INGYENES KÖNNYÛZENEI MAGAZIN 2011 JÚNIUS JÚLIUS

INGYENES KÖNNYÛZENEI MAGAZIN | 2011 JÚNIUS–JÚLIUS | WWW.LANGOLOGITAROK.HU

11/03

Snoop Dogg BEASTIE BOYS | ZAKK WYLDE | PORTISHEAD | REALISTIC CREW | MASTODON | IRIE MAFFIA

TARTALOM 01 TARTALOM 02 HÍREK

LEMEZKRITIKA 46 POP 50 ROCK 54 HIPHOP, ELEKTRO 58 DZSESSZ, VILÁG-, KOMOLYZENE

CÍMLAP 06 SNOOP DOGG HIPHOP 08 HIPHOP 10 FESZTIVÁLAJÁNLÓ 14 DSP 16 HIPHOP FASHON 18 BEASTIE BOYS 20 22 24 26 27 28 30 32 34 36 38 40 42 44

62 REALISTIC CREW 64 IRIE MAFFIA PROGRAMAJÁNLÓ 66 KONCERT

PORTISHEAD HIPERKARMA LISZT REMIX KARDOS-HORVÁTH JÁNOS BESH O DROM JEFFREY THOMPSON GRAMOFON ONLINE ULVER LADYTRON ARCTIC MONKEY BLACK LABEL SOCIETY FUCKED UP MASTODON HAUNEBU

SATÖBBI 70 EURÓPA KIADÓ-CSALÁDFA 72 STÚDIÓRIPORT / SUPERBUTT 74 FILM / GÁCS TAMÁS 76 ELEKTROTECHNIKA 78 ART / JAKÓCS DORKA 80 KÖNYV / DR MÁRIÁS, MARTON LÁSZLÓ TÁVOLODÓ 82 SZÖRÉNYI LEVENTE 84 HOGYAN LEGYÜNK… 86 AJÁNLD A LAKHELYED THE END 88 2PAC

Minden jog fenntartva. Tilos a kiadvány bármely grafikai, illetôleg tartalmi elemének felhasználása vagy újraközlése, egészben vagy részleteiben, a kiadó írásbeli engedélye nélkül. All rights reserved. No part of this publication may be reproduced in whole or part without premission from the publisher. Terjeszti az Est Media Group. A pontos lelôhelyet, valamint a rendelési információt megtalálod a magazin weboldalán.

www.langologitarok.hu

POP | ZAJOK | SATÖBBI

Lángoló Gitárok

Kéthavi könnyûzenei magazin MMXI. június–július ISSN 2062-5979 Kiadó: BPRNR Kft. (1119 Budapest, Bikszádi utca 9/b) Tel.: +36-1 206 25 83 / E-mail: [email protected] Felelôs kiadó: a Kft. ügyvezetôje Fôszerkesztô: Dankó Gábor ([email protected]) Fômunkatárs: Bihari Balázs / Presscode ([email protected]) Ebben a számunkban közremûködtek: Baranyai Dániel, Bitay Andrea, Bodnár Dávid, Csepelyi Adrienn, Csider István Zoltán, Dankó János, Eron Mezza, Fekô Ádám, Danko Jones, Juhász Edina, Kovács M. Norbert, Molnár Csilla, Najmányi László, Németh Marcell, Pándi Balázs, Pápai Sándor, Rácz Mihály, Stoff Csaba, Szarvas Árpád, Szálinger Balázs, Tóth András, Varga Attila Korrektor: Macskássy Zsuzsa Illusztrációk: Németh Gyula ([email protected]) Fotók: Nagyillés Szilárd Lapterv/tördelés: Jeli András + Pais Andrea / typoslave ([email protected]) Képelôkészítés: Tábori Tamara / GOCPONT Nyomdai kivitelezés: DEMAX Mûvek (1151 Budapest, Székely Elek u. 11.) Értékesítési képviselet: BPRNR Kft., 1114 Budapest, Ulászló utca 8. Tel.: +36-1 206 25 83 / E-mail: [email protected]

HÍREK

HÍREK

Fluor Tomi

kommentálja a Lángoló Gitárok híreit (www.langologitarok.hu)

Magyar gyerekek Roger Waters koncertjén Az nem meglepetés senki számára, hogy a hamarosan Budapesten a Pink Floyd teljes The Wall lemezét megkoncerteztetô Roger Waters imádja felemelni szavát az igazságtalan világ ellen, hiszen már az említett lemez is errôl szól nagyrészt. Ezért a turné minden állomásán, egyeztetve olyan szervezetekkel, amik hátrányos helyzetû fiataloknak segítenek, helyi gyerekeket keres, hogy elénekeljék az eredetileg is gyerekek által elôadott Another Brick In The Wall vonatkozó részét. Június 22-én Budapesten az abonyi székhelyû Somogyi Iskola – Együtt a Gyermekekért alapítvány 16 pártfogoltja léphet színpadra, énekelhet a Falban, együtt Roger Watersszel és zenekarával, akiknek ezúton is gratulálunk!

M.I.A. nem ért a politikához

FLUOR TOMI KOMMENT:

Eminem és Justin Bieber aratott

A tavaly nyáron nálunk is járt Diplo érdekes véleménnyel van a júliusban két szomszédos fesztiválon is fellépô (Pohoda, Exit) M.I.A.-rôl. Az M.I.A. eddigi három lemezén dolgozó DJ/producer, aki mellesleg járt is egy ideig járt is az énekesnôvel, elárulta, hogy szerinte kollégájának fogalma sincs azokról a politikai témákról, amikrôl énekel/rappel. „Maya támadási felületet hagyott magán. Nehéz belekötni, mert különleges, újító és nô. Sok területen nagyon jó, de amint a nagypolitika mezejére lép, nullává válik. Mondtam neki a harmadik lemeze elôtt (MAYA, 2010), hogy ebbe most ne vigye bele a politikát. Már Obama az elnök, nem Bush és nem lehet dicsôíteni a terrorizmust, mert az nem jó. Mégis megtette, Lynn Hirschenberg ki is kezdte érte, és ha ô nem tette volna, a kritikusok kifacsarják késôbb, mert a lemez összességében sem jó.” – mondta Diplo, utalva rá, hogy M.I.A. tavaly konfliktusba keveredett a New York Times újságírójával, Lynn Hirschenberggel, aki élesen kritizálta az elôadó ködös politikai nézeteit.

A világzenérôl nekem sajnos csak az egyik Animal Cannibals-lemez valamelyik poénos része jut az eszembe. Ja, meg így hirtelen a Bëlgától a Sámánt mondtam volna, de persze ez nagy hülyeség.

A Magyar Telekom idén elég sokat várt a Kapcsolat koncert bejelentésével. A szerdán tartott sajtótájékoztató elôtt viszont filmbe illô módon az utolsó pillanatban jött a visszaigazolás, úgyhogy elárulhatták: az idei ingyenes koncert sztárvendége Ke$ha lesz június 25-én az 56-osok terén. A backstage-túrának elnevezett sajtótájékoztatót egyébként nem (csak) emiatt tartották, hanem azért is, hogy felhívják a figyelmet a Magyar Telekom egyre kiterjedtebb zenei szponzorációs tevékenységére, így szóba került a telekommunikációs cég által támogatott Volt Fesztivál, a Balaton Sound és a Campus is.

Eminem és Justin Bieber hat-hat díjat nyert a Billboard zenei magazin vasárnapi díjkiosztóján. A 38 esztendôs rapper az év elôadója díjat is megkapta. A tavalyi Recovery-albumával kritikai és közönségsikert arató Eminem távollétében kapta meg a legjobb férfi elôadó és rapzenész elismerését, de a legjobb rapszámért és raplemezért is díjazták. A kanadai tinisztár, Bieber popalbumáért vehetett át díjat, de elôadóként külön is a színpadra szólították. Emellett a közösségi média és a digitális média sztárjaként is kitüntették. Rihanna három díjjal távozott az estrôl. Katy Perry két díjat kapott, Taylor Swift pedig az év countryelôadója címet érdemelte ki a Billboardtól. A duók, illetve együttesek díját a The Black Eyed Peas vehette át. Az ír U2 együttes a legkiemelkedôbb színvonalúnak értékelt, U2 360 Degrees címû turnéjával vívta ki a zenei slágerlistákat, eladási toplistákat közlô szaklap elismerését. A 70 esztendôs Neil Diamondot zenei ikonként díjazták a Las Vegas-i estén.

FLUOR TOMI KOMMENT:

FLUOR TOMI KOMMENT:

FLUOR TOMI KOMMENT:

Soha nem szerettem, amikor a zenébe nagyon belekeverik a politikát, persze ez alól a rap kivétel, de ezeknél sem kellene annyira párthoz kötôdni, mint mondjuk itthon Magyarországon Fankadelinek. Hívják fel a figyelmet fontos dolgokra, az ok, de pártpolitizálást nem favorizálom.

Akár azt is mondhatom, hogy Ke$ha-rajongó vagyok. Mondjuk ha a csaj Magyarországon lakna, akkor tuti utálnánk egymást, mert biztos, hogy óriási nagy ribanc. Lehet, hogy innánk együtt, meg ilyesmi, de tuti kibeszélne a hátam mögött. De mondom, a zenéjét tökre bírom, még akkor is, ha néha nagyon csillámporos. A Tik Tok meg a We R Who We R nagy slágerek, párszor elvesztettem az eszemet rájuk. Akár még évekig futhat a csaj szerintem.

Eminem nekem valamennyire példaképem. Igazából nincs sok közöm ahhoz, amit csinál, de felnézek rá. Nagyon tetszenek a viccesen fikázós dalai. A Csicskalángos dalomnak pl. kétségkívül ihletet adott. Justin Bieberrôl pont a napokban láttam utcazenélôs, gitározós videót, ami alapján a tehetségét már abszolút nem lehet megkérdôjelezni. A tinipop kategóriában Justin Bieber egyértelmûen kurva jó. Az más kérdés, hogy én ennek ellenére nem tudom meghallgatni.

Ke$ha lesz a Kapcsolat koncert sztárja

FLUOR TOMI KOMMENT: A Pink Floydot természetesen ismerem, de igazából soha nem hallgattam a zenéjüket. Ahhoz viszont maximális tiszteletem, hogy minden országban képes helyi gyereket felvinni magához a színpadra.

Gitárral lepte meg Shakira aZ elnököt Hugo Chávez szocialista pártjának vörös színére utaló, dedikált elektromos gitárral lepte meg Shakira a venezuelai elnököt. A Grammy-díjas énekes és dalszerzô a dél-amerikai országban tett márciusi látogatása után küldte a különleges hangszert – árulta el Chávez az állami televíziónak vasárnap adott telefonos interjújában, és megköszönte a kolumbiai származású énekesnônek az ajándékot. „A múlt éjszaka gyakoroltam is egy kicsit, kerestem rajta a bemeneteket. Nagyon modern ez a gitár és nem igazán vagyok még hozzászokva, de azért elénekeltem néhány régi dalt, köztük egy mexikóit is” – tette hozzá. Chávez gyakran zendít rá latin-amerikai népdalokra a politikai beszédei közben, illetve a gyûlések alkalmával. Miután az adásban valaki azt javasolta neki, hogy a tavalyi labdarúgó-világbajnokság hivatalos dalának számító Waka Waka címû Shakira-slágert énekelje el, az elnök rövidre zárta a dolgot, mondván: hogyan gyakoroljam a Waka-Wakát ilyen feldagadt lábbal. Chávez végül egy lassú, latin-amerikai nótával zárta a beszélgetést. Az államfô jelenleg térdsérülésbôl épül fel, ezért lemondta e heti külföldi útjait.

FLUOR TOMI KOMMENT Shakirát igazából célirányosan nem hallgatom soha, de a Hips Don’t Lie dalához egy szakítás köt, szóval még érzelmeket is fel tudok idézni vele. Ja, és egy haverom óriási dubstep mixet készített az egyik dalához.

4 2011 #03 LÁNGOLÓ GITÁROK

Ismét összeáll a Dead Can Dance Ismét aktív és dolgozik a világzene gyûjtôcímke egyik kultuszcsapata, a nyolcvanas-kilencvenes években Londonban mûködött Dead Can Dance. A Lisa Gerrard énekesnôbôl és a multiinstrumentalista Brendan Perrybôl álló duó új lemezt készít és 2012-ben világkörüli turnéra indul – írja az MTI. Az 1981-ben Ausztráliában eredetileg négytagú együttesként alakult Dead Can Dance elôször 1998-ban szüntette be tevékenységét. A duó 2005-ben egy turné erejéig újra összeállt, most pedig tizenöt év szünet után új stúdióalbum és egy nagy turné elôkészítésén dolgozik – adta közzé a Slicing Up Eyeballs könnyûzenei blog kedden. „Két hónapos koncertsorozatot tervezünk jövôre, az állomások között Ázsia, Ausztrália és Dél-Amerika is ott lesz” – jelentette be a zenekar. Brendan Perry a Dead Can Dance hivatalos oldalának fórumán írta: „a múlt héten beszéltem Lisa Gerrarddal egy új albumról, amelyet télen rögzítenénk és 2012 nyarán jelenne meg, ezt követné a két hónapos turné”.

5

HÍREK

Megerôszakolták Scott Weilandot

FLUOR TOMI KOMMENT:

A jelenleg épp ismét aktív Stone Temple Pilots frontemberét, Scott Weilandot megerôszakolták gyerekkorában. Az énekes eddig nem beszélt a sokkoló élményrôl, de a most megjelenô Not Dead & Not For Sale címû önéletrajzi regényében világ elé tárta. „Egy felettem járó nagydarab sráccal egy buszon jártunk iskolába, és az egyik nap felhívott magukhoz. Gyors volt, és nagyon rossz. Túlzottan féltem tôle, hogy bárkinek is el merjem mondani. Azzal zsarolt, hogy ha bárkinek is elárulom, ellehetetlenít suliban, és soha nem lesz egy barátom sem.” – írta Weiland. Az élményt nagyon sokáig elnyomta magában, de állítása szerint az elvonón ismét elôjött.

Minden tiszteletem az öregeké, hogy még a mai napig is kitartóan csinálják. Ôket sem hallgattam sosem, de a Highway To Hell számukat ennek ellenére ismerem, mert az egyik osztálytársam állandóan ezt kiabálta.

FLUOR TOMI KOMMENT: A grunge-hoz eléggé nem értek. Soha nem mozogtam ebben a zenei közegben, de sajnálom, ha ilyenek történtek az énekessel.

17 országban elsô helyen az AC/DC Tizenhét országban – köztük Magyarországon – nyitott a DVD eladási listák elsô helyén az AC/DC Live At River Plate címû koncertfilmje; a HD minôségben forgatott DVD-t 2009 decemberében rögzítették Buenos Airesben. A koncertfilm minden idôk egyik legsikeresebb hardrockzenekara, az AC/DC Black Ice albumát bemutató világ körüli turnéját dokumentálja. A DVD tizenhét országban nyitott az eladási listák elsô helyén: az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Németországban, Franciaországban, Spanyolországban, Ausztráliában, Argentínában, Kanadában, Írországban, Belgiumban, Svédországban, Új-Zélandon, Ausztriában, Chilében, Finnországban, Olaszországban és Magyarországon is. Az AC/DC Live At River Plate koncertfilmet Buenos Airesben, a River Plate futballstadionjában HD minôségben forgatták 2009 decemberében, 32 kamerával. A DVD világpremierjét május elején a londoni HMV Hammersmith Apollóban tartották, ezen a zenekar tagjai is részt vettek. A két éven át tartó világ körüli turné befejezô állomásán a csapat összesen három koncertet adott az argentin fôvárosban, mindhárom telt házzal ment, tehát háromszor 65 ezer nézô látta az AC/DC-t akkor. Az AC/DC Live At River Plate DVD-n a 19 koncertdal mellett található egy The Fan, The Roadie, The Guitar Tech & The Meat címû bónusz is, amelyben interjú látható az AC/DC tagjaival, a koncertért felelôs csapattal és a rajongókkal.


Még idén kész lesz az új Qotsa-album A BBC Radio 1-nak adott interjújában Josh Homme elmondta, hogy a glastonburys fellépésük után egybôl vonulnak is be a stúdióba, mivel elég új daluk van ahhoz, hogy még idén kész legyenek az új, sorrendben hatodik nagylemezükkel. A Queens Of The Stone Age frontembere nem tervez semmilyen újítást az új albumra, szerinte semmi szükség ilyenre, egyszerûen csak játszani akarja, ami jön. A QOTSA eredetileg május végén játszott volna Budapesten, ám ezt lemondták, ami Homme mostani nyilatkozata alapján nem is biztos, hogy baj: „Nem fogok hazudni! Rosszul vagyok attól, hogy az elsô lemezt kell tolnom estérôl estére. Ezelôtt soha nem játszottuk ugyanazokat a dalokat a koncerteken.” Mint ismert, a zenekar a Petôfi Csarnokban elôadta volna az idén újra megjelentetett elsô nagylemezét az elejétôl a végéig.

FLUOR TOMI KOMMENT: Igazából ehhez nem nagyon tudok hozzászólni. Ez is olyan, mint a grunge, tudok róla, de soha nem hallgattam.

CÍMLAP

CÍMLAP

A kedvenc kutyánk Gagyi ide, Guetta oda – mindig mindent megbocsátunk SNOOP DOGGnak. Támad a Long Beach – Zamárdi tengely. Nem értek egyet M-mel, aki szerint a kilencvenes években két lemezt volt érdemes hallgatni, a Nevermindot meg a Doggystyle-t. M. amúgy is szereti a nagy szavakat, bombasztikumban lubickol feszt, és néha bele is trafál, de most nem, mert mi van például a Gang Starr-lemezekkel? Hát a Group Home-mal? Vagy ott van a The Roots, a Digable Planets, a The Pharcyde? Ôket azért ne felejtsd ki, drága M. És a Chronicot nem hallgattad? Még akkor sem értek vele egyet, ha a legelsô mûsoros reppkazettám (ami nem 150 forintos KGST-piaci Takt volt, hanem fóliás import) éppen Snoop elsô szólója volt, egy könyörtelenül álmos péntek délutánon vettem az Erkel színház közelében található kazettaboltban, matinéoperát jöttünk nézni, elôadás elôtti szabadprogram. Minden pénzem ráment, persze, de valahogy nagyon úgy éreztem, jól jártam, mindenképpen jobban, mint azok, akik mûnyomóra készült, fûzött színlapokra, minyonra, krémesre és gyalázatosan rossz sós perecre költötték a lét. Otthon túlzás nélkül minden haverom a csodájára járt a nagyon menô borítóval kibocsátott kazettának, konkrét várólistát kezdtem vezetni, ki mikor kaphatja meg másolásra. Fejvesztés terhe mellett, természetesen Mégsem gondolom, hogy. Az viszont biztos, hogy a Doggystyle nélkül kanyit sem ér a kilencvenes dekád. Jellemzô, hogy kristálytiszta emlékeim vannak az elsô randiról: zajos VHS szalagon találkoztam Snoop Doggal, akit akkor

2002-ben jött a Paid Tha Cost To Be Da Boss, ami hát, hm. Ugyanezt tudom mondani az R&G (Rhythm & Gangsta): The Master piece (2004) címû darabról. Tha Blue Carpet Treatmenten találtam finomságokat, meg az Ego Trippin’-en is, utóbbi 2008-as. A Sexual Eruption vicces, a Pharrellel közös Sets Up meg egészen elképesztô, és ugyanez áll a My Medicine-re is, ami egy snoopos modor ban lekent, korrekt countrynóta. A lemez leg-

Bandatag volt, a nem is annyira piti Cripben nyomult, érettségi után be is kasztlizták, kicsit sok volt nála kólából. Fél év után szabadul, és ekkor kezdôdik csak a zélet. még Snoop Doggy Doggnak hívtak egyébként, csak errôl neki valahogy elfelejtettek szólni. Erre enged következtetni, hogy akkoriban naponta negyvenszer kérdezte meg az MTV-n: what’s my name. (Ezt csak másodkézbôl tudom, nekünk nem volt MTV-nk ugyanis. Egyes meg kettes. Kertévék akkor még sehol. Ezért voltak szükségesek tehát a VHS szalagok, amelyekkel szerencsésebb, kábeltévé-elôfizetéssel rendelkezô polgártársak láttak el minden héten, rajtuk mindig az aktuális Yo! MTV Raps anyagával.) Persze nem a hamar klasszikussá váló lemez volt Snoop elsô megjelenése. Sajátosan értelmezett amerikai álomnak is nevezhetnénk az általa bejárt pályát. Bandatag volt, a nem is annyira piti Cripben nyomult, érettségi után be is kasztlizták, kicsit sok volt nála kólából. Fél év után szabadul, és ekkor kezdôdik csak a zélet. Bár hiszek abban, hogy az átütô tehetség elôbb-utóbb megtalálja a módot az átütésre, azért a „találkozott Dr. Drével” hangsor kicsit meg tudja gyorsítani az eseményeket. A nyugati partvidék egyik (ha nem a) legzseniálisabb producere jó érzékkel fedezte fel Snoopban a – mit is? Azt az irgalmatlanul laza, összetéveszthetetlen orgánummal rendelkezô, jellegzetes fizimiskájú kölyköt, akire a zeneiparnak szüksége volt akkoriban. Dre a Chronic több trackjében is közremûködésre kérte ôt, a legdurvább nekem a Nuthin But A „G” Thang, de hát kinek mi. Ezenfelül a Deep Coverben is feltûnt, az azonos címû dalban. Nagyjából ezzel kezdôdött a Death Row-s korszak. 1993-ban érkezett meg a már említett Doggystyle – olyannyira megérkezett, hogy az elsô héten majdnem egymilliót adtak el belôle, amivel konkrétan elsô helyen startolt a Billboard Top 100-on. Huszonkét évesen. Négyszeres platina lett a cuccból végül. Meg persze vitathatatlan klasszikus. Sokak szerint Snoop azóta sem tudta felülmúlni a Doggystyle-t, már ami a színvonalat és a reveláció erejét illeti. Pedig a második, Tha Doggfather címû anyag is kurva jóra sikerült – ez egyébként abban az évben jött ki, amikor sikerült tisztáznia magát egy gyilkossági vád alól. Az egész hercehurcának ugyancsak sokat köszönhet a raptörténet: bár a Murder Was The Case címû film felejthetô, a soundtrack annál kevésbé. Kiváló nyugati muzsikákkal volt tele az anyag. A Tha Doggfather után a nálunk Dopeman által meghonosított béna nyögéseirôl (és többé-kevésbé fasza lemezeirôl) is híres Master P kiadójához, a No Limithez szerzôdött. Az itt megjelent három nagylemeztôl, a Da Game Is To Be Sold, Not To Be Told-tól, a No Limit Top Doggtól és a Tha Last Mealtôl sem voltam elájulva, kerestem a régi Snoopot (vagy inkább Drét?), azt’ nem nagyon találtam sehun.


jobb eresztése. A tavalyelôtti Malice n Won derlandet szerintem hagyjuk, a More Malices címmel ellátott, remixekkel és néhány új dallal operáló újrakiadás már ehetôbb. A szólókon kívül számos, de inkább számtalan közremûködés köthetô a nevéhez, a legnagyobbakkal dolgozott, és nem maradt hûtlen régi haverjaihoz, a Dogg Pound tagjaihoz sem. A képernyôn meg a filmvásznon is gyakran felbukkan, ezekért a villanásokért nem mindig vagyunk hálásak. Kurvulás vagy önmeg valósítás? Ezt döntse el mindenki magában. Meg azt is, hogy a most márciusban kilôtt Doggumentaryra miért volt égetô szükség. Szerintem azért, mert mindig jól jön az a pár százezer dezsô. De azért mikor a kápráztatóan szar David Guetta-featet meghallottam a lemezen, erôs elmészteazanyádba érzésem támadt. Még az is lehet, hogy emiatt hívták meg a Balaton Soundra a kedvenc kutyámat, aki egyben a világ leglazább, legcsíkszemûbb kutyája, s akinek mindig mindent megbocsátok persze. Mer’ úgy tud nézni. (CS.I.Z.)

hiphop

hiphop

Hiphop a Volton és a Soundon A magyar fesztiválok azért nem a buggyos gatyás bézbólsapkás srácokról szólnak. Spangli itt is van, de ezenkívül csak nagyon ritkán juthatunk nyáron bármihez a hiphopból. Általában csak a maguk szcénájából már kitört vagy épp nagyrészt elfeledett zenekarok látogatnak ide, mint például három éve épp a Volton a Cypress Hill vagy két éve a Delinquent Habits (el lehet dönteni, melyik melyik). Idén nyáron szerencsére tetten érhetô némi változás ezen a fronton, ezért ha csak egy-egy napokra is, de azoknak is érdemes megnézni aktuális fesztiváljainkat, akik tényleg arról álmodoznak, hogy Harlemben laknak, és két lövöldözés közben beszedik a sarcot a kurváiktól. Kezdhetnek például június 30-án Sopronban a már említett Volton, ahol a kettes számú nagyszínpad elôtt le is táborozhatnak délután 3-tól. Ekkor kezdôdik az Animal Cannibals, amivel kapcsolatban az a közmegegyezés, hogy a zenei produkció kritizálható, de ezek az arcok már annyit tettek a magyar hiphopért, hogy tényleg komoly respektet érdemelnek. Versenyeket szerveztek, azóta szinte sztárrá váló arcokat fedeztek fel, és mellette most zenélnek is. Utánuk egy órával már jóval aktuálisabb név érkezik, a pécsi Punnany Massif, ami épp a második, ShenKick címû lemezét mutatja be pár hónapja minden elérhetô helyen. A stílust általában a vidámabb végérôl megfogó duó Hétvégre címû dala idén a középiskolások egyik kötelezô Facebook-megosztásává vált péntekenként, és biztosra vehetô, hogy nem ez lesz az utolsó fontos trekk tôlük. Utána jönnek a Hôsök, akiket azt hiszem nem kell bemutatni itt. Veszprém, turnék, új lemez, egyre több rajongó és alázatosság, tegyétek ezeket a szavakat kedvetek szerint sorrendbe, és kijön a végeredmény. Egy ilyen sávból természetesen kihagyhatatlan az Akkezdet Phiai, akikrôl szintén elég annyi, hogy jelenleg az országban bárhol eseménynek számít a megjelenésük, vissza akarják szoktatni az embereket a lírára, és úgy általában is elmondható, hogy nagyon ügyes srácok. A fô attrakció mindezek után a nemrég újra aktivizálódott House Of Pain. Valószínûleg még mindig szeretnek vedelni, szívni és káromkodni, de ami még fontosabb, hogy Everlast, Danny Boy és DJ Lethal az összes klasszikusát el fogja játszani, kezdve természetesen a Jump Arounddal, de mellette a laza 15 éve várt új lemezbôl is ízelítôt kaphat Sopron.


A Balaton Sound esetében két erôsen ajánlatos nap is van a rímekben szövegelés rajongóinak. Július 7. valamivel egyértelmûbb választás, hiszen ezen a napon produkálják magukat magyarjaink is (ezúttal Hungarian Hiphop Allstars néven, ami a Punnany Massifot, a Hôsöket és az Akkezdet Phiait takarja), az Irie Maffia élén Busa Pistát is láthatjuk, na meg ezen a napon lép fel Zamárdiban a történelem valószínûleg legtöbbet elért strigója, Snoop Dogg. Van most neki új lemeze is, Doggumentary néven, amin igazából semmi mást nem csinál, mint már évtizedek óta mindig: ipari mennyiségû thc-t fogyaszt, valószínûleg a nôkben sem ismeri a mértéket, és közben olyan ellenállhatatlanul lazán meséli el, hogy valójában ô a király, hogy egyszerûen nem lehet neki nem elhinni. Közmegegyezéssel ott van 2pac, Ice-T és az N.W.A. mellett a nyugati part legnagyobb

hôsei között. Ha azonban nem csak nosztalgiázni szeretnénk, akkor mégis július 8-án, pénteken nézzük meg Zamárdit, ahol egyetlen név árválkodik, viszont az nagyon vonzó: Big Boi már az Outkast egyik feleként elérte a halhatatlanságot, de szólóban is bebizonyította, hogy életképes a produkciója. Ha úgy vesszük, már kétszer is, hiszen az eddigi utolsó Outkast néven kiadott Speakerboxxx/ The Love Below névre keresztelt album tulajdonképpen két szólólemezt tartalmazott, az egyik André 3000 popba hajló agymenéseivel, a másik Big Boi tradicionálisabb, de semmivel sem butább hiphopjával. Az elsô teljesen saját anyagra tavaly júliusig kellett várni, de megérte: a Sir Lucious Left Foot: The Son Of Chico Dusty mindenképp az utóbbi idôk legjobb ilyen irányú alkotásai között van - ezt a szakma és a hallgatók is alá tudják támasztani. n

fesztiválajánló

fesztiválajánló

Itt lesz buli idén! – Elsô rész

|

Pohoda, július 7–9., Trencsén, Szlovákia Amikor szomszédaink fesztiváljai kerülnek szóba, általában az Exit, vagy a trencséni Pohoda merül fel elsôként, mint pozitív példa. A Pohoda, mely sokszor világszinten is kiugróan színvonalas lineupot mutatott fel, talán idén az eddigiekhez képest kevésbé lelkesítô. A Pulp, Moby, Portishead, Madness, M.I.A. alkotta headlinerek közül az utóbbit leszámítva mindegyik vagy most jön, vagy volt már a közel múltban nálunk is. Mindazonáltal az Imogen Heap, a Battles, a Lamb vagy a dEUS megérhetnek egy kiruccanást északra.

Nyár = fesztivál. Bár sokan hangoztatják, hogy a koncertek igazából nem is érdeklik ôket, azért az emberek nagy része a területen, és az odalátogató spanok ellenôrzésén túl csak meg szokta nézni, milyen zenekarok játszanak. A Lángoló Gitárok számításba vette a könnyen, de legalábbis nem túl nagy áldozatok árán megközelíthetô bulikat a következô pár hétbôl.

• Bérlet: 69 EUR

|

|

|

|

Fishing On Orfû, június 23–25., Orfû

|

EFOTT, július 12–17., Szolnok

Lovasi András és Rátgéber László szerelemgyereke mostanra végképp szerves részévé vált a magyar fesztiválszezonnak. Még mindig kiemelt az emberközeli hangulat, a békés légkör, meg egy csomó olyan dolog, amivel könnyedén meg lehet fogni a magyar bölcsészpopulációt. A fellépôk között természetesen már nincs Kispál, ezzel mindenkinek meg kell barátkoznia, helyette van a legenda helyét szinte mindenhol átvevô Kiscsillag, a visszatérô Hiperkarma, Quimby, és igazából egyedül a 30Y hiánya lephet meg bárkit is.

A vándorfesztivál ezúttal Szolnok nyugalmába zavar bele pár napra. Az EFOTT koncepciója soha nem a világszinten is rangos fellépôkrôl szólt, egyértelmûen az egyetemisták aktuális igényeit akarják kielégíteni, ami jelenleg 30Y-t, Irie Maffiát, PASO-t jelent többek közt, kiegészítve a jellemzôen részeg fiataloknak zenélô Rózsaszín Pitbullal vagy Prosecturával, és persze az EFOTTok elmaradhatatlan kellékével, Dévényi Tibi bácsival.

• Bérlet: 10 000 HUF


Volt, június 29–július 2., Sopron

|

Hegyalja, július 13–17., Tokaj

A fesztivál mostanra végleg kinôtte a „családias Sziget” jelzôt, ami szerencsére az egy négyzetméterre jutó embersûrûségen túl a fellépôkön is látszik. Csak hogy a külföldi húzóneveket említsük: a My Chemical Romance és a Thirty Seconds To Mars a mély érzésû fiatalok kedvencei, itt játszik a hosszú csend után visszatérô Primus, új lemezét turnéztatja Moby, a Ting Tings és a Monster Magnet, sokadjára ugráltat porfelhôt Magyarországon a Pendulum, és még a kettes sorszámú nagyszínpadra is olyan nevek jutnak, mint a House Of Pain vagy a Crookers.

Idén a Hegyalja még az eddigieknél is jobban rágyúrt a rockzenére. A Slayer neve már önmagában elég lenne az állítás alátámasztására, de lesz még itt Mastodon, ami elôször jár nálunk a híres gödöllôi trafós koncertje óta, Pennywise, Guano Apes, Amorphis, Airbourne, Raunchy és Deicide is. Megijedni nem kell, ha valaki nem szereti a hosszú hajat és a csuklószorítót, annak itt lesz a szintipopban utazó Ladytron, Kosheen, a világ egyik legjobb haknizenekarának számító Scooter vagy a breakbeatet játszó Elite Force, a magyar Djabe pedig a Genesis egykori gitárosával, Steve Hackettel zenél közösen.



Balaton Sound, július 7–10., Zamárdi

|

Campus, július 20–24., Debrecen

Mostanra nem kell senkinek bemutatni a Balaton partján rendezett Soundot. A magát prémiumnak hirdetô fesztivál idén sem tért el az eddigi iránytól: aktuális és kevésbé aktuális tánczenék, nagybetûs PARTY, rengeteg elektronika, amiknek a szünetében még strandolhatunk is. A legnagyobb dobás valószínûleg az új lemezén dolgozó Portishead és a klasszikus house-hagyományokat felidézô Hercules and Love Affair, de nem mehetünk el szó nélkül a legtrendibb strici, Snoop Dogg, a pop-dubstep trió Magnetic Man és a Magyarországon lassan állandó lakhellyel rendelkezô David Guetta mellett sem.

A debreceni Campus idén úgy látszik nem erôlteti feleslegesen a külföldi fellépôket, és inkább a magyar élvonalat célozzák meg. Vad Fruttik, Magashegyi Underground, Subscribe, 30Y, Tankcsapda, Depresszió, Heaven Street Seven, We Plants Are Happy Plants és Kiscsillag szórakoztatja az embereket. Azért van egy Parov Stelar, de ôt nyugodtan tekintsük tiszteletbeli magyarnak.



Exit, július 7–10., Újvidék, Szerbia A világ legjobb hangulatú fesztiváljai között emlegetett újvidéki Exit idén éppúgy érdekes lehet a négynegyedre beinduló partiarcok, mint a vastag keretes szemüveges hipsterek számára. A péterváradi erôdben szervezett vadulás legnagyobb neve napjaink legfelkapottabb zenekarainak egyike, az Arcade Fire, és azt is érdemes megnézni, mit mutat Nick Cave Grinderman élén. A Pulp és a Portishead idén nálunk is jár majd, igaz két különbözô fesztiválon, M.I.A. és Santigold viszont úgy tûnik nem, és a Beirut balkánpopját is nehéz elképzelni hangulatosabb helyen, mint a Balkánon. Az elektronikát az Underworld, deadmau5, a Digitalism és James Zabiela képviselik többek közt.

|

T-Mobile Inmusic, július 12–22., Zágráb, Horvátország Túl hosszúnak nem mondhatnánk a kétnapos tóparti bulit, érdekesnek viszont annál inkább. A több helyen is felbukkanó Jamiroquaira talán már senki nem kapja fel nálunk a fejét, viszont itt is van Arcade Fire és Grinderman. Talán nem is miattuk tanácsos erôsen ellátogatni ide, hanem az olyan pluszokért, mint a közönségtôl elbúcsúzó The Streets, a TV On The Radio, a Cypress Hill vagy a The Do. • Bérlet: 590 HRK

• Bérlet: 21 300 HUF + 7200 HUF a kempingért


fesztiválajánló

|

Fekete Zaj, augusztus 4–6., Mátrafüred A szigorú értelemben vett underground fesztivál kezdi szépen kinôni magát, mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy sikerült meghívni a black metaltól kezdve a trip-hopon át az ambientig mindenbe kicsit belenyúló kultzenekart, az Ulvert. Szép fogás még a Woven Hand és a Leafblade is. Nagyrészt persze a magyarok vannak képviselve, például a Pozvakowski, a Watch My Dying, a Hangmás vagy a Képzelt Város által. Akinek valaha is eszébe jutott feketére festeni a körmeit, annak egyértelmûen kötelezô program a Fekete Zaj. • Bérlet: 9 500 Ft

|

Off, augusztus 5–7., Katowice, Lengyelország Az Off évrôl évre a nagybetûs Hipster Fesztivál. A kultzenekarok mellett a kisebbnek számító nevek is mindig sok pontot kapnak a Pitchforktól. Idén olyanok lépnek fel Katowicében, mint ‚ a 90-es évek egyik legfontosabb lemezét, a Screamadelicát végigjátszó Primal Scream, a Gang Of Four, az Ariel Pink’s Haunted Graffiti és a Mogwai. Hogy a kísérôkrôl is essen szó: Meshuggah, Destroyer, Deerhoof, Warpaint, Junior Boys, How To Dress Well és Matthew Dear, csak néhányat említve. • Bérlet: 45 EUR

Fesztivál kisokos A fesztivállátogató általában csak hosszú évek után jön rá: mi az, ami nélkül nem lehet feszti vá lozni, és mi az, ami csak a helyet foglalja. A Lángoló Gitárok most ezt a tapasztalatot ad ja át. Ha az alábbiak megvannak, már nem lehet gond.

Sátor, tartozékokkal a sátrat magát tényleg csak a leghülyébbek képesek elfelejteni, ellenben mindenki társaságában szokott lenni több ember is, aki szívta már meg a cölöpökkel. Ezeket persze másoktól is lehet lopni, de tisztességesebb, ha magunk gondoskodunk róla, hogy a szükségesnél legalább másfélszer több rúd legyen nálunk.

Fogkefe, tusfürdô kezdd ezzel, már csak a látvány kedvéért is. Ha esetleg nem akarsz foglalkozni a tisztálkodással, akkor is fontos, hogy másokkal el tudd hitetni ennek az ellenkezôjét.

Két törölközô elsôre elégnek tûnik egy is, de hamar kiderül, hogy mennyivel jobb, ha nem azzal kell magunkat megtörölni, amin az elôzô napon izzadt fenékkel fetrengtünk a földön.

Fürdôruha

Fehérnemû

ha nincs strandolási lehetôség, akkor is fontos, hogy legyen miben feszítened a közös zuhanyzók elôtt.

ha nagyon kúl vagy, váltóruhát nem is elengedhetetlen vinni, de sajnos a fehérnemût nem lehet megúszni. Minél büdösebb a lábad éjszaka, annál kevesebb barátod marad másnap reggelre.

Óvszer ha barátoddal/barátnôddel mész akkor nyilván kell, de még ha otthon hagyod a másik feledet, akkor is érdemes. Senkit sem akarunk kiborítani, de nincs az az örök szerelem, ami ne indokolná a lehetôségét egy idegennel történô óriási dugásnak.


PÉNZ Elôre szólunk: amennyire elôször gondoltál, az kevés. Nem, nem fogod kibírni naponta két sörrel a bulit, nem lesz elég a fesztiválterületen kívül fogyasztani, és akármekkora aszkétának érzed magadat, elôbbutóbb leszel annyira éhes, hogy aranyárban vásárolod meg a történelem legkisebb gyrosát. n // fotó: Géódi Balázs

Rovatcím

interjú

tott. Mivel Dipánál rögzítettük a cuccot, tudtunk kísérletezni és akárhányszor újravehettük a számokat. Ez nagy plusz, nem kellett kapkodni és minden apróságra oda tudtunk így figyelni. Gerysson: Rengeteg idônek tûnt, miközben azért voltak nehézségeink. Költözés, vinyópara stb. Könnyített rajta a saját helyen végzett meló, így belefért, hogy sok verzió szülessen egy számból. A scratch, refrének és egyéb sávok is sokszor újra lettek gondolva. Lényegesen könnyebb volt amúgy a karcok felvétele most hogy Budapestre költöztem. Nem kellett szavakkal leírni, elmondani, hogy mi az ötlet. Odaálltam a lemezjátszók mögé és mutattam hogy ezt lehet, meg azt lehet. LG: Mennyire célotok a szûk hiphop-közegen túlmutatni? D: Ez sosem volt konkrét célunk. Úgy érzem, ha valami jó, akkor az szépen lassan kinövi magát és egyre több emberhez jut el. Én ebben hiszek. A saját ízlésünket akarjuk érvényesíteni, megkötések és megalkuvások nélkül.

LG: Mit tud adni manapság egy kiskiadó, a Bloose Broavaz nektek? D: Elsôsorban azt, hogy erôsítjük egymást. Minôségi cuccok jönnek ki a Bloose égisze alatt és van egy kialakult hallgatótábor, akik tudják, hogy mindig dob valaki valami új cuccot.

Az egyik nagy gond talán, hogy a tévében felfedezett „rapbohócok” rossz képet adnak a magyar hiphopról. Az ilyen formák erôsítik az emberekben azt a sztereotípiát, hogy a rap idétlen, komolytalan dolog és nem szól semmirôl.

Minden apróságra odafigyelni A közel tíz éve létezô DSP egészen sokáig húzta elsô albuma megjelentetését, aztán a 2008-ban napvilágot látott Társadalomklinika után már viszonylag hamar elkészült az Elmezaj címû új anyaguk. A békásmegyeri rapcsapat tagjai, Bom, Dipa és Dj Gerysson meséltek a lemezkészítésrôl, és még Gyôzike is szóba került. Lángoló Gitárok: Miért pont Elmezaj? Dipa: Egy rövid, jól hangzó címen gondolkodtunk. Változatos témákat és hangulatokat hoztunk a lemezen, összefoglalva mindazon zajokat, amik az elmére hatnak. Így lett Elmezaj. Bom: És persze folytattuk a hagyományt, mint az elôzô album címénél, ismét szójátékot választottunk. LG: A 2008-as Lakótelep címû felvétel elég szépen körbejárja a panellét dolgait. 2011-ben miben tudtok ezzel a témakörrel kapcsolatban pluszt adni? D: Ez egyszerûen csak adja magát: annyi jellegzetes karakter és élethelyzet van a környezetünkben. A sok sztoriból, amit hallottunk vagy átéltünk mindig lehet szemezgetni és építkezni. Így tudunk hitelesek maradni, valamint ez adja a pluszt.


B: Igazából arról rappelünk, amit tapasztalunk, amit látunk és amit gondolunk a dolgokról. Ez pedig óhatatlanul összemosódik a teleppel, mivel itt élünk és innen kapjuk az inspirációkat. LG: A zeneszerzést és a felvételt sem bíztátok másra, saját meló mind. Milyen munkamódszerrel és mennyi ideig készült a lemez? D: Ha beleszámítjuk a fejlôdést is, akkor benne van legalább két év melónk, hosszú folyamat volt és idôközben sokat változott, formálódott az eredmény. Az elején csak szövegeket írtunk, aztán zenéket válogattunk, míg megtaláltuk minden témához a legkarakteresebbet. Froggal, az anyag másik producerével sok alapot készítettünk és egyre jobbak születtek egy-egy számhoz. B: Igen körülbelül két év, de közben sokat csiszolódtunk és sok rapet dobtunk a kukába. A tényleges munka körülbelül egy-másfél évig tar-

B: Nem próbálunk tudatosan túlmutatni a hiphop közegen, de növi ki magát a csapat folyamatosan. Sok visszajelzést kapunk olyan emberektôl, akik amúgy nem hallgatnak ilyen zenét. Megan�nyian találnak a zenénkben értéket kortól és zenei beállítottságtól függetlenül. G: Nem célunk, de a visszajelzések alapján terjeszkedik a dolog. Én nagyon örülök neki, jó érzés, hogy laikus emberek is elismerik a munkánkat. LG: Míg az elôzô lemez címadó klipjét vegyesen, addig az Egyszer Fent, Egyszer Lenthez készült mozgóképes anyagot egyöntetûen pozitívan fogadták az emberek. Mi ennek az oka szerintetek? D: A Társadalomklinika klipnél nem volt határozott elképzelésünk, hogy mit szeretnénk látni, egyszerûen csak felvettük és másra bíztunk mindent. Az Egyszert Fent, Egyszer Lent már teljesen a mi rendezésünk és a vágást is közösen csináltuk. B: Talán annak is köszönhetô a videó sikere, hogy nem akartuk többnek mutatni magunkat, mint amik vagyunk. Egyszerû élethelyzetet mutat be a klip, a pados jeleneteknél például nem is tudtuk, hogy mikor forog a kamera. G: Az elsônél még nem voltunk rápörögve a klipforgatásra, tapasztalatunk sem volt, nem tudtuk mit és hogyan kellene. Aztán tanultunk belôle, a másodiknál már ki volt találva minden, megvolt a koncepció, olyan lett amilyet mi elképzeltünk és szerettünk volna. LG: Készült egy emlékdal a lemezre. Mi áll ennek a hátterében? D: Egy jó barátunk távozott el (Sarudi Frigyes – a szerk.) váratlanul, ez eléggé megrázott mert nagyon jó forma volt, sokan szerettük. Ahogy a szövegben is említem, hatalmas magyarrap-rajongó volt, tornyokban álltak az eredeti CD-k a kocsijában. Ez egy szép szám, ami neki szól és szerintem ennél jobban semminek nem örült volna.

B: Nagyon jó és bejáratott megjelenési felületet biztosít minden Bloose MC-nek. G: Sokan vagyunk, húzzuk és segítjük egymást, így azért minden egyszerûbb. LG: Milyen a hiphop mostanság? D: Külföldön szerintem nagyon erôs lett az underground közeg, ami újra hozza azt a hangzásvilágot, ami a 90-es évek után nagyrészt elveszett a hiphopból. Sok minôségi lemez születik, ami inspirációt ad számomra. B: Magyarországon is erôsödik ez a vonal, rengetegen hallgatnak rapet és van is mibôl válogatniuk. Jó producerek vannak, durva zenék látnak napvilágot. Sok a fiatal, tehetséges és újító szándékkal színre lépô MC. Az egyik nagy gond talán, hogy a tévében felfedezett „rapbohócok” rossz képet adnak a magyar hiphopról. Az ilyen formák erôsítik az emberekben azt a sztereotípiát, hogy a rap idétlen, komolytalan dolog és nem szól semmirôl. Szerencsére azért egyre kevesebben vannak, akik így gondolják. G: Itthon még mindig nehéz, de vannak olyan csapatok, akik viszik a zászlót, s folyamatosan hozzák a minôséget és emelik a kultúra színvonalát. 10-15 éve ugyanúgy, mint most, megvolt a gagyi, de azóta lett igazi minôségi magyar rapszcéna. Most már csak az arányokon kellene változtatni és a valódi értékekkel foglalkozni. De amíg a média például Gyôzikét rappernek hívja, addig sajnos nem sok jót látok. n

// Interjú: Baranyai Dániel

17

HIpHOP

Neked a divat mondja meg Ahogy azt az Árral Szemben szép emlékû (Pajortól megörökölt) szövege is jól mutatja, hogy mint valamennyi szubkultúra, a hiphop is büszke arra, hogy csak rá jellemzô stílusát nem befolyásolja a divat. De vajon tényleg így van ez, vagy olyan, hogy egységes „hiphopstílus” tulajdonképpen soha nem is létezett? Ha nem a divat, akkor mi okozza a változásokat? Az elem zéshez hat jellegzetes klipet és ipari mennyiségû adatot vettünk alapul. Vigyázat, mainstream!

RUN DMC My Adidas (1986)

adott válasz: a tripla XL-es farmer és sárga bakancs sokadik fénykorát élte, a Nike Airforce 1 pedig huszonöt évvel piacra dobása után eladási rekordokat döntögetett. Emellett (mert a rosszfiúk sosem halnak ki) olyan klasszikusokat köszönhetünk ezeknek az éveknek, mint Jay-Z Hard Knock Life-ja, vagy Warren G és Nate Dogg legszebb pillanatai. Aki nem a kosárpályán lógott, az fejen pörgött: a Zidane-effektust elkerülendô a kötött sapkák soha nem látott mennyiségben fogytak.

A párás szemmel emlegetett (h)ôskor trend-alapvetése ez a szerelmi vallomásnak is beillô szám (amely egyben kakukktojás is, mert klipje csak a Just for Kicks címû dokumentumfilmnek köszönhetôen született). Volt itt minden: a rock-chictôl a hammernadrágon át a Marcus Miller-kalapig még és már bármi beilleszthetô volt a formálódó hiphop-stílusba – még Kurtis Blow meztelen felsôtestén feszülô zakó is. Kis túlzással élve a nyolcvanas éveknek minden pillanata történelmi volt. (Kurtis Blow: The Breaks, 1980; Grandmaster Flash: The Message, 1982; De La Soul: Me Myself and I, 1988; EPMD: Strictly Business, 1988; NWA: Boyz N Da Hood, 1987). Az Adidas Superstarnak már ekkor örök emléket állítottak, de innen ered gyakorlatilag minden (mintás, vicces szöveges pólók, bô cuccok, baseball-dzsekik és sapkák) amit késôbb a hiphoppal azonosítottunk.

A Tribe Called Quest Can I Kick it? (1991)

Missy Elliott feat. Ludacris Gossip Folks (2003)

A Yo! MTV Raps-korszakra a stílus kinôtte a gyermekbetegségeit, és kezdtek kialakulni a fô csapásirányok: az ekkor még betûrt inges, fordított baseballsapkás lazasrácok mellett már felsorakoztak a gangsta rap és a g-funk arannyal megpakolt, fonott hajú nagykutyái (Snoop Dogg Doggystyle, 1993), akik egyúttal fellendítették a gyémántbányászatot is. Az APEH mellett (az N.W.A feloszlása után) a szülôket olyan mozaikszavakkal ijesztgették, mint az M.O.P., a katonai nadrágok, dögcédulák és fehér atléták mellett pedig kötelezô kiegészítô lett a staffordshire terrier is. A környezeti ártalmak és a csúnya fakabátok ellen szembe húzott kapucni és mintás kendô nyújtott védelmet (KRS One – Sound Of Da Police).

Timbaland produceri koronájának legfényesebb gyémántja, a main stream hiphop istenasszonyának egyik legjobb dala pazar klipet kapott: az Adidas mind a tíz ujját megnyalhatta az agyament divatbemutató láttán. Missy a cégnél saját kollekciót kapott, a boltokat elözönlötték az ósulis melegítôk, golfsapkák, a koronás mintát azóta se lehet kiirtani a kínai gyártósorokról. Snoop Dogg okosan lovagolta meg Dr Dre Chronic 2001-jának népszerûségi hullámát, lement minimálba, és az összes csapatsportok mezeit magára aggatta, miközben Pharrell geek-sztájlban nedvesítette a bugyikat. Roots Manuvának köszönhetôen feljött a brit hiphop meg a grime, mint a talajvíz, az Avirex dzsekik meg újra méltók lettek régi nagy hírükhöz. Az Eminem hatására elhasznált hidrogénperoxid-mennyiség súlyos természeti károkat okozott.

Ol’ Dirty Bastard Brooklyn Zoo (1995) Ami kikristályosodott az évtized elején, az a közepén molekuláira robbant szét: a Cypress Hillnek köszönhetôen nem csupán a gitárerôsítôk kaptak újra áramot, de a chicano rap is begyûrûzött a mainstreambe. Trendi lett a gipsz – már ha félcsôben szerezte az ember fia, lehetôleg a grunge-ból átszivárgott igénytelen, kockás flanel favágóingben. Soha ennyi Puma cipô nem taposta az aszfaltot, ha pedig nem volt egy kalózhajónaszádnak elegendô halálfej a ruhánkon, be se szállhattunk a lowriderbe. Az Ol’ Dirty-féle állatkodás alapfeltétele a gyémántfog (mit fog, fogsor), a Coolio-frizkó pedig sokakat kísért ma is éjszakánként. 2Pac személyében Brooklyn mellett Kalifornia is megkapta a maga píárját.

Public Enemy He Got Game (1998) Ó, igen. Ezek voltak az évek, amikor kapálni is kosármezben jártunk, az ülepünk néha rálógott a (szigorúan színes) cipôfûzônkre, csuklószorító és baseballsapka pedig az éjjeliszekrényünkön állt vészhelyzet esetére. A nagy kosármánia talán a 2Pac és B.I.G. halálával lezárult korszakra


Dizzee Rascal feat. Armand van Helden Bonkers (2009) Minden hiphop-hívô kénytelen neonszemüvegen át szembenézni a tényekkel: az elektró könyörtelenül és megmásíthatatlanul uralma alá vonta a mainstreamet. Az AutoTune fénykora (egyes források szerint maga a sötét középkor), Kanye West és Pharrell négysávos, 8 bites ámokfutásának kicsúcsosodása a 2003-ban még koponyacsontzúzó basszusokkal és eszement flow-val Mercuryt nyerô Dizzee gigaslágere. Bár a Jungle Brothers már 1988-ban meghouse-olt mindenkit, a RUN DMC It’s Like That-ének Jason Nevine remixe ’97-ben döntötte tovább a hiphop és a house közötti falat, a sittet csak ez a szám dózerolta el. Neonmintás pólók, bô farmerek, agyondizájnolt, magas szárú Nike csukák és fényes dzsekik – vissza a nyolcvanas évekbe! n //audrey

Rovatcím

profil

DANKO JONES

Jimmy James, Johnny Ryall és a Brass Monkey Szeretem a BEASTIE BOYSt. Nyilván. Ismersz bárkit, aki ne szeretné ôket? Na jó, lehet, hogy a szüleid, de ôk legfeljebb olyankor hallgatnak zenét, ha a fogorvosi váróban ülnek, nem? Egyébként mindenki, akiben egy kicsi spiritusz is van, szereti a Beastie Boyst. Fogadjunk, hogy még a falfehérre festett blackmetálosok között is akad, akinél néha – ha épp senki nem hallja – bekerül a lejátszóba a Posse In Effect meg a Funky Boss. A Beastie-vel kapcsolatos érzelmeim évtizedesek. Amikor 1986-ban kihozták a Licensed To Ill lemezt és ezzel elindították a külvárosi fehér srácok féktelen tombolásának lavináját, engem is magával ragadott, hogy ezeknek aztán tényleg semmi sem szent. Nyersek voltak és kellemetlenek, középsô ujjat mutatva mindenkinek, aki nem tetszett. King Ad Rock pont úgy nézett ki, mint az iskolai okostojás, aki addig idegesít, amíg végül bemosol neki egyet; MC Adam Yauch úgy, mint a bôrdzsekis motoroskölyök, aki röhögve állja az ütést és kapásból akkorával viszonozza, hogy a padlón maradsz tôle; Mike D pedig úgy, mint aki gyorsan lelopja rólad a cipôdet, amíg félájultan fekszel a földön. Mindezt úgy, hogy simán elhitted volna: ezek hárman úgyanúgy a szüleikkel laknak, mint te, és úgyanúgy ki kell vinniük a szemetet vagy el kell mosogatniuk, mint ahogy téged is a halálba szekálnak ezzel otthon. Az osztály három bohóca, akikkel mindenki együtt akar lógni és akikkel végül együtt is nôttünk fel. Mint sokan, alapvetôen én is metálos voltam és minden más hallgatnivalót innen közelítettem meg. A hiphop világába tett kirándulásaimat is a rocknak köszönhetem. A Public Enemyre akkor figyeltem fel, amikor a She Watch Channel Zero címû számuk zenei alapjába beletették az Angel Of Death riffjét a Slayertôl, a Bring The Noise-ban pedig Chuck D azt énekelte: „Wax is for Anthrax!”. A Beastie Boys erre még rátett egy lapáttal a Led Zeppelin-hangmintákkal és Kerry King gitározásával a No Sleep Till Brooklynban, és nem is volt menekvés. Meggyôztek. Be kell azonban vallanom, hogy a kezdeti lelkesedés viszonylag hamar elhalványult. Miután a média felkapta ôket és mindenki arról beszélt, hogy káromkodtak a tévében és általában is milyen neveletlenek, üres és múló divathullámnak tûnt az egész, és bár néha még meghallgattam pár számot a Licensed To Illrôl, a Beastie Boys egyre kevésbé elégítette ki a komolyabb mélységek után kutató zenei útkeresésemet. Idôközben belekóstoltam a punkba is, amitôl aztán végképp fent kezdtem hordani az orrom és a Beastie-re csak kispályás lúzerzeneként tekintettem. Mindezt annak ellenére, hogy a Paul’s Boutique lemezükön egy csomó zseniális szám volt, gondoljunk csak a Hey Ladiesre, a Shake Your Rumpra vagy a Looking Down The Barrel Of A Gunra. Egyszóval: hittem a fintorgóknak. Pedig ha egy kicsi energiát is fordítottam volna rá, hogy belemélyedjek a dolgaikba, rögtön rájöhettem volna, hogy a Beastie Boys már rég továbblépett. A hangmintáikban mindenki megjelent: Ramones, Alice Cooper, Sweet, Curtis Mayfield, Kool & The Gang, Sly Stone, csak hogy párat mondjunk. A Paul’s Boutique-ot rengetegen fintorogva emlegették, hogy aztán késôbb mindenkinek megváltozzon


a véleménye. A Beastie Boys ugyanis már rég kinôtt a Fight For Your Right To Party jellemezte pattanásos pubertáskorból. Mint utóbb mi magunk is – csak ezt akkor még nem sokan vették észre. A kilencszeres platinalemez Licensed To Illhez képest a Paul’s Boutique ibolyaszerénynek hatott a maga egymilliós példányszámával (igaz, 10 évvel késôbb végül ez is dupla platinára futott ki). Amíg viszont az elsô két lemez között eltelt három év a tizedére fogyasztotta a Beastie-tábort, a második utáni idôszak 1989 és 1992 között pont jó volt arra, hogy mindenki megeméssze a hallottakat és rájöjjön, a Paul’s Boutique igazi mestermû. A harmadik album 92-es megjelenését ennek megfelelôen izgatott várakozás elôzte meg: az emberek csak találgatni tudták, hogy a csapat ezúttal vajon mivel jön elô. És aztán kiderült. A hibátlan Check Your Head tarolt, és minden kétséget kizáróan igazolta, a Beastie Boys az USA nemzeti kincse. A csapat, amelyik idétlen cirkusznak indult aztán pár évvel késôbb a háttérben meghúzódó, izgalmas produkcióvá lett, ezzel a lemezzel vált megkerülhetetlen intézménnyé. Köszönhetôen nagyrészt annak is, hogy a hangminták jogosításának fáradságos munkáját megunva inkább maguk játszottak fel mindent az anyagra. Elôkerültek a punkos gyökerek (Time For Livin’), és ha kellett, jött a funk (Pow, In 3’s) éppúgy, mint a rock (Stand Together, Gratitude). Hat év mindenki életében sok, különösen, ha tinédzserkorból a huszonéves korszakba átívelô idôszakról beszélünk. A Beastie Boys is felnôtt és megérett, olyannyira, hogy még elnézést is kértek korábbi viselt dolgaikért és olyan komoly ügyeket tûztek zászlajukra, mint az emberi jogok kérdése Tibetben, vagy a helyi jótékonysági szervezetek támogatása, amiben ôk is jeleskedtek egy komplett amerikai turnén, minden jegy árából egy dollárt adományozva. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ôk adták a háttérzenét a saját felnôtté válásunkhoz, az ôszinteségük pedig egyrészt felduzzasztotta rajongóik számát, másrészt szilárdabb alapokra helyezte a régiek rajongását. Manapság, a nyolcadik stúdiólemezük, a Hot Sauce Committee Part Two kiadása után is kijelenthetô: az évek során fényük semmit sem fakult. És ahogy ez zenei intézményeknél lenni szokott, rajongók újabb és újabb generációi ugranak elsô szóra, hogy kézbe vehessenek bármit, amivel a Beastie Boys elôjön. A tömegben pedig ott állok én is, félrecsapott baseballsapkában, hónom alatt a bakelitjeikkel, izzadó tenyérrel várva, milyen is lesz az a legújabb beat. n //Fordította: Vörös András

21

PROFIL

Postán jön az ének A bristol sound holtversenyben elsô képvise lôjérôl komoly kihívásnak bizonyul 2011-ben ér tekezni. Azok, akik szerencsésen levetkôzik a kor követelményét, miszerint az általuk kép viselt hangzást most épp sikk lenézni, felismerik, hogy a 2008-as visszatérô lemez milyen vagányul megy szembe minden várakozással. Azokat viszont, akik épp most fedezik fel maguknak PORTISHEADet, csak irigyelni lehet az újdonság varázsáért. A Lángoló Gitárok összeszed te, elvben mitôl sajátos a zenekar, az olvasó pedig állapítsa meg a gyakorlati tényállást a Balaton Soundon vagy a szomszéd országokban tartott fesztiválok valamelyikén.

Türelmes

Közremûködô

Túl azon, hogy már a Portishead feltûnésekor sem voltak húszévesek, a tagok mindegyike kipróbált zenész (különösképp a hetvenes évek végétôl kezdôdôen night clubokban R&B-t játszó, nyári táborokban bûvészeket kísérô Adrian Utley), a második lemez sem készült el hamar, nem beszélve a csaknem tíz év kihagyás után érkezô, eddig utolsó, harmadikról. Adjuk hozzá Beth Gibbons énekesnô tradicionális angol vidéki fiatalságát, ahonnan a kora húszas éveiig alig mozdult ki, és bôven kivette a részét a farm körüli teendôkbôl. Saját megfogalmazásában „nem nagyon volt idôm hangulatokra meg kedvekre”. Amikor úgy érezték, jobb a fôzenekart pihentetni, rögtön ezt is tették, és akinek kedve volt, kiélte magát más projektekben.

A Portishead körül így kialakuló kultikus légkör és hatalmas rajongói tábor az évek alatt komoly szakmai méltósággá emelte ôket, aminek hatására a fôzenekar tízéves hiátusa alatt sem tétlenkedtek, és azóta is több más projekt körül elcsíphetjük a ténykedésüket. Az eseti producerkedés mellett fôleg filmzenékkel foglalkozó Adrien mellett az igazán aktív fél a kilencvenes évek elején már elismert remixernek számító Geoff Barrow. A végeláthatatlan közremûködôi diszkográfiájába majd’ minden létezô stílus belefér, tíz éve saját nemzetközi kiadót üzemeltet, hipersebes séggel hozott össze bristoli haverokkal lemezt a BEAK> projekt számára, Anika személyében pedig kiemelt tehetséggondozást folytat. Emellett a Portishead és a közeli projektek neve furcsán kezd egybenôni az All Tomorrow Parties szerteágazó rendezvényeivel. Többször voltak kurátorok, és a Nagy Visszatérés is itt esett meg. n

Introvertált A zenekarral kapcsolatos talán legérdekesebb momentum a sajtóhoz fûzôdô ellentmondásos viszonyuk. Az 1994-ben megjelent debütáló Dummy ugyan nem rögtön lett kirobbanó siker, hanem egy évvel késôbb került be a széles köztudatba (de akkor kiradírozhatatlanul), viszont komoly nyomást hozott a tagok nyakába sajtószereplések terén. A minden koncerten megtörten, egy helyben álldogáló (görnyedô), kizárólag törvényekkel megszakítható láncdohányzással kiegészülô színpadi kiállásáról híres Beth pedig nem az a személyiség, akinek ez ínyére lenne. Ezért egy korai egyezség értelmében ô vállal minden fotósorozatot, a zenekartárs Geoff Barrow pedig minden interjút. Az énekesnô a második lemez elôtt szinte remeteként bújt meg ismét az angol vidéki életben, és a ministúdiójában felvett éneksávokat postán küldözgette a többi tagnak a városi kötelezettségeket kikerülendô.


// Eron Mezza

ALBUMOK: Dummy (1994) Welcome to Portishead (1995) Portishead (1997) Roseland NYC Live (1998) Third (2008)

interjú

interjú

Az erdôn túl újra van hiperkarma Június 18-án a VilágVeleje Nyáron, az Orczy Parkban tér vissza a majdnem négy évig szünetelô hiperkarma. Már erre a koncertre is készülnek új dalokkal és terveik szerint ôsszel megjelenik a harmadik lemezük. BÉRCZESI RÓBERTtel beszélgettünk az elmúlt évekrôl, a hiperkarma jövôjérôl és a dalszerzés nehézségeirôl.

Lángoló Gitárok: Több mint 3 év telt el az utolsó koncertetek óta, mit csináltatok ebben az idôszakban? Bérczesi Róbert: 2007. október 31-én, a szokásos Halloween bulin volt az utolsó koncertünk, az azóta eltelt 4 évben a gitárosunk, Stevie gitártanárként tevékenykedett, a zongoristánk, Gyula különbözô blueszenekarokban játszott és csendéleteket festett, ahogy a hiperkarma mûködése alatt is. Laca a Pál Utcai Fiúk basszusgitárosa lett, ezt párhuzamosan csinálja is tovább, Frenk a Budapest Bárban kezdett énekelni, illetve sikeres szólókarrierbe kezdett, amit folytat is a hiperkarma mellett. Az új dobosunk Gálos Ádám lett, ôt még a Kistehén zenekar dobosaként ismertem meg, jelenleg a hiperkarma mellett az Intim Torna zenekarban játszik. Én meg azon dolgoztam 4 éven keresztül, hogy szellemileg és fizikailag megtisztítsam magam – nevezzük nevén – a kábítószerektôl. Mostanra jutottam el oda, hogy bár ha meg is iszom egy-egy pohár whiskyt, ez semmi ahhoz képest, amit az elmúlt évtizedben nap mint nap mûveltem magammal. LG: Ez volt az egyetlen akadálya annak, hogy újra koncertezzetek? BR: Igen, annak idején szellemi és fizikai teljesítôképességem határára értem. Úgy éreztem 2007-ben, hogy ha ezt így tovább folytatjuk, új lemez nélkül, hajtva a fesztiválokat, a klubkoncerteket, akkor ha nem is fizikailag, de szellemileg mindenképpen meghalok, bár a vége felé már fennállt a fizikai halál lehetôsége is... LG: Hogy fogadta ezt a döntést a zenekar többi tagja? BR: Ôk is látták, hogy nem folytathatjuk tovább abban az állapotban, amibe kerültem, de én kezdeményeztem, hogy tartsunk szünetet, különben végem. LG: Mégis idôközben több projektbe is belekezdtél, nem volt nagyon megerôltetô? BR: A Biorobotot tavaly akkor kezdtük el, amikor már kifelé jöttem az erdôbôl, de nagyjából mostanra értem ki belôle és erôsödtem meg annyira, hogy a hiperkarma harmadik lemezre készített dalait össze tudjam rakni, össze tudjam hívni a zenekart, és hogy egyáltalán elbírjam a gitárt és tudjak énekelni. LG: Mennyire nehéz két olyan szövegírónak együtt dolgozni, mint te és Nemes András? BR: Egy sort Andris ír, ahhoz én hozzáírok, valaki hoz egy dallammenetet és a másik kiegészíti. Azon múlik, hogyan tudja a két dalszerzô tiszteletben tartani a másik akaratát és hogyan tudnak olyan egyensúlyt kialakítani, amiben hagynak idôt a másiknak, hogy megemésszen egy dallamot vagy szöveget, ezzel elismerve a másik igazát. Ez nem megy könnyen, de amikor két ember szüli a dalokat, akkor azok a dalok teljesen más karaktert kapnak, ráadásul feleannyi munkával jár a megírásuk. El kell fogadni viszont, hogy nem mindig olyan formában kerül a dalba például egy sor, vagy dallam, ahogyan én szeretném. LG: Miért döntöttetek úgy, hogy Frenket elôrehozzátok a dobok mögül? BR: Frenk szeretett volna elôrejönni, a Budapest Bárban és a saját zenekarában is énekesgitárosként szerepel, a hiperkarmába ritmusgitáros-vokalistaként fog visszatérni. Átvette a gitárszólamaimat, a vokálok ugyanazok maradtak, én pedig írtam a dalokhoz új szólamot. Emiatt kicsit nekem is újra kellett tanulnom a saját dalaimat.


LG: Tervezitek, hogy a visszatérô koncerten már új számokat is bemutattok? BR: Nyáron fogjuk összerakni a harmadik lemez anyagát, ami valószínûleg októberben jelenik majd meg. A június 18-i visszatérô koncert alapvetôen az elsô két lemez anyagára épül, de el fogunk játszani négy új dalt is, ezeket gyakoroljuk most. LG: Mennyire illeszkednek ezek a dalok az elsô két lemez stílusába? BR: A négy közül, amit eljátszunk az egyik a Látogatók, ez inkább az elsô lemez dallamos világát viszi tovább, a Szerinted? gyorsabb szövegû, rappelôs szám, ami meg a második lemezhez hasonlít jobban. A Pont-ot tipikus „rock-lassú”-nak mondanám, a negyedik meg, a Konyharegény szintén inkább a második lemez dalaihoz hasonlít. Egyébként a lemezborítót is ugyanolyanra tervezzük, csak az elsô kettôtôl eltérô színkombinációval. LG: Változtak a mostani szövegeid a tíz évvel ezelôttiekhez képest? BR: Ezt nem tudom eldönteni, úgy érzem, hogy az új szövegek hasonlóak a régiekhez, ha a hiperkarmának van egy stílusa, akkor ezek is mindenképpen ezen a stíluson belül mozognak. Arról szólnak, ami történt velem, de nem tudatosan. Összehúzok sorokat, az egyiket például 2004-bôl, egy másikat meg mondjuk 2008-ból. Egymás mellé teszem ôket, a végén eléneklem egybe, és az benne a szép, hogy mindig arról az állapotról szól a szöveg, amiben éppen akkor vagyok.

Az elején én is fényt akartam meg tapsokat, de amikor rájöttem, hogy nem ezeknek a dolgoknak az akarása a valódi feladatom az életben, akkor váltottam, és kezdtem el a hiperkarmát. LG: Vannak olyan zenék, amik hatással tudnak lenni rád? BR: Nem igazán hallgatom a mostani dolgokat, a hatvanas évek zenéit szeretem, a Beatlest, John Lennont. A 70-es évek hard rockja, a 80-as évek discós, popos világa és a metál is kimaradt. A 90-es években a Kispál, a Nirvana és a Red Hot Chilli Peppers (a Californication lemeztôl kezdve) érintett meg. Nekem valamiért Nirvanát hallgatni ma már fájdalmas, de a RHCP és a Depeche Mode még mindig elôkerül. Martin Gore az egyik kedvenc dalszerzôm, a kedvenc gitárosom pedig John Frusciante. LG: Nagyon sok megjelenést terveztél már be erre az évre, hogy áll a többi projekted? BR: Készítettem egy feldolgozáslemezt Én meg az Ének név alatt, ez május 30-án jelenik meg emléxel? címmel, aznap lesz a bemutatója is a Gödörben, és minden belépô mellé egy sorszámozott, dedikált példány jár. Öt éve gyûjtöm a különbözô magyar dalokat, amiket átformáltam a saját képemre, kiválasztottam 21-et és felvettem. A 40-es évektôl kezdve a Kispálig minden szerepel rajta. Közben farigcsáljuk a Biorobot-számokat is, 17-et írtunk, ezeket alakítgatjuk. A negyedik projekt egy vers- és népdalfeldolgozásokból álló lemezanyag, amelyet Panírozott Barikák fedônév alatt raktunk össze három énekeslánnyal, Bencze Almával, Haragonics Sárával és Mayer Bernadettel. De ahogy számolom, mind a négy lemez ebben az évben már nem fog tudni megjelenni, és a hiperkarma élvez most prioritást. Érdekes másokkal dolgozni, mások ötleteit befogadni. Mind a négy projekt nagyon elkülönül egymástól stílusában, és mind a négy jó iskola, mert a hiperkarma kivételével egyikben sem vagyok egyedüli dalszerzô. LG: Mi maradt a korai naivitásodból, abból, ahogy akkor álltál a zenéléshez, mikor elkezd ted az elsô zenekaroddal? BR: Az elején én is fényt akartam meg tapsokat, de amikor rájöttem, hogy nem ezeknek a dolgoknak az akarása a valódi feladatom az életben, akkor váltottam, és kezdtem el a hiperkarmát. Ráébredtem, hogy ezt azért kell csinálnom, hogy segítsek azoknak, akik bajban vannak, de ezt csak úgy tudom elérni, ha elôször magamon segítek. Magamat kell megjavítanom, szeretnem ahhoz, hogy másokat is tudjak szeretni. Aki például drogfüggô, az nem fog olyasvalakire hallgatni, aki nem ment át ugyanazon, amiben éppen ô van.

LG: Mennyi idôre terveztek most a hiper karmával? BR: 2003-ban jelent meg utoljára lemez, ebben a 8 évben sok szövegem és zeném gyûlt össze egy harmadik lemezhez. A negyedik lemez dalainak megírásában a tervek szerint már Frenk is segíteni fog, megbeszéltük, hogy megpróbálunk közösen írni dalokat. Így, ha lesz negyedik hiperkarma-lemez, az teljesen más lesz mint az elsô három. n //Interjú: Molnár Csilla //Fotó: Nagyillés Szilárd

BLABLA Kétségbeejtôen átlagos (1998) HIPERKARMA cím nélkül (2000) Hiperkarma (2002) Amondó (2003) ÉN MEG AZ ÉNEK -emléxel?- (2010)

25

profil

Lisztet kilóra Mivel a híres Wagner nem kevésbé híres apósa két évszázaddal ezelôtt látta meg a napvilágot, többen gondolták úgy, hogy ha eddig nem is sikerült teljes erôbôl meghatódni, majd idén! A Zeneakadémia ugyebár hivatalból örül, míg a magyar kormány csak úgy önszorgalomból. Elôbbi számtalan hangversennyel, míg utóbbi egy repülôtér átkeresztelésével. Ebbe a túlhevített ün nepi hangulatba szeretett volna belekóstolni a Red Bull is Liszt Remix rendezvényével.

Liszt nem menô, nem patent, nem raj. Legalábbis a szó Petôfi rádiós, redbull-vodkás értelmében semmi esetre sem. Liszt és zenéje sokkal több annál és természetesen törekedni kell mûvészetének, munkásságának minél szélesebb körben történô megismertetésére, hiszen a magyar kultúra kiemelkedô alakjáról van szó. A Red Bull Liszt Remix mindezt modern könnyûzenei kontextusba helyezendô, fogott négy, a Gödör–ZP–Corvintetô tengelyen rotációban forgó zenekart, kezükbe nyomtak néhány kottát – amelyek közül többségében a La Campanellára és néhány Magyar Rapszódiára esett a választás –, hogy kezdjenek velük valamit, kibérelték az Urániát, végül pedig felkérték a fôként Ákos bandájából ismeretes Szakos Krisztiánt zenei rendezônek, hogy legyen, aki összefogja a produkciót. A telt házas Nemzeti Filmszínházban egymás után jött a négy zene kar, hogy nagyon hangosan, nagyon lendületesen, nagyon ugrabugrálósan elôadják számaikat, amelyekbe itt-ott belemaszatolták a Ludas Matyiból ismert motívumokat. Akadt néhány egészen bizarr megoldás, például a Carbonfoolsé, akik úgy gondolták, jól fog hangzani, ha a házszétszaggatós ütemeket a legváratlanabb pillanatban megszakítják egy-egy klasszikus, zongorán elôadott betéttel. Úgy képzeljük el, mintha szólna egy dal, amelynél hirtelen nyomunk egy pause-t, majd azzal a lendülettel elindítunk egy teljesen másikat – mind stílusában, mind hangvételében, mind mûfajában, mind korszakában. Bár lehet, hogy ez a megoldás a Sunset címû dalban korábban már mûködött, itt most legalábbis furcsa hatást keltett. A másik módi a Liszt-mûvekbôl kivágott részletek saját számba keverése volt, amely gondolat nem kevésbé merész, bár be kell vallanom, hogy például a Balkán Fanatik, zeneszerzôvel kapcsolatos gesztusaira már nem is emlékszem. Csupán az lepett meg, ahogyan Lepés Gábor pattogott a színpadon, továbbá az, hogy ô is szövegelt, de lényegében csak a blokkjuk végére odabiggyesztett, különbözô országimázsfilmekbôl jól ismert melódiák maradtak meg bennem. A PASO és a Compact Disco viszont baromi szellemes dolgokat mûvelt. Elôbbiek a helyszínen lévô hangszerek nagy számából és az – egyedüli módon – teljesen élôben elôadott dalokból varázsoltak elénk különlegeset; míg utóbbiak lényegesen lánctalpasabb elôadásába a nézôtérrôl felvonuló nyolcfôs kórus vitt fûszert. Az ô produkcióik hallatán fogott el az az érzés, hogy nem a vágószoftver elôtt történt ôrült kivágás-másolás folyamatok végeredményét hallom, hanem tényleg úgy nyúltak Liszthez, hogy aztán meg tudják mutatni, mi az, amit a kétszáz éve született zseni ma is el tudna mondani. Zavarba ejtôen szép volt továbbá Fejes Krisztina pazar zongorajátéka a négy könnyûzenei


blokk között, annak ellenére, hogy a futamokba be-bezajongtak a színpadátrendezés hangjai. Viszont az egész rendezvény végére odatenni Rúzsa Magdit, hogy danolja el Révész Sándortól a Vigyázz a madárra címû Demjén-szerzeményt. Miért? Végül is mit lehet mondani? Furcsa keverék lett ebbôl. Olyan volt, mint a Red Bull meg a vodka együtt. Szénsavas, édes energiaitalt ös�szekeversz egy markáns ízzel bíró tüzes másikkal. Megiszod. Újdonságként hat rád, pörget és beindít, de ha túl sokat töltesz, másnapos leszel tôle. Magyarán, mértékkel még jó is lehet. n

interjú

interjú

Ágyúval nem lövünk verébre.

Keresnünk kell a lehetôségeket

KARDOS-HORVÁTH JÁNOSt leginkább a Kaukázus frontembereként lehetett ismerni, amíg fel nem osz lott az a zenekar. Ma gyermeklemezt ad ki, sôt környezettudatosságra tanít mindenkit.

Hat év hallgatás után megjelent a BESH O DROM új nagylemeze, amely a Kertünk alatt címet kapta. A zenekar tagjai a legkülönfélébb mûfajokból érkeztek és ez nyomot hagy a zenei stí lusukon is. Az új albumon keveredik a magyar és a cigány népzene egy kis moldvai és mezôségi ritmussal, sôt az elektronikus hangzás is helyet kapott. A zenekar egyik alapítója, Barcza Gergô szerint talán ez az eddigi legszínesebb anyaguk, amiért megérte dolgozni a zenészlét nehézségei ellenére is.

Lángoló Gitárok: Emlékszel rá, hogy mi miatt kezdtél el foglalkozni a környezetünkkel kapcsolatos problémákkal? Volt valami, ami nagyon felbosszantott? Kardos-Horváth János: Nem pontosan emlékszem, és talán nincs is egy kimondott pont. Szépen lassan csurogtak be az infók, elôször egy kérdésem lett, aztán több, aztán most már ott tartok, hogy sajnos több a kérdés, mint a válasz. Szerintem pont ez teszi az ökológiai-környezetvédelmi nagy kérdést misztikussá, hogy egy csomó hozzám hasonló lelkes amatôr is sajátjának érzi és nyilatkozik. Úgy látom, nagyon sok kortárs fiatal és idôsebb szakember van Magyarországon, aki a fejét fogja egy-egy kereskedelmi tévé világvégét vagy ökológiai apokalipszist kiáltó mûsora láttán. Nem lehet mit tenni. Az egész zöldkérdést jószerivel bedarálta a média. Üzemanyag-hirdetés, bankhirdetés, politikai sallang és mintegy vallást pótlólag: a Föld kérdése. LG: Mivel érdemelted ki a „zöld forradalmár” jelzôt? KHJ: Ha jól emlékszem, sosem hangoztattam, talán a szövegeim miatt az újságírók ragasztották ezt rám. Kellemetlen is kicsit ez a szerep, mert mindig úgy érzem, hogy többet kellene mondanom. Való igaz, hogy a dalszövegírás közben egyre mélyebbre ástam magam az ökológiai témákban, ebbôl következik az energia, vallási kérdések, szociológia és egy egész sor más, ami - egyelôre úgy látom - körforgás. Hatás, ellenhatás, ráhatás. Ez azért súlyosbítja tovább a helyzetet mert egy emberöltô alatt nem nagyon lehet komolyabb hatásokat mérni. Sose felejtem el, például a XX. század elején azt mondták a dohányzás és cigarettázás egyáltalán nem káros. Ma azt mondják a mobil, a mikro, Paks, a meki, a holland répa nem káros. Fene se tudja, hogy számolnak ezek, de rohamtempóban kell mindenkinek a pénz, az biztos. LG: Érzel bármilyen változást magad körül, akár a saját szövegeid hatására? KHJ: Igen. Végül is igen. Egész jól megélek ebbôl. De a viccet félretéve, szerencsére van, aki állítólag miattam tette le a nejlonszatyrot vagy vállalta el a gyerekét és nem inkább abortálta. Ez jó, de nem azt jelenti, hogy apostol vagyok, hanem olyan szintû elválásnak lehetünk tanúi, amikor a rendi mûvészet teljes mértékben betokosodott a saját körébe. Nem tud már nyitni a magas kultúra. Hiába van leírva, megfestve, kifaragva az emberi civilizáció hagyatéka, túlfutottunk rajtuk. Avíttnak tûnik. Mert idôbe telik befogadni. LG: Az, hogy zenészként ilyen probléma mellé álltál, dobott valamit a karriereden? KHJ: Visszanézve, szerintem könnyebb volt az újságíróknak megkülönböztetni engem a többi éhes és összevissza nyilatkozó önjelölt szuperhôstôl. Lehettem volna, és lehetnék sokkal felkészültebb, most is simán elvarázsolhatnálak téged, ha betanultam volna valamilyen tudományos szöveget. Néha úgy érzem, nem veszem elég komolyan magam, sokat önironizálok. Ebben a szakmában nagyon komoly stratégiákkal, arculatokkal és a megdönthetetlen tôkével lehet találkozni, de én nem gon-


dolom, hogy ezt a zöld dolgot erre kellene használnom. Vagy ez már pont az. Várható volt, hogy a kultúra világában is felüti a fejét az öko-vakond és nem sértô számunkra, hogy le vagyunk maradva. A világ anyagi felét mozgató multiknál ez már 15-20 éve napirenden van, primer okból. Drágul a nyersanyag, ezáltal a munkaerô. Ezt magunkon speciel pozitívumként tapasztalhattuk. Magyarország az utóbbi 20 évének a felemelkedését annak köszönheti, hogy a multi olcsó munkaerôt akart és idejött. Ha nem is megalázó, de nemzeti hisztire jogos okot adhat, hogy B kategória vagyunk. Nekünk ez az egyetlen hazánk, történelmestül, turulmadarastul, Dsida Jenôstül, ám a multinak pusztán egy pici, buta, önellentmondásos és fogyasztására igénytelen 9 és fél milliós piacocska Közép-Európában. Többszörös hátrány, amiben nagyon gyenge vigasz egy jéghideg üdítô vagy fogfehérítôs rágógumi. A budaörsi Tesco tetején sem azért vannak a napelemek, mert olyan jó fejek, hanem csak egyszerûen spórolnak. LG: A gyerekeidet környezettudatosan neveled? KHJ: A gyerekek nagyon keveset fognak fel ebbôl, sokszor elragadtatják magukat a szülôk és a saját tudásukat is már meghitelezik a gyereknek, de ahogy én visszaemlékszem a gyerekkoromra, az ugrik be, hogy ami a szüleimtôl jött tanítás jelleggel, arról azt gondoltam, hogy csak át akarnak verni. A gyerekek, amit látnak, azt szeretik, a mintákat gyakorlatiasan szedik össze maguknak. Nehéz változtatni, mert csak reprodukálódik a zöld szám, mindenkinek a sorsát elôre kódolja a gyerekkora. Nem tudok nekik olyan különleges dolgokat mondani, amitôl perfektek lesznek ebben a témában. Ásni majd nekik kell. LG: Mégis ha valaki csak az új lemezed címeit futja át egyértel mûen ez érzôdik! KHJ: Az én szövegeim inkább a szülôknek szólnak, a gyerek csak elénekelgeti. Ha van egy jó refrén azt el lehet énekelni és a verze már annyira nem is érdekes, de ott lehet okoskodni. Egy gyereklemez ettôl függetlenül a mókázásról, a gyerekkorról, a felfedezésrôl szól. Így is kell lennie. Ágyúval nem lövünk verébre. n //Interjú: Molnár Csilla

Lángoló Gitárok: A honlapotokon van egy felhívás, amelyben arra kéritek a rajongókat, hogy valamilyen módon segítsék, támogassák a zenekart. Ennyire rossz a helyzet manapság a zeneiparban? Barcza Gergô: A lemezkiadás sok éve válságban van, ez megfejelve a világválsággal, legújabban pedig a hazai kultúrtámogatás válságával, már kicsit sok egy magunkfajta független, nagy kiadókat messze elkerülô zenekarnak. Azt viszont beláttuk, hogy a bennünk gyûlô ötleteket egy idô után muszáj megvalósítani akkor is, ha a lemezkiadás üzletileg már nem kifizetôdô tevékenység. Nekiugrottunk hát ennek az albumnak, és a végeredmény minden várakozásunkat felülmúlta. Az a helyzet, hogy ennél jobb zenét nem tudunk, és egyhamar nem is fogunk csinálni. LG: Hogyan hidaltátok át végül a problémát? BG: Elôzô pár lemezünket is otthoni projekt-stúdiónkban készítettük, a keverés és a mastering kivételével ez az album is otthon született. Sokkal több idô jutott így a külön bözô ötletek kipróbálására, megvalósítására, és végre volt idô a felvételek minôségével is foglalkozni. Napok mentek el egy-egy problémásabb hangszer hangjának próbálgatásával, amit nem tehettünk volna meg egy stúdióban, sok ezer forintos stúdióidô mellett. LG: Szerinted mi a megoldás erre? BG: Azok a módszerek, amiket mi, lemezkiadásban érintettek, 10–20 éve alkalmaztunk, manapság már ritkán vagy egyáltalán nem mûködnek Ez egy gyorsan változó mûvészeti „iparág”: keresnünk kell a lehetôségeket, alkalmazkodnunk kell, hogy egyáltalán túlélhessünk. Erre próbáljuk a rajongóinkat is biztatni, ha biztosak akarnak lenni abban, hogy a hatodik-hetedik albumunk is megjelenik majd, lehet, hogy körbe kell nézniük, hátha tudnak nekünk valamiben segíteni egy kicsit.

LG: Mennyi ideig készült az új album? BG: Nagy vonalakban hat éve kezdtük el készíteni, azóta kis túlzással komplett mûsorokat cseréltünk már le, dobtunk ki a kukába. Ez is az alkotói folyamat része, de az anyag, amely a le mezen hallható, egy rövid idôszak terméke. Tavaly év végén kezdtük és pár hónapig tartott az egész. LG: Milyen munkamegosztásban készültek a dalok? BG: A zenekar magja 3-4 emberbôl áll, az ô ízlésük közös halmaza határozza meg a kialakuló számokat. Bármelyikünk fintorog, a többiek már le is fagytak. Szebben fogalmaz va, csak olyan ötleteket kezdünk kidolgozni, ami mindenkinek tetszik. Késôbb lényegében mindenki a maga szájíze szerint alakítja a saját szólamát. LG: Volt a tizenkét év alatt olyan idô szak, amikor elbizonytalanodtatok a folytatásban? BG: A tél minden zenésznek nehéz. Besh o droM elmúlt tizenkét tele közül az idei volt a legnehezebb. Szerencsére nem volt idô

keseregni, dolgoztunk az új albumon, és a nehézségek szerintem csak segítették a mûvészi munkát, éreztük, hogy valami nagyot kell most alkotni, annyira szar itt minden. Gyanítom azért, mert mindnyájunkban felmerült, ideje másik meló, esetleg másik ország után nézni. Túl vagyunk rajta, közeleg a nyár, a koncertnaptár tele, a következô tél pedig még olyan messze. LG: Értesz máshoz is a zenélésen kívül? BG: Az elmúlt húsz év alatt igyekeztem mindent megtanulni, ami a zenélés körül található a hangmérnöki munkáktól a menedzselésig. „Rendes” szakmám viszont nincs. Mind a négy gyerekem lubickol a különbözô mûvészeti ágakban, ebben otthon minden lehetôségük adott, de nem fogom bánni, ha szakmát is tanulnak majd, bármit, csak tanuljanak meg párhuzamosan valami egyszerû foglalkozást, amivel a világon bárhol lehet boldogulni, ha nagy gáz van. n //Interjú: Bitay Andrea

29

interjú

Baroque Bad Boy Létezhet-e felemelôbb érzés egy operaénekes számára, mint Júdás Makkabeusként riogatni az elbóbiskolt nézôket? JEFFREY THOMPSON számára biztosan nincs ilyen. Az Orfeo Zenekar és Purcell Kórus régizenei koncertjeinek amerikai szólistáját Händel Messiásának korhû elôadása elôtt csíptük el.

Lángoló Gitárok: Nehéz elhinni, hogy egy olyan emberrel ülök szemben, aki nem olyan rég még nem volt biztos benne, hogy a vokális zenének szentelje-e az életét. Jeffrey Thompson: Zongora szakon tanultam a konzervatóriumban, énekeseket kísértem, és egy szerencsés véletlen, egy csuklósérülés miatt kezdtem énekelni. Kimaradtam az iskolából, soha nem végeztem el a konzervatóriumot. LG: A historikus elôadásmód más technikát követel egy énekestôl, mint egy klasszikus opera. Néha viszont az az érzésem, hogy rendkívül jól éreznéd magad egy Verdi-opera grandiózus szerepében... JT: Ó, igen! (nevet) Nagyon sok énekes mozdulatlanul áll elôadás közben. Számomra az éneklés bensôséges dolog, nem tudom megállni, hogy ne mozogjak közben, még egy olyan komoly mû esetében sem, mint a ma esti Messiás. LG: Egy szólistának ügyelnie kell az intonációjára, ha ennyire érzelemgazdagon és expresszíven énekel, mint te. JT: Ez isten ajándéka. Azt hiszem, nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen hanggal születtem. LG: A korhû elôadásmód egyfajta rebellis és csináld-magad hozzáállást is feltételez, hiszen sok kutatómunkával jár, és szilárdnak hitt zenei elveket kérdôjelez meg. Te is lázadsz? JT: Naná! Elárulok egy titkot: évekkel ezelôtt a „barokk fenegyerekének” hívtak. Sze retem a határokat feszegetni, és ha megcsuklik a hangom, vagy néhány hamis hang elhagyja a torkom, ám legyen. Szeretem azt az érzést, amikor a közönséget a markomban szorongathatom.


LG: Szereted meglepni az embereket? JT: Mindig olyan nézôk után kutatok, akik éppen elszundítanak, vagy az órájukat bámulják, és megpróbálom elkapni a tekintetüket, hogy figyeljék a koncertet. Ó igen, és a gyerekek! Ôk vagy nagyon megijednek tôlem, vagy rendkívül élvezik a helyzetet, és ezt örömmel látom. Ezt a helyet (Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem - a szerk.) különösen szeretem, mert itt belátom a teljes nézôteret, és ez a legjobb koncertterem, ahol eddig felléptem. A közönség, a hangulat és az akusztika is fantasztikus itt. LG: Amikor Júdás Makkabeus voltál, a többi szólista ijedten pislogott feléd a színpadon, miközben táncot járt a szemed. JT: Ôk már csak ilyenek... (nevet) Bevallom, hogy tartottam Júdás szerepétôl, mert úgy érzem, hogy egyelôre túl nagy falat a számomra. Viszont ami Rameau-t illeti, nincs nagy különbség az operái között, hiszen hasonló a partitúrájuk, hasonlóak bennük az áriák, és nagyon magas hangfekvésûek. Nem hiszem, hogy még egyszer nekifutnék a Hippolyte et Aricie-nek. LG: Korábban azt mondtad, hogy Rameau mûveit mintha rád szabták volna. Szerintem viszont sokkal fényesebb voltál Júdás Makkabeus szerepében, mint Rameau Hippolyte-jaként. JT: Ó, ezt évekkel ezelôtt nyilatkoztam! LG: Akkor ne nevezzelek a francia barokk specialistájának? JT: Még mindig nagyon sok francia barokk mûben lépek fel, de már csak évente hat hónapon át. Nagyon szeretem ôket, de nekem túl magas a hangfekvésük, és rendkívül kimerítô így énekelni.

LG: Vannak még fellépéseid a tengerentúlon? JT: Már nem szeretnék visszamenni Amerikába. A washingtoni Opera Lafayette társulathoz minden évben visszatérek néhány koncert erejéig, de ez minden. A barokk zenével Bostonban ismerkedtem meg, de amikor Európába érkeztem, egy sokkal merészebb elôadásmódot ismertem meg, és ez jobban illik hozzám. LG: Sok fellépésed van az Orfeo Zenekarral és a Purcell Kórussal. Honnan az ismeretség? JT: 2005-ben Sopronban volt egy koncertem, ott találkoztam elôször Gyurival (Vashegyi György - a szerk.), ô invitált két évvel ezelôtt Budapestre, hogy lépjek fel a Messiásban, amit egyre több meghívás követett. LG: Milyen zenét hallgatsz mostanában? JT: Ezt komolyan kérded? Lady Gagát, de ez gondolom nem lep meg téged! Általában nem hallgatok klasszikus zenét, kivéve ha meg kell tanulnom valamit. Otthon viszont egyáltalán nem hallgatok semmit, mert egész nap zenével foglalkozom. LG: A régizenében sok az ôsbemutató. Hogyan készülsz fel egy szerepre, ha semmilyen korábbi felvétel nem áll a rendelkezésedre? JT: Ez az egyik dolog, amit nagyon szeretek ebben a mûfajban, hiszen az elôadásomat nem korábbi felvételekhez fogják méricskélni! Te is megnézed az esti koncertet? A Messiást nagyon szeretem, mert a nagy tenorária az elején van, utána pedig annyi a dolgom, hogy mosolyogva élvezzem tovább a zenét. n //Interjú: Németh Marcell

interjú

interjú

Lesz maga juszt is a miénk! A hazai kiadású gramofonfelvételek megmentését és publikálását tûzte ki cél jául a Neumann-ház által létrehozott GRAMOFON ONLINE. A tavaly az Év honlapja verseny különdíját is elnyerô oldal szerkesztôjével, a film- és hang régész Kurutz Mártonnal beszélgettünk.

Lángoló Gitárok: Mikor láttál életedben elôször gramofonlemezt? Kurutz Márton: A 60-as évek végén születtem, akkor már nem adtak ki ilyen lemezeket. Egy atyai jó barátom, egy bizonyos Füles nevû reklámfényképész lakásában láttam elôször tölcséres gramofont, fölrakott nekem néhány lemezt, és én teljesen kifeküdtem ettôl az eszméletlen jó technikától. A szüleim is látták, hogy nagyon érdekel, és apukám megmutatta, hogy a mi lemezjátszónk is tud 78-as fordulaton játszani, mire azt válaszoltam, hogy azonnal szerezzünk be hozzá lemezeket is. Kimentünk az Ecseri piacra, operákat vettünk. Soha nem lett a kedvencem az opera, és a gramofonlemez-gyûjtôk zöme is a tánczenére és a korspecifikus mûfajokra utazik, ugyanis ezeknek a lemezeknek az a varázsa, hogy egy Atlantiszként elsüllyedt világot lehet velük felfedezni. Az értékes mûfajokat mint az opera - a slágerzenékkel ellentétben idôrôl idôre újból felveszik. A slágerek egy kis szelete fennmarad ugyan az idôk rostáján, a nagy részük azonban feledésbe merül. A 80as években szinte naponta vittek be újabb és újabb hagyatékokat a Múzeum körúti zenei antikváriumba, nagyon jó kapcsolatba kerültem az akkori vezetôjével, Várhelyi Mártonnal, és rajta keresztül sok gyûjtôvel is.

LG: Te vagy az elsô hús-vér ember, akivel találkoztam, és gramofonlemezeket gyûjt. Ez egy rendkívül misztikus hobbinak tûnik a sima lemezgyûjtéshez képest. KM: Valóban nem vagyunk sokan. Az egyik legnagyobb és legrégebbi gyûjtemény Kovács Józsefé volt, aki a 30-as évektôl kezdve egész életét a gyûjteménye gyarapításának szentelte, és a hagyatékát az OSZK vette meg. A gyûjtemény megvan, azonban a mai napig nem történt vele semmi. LG: Hogyan lettél filmrégészbôl a Gramofon Online szerkesztôje? KM: Kitzinger Dávid révén. Ô volt a Neumann-ház akkori igazgatója, és rendkívül jó érzékkel látta meg a gramofonlemezekben rejtôzô hatalmas kulturális értéket. Úgy vélte, hogy ha egy közgyûjteményt raktárban ôrzünk, és nem mutatjuk meg a publikumnak, akkor az a gyûjtemény nem létezik. Amikor Dávid megismert, már meglehetôsen elcsigázott állapotban voltam, ennek az volt az oka, hogy addigra már felkerestem az összes nagyobb hazai közgyûjteményt egy Nemzeti Hangarchívum ötletével, és ugyan mindenki jó ötletnek tartotta, de senkit nem érdekelt igazán.

LG: Szoktam oda járni, és már vinylle mezbôl is egyre kevesebbet visznek be. KM: A gramofonlemezek elfogytak! És hamarosan ugyanez fog történni a vinylekkel is.

LG: Tervezitek egy ilyen hangarchívum létrehozását? KM: Nem tervezzük. Az a célunk, hogy a le hetô leggyorsabban digitalizáljuk a lemezeket, amik hang- és képfájl formájában kerülnek a Nemzeti Audiovizuális Archívumba (NAVA).

LG: Most van az utolsó lehetôség, hogy megmentsük ezeket a felvételeket? KM: Ahogy megjelent az internet, beindult a lemezek nemzetközi kereskedelme, komoly összegekért mennek el a ritkább darabok. Az a lemez, ami egyszer egy külföldi gyûjteményben landol, soha nem kerül haza, és nem lesz publikálva.

LG: Valójában mibôl épül fel a Gramofon Online? KM: Kiss Gábor Zoltán több tízezer darabos gyûjteménye – ami az egyik legnagyobb gyûjtemény az országban – tekinthetô az archívumunk alapjának, ennek az elején tartunk most. Ezzel párhuzamosan szeretnénk feldolgozni Simon László nagyon korai akusztikus


felvételekbôl álló gyûjteményét. Naponta 10 lemezoldalt publikálunk. Alulról építkezô gyûjtôi stratégián alapul a munkánk, és nagyon örülünk neki, hogy egyre több lelkes gyûjtô ajánlja fel, hogy rajtunk keresztül közkinccsé tennék a gyûjteményüket. LG: Jellemzô a magyar gyûjtôkre, hogy nem szívesen mutatják meg, milyen érték van a birtokukban? KM: Igen, van bennünk egyfajta készte tés – talán a szocializmus hagyatéka –, hogy ha eljön a világvége, és már az atommáglyán ülünk, akkor is a gyûjteményemet szeretném az ölemben szorongatni, mert az bizony az enyém. Másfelôl a gyûjtés és publikálás valóban a közgyûjtemények dolga lenne, és sok ember büszke rá, hogy neki sikerült az, ami az intézményeinknek nem. A Neumann-ház elindította az archívumot, és most bárkit szívesen látunk, aki szeretné közkinccsé tenni a lemezeit, és beállna ebbe a fénysugárba. Ezzel publicitást tud szerezni a gyûjteményének, és meggyôzôdésem, hogy ez az ország hemzseg a feltáratlan kincsektôl! LG: Melyik idôszak felvételeit tartod a legértékesebbnek? KM: Az 1925 és 1965 közötti felvételeket (a mikrobarázdás lemezek az 1956-os hazai megjelenésüktôl kezdve szorították ki a gramofonlemezeket – a szerk.). 1925 két szempontból is fontos évszám, akkor jelentek meg az elektronikus felvételek, amik már jóval élethûbben szóltak, másrészt pedig akkorra tehetô az amerikai könnyûzene hangszerelésében a nagy áttörés, és az olyan zenekarvezetôk hatása, mint Bix Beiderbecke vagy Paul Whiteman, hozzánk is eljutott. Az I. világháború végétôl a 30-as évek közepéig a magyar felvételek bérmunkában készültek, az énekeseket külföldre utaztatták, és angol vagy német zenekarokkal vették fel a dalokat.

Igen, van bennünk egyfajta késztetés – talán a szocializmus hagyatéka –, hogy ha eljön a világvége, és már az atommáglyán ülünk, akkor is a gyûjteményemet szeretném az ölemben szorongatni, mert az bizony az enyém.

Ilyen felvétel például a Hol van az a nyár... és a Hétre ma várom a Nemzetinél, ezek nyugati kiadók lemezein kerültek be az országba. A hallgatottsági adatokból azt is látjuk, hogy melyik felvételt tekintik ma is értékesnek. A 100 évvel ezelôtti magyar felvételek – például Király Ernô felvételei az Elsô Magyar Hanglemezgyár kiadásában – rendkívül ritkák, és nagy értéket képviselnek ugyan, de a lemezjátszón rögtön kiderül, hogy kezdetlegesek, egyik szörnyebb mint a másik. LG: Olvastam, hogy a rózsatövis kiváló a barázdák portalanításához. Egy múlt század eleji felvétel restaurálásánál sok múlik a hangmérnök leleményességén? KM: Mi csak standard szûrôket használuk, némi zajt és sistergést eltávolítunk, de nem a restaurálás a célunk – ami lemezenként akár egy hétig is eltarthat –, hanem a felvételek gyûjtése. Ezenkívül nem ismerjük még azt a technológiát, ami a közeljövôben áttörést fog hozni a hangrestaurálásban - csak sejteni lehet, hogy a korrekciós szoftverrel támogatott lézeres letapogatás lesz az. LG: Volt-e már olyan felfedezésed, ami után felsóhajtottál: „igen, ilyet a hangrégész is csak egyszer lát az életében!”? KM: Fölbukkant egy pécsi gyûjtô, aki felajánlott nekünk egy lemezt, amin a Hangya Szövetkezet indulója hallható – ez egy rendkívül különleges darab. Nagyon érdekes felfedezés az I. világháború slágerekbe oltott öröksége – például az Ellôtték a jobb karomat címû dal –, bánatos sanzonok, amik kendôzetlenül és meghatóan érzékeltetik a négyévnyi reménytelenséget, amit az emberek átéltek. Ezek a felvételek hamarosan hallhatóak lesznek az oldalon. n //Interjú: Németh Marcell

www.gramofon.nava.hu

33

profil

A farkas vedlése

A minap arról érkezett hír, hogy a norvég diplomatákat felkészítik black metalból, mert akármerre járnak a világon, egybôl errôl kérdezgeti ôket mindenki. Ez így nagyon viccesen hangzik, mert hát lássuk be, hogy a diplomata szó a metállal, fôleg a feketével eléggé összeegyeztethetetlen, de tény, hogy a norvég black metal néhány prominens képviselôje a kilencvenes évek elején annyira rá akarta szabadítani a Sátánt a világra, hogy azzal pont azt érték el, amit nem akartak: popularizálták a mûfajt. Na, ennek a színtérnek az egyik zenekaraként indult 1993-ban az ULVER, akik szintén annyira undergroundnak hitték magukat, hogy egészen a közelmúltig csak egy koncertet adtak, amúgy a stúdióban molyoltak. Ott viszont elég kacifántos utat jártak be, úgyhogy a Lángoló Gitárok most felidézi ezek fôbb állomásait.

Bergtatt Et eeventyr i 5 capitler (1995) Az Ulver elsô lemeze, amin folkkal kevert black metal hallható. A mûfaj egyik alaplemeze, valóban rendkívül hangulatos, természetéltetô zene van rajta, ami miatt néha komolyan elhiszi az ember, hogy valami erdei manó szalad a bokrok között. Itt még sehol sincs Kristoffer „Garm” Rygg öblös éneke, amirôl késôbb annyian zengnek majd ódákat.

Kveldssanger (1996) Az elejétôl a végéig akusztikus gitárzenét hallunk rajta, kizárólag tiszta énekkel. A lemez egyes motívumait késôbb felhasználta a zenekar, ettôl függetlenül tény, hogy ez az Ulver legunalmasabb nagylemeze.

Nattens madrigal Aatte hymne til ulven i manden (1996) Az elôzôvel ellentétben ezen a lemezen színtiszta, csattogó black metal található mindenfajta folkos elemet nélkülözve, ráadásul olyan borzasztó hangzással, ami erôsen megnehezíti a hallgatását. Pedig a zajmassza alatt érdemes figyelni a jobbnál jobb klasszikus black metal témákra.

Themes from William Blake’s The Marriage of Heaven and Hell (1998) Ezek után nagyon váratlanul ért sokakat ez a duplalemez, amin a black metálnak szinte nyoma sincs (maximum a záró tételben), ehelyett inkább elektronikus, sokszor drumandbass alapú rockzenét hallunk 101 percen keresztül, amire a már teljesen kiforrott hangú Garm, William Blake Menny és Pokol házassága címû mûvét szavalja/énekli rá.

Perdition City Music to an Interior Film (2000) Itt már meg sem lepôdött senki, hogy ismét valami teljesen mást csinál az Ulver, hacsak azon nem, hogy az elôzô, illetve az arcturusos lemezeken félistenné vált Garm alig énekel, és a lemez nagy része tényleg olyan, mintha egy film aláfestô zenéjét hallanánk. Egyébként itt leginkább downtempót játszik az Ulver.

Blood Inside (2005) A lemez elôtti ötéves idôszakban az Ulver egyre inkább elmerült a kísérletezésben, számos, sokak által hallgathatatlannak titulált expe-


rimentális ep-t, filmzenét írtak, majd a Blood Inside-dal visszatértek a normál albumformátumhoz, és újabb alapmûvet alkottak. Maradt a lassú, elborult elektronikus vonal, de kifejezetten dalstruktúrában gondolkoznak, Garm végre énekel, ráadásul olyan változatosan, mint még soha, és ezek így együtt az Ulver egyik legjobb lemezét eredményezik.

Shadows of the Sun (2007) Ez a lemez ott folytatja, ahol a Blood Inside abbahagyta, és innen nézve ez visszalépés, ugyanis a jó dalokon kívül semmi meglepô nincs rajta az elôzô anyaghoz képest. Ugyanaz a mûfaj, ugyanaz a felépítés, minden ugyanaz, és ezt az Ulvernél nem szoktuk meg. Illetve egy nagy változás végül is lett a zenekar körül: elkezdtek koncertezni, amibe annyira belejöttek, hogy annak ellenére, hogy összesen csak egy turnét terveztek, mai napig nem tudtak leállni.

Wars of the Roses (2011) Zeneileg itt sem történt változás, bár az utolsó, 16 perces versmondós dal eléggé kilóg a sorból, ráadásul ezt pont az a Daniel O’Sullivan szavalja, aki Garm mellé amolyan második frontembernek csatlakozott. (Lásd kritikánkat hátrébb a magazinban.) A lemez pont jó apropó az újabb turnéhoz is, úgyhogy aki látni szeretné ôket, az látogasson el a Mátrában található Fekete Zaj fesztiválra augusztus elején, ahol valószínûleg ugyanolyan multimédia show-t adnak majd, mint pár éve az A38 hajón. n //Dankó Gábor

Rovatcím

interjú

kiadások, egyre többen keresik, és egyre több nagyon szép kiadvány jelenik meg ilyen formátumban. Aztán fontos, hogy milyen a booklet, mert kell, hogy valami többletet, valami igazán mûvészit kapjon az ember. Személy szerint utálom a mûanyag tokos CD-ket, viszont szeretek elveszni a részletekben. Egy szép kiadványt sokkal szívesebben nézegetek: hogyan lett nyomtatva, milyenek a képek, mi a koncepció. A gyûjtôi példányok szoktak leginkább bejönni, mert ott nem szimplán zenét veszel, hanem egy kis alkotást. LG: Néhány helyen az elektronikus zene veteránjaiként emlegetnek titeket, milyen ezt hallani ilyen fiatalon? MA: Valóban fiatalok vagyunk, de azért akárhogy is számolom, lassan tizenkét éve csinálom ezt az egészet. Szerintem vannak azért olyan zenekarok, akik már rég aktívak voltak a 80-as években, mégsem mondanám ôket veteránoknak. Próbáljuk ezt úgy felfogni, és azzal magyarázni, hogy valami újat csináltunk, egy új irányvonalon indultunk el, és talán ennek az új irányvonalnak lehetünk a veteránjai. Próbálok nem arra gondolni, hogy burkoltan leöregeztek. A múltkor meg például azt olvastam, hogy La Roux-nak mi tapostuk ki az utat, ami ha csak minimálisan is van így, már akkor tök jó, mert La Roux nagyon jó zenét csinál.

Az elsô lemezünk felvétele nagyon-nagyon elhúzódott, mert akkor csináltam a PhD kutatásomat is mikrobiológiából. Mikor végeztem, meg kellett hoznom a döntésemet, és mint ahogy ez látszik, a zene gyôzött.

A kutatólaborból a színpadra A LADYTRON egyrészt fellép az idei Hegyalja fesztiválon, másrészt ôsszel új lemezt jelentet meg, amirôl pár dal már kiszivárgott a netre. A Lángoló Gitárok ezekrôl, meg a divat világáról beszélgetett a csapat szófiai születésû, de Izraelben nevelkedett mikrobiológus billentyûsénekesével, Mira Aroyóval. Lángoló Gitárok: Nemrég adtatok ki egy best of lemezt. Ez azt jelenti, hogy lezártatok egy korszakot? Mira Aroyo: Mondhatjuk ezt is, hiszen elmúlt tíz év, ezt szerettük volna megünnepelni, és szerettük volna, hogy a kedvenc dalaink össze legyenek gyûjtve egy lemezre. Aztán vannak olyanok, akik menet közben kedvelték meg a zenekart, nekik is jó ez a kis válogatás, mert lehet, hogy a régebbi lemezeink közül nem ismernek valamit, úgyhogy itt megtalálhatják. Aztán esetleg visszanyúlnak a kezdetekhez, mert megtetszik nekik. De készülünk az új lemezzel is, persze.

LG: Mennyire lesz nehéz ezt az új atmoszférát megteremteni fesztiválos fellépéseken? MA: Akkor nehéz, ha nem tudunk rendesen beállni, vagy a fényeket nem tudjuk normálisan belôni. Egyébként, ha ezek megvannak, akkor a következô lépés, hogy lesznek jó páran a közönségben, akiket meg kell dolgozni. Nem olyan könnyû ez, mint egy szimpla koncerten, hogy eljöttek, ismernek, szeretnek és élvezik, hanem lehet, hogy azt sem tudja a közönség jó része, hogy kik is vagyunk. Lehet, hogy egy dalunkat sem hallották még, mert azt a zenekart várják, akik utánunk jönnek, vagy még ott maradtak annak a csapatnak a koncertjérôl, akik elôttünk voltak.

LG: Ha jól tudom, szeptemberre tervezitek, ugye? Mit lehet róla tudni? MA: Más lesz egy kicsit, úgy érzem az utóbbi idôben sokat frissültünk zeneileg. Sôt, úgy érzem, hogy Velociferóhoz képest hangulatában sem ugyanolyan. Egész más atmoszférát tudtunk teremteni a felvételek során, mint eddig. A kreatív folyamatok nagyon gördülékenyen mentek, és jól tudtunk együtt dolgozni a stúdióban. Nekem nagyon tetszik, mert bírom, hogy még az eddigieknél is dallamosabb lesz. Remélem más is így lesz vele.

LG: Fogtok játszani dalokat a készülô új lemezrôl is? MA: Igen, ebben biztosak lehettek, de nem mondom meg mit, mert, akkor nem lesz semmi meglepetés, akkor nem lesz mit várni. Ezzel csak nektek teszek jót.


LG: Hisztek még a CD-kiadásban? MA: Most nagyon ôszinte leszek, és lehet, hogy magam ellen beszélek, de nem veszek már CD-ket. Mármint zenét veszek online, de CD formátumot nem nagyon. Amiben még hiszek, az a vinil (bakelit)

LG: Elég divatos zenekar vagytok külsôleg is, ki felelôs az imidzsért? MA: Igazából ez csak úgy jön. Nagyon szeretünk videoklipeken dolgozni, és mivel mi írjuk a zenét, ezért ha kell, elég erôszakosan beleszólunk abba, hogy milyen legyen a klip. Sôt ahhoz is ragaszkodni szoktunk, hogy a hangulatot mi teremthessük meg, mert csak így lehetünk biztosak benne, hogy egy videó esetében az fog átjönni, amit mi akartunk. LG: A színpadi megjelenésetek is mindig nagyon divatos, szoktatok fiatal ruhatervezôkkel dolgozni? MA: Odafigyelünk rá, szeretünk öltözködni, ez az igazság. Régebben volt rá példa, hogy varrattunk több váltás fellépôruhát egy turnéra, de mostanában már nincs ez. Mostanában mi magunk válogatjuk össze, hogy mit szeretnénk felvenni. De egyébként nagyon durva a divat világa, képzeld a New York-i divathéten felkértek, hogy az egyik bemutatón legyek DJ. Ott szembesültem azzal, hogy ezek az emberek egész évben ezen dolgoznak, kapnak tíz percet, én is ezalatt rakosgattam a zenéket. Nekem is rengeteg mindenre oda kellett figyelni ebben a tíz percben, de ez mind semmi. Akinek a divatbemutatója megy éppen, annak ez a tíz perc az élete. Ott vagy tönkremegy a karrierje, vagy felkapják. Tíz perc alatt. Nagyon stresszes szakma lehet. De nem mondom, hogy nem örülnék, ha valamelyik kedvenc divattervezôm azt mondaná, hogy csinálok én nektek ruhákat, nem kell többet pénzért vásárolnod nálam. LG: 2007-ben Trent Reznor meghívott titeket a Nine Inch Nalis elôzenekarának. Hogy fogadott benneteket a metálos közönség? MA: Meglepôen jól. Igazából szerintem csak mi lepôdtünk meg ezen, mert a Nine Inch Nalis közönsége már hozzá van szokva, hogy Trent hajlamos összeválogatni mindenféle totál mást stílust. Szerintem

már kifejezetten várták mindig, hogy na most milyen elôzenekar lesz. Ô eléggé fel tudja kavarni a vizet, és nem csak metálrajongók hallgatják, hanem tényleg bárkinek megtetszhet. Csináltunk neki remixet, és mikor felkért minket hogy legyünk az elôzenekara akkor úgy voltunk vele, hogy a TV On The Radio, meg Peaches is túlélte, akkor csak nem lesz velünk probléma. Ja, és azt tudni kell, hogy ô mindig nagyon tiszteli azokat a zenekarokat, akiket kiválaszt, ugyanakkor nekünk meg az volt megtiszteltetés, hogy ô kiválasztott és ránk gondolt. A rajongói meg általában szintén tiszteletben tartják a döntéseit, szóval jól sült el az egész. LG: Nemcsak a zenében vagy sikeres, de a tudományok területén is. Hogyan tudtál a kettô között választani? MA: Az elsô lemezünk felvétele nagyon-nagyon elhúzódott, mert akkor csináltam a PhD kutatásomat is mikrobiológiából. Mikor végeztem, meg kellett hoznom a döntésemet, és mint ahogy ez látszik, a zene gyôzött. A kettô nem tudott egyszerre mûködni, ráadásul fiatal is voltam, és még sokkal jobban vonzottak a bulik, meg a zenébe voltam igazán szerelmes. LG: El tudod magad képzelni a Ladytron után újra a kutatólaborban? MA: Nem igazán, laborban semmiképpen, de valami közepes méretû projekten szívesen dolgoznék, vagy valami olyan megoldás is érdekelne, ahol a mikrobiológia és a zene összekapcsolódik. Nem tudom hogyan, de ez lenne számomra a legmegfelelôbb álommunka a Ladytron után. n //Interjú: Juhász Edina

37

kritika

California dreaming

Arctic Monkeys Suck It And See Domino

Az Arctic Monkeys maga mögött tudhat két kiemelkedôen, és egy közepesen sikeres lemezt, mára biztossá váló rajongótábort. Még mindig ôk birtokolják a legnagyobb példányszámban eladott debütlemez címét a Whatever People Say I Am, That’s What I’m Not-tal. Az elsô zenekarok közé tartozik, akik az internet segítségével már sztárként jelentethették meg elsô albumukat, utat taposva ezzel rengeteg „csináld magad” csapatnak. Most pedig itt a negyedik lemez, ismét Kaliforniában felvéve, ezúttal Josh Homme nélkül. Az az igazság, hogy kevesek zenéjén figyelhetô meg ennyire könnyen a környezetváltozás, mint Alex Turnerékén. Az elsô két nagyon sikeres lemezbôl szinte harapni lehetett Angliát minden tekintetben. A szövegek rengeteget merítettek a brit kispolgári létbôl, és maga a stílus is jól illeszkedett az akkor épp tetôzô indie rock-hullámba. Feszes volt, jól táncolható, gondtalan és vidám, aminek külön hitelt adott, hogy az Arctic Monkeys tagjai is fiatal srácok voltak, akik épphogy kiléptek a pubertáskorból. Ahhoz, hogy ennek a pár évig tartó hullámnak ennyire emblematikus zenekarává válhassanak, természetesen jókor kellett lenniük jó idôben, de öt év távlatából tényleg nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy az eredetileg sheffieldi társaság olyan kreatív csúcson volt, amikor még a b-oldalas dalok is slágerek lehettek volna, ha azokhoz forgatnak videót. Aztán egyszer csak elkezdte unni a világ a The XYs zenekarokat, az Arctic Monkeys pedig összebarátkozott a stílusban lehetô legtávolabb álló Queens Of The Stone Age-es Josh Homme-mal, aki el is vállalta a 2009-ben kiadott Humbug feletti producerkedést, mindezt persze Kaliforniában. A végeredmény marihuánafüstben érlelt „stonerpop” lett, kevés igazi slágerrel, viszont ügyes megoldásokkal, amiken jól hallatszott a zenekar környezetében hirtelen megnövekedô hippik száma. Bár utálni senki nem utálta a lemezt, de minden pozitívuma mellett


túlzottan apatikus lett, és nekem például annak ellenére sem ugrik be egy húzódal sem róla, hogy kifejezetten sokat hallgattam. És akkor most itt van a Suck It And See, ami bár nem váltott radikálisan irányt, még mindig Kaliforniában készült, de azért átgondoltak pár dolgot a srácok. Például azt, hogy bármilyen jól is szól ez a lelazult középtempó, rendes refrének nélkül mindenképp unalmas, szóval csak vissza kéne hozni ezt az elemet. Aki az említett feszes tempók miatt szerette meg az Arctic Monkeyst, az valószínûleg örökre elfelejtheti a zenekart, akit viszont Alex Turner vitathatatlanul zseniális dalszerzôi képessége foglalkoztat, az bátran próbálkozhat a Suck It And See-vel. A mázsásnak szánt, de inkább csak pózolós riffek meglepôen gyakori alkalmazása mellé ugyanis elôszedtek sunshine popra emlékeztetô megoldásokat, amik miatt most éppen úgy tûnik: nem az unalmas stoner Kaliforniát mutatják be, hanem a jópofa részét. Homme is érezhette, hogy túlzottan rajta hagyta névjegyét múltkor a produkción, ezért ezúttal csak az All My Own Stuntsban vokálozik, a produceri feladatokat a már az elôzô lemezen is segédkezô, többek közt Peaches, a Simian Mobile Disco vagy a Mystery Jets mellôl ismert James Ford látta el egyedül. Ha az elsô két lemez a néha titokban piáló, de azért gondtalanul leérettségizô külvárosi srácok életét mutatta be, akkor a Humbug azt a pontot, amikor ezek a srácok felkerülnek egyetemre, hozzájutnak egy kollégiumi szobához, és rájönnek, hogy igazából már minden nap megtehetik, hogy betépve fetrengenek az ágyon, miközben valaki Youtube-videókat mutogat. Mintha a Suck It And See elôtt kaptak volna észbe, hogy hoppá, egész évben nem csináltak semmit, viszont zavaróan lebutultak. Épphogy bent maradtak, és mostanra érett, nagyjából megfontolt arcok lettek, akik nem veszik túl komolyan az életet, de nem is szarják le azt. Ott vannak a legjobb bulikon, de nem az összesen, és már nem arról ismerik fel ôket a szaktársaik, hogy ezek azok az arcok, akiknél mindig van fû. Ugyanakkor az is lehet, hogy tévedek, és semmi ilyen nincs a háttérben, csak most éppen ilyen hangulatban írtak 12 dalt, épp 40 percben. n //Dankó Gábor //Fotó: Guy Aroch

interjú

interjú

a következô bulira, mert más nótákat hall majd. A turné elôtt elpróbálunk minden olyan számot, ami szóba jöhet, és ami faszán megy, azt elô is adjuk valamikor.

LG: Lesz ennek folytatása? ZW: Ha arra célzol, hogy akarok-e fôállású színész lenni, nem, de ha hívnak, ilyen kis szerepeket bevállalok szívesen, miért ne.

LG: Kisebb vagy nagyobb helyeken szeretsz játszani? ZW: Szerintem az nem zenész, aki nem szereti a füstös, izzadt, meleg klubokat, de az sem, akit nem nyûgöz le, ha 25 000 vagy 50 000 ember elôtt lép színpadra. Mindkettônek megvan a maga varázsa. Én Ozzy mellett hozzászoktam az arénákhoz, stadionokhoz, a rendszeres telt házas, nagy koncertekhez, de a felhajtás, a máz kurvára nem hiányzik. Az viszont állati jó érzés, amikor negyvenezer ember kántálja, hogy Zakk, Zakk, Zakk – ettôl libabôrös voltam mindig. A kis klubokban meg azt bírom, hogy közel vagyok a közönséghez, a Black Label-család tagjaihoz, és ez kibaszott jó.

LG: Pár éve komoly problémáid voltak az egészségeddel. Most hogy vagy? ZW: Jobban, sôt jól, nem panaszkodom, csak nem piálhatok. Szteroidok, Viagra, az jöhet, de más cucc nem. Se sör, se drogok, semmi.

LG: Ozzyval tartod a kapcsolatot? ZW: Persze, sokszor dumálunk. 23 évet töltöttem el vele, 19 éves kölyökként vett maga mellé és mellette lettem felnôtt. 44 éves vagyok, lehiggadtam, beláttam, hogy már nem tudom ugyanazt megcsinálni, mint 25 vagy 30 évesen, bár ôszintén szólva ez kurva nehéz volt. Nem vesztem össze Ozzyval, nem volt üvöltözés Sharonnal, semmi ilyesmi.

LG: Nem kemény így turnézni? A többiek csak tolnak valamit. ZW: De, az, hatalmas a kísértés minden nap, de már túl vagyok a ne hezén. Az elsô pár hónap, még 2009-ben nagyon durva volt. Három vérrögöt találtak a lábamban, amik a dokik szerint mind átmentek a szívemen. Ez nem vicc, bele is halhattam volna a dologba, szóval rohadt komolyan kell venni. Adtak olyan gyógyszereket, amik megakadályozzák, lassítják a véralvadást, és most minden oké, de alkoholt nem fogyaszthatok. Az életem fontosabb, mint a sör, szóval leszoktam. LG: Mi a helyzet a gitárkönyveddel? ZW: Írom, írom, csak nem haladok vele. Nem azért, mert nincs té-

Én Ozzy mellett hozzászoktam az arénákhoz, stadionokhoz, a rendszeres telt házas, nagy koncertekhez, de a felhajtás, a máz kurvára nem hiányzik.

Az életem fontosabb, mint a sör Seggig érô szôke haj, szakáll, bôrgatya, bôrmellény, az övrôl lelógó kútlánc, Gibson Les Paul tök alatt, nagyterpesz, motoroscsizma – ha ebbôl már csak három, na jó, négy dolog stimmel, az jónak számít a 2000-es évek kiherélt rockervilágában. ZAKK WYLDE-ra az összes kitétel stim mel és még gitározni is tud. Énekelni annyira mondjuk nem, de ahhoz a zúzós, húzós, doomos, southern és sludge beütéseket is magán hordozó zenéhez, amit a Black Label Societyben játszik immáron 12 éve, nem is nagyon kell. A zenekar éppen amerikai turnéját tolja (szinte minden nap van egy buli júniusig), utána jönnek át Európába, és 29-én a Petôfi Csarnokban is fellépnek. Zakk Wylde-ot a buffalói koncert elôtt kaptuk el tíz percre. Lángoló Gitárok: Milyen a turné? Zakk Wylde: Állat. Épp most lett vége a közönségtalálkozónak, ügyelek arra, hogy minden helyszínen legyen egy ilyen, mert fontos a kapcsolattartás a rajongókkal. Remélem nálatok is összejön. Honnan hívsz? LG: Budapestrôl, Magyarországról. ZW: Ja, ott is. Jó lenne, mert a magyar Black Label-családdal még nem találkoztam. LG: Most az akusztikus albumot (The Song Remains Not The Same) turnéztatjátok?


ZW: Nem. Rendes, hangos metálturnén vagyunk, bár a zongora felkerül a színpadra, és pár nótát elnyomunk errôl az albumról is. Jó, ez sem mindig van így, mármint a zongora, mert egy 1200 fôs klubban nincs mindig akkora színpad, hogy felférjen a cájg mellé, de ahol tudjuk, felpakoljuk. LG: Minden koncerten ugyanaz a setlist? ZW: Nem, sôt én azt szeretem, és ebben a többiek is egyetértenek velem, hogy legyen minden koncert más. Vannak alapnóták persze, amiket tuti elnyomunk, de szeretem megkavarni a dolgokat. Ha valaki meghallgatja a Black Label Societyt Buffalóban, nyugodtan átugorhat

Mondjuk jó lett volna Ozzytól hallani a dolgot, de ez egy olyan médiagépezetben, mint az övék, ez nem így megy. Általában én tudtam meg mindent utoljára, két nappal a turné elôtt kaptam a telefonokat, hogy „helló, Zakk, bepakoltál? Indulunk Buenos Airesbe”. LG: Kétszer is láttalak a tévében, egy tévésorozatban és egy tehetségkutatóban. Hogy kerültél oda? ZW: Az American Idolban (a hazai Megasztárhoz hasonló énekes tehetségkutató – a szerk.) volt egy kölyök, James. Igazi kômetálos, ôstehetség, hatalmas hangja van, és az összes jelentkezô között ô volt az egyetlen, aki felvállalta, hogy rocker. Chris Jericho (zenész-pankrátor) haverom meg egy táncos vetélkedôben nyomta idén, ki is röhögtem miatta, de ez mindegy. James megtetszett neki, és az egyik produceren keresztül megkereste az Idol fônökeit és beajánlott, hogy majd én elnyomok vele valamit, hadd szokja a színpadot. Nagyon jól sikerült, egy Sammy Hagarnótát zúztunk le, kurvára élveztük mindketten. Jó a kölyök. LG: Van esélye befutni? ZW: Ha én ezt tudnám, nagyon gazdag ember lennék. Az esélyt megkapta, húszmillió ember elôtt énekelhetett hétrôl hétre, ez nagy elôny a pályatársakkal szemben. Ha egy jó albummal jön ki, bármi lehet belôle. LG: A Californication (Kaliforgia) címû sorozatba hogy kerültél be? ZW: Tom Kapinos, a sorozat készítôje országos haver, nagy rajongója a zenekarnak. Összefutottunk, megkérdezte, volna-e kedvem egy beugróra. Hangszerbolti eladót játszottam, vicces volt. A színészek nagyon jó fejek voltak, sokat röhögtünk.

mám, hanem mert túl sok van. 2013-ra tervezem a megjelentetését, hátha akkorra akad egy szerkesztô, aki értelmes, koherens egésszé össze tudja rázni. LG: Twitterezel, aktív Facebook-felhasználó vagy, mikor van erre idôd? ZW: Nem könnyû összehozni, de próbálok minden nap posztolni valamit valamelyikre, mert abból indulok ki, milyen lett volna, ha annak idején Jimmy Page-nek is van Twitterje, és beköszön reggel, hogy helló. Én, rajongóként biztos beszartam volna a gyönyörûségtôl, remélem, a követôim örülnek az üzeneteknek. LG: Mi várható a Black Label Societytôl? ZW: Mittudomén, bármi. Komolyan, nem tudom elôre, mert szerintem vagyunk annyira sokoldalúak, hogy a hangulattól függôen akár egy bluesalbumot is képesek vagyunk összerakni. Soha nem terveztem meg elôre, milyen lesz a következô anyag, jön, ami jön, és kész. A Led Zeppelin is mindent el tudott játszani, náluk sem lehetett tudni, milyen lesz az új anyag, és minden lemezük tökéletes lett. Nem hasonlítgatom magam a Led Zepphez persze, csak egy analógiát kerestem. A lényeg viszont, hogy most ugyan fogalmam sincs mivel, de valami újjal biztosan kijövünk majd hamarosan. n

//Interjú: Varga Attila

41

KRITIKA

A villanykörtegyáros David története

Fucked Up David Comes To Life Matador Records

Egy lemezgyûjtô számára a Fucked Up igazi rémálom. A kanadai zenekarnak tízéves karrierje során ez idáig ugyan csak három nagylemeze jelent meg, viszont kislemezbôl olyan sok, hogy az azokon lévô, teljes albumokon nem szereplô dalokból már kiadtak egy duplalemezt is 2010ben, és még errôl is lemaradt sok, máshol nem hallható szám. Na most gondoljunk bele abba, amikor az egyszeri gyûjtô az összes 7 inches bakelitet eredetiben akarja beszerezni! Ha meglátja a csaknem félszáz ilyen kiadványt, kapásból a háza eladásán kezd el gondolkozni. Fôleg úgy, hogy a Fucked Up még jó zenét is játszik. A 2001-ben, Torontóban alakult csapat hivatalosan a punk címke alá tartozik, de nem a klasszikus, hanem a jóval experimetálisabb, rockosabb formájában játsszák azt. Hasonlították már ôket a Refusedhoz is, na nem zeneileg, hanem hogy különlegességük folytán képesek lesznek azt az ûrt betölteni, amit az 1998-ban feloszlott svéd csapat hagyott maga után. Ha ez eddig még nem is történt meg, azért a szakma jutalmazta a nagydarab termete ellenére színpadon igen mozgékony, gátlástalan frontemberrel felálló hattagú zenekart, mikor a The Chemistry Of Common Life címû második lemezük a megkapta a Polaris Music Prize díjat, amit a legjobb kanadai albumnak adnak oda minden évben az észak-amerikai országban. A díj miatt ma már sokkal jobban figyelnek a csapatra, így a most megjelent David Comes To Life nagylemez igazi mérföldkô lesz a számukra, annál is inkább, mert ezzel mindent egy lapra tettek fel. Nem lehet ugyanis elmondani, hogy valami alibimunkával bekkelnék ki a nagy médiafigyelmet, hiszen akkora fába vágták a fejszéjüket, amekkorába punkzenekar talán még egyszer sem. Nézzük csak kapásból azt a tényállást, hogy a David Comes To Life albumon 18 dal hallható, ami még nem is lenne nagy szám ebben a mûfajban, az viszont annál inkább, hogy a számok összideje 78 perc.


Egy óra húsz perces punklemez. Ugye, hogy elképzelhetetlen! Ebbôl a szempontból azt is gondolhatjuk, hogy halálra van ítélve az egész projekt. Abban az idôben kijönni egy ilyen hosszúságú anyaggal, amikor lassan már a legnagyobbak is dalokat akarnak csak kiadni, egyenlô a teljes öngyilkossággal. A Fucked Up viszont megoldotta: élete legjobb szerzeményeit írta meg hozzá, és még egy sztorit is kerített köré, ami a villanykörtegyári David kissé komplikált életét mutatja be szerelemmel, halállal, mindennel, ráadásul olyan részletességgel, amit még J.R.R. Tolkien is megirigyelne. Nem elég, hogy a lemeznek története van, de még egy képzeletbeli világot is felépítettek hozzá. Az egész egy Byrdesdale Spa nevû fiktív angol városkában játszódik a 70-es évek végén, ahol a mindennapi élethez természetesen a helyi zenekarok is hozzátartoznak. Ez utóbbit a Fucked Up annyira komolyan vette, hogy egy 11 számos válogatáslemezt is készített ezen csapatok részvételével. A különbözô stílusú dalokat a Fucked Up játssza vendégénekesekkel karöltve (akik közül az egyik történetesen Danko Jones, magazinunk állandó vendégszerzôje). A Fucked Up ehhez a projekthez negyven dalt írt és rögzített. Egy részük a nagylemezen jelent meg, van, ami a David’s Town címû, fentebb taglalt válogatásra került, és vannak olyanok, amik késôbb jönnek ki kislemezen, és a történet fô karaktereit mutatják majd be. Persze ekkora mennyiségnél óhatatlan, hogy egy két gyengébb szerzemény is bekerül a csomagba, de a nagylemez úgy tökéletes, ahogy van. Damian Abraham ugyan egyetlen hangon bömböli végig az egészet, de minden dalban van valami olyan egybôl fogós gitártéma, esetleg nôi ének, ami miatt egyszerûen nem lehet azt mondani rá, hogy ez már nem kellett volna ide. Egyszerûen elrepül az idô, miközben hallgatjuk, és mi más a jó lemez ismérve, ha nem ez? A David Comes To Life a Fucked Up fô mûve, az viszont kérdés, hogy ezután mit fognak alkotni, mert emellett minden eltörpül majd. Legalábbis egyelôre úgy néz ki. n //Dankó Gábor

Rovatcím

profil

Az ôsállat és én A MASTODONról Juhász Médea volt wantedos új ságírótól hallottam elôször. Kértük, hogy mu tasson már valami jó zenét, ami az Egyesült Államokban fut (Médea ott él ugyanis), de mi még nem ismerjük. Kipakolta a söröskorsók közé az asztalra a discmanjét, berakta a Remission album promóciós példányát, és elindította a zenét. Azonnal szerelem lett belôle! A Mastodon elsô nagylemezérôl, ott a kocsmában ülve, szalonspiccesen elsôre a Today Is The Day jutott eszembe, pedig akkor még nem tudtam, hogy pont az a két volt TITD-tag játszik benne, akiket 1999-ben élôben is láttam a Neurosis elôtt az Almássy téren. Amit a fülhallgatón keresztül akkor hallottam, az pont az a fajta modern, összetett, de mégis közérthetô üvöltözôs metál volt, ami az akkori háborgó lelkemnek jót tett. Pár hét múlva érkezett meg a saját példányom a Relapse webshopjából, pont akkor, mikor kiderült, hogy a gödöllôi Trafo Clubban is fellép a zenekar.

Az elsô 2003. február 3-án a Wall Of Sleep és a High On Fire közé ékelve adta elsô magyarországi koncertjét a Mastodon. Kb. ötvenen, ha kíváncsiak voltunk rájuk, és mi is csak szerényen, megszeppenve néztük, ahogy a négy hullafáradt tag mindent beleadva szakítja ránk a pincehelyiség plafonját a felettünk lévô kocsmapulttal együtt. A nagyjából 45 perces mûsorban egy hiba nem volt, a metál újjászületésének lehettünk ott szemtanúi, tényleg elhittük, hogy maga a messiás jött el közénk. Aztán ezek a messiások a színpadról levonulva rögtön beültek a kocsma egyik boxába, és árulták pólóikat, cd-iket, ahogy azt minden este megtették a pihenônap nélküli majd 30 állomásos turnéjuk alatt. A koncert után többen is ôket tették felelôssé az akkor lezúduló hatalmas hóért és a mínusz száz fokért, de azért ne hallgassuk el, hogy a High On Fire még morcosabb zenéje is segített a téli apokalipszis-hangulat megteremtésében. Mellesleg erre a gödöllôi hidegre és hóra a Mastodon tagjai a mai napig emlékeznek, szóval hálásak lehetünk az égieknek, hogy legalább ez megmaradt bennük, ha már a visszafogott közönség nem hagyott mély nyomot az emlékezetükben.

A második A 2004-es Leviathan lemeznél már nem csak a Gödöllôn is jelen lévô ötven ember tartotta ôket messiásnak, hanem a sajtó és a szakma is kezdte felemelni a zenekart. Bejárták Európát a Tool elôzenekaraként, így a bécsi Stadhallé ba is eljutottak, ahol a szûk negyvenperces koncertjükkel talán pár embert meggyôztek, én viszont leginkább csak szemet hunytam a hangerô nélküli, erôtlen ízelítô fölött, meg mondogattam magamban, hogy bezzeg a Trafóban milyen volt már. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy én is inkább az utánuk jövô, sokkal távolságtartóbb, de lézershow-val kedveskedô fôzenekart vártam, a Mastodon csak amolyan, „de jó, hogy itt vannak” fellépô volt.

A harmadik Két év múlva a Blood Mountain már a multi Warnernél jött ki. A debütáló Remisson lemezen hallható nyers erôt erre a harmadik albumra sikerült annyira letisztítaniuk, hogy pont elég üvöltés, pont elég dallamos ének, pont elég témahalmozás, pont elég mûvészkedés kerüljön rá. A Tool után itt már a Slayerrel kezdtek barátkozni, állítólag tôlük tanulták


a „nem pofázunk, játszunk” hozzáállást, ami a telt házas londoni Forumban csúcsosodott ki számomra. Sajnos a másfél órás koncert elsô 45 perce után annyira tele lettem hanggal, hogy onnantól kezdve már csak háttérzeneként szolgált a csapat a sörözéshez, és így a nagy várakozás a trafós varázs megidézésére teljesen elszállt.

A negyedik Ahogy 2008-ban, a szikrázó, délutáni napsütésben a Novarock színpadáról is elfújta a hangot a szél. Pont abba az irányba, ahol a kemping egy része volt, így valószínûleg a sátraknál heverészôk jobban élvezték a koncertet, mint a színpad elôtt állók a hanghibás tévére emlékeztetô elôadást. Erre rátett egy lapáttal, hogy Brent Hinds énekes-gitáros an�nyira másnapos volt, hogy még a széliránynak háttal is érezni lehetett a cefreszagot, és nem csak akkor, amikor énekelt. Mentségére legyen mondva, hogy a koncert utáni interjú alatt bocsánatot is kért, de amúgy meg mindenki örüljön, hogy legalább nem hányt.

Az ötödik A Crack The Skye lemezre úgy gondolta a Mastodon továbbvinni a fejlôdést, hogy kiirtottak minden ordítozós vokáltémát róla, és hir telen a metálzene Rushának kezdték magukat képzelni nagy mûvész kedésükben. A nagyívû koncepcióhoz természetesen nagyívû ének is jár, amit végül annyira túlvállaltak, hogy azt még Troy Sanders énekesbasszusgitáros is elismerte 2009-ben, a következô novarockos fellépésük elôtti interjúban. De hát, ha már így alakult, akkor a dalokat játszani kell, nekünk pedig a borzasztó hamis hangok elôl szerencsére el lehetett bújni a másik színpadon zajló Faith No More-koncert védelmezô (hang) árnyékában. És hogy milyen lesz a hatodik Mastodon-koncertem az idei Hegyalja fesztiválon? Az biztos, hogy minden eddiginél nagyobb volumenû, hiszen komplett médiashow-val készülnek a tokaji fellépésre, amin az elôbb említett Crack The Skye-t játsszák majd el az elejétôl a végéig, és amit állítólag idôközben már megtanultak elôadni, még ha ezt a most megjelent koncertlemez nem is bizonyítja. Hogy ennek ellenére várom-e? Igen, mert furcsa lenne, ha örökre az a nyolc évvel ezelôtti buli maradna az etalon. n // Dankó Gábor

45

interjú

Csak a grundon akarunk játszani Nem hajtanak a népszerûségre, nem kergetik a hírnevet, egyszerûen csak zenélni akarnak. Né hány hete jelent meg a HAUNEBU elsô lemeze, ami saját bevallásuk szerint túl korai volt, de le akartak vele zárni egy korszakot. Szabó Áron énekessel, Bajor Ádám gitárossal és Kolozsi Péter basszusgitárossal beszélgettünk. Lángoló Gitárok: Hogyan indultatok? Mi hozott össze titeket? Szabó Áron: A legeslegelején, még 3 évvel ezelôtt szedtem össze embereket innen-onnan, hogy elkezdjünk örömzenélni. Ebben benne volt Ádám, Kóka István barátom és Lada, plusz egy lány gitáros, akinek nem volt kedve olyan zenét játszani, amilyet mi szerettünk volna. Ô ajánlotta maga helyett Kelemen Lászlót és alakult ki a fix felállás. Majd sok hiszti, verekedés és ôrület miatt feloszlott az egész. De miután minden elcsitult szépen lassan visszaszivárogtak a zenekarba a régi tagok és újra összeálltunk. Ezután kovácsolódtunk úgy össze, hogy bátorságot vegyünk ahhoz, hogy elkezdjünk koncertezni, ami nem feltétlenül volt jó ötlet. Bajor Ádám: Gyûlölöm azt a szót, hogy örömzenélés, éppen ezért nem voltam akkor tag, mert értelmezhetetlen volt még számomra, hogy mit is akarunk. De elôbb voltunk barátok, ez az alapja, haverok vagyunk. LG: Azért szálltál be, mert mást csinálhatsz, mint a Moogban? BÁ: A két zenekart nem hasonlítanám össze, teljesen mást csinálunk, mások az alapok, más részemet elégíti ki az egyik vagy a másik. Örülök, hogy mást is csinálhatok. LG: Tudatosan nem építetek magatok köré nagy promóciót? BÁ: Az önreklámozásnál kevés bénább dolog van. Ameddig eljutunk, odáig jutunk el, nem baj, ha minél feljebb, de ez sosem lesz erôltetve, nem fogunk stratégiákat kidolgozni erre. Lehet mindig kicsi klubokban fogunk játszani, de az sem baj. Kolozsi Péter: Bár 3 éve alakultak, de azt én inkább szerencsétlenkedésnek nevezném. Aktívan nem mûködünk olyan régóta, hogy elôtérbe tudtunk volna kerülni. SzÁ: Mindenki úgy érzi a zenekarral kapcsolatban, mintha lenne egy grundunk, oda járnánk, bunkit építenénk, de nem akarjuk megváltani a világot. Szerény fiúk vagyunk. LG: Ha valaki látta a Haunebut mostanában, annak szembetûnik, hogy mennyit fejlôdtetek, változott a hozzáállásotok is? KP: Az elsô koncertes felállásban Ádám még basszusgitározott és Kelemen Laci volt az egyetlen gitáros. Néhány koncert után Ádám úgy döntött, inkább gitározna, ekkor szálltam én be. BÁ: Az elsô koncert túl korai volt, nem volt még érett a produkció, bár nyilván most sem az persze. Viszont úgy gondoltam, hogy ha akkor nem adunk egy koncertet, akkor nem leszünk sosem igazán zenekar. Nem vezet sehova, ha csak jammelgetünk, értelmetlen volt, amit a próbákon mûveltünk. Az elsô koncert iszonyatosan szar volt, de jó attitûddel, ami sokat segített abban, hogy rá háromnegyed évvel és egy jó basszusgitárossal zenekarrá válhassunk. Mindenkinek megjött a bátorsága, de még mindig nincs kész a zenekar. A lemez is korai volt, de kellenek ezek az állomások, hogy egyszer jó zenekar lehessünk. LG: Miért készítetek akkor éppen most lemezt? KP: A zenekar elsô fejezetének a végéhez értünk és ezt ezzel a lemezzel akartuk lezárni. Az egész felvételi procedúra segített abban,

www.popshop.hu hogy szembesüljünk a hibáinkkal. Azáltal, hogy ott voltunk a stúdióban rengeteget tanult mindenki, ez kellett a fejlôdéshez. SzÁ: Én korainak tartottam a lemezt, de Peti szakértelmének, hozzáállásának köszönhetôen jobban ki lettek találva a témák. Rá lettünk kényszerítve, hogy gyakoroljunk. LG: Terveztek bármikor is elôre? KP: Nincsenek hosszú távú tervek. Szeretnénk új felvételt, a követ kezô biztosan egy kislemez lesz. A klipünk éppen készülôben van, már kb. 3 hónapja. Képi világában Jim Jarmusch Halott emberét idézi. SzÁ: Minden megjelenési formánkat próbáljuk mi magunk megoldani. A pólóinkat Lada csinálja, a videót ezért készítettem én. Annyit lehet róla tudni, hogy fekete-fehér lesz, nagyon sok helyszínen forgattunk, több napig, például egy erdôben, éjszaka. Lineáris történet nincsen, de azt próbáljuk kifejezni, hogyan vonultunk ki az erdôbe és váltunk férfivá. Marinka Zsuzsannával készültek a felvételek, ô sokat segített már eddig is a zenekarnak. És ha már itt tartunk, Heisler Ádámnak (Shooters) is nagy köszönet, nélküle nem tudtuk volna leforgatni ezt a klipet. n // Interjú: Molnár Csilla


www.popshop.hu

KRITIKA program

Fleet Foxes Helplessness Blues

kritika profil

Roommate Guilty Rainbow

TV On The Radio Nine Types Of Light

Antephonic

Interscope

A Roommate, illetve a név mögött álló Kent Lambert az alulértékelt jelzô szinonimája számomra. A névvel teljesen véletlenül találkoztam 2008-ban, amikor Lambert kiadta We Were Enchanted címû második lemezét, amitôl azonnal megindult a nyálelválasztásom. A Roommate zenéjében minden ott van, amivel manapság egy zenerajongót meg lehet fogni: Flaming Lipsféle pszichedélia, kiegészítve a jellegzetesen tenerentúli indietronica tapasztalataival, mindezt úgy, hogy a végeredmény egyszerre idézi a Talk Talkot, és a busongós énekes-dalszerzôk krémjét. A Guilty Rainbow sem változtat ezen az összképen, tulajdonképpen nem is mozdul sehova, csak tartalmaz tíz nagyjából kikezdhetetlen dalt, 45 percben. A Roommate-ben az a jó, hogy minden életidegen hangzása ellenére valamitôl mégis nagyon otthonossá válik pár perc után, és jó eséllyel úgy lesz képes a nyugodtabb nyári esték kötelezô kellékévé válni, hogy még csak jól kivehetô csúcspontok sincsenek rajta. //Fekô

Nem lehet kérdés, hogy a brooklyni TV On The Radio jelenünk egyik legfontosabb zenekara. Rajtuk kívül tényleg csak kevesen tudnak azonnal felismerhetô hangzást összehozni. Ettôl még persze tele van az egész idézôjelekkel, de annyi korszakból szemezgetnek, hogy még azt is nehéz megmondani, mi volt rájuk a legnagyobb hatással. Bár az elsô két lemezen még kifejezetten nehezen emészthetô art-popot produkáltak, a 2008-as Dear, Science már vérbeli poplemez lett, óriási slágerekkel, mindezt úgy, hogy az addigi közönség magját adó sznoboknak sem szolgáltattak okot az elfordulásra. A Nine Types Of Light az elsô TV On The Radio-lemez, ami nem hoz kifejezett újdonságot az eddigiekhez képest, inkább csak magabiztosabban jár a megkezdett úton. Legegyszerûbben még mindig úgy lehet leírni, hogy „soul zenekar Talking Headset játszik mai hangszerelésben”, de ez sem fedi teljesen azt az atmoszférát, ami körüllengi a TV On The Radiót, és valószínûleg ez utóbbi az, ami miatt még évtizedek múlva is emlékezni fogok rájuk. //FÁ

Sub Pop Mi lehet nagyobb dobás, mint messzirôl fel ismerhetôen kitûnni egy burjánzó színtérbôl, úgy, hogy közben autentikus is maradsz, valamint közönség és szakma együtt éltet már a debütálásod kapcsán? Természetesen csak egy dolog: olyan lemezt írni, amire rámegy a producered kapcsolata, de amikor összeáll a nagy mû, a tékozló hölgy a végeredményt meghallva hamut hint a fejére és visszaédesgeti magát. A legendagyártás mindig jól jön, mint promóció... Szerencsére a seattle-i barokk-pop kommuna elképesztô nehéz szülésnek bizonyult új lemeze tényleg méltó folytatása a három évvel ezelôtt mindenhol körberajongott cím nélküli bemutatkozásnak. Ezúttal eggyel kevésbé direkt a dallamvilág és a rögtön ható Nagy Pillanat, ellenben az összkép összetettebb, jobban kiszabadul az orgánum (a The Shrine kiabálása tökéletes példa rá, hogy egy-egy kiszökellés a rutinból milyen sokat tehet az egészhez), és hiába a cím, sokkal inkább röpködnek a virágok a levegôben, mint az alapvetôen végig elvágyó dó, melankolikus elsô lemezen. Ha épp csak annyira érdekel ez az egész Közép-Európától egészen távolinak ható szakállas neohippi hiszti, hogy egy lemezt meghallgass évente, ezzel nem nyúlsz mellé. //Eron Mezza

Interscope

Okkervil River I Am Very Far

Gang Gang Dance Eye Contact

Jagjaguwar

4AD

Nem olyan rossz ám az új Okkervil River, mint amilyennek az elején elhamarkodottan gondoltam. Az elsô két dal után még zavartan le is ellenôriztem, vajon jó lemezt raktam-e be. Habár Will Sheff hangja félreismerhetetlen, a többi rész nagyon idegennek tûnt, fôleg a második szám furcsa, nyolcvanas éveket idézô, soulos tinglitanglija. Az Arcade Fire érzelmekben gazdag zenéjét az amerikai folk szûrôjén áteresztô, néha punkosan lendületes, máshol meghitten halk zenekartól nem pont a hatodik LP-jén vártam egy ilyen váltást. Bár az is lehet, hogy épp a viszonylag hasonló hangzású és vitathatatlanul egyenletesen magas színvonalú albumok sorát unta meg kicsit az Okkervil River, és próbálkozott valami mással. No, nem annyira mással, és nem is egy teljes lemezen keresztül, ugyanis ahogy haladunk elôre, úgy kerülnek a dolgok a helyükre, a dalok egyre nagyobb ívet bejárva érnek fel a csúcsra és csendesednek el. A végére megérkezik az ismerôs érzés, hogy a zenekar nagyon ügyesen lavíroz a túlzott érzelgôsség határán, de még innen tekintve a rózsaszín odaátra. Egy-két szokatlan hangszerelési megoldás ugyan szemöldökemelésre késztetô, de az I Am Very Far leginkább abban különbözik az eddigiektôl, hogy visszafogottabb hangon mesél életrôl és halálról. //SCs.

Színes ruhába öltözött New York-i, közelebbrôl manhattani fiatalok, sokfelôl merítô, idézôjeleket egymásra halmozó, eklektikus, kísérletezô, fôként elektronikus popzenével, amit minden jelentôs „független zenei médium” minimum 80%-ra lô be. Ennél sztereotipikusabb zenekart keresve sem találhatnánk a kromofób metálosok ijesztgetésére. Ehhez vegyük hozzá magát a zenét, ami tényleg elképesztôen széles merítéssel, fapofával játszik el tulajdonképp mindent, amit képtelenség bármilyen szinten komolyan venni. Hol a kilencvenes évek menedzser-életmód videokazettáinak borzasztó midi aláfestésével, hol new age szintikkel, hol szörnyen prosztó trance-szel, hol Disney-filmzenékkel, hol RnB dobgépekkel jönnek elô a dalokban, és az egészet megfejelik Lizzi Bougatsos teljesen valószínûtlen vokáljaival, és a Hot Chip frontról ismert Alexis Taylor közremûködésével. Teljesen biztos, hogy vannak tömegek, amelyek ellen nincs biztosabb oszlató módszer, mint ez a lemez, de az is biztos, hogy egy naplementés nyári fesztiválhoz kevés dolog passzol nála jobban. Lemezrôl élvezve meg még a fesztiváltól is eltekinthetünk. Szórakoztató ez mindenhogy, na, nincs kompromisszum hülyeség terén. //Eron Mezza

Cat’s Eyes Cat’s Eyes

Crystal Stilts In Love With Oblivion

Polydor

Slumberland

Amikor Faris Badwan, a Horrors énekese idén januárban feltûnt a félig olasz származású Rachel Zeffira oldalán a Vatikánban, és orgonás kísérettel, hamiskás baritonján belekezdett az I Knew It Was Over címû Cat’s Eyes-dalba (a frissen alakult duó elsô koncertjén), azt hittem valami kandi kamerás poén lesz a vége. De nem, a Horrors hórihorgas fenegyereke(?), és az operaénekes Rachel Zeffira alkotta Cat’s Eyes egyáltalán nem viccel. A debütalbum zeneileg mindkét elôadó számára új talajt jelent, Faris Badwannak különösen: semmiféle Horrorsra jellemzô zajongás, vagy garázsrockolás nincs ezen a lemezen. Fúvósokkal, zongorával, vonósokkal aláfestett lassú tempójú dalok viszont annál inkább, illetve az 50-es, 60-as évekbeli csajbandákra jellemzô dallamok, hangszerelések mellett jelen vannak különbözô filmzenei hatások is (pl. Morricone). A gazdag hangszerelés dacára egyes dalok talán egy kicsit egysíkúra sikerültek, viszont találhatók igazi pop-noir kincsek a lemezen (pl. Cat’s Eyes, Face In The Crowd, The Lull). //Szarvas Árpád


Lady Gaga Born This Way

A 2003-ban alakult New York-i Crystal Stilts elsô lemezén a korai 80-as évek sötét poszt-punk zenéjét vegyítette 60-as évekbeli garázsrock elemekkel (az elôbbit elôtérbe helyezve), és lett a brooklyni pszichedelikusrock-színtér egyik fontos alakja. A 2008-as Alight Of Nightot hallgatva elsôre Brad Hargett padlásról jövô, Ian Curtist megidézô delejes éneke az, amire felkapja a fejét a hallgató. Mindez jól illeszkedik a korai Jesus & Mary Chain legjobb pillanatait felidézô tam-pergô zakatolásra és gitártémákra. A zenekar három év után, idén jelentkezett újabb lemezzel (In Love With Oblivion), amin sokkal jobban háttérbe kerülnek a 80-as évekbeli zenei hatások, és elsôsorban az 50-es, korai 60-as évekbeli hangzásvilág dominál (Phil Spector, The Troggs, Velvet Underground), és ez sokkal jobban áll a zenekarnak. A dalok változatosabbak lettek, a nagy zengetésfátyol is csökkent valamennyire az éneken, és a ritmusszekció is sokkal magabiztosabb, mint az elsô album idején. Egetrengetôen újat persze nem mutatnak, és a világot sem fogják megváltani nosztalgikus zajpopzenéjükkel, viszont a Crystal Stilts továbbra is a brooklyni színtér egyik üde foltja marad. //Szarvas Árpád

Annak köszönhetôen, hogy Lady Gaga a korai Marilyn Mansont megszégyenítôen képes sokkolni mindenkit egy kisujjmozdulatával is, mindig elsikkad a zenei tartalom. Lady Gaga megítélése jelenleg az ész nélküli rajongás és a zsigeri gyûlölet közül valamelyik. A valóság az, hogy eddigi két és fél lemezén éppúgy találhatóak voltak jól megírt, mint nagyon béna dalok is. Az elôadás színvonala magas, errôl már Budapest is megbizonyosodhatott élôben, a kérdés inkább az volt, hogy Lady Gaga az erôsen glamrockos dizájnnal bíró Born This Way-jel is megmarad-e a világ elsô számú sztárjának, illetve hogy hajlandó-e mellé összedobni egy tényleg jó poplemezt is. Az elsôre igen a válasz, 2011-ben sem fogunk magát jobban eladó emberrel találkozni a zeneiparban, a második viszont meglehetôsen kétséges. A Born This Way erôsebb, mint elôdjei, a dalok legalább felének jól dúdolható refrénje van, a korszellemnek megfelelôen szól, és még ‚ az olyan vékony jégen is biztosan jár, mint a 80-as éveket idézô szaxofonok. Ennek ellenére ez a lemez sem képes tényleges rajongást kiváltani senkibôl sem, aki hallotta már bármelyik Robyn-albumot, csak hogy ne menjünk túl messzire. Ez van, az elsô ligás világsztársághoz szükség van a középszerre. //fá

49

program KRITIKA

EMA Past Life Martyred Saints Souterrain Transmissions

R.E.M. Collapse Into Now

Az, hogy ez itt a két lemez után feloszlott Gownsból ismerhetô Erika M. Anderson elsô szólólemeze valószínûleg keveseknek mond bármit is. Ezt nem kell szégyellni, én sem tartozom a kevesek közé, viszont az EMA név mostantól nagyon kellemes emlékeket fog bennem felidézni, és indokolt lenne, ha ezzel minél többen hasonlóképp állnának. A borítófotó alapján Courtney Love fiatalkori énjére emlékeztetô Erika olyan ultramenô hatásokkal dolgozik, mint a korai vadulós PJ Harvey, de mindenképp megemlítendô a Sonic Youth neve is. A végeredmény olyan 37 perc lett, amiben egyaránt szerepel a California éteri hangkollázsa, a Grey Ship monumentális vonósai és a Butterfly Knife teljesen szétesett garázshangzású gitározása. Nehéz belekötni az elsô EMAlemezbe, és igazából nem is akarok, Erika M. Anderson az év legvagányabb nôje és kész. //fekô

Warner Az R.E.M. az a fajta popzenei dinoszaurusz, amit a zenehallgatók tényleg majdnem minden kis közössége jelentôs és minimum teljesen korrekt zenekarként könyvel el. A kezdeti college pop után az Out Of Time-mal bebetonozták magukat a legnagyobbak listájára, azóta pedig folyamatosan jelen vannak összetéveszthetetlen lemezeikkel, komolyabb mélyrepülés nélkül, még úgy is, hogy az elmúlt tizenöt évben csak az egy szem emlékezetes Imitation Of Life ragadt meg a mainstream köztudatban. A pont hároméves Accelerate-en elôkaparták a torzí tókat és élvezetes rocklemezzel lepték meg a világot, és ez speciel tök jól sült el. A most aktuális folytatásban ez a vonal keveredik a kilencvenes évek eleji akusztikusabb, egyszerû dalokra épülô, jellegzetes dallamvilágú másikkal. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy harminc éve aktív zenekarnál érthetôen nemigen hangzik el olyan, amit még nem hallottunk tôlük, de ettôl még a dalok elsôre is mûködnek, és némi meglepetés is akad a körbeérôs albumszerkezetet biztosító zárószám Patti Smithközremûködésében, ami egyébként az egész lemez egyik legjobb pillanata. //Eron Mezza

Art Brut Brilliant! Tragic! Cooking Vinyl Errôl szól eddigi három lemezén az Art Brut: Eddie Argos briliáns szövegeket ír, ezeket összetéveszthetetlen, szinte spoken wordbe csapó „énekstílusban” adja elô, miközben szól a jó hangulatú táncolható gitárpop, jól illeszkedve a 2000-es évek közepén tobzódó garázsrockhullámba. Errôl szól a negyedik lemezén az Art Brut: Eddie Argos briliáns szövegeket ír, ezeket összetéveszthetetlen, szinte spoken wordbe csapó „énekstílusban” adja elô, miközben szól a jó hangulatú táncolható gitárpop, jól illeszkedve a 2000-es évek közepén tobzódó garázsrockhullámba. Tehát semmi nem változott, az Art Brut csak annyival lett gyengébb, amennyivel azok a klasszikus viccek gyengülnek, amiket már többször is hallottunk: még mindig baromi jónak tartja ôket az ember, és fel tud rajtuk horkanni, de azért pár éve még egész mást váltottak ki. //fá

Acid House Kings Music Sounds Better With You Labrador Johan Angergård, a svéd Labrador kiadó vezetôje több zenei projektben is aktívan részt vesz, ezek közül az egyik a hat év után idén újra nagylemezzel jelentkezô Acid House Kings zenekar. A Labrador kiadónál fôleg indie pop, twee pop zenében utazó együttesek vannak, az acid house-ra való utalás természetesen csak egy vicc az Acid House Kings esetében, ôket is a fenti kategóriába szokás sorolni. A közel húsz éve visszafogott twee pop dalokat gyártó banda ezúttal egy kicsivel bátrabban szólal meg mint az eddigi lemezeiken, ennek ellenére a Music Sounds Better With You ugyanúgy könnyed, a svéd indie pop hagyományait követô csilingelô poplemez lett. A kedvesen butácska szövegek, a diszkrét vonóskíséret, a kissé bátortalan ének, az egyszerû akkordok és a csörgôvel kihangsúlyozott, táncolható ritmusok naiv optimizmust sugároznak, ami mosolyt csal az ember arcára a reggeli tejeskávé elfogyasztása közben. Ennél komolyabb szándéka, mélyebb mondanivalója nincs is. //Szarvas Árpád


KRITIKA program

Arch Enemy Khaos Enemy

kritika profil

Pentagram Last Rites

Cave In White Silence

Metal Blade

Hydra Head Records

A metálban is dúló retroláz nemcsak a gombamód szaporodó újoncoknak tesz jót, jut a reflektorfénybôl az olyan öreg motorosokra is, mint a Pentagram. Nem mintha túl sok zenekar taposná manapság a színpadokat, amelyik 1971-ben (!) alakult. A dühöngô ôrült kinézetû Bobby Liebling és bandája a múltbéli kavarásoknak köszönhetôen még csak a hetedik lemezénél tart, de egyértelmûen a doom metal egyik ôsatyjaként tekintünk rájuk, a tisztelet tehát alapállás esetükben. Más kérdés, hogy a Last Rites azt bizonyítja, hiába a kultstátusz, a legtehetségesebb tanítványok, mint oly sokszor, ezúttal is lekörözték már a mestert. A Treat Me Right jó kis sodró indítás, de a Monster Magnet minimum egy tucat húzósabb dalt tud felmutatni, a Call The Man menetelôs tempójánál is hallottunk már elementárisabbat, a feelinges gitárszólóval színezett Into The Ground pedig pont olyan blues-rock, csak kicsit fakóbb kiadásban, mint amilyennel az új kiskedvenc, a Graveyard tört ki az ismeretlenségbôl. Ettôl függetlenül a Last Rites kellemes hallgatnivaló, csak az a pici plusz hiányzik belôle, ami a Pentagrambôl mindig is hiányzott. //SCs.

Furcsa ívet járt be stílusilag a Cave In, mióta 1995-ben megalakult. Kezdték a leginkább a Converge-re hajazó kaotikus metalcore-ral, aztán a második lemezen már progresszíves, dallamos énekes valamit lehet hallani, majd ezt megfejelték a harmadik Antennával, amit akár egy Foo Fighters-lemez mellé is oda lehetett tenni a rajta lévô kiváló rádiórock miatt. A nagy siker hatására itt valahol elgurulhatott a gyógyszer, mert a következô Perfect Pitch Black már a melodikus ének mellett ismét tartalmazott üvöltést, és a zene is elment olyan morcos irányba, amiért az erôsen csalódott multikiadó már a demók meghallgatása után kidobta ôket. Ez volt 2005-ben, egy évvel késôbb pedig fel is oszlottak. Három év szünet, újjáalakulás, majd most itt a White Silence, ami úgy szól, mint amikor az emberre éppen rászakad a hegyoldal. Magyarán nem az Antenna-vonal jött vissza, hanem a Neurosis világfájdalmában megmártózott metálos hardcore, bár itt sem egyértelmû a dolog, mert a lemez utolsó harmadában olyan mintha a Syd Barrett-es Pink Floyd játszana noise rockot. Lassan csak eldöntik mit akarnak! //dg

Century Media Rögtön az elején illendô bevallanom, hogy régisulis Arch Enemy-szurkoló vagyok. Emiatt a letisztultabb, idôben leginkább Angela Gossow énekesnô megjelenéséhez köthetô albumokat jóval kevésbé tudom elfogadni. Az Arch Enemy elsô két lemezében még ott volt a kosz, és éppen annyira vált el Mike Amott gitáros elôzô zenekarának, a Carcassnak a világától, hogy karakteresnek nevezzük. Nem fogom azt mondani, hogy mindez a torkot nyiszáló és hallhatóan mesterségesen torzított hangokat produkáló Gossow miatt van, szerintem a zenekar agyának számító Amott akarta ezt a zenét ennyire letisztítani, amivel sajnos ki is herélte. Odáig ment, hogy még a régi albumok néhány dalát is újra felvette az aktuális felállással, és ezzel minden ösztönt kiölt belôlük. Persze a legújabb lemezen is vannak thrash- vagy death-riffek, de a zene csak a szebben lefogott szólók és dallamok miatt különbözik mondjuk a Trivium dolgaitól, ez pedig az Arch Enemynek kritika, a metálkölyköknek meg dicséret. A Khaos Ene my messzemenôkig az Amott tesók (merthogy Mike öccse, Christopher is itt játszik gitáron) által uralt lemez. Olyannyira a gitárokról szólnak a dalok, hogy hosszabb távon bele is lehet fáradni, és hiába vannak óriási, megsemmisítôen elmés témahegyek, ha a körítés nem elég erôs és izgalmas. Lehet, hogy a rajongók kötelezônek vélnek egy-egy Amott-szólót minden dalban, de ettôl inkább olyan, mint valami gitároktató anyag és nem egy metállemez. Kár érte. //dj


Ulver Wars Of The Roses Kscope

In Flames Sounds Of A Playground Fading

Primordial Redemption At The Puritan’s Hand

Century Media

Metal Blade

A svéd In Flames karrierjét nemrég csapás és szerencse is érte egyszerre: a zenekart is alapító Jesper Strömblad gitáros elhagyta a zenekart. Ebben csapás az, hogy kiváló dalszerzô szállt ki, szerencse pedig, hogy nem hátráltatja ôket egy alkoholfüggôségtôl szenvedô zenész. A Sounds Of A Playground Fading címû új lemeznek kellene választ adnia arra, hogy vajon ez a jelentôs változás pozitívan vagy negatívan hatott a zenére. Nos, az album egy sablon In Flames-lemez. A korábbiakhoz képest talán az érezhetô egységesség és atmoszféra pozitívum, de ezen túl vajmi kevés újdonságot találunk. Anders Fridén a nyilatkozatokban is emlegeti, hogy többet énekelt, mint korábban, és ez igaz, de ez is kimerül a tôle megszokott párhuzamosan futó rikácsolós és tiszta énekes megoldásban. Azzal is most szembesülhetünk, hogy Fridén jórefrén-csomagja nem kiapadhatatlan. Új ötletekkel azért próbálkoznak, vannak átkötôk, merengések, de ezek is hatásosabbak lennének egy-egy dalon belül, nem elkülönítve, mint ahogy a vonósok beépülnek a New Dawn második felébe. Jellemzô módon a legjobb dal, az In Flames világához legkevésbé köthetô, már-már popos záró Liberation, de talán az is inkább azért, mert jobban meglep a többinél. Ezzel a lemezzel az In Flames sajnos bebizonyította, hogy már alig több mint futószalag-zenekar. Kár, mert többet érdemelnének, ahogy mi is. //dj

Young Widows In And Out Of Youth And Lightness

A legjobb ír metálzenekar fejlôdéstörténete végig nyílegyenesen ‚ felfelé halad, a 95-ös Imramától a 2007-es To The Nameless Deadig gyakorlatilag hibátlan diszkográfiát sikerült összehoznia. A utolsó két lemez dalai talán kicsit összekavarodhatnak a minden zenefanatikusnál folyton pörgô „belsô magnóban”, azonban legyünk jóindulatúak, a Primordialnél ez nem a stagnálás, inkább a végleg kiforrott stílus jele. Mindenesetre nem baj azért, hogy a hetedik lemez más lett, mint az elôzô kettô. Ugyan ismét 8-9 perces dalmonstrumokat kaptunk, de kevésbé homogéneket. Vannak kifejezetten lassú számok, a tempó és a hangszerelés általában is változatosabb, a The Mouth Of Judasban és a God’s Old Snake-ben pedig majdnem olyan szép gitárszólók borzolják a szôrt, mint amilyet utoljára a harmadik album csúcspontjában, a The Soul Must Sleepben hallottunk. Nemtheanga hangja is sokszínûbb, bár kétségtelen, hogy továbbra is vagy teljes mértékben azonosul vele az ember, és elhiszi minden világba üvöltött bánatszavát, vagy egyszerûen csak idegesíti (és helyenként hamisnak tartja dallamos éneklését). Amiért ez a zenekar mindig is kiemelkedett a többi közül, az a hozzáállás, ami a kezdetek óta változatlan: a Primordial a szenvedély, a büszkeség és a hit zenei manifesztációja, páratlan a metál világában. //SCs.

Deafheaven Roads To Judah Deathwish

Temporary Residence Limited A Young Widows 2006-ban alakult, de ezt az alakulást nem vitte túlzásba, hiszen az addig Breather Resist néven mûködô metálzenekar tulajdonképpen csak nevet változtatott, miután az addigi énekes kiszállt onnan. Gyorsan ki is adták az annyira már nem metálos, hanem inkább noiserockos Settle Down City lemezt, amivel hirtelen minden magát szakértônek gondoló zenebuzi kedvencévé lettek. Ezt a nimbuszt már csak rombolni tudták az Old Wounds albummal 2008-ban, pedig az egy kompakt kis Shellac- Melvins-hatású zajos posztrockanyag lett. Az album turnéján még Budapestre is eljutottak 2009 legelején, és olyan koncertet adtak, amibe belekötni nem lehetett. Most pedig itt az In And Out Of Youth And Lightness, amit egy ravatalozóban vettek fel Kevin Ratterman közremûködô producer segítségével. Hogy emiatt-e, azt nem tudom, de sokkal melankolikusabb lett ez a kilenc dal, és a kapaszkodó is kevesebb benne. Ha egy szóval kellene kifejezni milyen ez a hosszú címû lemez, akkor a merengôs jutna leghamarabb eszembe. Nem dönti le a lábáról egybôl az embert, de néha az ilyesfajta zajra is szükség van. //dg

Itt ez a poszt-blackmetal stílus, ami az utóbbi években egyre népszerûbbé, sôt szinte divattá vált; nagy szó ez a metál újdonságokra nehezen mozduló világában. Itt már régen nem a horrorisztikus külsôségeken és a megbotránkoztatáson van a hangsúly, a zenészek sem a hófödte erdôkbenhegyeken barangolnak magányosan, súlyos gondolatoktól terhelten, legtöbbjük „beköltözött” a városba, teljesen úgy néz ki, mint bármelyik átlagos fiatal, a rövid hajak és a pólók alapján (van, aki szemüveges!) akár hardcore-t vagy punkot is játszhatnának. Ami nem változott, az az obskúrus zene, amely természetesen sokat merít az ôsforrásból, az észak-európai black metalból, de bizony egyéb hatásokat (shoegaze, screamo, doom) is beenged. Az amerikai Deafheaven új harcos a terepen, és annyira magabiztosan dübörög át rajtunk 38 percben, hogy maximálisan igazolja a demója megjelenése óta kialakult hype-ot, várakozást. A jó posztblackmetal-dal olyan, mint a tengerparton fenyegetôen magasodó, hatalmas kôszikla, amely messzirôl megmászhatatlannak tûnik, ám ha valaki mégis közel merészkedik hozzá, több-kevesebb fáradsággal rátalál a felfelé vezetô egyetlen útra. A Roads To Judah-on négy ilyen szám van – egy négy számot tartalmazó lemezen ez pedig nem rossz arány. //SCs.

Az Ulvernél az a jó, hogy sohasem lehet tudni, mi következik legközelebb. A Bergtatt black metaljától eljutni a Shadows Of The Sun ambientjéig sok együttes esetében talán nevetséges pályafutás lenne, de a norvég zene karnál valahogy teljesen logikusnak tûnik. Ez azonban nem azt jelenti, hogy minden lemezüket egyformán lehet kedvelni. Ha csak a legutóbbi, meghökkentôbb váltást már nem hozó albumaikat vesszük, a Blood Inside izgalmasan beteg hangulatához képest a Shadows idegsimító zenéje nem túl érdekes, bár bizonyos hangulatokhoz kiváló. A Wars ismét bátrabb húzás, messze nem annyira elvetemült, mint a Blood, viszont élénkebb, szerteágazóbb a Shadowsnál. A hétbôl hat szám tulajdonképpen rendben van, Garm szépen és sokat énekel a maga modoros módján, vannak könnyedebb és egészen komoly mélységeket is bejáró dalok, az elektronika a háttérbe szorult, élôbb, organikusabb a hangzás – persze, metálról már ne is ábrándozzon senki. A legutóbbi álombeli utazást követôen ismét a földi lét keservei kerültek elôtérbe. A negyedórás utolsó szám viszont fárasztó, az igen hosszú vers nem túl eseménydús megzenésítése inkább egy EP-re illene, így viszont elfoglalja a lemez egyharmadát. Az pedig már mindenkinek a jóindulatán múlik, hogy akkor most félig telinek, vagy félig üresnek látja a poharat. //SCs.

53

program KRITIKA

Black Country Communion 2 Mascot

Turbo Lost Measure

A Black Country Communion az a zenekar, amelyikrôl nagyon nehezen képzelhetô el, hogy valaha is rossz lemezt csinál. Az ok egyszerû: a zenészek (Glenn Hughes, Jason Bonham, Derek Sherinian, Joe Bonamassa) a szakma csúcsán, vagy annak közelében csücsülnek, emellett tudnak dalt írni, és ami a legfontosabb, élvezik ezt az egész zenekarosdit. Ilyen felütés után egyértelmû, hogy a Black Country Communion második lemeze az elsôhöz hasonlóan közel hibátlan. Itt is vannak dögös, húzós groove-ok, bluesszólók gitáron és orgonán, meg dobhártyaszaggató ének (Hughes hatvanévesen olyan szenvedéllyel énekel, amit sok pályakezdô megirigyelhetne). Most is nyilvánvaló, hogy nulla görcsölés árán rakták össze a számokat, és az is, hogy nem sokat kellett rajtuk elemezgetni, csak bemenni a stúdióba és felrántani. Bonamassa most is több számban énekel, és van nagyzenekari rész is. Szóval mit lehet ehhez még hozzátenni? Abban az esetben, ha valaki már az elsô albumnál leborult, ezt se hagyja ki. //dj

Szerzôi kiadás Határozott elképzelésekkel indult neki a zenélésnek Turbo annak idején. Ez nem is meglepô, hiszen a tagok már akkor is ismertek voltak külön-külön, olyannyira, hogy eleinte sokan csak projektnek nézték ôket. A határozottságot azóta is tartják a hetvenes években gyökeredzô, pszichedeliával beoltott rockzenéjükkel. Az elsô EP rövidebb dalai után a debütalbum már kiforrott hangzásvilágot mutatott, keverve a hosszabb elszállásokat a lényegretörô, rockos riffeléssel. A dalok egyenetlen színvonala viszont elvett az élvezetbôl, fôleg úgy, hogy sok is volt belôle a szûk egy óra. A továbblépés tehát vagy a rövidítésben rejlett, vagy a jobb dalokban. Utóbbi lett. A Lost Measure még hosszabb is, mint elôdje, de a dalok sokkal kiérleltebbek, hallatszik rajtuk, hogy az elmúlt években agyonturnézta magát a csapat, gyakran a most tárgyalt lemezrôl is játszva számokat. Nem elkapkodott munka tehát a második Turbo-lemez, és az olyan dalok miatt, mint a City Of Satellites vagy a Crystal Valley bôven megérte a sok befektetett energia. //dg

Amorphis The Beginning Of Times Nuclear Blast Az Amorphis három lemezt csinált végig egy alkoholista, kezelhetetlen énekessel. Három olyan lemezt, amivel letértek a megszokott útról, és valami újat is fel tudtak mutatni. Majd megszabadultak a tehertôl, bevették jelenlegi frontemberüket Tomi Jautsent, és lemezrôl lemezre visszacsempészték a régi Amorphis-világot. Az ún. új elemek legfeljebb az alkalmanként love-metálosan émelyítô dallamok lettek. A The Beginning Of Times abban változtat, hogy immár a hörgés sem tabu, az izmosabb gitárokra visszakerült a kontrasztnak szánt öblös vokál, de sajnos a szándék nem elég – még a keménykedés sem válik külön a homogén hangulattól. A végeredmény ugyanolyan andalgó, simulékony metálzene, mint az utolsó lemezeken volt, azzal a különbséggel, hogy ezek a számok jóindulattal is csak közepesek. Egyikben sincs kiemelkedô dallam, megoldás, csak az egymáshoz tapasztott Amorphiselemek, amiket egy tapasztaltabb rajongó elôre megjósol, hogy mikor következnek. Az élmény olyan�nyira bosszantó, hogy még háttérzenének sem szívesen hallgatja az ember. Az eddigi netes reakciók alapján a hívek sincsenek oda az albumért, ami intô jel az egy helyben toporgó zenekarnak. //dj

Earth Crisis Neutralize The Threat Century Media Az Earth Crisis a metalcore-színtér kultikus, stílusalapító zenekara. Hatéves szünet után 2007-ben aktivizálták magukat újra, ugyanabban a felállásban, ahogy annak idején abbahagyták. Már az évszámokból látszik, hogy az Earth Crisis mennyire megelôzte korát. Azóta a metalcore csak a lányos refrénekkel lett felhígítva, egyéb újdonság nem csapódott hozzá, így az Earth Crisisnak nincs más dolga, mint csinálni azt, amit eddig. A Neutralize The Threat valóban korrekt iparosmunka. A bunkó hangzás, az elszánt üvöltés, a stabilan feszülô riffek mind a helyükön vannak. Az egyetlen probléma, hogy ha a hallgató nem a stílus elvakult és mindent bekajáló híve, akkor ezt a fél órát végigásítja, mert mindent hallott már, ami benne van, még talán az egyenes, magvas szövegeket is. Az Earth Crisis mûködése soha nem a megújulásról és a külsôségekrôl szólt, és bizonyára van ebben a világban elég visszásság, hogy egy mondanivalóra kihegyezett metalcore-zenekarnak létjogosultsága legyen, de kérdés, hogy ki kíváncsi rá. Mi itt a hangfal másik oldalán bôven átgondolhatjuk, hogy akarunk-e vele foglalkozni, de ma már minden annyira könnyen elérhetô, és kéznél van, hogy a dömpingben az Earth Crisis lemezének sok esélye nincs a fennmaradásra. //dj


KRITIKA program

John Robinson & Robot Koch Robot Robinson Project Mooncircle Adott egy amerikai MC (Lil Sci , azaz John Robinson), aki a keleti parti Scienz Of Life csapattal és szólóban is évek óta üti a vasat, illetve egy újsulis német producer (Robot Koch), aki rengeteg saját és kollabólemezt hozott tetô alá az elmúlt években. Találkozásuk és közös melójuk eredménye ez a 8 számos minialbum, amely életre hívta Robot Robinson karakterét, aki a jövôben él, s ha úgy tartja kedve a bolygók között ingázik szabadon. Pityegô hangképek, fura zajok, indokolatlan zörejek tarkítják Koch zenéit, ezekre küldi Lil Sci a szövegeket. Az anyag egyetlen vendégszereplôje ID 4 Windz, aki a Scienz Of Life mikrofonszekcióját erôsíti. Az ûr az atmoszféra, ahová a szövegek kalauzolnak, és ahol összeérnek, a végkicsengés meg az, hogy az elôremutató, elektromos hiphop egyre elfogadottabb kiadványokat termel ki. Érdekesség még, hogy rövid idôn belül két mutatós mozgóképes anyag is napvilágot látott: az egyik a Smorgasbord címû dalból, a másik pedig a The Programhoz készült. Külön megérdemli a grafikus, hogy szót ejtsünk róla is, hisz a borítót jegyzô és tervezô japán Ima One absztrakt figurái tökéletes hangulatot festenek a lemezrôl. 100% future hiphop. //bd

kritika profil

Elzhi Elmatic

Jackmaster FabricLive.57

XXL

Fabric

A detroiti törpe 2001-ben csatlakozott a legendás Slum Village csapathoz, amelyet tavaly júliusban hagyott el, miután elég rendesen összeveszett RJ Rice producerrel. Az élet megy tovább, nekiállt hát a friss szólónak, ami koncepciózus és igen különleges mixtape lett 10 dallal. Az ingyenes cucc egyfajta tisztelgés Nas 1994-es Illmatic lemeze elôtt. Nem újdonság ez, tavaly Fashawn is csinált egy hasonló kiadványt, ám Elzhi annyival csavart a történeten, hogy az összes zenét a Will Sessions nevû élô zenekarral játszatta fel újra. Az ilyen irányvonalba könnyû belebukni, de az Elmatic annyira jól sikerült, hogy nem csak a közönség, de a kritikusok is szinte egyöntetûen pozitívan beszélnek az anyagról. Elzhi laza flow-ja tökéletesen fekszik az alapokra, a zenészek pedig nem álltak meg az egy az egyben lekopizásnál: pofás szólók, gyönyörûen kiengedett számvégek teszik még hallgathatóbbá az albumot. A Life’s A Bitch például vokállal kiegészülô vidám soullá alakul. A tetôfok a klasszik sláger One Love közel nyolcperces verziója: El’ végig full Nas sztilóban rappel, majd a Will Sessions varázsol és sulykolja az emberek fülébe mennyire vagány is az élô zenés hiphop. Az év egyik kellemes meglepetése az album. //eckü

Beastie Boys Hot Sauce Committee Pt. 2

Egy több mint 30 éve spiccen lévô alapvetés bármihez nyúl, annak rossz vége nem lehet. A hetedik Beastie Boys-sorlemez ennek megfelelôen hozza az elvárt szintet és még mindig megvan benne a dög, a stenk, a kraft és minden olyan hangzatos szó, amit simán rá lehet húzni jelzôként a manhattani trió akármelyik cuccára. Csúszások és szerencsés gyógyulás (Adam Yauch , azaz MCA) vezette fel a májusi megjelenést, és bár egyelôre nem koncerteztetik az albumot, sok jó, testmozgásra ösztökélô darab van az anyagon. A kezdô tétel, a Make Some Noise hozza a megszokott hangzást, s egybôl beindul a jólesô bólogatás. A már kiszivárgott Too Many Rappers is súlyos, a dalban Nasir Jones, mûvésznevén Nas mûködik közre. A Don’t Play No Game That I Can’t Win címû dal dubos hangulata teljesen mûködôképes és élvezhetô. Ami zavaró néha, hogy a rapsávokra itt-ott túl sok effekt került, de még így sem megy az élvezhetôség rovására azért. S bár Root Down, Intergalactic meg Sure Shot szintû dalok nem születtek, a már emlegetett darabok, meg úgy cakkpakk a szûk 50 perces lemez méltó helyet foglal a diszkgráfiában. MCA-nek pedig mielôbbi teljes regenerálódást, hogy aztán színpadon is szakíthasson a legfrissebb Beastie-motyó. //bd

Barbárfivérek Úthenger

Cardopusher Yr Fifteen Minutes Are Over Tigerbeat6/Shockout

Agoria Fabric 57 Fabric

Capitol Records Sébastian Devaud elérkezett odáig, hogy idônként már Laurent Garnier utódaként szokás emlegetni, ami a februárban megjelent Impermanence címû, negyedik albuma ismeretében nem is indokolatlan. Nemrég újabb lehetôséget kapott a bizonyításra: a patinás Fabric-mixek 57. darabját készíthette el, így a tavalyi Balance-válogatása után idén is megmutathatja, DJ-ként hogyan képzeli a jó tánczenét. Nem is okoz csalódást, a számlistát figyelve látható: igyekezett megfelelni az elvárásoknak és izgalmas válogatást készíteni. Moritz von Oswald, Tony Allen, DJ Kaos, Sun Ra, Juan Atkins, José James, Carl Craig, Ella Fitzgerald – csak néhány név a listáról, az élményt pedig tovább fokozzák Devaud ötletes mixei, a folyamatos játék a zenével. Húsz, sokszor két-három számból összeálló track, összesen közel harminc szám. Az Agoria számára mindig is oly kedves Detroit-technótól a mély, lélekkel teli house-on át a swingig sok minden elôkerül, de bármi is legyen, az egészbôl árad az a jellegzetesen finom, intelligens, elegáns francia attitûd, amit igazán lehet szeretni. //mista

Hessle Audio Hessle Audio presents 116 & Rising Hessle Audio

Bloose Broavaz Tibbah és Deego második közös lemeze sokkal erôsebbre sikerült mint az elsô Disznóóól. A Bloose Broavaz, vagyis a „gyôri rapgyár” legújabb cuccára 20 dal került rá, s olyan közremûködôk teszik hozzá a magukét, mint Bankos, az NKS, The Steve, Funktasztikus, Rizkay, Columbo, Akkezdet Phiai, Gabó, a DSP duója, Tkyd, Pixa, valamint szkreccsbetétjeikkel DJ Majestic és Koolkasko. Az anyag végig a lüktetô, középtempós, mintaalapú instrumentálokra épül, amelyeket Deego ragga refrénjei színesítenek jól, s az MC-k szövegei is többé-kevésbé végig rendben vannak. Az Ennyi például nagyon ôszinte vallomás - Tibbah itt különösen kiemelkedô, de a Dosszié és az Ámokfutam is szépen cseng a füleknek. A zenék sokkal-sokkal erôsebbek: mind hangzásra, mind stílusra eltalálták a 90-es évek boom bap rap-feelingjét. Egy igazán nagy mellélövés van: a Tolvaj címû dal a nem fizetô partiszervezôknek szól, s bár vannak benne elfogadható dolgok, a megvalósítás kissé viccesre sikerült. A top trekk talán a címadó Úthenger, de ami lényeges, hogy a mennyiségi cuccgyártás után végre a minôség volt az elsô Tibbahéknál, így kétség nem fér hozzá, hogy 2011 egyik legérdekesebb magyar raplemeze lett az Úthenger. //bd


Nem sokat tökölt a skót elektronikus szcéna fontos nevének számító Jackmaster, amikor ezt FabricLive-ot összeállította. A mix jelentôs részére akkora house, techno és egyéb klasszikusokat válogatott, hogy a fal adja a másikat – Inner City, Model 500, Underground Resistance, CLS, Thomas Bangalter, DJ Funk, Kim English, AFX, Radiohead stb. – a maradék idôt pedig újabb, de cseppet sem rosszabb zenékkel töltötte ki. Ráadásul a 71 percbe egy híján 30 számot pakolt, így olyan is akad, aminek mindössze 15 másodperc jut. Hatásvadász és eklektikus, de a legjobb értelemben: készítôje bámulatosan érzett rá, mibôl mennyit és mikor kell játszani, így a milliószor hallott, húszéves zenék is képesek egészen új színben feltûnni. Mindezt pedig csak fokozza az a remek ív, amiben tucatnyi stílus villan fel és folyik egymásba. Jackmaster egyébként nemrég Budapesten járt, Numbers nevû glasgow-i bulisorozatát és kiadóját mutatta be. Örüljünk hát, hogy aktuális nevek járnak hozzánk, és ha eddig nem tettük, hallgassuk meg ezt a mixet. //mista

Cardopusher, a venezuelai legenda pár éve még agyament breakcore és mashup dolgairól volt híres, rengeteg igazán emlékezetes számmal örvendeztetve meg hallgatóit. A Peace Off kiadó profiljába tökéletesen illô, mindent mindennel, illetve metállal és hazai popzenével ötvözô szélsebes trekkeket lassan felváltotta a nyugodtabb (és kötelezôen dubstepnek titulált) tempó, viszont a kreativitás és a humorérzék megmaradt. Cardopusher munkái a Mutant Dubstep (Spectraliquid) és a ThisTroy (MaShit) EP-ken is tükrözték a könyörtelen profizmust, ez a faszi egyszerûen ragaszkodik a jó dolgokhoz. Legújabb albuma rezzenéstelen arccal lépi át a saját verejtékében fürdô‚ bass music szarságokat, legfôbbképpen a 80-as éveket és az újra feltalált garage-et erôltetô zenészeknek mutatja meg, hogy lehetne ezt jól is csinálni, egyszerûen a kínos dolgokat hagyni kell feledésbe merülni, maradhatnak viszont a shutter shade napszemüvegek. A We Want Ca$h üdítô elektro-boogie hiphopjával és a Nice Up trópusi dancehalljával ügyesen szabadítja fel a hallgatót az amúgy merô véletlenségbôl tényleg súlyosra sikerült garage és dubtechno kombók sorában. Profi munka. //Bodnár D

A Hessle Audio elég jó ötlet köré építi legújabb, dupla CD-s kiadványát: az elsô, vörös színû korongon tizenkét új felvétel szerepel a már szokásosnak számító Hessle-producerekkel, egy-két vendéggel és újonccal, a második, fekete korongon pedig a kiadó régebbi, sikeres kislemezeit gyûjti össze. Az elôadók sora tényleg jól néz ki, Untoldtól és Pearson Soundtól ugyanúgy találunk trekket, mint Pangaea-tól vagy Cosmin’ TRG-tôl, de Randomer James Blake is beszállt az újiskolás, kicsit house, kicsit dubstep, kicsit az oldschool diszkóra hajazó, elég jellegzetes, de nem elég jó zenei irányzat írásába. A már kiadott számok közt találunk egész jó darabokat, ami sajnos az új korongra nem igazán érvényes, mindenki annyira sokszínû, szabad dolgokat próbált ki ezen, hogy az egész a visszájára fordult és néhol kifejezetten idegesítôvé válik. Ennek ellenére maga a kiadvány szinte kordokumentumnak számít, a Hessle Audio elôadói pedig gondolkozhatnak, hol a hiba. //Bodnár

57

program KRITIKA

Kromestar Colourful Vibrations Dubstep for Deep Heads

SuperStereo Hello Future

Kromestar második szerzôi albumával pontosan ugyanazt a vonalat képviseli, amit két éve a My Sound albumon már hallhattunk. Az új, bô hetvenperces anyag semmi újdonságot nem mutat, a jól felismerhetô Kromestar-hangzás majdnem ugyanolyan „autentikus” maradt, mint volt, a kötelezô földremegtetô mélyek mellett egy fokkal tisztább a hangképe, élvezhetôbb is, mint az eddigi kislemezek és az album, de továbbra is hiányzik belôle az átütô lendület és az energia. Ez újabb bizonyítékot ad arra, hogy a pár éve berobbant és agyonerôltetett alapdubstep hangzás, dal- és albumszerkezet egyszerûen nem is igényli az igazán meglepô dolgokat, megelégszik azzal, amire eredetileg is kitalálták, és rengetegen ugyanúgy meggyôzôdésbôl fogják továbbra is követni, mind hallgatóságként, mint producerként. A mai elektronikus zenei világban viszont ez már rég kevésnek számít, így kaptunk egy újabb, hamar elsikkadó, hosszú és unalmas albumot a nagy veterántól. Köszönjük! //Bodnár Dávid

szerzôi kiadás A SuperStereo név mögött álló Laskai Viktor Péterfy Bori dobosa, amúgy DJ, ez pedig az elsô nagylemeze, ami igazán különleges anyag lett. Biztos sokan fogják olyanokhoz hasonlítani, mint a Balkan Fanatik, a Goulasch Exotica és hasonló szörnyszülöttek, de rájuk ne hallgassunk. Ami itt hallható, az ezekkel ellentétben nem csak vállalható, de aktuális is, már ami a nemzetközi trendeket illeti. Egzotikus, népzenei elemek (fôként balkáni, roma, valamint arab, indiai stb.) és releváns bass music keveredése, de nem ám úgy, mint az általában lenni szokott, amikor az elektronikus tánczenét ötvözik a folkkal, tehát, hogy valami kilúgozott szemetet pakolnak elektronika címén a népzene alá, hanem amit itt hallunk, az legtöbbször valóban érvényes, vaskos, kellôen pofátlan, hatásos tánczene. Hozzá angol és magyar, humoros szövegekkel, néhol egészen popba hajló karakterrel – ilyen naprakész és jó tánczenét kevesen csinálnak itthon. Vannak persze mellélövések is, távolról sem hibátlan lemez, de ez nem csökkenti az érdemeit. Ráadásul ingyenesen letölthetô. //mista

Moby Destroyed Mute Rögtön az elején szögezzünk le valamit: Mobyt egyszerûen lehetetlen kedvelni. Ez a csávó egyszer eljátszotta, hogy az aktuális lemeze minden számát eladta reklámzenének, amitôl aztán jól bekattant neki valami, és nyilván rájött, hogy ô az egész világot meg tudja érinteni zenéjével. Ezzel pedig mindent el is mondtunk róla, és hogy miként írhatja újabb és újabb számait. Szóval általában szar lemezeket készít, amikor pedig még nem így volt, az olyan régen történt, hogy már nem is hozható fel a védelmére. Új lemeze sem lóg ki a sorból: olyan, mint az elôzô, azt megelôzô, és az azelôtti. Színtelen, szagtalan, jellegtelen, és elsôsorban, mint a fickó minden dolga: hazug. Egyébként, ha azt nézzük, milyen zene van rajta, akkor tényleg az elôzô lemezre emlékeztet a legjobban, meg majd biztos lesznek, akik ezeket az általában lassú, melankolikus számokat a nagysikerû, ’99-es Play címû albumhoz hasonlítják, csakhogy azon még voltak olyan dalok, amik legalább jóindulattal ôszintének tûnhettek. Ezen nincsenek, és zárjuk is le ezt a kínos ügyet ezzel. //mista

Kontext Kontext Immerse A Kontext album erôs kontrasztot mutat a manapság folyó trendekkel szemben, mert bár elsôre a sokadik, a technót a dubsteppel házasító próbálkozásnak tûnhet, hamar kiderül, hogy ennél többrôl van szó. Az orosz producer, Stanislav Sevostyanikhin (aki mellesleg Dissident néven futtat hasonlóan minôségi drum&bass projektet), egy teljesen kiegyensúlyozott, kétszer nyolc számból álló válogatással kedveskedik az „éppen kialakuló” stílus egészének, ugyanis ez a duplalemez a régebbi munkáiból készült válogatás, egészen 2007-ig visszamenôleg. Ennek ellenére sokkal frissebbnek és magabiztosabbnak tûnik, mint eddig bármelyik, riválisnak számító társa, pedig ugyanazokból az elemekbôl építkezik. Határozott dubtechnója önmagában is életképesnek tûnik, az örökmozgóvá varázsolt 2-step variációk miatt egy pillanatra sem válik unalmassá, egészen jellegezetesen oroszos hangzása pedig végképp egyértelmûvé teszi, hogy nem mindennapi zenével van dolgunk. A felvételek egy pillanatra sem válnak parasztvakító döngöléssé, sem a dubstepben már rég megszokott lendületvesztést sem lehet megfigyelni, gyakorlatilag minden pontosan olyan, amilyennek lennie kell. //BoDá


kritika profil

profil

Besh o droM Kertünk alatt

Glitterhouse Records A Glitterhouse a legjobb lemezkiadók egyike, az alapító igazi zenerajongóként kazettaterjesztéssel kezdte a nyolc vanas években, és máig a minôség egyik szinonimájaként szokás beszélni róla. Ja, és mellesleg a nagy túlélôk egyike.

A németországi Beverungenben

A Glitterhouse-albumok kapcsán

mûködô kiadó története a 80-as évek elejére nyúlik vissza, a Reinhard Holstein által szerkesztett Glitterhouse nevû fanzine-ig, amely elsôsorban garázs- és pszichedelikus rockbandákat népszerûsített, és egy ilyen jellegû német zenekar kazettájának kiadása volt az elsô attrakció, valamint a Citadella Records kislemezeinek terjesztése az említett magazin segítségével. Nagyobb dobásra 1990-ben került sor, az akkor még ismeretlen Monster Magnet leszerzôdtetésével, és az elsô EP, majd a klasszikussá vált Spine Of God album kiadásával. Azóta a Monster Magnet a stoner-rock egyik atyaúristeneként futott be nemzetközi karriert.

abban biztosak lehetünk, hogy nem sima rocklemezeket kapunk, a folkos attitûd átjárja az összes kiadványt, bár egészen széles a merítés, egyáltalán ne gondoljunk valami egyen hangzásra. Hiszen jött ki itt lemeze az amerikai, abszurdban utazó Pere Ubunek, az angol Nikki Suddennek, a Nick Cave-féle Bad Seeds korai felállásában zenélô ausztrál Hugo Race-nek, a sivatagi bluesban utazó Tamikrestnek, és kismillió skandináv bandának. Egyébként egészen meglepô, hogy a skandináv zenekaroknak milyen jól áll ez a veretes rockandroll, az ember néha nem is hinné, hogy az adott muzsika nem a végtelen prérin készült, hanem valahol a sarkkör környékén. Bár árnyalja a képet, ha tudjuk, hogy például Svédországban a remek zenei alapképzés mellett minden kezdô zenekarnak, ha bejelenti a megfelelô intézménynél megalakulása tényét, jár ingyen próbahely és egy alapfelszerelés hangszerekkel és erôsítôkkel! Csak muzsikáljanak és vigyék az ország jó hírét – ezzel az országimázs-felfogással mi is kiegyeznénk!

Holstein aztán ráállt az amerikai Sub Pop grunge kiadó (Nirvana, Soundgarden, Tad) lemezeinek európai kiadására, ami addig tartott, amíg a Warner le nem csapott rá. Ezt követte a szintén amerikai Amphetamine Reptile noiserock bandáinak istápolása (Helmet, Boss Hog), itt viszont az tette be a kaput, hogy a Glitterhouse német terjesztôjénél, az EFA-nál erôsen visszaesett a gitárzenék forgalma.

Nem volt más út, elkötelezettebb terjesztôt kellett találni, valamint jobban fókuszálni saját felfedezésekre a bandák terén, és teljesen független arculatot kiépíteni. A terjesztés terén az Indigo vált be, és az arculat a szélesen értelmezett folkos attitûdû bandákra állva nyerte el azt a jelleget, amire ma leginkább a Glitterhouse címkét látva asszociálunk. Az elsô fecskék az úgynevezett americana vonalból kerültek ki, Gary Floyd, Terry Lee Hale, és a legismertebb, a folkos rockandroll egyik éllovasa, a Walkabouts, amely itt jelentette meg lemezeinek nagy részét – már persze az európai kiadásokat értve ezen. A zenekar tagjainak különbözô szólómunkái és projektjei (Chris & Carla, Carla Torgerson, Chris Eckman) is fontos állomások, de a Glitterhouse elsô számú bandája a 16 Horsepower volt, illetve manapság a belôle alakult Wovenhand. Itt egy olyan underground sikertörténetrôl van szó, ami üzletileg és mûvészileg is egyaránt mûködik, a kultstátusz lemezrôl lemezre szinte fokozódik. Ezek a bandák irányadóivá váltak az úgynevezett alt-countrynak, ahol karcos rockandrollba ágyazódik a countryhangzás, vagyis jól kifordul a sarkaiból, de egy biztos, anyáink már nem szeretik.


Hogy komolyabban beleássuk magunkat a kiadó katalógusába, jócskán meghaladja e cikk kereteit, a legújabb, júniusi megjelenésû Scott Matthew-album a 723-as (!) sorszámot viseli, igaz ebben benne vannak a kislemezek is. A Glitterhouse másik pillére a kiadás mellett csomagküldô szolgálata, azaz a hozzájuk közel álló mûfajú lemezek ezrei rendelhetôk tôlük postán Johnny Cash-tôl PJ Harveyig. 1997 óta pedig minden évben megrendezik Beverungenben az Orange Blossom Special nevû háromnapos családi fesztivált a Firmen-Villa kertjében, az épp elérhetô legjobb zenekarokkal, ezekre újabban órák alatt elkel az 1450 darab kiadható jegy. A CD-eladások erôs visszaesése persze a Glitterhouse-t is érinti, néha hónapok telnek el kiadvány nélkül, de például idén áprilisban három lemez is kijött, csak legyen, aki megveszi ôket… n (A Glitterhouse lemezeit hazánkban az Indiego Records terjeszti.) www.glitterhouse.com

//rm

NarRator Hat hosszú év telt el a legutóbbi Besh o droM-lemez óta, és azonkívül, hogy nagyon vártunk egy újat, mert azért kisebb szünetekkel, ám aktív koncertzenekar maradtak, de már látható, hogy az életmû elsô négy albuma egységes szerkezetû fejezetként lezárult, és nem csak Szalóki Ági karaktere miatt. Bár már az elsô lemezen is kipróbálták az aktuális elektronikus hangzásokat és ütemeket, most valahogy igazi popzenekarrá értek, de úgy, hogy a stílus, a feldolgozott balkáni és cigány zenék ugyanúgy fókuszban maradtak, vagy tán még szélesebb merítésbôl valók, mint eddig. Tempó, sûrûség, bivaly ritmusszekció, hangulati végsôkig fokozottság stimmel, megszólalásban pedig most mentek legközelebb ahhoz, hogy úgymond igazán trendik legyenek a piacon. Nálam tûréshatárt feszeget az EWI nevû elektronikus fúvós hangszer enyhén román piacos hangzása, de ez legyen az én bajom, viszont reméljük, megtalálták állandó énekesnôjüket Kaszai Lili személyében, és jót tesz a produkciónak, hogy ezzel együtt Pettik Ádám is maradt a mikrofonok közelében. //rm

Szélkiáltó Márai Hangzó Helikon/Gryllus

Parno Graszt Reggelig mulatok CD+DVD Fonó Kicsit tartottam tôle, hogy a negyedik lemez (illetve van még egy kevéssé ismert, elhallgatott album is) netán csak a korábbiak kópiája lesz, annak minden velejárójával, ahogy azt a harmadik esetében éreztem, de szerencsére nem így történt, jelentem, ez a mulatság hibátlanul élvezetes hallgatnivaló. Színes, változatos, sokkal inkább az, mint eddig, sokféle ritmus, hangszerelés és dallam váltakozik, úgy mutatja be a Parno Graszt zeneiségének minden oldalát és nüánszát, hogy egyben a cigány nép- és feldolgozott zene teljességét is felöleli, és persze a saját szerzemények is igazodnak az egészhez. Még a balkános beemelések sem válnak pillanatra sem valamiféle kötelezô körré, a szájbôgôk pedig egészen egyedülállóan eltaláltak, olyan szövegek állnak össze belôlük, ami egyrészt plusz jelentéstartalmakkal gazdagítja a dalokat, vagy rámutatnak a lényegre, másrészt imádni valóan szórakoztatóak. Külön piros pont jár azért, hogy semmiféle modern hangzás, vagy hangszer elôtt nem hódolnak be, maradnak annál, amihez a legjobban értenek, nincs mese, megint ôk a legjobbak! A DVD a kiválóan megcsinált 2009-es indiai útjuk során készült filmet tartalmazza. //rm

Fókatelep Fokadelic NarRator

Az 1974 óta létezô pécsi Szélkiáltó zenekar bevonása a Hangzó Helikon sorozatába úgymond adja magát, már csak azért is, mert a kiadó és a sorozat hátországát adó Kaláka testvérzenekaráról van szó. A Szélkiáltó a magyar és világirodalom legjobb versei mellett szem elôtt tartja szûkebb hazájának költôit is népszerûsíteni, és teszik ezt zeneileg is a Kalákáéval rokon módon, akusztikus hangszerekkel, erôsen a hetvenes években gyökerezô beates, folkos megszólalással. Ez lehetne elmarasztaló kritika is, de errôl szó sincs, inkább a versek minden rezdülését kihangsúlyozó, mélyen és végtelenül emberséges zene ez, olyan értékek mentén, és hangulati ízekkel, amire azért talán még sokan vágynak a modern korokban is, és amiben jólesik elmerülni, megidézve egy tán sosem is volt világot. Ebben tökéletes társ Márai lírája, ami lassan feledésbe merült prózája mellett. Szembetûnô, hogy ez a költészet egyébként mennyire modern és idôszerû, oly sok mindent elmond az emberrôl, amit csak a nyugatos nemzedék tudott – még ha itt látszólag ellentmondások is feszülnek –, és ez a kivételes tehetség Máraiban is megvolt. //rm

Nagyon elégedetten hallgattam meg többször is a Fókatelep új lemezét, hogy, no lám, itt egy világzenei banda, aki a remek debütálást simán és több szinten megugrotta másodjára! Nem tudom, hogy nézhetett ki ez lemezcsinálás közben, mennyire kellett megfeszülniük, milyen mélységekbe szálltak alá, hogy ez összejöjjön, de a produkcióból csak a tiszta szárnyalás és erô árad, úgy van rendben, ahogy van. Többen is a Korai Öröm tagságából jöttek, amit hallani is, az a fajta folyamatzene, sodrás itt is tetten érhetô, és a refrénes dalszerkezet mellett mégis a hangulati és hangszerelési fokozás elve érvényesül igazán. Persze az is elengedhetetlen, hogy maguk a dalok, dallamok, a milliónyi apró ötlet végül is mindig kerek egésszé teljesedik, nem is tudnék hol belekötni. Elsôre még azt éreztem, hogy lehagynék róla egy-két dalt, hogy semmi ne bontsa meg az élvezetemet, de ezt már feledtem, a játékosabb, lazább pillanatoknak is helye van ennek a mûfajilag roppant színes albumnak az egészében. Hadd emeljem ki azért Oláh Annamária énekesnôt, aki hangban és elôadói vénában is kimagasló tehetség, ritka kincs, reméljük ezt a banda is nagyon jól tudja. Ja, és még valami, a Bosszúdal… – már azért az egyért meg kell venni! //rm

61

program KRITIKA

Brezo Quartet Illesztések L.V. Records

Erwin Schrott Rojotango

Bájosan egyszerû borítóból búvik elô a CD (mely egyébként a Specko Jedno zenekarból ismerôs Ruttkai Bori munkája), és már az elsô hangok után kiderül, hogy a felvétel minôsége is hasonlóan igényes. A legtöbb hazai underground zenekarban foglalkoztatott Molnár Gábor keze alatt úgy szólal meg a dob, ahogyan kell, aztán jön a gitár, mint a sóhaj (Brezovcsik Gábor), szépen szól az altszaxofon (Lukács Gábor), és teljesen helyén van a basszusgitár is (Szeretô Dániel). Gyönyörû a hangzás, ötös a hangmérnöknek, míg Brezovcsik Gábor szerzeményei izgalmasak, líraiak, de cseppet sem érzelgôsek. A puritán hangszerpark ellenére néha meghökkentô hangzások teszik még változatosabbá az unalmasnak egyébként sem nevezhetô zenei anyagot. //ps

Sony Classical

Hugh Laurie A lemezcég legnagyobb tavalyi igazolása Erwin Schrott, az uruguayi basszbariton, aki a huszonegyedik századi operasztár prototípusa: tehetséges, jóképû, szexi, blogján megosztja életét elképesztô számú rajongójával, szerelme pedig napjaink legimádottabb szopránja, Anna Nyetrebko. Nem csoda, ha a Sony szabad kezet adott új kedvencének, aki régi álmát valósította meg azzal, hogy tangólemezt készíthetett. A forró, érzéki album zenei anyagáért többek közt a legendás Astor Piazzola zongoristája, Pablo Ziegler felel, Schrott pedig a legjobb formáját hozza: nô legyen a talpán, aki nem olvad el az elsô szám után. Tangókedvelôknek, Schrott-hívôknek, nyitott operarajongóknak igazi csemege ez a pazarul hangszerelt, szenvedélyes album. A bookleten Maria Vargas Llosa elôszava és pompás fotók egész sora az énekesrôl – simán lehetett volna egy émelyítô giccslemez, ehelyett azonban az utóbbi évek legjobban sikerült „mutassuk meg, hogy más mûfajban is jó vagyok” albuma. Schrott ugyanis tényleg veszettül jó. //audrey

Let Them Talk Warner Music Ja, persze, a híres sorozatsztár elkezd majd énekelni, elad egy csomó lemezt, meg ilyesmi… Hát ez a fickó kicsit mélyebbre vágta a csákányt, van vér benn ott, ahol lennie kell - bugyog benne a blues. Ahogy énekel, meg gitározik, meg zongorázik többnyire adekvát partnere a legprofibb zenésztársaknak, akikkel jó kis kopottas Louisiana-bluesokat játszik - Jay Bellerose dobos (B.B. King, Robert Plant), David Piltch basszusgitáros (Holly Cole, k.d. Lang) és a Bill Frisell, Joni Mitchell, Beck mellôl is ismerôs Greg Leisz (gitár, dobro, mandolin). A vendégek névsora persze szintén illusztris, hiszen Tom Jones, Dr. John vagy Irma Thomas, akit New Orleans soulkirálynôjeként szokás említeni, a lemezen megszabott tematika alapos ismerôi. Fogalmam sincs, hogyan mûködne az album, ha nem egy színészsztár képe lenne borítón, de érdemes félretenni a kételyeket azoknak, akik – mint ahogy magam is - ebbôl indulnak ki. //ps

Lee Konitz, Brad Mehldau, Charlie Haden and Paul Motian Live At Birdland ECM Legendás cím, legendás hely, és az elôadókról még nem is esett szó: három nagy öreg, nyolcvanon alig innen-alig túl, és egy negyvenes, de már szintén nagynak számító „ifjú titán”. Motian már csak annyit üt, amennyit feltétlen muszáj, talán éppen ettôl olyan légiesen letisztult a játéka. („…nem kell annyit ütni…” – nyilatkozta, amikor itt járt Bill Frisell és Joe Lovano társaságában). Charlie Haden emblematikus, hosszan búgó basszusai megágyaznak Lee Konitz gyönyörû tónusú altjának, Brad Mehldau pedig hihetetlen intelligenciával harmonizál az „öregekkel”. Spontán találtak közös számokat és közös mondanivalót, csupa jól ismert klasszikus standard: Lover Man, Solar, I Fall In Love So Easily, Oleo. Miles Davis, Sonny Rollins, Billie Holiday emléke, árnyéka lebeghetett ott. Cseppet sem fáradt, öreges, rutinszerû, úgy modern, és friss, hogy közben patinás, méltóságteljes. //ps


Rovatcím

interjú

A jó lemez nem elég Harmadik nagylemezével jelentkezett nemrég a leginkább trip-hopban utazó REALISTIC CREW. A budapesti székhelyû zenekar túl van egy énekesváltáson, új tagokkal dolgozik, és küzd a stí lussal szemben fennálló elôítéletekkel, többek közt ezekkel kapcsolatban faggattuk ki az új lemezt egyedül jegyzô Vranik Krisztiánt. Lángoló Gitárok: A Freedom Eats The Soul lemez óta változott pár dolog a zenekar háza táján, különösen az énekesnôitek cserélôdésére gondolok. Mi az oka, hogy épp ez a poszt nem stabil? Vranik Krisztián: Az állandó jogos elégedetlenségem a hozzáállással (tisztelet a kivételnek), és a megújulás vágya. LG: Hogy találtatok rá Polgár Odettre? VK: Leült hozzám a Castróban, hogy szeretne valami mélyebb dolgot is csinálni, nem csak a popot, én meg épp elégedetlenkedtem. Bejött a stúdióba és a Divisible-ben elsôre kimutatta a foga fehérjét. Hát így volt... LG: Tettamanti Tamás trombitás és Barczi Orsi hegedûs állandó tagnak tekinthetôk? VK: A hegedû élôben jobban érdekel, mint felvétel szempontjából, a lemezen csak pizzicatót használok, azt is csak egy számban. Tamás állandó tag, de a trombita annyira karakteres, markáns hangszer, hogy nagyon meg kell találni a helyét. LG: Mintha a promóciós elképzeléseitek változtak volna. Amíg az elôzô lemezt ingyen le lehetett tölteni, jelenleg még a honlapotok sem üzemel, és sokaknak az is meglepetés volt, hogy van egyáltalán új album. Ez szándékos húzás volt? VK: Á dehogy! Várom a jelentkezését annak, aki szívesen foglalkozik ezzel a dologgal, ismerem a fél várost, de eddig nem találtam erre embert.Lehet, hogy félnek tôlem, mert tudják a Youtube-ról, hogy bokszolok. Látod, ilyen válaszaim vannak arra, hogy miért nincs mögöttünk egy jó menedzser, egy koncepcióhôs, aki kézben tartja a dolgokat. LG: Ha már koncepció: volt valami elôzetes elképzelés a Blind Musiciannel kapcsolatban? VK: Volt egy nagy változás az elôzôkhöz képest, mégpedig, hogy egyedül írtam az egész lemezt, nem Kalotás Csabival közösen. Mikor megtaláltam ezt a lemezcímet, onnantól lett koncepció. Az az érzelmi képzavar, hogy életed egyik legboldogabb idôszakában bemész néha a stúdióba, és egy kelet-európai vak zenész életén jár az agyad egy soha ki nem takarított, büdös szobában. Hát legyen ennyi elég. Nem véletlen készült el egy szám kb. 3 éjszaka alatt. LG: Nem mondhatnám, hogy túl gyakran koncerteztek. Miért? VK: Biztos túl „sötét” a zene a bulizni vágyóknak. Ha tudnád, men�nyire ostobának tartom ezt a süket dumát... LG: Az NME-ben megjelent kritikának a második lemezrôl lett valami látható hozama? VK: Glastonbury fesztivál, Guardian magazin, Kitty-Yo-lemezszerzôdés. Nem az NME, hanem egy angol sajtócég megfizetése kellett ezekhez inkább. Így megy ez, rég nem elég, ha baszott jó egy lemez. Az semmi.


LG: Nem tûnik úgy, hogy bármelyik színtérhez szorosan kötôd nétek Magyarországon. Mennyire tudatos ez? VK: Nem tudatos. Különálló, gondolkodó emberek vagyunk. Semmi bajom a színterekkel, de nem is tudom pontosan, hogy mit jelent, vagy mit jelent az, hogy színtérhez kötôdni. Írjuk a zenéket, vannak közeli barátok, ki zenész, ki nem. LG: Nem tûnik úgy, mintha nagyon elôre néznétek a jövôbe, de tervek azért biztos vannak. VK: Szeptemberben megjelenik a szólóanyagom, utána egy új Realistic-lemez, ezek után pedig lesz még egy eddig tôlem teljesen szokatlan dolog is, amit azzal csinálok, akit a legjobban szeretek. n //Interjú: Fekô Ádám

Realistic Crew Blind Musician DDK

A Realistic Crew harmadik albuma körül nem volt túl nagy hírverés, legutóbb az énekesi pozíció körüli variálásról volt szó velük kapcsolatban, akkor kiderült, hogy Berger Dalma végleg elhagyja a formációt, helyére az azóta szólókarriert is futott Polgár Odett lépett, ami igazán jót tett a trip-hop zenekarnak. A Blind Musician zenei anyagáról ugyanis már elsôre kiderül, hogy mellôzi az elôzô két albumon enyhén zavaró keresgélést, ezúttal magabiztos, igazi zenekarral van dolgunk, amihez a két új tag (Tettamanti Tamás - trombita és Barczi Orsi – hegedû) játékának, na meg MC Zeeknek és az új énekesnek is köze van. A zenészeknek hála sokkal organikusabb a csapat hangzása, ami most sem mentes a sötét bristoli gyökerektôl, bár észrevehetô rajta a világ elektronikus zenéjének lassú változása is: a masszív, nyomasztó hangulat elengedhetetlen kelléke korunk dub- és dubstep-atmoszférája, ami Zeek hangjával kiegészítve a korai The Bug és Kode9-dolgokat megszégyenítô mélységeket ér el. Polgár Odett viszont meglepôen nagyot alakít az albumon, szellôs, kissé háttérbe húzott hangja, suttogása simán ôrületbe tudja kergetni a hallgatót, és remekül beleillik az album reménytelen, klausztrofobikus vonulatába, amiben minden a dinamikának van alárendelve, itt még a csend is hangszerként funkcionál. A banda ezzel a lemezzel simán kinôtte önmagának állított korlátait, egy kicsivel határozottabb pro móval egyensúlyozni lehetne ezt az introvertált hozzáállást. //Bodnár Dávid

65

interjú

A fesztiválokon vagyunk igazán otthon Hosszú szünet után tért vissza az IRIE MAFFIA, tele új energiákkal, tervekkel és lelkesebben, mint valaha. Az ôket összetartó erôrôl, új, afrikai zenészekkel készült lemezükrôl és a lo gisztika fontosságáról beszélgettünk Élô Mártonnal és Horváth Gáspárral.

Lángoló Gitárok: Ti adtátok az idei elsô koncertet a Zöld Pardonban, milyen volt újra visszatérni a közönség elé? Élô Márton: A ZP-ben adtuk életünk egyik legjobb koncertjét, dugig tele volt a hely és a közönségbôl áradt a lelkesedés, ôk is, mi is nagyon élveztük. Horváth Gáspár: Megdöbbentôen pozitív élmény volt a visszatérés. Egyrészt nagy megtiszteltetésnek érezzük, hogy idén mi nyithattuk meg a Zöld Pardont, másrészt a közönség részérôl is elképesztô támogatást és szeretetet kaptunk. LG: Éreztetek változást? HG: A ZP-s bulit megelôzôen három vidéki városban is koncerteztünk, ahol azért érezhetô volt a féléves kihagyás. Kicsit azért elszoktunk az együtt zenéléstôl, itt-ott lötyögött a dolog. Azóta azonban újra összerázódott banda és a színpadon talán a régit is meghaladó testi-lelkitechnikai egységben van a csapat. LG: Hogyan fogadták az új dalokat? HG: Alapvetôen 3+1 új szám alakult ki a féléves szünet alatt. Busá nak egy klasszikus rokkendroll száma született, Columbóval egy, a Black Empresshez hasonló reggae-soul szerelmes dalt írtunk, Senának pedig egy érdekes, talán future rocknak nevezhetô dal jutott. Ezen felül született meg a Corvintetôs heti klubunk éjszakáin egy modern dancehall szám, amelyben Columbo mellett a jamaicai Lutan Fyah mûködik közre. Ez a dal a zenekari születésnap óta ingyenesen letölthetô a zenekar weboldaláról. Érdekes módon a koncerteken éppen ez a kicsit különálló, a Maffia zenei világától kicsit elütô, inkább DJ-barát szám mûködik a legjobban. LG: Mi történt veletek a szünetben? ÉM: Sena és én kislányunk, Kekeli fogadásával voltunk leginkább elfoglalva, de azért megírtuk ezt a pár új számot, Busa Pisti kidobott egy szólólemezt, és az Irie Rocktrió is befejezte debütáló albumát. Ezen túl tudtunk még idôt szorítani a ghánai FOKN Boisszal közösen összerakott minilemezre is. LG: Milyen módon szól bele a szülôség a zenekar életébe? ÉM: Leginkább logisztikailag. Annyi, hogy nem vállalunk túl sok koncertet például két egymást követô napon, a külföldi utakat sem erôltetjük, valamint Sena és én általában külön utazunk, a beállásokat más csinálja meg helyettünk, és a fellépés után rohanunk haza. Eddig sikerült úgy intézni, hogy Kekeli átaludta az összes koncertet. LG: Mi a titka annak, hogy ennyi szólóban és más zenekarokban is sikeres elôadó mégis olyan lelkesen tud együtt dolgozni? Mi tartja ennyire rendületlenül egyben az Irie Maffiát? ÉM: Pont az, hogy a szólóban elért dolgok mellé egy hihetetlen plusz


energiát ad, amikor ennyi karizmatikus figura össze tudja hangolni a maga ôrületét. Egyébként ez nem könnyû, nagyon kell figyelni, hogy senki ne legyen túl sok és hozza azt, ami a dolga, ha ez nem sikerül, nagyon rosszul tudjuk érezni magunkat, de szerencsére mindenki sokat tapasztalt már, valamint ebben a felállásban is megcsináltunk már több száz koncertet, így tudjuk, mire kell figyelni. Ez egy nagyon érzékeny játék, de ha minden klappol, mint mondjuk most a ZP-ben, olyan energiák szabadulnak fel, amit csak így egyben tudunk megvalósítani. Valószínûleg ezért ragaszkodik mindenki ehhez a bandához. HG: Azt gondolom, hogy alapvetôen a barátság és kölcsönös tisztelet, valamint a zenei dolgokban erôsen demokratikus hozzáállás és állandó kommunikáció tartja össze a csapatot. Persze ennek van egy profánabb oldala is. Mindannyian az Irie Maffiából élünk, és bár vannak kompromisszumos megoldások, alapvetôen a zenekar, mint munkahely mindenki számára az elsô helyen áll. Én nagyon remélem, hogy ez a munka-barátság kapcsolat még sokáig fenn tud ilyen formában maradni, mert valahol ez az Irie Maffia sikerének egyik titka. LG: Milyennek tervezitek a nyarat? ÉM: Részt veszünk az összes nevesebb fesztiválon, valamint nagyon törjük a fejünket, hogy a jelenlegi zeneipari körülmények között, hogyan tudnánk a legtöbb emberhez eljuttatni az új kislemezünket. Hamarosan érkezik a megoldás! HG: Igyekszünk a színpadon szívvel-lélekkel játszani és a koncertek után is a közönséggel együtt bulizni. Az Irie Maffia nyáron van igazán elemében, a fesztiválokon érezzük magunkat igazán otthon, alig várjuk a közönséggel való találkozást. n // Interjú: Molnár Csilla

program

PROgram

Hôsök

Hegyalja Fesztivál, július 14.

Ke$ha 56-osok tere, június 25.

QUIMBY KOBUCI KERT, JÚLIUS 20.

A hagyományos Kapcsolat koncert korábban a múlt nagy sztárjairól szólt, így kissé meglepô, hogy az idei rendezvény nagy neve Ke$ha lesz, aki mindössze két éve robbant be a popzene világába. A 24 éves énekeslány amúgy nem különösebben friss világ a showbizniszben. Vannak botrányai (miért is ne lenne neki is szexvideója?), vannak látványos klipjei, és vannak habkönnyû popszámai. A popzene már régóta nem arról szól, hogy valami jó eladja önmagát, hanem, hogy valami átlagos mennyire tud kiemelkedni a körülményeknek köszönhetôen. Ehhez képest az énekeslányt annyira komolyan veszi a szakma, hogy a Kapcsolat koncertre a Glastonbury fesztiválról érkezik, ahol persze a dance színpadon lép fel, de mégis olyan zenekarok árnyékában, mint a U2 vagy a Coldplay. Ke$ha legnagyobb slágere, a Tik Tok persze olyan népszerû, hogy 14 millió letöltést tudhat magáénak, így egyáltalán nem kell majd csodálkozni: az 56-osok terén feltehetôen rengeteg tini vonul majd fel, hogy szülôik ôrzô szemei elôtt csápoljanak.

Alakulásának huszadik évfordulóját ünnepli idén a Quimby. A zenekar az elmúlt két évtized alatt kilenc albumot jelentetett meg, az utolsóval, a 2010 decemberében kiadott Kicsi országgal télen és tavasszal tartottak országos lemezbemutató turnét. A turnészezon azonban itt még nem ért véget számukra: a dunaújvárosi együttes májusban rövid európai koncertkörúton járt, és a pozsonyi, a prágai, a berlini, az utrechti, a londoni és a párizsi közönségnek is eljátszották két évtizedes életmûvük általuk legjobbnak tartott dalait. Nyártól viszont ismét a hazai szórakozóhelyeket és fesztiválokat célozzák meg, így kerül sor július 20-án az óbudai Kobuci-koncertre is. Maga a helyszín a Kapolcsi Mûvészetek Völgye hangulatát szeretné megidézni a fôvároson belül, népzenei, néptáncos és könnyûzenei programokkal, de a Quimby is visszatérô vendégnek számít a Zichy-kastély udvarának színpadán, hiszen tavaly is felléptek az ott kapható különleges kolbászos buciról elnevezett Kobuci-kertben, sôt még a 2011-ben elkészült Kobuci dal videójában is közremûködtek.

A veszprémi illetôségû Hôsök épp tíz éve létezik. Ez már önmagában is szép eredmény, de ez alatt a tíz év alatt az underground hiphopból kitörve mûfajuk egyik legnagyobb nevévé váltak. Eckü, Mentha és Brash hosszú várakozás utén idén adta ki harmadik lemezét Négy Évszak címmel, ezt azóta megállás nélkül turnéztatják, az ország szinte bármelyik településén szép számú közönség elôtt. Mindezt úgy, hogy nem kezdtek gyökeresen másba, még mindig hajlandóak keményebb témákba is belemenni, és most is látni bármelyik fellépésükön, hogy nem a menedzsment hozta ôket össze. A Hôsök és társainak tízéves munkájának egyik szép hozama, hogy a fesztiválokon nagyon hosszú ideje alulreprezentált hiphop mára szinte kötelezô programsávvá vált. Ezért természetesen az idei Hegyalján is megugráltatják a népet, ami annak fényében nem is lesz annyira nehéz, hogy az Ákos-feldolgozásuk milyen szép sikereket ért el idén, arról nem is beszélve, hogy a Négy Évszak is kitermelt már pár kötelezô koncertkedvencet. A szövegelést aznap rajtuk kívül még az Akkezdet Phiai, és az NKS prezentálja itthonról, külföldrôl pedig a brit Foreign Beggars.

OFFLINE MUSIC FESTIVAL 6. Dürer Kert, június 18. Az idei nyár is durva bulival kezdôdik hiphopfronton: június 18-án az immár hagyományosnak mondható Offline Music Festivallal rokkolunk egy nagyszerût, szokás szerint a Dürer Kertben. A fesztivál délben kezdôdik: az It’s Rite Graffiti Battle keretében a legismertebb 9 budapesti writer csap össze. A cél: az 1000 eurós fôdíj. A délután egyéb meglepetéseket is tartogat: 14 órától veszi kezdetét az It’s Rite Freestyle Battle, ahol DJ Dobee ütemeire az ország legkomolyabb szabad stílusú rapperei csatáznak majd egymással, az összdíjazás kereken 400 ezer forint. Este nyolcra úgy a writer battle, mint a rapverseny eredménye kiderül, úgyhogy kis átállás után, fél kilenckor el is kezdôdnek a koncertek, tíztôl pedig odabenn, a nagyteremben folytatódnak. Bemutatja új lemezét a Hôsök, vendégek is érkeznek hozzájuk: KRSA és Busa Pista erôsíti a srácokat. Jön az NKS, érkezik Bankos és Bobakrome, a sort a Barbárfivérek folytatják, és bemutatkozik a Proof Of Life Soundsystem is. Lesz Punnany Massif-, Funktasztikus- és Siskafinuccsi-koncert, és a Killakikitt is elhozza új lemezét, a Legendát. A show-k elôtti, közötti és utáni zenérôl DJ Kool Kasko, DJ Nice és DJ Frequent gondoskodik.


Nobody Moves Thrasher Party, Studio, június 18.

BËlga Zöld Pardon, június 27.

Pixa és Andro saját jogon is nagy névnek számítottak a maguk köreiben, azonban az nem is olyan rég összeállt Nobody Moves névre keresztelt duóval minden eddiginél nagyobb sikereket értek el. A formáció elsô lemeze, a We Are Hardcore nemrég bárki által ingyenesen meghallgatható verzióban jelent meg, és rövid idô alatt a magyar éjszakai élet kötelezô szereplôivé avanzsálta a két DJ-t. Az abszolút mai hangzású döngölô, leginkább Steve Aoki vonalán produkált electro-house valószínûleg ismét másodpercek alatt a csúcspontra érkezik, hogy aztán az azt követô órában ne is hagyja el azt. A Thrasher Partyn természetesen nem csak a Nobody Moves a kö telezô résztvevô, Andron és Pixán kívül Mnnia, Wondawulf, a Stereo Killaz, és Palotai és Ludmilla is rombolnak egyet a Studión, hogy aztán a német Noize Generation, és az olasz Cyberpunkers tegye fel a pontot az i-re ezen a csodás tanévzárónak ígérkezô éjszakán.

Mit lehet még leírni a Bëlgáról? Tanakodni rajta, honnan van a nevük? Vagy hogy mit parodizálnak? Nem, már ezeket sem nagyon, azt viszont simán, hogy Mégötlövés, Bauxit, Tokyo és DJ Titusz már a 2002-es Majd megszokod bemutatkozó lemez óta kikerülhetetlen szereplôi a magyar zenei életnek. Bármilyen fellépésük telt házas, szabadon választott buliba be lehet ôket illeszteni, mert egyszerûen mindenki szereti a Bëlgát. Titusz szerint esztrád hiphop amit csinálnak, szerintünk azonban teljesen mindegy, a lényeg úgyis az „egykéthákurvaanyádon” van, meg azon, hogy a Bëlga azon kevés zenekar közé tartozik, ami a 2000-es években tudott meghatározóvá, és húzónévvé válni, sokaknak generációs élmény lett a Kalauz ordibálása részegen. A koncertre ráadásul egyetemista diákigazolvány felmutatásával ingyen be lehet jutni, márpedig az ingyen koncertnél kevés jobb dolog van.

69

program

Whitesnake Petôfi Csarnok, július 13.

Corrosion Of Conformity A38 Hajó, június 28.

Bármi is történik a könnyûzenében, a hard rock tartja a minôségét, akár kicsit elôrébb, akár kicsit hátrébb. Kiemelkedôen jó albumok nem mindig készülnek, de a közelmúlt legalább két ilyennel is rendelkezik. Az egyik a Mr. Big legújabb albuma, a másik a Whitesnaketôl a Forevermore. Kimondani és leírni is durva, hogy a zenekart David Coverdale harmincnégy évvel ezelôtt alapította. Sok-sok tagcsere és egy hosszabb szünet után második virágkorát éli a név. Mindenki tudja, hogy a XXI. század nem errôl szól, de ez sokakat nem zavar, és mindig hálásak egy koncertért. A legutóbbi magyar fellépés utózöngéiben feltûnt, hogy Coverdale hangja már nem a régi, illetve az is, hogy mankót használt. Ebben a szakmában eltölteni majd negyven évet nem egyszerû. A Whitesnake-életmû (tizenegy lemezrôl van szó) azonban olyan számokat tartogat, hogy a stílus és a zenekar rajongói ki nem hagynák ôket. Jó esély van hát egy telt házas Petôfi Csarnokra.

Kevés furcsább turné van idén a rockszíntéren, mint a Corrosion Of Conformityé (továbbiakban: COC). Már évek óta várja a közönség, hogy Pepper Keenan egy kicsit otthagyja a pénzkereseti forrássá vált Downt, és végre összejöjjön a régi társakkal. A régi tagok azonban nem tudtak a seggükön ülni, és a huszonöt éves Animosity album felállásában turnézni kezdtek, illetve egy új albumot is írnak. Azt senki nem tagadja, hogy Keenan elôtt nyitva az ajtó, és ô sem tagadja, hogy nagyon szívesen be is megy rajta, ha ráér, de amíg ez nem lesz biztos, addig lehet felkészülni egy igazi retrobulira. A COC korai lemezein a hardcore játszotta a fôszerepet, a zenekar csak késôbb váltott a hetvenes-nyolcvanas évek hangzásvilágára. Az Animosity kifejezetten politikus album, és a zenekar az új lemezére is magvas mondanivalót és inkább hardcore hangzást ígér, mint doomot, így ha elôkapnak új dalokat, könnyen elképzelhetô, hogy nem találunk majd nagy különbséget. Mivel a COC még sosem játszott Magyarországon, a rajongók nem nagyon foglalkoznak majd azzal, hogy Keenan nem jön velük.

Bring Me The Horizon Dürer Kert, június 15. A brit Bring Me The Horizon annyira friss csapat, hogy vajmi kevés egyedi ismertetôjegyet tudtak felmutatni, bár a két dolog nem feltétlenül függ össze. A deathcore-brigád tagjai ráadásul pofátlanul fiatalok, de talán éppen ezért elképesztôen lendületesek is, a karrier tekintetében legalábbis biztosan. Öt év alatt három teljes értékû nagylemezt csináltak. Brit magazinok több évben választották ôket a legnagyobb reménységnek. Ahhoz képest, hogy a zenéjük brutális, és dallamokat szinte teljesen nélkülözô, az albumeladásokban rendre jól teljesítenek, és koncertjeikre is egyre többen járnak. Népszerûségükre jó példa, hogy 2007-ben grupie-balhéba keveredtek, ugyanis állítólag Oliver Skyes, miután elutasítást kapott egy rajongótól, levizelte a lányt, majd társai ledobták a buszról, sôt fejbedobták egy üres üveggel. A történetet tisztázták azóta, de a balhé jó példa arra, hogy mennyire keskeny a határ az underground és a mainstream között, már ami a Bring Me The Horizont illeti. A magyar rajongóknak persze az elsô itthoni koncert a lényeg, és a szintén feltörekvô elôzenekar, az Architects.


CSALÁDFA

CSALÁDFA

Európa Kiadó-családfa URH 1980 MENYHÁRT JENÔ – É, GTR MÜLLER PÉTER IVÁN – É KISS LLÁSZLÓ – BASS, É SALAMON ANDRÁS – DOB SOMOSKÔI LAJOS – GTR, É

EK 1981 MENYHÁRT JENÔ – É DÉNES JÓZSEF – GTR KISS LLÁSZLÓ – BASS SALAMON ANDRÁS – DOB

EK 1982 MENYHÁRT JENÔ – É, GTR DÉNES JÓZSEF – GTR KISS LLÁSZLÓ – BASS MAGYAR PÉTER – DOB GERÔ ANDRÁS – KB

EK 1983 / 1 MENYHÁRT JENÔ – É, GTR DÉNES JÓZSEF – GTR KISS LLÁSZLÓ – BASS MAGYAR PÉTER – DOB KAMONDY ÁGNES – KB JOE DISSOU – É

filmrendezés

Invázió’84

kolinda

EK 1994 MENYHÁRT JENÔ – É, GTR KIRSCHNER PÉTER – GTR KISS LLÁSZLÓ – BASS MAGYAR PÉTER – DOB VARGA ORSOLYA – KB MÁSIK JÁNOS – KB DIÓSSY D ÁKOS – KB

EK 2004 MENYHÁRT JENÔ – É, GTR KIRSCHNER PÉTER – GTR KISS LLÁSZLÓ – BASS MAGYAR PÉTER – DOB VARGA ORSOLYA – KB MÁSIK JÁNOS – KB, BASS

KIMNOWAK

EK 2008 MENYHÁRT JENÔ – É, GTR KIRSCHNER PÉTER – GTR KISS LLÁSZLÓ – BASS MOLNÁR GÁBOR – DOB MAGYAR PÉTER – PERC VARGA ORSOLYA – KB MÁSIK JÁNOS – KB

EK 2011 MENYHÁRT JENÔ – É, GTR KIRSCHNER PÉTER – GTR KISS LLÁSZLÓ – BASS GYENGE LAJOS – DOB VARGA ORSOLYA – KB MÁSIK JÁNOS – KB

HAPPY Dead band …

ORKESZTRA LUNA

EK 1983 / 2 MENYHÁRT JENÔ – É, GTR DÉNES JÓZSEF – GTR KISS LLÁSZLÓ – BASS MAGYAR PÉTER – DOB KAMONDY ÁGNES – KB MÁSIK JÁNOS – KB JOE DISSOU – É

EK 1983 / 3 MENYHÁRT JENÔ – É DÉNES JÓZSEF – GTR GASNER JÁNOS – GTR KISS LLÁSZLÓ – BASS MAGYAR PÉTER – DOB KAMONDY ÁGNES – KB MÁSIK JÁNOS – KB JOE DISSOU – É

trance balance

orkesztra luna

EK 1984 MENYHÁRT JENÔ – É DÉNES JÓZSEF – GTR GASNER JÁNOS – GTR KISS LLÁSZLÓ – BASS MAGYAR PÉTER – DOB MÁSIK JÁNOS – KB VETÔ JÁNOS – TR, PERC, É JOE DISSOU – É

EK 1985 / 1 MENYHÁRT JENÔ – É DÉNES JÓZSEF – GTR VÍG MIHÁLY – GTR KISS LLÁSZLÓ – BASS MAGYAR PÉTER – DOB MÁSIK JÁNOS – KB VETÔ JÁNOS – TR, PERC, É JOE DISSOU – É

SZIÁMI sziámi balaton, trabant EK 1985 / 2 MENYHÁRT JENÔ – É DÉNES JÓZSEF – GTR TÓTH ZOLTÁN – GTR KISS LLÁSZLÓ – BASS MAGYAR PÉTER – DOB MÁSIK JÁNOS – KB VETÔ JÁNOS – TR, PERC, É JOE DISSOU – É

EK 1986 MENYHÁRT JENÔ – É, GTR DÉNES JÓZSEF – GTR KISS LLÁSZLÓ – BASS MAGYAR PÉTER – DOB MÁSIK JÁNOS – KB VETÔ JÁNOS – TR, PERC, É JOE DISSOU – É

EK 1988 MENYHÁRT JENÔ – É, GTR GASNER JÁNOS – GTR TÓTH ZOLTÁN – GTR MAGYAR PÉTER – DOB KISS LLÁSZLÓ – KB VARGA ORSOLYA – KB SZENTKIRÁLYI GYÖRGY– BASS VALUSEK BÉLA – TR

EK 1989 MENYHÁRT JENÔ – É, GTR GASNER JÁNOS – GTR TÓTH ZOLTÁN – GTR KISS LLÁSZLÓ – BASS MAGYAR PÉTER – DOB VARGA ORSOLYA – KB GEERT BRAHM – KB VALUSEK BÉLA – TR MOLNÁR ILDIKÓ – VOC

ámen ági és a fiúk

É = ÉNEK / GTR = GITÁR / BASS = BASSZUSGITÁR / DOB = DOBOK / KB = KEYBOARD / TR = TROMBITA / PERC=PERCUSSION / VOC=VOCAL


Európa Kiadó

Az Európa Kiadó esetében valahogy nem egy harmincéves évfordulót ünneplô zenekarra as� szociálunk. Hihetetlen a kortalanság az átütô erejû dalok mellett. Így vonulunk be a Meny hárt Jenô vezette társasággal 2011-be, mikor is egész nyáron át fellépnek itt és ott, sôt még Nagy-Britanniába is visszatérnek hosszúhosszú idô után. Az Európa Kiadó-családfát összerakni meglehetôsen idôigényes vállalkozás, hiszen tökéletesen leképezi a nyolcvanas évek magyar underground / avantgárd mûvészeti-zenei világát. Kis túlzással azóta sem volt a magyar underground ennyire nyüzsgô és vérpezsdítô. Ennek egyik középpontjában az Európa Kiadó és környezete állt, mely a mai napig komoly hatással van a zenében, szövegben, attitûdben a mellette induló, illetve az ôket követô elôadókra. Megannyi karakter és karizma nôtt ki a leginkább a Spions zenekar távozása utáni kis belterjbôl, majd amikor már a Kontroll Csoport-Európa Kiadó-BalatonTrabant-Bizottság az egyetemi klubok mellett már Ikarusz- és Gödöllôi Mûvelôdési Ház-méretû helyeken is koncertezett, a belterj sokezres táborrá dagadt: audio szamizdatként másolt kazettákon terjesztette a demókat és koncertfelvételeket. Nem létezett olyan gimnázium és szakközépiskola, ahol ne mûködött volna minimum egy-két-három újhullámos-avantgárd-punk zenekar, amelyek közül jó néhány Jenô modorában szövegelt – bébi, bébi –, Gasner stílusában cigizett, Király Tamás New Art Stúdiójából öltözködött, Dixi folyamatbeszédét utánozva kergette a sírba az orosz tanárt feleléskor, és páran zenészként is a „nagyokhoz” kerültek. Zenei átjáróház, városbújócska a Ráday Klub és a Bercsényi között. Márpedig Jenôék nagyok voltak, mintaadók, és mikor túlélték a nyolcvanas éveket, a rendszerváltást és a kilencvenes évek eleji felfokozott várakozást, idôben eltették pihenni az Európa Kiadó nevû, idôközben lemezekkel is dokumentált zenés kalandregényt. Jenô és Kiss Laci elment szerencsét próbálni a világ másik felére, és miközben itt elszaladt a kilencvenes évek, a 2004-es EU-csatlakozáskor már ismét együtt

táncolt a szintén az EK-hoz köthetô A38 tulaji kör közönsége. Meglepetésként nemcsak az idôközben negyvenessé vált hölgyek és urak jöttek nosztalgiázva énekelni a Helló bébi, te nyomorult állat (Mocskos idôk) sorait, hanem rengetegen fiatal is ott ugrált az öregek között, míg a zenekar pontosan azzal a hozzáállással játszotta a valódi budapest rockandrollt, mintha el sem teltek volna az évek. Elôször Dönci (Dénes József) halt meg, a magyar underground legnagyobb hatású gitárosa, aki bár csak pár számban vendégeskedett az 2004-es Európa Kiadóban – hiszen a Nagy Megtérési Hullám egyik elindítójaként anno távozott a zenekarból, hogy aztán Kirschner Péter kerüljön végleg a helyére –, mindig óriási ovációban részesült: 19572008. Az eltelt évek során többek között az Ámennel, Fekete Jenôvel, a Balatonnal, a Dönci Projekttel, a Legát Tibor-féle Lidérccel dolgozó gitáros évek óta cukorbeteg volt, halálát szívinfarktus okozta. Nem egészen egy évvel késôbb Gasner János, az Európa Kiadóban többször is muzsikáló, szintén meghatározó jelentôségû gitáros távozott tragikus hirtelenséggel. Az elsôsorban a Sziámi zenekar legismertebb dalait író Gas csendes katalizátor volt, aki a város ôrült zsenijeivel, Bada Dadával és Dixivel is szót tudott érteni. Halála elôtt este még Bárdos Deák Ágival zenélt a Gödörben. 54 éves volt. //bébé

73

stúdióriport

rovatcím

Berlin, Budapest, Berlin A SUPERBUTT szeptemberben jelenteti meg Music For Animals címû új, dupla albumát, amely rôl kedvcsinálónak egy kétszámos elôzetes június elején ki is került a zenekar weboldalára. A lemez stúdiómunkálatai év eleje óta zajlanak, a részletekrôl Kovács Attila gitáros beszél. Lángoló Gitárok: Már egy ideje a Superbuttban zenélsz. Mennyire tudtál részt vállalni a zeneszerzésben? Kovács Attila: Egész pontosan már több mint két éve, és igen, sikerült belefolynom a lényegi dolgokba, ami azt is jelenti, hogy sok dalom kerül fel az új albumra. Ha nem rontok el semmit, talán még a lemez kiadása után is a zenekar tagja maradok.

nem mûködô Newborn és Bridge To Solace zenekarok dobosa/gitárosa, fô dalszerzôje) hogy van-e kedve játszani a lemezen, netán belefolyni a dalírásba is? Volt, úgyhogy vele kezdtük meg a melót. Basszusgitárosként Nedó (Nedoluha György, A Losing Season) csatlakozott hozzánk, mivel mégiscsak jobbnak láttuk, ha egy igazán jó bôgôs játssza fel a lemezt, ahelyett, hogy valamelyik gitáros szerencsétlenkedik pengetôvel. Nedó

LG: Hogyan zajlott az új lemez felvétele? Tudomásom szerint a felvételek egy része Németországban készült. KA: Még jelenleg is zajlik, de az információ stimmel. Tavaly megismerkedtünk egy német kiadó vezetôjével, aki hosszabb távon szeretne velünk foglalkozni. Nekik van egy stúdiójuk Berlinben, ahol gyakorlatilag ingyen dolgozhatunk. Elsôsorban az éneklés és a keverés zajlik ott, Mirco ’Godi’ Hildmann hangmérnök irányításával. Az egész zenekarnak viszont elég körülményes lett volna hangszerekkel és erôsítôkkel együtt többször kibumliznia Németországba, ezért a zenei alapok felvétele Pesten történik, korábbi gitárosunk, Szûcs Szabika vezetésével, aki mellékesen az egyik legjobb hangmérnök az országban. LG: Van az albumnak klasszikus értelemben vett producere, aki a dalokba is belenyúl adott esetben? KA: Olyan értelemben nincs, mint mondjuk Bob Rock vagy Rick Rubin, ennél az anyagnál inkább a zenekar tagjai nevezhetôk producernek. Nagyjából mindannyian tudjuk, hogy mit akarunk hallani a lemezen, a gondot inkább az okozza, hogy ez a „mi” nem mindig jelenti ugyanazt mindenkinek. Ilyenkor jön a jó öreg szájkarate a próbateremben, aztán általában sikerül megegyezni, és aki esetleg még ezután is morog valami miatt, az is megszereti a következô próbára a dal új verzióját, mert rájön, hogy tényleg úgy a jobb. Godi és Szabika persze javasolnak apróbb változtatásokat, hogy esetleg ide mehetne egy más jellegû gitárszólam, oda meg kéne valamilyen vokál, de a dalokat kb. 95 % -ban készen visszük a stúdióba. LG: Mennyire zavarta össze a melót, hogy idôközben változások voltak a zenekar felállásában? KA: A lemezt még Zolikával és Makkossal (Prepelicza Zoltán basszusgitáros és Makai László dobos) kezdtük el megírni, akik idôközben vis�szamentek az Apey & The Pea-be. A dalszerzés korai szakaszában tehát még ôk is részt vettek, és lesz is olyan szám a lemezen, amiben például Zoli vokálozik, de mivel a nóták nem tôlük jöttek, nem igazán okozott zavart a távozásuk. András javasolta, hogy kérdezzük meg Fellegit (a már


LG: Már több zenekarral stúdióztál. Mi volt az, ami most jobb, és mi volt az, ami most rosszabb volt? KA: Szabika szokta mondani, hogy sose volt jobb, most a legjobb. A helyzet az, hogy nem egyszerre vesszük fel az anyagot, hanem 5-6 nótánként, így lényegesen többet kell pakolni és mikrofonozni. Ez például kifejezetten kellemetlen. Emellett készítettünk elôzetes demókat is, ezért van olyan szám, amibôl végül a negyedik verzió lesz az, ami a lemezen szerepel majd. Ezt a módszert ajánlom azoknak, akik szeretnek többet dolgozni a szükségesnél. Viszont így van lehetôség arra is, hogy olyan dolgokat megváltoztassunk, amiket mondjuk egy hónap távlatából

már nem érzünk százasnak. Hogy ez jobb vagy rosszabb, mint bármikor korábban, azt nem tudom, mindenesetre jó tapasztalat. Ami más volt még, az az, hogy egyetlen korábbi zenekaromban sem vettem fel a mankógitárok végére szóvicceket, amelyek pedig elengedhetetlenek a jó hangulatú stúdiózáshoz. Elmondások alapján Ádám egyszer le is fordult a dobszékrôl, amikor meghallotta a kis tréfát a szám végén, ezek szerint megérte az extra erôfeszítés. LG: A Superbuttban mennyire változnak a dalok a felvételek közben? KA: Felvétel közben akkor változnak, ha valamit elrontunk a feljátszáskor. Vannak kisebb változtatások néha, mivel András mindig a kész zenei alapra írja meg a szövegeket, és elôfordul olyan is, hogy a feljátszás közben jut eszünkbe valami új megoldás, de lényegileg nem igazán, hiszen mire a felvételre kerül a sor, legrosszabb esetben is van legalább egy olyan otthoni demóverzió, amin már hallható a dal alapja. Persze az improvizatív részeknek is érdemes teret hagyni, néha egy spontán ötlet sokkal frappánsabb lehet, mint valami, amit korábban írtunk meg, ráadásul ez jó alkalom arra, hogy az embernek sikerélménye legyen a stúdióban, és ne görcsöljön túl sokat a részleteken.

sokat hozzátett a dalokhoz, még ha a tényleges zeneszerzésnél nem is volt jelen. A legjobb az volt, amikor a stúdióban az ötödik szám felvételei után véletlenül összefutottak és bemutatkoztak egymásnak: „Szia, én vagyok a dobos! – Szia, nagyon örülök, én meg a basszusgitáros.” LG: Hogy zajlott a dalszerzés? KA: Így még nem dolgoztam korábban, bele is betegedtem teljesen. Annak idején a Watch My Dyingban Bori Sanyi volt a fô dalszerzô, és nem igazán volt közös dalírás, pláne nem próbán. Hozzá kell tenni, hogy kifejezetten utálom is a klasszikus „jammeljünk, aztán majd lesz valami”módszert, mivel nem hiszek a demokratikus dalszerzésben. Ennek ellenére a Superbuttban többé-kevésbé mégis ez vált be. Általában az történt, hogy vittem egy dalt demóverzióban, megírva olyannak, amilyennek gondoltam. Volt, amikor nem mindenki pont úgy gondolta, így aztán a zenekar Ádi vezetésével szétszedte az aktuális világslágert, néhány részt kivettünk, néhány részt átírtunk, esetleg írtunk újakat, és végül összeraktuk olyanra, ami már mindenkinek tetszett. Hadd ne mondjam, hányszor küldtük el egymást a büdös francba a próbák során. Mondjuk Tomika számaival is ugyanez történt, úgyhogy egy szavam se lehet, ráadásul volt pár olyan dal is, ami csont nélkül átment úgy, ahogy megírtam.

LG: Lesz gitárszóló? KA: Na igen, a hosszú hajú metalosokkal együtt megérkeztek a gitárszólók is, ez része volt a „Metalosítsuk a Superbuttot!” tervnek. Tervezem is, hogy beszerzek hamarosan egy sárgafekete csíkos sztreccsfarmert. Viccen kívül, lesznek gitárszólók, de ez nem volt tudatos koncepció, egyszerûen ezekben a dalokban megvan a helyük. Tomival eléggé más zenei háttérrel rendelkezünk, mint a régi Superbutt-tagok, én ráadásul kifejezetten szeretem a jó szólógitározást, itt lehet szó bármilyen stílusú zenérôl. Nyilván nem malmsteeni virgákra kell gondolni, de egy-két helyen azért eleresztjük a kezünket. A szólóknak egyébként külön címeket adunk majd a bookletben, már csak ezért is érdemes megvenni a lemezt. LG: Az albumot rögzítô csapat koncertezni is fog? KA: 80% -ban igen. Ádámot viszont jelenleg nem igazán lelkesíti egy újabb Európa-turné gondolata, sokkal inkább a kreatív meló érdekli, szóval a koncerteken nem ô fog dobolni. Ezzel egyébként semmi baj, számtalan zenekarnál láthattunk már ilyet külföldön. De úgy néz ki, hogy megvan már az emberünk erre a posztra, hamarosan ôt is bemutatjuk majd a kedves közönségnek. LG: Miért van az, hogy elôbb egy kétszámos anyag jelenik meg a napokban, majd késôbb, szeptemberben a teljes lemez? KA: Hát horgászni is úgy kell, hogy elôbb beetet az ember, nem? Azért, mert a lemez kiadója megjelentet egy négyszámos elôzetest a lemezrôl külföldön, és úgy gondoltuk, érdemes felvezetni a lemezt egy ilyen kedvcsinálóval. Vagy kedv-elvevôvel… Hamarosan kiderül. n //Interjú: Dankó János //Fotó: Nagyillés Szilárd

75

interjú

interjú

Az egész csak játék GÁCS TAMÁS nevét ismerhetjük a Péterfy Bori & Love Band Téged nem címû vonatos videójából, de az Irie Maffia Slow Down Chaléjának készítésében is részt vett. A kliprendezés mellett rengeteg reklámfilmet forgat és éppen egy játékfilm készítésen dolgozik. Vele beszélgettünk klipekrôl, reklámokról és a bennük rejlô játékos lehetôségekrôl.

Lángoló Gitárok: Ha jól tudom szociológiát tanultál, ebbôl hogyan jött a filmezés? Gács Tamás: Elôtte dokumentumfilm-rendezést tanultam és a Práter utcai fotós iskolába jártam, alapvetôen mindig is ennek volt prioritása az életemben, de a dokumentumfilmek miatt elkezdett érdekelni a szociológia is, ezért jelentkeztem erre a szakra. Ez valójában inkább csak kitérô volt, szerintem az ELTE-t egy betanított kutya is el tudja végezni. Nem nagyon jártam be az órákra, csak a vizsgákat tettem le, közben pedig egy fotósnak dolgoztam, mint asszisztens és egy filmgyártó cégnél készítettem werkfilmeket, meg amit csak kellett. LG: Emlékszel az elsô klipre, amit valaha láttál? GT: Kurvára nem, de azt tudom, hogy ami elôször nagyon hatott rám az hatévesen a Csillagok háborúja volt. Akkor leesett, hogy valójában azt találok ki, amit akarok, bármi lehetséges, velem van az erô. LG: Klipeket vagy reklámokat készítesz szívesebben? GT: Én nagyon szeretek reklámokat csinálni. Néha persze korlátoznak és ettôl tudod, hogy a vége úgyis szar lesz, de nekem az egész csak játék. A klip is játék, de a reklám az iskola, ahol lehetôséged van szinte bármit kipróbálni, amit utána a klipekben felhasználhatsz. A klipeknél szabad kezet kapsz, de mivel általában alig van rá pénz, ezért mindig sok a szívás, meg a szívesség, ha meg egy reklám jó, akkor az nagyon jó! LG: Reklámok esetén fontos, hogy olyan legyen a téma, amihez szívesen adod a neved, vagy ez csak üzlet? GT: Alapvetôen üzlet, de nem fér bele minden. Pártnak például soha nem dolgoznék és egyháznak sem. De már hazudtam is, mert egyháznak már dolgoztam, mert meglepôen jó fejek voltak és jó volt a script is. LG: Mennyiben függ a zene stílusától, hogy elvállalod-e egy klip rendezését? GT: Kizárólag csak azt vállalom el, ami tetszik. Én klipen még soha az életben egy fillért sem kerestem, sôt inkább csak költöttem rá. Egyszer vállaltam be olyan elôadót, akitôl a hideg is kirázott és vállalhatatlanul szar is lett. LG: Melyik alkotásodra vagy a legbüszkébb? GT: Most egy kicsit gondolkodnom kell. Nem azért, mert annyi mindenre büszke vagyok, hanem mert a melóim pont addig érdekelnek, amíg csinálom ôket, aztán már máson pörgök, de talán azt a filmet szeretem a legjobban, amit a Református Egyháznak csináltam. Engem is meglep, hogy ezt kell mondjam, de az egy nagyon jó kis film lett, jó látvánnyal, jó színészekkel, jó díszletben és természetesen kiemelt ügyféllel.


LG: Milyen technikát használsz a legszívesebben, és van-e olyan, amit még kipróbálnál? GT: Mindenféle technikát használok, hála a reklámoknak. Természetesen én is azt szeretem, ha sok nagy játékom van, hatalmas díszletek, utómunka stb. De az elmúlt két év legnagyobb vívmánya a DSLR kamera. Teljesen jó, vállalható képük van és nagyon olcsók most már, tényleg bárki csinálhat jó klipet vagy kisfilmet gombokért egy laptoppal és egy fényképezôgéppel. Csak az ötlet számít. LG: Mitôl lehetnének még jobbak a magyar elôadók klipjei? GT: Szerintem jó klipek vannak, csak azokat nem nagyon játsszák a zenetévék. Rengeteg jó dolog van, de azért esetleg fel kell túrni a netet. LG: Mennyire engeded, hogy beleszóljanak az elképzeléseidbe egy rendezési folyamatban? GT: Klipeknél nem szeretem, de egyáltalán nem is jellemzô, hiszen tudják, hogy szívességet teszek, reklámoknál nem zavar, szerintem még mindig ez a világ legszórakoztatóbb munkája. LG: Min dolgozol most éppen? GT: Most egy tévéreklámot készítek elô és egy fotózáson melózok egyszerre. Ezenkívül próbálok összegründolni pénzt a nagyjátékfilmemre, ami valószínûleg eltart még egy ideig, de abban is lesz sok zene, meg sex and drugs and rockandroll! n

//Interjú: Molnár Csilla //Fotó: Nagyillés Szilárd

77

ELEKTROTECHNIKA

Az elektronikus zene története „Abszurditás, hogy még mindig macskabél húrokat lószôrbôl készített vonóval dörzsölve állítunk elô zenét!”, mondta Leon Theremin, az elsô térvezérlésû elektronikus hangszer, a theremin fel találója 1920-ban. Ma már a zenék többségét vagy elektronikus hangszereken játsszák vagy elektronikus eszközök közvetítésével halljuk.

5. rész

// A futuristák

A futurizmus a 20. század elején, Olaszországban született, de Oroszországban és Angliában is jelentôs szerepet játszó mûvészeti és társadalmi mozgalom volt. A futuristák a kor optimista hangulatának megfelelôen az ifjúságban, az erôben, dinamizmusban, sebességben, erôszakban, gépekben látták az emberiség problémáinak megoldását. Gyûlölték a múltat, s noha szenvedélyes nacionalisták voltak, fel akarták számolni a hagyományokat. A múzeumok, könyvtárak, iskolák felgyújtására, lerombolására buzdítottak. A háborút az emberiség megtisztulását szolgáló eszköznek tekintették. Az olasz futuristák a Mussolini vezette fasiszta mozgalom szellemi elôkészítôi lettek, a hasonló gondolkodású orosz mûvészek a Lenin irányításával kirobbant bolsevista forradalom és az abból kialakult proletárdiktatúra szolgálatába álltak.

A futurista zenészek nyálas giccsnek minô sítették a klasszikus zenét. Mûveiket a nagy városok zaja, a háború és a gépek hangjai inspirálták. Francesco Balilla Pratella 1910-ben írt, A futurista zenészek kiáltványa címû manifesztumában a harcolni szeretô fiatal muzsikusokat a konzervatóriumok, zeneakadémiák felszámolására és a kor hangjainak mûveikbe építésére biztatta. Luigi Russolo, az elektronikus zene elsô teoretikusa 1913-ban publikálta a L’Arte dei Rumori (A zajok mûvészete) címû kiáltványát, amelyben természeti és ipari zajokból komponált mûvek készítését szor-


galmazta. Számos elektromechanikus zajgenerátort (Intonarumori) épített és zajzenekart szervezett. 1917-ben, zajgenerátorokra komponált Gran Concerto Futuristico címû mûvének bemutatóján a közönség rátámadt a zenekarra. Véres tömegverekedés tört ki, amelynek hangjait Russolo a mûvéhez tartozónak nyilvánította. További koncertjei is hasonló botrányokban végzôdtek, amelyek biztosították, hogy a futurizmusról szóló hírek folyamatosan megjelenjenek a sajtóban. Russolo volt az elsô mûvész, aki a botrányok reklámértékét felfedezte. Ha közönsége túl jól neveltnek bizonyult és nem támadt a zenészekre, ôk kezdték el provokálni, inzultálni a hallgatóságot. Luigi Russolo és zajzenekarának tagjai voltak az elsô punkzenészek. Russolo botrányokon alapuló PR-taktikáját több mint fél évszázaddal késôbb Malcolm McLaren, a Sex Pistols menedzsere alkalmazta sikeresen. Russolo zajgépeit gyakran darabokra törte koncertjeinek közönsége. Ilyenkor még nagyobb, még kellemetlenebb zajokat produkáló masinákat épített. „Azt szeretném, ha minél többen megsüketülnének a koncertjeimen. Legszívesebben ágyúkkal és aknavetôkkel lôném a közönséget. Tankokkal is érdemes volna széttapostatni ôket!” – nyilatkozta. A futurista zajkutatások eredményei gyorsan beépültek az aktuális hangzásokat keresô zeneszerzôk, például Sztravinszkij, Honegger, Cowell, Antheil, a Frank Zappát tanító Varèse, Stockhausen és John Cage mûveibe. Pacific 231 címû kompozíciójában Honegger a gôzmozdony hangját imitálta. Antheil mûveinek már a címei is - Airplane Sonata, Death of the Machines, Ballet Mécanique – a futurizmust idézik. Az eredetileg Ferdinand Léger filmjéhez írt Mecha-

nikus balett zenéjét többek között 3 repülôgép motorra, 7 villanycsengôre, 16 szinkronizált gépzongorára és szirénára komponálta a szerzô. A Luigi Russolo által elôször bevetett zajzene az 1960-as években jelent meg a popkultúrában, ahol jelenléte mindmáig erôs. Elég itt Jimi Hendrix iszonyatos kakofóniákba torkolló, elektronikus effektekkel felturbózott gitárszólóira, Lou Reed Metal Machine Music-jára, a Sonic Youth-ra, Nine Inch Nails-re, Marilyn Mansonra utalnom. Russolo örökségének tekinthetô az 1970-es években, fôleg a Survival Research Laboratories, Borbetomagus és Elliott Sharp kísérleteinek köszönhetôen megszületett industrial zene számtalan irányzata. A Throbbing Gristle, Cabaret Voltaire, NON, Laibach, Nurse with Wound, Einstürzende Neubauten, The Haters, The New Blockaders, Test Dept, Clock DVA, Factrix, Autopsia, Nocturnal Emissions, Whitehouse, Severed Heads, Sutcliffe Jügend, SPK stb. törték a leg több új utat az éktelen zajongással történô népszórakoztatás birodalmába. n // Najmányi László

interjú

interjú

Kontroll nélkül A Kalicka Bisztróban ülünk (hol máshol), a Három nôvér címû, hatalmas falfestmény elôtt. A tollas sütemények ötletérôl kérdezem, ô pedig egy meghitt mozdulattal végigsimítja mûvét, miközben mesél. Ebben az egyetlen mozdulatban benne van min den: JAKÓCS DORKA gyermekien naiv, ugyanakkor érzékiségtôl áthatott világszemlélete. Lángoló Gitárok: Szereted, ha az elképzeléseid fizikai formát öltenek és nem csak a virtuális térben léteznek? JD: Igen. Számomra az érzéki örömök a legfontosabbak az életben: ahogy a szellô végigsimítja, a nap felforrósítja a bôrömet, egy finom étel, az, ahogyan átjár a zene… A festés is egy érzéki dolog, színes, nedves, kenhetô, tapintható – ezt imádom benne! Pont ezért kezdtem el viszonylag késôn foglalkozni számítógépes grafikával. LG: Voltál viszont sminkes, jelmez- és díszlettervezô, graffitiztél – manapság ennyi lábon kell állnia egy grafikusnak? JD: Ez inkább amiatt van, hogy szeretek sok mindent kipróbálni, és ha valamit élvezek, abban elmélyedek, megtanulom, és beépítem az alkotói módszerembe. LG: Ami a tanulást illeti, nem volt épp hétköznapi gyermekkorod. JD: Na igen, hatévesen Hieronymus Boschért rajongtam (nevet). Anyukám grafikus, így amióta az eszemet tudom, körbevettek a mûvészeti albumok. Gyermeki fejlôdésem lenyomatai azóta is megtalálhatók bennük: csokifolt, zsírkréta, színes ceruza – állandóan rajzoltam, észrevétlenül ivódott belém a képzômûvészet. LG: Anyukád, feltételezem, nem kényszerített minderre – gondolod, hogy ha a gyerekeknek megteremtjük a lehetôséget a mûvészetekkel való kapcsolatba lépésre, tehetségesebb, sokoldalúbb felnôttek válnak belôlük? JD: Azt gondolom, hogy van egy alapstruktúra, amivel születünk, és ha fejlôdésünk során megfelelô impulzusokat kapunk, akkor késôbb ebbôl jól tudunk rá építkezni. Ha azonban valakit nem, vagy csak részlegesen érnek ingerek, „foltos”, hiányos lesz a személyisége. A gyermekek számára nagyon fontos, hogy megérinthessék, szagolhassák, ízlelhessék a dolgokat, hallhassákláthassák a külvilágot, a környezetüket – az ideális az lenne, ha mindenki megtalálná a maga számára legtökéletesebb építôköveket. LG: A gyermeki naivitás és a gyakran morbidba hajló humor sajátos elegyet alkot a képeidben. Szándékosan alakítottad ezt így? JD: Ez egy hosszú tanulási folyamat vége. Gyermekkorom naiv rajzai után jöttek az iskolák, ahol megtanították a realista ábrázolást, majd tudatosan elkezdtem egyszerûsíteni a mûveimet, egészen addig, amíg részleteiben is stilizáltak lettek, de még érthetôek. Ami a morbiditást illeti, manapság már nem a megdöbbentés vagy a felháborítás a célom. Persze régen, amikor leborotváltam a szemöldökömet és minden nap csillagokat meg bolygókat ragasztottam a helyére, elég erôs része volt ez a személyiségemnek (nevet). Mára azonban csak azt szeretném, hogy ha valaki ránéz egy képemre, olyasmit érezzen mint én amikor megrajzoltam, vagy hozzon létre benne valami változást. A mûvészet lélekmágnes, húzzon felszínre benne valamit. LG: Hogyan képzeljük el az alkotó Jakócs Dorkát? Járja az utcákat, és amit lát, azt gondolatban már alakítja is képpé? JD: Nem, nálam a rajzolás abszolút kontroll nélküli, ösztönös dolog. Nagyon ritkán érzem azt, hogy valami megihletett, inkább csak szívom magamba az élményeket, gyûlnek bennem, aztán egyszer csak minden kiömlik, és kikristályosodik a rajzaim formájában. Ilyenkor megkönnyebbülök. Gyakran van viszont olyan érzésem (jellemzôen a legjobb képeimnél), mintha a rajzot nem is én


csináltam volna. A másik dolog, ami nagyon messzire visz, az asszociatív képességem. Rettentôen érdekes, egyes dolgokról mi minden jut eszébe az embernek. LG: Gondolom, sokszor hallottad már, hogy a képeid szokatlanul erotikusak. JD: Ó, igen, ez a téma újra és újra elôkerül. Bevallom, szoktam cenzúrázni a rajzaimat (nevet), de még így is. Én már úgy nôttem fel, hogy a szexuális érésem elejétôl volt internetem, gyakran kerestem rá szexszel kapcsolatos szavakra, láttam filmeket. Ez nyilván befolyásolta a szexrôl alkotott gondolkodásomat – nem tudom, jó vagy rossz irányba, de mindenképp változtatott rajta. Fogalmam sincs, milyen lennék, hogyan viselkednék, ha sosem láttam volna pornót, azt azonban nem gondolom, hogy a képeim obszcének volnának. Talán kicsit bizarrak. De kizökkenteni olyan jó! n

//Interjú: Csepelyi Adrienn //Fotó: Nagyillés Szilárd

81

gróf balázS 35

kritika

Felér egy háborúval Dr máriás ´ nélkül nem élhetek miloševic Noran Könyvesház, 2011 Az idén 25 éves Tudósok motorja és a magyar kortárs mûvészet legmarkánsabb és legsokoldalúbb jelensége újabb könyvvel gyarapítja bibliográfiáját. Az eddigi fiktív történetek helyett ezúttal saját életének történetét írja le. Ha bárki olvasta akár a Lipótot, akár a Lomtalanítást - nekem ezekhez volt eddig szerencsém - és kissé megriad, hogy a fantázia szülte, az ôrület minden szegletét bejáró történetek helyett akár csak egy árnyalattal is szárazabb olvasmányt kap, ki kell hamar ábrándítsam. De mit is várhatunk egy olyan embertôl, akinek kijutott a délszláv háborúból, végigturnézta fél Európát a kontinens egyik legformabontóbb zenekarának élén több ízben, amely szintén felér egy háborúval és egy olyan, a radikalizmus mindkét pólusát bôven kimerítô emberrel alkotott jó ideig, mint Bada Dada?

A könyv hatalmas erénye a személyes és ôszinte hangvétel mellett, lévén, hogy idôrendi sorrendben halad, a könyv gerincét alkotó témák – úgymint a délszláv háború és a sorkötelesség megúszása érdekében folytatott reménytelennek tûnô harc, a Tudósok története és a turnékhoz dukáló rendhagyó történetek, illetve Bada Dada világgal folytatott harcának lekövetése – tökéletes idôzítéssel váltanak, így a könyv egy pillanatra sem ül le és végig dinamikus, lendületes olvasmány marad. Tegnap egész véletlenül elôkerült a Tudósok elsô lemeze kazettán úton Kassa felé, és azt hallgatva felmerült bennem a kérdés, hogy összekapcsolódik-e a tény, hogy épp valahol Prága és Oslo között egy repülôgépen fejeztem be a könyvet azzal, hogy még mindig nem tudom, mi történik velem csak zúg-búg, csak zúg-búg, csak zúg-búg a fejem.

//Pándi Balázs

Zárókô a Marton-kupolához Marton László Távolodó Az utolsó funky (Válogatott és új versek) L’Harmattan Kiadó, 2011 Magyarországon mindenki ír verseket, az ember tehát nem csodálkozik, ha Marton László Távolodó is ír verseket. Azt hiszem, leginkább ettôl a gondolattól kísérve nyílik ki ez az új könyv. Ez a gondolat viszont hülyeség: kitûnô szerzôi (szerkesztôi?) ötlet volt, hogy egy bevezetôben MLT nyilvánvalóvá teszi: hé, én azelôtt is írtam verseket, közöltem ôket, elindultam egy költôi pályán, csak jött a próza, jött a zenei újságírás, a világzene, Patti Smith az asztalomra huppant – a költészetet félretolva jött lényegében minden, ami az átlag kultúrafogyasztónak ma eszébe jut Martonról. Tehát már a hetedik oldalon tisztázódik egy kérdés. Ez: egy költô. Akinek az elsô verse 1975-ben készült (amikor 4 forint volt a mozijegy), 1978-ban pedig (amikor hazajött a korona Amerikából) verse jelent meg a(z akkor igen-igen jelentôs) Mozgó Világban, az költô. És egyáltalán: aki húszéves korában verset ír, az költô, akár a feje tetejére is állhat. Na, én ezt nem tudtam Martonról. Marton ugyanis vendégeket hoz a házba, egy perc alatt házibuliképes lesz a csapat. Nem is akármilyen emberek költöznek a szônyegünkre. Természetesen a zene jön be leginkább, a zene, illetve a zenével megfestett kulturális halmaz lesz Marton László költô legmegbecsültebb hozott vendége. A zene izgalmas, értô, figyelmes vendég, emellett ren-

geteget tud mesélni, és a Marton-féle tálalásban sosem fontoskodó, érdekeseket mond, jó hátradôlni és hallgatni. Minden egyformán popzene – a költészet is popzene, a popzene pedig költészet. Épp ezért piszkosul örülök, hogy Marton nem volt hajlandó egy szándékosan popmentesített verseskötetet írni mondjuk kizárólag a fákról, az ôszrôl vagy a szerelemrôl, hogy minél jobban bizonyítsa „hagyományos” költôségét. Hiszen, ugye, nem kell bizonyítania semmit. A költô dolga arról írni verset, ami érdekli. Azért költô. Minimál, reflexív, eszköztelen, száraz, cinikus, szemlélôdô és félszegen ironikus költészet ez. És roppant kíváncsi vagyok az alternatív történetre: mi történik, ha költônket nem csalja el annak idején Patti Smith és a Magyar Narancs zenerovata, a próza és minden más ettôl a verses papságtól. Biztos vagyok benne, hogy most életmûrôl beszélnénk. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy ilyen újságírói, zenei gondolkodói életmûvet, mint ami a neve mellett áll, csak nagyon keveseknek dobtak az égbôl – méltóan kezelni ezt az ajándékot, na az pedig szintén ritka jelenség. Neki sikerült. És itt van bónusznak egy verseskötet, ami nagyon-nagyon fontos alapköve (nálam záróköve) a Marton-kupolának. Egyszerûen örülök Marton Lászlónak, az eddig ismertnek és a most megismertnek ugyanúgy – és nem tudom, melyik erôsebb-szebbfényesebb-komolyabb. Jöjjenek együtt, aztán lesz valami. //Szálinger Balázs

82 2011 #03 LÁNGOLÓ GITÁROK GRÓF BALÁZS 2010

interjú

interjú

Utoljára még ugrik egyet az ember SZÖRÉNYI LEVENTE tavaly év végén adta Hattyúdal címû koncertjét, amivel szándékai szerint lezárta színpadi karrierjét. Színpadi mûvek zeneszerzôjeként természetesen folytatja, és sok más mûfaj mellett a könnyûzene is a mai napig hatással van rá. Lángoló Gitárok: Miért döntött úgy, hogy nem lép többet színpadra? Nem úgy néz ki, mint egy megfáradt rockzenész. Szörényi Levente: Pont ezért! Jó az, ha az ember rosszul érzi magát a színpadon? A közönség úgyis megneszeli azt, ha már valami nincs rendben, azok meg fôleg, akik kicsit jobban ismernek. Ilyenkor nem is csak a rosszindulatú emberek kezdenének találgatni, hogy biztos nincs elég pénze vagy valami más miatt folytatja akkor is, mikor már úgy kell kipréselni magából az egészet. Nem jó, ha azzal foglalkozik a közönség, hogy ez meg ez a hang már nem jött ki, nem olyan, mint régen, már a mozgása sem a régi. Mondjuk ezzel az utóbbival volt a legtöbb gond, de nem vette észre senki, köszönhetôen, hogy immár tíz éve járok Hévízre. Szóval azért még utoljára csak elugrik az ember a padlóról. A lehetô legjobb formában akartam még egy utolsó rendezvényt csinálni, aminek az volt a célja, hogy velem együtt az ott lévô emberek is átgondolják eddigi életüket és jól érezzék magukat. Azt hiszem ez maximálisan sikerült. LG: Nem volt szomorú azt a bizonyos utolsó ugrást megcsinálni? SzL: Akkor és ott nem gondolkozott rajta az ember, csak játszotta, ami jön, csak élvezte a közönség szeretetét. A zenész olyan, mint a cirkuszi ló: ha meghallja a trombitát, felágaskodik. Akkor és ott meg kell csinálni, nem gondolva arra, hogy mi lesz utána. És nem bántam meg a búcsút, sôt inkább egyfajta megkönnyebbülés lett rajtam úrrá, hogy nincs már az a stressz, mint amikor a színpadon észreveszem, hogy ez vagy az nem úgy jött össze, és ez még akkor is idegesít, ha a közönség ebbôl semmit nem fog fel. Egyszerûen úgy éreztem magam a koncert után, mint amikor egy jó szeretkezésen van túl az ember, ráadásul, ha még szereti is az adott lányt, akkor aztán teljes a boldogság. LG: Nagy hangsúlyt kapott a búcsúban, hogy csak a színpadtól vonul vissza. A zeneszerzésben hol folytatja? SzL: Ahol abbahagytam. Van egy tervem, ami egyelôre nyúlik, mint a rétestészta, mert egyéb körülmények hatására állandóan le kell állnom a megvalósításával. LG: Gondolom, ez is színpadi mû lesz, ahogy a legutóbbiak. SzL: Igen, az lesz. Semmi értelme nincs már a mai világban lemezkiadással, könnyûzenével foglalkozni. Nekem legalábbis biztos, hogy nincs. Mellesleg hiába írok meg egy lemezt 12 számmal, akármit csinálhatok, azt mondják majd, hogy az Illés jobb volt, a Fonográf jobb volt. Ez a hagyományos könnyûzene számomra kifutott. Egyedül a színpadi mûvekben találom meg azt a teret, ahol még tudok újat mondani, ahol még kifejthetem a gondolataimat. Természetesen nem várom azt, hogy a közönség ezt feltétlenül szeresse, mert persze ott meg az István, a király az etalon. De amúgy a mûvész halála, mikor azon kezd el gondolkozni, hogy mi is tetszene a hallgatóinak. Ezek a mûvek nem arra készülnek, hogy a közönség padlót fogjon tôlük, hanem hogy az ember elmondhassa, ami még benne van. Aztán, hogy a jövôben mi lesz a sorsuk, majd az idô eldönti.

84 2011 #03

A ROVAT TÁMOGATÓJA AZ

LG: A magyar könnyûzene egyik meghatározó alakjaként figyeli a mai hazai zenekarokat? SzL: Direktben nem szoktam figyelni, de akaratlanul is beléjük akadok sok helyen, és akkor általában kíváncsian hallgatom ôket. De megmondom ôszintén, annyira nem teszik, amit hallok. Nem jó irány ez a külföld gátlástalan majmolása a trendeket tekintve. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy az itthoni zenekarok nem tudnak zenélni, mert tudnak, viszont nem visznek bele semmi egyéni ízt, nem kísérleteznek. Na meg, hogy a cigányok elkezdik utánozni a feketéket! Minek?! Azt a kultúrát minek akarják ôk leutánozni, van sajátjuk! Nagy hagyománya van az országban például a cigány dzsesszmuzsikának. Miért nem efelé haladnak a hazai roma fiatalok? Pedig tele van számukra példaképekkel a mûfaj. Iskolatársam volt például Kôszegi Imre, aki a mai napig nagyon híres dzsesszdobos, vagy Bajtala Janó, akivel volt közös zenekarunk is, amelyben Ráduly Misi is játszott. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy mindannyian álljanak neki dzsesszt játszani, de a külföld gátlástalan lenyúlása, az ottani hiphop, meg hasonló mûfajok majmolása borzasztó. Ezekkel a magyar könnyûzene elképesztô zsákutcába jutott, és nem tegnap óta, hanem jó ideje. Nincs benne fantázia, nincs semmi. A tehetségesek sem arra használják, ami bennük rejlik, hogy valami tényleg egyénit alkossanak. Igaz, nem is kívánja ezt az általános trend, elég, hogy valami farmert eladjanak vele, aztán kész. LG: Pedig mondják, hogy negyven évvel le vagyunk maradva külföldtôl a könnyû zenében is. SzL: Nekem errôl nehéz beszélni, mert az Illés, mikor indult, úttörô volt az országban. Mi elsôsorban a Beatlest tartottuk idolnak, de hatott ránk a Kinks is például. Szóval nem arról van szó, hogy nem hathat az emberre valami, akár külföldi zenekar is. Ez a komolyzenében sem bûn, simán kimutatják a szakértôk, hogy az adott szerzôre hatott-e Wagner vagy nem, de sosem komplett másolásról beszélünk.

DALOK | SZERZÔK | JOGOK

A zenész olyan, mint a cirkuszi ló: ha meghallja a trombitát, fel ágaskodik. Akkor és ott meg kell csinálni, nem gondolva arra, hogy mi lesz utána. LG: Ha már Beatles és idolság. Mit szólt, amikor szétvált a legendás Lennon–McCartney szerzôpáros? SzL: Ezeket az ember akkor személyes sérelemként élte meg. Sajnos nem sokat tudunk a részletekrôl, a lemezeket is csak nehezen szereztük be. Csak itt-ott jutottunk olyan információkhoz, hogy Paul McCartney meg John Lennon összerúgta a port és hogy esetleg ehhez köze volt Yoko Onónak. De mondom, a Beatlesnek ezt a vergôdését tényleg személyes sérelemként éltük meg, legalábbis én magam biztosan. Egyébként két zenész volt, akiknek a halálát úgy fogadtam, mintha családtag ment volna el. Az egyik Louis Armstrong, a másik pedig Ella Fitzgerald. Egyszerûen nem hittem el, hogy ôk meghalhatnak. LG: A Beatles-tagok szólólemezeit hallgatta a feloszlás után? SzL: Persze, de az elején nem igazán értettem, hogy Lennon mit akar, aztán késôbb Bródy ismertette meg velem a lennonizmus lényegét. Az azért tapintható volt, hogy Lennon extravagáns figura, nem hiába csapott le rá Yoko Ono is. Már a Beatlesben érezhetô volt, hogy ô nem feltétlen csak abban az egységben gondolkozik, amitôl az a zenekar annyira egyben volt. Az idôk során meg kiderült, hogy ugyan Lennon kívülrôl jóval erôsebb egyéniségnek tûnt, de mégis McCartney volt az igazi kohéziós erô, ô volt az igazi zenész, sôt a mai napig az. Egyszerûen zseniális, amit az a fickó mûvel. Pont a napokban láttam egy koncertvideóját, hát, le a kalappal elôtte.

zasztó volt. A karrierjét tekintve pedig direkt nem segítettem neki, nehogy az a vád érje, hogy csak az apja miatt jut el oda, ahová. Igaz, nem is kért meg rá. Késôbb kérdôre is vontak ismerôsök, hogy miért nem segítek neki. Jobb így, mintha az elôbbi történt volna. Készített ô amúgy két szólólemezt is, amiknek az az egyedüli bajuk, hogy túl komolyak egy olyan fiatalembertôl, mint ô, és a mai közegben nem találtak el a közönséghez. LG: Idén kapott két díjat is, egyet a Mahasztól (Fonogram), egyet az Artisjustól. Számítanak a díjak? SzL: Amíg az ember életében kapja, igen. Jó az az érzés, hogy nem csak saját magamnak tetszik, amit készítek, hanem mondjuk a közönségen kívül a szakmának is. De ez csak hab a tortán, a lényeg, hogy a zenész önmagának tetszô dolgot készítsen. n

//Interjú: Dankó Gábor

LG: A Beatles utáni zenéket szerette? Olyanokat, mint pl. a Led Zeppelin? SzL: Ó hogyne! Amikor a Zeppelint meghallottam, majdnem magam alá csináltam. Az a riff (itt elkezdi dúdolni a Whole Lotta Love elejét – a szerk.). Hát az elmondhatatlan volt! A Zeppelinrôl is az jut eszembe, hogy akkor még tényleg tudtak zenélni az emberek, tényleg valami különlegeset alkottak. Örs fiamnak is pont az elôbb dúdolt dalt mutattam meg, mikor elkezdett különféle tárgyakat püföl ni, hogy figyelje, milyen különlegesen jön be a dob a hosszú lábcines kiállás után LG: Örs kapott valami direkt útmutatást a zenéhez? SzL: Adogattam neki zenéket, de maga fedezhette fel a dolgokat. Például a Boney M-et is engedtem neki, pedig az nagyon bor-



85

HOGYAN LEGYÜNK ROCKSZTÁROK

White metal Már egy elôzô interjúban felmerült az, hogy a legális, potenciális bevétellel rendelkezô di gitális terjesztés elôfeltétele a számlaké pes ség, a fesztiválfellépésekrôl nem is be szél ve. Hogy pontosan mit jelent ez, és mini má lisan milyen feltételek kellenek ehhez, errôl KOCHNYÁK JÓZSEF könyvelôvel beszélgettem, aki a rockszakmában gitárosként a Lake Of Mind progres� szív zenekaron keresztül érintett. Aki a konkrétumokban szeretne elmélyülni, az menjen az Elôadómûvészi Jogvédô Iroda honlapjára (www.eji.hu).

Lángoló Gitárok: Milyen elôfeltételek kellenek ahhoz, hogy egy zenekar, vagy zenekari tag számlát állíthasson ki egy fellépésrôl? Kochnyák József: Ahhoz, hogy egy zene kar vagy zenekari tag számlaképes legyen, több vállalkozási forma közül választhat. Vagy mûvészeti tevékenységet folytató adószámos magánszemély lesz, vagy egyéni vállalkozó, vagy pedig gazdasági társaságot alapít. Ez utóbbiak közé tartozik például a betéti társaság, azaz a bt., és a korlátolt felelôsségû társaság, azaz a kft. LG: Melyik vállalkozási forma a legjobb egy zenekar tagjai számára, ha egyikük sem vállalkozó? KJ: Amatôr szinten, évi pár fellépés miatt szerintem nem érdemes céget alapítani vagy egyéni vállalkozói igazolványt kiváltani, mert a fellépési díj után befizetendô adók, a köny velô díja stb. elviszik a bevétel nagy részét. Ha mindenféleképpen szükséges számlát kiállítanunk, mert másképpen nem jutnánk fellépési lehetôséghez, akkor amatôr szinten szerintem az a legegyszerûbb, ha a zenekar egyik tagja adószámos magánszemélyként, megbízási szerzôdés alapján ad számlát a fellépésekrôl. Ebben az esetben nincsenek cégalapítási költségek, az adóbevallás viszonylag egyszerûen elkészíthetô, így könyvelô sem szükséges feltétlenül. LG: Ha egy zenekarnak már van olyan produktuma, mondjuk egy album, amit digitálisan és offline módon is terjesztene, kiadó nélkül, akkor is ez az adószámos megoldás a legegyszerûbb? KJ: Ebben az esetben már szerintem ki kell váltani az egyéni vállalkozói igazolványt vagy céget kell alapítani, mivel ez már rendszeres termékértékesítésnek minôsül.

86 2011 #03

LG:: Durva becsléssel nagyjából milyen bevételek után kell vagy érdemes váltani az adószámos magánszemélyi vállalkozási formáról? KJ: Rendszeres, évi több százezres bevételnél már érdemes elgondolkodni a váltáson. LG: Legális-e az a gyakorlat, amit ilyenolyan fellépô zenekaroktól hallok, hogy „van egy haverom, akitôl tudok számlát hozni a fesztiválos fellépésre”? KJ: Nem. Ebben az esetben a kiállított számla fiktív számlának minôsül, mivel nincsen tényleges üzleti kapcsolat a számlában szereplô felek között. Ez akár kimerítheti az adócsalás tényállását is. LG: Elsô körben milyen alapvetô költségekkel kell számolniuk azoknak, akik a zenélést vállalkozási formaként is képzelik? KJ: Amennyiben cég alapítása mellett döntünk, számolni kell az ügyvédi költséggel (15 000-25 000 Ft), cégeljárási illetékkel (15 000 Ft). Ha kft.-t szeretnénk alapítani, akkor rendelkeznünk kell törzstôkével (minimum 500 000 Ft), amihez hozzájárul még a könyvelô díja (havi 5000–10 000 Ft-tól). Ezután jönnek az adók, járulékok, amelyek mindig változ(hat) nak. Jelenleg ez az éves eredmény után társasági adó 10%, iparûzési adó 2%, az adózott eredménybôl fizetett osztalék után: fizetendô 16%-os személyi jövedelemadó és 14%-os egészségügyi hozzájárulás. Ha egyéni vállalkozói igazolványt szeretnénk kiváltani, akkor ennek az illetéke 10 000 Ft. Emellett a könyvelô díjával, az adókkal és a járulékokkal itt is számolni kell. Itt is az eredmény után fizetendô a 10% vállalkozói nyereségadó, az iparûzési adó 2%, valamint az adózott eredménybôl még lejön a 16%-os személyi jövedelemadó és a 14%-os egészségügyi hozzájárulás is.


Ha adószámos magánszeméllyé szeretnék válni, akkor a Nemzeti Adó- és Vámhivatalnál (NAV) ingyenesen lehet igényelni adószámot. Itt csak az adók és járulékok merülnek fel: a kifizetendô összegbôl a személyi jövedelemadó 16%-a, foglalkoztatói társadalombiztosítási járulékok 27%-a, illetve az egyéni járulékok 22%-a. LG: Ezek a számok akkor is helytállóak egyéni vállalkozás esetén, ha nincs más bejelentett munkahelyünk? KJ: A válasznál feltételeztem, hogy mindenkinek a csapatban van ezen felül állása. Amennyiben a zenekar a fôállás, akkor, mind egyéni vállalkozói és céges esetben is, minden hónapban meg kell fizetni a minimálbér után a járulékokat. Ennek összege a mai állás szerint kb. 40.000-50.000 Ft havonta. Az összeg attól is függ, hogy jogosult-e adójóváírásra, de ebbe most ne menjünk bele. Amen�nyiben az illetônek van máshol 36 órát elérô munkaviszonya, és nem vesz ki bért, csak év végén osztalékot a nyereségbôl, akkor az általam mondott számok érvényesülnek. Ez szintén igaz egyéni vállalkozóra és cégre is. Nem hiszem tehát, hogy átlagos 16-23 éves srácok, gimnázium vagy fôiskola mellett, ilyen vállalkozási formákat tudjanak mûködtetni. LG: Amatôr szinten mûködtethetô-e teljesen „fehéren” egy zenekar? KJ: Természetesen mûködtethetô, de nagy valószínûséggel nyereségünk nem fog származni belôle. Ha pedig nincs más munkahelyünk, akkor érvényesülnek az elôzô kérdésben foglaltak. Mindenki megtippelheti a jelenlegi viszonyokat ebbôl. n //Interjú: Tóth András


Ajánld a lakhelyed

Ajánld a lakhelyed

mira aroyo (ladytron) MIra Aroyo

Szófia

Tel-Aviv

LÁTNIVALÓ

LÁTNIVALÓ

Mikor Szófiában éltem, még olyan kicsi voltam, hogy leginkább az érdekelt, hogy az ovis barátaimmal rohangálhassak összevissza. Az épületek viszont már akkor is lenyûgöztek. Gyerekként azért, mert nagyon színesek voltak, felnôttként pedig a szépségük miatt. Nagyon tetszett a Székesegyház, vagy Szent György temploma, ami nagyon el van dugva, pedig a belvárosban található.

Izrael vidéke rendkívül gazdag történelemben. Mikor itt éltünk még mindig bôven gyerek voltam, ezért nekem az volt a látványosság, hogy mennyire más a két kultúra. Ez egyébként a mai napig bennem van, sokkal könnyebben veszem a turnézást azáltal, hogy gyerekkoromban megtapasztaltam több ország kultúráját is.

TENNIVALÓ

TENNIVALÓ

Miután kirohangáltam magam az ovis barátaimmal, sokszor mentünk fel télen síelni a Vitosa hegyre. Az a nagyon klassz Szófiában, hogy a város nincs nagyon magasan, viszont a Vitosa csúcsai bôven a tengerszint feletti 2000 méterre törnek. Szerettem ide járni kirándulni, a nemzeti park is nagyon szép.

A hegyvidék után éles váltás volt, hogy már nem síelgetni jártunk a barátaimmal, hanem a ten gerhez fürdeni suli után, amit nagyon élveztem, bár ôszintén szólva egy idô után hiányoztak a hegyek.

ENNIVALÓ

ENNIVALÓ

Nagyon hiányoznak a tésztafélék. Nagyon sok tésztát ismernek, és imádtam a töltött fajtákat. Mindent beletöltenek vajas vagy leveles tésztába, szórnak egy kis sajtot a tetejére, és megsütik. Ugyanez édesben is mûködik, sajt nélkül.

Mivel ott volt a tenger, evidens volt hogy abban az idôszakban a halételekre kattantam rá, amik azóta is nagy mániáim. Imádom a halakat és a tengeri herkentyûket. Ami viszont innen is, és Bulgáriából is a legjobban hiányzik, az a friss zöldség. Most hogy Angliában élek, kénytelen vagyok vagyonokat költeni elképesztôen ízetlen és rossz zöldségekre, ami itt megszokott, ellentétben mindkét országgal, ahol felnôttem, mert ott hihetetlenül finomak voltak a friss, érett, egészséges zöldségek és gyümölcsök.

HALLGATNIVALÓ

HALLGATNIVALÓ

Nagyon sok a kreatív ember, de az a fájó pont, hogy sokan, mint ahogy ezt én is tettem, inkább elhagyják az országot, és külföldön próbálnak szerencsét, mert innen könnyebben sikerülhet a befutás.

Megpróbálom követni mindkét ország zenei felhozatalát, de nem tudok példát mondani. Nagyon sok jó banda van.

Bulgária Nevsky Katedrális

Vitosha hegy

Bolgár kaja


mira aroyo (ladytron)

MIra Aroyo

Izrael

Tel-avivi design múzeum

Tengerpart

Tengeri kaja

89

the end

Thug Life

Tupac Amaru Shakur 1971.06.16.–1996.09.13. „In my death, people will understand what I was talking about.” 2Pac

25 év nem nagy idô, Tupac Amaru Shakurnak, vagyis 2Pacnak mégis elég volt ennyi hozzá, hogy örökké a legnagyobbak között emlegesse az utókor. Képzeljük el a világot, amiben a gettóból épphogy kitörô hiphop még nem puszta kiegészítôje volt pár r’n’b-énekesnô nyekergésének, hanem a lehetô legmaszkulinabb stílus, tele élettel, mondanivalóval és feszültséggel. Ez a feszültség okozta 2Pac halálát is, amikor hét napig tartó kóma után 1996. szeptember 13-án Las Vegasban itthagyott minket. A keleti part – nyugati part háborúzásának egyik vezére és kirobbantója ellentmondásos személyiség volt. A leírások alapján széleskörûen mûvelt, de néha kicsit paranoid ember volt, ez utóbbi játszhatott szerepet abban, hogy a mai napig nem tudni, tényleg korai jó barátja, Notorious BIG embereinek lövései indították el a köztük lévô, mindkét fél halálával végzôdött viszálykodást, vagy csak a dalokhoz kellett az ellenségkép. 2Pac szövegeinek témaválasztásai nem voltak különlegesek: a nehéz gyermekkor, rasszizmus vagy épp a vele szemben álló rapperek lehordása szinte kötelezô a stílusban, ugyanakkor kevesen tudták nála érzékletesebben és provokatívabban produkálni ezt. A 2Pacalypse Now címet viselô debütlemezét állítólag többek közt azért sem akarták kiadni, mert nagyon élesen bírálta rajta a rendôrség módszereit. 2Pac fordulópont volt. Manapság szerencsére már senki nem veszi komolyan a kelet – nyugat háborút az USA-ban, de ehhez sajnos az kellett, hogy elveszítsünk egy kivételes tehetséget, akinek biztos, hogy lett volna még mit mondania. 2Pac azóta a XX. század utolsó évtizedének egyik szimbóluma, akinek a neve egyet jelent a felesleges erôszakra való megemlékezéssel. n

//fekô


INGYENES KÖNNYÛZENEI MAGAZIN 2011 JÚNIUS JÚLIUS

Recommend Documents