royce elhagyta a vártornyot, és felmászott a falra, hogy maga vegye szemügyre a kialakult helyzetet. A hírt hozó katona követte. Az ifjú, Ingelramhez hasonlóan képzetlen és reménytelenül lelkes volt, ami ugyancsak veszélyes párosítás lehet. – Látja, hogyan kényszerítik hátrálásra a szászok a mieinket, báró úr? Royce megcsóválta a fejét. – Csak nézel, de nem látsz – morogta. – Hugh emberei ugyanazt a taktikát alkalmazzák, amit mi Hastingsnél. Katonáink azon vannak, hogy csapdába csalják a szászokat. – De a szászoknak sokkal jobbak az esélyeik, hiszen háromszor annyian… – A legkevésbé sem számít, hogy hányan vannak – jelentette ki Royce, majd fáradtan felsóhajtott. Emlékeztette magát, hogy ő tulajdonképpen türelmes ember, és csak azután fordult a sötét hajú katonához. – Mióta is szolgálsz nálam? – Majdnem nyolc hete. Royce ingerültsége nyomban elszállt. Nem volt elegendő idejük a gyakorlatozásra, hiszen minden percüket lefoglalta az Anglia meghódítására való felkészülés. – Megbocsátom a tudatlanságodat – mondta, és a lépcső felé indult. – Segítünk Hugh csapatának, de csakis azért, mert kedveljük a jó csatákat, nem pedig azért, mert szükségük lenne a segítségünkre. A normann harcosok messze legderekabbak a csatában, és Hugh emberei kétségtelenül győztesen kerülnének ki a harcból a mi támogatásunk nélkül is. Az ifjú harcos bólintott, majd engedélyt kért, hogy ő is a báróval tarthasson a harcba. Royce nem emelt kifogást a kérés ellen. Húsz emberét a várban hagyva a csata helyszínére lovagolt. Mivel csak nők, gyerekek és szolgálók maradtak a várban, úgy vélte, Ingelram képes lesz rendet tartani köztük, míg ő vissza nem tér. A harc pezsdítően hatott a katonákra, de Royce szerint túl gyorsan befejeződött. Cinikus ember lévén, meglehetősen különösnek találta, hogy a szászok a normann erősítés láttán riadt nyusziként menekültek az erdőbe, pedig még mindig kétszeres túlerőben voltak. Talán csak azért rendezték meg ezt az ütközetet, hogy őt kicsalogassák a várból? Az alvás hiányától kimerült Royce végül úgy döntött, hogy a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonít a szászok
visszavonulásának. Mindenesetre még egy órát rászánt, hogy embereivel felkutassa a latrok búvóhelyét, mielőtt feladta az üldözésüket. Royce-ot meglepte, hogy itt látja Hugh-t, aki rangban egyenlő volt vele és egyben jó barátjának is számított, mivel azt hitte, hogy Hugh Vilmos mellett marad, és őt segíti London végső ostromában. Amikor a kérdést barátjának szegezte, Hugh elmagyarázta, hogy egy viszály elsimítására északra rendelték. Éppen visszafelé tartott Londonba, amikor a szászok megtámadták. Hugh vagy tíz évvel volt idősebb Royce-nál. Barna haja őszbe csavarodott, arcát hegek sokasága tarkította. Mellette Royce bőre szinte makulátlannak tűnt. – Csak alig kiképzett katonáim vannak – ismerte el Hugh mogorva hangon. – A gyakorlottabbakat Vilmos seregébe küldték. Az igazat megvallva, Royce, nekem nincs akkora türelmem a katonák kiképzéséhez, mint neked. Ha nem figyelmeztettek volna időben, akkor biztosra veszem, hogy az embereim nagy részét elvesztem ebben a csatában. A szász kémünk jelentése éppen jókor érkezett ahhoz, hogy a támadás ne érjen bennünket váratlanul. A katonáim még mindig meglehetősen fegyelmezetlenek. – Közelebb hajolt, és bizalmas hangon odasúgta Royce-nak: – Képzeld, két emberem egyszerűen elhányta a kardját. Hallottál már ilyet? Meg kellene ölnöm az ostobákat, és azzal megkímélném magam a bosszúságtól. – Hatalmasat sóhajtott. – Engedelmeddel, megkérem Vilmost, hogy néhány ifjam a te csapatodban kapjon kiképzést. A báró az embereivel együtt visszaindult a várba. – Ki a kémetek? – kérdezte Royce. – És miért bízol meg benne? – Jamesnek hívják, és azt nem mondtam, hogy meg is bízom benne – felelte Hugh. – Eddig szavahihetőnek bizonyult, ennyi az egész. Azt állítja, hogy gyűlölik errefelé az emberek a foglalkozása miatt, mivel a nem éppen háládatos adószedő mesterséget űzi. James jól ismeri a környékbeli családokat, ugyanis itt nőtt fel. Tud az összes titkos búvóhelyről is. Mintha csípősebbre fordult volna az idő az elmúlt néhány órában, ugye, Royce? – kérdezte Hugh témát váltva, és összébb húzta magán súlyos kabátját. – A csontjaimban érzem a telet. Royce alig érezte a hideget. Finom porhó kavargott körülöttük, de ahhoz kevés volt, hogy be is takarja a földet. – Öregek már a csontjaid, Hugh, ezért érzed a hideget – mondta Royce, és barátjára vigyorgott, hogy enyhítse a sértés élét. – Azt mondod, öregek? – viszonozta a mosolyt Hugh. – Majd megváltozik a véleményed, ha meghallod, milyen fényes győzelmeket arattam a szászok felett.
Az öntelt harcos belekezdett a mesébe, és aprólékos részletességgel számolt be Vilmos nevében aratott győzelmeiről. Nem is hagyta addig abba a dicsekvést, míg be nem lovagoltak a várudvarra. Ingelram nem sietett ura üdvözlésére, ezért Royce feltételezte, hogy a Danielle szépségétől megrészegedett vazallus még mindig a toronyban van, és az apácát bámulja. Elég volt csak rágondolnia a szász nőre, és nyugtalanság fogta el. Volt valami bizonytalan érzése vele kapcsolatban, de Royce maga sem tudta volna megmagyarázni, hogy mi zavarja. Talán a kivételes szépsége miatt érez így, gondolta. Véleménye szerint isten elleni vétek volt, hogy a gyönyörű nő az egyházhoz tartozik. Egy férfihoz kellene tartoznia. Úgy döntött, csakis a fáradtság számlájára írható, hogy ilyen bűnös gondolatai támadtak. Hugh oldalán besétált a toronyba. Mivel közeledett az este, úgy határoztak, Hugh és csapata a várban tölti az éjszakát. Hugh halálosan fáradtnak és átfázottnak látszott. Royce megparancsolta, hogy gyújtsanak be a kandallóba, aztán a szász kémért küldött, akiről barátja azt állította, hasznos információkkal tud szolgálni. – Néhány kérdést szeretnék neki feltenni ezzel a várral kapcsolatban – magyarázta. Az egyik katonát nyomban elküldték, hogy hozza Royce elé a szászt. Egy-két perc múlva Ingelram érkezett rohanva a lovagterembe. A szőke ifjú megtorpant vezére előtt, fejet hajtott, és felkészült, hogy jelentést tegyen. Royce egy kurta paranccsal belefojtotta a szót. – Hozd ide az apácát! Ki akarom kérdezni. Ingelram megdöbbent a parancs hallatán, és jól láthatóan elsápadt. Royce éppen lódítani akart rajta egyet, hogy mozgásra ösztönözze, ám figyelme a bejárat felé fordult. A katona, akit Hugh küldött el, visszatért a kémmel. A szász Júdás szedett-vedett ruhát viselt, ezzel is jelezve, milyen mélyre süllyedt a társadalmi ranglétrán. Barna kabátja a földet söpörte, alját vastagon borította a sár. Royce-ot a férfi egy bagolyra emlékeztette. Alacsony, görnyedt vállú ember volt, szemöldökét annyi redő borította, hogy szembogara szinte eltűnt alatta, mintha csuklyát húzott volna rá. Tényleg úgy néz ki, mint egy bagoly, a szíve azonban egy keselyűé, ha így elárulja a társait, gondolta Royce undorodva. – Lépj előbbre, James! – utasította Royce a szászt, aki engedelmesen közelebb ment hozzá. Amikor elérte a normann katonák vonalát, mélyen fejet hajtott. – Hűséges szolgájuk vagyok, uraim. Royce kezét a háta mögött összekulcsolva állt a kandalló előtt Hugh társaságában. Hugh szorosan magára csavart egy gyapjúköpenyt, hátha azzal enyhítheti a testét rázó vacogást.
Royce, barátja sápadtságát és láztól csillogó szemét látva azonnal megparancsolta, hogy állítsanak egy széket a kandalló mellé. – Hozz egy jó kupa sört a báró úrnak! – szólt oda Royce Hugh egyik, az ajtónál őrt álló emberének. – Az egyik szász igyon belőle először. Ha életben marad, abból tudni fogjuk, hogy nem mérgezték meg az italt. Hugh mordulással fejezte ki a parancs miatti elégedetlenségét. – Minden porcikámban legalább olyan stramm vagyok, mint te – morogta. – Magam is gondoskodni tudok a szükségleteimről. – Valóban vagy olyan stramm, mint én – helyeselt Royce. – De ne felejtsd el, hogy kétszer annyi csatában vettél részt az elmúlt héten, mint én. – Ez ugyan hazugság volt, de Royce legyezgetni akarta egy kicsit barátja hiúságát. – Magam is kimerült lennék, ha csak fele annyi győzelmet vívtam volna ki Vilmos nevében, mint te. – Az már biztos, hogy nagyon kimerült lennél – morogta Hugh egyetértőn. Hugh büszkeségén nem esett csorba. Royce elfojtotta mosolyát, és figyelmét ismét a szász kémre fordította. Mivel a hitetlen a torokhangokban bővelkedő szász nyelvet beszélte, Royce is ezen a nyelven tette fel kérdéseit. – Mesélj nekem erről a várról és a gazdáiról! – parancsolta. – Kezdd a szülőkkel! Igaz, hogy mindketten meghaltak? A szász félreállt az útból, hogy a magas támlájú széket a kandalló mellé vihessék. Megvárta, míg helyet foglal, és csak azután válaszolt. – Igen, uram, mindkét szülő régen halott már. A dombtetőn nyugszanak, innen északra, a család temetkezési helyén. James nyaka sajgott már az állandó felfelé nézéstől. Kénytelen volt hátraszegni a fejét, ha látni akarta a normann vezér arcát. Amikor azonban a fájdalom kezdett elviselhetetlenné válni, a fölre szegezte a tekintetét. Ez áldásos mozdulatnak bizonyult, mivel mellében tüstént enyhült a nyomás, mihelyt nem kellett a harcos tekintetét állnia. Ennek a normannak a vesébe hatoló pillantása legalább olyan rémisztő, mint óriási termete vagy a jobb orcáján éktelenkedő sebhely, vallotta be magának James. – Akkor beszéljen nekem a család többi tagjáról! – Két fivér van a családban – sietett a válasszal James. – Thurston a legidősebb fiú. Azt beszélik, hogy elesett az északi csatában, noha ezt a hírt még nem erősítették meg. – És a másik fivér?
– Justinnak hívják, és a legfiatalabb a testvérek közül. Ő is megsebesült az északi csatában. Most az apátságban ápolják az apácák, bár nem nagyon reménykednek a felépülésében. Nagyon komoly sérüléseket szenvedett. Ingelram továbbra is vezére oldalán őrködött. Royce hirtelen hozzá fordult. – Nem megparancsoltam neked, hogy hozd ide az apácát? – vonta felelősségre vazallusát még mindig szászul beszélve. Ingelram ugyanazon a nyelven válaszolt. – Nem tudtam, hogy őt is ki akarod faggatni, uram. – Nem az a feladatod, hogy tudj a terveimről, Ingelram. A te kötelességed, hogy feltétel nélkül teljesíts a parancsaimat. Ingelram mély lélegzetet vett. – Már nincs itt – bökte ki végül. Royce-nak minden önuralmára szüksége volt, nehogy megfojtsa vazallusát. – Magyarázatot követelek, de nyomban! – parancsolta kemény hangon. Ingelramnek minden bátorságát össze kellett szednie, hogy ura szemébe nézzen. – Danielle nővér kíséretet kért az apátságba. A szavát adta az elöljáróinak, hogy napnyugta előtt visszatér hozzájuk. Ráadásul szörnyen aggódott az öccse miatt is. Mivel a fiú a legkisebb a családban, ezért úgy érzi, az ő vállát nyomja a felelősség az állapotáért. Royce-nak arcizma sem rezdült az akadozó magyarázat alatt, így Ingelramnek fogalma sem volt, mi járhat ura fejében. A bizonytalanságtól szinte elvékonyodott a hangja, amint a magyarázkodást folytatta. – A fiú sérülései életveszélyesek, báró úr, és Danielle nővér szerette volna mellette tölteni az éjszakát. Megígérte azonban, hogy holnap reggel visszatér. Akkor minden bizonnyal válaszol majd uram kérdéseire. Royce-nak mély lélegzetet kellett vennie, és csak akkor szólalt meg, amikor biztos volt benne, hogy ura önmagának. – És ha nem tér vissza reggel? – kérdezte higgadt, fegyelmezett hangon. Ingelramet megdöbbentette a kérdés. Ez a szörnyű lehetőség fel sem ötlött benne. – De hiszen a szavát adta, báró úr. Nem hazudhatott. Azt nem hiszem. Elvégre az egyház jegyese. Halálos bűnként terhelné a lelkét, ha hazudna. Ha valamiért mégsem hagyhatná el holnap reggel az apátságot, boldogan elmegyek érte, és idehozom magának. Royce-ot a hosszú évek tapasztalatai megedzették már, így képes volt uralkodni az indulatain. Most is ezt tette, bár ezúttal a torka is megfájdult a visszafojtott kényszertől, hogy végtelenül ostoba vazallusára üvöltsön. Szerencsére a szász kém jelenléte segített
valamelyest, mivel Royce elvből soha nem fenyítette meg embereit idegenek előtt. Ez megalázó lenne számukra, és Royce mindig úgy bánt velük, ahogy elvárta, hogy vele is bánjanak. A tiszteletet ki kell vívni, nem pedig megkövetelni, de az emberi méltóság más, azt csak személyes példamutatással lehet megtanítani. Hugh megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára Royce figyelmét. Az idősebb harcos együtt érző pillantást vetett barátjára, majd Ingelramhez fordult. – Te nem léphetsz az apátság megszentelt falai közé, hogy kihozz onnan egy apácát. Lesújtana ránk az isten haragja, ha megsértenénk a legszentebb törvényt. – A szent törvényt? – dadogta Ingelram értetlenül. Hugh az égre emelte a tekintetét. – Az apáca most az egyház védelme alatt áll, fiam, és éppen te biztosítottad neki ezt a védelmet. Ingelram végre felfogta tette következményeit, és teljesen elrémült saját ostobaságán. Elkeseredetten próbálta mentegetni magát ura előtt. – De hiszen megígérte… – Fogd be a szád! Royce nem emelte fel a hangját, a szász kém mégis ugrott egy nagyot, mert elkapta a normann vezér haragos pillantását. Riadtan hátrált néhány lépést, szánalmas kísérletként arra, hogy távolabb kerüljön a normann gyilkos indulatától. Royce-ot mulattatta a szász gyávasága. A kis ember reszketett, mint a kocsonya. – A fivérekről már beszéltél, James – mondta Royce, visszaterelve a kihallgatást az eredeti medrébe. – Most mesélj nekem az ikrekről! Úgy hallottam, hogy az egyikük apáca, a másikuk pedig… Elhallgatott, amikor látta, hogy a szász megrázza a fejét. – Nincsen semmiféle apáca ebben a családban – bökte ki. – Csak Lady Nicolaa – tette hozzá sietve, amikor látta, hogyan hat magyarázata a normannra. A cakkos szélű sebhely a harcos arcán egészen elfehéredett. – Lady Nicolaa az, aki… – Tudjuk, kicsoda Lady Nicolaa – szakította félbe Royce. – Ő az, aki a várat védelmezte ellenünk, igaz? – Igen, uram – válaszolta James. – Ő az. – Most pedig a másik lányról akarok hallani. Az ikertestvéréről. Ha nem apáca, akkor… Az arcátlan szász ismét vette a bátorságot, hogy a fejét rázza, most azonban inkább zavartnak látszott, mintsem ijedtnek. – De, uram – suttogta. – Csak egy lány van. Lady Nicolaanak nincs ikertestvére.
MÁSODIK
F E J E Z E T
Royce válasza a szász kijelentésére gyors és meglepő volt. Hátravetette a fejét és akkorát kacagott, hogy a könnye is kicsordult. Nicolaa ügyes húzása, hogy menedéket leljen, ugyancsak meglepte, ám Royce mindig és mindenkiben nagyra becsülte azt a fajta leleményességet, amelyről a lány tanúságot tett. Nicolaa mégsem apáca. Royce maga sem értette, miért érez ekkora megkönnyebbülést a dolog hallatán, ezért gyorsan félre is söpörte a felkavaró gondolatokat. Aztán ismét elnevette magát. Mindenre, ami szent, mégsem az egyház jegyese után sóvárgott! Ingelram nem tudta mire vélni ura furcsa viselkedését. Az alatt a rövid idő alatt, amelyet a báró szolgálatában töltött, még csak mosolyogni sem látta őt soha. Majd hirtelen eszébe ötlött, hogy vereséget elfogadni sem látta még. – Hát nem érti, báró úr? – fakadt ki. – Miattam kell most eltűrnie ezt a szégyent. Mert elhittem a csalárd hazugságait. Magam adtam mellé embereket, akik visszakísérték az apátságba. Ingelram bátran előrelépett, majd urától alig egy karnyújtásnyi távolságban megállt. – Csakis én vagyok a hibás a történtekért – suttogta gyötrődve. Royce felhúzta a szemöldökét vazallusa drámai vallomása hallatán. – Ezt majd később megbeszéljük – felelte, jelentőségteljes pillantást vetve a szász felé. Amikor Ingelram fejet hajtott, Royce visszafordult az adószedőhöz. – Mondj el mindent, amit Nicolaaról tudsz! – parancsolta. James tehetetlenül felvonta a vállát. – Két és fél évvel ezelőtt elmentem erről a vidékről, uram, amikor az adószedés áldatlan feladatát másra bízták. Úgy hallottam, hogy Nicolaat hozzá akarták adni egy Roulf nevű óriáshoz, akinek hatalmas birtokai voltak délen. Már gyerekkorában eljegyezte, és ha minden a tervek szerint ment, akkor majdnem két teljes évvel ezelőtt össze is házasodtak, mielőtt a férfi elesett volna Hastingsnél. Mindössze ennyit tudok Nicolaaról, uram. Royce nem fűzött megjegyzést az elhangzottakhoz. Elbocsátotta Jamest, megvárta, míg a férfi elhagyja a termet, és csak azután fordult Ingelramhez. – Megtiltom, hogy a jövőben idegenek előtt kérkedj az elkövetett ostobaságaiddal. Megértetted? Ingelram bólintott. Látszott rajta, hogy megijedt a feddéstől. Royce felsóhajtott.
– Amikor a nevemben intézkedsz, Ingelram, akkor a hibáid az enyémekké válnak. Ha tanultál valamit ebből az esetből, akkor megérte a kellemetlenséget, amelyet nekem okoztál. Ingelram elképedt ura szavain. Soha nem hallotta még, hogy a kudarcot valaki kellemetlenségnek minősítse. Fogalma sem volt, mit válaszoljon erre. Ekkor Hugh vonta magára Royce figyelmét. – Lady Nicolaa ugyancsak ravasznak bizonyult, nem igaz, Royce? Kétségtelenül kicsúszott a kezedből… egy időre – tette hozzá, Ingelram felé biccentve. – Így igaz – hagyta helyben egy fintorral Royce. – Egy időre. – Kétségtelen, hogy áldozatul estem a hazugságainak – bökte ki Ingelram. – Nem – mondott ellent Royce. – A szépsége ejtett rabul. Tudatosítsd magadban, hogy miért hibáztál, nehogy legközelebb újra elkövesd! A vazallus lassan bólintott. Mély lélegzetet véve kihúzta kardját a hüvelyéből. Keze reszketett, amint Royce felé nyújtotta az apjától örökölt, ékkövekkel díszített fegyvert. – Hibáztam, uram. Miattam kellett megszégyenülnöd. Ingelram lehunyt szemmel várta a csapást. Egy örökkévalóságnak tetsző hosszú perc telt el, mielőtt ismét feltekintett urára. Miért habozik vezére? – Nem óhajtasz bosszút állni, uram? – kérdezte nyilvánvaló zavarral tekintetében. Royce bosszankodó arcot vágott. Hugh-hoz fordult, elkapta mosolyát, erre maga is majdnem elmosolyodott. – Hogy mit szeretnék tenni, és hogy mit fogok, az két különböző dolog, Ingelram. Idővel majd megérted. Miért ajánlod fel a kardodat? Ingelramet meglepte a kérdés. A báró hangja szinte gyengéd volt. Lehetséges, hogy ura mégsem haragudott meg rá annyira hibájáért? – Azért ajánlom fel a kardom, hogy használhasd ellenem, ha ez lenne a szándékod. Nem értem, uram, hogy miért… Hiszen szégyent hoztam rád, nem? Royce úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a kérdést, helyette ő maga kérdezett. – Kinek a parancsnoksága alatt szolgáltál, mielőtt hozzám kerültél? – Guy báró fegyverhordozója voltam két évig – felelte Ingelram. – És ez alatt a két év alatt láttad egyszer is a bárót kezet emelni a vazallusára annak saját fegyverével? Royce gyors, tagadó választ várt. Tudta ugyan, hogy Guy néha megfélemlítő technikát alkalmaz az ifjú, tapasztalatlan harcosokkal szemben, de nem nagyon helyeselte. A báró kegyetlenkedéseiről hallott pletykálni, de elengedte a füle mellett az ilyen beszédet. Biztosra
vette, hogy a történetek túloznak, és azok az elégedetlen katonák terjesztik, akik képtelenek voltak megfelelni a báró kőkemény kiképzési elvárásainak. Nem is tudta palástolni meglepetését, amikor Ingelram bólintott a kérdésére. – Igen, tanúja voltam ilyen megtorlásnak. Guy báró sohasem ölte meg egyik emberét sem, de több szerencsétlen később belehalt a büntetés okozta sérüléseibe, mert a sebeik elfertőződtek. – Ingelram, ez megmagyarázza különös viselkedésedet – vetette közbe Hugh, majd barátjához fordult. – Igazat mond a fiú, Royce. Guy testi fenyítést és megszégyenítést alkalmaz, hogy engedelmességre és hűségre nevelje a katonáit. Azt mondd meg nekem, Ingelram – folytatta Hugh a vazallus felé pillantva –, az a nyavalyás Henry és Morgan még mindig Guy jobb és bal keze? – Még mindig a legbizalmasabb tanácsadói – bólintott ismét Ingelram. – Amikor Guy bárónak fontosabb teendője akad, Henry és Morgan vezeti az emberek kiképzését. – És a büntetést is ők szabják ki? – kérdezte Hugh. – Igen – válaszolta Ingelram. – Azt is. – Morgan kegyetlenebb Henrynél – jelentette ki Hugh. – Láttam harcolni. Reménykedtem, hogy ott hagyja a fogát a megszállás során, de a szászok nem tették meg azt a szívességet, hogy kinyírják. Szerintem az ördöggel cimborál. Ingelram nagy bátran előbbre lépett. – Beszélhetek őszintén? – kérdezte Royce-tól. – Miért, eddig nem voltál őszinte? – kérdezett vissza a báró. Ingelram elvörösödött. Royce hirtelen nagyon öregnek érezte magát. Vagy jó tizenkét évvel volt idősebb vazallusánál, de a viselkedésükben mutatkozó különbségek alapján úgy tűnt, legalább húsz év van közöttük. – Mit kívánsz még elmondani nekünk, Ingelram? – A legtöbb ember engedelmeskedik ugyan Guy bárónak, de nem hűségesek hozzá, mint ahogy azt a báró hiszi. Rettegnek tőle, és csak ezért engedelmeskednek neki. Senkihez sem hűségesek, kivéve persze Vilmos herceget. Royce nem mutatta ki döbbenetét a Guyról megtudott információk hallatán. Nekidőlt a kandallópárkánynak, és két kezét összekulcsolta a mellén. Kívülről ugyan nyugodtnak látszott, belül azonban forrt benne a harag. Meggyőződése volt, hogy egy ilyen magas rangban lévő embernek természettől fogva emberei védelmezőjének kellene lennie, ezenkívül sokkal szilárdabb erkölcsi normákkal kellene rendelkeznie, mint alattvalóinak. Amit azonban
Guyról megtudott, nagyon úgy hangzott, hogy a báró sokkal inkább rombol, mint véd, szégyent hozva ezzel a normannokra. – Ingelram, te kérted az áthelyezésedet Royce báró seregébe? Hugh hangján érződött, hogy nehezen szedi a levegőt. Hátradőlt, hogy enyhítsen fáradtságán, és borostás állát dörzsölgetve várta a választ. – Igen, én kértem az áthelyezésemet – felelte Ingelram. – Az igazat megvallva, nem is nagyon reménykedtem, hogy figyelembe veszik a kérésem. A Royce báró seregébe kívánkozó katonák száma az ezret is meghaladja. Az apámnak azonban sikerült Vilmos hercegre hatnia, így a nevem a várakozási lista elejére került. Meg kell hagyni, nagy szerencsém volt. Hugh a fejét csóválta. – Még mindig nem értem, hogyan sikerült idekerülnöd, függetlenül attól, hogy bírtad Vilmos herceg támogatását. Először Guy engedélyét kellett megszerezned, hogy egyáltalán kérhesd az áthelyezést. Guy pedig nem arról híres, hogy támogatná az ilyen jellegű kérelmeket, különösen az olyanokat nem, amelyek Royce-nak kedvezhetnek. Évek óta vetélytársa Royce-nak. Hugh egy pillanatra elhallgatott, és halkan felkuncogott. – Szinte már sajnálom ezt a Guyt. Ő az örökös második. Szerintem ebbe bolondult bele. Royce Ingelramet figyelte. A vazallus megint elvörösödött. Amikor Ingelram észrevette, hogy ura tekintete mereven rászegeződött, önkéntelenül is kifakadt. – Guy báró nem a barátod, uram. Mardossa a féltékenység, amiért mindig te győzedelmeskedsz. – Akkor miért engedélyezte az áthelyezésedet? – faggatta tovább Hugh, remélve, hogy sikerül megoldania ezt a rejtélyt. Ingelram lesütötte a tekintetét, és a csizmája orrát kezdte el bámulni. – Az a helyzet, hogy Guy báró nem tartotta az áthelyezésemet Royce báró iránti kegynek. Sőt, igazság szerint, pontosan ellenkező volt a véleménye. Henry és Morgan jót nevettek, amikor uruk ravasz döntését meghallották. Mindannyiuk szent meggyőződése, hogy belőlem sohasem válik igazi lovag. – Miért tart Guy alkalmatlannak? – kérdezte Royce. Ha Ingelram ennél jobban elvörösödik, talán lángot vet az arca, vélte magában, és türelemre intette magát, míg vazallusa válaszára várt. – Mert nyúlszívű vagyok – vallotta be Ingelram. – Guy báró azt mondta, hogy nem vagyok elég erős akaratú ahhoz, hogy az ő csapatában szolgáljak. Most már tudod az igazságot, uram,
és sajnos bebizonyosodott, hogy Guy bárónak igaza volt. A gyengeségem okozta a vereségedet. Royce legszívesebben a fogát csikorgatta volna. – Nem szenvedtünk vereséget – csattant fel. – Az ég szerelmére, tedd el a kardodat! Még el sem kezdődött a kiképzésed, éppen ezért nem is hibáztatlak. Ám ha a parancsnokságom alatt eltöltött fél év után is ilyen hibát követsz el, a puszta kezemmel próbálok majd észt verni beléd. Megértetted? Royce hangja keményen csengett. Ingelram hevesen bólogatott. – A fejemet veheted, uram, ha még egyszer szégyent hozok rád – fogadkozott lelkesen. – Még egy vereséget nem… – Az ég szerelmére, ne nevezd többé ezt a jelentéktelen kellemetlenséget vereségnek – dörrent rá Royce az ifjúra. – Lady Nicolaa csak késedelmet okozott tervem megvalósításában, de nem tud elmenekülni előlem. Amikor készen állok a londoni útra, elmegyek az apátsághoz, és ő önként kijön hozzám. Tett egy fenyegető lépést vazallusa felé. – Mersz kételkedni bennem? – Nem, uram. Royce bólintott. Nem magyarázta el, hogyan akarja megvalósítani tervét, és Ingelram tudta, jobb, ha nem is kérdezi. A báró ezzel annak rendje és módja szerint lezárta a témát. Hamarosan kiderült azonban, hogy Royce kénytelen elhalasztani Nicolaa elfogásának tervét. Hugh sokkal betegebb volt, mint bárki gondolta volna. Másnap reggelre felszökött a láza. Royce kerek három napot töltött barátja ágya mellett. Nem volt hajlandó bárkit is tapasztalatlan katonái vagy a szász szolgák közül a beteg mellé engedni. Biztosra vette, hogy valamelyikük az első adandó alkalommal megmérgezné. Így aztán a lovag ápolásának terhes feladata is Royce vállára nehezedett. Sajnos, ebben a feladatban ő sem mondhatta magát hozzáértőnek. Royce a várban tartotta az adószedőt, és a hosszú virrasztás alatt csak egyszer mozdult el Hugh betegágya mellől. Akkor, amikor kivallatta a szász kémet Nicolaa családjáról. Már megvolt a terve, hogyan csalogassa ki a lányt az apátságból, de előtte meg akart bizonyosodni arról, hogy minden lehetséges tényezőt számításba vett. Hugh állapota egyre romlott. A hét végére nyilvánvalóvá vált, meghal, ha nem kap megfelelő ellátást. Végső kétségbeesésében Royce az apátságba vitte barátját. Ingelram és Hugh egyik vazallusa, Charles kísérte a szekeret, amelyen Hugh feküdt.
A négy ember addig nem léphetett be az apátságba, míg le nem tették a fegyverüket. Royce nem vitatkozott, és mihelyt kardjukat átadták, a súlyos vaskapu kitárult előttük. Az apátnő a kikövezett belső udvar közepén várt rájuk. Idősebb asszony volt, majdnem negyven Royce megítélése szerint. Görnyedten tartotta magát, ám arca meglepően sima, ránctalan volt. Tetőtől talpig feketébe öltözött, és bár alig ért Royce válláig, úgy tűnt, a férfi termete teljesen hidegen hagyja. Nyílt, rendíthetetlen tekintettel nézett a normann vezér szemébe. Az apátnő Danielle nővérre emlékeztette… helyesebben Lady Nicolaara, javította ki magát Royce. – Miért vették körül az emberei az apátságot? – kérdezte az apáca köszönés helyett. – Azért vannak itt a katonáim, hogy Lady Nicolaa ne hagyhassa el a menedékhelyét – felelte Royce. – Azzal a szándékkal érkezett, hogy erővel távozásra bírja az úrnőt? Royce megrázta a fejét. A szekér hátuljához sétált, és intett az apátnőnek, hogy kövesse. Az apátnő irgalmas lélekről tett tanúságot. Mihelyt meglátta, milyen állapotban van Hugh, megparancsolta, hogy vigyék be az épületbe. A normann harcos túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy megálljon a saját lábán. Royce a vállára vette alvó barátját. Egy pillanatra megtántorodott a súly alatt, majd felegyenesedett, és követte az apátnőt az épület belsejébe. Közvetlenül a boltíves bejárattól balra egy kőlépcső vezetett fel az emeletre. Royce és emberei felmentek rajta, és követték az apácát a fényesen megvilágított folyosón. Vonulásukat suttogások kísérték. A férfi csizmák kopogása, amint végigvonultak a folyosón, ott visszhangzott a kőfalak között, de Royce így is hallotta az apácák halk kántálását. Ahogy egyre közelebb értek a folyosó végén lévő ajtóhoz, úgy váltak egyre hangosabbá a hangok. Felismerte a Miatyánkot, és ebből tudta, hogy a nővérek éppen imádkoznak. Az édes, dallamos hangok irányából arra következtetett, hogy az apácák egy emelettel feljebb laknak. – Mindössze egyetlen nagy szobánk van, ahová a betegeket elszállásolhatjuk – magyarázta az apátnő. – Egy hete még minden ágy foglalt volt, de mára már csak egy szász katona maradt. Ugye egyetért velem, báró úr, hogy e falak között minden ember egyenlő, legyen az normann vagy szász? – Igen, egyetértek – mondta Royce. – Ez a szász katona Lady Nicolaa öccse? Az apátnő megfordult. – Igen, Justin fekszik odabent.
– Valóban haldoklik? – Erre csak Isten tudná megmondani a választ. Justin egyelőre hadakozik az Úr által rárótt sors ellen. Ellenáll minden gyógyító szándékunknak. Míg ő buzgón a halálért fohászkodik, addig mi állhatatosan a felépüléséért imádkozunk. Csak remélni merem, hogy Isten nem zavarodik össze egymással oly ellentétes könyörgéseinktől. Royce nem tudta eldönteni, hogy az apátnő komolyan beszél-e, vagy csak viccnek szánta megjegyzését. A nő homlokára mindenesetre ráncokat rajzolt az aggodalom. Royce ismét bólintott, és leemelte válláról Hugh-t. – Szeretném biztonságban tudni a barátomat. Nem beszélhetnénk az aggodalmairól azután, hogy Hugh bárót kényelembe helyeztük? – Csupán egy dolog aggaszt – jelentette ki az apátnő. – Tudnia kell, hogy a barátját a Justin melletti ágyban óhajtom elhelyezni. Látom a tekintetén, hogy ez egyáltalán nem tetszik önnek, de higgye el, jó okom van rá, hogy így döntöttem. Felicity nővér tökéletesen el tudná látni mind a két beteget. A nővér idősebb asszony már, és nem szeretném, ha a szoba egyik végéből a másikba kellene szaladgálnia. Így a két katona között fog ülni. Elfogadja a döntésemet? Royce bólintott. Az apátnő láthatóan megkönnyebbült. Megfordult, és kinyitotta előttük az ajtót. A terem, ahová beléptek, hatalmas volt. Royce-nak be kellett hunynia a szemét, mert elvakította a szemközti falon lévő három óriási ablakon beáramló napfény. Az ablakok alatt fapadok álltak. A vakító fehér falakon látszott, hogy nemrég meszelték őket. A fal mentén húsz ágy sorakozott. Mindegyik mellett egy-egy kisebb láda állt, rajta egyetlen fehér gyertyával. Minden ágyat és szekrénykét el lehetett különíteni a mennyezetről földig érő fehér függönnyel. Amikor a könnyű vásznat behúzták, eltűnt a hatalmas szoba, és a hely a magánélet függönnyel határolt kicsiny szigeteivé változott. Egyetlen kivételével most valamennyi ágy napfényben fürdött. Royce úgy vélte, hogy a szoba közepén lévő elfüggönyözött cellában Justin fekszik. Hugh-t a cella melletti ágyra tette. Percek alatt megszabadította barátját nehéz öltözékétől, és puha gyapjútakarókba burkolta. – A karján és a vállán lévő sebek kifekélyesedtek – jegyezte meg az apátnő aggódva. – Felicity nővér tudni fogja, mit kell tennie. – Előrehajolt és anyáskodó mozdulattal megsimogatta Hugh homlokát. – Ha isten is úgy akarja, meg fog gyógyulni. Royce bólintott. Nagyon szolgálatkészen viselkedett egészen addig, míg az apáca azt nem javasolta, hogy embereivel együtt távozzon. Akkor a férfi megrázta a fejét.
– Nem – tiltakozott. – Egy normann katona itt fog őrködni, amíg Hugh fel nem gyógyul. Addig egy falatot sem ehet vagy ihat, míg valamelyik apáca meg nem kóstolja az ételét és az italát – tette hozzá kemény hangon. Az apátnő meglepett arcán látszódott, nincs hozzászokva ahhoz, hogy ellentmondjanak neki. – Ön ugyancsak gyanakvó ember, báró úr – jegyezte meg homlokát ráncolva. – Az apátság felszentelt hely. A barátját semmi bántódás nem érheti. Amikor Royce csak vállat rántott, az apátnő megkérdezte: – És mi történik, ha nem fogadom el a feltételeit? – Nem rakhatja ki Hugh-t – jelentette ki a férfi. – Köti a fogadalma. Az apáca mosolya meglepte Royce-ot. – Úgy látom, ön legalább olyan makacs, mint én. Mindkettőnknek el kell töltenie majd egy kis időt emiatt a tisztítótűzben. Rendben, akkor elfogadom a feltételeit. Hugh felnyögött álmában, ezzel ismét magára vonta az apátnő figyelmét, aki gyengéden megigazgatta a beteg takaróját, és halk, megnyugtató szavakat suttogott a fülébe. Aztán elhúzta a függönyt, és Felicity nővér keresésére indult. Alighogy kiment, Royce intett Ingelramnek és Hugh emberének. A két katona azonnal követte az apátnőt az ajtóhoz, majd elfoglalta őrhelyét az ajtó két oldalán. Az apácákon kívül egy teremtett lélek sem teheti be a lábát a szobába, amíg Hugh teljesen fel nem épül. Míg az apátnő visszatérésére várt, Royce úgy döntött, kielégíti kíváncsiságát, és megnézi magának a szász katonát. Saját szemével akart meggyőződni arról, hogy a beteg valóban annyira rosszul van, hogy nem árthat Hugh-nak. Nem volt hajlandó készpénznek venni semmit, ami egy szász szájából hangzott el, amíg maga meg nem bizonyosodik a kijelentés igazáról. Royce Hugh ágyának másik oldalára sétált, és éppen félre akarta húzni a függönyt, amikor valaki hátulról visszahúzta. Ahogy odafordult, hirtelen Lady Nicolaaval találta szemben magát. A lány elakadó lélegzetéből kitalálta, hogy őt még inkább meglepte a találkozás. Feltételezése szerint Nicolaa azt hitte, hogy ő az apátnővel együtt távozott. Azzal is tisztában volt, hogy a lány minden szavukat hallotta. Alig pár lépésre álltak egymástól. A finom rózsaillat megcsapta Royce orrát. Teremtőm, milyen gyönyörű nő! És remélhetőleg most fél is. Royce legalábbis feltételezte, hogy a félelemtől kerekedett el a lány szeme.
Igen, minden bizonnyal fél. Royce megítélése szerint ez volt a legtermészetesebb reakció ebben a helyzetben. És jól is teszi, ha retteg tőle, hiszen minden rossz elnyeri a maga büntetését. Márpedig Lady Nicolaa hazudott neki, hogy egy időre egérutat nyerjen. Hamarosan azonban sor kerül rá, hogy megfizessen a lánynak. Hosszú percekig egyikük sem szólalt meg. Royce a lány fölé magasodott, és várta, hogy az gyáván meghúzza magát. Nicolaa megvárta, míg képes haragján uralkodni. De minél tovább bámulta a férfit, annál dühösebb lett. Hogyan merészel a normann betolakodni öccse betegszobájába? Nicolaa dacos kihívással felszegte az állát. Royce arcáról lefagyott a mosoly. A lány mégsem fél tőle. A felismerés mélyen megdöbbentette. Rögtön utána azonban bűnös gondolatok kerítették hatalmukba. Nicolaa elég közel áll hozzá ahhoz, hogy elkapja. Teremtőm, milyen egyszerű is lenne a vállára dobni, és elhagyni vele az apátságot. Ez azonban bűnös dolog lenne, hiszen a lány az egyház oltalmát élvezi. De legalább ilyen bűnös volt az érzékeit hirtelen elárasztó testi vágy is. Ha az ember kedveli a kékszemű nimfákat, akkor kétségtelenül elsőként Nicolaara esik a választása. Még szerencse, hogy őt másfelé vonzzák a vágyai, mondogatta magának Royce. Amikor azonban rájött, hogy csak ámítja magát, feladta a küzdelmet. A pokolba, hisz ő lenne a világ legboldogabb embere, ha hátralévő életében a lányt bámulhatná. Nicolaa ajka sem hagyta nyugodni a képzeletét. Csak arra tudott gondolni, milyen íze lehet. Csupán önfegyelme mentette meg attól, hogy ott rögtön megkóstolja. Vett egy mély, megnyugtató lélegzetet. Erővel elfojtotta buja vágyait, és arra összpontosított, hogy térdre kényszerítse a nőt. A dac bizonyos körülmények között akár hasznos is lehet, de most nem ez volt a helyzet. Nicolaanak rettegnie kellene, hiszen a félelem hozza magával az óvatosságot is. A lány már így is elég galibát okozott, itt az ideje, hogy megadja magát. Royce úgy döntött, megmutatja neki, kivel is áll szemben. Elvégre itt ő a hódító, és Nicolaa a zsákmánya. Minél hamarabb elfogadja a lány ezt a tényt, annál könnyebb lesz az élete. Royce mestere volt a megfélemlítésnek, ebben segítette az arcán lévő csúf sebhely is. Különös módon mindez most hatástalannak bizonyult. Bármilyen ádázul is nézett rá a férfi, Nicolaa nem gyávult el. Nem tehetett róla, de a lány viselkedése nagy hatással volt rá. Előrelépett, és csizmája orra a lány cipőjéhez ért. Nicolaa azonban ekkor sem hátrált. Fejét hátrahajtva rezzenéstelen
tekintettel bámult a báróra, és ha Royce nem ismerte volna, azt hihette volna, hogy különös csillogást lát a szemében. Csak nem gúnyolódni merészel vele ez a nőszemély? Nicolaanak elakadt a lélegzete. Valójában sokkal inkább magára haragudott, semmint a bősz tekintetű hadfira. Meglepetésként érte saját viselkedése. Képtelen volt levenni tekintetét a normannról. Gyönyörű szürke szeme van! Az azonban felfoghatatlan volt számára, miért is azzal tölti az idejét, hogy elmerül a férfi csábító tekintetében. Royce meg akarta félemlíteni a lányt. Nicolaa nem hagyta magát. A harcos igazán jóképű, a csuda vigye le! És a csuda vigye el, hogy ezt ő észre is veszi. Vajon mi lelte? A férfi az ellensége, nem igaz? És neki gyűlölnie kellene. Az viszont nyilvánvaló volt, hogy Royce-nak nem esett nehezére gyűlölni őt. Sötét arckifejezése haragról árulkodott. Erre Nicolaa még jobban kihúzta magát. – Meg kellett volna ölnöm, amikor lehetőségem volt rá – suttogta. Royce felvonta a szemöldökét. – És az mikor lett volna? – kérdezte halk, gunyoros hangon. – Amikor leterítettem a parittyakövemmel. A férfi erre megrázta a fejét. A lány erőteljesen biccentett. – Halálbiztosan céloztam – kérkedett. – Csak meg akartam jelölni, nem állt szándékomban megölni. De már bánom, hogy így döntöttem. Talán lesz még egy esélyem, mielőtt visszakergetik innen Normandiába, ahová való. Royce még mindig nem hitt neki. Karját összefonta a mellkasa előtt, és rámosolygott a lányra. – Miért nem ölt meg akkor, amikor lehetősége volt rá? – Mert nem volt kedvem hozzá – rántotta meg a vállát a lány. – De most már van. Amikor a férfi felnevetett, Nicolaa rájött, hogy még mindig nem hisz neki. Nem hibáztatta érte, hiszen eddig a percig minden szava hazugság volt. Kíváncsi volt, vajon a férfi kiderítette-e már, hogy nem is tartozik a rendbe. Persze, hogy kiderítette, döntötte el azonnal. Az áruló adószedő minden bizonnyal elmondta neki. Nicolaa érezte, hogy lassan cserbenhagyja az önuralma. A térde is elgyengült. Elhatározta, megszabadul a bárótól. Felnyúlt, hogy összehúzza a függönyt. A férfi azonban sokkal gyorsabb volt nála. Még azelőtt elkapta Nicolaa kezét, mielőtt az megfoghatta volna a függönyt.
Ráadásul nem engedte el. Vasmarokkal szorította a lány kezét. Nicolaa huzakodott egy kicsit, majd amikor rájött, hogy reménytelen, feladta a küzdelmet. – Itt van a holmija, Nicolaa? A mintegy mellékesen odavetett kérdés meglepte a lányt. Önkéntelenül is bólintott egyet, csak azután kérdezte meg: – Miért kérdi? – Mert gyakorlatias ember vagyok, és időt nyernénk azzal, ha innen egyenesen Londonnak vennénk az irányt. Készítse össze a holmiját, máskülönben itt hagyunk mindent. Mihelyt a barátom felépül, útnak indulunk. Nicolaa elképedt ekkora önteltség hallatán. – Én nem megyek innen sehova. – Dehogynem. A lány újra megcsóválta a fejét. A haját elfedő fátyol félrecsúszott. Mielőtt Nicolaa megigazíthatta volna, Royce letépte róla a kelmét. Nicolaa ragyogó szőke haja majdnem a derekáig omlott. Royce-nak a lélegzete is elakadt a pompás látványtól. – Csak az apácák hordanak fátylat, Nicolaa, és ön nem tartozik közéjük, ugye? – Szükségből tettettem magam. Az Úr meg fogja érteni. Isten a mi oldalunkon áll, nem a normannokén. A nevetséges kijelentés megmosolyogtatta a bárót. – És hogyan jutott erre a következtetésre? A mosoly a hangján is érezhető volt. Csak nem kineveti? – háborgott magában Nicolaa. Nem, az nem lehet. Nem is lenne rá képes, hiszen a normann harcosoknak nincsenek érzelmeik. Csak a gyilkolásnak és a hódításnak élnek, legalábbis a fivérei ezt állították. Az ok nyilvánvaló: az ellenség katonái olyan embert szolgálnak, aki rosszabb egy szörnyetegnél is. – Miből gondolja, hogy az Úr a szászok oldalán van? – ismételte meg a kérdést Royce, amikor a lány nem válaszolt. – Hiszen elszöktem öntől, nemde? Ez elég bizonyíték kell, hogy legyen arra, báró úr, hogy isten velem van. Itt, az apátságban biztonságban vagyok. Royce ezzel a kifacsart érveléssel nem tudott vitatkozni. – Egy ideig valóban biztonságban van – adott igazat a lánynak. Nicolaa rámosolygott, amitől előbújtak az elbűvölő gödröcskék az arcán.
– Addig maradok itt, ameddig csak kedvem tartja – kérkedett. – Az igazat megvallva, addig nem is vagyok hajlandó elhagyni ezt a szent helyet, amíg a szánalmas megszállási kísérletük meg nem hiúsul, és megszégyenülten haza nem kullognak valamennyien. – A megszállás már majdnem befejeződött, Nicolaa. Anglia a miénk. Fogadja el az igazságot, és megkönnyíti vele az életét. Már meg vannak hódítva. – Én soha nem adom meg magam. A büszke kijelentés hatását némileg rontotta a lány hangjának remegése. Ezt Royce is észrevette. A goromba tuskónak volt mersze vigyorogni. Nicolaa válaszul kihúzta magát. Royce gyorsan megszorította a kezét, mielőtt végleg elengedte volna. Nicolaa el akart fordulni, de a férfi megállította azzal, hogy megfogta az állát, majd kényszerítette, hogy felé forduljon, és addig húzta maga felé, míg orruk szinte összeért. – Ne okozzon több kellemetlenséget nekem! Nem emelte fel hangját, ám az elsuttogott parancsot olyan hangsúllyal adta ki, hogy Nicolaaban újra fellángolt az indulat. Ellökte a férfi kezét, majd ellépett az ágy mellől, hogy Royce láthassa sebesült fivérét. – Tényleg azt hiszi, érdekel, hogy kellemetlenséget okozok-e önnek vagy sem? – fakadt ki. – Az öcsém élet-halál között lebeg, és mindez a maga mohó, földre éhes Vilmos hercege miatt van. Ha békén hagyta volna Angliát, Justin még mindig egészséges lenne. Royce a betegre fordította fürkésző tekintetét. Első gondolata az volt, a szász harcos tényleg haldoklik. Arca fehér volt, mint az őt takaró lepedő, homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Haja ugyanolyan árnyalatú volt, mint Nicolaaé, ám ebben ki is merült az összes hasonlóság a testvérek között. Royce nem látta a sebeit, mert a nagydarab ember állig be volt takarva. Úgy vélte, a beteg egészen fiatal lehet, hisz arcbőre egy-két kisebb sebhelyet leszámítva sima volt, és a szeme sarkából is hiányoztak a ráncok. Ekkor eszébe jutott, hogy a szász kém azt állította, Justin egy évvel fiatalabb Nicolaanál, márpedig külseje alapján a lányt is egészen fiatalnak becsülte. Tehát a szászok gyerekeket is csatába küldenek. Royce-on hirtelen iszonyú fáradtság vett erőt. Megrázta fejét, de tekintetét nem vette le Justinról. A fiú nyugtalanul aludt. El-eltorzuló arca azt sugallta, hogy rémálmok kísértik. Royce-ot megrázta a fiú szenvedése. Nicolaa meglátta a férfi tekintetében a szánalmat. A normann vezér próbálta ugyan leplezni érzéseit, de sikertelenül. Ez meglepte a lányt, ugyanakkor össze is zavarta. Nem inkább kárörvendenie kellene? – Amikor ébren van, a halálért imádkozik – suttogta.
– Miért? – csodálkozott el őszintén Royce. Nicolaa rájött, hogy a férfi nem látja fivére sérülését, ezért nem is lehet tudatában a szenvedéseinek. – Az öcsém elvesztette a bal karját a csatában. Royce arca meg sem rezzent erre a bejelentésre. – Attól még nyugodtan élhetne – jegyezte meg hosszú hallgatás után. – A seb begyógyul. Nicolaa nem kért a férfi optimizmusából. Azt akarta, hogy a normannak bűntudata legyen. Védelmezőn a testvére felé lépett. – Talán éppen ön volt az, aki ezt tette Justinnal. – Igen, lehetséges. Nicolaanak elakadt a lélegzete a becstelen tett ily könnyed beismerése hallatán. – Nincs magában egy csepp megbánás sem? A férfi úgy nézett rá, mint egy eszelősre. – A katona életében nincs helye megbánásnak. Royce látta a lány arckifejezéséből, hogy nem érti, mire türelmesen magyarázni kezdte. – A háború olyan, mint egy sakkjátszma, Nicolaa. Minden csata nem más, mint egy jól kitervelt lépéskombináció a sakktáblán. Ha egyszer elkezdődik a harc, ott már nincs helye érzelmeknek. – Szóval, ha ön volt az, ha tényleg maga sebesítette meg az öcsémet… – Ez fölöttébb valószínűtlen. – Miért? – Mert ez nem az én harcmodorom. Nicolaa értetlenül nézett rá. – Ó, akkor mit tesz a csatában, ha nem sebesíti meg az ellenfeleit? Royce halkan felsóhajtott. – Megölöm őket. Nicolaa elborzadt, de igyekezett elrejteni érzéseit. A férfi olyan természetes közönnyel beszélt, mintha csak a következő heti misetervet vitatták volna meg. Érzéktelenségétől felfordult a gyomra. – A fivére Hastingsnél sérült meg, ha jól tudom, és nem északon. – Nem, Justin nem volt ott a hastingsi csatában. Stamford Bridge-nél sebesült meg. Royce meg sem próbálta elrejteni bosszankodását. Ez a zavarodott nő még az ellenségeit is összekeveri! – Én normann vagyok, Nicolaa, vagy elfelejtette? – Dehogyis felejtettem el.
– A Stamford Bridge-i csatában a norvég király és emberei ellen harcoltak a szászok. A normannok ott sem voltak. – Közelebb lépett a lányhoz. – Tehát bármennyire szeretné is, én nem sebesíthettem meg a fivérét. – Azt nem mondtam, hogy szeretném. Royce-nak fogalma sem volt, hogy erre mit mondjon. Mindeddig úgy tartotta, hogy remekül kiismeri magát ellenfelei viselkedésén, de most kételkedni kezdett ebben a képességében. Bizony isten, a lány megkönnyebbültnek látszott, azt azonban elképzelni sem tudta, miért számítana neki, hogy ő sebesítette-e meg Justint vagy sem. – Úgy látom, megkönnyebbült. – Igen – bólintott Nicolaa. – Örülök, hogy mégsem ön volt – ismerte be szemlesütve. – És elnézését kérem, amiért helytelenül ítéltem meg önt. Royce nem akart hinni a fülének. – Hogy mit csinál? – Elnézést kérek. A férfi a fejét csóválta, így próbálván valami értelmet találni ebben a lehetetlen párbeszédben. – Ha ön lett volna, akkor most nekem bosszút kellene állnom, nem igaz? Én vagyok Justin egyetlen hozzátartozója, báró úr. Az én kötelességem, hogy megoltalmazzam. – De hát ön nő. – A nővére vagyok. Nicolaa megdörzsölte a karját, mert úgy érezte, hogy a szoba levegője hirtelen lehűlt. Teremtőm, mennyire elfáradt! Fázott, és annyira kimerült, hogy alig tudott józanul gondolkodni. – Gyűlölöm ezt a háborút – suttogta. – A férfiaknak viszont tetszik, nem igaz? Ők szeretnek harcolni. – Némelyikük igen – ismerte el Royce. Hangja nyerssé vált a hirtelen rátörő vágytól, hogy a karjába kapja a lányt. Istenem, milyen törékeny! Legfeljebb csak halvány elképzelése volt arról, mi mindenen mehetett keresztül Nicolaa a megszállás kezdete óra. Bámulatra méltónak találta, ahogy fivérét igyekezett védeni, még ha nevetségesnek tartotta magát a próbálkozást is. Azonban ha a róla szóló szóbeszédekre gondolt, rájött, hogy ez a legkevesebb, amire számíthatott tőle. – Tud róla, Nicolaa, hogy ön igazi legendává vált a normann harcosok között? A kijelentés felkeltette a lány kíváncsiságát.
– Csak a holtak válnak legendává – jelentette ki határozottan. – Az élők nem. – Ha ez igaz, akkor ön a kivétel. Ön irányította a védelmet az első három támadó ellen, akiket Vilmos küldött a vár bevételére, vagy tévednék? A lány vállat vont. – Az ön vezére gyermekeket küldött, hogy ellopják az otthonomat. Én csupán visszaküldtem őket. – Akkor is – vetette ellen Royce –, ön volt… – A fivérem katonái valóban az én parancsnokságom alatt harcoltak – szakította félbe Nicolaa a férfit –, de csakis azután, hogy a vezetőjüknek el kellett mennie. – Ki ez a vezető, és hol van most? – Johnnak hívják, és északra vonult. – Összefonta két karját a melle előtt, és elfordult Royce-tól, hogy öccsére nézzen. – Soha nem fogja elkapni. Túlságosan ravasz ahhoz. – Nekem nagyon úgy hangzik, hogy inkább túlságosan gyáva. Itt hagyta önt egyedül. – Én parancsoltam meg neki, hogy távozzon. John egyáltalán nem gyáva. Mellesleg, tudok vigyázni magamra, báró úr. Akár a bosszantó normannokat is le tudom rázni, amikor csak akarom. Royce tudomást sem vett a szurkáló megjegyzésről. – Egy normann soha nem hagyott volna magára egy nőt, hogy ő álljon helyt az ellenséggel. Nicolaa a fejét rázta. Tudta, nem védheti meg Johnt. A szíve mélyén meg volt győződve, hogy bátyja vazallusa az egyik legbátrabb ember, akit valaha is ismert. Dacára a nehéz körülményeknek, elhozta hozzá a kis Ulricot. A bátyja, Thurston bízta meg Johnt a feladattal, hogy vigye el Nicolaahoz a kisfiát, ahol biztonságban lesz, amíg a háború be nem fejeződik. James, a szász kém nem ismeri Ulric kilétét, ebben biztos volt, és úgy vélte, a normannok sem tudják róla, kinek a fia. Milyen kár, hogy nem dicsekedhet el John bátorságával a normann vezérnek! Most a kis Ulric biztonsága a legfontosabb. Ami a normannokat illeti, elég annyit tudniuk, hogy Ulric egy szolgáló fia. Royce figyelte a lány arcán átvonuló érzelmek kavalkádját, és azon töprengett, mi járhat a fejében. Nem tetszett neki, hogy Nicolaa ennyire védelmezi a katonát, aki gyakorlatilag magára hagyta egy maroknyi emberrel az ostromlott várban, de úgy döntött, egyelőre nem bolygatja ezt a témát. – Jókora fondorlatosságról tett tanúbizonyságot, amikor apácának öltözve rászedte az embereimet. Nicolaanak feltűnt, hogy a báró saját magára nem vonatkoztatja a tévedést. Talán nem akarja beismerni, hogy ő is áldozatul esett a cselnek?
– Az ön katonái is gyerekek még – jegyezte meg. – Többek közt, ezért is fognak veszíteni, báró úr. – A legtöbb katonám idősebb önnél. – Akkor ostobák. – Képzetlenek és nem ostobák – helyesbített Royce. – A képzett és tapasztalt harcosokra fontosabb feladat hárult. Őszinte volt a lánnyal, de látta az arcán, hogy sikerült megsértenie az igazsággal. Nicolaa hátat fordított neki, mintegy így próbálva megszabadulni tőle. Royce azonban még nem óhajtott távozni. – Figyelmeztetni szeretném, Nicolaa, hogy ravaszsága nem lesz segítségére a jövőben. A londoni út legjobb esetben is fárasztó lesz, és az idő, amit kénytelenek leszünk együtt tölteni, csak akkor válik elviselhetővé az ön számára, ha tud engedelmesen viselkedni. Nicolaa meg sem fordult, de hangjában tűz égett, amikor megszólalt. – Istenem, ön aztán öntelt ember! Engem itt az egyház szentsége véd, és a szent törvényt még a hitetlen normannok sem szeghetik meg. Nem megyek el innen. – Dehogynem. Nicolaa dühösen fújt egyet, és megfordult, hogy szembeszegüljön a férfival. – Csak nem akarja megsérteni a menedékjogot? – Nem, de amikor eljön az ideje, önszántából fog kisétálni innen. A lány hátán végigfutott a hideg. Vajon milyen fegyvert készül bevetni ellene? Agya lázasan kutatott a lehetőségek között, míg végül úgy döntött, a báró bizonyára csak blöfföl. Nincs a világon olyan dolog, amely arra kényszeríthetné, hogy elhagyja biztonságot adó menedékét. A megkönnyebbüléstől könnyek szöktek a szemébe. Royce rendületlenül mosolygott. Nicolaa erre elvesztette az önuralmát. Teljesen megfeledkezett arról, hogy a betegszobában vannak. Különben nem kiáltott volna rá a barbár alakra. – Amíg egyetlen normann is angol földön van, nem hagyom el ezt a helyet. Soha!
HARMADIK
F E J E Z E T
Ez a soha pontosan nyolc hét múlva érkezett el.
Hugh báró teljesen felgyógyult betegségéből, és egy nappal azelőtt hagyta el az apátságot. Az apátnő elmondta Nicolaanak, hogy hallotta, amint Royce báró megkérte barátját, maradjon addig a várban, amíg ő Londonba viszi a jutalmat. – Azt hiszem, Nicolaa, rád utalt, amikor jutalmat emlegetett – jegyezte meg együtt érzően az apátnő. – Csak blöfföl – mormolta a lány. Egyre csak ezt a két szót ismételgette a végtelennek tűnő hosszú nap során. Aznap éjjel nem is aludt egy szemhunyásnyit sem. Nem sokkal alkonyat előtt Royce futárt küldött az apátságba azzal a felszólítással, hogy Lady Nicolaa szedje össze a holmiját, és álljon készen a másnap reggeli indulásra. Az apátnő nem hitte, hogy a normannak szokása lenne blöffölni, de véleményét megtartotta magának. Mindenesetre merő elővigyázatosságból – elvégre fennállt a halvány lehetősége, hogy a báró komolyan gondolja azt a másnapi londoni utat – összecsomagoltatta Nicolaa holmiját, és a bejárathoz vitette. – Talán, ha felkészülsz minden eshetőségre, nem is fog semmi történni – jelentette ki. Másnap Nicolaa már virradatkor talpon volt, és nyugtalanul járkált fel s alá. Kedvenc krémszínű és királykék ruháját viselte azon egyszerű oknál fogva, hogy elkészítésében az édesanyja is segített, ezért az öltözék mindig felvidította. A ruha ugyan túl vékony volt a kinti zord időjáráshoz, de úgysem áll szándékában elhagyni az apátság területét, szóval nem számít. Visszautasította, amikor a nővérek a reggeli ájtatosságra invitálták, mivel tudta, nyugtalan mocorgásával csak elvonná figyelmüket az imától. Hűséges szolgálója, Alice alig egy órával később érkezett, hogy beszámoljon az elmúlt hét eseményeiről. Az idősebb, szelíd természetű asszony végtelenül hű volt úrnőjéhez, ráadásul rendkívüli memóriával áldotta meg az ég. Tizenöt évvel volt idősebb Nicolaanál, de még mindig nem tudta levetkőzni azt az ifjúkori szokását, hogy idegességében elkuncogja magát. Alice kuncogva rontott be az előcsarnokba, ahol Nicolaa várt rá. – Minden pontosan úgy van, ahogy gyanítottuk, milady – újságolta. Egy rövid pukedli után sietve folytatta is. – Hugh báró hosszas tartózkodásra rendezkedett be a várban, Royce báró arra készül, hogy a kisasszonyért jöjjön. Nicolaa megfogta Alice kezét, és az ablakhoz húzta. Intett a szolgálónak, hogy üljön le a padra, majd maga is melléült. – Ki tudtad deríteni, hogyan szándékozik a báró rávenni engem arra, hogy elhagyjam ezt a helyet?
Alice olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy néhány szürke tincs elszabadult a feltűzött hajfonatokból. – Csak találgatni tudunk, milady, de eddig egyikünknek sem jutott eszébe egyetlen ép megoldás sem. Royce báró nem árulta el a tervét. Clarise megpróbálta kihallgatni a két férfit, de egy szót sem beszéltek Royce báró szándékairól, pedig az ember azt hinné, hogy Hugh bárót érdekli, hogy milyen csellel akarja a barátja kihozni innen a kisasszonyt. – Clarise óvatosan viselkedik, ugye? Nem szeretném, ha miattam bármi bántódása esne. Alice újra elvihogta magát. – Clarise éppannyira hűséges önhöz, mint a személyzet többi tagja. Akár az életét is odaadná, hogy biztonságban tudja a kisasszonyt. Nicolaa a fejét rázta. – Nem akarom, hogy az életét adja értem. Vagy akár te, Alice. Így is nagy kockázatot vállalsz azzal, hogy hozzám jársz, bár Isten a tanúm, alig tudom kivárni a jöttödet, annyira jól esik hírt hallani az otthonomról. – Most Rosewoodnak hívják – suttogta Alice, és bólintott is, amikor Nicolaa meglepetten nézett rá. – Új nevet adtak az otthonomnak? – Hugh báró keresztelte el, Royce urat pedig nem igazán izgatta. Aztán mielőtt észbe kaphatott volna az ember, már mindenki Rosewoodnak hívta a helyet. De szép csengése van, nem igaz, milady? Alice úrnője válaszát meg sem várva folytatta. – Az igazat megvallva, a két normann vezér úgy viselkedik, mintha az övé lenne a vár. – Mit változtattak még meg? – Megtalálták az északi falban lévő titkos kijáratot, és erősen be is falazták, de a többi eddig szerencsére elkerülte a figyelmüket. Nicolaa azon kapta magát, hogy a kezét tördeli, és gyorsan erőt vett magán. – És mi lett a szobámmal, Alice? Melyik pogány vette birtokba? – Egyik sem. Royce báró elreteszeltette az ajtót, hogy senki ne mehessen oda be. Amikor Hugh báró beteg volt, őt oda fektették, de amikor visszatért Rosewoodba, a nagyobbik szobába szállásolták. Clarise és Ruth kapta azt a háládatlan feladatot, hogy előkészítsék neki a szobát. Akarja a többit is hallani, milady? – Persze. Erős vagyok, nem kell takargatnod előlem az igazságot. – Egyre inkább nehezünkre esik gyűlölni Royce uraságot – vallotta be újabb ideges kuncogással Alice.
– A gyűlölködés bűn, és pusztán ezért nem szabad gyűlölnünk a normannokat – mondta Nicolaa. – Azonban nem követünk el bűnt, ha nem kedveljük őket, Alice. Nagyon nem kedveljük. A szolgáló bólintott. – De még azt sem könnyű megtennünk – vált síróssá a hangja. – A minap is maga elé hívatott valamennyiünket. Elbújtattuk magunk között Hacont, mert azt hittük, a puszta látványa is eszébe juttatja a bárónak, hogy Hacon hazudott neki a kisasszony érdekében, amikor azt állította, hogy van ikertestvére, meg a többi. Erre tudja, mi történt, milady? Royce báró azért hívott össze bennünket, hogy megdicsérje Hacont, amiért megvédte az úrnőjét, aztán megkérte, hogy térdeljen le és fogadjon neki hűséget. Nem megparancsolta, hanem megkérte! Hangos kuncogás követte a történetet. Alice kezét a mellkasára szorítva, mély lélegzetet vett. – A báró még talpra is segítette Hacont, miután az letette a hűségesküt. Nos, a dolog ugyancsak összezavart bennünket. Mindannyian azt hittük, hogy a báró Hacon fejét akarja majd, nem a hűségét. – Ki tudja, mit akar egy ilyen barbár? – A báró soha senkivel nem emeli fel a hangját. Clarise úgy véli, azért, mert idősebb a többieknél, bár az biztos, hogy nincs olyan öreg, mint a barátja, Hugh báró. Az egyik étkezésnél Myrtle véletlenül egy egész kupa sört öntött az uraság ebédjére, de az még csak kezet sem emelt rá. Elintézte annyival a dolgot, hogy átült egy másik terítékhez, és folytatta a beszélgetést a barátjával. Nicolaa nem akart több dicséretet hallani Royce-ról. – Hogy van Hugh báró? – kérdezte inkább. – Egyfolytában a maga dicséretét zengi, milady. Elmesélte Royce bárónak, hogyan viselte gondját a kisasszony, hogyan virrasztott mellette a hosszú éjszakákon vizes ruhával csillapítva lázát és enyhítve fájdalmait… – Én ugyan nem enyhítettem a fájdalmait – szakította félbe Nicolaa, hangja nagyon határozottan csengett. – Én csupán Felicity nővérnek segítettem. Te is tudod, hogy milyen idős és megfáradt már a nővér. Mivel Justin miatt úgyis virrasztottam, Hugh báró ápolása csak egy újabb feladatot jelentett. Ennyi az egész. – Hugh báró szerint a kisasszonynak aranyból van a szíve. Ne nézzen rám ilyen csúnyán a kisasszony! Ez a színtiszta igazság. Hugh báró azt is elárulta, hogy a kisasszony többször is megverte sakkban.
Nicolaa elmosolyodott. – Hugh báró nagyon nehezen viselte a bezártságot, és szörnyen unatkozott – magyarázta. – Egyre csak szegény apátnőt gyötörte a szeszélyeivel, és mindenáron fel akart kelni. Azzal, hogy sakkoztam vele, csak az apátnőnek segítettem, és nem a normannt szórakoztattam. – A báró mosolyogva beszélt a kisasszonyról, de mindannyiszor bosszús lett, ha Justin került szóba. Azt is elmesélte, hogy az öccse egyszer magához vágta a tálcát, amin az ebédje volt. Erre Royce báró is összevonta a szemöldökét. Nagyon ijesztő tud lenni a báró, ha haragosan néz, ugye? – Én még nem vettem észre – vont vállat Nicolaa. – Nem hiszem, hogy képesek lennének megérteni azt a szenvedést, amelyen Justin most keresztülmegy – suttogta maga elé. – Most pedig mesélj Ulricról! Hogy van az én drága kis unokaöcsém? – Tündéri a kicsike most, hogy elkezdett mászni – mosolygott Alice. – Tegnapelőtt pedig kibújt egy újabb fogacskája. – Nem korai még? – Nem, dehogy. Ulric épp a korának megfelelően fejlődik. A kisasszonynak nincs elég tapasztalata a kisbabákkal, úgyhogy kénytelen lesz hinni nekem. Nicolaa bólintott. – Bárcsak magammal hozhattam volna! Annyira aggódom miatta, Alice. Tudom, hogy te és Clarise nagyszerűen gondját viselitek, mégis… – Jól döntött a kisasszony – szólt közbe a szolgáló. – Hiszen azt sem tudhatta, sikerül-e eljutnia az apátságba, vagy elfogják útközben – emlékezette úrnőjét. – Nem is beszélve a dermesztő hidegről. Ulric teljesen átfagyott volna. Mellesleg, mit mondott volna a kísérőknek? Ők Danielle nővérnek hitték magát, emlékszik? Csak tartsa meg magának a rosszalló pillantásokat, milady! Ulric biztonságban van Rosewoodban. Tökéletesen bevált a számításunk – tette hozzá biccentve. – A normannok tudomást sem vesznek a kicsiről. Még mindig azt hiszik, hogy az egyik szolgáló fia. Clarise állandóan magánál tartja a szobájában. Szerintem Royce báró nem is emlékszik már arra, hogy Ulric a világon van. – Azért imádkozom, hogy az apja életben legyen – suttogta Nicolaa. – De minél több idő telik el anélkül, hogy hírt kapnánk felőle, annál biztosabb vagyok abban, hogy Thurston meghalt. – Nem szabad ilyen sötét gondolatokkal kínoznia magát, kisasszony! – szólt rá Alice Nicolaara, ám közben elmorzsolt egy könnycseppet a köntöse ujjával. – Nehéz időszakot élt át, igaz? Figyeljen ide, az Isten nem lehet olyan kegyetlen, hogy Ulric édesanyja után az
édesapját is elveszi. A kisasszony bátyja biztosan életben van. Nem szabad feladnia a reményt! – Tényleg nem szabad – bólintott Nicolaa. Alice megveregette úrnője kezét. – Royce báró azt hiszi, hogy a kisasszony egyszer már férjhez ment – jegyezte meg. – Az az ostoba James úgy tudja, hogy megvolt az esküvő Roulffal. Ezen mindannyian jót mulattunk. A mindentudó áruló sem tud mindent, az ám. Remélem, Royce úr kirúgja Jamest, mihelyt rájön az igazságra. Bennett és Oscar, a két lovászfiú kísérte vissza Alice-t a várba. Mihelyt a szolgáló eltűnt a szeme elől, Nicolaa nyomban visszasietett Justin betegágya mellé. Fivérét meglehetősen viharos hangulatban találta. Amikor végre elaludt, Nicolaa fölé hajolt, hogy eligazítsa rajta a takarót. A fiú jobb keze véletlenül eltalálta nővére arcát. Bár nem készakarva tette – hiszen már mélyen aludt –, az ütés ereje azonban olyan nagy volt, hogy a lány egyensúlyát vesztve a padlóra zuhant. Justin a jobb szeme alatt találta el, és a fájdalmas lüktetésből Nicolaa tudta, hogy estére sötét folt fog éktelenkedni a szeme alatt. Magára hagyta öccsét, és folytatta a fel-alá járkálást. Néha megállt, és kitekintett az ablakon. A délután közepére meg volt győződve arról, hogy bármi volt is Royce terve, valahol hiba csúszott a számításába. Már éppen az ablaknyílás elé akarta húzni a súlyos állatbőr függönyt, amikor mennydörgő robaj vonta magára a figyelmét. Lovasok száguldottak elő az útkanyarulatból. A harcosok csapata legalább ötven embert számlált. Megállították lovaikat, amikor elérték az apátsághoz vezető meredek ösvényt. A katonák, akik eddig az apátság falain kívül álltak őrt, csatlakoztak újonnan érkezett társaikhoz, így a csapat létszáma hetven fölé emelkedett. Egyikük kivált a csoportból, és felfelé kaptatott az ösvényen. A termetéből ítélve Nicolaa tudta, hogy csakis Royce lehet az. Tehát mégis eljött érte. Nicolaa hátrább lépett az ablaktól, de tekintetét nem vette le a férfiról. Megcsillant a napfény felcsapott sisakrostélyán és a bőringébe varrt fémgyűrűkön. Bár tél közepén jártak, a férfi karja mégis fedetlen volt. Nicolaa megborzongott. Hirtelen legyőzhetetlennek látta a lovagot. Meg kellett ráznia a fejét. Ő is csak egy ember, emlékeztette magát. Egy halandó, aki hamarosan halálra fagy, gondolta reménykedve. Felfedezte az oldalához csatolt kardot, ám
pajzsot nem látott a férfinál. Mégis úgy festett, mint aki csatára öltözött… vagy inkább egy londoni útra, mely ellenséges területeken vezet keresztül. Royce az ösvény közepén megállította lovát, és hosszasan fürkészte az apátságot. Mire vár? Tényleg azt hiszi, hogy ő majd önszántából kimegy hozzá? Nicolaa elmosolyodva megcsóválta a fejét. A normann akár napestig ott ülhet a lován, ő egy fikarcnyit sem törődik vele. Nem hagyja magát olyan könnyen megfélemlíteni. Royce küldöncöt menesztett az apátság vaskapujához, majd addig várt, míg meg nem győződött róla, hogy Nicolaa értesült jöttéről. Az apátnő az ablaknál állva talált rá a lányra. – Royce báró azt kéri, hogy nézz ki az ablakon, Nicolaa. Azt állítja, hogy üzenete van számodra. Nicolaa közelebb lépett az ablakhoz, hogy Royce láthassa. Két kezét keresztbe fonta maga előtt, és igyekezett higgadtnak és magabiztosnak látszani. Nem lehetett ugyan bizonyos abban, hogy a férfi látja az arcát, de nem akart kockáztatni. Aggódik, az igaz, de a normann ezt nem veheti észre rajta. Különben is, nyugtatta magát, Royce csak blöfföl. A férfi kivárta, hogy Nicolaa megjelenjen az ablaknyílásban, és csak akkor emelte fel a súlyos takarót, amely eddig a karjában ringatott csecsemőt védte. Ulric édesdeden aludt, de vonásai fintorba torzultak, amikor a hideg szél jeges ujjaival megcirógatta az arcát. – Mindjárt betakarlak megint – ígérte neki Royce. Magasba emelte a kisbabát, és várta a választ. Nem kellett soká várakoznia. Nicolaa azonnal eltűnt az ablakból. Felháborodott sikolya még sokáig visszhangzott az ódon falak között. Ulric teleszívta kis tüdejét levegővel, hogy ő is hangot adjon méltatlankodásának, amikor Royce újra gondosan bebugyolálta a takarókba. A meleg kibékítette a fiúcskát, és elégedetten szopogatni kezdte pufók kis öklét. A cuppogó hang megmosolyogtatta Royce-ot. Félrehajtotta a takarót a kisfiú arcáról, jutalmul kapott tőle egy grimaszt. Amikor Ulric kihúzta öklöcskéjét a szájából, láthatóvá vált négy vakítóan fehér fogacskája: kettő felül és kettő alul. Nyál csordult a szájából, és végigfolyt az ajkán. Royce ügyetlen mozdulattal letörölte a pici arcot, majd úgy döntött, eleget foglalkozott a gyerekkel, és visszahajtotta a takarót az arcára. Ulricnak azonban más tervei voltak. Kis testét megfeszítetve hangos bömbölésben tört ki, és rúgkapálni kezdett. Royce-nak fogalma sem volt arról, mit kellene most tennie. Semmilyen, kisbabákkal kapcsolatos tapasztalata nem volt, és bár mindhárom húgának voltak gyerekei, ő sohasem
foglalkozott velük. Ami azt illeti, abban sem volt biztos, hány unokaöccse és unokahúga van. Elképzelni sem tudta, mi lelte Ulricot. A kicsi biztonságban volt a jó meleg takarók között, és ennek elegendőnek kellett volna lennie. Elvégre ő türelmesen megvárta, hogy az a Clarise nevű szolgáló megetesse a gyereket. A babának az égvilágon semmi oka nem volt a panaszra! Ismét elhúzta a takarót a kisfiú arca elől. – Aludj el szépen! – parancsolt rá gyengéd, de határozott hangon. A kicsi abbahagyta a rúgkapálást, és a férfira mosolygott. Mivel égnek álló haját Royce nagyon mulatságosnak találta, ő sem bírt komoly maradni, és visszamosolygott a babára. Aztán úgy döntött, már éppen eleget foglalkozott a gyerek megnyugtatásával, és újra betakarta a kicsi arcot. – Most pedig aludni fogsz. Ulric ismét felsírt. Royce ekkor felfedezte Nicolaat. A lány valósággal kiviharzott az apátság nyitott ajtaján, hosszú haja lobogott a szélben. Annyira sietett Ulric megmentésére, hogy az időjárásról tudomást sem véve egy szál ruhában rohant ki a zord télbe, még a köpenyét sem terítette magára. Bevált a terve. Royce megkönnyebbült, nem is annyira azért, mert sikerült kicsalogatnia a lányt, sokkal inkább azért, mert megszabadulhat végre a sivalkodó csecsemőtől. Nicolaa nyaktörő iramban száguldott lefelé a domboldalon. Mire Royce-hoz ért, teljesen kifogyott a szuszból, ám telve volt haraggal. – Adja ide a gyereket! – követelte szinte sikoltva. Olyannyira feldühödött, hogy nem tudta visszafogni magát, és hatalmasat ütött a férfi lábára. – Ulric az ön fia, Nicolaa? A lány csak egy pillanatig habozott, mielőtt bólintott volna. – Igen, az enyém. Royce tudta, hogy hazudik. Már megint. Felsóhajtott, ám a lány tekintetében tükröződő félelem egyelőre elnémította. Most nem vonhatja felelősségre. Hiszen félelmében hazudott. Nicolaa valószínűleg nem érti őt. Royce tisztában volt vele, hogy a lány csak a gyereket próbálta védelmezni. Számára ő az ellenség, és Royce nagyon is jól el tudta képzelni, hogy milyen szörnyű rémtörténetekkel tömték tele a Nicolaa fejét a normannokkal kapcsolatban. – Ulric biztonságban van, Nicolaa. Nem eshet semmi bántódása. Az ígéret után Royce kezét nyújtotta a lánynak, ő azonban félrelökte a békítő jobbot. – Adja ide a gyereket! Most azonnal!
Royce semmit sem szeretett volna, mint megszabadulni a csecsemőtől, aki újfent rákezdett a hisztire, de nem engedhette, hogy a lány irányítson. Nem Nicolaa diktálja itt a feltételeket, és jobb lesz, ha mielőbb megérti. A londoni út így is elég keménynek ígérkezik, semmi szüksége arra, hogy még Nicolaa engedetlenségével is meg kelljen birkóznia. Ulric kezdeti nyafogása egészen a rohamig fokozódott. Royce ismét a babára fordította minden figyelmét abban a reményben, hogy sikerül lecsillapítania. Gyengéden megfordította a kisfiút, hogy az fejét a mellkasára hajthassa, majd kitakarta az arcát, mivel a kicsi mindenáron körül akart nézni. Újra megtörölgette az arcát, és csak ezután fordult vissza Nicolaahoz. A lány haragja ekkora már lecsillapodott. Látta, milyen gyengéden bánik Royce az unokaöccsével. Hatalmas keze ellenére sem voltak ügyetlenek a mozdulatai. Úgy tűnt, Ulric is kedveli az óriást. A kisfiú le nem vette tekintetét fogva tartójáról, és időnként még egy-egy vigyorral is megjutalmazta. De hiszen ő csak egy kisbaba! Honnan is tudhatná, mi fán terem a jó és a rossz, győzködte magát Nicolaa. Végül Royce-ra emelte a tekintetét. Hosszasan fürkészték egymást, miközben Ulric új hangokat csempészett gügyögésébe. A kisfiú szemmel láthatóan roppant elégedett volt. Nicolaa nem sokáig állta a férfi tekintetét. Reszketni kezdett, ám hogy ez a csontig hatoló hidegnek vagy az óriás jeges pillantásának volt-e köszönhető, azt már nem tudta eldönteni. – Vége a játszmának, Nicolaa. Én győztem. Ha ez most egy sakkparti lenne, mattot mondanék. Lássa be, hogy vesztett, és én megbocsátok. A férfi hangjából kicsengő vidámság sokkal inkább bosszantotta a lányt, mint öntelt dicsekvése. Amikor újra rápillantott, látta, hogy a normann vezér alig tudja visszafojtani a nevetését. A férfi szó szerint kéjelgett a győzelmében. Nicolaa még egy nagyot rácsapott a lábára. – Ha most valóban sakkoztunk volna, a lépését semmiképpen nem nevezném mattnak, báró úr, legfeljebb sakknak, mivel csak egy ördögi csellel sikerült fölibém kerekednie. De a játszmának még koránt sincs vége. Royce megcsóválta a fejét. – Reménytelen a helyzete, Nicolaa. Adja fel ezt az ostoba hadakozást, és törődjön bele a megváltoztathatatlanba! És még van mersze rámosolyogni, füstölgött magában Nicolaa, aki ebben a pillanatban módfelett gyűlölte a bárót. Hogyan is tarthatta jóképűnek a férfit? Hiszen ez egy szörnyeteg!
Egy csecsemőt használt fel ahhoz, hogy elérje a célját, és ezzel szörnyű veszélynek tette ki Ulricot. Nicolaa maga is rájött, hogy a gyereket a legkisebb veszély sem fenyegeti. Volt annyira őszinte magához, hogy elismerje az igazat. Ulric biztonságban van. Egy egész hadsereg, ráadásul a normann vezér erős karja védelmezi egy esetleges támadástól. Nem, Ulric tényleg nincs veszélyben, nem úgy, mint ő. Csak percek kérdése, és jéggé fagy a dermesztő hidegben. Nicolaa megdörzsölte a karját, majd toporgott egy kicsit abban a reményben, hogy sikerül száműznie lábujjaiból a fagy fájdalmas csípését. – Adja vissza a fiamat! – követelte újra, bár hangja ezúttal kevésbé meggyőzően csengett. – Tényleg a maga fia? Mielőtt a lány válaszolhatott volna, Ulric megszólalt: – Mama! Mivel a kicsi egyenesen ránézett, Nicolaa kapott az alkalmon. – Természetesen az enyém – jelentette ki. – Hiszen hallhatta, mamának szólított. A férfi arcán jól látszott a bosszúság. – Hölgyem, ez a kisbaba az elmúlt öt percben engem, a lovamat és a tulajdon öklét is mamának szólította. Próbára teszi a türelmem, kisasszony – tette hozzá Royce komoran ráncolva homlokát. – Komolyan elszánta magát, hogy itt fagy halálra, vagy hajlandó beismerni a vereségét? Nicolaa egy hosszú percig csak az ajkát harapdálta, mielőtt válaszolt volna. – Csak annyit vagyok hajlandó elismerni, hogy galád ármánnyal sikerült fölébem kerekednie, ennél többet semmiképp sem. Ennyi elég is volt Royce-nak. A combján átvetett köpönyeget odadobta a lánynak. – Vegye ezt fel! – Köszönöm. Olyan halkan súgta a szót, hogy Royce nem volt meggyőződve arról, jól hallotta-e. – Mit mondott? – Azt mondtam, köszönöm. – Mit köszön? – kérdezte zavartan Royce. – A kedvességét – magyarázta Nicolaa vállát megvonva. – A durvaságra soha nincs elfogadható indok, báró úr. Mi, szászok ezt jól tudjuk, de meglepődéséből úgy látom, hogy a normannok nem e szerint élnek. Ez egy újabb ok arra, hogy visszatérjenek a saját hazájukba,
és békén hagyják Angliát. Kultúráink túlságosan különböznek egymástól ahhoz, hogy békében megférnének egymással. Teremtőm, milyen bosszantó tud lenni ez a lány! Royce nagyot sóhajtott. – Minden szász olyan együgyű, mint ön? Nicolaa szorosabbra húzta maga körül a köpenyt, és komoran meredt a báróra. – Nem együgyűek vagyunk, hanem civilizáltak – jelentette ki. Royce felkacagott. – Annyira civilizáltak, hogy a szász nők és férfiak festik a testüket? Ne rázza itt nekem a fejét! A saját szememmel láttam a szász harcosok karjára és arcára pingált pogány ábrákat. Még az egyházi vezetőik is idejétmúltnak tartják ezt a szokást. A férfinak igaza volt, de Nicolaa ezt a világért el nem ismerte volna. Ő maga is divatjamúltnak tartotta, hogy némely szász festi magát, ugyanakkor nevetségesnek érezte, hogy erről éppen most vitázzanak. – Miért nem hagy végre békén? A lány hangjából kicsengő fájdalom váratlanul érte Royce-ot. Milyen különösen viselkedik ez a nőszemély! Az egyik pillanatban még bőszen vitatkozik az ő modoráról, a másikban pedig esdekel, és szinte elsírja magát. – Higgye el, semmit sem szeretnék jobban, mint békén hagyni, de kötelességem önt Londonba vinni. Önnek pedig az a kötelessége… – Hogy egy férfi jutalma legyek? Ugye, ezért kell Londonba vonszolnia? A lány megint dühöngött. Royce elcsodálkozott azon, milyen gyorsan megváltozott a kedélyállapota. Örült is neki, mivel jobban kedvelte a haragvó nőket, mint a sírdogálókat. – Nem terveztem, hogy egész Londonig vonszolnám, bár az ötlet dicséretes. A férfi hangjából kicsendülő vidámság hallatán Nicolaa legszívesebben sikoltani szeretett volna. – Próbára teszi a türelmemet – motyogta. – Ahogy ön is az enyémet – jegyezte meg Royce, amikor a lány másodszor is félrelökte felajánlott kezét. – Ha valaha is Londonba megyek, akkor gyalog teszem meg az utat. Nem vagyok hajlandó… Nem fejezhette be a fenyegetést, mert a báró a kezébe vette az ügyet. Szó szerint. Mielőtt Nicolaa kitalálhatta volna a férfi szándékát, Royce lehajolt, derékon ragadta és az ölébe emelte. Az egész olyan gyorsan történt, hogy Nicolaanak a lélegzete is elállt. Hátsója a férfi
kemény combján landolt, háta szorosan a mellkasához nyomódott, míg az erős kar vaskapocsként ölelte át. Ulricot Royce a hóna alá fogta. A kisbaba vidám kacaja jelezte, hogy roppantul élvezi a lökdösődést, amelyben része van. Nicolaa gyűlölte a férfi közelségét. A hatalmas méretek a megsemmisülés érzésével töltötték el. Az izmos testből áradó hő és erő csak fokozta sebezhetőségét. Küzdött az újra rátörő félelemmel, ám remegő teste tudatta vele, ezt a csatát elvesztette. Különös módon éppen elrablója enyhített rettegésén azzal, hogy átnyújtotta neki a kisfiút, majd nem sajnálva az időt, gondosan eligazgatta válla körül a köpenyt, beterítette a lábát a súlyos ruhadarabbal, sőt közelebb is húzta magához a lányt, hogy saját testével is melegítse. Végtelenül gyengéd volt hozzá, akárcsak Ulrichoz. Az illata is kellemes volt. Nicolaa halkan felsóhajtott. A normann mégsem szörnyeteg! Ettől a felismeréstől elpárolgott a haragja… és a félelme is. Rádöbbent, hogy képtelen annyira gyűlölni a férfit, amennyire szeretné, és ettől végre szívbéli mosolyra húzódott a szája. Isten a tanúja, sohasem tudott haragot tartani, vagy annyira gyűlölni valakit, ahogy ezt a normannt kellett volna gyűlölnie. Eltöprengett ezen az igazságon, majd sikerült megoldást találnia a dilemmára. Nem gyűlölheti a férfit, mert a gyűlölködés halálos bűn. Az életét azonban pokollá teheti az együtt töltött rövid idő alatt. Különös, de ettől a tervtől egyből jobb kedve kerekedett, elvégre a lehetőségek végtelen sora áll előtte. A barbár normann tökéletesen megérdemli, hogy annyi vesződséget okozzon neki, amennyit csak tud. Elvégre ő ragaszkodott hozzá, hogy Londonba vigye, és ő gondoskodni fog róla, hogy elnyerje érte jól megérdemelt jutalmát. Nicolaa a kisbabára fordította figyelmét. Magához ölelte a kicsit, és puszit nyomott a fejére. Ulric boldogan gügyögött. Nicolaa szórakozottan lesimította a gyerek haját, ám a makacs szőke fürtök a következő pillanatban újra az égnek meredtek. Royce figyelte, mit csinál. – Mitől ilyen a gyerek haja? – kérdezte, egyenesen a lány fülébe suttogva. Nicolaa le sem vette a tekintetét a csecsemőről, úgy kérdezett vissza. – Milyen? – Mitől áll így égnek? Olyan, mintha megijedt volna. Nicolaa nem bírta megállni mosoly nélkül. Ulric tényleg mókásan festett. És persze imádni valóan. Azonban nem akarta, hogy Royce is lássa mosolyát. – Tökéletes kisbaba és kész – jelentette ki.
Royce nem vitatkozott vele. – Ugye, nem kívánja Ulricot is Londonba vinni, báró úr? Az utazás nagyon megterhelő lenne számára. A férfi úgy tett, mintha nem is hallotta volna a kérdést. Lovát ügetésre bírta, és meg sem állt vele az apátság vaskapujáig. Ott egyetlen könnyed mozdulattal leugrott a nyeregből. – Most megvár itt – utasította a lányt, és kezét a combjára tette. – Megértette? Fájdalmas volt a szorítása. Nicolaa megpróbált megszabadulni a vasmaroktól. Nem fog engedelmeskedni a báró egyetlen parancsának sem. Akkor a férfi elkapta a kezét, és megszorította. – Megértettem. Itt maradok – hazudta Nicolaa, remélve, hogy ez a hazugság nem számít bűnnek, hiszen a normann az ellensége, és isten is a szászok oldalán áll. Az Úr segít majd neki a menekülésben. Amint a normann belép az apátságba, ő Ulrickal északnak veszi az útját. És aztán hogyan tovább? A báró emberei minden bizonnyal észreveszi, ha ő csak úgy el akar menni. Amikor Royce a karjába vette Ulricot, Nicolaa kénytelen volt teljesen elvetni a tervét. – Azonnal adja vissza! – követelte. Royce megrázta a fejét. – Mit szándékozik tenni? – Megmondtam, hogy maradjon itt! – parancsolta Royce, amikor látta, hogy Nicolaa le akar kászálódni a nyeregből. A férfi továbbra is halkan beszélt, szinte suttogott, mégis olyan erő áradt a hangjából, amelyre Nicolaa is felfigyelt. – Csak adja vissza a fiamat, és mindent megteszek, amit csak akar. Royce úgy viselkedett, mintha nem hallotta volna a kérést. Nicolaa figyelte, hogyan megy be az apátságba, aztán majd tíz percig izgulhatott, mire a báró újra felbukkant. Ulric nem volt nála. Helyette Nicolaa táskája volt a kezében, amelyet a nyeregkápához erősített, majd felugrott a lány mögé a lóra. – Az apátnő fog gondoskodni arról, hogy Ulric hazakerüljön? – Nem. Nicolaa magyarázatra várt, de a durva alak csak újra elhelyezte őt az ölében, megigazította rajta a köpenyt, és mindeközben nem szólt egy szót sem. – Ki fogja Ulric gondját viselni? A lány aggodalmas hangja meglágyította Royce szívét.
– Ulric az apátságban marad mindaddig, míg az ön sorsa el nem dől. – Hogy tudta rávenni az apátnőt, hogy gondoskodjon Ulricról? – Olyan üzletet kínáltam neki, amelyet nem tudott visszautasítani. Nicolaa hallotta a férfi hangján, hogy jól szórakozik. Meg akart fordulni, hogy vessen egy pillantást az arcára is, de Royce szorosan magához ölelve tartotta, így képtelen volt mozdulni. – Miféle üzletet? Elindultak lefelé a dombról, és a férfi csak azután válaszolt. – Megígértem neki, hogy az Ulricról való gondoskodás fejében biztosítom Justin megfelelő ellátását. – Hogyan ígérhetett meg ilyesmit? – döbbent meg Nicolaa. – Tán elfelejtette, hogy Justin haldoklik? – Egyáltalán nem haldoklik – sóhajtott mélyet Royce. – Valahol a szíve mélyén ön is tudja, hogy igazam van. Lehet, hogy Justin nem akar élni, de fog. Amikor Nicolaa válaszolni akart, a férfi egyszerűen befogta a száját. – Az elmúlt két hónapban rengeteg változás történt az ön hazájában. Anglia a miénk, és Vilmos éppen annyira az ön királya is, mint az enyém. Nicolaa teljesen elcsüggedt. A normann igazat mond, és ő nem volt elég naiv ahhoz, hogy tettesse magát. Ő maga is hallott némely változásokról. Bár az apátság meglehetősen el volt zárva a világtól, az apácák mindent megtettek, hogy lépést tartsanak a legfrissebb eseményekkel. Tisztában volt vele, hogy a szászok ellenállása végleg megtört a hastingsi csatában. – Akkor sem volt joga ilyen ígéretet tenni az apátnőnek. Justin az én fivérem, és én fogok gondoskodni róla. A férfi csak a fejét rázta. Nicolaa legszívesebben megütötte volna. – Ha egy cseppnyi együttérzés lenne önben, megengedné, hogy a testvérem mellett maradjak ebben a nehéz időszakban, és megadjam neki azt a vigaszt, amelyre szüksége van. – Az utolsó dolog, amire a fivérének szüksége van, a vigasz. Royce nagyon magabiztosnak hangzott, és különös módon éppen ez volt az, ami reményt öntött Nicolaaba. Talán tud valamit a férfi, amivel kezében tartja Justin jövőjét. Nicolaa rettenetesen aggódott fivére miatt. Mi lesz vele? Hogyan fog boldogulni ebben a kegyetlen világban? – Ön szerint mire van leginkább szüksége az öcsémnek? – Valakire, aki megtanítja a túlélésre. A részvét vagy a szánalom nem tart senkit életben. A megfelelő kiképzés viszont igen.
– Elfelejtette, hogy Justin csak félkarú? Mosoly bujkált a férfi hangjában, amikor válaszolt. – Természetesen nem felejtettem el. – Mégis azt hiszi, hogy ki tudná képezni? – Igen. – Miért olyan biztos benne? – Mert ezzel foglalkozom, Nicolaa – magyarázta türelmesen a férfi. – Katonákat képezek ki. Nicolaat megdöbbentette a normann Justin iránti elkötelezettsége, ugyanakkor meg is rémítette. Valóban hihet ennek az embernek? – És mi lesz az ígéretével, amikor ön visszatér Normandiába? – Ha visszatérek Normandiába, Justin velem jön. – Azt már nem! – kiáltott fel Nicolaa. – Nem engedem, hogy elszakítsa tőlem a testvéremet! Royce hallotta a lány hangjában a páni félelmet, ezért megnyugtatóan megszorította a kezét. Természetesen megértette a kétségbeesését. Ha jól értesült, akkor Nicolaa már elvesztette egyik fivérét ebben a harcban, és az is nyilvánvaló volt számára, hogy a másik jólétéért ő vette magára a teljes felelősséget. Túlságosan is nagy terhet cipel a vállán ez a törékeny teremtés, gondolta Royce. – Justin visszatérhet Angliába, mihelyt befejeződött a kiképzése. Emellett jó esélyem van arra is, hogy végleg ebben az országban maradok, Nicolaa. A lány nagyon remélte, hogy Royce Angliában marad. Természetesen csakis Justin miatt, tette hozzá magában végtelen megkönnyebbüléssel. A báró megtartja a szavát, ebben egy pillanatig sem kételkedett. – Még mindig nem értem, hogyan vállalhatott felelősséget egy szász katonáért, báró úr, amikor ön… A férfi ismét a lány szája elé tette a kezét, így némítva el. – Ezt a témát befejeztük – jelentette ki. – Már így is rendkívül türelmes voltam önnel, Nicolaa. Hagytam, hogy megossza velem az aggodalmait, és elmagyaráztam önnek az álláspontomat. Már épp elég időt vesztegettünk el erre. Nicolaa ugyan nem értett egyet ezzel a durva utasítással, de ugyan mit tehetett a férfi ellenében? Úgyis az ő akarata érvényesül. Royce vágtára fogta a lovát, ezért a további beszélgetés amúgy is lehetetlenné vált. Royce kemény iramot diktált. Csupán egyetlen vidám esemény szakította meg az utazás unalmát, amikor a domb lábánál megálltak, hogy a férfi átvegye a pajzsát. A fegyverhordozó szerette volna urát elkápráztatni, ezért megpróbálta egy könnyed mozdulattal odalökni neki a
pajzsot. A deltoid alakú fegyver azonban túlságosan nehéznek bizonyult számára, és az a két ló között a földön kötött ki. Nicolaa majdnem felnevetett, de amikor meglátta az ifjú harcos arcára kiülő félelmet, inkább az ajkába harapott, és tekintetét maga elé fordította. Nem akarta ő is megszégyeníteni a legényt. Kíváncsian várta, mit tesz a báró. Royce meg sem szólalt, bár Nicolaa hallotta, amint halkan maga elé sóhajt, és ettől majdnem odalett az önuralma. A férfi minden bizonnyal megérezte, hogy ő milyen jól mulat. Ezt jelezte a vasmarok szorítása is. A néma üzenet nyilván arra szólította fel, hogy maradjon csendben. A szerencsétlen katona végre összeszedte magát, és felemelte a pajzsot. Arca lángolt a szégyentől. Royce még ekkor sem teremtette le. Átvette a pajzsot, majd a csapat élére ugratott. Alighogy hallótávolságon kívülre kerültek a fiútól, Nicolaa nem bírta tovább, és hangos kacagásban tört ki. A férfi is igazán elnevethetné magát, vélte Nicolaa. Hiszen olyan mulatságos helyzet volt! Royce azonban nem nevetett, és amikor a fejére húzta a köpenyt, a lány arra a következtetésre jutott, hogy sértőnek találja az ő nevetését. A nap hátralevő részében nem történt semmi mulatságos. Csak akkor ütöttek tábort, amikor túl sötét volt az út folytatásához. Nicolaa már kezdte azt hinni, hogy Royce egészen elviselhető útitárs. Gondoskodott róla, hogy ne fázzon, kapjon rendesen enni, és még a sátrát is az egyik tűz közelében állíttatta fel. A kialakuló jó véleményét azonban egyetlen pillanat alatt romba döntötte, amikor a báró emlékeztette rá, miért is viszi Londonba. Azonnali esküvőről beszélt, és folyton úgy emlegette, mint királyi jutalmat. Nicolaa ekkor szökései terveket kezdett kovácsolni. Feltűnően kezesnek és kimerültnek tettette magát, de közben csak a megfelelő alkalmat leste. Royce a takaró mellé ismét kölcsönadta neki a köpenyét, hogy még melegebben betakarózhasson, Nicolaa pedig megköszönte a figyelmességét. A férfi felnevetett. Nicolaa éppen a sátrába készült belépni, amikor megtorpant és hátrafordult. – Royce! A férfit megdöbbentette, hogy a lány a nevén szólítja. – Igen?
– Ugye, bármi történjék is velem, nem szegi meg az apátnőnek tett fogadalmát? Gondoskodnia kell Justinról, igaz? – Igen, gondoskodni fogok róla. Az ígéretemet nem szeghetem meg. Nicolaa elégedett volt. Pár perc múlva látszatra már mélyen aludt. Ekkora már kifőzte a tervét. Amint a katonák nyugovóra térnek, kisurran a táborból. Jól ismerte a környéket. Az erdő Norland báró birtokához tartozik, amely az ő földjeitől délre terült el. Jókora utat kell megtennie, mire visszaér az apátságba. A fák között kell haladnia, hogy amennyire csak lehetséges, elkerülje az északi utat, gondolta ásítva. A tűz melege elbágyasztotta, és a kimerültség is erőt vett rajta, így hamarosan elszenderedett. Royce megvárta, míg a lány elalszik, és csak aztán ült le a sátorral szemben. Hátát egy fatörzshöz döntötte, és lehunyta a szemét. Úgy vélte, Nicolaa addig úgysem kísérli meg a szökést, míg a tábor teljesen el nem csendesedik. Ez egy-két óra pihenést… és nyugalmat jelent neki is. Nicolaa az éjszaka közepén felriadt álmából. Azonnal észrevette Royce-ot. Hosszú ideig figyelte, hogy meggyőződjön róla, valóban alszik-e a férfi. Nagyon békésnek és elégedettnek látszott. A sisakját maga mellé tette a földre. Bal karját a fejfedőn nyugtatta, az oldalára erősített kard pedig alig néhány centire volt csak a kezétől. Tagadhatatlanul jóképű férfi. Sötétbarna haja még a barbár normannokhoz képest is szokatlanul hosszú, fényes fürtökben omlott alá. Nicolaa összerázkódott az undortól. Hogyan is gondolhat most a férfi szépségére, mikor annak feltett szándéka, hogy tönkretegye az ő életét. Csak egy vagyontárgyként kezeli, csecsebecsének tartja, amit majd az egyik lovagnak ajándékoznak. Az igazságtalanság felett érzett felháborodása végül mozgásra ösztönözte. Cipőjét a takaró alatt találta meg. Átfagyott ujjai megsajdultak, amint beledugta a lábát. Metsző szél fújt aznap éjszaka, még a takaró sem védte meg. Az előtte álló hosszú gyalogút szörnyű megpróbáltatásként lebegett előtte. Majdnem hangosan felsóhajtott erre a gondolatra. Nicolaa beburkolózott Royce köpenyébe, és halk léptekkel átvágott a tisztáson az erdő felé. A katonák nem figyeltek rá, bár a tűznél ülő három ember egyike felé pillantott. Mivel nem szólt rá, Nicolaa úgy vélte, a férfi azt hiszi, magányra vágyik. Amint a lány hátat fordított neki, Royce jelzett az embereinek, hogy maradjanak a helyükön. Várt egy-két percet, aztán maga is talpra állt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, és Nicolaa után indult.
Számított rá, hogy a lány szökni próbál, és nem is csalódott. Belevaló fehérszemély, hogy ilyen kemény körülmények között is megpróbál megszabadulni tőle. Ostoba ugyan, de bátor. Amint elérte az erdő sűrűjét, Nicolaa futásnak eredt. A félhold gyér világánál nem láthatta az útjába kerülő apró akadályokat. Minden lépés veszéllyel fenyegette. Olyan óvatosan haladt, amennyire csak tudott, míg egyszer csak mintha lépteket hallott volna maga mögött. Továbbfutott, de közben hátrafordult, hogy ellenőrizze, tényleg üldözi-e valaki. Ekkor megbotlott egy korhadó tuskóban, és fejjel előre egy mély hasadékba zuhant. Szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy esés közben a fejét védje, és oldalára forduljon, mielőtt földet ér. Hatalmas puffanással és hangosan átkozódva landolt. Zuhanás közben elhagyta egyik cipőjét, és Royce köpenyét is. Amikor végre felült, ugyancsak szánalmas látványt nyújtott. Több levél volt a hajában, mint ahány göndör fürt, és egész testét kosz borította. Royce a fák árnyékában leskelődve várt. A bolond nő a nyakát is szeghette volna. A hölgyhöz egyáltalán nem illő morgás azonban meggyőzte, hogy a lány jól van, csak épp borzasztó dühös. Olyan hangosan káromkodott, hogy azzal még az apátságban szunyókáló apácákat is felébreszthette volna. Sohasem lesz belőle igazi sakkpartner. Fogalma sincs, hogy számítsa ki előre a hadmozdulatait. De igazi ellenség sem válhat belőle. Royce már korábban arra a következtetésre jutott, hogy a lány természetével ellenkezik a gyűlölet… és a bosszú is. Még haragot sem képes sokáig tartani. A férfi maga elé mosolyogva idézte fel, hogyan faggatta a lány lefekvés előtt az ígéretéről, mely szerint mindenképpen gondoskodik Justinról. Már akkor tudta, hogy Nicolaa szökni akar. Nem nehéz a gondolataiban olvasni, hisz a lány arckifejezése üdítően becsületes, tekintete nyílt és őszinte. Royce-nak elszorult a szíve. Nicolaa olyan volt, mint valami törékeny virágszál: finom, hihetetlenül puha és gyönyörű. És ez a törékeny kis virágszál a legdurvább átkokat mormolja, amelyeket valaha is hallott, bár egyiknek sem volt különösebb értelme. A dühöngés azonban nem sokáig tartott. Nicolaa elszégyellte magát az istenkáromló szavakért. Gyorsan keresztet vetett, hogy Teremtőjét kiengesztelje, majd fel akart állni. Alig helyezte azonban testsúlyát a bal lábára, éles fájdalom hasított a lábszárába. Nicolaa felsikoltott, és visszazuhant a földre. Egy hosszú percig mozdulatlanul ült, azon töprengve, most mitévő legyen. Amikor Royce meghallotta a nyöszörgést, a lány felé indult. Nicolaa végül kénytelen volt elismerni, hogy vesztett. Segítségért kiáltott.
Royce nyomban ott termett, mielőtt még elhalt volna ajkán a segélykérés. Nicolaat annyira lefoglalta a fájdalom, hogy fel sem tűnt neki a férfi gyorsasága. Royce a kezében tartotta Nicolaa cipőjét, amelyet aztán a lány ölébe ejtett, majd maga is térdre ereszkedett mellette. Nicolaa úgy látta, a férfi dühös. – Ha most azt mondja, hogy sakk, sikítok. – Már megtette – jegyezte meg Royce vidám hangon. – És egyébként is matt, Nicolaa. A játszmának vége. A lánynak nem volt kedve vitatkozni vele. Tekintetét az ölében lévő cipőre szegezte. – Elestem – jelentette be az amúgy is nyilvánvalót. – Azt hiszem, eltört a bokám. Szánalmasan hangzott, mint ahogy szánalmasan is festett. Haja rendetlen összevisszaságban lógott az arcába, ruhája elszakadt a vállánál, és mindenütt száraz levelek borították. Royce egy szót sem szólt, csak előrehajolt, hogy megvizsgálja a sérülést. A lány felkiáltott fájdalmában, még mielőtt a férfi hozzáért volna. – Nicolaa, illik megvárni a fájdalmat, és csak azután panaszkodni. – Csak felkészítettem magam rá – vágott vissza a lány. Royce elfojtotta mosolyát. Már biztosan tudta, hogy nem tört el a lány bokája, hiszen meg sem dagad a sérülés környéke. Ráadásul Nicolaa fájdalom nélkül tudta mozgatni a lábujjait is, újabb bizonyítékaként annak, hogy csak zúzódást szenvedett. – Nem tört el. Nicolaa nem hitt neki. Ő is előrehajolt, ösztönösen a férfira támaszkodva, hogy ellenőrizze, tényleg rendben van-e a bokája. Arca alig néhány centiméterre volt a férfiétól. Tekintetét azonban mereven a lábára szegezte, míg Royce őt bámulta. – Úgy fest, mint ami eltört – suttogta. – Pedig nem tört el. – Muszáj ilyen vidámnak lennie? Igazán mutathatna némi együttérzést a sajnálatos és szerencsétlen esemény miatt. – Ez a sajnálatos és szerencsétlen esemény nem következett volna be, ha ön nem próbál… Nem fejezhette be az érvelést, mert Nicolaa félbeszakította. – Csak a magántermészetű ügyeimet szerettem volna elintézni – vágta egyenesen a férfi szemébe az újabb arcpirító hazugságot. Ez persze hiba volt, de csak ekkor vette észre, milyen közel áll hozzá Royce. Tekintetük egy hosszú pillanatig fogva tartotta egymást. Egy szót sem szóltak. Nicolaa lélegzete elakadt, akárcsak Royce-é.
Royce maga sem tudta, mi történik vele. A sürgető vágy, hogy megérintse a lányt, teljesen elborította érzékeit. Nem bírt ellenállni, és gyöngéden hátrasimította a lány haját. Ujjai lágyan megérintették az arcát. Nicolaat megnyugtatta a kedveskedő cirógatás. Az érzés azonban nem tartott sokáig, mivel a férfi tekintete hirtelen megkeményedett. A lány szeme tágra nyílt, ahogy a férfi megragadta az állát, és a holdfény felé fordította a fejét, míg másik kezével türelmetlenül félrelökte a szemébe hulló tincset. – Honnan szerezte ezt a kék foltot? – követelte zord, dühös hangon. Nicolaa válaszul csak megrántotta a vállát. A férfi szorítása erősödött. – Válaszoljon! Ez a folt nem most került oda. Ahhoz túl sötét. – A férfi arca, ha lehet, még jobban elkomorodott. – Délután még nem volt ott. Észrevettem volna. – Ott volt már délután is – mondta a lány. – Csak akkor még nem volt ennyire feltűnő. Nem értem, miért olyan dühös. Elvégre az én sérülésem, nem a magáé. A férfi mintha meg sem hallotta volna az utolsó megjegyzését. – Hogy történt? – Az nem tartozik önre. Nicolaa ellökte magától a férfi kezét, és elhúzódott tőle. A makacs ember azonban követte, és újra megragadta az állát. – Elegem van az önfejűségedből, asszony! – Ahogy nekem meg abból, hogy mindig parancsolgat! Nicolaa úgy vélte, sikerült ravaszul visszavágnia a férfinak. Könyörtelenül megfizet neki a gorombaságaiért. Különben sem árt tudatosítani a normannban, hogy nem egy gyenge és riadt ellenféllel áll szemben. Nem hagyja magát megfélemlíteni. A báró pedig jobban teszi, ha nem fordít neki hátat, ha nem akar késszúrást kapni a bordái közé. Az Isten legyen hozzá irgalmas, hisz magának is hazudik. Nagyon is tisztában van vele, hogy soha nem lenne képes megölni, és valahol a szíve mélyén sejtette, hogy ezt a férfi is tudja. Elkeseredetten felsóhajtott. Ekkor észrevette, hogy egy tincs Royce homlokába hullott, és mielőtt meggondolhatta volna, mit tesz, félresimította a rakoncátlan hajfürtöt. A férfi úgy reagált, mintha arcul ütötte volna. Hátrarándult, és hitetlenkedve bámult rá. Nicolaa annyira zavarba jött, hogy inkább elfordította a tekintetét. Beletelt néhány percbe, míg Royce magához tért a lány merészsége fölött érzett döbbenetéből. Hangja rekedt volt, amikor végre megszólalt.
– Minden sérülés, ami magán van, az rám is tartozik. Felelős vagyok önért, Nicolaa. Most pedig, mondja el, hol szerezte ezt a horzsolást! – Haragudni fog, ha megmondom. – Honnan tudja? – Mert kiismertem önt. Fontos, hogy az ember tudja, milyen srófra jár az ellenfél agya. Már jó ideje figyelem ön, báró úr, és tudom, hogy nagyon mogorva természetű. Royce mosolygott a lány megfellebbezhetetlen hangja hallatán. – Mi mást figyelt még meg rajtam? – Hogy nem kedvel engem. Várta, hogy a férfi ellentmondjon, de mivel az meg sem szólalt, folytatta: – Csak nyűg vagyok a nyakán. – Ez így igaz. Nicolaat sértette a férfi őszintesége. – Ha nem lenne halálos bűn a gyűlölet, akkor nagyon tudnám gyűlölni önt. – Téved, képtelen lenne gyűlölni engem – mosolygott rá gyengéden Royce. Tekintetétől a lánynak megremegett a gyomra. – Lehet, hogy kellemetlen a természetem, ön viszont kedves és gyengéd. Nem is ismeri a gyűlöletet. Nicolaa túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy vitatkozni kezdjen. – Meg fogok fagyni, ha hamarosan nem térünk vissza a tűzhöz – jelentette ki. – Arra vár, hogy segítségért könyörögjek? Royce megrázta a fejét. – Arra várok, hogy elárulja végre, hogyan került az a folt a szeme alá. Teremtőm, micsoda makacs ember! Látta a férfi arcán az elszántságot, és tudta, előbb-utóbb válaszolnia kell a kérdésre. – Justin ütött meg. Talán finomabban is fogalmazhatott volna, de már késő volt. Royce ugyancsak dühösnek látszott. Nicolaa nem szerette volna, ha a báró rossz véleménnyel van az öccséről. – Nem hibáztathatja érte a fivéremet! – Az ördögbe, dehogynem hibáztathatom! Royce fel akart állni, de Nicolaa megragadta a karját. – Meg tudom magyarázni. – Nicolaa, azt nem lehet megmagyarázni, hogy… A lány a férfi ajkára tette a kezét.
– Justin mélyen aludt, Royce. Éppen fölé hajoltam, hogy megigazítsam a takaróját, amikor megfordult álmában, hogy az oldalára gördüljön, és a keze pontosan a szemem alatt talált el. Justin még csak nem is tud róla, hogy megütött. Royce egyáltalán nem úgy festett, mint akit sikerült meggyőznie. – Az igazat mondtam, esküszöm – mondta halkan. – A szászok nem szoktak kezet emelni a testvérükre. Talán azért olyan nehéz elhinnie, mert a normann családokban gyakran dúl belviszály? Royce nem kapta be a csalit. Felkapta köntösét, betakarta vele a lányt, majd köpenyestül a karjába emelte. Nicolaa a férfi nyaka köré fonta a karját, amint visszaindultak a táborba. A lány suttogva mondott köszönetet a segítségért. Mi az ördögöt kezdjek ezzel a lánnyal? – töprengett Royce. Már így is eléggé belopta magát a szívébe, és nem volt rá fegyvere, hogy megállítsa. Az ördög vigye, bosszankodott Royce. Az élete eddig jól bevált ritmusban csordogált, és túlságosan öreg már ahhoz, hogy most változtasson. Különben is, szereti a mindennapok rendjét és fegyelmét. Nagyon is elégedett a sorsával. Tényleg elégedett? Royce megpróbálta kiverni fejéből az ellentmondásokkal teli nőszemélyt a fejéből. Ez nem is volt könnyű feladat, hisz a lány olyan csodálatosan puhán simult a karjába. Akkor is csak nyűg a nyakán. Nicolaa ugyancsak megnehezítette számára a visszautat a táborba. Vitatkozós kedve visszatért, és egy pillanat nyugtot sem hagyott a férfinak. Royce legszívesebben betömte volna a száját, csak hogy elhallgattassa néhány percre. Amikor végre visszaértek a táborba, Royce egyenesen a sátorral szemközti fához vitte Nicolaat. Olyan könnyed mozdulattal ült le, hogy a lány meg sem érezte. Az ölébe igazította az édes terhet, fejét a vállához szorította, és lehunyta a szemét. Köpenyével tetőtől talpig betakarta, karjával szorosan magához ölelte, és testének melegével oltalmazta Nicolaat. – Royce! – Mi van? – Nem lenne szabad így aludnom – suttogta. – Végtére is férjes asszony vagyok, és… – A férje halott. Nicolaat meglepte a férfi hevessége. – Nem tudhatja biztosan, hogy az én szeretett férjem él-e még, vagy meghalt. – A férje halott – ismételte meg Royce. Talán szórakozik a férfi? Minden bizonnyal, döntötte el Nicolaa, és szeretett volna fogva tartója arcába nézni, de az durván a vállához szorította a fejét.
– Na jól van – mormolta. – Tényleg meghalt, de még mindig gyászolom. – A gyász jeleként visel kéket? Erre nem is gondolt. Jól vág az esze a normannak… de az övé is. – A szívemben gyászolom. – Mióta is halott? Royce gyengéden simogatta a lány vállát. Gyengédsége túl kellemes volt ahhoz, hogy Nicolaa tiltakozzon ellene. Hölgyhöz nem illően hangosat ásított, mielőtt válaszolt. – Két éve. – Bizonyos benne? Most már kétségtelen, hogy a férfi mulat rajta. Ezt tisztán hallotta a hangjából. – Igen, biztos vagyok benne – csattant fel. – Ezért is nem viselek feketét. Igen, két éve már, hogy halott. Tessék, most jól rászedte a férfit, gondolta elégedetten Nicolaa, és lehunyta a szemét. Ajkán önelégült mosoly játszott. Egy hosszú perc telt el néma csendben. Nicolaa már majdnem elszenderedett, amikor Royce a nevét suttogta. – Nicolaa. – Igen? – Hány éves Ulric? – Már majdnem nyolc hónapos. Jól sejtette. A lány túl álmos ahhoz, hogy következetesen hazudjon. Teste lazán pihent az ölében. Nyilvánvaló, hogy észre sem vette, mekkorát hibázott. – De a férje két éve halott, nem? Royce kíváncsian várta, hogyan vágja ki magát ebből a helyzetből a lány. Nicolaa szeme felpattant. – A férjem egy éve halt meg. Igen, kerek egy éve. Pontosan emlékszem rá, hogy ezt mondtam önnek. Jó öt perc telt el, mire a férfi újra megszólalt. – Nem megy önnek a hazudozás, Nicolaa. – Én sohasem hazudok. Royce megszorította a lányt, hogy éreztesse vele haragját. – Beismeri végre, hogy veszített? – kérdezte. – El akart szökni. – Hagyna végre aludni? – Csak, ha elismeri…
– Igen – szakította félbe a lány. – Elismerem, hogy el akartam szökni. Tessék, most boldog? – Többször nem kísérelheti meg a szökést! Hát kőből van ennek az embernek a szíve? Nicolaa a kemény parancs hallatán kis híján elsírta magát. El kell szöknie. Ez az egyetlen módja, hogy megmeneküljön, hogy elkerülje a szörnyű sorsot, amelyet a férfi uralkodója, Vilmos szánt neki. Nicolaa újra Royce nyaka köré fonta a karját. Ujjai szórakozottan babrálták a férfi haját, miközben arra gondolt, milyen igazságtalan hozzá az élet. Nicolaa gyengéd érintése majdnem megőrjítette a férfit. – Az ön Vilmos királyának feltett szándéka, hogy odadob engem valamelyik emberének, ugye? – Igen. A lány elhúzódott Royce-tól, és a szemébe nézett. Hajából egy falevél hullott ki. Csupa kosz arcán világosan látszódott az ütés nyoma. Nicolaa úgy festett, mint egy kötélhúzás vesztese. – Én nem vagyok holmi jutalom. Royce tiszta szívből egyetértetett vele. – Tényleg nem.
NEGYEDIK
F E J E Z E T
Egy Nicolaaval töltött hosszú hét után Royce arra a következtetésre jutott, hogy mégsem olyan türelmes ember, mint eddig hitte. Mire elérték úti céljukat, legszívesebben megfojtotta volna a lányt. A szász bestia mindent elkövetett, hogy pokollá tegye az utat, és még háromszor próbált elszökni. Nicolaa egyszerűen képtelen volt belátni e próbálkozások hiábavalóságát. Ez a nő olyan konok, hogy az már bűn. Na de Royce se ment a szomszédba egy kis makacsságért. Valahányszor elkapta a kis szökevényt, mindig rávette a veresége beismerésére. Még a matt szócskát is a fejéhez vágta, mert ezzel szemmel láthatóan sikerült feldühítenie a lányt. Megalázni azonban nem akarta, csak Nicolaa érdekében tette, amit tett. Ha a lány életben akar maradni a normann uralom alatt, kénytelen lesz egy kis engedelmességet tanulni. Nem mindenki lesz hozzá olyan kedves és figyelmes, mint ő.
Royce-nak nem állt szándékában megbántani a lányt. Sőt, még a puszta gondolat, hogy valaki rosszul bánhat vele, feldühítette. A Nicolaa iránt érzett felelősség egy percre sem hagyta nyugodni. Azon kapta magát, hogy kész kiselőadásokat tart a lánynak a helyes viselkedésről. Nicolaa azonban oda sem hallgatott rá. Amikor Royce azt kérte tőle, legyen engedelmesebb, a lány egyszerűen beleharapott. Royce csak azért hagyta megtorolatlanul az esetet, mert Nicolaa szörnyű hetet tudhatott maga mögött, és nyilvánvaló volt, hogy a kimerültségtől nem tudott tiszta fejjel gondolkodni. Kora délután értek Londonba. A kastélyban alig pár vendég tartózkodott, amikor Royce belépett, majdnem hogy magával vonszolva Nicolaat. A két őrt álló katonának megparancsolta, jelentsék Vilmosnak, a jutalmul szánt hadizsákmány végre megérkezett. Royce maga gondoskodott Nicolaa elhelyezéséről. A lány megpróbálta elgáncsolni, és a végén Royce-nak szó szerint végig kellett vonszolnia a folyosón, mielőtt újra szabadjára engedte. Boldog lesz, ha végre megszabadul tőle, mondogatta magának, és addig ismételgette ezt a hazugságot, míg a végül majdnem elhitte. De csak majdnem. Helyettese akkor érte be őket, amikor Royce kinyitotta Nicolaa szobájának ajtaját. A barna hajú, barna szemű, jóképű lovag néhány évvel idősebb volt parancsnokánál, és Lawrence-nek hívták. Majdnem olyan magasra nőtt, mint hűbérura, csak épp nem volt olyan izmos. Lawrence számtalan csatában harcolt Royce oldalán. Tapasztalt, megbízható és hűséges katonának számított, és emellett Royce barátja is volt. – Jó újra látni téged, uram – üdvözölte Lawrence a bárót, és lelkesedésében jól meglapogatta barátja vállát. A Royce ruhájából felszálló porfelleg láttán elnevette magát. – Ugyancsak rád férne egy fürdő. – Rám bizony – felelte Royce. – De jó újra itt lenni! – Nicolaara nézett, a lányéhoz hasonlóan neki is rácba szaladt a homloka, ahogy hozzátette: – Végre. Nicolaa elértette a célzást. Nagyon is jól tudta, hogy miatta tartott ilyen sokáig az út. Dacosan feljebb emelte az állát. Lawrence ugyancsak kíváncsi volt a lányra. Amikor felé fordult, egy pillanatra elállt a szívverése. Uram atyám, micsoda szépség! A lány igéző tekintete azonnal foglyul ejtette. Még sohasem látott ilyen különös árnyalatú kék szemet. Félénknek semmiképp nem nevezhette volna. Nicolaa nyílt, rezzenéstelen tekintettel nézett rá.
Royce-ot mulattatta vazallusának viselkedése. Reakciója ugyanolyan beszédes volt, mint Ingelramé, amikor először meglátta Nicolaat. Úgy tűnt, Lawrence-et teljesen elbűvölte a lány. – Ő Lady Nicolaa. Lawrence mélyen meghajolt. – Nagy megtiszteltetés számomra, hogy megismerhetem, hölgyem. Nicolaa illedelmesen pukedlizett az udvarias köszöntésre válaszul. – Alig várom, hogy meséljen a kalandjairól – mondta Lawrence. – Milyen kalandjaimról? – Először is szívesen hallanék arról, honnan szerezte azokat a horzsolásokat. Tisztára úgy fest, mint aki csatában járt – tette hozzá apró mosollyal a férfi. – Biztos van rá valami magyarázat. – A kisasszony vonzza a baleseteket – jegyezte meg Royce. Nicolaa haragos pillantást vetett a férfira, majd visszafordult Lawrence-hez. – Nem maradok annyi ideig Londonban, hogy történeteket mesélhessek. Csak amikor Royce vasmarokkal megszorította a csuklóját, eszmélt rá, hogy a férfi még mindig nem engedte el a kezét. Lawrence látta ura arcán a rosszallást, de okát nem tudta adni. – Talán utazni készül a közeljövőben, milady? – érdeklődött. – Nem! – csattant fel Royce. – Igen – vágta rá Nicolaa vele egy időben. Lawrence elvigyorodott. – Az a hír járja, uram, hogy indulunk vissza Normadiába, mielőtt véget érne ez a hét. – Erről majd később beszélünk – jelentette ki Royce, és jelentőségteljes pillantást vetett Nicolaara. A vazallus beleegyezően bólintott. Észrevette a gyönyörű lány riadt arckifejezését, de ezt azzal magyarázta, hogy nyilván kimerítette a hosszú út. – A király szolgákat bocsát a rendelkezésére az ittléte alatt, akik gondoskodnak önről, Lady Nicolaa – fordult a lány felé. – És katonákat, akik vigyáznak rám, nehogy elszökjek? – kérdezett vissza Nicolaa. Lawrence-et meglepte a hangjából áradó indulat. – Ön nem fogoly nálunk – jelentette ki, majd zavartan Royce-ra nézett. – Vagy mégis, uram? Royce biccentett. – Fogoly, és mindaddig az is marad, míg el nem fogadja a sorsát – jelentette ki határozottan. – Vilmos az ön királya is – mondta gyengéd, meggyőző hangon Lawrence.
– Az enyém ugyan nem! – Lawrence, nem érdemes vitatkozni vele. Royce elengedte Nicolaa csuklóját, és meglökte kissé, hogy mozgásra bírja. A lány méltóságteljesen bevonult a szobájába, Royce és Lawrence szorosan a nyomában haladt. – Úgyis megszököm – kérkedett a lány. Egyenesen az ablakhoz ment. Royce tisztában volt vele, mi jár a fejében. – Ki fogja törni a nyakát, ha innen kiugrik, Nicolaa. A lány megpördült és rámosolygott. – És ez aggasztaná önt, báró úr? Royce nem adott egyenes választ. – Ulricot biztosan mélyen érintené a halála, amikor már elég idős lesz ahhoz, hogy felfogja, mi történt. Ő jusson eszébe, vagy Justin, mielőtt valami ostoba lépésre szánná el magát. Gondoljon arra, hogy a családjának is árt azzal, ha kárt tesz magában. Royce kifelé indult, és éppen be akarta maga mögött csukni az ajtót, amikor a lány felsikoltott. – Várjon! Royce megtorpant és felé fordult. – Igen? – Csak ennyi? – lépett közelebb a lány. – Itt akar hagyni? – Van még valami kívánsága? – Nincs. Royce ismét indulni készült. – Mindössze ennyit tud nekem mondani? – követelte a lány. A férfi újra megállt, és hangosan felsóhajtott. – Mit kellene még mondanom? Nicolaa szeme elfutották a könnyek, és idegességében tördelni kezdte a kezét. Royce elképzelni sem tudta, mi ütött belé. – Az ég szerelmére, most mi baja van? – kérdezte teljesen összezavarodva. – Semmi – rázta a fejét a lány. – Az égvilágon semmi bajom. Sőt, boldog vagyok, hogy megszabadulhatok öntől, báró úr, mert ön durva és kiállhatatlan ember. – Egy könnycsepp gördült végig az arcán, amelyet gyorsan letörölt a kézfejével. Az ördögbe, is lány úgy viselkedik, mintha ő arra készülne, hogy örökre elhagyja őt, és az ég legyen hozzá irgalmas, de Royce maga is úgy érezte, mintha el kellene válnia tőle.
– Nem megyek Normandiába – mondta végül. – Ha szüksége van rám, csak üzenjen az egyik katonával. Nicolaa szemmel láthatóan megkönnyebbült. Arcáról eltűnt a riadalom, tartása ellazult. Könnyeit azonban így sem tudta visszafojtani, ezért gyorsan hátat fordított a férfinak, hogy az ne láthassa megszégyenülését. – Nem fogok üzenetet küldeni. Kérem, távozzon! Nem érdekel már semmi. Nem hagyhatja így itt! Annyira magányosnak, annyira elesettnek látszik… és szörnyen sebezhetőnek. A fene vigye el! Maga sem tudta, miért, de jobb szerette volna erősnek és haragosnak látni, mint az útjuk során. – Báró úr? – szólította meg a háta mögött Lawrence, amikor látta, hogy ura továbbra is az ajtóban áll, és nem szól semmit. Royce csak megrázta a fejét. – Nicolaa! – szólította meg a lányt, és az ajtóért nyúlt. – Igen? – Csak egy dolgot szeretnék mondani még önnek. A lány megfordult, és a szemébe nézett. A harag, gondolta Royce, a harag majd elfelejteti vele a félelmét. – Mit? Royce elvigyorodott. – Matt! – mondta, és gyorsan behúzta maga mögött az ajtót. Még hallotta, ahogy a lány felháborodottan beszívja a levegőt, aztán valami hatalmasat csattant az ajtón. – Mi volt ez? – kérdezte Lawrence elképedve. – Azt hiszem, a vizeskancsó. Mindenesetre most jobban érzi magát. Ahogy Royce is jobban érezte magát. *** A nap hátralevő részében Nicolaat lefoglalta a haragja. Késő délután két asszony lépett a szobájába. Nem kis meglepetésére mindketten szászok voltak. Egyikük tiszta ruhát hozott, másikuk pedig ágyneműt. Nicolaa az ablakhoz lépett, míg azok becipelték a nagy fadézsát, és megtöltötték forró vízzel. A fürdő túlságosan csábító volt ahhoz, hogy visszautasítsa. Beleereszkedett a rózsaillatú vízbe, és hosszan, élvezettel fürdött. A haját is megmosta, míg végül újra tisztának érezte magát.
Egy szót sem szólt a két nőhöz egészen addig, míg az egyik fel nem ajánlotta, hogy kifésüli a haját. – Miért szolgáljátok a normann királyt? – kérdezte akkor. – Mert ő most már Anglia királya – válaszolta a Mary nevű cseléd. – Mindenki szolgálja őt. Nicolaa nem értett egyet vele, de úgy érezte, nem lenne szép dolog vitába szállni a lánnyal. Marynek joga van a saját véleményéhez, ahogy mindenki másnak is. Mary egyidős lehetett Nicolaaval. Kövérkés, lángoló vörös hajú, szeplős lány volt. A másik cseléd, Heloise, egy gyors mozgású, barátságtalan nőszemély, jóval idősebb volt nála. – Én soha nem fogom Vilmost szolgálni! – jelentette ki Nicolaa. Leült a támlátlan székre, amelyet Mary tolt alá, és összefont kezét az ölébe ejtette. Mary fésülni kezdte Nicolaa haját. – Az ilyen beszéd csak bajt hoz magára, úrnőm – suttogta a lány. Heloise az ágytakarót húzta le. – Mary igazat beszél – közölte szigorú arccal. – Aki nem hajt fejet Vilmos király előtt, az önmagára mondja ki a halálos ítéletet. Most is egy tucat szász katona vár kivégzésre. – Hol vannak ezek a szász katonák? – kérdezte Nicolaa. – Itt vannak a palotában, két szinttel alattunk – súgta Mary. – Isten bocsásson meg nekik a makacsságukért – fohászkodott Heloise. – Mindegyiküknek megvolt a lehetősége, hogy hűségesküt tegyen, de mind megtagadta. A tűz pattogni kezdett a kandallóban, mire Mary és Nicolaa is összerezzent. – Minden annyira megváltozott – sóhajtotta maga elé Nicolaa. – Elrendeződött – vetette közbe Heloise. – A király alig két hónap alatt megtörte az ellenállást, és most vaskézzel kormányoz, úgy bizony. Végre mindenkinek megvan a maga helye. – Mindenkinek, kivéve a szászokat – vágott vissza Nicolaa. – Nem úgy van az, úrnőm. Még a szászoknak is van helyük – szállt vele vitába Mary. – Ezért is adják a kisasszonyt egy normann harcoshoz. Minél több a vegyes házasság, annál nagyobb az esély a békére. Nicolaa hallgatta, ahogy a két nő a változásokról beszél. A vacsorájához hozzá sem nyúlt. Korán nyugovóra tért. Gondolatai a tizenkét szász katona körül forogtak, akik a kivégzésükre vártak. Szíve elszorult, amint rájuk gondolt, és a családjukra, akik árván maradnak a haláluk után. Tudta, hogy akár fivére, Thurston is köztük lehet, és ez rémülettel töltötte el. A végkimerülésig imádkozott, majd álomba sírta magát. Royce-ról álmodott.
A férfi rémálmok gyötörték… Nicolaaról. Végül a fáradtság számlájára írta a furcsa álmot. Végül is hosszú, nehéz napot tudhat maga mögött. Több mint három órát tárgyalt Vilmos királlyal, és csak késő éjjel tért vissza a szobájába. Hideg verejtékben fürödve riadt fel rémálmából. Annyira valóságszerű és eleven volt az egész! Álmában Nicolaa eltévedt egy erdőben, nagy veszélybe került, és ő képtelen volt a nyomára bukkanni. Royce ezek után már nem tudott újra elaludni, ezért felkelt, és lement a palota mögötti kertbe sétálni. Sok mindent fontolóra kellett vennie. Az élete örökre megváltozik, ha beleszeret ebbe a nőbe. De a fene vigye el, hiszen túl öreg hozzá! Túlságosan megcsontosodott a maga kialakult szokásaival. Olyan az élete, mint egy térkép… mint egy térkép, amelybe már minden vonalat berajzoltak… amelyet már nem lehet megváltoztatni, nem lehet átrajzolni. Senki nem tudja megtenni, még ő maga sem. Egyszerűen túl késő már ahhoz, hogy megváltozzon. Miután erre a következtetésre jutott, teljesen megnyugodott. Jól döntött. Mégis azon kapta magát, hogy időről időre Nicolaa ablakára bámul, és azon töpreng, jól van-e a lány. Ha ez nem nevetséges, akkor igazán nem tudja, mi az. A normann lovagokat másnap estére hívta össze a király. Lawrence Royce oldalán lépett a hatalmas terembe. A vazallus aggódott ura miatt, aki mélyen a gondolataiba merült. Lawrence érezte, hogy valami nincs rendben, de elképzelni sem tudta, mi lehet az. Tudta azonban, hogy nem érdemes kérdezősködnie. Amikor készen áll rá, Royce úgyis elmondja, mi foglalkoztatja. Vilmos király helyet foglalt a terem közepén lévő magas támlájú széken; a szék egy emelvényen állt, ahová négy lépcső vezetett fel. Az uralkodó kissé pocakos, nagydarab férfi volt. Barna hajába egy-egy ősz fürt vegyült, utalva korára, a mosoly azonban megfiatalította. Matilda, a király hitvese urától eltérően alacsony, mellben és csípőben gömbölyded asszonyka volt. Barna szeme élénken csillogott, arcát dús, barna fürtök keretezték. Vilmos király intett hitvesének, hogy csatlakozzon hozzá, és amikor Matilda férje mellett állt, akkor volt igazán feltűnő a különbség. A királyné alig ért fenséges férje derekáig. Vilmos csendet intett, és a teremben mindenki elhallgatott. A király ekkor megfogta Matilda kezét, és rámosolygott. – Mindannyian hallottatok már Lady Nicolaaról, és arról, hogyan győzte le három nemes lovagomat is. A tömegen hangos moraj futott végig. Royce mosolygott. Ő ugyan elmesélte a királynak, hogy egy John nevű szász segítette Nicolaat a vár védelmében, de Vilmos úgy döntött, hogy ezt az információt elhallgatja emberei előtt. A katonáknak szükségük van egy igazi díjra,
magyarázta Royce-nak, és ő nem akarja megkeseríteni a szájuk ízét azzal, hogy megosztja a dicsőséget, és ezzel valószínűleg lerombol egy legendát. – Clayton, a krónikásunk hamarosan elregéli majd a dicső tetteket, hogy azok is megértsék, miért is tartjuk oly sokra a hölgyet, akik eddig nem hallottak hősiességéről – mondta Vilmos. – Előbb azonban hadd mutassam be néktek a királyi jutalmat. Szándékosan tartottam Lady Nicolaat hét lakat alatt egészen eddig a pillanatig, mert szerettem volna felkelteni a kíváncsiságotokat. Vilmos elhallgatott. Megcsókolta hitvese kezét, rákacsintott, ezzel is jelezve, hogy milyen remekül szórakozik, majd intett az emelvény jobb oldalán álló két katonának. Amint azok kitárták a mögöttük lévő ajtót, a király visszafordult hallgatóságához. – Mindenki eldöntheti, hogy harcba száll-e a hajadon kezéért. Holnap már a győztesé a gyönyörű mátka. Matilda súgott valamit Vilmos fülébe, mire a király bólintott, és újra emberei felé fordult. – Hitvesem arra emlékeztetett, hogy elmondjam, Lady Nicolaa kezével együtt jár a családi birtok, az északra és nyugatra elterülő hatalmas termékeny földekkel egyetemben. Ezt a bőkezű hozományt adom eme bátor hajadonnal legvitézebb harcosomnak. A teremben harsány éljenzés harsant. Vilmos elégedetten mosolygott. Tetszett neki lovagjai lelkesedése. A hangzavar szinte fülsiketítő volt egészen addig, míg Nicolaa be nem lépett. Ekkor halotti csend borult a teremre. A férfiak éljenzése a torkukon akadt, a nők nevetése elhalt. A tekintetek megbűvölten tapadtak a gyönyörű nőre, aki méltóságteljesen lépdelt a király felé. Nicolaa fehér ruhát viselt, dereka körül aranyövvel. Haját kibontotta, és a puha fürtök minden lépésnél finoman megrezzentek. Olyan volt, mint egy látomás. Royce a terem túlsó végében állt a falhoz dőlve. Mivel ő volt a legmagasabb ember az egész teremben, jól láthatta a lányt. Tudta, hogy Nicolaa minden bizonnyal halálra van rémülve, mégis kitűnően palástolta érzelmeit. Nyugodt és komoly arccal közeledett a királyhoz. Royce azonban azt is sejtette, hogy a kis bestia most éppen azon töri a fejét, hogyan ölhetné meg a királyt és hitvesét. Valaki a közelében azt suttogta, hogy angyal ez a nő, mire Royce majdnem hangosan felnevetett. Lawrence éppen időben nézett fel ahhoz, hogy elkapja barátja mosolyát. – Te is megverekszel érte? Royce nem válaszolt.
Nicolaa a kandallóig követte az őröket. Amikor azok megálltak, ő is megtorpant. Aztán a két katona magára hagyta, és ő ott állt egyedül néhány lépésnyire az óriási kandallótól, de jókora távolságra a királytól és a tömegtől. Mintha oroszlánverembe vetették volna az éhes vadak martalékául. Nagyon remélte, hogy arca nem árulkodik félelméről. Szíve hevesen, szinte fájdalmasan dobogott, gyomra kavargott. Még szerencse, hogy délben nem evett semmit az ételből, mert most biztosan viszontlátná mind. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Mindenki őt bámulta. Szinte érezte, ahogy a durva, tolakodó tekintetek felkúsznak a karján, mint valami visszataszító bogár. Három kislány, anyjuk szoknyája mellől elszökve előreszaladt és megállt közvetlenül előtte. Tátott szájjal, kíváncsi szemmel bámultak fel rá. Nicolaat éhes madárfiókákra emlékeztették. – Hercegnő vagy? – suttogta az egyik. Nicolaa a gyerekre pillantott. A sötét hajú kislány legfeljebb négy- vagy ötéves lehetett. Tekintetében ártatlan kíváncsiság csillogott. Nicolaa nem tudott goromba lenni hozzá. Lassan megrázta a fejét, majd tekintetét a terem legtávolabbi falára fordította, ezzel jelezve, hogy érdekli, mi történik körülötte. Guy báró vazallusaitól körülvéve a terem közepén állt. Éppen valami mulatságos történetet mesélt, amikor Nicolaa belépett a terembe, és a bárónak nyomban elakadt a lélegzete. Attól tartott, a szíve is odavan, mert bár nem volt hajlamos a gyengéd érzelmekre, most menthetetlenül beleszeretett a szász amazonba. A Vilmos által felajánlott zsíros hozomány is csábító volt, ám Guy bárót Nicolaa szépsége megbabonázta. El is határozta, hogy övé lesz a lány. A terem közepére lépett, és fennhangon kérkedve kijelentette: – Kihívok mindenkit, aki a hölgy kezére pályázik, és természetesen én leszek a győztes. – Csak akkor győzhetsz, ha Royce báró nem kíván párbajozni – kiáltott közbe egy vakmerő lovag. Megjegyzése nem maradt hatástalan. A teremben lévők harsányan felkacagtak, Guy azonban nem vesztette el az önuralmát. A király felé fordult, mélyen meghajolt, majd szétvetett lábbal lecövekelt, kihívókra várva. Guy majdnem tíz évig harcolt Vilmos seregében. A karján lévő számos sebhely tanúskodott bátorságáról. Valamiféle szerencse folytán arcát elkerülték a kardvágások, ezért a hölgyek meglehetősen jóképűnek tartották. Aranyszőke haja és gesztenyebarna szeme csak fokozta a kellemes összhatást. Majdnem olyan magas volt, mint a király, ám nem olyan pocakos és fiatalabb is.
Royce mindenben Guy ellentéte volt. Bőre sötét árnyalatú, termete robosztus. Ráadásul őt senki sem mondta volna jóképűnek. Jobb arcát a fülétől egészen a nyakáig húzódó cakkos szélű vágás torzította el. A sarló alakú sebhelyet évekkel korábban, a király fegyverhordozójaként szerezte. Uralkodója hitvesét, Matildát védelmezte egy támadás során. A nemes cselekedet jutalma nem maradt el. Amint kiképzése – amelyet Vilmos személyesen felügyelt – befejeződött, Royce saját csapatot kapott. Royce gyorsan bebizonyította, hogy méltó volt a bizalomra. Hamarosan olyan jártas lett a hadi tudományokban, hogy Vilmos kezdte hozzá küldeni a tapasztalatlan, kiképzésre váró ifjoncokat. Royce mindig türelmes, de könyörtelenül igényes volt embereivel, és különleges kiváltságnak számított a parancsnoksága alatt szolgálni. Az ő csapatai alkották Vilmos seregének legkiválóbb és legyőzhetetlen magját. Guyt, bár barátjának tartotta Royce-ot, mégis emésztette a féltékenység. Irigyelte annak jó szerencséjét, amelyet csak a véletlen számlájára írt. Titokban gyakran gondolt arra, hogy most ő lenne Vilmos kedvence, ha annak idején őt éri az a szerencse, hogy megmentheti Matilda életét. Mivel ő is képzett ki embereket, hozzá küldték azokat az ifjú lovagokat, akik Royce csapatából kimaradtak. Guy és Royce apród koruktól együtt szolgáltak, és a szőke báró mindig is versenyezni próbált barátjával. Royce természetesen felismerte a féltékenység jeleit Guy jellemében, de jelentéktelen emberi gyarlóságnak minősítette, és remélve, hogy barátja idővel megszabadul ettől a hibájától, egy idő után meg is feledkezett a dologról. – Én is megverekszem a hölgy kezéért – kiáltotta egy lovag, és peckesen a király elé vonult. Egyre többen csatlakoztak hozzá. Nicolaa még soha nem érezte ennyire megalázottnak magát. Büszkén kihúzta magát, így próbálván kirekeszteni tudatából a kiáltásokat, és egyben elfojtani feltörő haragját. A haragra azonban szüksége volt, mert az segített neki megőrizni méltóságát. Ha belül nem forrongott volna a dühtől, talán megtörik, és zokogásban tör ki. Még így is olyan rosszul volt a nyilvános megaláztatástól, hogy képtelen volt bármi másra figyelni. A három, a felnőttekhez hasonlóan elegáns ruhába bújtatott kislány kergetőzni kezdett Nicolaa körül. Hol van ilyenkor Royce? Miért hagyja, hogy ezt tegyék vele? Nicolaa igyekezett kirekeszteni a férfit a tudatából, és helyette a kis Ulricot képzelte maga elé. Hiszen Royce is azt tanácsolta, gondoljon Ulricra és a kisfiú jövőjére, ha valami ostobaságot készülne elkövetni.
Márpedig éppen az jutott az eszébe, hogy milyen szívesen megölné Anglia királyát. Ez vajon ostobaságnak számít? Egyedül Vilmos felelős ezért becstelen helyzetért, amelyet most elviselni kénytelen. Ha békén hagyta volna Angliát, akkor a múltbéli és a mostani események meg sem történnek. Persze, a terv tényleg ostobaság. Nem tudná megölni a királyt. Azt nem úszná meg büntetlenül. Ráadásul fegyvere sincs. Jókora távolság választja el az emelvénytől, ahol a királyi pár trónol, ahogy a szájtáti tömegtől is, ahol most az emberek rá fogadnak. Eddig azonban még nem hallotta Royce jellegzetes hangját kicsendülni a viadalra jelentkezők kiabálásából. Vajon itt van egyáltalán, vagy visszaindult Normandiába? Isten a megmondhatója, legszívesebben a férfit is megölte volna. Ekkor velőtrázó sikoly vonta magára a figyelmét. Egy gyermek hangja volt. Nicolaa éppen időben fordult meg ahhoz, hogy lássa, az egyik kergetőző kislány sikoltozik fájdalmában. A gyerek hosszú ruhácskája tüzet fogott, és a lángok már a lábszárát nyalogatták. Nicolaa magához húzta a kislányt, és puszta kézzel valamint szoknyája segítségével oltotta el a tüzet. A lángok kihunytak, még mielőtt a katonák bármelyike a segítségére siethetett volna. Nicolaa letérdelt, letépte a kislány ruhájának maradványait, majd szorosan magához ölelte a rémült gyermeket, és csitító, megnyugtató szavakat sugdosott a fülébe. A lányka görcsösen kapaszkodott megmentőjébe, és halkan nyöszörgött a vállán. Mindenki megdermedt egy percre, majd a kislány anyja felsikoltott, és átrohant a termen. Nicolaa felállt a nyakába csimpaszkodó gyerekkel, akit aztán átadott kitárt karú anyjának. – Még mindig halálra van rémülve – mondta halkan –, de nem hiszem, hogy komolyabb égési sérüléseket szenvedett volna. A király a gyermek elkínzott sikolyára azonnal felállt a székéből. Felesége mellette állt, és kezét szájára szorítva figyelte az eseményeket. Mindketten nézték, ahogy az anyja átveszi a kislányt, aki az utolsó pillanatban még visszafordult Nicolaahoz, és hangos puszit nyomott az arcára. – Te tényleg hercegnő vagy – suttogta. – Megmentetted az életem. A lányka édesanyja sírt a megkönnyebbüléstől. – Igen, megmentette az életedet – helyeselt. Megölelte kislányát, majd Nicolaara mosolygott. – Szeretném megköszönni, amit tett – mondta, és mélyen meg akart hajolni, de ekkor újabb sikoly hagyta el ajkát. – Jóságos Isten! Nézzen a kezére! Tele van hólyagokkal!
Nicolaa nem akart a kezére nézni. Tudta, ha látná a sérüléseket, a fájdalom csak még erősebb lenne. Bal keze és karja sokkal jobban lüktetett, mint a másik. Olyan érzése volt, mintha izzó parazsat szorongatna a kezében. Felnézett, és könnyei függönyén keresztül meglátta Royce-ot, amint felé siet. Már éppen ideje volt, gondolta. Már éppen ideje, hogy a segítségére siessen, elvégre mindez az ő hibája, nem igaz? Nicolaa képtelen volt összeszedni a gondolatait. A tömeg egyre duzzadt körülötte. A lány hátralépett, és mindkét kezét a háta mögé rejtette. Elkeseredetten kívánta, hogy Royce érjen végre oda hozzá, mert akkor elküldhetné. – Mutassa a kezét, Nicolaa! A férfi olyan közel állt hozzá, hogy csak előre kellene hajolnia, és akár megérinthetné. Igazán átkarolhatná a férfi, hogy vigaszt nyújtson neki. Ha egy ujjal is hozzáér, hát képen törli, fogadkozott magában Nicolaa. Istenem, hisz ennek így semmi értelme! Megcsóválta a fejét, és újabb lépést tett hátra. – Utat! Utat! Az éles női hang hallatán kettévált a tömeg. Royce is oldalra lépett, és Nicolaa hirtelen szemközt találta magát a király hitvesével. Milyen alacsony! Matilda alig ért Nicolaa válláig. A nő azonban parancsolásra termett. – Adja ide a kezét! Most azonnal! Nicolaa nem vitatkozott. Megmutatta sebeit a királynénak. Hogy ne kelljen a kezére néznie, a lány Matilda feje fölött a semmibe meredt. A királyné alaposan megvizsgálta a sérüléseket. – Szörnyű fájdalmai lehetnek, kedvesem. Jöjjön, személyesen gondoskodom arról, hogy rendesen ellássák. Vilmos! – szóld oda férjének. – A párviadalról szó se essék, míg vissza nem térünk! A király egyetértően bólintott. Matilda bele akart karolni a lányba, de keze csak a levegőt markolta, mivel Nicolaa a villámnál is sebesebben Royce mellé húzódott, és szó szerint az oldalához simult, mielőtt a királyné egyet pislanthatott volna. Beszédes mozdulat volt. Matilda hűséges alattvalójára nézett, majd Nicolaara, aztán tekintete visszatért Royce-ra. – Ön is csatlakozhat hozzánk, báró úr – jelentette ki. Nicolaa ekkor hagyta, hogy a királyné belekaroljon. Matilda visszafojtotta mosolyát. Feltűnt neki, hogy a lány egész úton hátrafelé pislog, mintha csak ellenőrizni akarná, hogy Royce követi-e őket.
A férfi szorosan a nyomukban haladt. Nicolaat elfogta a megkönnyebbülés, bár maga sem tudta volna megindokolni, hogy miért. Ó igen, már emlékszik. Ez az egész a férfi hibája, és ezt meg is kell mondania neki. De hiszen Royce csak a kötelességét teljesítette, amikor őt Londonba rángatta, jutott eszébe, ám azonnal el is hessentette ezt a logikus ellenérvet. Most nem akart logikusan gondolkodni. – Ön nagyon bátor nő, Lady Nicolaa – ismerte el Matilda. – A kislány, akit megmentett, egyik kedves unokahúgom. Mindannyian az adósai vagyunk. – Átható pillantást vetett a lányra, majd hozzátette. – A gyermek normann, de úgy látom, önt ez nem befolyásolta. Nicolaa megrázta a fejét. Bárcsak a királyné ne aggályoskodna miatta ennyit! Hátrapillantott Royce-ra. „Na megállj csak!” – üzente a tekintete. A férfi válaszul rákacsintott. – Mindezért ön a felelős, Royce! – sziszegte oda neki. Matilda meghallotta a szavait. – Nem, kedvesem, baleset volt. Intett az őrt álló katonának, hogy nyissa ki a lány szobájának ajtaját, majd belépett Nicolaa birodalmába. Royce-nak meg kellett löknie Nicolaat ahhoz, hogy a lány kövesse a királynét. A következő negyedóra maga volt a kínszenvedés Nicolaa számára. Míg a király parancsolgató természetű hitvese utasításait osztogatta, megérkezett az udvari orvos – egy Samuel nevezetű, ráncos vénember, aki nagyon úgy festett, mint aki maga is orvosra szorul – és három szolgáló. Az asszonyok lerakták egy faládára a magukkal hozott eszközöket, meghajoltak Matilda előtt, majd kihátráltak a szobából. Royce két kezét a háta mögött összefonva Nicolaa mellé állt, amikor az orvos hozzálátott a munkájához. Matilda az ablakhoz sétált, és karját tekintélyes keblén nyugtatva egy sólyom tekintetével figyelte a párt. Nicolaa nem volt hajlandó az ágyra feküdni. Az egyik székre ült le. Egyenesen ült, mint aki karót nyelt, arcán semmilyen érzelem nem tükröződött, amint tekintete a semmibe révedt. Samuel báró a beteggel szemben ült le. Először hideg vízzel alaposan kitisztította az égési sebeket, majd sűrű barna kenőccsel bekente a lány karját a könyökétől az ujja hegyéig. A tisztogatás úgy égette, mint a tűz, de a hűsítő gyógyír megnyugtatóan hatott a bőrére. Nicolaanak fel sem tűnt, hogy a kezelés közben Royce combjának dőlt. Matilda azonban észrevette, és ezúttal nem tudta elfojtani mosolyát. – Néhány heg marad majd – mondta Samuel a királynőnek, miután befejezte a sérült kar kötözését.
Royce talpra segítette az idős férfit. Samuel térde hangosabban ropogott, mint a kandallóban égő fatuskók. – Küldök majd álomitalt – mondta az orvos Nicolaanak. – Az csökkenti a fájdalmat, és segít, hogy nyugodtan aludhasson. – Köszönöm – súgta a lány. Ez volt az első szó, amelyet kiejtett, mióta az orvos belépett a szobába. A férfi szélesen rámosolygott. – Holnap újra eljövök, és kicserélem a kötést. Nicolaa még egyszer köszönetet mondott. Matilda átható tekintete ide-oda járt Nicolaa nyugodt arca és Royce aggódó ábrázata között. – Most is fájdalmai vannak, Nicolaa? – kérdezte a báró. A lány majdnem elgyengült az együtt érző hang hallatán. – Ne merészeljen kedves lenni hozzám, maga gazember! – Royce, magunkra hagyna, kérem? – szólalt meg a királyné. A férfi nem szívesen hagyta ott Nicolaat, ezt Matilda tisztán látta. A báró is jelentkezett a párviadalra, ahogy ez várható is volt, de most megállt az ajtóban, és még egy utolsó, szigorú pillantást vetett Nicolaara, mielőtt meghajolt és távozott volna. – Mit jelentett ez a komor tekintet? – érdeklődött a királyné. – Ez a báró „viselkedj-rendesen!” pillantása volt. Matilda Nicolaahoz sétált, és anyai mozdulattal hátrasimította a haját. – Royce bárónak az volt a kötelessége, hogy idehozza önt. Miért hibáztatja mégis? Nicolaa vállat vont. – Azért, mert annyira vidámnak találta ezt a kötelességet. Különben is, jobban érzem magam attól, ha őt hibáztatom. Nicolaa még éppen idejében nézett fel ahhoz, hogy elkapja a királyné mosolyát. – Tudom, hogy a báró úr az önök hűséges szolgája, asszonyom. Minden bizonnyal nagyra becsülik, de meg kell hogy mondjam, kiállhatatlan alaknak tartom. – Talán rosszul bánt magával? – Nem. – Akkor miért tartja kiállhatatlannak? – Mert goromba, öntelt és… – Nicolaa elhallgatott, mikor látta, hogy milyen jól szórakozik rajta Matilda. A királyné viselkedése összezavarta. Hiszen a király egyik kedvenc lovagját szidalmazza, nem?
– Ha Royce az apátságban hagyta volna önt, akkor az én kedves unokahúgom komolyan megégette volna magát, mielőtt a mi derék lovagjaink megmenthették volna. Hát nem látja, Nicolaa, hogy önt az isteni gondviselés küldte hozzánk, hogy megmentse azt a gyermeket? Vagy vitatja? Nicolaa a hangja hallatán jobbnak látta nem vitába szállni vele. – Nem akarok ellenkezni önnel – mondta, bár a szíve mélyén érezte, hogy Matilda téved. Ő egyáltalán nem az isteni gondviselésnek köszönhetően került ide, hanem Vilmos parancsára. – Mondja el, mit lát, amikor Royce-ra néz! Nicolaa meglehetősen furcsának találta a kérést. Nem akart több szót a báróra vesztegetni. Ám neveletlenség lett volna válasz nélkül hagyni a kérdést. – Egy végtelenül makacs embert látok. – És? – És egy hiú embert. Matilda meglepve nézett rá. – Hiú? A lány bólintott. – Tudom, hogy nem szívesen hall a báró rossz tulajdonságairól, de Royce hiú. Tisztában van a saját vonzerejével. – Meséljen nekem, mi a véleménye a báró külsejéről! Matilda eltökélt arckifejezése láttán Nicolaa arra a következtetésre jutott, hogy a királyné úgysem adja fel addig, amíg választ nem kap. Úgy döntött, hogy őszinte lesz, nem szépít az igazságon. – Rendkívül jóképű férfi, és ezt ő is tudja magáról. Azt is elismerem, hogy lenyűgöz a vonzó, szürke szeme is. Vaknak kellene lennem, hogy ne vegyem észre. Erős, férfias a profilja is. – Ezek szerint ezt is észrevette? – kérdezte Matilda mosolyogva. – Igen – sóhajtotta Nicolaa. – Aztán elkezd leckéztetni, és én egyből elfelejtem, milyen jóképű. Olyankor legszívesebben ráüvöltenék. De miért mosolyog? Hiszen az egyik báróját szidalmazom. Az ember azt hinné, hogy ezen megsértődik. Matilda a fejét rázta. – Hiszen csak őszinte. – Royce semmit nem jelent számomra – jelentette ki Nicolaa. – Az a férfi egy barbár. Úgy viselkedik, mint egy… – Az akarta mondani, mint egy normann, de még idejében észbe kapott. – Mint egy kutya.
Matilda biccentett, és az ajtóhoz sétált. – Szólok a szolgálóknak, hogy segítsenek önnek átöltözni. Készen áll arra, hogy visszatérjen a nagyterembe, hogy befejezhessük a versengést? Nicolaa bólintott. Minél előbb túl akart lenni a megpróbáltatáson. – Figyelmeztetnem kell önt, asszonyom, hogy belőlem nem válik jó feleség – szólt a királyné után. – Bárki vesz is el, annak pokollá fogom tenni az életét. Fenyegetésnek szánta kijelentését, de Matilda félreértette. – Ne beszéljen ilyen lekicsinylően magáról, kedvesem! – mosolygott rá gyengéden a lányra. – Bizonyos vagyok benne, hogy éppen elég jó tulajdonsággal rendelkezik ahhoz, hogy egész életére boldoggá tegye a férjét. – De én csak… Nicolaa nem tudta elmagyarázni, amit akart, mert Matilda már magára is hagyta. Mary és Heloise sietve érkezett, ez elterelte a lány figyelmét. Nem vágyott másra, mint hogy hagyják békén. Eltökélte, hogy segítség nélkül fog átöltözni. Matilda visszasietett a nagyterembe. Nem állt meg beszélgetni senkivel, hanem egyenesen a királyi emelvényhez igyekezett. Vilmos a székében ült, kezében egy sörrel teli ezüstkupát tartott. A felesége a fülébe suttogott. Meglehetősen hosszú és eléggé egyoldalú beszélgetés volt. A királyné néha szünetet tartott, hogy kendője csücskével megtörölhesse a szemét, és mire befejezte a magyarázatát, Vilmos már mosolygott. Megfogta hitvese kezét, és csókot lehelt rá. A király átnyújtotta a kupát a fegyverhordozójának, majd csendre intette az egybegyűlteket. Mennydörgő hangon szólította fel a házas lovagokat, hogy távozzanak a családjukkal együtt. A nőtleneket pedig megkérte, hogy maradjanak a helyükön. Royce különösnek találta a parancsot, és barátai zavart arca elárulta neki, hogy ők is furcsállják a dolgot. De senki sem kérdőjelezte meg a király utasítását. Royce újra elfoglalta helyét a falnál, mivel innen nyílt a legjobb kilátás arra az ajtóra, amelyen Nicolaanak kell majd belépnie. Biccentett Lawrence-nek, majd a falnak támaszkodva várakozni kezdett. Az ajtó végre kinyílt. A teremben mindenki, maga a király pár is, odafordult, hogy lássa Nicolaa bevonulását. Az eddig ülve várakozók gyorsan felpattantak. Néhányan tapsolni kezdtek, majd egyre többen követték a példájukat, míg végül az egész teremben zúgott a tapsvihar. Vilmos király ugyan nem állt fel, de ő is csatlakozott a tapsolókhoz. Nicolaa nem értette, mi történik. Megtorpant, és majdnem megfordult, hogy megnézze, ki áll mögötte, kit üdvözölnek ilyen lelkesen.
Royce látta a lányon, fogalma sincs, hogy neki szól a hangos ünneplés és a taps. Mindazonáltal úgy látszott, a zaj nem zavarta össze. Meglehetősen nyugodt volt. És elragadó. Sötétkék ruhát viselt, és Royce úgy vélte, ez a szín sokkal jobban áll neki, mint a fehér, amely egy órával korábban volt rajta. Vilmos király intett Nicolaanak, hogy lépjen közelebb. A lány csak egy pillanatig habozott, mielőtt teljesítette a parancsot. Royce komor tekintettel figyelte a lovagokat, akik buja pillantásokkal illették Nicolaat, ahogy a király elé vonult. Legszívesebben mindegyiket véresre verte volna. A nyers birtoklásvágynak és őszinte féltékenységnek abban a pillanatában világossá vált előtte, mit kell tennie. – Miért vágsz ilyen komor arcot, Royce? – kérdezte Lawrence. – Nem vágok komor arcot – morogta a báró. – A fene vigye el, Lawrence! Nicolaanak komoly fájdalmai lehetnek. Nézd azt a kötést! Az egész karját beborítja. Pihennie kellene. – A király döntött így – jegyezte meg Lawrence. – Talán úgy gondolja, legjobb lesz mihamarabb befejezni ezt a viadalt, így Nicolaa megpróbáltatásai előbb véget érnek – tette még hozzá, mielőtt visszafordult volna, hogy tovább bámulja a lányt. Valójában Nicolaa nem érzett fájdalmat. Samuel báró elmagyarázta neki, hogy a gyógyír, amivel bekente a karját, tartalmaz egy különleges adalékot, amely majd eltompítja a fájdalmat. A jó doktornak igaza volt. Nicolaa a királyi emelvényhez lépett, és megállt a négy lépcsőfok alján. Még ha akart volna, sem tudott volna térdet hajtani, mivel bekötözött kezével nem tudta megemelni a szoknyáját. Vilmos észrevette ezt a hiányosságot, és előrehajolt a széken. – Nem hajtasz térdet előttem? Kemény vonásaira már kiült a rosszallás, amikor hitvese közbevetette. – Nem tud letérdelni, férjuram. Mind a két keze be van kötve, és nem tudja megemelni a szoknyáját. Orra esne, ha megpróbálná. Nicolaa, kedvesem – fordult a lányhoz. – Hajtson fejet! Ezzel kiengeszteli a királyát. Vilmos biccentett. Úgy látszott, hitvese magyarázata kibékítette. Nicolaanak eszébe ötlött, hogy most ellenszegülhetne a királynak. De mi lesz akkor a kis Ulrickal? Engedelmesen fejet hajtott. Vilmos elégedetten hátradőlt.
– Nagy bátorságról tettél tanúságot az imént – jelentette ki olyan hangosan, hogy mindenki hallhatta a dicséretét. – Eredetileg az volt a tervem, hogy a lovagjaim párviadalban dönthetik el, kinek leszel a felesége, de meggondoltam magam. A te kezedbe adom a döntést. Nicolaa felkapta a fejét. A király mosolyogva szemlélte meglepetését. – Igen, te választhatsz magadnak férjet – erősítette meg. – Vizsgáld meg őket alaposan, kedvesem! Most ők a jutalom. Egytől egyig mind derék harcos. Kérdezd ki őket, ha úgy kívánod. Ha a döntéshez az egész éjszakára szükség lesz, ám legyen. Kivárjuk. Mihelyt választottál, megtartjuk az esküvőt. Guy báró felnevetett. Megigazította piros tunikáját, és előrelépett. Egyik vazallusa oldalba bökte, és jelentőségteljesen rávigyorgott. Guynak kétsége sem volt afelől, hogy Nicolaa őt választja. Még csak önteltnek sem érezte magát magabiztossága miatt. Tisztában volt saját értékeivel. Elvégre jóképű férfi, talán a legjóképűbb ember Vilmos seregében. A nők seregestül szaladnak utána. És miért is ne szaladnának? Dús szőke haja van, szép gesztenyebarna szeme, a fogai ragyogó fehérek, és a természete határozott. Magas, karcsú, és olyan kitartó, hogy három másikat is megszégyenít. Mi mást kívánhatna még egy nő? Igen, Nicolaa őt választja, ez nem is kérdés. Csak fel kell hívnia magára a figyelmet. Csak rá kell mosolyognia, és a nő máris elveszett. Amikor Nicolaa megfordult, és elindult a tömegen át, Guy báró elélépett, és elállta az útját. Szélesen a lányra mosolygott. Nicolaa megtorpant, ráemelte a tekintetét, és visszamosolygott. Majd megkerülte a férfit, és folytatta útját. Guy el sem akarta hinni, hogy a lány elutasította. Utánanyúlt, hogy megfogja a karját, Nicolaa azonban lerázta magáról a tolakodó kezet. Guy elvörösödött zavarában. Keze ökölbe szorult, és minden önuralmára szüksége volt, hogy visszafogja magát. Legszívesebben vállánál fogva megragadta volna a lányt, hogy követelje: válassza őt. Óriási erőfeszítéssel közönyt erőltetett magára. Két kedvenc vazallusa, Morgan és Henry két oldalról mellé lépett. Ők meg sem próbálták eltitkolni dühüket, és haragosan bámultak a lány után. Nicolaanak fogalma sem volt arról, milyen vihart kavart maga mögött. Figyelmét egyetlen emberre összpontosította. Royce-ra. A férfi a falnak támaszkodva állt. Unottnak, sőt álmosnak tűnt. De Nicolaat nézte. Minél közelebb került a férfihoz, az annál aggodalmasabb tekintettel figyelte. Nicolaa mindent elkövetett, hogy elrejtse mosolyát.
Érezte a teremben uralkodó feszültséget. Ennek oka leginkább Royce volt, vélte. A lovagoknak nyilván nem tetszett a dolgok ilyetén alakulása, hisz így most egyikük lesz az áhított jutalom, a birtoktárgy. Igazán érezhetne valami szánalmat a lovagok iránt. De nem érzett. Ahhoz túlságosan lefoglalta saját káröröme. Teremtőm, micsoda nagyszerű pillanat! Nicolaa folytatta útját egyenesen Royce felé. Amikor már csak egy lépésnyire volt tőle, megállt. Egy szót sem szólt, csak hosszan, kitartóan bámult rá. Royce nem akart hinni a szemének. Megrázta a fejét, mire a lány erélyesen bólintott. – Royce! – szólította meg suttogva, de a férfi így is meghallotta. – Igen, Nicolaa? A lány mosolya elbűvölte. Nicolaa intett neki, hogy lépjen közelebb. És akkor lábujjhegyre állt, és a fülébe suttogta: – Matt!
ÖTÖDIK
F E J E Z E T
Alig egy fél óra múlva már össze is házasodtak. A menyasszony és a vőlegény is úgy viselkedett, mintha díszvendég lenne valamiféle emberáldozat bemutatásán. A sajátjukén. Nicolaa nem volt hajlandó Royce-ra nézni. Tudta, a férfi iszonyatosan dühös lehet rá. A rövid szertartás alatt Royce mindvégig mereven jegyese feje fölé bámult. Úgy vélte, a lány meghibbant. Egyedül a királyné látszott maradéktalanul boldognak. Egyre csak a szemét törölgette, míg a püspök elvégezte az esketési ceremóniát. Ez meglehetősen különös volt, hiszen a királynő nem szokta szabadjára engedni az érzelmeit, kivéve persze a férje előtt. Miután a hitvesi eskü szavai elhangzottak, Royce lehajolt, hogy megcsókolja ifjú feleségét. Nicolaanak nem volt ideje felkészülni, ám férje ajka már el is hagyta az övét, mire felfoghatta volna, hogy mi történt. A házaspárok gyermekeikkel együtt végignézhették a szertartást. Most valamennyien az ifjú pár köré sereglettek, hogy gratuláljanak nekik. A férfiak odabólintottak Nicolaanak, míg
feleségeik – mivel nem rázhattak vele kezet a vastag kötések miatt – gyengéden megpaskolták a vállát, és sok boldogságot kívántak neki a jövőre nézve. Aztán hirtelen, mintegy varázsütésre mindenki hátrálni kezdett. Mintha csak valaki rájuk parancsolt volna, amit Nicolaat kivéve mindenki hallott. Az újdonsült asszonyka csodálkozva nézett fel férjére, ő is furcsállja-e az emberek viselkedését. Royce tudomást sem véve a kérdő pillantásról, tekintetét mereven a tömegre szegezte. Nicolaa erre körülkémlelt, és közvetlenül férje mellett meglátta annak vazallusát. Még a nevére is emlékezett: Lawrence. Royce helyettese volt, és ő üdvözölte őket először, amikor Londonba értek. Lawrence észrevette, hogy őt nézi, mire rákacsintott. Nicolaa elpirult, és rámosolygott a férfira. Már éppen mondani akart neki valamit, amikor Royce belekarolt, és hátrébb húzta. Ekkor Nicolaa ismét a tömeget kezdte el figyelni. Royce egyik vazallusa előrelépett, aztán Nicolaa legnagyobb meglepetésére letérdelt elé, és kezét a szívére helyezve hűségesküt tett. Neki! A többiek követték a példáját. Royce minden eskütétel után komolyan bólintott. Nicolaa szégyent és zavart is érzett egyszerre ígéreteik hallatán. Hát valamennyien elfelejtették, hogy ő szász? Minden bizonnyal, vélte, különben biztosan nem esküdtek volna meg rá, hogy akár az életük árán is megoltalmazzák őt. Royce nem nézett feleségére, míg vazallusai hűséget esküdtek. Ennek ellenére tudta, hogy a lány ideges, hisz egyre közelebb húzódott hozzá, míg végül szorosan az oldalához simult. A király az emelvényről figyelte az eseményeket. Amikor az utolsó hűbéres is esküt tett, Vilmos felemelkedett, nehézkes léptekkel elhagyta az emelvényt, és hozzájuk sétált. Vállon veregette Royce-ot, majd a karjába vonta Nicolaat, és keményen megölelte, mielőtt visszaadta volna őt férjének. Nicolaa még magához sem tért a meglepetéstől, amikor a király az ő vállát is alaposan meglapogatta. A kedveskedő gesztus majdnem leverte a lányt a lábáról. Szerencsére Royce elkapta, magához vonta, és vállát átkarolva szorosan magához ölelte. – Nagyon elégedett vagyok ezzel a házassággal – jelentette ki a király. – Jól választottál, Nicolaa. – Itt elhallgatott, majd szemöldökét jelentőségteljesen felvonva biccentett, mielőtt folytatta volna. – Az én drága hitvesemnek most is igaza volt, mint mindig. Ő megmondta előre, hogy választásod a legkedvesebb bárómra esik majd. Ó igen, Matilda pontosan ezt jósolta. Nicolaa nem bírta elfojtani mosolyát. Mulatságos volt látni, amint a vérmes óriást aprócska felesége iránti érzelmei vezérlik cselekedeteiben. Mulatságos, de megható is egyben. Nyilvánvaló volt, hogy a király és hitvese mennyire szeretik egymást. Ebben az új világban,
amikor párválasztáskor a szív számít legkevésbé, igazi csodának számított, hogy a királyi pár kapcsolata kölcsönös szerelmen alapult. Emiatt Nicolaa még inkább megkedvelte őket. Ez a tiszteleten és bizalmon alapuló kötelék férj és feleség között a szüleire emlékeztette. Egek, mi a csuda történt vele?! Mégsem kedvelheti az ellenség királyát és nejét! Hiszen ez árulás, nem? Na, de kit árul el vele? A szász király már majdnem három hónapja halott. A normannok szilárdan megvetették a lábukat Angliában, és úgy tűnt, nincs olyan erő, amely képes lenne elüldözni őket. Ez az egész olyan zavaros. Időre lenne szüksége, hogy mindent elrendezzen magában. Ekkor egy hang vonta magára a figyelmét. – Lady Nicolaa azért választotta Royce bárót, mert egyedül őt ismerte. Ha engem küldtél volna, uram, hogy Londonba hozzam a hölgyet, akkor minden bizonnyal rám esett volna a választása. Az a férfi volt, aki elállta az útját, amikor Royce-hoz igyekezett a választáskor. Nicolaa figyelte, amint a lovag pökhendin feléjük vonul a tömegen át. Minden egyes lépése ugyanolyan önteltségről árulkodott, mint az iménti kijelentése. Mosolygott ugyan, de Nicolaa nem hitte, hogy őszinte a mosolya. Tekintete jéghidegen meredt rá. Nicolaanak cseppet sem tetszett a báró. Két vazallusa ott lihegett a kérkedő lovag nyomában. Nicolaa pillantásra sem méltatta őket, míg hivatalosan be nem mutatták nekik. – Nicolaa – szólalt meg Royce. – Engedd meg, hogy bemutassam neked Guy bárót és hűbéreseit, Henryt és Morgant. Guy mélyen meghajolt, ám kísérői faragatlan módon állva maradtak. Nicolaa egy biccentéssel üdvözölte a bárót, majd a vazallusokra nézett. Bárcsak ne aggasztaná annyira ez a két férfi! Az arcukon ülő gyűlölet azonban rettegéssel töltötte el. Elég volt rájuk nézni, hogy azonnal megérezze, ezek gonosz emberek. Igaz, a következő pillanatban már korholta is magát az elhamarkodott ítéletért. Hiszen nem is ismeri őket! Mégis közelebb húzódott férjéhez, de remegésén így sem tudott uralkodni. Hiszen ők is csak emberek, győzködte magát. Igaz, csúnya emberek. A Morgan nevűnek sötétbarna haja és gesztenyebarna színű szeme volt. Termetre társához hasonló, bár Henry haja és szeme is világosabb volt. Rusnyaságukat gonosz tekintetüknek köszönhették. És sötét gondolataiknak, tette hozzá magában Nicolaa.
Vajon azért gyűlölik annyira, mert szász, vagy azért, mert nem az ő hűbérurukat választotta? Végül is, nem számít. Tény, hogy rendkívül durván viselkednek, és ha ez nem számít sértésnek, akkor igazán nem tudja, hogy mi. Vilmos király ismét megveregette Royce vállát. – Mit szólsz Guy báró kérkedéséhez? Gondolod, hogy Nicolaa tényleg őt választotta volna, ha ő lett volna a kísérője a londoni úton? Royce vállat vont. Nicolaa legszívesebben jól oldalba bökte volna. Muszáj ilyen unottnak lennie? Helyette alaposan a lábára lépett. – Talán – engedett a férfi vonakodva. – A barátom átkozottul szerencsés ember – jegyezte meg Guy, és Nicolaara nézett. – Önnek pedig, kedves kisasszony, örökre le kell mondania arról a gyönyörről, hogy az én párom legyen. – Jelentőségteljesen felsóhajtott. – Milyen kár! Morgan és Henry hangosan felvihogott mögötte. Miért gúnyolódik velük a báró? Mert Nicolaanak kétsége sem volt, hogy a férfi csak gúnyolódik vele és Royce-szal, bár az okát nem tudta kitalálni. Férjére pillantott, de Royce kifejezéstelen arca nem segített a talány megfejtésében. – A jó kívánságaid szeretnéd kifejezni nekünk, Guy? – kérdezte Royce; hangja lágy volt, mint a tavaszi szellő. Guy sokáig nem válaszolt. A levegőben feszültség vibrált. Az ég szerelmére, mi történik itt? Mintha valami játszmának lenne a része, ahol egyedül ő nem ismeri a szabályokat, gondolta Nicolaa. Gyomra görcsbe rándult, és rátört a félelem. Ekkor azonban Royce közelebb vonta magához, és bátorítóan megszorította a vállát. Nicolaa félelme nyomban elpárolgott, bár maga sem értette, miért. A normannok tisztára összezavarják az embert. Guy még mindig nem válaszolt Royce kérdésére. Jó néhányan közelebb nyomultak, hogy tanúi legyenek a párbeszédnek. Lawrence előbbre lépett. Nicolaa határozottan megkedvelte a férfit. Lawrence nyíltan kimutatta az érzéseit, és ebben a furcsa játékban sem vett részt. Tekintete komor és fenyegető volt, mint egy haragos fenevadé. Hűbérura helyett is dühbe gurult. Ő legalább tisztán látta Guy sértő szándékát, még ha ez Royce-nak nem is tűnt fel. – Az csak természetes, hogy a jó kívánságaimat szeretném kifejezni – mondta végül Guy. – Csak épp meg vagyok lepve – tette hozzá vállát megrántva. – Miért? – kérdezte Lawrence, és két karját mellkasa előtt összefonva várta a választ. – Tényleg, miért? – kíváncsiskodott Nicolaa is.
Morgan és Henry közelebb lépett. Nicolaa úgy látta, a két vazallus bárójuk iránti hűségéről akar tanúbizonyságot tenni, ugyanakkor Lawrence-et is meg akarja félemlíteni. Royce még mindig rezzenéstelen arccal figyelte a körülötte zajló eseményeket. – Csak azon lepődtem meg, hogy a külseje ellenére Royce-ot választotta – magyarázta Guy. – Az arcán éktelenkedő sebhelyet a legtöbb nő visszataszítónak találja. Morgan nyomban rábólintott ura szavaira, hogy jelezze, tökéletesen egyetért vele. Henry volt a legkevésbé finomkodó a társaságból. Ő nyíltan elvigyorodott. Nicolaa lerázta válláról Royce kezét, és tett egy határozott lépést előre. – Arra a vonzó vágásra gondol a férjem arcán, báró úr, mely bátorságának bizonyítéka? Guy nem tudta elrejteni meglepetését. A mindenit! Micsoda heves fehérszemély ez a szász nő! Ez csak fokozta vonzerejét, akárcsak gyönyörű kék szeme, amely most egészen elsötétült haragjában. Guy meglehetősen izgatónak találta a lányt, és átkozottul kívánta is. – Bátorságának bizonyítéka? – ismételte. – Milyen különös jelző ez egy testi hibára. – Csak a kisfiúknak nincsenek testi hibáik – válaszolta Nicolaa. – Én férfit választottam. Ez célba talált. Guy arca bíborvörösre vált zavarában. Nicolaa kész lett volna ott és akkor befejezni a témát, de a báró következő megjegyzése felingerelte. – Mindenki tudja, hogy velem sokkal boldogabb lenne. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. A báró fölényes modora talán nem sértette Royce-ot, de Nicolaat nagyon is. Matilda ezt a pillanatot választotta, hogy közbelépjen. – Nicolaa, ön nem is sejtheti, minek vált a részévé, ezért majd én magyarázatot adok Guy báró különös viselkedésére. A báró rendkívül vetélkedő szellemű lovag, kedvesem. Képtelen belenyugodni a vereségbe. Mégis, valahányszor Royce-szal kerül szembe, kénytelen beérni a második legjobb címével. Matilda hangjából enyhe feddést lehetett kihallani. Guy meghajtotta a fejét, és dühét elrejtve igyekezett úgy tenni, mint aki szórakoztatónak tartja a királyné szavait. Nicolaa azonban olyan fegyvert kapott a kezébe, amellyel élni is kívánt. Tudta, hogy ezért a bűnéért egy-két nappal tovább kell majd a tisztítótűzben szenvednie, de nem törődött vele. – Kedves öntől, hogy megmagyarázta, felség – mondta. – De én már régen tudom, hogy Royce-ot tartják a normann sereg legkiválóbb harcosának. – És ezt honnan tudja? – Ó, már korábban is hallottam Royce-ról – hazudta Nicolaa. – A bátyám katonái suttogtak a hőstetteiről. A neve valóságos legendává vált a harcosok között. Őt tartották a szászok legveszedelmesebb ellenfelének.
Nicolaa ezután Guy báróhoz fordult, és megajándékozta egy együtt érző mosollyal. – Különös, de az ön nevét soha senki nem említette, báró úr. Vilmos király felnevetett. – Tessék, Guy, most aztán megkaptad a választ. Nicolaa akkor is Royce-ot választotta volna, ha te hozod őt Londonba. Nicolaa helyeslően bólintott, és rámosolygott előbb Morganre, majd Henryre. – Úgy van – helyeselt a királynak. – A legkiválóbbat akartam. Guynak minden önuralmára szüksége volt, hogy visszamosolyogjon a lányra. – Kielégítő választ kaptam a kérdésemre. Valaki éljenezni kezdte az ifjú férjet, mire feloldódott a feszültség. Guy Henry kíséretében elsétált a pártól, Morgan azonban még maradt. A dühös vazallusnak az volt a szándéka, hogy megfenyegeti az ifjú párt, de Royce elvette tőle a kedvét. Egyetlen mozdulattal eltávolította a szemtelen fickót Nicolaa közeléből, majd intett Lawrence-nek, hogy vegye át asszonya őrzését. Royce még csak rá sem nézett, mielőtt elragadták a barátai. Nicolaa azt sem tudta, örül-e férjura, amiért védelmébe vette, vagy inkább dühös rá. Matilda bezzeg nem is titkolta elégedettségét. – Guy báró bűnösen féltékeny Royce-ra, ugyanakkor a király hű alattvalója. Igyekszem erről nem megfeledkezni. – Mosolyogva fordult Lawrence-hez. – Jó választás volt ez a házasság – mondta a vazallusnak. – Nicolaa máris Royce híve, és bizonyos vagyok benne, hogy idővel a szívét is neki ajándékozza. Nicolaa nem áltatta magát. Royce nem az a fajta férfi volt, aki elfogadná az ő szerelmét, feltéve persze, hogy ő egyáltalán hajlandó lenne felkínálni neki. Felsóhajtott. Teremtőm, micsoda káosz van a fejében! – Beleszeretett Vilmosba, amikor először találkoztak? – kérdezte a királynét. – Nem, kedvesem – nevetett Matilda. – Hét évig udvarolt, míg végül beleegyeztem, hogy feleségül megyek hozzá, és attól a pillanattól kezdve bírta a szerelmem. Csak azért imádkozom, hogy Royce-nak ne kelljen ennyit várnia, míg elnyeri az ön szerelmét. Nicolaa kíváncsi lett volna, miért változtatta meg annyi év után Matilda a véleményét, de ezt már nem merte megkérdezni tőle. Különben is, egy másik kérdés sokkal inkább foglalkoztatta. – Szeretném megkérdezni, felség, honnan tudta, hogy Royce-ot fogom választani. Hallottam, amint a király azt mondja, hogy ön ezt előre megjósolta, de nem értem, hogy…
– Egyszerű következtetés volt – felelte Matilda. – Amikor Royce külsejéről kérdezgettem, egyetlen dolgot nem említett, és ez volt az igazi válasz a kérdésemre. Már akkor tudtam, hogy kiváló pár lesz kettejükből – magyarázta, és megsimogatta Nicolaa haját. – Abból találtam ki, ami fel sem tűnt önnek. Nicolaanak fogalma sem volt, miről beszél a királyné. – Mi nem tűnt fel nekem? – A sebhely. Természetesen észrevette a sebhelyet, hiszen a férfi arcának jókora részét foglalta el. De mi köze van ennek a választásához? Matilda Lawrence-hez fordult. – Új úrnőd azt mondta, hogy Royce hiú ember. Lawrence ezen jót nevetett, Nicolaa pedig elpirult zavarában. Matilda megpaskolta a lány karját. – Jöjjön, kedvesem! Vissza kell térnie a szobájába, hogy ott várja a férjét. Az asszonyok nem vehetnek részt a ma esti mulatságon. Holnap este majd ünnepi vacsorát adunk, de a ma éjjel a férfiaké. Jobb is lesz így – tette hozzá biccentve. – Úgy látom, kifárasztotta ez a zűrzavar. A szertartás igazán kedves volt, ugye? – folytatta. – Ne fecséreljük tovább az időt, Nicolaa! Jöjjön, elkísérem egy darabon. Lawrence! –szólította meg a vazallust. – Az a megtiszteltetés ér, hogy velünk tarthatsz. A férfi mélyen meghajolt. Úgy tűnt, egy pillanatra sem tudja abbahagyni a mosolygást. Hallotta a királyné megjegyzését Royce sebhelyéről, és látta Nicolaa zavarát is, ami nagy megelégedéssel töltötte el. Ő is meg volt győződve arról, hogy Nicolaa a tökéletes társ ura számára. Matilda gyengéden megfogta a lány könyökét, és az ajtó felé vezette. Őrei felzárkóztak Lawrence mögé. Nicolaa teljesen kimerült. A nem mindennapi este minden erejét kiszívta. Mindenki annyira kedves volt hozzá! Mindenki, kivéve Guy báró gonoszlelkű vazallusait. De az a kettő úgysem számít. Lehetséges lenne, hogy a normannok és a szászok békében éljenek egymással? A királyné búcsút vett tőle, és elindult a déli folyosón. Kísérői utána siettek. Lawrence az északi folyosón kísérte tovább Nicolaat. – Elkíséri Royce bárót az otthonomba, amikor itt hagyjuk ezt a helyet? – kérdezte a vazallust. – Gondolom, igen.
Nicolaa ránézett, és elkapta mosolyát. – Jól érzi magát Angliában? A férfi megrántotta a vállát. – Akkor miért mosolyog? Lawrence egy percig habozott, mielőtt válaszolt volna. – Csak eszembe jutott, milyen képet vágott Royce, amikor úrnőm elindult felé. Nem hiszem, hogy számított volna rá, hogy őt fogja majd választani. Nicolaa lesütötte a szemét. – Gondolja, hogy tönkretettem az életét? – suttogta. – Azt hiszem, teljesen elbűvölte őt. Lady Nicolaa, nem mosolyognék ilyen boldogan, ha nem így gondolnám. Nicolaa nem tudta, hogyan feleljen erre a kedves bókra. A férfira nézett, majd hirtelen harsány nevetésben tört ki. – Ugyancsak meglepődött a báró, nem igaz? – De még mennyire! – helyeselt Lawrence. Két katona állt a szobánál. Lawrence meghajolt úrnője előtt, kinyitotta előtte az ajtót, majd megfordult, hogy távozzon. – Lawrence! A férfi azonnal megállt. – Köszönöm! – Mit köszön, asszonyom? – Hogy elfogadott – mondta, és becsukta az ajtót, mielőtt a férfi válaszolhatott volna. Lawrence fütyörészve ballagott vissza a nagyterembe. A Guy báró okozta bosszúságot már el is felejtette. Új úrnőjének mosolya jelentősen felvidította. Igen, ez a lány tényleg boldoggá teheti a bárót, mondta magának. Fényt visz majd a sivár és fegyelmezett hétköznapokba. Úgy vélte, nem kell hozzá sok idő, hogy asszonya mosolyra bírja Royce-ot. Ez ugyan felérne egy csodával, ezzel Lawrence is tisztában volt, azonban Nicolaa a csodára is képes, efelől kétsége sem volt. Nicolaa túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy bármin is töprengjen. Csak az alvásra tudott gondolni. Mary már várt rá, hogy segítségére legyen. Szóval tartotta úrnőjét, mialatt segített neki levetkőzni. Miután Nicolaa megfürdött és felvette hosszú, fehér hálóingét, megkérte Maryt, hogy fésülje ki a haját. – Mindenki magáról beszél a palotában – lelkendezett a szolgáló. – Arról áradoznak, hogy milyen bátor tett volt magától, ahogy megmentette a király unokahúgát. Tessék, asszonyom,
igya ezt meg! – mondta, miután Nicolaat ágyba dugta. – Samuel báró küldi ezt a gyógyitalt, hogy enyhítsen a fájdalmain. Mary nem tágított, amíg úrnője az utolsó cseppig ki nem ürítette a kupát. Nicolaa percekkel később már álomba is merült. Mary a kandalló melletti széken ülve vigyázta úrnője álmát, míg Royce el nem bocsátotta. Egy kerek órába telt, mire Royce el tudott szabadulni a nagyteremből. Amint a szobába lépett, Mary azonnal felpattant. – A feleségének nagyon nyugtalan az álma, uram – suttogta a szolgáló. – Mindenfélét kiáltozik. Én próbáltam felrázni a rémálomból, de a gyógyitaltól, amelyet lefekvés előtt ivott, nem tudtam. Royce bólintott. Sikerült meglepnie a szolgálót, amikor megköszönte neki a segítséget, majd elküldte. Elreteszelte az ajtót, és az ágyhoz sétált. Nicolaa még álmában is komoran ráncolta homlokát. Royce megsimogatta asszonya arcát. – Pokoli egy hetet tudhatsz magad mögött, igaz, Nicolaa? A lány motyogott valamit álmában, majd az oldalára fordult. Ahogy testének súlya ránehezedett megégett kezére, felkiáltott fájdalmában. Royce gyengéden a hátára fordította, majd sokáig állt az ágy mellett, alvó feleségét figyelve. Jóságos Isten, most már tényleg hozzá tartozik ez a lány! Megcsóválta a fejét. Na, de mihez kezdjen vele? Arcán lassú mosoly terült szét. Megvédi őt és a családját is. Ez lett most az elsődleges kötelessége. Nem számít, hogy ki választott kit, a dolog megtörtént. Mint ahogy az sem számított, hogy élete eddig megszabott rend szerint zajlott, és ő szerette ezt a rendet és fegyelmet. Most pedig minden meg fog változni. Még vár rájuk néhány kemény csata, mielőtt Nicolaa megnyugszik, és elfogadja a sorsát. Különös módon, még várta is a kihívást. Izgatta a feladat, hogy megszelídítse a lányt. Ha eléggé türelmes és megértő lesz, nyilván nem telik majd sok időbe, hogy elnyerje hitvese hűségét. Ahogy ma kiállt Guy ellen, az is azt mutatta, hogy képes a családján kívül másokhoz is hűséges lenni. Abban azonban kételkedett, hogy Nicolaa valaha is megszereti őt. Természetesen, ez nem igazán számít, hisz a szerelem számára semmit nem jelent. Ő harcos, és egy harcosnak nincs szüksége a szerelemre. Nicolaa elméjét kell meghódítania, nem a szívét. Gyengéd, de határozott kézzel fogja irányítani asszonyát, míg sikerül magához szelídítenie. Ez nagyok okos és logikus stratégiának tűnt. Royce ezzel le is zárta a témát, és lefekvéshez készülődött.
Különös érzés volt egy nővel aludni. Természetesen számtalan fehércseléddel feküdt már le, de egyik nővel sem aludt együtt. Nicolaa sem könnyítette meg a dolgát. Amikor éppen nem értelmetlen szavakat nyöszörgött, akkor összevissza dobálta magát az ágyon. Valahányszor megmozdult, megnyomta sérült kezét, és felkiáltott fájdalmában. Royce megpróbált segíteni neki, de ez szinte lehetetlen feladatnak bizonyult. A lány sosem maradt annyi ideig nyugton, hogy valamiféle kényelmes helyzetet találjon számára. Amikor végre Royce is álomba szenderült volna, Nicolaa hirtelen felült az ágyban. – A hasamon szeretnék aludni – motyogta. Royce úgy vélte, a lány azt sem tudja, hol van; még csak a szemét sem nyitotta ki, miközben kibökte kívánságát. Amikor lerúgta magáról a takarót, és megpróbált kimászni az ágyból, a férfi elkapta. Nicolaa erőtlenül hullott a karjába. Royce éppen szorosan magához akarta ölelni, amikor a lány hirtelen megfordult, és elterül a férfin. Végre talált egy kényelmes testhelyzetet! Nicolaa elégedetten felsóhajtott, és abbahagyta a fészkelődést. Fejét a férfi álla alatt nyugtatta, puha keble meztelen mellkasának nyomódott. Csípője a férfién pihent, lábát pedig férje combja köré fonta. Royce igazított egy kicsit a testén, amíg Nicolaa mindkét lába az ő combjai közé került, majd átkarolta felesége derekát. Nicolaa teste puha volt és nőies, ráadásul csodálatos illatú. Tökéletesen illenek egymáshoz, gondolta Royce. Erről eszébe jutott valami, majd egyik gondolat követte a másikat, míg elkalandozó fantáziája miatt kezdte magát egyre kényelmetlenebbül érezni. Próbált aludni, de a forró női test csak tápot adott az újabb fantáziaképeknek. Végül már semmi másra nem tudott gondolni, mint arra, hogy milyen szívesen szeretkezne vele. A lány izgett-mozgott. A férfi nagyokat sóhajtott. Ezt a nászéjszakát soha életében nem fogja elfelejteni!
HATODIK
F E J E Z E T
Késő délután volt már, mire Nicolaa felébredt. Még egy órát töltött a szobájában azon fáradozva, hogy megszabaduljon az álomital hatásától. Úgy aludt, mint akit agyonvertek. Különös módon mégsem érezte magát felfrissülve a hosszú pihenő után. Mary az ágy szélén ülve találta úrnőjét, amikor belépett a szobába. A szolgáló gyönyörű fehér ruhát hozott. A felsőrész ujját és a szoknya szegélyét finom öltésekkel kivarrt aranyhímzés díszítette. A kelme olyan könnyű és vékony volt, hogy látszatra egy erősebb szél is elszakíthatta volna. Mindazonáltal csodálatosan puhának bizonyult, amikor Nicolaa az arcához simította. – Ki küldte ezt nekem? – A királyné – felelte Mary. – Asszonyom belopta magát a szívébe – tette hozzá biccentve. – Még aranyfonalat is küldött a hajába. A férje mellett kell ülnie a király asztalánál a ma esti ünnepi vacsorán, milady. Nicolaa erre nem szólt semmit. Tudta, illene legalább némi lelkesedést mutatnia a kegyért, hogy a királlyal vacsorázhat, de egyelőre képtelen volt ilyesmire. Feje még mindig kóválygott az álomital utóhatásaként. Gyötörte a honvágy is, és semmi másra nem vágyott, mint hogy egyedül maradhasson egy kicsit. Ez a kívánsága nem teljesült. Az elkövetkező néhány órát a készülődéssel töltötte. Miután megfürdött és magára öltötte az elegáns ruhát, Nicolaa valamivel jobban érezte magát. Mary gondosan megfésülte a haját, és addig buzgólkodott körülötte, hogy a végén legszívesebben sikoltozni kezdett volna. Nem volt ő hozzászokva a kényeztetéshez, de nem akarta megbántani Maryt, ezért zokszó nélkül tűrte sürgölődését. Marynek azonban sehogy sem sikerült az aranyszálat úrnője fürtjei közé fonnia, és Nicolaa végül kénytelen volt ráparancsolni, hogy hagyja abba a kísérletezést. Samuel báró is eljött a segédeivel, hogy megnézze Nicolaa sérüléseit. A lánynak nem sikerült rábeszélnie az orvost, hogy végleg távolítsa el a kötéseit, de kicsikart belőle egy ígéretet, hogy már csak aznap éjjel kelljen viselnie a pólyákat. Remélte, hogy Royce meglátogatja. Elvégre az esküvő óta színét sem látta, és Nicolaa úgy vélte, igazán illendő dolog lenne, ha legalább benézne hozzá. Mire elérkezett a vacsora ideje, ugyancsak felbosszantotta magát férje otrombaságán. Nyilvánvaló, hogy Royce rá sem hederít. Eközben Mary egyre csak bókokkal halmozta el. Nicolaa nem volt hozzászokva, hogy mást se halljon, mint hogy milyen szép, és minduntalan elpirult. Amikor már nem bírta tovább hallgatni a szüntelen locsogást, elküldte Maryt vízért, hogy legalább pár percre nyugta legyen.
Mary félig nyitva hagyta az ajtót. Amikor Nicolaa meglátta az ajtó előtt a két őrt, újra elfogta a harag. Még mindig fogolyként őrzik? Elhatározta, hogy kideríti, mi az igazság. Az ajtóhoz sétált, és kijjebb lökte a lábával, majd a katonák felé biccentett. A két férfi csodálkozva bámult rá. Köszönt nekik, majd megérdeklődte, min csodálkoznak annyira. – Asszonyom, maga méltó hitvese az urunknak – bökte ki az egyik. – De még mennyire – bólintott a másik. Nicolaa megköszönte a bókot, majd megkérdezte: – Miért őrzik az ajtómat? A magasabbik katona válaszolt. – Royce báró rendelkezett így, asszonyom. – És mi okból? – Hogy megvédelmezzük – felelte a férfi. – Maga most már a mi úrnőnk – tette hozzá mély meghajlással. – Ezek szerint nyugodtan elhagyhatom a szobát? A két katona bólintott. – Lekötelezne, ha elkísérhetnénk, asszonyom – mondta egyikük. Nicolaa máris jobban érezte magát. Szóval, mégsem fogoly. – Elkísérnének a férjem lakosztályába? – kérte. – Beszélni szeretnék vele. A két férfi értetlenül összenézett, mielőtt válaszoltak volna úrnőjük kérdésére. – De hiszen máris a báró úr szobájában van, asszonyom – mondta az alacsonyabbik. Akkor hol töltötte Royce az éjszakát? Nicolaa ezt a kérdést már nem tette fel. Attól tartott, a válasz esetleg megalázó lenne számára. Így csak bólintott a katonáknak, és éppen vissza akart húzódni a szobába, amikor meglátta a folyosón felé siető Lawrence-et. – Elkészült a vacsorához, milady? – Hol van a férjem? – A nagyteremben vár önre. Ha megengedi, odakísérem. Az az öntelt fráter arra sem képes, hogy maga jöjjön a feleségéért? Nicolaa megpróbálta elrejteni felháborodását. Igyekezett úgy tenni, mint akit nem is érdekel. Részéről nincs kifogása ellene, ha a férfi inkább más ágyában alszik. És az sem zavarja, hogy férje rá sem hederít. De még mennyire, hogy nem zavarja! Nicolaa ezt a hazugságot ismételgette magában, míg Lawrence oldalán végigsétált a folyosón.
A nagyterem zsúfolásig tele volt. Nicolaa azonnal meglátta férjét. Royce volt a legmagasabb a teremben, így nem volt nehéz dolga. A férfi háttal állt neki ismerősei gyűrűjében. A teremre egy pillanatra néma csend borult, amikor Nicolaa és Lawrence belépett. Mindenki feléjük fordította a tekintetét. Nicolaa el sem tudta képzelni, miért. – Kit bámulnak az emberek, Lawrence? – Önt, asszonyom. Ennél nyersebb nem is lehetett volna a férfi. Nicolaa szíve riadtan kalimpálni kezdett. – Pedig azt hittem, hogy maguk közé fogadtak – suttogta. – Ez meg is történt – mosolygott rá Lawrence. – Ezt az ünnepi vacsorát az ön és Royce tiszteletére rendezik. Nicolaa annyira kényelmetlenül érezte magát, hogy cseppet sem nyugtatta meg ez a magyarázat. Nem szeretett a figyelem középpontjában lenni. Mint ahogy az sem tetszett neki, hogy a férje tudomást sem vesz róla. Mereven bámulta Royce hátát, várva, hogy a férfi végre érte jöjjön. – Odakísérem Royce-hoz. Nicolaa a fejét rázta. – Nem, neki kell idejönnie hozzám. A Royce-szal beszélgető lovagok egyike végre észrevette Nicolaat. Elhallgatott, és megbökte a férfit. Royce lassan megfordult. Tekintete egyből rátalált asszonyára, hiszen ő volt a legszebb fehérszemély az egész teremben. Vajon hozzászokik valaha ehhez a csodához? Valahányszor meglátta, mindig lenyűgözte a lány szépsége. Szőke haja aranyzuhatagként omlott alá. Tetszett neki, ahogy ma este viselte; a kibontott fürtök szabadon gyűrűztek a válla körül. Royce hirtelen égető vágyat érzett rá, hogy megérintse őket. Mélyet sóhajtott, hogy visszanyerje valamelyest önuralmát. Felé biccentett, és határozott mozdulattal magához intette Nicolaat és Lawrence-et. A fiatalasszony a fejét rázta, jelezve, hogy nem hajlandó engedelmeskedni. Lawrence szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Royce figyelte, amint vazallusa Nicolaa füléhez hajol, és súg neki valamit, mire az újra megrázta a fejét. Most meg miben mesterkedik ez a nőszemély? Royce alig akart hinni a szemének. Újdonsült asszonya megtagadja az engedelmességet? Ez hihetetlen! Majdnem elnevette magát, de még időben észbe kapott. Ismét intett Nicolaanak. Royce arca kifejezéstelen maradt egészen addig, míg a lány nem intett: jöjjön oda ő. Royce szeme ekkor elkerekedett elképedésében, és önkéntelenül is rosszallóan megcsóválta a fejét.
Nicolaa még abból a távolságból is látta, hogy férje arcán idegesen rángatózik egy izom, és álla keményen megfeszül. Kétség sem fér hozzá, Royce roppant dühös. Noha a fenyegető tekintet félelemmel töltötte el, azért sem volt hajlandó visszakozni. Elvégre ő Royce felesége, jöjjön oda hozzá a férfi! Royce keresztbefonta karját a mellkasán, és továbbra is merőn bámulta hitvesét. Az üzenet világos volt: ő onnan egy tapodtat sem mozdul. Nicolaanak nem maradt más választása, mint hogy ő hagyja el a termet. Különben sem éhes, mondta magának. Royce utána ered majd, és akkor a folyosó magányában jól leszidhatja az otromba viselkedésért. Egy füst alatt talán elmagyarázhatja újdonsült férjének a házastársi kötelességeit is. Legelőször is azt, hogy egy rendes férj maga kíséri el a feleségét minden fontos eseményre. Nicolaa mindjárt hozzá is látott terve megvalósításához. Megköszönte Lawrence-nek a kíséretet, rámosolygott Royce-ra. Pukedlizni nem tudott a kötések miatt, ezért csak a fejét hajtotta meg. Azzal sarkon fordult, és az ajtó felé indult. – Nicolaa! Hangjától megremegtek a gerendák. Nicolaa nyomban megtorpant. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy a férfi képes elordítani a nevét a vendégek előtt. Halálra váltan fordult meg és férjére nézett. Royce tapintatlan viselkedésének köszönhetően ismét mindenki őt bámulta a teremben. Nicolaa elvörösödött zavarában. Elég volt egy pillantást vetnie férjére, hogy tudja, képes jelenetet rendezni. Szinte már látta maga előtt, amint Royce a hajánál fogva az asztalhoz vonszolja, és a rémisztő gondolat arra késztette, hogy újraértékelje álláspontját. Az ég szerelmére, ez a férfi bármilyen gorombaságra képes lenne, hogy elérje, amit akar. Úgy döntött, beadja a derekát… most az egyszer. Felsóhajtott, nyugalmat erőltetett magára, és Royce-hoz sétált, közben egy pillanatra sem vette le tekintetét a férfiról. Ha most elmosolyodik ez a faragatlan tuskó, hát ő esküszik az élő Istenre, hogy megrúgja. Alig néhány lépésre Royce-tól megállt. – Óhajt valamit? A férfi bólintott. Roppant önelégültnek tűnt. Nicolaa még közelebb lépett. – Nem fogja mindig megkapni, amit akar – sziszegte oda neki. – Dehogynem. Ekkor Nicolaa meglátta a férfi szemében a szikrákat. – Ön egy lehetetlen alak – morogta. – Ezt már korábban is említetted.
Royce ekkor már mosolygott, és a lánynak fogalma sem volt, hogyan értelmezze férje viselkedését. Lehajtotta a fejét. Royce azonban megragadta az állát, és felemelte. Majd lassan lehajolt, és megcsókolta. Ajka alig érintette a lányét, Nicolaa mégis beleremegett. Még szinte magához sem tért a meglepetésből, amikor férje magához húzta, átkarolta a vállát, és visszafordult a barátaihoz. Úgy bánik vele, mint valami csomaggal, de legalább megfelelően üdvözölte. Istenem, teljesen összezavarta! A zavarodottság érzése a hosszú vacsora alatt végig megmaradt. Férje jóformán tudomást sem vett róla, mialatt az ételt felszolgálták. A többi vendég bókokkal halmozta el, de az valahogy nem számított. Royce bezzeg egyetlen megjegyzést sem tett a külsejére. Még szerencse, hogy őt úgysem érdekli, győzködte magát Nicolaa. A sérülései miatt nem tudott enni, tehát valakinek meg kell etetnie. Ezt a megaláztatást Nicolaa nem akarta elszenvedni. Férjéhez fordult, hogy ezt suttogva megossza vele, de az ekkor egy falat húst dugott a szájába. Így aztán Nicolaa rágni kezdett. Beszélgetés és nevetés zaja töltötte be a termet, így a lány biztosra vette, hogy senki sem figyel rá. Matilda a jobbján ült, de élénk beszélgetésbe merült a királlyal. Nicolaa halotta, hogy a királyi pár gyermekeiről folyik a szó. Ezért elfogadta Royce segítségét. Az is megkönnyítette a dolgát, hogy férje magától értetődő természetességgel tette. Elvégre megparancsolhatta volna a fegyverhordozójának is, hogy végezze el helyette ezt a feladatot. Magában hálát adott az égnek, hogy férje nem csinál nagy ügyet az ő szerencsétlenségéből. – Samuel báró azt ígérte, hogy holnap leveszi a kötést – mondta Royce-nak. A férfi bólintott, majd elfordult tőle, és egy Nicolaa számára ismeretlen báróval elegyedett beszédbe. A fiatalasszony figyelmeztetően rálépett férje lábára, de az tudomást sem vett róla. Nicolaa sérült kezét az ölében pihentetve ült, és szörnyen egyedül érezte magát. Hamarosan teljesen lefoglalta az önsajnálat. Keze sajgott, és ez csak fokozta búskomorságát. Azt is észrevette, hogy néhány hajadon kihívó pillantásokat vet Royce-ra. Közelebb húzódott férjéhez, közben haragos tekintettel méregette a szégyentelen némbereket. Újdonsült asszonya nem szereti, ha elhanyagolják, vonta le a következtetést Royce, ahogy Nicolaa egyre közelebb húzódott hozzá. Még egy mozdulat, és már az ölében fog ülni. Royce végül megkönyörült rajta. – Jól szórakozol, Nicolaa? A fiatalasszony kecsesen vállat vont. – Hol aludt az éjjel?
Nicolaa elfordult Royce-tól, hogy szúrósan rámeredjen egy vörös hajú nőre, aki igyekezett Royce figyelmét magára vonni. – Nos, hol volt? – Nézz rám, amikor tőlem kérdezel valamit! – parancsolta a férfi. Türelmesen megvárta, amíg a lány engedelmeskedik, csak azután válaszolt. – A hitvesemmel aludtam. – Én vagyok a hitvese. A férfi felvonta a szemöldökét. – Így igaz. – Velem aludt? – Hisz épp az imént mondtam, asszony. – Nem kell mindjárt úgy felfortyannia. Nem emlékszem a múlt éjszakára, és kíváncsi voltam. Ezek szerint mellettem aludt. Úgy tűnt, Nicolaa még mindig nem igazán érti. Royce türelemre intette magát, hiszen élvezet volt figyelni a lányt, amikor felbosszantja magát valamin, amit nem ért. Most pedig szemmel láthatóan bosszús volt. Próbált ugyan higgadtan viselkedni, de csúfosan megbukott. Royce úgy döntött, ugratja egy kicsit. – Ami azt illeti, alattad töltöttem az éjszakát. Te voltál felül. Nicolaa erre fülig vörösödött, Royce pedig hangosan felkacagott. A harsány hangra néhányan meglepetten oda fordították a tekintetüket. – Rávettél arra, hogy rajtad… – Te akartad. – El voltam kábítva. – Ez igaz. Nicolaa hirtelen kihúzta magát. – Ma este egy kortyot sem iszom abból az italból. Royce azonnal beleegyezett, hiszen látta mennyire felháborodott hitvese. Ekkor a királyné beszélgetni kezdett Nicolaaval. Royce észrevette, hogy a lány eközben sem húzódik el mellőle. Mintha állandóan szorosan a közelében akarna maradni. Nem igazán értette a miértjét, de tetszett neki. A világ legtermészetesebb dolgának tűnt átkarolni hitvesét. És Nicolaa nem rázta le a kezét a válláról. Néhány perccel később, amikor Matilda befejezte az egyik kislányáról szóló történetet, Nicolaa megadta magát a fáradtságnak, és kimerülten férje oldalához simult.
Feltételezte, hogy a külső szemlélő számára ő és Royce boldog párnak tűnt, akik alig várják, hogy végre kettesben legyenek. Ez részben igaz is volt. Alig várta már, hogy kettesben maradjon férjével, de csak azért, hogy alaposan megmondhassa neki a magáét tapintatlan viselkedéséért. Valahányszor eszébe jutott, hogyan ordított rá Royce a vacsora előtt, mindig forrni kezdett a vére. Nicolaa hamarosan újra dühbe lovallta magát, ám ekkor Royce gyengéden simogatni kezdte vállát, és a feszültség pillanatokon belül tovatűnt, ő pedig még közelebb fészkelődött férjéhez. Még egy ásítást is megengedett magának. – Még mindig fáj a kezed, Nicolaa? – kérdezte Royce a füléhez hajolva. Édes borzongás futott végig a lányon. A gyöngéd hang szinte cirógatta. Felötlött ugyan benne, hogy talán nem illendő ily szorosan hozzásimulni férjéhez a vendégek előtt, de túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy ezzel törődjön. Különben is, olyan hideg van ebben a teremben, Royce teste pedig hihetetlen hőt árasztott. Azzal áltatta magát, hogy csak egy kis meleget akar csenni a férfitól. Még közelebb húzódott hozzá, mielőtt válaszolt. – Még fáj egy kicsit a kezem, Royce, de nem elviselhetetlenül. Royce újra dörzsölgetni kezdte a vállát. Ez tetszett Nicolaanak. Ahogy a férfi illata is. Annyira tiszta és férfias volt. Amikor férje visszafordult barátaihoz, Nicolaa nem érezte többé elhanyagolva magát, mivel Royce meg-megsimogatta karját annak jeleként, hogy nem feledkezett meg róla. Vilmos király hirtelen felállt, csendet intett, majd megparancsolta, hogy Sir Clayton lépjen elő. Egy magas, sovány, keskeny orrú és erős állú férfi vált el az egyik csoporttól, és mélyen meghajolt a király előtt. Bíborszínű ruhát viselt, vállán átvetve élénkvörös köpeny. A király visszaereszkedett a székébe, és mindenki sietett ülőhelyet találni. Néhány percen belül mély csend honolt a teremben. Clayton magához intette segédeit. Két, egyforma ruhába öltözött fiú sietett mellé, mindkettőnek harsona volt a kezében. A látvány felkeltette Nicolaa érdeklődését, ezért elhúzódott egy kissé Royce-tól. Feltételezte, hogy a trió énekelni fog valamit az egybegyűlteknek. Vilmos tapsolt egyet, mire a segédek megfújták a harsonákat, és előbbre léptek. Clayton követte őket. Erre már Royce is figyelt. Hátát kényelmesen a padnak döntötte, és rávette Nicolaa, hogy kövesse a példáját.
Nicolaa férjére mosolygott. – Énekelni fognak nekünk? – kérdezte suttogva. Royce megrázta a fejét. – Ő Clayton, a krónikás – magyarázta. Nicolaa nem értette. Tudta, hogy a krónikás maga az élő történelem, minden fontos esemény tudója és továbbadója. Természetesen a szászoknak is voltak krónikásaik, azt azonban elképzelni sem tudta, miről fog Clayton története szólni. Újra Royce-hoz simult. – A hastingsi eseményekről fog regélni? A férfi tagadólag intett. – Egy különleges legendáról fog mesélni. Csak figyelj, és hamarosan megérted. Clayton már bele is kezdett a történetbe. Nicolaa csak a mondat végét tudta elcsípni. Valamilyen jövedelmező birtokról és a birtokot védő várról volt szó, valamint arról, mennyire fontos ez a birtok Vilmos számára. A krónikás hangja erős, ugyanakkor dallamos is volt, és Nicolaat pillanatok alatt magával ragadta az érdekfeszítő történet. Clayton egy pillanatra elhallgatott, Nicolaahoz fordult és rámosolygott, majd folytatta történetét. – Három normann lovag is próbálta elfoglalni a várat, ám mind csúfos kudarcot vallott. Sir Gregory volt az első, ki magáénak akarta a feladatot. Fiatal és lelkes lovag, vakmerő és bátor harcos, ki égett a vágytól, hogy rátermettségét urának bebizonyítsa. Mikor esdeklése meghallgatásra talált, és a feladat rábízatott, az ifjú nagy hangon kérkedett mindenki előtt, hogy egy kurta héten belül győztesen tér vissza. Az a hír járta, hogy a várat nem is szász harcos védi. Ha ez így lett volna, a csata szót sem érdemelne. Gregory olyannyira biztos volt a győzelmében, hogy mindössze harminc harcossal vonult – parádézva peckesen – a vár bevételére. A közönség hangosan felkacagott. Clayton megvárta, míg a derültség hangjai elcsitulnak, s csak akkor folytatta. – A visszaút azonban már nem sikerült ilyen peckesre. Nem is sikerülhetett, mert a fenekéből kiálló jókora nyílvessző miatt jó, ha vánszorogni tudott. A vesszővel együtt büszke kérkedését is kihúzták a lovagból, aki most már alázatosan borult le királya elé. Feje – én mondom néktek – oly mélyen lehajtva, hogy már a földet veri orrával. Miután kudarcát elismerte, kérve kérte királyát, hogy vegye fejét eme szégyenért. Nicolaa lélegzete elakadt. Vilmos kuncogott és a szeme sarkát törölgette kendőjével. Látszott rajta, hogy nagyon élvezi a történetet.
Clayton meghajolt királya felé, mielőtt folytatta volna. – „Igazat szólt-e a fáma, hogy nemes lovagomat egy gyenge nő győzte le?” – kérdezte a király. Gregory pedig, én magam tanúsítom, nem próbált mentséget találni, hanem elismerte az igazságot, lett légyen az bármily megalázó. „Igen, felség – szólt –, valóban nő volt a győztes védő.” Clayton ismét megállt, és megvárta, míg elhal a nevetés. – Ekkor urunk, Normandia hercege – mert ekkor Vilmos még nem volt Anglia felszentelt királya – kezét háta mögött összefonva az előtte térdelő lovagra tekintett. Urunk ugyan fényes győzelmet aratott a hastingsi csatában, de még jó néhány csata várt még rá, mielőtt végképp magáénak mondhatná Angliát. Emberei azonban egyre inkább kimerültek a végtelen harcokban. – Tudja meg mindenki – folytatta Clayton –, hogy Vilmos jó emberismerő. Nem volt nehéz észrevennie, hogy katonái attól a pillanattól fogva, amint Gregory besántikált a táborba, elrejtették fáradtságukat, és élénk érdeklődéssel gyűltek a fiatal lovag köré, hogy történetét hallják. Mire Gregory elregélte csúfos kudarca sorát, az emberek leplezetlenül mosolyogtak rajta. Egyikük sem akarta elhinni, hogy egy nő túljárhat egy normann lovag eszén. – Vilmos elárulta nékem, hogy a különös talánynak köszönhetően ő maga is új erőre kapott. A szász amazon felrázta embereit. A katonák elfeledkeztek sérüléseikről és megfáradt testükről. „Ki lesz a következő, ki nevemben elfogadja a kihívást?” – szólt vezérünk. Clayton ismét arra kényszerült, hogy szünetet tartson, és megvárja, míg a fejek és a figyelem újra felé fordul. – Kit keresnek? – súgta Nicolaa Royce-nak. – Hannibalt – felelte mosolyogva a férfi. – Ott ül hátul, az a vörös arcú lovag. Most az ő hőstettei következnek. Nicolaa próbálta visszafojtani nevetését. Szegény ember szörnyen zavartnak látszott. – És hol van Gregory? Az első lovag, aki vállalta a kihívást? – Épp a fallal próbál eggyé válni ott, balra tőled. Nicolaa figyelmét ismét Clayton vonta magára, aki folytatta elbeszélését. – Egy másik lelkes ifjú lovag, bizonyos Hannibal nevezetű sietett felelni Vilmos kérdésére. Kezét szívére téve, fejét meghajtva urunk előtt alázatosan könyörgött, hogy ő lehessen a kiválasztott. Szeretett Vilmosunk nagylelkűen megengedte néki. „Azt akarom, hogy a nő sértetlen maradjon – parancsolta urunk. – Hozd őt magaddal Londonba, miután elfoglaltad a várat, hadd legyen tanúja megkoronázásomnak. – Vilmos ezután végignézett figyelő emberein, majd hozzátette: – Ő legyen jutalma egyik vitéz lovagomnak.”
Amíg el nem hangzott a „jutalom” szó, Nicolaaban nem tudatosult, hogy a történet róla szól. A felismeréstől kis híján lebukott a padról; szerencsére Royce erősen tartotta. Sebzett tekintettel fordult férje felé, szeme megtelt könnyel. – Clayton nem gúnyolódik rajtad, hanem magasztal – súgta neki Royce. Nicolaa mély levegőt vett. Hátát mereven tartotta, és maga elé meredt. Igyekezett kizárni a tudatából a krónikás hangját, de nem sikerült. – Hannibál másnap reggel kelt útra. Hatvan katonát vitt magával, kétszer annyit, mint Gregory. A lovag eltökélten indult a csatába, ám Gregoryhoz hasonlóan ő is alábecsülte ellenfelét. Hat nappal később szégyenteljes kudarca hírével kellett ura elé járulnia. – A harmadik lovag Michael volt, és következő reggelen neki is vágott a kalandnak. Idősebb és tapasztaltabb is volt pórul járt társainál, mégis elbukott. Clayton azzal folytatta, hogyan hívatta maga elé Vilmos két legmegbízhatóbb báróját, Guyt és Royce-ot tanácskozásra. Itt a krónikás nem fukarkodott a dicsérő szavakkal, és minden dicsőítő jelzőt ráaggatott a két lovagra. Végül a házassághoz vezető eseményekkel fejezte be mondandóját. Amikor Clayton befejezte meséjét, mélyen meghajolt Vilmos király előtt, majd Nicolaa elé lépett, és előtte is fejet hajtott. A teremben mindenki felállt, és tapssal fejezte ki elismerését. Royce is felállt, Nicolaa viszont meg sem moccant, mintha a padhoz ragasztották volna. Férje derékon ragadta, magához emelte, és szorosan tartotta. A legyőzött lovagok virágcsokorral a kezükben járultak a lány elé. Gregory fehéret, Hannibal rózsaszínt, Michael vöröset hozott. A lovagok meghajoltak Royce előtt, majd Nicolaa elé helyezték a csokrokat. Vilmos király ismét csendet intett. – Ezek hárman kiérdemelték a jogot, hogy Royce báró csapatába kerüljenek. Amikor kiképzésük véget ér, többé senki sem diadalmaskodhat rajtuk. Hatalmas kacagás követte a király szavait. Vilmos tapsolt, mire a zenészek muzsikálni kezdtek. Nicolaa zavartan ereszkedett vissza a helyére. Royce-hoz fordult. Férje figyelmesen nézett rá. Arcán nem volt mosoly. – Az egész csak játék volt – suttogta a lány. – Ellopták az otthonom és… De az indulat tovaszállt, amikor a férfi hozzáhajolt és megcsókolta. Nicolaat meglepte ez az érzelmi megnyilvánulás, és csak még jobban összezavarodott. Royce megcirógatta hitvese arcát. – Háború volt, Nicolaa, nem játék – súgta neki. – Fogadd el a hódolatukat.
A lány lassan bólintott, de nem volt igazán meggyőzve. Royce a fejét csóválta. – Nicolaa, soha nem engedtem volna meg Claytonnak, hogy előadja a történetet, ha csak egy csipetnyi gúnyt is felfedeztem volna benne. És ha mindössze annyi lett volna a cél, hogy elszórakoztassuk a fáradt katonákat, nem egyeztem volna bele, hogy te is végighallgasd. Nicolaa végre megbékélt. A szíve mélyén tisztában volt vele, Royce nem engedné, hogy bárki is nevetség tárgyává tegye őt. A virágok egyből más, új jelentést kaptak. Férjére mosolygott, és ki akart venni egy szálat a csokorból, de rájött, hogy bekötözött kezével ez nem fog sikerülni. Royce kihúzott egy virágot, és hitvese orra elé emelte. Nicolaa mélyen beszívta az édes illatot, majd férje felé tolta. – Csodálatos az illata – jelentette ki. Royce is megszagolta a virágot, majd az asztalra dobta. – A te illatod sokkal finomabb. A fiatalasszonynak megköszönni sem volt ideje, mert Royce már el is fordult tőle. Egyik barátja szólította. Az ünneplés az éjszakába nyúlóan folytatódott. Úgy tűnt, a vendégek remekül érzik magukat. Egymás után jöttek, hogy Nicolaaval beszélgessenek, és ismét gratuláljanak neki. A lány örült a jókívánságoknak, és remélte, hogy valóban szívből jönnek. Észrevett néhány idősebb szász bárót a normannok között. Amikor ezt férjének megemlítette, Royce elmagyarázta neki, hogy azok a szász urak, akik felesküdtek Vilmosra, teljesen egyenjogúak normann társaikkal. Néhányuk még a birtokaik egy részét is visszakapta. A bejárat melletti kis fülke árnyékában négy alak álldogált, mély beszélgetésbe merülve. Néha felnéztek, tekintetük Nicolaat kutatta. Vezetőjük középen állt, parancsokat osztogatott. Valahányszor elhangzott egy utasítás, a többiek egyetértően rábólintottak. – Biztos vagy benne, hogy a nő meg fogja tenni? – kérdezte az egyik, és aggódva körülkémlelt, nem hallhatja-e őket valaki, majd visszafordult vezéréhez. – Ha a terv nem válik be… – Akkor is a nő lesz az, akinek viselnie kell a következményeket – súgta a vezető. – Mi van, ha mégsem hajlandó együttműködni? – aggodalmaskodott a másik. A vezető elmosolyodott. – Nicolaa szásznak született, és az is marad, amíg csak él. Meg fogja tenni. – És aztán? – Aztán meghal.
Nicolaa nem is sejtette, hogy a társalgás fő témája. Félálomban üldögélt a helyén, ám az alkóv felől hirtelen felhangzó harsány kacaj felrázta kábultságából. Megfordult, hogy lássa, kinek köszönhető ez a lárma, de túl nagy volt a tömeg előtte. Végül arra a következtetésre jutott, hogy néhány óvatlanabb lovag talán túl sokat fogyasztott az édes, bódító sörből, s ők vidámkodnak a terem másik végében. Égései újra fájdalmasan lüktettek, és bőre is viszketni kezdett. Úgy látszik, megszűnt a gyógyír hatása. – Royce, nagy udvariatlanság lenne, ha most távoznék? Válasz helyett a férje odaintette Lawrence-et. A vazallus letette kupáját, és hozzájuk sietett. Nicolaa a férfira mosolygott, mielőtt újra férjéhez fordult. – Te még maradsz? Royce is elmosolyodott. Hitvese olyan álmos volt, hogy szeme már félig lecsukódott. – Az nem számít udvariatlanságnak, ha te mégy el. Nekem azonban itt kell maradnom, míg Vilmos véget nem vet az ünneplésnek. Én csak őfelsége után hagyhatom el a termet. Nicolaa elégedettnek látszott a magyarázattal. Royce nem értette ugyan, miért olyan vidám, de az angyali mosoly láttán legszívesebben alaposan megcsókolta volna hitvesét. – Végül is te tudod, mi az illem itt – mondta Nicolaa. – De legalább megértettem, ha legközelebb gorombán viselkedsz velem, azt okkal teszed, nem pedig puszta faragatlanságból. – És ez boldoggá tesz téged? – Igen – bólintott Nicolaa. – Egyetlen nő sem óhajt egy faragatlan fráter felesége lenni – magyarázta. – De figyelmeztetlek, Royce: most, hogy már tudom, szándékosan cselekszel így, én is úgy fogok viselkedni, ahogy te. Ez így igazságos, nem? – Nem! – De igen. Azt hiszem… Royce nem engedte, hogy befejezze az érvelést. Gyors, kemény csókot nyomott az ajkára, és amikor szétváltak, Nicolaa már nem is emlékezett arra, miről is beszélgettek. Az ördögbe is, átkozottul kívánja ezt a lányt! Azt akarta, hogy a szája megnyíljon neki, hogy nyelve behatolhasson… a pokolba! Igazi nászéjszakát akar. – Miért komorultál így el? – csodálkozott Nicolaa. Royce nem válaszolt, inkább talpra segítette. Nicolaa a királyi párhoz lépett. Royce mellette állt, és figyelte ifjú hitvese miként nyeri el Vilmos és Matilda kedves mosolyát halk, félénk szavaival. Milyen törékeny teremtés, és mennyire illemtudó! Igen, egy igazi angyal egy cseppnyi gonoszsággal fűszerezve, ha hihet a szemében felcsillanó ördögi szikráknak.
– Amikor az ajtóhoz érek – suttogta Nicolaa –, meglehet, hogy megállok és elordítom a neved. Aztán csak intek, és magamhoz rendellek. Szerinted mit tennél erre? Nicolaa természetesen csak blöffölt. Ahhoz túlságosan is jól nevelt és kifinomult volt, hogy méltóságán aluli módon bizonyítsa, egyenlő társa férjének. Erre minden bizonnyal Royce is rájött, mivel válaszul feleségére kacsintott, majd magához intette Lawrence-et. – Hitvesem távozni óhajt. A lakosztályunkba kísérheted. Lawrence bólintott, és úrnője karjáért nyúlt. Ám a báró következő parancsa megállította. – Ha Lady Nicolaa megállna az ajtónál, az engedélyemet bírod, hogy akár a válladon is a szobánkba szállítsd. Nicolaa szeme tágra nyílt, és a vazallusra nézett, hogy lássa, mit szól ehhez a szégyenteljes utasításhoz. Meglepve tapasztalta, hogy a férfi alig tudja visszafojtani mosolyát. Szúrósan ránézett, majd férjéhez fordult. – Szörnyen tapintatlan vagy, Royce. – Sértő rám nézve a vádaskodásod, kedvesem – mosolyodott el a férfi. – Én soha nem vagyok tapintatlan. Hogy bebizonyítsa igazát, újfent hűbéreséhez fordult. – Lawrence, ha esetleg a válladra kellene venned a hitvesemet, vigyázz, hogy ne érj a kezéhez, mert a sebei miatt még mindig érzékeny. – Igenis, báró úr. Óvatos leszek. Royce Nicolaara kacsintott. – Tessék, asszony. Most már láthatod, milyen tapintatos és figyelmes vagyok hozzád. Nicolaa megcsóválta a fejét. – Tudod, Royce, valahányszor felsejlik előttem egy békés jövő halvány reménye, mindig mondasz valamit, amitől szertefoszlik az álom. Jobb lesz, ha tisztába jön az új helyzetével, uram. Az ifiasszony szeme egészen elsötétült, biztos jeleként annak, hogy dühbe lovallta magát. Royce legszívesebben felkacagott volna. Új asszonya a félelem legkisebb jele nélkül dacol vele, mintha legalábbis egyenlőnek számítaná magát vele. A mindenit, de kedvére való ez a nő! Lawrence figyelte, ahogy ura keményen Nicolaara mered, és mosolyogni támadt kedve. Royce meg akarja félemlíteni feleségét, de nem sikerül neki. A vazallus szinte látta a kettejük között repkedő szikrákat. Lawrence úgy vélte, Nicolaa máris beleszeretett Royce-ba. A hűségéről kétségtelenül tanúbizonyságot tett. Lawrence mindenesetre kíváncsi lett volna,
Royce felismerte-e, mekkora szerencse érte. Természetesen időbe telik majd, míg megfelelő módon értékelni tudja hitvesét, elvégre harcos volt, és a harcosok csak ritkán foglalkoznak olyan semmiségekkel, mint a szívügyek. – Nicolaa – szólalt meg Royce, ismét magára vonva Lawrence figyelmét. – Mire gondoltál, amikor az új helyzetemről beszéltél? A lánynak el kellett szakítania tekintetét a férfiról, hogy képes legyen összeszedni a gondolatait. Micsoda jóképű ember, még ha sértegeti is! Elég volt a férfi vonzó szürke szemébe néznie, és máris összekuszálódtak a gondolatai. – Nem ez a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy ezt megvitassuk – mormolta a férfi mellkasára szegezve tekintetét. – Ó, pedig én most szeretném hallani a magyarázatodat – kulcsolta össze a kezét a háta mögött Royce, és türelmesen várakozott. – Rendben – vett mély lélegzetet Nicolaa. – Néhány napon belül visszatérünk a birtokomra, nem igaz? – Nem várt választ. – És most az én férjem vagy. Royce-nak majdnem egy percébe telt, mire rájött, hogy a lány már be is fejezte a magyarázatot, és most reménykedve bámul rá. A férfi majdnem felkacagott. Istenem, micsoda ostoba teremtés! – Attól tartok, ez a magyarázat nem elégséges számomra a megértéshez. Nicolaa vállat vont. Remélte, hogy kettesben lesznek, amikor magyarázatra kerül a sor, de az alkalom túlságosan remek volt ahhoz, hogy kihagyja. Férje most minden figyelmét neki szenteli, és csak a jóisten tudja, mikor lesz még egy ilyen lehetősége. – Hitvesedként házastársi kötelességem, hogy szolgáljalak, ahogy férjemként neked is az a kötelességed, hogy engem szolgálj. Royce arcáról lefagyott a mosoly. – És mégis, hogyan kellene szolgálnom téged? – Úgy, hogy követed az utasításaimat. – Micsoda?! Nicolaanak nem állt szándékában most meghátrálni, férje haragja ellenére sem. Ahhoz túlságosan is fontos volt számára ez a kérdés. – Úgy, hogy követed az utasításaimat – ismételte meg. – Nem lesz könnyű alkalmazkodnod, elvégre kívülálló leszel. A szolgák természetesen hűségesek hozzám. Látod, milyen egyszerű az egész? – Nicolaa, az én kötelességem, hogy megvédjelek.
– Az is – helyeselt Nicolaa. Minden erejére szüksége volt, hogy állni tudja férje fagyos tekintetét. – Szeretnék békében élni veled, Royce. Ha egy kicsit türelmes tudnál lenni… – Én mindig türelmes vagyok! – csattant fel a férfi. Egyáltalán nem tűnt türelmesnek, de Nicolaa jobbnak látta nem vitába szállni vele. – Idővel majd megismered a szokásainkat. Segíteni fogok neked, hogy be tudj illeszkedni. – Azt hiszed, megváltoztatom majd a szokásaimat? – vált Royce hangja érdessé. – Nem egészen így gondoltam – vallotta be Nicolaa. – De most túlságosan kimerült vagyok. Nem beszélhetnénk meg holnap az új kötelességeidet? Royce nem válaszolt, csak állt elképedt arccal. Nicolaa elérkezettnek látta az időt a távozásra. Lábujjhegyre állt, és arcon csókolta férjét, majd a kijárat felé sietett. – Nem jön velem, Lawrence? – szólt vissza. A vazallus úrnője után sietett. Nicolaa nagyon elégedett volt magával. Végre elmondhatta a kívánságait, és Royce meg is hallgatta. Kezdetnek ez is megteszi. Nem kell sok idő, és férje is belátja majd, neki volt igaza. Royce idegen a birtokon, és a birtok az övé, de mivel a férfi intelligens, gyorsan sikerül majd beilleszkednie, ebben biztos volt. Lawrence szó nélkül kísérte úrnőjét vissza a szobájába. Nem is tudott volna szólni, annyira lefoglalta, hogy elrejtse, milyen jól szórakozik. Royce hitetlenkedő arckifejezését nem felejti el, amíg él. – Köszönöm, hogy elkísért, Lawrence – mondta Nicolaa, amikor elérték a szobát. – Jó éjszakát! – Jó éjszakát, asszonyom! Szép álmokat. Nicolaa rámosolygott az ajtó két oldalán őrt álló katonákra, majd belépett a szobába. Az egyik katona bezárta mögötte az ajtót. Nicolaa hangosan felsóhajtott. A kandalló mellett, az árnyékban egy cseléd várakozott, de a lány egészen addig nem vette észre, míg a szoba közepére nem ért. Megtorpant, és halk, meglepett sikoly hagyta el ajkát. Még soha nem látta korábban ezt a nőt. Sokkal idősebb volt Marynél, komor tekintetű mogorva alak. Közelebb intette magához Nicolaat. Az asszony egyáltalán nem szolgaként viselkedett, ez óvatosságra intette Nicolaat. – Hogy hívják? És miért nincs itt Mary? Ma este ő soros, hogy a szolgálatomra legyen. – A nevem nem fontos – válaszolta a nő halkan. – Úgysem találkozik velem többször. A szolgálólányának azt mondtam, hogy a konyhában van rá szükség.
– Mit keres nálam? – kérdezte Nicolaa. Feltűnt neki, hogy a nő állandóan a háta mögött tartja a kezét, ezért óvatosan az ajtó felé lépett, hogy közelebb legyen a kinti őrökhöz. – Azt a parancsot kaptam, hogy adjak át egy üzenetet, aztán hagyjam magára. – Ki küldte az üzenetet? – Azoknak a vezetője, akik nem fogadják el a trónbitorlót Anglia királyának. – Vannak még szászok, akik ellenállnak? Az asszony tekintete még inkább elkomorult. – Tán máris hűtlen lett a hazájához? Nicolaa kihúzta magát. – Hogy hívják a vezetőjüket? – követelte. – Nem tudom, de ha tudnám, sem árulnám el, mivel még nem bizonyította a megbízhatóságát. – Nem kell, hogy bármit is bizonyítsak magának – jelentette ki Nicolaa kereken. – Most pedig árulja el, mi az üzenet, aztán távozzon! A nő egy éles tőrt húzott elő a háta mögül, és Nicolaa felé nyújtotta. – Royce báró a legkiválóbb kiképző. Ha valami történne vele, az nagy veszteség lenne a sereg számára. Vilmos leginkább rá hallgat a háborús kérdésekben. A férje lesz az első áldozatunk. Nicolaa tekintete a tőrre szegeződött. Figyelte, ahogy a nő az ágy melletti ládára teszi a fegyvert, majd kifelé indul. – Ölje meg! – súgta oda neki az ajtó felé tartva. – Ma éjjel. – Nem! – kiáltott fel a lány. A nő hátraperdült. – Azt akarja, hogy az őrök meghallják? Nicolaa megrázta a fejét. Halálra rémült, de nem akarta így elengedni a vén szipirtyót. Meg kell tudnia az ellenállók vezetőjének a nevét. Ami még ennél is fontosabb, ez a nő talán tud valamit Thurstonről, aki északra, Alfréd báró csapatába igyekezett. – Mondja meg, kérem, a vezető nevét. Egyedül Alfréd báróról tudom, hogy még ellenáll a normannoknak. Északon, a birtokom közelében van az erődítményük. Még folytatta volna, de a nő közbevágott. – Nem csak egy csapat maradt hű a régi hagyományokhoz – mondta. – Ma éjjel magának is bizonyítania kell a hűségét. – Hogyan ölhetném meg a férjemet? – emelte magasba bekötözött kezét Nicolaa. – Hiszen meg sem tudom fogni azt a tőrt.
A nő meghökkent. Nyilvánvaló volt, hogy ezzel a problémával nem számolt. Nicolaa magában gyors hálaimát mormolt, amiért nem sikerült rávennie Samuel bárót a kötés eltávolítására. – Ha akarnám, sem tudnám meggyilkolni a férjemet – jelentette ki, és hangjából érződött a megkönnyebbülés, és némi diadal is. Úgy tűnt, a nő nem vette észre. Egyre csak a bepólyált kezeket bámulta. – Meg kell találnia a módját – mondta végül. – Vagy ő, vagy maga! A nő a kilincs felé nyúlt, amikor Nicolaa megszólalt. – Én semmiképp sem élném túl, hisz Vilmos bosszút állna rajtam. A nő a fejét rázta. – Hajnalban három ember jön, és elszökteti magát. Akkora meg kell lennie a dolognak. – Nem teszem meg. – Akkor mindkettőjüket megölik. És ezzel a fenyegetéssel az ajtó becsukódott a nő mögött.
HETEDIK
F E J E Z E T
Nicolaa tudta, hogy menten rosszul lesz. A nőből áradó gonoszság szinte megdermesztette a szoba levegőjét. Royce körülbelül húsz perccel később érkezett meg. Nem igazán tudta, milyen fogadtatásra számíthat Nicolaatól. Lehet, hogy mélyen alszik már, és oly ártatlanul fest, mint a ma született bárány, de az is elképzelhető, hogy teljesen éberen rója a szobát, míg további vérlázító gondolatokat forgat a fejében, amelyeket aztán neki végig kell hallgatnia. Egy dolog azonban biztos: mielőbb helyére kell tennie az asszonyt. Tény, hogy sohasem volt még nős, és nem tudhatja, hogyan is él együtt egy férfi és egy nő; de Nicolaa sem volt még soha férjnél, tehát neki sem lehetnek nagyobb tapasztalatai e téren. A házasság szabályait azonban az egyház fektette le, és egyformán érvényesek szászokra és normannokra. A férj az úr a háznál, és a feleség az ő tulajdona. Nicolaa persze mindent összekevert a fejében. Royce erre elmosolyodott. Nem lesz könnyű a lánynak, hiszen ő rengeteg változást tervez. Egy dolog azonban biztos: Nicolaa lesz az, akinek alkalmazkodnia kell, nem pedig ő.
Amint belépett a szobájukba, egyből elfelejtette a feleségének szánt leckéztető szavakat. Nicolaa egyáltalán nem volt olyan állapotban, hogy bármilyen leckéztetésre figyeljen. Az ágy mellett térdelt a földön, és az üres éjjeli edény fölé hajolva öklendezett. Pokoli egy üdvözlés! Hallott már olyanról, hogy egy ifiasszony majd rosszul lesz az izgalomtól a nászéjszakáján, de Nicolaa viselkedése túlment ezen. Annyira rettegne ettől az éjszakától, hogy komolyan belebetegedett volna? Royce-nak nem tetszett ez a lehetőség. Nagyot sóhajtva a mosdótálhoz ment, megnedvesített egy ruhát, és a feleségéhez lépett. Nicolaa ekkor már a sarkán ült, és levegő után kapkodott. Royce a karjába emelte, és előbb az ágy szélére, majd végül az ölébe ültette. Alighogy hozzáért, a lány zokogni kezdett. Royce a homlokához szorította a nedves ruhát. – Azonnal hagyd abba a sírást – parancsolt rá –, és mondd el, mi bánt! Nicolaanak nem tetszett a férfi nyers modora. – Semmi sem bánt – hazudta. – Rendben – bólintott a férfi. – Akkor áruld el, miért sírsz! Ez meg túl józanul hangzott. – Semmit nem gondoltam komolyan azokból az elismerő szavakból, amelyeket rólad mondtam – jelentette ki Nicolaa. Félrelökte homlokáról a ruhát, és szembefordult Royce-szal, hogy az láthassa rosszalló tekintetét. – Nehogy elhidd a dicséreteimet! A férfi bólintott, csak hogy megnyugtassa a lányt. – Mikor is mondtad azokat a dicsérő szavakat, amelyeket nem szabad elhinnem? – Tegnap este, amikor Guy báró a saját kiválóságával kérkedett. Royce-nak is eszébe jutott az előző este, és elmosolyodott. Nicolaat azonban túlságosan lefoglalta a saját baja, így észre sem vette. Az elmúlt néhány óra teljesen kimerítette. Férje mellkasára borult, és lehunyta a szemét. Valahol, az agya egy rejtett kis zugában tisztában volt vele, hogy kívánja a férfi érintését, a megnyugtatására vágyik. Ennek ugyan semmi értelme, de most nem volt kedve az érzéseit bogozgatni. – Royce! – Igen? – Gyűlölsz? – Nem. – Nagyon dühös voltál, amiért téged választottalak férjemül? – Mit gondolsz? – Azt hiszem, igen – suttogta. – Így most nem mehetsz vissza Normandiába.
– Ez igaz. – És ez bosszant? Royce ismét elmosolyodott, és állát a lány fejére hajtotta. Nicolaa határozottan aggódni látszott. – Nem. – És miért nem? A férfi nagyot sóhajtott. – Vitatkozni akarsz? – Nem. Vissza kell menned Normandiába, Royce. Nincs ott egy hölgy, aki rád vár? – Kicsit késő már emiatt aggódni, nem? A lány szeme újra megtelt könnyel. – Csak most jutott eszembe ez a lehetőség – szipogta. – Istenem, tönkretettem az életed, igaz? Royce szorosan magához ölelte. – Nem tetted tönkre az életemet – mondta. – És nem hagytam senkit Normandiában. Nicolaa hozzásimult. Royce ezt úgy értelmezte, hogy a lányt megnyugtatta a hír. – A családom természetesen ott van – folytatta. – Az apám meghalt, de az anyám még él. A lánytestvéreim és az unokái lefoglalják minden idejét. – Találkozom valaha is a családoddal? – Valószínűleg. Royce úgy vélte, sikerült megnyugtatnia Nicolaat annyira, hogy visszatérhessen eredeti kérdésére, mi szerint, miért sír és mi miatt aggódik a lány. Épp szóra nyitotta a száját, amikor Nicolaa a fülébe suttogta: – Vissza kell menned Normandiába, Royce, ha csak egy szép hosszú családlátogatás erejéig is. Royce-nak feltűnt a sürgető hangsúly. – És miért? – Mert ott biztonságban leszel. – Itt is biztonságban vagyok. Nicolaa úgy döntött, taktikát változtat. – El szeretnék innen menni, amilyen hamar csak lehetséges, férjuram. Nem indulhatnánk máris? A hold fénye elég világot ad, hogy mutassa az utat hazáig. A kétségbeesés eltéveszthetetlen volt a hangjában. Royce felemelte az állát, hogy láthassa az arckifejezését. Elég volt egyetlen pillantást vetnie rá, hogy tudja, retteg valamitől.
– Mi történt? – akarta tudni. – Semmi – bökte ki Nicolaa. – Csak haza akarok menni. Ellökte Royce kezét, és arcát a vállgödrébe fúrta. – Nicolaa, annyira félsz az érintésemtől, hogy belebetegedtél? – Miről beszélsz? Hiszen most is hozzám érsz, Royce. – Nem így értettem. Hanem amikor lefektetlek… Nem tudta befejezni a mondatot. A lány felkapta a fejét. Jóságos Isten, erre még csak nem is gondolt! Ha ráhagyja, ez a férfi mindig kitalál neki valami új dolgot, ami miatt aggódhat. – Nem várhatod el, hogy úgy háljak veled! Még csak fontolóra sem vehettem ezt a lehetőséget. Nem, egyszerűen nem várhatod el… – De elvárom! – vágott közbe a férfi. Nicolaa a férfi szemébe bámult. Úgy tűnt, férje komolyan beszél. A lány elsápadt, és szíve hevesebben kezdett dobogni. Kétségbeesésében újra sírva fakadt. Royce igyekezett úrrá lenni bosszúságán. Rájött, nem kellett volna szóba hozni a témát. Ha elérkezik az idő, majd megejti a dolgot, de akkor gondoskodik róla, hogy hitvesének ne legyen ideje aggódni vagy félni. – Nicolaa, bízol bennem? – Igen – vágta rá a lány gondolkodás nélkül. – És nem félsz tőlem, ugye? – Nem. – Helyes – suttogta a férfi. – Akkor áruld el, miért vagy ilyen izgatott! – Iszonyatosan ég a kezem és a karom – morogta Nicolaa. – Gyötörnek a gondok. Royce, egyszerűen nem vagyok abban az állapotban, hogy megengedjem, hogy hozzám nyúlj. – Hogy megengedd? – kérdezte a férfi inkább csodálkozva, mint haragosan. – Tudod, hogy értem – kiáltott fel a lány. – Hát nincs benned semmi együttérzés? Férje vállat vont. Nicolaa úgy vélte, tényleg nincs. Ha nem foglalta volna le teljesen az, hogyan mentse meg a férfi életét, biztosan több ideje lett volna kigondolni, hogyan beszélje le Royce-ot férji jogainak gyakorlásáról. Újra a férfinak dőlt. – Tudod, Royce, nem gyűlöllek, de időnként nagyon nem kedvellek. A férfi szorosan magához ölelte. Hosszú percek teltek el néma csendben. Royce türelmesen várta, hogy Nicolaa megnyugodjon. Közben agya azon járt, milyen puha és nőies, milyen finom illata van, és mennyire jó érzés a karjában tartani.
Nicolaanak eközben az ördögi kinézetű némber járt az eszében. Felrémlett előtte a gonosz arc, ahogy az üzenetét átadja, és megborzongott. Royce megérezte reszketését, és még közelebb vonta magához. A gyertya fénye megcsillant valamin, és ez magára vonta a figyelmét. Meglátta a ládán a tőrt, és homloka ráncba szaladt. Az előző este külön parancsba adta, hogy távolítsanak el minden fegyvernek használható dolgot a szobából. Bár biztosra vette, hogy Nicolaa képtelen lenne meggyilkolni bárkit is, azzal is tisztában volt, hogy menekülés közben sok kárt okozhat. Hirtelen elmosolyodott. Meg volt győződve róla, ha a lány megsebesítené egy katonáját, utána nyomban bocsánatot kérne tőle. Nicolaa még mindig talány volt számára, de egyik-másik tettét lassan kezdte érteni. – Még mindig szökésen töröd a fejed, Nicolaa? – De hiszen férjes asszony vagyok már. – És? – nógatta Royce. A lány felsóhajtott. – Ha elszöknék, neked is velem kellene tartanod. Nicolaa épp csak rádöbbent a kijelentés abszurditására, amikor a férfi újabb kérdéssel zavarta meg. – Hogy került ide ez a tőr? A lány megmerevedett. – Nem tudom. – De igenis tudod. Ne hazudj nekem! Nicolaa egy hosszú percig meg sem szólalt. – Ez egy hosszú történet – suttogta végül. – Biztosra veszem, hogy nem akarod most végighallgatni. – Tévedsz, nagyon is szeretném hallani. – Egy vénasszonytól kaptam. – Mikor? – Ma éjjel, de nem akarok erről beszélni – sírta el magát. – Csak annyit kérek tőled, hogy vigyél el innen ma este. Könyörgöm, Royce! A férfi úgy tett, mintha nem is hallaná esdeklését. – Miért adott neked tőrt? El kell mondania neki az igazságot. Royce úgysem adja fel. Különben is, győzködte magát Nicolaa, szüksége van valakire, akivel megoszthatja az aggodalmait, és isten a tanúja, hogy a férfinak is szüksége van az ő figyelmeztetésére.
– Azért, hogy megöljelek. Várta, hogy Royce mondjon valamit, és beletelt egy időbe, míg rájött, hiába vár. Talán nem hisz neki? – Nem tréfálok – suttogta. – Tényleg meg kell, hogy öljelek. – Hogyan? – hitetlenkedett a férfi. – Hiszen be van kötve mind a két kezed. Még a tőrt sem tudod megtartani. – Ezt mondtam én is a küldöncnek – morogta a lány. – Rám bízta, hogyan oldom meg a dolgot. Minél inkább kételkedsz azonban a szavamban, Royce, annál inkább úgy érzem, nem is lesz olyan nehéz megtenni. – Nicolaa, képtelen lennél engem megölni – jelentette ki Royce, és hangjából elégedettség csendült. Gyengéden félresimított egy tincset a lány homlokából. A mozdulat teljesen olyan volt, mint egy szerető férj gondoskodása asszonyáról, aki fontos neki. Teremtőm, gondolta Nicolaa, milyen fáradt! Csakis ez lehet az oka, hogy a szeme ismét könnybe lábadt. – Amikor már azt hittem, hogy vége a háborúnak, és végre békében élhetünk, akkor ilyesminek kell történnie. – A háborúnak vége, Nicolaa. Semmiség miatt emészted magad. – Nem hiszel nekem, ugye? – Azt nem mondtam. – Nem is kell mondanod. Van bizonyítékom is, férjuram. – A tőrre gondolsz? – Nem. A bizonyítékom hajnalban érkezik. Három ember jön. Ha addigra nem öllek meg, akkor ők fognak végezni mindkettőnkkel. Akkor majd megbizonyosodhatsz róla, hogy igazat beszéltem. Royce lehajolt, és megcsókolta hitvese homlokát. – Tényleg igazat mondasz, ugye? – Hogyan is hiheted rólam, hogy képes lennék ilyen aljas dolgot kitalálni? Kicsit hátrább húzódott, hogy a férfi arcába nézhessen. Meglepve látta, mennyire dühös, hisz oly gyengéd hangon beszélt vele. Gondterhelt arckifejezése egyből eltűnt, és elégedetten bólintott. Végre hisz neki! Ami azt illeti, jócskán meg is könnyebbült. Royce haragja valójában megnyugtatta. Férje majd tudni fogja, mi a teendő. Nicolaa szorosan a férfihoz bújt, és hölgyhöz nem illőn hangosat ásított. – Most már érted, miért akartam még ma éjjel hazaindulni?
– Nicolaa, kezdd az elejéről – parancsolta Royce –, és pontosan mondd el, mi történt! A lány nem vitatkozott. Amikor befejezte a magyarázkodást, Royce átkarolta a derekát, és szorosan magához ölelte. Arcán azonban félelmetes kifejezés ült, és a sebhely egészen elfehéredett a dühtől. Most teljesen úgy festett, mint egy harcos, bár nem harci öltözékben volt. Különös érzés lett úrrá Nicolaan. A férfi karjában újra biztonságban tudta magát. Már nem is emlékezett, mikor érzett így utoljára. Már az sem izgatta, ha itt maradnak. Royce úgyis megvédi, bárhol is vannak. – Mit fogsz most tenni? – kérdezte férjét. – Kezembe veszem az ügyet. Nicolaa bólintott. – Állj fel, hadd vegyem le rólad a ruhát! – mondta csendesen Royce. – Miért? Royce úgy tett, mintha nem is hallotta volna a megrökönyödést hitvese hangjában. – Hogy lefeküdhess aludni, asszony. Addig nem nyúlok hozzád, míg a kezed meg nem gyógyul. – Köszönöm. – A pokolba is, igazán nem kellene ettől így megkönnyebbülnöd! A férfi nyers hangjából érezte, hogy sikerült megbántania. Úgy vélte, a büszkeségét sértette meg. Felállt és férje szemébe nézett. – Royce, az első alkalomnak ugye különlegesnek kell lennie férj és feleség között? Szűziesen elpirult, és lesütötte a szemét. Nem bírt a férfira nézni, ezért mereven bámulta a padlót. Royce nem tudta megállni, hogy ne ugrassa egy kicsit. – De hiszen egyszer már férjnél voltál, emlékszel? Gyermeked is született, vagy tán megfeledkeztél Ulricról? – Természetesen nem feledkeztem meg róla – vágta rá Nicolaa sietve. – Csak azt akartam mondani, hogy legyen az ember tapasztalt vagy tapasztalatlan, az első alkalomnak akkor is… – Különlegesnek kell lennie? – fejezte be a mondatot Royce, amikor a lány elhallgatott. Nicolaa bólintott. – Igazán nem szeretnék azon aggódni, hogy valaki tőrt szúr a hátadba, amikor éppen… mással vagy elfoglalva. Royce kibontotta Nicolaa övét, félrelökte, majd felállt. Megpróbálta valahogy függetleníteni magát attól, amit csinál. Lehúzta Nicolaa felsőruháját, majd utána sorban a többi darabot is, míg végül a lányon nem maradt más, mint vékony fehér inge. Súlyos csend ereszkedett
közéjük. Nicolaa szobormereven állt, bár belülről reszketett az izgalomtól. Royce pedig máris megbánta előbbi ígéretét. – Nem említetted a saját hátadat – jegyezte meg, hátha sikerült valamelyest enyhíteni a feszültséget, amely belsejét uralta. – Még az is lehet, hogy te leszel az első, akit az ellenség tőre elér. – Hangja rekedten tört elő torkából. A lány előtte állt, lába a gyékényszőnyeget gyúrta, feje mélyen lehajtva. Teremtőm, ruha nélkül még gyönyörűbb! A lába hihetetlenül hosszú, a bőre selymes és puha, a gyertyafényben sejtelmesen megcsillanó haja pedig a legendák aranyhajú istennőjévé tette hasonlatossá. A kihívóan vékony fehér ing nem sokat bízott a képzeletre. A lány telt keblének hullámzásától Royce-nak elakadt a lélegzete. Igen, gyönyörű nő! És az övé! – Úgysem engednéd, hogy bárki is bántson. – Hogy mondod? – Nem engednéd, hogy engem bántsanak. Royce-nak minden önuralmára szüksége volt, hogy a beszélgetésre figyeljen. – Tényleg nem. – Miért bámulsz ilyen komoran? Haragszol rám? A férfi megcsóválta a fejét, és kis híján felnevetett. Ez az ártatlan még csak nem is sejti, mi jár a fejében. Nagyot sóhajtott, és gyengéden az ágyra fektette hitvesét. Gondosan betakarta, majd az ajtó felé indult. – Nicolaa! – szólt vissza. – Igen? – Amikor hazaérünk az én birtokomra – mondta, szándékosan hangsúlyozva a birtokos személyét –, abba kell hagynod a hazudozást. Attól a perctől fogva, hogy letelepszünk, csakis a színtiszta igazat mondhatod. – Azt hiszed, hazudtam neked, amikor azt állítottam, hogy az a nő meg akar ölni? – Nem – felelte Royce, és szembefordult Nicolaaval. – A többi hazugságra gondolok. Ígérd meg, hogy abbahagyod a hazudozást, amikor Rosewoodba érünk. Nicolaa nem akart semmit megígérni. – Milyen hazugságokról beszélsz? – kérdezte, mert szerette volna kideríteni, mit is tud a férfi.
– Nincs szükségem arra, hogy magyarázkodjam – szögezte le Royce. – Csak ígérd meg, Nicolaa! – mondta, és kemény tekintetet vetve a lányra várta, hogy meghallja a kívánt szavakat. – Royce, értsd meg kérlek, mindent megteszek azért, hogy Ulricot és Justint megvédjem. Egyelőre csak ezt ígérhetem meg neked. – Ezek szerint a védelem egyik módja az, hogy hazudsz nekem? – A múltban, amikor… – Én a jövőről beszélek, Nicolaa – szakította félbe Royce. – Attól a pillanattól fogva, hogy megérkezünk Rosewoodba, nincs több hazugság. Nicolaa mély lélegzetet vett. – Rendben – suttogta. – Megígérem, hogy nem lesz több hazugság. Royce megfordult, és ismét az ajtó felé indult. Már ki is rekesztette feleségét a gondolatai közül, hisz annyi teendő vár még rá ma éjjel. Már a kilincsért nyúlt, amikor Nicolaa megszólalt. – Royce, az apám mindig megcsókolta az anyámat elalvás előtt. Ez amolyan családi szokás. – És? – fordult meg a férfi. – Ez egyben szász hagyomány is. – Újabb perc telt el néma csendben. – Csak arra lennék kíváncsi, hogy vajon a normannoknál is dívik-e ez a szokás – magyarázta Nicolaa közönyt színlelve. Royce megrántotta a vállát válaszul. – Royce, a hagyományokhoz ragaszkodni kell, különösen ilyen zavaros időkben. – Miért? A férfi még mindig nem kapcsolt. Nyilvánvaló, hogy nem képes felfogni, asszonya csókot akar tőle. – Azért, hogy ne vesszenek el a történelem viharában – mormolta a lány. – Nicolaa, azt akarod, hogy megcsókoljalak? Ennyit a finom megfogalmazásról. – Igen. Amikor látta, hogy a férfi felé tart, Nicolaa lehunyta a szemét. Royce leült az ágy szélére, lehajolt és megcsókolta a homlokát. Nicolaa megköszönte. Erre kapott egy csókot az orrára is. Ezért is köszönetet mondott. Arca valósággal lángolt. Royce tudta, hogy zavarban van, de fogalma sem volt miért. Túlságosan is lekötötte az öröm, hogy felesége így kívánja az érintését, és eszébe sem jutott furcsa viselkedésén töprengeni.
– A hagyományok n-nagyon f-fontosak – dadogta Nicolaa. – Most, hogy a férjem vagy, számodra is fontosakká kell, hogy váljanak. Royce egy pillanatra elszakította ajkát hitvesétől. – Igazán? – Igen – erősítette meg Nicolaa. Kinyitotta a szemét, és felnézett férjére. – Nem, mintha azt akarnám, hogy megcsókolj, csak arról van… Nicolaa feladta a próbálkozást, hogy értelmes magyarázatot költsön, amikor a férfi szája az övére tapadt. Royce szája olyan csodálatosan forró volt, hogy minden gondolat kiröppent a fejéből. Royce ujjai aranyszőke hajába túrtak, hogy helyén tartsák, bár erre nem volt szükség, hisz Nicolaanak esze ágában sem volt megmozdulni. A csók gyengéd volt, cseppet sem követelőző. A lánynak elakadt a lélegzete, és feltámadt benne a vágy. Royce egy kicsit hátrébb húzódott. – Nyisd ki a szád, Nicolaa! – súgta neki. A lánynak alig volt ideje engedelmeskedni, amikor a férfi újból birtokba vette az ajkát. Nyelve benyomult a szájába, hogy megízlelje, becézgesse, megvadítsa. A férfi erősen tartotta a karjában, míg ajkuk újra és újra egymásra talált. Érezte remegését, és agyának egy rejtett zugában felsejlett, hogy valószínűleg halálra rémítette a lányt. Hisz olyan ártatlan! És amikor nyelvük ismét találkozott, a lány tompa, mély hangon felnyögött. Royce érezte benne a szenvedélyt, és a csóktól elkábulva kis híján elvesztette az önuralmát. Kényszerítenie kellett magát, hogy elhúzódjon Nicolaatól. Finoman elmosolyodott, látva érintésének hatását. Felesége ajka rózsásra pirult, megduzzadt, arca bódult volt. Royce hüvelykujjával végigsimította a lány alsó ajkát. – Nem hiszem, hogy apám valaha is így csókolta volna meg anyámat. Tekintetében huncut szikra csillant, és Royce ráébredt, hogy ugratni akarja. Ennek megfelelően válaszolt. – Annyi gyerekkel a családban? Dehogynem! Lehajolt, és gyors, szenvedélymentes csókot nyomott hitvese arcára. Nicolaa meg sem próbálta leplezni csalódottságát, amikor férje felállt. – Most pedig aludj, kedvesem – parancsolt rá. – Nem hagytuk kihalni a hagyományt. Nicolaa ezúttal nem mondott köszönetet, helyette sóhajtott egyet, és mire Royce az ajtóhoz ért, már mély álomba zuhant. A két új őr éppen akkor érkezett az ajtó elé, hogy leváltsa a régieket, amikor Royce kilépett a szobából. Mind a négy katona harcedzett lovag volt, aki Royce parancsnoksága alá tartozott.
Egyikük kupát tartott a kezében az orvos küldte gyógyitallal. Royce utasította a katonát, hogy öntse ki, majd a másikat elküldte Lawrence-ért, mert beszélni akar vele. Helyettese pillanatokon belül megérkezett. Royce még mindig nem engedte el a négy őrt maga mellől. Az ajtónak támaszkodva gyorsan elmondta nekik, amit megtudott. Amikor befejezte, kiosztotta parancsait. Royce utasításai nyomán, nyomban értesíteni kell a király őrségének a parancsnokát a lehetséges veszedelemről; meg kell háromszorozni az őrök számát. Azonnal át kell kutatni a palotát, mert lehetséges, hogy a vénasszony, aki utasította Nicolaat Royce megölésére, még mindig a közelben ólálkodik, és Royce mindenképpen meg akarta találni. – Mi legyen azokkal az emberekkel, akik hajnalban érkeznek? – kérdezte Lawrence, amikor Royce befejezte utasításait. – Azokkal majd én foglalkozom – válaszolta Royce. – Bár nem hiszem, hogy tényleg felbukkannak. Arra használták a vénasszonyt, hogy átadja Nicolaanak az üzenetet, és aztán viselje is a következményeket, de túlságosan kockázatos lenne számukra, hogy bármelyikünkre is rátámadjanak. – Hatalmasat sóhajtott. – Istenemre, remélem, hogy tévedek! – ismerte be. – Nagyon szeretném, ha tényleg próbálkoznának. Akkor alkalmat adnának nekem, hogy megöljem őket, amiért ráijesztettek a feleségemre. Lawrence-nek feltűnt, hogy hűbérurát jobban felháborítja a tény, hogy Nicolaat megrémisztették, mint a lehetőség, hogy valaki az életére tör. Ugyancsak sokatmondó dolog, vélte. Meghajolt ura felé, és a katonákkal együtt indult, hogy teljesítse a Royce-tól kapott parancsokat. A báró hátát az ajtónak vetve várta, hogy emberei visszatérjenek. Csak akkor tért vissza a szobájába, amikor az ajtót ismét ott vigyázta két hű és megbízható katonája. Alig egy óra múlva kopogtattak. Royce már fel is tépte az ajtót, mielőtt Lawrence leengedhette volna a kezét. A vazallus félrelépett az útból, hogy Royce csatlakozhasson hozzá a folyosón. – Megtaláltuk a vénasszonyt – mondta halkan. – Meghalt. Kitörték a nyakát, aztán begyömöszölték a testét néhány láda mögé. Szedjük össze a palotában lakó szászokat, és faggassuk ki őket? Royce a fejét rázta. – A szász bárókat, akik hűségesküt tettek Vilmosnak, sértené a bizalmatlanságunk. A királyt ugyan nem zavarná, de ügyünknek nem használna. Ha az egyik szász az árulókkal fújna egy követ, akkor sem vallaná be nekünk. Más módot kell találnunk, hogy lefüleljük a nyomorultat. Lawrence egyetértően bólogatott.
– Túl sok itt az ember, uram, és alig néhányat ismerek közülük. Ez a tömeg megnehezíti, hogy elkapjuk a bűnöst. – A pokolba is, de jó lenne csapdát állítani neki, és most a dolog végére járni! – A csapdát, amelyben uram a csalétek? – kérdezte Lawrence. – Nagyon nehéz lenne kézben tartani az irányítást, és a következmények is kiszámíthatatlanok. Royce vállat vont. – Meg lehetne csinálni – állította. – Mégsem vállalom a kockázatot. Nicolaa biztonsága most fontosabb. Minél előbb haza akarom őt vinni. Ha egyszer biztonságban tudhatom, akkor majd összpontosíthatok arra, hogy megtaláljam ezt a gazembert. Még nincs vége, Lawrence. Újra próbálkozni fognak, ebben biztos vagyok. – Mikor akarsz indulni? – Holnap, legkésőbb délben. Reggel beszélek Vilmossal. Royce elbocsátotta vazallusát, és visszatért a szobába. Nicolaa mélyen aludt. Szeme alatt karikák sötétlettek, és Royce szerette volna, ha néhány napig még Londonban maradhatnak, amíg felesége visszanyeri az erejét. Erre sajnos nem volt idő. Addig nem lesz nyugalma, míg a lányt biztonságban nem tudja, döntötte el. Úgy tűnik azonban, az ő gyengéd kis felesége cseppet sem aggódik, különben nem aludna ilyen békésen. Eligazította a takarót a válla körül. A feleség csak nyűg az ember nyakán, morfondírozott. Ha a férj komolyan törődik hitvesével, könnyen az ellenség prédájává válhat. Akár fegyverként is felhasználhatják az asszonyt az ura ellen, hogy tönkretegyék. Ha a férj komolyan törődik a hitvesével, gondolta ismét. Mindenáron haza kell vinnie Nicolaat Rosewoodba, ahol biztonságban van! Royce megcsóválta a fejét. A bizonyíték tagadhatatlan. Az ég szerelmére, hogyan történhetett ez meg? És ráadásul ilyen gyorsan! Eszébe jutott a pokoli hét, amelyet Londonba jövet együtt töltöttek, és újra megcsóválta a fejét. Aztán elvigyorodott. Nem értette, hogyan vagy miért történt. Csak egy dolog volt biztos: ő is azok közé tartozik, akik törődnek a feleségükkel.
NYOLCADIK
F E J E Z E T
A merénylők nem jöttek el.
Royce nem volt meglepve, bár némileg csalódottan vette tudomásul. Hagyta, Nicolaa hadd aludja ki magát, mielőtt felkeltette volna. A lány örült, hogy senki sem próbált meg behatolni a lakosztályukba. Samuel báró pár perccel később érkezett. Royce felsegítette hitvesére a köntösét, majd mintegy őrszemként mellette strázsált, amíg az orvos megvizsgálta a sebeit. Amint azonban Lawrence megérkezett, Royce a királyhoz indult. Samuel friss kötést tett a karjára. Az orvos megígérte ugyan, hogy szabadon hagyja Nicolaa kezét, de mivel utazni készültek, úgy vélte, a csípős téli levegő nem tenne jót a fiatalasszony érzékeny sebeinek. Nicolaa nem vitatkozott vele. Samuel egy doboz gyógyfüvet hagyott ott neki, a megfelelő utasításokkal együtt, hogyan készítse el tiszta vízzel elkeverve a gyógyírt, amellyel aztán minden reggel be kell kennie a sebeit. Nicolaa hálásan megköszönte neki. Mary, a szelíd szolgálólány már várt rá, hogy rásegítse a ruhát, amikor belépett Royce, és intett neki, hogy elmehet. – Szeretném, ha Mary itt maradna – kérte Nicolaa. – Szükségem van a segítségére, Royce. – Majd én segítek – mondta a férfi. – Lawrence, láss a dolgod után. Egy órán belül indulunk. – Felemelte a gyógyfüves dobozt. – Mi ez? Nicolaa megmondta neki. Amikor befejezte a magyarázatot, Royce a kandallóhoz sétált, és beledobta a dobozkát a tűzbe. Nicolaa annyira meglepődött, hogy meg sem próbálta megállítani. – Az ég szerelmére, ezt miért tetted? A férfi nem válaszolt, és a hangulata sem lett derűsebb. Végül azonban, amikor Nicolaa arra kérte, hogy fésülje meg a haját, megengedte, hogy Mary visszajöjjön a szobába. Elvégre mégsem foglalkozhatott ilyen cselédmunkával, kimenni azonban nem volt hajlandó. Jelenléte viszont úgy megzavarta Maryt, hogy sehogy sem akart sikerülni a hajfonat. Túlságosan is remegett a keze. Mihelyt Nicolaa elküldte a szolgálót, nyomban Royce-hoz fordult. – Mi bajod van? Nem bízol meg bennem annyira, hogy néhány percre kettesben maradhassak a szolgálómmal a személyes dolgaimat elintézni, férjuram? Még mindig azt hiszed, hogy el akarok szökni? Ezért vagy ingerült? – A te épséged foglalkoztat, asszony – húzta össze bosszúsan a szemöldökét Royce. – Egyik szolgálóban sem bízom. Minél hamarabb indulunk haza, annál jobb lesz a kedvem. Nicolaa megrázta a fejét.
– Nem engem fenyeget veszély, hanem téged, Royce – jegyezte meg. – Mellesleg a cselédek a király szolgálói. Biztos, hogy egyik sem akarna ártani nekem. Royce összekulcsolta két kezét a háta mögött, és komoran végigmérte hitvesét. – Nicolaa, nyilvánvaló, hogy nem minden szolga hű Vilmoshoz. A vénasszony, aki a múlt éjjel az üzenetet hozta, például biztosan nem volt hűséges. Mások is lehetnek még, akik úgy gondolkodnak, mint ő. Te legalább akkora veszélyben vagy, mint én – tette hozzá. – Miért? A férfi nagyot sóhajtott. – A feleségem vagy. A szászok csaléteknek használhatnak, hogy engem kelepcébe csaljanak. Hát ezért. Most pedig nem akarok több kérdést hallani. Ideje indulnunk! – Hogyan tudnának engem felhasználni ellened? – kérdezte Nicolaa férje parancsáról tudomást sem véve. Royce nem válaszolt. Néhány perc múlva elhagyták Londont. Nicolaa Royce-szal lovagolt. Feltűnt neki, hogy az őket kísérő katonák idősebbek, mint az idefelé vezető úton voltak. A fiatal lovagok most a menet végére kerültek. – Hányan lovagolnak velünk? – kíváncsiskodott. – Elegen. Hát ez meg milyen válasz? Nicolaa úgy döntött, nem próbál meg több választ kihúzni férjéből. A keményen összeszorított állkapocs mutatta, hogy Royce nincs beszédes hangulatban. Mire estére tábort ütöttek, Nicolaa túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy férje hangulatával törődjön. Egy kicsiny sátorban aludt, állatbőrökből rögtönzött ágyon, ám amikor az éjszaka közepén felébredt, meglepve tapasztalta, hogy Royce ölében van. Fogalma sem volt, hogy került oda. Nyaktörő iramban tették meg az utat, így két nap múlva érkeztek Nicolaa birtokának határához. Arra azonban nem volt reményük, hogy másnap reggelnél előbb elérjék a várat, mivel a nehéz hegyi utak, melyek még előttük álltak, nagyon lelassították a haladásukat. Nicolaa nem bánta. Az idő jobbra fordult. A nap fényesen sütött, és a szél is enyhült. A levegőben a tavasz érződött, és ez jobb kedvre hangolta. Máris azt tervezgette, mit tesz majd, ha hazaér. Először is átöltözik, aztán az apátságba siet Justinhoz és Ulrichoz. Terveiről aznap este vacsora közben számolt be Royce-nak. – Nem hagyhatod el Rosewoodot – jelentette ki férje, egy nagy darab kenyeret átnyújtva neki. – Majd Justin és Ulric jön el hozzád.
Biztosan végtelenül kifárasztotta az egész napos lovaglás, csakis ez lehet az oka, hogy férje válasza felbosszantotta. – Miért olyan nehéz veled kijönni? – támadt a férfira, aki őszintén meglepődött a kérdésen. – Egyáltalán nem nehéz velem kijönni – szögezte le. Hirtelen az ölébe húzta asszonyát, és amikor az megfordult, hogy tiltakozzon, gyorsan egy sajtdarabot dugott a szájába. A vacsora befejeztéig nem esett több szó közöttük. Akkor Nicolaa férjéhez bújt. – Kedvesen viselkedsz majd, ha hazaérünk? Micsoda ostoba kérdés! Ő mindig kedvesen viselkedik, kivéve, amikor csatázik. Olyankor egyáltalán nem szokott kedves lenni. Teremtőm, túlságosan kimerült ahhoz, hogy most ilyesmin törje a fejét. – Szeretnél lefeküdni? – kérdezte hitvesét. – Inkább beszélgetni szeretnék veled – motyogta Nicolaa. – A közös jövőnkről. Felemelte a fejét, mire Royce lehajolt, és megcsókolta. Keményen. Eredetileg csak a lány figyelmét szerette volna elterelni, hogy ne nyaggassa tovább a kérdéseivel, de a heves csók más irányba terelte gondolatait. Nem gyengéd csók volt, hanem szenvedélyes, követelőző és felkavaró. Úgy tűnt, soha nem telik be a lánnyal. Nyelve még beljebb nyomult, hogy összeforrjon a másikkal. Tompa nyögése egybeolvadt hitvese gyönyörteli sóhajával. Elég volt egy pillanat, hogy Nicolaa tökéletesen elfelejtse, hol is van. Royce azonban megőrizte önuralmát. Véget vetett a csóknak, és a lány fejét a vállához szorította. – Most pedig aludni fogsz – parancsolta. Nicolaa nem válaszolt, ahhoz túlságosan felkavarta a csók. Arca a férfi mellkasán pihent, és hallotta, milyen őrült ütemben ver a szíve. Nicolaa már nem is bánta férje nyersességét, a felfedezés nagyon is kedvére való volt: hiába akarja Royce tagadni, a csók rá is nagy hatással volt. Halkan felsóhajtott, lehunyta szemét, és ásított egyet. Már majdnem elszenderedett, amikor Royce a nevén szólította. – Nicolaa! – Igen, Royce? – A kezed két nap múlva meggyógyul. A férfi hangja keményen, követelőzőn csengett. – Igazán? – csodálkozott Nicolaa. Ugyan hogy jósolhat ilyesmit? És mit törődik vele, hogy mennyi idő alatt gyógyulnak be a sebei?
Aztán hirtelen eszébe jutott. Royce megígérte, hogy nem ér addig hozzá, míg kötés fedi a kezét. Nicolaa elmosolyodott. A férje akarja őt. Arra gondolt, talán félnie kellene az első éjszakától, mivel az ismeretlen mindig félelmetes is egy kicsit. Az anyja csak annyit mondott, hogy ez egy mindennapos esemény férj és feleség között, elengedhetetlen a gyermeknemzéshez, és az egyház is jóváhagyja. Ám egyik ok sem enyhítette annyira a félelmét, mint Royce gyengéd érintése. Igen, a férje tényleg akarja őt! Most csak ez számít. Nicolaa hirtelen hallani akarta a vallomást. – Örülni fogsz majd, ha meggyógyul a kezem? Royce sokáig nem válaszolt. Ölelését azonban szorosabbra fogta, állával megsimogatta a fejét, és amikor Nicolaa már azt hitte, hogy nem is fog felelni, megszólalt: – Igen, Nicolaa, örülni fogok. A lány szíve hevesen megdobbant a férfi hangjában megbúvó gyengédség hallatán. Nem is tudott elaludni. Feje tele volt az új feladatokkal, amelyek feleségként és Rosewood úrnőjeként vártak rá. Anyja megtanította ugyan minden apró fogásra, amelyet egy igazi hölgynek tudnia kell, de nem sokat beszélt arról, hogy mi is egy feleség kötelessége férjével szemben. Annyit mégis tudott, rajta múlik, hogy békés, nyugodt otthonuk legyen. Anyja tettel okította, nem szóval. Az apja szerette a rendet, és Nicolaa emlékezett, hogy anyja mindent meg is tett, hogy megkapja. Elkényeztette apját, és saját példájával tanította meg, hogy apja is kényeztesse őt. Nem számított, milyen káosz uralkodott a falakon kívül, amikor apja hazaérkezett, anyja mindig tárt karokkal sietett elé. Néha Nicolaa is ott állt édesanyja mellett a kastély lépcsőjének legfelső fokán. Apja félelmetesen festett harci díszbe öltözve, és általában szörnyen mogorvának és kimerültnek tűnt, amint fellovagolt az otthonukhoz vezető utolsó dombra. Nicolaa mégsem félt tőle. Tudja, anyja egyetlen mosolya is képes szertefoszlatni apja rosszkedvét. A mosoly mindig használt. Mire apja az alsó lépcsőfokhoz ért, már ő is mosolygott. Megcsókolta feleségét, vállára kapta Nicolaat, és harsány hangon a vacsorát kezdte követelni. Nicolaaba erőt öntöttek a gyerekkori emlékek. Egy férfi otthona szentély kell, hogy legyen; a béke, a biztonság – és néha – a szerelem kis szigete. Már nem akarta pokollá tenni Royce életét. Csak magának ártana, ha hárpia módjára viselkedne. Elvégre felnőtt nő. Ideje, hogy úgy is viselkedjen.
Ulricra is gondolnia kell. A kisfiú születésekor elvesztette az édesanyját, és minden nappal bizonyosabbá válik, hogy az édesapja is meghalt. Thurston üzent volna, ha túlélte volna az utolsó csatát. Már csak ő és Justin jelentette Ulric számára a családot. És persze itt van Royce is. Vajon hajlandó lesz a kisfiúnak apja lenni? Tanítgatja majd, ahogy egy apa a fiát szokta? Nicolaa emlékezetébe idézte, milyen gyengéden tartotta a férfi a karjában a csecsemőt, amikor érte jött az apátságba. A szíve mélyén meg volt győződve róla, hogy férje óvni fogja a kisfiút, és egy idő után talán majd úgy gondoskodik róla, mint a sajátjáról. Ulricnak békés otthonra van szüksége. Ezért Nicolaa megfogadta magában, hogy félreteszi kritikus természetét. Megpróbál alkalmazkodni, és erre megtanítja Royce-ot is. Tervezgetés közben közelebb fészkelődött férjéhez. Royce figyelmeztette, hogy maradjon nyugton. Bár hangja álmos volt és ingerült, mégis gyengéden simította végig Nicolaa hátát, miközben kiadta a parancsot. Nicolaa elégedett volt. A jövő ígéretesnek tűnt, most, hogy mindent elrendezett gondolatban. Annyira egyszerű az egész. Royce a legkiválóbb kiképző. Sorsa évekkel ezelőtt eldőlt, amikor Vilmos felfedezte tehetségét. Matilda mesélt neki a férfi fényes győzelmeiről, amelyek meg is tették hatásukat. A lány le volt nyűgözve. Nicolaa elhatározta, nem szól bele férje munkájába. Kitér az útjából, míg Royce az egyszerű férfiakból legyőzhetetlen harcosokat nevel. A saját feladatairól viszont magának kell döntenie. Csak azt nem tudta, hogyan kezdjen bele. Egy dolog azonban biztos volt: ő és Royce békében és harmóniában fognak együtt élni, még akkor is, ha a férfi ebbe belepusztul. Igen, gondolta Nicolaa, Royce az embereit fogja nevelni. Ő pedig Royce-ot! *** Boldog jövőről ábrándozott, de rögtön másnap máris komoly veszély fenyegette az álom beteljesülését. A csapat körülbelül egy órája lovagolhatott, amikor egy meredek hegyre vezető keskeny ösvényhez ért. Nem Royce vezette a menetet. Ő középen lovagolt, Nicolaa pedig közvetlenül mögötte, lova kantárját a csuklójára tekerve.
Royce hirtelen megállította a csapatot, és előrelovagolt, otthagyva Nicolaat emberei között. Aztán az első húsz embert a hegygerincre vezette. Ez a hely tökéletes arra, ha valaki csapdát akarna állítani nekik, gondolta. A hegyre vezető ösvény annyira keskeny, hogy csak libasorban lehet feljutni rajta. Royce csak akkor fordult vissza Nicolaaért, amikor az első csoport tagjai szétszéledtek a hegytetőn, és felajzott íjakkal a kezükben vigyázták a terepet egy esetleges orvtámadás ellen. Nicolaa úgy vélte, férje túlságosan is óvatos. Már majdnem hazaértek, és biztos volt benne, hogy Vilmos ellenségeinek jobb dolguk is akad, mint egy ilyen eldugott kis birtokot megtámadni. Férje megfeszülő állára tekintve azonban inkább megtartotta magának a véleményét. Megnyugtatta, hogy Royce mindent elkövet a hozzátartozók biztonságának érdekében, még ha elővigyázatossága túlzott óvatosságnak tűnt is. Akkor támadtak rájuk, amikor az utolsó katona is feljutott a magaslatra, és ez úgy érte Nicolaat, mint derült égből a villámcsapás. Royce torkából csatakiáltás tört elő. Az eget-földet megrengető hang kis híján kivetette Nicolaat a nyeregből. A következő pillanatban katonák vették körbe, pajzsukkal védelmezve úrnőjüket. A környező hegyekről nyílzápor zúdult rájuk. A támadók zsákmányt kereső sáska módjára rajzottak a szomszédos emelkedőkön. Nicolaa figyelte, amint Royce kardot ránt, majd fegyverét magasra emelve vágtába ugratja lovát. Fenséges látvány volt, ugyanakkor félelmetes is. Nicolaa elmormolt egy gyors és indulatos miatyánkot, hogy Isten épségben őrizze meg férjét. A háta mögött lévő katona felkiáltott és a földre rogyott. Nicolaa megfordult, és látta, hogy alulról is támadók közelednek. Az őt körülvevő harcosok azonnal taktikát változtattak. Egyikük lova farára csapott, és ráparancsolt, hogy nyargaljon a nyugati gerincre. Nicolaanak gondjai akadtak lovával, mivel képtelen volt elég erősen tartani a kantárt ahhoz, hogy helyes irányba vezesse hátasát, így az állat kelet felé fordult. Az egyik katona rákiáltott, hogy ne arra menjen, amerre Royce ellovagolt. Nicolaa rá se hederített. Mielőtt elrejtőzött volna, még meg akarta találni férjét, hogy meggyőződjön a biztonsága felől. Tekintete lázasan pásztázta a hegyoldalakat, miközben kétségbeesetten ismételgette az ima szavait. Royce és az emberei éppen lőtávolságon belülre értek, amikor Nicolaa végre meglátta őket. Édes Istenem, miért kellett ilyen hatalmasra nőnie?! Hiszen így kitűnő célpont! Biztos, hogy az ellenség őt fogja először leszedni.
Nicolaa igyekezett lassabbra fogni lovát, mert nem akart férje útjába kerülni. Csak elvonná a férfi figyelmét, és ezzel kétségtelenül a halálát okozná. Miközben hátasát nyugat felé ösztökélte, tekintetét a hegygerincre függesztette. Az ellenség páncéljáról visszatükröződő napsugár elvakította. Más testhelyzetet vett fel a nyeregben, és újra körülnézett. Egy szász harci díszbe öltözött magányos lovas hirtelen magasba lendítette a karját, így jelezve a többi lovasnak, hogy ők is támadjanak. A mintegy ötven szász harcos torkából csatakiáltás tört elő, és vágtatva támadásba lendültek. Nicolaa képtelen volt tekintetét levenni a szász vezérről. Alakját körbefogták és szinte misztikussá varázsolták a napsugarak. A fény játékának köszönhetően úgy tűnt, a harcos sokkal közelebb van, mint a valóságban. Amikor a vezető elfordult a nyeregben, hogy újabb nyilat húzzon elő, a lány meglátta a profilját. És ekkor rádöbbent, miért is delejezte meg a férfi. A szász vezér célzott, a nyíl húrja pattanásig feszült. Nicolaa felsikoltott. A bátyja, Thurston életben van! És éppen Royce-ot készül megölni!
KILENCEDIK
F E J E Z E T
Royce hátrafordult, amikor meghallotta Nicolaa sikolyát. Lelassította lovát, míg a lány teljes vágtába kezdett. Ahogy a férfi mellé ért, a karjába vetette magát. Éppen idejében! Őt érte a Royce-nak szánt nyílvessző. A lövés ereje keményen a férfihoz lökte. Royce elkapta, és próbálta öle biztonságába kényszeríteni, hogy pajzsával megvédhesse, de ekkor vette észre, hogy a lány szó szerint hozzá van tűzve. A nyíl átütötte Nicolaa vállát, és a páncélingébe fúródott. Royce aggódó kiáltása visszhangzott az egész hegygerincen. A férfi megfordította lovát, és a fák biztonságot adó sűrűjébe menekült. Nicolaa aranyhaja eltakarta a sérülést, és bár Lawrence nem látta a történteket, ura kiáltásából kitalálta, hogy valami szörnyű dolog történt úrnőjével. A vazallus intett három tapasztalt katonának, hogy kövessék urukat, egyet kijelölt, hogy vegye át a csata irányítását, majd maga is a báró után eredt.
Royce azt hitte, Nicolaa elvesztette az eszméletét. Még örült is neki, hisz így nem érzi majd a fájdalmat, amikor kihúzza vállából a nyilat. Éppen leszállni készült lováról, amikor a lány megszólalt. – Bocsáss meg neki, Royce. Nem tudta. Nem tudhatta. Royce nem értette, miről beszél felesége. Amikor az asszony elernyedt karjában, tudta, hiába is várna választ a kérdéseire. Mivel azonban teljesen lefoglalta haragja, egyelőre úgysem tudott volna egy értelmes kérdést sem feltenni. Lawrence leugrott lováról, és a földre terítette a köpenyét. Nicolaaért nyúlt, hogy elvegye Royce-tól, és a férfi is le tudjon szállni ménjéről anélkül, hogy fájdalmat okozna hitvesének. Royce azonban megrázta a fejét. – Még mindig hozzám van erősítve – mondta, és hangjában halálos aggodalom csengett. Nem hagyta, hogy hűbérese segítsen. Remegett a keze, ahogy vértjéből eltávolította a nyilat, majd mély levegőt vett, mielőtt óvatosan leszállt volna a paripáról. Nem akart az előtte álló borzalmakra gondolni. Finoman a köpenyre fektette Nicolaa ernyedt testét, letörte a nyílvessző hegyét, majd kirántotta szárát a lány testéből. Nicolaa felsikoltott a fájdalomtól. Royce szíve belesajdult a hangba. Suta szavakat suttogott hitvese fülébe, hogy enyhítsen kínjain, miközben a sebből előbugyogó vér végigömlött a karján. Lawrence sokkal jobban értett a sebekhez, mint ura. Royce ezt agyával tudta is, ám szíve nem látszott tudomást venni a tényről. Lawrence-nek csak harmadszori próbálkozásra sikerült rábeszélnie urát, hogy a sebesülthöz engedje. Nicolaa éppen kezdett volna magához térni, amikor a férfi valamiféle folyadékot öntött a sebre, mely égetett, mint a tűz. A lány ezúttal nem pusztán felsikoltott, hanem torka szakadtából üvöltött. Fel akart ülni, hogy kínzójára támadjon, Royce azonban erősen tartotta. Ha a lánynál tőr lett volna, biztosan belevágja a férfiba, aki csak segíteni próbált rajta. A vazallus arcán tükröződő aggodalom végül rést ütött a kín pajzsán, és Nicolaa elméje hirtelen kitisztult. Amikor rájött, hogy még mindig üvölt, gyorsan elhallgatott. Royce mellette térdelt a földön; Nicolaanak elég volt egyetlen pillantást vetnie haragos arcára, és kis híján újra elájult. Teremtőm, ugyancsak ádázul fest! Úgy tűnt, legszívesebben meggyilkolna valakit, és mivel tekintete egyenesen hitvesére tapadt, Nicolaa úgy vélte, ő lenne az áldozat. De hogyan merészel így bámulni rá? Elvégre most mentette meg az életét, nem igaz? Jóságos Isten, Thurston meg akarta ölni Royce-ot! Ez még neki is túl sok volt. Magasságos egek, most mit tegyen? A fivére életben van. De vajon meddig?
Figyelme most a sérülés felé fordult, mivel Lawrence éppen akkor hasította fel tőrével blúzát, hogy a sebhez férjen. Nem halálos a seb, ezt rögtön látta. A vágás mély ugyan, de a vérzés már csillapult. Royce elfordította a lány fejét. – Ne nézz oda! – parancsolta. – Csak felizgatna. A férfi hangja remegett. Nicolaa úgy vélte azért, mert visszafogja magát, nehogy üvöltözni kezdjen feleségével. Fivére életben van, és meg akarta ölni Royce-ot. Kétségtelen, hogy férje is megpróbálta volna meggyilkolni Thurstont, ha erre módja lett volna. Mitévő legyen? Nicolaa úgy döntött, a gyávábbik utat választja. Ülő helyzetbe küzdötte magát, majd úgy tett, mint aki megszédült a mozgástól. Royce-nak dőlt, és suttogva könyörgött neki, hogy karolja át, majd lehunyta a szemét. A hirtelen rátörő hányinger meglepetésként érte. Nem tudta eldönteni, hogy ez a túlzásba vitt tettetés miatt van-e, vagy azért, mert túl sok vért veszített. Lawrence felemelte ruháját, és letépett egy csíkot az ingéből, majd nekilátott, hogy bekötözze a lüktető sebet. Nicolaa lenézett a kezét borító megviselt kötésre, és önkéntelenül is megcsóválta a fejét. Teremtőm, milyen szörnyen fest! Ha így folytatja, egy héten belül halott lesz. Éppen meg akarta ezt említeni férjének is, csakhogy megcsipkedje egy kicsit a férfi önérzetét, amikor újra rátört az iméntihez hasonló szédülés. Ezúttal nem kellett tettetnie magát, amikor elhaló hangon arra kérte Royce-ot, hogy szorítsa magához. – Nem tudom eldönteni, hogy a vacsorámtól váljak-e meg, vagy az eszméletemtől. Royce nagyon remélte, hogy az utóbbi fog történni. Hitvese, mintha csak a kedvében akarna járni, elájult. – Legalább alszik az úrnő – jegyezte meg Lawrence. Royce biccentett. Hangja rekedt volt, amikor megszólalt. – Túl sok vért vesztett. Ura aggodalma nem maradt észrevétlen a vazallus előtt. – Nem túl sokat, Royce, csak egy jó adagot – igyekezett megnyugtatni Lawrence a bárót. – Egy-két héten belül teljesen rendbe jön. Egyikük sem szólalt meg ezután. Lawrence befejezte a kötözést. Royce megengedte neki, hogy addig tartsa Nicolaat, amíg ő felszáll a lóra, aztán elvette tőle a lányt, és óvatosan az ölébe emelte. Észrevette, hogy a friss kötésen máris átütött a vér. – Elvérzik, mielőtt hazaérhetnénk – morogta kétségbeesetten.
Lawrence a fejét csóválta. – A vérzés máris csillapodott. Royce, nem értem a viselkedésedet. Hiszen te is tudod, hogy nem halálos a seb. – Nincs most kedvem megvitatni a viselkedésemet – vetette közbe a báró. A hűbéres bólintott, és a lovához indult. – Miért avatkozott a harcba az asszonyod? – kérdezte, amikor már a nyeregben ült. – Bizonyára tisztában volt azzal, hogy a páncélod megvéd a nyíltól. – Abban a pillanatban nem gondolkodott, csak az járt a fejében, hogy engem megvédjen. Hangján hallatszott, hogy őt is zavarba hozza a magyarázat. – Nicolaa mondott valamit közvetlenül azután, hogy… sajnos, nem értettem, mit akart, Lawrence, de többnek kell lennie, mint… Nem folytatta. Egyik katonája elvonta a figyelmét, amikor felajánlotta köpenyét. Royce elfogadta, és gondosan betakargatta feleségét. Szólt Lawrence-nek, hogy hívja össze az embereit. Ez volt az első alkalom, hogy meghátrál egy csatában, de nem habozott egy pillanatig sem. Most kizárólag Nicolaa számított, semmi mással nem törődött. Ekkor azonban kiderült, hogy nincs szükség a visszavonulásra. Lawrence érkezett a hírrel, hogy a támadók olyan gyorsan eltűntek, mint amilyen hirtelen előbukkantak a semmiből. Royce hosszasan töprengett a szászok különös viselkedésén. Noha az elején a támadók voltak előnyben, Royce gyorsan megfordíthatta volna a csata menetét, mivel katonái képzettségben messze megelőzték a szászokat. Ez eléggé nyilvánvalóvá vált abból, ahogy a támadók minden különösebb terv nélkül lerohanták a normann katonákat. Eszükbe sem jutott, hogy bekerítsék őket, vagy legalább a saját hátukat fedezzék. Híján voltak minden fegyelemnek, és meglehetősen könnyű célpontul szolgáltak a normann nyilaknak. A Rosewoodba vezető hosszú lovaglás során Royce megpróbálta szétválasztani a józan ész érveit kavargó érzelmeitől. A szíve azonban folyton közbeszólt. Egyre csak azon győzködte magát, hogy csupán a kötelességét teljesítette, amikor visszavonulásra adott parancsot. Elvégre Nicolaa a felesége, és neki az a dolga, hogy oltalmazza. De akkor miért remeg még mindig a keze? Miért érez olyan elkeseredett dühöt Nicolaa sérülése miatt, hogy gondolkodni is alig tud? A fenébe! Amit eddig csak nyűgnek tartott, lassan kicsúszik az irányítása alól. Felesége kezdi elhomályosítani az elméjét. Az élete eddig egy gondosan megrajzolt térkép volt, és most ez a lány beférkőzik minden gondolatába, és átfesti a határvonalakat. Már megérkeztek a várba, és Royce a karjában a feleségével felfelé botorkált a keskeny lépcsőn hálószobájuk felé, amikor teljes súlyával rátört a felismerés.
Nem pusztán törődik hitvesével, hanem fülig szerelmes belé! Ez a felfedezés annyira megdöbbentette, hogy majdnem elejtette édes terhét. Gyorsan összeszedte magát, és folytatta útját felfelé, agya közben felsorolta az összes lehetséges okot, miért is nem lehet szerelmes egy ilyen makacs és szeszélyes teremtésbe. Az ördögbe is, hisz többnyire még csak nem is kedveli. A logika sietett a segítségére. Hiszen ő nem is tud szerelmes lenni. Fogalma sincs, hogyan kell valakit szeretni. Hosszú éveken át katonának nevelték, és soha nem tanulta a szerelmet. Ebből aztán egyenesen következik, érvelt, hogy Nicolaaba sem szerelmes. Az rendjén való, hogy törődik a nővel, elvégre a tulajdona. Tulajdonosként pedig kötelessége, hogy minden értékes vagyontárgyára odafigyeljen. Miután mindezt így elrendezte magában, mindjárt jobban érezte magát. Persze rögtön meg is cáfolta saját logikus érvelését azzal, hogy minden cselédre rámordult, aki át akarta tőle venni Nicolaat. Nem hagyta, hogy más gondoskodjon róla. Hugh báró a síró-rívó szolgálók sorát követve sétált fel a lépcsőn. Az ajtóban állva egyre nagyobb ámulattal figyelte Royce többszöri próbálkozását, hogy az ágyra fektesse hitvesét. Úgy tűnt, a hatalmas harcos képtelen megbirkózni a feladattal. Kétszer is az ágy fölé hajolt, de mindkétszer fel is emelkedett, és Nicolaat még mindit a karjában tartotta. Sehogy sem sikerült megszabadulnia a lánytól. Hugh végül megszánta barátját. Kitessékelte a jajongó cselédeket a szobából az egy édes, gömbölyded Clarise-t kivéve, akit már majdnem egy hete igyekezett az ágyába csábítani. Intett a lánynak, hogy álljon az ágy mellé, majd Royce vállára tette a kezét, és rászólt, hogy fektesse Nicolaat az ágyra. – Vedd le a sisakod, és foglalkozz egy kicsit magaddal is! Clarise majd gondoskodik Nicolaaról. Royce engedelmeskedett, de nem volt hajlandó elhagyni a szobát. A fejfedőt a sarokba hajította, majd két kezét a háta mögött összefonva az ágy mellé áll mintegy őrködni. Látta, amint a lány megrándult, amikor a sisak nagy csörömpöléssel padlót ért. Lehetséges, hogy hallja őket? – tűnődött a férfi. Talán lassan magához tér. Isten a megmondhatója, mennyire szerette volna, hogy így legyen. Nicolaa pontosan tudta, mi folyik körülötte. Egész úton hazafelé a szendergés és a tettetett alvás között lebegett. Fájdalma jócskán enyhült, és már sokkal jobban érezte magát. A gond csak az volt, hogy mihelyt meggyógyul, meg kell magyaráznia férjének a tettét, és fogalma sem volt róla, hogyan tegye. Időre volt szüksége, hogy feldolgozza a történteket. Döbbenettel, ugyanakkor hálával töltötte el a tény, hogy Thurston életben van, és egyetlen húgaként kötelességének érezte,
hogy megvédje fivérét. Most azonban már Royce felesége. Hűséggel tartozik férjének, és természetesen érte is felelős. Istenem, milyen zavaros ez az egész! Nicolaa megborzongott. Egyformán féltette Thurstont és Royce-ot. Ismerte bátyja makacs természetét. Nem fogja feladni a harcot, míg vissza nem szerzi a birtokot, Royce azonban nem fogja harc nélkül átengedni Rosewoodot. Mindketten meghalhatnak, mielőtt rendeződne a dolog. Nicolaa egyikőjüket sem akarta elveszíteni. Mitévő legyen? Bízhat-e Royce-ban annyira, hogy elárulja neki az igazságot? És ez nem azt jelenti-e, hogy hűtlen lesz fivéréhez? Könnyek szöktek a szemébe. Időre van szüksége, hogy tisztázza magában az ügyet, mielőtt bármit is tenne. – Fájdalmai vannak – hallotta Royce hangját. – Azt akarom, hogy megszűnjenek. Most rögtön! Nicolaa nem nyitotta ki a szemét. Szerette volna, ha Royce ismét a karjába veszi és megvigasztalja. Rettenetesen vágyott a férfi megnyugtató szavaira. Hallani akarta, hogy minden rendben lesz. Isten legyen hozzá irgalmas, de semmire sem vágyott jobban, mint hogy a férfi szeresse… legalább egy kicsit. – Elküldhetünk valakit orvosért az apátságba – mondta Hugh. Clarise éppen befejezte az utazóládák átvizsgálását Nicolaa hálóinge után kutatva. Odavitte az ágyhoz a hófehér pamutholmit. Amikor Nicolaa hangosan felnyögött, Clarise felzokogott. Leejtette a hálóruhát, és idegesen gyűrögetni kezdte inge alját. – Lady Nicolaa nem halhat meg! – kiáltott fel a lány. – Nélküle mindannyian elvesztünk. – Azonnal hagyd el ezt az istenkáromló beszédet! – parancsolt rá Hugh. – Az úrnőd nem hal meg, csak vesztett egy kis vért. Clarise biccentett, és felkapta a leejtett hálóingét. Hugh Royce mellett állt, és töprengve nézte Nicolaat. Megvakarta a szakállát. – Nyíl volt az, ami… – Elém vetette magát, hogy megmentsen a nyílvesszőtől – szakította félbe Royce. – Rendbe fog jönni, Royce – nyugtatta barátját Hugh. – Elmondanád, hogy mit keres itt egyáltalán a lány? Azt hittem, feleségül adják az egyik lovaghoz. A király meggondolta magát? Royce megrázta a fejét. – Nem. Nicolaa az én feleségem. Hugh felvonta a szemöldökét, és elmosolyodott.
– Szóval mégis megküzdöttél érte. Sejtettem, hogy így lesz. – Nem párbajoztam – jelentett ki Royce, és ő is elmosolyodott. – Mondhatjuk úgy, hogy Nicolaa küzdött meg értem. Hugh nevetve felhorkant. – Több is történt itt, mint amennyit elmondasz. Remélem, a vacsoránál megosztod velem a részleteket. Most pedig térjünk vissza erre a szomorú esetre, és magyarázd el nekem, miért vetette magát eléd Nicolaa. Volt rajtad páncéling, vagy nem? – Természetesen volt rajtam. – Akkor miért… – Erre én is kíváncsi lennék. Nem kapunk azonban választ a kérdéseinkre, míg Nicolaa magához nem tér. A lány minden egyes szót hallott. Elfintorodott férje kemény szavai hallatán, és úgy döntött, tovább tetteti az eszméletlenséget… még legalább egy-két hétig. Addig kitalálja, milyen taktikát kövessen Thurstonnel kapcsolatban. Royce-nak azonban nem hazudik többé. Az adott szó legalább olyan fontos, mint a hűség. Megfogadta férjének, hogy nem hazudik, és meg is fogja tartani a szavát. – Imádkozom az Úrhoz, hogy Lady Nicolaa tudja majd, hogy hol van, amikor magához tér. Clarise megjegyzése mindkét harcos figyelmét felkeltette. – Mit fecsegsz itt összevissza? – meredt rá Hugh. – Persze, hogy tudni fogja, hol van. Clarise a fejét rázta. – Hallottam már olyan esetről, hogy az illető, akit fejbe vágtak, vagy nagyon sok vért veszett, nem emlékezett semmire sem, amikor magához tért. Mások meg teljesen összezavarodtak, vagy feledékennyé váltak. A színtiszta igazat mondom – zokogta. – Még az is lehetséges, hogy engem sem ismer meg az úrnő. – Sohasem hallottam még ilyesmiről – horkant fel gúnyosan Hugh. Royce nem vette le tekintetét hitveséről a beszélgetés alatt, így egyedül ő vette észre, hogy simul ki Nicolaa arca az iménti fájdalmas grimasz után. Vajon hallotta a beszélgetésünket? – töprengett a férfi. – Nicolaa, nyisd ki a szemed! – parancsolt rá. A lány nem engedelmeskedett. Helyette nyögött egyet. Igazán hatásos volt, de cseppet sem meggyőző. Ugyan mit tervez már megint ez a kis boszorkány? Royce nem tudta elrejteni mosolyát. Most már biztos, hogy a lány meggyógyul. Elfogta a megkönnyebbülés. – Válaszolni fogsz a kérdéseimre, Nicolaa, amikor majd magadhoz térsz.
A lány továbbra sem reagált. – Az úrnő még mindig eszméletlen, báró úr – suttogta Clarise. – Teljesen ki van merülve. Royce hosszan felsóhajtott… és türelmesen várakozott. Eltelt néhány perc. Clarise közben kiment, hogy friss kötést hozzon. Hugh a tűzzel bajlódott, Royce pedig rendületlenül őrizte helyét az ágy mellett, mintha gyökeret eresztett volna. Nicolaa végül kinyitotta a szemét. Pillantása lassan Royce-ra vándorolt. Tekintete tiszta volt. A fájdalmas fintor valószínűleg csak színjáték, vélte Royce. Kitalálta Nicolaa tervét, mielőtt a lány egyáltalán belekezdett volna a megvalósításába. – Hol vagyok? – nézett körül bágyadtan Nicolaa, mielőtt figyelmét újra férjének szentelte volna. A férfi letelepedett az ágy szélére. – A szobádban, Nicolaa. Nagyon régóta alszol már. – Igazán? Royce csak bólintott. – És ön kicsoda? Royce igyekezett elrejteni bosszúságát. Igaza volt: Nicolaa hallotta Clarise megjegyzését. A tenyerébe fogta a lány arcát, és egészen közel hajolt hozzá. – A férjed vagyok, Nicolaa – suttogta. – Az a férfi, akit mindennél jobban szeretsz. A lány pontosan úgy reagált, ahogy várta. Meglepettnek tűnt. Royce azonban többet akart. – Hát nem emlékszel? – suttogott tovább. Nicolaa a fejét rázta, Royce mosolygott. – Én vagyok az a férfi, akinek térden állva könyörögtél, hogy vegyen feleségül. Bizonyára emlékszel, hogyan esdekeltél… – Egyáltalán nem könyörögtem, hogy vegyél el, te szemtelen… Royce egy forró csókkal némította el. Amikor végre elhúzódott tőle, Nicolaa szúrós tekintettel méregette élete párját. Royce ennek ugyancsak örült, mert ez azt jelentette számára, hogy hitvese a gyógyulás útjára lépett. – Magyarázatot kell adnod a viselkedésedre, Nicolaa. A lány egy hosszú percig némán bámult rá. – Tudom – sóhajtott fel végül. – Csak annyit szeretnék tőled kérni, hogy várj, amíg jobban nem érzem magam. Rendben van? Royce bólintott. – Meg kell ígérned, hogy soha többé nem vállalsz még egy ilyen ostoba kockázatot. Nincs semmi önfegyelmed, Nicolaa.
Ezzel sikerült vérig sértenie a lányt. Royce felállt, és az ajtó felé indult. – Holnapig várok az ígéretedre és a bocsánatkérésre, asszony. Most pedig engedélyezem, hogy lepihenj. Nicolaa villámgyorsan felült az ágyban. A hirtelen mozdulattól fájdalom hasított a vállába. – Csak az irhádat akartam menteni, te hálátlan alak! – Ó, persze – mondta Royce meg sem torpanva. – De valami más is szerepet játszott a tetteidben, nem igaz? Valami, amiről még nem beszéltél. Nicolaa erre nem válaszolt. Az indulatkitörés felemésztette minden erejét. Visszahanyatlott az ágyra. Még egyre férjét szapulta, amikor észrevette, hogy Hugh báró ott áll a kandallónál. Hirtelen megrémült, hogy így lejáratta magát az idősebb lovag előtt. – Többnyire nem szoktam felemelni a hangom senkivel szemben, báró úr – szabadkozott. – De ez az ember mindig kihoz a sodromból. Hugh elmosolyodott. – Máskor is bitangnak szokta szólítani az urát, asszonyom? Ezek szerint a férfi hallotta az átkozódását. Nicolaa nagyot sóhajtott. – Csak akkor, amikor azt hiszem, hogy senki sem hall – ismerte be. A báró az ágy mellé lépett. – Eléggé kipihente magát ahhoz, hogy elmesélje, mi történt önnel, Nicolaa? A kezén lévő kötések felkeltették a kíváncsiságomat. A lány homloka ráncba szaladt. – Életem legnehezebb hetét éltem át, báró úr. – Ez látszik is. – Semmi bajom nem volt, míg Royce-szal nem találkoztam. – Ezek szerint úgy véli, hogy neki köszönheti a sérüléseit? – Nem egészen. A férfi várakozó arckifejezése láttán Nicolaa kitalálta, hogy a báró minden részletet hallani akar, ő azonban nem volt olyan hangulatban, hogy eleget tegyen a kívánságának. Mesélje el csak Royce, mi történt. – Ez egy nagyon hosszú történet, uram – suttogta. – És meglehetősen szánalmas is. Egyelőre legyen elég annyi, hogy mindenért az a férfi felelős. – Milyen férfi? – Royce. Nicolaa lehunyta a szemét, és ismét felsóhajtott. Hugh úgy vélte, a lány pihenni akar. Megfordult, hogy távozzon.
– Nem is tudom, miért törtem magam, hogy megmentsem az életét – morogta Nicolaa. – Azt hiszi, hálás volt érte? Hugh megállt, és válaszolni akart, de a lány már folytatta is a zsémbelést. – Nem, báró úr. Egy szót sem szólt az a hálátlan kutya. Nem értékelte a bátorságomat sem. Ellenkezőleg, dühös volt rám. Kibírhatatlan alak! Ezt is megmondhatja neki, báró úr. Ismét lehunyta a szemét. Hugh újabb kísérletet tett arra, hogy elhagyja a szobát, de még mielőtt az ajtóhoz ért volna, Nicolaa újabb jelzőkkel gyarapította a Royce-nak átadandó üzenetek sorát. A báró végül csak egy fertály óra múlva szabadult a szobából. A lépcső alján találkozott barátjával. – Már éppen küldetni akartam érted – mondta Royce. – Nicolaanak pihenésre van szüksége. Hangjában olyan rosszallás csengett, hogy Hugh elnevette magát. – Nem fárasztottam ki, ha erre célzol. Istenemre mondom, inkább ő fárasztott ki engem a rólad alkotott vélemények özönével. Akarsz néhányat hallani? Royce nem is titkolta bosszankodását barátja előtt. – Semmiségekre most nincs időm. Az a fontos, hogy Nicolaa biztonságban van. Amikor felgyógyul, majd elmagyarázom neki, mi a feleség kötelessége. Az ajtóhoz indult, hogy kimenjen, de Hugh kérdése megállította. – Ez az egész ilyen egyszerű számodra, igaz, Royce? – Igen – szólt vissza a férfi. Bántotta a barátja hangjából kicsendülő vidámság. – Noha még friss házas vagyok, Hugh, az nem is kérdés, hogy ez a kapcsolat csak egyetlen módon működhet mindenki megelégedésére: én osztom a parancsokat, és Nicolaa engedelmeskedik nekem. Természetesen türelmes leszek, ennyit igazán megérdemel, elvégre a házasság még neki is új tapasztalat. Ha azonban belejön a dologba, akkor minden simán fog menni. Nicolaanak nincs más dolga, minthogy engedelmeskedjen nekem. Nem lesz nehéz. – És Nicolaa is elfogadja ezt a rendet? – érdeklődött nyájasan Hugh. – Idővel igen – fogadkozott Royce. Hangja kőkeményen csengett, amikor újra megszólalt. – Békés otthonom lesz! Azzal bevágta maga mögött az ajtót, mintha csak ígéretét akarná nyomatékosítani. Hugh felnézett a lépcsőn a szobák felé, és újra elnevette magát. Royce-nak békés otthona lesz, az biztos, de csak miután Nicolaanak adta a szívét.
TIZEDIK
F E J E Z E T
Nicolaa elhatározta, hogy kedves lesz. Végül is, már minden mást kipróbált. A zsémbeskedés nem használt, a kiabálás sem. A lány kezdett kétségbeesni. Talán, ha kedvesen viselkedik, Royce is hasonlóképpen válaszol. És akkor talán engedelmeskedik a parancsainak. Már itt az ideje, hogy Justint és a kis Ulricot hazahozza. Kerek két hét telt el azóta, hogy Rosewoodba érkeztek. Arra számított, hogy Royce nyomban a várba hozatja a családját, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy férjének esze ágában sincs teljesítenie az ő parancsait. Ahogy elhanyagolta férji kötelességeit, ugyanúgy elhanyagolta őt is. Az elmúlt két hétben jó, ha hatszor-hétszer látta a férfit. Az első néhány napban nem is bánta Royce távollétét, tudta, férje haragszik rá, amiért a támadás napján nem kapott tőle magyarázatot a viselkedésére. Mégis, beleegyezett, hogy várjon, amíg Nicolaa hajlandó mesélni. Vagy legalábbis így értelmezte a férfi kurta biccentését. Most azonban, ha jobban belegondolt, Nicolaa rádöbbent, hogy férje azóta kerüli, mióta haladékot kért a magyarázkodásra. Ideje, hogy rendezzék kettejük kapcsolatát! Rendes feleség akart lenni! Gyűlölte, hogy Royce tudomást sem vesz róla, és egyáltalán nem úgy viselkedik, ahogy azt egy tisztességes férjtől elvárná az ember. Igaz, csak roppant csekély tapasztalata volt arra vonatkozólag, hogyan is viselkedik egymással egy férj és feleség. Nem is aludt vele egy szobában! Clarise elárulta neki, hogy Royce az északi szárnyban, Nicolaa szüleinek szobájában tölti az éjszakáit, ahol a hatalmas ágy apja kényelmét volt hivatva szolgálni valaha, és a kandalló is óriási volt, hisz háromszor akkor területet kellett felmelegítenie, mint Nicolaa kis szobája. Érthető tehát, miért azt a szobát választotta Royce. Nicolaa ennek ellenére sértőnek találta, hogy a férfi nem alszik vele. Mégiscsak a férje, és úgy illenék, hogy egy ágyban töltsék az éjszakát. Fájt az igazság. Hiszen, ha Royce ragaszkodik is a nagyobb szobához, igazán megkérhette volna, hogy ő költözzön át hozzá… de nem kérte meg! Ez így nem mehet tovább! Nicolaa nyomorultul érezte magát. Elhatározta, hogy félreteszi a büszkeségét. Ha a pokol minden ördöge is az útjába áll, ő akkor is egyenesbe hozza ezt a házasságot. Először is kideríti, miért kerüli a férfi. A válasz valószínűleg nem fog tetszeni neki, talán durva és sértő lesz, de nem érdekli. Eltökélte, hogy kifaggatja férjét. Nagy gonddal öltözködött a vacsorához. Illatos fürdőt vett, és a haját is megmosta. Clarise segített neki. A drága asszony elsírta magát, amikor a kötések levétele után meglátta Nicolaa kezén a hegeket.
Nicolaa is zavarba jött a csúnya sebhelyek látták, különösen bal karját és csuklóját torzították el az égés nyomai. Nem tartotta magát hiú asszonynak, de a visszataszító hegek kifejezetten aggasztották. Mi lesz, ha Royce is olyan undorítónak találja a látványt, mint ő? Úgy döntött, hogy a sebeket az öltözetével ellensúlyozza. A legszebb ruháját vette fel. Úgy vélte, kellemes a szemnek ez a halványkék szín. A felsőrész finoman, de mégsem kihívóan simult testére. Talán mégis inkább az aranyszínűt kellett volna választania, villant át rajta. Egészen addig tépelődött, míg Clarise vissza nem jött a szobába, akkor egyenesen nekiszegezte a kérdést. – Mit gondolsz, a férjemnek a kék vagy az aranyszínű ruha fog jobban tetszeni? – Szerintem a kék a szebb, de a férjeura ízlését nem ismerem. – Ahogy én sem – vallotta be Nicolaa. – Ha jobban belegondolok, egyáltalán nem ismerem a férjemet. Clarise elmosolyodott úrnője bosszankodó hangját hallván. Amikor kezébe vette a hajkefét, Nicolaa leült a székre. Clarise gondosan kifésülte asszonya haját, majd nekilátott befonni, de kétszeri próbálkozásra sem sikerült Nicolaa kedvére való frizurát alkotnia. Clarise még sohasem tapasztalta, hogy úrnője ennyire határozatlan vagy kényes lenne a megjelenését illetően. – Miért ilyen ingerült, asszonyom? – Nem vagyok ingerült, csak szeretnék nagyon csinos lenni ma este. Clarise újfent elmosolyodott. – Egy bizonyos személynek akar tetszeni? – Igen, a férjemnek. Eltökéltem, hogy ma este mindenképpen felhívom magamra a figyelmét. – Ez igen. Ez mindent elárul. Nicolaa hálás volt, hogy a szolgáló nem láthatja vérvörösre váló arcát. – Nagyszerű tervet eszeltem ki. – Asszonyomnak mindig nagyszerű tervei vannak – kuncogott Clarise. Nicolaa boldogan elmosolyodott a dicséretet hallva. – Ezekben a nehéz időkben nem árt, ha az ember mindig egy lépéssel a másik előtt jár. – Már élünk nem nehéz időket. A báró úr rendet teremtett a házban. Nicolaa a fejét csóválta. Clarise-nek minden oka megvan rá, hogy derülátó legyen. Ő még nem tudja, hogy Thurston életben van. Nicolaa senkinek nem árulta el a titkot. Nem is tudott fivérére gondolni anélkül, hogy össze ne szorult volna a szíve.
– Van, akinek már véget ért a háború, de akad olyan is, akinek még csak most kezdődik – suttogta. – Micsoda képtelenség ez, asszonyom? – csodálkozott Clarise. – Ugye nem a házasságáról beszél? Hiszen nem áll harcban a férjurával. Én úgy látom, hogy úrnőm egy kicsit makacs, ha kíváncsi a véleményemre. Nicolaa erre nem szólt semmit. – Meséljen a tervéről, asszonyom. – Nagyon kedves leszek ma este a vacsoránál. Nem hagyom, hogy Royce felbosszantson, bármilyen szörnyű dolgokat vágjon is a fejemhez. Remélem, ha észreveszi a kedvességemet, akkor viszonozni is fogja, és talán hallgat majd az okos szóra, és elmegy végre a családomért az apátságba. Clarise képtelen volt elrejteni csalódottságát. Amikor Nicolaa felállt, hogy elvegye tőle a fonott övet, észrevette a cseléd rosszalló pillantását. – Talán nem találod jónak a tervemet? – Ó, de nagyon is jó – bólogatott Clarise. – Csak épp csalódott vagyok, asszonyom. Azt hittem, egész más okból csinosította így ki magát. Nicolaa megigazította magán az övet, majd a szíjon lévő szűk hurkok egyikébe csúsztatta a tőrét. – Más tervem is van. Nem tetszik nekem a házasságom mostani állása. Royce-szal igazán nem könnyű zöld ágra vergődni. Valahányszor Justinról vagy Ulricról kezdek el beszélni neki, nyomban hátat fordít és otthagy. Szörnyen neveletlen alak! A kérésem kellős közepén járok, amikor azt veszem észre, hogy a levegőnek beszélek. – Kérés? – horkant fel Clarise. – A báró úr akkor hagyja ott asszonyomat, amikor asszonyom parancsolgatni kezd neki. Legalábbis én így látom. Az utóbbi két hétben asszonyom sokkal többet parancsolgatott meg kiabált, mint annak előtte. Mintha nem is önmaga lenne, ha szabad ezt mondanom. Nicolaa tudta, Clarise igazat beszél. Zavarában mélyen lehajtotta a fejét. – A férjem viselkedése mindig felbosszant – ismerte be. – De megígérem, hogy nem kiabálok többé. Magam is rájöttem, hogy ez nem illik egy hölgyhöz. A szolgáló elmosolyodott. – Azért nem fog többet kiabálni, mert rájött, hogy ezzel nem ér eredményt a férjénél, asszonyom. – Igen, azért is – bólintott Nicolaa. – Most már abbahagyhatod a homlokráncolást, Clarise. Úgy döntöttem, itt az ideje, hogy Royce és én félretegyük az ellentéteinket.
– Istennek hála! – lelkendezett Clarise. – Végre megjött az esze. Egyáltalán nem helyes, hogy külön alszanak. Arra céloz, asszonyom, hogy ezt a szégyent is helyrehozza? Nicolaa zavarában a kandallót bámulta. Nagyon nehéz volt ennyire személyes dolgokról beszélni. – El fogom csábítani a férjemet. Clarise harsányan felkacagott, mire Nicolaa rosszalló pillantást vetett rá. – Ez halálosan komoly dolog – jelentette ki. Megvárta, míg Clarise összeszedi magát, és csak azután szólalt meg. – Royce és én elölről kezdjük a házasságunkat. A hitvesi eskü szent dolog, és az én kötelességem, hogy gyermekekkel ajándékozzam meg a férjem. Mielőtt Clarise helyeselhetett volna, Nicolaa hadarva folytatta mondandóját. – Most nem számít, hogyan történt, de Royce és én házasok vagyunk. Ezt el kell fogadnunk, és meg kell próbálnunk békében együtt élni. Ulricra is gondolnom kell. A kisbaba megérdemli, hogy boldog otthonban nőjön fel. – Nem engem kell meggyőznie, asszonyom, nekem tetszik a terve. Egy gond azonban még mindig lehet. A férje ugye azt hiszi, hogy Ulric a maga gyermeke? – Igen. Clarise felsóhajtott. – A báró úr egykettőre rájön majd, hogy hazudott neki. Már az első elhált éjszakán. Jobb lenne, ha asszonyom bevallaná neki az igazat, mielőtt kitalálja maga. Nicolaa a fejét rázta. – Nagyon is jó okom volt rá, hogy hazudjak. Ulricot védtem vele. Amíg a normannok azt hiszik, hogy az én fiam, addig békén hagyják. – De azóta megváltoztak a dolgok – vitatkozott Clarise. – Maga sem hiheti, hogy a báró úr ártani akar a kicsinek. A szolgáló dühösnek látszott, és Nicolaa rájött, hogy Clarise már Royce pártján áll. Maga sem értette miért, de örült ennek. – Már akkor tudtam, hogy Royce nem bántaná Ulricot, amikor először találkoztam vele. De még mindig felhasználhatja az unokaöcsémet, hogy Thurstont együttműködésre bírja. Csak ez aggaszt. – Miket nem beszél, asszonyom? – csodálkozott Clarise. – Mindketten tudjuk, hogy Thurston meghalt. – A szolgáló elhallgatott, és gyorsan keresztet vetett. – Isten nyugosztalja szegényt. – De mi van, ha mégsem halt meg?
– A báró úr akkor sem használná a csecsemőt ellene. Erről szentül meg vagyok győződve. Nicolaa felsóhajtott, és más témára terelte a szót. – Tudom, hogy egy csalásra épített házasság eleve kudarcra van ítélve. Meg is ígértem Royce-nak, hogy soha többé nem hazudok neki. – Ezek szerint mindent elmond… – Először leitatom, és csak utána mondok el neki mindent. – Elment az esze, asszonyom? Clarise csodálkozó arca olyan mulatságos volt, hogy Nicolaa elnevette magát. – Tudom, mit teszek – jelentette ki. – Alice mesélte, hogy amikor egy férfi túlságosan sok sört iszik, később nem emlékszik rá, hogy mit mondtak neki. Bevallom neki, hogy hazudtam Ulricról, megosztom vele az aggodalmaimat, de mivel kótyagos lesz, másnap reggel legfeljebb részletekre emlékszik majd a vallomásomból. Clarise úgy vélte, hogy ennél ostobább tervet még sohasem hallott. – Jobb lenne, ha másik tervet is kieszelne arra az esetre, ha ez nem válna be – javasolta. – Alice pedig ostoba, ha ilyesmit tanácsol asszonyomnak. Az ittas férfinak inkább alváson jár az esze, de ha enyelegnek vele, akkor nem mérlegel, hanem egyből a dolgok közepébe vág. Különösen, mivel úgy tudja, hogy asszonyom nem tapasztalatlan. Nicolaa a fejét rázta. – Royce soha nem okozna nekem fájdalmat. – Szándékosan nem is, de… Mivel úrnője kivonult a szobából, Clarise abbahagyta a fejtegetést, és sietve utána indult. A folyosón érte be Nicolaat. – Ne haragudjon, asszonyom, de ezúttal nem jó a terve. Hinnie kell nekem, mivel megéltem már egy-két dolgot, úrnőm pedig, már megbocsásson, teljesen tapasztalan. Láttam ám, hogy néz magára a báró úr, amikor maga nem figyel oda. Vadul kívánja asszonyomat, és hacsak el nem mondja neki… A nagyterem bejáratához értek. Nicolaa megölelte Clarise-t. – Minden rendben lesz – súgta a szolgálónak. – Ne aggódj annyit, Clarise! – Az Isten szerelmére, asszonyom, felejtse el a büszkeségét, és vallja be az összes hazugságát! – A büszkeségemnek ehhez semmi köze – szögezte le Nicolaa. Clarise a fejét csóválta. – De igen, asszonyom, leginkább annak van köze a maga tervéhez.
Amikor Nicolaa csak makacsul rázta a fejét, a szolgáló feladta. Elvonult egy sötét zugba, és idegesen tördelni kezdte a kezét, miközben tiszta szívéből azt kívánta, bárcsak inkább Alice nyaka lenne az ujjai között. Nicolaa mosolyt erőltetett magára, és lassan férje felé sétált. Milyen jóképű ma este Royce! Talpig feketébe öltözött, és a szigorú szín a legyőzhetetlenség látszatát keltette. Hugh társaságában állt a kandalló előtt, és a két férfi teljesen elmerült a társalgásban. Nicolaa örült, hogy a báró még nem indult vissza Londonba. Hugh már pedzegette, hogy hamarosan összegyűjti az embereit az útra. Hiányozni fog a férfi kedvessége… és a sakkjátszmák is. A báró ugyan nem volt méltó ellenfele, mert Nicolaa általában nagyon gyorsan megverte, de ő volt az egyetlen, aki időnként egy-egy lépésével valóban gondolkodásra késztette. Amikor ezt az egyik játszma alkalmával meg is mondta neki, a férfi könnyesre nevette magát. Nicolaa különösnek vélte a viselkedését, de ezt nem árulta el neki, mert nem akarta megbántani. Royce nem jött olyan gyakran a nagyterembe, hogy ki is hívjon valakit egy játszmára, de Nicolaa nem is akart férjével sakkozni. Tisztában volt vele, hogy Royce jelenlétében úgysem tudna a játékra figyelni. Talán majd egy-két éven belül, amikorra hozzászokik a közelségéhez, a vonzerejéhez, a sakk is eszébe jut majd vele kapcsolatban. Akkor majd játszik is vele… és meg is veri! A gondolat mosolyra késztette. Hugh vette észre először. Egy pillanatig megbabonázva meredt rá, majd mély mélyen fejet hajtott, és hangosan üdvözölte. Royce csak ránézett, és intett neki, hogy jöjjön közelebb. Nicolaa foga megcsikordult ekkora durvaságra, de engedelmeskedett. A két férfitól alig egy-két lépésnyire megállt, és már éppen pukedlizni akart, amikor eszébe jutott, hogy így Royce megláthatja a kezén lévő hegeket. Azonnal kiegyenesedett, és kezét a háta mögé rejtette. Hugh megdicsérte a szépségét, Royce egy árva szót sem szólt. Nicolaa nem hagyta elrontani a kedvét. Szilárdan eltökélte, hogy kedves és türelmes marad, míg a két férfi be nem fejezi a társalgást. – Folytassák csak a beszélgetést! Nem állt szándékomban megzavarni önöket. Hugh újra Royce-hoz fordult. – A falakat bontod le előbb, vagy a kastélyt? Nicolaa hangosan felszisszent. – Azt tervezi, hogy lerombolja az otthonomat? – Nem.
A lány megkönnyebbülése nyilvánvaló volt. Aztán Royce megmagyarázta. – Kővel fogom megerősíteni a fát az én otthonomban. – Miért? – Mert így akarom. Nicolaanak minden önuralmára szüksége volt, hogy megőrizze mosolyát. – Köszönöm, hogy megmagyarázta. – Szívesen. A férfi tekintetében huncut szikra csillogott. Nicolaanak ez nyomban feltűnt, de nem tudta mire vélni férje vidámságát. – Nem akartam kérdőre vonni, uram – mondta, és mélyen meghajtotta a fejét, hogy alázatosnak tűnjön. – Csak érdekelnek a tervei. Hogy mit tesz ezzel a várral, az már nem tartozik rám. Éppen időben nézett fel ahhoz, hogy elkapja férje mosolyát. Rádöbbent, hogy kedvesnek lenni sokkal könnyebb, mint gondolta volna. Royce eközben azon töprengett, vajon miben mesterkedik már megint a felesége. Még soha nem látta őt ilyen nyájasnak. Az elmúlt két hét igazi megpróbáltatás volt… igaz, serkentő megpróbáltatás, ismerte el. Voltak pillanatok, amikor úgy érezte magát, mint aki egy förgeteg kellős közepébe csöppent. Egyetlen békés perce sem akadt, de azt nem tagadhatta, hogy nagyon is élvezte, amint hitvese megpróbál túljárni az eszén. Most pedig megjátssza az alázatost. Ez biztosan pokolian fárasztja. – Ezek szerint nem bánod, ha lebontatom a várat, és újat építtetek a helyébe? – kérdezte még mindig szélesen mosolyogva. Mivel a férfi épp az imént árulta el valódi terveit, Nicolaa úgy érezte, nyugodtan lódíthat egy kicsit. – Dehogy. Egyáltalán nem bánom. – Semmit nem értek – szólt közbe Hugh. – Azt hittem, eleve ez volt a terved. – Valóban így terveztem, de aztán arra gondoltam, hogy ezzel talán felzaklatom a hitvesemet. Nicolaa itt nőtt fel, Hugh. Valószínűleg erős szálak fűzik ehhez a várhoz, és esetleg nem örülne, ha lerombolnám. De most, hogy… – Igenis erős szálak fűznek ide – tört ki a lányból. – De hiszen te magad mondtad az imént, hogy… Nicolaa teljesen megfeledkezett a kedvességről. – Nem fogod lerombolni az otthonomat, Royce! Férje felvonta szemöldökét, mire Nicolaa felsóhajtott. Nem akart Royce-ra kiabálni.
– Nagyon remélem, hogy békén hagyod a váramat. – Ezek szerint hazudtál, amikor azt állítottad, hogy… – Csak megértő akartam lenni – vágott közbe a lány. – De isten a tanúm, veled szinte lehetetlen kijönni. Mi lenne, ha félretennénk a témát, és inkább asztalhoz ülnénk? Hugh lelkesen helyeselt. Az asztalhoz sietett, és harsányan Clarise-ért kiáltott az ételt követelve. Nicolaa megfordult, hogy a báró után siessen, de Royce a karjánál fogva kényszerítette, hogy ott maradjon mellette. – Mindig igazat kell mondanod! – parancsolt rá. – Azt próbálom – fordította felé az arcát Nicolaa. – Szeretnék a kedvedben járni. A vallomás meglepte a férfit. – Miért? – Mert ha a kedvedben járok, talán te is viszonzod. – És hogyan járhatnék én a kedvedben? – vigyorgott rá Royce, és lassan közelebb húzta magához. – Ha idehoznád Justint és Ulricot, nagy örömet okoznál. – Akkor megteszem – mondta a férfi, és tenyerébe fogta hitvese állát. – Mihelyt magyarázatot adsz a szász támadás alatti viselkedésre. – Még mindig azt szeretnéd, ha bocsánatot kérnék a közbelépésemért? A férfi bólintott. Nicolaa lábujjhegyre állt, és megcsókolta férjét. Ajka érintése puha és gyengéd volt. – Ma este mindent megmagyarázok, Royce. Ha meghallod, nem hiszem, hogy továbbra is elvárod majd tőlem, hogy bocsánatot kérjek. Semmi rosszat nem tettem, de ezt már egyszer megmondtam. Bizonyos vagyok benne, hogy ezt te is be fogod látni. Még az is lehetséges, hogy te akarsz majd bocsánatot kérni tőlem. Ugye tudod, hogyan kell? Olyan édesen és ártatlanul mosolygott rá, hogy Royce el sem akarta hinni, ez az angyal azonos azzal a pokolra való bestiával, akivel az elmúlt két hetet töltötte. – Nicolaa! – Igen, Royce? – Miattad az ember akár ivásra is adná a fejét. Teremtő Isten, Nicolaa nagyon remélte, hogy így lesz. A sértésnek szánt megjegyzés örömmel töltötte el, olyannyira, hogy kis híján hangosan felkacagott. Arcán újra megjelentek a bájos gödröcskék, amint férjére mosolygott. A kísértés kezdett túl erőssé válni Royce számára. Korábban eltökélte, hogy úgy bánik hitvesével, mintha ott sem
lenne, egészen addig, míg az asszony rá nem jön, követelőzése nem vezet sehova. Nicolaa előbb-utóbb kénytelen lesz elfogadni, hol a helye a házban. Túl nagy volt a tét ahhoz, hogy most visszakozzon. Feltétlen hűséget és őszinteséget akart Nicolaatól, és isten őt úgy segélje, meg is fogja kapni, mielőtt úgy érne hozzá, mint asszonyához. De a pokolba is, ő az egyetlen, aki ebben a házasságban szenved! Royce gyorsan felismerte ezt az igazságot. Nicolaa túl ártatlan volt ahhoz, hogy megértse, milyen kínoknak teszi ki férjét. Ráadásul fogalma sincs a saját vonzerejéről… és nőiességéről. Amikor rámosolygott, Royce másra sem tudott gondolni, mint hogy milyen érzés lenne megérinteni. A lánynak sejtelme sincs arról, milyen gyönyöröket adhatnak egymásnak az ágyban, és amilyen iramban haladnak a dolgok, öregasszony lesz, mire megtapasztalja. Talán változtatnia kellene a taktikáján. Amint beugrott a gondolat, már nyúlt is hitveséért. Ujjait a selymes hajba mélyesztette, hogy fogva tartsa, miközben lassan az ajkára hajolt. Csak egy gyors csókot akart lopni, de Nicolaa odaadón a karjába simult, és ő nem bírt ellenállni neki. Elmélyítette a csókot, nyelvük egybefonódott. A lány íze részegítő volt, és Royce még többet akart. Mély torokhangon felnyögött, amikor Nicolaa átölelte a derekát, és szorosan hozzásimult. A csók egyre szenvedélyesebbé vált. Ajkuk újra és újra lecsapott egymásra, míg végül a férfi már remegett a vágytól. Ideje volt megállni. Ez nem volt sem a legmegfelelőbb idő, sem a legmegfelelőbb hely az ilyesfajta gátlástalan viselkedésre. Royce lassan elhúzódott Nicolaatól, de a lány követte. A férfi elégedetten vette tudomásul hitvese reakcióját, és újra meg kellett csókolnia érte. Nicolaa minden ízében remegett, amikor Royce véget vetett a szerelmi játéknak, és ernyedten dőlt a férfihoz. Royce szorosan tartotta, míg mindketten visszanyerték önuralmukat, majd felemelte a lány állát, és a szemébe nézett. – Kívánlak, Nicolaa – közölte az amúgy is nyilvánvalót. Hangjának rekedtsége nem riasztotta meg a lányt, inkább melegséggel töltötte el a vallomás. – Boldog vagyok, hogy kívánsz, Royce. Én is kívánlak. Ez így természetes férj és feleség között, ugye? Royce megsimogatta hitvese arcát. – Igen, ez természetesnek kellene, hogy legyen, de a valóságban ritkaság. Nicolaa nem tudta, mit feleljen erre. Képtelen volt tekintetét levenni férjéről. Úgy tűnt, az érzés kölcsönös, mert Royce sem tudott betelni az ő látványával. Mintha egy örökkévalóság óta álltak volna így, amikor Clarise felnevetett valahol a hátuk mögött, és ezzel megtört a varázs. Royce mozdult meg először. Megfogta Nicolaa kezét, és az asztalhoz vezette.
Nicolaa bosszankodva rázta a fejét, amikor azt látta, hogy Hugh báró a falhoz szorította Clarise-t, és szorgosan harapdálja a fülét. A szolgáló szemmel láthatóan élvezte is a férfi figyelmét, egészen addig, míg észre nem vette, hogy asszonya rosszallón figyeli. Akkor gyorsan kibontakozott a báró öleléséből, és kiszaladt a konyhába. Hugh sajnálkozva felsóhajtott. – Ügyesen elszökött a kis bestia – motyogta, és elfoglalta helyét az asztal mellett. Royce az asztalfőn foglalt helyet, míg Nicolaa a jobbjára ült, Hugh pedig Nicolaaval szemben telepedett le. Alice a kamrába vezető ajtónál állt, és úrnője jelére várt. A szolgáló már korábban az asztalra tette a három ezüstkupát. Amint Nicolaa intett neki, Alice az asztalhoz sietett kezében egy öblös köcsögöt cipelve, és barna sört töltött a kupákba. Royce poharát egészen a karimáig megtöltötte. A báró nem rótta meg érte, mert azt hitte, a szolgáló csak a kedvében akar járni. Nicolaa nyomban köszöntőre emelte kupáját, közben sebhelyes kezét gondosan elrejtve tartotta, hogy Royce ne láthassa. Ő maga is jót húzott a sörből, mert nem akarta, hogy férje gyanút fogjon. Nicolaa azonban még nem fejezte be: köszöntők egész sora következett, míg végül mindenkire ittak, aki csak Angliában él, az egy lovászt kivéve. Éppen ő következett volna, amikor behozták a vacsorát: fürj és fácán került az asztalra, majd hatalmas vekni barna kenyerekkel és jókora darab sárgálló sajtokkal megrakott tálak érkeztek a konyha felől. A húst alaposan megsózták, hogy ezzel is fokozzák Royce szomját. Nicolaa azonban megfeledkezett a túladagolt sóról. Feje már kóválygott az elfogyasztott sörtől. Jóízűen nekilátott a vacsorának, és minden egyes falatot egy nagy adag sörrel öblített le. Royce gyorsan felismerte, hogy hitvese mesterkedik valamiben. Valahányszor kortyolt a sörből, Alice máris mellette termett, és újratöltötte kupáját. Gyanította, hogy a két nő egy követ fúj, mivel folyton sokatmondó pillantásokat váltottak egymással. Felesége le akarja itatni, ez kétségtelen. De Royce-nak is megvolt a magához való esze. Valahányszor kupáját újratöltötték, gondja volt rá, hogy a sör felét Nicolaa poharába töltse. A lány nem tudta visszautasítani nagylelkűségét, egy idő után pedig annyira zavaros volt a feje, hogy észre sem vette, miben sántikál férje. Egy óra sem kellett, és Nicolaa szemhéja elnehezült, és alig tudta magát a széken tartani. Az asztalra könyökölt, és így próbálta fejét megtámasztani. – Biz’ Isten, ennél förtelmesebb vacsorát még sohasem próbáltam legyűrni – jelentette ki Hugh zsémbes hangon. – Több volt benne a só, mint a hús. – Úgy bizony – helyeselt Royce.
– Fáradt vagyok – állt fel Hugh. – Nyugovóra térek. Hova is tűnt az az édes kis Clarise? – A konyhában bújt el – bökte ki Nicolaa. Elnézést kért a vacsora miatt, majd jó éjszakát kívánt a lovagnak. Nem vette észre, hogy beszéde egybefolyik, sem azt, hogy ő maga milyen zilált. Haja az arcába hullott. Teljesen lefoglalta, hogy megtartsa a fejét. Royce bosszankodva figyelte. Megvárta, míg Hugh elhagyja a termet, aztán intett Alicenek, hogy ő is távozzon, majd teljes figyelmével felesége felé fordult. Amint azonban magyarázatot akart kérni a minősíthetetlen viselkedésre, Nicolaa megmozdult, és majdnem leesett a székről. Royce még estében elkapta, aztán hátradőlt, és az ölébe húzta asszonyát. A szoba forgott a lánnyal. Felnyúlt, hogy átkarolja Royce nyakát, majd meggondolta magát. Ügyetlen mozdulattal próbálta kezét a szoknyája redői közé rejteni. – Mit csinálsz? – kérdezte Royce, amikor látta, hogy Nicolaa egyre csak ruháját húzgálja. – El akarom rejteni előled a kezem. – Miért? – Nem akarom, hogy lásd a sebeimet. Szörnyen festenek – jelentette ki, és arcát férje vállához nyomta. – Finom az illatod, Royce. Mint a természeté. A férfi tudomást sem vett a bókról. Nicolaa keze után nyúlt, és kifeszítette a tenyerét, majd megnézte a sérülés nyomait. Arra gondolt, hogy biztosan nagyon érzékeny lehet még, hiszen a bőr lángolón piros volt. – Ronda, ugye? – súgta Nicolaa, amikor Royce nem nyilvánított rögtön véleményt a látványról. – Egyáltalán nem. Nicolaa kissé hátrahajolt, hogy lássa, komolyan beszél-e a férfi, vagy csak a bolondját járatja vele. Royce majdnem elnevette magát, amikor meglátta a lány zsémbes arcát. Egy hajtincs a szemébe hullott, és egyébként is úgy festett, mint aki már félig alszik. – Mondd meg az igazat! – követelte Nicolaa. – Rondák, ugye? – Nem rondák. – De nem is szép látvány. – Tényleg nem. – Akkor milyen? Royce gyengéden rámosolygott. – Ezek csak sebhelyek, Nicolaa. Ezzel sikerült megnyugtatnia a lányt. Royce egy csókkal igyekezett elűzni homlokáról a gondterhelt ráncokat. Erre már Nicolaa is elmosolyodott.
– Nem vagyok többé tökéletes – jelentette ki vidáman, amitől Royce-nak ismét nevethetnékje támadt. – Erre mit mondasz? – A férfi nem válaszolt. – Maradj nyugton, Royce! Ha mozogsz, forog velem a szoba. Mivel a férfi meg sem moccant, fogalma sem volt, hogyan oldja meg Nicolaa problémáját. Még mindig a lány kezét nézegette, amikor két ujján felfedezte a bőrkeményedéseket. – Hogy szerezted ezeket a bőrkeményedéseket? Nicolaa belefejelt a férfi állába, ahogy balra fordult, hogy megvizsgálja a kezét. – Miféle bőrkeményedéseket? – csodálkozott. Majd kétrét görnyedt, hogy jobban láthassa a kezét. Az szemmel láthatótan meg sem fordult a fejében, hogy akár fel is emelhetné a karját. Royce igyekezett uralkodni bosszankodásán. – A másik kezeden vannak, Nicolaa – mondta, és felemelte a lány jobb kezét. A lány az ujjaira meredt, majd elmosolyodott. – Ja, azokat a bőrkeményedéseket? A hurkoktól vannak. Ugyan mi mástól lennének? Royce ettől nem lett okosabb. – Miféle hurkoktól? – Amelyekbe belefér a két ujjam. Royce lehunyta a szemét, és türelemért imádkozott. – De mihez tartoznak azok a hurkok, Nicolaa? – A parittyámhoz. – A midhez? Nicolaa a férfi mellkasához bújt, és azon csodálkozott, miért olyan feszült Royce. Aztán eszébe jutott, hogyan terítette le egy kővel. Ha már úgyis elhatározta, hogy őszinte lesz, úgy vélte, az lesz a legjobb, ha egy füst alatt ezt a vétkét is meggyónja. – Én voltam az, aki fejbe kólintott azzal a kővel, de ezt már bevallottam neked. Egy cseppet sem bántam, ha érdekel. Akár meg is ölhettelek volna, ha akarom. Szünetet tartott, hogy egy jó nagyot ásítson. – Thurston tanított meg a parittya használatára. Tudtad? Royce nem válaszolt, mivel túlságosan el volt foglalva Nicolaa vallomásával. Valóban mondott valamit annak idején a lány, de ő nem hitt neki. Most azonban már igen! – Uramisten, hogy én milyen álmos vagyok – suttogta Nicolaa. Royce felsóhajtott. Úgy döntött, a parittya kérdését elteszi későbbre, és a lényegre tér, mielőtt felesége részeg álomba merül, ami Nicolaa állapotából ítélve már csak percek kérdése volt.
– Le akartál itatni? – Ó, igen. – És miért? – Hogy elcsábítsalak. Ennél egyenesebb választ nem is kaphatott volna, vélte Royce. – Azt hitted, le kell itatnod ahhoz, hogy elcsábíts? A lány bólintott. Megint belefejelt Royce állába, majd megdörzsölte sajgó feje búbját. – Részeg vagy, mint a csap, nem igaz? Megittál vagy tizenkét kupa sört. Számoltam. Félreszámolt legalább nyolcat, hacsak nem számította bele véletlenül a saját maga poharait is. – Voltál már valaha részeg, Nicolaa? – Jóságos ég, dehogyis! – A méltatlankodástól majdnem lepottyant a férfi öléből. – Az nem lenne úri hölgyhöz méltó. Csak a közönséges némberek részegednek le. Mellesleg nem is szeretem a sör ízét. – Ügyesen rászedtél. – De rá ám! – ragyogott fel a lány arca. – Jól berúgattalak, és még csak észre sem vetted. Ugye, milyen okos dolog volt tőlem? – Még mindig nem magyaráztad meg, hogy miért. – Szerintem nagyon jóképű vagy, Royce, de ezt már úgyis tudtad. Ennek a magyarázatnak semmi értelme nem volt, Royce mégsem bosszankodott rajta. Inkább meg volt lepve. – Jóképűnek tartasz? – Hát persze – felelte a lány magától értetődően. – Tudod, van ez a tervem, és te szépen követed is pontról pontra. – És mi is lenne ez a terv? – Most, hogy már berúgtál, bevallom neked az összes hazugságomat. Úgyis túl részeg vagy ahhoz, hogy begurulj miattuk. Aztán majd elcsábítalak. Látod, milyen pofonegyszerű ez az egész, férjuram? – Nem látom. Magyarázd el nekem, hogy mitől olyan egyszerű! – Mert reggel már nem fogsz emlékezni semmire abból, amit mondtam neked. Micsoda egy ostoba szamár ez a nő! – Mi lesz, ha mégis emlékszem? Nicolaa sokáig gondolkodott a kérdésen, mielőtt válaszolt volna.
– Addigra már túl leszünk a nászéjszakán, és akkor is legfeljebb a dolgok felére fogsz emlékezni. Alice azt állítja, hogy úgy lesz. – Az ég szerelmére, Nicolaa… – Ez egy nagyszerű terv, Royce – motyogta Nicolaa férje vállába. A férfi az égre emelte a tekintetét. A terv inkább egy eszelősre vallott. – Minek ez a körülményeskedés? – kérdezte aztán. – Nem lett volna egyszerűbb szép sorban elmagyarázni mindent? – Miért kell neked bonyolítani a dolgot? – kérdezte Nicolaa szemrehányón. – Ez az én tervem, nem a tiéd. Úgy kell csinálnunk, ahogy én akarom. Csak összezavarsz ezzel a sok kérdéssel. A lány egyre inkább felizgatta magát. Szeme megtelt könnyel, és úgy tűnt, bármelyik pillanatban elsírhatja magát. Royce igyekezett megnyugtatni. – Rendben van. Csináljuk úgy, ahogy te akarod. Kezdjük a hazugságokkal, jó? Utána beszélhetünk a csábításomról. – Az én csábításom lesz, nem a tiéd. Royce nem vitatkozott. – Feltételezem, hogy több hazugságról is szó van, igaz? – Igen. – Melyikkel akarod kezdeni? – A legnagyobbal. Amikor a lány nem folytatta, Royce megbökte. – Várom a vallomást, Nicolaa. – Nem vagyok Ulric édesanyja. Félve várta Royce reakcióját, de a férfi nem szólt semmit. Nicolaa kissé hátrahajolt, hogy megnézze, mennyire mogorva. Amikor látta, hogy nem ráncolja komoran a homlokát, felbátorodott. – Sosem voltam férjnél. – Értem. – Nem, biztosan nem érted – suttogta a fejét rázva. – Azt hiszed, tapasztalt nő vagyok, pedig nem így van. Royce még mindig nem szólt egy szót sem. Nicolaa nem tudta, mire vélje férje viselkedését. Talán nem érti, mit mond. – Royce, ez bizonyára fel fog bosszantani, és nagyon sajnálom, de az a helyzet, hogy én még…
Nem tudta kimondani a szót. Royce megkönyörült rajta. – Még mindig szűz vagy? – Igen. – És azt hitted, bosszankodni fogok miatta? – Ne mosolyogj rajtam, Royce! Ezt el kellett mondanom, mielőtt elcsábítalak. Bizonyára úgyis… – Megállt a mondat közepén, komoran férjére pillantott, majd folytatta. – Észrevetted volna, ugye? – Igen, észrevettem volna. – Tessék, látod? – kérdezte, és még hátrább dőlt. Hanyatt is esett volna, ha Royce nem fogja szorosabbra ölelését a dereka körül. – Holnap pedig már nem is fogsz emlékezni erre a beszélgetésre, így azt sem fogod tudni, hogy Ulric a bátyám kisfia. Nem lenne biztonságos a kicsi számára, különösen akkor nem, ha rájössz, hogy Thurston életben van. A lány tekintete ismét elködösült, és az a veszély fenyegetett, hogy menten elalszik. Royce közelebb húzta magához. – Nicolaa, tudom, hogy most egy kicsit nehezedre esik összpontosítani, de szeretném, ha megértenéd, amit most mondok. – Rendben. – Félsz tőlem, ugye? – Talán egy kicsit. – Nem akarom, hogy akár egy kicsit is félj tőlem – suttogta Royce. Megszorította a lány vállát, hogy nyomatékot adjon szavainak, és csak azután folytatta. – Tudod, hogy sokkal temperamentumosabb vagy, mint én? Nicolaa elgondolkozott ezen. – Köszönöm, férjuram – bökte ki végül egy hosszú perc után. Royce igyekezett elrejteni bosszankodását. – Nem bóknak szántam, csak megjegyeztem. – Elismerem, időnként felemelem a hangom – suttogta a lány. – Eltereled a szót, Nicolaa. Én erről az oktalan félelmedről szeretnék veled beszélni. – Egyáltalán nem oktalan – mormolta a lány. – Még csak nem is igazán félelem. Inkább óvatosságnak nevezném. – Az óvatosság helyénvaló dolog, asszony, de ha rólam van szó, nincs rá szükséged. Bármennyire felbosszantasz is, soha nem emelnék rád kezet. – Mégis bántasz. Megsérted az érzéseim, amikor nem törődsz velem.
– Az más. Nicolaa felsóhajtott. – Nem látom be, miért. – Mondd el, mi történt azon a napon, amikor megtámadtak minket! – Közbeléptem. – Azt tudom, hogy közbeléptél, de azt nem, hogy miért. – Nem árulhatom el – suttogta a lány. – De el akarom mondani. Nem tudom, mitévő legyek. Haragudni fogsz Thurstonre. Kérlek, ne gyűlöld a bátyámat! Nem tudta, hogy téged akar megölni. Illetve, valószínűleg te voltál a célpont, de azt nem tudhatta, hogy a férjem vagy. – Nicolaa, nem beszélnél értetően? Thurston még életben van? Erre akarsz kilyukadni? – Istenem, hogy találtad ki? – A bátyád a Vilmos ellen szövetkezők táborába tartozik? Nicolaat lenyűgözte a férfi éleselméjűsége. – Erre meg hogy jöttél rá? – csodálkozott. Royce nem emlékeztette rá, hogy épp ő maga árulta el az imént. – Thurston pedig Ulric apja, nem igaz? – Igen! – kiáltott fel Nicolaa. – De reggel már nem fogsz emlékezni rá, hogy kié a kisbaba. Ígérd meg, Royce! Royce-ot hirtelen elfutotta a harag. – Tényleg azt hiszed, hogy képes lennék ártani egy kisbabának, mert az apja az ellenségem? Nicolaa újra a férfi vállához bújt. – Nem, azt tudom, hogy nem bántanád, de felhasználhatod arra, hogy elkapd Thurstont. A bátyám vezette azt a csapatot, amelyik megtámadott minket. Láttam. – A fene vigye el, Nicolaa! Soha nem használnám fel Ulricot ily módon. Hogyan feltételezhetsz… Hirtelen elhallgatott, mert eszébe jutott, hogyan használta fel a csecsemőt arra, hogy kicsalja Nicolaat az apátságból. Érthető volt, hogy a lány ezek után feltételezi, megint képes lesz ilyesmire. Haragja elpárolgott. Agya az újonnan kapott információk körül forgott. – Nicolaa, láttad a bátyádat, mielőtt a nyíl útjába vetetted magad? Vagy esetleg utána? Nicolaa átkarolta Royce nyakát, és babrálni kezdte a haját. A férfi elkapta a kezét, nehogy elvonják a figyelmét a játékos ujjak. – Válaszolj! – parancsolta. A lány felsóhajtott.
– Thurston nyila talált el, és te voltál a célpontja. Royce gyengéden rámosolygott. – Akkor ezért sikítottál? – Téged féltettelek – mondta. Megcsókolta a férfi állát, majd ismét hozzásimult. – Nem hibáztathatod a bátyámat. Nem tudta, hogy én is ott vagyok. Thurston szeret engem, Royce. Szándékosan soha nem ártana nekem. Most már minden a helyére került. Thurston bizonyára rádöbbent arra, mit is tett, miután kilőtte a nyilat. Látnia kellett Nicolaa aranyszőke haját. Royce emlékezett a szász harcos elkeseredett ordítására, mely egybemosódott az ő aggódó kiáltásával. Ó igen, Thurston tisztában volt azzal, mit követett el, ezért rendelte el a visszavonulást. Szegény Nicolaa! Micsoda poklot kellett megjárnia azóta, hogy ők ketten találkoztak! Megcsókolta a lány feje búbját, majd a karjába véve felállt vele. – Kételkedsz abban, hogy Thurston szeret engem? – Nem, a szeretetében nem kételkedek, a látásában már annál inkább – morogta Royce. – Neki igazán… – A bátyámnak remek a látása, bár az enyém jobb. Tudtad, hogy a parittyámmal bármilyen célt eltalálok? Felnyúlt, és megérintette a cakkos szélű sebhelyet Royce homlokán. – Pontosan itt akartalak eltalálni, férjuram. Royce nem tudta nem észrevenni, milyen elégedettséggel ejti ki Nicolaa ezeket a szavakat. – És nem bánod, hogy megsebesítetted a férjedet? – kérdezte, de a hangján érezni lehetett, hogy mulat magában. – Akkor még nem voltál a férjem. Néha nyilat is használok – tette még hozzá, és ismét megcsókolta Royce állát. – Mindig eltalálom a célt. Az első lovag is, akit Vilmos a vár bevételére küldött, vitt emlékbe magával egy nyílvesszőt. Royce éppen indult volna fel a lépcsőn, de erre megtorpant, és lenézett asszonyára. Nicolaa határozottan önelégültnek tűnt. – Te voltál az, aki nyilat röpített Gregory hátsójába? Mivel Royce úgysem fog emlékezni egyetlen szavára sem reggel, Nicolaa bátran eldicsekedett hőstettével. – Igen, pont a feneke alatt találtam el a combját. Pontosan oda céloztam. Azt akartam, hogy csak húst érjen a lövést. Szerettem volna elvenni a kedvét arról, hogy a váramra fenje a fogát. Royce a fejét csóválta.
– Mintha azt mondtad volna, hogy a bátyád helyettese vezette a védelmet. Ebben is hazudtál? – Nem, valóban John volt a felelős a vár védelméért… időnként. – De te közbeavatkoztál. – Csak egy kicsit – motyogta Nicolaa, és a férfi széles vállának dőlt. – Csodás az illatod, Royce. Nyilvánvalóan elfelejtette, hogy ezt egyszer már említette. Royce felért a lépcsőn, végigment a folyosón, elhaladt a lány szobája mellett, és egyenesen a sajátja felé tartott. Royce fegyverneke, egy Trevor nevű, sötét hajú legény a szobában várakozott urára. Royce egyetlen fejmozdulattal elbocsátotta a fiút, majd becsukta mögötte az ajtót. A kandallóban lobogott a tűz. A szoba legalább olyan barátságos és meleg volt, mint a karjában összegömbölyödött nő. Royce az ágyhoz sétált, és ölében Nicolaaval leült. Azt hitte, a lány már régen elaludt, de akkor Nicolaa megszólalt. Hangja nem volt több álmos suttogásnál. – Észrevetted, hogy milyen kedves voltam ma este? – Igen, észrevettem. – Édesanyám azt szokta mondani, hogy mézzel több legyet lehet fogni, mint ecettel. Royce nem értette. – Az ég szerelmére, miért akarnál… – Mit miért akarnék? – Legyet fogni. – Nem akarok legyet fogni – motyogta Nicolaa. – Én téged akarlak elkapni. Bárcsak ne rángatná ennyire Royce! Belekapaszkodott a férfi vállába, hogy valami biztos pontra leljen. A feje kóválygott, és alig tudta elfojtani fel-feltörő hányingerét. – Nicolaa – kezdte a férfi. – Ami a ma esti tervedet illeti… – Milyen tervemet? Royce feladta. Addig az ölében tartotta hitvesét, amíg meg nem győződött róla, hogy az elaludt, és csak azután fogott neki a vetkőztetésnek. Nem igazán tudott haragudni rá. Nicolaa remekül ért a mesterkedéshez, de Royce már értette az indokait. Csak a családját akarta együtt tartani bármi áron és bármilyen módszerrel. A túlélésért küzd. Beletelik még egy időbe, míg megtanulja, hogy bízzon benne, és Royce tudta, akkor végre talán képesek lesznek békében együtt élni. Boldoggá akarta tenni feleségét. Arról azonban fogalma sem volt, hogyan tudja ezt elérni, amíg Thurston ügye meg nem oldódik. Az
ördögbe, talán meg kellene ölnie a fickót. Ezzel azonban biztos nem lopná be magát Nicolaa szívébe. Royce érezte, hogy teljesen reménytelen a helyzete. Ám nem csupán az övé, hanem Nicolaaé is, aki elkeseredetten próbálja megvédeni bátyját a férjétől, ugyanakkor férjét a bátyjától. Sok mindent figyelembe kell vennie, mielőtt kidolgozza a tervét, töprengett magában. Nicolaa ekkor már csak vékony ingét viselte, és Royce éppen be akarta takargatni, amikor meggondolta magát. Lassan nyúlt az inget összetartó selyemszalag felé. Keze megremegett, amint a meztelen bőrhöz ért. Teremtőm, micsoda gyönyörű test! A telt keblek, hihetetlenül keskeny derék, nőiesen gömbölyű csípő teljesen elbűvölte. Gyorsan maga is levetkőzött, és felesége mellé feküdt. Ha nem ér hozzá, talán képes lesz elviselni azt a kínt, amit az izgató női test közelsége jelent. Sokáig nem jött álom a szemére. Egyre csak Nicolaa aggodalmain járt az agya. Aztán eszébe jutott Nicolaa egyik tárgyilagos kijelentése, melyről tudta, hogy a lány komolyan gondolta. Nicolaa el akarja őt csábítani. Férfi ennél többet nem kívánhat!
TIZENEGYEDIK
F E J E Z E T
Nicolaa arra ébredt, hogy egy egész vízesés zubog a fülében. Jó időbe telt, míg rájött, honnan is származik a hang. Addig nem is világosodott meg előtte a dolog, míg meg nem mozdult. Ekkor hozzáért Royce testéhez. A férfi karja a derekára fonódott. Mindketten az oldalukon feküdtek. Nicolaa volt elöl, hátával férje ágyékához simulva. A hang pedig nem volt más, mint Royce horkolása. Nicolaa lába a férfi lábai közé szorult. Óvatosan elhúzódott a férfitól, és már éppen a hasára fordult volna, amikor Royce megszorította a derekát, és visszahúzta magához. A mozdulat kis híján megölte a lányt. A feje mintha kettéhasadt volna. Mozdulatlanná dermedt. Teste ugyan megnyugodott, nem úgy az elméje. Édes Istenem, mi történhetett itt a múlt éjjel? Semmire sem emlékezett.
A férjével aludt, ez az egy dolog biztos. De hogy történt-e még valami, arról fogalma sem volt. Sikerült-e Royce-ot leitatni, vagy talán ő maga rúgott be? Nicolaa lehunyta a szemét. Annyi mindenen kellett volna gondolkodnia, de ki tud ilyen zúgó fejjel még gondolkodni is? Talán, ha alszik még egy kicsit, pihenten többre fog emlékezni. Royce alig néhány perccel később ébredt fel. A reggeli fény beszűrődött az ablakon, amelyet nem takart el az este. Felemelte a fejét, hogy megnézze feleségét. Nicolaa szeme be volt hunyva. Royce arra gondolt, hogy talán csak tetteti az alvást, hogy ne kelljen a szemébe néznie. Gyengéden meglökte a lányt, mire az felnyögött. – Nicolaa – suttogta a nevét. A lány úgy reagált, mintha legalábbis elordította volna magát. Mindkét kezét a fülére szorította. – Még mindig álmos vagy? – fordította a hátára feleségét, és fölé hajolt. A mozdulattól előjött Nicolaa hányingere. Lassan kinyitotta a szemét, és felnézett a férfira. Első gondolata az volt, hogy a férfi egyáltalán nem úgy fest, mint aki másnapos. Sőt, nagyon is frissnek és vidámnak látszik. Egy hajtincs a homlokába hullott, kisfiús külsőt kölcsönözve a férfinak. Ha lett volna hozzá ereje, Nicolaa helyére simítja a rakoncátlan fürtöt. Úgy tűnt, férjének nincs szüksége sok alvásra. Tekintete nevetett, és nagyon tettre késznek látszott. Royce arra gondolt, Nicolaa szörnyen fest. Rossz volt ránézni véreres szemére, szürke arcára. A túl sok sör utóhatása, gondolta. Ugyancsak szenvedni fog ma délelőtt az asszony. Nicolaa, miközben férjét nézte, újra álomba merült. Royce lehajolt, csókot lehelt a homlokára, majd az oldalára fordult, hogy felkeljen. A mozdulat felébresztette a lányt, aki megragadta a takarót, hogy abbamaradjon a reszketése. Royce észrevette. – Nem érzed jól magad, Nicolaa? – kérdezte. Ha Royce nem hagyja abba a kiabálást, hát ő menten szörnyet hal. – De, jól vagyok – suttogta. Royce felnevetett. A lány olyan hangon beszélt, mintha éppen fojtogatnák. Mennyit fecseg ez az alak reggelente! Be sem állt a szája öltözködés közben. Miközben az egyoldalú párbeszédet hallgatta, Nicolaa megfogadta, hogy ebből a hibájából ki kell gyógyítania férjét. Te jó ég, milyen vidám! Bárcsak betömhetné a száját! Nicolaa tudta, hogy ez nagyon gonosz gondolat részéről, de nem törődött vele.
Royce harsányan elköszönt, majd szándékosan jól becsapta maga mögött az ajtót. Ezzel azonban még nem fejezte be a gonoszkodást. A lépcső alján elcsípte Clarise-t, és ráparancsolt, hogy vigyen fel egy tál élelmet asszonyának. Tíz perccel később, amikor a szolgáló felszolgálta a reggelit, Nicolaa szó szerint lefordult az ágyról, és egy pillanat alatt az éjjeli edénynél termett. Az egész délelőtt ráment, hogy valamelyest összeszedje magát. Délre már jobban volt. Zöld ruhát vett fel, de gyorsan átöltözött egy sötétkékbe, amikor Clarise megemlítette, hogy a zöld ruha remekül illik az arcszínéhez. Feje annyira fájt, hogy nem engedte a szolgálónak, hogy befonja a haját. Épp elég kínszenvedés volt az is, míg kifésülte belőle az összes gubancot. Aztán egy kék szalaggal fogta össze hátul az aranyló zuhatagot. – Elmeséli, hogy mi történt az éjjel, asszonyom? – kérdezte Clarise. – Fogalmam sincs, mi történt – suttogta Nicolaa. – Anyaszült meztelenül ugrott ki ma reggel az ágyból. Valaminek történnie kellett. – Jóságos isten! Tényleg meztelen voltam? Clarise, semmire nem emlékszem az éjszakából. Most mitévő legyek? A szolgáló vállat vont. – Kérdezze meg a báró urat, de előbb sétáljon egy jó nagyot odakint. A friss levegő majd kitisztítja a fejét. – Igen, sétálok egyet. Talán, ha kitisztul a fejem, eszembe jut valami az este történtekből. Clarise nagyot bólintott. – Asszonyom nem érez valami gyöngeséget? – A fejemet nagyon gyöngének érzem. – Nem arra gondoltam – mondta Clarise, és átnyújtotta Nicolaanak a köpenyét. – Akkor mire gondoltál? – Nem fontos – vágta rá a szolgáló. – Menjen, szívjon egy kis friss levegőt. Attól majd jobban lesz. Nicolaa nagyon remélte, hogy Clarise nem téved. Szerette volna, ha eszébe jut, mit mondott Royce-nak, s még ennél is jobban akarta, hogy emlékezzen arra, mi történt a hálószobában. A hideg levegőtől tényleg kitisztult a feje. Sokkal jobban érezte magát, de az emlékezete csak nem tért vissza. Akkor csípte el férjét, amikor az a külső várudvarból tért vissza. Odasietett hozzá. – Royce, kérdezni szeretnék valamit a múlt éjszakával kapcsolatban. – Mit?
Közelebb húzódott a férfihoz, nehogy mások is meghallják a szavait. – Nem ittál a kelleténél többet? – Nem. – De én igen, igaz? Royce az állánál fogva felemelte Nicolaa fejét. – Igen. A férfi tekintete komoly volt, de nem haragos. – Nem emlékszem rá, mi történt – suttogta a lány. – Mit csináltam? – Beszéltél. – És te mit csináltál? – Hallgattalak. A lány bosszankodva nézett rá. – Kérlek, ne nehezítsd meg még jobban a dolgomat! Áruld el, miket mondtam! Szeretnék emlékezni. Royce úgy döntött, nem árt, ha megvárakoztatja egy kissé a lányt. – Ma este mindent megbeszélünk – ígérte, és ott akarta hagyni Nicolaat, de a lány megfogta a karját. – Kérlek! – suttogta. – Legalább egy kérdésemre felelj! – Rendben – fordult vissza a férfi. – Mit szeretnél tudni? Nicolaa nem mert férje szemébe nézni, amikor feltette a kérdést. – A kedvedre tettem tegnap? Szégyenlős hangja és lángoló arca egyértelművé tette, hogy mit akar kérdezni. Tudni szerette volna, hogy kedvére tett-e tegnap az ágyban. Royce a háta mögött összekulcsolta a kezét, és türelmesen várta, hogy a lány felnézzen. – Nem különösebben – jelentette ki, mikor Nicolaa végre ráemelte a tekintetét. A lány teljesen kétségbeesett. – Rettenetesen sajnálom, hogy csalódást okoztam – suttogta. – Az első alkalommal az ember általában egy kicsit… ügyetlen, vagy nem? – Nem – keményedett meg Royce hangja. – Neked könnyen kellett volna, hogy menjen. Nicolaa felsóhajtott, szeme megtelt könnyel. Micsoda szívtelen férfi! – Nem vagyok tapasztalt, Royce – motyogta. – Igen, az nekem is feltűnt, hogy nincs tapasztalatod. – És ez bosszantott téged?
– Természetesen – húzta el a szót Royce. – Az igazságmondásban az ember nem lehet ügyetlen, akár van tapasztalata, akár nincs. A lány szeme elkerekedett. Uramisten, még csak nem is egy dologról beszélnek! Ettől némileg megkönnyebbült, de ez az érzés nyomban tovatűnt, amikor Royce elvigyorodott. Nicolaa gyanította, hogy férje szándékosan vezette őt félre. – Nem az igazmondásról beszéltem – morogta. – Tudom. Tényleg kegyetlen egy alak! Nicolaa sarkon fordult, hogy otthagyja a férfit, de az a vállánál fogva megragadta, és maga felé fordította. – Ahogy az előbb említettem, ma este megbeszéljük a dolgot, asszony. Nicolaa még mindig haragosan nézett rá, amikor a férfi hirtelen magához húzta, és szájon csókolta. Néhány katona masírozott arra, de a lány megfeledkezett arról, hogy közönségük akadt, amikor Royce elmélyítette a csókot. Túlságosan élvezte ahhoz, hogy bármi mással is foglalkozzon, mint azzal, hogy ő is visszacsókoljon. – Szeretem, ahogy a közeledésemet fogadod – mormolta Royce. Nicolaa valósággal elolvadt a karjában. – Köszönöm. Boldoggá tesz, hogy örömet szerezhetek neked. Royce belemosolygott a lány hajába. – Holnap elhozom Justint és Ulricot az apátságból. Örülsz neki? Nicolaa válaszul szorosan átölelte. Ekkor Lawrence kiáltása vonta magára Royce figyelmét. Nicolaa azonnal kibontakozott férje karjából, és visszasietett a várba. Annyira izgatott volt Justin és Ulric miatt, hogy alig bírt magával. Justin majd az ő szobájában alszik, Ulric pedig vele és Royce-szal. Este a vacsoránál Royce-nak is elmondta elképzeléseit, férje tiltakozó fejrázása azonban elrontotta jó kedvét. – Ulric kapja a te régi szobád, Justin pedig a többi katonával fog aludni. – De hiszen Justin a testvérem! Nem kellene… Nicolaa félbehagyta a vitát, amikor Royce megszorította a kezét. Hugh figyelte őket, és a lány feltételezte, hogy férje nem óhajt barátja előtt vitába bocsátkozni vele. – Majd később megbeszéljük – jelentette ki, és Hugh-ra mosolygott. – Nincs mit megbeszélni – felelte Royce. – A kérdés el van döntve. Ismét megszorította a lány kezét. Nicolaa erre kedvesen rámosolygott, közben szabad kezét Royce-éra tette, és jó erősen megszorította. A férfit meglepte hitvese merészsége, és kis híján maga is elmosolyodott.
– Holnap indulok vissza Londonba – szólalt meg Hugh. – Abban reménykedem, hogy megajándékoz még egy utolsó sakkjátszmával ma este, Nicolaa. – Megint kijön a sodrából, ha én nyerek? Hugh elvigyorodott. Nicolaa azt hitte, hogy az előbbi incselkedő megjegyzése miatt, de rá kellett jönnie, hogy a báró a közte és Royce között folyó huzavonát követi figyelemmel. Nicolaa megpróbálta elhúzni kezét, de férje nem hagyta. – Én sohasem jövök ki a sodromból, Nicolaa. De ez egyébként sem számít, mert szándékomban áll megnyerni ezt a játszmát. Eleddig csak játszottam önnel, de most, hogy elmegyek, elhatároztam, hogy megmutatom, mit tudok. Jobb lesz, ha felkészül a legrosszabbra, asszonyom, mert ma este ön fog kiborulni. Nicolaa jót nevetett a báró elbizakodottságán. Royce csak mosolygott. – Attól tartok, el kell, hogy keserítselek, Hugh – vetette közbe –, de Nicolaanak ma este nem ér rá vacsora után, mivel megbeszélnivalónk van egymással. Így van, kedvesem? Ezúttal felesége mindkét kezét megszorította. Nicolaanak nem tetszett a férfi arckifejezése. Olyankor nézett így rá, amikor éppen kioktatni készült valamiről. Hugh nem akarta elszalasztani ezt az utolsó lehetőséget. – Hajlandó vagyok akár könyörögni is – jelentette ki Royce-nak. Nicolaa nem akarta elrontani Hugh utolsó Rosewoodban töltött estéjét. – Játszhatunk egy gyors partit – fordult ő is Royce-hoz. – Nem tart sokáig, porig aláznom a bárót sakkban. Játék közben is prédikálhatsz, férjuram. Nicolaa úgy vélte, teljesen ésszerű tervvel állt elő, de Royce-nak szemmel láthatóan nem tetszett. Komor arccal meredt asszonyára. – Nem prédikálni akarok, hanem kettesben veled megbeszélni bizonyos dolgokat. Nicolaa morcos tekintetet vetett rá. Legszívesebben gúnyosan felhorkant volna, de nem lett volna hölgyhöz illő. – Olyan megbeszélésre gondol, uram, amelyben Londonba menet volt részem? Olyanra, amikor folyton ön beszél, és én csak hallgatok? – Nem hagyott időt a férfinak a válaszra, hanem újból Hugh-hoz fordult. – Nekem ez nagyon úgy hangzik, mint a prédikálás. Hugh igyekezett visszafogni nevethetnékjét. Úgy tűnt, Nicolaa szándékosan bosszantja férjét. Royce-nak nem is tetszett a dolog. Elengedte hitvese kezét, hátradőlt, és összefonta maga előtt a karját. Haragtól izzó tekintete akár a jeget is lángra lobbantotta volna. Nicolaanak minden erejét össze kellett szednie, hogy mosolyogni tudjon. De csak azért sem hátrál meg! Férje igenis meg akarja őt leckéztetni, és az a legkevesebb, hogy legalább ismerje be.
– Csak egy megfigyelést osztottam meg önökkel – közölte. Hitvesébe egy szemernyi jó modor sem szorult, bosszankodott Royce. Képes a vendég előtt vitatkozni vele! Nem számít, hogy Hugh a legjobb barátja. Amiről beszélni szeretne Nicolaaval, az személyes jellegű, és szigorúan a családi ügy kategóriába tartozik. Nicolaanak több esze is lehetne, mint hogy mást is bevonjon kettejük dolgába. – Egy játszmát lejátszhattok – mondta. – De csak egyetlenegyet. Rendben van, Hugh? Barátja már a kandalló felé sietett, hogy elhozza onnan a sakk-készletet. A markát dörzsölte izgalmában. Nicolaa elmosolyodott, és férjéhez fordult. – Szerintem is rendben van. – Micsoda van rendben? – vonta fel Royce a szemöldökét. – Hogy csak egy játszmát játszunk. – A te beleegyezésedet nem kértem, Nicolaa – mosolyodott el újra Royce. A lány megcsóválta a fejét. – Néha szörnyen nehéz veled boldogulni, Royce. – Csak néha? Ekkor Alice sietett be, hogy leszedje az asztalt. Nicolaa örült a szolgáló megjelenésének. – Őszintén remélem, hogy derűsebbre fordul a kedved – súgta oda férjének, majd felállt, hogy segítsen Alice-nek, és így meneküljön el Royce rosszalló tekintete elől. Amint letörölték az asztalt, Hugh középre rakta a táblát, és elkezdte felállítani a figurákat. Az egyik fabábu a földre pottyant. Nicolaanak egy pillanatra elállt a lélegzete. – Vigyázzon, Hugh! Ezeket a bábukat még apám faragta. Nem szeretném, ha történne velük valami. Hugh felvette a leesett figurát, alaposan megvizsgálta, még jól meg is törölgette ruhája ujjával. – Olyan, mint újkorában, Nicolaa. Valóban az apja faragta? Nézd csak meg, Royce! Igazi mestermunka! Látod, milyen aprólékosan ki van dolgozva ez a sisak? Az édesapjának nagyon ügyes keze volt, Nicolaa. Royce elvette tőle a bábut, és közelebb tartotta a gyertya fényéhez, hogy jobban szemügyre vehesse. Nicolaa mögé sétált, kezét a vállára tette, és előrehajolt, hogy ő is megnézze a kérdéses figurát. – Látod azt a karcolást a vezér koronáján? Pontosan emlékszem, hogyan került oda. Miközben apám ezt a bábut faragta, egy vidám történetet adott elő, amelyet már vagy egy
tucatszor hallottunk tőle, és amikor befejezte a mesét, akkorát kacagott, hogy elvágta az ujját, és megkarcolta a bábut is. Nicolaa egészen előrehajolt, míg teljesen Royce vállához nem simult, és rámutatott a koronán lévő apró karcolásra. A lány vidám hangja Royce-ot is jobb kedvre derítette. – És ti együtt nevettetek apátokkal, annak ellenére, hogy már számtalanszor hallottátok a történetet? Nicolaa rámosolygott, mielőtt válaszolt volna. A ragyogó szempártól Royce-nak elakadt a lélegzete. Tetszett neki, hogy hitvesét ilyen gondtalannak látja. – Hát persze, hogy nevettünk. Mama azt mondta, hogy megbántjuk a papát, ha nem nevetünk. – Ezek szerint a mamádnak fontos volt, hogy ne bántsa meg a papádat? Nicolaa bólintott. – Igen, ahogy számomra is fontos, hogy meg ne bántsalak. – A lány elkomolyodott. – Miért vagy úgy meglepve? Egy feleségnek törődnie kell a férjével. Ez a dolgok rendje. Nicolaa nem tudta visszafogni magát. A férfi olyan hitetlenkedve bámult rá, mintha valamiféle idegen nyelven beszélne. A lány szerette volna elsimítani a homlokáról a ráncokat, ezért lehajolt és megcsókolta. Royce-ot megdöbbentette az önkéntelen mozdulat természetessége. Nicolaa hirtelen zavarba jött, és el akart húzódni a férfitól, hogy biztonságos távolban legyen, de Royce nem engedte. Elkapta a karját. – Mesélj még a többi báburól is – kérte rekedt hangon. – Tényleg kíváncsi vagy rájuk, vagy csak kedveskedni akarsz? – Én sosem vagyok kedves, emlékszel? Én egy durva alak vagyok. Szemének pajkos csillogása elárulta, hogy csak ugratja a lányt. – Tudtad, hogy a szemedben gyönyörű ezüst pöttyök vannak? – kérdezte Nicolaa. Csak Royce fejcsóválása döbbentette rá, hogy más is hallotta a bókját. Ettől még inkább elvörösödött. Gyorsan leült Hugh-val szemben. – Látja, hogy a fehér vezér egy kicsit bal felé dől? Justin javítani akart a talpazatán. Még csak nyolc- vagy kilencéves volt, ezért a papa nem haragudott meg rá. Azt mondta, Justin csak segíteni akart. Mindenki segített a papának a családból, amikor ezeket a bábukat készítette. – És te mit csináltál? – kérdezte Royce. – Melyik darab viseli a kezed nyomát?
– A mi feladatunk volt a mamával a bábuk festése és fényesre csiszolása. A fehérek az én munkám, a feketék a mamáé. – Gyönyörű készlet – jelentette ki elismerően Hugh, majd hirtelen élesebb lett a hangja. – Most pedig félre ezzel a fecsegéssel, Nicolaa, és kezdjük a játékot! – Ön a vendég, tehát öné az első lépés. Hugh biccentett. – Készüljön, asszonyom, a csúf vereségre! – Felkészültem – felelte Nicolaa. Royce-ra kacsintott, újfent meglepve ezzel férjét, majd így folytatta: – Néhány nagyon szép emlékem fűződik ehhez a sakk-készlethez. Csak ezek a bábuk maradtak rám a szüleimtől. Emlékeznem kell valamennyi történetre, Royce, hogy továbbadhassam őket a gyermekeimnek. Hugh legalább öt percet töprengett az első lépésen, mire végül megtette. Nicolaa alig tekintett a táblára, amint előbbre tolta az egyik gyalogját. – A hagyományok nagyon fontosak számodra, igaz, Nicolaa? – kérdezte Royce. Hugh az asztalon dobolt ujjaival, míg a következő lépését fontolgatta. Homloka ráncba szaladt a nagy összpontosításban. Nicolaa súgva válaszolt férjének, hogy ne zavarja ellenfelét. – Igen, nagyon fontosak. Na, és neked, Royce? Neked is fontosak a hagyományok? – Az igazmondás hagyománya feltétlenül. Nicolaa barátságtalan tekintetet vetett rá, majd észrevette, hogy Hugh időközben lépett, erre ő is gyorsan elmozdította egyik bábuját. – Más hagyomány nem fontos számodra? – fordult vissza férjéhez. – Ezen még nem gondolkodtam. – Számomra ez a játszma a fontos – mordult közbe Hugh. – Hagyja abba a kötekedést, asszonyom! Inkább a táblára figyeljen! Mindketten léptek hármat, mielőtt Nicolaa ismét Royce-hoz fordult volna. A férfi is figyelte a játékot, és Nicolaa észrevette, hogy minden egyes lépése után rámosolyog. Kíváncsi lett volna, mi jár férje fejében. – Számodra is fontosak kellene, hogy legyenek – bökte ki hirtelen a lány. – Miknek kellene fontosnak lenniük? – A hagyományoknak. – Miért? – kérdezte Royce, és közelebb hajolt az asztalhoz, hogy jobban lássa a játszmát. – Azért, mert a számomra fontosak. Sakk, Hugh. – Az nem lehet, hogy máris sakk! Nicolaa együtt érző pillantást vetett a báróra.
– A vezére csapdában van. – Lehetetlen – tiltakozott Hugh. Nicolaa elrejtette mosolyát, megfogta a futóját, és leütötte Hugh vezérét. Royce alig akart hinni a szemének. Az első két lépés után még azt hitte, hogy a lány ravaszsága nem több szerencsénél, de a következő lépések után kénytelen volt felülvizsgálni a véleményét. A játszma remek volt. Nicolaa ragyogóan játszott. Hugh a karjára hajtotta a fejét. – Nem több mint nyolc lépésből sakkot adott. Nicolaa megveregette a férfi vállát. – Minden egyes alkalommal egyre jobban játszik, Hugh. – Ez nem igaz – egyenesedett ki Hugh. – De arany szíve van, hogy így hazudik nekem. – Nem hazudok – tiltakozott a lány, gyors pillantást vetett férje felé. – Valóban jobban játszik. Hugh felhorkant. Felállt, mélyen meghajolt Nicolaa előtt, majd bejelentette, hogy nyugovóra tér. – Jobban fog hiányozni a feleséged, mint te, Royce – szólt vissza Hugh, az ajtó felé menet. – A királyi udvarban Hugh jó sakkjátékos hírében áll – jegyezte meg Royce. Nicolaa elmosolyodott, a gödröcskék újra megjelentek az arcán. – Én jobb vagyok. A férfi nem vitatkozott az öntelt kijelentéssel. Nicolaa valóban jobb volt. – Tényleg jobb vagy Hugh-nál, Nicolaa – ismerte el. – De én is az vagyok. – Talán – engedett a lány. – De veled nem játszom, mivel megbántanálak azzal, ha én győznék. Royce annyira megdöbbent ezen a megjegyzésen, hogy harsányan felnevetett. – Mivel nem tudnál megverni, asszony, ez a veszély nem fenyeget. Nicolaa kétkedő pillantása elárulta, hogy nem hisz neki. Amikor a lány fel akart állni, hogy a helyére rakja a sakk-készletet, Royce megfogta a kezét. – Maradj csak itt, asszony! Eljött az ideje, hogy beszélgessünk. Royce felállt. Nicolaa halkan felsóhajtott. Hátrasimította a haját, kezét összekulcsolva az asztalra tette, és felmosolygott Royce-ra, aki időközben az asztal másik oldalára sétált, és most ott tornyosult fölötte. – Hallgatlak. – A tegnap este történtekről… – Igen?
– Az egy újabb kísérlet volt arra, hogy manipulálj, ugye? Royce türelmesen várta, hogy asszony letagadja, le akarta itatni. Úgy tervezte, mindenképpen ráveszi, hogy bevallja az igazat, még ha egész éjjel fenn kell is maradnia. Már pontról pontra kidolgozta, logikus sorrendben felépítette az érveit. – Igen, Royce. Megpróbáltalak manipulálni. Royce minden terve összeomlott, de gyorsan feltalálta magát. – De a terved nem sikerült, igaz? – Igaz. – Emlékszel rá, miket mondtál nekem? Nicolaa nyaka lassan megmerevedett az állandó fölfelé nézéstől. Bárcsak Royce leülne, vagy hátrálna egy-két lépést! – Csak néhány részletre – ismerte be. – Azt hiszem, elárultam, hogy Ulric a bátyám fia. Vagy erre magadtól jöttél rá? Royce előbb válaszolni akart, aztán meggondolta magát. – Rendben van, Nicolaa, miféle új játékot játszol? – Semmiféle játékot nem játszom. – Akkor miért vagy ilyen nyájas? A lány finom mozdulattal megvonta a vállát. – Megígértem, hogy teljesen őszinte leszek hozzád. – És úgy gondolod, hogy tegnap este őszinte voltál velem? – Azt terveztem, hogy sok mindent elmondok neked – vágott vissza Nicolaa. – Teljesen őszinte akartam lenni, amikor a családomról mesélek. És az is voltam. Igen, ebben bizonyos vagyok. – De előtte le akartál itatni. Nicolaa bólintott. – Azt hittem, így könnyebben elfogadod majd az igazságot. Royce megrázta a fejét. – Azt hitted, így majd manipulálhatsz. – A te szemszögedből nézve biztosan így van – egyezett bele Nicolaa. – Elismerem, hogy ostoba egy terv volt. Ezt akartad hallani? – Kezdetnek megteszi – biccentett a férfi. – Pontosan ezért tettem. Újra szeretnék kezdeni mindent. – Valóban? Nicolaa lesütötte a tekintetét.
– Azt szeretném, ha jól kijönnénk egymással. A lány hangjából kicsengő vágyakozás felkeltette Royce figyelmét. Egy hosszú percig fürkészte az arcát, miközben próbálta eldönteni, hogy ezúttal őszinte-e a viselkedése, vagy csak megint mesterkedik valamiben. – Annyira fontos ez neked? – Igen – nézett fel rá ismét Nicolaa. – Nagyon fontos. Royce hitt neki. Elmosolyodott. – Rajtam mulatsz? A férfi nem hagyhatta, hogy Nicolaa felizgassa magát. – Csak örülök annak, amit mondtál – magyarázta. – Én is azt szeretném, ha jól kijönnénk egymással. A lány szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Úgy tűnt, Royce őszintén beszél. Ekkor Royce bólintott, mire Nicolaa követte a példáját. A pokolba, ez a nő kifogta a szelet a vitorlájából! Hirtelen kezdte kényelmetlenül érezni magát új szerepében. – Nos, akkor egy véleményen vagyunk – mondta. Nicolaa ismét bólintott, és fel akart állni. Royce megfordult, és két kezét összekulcsolta a háta mögött. A lány újra leült. Tudta, mi következik. Nem segített az engedékenység, Royce-ot nem tántoríthatta el a leckéztetéstől. – Egy férjnek tökéletesen biztosnak kell lennie abban, hogy a felesége mindig őszinte lesz hozzá – jelentette ki. – De hiszen sohasem voltál még nős! – Nicolaa nem bírta megállni, hogy ne emlékeztesse férjét erre a tényre. – Honnan tudod, hogy ez így helyes? – Nicolaa, egy férfinak nem kell megégetnie magát ahhoz, hogy tisztában legyen a lángok pusztító erejével. Nicolaa elég különösnek találta ezt a hasonlatot, de férje arcára pillantva inkább megtartotta magának a véleményét. – Idősebb vagyok, mint te, Nicolaa – kezdte újra Royce. – Bíznod kell abban, hogy tudom, mit beszélek. És ha már a bizalomról beszélünk… Uramisten, mennyire szeret ez az ember szónokolni! Royce fel-alá járkálva folytatta mondandóját. Nicolaa lehajtotta fejét, és magában listát készített mindazon tennivalókról, melyeket el kell intéznie, mielőtt Justin és Ulric hazatérnek. A padlót alaposan fel kell súrolni mindenütt, hisz a kisbaba már csúszik-mászik, és Nicolaa nem akarta, hogy csupa kosz legyen
a kis térde. Szólni kell a szakácsnak, hogy készítsen el néhányat Justin kedvencei közül. Ezzel bizonyára örömet szerezne öccsének. Holnap este fácán lesz sült almával. Justin imádja a fácánt. Ha elkészült, majd segít a szakácsnak feldíszíteni a madarat a színes tollakkal, hogy még emlékezetesebbé tegye a vacsorát. – Egyetértesz, Nicolaa? A lány felkapta a fejét neve hallatán. Férje őt bámulta, és nyilvánvalóan a válaszára várt. – Természetesen, Royce. A férfi bólintott, majd folytatta: – A házasság olyan, mint egy térkép. – Mint egy micsoda? – csodálkozott Nicolaa. – Egy térkép – ismételte meg Royce. – Ne szakíts félbe, amikor oktatlak! Royce fel sem emelte a hangját, amikor kiadta a parancsot. Még sohasem hallotta kiabálni férjét, döbbent rá hirtelen Nicolaa. Royce kiváló önuralommal rendelkező, fegyelmezett ember. Az igazat megvallva, Nicolaa csodálta ezért. Ráadásul a férfi kedves is volt. Nicolaa elkapott még néhány részletet Royce szónoklatából, mielőtt újra álmodozni kezdett, és megértette belőlük, hogy férje szeretné megkönnyíteni számára az új helyzetéhez való alkalmazkodást. Azt szeretné, ha ő boldog lenne. Ez egyre nyilvánvalóbbá vált a szónoklat során. A férfi törődik vele… legalább annyira, amennyire ő is törődik férjével. Mert ő nagyon is törődik Royce-szal, különben nem ülne itt úgy téve, mintha érdekelné a mondandója. Pontosan úgy viselkedik, ahogy anyja annak idején. A papa szerette újra meg újra elmesélni az unalomig ismert történeteket, és a mama minden alkalommal úgy tett, mintha remekül szórakozna rajtuk. Royce szereti kioktatni az embert, és most ő tesz úgy, mintha rendkívül érdekelné, amit férje mond. A hagyomány folytatódik. Melegség töltötte el. Az édesanyja büszke lenne rá, hisz ő ugyanúgy vigyázott férje érzésire annak idején, ahogy most lánya teszi. – Ezért aztán meggyőződésem, asszony, hogy helyes lenne, ha röviden elmondanád, milyen elfoglaltságokat tervezel naponta elvégezni – összegezte Royce a beszédét. – Ez egy újabb módja annak, hogy rendet teremtsünk a mindennapi életünkben. – Úgy érted, hogy minden reggel álljak eléd, és mondjam el, mit tervezek aznapra? – Igen. Nicolaa szeme tágra nyílt meglepetésében.
– De így nem hagysz teret semmilyen meglepetésnek – mutatott rá. Royce meglepve nézett rá. – Hát persze, hogy nem. Az ég szerelmére, Nicolaa, egy szót sem hallottál abból, amit mondtam? A lány feltételezte, hogy férje már megtartotta kiselőadását a spontán akciókról, és nem mert mosolyogni. – Dehogynem – vágta rá rögtön, hogy megbékítse. – Sokat tanultam tőled. Csak abban nem voltam biztos, mi a véleményed… a meglepetésekről. Nicolaa szánalmasnak találta ezt a magyarázatot, de úgy tűnt, Royce-ot megnyugtatta. A lány most már elmosolyodott. – Lassan befejezed? Későre jár, és Clarise megígérte, hogy ma estére fürdőt készít nekem. Nem szeretném, ha kihűlne a víz. Royce megengedte, hogy Nicolaa távozzon. A lány lába teljesen elzsibbadt, és merev léptekkel indult az ajtó felé. Jóságos ég, vajon mennyi ideig ült itt? Megfordult, hogy elköszönjön Royce-tól, és látta, hogy a férje éppen a sakk-készletet teszi vissza a helyére. Megvárta, míg a férfi felé fordul. – Jó éjszakát, Royce! A férfi egy hosszú percig komolyan figyelte. – Ma éjjel velem alszol. A nyers hang nem hagyott helyet a vitának, megijeszteni azonban nem tudta Nicolaat, aki tisztában volt vele, férje csak eltökéltségét akarja tudatni vele. De ő is eltökélt volt. Itt az ideje, hogy házasságuk minden szempontból igazi legyen. Még az sem számított, hogy kicsit tart tőle. A szíve mélyén tudta, hogy Royce nem fog fájdalmat okozni neki. A szolgák egy fakádat tettek a szobájába. Nicolaa hosszan, élvezettel fürdött, közben egyre azon győzködte magát, hogy minden rendben lesz. Még egy mosolyra is futotta, amikor rájött, hogy ő is szónokol… saját magának. Clarise úgy sürgölődött körülötte, mint egy aggódó tyúkanyó, amikor azonban látta, hogy Nicolaa tisztában van vele, mi vár rá, nem erőltette tovább a zavarba ejtő témát. Nicolaa azonban nem árulta el a szolgálónak a teljes igazságot. A házasság intim aktusáról csupán töredékes ismeretekre tett szert az évek során. Ráadásul édesanyja is csak általánosságokban beszélt róla.
Szerencsére Royce tudni fogja, hogy mit kell csinálnia… ha valaha is sikerül annyi bátorságot összegyűjtenie, hogy otthagyja szobáját és bemerészkedjen a férfiéba, gondolta Nicolaa. Clarise megfésülte asszonya haját, majd felsegítette a köntösét. – Nem hiszem, hogy a báró úr tegnap éjjel rendesen magáévá tette – súgta a szolgáló. – Akkor érzett volna valami gyengeséget, asszonyom. Nicolaa bólintott. – Szerintem hozzám sem nyúlt – súgta vissza. – Az nem lett volna tisztességes. Lassan kezdem érteni, hogyan gondolkodik a férjem. A világért sem ért volna hozzám, amikor olyan… sebezhető voltam. Nicolaa megkötötte köntöse övét. Könnyű, fehér pamuthálóinget viselt. Először egy durva szövésű inget akart felvenni, de Clarise lebeszélte róla. A férfi hálószobájáig vezető út egy örökkévalóságig tartott. Nicolaa azonban nem habozott. Amikor odaért, határozottan kinyitotta az ajtót, és gyorsan belépett. Royce a kandalló előtt térdelt. Mezítláb, és a felső testén sem volt már ruha. Széles, izmos válla még inkább feltűnt, amikor egy jókora fahasábot hajított a tűzre. Nicolaa egy hosszú percig csak némán állt, és férjét nézte. Hálaimát mormolt magában, hogy a férfin még rajta volt a nadrágja. Nem akarta pirulással kezdeni az estét. Royce biztosan észrevenné. Amikor lábát megcsapta a huzat, becsukta a nyitva felejtett ajtót, majd megfordult, és látta, hogy Royce a kandallópárkánynak dőlve őt nézi. Mosolyogni próbált, de a férfi nem mosolygott vissza rá. – Mi jár a fejedben, férjuram? – kérdezte aggódva Nicolaa a férfi komor arca láttán. – Arra gondoltam, hogy egy gyönyörű nőt vettem feleségül. A lány szíve hevesen megdobbant. – Köszönöm – felelte, és közelebb lépett. – Tudod, hogy ez az első igazi bók, amelyet tőled kaptam? Royce megrázta a fejét. – Nem ez az első, egyszer már megdicsértelek. – Igazán? – Igen, dicsértem a ravaszságod, amiért apácának öltöztél, és úgy álcáztad magad. Nem emlékszel? Akkor történt, amikor az apátságnál találkoztunk. – Emlékszem – mosolygott Nicolaa –, de nem vettem bóknak a megjegyzésedet. – Miért nem? Sokkal hízelgőbb volt, mint a külsődre tett észrevételem.
– Miért lett volna hízelgőbb? – kérdezte a lány zavartan. – Egy nő nem tehet arról, hogy szép-e vagy sem – magyarázta Royce. – De a jelleme az egészen más kérdés. Érted már? – Csak annyit értek, hogy össze akarsz zavarni – jelentette ki Nicolaa. – Akkor is örülök neki, hogy vonzónak találsz. Nem számít, hogy melyik bók a hízelgőbb. Annak is örült, hogy nem remeg a hangja. Nem úgy, mint a lába. Nem akarta, hogy Royce is észrevegye, milyen zavarban van, és egy kicsit fél is az elkövetkezőktől. Elvégre már a felesége, nem holmi ostoba csirke. Hiszen már nem is irul-pirul. A lány arca valósággal lángolt. Royce felsóhajtott. Nicolaa kétségbeesetten próbálja elrejteni félelmét, de még a szoba másik végéből is jól látszott, mennyire remeg a válla. A köntöse övét is teljesen összecsomózta idegességében. – Elreteszeljem az ajtót? – kérdezte Nicolaa. – Igen. A lány bólintott. Lerúgta a cipőjét, és az ágyhoz sétált, el is felejtve, hogy az ajtót mégsem reteszelte el. Megállt az ágynál. Annyira izgult, hogy képtelen volt abbahagyni az ideges fecsegést. – Az ember jelleméért kapott bók sokkal fontosabb, mivel mi választjuk meg, hogyan viselkedjünk, míg a külsőért kapott dicséret nem számít túlzottan, mivel a külső adva vagyon, ott nincs meg igazán a választás lehetősége. Ugye, nem háltál velem a múlt éjjel? Beletelt egy percbe is, mire Royce felfogta a hirtelen témaváltást. – Nem, nem háltam veled. Nicolaa minden figyelmét köntöse levételének szentelte. – Tudtam – suttogta. – De azért meg kellett kérdeznem. Összehajtogatta a köntöst, és az ágy végébe tette. – Akarod, hogy most rögtön bebújjak az ágyba? – Te akarod? Nicolaa az ágyra nézett, aztán Royce, majd ismét az ágyra. Gondterhelten ráncolta a homlokát. Royce arra gondolt, hogy úgy fest, mintha arra kérte volna, oldja meg a világ összes problémáját. – Azt hiszem, nem akarok most rögtön ágyba bújni – mondta végül. – Akkor ne tedd! – Mitől vagy ilyen megértően kedves? Royce rávigyorgott. – Valakitől egyszer azt hallottam, hogy mézzel több legyet lehet fogni, mint ecettel.
– Ugyan ki mondta neked ezt a képtelenséget? – Te, tegnap este. Royce olyan elragadóan mosolygott, hogy Nicolaanak majdnem minden félelme elszállt. – Akkor be voltam csípve – mondta, majd beletúrt a hajába, és próbált a beszélgetésre összpontosítani. – Nagyon szégyellem a tegnap esti viselkedésemet. Megígérem, soha többé nem fog ilyesmi előfordulni. Ugye láttad, hogy ma este is csak vizet ittam a vacsorához? – Én csak azt látom, hogy egy kicsit sem vagy bűnbánó – nevetett a férfi. Nicolaa elmosolyodott. Lassan kezdett felengedni, mivel úgy tűnt, Royce egyáltalán nem siet ágyba bújni vele. Bizonyára sejti, hogy felesége ideges, ezért elég időt akar hagyni neki, hogy megszabaduljon a félelmeitől. Ettől a lehetőségtől Nicolaa maradék félelme is eloszlott. Férjéhez sétált, és megállt előtte. Már egyáltalán nem zavarta, hogy a férfi valósággal fölé tornyosul. Csak a mezítelen mellkas látványa billentette ki egy kicsit a lelki egyensúlyából. Teremtőm, micsoda jóképű ördög! Ettől valami furcsa melegséget érzett a gyomrában. Bőre napbarnított, az egész testalkata erőt és hatalmat sugárzó. Felső karja duzzad a kidolgozott izmok tömegétől, mellkasa pedig egyszerűen lenyűgöző. Sötét, göndör szőr fedi, mely hastájékon elkeskenyedik, hogy aztán a derékpánt alatt eltűnjön a nadrágban. Nicolaanak már attól is elakadt a lélegzete, ha végignézett férjén. Igazán ostobán viselkedik, korholta magát, hiszen már többször is látta a férfit félmeztelenül. Akkor azonban a férfinak nem az járt a fejében, hogy vele háljon, nem úgy, mint most. Nicolaa ekkor észrevett egy hosszú sebhelyet, mely a férfi mellkasának közepétől indult. Megérintette a felső végét, majd a vonalat követve végigsimította a forradást. Royce hasizma összerándult, amikor a lány ujja hozzáért. – Ennek a vágásnak végeznie kellett volna veled – suttogta Nicolaa. – Szerencsés csillagzat alatt születtél, Royce, hogy ennyi sérülést túléltél. A férfinak komoly gondot okozott, hogy figyelni tudjon arra, amit Nicolaa mond. A lány közben apró köröket rajzolt a hasára. A pihekönnyű érintéstől Royce-nak majd kiugrott a szíve a helyéről. Nicolaanak tetszett, hogy megérintheti a férfit. Meglepte a belőle áramló hő. Kemény, izmos a teste, és mégis meleg. Jól tükrözi Royce egész lényét. A csatában kegyetlen, ám vele gyengéd. Igen, a marcona külső érző szívet takar. Nicolaa átkarolta férje derekát, és szorosan megölelte. Royce is átölelte és közelebb vonta magához, míg végül a lány feje a mellkasán pihent. – Royce, elmagyarázod, mi fog történni?
A szégyenlős kérdés megmosolyogtatta a férfit. Megcsókolta hitvese homlokát, bár az ajkára vágyott. – Nem. Nicolaa hátrahajolt, hogy férje szemébe nézhessen. – Nem magyarázod el? Royce megfogta Nicolaa állát, hogy ne tudja elrejteni előle, majd lassan lehajolt. – Inkább megmutatom, Nicolaa – mondta, amikor már csak egy leheletnyire volt egymástól az ajkuk. Nicolaanak nem volt ideje eltöprengeni az ötlet helyességén, mert Royce szája máris lecsapott rá. A csók cseppet sem volt gyengéd. A férfi vadul, szenvedélyesen és a birtokos magabiztosságával ostromolta. Hüvelykujjával kényszerítette a lányt, hogy kinyissa a száját, és amikor ez megtörtént, nyelve türelmetlenül indult hódító útra. Istenem, milyen finom! Royce képtelen volt betelni Nicolaa ízlelgetésével. Keze a lány hátát simogatta, majd lejjebb vándorolt, és határozottan megragadta a fenekét, hogy közelebb húzza magához, vágytól égő ágyékához. Nicolaa megpróbált elhúzódni, amikor megérezte a férfi ágaskodó vágyát, de Royce nem engedte. Még erősebben magához szorította, és addig csókolta, míg a lány elfeledkezett az ellenállásról, és szenvedélyesen viszonozta a csókját. Zihálásuk – a férfié rekedtes, a lányé sóhajszerű – egybeolvadt hevesen dobogó szívük lüktetésének ütemével. Royce hosszú percekig folytatta a gyengéd ostromot. Eltökélte, hogy lassan fog haladni, kiélvezve minden egyes érintést, minden csókot. Nicolaa majd jelzi, amikor készen áll az intim aktusra. Royce lábát szétvetve állt, még mindig a kandallónak dőlve, miközben hitvese édes ajkát kóstolgatta. Nem kellett hozzá sok idő, hogy a lány megfeledkezzen szégyenlősségéről. Keze vándorútra indult a férfi testén, végigsimítva annak karján, vállán, hátán, majd egyre inkább hozzátapadt. Royce férfiasságát a combjához szorítva lassan mozogni kezdett, előre-hátra, miközben továbbra is szorosan hozzá simult. A férfi önuralma ekkor végére ért. Szorosan megragadta a lány fenekét, hogy megállítsa az édes kínzást. Korai lenne még elveszteni a fejét, figyelmeztette magát, ám ha felesége nem vet véget e gyönyörűséges gyötrelemnek, nem áll jót magáért, és megfeledkezik a fogadalmáról. Royce megcirógatta Nicolaa vállát, majd mellét. A lány beleborzongott az élvezetbe, átkarolta férje nyakát, és szájuk újra összetapadt. Royce végül elszakította magát az édes ajaktól, hogy puha harapásokkal kóstolót vegyen a kecses nyakból is. Nicolaa oldalra hajtotta
a fejét, hogy férje jobban hozzáférjen. Amikor Royce foga belemélyedt a fülcimpájába, a lány felnyögött a gyönyörtől. Teremtőm, milyen csodálatos! Royce korábban soha nem fordított sok időt arra, hogy körüludvaroljon egy nőt, de az is igaz, hogy szüzet sem vitt még soha az ágyába. Nicolaa azonban a felesége, és neki eltökélt szándéka volt, hogy tökéletessé teszi számára az első együttlétet. A lány gátlástalan válaszreakciója az ő érintésére majdnem elhitették vele, hogy neki is ez az első alkalom. Keze remegett, és feszülő ágyéka egyre nagyobb fájdalmat okozott. – Nicolaa, vedd le a hálóinged! Úgy kellett lefejtenie a lány karját a nyakáról, hogy az engedelmeskedni tudjon. Nicolaa lehajtotta a fejét, megfordult és lassan az ágyhoz sétált. Kicsit csodálkozott azon, hogy lába nem hagyta cserben. A férfi csókjaitól szinte szédelgett, és harmatgyengének érezte magát. Szíve úgy dübörgött, hogy egy kisebbfajta mennydörgéssel is felvehette volna a versenyt, amint lehúzta magáról a hálóinget. Gyorsan az ágy végébe dobta a feleslegessé vált ruhadarabot, és a takaró alá siklott. Royce villámgyorsan megszabadult nadrágjától, közben egy pillanatra sem vette le a tekintetét Nicolaaról. A lány szorosan lezárta szemét, és a világért sem nézett volna a férfira. Nyilvánvaló volt, hogy zavarja annak meztelensége. Royce elmosolyodott felesége ártatlanságán. Elfújta a gyertyákat, így a szobát csak a kandalló parazsának fénye világította meg, aranysárgára festve Nicolaa arcát. Mást nem is látott belőle, mert a lány a nyakáig húzta a takarót. Royce az ágyhoz lépett, és visszahajtotta a takarót. Nem hagyott időt arra, hogy a lány eltakarja a testét, vagy odébb húzódjon. Teljes hosszában ráborult, két könyökén támasztva meg magát, nehogy súlyával agyonnyomja. Nicolaa testének érintése majdnem megfosztotta maradék önuralmától. Ez volt a legcsodálatosabb, amit valaha is érzett. Micsoda puha finomság! Szerette volna mindenhol megérinteni. Szíve valósággal dübörgött mellkasában, és mély levegőt kellett vennie, hogy visszanyerje valamelyest önfegyelmét. Nicolaa számára az első érintés megsemmisítő élmény volt. Olyan kemény, forró és hatalmas volt a férfi! Úgy tűnt, mindjárt el is nyeli. Amikor Royce térdével szétfeszítette a lány combját, és férfiasságát a medencéjéhez nyomta, Nicolaa megdermedt. Eljött hát az idő, gondolta. Felkészült a fájdalomra, melyről tudta, hogy mindjárt bekövetkezik, hisz annyiszor hallott már róla. Mély lélegzetet vett, és várta az elkerülhetetlent.
Royce megcsókolta a homlokát, majd ránézett. Megvárta, míg a lány kinyitja a szemét, és akkor rámosolygott. – Ugye nagyon jó? Milyen elégedetten cseng a hangja! És ugyancsak boldognak látszik, vélte Nicolaa. Ráadásul egyáltalán nem úgy viselkedik, mint akinek a szenvedély elvette az eszét. Nicolaat teljesen megnyugtatta ez a felismerés. – Nekem inkább furcsa – ismerte be. A férfi lábszárához dörzsölte lábujjait. A kemény szőrzet csiklandozta bőrét. A testük közti különbség elámította. A férfi mellkasából áradó hőtől mellbimbója megkeményedett, és furcsa bizsergés töltötte el. Ágyékához nyomódó férfiasságától pedig újra elöntötte az iménti különös melegség a gyomra és a medencéje táján. Kellemes, ugyanakkor fájdalmas érzés is volt egyben. Ráadásul legalább annyira zavarba ejtő, mint a felismerés, hogy Royce-ra egyáltalán nincs hatással kettejük intim közelsége. A félelem eltűnt a tekintetéből, és most inkább elégedetlennek látszott. Royce eltöprengett, vajon mi járhat a fejében. – Ugye tényleg kívánsz, Royce? A férfi majdnem elnevette magát, annyira aggodalmasan csengett a lány hangja. Azonban mégis megérte visszafogni a szenvedélyét, mondogatta magának. Ha Nicolaa sejtené, micsoda erőfeszítésébe kerül nyugalmat erőltetnie magára; ha tudná, hogy legszívesebben mit tenne vele, már rég elalélt volna. – Igen, kívánlak. Nem érzed, mennyire? Szinte fáj, annyira vágyom rád. – Fáj? – nyílt tágra Nicolaa szeme. Royce bólintott. Megfogta hitvese kezét, és ágyékához vonta, hogy megérinthesse férfiasságát. Amint azonban a lány ujja hozzáért, Royce hangosan felnyögött, és fejét a lányéra ejtette. Nicolaa kíváncsian, ugyanakkor riadtan is figyelte. Amikor a férfi felnyögött, azonnal elkapta a kezét. Royce azonban visszahúzta magához, ebből a lány megértette, hogy férje is kívánja érintését. – Royce! A férfi foga megcsikordult a félelemmel teli hang hallatán, majd nagyot sóhajtott. – Igen, Nicolaa? – Nem fogunk összeilleni. Royce felemelkedett kissé, hogy hitvese szemébe nézhessen. Nicolaa nem tréfált. A tekintete csupa szorongás volt. Royce mosolya csupa gyengédség volt.
– Dehogynem. Nagyon is össze fogunk illeni – ígérte rekedt suttogással. Nicolaa rákulcsolta ujjait Royce keményen ágaskodó férfiasságára, és a férfi üdvözült mosollyal lehunyta a szemét. Elámult, hogy érintése milyen hatással van férjére. Az élvezet, amelyet a férfi arcán látott vakmerővé tette. Megszorította… ott. Royce felhördült, majd elhúzta Nicolaa kezét, hogy a nyaka köré fonja. Újra felsóhajtott, és forró leheletétől a lányon édes borzongás futott végig. – Boldoggá tesz, hogy kívánsz – suttogta. – Van valami, amivel a kedvedre tehetnék? Royce megcsókolta az elpiruló arcot, majd az orrát is. – Inkább te mondd meg, Nicolaa, mit szeretnél, Szeretnélek kielégíteni. – Én is téged – simogatta meg gyengéden a lány férje arcát. Royce szája az övét kereste. Csókja forró volt és felkavaró. Felkínálta nyelvét, mire a lány játékosan a fogai közé vette, és finoman beleharapott. A férfi halk mordulása elárulta, hogy tetszik neki a dolog. Ismét harapdálni kezdte a lány nyakát. Mellkasán a szőr izgatóan csiklandozta Nicolaa mellét, és a lány hirtelen többet akart. Szándékosan hozzádörgölőzött a férfihoz. A gyomrát összeszorító görcs lassan enyhülni kezdett. Royce-nak tetszett Nicolaa izgatott mocorgása, és úgy tűnt, képtelen betelni vele. Csókokkal halmozta el hitvese vállát, miközben keze a puha keblet simogatta. Amikor hüvelykujja a mellbimbót izgatta, a lány egész testével nekifeszült, így jelezve, mennyire élvezi érintését. Royce már alig tudta uralni mozdulatait, mivel önuralmának pajzsa szinte semmivé olvadt. Egyre lejjebb haladt, míg szája elérte a lány keblét. Előbb csókokkal borította el majd a kezébe fogta a finom halmokat, és a szájába vette a mellbimbót. Nicolaa nyöszörögött gyönyörében. Belekapaszkodott a férfi vállába, és teste újra nekifeszült a másik testnek. Royce megcsókolta a keblek közti völgyet, majd kezét Nicolaa combjai közé csúsztatta, és ujjaival megérintette az ott talált forróságot. A szüzességet védő göndör fürtök nedvesek voltak a szenvedélytől. A lány megpróbálta ellökni a kezét, de nem tudta elriasztani a férfit. – Ez tetszeni fog – ígérte Royce, mielőtt szája ismét lecsapott volna Nicolaa ajkára, hogy újabb hosszú, szenvedélyes csókban forrjanak össze. Hüvelykujjával a lány legérzékenyebb pontját kezdte dörzsölni. Nicolaa teste megfeszült, mint az íj húrja, és felnyögött. Fehéren izzó vágy ragadta magával, és olyan szenvedéllyel csókolta meg a férfit, hogy az egészen belerendült. Royce óvatosan a síkos, de szorosan összeboruló redők közé nyomta ujját. A vágy szinte eszét vette, homlokát verejtékcseppek borították. Ajkát egy pillanatra sem tudta eltépni a lány ajkától, és nyelve ki-be járt, az ujjak közösülési rítusát utánozva, míg végül Nicolaa már csak nyöszörögni tudott a kéjtől, miközben teste mohón igyekezett még több gyönyört harácsolni a szorgos ujjaktól.
Royce képtelen volt tovább várni. Szélesebbre tárta az őt körülölelő combokat, és lassan megkezdte a behatolást. Nicolaa a vállába vájta körmeit. Riadtan el akart húzódni, de csak még beljebb fogadta Royce férfiasságát. Royce megállt a szüzesség pajzsánál. Próbált nagyon gyengéd lenni, de Nicolaa nem engedte. Megfeszítette minden izmát, így próbálta ellökni magától a betolakodót. Royce kedves szavakkal és simogatással nyugtatgatta, majd magasan a csípője fölé emelte a lány combját. Nicolaa nem értette, miért. – Ne ellenkezz, Nicolaa! – súgta neki. A lány alig értette, mit mond neki. Feje zúgott az érzelmek kavalkádjától. Remegett a vágytól, mégis a kín, melyet a férfi okozott neki, a gyönyört és a fájdalmat valamiféle zavaros élménnyé mosta össze. Nem akarta, hogy Royce tovább gyötörje, ugyanakkor azt sem szerette volna, ha abbahagyja, amit csinál. Royce figyelmeztetés nélkül, egyetlen erőteljes lökéssel áttörte az útjában álló gátat, és teljesen Nicolaa testébe ágyazta magát. Nicolaa felsikoltott fájdalmában. Belekapaszkodott férjébe, fejét a nyakához fúrta, és azt követelte, hogy azonnal hagyja békén, de az nem engedelmeskedett. – Royce, ez nagyon fáj. A férfi könyökére támaszkodva, a lány arcát két kezébe fogva keményen megcsókolta. Nicolaa megpróbált elhúzódni tőle, de a férfi súlya ezt lehetetlenné tette. Könnyek gördültek alá az arcán, és egész teste lüktetett a fájdalomtól, de az első, hasító kín már csitulóban volt. Royce arca kemény és eltökélt volt, ám tekintete gyengédsége sugárzott. – Mindjárt sokkal jobb lesz – suttogta, és mély, reszketeg lélegzetet vett. – Csak egy percet adj, drága, és hozzásegítelek, hogy te is élvezd. Nicolaa nem kért férje segítségéből. Azt akarta, hogy azonnal szálljon le róla. A férfi megpróbálta újra megcsókolni, de ő elfordította a fejét. Royce követte minden mozdulatát. Finoman addig harapdálta az alsó ajkát, míg ki nem nyitotta száját, akkor aztán keményen, hosszan megcsókolta. Royce-nak fogalma sem volt, meddig bírja még önfegyelemmel. A mozdulatlanság édes kínja szinte szétfeszítette. Újra és újra belé akart hatolni a szűk nyílásba, míg csak megkönnyebbülten el nem szórhatja magját. Ugyanakkor azt is szerette volna, ha Nicolaa ugyanúgy élvezi az egyesülést, mint ő. A lány öröme sokkal fontosabb volt a magáénál.
Minél tovább csókolta Nicolaat, az annál jobban ellazult. Royce szándékosan hagyott neki időt, hogy hozzászokjon a testéhez, és amikor a lány végül cirógatni kezdte a vállát, úgy vélte, a kezdeti fájdalom talán enyhült már. Kezét kettejük közé csúsztatta. Nicolaa elkapta a csuklóját, hogy megállítsa. – Engedd el, Nicolaa! – parancsolt rá Royce rekedt zihálással. – Élvezni fogod. A lány nem ellenkezett tovább. Royce-nak igaza volt, sóhajtott nagyot. Tényleg élvezte. Férje pontosan tudta, hol kell simogatnia. És amikor hüvelykujjával megdörzsölte a puha redők közt megbúvó érzékeny pontot, az élmény olyan erős, olyan magával ragadó volt, hogy Nicolaa majdnem elalélt. Royce addig folytatta ezt az édes kínzást, míg Nicolaa úgy nem érezte, hogy elolvad a férfi karjai között. Teste ösztönösen nekifeszült a férfiénak, mire az felhördült válaszul. Kissé visszahúzódott, majd újra mélyen beléhatolt. Nicolaa józansága tovaszállt, egyetlen értelmes gondolat sem maradt a fejében. Szinte elviselhetetlennek érezte a benne növekvő feszültséget. Azt akarta, hogy Royce hagyja abba, mert félt, hogy kavargó érzelmei egyszerűen megsemmisítik, ugyanakkor még nagyobb ijedelemmel töltötte el a gondolat, hogy férje esetleg abbahagyhatja, amit csinál. – Royce, én nem… A férfi egy csókkal némította el a tiltakozást. – Minden rendben van, kedvesem. Ne félj, vigyázok rád! A megnyugtató, kedves szavak végleg elmosták a lány aggodalmát. Royce vigyáz rá. Nicolaanak a szívével sikerült elfogadnia azt, amit az eszével sehogy sem tudott elfogadni. Teljesen átadta magát az érzéseinek. Felhúzta lábát, hogy még mélyebben magába tudja fogadni férjét, majd egész testével merészen nekifeszült. Royce önuralma ekkor összeroppant. Újra és újra beléhatolt, nem törődve már mással, mint hogy a csúcsra juttassa asszonyát, s utána saját magát is. Az ágy keservesen recsegett a heves mozgástól… mindkettőjük heves mozgásától. Nicolaa tudta, menten darabokra szakad a férfi karjában, de már ezzel sem törődött. Amint a gyönyör hullámai átcsaptak rajta, Royce nevét kiáltotta, és amikor a csúcsra ért, a megrázó élmény hatására sírva fakadt. Amikor Royce érezte, hogy Nicolaa egyre szorosabban fogja körül, és hallotta, amint a nevét kiáltja, ő maga is a mennybe repült. Elégedett hörgéssel lövellte magját a lány testébe. Nicolaa úgy vélte, talán meg is halt. Szíve azonban olyan hevesen dobogott, hogy kénytelen volt elfogadni: még mindig él. Amikor Royce végül mély hörgéssel ráomlott, tudta, férje is úgy érezhet most, mint ő.
A boldog kimerültséghez döbbent ámulat párosult, annyira meglepték a vele történtek. Lehunyta szemét, és próbált magyarázatot találni erre a csodára. Royce-nak hosszú időt vett igénybe, míg magához tért valamelyest. Nem akaródzott neki megmozdulni. Szerelmeskedésül illata még mindig ott lebegett körülöttük. Ez tetszett neki, mint ahogy az is, hogy saját illatát érzi Nicolaan. Teremtőm, ennél elégedettebb már nem is lehetne! Milyen tökéletesen illik Nicolaa a karjába! Mintha mindig is hozzátartozott volna. – Royce! A férfi csak morrant egyet válaszként. – Összenyomsz. Royce vonakodva fordult a hátára. Nicolaa az oldalához simult, a férfi vállát használva párnául. Ujja a férfi mellkasát simogatták. – Kielégítettelek, férjuram? Royce a cirógató ujjakra tette kezét. – Igen, kielégítettél. Nicolaa várt egy kicsit, hogy Royce folytassa, ám a férfi nem szólt többet. – És? – noszogatta Nicolaa. Royce ásított egyet. – És mi? A fiatalasszony további bókokra várt, a férj pedig magyarázatra. Egyikük sem szólt egy árva szót sem. Nicolaa újra sebezhetőnek érezte magát. Összerázkódott, és elhúzódott Royce-tól. Zavarba jött saját gátlástalan viselkedésétől. A férfi hallgatása megmérgezte gyönyörű együttlétüket. Nicolaa magára húzta a takarót, és elfordult férjétől. Szemében könnyek gyülekeztek. Maga sem tudta, miért, de sírhatnékja támadt. Remélte, hogy Royce nem veszi észre ostoba viselkedését. Biztosan magyarázatot követelne, s hogyan is szolgálhatna kielégítő magyarázattal, mikor maga sem tudja, miért ilyen szomorú? – Nicolaa! – A rekedtes hang telve volt szeretettel, amint a nevét suttogta. – Fordulj vissza hozzám! – Miért? – Mert ide tartozol. Ez ugyan nem hangzott bóknak, ám Nicolaat így is boldoggá tette. Visszafordult, és újra férje oldalához simult. Royce átkarolta, és szorosan magához ölelte.
Nem esett több szó köztük. Nem hangzottak el további bókok, sem szerelmes fogadkozások. Royce mindössze homlokon csókolta hitvesét. Csak egy apró csók volt. De nem is kellett több.
TIZENKETTEDIK
F E J E Z E T
Royce már nem volt a szobában, amikor Nicolaa végre felébredt. Napfény ömlött be a nyitott ablakon. Meglepve vette tudomásul, hogy késő délelőttig aludt. Soha még nem aludt ilyen sokat és ennyire jól. Még a végén elpuhulok! – sóhajtott fel boldogan. Remekül érezte magát egészen addig, míg meg nem próbált felkelni. A combja között enyhe fájdalmat érzett, a lába is merev volt. Az apró kényelmetlenség azonban nem moshatta el az előző éjszaka gyönyörét. Soha semmi nem vethet árnyékot szeretkezésük szépségére. Most már ténylegesen is Royce felesége lett. Megtette a kötelességét, és kielégítette férjét. Boldogan fognak együtt élni. Royce jó ember. Igaz, hogy normann, de mégis kedves, figyelmes és megértő. Nicolaa egy ideig a szobában téblábolt, míg egyszer csak rájött, azért nem mer emberek közé menni, mert zavarban van. Fogalma sem volt, miként viselkedjen, amikor újra találkozik Royce-szal. Vajon a férfi elvárja, hogy megcsókolja üdvözlésül? Önkéntelenül megrázta a fejét erre a képtelen gondolatra. A férje harcos. Még szép, hogy nem szeretné, ha fényes nappal csókolgatná. Sőt, valószínűleg egyáltalán nem örülne, ha felesége a ragaszkodás legkisebb jelét is kimutatná az emberei előtt. Ám ha valahol egy üres folyosón futnának össze… Nicolaa felsóhajtott. Hogy lehet ilyen ostoba! Hiszen a háztartás gondja most az ő dolga, és ez rengeteg sürgős elintéznivalóval jár. Nem lenne szabad arra vesztegetnie a drága idejét, hogy férje kívánságain vagy saját zavarán töpreng. Halványkék ruhát és krémszínű alsószoknyát vett fel, majd lesietett a földszintre. Különös módon egyetlen szolgálóval sem futott össze a folyosón vagy a lépcsőn. A nagyteremben, a hosszú asztal mellett tucatnyi lovag álldogált, s csak három férfi ült az asztalnál. Nicolaa azonnal észrevette férjét, aki az asztalfőn ült, és halkan magyarázott valamit az embereinek. Lawrence a jobbján foglalt helyet, míg Ingelram, a szőke harcos a bal oldalon.
Mindenki feszültnek látszott. Nicolaa feltételezte, hogy egy nagyon fontos titkos tárgyalás folyik, és nem tudta, zavarhatja-e most a férjét. Ekkor Lawrence felnézett, és észrevette a fiatalasszonyt. Elmosolyodott, és oldalba bökte Royce-ot. A férfi lassan Nicolaa felé fordult. Nem mosolygott. Egy hosszú percig csak nézett rá, majd magához intette. Különös, de mintha egy pillanatra megkönnyebbülés villant volna fel Royce tekintetében. De vajon miért váltaná ki ezt az érzést az, hogy megpillantotta feleségét? Nicolaa egyelőre félretette a problémát, mivel lefoglalta, hogy elrejtse bosszúságát. Istenem, mennyire gyűlöli, amikor a férfi így utasítgatja! Talán nehezére esne egy tisztességes üdvözlés? Mi lenne, ha legalább néha ő menne oda feleségéhez! A fiatalasszony elhatározta, ezt is megkérdezi tőle, mihelyt kettesben lesznek. Minden tekintet rászegeződött, amint átsétált a termen. Ügyetlennek és bizonytalannak érezte magát. Ez az érzés egészen új volt számára, és egyáltalán nem is tetszett neki. Mély lélegzetet vett. – Bocsáss meg, férjuram, hogy félbeszakítom a tanácskozásotokat – kezdte –, én csak… Hirtelen elhallgatott, majd halk, meglepett sóhaj hagyta el az ajkát. A kis Ulric itthon van! A kisfiú édesdeden aludt Royce karjában. Alaposan be volt bugyolálva vakítóan fehér takarójába, csak kis arcocskája látszott ki belőle. Nicolaa csak bámulta a csodaszép kisbabát, miközben könnyeivel küszködött. Észre sem vette, hogy férjéhez szaladt. Royce átkarolta a derekát, és szorosan tartotta. Amikor a fiatalasszony végül ránézett, a férfinak még a lélegzete is elakadt. Az örömtől ragyogó tekintet megmelengette a szívét. Royce nem értette, miért is jelent neki olyan sokat felesége öröme, de elfogadta a tényt: Nicolaa boldogsága őt is elégedettséggel tölti el. Egy könnycsepp gördült le Nicolaa arcán, mire ő gyorsan letörölte. – Köszönöm! Royce biccentett. – Felvigyem Ulricot, hogy nyugodtan folytathassátok a tanácskozást? – A cselédek most takarítják a szobát – felelte Royce, és szorosabbra fogta ölelését Nicolaa dereka körül. – Egyébként nem tanácskoztunk. – De hiszen suttogtatok… – Ekkor Nicolaa hirtelen rájött, hogy miért. – Azért beszéltetek olyan halkan, nehogy felébresszétek a kicsit.
Royce ismét bólintott. Elengedte feleségét, felállt, és az asszony karjára tette a csecsemőt. Intett embereinek, hogy távozhatnak, majd ő is az ajtó felé indult, de hirtelen megfordult, és visszasétált Nicolaahoz. Megfogta a fiatalasszony állát, lehajolt és alaposan megcsókolta. Nicolaa egyik kezével a férfi ingébe kapaszkodott, másikkal pedig az alvó kisbabát szorította magához. Royce elhúzódott tőle. – Jól vagy? – kérdezte halk, aggódó hangon. Beletelt néhány perc, mire felfogta férje kérdését. Bólintott. – Épp most adtad vissza nekem az unokaöcsémet. Hogyne lennék jól? – Nem erre gondoltam – rázta meg Royce a fejét. – Tegnap éjjel fájdalmat okoztam neked. Elengedhetetlen volt, Nicolaa, de… most mégis azon töprengek, hogy talán túl durva voltam. Nicolaa elpirult, és lesütötte a szemét. – Nagyon figyelmes voltál – suttogta. – És csak egészen enyhe fájdalmat érzek. Royce láthatótan megnyugodott, és éppen el akart fordulni, amikor Nicolaa megragadta az ingét. – Royce, szeretnéd, ha minden reggel megcsókolnálak? – bökte ki. A férfi vállat vont. – Te szeretnéd? – Nem arról van szó, hogy én mit szeretnék, hanem arról, hogy mit kell tennünk… Ulric kedvéért. Royce felvonta a szemöldökét. Felesége arca szinte lángolt, és a férfi majdnem elnevette magát. Micsoda élvezetes látvány, amikor Nicolaa zavarban van! – Meg kellene csókolnunk Ulricot? – kérdezett vissza, bár jól tudta, a fiatalasszony nem így értette, de nem akart máris véget vetni a szórakoztató beszélgetésnek. – Hát persze, hogy meg kell csókolnunk Ulricot. A kisbabáknak szükségük van a szeretetre. De egymást is meg kell csókolnunk, méghozzá Ulric előtt. Akkor lesz elégedett. Teljesen összezavarom a dolgokat, bosszankodott magában Nicolaa. – A gyerekeknek fontos, hogy boldog család vegye őket körül – folytatta. – Ha látja, hogy megcsókoljuk egymást, akkor feltételezi, hogy boldogok vagyunk. Érted már? Royce rávigyorgott. Felesége fölé hajolt, ajka szinte hozzáért az asszonyéhoz. – Azt értem, hogy minden reggel meg akarsz csókolni. Nem hagyott időt neki az újabb magyarázatra. Ismét megcsókolta, majd újabb kísérletet tett a távozásra, de Nicolaa utána sietett. – Royce, mi van Justinnal? – Mi lenne vele? – szólt vissza a férfi.
– Őt is hazahoztad? – Igen. Nicolaa nem értette, miért lett hirtelen ilyen nyers férje modora. – Üdvözölni szeretném az öcsémet. Megkérnéd, hogy jöjjön ide? Royce megfordult, és egy hosszú percig hitetlenkedve bámult a feleségére. Nicolaa nem értette az okát. Vajon mi rosszat mondhatott? – Kérjem meg a fivéredet? – kérdezte érdes hangon. – Igen, légy szíves – bólintott Nicolaa. Royce felsóhajtott. – Nicolaa, ezek szerint nem érted, hol van most Justin helye. A fiatalasszonynak fogalma sem volt, miről beszél Royce. – Csak azt tudom, hogy itthon van. – Ez a hely nem az ő otthona többé, hanem az enyém. A fivéred pedig az egyik katonám. Márpedig én nem kérek semmit az embereimtől, hanem parancsokat osztok nekik. Royce látta felesége arcán, hogy még mindig nem érti. – Rendben van. Akkor parancsold meg az öcsémnek, hogy jöjjön ide. – Nem parancsolom. – Nem? Nicolaanak egészen az ajtóig kellett üldöznie férjét, mire újra meg tudta állítani. – Nem értem, miért kell ennyire megnehezítened a dolgot. Justin itt született, és itt is nevelkedett. Ez az otthona. Ha nem akarod, hogy bejöjjön, akkor majd én megyek ki hozzá. Royce elállta felesége útját. – Bent maradsz, és gondoskodsz Ulricról! Majd ha Justin megszokik, akkor találkozhatsz vele. Nicolaa zavartan húzta össze a szemöldökét, de nem akart vitatkozni. – Boldogan várok, de mégis mit gondolsz, mennyi időbe telik, míg megszokik? Egy-két óra? – Nem, asszony, legalább egy hónap, talán több is, és addig távol tartod magad tőle. Megértetted? Royce becsapta maga mögött az ajtót, még mielőtt Nicolaa tiltakozhatott volna a megdöbbentő utasítás ellen. A fiatalasszony nem hitte, hogy férje komolyan gondolta, amit mondott. Csak nem kívánja tőle, hogy egy hónapig tudomást sem vegyen a fivéréről!
Addig borongott a kérdésen, míg Ulric mocorogni nem kezdett a karjában. Nicolaa ránézett, és látta, hogy a kisfiú mosolyog. Ettől mindjárt vidámabb lett a kedve. Felvitte a kicsit az emeleten előkészített szobába. Nicolaa unokaöccsével töltötte a nap hátralevő részét. Úgy vélte, Ulric rendkívül okos. Elámult a fürgeségétől is. A kisfiú macskaügyességgel mászott a szoba egyik végéből a másikba. Ha már most ilyen fürge, mi lesz, ha járni kezd? – Le kell majd szögeznünk mindent, ha a kicsi szaladni kezd – jegyezte meg Clarise. – Megfogná egy pillanatra, asszonyom? A báró úr azt kívánja, hogy vigyük át ezt a ládát az ő szobájába. – Hagyjátok csak itt, Clarise! Jó lesz Ulric ruháinak. Vacsoráig Nicolaa még legalább hatszor adott Royce-éval ellentétes parancsot. Férje fürjet kért vacsorára, Nicolaa fácánra változtatta a rendelést. Miután a buzgó Alice segítségével – aki úgy viselkedett, mintha ő lenne a gyerek dadája – lefektette Ulricot, Nicolaa visszatért a nagyterembe. A hosszú asztal a terem közepére tolták, a kandalló közelébe. Nicolaa visszavitette a helyére. A hűséges szolgák pedig engedelmeskedtek parancsának. Nicolaa úgy vélte, Royce észre sem vette, hogy nem teljesítették a parancsait. Az asztal visszahelyezése miatt például egy szót sem szólt. A fácánból is jókora adagot tüntetett el. A vacsora igazán kellemes légkörben zajlott. Lawrence és Ingelram is csatlakozott hozzájuk, és a beszélgetés jórészt a vár kibővítéséről szólt. Royce azonban nem volt túl bőbeszédű a terveit illetően. – Új falat akarsz emelni, vagy csak megerősíted a meglévőt, ami egyébként nagyon jó állapotban van? – kérdezte Nicolaa. – Téved, asszonyom, a meglevő fal egyáltalán nincs jó állapotban – szólt közbe Ingelram. Nicolaa a vazallus felé fordult. – Nincs? Ingelramet annyira megbabonázta úrnője szépsége, hogy elfelejtette, miről is volt szó. Nicolaa szép kék szeme teljesen elvonta a figyelmét, a mosolya pedig a szívét is elrabolta. Alig kapott levegőt. Egy erős oldalba bökés térítette magához. Ahogy oda fordult, ura komor tekintetével találkozott a pillantása. – Távozhatsz, Ingelram – mondta Royce.
A vazallus felpattant, hogy teljesítse a báró parancsát, s még a székét is felborította a nagy sietségben. Gyorsan helyrehozta a kárt, mélyen meghajolt Royce előtt, majd kirohant a teremből. – Mi baja van Ingelramnek? – csodálkozott Nicolaa. – Ön, asszonyom – felelte Lawrence. – Ezt meg hogy érti? – húzta ki magát Nicolaa. – Alig szóltam hozzá egy szót is. Én semmiképp nem izgathattam fel ennyire. Egyébként is az egész vacsora alatt nagyon furcsán viselkedett. Nem igaz, Royce? Megvárta, míg férje bólint, majd újra Lawrence fordult. – Látja, Royce-nak is feltűnt. Ingelram alig evett – intett a majdnem teli tál felé, amely a férfi széke előtt állt. – Bizonyára nem érzi jól magát. Lawrence erre csak mosolygott. Ingelramnek kutya baja sem volt. Azért nem evett, mert túlságosan lefoglalta az úrnő szépsége. Tény, hogy Nicolaa elbűvölő teremtés, ismerte el magában Lawrence. Ha kék szemét ráveti az emberre, hát nincs az a férfi, aki ne zavarodna bele a mondandójába. Nicolaa elcsodálkozott a hűbéres hirtelen vigyorán. Úgy vélte, ez elég különös reakció arra, hogy Ingelram esetleg beteg is lehet, de aztán egy vállrándítással félre tette a kérdést. Férjére nézett, aki szintén mosolygott. Fogalma sem volt, mi okozza a férfi örömét, de megragadta a lehetőséget. – Justin jól van? – kérdezte. Royce vállat vont, majd témát váltott. – Lawrence, mihelyt befejezted a vacsorát, hívd össze a szolgákat! – Miért akarod összehívni a szolgálókat? – csodálkozott Nicolaa. – Mert beszédem van velük. Nicolaa nem vett tudomást férje helytelenítő tekintetéről. – A legtöbbjük már ágyban, Royce, hiszen minden nap kora hajnalban kelnek. Royce úgy tett, mintha nem is hallotta volna felesége szemrehányó megjegyzését. – Lawrence! – Igen, uram, máris intézkedem. Nicolaa ismét tiltakozni akart, de férje megszorította a kezét. Alighogy Lawrence elhagyta a termet, Royce a feleségéhez fordult. – Még egyszer ne merészeld megkérdőjelezni a parancsaimat!
– Nem kérdőjeleztem meg – vitázott az asszony. Megpróbálta kiszabadítani kezét Royce markából, de a férfi nem engedte. – Csak kíváncsi voltam. Mondd el, kérlek, miért akarsz beszélni a szolgákkal ezen a késői órán! – Rendben van – egyezett bele Royce. – Ma délelőtt bizonyos utasításokat adtam nekik, amelyeket nem teljesítettek. Azokat, akik nem engedelmeskedtek, egytől egyig elküldöm a birtokról. – Elküldöd? – kérdezte döbbenten Nicolaa. – De hát hova mennének? Hiszen idetartoznak. Nem teheted meg, Royce, nem küldheted el őket! – Egy fikarcnyit sem érdekel, hova mennek – szögezte le kemény hangon a férfi. – Ezek az… utasítások annyira fontosak voltak? – Nem. – Akkor… – A szolgáknak minden egyes parancsomat teljesíteniük kell. A parancs fontosságát nem a szolga vagy a katona dolga megítélni. Nicolaa olyan haragot érzett, hogy legszívesebben sikoltozni kezdett volna. Aggódott azonban a szolgák miatt, és tudta, hogy kiabálással semmire nem megy goromba férjénél. – Nem adsz nekik még egy esélyt? Egyetlen bűnért is ilyen súlyos a büntetés? – A csatában nem kap az ember még egy esélyt. – De most nem a csatatéren vagyunk. Dehogynem, gondolta kajánul Royce. És Nicolaa az ellenfél. Tudta, hogy felesége változtatta meg az utasításait, és most azt akarta, hogy ismerje be. Ha ez megtörténik, akkor majd elmagyarázza neki a szervezettség fontosságát, a hierarchia szükségességét, és azt is, hogy hol az asszony helye a háztartásban. Royce majdnem elmosolyodott. Felesége annyira fel volt háborodva, hogy alig tudott nyugton maradni a helyén. A kiképzés ezennel megkezdődött. Hangja megtévesztően kedves volt, amikor megszólalt. – Még egyszer ne emeld fel a hangodat velem szemben, asszony! Nicolaa egy hosszú percig csak némán férjére meredt. Ennek a fele sem tréfa, döbbent rá. Mély lélegzetet vett. Nem engedheti, hogy a szolgák szenvedjenek az ő hibája miatt! – Kérhetnék valamit, férjuram? – Mi lenne az? – Én szeretnék először beszélni a szolgákkal, ha megengeded, hogy beleavatkozzam a dolgodba.
Hálásan fogadta férje beleegyező biccentését, bár nem értette a férfi tekintetében felvillanó meleg szikrát. A szolgák sietve érkeztek, némelyikük már hálóingben volt. Nicolaa felállt és megkerülte az asztalt. Karját összefonta maga előtt, arca komoly volt. Alice érkezett utoljára. Nicolaa egy biccentéssel üdvözölte. – A férjem nagylelkűen megengedte, hogy én szóljak hozzátok elsőként – kezdte, és örült, hogy hangja nem remeg úgy, mint a szíve. – Ma délelőtt az uratok különböző utasításokat adott nektek. Néhányan bólintottak. Nicolaa mosolyogva folytatta. – Én megváltoztattam ezeket a parancsokat. Ez meggondolatlanság volt részemről, ezért bocsánatot kérek a férjemtől és tőletek is, amiért kényelmetlen helyzetbe hoztalak benneteket. Mivel mondandója legnehezebb részéhez érkezett, mély levegőt vett, hogy erőt merítsen belőle. – A jövőben kötelesek vagytok teljesíteni a férjem parancsait. Ha figyelmetlen módon ellentmondanék ezeknek az utasításoknak, akkor figyelmeztessetek, hogy a báró úr parancsait kell követnetek. Ő most a birtok ura, és neki tartoztok hűséggel mindenek felett. – Még maga fölött is, asszonyom? – lépett előre Clarise gondterhelt arccal. – Igen – bólintott Nicolaa. – Még fölöttem is. Van még kérdésetek? – Mi a teendő, ha asszonyunk adja előbb a parancsot, és urunk változtatja meg? – kérdezte Alice. – A férjem utasítását kell követnetek. A fiatalasszony bólintott, és a mosoly továbbra sem hervadt le az arcáról. – Most pedig a férjem kíván szólni hozzátok. Nem fordult Royce felé, hanem egyenesen kivonult a teremből, remélve, hogy férje nem hívja vissza. Tudta, akkor már nem tudná tovább erőltetni a mosolyt, mikor belül forr a méregtől. Még a lépcsőn felfelé is egyre magában fortyogott. A férje egy gazember! Először a birtokát orozta el tőle, most pedig a szolgák hűségétől is meg akarja fosztani. Ez egyszerűen nem igazságos! Miért mindig neki kell beadnia a derekát? Talán mert a normannok nyerték meg a háborút. De ő most Royce felesége, és egy férjnek a felesége véleményét is figyelembe kellene vennie. A régi szobája mellett elhaladva úgy döntött, hogy benéz egy percre Ulrichoz. Az édes kisbaba látványa legalább majd emlékezteti, miért próbálkozik annyira zöld ágra vergődni azzal a makacs öszvérrel, akit férjül választott.
Nagyon óvatosan nyitotta az ajtót, nehogy felébressze a kicsit. Éppen be akarta csukni az ajtót maga mögött, amikor a balján valami mozgást vett észre az árnyékban. Ösztönösen arra fordult, és felsikított volna, de egy kéz tapadt szorosan a szájára. Valaki magához rántotta. Mintha egy kőfalnak ütközött volna. Nicolaa
igazi
vadmacskaként
küzdött.
Beleharapott
támadója
kezébe,
körmével
végigszántott a karján. – A fenébe, Nicolaa! Hagyd abba! Én vagyok az, Thurston. Nicolaa elernyedt a férfi karjában. Bátyja elhúzta a kezét a szája elől, és lassan maga felé fordította. Az asszony alig akarta elhinni, hogy a fivére áll előtte. Végtelenül boldog volt, ugyanakkor szörnyen aggódott. – Elment az eszed, Thurston? – kérdezte suttogva. – Miért vállalsz ekkora kockázatot? Hogyan jutottál be ide? Édes Istenem, ha itt találnak… Thurston szorosan magához ölelte húgát. – Az egyik titkos bejáraton jöttem fel. Látnom kellett téged, Nicolaa. Meg kellett győződnöm róla, hogy jól vagy. Istenem, hiszen hajszál híján megöltelek! Amikor megláttam azt az aranysárga hajzuhatagot, tudtam, hogy téged talált el a nyilam. A bátyja hangjából kicsengő aggodalom szíven ütötte Nicolaat. – Csak egy karcolás volt – hazudta. – A normannra céloztam, de az utolsó pillanatban elé vetetted magad. Miért? Miért akartad megvédeni? Nekem legalábbis úgy tűnt, hogy védeni akarod, de ennek így semmi értelme. Tudtad, hogy ott vagyok? – Láttalak, Thurston, és azt is kitaláltam, hogy Royce a célpontod. – Royce? Így hívják a fogva tartódat? – Ő nem a fogva tartóm, hanem a férjem. Thurston nem fogadta valami jól a hírt. Olyan erővel szorította meg húga karját, hogy Nicolaa tudta, csupa folt lesz a karja. Fivére szemében harag lángolt. Nicolaanak úgy kellett lefeszegetnie a férfi ujjait a karjáról, közben valami elfogadható magyarázaton törte a fejét. – Hosszú sora van annak – bökte ki végül –, de ne ítélj addig, míg nem ismered a teljes igazságot. Megfogta bátyja karját, és a szoba másik végébe vezette, nehogy felébresszék az alvó kisfiút. A holdfény halvány derengésbe vonta a szobát. Nicolaa gyertyát gyújtott, és fivérére nézett.
Thurston legalább olyan keménykötésű, tagbaszakadt férfi volt, mint Royce. Szőke hajával és sebhely nélküli arcával jóképű legénynek számított, még így, haragos arccal és kimerülten is. – Nem szabad többé idejönnöd. Royce majdnem az összes titkos járatot megtalálta. Csak idő kérdése, hogy felfedezze azt is, amelyik ebbe a szobába vezet. Nem akarom, hogy valami bajod essék! – Nicolaa, erővel kényszerítettek ehhez a normannhoz? Nem volt idő arra, hogy mindent elmagyarázzon. Thurston úgysem értené meg. Nicolaa mély levegőt vett. – Nem. A férfi nem akart hinni a fülében. – Nem kényszerítettek? – Nem – ismételte meg az asszony. – Én választottam őt. Ha valakit is belekényszerítettek ebbe a házasság, Royce volt az, és nem én. Thurston az ablakpárkányhoz dőlt. Távolról mennydörgés moraja hallatszott. Nicolaa összerázkódott. Bátyja összefonta két karját mellkasa előtt, úgy bámult Nicolaara. – Miért tetted? Nicolaa tudta, hogy az igazság csak olaj lenne a tűzre. – Ha mások lennének a körülmények, és megismerhetnéd a férjemet, tudnád, miért őt választottam. Royce nagyon kedves hozzám. – De normann! Thurston valósággal kiköpte a szót, mintha valami súlyos káromkodást mondott volna. A hangjából kicsendülő haragtól Nicolaa gyomra görcsbe rándult, ugyanakkor ő is dühbe gurult. – A háborúnak vége, Thurston. Ha nem fogadsz hűséget Vilmosnak, meghalsz. Könyörgöm, fogadd el a helyzetet! Nem akarom, hogy meghalj! – A háborúnak még nincs vége – rázta a fejét a férfi. – Az ellenállás napról napra erősödik. Csak idő kérdése, és megfosztjuk a trónjától a normann fattyút. – Te magad sem gondolhatod komolyan ezt az ostobaságot. Thurston erre fáradtan felsóhajtott. – Nicolaa, te itt teljesen el vagy zárva a világtól. Nem értheted. Most mennünk kell. Az embereim a falon kívül várnak. Takard be Ulricot egy meleg pokrócba. Siess, nyakunkon a vihar! Nicolaa annyira megdöbbent, hogy először moccanni sem tudott. Thurston közelebb lépett hozzá, fölé tornyosult, mire az asszony elhátrált és megrázta a fejét.
– Nem mehetek veled. Royce a férjem. Itt kell maradnom. – Nem akarhatsz vele maradni! Fivére undorodó hangjától Nicolaa gyomrába éles fájdalom hasított. Lehajtotta a fejét. – De igen, vele akarok maradni. Egy hosszú perc telt el néma csendben. Thurston hangja remegett, amikor végül újra megszólalt. – Az Isten legyen irgalmas hozzád, Nicolaa. Te szereted ezt az alakot, ugye? A fiatalasszony ezt eddig magának sem merte beismerni, de most, hogy bátyja szembesítette vele, kénytelen volt elfogadni az igazságot. – Igen, szeretem. A vallomás undorral töltötte el Thurston. Felbőszülve teljes erőből pofon csapta húgát. Az ütéstől az asszony majdnem hanyatt esett. Megtántorodott, de gyorsan összeszedte magát. Arca égett a fájdalomtól, de nem kiáltott fel. Csak némán bámult bátyjára, várva, hogy mi lesz a következő lépése. Még sohasem emelt rá kezet. Thurstonnek mindig is rossz természete volt, de azért józanul szokott viselkedni. A háború, mondta Nicolaa magának, az tette fivérét idegenné. – Árulóvá lettél. Ezek a szavak jobban fájtak, mint az ütés. Nicolaa szeme megtelt könnyel. Kétségbeesetten törte a fejét, hogyan találhatna utat bátyja szívéhez. – Szeretlek, Thurston, de féltelek is. A gyűlölet mételye megmérgezi a szíved. Gondolj a fiadra! Ulricnak szüksége van rád. Felejtsd el az ostoba büszkeséget, és légy tekintettel az ő jövőjére! A férfi a fejét rázta. – A fiamnak nincs jövője a normannok között. Hol van Justin? Még mindig az apátságban? A hirtelen témaváltás feldühítette Nicolaat. Hát olyan keveset jelent Thurston számára a fia, hogy ilyen könnyedén megfeledkezik apai kötelességeiről? – Felelj, Nicolaa! Hol van Justin? – Ő is itt van. Nicolaa meg akarta fogni Thurston karját, de a férfi ellökte a kezét. – Kérlek, ne viselkedj így! – suttogta a fiatalasszony. – Justin meg akart halni, de Royce nem hagyta. A férfi mintha nem is hallotta volna húga lelkes szavait. – Pontosan hol van? – A katonákkal szállásolták el.
– Jézusom, biztosan gyűlöli, hogy így megalázták. – Royce megígérte, hogy segít neki. Thurston megcsóválta a fejét. – Adj át Justinnak egy üzenetet. Mondd meg neki, hogy nem feledkeztem meg róla, és visszajövök érte… hamarosan. – Nem! Nicolaa észre sem vette, hogy elsikoltotta magát. A hangot visszaverték a falak. Ulric összerándult, és nyöszörögni kezdett. Nicolaa a bölcsőhöz szaladt, és gyengéden megpaskolta a kisfiú hátát. Ulric erre a szájába vette a hüvelykujját, és lehunyta a szemét. – Hagyd békén azt a gyereket! – csattant Thurston hangja. – Nem akarom, hogy a fiamhoz érj! Bátyja olyan undorral mondta ezt, hogy Nicolaa leprásnak érezte magát. Felegyenesedett, és testvérére nézett. Ulric talán el is aludt volna, ha Royce nem ront be. Olyan lendülettel tépte fel az ajtót, hogy az kétszer is a falnak vágódott, mielőtt megállapodott volna. A sarokvasak megtartották ugyan, de éppen hogy csak. Nicolaa nagyot szökkent ijedtében, Ulric pedig felsírt. Royce teljesen eltorlaszolta a kijáratot. Szétvetett lábbal, ökölbe szorult kézzel állt az ajtóban. Roppant harcias és ijesztő látványt nyújtott, Nicolaat mégis a tekintete rémítette meg igazán. Nicolaanak tehát nincs semmi baja. Royce éppen felfelé indult, amikor meghallotta felesége sikolyát. Szíve egy pillanatra kihagyott rémületében, s miközben felrohant a lépcsőn, minden lehetséges rossz átfutott a fejét, és mire Ulric szobájához ért, a rettegés teljesen elborította. De Nicolaa jól van. Nem vette le róla a tekintetét, míg erről meg nem győződött. Nicolaa szándékosan úgy állt, hogy arcának bal oldalát elrejtse férje elől. Látta rajta, hogy már így is nagyon dühös. Ha megtudná, hogy Thurston pofon ütötte, teljesen elvesztené a fejét. A fiatalasszony eltökélte, hogy megakadályozza a levegőben lógó katasztrófát, csak azt nem tudta eldönteni, melyik férfit nyugtassa meg előbb. Ulric még mindig nyugtalanul mocorgott, bár a szobában már halálos csend honolt. A kisfiút azonban nem fenyegeti veszély. Biztonságban van, nem úgy, mint Royce. Thurston hirtelen előbbre lépett. Nicolaa a szoba közepén állt, a két ellenfél között. Mindkét férfi őt bámulta. Nicolaa előbb az egyikre, majd a másikra emelte tekintetét. Aztán keresztülrohant a szobán… a férjéhez.
A karjába vetette magát. – Kérlek, Royce, légy türelmes! – súgta. – Könyörgöm! Az asszony kétségbeesett hangja keresztülhatolt a düh ködén. Royce gyorsan megszorította felesége kezét, majd maga mögé lökte, és minden figyelmével ellenfele felé fordult. Nicolaa testvére még egy lépést tett felé. Royce az ajtófélfának dőlt, és karba font kézzel bámult a szászra. Ez a nemtörődöm tartás zavarba hozta Thurstont. – Korábbra vártalak, Thurston. Royce lágy hangja még inkább meglepte Nicolaa fivérét, ám gyorsan összeszedte magát. – Nicolaa elárulta a titkos átjárók helyét? Royce megrázta a fejét. Érezte, hogy felesége hátulról rángatja az ingét. Tudta, hogy mennyire rémült lehet, és nem akarta, hogy tovább szenvedjen. – Döntened kell, Thurston – mondta, és hangja megkeményedett. Nicolaa megpróbált férje mellé kerülni, de Royce visszalökte a háta mögé, közben tekintetét egy pillanatra sem vette le a másik férfiról. – A választás a tiéd. Vagy átadod a kardod, és hűségesküt teszel nekem, vagy… – Vagy mi lesz? – vágott közbe Thurston. – Vagy meghalok, normann? Előbb öllek meg én. – Ne! – sikoltotta Nicolaa. Valaki megfogta hátulról a vállát. Megfordult, és Lawrence-et pillantotta meg. – Báró úr? – Vidd a feleségemet a szobámba, Lawrence, és maradj vele! – utasította Royce egyre Thurstont figyelve. A vazallusnak erővel kellett lefejtenie Nicolaa ujjait Royce ingéről. – Ne! – kiáltott fel újra. – Royce, a kisbaba! Hadd vigyem magammal Ulricot! Most Thurston szólt közbe tiltakozva. – Hagyd békén a fiamat, Nicolaa! Te döntöttél így. Nicolaa ekkor elengedte férjét. Vállát mereven tartva kihátrált a szobából. Royce beljebb lépett. Lawrence átkarolta az asszony vállát, és halkan becsukta az ajtót. Thurston közelebb lépett Royce-hoz. – Be kellett volna engedned a katonáidat ebbe a szobába. – Minek? Thurston elvigyorodott. – Hogy megvédjenek. Így most teljesen az enyém vagy, te fattyú, és én megöllek.
– Nem hiszem, hogy megölsz, Thurston – csóválta a fejét Royce. – Bár, Isten látja lelkem, nem bánnám, ha megpróbálnád. – Elhallgatott. Nagyot sóhajtott. – Ha így lenne, akkor megölhetnélek, ami nagy elégedettséget okozna nekem, viszont felizgatná a feleségemet. – A húgom elárulta a saját családját! Royce felhúzta a szemöldökét. Egyre nehezebben uralkodott magán. – Mégis mikor lett Nicolaa áruló? – kérdezte Royce megtévesztően lágy hangon. – Azelőtt vagy azután, hogy magára hagytad? – Magára hagytam? Te nem tudod, mit beszélsz. – Úgy véled? Magára hagytad, hogy boldoguljon, ahogy tud – szögezte le Royce. – Sőt, még a fiadat is a nyakába varrtad. Mindent elkövetett, hogy megvédje Ulricot, de te szemernyit sem törődsz azzal, mekkora áldozatot hozott, igaz? Igenis magára hagytad. – Mert északon volt rám szükség – mormolta Thurston. – Hát persze, északon – húzta a szót Royce. – Nem az a hely az, ahol magára hagytad az öcsédet, hadd pusztuljon el? Thurston arca kivörösödött, és úgy elragadta dühe, hogy más érzésnek már nem is jutott hely. – Nekem azt mondták, Justin meghalt. Volt valami a hangjában, ami azt súgta Royce-nak, hogy a férfi hazudik. – Nem. Azt mondták, hogy megsérült. Amikor meghallottad, milyen sérülést szenvedett, hagytad meghalni. Így történt, ugye? Justin hasznavehetetlenné vált számodra. Fél karral már nem tudta az ügyedet szolgálni. Thurstont annyira meglepte, hogy Royce rájött az igazságra, hogy nem tudott tovább alakoskodni. A normann őt akarja felelőssé tenni öccse állapota miatt. – Azért folytattam a harcot, hogy megbosszuljam a testvéremet. Royce-ot undor fogta el. A kirakós néhány darabját már a helyére illesztette, azonban csak találgatott, amikor arról beszélt, hogy Justint a sorsára hagyták. Thurston védekezése viszont egyértelművé tette, hogy nem tévedett. A nyomorult fattyú tényleg veszni hagyta az öccsét. – Justin tudta, nem igaz? Thurston megrántotta a vállát. – Megértette a dolgot. Ő is áruló lett? Ő mondta el, mi is történt valójában? Vagy Nicolaa győzte meg az öcsémet, kihasználva a gyengeségét, hogy jobban jár a normannok oldalán? Royce nem felelt. – Azt mondd meg, hogy azért gyűlölöd Nicolaat, mert feleségül jött hozzám, vagy azért, mert életben maradt?
– A beismerése tette átkozottá. – Milyen beismerésről beszélsz? – Elárulta, hogy ő választott téged. Senki sem kényszerítette. És most hagyja, hogy hozzányúlj, igaz? Istenem, a húgom egy ágyban egy normannal! Bárcsak a szívét lőtte volna át akkor a nyilam! Royce-ot elhagyta az önuralma. Thurstonnek ideje sem volt felkészülni. Ellenfele túl gyorsan mozgott. Ökle olyan erővel vágott a szász arcába, hogy az nekivágódott a kandallónak. A párkány leszakadt, és a padlóra zuhant, miközben Thurston tántorogva igyekezett összeszedni magát. Royce eltörte a szász orrát, bár azt kívánta, inkább a nyakát törte volna ki. Ulric éles sikolya segített Royce-nak visszanyerni az önuralmát. Gyors pillantást vetett a bölcsőre, hogy meggyőződjön arról, a kisfiú biztonságban van, majd egyetlen rúgással kinyitotta a falba épített fatáblát. – Azért engedtelek be, Thurston, mert beszélni akartam veled. Mielőtt elmész, elárulod nekem, ki volt az a férfi, aki megfenyegette a feleségemet Londonban. Thurston a fejét rázta. – Fogalmam sincs, mi a fenéről beszélsz – morogta, kézfejével a vért törölgetve a szájáról. – Nincs kapcsolatunk Londonnal… egyelőre. De hamarosan lesz, és hamarosan visszavesszük, ami a miénk. Egy normann sem marad… – Megkímélhetsz a politikai beszédtől – szakította félbe Royce. – Az igazságot akarom hallani. Áruld el a szász nevét, vagy esküszöm, kiverem belőled. Ulric sírása végül áthatolt Thurston haragjának falán. Odament a bölcsőhöz, felvette kisfiát, és gyengéden megpaskolta a hátát, hogy megnyugtassa. – Magammal viszem a fiamat. – Nem viszed. Téged talán nem érdekel a gyerek jóléte, de Nicolaat és engem annál inkább. Odakint hideg van és esik is. Nem viheted ki a kicsit ilyen időben. Egyezséget ajánlok – mondta gyorsan, mielőtt még Thurston tiltakozhatott volna. – Mihelyt találsz egy biztos helyet a fiad számára, elküldethetsz érte valakit. – Akkor elengeded? Royce biccentett. – A szavamat adom rá. Most pedig a tiédet akarom, hogy nem ismered a fickót, aki megfenyegette Nicolaat. – Mondd el, mi történt! – kérte Thurston.
Royce beszélt a nőről, aki Nicolaanak a tőrt adta, valamint a megbízatást, hogy ölje meg őt. Látta Thurston arcán, hogy tényleg nem tud semmit a történtekről. – A szász bárók, akik csatlakoztak Vilmoshoz, nem igazán megbízhatók. Soha nem bíztuk volna meg ilyesmivel egyiküket sem. Saját embereid között keresd a bűnöst – tette hozzá. – A szászok nem bízzák nőkre, amit egy harcosnak kell elvégeznie. Royce hitt neki. Figyelte, ahogy Thurston visszateszi Ulricot bölcsőbe. A szász az ellensége ugyan, de egyben Nicolaa testvére is. Türelmesen várta, hogy az apa elbúcsúzzon kisfiától. Thurston mély lélegzetet vett. Esze azt súgta, a normannak igaza van: nem viheti magával a kicsit a zord körülmények közé. Mégis megalázónak érezte, hogy az ellenség fészkében hagyja a fiát. Az ellenség szavában kell, hogy higgyen, és ez még megalázóbb. – Ulric a feleségem családjához fog kerülni. Amikor érte jönnek, add át nekik a gyermeket! Ez parancs volt, nem kérés. Royce bólintott, majd pontosította korábbi szavait. – Jöhet a feleséged családja. Ha megbizonyosodom arról, hogy Ulric jó helyen lesz náluk, akkor elengedem velük a kisfiút. Menj most el, Thurston! Lejárt az idő, amit rád tudtam szánni. Thurston a fiára nézett, majd a rejtett folyosó bejáratához lépett. – Szabadulj meg a gyűlölettől, Thurston! Még nem késő. Ne hagyd, hogy teljesen tönkretegyen! Ha Nicolaa bátyja hallotta is a figyelmeztetést, nem vett róla tudomást. Elindult a lépcsőn anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna hátra. Royce becsukta a fatáblát, majd a bölcsőhöz ment. Ulric megint keservesen zokogott. Royce felemelte a babát, és a vállára tette, úgy, ahogy Nicolaatól látta. A feleségétől hallott értelmetlen gügyögéssel sikerült gyorsan lecsillapítania a gyereket. Ingelram a folyosón várakozott. Royce utasította, hogy zárja le a titkos folyosó mindkét bejáratát. Észrevette a lépcsőnél álldogáló Alice-t, és magához intette. – A gyermek jól van – nyugtatta meg, mikor meglátta a szolgáló gondterhelt ábrázatát. – Nem történt semmi baja. Ulric teljesen éber volt. Eltolta magát Royce vállától, és kíváncsian pillantgatott körül. Alice a karjába vette a kisfiút. – Most, hogy lecsillapította a kis ártatlant, itt az ideje, hogy a naggyal foglalkozzon – mondta, majd el is pirult a javaslat után. – Elnézést kérek a merészségemért, uram, de aggódom Nicolaa miatt. Már biztosan halálra izgulta magát. Royce bólintott.
– Igen, Alice, bizonyára – helyeselt. Megpaskolta Ulric hátát, majd megfordult, és elindult a folyosón. Az igazat megvallva, rettegett az előtte álló feladattól, mivel teljesen alkalmatlannak érezte magát rá. Fogalma sem volt, hogyan fogja megnyugtatni feleségét. Nicolaa az ablaknál áll, és a sötétséget bámulta, amikor Royce belépett a szobába. Az ajtó nyikorgására azonnal megfordult. Arckifejezésétől a férfinak elszorult a szíve. Nicolaa meg volt rémülve. Royce fáradtan felsóhajtott. Feltételezte, felesége meg van győződve arról, hogy ő megölte Thurstont, és most csak a szomorú hír megerősítésére vár. Lawrence a kandalló mellett állt. Láthatóan megkönnyebbült, amint megpillantotta urát. – Lady Nicolaa szörnyen aggódott – közölte Royce-szal az amúgy is nyilvánvaló tényt. Royce még mindig feleségét nézte. – Nem kellett volna aggódnia. A bátyja még életben van. Lawrence visszafojtotta mosolyát. Az ajtó felé menet elhaladt Royce mellett. – Nem Thurston miatt aggódott, báró úr, hanem ön miatt. Ezzel a vazallus behúzta maga mögött az ajtót. – Nem miattad aggódtam – jelentette ki Nicolaa. – Pedig Lawrence azt mondta. – Akkor hazudott. – Lawrence sohasem hazudik. Könnyek homályosították el a fiatalasszony szemét. – Gyűlölnöm kellene téged, Royce. Igenis, gyűlölnöm kellene. Attól a pillanattól fogva, hogy találkoztunk, a legszörnyűségesebb dolgok történtek velem. Nézz csak rám! – emelte fel a kezét. – Mindkét kezem csupa seb, és van egy ronda sebhely a vállamon is. Ez a te hibád! Nicolaa kioldotta az övét, és a földre dobta. Aztán a cipőt rúgta le a lábáról. – Mindez azért történhetett meg, mert te normann vagy. Lehúzta magáról a blúzát, és félrelökte, majd az alsószoknyáját rángatta le magáról. – Nos? – követelte. – Nincs semmi, amit a mentségedre felhozhatnál? De nem hagyott időt Royce-nak a válaszra. – Ha te nem vagy, akkor nem lennék tele sebhelyekkel. – Én azt hittem, hogy eleve hajlamos vagy a balesetekre. Royce úgy vélte, felesége meg sem hallotta megjegyzését. Túlságosan lefoglalta, hogy felsorolja férje hibáinak hosszú sorát. Royce komoly arccal hallgatta, még akkor sem mosolyodott el, amikor Nicolaa a viharért is őt kárhoztatta. Hagyta, hadd fecsegjen. Tudta, hogy valakin le kell vezetnie a haragját és félelmét. Mert hogy félt, az biztos. Félt megkérdezni, mi van Thurstonnel és Ulrickal.
Nicolaa teljesen kimerült, mire egészen az alsóingéig vetkőzött. Mélyen lehajtott fejjel állt férje előtt, lábujjaival apró köröket rajzolt a gyékényszőnyegre. Olyan sebezhetőnek látszott. – Hajlandó vagy végre engem is meghallgatni? A fiatalasszony nem válaszolt. – Nicolaa, gyere ide! – Nem! – csattant fel Nicolaa, és a szobán átsétálva megállt közvetlenül a férje előtt. – Soha többé nem fogok engedelmeskedni egyetlen parancsodnak sem, Royce. A férfi szükségtelennek tartotta felhívni a figyelmét arra, hogy most is éppen azt tette. Ehelyett átkarolta, és megpróbálta magához ölelni. Nicolaa ellökte a kezét. – Azt sem engedem meg, hogy még egyszer hozzám érj. Royce azonban nem tűrte, hogy elutasítsák. Erővel magához ölelte a feleségét. Nicolaanak nagy szüksége volt a vigaszra. A férfihoz simult, átkarolta a derekát, és feltartóztathatatlan zokogásban tört ki. Legalább olyan hangos és vigasztalhatatlan volt, mint Ulric. Royce meg sem próbálta csitítani. Állát az asszony fején pihentetve türelmesen várta, hogy megnyugodjon. Mire Nicolaa végre lecsillapodott, Royce mellkasán az ing teljesen átnedvesedett a könnyektől. Az asszony még ezután is csuklott néhány percig. Elborzadt saját viselkedésétől, de nem tudta abbahagyni. Amikor férje épen és sértetlenül belépett a szobába, olyan megkönnyebbülés fogta el, hogy képtelen volt uralkodni érzelmein. Reszketett a hidegtől és a kimerültségtől. Ezt érezvén Royce még szorosabban ölelte magához feleségét. – Le kell feküdnöd, mielőtt teljesen megfagysz – súgta a férfi rekedtes hangon. Nicolaa tudomást sem vett a tanácsról. Nem értette ugyan, miért, de most csak arra vágyott, hogy férje a karjában tartsa még egy kicsit. – Most biztosan azt hiszed, hogy kisbaba vagyok – jegyezte meg. – Tisztára úgy viselkedem, mint Ulric. – Lehet, hogy úgy viselkedsz, de az illatod sokkal jobb. Nicolaa hallotta férje hangjában a vidámságot, és rájött, hogy tréfálkozik vele. Ezt elég különösnek találta egy ilyen tragikus eset után. – Royce! – Igen? Eltelt egy hosszú perc, mire Nicolaa képes volt kinyögni a kérdést. – Tényleg áruló vagyok?
– Nem! Nem vagy az! Nicolaa megriadt férje ingerült hangja hallatán. – Ne haragudj rám! Túl sok gyűlölettel találkoztam ma este. Royce felemelte felesége állát, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzen. – Nem haragszom rád, csak felbosszantott a kérdés. Thurston nevezett árulónak, ugye? Nicolaa szemét ismét elfutották a könnyek. Royce azon csodálkozott, hogyan maradhatott még könnye, ennyi sírás után. – Jézusom, Nicolaa, ne kezdj el megint sírni! Már vége az egésznek, és Thurston is biztonságban van. – Tudtam, hogy nem lesz semmi baja – sírta el magát az asszony. – Én miattad aggódtam Nicolaa hevessége meglepte Royce-ot. Nem tudta eldönteni, meg kellene-e sértődnie a kijelentésen, vagy inkább örüljön neki. – Hát ennyire kevéssé bízol a képességeimben? – A képességeidnek ehhez semmi köze – bökte mellbe a férfit ingerülten Nicolaa. – Semmi köze? – csodálkozott Royce. – Hát persze, hogy nincs. – Nicolaa, beszélj értelmesen! – Thurston a fivérem. – Ezt én is tudom. – Sokkal jobban ismerem, mint te. – Ez nyilvánvaló. – Rengeteg jó tulajdonsága van. – Ne akard itt megvédeni nekem! Nicolaa megpróbált elfordulni tőle, de Royce nem engedte. Kényszerítette, hogy újra ránézzen, majd ujjával lassan végigcirógatta az arcát. – Ugye, ő tette ezt veled? – kérdezte vad arckifejezéssel. – Ha most azt mondod, hogy nem szándékosan ütött meg, végképp kijövök a sodromból. – Honnan tudod, hogy a bátyám megütött? Elmondta neked? – Az arcodon viseled a kézjegyét, onnan tudom. Royce hangja olyan haragos volt, hogy Nicolaa önkéntelenül is összerezzent. – Ne izgasd fel magad! – kérte. – Éppen ezt akartam megmagyarázni. Thurstonnek szörnyű természete van. Már egészen kis korában is előbb cselekedett, és csak azután gondolkodott. A papa gyakran kétségbe is volt esve emiatt. Úgy tűnt, képtelen a fiát önuralomra tanítani. A bátyám nem becsületesen küzd, Royce, te viszont igen.
A férfi mosolya megtelt gyengédséggel. – Honnan tudod, hogy én hogyan küzdök? – Csak úgy tudom. Mert szilárd értékrended van, és megtanultad, hogyan uralkodj az indulataidon. Ráadásul türelmes is vagy. A londoni utunkon folyton megszöktem tőled, és te mégsem vesztetted el az önuralmad… egyszer sem. Nicolaa hirtelen szörnyen fáradtnak érezte magát. Újra férjéhez bújt. – A háború megváltoztatta Thurstont. Tele van gyűlölettel, ezért nem is tisztességesen harcol. – És úgy gondolod, hogy én igen? – Hát persze! Royce megcsókolta felesége homlokát, majd a karjába emelte, és az ágyhoz vitte. Magában mosolygott. Gyanította, hogy Nicolaanak fel sem tűnt, de épp most dicsérte meg. Felesége nem érti, hogy mi a tisztességes és mi nem. Nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy a harcnak szent szabályai vannak. Pedig téved, de Royce-nak nem állt szándékában most elmagyarázni, hogy a csatatéren nincsenek szabályok. Túlságosan elégedett volt ahhoz, hogy most ezzel foglalkozzon. Az ágy mellett talpra állította hitvesét, majd az inget tartó szalaggal kezdett babrálni. – Mit csinálsz? – csodálkozott Nicolaa. – Leveszem ezt rólad. Az asszony megpróbálta ellökni a kezét. Az ing pántja lecsúszott a karjára. – Magamon akarom tartani az inget. – Én meg azt akarom, hogy vedd le. Az ing a földre hullt. Nicolaat annyira zavarba hozta meztelensége, hogy eszébe sem jutott vitatkozni. Felrántotta a takarót, és gyorsan bebújt az ágyba. Royce épphogy csak egy pillantást vethetett piruló hitvesére, mert az villámgyorsan fülig húzta a takarót. A férfit szórakoztatta a fiatalasszony szégyenlőssége. Ő is levetkőzött, elfújta a gyertyát, és felesége mellé feküdt. Tetszett neki, hogy nem kellett erővel magához vonnia hitvesét. A hideg elvégezte helyette a munkát. Nicolaa szorosan hozzásimult, hogy meleget lopjon tőle. Royce az oldalára fordult, átkarolta asszonyát, lábát satuba fogta saját lábával, fejét pedig álla alá vonta. Nicolaa reszketése perceken belül elmúlt. Kellemes érzés volt a karjában tartani Nicolaat. Vonzotta a könnyű, kellemes illat, amely bármely férfit a kísértésbe vitt volna. Kívánta az asszonyt. Amikor erre rájött, nagyot sóhajtott. Túl korai lenne még. Előző éjjel fájdalmat okozott neki, és Nicolaanak időre van
szüksége, hogy a fájdalom elmúljon. Ráadásul hitvese ma este megjárta a poklot, amely után nyugalomra, pihenőre van szüksége. Nem, igazán nem nyúlhat hozzá ma éjjel. Teste azonban nem vett tudomást elhatározásáról. Férfiassága már kemény volt, és fájt a vágytól. A pokolba, annyi önfegyelme sincs, mint egy disznónak, ha Nicolaa mellett van, bosszankodott Royce. Nem értette ezt a sajnálatos jelenséget. Hiszen Nicolaa csak a felesége, semmi több. Valójában meg is lepte, hogy az asszony ekkora hatással van rá. – Mi a terved Thurstonnel? – szólalt meg Nicolaa a sötétben. Egész teste megfeszült, míg a válaszra várt. – Semmi. Nicolaa nem értette. – Bezárattad? Londonba akarod vitetni, ugye? Hangja reszketett az aggodalomtól. Royce megszorította a vállát. – Elengedtem. Nicolaa megdöbbent a válasz hallatán. Egy hosszú percig egy szót sem szólt. – Nem lesz abból bajod, hogy elengedted? Royce elmosolyodott, mert nevetségesnek találta a kérdést. – Nem – mondta szárazon. – Valami robajt hallottam. Mintha leomlottak volna a falak. Nicolaa Royce mellkasára tette a kezét, míg a válaszra várt. A férfi teste hihetetlen melegséget árasztott. Az asszony szórakozottan simogatni kezdte férje mellkasát. A férfi megfogta a vándorló ujjakat. Egy újabb perc telt el, mire Nicolaa rájött, hogy nem számíthat válaszra Royce-tól. Tehát tovább kell noszogatnia. – Verekedtetek? – Nem. – Akkor mi volt az a zaj? Royce felsóhajtott. Nicolaa nem adja fel, amíg választ nem kap. – A kandallópárkány zuhant le a földre – mondta álmos hangon. Nicolaa felemelkedett, hogy férje szemébe nézzen, de az csukva volt. – Csak úgy leesett? – Aludjunk, Nicolaa! Későre jár. – Miért engedted el Thurstont? – Te is tudod, miért. – Miattam, ugye?
A férfi nem válaszolt. Nicolaa megcsókolta az állát. – Köszönöm! Royce kinyitotta a szemét, és mogorva pillantást vetett hitvesére. – Nincs mit megköszönnöd – mondta kemény, nemszeretem hangon. – Beszélni akartam Thurstonnel, és meg is tettem. Felajánlottam neki, hogy adja meg magát, de ő nemet mondott. Ugye, tudod, hogy ez mit jelent? Nicolaa nagyon is jól tudta, de nem akart beszélni róla. El akart fordulni, de Royce megfogta a nyakát. – Nem hagyom, hogy ámítsd magad, Nicolaa. Thurston ellen akar állni a végsőkig, még a halált is vállalja. Ha visszajön ide, meg kell hogy öljem. – És mi lesz Ulrickal? – sírta el magát Nicolaa. – Thurston vissza fog jönni azért, hogy lássa a fiát. Te sem akarhatod, hogy… Royce gyengéd mozdulattal lenyomta Nicolaa fejét a párnára, és egy hosszú csókkal hallgattatta el a tiltakozását. Először csak a vitáról akarta elterelni az asszony figyelmét, de Nicolaa ajka olyan puha és csábító volt, hogy nem tudott megállni. Szája forró volt és követelőző, nyelve mélyen benyomult asszonya szájába. Nicolaanak tetszett a dolog, ezt elárulta apró, érzéki hörrenése. Teremtőm, hogy mennyire kívánja ezt a nőt! Nyelve erotikus módon mozgott, egyre többet kívánva. Még közelebb akart jutni hozzá! Egyik kezével az asszony nyakát tartotta, míg a másikkal megragadta a fenekét, és ágaskodó férfiasságához szorította. Nicolaa levegő után kapkodott, mikor Royce végül elengedte. Látta, hogy férje lélegzete is akadozik, miközben az ajkát bámulja. Nicolaa ajka piros, duzzadt és csábító volt. Royce hüvelykujjával finoman megdörzsölte, miközben érezte, hogy szíve valósággal dübörög mellkasában. Vett néhány mély lélegzetet, hogy lecsillapítsa magát. – Most pedig figyelj rám! – utasította az asszonyt rekedt hangon. – Thurston nem fog visszajönni. A felesége családjából küld ide valakit, hogy magával vigye Ulricot. Ha megfelelőnek találom a gyámot, akkor elengedem vele a kisfiút. – Nem! – kiáltotta Nicolaa, és megpróbálta ellökni magát a férfit. – De igen. – Egyik lábát átvetette az asszony testén, csapdába ejtve őt. – Thurston Ulric apja. Azért egyeztem bele, mert a családod tagja. Ne vitatkozz velem, Nicolaa! – Mint ahogy nem vitatkozhatom veled Justin kapcsolatban sem? Nem engeded, hogy lássam az öcsémet, és még csak meg sem indokolod, miért nem láthatom. Túl sokat kívánsz tőlem, Royce.
– Csak annyit, amiről tudom, hogy képes vagy teljesíteni – mondta a férfi, és homlokon csókolta feleségét. – Nem akartam neked fájdalmat okozni, amikor Justinról döntöttem. – Mégis azt tetted. – Látom. És gondolod, hogy szándékosan tartom tőled távol az öcsédet, hogy bántsalak? – Nem – ismerte be sóhajtva Nicolaa. – Te nem vagy ilyen alantas gondolkodású. – Azt a lehetőséget fontolóra vetted már, hogy a döntésemnek semmi köze hozzád? Talán Justin érdekében határoztam úgy, hogy távol tartalak tőle. – Justin szeret engem, és most szüksége van rám. – Te vagy az utolsó, akire most szüksége van, kedvesem. Férje ingerült hangja megzavarta Nicolaat. – De hiszen soha nem tudnék neki ártani! – Dehogynem! – Royce elkeseredetten csóválta a fejét. – Pontosan emlékszem rá, hogy amikor érted mentem az apátságba, elmondtam, felelősséget vállalok Justinért. Egyetlen szavamra sem figyeltél, Nicolaa? – Nem emlékszem – mormolta az asszony. – Nagyon feldúlt voltam akkor. Nem hiszem el, hogy feltételezed rólam, hogy képes lennék ártani a tulajdon öcsémnek. Mindig én vigyáztam Justinra. Mégiscsak ő a legkisebb a családban, és most, hogy én… – Nicolaa, hagyd abba a szócséplést! Justin az aggodalmadat összetévesztené a szánakozással, és ezt megalázónak érezné. Éppen elég baja van most. Nem hiányzik neki, hogy még te is szaporítsd a gondjait. – Mi baja van? – Például én. Különös módon ez az öntelt megjegyzés megnyugtatta a fiatalasszonyt. A szíve mélyén tudta, Royce-nak igaza van a fivérével kapcsolatban. Justin büszke férfi, és megaláztatásnak venné, ha tudná, hogy nővére figyeli kínlódását. Az is biztos, hogy nem bírná elrejteni aggodalmát az öccse elől, amit Justin nagy eséllyel valóban összetévesztene a szánakozással. Férjének Thurstonnel kapcsolatban is igaza van. Azzal, hogy elengedi Ulricot a rokonokkal, megfosztja bátyját az egyetlen indoktól, amelynek ürügyén visszatérhetne a várba. Azzal is tisztában volt, hogy Royce másodszor már nem engedné el testvérét. Nicolaa férje vállára hajtotta fejét, és lehunyta a szemét. Teljesen alkalmatlannak érezte magát. Nem volt rá jellemző az önsajnálat, de mióta a normannok kezébe került az ország, minden a feje tetejére állt. Royce felemelte Nicolaa állát, és megcsókolta a homlokát, majd az orrát.
– Annyira kívánlak, Nicolaa – suttogta nagyot sóhajtva, majd hirtelen átfordult karjai közé vonva az asszonyt. Nicolaa most a hátán feküdt, a férfi pedig elnyúlt rajta. – Aludjunk, mielőtt megfeledkezem a fogadalmamról! Nicolaa azonban nem akart aludni. Azt akarta… nem… szüksége volt rá, hogy férje megérintse. És amíg szeretkeznek, elhitetné magával, hogy a férfi igazán szereti. Még azzal sem foglalkozott, hogy ez hazugság lenne. A Thurstonnel való találkozás annyira fájdalmas volt, olyan elkeserítő, és Royce feledtetni tudná vele a gyötrelmeket, ha csak egy kis időre is. – Azt mondtad, kívánsz engem – suttogta zavartan. – Ne gondold meg magad, Royce! Én is kívánlak. Royce a könyökére támaszkodott, és elmosolyodott. Nicolaa szíve hevesebben kezdett dobogni az ördögi mosoly láttán. – Hogyan lehetsz most ennyire szégyellős, amikor az elmúlt fél órát rajtam fekve töltötted, és árva ing sem… – A beszélgetés elfeledtette velem, hogy nincs rajtam semmi – motyogta a fiatalasszony. – De mos eszembe jutott. Csókolj meg, kérlek, és akkor megfeledkezem a zavaromról. Tegnap is így történt. Royce a fejét csóválta. Az előző esti szeretkezésüknek még az emlékétől is fájón belémart a vágy, hogy újra magáévá az asszonyt. – Fájdalmat okoznék, Nicolaa. – Egyetlen csókkal? Biztos vagyok benne, hogy az nem fájna. – Nem fogok megállni, Nicolaa. Cserben fog hagyni az önuralmam. Az asszony csábosan rámosolygott. – Szeretem, amikor cserben hagy az önuralmad. Azzal két kezébe fogta a férfi arcát, és magához húzta. Szenvedélyesen megcsókolta, férje azonban nem csókolt vissza. Nicolaa végül finoman az alsó ajkába harapott, hogy magára vonja a figyelmét. Ez már hatott. Royce rekedten felnyögött, majd vadul nekiesett felesége ajkának. Az érzéki csók elsöpört minden józan megfontolást. Nicolaat egészen magával ragadta a nagyszerű érzés. Még többet akart. Belekapaszkodott, és hagyta, hogy a férfi iránt érzett szerelme és szenvedélye vegye át felette az uralmat. Az asszony féktelen viselkedése Royce maradék önuralmát is összeroppantotta. Megpróbált lassítani, időt adni Nicolaanak – szerette volna, ha felesége ugyanúgy kívánja őt, mint ő az asszonyt –, de keményen ágaskodó vágya lehetetlenné tette a feladatot. Eltépte ajkát Nicolaaéról, lassan lejjebb vándorolt a testén. Csókokkal borította el a keblek közti völgyet, a lapos hasat, majd még lejjebb merészkedett, és rátalált az asszony legforróbb
pontjára. Nicolaanak nem volt ideje tiltakozni. A csodálkozó sóhajból a nyers élvezet nyögése lett. Riasztó volt az intimitás, amit a férfi ráerőltetett… ugyanakkor fantasztikus is! Nicolaa többért kiáltott. Royce élvezte felesége ízét. Nyelve megtalálta a nedves redők közt megbúvó érzékeny bimbót, majd még mélyebbre hatolt. Nicolaa úgy érezte, mintha villám csapott volna belé. Egész testével nekifeszült a férfinak, még többet követelve ebből az édes kínból. – Royce, kérlek! – nyöszörögte, így esdekelve a beteljesedésért, amelyről tudta, hogy ott van valahol, szinte csak egy karnyújtásnyira. A férfi nem tudott tovább várni. Az asszony combja közé térdelt, magához emelte a csípőjét és mélyen beléhatolt. Amikor teljesen beágyazta magát asszonya testébe, megállt, és a szenvedélytől rekedt hangon kérdezte: – Nem fáj? Szólj, ha fájdalmat okozok! Nicolaa képtelen volt megszólalni. Válasz helyett ismét a férfi testének feszült, és körmeit a hátába vájta. A belsejét szétfeszítő nyomás egyre gyötrelmesebbé vált. Royce kezét kettejük teste közé csúsztatta, és addig simogatta asszonyát, míg az teljesen elvesztette az önuralmát, és csak összefüggéstelenül nyöszörgött a gyönyörtől. Szája ekkor újra rátapadt az asszony ajkára, majd teste mozogni kezdett. Nem volt gyengéd. Féktelen, vad lökésekkel haladt egyre beljebb a gyönyörűségesen forró, nedves és szoros csatornába. És amikor Nicolaa szorossá vált körülötte, és tudta, hogy az asszony is eljutott a mennyország kapujába, hatalmas nyögéssel beléengedte magját, és megadóan ráomlott. Nicolaa férjével egyszerre jutott fel a csúcsra. A kielégülés csodája szinte megsemmisítette. Szorosan a férfiba kapaszkodva élvezte az élmény hullámait. Nem félt, még így sem, hogy teste és elméje mintha elszakadtak volna egymástól. Boldogan üdvözölte ezt az érzést, mivel tudta, hogy Royce karjai közt biztonságban van. Amikor az utolsó remegés is elcsitult, Nicolaa visszazuhant a lepedőre. Azt hitte, meghalt. Royce azt hitte, megölte az asszonyt. Elégedetten terült el rajta. Az ő édes kis felesége kiszívta minden erejét. Megfosztotta az akaraterejétől is, az már biztos, hiszen egyszerűen képtelen rávenni magát, hogy elszakadjon Nicolaatól. Beletelt néhány percbe, mire Royce összeszedte magát. Akkor azonban nyomba aggódni kezdett. – Jól vagy, Nicolaa? Az aggódó hang megmelengette a fiatalasszony szívét. – Igen.
Royce hallotta a hangján, hogy az asszony elpirult, mire elnevette magát. Hiszen percekkel ezelőtt még szenvedélyes volt, mint egy vadmacska, most meg nyilvánvalóan zavarban van. – Mi olyan mulatságos? – kérdezte Nicolaa félénken. – Rajtam nevetsz. – Azért nevetek, mert a kedvemre teszel. – Royce! – Igen? – Ugye gondok lesznek? Nicolaa félelme kijózanította a férfit. – Vigyázok rád, Nicolaa – kerülte meg a választ Royce. – Ulricnak el kell mennie. – Úgy van. – Gondolod, hogy Thurston nem jön ide vissza, ha már nem lesz itt a fia? – Ebben reménykedem – ismerte el a férfi. – Vissza fog jönni Justinért. Royce felsóhajtott. Remélte, hogy Nicolaa csak később jön rá erre a nagyon is valószínű lehetőségre. – Justin nem fog elmenni Thurstonnel. Aludj, Nicolaa! Az én kötelességem, hogy megvédjem a családodat. Igen, ez a férfi kötelesség, gondolta Nicolaa, és teljesíteni is fogja, mivel így érzi helyesnek. De ezt a feladatot nem magától vállalta. Úgy varrták a nyakába azzal, hogy Nicolaa őt választotta férjéül. Az asszony a szíve mélyén abban reménykedett, hogy a férfit nem pusztán a kötelességtudat vezérli. Lehunyta a szemét, és megpróbálta visszafojtani a sírhatnékját. Igen, Royce meg fogja védeni. De ő a férfi szerelmére vágyott.
TIZENHARMADIK
F E J E Z E T
Royce a kamra bejáratánál állt, amikor Nicolaa a nagyterembe lépett, karján a kis Ulrickal. Egy idősebb katona állt mellette, akit az asszony nem ismert, és a két férfi halk hangon beszélgetett. Mindketten arra a helyre szegezték a tekintetüket, ahol az asztal állt, mielőtt Royce megparancsolta, hogy vigyék át a terem közepére.
Nicolaa úgy döntött, hogy félbeszakítja a beszélgetést. Férjéhez sétált, hogy üdvözölje. Ulric a frissen tanult szavakat gügyögte. Amikor Royce feleségéhez fordult, a baba a férfi felé nyújtotta karját. Royce elvette a gyermeket, a vállára fektette, majd Nicolaara nézett. Az asszony összefonta maga előtt a karját, és férjére mosolygott. – Jó reggelt, férjuram! – mondta, és már csókra nyújtotta az ajkát, amikor hirtelen meggondolta magát. Nem akarta férjét zavarba hozni egy idegen előtt. Úgy tűnt azonban, Royce-ot egyáltalán nem zavarja a közönség. Megfogta Nicolaa állát, felemelte a fejét, és megcsókolta. Ezután maga mellé húzta az asszonyt, és visszafordult a katonához. – Mit is magyaráztál, Thomas? – Azt mondtam éppen, uram, kész csoda, hogy ez a padló még nem szakadt be. Biztos látja, mennyire el van korhadva a fája – mutatott széles mozdulattal a földre. Royce biccentett. – Fejezd be a vizsgálódást! – utasította a férfit. – Ma este velünk vacsorázol, és akkor majd meghallgatom a szakvéleményed. A sötét hajú katona meghajolt ura előtt, de tekintetét nem vette le Nicolaaról. A fiatalasszony megbökte férjét, akinek erre végre eszébe jutott a jó modor, és bemutatta Thomast a feleségének. Nicolaa Thomasra mosolygott, Royce pedig számolni kezdett magában. Mindössze ötig jutott, mire a férfi arca már lángolt. Furcsa egy nyavalya volt ez, de a legifjabb katonától a legidősebbik mindenkit elővett, ha Nicolaa a figyelmével tüntette ki őket. A legmarconább harcos is vajként olvadt el a fiatalasszony tekintetétől. Micsoda szégyen! Thomas zavarában a gallérját rángatta, és úgy viselkedett, mintha valami hőhullám vett volna erőt rajta. Royce egyetlen szigorú pillantással kiparancsolta a teremből, és bosszankodva rázta a fejét, amikor a férfi kifelé menet sem vette le tekintetét Nicolaaról. Természetesen megbotlott a saját lábában. Egy kölyökkutya esetlenségével igyekezett visszanyerni egyensúlyát, majd kisietett. – A katonáid nagyon idegesen viselkednek a jelenlétedben – nézett férjére Nicolaa. – Biztosan megfélemlíted őket. Royce elmosolyodott. Nicolaa úgy vélte, Royce bóknak veszi a megjegyzését, és éppen meg akarta magyarázni, hogy nem dicséretképpen mondta, amikor a férfi közbevágott. – Téged viszont nem félemlítelek meg, igaz? – Csak annyira, mint ahogy Ulricot – felelte Nicolaa. Megkerülte férjét, hogy megnézze, mit csinál a kisfiú, és látta, hogy Royce ingének egyik csatját szopogatja szorgalmasan.
– Készen állsz, hogy beszámolj a mai terveidről? – kérdezte Royce. – A terveimről? Úgy tűnt, Nicolaanak fogalma sincs, miről beszél a férje. – Hallani szeretném a mai kötelességeid listáját. – Miféle listát? – Nicolaa, semmit sem hallottál abból, amit tegnap este mondtam neked? Tisztán emlékszem, hogy megkértelek, minden áldott reggel közöld velem, mit fogsz aznap csinálni. – Természetesen emlékszem – vágta rá Nicolaa. – Ne ráncold a homlokodat! Mondom, hogy emlékszem. Csak épp nincs olyan feladatom, amelyről beszámolhatnék, mivel mindent kivettél a kezemből. – Magyarázatot akarok! Nicolaanak nem tetszett a férfi kurta-furcsa modora, de nem tett rá megjegyzést. – Ha Justinnak és Ulricnak nem lenne akkora szüksége rám, semmi okom nem lenne rá, hogy itt maradjak – jelentette ki. – Neked igazán nem hiányoznék. Nicolaa remélte, hogy férje tiltakozni fog, de nem így történt. – Még mindig nem magyaráztad meg, miért nincs semmi dolgod – emlékeztette az asszonyt. Nicolaa vállat vont. – Azt hittem, a háztartást kell majd vezetnem, te azonban ezt a feladatot is kivetted a kezemből. Tegnap te adtad ki az utasításokat a személyzetnek, és feltételezem, hogy ezt folytatni kívánod. – A tegnapi eset különleges alkalom volt – felelte Royce. – Átaludtad a délelőttöt, nem emlékszel? Hogyne emlékezett volna! Nicolaa lesütötte a tekintetét. A férje nem hagyta aludni. Majdnem az egész éjszakát szeretkezéssel töltötték. Erre is nagyon jól emlékezett. – Ki voltam merülve. A fiatalasszony elpirult. Royce el sem tudta képzelni, mi járhat a fejében. Viszont figyelmeztetnie kellett magát, hogy ő tulajdonképpen egy türelmes ember. – Nem ez a lényeg, hanem az, hogy a távollétedben bizonyos utasításokat adtam a személyzetnek. – Mint például, hogy tolják az asztalt a terem közepére? Royce bólintott. – De én megváltoztattam a parancsot, és nem csak ezt – mondta Nicolaa. – Te pedig haragudtál miatta. – Így van.
Nicolaa a fejét csóválta. – Nem értem, mit akarsz tőlem, Royce. Mindent megteszek, hogy jól kijöjjünk egymással, de te mindig összezavarsz az ellentmondásos kéréseiddel. Most akkor akarod, hogy én vezessem a háztartást, vagy nem? – Igen, akarom. – Akkor… – De azt nem akarom, hogy felülbíráld a parancsaimat. Érted? – Ezzel azt akarod mondani, hogy azért haragudtál meg, mert megváltoztattam a parancsaidat? Azért hívtad össze a szolgálókat, mert… Nicolaa elhallgatott férje igenlő bólintása láttán. – Szándékosan csináltad, Nicolaa, igaz? – Mit? – kérdezett vissza az asszony, bár nagyon is jól tudta, miről van szó. – Szándékosan változtattad meg a parancsaimat, ugye? Nos? – nógatta feleségét, amikor az nem válaszolt rögtön. Nicolaa válla megroskadt. Ez az ember tényleg ravasz! – Igen, szándékosan csináltam – ismerte be. – Miért? – Mert ez az én háztartásom és az emberek az én szolgálóim. És bántott, hogy beleavatkoztál az én dolgomba. Nicolaa átsétált a szobán, majd megfordult, és férjére nézett. – Én nem szólok bele a te dolgodba, és elvárom, hogy te se szólj bele az enyémbe. Royce közelebb lépett hozzá. – Valami tótágast állt a fejedben, asszony. Ez itt nem a te háztartásod, és nem a te személyzeted. Most mindkettő az enyém. Azonkívül nem tűröm, hogy ilyen hangon beszélj velem. Royce nem emelte fel a hangját, Nicolaanak mégis olybá tűnt, mintha üvöltötte volna a szavakat. Még Ulricnak is feltűnt valami, mert abbahagyta a csatok szopogatását, és tágra nyílt szemmel bámult fel Royce-ra. Ekkor Alice lépett a terembe, és Nicolaa megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy némi haladékot kapott. Talán csillapul férje haragja. De tévedett. Royce magához intette a szolgálót, átadta neki a gyereket, majd ráparancsolt, hogy vigye fel a kicsit az emeletre. Royce megvárta, míg Alice elhagyja a termet, majd újra feleségéhez fordult. Tekintete ijesztő volt. – Ülj le!
Nicolaa keresztbe fonta maga előtt a karját. Eltökélte, hogy ezúttal nem fog meghátrálni. Megérteti férjével, hogy ő nem a szolgák egyike, hanem a felesége, és jobb lesz, ha úgy is bánik vele. Nem mert ugyan a férfi szemébe nézni, de legalább a hangja nem remegett, amikor megszólalt. – Ha azt szeretnéd, hogy leüljek, akkor kérj meg rá. Nem vagyok a katonád, hogy parancsolgass nekem. A feleséged vagyok. Ugye tudod, mi a kettő között a különbség? Royce kíváncsi volt, hogy vajon a várudvaron gyakorlatozó katonák hallották-e Nicolaa szavait, mert a felesége az utolsó szavakat szinte már kiabálta. Valamit mindenképpen tennie kell, hogy az asszony megtanuljon uralkodni az indulatain, gondolta Royce. Ugyanakkor tetszett is neki Nicolaa temperamentuma. Látszott rajta, hogy fél, mégsem hátrált meg, és bátran szembeszállt vele. Azonban Royce-nak sem állt szándékában meghátrálni. – Ülj le! – ismételte meg a parancsot, de ezúttal szelídebb hangon. Nicolaa felsóhajtott, és helyet foglalt. Férje arckifejezéséből látta, hogy a nap hátralévő részét vitatkozással fogják tölteni. Amilyen makacs alak, Royce nem fog engedni. Most utoljára megint neki kell majd beadnia a derekát. Nicolaa a könyökére támaszkodott, állát a tenyerébe hajtotta, és felnézett Royce-ra. – Készen állok – jelentette ki lemondóan. – Mire állsz készen? – kérdezte Royce, meglepődve az asszony hirtelen megszelídülésén. Arra számított, hogy több energiájába kerül, míg ráveszi Nicolaat a fegyverletételre. – A szónoklatodra. – Nem szoktam szónokolni. Nicolaa felemelkedett. A férfi összekulcsolta a háta mögött a kezét. – Mindamellett… – kezdte. Az asszony visszasüllyed a székbe. – Van néhány dolog, amit szeretnék még egyszer elmagyarázni neked. Még mindig nem érted, hogyan működik egy házasság. – De te már érted? Royce komor pillantást vetett rá, amiért félbeszakította. – Igen, én értem – jelentette ki. – Nagyon sok figyelmet szenteltem ennek a kérdésnek. – És nekem is jutott ebből a figyelemből? – Természetesen, hiszen a feleségem vagy. Nicolaa úgy vélte, örülnie kellene, hogy Royce nem felejtette el ezt a tényt.
– És? – nógatta a férfit. – Az én kötelességem, hogy megvédjelek. Ezzel ugye egyetértesz? Az asszony bólintott. – Most pedig elérkeztünk a te elsődleges kötelességedhez. – Igen, és mi lenne az? – kérdezte Nicolaa, és kíváncsian várta a választ, bár gyanította, hogy valami felháborító dolog fog következni. – Nagyon egyszerű, Nicolaa. A feladatod, hogy biztosítsd a családi békét. Most pedig, ha csak a kötelességed teljesíted… – Ezek szerint én nem teremtem meg számodra ezt a békét? A férfi a fejét csóválta. – A viselkedésnek megvannak a maga szabályai, asszony, és szeretném, ha megtanulnád ezeket a szabályokat, hogy békében élhessünk együtt. Nicolaa dobolni kezdett az asztalon. Royce még egy szót sem szólt a szeretetről vagy a törődésről… eddig még nem. A fiatalasszony megpróbált nem elcsüggedni. – Mik ezek a szabályok? Royce elégedetten vette tudomásul, hogy felesége érdeklődve hallgatja. – Először is – kezdte –, soha többé nem emeled fel a hangod velem szemben. Másodszor: feltétel nélkül engedelmeskedsz nekem. Harmadszor: nem sírsz többet. Negyedszer: nem hagyod, hogy spontán megnyilvánulások befolyásolják a cselekedeteidet. Ötödször… – Várj! – szólt közbe Nicolaa. – Menjünk csak vissza a harmadik ponthoz! Azt mondtad, hogy nem sírhatok? – Azt. – Miért? – Mert nem szeretem – mondta Royce, bosszankodva felesége hitetlenkedésén. – De én igen. Most a férfin volt a sor, hogy hitetlenkedjen. – Ezt nem gondolhatod komolyan! – Nagyon is komolyan gondolom – felelte Nicolaa. – Szeretek sírni. Nem állandóan persze, de néha igen. Sokkal jobban érzem magam utána. Royce hosszasan tanulmányozta feleségét, mielőtt rádöbbent, hogy az asszony nem viccel. Ez az ostoba nőszemély komolyan gondolta, amit mondott. Megcsóválta a fejét. Halvány fogalma sem volt, mit válaszoljon egy ilyen minden logikát nélkülöző megjegyzésre. Nicolaa próbálta megmagyarázni neki.
– Néha, amikor felhalmozódik bennem az elkeseredettség, és a fejemben hatalmas a zűrzavar, a sírás feloldja a feszültséget. Érted már? – Nem. Nicolaa türelemre intette magát. Azért is megérteti ezzel a bárgyú alakkal, fogadkozott. Maga sem tudta volna megmagyarázni, miért olyan fontos számára ez az ostoba beszélgetés, de az volt. Másfelől közelítette meg a kérdést. – Voltál már annyira dühös, hogy legszívesebben jól odasóztál volna valakinek? – Én nem szoktam sírni. – Nem, persze, hogy nem – sietett megnyugtatni a férfit Nicolaa, közben elrejtette mosolyát. Férjét még a sírás puszta gondolata is felingerelte. – Mégis, amikor a düh annyira felgyülemlik benned, hogy oda akarsz ütni egy… – Akkor oda is ütök – szakította félbe Royce, és rosszalló pillantást vetett hitvesére. – Az holtbiztos, hogy nem fakadok sírva. Nicolaa feladta. Férje túlságosan korlátolt ahhoz, hogy valaha is megértse. – Nicolaa, ígérd meg, hogy nem sírsz többé! – Miért? – Mert nem szeretem látni, hogy boldogtalan vagy. A fiatalasszony ingerültsége erre némileg lecsillapodott. – Ezek szerint szeretnél boldoggá tenni? – Természetesen. Sokkal jobban kijövünk egymással, ha boldog vagy. – És mi van a szerelemmel? Örülnél neki, ha szeretnélek? Nicolaa lélegzetvisszafojtva várta a választ. Royce csak megrándította a vállát válaszul, mire az asszony legszívesebben megfojtotta volna. – Igen vagy nem? – erősködött. A férfi mereven bámult rá. – A kérdésnek semmi köze a beszélgetésünkhöz. – A szerelemnek nincs köze a házassághoz? – kérdezett vissza elképedten Nicolaa. Royce erre nem tudott mit válaszolni. Hirtelen elbizonytalanodott. Nicolaa összekulcsolta a két kezét az asztalon. Elhatározta, hogy elmondja férjének az igazságot, kiönti előtte a szívét. Kicsit ijesztőnek tűnt ugyan, hogy lemeztelenítse a lelkét Royce előtt, mivel nem tudhatta, nem utasítja-e vissza a férfi. Kockázatos játékba kezdett, de remélte, sőt imádkozott azért, hogy férje is kövesse a példáját. – Elmondtam Thurstonnek, hogy szeretlek.
Nicolaa a kezére szegezte a tekintetét, és várta, mit szól erre Royce. Teremtőm, most aztán igazán sebezhetőnek érezte magát. – Igazán? Royce hangja meglepettnek tűnt. Az asszony bólintott. – Igen – mondta most már határozottabban. A férfi felsóhajtott. Nicolaa felnézett, mert kíváncsi volt, férje mosolyog-e vagy megint komor tekintettel fürkészi. Royce arckifejezésétől azonban nem lett okosabb. Olyan képet vágott, mintha a vacsorára tervezett ételek listáját hallotta volna az imént. – Mi a véleményed erről, Royce? – Értem, hogy miért mondtad ezt a bátyádnak. Szeretted volna elnyerni az együttműködését. – Az együttműködését? A férfi ismét biccentett. Mert ő jól kitalálta ám! És olyan átkozottul logikusan hangzott. Nicolaa legszívesebben jó nagyot rúgott volna a fene logikus hátsó fertályába. – Azt szeretted volna, ha Thurston elfogad engem. Ezért mondtad neki, hogy szeretsz. Ezek szerint Royce azt hiszi, hogy hazudott a bátyjának, gondolta Nicolaa, és szeme elkerekedett. Nem tudta, helyre igazítsa-e a tévedést. A beszélgetés egyáltalán nem úgy alakult, ahogy ő szerette volna. – Meg akartam győzni Thurstont, hogy boldog vagyok veled. Ő rá akart venni, hogy menjek vele. – Ezért aztán azt mondtad neki, hogy szeretsz engem, és velem akarsz maradni, de közben Justinra és Ulricra gondoltál, igaz? – Jellemző – morogta Nicolaa, és megint dobolni kezdett az asztalon. – Megpróbáltam meggyőzni Thurstont, hogy én választottalak férjemül. – Ez igaz. Te választottál. Mindig ugyanoda lyukadtak ki. Royce ismét róni kezdte a termet. – Ez teljesen egyértelmű, asszony. Azt hitted, ezzel megnyugtatod a bátyádat, de helyette csak még jobban feldühítetted. Igen, ezért borult el az agya és nevezett árulónak. – Ez igazán logikus feltevés – ismerte el Nicolaa. – Alaposan végiggondoltad, ugye? De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Akarod, hogy szeresselek? – Nem sokat értek az ilyesmihez – vallotta meg tétovázva Royce. – Te akarsz engem szeretni?
Nicolaa leginkább megfojtani akarta férjét. Nyilvánvaló volt, hogy a férfinak fogalma sincs, mennyire fontos ez a beszélgetés feleségének. Ha tudná, akkor biztos nem viselkedne ilyen közönyösen. Nicolaa nem tudta eldönteni, hogy sírjon inkább, vagy vágjon hozzá valamit férjéhez. A legjobb az lenne, ha mindkettőt megtenné. – Ez minden, amit mondani tudsz nekem? – Nem. Nicolaa szíve hevesen megdobbant. Talán férje most akarja elmondani, hogy szüksége van a szerelmére. Az elmúlt néhány perc meggyőzte, legjobb, ha elfelejti azon reményét, hogy Royce valaha is bevallja neki érzelmeit. Tudta, hogy a férfi még nem szerelmes belé, de lehetséges, hogy enyhült valamit az irányában. Kellő türelemmel és gyengédséggel talán eléri, hogy a férfi egy kis szeretet mutasson iránta. Royce képtelen volt elrejteni bosszúságát. Nicolaa elhomályosult tekintettel bámult a semmibe. Nyilvánvaló, hogy álmodozik. – Figyelj rám, asszony! – Igenis, uram – mosolygott rá Nicolaa. – Hol is tartottam? – ráncolta homlokát Royce, aki teljesen összezavarodott. – Azt kérdeztem, örülnél-e, ha szeretnélek, mire te azt válaszoltad, hogy nem értesz ezekhez a dolgokhoz. Aztán azt kérdeztem, van-e még mondanivalód számomra, és… – Igen, emlékszem már. – Royce megfordult, és újra kezdte a sétát. Szilárdan eltökélte, hogy eltereli a beszélgetés fonalát a szerelemről. Isten a tanúja, mennyire alkalmatlannak érzi magát az ilyesfajta vitára. – Nicolaa, tudom, hogy milyen nehéz ez számodra, de vedd figyelembe… – Igen? – kérdezte az asszony lélegzetvisszafojtva. Igen, most hallani fogja férje szájából a szavakat, amelyekre mindennél jobban vágyik. A tétovázása egyértelműen erre utal. És izgatottnak is látszik. Ez egy újabb bíztató jel. Royce megköszörülte a torkát és felesége felé fordult. Nicolaa kihúzta magát és szívdobogva várt. – A házasság olyan, mint egy térkép – jelentette ki a férfi. Nicolaa talpra ugrott. – Micsoda? – Térkép. Az asszony megrázta a fejét, és haragosan meredt férjére. – Tudod, mit gondolok?
Uramisten, milyen dühös lett az ő édes asszonykája! Royce ugyancsak meglepődött. Mi az ördög üthetett feleségébe? – Mit? – Azt, hogy az egyik katonádat kellett volna feleségül venned. Nicolaa megkerülte az asztalt, és kiviharzott a teremből. Ha siet, még azelőtt a szobájába ér, mielőtt sikítani kezd. Lawrence éppen akkor lépett a terembe, amikor Nicolaa kirohant. Majdnem összeütköztek az ajtóban. A vazallus még időben elkapta az asszonyt, hogy megóvja az eleséstől. Azonnal észrevette, hogy úrnője szeme csupa könny. – Valami baj van, asszonyom? Felizgatta valami? – Nem valami, hanem valaki – morogta Nicolaa, és megfordult, hogy szúrós pillantást vessen férjére, ám ijedten szökkent hátra, amikor ott találta a férfit közvetlenül maga előtt. Royce ugyanis hangtalanul utána eredt, és be is érte. – Akarsz valamit, Lawrence? – kérdezte hűbéresét, de közben Nicolaat figyelte. – Igen, báró úr. – Akkor engedd el a feleségem, és add elő, miért jöttél! Lawrence csak ekkor vette észre, hogy még mindig fogja Nicolaa vállát. Rögtön elkapta a kezét, mintha tűz égette volna meg. – Arra kértél, uram, hogy jelentsem, ha valami változás történik. – A férfi gyors pillantást vetett Nicolaara. – Megtörtént. Most dühöng. Lawrence mosolygott, Royce pedig bólintott. – Úgy tűnik, ez valami családi vonás lehet – jegyezte meg, és jelentőségteljesen Nicolaara nézett. – Bár ezúttal örülök neki. Már éppen ideje volt. Lawrence is biccentett, és urát követve a külső ajtó felé indult. – Valóban itt volt az ideje – helyeselt. Nicolaa erre teljesen elfelejtkezett saját érzelmeiről. Tudta, hogy Lawrence csakis öccséről beszélhet. – Justinról van szó, ugye? Ő az, aki dühöng? – sietett férje után. Royce hirtelen megállt, Nicolaa azonban nem, így nekirohant a férfinak. Royce megfordult és elkapta az asszonyt. Szorítása szinte fájt. – Nem avatkozhatsz ebbe bele! Nicolaa megkapta a választ. Valóban a fivéréről van szó. – Nem fogok beleavatkozni – ígérte. – Csak áruld el, kérlek, hogy miért örülsz az őrjöngésének! Én is örülni szeretnék.
Mivel nem követelőzött, hanem kért, nyomban választ is kapott a kérdésére. – Arra vártunk, hogy az öcséd valamiféleképpen reagáljon a mostani helyzetére. Egészen eddig nekünk kellett erővel etetni, itatni és megmozdítani. Justin megpróbált elrejtőzni az élet elől, Nicolaa. Most végre kinyílt a szeme. Ez a váratlan roham jó kezdet, ezért örülök. Az asszony észre sem vette, hogy görcsösen szorongatja Royce ingét, amíg a férfi le nem fejtette a kezét onnan. – És most mit akarsz csinálni? A férfi elmosolyodott, és ez némileg megnyugtatta Nicolaat. – Irányt adok a haragjának. – Hogyan? – Úgy, hogy egy célt állítok elé. – Célt? – ismételte Nicolaa értetlenkedve. – A haragját magam felé fordítom – magyarázta Royce. – Isten segedelmével ma estére a fivéred gyűlölete teljesen ellenem fog irányulni. Csakis azért akar majd életben maradni, hogy engem megölhessen. Alighogy kimondta ezeket a szavakat, mindjárt meg is bánta, mivel látta feleségén, mennyire megrémül. – Nem tudnál valami más célt találni a haragjának? – kérdezte aggodalmasan. – Nem. Az asszony felsóhajtott. Tudta, hogy férjének igaza van. A katonák vezetőjeként ő felelt minden egyes embere jólétéért. Rájött, hogy megsértette a férfit, amikor azt javasolta, hogy adja át másnak a feladatot. Elvégre Royce vállalta magára, hogy segít Justinnak, és ő nem kérdőjelezheti meg a döntését. – Hiszek neked – jelentette ki, majd elmosolyodott. – Miattad sem fogok aggódni. Biztosan nem lennél ilyen vidám, ha nem éreznéd úgy, hogy felkészültél erre a feladatra. Nyilván azt teszed majd, ami a legjobb Justinnak. Nicolaa lábujjhegyre állt, és megcsókolta férjét. – Már éppen elég idődet elraboltam. Köszönöm, hogy mindent részletesen elmagyaráztál. A fiatalasszony Lawrence-re mosolygott, és otthagyta a két férfit. – Nagyszerű dolog egy olyan asszonnyal találkozni, aki így megbízik az urában – jegyezte meg Lawrence Royce után ballagva. A báró csak mosolygott. – Maradj itt, Lawrence – parancsolta –, és kapd el az úrnődet, amikor a saroknál elhalad. Nem akarom, hogy ebbe beleavatkozzon. Tartsd őt idebent!
A vazallus elképedve bámult rá. – Úgy érted, uram, hogy… – Nicolaa valószínűleg úron van valamelyik hátsó ajtó felé. Bízik bennem, az igaz, de kíváncsi arra, hogy mi történik. Ha viszont meglátja, képtelen lesz megállni, hogy közbe ne avatkozzon. – Ugyancsak jól ismered az asszonyodat, uram – mosolygott Lawrence. Royce a fejét rázta. – Ebben az esetben értem őt – mondta mogorva hangon –, mert csak azt teszi, amit bármelyikünk más tenne a helyében. Ami azonban a feleségem alaposabb megismerését illeti, be kell vallanom, hogy sokkal bonyolultabb jellem, mint először hittem. Igazság szerint a legártatlanabb megjegyzésem is képes őt feldühíteni. Royce hangjában annyi zavar érződött, hogy Lawrence együtt érzőn bólogatni kezdett. Nőtlen férfi lévén, nem sokat értett a feleségekhez, így tanáccsal sem tudott szolgálni urának. Szerencsére Royce nem is várt tőle választ. Odabiccentett neki, és magára hagyta. Még el sem érte az első emelkedőt, amikor meghallotta Justin üvöltését. Nicolaa öccsét katonái gyűrűjében találta. Az egyik emberének orrából ömlött a vér. Royce feltételezte, hogy Justin felelős a sérülésért. Ez örömmel töltötte el. Egy kurta paranccsal elküldte a katonákat, intett Ingelramnek, hogy ő maradjon a közelben, aztán a dühöngő fiatalemberhez fordult, hogy egyedül nézzen szembe vele. Nicolaa testvére iszonyatosan nézett ki. Haja a kosztól sötéten, csapzottan lógott a nyakába, de egyébként is tetőtől talpig mocskos volt. Büdös kék inget és elkoszlott barna nadrágot viselt, amely lötyögött lesoványodott testén. Szeme lángolt a gyűlölettől, és ez igazán drámai változásnak számított ahhoz az üveges tekintethez képest, amelyet Royce korábban látott tőle. Royce összefonta karját a mellkasa előtt, és a fiút figyelte. Aztán nyugodtan magyarázni kezdte, hogyan kell viselkednie a csapatába tartozó katonáknak. Nyugodt, türelmes hangon beszélt még akkor is, amikor Justin bősz kiáltással rávetette magát. Royce könnyedén ellépett a támadás elől, csak a lábát hagyta ott. Justin hatalmas puffanással zuhant a földre. A fiú elterült a porban, de nem adta fel a harcot. Többször is próbálkozott, Royce azonban könnyedén kivédte valamennyi támadását, közben egy pillanatra sem hagyta abba az oktatást. Justin bevetette az öklét, a fejét, a vállát a küzdelembe, hogy földre küldje a bárót, közben egyfolytában szitkozódott. Amikor fattyú fogva tartónak titulálta Royce-ot, a következő pillanatban már a hátán fekve találta magát. Amint a felvert porfelhő elült körülötte, Royce magasodott fölötte. Justin megpróbált talpra kecmeregni, de Royce csizmás lábával a földhöz szegezte.
– Nem vagyok fattyú, sem pedig a fogva tartód – közölte a fiúval. – A báród vagyok, Justin, te pedig az odaadó vazallusom. Justin lehunyta a szemét, és levegőért kapkodott. Royce hátralépett, és folytatta a szabályok sorát, mialatt a fiú nagy nehezen talpra állt. Maradék erejét összeszedve arcul köpte a bárót. Jó harminc centivel elhibázta ugyan a célt, de a sértés ettől még sértés maradt. Royce válasza gyors volt. Alaposan fenéken billentette a fiút, aki ismét elterült a földön. A büntetésben egy csepp harag sem volt, Royce pusztán első leckéjét adta Justinnak túlélésből. Egyúttal sikerült végre a figyelmét is felkeltenie. Justin az agyát elborító vörös ködön keresztül is észrevette, hogy a báró egy pillanatra sem vesztette el a higgadtságát. Bárhogy is próbálkozott, nem tudta kihozni a béketűrésből. Justin nem értette a dolgot, de annyira rémült volt, hogy nem tudott tisztán gondolkodni. Csak egyet tudott. Hiába provokálta a bárót, az csak nem sújtotta halálra. Ez pedig azt jelenti, hogy életben kell maradnia. A lehetőség halálra rémisztette a fiút. – Mindabból, amit eddig elmondtam, egyetlen alapvető szabály következik – folytatta Royce, mintha mi sem történt volna. – Soha nem hozhatod kellemetlen helyzetbe a csapatodat! Éppen ezért teljes erőbedobással veszel részt a kiképzésen, tisztelettudóan viselkedsz a többiekkel, és soha, soha nem mutatsz gyávaságot, mivel ha nem tartod be ezen szabályok bármelyikét, azzal a csapatodnak okozol kellemetlenséget. Meg kell tanulnod társaidra támaszkodni, ahogy ők is megtanulják, hogy számíthatnak rád. Ilyen egyszerű az egész, Justin. Royce tisztában volt vele, hogy a fiú nem érti. Justin most úgy festett, mint egy ketrecbe zárt állat, amelyik éppen most szökött meg börtönéből. Vad, űzött tekintettel nézett körbe. – Mit akar tőlem? – kiáltott fel hirtelen. Royce megint a fiú mellkasára tette lábát. – Mindent, amit adni tudsz – jelentette ki. – Később majd annál is többet, Justin. És Isten segedelmével pontosan azt fogod nyújtani nékem, amire szükségem van. Ellépett Justin mellől, és magához intette Ingelramet. – Mutasd meg Justinnak, hol találja az egyenruhákat! – utasította a vazallust, majd a fiúhoz fordult. – Menj és mosakodj meg! Holnap megkezdődik a kiképzésed. Royce szándékosan hátat fordított Justinnak, ahogy elsétált mellőle. Ingelram fel akarta segíteni a fiút, de az félrelökte a felé nyújtott kezet. Amikor a fiúnak sikerült talpra kecmeregnie, Ingelram félreállt, úgy figyelte az eseményeket. Nem figyelmeztette urát, mivel tudta, Royce számít az alattomos támadásra. Justin a báró után vetette magát, hogy hátba
támadva gyűrje le. Aztán már csak azt vette észre, hogy a levegőben repül, majd a térdén ér földet. Royce megfordult, és ismét a lábát használta, hogy a hátára fordítsa támadóját. – Ha abban a megtiszteltetésben akarsz részesülni, hogy megküzdhess velem, azt előbb ki kell érdemelned. Először is meg kell erősödnöd, fiú. – Fiú?! – üvöltötte Justin. Royce bólintott. – Még csak arra sem vagy érdemes, hogy gólyának szólítsalak. Ingelram, azt mondtam, vidd a fiút a ruhatárba. Gondoskodj róla, hogy beöltözzön! A vazallus biccentett, majd ismét felajánlotta a kezét Justinnak, aki ösztönösen el is fogadta. Ingelram már talpra is rántotta, mielőtt egyáltalán felfoghatta volna, hogy segítséget ajánlottak neki. Tiltakozni sem maradt ereje, annyira kimerítette a vereség. De holnap majd mindegyikkel megküzd. Addigra összeszedi magát, és megmutatja nekik! Elindult Ingelram után. – Engem is fiúnak szólított egyszer-kétszer, amikor a báró úr csapatába kerültem – magyarázta a normann. – Aztán hivatalosan is gólyává léptem elő. Tudod, Justin, az idősebb, tapasztaltabb harcosok hívnak így minket, újoncokat. Persze sértésnek szánják, de ők is gólyaként kezdték, így aztán eljön majd a mi időnk is. Valahányszor csak lehetőségünk van rá, összemérjük velük az erőnket. Ha majd megszabadulsz a dühödtől, rá fogsz jönni, milyen szerencsés is vagy, amiért bekerülhettél Anglia és Normandia legkiválóbb csapatába. Ingelram komolyan beszélt, de Justin csak gúnyosan horkantott rá. – Hamarosan eltűnök innen, szóval semmi szükség az ostoba magyarázatodra. A normann harcos megcsóválta a fejét. – Nem mehetsz el engedély nélkül. Azzal szégyent hoznál a csapatra. Itt kell maradnod! A következő megjegyzésével sikerült felkeltenie Justin figyelmét. – Észrevetted, hogy a báró úr egyszer sem használta ellened a kezét, amikor leszerelte a támadásaidat? Justin ezt nem vette észre. Elkerekedett a szeme elképedésében, amikor rádöbbent, hogy a normann igazat mondott, de nem szólt semmit, csak komoran összevonta a szemöldökét. Ingelramet azonban ez nem tántorította el. – Royce báró a lábát használta. Te viszont nem. – Nagyot csapott Justin vállára. – Megkaptad az első leckédet önvédelemből – mondta nevetve, majd hozzátette: – Uramisten, Justin, úgy bűzlesz, mint egy görény.
Justin elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést. Nem lesz több lecke, fogadkozott magában. Még az éjjel elszökik, miután a többiek elaludtak. Annyira kiéhezett volt, hogy farkasétvággyal befalt mindent aznap este. A többi katonával kellett vacsoráznia. Hallgatta, ahogy beszélgettek. Nem kényszerítették, hogy részt vegyen a társalgásban, de nem is zárták ki. Ingelram és Gerald között feküdt. Utolsó gondolata, mielőtt a kimerültség legyűrte volna, az volt, hogy pihen egy kicsit, aztán felkel, összeszedi szegényes holmiját és elmegy. Az éjszaka közepén riadt fel, de még az ajtóig sem jutott el. Egy katona állta útját, akit sohasem látott azelőtt. Az ifjú nyugodt hangon közölte vele, hogy Bryannek hívják, ő is újonc, és csak figyelmeztetni szeretné Justint, hogy engedély nélkül nem mehet el. Bryan sötét hajú és barna szemű fiatalember volt. Néhány centivel alacsonyabb Justinnál, de jóval keményebb kötésű. – Rendben, figyelmeztettél – morogta Justin. – Most pedig tűnj el az utamból! Hirtelen három másik katona jelent meg Bryan mellett. Mindannyian ugyanolyan álmos szemmel bámultak, mint társuk, és legalább olyan elszántak is voltak, hogy Justint maradásra bírják. – Mit érdekel az benneteket, hogy maradok-e vagy elmegyek? – dühöngött Justin. – Mert szégyent hoznál a csapatra, ha elmennél – magyarázta Ingelram az ágyából. – Feküdj vissza, Justin! A fiú tisztában volt vele, hogy nem győzhet. A normannok túlerőben vannak, és ő túlságosan kimerült. Kelletlenül visszakullogott az ágyához. Senki sem gúnyolta ki. Ez meglepte, ugyanakkor fel is dühítette. Pedig nagyon szerette volna gyűlölni a többieket, de azok nem adtak rá okot. Beletelt néhány percbe, mire mindenki elcsendesedett. Ingelram már éppen elszenderedett volna, amikor Justin oldalba bökte. – Mi történik, ha valaki szégyent hoz a csapatra? – suttogta Justin, de abban a pillanatban meg is bánta kérdését. Nem akarta, hogy Ingelram azt higgye, érdekli őt csapat dolga. Csak kíváncsi, ennyi az egész. – Hidd el nekem, Justin – súgta vissza Ingelram –, jobb, ha nem tudod. De Justin tudni akarta, ezért tovább faggatta a normannt. – Nagyon szigorú a büntetés? – Igen. – Halál? Ingelram felhorkant.
– Nem. A halál túl könnyű. A büntetés nem. Aludj végre! Holnap nehéz napunk lesz. Justin azonban nem fogadta meg a tanácsot. Túl sok mindent kellett átgondolnia. Nicolaa sem aludt. A kis Ulric nyűgösködött. Mivel nem volt lázas, a fiatalasszony úgy vélte, egy újabb fogacska készül kibújni, és az kínozza a kisfiút. Ulric csak akkor nyugodott meg, amikor Nicolaa a karjába vette és sétált vele. Nicolaa úgy érezte, az ő felelőssége, hogy gondot viseljen a kicsire, ezért elküldte a szolgálókat, és türelmesen sétált fel s alá a kisfiúval a karján. Egyébként sem tudott volna elaludni. Teljesen össze volt zavarodva. Bárcsak ne látta volna Royce és Justin összecsapását! Borzalmas volt! Royce annyira kegyetlen volt! Ha nem a saját szemével látja a történteket, el sem hiszi, hogy ez lehetséges. Megrúgni egy sérült, védtelen fiút… Nem, soha nem feltételezte volna férjéről, hogy képes ilyen aljas viselkedésre. Zokogott is volna testvére megaláztatása miatt, de Lawrence észrevette őt az átjárónál, és sietett csatlakozni hozzá. A vazallus megpróbálta rábeszélni, hogy menjen el onnan, de akkor már késő volt. Nicolaa ezek után úgy érezte, képtelen találkozni férjével, ezért meg sem jelent a vacsoránál. Inkább odafent maradt, és unokaöccsével foglalkozott. Royce nem küldött érte. Valószínűleg észre sem vette, hogy felesége nem ül az asztalnál. Minden bizonnyal azon töri a fejét, hogyan árthat legközelebb Justinnak. Royce-nak azonban hiányzott Nicolaa. Mivel egész délután és este elfoglalt volt, a vacsorát a szokásosnál egy órával később szolgálták fel, és Alice úgy vélte, úrnője már lefeküdt. – Asszonyunk nagyon álmosnak tűnt – jegyezte meg. Lawrence megvárta, míg a szolgáló távozik, majd előrehajolt, hogy előadja saját magyarázatát Nicolaa távolmaradására. – Egész nap próbáltam kettesben maradni veled, hogy elmondhassam, mi történt – kezdte a férfi. – Nicolaa valószínűleg szándékosan kerül téged, uram. Szerintem ezért is maradt odafent. – Miért akarna elkerülni? – Látta a délutáni összecsapásodat Justinnal. – A pokolba! Ez meg hogyan történhetett? – Enyém a felelősség. Ahogy parancsoltad, vártam Nicolaara, hogy beforduljon a sarkon. Jó öt perce leskelődtem már, amikor véletlenül felnéztem, és valami kéket láttam megvillanni. Az úrnő ruhája volt. A feleséged felmászott a falra, az átjáróhoz, uram. Mire odaértem hozzá, már késő volt. Mindent látott.
– A fenébe! – morogta Royce a fejét rázva. Lawrence egyetértően bólintott. – Fájdalmas volt asszonyom arcát látni – ismerte be. – Annyira… elkeseredetten festett. De nem szólt egy szót sem, csak sarkon fordult és elment. – El tudom képzelni, mi járhat a fejében. Soha nem fogja megérteni, mi történt. Talán jobb is, hogy már lefeküdt. Reggel majd megpróbálok beszélni vele. Ekkor Thomas csatlakozott hozzájuk. Royce egyelőre félretette felesége gondját, és igyekezett odafigyelni vazallusa beszámolójára a vár felújításának lehetőségeiről. A jelentés megerősítette a gyanúját: az épület szerkezete nem elég erős ahhoz, hogy megmentsék. A három férfi egészen éjfélig beszélgetett. Amikor végül Royce felment a szobájukba, arra számított, hogy Nicolaat az ágyukban találja, amint mélyen alszik. Helyette azonban üres ágy és üres szoba várta. Felesége nem volt sehol. Elsőként az futott át az agyán, hogy Nicolaa elment. Erre a gondolatra a szíve hevesen dübörögni kezdett a mellkasában. Szinte a szájában érezte a félelem ízét. Ha az asszony elhagyta a várat, biztosan nem éli túl az éjszakát. Royce hirtelen úgy érezte, rémálma vált valóra, mely Londonba érkezésük éjszakáján kísértette: Nicolaa eltévedt a vadonban, és ő sehol sem találja. Royce megrázta a fejét. Meg kell nyugodnia, utasította magát, hogy tiszta fejjel át tudja gondolni a helyzetet. Feleségének semmi oka arra, hogy elmenjen. Ő igazán kedvesen és türelmesen bánt vele. Uramisten, mitévő legyen, ha valami történt Nicolaaval? Royce Nicolaa nevét kiáltva kirohant a szobából. A folyosón végigrohanva újra az asszony nevét üvöltötte. Amint elhaladt Ulric szobája mellett, az ajtó kitárult, és megjelent Nicolaa. Rosszalló tekintetet vetett férjére. A kisbaba nyugtalanul ficánkolt a karjában. Royce annyira megkönnyebbült, hogy haragosan összevonta a szemöldökét. – Mi az ördögöt csinálsz? – Halkabban, Royce, mert megijeszteted a kisbabát! – Miért nem vagy az ágyadban? Úgy tűnt, Royce képtelen uralkodni haragján. Olyan boldog volt, hogy látja feleségét, hogy legszívesebben ordított volna. Aztán rádöbbent, hogy tényleg ordít. Erre kis híján elnevette magát. Nicolaa biztonságban van! És mégsem hagyta el! Ő pedig lassan elveszti az eszét. Royce mély lélegzetet vett, hangja kevésbé szigorúan csengett, amikor újra megszólalt. – Ulricnak alvásra van szüksége, Nicolaa. Ha dajkálni akarod, tedd azt holnap. – Ő akarja, hogy dajkáljam – csattant fel az asszony. A férfi a fejét rázta.
– Add csak ide! – Abbahagyhatnád végre a parancsolgatást! Fáradt vagyok. – Akkor feküdj le! Soha nem fogja megérteni ezt az embert, sóhajtott magában Nicolaa. – Rendben van, lefekszem. – Royce karjába lökte a babát, és kimasírozott a szobából. – Viseld te a gondját a kicsinek! Neked talán sikerül álomba… ordítanod. – Én sohasem ordítok. – Azzal Royce becsapta az ajtót. Nicolaa remegett a dühtől, mire a szobájukba ért. Az ember azt feltételezné, hogy az isten az ő oldalán áll, nem igaz? Akkor miért hagyta, hogy kegyetlen és lehetetlen alakhoz menjen férjhez, akit talán nem is lesz képes megszeretni? Erőszakos és makacs alak, aki ragaszkodik hozzá, hogy minden az ő szája íze szerint történjen. Képtelen engedményeket tenni, egyszerűen idegen a természetétől. Ordítozott vele! Ez még soha nem fordult elő, és Nicolaanak egyáltalán nem tetszett. Ahogy ezt felismerte, döbbenten torpant meg. De hiszen meg akarja változtatni férjét, vagy nem? Hát nem, vallotta be magának. Azt akarja, hogy ugyanolyan maradjon, mint volt. Ha ez így megy tovább, lassan elveszti az eszét. Csak a fáradtság teszi, nyugtatgatta magát. Alighogy lehunyta a szemét, már aludt is. Egy óra múlva felébredt, és odébb gördült az ágyon, hogy férjéhez bújjon, de csak hűlt helyét találta a férfinak. Feje nyomban kitisztult. A baba biztosan nyűgös, és nem hagyja Royce-ot pihenni. Felkapta köntösét, és mezítláb futott ki a sötét folyosóra. A gyerekszobába érve megtorpant, majd elmosolyodott az elé táruló látványon. Royce és Ulric is mélyen aludt. A férje teljesen felöltözve feküdt az ágyon, csak a csizmáját vetette le. Ulric hason fekve aludt a férfi mellkasán. Szája nyitva volt, és teljesen összenyálazta Royce ingét. Royce mindkét kezével átkarolta a gyereket. Nicolaa halkan becsukta maga mögött az ajtót, majd sokáig állt ott, az alvó párban gyönyörködve. Mégsem veszítette el az eszét. Már tisztán látott mindent. Pontosan tudta, miért is szeretett bele Royce-ba. Mindent megkap tőle, amit csak egy feleség kívánhat. Kedves, gyengéd, és idővel talán szeretni is megtanul. Nem adja fel a küzdelmet, fogadkozott Nicolaa. És amikor férje legközelebb feldühíti, akkor majd ennek az éjszakának az emlékét hívja segítségül. Nicolaa az ágyhoz lépett, hogy Ulricot a bölcsőjébe tegye anélkül, hogy Royce-ot felébresztené, de abban a pillanatban, ahogy férje kezéhez ért, az kinyitotta szemét, és megfogta Nicolaat. Royce egyik kezével szorosan tartotta a kisfiút, a másikkal pedig magához húzta asszonyát. Nicolaa férjéhez simult, és lehunyta a szemét.
– Nicolaa! – Hangja alig volt több suttogásnál. – Igen? – Te hozzám tartozol!
TIZENNEGYEDIK
F E J E Z E T
Lady Millicent és a férje, Duncan báró, egyike a határ menti Duncaneknek, hat nappal később érkeztek, hogy magukkal vigyék a kis Ulricot. Nicolaat nem értesítették a vendégek jöveteléről. Amikor tavaszi virágokkal teli kötényével belépett a nagyterembe, egyszer csak ott találta őket. El is ejtette nyomban a virágokat. Ulricot a nagynénje tartotta a karjában, és kedvesen gügyögött hozzá, mintha az anyja lenne. Duncan a felesége mellett állt, kezét az asszony vállán nyugtatta. A gyerek fölé hajolt, és úgy vigyorgott, mint valami büszke apa. Nicolaa teljesen megfeledkezett az illemről. Csak állt és bámult, közben próbálta visszanyerni a lélekjelenlétét. Szerencsére Royce észrevette a kétségbeesését. Odasétált hozzá, épp akkor, amikor a fiatalasszony letérdelt, hogy összeszedje a virágokat. – Hagyd csak őket! – súgta neki, és gyengéden talpra segítette feleségét. Alice a bejáratnál ácsorgott, ruhája ujjával törölgetve a szemét. Royce intett neki, hogy szedje fel a virágokat, aztán megfogta Nicolaa kezét, és magához húzta. – Találkoztál már Duncan báróval és Millicent úrnővel? Nicolaa bólintott. – Igen, Thurston esküvőjén. Kedves embereknek látszottak. – Tudtad, hogy már tizenkét éve házasok? Nicolaa nem tudta, de nem is igazán érdekelte. Legszívesebben kikapta volna Ulricot a nagynéni kezéből, és felszaladt volna vele a szobájába. De ez lehetetlen volt. – Van gyerekük? – Nincs – felelte a férfi, majd hangja parancsolóvá vált. – Mosolyogj, Nicolaa! A fiatalasszony mosolygott. Duncan báró fürkészve nézett rá. A báró zömök testalkatú, vörhenyes szakállú férfi volt. Nicolaa emlékezett, milyen kedvesen fogadta, amikor családjával együtt a báró várába érkezett Thurston kézfogójára.
Nicolaa ellépett Royce mellől, és illedelmesen pukedlizett. Arca már nyugodt volt. Legszívesebben Alice-szel együtt zokogott volna, de tudta, hogy méltóságteljesen kell viselnie a fájdalmat. Ulric biztonsága most fontosabb volt, mint a saját érzelmei, és ezt igyekezett észben tartani. Hangja alig remegett, amikor megszólalt. – Nagyon örülök, hogy ismét találkozunk. Ulric Nicolaa felé nyújtotta a karját. Az asszony el akarta venni a gyereket, de aztán meggondolta magát, és inkább hátralépett egyet. – Nagyon szeretetreméltó kisbaba, és egyáltalán nem fél az idegenektől. A legtöbb kicsi fél, tudják – folytatta, reménykedve, hogy valaki majd beléfojtja a szót. – Ulric különleges gyermek. – De még mennyire, hogy az! – bólintott Duncan báró. – Tudjuk, milyen nehéz megválnod tőle, Nicolaa. A férjed elmondta, mennyire megszerettétek a kicsit. Millicent átadta férjének Ulricot, Nicolaahoz sietett, és megfogta a kezét. Ulric nénikéje, a kisfiú édesanyjának testvére, széles vállú, széles csípőjű nő volt. Első látásra egyáltalán nem megnyerő külsejű, de ha az ember a szemébe nézett, azonnal megfeledkezett az előnytelen külsőről, annyi melegség sugárzott a tekintetéből. – Nagyon fogunk vigyázni Ulricra – ígérte. – És szeretni fogják? – kérdezte Nicolaa. – A kisbabáknak szükségük van a szeretetre. Thurston elmondta, hogy miért bízza magukra a kisfiát? Millicent a férjéhez fordult, mire az hozzájuk sétált, és megállt közvetlen Nicolaa előtt. Ulricnak szemmel láthatóan nagyon tetszett a férfi szakálla. Egyre csak húzogatta, miközben vidáman gügyögött. – Igen, elmondta. De Thurston most nem tud tisztán gondolkodni, Nicolaa. – Nem kell mentségeket keresnie a bátyám viselkedésére – szakította félbe a fiatalasszony. Mély lélegzetet vett, majd folytatta. – Kérem, foglaljanak helyet! Előkészíttetek egy szobát, és együtt vacsorázunk… Elhallgatott, amikor Duncan báró megrázta a fejét. Az arcán ülő szomorúság elég figyelmeztetés volt Nicolaanak. – Nem maradhatunk itt, mert egy másik felháborító ígéretet is kellett tennünk Thurstonnek. – Mindent megígértünk neki, csakhogy biztonságban tudjuk Ulricot – vetette közbe Millicent. – A bátyád azt mondta, ha nem teljesítjük a feltételeit, magával viszi a fiát a hegyekbe. Nicolaa közelebb húzódott Royce-hoz, mert elég volt megérintenie, és máris jobban érezte magát. A férfi puszta jelenléte is megnyugtatóan hatott rá.
– És mit kellett még megígérniük? – kérdezte Nicolaa. – Hiszen azt mondták, egy másik ígéretet is tettek. – Thurston a szavunkat vette, hogy önnek semmi köze sem lehet a kisfiúhoz. – Duncan a fejét rázta. – Már készen állt a terve, amikor ide jött. Egészen biztos volt abban, hogy ön és a kis Ulric vele tart majd. – Akkor rögtön, a legsötétebb éjszaka kellős közepén – szúrta közbe Millicent. Nicolaa nem kívánt Thurston elvárásaira szót fecsérelni. – Most a kisfiú biztonsága a legfontosabb – jelentette ki. Megfordult, hogy lássa, Alice még mindig a közelben van-e. – Később is sírhatsz majd, Alice – szólította meg. – Most menj és csomagold össze Ulric holmiját! Légy szíves – tette hozzá, hogy enyhítsen a parancs szigorán. Nicolaa ismét a házaspárhoz fordult. Ellépett Royce mellől, és összefonta a karját maga előtt. – Nekem is meg kell ígérniük két dolgot, mielőtt elviszik Ulricot. Royce felhúzta a szemöldökét. Meglepte felesége hirtelen változása. A fiatalasszony most úgy viselkedett, mint egy hadvezér. – Milyen ígéretekre gondol? – kérdezte Duncan gyanakvóan. – Először is arra, hogy saját fiukként bánnak Ulrickal. Mielőtt Nicolaa megindokolhatta volna kérését, Millicent és Duncan beleegyezően bólintott. – Másodszor pedig, esküdjenek meg, Ulric magukkal marad. Ha Thurston bármilyen indokkal el akarná vinni másokhoz, nem engedik meg. Ha a saját gyerekükként bánnak Ulrickal, akkor a kicsi hamarosan… biztonságban fogja érezni magát önöknél. Mostantól fogva önökkel él majd. Nem akarom, hogy még egyszer kiszakítsák a megszokott környezetéből… Nem tudta folytatni. Royce átkarolta a vállát, és magához ölelte. – Nekem már megígérték, Nicolaa. Millicent és Duncan azonnal rábólintottak. Nicolaa férjéhez simult. – Thurstonnek nem lesz többé alkalma elszakítani a kisfiút bárkitől is – nyugtatta meg Royce a feleségét. – Köszönöm – mondta Nicolaa, akit mélyen meghatott, hogy férje levette válláról ezt a gondot, ugyanakkor örömmel töltötte el, hogy Royce-ot is ennyire izgatja a kisfiú jóléte. Millicent és Duncan egy óra múlva már távoztak is, és magukkal vitték Ulricot. Royce egy egész szakaszt adott melléjük kíséretnek.
Nicolaa már alig beszélt aznap. Munkába temette a bánatát, és a padlástól a pincéig végigtakarított minden helyiséget. Royce nem tudta, hogyan vigasztalja meg a feleségét. Amikor azonban az asszony a vacsoránál sem jelent meg, felment hozzá a szobájukba. Nicolaat a kandalló melletti székben ülve találta. Royce egy szó nélkül felkapta, leült és az ölébe fogta asszonyát. Átölelte és szorosan tartotta. Egy ideig egyikük sem szólt egy szót sem, majd Royce törte meg a csendet. – Nagyon nehéz volt számodra ez a nap. A fiatalasszony nem válaszolt semmit erre a nyilvánvaló igazságra. – Büszke vagyok rád. Nicolaa lehunyta a szemét, és fejét férje vállára hajtotta. – Emlékszel, mit parancsoltam neked? – Melyik parancsra gondolsz? Annyi van belőlük. Royce elengedte a füle mellett a gunyoros megjegyzést. – A sírással kapcsolatosra – emlékeztette az asszonyt. Nicolaa minden bánata ellenére elmosolyodott. – Ó, igen. A hármas számú szabály – suttogta –, amelyik azt mondja ki, hogy nem sírhatok. Royce homlokon csókolta a feleségét. – Meggondoltam magam – jelentette ki rekedtes hangon. – Most sírhatsz, ha akarsz. Nevetséges! Csak nem hiszi Royce, hogy a parancsszavára majd elerednek a könnyei? Az biztos, hogy nem fog sírni csak azért, mert megparancsolta, és mert lehetősége van rá. Különben sincs kedve hozzá. Még végig sem gondolta, könnyeivel már át is itatta Royce ingét. Majd csuklani kezdett. A férfi meg sem próbálta megállítani a könnyek áradatát. Csak szorosan ölelte, míg nem csillapodott a zokogása. – Ők jó emberek, Nicolaa. – Igen, tudom. – Saját gyerekükként fognak bánni Ulrickal. Az asszony bólintott. Uramisten, mennyire gyűlöli, hogy szomorúnak kell látnia a feleségét! – Nicolaa, ugye tudod, hogy miért engedtem el Ulricot? A férfi aggodalma jobban esett a fiatalasszonynak, mint az ölelése. Férje törődik az érzelmeivel, legalább egy kicsit, különben nem próbálná ilyen buzgalommal elmagyarázni az indokait. – Igen, tudom. Nem akarod Thurstont bántani, mert a testvérem, de azzal is tisztában vagy, hogy visszajönne, ha Ulric nálunk maradna.
A férfi maga is meglepődött, mennyire megkönnyebbült ennek hallatán. – Nem is olyan nehéz kijönni velem. Arra számított, hogy Nicolaa helyeselni fog. Tévedett. – Dehogynem, ugyancsak nehéz természetű ember vagy – szögezte le az asszony. – Justint hová akarod küldeni? – Sehová. – Akkor Thurston vissza fog jönni. Visszajön Justinért. – Így van. Royce nem részletezte. Nicolaa elhúzódott tőle, hogy a szemébe nézhessen. – Akkor Ulric maradhatott volna… – Elhallgatott, amikor a férfi megrázta a fejét. – Nem értelek. – Justin felnőtt férfi, Nicolaa, neki van lehetősége választani. Ulricnak nincs. Nem engedhettem, hogy kötélhúzás áldozata legyen. – De Justin is olyan gyerek még! – vitatkozott Nicolaa. – Nem az – mondott ellent Royce. – Gyenge még, de napról napra erősebb lesz, testben és lélekben egyaránt. – És ha Thurston még azelőtt visszajön, hogy Justin megerősödne? – Nem fog vele menni. Royce azt már nem tette hozzá, hogy nem számít, mit akar Justin. Ő nem engedi elmenni a fiút, amíg meg nem erősödik annyira, hogy megálljon a saját lábán. – Látsz valami fejlődést az első naphoz viszonyítva? – Igen. – Ezek szerint minden a terveid szerint megy? – Igen. A fiatalasszony nagyot sóhajtott. – Akkor nem kell többé fenéken billentened az öcsémet? Royce somolygott a bajsza alatt. Nicolaa végre eljutott ahhoz a témához, amit eredetileg is meg akart vitatni vele. – Válaszolj, kérlek! Még mindig rugdosod Justint? Nicolaa hangja most határozottan ellenséges volt, de Royce nem vett róla tudomást. – Csak ha akarom – mondta végül. Nicolaa megpróbált kiszállni férje öléből, de az szorosan tartotta. – Nem kellett volna leskelődnöd, ugye tudod? – Ezek szerint Lawrence elárult, igaz? – kérdezte Nicolaa háborogva.
– A vazallusom nem árult el téged, Nicolaa. Az a kötelessége, hogy mindenről tájékoztasson. Egyébként az arckifejezésedből úgyis kitaláltam volna. – Jogom volt hozzá, hogy lássam –jelentette ki az asszony. – Justin végül is az öcsém. – Ez azonban közel sem olyan fontos, mint a hozzám fűződő kapcsolata. – Hiszen neked csak a sógorod! – De egyben a hűbéresem is – magyarázta Royce türelmesen. – Ez pedig sokkal fontosabb kötelék. Remélem, ezt te is belátod. Nicolaa azonban semmit sem látott be. Minden megváltozott, mióta a normannok vették kezükbe a dolgok irányítását. Vilmos király egy merev hatalmi rendszert alakított ki, amelyben mindenkinek megvolt a maga helye és feladata. Úgy bizony, a legutolsó szolgálótól a legmagasabb főúrig. Mindenkinek, kivéve őt… Nicolaa legalábbis így érezte. Ő valahogy nem illik bele ebbe az új rendbe. Hirtelen olyan rémület fogta el, hogy remegni kezdett. Hosszú ideig nagyon sok feladat hárult rá, de most Royce módszeresen megfosztja minden kötelességétől. Valaha megfogadta, hogy mindenáron megvédi a családját. Azt hitte, hogy Ulricnak és Justinnak szükségük van rá. Ulricot azonban elvitték, és hamarosan Justin is elmegy. Amikor öccse kiképzése befejeződik, kirepül a nagyvilágba, hogy megtalálja a helyét, és felépítse a saját életét. Justinnak nincs rá szüksége, döbbent rá. Nem, öccsének most Royce kell, hogy megtanulja tőle, hogyan lehet újra egész ember. Senkinek sincs rá szüksége. A vár most már Royce tulajdona, akárcsak a szolgálók, akik máris megajándékozták férjét a bizalmukkal és a hűségükkel. Ez így is van rendjén, mondta magának Nicolaa, hiszen Royce a vár ura… de mi lett vele? Nicolaa nem tudott megszabadulni az önsajnálat posványából. Felsóhajtott, ellökte magát férje öléből, és lefekvéshez készülődött. Szinte észre sem vette, hogy Royce is vetkőzni kezdett. A fenébe, Nicolaa gyűlölte ezt az érzést, de úgy tűnt, képtelen megszabadulni az önsajnálattól. Olyan üresnek érezte magát… és a bűntudat is gyötörte, hiszen szándékosan ejtette csapdába Royce-ot ezzel a házassággal. A férfi csak igyekszik kihozni a legjobbat a helyzetből. Nicolaa az ágy mellett állt fehér ingében, fejében őrületes káosz uralkodott. Ekkor Royce átkarolta a derekát, és magához ölelte. Lehajolt, hogy orrával megcirógassa a nyakát. – Royce, neked ugye nincs szükséged senkire? Mivel legutóbb Justinról volt szó, a férfi félreértette a kérdést. – Kiképző vagyok, ebből következik, hogy nincs szükségem senkire. Nicolaa megfordult férje karjában, kezét a mellkasára tette.
– Valamit be kell vallanom. Meghallgatod? Az asszony kis köröket rajzolt a férfi mellbimbója köré. Royce megfogta a kezét. – Ha azt akarod, hogy meghallgassalak, akkor hagyd ezt abba! – De ez nagyon komoly vallomás – figyelmeztette Nicolaa a férjét. Erre Royce is elkomolyodott. – Rendben van, hallgatlak. Nicolaa Royce állára szegezte a tekintetét. Nem akarta, hogy bármi is elvonja a figyelmét. – Amikor téged választottalak férjemnek, önző módon csakis magamra gondoltam. Erre most jöttem csak rá. Egyáltalán nem érdekelt, hogy esetleg tönkreteszem az életedet. – Senkinek nem engedném meg, hogy tönkretegye az életem – szögezte le a férfi. – De te biztos nem engem választottál volna – mondta Nicolaa, és Royce szájára tette a kezét, nehogy megint közbeszólhasson. – Talán azt hiszed, hogy bosszút akartam állni rajtad, amiért Londonba vittél, és részben igazad is van. De nem csak emiatt esett rád a választásom, Royce, hanem mert olyan gyengéden bántál Ulrickal. Azonnal tudtam, hogy jó apa lesz belőled, amikor láttam, milyen szeretettel öleled magadhoz, és hogyan vigyázol arra, hogy védve legyen. Velem is mindig kedvesen viselkedtél – folytatta sietve. – Egészen jól megismertelek, mire Londonba értünk. Büszke és öntelt vagy, de erős és türelmes is. Nicolaa elhallgatott, hogy erőt gyűjtsön a vallomás maradék részéhez. Royce elhúzta a fiatalasszony kezét a szájától, és belecsókolt a tenyerébe. – Befejezted, kedvesem? Mert ha igen, én is szeretnék valamit mondani. Nicolaa a fejét rázta. – Mindent el akarok mondani, Royce, mielőtt elfogy a bátorságom. A férfi mosolya telve volt gyengédséggel. – Van elég bátorságod. Még el is veszthetsz belőle valamennyit. Ebben Royce ugyan tévedett, de Nicolaanak nem állt szándékában felvilágosítani. – A szavadat adtad, hogy gondoskodsz Justinról, de nekem ez nem volt elég. Nem, én még azzal tetéztem a terheidet, hogy feleségül kellett venned, és így a kis Ulric gondja is a nyakadba szakadt. – Nicolaa felsóhajtott. – Nem tudok változtatni azon, amit tettem, de szeretném, ha tudnád, nagyon sajnálom, amiért nem vettem figyelembe az érzéseidet. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem könnyítettem meg itt a helyzetedet. De ennek mostantól vége. Ezentúl olyan feleséged leszek, amilyet szeretnél, Royce. A szavamat adom. Békében fogunk együtt élni, pont úgy, ahogy akarod. Royce félresimította Nicolaa haját az arcából. A mozdulat gyengédsége könnyeket csalt a fiatalasszony szemébe. Szinte fájt, annyira szerette volna férjének bevallani, hogy szerelmes
belé. De nem teheti meg, bármennyire is szeretné, mivel ez csak egy újabb teher lenne a férfi vállán. Tudta, hogy Royce nem szerelmes belé, és amilyen figyelmes ember, biztosan bűntudatot érezne a vallomása után. – Nicolaa, megbántad, hogy engem választottál? – Nem, dehogyis bántam. Ezek szerint egyetlen szavamra sem figyeltél. Neked kellene bánkódnod. – Nekem? A férfi hirtelen mosolya megzavarta Nicolaat. Bólintott ugyan, de nem emlékezett rá, miért. Biztosan nagyon kimerült, mentegette magát. Royce nyaka köré fonta a karját, magára vonva ezzel a férfi figyelmét, majd addig huzigálta a haját, míg férje egész közel nem hajolt hozzá. Akkor szíve minden szeretetével és szenvedélyével megcsókolta. Royce úgy tervezte, hogy ülve folytatják a beszélgetést, míg sikerül tisztáznia a félreértéseket, de a csók eltérítette a szándékától. Úgy döntött, a beszélgetés még várhat. Másra sem tudott gondolni, minthogy viszonozza a csókot. Teljesen felajzotta, amikor nyelvük találkozott. Torka mélyéről rekedtes morgás tört fel, hogy tudtára adja asszonyának, mennyire tetszik neki a merészsége. Reszkető kézzel oldotta meg Nicolaa ingét, és csak annyi időre húzódott el tőle, hogy a ruhadarab a földre eshessen. Akkor aztán durván magához rántotta hitvesét. Álla megfeszült, amikor az asszony puha keble a mellkasához ért. Nicolaa eltépte száját a férfiétól, és nedves ösvényt csókolt Royce nyakára. Ellökte a férfi kezét a csípőjéről, és lassan lejjebb vándorolt. Nyelvével apró köröket rajzolt a sűrű szőr alatt megbúvó mellbimbók köré, majd addig kalandozott lefelé, míg elért a lapos, feszes hashoz. Élvezte a kemény izmok érintését, a testből áradó forróságot. Nyelve rátalált a köldökre, mire a férfi élesen beszívta a levegőt, így jelezve, mennyire élvezi a becéző törődést. Royce térde majdnem megbicsaklott, amikor a felesége letérdelt elé. Keze ökölbe szorult az oldalánál. Tudta, mire készül Nicolaa, de a várakozás kínja, hogy magát az asszony puha, meleg szájában érezze, szinte elviselhetetlen volt. Aztán a várakozásnak vége szakadt. Nicolaa előbb a kezével simogatta a férfit, majd amikor sikerült teljesen felizgatnia, szája összezárult Royce keményen ágaskodó férfiassága körül. A férfi lélegzete elakadt. A torka mélyéről előtörő hörgés a teljes megadás nyögésévé alakult át. Mozgatni kezdte a csípőjét… egyszer… kétszer. Meg kell állítania az asszonyt. Nicolaa nyelve az őrületbe kergette, és tudta, ha most nem hagyja abba, akkor már túl késő lesz. – Elég! – parancsolta a vágytól túlfűtött hangon.
Nicolaa azonban nem akarta abbahagyni. Royce-nak erővel kellett talpra állítania. Átkarolta a derekát, és felkapta a földről. A férfi már nem tudott uralkodni magán, egész teste fájdalmasan lüktetett a kielégülés utáni vágytól, mégis azt akarta, hogy Nicolaa vele együtt érjen a csúcsra. Valahogy eljutottak az ágyig. Royce szája rendszertelenül csapongott Nicolaa testén, majd testével takarta be hitvese testét. Kezével és nyelvével is élesztgette az asszony vágyának tüzét. Ujjai mélyen behatoltak a testébe, és amikor megérezte a nedves forróságot, önuralma végleg összeroppant. Nicolaa Royce testének feszült. – Royce, gyere már! Nem tudok tovább várni. A férfi elmosolyodott volna a követelőző hang hallatán, ha lett volna ereje. Nicolaa már ugyanolyan vad és féktelen volt a vágytól, mint ő maga. Belemart Royce vállába, közben fáradhatatlanul mozgott előre-hátra. Royce a hátára fordult, magával húzva hitvesét is, és szétfeszítette Nicolaa combját. Az asszony lovagló ülésben ült rajta, de még mindig nem értette, mit akar, és megpróbálta rávenni, hogy forduljanak meg. – Royce! – kiáltotta most már követelőzőn. A férfi magához húzta asszonya fejét, és egy szenvedélyes csókkal törte meg az ellenállását. Megemelte a csípőjét, hogy férfiassága hitvese testéhez érjen. Nicolaa ekkor megértette a szándékát. Elhúzódott egy kissé, és férje szemébe nézett. A szenvedélytől, amit ott látott, egész belsejében a gyönyör apró tüzei gyúltak. – Így is szerelmeskedhetünk? – kérdezte lihegve. Royce nem válaszolt neki, inkább megmutatta. Lassan hatolt belé. Teremtőm, milyen szoros és milyen forró! Mennyire csodálatos érzés vele lenni! Royce lehunyta szemét a kéjtől. Azt akarta, örökké tartson ez az érzés. Nem hagyta, hogy Nicolaa gyorsítson a ritmuson. Szorosan fogta a nő csípőjét, miközben lassan még mélyebbre hatolt. Nicolaa feje hátrahanyatlott, és felnyögött gyönyörében. Ujjai összezárultak Royce felső karján. – Hajolj hátra, Nicolaa! A fiatalasszony engedelmeskedett, majd felsikoltott. Teljesen magába fogadta a férfit. Feneke szorosan Royce combjához simult. Elöntötte a forróság. – Nem fáj? Nem akarok fájdalmat okozni neked. Nicolaa azzal hallgatta el férjét, hogy elterelte a figyelmét: lassan mozgatni kezdte a csípőjét fel-alá. Tetszett neki az érzés.
Royce felhördült az élvezettől. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy Nicolaa őt nézi. Vajon az asszony szeme is ugyanattól a vágytól ködös, mint az övé? Igen, biztosan. Valóságos csodának tűnt előtte, hogy egy ilyen csodaszép nő annyira kívánja őt, mint ő az asszonyt. Nicolaa szereti őt. A gondolat még a vágy ködén is áthatolt. Igen, az asszony szereti őt! Nicolaa képtelen volt tovább ellenállni a belsejében növekvő feszültségnek. Úgy érezte, bármelyik pillanatban kitörhet, mint a vulkán, feloldva ezzel az édes kínt. Vágyta a kielégülést… most azonnal. Nem engedte, hogy Royce diktálja az iramot. Nem tudott megállni. Először lassan, majd egyre gyorsabban és erőteljesebben mozgott, míg a külvilág megszűnt létezni számára, és csak a beteljesedésre tudott gondolni. Royce segítette a kielégülésben. Pontosan tudta, hol és hogyan kell simogatnia ahhoz, hogy az őrületbe kergesse. Az ujjai ugyanolyan varázslatosak voltak, mint testének többi része. Nicolaa egész testében megfeszült, szorosan körülzárta a férfit. Royce nem tudta tovább visszatartani magát, és nagyot kiáltva magját az asszony testébe lövellte. A beteljesülés Nicolaa számára épp oly megrázó erejű és megsemmisítő volt. Ő azonban nem kiáltott, hanem sírt. Nicolaa ráborult férjére, és szorosan belékapaszkodott. Legszívesebben soha nem engedte volna el. Royce csak hosszú idő elteltével tért magához. Gyengéden végigsimította hitvese testét. Egyszerűen nem tudott betelni az érintésével. Annyira jó érzés volt, ahogy testük egymáshoz simult. Valahányszor csak szeretkeztek, mindig elámult azon a csodán, ahogy felesége reagált az ő érintésére. Mindig teljesen átadta magát a férfinak. Royce még sohasem tapasztalt ilyen mennyei boldogságot, sohasem érzett ekkora megelégedettséget. Igazi csoda volt, a sors ajándéka. Nicolaa egyszerre teszi őt gyengévé és hatalmassá. Tudta, hogy ennek az ellentmondásnak semmi értelme, mint ahogy annak a ténynek sem, hogy nős, és egy csodálatosan gyengéd, szerető és mellesleg gyönyörű szép nő a felesége. El sem akarta hinni, hogy Nicolaa szereti őt. Nem is számított rá, hogy ez vele megtörténhet. Azóta, hogy elcsúfították az arcát – uramisten, csak tizenöt éves lett volna akkor? –, elfogadta sorsát. A nők arcán megjelenő undor, amint rá pillantottak… igen, megtanulta ezt is elfogadni. De Nicolaa szereti őt. – Royce! – Igen? – Jó… jó volt? – kérdezte az asszony tétova, zavart hangon. – Amit csináltam? Royce tudta, mire céloz.
– Hát persze, csodálatos volt. Mégis miért… – Akartam – vágott közbe az asszony. Eltelt egy hosszú perc, mire a férfi újra megszólalt. – Nicolaa, azért szeretkeztél velem így, mert jó feleségem akarsz lenni, vagy azért vettél a szádba, mert te is akartad? Nicolaa igazán hálás volt, hogy a férfi nem láthatja lángban égő arcát. – Már mondtam, hogy én akartam – suttogta bele a sötétségbe. – Te pedig azt mondtad, hogy tetszett neked. Istenem, mennyire fáradt vagyok! Azt hiszem, most leginkább aludni szeretnék. Royce átkarolta feleségét, hogy melegen tartsa. Természetesen értette a célzást, hogy hitvese nem óhajt ilyen intim dolgokról beszélni. Nicolaa a következő pillanatban már aludt is. Royce azonban még sokáig ébren maradt, és azon tűnődött, milyen ártatlan, mégis csábító az ő kicsi asszonykája. Többször is végiggondolta az asszony vallomását. Nicolaa tényleg azt hiszi, hogy belekényszerítette őt a házasságba. Valami azonban még mindig aggasztja hitvesét. A hangján érezte, hogy valami bántja. Olyan sebezhetőnek látszott, idézte emlékezetébe Royce, és volt valami kétségbeesett él a hangjában. A pokolba, nagyon remélte, nincs még egy testvére az asszonynak, akiről elfelejtett említést tenni. A lehetőség megmosolyogtatta. Kíváncsi volt, mennyi időbe fog kerülni, mire teljesen kiismeri feleségét. Royce elhatározta, hogy leül majd az asszonnyal, és megbeszélik az aggodalmait. Nem akarta, hogy bármi is aggassza Nicolaat. Megfogta, hogy boldoggá teszi feleségét, és addig unszolja, míg ez be nem következik. Royce az éjszaka közepén ébredt fel arra, hogy Nicolaa eltávolodott tőle álmában. Utána csúszott, és el is aludt volna, ha az asszony feneke hozzá nem dörzsölődik az ágyékához. Ekkora kísértésnek nem lehetett ellenállni. Meg kellett érintenie! Az egyik simogatást követte a másik, míg végül Royce teljesen felébredt, és szép lassan és finoman szeretkezni kezdett. Az ajkuk egy hosszú, lusta csókban egymásba olvadt, és szeretkezésük csupa gyengédség volt. És amikor mindketten kielégültek, egymást átkarolva merültek álomba.
TIZENÖTÖDIK
F E J E Z E T
Nicolaa viselkedése gyökeresen megváltozott azután, hogy megígérte Royce-nak, rendes felesége lesz. Hajnalhasadtával felkelt, csendben felöltözött, majd lement a nagyterembe, és kiadta az aznapi utasításokat a személyzetnek, még mielőtt Royce kinyitotta volna a szemét. Nicolaanak annyira hiányzott Ulric, hogy szinte fájt. Szándékosan halmozta el magát munkával, hogy ne legyen ideje az önsajnálatra. Addig fog dolgozni, míg csak össze nem rogy a fáradtságtól. Megteremti a férje által áhított békét is. Csak azt nem tudta még, hogyan fogja ezt megvalósítani. Vissza kell fognia az indulatait, meg kell tartania magának a véleményét, és mindent rá kell hagynia a férjére. Ezzel az erővel akár halott is lehetne, gondolta. Ekkora változás minden bizonnyal úgyis megöli. De a szavát adta Royce-nak, és mindenképpen meg is tartja. Ráadásul hálával is tartozik férjének mindazért, amit az a családjáért tett. Rákényszerítette a férfit, hogy magára vállalja értük a felelősséget, és valószínűleg az életét is tönkre tette. A legkevesebb, amit tehet, hogy kárpótolja valamelyest, és megadja a férfinak azt, amit kíván. Valahol a lelke mélyén titkon ott élt a halvány remény, hogy a változások hatására Royce majd beleszeret. Nem csupán azt akarta, hogy helye legyen a férfi életében, neki a szíve kellett. Nicolaa éppen a virágokat rendezgette az asztalon álló barna agyagtálban, amikor Clarise és Alice sietett be a nagyterembe. A két szolgáló még mindig az ő kicsi kincsük elvesztésén siránkozott, és egymást vigasztalták. Locsogásukkal sikerült teljesen felizgatniuk Nicolaat, aki végül rájuk szólt, és kijelentette, hogy a kisbaba szerető családba került. – Egész listám van a mai teendőinkről – mondta aztán. – Ezentúl minden reggel elmondom, mi lesz aznap a dolgunk, amit aztán estig el kell végeznünk. Megszervezzük az életünket. – Miért? – kérdezte Clarise. – Eddig is mindent megcsináltunk anélkül, hogy megszerveztük volna. – A férjem nem szereti az összevisszaságot – magyarázta Nicolaa. – Én pedig megígértem neki, hogy rendes felesége leszek. Tehát… – A báró úr olyannak szereti magát, amilyen – vágott közbe Alice. – Úgy is van – helyeselt Clarise. – Higgye el, asszonyom. Hiszen a gazdánk olyan kedves és türelmes… – Mindenkivel kedves és türelmes – vetette közbe Nicolaa. – Akkor meg mire jó ez a változtatás? – értetlenkedett Clarise.
– Többre vágyom – vallotta be suttogva a fiatalasszony. – Azt szeretném, ha Royce… – De Nicolaa képtelen volt kimondani, ami a szívén volt. Clarise megértette a ki nem mondott szavakat. – Azt szeretné, ha a báró úr úgy érezne maga iránt, ahogy az édesapja érzett az édesanyja iránt? Ugye ezt szerette volna mondani, asszonyom? Nicolaa bólintott, mire Clarise felhorkant és Alice-hez fordult. – Az asszonyunk azt hiszi, hogy a báró úr nem szereti őt. – Dehogyisnem szereti! – válaszolt Alice. – Még szép, hogy szereti. Nicolaa nagyot sóhajtott. – Ti mind a ketten szerettek engem, ahogy én is titeket. Éppen ezért el sem tudjátok képzelni, hogy van olyan, aki nem szeret. Clarise erre csak a homlokát ráncolta, de Nicolaa felemelte a kezét, így akadályozva meg, hogy a szolgálók félbeszakítsák, majd nyugodt hangon felsorolta a tervezett változásokat. A két nő hitetlenkedve bámult rá. – Ezentúl nem fog kiabálni, asszonyom? – kérdezte Alice, megragadva az utolsóként említett változást. – Csak tréfál az úrnő – csóválta a fejét Clarise. – Ha a báró úr nem szereti magát úgy, ahogy van, akkor… – De mondom én, hogy szereti – erősködött Alice. – Asszonyom, nem kell mást tennie, csak kérdezze meg tőle. Nicolaa válla előregörnyedt. Nem merte bevallani, hogy fél megkérdezni erről a férjét. Mi lesz, ha Royce nemet mond? – Nem számít, hogy szeret vagy sem – jelentette ki. – Hálával tartozom neki, és kész. Feltett szándékom, hogy megadom neki azt a boldog és békés otthont, amelyre vágyik, és amelyet megérdemel. Ez a legkevesebb, amit megtehetek. – Még sohasem láttam asszonyomat ennyire bizonytalannak – jegyezte meg Clarise. – Nem tetszik ez nekem. Jobban szerettem, amikor elkapta, és jól lehordta a léhűtőket. De úgy ám, régebben mindig megvolt a maga terve, ha akart valamit. – Most is van tervem – mosolygott Nicolaa. – Mindent megadok Royce-nak, amit csak kíván, és ez majd rádöbbenti arra, hogy mennyire szeret. Látod, ilyen egyszerű az egész. Royce lépett be a terembe, félbeszakítva a beszélgetést. Nicolaa hozzásietett, és tisztelettudón üdvözölte, majd meg is csókolta. Clarise és Alice a konyhába sietett, hogy a reggeli után lássanak. Nicolaa férje oldalán az asztalhoz sétált.
A fiatalasszony mosolygott. Royce örült, hogy vidámnak látja asszonyát, és úgy döntött, ráérnek később is megbeszélni, mi aggasztja Nicolaat. Talán túlzásba vitte az éjjel az aggódást. Nicolaa valószínűleg csak azért volt annyira gondterhelt, mert elvették tőle a kis Ulricot. Tudta, hogy feleségének hiányzik a kisfiú, és előző éjszakai hangulata nyilván csak a belsejében tátongó üresség visszatükröződése volt. Thomas és Lawrence lépett a terembe, és elfoglalták helyüket az asztalnál. Amint Royce leült, Nicolaa összekulcsolta a kezét a háta mögött, és szépen elsorolta az aznapi teendőket. Royce nem is lehetett volna ennél elégedettebb. Már éppen megdicsérni készült feleségét, amikor Thomas megszólalt. – Tettél már említést a fáról, uram? Royce megrázta a fejét, majd megfogta Nicolaa kezét. Mivel felesége ilyen vidám, talán ez a legjobb alkalom, hogy megbeszélje vele a vár sorsát. – Nicolaa, soha nem kérdezted, miért vitettem át az asztalt a terem közepére – kezdte. – Nem az én dolgom, hogy megkérdőjelezzem az utasításaidat, férjuram – idézte válaszul Nicolaa a férfi szavait. Royce elmosolyodott. A fiatalasszony úgy vélte, férje annak örül, hogy ő megtanulta a leckét. – Azért vitettem el onnan az asztalt, mert a padlódeszka egészen elkorhadt alatta. Minden valószínűség szerint már rég beszakadt volna, ha az asztal ott marad. Nicolaanak nem tűnt fel, hogy ennyire rossz állapotban van a padló. Továbbra is mosolyt erőltetve magára várta a folytatást. – Kész csoda, hogy le nem szakadt az egész szint – vetette közbe Thomas. Royce biccentett. – Az emeleti padló sincs jobb állapotban – folytatta. – Thomas szerint nem lehet felújítani egyiket sem. Thomas vette át a szót. Nicolaa észrevette, hogy Royce megbökte az asztal alatt a vazallust, hogy szóra bírja. – Az egész épületet le kell bontani, és egy újat kell építeni – nyögte a férfi. – Négyszer annyiba kerülne az épület megmentése, mint egy új építése – tette hozzá Lawrence. Nicolaa nem szólt semmit a hírre. Tudta, Royce igazat beszél. Hányszor is hallotta az anyjától, hogy lassan összeomlik a vár körülöttük? Nicolaa emlékezett a heves vitákra szülei között. Apja volt az, aki ragaszkodott ahhoz, hogy minden a régiben maradjon. Egyszerűen
gyűlölte a változásokat. Anyja sokkal gyakorlatiasabb volt. A fiatalasszony rádöbbent, hogy az apjára hasonlít. Ő is gyűlöli a változásokat. Aztán azt is észrevette, hogy a három férfi milyen aggodalmas arccal bámul rá. Arra szövetkeztek, hogy szép finoman elhintve a magvakat, elfogadtassák vele a tervüket. A férje mégiscsak törődik az érzelmeivel. – Még nem hoztam meg a végső döntést – jelentette ki Royce gyakorlatias hangon. Nem mondott igazat. Már meghozta a döntést, de időt akart hagyni Nicolaanak, hogy hozzászokjon a gondolathoz. A fiatalasszony rámosolygott férjére, és visszament a virágaihoz. Szeme sarkából látta, hogy a három harcos továbbra is őt nézi, és észrevette azt is, hogy Royce megrántja a vállát. – Tudom, hogy milyen sokat jelent számodra az otthonod, és ha lehetséges… – Megpróbálod megmenteni a lakótornyot? – fejezte be helyette a mondatot az asszony. Royce bólintott, mire Nicolaa megrázta a fejét. – Nem kell az én érzelmeimmel törődnöd. Ez most már a te birtokod, nem az enyém. Tégy, ahogy jónak látod. Bárhogy döntesz is, nekem megfelel. Thomas és Lawrence felsóhajtott, Royce viszont a homlokát ráncolta. Zavarta, hogy felesége ilyen könnyen beadta a derekát. – Majd később megbeszéljük – zárta le a beszélgetést. – Ha úgy akarod – egyezett bele Nicolaa. Túlságosan is készséges az asszony. Royce ezt nyomban gyanúsnak találta. Úgy döntött azonban, hogy egy időre elfelejti Nicolaa különös viselkedését, és inkább a katonák kiképzésére összpontosítja a figyelmét. Nicolaa továbbra is a virágokat rendezgette, de fél füllel a férfiak beszélgetésére figyelt, hátha sikerült kihallgatnia férje aznapi terveit. Abban reménykedett, hogy hall valamit az öccséről. Türelmét siker koronázta. Lawrence jelentette Royce-nak, hogy Justin elkezdett együtt dolgozni a csapattal. Egyelőre nem mutat semmiféle ragaszkodást a többiekhez, de az ellenségessége csökkent, és egyre többször ad hangot a véleményének. Lawrence úgy vélte, kezdetnek ez nem is rossz. Royce egyetértett vele. Észrevette, hogy felesége csak ide-oda rakosgatja a virágokat, és megkönyörült rajta. – Nicolaa, szeretnél ma az öcséddel beszélni? A fiatalasszony majdnem felborította a vázát. – Ó igen, nagyon szeretnék – felelte gyorsan. – Nem tehetek róla, de hallottam a beszélgetés egy részét arról, hogyan boldogul Justin. Lawrence, jól érzi magát az öcsém?
A vazallus elmosolyodott. – Igen, asszonyom, bár az igazat megvallva nem kérdeztem tőle. Nicolaa a férje mellé sétált, és tekintetét Lawrence-re szegezte. – Tehát ön Justin kiképzője? Royce engedélyezte vazallusának, hogy elmagyarázza a dolgok menetét. – Én vagyok az újoncok parancsnoka. De viszonylag keveset foglalkozunk a fegyverekkel vagy a támadási stratégiákkal. Az én feladatom az, hogy megacélozzam őket. Amikor már elég erősek, mehetnek Royce csapatába. – Szóval ezért cipelik azokat a nehéz köveket az egyik helyről a másikra, és nem büntetésből? – Nicolaa, a katonák nem az ellenségeim – vetette közbe Royce bosszankodva. – A kövek cipelése kettős célt szolgál. Először is új falat építenek, szélesebbet és magasabbat, mint a régi volt, mivel szeretném kiterjeszteni a gyakorlóteret – magyarázta. – Másodszor pedig a munkától megerősödnek a fiúk. Nicolaa bólintással jelezte, hogy érti. – Mikor láthatom Justint? Menjek a katonák körletébe? Hát persze – folytatta sietve. – Odamegyek. Ellenőrizni szeretném, hogy van-e a fiúnak elég meleg takarója a hideg éjszakákra. Royce igyekezett visszafojtani nevetését. Elképzelte Justin zavarát, miközben nővére ott anyáskodik fölötte. – Majd később láthatod. A várudvarba fogom küldeni. Royce szavának állt. Nicolaa óráknak tűnő perceken keresztül sétált fel-alá a várudvaron, mire végre meglátta öccsét közeledni. A fiatalasszony futásnak eredt. Szemét elöntötték a könnyek, de nagy erővel uralkodott magán. Testvére karjába vetette magát, és szorosan megölelte. Milyen jól néz ki a fiú! A szín visszatért az arcába, és amikor Nicolaa végül elhúzódott tőle és a szemébe nézett, kétsége sem volt afelől, hogy öccsével minden rendben lesz. Egy szót sem tudott kinyögni. Megcsókolta fivére állát, és elengedte. – Boldognak tűnsz, Nicolaa – jegyezte meg Justin érzelmektől fűtött hangon. – Az is vagyok – felelte az asszony. – Boldog vagyok, hogy láthatlak. – A báró jól bánik veled? Nicolaa még nem is válaszolhatott, Justin homlokára máris komorráncok gyűltek. – Ó igen, nagyon jól. Kedves és türelmes hozzám.
A fiatalember homlokán elsimultak a ráncok. Amikor pedig Nicolaa hozzátette, hogy ő is kedves és türelmes a báróval, a fiú elnevette magát. – Eleget kapsz enni, Justin? Van elég takaród éjszakára? Szükséged van valamire? – Mindenem megvan – felelte a fiú, és megfordult. Látta, hogy Ingelram és Bryan figyeli őket, erre egyből megkeményedett a hangja. – Nem vagyok már gyerek, Nicolaa. Nem bánj úgy velem, mintha az lennék! Nicolaa nem vette észre, hogy közönségük van, mint ahogy azt sem, hogy Royce közeledik feléjük. Nem bírta levenni tekintetét az öccséről. A nap sötétre festette a fiú bőrét és kiszívta hajának szőkeségét. Észre sem vette, hogy Justin milyen fess férfi lett. – Tudod, hogy Ulricot elvitték? – A báró elárulta – bólintott Justin. Nicolaanak feltűnt öccse hangjában az él. – Nem aggódsz Ulric miatt, ugye? Duncan és Millicent jól gondját viselik. – Nem aggódom miatta. A kisfiú boldog lesz velük. – Akkor miért komorodtál így el? – A báró elmondta, hogy itt járt Thurston. Nem kellett volna idejönnie. Justin hangja érzelemmentes volt, Nicolaa ezt nem tudta mire vélni. Ekkor megszólalt a hátuk mögött Royce. – Justin, minden héten van egy szabad délutánod, de nem a mai napon. Búcsúzz el a nővéredtől. Ingelram és Bryan már várnak. Justin azonnal ellépett testvérétől, és meghajolt a báró felé. Nicolaa azonban nem akarta elengedni. Utánanyúlt, hogy visszatartsa, ekkor fedezte fel, hogy a bal karját fekete bőr borítja. A bőrdarabot könyöktől két széles hurok erősítette a vállhoz. Royce-nak is feltűnt a különös szerkentyű. – Hát ez meg micsoda? – csodálkozott. Justin a báróhoz fordult, miközben Ingelram és Bryan csatlakozott hozzá. – Bryan készítette ezt nekem – motyogta, tekintetét a földre szegezve. Royce kezébe vette az egyik hurkot. – Amikor megkezded a gyakorlatozást a Sólymokkal, ettől meg kell szabadulnod. – Talán gúnyolni fogják miatta? – kérdezte Ingelram komoran összevonva a szemöldökét. Royce elnevette magát. Istenem, milyen ostobák… és fiatalok! Megcsavarta a hurkot, közben Justin arcát figyelte, mely lassan bíborszínűre változott. – Nem fognak gúnyolódni rajta – monda Ingelramnek –, de az holtbiztos, hogy ki fogják használni.
Royce tovább szorított a hurkon, míg Justin alig tudott megmozdulni. – Aztán pedig vernek belé egy kis észt, hogy máskor ne aggasson magára ilyen marhaságot. Nicolaa elszörnyedt, amikor férje kinevette Justin, de nem avatkozott közbe. Amikor pedig meghallotta a magyarázatát, maga is belátta, hogy az öccse karját borító bőr nem annyira a védelmet szolgálja, sokkal inkább fegyverként használható fel ellene. Ezt Justin is megértette, és amint a báró elengedte, le is vette magáról a pótujjat. – Távozhattok – mondta Royce a három újoncnak. A katonák meghajoltak a báró előtt, majd sarkon fordultak. Justin két társa között masírozott. Nicolaa Royce mellett állva figyelte őket. Észre sem vette, hogy közben megfogta férje kezét. Royce érezte, hogy Nicolaa remeg, mire megszorította a kezét. – Jobban érzed magad most, hogy beszélhettél Justinnal? – Igen – felelte Nicolaa, tekintetét egyre öccsén tartva. És akkor Ingelram gunyoros megjegyzése ütötte meg a fülét. A fiatalember nyilván azt hitte, hogy már hallótávolságon kívül van. – Kapsz eleget enni? – sipította vékony, nőt utánzó hangon. Bryan nyomban csatlakozott hozzá. – Kölcsönadjam ma éjszakára a takarómat, Justin? A fiatalember azzal vágott vissza, hogy bal vállával jól megtaszította Ingelramet, Bryant pedig megpróbálta elgáncsolni. A két férfi nagyot kacagott, és csodák csodájára Justin is csatlakozott hozzájuk. Royce elfojtotta nevethetnékjét. Nem akarta megbántani felesége érzelmeit. Amikor azonban az asszonyra nézett, látta, hogy ő is mosolyog. – Úgy babusgattam, mintha az anyja lennék – ismerte be Nicolaa. – Ugye ő is nevetett, Royce? Olyan régen hallottam már kacagni, hogy el is felejtettem már, milyen. Köszönöm, Royce! A férfi nem tudta biztosan, mit köszön neki a felesége. Mindenesetre Nicolaa a nyakába vetette magát és megcsókolta. Az asszony még akkor is megőrizte mosolyát, amikor megtudta, hogy a kiképzés végéig, azaz körülbelül hatvan napig nem beszélhet öccsével. Nicolaa nem vitatkozott, és ez tetszett Royce-nak. Royce legközelebb csak a vacsoránál látta feleségét. Mellette ült az asztalnál, amint befejezték azonban az evést, és Royce Lawrence-szel kezdett beszélni, Nicolaa felállt, kimentette magát, és felvonult a szobájukba. Ez a szokása általánossá vált. Két teljes hónap telt el teljes egyetértésben. Nem volt egyetlen dühkitörés, sem meglepetés, amely óvatosságra sarkallta volna Royce-ot, vagy akár egyetlen
vita. Royce-nak igazán örülnie kellett volna ennek a figyelemreméltó változásnak, ám mégsem töltötte el felhőtlen boldogság. Nicolaa nem szabadulhatott meg indulatos természetétől alig hatvan nap alatt. Ha még ennél is higgadtabb lesz, a végén még azt is ellenőriznie kell, egyáltalán lélegzik-e az asszony. Nicolaa viselkedése teljesen kétségbe ejtette. Az asszony leste minden kívánságát. Már azelőtt teljesítette őket, mielőtt Royce egyáltalán megfogalmazhatta volna. A fiatalasszony szenvedélyes természete csak az ágyban nyilvánult meg. Amikor Royce megérintette, Nicolaa nem tudott többé higgadt maradni. Royce örült ennek az áldásnak, de többet akart. Isten szent nevére, szerette volna visszakapni azt a lehetetlen nőszemélyt, akit feleségül vett. Hiányzott neki Nicolaa haragos tekintete, amint igyekszik keresztülvinni a saját akaratát. Hiányoztak a viták, különösen azok, amelyeket amúgy sem nyerhetett meg az asszony makacs és logikátlan érvelése miatt. De leginkább azt hiányolta, hogy kioktathassa kicsi feleségét. Nicolaa mosollyal az arcán ébred, és ugyanezzel a mosollyal tért is nyugovóra esténként. Úgy tűnt, állandósult ez az állapot, és teljesen kiborította Royce-ot. Az lehetetlen, hogy az asszony állandóan boldog. Senki nem lehet mindig boldog! Nicolaa tekintetéből eltűnt a csillogás… a házból pedig a nevetés. De hiszen az asszony nevetése spontán dolog volt, nem igaz? Nicolaa pedig többé semmit nem csinál csak úgy, spontán. Uramisten, hiszen ő tette ezt vele! Egyedül ő a felelős az asszony megváltozásáért. Pontosan azt kapta, amit elvárt tőle. Most már csak az a kérdés, hogyan fordíthatná vissza a folyamatot. Hogyan tehetné jóvá, amit tett? Royce egymás után vetette el a jobbnál jobbnak tűnő ötleteket. Végül Justin oldotta meg számára a problémát. Június közepe volt. Royce a külső várudvarban felügyelte katonái gyakorlatozását. Lawrence, aki a Gólyákkal dolgozott, általában ritkán kérte ura segítségét, ez az alkalom azonban kivételnek számított. Lawrence magához hívta a bárót, és amikor az megérkezett, intett Ingelramnek és Bryannek, hogy küzdjenek meg egymással. Justin a sorára várva álldogált a közelben. – Ezek hárman szépen összebarátkoztak – jegyezte meg Lawrence. – Meg vagyok elégedve Justin eddigi teljesítményével. Visszaszedte a betegsége alatt elvesztett kilókat, megerősödött és megférfiasodott a kőcipeléstől és a kardforgatástól. Igen, nagyon szépen fejlődik. Ingelram a földre sújtotta Bryant, harsány győzelmi kiáltást hallatott, majd Justin felé fordult. Bryan elgördült a fiú útjából. A két újonc látványos harcba kezdett a báró kedvéért. A többi katona kört alkotva figyelte a küzdelmet.
Royce homlokán egyre gyarapodtak a ráncok, ahogy a két fiatalembert nézte. – Lawrence, Ingelram harcol, vagy táncol Justinnal? – kérdezte végül. – Hát ez az! – morogta Lawrence. – Ezért is kértelek, hogy nézd meg őket. Nem számít, melyik emberemet jelölöm ki Justin ellen, a végeredmény mindig ugyanaz. Nem hiszem, hogy szándékosan csinálnák, de mindannyian úgy bánnak a fiúval, mintha üvegből lenne. Royce bólintott, majd éleset füttyentett, hogy magára vonja a figyelmet. Justin még mindig gyanakvással figyelte a bárót. Vigyorgott, míg barátjával verekedett, de tartózkodó arccal fordult Royce felé. – Kedvem támadt néhányótokat jól fenéken billenteni – jelentette ki Royce. – Ki kíván élni ezzel a kiváltsággal? Ritkaságszámba ment a lehetőség, hogy egy újonc megküzdjön a báróval, ezért a fiatalemberek égtek a vágytól, hogy ők legyenek a kivételezettek. Miközben az ifjak felé rohantak, Royce-nak feltűnt, mennyire vigyáznak arra, hogy Justint ne engedjék előre. Még most is védelmezni próbálták a fiút. Ez a féltő barátság egyszer még Nicolaa öccsének életébe kerülhet. Justin azonban egyáltalán nem akart kimaradni a küzdelemből. Vállával tört utat magának, és a csoport élére verekedte magát. – Hányan élhetnek ezzel a lehetőséggel, báró úr? – kérdezte. A fiú két oldalán Ingelram és Bryan állt, míg a többiek mögöttük sorakoztak fel. Justin a szószólójukként viselkedett, és ez a radikális változás megörvendeztette Royce-ot. Lawrence ugyan rendszeresen beszámolt a fiú fejlődéséről, ám ez a bátor kiállás mégis meglepte. Ugyanakkor a szívét is megmelengette. – A drága időmet csak négyőtökre pazarlom. Mivel te vetted magadra a vezető szerepét, te leszel az egyik. Válassz még hármat magad mellé, Justin, aztán jó vezérhez méltóan engedd őket előre. Justin bólintott. A barátaihoz akart fordulni, de hirtelen eszébe jutott valami. – És mi van, ha közülünk valaki billenti fenéken önt, báró úr? Royce erre harsányan felkacagott. – Azt illendően megjutalmazom. Justin elmosolyodott, és maga köré hívta a többieket, hogy megbeszéljék, ki lesz a másik három, aki a báróval kiáll. Royce és Lawrence türelmesen várakozott. – Jó munkát végeztél – szólt oda Royce halkan Lawrence-nek. – Szépen megizmosodott a fiú. – Kész a kiképzésre, akárcsak a többiek.
A Gólyák végül meghozták a döntésüket. Egy Merrill nevű vörös hajú katona lépett elő, és meghajolt előbb Royce, majd Lawrence előtt. – Nem használunk fegyvert – mondta Royce, és előre lépett. Merrill azonnal leoldotta a kardját, és átadta Justinnak. Aztán újra a báró felé fordult. – Készen állok a harcra, uram. Royce ismét felnevetett. – Egy frászt állsz készen! Esetleg a vezetésem alatt eltöltött három hónap után készen állsz majd, Merrill, de most semmiképp. Intett az ifjúnak, hogy támadjon, mire az lassan körözni kezdett körülötte. Royce meg sem moccant, még akkor sem, amikor a fiú a háta mögé került. Merrill ekkor támadásba lendült. Az volt a szándéka, hogy a nyakánál fogva elkapja a bárót, és lebirkózza a földre. Royce megvárta, míg ellenfele megérinti, akkor villámgyorsan megpördült, fél kézzel felemelte a fiút, és átrepítette a válla felett. Merrill hatalmas puffanással ért földet a hátsófelén. – Túl sok gondolkodási időt adtál, Merrill – okította Royce. – Nem volt nehéz kitalálni a szándékodat. Ha hátulról akarod meglepni az ellenfeled, gyorsnak kell lenned. Érted? Amikor Merrill bólintott, Royce a kezét nyújtotta, és talpra segítette az újoncot. – A következőt! – parancsolta Royce. Bryan lépett elő. A kardját már előre levette. Bal öklével a báró felé sújtott. Ha ütése célba ér, leteríti azt, aki kapja. Royce azonban kivételes harcos volt, és Bryan megfeledkezett erről a tényről. Így aztán a báró könnyedén elkapta az újonc öklét, és szilárdan tartotta egyik kezével. – Nos, Bryan, hogyan tovább? A fiú keze fájdalmasan lüktetett, mintha csak kőfalba öklözött volna. Vicsorgott kínjában, majd szabad kezével próbált meg ellenfelére sújtani. Royce elhárította az ütést, és elrepítette a fiút. – Te is előnyt adtán nekem – magyarázta Royce. – Bármilyen támadási módszert alkalmazhatsz, ami működik. Bryan, van lábad. Használd! – Igen, uram. A harmadik katona a kör közepére sietett. Howardnak hívták, és valamivel ravaszabbnak bizonyult, mint társai. Royce-nak kétszer is le kellett ütnie, mire a hátsó fertályán kötött ki. Végre Justin került sorra. Royce egy hosszú percig csak figyelte ellenfelét, mielőtt parancsot adott volna a támadásra. – Mit tanultál az első három kihívó esetéből?
– Hogy használjam a lábamat és az öklömet – válaszolta Justin. – És azt, hogy bármilyen módszer – tisztességes avagy sem – megengedhető, ha le akarom teríteni a báró urat. Royce bólintott. – Akkor nem vesztegettem hiába az időmet – jelentette ki, és tekintete a csoportra siklott. – Lawrence olyan feladatokkal bízott meg benneteket, amelyek a testeteket edzették. Most azonban elérkezett az idő, hogy megtanuljátok a fejeteket is használni. A csatában a nyers erő ravaszság nélkül egy fabatkát sem ér. Holnaptól kezdve az idősebb harcosokkal fogtok gyakorlatozni. A bejelentést hatalmas éljenzés fogadta. Az újoncok ezzel hivatalosan befejezték kiképzésük első szakaszát. Ezt meg kell ünnepelni! Royce bölcsen mosolygott magában. Holnap este nem lesz éljenzés. Addigra az ifjak minden porcikájukban a kínok kínját fogják elszenvedni, mivel a tapasztalt katonákkal töltött első nap lesz életük legnagyobb erőpróbája. Nicolaa az első dombon járt, amikor meghallotta a kiáltozást. Kíváncsian megszaporázta lépteit, míg a domb aljára nem ért. Meglátta a katonákat, és a kör közepén Justint és a férjét. Igyekezett elfojtani aggodalmát, de ekkor öccse Royce-ra támadt, és Nicolaa kis híján felsikoltott ijedtében. Justin csak színlelte a támadást. A legutolsó pillanatban megpördült, és megpróbálta kirúgni ellenfele lábát. Royce kitért a rúgás elől, és jókorát húzott a fiú hátára, egyenesen a lapockái közé. Justin előrebukott, de gyorsan összeszedte magát, és ismét támadásba lendült. Egészen véletlenül a fiúnak sikerült az ütés. Ökle Royce állának vágódott körülbelül öt másodperccel azután, hogy a báró észrevette, Nicolaa figyeli a harcot. Royce ösztönösen visszaütött, amivel sikerült a földre sújtania Justint. Előrelendült, lábát a fiú mellkasára téve a legkülönösebb parancsot adta ki. – Mosolyogj, Justin! – Tessék??? – zihálta a fiú elképedve. – Azt mondtam, mosolyogj – sziszegte dühösen Royce. – Most, a fene egye meg! Justin engedelmeskedett. Nicolaa kétségbeesetten igyekezett visszafogni magát. Nem szabad beleavatkoznia! De a látvány, ahogy öccse elterült a földön, és a többiek meg vigyorognak rajta, elfeledtette vele fogadalmát. Justin az ellenkező irányba nézett, így Nicolaa nem láthatta fivére mosolyát. – Royce, az öcsémnek csak egy keze van! – Nekem viszont kettő – vágta rá a férfi.
Nicolaa közben futásnak eredt, de erre a durva megjegyzésre megtorpant. Royce-ra bámult, aki rákacsintott. Majd Justin is felé fordult, és elnevette magát. Nicolaa hátralépett, megint megállt, megcsóválta a fejét, végül hátat fordított nekik, és elment. Royce felsóhajtott. Tudta, hogy felesége semmit nem értett meg a jelenetből. Ellépett Justin mellől, és a kezét nyújtotta neki. A fiú elfogadta a segítséget, és talpra állt. – Ügyesen küzdöttél – dicsérte meg Royce. – Jutalmul, amiért meg tudtál ütni, három társaddal együtt meg vagytok híva a ma esti vacsorára. Justin vigyorgott. Arca szinte lángolt, mikor visszaállt társai közé. Royce-nak fogalma sem volt, hogy megerőltetés vagy a dicséret festette-e vörösre a fiú arcát. Royce összekulcsolta két kezét a háta mögött, és a csoportra nézett. – Még egy dolgot szeretnék mondani nektek. Barátok letettek, és ez így van rendjén. De amikor egymással küzdötök, a barátságnak meg kell szűnnie. Senkivel nem bánhattok kesztyűs kézzel, bármi legyen is az indokotok. Amit kedveskedésnek vagy védelemnek szántok, egy igazi csatában a barátotok életébe kerülhet. Royce nem kételkedett abban, hogy mindenki érti, miről beszél. Következő szavait Justinhoz intézte. – Egy csatában senki nem fog kivételezni veled, mert félkarú vagy. Éppen ezért te nem lehetsz olyan jó, mint a többiek. Sokkal jobbnak kell lenned! Justin bólintott. – Mikor fogom megtudni, hogy már készen állok, báró úr? – Tudni fogod, Justin – mosolyodott el Royce. – Nem lesz szükség arra, hogy bárki is megmondja neked. Ekkor Lawrence lépett előre. – Annak megünneplésére, hogy megkezdődik a Sólymokkal való kiképzésetek, a báró úr talán megengedi, hogy labdajátékot nézzetek. Royce beleegyezően bólintott. Vilmos király ugyan ellenezte a játékot, mivel úgy vélte, elvonja lovagjai figyelmét az elsődleges kötelességüktől, azaz a folyamatos katonai kiképzésről. Royce viszont néha kivételt tett, mivel maga is szeretett részt venni a durva játékban. A cél az volt, hogy a bőrrel bevont labdát a pálya egyik végéből a másikba juttassák. Csak egyetlen szabályt kellett betartani: a résztvevők nem használhatták a kezüket. A játék mindig véres küzdelemmé vált. Nem véletlenül volt ennyire népszerűvé a lovagok körében. – Te vezeted az egyik csapatot, Lawrence, én pedig a másikat. Azonnal elkezdjük a játékot, amint beszéltem Nicolaaval. Megfordult, hogy Lawrence-szel együtt távozzon, de Ingelram és Justin az útjukat állták.
– Miért kell néznünk, báró úr? – bökte ki Ingelram. Royce felhúzta a szemöldökét a kérdés hallatán, aztán vállat vont. – Nem kell néznetek, ha nem akarjátok. Ez a délutánotok szabad, azt csináltok, amihez kedvetek van. – Ingelram csak azt akarta mondani, báró úr – magyarázta Justin –, hogy mi nem nézni szeretnénk, hanem játszani. Elég emberünk van, hogy saját csapatot állítsunk ki, és nagyon örülnénk a lehetőségnek, hogy alaposan elpáholjuk a Sólymokat. – Vérig sértődnének, ha arra kényszerítenénk őket, hogy a Gólyákkal kelljen megküzdeniük – jegyezte meg Lawrence. Justin elvigyorodott. – Akkor nem, ha ön és a báró úr csatlakoznának hozzánk. – Ez a vezetőtöktől függ – nevetett Royce Lawrence felé intve. Vazallusa engedékeny hangulatban volt. Az újoncok rögvest a pálya felé iramodtak, és máris a stratégiájukat kezdték tárgyalni. – Észrevetted? – kérdezte Lawrence Royce-tól. – Mit? – Hogy Justin nem csupán a vezetőjüknek tette meg magát, hanem egynek is érzi magát a többiekkel. Emlékszel, milyen volt, amikor idekerült? Mindenre azt mondta, hogy az övék, nem pedig az, hogy az övé. Ígéretes változás, nem? Ez az egyszerű megállapítás valósággal mellbe vágta Royce-ot. A pokolba is, hiszen ő is pontosan úgy viselkedett, mint Justin. A kezdetektől fogva az övé volt a vár, és nem Nicolaaé, a szolgák is hozzá tartoztak, és nem az asszonyhoz… és egy idő után a felesége beadta a derekát. Royce nagyot csapott barátja vállára. – Ráébresztettél egy hibámra. Köszönöm. Royce nem magyarázkodott. Most felmegy a várba, és megnézi, hogy nem izgatta-e fel túlságosan Nicolaat a jelenet, amit látott. Vacsora után azonban leülteti az asszony, és elmagyarázza neki, hogy milyen változásokat szeretne. Nem fogja kioktatni. Egyébként sem szokott ilyet csinálni. Addig fog azonban beszélni, míg meg nem érteti feleségével a dolgot. Nicolaa már magához tért kezdeti ijedtségéből, amelyet Royce és Justin harcának látványa okozott. Fivére ragyogó mosolya még mindig a szeme előtt lebegett. Valósággal berontott a várba, és felsietett a lépcsőn. Minél előbb a szobájába akart érni, mielőtt égbekiáltó módon megszegné a hármas számú szabályt.
Úgy bizony, mindjárt zokogásban tör ki, de most örömében. Royce azonban biztos nem értené meg könnyeit, ha történetesen utolérné. – Hová ilyen sietve, asszonyom? – állította meg Clarise. – Kérdezni szeretnék valamit a vacsorával kapcsolatban. – Ne most, kérlek! Néhány perc múlva lemegyek. Akkor majd megkérdezheted. Clarise azonban nem akart várni. A szakács már így is nyűgös volt, és Clarise nem akarta, hogy az asszony kedve még savanyúbb legyen, mert annak a vacsora látná kárát. A szolgáló a lépcső felé sietett, és a fordulónál megállította Nicolaat. – Csak egy pillanat lenne az egész – kiáltott oda neki. – A szakács azt akarja tudni, hogy édes gyümölcslepényt vagy cukrozott almát készítsen-e. Ha nem dönti el most rögtön, akkor egyik sem lesz az asztalon – figyelmeztette Clarise úrnőjét. Nicolaa a korlátnak dőlve fontolóra vette a kérdést. – Ma este ünnepelni fogunk, tehát mind a kettőt. Nicolaa megfordult, hogy elinduljon a folyosón, ekkor azonban a faszerkezet és a korlát megadta magát a végnek, és beomlott alatta. Clarise felsikoltott. Nicolaanak még meglepődni sem maradt ideje. Nagy lélekjelenléttel elkapta a párkányt, és görcsösen markolta az életéért. Alatta a korlát a földre zuhant, és fadarabok repültek szerteszét. Clarise elugrott az égi áldás elől. Végre abbahagyta a sikoltozást, és úrnője segítségére sietett. – Magasságos Isten az égben! Kapaszkodjon, asszonyom! Jövök segíteni. Csak le ne nézzen, az ég szerelmére, mer’ akkor holtra rémül! – Nem! Ne gyere ide fel! – kiáltott rá Nicolaa. – Le fogsz esni. Inkább kerítsd elő a férjemet! Siess, kérlek! Már nem bírom sokáig. A szolgáló azonnal irányt változtatott, és éppen az ajtóhoz ért, amikor az kivágódott és Royce lépett be rajta. Nem volt szükség magyarázkodásra. Royce azonnal átlátott mindent: a padlón heverő fadarabokat, a levegőben kalimpáló lábszárat, és a szíve kis híján megállt. Nicolaa alá rohant. – Mi a fenét csinálsz ott? A férfi ordítása valahogy megnyugtatta Nicolaat. Csak ezután fogta fel a kérdés abszurditását, és majdnem elnevette magát. – Mégis mit gondolsz, mit csinálok? Lógok a párkányról, te ostoba. Royce mintha vidámságot hallott volna felesége hangjában. De hiszen ez lehetetlen, döntötte el végül. Az asszony minden bizonnyal meg van rémülve.
– Engedd el, Nicolaa, és hajlítsd be a térded! Elkaplak – utasította nyugodt, tárgyilagos hangon. – Igenis, Royce. – Most engedd el, kedves! Nicolaat annyira meglepte ez a gyengédség, hogy megfeledkezett minden félelméről. Egyszerűen elengedte a párkányt, és várta, hogy férje elkapja. Royce alig roggyan meg az asszony súlya alatt, amint az nagy lendülettel a karjába érkezett. Szorosan átölelte égből pottyant terhét, majd gyorsan hátralépett, nehogy a fejükre essen a korhadt fa. Royce minden ízében reszketett, mire átért feleségével a nagyterembe. A tragédia közelsége teljesen kiborította. Kevesebb szerencsével az asszony akár a nyakát is szeghette volna. – Nem mehetsz fel az emeletre, Nicolaa. Megértetted? A férfi Nicolaa karját markolászta, miközben kiadta parancsát. A fiatalasszony nyomban bele is egyezett volna, ha nem vonja el a figyelmét egy útjukba kerülő zsámoly. Royce félrerúgta, és a kandalló mellett álló magas támlájú székre telepedett. Mélyeket lélegzett, és Nicolaanak feltűnt, hogy férje milyen izgatott. Mivel a férfi nem emelte fel a hangját, Nicolaara ez a felfedezés a meglepetés erejével hatott. – Ennyire féltettél? Royce komor tekintetet vetett rá, így jelezve, mekkora ostobaságnak tartja a kérdést. – Még ma mindent lehozatok a földszintre. Ne is próbálj meg vitatkozni, Nicolaa! Döntöttem. Nem mehetsz fel többé az emeletre. Az asszony biccentett. – Aggódtál miattam. – Úgy van. A két szó és a nyers, elfulladó hang elragadtatással töltötte el Nicolaat. A férfi igazán törődik vele! Az őrülten dobogó szív is ennek a bizonyítéka. Nicolaa tisztán érezte a nyugtalan kalapálást, amint a férfi durván magához szorította. A veszély azonban elmúlt. Itt az ideje, hogy Royce megnyugodjon. Nicolaa úgy döntött, hogy eltereli férje figyelmét. – Royce, igazán lerombolhattad volna már az otthonodat, és építhettél volna egy másikat. Nem is értem, miért habozol. Royce legszívesebben megfojtotta volna feleségét. – Ez nem az én otthonom, és nem is a tiéd – jelentette ki gondosan megnyomva minden szót.
– Akkor kié? – kérdezte zavartan a fiatalasszony. Royce letette Nicolaat az öléből, és felállt. – A miénk! – csattant fel. – Minden a miénk, érted, asszony? Nem az enyém, nem a tiéd, hanem a miénk. Felfogtad? Nicolaa bólintott. Az ördögbe is, nem kívánt még egy ekkora riadalmat egész életében! Royce durván vállon ragadta Nicolaat, és megcsókolta. Majd sarkon fordult és kiment. A vágy, hogy beleöklözzön valami jó keménybe, szinte teljesen elborította. Éppen kapóra jött a labdajáték. Talán ha néhány katonáját földre küldi, jobban fogja érezni magát. Amint azonban elhaladt a szanaszét heverő fadarabok között, rájött, hogy néhány katona kevés lesz. Az egész csapatot el kell agyabugyálnia. Nicolaa nem értette, mi ütött férjébe. Úgy vélte, lényeges lehet, hogy férje megváltoztatta véleményét a tulajdonjog kérdésében, de a férfi haragos viselkedése csak összezavarta a fiatalasszonyt. Tíz perc sem telt el, és katonák jelentek meg, akik alig egy óra alatt kiürítették az emeleti szobákat. Royce ágyát a nagyterem sarkába helyezték, de csak azután, hogy Thomas gondosan megvizsgálta, elég erős-e a padló ahhoz, hogy megtartsa a súlyt. Nicolaa szekrényét pedig az ágy fejéhez állították. A többi bútort az udvarra vitték. Thomas Nicolaa mellett állva figyelte a pakolást. Elmagyarázta a fiatalasszonynak, hogy a báró további döntéséig mindent a kunyhókban fognak tárolni. Nicolaat elcsüggesztette meghitt szobájuk elvesztése. Megkérte Thomast, hogy készítsen valamiféle elválasztó falat az ágy köré, amit a férfi meg is ígért. Thomas megtartotta ígéretét, és estére vastag falapokból ácsolt fal vette körül a sarkot, ahol az ágy állt. Nicolaa vacsoráig nem találkozott férjével. Nem kis meglepetésére Royce mögött négy katonát, köztük Justint, látott bemasírozni a nagyterembe. Annyira megörült öccsének, hogy eléje szaladt. Meg akarta ölelni öccsét, Royce azonban még időben közbelépett. Átkarolta az asszony vállát, és szorosan magához ölelte. Amikor Nicolaa alaposabban is szemügyre vette fivérét, döbbenten látta, hogy arca tele van sebekkel, horzsolásokkal. Aztán észrevette, hogy a többi katona sincs jobb állapotban. Royce és Lawrence sem panaszkodhatott a sérülések hiányára. Nicolaanak jó tíz percébe is beletelt, mire sikerült kihúznia a férfiakból, hogyan tettek szert a sebekre. Még tovább tartott, hogy elfogadja, az egész csak játék volt.
Igyekezett erőt venni magán, és nem kényeztetni öccsét a vacsora alatt. Tudta, csak kínos helyzetbe hozná a fiatalembert. Még arra is kísérletet tett, hogy elhitesse a többiekkel, élvezettel hallgatja a durva labdajátékról szóló beszámolókat. A négy újonc – köztük Justin is – farkasétvággyal evett, és amikor éppen nem mohón faltak, akkor egymást ugratták, vagy kérkedtek a hőstetteikkel. Gyakran harsant kacagás is. Justin együtt nevetett a többiekkel. Nicolaa a négy ifjoncot figyelte. Nagyon hasonlítottak egymásra, és öccse tökéletesen illett közéjük. Ó igen, hozzájuk tartozott. Jaj Istenem, mindjárt megszegi azt az átkozott harmadik szabályt, és itt mindenki előtt elsírja magát! A katonák biztos nem értenék meg, miért sír. Royce sem. Ki kell jutnia innen, mielőtt szégyenszemre elpityeredik. Szerencsére a négy férfit annyira lefoglalta hőstetteik felidézése, hogy észre sem vették, amikor Nicolaa magukra hagyta őket, és kiment. A fiatalasszony megkerülte az udvart, és egész a külső várig sétált. Olyan sok mindenért tartozott hálával! Az isten igazán kegyes volt hozzá, amikor elküldte neki Royce-ot. Justinnak most már van jövője, és ezt Royce-nak köszönheti. Igen, valóban sok mindenért tartozik hálával. Erre elmosolyodott. Ha valaki egy évvel korábban azt merte volna mondani neki, hogy eljön a nap, amikor reménytelenül szerelmes lesz egy normannba, vérig sértődött volna. Most viszont áldásnak érezte. Royce rá is úgy vigyázott, mint a szeme fényére, és ez elég volt neki. Továbbra is olyan felesége lesz a férfinak, amilyet az szeretne. Ez a legkevesebb, amivel vissza tudja fizetni a tőle kapott kedvességet és türelmet. Nicolaa abbahagyta a sírást, és elindult visszafelé. Amikor a belső várudvarra ért, észrevette férjét. Royce a lépcső tetején állt és őt figyelte. A holdfényben a férfi olyan volt, mint egy óriási szobor. Nicolaa megállt az udvar közepén. – Nekem itt kell állnom a gyerekeinkkel és a visszatértedre várnom. – Igazán? – Az anyám mindig így csinálta – lépett közelebb Nicolaa. – Ez valami különleges kötelesség volt talán? – Nem, csak egy szokás. Olyan szokás, amelyet a papa nagyon kedvelt. – Milyen szokásaik voltak még? Nicolaa újabb lépést tett felé. – Vacsora után minden este sakkoztak.
– Akkor mi is azt fogjuk tenni. – De vacsora után szoktad megbeszélni a katonáiddal a másnapi terveket. – Majd vacsora előttre teszem a megbeszélést. Vacsora után pedig sakkozunk. – Miért akarod ezt szokássá tenni? – A hagyományokat folytatni kell, vagy legalábbis ezt mondta nekem a feleségem az esküvőnk éjszakáján, amikor arra akart rávenni, hogy megcsókoljam. Erre Nicolaa elmosolyodott. – A feleséged töredelmesen beismeri, hogy valóban ez volt a célja. Royce bólintott, arca elkomolyodott. – Szeretném, ha még valamit beismernél – mondta rekedtes hangon. – Valld be, hogy szeretsz, Nicolaa! Hallani szeretném, ahogy kimondod a szavakat. A fiatalasszony szeme nyomban megtelt könnyel. Mélyen lehajtotta a fejét, hogy férje ne lássa, mennyire zaklatott. – Nem tehetem. Nem rakhatok még több terhet a válladra. Royce a feleségéhez lépett. A karjába húzta, és szorosan magához ölelte. – Ha bevallod a szerelmed, azzal szerinted terhet raknál rám? – kérdezte a férfi, mivel biztos volt benne, hogy rosszul hallott valamit. – Igen. Royce erre harsányan felkacagott. – Megértelek én téged valaha is? – Szeretlek! Amíg Nicolaa ki nem mondta a szót, Royce rá sem döbbent, mennyire kívánta hallani az asszony vallomását. Igazi csoda, felbecsülhetetlen ajándék volt a számára. Alázattal fogadta az asszony ajándékát, bár a logikus énje nem talált magyarázatot arra, hogyan is szeretheti őt Nicolaa. Nicolaa maga volt a csoda. Nem a hegeket látja az arcán, hanem szemének ezüstös csillogását. Royce mindig is esetlen és otromba alaknak tartotta magát, de felesége délceg termetéért és erejéért csodálja. Nicolaa vak, és Royce egész életében hálás lesz ezért a fogyatékosságáért. A férfi nem szólt egy szót sem, pedig a fiatalasszony annyira várta azt a szót. Reménykedett és imádkozott érte. – Édesem, elárulnád, hogy miért tartod tehernek magadat? Nicolaa erre könnyekben tört ki. – Mert nem volt választásod az esküvő előtt.
Royce elmosolyodott. Nicolaa fejét az álla alá simította, mivel nem akarta hogy lássa az arcát. Nem szerette volna, ha azt hiszi, rajta nevet, ugyanakkor azt sem akarta, hogy észrevegye, az ő szeme is elhomályosult. Az öröm azonban szinte szétfeszítette belülről. – Ja, igen, a választás – suttogta. – Már jó ideje aggaszt a dolog, ugye? Nicolaa beütötte a fejét a férfi állába, amikor bólintott. – Nicolaa, arra nem gondoltál, hogy el is hagyhattam volna a termet, mielőtt még a választásra kerül a sor? – Nem hagyhattad volna el. A király csak a nős lovagokat engedte távozni. Be sem neveztél a párbajra. Royce más oldalról próbálta megközelíteni a kérdést. – Nemet is mondhattam volna neked. – Nem mondtál volna, mert ahhoz túl becsületes vagy. Felelősnek érezted magad értem. – Ezt jól kitaláltad, nem igaz? Bármit mondok is, nem változtatod meg a véleményed. – Mint például? – Már előre eldöntöttem, hogy indulok a kezedért. Soha nem engedtem volna meg, hogy másé légy, Nicolaa. – Csak kedves akarsz lenni hozzám, Royce. Te mindig mindenkivel kedves és türelmes vagy. Royce megcsókolta az asszony feje búbját. Fogalma sem volt, hogyan győzze meg Nicolaat, hogy mindenképpen őt választotta volna. Azért döntött úgy, hogy kiáll érte párbajozni, mert a gondolatát sem bírta elviselni annak, hogy más is Nicolaahoz érjen. Nicolaa hozzá tartozott. Mire Londonba értek, teljesen hozzászokott. S mivel a természetében van a birtoklásvágy, nyilván az is közrejátszott abban, hogy nem engedhette át Nicolaat másnak. Ez a szerelem dolog viszont nem neki való. Abban sem volt biztos, hogy képes-e úgy szeretni, ahogy egy férjnek kell. Alkalmatlannak és felkészületlennek érezte magát. Az nem lenne kielégítő az asszony számára, ha csak annyit mondana neki, hogy jól érzi magát vele, és elégedett az oldalán. Nem, semmi olyasmit nem tudna neki mondani, amivel meg tudná győzni a fiatalasszonyt arról, hogy a maga módján igenis törődik vele. Royce úgy döntött, inkább nem mond semmit. Majd megtalálja a módját, hogy inkább megmutassa neki.
TIZENHATODIK
F E J E Z E T
Könnyebb volt elhatározni, mint végrehajtani a feladatot. Bármennyit törte is a fejét Royce, egyetlen épkézláb ötlet sem jutott eszébe, hogyan is győzhetné meg feleségét, hogy mindenképpen őt választotta volna. A sikertelenség persze nem vette el a próbálkozó kedvét. Őrjítő volt, hogy Nicolaa nem akart hinni neki, de még ennél is borzasztóbb volt az asszony állandó mosolya. Ha Royce nem lett volna olyan boldog, amiért felesége szerelmet vallott neki, már a teljes kétségbeesés szélén állt volna. Ha dicsérte az asszonyt, az azonnal viszonozta a kedvességét. Valahányszor csak alkalma nyílt rá, megcsókolta. Nicolaa mohón viszonozta a csókokat. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor a derűs mosoly eltűnt az ajkáról, de csak azért, mert férje szája eltakarta. Még sakkozott is Nicolaaval. Arra készült, hogy engedi győzni, de aztán rájött, hogy az asszony már meg is nyerte a játszmát. Ekkor taktikát váltott, és hajnalig ültek a tábla mellett, míg végül Royce nem hagyta nyerni ellenfelét. Az asszony magától is győzelemre vezette bábuit. A játék után, amikor Royce még mindig kóválygott, hiszen évek óta ez volt az első veresége, Nicolaa megígérte neki, hogy legközelebb hagyja őt is nyerni. A helyzet azonban rosszabbra fordult, mielőtt javult volna. Egy forró hétfő délelőtt, amint Royce Lawrence-szel az oldalán a nagyterembe lépett, égve találta a tüzet a kandallóban. Mintha izzó kemencébe sétált volna be. Izzadságcseppek folytak végig az arcán, mire a konyhában sürgölődő feleségéhez ért. – Olyan forróság van itt, mint a pokolban – jegyezte meg. – Nicolaa, van valami különleges oka annak, hogy begyújtattál a kandallóba? A fiatalasszony megfordult, és férjére mosolygott. Egy pamutkendővel legyezte magát, majd megtörölte vele férje homlokát is. – Hat katonát hívtál vacsorára – magyarázta –, és a szakácsnak szüksége volt még egy tűzhelyre a hús elkészítéséhez, ezért gyújtottunk be. Amikor végzett férje homlokával, Nicolaa kifordította a kendőt, és Lawrence homlokát kezdte törölgetni. A vazallus hátrahőkölt meglepetésében. Az asszony követte, befejezte a mozdulatot, majd kitessékelte a két férfit a konyhából. Royce és Lawrence sarkon fordult, és átvonultak a nagyterembe. Alig értek azonban a terem közepére, amikor Guy báró két elválaszthatatlan talpnyalója, Morgan és Henry lépett be. Nicolaa elhatározta, hogy kitámasztja a bejárati ajtót, így enged be egy kis friss levegőt. Amint kilépett a konyhából, Morgan pökhendi szavai ütötték meg a fülét.
– A bárónk egy egész szakasz katonát hozott magával, hogy leszámoljon az utolsó szász felkelőkkel. Megesküdött, hogy két héten belül kiírtja őket, még írmagjuk sem marad. Nicolaa elsápadt, de megőrizte higgadtságát. Royce tudta, hogy feleségének Thurston jár az eszében. Morgan követte Royce tekintetét, meglátta Nicolaat, és meghajolt előtte. A fiatalasszony nem fogadta a köszönést, csak hűvösen a vazallusra bámult, és várta a folytatást. – Úgy értesültünk, hogy az ellenállók vezetője a maga bátyja, Lady Nicolaa – mondta Henry. – Igaz ez? – Talán – felelte Nicolaa. – Akkor fogadja őszinte részvétünket – vigyorgott Morgan. – A bárónk együtt érző ember. Biztos vagyok benne, hogy bedobja majd a fivére tetemét ide Londonba menet, hogy illő módon eltemethessék. Royce ökle nagyot csattant az asztalon. – Elég! – parancsolta. – Mondd el, mit üzent a báród, aztán takarodjatok innen! Henry még sohasem látta, hogy Royce elveszítette volna a türelmét. A báró felháborodása meglepte, a haragos szemvillanástól meg is szeppent kissé. Morganen azonban nem látszott, hogy megijedt volna. Nicolaat méregette szúrós szemmel. A fiatalasszony mosollyal válaszolt. – Megbocsátom tiszteletlen viselkedésedet, mivel csupán a féltékenység szülte. Morgan tiltakozásra nyitotta a száját, de Nicolaa egyetlen intéssel elhallgattatta. Arca mélységes megvetést tükrözött, amint közelebb lépett a lovaghoz. Morgan majdnem a kandallóba hátrált előle. – Hallottátok a férjem parancsát. Ki vele, miért vagytok itt, aztán tisztuljatok innen! Morgan túlságosan dühös volt ahhoz, hogy meg tudjon szólalni. Intett Henrynek, hogy adja át az üzenetet, ő maga pedig a kandalló felé fordult. Észrevette a párkányon sorakozó sakkfigurákat, és szórakozottan leemelte az egyiket, hogy alaposabban szemügyre vegye. Nem igazán figyelt azonban rá, mivel a király üzenetét hallgatta, amelyet Henry tolmácsolt. – Vilmos király üdvözletét küldi, és azt kéri, hogy Royce báró válassza ki tíz legderekabb emberét, hogy a hat hét múlva kezdődő ünnepi játékokon részt vegyen velük. Tíz újoncot is hozzon magával a báró úr, hogy ők is részt vehessenek az ünnepségeken. A királynak van még egy kívánsága – morogta Henry. Royce összefont karral, és meglehetősen türelmetlenül várta, hogy Henry befejezze végre. – A báró úr várja a folytatást – csattant fel Lawrence. Henry biccentett.
– Királyunk szeretné tudatni, hogy ő és hitvese ragaszkodik Lady Nicolaa megjelenéséhez is az ünnepségeken. Lady Nicolaa elnyerte a királyi pár rokonszenvét, és látni kívánják – fejezte be az üzenetet savanyú arccal Henry. Nicolaa felnevetett volna, ha nem aggódik annyira a Morgan kezében tartott sakkfigura miatt. Nem mert ráparancsolni, hogy tegye le, mert félt, hogy akkor a férfi is rájön, milyen értékes számára az a bábu, és szándékosan kárt tesz benne. Henry meghajolt a báró előtt, majd Nicolaahoz sétált. – Akkor talán majd úrnőnk is látni fogja, ki az első és ki a második. – Hiszen ezt már mindannyian tudjuk, nemde bár? Nicolaa egy percig sem bírta tovább. Túlságosan is felkavaró volt nézni, hogyan forgatja kezében a sakkfigurát Morgan. A fiatalasszony a kijárathoz sétált. – Lawrence, kérem, kísérje ki a katonákat! A férjem kívánsága, hogy azonnal hagyják el a termet. Morgan Royce-hoz fordult. – Megsemmisítjük a katonáit, báró úr – kérkedett. – Ezúttal nem szenvedünk vereséget. Hogy megerősítse kijelentését, letörte a fekete vezér fejét, és a darabokat a tűzbe dobta. Egészen eddig a pillanatig Royce nem is vette észre, hogy Morgan kezében tartja a bábut. Nicolaat figyelte. Látta, hogy torzul el a dühtől az arca, és csak ekkor vette észre a fekete vezér pusztulását. Dühösen felordított. Morgan meglepetten fordult meg. Royce villámgyorsan mozgott. Lecsapott a férfira, és a következő pillanatban a nagyképű vazallus már a levegőben repült. Az egész olyan gyorsan történt, hogy Nicolaa alig tudta követni az eseményeket, nemhogy közbeavatkozhatott volna. Royce jókora távolságra hajította a nagydarab fickót. Morgan elsüvített az asztal fölött, az ágyat körülvevő fal mellett, és a terem falának vágódott. Ahelyett azonban, hogy a fal mentén a padlóra csúszott volna, keresztültörte a falat és kizuhant az udvarra. Nicolaa feltételezte, hogy innen is eltávolították már a korhadt deszkákat. Az ember nagyságú lyukon, amely pontosan a fal közepén tátongott, nagyszerű kilátás nyílt az alattuk lévő udvarra. Nicolaa a szája elé kapta a kezét. A lyukon át látta, hogy Morgan tántorogva megpróbál talpra állni. Tehát Royce nem ölte meg. Henry a fiatalasszony felé sietett. Nyilvánvaló volt, hogy eszében sincs társa segítségére sietni. Morgan nem tudott felegyenesedni. Mindig térdre esett. Nicolaa sejtette, hogy a férfi erősen kóvályog egy ilyen zuhanás után.
Az asszony nem tudta elrejteni mosolyát. Henry ezt észrevette, és dühében valósággal remegett. Megtorpant, amikor Nicolaa mellé ért. – Rossz báróhoz ment feleségül – vicsorogta. Henry talán tudott volna uralkodni dühén, ha nem látja Nicolaa mosolyát. Legszívesebben megütötte volna a nőt. Azt azonban még legelvakultabb haragjában is felfogta, ha csak egy ujjal az asszonyhoz ér, Royce megöli. Mégis égett a vágytól, hogy letörölje a diadalmas mosolyt Nicolaa arcáról, ezért a szavaival igyekezett őt megfélemlíteni. – Még a játékok vége előtt özvegy leszel – sziszegte oda neki. – Hallgatnod kellett volna arra a vén boszorkányra, és megölnöd a férjed, amíg lehetőséged volt rá. Megkíméltél volna minket a fáradságtól. Nicolaa nem hagyta, hogy a férfi felbosszantsa. Henry úgy viselkedett, mint egy durcás kisgyerek, aki nem kapta meg a játékát. – Távozz, Henry! A jelenléted zavaró. Nicolaa nem vesztegetett több időt az ostoba fickóra. Inkább Royce miatt aggódott. Még soha nem látta, hogy férje így elvesztette volna az önuralmát. Ijesztő volt. És még nem végzett Morgannel. Amikor a férfi megfordult, és az ajtó felé indult, Nicolaa elkapta a haragtól lángoló tekintetet, és tudta, közbe kell lépnie. Nem akarta, hogy férje megölje Morgant. A hitvány fickó halála nem érné meg a magyarázkodást, amellyel a királynak tartoznának. Ráadásul azt sem akarta, hogy Morgant az ő földjükön temessék el. Royce már majdnem Nicolaa mellé ért, amikor az asszony megszólalt. – Milyen kellemes légáramlatot csináltál, férjuram. Köszönöm. A férfi bólintott, továbbment, majd hirtelen megtorpant és visszafordult. – Mit mondtál az imént? – Csak megköszöntem az ablakot. Lawrence elnevette magát. Nicolaa mosolygott. Royce lehunyta a szemét, és nagyot sóhajtott. – Nem akarom megölni a gazembert. – Hát persze, hogy nem – helyeselt Nicolaa. – A sakkbábunak már úgyis vége. Azzal, hogy megölöd Morgant, már nem tudsz változtatni rajta. – Csak el akartam törni az egyik lábát… esetleg mind a kettőt – mondta rendkívül józan hangon, de vigyorgott mellé. – Semmit nem érnél el vele. – De legalább végtelen elégtétellel töltene el.
Nicolaa megrázta a fejét, mire Royce felvonta a szemöldökét, de aztán feladta. Látta, hogy felesége elhatározása megingathatatlan. Nem akart neki csalódást okozni. A kandallóra tekintett, majd vissza az asszonyra. – Melyik bábu volt az, kedves? – A fekete vezér. Royce válla meggörnyedt. Ez volt az a darab, amelyet Nicolaa apja megkarcolt, miközben vidám történeteket mesélt a családjának. Royce felelősnek érezte magát a veszteségért. Figyelnie kellett volna Morgan minden mozdulatát. Ha éberebb, megelőzhette volna a pusztítást. Magához ölelte Nicolaat. – Annyira sajnálom – suttogta. – Az én hibám. Oda kellett volna… Az asszony nem engedte, hogy befejezze. – Túl gyorsan történt az egész. Nem tehettél semmit – paskolta meg Nicolaa férje mellkasát, majd csókot nyomott az állára. – Ne nézz olyan mérgesen! Megtörtént és kész. Royce el sem akarta hinni, hogy még az asszony vigasztalja őt. – Nagyon jól viseled a dolgot – jegyezte meg. Nicolaa egy pillanatra sem hagyta abba a mosolygást. Jó öt percébe telt rávenni férjét, hogy hagyja el a termet. A nyitott ajtóban állt, míg Royce és Lawrence átvágott az udvaron. – Nicolaa még mindig ott áll? – kérdezte Royce. Lawrence hátrafordult. – Nem, uram, már elment. Royce azonnal irány változtatott. – Gyanakvó természet vagyok – magyarázta vazallusának. – A feleségem meglehetősen jól fogadta Morgan álnok tettét, nem gondolod? – De igen. – Túlságosan is jól – mosolygott a báró. Befordult a sarkon, az átjáróhoz vezető létrához ment, és léceknek dőlve várakozni kezdett. Nem kellett sokat várnia. Nicolaa szinte repült a létra felé, szoknyáját a bokája fölé emelve, hogy még gyorsabban futhasson. Azonnal megtorpant azonban, mikor meglátta a létrának támaszkodó Royce-ot. Gyorsan a háta mögé rejtette a kezét, és édesen a férfira mosolygott. Royce visszamosolygott rá. Tekintetét le nem véve a feleségéről utasította Lawrence-et, hogy térjen vissza a teendőihez, és amikor a vazallus magukra hagyta őket, közelebb intette magához az asszonyt. Megvárta, míg Nicolaa megáll előtte, majd kinyújtotta a kezét.
A mosoly lefagyott a fiatalasszony ajkáról, és hátralépett. – Játsszunk becsületesen, Nicolaa! Ha én nem bánthatom Morgant, akkor te sem. Add ide! – Honnan tudtad? – kérdezte a fiatalasszony zsémbesen. Royce a homlokán lévő sebhelyre mutatott. – Logika! Nicolaa a férfi kinyújtott tenyerébe tette a parittyát, a két követ pedig a földre dobta. – Azt hitted, az elsővel elvéted a célt? – Én sohasem vétem el a célt – rázta meg a fejét az asszony. – A másikat Henrynek szántam. Royce felkacagott. Nicolaa ezt nem tudta mire vélni. Újabb lépést tett hátrafelé. – Már éppen elég idődet raboltam el – jelentette ki. Alig tudta eltitkolni csalódottságát, amiért nem tudott méltó istenhozzádot mondani a két latornak. Legszívesebben ráordított volna férjére, amiért nem hagyta, hogy bosszút álljon. A férfi kezében lógó parittyára nézett, és nagyot sóhajtott. – A jövőben megpróbálok jobban uralkodni magamon. – Ezt azt jelenti, hogy még többet fogsz mosolyogni? – Igen. – Az ég legyen hozzám irgalmas! – Velem már az volt – suttogta Nicolaa. – Amikor téged nekem adott. Kedves megjegyzéseivel mindig sikerült meglepnie férjét. Royce ellökte magát a létrától, megfogta felesége kezét, és elindult vele a kastély felé. Szótlanul sétáltak egymás mellett. Nicolaa úgy vélte, a nagyterembe tartanak, ahol aztán Royce nekikezd szokásos szónoklatai egyikének. Amikor azonban a terembe értek, Royce nem engedte el a kezét, hanem a paraván felé vonta, amely az ágyukat rejtette. Egy pillanatra megállt, és kinézett a falban tátongó lyukon, majd Nicolaara kacsintott. – Ugye milyen nagyszerű a kilátás? – Royce, hová viszel? – Az ágyba. – Most? – Igen, most. – Royce, ez nem jellemző rád – fakadt ki az asszony. – Te sohasem térsz el a napi beosztásodtól. Az felborítaná a… megszokott rendet. Nicolaa határozottan döbbentnek látszott. Royce magához ölelte. – A spontán tettek éppolyan fontosak, mint az előre eltervezettek, asszony. Igazán hagyhatnál némi teret az életedben a meglepetéseknek is.
– Meg kell tanulnom… Royce felkapta a feleségét a földről és szájon csókolta. Nicolaa boldogan átölelte férjét. Ingelram és Justin vezetőjük kíséretében éppen akkor sétáltak el a lyuk előtt, és nem kis meghökkenéssel látták, hogy uruk a feleségét csókolja. Lawrence mosolygott. Ingelram oldalba bökte Justint, és harsányan felkacagott. Justinnak tartott a legtovább, hogy felfogja a látványt. Végül Lawrence-hez fordult, és elkapta vigyorát. – A nővérem nagyon szeretheti a férjét. Lawrence bólintott. – És a férje is ugyanúgy szereti őt. Erre végre Justin is elmosolyodott. Nem kell többé a nővére miatt aggódnia. Megtalálta a helyét ebben az új, normann világban, akárcsak ő. Ingelram ismét oldalba bökte, mire Justin megpróbálta elgáncsolni barátját. Lawrence nyakon ragadta a két újoncot, és előre taszajtotta őket. A báró szemmel láthatóan kettesben akart maradni a feleségével, és neki feltett szándéka volt, hogy biztosítsa ura számára az áhított magányt. *** Royce összehívta embereit, és átadta nekik Vilmos király üzenetét. Bár mindegyik katona égett a vágytól, hogy a szerencsés húsz közé tartozhasson, egyikük sem merte nyíltan kérni ezt a kegyet. Tudták, várniuk kell addig, míg a báró kihirdeti döntését. Másnap este Nicolaa néhány vágásnyomot fedezett fel férje kezén. Amikor rákérdezett, Royce csak megrántotta a vállát, és másról kezdett el beszélni. Az asszony úgy vélte, férje már nem is emlékszik rá, hol szerezte a vágásokat. Royce nagyon kimerültnek látszott. Még ahhoz sem volt kedve, hogy vacsora után sakkozzanak. A szerelmeskedéshez azonban elég erőt érzett magában. Nicolaa az éjszaka közepén felébredt, és közelebb akart húzódni Royce-hoz, de majdnem leesett az ágy másik oldalán, mire felfedezte, hogy férje nem fekszik mellette. Magára kapta a köntösét, és a férfi keresésére indult. Nem kellett messzire mennie. Royce az asztalfőn ült, és annyira elmerült a munkájában, hogy észre sem vette a fiatalasszonyt. Egy darab fát tartott a kezében. A gyertya remegő lángjának fényében Nicolaa jól látta a fehér vezér alakját kirajzolódni az asztalon. Royce a fadarabot egészen az aljánál fogta, másik kezében pedig egy kést tartott, amivel apró szilánkokat hasított le a fáról. Időnként a fehér vezérre pillantott, majd folytatta a faragást.
A férfi egy új fekete vezért készít neki! Ekkor megértette, honnan származnak a vágások, és azt is, miért olyan kimerült a férje. De legfőképpen azt, hogy Royce szereti őt! Nicolaa sokáig mozdulatlanul állt. Arcán könnyek peregtek, amint férjét figyelte, és elmosolyodott a férfi minden egyes káromkodására, amikor az megvágta a kezét. Hallotta, hogy nyílik az ajtó, mire gyorsan a fal mögé rejtőzött. Kikukucskálva Justint látta, amint egy apró tőrrel a kezében Royce felé lépdel. Royce fel sem nézett. Ezek szerint várta a fiút. Justin legalább olyan elgyötörten festett, mint férje. Talán itt tölti az éjszakáit, hogy Royce-nak segítsen? – Ez az apám kése volt – suttogta Justin. – Biztosan jobban megfelel a faragáshoz, báró úr. Ezzel Justin leült Royce mellé. Letette a tőrt, és megfogta a fadarab talpát. Justin fekete bőrdarabbal óvta a kezét, Amikor Nicolaa látta férje ügyetlen mozdulatait, rájött, hogy ez elengedhetetlen védelmi eszköz férje mellett. Az asszony letörölte könnyeit, majd halkan közelebb sétált a két férfihoz, akiket tiszta szívéből szeretett. – Nicolaa hogy meglepődik majd! – suttogta Justin. – Remélem, örülni fog – súgta vissza Royce. – Örülök, és meg is vagyok lepve – szólalt meg Nicolaa a hátuk mögött. Justin ugrott egyet ijedtében. Royce összerezzent, és megkarcolta a még alig kész figura nyakát. – Most nézd meg, mit műveltél, asszony – zsörtölődött Royce. Nicolaa áthajolt férje válla fölött, hogy szemügyre vegye a kárt, majd nevetni kezdett. Ez volt a legbumfordibb sakkfigura, amelyet valaha is látott. A feje nagyobb volt, mint a teste, és a nyaka is háromszor hosszabb, mint a fehér vezéré. Nicolaa imádta. Különösen a karcolást a nyakán. Megcsókolta férjét, majd letelepedett a férfiakkal szemben. – Emlékezned kell ennek a karcolásnak a történetére, férjuram, hogy elmesélhesd majd a gyermekeinknek. Gyanította, hogy a férfi zavarban van, amiért ilyen gyengéd figyelmességre utaló tevékenységen érték. Nicolaat is a sírás környékezte. Teremtő Isten, mennyire szereti ezt a férfit! Nicolaa öccsére nézett. A fiú rákacsintott. Talán, mert ő is észrevette Royce zavarát, vagy mert látta nővére elpárásodott tekintetét. – Justin!
– Igen? – Szeretem Royce-ot! – Tudom, Nicolaa – mosolyodott el a fiú. – Honnan? – Abból, ahogy ránézel. A fiatalasszony férje felé fordult, hogy lássa, mit szól erre. A férfi az asztal fölé hajolva szorgalmasan faragta a fadarabot, de közben mosolygott. – Még valamit tudnod kell, Justin – mondta ekkor Nicolaa. – Royce is szeret engem. – Ezt is tudom – hahotázott öccse. Royce elejtette a kést, és feleségére nézett. Egy ideig csak némán bámulta. – Biztos vagy abban, hogy szeretlek? – akarta tudni. – Igen. A férfi erre bólintott, sőt sóhajtott is egyet. – Akkor akár fel is hagyhatsz azzal a sátáni mosollyal, Nicolaa, mert az őrületbe kergetsz vele. Justin értetlenül meredt rájuk, az asszony viszont felkacagott. – Csak olyan feleség próbáltam lenni, amilyet kívántál magadnak. – Én téged kívánlak. – Nicolaa, nem szabad mosolyognod? – hitetlenkedett Justin, aki megpróbált valami értelmet találni a beszélgetésben. Royce le sem vette tekintetét gyönyörű feleségéről, amikor utasította a fiút: – Justin, hagyj magunkra! – Igenis, uram! – vigyorgott a fiatalember. Nicolaa öccsével együtt állt fel. Fogta az egyik gyertyát, és lassan az ágyhoz sétált. A gyertyát letette a kisszekrényre, és várta, hogy Royce csatlakozzon hozzá. A férfi az ágy másik oldalára ment. A reszkető gyertyafényben Nicolaa figyelte, ahogy levetkőzik. Milyen jóvágású férfi! Erő és hatalom sugárzik belőle. Meg gyengédség is. Nicolaa is levette a köntösét, és a padlóra ejtette, közben egy pillanatra sem vette le tekintetét a férjéről. – Annyira szeretlek, Royce! – Én is nagyon szeretlek, kedvesem! Az ágyra térdeltek. Egymással szemben. Royce megragadta Nicolaa csípőjét. Nicolaa átkarolta férje nyakát.
A fiatalasszony megcsókolta a férfi mellkasát, állát, a sebhelyet. Royce-nak most nem volt türelme az incselkedéshez. Nicolaa hajába markolt, és hátrafeszítette a fejét. Torkát halk, kéjes hörgés hagyta el, amint az asszony szájára hajolt. Nyelvük találkozott, összefonódott. Royce újra felhördült. Nicolaa felsóhajtott. Royce az ágyra fektette feleségét. Egész testével ráborult, majd csókokkal halmozta el minden porcikáját. Annyira gyengéd, türelmes szerető volt… míg csak meg nem vadult és követelőzővé nem vált a vágytól. Ekkor Nicolaa lába közé feküdt, és óvatosan beléhatolt. Ekkor az édes kín erősödött, majd nyers gyönyörrel párosult, és csak akkor csillapult valamelyest, amikor ők ketten teljesen eggyé váltak. Ekkor végre képes lassítani, igaz, csak annyi időre, míg felesége fülébe súghatta vallomását, amelyre az asszony oly régóta vágyott. Nicolaa, csak töredékeket hallott belőle, mivel teljesen lefoglalta, hogy elsuttogja férjének mindazokat a gyengéd, kedveskedő és szerelmes szavakat, melyeket oly régen őrizgetett a szívében. A túlcsorduló érzelmek azonban hamarosan mindkettőjük szavát elvették. Az ágy fájdalmasan nyögött szerelmük heves megnyilvánulásai alatt. Royce eleinte lassan ostromolta, mozdulatai kimértek voltak egészen addig, míg Nicolaa teljesen át nem adta magát neki. Akkor hirtelen megvadult, felgyorsult, és felesége nevét kiáltva elélvezett. Továbbra is egybefonódva feküdtek. Nicolaa halkan belehüppögött Royce nyakába, és mivel ezek az öröm könnyei voltak, a férfi egyáltalán nem bánra. A fiatalasszony férje szerelmes szavainak dallamára merült álomba. Royce átnyúlt felette, hogy eloltsa a gyertyát, majd újra magához ölelte asszonyát. Érezte testének melegét, és elmosolyodott. Lehunyta a szemét, és mély elégedettséget érzett. Az asszony szerelme erővel töltötte el. Nem szokott imádkozni, de most halkan köszönetet mondott a Teremtőnek, mielőtt álomba merült volna. Megérintette arcán a sebhelyet, és újfent elmosolyodott. Nicolaa tévedett. Isten nem az asszony, hanem kettejük oldalán állt.
TIZENHETEDIK
F E J E Z E T
Lehetetlen és a lelke mélyéig makacs, mint az öszvér felesége már másnap visszatért. Még ebéd előtt sort kerítettek az első vitára. Thomas elhozta az új otthonuk terveit, melyeket természetesen Royce részletes útmutatása alapján készített el, és amikor Royce nagylelkűen
megengedte Nicolaanak, hogy megnézze a rajzokat, az asszony kijelentette, hogy az egész terv úgy, ahogy van rossz. Nicolaa a konyha számára kijelölt terület felé intett, és közölte, hogy kétszer akkora helyre lenne szükségük. Ugyanakkor homlokráncolva nézegette a katonák körletét, amely szerinte óriási volt. Kisebbel is beérhetnék az emberek. Ráadásul Royce véletlenül kifelejtette az éléskamrát. A férfi szerint nincs is igazán szükség rá, de Nicolaa természetesen ezt másként látta. Végül Royce-nak le kellett ültetnie feleségét, és részletesen megbeszélni a vitatott pontokat. Nicolaa közbeszólás nélkül hallgatta férjét, de Royce hamarosan rájött, hogy az asszony megint álmodozik. Teremtőm, megőrjíti ez a nő! Ugyanakkor fel is pezsdíti a vérét. Nicolaa a végén minden egyes ponttal egyetértett. Royce elégedetten indult a dolga után. Nicolaa megvárta, míg férje eltűnik a szeme elől, majd visszahívta Thomast, és részletesen elmagyarázta neki, hogy milyen változásokat szeretne a tervben. Berakatta az éléskamrát, megnagyobbította a konyha területét, és a hálószobájukat is a kétszeresére növelte. Royce egész héten roppant elfoglalt volt. Elmondta Nicolaanak, úgy döntött, hogy nem maga választja ki a katonákat a király által rendezett harci játékokra, hanem erőpróbát rendez számukra, így aztán mind a húsz katona maga vívja ki a megtisztelő részvételi lehetőséget. Nicolaa úgy vélte, ez valóban igazságosabb így. Annak is örült, hogy férje egyre többször vonta be őt is a Lawrence-szel folytatott megbeszéléseibe. A második héten azonban Royce egyre visszahúzódóbb lett. Valahányszor felmerült a verseny kérdése, elterelte a szót, vagy némaságba burkolózott. Valami aggasztja férjét, de még nem kész rá, hogy megossza vele. Nicolaa türelmesen várt. Biztos volt benne, hogy mihelyt Royce mindent kiókumlált magában, elmondja neki is, mire jutott. Már csak négy hét volt hátra a viadalig, amikor egy vasárnap este Royce arra kérte feleségét, hogy üljön le. Közel sem tűnt olyan lelkesnek, mint egyébkor szokott, amikor szónokolni készül. Inkább halálosan komolynak látszott, és ha Nicolaa nem ismerte volna, még azt hihette volna, hogy férje nyugtalan. Fel-alá sétálás helyett a kandalló előtt állt, kezét a háta mögött összekulcsolva. Royce nem akart Nicolaara nézni, míg közli vele a hírt. Biztos volt benne, hogy felesége megrémül majd, és érezte, hogy az aggodalom látványa a szeretett arcon összetörné a szívét. – Nicolaa – kezdte élénk, tárgyilagos hangon. – Amint azt te is tudod, megengedtem az embereimnek, hogy vetélkedjenek egymással, és közülük a legügyesebbek így vívják ki a megtiszteltetést, hogy engem… azaz minket – javította magát – képviseljenek.
Nicolaa aggódni kezdett. Még sohasem látta férjét ennyire bizonytalannak. A fiatalasszony összekulcsolta kezét az ölében, kihúzta magát, és így várta, mi következhet még. Hosszú percek teltek el, mire Royce ismét megszólalt. – A vetélkedés befejeződött – jelentette ki. – Mindenki tudja a győztesek nevét. Azon már nem lehet változtatni. – Hát persze, hogy nem – helyeselt Nicolaa. Royce bólintott. – Mindkét csapat kilenc katonából és a parancsnokukból áll. Lawrence könnyedén kivívta a tapasztalt katonák vezetőjének pozícióját. Ezután Royce részletesen taglalta Lawrence ügyességét. Végül rátért a Gólyákra. – Kilenc katona kivételesen jól teljesített minden versenyszámban. De volt egy, aki még őket is magasan felülmúlta. Kivételes erőről és ravaszságról tett tanúbizonyságot. Nicolaa gyanította, hogy a vezető tisztét Ingelram vívta ki magának. Valószínűleg Bryan is bekerült a legjobb tíz közé. Úgy vélte, érti férje viselkedését. Royce itthon akarja hagyni Justint, és most azon aggódik, hogy megbántja vele a fiút. Justinnak azonban el kell fogadnia ezt a döntést. Bizonyára sérti majd a büszkeségét, hogy ő nem mehet barátaival a játékokra. De öccse így is rengeteget köszönhet Royce-nak, gondolta az asszony, és ha kell, ezt el is magyarázza neki. Royce elfordult a kandallótól, és Nicolaahoz sétált. Talpra állította, és gyengéden megfogta a kezét. – Justin vívta ki a jogot, hogy az újoncok vezetője legyen. Royce lélekben megerősítve magát felkészült az asszony könnyeire. Nicolaa hitetlenkedve nézett rá, és megrázta a fejét. Nyilvánvaló, hogy az asszony nem hisz neki. – Ugye, ezt nem mondod komolyan? – Nagyon is komolyan beszélek. Justin lett az első az újoncok között. Nicolaa elhúzta a kezét, és a székre rogyott. Akkora ijedtség vett erőt rajta öccse miatt, hogy belefájdult a gyomra. Ugyanakkor Royce-ra is haragudott. Hogyan engedhette férje, hogy ez megtörténjen? – Nem értem – suttogta. – Justin még nincs felkészülve. – De fel van – szögezte le a férfi. – Igazán kivételes tehetséget mutatott a versenyeken – ismételte meg, és hangján érezni lehetett az elismerést. – Büszke lehetnél az öcsédre, Nicolaa. Én az vagyok.
– De én nem akarom, hogy részt vegyen a játékokon! – kiáltott fel az asszony panaszosan. – Korai még. Több gyakorlatra van szüksége. – Nicolaa, nézz rám! Amikor a fiatalasszony felnézett, Royce látta, hogy csupa könny a szeme, mire nagyot sóhajtott. – Bízol bennem, Nicolaa? Az asszonyt meglepte a kérdés, de némi gondolkodás után rájött, miért is kérdezte ezt tőle Royce. Mindig ide lyukadnak ki, nem igaz? Vagy hisz a férjében, vagy nem. Royce hitvese mellett állt, és türelmesen várta, hogy az megeméssze magában a dolgokat. Kicsit bosszantotta, hogy az asszony nem válaszolt rögtön a kérdésre, de megértette a habozását. A félelmei befolyásolják a józan gondolkodását. Ennek ellenére tudta, mi lesz a válasz. Nicolaa végül bólintott. – Igen, bízom benned – mondta, tekintetét az asztalra szegezve a vallomás közben. Majd férje szemébe nézett, és látta komoran összevont szemöldökét. – Most pedig azt fogod mondani, hogy akkor meg kell bíznom a döntéseidben is, ugye? Royce a hitvesére mosolygott. Nicolaa képtelen volt tovább nyugton ülni. Amint férje leült, ő rögtön felállt. – Úgy gondolod, ha bízom benned, akkor Justinban is bíznom kell? – Nem – felelte a férfi két karját összefonva maga előtt. – De feltétlenül meg kell bíznod az ítélőképességemben. Uramisten, mennyire gyűlöli, amikor Royce ilyen hideg logikával érvel! Végül is a testvéréről van szó, nem holmi idegenről. Éppen ezért hagyta, hogy érzelmei elhomályosítsák a józan ítélőképességét. – Miért nem lehet megváltoztatni a verseny eredményét? – Ezt a kérdést válaszra sem méltatom, asszony. Nicolaa magába roskadt. – Gondolom, Justin nagyon örül a megtiszteltetésnek, igaz? Royce bólintott. Önkéntelenül is elvigyorodott, majd megpróbált komoly arcot vágni, amikor látta, hogy Nicolaa tekintete még jobban elkomorodik. – Justin olyan peckesen jár-kel, mint egy pávakakas. Ingelram és Bryan szintén a csapat tagja, és ők is roppant büszkék. Nicolaat azonban ez cseppet sem hatotta meg. – De hiszen még gyerekek, Royce! – kiáltott fel. – Akár meg is ölhetik őket.
A férfi megcsóválta a fejét. Szívesen az ölébe vette volna hitvesét, hogy megvigasztalja, de az elhúzódott tőle. Még nem érett meg az idő a megnyugtatásra. Az asszonynak szüksége van rá, hogy még egy kicsit haragudjon. – Nem gyerekek már, Nicolaa – mondott ellent neki. – Felnőtt férfiak. Fiatalok még, az igaz, de már férfiak. Nicolaa a kezét tördelte. Amikor rádöbbent, mit csinál, nyomban abbahagyta, és kezét összekulcsolta a háta mögött. – Talán nem aggódsz majd annyira, ha elmesélem, hogy milyen kivételes ügyességgel harcolt az öcséd. Nicolaa erre csak vállat vont. Royce visszafojtotta mosolyát. Tudta, hogy felesége legszívesebben kiabálna vele, mégsem tette. Sőt, megpróbálta elfogadni férje elhatározását, és ez nagy elégtétellel töltötte el a férfit. Nicolaa még soha nem látta Justint gyakorlatozni a többiekkel, így nem is tudhatja, hogy öccse időközben harcossá érett. Royce viszont tudta. Nap mint nap együtt volt Justinnal, a tökéletességet követelve tőle, és a fiú meg is felelt az elvárásainak. A fiatalember megérdemli a megtiszteltetést, és ő nem fogja elvenni tőle, bármennyire is ellenére van ez Nicolaanak. Royce türelmesen elmagyarázta feleségének, milyen próbákat kellett kiállniuk a katonáknak, és arról is beszámolt, hogyan teljesítette mindezeket Justin. Valójában sokkal inkább büszkélkedett a fiú tetteivel, ahogy egyre jobban belemelegedett a mesélésbe. Amikor pedig végzett, elismételte, hogy a résztvevők névsorán már nem lehet változtatni. – Ugyancsak meglepett ez a hír – jelentette ki Nicolaa. – Mindenképpen megbízom benned, és ezért felteszem, hogy minden eshetőséggel számoltál. Gondolod, hogy az ellenfelei becsületesen fognak harcolni a fivéremmel? – Nem – felelte Royce. – Mindent megtesznek majd, hogy ők győzzenek. – Még azt is, hogy megpróbálják eltörni az ép karját, és ezzel teljesen kiszolgáltatottá tegyék? Azt is, hogy levágják a karját? Mire befejezte a sötét lehetőségek felsorolását, Nicolaa remegett az aggodalomtól. Royce hátradőlt a széken, és merőn nézte hitvesét. – Még azt is. Különös módon ez a válasz kissé megnyugtatta az asszonyt. Tehát Royce még erre is gondolt. Nicolaa járkálni kezdett. – Gondolom, Justinnak is elmondtad, mire számíthat. Bizonyára figyelmeztetted Guy báró katonáinak alattomosságára is. – Nicolaa nem várt válaszra. – Bár nem akarod beismerni,
tudom, hogy te is aggódsz egy kissé. Én is aggódom, de az érzelmeink most nem számítanak. Justinnak nem szabad észrevennie, hogy féltjük – mondta Nicolaa a hajába túrva. – Royce, ha a legkisebb kétséged is támad, hogy Justin alaposan fel van készülve, akkor segíts neki. A férfi alig tudta követni Nicolaat. Alig pár perc alatt ellenkezőjére fordult a viselkedése. Most az asszony próbálja meggyőzni őt, hogy ne aggódjon. A fiatalasszony tovább rótta a szobát. – Visszaadtad Justinnak az önbecsülését – mondta. – Most nem veheted el tőle. Royce hallgatta Nicolaa érvelését, hogy miért fogadta el a döntést, és egyszerre csak rádöbbent, hogy hitvese az ő szavait ismétli. Nicolaa tulajdonképpen szónokolt neki. Megvárta, míg az asszony odaér hozzá a fel-alá járkálás közben, akkor elkapta a derekát, az ölébe húzta, és megcsókolta. – Meg vagyok elégedve veled, kicsi feleségem. – Akkor is elégedett leszel, ha elárulom, hogy végig aggódni fogok? – Igen, mert tudom, hogy nem fogsz közbeavatkozni, és azt is, hogy az aggodalmadat eltitkolod a fivéred elől. Nicolaa két tenyerébe fogta Royce arcát. – Tedd még magabiztosabbá az öcsémet! – súgta neki. – Tanítsd meg az összes alattomos trükkre! Ha valaki tudja, hogyan kell tisztességtelenül harcolni, az te vagy, Royce. – Azt hiszem, ezt most meg kellene köszönnöm. Bóknak szántad a megjegyzésed, ugye? – Igen. Akkor sem becsületesen küzdöttél, amikor kicsalogattál az apátságból. Ha akkor tudtam volna, milyen melegszívű ember vagy, arra is rájöttem volna, hogy Ulric nagyobb biztonságban van nálad, mint bárki másnál egész Angliában. Igen, akkor a ravaszságodat használtad ellenem, és becsületesnek sem nevezhetnénk, ahogy becsaptál. Royce ismét megcsókolta hitvesét… hosszan és szenvedélyesen. Aztán Lawrence diszkrét köhintésére vonakodva ugyan, de elengedte Nicolaat. Nicolaa zavartan elpirult. Gyorsan felugrott férje öléből, lesimította a haját és a szoknyáját, majd a vazallusra mosolygott. – Úgy hallottam, hogy ön vezeti majd a tapasztalt katonákat Vilmos király udvarában. Gratulálok, Lawrence. – Köszönöm, asszonyom. – Ezt meg kell ünnepelni, ezért ma este különleges vacsorát adunk – mondta, és férjéhez fordult. – Justin is velünk tarthat? – Igen, de akkor a többieket is meg kell hívnunk.
Nicolaa elmosolyodott. – A szakács rohamot fog kapni, ha meghallja, hogy húsz vendégünk lesz estére. Royce a fejét rázta. – Huszonnégy – helyesbített. – Két-két tartalék harcos is elkíséri a csapatokat. – Tartalék harcos? – Ez csak elővigyázatosság, Nicolaa. Ha esetleg valamelyikük megsérülne. – Vagy túl beteg lenne ahhoz, hogy versenyezzen. Royce kitalálta, mi járhat hitvese fejében… hogy miben reménykedik. – Justin nem sérül meg, és nem is lesz beteg. Ne is vesztegesd az idődet fölösleges imádságra! – Soha nem imádkoznék ilyesmiért – zsémbelt Nicolaa, majd a vazallushoz fordult, és mosolyt erőltetett az arcára. – Lawrence, a férjemnek még meg kell tanulnia bízni bennem. Mivel azonban vannak egyéb kiváló tulajdonságai, ez alkalommal megbocsátok neki. Lawrence-nek fogalma sem volt, mit válaszoljon. Azt viszont észrevette, hogy Royce mennyire meglepődött felesége kijelentésén. Ekkor azonban Nicolaa újra magára vonta a figyelmét. Megkérdezte, tudna-e néhány katonát küldeni, hogy azok felhozzanak egy másik asztalt az alsó szintről. Amint a férfi igent mondott, Nicolaa a konyhába sietett. Tudta, minél hamarabb közli a szakáccsal a rossz hírt, annál gyorsabban túljut az asszony dührohamán, és elkezdhetik a vacsora készítését. Valóban ünnepi alkalom lett a vacsorából. Royce igazat szólt, amikor arról beszélt, hogy Justin büszke kakasként parádézik. A többi újonc is hasonlómód páváskodott. Az idősebb katonák higgadtabban fogadták a dolgot. Méltóságteljesen viselkedtek, de ők is mosolyogtak az étkezés alatt. Justint ott marasztalták a vacsora után. A fiú azt hitte, a báró megint a sakkfigura faragásához akarja a segítségét kérni. De Royce-nak nem volt kedve farigcsálni aznap este. – Holnaptól kezdve két órát csak veled foglalkozom. – A csapatom többi tagjával együtt? Lawrence válaszolt Royce helyett. – Természetesen. A báró úr csak a szokásos parancsláncot követi, amikor veled beszéli meg a terveit, mivel te vagy az újoncok vezetője. Holnap majd továbbadod a báró úr üzenetét az embereidnek. – Értem – mosolygott Justin szélesen, majd tekintete nővérére esett. – Nicolaa, te mit nézel ennyire? – kérdezte, mert észrevette, hogy az asszony nagyon komolyan méregeti a karját.
– A sebeidet – vágta Nicolaa azonnal. – Ugye már begyógyultak? – Igen, begyógyultak. Az asszony bólintott. – Lawrence elmesélte, hogy bőrből való pótkart erősítettél magadra, és Royce leszedette veled. Azzal indokolta, hogy a harcban az ellenfeleid felhasználhatják ellened. – Így van – ismerte el Justin. – És ki készítette neked azt a pótkart? – Bryan. – Ügyes a fiú? Royce közbevágott. – Ugye nem akarod Bryant megkérni, hogy faragja ki neked a fekete vezért? – Dehogyis – sietett megnyugtatni férjét Nicolaa. – Azt neked kell befejezned. – Akkor miért… – Csak körmönfont akartam lenni. Tudod, nekem is csavaros az észjárásom. – Erről igazán nem kell meggyőznöd, Danielle nővér – nevetett Royce. Erre Lawrence is elnevette magát, mivel tudott róla, hogyan adta ki magát apácának Nicolaa. Elmesélte a történetet Justinnak is. Nicolaa türelmetlenül dobolva várta, hogy elüljön a hahota. – Royce, te amiatt aggódtál, hogy az ellenfél megragadhatja a bőrdarabot, igaz? A férfi bólintott, mire az asszony elmosolyodott. – Szerintem hagynod kellene, hogy megragadják. Lawrence és Justin nem értette, hova akar kilyukadni Nicolaa, Royce azonban nyomban felfogta a javaslat lényegét. Elnevette magát. – Igen, tényleg hagynunk kellene – mondta aztán, és Justinhoz fordult. – A nővéred valamilyen meglepetésre gondol – magyarázta. – Valami éles tárgyra, amely a bőrbe van belevarrva. Az kiegyenlítené az esélyeket. Nicolaa mélyen elpirult. – Normális körülmények között meg sem fordulna a fejemben ilyen csalás, de ha valaki képes lenne megragadni a karodat, hogy így kényszerítsen a földre, akkor igazán megérdemel néhány alattomos vágást. – Menj és beszéld meg Bryannel! – utasította Royce Justint. A fiú azonnal felállt, nővérére kacsintott, és kisietett a teremből. – Royce, ugye te nem veszel részt a játékokon? A férfi a fejét rázta.
– Az embereim küzdenek helyettem – magyarázta. – Amikor győznek, én is győzök. Nicolaat megörvendeztette férje magabiztossága. Nem azt mondta, hogy ha, hanem azt, hogy amikor győznek, és tudta, Royce biztosra veszi, hogy emberei mindenképpen győztesként fejezik be a játékokat, bármilyen kihívással kelljen is szembenézniük. Nicolaa Lawrence felé fordult. Aggódó arckifejezése meglepte a férfit. Még jobban meglepődött azonban, amikor az asszony a kezét is megfogta. – Lawrence, Morgan és Henry bosszút forralnak Royce ellen. Legyen nagyon óvatos! Ha nem tudnak Royce-nak ártani, akkor ön ellen fordulnak. Lawrence-nek nem volt szüksége figyelmeztetésre. Jól ismerte a két gazfickó alattomos természetét. – Ne aggódjon, asszonyom! – De aggódom – szorította meg Nicolaa a férfi kezét, majd gyorsan elengedte, amikor látta férje komor tekintetét. – Honnan tudod, hogy mit terveznek? – kérdezte tőle Royce. – Henry maga mondta nekem. Bosszút akar állni rajtad. Még mindig haragszik, amiért nem az ő bárójukat választottam. Fogalmam sincs, miből gondolják, hogy Guyt részesíteném előnyben veled szemben. Annyi döbbenet volt a hangjában, hogy Lawrence nem tudta visszafojtani mosolyát. Nyilvánvaló volt, hogy Nicolaa mennyire szereti férjét. – Henry egyszerűen féltékeny – mondta a fiatalasszony. – Még ahhoz is volt mersze, hogy felemlegesse azt a szerencsétlen esetet azzal a némberrel, aki rá akart venni, hogy öljelek meg. Igazán durva dolog volt tőle. Nicolaa felsóhajtott, majd száműzte Henryt a gondolatai közül. Felállt, hogy segítsen Clarise-nek leszedni az asztalt. Meg akarta dicsérni a szakácsot is a nagyszerű vacsoráért. Royce azonban megragadta a karját, és erővel visszaültette a helyére. A férfi eddig közömbösen hallgatta, amint Guy vazallusairól beszél, most azonban nagyon is érdeklődőnek látszott. – Mikor mondta ezt neked Henry? – Nyomban azután, hogy Morgant kihajítottad a falon keresztül. – Kifejezetten arról a nőről beszélt, aki Londonban rád ijesztett? – Igen. Azt hiszem, tényleg rám akart ijeszteni, de nem sikerült neki. Befejezted a kérdezősködést, férjuram? Szeretnék köszönetet mondani a szakácsnak, mielőtt elfelejtem. Mihelyt megkapta férje engedélyét, Nicolaa kisietett a teremből. Royce megvárta, míg kettesben maradnak Lawrence-szel.
– Átkozottul különös, nem gondolod? – kérdezte barátját. – Henry és Morgan akár hallhatott is az esetről – vélte Lawrence. – A király titokban akarta tartani a dolgot, emlékszel? Nem akarta elrontani az ünneplést. Csak kevesen tudtak a dologról, és Guy báró nem volt köztük. – De miután elhagytuk Londont, és az ünnepségek véget értek, lehetséges, hogy valaki megemlítette neki. Royce a fejét rázta. – A király nagyon dühös volt, hogy valaki behatolt az otthonába. Személyes sértésnek vette, és nem akarta, hogy híre menjen. Nem, biztos, hogy nem szivárgott ki semmi, Lawrence. Van itt még valami – tette hozzá homlokát ráncolva. – Amikor Nicolaa bátyja itt járt, kifaggattam a londoni ellenállókról, de Thurstonnek fogalma sem volt róla, miről beszélek. Hittem neki, és most is hiszem, hogy őszinte volt. Sőt, ő is meglepődött a dolgon. A fene vigye el, egyre inkább az a véleményem, hogy Henry és Morgan küldte azt a némbert Nicolaahoz. Lawrence bólintott. – Én is úgy vélem – helyeselt. – Csak azt nem tudom, hogy a saját szakállukra cselekedteke, vagy Guy utasítására. – Az nem számít. A báró felelős a vazallusai tetteiért. – Természetesen, mégis érdekelne, hogy Guy keze benne volt-e a dologban. Kíváncsi vagyok, meddig terjed a gyűlölete. – Nem kell sokáig várnunk. Két hét, és megkapjuk a választ. – És akkor bosszút állunk. Ez nem kérdés volt, hanem kijelentés. Lawrence elég régen szolgálta már a bárót ahhoz, hogy kiismerje magát a gondolkodásán. – Rád bízom, hogy elintézd Henryt és Morgant. – A legnagyobb örömmel. – Az ördögbe, bárcsak kiállhatnék ellenük! Lawrence megértette Royce elkeseredettségét. A király soha nem engedné meg, hogy az egyik bárója kiálljon egy másik báró vazallusai ellen. Ez nem lenne méltó a rangjához. Ezért kellett neki magára vállalnia ezt a feladatot, és csak isten a megmondhatója, mennyire várta már a lehetőséget, hogy móresre tanítsa a két hitvány gazembert. – De ott van Guy báró – mondta Lawrence, emlékeztetve Royce-ot, hogy mégsem marad ki teljesen a harcból. – Ó igen – mormolta Royce –, az a gazember az enyém!
*** A készülődés elkövetkező hetei kínszenvedést és megvilágosodást hoztak Nicolaanak. Először a kínszenvedés érkezett meg. A fiatalasszonynak folyton vigyáznia kellett, hogy felhőtlenül boldognak mutassa magát, valahányszor összefutott öccsével vagy annak egyik barátjával. Titkolnia kellett, mennyire aggódik, és azt is, hogy kételkedik férje döntésének helyességében. Meg kellett azonban fizetni ennek a képmutató boldogságnak az árát. A titkolt félelmek végül megbetegítették Nicolaat. Reggelente alig nyitotta ki a szemét, máris olyan hányinger tört rá, hogy alig tudott kikászálódni az ágyból. A rosszullét csak órák múlva múlt el. Nicolaa ezt azzal magyarázta, hogy ébren el tudta fojtani az aggodalmait, míg alvás közben nem volt ura önmagának. Éjszaka sokkal kiszolgáltatottabb volt. Aztán jött a megvilágosodás. Legalább egy hetébe került, mire ráébredt a dologra. A melle feltűnően érzékennyé vált, és más változásokat is észrevett magán. Például nem bírta elviselni a fürj szagát. Ki nem állhatta, ha valaki zsíros ételt evett a közelében. Reggelente tovább aludt, és délutánonként többször is előfordult, hogy amikor senki nem látta, elbújt egy kicsit szunyókálni. Royce gyerekét várja! A csoda annyira boldoggá tette, hogy könnybe lábadt a szeme, valahányszor erre gondolt. Amikor éppen nem Justin miatt aggódott, azt tervezgette, hogyan és mikor árulja el férjének, hogy apa lesz. Tudta, hogy nagyon meg fog lepődni, hiszen annyira lefoglalta a játékokra való készülődés, hogy talán észre sem vette a felesége viselkedésében bekövetkezett változásokat. Royce hajnaltól vacsoráig az újoncokkal gyakorlatozott. A megígért két órából kilenc lett. A férfi teljesen kimerült estére, de azért arra mindig maradt energiája, hogy leültesse Nicolaat, és szónokoljon neki. Az asszony gyanította, hogy férjének nincs is más öröme egész nap. A szónoklatok témája mindig ugyanaz volt: a játékok biztonsága. Estéről estére szavát vette, hogy Nicolaa sehova sem megy megfelelő kíséret nélkül, hogy semmilyen kockázatot nem vállal, és hogy tudomást sem vesz Henryről és Morganről. Nicolaa ennél többre nem is nagyon emlékezett a hosszú listából, mivel a szónoklat alatt szokása szerint álmodozott. Royce egyértelműen a tudomására adta, hogy legszívesebben itthon hagyná, de a fiatalasszony nem vette a szívére. Biztosra volt benne, hogy férje még mindig nem tette túl magát a londoni merényletkísérleten. Az sem volt kétséges, hogy nem akarja őt egy fedél alatt
tudni Guy báróval. Royce biztosan itthon hagyná, ha a királyi pár nem ragaszkodna a jelenlétéhez. Nicolaa elhatározta, egyelőre nem szól férjének. Csak okot szolgáltatna rá, hogy Royce mégis itthon hagyja, a királynak pedig azzal indokolná a távolmaradást, hogy felesége kényes állapota miatt nem vállalkozhatott a hosszú útra. Persze, mindent megtesz majd a baba biztonsága érdekében. Nem engedi például, hogy Royce nyaktörő iramot diktáljon. Mint ahogy arra is vigyázni fog, nehogy túlzottan kimerüljön. Egy napfényes hétfő reggel elindultak a London melletti mezőn rendezendő lovagi tornára. Nicolaa a szokottnál egy órával hamarabb kelt fel, hogy mire férje felébred, elmúljon a reggeli rosszulléte. Justin a többi újonccal együtt a menet végén lovagolt. Nicolaa időnként hallotta öccse nevetését, és nyomban az a szörnyű gondolat ötlött a fejébe, hogy egy ártatlan fiatalember kacagását hallja, aki gyanútlanul száguld a megsemmisülés felé. Ilyenkor megrázta a fejét, eszébe idézte, hogy meg kell bíznia Royce ítélőképességében, majd igyekezett szép dolgokra összpontosítani. Aztán Justin újra felnevetett, és kezdődött elölről az egész. Ez a lelki tusa nagyon kifárasztotta Nicolaat. Mire megálltak ebédelni, már olyan álmos volt, hogy alig tudta nyitva tartani a szemét. Megkérdezte férjét, hogy lovagolhatna-e vele. Royce úgy vélte, hitvese végre bizalmasan bevallja neki aggodalmait, de alighogy az asszony elhelyezkedett az ölében és átkarolta a derekát, már aludt is. Ráadásul nem is holmi kis szundikálásra ült át hozzá. Nicolaa az egész délutánt végigaludta. Royce gyanította, hogy teljesen kimerítette az erőfeszítés, amellyel félelmét igyekszik titkolni. Amiatt nem aggódott, hogy feleségének gondot okoz, hogy megőrizze a bizodalmát benne. Mindent megtett ezért, és Royce-nak csak ez számított. Néhány órával később letáboroztak egy kicsiny tisztáson, melyet erdő vett körül. A tisztás mellett hűs patak futott, melynek vize mindössze térdig ért. Royce-nak fel kellett ébresztenie Nicolaat, hogy le tudjon szállni a lóról. A fiatalasszony rosszullét fogta el, mihelyt földet ért, de szerencsére sikerült visszatartania hányingerét. Megkérte férjét, hadd maradjon egyedül pár percre. Royce-nak feltűnt, hogy milyen sápadt az asszony, és aggódva nézett utána, ahogy a közeli facsoport felé sietett. Amikor Nicolaa eltűnt a szeme elől, a lovával kezdett foglalkozni. Levette róla a nyerget, és odalökte fegyverhordozójának, majd utasította, hogy a ló nem kaphat addig zabot, és nem is ihat, míg le nem hűlt.
Tíz perc is eltelt, de Nicolaa még mindig nem került elő a fák közül. Royce a keresésére indult. Amint elérte a fákat, öklendezés hangjára lett figyelmes. Ekkor Justin lépett oda hozzá, mert beszélni szeretett volna vele. Ő is hallotta a hangokat. – A nővéred rosszul érzi magát. – Nem kellene a segítségére sietnünk? – kérdezte a fiú aggódva. Royce megrázta a fejét. – Adjunk még néhány percet neki. Ha akkor sem jön vissza, majd én érte megyek. A két férfi némán várakozott egymás oldalán. Újabb percek teltek el. – Gondolod, hogy elrontotta valamivel a gyomrát? – kérdezte Justin. Az öklendezés abbamaradt, de a fiatalasszony nem jelent meg a tisztás szélén. – Nem, az aggódásba betegedett bele. – Mi miatt aggódik? – Miattad. Justinnak fogalma sem volt, mit mondhatna erre. Ekkor felbukkant végre Nicolaa. Komoran összevonta a szemöldökét, amikor meglátta a két férfit. Szó nélkül a patakhoz sétált, és letérdelt a parton. Kiöblítette a száját, majd az arcát is megpaskolta a friss vízzel. – Nicolaa – kiáltott neki Justin. – Tényleg azért vagy beteg, mert miattam aggódsz? A fiatalasszony megfordult. – Nem, egészen más miatt vagyok beteg. A fiú határozottan megkönnyebbült. Talpra segítette nővérét. – Bár aggódom érted – ismerte be az asszony. – Kérlek, értsd meg, Justin! Én vagyok az idősebb, és mindig is védelmezni próbállak majd. – Nicolaa férjéhez fordult. – Ha te is részt vennél a versenyben, érted is aggódnék. Ha ez számodra a bizalom hiányát jelentené, akkor csak egy mentségem van: nagyon szeretlek mindkettőtöket. – Akkor talán elcsaptad a hasadat, Nicolaa? – érdeklődött Royce. – Már sokkal jobban vagyok – tért ki az egyenes válasz elől az asszony. Úgy tűnt, Royce-ot nem sikerült meggyőznie. A vacsora alatt a gondolataiba mélyedt, majd az evés végeztével a patakhoz sétált. Nicolaa követte. A férfi miatta aggódik, és valószínűleg még egy szónoklat sem segítene enyhíteni a feszültségén. De talán valami spontán tett… Royce a patak partján térdelt. Levette ingét, és vizet locsolt nyakára, mellkasára. Nicolaa mögé osont, és talpával megpróbálta kibillenteni a férfit az egyensúlyából. Sikertelenül. Royce villámgyorsan megpördült, majd hitetlenkedve bámult hitvesére.
Nicolaa nagyot nevetett, és újra megpróbálta a vízbe lökni férjét. Royce úgy vélte, az asszony megbuggyant. – Csak próbálok spontán lenni – jelentette ki Nicolaa, amikor másodszor is nekilendült. – De te nem igazán könnyíted meg a dolgom. Royce még mindig nem esett bele a vízbe. Nicolaa hátralépett, és arra gondolt, hogy újra kellene próbálkoznia, de férje hirtelen felállt. Jelentőségteljes pillantást vetett a vízre, majd a feleségére, és elvigyorodott. Nicolaa azonnal tudta, mire készül, és szoknyája alját felkapva el akart futni az ellenkező irányba, Royce azonban hátulról elkapta. Az asszony élesen felsikoltott. A férfi felkapta, megfordult, és a patak fölé tartotta. Emberek rohantak feléjük, és egyszerre ott találták magukat egy csapat felfegyverzett katona között, akik készen álltak rá, hogy megvédjék őket. Nicolaa megrémült, ugyanakkor szörnyű zavarba is jött. Royce jót kacagott pirulása láttán. Elküldte a katonákat, és amikor ismét kettesben maradtak, lehajolt és homlokon csókolta hitvesét. – Szeretlek, Nicolaa. – Én is szeretlek, Royce. Megcsókolták egymást. Nicolaa majdnem elfeledkezett róla, hol is vannak. A férfi érintése varázslatos erejű volt, és amikor a karjában tartotta, nem is tudott másra gondolni, csak férjére. Mire abbahagyták a csókot, Nicolaa a két lábán állt, derekát Royce karolta át. Az asszony egy ideig csak bámulta a férfit, míg lassan aztán magához tért a varázslatból. Észrevette a gyönyörű szemben felvillanó szikrát, és azt is, hogy férje szája lassú, csibészes vigyorra húzódik. Még valami feltűnt neki. Az, hogy a patakban áll. Royce pedig a parton. Amikor a férfi nevetni kezdett, Nicolaa már tudta, hogy elérte célját. Royce egy kis időre megfeledkezett az érte érzett aggodalomról. Royce leült a füves partra, kihúzta asszonyát a vízből, és az ölébe húzta. Még mindig saját ravaszságán kacagott, miközben lesegítette Nicolaaról az elázott cipőt. – Royce, ha otthon felejtettél volna valamit, lenne időnk visszamenni érte? – Nem. Miért kérded? – Tehát ha valamit szeretnél visszavinni, azt sem tehetnéd meg? – Nem. Nicolaa ragyogó mosolyt villantott férjére.
– Mondanom kell neked valamit – suttogta, de nem folytatta. Kezét összefonta az ölében, és tekintetét a férfi mellkasára szegezte. Hirtelen félénksége megmosolyogtatta a férfit. – Mit, Nicolaa? – Gyerekünk lesz. Royce annyira meglepődött, hogy elállt a szava is. Nicolaa felnézett, hogy lássa, mit szól férje a hírhez, majd elnevette magát annak döbbent arckifejezésén. Közben örömkönnyek gördültek le az arcán, és azon csodálkozott, hogyan képes sírni és nevetni is egyszerre. Royce keze reszketett, amikor megsimogatta Nicolaa arcát. – Biztos vagy benne? Ez teljesen logikus kérdés volt, az azonban nem vallott logikus észjárásra, hogy Nicolaa igenlő válasza után még kétszer feltette ugyanazt a kérdést. Úgy tűnt, képtelen felfogni az örömhírt. – Boldog vagy, férjuram? – Igen! Többet nem szólt, de nem is volt rá szükség. Annyi érzelem volt ebben az egyszerű szóban, annyi szerelem! Royce átkarolta és szorosan magához ölelte asszonyát. Még mindig gondot okozott neki, hogy szavakba öntse a benne dúló érzelmeket. Sokáig ültek így, egymást átkarolva, csókolózva és sugdolózva. Nicolaa időről időre érezte, hogy férje testén finom remegés fut át. Ó, igen, Royce végtelenül boldog volt.
TIZENNYOLCADIK
F E J E Z E T
A London melletti mezők színpompás látványt nyújtottak. A küzdőtérre néző hegyoldal tarkállott a bárók színeit viselő sátraktól. Mind között természetesen a királyé volt a legnagyobb és legelegánsabb. Nicolaanak úgy tűnt, egész Anglia itt nyüzsög. A legszebb ruhájukba öltözött nők sétáltak a küzdőtér közelében, hogy a férfiak észrevegyék őket. Gyerekek rohangáltak szekértől szekérig némi édesség reményében. Lantosok jártak fel-alá a tömegben romantikus balladákat énekelve. A krónikások pedig mindenre és mindenkire odafigyeltek, hogy elméjükbe véshessék az eseményeket a jövő számára.
Mindössze hat báró részesült abban a megtiszteltetésben, hogy emberei összemérhetik erejüket a lovagi tornán. Ha minden főúr eljöhetett volna, akkor az ünnepségek akár egy hónapig, vagy még tovább is eltarthattak volna. A tapasztalt katonák szálltak először harcba. Nicolaa a hegyoldalban állt Justinnal az oldalán. Az összes újonc ott állt mögöttük, és hangosan ujjongva köszöntötték Lawrence-et és csapatát. Hanson báró csapatán könnyűszerrel győzedelmeskedtek Royce emberei. Másodikként George báró katonái kullogtak le a küzdőtérről. Kora délutánra már csak két csapat maradt talpon. Ahogy arra mindenki számított is, Guy báró emberei néztek szembe Royce báró katonáival. Nicolaa túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy ujjongjon. Nem is Lawrence-et figyelte. Tekintetét férjére szegezte, aki Guyjal szemben, a küzdőtér mellett foglalt helyet. Valahányszor Royce elmosolyodott, Nicolaa megkönnyebbülten felsóhajtott. Amikor azonban a férfi elkomorodott, összeszorult a gyomra. Fülsiketítő ordítás vonta magának a figyelmét. A küzdőtér felé fordult. Már csak Lawrence és Henry maradt állva. Guy vazallusa a földön hevert, Royce-é fölötte tornyosult, kardját ellenfele torkának szegezve. Lawrence azonban nem ellenfelét figyelte, tekintete Royce-ot kereste, ura utasítására várt. Nicolaa visszatartotta a lélegzetét. Royce alaposan megfontolta a döntést. A tömeg néma csendben figyelt. Royce a királyra nézett, elkapta annak mosolyát, erre ismét vazallusához fordult. Végül megrázta a fejét, mire Lawrence azonnal hátralépett, elengedve ellenfelét. Még ennyi időbe sem telt Lawrence-nek Morgan legyőzése. Nicolaa úgy vélte, a férfi nem akarja idejét fecsérelni a hitvány fickóra. Tíz perc sem telt el, és Lawrence kiütötte Guy báró talpnyalóját. Csak Royce katonái maradtak a küzdőtéren. Felsorakoztak, és büszkén urukhoz masíroztak. Royce nem mutatta jelét semmilyen érzelemnek. Amikor katonái csatlakoztak hozzá, kimért biccentéssel üdvözölte őket, majd a király elé vezette a győztes csapatot. Vilmos felállt, és kihirdette, hogy ismét Royce báró csapata aratott diadalt. Mindannyian illő jutalomban részesülnek majd. A bejelentés fülsiketítő üdvrivalgás követte. Nicolaa összeütötte két tenyerét, és halk hálaimát rebegett a győzelemért. Hamarosan az ifjak viadala következett. Nicolaa fivéréhez fordult, és megragadta a kezét. – Bármi történjék is, tudd, hogy nagyon büszke vagyok rád – súgta oda neki. Mivel a többi katona figyelte őket, nem ölelte meg a fiút. Inkább ismét megszorította a kezét. Isten a tanúja, nem szívesen engedte el. Úgy kellett erőt vennie magán, hogy útjára
bocsássa. Bryan felsegítette barátjára a bőrvédőt. Justin kinyújtotta a karját. A bal ujj merevebb volt a jobbnál. Nicolaa figyelte, ahogy öccse megigazítja, majd elégedetten bólint. Megszólaltak a küzdelemre hívó harsonák. Az emberek meghajoltak úrnőjük előtt, kihúzták magukat, majd Justin mögött felsorakozva lemasíroztak a dombról. Nicolaa a levonuló csapat után nézett, és meglátta férjét, aki a küzdőtér szélén várta katonáit, hogy ellássa őket még egy-két utolsó taktikai utasítással, majd ott várja ki második győzelmét. Nicolaa jól látta férje alakját, és azt is, hogy mosolyog. Ekkor a valami meglepő dolog történt vele. Minden félelme egy csapásra elpárolgott. Férje öntelt magabiztossága adott neki erőt ehhez a csodához. Royce tekintete Nicolaara tévedt, és elakadt a lélegzete. Mintha egy halványkékbe öltözött jelenést látna. Gyönyörű nő volt, az igaz, de mégis a mosolya volt az, ami megfogta Royce-ot. Justin megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a báró figyelmét. Royce úgy festett, mint akit tökéletesen kielégítene, ha a délután hátralevő részét hitvese bámulásával tölthetné. A többi csapat katonái már buzgón hallgatták báróik utolsó utasításait. Royce erőt vett magán, és elfordult feleségétől. Ő csak egyetlen parancsot adott embereinek. – A tiétek legyen ma a győzelem! Ezzel megfordult, és Justinnal az oldalán a tér közepe felé indult. – Karddal harcolunk, báró úr? – kérdezte Justin. – Erről a király dönt. Várjátok meg az utasításait! Justin bólintott. Még mindig jókora távolságot kellett megtenniük. A fiú újra megköszörülte a torkát. – Báró úr! – Igen? – Az elmúlt néhány hétben az én kiképzésemre sokkal több gondot fordított, mint a többiekére. Azért tette, mert nem bízik a képességeimben? Royce nem mosolygott. Tudta, hogy Justint a harc előtt izgalom gyötri. Ez fiatal, tapasztalatlan katonáknál gyakran előfordult. – Hűbéruradként tökéletesen megbízom a képességeidben. Nem én részesítettelek ebben a kiváltságban, te magad érdemelted ki. Fivéredként viszont elismerem, hogy szándékosan dolgoztattalak keményebben. Neked jobbnak kell lenned a többieknél, emlékszel? - Igen. – Tökéletesen megfeleltél az elvárásaimnak – jelentette ki Royce, mert tudta, hogy a fiúnak most erre az elismerésre van szüksége.
– Köszönöm. Royce ekkor elmosolyodott. – Megsértesz, ha hálálkodsz. Hűbéruradként csak a kötelességemet teljesítettem. Justin nem nézett Royce-ra, tekintetét a küzdőtér közepére szegezte. – Nem a hűbéruramnak hálálkodtam, hanem a fivéremnek. Royce barátságosan nyakon legyintette a fiút. Elérték a tér közepét. Ők voltak az elsők. A többi csapat még a bárója körül csoportosult. – Van még valami, amit mondani szeretett volna nekünk, báró úr? – kérdezte Justin, amikor Royce otthagyni készült őket. A férfi visszafordult. – A többieknek szükségük van utasításokra, nektek nem. Már elmondtam, mit várok tőletek. Győzelmet, Justin, nem kevesebbet. Nicolaa figyelte, amint férje büszke léptekkel a küzdőtér szélére sétál. Felszabadultan felnevetett. Justin csapata felsorakozott. Szétvetett lábbal, egyenes áll mindegyikük. Sugárzott róluk a magabiztosság. Ekkor Clayton, a krónikás vonta magára Nicolaa figyelmét. A férfi felmászott a domboldalon, és most megállt a fiatalasszony mellett. – Történelmet írunk ma – lelkendezett Nicolaanak. – Félkarú harcos vezeti Royce báró csapatát a harcba. Így születnek a legendák, Lady Nicolaa. Az asszonyt megmosolyogtatta a krónikás lelkesedése. – Justinnak hívják a félkarú harcost, és ő a fivérem. Clayton egészen lázba jött a hír hallatán. – Egyszerre két legenda is ugyanabban a családban! Ez igazán rendkívüli. Kimentette magát Nicolaa előtt, majd elindult, hogy olyan helyet keressen magának, ahonnan jobban tudja követni az eseményeket. Mint a hivatalos krónikások egyike, Clayton csupa szem és fül volt. Figyelmét megosztotta a küzdőtér és Nicolaa között, így remélvén újabb adalékokat szerezni, amellyel majd kiegészítheti a legendát. Azt viszont eldöntötte, hogy csak a küzdelem után faggatja ki a fiatalasszonyt. A versengés végre elkezdődött. Nicolaa le nem vette tekintetét öccséről. Felszisszent, amikor rögtön az első ellenfele megragadta a fiú pótkarját, hogy lerántsa. Az ellenfél azonban szinte nyomban hátraugrott, és hitetlenkedve bámulta vérző kezét. A bőrbe varrt pengék megtették a magukét, ráadásul a fickó figyelmét is elterelték. Justin hanyatt lökte küzdőtársát, és amikor az a földre zuhant, ágyékon rúgta.
A király nem engedélyezte a fegyverek használatát. Néhányan az ellenfél harcosai közül azonban fémburokkal látták el a kezüket. Ez a megoldás végül inkább hátránynak, mint előnynek bizonyult. Justin és emberei gyorsan elbántak a szabálytalanul küzdőkkel. Rövid időn belül csak Royce és Guy katonái maradtak a porondon. Ekkor egy óriás lépett Justin elé. Nicolaa még ekkora távolságról is jól látta, hogy jóval idősebb a többieknél. Ezek szerint Guy becsempészte egyik tapasztalt harcosát az újoncok közé. Justinnak azonban nem szállt inába a bátorsága az óriás láttán. Egy mozdulattal közelebb invitálta magához. A közönségnek tetszett a fiú viselkedése. Hangosan ujjongtak. Még Royce is, aki eddig érzelemmentes arccal figyelte a harcot, elmosolyodott. Akárcsak Justin. Guy vazallusát ezzel sikerült is feldühítenie. A fiú örömmel fogadta az ellenfél haragját. A férfi ezzel hatalmas hibát követett el: hagyta, hogy az érzelmei vegyék át az irányítást. Csatakiáltást hallatva Justinra vetette magát. A fiú követte a Royce-tól tanultakat, és egészen az utolsó pillanatig mozdulatlanul állt a helyén, majd villámgyorsan kitért az óriás elől, aki végül elterült a porban, elveszítve így azt az előnyt, amit erőfölénye jelenthetett volna. Justin nem kegyelmezett az idősebb harcosnak. Gondoskodott róla, hogy a földön is maradjon. Justin csapatának két tagját kiütötték, így most vezetőként neki kellett magára vállalnia a maradék két ellenfelet. A fiú remekül érezte magát. Még fel is kacagott, amikor a másik katonának sikerült megrúgnia, majd nyomban viszonozta is a rúgást. A közönség valósággal megvadult. Kántálni kezdték Justin nevét. Nicolaa el volt ragadtatva öccse erejétől, lenyűgözte a fiú ügyessége. Az őrzésére rendelt katonák magukról megfeledkezve ünnepeltek, amikor Justin az utolsó ellenfelét is a földre küldte. Ujjongó üvöltésüktől Nicolaa majdnem megsüketült. Justin egyedül állt a küzdőtéren. Győzelme teljes volt, ennek ékes bizonyítékai szanaszét hevertek körülötte. Justin hallotta az üdvrivalgást, de nem jutott el a tudatáig, hogy az ő nevét kiabálják, vagy hogy neki szólna ez a nagy ünneplés. Mélyen meghajolt a király előtt, majd Royce-hoz fordult. A báró elégedetten bólintott, mire Justin is visszabólintott. Ingelram és a többiek ekkor csatlakoztak hozzá, és együtt vonultak hűbéruruk elé. Az emberek beözönlöttek a küzdőtérre. Nicolaa látta, hogy hölgyek sietnek öccse felé. A fiú határozottan zavarba hozta ez a népszerűség. Nicolaa arra számított, hogy Royce csatlakozik hozzá, ám a férfi ellenkező irányba indult. Az asszony észrevette, hogy a király elhagyta az emelvényt, és most a lépcső aljában áll.
Royce és Guy két oldalról közrefogta uralkodóját. Hevesen vitatkoztak valamin. Nicolaa nem látta férje arcát, mivel az háttal állt neki. Guy egyre a fejét rázta, majd közelebb lépett Roycehoz. Vilmos hátrább hessentette. – A két báró összekülönbözött valamin – jegyezte meg Vincent, Nicolaa egyik őre. – Méghozzá komoly dologról lehet szó. Nézd, még a tömeg is hátrahúzódott – mondta Edward, a másik őr. – Menjetek, és derítsétek ki, mi a vita tárgya! – utasította őket Nicolaa. A két őr egyszerre rázta meg a fejét. – Nem hagyhatjuk magára, asszonyom – magyarázta Vincent. – Akkor legalább Claytont kérdezzétek meg, mi folyik itt! Az őrök ebbe beleegyeztek, mivel a krónikás a közelükben volt, és ha valaki felkapaszkodna a dombon, hogy elkapja Nicolaat, nekik bőven lesz idejük, hogy a segítségére siessenek. Nicolaa ismét Royce-ra fordította figyelmét. Guy két vazallusát kísérték éppen a király elé. Henry és Morgan térdet hajtott uralkodójuk előtt, majd felegyenesedtek. Most a király beszélt, és Nicolaa nagyon szerette volna hallani a szavait, mivel Vilmos izgatottan hadonászott, és az arca is egészen kivörösödött. Úgy tűnt, mintha kiabálna a két vazallussal. Henry és Morgan felváltva rázták a fejüket. A király felemelte a kezét, Guyhoz fordult, és mondott neki valamit. Néhány perc múlva a báró biccentett. Royce rezzenéstelen arccal figyelte az eseményeket, így Nicolaa nem tudta eldönteni, elégedett, avagy dühös-e férje a király döntésével, bármi légyen is az. Vilmos visszatért az emelvényre. Guy Royce elé áll, de vazallusaihoz fordult. Mondott nekik valamit, majd hirtelen mindkettőnek hatalmas pofont kevert le. Guy két másik katonája lépett elő a báró intésére. Megvárták, míg Henry és Morgan lecsatolja a kardját. Nicolaa ekkor megértette: a két férfi elkövetett valamit, amiért a becsületük elvesztésével kell fizetniük. Úgy tűnt, egyiküket sem rázta meg mélyebben a nyilvános megszégyenítés. Megfordultak, és a két másik katona kíséretében elhagyták a küzdőteret. Guy felvette a két kardot, az emelvény oldalához lépett, és a fegyvereket a fák közé hajította. Nicolaa a pimasz vazallusokon tartotta a szemét. Morgan mereven maga elé bámult, Henry azonban többször is visszafordult, és gyűlölködő pillantásokat vetett Royce-ra. A fiatalasszony gyanította, hogy a férfi Royce-ot okolja az elszenvedett megaláztatásért. A két vazallus végül elérte azt a helyet, ahol a lovakat tartották kipányvázva.
Nicolaa megkönnyebbülten felsóhajtott. A két fickót nyilván eltiltották az ünnepségeken való további részvételtől, így neki a vacsoránál nem kell majd elviselnie a pimasz megjegyzéseiket. Royce megfordult és a küzdőtérre sétált. Nicolaa remélte, hogy férje végre visszatér hozzá. A sátrukba sietett. A férfinak szüksége lesz némi frissítőre, és szerette volna előkészíteni neki. Férje csomagja az ágyon feküdt. Nicolaa megoldotta a szíjakat, és belenyúlt, hogy egy tiszta inget húzzon elő. Meglepetten felnevetett, amikor az inget széthajtva a parittyája esett ki belőle. A bőrdarab három sima követ is rejtett. A fiatalasszony elképzelni sem tudta, miért hozta Royce magával a fegyvert. Ekkor odakint megszólaltak a harsonák, és Nicolaa kiszaladt a sátorból, hogy megnézze, mi történik. Hiszen a lovagi torna befejeződött. Royce azt mondta neki, hogy az újoncok küzdelme lesz az utolsó szám, és az épp az imént ért véget. Földbe gyökerezett a lába, amikor meglátta, mi van készülőben. Royce a küzdőtér közepén állt. Mintegy húszlépésnyire tőle Guy nézett vele farkasszemet. Mindkét báró éppen a kardját csatolta le. Aztán megfordultak, a csapataik felé, akik felsorakoztak a tér szélén. A katonák arcán ezúttal nem volt mosoly. A közönség is elcsendesedett. Lawrence elindult ura felé. Guy csapatából az egyik vazallus követte példáját. Lawrence egy pillanatra megtorpant, intett Justinnak, majd továbbment. Justin nem értette, mit várnak tőle, míg Ingelram oldalba nem bökte, majd meglökte. Erre Justin Lawrence után sietett. Nicolaanak fogalma sem volt, mi történik, de eltökélte, hogy mindenáron kideríti, bármennyi őrt rendelt is Royce az őrzésére. Elszántan felkapta a szoknyáját, és futva indult lefelé az ösvényen, de valaki hátulról elkapta. Vincent volt az. A vörös hajú lovag buzgón mentegetőzött, miközben visszakísérte a fiatalasszonyt a sátorhoz. – A báró azt szeretné, ha innen figyelné az eseményeket – magyarázta már vagy tizedszer. Nicolaa jól le akarta teremteni a katonát, de meggondolta magát, amikor meglátta annak együtt érző tekintetét. Hiszen Vincent csak a kötelességét teljesíti. Nicolaa nem tudta hibáztatni érte. – Pontosan mit is kellene figyelnem? – Hát a küzdelmet – mondta meglehetősen zavartan az őr. – Vincent, arra magamtól is rájöttem, hogy itt harcra készülnek. Engem az érdekel, hogy miért. Royce azt állította, hogy ő nem fog küzdeni. – A király rendelte el a párbajt, hogy így döntsenek el egy vitás kérdést – lépett előre a másik őr.
Edward ezzel mindent elmondott, amit tudott, de Nicolaanak ez nem volt elég. Újra Vincent szólalt meg. – A fivérét kitüntetik, asszonyom – intett a küzdőtér felé. Nicolaa megfordult. Royce éppen akkor nyújtotta át a kardját Lawrence-nek, aki nyomban továbbadta Justinnak az ékkövekkel kirakott fegyvert. – Most mit csinálnak? – kérdezte súgva Nicolaa. Justin elhagyta a küzdőteret, Royce pedig Lawrence-hez intézte szavait. Guy is a vazallusához beszélt. – A hivatalos eljárás szerint a báró tanúk előtt kinyilvánítja, hogy Lawrence veszi át a helyét, ha vele bármi… Elharapta a szót, de már késő volt. Nicolaanak elakadt a lélegzete. – El sem hiszem, ami történik – suttogta. Ám a düh hamar elsöpörte a félelmet. Hangja élesen csengett, amikor újra megszólalt. – Royce külön megígérte nekem, hogy ő nem fog versenyezni. A két őr összenézett. – Nem is versenyez, asszonyom – mondta Vincent. – Egy vitás kérdést döntenek el Guy báróval. Ez meglehetősen különbözik a versenytől. – Megtennétek legalább annyit, hogy lementek a domb tövébe a többiekhez, és kiderítitek a vita tárgyát? – Alig tudta kinyögni a szavakat, annyira igyekezett, hogy rávegye a két katonát az együttműködésre. – Istenemre mondom, ha ez élethalál harc, akkor egyikük sem fog győzni, mert mind a kettőt megölöm! – jelentette ki. – Csak figyeljetek, hogy megteszem! Vincent képes volt elfojtani mosolyát, Edward azonban nem. Tetszett nekik, hogy úrnőjük így aggódik férjéért, bár teljesen alaptalannak találták a félelmeit. Az ő bárójuk bátran kiállhat akárki ellen, hiszen legyőzhetetlen. A katonák végül beleegyeztek, hogy teljesítik Nicolaa kérését, és leereszkedtek a domboldalon. És ekkor elkezdődött. Guy támadott először. Nicolaa hálás volt, hogy csak az öklüket használhatják, ám elég volt néhány percig figyelni a küzdelmet, hogy rájöjjön, így is képesek halálos csapást mérni egymásra. Eleinte egyenrangúak küzdelmének látszott a harc. Mindketten ki tudták védeni a másik ütéseit. Royce azonban valamivel fegyelmezettebbnek tűnt. Nicolaa gyomra görcsbe rándult, amikor Guy elgáncsolta ellenfelét. Royce elterült a hátán. Guy azonnal kihasználta helyzeti előnyét, és földhöz akarta szegezni Royce-ot. Amint
azonban előrelendült, Royce felemelte a lábát, és Guy ágyékába mártva elrepítette a férfit. Fantasztikus erőmutatvány volt. A tömeg szinte őrjöngött. Guy nem kelt fel egy ideig. Royce azonban nem használta ki az előnyét a harc befejezésére. Csípőre tett kézzel, nyugodtan állt, és várta, hogy ellenfele feltápászkodjon. Nicolaa lassan megnyugodott. Nyilvánvaló, hogy férje csak játszik Guyjal. Láthatóan erősebb és ügyesebb is ellenfelénél. A fiatalasszonynak még egy apró mosolyra is futotta az erejéből. A tömeg üvöltésétől szaporábban vert a szíve. Egyedül Royce katonái nem ujjongtak. Nagyon méltóságteljesen festettek, amint öntelt magabiztossággal álltak a küzdőtér szélén, és a harcot figyelték. Guynak sikerült eltalálnia Royce-ot. Nicolaa összerándult, és elfordult. Nem bírta tovább nézni. Bárcsak Royce befejezné már, és hozzá jönne végre! Nem vágyott másra, minthogy megcsókolja a férfit, majd egy jót kiabáljon vele. Nicolaa tekintete a tömeget pásztázta. Mindenki feszülten figyelte a küzdelmet. Ekkor valami mozgás vonta magára a figyelmét a lovaknál. Kicsit odébb ment, hogy jobban lásson. Észrevette, hogy a két katona, aki Henryt és Morgant kísérte, mozdulatlanul fekszik a földön. Aztán Guy két vazallusát is megpillantotta. A latrok éppen lóra szálltak. Henry Nicolaa felé fordult, és a fiatalasszony ekkor meglátta, hogy íjat és nyilat tart a kezében. Menekülnek a szégyenük elől, nyugtatta magát Nicolaa. De emlékezett rá, milyen gonosz pillantásokat vetett Royce-ra a válla fölött, amikor elvezették. És most a kísérők ott fekszenek sérülten… vagy talán holtan. Nicolaa a sátorba rohant, felkapta a parittyát és a köveket, majd szinte repült kifelé. A küzdőtér felé tekintett, miközben ujját a hurokba dugta, és az egyik követ a helyére illesztette. Ez csak elővigyázatosság, mondogatta magának. A gazfickók nem lehetnek olyan ostobák, hogy megkockáztassák a bosszút. Semmiképpen sem úsznák meg, ha megtennék azt, amiről Nicolaa már tudta a szíve mélyén, hogy igenis megteszik. Imádkozott, hogy mégse legyen igaza. Újabb elővigyázatosságként az emelkedő szélére húzódott. A vazallusok kibukkantak a fák közül, és a küzdőtér felé vágtáztak. Elöl Henry, mögötte Morgan. A tömeg még semmit sem vett észre. Nicolaa meglendítette a parittyát. – Rajta, Henry, gyere még egy kicsit közelebb! – suttogta.
A lovak a küzdőtérre dobbantak. Mintha minden egyszerre történt volna. Guy szembefordult vazallusaival. Henry még mindig túl messze volt Nicolaatól. Elengedte lova kantárját, és az íj húrja megfeszült. Guy báró ekkor példátlan bátorságról tett tanúságot. Az utolsó pillanatban Royce elé vetette magát, és testével fogta fel az ellenfelének szánt nyilat. Henry próbálta megragadni a kantárt, és megfordítani lovát, mielőtt Royce elkapná, de nem volt elég gyors. Royce egy párduc gyorsaságával vetette utána magát. Nem próbálta megállítani a lovat, csak felugrott rá, és valósággal kitépte Henryt a nyeregből. Nem vesztegette arra az idejét, hogy megölje a becstelenné vált lovagot, hiszen még Morgannel is szembe kellett néznie. Egyetlen rúgással harcképtelenné tette ellenfelét. Henry eszméletlenül nyúlt el a földön. Morgan végre Nicolaa parittyájának lőtávolába ért. A vazallus már előkészítette az íját. Royce túlságosan távol volt tőle, akárcsak a segítségére siető katonák. Senki sem volt elég közel ahhoz, hogy megakadályozza a galád tervet. Morgan lépésre váltott. Felemelte az íjat, és célzott. Akárcsak Nicolaa. Ő a férfi karjára célzott. Ki akarta ütni a kezéből az íjat, mielőtt megpróbálná megölni Royce-ot. Alighogy útjára engedte azonban a követ, Morgan elfordult a nyeregben. Nyila most már nem Royce-ot vette célba, hanem valaki mást. Az emberek felüvöltöttek. Ekkor a kő eltalálta Morgan halántékát. A férfi kiemelkedett a nyeregből, és lebucskázott. Halott volt, mielőtt földet ért volna. Mindenki megdermedt. Mindenki, kivéve Royce-ot. Míg a tömeg Morgan tetemét bámulta meredten, Royce a domboldal felé fordult, ahol Nicolaa állt. A fiatalasszony nyomban a háta mögé rejtette a parittyát. Nem látta ugyan férje arcát, de tudta, Royce kitalálta, ki a felelős a gazember haláláért. Royce figyelmét ekkor Guy vonta magára. A báró felé sétált, vállából nyílvessző állt ki. Royce társa segítségére sietett. Nicolaa nem nézelődött sokáig. Visszatért a sátorba, a parittyát és a megmaradt követ Royce csomagjába dugta, majd leült, és türelmesen várta az elkerülhetetlen szónoklatot. Először is, beleavatkozott a dolgok menetébe. Royce nyilván ezzel fogja kezdeni a leckéztetést. Utána majd rámutat arra, hogy egyszerűen elfogadhatatlan viselkedés más báró vazallusát megölni.
Persze nem hagyja neki végigmondani. A férfinak tudnia kell, hogy semmi mással nem törődött, csak az ő biztonságával. Igen, megvédi magát, és végül férje is belátja, hogy igaza volt. Nicolaa egyre jobban felizgatta magát. Végül el kellett fogadni, hogy idegessége valódi oka az, hogy megölt egy embert. Még soha nem vett el emberéletet, és soha nem is fog. De valahol a szíve mélyén tudta, igenis ölne, ha férje élete forogna kockán. Teremtőm, mennyire kimerült! Elnyúlt az ágyon, és lehunyta a szemét. Az ő állapotában nem lenne szabad ilyen izgalmaknak kitennie magát. Ezt fogja mondani férjének is, ha csak csúnyán merészel ránézni. Egy dologért azért hálás lehet. Royce az egyetlen, aki tud a parittyáról. Abból, hogy a férfi nyomban felé fordult az esemény után, nyilvánvaló, hogy kitalálta, ki a felelős a történtekért. De nem fogja elárulni, mivel legalább annyira hűséges feleségéhez, mint az asszony őhozzá. Amikor egy órával később Royce a sátorba lépett, Nicolaa mélyen aludt. Letelepedett felesége mellé, és hosszú ideig csak nézte az angyali arcot. Tudta, hogy az asszonynak pihenésre van szüksége, de mégis fel kellett ébresztenie. Megcirógatta az arcát. – Nicolaa, ébredj fel, szerelmem! A fiatalasszony kinyitotta a szemét és ránézett. – Szeretlek, Nicolaa – suttogta Royce. Ettől kitisztult az asszony feje. – Közbeavatkoztam. Haragszol rám? – Nem. Nicolaa nem hagyta, hogy folytassa. – Nem bántam meg, és nem is fogom, akármennyit szónokolsz is. Én bízom benned, Royce, de Morgan ettől még nyugodtan szíven lőhetett volna. – Édesem… – Miért hoztad magaddal a parittyámat? – vágott közbe az asszony. – Arra gondoltam, ha lesz időnk, megtaníthatnál a használatára – ismerte be Royce. – Megöltem Morgant, Royce – sírta el magát Nicolaa. A férfi gyengéden karjába vette asszonyát, és csitítgatni kezdte. – Guy báró jól van? – kérdezte Nicolaa. – Igen. A vita eldőlt, amikor elém vetette magát, és felfogta a nekem szánt nyilat. Ezzel mintegy bűnbánatot gyakorolt, gondolom, a múltbéli sértéseiért. Guy nem képez többé katonákat. Ő maga is elismeri, hogy nincs hozzá elég önfegyelme. Nicolaa bólintott.
– Mire volt jó ez az orvtámadás? A két lator tudhatta volna, hogy ezért úgyis meglakol. – A király halálra ítélte őket – magyarázta Royce. – Nem volt vesztenivalójuk. Royce azonban nem részletezte a király döntésének okait. Nicolaa így is elég izgalmat élt át már aznap, és még nem volt vége. – Royce, ugye nem árulod el senkinek, hogy én öltem meg Morgant? Ígérd meg! – követelte Nicolaa. – Megígérem. Royce kis híján elnevette magát. Nicolaa nyilván elfeledkezett Claytonról, a krónikásról. – A király megharagudna – suttogta az asszony. – Nem szándékosan öltem meg azt az embert, de talán Vilmos nem értené meg. Morgan az utolsó pillanatban elfordult. Talán megváltoztatta a tervét. Túl késő volt azonban. Akkor már elhajítottam a követ. – Morgan nem a tervét változtatta meg, hanem a célpontját. Nicolaa felsóhajtott. – Haza akarok menni. Royce teljesíteni is fogja ezt a kívánságát. Másnap reggel útnak indulnak. Nicolaara azonban még további izgalmak vártak aznap este. Royce oldalán, az egész gyülekezet előtt állva ismét végig kellett hallgatnia, amint Clayton – aki egyetlen feladata az volt, hogy mindenbe beleüsse az orrát – előadja Lady Nicolaa legendáját. A fiatalasszony türelmesen viselte a megpróbáltatást, míg a krónikás a legújabb strófákhoz nem ért. Amikor azonban elhangzott a parittya szó, halkan felnyögött. Royce felkacagott. A felesége végre rájött, hogy Clayton szemtanúja volt az eseményeknek. A király és a királyné megölelte Nicolaat. A fiatalasszony csak ekkor tudta meg, hogy a király volt Morgan célpontja. Eddig fel sem fogta, hogy mit is tett valójában. Elpirult a ráirányuló figyelemtől, és közelebb húzódott férjéhez. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire Royce végre a sátorba kísérhette feleségét. Legalább annyira vágyott már otthon lenni, mint az asszony. Dolgozni szeretett volna a fekete vezéren. Be kell fejeznie a remekművet, mielőtt első gyerekük megszületik. Hirtelen rádöbbent, mekkora változást hozott az életébe Nicolaa. Megtanult szeretni, és őt is viszontszerették. Jó és rossz idők jönnek még rájuk – Thurston például –, de Royce tudta, a felesége mellette fog állni, bármi történjék is. Ránézett gyönyörű asszonyára, miközben együtt kapaszkodtak felfelé a domboldalon. Elégedettséget érzett. Mivel a logikus gondolkodás híve volt, megpróbált magyarázatot találni
a vele történtekre. Nicolaa áldásos káoszt hozott élete előre megrajzolt térképébe. Ezt próbálta most értelmezni. Majd Nicolaanak is feltette a kérdést. A fiatalasszony nagyot nevetett, mielőtt válaszolt volna. – Nagyon egyszerű, szerelmem. Esélyed sem volt velem szemben soha. – Felnyúlt, és rákoppintott az apró sebhelyre férje homlokán. Royce ekkor a karjába vette Nicolaat, és szorosan magához ölelte. Hagyta, hadd higgye az asszony, hogy ő szerezte magának a férjét. Royce azonban jobban tudta. Ő azért indult harcba, hogy megszerezze magának a legendát. És pontosan ezt is tette.
