INGYENES KÖNNYÛZENEI MAGAZIN 2011 OKTÓBER NOVEMBER

INGYENES KÖNNYÛZENEI MAGAZIN | 2011 OKTÓBER–NOVEMBER | WWW.LANGOLOGITAROK.HU

11/05

BJÖRK TOM WAITS | YONDERBOI | HANGMÁS | MACHINE HEAD | THEBEACH BOYS | MASTODON | BRÓDY JÁNOS

TARTALOM 01 TARTALOM 02 HÍREK CÍMLAP 06 BJÖRK 10 TOM WAITS 14 RHCP 16 BEACH BOYS 18 20 22 25

R.E.M. VOLKOVA SISTERS YONDERBOI ELEKTROTECHNIKA

26 28 30 32 34 36

HANGMÁS THE HORRORS TAKÁTS ESZTER RAMMSTEIN FISH! KÁVA

38 40 42 44

MACHINE HEAD DREAM THEATER SUPERBUTT MASTODON

LEMEZKRITIKA 46 POP 50 ROCK 54 HIPHOP, ELEKTRO 58 JAZZ, VILÁG-, KOMOLYZENE 62 A MAGYAR DAL LAPJA 64 KÉPESLAP PROGRAM 66 KONCERTAJÁNLÓK 68 BURN AJÁNLÓ

SATÖBBI 70 20 ÉVES A NEVERMIND 72 ROCKLITERA 74 VIZUÁL / FE LUGOSSY LACA 78 BRÓDY JÁNOS 82 STÚDIÓRIPORT / DEPRESSZIÓ 84 HOGYAN LEGYÜNK ROCKSZTÁROK 86 AJÁNLD A LAKHELYED THE END 80 FREDDIE MERCURY

Minden jog fenntartva. Tilos a kiadvány bármely grafikai, illetôleg tartalmi elemének felhasználása vagy újraközlése, egészben vagy részleteiben, a kiadó írásbeli engedélye nélkül. All rights reserved. No part of this publication may be reproduced in whole or part without premission from the publisher. Terjeszti az Est Media Group. A pontos lelôhelyet, valamint a rendelési információt megtalálod a magazin weboldalán.

www.langologitarok.hu

POP | ZAJOK | SATÖBBI

Lángoló Gitárok

Kéthavi ingyenes könnyûzenei magazin MMXI. október–november ISSN 2062-5979 Kiadó: BPRNR Kft. (1119 Budapest, Bikszádi utca 9/b) Tel.: +36-1 206 25 83 / E-mail: [email protected] Felelôs kiadó: a Kft. ügyvezetôje Fôszerkesztô: Dankó Gábor ([email protected]) Fômunkatárs: Bihari Balázs ([email protected]) Ebben a számunkban közremûködtek: Artner Sisso, Baranyai Dániel, Bodnár Dávid, Csepelyi Adrienn, Dankó János, Eron Mezza, Fekô Ádám, Helmeczi Béla, Danko Jones, Juhász Edina, Kirsch J. András, Kiss Tibi, Molnár Csilla, Nagy Gyôzô, Najmányi László, Németh Marcell, Rácz Mihály, Stoff Csaba, Szarvas Árpád, Szálinger Balázs, Tóth András, Tóth Kriszta, Vályi Gábor, Vincze Ádám Illusztrációk: Németh Gyula ([email protected]) Színbontás: Tábori Tamra / GOCPONT Lapterv / tördelés: Jeli András + Pais Andrea / typoslave ([email protected]) Korrektor: Király Ildikó Nyomdai kivitelezés: DEMAX Mûvek (1151 Budapest, Székely Elek u. 11.) Értékesítési képviselet: BPRNR Kft., 1114 Budapest, Ulászló utca 8. Tel.: +36-1 206 25 83 / E-mail: [email protected]

HÍREK

HÍREK

gyarország legjobbja. Ôk öten szállnak majd versenybe az MTV EMA Legjobb Magyar Elôadó díjáért, a gyôztes pedig esélyt kap arra, hogy a hazai elismerés mellett induljon a World Wide Act címért a belfasti MTV EMA-n. Az EMA legifjabb, World Wide Act kategóriájával idén elôször találkozik a nagyközönség. Itt Európa, Észak- és Latin-Amerika, Ázsia és CsendesÓceánia, valamint Afrika, India és Közel-Kelet regionális jelöltjei indulnak a kategóriában, amelynek a szervezôk szerint a zenei sokszínûség, a tehetség és az alkotószenvedély ünneplése a célja.

SZABI KOMMENT: Fasza! Nagyon drukkolok a Fish!-nek. Játszottunk együtt nyáron párszor, és akkora bulit csinálnak, hogy leszakad a csillár. Kurva jók! A punnanys arcokról nem is beszélve, majdnem akkora partiarcok, mint mi.

Új zenekarban Evan Seinfeld

Papp Szabi (Supernem) kommentálja a Lángoló Gitárok híreit (www.langologitarok.hu)

Foo Fighters-Koncert a tüntetôknek A Foo Fighters aktuális turnéjának kansasi állomásán a Westboro Baptist Church tagjai tüntetést szerveztek a zenekar ellen, mert az véleményük szerint melegeket, és hamis bálványokat népszerûsít. A koncert elôtt viszont Dave Grohl és zenekara úgy döntött, meghálálja az egyház irántuk mutatott érdeklôdését, és igazi rednecknek öltözve eljátszott nekik egy dalt.

A hosszú évekig a Biohazard névvel egyet jelentô Evan Seinfeld mégsem elégszik meg a pornókarrierrel, ezért új zenekarba lépett be. A korában crossover hardcore vonalon mozgó énekes érdekesen döntött, ugyanis a túlnyomórészt metálos Attika7-re esett a választása. A korábban simán Attika néven dolgozó zenekar nem teljesen ismeretlen nevekbôl állt eddig sem, itt gitározik a soulfly-os, Static-X-es, és ministrys pedigrét magáénak tudó Tonny Campos is. Seinfeld a Down anaheimi koncertjén ment fel a színpadra, hogy bejelentse a hírt. Az énekes egykori zenekara, a Biohazard sem állt le, hamarosan kiadja az utolsó lemezt, amin Evan hangja hallható, de a koncerteken már Scott Roberts áll a mikrofon elé, illetve most keresnek egy állandó tagot Seinfeld helyére.

SZABI KOMMENT: Ennyi.

SZABI KOMMENT: A Foo Fighters a világ legjobb r’n’r zenekara és pont! Azt csinálnak, amit akarnak. Kíváncsi vagyok, hogy akik Isten nevében tüntetnek, mit csinálnak egyedül, vagy épp együtt a sötétben.

Rihanna Calvin Harrist is magával hozhatja A decemberben Budapesten koncertezô Rihanna nemrég bejelentette, hogy még idén ôsszel új lemezt tervez megjelentetni. Az ezek szerint nálunk is bemutatásra kerülô albumról egyelôre annyit tudni, hogy az eurodance becsületének helyreállításáért egyre sikeresebben küzdô Calvin Harris lesz az egyik single-jének a producere, de ami magyar szemmel sokkal érdekesebb, az, hogy a DJ-t a turnéjára is elviszi felvezetésként, ami alapján jó eséllyel itthon is ô játszik az énekesnô elôtt.

SZABI KOMMENT: Hogy ki hoz kit Budapestre?

Megvannak a

magyar jelöltek

Az idei MTV EMA valószínûleg Lady Gagáról szól majd, ugyanis az énekesnô összesen hat jelölést gyûjtött be, túlszárnyalva ezzel tavalyi öt esélyét. Katy Perry négy, Adele és Bruno Mars pedig három-három jelöléssel állnak a dobogón. Ezenkívül az MTV EMA Legjobb Magyar Elôadónak járó díjára jelölt öt magyar zenekar névsora is hivatalossá vált. Idén a Bin-Jip, a Carbonfools, a Compact Disco, a Fish! vagy a Punnany Massif lehet Ma-

2 2011 #05 LÁNGOLÓ GITÁROK

Önéletrajzot ad ki SHAUN RYDER Twisting My Melon címmel ma jelent meg angolul Shaun Ryder önéletrajza, aki a Happy Mondays vezéreként, ugráló embereként, és drogfelelôseként funkcionált. A könyvben Ryder nyíltan beszél a 18 éves korában kialakult heroinfüggôségérôl, a drogokkal amúgy is erôsen terhelt manchesteri rave-rôl, egészen a harmadik lemezig, a Paul Oakenfold által producerelt Pills, Thrills and Bellyachesig. A manchesteri kultzenekar már többször is összeállt, bevallottan csak és kizárólag azért, mert elfogyott a pénzük, de Ryder szerint nem ôk az egyetlenek a kor kedvencei közül, szerinte a ‘90-es évek elejének másik kedvenc angol zenekara, a Stone Roses is hamarosan összeáll, mert Ian Brownnak is apad a pénztárcája.

SZABI KOMMENT: Jó öreg Shaun. A Szórakozók Klubjának egyik alapító tagja! Ezekkel a csávókkal én is buliznék. Imádnivaló figurák, a Stone Rosesszal együtt. Valamit nagyon elkaptak akkor, és persze nem csak ôk, volt még ott né-

hány igazán menô cucc: az EMF, a House of Love és társaik. Jó korszak volt, mondhatnánk úgy is: „God damned, this is a dark fucking period!”

Elhunyt Richard Hamilton, a pop art atyja 89 éves korában kedden elhunyt Richard Hamilton. Hamiltont sokan egyenesen a pop art atyjának tartják a Just what is it that makes today’s homes so different, so appealing? címû kollázsa miatt, ráadásul ô is használta elôször ezt a kifejezést. Hamilton tervezte egyebek mellett a Beatles saját magáról elnevezett dupla lemezének borítóját is, ami a történelembe mint White Album vonult be. Idôs kora ellenére Hamilton még mindig dolgozott, az utóbbi idôben a 2013-ra, 2014 tervezett vándorkiállítását tervezte. A mûvész haláláról további információ nem került nyilvánosságra.

SZABI KOMMENT: Nyugodj békében Richard The Pop! Ja, és mindent köszönünk!

3

HÍREK

Budapesten pótol a Fields of the Nephilim

SZABI KOMMENT:

A West-Balkán bezárása miatt januárban sajnos elmaradt a Fields of the Nephilim elsô magyarországi fellépése, de a Negative Art jóvoltából mégsem maradnak kedvencük nélkül a gót romantikára fogékonyak. Az angol zenekar október 14-én pótol a Club 202-ben. Az esemény értékét növeli, hogy a Fields of the Nephilim még mindig nem szereti túlzásba vinni a turnézást, idén ôsszel mindössze két koncertjük lesz, az egyik Londonban, a másik pedig Budapesten. A Carl McCoy vezette zenekar 2005-ben adott ki utoljára lemezt, de jól mutatja a zenekar iránti érdeklôdést, hogy a londoni fellépés már garantáltan telt házas lesz. A Fields of the Nephilim magyarországi debütálásán a szlovák The Last Days of Jesus vendégeskedik, akik a nyolcvanas évekbeli darkwave-et értelmezik újjá deathrockos attitûddel.

Milyen sisakban?

SZABI KOMMENT: Ez azért jó flash: London és Budapest. Nem lenne baj, ha több zenekar is erre jutna, vagy legalább eljutna erre. A West Balkánt nagyon sajnálom; még mindig felfoghatatlan, ami történt, és hogy néhány igazi pöcsfej miatt egyáltalán megtörténhetett. Mennyire jó hely lehetett volna!

Szólólemezt adott ki a Slipknot DJ-je Sid Wilson, a Slipknot DJ-je és showmanje hamarosan megjelenteti elsô teljesen önálló albumát. A zenekarában nullás számot viselô tag hangsúlyozta, hogy az egyszerûen Sid névre hallgató anyag teljesen más, mint amit a Slipknotban, vagy DJ Starscreamként megszokhattak tôle az emberek, egyfajta tiszteletadás lesz azok felé a zenék felé, amiket szeretett fiatal korában. „Persze lesz egy csomó breakes hatás benne, hiszen DJ vagyok. De hallgattam egy csomó Skinny Puppyt, és még mainstreamebb industrialokat, mint például a Nine Inch Nails. De örökké a hatása alatt fogok maradni a Beastie Boysnak, és a Run DMC-nek is, különösen azért, ahogy keverték a hiphopot a rockkal.” mondta a debütálásról. A lemez teljes egészét egyedül vette fel, de a keverést a régi ismerôsre, Ross Robinsonra bízta, a maszterelést pedig Chris Gehringer végezte, akit Ce-Lo Green, és Rihanna mellôl is lehet ismerni. A Sid, aminek elsô dala a Paul címet kapta a Slipknot nemrég elhunyt basszusgitárosára emlékezvén, egyelôre csak iTuneson keresztül vásárolható meg.


Nem lépett fel a Beatles Elôkerült a Beatles igénylistája egy 1965-ös kaliforniai koncertrôl. A dokumentum a Cow Palace nevû helyen tartott fellépéshez lett kiadva, és a zenekar menedzsere, Brian Epstein hitelesítette aláírásával. A legérdekesebb rész valószínûleg az a pont, amiben a zenekar kiköti, hogy nem hajlandó fellépni, ha a közönségben elválasztják egymástól a feketéket, és a fehéreket – mellesleg ez a téma inspirálta késôbb Paul McCartneyt a Blackbird megírására is. A Beatles 40 000 dollárt kért a fellépésért, egy külön gyakorló dobfelszerelést Ringo Starrnak, és 150 egyenruhás rendôrt, akik vigyáznak a zenekarra. Ez utóbbi mint késôbb kiderült, nem volt elég, még abban az évben áttört a falon egy 17 000-es létszámú közönség, aminek hatására a zenekar végül örökre be is fejezte a koncertezést.

SZABI KOMMENT: Ja, hát a Beatles. Felháborító, hogy a létezô összes mûfajban megírták a tökéletes dalt. Kemény idôk jártak az USA-ban, mi? Néhány dolgot azért még biztos kértek, ismerve a fiúkat. Ringo gyakorlódobja indokolt; ô a legszerencsésebb arc a világon. Szeretem. És a Blackbird? ÓRIÁSI!

Elhunyt DJ Mehdi Szeptember 12-én egy szerencsétlen baleset következtében meghalt Mehdi Favéris-Essadi, színpadi nevén DJ Mehdi. A halál pontos körülményei nem ismertek, egyelôre annyit tudni, hogy Mehdi otthonának a tetejérôl zuhant le. A 34 éves lemezlovassal történtek hatására a dance-színtér apraja-nagyja reagált, köztük, Skream, Mr. Oizo és Chromeo is Twitteren búcsúzott Mehditôl, aki a francia Ed Banger kiadó, és ezzel a francia elektronikus zene feltámadásának is kulcsfigurája volt éveken keresztül. Tiszteletére az Ed Bangerhez közel állók egyik törzshelyének számító Paris Social Clubban csendes megemlékezést tartanak.

SZABI KOMMENT: No comment... Peace!

CÍMLAP

CÍMLAP

Björk mindig érdekes Ha BJÖRK olvasná ezt a cikket, valószínûleg iszonyatosan felháborodna az állításomon, miszerint ô az alternatív Madonna. Nyilván, hiszen ezt a státuszt komoly részben azzal érte el, hogy következetesen elhatárolódott mindentôl, amit Madonna képvisel – természetesen ezáltal vált valamennyire a részévé. Mindenesetre Björkrôl mindenki tud, van, akit idegesít a hangja, van, aki a zenét nem szereti, van, aki egyszerûen fél tôle, és vannak rengetegen, akik nagyon szeretik. Björköt szeretni amúgy nem egyszerû küldetés, hiszen a cuki izlandi énekesnôbôl igazi diktátor lett. Most azt mutatjuk be, milyen úton.

A tehetséges gyermek Björk Gudmundsdóttir 1965-ben született Reykjavíkban. A vezetéknevét nemcsak megjegyezhetetlensége miatt nem említi senki, hanem mert Izlandon más névadási szokások mûködnek, mint Európa más részén, ezért amúgy is gyakori keresztnéven említeni embereket. Vehemenciáját volt kitôl örökölni, apja elismert munkásvezér volt. Ötéves korában állítólag már kívülrôl tudta a Muzsika hangját. A zenei érzék másoknak is feltûnt, ezért 11 évesen már simán Björk címmel ellátva megjelent az elsô lemeze, amin gyerekdalok, és izlandi nyelvû feldol-

Good! címû debütálásukat, ami osztatlan kritikai és közönségsikert is aratott. A címét mellesleg egy nem túl jó körülmények közt élô izlandi költô barátjuktól lopták, aki ezt kiáltotta, mikor kapott egy kávét és egy szál cigit. A lemezzel végül tényleg a Sugarcubes lett az elsô nemzetközileg is híres izlandi zenekar, ugyanakkor ôk úgy érezték, eladták magukat, ezért egy évvel késôbb, 1989-ben a második lemezzel megpróbálták visszaadni zenéjük élô hangzását. A kritika nem szerette a vidámabb, pörgôsebb, játékosabb Sugarcubest, a lemez sem fogyott jól. Mellette Björk egyre inkább unja a szokásos zenekari felállást, és egyre

14 évesen, ahogy illik ebben a korban, rátalált a lázadozás akkoriban leginkább magától értetôdô formájára, a punkra. Lett is egy Spit and Snot nevû zenekara, amiben narancssárga hajjal és szemöldök nélkül lázadozik a béna feministák, ellen. gozások szerepeltek többek közt a Beatlestôl és Stevie Wondertôl. Egyéniségérôl sokat mond, hogy bár helyi szinten sztárrá válik, és második lemezt akarnak tôle, ôt nem boldogította ennyi, ezért visszautasította az ajánlatot. Vett helyette egy zongorát, és saját dalokat kezdett írni.

A lázadó tini 14 évesen, ahogy illik ebben a korban, rátalált a lázadozás akkoriban leginkább magától értetôdô formájára, a punkra. Lett is egy Spit and Snot nevû zenekara, amiben narancssárga hajjal és szemöldök nélkül lázadozik a béna feministák ellen. Szerencsére viszonylag hamar kimeríti a punk számára adott lehetôségeket, de sok köszönet még ebben sincs: összehoz egy mindössze egyetlen fellépést megélt fúziós jazz zenekart, tesz egy kis pop-punk kitérôt, majd jön is a KUKL, ami már több, mint útkeresés. Itt ismeri meg Tór Eldont, akitôl nagyon hamar teherbe is esik. Bár nagyon fiatal, a gyereket nem veteti el, sôt egy tévéfellépésen fedetlenül hagyta az akkor már szépen gömbölyödô hasát (a hetedik hónapban volt), ami miatt egy nézô be is perelte, mert szerinte a látványtól kapott szívrohamot.

Az ígéretes énekesnô A KUKL-ból hivalatosan 1986. június 8-án, 14:50 perckor alakult meg a Sugarcubes, ekkor született meg ugyanis Björk fia, Tukl. Azt nem mondhatni, hogy túl jól éltek volna, de elsô koncertjük gázsijaként stúdióidôt kaptak, aminek segítségével felvehették a Birthday címû dalukat. A dalt hallva nem meglepô, hogy Izlandon túl is sikerre is vitte a Sugarcubes, a zenekar egészen példásan ráérzett a ’80-as évek hangzásvilágára, azonban volt bennük valami olyan gyerekesség, ami elképzelhetetlen lenne egy angol társaságnál. Nem sokkal késôbb ki is adják a Life’s Too


tolódik az elektronika adta megoldások felé. A harmadik Sugarcubeslemez, a Stick Around For Joy visszatért a könnyedebb megoldások felé, de a tagság jól láthatóan belefáradt ebbe, úgyhogy 1992-ben a U2 elôzenekaraként lezavart turné utolsó állomásán egy „Köszönjük szépen, mi voltunk a Sugarcubes!” után végleg eltûntek. Björk utólag így nyilatkozott a zenekarral töltött éveirôl: „Olyan volt, mintha egy másik ember házába mennél bulizni. Jól érzed magad, iszol pár pohárral, jót nevetsz, de végül is ez nem a te házad. Te csak egy vendég vagy itt.”

Az ikon 1992-ben Björk fiával, és aktuális szerelmével Londonba költözik, ami nagyszerû táptalaj az elektronikus zene iránti rajongásának kiteljesedéséhez. Már ekkor elkezdi tervezni elsô szólólemezét, aminek eredetileg a Björk’s Affairs címet akarta adni, hardcore technót akart készíteni rajta, minden dalban más producerrel. Ezeket az elképzeléseket változtatta meg alapjaiban Nellee Hooper, aki a szintén akkoriban indult Massive Attack producere is volt többek közt. Hooper a finomabb hangzások felé terelte Björköt, aki végül inkább a Debut címet adta lemezének, utalva arra, hogy ez a valódi bemutatkozása a kompromisszummentes Björknek. A lemez mára klasszikus lett, Európában és az USA-ban is hihetetlen eladásokat produkált. Az énekesnô annyira része a ’90-es évek angol gyökerû elektronikus zenéjének, hogy a korszak mindkét hozzá hasonlóan meghatározó egyéniségével is összejött: volt egy rövid kapcsolata Trickyvel, és késôbb a jungle-atyaúristen Goldie-val is – ez utóbbit Magyarországra is elhozta az 1996-os koncertje alkalmával, a lehetô leghamarabb megismertetve a jungle-t egy olyan országgal, ami akkoriban még inkább le volt maradva zeneileg, mint napjainkban. A második nekifutásnak Post lett a címe, az 1995-ös lemez címe arra utal, hogy az énekesnô egyfajta levélnek szánja a dalokat haza, Izlandra. 

7

CÍMLAP

Björköt egyre inkább megviseli a népszerûség, különösen a tény, hogy egy rajongója lefilmezte, ahogy az I Remember You dalára készít egy Björk londoni otthonába címzett levélbombát, majd fejbelövi magát – mindezt azért, mert összejött egy fekete férfival.

A mûvész Úgy dönt, harmadik lemezét inkább Spanyolországban veszi fel. A Homogenic címe arra utal, hogy akár egy dal is lehetne az egész, annyira egységes – érdekesség, hogy Björk saját bevallása szerint nem is tudta, létezik-e egyáltalán ilyen szó. Az 1997-ben megjelent lemezen érzôdik Björk minden kimerültsége, a dalok mindössze három elemet tartalmaznak: dobokat, vonósokat és Björk énekhangját. Ezzel együtt egyre gyakrabban jár haza Izlandra, és a színészkarrierje is itt éri el a csúcspontot, Lars von Trier Táncos a sötétbenjének fôszerepével. A hosszúra nyúlt szünet után a Vespertine lett az a lemez, amivel Björk végleg eltávolodik az átlagos popzenész kategóriától. Már a lemezbemutató is hárfamûvésszel, 12 tagú kórussal, és a kísérleti elektronikában utazó Matmos duóval lett összehozva, és késôbb sem hagyományos stadionokban, csarnokokban lépett fel a turné során, mert szerinte csak az operaházak tudták visszaadni a Vespertine finom hangzásait. Rengeteg mikrobeatet (a másodperc töredékéig tartó dobhang) tartalmazott, de szerepelt itt például eszkimó kórus is. Björkre egyre kevésbé lett szokás hagyományos elôadóként gondolni, sokan a zenei produkcióját nem is értékelték annyira, mint magát a Björk-jelenséget, de „ennyi” is elég volt hozzá, hogy 2004ben ô énekelhessen az olimpia megnyitóján úgy, hogy a ruhája egy sportoló felett lebegô, közel 900 négyzetméteres lepelben végzôdik. Az Oceania címû dal persze felkerül az abban az évben kiadott Medúllára, ami szinte egyetlen hangszert sem tartalmazott. Ez mégsem tûnik fel, ugyanis szájdobosokat, torokénekeseket, és teljes kórusokat is alkalmazott a zene elôállításához.

A Björk A Medúlla után számítható az a máig tartó idôszak, amikortól Björknek akár zenélni is teljesen felesleges lenne ahhoz, hogy fontos emberként tekintsen rá a közvélemény. Mint szinte minden véleménnyel rendelkezô zenész, ô is fellépett a Live8-en, tradicionális japán hangszeren írt filmzenét, segít az UNICEF-nek, fellázad a farmer viselése ellen. Szokás szerint kezdôdik a múltidézés, a Birthday megjelenésének 20. évfordulójára összeáll egy koncertre a Sugarcubes is, gyûjteményes lemeze jelenik meg. Ahogy azt illik, a 2007-ben megjelent Volta lemezen az lepte meg a közönséget, hogy nincs rajta semmi meglepô. Björk visszakanyarodik a hagyományosabb popzene felé, a legmegdöbbentôbb húzás az, hogy a lemez több dalában is közremûködik az akkoriban épp mindenhol közremûködô Timbaland is. A túl nagy visszhangot nem keltô Volta után kis ugrással el is jutottunk 2011 októberéhez. Hamarosan hivatalosan is megjelenik Björk saját bevallása szerint legnagyobb vállalkozása, a Biophilia. Saját hangszereket készíttetett, iPad-alkalmazásokat gyártott, és ezúttal a részletekbe tekintés helyett egy monumentális egészt próbál összehozni. A végeredményrôl annyit biztosan lehetett tudni, hogy érdekes lesz. Mert bármit csinál, Björk mindig érdekes. A Biophilia az énekesnô szerint kevésbé figyel a részletekre, és inkább a teljes egészet akarja átfogni. Ez annyiban mindenképp jó, hogy ezek szerint végleg eltávolodott az érdekesnek hangzó, de valójában nehezen értékelhetô megoldásoktól, de azért attól nem kell tartani, hogy Björk mostantól táncdalénekes lesz. A Biophilia elsôre kevésbé telt hangzású, mint a Volta volt, viszont sokkal karakteresebb, a Crystalline breakbeatbe torkolló alapjai pedig már-már a karrierje csúcsán lévô, vadabb felfogású Björköt idézik. A Biophilia nem több, és nem kevesebb annál, amit megszoktunk az énekesnôtôl: egyéni hangvételû, nehéznek tûnô, de meglepôen slágeres art pop, külön hangsúlyt helyezve az art részére. Szóval érdekes, most is. n //FEKÔ ÁDÁM


PROFIL

PROFIL

Danko Jones

Most komolyan, Tom, hogy csináltad? TOM WAITS-re mindenki a legnagyobb tisztelettel gondol, és én sem vagyok kivétel. Kurt Weilli figura, magányos bariton, a varieték vándorszínésze, akihez képest a mai zene átlagos elôadói nevetséges bohócok. Bár lassan negyven éve van a pályán, mégis leginkább a századforduló dalnokaként emlegetjük. Bölcs tekintetû rongyos remete, akinek – ahogy ezt mondani szokás – zord külseje érzô szívet takar. Ellenállhatatlan, ugye? Szerintem is. Szeretem Tom Waitst. Szinte minden lemeze megvan. A mester azon kevesek egyike, akik soha nem váltottak stílust, mégis évtizedek óta képesek értékest és eredetit alkotni, anélkül, hogy unalmassá válnának.

Az ilyen bevezetôk persze mindig úgy folytatódnak, hogy „igen ám, de”. Most is így lesz. Igen, tényleg, keresve sem találni olyat, aki ne szeretné Tom Waitst. Minden lemezét dicsfény övezi, ikonná vált a ligában, ahol mellette Neil Young, Bruce Springsteen, Bob Dylan, Nick Cave vagy Lou Reed játszik. Kell ennél több? Szóval, lehet, hogy csak nekem tûnt fel; lehet, hogy nem is fontos; vagy az is elképzelhetô, hogy az információ egyszerûen elveszett a minôségi lemezek tengerében, de akkor is: most komolyan, mi történt Tom Waits hangjával 1973 és 76 között? Én is (egyfajta) énekes vagyok, folyamatosan úton, a hangomból élve, és mint ilyennek, talán még feltûnôbb a hirtelen változás Waits orgánumában. Az emberek többsége nem feltétlenül tudja – hiszen nem látja, ahogy visszabújnak védôpajzsuk mögé, amint lemegy a függöny – de az énekesek külön fajt alkotnak, örök harcban állva torkukkal, állandó rettegésben olyan hétköznapi dolgoktól, mint egy múló nátha, vagy olyan súlyosabbaktól, mint a csomók a hangszálakon. Gitárosok és dobosok úgy mennek színpadra másnaposan, influenzásan, sebekkel a karjukon vagy az ujjaikon, mint ha mi sem történt volna, de az énekes már az elsô aprócska tünettôl elveszti a fejét. Senki nem veszi észre, ha a basszusgitárosnak fáj a torka, vagy akár a keze, de ha az énekesé, azt mindenki tudni fogja. Persze, vannak pacsirták, akik fit�tyet hányva hangszerük törékenységére, minden elképzelhetô módon ütik magukat, hogy olyanok legyenek, mint amilyennek a közvélekedés a rocksztárokat elképzeli – de általában ôk azok, akik pár év után el is tûnnek a színrôl. A többség viszont nem ilyen: kis túlzással állandó burokban próbálunk élni, hogy minden rendben legyen a torokkal. Talán ezért sokkal szembeötlôbb nekem a különbség Waits ’73-as és ’76-os hangja között, mint amennyire ezt mások észlelték. Ha esetleg kimaradt volna, tegye fel mindenki Tom Waits korai albumait, a Closing Time-ot, a The Heart Of Saturday Nightot és a sziporkázó Nighthawks At The Dinert. Míg az elôbbi kettô viszonylag átlagos, és mindenképp fényévekre van a késôbbi olyan alapmûvektôl, mint a Stormfishtrombones és a Bone Machine, a Nighthawks már lefekteti azokat az alapokat, amelyekre Waits évtizedek óta építkezik. Ezzel együtt az orgánum igazi kiteljesedését csak az 1976-os Tom Traubert’s Blues hozza meg. Ha összehasonlítjuk az itt mutatott vokális teljesítményt mondjuk a Closing Time-ról az Ice Cream Mannel, olyan lesz, mintha egy zsebkést tennénk a lézerkard mellé. És nem, nem arról


beszélek, hogy egy kicsit kinyíltak volna a magasak, vagy karcosabbá váltak a mélyek. Nem, ez olyan, mintha valaki minimum egy mázsa homokot nyelt volna le, mielôtt a mikrofon elé állt. Monumentális karakter, elképesztô elôadással. Igaz, hallottunk már elôtte másoktól, mondjuk Captain Beefhearttól vagy Louis Armstrongtól hasonló rekedtséget, de náluk olybá tûnt, természettôl fogva ilyen a hangjuk, míg Waits mintha szándékosan csinálta volna mindezt. Nem is értem, hogy volt képes ekkorát változtatni anélkül, hogy hatalmas csomók keletkeztek volna a hangszálain, vagy simán megnémul? Nyilatkozta sokszor, hogy az 1976-os Small Change albumot megelôzô idôszakban ô is elmerült a turnézó zenészekre váró élvezetekben, és ez nem maradt nyomtalan. (3 év alatt? A kurva életbe, én már 16 éve csinálom és... na, mindegy, ez nem tartozik a tárgyhoz.) Szóval, talán tényleg a whisky hatását halljuk. De akkor is, lehetséges ekkora változás csak úgy, magától? Ha pedig szándékos volt, ki meri utánacsinálni, kockáztatva hogy egy életre elmegy a hangja? Na igen, vannak metálénekesek, akik minden nap még ennél is jobban hörögnek, viszont ôk csak ezt a technikát használják, és kíváncsi lennék, hogyan adnának elô egy csendes balladát Waits stílusában, tele dallammal és érzékenységgel? Hogy direkt volt-e vagy sem, nem tudom, és soha nem is hallottam róla, hogy valaki egyáltalán felvetette volna a kérdést. Az is lehet, hogy Tom Waits olyan bálvány, aki eleve fölötte áll minden kételynek. Egyébként meg, akkor sincs semmi, ha az egész csak póz volt. Mi lenne vele a baj? Tom Waits ugyanolyan elôadó, mint bárki más, miért lenne kevesebb joga tudatosan énekstílust váltani? Én egyáltalán nem bánom. Kortárs mûvészeket sokszor nagyon nehéz megítélni és értékén kezelni, de nem tudok mást mondani: örülük, hogy hallhatom Waitst alkotni. Évtizedek múlva, sôt, valószínûleg még azután is zengik majd dicsôségét, ahogy Contrane-ét, Birdét vagy Hendrixét, és ez így lesz jól, még ha el is felejtik majd legalább néha feltenni a kellemetlen kérdést a hangjáról, ami egyébként valószínûleg amúgyis csak engem foglalkoztat. //FORDÍTOTTA: VÖRÖS ANDRÁS //FOTÓ: ANTON CORBIJN

11

TOP 10

Top 10 Tom Waits-feldolgozás

Tom Waits legismertebb dalait sokszor mások tették még ismertebbé, gondoljunk csak Rod Stewartra (Tom Traubert’s Blues), Bruce Springsteenre (Jersey Girl), a Primusra (Big In Japan), Scarlett Johanssonra (Falling Down) vagy Diana Krallra (Temptation). Felkértük KISS TIBI-t (Quimby), hogy ezúttal, mint az Ian Siegal-féle Braindogs örökös tagja, mutassa be a maga feldolgozáskedvenceit.

I Don’t Wanna Grow Up

Diamond In Your Mind

}

|

Strange Weather

Little Boy Blue

}

|

Time

Jesus Gonna Be Here

}

|

Heartattack and Vine

I Want You

}

|

Green Grass

Trampled Rose

}

|

RAMONES Album: ¡Adios Amigos! (1995) TW-album: Bone Machine (1992) Nagyon jól áll nekik a dal minden szempontból, úgy szól hogy akár a sajátjuk is lehetne.

MARIANNE FAITHFULL Album: Strange Weather (1987) TW-album: Big Time (1988) Ez a rekedten búgó sebzett nôi hang a sírból hozza fel a lelkeket. Nagyon mély, érzékeny, egyszerre szép és fájdalmas.

TORI AMOS Album: Strange Little Girls (2001) TW-album: Rain Dogs (1985) Szívet melengetô bizsergés, szeretetfolyam három akkordra.

SCREAMIN JAY HAWKINS Album: Black Music for White People (1991) TW-album: Heartattack and Vine (1980) Eszement figura, borzalmasan nagy hang és ez a dal neki séróból megy.

AGATHE AND FINE Album: – TW-album: Real Gone (2004) Ezek a francia lányok csak egysze rûen cukik.


SOLOMON BURKE Album: Don’t Give Up on Me (2002) TW-album: Healing the Divide (2007) A klasszikus gospelek és spirituálék világát idézi. Természetes, jóízû variáció egy “hatalmas” embertôl.

HOLLY COLE Album: Temptation (1995) TW-album: One from Heart (1982) Egy komplett Tom Waits-feldol gozásalbum legjobb száma. Cool! És ezek a muzsikusok!

BLIND BOYS OF ALABAMA Album: Spirit of the Century (2001) TW-album: Bone machine (1992) Ez csak annak fog tetszeni, aki szereti a bluest, de neki nagyon. Láttam tôlük élôben a dalt, igazán megérdemelték azt a sok Grammyt.

STEPHANIE WOODARD AND BILLY BULLINGTON Album: – TW-album: The Early Years (1993) Nagyon bájos melódia, végtelenül egyszerû szöveg és mégis mûködik. Kifejezetten jót tesz neki a nôi hang.

ALISON KRAUSS AND ROBERT PLANT Album: Raising Sand (2007) TW-album: Real Gone [2004) Bár kevésbé pusztulat, mint az eredeti, így is izgalmas. Légies, mármár keleties hatású.

kritika

kritika

Az absztinencia átka Létezik egy mondat, melyet a legtöbb önjelölt zenekritikus ódzkodik leírni egy-egy arra érdemes formáció esetében. Így hangzik: addig voltak jók, amíg drogoztak. Bár elsô olvasatra valóban szakmaiatlannak tûnhet, meggyôzôdésünk, hogy A RED HOT CHILI PEPPERS új albumának kapcsán megkerülhetetlen egy ilyen sommás állítással nyitni.

Red Hot Chili Peppers I’m With You

Aki olvasta Anthony Kiedis Scar Tissue címû életrajzi könyvét, értheti, miért kiváltképp szemléletes példa a Red Hot Chili Peppers az ominózus állításra. Az 1984-es cím nélküli lemeztôl az 1995-ös One Hot Minute-ig (talán a basszert, Flea-t leszámítva) a zenekar kreatívabb elméi vénáikba lôtték a komplett periódusos rendszert, valamint a Góbi sivatagot is képesek lettek volna felszívni pár percnyi vigyorgás reményében. Ugyanakkor amellett, hogy az említett albumok egytôl egyig alkalmasnak bizonyultak bozóttüzek elôidézésére, mindegyikük tartalmazott jó néhány izgalmas és megismételhetetlen momentumot. A nyers funkrockszerzemények szimplán orrba verték a hallgatót, de még a lírai darabok sem voltak különösebben kommerszek. És bár az Under The Bridge klipjét anno finoman szólva is fossá játszotta a MTV, nem kellett attól tartanunk, hogy a dalt egyszer egy murcifesztivál fellépô mûvészétôl halljuk viszont. A kilencvenes évek vége több szempontból is fordulópontot jelentett a zenekar számára: Kiedis megtisztult, akár a Mexikói-öböl, továbbá az ex-ex-ex-ex-heroinista gitáros, John Frusciante is visszatért egykori zenésztársai közé. A zene pedig érezhetôen megszelídült, aminek köszönhetôen a Californication lemez már-már irritálóan nagy mainstream sikert hozott. Bár slágerekben nem volt hiány, ez az album már messze nem volt olyan izgalmas és változatos, mint elôdei. A Chilit azonban cseppet sem zavarta, hogy legújabb dalaikra már aquaparkos fókák zsonglôrködnek strandlabdákkal, kitartottak a populárisabb irányvonal mellett. Olyannyira, hogy a 2002-es By The Way-en már szinte csak a címadó dalban volt nyoma némi funknak, az anyag pedig összességében olyannyira volt nyers, mint egy perui pánsíplemez. Ez a tendencia a Stadium Arcadium címû dupla lemezen csúcsosodott ki: a közel kétórás, negédes dalgyûjtemény immár az égvilágon semmit nem tett hozzá a zenekar életmûvéhez. Mindezt Frusciante is érezhette, így jobbnak látta, ha visszatér saját szürreális világába, és tovább írja nehéz gyermekkoráról árulkodó szólólemezeit.

szerzésben, játéka olyannyira kapott központi szerepet, mint Jason Newstedé az …And Justice For Allon. A hangzás már csak ebbôl kifolyólag is minden eddiginél poposabb, ami – figyelembe véve az utóbbi idôk kiadványait – önmagában a legkevésbé sem lenne baj. Az igazi probléma nem más, mint a kiemelkedô szerzemények krónikus hiánya. Míg a Stadium Arcadium egydimenziós mivolta ellenére is tartalmazott jó darabokat, az I’m With You olyan, akár egy B-oldalas trackekbôl álló válogatás. A diszkós ritmusokkal operáló nyitódalban, a Monarchy Of Rosesban egyértelmûen Flea-é és Chad Smithé a fôszerep, Kiedis pedig azonnal rögzülô refrénnel rukkol elô. Annak ellenére sem rossz darab, hogy a Rocktogon törzsközönsége jó eséllyel behajítaná rá a boroskóláspoharat a DJ-pult mögé. Ezzel szemben a minimalista Factory Of Faithbôl képtelenek lennénk egy árva hangot is visszaidézni, a Brendan’s Death Song címû balladát pedig egy falunapi tábortûz mellett is kikérnénk magunknak. Atyaég, hol van ez egy My Friendshez vagy pláne egy Soul To Squeeze-hez képest? Az Ethiopia és az Annie Wants A Baby háttérzenének éppen hogy elmegy, a jó Anthony ezekben sem tudott különösebben maradandót alkotni. A tömény 80-as évekbeli atmoszférával átitatott Look Around már gyerekmondókaszerû rapjével is jóval biztatóbb, sôt, megkockáztatjuk: a lemez legjobbja. A klipes Adventures Of Rain Dance Maggie-t csak Flea basszusfutamai mentik meg, egyébként szürkébb, mint egy munkásôr-gyakorlóruha. A Police Station újabb keservesen rossz ballada, amelyet a zongorával megtámogatott, már-már musicales hangulatú az Even You, Brutus? követ. Ez utóbbi mellesleg a lemez második legjobb tétele, még ha az égvilágon semmi RHCP nincs is benne. Nagy kár, hogy nem ez a szerzemény zárja az albumot, a Dance Dance Dance ugyanis újfent eszünkbe juttatja, hogy talán a Red Hot Chili Peppers diszkográfiájának egyértelmûen leggyengébb darabjával van dolgunk. Tiszta sor, ôk már messze nem azok a fiúcskák, akik anno speedballvodka vitamininjekcióval igyekeztek karban tartani magukat, azonban az I’m With You hallatán kötelezô jelleggel idéztetnénk fel velük a régi szép idôket. n //KIRSCH J. ANDRÁS

Távozása különösebben nem rázta meg Kiediséket, Josh Klinghoffer sessiongitáros és zenekari haver ugyanis éppen kéznél volt. Minden készen állt tehát ahhoz, hogy új fejezet nyíljon a zenekar történetében. A jelek szerint azonban a Chili experimentális hajlamai ezúttal is a 80-as évekbeli magyar heavy metal-színtér képviselôivel vetekedtek. Az I’m With You hangulata, dallamvilága és jellegtelensége ugyanis egy az egyben elôdjét idézi. Bár Klinghoffer aktívan részt vett a dal-


15

profil

profil

Mosolyszünet Kisebb lavinát indított el rajongói körökben, amikor ez év tavaszán a Capitol Records elcseppentette a hírt, hogy a BEACH BOYS fennállásának 50. évfordulója alkalmából megjelenteti az együttes, eredetileg 1967-re tervezett, SMiLE címû albumát. A Who Lifehouse és a Pink Floyd Household Objects albuma mellett a rocktörténet leghíresebb, soha napvilágot nem látott lemezei között számon tartott pszichedelikus mû könnyedén lehetett volna a Beach Boys legjobb alkotása – ha megvalósul. Röviden áttekintjük, hogy miért alakult másképp.

„Brian Wilson füle – istenem, ezt a Smithsoniannek kell örökül hagynia!” – Bob Dylan e szavakkal ajánlotta kultúrtörténeti ereklyeként való konzerválásra kollégája legfontosabb testrészét, aki kiskölyökként valószínûleg még nem sejtette, hogy pár évtizeddel késôbb egykori példaképével, a Kék rapszódiát is jegyzô Gershwinnel és Cole Porterrel együtt az egyik legnagyobb amerikai dalszerzôként fogják számon tartani. A tengerparttól egy köpésre fekvô Los Angeles-i munkásnegyedben alapított Beach Boys családi együttesként indult, benne a három Wilson fivérrel (Brian, Carl és Dennis), unokatestvérükkel, Mike Love-val, valamint Al Jardine nevû gimnáziumi haverjukkal. És persze az együttest menedzselô apukával, Murry Wilsonnal, aki a jobb fülére süket Brian zenei tehetségét korán felismerve mindenféle hangszerrel ellátta fiát. Azonban az üzletemberként eredményes Murry életét sikertelen dalszerzôi karrierje mérgezte, és Brian gyerekkorát döntôen meghatározta a teljesíthetetlen apai elvárásoktól és a veréstôl való félelem. Mindez egyben hihetetlen versenyszellemmel is felvértezte, és mi után az egyre inkább zsarnokként fellépô Murryt kirúgják, az együttes vezetôje és producere az 1963-ra már 28 slágerlistás számot jegyzô Brian lesz, aki azonban 1964 decemberében a rá nehezedô nyomás és az apjával való folyamatos viták hatására ideg-összeroppanást szenved. A rákövetkezô évben a turnézó együttesét otthoni dalszerzéssel segítô Brian rákap a spirituális témájú olvasmányokra, és úgy gondolja, hogy a termékeny dalszerzés elengedhetetlen feltétele a tudat megfelelô mértékû tágítása, amihez a korszak slágerszubsztanciáját, az akkoriban még legálisan beszerezhetô LSD-t hívja segítségül. A tripjei során egyre elvarázsoltabb állapotba kerülô Brian a hangszereket sem kíméli, az 1965-ös California Girls címû számnak „a keleti parti csajok menôk, nagyon csípem a cuccaikat” sora például az elsô ilyen „utazás” során, egy zongoraakkord fél órán át tartó ismételgetése közben születik. A Beatles Rubber Soul címû lemeze aztán végleg felpiszkálja a fiatalemberben szunnyadó versenyagarat. Ugyan az együttes többi tagja és a Capitol Records is megijednek a szokatlan szerzeményektôl, ráadásul a Brian által megálmodott hangzás a korabeli felvételi technikákkal is megvalósíthatatlannak tûnik, az 1966-ban megjelenô, kutyaugatást és csembalót is felvonultató Pet Sounds az amerikai popzene legfontosabb mérföldkövévé válik. Az addig kizárólag szörfdeszkákkal és tuningolt autókkal kacérkodó dalszövegek eltûnése mellett fontos változás, hogy Brian a korábbi Beatles-sajtófônök Derek Taylor segítségével újraszabatja a zenekar imidzsét is, önmagát – némiképp apja nyomdokaiba lépve – „Beverly Hills rejtôzködô géniuszaként” aposztrofálva benne.


1966 tavaszától kezdve aztán már egy teljes egészében új ötlet, egy „Istennek szóló tinédzserszimfónia” elkészítése foglalkoztatja, többtucatnyi zenedarabot vesz fel újból és újból, miközben már hónapok óta egyre növekvô nyomással várják tôle az újabb slágerlistás kislemezt. A késlekedés oka egyszerû: Brian elhatározza, hogy a tökéletes lemezt készíti el, és az ilyesmihez idô kell. Egész pontosan 7 hónap és 90 órányi stúdiófelvétel, ennyi ideig tart ugyanis a Good Vibrations felvétele, ami végül önálló kislemezként jelenik meg 1966 októberében, és az elektroteremin földöntúli hangjával fûszerezett dal annyira meglepi a világot, hogy egy kis idôre még a Beatlest is lesöpri a színrôl. Mindeközben Brian javában folytatja a munkát Van Dyke Parks szövegíróval a Dumb Angel munkacímet viselô szimfóniáján, de 1966 végére az amúgy is depresszióra hajlamos zenész viselkedése – köszönhetôen a masszív drogfogyasztásnak – egyre inkább paranoid tüneteket kezd mutatni, a stúdió környékén történt tûzeseteket például a Fire címû darab felvételeinek tulajdonítja, a zenészeket pedig tûzoltósisak viselésére kötelezi a stúdióban. A Pet Sounds folytatásának szánt, az amerikai kulturális hagyományokat összegzô, gigantikus album sorsát végül az pecsételi meg, hogy az együttes tagjaival fokozatosan szembekerülô Van Dyke Parks 1967 márciusában végleg kiszáll a SMiLE-projektbôl. A lemez néhány fontos dalát aztán újból felveszik az 1967 szeptemberében megjelenô Smiley Smile albumra – ami azóta is az együttes legkevésbé kelendô lemezének számít –, de az eredeti ötletre csak nyomokban emlékeztetô anyag megjelenését övezô közöny és értetlenség nyomán Brian Wilson évekre a drog és depresszió rabjává válik. Az 1990-es évektôl kezdve aztán ismét a kalózfelvételeket gyûjtôk fókuszába került a SMiLE, de a Capitol által 1993-ban megjelentetett Good Vibrations: Thirty Years Of The Beach Boys címû antológián napvilágot látott közel félórányi eredeti SMiLE-felvételen kívül hivatalosan nem történt semmi. A mosolyszünetet végül Brian Wilson elégelte meg elôször, és 2004-ben eredeti szerzôtársával összeállva újból felvette, és Brian Wilson Presents Smile címmel ki is adta a saját változatát (ráadásul rendkívüli sikerrel), ezért kérdéses, hogy miben tud még újat mutatni a most megjelenô, eredeti formájában rekonstruált, de már számtalan kalózfelvételen megismert lemez. Mindenesetre a SMiLE még 44 évvel a keletkezése után is borzolja a kedélyeket, hiszen a 2011-es jubileumi megjelenés dátumát harmadszorra halasztották el, legutóbb épp Mindenszentek napjára, ezért mi feltétlenül bizakodunk a meglepetésben. n //NÉMETH MARCELL

17

profil

készületlenül, pedig a NaoHF az egyik leggazdagabb, legmélyebb, legszeretreméltóbb albumuk. Aztán a csapat ráállt a sínre: az Up! a szép pillanatok ellenére leginkább a nevetségesen faszagyerekeskedô Lotusról szólt, bukás, és onnantól szelíd pislákolás. Bármelyik albumról mondták / írták, hogy ez most megint olyan, mintha (leginkább az Around the Sun volt olyan, mintha) – az R.E.M. már csak egy ôszülô együttes volt, senki se volt már kíváncsi arra, mit mondanak a világról. Most viszont mondtak valamit, és idôvel a bolygó is letudja a tartozását: arra a polcra kerülnek, ahol a helyük van, csak hajszállal a legnagyobbak alá. Minden megvolt bennük, hogy ugorjanak még egyet. n. //SZÁLINGER BALÁZS //FOTÓ: MARCO DOS SANTOS

A világ legnagyobb slágere

Hajszállal a legnagyobbak alatt Annyira szép közhely, hogy egy egész generáció búcsúzik egy meghatározó együttesétôl - nem is bírom nem leírni. Aki a hetvenes években született, mind érez valamit az R.E.M. iránt: szeretetet, csalódást, akármit. Búcsúznak. Ilyenkor mindig a szeretet gyôz. Most az R.E.M. úszik le a nagy folyón, és egykedvûen nézzük, mert a mai R.E.M. nem fog hiányozni. Ami értéket a tutajból ki lehetett rakni a partra, azt már nagyon régen kirakták. Nagy a nagy rockzenekarok dilemmája: létezés apróbb sikerekkel, a hôsi múlt lassú fölélése vagy távozás elegánsan, de iszonyatos lelkierôvel. Jó pár év vergôdés után az R.E.M. meg tudta hozni azt a döntést, amire például a U2 alkatilag képtelen. Fölösleges összefoglalni a pályát, de lássuk, torzításokkal befér-e egy összetett mondatba: 1980–87: független kiadó, zöldek, nyersek, frissek; 1988–94: világméretû gyôzelem, négy lemez, a két számjegyû R.E.M.-világslágerek 90%-a; 1996: egy pazar album, de más alapokon: pozícióváltás, közönségvesztés, a recesszió kezdete; 1998–2010: vergôdés, kétségbeesés, megújulási kísérletek, unalom, elfogadás. 2011: visszavonulás, mert szeretnének halhatatlanok lenni. Itt tartunk most. A legjobb döntésnél. A legtöbben persze az 1991-es Out Of Time címû remekmûrôl beszélnek majd, nagyon helyesen – viszont a közvélemény, a sajtó és a valamikor bevett Föld nevû bolygó jön nekik eggyel, ugyanis 1996-ban, amikor a New Adventures on Hi-Fi megjelent, roppant igazságtalanul ejtette ôket egyetlen perc alatt. Ezek az emberek a fejükbe vették, hogy nem írnak több megaslágert. Hogy jönnek ahhoz, hogy kísérleti pop-rock? Minket ért a leginkább


Lehet, hogy tisztázni kéne, mi a dolga egy slágernek. Méltó háttérzene legyen Almádiban a lángososnál való sorban álláshoz – vagy adjon valami olyan fenékbe rúgást, amitôl elhisszük, hogy elsô körben nekünk is lehet saját lángosos bódénk Almádiban, második körben baromi nagy villánk lesz Almádiban, és undorodunk mindenkitôl, aki lángosozót nyit, pláne azoktól, akik sorban állnak elôtte? Elvárom a slágertôl, hogy az utóbbit adja. Lehet, hogy a legnagyobb slágerhez, amit az emberi faj valaha ki tudott csiholni magából, és a címe Man On The Moon – szükséges az azonos címû film, már ha tudni akarjuk, ki az az idegen nevû Andy Kaufman ott a harmadik sorban. De lehet, hogy csak egy név, és mi vagyunk Andy Kaufman, akik hatvan kilóval is szétverjük a világot. Mert szét fogjuk verni, apró kétség se legyen bennünk.

Búcsúválogatás November közepén jelenik meg a búcsúkiadvány Part Lies, Part Heart, Part Truth, Part Garbage: 1982–2011 címmel. Válogatáslemez, egész a korai idôktôl kezdve – és néhány resztli a tavalyi lemez munkálatainak idejébôl. A 2003-as válogatáson (In Time) ott volt a Bad Day címû dal, nem is volt szar, sláger lett belôle – hát most ennyi sincs búcsúzóul. Morcosság, és sejthetô, mi lesz belôle: a már meglévô számokból mindenki összerakja egy mappába a besztofot, hozzá meghallgatja a Youtube-ról a kiadatlanokat, és azzal befejeztük. Lehet, hogy megérdemeltünk volna valami meglepetést. Csak tudnánk, mi a bánatos fenében fáradtatok el ennyire.

interjú

interjú

Tényleg létezik a goth-tron? Kevés olyan zenekar van az országban, mint a VOLKOVA SISTERS. Néhány hónappal ezelôtt adták elsô koncertjüket a Gödörben, azóta megjelent elsô kislemezük, a Venus Robot is, és már dolgoznak elsô nagylemezükön. Énekesnôjükkel, Berger Dalmával beszélgettünk az amerikai koncertjeikrôl, a készülô dalokról és három tag szimbiózisáról.

Lángoló Gitárok: Nemrég jöttetek haza Angliából, milyen volt az ottani fellépés? Hogyan kerültetek Londonba egyáltalán? Berger Dalma: Jelenleg zajlik egy sajtóköre a Venus Robot EP-nek, aminek keretében játszottunk. Egy kisebb helyen léptünk fel Hackneyben. Az a környék most elég felkapott hely, nagyon sok új klub nyílik, rengeteg ember jár oda hétvégente. LG: Mindig, mikor hallom a zenéteket, az az érzésem, hogy ez a magyar közönségnek túl sok vagy egyszerûen csak értelmezhetetlen. Hogyan fogadták a számokat, amikor Amerikában jártatok?

BD: Természetesen érdekel, de csak egy bizonyos pontig. Elsôsorban a dalszerzés szintjén inspiráljuk egymást mindhárman. A technikai megvalósítás egy külön szakma. LG: Frenk és Porteleki Áron milyen szorosan tartozik a zenekarhoz? BD: Tiszteletbeli tagok. Sajnos hoznunk kellett egy döntést a közelmúltban, a színpadi felállással kapcsolatban. Ha neadjisten megteremtôdik a feltétele egy nagyobb költségvetésû koncertnek, ôk is színpadra állnak velünk.

Magyarországon nem hiszem, hogy megjelenik. A lemez hangulata? Hááát. Most kaptunk egy stílusmegnevezést egy angol blogtól, ami nagyon viccesnek hangzott, goth-tron. Azt hiszem, ilyen lesz... BD: Ennek a zenének, azt hiszem, ott megvan a közönsége, és ez Londonról is ugyanúgy elmondható. Voltak olyan klubok, ahová nyilván nem kellett volna elmennünk, mert nem a mi közegünk, de amikor jó helyre lôttük be magunkat, akkor nagyon élveztük a koncerteket. Magyarországról pedig úgy látom, hogy igenis vannak érdeklôdô, nyitott emberek, és hálisten, egyre többen járnak ránk, aminek nagyon örülünk. LG: Tervezitek, hogy hosszabb idôre odaköltöztök? BD: Tervek vannak, de ez elsôsorban pénz kérdése. Az már megfogalmazódott, hogyha találunk egy kiadót, akkor mindenképpen teszünk egy újabb kört, vagy az USA-ban, vagy Londonban, ez még nyitott kérdés. LG: Elôzetes tervek szerint októberben jelenik meg az elsô lemezetek, errôl mit lehet tudni? Milyen szavakkal, hangulatokkal tudnád leírni? BD: Az októbert jelenleg kissé korainak tartom, december vége, jövô év eleje sokkal reálisabb dátumnak tûnik. Magyarországon nem hiszem, hogy megjelenik. A lemez hangulata? Hááát. Most kaptunk egy stílusmegnevezést egy angol blogtól, ami nagyon viccesnek hangzott, goth-tron. Azt hiszem, ilyen lesz... LG: Régóta dolgozol együtt Sándor Danival, aki talán most a legnépszerûbb magyar producer is. Sikerült ellesni már tôle valamit? Egyáltalán érdekel a zenének ez a technikaibb oldala?


LG: Hogyan tud egymás mellett létezni és alkotni három ennyire erôs egyéniség, mint ti? BD: Kellô humorral, türelemmel és megértéssel. Néha egyikbôlmásikból kifogyunk, de alapvetôen nagyon szeretjük egymást. LG: Nagyon nyugodt és kényelmes zenekar benyomását keltitek, nem görcsöltök túl semmit, mégis, mi a célotok? BD: Jó dalokat írni, amik jól szólnak. Ez az, amin mi dolgozni tudunk, más feladatunk nem is nagyon lehet, a többi lutri. LG: Sokszor megközelíthetetlennek tûnsz, mintha rosszul viselnéd a rajongók jelenlétét, vagy azt, hogy ismert vagy. Mennyire borítja ez fel az életed? BD: Mind a hárman „ismertek” vagyunk bizonyos körökben, és azt gondolom, hogy mindegyikünk egyszerûen csak így védi a privát szféráját. LG: Nagyon sok zenekarban megfordultál már, meddig marad a Volkova? BD: A Volkova egy „felnôtt” zenekar, az eddigi együtteseimhez képest. Csak és kizárólag hármunkon múlik, meddig akarjuk csinálni. n //INTERJÚ: MOLNÁR CSILLA //DALMA-FOTÓ: RÁDÓCZY BÁLINT

21

INTERJÚ

interjú

YB: Hú, ez fogós kérdés… ugyan már készülgetnek a videók, de még nem alakult ki teljesen a koncepció, egyelôre csak érzetek és különálló elemek vannak meg a fejemben. A lemez készítése közben fôként a zenére koncentráltam, sokkal kevesebb filmet is néztem, mint az elôzô album idején. Inkább sorozatokat, mint például a Big Bang Theory, Family Guy vagy az American Dad, bár ezeket fôként kikapcsolódási céllal. De azért volt egy két fontos filmes inspiráció is, a legfontosabb közülük a Kin-dza-dza címû orosz science fiction, amit azért szeretek, mert megmutatja, hogy mennyivel máshogy is lehet ehhez a témához nyúlni, mint az a nyugati filmekben megszokott. Itt nem az a lényeg, hogy kinek van drágább díszlete vagy ki tud több pirotechnikát

A lemezen legkevésbé kontrollált része az ének, ott engedtem a legtöbb teret a véletlennek, improvizációnak. Mikor eldôlt, hogy ez egy nôi nézôpontú lemez lesz, és elkezdtem szövegeket írni, sokszor megakadtam, vagy volt, hogy az általam megírt szöveg szögletesen, természetellenesen hangzott Charlotte szájából. Férfiként elég nehéz hitelesen hangzó dalszöveget írni egy nô számára, ezért bizonyos daloknál bevontam ôt is a gondolkodásba. Nekem a legfontosabb a dalok témája és az énekek zenei érzete volt, de az, hogy ez az érzet pontosan milyen szavak segítségével jön létre, az bizonyos számoknál kevésbé számított. Ez olyasmi, mint amikor egy filmnek megvan a forgatókönyve, de a színész hozzáigazítja a szövegét a saját személyiségéhez, saját szókincséhez.

Régen talán kicsit szégyelltem is, hogy egy szakadt PC-n készül a zeném, és hogy nincsenek komoly eszközeim. Úgy éreztem, hogy ilyen „szakizós”-zenész és stúdiómágus körökben más megítélés alá esik, ha kiderül, hogy FastTrackerrel dolgozom. felvonultatni; ez egy sokkal kisebb léptékû, emberibb megközelítés, rengeteg humorral. Ennek a filmnek a vizuális világát mindenképpen beleérzem a lemezbe, az otthon készült, sufni-tuning science fictiont. LG: De ez a munkamódszeredre is elmondható. A borítótól kezdve minden itt készült ebben a szobában, nem? YB: Igen, az elsô számba Edward [Ka-Spel a Legendary Pink Dots énekes dalszerzôje] hangsávját kaptam csak meg e-mailben, de ezenkívül minden itt készült: a hangfelvételek, énekfelvételek, keverés, produceri munka, fotózás, borító, minden.

Sufni-tuning science fiction

YONDERBOI-jal talán kinôtt lakótelepi gyerekszobámban beszélgettem elôször 1997-ben, mikor Mernyérôl fellátogatott Budapestre, hogy megmártózzon a fôváros zenei életében. Aztán kijött elsô nagylemeze, és ô bámulatos sebességgel kinôtte a hazai elektronikus zenei színteret, és belakta Budapestet. Passive Control címû harmadik albumáról most nála beszélgetünk, a stúdiónak berendezett nappali tôszomszédságában, a konyhában.

LG: Amikor a kilencvenes évek közepén elôször találkoztunk az elektronikus zenével, a hálószoba-producer mitikus, központi figura volt. Te akkor Mernyén egy egészen másfajta hálószobában voltál producer, mint azt a fogalmat megalkotó angol zenei újságírók elképzelték. Mi az, ami változott ahhoz képest? YB: Régen talán kicsit szégyelltem is, hogy egy szakadt PC-n készül a zeném, és hogy nincsenek komoly eszközeim. Úgy éreztem, hogy ilyen „szakizós”-zenész és stúdiómágus körökben más megítélés alá esik, ha kiderül, hogy FastTrackerrel [korai számítógépes szekvenszer program] dolgozom. De mostanra már kifejezetten büszke vagyok erre a múltra, és a mai napig azt szeretem, ha van egy viszonylagos egyszerûsége, kötöttsége a rendszernek: a végtelen számú lehetôség és túl sok eszköz bénítóan hat a kreativitásra.

Lángoló Gitárok: A magyar zenei életben ritka ívet futottál be: már az elsô lemezeddel nemzetközileg is ismert, sikeres lettél. A zenéd külföldi fogadtatásának kezdettôl fogva visszatérô eleme egyfajta kelet-európai misztikum, amit a zenédben nyugaton hallanak. Rengeteg helyen jártál és dolgoztál a világban, mégis itt élsz Budapesten. Mit jelent neked, hogy itthon van a hálószobád? Hozzátesz-e valamit a zenédhez, hogy a világba ma már ezer szállal bekötött Budapesti lakásban dolgozol? Yonderboi: A hozzáférhetô információ szempontjából egyre kevésbé fontos, hogy földrajzilag ki hol él, de a környezet valahogy mégis rányomja a bélyegét arra, amit csinálsz. A város, ahol élek, nekem

LG: Már az elôzô albumod alatt elkezdtél ezen a lemezen dolgozni: megvolt a cím, a koncepció, a számkezdemények. A Shallow and Profounddal indult trilógia záró lemezének szántad. Mi az, ami nem volt teljesen kontrollált a folyamatban? Hol volt az a pont, ahol meglepted magadat, ahol azt érezted, hogy ez nem az a lemez lett, aminek indult? YB: Voltak azért útközben kialakult dolgok is, nem volt minden elôre kitervelve, úgy nem is lenne izgalmas. Például a munkafolyamat legvégén vettem észre, hogy a lemez hangzása egészen lepuhult, holott a számok korábbi verziói lényegesen nyersebbek, elektronikusabbak voltak.


elsôsorban csak egy kulissza, és Budapestet én ilyen szempontból kifejezetten szeretem. Szeretem az épületeket, az utcákat, a Margitszigetet, az uszodát. Valamint azt is lehet mondani, hogy az album készítése közben váltam valóban budapestivé, mert az elmúlt években bringával újrafelfedeztem magamnak a várost. Azóta jóval kisebbnek és otthonosabbnak tûnik. LG: Amikor elôször hallgattuk ezt a lemezt, olyan volt nekem, mint egy beérett rendezô filmje, aki pontosan, a legapróbb részletig tudja mit miért csinál. Tehát nem is annyira passzív, inkább teljes az ellenôrzése az anyag felett. Ha a Passive Control film lenne, mirôl szólna?

LG: Brandit a Myspace-en ismerted meg, és ismeretlenként meghívtad a lakásodba, hogy lakjon ott azokban a hetekben, amíg a lemezen dolgozik veled. Ebben valahogy benne van az a teljes kiszámíthatatlanság is, ami egyre hétköznapibb létélmény. Hogyan befolyásolta a lemezt, hogy behoztál egy ilyen bizonytalan elemet? YB: Szerintem kifejezetten pezsdítôen hatott, fôleg, hogy akkor már dolgoztam egy ideje az albumon egyedül. Izgalmas kísérlet volt, ami remekül illeszkedett is az album címéhez, jólesett kicsit sodródni az eseményekkel, és egy pillanatra azt gondolni, hogy semmi sem történik véletlenül. Mindenképp olyan énekest kerestem, aki bár rendelkezik saját karakterrel, azért hozzá is lehet alakítani a szerephez, és erre egy ismeretlen, még nem kiforrott elôadó sokkal alkalmasabb, mint egy profi. Az volt az érzésem, hogy ha a bejáratott utakat folytatom tovább, és ugyanazokkal dolgozom továbbra is, akkor az egész produkció megreked, megáll a lendülete. LG: Egy profi stúdiózenész és producer vagy. Ha valaki arra kérne, hogy „figyelj, csinálj olyan yonderboios zenét! Tudod, amilyet a Yonderboi csinál”. Hogyan kezdenéd? YB: Az évek alatt megfigyeltem, hogy az ember hiába akar, nem igazán tud kibújni a bôrébôl. Persze lehet sokféle zenét csinálni, de ami tényleg belülrôl jön valakibôl, azt valahogy mindig fel lehet ismerni. Egyébként itt fôként nem formai megoldásokra gondolok, hanem inkább hangulatokra, érzetekre. A közönség és a zenei újságírók is hajlamosak a zenéket pusztán külsô megjelenésük, hangzásuk alapján kategorizálni, pedig ezek csak ruhák, az igazán árulkodó jel az, ahogy viseli egy szerzô ezeket a „ruhákat”. LG: És figyeled magad, mikor zenélsz? Próbálod elkerülni a klisét? YB: Igen, van ilyen, és nem tudom eldönteni, hogy ez jó-e vagy rossz. Sok olyan zeném van összegyûjtve, amiket a tipikusságuk miatt tettem félre, mert nem akarom újra meg újra megcsinálni ugyanazokat a megfejtéseket. LG: Az elektronikus zenébôl jössz, amely az elmúlt tíz évben mintha egy helyben topogna. Ez milyen helyzetbe hoz téged zenészként? 

23

interjú

YB: Az elektronikus zene tényleg forradalom volt a kilencvenes évek közepén. Akkor mi valami hasonlót éltünk meg, mint amit a beatzene mozgalommal a szüleink; valami új dolog született a zenében, ki tudja, mikor lesz megint valami hasonló. Mostanra pedig mindössze annyi történt az elektronikus zenével, mint ami már megtörtént más nagy mozgalmakkal is korábban: bekerült a lexikonba. Megkötött a beton, fixszé váltak az eszköztárak meg a formanyelvek. Nem lett feltétlenül rosszabb, mint régen volt, csak mint minden forradalom, ez is megállt a fejlôdésben. Úgy tûnik, mintha egy nagy kör bezárult volna. Amikor komolyabban elkezdtem zenét hallgatni a kilencvenes évek legelején, tíz-tizenkét éves koromban, hiphopot hallgattam fôleg, meg az akkori legelsô elektronikus zenéket. A mai napig imádom a M/A/R/R/S-tól a Pump Up the Volume-ot, a KLF-et vagy a Public Enemyt, ezeket a korai virtuóz, szempleres zenéket. És mostanra ugyan visszaértünk ennek a korszaknak a zenéjéhez megint, de azt nem nagyon érezni, hogy feltétlenül elôrébb is lennénk. Megszólalásban meg technológiában persze igen, de ötletek meg kreativitás terén nem feltétlenül, sôt. Mivel már elég régóta figyelem, ahogy a zenei irányzatok hullámzanak, és hogy ezt a folyamatot volt szerencsém megélni nagyjából az elejétôl, az azért ad egy biztonságos rálátást a témára. LG: Mit keresel ma zenében? Mit szeretnél elérni és mi az, ami lényegtelen? YB: Kényszeres, forradalmi újító szándék nincs bennem, nem is volt soha; szerintem ilyesmi már nem is létezik, aki mégis ilyet állít, az vagy blöfföl, vagy nagyon el akar adni valamit. Engem inkább az érdekel, hogy a sok kis különálló, önmagában akár jelentéktelen morzsát, hogyan lehet úgy egységbe rendezni, olyan egyensúlyt kialakítani, ami harmonikus, de összhatásában mégis szokatlan egységet ad. Ez az egyensúlyérzet a vezérelv, és minden, amit hozzáadok egy dalhoz, attól függ, hogy maradhat-e, hogy kibillenti-e az egyensúlyt, vagy nem. Mert sokféle ruhát rá lehet erôltetni egy számra, ki is próbálok néha olyan verziókat, mikor kész receptek szerint öltöztetem fel ôket. Ugyan ideig-óráig mûködnek ezek a megoldások, de sosem éreztem azt, hogy ezek feltétlenül az én megoldásaim lennének. LG: Na ez izgat engem, hogy mi a megoldásod. Egy dolgot már mondtál, az egyensúlyt. Milyen még a Yonderboi-megoldás, ha van? YB: Ezek nagyon nehezen szavakba önthetô dolgok, mert sem zenekészítés, sem zenehallgatás közben nem szoktam megfogalmazni, hogy szerintem mi mitôl jó, vagy nem jó. Persze lehet mondani jellemzôket, ki lehet emelni részleteket, de a legfontosabb úgyis az, hogy megérinti-e egy zene a hallgatót, vagy nem. A katarzisnak, lúdbôrözésnek egyszerûen nincs receptje, a legkülönbözôbb dolgok is kiválthatják a legváratlanabb pontokon. És engem ezeknek a pontoknak a megtalálása, kikutatása érdekel elsôsorban. LG: És hogyan változott a munkamódszered? Az talán jó indikátor, hogy egy számnak hány verziót csináltál, amíg elégedett lettél vele. Az elôzô albumhoz képest most magasabb verziószámmal dolgoztál, vagy sokkal egyértelmûbb volt, hogy merre akarod vinni? YB: Mindegyik lemeznek voltak fogós számai, amik valahogy megmakacsolták magukat; vagy az is lehet, hogy csak nekem voltak ezek belsô gócpontok, és valójában több jó megoldás is született, csak valamiért mégsem voltam velük elégedett. Egyébként azt lehet monda-


elektrotechnika

ni, hogy a két lemez ebbôl a szempontból egyforma volt. A különbség inkább az volt, hogy a Passive Controlnál volt egy olyan átfogó kép, ami az egész anyagra jellemzô volt. Az elôzô albumoknál erre nem feltétlenül figyeltem, azok kicsit ömlesztettebb, hasadtabb válogatások, míg az új lemez szerkesztettebb egység. LG: Lassan elolvad az album, mint kategória. Az óriási emberek egy-egy számot töltenek le, küldenek át egymásnak, vagy ha le is töltik az albumot, ki sem tömörítik, vagy ritkán hallgatják végig olyan figyelemmel, mint a korábbi évtizedekben. Van még értelme ilyen nagyobb ívû koncepcionális egységekben gondolkozni? YB: Én ebben továbbra is hiszek, és nagyon szeretném, ha megmaradna az album, mint egység. Hiába változnak a zenehallgatási szokások, vagy tûnnek el maguk a hanghordozók, szerintem nem pusztán technikai okok miatt alakult úgy, hogy nagyjából negyvenöt perces, egyórás egységekben készültek zenék, ez már a klasszikus zenében is felfedezhetô lépték. Persze jó dolog számonként is zenét hallgatni, mert van olyan, hogy egy-egy lemezrôl csak egy-két szám tetszik, és én is szemérmetlenül szkippelek. De az album készítése közben sok idôt töltöttem azzal, hogy kitaláljam, milyen sorrendben szólaljanak meg a dalok; sôt a sorrend már egész korán, félkész állapotban megvolt, és a lemezen elfoglalt hely sok esetben hatással volt a dalok végsô szerkezetére is. Tehát azt gondolom egész más élményt ad egyben végighallgatni, mint számonként. LG: És mi ez az élmény? Visszatérnék az elejére: hogy ha ez egy film, milyen érzésekkel állok fel, mikor a végén felgyújtják a lámpát a nézôtéren? YB: Nagyon nehéz ezt szavakkal megfogni. A zene nem más, mint rezgés, aminek a tudatalattira kell elsôsorban hatnia, abba kell tudni belepiszkálnia. Sôt az igazi moziélményeim is mind ilyenek, nem igazán elmondhatóak, csak azt érzem, hogy kisimultam vagy kiürültem, hogy valaki kipumpálta az agyamból a feszültséget, kisimította vagy épp pont felborzolta az idegeimet, esetleg megbizseregtetett... A Passive Control számomra szürreális, mesei történet, aminek folyamatosan emelkedô íve van, de végül beteljesedés helyett elhajlik és átalakul, útközben értelmüket vesztik azok a konfliktusok, amik addig elôrevitték a történetet. Valami szükségszerûen elpusztul annak érdekében, hogy valami más, valami új születhessen. Szóval végül is egy fanyar, megtisztulós happy enddel zárul. LG: És lezárul? Ezzel, hogy készen van a trilógia, vége van ennek a lemeznek és a történetnek is, vagy valami halkan ketyeg tovább? YB: Ha nagyon le akarom egyszerûsíteni, maga a zenekészítés nekem olyan érzés, mintha egy óramûben állítgatnám a fogaskerekeket. Mintha különbözô irányban és sebességgel forognának kisebb-nagyobb körök, amik többé-kevésbé kapcsolatban állnak egymással. Valamiért nekem fontosnak tûnik az, hogy a körök visszakanyarodjanak önmagukba egy idô után, hogy ne csak egy ívet rajzoljanak örökké, hanem hogy ezek az ívek be is záródjanak. És ez egy olyan korszaka volt az életemnek, amit pont jó így magára hagyni, beloopolni. n //INTERJÚ: SHURIKEN //FOTÓ: FOGARASI LÁSZLÓ

Az elektronikus zene története „Abszurditás, hogy még mindig macskabél húrokat lószôrbôl készített vonóval dörzsölve állítunk elô zenét!”, mondta Leon Theremin, az elsô térvezérlésû elektronikus hangszer, a theremin feltalálója 1920-ban. Ma már a zenék többségét vagy elektronikus hangszereken játsszák, vagy elektronikus eszközök közvetítésével halljuk.

HETEDIK rész // Az optophonic piano A 20. század elsô évtizedeiben Oroszország volt az elektronikus zenei kutatások egyik legfontosabb központja. A legjelentôsebb találmányok legtöbbje nem zenészek, hanem képzômûvészek, költôk, filmesek nevéhez fûzôdik. Ebben az idôben kezdték vizsgálni a zene és a vizualitás – színek és formák – kapcsolatát. Ekkor, a forradalom és polgárháború dúlta Oroszországban rendezték az elsô multimédiás elôadásokat. Theremin professzor nemcsak a világ elsô térvezérlésû elektronikus hangszerét, a theremint építette meg, ô készítette az elsô, a hangokat színekké alakító fényorgonát (Illuminovox), sôt illatorgonát is konstruált. Az orosz futurista festô, Vladimir Baranoff-Rossiné (1888–1944) 1916ban kezdett el kísérletezni a hangok és vetített képek elektronikus úton történô elôállításával. Találmányát, az Optophonic Pianót 1924ben mutatta be a moszkvai Nagyszínházban. A berendezés forgó, kézzel festett üvegkorongokon, színszûrôkön, lencséken átbocsátott, tükrökrôl visszaverôdô fénysugarak és fényérzékelô fotocella által vezérelt elektronikus oszcillátor segítségével állította elô a hangot, és vetített kaleidoszkópszerû, folyamatosan változó színeket és formákat a falakra. A hangokat és a vetített képeket zongorához hasonlító billentyûzettel lehetett kontrollálni. A különbözô billentyûkombinációk a vetítés szögének, a vetített kép nagyságának, szimmetriájának, mozgásának, a színek erôsségének folyamatos szabályozását is lehetôvé tették. A feltaláló, felesége, Pauline Boukour közremûködésével számos multimédiás koncertet adott találmányával futurista festményei Moszkvában és Szentpéterváron rendezett kiállításainak megnyitóin. A találmány megszületése idején az idealista, egy jobb, igazságosabb társadalom létrehozásában reménykedô orosz modernista mûvészek lelkesen együttmûködtek a hatalmat megragadó bolsevistákkal, akik saját propagandacéljaik megvalósítása érdekében használták a mûvészek kreatív ötleteit és energiáit. Lenin az 1920-as évek elején indította el a hatalmas ország villamosításának nagyszabású projektjét, amelynek szlogenje a „KOMMUNIZMUS = SZOVJETHATALOM + ELEKTROMOSSÁG” volt. A projekt népszerûsítése érdekében támogatta az elektromossággal kapcsolatos mûvészi kísérleteket. Az elektronikus hangszereket feltaláló mûvészek – mint például Theremin professzor és Vladimir Baranoff-Rossiné – futurista stílusban kidekorált vonatokon, hajókon, teherautókon járták Oroszország távoli, elmaradott falvait, ahol a még villanyégôt sem látott, írástudatlan parasztokat kápráztatták el találmányaikkal. Lenin célja az volt, hogy a vallást behelyet-


tesítse a kommunizmus általa átdolgozott tanaival. Annak érdekében, hogy a vallásos élmény minél csodálatosabb legyen, és Lenin átvehesse a Megváltó szerepét, a szabadtéri, multimédiás elektronikus zenei koncertek közben repülôgépek szálltak el az összegyûlt, álmélkodó tömegek felett. Két gép közé kifeszített vászonra egy harmadik géprôl az integetô bolsevik vezérrôl készített mozgófilmet vetítettek. A modernista mûvészek és az egyre szigorodó, maradi ízlésû bolsevik hatalom együttmûködése nem tartott sokáig. A mûvészek nem vették jó néven mûveik megcenzúrázását. Egyre inkább felháborították ôket a hatóságok kegyetlenkedései, a tömeggyilkosságok, a haláltáborok hálózatának (gulag) Lenin életében elkezdôdött kiépítése, és anyagi támogatásuk is egyre gyorsuló ütemben csökkent. Sokan emigráltak közülük, másokat koholt vádakkal börtönbe vetettek, vagy kivégeztek. Az 1930-as évek elején megszûnt, az undergroundba szorult, üldözötté vált a mûvészi kísérletezés a bolsevik birodalomban. Az avantgardisták betiltása után, fél évszázadon át, az 1991-es rendszerváltozásig egyetlen elektronikus hangszert sem találtak fel a Szovjetunióban.

Vladimir Baranoff-Rossiné egy évvel találmányának bemutatása után Párizsba emigrált, ahol hamarosan ünnepelt mûvész lett. 1944-ben, egy német koncentrációs táborban bekövetkezett haláláig (zsidó származása miatt deportálták) Franciaországban és más európai országokban számtalan kiállításon mutatta be festményeit és adott multimédiás koncerteket folyamatosan tökéletesített fotó-elektronikus zongorájával. Azóta sokan készítettek a találmánya által inspirált, a technika legújabb vívmányai segítségével továbbfejlesztett készüléket. Közülük talán Romain Serrate és Pierce Warnecke képeket és hangokat egyszerre generáló Yro Yto Pyano nevû, beépített számítógéppel vezérelt instrumentje, és a VJ-k kedvence, a KORG videomintákat manipuláló Kaoss Pad Entrancerje a legismertebb. n //NAJMÁNYI LÁSZLÓ

interjú

interjú

Ceremónia és életigenlés Az interjút azzal indítjuk, hogy kölcsönösen letiltjuk egymást a sablonkérdésekrôl és egyenválaszokról. Beidegzôdések helyett beszélgetni fogunk, úgy igazán. Nyomokban az október hetedikén megjelenô Ragadozó címû új lemezrôl is. Mivel azonban Török Gergô dobos és Minda Endre énekes utasítására nem írhatom le azt, hogy „(nevet)”, kicsit meg vagyok lôve, mert tulajdonképpen végigröhögtük az egészet a HANGMÁS két tagjával. Lángoló Gitárok: Ma hallgattam a régi számokat, és felmerült bennem, vajon van-e egyáltalán valaki köztetek, aki olvasta a Veronika meg akar halnit. Nehezen tudom elképzelni, hogy faljátok Coelhót. Minda Endre: Szövegírás közben egy olyan lányt képzeltem magam elé, aki ezt a könyvet bújja. Amúgy elolvastam, és inkább nem mondok róla semmit. Török Gergô: Én is. De csak miután lett ez a dal. A filmet is láttam. Tíz oldal vagy fél óra után tudod, hogy senki se lesz itt öngyilkos. LG: Nálatok miért állandó téma a halál? Illik a koncepcióba? Divatos? ME: A dalaink szerintem nem a halálról szólnak. Lehet, hogy furcsán hangzik, de ezt a számot például, meg a zenénket úgy általában inkább az életigenlés hajtja. Lehet, hogy ezt kicsit szokatlanul adjuk elô, de attól még így van. Én például azért csinálom a zenekart, mert a hétköznapi életben nem tudom kiélni magam, és a színpad tökéletes erre. LG: Mit szerettek leginkább az új lemezben? ME: Végre sikerült olyan közel hozni a hangzást egy koncertéhez, amennyire csak lehetséges egy stúdióalbumnál. TG: Szerintem most jutottunk el hangzásban elôször oda, ahová az elsô lemez készítése idején is képzeltük magunkat.


LG: Tegyük fel, hogy bárkit – legyen valós vagy kitalált, élô vagy holt személy – szerepeltethettek a következô klipetekben. Nincs megkötés, mondjatok három-három nevet! TG: Bud Spencer és Terence Hill egynek számít? LG: Na, jó. TG: Keith Moon egészen biztosan benne lenne. A harmadik meg, mondjuk, Al Pacino. ME: Régóta szeretnék egy klipet, amelyben híres meztelen nô szerepel. Valamelyik fiatal magyar színésznô, vagy mondjuk Scarlett Johansson. Egy olyan karakter, akitôl nem várnád, hogy tetôtôl talpig ezüstre festve táncoljon egy asztalon. A második Jack Nicholson a Farkas címû filmben, amikor átváltozik, és az utcán rohangál éjjel. De ha tényleg bárki lehetne, akkor valamelyik vallás istene – biztos sokan megnéznék a YouTube-on. LG: Egyetlen lemezeteket hozhatjátok ki a lángoló lakásból. Melyik lenne az? ME: A laptopomat. Azon van minden zeném, a sok költözés során széthagytam a lemezeimet. LG: Csalni nem ér! Csak egy lemezt mondhatsz. ME: Hát szerintem én addig gondolkodnék, amíg fel nem gyulladok. TG: Én tudom. Frank Zappa – Sheik Yerbouti.

Régóta szeretnék egy klipet, amelyben híres meztelen nô szerepel. Valamelyik fiatal magyar színésznô, vagy mondjuk Scarlett Johansson. Egy olyan karakter, akitôl nem várnád, hogy tetôtôl talpig ezüstre festve táncoljon egy asztalon. ME: Megvan! A legelsô lemezünkbôl mentenék meg egyet, abból nincs is már több példány. Hm, ez kicsit egoistán hangzott, nem?

idô rákészülni, mint tavaly a Volton. Három percünk volt a beállásra. A koncert feléig kábé azt se tudtam, hol vagyok.

LG: Nem, ha azt feltételezzük, hogy harminc év múlva megvásárolhatod az árából az elégett-elveszett lemezgyûjteményt. ME: Akkor jó. Nemrég sikerült szereznem belôle egy fóliázottat, azt hoznám ki.

LG: Ilyenkor mi segít, hogy normálisan tudjatok játszani? TG: Én sokszor azon kapom magam, hogy elkalandozok dobolás közben. Mármint ott vagyok, csinálom, de valahogy nem tudatos az egész, visznek magukkal a többiek, a zene – nem is gondolkodom, csak jön minden magától. ME: Én általában annyira belemegyek, hogy néha magam sem tudom, épp melyik dalnál tartunk. A dalszövegek egy idô után motorikusan jönnek, és ha valami kizökkent a koncert közben, akkor gyorsan eszembe kell, hogy jusson, mi is az a dal, amit éppen énekelek.

LG: Ha koncert elôtt légy lennék a falon az öltözôtökben, mit látnék? ME: A többiek általában együtt vannak, dumálnak, söröznek. Én nagyjából fél órával a fellépés elôtt félrevonulok. Szükségem van ilyenkor a magányra, hogy koncentrálni tudjak. Régen annyira túlpörgettem magam ilyenkor, hogy szinte minden koncert elôtt hánytam. LG: Kate Nash pont a minap mondta ugyanezt, hozzátéve, hogy hányás után sokkal jobb koncertet ad. ME: Így van. Bizarrul hangzik, de a hányás (és most nem a részegség miatti változatról van szó) egyfajta megtisztulásélményt nyújt. Mára ezt transzformáltam magamban, már nincs rá szükségem, helyettesítem az arcfestéssel, meg több más apró dologgal. Ceremónia – azt hiszem, ez a legjobb szó arra, ahogyan a koncertekhez viszonyulunk. TG: Gyakran elôfordul, hogy az utolsó pillanatban esünk be egy fellépésre, mert annyira nehezen haladunk az autópályán. Ilyenkor nincs

LG: Ha kapnátok egy felkérést, hogy egy szilveszteri mûsorba készítsetek egy Hangmás-paródiát, ki mit csinálna a klipben? TG: Én mindig rágózom a színpadon. Szerintem elég lenne kicsit megnövelni a buborékok méretét, amiket fújok. Na meg, mint minden dobos, én is mindig elejtem a dobverôt, úgyhogy hajigálnám a dobverôket és fújnám a buborékokat. ME: Szerintem én annyira túlhajtanám magam, hogy összeesnék az elsô szám közepén. De elôtte persze elrontanám a szöveget, és csak halandzsáznék. A többiek nevében nem nyilatkozunk. n //INTERJÚ: CSEPELYI ADRIENN //FOTÓ: LÉKÓ TAMÁS

27

INTERJÚ

Az elsô albumra már alig emlékszünk Skying címû harmadik lemezével a THE HORRORS eddigi legnagyobb kritikai sikerét érte el. Valószínûleg ez is közrejátszik abban, hogy az ôsz egyik leginkább várt budapesti fellépése az angol csapaté. A poszt-punk-csapat november 20-án lép fel a Dürer Kertben, alább pedig Tom Cowan billentyûs válaszol a Lángoló Gitárok kérdéseire.

...és akkor esett le, hogy azt hiszi, mi minden koncertünkre koporsókban érkezünk a színpadra, mert valahol úgy hallotta. vagy a Strange House-nak, sok számban használtok csörgôdobot, és groove-os ritmusok is hallhatók, ami nem nagyon fordult elô eddig. Az eddigi albumokhoz képest volt valami új zenei inspiráció? TC: A zenei inspirációink maradtak ugyanazok, amik eddig is, nagy lemezgyûjtôk vagyunk, egy rakás zenét hallgatunk, újat is és régit is. Nem tudnék kiemelni egyetlen zenei korszakot, vagy stílust sem, ami különösebben rányomhatta volna a bélyegét a Skying albumra, egyszerûen csak ez jött ki belôlünk. Elég sok idôt töltöttünk a stúdióban egymás témáit hosszan játszva, mindenki a maga stílusában adott hozzá valamit az adott dalhoz Lángoló Gitárok: Skying címû legújabb albumotokat a saját kezûleg épített stúdiótokban vettétek fel. Milyen érzés volt teljesen egyedül dolgozni? Tom Cowan: Óriási kaland volt mindenféle segítség nélkül, egyedül felvenni és produ cerelni ezt az albumot, ugyanakkor egy kissé ijesztô is, mert ilyenre még soha nem került sor a zenekar fennállása óta, nem fordult még elô, hogy nagy stúdiós tapasztalattal rendelkezô emberek nélkül vettünk volna fel bármilyen anyagot. Mostanra viszont úgy éreztük, hogy már elég sokat fejlôdtünk a megalakulásunk óta, sok tapasztalatot is szereztünk a felvételezéssel, és a keveréssel kapcsolatban, szóval a kaland mellé egy kis felszabadultság-érzés is becsúszott. LG: Voltak hátulütôi annak, hogy ti magatok csináltatok mindent? TC: A tény, hogy nem volt velünk egy „hatodik tag”, vagy egy olyan ember, aki objektív szemmel tudta volna nézni a dolgokat, és akivel konzultálni lehetett volna a felvételek alatt, nem tette egyszerûvé a helyzetünket, minden egyes döntést nekünk, a zenekarnak kellett meghozni. És amikor öt olyan emberrôl van szó, akiknek egyenlô beleszólásuk van a folyamatokba, akkor ez soha nem egyszerû. LG: Az albumnak egy kicsit lazább hangulata van, mint a Primary Coloursnak,


LG: Ez az elsô alkalom, hogy a zenekar nem szerepel az albumborítón. Meguntátok a poszterfiú szerepet? TC: Olyasmit szerettünk volna, ami passzol a zenéhez, és úgy éreztük, ez a kép tökéletesen betölti ezt a szerepet, nem feltétlenül kell hozzá a zenekarnak rajta lenni. Egy Neil Krug nevû fotós csinálta a borítót, ô a felelôs a Skyinghoz kapcsolódó képekért LG: Az elsô albumotokat, a Strange House-t mindössze pár hónappal a megalakulásotok után vettétek fel. Hogy érzed, mennyit változott a Horrors azóta? TC: Úgy érzem, sokkal jobbak lettünk, jobban játszunk, és a zenei ízlésünk is érettebbé vált az évek során. Az elsô albumunkra szinte alig emlékszünk már, mintha ezer éve lett volna. LG: Koncerteken azért még vannak olyan esetek, hogy a rajongók a Strange House számait követelik? Bosszant ez benneteket? TC: Igen, elô szokott fordulni, hogy az elsô album számait követelik koncerteken, de ezzel nincs is semmi baj. Viszont mi ezeket nem teljesítjük, mert nem vagyunk vendéglátós banda. Amint már említettem, a Strange House világa nagyon messze van már, egyszerûen nem szeretünk a múltban lubickolni, nosztalgiázni. Még ha játszanánk is esetleg például a Count In Fivest akkor biztosan lennének olyanok is a közönség soraiban, akik azon bosszankodnának, hogy miért nem játsszuk helyette az ô kedvenc számukat a Primary Colours albumról. Egyszerûen nem lehet mindenki ízlését kielégíteni. LG: Novemberben Budapesten léptek fel. Jártatok már Magyarországon? TC: Sajnos nem jártunk még Magyarországon, de pont ezért várjuk nagyon a koncertet! Budapestrôl nagyszerû dolgokat hallottam eddig, remélem, igazolja majd az elvárásainkat LG: Mi a legnagyobb tévhit a Horrorsszal kapcsolatban? TC: Egyszer találkoztam egy sráccal, aki a koporsókról kezdett érdeklôdni, amikbôl kimászunk a koncertjeink kezdetén. Visszakérdeztem, hogy mi a fenérôl beszél, és akkor esett le, hogy azt hiszi, mi minden koncertünkre koporsókban érkezünk a színpadra, mert valahol úgy hallotta. Hát, meg kell mondjam, mi soha nem csináltunk ilyet, és nem is fogunk, szóval ez egy rohadt nagy tévhit volt. n //INTERJÚ: SZARVAS ÁRPÁD //FOTÓ: NEIL KRUG

interjú

interjú

Semmi sem biztos, minden örökké változó… Az immáron Budapesten élô és alkotó TAKÁTS ESZTER épp új albumán dolgozik gôzerôvel, és készül a novemberi lemezbemutatóra. Viszont addig is megjelentette élete elsô,négyszámos maxiját, de minderrôl az interjúban is szó lesz. És talán az is kiderül a kérdésekbôl, hogy ô a kedvenc magyar nôi dalszerzôm, de jólesett ezt itt is megerôsíteni. Lángoló Gitárok: Elsô albumodat, a Rövidtávot, ami egyébként az eddigi legnagyobb sikereidet is hozta, megelôzte már egy világzenésebb korszakod a Pavilonnal, ha jól szûröm le a demóból, amit hallottam. Eszter: Igen, a Pécsi Tudományegyetemen alakult meg a Pavilon, felerészt egyetemistákból, másrészt már akkor aktív pécsi zenészekbôl. Életem legfontosabb bandája volt, nagyon megviselt a széthullása, ráadásul akkoriban haltak meg a nagyszüleim is, így aztán pár évig nem is volt kedvem zenélni, egészen a Rövidtávig. LG: A mindennapi életed mennyire fonódott össze a zenéléssel? Milyen szinten képezted ki magad muzsikussá az aktív periódus elôtt, vagyis hogy nézne ki, ha egymás mellé raknánk a kezdô és a mai Takáts Esztert? E: Mindig is összefonódott, hiszen kiskoromtól kezdve komolyzenét tanultam, és abszolút a zene útján kezdtem el járni. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a költészet és a zenélés összefonódása hozta az új periódust, és a sok kátyú és tapasztalat érlelte azt a hozzáállást, ami manapság jellemez. Tudom, hogy mindenért meg kell dolgozni, mindenért meg kell szenvedni. Tudni kell jól küzdeni, kevesebb hévvel, több alázattal. LG: A Rövidtáv igazi szólólemez? Közremûködik rajta a Singas Project és a GumiZsuzsi szinte felváltva. Mennyire sikerült a muzsikusokon átpasszírozni az elképzeléseidet? E: Akkoriban ez valahogy ment magától, mindenki segíteni szeretett volna, ösztönösen sikerült így, sokan összefogtak azért az albumért formailag is. Mit tudtam én még akkor, hogyan kell kinéznie egy lemeznek, mi az a weblap - számítógépem sem volt, nem tellett rá, volt egy gitárom, és kész. A végsô kivitelezés szarvasrésze a Singas Projecté volt mind borítóilag, mind keverésileg. Az alapja viszont igazi összmûvészeti alkotás. LG: Végül is kijelenthetjük, hogy ezzel a lemezzel országos szinten befutottál. Legalábbis valamennyire. Mennyire? Az egész az MR2-s slágereknek köszönhetô? E: Abszolút a Petôfi Rádióé volt akkor a piros pont, a Drága idô bekerülésével a semmibôl kapartak elô, majd ezt követte a Nyári dal, a Postás, a Cirkusz – miután felkutattak és beküldtem egy példányt a lemezbôl. Kész csoda volt, persze sokak szerint nem lovagoltam meg a sikert. Megint csak nem tartottam még ott, bár számítógépem már volt, de azt sem tudtam, mi az az önmenedzselés. Volt viszont már egyfajta kiállásom, ezért senki nem gondolta, hogy ilyen problémám van. Bár így legalább nem jött hirtelen valami olyasmi, ami rögtön el is bír tûnni. Ma már fel tudom mérni ésszel ezeket a dolgokat.


LG: A következô album, a 2009-es Ha egy nô szeret… megint más hangot ütött meg, mind a dalok hangulatában, mind a hangszerelésben. Benned miként visszhangzik ez az album, már eltelt annyi idô, hogy akár kicsit kívülrôl is rátekinthess? E: Nagy harc volt. És pontosan az a nagy váltás, amire elôzôleg rákérdeztél. Önállósulásom harca volt ez, és a költözésem éve is. Nagyon sok fájdalom, nagyon sok munka, befektetés, és áldozat van benne – mind anyagi, mind egészségi, mind energetikai értelemben. Viszont fontossá vált, mert annak, hogy lezárjam az elôzô tizenkét évet, nem is lehetett kisebb ára. Pláne, hogy nem láttam elôre, mi lesz, küzdenem kellett, hogy ne bolonduljak meg a bizonytalanságtól, és attól, hogy majdnem mindent elölrôl kell kezdenem. Ma úgy látom, megérte, és megérte félni is, mert az ember csak attól fél, amit még nem ismer, amit nem lát elôre. Ami pozitívum volt, hogy Budapesten egybôl megtaláltam a helyem, és az elmúlt két évben ez meg is erôsödött. Magánéletileg és szakmailag is építkezésben vagyok, és ha nem lépek akkor, most nem lennék a helyemen. Békésebb, tisztább az életem.

feloszlása után úgy, hogy eleinte még ütôhangszeresünk sem volt, és a dalok is újak voltak a srácoknak. Az idei évre már összeállt, összeérett a produkció, viszont a tavalyiak alapján nem kaptunk helyet. Fura a sors, megint minden pont fordítva történt. Nem érte meg menedzsmentet tartani, így az önálló építkezés mellett döntöttem, és a lemezünk kapcsán is a szerzôi kiadás mellett tettem le a voksot, hasznosítva az eddigi tapasztalatokat. Viszont jól alakulnak a dolgok, gôzerôvel dolgozom. LG: Már tavasszal tartottál lemezbemutatót az új albumhoz, aztán mégsem hoztad ki akkor. Új zenekarod már a Ha egy nô szeret… idején körvonalazódott. Úgy néz ki, hogy megszilárdulni látszik egy olyan banda, akikkel el bírod képzelni a következô éveket? E: Pontosan azért nem hoztam ki, mert akkor még küszöbén álltunk a váltásnak, ez lett volna az elsô kiadói lemez, ami befuccsolt, és miután felkértem Müller Péter Sziámit producernek, a koncepción is alakítottunk. Átraktuk ôszre a megjelenést, ketté is szedtük, elôször életem elsô Maxija jön ki Takáts Eszter és Zenekar: Keményvaj címmel,

Nagyon sok fájdalom, nagyon sok munka, befektetés, és áldozat van benne – mind anyagi, mind egészségi, mind energetikai értelemben. Viszont fontossá vált, mert annak, hogy lezárjam az elôzô tizenkét évet, nem is lehetett kisebb ára.

LG: Aztán jött a nagy váltás, a GumiZsuzsi-lemez, a Kaucsuk Suzie, amely pécsi életed hattyúdalának bizonyult. Vagy inkább egy új életfejezet belépôjének? Végül is miért jöttél el Pécsrôl? E: Ennél az albumnál még szó sem volt eljövetelrôl, inkább kialakult valamiféle beágyazódás, voks valami mellett. Nem volt elôtte rockzenekarom, így hát összeálltunk állandó formációvá, és a közös munka öt évet ölelt fel végül. Pécsrôl el kellett jönnöm, mert már tizenkét évet eltöltöttem ott, teljesen önállóan, igaz a rokonságból az apai nagymamám és nagynénémék ott éltek, de anya Zalaegerszegen, apuék meg itt Budapesten. Egyrészt elég volt abból, hogy nem találom magánéletileg a helyem, másrészt abból az életmódból is elég volt, amibe beleragadtam. Beleragadtam a saját árnyékomba. Az utolsó két évet már csak a GumiZsuzsi zenekar miatt töltöttem Pécsen, a közös munka végett.

LG: Egészen kivételes pillanatnak tartom ezt a lemezt a hazai könnyûzenei élet történetében, talán a legjobb magyar nôi szerzôi albumnak. Olyan ez bennem, mintha meghonosítottad, vagy legalábbis pontosítottad volna vele a magyar sanzon mûfaját. Ha már itt tartunk, érdemes, vagy jogos külön nôi dalszerzésrôl beszélni? E: Szerintem igen, teljesen jogos. Hiszen a nôi (Hold) oldal más, mint a férfi (Nap) oldal, más szemszögbôl nézzük ugyanazt, másképp teremtünk. Egyenrangúak vagyunk, de nem szabad megfeledkeznünk a princípiumainkról. LG: Mintha nem kapta volna meg ez a lemez a megfelelô figyelmet, szinte elsikkadt, volt valami baj a promóciójával, vagy mi történt? Említetted a megjelenése után, hogy a közönség is a turnék során a Rövidtáv dalait kérte. Egyszerûen arról lenne szó, hogy a közönség általában a kedvenc slágereit szereti hallani idôtlen idôkig? E: Az, hogy a Ha egy nô szeret... album kevesebb elismerést kapott, megint csak annak a tapasztalatnak volt a hiánya, hogy fogalmam sem volt akkor még, hogyan kell felépíteni egy promóciót. Kapcsolatom sem volt elég hozzá, csak az érdekelt, hogy megjelenjen, aztán elfáradtam. Valamiért a rádiók sem „vették” meg, így arra is rájöttem szomorú tapasztalatként, hogy hiába költöttem rá egy fél ház árát, mégsem ütött akkorát, mint amire akkor számítottam. Köszönöm ezt a csalódást a Teremtônek, e nélkül most nem dolgoznék másképpen. Egyébként most már szoktak arról az albumról is kérni dalokat, dacára annak, hogy nem játsszák annyit a rádiók. Beérett a dolog, és még meghalni sem kellett hozzá… LG: Az önmenedzselésben nagy jártasságra tettél szert az évek során, de azért legutóbb megpróbálkoztál egy menedzsmenttel, valahogy mégsem jött össze a dolog. Mi történt? E: Mondhatjuk úgy, hogy nagy falat volt mindkét oldalról. Hiába voltam már egy szinten ismert, ami alapján melózni tudtak, alakulni kezdett egy teljesen új zenekari felállás stílusváltással. Ráadásul tavaly meg kellett csinálni az összes fesztivál koncertet a GumiZsuzsi

majd a negyedik nagylemez, ami novemberre várható Karcos Üdvözlet címmel. A lemezbemutató pedig november 18-án a Gödörben lesz, épp a születésnapomon, ami számomra lényeges egybeesés. Valóban ezzel a bandával kívánok zenélni a jövôben. A Ha egy nô szeret...-nél még a magja sem volt meg az új zenekarnak, annak ellenére, hogy két jelenlegi tag már játszott vendégként azon a lemezen. A jelenlegi felállás egyéves. Van egy koncertszínház is tervben Góbi Rita kortárs tánctársulatával, ami szintén új dolog mindnyájunknak. A lemez turnéjához kapcsolódik, és Szívautomata a címe - ami egyébként eredetileg a nagylemez címe lett volna. Remélem követhetô volt. LG: Hallottam a Keményvaj maxi négy dalát, és bár szembetûnôek a különbözôségek, mégis most érzem elôször, hogy egy lemezed az elôzônek mintegy szerves folytatása. E: Igen, amit a Ha egy nô-vel elkezdtem, annak az útnak a megerô sítése ez a lemez, de mind a Pavilonhoz, mind a Rövidtávhoz kapcsolódik azért egy-egy aranyszállal. LG: Szóba került az elôbb Müller Péter Sziámi produceri minôség ben. Milyen szinten folyt bele a munkába? E: Aktívan. Zeneileg, prozódiailag, formailag is segített önmagamra találni, és megerôsített abban a folyamatban, ahol most, mint alkotó ember tartok. Ez azért is fontos, mert ez ismét egy új fázis. Nem szabad bizonytalankodni. LG: Mi a stratégia a lemez promóciójához? Vannak új ötletek, lehetôségek, vagy a bevett formulák elégségesek? E: Ma már semmi sem elég, semmi sem biztos, minden örökké változó, és az információ is fék nélkül zúdul az emberekre. Persze vannak számomra új dolgok, az egyik például a dalok.hu. Ott jelenünk meg elôször, és csak utána fizikai formában, a többi harcos/karcos titok... n //INTERJÚ: RÁCZ MIHÁLY //FOTÓ: JAMBRIK MÁTÉ

31

profil

Más bandák zenélnek, a Rammstein gyújtogat

Az agyonkoptatott mondás, miszerint a név kötelez, talán egyik zenekarra sem illik jobban, mint a RAMMSTEIN-re, legalábbis ha a csapat élôben bemutatott vizuális terrorját nézzük. Annak a bandának, amely a történelem második legsúlyosabb légibemutató-katasztrófájának helyszínérôl választotta a nevét (1988-ban, a németországi Ramstein repülôterén rendezett bemutatón az olasz légierô három gépe ütközött össze a levegôben, és zuhant lángolva a közönség közé, hetven halálos áldozatot követelve), szinte kötelezô a turnékon estérôl estére felgyújtani a színpadot. A Rammstein pedig meg is teszi: néha a szó legszorosabb értelmében. A vizuális elemek nyakló nélküli alkalmazása már a kezdetektôl koncepció volt a Rammstein háza táján. Ez önmagában nem nagy fegyvertény, hiszen – hogy messzire ne menjünk –, manapság már a suttyó punkzenekarként indult Tankcsapda is képes lángot lövellô pirotechnikai biszbaszokkal telerakni egy-egy nagyobb koncertjén a színpadot. A kilencvenes évek közepén viszont, amikor a Rammstein az elsô, nagyobb koncertjeit játszotta, még köpködve emlegették az Alice Cooperhez és a Kisshez hasonló, látványos színpadi trükköket is bevetô zenekarokat, hiszen akkor éppen a punk volt a divat: azaz a teljesen jellegtelen búrájú zenészek egy szál póló-farmer outfitben (vagy adott esetben Adidas melegítôben) battyogtak fel a színpadra, szimplán elreszelték a dalaikat, majd pánikszerûen bemenekültek kokaint tolni és groupie-kat szopatni az öltözôbe. Ebben a közegben gyakorlatilag istenkáromlásnak számított a színpadi látványelemek emlegetése, és ha a szívünkre tesszük a kezünket, a Rammstein nemzetközi elismertetésében a zene mellett a látványos körítés is neuralgikus pontnak számított. A Rammstein tagjai valószínûleg már gyerekkorukban is rengeteg körmöst kaptak azért, mert elôszeretettel csenték el az Erich Honecker arcképével díszített korabeli Neues Deutschlandpéldányokat, hogy azokból rakjanak máglyát valami külsô-berlini grundon. A súlyos pirománia, úgy látszik, felnôttkorukra sem csillapult sokat, sôt. Ebbôl a szempontból egyértelmûen Till Lindemann, a Rammstein exsportoló, izomkolosszus frontembere a leginkább menthetetlen eset, hiszen amikor a zenekar elôször kezdett el szakképesített pirotechnikusokat alkalmazni (korábban házon belül próbálták megoldani a dolgot, aminek majdnem katasztrófa lett a vége, ‘96-ban, amikor egy berlini koncerten kigyulladt a dekoráció), az énekes addig lábatlankodott a szakemberek közt, amíg teljesen bele nem szeretett a szakmába, és meg nem szerezte a szükséges képesítést. Ô az, aki a tagok közül leginkább szeret tüzeskedni: néha tûzálló az-


besztruhában, tetôtôl talpig lángolva énekel, néha pedig a karjaira szerelt tûzlabdavetôkkel szórakozik. Ezeknek meg is van a maga eredménye: Lindemann talán többször szenvedett kisebb-nagyobb égési sérüléseket, mint ahány alsónadrágot egy átlagember egy életben elfogyaszt, de ezzel semmi probléma nincsen, hiszen emberünk a pirománia mellett kicsit mazochista is lehet: legalábbis a koncerteken teátrális önkorbácsolás céljából gyakran elôvett kilencfarkú macska (az a legendás, kilencágú ostor, amellyel többek közt a renitenskedô matrózokat verték félholtra az angol tengerésztisztek), vagy a saját fejével szétvert mikrofonok mind errôl tanúskodnak. A pirotechnika mellett a Rammstein, noha makacsul tagadják a fasiszta áthallásokat – és ezt hajlamos is vagyok nekik elhinni, hiszen mégiscsak öt, kelet-berlini suttyóról van szó, akik még a Honeckerérában nevelkedtek – erôteljesen rájátszik a német mivoltukból adódó militarista látványvilágra. Az egyenruhás, néha sisakos, marcona germán férfiak láttán valószínûleg Hitler egykori filmrendezôje, Leni Riefenstahl is sikongatva ugrált volna a plazmatévé elôtt, ha történetesen megéri a Völkerball DVD megjelenését. A Rammsteinben viszont mindenféle látszólagos gyújtogatás, militarizmus és szexizmus ellenére valahol ott gyökerezik a humor is, hiszen ez az erôteljes image legalább annyira eltúlzott és maníros, mint az amerikai pankrátorok látványosan kivitelezett mozdulatai, meg az egymást fikázó, habzószájú nyilatkozataik, és pontosan ugyanennyire is vehetô komolyan. A komolytalanságról pedig néha maga a zenekar is tesz, elég direkt módon, hiszen a tavalyi, Liebe Ist Für Alle Da lemezük turnéján például az eleve szexista botrányvideónak forgatott Pussy dal elôadása közben gigantikus, kerekeken guruló fasz lôtt konfettihegyeket a közönségbe, ez pedig mindenestül odavágta a koncert elôzô két órájának tüzeskedôs-menetelôs hangulatát. A Rammstein mostanában a besztof-lemezével turnézik, amivel Magyarországra is elérnek november tizedikén, és a legjobb dalaik mellé valószínûleg az eddigi legsúlyosabb látványelemeket is felvonultatják majd. Talán még a konfettilôdözô óriásfaszt is elhozzák. n //VINCZE ÁDÁM

Rovatcím

interjú

A Fish!-re szokás ráhúzni, hogy ilyen vicces, jópofa. Ezzel nincs baj, csak nem mindegy, hogy valami úgy vicces, mint egy Adam Sandler-film, vagy mint egy Kevin Smith-film. Remélem, hogy mi az utóbbiak vagyunk. LG: Ha voltak problémák, akkor a zene nem lett keményebb, vagy a szövegek kevésbé jópofák? GM: Kinek mi a jópofa? Zeneileg amúgy változatos, de nem mondanám keményebbnek. KK: A Fish!-re szokás ráhúzni, hogy ilyen vicces, jópofa. Ezzel nincs baj, csak nem mindegy, hogy valami úgy vicces, mint egy Adam Sandler-film, vagy mint egy Kevin Smith-film. Remélem, hogy mi az utóbbiak vagyunk. Felszínen ez harsány, rögtön mûködô zene, de remélem, hogy van, aki otthon elgondolkozik, hogy lehet, hogy ezt-azt nem úgy értettük. Szövegileg vannak odamondások persze, de nem dühös. Nem véletlenül Sav a címe.

Mindenki kap egy kis savat A FISH! új albummal jelentkezett, és csak azért nem használjuk a lemez kifejezést, mert olyan nem lesz belôle. Mármint fizikai. Megkérdeztük tôlük, azaz Kovács Krisztián énekestôl és Gajda Mátyás gitárostól, hogy miért nem, továbbá azt is megbeszéltük, hogy mi történt a zenekarral, és milyen most náluk a hangulat, illetve milyen lett a Sav. Az album címéhez méltóan, a beszélgetésben akadt egy kis savazás, de annyi baj legyen. Lángoló Gitárok: Milyen volt a fesztiválszezon? Kovács Krisztián: Az a furcsa, hogy évrôl évre többen vannak. Ez csak azért különös, mert idén nem volt semmilyen aktualitása a zenekarnak, sem új dalok, sem klip. Mi tavaly azt hittük, hogy az a tetô, ehhez képest most sokkal többen voltak a koncerteken. Nem tudjuk számszerûsíteni, de láthatóan többen voltak idén. Merem azt hinni, hogy szájhagyomány útján terjed a hírünk. Talán segített a tavaszi turné, ami amúgy kifejezetten sikeres volt. LG: A turné alapján van még fekete folt a Fish! számára Magyarországon? KK: Van ilyen. Tavaly a Blind Myselffel belefutottunk egy ilyenbe, Keszthelyen, tizenkét fizetô vendéggel. Ezt mondjuk furcsa volt megélni, bár olyan jó buli lett végül, hogy még a rendôröket is ki kellett hívni. LG: És élvezitek a sikert? Gajda Mátyás: Hát persze, a legjobb.


KK: Micsoda hülye kérdés ez?! Persze, hogy élvezzük. Most állt össze igazán a zenekar. Mindenkinek voltak magánéleti problémái, az új számok megírása alatt is, a lemezfelvétel alatt is. Szerintem mostanra lett egy olyan egység, amiben már nem azon gondolkozunk, hogy úristen, mit kéne csinálni, nincs görcsölés. Nem akarom eltúlozni, hogy terápiás céllal született a lemez, meg a koncerteken kitomboltuk magunkat, de azért sokat számított, hogy mi történt velünk. Emiatt erôsebb lett az összetartás, pedig korábban volt a zenekarban egy ilyen beleszarós mentalitás. Szóval most úgy gondolkozunk, hogy mindegy, hogy hányan vannak, mi kurva jó bulit csinálunk. Ez a hangulat lehet, hogy átjött az embereknek is a koncerteken. LG: A magyar nyelv nem számított, mármint, hogy végre értik a szöveget? GM: Lehet, de az utolsó album elôtti EP, ami már velem született, kifejezetten sikeres volt. Akkor éppen az tûnt kockázatosnak, hogy váltsunk. Úgy tûnik, hogy abszolút elôrevitte a zenekart, pláne, hogy jók a szövegek, szerintem egyre jobbak. Ez a lemez szinte magától összeállt.

LG: Úgy tudom, hogy a refluxbetegséged az egyik ihletôje, ami amúgy a legkevésbé sem vicces. KK: Szerintem ezt sem kell komolyan venni. Az is lehetne szomorú, hogy a gitáros levágatta a raszta haját, de közben meg vicces. Nálunk a problémák úgy dolgozódnak fel, hogy nem acsarkodunk, hanem leszarjunk, és lépünk tovább. GM: Szerintem a felvételek is terápiának számítottak. Élôben vettük fel a lemezt, Szegeden. A három hangszeressel fülessel, élôben nyomtuk fel. Jó volt a zenekarral leköltözni egy hétre Szegedre. KK: Hallgathattuk egymás horkolását, rájöttünk, hogy mindenki nagyon szereti a harcsalevest stb. A mi esetünkben baromira nem érdekes, hogy hol vettük fel a lemezt, míg mondjuk a Tankcsapdánál sokan foglalkoznak ezzel. Nekünk viszont fontos volt. Vári Gáborral dolgoztunk, a Black Hole Sound stúdióban, ami amúgy a világ legrosszabb stúdióneve. Nem hallgattuk a korábbi munkáit, de ismertük, és szerintem a legjobban szóló lemezünket csináltuk meg vele. LG: Valóban, az elôzô lemez nem volt dinamikus, a Fish! élô lüktetése nem jött át. KK: Lehet, hogy nagyképû duma, de mi büszkék vagyunk rá, hogy élôben gecijók vagyunk. Lehet vele vitatkozni, de szerintem így van. Kurva jó bulikat adunk, ami nem azt jelenti, hogy pontosak vagyunk, hanem, hogy élvezzük, és ez látszik is. Ezt lemezbe préselni közel lehetetlen. Sokkal inkább koncertzenekar a Fish!, mint albumzenekar, de most nagyon elégedettek vagyunk. GM: Nincs kamuhang rajta, nincs mesterségesen rendbe téve utólag. LG: Mivel lehet különlegesebbé tenni egy albumot a koncerthez képest, ha nem tud olyan jól szólni? KK: Ez nem is olyan szar kérdés, mint amit vártunk tôled. Na, kb. így zajlik egy koncertfelvétel, és ettôl lesz ôszinte. GM: Volt olyan, hogy másképpen vettünk fel valamit, mert idôközben találtunk rá egy hangzásra, vagy valaki véletlenül rálépett egy pedálra, ami mindenkinek bejött. Olyan is volt, hogy gitár hangját átküldtük például basszusgitárcuccon.

KK: Egyrészt tényleg rossz a példád, mert ezt a kérdést mondjuk feltehetted volna a Turbónak, akikhez közelebb áll ez a megközelítés. Ha újságíróként tájékozott lennél, akkor velünk kapcsolatban mondhattad volna a Foo Fighterst, akik amúgy szintén így vették fel a lemezüket. Nekünk nem fontos az, hogy mi csak analóg eszközöket használjunk. GM: Ehhez a felvételhez egy „hackintosh” gépet használtunk, ami PC-re hackelt Macintosh. Az élô felvétel különlegesnek számít, de Magyarországon már többen így dolgoznak, Óriás, 30Y, Turbo. A lényeg inkább az volt, hogy tudjuk hozni élôben is, amit felvettünk. LG: Éppen a Turbo emlegette, hogy Magyarországon kezd kialakulni egy olyan színtér, amelyik akár hangzásban, de fôképpen gondolkozásmódban egy színteret alkot. Ebben benne van a Turbo, az IHM, az Óriás és akár a Subscribe is. Ti beletartoztok ebbe? KK: Szerintem nem. Egyrészt inkább rokonságban állunk velük, mint mondjuk a Kispál, Kaukázus vonallal, másrészt mindenkivel nagyon jó kapcsolatunk van, de az említett közösségbe sem tartozunk bele. Az általad felsorolt zenekaroknál van egy mûvészi töltet, meg egy kicsit elvarázsolt világ, nálunk pedig inkább harsányság van. Talán aki kicsit mögé néz, felfedezhet mögöttes tartalmakat, ami nem derül ki rögtön, de nem ez a lényeg. Mi egy koncertre odamegyünk száz darab strandlabdával, vagy WC-papírral megdobáljuk a közönséget, hogy történjen valami, és kurva jó buli legyen. Szerintem a többi zenekarnak ez nagyon idegen. Náluk is fontos a bulifaktor, de nálunk ez az elsô. Nem véletlenül nincs balladánk, egyszerûen nem jön. LG: Igazság szerint most ugye nem is lemezrôl, hanem csak albumról beszélünk. GM: Mindig is szerettünk volna egy nagylemezt, de ez nem jön most sem össze. LG: Miért nem bakelit? KK: Zsolti, a basszusgitárosunk gondolt rá, de ô sok mindenre gondol. Igazság szerint ô gondol a legtöbb mindenre közülünk, de ezért szeretjük. A korábbi kérdésre visszatérve, ezt nem mi találtuk ki, nem egy nagy truváj. Nem feltétlenül van értelme CD-t kiadni. Nekünk nincs olyan célunk, hogy a MAHASZlista harmadik helyén nyisson a lemezünk. Minket az érdekel, hogy minél több emberhez eljusson a zenénk. De aki különlegességet akar, annak adunk. Az emberek szeretik birtokolni, ami tetszik nekik. Lesz 110 csomag, amiben van pendrive, fotóval, kézzel hímzett póló, a csomagolás szép, újrafelhasznált papírból van. Nagyon ízléses, és egyedi darab. Ráadásul, akinek ilyen van, az szerepelhet a Fish! következô klipjében. Szeretünk kapcsolatot tartani a közönséggel, és ez is egy jó alkalom lesz rá. Az albumot pedig végül bárki elérheti majd a weblapunkról. n //INTERJÚ: DANKÓ JÁNOS //FOTÓ: MAFLA.HU

LG: Akkor ez olyan felvétel volt, mint amit pl. az Opeth emleget, hogy vintage eszközökkel vették fel? Az Opeth veletek kapcsolatban nyilván rossz példa, de volt hasonlóság a felvételben?

35

interjú

Stabil koncepció Tatabányát képviseli pár éve a jól csengô KÁVA nevû kvartett. Az AKR, El Magico, Fura Csé és Szimat alkotta csapat szeptember elején jelentette meg Psziché címû második albumát, egyenes ági folytatása a 2009-es Egypontnulla anyagnak. A friss cuccal kapcsolatban beszélgettünk a srácokkal. Lángoló Gitárok: Az internetes fórumokon vaskos hype van a Psziché és a csapat körül. Szerintetek miben lóg vagy emelkedik ki a Káva a magyar rapprodukciók közül? Fura Csé: A szövegek tartalmasságában mindenképp, illetve úgy gondolom, hogy a négy különbözô flow együtt tökéletesen egészíti ki egymást. Továbbá sikerült elérnünk egy elég egyedinek mondható hangzásvilágot, amit már szagról is megismernek (nevet). LG: Hogy készült a lemez, kikkel dolgoztatok együtt? Szimat: Csak ismerôsökkel dolgoztunk együtt a szokott módon: elsôként zenéket választottunk ki, majd jött a szöveg, kivétel a Slágergyanú, ahol egy felvett akapella alá írt utólag zenét Diaz. A felvételeket nálam, a kis házi stúdiómban készítettük mindig jó hangulatban, valamint a keverés és a master is hozzám köthetô. A közremûködôk teljes listája az alábbi: Kool Kasko, Vészk’járat, DSP, Smith, Jam Balaya,

...úgy gondolom, hogy a négy különbözô flow együtt tökéletesen egészíti ki egymást. Továbbá sikerült elérnünk egy elég egyedinek mondható hangzásvilágot. Hôsök, Coni, valamint a Garage Productions elôadói (Essemm, RA, Süti). Producerek részérôl pedig Szimat, El Magico, Sima, Dipa, Frog, Ketioz, Mr. Joeker, Aza, Diaz, Diferenc és ProgRESTa dobott alapot a lemezre. LG: Az elôzô projektek nyersebbnek, néhol kevésbé koncepciózusnak tûnnek nekem. Itt viszont érettebb témákat boncolgattok, jobban összerakottnak érzem… F: Jól érzed. Kiforrottabb lett a Psziché bármelyik eddigi kiadványunknál. Ahogy mi is fejlôdünk egyénileg, úgy lesz egyre jobb a csapat és a végtermék is összességében. Az elôzô lemezek inkább szárnybontogatások voltak, sokat tanultunk belôlük. Sz: Rutint szereztünk , amit kamatoztatni tudtunk a Psziché elkészí tesekor. Stabil koncepció alapján dolgoztunk, céltudatosabban írtuk a számokat. Nagyobb hangsúlyt fektettünk ezúttal a marketingre is. LG: Elkészült júliusban az elsô videoklipetek is a Nincs vissza címû dalból. A visszhang és a nézettség teljesen okés, milyen volt mégis maga a forgatás? F: Nagyon jó hangulatban telt, mindhárom forgatási nap – azt hiszem, ezt az összes szereplô és stábtag nevében mondhatom. Gördülékenyen ment minden, és szervezetten, amit ezúttal is szeretnénk megköszönni Galazek Viktóriának, aki a forgatókönyv írása mellett végig irányította az eseményeket. LG: Tatabányán egy idôben jó nagy pörgés volt sok bulival és sok elôadóval. Aztán évekig pangás, mostanság viszont ti is szerveztek saját rendezvényeket. Milyen a város és milyenek a rappesek?


F: AKR és én szervezzük a bulikat Tatabányán a Roxxy Music Pubban, nagyjából hathetente. Az a tapasztalatunk, hogy elég nagy igénye van a városnak az efféle megmozdulásokra, ugyanis szinte mindig közel telt ház elôtt mutathatják meg a vendég rapelôadók, hogy hogyan is kell megmozdítani a tömeget. LG: Milyen projekteket terveztek még a közeljövôben? F: Furakor 2 lesz tôlünk a következô, El Magico pedig szóló kislemezzel készül. LG: A dupstep és az elektronika térhódítása új dimenziókat nyitott, fogtok ilyesmi zenékre rappelni? Sz: Semmi sem kizárt, azaz soha ne mondd, hogy soha. LG: Civilben mivel foglalkoztok? F: A Hanyag Elegancia hiphop shopban dolgozom eladóként. Amúgy Glory Glory Man United! Sz: Én akrobatikus kosárlabdával foglalkozom. AKR nemrég unta meg a polgármesteri hivatalt, El Magico pedig szabadúszó. LG: Mit szerettek és mit kevésbé a hazai hiphop körüli dolgokban? F: Szeretem ha szeretnek, mellékesen pedig gyûlölöm a képmutatást. Sz: Ja ennyi, legyen ez a zárszó. n //INTERJÚ: BD

Rovatcím

interjú

A legbrutálisabb és legsötétebb Szeptember végén jelent meg a MACHINE HEAD hetedik nagylemeze Unto the Locust címmel, amit Dave McClain dobos természetesen egy újabb nagy elôrelépésnek tart, ahogy ezt az alábbi, Lángoló Gitároknak adott interjújában is elmondja. Lángoló Gitárok: Izgulsz amiatt, hogy milyen visszajelzéseket kapsz majd az új albumról? Dave McClain: Akik eddig hallották, azoknak nagyon tetszett, és mi is szeretjük ezt a lemezt. Azt hiszem, méltó folytatása lesz a Blackening albumnak, ha ahhoz akarom hasonlítani. Nem igazán aggódunk amiatt, hogy utálni fogják-e az emberek, persze remélem, hogy szeretni fogják, és legalább attól boldogak lesznek, hogy hallanak egy kis új Machine Headet. LG: Megmutattatok egy dalt, a lemezkészítés alatt, a rajongók pedig elkezdtek izgulni a hangzás miatt. Végül sikerült olyan hangzást adni a lemeznek, amilyet akartatok? DM: Amit akkor kiraktunk, az egy nagyon nyers verzió volt, de szerettük volna, ha az emberek megismerik a dalt. Viszont a hangzást sokan félreértették, bár a szám tetszett nekik. Aztán a végleges verziók már úgy szólnak, hogy abba már nehéz lesz belekötni. LG: Miután Logan Mader kiszállt a zenekarból, sikeres producer vált belôle. Nem gondolkoztatok a közös munkán? DM: Soha eszünkbe sem jutott. Csinálja, amit csinál, de nem hiszem, hogy nekünk jó lenne, mint producer.


DM: Mindig azt vallottam, hogy egy hosszú dalnál, ami jó is, nem érzed azt, hogy hosszú volt, fel sem tûnik, hogy hány percet szólt. Ugyanakkor nagyon egyszerû olyan rövid dalt írni, amit egy örökkévalóságnak érzel, mire abbahagyják. Azt már megtanultuk, hogy egy dalban kell, hogy legyenek csúcspontok, és legyen olyan rész, ahol például élôben a közönség megpihen. Tök jó azt nézni a színpadról, hogy van egy dal, hatalmas moshpit megy rá, mindenki megôrül, aztán a következô percben ez leáll, és az emberek csak állnak és éneklik a dalt, majd a következô percben újra zúznak. LG: Amikor a Burn My Eyes lemez kijött, még nem játszottál a zenekarban. Felkeltette az a lemez akkor a figyelmedet? DM: Hallottam néhány dalt róla, mert ahol éltem, ott volt egy rádióadó, ahol hétvégén ment egy metálmûsor, és ott játszották a Davidiant és az Old-ot. Nem találtam rossznak, de semmi extra. Mikor megkerestek, hogy legyek tagja a zenekarnak, nem voltam rajongó, de nagyjából képben voltam velük.

LG: Ha neked kellene a promóciót csinálni az új lemezhez mivel adnád el az embereknek? DM: Na ez az! Tényleg nekem kell! A pro móterünk azt mondta, nekem kell most csinálnom a promóciót. Úgyhogy akkor most remek munkát végzek, és elmondom, hogy az új lemezt nem lehet egy vonalra felfûzni, mindegyik szám megállja egyedül is a helyét. Sikerült kiszélesíteni a spektrumot, amin a dalok mozognak, és amikor hallgatod csak azt érzékeled, hogy már megint egy tök jó téma van ebben a dalban. Az eddigi legbrutálisabb és legsötétebb lemezünk, és most volt a legélvezetesebb a dalszerzés is.

LG: Sokan azt mondják, hogy a Machine Head fônöke Rob Flynn énekes-gitáros. Igaz ez? Mennyire nehéz vele dolgozni? DM: Ez teljesen igaz. A Machine Head Rob zenekara. Ô írja a dalokat, és ô az, aki egy nap pontosan 24 órában járatja azon az agyát, hogy mit hogy csináljon a zenekar, és zenekari ügyekkel foglalkozik. Nem nehéz vele dolgozni, mindenkinek van beleszólása a zenekari dolgokba, mindenki elmondja a véleményét, de tény, hogy Rob szavazata többet ér. És ezt nem tiszteletlenségbôl mondom, hiszen ez így van rendjén, mert ô az, akinek az egész életét a zenekar teszi ki, és aki napi szinten tudja, mi a helyes irány a zenekarnak. Nagyon bízunk benne, és tiszteljük, ezért ha valamit mondjuk én szeretnék, de Rob azt mondja, hogy ezt így vagy úgy nem lehet, akkor elfogadom, fôleg mert mindig meg tud gyôzni érvekkel.

LG: Van jó pár hosszabb dal is a lemezen, könnyebb így kifejteni egy-egy témát?

LG: Az elmúlt években szerinted melyik zenekart tudott újítani a metálszíntéren?

DM: Hirtelen a Times Of Grace jut eszembe, ahol nagyon tetszik az ének, és a lemezben is megfogott, hogy kemény, remek dalok vannak rajta. Vagy a Trivum is megtalálta a legutóbbi lemezével magát, és nagyon jó úton járnak. Mindkét zenekart azért is emeltem ki, mert nagyon jó dalokat írnak, és tudják, hogy kell felépíteni azokat. LG: Hangzásában a Burning Red és a Supercharger eltér a többi Machine Headlemeztôl. Mit gondolsz róluk? DM: A Burning Redet imádom. Valljuk be, hogy a Burn My Eyes, és az utána következô The More Things Change lemezek nagyon hasonlítanak egymásra. Nagyon mást akartunk már, fel akartuk rázni a dolgokat, másik producerhez mentünk, és úgy gondolom, egy nagyot léptünk. Szerintem sokan megijedtek akkor, és azoknak szeretném üzenni, hogy vegyék elô most a Burning Redet, hallgassák újra, és máshogy fognak rá gondolni, talán a véleményük is megváltozik, és nem fogják utálni. A Supercharger számomra egy jó kislemez, amin négy nagyon jó dal van, amiket szeretek, a többi pedig nem a kedvencem. Ez az a lemez, amit a Machine Head történetébôl a legkevésbé bírok. LG: Miután Phil Demmel gitáros beszállt a zenekarba, a thrash-hangzás is visszatért. Neki köszönhetô? DM: Egyáltalán nem. Mikor Phil jött a lemez nagyjából már készen volt. Akkor éppen az volt a mottónk egyébként, hogy olyan kemény zenét írjunk, amilyen kemény csak lehet valami. Phil érkezésével úgy éreztük, hogy ô az, aki Logan távozása után újra ös�szerántja a zenekart, és teljes lesz a dolog. Ô, Rob és én nagyon egy hullámhosszon voltunk, ugyanazon a zenén nôttünk fel, a zenérôl az elképzelésünk is ugyanaz volt, egyszerûen mûködött a kémia köztünk, ezt élôben nagyon jól láthatja bárki, de ez az elejétôl megvolt köztünk. n //INTERJÚ: JUHÁSZ EDINA

39

Rovatcím

interjú

Minden szép, minden jó

A jôvô február 17-én ismét nálunk koncertezô DREAM THEATER talánkarrierje legnagyobb változásán van túl, miután a korábban a zenekarszívének gondolt Mike Portnoy elhagyta a csapatot. Azt feltételezhetnénk, hogy egy ilyen változás megviseli az embert, de miután egy újabb Mike (Mangini) személyében, megtalálták az új dobost, a zenészek csak pozitívan nyilatkoznak. Ennek megfelelôen Jordan Rudess billentyûs olyan sokszor mondta ki a „jó” szót, és annak szinonimáit, hogy szinte zavarba jöttünk. Lángoló Gitárok: Fáraszt, hogy folyton Mike Portnoyról kérdezgetnek? Jordan Rudess: Egy kicsit. Csak azért egyébként, mert tényleg folyton róla kérdeznek. De ha van ilyen kérdésed, nagyon szívesen válaszolok, mert tökéletesen érthetô, ha érdekli az embereket.

zi, amire gondoltunk zeneszerzés közben, és olyan reakciókat kapunk, amilyen reakciókat ki akartunk váltani. Látszik, hogy kik vagyunk, hogy milyennek akarjuk a DT-t most. A befektetett energiát most kapjuk vissza, mert látjuk, hogyan reagálnak az emberek az új albumra, és úgy általában a zenekarra, és ez nagyszerû.

LG: Milyen érzés visszatekinteni a közelmúlt eseményeire? JR: Most már inkább érdekes. Kezdetben eléggé megviseltek minket a változások, és valahogy ki kellett ebbôl másznunk. Úgy érzem, sikerült is. Szerintem egy nagyon jó új albumot hoztunk össze, és a turné is remekül megy, a közönség szinte eksztatikus, nagyon lelkes visszajelzéseket kapunk. Amennyire csak lehet, odafigyeltünk rá, hogy a dolgainkat a lehetô legjobban csináljuk: ahogy zenélünk, vagy ahogy az új embert kiválasztottuk. Tudatos volt az erôfeszítés, hogy éljünk a lehetôségekkel, hogy végre azt csináljuk, amit akarunk, és ahogy akarjuk, azért, hogy végül erôsebben kerüljünk ki ebbôl a változásból. Szóval itt tartunk, most minden mûködik. Mindannyian jól érezzük magunkat.

LG: Milyen volt az elsô koncertek hangulata az új felállásban? JR: Fantasztikus. Mintha évek óta játszanánk együtt. Nemcsak egyszerûen a tagcsere miatt frissültünk fel, hanem attól, hogy az új tagunk annyira kiváló zenész, szinte már nem is emberi. Emellett nagyon kedves srác is, jó társaság. A banda egész dinamikája megváltozott az ô személyisége miatt. Nemcsak az új, ahogy hozzá viszonyulunk, de az is megváltozott, ahogy mi, a régi tagok tekintünk egymásra. Szóval van bôven friss energia a zenekarban, és ez valahol várható is volt, de hozzájárul még egyfajta eufória is, hogy milyen remek döntést hoztunk, amikor ôt vettük be a DT-be. A kiválasztás rendes casting útján történt, és nem csak az volt a célunk, hogy egy jó dobost találjunk, mert rengeteg nagyszerû dobos van. Olyan ember kellett, aki képes megfelelni az elvárásainknak, aki valóban nagyon akarta ezt a munkát, aki meg is tudja csinálni, aki minket is energiával tölt fel, akinek jó a társaságában lenni. És ez is történt! Szerintem az egész zenekar jól érzi most magát.

LG: Hallottál Mike új zenekaráról és munkáiról? JR: Természetesen. Mike nagyon sok projektbe belekezdett most, meg is értem, hogy most ennyire aktív, és tudom, hogy nagyon szerteágazó a zenei érdeklôdése is. Nagyon sok sikert kívánok neki. LG: A legújabb hírek szerint az volt a probléma Mike és a zenekar többi tagja között, hogy Mike pihentetni szerette volna a Dreamet, ti azonban nem. Elképzelhetetlennek találod, hogy a zenekar tempója lelassuljon? JR: Ez igaz, mi egyáltalán nem éreztük úgy, hogy szüneteltetni kellene a DT-t, hiszen nagyon szeretünk együtt dolgozni. Szerintem inkább Mike-nak volt szüksége a szünetre, hogy mással is foglalkozzon, mint a Dream, és ezt mintegy kivetítette az egész zenekarra. Most, hogy kilépett, remélem, tud pihenni, és csinálni mást. Nyilvánvaló, hogy akit ennyi minden érdekel – csak nézzük azt, hányféle dolgot csinált, amíg benne volt a DT-ben –, egy idô után kényelmetlenül érzi magát, ha egy helyben kell maradnia. De azt hiszem, hogy a zenekar többi tagjával együtt nagyszerûen éreztük magunkat az új album felvételei alatt, és nagyon jól érezzük magunkat az új sráccal is. Minden csodálatos körülöttünk, rettentôen élvezzük, hogy színpadon vagyunk. LG: A közönség arra számít, hogy az új tag hoz némi változást is a banda hangzásában. Te is így érzed? JR: Nos, az új albumot dobos nélkül írtuk meg. Az sokat jelentett, miközben John Petruccival írtuk a dalokat – akivel az utóbbi jó pár évben a dalok többségét is szereztük –, hogy megvolt a lehetôségünk koncentrálni egymásra, úgyhogy folyton követtük egymás mozdulatait. Számunkra ez egy nagyon fontos album, mert csak azt tettük bele, amivel kapcsolatban mindketten éreztük, hogy elég erôs zeneileg, és ebben egyet is kellett értenünk. Meg vagyok elégedve az eredménnyel, és a reakciók alapján azok is, akik meghallgatták. Jó látni, hogy kifeje-


LG: Hogyan írnád le az új albumot összehasonlítva a régeb biekkel? JR: Egyfelôl egy kicsit elengedtük a düh egy részét, a metálos dolgokat. Még mindig erôs, van benne metál, de mondjuk úgy, inkább a DT progresszívebb oldala mutatkozik meg most, kicsit melodikudabb, harmonikusabb. Sok albumon keresztül inkább az egyre keményebb zene felé tartottunk. Kevésbé foglalkoztunk azzal, hogy ha valami újszerût csinálunk – mondjuk a billentyûkkel –, akkor hozzáigazítsuk például a gitárt is. Most több idôt szenteltünk annak, hogy a billentyût és a gitárt összefésüljük. Emiatt aztán sokkal több a harmónia meg az érzelem az albumon. Fôleg billentyûsként sokat törtem a fejem, nemcsak azon, hogy egy-egy hangszer hogyan tud eljátszani egy erôs részt, de azon is, hogyan szólhat jobban. Andy Wallace, aki keverte az albumunkat – nagyszerû srác –, csodálatos munkát végzett. Tényleg hallod a basszust, tényleg lehet hallani a billentyût is, minden nagyon tiszta. Korábban voltak homályos hangok a lemezeken. Eljutottunk oda, hogy minden tag szerepe erôs a zenekarban. Vicces, hogy sokan jönnek azzal, hogy milyen remekül szól a vokál. Pedig ugyanolyan a vokál, mint volt, csak éppen nem lehetett rendesen hallani a fenti dolgok miatt. LG: Meddig tervezitek még, hogy a DT fennáll? JR: Amíg jól érezzük magunkat együtt. Mostanában nagyon jól mennek a dolgaink, és reméljük, ez így is marad. Szerintem a zenekar még sokáig megmarad. Lehet, hogy elmegyek klasszikus zenét játszani újra, amikor már nem tudok állni a színpadon, de egyelôre jól érzem magam. n //INTERJÚ: TÓTH KRISZTA

41

interjú

interjú

tovább. Szép lassan összecsiszolódtunk, és egymás mellett maradtunk. Ha meg kéne nevezni egy pillanatot, amikortól sejtettem, hogy vele szeretném megcsinálni az új Superbutt-lemezt, az egy 2009-es szlovén koncertrôl hazafelé megesett beszélgetés volt. Egy benzinkútnál álltunk, szívtuk a cigit, és arról filozofáltunk, hogy milyen albumot szeretnénk. Miután pedig szinte mindenben egyezett az alapvetô véleményünk, a folytatás már magától értetôdô volt. LG: Attila, te teljesen más világból jöttél. Öt-hat évvel ezelôtt gondoltál volna rá, hogy a Superbuttban leszel dalszerzô? KA: Hat évvel ezelôtt azt sem gondoltam volna, hogy Sear Blisstag leszek. Oda is úgy mentem annak idején, hogy „nincs gitárosunk, gyere el”. A Superbuttnál is így alakult: még mielôtt András felhívott az elsô turné miatt, hallottam, hogy kiszálltak a régiek, és már vártam, hogy mikor csörren meg a telefon. A más világ pedig nem feltétlenül számít. Amit hallgatok, az nem határozza meg, hogy milyen zenét csinálok, vagy akarok csinálni.

SUPERBUTT MUSIC FOR ANIMALS

Nem vagyunk tinédzserek A SUPERBUTT az elmúlt évek folyamán nagy változásokon ment keresztül, és a mészetes módon maguk után hozták a zenei változásokat is. A korábban szinte azért még metálzene most már inkább csak metál, önmagában. Ez köszönhetô az nak is, illetve Kovács Attila gitárosnak, aki a legtöbb dal zenei alapjáért a zenekar énekesét, Vörös Andrást kérdeztük az új lemezrôl.

tagcserék tertáncolható, de új hozzáállásfelelt. Ôt, és

Lángoló Gitárok: Azzal nem szeretném húzni az idôt, hogy rákérdezek a zenekar kb. három év alatt lefolyt változásaira, inkább azt mondjátok el: mi a jelenlegi felállás, amiben a legérdekesebb pont a dobos. Vörös András: Kovács Attila – gitár, Práznek Tamás – gitár, Nedoluha György – basszusgitár, és igen, a dobosok. Fellegi Ádám csak a lemezre szerzôdött ide, úgymond. Érdekes kérdés, hogy mi számít zenekarnak, amelyik lemezt csinál, vagy amelyik koncertezik. Elég nehéz ezt kommunikálni, hogy senkit ne zavarjon össze, ezért a sajtóanyagokban, és máshol is mindkét dobost feltüntetjük, tehát Erdei Attilát is, aki már a koncertekre jön velünk, és Ádámot is, aki a lemezen dolgozott.

LG: Akkor miért alakult így? VA: A Superbutt ugyan nem one man show, mert olyan emberek nélkül, akik tudnak minôségi produkciót nyújtani, én sem mennék semmire, de mégis én voltam, aki köré szervezôdött a zenekar, mondjuk úgy, én hívtam össze a többieket. Már az alapítás után rögtön cserélôdött a társaság, különbözô okok miatt. Egyébként a leghosszabb ideig együtt mûködô felállásból mindenki úgy ment el, hogy családot alapított, vagy egyszerûen csak annyi dolga volt, hogy nem tudta vállalni már a zenekart. Azt tudni kell, hogy ebbôl nem lehet megélni, és egy ideig vártak, hogy hátha mégis, aztán lassan a lelkesedésük is elveszett.

LG: A Superbuttban most már egy emberen kívül nincs alapító tag – nehéz ember lenne Vörös András? Kovács Attila: Nem tudom, hogy most éppen mennyit nyom a mérlegen. De nem különleges ez, a Napalm Death egyetlen alapító tag nélkül zenél. Egyébként nem, nem nehéz ember.

LG: Amikor a dalszerzôk, vagy inkább zeneszerzôk elmentek a zenekarból, te gondoltál volna rá, hogy Attila lesz az új ember a posztra? VA: Nem tudom megmondani, hogy pontosan volt-e olyan pillanat, amikortól tudtam. Attila kisegítô zenészként jött hozzánk egy turnéra, amire konkrétan egy hete volt felkészülni, aztán a következôre, majd


a Newborn, meg a Bridge To Solace, Ádám korábbi zenekarai a maguk stílusában nem voltak kiemelkedôk, de Ádi szeret a mûfajon belül slágereket – ahogy ô maga fogalmaz: himnuszokat – írni, Attilánál viszont az emészthetôség nem szempont, vagy kifejezett cél. Végeredményben szerintem sikerült ezt a dolgot a kettô közé belôni. Nem értelmezhetetlenül bonyolult, de nem is klisés. LG: A lemez még így is kifejezetten nehéz, nem lesz ez riasztó hatással? VA: Mondták nekem, hogy meg fogtok ezzel bukni. Én meg visszakérdeztem, hogy ki elôtt? Kinek az elvárásához kell igazítanunk a lemezt? A magyarországi koncertjeinken így is, úgy is ötven ember van, mint az összes hasonló zenekarén. Nincs több tízezer fôs tömeg, akiket ki kell szolgálnunk, hogy megélhessünk. Innentôl pedig teljesen felesleges lett volna bármilyen vélt vagy valós elvárásnak megfelelni. KA: Lesz, akinek idegen, vagy túl kemény az album, de az is lehet, hogy másnak éppen ez fog tetszeni. Még csak találgatni sem tudunk, hogy milyen lesz a fogadtatás, de nemsokára úgyis kiderül.

Nincs több tízezer fôs tömeg, akiket ki kell szolgálnunk, hogy megélhessünk. Innentôl pedig teljesen felesleges lett volna bármilyen vélt vagy valós elvárásnak megfelelni.

LG: Olyan lemezt raktatok össze végül, mint amilyet azon a beszélgetésen elterveztetek? KA: Pontosan olyat. VA: Még ahhoz képest is, hogy csak másfél év múlva érkezett Ádám, hogy megírjuk a lemezt. Mindig azt mondtam, hogy írjon bárki bármilyen zenét, ha én arra ráéneklek, az úgyis Superbutt lesz. Úgysem tudok, meg nagyon nem is akarok kibújni a bôrömbôl. Akkor, a benzinkútnál azt beszéltük, hogy zeneileg kéne egy lépcsôfokot meglépnünk, és szerintem ez sikerült is. Ezzel nem a régi dolgokat akarom pocskondiázni, csak azt gondoltam, hogy olyanból már született 45 dal, nem érdemes hozzácsapni még tízet. Azt szerettük volna, hogy a soron következô anyag sokadik hallgatás után is tudjon újat nyújtani magunkhoz képest, és ez, azt hiszem, sikerült is. LG: Azt hallottam, hogy Ádám Attila cirkalmas témáit nyesegette le. VA: Ezt Attila tudja, mert amíg ôk bent dolgoztak, én kint játszottam a telefonomon. KA: Ez nem feltétlenül igaz. Mármint nem volt az, hogy bonyolult, és Ádám leegyszerûsítette, mert konkrétan volt olyan, hogy egyszerûbb volt valami az elôzetes demófelvételen, mint amilyen végül lett. Ádám külsô fülként tudott hozzátenni olyan dolgokat, amiket én már nem vettem észre, vagy magamtól másképpen csináltam volna. Tudtam azért, hogy nem a King Crimsonba írok dalokat. Ehhez képest persze vicces, hogy éppen az nem ment, amikor erôlködtem, hogy a korábbi Superbutt stílusában írjak dalt. VA: Ha demagóg módon akarnám megfogalmazni, akkor azt mondanám, hogy míg Ádám szíve szerint csak kliséket tenne bele a dalokba, addig Attila csak azokat nem. Persze ez nem jelenti azt, hogy

LG: Nem is feltétlenül a zenei keménységre értettem, hogy nehéz, hanem a hangulatra. VA: Azt gondolom, hogy ezekre a zenei alapokra végképpen nem tudnék vidám, bulizós szövegeket írni. Az én életem sem volt annyira ott, az elmúlt egy-másfél évben, hogy könnyed szövegeket írjak. Szöveg szempontjából a Superbutt – a hülye neve ellenére – egyébként sem volt soha bulizós vagy vicces zenekar, legfeljebb fájdalmasan ironikus. Most pedig a zene is olyan lett, ami aláfesti mindezt. KA: Miért, neked különben lehangoló a lemez? LG: Nem is feltétlenül. Inkább úgy mondanám, hogy korábban szinte bármikor tudtam Superbutt-számokat hallgatni, most pedig már van olyan pillanat, amikor nem esik jól. VA: Én ennek örülök. Ez felnôttektôl jövô, felnôtteknek szóló zene. Mert hát szép lassan azok lettünk. KA: Nem minden szám sötét azért. Persze, tudom, minden zenekar azt szokta mondani, hogy nem rossz lemez ez, csak több hallgatás kell neki. Én még csak nem is gondolom, hogy a miénk ilyen, de lehet, hogy most tényleg nehezebb megbarátkozni vele elsôre. De szerintem megéri. n //INTERJÚ: DANKÓ JÁNOS //FOTÓ: LUKÁCS DÁVID

43

interjú

Mi még mindannyian az a generáció vagyunk, akik imádják a lemezeket, fôleg a vinylt. Azt imádjuk, hogy mikor leülsz zenét hallgatni, közben nézegeted a borítót, és elveszel a részletekben.

mentumai megvoltak a turné alatt, aztán otthon kiegészítettük a részletekkel, és az eddigi legösztönösebb lemezünk lett. Összedobáltuk a riffeket, megállapítottuk, hogy na ez így nagyon jó, kezdhetjük a következô dalt. Eléggé élveztem ezt a részét.

Koncepciótlanul, csak elôre A MASTODON tagjai minden interjúban igyekeznek kifejteni, hogy a The Hunter címû most megjelent ötödik nagylemezüknek nincs olyan nagyívû koncepciója, mint az eddigieknek. Ezt a Reprise kiadó magyarországi forgalmazójától, a Magneotontól kapott interjúban is erôsen kihangsúlyozták. Brann Dailor dobos és Troy Sanders basszusgitáros-énekes beszél. Az eddigi lemezeitek mind egy koncepció köré íródtak. Most mi a vezérszál? Brann Dailor: A Hunter koncepciója az, hogy nincs koncepció. Annyi konceptlemezt csináltunk már, hogy eldöntöttük, most úgy teszünk mint a normális zenekarok, és szimplán megtöltünk egy lemezt dalokkal. Mondjuk azt, hogy a fô témája a lemeznek a fa vagy az erdô. Gondolj bele, a lemezborító elkészítéséhez kell fa, a CD meg tömör mahagóni fából készülhetne. Nade, a lemezen van olyan dal, ami arról szól, hogy milyen szexelni az ûrben Barbarellával (1968-as sci-fi film, címszerepben Jane Fondával), ennek az a címe, hogy Stargasm. Aztán ott van a Curl Of The Burl, aminek inspirációi a metamfetaminfüggô emberek, akik az erdôben rohangálnak láncfûrésszel, és fákat szeletelnek, hogy kiszedjék belôle a göcsörtöt, ami akkor képzôdik, amikor a fa életében stresszes idôszak van. Ezért a tulajdonképpen fatumorért a bútorkészítôk, és az asztalosok elég kellemes árat hajlandóak fizetni.


Mikor és hogyan születtek a dalok? Troy Sanders: A dalok váza turnén született meg, amikor a Deftonesszal, és az Alice In Chainsszel koncerteztünk mindenfelé. Ez tavaly ôsszel történt egyébként. Emlékszel? BD: Ja, ott voltam, király turné volt. TS: Király! Elég sok szabadidônk volt akkoriban, és sokat gyakorolgattunk a backstage-ben, de fôleg a két gitáros, Bill Kelliher és Brent Hinds voltak azok, akik egész nap jammelgettek. Ez egy nagyjából egy hónapos turné volt, és a végére felvettünk egy csomó ötletet, meg rengeteg riffet, aztán a következô hónapokban ezeket pofozgattuk, majd kitaláltuk hozzá a többi dolgot, finomítgattunk rajta. BD: Aztán voltak olyan dalok, amik közben meglepetésként születtek, mint a Curl Of The Burl vagy a Bedazzled Fingernails. TS: Vagy a Sparrow. BD: Igen, de ahogy Troy is mondta, a legtöbb dal alapjai, kulcsmo-

Mike Elizondóval vettétek fel a lemezt, aki az Avenged Sevenfoldlemezen kívül leginkább popelôadókkal dolgozik. Hogyhogy nem egy klasszikus rock beállítottságú producerrel dolgoztatok? TS: 2011 elején ismertük meg Mike-ot, és emberileg hamar egy hullámhosszra kerültünk, aztán hozott ötleteket, hogy ezt tudja nyújtani, mi meg ugyanazt akartuk elérni zeneileg, amiket ô elmondott. Aztán azt is tudni kell, hogy ô egy nagyon tehetséges zenész, jó füle van mindenfajta zenei irányzathoz. Gyerekkorában és fiatalon még metálos volt, sôt metálzenekarban is játszott, aztán átigazolt a hiphop világába, és olyan dalokhoz adta a nevét, amik hatalmas slágerek lettek. Megcsinálta a Fiona Apple-lemezt, Mavis Staplesnél játszott basszusgitáron, szóval igazán ért a zenéhez. Fontos volt számunkra az is, hogy olyan embert találjunk, aki a zene minden területén elismert. Ô volt, aki 2011 elején elôször megkeresett minket, tetszett, amit csinált, a vonal, amit kitalált, és mikor mondtuk neki, hogy két hónap múlva mi már stúdióba akarunk menni, ô azt mondta, rendben van, rá is ért, szóval gördülékenyen mûködött. A limitált kiadású lemezhez jár egy poszter is. Mennyire érzitek fontosnak, hogy különleges legyen a lemez grafikája? BD: Nagyon-nagyon fontos, nagyon szeretjük a vizuális mûvészetet, mint ahogy a zenét is, ezért ez a kettô nálunk kéz a kézben jár. Mi még mindannyian az a generáció vagyunk, akik imádják a lemezeket, fôleg a vinylt. Azt imádjuk, hogy mikor leülsz zenét hallgatni, akkor közben nézegeted a borítót, és elveszel a részletekben. Akik letöltik, ezt nem tapasztalhatják meg, de akinek ez még számít, az igényli, hogy ezt átélje. A limitált verziónak alternatív borítója lesz, benne sok érdekességgel, és jár hozzá egy poszter, ami úgy lesz 3D-s, hogy szemüveg sem kell hozzá. Csak ránézel, és az arcodba mászik. Még engem is lenyûgöz. A borítót A.J. Fossik készítette, az eredetije fából készült. Már régebbrôl ismerem, és szerettem volna vele dolgozni, és mikor felhívtuk, boldogan vállalta. Egyébként, aki megveszi a lemezt, az a számítógépén a saját fejét a Hunter borítón látható fejjé alakíthatja, és ahogy mozog a gép elôtt, a fej úgy mozog majd vele. Elég jól hangzik, én is alig várom már, hogy kipróbálhassam. Nemrég játszottak a most újjáalakult Soundgardennel is. Milyen érzés volt? TS: Számomra mindig hízelgô, mikor egy legendás zenekar, akinek egyébként is a rajongója vagyok, egyáltalán tudja, hogy vagyunk, és

van a zenekarunk. Az meg, mikor a hôseiddel, a példaképeiddel, azokkal, akik zeneileg inspirálnak, még meg is oszthatod a színpadot, az hihetetlen érzés. BD: A Soundgarden, a Queens Of The Stone Age, a Meat Puppets és mi egy koncerten, baromi jó volt. Seattle-tôl nem messze léptünk fel, egy tök jó helyen. Varázslatos este volt, a Soundgarden óriási volt, jól nyomták, azokat a dalokat játszották, amiket mindenki már évek óta hallani akart tôlük. Imádom a Soundgardent. A Queens Of The Stone Age is nagyon király volt. Van olyan hely ahova még nem jutottatok el, és most a Hunter lemez turnéjával nagyon el szeretnétek? TS: Úgy tervezzük, hogy hosszú turnéra indulunk, a lemezmegjelenés után, és mindig vannak helyek, ahova… BD: Kínába akarok menni! TS: …ahova nagyon szeretnénk elmenni, van egy listánk is, és szerencsére már sikerült néhány országot errôl a listáról kipipálni (angolul: check off), de… BD: Chekov? A Star Trekbôl? Hogy jön ide? TS: …de a világ nagy, és szeretnénk minél több helyre eljutni. Ahogy már Brann említette ott van például Kína. BD: Nagyon szeretnék Kínába menni játszani. Meg Szaúd-Arábiába. TS: Én Dél-Afrikába, és szeretnék Amerika összes államában játszani, még ott van Alaszka és Hawaii, amik kimaradtak. Vagy van néhány délamerikai ország, ahol még nem játszottunk, oda is szeretnék elmenni. Meg ahova csak lehet. BD: Egyiptomba, haver, oda elmehetnénk játszani! TS: A Slayer megcsinálta. BD: Tudom, láttam a TV-ben. Mit tartogat a következô 12 hónap a Mastodon számára? TS: Turnét. BD: 12 hónap egy évet ad ki. TS: Igen, turnézunk az Államokban, aztán szeretnénk Európába is átugrani valamikor. BD: Mondjuk januárban vagy februárban? TS: Talán. BD: Januárban? TS: Valószínû, de lehet, hogy dolgom lesz januárban, még nem tudom, majd meglátjuk. BD: Szóval reméljük mihamarabb látjuk a mosolygós kis arcotokat egy Mastodon-koncerten. n //ÖSSZEÁLLÍTOTTA: JUHÁSZ EDINA //FOTÓ: CINDY FREY

45

program KRITIKA

The Kooks Junk Of The Heart

kritika profil

Blitzen Trapper american goldwing

The Subways Money & Celebrity

Sub Pop

Warner

Az amerikai folk, illetve rock hagyományait ilyen-olyan módon újrahasznosító és retrospektív köntösbe burkoló zenekaroknak se szeri se száma az elmúlt öt-tíz évben, de érdekes megfigyelni, hogy a legtöbb projekt inkább játékos, mint szimplán komolytalan. A Blitzen Trapper azonban – miután a Sub Pophoz igazolt Furr címû anyagával – azzal véste magát a köztudatba, hogy az USA déli részének zenei megoldásait azonnal ható popdallamokkal gyúrta egybe olyan módon, hogy ha még épp nem is stílusparódiáról, de minimum nagyívû gegrôl beszélhettünk. A legutóbbi lemez némivel laposabb lett, az aktuális American Goldwing pedig visszatér a fapofával elôadott nyilvánvaló vicchez, és sokkal jobban is teljesít. Kimondottan újra nem érdemes tôlük számítani, de ha elôször találkozol velük, igen szórakoztató lehet, fôleg most, hogy nincs már White Stripes, Dylan pedig a nyolcvanas évek óta inkább vartyog, mint énekel. //Eron Mezza

Hosszú-hosszú ideig álltam teljesen értetlenül a Subways népszerûsége, meg úgy egyáltalán a létezése elôtt. Adott egy teljes mértékben egyslágeres (Rock’n’Roll Queen) zenekar, akiknek minden egyes manírja patikamérlegen van kiszámítva, amivel más esetben nem is lenne gond, de egy fiatal angolokból álló, punkos hangvételû formációnál nagyon kínos ez a mesterkéltség. Aztán a Money & Celebrity hallgatása közben hirtelen megvilágosodtam: nem a Subways hibázott, hanem én, amikor a kétezres évek közepén már tobzódó indie-hullám csúcszenekaraihoz akartam mérni ôket, mikor valójában semmi közük nincs azokhoz. Amit itt hallunk, az jellegzetesen amerikai rádiórock, sok Nirvanával és néhány olyan pillanattal, ami akár Avril Lavigne repertoárjában is elférne. Ezúttal tizenkét jól táncolható, tökéletesen kiismerhetô dalt hoztak össze, amelyekre középiskolában lehet csapatni a szülôk elleni lázadást, késôbb meg egyszerûen jól szórakozni azon, hogy végül is milyen fasza kis pop-punk zenekar ez a Subways. //fá

EMI A Kooks második lemeze környékén eldôlt, hogy a gyorsan jött és még gyorsabban kifulladt brit gitárzenei feltámadás már nem bír el ennyi zenekart. Jöttek megállíthatatlanul a The (szabadon választott angol szó)s nevû zenekarok, akik közül még sokszor azokat sem lehetett megjegyezni, akik történetesen jók voltak. Emlékeim szerint engem például kifejezetten idegesített a Kooks, mert egyszerûen képtelen voltam feldolgozni még egy csapatot, amit a demója után azonnal felkap az NME, és kikiáltja a következô Franz Ferdinandnak. Mióta levonult a hullám, tisztult a kép. A Kooks tök jó kis gitárpopzenekar, a lehetô legártalmatlanabb fajtából, kellô mennyiségû Beatles-idézettel, sok kilencvenes évekbeli britpoppal. Ez a csapat ugyanakkor soha nem lesz komoly fesztiválok headlinere, és a Junk Of The Heartot sem érdemes túl sokszor elôvenni, bár ezt a legtöbb lemezükrôl szintén el lehet mondani. //fá

Sub Pop

dEUS Keep You Close

Ladytron Gravity The Seducer

V2

Nettwerk

Az, hogy a belga dEUSnak valószínûleg a három évvel korábban kiadott Vantage Point a leggyengébb lemeze, nagyon hízelgô a zenekarra nézve, hiszen az is izmos dalcsokor. A gond mindössze annyi vele, hogy ez az elsô pont a zenekar életében, amikor már semmilyen szinten sem tûnnek innovatívnak, és mintha ihletbôl is kevesebb lett volna. Ezekután, aki visszavárja a Pocket Revolutiont, vagy akár az ötéves leállás elôtti dEUSt, az óhatatlanul csalódni fog, ugyanis a Keep You Close sem váltja meg a világot. Ha viszont megelégszünk annyival, hogy Tom Barman a maga összetéveszthetetlenül bohém stílusában írt kilenc, többségében könnyen megjegyezhetô artrock-dalt, hol a Velvet Undergroundot, hol Tom Waitst idézve, akkor nem nehéz jó barátságot kötni a dEUSszal. Sajnálkozni pedig nem kell; a zenekar eleget letett már az asztalra, megöregedni meg csak nagyon kevesen tudnak ilyen méltóságteljesen. //fá

A liverpooli Ladytron idén már megünnepelte tizedik születésnapját egy best offal, járt nálunk a Hegyalja Fesztiválon, most pedig kiadta ötödik lemezét. Bár az interjúkban nagyon mantrázták, hogy itt most valami szokatlant és újat fogunk hallani, azért a kicsivel több élô hangszertôl nem került más megvilágításba a jellemzôen a nyolcvanas évek szintipopjából elôszeretettel merítô elektropop zenekar. A lényeg most is a monumentális hangzás, a fátyolos ének és a táncolható, de soha nem harsány dalok. Egyébként a Ladytronnak nincs is szüksége változásra, hiszen simán felismerhetô, amit csinálnak, ráadásul még mindig nem tûnik úgy, hogy kimerítették volna tartalékaikat. Bár talán a Gravity The Seducer lett eddig pályafutásuk legkevésbé jó anyaga, de ez is csak annyit jelent, hogy ezúttal egy igazán nagy slágert sem sikerült összerakni, ugyanakkor a megbízható színvonalat így is hozzák. Tizenkét fasza dal, 47 percben: egy ideig rendszeresen hallgatjuk, majd szépen lassan leszokunk róla, egészen addig, amíg meg nem jelenik a következô Ladytron-lemez, és kezdôdik elölrôl az egész. //fá

Example Playing In The Shadows

Hangmás Ragadozó

Ministry Of Sound

Szerzôi

Elég nehéz nem viszolyogva közeledni az utóbbi idôben komolyan befutott Example új lemezéhez. Egyrészt, ha nem ismered, két hónap múlva biztosan fogod, ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy a közeljövô legnagyobb tömeghisztijének örvendô elôadóval van dolgunk, másrészt meg furcsa, hogy mintha ez az album összegezné azt, ami a kicsit is progresszívebb körökben végleg nagyon ciki lett 2011-re. Van itt pofátlan Daft Punk- és még pofátlanabb Bloody Beetrootsnyúlás (de nem ám csak hangzás, konkrét dallamok), dubstep, trance, ráadásul mindez rögtön a nyitószámban. Az igazi próbatétel azonban a második dal kezdôsora („If we don’t kill ourselves we’ll be the leaders of a messed-up generation”). Elég nehéz erre mit mondani: ha vagy olyan szerencsés, hogy nem jön rád tôle a sikítófrász, akkor igazi „bulis, agyeldobós, de slágeres csapatást” kapsz ötven percben, és ha szerencséd van, jövôre valami fesztiválon is ugrálhatsz meg ördögvillázhatsz rá. //Eron Mezza


Dum Dum Girls Only In Dreams

Szimpatikus lányok, klasszikus rockzenekar-felállásban, némi punkoskodással és az átlagosnál zajosabb gitárokkal. Láttunk már ilyet nemrég: a Vivian Girls pontosan két lemezig tudott megélni ebbôl az attitûdbôl, csak hogy az utóbbi pár évrôl legyen szó. A Dum Dum Girls tavalyi bemutatkozó lemezével ennyire sem tûnt hivatottnak, köszönhetôen a kicsit túlzottan kiszámítható daloknak és annak, hogy akkorra már rendesen meg lehetett unni a Jesus And Mary Chain által huszonöt éve kitalált, szétsavazott hangzást. Ezért is örvendetes, hogy annyi zenekarhoz hasonlóan a kaliforniai lányok is lejjebb csavarták a torzítást, és teret engedtek saját maguknak. A végeredmény egy kellôképp garázsosan szóló lemez, amit nem szégyelltek a lehetô leggátlástalanabbul megszórni a Supremes-szerû, hatvanas évekbeli csajzenekarokra hajazó melódiákkal és persze egy jó nagy adag Beach Boys-i felhôtlenséggel. A 36 perces albumon a Dum Dum Girlsnek sikerült szintet lépnie, ami miatt kiejelenthetô, hogy idén kevés jobb gitárlemez fog megjelenni ebbôl a habkönnyû típusból. //fá

Nem vagyok híve a kritikusok által rendszeresen elôcibált elméletnek, miszerint egy zenekar életében a harmadik lemez a kiemelt fontosságú, de a Hangmás esetében errôl van szó. Adott ugye két korábbi darab, amely egyrészt bebizonyította, hogy magyarok is fel tudják használni a Joy Division örökségét, másrészt pedig megismerhettünk végre egy hazai formációt, amelynek vannak elképzelései egy ideális koncertrôl. Ugyan mindkét lemeznek voltak gyermekbetegségei, de a Hangmás még így is kiemelkedett a magyar középszerbôl, most pedig itt a Ragadozó, amivel a zenekar méltó lett az élô produkcióhoz. Ez a lemez is fürdik a new wave hatásokban, de ezekbôl sikerült tíz akkora slágert írni, amelyeknek komoly része akár stadionrocknak is elmenne. A példás megszólalást kapott anyag kötelezô mindenkinek, aki szerint romantikus is lehet az ôsz, annak pedig hatványozottan az, aki úgy gondolja, Magyarországon csak rinyáló altert szoktak elôállítani gitárokkal. //fá

47

program KRITIKA

Azari & III Azari & III Loose Lips

Kasabian Velociraptor!

Hiába szajkózza a szaksajtó reménykedve, hogy most már a húszéves körforgásnak megfelelôen újra tömeghiszti lesz a house-zongora és dallamos zakatolás, hogy napszemüveges, afrohajú feketék fognak táncolni a videoklipekben színes ruhákban, és a Buli Szeretete, a jókedv és az ecstasy együttes erôvel gyôzedelmeskednek az üresen agresszív elektro és dubstep fölött, a dolog nem egészen így néz ki. A Hercules & Love Affair nagy sikere inkább idézôjelben „nagy”, és csak egy viszonylag szûk réteget ér el, de a mûfajt mikróba vágó legújabb projekt, a Dinamo Azari és Alexander III mûvésznevek mögé bújó producerekbôl felálló duó talán komolyabb hírnév elé néz. Az okok egyszerûek: közérthetôbb, kevésbé szofisztikált, de ízig-vérig eredeti house-lemezzel van dolgunk, ami a kurrens elektronikus tánczenékbôl is merít itt ott. A dalok jók (bár néhol túl repetetívek hozzá, hogy tánctérrôl kiszakítva is élvezhetôek legyenek), a hangzás hibátlan, a kezdeményes üdvözlendô, reméljük most már lassan tényleg elôvehetjük az idôsebb tesónk hülye ruháit. //Eron Mezza

Columbia Egyáltalán nem meglepô, hogy a Kasabian nagyon gyorsan lett népszerû, az sokkal inkább, hogy a mai napig az is maradt. Az angolok semmivel sem tûntek jobbnak a velük együtt indult sokadvonalas gitárzenekaroknál – Razorlight és társai –, rajtuk kívül mégis mindenki eltûnt a süllyesztôben. A megoldás valószínûleg az, hogy a Kasabian nagy eséllyel juthat el arra az üres helyre, amit az Oasis maga mögött hagyott. Zeneileg is hasonlítanak kicsit, ami természetesen a Beatles lehetô leggátlástalanabb nyúlásában nyilvánul meg, de a Kasabian annyival feldobta az összképet, hogy ôk a Pri mal Scream örökségébôl is képesek meríteni. Persze mindent kicsit középutasabban prezentálnak példaképeiknél, ami még itthon is elég az átlagosnál jobb ízlésû, de azért zenével túl sokat nem foglalkozó fiatalok behálózásához. Tovább erôsíti az Oasis-párhuzamot, hogy az énekes Tom Meighan közel akkora paraszt, mint Gallagherék, illetve az, hogy ahogy az Oasisbôl, úgy a Kasabianbôl sem nézek ki egyetlen végig erôs albumot sem. Ez sem az. //fá

Brett Anderson Black Rainbows B A Songs A Suede 2003-as feloszlása után megjelent három Brett Anderson-szólólemez enervált hangulata leginkább azt sugallta, hogy az elmúlt évtized indie-popjának egyik legkarizmatikusabb frontembere még mindig nem tudta kiheverni a 90-es évek okozta másnaposságot. Tavaly viszont ismét összeállt a Suede (igaz, egyelôre csak koncertezni, bár szó van egy új stúdióalbumról is), és ez, úgy látszik, inspirálóan hatott az énekes zenei libidójára is, ugyanis legújabb szólóalbumán a többéves, visszafogott zongorás-akusztikus gitáros szomorkodás után újra visszatért a rocko sabb zenei formához. A Leo Abrahams producer (többek között dolgozott már Jarvis Cockerrel, Brian Enóval, vagy az Imogen Heappel) segédletével elkészült Black Rainbowst nem lenne igazságos Suede-albumokhoz hasonlítgatni, de semmi kétség nem fér hozzá, hogy egy üde hangzású, színes poprockanyag lett, a legjobb, ami eddig Anderson neve alatt megjelent. A 44 éves, remek formában levô énekesen (aki már több éve odafigyel az egy évtizede egy kicsit megkopni látszó hangjára) lehet érezni, hogy szinte lubickol az Abrahams által megálmodott hangzásban. Reméljük, a Black Rainbows egy újabb, remek Suede-album elôfutára lesz. //szá

I Break Horses Hearts Bella Union A Bajor Imrét megszégyenítô módon hipochonder Maria Lindén és Frederik Balck egy különféle betegségeket taglaló online fórumon „ismerkedett” meg egymással, majd nem sokkal késôbb I Break Horses néven létrehozták saját kis electro-shoegaze-dream popzenekarukat. Két ígéretes ízelítô után (Hearts, Winter Beats) leginkább az M83-féle álmodozó hangzású szinti-zajzenéket kedvelôk várták nagy áhítattal a svéd duó bemutatkozó albumát, ami augusztusban végre meg is jelent az egykori Cocteau Twins-fônök, Robin Guthrie kiadójának (Bella Union) gondozásában. A lemezt beharangozó dalok alapján leginkább egy M83–Cocteau Twins–My Bloody Valentine hármas tengelyén mozgó albumra lehetett számítani, ám a sok helyen az emberi testet hidegen vizsgáló szövegek (Hearts, Pulse, Cancer), valamint a lüktetô elektronikára és éteri énekre épülô dalok sokszor túlságosan befelé fordulóak, és néha bizony unalomba fulladnak a sûrû szintifüggöny mögött. //szá


program KRITIKA

Dream Theater A Dramatic Turn Of Events

kritika profil

ICS Vortex Storm Seeker

Primus Green Naugahyde

Century Media

Prawn Song

A Dimmu Borgir nevezetû pénzgyár elbocsátott bôgôsbedolgozója nem a munkanélküliséget választotta, hanem okosan kiváltotta a vállalkozói igazolványát. Vortex (alias Simen) évek óta afféle kultfigurának számít, köszönhetôen az Arcturusban és a Borknagarban nyújtott énekesi teljesítményének. Szólólemezén viszont majd mindegyik korábbi dolgával szakított, már ami a zenét illeti. Sokkal szellôsebb, gördülékenyebb, poposabb dalokat hallhatunk itt most tôle, de nem mindegyikük lesz az évtized slágere; az viszont biztos, hogy Simen hangja viszi el az egész lemezt. Hol mélyen, hol magasabb tartományban, de mindig érzelemmel átitatva adja elô komoly(talan) szövegeit. Végig érzôdik, hogy szívbôl énekel, bár az album hangzása elsôre megnehezíti ennek a felismerését. Külön öröm, hogy az Arcturus soraiba is visszatért idén, ráadásul aktív koncertezésbe is kezdtek. //HB

Elég sokáig, egész pontosan 12 évig éheztette rajongóit a buggyantan zseniális zenekarok legnagyobbika, a Primus. Az 1999-es Antipop után a Green Naugahyde az elsô sorlemez, és ugyan az elmúlt évek alatt néha kiadtak ezt-azt (EP-t, DVD-t, válogatást stb.), koncerteztek itt-ott, de az egész csak arra volt jó, hogy elhúzzák a mézesmadzagot elôttünk. Most viszont már nem panaszkodhatunk, itt a következô 13 számos dalcsokor, amibôl kiderül, hogy a dobos személyét leszámítva az égvilágon semmit nem változott Les Claypool eszement csapata. Talán annyit érezni a lemezen, hogy nincs sehol már az a befogadhatóbb Primus, ami az Antipop idején volt. Persze ettôl még semmi baj nincs a régi idôket megidézô anyaggal, a Tragedy’s a’Comin’ például egyenesen zseniális, a Hoinfodamanben pedig tôlük szokatlanul a torzított gitár dominál, szóval van itt érdekesség bôven, lehet elemezgetni hónapokig, ha nem évekig. Már csak a viharos soproni fellépést kell pótolni. //dg

Roadrunner Ha valaki kicsit alaposabban ismeri a metálzene történéseit, biztosan tudja, hogy a Dream Theater nemrég kénytelen volt elköszönni egyik alapító tagjától, a dobos Mike Portnoytól. A zenész szerint pihenôre van szüksége a zenekarnak, túl katonás ütemben gyártják a lemezeket. A többiek szerint nem így van, és hiába lett volna lehetôség a DT-n kívül is zenélni, ôk a folytatásban látták a megfelelô utat. Az A Dramatic Turn Of Events egyfajta bizonyítéka, hogy rosszul gondolták. A kezdô On Backs Of Angels olyan riasztóan unalmas, hogy már félúton elszendereghetünk tôle. Aztán a következô Build Me Up, Break Me Down helyre teszi a lelkivilágunkat. Egyértelmû, nem elnyújtott, nem virgázó szám, üdítôen friss. A folytatásban aztán ez váltakozik, hol unalmas, hol felcsillan, aztán újra kialszik. Talán arra gondolhatott Portnoy, hogy ezt a hullámzást lehetne kivédeni azzal, ha tovább érlelnék az albumokat, és lenne egy piszkosul erôs 50 perc, ami tényleg értékes gondolatokkal van tele, de a Dream maradt az a zenekar, amelyik ha nincs ötlete, akkor teker egyet, attól úgyis mindenki elalél. Ott tévednek, hogy nem mindenki. Hiába tehetséges a halálosan pontosan doboló Mike Mangini, a DT csak részben dugta ki az orrát a saját maga által ásott kreatív gödörbôl. //dj


Chickenfoot III eOne Music

Djerv Djerv

Alice Cooper Welcome 2 My Nightmare

Indie Recordings

Universal

A norvégokra mindig lehet számítani: ha már lankad a láncinges, arcfestôs álmodozás, és olybá tûnik: megújulni képtelenség, rendre felbukkan egy-egy friss formáció, és új életet lehel a döglödô metálszcénába. A legújabb üdvöske az Alpha Animal nevû tökismeretlen bandából kilépô Agnete köré szervezôdött Djerv. Tavalyi demójuk megjelenése már elôrevetítette, hogy nagyot fog durranni ez a lazára és egyszerûre vett – a Headstones címû dalnál már nincs is egyszerûbb gitározás talán –, okosan megszerkesztett, némileg blackes, de fôleg egy bekeményített Guano Apes–No Doubt duót reggelire megzabáló és igényesen kiköpô, bármilyen buliban vállalható zene. Tökéletesen kimunkált dallamok és refrének zuhognak végig a kilencszámos albumon, amirôl mindegyik dal önmagában is egy-egy gyöngyszem. Az énekesnô/frontlány Agnete szárnyal, játékosan beléd mar és aláz. Nem véletlenül szerepelt az utolsó Dimmu Borgirés Solefald-albumukon, egyedi hangja nem a tipikus Tarjás trillázás, inkább karcos és végtelenül dögös. Akárcsak a Djerv. //HB

A shock rock édesapjának tartott Alice Coopert nem szokás a rockzene nagy öregjei között emlegetni, pedig illene, hiszen Vincent Damon Furnier már 1964-ben zenekarban játszott. A Welcome 2 My Nightmare-t hároméves szünet elôzte meg, úgyhogy izgatottan vártuk, mit tud még kihozni magából. A lemez elôéletérôl nagyjából annyit illik tudni, hogy Cooper 1975ben kiadott egy Welcome to My Nightmare címû konceptlemezt, amin egy Steven nevû srác meséli el, milyen szörnyûségeket álmodik. A folytatáshoz Alice ismét elôszedte Bob Ezrin slágergyárost, aki pedig meghívott pár olyan zenészt, akik az eredeti Welcome-anyagon is dolgoztak, és Cooperrel egyetértésben retrósra vették a hangzást. Az album elsôre nem biztos, hogy bejön mindenkinek, de késôbb elôjönnek az olyan finomságok, mint a When Hell Comes Home gitárriffje, ami azóta sem megy ki a fejembôl, vagy a Kesha közremûködésével elôadott What Baby Wants, aminél jobb tánczenét régen nem írt senki. //sixx

Machine Head Unto The Locust

Wolves In The Throne Room Celestial Lineage

Roadrunner

Southern Lord

A Machine Head olyan, mint egy gyilkolásra betanított bulldog; éppen annyira okos, hogy kikerülje a védekezést, és átharapja az ember torkát. Ehhez képest a zenekar utolsó lemezén cirkalmas köröket rótt, terjengôs dalokat írt, amiket megemészteni napokig tartott. A nagy körök az Unto The Locustról sem hiányoznak, de a témahalmozás most átgondoltabb, Robb Flynn pedig alázatosabban viselkedik a témákkal. Nem a bonyolítás, hanem a jó dal lehetett most a cél. Persze a kezdô I Am Hell (Sonata In #C) rögtön nyolcperces, de a The Blackening dalaival szemben észre sem vesszük, hogy a végére ér a szám. Ott szinte türelmetlenül vártuk, hogy sikerüljön már kimondani, amit akarnak, itt pedig sodródunk az árral, a rengeteg ikergitárral és szólóval, a tömör riffeléssel, és az okosan felépített, mégis ösztönösnek ható refrénekkel. Ez a zenekar sosem tud már olyan hatásos lenni, mint a Burn My Eyes idején, de ennyi eltelt év után ez már nem is fontos, fôleg, hogy a Darkness Within képében az egyik legjobb dalukat írták meg. Az Unto The Locust masszív építmény, ami stabilan áll a Machine Head karrierjében, csak ezt a minôsíthetetlenül igénytelen borítót tudnánk feledni. //dj

Az elsô Chickenfoot-anyag nagyon jó kis rocklemez lett, pár egészen kiváló darabbal, úgyhogy joggal várták a rajongók, hogy a második album még erre is rátesz egy lapáttal. Harmadik hallgatás után bátran kijelenthetem, hogy rá is tett, sôt, ennyire hangulatos, végig egyenletes színvonalú anyagot a legutóbbi Mr. Big óta nem hallottam. A rockzenétôl jottányit sem távolodott el a zenekar, ugyanakkor hozzátett olyan motívumokat, amiket az elsô lemezen még nem akartak, vagy nem mertek meglépni. Mivel a négy zenész más-más háttérrel rendelkezik, csak idô kérdése volt, mikor áll elô valaki egy bluesosabb nótával, vagy csempész egy kis soul-r’n’b-hatást valamelyik keményebb riff mellé. Kiválóan összerakott album a III, kísérletezô kedvû profi zenészek könnyed, laza örömzenéje, aminek minden percén érzôdik, mennyire szeretnek ezek az emberek együtt zenélni. //sixx

A természetimádó amerikai (poszt) black metalzenekar elôzô, harmadik albuma, a Black Cascade olyan mértékben nem volt hallgatóbarát a tízperces zajmasszáival, hogy sejteni lehetett, abba az irányba nincs értelme folytatni a kalandozást. Így is lett, a Celestial Lineage letisztultabb, higgadtabb, horribile dictu: dallamosabb, mint az elôdje, ráadásul visszatért a nôi ének is, amit az elôzô album elôtti EP-n hallhattunk elôször. Biztosan sokan zsebkendôért nyúlnak majd, hogy a lemezrôl letörölgessék a nyálat, pedig azért a helyzet nem ennyire vészes. Az új lemez ugyan lassabb, kevésbé súlyos, és talán épp emiatt kevésbé lélekemelô – vagy lélekromboló, kinek-kinek ízlése szerint – album, viszont egy érett zenekar érett munkája. Erre szokták írni, hogy akkor biztos dögunalmas, ezúttal viszont szerencsére messze nem errôl van szó, bizonyos szempontból megszületett a Wolves In The Throne Room legjobb lemeze. //SCs.

51

program KRITIKA

Fish! Sav Szerzôi kiadás

Mastodon The Hunter

A Fish! az idei fesztiválszezon egyik legizgalmasabb zenekara volt. Nem nagyszínpadokon és nem is többezres tömeg elôtt nyomták, de mindig olyan hévvel és lendülettel zenéltek, ami bárkire átragadt, aki arra járt. Valljuk be, talán rosszat is tenne nekik egy távolságtartó nagyszínpad, mert a Fish!-nek a közvetlenség áll jól. A Sav is ilyen. Baromi közel van a közönséghez, fôleg, hogy letölthetô a zenekar weblapjáról, a csapat pedig úgy kapja vissza a belefeccölt pénzmagot, hogy a közönség befizet a koncertekre. A lemezen érthetô, ironizáló, kekeckedô szövegek vannak, feszes, mozgásra ingerlô ütemek és slágerek, egytôl-egyig. Ha valaki erre is kíváncsi, annak elmondjuk, hogy dinamikusabban szól, mint a Csinálj egy lemezt, meg azt is, hogy a legjobb szám rajta az egyperces címadó, továbbá, hogy van rajta reggae, meg rap is, de amúgy rock az alap. Ez nem az a zene amin elmereng az ember, hanem amit gyorsan megemészt, aztán a koncerten kiköp, amikor énekelni, és táncolni kell, márpedig erre lehet. Garázsrock, slágerrock. //dj

Reprise/Magneoton A metál megmentôjének kikiáltott Mastodon elôzô, Crack The Skye címû albumát a mai napig nem kedvelem, pedig sokszor próbálkoztam vele. Emlékszem, mikor elôször pörgött a lemez, egyszerûen nem hittem a fülemnek, hogy azok a csávók, akik már az elôzô Blood Mountainon sem tudtak énekelni, most egy egész anyagot képesek hamisan végignyivákolni. Ehhez még egy jó adag „csináljuk meg a definitív Mastodon-lemezt”-érzés is társult, így kissé erôltetett lett az amúgy késôbb a sajtó által egekig magasztalt album. Persze ebbôl a nagyívû alkotásból már nem tudott hová lépni a zenekar, így a The Hunter beleszarós, mindent szabad cucc lett, legalábbis a beharangozás ezt sulykolta. Nagyon nem is hazudott a promóció: tényleg az elsô koncepció nélküli Mastodonlemez született meg, amin ugyan ismét sokat nyivákolnak, de már jóval izgalmasabban, mint a Crack The Skye-on. A zene is az eddigi legváltozatosabb: sehol sincsenek a hosszú eposzok, helyettük dalokat írtak, amik ugyan hol Ozzy, hol a Queens Of The Stone Age, hol pedig a Pink Floyd elôtt tisztelegnek, közben pedig érezni azt a huncut hozzáállást, amit még a komolykodó elôzô lemez sem tudott kiölni belôlük. Sôt, most a leghuncutabbak, és ez nagyon jól áll nekik. //dg


Kex Let’s Cake Moiras A korai hetvenes évek pszichedelikus szcénája sajátos pályát futott be Magyarországon: a legtehetségesebbek vagy külföldre távoztak az ellehetetlenülés elôl (Kex, Syrius), vagy saját magukat lehetetlenítették el (Radics Béla), és az egyetlen Syrius-nagylemezen kívül csak pár hányattatott sorsú korabeli kislemez ôrzi az emléküket. Ez a hiánypótló kiadvány a Kex összes olyan fellelhetô felvételét tartalmazza, ami az együttes 1969-es indulása és a frontember, Baksa-Soós János 1971-es emigrációja között készült. A lemezt nyitó Elszállt egy hajó a szélben és a Szép lányok, ne sírjatok! címû filmhez készült betétdalok lendülete szerencsére kitart azon a kevésbé élvezhetô minôségû koncertfelvételen is – Babos Gyula kérészéletû rockzenei karrierjének talán egyetlen mementója –, aminek a csúcspontja a Hetedik címû József Attila-feldolgozás. „Elszállt egy hajó a szélben, házunktól nem messze megállt / Kiszólt egy hang, hogy én menjek, sietnek, nem várnak tovább” – ezúton üdvözöljük röhögve a korabeli cenzorokat, hogy drogos utalásként nem ez a részlet, hanem Szörényi Levente nôi páncélinges lemezborítója (Utazás) vágta ki a biztosítékot… //Németh Marcell

SUPERBUTT MUSIC FOR ANIMALS CD

Anthrax Worship Music Nuclear Blast Az Anthrax John Bushsal úgy vészelte át a Pearl Jam, a Green Day és DJ Bobo egyeduralmát, hogy kizárólag hibátlan lemezeket tett le az asztalra. Más kérdés, hogy a kiadói bénázás miatt a zenészek közelebbi hozzátartozóin kívül csak a fanatikus keménymag értesült ezek megjelenésérôl. Scott Ianék talán ezért is kaptak vérszemet, mikor Sharon Osbourne meglebegtetette elôttük az ominózus csekket egy reunion reményében. Ekkoriban Lee Aaron és az XL Sisters mellett már a régi énekes Joey Belladonnának is bérelt helye volt a kiégett rocksztárok panoptikumában, egykori zenésztársai azonban mégis égetô szükségét érezték, hogy kibéküljenek vele. A sztorit innentôl hadd ne ecseteljük: lényeg, hogy tíz-húsz szappanoperás fordulatot követôen a jó Joey visszatért. Hasonló elôzmények után nincs az a jó érzésû zenepajtás, aki ne érezne csábítást, hogy szarba gyalázza a szóban forgó lemezt, ám a Worship Musicba képtelenség belekötni. Szó se róla, a lemezt megelôzô közjáték ízléstelenebb volt, mint a vatikáni kegytárgyboltok kacsintóspénztárca-kínálata, azonban mindez mit sem változtat a lényegen: az Anthrax újra pusztít. //Kirsch

SUPERBUTT MUSIC FOR ANIMALS

A VADONATÚJ, 17 DALOS DUPLA ALBUMOT KERESD A BOLTOKBAN! WWW.SUPERBUTT.NET

program KRITIKA

Apparat The Devil’s Walk

kritika profil

Modeselektor Monkeytown

Hecq Avenger

Monkeytown

Hymen

Érdekes dolog 2011-ben egymás mellé állítani két olyan albumot, amelyek készítôi 2009-ben szinte tökéletes közös lemezt hoztak össze. A Modeselektor idén megpróbálta a lehetetlent: überelni a Moderat albumot, Apparat remekbe szabott dalírói tehetsége nélkül. Az eredmény elég kiszámíthatóra sikerült. Elég hamar egyértelmûvé válik, hogy a Monkeytown és 50 Weapons kiadók útjának egyengetése közben azért elég pontosan nyomon tudták követni az elektronikus zene aktualitásait: a jól mûködô és a zsákutcának számító dolgokat egyaránt. Ezek a hatások úgy formálták a Modeselektor új lemezét, hogy a hangzás maximálisan megfelel az idei elvárásoknak, viszont a dalok nem igazán mutatnak újdonságot. Szinte minden megoldást hallhattunk már vagy a Modeselektortól, vagy napjaink feltôrekvô producereitôl, a legszembetûnôbb hasonlóságot pedig a szintén monkeytownos Siriusmo albummal lehet felfedezni. Az ilyesmi általában jobban szokott sikerülni az ilyen profi bandáknak... //Bodnár Dávid

Az idei év újabb meglepetése, hogy az eddig sötét ambient- és IDM-munkáiról híres Hecq ezúttal lazított egy kicsit a szigorán, és egy egész albumot szentelt az elsôre könnyedén fogyaszthatónak tûnô, dubstepközeli zenének. Az ezt megelôzô kislemez, az Exillonnal közös Spheres Of Fury megmutatta, hogy bôven vannak még tartalékok a stílusban, csak megfelelôen kell velük sáfárkodni. Hecq egyébként sem állt távol az agresszív elektronikától, amióta viszont nyilvánosságra került a 2009-es Broken Note, majd idén a Machinecode album, ez számára is egyértelmûvé válhatott. Az Avengeren a szokásosan könyörtelen hangdizájnt egészen jól sikerült klubformába önteni; persze ezek a számok nem kifejezetten fogják megtáncoltatni az embereket, sokkal inkább az abszolút pusztítás a céljuk. A fajsúlyos, komplex darabok után öt remix következik, amiket szintén profi IDM-bajnokok készítettek. Ezek között találunk keményebb (Anxst, Septic Insurgent) újragondolásokat is, majd a végén egy Deadfader dark-ambient remixet, tökéletes lezárásnak. //Bodnár Dávid

Mute Az idei év leginkább várt albumát hónapokig tartó találgatás elôzte meg, hiszen nyilván mindenkit érdekelt, hogy a Mute-hoz szerzôdô Apparat mit hoz össze szólóban. Elôzô munkáin, fôleg az Ellen Alliennel és Modeselektorral közös anyagokon meglehetôsen kimerítette az elvárásokat, legyen szó elektronikai megoldásokról, vagy az azokat átszövô, erôsen dalcentrikus megközelítésrôl. A Devil’s Walk azonnal tisztázza, hogy itt már egészen másról van szó. A hidegen precíz németes beütés teljesen eltûnt, helyét a tengerentúli független rock szabadsága vette át, a néhol björkös vagy akár We Love-os hangulat pedig meghitt módon veszi körül az embert. Sajnos néha már túlzottan is amerikaias a lemez: a konkrétan Dub FX-es hangok miatt néhol azt hiheti az ember, hogy egy óriási plázában hallja a dalokat, körülötte pedig mindenki jól érzi magát, de valami mégsem stimmel. Ez nem az az Apparat-album, amit évekig fogunk hallgatni, vagy akár emlegetni. //Bodnár Dávid

Fabric

Aérea Negrot Arabxilla

Cosmin TRG Simulat

BPitch Control

50 Weapons

Nem egyszerû dolog bemutatni egy olyan elôadó albumát, akirôl valószínûleg a nagyközönség még sosem hallott. A venezuelai származású énekesnô, miután bejárta a fél világot, londoni kitérô után Berlinben találta meg a helyét, és 2010-ben már saját EP-t készített a BPC-nek. Ekkoriban már a méltán híres Hercules & Love Affairben énekelt és táncolt, ami elég jó ajánlólevél, ha az ember pont Németország – és az egész világ – elektronikus zenei véráramába akar bekerülni. Az Arabxilla egyszerûen az eddig elkészült dalainak gyûjteménye, hatásai közt pedig ugyanúgy megtalálható az ôsvonalas opera, mint a spoken word, vagy a tipikus német minimalista house. Az egész eddigi életutat elmesélô anyag nyelve is egészen speciális: a kötelezô angol mellett a német is megjelenik, ami megkönnyíti a klasszikus zenei elemek technóval való egyesülését. Természetesen az albumon ettôl függetlenül nincs kivetnivaló, bár sokszínûsége nehézkessé teszi a megemésztését. //Bodnár Dávid

Meglepôen erôs és friss albummal jelentkezett a román származású Cosmin TRG a Modeselektor „piaci” kiadóján, a 50 Weaponsön. A 2007 óta töretlen fejlôdést mutató producer munkájának állomásai jellegzetes címkékkel jelentek meg; elég csak a Hessle Audio, a Rush Hour, a Tempa és a Hemlock által kiadott kislemezeket tekinteni. Elsô szerzôi albumán az elôéletébôl következô hibalehetôségek eleve ki vannak zárva. A Simulaton nincs helye gagyi dubstep/ garage daloknak – persze a hatások nyomokban jelen vannak –, sokkal nagyobb hangsúlyt kaptak viszont a manapság agyonjátszott post-house és újkori minimaltechno megoldások. Emellett Cosmin a klasszikus dub-techno hangzását sem mellôzte, ezáltal még színesebbé téve az amúgy is összetett anyagot. A végeredmény igazi, lassan feledésbe merülô értékekkel bíró, plasztikus house-album, ami nem erôltetetten, hanem ösztönösen hozza a jobbnál jobb tánctérbombákat. //Bodnár Dávid

Oliver Klein Gallery

Charly Linch Filthy Pleasures

Kling Klong

Mindtrick

A német veterán technoproducer, Oliver Klein hosszas várakozás után végre elkészítette elsô saját albumát. Az állandó minôséget tartó Kling Klong fônöke, Martin Eyerer 2008-ban kezdett együtt dolgozni Kleinnel, három közös számuk fel is került a Galleryre, de itt nincs vége a kollaborációk sorának. A lemez szinte teljes egészében kiadatlan munkákkal van tele: az electribe-os Peter Jürgen és a Kling Klongért felelôs Great Stuff belga üdvöskéje, Ramon Tapia is ott van a közös trekket jegyzôk listáján. Az anyag egész egyszerûen leírható: jellegzetesen német, túlnyomórészt technomegoldásokra építkezik, tisztán és erôteljesen szól, és az egészet tánctérre tervezték, arra pedig maximálisan meg is felel. Nincs kifejezett húzószám, cserébe nincs töltelék sem: ez a tizennégy darab csak arra jó, amire kitalálták, arra viszont maximálisan. Maga a szerzô is azt nyilatkozta, hogy nem fog kísérletezni más stílusokkal, azt csinálja, amihez a legjobban ért, és amit elvárnak tôle. //Bodnár Dávid


Fabriclive 59 mixed by Four Tet

Ekkora nevek mixeit, mint Four Tet, fôleg Fabriclive-környezetben, elôszeretettel kritizál az ember. Igazán profi DJ-mixeket ugyanis mostanában elég nehézkes ütôsre fabrikálni, ugyanis sok minden múlik a rászánt, vagy rendelkezésre álló idôn, esetleg a licencelhetô dalok listáján. Emberünk szokásához híven mindennek ad egy újabb csavart, ugyanis ritkán hallhatunk ennyire magabiztos szelekciót, még a mostanában elég stabil minôséget nyújtó Fabriclive-sorozathoz képest is. Ez a Four Tet-mix ugyanis nem is igazán klasszikus értelemben vett DJ-mix, sokkal inkább válogatás, vagy mixtape. Csak a legjobb aktuális számok kerültek fel rá, és egy-két exluzív darab, érdekes módon az átütô sikerû tavalyi albumról (There’s Love In You) viszont egy sem. Helyettük hallható néhány igen jellegzetes újiskolás house-nóta, köztük Burial Street Halo remeke, aminek egyszerûen csak Four Tet tud ideális környezetet nyújtani. Egy ilyen válogatást csak ajánlani lehet. //Bodnár Dávid

A néhány éve még erôteljes breakcore-bástyaként üzemelô Mindtrick egy ideje kemény, de szokványos felépítésû dubstepanyagokat jelentetett meg, ezzel a lemezzel viszont visszatér az eredeti vonalhoz. Charly Linch Hollandia egyik új, betegebb zenében utazó üdvöskéje. A Filthy Pleasurest mindössze két hasonló kislemez megjelenése elôzte meg, és ez általában rányomja a bélyegét az elsô, teljes hosszúságú anyagokra. Ez a megállapítás erre a lemezre is vonatkozik, mert hiába a szcénára egyre kevésbé jellemzô újítás, hallani, hogy még nem teljesen kiforrott producer munkájával állunk szemben. Az album akár a legutóbbi Duran Duran- és The Teknoist lemezek keresztezése is lehetne, de itt a könyörtelen, fémes drum&bass-elemek old-school rave és UK-hardcore hangzással és régi gengszterrepmintákkal bontják alkotóelemeire az ember agyát. A legjobb az egészben, hogy a várakozásokkal ellentétben jóval nagyobb komolytalanságadagot tartalmaz a Filthy Pleasures. //Bodnár Dávid

55

program KRITIKA

Punnany Massif Sun Kick EP AM / PM Music

Káva Psziché

Garage Productions A kettes Káva-albumra annyi zene készült, hogy rá sem fért egy CD-re, ami viszont igen, az elég meggyôzô lett: odamondós, erôteljes flowval megrappelt számok születtek a tatabányai kvartett mûhelyében. A hangzás amiatt nem egységes, hogy közel tucatnyi zeneíró alapjai kerültek a Pszichére, ellenben ez nem is volt feltétlenül célja a csapatnak, az viszont igen, hogy az Egypontnulla címû bemutatkozó lemez debütálása után legyen létjogosultsága az új cuccnak. Fura Csé indítja a hullámokat: pazar és ütôs minden verzéje, AKR még mindig laza, Szimat meglepôen jókat rappel, El Magico pedig kicsit kevés: írhatott volna több szöveget a motyóra. A kritikus hangnemû, itt-ott odamondogatós dalok (Szoci, Slágergyanú, Nincs vissza) a legfrappánsabbak. Két dolog viszont javítandó lenne: az egyik a keverés, ami eléggé ingadozó képet mutat, a másik pedig a lemez hossza: 2011-ben nem nagyon szokás egy teljes korongot megtölteni. Minden más rendben van, ez a cucc ugyanis pont annyit mutat, mint amennyit szeretne - egy jó magyar rapalbumot. //eckü

A határokat játszi könnyedséggel feszegetô pécsi formáció nyolcszámos minialbumot hozott tetô alá szeptember elején, amely közel negyvenperces játékidejével és tartalmával együtt simán nagylemezzel felérô produktum. Az ének és a rapek aránya ezúttal is tökéletes összhangban van, a népzenei motívumokat (Másfél hete) is fogyasztóbarátan használják, és az egész lemezen sok élô hangszer szólal meg. Az aprólékosan kidolgozott dalok bô lére eresztése sem zavaró, úgyhogy mondhatjuk: ez az anyag a Shen Kick, méltó folytatása. Amivel talán annál is több: egy hallgatásra ennyi dal sokkal könnyebben emészthetô. A Kopóggyá pimasz lírikája és lüktetô ritmusa nagyon laza, a lokálpatrióta pécsi témakört feszegetô tétel ugyan erôsebb volt az elsô lemezen, a sláger és egyben a lemez csúcsa viszont az Élvezd, ami dobok nélküli darab, a tökéletes „carpe diem” életérzés közvetítése, pontos kontrákkal, értelmes és kellemes szöveggel, szép trombitával. //BD

Jay-Z and Kanye West Watch The Throne Roc-A-Fella Ne is vitázzunk: Jay-Z és Kanye West tehetséges arcok. Gyakorlatilag amit csak lehetett, elértek a popzenében, és minden egyes nyilatkozatukon milliók csüngenek. Lehet persze köpködni, vagy a régi szép idôket emlegetni, amikor még a rapperek fegyveres, kemény férfiak voltak, nem pedig celebeket dugó, jól öltözött metroszexuálisok, de tény, hogy a mainstream hiphop ebbe az irányba ment el, és manapság már az a fontos, hogy arra a zenére, amire az elsô ligás fekák szövegelnek, ráénekelhessen akár Nelly Furtado is. Ha sikerül megbarátkoznunk ezzel, akkor a Watch The Throne elsôrangú lemez, ami semmi egyebet nem akar azon kívül mondani, amire a címében is felhívja a figyelmet: nézzetek rá a trónra; épp ez a két faszi ül rajta. Nagy a pofájuk, de megtehetik. //fá

Eastern Croppaganda 2 The Mid-Mid East Szerzôi kiadás „Tizenöt exkluzív track Kelet-Magyarország földalatti bugyraiból” – igazít útba az alcím. Debrecen legrégebbi hiphop partisorozatának (Romlott Hazai) és egy helyi boltnak (Cropp) köszönhetôen jött létre ez a válogatáslemez. Rapcuccok, instruk, remixek, dupstep és elektromos mûfajok felé kacsingató, vegyesfelvágott-jellegû alapokat hallunk, amelyek az összképre is rányomják a bélyegüket, de a koszos ütemek és a nem éppen patyolattiszta hangzás itt nem hátrány: a nyers atmoszféra tökéletesen visszaadja az RH bulik feelingjét. Vannak tehetséges új arcok (Hírwevôk), régi motorosok (Jossa), de olyan is, aki patinás, elszállós zenét dobott a közösbe (Hana). A sztenderd goldenera-beateket gyártó Alabama és Big Yeti cuccai rendben vannak, ahogy Sima újragondolásai is ügyesek. Kiemelendô még a borító, amit Sho jegyez, illetve maga a kezdeményezés mindenféleképpen. Minôségben és néhány szövegben kell még azért javulni, de az irányvonal frankó. Hajrá Romlott Hazai! //BD


program KRITIKA

Vágtázó Csodaszarvas Csillaglovaglás

kritika profil

Golden Kanine Scissors & Happiness

Dee Dee Bridgewater Midnight Sun

Glitterhouse / IndieGo

DDB Records/Universal

Néhány hónapja jött ki a svédek friss alt-country üdvöskéjének Oh Woe! címmel az új, azaz második lemeze, amelyrôl azt állítottam, hogy azon találták meg igazi hangjukat, és bár nem kerülhetô meg a 16 Horsepower, sem annak utódja, a Wovenhand, de nem epigonról van szó, és ez igaz erre a 2009ben készült elsôre is, amit hozzáférhetetlensége miatt a Glitter újra piacra dobott. Ez az elsô album egészen más, mint a folytatás, mintha nem is ugyanaz a banda lenne, és nem csak azért, mert azon az egészen sötét tónusok, a sok lassulás, a gitárok mellett a hegedû dominált, míg ezen a klasszikus rockfelállást ukulele és sok trombita gazdagítja, hanem tényleg nagyon más az egész. Amennyire rockandrollról van szó, ugyanannyira melankolikus folkról, nem is bírom ki, hogy ne két bandára hivatkozzak megint, egyrészt a norvég Washington bír ilyen érzékeny, végletekig érzelmes tónussal és édesbús énekhanggal, a ritmusok, és a fúvósok tekintetében pedig a tavalyi Szigeten bemutatkozó arizónai Calexico a rokon. Már csak élôben kell lássuk ezt a szimpatikus malmôi bandát is…//rm

Olyan gigantikus életmû esetében, amilyennel Dee Dee Bridgewater rendelkezik, átfogó és hiteles best of albumot kiadni lehetetlen küldetés. A hatvanegy éves jazzdíva ezért rafinált módját választotta az összegzésnek: vélhetôen és remélhetôen nem utolsó válogatáslemezén karrierjének kedvenc szerelmes dalait gyûjtötte össze. Kapunk morzsákat a legendás Dear Ella és a J’ai Deux Amours lemezekrôl, s a Keeping Tradition is három dallal van jelen – Dee Dee legjava ez, élvezet hallgatni, ahogy az értô hangmérnöki kezek újramasterelése nyomán új tartományai sejlenek fel a jól ismert felvételeknek. A különbözô hangulatú, hangszerelésû dalok szépen simulnak egymásba, Dee Dee hangjának érése, változása pedig pompásan lemodellezhetô, ha megnézzük az idôrendet. (A jó bor-hasonlat megvan?) Kitûnô apropó ez a lemez az egyik utolsó nagy díva életmûvének megismerésére – szépen becsomagolva pedig szerelmi vallomásként is parádésan funkcionál. //audrey

Fonó Az ember azért tudja, hogy mit várjon a legtöbb zenekartól, ha új lemezre kerül a sor, és ez alól nem kivétel a VHK és a Vágtázó Csodaszarvas sem. Volt elképzelésem, mit kapok, mit fogok hallani, de!, és ez nagyszerû érzés, mellbevágott az a könnyedség, az a magától értetôdô természetesség, ahogy kinyílt egy másik világ az albumba hatolva. Az elsô két VCSSZ-lemez szinte minden oldalról körbejárta és feltérképezte a vágtázó zene népzenészként elmuzsikálhatóságát, aztán most kiderült, hogy korántsem. Annyira érzékletes, magába szippantó, eget-földet, pusztát-csillagokat bejáró, barátságokat, lovasnépek életminôségét, új valóságokat megéneklô ez a hetven perc, amire még nem volt példa sem a folkos alapú mûfajokban, sem pedig Grandpierre Atilla munkásságában. Nemcsak maguk a dalok, hanem a hangszerelés is mesésen színes és gazdagon rétegzett, mégsem terheli meg a zene egészét, és bár itt is tíz zenész pengeti, fújja, üti hangszerét, mégis mindennek és mindenkinek tere van, és hosszú kifutása. Sok-sok érzékeny és finomra szôtt menetet engednek meg maguknak, amikkel éppolyan jó együtt álmodni, mint ébredni – tán ez a legjobb lemez az elsô VHK óta, vagy úgy is mondhatnám, hogy ez az, ami a VHK-ból igazán ki kellett nôjön az évek során. Nyilván adja magát slágernek például az Aláírhatatlan történelem új verziója, a Gyönyörû vágy, és biztosan lesznek rajta majd nagy kedvencek késôbb (mondjuk a Júlia szép leány), de most még csak az újra és újrahallgatásnál tartok. //rm


The Walkabouts Travels In The Dustland Glitterhouse / IndieGo

Sixteen Horsepower Yours, Truly

East Gipsy Band Ageless Message (Feat. Tim Rise)

Glitterhouse / Indiego

Fonó

Kedvenc hôsünk, David Eugene Edwards ugyan már régóta a Wovenhand élén játssza el halálközeli szerepeit nagy-nagy örömünkre, de azért kultikus elsô bandája, a 16 Horsepower is idôrôl idôre hallat még magáról valami posztumusz remekkel. Ez a jogi procedúra miatt hónapokat csúszó dupla válogatás két legyet üt egy csapásra. Az egyes lemez egy hagyományosnak mondható best of, de nem a zenészek, sem pedig a kiadó válogatása nyomán alakult ki a tracklista, hanem a rajongók dönthettek szavazással a rákerülô dalokról. A szerkesztés persze már nyilván tudatos munka, és igen jól sikerült, amellett, hogy jólesik hallgatni ezeket az örök érvényû gyöngyszemeket, valahogy egységes albumként mûködik ez a háromnegyed óra, annak ellenére, hogy idôben a teljes életmûvet felölelik a dalok. Az igazi csemege persze a kettes disc, ahol verziók, demók, és egyéb kiadatlan felvételek sorakoznak. Majd mindent ismerhetünk így, vagy úgy, legalább koncertverzióban, de néhány felvétel feszültebb és nyersebb, mint amit az albumokról megszoktunk, néha nem is alt-countryt hallunk, hanem punkos vadulásokat. Ahogy pedig a Creedence Clearwater Revival számához, a Bad Moon Risinghoz nyúltak, az mindent megér, pár tucat meghallgatást mindenképpen…//rm

Vittorio Grigolo Arrivederci

Legutóbb az EtnoRom új lemezén találkozhattunk a roma zene és a jazz házasításával, de itt ez a két, lassan egyre kevésbé elkülönülô zenei terület másképp találkozik. Ahol az énekes Balogh Gusztáv mintegy fôszereplô, sokkal inkább szervül a hagyományosabb cigányzenéhez a dal, ami nem feltétlenül jelent echte folklórt, bár abból indul ki. A vendéglátós, kávéházas elemek pedig igen virtuózan a jazz széles folyamába merülve adják metszetét mindannak, amit ezek a fiatal muzsikusok tudnak. Remekül felépített és roppant élvezetes menetekkel találkozhatunk itt, teljesen bele is feledkezhetünk a szédületes tempó- és témaváltásokba, meglepetésekbe. Ez az album egyetlen gyengéje is, néha túl sokat akar mutatni, de ez szerencsére csak ritkán igaz. Amikor a lüktetôen táncos részek szépen és észrevétlenül úsznak el valami finom hangszerszólóval, majd ugyanilyen mesterien találnak vissza a fôtémához, akkor minden mást elfelejtünk. A mindig remek Balogh Gusztáv mellett olyan muzsikusoké itt a terep, mint Balázs Elemér, Bolla Gábor, Sárközi Lajos, Balázs József, Lakatos „Pecek” Krisztián, Oláh Vilmos, valamint a két dalban közremûködô Tim Rise. //rm

Szokolay Dongó Balázs – Bolya Mátyás: Tánclánc Gryllus

Sony Classical Semmi pánik! Aki idén lemaradt az olasz nyaralásról, annak instant és tartós megoldással állunk elô: tessen szíves megvenni Vittorio Grigolo új albumát, és probléma megoldva. Bár hol, bármikor elôvarázsolható olasz nyáresti hangulat, csak egy tál carbonara és finom olasz bor hiányzik a tökéletességhez. Grigolo a huszonegyedik századi tenor megtestesítôje: piszok jóképû, nagyon tehetséges – és rettentôen népszerû. Elôzô lemeze, a The Italian Tenor az útkeresés jegyében készült, az Arrivedercivel azonban határozott irányt vett a mûvészi karrier. A választás – amely könnyed (ám korántsem könnyû) olasz dalokat, filmzenéket, operaáriákat jelent – nem is oly meglepô, ha tudjuk, hogy Vittorio már tizenhárom éves suhancként a Pavarottino becenévvel büszkélkedhetett. A már akkor is szupersztárnak számító tenor azt írta az emlékkönyvébe: „felejtsd el a Pavarottino nevet, te leszel Vittorio Primo!” És lôn. Eddig csak kedveltük az ifjú örököst, mostantól bármikor megmártózunk vele a Trevi-kútban. //audrey

Hogy mitôl emelkedik egy zenés produkció mágikus magasságokba, ahol ég és föld, mélység és magasság összekapcsolódik, igen nehéz megmondani. Még sokkal inkább tartunk ott, hogy legfeljebb átéljük, átérezzük, belerázkódunk az élménybe, mintsem tudatosítanánk. Ez nem baj, ez már olyan valami, amiért érdemes befizetni egy körre. Ezt érdemes megtenni jelen tárgyunkkal is, mert általa kiléphetünk a normák keretébôl, és valódibb lényünkkel találkozhatunk, valami örökszerûvel, sosemvolttal és mindig is létezôvel. Ezt a két szerzô és zenésztársaik alig felfogható szakmai tudással és bátorsággal teszik, meghaladva mind a „folkrendôrség diktálta” purista kényszert, mind pedig a silányító és édesítô popcsapdákat. A tiszta népzenei archetípusok csodálatos erôvel és intenzitással, magától értetôdô természetességgel oldódnak táncszínházi muzsikává, ki sem jelölve a szokásos népzenei-mûzenei határokat. Nagy öröm, hogy végre a két régóta együtt dolgozó muzsikus fôszereplôvé lépett elô a háttérszerepek garmadája (Sebestyén Márta, Palya Bea) után az „Örökkön-örökké” táncelôadás bemutatásával, de a részletek mind kiolvashatók a borítóból, úgyis abban maradtunk, hogy érdemes befizetni erre a körre. //rm

Az amerikaifolk-alapú rockandrollbandák egyik legeslegjobbja, a 84-ben alakult seattle-i Walkabouts is a Sub Popnál kezdte, de kilógtak rendesen a grunge-sorból. Kicsit múlt idôben beszélhetünk róluk, Chris Eckman, az együttes motorja, dalszerzôje, énekes-gitárosa jó évtizede Szlovéniában él, és el is van foglalva millió projektjével. A Walkabouts 2005-ben adta ki a karcos Acetylene-t, amit sokáig hattyúdalnak gondoltak ôk maguk is, valamint két éve egy dupla válogatással szinte még rá is erôsítettek erre, ahol a best of mellett hasonszôrû bandák dolgozták fel kedvenc Walkabouts-dalaikat. Aztán Christ nem hagyta nyugodni a dolog, hazalátogatott, és kiderült, hogy van még szusz a régi társakban, és össze is raktak egy olyan lemezt, ami a legjobb albumaik mellé helyezhetô. Persze, mivel friss, és tényleg csodálatos lett, szeretném azt mondani, hogy ez a legjobb, az életmû csúcsa, és miért is ne. Azon kívül, hogy Carla sem vesztette el a hangját, dalokban és hangszerelésben is mindent megkapunk, amit nagyon szeretünk tôlük, gazdagon rétegzett muzsikát, folyam-mély sodrást, elszállást, pszichedéliát, frenetikus hangszeres játékot, és szerencsére az a nyughatatlanság sincs sehol, amit kifejezetten nem szerettem az elôzô lemezben. Megint ôk a legjobbak az amcsi folkban, talán egy új fejezet nyílik most a zenekar életében, a „felütés” mindenesetre hibátlan. //rm

59

interjú

Zene, úgy, ahogy szeretjük Azt hittem, rosszul látok, hogy ez egy másik Pump Up The Jam lehet csak a YouTube-on. Tévedtem. Ez az. A HARMONIA GARDEN Technotronic-feldolgozása a valaha született legbizarrabb átirata ennek a klasszikusnak, olthatatlan vágyat éreztem hát, hogy kinyomozzam: mégis hogy jutott eszébe valakinek megcsinálni. Lombos Pál zenekarvezetôt kérdeztem. Lángoló Gitárok: Hungarian Django Swing – így fogalmaztad meg, milyen zenét játszik az együttes. Valójában szinte kézenfekvônek tûnik a francia cigányjazz és a magyar népzene összeházasítása, ebben a formában mégse nagyon van rá példa. Lombos Pál: Hasonló dolgokat már hallottunk, azonban például az, hogy cimbalom és harmonika is szerepel a zenekarban, kuriózum. Minden tag más zenei elôéletet, mûveltséget hozott magával, ebbôl a sokszínûségbôl alakítottuk ki azt a stílust, ami ránk a leginkább jellemzô, és amiben valamennyien jól érezzük magunkat. LG: Van, aki jazztanszakon végzett a csapatból, te például klas�szikus zenei képzettséggel bírsz, de mindannyian (Balogh Miklós hegedûs, Horváth Márk és Jakab Viktor gitáros, Oláh Gergely cimbalmos, Pagonyi András harmonikás) zeneakadémiát vagy fôiskolát végzett zenészek vagytok. Mit hallani ebbôl a zenétekben?

LP: Ô a közös pontunk. Elindulunk egy koncertre – Djangót játszunk a buszban. Ha abbahagyjuk, a fiúk a telefonjukról nyomják tovább a számait, a koncerten is az ô dalait játsszuk, majd pedig beülünk egy kávézóba, presszóba, és örömzenélünk – Djangót, sokszor hajnalig. Azt a zenét játs�szuk, amire mi jól érezzük magunkat, tehát gyakorlatilag a színpadon bulizunk. Meg utána. És mindig, amikor együtt vagyunk. Nagyon ritka az ilyen zenekar, és biztos vagyok abban, hogy ez a közönség felé is átszûrôdik. LG: Nemrégiben egy kiváló énekesnôvel koronáztátok meg a Harmonia Garden hangzását. Tudatos keresgélés során bukkantatok Szirtes Edinára, azaz Mókusra? LP: Igen, ugyanakkor, amikor lejött az elsô próbára, azonnal tudtuk, ô kell nekünk. Ô az az énekesnô, akit bármilyen helyzetbe hozunk zeneileg, nem jön zavarba, tökéletesen szól együtt velünk. Nem is volt kérdés, hogy ôt akarjuk, az összhangot pedig a közös koncertek azonnal igazolták.

Elindulunk egy koncertre – Djangót játszunk a buszban. Ha abbahagyjuk, a fiúk a telefonjukról nyomják tovább a számait, a koncerten is az ô dalait játsszuk, majd pedig beülünk egy kávézóba, presszóba, és örömzenélünk – Djangót, sokszor hajnalig. LP: Ez leginkább technikailag fedezhetô fel a játékunkban. Én például (a jazzben meglehetôsen ritka módon) vonót is használok, így olyan ritmikájú dalokat is le tudunk játszani, amit pengetéssel nem lehetne, például tangót. De mindenkinél vannak olyan sajátosságok, amelyekbôl összeáll a Harmonia Garden egyedi hangzása. LG: Érdekes, hogy Európában néhány évtizedenként divatba jön a tangó, a régi filmslágerek, jazzsztenderdek. Mit gondolsz, miért lesznek ezek most ismét egyre népszerûbbek? LP: Egyrészt ezek a dalok olyan témákat dolgoznak fel – szenvedély, viszonzatlan szerelem, szakítás –, amelyekkel mindenki tud azonosulni. A mi új számaink (szeptemberben jelenik meg a Hangvetônél a lemezünk, amelyeken sajátok is lesznek) is ilyen szövegvilággal születtek meg, ezek örök, állandó dolgok. Másrészt a különleges ritmust, legyen az tangó vagy szving, imádják a fiatalok: könnyen táncolható, magával ragad. Kortalan zene. LG: Fontosnak tartottátok, hogy saját dalokat is játsszatok? LP: Igen, nagyon. Újat teremteni mindig izgalmas, az alkotói folyamat összekovácsolja a zenekart is. Ugyanakkor azt is ugyanilyen fontosnak tartjuk, hogy a fiatalabb generációk megismerjék a régi dalokat. Ezt a kincset tovább kell ôrizni.

LG: Lombos Márton, a szövegírótok… LP: Igen, rokonom (nevet). Másod-unokatestvérem. De nehogy azt hidd, hogy ismertük egymást azelôtt! LG: És hogyan talált egymásra a két Lombos? LP: Én tudtam, hogy ô szövegeket írt például a Back II Blacknek, meg sok más elôadónak, furdalta az oldalamat a kíváncsiság, és kiderítettem, hogy tulajdonképp rokonok vagyunk. Megkerestem, neki nagyon megtetszett a zenénk, s elkezdtük a közös munkát. LG: Az MR2-n egyre népszerûbb a Pump Up The Jam. Nem tartottak ôrültnek, amikor elôálltál ennek a feldolgozásnak az ötletével? LP: Dehogynem! (nevet) De éreztem, hogy meg kell csinálnunk, mert bár elsôre el se tudod képzelni, hihetetlenül jól mûködik a dolog. Elôször a Technotronics is meghökkent, de nekik is nagyon tetszett a végeredmény. LG: Milyen érzés, hogy kezd beérni a sokéves munka? LP: Nagyon boldogok voltunk, amikor elkezdtek hívogatni az ismerôsök, hogy hé, hallottuk a számotokat a rádióban. Sokan kérdezték kollégák közül, mit tettünk azért, hogy bekerüljünk a játszási listára. Semmit. Zenéltünk, úgy, ahogy szeretünk. n //INTERJÚ: CSEPELYI ADRIENN

LG: Miért pont Django Reinhardt?


Rovatcím

a magyar dal Lapja

A magyar dal lapja Egy legendás dal, egy legendás szöveg, amely generációkat, vízválasztó korszakokat átélve ott zsizseg kollektív tudatunkban: zenei közös nevezô, hungarikum, és nem tévesen értelmezett nosztalgia. Sorozatunk e dalokat idézi fel. Visszanézünk, és nem kell kotta nekünk.

|

1. rész // hamvadó cigarettavég Dalfüggô elôadó, elôadófüggô dal. Lehet ezt azonnal cáfolni Karády Katalin filmográfiájával, lehet cáfolni a Hamvadó cigarettavég más elôadókon keresztüli túlélésével, de teljesen fölösleges. Két legenda, ami összekapcsolódik: Karádyal kapcsolatban sok a köd, a dalhoz pedig egy baromi nagy tévedés kapcsolódik a közvéleményben. Mindenki G. Dénes György (Zsüti) szerzeményének tartja (a Bacsó-féle film sem éppen következetes), pedig egy vele egyidôs fiatal újságíró, a dalszerzôként roppant sikeres Hegedûs Tamás írta.

Zsüti

|

A sikeren felbuzdulva Hegedûs nyomban operetteket írt, és nem is bukott meg velük – ’48-tól viszont mintha kiradírozták volna a térképrôl. A korszak slágerszcénája ugyanúgy összeforrott Zsüti nevével, mint Karádyéval, és persze a legnagyobb sikerével – innen lehet az összemosódás, ami a magyar agyban van. Egymásba kapaszkodó, egymást megtartó, értelmezô és fölerôsítô legendák ezek. A Hamvadó cigarettavég sikere köszönhetô Karády imidzsépítésének: félelmetes profizmussal lett megrajzolva a hazai közvéleménynek egy sztár: egymással összehangolt és egységbe forrt hang, arc, kéztartás, öltözködés, nyilatkozatok, kapcsolatok – az egész tökéletes.

|

Karády megmaradt volna a Dal nélkül is, hiszen a szintén ködös nyugatra költözés, a Szabad Európa által sugárzott Karády-imidzs, a szülôk otthoni mesedélutánjai révén Magyarország egy számûzött királylányt kapott. Olyat, mint a mesékben. De jött a Dal. És szép, megágyazott helyre jött, tárt karokkal várta a Karády-felépítmény, mint egyfajta zárókövet a kupola. 1942 tavaszán valóságos hangrobbanás: a Hamvadó cigarettavég egyszerre három kiadónál jelent meg. Utóélete páratlan: korszakot jelent, történelmi, zenei, filmes, öltözködési, szociológiai és marketingkorszakot. n

Hegedûs

Karády


//SZÁLINGER BALÁZS

A ROVAT TÁMOGATÓJA AZ

DALOK | SZERZÔK | JOGOK

63

képeslap

Képeslap 1. rész Lukács Dávid

Wanted magazin

Quimby A magyar poptörténet nemcsak hôsöket, hanem olyan fotókat is rejt, amelyek túlzás nélkül ikonná, kiszögelhetô, felragasztható posztersztárrá dagasztottak elôadókat, zenekarokat, djket. Arcok és mozdulatok, ahogy ma is emlékszünk rájuk – nos ezeket a képeket ástuk elô. Elôadó: Quimby Fotós: Lukács Dávid Idôpont: 1999 augusztus Keletkezés körülményei: eredetileg a Wanted magazin 1999 augusztusi számához készült fotó, mely késôbb a magazin fotókiállításának egyik kiemelt darabja lett. Az akkoriban a Magyar Narancsban és a Wantedban dolgozó fotós-képszerkesztô Lukács Dávid egyébként a nemzet metronómja, azaz a Quimby-dobos Gerdesits Ferenc tanítványa is volt, hiszen Lukács mai napig a jó néhány átalakulást átvészelt Korog egyik alapító tagja. A Wanted 2002-es megszûnésekor a szerkesztôség a zenekarnak ajándékozta a bekeretezett, kinagyított képet, akik azóta is nagy becsben ôrzik. //BÉBÉ


program

PROgram

Electronic Beats Fesztivál Millenáris Teátrum, október 28.

Skindred Barba Negra Music Club, december 1.

Morbid Angel Club202, november 27.

2011 az ismétlôk éve. Nemcsak Danko Jones jön vissza a fesztiválszezon után, hanem a Skindred is, hogy egy kellemes téli klubkoncerten ugráltassa meg a magyar közönséget. A metál és a reggae keverése nem túl eredeti ötlet, náluk mégis a helyén van, különösen, hogy a Dub War utódjaként mûködô zenekar még beletesz dubot, hiphopot és egyéb tánczenéket is sajátos mixébe. A brit társaság hiperaktív, fekete énekessel nyomul, aki már megjelenésével tükrözi a partibarát hozzáállást, és végsôsoron ô az a tapasz, ami összeilleszti a különféle stílusokat. A zenekar lemezen szép is, jó is, de valahogy nem elég egy szoba ahhoz, hogy a Skindred életre keljen; egy koncerten azonban olyan pluszenergiát szabadítanak fel a közönségben, ami még a kívülállókat is ugrálásra készteti. Benji, az énekes persze súlyosabb témákról is magyaráz a szövegekben, de az olyan számcímek alapján, mint például a Doom Riff, mondhatjuk, hogy nem viszi túlzásba a komolykodást. Az utolsó lemezük Union Black címmel jelent meg, biztosan játszanak majd róla, és ez is egy újabb indok, hogy ellátogassunk a frissen nyílt Barba Negra klubba miattuk.

A death metal császára, a Morbid Angel olyan pillanatban érkezik hozzánk egy kellemes darálásra, amikor páran legszívesebben ôket darálnák le az utolsó Illud Divinum Insanus címû lemezük miatt. A zenekar eddig sem arról volt híres, hogy kiszámítható, de az indusztriális irányzatokkal telepréselt album kiütéssel ér fel. Van ugyan rajta néhány tradicionális cucc, de nagyobb arányban valami egészen más szól, mint amit megszoktunk. A hangulat nem kevésbé dühös, vagy brutális, szóval ha koncerten ugyanezt hozzák, elkönyvelhetô, hogy senki nem megy haza csengô fül nélkül. Természetesen az ôsrajongók reménykedhetnek, hogy az új számok nem uralják el a koncertet, és mindenki megkapja, ami jár. Érdekesség, hogy Tim Yeung dobos állítólag az Illud Divinum Insanus összes dalát élôben nyomta fel, a koncert jó alkalom lesz rá, hogy bebizonyítsa, tényleg egy gép bújt meg a kezében. A Morbid Angel produkciója bizonyára egyedül is elég lenne egy este, de feltehetôen lesz elôzenekar is, aki(k)rôl lapzártakor még semmit nem tudni.

Ha valaki igazi zenei aktualitásra vágyik, annak tényleg piros betûs ünnep lehet október 28. Ezen a napon tartják ugyanis a külföldön már nagy sikert elért Electronic Beats nevû utazó fesztivál budapesti állomását. A Millenáris Teátrumban több olyan fellépô is megjelenik, akikért akár külön-külön is érdemes lenne kimozdulni otthonról. A legnagyobb név talán Apparat, aki régi adósságát törleszti azzal, hogy zenekarral látogat Magyarországra. Sascha Ring nemrég jelentette meg a Devil’s Walk címû új lemezét, már a világ egyik legnagyobb független kiadójánál, a Mute-nál. A lemez dalait már régóta játsszák élôben is, úgyhogy valószínûleg teljes mértékben összeérett produkciót láthat a magyar közönség. Jóval mozgalmasabb fellépés várható a Buraka Som Sistemától, akik már az idei Szigeten is gátlástalanul megtáncoltattak jó pár embert a teljesen paraszt, de mégis élvezhetô gettótechnójukkal. Visszatérô vendég a Does It Offend You, Yeah? is, akik még mindig második lemezüket turnéztatják. A rave-bôl, french house-ból, és indie rockból táplálkozó csapatra elég komoly ugrálás várható. A FM Belfast viszont, akik borzasztóan slágeres szintipoppal csempésznek kellô mennyiségû humort a sok komolykodás közé, elôször látogat hazánkba. A magyar részlegre sem lehet egy rossz szavunk sem: a Realistic Crew talán végre méltó körülmények között prezentálja erôteljesen szuicid hangulatú triphopját, és DJ Crimson szettjére is megmozdulhat a Millenáris.

Danko Jones Dürer Kert, december 6. A Lángoló Gitárok szerzôi közül háromnak van a nevében Danko. Egyiküknek a keresztneve ez, és ô ráadásul kanadai rockzenész. Danko Jones aktív mûvész, akinek mindene az önkifejezés, a saját nevét viselô zenekara azonban mind közül a legfontosabb számára. Az öt lemez után az alapra vett rock’n roll zenéje már nagyobb közönséget is képes vonzani, Jones pedig imádja Magyarországot. Elôször egy sátras Sziget-bulin, majd kétszer ugyanott a nagyszínpadon, utoljára pedig a szegedi SZIN-en nyomták a rockot, úgyhogy többek közt azért is jönnek el újra hozzánk, hogy végre ne csak fesztiválokon, hanem egy izzadós klubfellépésen is megmutassák, mit tudnak. A koncerten a sok rockgitár mellett annyi jó duma is várható, mint egy jobb stand up mûsorban, csak jól kell hozzá érteni angolul, mert Jones nyelve nemcsak az éneklés közben pörög megállíthatatlanul. Úgy néz ki, új dalokkal nem szolgálnak majd, hiszen a legutóbbi lemezük (Below The Belt) tavaly jelent meg, új albumról pedig még nincs hír, de a zenekar aktívan turnézik, így jól összeszokott triót láthatunk majd. Az elôzenekarokról még nincs információ.


Rihanna Papp László Sportaréna, december 8.

Budapest Fridge Városligeti Mûjégpálya, november 10-13

Ha minden igaz, Rihannát a lehetô legaktuálisabb pillanatban láthatja Magyarország decemberben, ugyanis a barbadosi énekesnô kevesebb mint egy hónappal budapesti fellépése elôtt jelenteti meg hatodik, lapzártánkkor még ismeretlen címû lemezét. Amúgy sem lehet okunk panaszra, hiszen Rihanna az Umbrella hihetetlen sikere után nem tört meg, és vált egyslágeres sztárocskává, sôt, egyre komolyabban vehetô elôadó lesz. A bántalmazott nôk sorsát elsô kézbôl átérzô énekesnô az emiatt szomorúbb hangvételû Rated R után visszatért a bulizásra alkalmas vonalhoz, amirôl, úgy tûnik, 2011-ben sem tervez letérni, ugyanis nem mással készítette el elsô single-jét, mint az egyéniben is sikeres DJ/producerrel, Calvin Harrisszel (aki mellesleg több állomáson is nyit a turnén, egyelôre nem tudni, Magyarország ezek közé tartozik-e). A még mindig csak 23 éves Rihanna a stílusban elvárt módon látványos koncerteket szokott adni, úgyhogy minden adott is hozzá, hogy jól szórakozzunk Barbados tiszteletbeli kulturális nagykövetének koncertjén, akinek hivatalosan a legtöbb dalát töltötték le a világon.

Ha valaki már novemberben úgy érzi, nem teljes az élete egy többnapos fesztivál nélkül, annak ideális választás a 2011-es Fridge. A négynapos buli alapvetôen két dolog köré épül: extrém sport és zene nagyjából azonos arányban. Mivel ez itt zenemagazin, a snowboardosok és egyéb jégen csúszó emberek áttekintésétôl eltekintenénk, szóval marad a zene, ami jellemzôen a középiskolások és egyetemisták körében népszerû, jól bejáratott nevekre épül. Ezúttal DJ settel érkezik ide a Pendulum, de hasonlóan sikeres fellépésre számíthat a szintén pumpálós törtütemekkel operáló Chase And Status is. Aki még ennél is arcba mászóbbat szeretne, az kap egy Steve Aokit is, akinél egyszerûbben tényleg nem lehet csinálni a hangoskodó electro-house-t. A szigetes telt ház után ismét Budapesten játszik az izraeli goa leghíresebb képviselôje, Infected Mushroom, és nem elôször jár itt a breakbeatet már nagyon régen, de hatásosan mûvelô Freestylers sem. Nagyjából ugyanannak a közönségnek szól az elsôsorban szájjal zenét készítô Beardyman, és Dub FX. Természetesen többnapos magyar rendezvény elképzelhetetlen Parov Stelar és az instant szórakozást nyújtó Scooter nélkül.

67

program

OSG12 Westend, szeptember 3. Egy megfigyelô jegyezte meg, amikor körbenéztünk szeptember 3-án a Westend tetején, hogy ha volna a nemzetközi pedofilhálózatnak saját CNN-je, az Offline Sport Games kétségkívül jó eséllyel pályázhatna a kitüntetô „breaking news” státuszra. A tudósító természetesen nem azonosul a rosszmájú gondolattal, de a tények makacs dolgok: érkezésünkkor valóban a tinédzserkorosztály képviseltette magát a legnagyobb számban. Több ezer tizenéves évrôl évre a bevásárlóközpont tetejére jár elbúcsúztatni a nyarat, ami pedig összeköti ôket, az az extrém sportok és a zene szeretete. Apropó zene: az underground hiphop mindig is kiemelt szerepet játszott az OSG történetében, ahol évrôl évre a hazai szcéna legfontosabbjai lépnek színpadra, hogy teleköpködjék a mikrofont. Az OSG12-n két meglepetés is ért minket. Az egyik, hogy az eddigi két színpad helyett három várt ránk, és ezúttal nemcsak a rappereknek, hanem a kicsit keményebb mûfajokra éhezôknek is kedvére lehetett a felhozatal: fellépett a Proof Of Life és a The Idoru is. Az ország legnagyobb extrémsport-fesztiválja – ez az OSG. A gördeszkások, street és dirt BMX-esek, inline korisok java gyûlt össze, hogy a végére járjon, ki a legjobb az adott sportágban. (A végeredményekkel nem terhelnénk most az olvasót, keresse fel inkább a www. offlinesportgames.hu oldalt.) A selejtezôk és az elôdöntôk elôtt, között és után pedig koncertek zajlottak. Az említettek mellett a TheShow, a Killakikitt, a Hôsök, a Punnany Massif, Bankos és az NKS, Funktasztikus, a Barbárfivérek és Siskafinuccsi lazították a kölyköket. A beléptetésnél néha elôfordultak fennakadások, és nem ártana az sem, ha ennyi emberre több sörcsappal készülnének, de ezzel együtt igazi mozgásos-zenés nyárbúcsúztatóvá vált az OSG, amit méltóképp zárt le a ZP-s after, a lemezjátszók mögött Cadikkal és Palotaival. Jövôre már a tizenharmadik jön – minden valószínûség szerint a mûjégen. Szerencsés szám. //BP

programOK a 68 2011 #05 LÁNGOLÓ GITÁROK

Telekom Bónusz Fesztivál Hungexpo, október 15. Negyedik alkalommal rendezik meg a Telekom Bónusz Fesztivált, amirôl nem túlzás azt állítani, hogy a klubszezon legnagyobb elektronikus zenei bulija. A Hungexpo területén négy teremben döng majd az elektro, ráadásul mind a négy helyen a négynegyedek rajongói számára kötelezônek számító produkciók lépnek fel. Az valószínûleg senki számára sem kérdéses, hogy a legnagyobb dobás Ritchie Hawtin újraélesztett alteregójának, Plastikmannek a live actje lesz. Nemcsak azért, mert régen várt pillanat jött el azzal, hogy már Hawtin szerint is megvannak a technikai lehetôségek a minôségi performanszra, hanem mert az egész régióban most lép fel elôször ebben a formában. Aki haknit vár, mindenképp tekintse meg valamelyik idei fellépést a Youtube-on: a látványvilág már monitoron is grandiózus. Nem kisebb név az augusztusban végre saját szerzôi lemezzel jelentkezett Carl Cox sem, aki a detroiti techno hatalmas szobra, és gyaníthatóan itt is be fogja mutatni, miképp képzelik el ezt az egészet a tengerentúlon. A két húzónévvel persze nem merül ki a felhozatal: tiszteletét teszi a brit DJ/producerlegenda Sasha és a trance egyik legfontosabb figurája, Ferry Corsten is. A Bónusz idén az egyértelmû közönségmozgatókon kívül olyan körítést is össze tudott szedni, ami miatt érdemes hajnalig lóbálni a jó elôre bekészített világítós rudunkat. Fellép például az electro-house-ban utazó Crookers Olaszországból, a pályafutásának épp tizenötödik születésnapját ünneplô Joris Voorn, a legutóbb Cocoon-mixalbumot elkövetô Adam Beyer, a New York-i house egyik kitalálója, Dennis Ferrer, és live acttel jelentkezik a britektôl érkezô techno-duó Spektre is. Természetesen a magyar élvonal is felsorakozik Budaitól Palotain át Sterbinszkyig. Kapunyitás este hétkor, a végét még nem látni.

ajánlásával

interjú

interjú

Én és a Nevermind Szeptember 24-én volt húsz éve, hogy 1991-ben megjelent a NIRVANA második, Nevermind címû nagylemeze, amirôl a korabeli sajtó elôször alig vett tudomást. Azóta viszont nemcsak hogy az akkori fiatal generáció meghatározó anyaga lett az album, hanem az igazi klasszikusok közé emelkedett több mint 30 millió eladott példányával, amely szám mind a mai napig növekszik. A lemezrôl, fôleg az énekes-gitáros Kurt Cobain öngyilkossága után, számtalan elemzés megjelent, hogy miért fontos, miért rossz, miért túlértékelt. A Smells Like Teen Spirit dalukat lehetetlen eltávolítani bármilyen rockdiszkóból vagy zenegépbôl, már legalább annyian ismerik világszerte, mint a Smoke On The Watert. Maga a zenekar, illetve a lemezen dolgozók sem gondolták volna elôre, hogy ebbôl ekkora durranás lesz. Azóta persze már sokan belemagyaráznak sok mindent a Nevermindba és ezzel együtt a Nirvanába, Cobain legenda lett, és emiatt aztán valamit mindenki érez a zenekar iránt. Itt például magyar zenészek mondják el, mit.

Harcsa Veronika – Bin Jip

Egyedi Péter – Óriás

Életkoromból adódóan kis spéttel ismertem meg a Nevermind dalait. ’94-ben kaptam meg az MTV Unplugged kazettát karácsonyra, meglepô módon az anyukámtól, gyakorlatilag ô szerettette meg velem a Nirvanát. Nem lettem igazi rocker, így ma is közelebb állnak hozzám az akusztikus verziók, azokat viszont sosem fogom megunni. Néha koncerten el is éneklem a Come As You Are-t.

Kezdô tinédzserként nálam tökéletesen illett a Nirvana az MTV amúgy is igen pezsdítô magyarországi betörésébe. Rengeteg új, nyugatról érkezô impulzus ért akkortájt bennünket, érdeklôdô kamaszokat, és nemcsak zenei szempontból, hanem minden tekintetben. A grunge, ráadásul, ahogy az akkori médiumok tálalták, tökéletes válasz volt nekem is, s habár nem volt Kurt Cobain-poszter a falamon, azért igencsak betalált az attitûd, amit a kockásinges-kócoshajú prezentált, szerintem ez sokszoros hatást ért el az újpesti panelrengetegben bömbölô Videoton tévébôl. És habár a Nevermind a hype-ot leszámítva is majdhogynem tökéletes lemez (kedvenc az On a Plain), a Nirvana az igazi helyére nálam az In Uteróval került: milyen is az, amikor a nagylemezkiadó befuttatott üdvöskéi megmutatják, kik is ôk valójában, simítások és polír nélkül. Aztán persze a tragédia teljesítette be a dolgokat, pedig nagyon kíváncsi lettem volna, hogy hova jut a Nirvana az ezredfordulóra.

Gróf Balázs 1991 novemberében futottam elôször bele a Smells Like Teen Spirit klipjébe az MTV-n, és egybôl nagyon tetszett az egész. Szokatlan, furcsa volt valahogy, a fülbemászó dallam ellenére. Aztán a szilveszteri buliban, amikor szintén a háttérben futó MTV-s klipáradatban került elô, egybôl mindenki abbahagyta a csevegést, miegymást, és a képernyôre tapadt - ez is eléggé felejthetetlen élmény. Majdnem mindenki látta már a buli elôtt a klipet, de még így is odaszegezte a fejeket a tévé elé. Talán ez azért is érdekes, mert abban a buliban alapvetôen mindenki a keményebb zenék rajongójának számított (15-16 évesek voltunk), de a Nirvanának nem kellett metálnak lennie ahhoz, hogy mindenkit magával ragadjon. Ugyanebben a buliban késôbb a Nevermind album is elôkerült kazettán, és akkor már olyan nagyokat is mondtunk ezt hallgatva, hogy ez lesz a mi generációnk zenéje. Ez végül nem is bizonyult olyan nagy hülyeségnek.

Németh Juci – Nemjuci Akármikor ment akkoriban a szám a Viva2-n, ami állandóan szólt nekünk a húgommal, minden Smells Like Teen Spiritnél bejött a konyhából anyukám, és elkezdett „pogózni” a TV elôtt... még sosem láttuk ilyennek, legalábbis ilyen zenére nem.

Bajor Ádám – The Moog, Haunebu Nincs az a gimis, akinek megbocsátható, ha kimarad.


Pálinkás Tamás – Isten Háta Mögött, Tej Szóval, a Nevermind. Az a furcsa, hogy nem is a Smells Like Teen Spiritet hallottam elôször, hanem a Pollyt, rádióban. Én nem voltam annyira MTV-s gyerek akkortájt még. Meg az is furcsa, hogy nekem nem volt úgy különbség pl. a Guns és a Nirvana között, hiszen semmit nem tudtam róluk, csak annyit, hogy népszerûek, és mindenki szereti ôket. De az tuti, hogy azonnal elkezdtem hallgatni a Nevermindot, amint sikerült TAKT-on megvenni a lengyelpiacon. Imádtam a hangzását, pedig akkor még nem is figyeltem úgymond szakmai füllel, csak annyira szépen szólt minden, meg persze Kurt hangja, hogy nagyon nem volt véletlen a befutás, azt hiszem. A csávó hozta azt a figurát, akire fel kell néznie egy tininek, még ha tökéletes roncs is volt már nem sokkal késôbb. A Territorial Pissings, meg késôbb, ahogy CD-n is megszereztem a lemezt, az Endless Nameless szétzúzása mindennél többet jelentett akkoriban. Emlékszem, hogy fekvôtámasz-felülés szuperszetteket csináltam, miközben a lemez ment. Csak annyi volt a baj vele, hogy mindenki szerette, gondolom, ezért is vált jó és rossz

értelemben egyaránt klasszikussá, szóval inkább ráerôltettem magamra a Bleach-et, és rájöttem, hogy az még jobb!

Beck László – 30y Ez a lemez lett minden soványságom, minden csatakosan a szemembe lógó haj, minden kockás ing és tornacipô, minden barátom, minden borszagú hányásom, minden balfasz répafazonú gatyám, minden elcseszett csókom, minden hisztim és az összes fehér zoknim. Ez a lemez a punk-rock, amiben hiszek.

Minda Endre – Hangmás Tizenkét évesen, 1994-ben a tavaszi szünet elôtt vettem meg az elsô eredeti kazettámat (addig csak másoltak voltak), és ez a Nirvana Nevermind volt. A Déli pályaudvar aluljárójában lévô kis lemezboltban vettük a bátyámmal húszforintosokból megspórolt pénzen. A tavaszi szünetben Szerbiába utaztunk haza rokonokhoz, és onnantól kezdve két hétig ki sem lehetett tépni a walkmanembôl a Nevermindot. Kurvára örültem, hogy végre itt egy zenekar, ami ennyire tetszik, és az emblematikus figurája sem halt már meg, mint pl. Sid Vicious a Pistolsból. Elterveztem, hogy ahogy elég idôs leszek ahhoz, hogy egyedül utazzak, kimegyek valahova megnézni ôket élôben. Aztán hazajöttünk, és láttam az MTV-ben, hogy fejbe lôtte magát. Azóta utálom Cobaint. Na jó, nem.

Kovács Geri – Volkova Sisters, Soerii & poolek A Nevermind miatt fogtam legelôször gitárt a kezembe, és természetesen emiatt a lemez miatt jártam évekig szakadt pulcsi, foltozott farmer vs. tornacipô kombóban is...

Hó Márton – Jégkorszak Amikor a Nevermind megjelent, abban az évben kezdtem az általános iskola ötödik osztályát, azt hiszem, ez az az év, amikor az ember elkezd rockzenét meg egyáltalán mindenféle zenét hallgatni. Ha jól emlékszem, az egyik osztálytársamtól, a helyi érdekeltségû Kurt Cobaintôl, Zolitól hallottam elôször a Nirvanáról, neki megvolt a Bleach kazettán, és azt kölcsön is kértem tôle. Már az a lemez is erôsen hatott, aztán jött a Nevermind, amit csak ezután hallottam. Kicsit homályos az emlék, de úgy emlékszem, hogy nekem csak késôbb esett le, hogy az a zenekar, amelyik a Bleachet csinálta ugyanaz, amelyiknek a cheerleaderes klipjét szénné játssza az MTV. Aztán persze megszereztem az összes lemezt (nekem az In Utero is nagy-nagy kedvenc). Azért az elgondolkodtató, hogy Kurt Cobain késôbb túl sterilnek, vékonynak, „tisztán torzítottnak” tartotta ezt a lemezt, ami mondjuk a Bleachhez képest tök jogos, de a dalok így is mûködnek, sôt szerintem, ha még erôsebb, még torzabb lett volna az egész, akkor is ugyanez a fogadta-

tás lett volna. Ez volt az a lemez, ami megadta az alaphangot a kilencvenes évekhez. Vagyis hogy bármit lehet, bárhogyan, bármilyen hangzással – ha jó dalok vannak, akkor teljesen mindegy, hogy hogy szól vagy, hogy lett felvéve. Így is úgy is sikeres lesz. Hát így lett, és jó, hogy így lett.

Tonyo – The Moog, Bastiaan Magáról a Nirvanáról és a Nevermind címû lemezükrôl is elég kínosan késôn értesültem. Azt hiszem, csak tizennégy évesen jutott eszembe, hogy megrendeljem Jézuskától karácsonyra kazettán. Szerencsére meg is kaptam, úgyhogy a két ünnep között akkor a bejglievés és a karácsonyi mûsorok nézése között elég gyakran szenvelegtem a Nevermindot hallgatva, a magnó mellett kuporogva. Úgy éreztem, hogy a világ gonosz, és én dühös áldozat vagyok, meg hasonló fennkölt dolgokat. Olyasmiket, amiket egy tisztességes pubertás a rockzene hatására érezni szokott. Vicces élményem még az albummal kapcsolatosan, hogy asszem valamelyik oldal végén (kazettáról beszélünk) pár percig megy valami halk hörgés, meg zajongás. Amikor a Nevermind beszerzésének évében elmentem a balatonfûzfôi nyelvi és számítástechnikai táborba, az egyik este ezt a kazit hallgattuk lefekvés elôtt. Korábban nem voltunk figyelmesek erre a halk hörgésre, és ott, az éjszaka csöndjében úgy befostunk tôle, hogy minden felügyelô tanárt felkeltettünk. Elôször azt hittük, hogy valami szellemet hallunk, aztán azt, hogy valaki poénból rávett a kazettára egy „jópofa” ijesztgetést, késôbb pedig rájöttünk, hogy ez a hörgés a lemez részét képezi, és minden példányon rajta van. Bár fôleg abban az idôszakban hallgattam a Nevermindot, azért azóta is egy évben legalább egyszer végighallgatom elégedett mosollyal az arcomon.

Szabó Áron – Haunebu Általános iskola, T. Zoltánnal és R. Bélával Nevermind-kazetta-lopás a veresegyházi könyvesboltban, totál kudarc, megszégyenülés... Najó, csak szemlélô voltam... jó csak hallottam róla. n //INTERJÚ: MOLNÁR CSILLA

Dave Grohl dobos nyilatkozata a Spin magazinban: „Nagyon gyorsan jött a siker. A legviccesebb az egészben az volt, hogy a Nirvana még mindig 7–800 ember elôtt játszott, mikor aranylemezesek lettünk. Még mindig egy mikrobusszal turnéztunk, mikor platinalemezt kaptunk. Még mindig a barátom hátsó szobájában laktam, mikor eladtunk 10 millió lemezt. Nem volt egy egyik napról a másikra siker, de azt hiszem, mindannyiunkat sokkoltak a történtek. Elmentem egy Benihana étterembe a kredit kártyámmal, és... Te jó Isten, mûködik!”

71

interjú

Egy lélegzetre Rocklitera címmel jelenik meg novemberben az a novelláskötet, amely a honi popzenei élet nagyszámú képviselôje elôtt t(v)iszteleg. Az Irókéz Felhôjáróként és a Kex volt frontemberének fiaként is ismert szerzô, BAKSA-SOÓS ATTILA ragasztószalaggal és Hemingway szakállának egy ôszes szálával érkezik a szeptemberi délelôtt fátyolos fényében. Baksa-Soós Attila: Igazából teljesen véletlen, hogy eddig nem jelentettem meg novellákat. A novella tulajdonképpen egy köztes terület, és vagy nagyobb lélegzetvételû mondanivalóm volt, amit az elejétôl a végéig el szerettem volna mesélni, vagy pedig annyira tömény volt, amit mondani akartam, hogy a vers kifejezôeszköze volt inkább a szerencsés. Lángoló Gitárok: De ezek mégis novellák… BSA: Most is próbáltam nagyon tömören fogalmazni, de egy versben azért lett volna kellemetlen, vagy visszás elmondani a történeteket, mert arra ott vannak a dalszövegek. Nem akarok versenyezni a dalszövegekkel, mert nagyon jó, sôt, egészen kimagasló szövegíróink vannak ezekben az együttesekben. Pont azt kerestem, hogy hogyan tudom kiegészíteni az ô munkájukat vagy átdolgozni, átformálni a saját világomra mondanivalójukat. És tulajdonképpen az esszencia,

egy dal hossza, amely nagyjából 3 és 5 perc között mozog: ennyi idô áll rendelkezésre elolvasni egy novellát. Ezért is ilyen feszesek, hogy el tudja olvasni egy lélegzetre az is, aki mondjuk csak Facebookon nevelkedett. hogy nincs is más eszköz erre, mint a zene, egy dal hossza, amely nagyjából 3 és 5 perc között mozog: ennyi idô áll rendelkezésre elolvasni egy novellát. Ezért is ilyen feszesek, hogy el tudja olvasni egy lélegzetre az is, aki mondjuk csak Facebookon nevelkedett. LG: Mikor merült fel elôször a kötet gondolata? BSA: 1867-ben, december 4-e körül történt, fent ültem egy appaloosa lovon, és éppen harcba mentem Bell kapitány mellett, amikor hirtelen leesett a patkója a lónak, és úgy fejbevágott, hogy ez a gondolat megfogant. És tulajdonképpen 130 évvel késôbb ez a rezgés megérkezett hozzám – így kezdtem el írni. LG: Mennyire valós merítésûek a novellák? BSA: Mennyire valós, hogy itt ülünk, vagy hogy fogod ezt a magnót? Ugyanannyira valós az is, amit leírok, vagy ugyanannyira szürreális. Nagyon sok szürreális dolog történik az életünkben, csak nem veszik észre az emberek, elsétálnak mellette. Az is, ahogy az elôbb a teádba a mézet belecsorgattad, ahogy az lefelé ment, és nem felfelé… Egy ilyen tömörségû novellánál azt vettem észre, egyes szám elsô személyben kell írnom, hogy a lehetô leggyorsabban bele tudjak ugrani a sztoriba. Nincs idô elhúzni a dolgot, ezért felveszek mindig egy szerepet, legyen újságíró, új könyvéhez anyagot gyûjtô csávó, postás, bárki, aki éppen belepasszol a történetbe, és ezen a tükrön keresztül jutok el pillanatok alatt az együtteshez: utazom velük, vagy történnek a teljesen szürreális események, amelyek egyébként nagyon sok esetben képzettársításon alapulnak. A rockandroll az életem. Tudom, hogy ez nagyon cikin hangzik… Szerintem nagyon kevesen tudják egyáltalán jól értelmezni, hogy mi is ez a jelenség, de nagyon jól meg tudom fogni arról az oldalról, hogy mi NEM a rockandroll, milyen az, amikor rosszul értelmezik a dolgot: megbízhatatlanság, felelôtlenség, amikor nagyon szétcsapod magad. Nem ez a rockandroll. Hanem az, amikor a zene elkap téged, és az a pillanat, vagy a pillanat töredéke, amikor magával ragad, visz, és átformálja a kedvedet, a hangulatodat, az énedet, mindenedet, annyira elrepít.


Tulajdonképpen a véletlen mûve, hogy nem lettem rockzenész: a nagyszüleim egy fuvolát adtak a kezembe. Ha egy gitárt adnak, akkor egészen biztos, hogy sokkal izgalmasabb zenei pályára megyek. LG: És az igaz, hogy a Rocklitera fotózásán százhúsz-millió forintos kár keletkezett, mert a mozdony átgázolt a Vasúttörténeti Park fôépületén, és meg sem állt az ügyvezetô szobájáig? BSA: „Cing-cing-cing, szisszennek a kaktuszok a menetszéltôl.” n //INTERJÚ: NAGY GYÔZÔ //FOTÓ: NAGYILLÉS SZILÁRD

Kötetek Vorogyin és OMOSZ (1999, a regény kézirata megsemmisült, így kiadatlan); 1Hullámon bár::::::: (2003, Kairosz Kiadó) Éjjeli utas (2006, underground terjesztés) Cinege a lábát (2009, 2Republic Kiadó)

nevek A rockliterából Quimby, Hiperkarma, HS7, Amber Smith, Frenk, Nemjuci, The Twist, Kolin, Zagar, Rutkai Bori, Supernem, Soerii&Poolek, Anna and The Barbies

interjú

interjú

Mit látott Laca? Autodidakta mûvész, Munkácsy-díjas festô, író, színész, filmes, performer, zenész, a hazai avantgárd egyik legrégibb csibésze, a Bizottság együttes alapítója. feLUGOSSY LÁSZLÓ-t a Bizottság kiállítás kapcsán kérdeztük a kiállításról, meg arról, hogy mi volt régen, és mi van ma. Lángoló Gitárok: Gondoltad volna valaha, hogy belépve a Mûcsarnokba egyszer a saját magad képe néz vissza rád óriásiban? Milyen érzés mûtárggyá válni? feLugossy László: Soha nem gondoltam volna, és elég ijesztô is, már maga a méret. Igyekszem a helyén kezelni a dolgokat, távolságot tartani, három lépés távolságot tartani még önmagamtól is. Az utóbbi idôkben sokat láttam ezt a bizonyos fotót az eredeti méretében, meg monitoron is, és kivetítve nagyobb formátumban, nem volt különösebb hatása, csak egy kép volt a többi közül, persze alapvetôen így is az, de így már elgondolkoztató egy felület. LG: Fel tudod idézni azokat a körülményeket, hangulatot, amelyben létrejött a Bizottság? A kiállítás mennyiben idézi fel ezt? fLL: Nem könnyû a felidézés. A hetvenes évek végének zavart hangulataira emlékszem, amiket ösztönös zenélésekkel próbáltunk oldani. Olyan házibulikat csináltunk, amelyek mindig zenélésekben csúcsosodtak ki, sokszor hangszerek nélkül is ment, idônként jókat üvöltöztünk. Persze, kiváló és inspiráló zenéket is hallgattunk, amiket lehetett. Fia tal, német képzômûvész barátaink, – akik szintén zenéltek – ragyogó zenékkel ismertettek meg a CAN együttestôl Frank Zappáig, meg egy csomó punk és new wave zenét is megismertünk ezekben az idôkben, és ez nagyon jó kikapcsolódásnak tûnt. Szerettünk a Vajda Stúdió pincéjében kiállításmegnyitókon megnyilvánulni, akciókat, happeningeket csinálni, amiben mindig volt egy jó adag hangdózis. Aztán az egyik bulin elkezdtünk konkrétan számot csinálni, késôbb az ilyen bulikat már próbának hívtuk. Csak úgy magunknak zenélgettünk, illetve azt tudtuk, hogy a Vajda pincében a készülô mûsorunkat be is tudjuk mutatni. Többre nem is vágytunk, de nem így alakult, mert váratlanul beindult valami, és ôrületesen mozgalmassá vált az életünk. Az akkori siralmas rockélet hirtelen felpezsdülni látszott, és ezt mi is – mármint a Bizottság – megkavartuk kissé. A kiállítás ezt az idôszakot csak nyomokban érinti, leginkább a nyolcvanas évekre koncentrál. Ezek a nyilvánvaló elôzmények már érdektelenek. LG: Az avantgárd a hetvenes évek mûvészete? Hogyan láttatok ti rá akkor a határon kívüli mûvészeti életre, kik voltak az elôképek, ha egyáltalán, és hol álltatok ti a világ mûvészeti térképén? fLL: Az avantgárd azért jóval korábbi, és igyekeztem megismerni ezt a korszakot, mert érdekelt, s szellemileg is izgalmasnak éreztem. Valódinak találtam. A hetvenes évek magyar mûvészetét olyan mûvészetpótléknak érzékeltem. Persze mindig vannak igazi és valódi dolgok a világban, csak elszigetelten, de ha jó a csillagzatod, ezek is megismerhetôek. Ha jól emlékszem, 1976-ban volt egy kortárs (nyugat) német kiállítás a Szépmûvészeti Múzeumban, amely nagyon erôsen hatott, leginkább Jozef Beuys tetszett az akkori énemnek, vagy az Ernst Múzeumban a Jozef Szajna-kiállítás, ami kicsit elôbb volt, szintén meghatározó élményemmé vált.


A hetvenes évek közepétôl efZámbó Öcsi barátommal sokat jártunk a Mûegyetemen rendezett mozgásszínházak találkozóira. Ezek is emlékezetes élmények, itt olyan kísérleti darabokat, performanszokat, tánc- és vizuális színházi elôadásokat lehetett látni, amelyeket elôtte soha nem láttunk. Az avantgárdból nôtt ki ez a mûfaj, s az volt az érdekessége, hogy „tömegek” látogatták ezeket az elôadásokat. Aztán ott voltak a filmek is, sokat jártunk moziba. A magyar és a nemzetközi filmmûvészet jelentôs alkotásait, ha kis idôeltolódással is, de meg tudtuk nézni. Mi sehol nem álltunk a világ mûvészeti térképén, talán azt sem tudtuk, hogy van ilyen térkép, de biztos volt. Mi egy szentendrei barokk ház pincéjében álldogáltunk, ki-ki csinálta a saját dolgát, azt, amit éppen mûvészetnek gondolt. Sok közös élményünk volt, s talán ezek inspiráltak arra, hogy belemenjünk egy zenekarosdiba is. LG: A nyolcvanas évek volt a Bizottság „népszerû” korszaka. Változott-e a te hozzáállásod a mûvészethez, illetve a Bizottságoz? Változott-e az egymáshoz való viszonyotok vagy a közös munka? fLL: Az igaz, hogy hirtelen népszerûek lettünk valamiért a nyolcvanas évek elején. Eleinte ez még nekem is tetszett, de hamar beleuntam a népszerûségbe. Valahogy az sem az igazi. Egyébként jó volt a zene ürügyén a színpadon lenni, kreatívnak találtam a lehetôséget. Sok olyan dolgot hozott elô belôlem, amit a képzômûvészetben is tudtam kamatoztatni. Szerettem az energiáimat, amit egy koncertbe bele tudtam adni, beleadtunk mindannyian. Egy hatalmas energiatengerben lubickoltunk. Ez nagyon élô volt, s nem volt semmi csinált benne. Azt szerettem, hogy nem volt mûvi, és radikális is volt, szabad, de ugyanakkor elvont is. Lázadás volt, és annak a paródiája is egyben. Kollektív ôrület, amit az önmagukat adó egyének hoznak össze mindenféle rutin nélkül. Aztán vagy öt aktív év után már nem tetszettem magamnak. Elegem lett, már mást szerettem volna csinálni. A dolgok kezdtek volna fals irányt venni. Megszokás lett ez is, mint minden más. Nem bûvölt már el a színpad. Újabb, jobb zenékre vágytam, amik még felráznak, hogy ezekkel a közönséget felrázzuk, Nem esett jól a fásultság. Természetesen ez megváltoztatta a hozzáállásomat a Bizottsághoz. A hatodik évben már elidegenedtem. Sokszor nem találtam a helyem, amivel idônként manapság is így vagyok, pedig már vagy huszonöt év biztos eltelt. Szerencsére ki tudtam jönni ebbôl a zsákutcából, amibe önszántamból rohantam. És aztán szép csendben abbamaradt a Bizottság, ahogy kell, mert nem lehetett másképpen, így kellett lennie. Ennyi volt benne, hogy igazi legyen. Nem erôltettük tovább. Néhány kivételtôl eltekintve minden zenekar felbomlik négy-öt év után, talán ez a dolgok természete. Nem lehet szétesett helyzeteket összetartani, azok úgyis spontán zuhannak, a tehetetlenségi erô már csak ilyen. Ez részben megváltoztatta az egymáshoz való viszonyain kat is, bár eleinte ennek nem volt észlelhetô felütése, mert tovább folytattuk a közös munkákat, csak már nem Bizottság név alatt, mert 

75

interjú

abban egyöntetûen megegyeztünk, hogy ezt a formációt a feledés homályába helyezzük, ahogy kell. Több olyan dolgot is csináltunk, amire szívesen emlékszem. Csak ez már nem igazán érdekelt senkit, mert direkt nem raktuk rá a Bizottság címkét. Szerintem sokkal jobb népszerûtlenebb dolgokat csinálni, mint népszerûeket. A népszerûség annyira álságos. Remélem, ez is népszerûtlen, amit mondok, de nem érdekel. Pláne ebben a súlyosan kiüresedett, szellemtelen világban nincs igazi jelentôsége már ennek. Fajsúlytalan közegben a fajsúlyosabb dolgok is fajsúlytalanná lesznek, minden a saját színvonalára devalválódik. Olyan hihetetlen töménység van mindenbôl, hogy az már több mint kiábrándító, és ez csak simán egy látszat felület. A zenekar szövegeit többnyire én írtam, de efZámbó Öcsi is írt jó néhányat és András (Wahorn) is írt több szöveget, a Szerelem címû Bizottság-dalnak például ô a szerzôje. LG: Legyen szó egy kicsit most a Vajda Lajos Stúdió alapítójáról, a szabadtéri kiállítások kitalálójáról, az író-filmes performerrôl. Tulajdonképpen a permanens alkotás és határátlépés állapotában lehetsz. Mitôl függött, illetve függ, hogy épp melyik mûfajjal foglalkozol, és hogyan passzíthatók ezek? Az „életben”, ha csak kiteszed az utcára a lábad Szentendrén, mûvészetnek számít az is? fLL: A Vajda Lajos Stúdió 1972-es létrejötte meghatározott egy akkor még csak halványan kirajzolódott irányt. A nagy bizonytalanságban ez a bizonytalan tevékenység már-már biztosnak számított, mert azzal foglalkozhattam, amivel szerettem, és ezt a számomra fontos közegem kedvelte, és inspirálta. Természetesen ez sokkal bonyolultabb és azért jóféle kudarcokkal megterhelt idôszak volt. Végül is ez a mûvészeti tevékenység lett az életformánk. Egyszerûen napról napra alakította önmagát az életvitel, a túlzások arányai az idôk folyamán szép lassan redukálódtak. A bizottságos idôkben ment a tobzódás, a túláradás mindenféle formációját kipróbáltuk, megéltük. Ennek ellenére azért mindan�nyian szorgalmasan csináltuk a képzômûvészeti tevékenységünket a zenélés mellett, mert több kiállítási lehetôséget is kaptunk. Azt gondolom, hogy ezek a mûfajok jól passzíthatók. Egyszer a festés kap több idôt, máskor a zene, csak az a lényege, hogy mindegyiket teljes erôbedobással csináld. Másképp nem lehet! Mi a turnék ideje alatt is fotóztunk, videóztunk, szöveget írtunk, vázlatokat és kisebb mûveket is készítettünk. Ha már benne vagy a folyamatban, akkor már majdnem magától megy, s míg fiatal vagy, az energiáid végtelennek tûnnek. Késôbb azért is szálltam ki a zenélésbôl, mert már éreztem, hogy nem tudom azt a szükséges energiát beletenni, mint amit szerettem volna, és nem akartam gyenge produkciók részese lenni, mert abból van dögivel, minek szaporítani. LG: Sajátos viszonyod lehet a nyelvvel, mondjuk a zenével nem különben. Mi volt a „munkamódszered” a zene és szövegalkotásra az Inkaszámtan, az Új Modern Akrobatika, vagy a Batu Karmen formációkban? fLL: Mindig vonzódtam a nyelvekhez, a nyelvészethez olyan mûkedvelô szinten. Szeretem az anyanyelvünket, mert olyan asszocia tív, s rendkívül szellemesen lehet használni. Bár a hétköznapi életben éppen az ellenkezôjét lehet észlelni, stílustalan, suta, szellemtelen mondatok óriás halmaza ömlik ránk a beszélôgépek szájából, ami azért bosszantó és kiábrándító. Ilyenkor erôsen azt gondolom: Óh ,Uram! Szabadíts meg a közhelyek tömegétôl!


A szöveg és a zene kapcsolata érdekelt, ez a kíváncsiság sodort bele ebbe az elôadói helyzetbe. Az Inkaszámtan akciózenekart még a bizottságos idôkben hoztam létre, pont azért, hogy tágítsam a zene és a szöveg lehetôségét. Ez egy kísérleti terepem lett, mert éreztem, hogy a Bizottság már beállt egy szintre, s azt akarja tartani, mert különben közönséget veszít. Az Új Modern Akrobatika és az Inkaszámtan akciózenekarok voltak. Mindkét formációban használtam konkrét, elôre megírt szövegeket, de rengeteget improvizáltam. Ezekkel a zenekarokkal soha nem próbáltunk. Mindig csak az elôadás elôtt beszéltük meg, hogy milyen költôi hangulatok szerint fogunk építkezni, vagy azt a hangulatot megsemmisíteni. Ez rizikós volt, de nagyon élô, amit azért lehet szeretni. Egy-egy koncerten idônként varázslatos részeket sikerült összehozni. Összességében, persze nem volt jó, de ez akkor nem igazán érdekelt, mert csinálni meg marha jó volt, semmi konvenció, súlyos határtalanság, transz és tudattágítás. Pszichedelikus izgalom. A Batu Kármen már más volt, ott megint visszatértem a számok kidolgozásához. Tetszett a zenekar nyers hangzása, és fiatal barátaim mellett ismét Kokóval énekeltünk együtt. Ez is jó volt egy darabig, mert nagyon kreatív próbáink voltak, de a koncertezést már nem igazán szerettem. És aztán eljött az a pillanat, amely megértette velem, hogy Laca, nem kell ezt már neked csinálni. Azt reméltem, hogy már többet nem fogok zenélni. De aztán tizenöt év elteltével mégis belementem egy újabb zenei próbálkozásba, mert 2010–2011-ben Laca és a PosztHús néven összejött egy duplaalbum, amit szintén jólesett elkészíteni. Ez egyébként a maga módján már meg is jelent, és a Mûcsarnokban már kapható is. Most egy antiklipekbôl álló videót készítek, hogy legyen ezeknek a zenéknek is képes verziója. LG: Van-e olyan csapat ma, amit utódzenekarodnak tartasz, vagy amelyiknek a munkáját figyeled, segíted? Milyennek látod a jelen lehetôségeket, a fiatalok alkotókedvét, és neked vannak-e megvalósításra váró ötleteid? fLL: Tizenöt-húsz éve nem igazán járok koncertekre, Persze sok zenét hallgatok, vannak ismereteim. efZámbó Istvánnal és Szirtes Jánossal több éven keresztül szerveztük a szentendrei Kis Magyar Performance és Nehéz Zenei Fesztivált a MûvészetMalomban, s ott mindig számtalan zenekart láttam, hallottam. Bírom a Tudósokat, a Pop Ivánt, a Sajnos Batárt, tetszett a Hiperkarma, a Belga, a Szöuli hentes (sic), meg a Balaton. Mostanában hallgattam Kettôs Tamást és a Vadszamarakat, és eldobtam tôle az agyamat, de leginkább Tom Waitset szeretek hallgatni. Meg sok mást is, de erre most nem térnék ki. December közepén lesz egy nagyobb kiállításom a debreceni MODEMben. Ez tölti ki mostanában az idômet. LG: Mindenki lehet mûvész? fLL: Régebben talán gondoltam ezt is, a mostani énem már nem gondolkodik ilyenen... n //INTERJÚ: SISSO //FOTÓ: FÁKÓ ÁRPÁD

INTERJÚ

INTERJÚ

Ez az utolsó CD-formátumú album, amit elkészítek Az Illés szekerén címmel új szólóalbuma jelent meg az Illés együttes és a Fonográf egykori dalszerzôjének, akinek szerzeményein generációk nôttek fel. BRÓDY JÁNOS a több mint 45 éves pályafutását összegzô lemez alkalmából rekordhosszúságú interjút adott a Lángolónak, amiben szóba került a magyar költôsors, az internetre kiszivárgott kiadatlan Illés-felvétel, a betiltott BBC-interjú története és persze Szörényi Leventével való kapcsolata is.

Lángoló Gitárok: Tavaly hunyt el édesapja, a kiváló közgazdász Bródy András, az Ezek ugyanazok címû dalt az ô emlékének állította. A lemez megjelenését ez a szomorú esemény ihlette? Bródy János: Van benne némi szerepe. Apámmal az utolsó idôben sokat beszélgettünk, és nagyon biztatott, hogy amíg van bennem energia, addig ne hagyjam abba. Azt az élettapasztalatot próbáltam meg dal formába tömöríteni, amit egy sokat megélt matematikus-közgazdász az életének sûrítményeként át tud adni a fiának, és az ô kedvenc szakszavait igyekeztem felhasználni, mint a Kondratyev-féle ciklus és az entrópia, és a „lelkes ostobák” és a „seggnyalók” is az ô szavajárása volt. Mindig volt benne egy kis iróniával takart rosszkedv a világ dolgai miatt, és attól tartok, hogy nekem is hasonló a szemléletem, és ezt fogom továbbadni a gyermekeimnek… LG: A legutóbbi lemeze éppen tíz évvel ezelôtt jelent meg. Nem sieti el. BJ: Az emberek szeretik egy dologgal magyarázni a folyamatok kezdetét, de általában több oka van mindennek; ezt a gondolatot is apámtól tanultam. Én alapvetôen dalszerzô vagyok, és a szerzôi palettámon a Bródy János nevû elôadó csak egy szín a sok közül, és mellette mindig sok minden van, ami éppen fontosabbnak látszik. Általában akkor jött létre egy új szólólemezem, amikor már voltak új dalok, az érdeklôdés is erôsödött és több oldalról is biztattak, hogy vágjak bele. Ilyen helyzet alakult ki, amikor 65 éves lettem, és a Nyuggerdallal megénekelve nyugdíjba helyeztem magamat. Már azt tervezgettem, hogy a szögre akasztom a gitárt, amikor az EMI kiadó az utolsó három lemezem újbóli megjelentetése mellett felajánlotta, hogy szívesen kiadná egy újabb nagylemezemet. Mindig nagylemezt mondok, pedig ez egy CD! (nevet) Át kellett gondolnom az ezzel járó felelôsséget, mert nagy valószínûséggel ez lesz az utolsó CD-formátumú album, amit ebben az életben elkészítek. LG: A Ne légy hozzám jó egy 1965-ös szerzemény, aminek a dátumból ítélve egy Illés-lemezen lenne a helye. Miért nem vették fel annak idején? BJ: 1965-ben a nógrádverôcei táborban, egy lapos ház tetején írtuk az elsô dalainkat, amelyek csak késôbb kerültek a zenekar repertoárjába, részben azért, mert Illés Lajos akkoriban még nem bízott a saját szerzeményekben. Több olyan dalt írtunk azon a háztetôn, amelyek elvesztek, és csak egy halvány érzés maradt belôlük, ebbôl próbáltam most komponálni egy olyan dalt, ami az Illés-hangzásra emlékeztet. Elküldtem a felvételt néhány régi barátomnak, kíváncsian várva a véleményüket, hogy vajon érezhetô-e rajta a 60-as évek Illés-dalainak a hangulata. Aztán valahogy felkerült a Youtube-ra azzal a megjegyzéssel, hogy ez egy elôkerült Illés-dal, 1965-bôl. Persze többen kiszúrták, hogy ez nyilvánvaló képtelenség, mert 1965-ben az Illés zenekar még nem énekelt magyarul.

LG: Ön volt az a dalszerzô, aki a beatzenében meghonosította a magyar nyelvet. Miért gondolta, hogy egy angoltól teljesen eltérô ritmikájú nyelvvel ezt jól meg lehet oldani? BJ: Akkoriban a prozódiai szabályok még sokkal jobban kötôdtek a magyar idômértékes verseléshez. Komoly játék és kísérletezés volt az, ahogyan az elsô szövegeinkben megpróbáltuk az angolnak megfelelô magyar kifejezéseket megkeresni. Például rátaláltunk arra, hogy az „oh, yeah!” ugyanúgy hangzik, mint az óh, ne!”, és az „oh, no” helyén meg használható az „oly jó”. Szóval sokat fordítgattunk. Tulajdonképpen ezekben a kísérletekben tanultam meg, hogyan lehet egyszerû magyar szavakat találni a zenei ritmusokra és igyekeztem, hogy a szavak úgy kerüljenek egymás mellé, hogy még jelentsenek is valamit. Ha nem zenész vagyok, akkor valószínûleg számítógépes programfejlesztô lettem volna. A szövegeimet nem egy nagy érzelmi lendülettel írom meg az elejétôl a végéig, mint egy költô, hanem összerakosgatom, megfejtem ôket, mint egy matematikai egyenletet. LG: Akkortájt kiket hallgatott szívesen? BJ: Bob Dylan, akinek a dalai nagyon sokat jelentettek nekem – és angolul is azért kezdtem el tanulni, hogy megértsem ôket – a késôbbiekben gyakran mondta, hogy ne tekintsék ôt üzenethordozónak. Ennek ellenére mindig azt kerestem, hogy mi az „üzenet”. A Beatlesben is John Lennon volt számomra az iránymutató, aki mindig akart kezdeni valamit a népszerûséggel, és ennek a felelôsségét ô is átérezte. Ez megfelelt az én lelkiállapotomnak is, ami ugyanilyen felelôsségérzésekkel küszködött a 60-as évek végére, amikor kiderült, hogy az Illés egy rendkívül népszerû zenekarrá vált. LG: A lemez címadó dala egy megzenésített Ady-vers, ami 1908ban, egy elmagányosodással küzdô költô tollából született. BJ: Mindig úgy éreztem, hogy Ady ebben a versben az Illés prófétához hasonlatos magyar költôk sorsát írta meg, és bizony engem is annyira megfogott, hogy kedvem lett búcsúdalként erre a lemezre föltenni. Nálunk a költôk afféle váteszi szerepkörbe kerülnek, és a közönségük szinte megkívánja tôlük, hogy oly módon vegyék vállukra a világ terhét, hogy abba illik is belepusztulniuk. Ez talán egy szomorú tradíció, de kevés olyan hôsünk van, aki megélte az öregkort. Néha én is úgy érzem, hogy túléltem önmagam. Hajlamos vagyok a színpadi fellépéseimben is jelentôs részt szerepjátéknak tekinteni, amit persze én írok, meg belôlem fakad, de mégis minden, ami a színpadon történik, egy szerep – csak éppen a színházi színészrôl tudjuk, hogy minden este más szerepet játszik, míg a popzenész egy szerepet játszik az egész életében. LG: Van a countrysan laza, „rezignált nyugger” Bródy, a pályafutása felett szomorkásan elmélázó Bródy, és a keményen és keserûen odapörkölô Bródy. Hogy került ennyi minden egy lemezre?

BJ: Mindhárom bennem van, és az elmúlt 40 évben hol egyik, hol másik erôsödött föl. Az Illés zenekarral nagyon hamar belecsúsztunk egy társadalmi-politikai erôtérbe, talán éppen a szövegeim következtében, és késôbb az István, a király kapcsán voltak olyan vélemények is, amelyek szerint ez a történelmi musical nagymértékben járult hozzá a rendszerváltás érzelmi megalapozásához. A rendszerváltás után engem is értek csalódások, és eltávolodva a napi politikától már a hosszabb ciklusok érdekelnek, de véleményem továbbra is van a világról, hétköznapi viszonyainkról, akár politikailag értelmezhetô módon is. A countryzene iránti lelkesedésem pedig a Fonográf-korszak óta töretlen, mert ez a stílus nagyon alkalmas a szövegcentrikus dalformák elôadására. LG: Az Illés zenekar dalaiban erôs népzenei hatás hallható. Tudatosan használták fel a magyar népzenét? BJ: Amikor elkezdtünk játszani, valahogy azt is bizonyítani is kellett, hogy a zenénk nem egy „nyugati imperialista, a magyar kultúrától idegen” mûfaj, talán ezért kezdtünk el a népzenei motívumokkal kacérkodni. Anyám sok erdélyi magyar népdalt énekelt nekem gyerekkoromban, ezért gyakran ilyen motívumokból próbáltam a dalokat írni, Levente családja pedig délszláv eredetû, az ilyen hangzásvilág hozzá köthetô, aminek a legszebb példája – amivel 1968-ban megnyertük a Táncdalfesztivált – az Amikor én még kissrác voltam címû dal. Ami valójában egy szójáték, mert nemcsak kissrác, hanem kis rác is egyben… (nevet) A hazai táncházmozgalom alapítói, Halmos Béla és Sebô Ferenc is sokszor hivatkoznak arra, hogy az Illés zenekar nyomvonalán jutottak el az autentikus népzenéhez. LG: A Lesz még egyszer címû dal saját szerzeménye a lemezen. A borító szerint 1918-ból! BJ: Nagyon hirtelen és nagyon gyorsan jött a dallam, és utána sokáig úgy éreztem, hogy egész biztosan hallottam valahol. Körbejártam azokat az ismerôseimet, akik ismerik a régi dalokat, és a legjobban egy I. világháború végi leszerelônóta hasonlít hozzá, aminek az a címe, hogy Ez a vonat most van indulóban. (dúdolja) Az én dalom különbözik ettôl, és csak azután hittem el, hogy valóban az én verseményem, miután nem találtam az eredetit. Az 1918-as dátum egy pillanatnyi játék volt azzal a gondolattal, hogy talán ez egy számomra föl nem fogható atavizmus, egy régi dal, amit már az elôzô életemben megírtam, bár már akkor sem hittem a lélekvándorlásban. (nevet) LG: Egy nemrég készült interjúban említi Szörényi Levente, hogy 1980-ban az eredetileg közös kiadványnak szánt Szörényi– Bródy dupla album, a Hazatérés és a Hungarian Blues kizárólag Erdôs Péter akarata miatt jelent meg két külön szólólemez formá-

jában. Nehéz elhinni, hogy az Életem lemeze* idején megromlott viszonyt egy Szörényi Leventével közös kiadvánnyal szerette volna megünnepelni... BJ: Levente emlékezete közismerten eléggé szelektív, és hajlamos mindig csak arra emlékezni, amire éppen akar. A kettônk közötti kapcsolat nem volt annyira rossz akkoriban, sôt emlékszem egy olyan beszélgetésre, amikor Levente rábeszél engem, hogy csináljunk együtt egy-egy szólólemezt úgy, hogy közös borítóban jelennek meg. Könnyen lehetséges, hogy a hanglemezgyár gondolta azt, hogy a két lemez ilyesforma összekapcsolása nem célszerû. És valószínûleg azért maradt Leventében egy tüske mind a mai napig, mert ez volt az elsô szólóalbumom, ezért lényegesen nagyobb érdeklôdést váltott ki, mint az övé. Egy szerzôpáros együttmûködése is szükségszerûen hullámzó természetû. A késôbbiekben is elôfordult, hogy nagyon együtt voltunk, az István, a király idején szinte „egy test, egy lélekként” gondolkoztunk, és volt, amikor nagyon rosszul jöttünk ki. Éppen ezért ma is úgy gondolom, hogy a kettônk kapcsolatában még bármi  elképzelhetô a jövôben.

* Kovács Kati 1978-as albumának szövegírója eredetileg Bródy János lett volna, végül Szörényi Levente Adamis Annával készítette el a lemezt.


79

INTERJÚ

LG: Visszatérve a magyar rocktörténetírás egyik szürke foltjára, az önök között az Életem lemeze készítésekor kipattant konfliktus eredetérôl vajmi keveset tudunk. Valójában Laux József 1976. szeptemberi külföldre távozásával kezdôdött az egész? BJ: Értem a célzást! (nevet) A szakmai pletykák szerint úgy történt, hogy Laux József disszidált, majd Presser Gábor felhasználta az alkalmat, és rögtön kitette Laux feleségét, Adamis Annát is az LGT-bôl. Anna ekkor szerzôpár és munka nélkül maradt, megjelent Levente körül, és – mondjuk így – minden rendelkezésére álló eszközt bevetett annak érdekében, hogy együtt dolgozhasson vele.

BJ: Zsuzsa megközelítése helytálló. Kezdetben ezekben a csak fiúkból álló, baráti társaságokból alakuló zenekarokban mindig volt egy lány, aki velünk együtt énekelt, de nem volt teljes jogú tagja a csapatnak. Valahogy így volt a Scampolónál Zalatnay Sarolta, az Illésnél Koncz Zsuzsa, az Omegánál pedig Wittek Mária. Mivel az alkotói energia a zenekar tagjaiban volt, a késôbbiekben adta magát, hogy a Szerelem címû lemeznél megállapodtunk Zsuzsával, hogy továbbra is az Illés zenekar tagjainak a dalait énekli, mi pedig biztosítjuk azt, hogy a repertoárja folyamatosan bôvüljön. És úgy tûnik, hogy ezt az íratlan megállapodást is én tartottam be a legtovább.

...elôfordult, hogy nagyon együtt voltunk, az István, a király idején szinte „egy test, egy lélekként” gondolkoztunk, és volt, amikor nagyon rosszul jöttünk ki. Éppen ezért ma is úgy gondolom, hogy a kettônk kapcsolatában még bármi elképzelhetô a jövôben. LG: Azelôtt viszont Szörényi Levente szinte kizárólag önnel dolgozott együtt. BJ: Amikor Levente úgy döntött, hogy mégiscsak Adamis Annával készíti el Kovács Kati lemezét, akkor megszakadt bennem valami. Olyasmi, ami addig a Szörényi–Bródy szerzôpáros kimondatlan és örök szövetségét jelentette, és attól kezdve úgy éreztem, hogy ezek után én is megvalósíthatom azokat az elképzeléseket, amelyek tôle függetlenül léteznek bennem. Így kerülhetett sor az elsô önálló fellépéseimre is a 70-es évek végén. LG: Az angolszász rockzenében komoly hagyománya van annak, hogy a zenészek jól odamondogatnak egymásnak a dalszövegeikben, remek példa Lennon és McCartney 70-es évekbeli szólókarrierje. Nem lett volna értelme nálunk is meghonosítaniuk ezt a jó szokást? BJ: Ha valaki komolyan átnézi azokat a dalokat, amiket írtunk, találhat ezekre vonatkozó utalásokat mindkét oldalról, ehhez persze nagyon közelrôl kell ismerni azokat a viszonyokat és kódrendszereket, amik a közös életünk zenekari köreiben kialakultak. LG: 1970 februárjában a londoni Marquee Clubban lépett fel az Illés együttes. A hazatérésük után a Belügyminisztérium rögtön számon kérte önökön a BBC magyar nyelvû adásának adott interjúban elhangzottakat, ahol állítólag nem festett rózsás képet a hazai hangulatról. Mi hangzott el ebben az interjúban, hogy rögtön államtitoknak kellett minôsíteni? BJ: A 60-as évek végétôl kezdve a rendfenntartás erôteljesen dolgozott azon, hogy az Illés zenekar mûködésében valami olyan hibát, konfliktust találjanak, amivel el lehet lehetetleníteni a mûködését. Ennek az interjúnak a politikai asztalra tálalása is ezek közé tartozhatott, hiszen nem hangzott el benne olyan dolog, amit hazaárulásnak lehetett volna nevezni. Az interjú legkeményebb mondataiban azt mondtam, hogy „nehéz hosszú hajjal élni, ez az igazság. Ez egy nagy probléma nálunk. De akiknek ez jelenti a legnagyobb problémát, azok nem is ismerik a világot, amiben élnek”. Ezenkívül arról meséltünk, hogy örülünk, hogy itt kint Londonban szívesen fogadnak, és jól érezzük magunkat. (Az interjú részlete meghallgatható a Youtube-on – a szerk.) LG: Annak idején honnan jött az ötlet, hogy befutott zenekarok, mint az Illés együttes vagy a Fonográf, énekesnôket kísérjenek? Koncz Zsuzsa szerint ez egyfajta útkeresés volt az Illés számára. ** Egyben az Illés együttes 1970-es, Human Rights címû oratóriumának a kezdôszáma


LG: Az István, a király elsô, 1983-as kiadásán a Te kit választanál** címû nyitódalt a borító szerint az Illés együttes játssza, azonban a lemezen közremûködô Fonográfot sehol nem említi, ami nyilván nagyon rosszul esett Tolcsvay Lászlónak. Ez már a Fonog ráf feloszlásának az elôszele volt? BJ: 1981-ben újra összeállt az Illés zenekar, és ez a Fonográf identitással küszködô formációjának végképp beadta a kulcsot. Az a koncert jelentette azt, hogy a Fonográf, bármilyen eredményesen mûködött egészen addig, az Illés zenekar legendája mellett súlytalannak és erôtlennek tûnt. És amikor az István, a király hihetetlen erôvel mutatta fel azt a szerzôi képességet, amivel Levente rendelkezett, akkor ô úgy gondolta, hogy a Fonográf zenekarra nincs tovább szüksége. LG: Akad olyan együttes, amire mostanában figyelt fel? BJ: Elsôsorban azokra a magyar együttesekre vagyok kíváncsi, akik nem a médián keresztül, hanem az alternatív klubokban, körökben bontogatják a szárnyaikat. Sokszor lenézek a Gödörbe, de másfelé is mászkálok, a Quimby együttest például még zsenge korában, az óbudai Banán klubban fedeztem fel magamnak, az utóbbi idôkben pedig jó barátságba kerültem Bérczesi Robival, a Hiperkarma frontemberével. Az Emléxel? címû lemeze azokat a zenei hatásokat fogalmazza meg a maga módján, amik között ott szerepel az Illés is. LG: Azt énekli, hogy „a fészbukon még megtalálnak óh, a régi nôk”. Villamosmérnökként végzett, így nem csoda a vonzódás. BJ: Csodálom a technikai innovációt. Az új mûvészeti mûfajokat általában megelôzik a technikai találmányok, és a rockzene se jöhetett volna létre az elektronika és hangrögzítés forradalma nélkül. De mondok valami mást is, amit mostanában nagyon élvezek. Amikor a 70-es, 80-as években Amerikába utazott valamelyik ismerôsöm, mindig azt kértem tôle, hogy tegyen be egy kazettát a magnóba, és vegyen föl rádióadásokat nekem. Ezek nagy kincsek voltak akkoriban. Most viszont egészen különleges érzés, hogy amikor csak kedvem tartja, a gépem elôtt ülve lehunyt szemmel, félálomban távoli kultúrák rádióadásainak zenéjét hallgathatom. n //INTERJÚ: NÉMETH MARCELL

INTERJÚ

...miután a színpadon nincs belôlem kilenc, ki kell találni, hogy miként tud az adott dal enélkül is jól megszólalni.

Elég nehéz visszaadni, hogy belôlem kilenc van A DEPRESSZIÓ most vette fel új lemezét Vízválasztó címmel. Arra a Lángoló Gitárok blogon térünk ki, hogy mitôl vízválasztó ez a zenekar számára, alábbiakban inkább azt kérdeztük: milyen körülmények között stúdióztak, mi volt nehezebb, mi könnyebb? Halász Ferenccel, a zenekar énekes-gitárosával beszélgettünk. Lángoló Gitárok: Egy korábban kiadott válogatáson kívül most szerepel elôször veletek lemezen Szóda, aki billentyûzik és zajokat pakol a zene alá. Mennyire volt nehéz ôt beépíteni a hangzásotokba? Halász Ferenc: Elsô körben azt kellett tisztázni, hogy Szóda dolgainak, a samplereknek, vonósoknak, zongorának és egyéb ôrületeknek mi a pontos helye a zenénkben. Az alkotói módszer végül az lett, hogy a zenekartagok dobálták egymásnak a dalokat, dalvázlatokat, Szóda pedig utána fésülte át ôket, és tette hozzájuk a magáét, de néhány esetben, például a Jön a reggelben az ô zongoratémájára kaptunk rá. Azt, hogy végül mi kerüljön a lemezre ezekbôl, a stúdióban döntöttük el, ahol az is megesett, hogy a gitár el is tûnt az adott részbôl, és végül csak a zongora, a dob meg a basszusgitár maradt. Maga az alkotás elég hosszú folyamat volt, és Varga Zoli (Pici), a lemez producere is nagy szerepet játszott benne. Újdonságot mindig nehezebb csinálni, mint járt úton haladni, ezért is történhetetett, hogy a megszokott kettô helyett, most három év telt el a két lemez között. Tavaly novembertôl egészen idén március közepéig nem is koncerteztünk, csak az új anyaggal foglalkoztunk.


LG: Felkészülten mentek a stúdióba vagy improvizáltatok ott is sokat? HF: Felkészültebbek voltunk és tapasztaltabbak: komplett dalokkal és szövegekkel mentünk a stúdióba. Az is változás a zenekar életében, hogy nemcsak én, hanem a basszusgitárosunk, Kovács Zoli és Szóda is hozott zenei alapokat, és ezeket adtuk oda Picinek, aki a szó eredeti értelmében producerként és zenei rendezôként is funkcionált. LG: Dalszerkezetbe is beleszólt? HF: A dalszerkezetekkel meg a fô énektémákkal már készen voltunk. Olyan javaslatai voltak, hogy figyelj, itt a basszusgitár ne a gitárokkal együtt menjen, hanem a dobot kövesse le, vagy hogy valamit tegyünk egy oktávval magasabbra, vagy hogy ne kvintet fogj, hanem komplett akkordmenetet. Az ének érthetôségénél és a vokáloknál is nagyon fontos volt a munkája. Ha mondjuk nem volt már levegôm egy sor végén, és emiatt nem volt érthetô egy szó, akkor azt addig ismételgettük, amíg nem lett az, és ilyesmikkel képesek voltunk akár fél órákat is kínlódni, plusz a háttérvokálokkal is nagyon komolyan dolgoztunk.

Pici a mûvészeti felelôse is volt a lemeznek, tehát a zenekar nem ült a nyakán keveréskor, hanem egyedül dolgozott a felvett anyaggal, mert pontosan tudta, hogy mit szeretnénk. LG: Gondoltatok már arra, hogy élôben vegyétek fel a lemezt? HF: A klasszikus rögzítésnek az az elônye, hogy sokkal energikusabb lesz tôle a zene. Manapság a hallgatók és mi is hozzászoktunk, hogy minden szépen szól, minden a helyén van. Persze eszünkbe jutott, hogy úgy vesszük fel, ahogy egy koncertet, de hát akkor mi különböztetné meg a lemezt a koncerttôl? Szerintem egy stúdiófelvételen a dalok idealizált változata hallható, és ezek elkészítéséhez kellenek azok az apró trükkök, amiktôl a végeremény más lesz, mint egy élô rögzítés. LG: Jellemzô zenekarokra, hogy a stúdióba bevisznek felvételeket másoktól, hogy megmutassák, mit akarnak hallani. Ti vittetek be? HF: Korábban természetesen válogattunk össze referenciaanyagokat, de ilyen most nem volt; Pici kitûnôen ráérzett, hogy milyen hangzást szeretnénk. A Supersize Recording felszereltsége miatt most végre meg is tehettük azt, hogy nem más lemezeire támaszkodunk, így a lemez hangzása minden eddigi anyagunknál karakteresebb lett. LG: Van olyan lemez, amit ki tudsz emelni, hogy az a tökéletes hangzás? HF: Az a baj, hogy én már annyira megfejtôs meg agyalós vagyok, hogy olyan lemez számomra nem létezik, amelyen egyben minden hangszer tetszik. Van viszont a fejemben egy elképzelt kép, hogy hogyan kell megszólalnia egy zenekarnak, és az új anyagunk nagyon közel áll hozzá.

LG: Stúdiózáskor mi a legnagyobb kihívás? HF: Nekem az ének. A gitároknál már nincs gond: tudnom kell a dalt, és ott még az sem baj, ha hat-hét órát kell nyomni. Az éneklés viszont nagyon fárasztó és nagyon specifikus mûfaj. Most már nincs olyan, hogy hamisan énekelek, vagy rossz dinamikával, úgyhogy arra kellett ráfeküdni, hogy még gazdagabb és színesebb legyen a dolog. Az artikulálásra nagyon figyeltünk, hiszen ebben a zenei környezetben kurva könnyen el tudnak veszni szavak, a szövegek pedig nekünk fontosak. Felénekelhettem volna két-három nap alatt az egészet, de így tizenkét napba tellett, közben meg zajlott a fesztiválszezon, ami elég megterhelô volt. Meg is lepôdtem rajta, hogy maradt hangom a végére is. LG: Csak saját cuccokat használtatok a stúdióban, vagy kölcsönöztetek is? HF: Sajátot. A dob ugyanaz a Yamaha Recording Custom cucc, amit Dávid egyébként is használ a koncerteken, a gitárokat pedig reamping technikával vettük fel, magyarán a hangszerek vonaljelét utólag áttoltuk különféle erôsítôkön, így Pici tudott kísérletezni a hangzásokkal. A vicces az, hogy hosszasan próbálkozott mindenféle fejekkel, és végül pontosan az a Peavey erôsítô mûködött, amit egyébként is használunk. Valószínûleg azért, mert ezzel a karakterrel lettek megírva a dalok. LG: Miután felveszitek az anyagot, hosszan próbáltok, hogy vis�sza tudjátok adni azt, ami a lemezen van? HF: Természetesen. Nagyon sok minden történik a lemezen: van, ahol egyszerre kilenc éneksáv van, és miután a színpadon nincs belôlem kilenc, ki kell találni, hogy miként tud az adott dal enélkül is jól megszólalni. Mindemellett a pontos játékot is csak sok gyakorlással érhetjük el, márpedig az új daloknak, ugyanolyan feszeseknek kell lenniük, mint az ezer éve játszott régieknek, és ugyanolyan szórakoztatóaknak, mint amilyenek lemezen. Sôt, ha lehet, még szórakoztatóbbnak. n //INTERJÚ: DANKÓ JÁNOS

83

interjú

INTERJÚ

Home made stúdió Új trend van emelkedôben: emberek autodidakta módon, minimális forrásokból dolgozva valósítják meg önmagukat, ezzel kizárva minden harmadik felet a szerzô és a hallgató közül. Röviden: hálószobapop. Az otthoni felvétel lehetôségeirôl és hátulütôirôl beszélgettünk VÁRI GÁBOR-ral, aki pár éve még lehetetlen cuccokból és zenekarokból is képes volt meglepôen magas minôséget kipréselni. Hosszú utat járt be, a zenekarok közül néhányan pedig már messzire jutottak azóta. Jelenleg saját stúdiójában, a folyamatosan fejlôdô Black Hole Soundban dolgozik, ahol többek között legújabb munkája a Fish! zenekar új nagylemeze is készült. Lángoló Gitárok: Alapvetôen milyen hardver eszközökbe érdemes beruházni mondjuk egy gitáros-énekes számára, hogy hallgatható felvételeket készítsen? Vári Gábor: Ez attól függ, hogy mit nevezünk hallgatható felvételnek. Ahogy a zeneipar anyagi erôforrásai és az otthoni „stúdiózás” lehetôségei is nagy változásokon mentek keresztül, úgy az emberek elvárásai is. Négy-öt éve itthon még volt értelme egy feltörekvô zenekarnak úgynevezett „demót” készíteni. Ez egy igazán izgalmas idôszak volt, hiszen ha valakinek volt egy jobb számítógépe, egy havernak meg esetleg valami olcsó kondenzátoros mikrofonja, és ne-adj-isten még valami filléres német elôfoka is, akkor jó nagyokat lehetett spórolni a felvételeken. Ez a dolog be is indította azt a folyamatot, ami gyakorlatilag ellehetetlenítette azokat a kis stúdiókat, amelyek nem voltak képesek sem technikailag, sem tudásban, sem referenciák tekintetében versenyre kelni az ifjú Behringer-titánokkal (mosolyog). Ha csak az itthoni underground viszonyokat nézzük, azt látjuk, hogy a színvonalasabb produkciók többsége tíznél is kevesebb stúdióból kerül ki. Kicsit olyan, mintha le lennének osztva a lapok, de ez nem véletlenül van így, nincs itt semmiféle összeesküvés. Bár a zenészek számára egyre több részfolyamat valósítható meg otthon, egyre kevesebb kompromisszummal, mindig lesznek olyan feladatok, amelyek igenis magas szintû technikai színvonalat, és, ami még fontosabb, szaktudást igényelnek. Ez nem azt jelenti, hogy a stúdiózás világa ma ugyanolyan érinthetetlen, mint 20-30 éve, de mire egy zenész eljut addig, hogy képes lesz olyan felvételt készíteni, ami nem csak a haveroknak tetszik részegen, addig nyugodtan gyakorolhatna is, a pénzt pedig fordíthatná legalább egy jó hangszer megvásárlására. Természetesen van néhány részfolyamat, aminél valóban megoldható, hogy otthon vegyük fel a kvázi végleges hangszeres performanszokat. Ilyen például a gitárok vonalból való rögzítése, amit késôbb elküldhetünk reampolásra (a vonaljel erôsítôn átküldése és újrafelvétele – a szerk.) egy komolyabb stúdióba. Azonban ezt a módszert is csak a tapasztaltabbaknak tudnám nyugodt szívvel ajánlani, hiszen ilyenkor a zenészen, zenekaron kívül senki nem segít kontrollálni a hangszeres játék minôségét. Szerintem a dolog kulcsa, hogy tudjunk mindent a helyén kezelni. Egy ötvenezer forintos hangkártyával ne úgy akarjunk spórolni, hogy azzal vesszük fel a következô albumunk sávjait, mert az mindenkinek rosszabb lesz. Ezek a technikai lehetôségek viszont olyan minôségû kontrollt tesznek lehetôvé a zenészek számára, amivel azok már sokkal felkészültebben vonulhatnak stúdióba, és valóban költséghatékonyabb


lesz a lemez elkészítése. Tehát elvileg az lenne a képlet, hogy minél több ilyen eszköz jut adott számú zenészre, annál kevesebb a kínos pillanat a stúdióban. Szép lenne ezt látni. Komolyan… A kérdésedre válaszolva: otthonra megteszi egy 40-50 ezer forintos hangkártya. Én ezek közül a Focusrite-okat gondolom a legjobbnak. Ehhez vásárolni még egy jó elôfokot az komoly minôségi lépést jelent elôre. Egy Focusrite ISA One-nal már képesek leszünk olyan felvételt készíteni, amit egy stúdióban nem dobnak ki azonnal az ablakon. A számítógép esetében annyit kell figyelembe venni, hogy képes-e a processzor szinte valós idôben a feldolgozott jelet visszaadni, mert pl. erôsítô-szimulációs szoftverekkel csak így tudunk zavaró késés nélkül feljátszani úgy, hogy közben azt halljuk, amit akarunk. LG: Mik azok a legalapvetôbb szoftverek, pluginok, amelyekkel a legtöbbet lehet dobni költséghatékonyan a virtuális stúdiónkon? VG: Valóban költséghatékonyságról beszélünk a szoftverek viszonylatában? Hiszen minden ingyen van, nem? Komolyra fordítva: ma már kimondhatjuk, hogy a zenei szoftverekért, és azon belül is a pluginekért, már csak az fizet, akinek nagyon muszáj (például én). Az otthon magát fejlesztô zenész ezt már biztosan nem fogja megtenni, a szoftveriparnak pedig gyorsan kell válaszolnia a jelenségre, mert ez az egész világon így van, és ezt sajnos nálam sokkal okosabb és bennfentesebb emberektôl tudom. Kétféle reakciót látunk. Az egyik a minôség teljes ignorálásával oldja meg a problémát, aminek szerintem nem sok értelme van, pedig még a komolyabb gyártóknak is vannak ilyen húzásai, mint például a Waves One Knob, amit nem gondolhattak komolyan... A másik fajta reakció a specializálódás. Itt is különbözô megoldásokat látunk. Az IK Multimedia az Amplitube 3 Free szoftverével pl. gyakorlatilag egy teljes értékû, sokoldalú plugint nyújt a gitárosoknak teljesen ingyen, amit reális áron feljeszthetünk tovább igény szerint szépen, fokozatosan. Hasonló mintázat fedezhetô fel az Universal Audio UAD2 platformjának esetében is, ahol ugyan meg kell vennünk a DSP kártyát, de cserébe majdnem mindent alázó minôséget kapunk, miközben a rendszerünk számítási teljesítményét is nagymértékben megnöveljük. Az egyszeri, közepesnek mondható befektetés után már itt is összegyûjthetjük akár egyenként a stúdió sztenderd vasak modelljeit, melyek a minôségüket figyelembe véve igenis olcsóknak számítanak. LG: Tapasztalataid szerint vannak olyan utánzatok (pl. elôfok, mikrofon, stb.), amelyek tényleg sokat dobnak a felvételen az árukhoz képest?

VG: Nincsenek. De komolyan. Sok próbálkozás van, de a legáltalánosabb végkifeljet az elesés. Speciális esetben új klasszikus születhet, mint pl. az Empirical Labs Distressor nevû kompresszora esetében, ami ha minden igaz, egy sokoldalú Universal Audio 1176 klónnak indult. Nem sok köze lett az eredeti egységhez, de van egy bája. Ezek ipari standard eszközök, és egyáltalán nem véletlen, hogy néhány „vasnak” 20-30 éve nem csökkent az ára. LG: Mik azok, amelyeket nagyon jól lehet otthon vagy próbateremben rögzíteni? VG: Például reampra szánt gitárt, mint már említettem. Akusztikai téren egyébként még sok mindennek nem is lenne akadálya. Ha néhány pokrócot felrakunk a falakra, esetleg van valamilyen visszaverôdést csökkentô búránk a mikrofon mögé (óvatosan ezzel, vannak nagy tévedések itt is), akkor ebbôl a szempontból nincs akadálya az énekfelvételnek, fôleg a kevésbé szellôs stílusokban. Gitárerôsítô mikrofonozása is mûködhet, ha odafigyelünk, hiszen itt akkora a direkt hang aránya a visszavert hangokhoz képest, hogy azok már majdhogynem elhanyagolhatóak. Nyilván itt irányított mikrofonokat kell használnunk. Ügyelni kell, hogy hol helyezzük el az erôsítôt és a mikrofonokat. Kerüljük a sarkokat és a falakat, mert a szoba móduszai (ezek azok a frekvenciák, ahol könnyen gerjeszthetô a szoba – a szerk.) ezeken a helyeken fognak a legjobban megjelenni, ezzel kezelhetetlenné téve a felvett sávokat. LG: Mi az, amire mégis érdemes költeni, ha úgy érezzük, hogy érdemes? Dob? Ének? Tapasztalt hangmérnök? Terem? VG: A dob az egyik „legfaramucibb” hangszer. Számos városi legenda övezi, hogy ha ez jó, akkor minden jó. Ez így igaz. Ez az a hangszer, ami meg fogja határozni a zene lüktetését, ha ez nem elég ütôs, nem elég szép, nem elég csúnya, nem elég stílusos, stb., akkor bukta a projekt. A másik érdekes tulajdonsága, hogy nagyon sok ponton el lehet rontani a felvételét és az utómunkáját, így sokak számára eleve referenciaként szolgál egy felvétel minôségi megítélése során. Stílustól, a szerkótól és a dobos játékától függetlenül is átlépi a mikrofonok száma alapesetben is a tízet, és egyáltalán nem mindegy, hogy milyenekrôl beszélünk. Itt is megvannak a standardek, és persze az a legjobb, ha még van választási lehetôségünk is. Egy jó stúdiónak többféle szituációra is fel kell készülnie. Nagy különbség lehet például két hasonló specifikációjú kismembrános kondenzátormikrofon között, de ez csak a jéghegy csúcsa. A dolog ott kezdôdik, hogy van egy felvételi szoba, ún. live room, ami legalább 3 méteres belmagassággal rendelkezik. Aztán nagyon nem mindegy, hogy a mikrofonok apró pici feszültségváltozásait milyen elôerôsítô fogja a vonalszint közelébe hozni. És persze az is lényeges, hogy mi fogja ezeket a feszültségváltozásokat egyesekké és nullákká alakítani. Természetesen, ha minden technikai feltétel adott, akkor sem biztosított a siker. Hiába van Forma–1-es versenyautód, ha csak a múlt héten vezettél elôször. Tehát egyértelmû, hogy a tapasztalt hangmérnök, esetleg producer bevonása a projektbe komoly minôségi javulást kecsegtet. Egy jó hangmérnök szar cuccon is jobbat csinál, mint egy rossz jó cuccon. Az ének felvétele is megér néhány szót szerintem, ugyanis ez a zene „szája”. Hiába néz ki magának valaki egy „toppos” csajt, ha amikor leszólítja, annak ömlik a föld a szájából. Az ének felvétele egy külön szakma. Gazdagabb országokban egyáltalán nem ritka, hogy külön vocal producert alkalmaznak. Jómagam is mindig igyekszem a maximumot kihozni abból, akit énekeltetek, és már akadt rá példa, hogy valaki pont ilyen szerepkörre keresett meg. Ha megvan a közös hang, akkor úgy érzem elég jól el tudom magyarázni, hogy hol lóg ki a lóláb, miért nem mûködik egy adott szótag, mikor kell elôretolni, hátrahúzni, megtámasztani, nyelvet kidugni, hasat behúzni… Szóval érted. Bárcsak magamon is tudnám ezt alkalmazni. Egy biztos. A szakavatott külsô füleknek közvetlen kihatása lesz egy adott zenei anyag fogadtatására. Segítenek olyan formában megszülni a gyereket, hogy azt ne csak az anyuka lássa szépnek. Arról ne is beszéljünk, hogy az mennyire elônyös, ha minden munkafázist (recording, mixing, mastering) más kiváló fül felügyel. Na de ez ma már csak álom, ugye? n //INTERJÚ: TÓTH ANDRÁS

85

Ajánld a lakhelyed

Ajánld a lakhelyed

Dave McClain, Machine Head Dave McClain

San Antonio (Texas)

Annapolis (Maryland)

LÁTNIVALÓ

LÁTNIVALÓ

Az Alamót mindenképpen meg kell nézni, ha itt jársz. Ez természetesen a legendás alamói csata helyszíne, történelmi szempontból nagyon híres és fontos hely. Utána pedig nézd meg a San Antonio folyó környékét: nagyon jó helyek vannak arra. Ne úgy képzeld el, mint egy sima folyópartot, ahol van egy út, és azon mész, hanem úgy, mint kimondottan sétálgatásra, andalgásra tervezett városrészt. A gyûjtôneve is ez, elképesztôen kreatívan: River Walk.

Annapolis tipikus vízparti város, rengeteg hajóval. Maga a belváros nagyon régi, és olyan érzésem van otthon, mintha Európában lennék, már csak azért is, mert tele van hangulatos kis kávézókkal, könyvesboltokkal, pont, mint nálatok. Egyébként nagyon kedves kis város: nyugodt, se nem túl kicsi, se nem túl nagy, de azért olyan hely, ahol a Wal-Marton és a McDonaldson túl is van élet.

Egyesült Államok

Alamo

TENNIVALÓ River Walk

Ajánlok egy jó kis túrát. Indulj el a River Walkon, ahol egy csomó kocsmába és étterembe ütközöl majd. Mindegyikben igyál egyet, úgyhogy mire a belvárosba érsz, garantálom, hogy totál részeg leszel. Ekkor köss el egy csónakot, és randalírozz vele a folyón.

Evil united


Billy Martin

Egyesült Államok

Dock Street

TENNIVALÓ Itt az emberek legfôbb kikapcsolódása, ha elmennek ringatózni egyet a vízen, és ez tényleg pihentetô annak, aki nem tengeribeteg.

...és megint hajók

ENNIVALÓ

Akárhova mész, a mexikói kaját nagyon jól csinálják. Imádom.

Sok a halétel, pont a hajós vonal miatt, és a kávézók mellett sok kedves kis étterem van, ahol ezeket jól készítik. Sajnos nagyon húsos helyet, ahol jó szaftos steaket adnak, nem tudok mondani, mert vegetáriánus vagyok.

HALLGATNIVALÓ

HALLGATNIVALÓ

Az egyik haverom zenekara, az Evil United szerintem érdekes lehet. Elég kemény zenét játszanak ôk is.

Elég sok zenekar van Annapolisban, például Eva Cassidyt szerintem ismeritek, aztán ott a Jimmie’s Chicken Shack, ami post-grunge zene. Hirtelen ennyi jut eszembe.

ENNIVALÓ Mexikói kaja

billy martin, good charlotte

Annapolis-i étterem és hajó

Eva Cassidy hajó nélkül

87

the end

rovatcím

FREDDIE MERCURY (FARROKH BULSARA) 1946.szeptember 05.–1991.november 24.

Hatvanöt és húsz

Édesanyám úgy jegyezte meg egy életre James Hetfieldet, hogy a Metallica énekes-gitárosa, persze csak úgy rocksztárosan, de premier plánban köpött egy óriásit, amikor éppen zenekarával együtt lerótta tiszteletét a FREDDIE MERCURY emlékére tartott wembleys gigakoncerten. A hazai tévézés történetének egyik legnagyobb külföldi könnyûzenei közvetítése volt az 1992. április 20-án tartott megemlékezés, ami egyébként lehet, hogy el sem jut hozzánk, ha nem egyben az akkor éppen csúcsra törô AIDS elleni küzdelem egyik nagy rendezvénye is. Mercury viszont ebben a betegségben halt meg 1991. november 24-én, 45 évesen, így szimbóluma lett az AIDS elleni küzdelemnek, és halálával egyben rengeteg magyar háztartásba elhozta a sokaknak addig nagyjából ismeretlen könnyûzenét az említett közvetítés miatt. Persze kijutott nekünk Freddie-bôl ennél bôvebben is, amikor 1986. július 27én fellépett a Queennel a népstadionban. Csak mi, magyarok hallhattuk, ahogy anyanyelvünkön elénekli a Tavaszi szél vizet áraszt címû dalt. Persze minek is énekelte volna máshol, csak mi értjük, de mi legalább azóta is emlegetjük.


A budapesti fellépés után már csak öt koncertet adott a Queen Freddie Mercuryval, soha többet nem álltak így együtt a színpadon. Egy évvel késôbb megállapítják, hogy az énekes HIV- fertôzött, 1988-tól alig mutatkozik a nyilvánosság elôtt, 1991-re szinte teljesen elzárkózik a külvilágtól, mígnem ugyanezen év november 23-án közleményt ad ki a betegségérôl, majd másnap este, csendben, örökre elalszik. Az 1992-es tavaszi koncert, és ezzel Freddie Mercury is örökre beégette magát azoknak is az agyába, akik addig nem ismerték a zsenialitását. Nem is kellenek hozzá az ilyen dupla évfordulók (65 és 20), hogy emlékezzünk rá. n //DG

89

Rovatcím


INGYENES KÖNNYÛZENEI MAGAZIN 2011 OKTÓBER NOVEMBER

Recommend Documents