INGYENES KÖNNYÛZENEI MAGAZIN 2011 ÁPRILIS MÁJUS

INGYENES KÖNNYÛZENEI MAGAZIN | 2011 ÁPRILIS–MÁJUS | WWW.LANGOLOGITAROK.HU

11/02

QOTSA

RADIOHEAD | DJ PALOTAI | MOTOWN RECORDS | THE STROKES | NEW YORK DOLLS | SUBSCRIBE

TARTALOM 01 TARTALOM 02 HÍREK CÍMLAP 06 QUEENS OF THE STONE AGE 50 10 HENRY ROLLINS 12 MOTOWN RECORDS 14 DJ PALOTAI

LEMEZKRITIKA 42 POP 46 ROCK 50 HIPHOP 51 ELECTRO 54 DZSESSZ, VILÁG-, KOMOLYZENE PROGRAMAJÁNLÓ 58 KONCERT

18 22 24 26 27 28 30 31

RADIOHEAD THE STROKES WE PLANT ARE HAPPY PLANTS GUANO APES TWISTED SISTER HÔSÖK KISS ERZSI FOLKBEAT TEHETSÉGKUTATÓ

32 34 36 38 40

PLESZKÁN FRIGYES TURBO THE NEW YORK DOLLS SUBSCRIBE FOO FIGHTERS

CSALÁDFA 62 HBB SATÖBBI 64 STÚDIÓRIPORT 66 MERÉNYI DÁVID 68 ELEKTROTECHNIKA 70 TAMARAJZ 72 VHK-KÖNYV 74 CSINÁLNÁNK A FESZTIVÁLT 76 ÉRTÉKTELEN LESZ A ZENE? 78 AJÁNLD A LAKHELYED THE END 80 SZÉCSI PÁL

Minden jog fenntartva. Tilos a kiadvány bármely grafikai, illetôleg tartalmi elemének felhasználása vagy újraközlése, egészben vagy részleteiben, a kiadó írásbeli engedélye nélkül. All rights reserved. No part of this publication may be reproduced in whole or part without premission from the publisher. Terjeszti az Est Media Group. A pontos lelôhelyet, valamint a rendelési információt megtalálod a magazin weboldalán.

www.langologitarok.hu

POP | ZAJOK | SATÖBBI

Lángoló Gitárok

Kéthavi könnyûzenei magazin MMXI. április–május ISSN 2062-5979 Kiadó: BPRNR Kft. (1119 Budapest, Bikszádi utca 9/b) Tel.: +36-1 206 25 83 / E-mail: [email protected] Felelôs kiadó: a Kft. ügyvezetôje Fôszerkesztô: Dankó Gábor ([email protected]) Fômunkatárs: Bihari Balázs / Presscode ([email protected]) Jeli András ([email protected]) Ebben a számunkban közremûködtek: Baranyai Dániel, Bitay Andrea, Bodnár Dávid, Csepelyi Adrienn, Dankó János, Fekô Ádám, Danko Jones, Juhász Edina, Kirsch J. András, Kovács Krisztián, Kovács M. Norbert, Eron Mezza, Molnár Csilla, Nagy Gyôzô, Najmányi László, Németh Marcell, Pápai Sándor, Rácz Mihály, Rozsonits Tamás, Stoff Csaba, Szabó Zoltán, Szarvas Árpád, Tóth András, Varga Attila, Vályi Gábor Korrektor: Macskássy Zsuzsa Illusztrációk: Németh Gyula ([email protected]) Lapterv/tördelés: Jeli András + Pais Andrea  /  typoslave ([email protected]) Képelôkészítés: Tábori Tamara / GOCPONT Nyomdai kivitelezés: DEMAX Mûvek (1151 Budapest, Székely Elek u. 11.) Értékesítési képviselet: BPRNR Kft., 1114 Budapest, Ulászló utca 8. Tel.: +36-1 206 25 83 / E-mail: [email protected] 

HÍREK

HÍREK

Mehetünk is át Szerbiába, a nálunk is többször említett újvidéki Exitre, olyan fellépôkkel mint a Pulp, az Arcade Fire, a Grinderman, vagy a Portishead, kb. 28 000 Ft-ért. Innen irány Barcelona, a Benicassim, Arctic Monkeys, The Strokes, és Mumford & Sons nevekkel, 50 000 Ftért. A Szigetünk zárja a legkúlabb fesztiválszezont, Interpollal, Pulppal, Dizzee Rascallal, és Crystal Castlesszel, 46 000 Ft-os ottalvós bérlettel. A lista külön kiemeli természetesen az elhelyezkedést, a fesztivál befogadóképességét és a koncerten kívüli elfoglaltságokat. (A blog nem értékelte a nagy-britanniai fesztiválokat.)

2007-ben. 2010-ben a Brit Birodalmi Érdemrend tagja lett, ami az ötödik legrangosabb kitüntetés az Egyesült Királyságban. Betegségével két évig küzdött, március 18-án, winchesteri otthonában érte a halál.

Winkler KOMMENT: Nyugodjék békében. Ha híres zenész lennék, érdekes volna, hogy nagy hatással volt rám a Shadows, de legalábbis anno a híres szombathelyi Kutyahús együttesben gyakran játszottunk egy Shadows-számot, de csak próbán, és csak amíg a bôgôsünk, Tomi végre meg nem érkezett. Oké, bevallom, Lordot is játszottunk, és ha azt hittük, senki sem figyel, az Ossiantól az Acélszívet. Hogy melyik volt a konkrét Shadows-szám, nem tudom, mert azóta is csak Betûreklám címen szólal meg a fejemben.

Winkler KOMMENT: Nem voltam más európai fesztiválon, de másoktól azt hallom, hogy a Sziget abszolút versenyképes, ha nem jobb, mint bármelyik. Oké, ne a fellépôket nézzük, mert tényleg kevés az igazán jó, kurrens, nagy név, de mint fesztivál, a Sziget nagyon bivaly. Én egyszer voltam Brazíliában a Rock in Rión, és teljesen megdöbbentem, mennyire nincs ott semmi – gyakorlatilag egy látványos dizájnnal körbekerített nagyszínpad, ráadásul valami iszonyatos pusztában. Lehet, hogy nem olcsó, bár drágának se lehet nevezni, de ilyen, hogy szigeten, színházi produkciók, meg minden egyéb marhaságok, béke és szeretet, satöbbi, szóval ilyen máshol, egy világváros közepén nincs. Talán a Sziget Magyarország egyetlen értelmes produkciója az utóbbi két évtizedbôl.

Winkler Róbert

kommentálja a Lángoló Gitárok híreit (www.langologitarok.hu)

Soha nem hallott Kurt Cobain-dal Március 14-én mutattak be egy dokumentumfilmet, ami Patty Schemel­ rôl, a Hole egykori dobosáról szól. A Hit So Hard címû film Schemel drogokkal való küzdelmét ábrázolja, és azt, miképp dolgozta fel olyan hozzá közel álló emberek halálát, mint Kristen Pfaff, a Hole basszus­gitárosa és persze Kurt Cobain. A szenzáció természetesen egy Schemel által felvett videó lesz, amin Cobain és felesége, Courtney Love együtt játs�sza a Stinking Of You címû dalt, amit közösen írtak, és még soha nem mutatták be sehol. „Kurt sokat lógott velünk, mert gyûlölte a zenekarát (gyk: a Nirvanát)” – mondta Love a felvétel körülményeirôl. Schemel egyébként 1998-ban szállt ki a Hole-ból, ami a tervek szerint március 28-án New Yorkban adja 13 év után az elsô olyan koncertjét, amelyen az összes alapítótag részt vesz.

Jön az új Morbid Angel-lemez Death metal rajongóknak örömünnep lesz 2011. július 6., akkor jelenik meg ugyanis nyolc év szünet után az új Morbid Angel-lemez Illud Divinum Insanus címmel. Ez az album lesz az elsô, amin hátproblémái miatt nem Pete Sandoval dobol majd, hanem a helyettesítô Tim Yeung, és az 1995-ös Domination óta szintén ez az elsô lemez, amin újra David Vincent, a klasszikus felállás basszusgitáros-énekese szerepel majd. A beharangozó kislemez május 16-án jön, ezen a már koncertekrôl ismert Nevermore kap majd helyet, illetve még egy, az albumról származó dal.

Winkler KOMMENT: A Hole-ra haragszom. Egyszer régen vettem egy Hole-CD-t, mert az elsô szám az nagyon jó volt, és szeretem az effajta punkos, nyafogó nôi énekes szarokat autóba. Sajnos siethettem, mert csak az elsô számba hallgattam bele a Hole harmadik lemezén, mely 1998-as keltezésû, a címe Celebrity Skin. Na azt a felháborító semmit, ami az elsô szám után következett, máig se hevertem ki. Egyetlen enyhítô körülmény, hogy a gitáros egy az egyben Pandacsöki Boborján. Amennyiben viszont Kurt Cobain a hír, arra nem tudok mit mondani, mert én sose bírtam Kurt Cobaint. A grunge, meg a Nirvana miatt sorra rúgták ki a kiadók a kedvenc amerikai tucatrock-zenekaraimat.

Meghalt Jet Harris, a Shadows ALAPÍTÓ TAGJA 71 éves korában, torokrákban elhunyt Jet Harris, akit leginkább, mint a Shadows eredeti basszusgitárosát, illetve mint az elektromos basszusgitározás egyik úttörôjét ismerhetünk. Harris 1959-ben csatlakozott Cliff Richard háttérzenekarához, a Driftershez, majd nem sokkal ezután, Harris javaslatára, The Shadowsra változtatták a nevüket. A basszusgitáros 1962-ben került ki a zenekarból, miután egyre kezelhetetlenebbül viselkedett a folyamatos alkoholproblémái miatt. Egy, a zenekarról szóló könyv szerint Harris depressziójának az oka, az elsô felesége és Cliff Richard közötti viszony volt. Harris 1967-ig még próbálkozott a zenéléssel, volt is pár slágere, de kiszámíthatatlan viselkedése miatt egy idô után már nem talált társakat. Ezek után dolgozott többek között földmunkásként, portásként és kalauzként is. A 80-as években ismét elkezdett aktívabban a zenével foglalkozni, tagja volt a Rapiersnek, ami csak Shadows-dalokat játszott, illetve szólólemezeket is adott ki, az utolsót The Journey címmel

4  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

Winkler KOMMENT:

Új lemezen dolgozik a Pearl Jam Már vagy 25 dal készen van az új Pearl Jam-lemezhez, legalábbis Jeff Ament ezt nyilatkozta a minap a Billboardnak. A basszusgitáros elmondta, hogy áprilisban összeül a zenekar, meghallgatják a demókat, megtanulják az összes számot, aztán kiválasztják azt a maximum 15-öt, amit még az idén fel is vesznek. A zenekar egyébként most ünnepli a Ten lemezének a 20. évfordulóját, aminek örömére Cameron Crowe rendez egy dokumentumfilmet, megjelenik majd egy könyv, illetve egy fesztivált is összeraknak, plusz díszdobozban újra kiadják még idén a Vs. és a Vitalogy lemezüket is. Ennek ellenére Ament nem szeret a múltba révedni, ô inkább az új lemezre fókuszál majd. Felvetôdhet amúgy az a kérdés is, hogy Matt Cameron dobos hogyan vesz részt a munkában, lévén, hogy ô pont ugyanekkor dolgozik majd a Soundgarden új lemezén is, de errôl nincsen egyelôre semmilyen információ.

Winkler KOMMENT: A Pearl Jam sem áll hozzám közelebb, mint a Nirvana, hasonló okokból. Nagy különbség persze, hogy a Pearl Jam jó. Próbáltam megszeretni, az utóbbi években sokszor hallgattam is, hátha, de immúnis vagyok rá.

Amikor bejött a Morbid Angel, nagyon boldogok voltunk, hogy gyorsabb, meg durvább, mint a Slayer. De talán pont a Morbid Angel a jó példa arra, hogy a Slayeren túl már könnyen belefut az ember a nevetségességbe, vagy legalábbis a nehezen komolyan vehetôségbe. A Szigeten elég jók voltak, bár akkor már rég nem hallgattam tôlük semmit. Kerestem is David Vincent homlokán a beleégetett sátánkeresztet, de hiába, hiszen az sajnos a deicide-os Glen Benton homlokán van. A múltkor valamiért letöltöttem néhány lemezüket, de ehhez azt hiszem, huszonévesnek kell lenni.

Mégsem lesz új Slipknot? A jelenleg Ausztráliában az Avenged Sevenfold vendégeként a Stone Sourral turnézó Corey Taylor elárulta, egyáltalán nem biztos, hogy lesz új Slipknot-lemez. Egy interjú során rákérdeztek a korábban már biztosra vett folytatás állására, és ekkor vetette fel Taylor az esetleges feloszlást: „Nem látom, hogy haladna a dolog. Ha valaki mégis a vállára veszi az ügyet, én ott leszek. Nagy szelet hiányzik belôlünk. Akkora szelet, amekkorát a rajongók talán fel sem tudnak fogni. Paul volt a mozgatórugója a zenekarnak.” – mondta az énekes a tavaly túladagolásban elhunyt Paul Grey basszusgitárosra utalva. Taylor ettôl függetlenül pörög, a Stone Sour mellett júliusban jelenteti meg önéletrajzát, és a pletykák szerint elôfordulhat az is, hogy ô lesz a Velvet Revolver új énekese, bár ezeket nem erôsítette meg, igaz nem is tagadta.

Winkler KOMMENT: Hû, de rühellem a Skipknotot! És mennyire nem értem, mit látott bennük Kerry King, és miért kaserolta ôket annyira. Hirtelenjében meg se tudnám nevezni az összeget, melyért cserébe végighallgatnám az új lemezüket, akár lesz, akár nem. Ugyanez a régiekre is vonatkozik.

A Sziget a legjobb fesztiválok között Az Independent egyik blogjában összeszedte az idei év szerintük legjobb Európában rendezett fesztiváljait idôrendi sorrendben. Ez nagyszerû hírrel szolgál számunkra, mivel a legjobb ötbôl hármat is meglátogathatunk minimális erôfeszítések árán. Akár az elsôt is például, ami a Volvo Snowbombing lett április 4-tôl 9-ig, Mayrhofenben. Ez a nálunk is ismert Snowattackhez hasonló buli, tehát a zenei rendezvényeken túl a snowboard, és mindenféle téli dolgok köré épül, amúgy pedig lesz Prodigy, Magnetic Man, Pendulum, és Fatboy Slim is, nagyjáól 88 500 forintos bérletért – ami alapján elmondható, hogy elsôsorban a hangulat szerint osztályoztak. Utána már egy megszokott módon és idôben lezajló fesztivál, a németországi scheeßeli Hurricane került, idén Foo Fighters, Blink 182 és Arctic Monkeys húzónevekkel, durván 40 000 forintért árult hetijeggyel.

5

HÍREK

Meghalt Mike Starr

Winkler KOMMENT:

44 éves korában elhunyt Mike Starr, az Alice in Chains egykori bôgôse. A zenész évek óta kábítószer- és gyógyszerfüggô volt, 2009-ben a VH-1 Celebrity rehab címû valóságshowjában kendôzetlenül beszélt addikciójáról, és mindent megpróbált a leszokás érdekében. Salt Lake Cityben találtak rá a holttestére, egyelôre nem lehet tudni, mi okozta a halálát. Egykori zenésztársai részvétüket fejezték ki a családnak, pályatársai és rajongói a Twitteren köszöntek el tôle. Starr az Alice in Chains második tagja, aki fiatalon vesztette életét, Layne Staley énekes 2002-ben kábítószer-túladagolásban hunyt el. A basszusgitáros 1987-ben alapítótagja volt az Alice In Chainsnek, ô játszott a zenekar elsô két, a grunge-korszakot alapjaiban befolyásoló nagylemezén és a SAP EP-n. Az 1992-es Dirt album felvétele után (és annak hatalmas sikere elôtt) rúgták ki a zenekarból függôsége miatt.

Sose szerettem a Nine Inch Nailst, de legalább cserébe most már tudom, kit nem hívtok többet híreket kommentálni. Reznor egyébként biztos zseniális, de a lemezei valahogy nem fogtak meg, a Szigeten se értettem, mire fel ez a nagy hype. És megbocsáthatatlan, hogy a buzulást frissibe felvállalt Rob Halfordnak mennyire szar lemezt csinált.

Winkler KOMMENT: Pearl Jam, Nirvana, Hole, Alice In Chains – most szivattok? De komolyan, ami sok, az sok. Miért nincsenek érdekes hírek a Hellacoptersrôl, a ZZ Topról, a Kings Of Nuthin’-ról, vagy akár Hendrix csontjairól? A Wan2 beszop mindent, ami angol, vagy legalább béna zakó és nyakkendô van rajta, ti meg grunge-ra szûritek a Google Newst?

Hamarosan megint beindul a Nin Nagyon sokan abban a hitben élnek, hogy a Nine Inch Nails 2009 végén befejezte mûködését, pedig Trent Reznor ilyet soha nem mondott. A csapat egyedül a koncertezést hagyta abba, erre pedig a legjobb bizonyíték, hogy Reznor a hivatalos weboldalának fórumbejegyzésében mondta el, hogy hamarosan anyazenekarára kezd ismét fókuszálni. Persze csak azután, miután befejezi a Tetovált lány címû könyv David Fincher rendezte amerikai filmváltozatához a zenét, illetve ôsszel kihozza a feleségével, Maureen Maandiggel és Atticus Ros-szal közös projektjének, a How To Destroy Angelsnek az elsô nagylemezét. Ezen­kívül még egy film vár rá a közeljövôben, méghozzá a Tim Burton és Timur Bekmambetov által igazgatott Abraham Lincoln, Vampire Hunter könyv adaptációja, amiben ráadásul a tervek szerint egy rövid jelenet erejéig szerepelni is fog a friss Oscar-díjas zenész.

6  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

Meghalt Nate Dogg Március 15-én, 41 évesen meghalt Nathaniel D. Hale vagy ahogy mindenki ismerte, Nate Dogg. A hiphopsztár halálának oka egyelôre ismeretlen, de folyamatosan betegeskedett, mióta 2007-ben strokeot kapott, és a szívével is gondok voltak. Nate Dogg karrierje során három szólólemezt adott ki olyanok vendégszereplésével, mint az ôt felfedezô Dr. Dre, Snoop Dogg vagy Warren G. Utóbbival közösen írták 1994-ben a Regulate címû dalt is, ami egybôl ismertté tette mindenhol a rapper nevét.

Winkler KOMMENT: Van néhány hiphopper, akit szeretek, errôl a Nate Doggról speciel most hallok elôször. Attól persze lehetett jó, de csak annyira ráz meg a halála, mint ôt az enyém. Felteszem, néger volt, kövér, hülyén hordta a baseballsapkát, imádta a fukszot és a Cadillac Escalade-et, szentül meg volt róla gyôzôdve, hogy fegyverekkel fotózkodni, keresztapázni menô, és sok basszus volt a számaiban. Vagy lemaradtam valamirôl?

címlap

címlap

Az alapprogram Nem csak az alap lelkiállapotunk miatt siránkozunk állandóan mi, magyarok, hanem azért is, mert önálló koncertre alig jön hozzánk mérvadó és aktuális rockzenekar. Ezért volt öröm, mikor bejelentették, hogy május 28-án a Petôfi Csarnokban lép fel a QUEENS OF THE STONE AGE, akik ugyan nem friss albummal érkeznek, de attól még fontosak.

Queens Of The Stone Age Domino Records (1998, 2011) Josh Homme nem sokat kockáztatott, mikor 1995-ben feloszlatta a Kyusst. Azért nem, mert ugyan a zenekar felfelé szálló ágban volt, korántsem volt olyan népszerû, hogy a tagoknak nagyon vérzett volna a szívük érte. Mellesleg ennek a kapitulációnak nagy szerepe volt abban, hogy azóta legendaként beszélnek róluk, de itt most bele kellene menni sok „mi lett volna, ha…”-kérdésbe, szóval hagyjuk a dolgot. A lényeg, hogy Homme egy évvel késôbb Gamma Ray néven megalapította új zenekarát. Valószínûleg a kaliforniai sivatagban nem volt annyira ismert a német Kai Hansen és vidám kis heavy metal zenekara, de azért muszáj volt nevet változtatni miattuk, így lett belôlük a homoerotikus felhanggal bíró Queens Of The Stone Age. Még a névváltás elôtt felvettek egy kétszámos EP-t olyan felállásban, amiben az akkor még csak soundgardenes Matt Cameron is benne volt a Screaming Treeses Van Conner és a Monster Magnet-es John McBain mellett. Az elsô, 1998-ban megjelent hivatalos lemezen viszont már csak Homme és a Kyussból ismert Alfredo Hernández dobos játszott. Ezt a nagylemezt adta ki most a Domino Records újra, méghozzá akkora csinnadratta közepette, hogy külön turnét is rendeltek hozzá, és ennek keretében szerencsére Budapest is kap majd egy állomást május 28-án. A Queens Of The Stone Age elsô lemeze egy olyan dallal indít a Regular John képében, ami akár a Kyuss számára is készülhetett volna. Lehet, nem szándékos összekötése volt ez a múlttal, de tény, hogy még a gitárhangzás sem igazán üt el az anyazenekarétól, és lehet emiatt a riff miatt ment olyan nehezen, hogy levakarják magukról a stoner-címkét (meg persze azért, mert továbbra is sokat drogoztak). A lemezt hallgatva többször is felfigyelhetünk egy-egy olyan riffre, ami visszautalhat Homme régi zenekarára, de azért már itt is elég markánsan különbözik a zene a Kyusstól. A stílust amúgy egyszerûen csak robot rocknak nevezi az énekes-gitáros, aki eredeti neve mellett Carlo Von Sexronként is szerepel a borítón, mint basszusgitáros és billentyûs. Mellesleg tény, hogy a Queens Of The Stone Age zenéjére sokkal több csaj kapta már fel fejét, mint a Kyussra. Nem teljesen reprezentatív felmérés szerint jól lehet rá segget rázni, szóval ha a nôi nem becserkészése volt Homme célja, akkor azt elérte.

8  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

A lemez természetesen bónuszolva jött most ki újra, de nem úgy, hogy a végére odahajigálták a ritkaságokat, inkább a szerves részévé tették a plusz három dalt, így duzzasztva fel az eredeti 47 percet pont egy órára. Ezekbôl a számokból a The Bronze és a These Aren’t The Droids You’re Looking For az 1998-as Beaverrel közös EP-n jelent meg eredetileg, a Spiders And Vinegaroons pedig egy posztumusz KyussEP-n szerepelt még 1997-ben. A The Bronze amúgy egy hagyományos, éneklôs Queens Of The Stone Age-dal, abszolút nem lóg ki a sorból, a másik kettô viszont instrumentális, de szerencsére a betegebb, zajosabb fajtából, így inkább színesíti a lemezt, mint elvenne belôle.

A turnén a zenekar elejétôl a végéig el fogja játszani ezt az albumot, ami rossz hír lehet azoknak, akik csak a mainstream sikereket elért Rated R-nál, illetve a még nagyobb dobás Songs For The Deafnél kapcsolódtak be a sztoriba. A hírek szerint viszont nekik sem kell búsulniuk, lesz azért ráadás is ezeken a koncerteken. //Dankó Gábor //Fotó: Era Vulga n

A LEMEZ DALAI: 1. Regular John / 2. Avon / 3. If Only / 4. Walkin’ On The Sidewalks / 5. You Would Know / 6. The Bronze / 7. How To Handle A Rope (A Lesson In The Lariat) / 8. Mexicola / 9. Hispanic Impressions / 10. You Can’t Quit Me Baby / 11. These Aren’t The Droids You’re Looking For / 12. Give The Mule What He Wants / 13. Spiders And Vinegaroons / 14. I Was A Teenage Hand Model

9

címlap

A ráadás Az elôzô oldalon úgy fejeztük be, hogy valószínûleg a Petôfi Csarnokban is lesz május 28-án ráadás a QUEENS OF THE STONE AGE koncertjén. Aki lelkesen búvárkodik az interneten, az már láthatta, hogy a zenekar valóban nem csak az elsô lemezt játssza el, legalábbis az ausztrál koncertek setlistjébôl ez derül ki. Azt viszont nem mondjuk most meg, hogy a Föld túlsó felén miket szedtek elô, de azt igen, hogy mibôl válogathat Josh Homme és csapata!

Rated R

Lullabies To Paralyze

Interscope (2000)

Interscope (2005)

A Queens Of The Stone Age második lemeze elôrevetítette, hogy a zenekar folyamatosan változó közösség lesz. Itt szinte minden dalt más játszott föl, énekel rajta boldog-boldogtalan, még Rob Halford is, akinek a heavy metalon kívül maximum az ipari rockhoz volt köze az évek során, a betépett stonerhez viszont semmi. Itt mégis örömmel kiabálja a világba, hogy nicotine, valium, vicodin, marijuana, ecstasy, alcohol és cocaine, és mindezt kapásból az elsô dalban, a Feel Good Hit Of The Summerben. Ezen a lemezen csatlakozott Homme-hoz Nick Oliveri volt Kyuss-basszusgitáros (itt énekelt is), akivel duóban a következô években a QOTSA magját alkották.

Oliveri elment, jött helyette másik két zenész, akik a mai napig a csapat állandó tagjainak számítanak. Az egyik a volt Danzig-dobos, Joey Castillo, a másik pedig Troy Van Leeuwen basszusgitáros-billentyûs, akit az A Perfect Circle-bôl ismerhetünk. Ôk hárman szerezték a lemez nagy részét, de az örök barát Mark Lanegan is itt van ismét. A stúdió persze megint átjáróház volt a felvételkor: Chris Goss, Billy Gibbons, Jack Black, Jesse Hughes, Shirley Manson, Brody Dalle, Josh Freese mind-mind szerepel valamivel valamelyik dalban. A mai napig ez a lemez a Queens Of The Stone Age kereskedelmileg legsikeresebb albuma. Ráadás lehet: Little Sister, Burn The Witch, In My Head

Ráadás lehet: Feel Good Hit Of The Summer, The Lost Art Of Keeping A Secret

Era Vulgaris

Songs For The Deaf

Interscope (2007)

Interscope (2002) A piros borítós lemez, ami már az elsô szám elôtt elkezdôdik. Igen, ha visszatekerjük miután betettük a cd-t, akkor némi érdekességet találunk rajta, de amúgy enélkül is kiváló az egész album. Kérdés, mennyiben köszönhetô ez annak, hogy a Homme–Oliveri páros mellé beszállt Dave Grohl dobolni, és a folyamatosan a zenekar körül keringô Mark Lanegan Screaming Trees-fônök is több dalban szerzô és énekes is. Az biztos, hogy a zenekarral kapcsolatban sokan elôször a No One Knows klipjére kapták fel a fejüket, meg aztán itt van a Go With The Flow is, amit még Grammyre is jelöltek. A lemezfelvétel után amúgy Homme kirúgta Oliverit, mert állítólag súlyosan nem normális a régi haver. Ráadás lehet: No One Knows, Go With The Flow, First It Giveth

10  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

Az eddigi legutolsó QOTSA-lemez a legzártabb is egyben. Alig van vendég, már tényleg kezd zenekarra emlékeztetni a felállás, és ugyan a lemezen még csak hárman szerepelnek, mint tagok, a promófotókon már öten vannak. Amúgy az Era Vulgaris a QOTSA legnehezebb anyaga, még úgy is, hogy a 3’s & 7’s a Little Sisterhez hasonlóan tökéletes popsláger lett. A dalok komorak, nehezen adják meg magukat, de azt mindenképpen elérték a lemezzel, hogy az évtized legfontosabb rockzenekarai között emlegessék ôket. Ráadás lehet: Turnin’ On The Screw, 3’s & 7’s, Sick, Sick, Sick //Dankó Gábor n

Rovatcím

50

DANKO JONES

Hot Animal Machines, do it! Tizenéves koromban, mint a kamaszoknál ez szokás, bennem is tombolt a féktelen energia. Igyekeztem megfelelni az elvárásoknak és jó gyereknek látszani a tanárok és egyéb felsôbbségek elôtt, de közben állandóan ott bujkált a bajkeverô kisördög, aki semmi mást nem akart, mint valahogy borsot törni a felnôttek orra alá. Ehhez pedig mi adhatta volna a legjobb aláfestést, ha nem a zene. Mániákusan kerestem a dalokat, amik passzoltak a dühös és frusztrált kölyöklélekhez, és miután ilyeneket nem játszottak a kereskedelmi rádiók és tévék, más alternatíva után kellett néznem. Egyik éjjel, mikor a szülôi házban már mindenki aludt, a keresôgombot tekergetve egy egyetemi rádiónál ragadtam le, a késô éjszakai mûsorban pedig kisvártatva felhangzott valami, amitôl tátva maradt a szám. „Do it! Do it! Do it!” – kiabálta valaki a hangszórókból, tökéletesen illeszkedve az aktuális hangulatomhoz. A valakit Henry Rollinsnak hívták.

A Henryvel való ismerkedést a hallottak alapján az éppen akkor indult Rollins Bandnél kezdtem, majd fokozatosan lépkedtem vissza az idôben, mindent beszerezve tôle, amit csak tudtam. Így akadtam egyszer csak rá korábbi zenekara, a Black Flag My War albumának eredeti példányára, ami egy csapásra meg is változtatta az életemet. A My War nem hogy megszólított, de egyenesen üvöltött rám, és szinte egyfolytában hallgattam egészen addig, amíg végül a lemez barázdái el nem koptak a tû alatt. Ha manapság szóba kerül, mindig azt mondom, olyan hatással volt rám, mint amilyennel Elvis Presley vagy a Beatles lehettek két generációval korábban, amikor elôször megjelentek Ed Sullivan mûsorában. További szorgalmas kutakodás után (nem, akkoriban még nem volt internet ugye, kedves gyerekek) megtudtam, hogy a zene mellett beszélôs elôadásokat is tart, és meggyôztem pár osztálytársamat, hogy menjünk el az egyikre, ahol nem volt korhatár. Talán nem is kell mondanom, hogy megint egyik ámulatból a másikba estem. Közhelyszámba megy arról beszélni, hogy egyes dalok vagy mûvészek milyen mélyen képesek megérinteni az embert, de nekem akkor és ott, 1989ben a torontói Rivoli klub kistermében tényleg úgy tûnt, nem is szimpla elôadást, hanem valódi kinyilatkoztatást hallok. Rollins a tízéves érettségi találkozója kapcsán mesélt gimnáziumi éveirôl, és mintha csak rólam beszélt volna! Ugyanúgy fiúiskolába járt, mint én, majdnem ugyanaz volt a munkája délutánonként (ô fagyisnál, én szendvicsbárban dolgoztam a suli mellett), egy szem gyerek volt, mint én, és pont ugyanúgy frusztrálta a lányokkal való kapcsolatfelvétel kérdése, mint engem is. Máig elevenen él bennem ahogy elképzelem, más nincs is a teremben, Rollins csak hozzám szól, és azt mondja: ne féljek, minden rendben lesz. Henry egyre népszerûbbé válását némi zsörtölôdéssel ugyan, de odaadó figyelemmel kísértem. Persze, ha a zene olyan fontos valakinek, hogy egész lényét és öndefinícióját ebbôl nyeri, minden szokatlan húzás árulásnak tûnhet, pláne az olyan naiv, idealista tökfilkóknak, mint én is voltam. Amikor pár évvel késôbb a Rollins Band a Lollapalooza fesztiválon nyitott, úgy álltam ott, mint a büszke szülôk szoktak, hiszen én már jóval korábban felfedeztem ôket magamnak, és motyogtam a bajszom alatt, hogy én mennyivel jobb fej vagyok mindenkinél, mert

12  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

sokkal elôbb tudtam róluk, mint bárki más. Mindez persze semmit nem számított, a zenéjük pillanatok alatt meggyôzte az összegyûlt tömeget és nekem sem volt más választásom, mint hogy feltétel nélkül rajongjak. Több, mint tíz évvel az ezredforduló után lassan természetes trenddé válik a 80-as, 90-es éveket övezô nosztalgia. Teljes joggal fényezik újra a nagyokat – Pixies, Nirvana, Sonic Youth, Fugazi, Dinasour Jr., Jane’s Addiction és így tovább, de a Rollins Band ritkán kerül szóba. A Lollapalooza közönsége még valamennyire fel tudja idézni az End Of Silence megsemmisítô erejét, és persze ott a Weight lemez is, rajta a kissé fakó sláger Liarrel, de mintha mindenki elfelejtette volna, hogy robbantotta szét a hangszórókat a Lifetime vagy a Hot Animal Machine, és milyen bestiálisan bömbölt a Hard Volume. A Turned Inside Out vagy a Down And Away olyan dalok, amiken talán a legintenzívebb és egyben legôrültebb éneklést hallhatjuk, amit ember szalagra rögzített. És akkor a sokszor sajnálatosan alulértékelt háttérzenekarról még nem is beszéltünk. Chris Haskett gitáros, Andrew Weiss basszusgitáros, Sim Cain dobos és az állandó hangmérnök Theo Van Rock olyan keményre szôtték kifordított jazzrockjukat, hogy azzal még Greg Ginn-nek és Chuck Dukowskinak is feladták a leckét, de megirigyelhette ôket akár Keith Moon és John Entwhistle is – különösen az olyan számokért, mint a Wreck-Age, a Burned Beyond Recognition, a Black And White vagy a Hard. Kemény volt, anélkül, hogy metál lett volna és mérges, anélkül, hogy megállt volna a punk határainál. A színtéren, ahol a hitelesség mindennél többet számít, Henry az évek alatt a punk rock ikonjává vált. Gúnyolódhatnánk merevségén és sajátos modorán, de mindent felülír a tény, hogy harminc éve a figyelem középpontjában áll a punk-szcénában, és azon túl is. Olyan zenei világban, ahol ez a három évtized öt-hat teljes generációváltást jelent. És a düh, ami engem is feléje fordított, ott van továbbra is, csak ma már légiesebb, mégis erôteljesebb, teljes joggal magabiztosabb és még mindig azt üvölti rám: fucking do it! // Forítás: Vörös András n

13

50

rovatcím

Fekete párducok tamburinnal Három hónapja, január végén hunyt el Gladys Horton, a Please Mr. Postman címû számot sikerre vivô The Marvelettes egykori énekesnôje, éppen lekésve 50 éves jubileumát annak, hogy lemeze a Billboard listáján elsô helyezést ért el. Ez volt az elsô átütô sikere annak a detroiti kiadónak, ami teljesen új színt vitt a 60-as évek szunnyadni készülô amerikai popzenéjébe. Rövid áttekintés a MOTOWN RECORDSról.

Az 50-es évekre a Nagy-tavak vidékének iparvárosaiban virágzó afroamerikai közösség jött létre, és Detroitban már saját intézményekkel is büszkélkedhetett, mint például a Broadside Press (az elsô „fekete” könyvkiadó), és a Concept East Theater (az elsô „fekete” színház északon). A lemezkiadók, követve a növekvô igényeket, a 40-es évek elejétôl kezdve „nemzetiségi zeneként” kezdték árulni a fekete elôadók lemezeit, és létrehoztak egy külön slágerlistát is Harlem Hit Parade néven. Ezek a dalok azonban csak elvétve jutottak a fekete hallgatóság lemezjátszóin túlra. Ebbe az érába csöppent a koreai háborúból visszatérô, majd dzsessz­­ lemezekkel kereskedô, végül az autógyári munka mellett dalszerzôi vé­náját próbálgató Berry Gordy Jr. A fehér farmer fel­me­nôvel is ren­delkezô fiatalember kiváló érzékkel választotta ki szerzeményeihez az addig kevéssé ismert énekest, Jackie Wilsont, majd a dalszerzésbôl befolyt pénzt produceri karrierjére fordította, együtteseket kezdett verbuválni, elsôként a Matadorst (a késôbbi The Miraclest). 1959 januárjában 800 dolláros családi kölcsönnel megalapította a Tamla Recordst, fél évvel késôbb pedig a Motown Recordst. A Detroit becenevébôl, a Motor Town szavak összeolvasztásából elnevezett Motown-istálló – ami tucatnyi kisebb tematikus kiadót is magába foglalt – az elkövetkezô években elképesztô intenzitással injektálta az afroamerikai popzenét az addig fehérek által dominált slágerlistákra. Ahogy a lemezborítókon olvasható szlogen, a „The Sound of Young America” („A fiatal Amerika hangja”) sugallta, a kiadó együttesei rendkívüli szerepet játszottak a fekete és fehér közönség közti határ áttörésében.

14  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

Pedig Gordy – kezei között érezvén egy puskaporos hordó potenciálját – rendkívül elôvigyázatos volt, amint a politika került képbe. Nem véletlenül. A Motown egyik kulcsslágere, a Martha and the Vandellas teljesen ártatlan Dancing in the Street címû dala pillanatok alatt vált az 1965-ös Los Angeles-i faji zavargások egyik himnuszává, kínos helyzetet teremtve ezzel a pénzéért aggódó Gordynak, és a sajtó által militáns vezetônek kikiáltott énekesnônek, Martha Reevesnek. Öt évvel késôbb, 1970-ben már jóval óvatosabb volt, és a rajongók egyre hangosabb követelése ellenére sem engedte, hogy a Temptations kislemezen is megjelentesse a vietnami háború ellen protestáló War címû dalt („Háború – mire jó ez? Semmire sem!”), óva ezzel a kiadó aranytojást tojó együttesének cukifiú-imidzsét. Ehelyett a Motown tartalékosával, Edwin Starral (képünkön) vették fel újból a dalt, és a kislemez – együttrezonál­va a korszak egyre dühösebb háborúellenes mozgalmá­val – meg sem állt a Billboard csúcsáig, nagyot lendítve ezzel a lemezborítón Martin Luther Kingre kísértetiesen emlékeztetô énekes karrierjén. Ugyan a Motown 60-as évekbeli fénykorát Gordy erôs kontrollja, és az együttesek gondosan kialakított imidzse jellemezte, az eddig említetteken kívül olyan elôadók kerültek ki kezei alól, mint a sármos Four Tops, a Supremes, az amerikai popzene egyik legkiválóbb dalszerzô-énekese, a kiadó ügyeletes kiskandúrja, Marvin Gaye, az obligát szemüveges Stevie Wonder és Michael Jackson pályafutásának bölcsôje, a Jackson 5. A kiadónak 25 elsôhelyes slágert szállító Holland–Dozier–Holland szerzôtrió és a soulzenét forradalmian új megoldásokkal ötvözô sessionzenészek (becenevükön a Funk Brothers) pedig a védjeggyé vált feszes, dallamos Motownhangzásért feleltek, és szinte futószalagon gyártották a dalokat a kiadó Hitsville U.S.A. néven becézett stúdiójában. Azonban nem kevés személyes konfliktus is tarkította Gordy munkásságát, ezek közül talán a leghíresebb, amikor a Supremesben kiélezôdött rivalizálást egy rövid tollvonással Diana Ross javára döntötte el, derékba törve ezzel Florence Ballard karrierjét. 1972-ben a kiadó Los Angelesbe költözött, majd 1988-ban az egyre gyûlô veszteség miatt Gordy bedobta a törölközôt, és eladta tulajdonrészét az MCA-nek. A kiadó 2005-ben egyesült az Universal Recordsszal. A Hip-OSelect kiadó Complete Motown Singles címmel, 12 kötetben, 65 CD-n jelentette meg a Motown 1959 és 1972 közötti detroiti fénykorának felvételeit. //Németh Marcell n

15

50 ÉV

50

ez sikerült, akkor onnantól azt csinálhatsz az emberekkel, amit akarsz. És ha mûködik a buli, engem igazából nem érdekel, mitôl mûködik. Nálam a sorrend ez: zene, közönség, én. Az egóm soha nem írhatja felül a többit. LG: A mostani fiatal DJ-knél mintha ez máshogy lenne. PZS: Én abból a világból jövök, ahol nem volt pénz és nem volt ego, a mai világ viszont másról sem szól, mint errôl a két dologról. Csak közben a zene sokkal fontosabb, mint én. A legnagyobb veszély ma a színpadon, ha a DJ elhiszi, az egójától mûködik a buli. Persze, hogy számít, ki vagy, hogy átjöjjön a személyiséged, a mondanivalód. Ha ez nincs, akkor játszhatod a világ legjobb zenéit, üres lesz a produkciód. Azt látom, hogy a mai fiatalok nagyon tudnak nyomulni a hírverési csatornákon, meghekkelni a Facebookot, hogy minél többen elmenjenek, és ez, a marketing része sokkal fontosabb, mint maga a buli.

Nálam a sorrend: zene, közönség, én Az a tény, hogy a legismertebb hazai underground DJ májusban átlépi az ötödik ikszet, talán még az érintettet is meglepte. Hiszen az a PALOTAI ZSOLT, akit mi a bulikból ismerünk és immár több mint húsz éve ugyanúgy szeretünk, egy percet sem öregszik. De hogyan lehetséges ez? Errôl, na meg a jelen korszellemrôl, a nagy változásokról és a maradandóságról beszélgettünk Apuval. Lángoló Gitárok: Hogyan éled meg, hogy ennyi idôsen egy olyan közegben mozogsz, ami a fiatalságról szól? Palotai Zsolt: Nem is az a súlyos, hogy 50 éves vagyok, hanem hogy 21 éve DJ-zek. És az éjszaka kôkemény, fôleg az utazás, a várakozás. Mert amikor játszom, az már felüdülés. A színpad gyógyít. És az sem számít, hány éves vagy, ott megszûnik az idô. Ami a fiatalokat illeti, hát igen, most ott tartok, hogy a barátaim gyerekeinek, meg a saját gyerekemnek játszom. Gyakran szóvá teszik az idôsebbek, akik 5–10 éve jártak a bulijaimra, hogy miért nem nekik játszom, miért a fiataloknak. Basszus, azért, mert én mindig a fiataloknak játszom, csak közben ti megöregedtetek! Ôk azt szeretnék, ha ott ragadtam volna, ahol ôk 5–10 évvel ezelôtt. De ha ezzel a mentalitással csinálnám, már 20 évvel ezelôtt megöregedtem volna.

16  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

LG: Nincs helye a nosztalgiázásnak? PZS: Azoknak, akik azzal jönnek, hogy 5–10 éve milyen jó bulik voltak, ahhoz képest, ami most van, mindig azt mondom, hogy nem is akkor volt a legjobb, hanem húsz évvel ezelôtt. A Tilos az Á 89-tôl 92-ig, annál jobb idôszak nem lesz, és ezt már akkor tudtam. Nem azért, mert jobb zenék, jobb bulik voltak, hanem mert az emberek mentalitása annyira pozitív volt, mindenki azt gondolta, hogy na, most végre jó lesz. Aztán kiderült, hogy más lesz ugyan, de nem jobb. LG: A DJ-világban mi lett más az elmúlt húsz évben? PZS: A legnagyobb változás 2000 óta van. Az már múlt századi történet, hogy a mûvész elôad, a közönség pedig feltétel nélkül megpróbálja befogadni. A közönség átvette az irányítást és leszarja, hogy én mit akarok. Számtalanszor van, hogy lejátszom egy zenét és negyed óra múlva valaki kéri, mire hiába mondom neki, de hát most volt, rávágja, hogy nem baj, legyen még egyszer. Koncepcióval érkeznek a buliba, hogy az szóljon, amit ôk akarnak hallani. Ezzel összefügg, hogy szórakoztatóipar lett a tánczene is, aki elmegy bulizni, az kikapcsolódni akar, nem megfejteni. És én azoknak játszom, akik a táncparketten vannak, akik oldalt állnak és számlistát írnak a szettrôl, vagy fórumokon megmondják, azokkal nem tudok mit csinálni. És a buliban minden pillanatban ott kell lenni, olyan nincs, hogy bocs, ezt a negyed órát felejtsük el. A táncparkettet végig mozgásban kell tartani, ami ma sokkal nehezebb, mert annyira felgyorsult a zenefogyasztás, hogy jön egy szám, felismerik, örülnek neki, de a zene felénél már megunják. Folyamatosan kell figyelni, mire hogy reagálnak, és minden zenébôl ki kell hozni

a maximumot. Régen se tetszett minden zene mindenkinek, de volt annyi respekt, hogy megvárták, meghallgatták. Ma ilyen nincs: kimennek, ha nem tetszik nekik, vagy anyáznak, mutogatnak, megdobálnak. Ha nem az van, amit ôk gondolnak, akkor véged van. Ráadásul nagyon gyorsan változik az ízlésük, egyik hónapról a másikra. Megbízhatatlan, te sem tudod, mi lesz.

LG: Úgy tûnik, pontosan ismered és érted a közeged mindenkori mûködését, ez a titka a tartós népszerûségednek? PZS: Figyelni, mindig résen lenni, tudni, mi miért történik, szóval abszolút tudatos, ahogyan csinálom a dolgokat. Szerintem attól vagy kortárs, hogy mindig meghallod az idôk szavát, felismered, éppen mirôl szól a világ. Hogy mi volt tegnap, az engem nem érdekel, az meg, hogy 5 éve mi volt, pláne nem. A folyamatos jelenlét a kulcs, ezért nem értem azokat, akik azzal jönnek, milyen sokat játszom. Hogy lenne ez sok? Nekem nincs két egyforma buli. Ezért sem gyakorlok otthon mixelni, zenéket összepárosítani, mert egész máshogy üt, amikor a buliban jövök rá, hogy ez a két zene egymás után mennyire jó, mintha elôtte elpróbáltam volna. Elengedhetetlen, hogy a buliban meglepjem magamat is, ne legyen ez teljesen rutin. Tulajdonképpen a 21 év alatt végig improvizáltam, sosem gondoltam ki, mivel kezdek, mi lesz a következô szám. LG: A mindenkori mostnak alkotsz. Nem szoktál gondolkozni azon, mi marad utánad? PZS: Ami a bulik maradandóságát illeti, nekem mindig úgy kell játszanom, hogy a mostról szóljon, de közben lehessen bármikor is. De konzerválni nem lehet a bulikat, ha felveszik, az nem ugyanaz, mert amikor az angyal elrepül feletted, az nincs rajta a felvételen. Ha meghallgatsz egy rögzített szettet, nem érted, hol van az ôrület, ami a bulin volt. Hát sehol, a bulin ott kell lenni. Palotain is ott kell lenni. Úgyhogy ha 100 év múlva kérdezik majd, ki volt ez az ember, nem fogják megtudni.

LG: Tehát a sikeres DJ ma már csak kiszolgál? PZS: Inkább egyensúlyban kell tartani a kiszolgálást és az önmegvalósítást. Mert azért nem lehet csak olyan zenéket játszani, amik tutira mûködnek. Az a truváj, ha beleraksz a szettedbe olyat is, ami majd csak három hónap múlva érik be, de te már most megôrjíted vele a közönséget. Ezt ügyesen, akár 3-4 zenével elô kell készíteni, hogy robbanjon. Én egyébként azt bírom a legjobban, ha ezt olyan zenével csinálom meg, amit pedig utálnak: a buliban ahogy berakom, tombolnak rá, otthon pedig azt kérdezik, mi ez a szar.

5 legemlékezetesebb fellépésed

LG: De összességében azért mégis mindig alárendeled magad a bulinak, nem? PZS: Az adott buliban semmit nem számít, hogy én ezt már 21 éve csinálom, mert minden buli nulláról indul. Sôt, nemcsak buliról bulira, de zenérôl zenére bizonyítani kell, minden egyes zenével fokozni, na még, na még, na még. A bulit elôször meg kell csinálni, és ha

1. Tilos az Á nyitás 1989. 12. 31. 2. Tilos Radio Session 2001. 09. 11. 3. WFMU N.Y.C. 1992. 4. Jungle Party 1996, Fôvárosi Nagycirkusz (a buli végére született meg a lányunk) 5. Noise Night Life 2011, Budapest West Balkán

1. Rewind bárhol-bármikor 2. Tilos az Á 1989–1992 – itt kezdôdött minden 3. Jungle Party 1996, Fôvárosi Nagycirkusz 4. Exit Festival 2000, az elsô a háború után 5. Burning Man 2010, Nevada

5 meghatározó parti (amikor te buliztál) 1. Josh Wink E-play Budapest, kb. 1997 2. Sonar Festival 2000, Barcelona 3. Miami Music Conference 2000, Miami 4. Festival du Vent 2001, Corsica 5. Christian Marclay vs Elliott Sharp Közgáz Jazzclub, kb. 1994

5 meghatározó pillanata a pályafutásodnak

//Interjú: funkula // Fotó: Nagyillés Szilárd n

17

50 ÉV

18  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

Rovatcím

PROFIL

Radioheadista kiskáté A februárban nyolcadik lemezét az akár szokásosnak is mondható ôrült körülmények között megjelentetô RADIOHEADrôl sokan azt hiszik, hogy zenekar. Okként jelölhetjük meg, hogy zenét ír és koncertezik, de kialakult bennünk a gyanú, miszerint itt valami nagyobb dologról van szó. A Radiohead lassan inkább vallássá válik, ami meg­ lepôen hasonlít egy, a mi kultúrkörünkben is jól ismertre. A Lángoló Gitárok nem kisebb dologra vállalkozik, mint egy gyorstalpalóra a radioheadizmus alapjaiból.

20  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

Szent könyv

Apostolok

Mindent vissza kell vezetni valamire, ezért állandó hivatkozási alap nélkül egy irányzat sem élhet meg. A Radioheadnek megvan a kanonizált mûve, ami két jól elválasztható anyagból áll: a Bends az ô Ószövetségük. Manapság már csak kisebb rétegnek ez a legfontosabb szelet, de az 1995-ben kiadott lemez így is biztos szereplôje az összes létezô minden idôk legjobb lemezeit összegyûjtô szavazásnak, és fontos is a késôbbiek megértéséhez. Két évvel késôbb került elô az Újszövetség, OK Computer címmel, ami azóta is hatással van a világra, egy radioheadistának illik minden másodpercét kívülrôl tudni, és a zenekar bármit csinál, akkor is ehhez a lemezhez képest fogják megítélni az összes késôbbi produkcióját.

A tagság Yorke-on kívüli része többször is bizonyította, hogy nem csak a fônökkel tud együtt dolgozni, hanem saját jogán is képes komoly dolgok elôállítására. A gitáros Johnny Greenwood legnagyobb sikerét a díjakkal jutalmazott Bodysong címû film zenei aláfestéséért kapta, de ô komponálta a There Will Be Blood soundtrackjét is, és kiadott egy reggae/dub válogatáslemezt Johnny Greenwood Is The Controller címen. A metronóm pontosságú dobos, Phil Selway tavaly hozott ös�sze egy lelazult folklemezt, a másik gitáros Ed O’Brien az Asian Dub Foundationnel dolgozott, és alapító tagja a Featured Artist Coalition jogvédô szervezetnek, Colin Greenwood pedig 2008-ban kezdett el vendégszerepelni itt-ott.

A megváltó

Apokrifek

A Radiohead a kezdetektôl fogva változatlan felállásban zenél, és bár a teljes tagság fontos, azért az énekes Thom Yorke alapvetôen meghatározza az egészet. Nem is csak azért, mert ô a frontember, akinek éneke ráadásul gyakran egészen máshol jár, mint amire a zenébôl következtethetnénk, hanem mert a 2006-os szólólemezén (The Eraser), vagy bármelyik vendégszereplésében is bizonyítja, hogy bármihez nyúl, hasonlítani fog a Radioheadre. Minden egyes szavára milliók figyelnek, legyen szó akár környezettudatosságra való buzdításról, politikai állásfoglalásról, vagy akár az aktuális kedvenc zenekaráról. Úgy ismeri mindenki a gondolatait, hogy a koncerteken pár köszöneten kívül nem is nagyon szokott mondani semmit.

A szent könyv ismerete a valláson kívül is elvárt, de természetesen ezen túl is léteznek figyelemre méltó alkotások. A debütáló Pablo Honey is fontos, mert a Creep a Radiohead történetének fontos része, a Kid A – Amnesiac kettôs vitte teljesen végig az OK Computeren megkezdett elektronikával való kísérletezést, a Hail To The Thief és az In Rainbows nagyszerû dalokkal teli lemezek, a King Of Limbs pedig egyelôre azért fontos, mert most jelent meg, az életmûbe csak késôbb lehet pontosan beilleszteni. }

21

PROFIL

„Az, hogy a Radiohead most épp nem nyilatkozik, nem jelent be turnét, remek alapot szolgáltat a rajongóknak pár összeesküvés-elméletre.”

a megfejtésébôl egy esetleges új Radioheadlemez címe, és dallistája állt össze, de az infó hamisnak bizonyult. A King Of Limbs kikerülése után elterjedt a hír, hogy a zenekar esetleg több albumot jelentet meg idén, és egy blogban hosszasan érveltek emellett, mindenféle lemezrôl kiragadott idézetekkel, és a zenekarra jellemzô szokásos összevissza nyilatkozatok elôkaparásával. A fanatikus rajongók minden lemez minden dalában keresik a miérteket, amire a Radiohead ügyesen rá is játszik néha.

Szekták A Radiohead által lerakott alapokon számos társaság építkezik, de maga az alap jól látható. Többen nagyon sikeresek, de ettôl függetlenül a mai napig nem lehet elvitatni, hogy a jelenleg hihetetlenül népszerû Muse honnan indult, a Coldplay nevét is be lehet dobni, sôt, az izlandi Sigur Rós is egészen máshogy szólna az oxfordiak nélkül, de olyan egészen máshonnan indult zenekarok is büszkén hirdetik Yorke-ék nagyságát zenéjükben és nyilatkozataikban is, mint a doom metallal kezdô Anathema.

Reformáció

Hitetlenek

A 2003-as Hail To The Thief környékén nagyon úgy tûnt, a Radiohead megmarad zenekarnak, ami a saját maga által megszabott keretek között még jó darabig gyártja majd a nagy példányszámban eladott lemezeket, amiknek a turnéján azért mindenki a klasszikusokat várja. Ehhez képest 2007-ben nemes egyszerûséggel kirakták az In Rainbowst a netre, korábban egészen példátlan „fizess érte, amennyit akarsz”-módszerrel (tehát gyakorlatilag ingyen). A metódust azóta is Radiohead-modellként emlegeti a világ, színtértôl függetlenül használják elôadók a legkülönbözôbb stílusokból. Az In Rainbows nem a zenét, hanem az azt körülvevô dolgokat újította meg. A King Of Limbs megjelenését is laza egy héttel a kiírt dátum elôtt harangozták be, példátlanul jól mûködô öngerjesztô promócióval, amit még meg is koronáztak azzal, hogy kiszámíthatatlan módon egy nappal az ígért dátum elôtt juthatott hozzá a világ a lemez anyagához.

Vallásból azért van több, hogy ne kelljen valamelyiket kötelezôen elfogadni. Ezért létezik egy a Radiohead táboránál is nagyobb tagadó közösség, akik szerint ezek nem kinyilatkoztatások, hanem poplemezek, Thom Yorke büdös hippi, a túldíszített zenekar pedig pont úgy mételyezi meg az egyszerûségükben zseniális zenéket, mint ahogy a Pink Floyd tette azt a punk elôtt. Ebben mi nem foglalunk állást, a Radiohead így is, úgy is a történelem része marad, és azért meg kell jegyezni, hogy Johnny Rottenrôl is kiderült: valójában nagyon szerette a Pink Floydot.

Magyarázatok Az, hogy a Radiohead most épp nem nyilatkozik, nem jelent be turnét, remek alapot szolgáltat a rajongóknak pár összeesküvés-elméletre. Már 2010 márciusában körbejárta a világot egy számkód, aminek

22  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

//Fekô n

RADIOHEAD-STÚDIÓALBUMOK Pablo Honey (1993), The Bends (1995), OK Computer (1997), Kid A (2000), Amnesiac (2001), Hail To The Thief (2003), In Rainbows (2007), The King Of Limbs (2011)

PROFIL

PROFIL

Lemezszerzôdés 15 másodperc alatt Egymásra licitáló kiadók, zenei mozgalommal egybeforrt név, illusztris külsô. Akárhonnan nézzük, két dolog biztos: a New York-i világpolgárokból felálló THE STROKES a lista minden elemét pipálhatja, és ilyen zenekarból igen kevés létezett valaha is. A többéves rehab és útkeresô szünet után most megjelenô új és újító lemez kapcsán a világ egyik fele tûkön ül, a másik fele pedig fogja a fejét, hogy miért nem tudnak már ezek a túlértékelt senkik vagy csöndben maradni, vagy legalább venni pár gitárleckét életükben elôször.

De hát egy jó rockzenekar lételeme az ellentmondásosság, és persze a sokelemes rock’n’roll-legó. Lássuk, milyen imádnivaló klisékbôl áll ös�sze a zenekar karrierje, és egyértelmû lesz, hogy rájuk haragudni olyan, mintha egy jó sorozat szereplôire haragudnál – felesleges és béna.

napjaira. El is telt pár év, mire nagyjából gatyába rázták saját magukat és a számlák érkeztével újra munkába álltak. Azért absztinenciáról a frontembert kivéve nem érdemes beszélni.

Chic

Ismerjük a történetet – elképesztôen sikeres debütáló lemez, aminek kapcsán az egész világ bitliszt kiált és zseninek nevez ki néhány szakadt húszéves bohócot, a legnagyobb színpadokra löki ki ôket tapasztalat nélkül. A második lemez érkeztével elkezdi húzni a száját, a harmadikat pedig már konkrétan lesajnálja. Ugyanezt az ívet futotta be a Strokes is – a sok millió példányban elkelt popsis bemutatkozás után némileg szélesíteni igyekeztek a zenei spektrumukat, amit a kritikusok még éltettek, de a közönséget már kevésbé hozta lázba az egész. A pánikszerû rockosodásra pedig globálisan beszélve már alig volt, aki figyeljen. A hosszú szünet után most pedig, ha hihetünk az elôzeteseknek, a már jól ismert Strokes-hangzás egy jó adag Clashsel, reggae-vel és nyolcvanas évekkel egészül ki.

A svácji Le Rosey elit középiskola folyosóin találkozni a leendô zenekartársaddal, ha úgy vesszük, egyike lehet a legkevésbé rakendrol dolgoknak, amit elképzelni lehet. Ha viszont hozzáadjuk a tényt, hogy az énekes Julian Casablancas 14 éves korában Amerikából került ide, mert szülei nem láttak más megoldást az alkoholproblémái kezelésére, már árnyalódik a történet. Szerencséjére itt találkozott a világhírû zenész apja és szupermodell anyja génjeit egyaránt öröklô Albert Hammond Jr.-ral. Nem éppen lakótelepi sztori.

Csajok Színésznôk, szupermodellek, tévés bemondónôk, groupie-k. Nézzünk szembe az igazsággal – sokkal könnyebben szerzel magadnak stílusos, gyönyörû, de rebellis, és esetleg gazdag barátnôt, ha stílusos, helyes, rebellis és esetleg még gazdagabb, kopott (koptatott) gitárod fölött farmerdzsekiben hetykén cigizgetô, lakktól kócos rockzenész vagy. Bár a fiúk jó része már elkelt, azért persze bevallottan kiélvezték a jussukat a felkínált tortából.

Ruhák Bár a spanyolviaszt közel sem ôk találták fel, a Strokes sikeréhez elengedhetetlen megkülönböztethetôséget bôven garantálta az exkluzív hajléktalanruhákkal felturbózott torzonborz latino megjelenésük. Persze lehet bégetni, hogy csak pont ôk lettek kiragadva, az indie rockon belül meg pláne mindennapos ez a megjelenés, de a könyöknél rongyos zakó és a valószínûtlenül szûk farmerban tipegés enciklopédiai példája ebben az évtizedben egyszerûen ôk voltak és kész. Az pedig, hogy a gitáros Hammond Jr. manapság saját öltönykollekciók létrehozásával van elfoglalva (persze a 2000 dollár feletti árkategóriában), már csak hab a tortán.

Drogok Mivel érdemes kezelni a hirtelen jött siker okozta kábulatot és mámort? Természetesen még több kábulattal és mámorral, ha a Strokes tagjait kérdezed. Mindenkinek megvolt a maga hobbija, ki a szintetikusokra, ki pedig a folyékony tartalmakra gyógyult rá a zenekarban, két dolog biztos – az együttes széthullásában a legnagyobb szerepet természetesen pont a tagok egyenkénti széthullása okozta, másrészt mindenki rossz érzésekkel tekint vissza a gépszíj ilyen hó-

24  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

Lineárisan le

Hirtelen siker A Rough Trade kiadónál dolgozó Geoff Travisnek 15 másodperc alatt egyértelmû volt a szerzôdtetés, amikor a telefonon keresztül bejátszották neki a The Modern Age korai demóját. A hetvenes évek pufogó dobjaira ráhúzott zakatoló gitárokból összeálló zene a frontember Julian Casablancas autentikus New York-i óbégatásával együtt még az érezhetôen lecsengô nu-metal hullám közepette is elég problémás vállalkozásnak tûnhetett, de a lassan felbukkanó garázsrock színtérben bízó szakembereket végül igazolta az idô. Pedig ekkor a White Stripesban és a Strokesban látni a jövôt bizony kockázatos jóslat volt, visszanézve azonban a nyers rakendrol pátoszi csapást mért az akkor pózernek ítélt modern metálra – más kérdés, hogy azóta fordultak a pólusok.

Szólólemezek Bár az eddigi lemezek tartalmának 98%-át a zenekarvezetô Casa­ blancas szállította, ez nem azt jelenti, hogy a többieknek ne lettek volna zeneszerzôi ambíciói. A producerként és kiegészítô zenészként is gyakorta közremûködô Albert Hammond Jr. már két sikeres szólólemezt jelentetett meg, de a legnagyobb visszhangot természetesen a frontember saját neve alatt megjelent színes poplemeze váltotta ki. A többiek sem tétlenkednek – a dobos Moretti egy hiphopprojektben segédkezik, a másodgitáros Nick Valensi pedig többször közremûködött Devendra Banhartnél és Regina Spektornál, hogy csak a fontosabbakat említsük. //Eron Mezza n

25

profil

Számomra jó kihívás Bergmann Péter, azaz WE PLANTS ARE HAPPY PLANTS nemrég jelentette meg elsô teljes értékû lemezét. A még mindig nagyon fiatal laptophuszár külföldi válogatásalbumos szereplés után jutott el idáig, és most a Lángoló Gitároknak elmeséli, pontosan miként, és milyen irányba szeretne ezután továbbhaladni. Lángoló Gitárok: Mióta íródnak ezek a da­­lok? Van amelyik az Up In The Clouds válogatásod elôtt született? Bergmann Péter: 2009-ben már elkészült néhány szám elsô változata, amit mindenképp az albumra szerettem volna tenni. Ugyanakkor addigra rengeteg egyéb zeném volt, és azokat elôször össze akartam foglalni egy válogatásban. Az Apollo, a Sell Your Soul és a Rise And Fall voltak az elsô albumszámok.

LG: Hogy mûködik nálad a dalszerzés? Próbálgatod a hangzásokat vagy inkább fejben születik meg valami, amit próbálsz késôbb felvenni? BP: Általában elôször felveszek egy jó alapot, aztán naponta foglalkozom vele fél órát, míg ös�sze nem áll rendes zenévé. De elôfordul, hogy egy reggel alatt összedobom a kész számot, a Sell Your Soul például ilyen volt. Ötletbôl akkor lesz számkezdemény, amikor eldöntöm, hogy elég jó az alap ahhoz, hogy szerkezetet adjak neki.

LG: Korábban azt nyilatkoztad, hogy a Time Is A Landscape-en minden eddiginél nagyobb szerepet kaptak az élô hangszerek. Ezeket ki játszotta fel? BP: Az albumkészítés elsô fázisában szinte minden második szám hagyományos dob-, gitár-, basszus- és zongoraalapokra épült, és úgy gondoltam, hogy ez talán még hangsúlyosabb lesz mire teljesen elkészülök. Aztán úgy döntöttem, inkább mégis az elektronikus zenei hangzást szeretném elôtérbe helyezni. Az albumon hagyott gitáros számokat kicsit átdolgoztam, a többit pedig elraktároztam egy késôbbi projekthez. Egyébként mindent én játszom fel.

LG: Számíthatunk komolyabb, esetleg külföldi fellépésekre? A vidék eddig sem volt eddig nagyon elkényeztetve... BP: Elôször is itthon nehéz eljutni vidékre, nagy segítség, ha már egy befutott zenekarral tudok lejutni, de tavaly azért jártam például Debrecenben és Szegeden, illetve volt egy elôadásom Svájcban is, ami egyfajta próbája volt a külföldi fellépéseknek. Megkeresés jött már Oroszországból, Franciaországból és Ausztráliából is. Ezeket remélhetôleg ki tudom használni ebben az évben.

26  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

LG: Tervezel zenekarral fellépni, vagy ez szigorúan a te produkciód?

BP: Jelenleg nem tervezek zenekart ös�szeállítani, hacsak nem egy limitált albumbemutató koncertsorozathoz. De talán érdekesebb is, hogy mit tudok egyedül megoldani – számomra ez az igazi kihívás most. LG: Gondolom a Sell Your Soul nem az utolsó dal, amihez klip készül. BP: Az MTV online felületén már elérhetô és hamarosan a tévében is menni fog az új klipem a Razz címû számhoz. A klipet én magam készítettem egy slow motion kamerával és rengeteg szabadidôvel. LG: Már jó ideje részese vagy az MTV brand:new projektjének. Mennyire érzed, hogy ez segítette a karrieredet, és meddig képzeled el az együttmûködést? BP: Az biztos, hogy nem hátráltat, úgyhogy egészen addig, amíg ôk támogatnak. Mindenképp segít eljuttatni rengeteg új emberhez a zenémet, itthon ez olyan promóció, amit nehéz lenne máshogy elérni. LG: Mit vársz az új albumtól? BP: A cél az, hogy elérjek egy olyan szintet, ahonnan az album elkezdi generálni az újabb és újabb vásárlókat. Szakmai elismerést vagy ilyesmit nem várok, elég, ha én tudom, hogy mirôl szól és mit akar közvetíteni az album. Nem kritikákat vagy magasztalásokat szeretnék, mindössze csak eljutni a lehetô legtöbb olyan emberhez, aki értékelni tudja a zenémet. // Interjú: Fekô Ádám n

profil

interjú

A magyarok miatt van új lemez

Glamrock boszorkányüldözés

Amellett, hogy már számtalanszor jár Magyarországon a GUANO APES, még azt is nekünk köszönheti a világ, hogy a német zenekar új albummal jelentkezik Bell Air címmel. Természetesen megmutatják az anyagot a magyaroknak is, a koncertre egész pontosan Tokajban, az idei Hegyalja Fesztiválon kerül majd sor. Henning Rümenapp gitáros válaszolt pár kérdésünkre.

Üdvözöllek az elhagyatott vidéken / Gyerünk gyermekem, fogd meg a kezem / Itt nem létezik sem munka, sem játék / Csupán öt szavad marad, miközben elnyel a föld: Égj porrá a pokol tüzén! (TWISTED SISTER: Burn In Hell)

Lángoló Gitárok: Sokszor jártál már a Gu­ano Apesszel nálunk, de mint magánember voltál valaha Magyarországon? Henning Rümenapp: Igen, gyerekként nyaraltunk ott, természetesen a Balatonnál, elég jó volt, élveztem. Akkoriban mindenki a Balatonhoz járt nyaralni Németországból.

„A lázadó tinédzser elméje hasonló melegágy a Gonosz számára, mint rühatkának a kóbor dakszli. Leginkább tehát akkor ér célt, ha egy rebellis rockegyüttesen át tolmácsolja hazug üzeneteit. A Twisted Sister zenekar We’re Not Gonna Take It (Nem tûrjük) címû dalával hamisan csillogó aranyborjú lett a célt tévesztett ifjúság oltárán. Az eredmény: sok ezer tizenéves, akik métázás és a cselgáncsozás helyett az alkoholban és a videojátékokban lelik örömüket.” – Conrado Balducci démonológus, a Sátánizmus és rockzene címû latens Hahota-kiadvány szerzôje bizonyára valahogy így összegezte volna mindazt, amit Dee Sniderrôl és zenekaráról tudni kell.

LG: Miért hagytátok abba a zenekart 2005-ben? HR: Annak idején tudtuk, hogy pihentetni kell ezt a dolgot, mert ha akkor nem állunk le, abból semmi jó nem sült volna ki, sem a ze­ ne­­karnak, sem a magánéletünknek. Kicsit magunkkal is kellett foglalkozni, élni a saját életünket, mindenkinek foglalkozni a családjával. LG: És miért indultatok aztán újra neki 2009-ben? HR: Elkezdett hiányozni az együtt töltött idô, a szórakozások, a poénok, a színpad, és felmerült, hogy legalább néhány koncert erejéig álljunk már újra össze, és éljük át újra az egészet. Ôszinte leszek, nem gondoltam soha, hogy ez újra feljön, és megint együtt akar majd mindenki zenélni Guano Apesként. Aztán lezajlottak ezek a koncertek, rájöttünk, hogy még mindig – vagy talán újra – élvezzük egymás társaságát. LG: Van különbség az új és a régi Guano Apes között? HR: Ha számszerûsíteni szeretném, akkor ötven százalékban a régiek vagyunk, ötven százalékban újak. Megtartottuk mindazt, amit régrôl szerettünk, ami hiányzott az évek alatt, amikor nem voltunk aktív zenekar. Elhagytuk viszont azokat a dolgokat, amelyek zavartak vagy idejétmúlttá váltak, és újként bekerültek olyan elemek, amik szerintünk elengedhetetlenek egy 2011-ben is mûködô zenekarnál. Ezt majd az új lemezen hallani is fogjátok. Kicsit újra ki kellett találni magunkat, de úgy hogy az ne legyen teljes stílusváltás, viszont kifejezze azt is, hogy újítottunk, és megmutassa, hol tartunk éppen zeneileg.

28  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

LG: Az új videótokból nekem az jön le, hogy a régi deszkás, snowboardos korszakotoknak vége. Egyetértesz? HR: Ez a snowboardos stílus tett minket azzá, akik vagyunk, illetve ezzel sikerült elérni mindazt a pozíciót amit eddig elértünk. Sosem volt egyikünk sem deszkás világbajnok, mégis imádtuk ezt a közeget. Persze azóta, mint mindenki, mi is változtunk, felnôttünk, de az a korszak máig sem zárult le teljesen és mindig is a részünk marad. LG: Mik a jövôbeni célok? Újra nagyon aktív zenekarként szeretnétek tevékenykedni, mint annak idején? HR: Ezt még nem döntöttük el. Ez az egész az említett tavalyelôtti turnéból jött. Azt baromira élveztük, ezért az utolsó koncert után megbeszéltük, hogy írunk egy lemezt. A lemezírást és a stúdiózást is annyira szerettük, hogy abban maradtunk, megturnéztatjuk az új albumot is. Ki tudja, mire jutunk a turné során? Egyébként azt el kell, hogy mondjam, hogy az egész lemezírást akkor beszéltük meg, amikor pont egy magyar fesztiválról jöttünk hazafelé, és hosszú volt az út, ezért minden témára jutott idô. Szóval köszi nektek! Majd most is hazafelé tôletek eldöntjük, mi legyen. Mondjuk, ha az emberek utálni fogják az új lemezt, gondolom, nem leszünk lelkesek, ha tetszik nekik, akkor meg miért ne csinálnánk még egyet.

HR: Igazából nem is nagyon gondolkoztunk, teljesen természetes volt, hogy angolul szólaljanak meg a szövegek. Nálunk ez egy kicsit azért fura, mert nagyon sok németül éneklô zenekar is túllépi az országhatárokat, míg más országoknál ez jóval nehezebb, de számunkra a német nyelv egyszerûen ros�szul hangzott a dalainkhoz a kiejtésbeli adott­ságok, a keménysége miatt. LG: Mit gondolsz, a rajongók még mindig a zenekarral vannak, vagy újra meg kell ôket gyôzni? HR: Szerintem mindig is velünk voltak. Mikor a zenekar nem volt aktív, a honlapon a fórum ugyanúgy mûködött, és nem lett sokkal kisebb a forgalom rajta. Aztán mikor újra mozgolódni kezdtünk jöttek az új emberek is, és olyanok is, akik újra aktivizálták magukat, de persze maradt a kemény mag is. Kicsit lehet, hogy nehéz lesz a régi rajongóknak, mert tény, hogy változtunk zeneileg, de nagyon remélem, hogy ôk sem csalódnak, eljönnek, megnéznek minket élôben, és megszeretik az új lemezt is.

LG: Nagyjából mindenkinek voltak mellékzenekarai, amíg nem volt aktív a Guano Apes. Azokkal most mi a helyzet? HR: Most jegelôdnek, nem lenne rájuk sem idônk, sem energiánk, aztán ez is majd kiforrja magát, hogy melyik folytatódik, a Guano Apes, vagy a külön dolgaink. De párhuzamosan nem mûködünk, az biztos. LG: Német zenekarként már a kezde­ tektôl angolul írtátok a dalokat, honnan jött ez?

//Interjú: Juhász Edina n

Akadt azonban példa hasonszôrû támadásokra olyan személyektôl is, akik minden bizonnyal értesültek a középkor végérôl. Példának okáért ilyen egyedek alkották a PMRC (Parents Music Resource Center) nevezetû testületet is, amely a fiatalság védelmére hivatkozva erôteljes fellépést helyezett kilátásba az „erkölcstelenséget és agressziót sugárzó zenei produkciókkal szemben”. Nem mellesleg a szervezetet az egy­kori demokrata elnökjelölt, Al „Manbearpig” Gore felesége, Tipper Gore alapította 1985-ben. A PMRC nevéhez fûzôdik pl. a „parental advi­ sory” matrica bevezetése, valamint a filthy fifteen elnevezésû zenei lista is. A tizenötös toplistán – amely az általuk legveszélyesebbnek ítélt popés rockdalokat tartalmazta – többek között olyan elôadók szerzeményei kaptak helyet, mint Prince, Madonna, a Judas Priest, a Mercyful Fate, a Def Leppard, az AC/DC és természetesen a Twisted Sister. A „notórius” dal pedig nem volt más, mint a We’re Not Gonna Take It, amelyet a PMRC erôszakos tettek elôidézésére alkalmasnak ítélt. Külön kifogásolták a mû videoklipjét, abban ugyanis egy gitározó tinédzser „kitaszítja apját emeleti szobája ablakán”. A testület még megalakulásának évében szenátusi meghallgatásra idézte Dee Snider énekest, ahol még több – hasonló fajsúlyú – vád alól kényszerült tisztázni zenekarát. Snider a bíróságon ujjatlan pólóban és farmerben jelent meg, majd nemes egyszerûséggel feltörölte a padlót a testület tagjaival. „A kínzás és nemi erôszak, amit Tipper Gore az Under The Blade szövegében felfedezni vélt, kizárólag az ô elméjében él. Ez a dal ugyanis

a mûtétektôl való félelemrôl szól.” – említette Snider védôbeszédje elején, majd késôbb így folytatta: „Egy dologban teljességgel egyetértek a PMRC tagjaival: szülôként kizárólag én vállalok felelôsséget mindazért, amit a gyermekem néz vagy hallgat. A PMRC ugyan emlékeztetheti a szülôket ebbéli kötelességükre, a testület munkája azonban ezen a ponton véget ér. Mindemellett az irodalom, a költészet és a zene szépsége abban rejlik, hogy az alkotó saját képzeletét, tapasztalatait és álmait szabadon jelenítheti meg a szövegekben.” Mit is lehetne ehhez hozzátenni? A Twisted Sister június 9-én fellép a Pannónia Fesztiválon. //nausea n

29

interjú

Formálható közegnek hiteles arcok A veszprémi HÔSÖK nemrég adta ki negyedik lemezét, és talán ez az elsô, amit már iga­ zán nagy közönség várt. Az épp tízéves zenekar szép lassan az egész országban eladható névvé vált. Bár még mindig nem kabrióval közlekednek, hisz Ecküt például épp buszon sikerült telefonvégre kapni, így útközben mesélt a lemez felvételérôl, a hirtelen jött érdeklôdésrôl, a lemezkiadás nehézségeirôl és egyéb izgalmas dolgokról.

Lángoló Gitárok: A magyar hiphopzenekarokhoz képest megle­ pôen gyorsan hoztátok ki ezt a negyedik lemezt, rengeteget koncerteztetek is a Klasszik óta, nem volt ez néha túl feszített? Eckü: Mi szerettük volna mihamarabb kiadni, akár már tavaly is, csak oda nagyon sok buli bejött. Nem gondoltuk volna, hogy úgy tudunk szintet lépni, hogy igazából semmit nem csinálunk, csak egy új klipet, és amellé bevállaltunk minden rendezvényt, amire elhívtak minket. Ennek a vége nagyjából 80 buli lett. Amikor nem volt annyi koncert, jó tempóban tudtunk haladni, ami fura, mert most elôször nem otthon vagy Szombathelyen csináltuk a lemezt, hanem Budapestre jártunk. Voltak korábban olyan évek, amikor nem mindenki tette magát teljesen oda, de most mindenki 110%-on pörgött. A megjelenést is már jóval korábban kitûztük márciusra, mert úgy gondoltuk, jó lesz egy ilyen hosszúra nyúló tél után, és így az évszakokat prímán bele tudtuk fûzni a dologba. Ez a negyedik Hôsök-lemez, rögtön jött a négy évszak ötlet Menthától, és a felvett zenéket is perfektül be tudtuk kategorizálni valamelyikhez. Az ôsz egy kicsit nehezebb, hiszen az néha kellemes vénasszonyok nyara, néha meg zord és hideg, ezért oda raktuk Mystification barátom egyik zenéjét, aki leginkább teljesen elborult techstepeket meg drum&basseket ír, külföldön amúgy ismertebb, mint itthon. De az eredeti kérdésedre válaszolva: jól tartottuk a tempót, és az, hogy felpörögtek a dolgaink, mindenkire jó hatással volt egyénileg is. LG: Mindegyik dal a Klasszik óta íródott, vagy régebbi témák is szerepeltek? E: Mindegyik 2008 után készült. Az elsô, amit felvettünk, a Lóba­ dzsit volt, de annak meg is változott azóta a zenéje, mivel eredetileg melankolikusabb témára rappeltünk, késôbb kértük meg Joekert hogy írjon már hozzá valami vidámabbat. Ezután jött az az idôszak, amikor egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy hetekre elôre be vagyunk táblázva fellépésekkel. Viszont emiatt sokfélébb is lett a lemez, ezúttal többen is raktak alánk zenéket, például a zenekarunk, a Zhe Band, vagy Mihalik Bence, és ami nagy újdonság: Brash is elkezdett újra zenét írni. Ô négy-öt évig csak saját maga szórakoztatására zenélt, most pedig kurva jókat hozott. Azért volt ez fontos, mert nem kellett egymást baszogatni, ha kitalálta valaki, hogy három nap múlva stúdió, akkor három nap múlva a stúdióban voltunk. A Klassziknál kicsit kényelmesebb volt minden, mert az akkor még Fehérváron élô Pixához gyakorlatilag bármikor bemehettünk dolgozni, most viszont jobban kellett figyelni. LG: A koncertjeitek létszáma alapján egyre több emberhez jut el a hazai rap, aminek többek közt ti lettetek a húzónevei. Szerinted miért pont most?

30  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

E: Próbálgattuk fejtegetni, de nem sikerült. Néha olyan lehetôségek érkeztek, hogy el se akartuk hinni. Miért pont mi? Talán annyi, hogy Hôsököt nem csak rapperek hallgatnak, és mi is levetkôztük kicsit a magyar hiphop gyermekbetegségeit. Nagyon kellett a Mixtúra (2010 májusában egyhetes országjáró turné négy különbözô stílusú zenekarral – a szerk.), ezen felbuzdulva csináltunk a Superbuttal is egy turnét, a RapRock Superstart, aminek az elsô két állomása teljes csôd volt, de utána nagyon beindult. Szemléletben, szervezésben és profizmusban is szükségünk volt külsô ingerekre, amiknek hatására túl akartunk lépni a stílus klisés dolgain. Én egyébként most sem érzem úgy, hogy akkora sztár lennék, de talán megtaláltuk azt a középutat, amikor jó pár ember szereti, amit csinálunk, mi zenélünk, és ez így elég is. Ebben többeknek komoly munkájuk van, leginkább azoknak, akik kicsit túl tudtak lépni a stílus keretein. A 2000-es évek elôttrôl nagyon fontos az Animal Cannibals – Sub Bass Monster vonal, mostanában Akkezdet Phiait és a Punnany Massifot kell kiemelni, akiknek nem feltétlenül azonosulok a zenéjükkel, viszont kicsit túlmutatnak a szokásoson, ami által tovább növelik a tábort. Minket sok fiatal hallgat, ami jó, és én ezt nem úgy élem meg, hogy gyerekzenét csinálunk, hanem van egy formálható közegünk, akiknek ha hiteles arcok szolgáltatják a zenét, akkor jó irányba haladhatnak.

LG: Már tíz éve léteztek, terveztek valami különleges születésnapi megmozdulást? E: Ôsszel akarunk egy speciális turnét, amin a tíz év legjobb zenéit nyomjuk DJ-s felállásban. Lesz olyan amit 6–7 éve nem toltunk, vagy akár régebben. Léteznek olyan dalok is, amiket sokan kértek, csak mi nem szerettük ôket annyira, de ilyen most nem lesz, betanuljuk a régi nagy kedvenceket is. Csinálunk elôtte gondolom valami közvélemény-kutatást, hogy mik is ezek. Erre Joeker is aktívan jönni fog, sajnos az új lemezen csak egy rapje van, mert ennyihez volt kedve és ideje. Nagy álmunk egy DVD, mert rengeteg anyagunk van hozzá, amire csak nemrég jöttünk rá a Négy Évszakhoz készült 48 oldalas könyvecskébe kerülô képek válogatásakor. Sok cuccról el se hittük, hogy ez még megvan. Van pár nagyon kemény videokazetta, csajokkal, okádással és egyéb régi bulifelvételekkel. Az biztos, hogy most még az új lemezzel foglalkozunk, és lesz egy 22 állomásos turnénk. Nagyon durva, mert nem is nagyon kellett ezért törtetni, pár helyet felhívtunk, a többi jött magától, és már tele is lett a tavasz. Jó érzés, hogy Budapesten kívül is stabil táborunk van. LG: A blogodon írtad, hogy talán ez lesz az utolsó Hôsöklemez. Ez mitôl függ? E: Úgy értettem az utolsót, hogy formában. Kiadó nélkül CD-t fizikálisan legyártani irdatlan pénz. Gondolkozunk egyéb hanghordozókon vagy formátumokon is, most már az elôrendelések kiküldésének napján meg lehet hallgatni online az egész lemezt a Lángoló Gitárokon. Magamon is észreveszem, hogy változtak a zenehallgatási szokásaim, azokat a lemezeket szeretem, amik nem többek 30–40 percnél, egyszerre végig tudom ôket hallgatni, és utána meg akarom hallgatni még egyszer. Ez most egy 18 dalos, 67 perces lemez, és lehet, hogy kicsit túl sok lesz az embereknek, ezért is gondoltuk úgy, hogy négy részre bontjuk, lehessen csak részletenként is elôvenni. Ebben viszont most tényleg annyi meló volt, hogy ragaszkodtunk hozzá, hogy minden felkerüljön rá. Most azon is agyalunk, hogy csinálunk évente mondjuk nyolc számot, és kiadunk egy-egy EP-t. Aki manapság nem veszi figyelembe az internet adta lehetôségeket, az elvérzik. Valamennyire azért ragaszkodunk a hanghordozókhoz, ezért nézzük mindig, mit lehetne még belevinni, emiatt lesz érdekes, hogy egy könyvet is adunk az új lemezhez, tele régi képekkel, még olyanokkal is, amelyek 14 éve készültek. LG: A lemezhez tartozó turnét élô zenekarral csináljátok, vagy DJ-vel? E: Ahol van rá technika, és lehetôség, oda zenekarral megyünk, de úgy 70-30% a lemezjátszók javára. Az élô produkciót még érlelni kell azért. LG: Személy szerint melyik verziót szereted jobban? E: Mindegyiknek van varázsa. Fesztiválokon sokkal jobb zenekarral játszani, klubokban azért változó. A zenekar azért jó, mert épp nemrég számoltam, hogy szerintem körülbelül egy gyengébb ilyen bulink volt. A többi mindig mûködött, volt olyan amikor nem voltunk többen 100-nál, de mégis óriási buli kerekedett. De az élôzene macerásabb, be kell állni, ehhez képest a DJ-s cuccnál csak bedugjuk a mikrofonokat és mehet is minden. //Interjú: Fekô Ádám n

profil

interjú

Nem veszem magam túl komolyan

Szeretni való érték

KISS ERZSI több zenekarból is jól ismert énekesnô-frontember: az 2005-ben alakult Erik Sumo Band tagja, ennél is régebbi formációja az Egy Kiss Erzsi Zene, és nemrég a Panchannal is megjelentette elsô, Édenkelet címû albumát a Narrátor Records gondozásában. Munka, tervek, vágyak – mindez magyarul!

A FOLKBEATS NÉP- ÉS VILÁGZENEI TEHETSÉG­­­­­­­­­­KU­TATÓ versenyt 2010 nyarán hirdették meg szervezôi országos szinten, sôt kiterjesztve határainkon túlra is a magyarlakta területekre. Már elsô ránézésre sem tûnt átlagos tehetségkutatónak, a két mûfaj gyôzteseinek egy legalább kéthetesre tervezett észak-amerikai turné van kilátásban a szervezô jóvoltából.

Lángoló Gitárok: Minek nevezhetjük azt a különleges nyelvet, amin a dalszövegeidet írod? Halandzsa? Kiss Erzsi: Az a baj, hogy csak körülírni lehet. A halandzsát nem szeretem, mert eléggé infantilis. Gügyögésszerû, és felismerhetô, hogy kitalált. Az én esetemben, ha lehetek ilyen nagyképû, általában nyelvnek hiszik, amit énekelek. Vicces módon például Csehországban egyszer magyarnak hitték.

De ezen kívül is komoly utóéletet szervezôdik a jelentkezô zenekarok számára – tehát nem csak a versenyben maradtaknak! –, ami magában foglalja a lemezkiadás körüli tennivalókat éppúgy, mint koncertek szervezését, médiapromóciót, valamint fesztiválokon való megjelenéseket szerte az országban. A megmérettetésre közel száz elôadó jelentkezett, amit a 2010 ôszi elôválogatás húsz-húszra redukált, és ahogy elnézem a be nem kerülteket, az én listám némileg másként festett volna. Mindenesetre idén februártól beindultak az elôdöntôk a Folkbeats fesztiválsorozat mentén, és a most áprilismájusban zajló középdöntôk kultikus helyszínekre költöztek, elôbb a Fonó, majd pedig a sûrûjében a Hagyományok Háza ad otthont a rendezvénynek. Úgy tûnik, jó a médiavisszhang, akárcsak a zenekarok, csak azt nem tudni még, hogy ez a gyakorlatban majd mit jelent, milyen szintre lehet eljuttatni a fellépôket, a népzenében és a világzenében pedig várható-e valami átrendezôdés, esetleg új kánon kialakulása. Nem is toplistában érdemes gondolkodni, sokkal izgalmasabb kérdés, hogy az újabb generációk mit tudnak az egészhez hozzátenni, milyen új minôségek képzôdhetnek. Az autentikus népzene ideája a tisztán tartott forrásé, ami azért is fontos, hogy minden generáció valami olyat találjon, amire kulturális alapként képes tekinteni. Persze a népzene is változik apránként, ha az új generációk nem raknák hozzá saját világukat, múzeumi „tárgy” lenne belôle. A vi­lágzene persze szabadabban kezeli a kérdést, a folkra támaszkodva bátran összevon mûfajokat akár a popzenéig, valamint ugye saját dalokat ír. Megkértük a versenyben lévô mindkét mûfajbeli bandákat és elôadókat, fogalmazzák meg a lehetô legtömörebben ars poeticájukat vagy tapasztalataikat, egyáltalán mit gondolnak alkotóként az egészrôl. Török Tilla szavai a népzenérôl mondottakat támasztja alá:

LG: Miért ezt az utat választottad? KE: Nekem a zene mindig együtt születik meg a szöveggel. Ez a nyelvezet felszabadít, ebben sikerült megtalálnom magam. Az ötleteket diktafonnal veszem fel. Nem tanultam zenét vagy amikor és ahogy tanultam, azt inkább hagyjuk… Magányos kislányként ceruzával a kezemben azt képzeltem el, hogy a táncdalfesztivál színpadán énekelek. Ma is egy fantáziavilágot teremtek a dalaimmal. LG: Gondoltál már arra, hogy rendes szavakból álló dalszöveget írj? KE: Próbálkoztam vele. Igyekeztem vicce­lôdni a szavakkal, szójátékokat kreálni, de a „nyelv­ telenség” egy teljesen más világ. A „valódit” nehéz beilleszteni a repertoárba. Koncerten a Csokidal is csak az utolsó szám lehet. LG: Ez a fajta gyermekiesség a magánéletben is jellemzô rád? KE: Nagyon szeretem a gyerekeket, és nem veszem magam túl komolyan. Ez talán a legfontosabb. És általában a környezetem is így van vele. Sokat számít, hogy azzal foglalkozhatok, amit szeretek – ez mindig feltölt energiával. Úgy érzem, nincs miért belülrôl megöregedni. Olyan emberekkel dolgozom és töltöm az idôm nagy részét, akik inspirálnak, számomra izgalmasak, kreatívak. Megfáradni, beszürkülni nincs lehetôség. LG: Jól látom, hogy a szabadság nagyon fontos tényezô az életedben?

32  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

KE: Igen, borzasztóan fontos. Éltetô elemem, de talán nem vagyok vele egyedül. Sza­badság viszont nincs kompromisszumok nélkül. Elengedhetetlen, ha az ember más alkotókkal együtt dolgozik. LG: Harcsa Veronika távozása milyen hatással volt az Erik Sumo Bandre? KE: Elôször volt egyfajta bizonytalan­ság. Többek között Veronikával alkotott ket­tô­ sünk – ellentétes karakterünk, szél­sô­sé­ge­ sen más jelenlétünk a színpadon – volt az ESB jellegzetessége. Így sok mindent újra kellett gondolni, például az új számok mellett a régieken is dolgozni. Mindenki folytatni akarta. Szeretjük egymást, nem akartuk abbahagyni. A közönség nagyon lelkes és persze biztos változik, de biztatásból, megerôsítésbôl nincs hiány. Ami pedig most a legfrissebb hír az együttesrôl, hogy 5-6 számos EP-t készítünk Twilight at the zoo címmel. Bemutatója az A38-on lesz április 28-án. LG: Több zenekarod is van, ráadásul színházi munkákat is vállalsz. Nem érzed úgy néha, hogy elaprózod magad?

KE: Nem, mert ugyanazt az embert, és ugyan­azt a zeneiséget igényli belôlem mind. Abban a pillanatban, amikor beindít valami, ôszin­tén veszek benne részt, nem kell megváltoznom. Nekem nagyon jó dolgom van. Soha nem kell hasonulnom. Mindig azt várják el tôlem, hogy az legyek, aki vagyok. LG: Min dolgozol éppen? KE: Most indulok egy kis európai turnéra a Ha dede címû, kicsi gyerekeknek szóló bábelôadással. A próbák nyilvánosan zajlottak Belgiumban a neerpelti, itthon a vesz­prémi böl­ csôdékben. Láttuk, hogyan reagálnak a kicsik és úgy alakítottuk az elôadást. A hamarosan megjelenô, Erik Sumo Banddal készített kislemez mellett az elôzô év végén már megjelent az Egy Kiss Erzsi Zene Ugató lemeze, most márciusban pedig a Panchan albuma. LG: Mennyire vagy elégedett? Sikerült elérned a szakmai csúcsot? KE: Igen! Bár jó lenne, ha még többen megismernék a zenémet. //Interjú: Bitay Andrea Fotó: Szôcs Tekla n

„Nem is toplistában érdemes gondolkodni, sokkal izgalmasabb kérdés, hogy az újabb generációk mit tudnak az egészhez hozzátenni”

„A népzene a lélek tükre, tisztaságának megôrzéséért mi vagyunk a felelôsek.” A Tarsoly Zenekar szintén a hagyományok ápolását emeli ki: „A népzene az, amiben igazán ki tudjuk fejezni gondolatainkat, érzéseinket. Örömmel csináljuk ezt, mert ezzel más embereket is boldoggá tehetünk, és ezen hagyományok tesznek minket magyarokat egyedivé.” A délszláv zenében utazó Vizin a híres tamburaprímás Janika Balažt idézi, ezzel a zenérôl magáról már egy általánosabb esszenciát fog meg: „A muzsika óriási dolog, mert mindenkinek segít: ha örül, ha búsul, vagy ha valaki valamit elveszített, mindegy, mi történt, a zene gyógyít. Nem tudom, mi ez a varázslatos erô, de a muzsika az.” Guessous Majda Mária, aki szólóproduk­ cióval jelentkezett, közösségi kérdésben gon­dolkozik: „A Folkbeats lehetôséget ad a két mûfaj mûvelôinek egymás megismerésére, a közös értékek felfedezésére, hiszen a nyelv ugyanaz, csak egy-egy új kifejezéssel bôvül és mindkettô egyenértékû, hiszen az idô, a nép tagadhatatlan velejárója a változás.

A népzene stabil, biztonságos alapot ad az új és érdekes hangzásokat keresô világzenének – a mérleg így van egyensúlyban.” A népzenei tehetségkutatók általában kizárják a citerazenekarokat, mondván nem eredeti forma, talán épp ezért is a Cuháré a világzenei kategóriában indult: „A Cuháré Citerazenekar azon dolgozik, hogy a szívbôl jövô muzsika és a citera – e sokak szemében az információ és az ismeretek hiánya miatt méltatlanul primitívnek bélyegzett hangszer – mind a hagyományos, autentikus népzenében, mind a világzenében közelebb kerülhessen az emberek lelkéhez.” A Meszecsinka az egész kérdést elemeli a rögvalóság talajáról: „A rock a mai emberi civilizációból táplálkozik, a világzene a földanyából.” A Holdudvar pedig egy másfajta esszenciát igyekszik megfogni, ami valóban sarkalatos kérdés, egyáltalán mennyire tudják megszólítani ezek a muzsikák a hallgatót: „A hazai világzenével kapcsolatban már jó ideje nem az a legfontosabb kérdés, hogy ápoljuk-e a hagyományokat vagy sem, hanem hogyan bizonyítjuk azt, hogy a népzene és a népdal nem egy letûnt világ megváltoztathatatlan mementója csupán, hanem természetes módon mindannyiunkban, a XXI. században is benne élô, szeretni való érték.” A bizonyítás zajlik, a tehetségkutató ingyen látogatható, tessék utánajárni: www.folkbeats.hu //rm n

33

PROFIL

Ujjlenyomatok Nem keresünk válaszokat. Talán azért, mert valahol mélyen tudjuk: nincsenek. Nem akarunk a körülményekkel foglalkozni, amelyekkel – a lényeg helyett – egy egész életen keresztül foglalkoztak PLESZKÁN FRIGYES kapcsán. Emlékezni szeretnénk rá – úgy, ahogyan azt ô megérdemli. PLESZKÁN FRIGYES 1959–2011

Csodagyerek. Valószínûleg ez az a szó, amely a világ számos nyelvén legtöbbször elhangzott vele kapcsolatban, amióta 1959. július elsején megszületett Csornán. Nyilván esze ágában sem volt azzá válni, ám már egészen kicsiként a dzsessz bûvkörébe került: édesapja tanította zongorázni, s együtt rögzítették szalagra az akkoriban itthon befogható rádiók dzsesszmûsorait. Az Erkel Színház-beli Oscar Peterson-koncert indította el Pleszkánt azon az úton, amelynek értetlenül állunk most a végénél: mire az apja észbe kapott, a kis Pleszkán hangról hangra, taktusról taktusra megtanulta az egész mûsort – felvételrôl, hallás után. Hogy mi a leghelyesebb, amit ilyen helyzetben egy szülô tehet, nehéz kérdés. Pleszkán apja mindenesetre elvitte a fiút Gonda Jánoshoz, aki elôször nem akart hinni a fülének (mintha magát Petersont hallotta volna), majd korengedménnyel felvette az ekkor tizenhárom éves srácot a Bartók Béla Zenemûvészeti Szakközépiskola dzsessztanszakára. Év végi értékelôjében így ír tanítványáról: „Abszolút hallása van. Zenei memóriája kitûnô. Egyszer hallott lemez anyagát pontosan le tudja játszani. Technikailag megoldhatatlan feladatot – ha kissé hihetetlenül hangzik is – jóformán nem ismer.” Pleszkán tizenhét évesen már a világhírû Pori Dzsesszfesztiválon lépett fel, unkarilainen pianon ihmelapsi (a magyar zongorista-csodagyerek), ettôl volt hangos a finn sajtó. Hatalmas sikert aratott, s ez a siker idehaza is elkísérte. 1977-ben megnyerte a Ki mit tud? –ot szólóhangszeres kategóriában, 1978-ban pedig a lengyelországi Kaliszban megrendezett Nemzetközi dzsessz-zongoraversenyen lett második, megkapva a sajtó különdíját is. Az ember azt gondolná, ennyi eredményt elérni ilyen fiatalon nem jelenthet mást, mint egy pompázatos nemzetközi karrier kezdetét – ne feledjük azonban el, hogy ez a történet Kelet-Európában íródott, a hetvenes-nyolcvanas években. Így eshetett az, hogy ugyan 1985-ben Pleszkán közös lemezt adott ki Gonda Jánossal és Kruza Richárddal (Keyboard Music címmel, és talán nem csak szerintünk abszurd, hogy egy „csodagyereknek” csak 26 évesen lesz, és akkor sem teljesen saját albuma), a rendszerváltozás már Nyugaton érte, egészen pontosan Svájcban, ahol bárzongoristaként kereste a kenyerét. Szó szerint: itthon ugyanis nem tudta volna fenntartani magát. Hogy milyen érzései lehettek „Fricinek” ezzel kapcsolatban, azt csak találgatni tudjuk: számos interjújában félreérthetetlen cinizmussal beszélt sorsáról, barátainak, kollégáinak ugyanakkor szinte semmit sem mesélt kinti karrierjérôl. Talán szégyellte, talán fájt neki, hogy megélhetési zenészként kellett tengôdnie (még akkor is, ha odakint jól keresett) – ám senkit sem terhelt magánéleti gondjaival. Csak játszott, játszott, úgy, hogy nevetve mondtuk rá, nincsenek is ízületek a kezében, másképp képtelenség így zongorázni.

34  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

Tíz évnek kellett eltelnie az elsô igazi Pleszkán-lemezig (Fingerprints, 1995), ezt követte bô egy évvel (és egy újabb hosszú svájci úttal) késôbb a Second Step, amely a kritikusok szerint sokkal kiforrottabb zenei anyag lett. Az áttörés azonban – most már sajnos tudjuk, örökre – váratott magára. Egyik legcsodálatosabb videofelvétele csodaszép keretbe zárja Frici életét: Oscar Peterson szellemének egy emlékkoncerttel adózott. Tisztelôi és kollégái utánozhatatlan virtuozitásáról, elképesztô memóriájáról és technikájáról beszéltek – a sajtó és a zenei közízlés azonban másmilyen csillagokat óhajtott magának. Chick Corea azt mondta róla: „Pleszkán egyike a legjobbaknak, akit valaha is láttam”. Frici azonban élete végéig megmaradt sárban heverô gyémántnak, amiért, bár mindenki látta, mennyire értékes, senki sem akart lehajolni. Tanulság? Nincs. Talán csak annyi, hogy ha az ember berak egy Pleszkán-fevételt, hiányérzete lesz, ha véget ér. //Csepelyi Adrienn n

interjú

interjú

Megnyomni azt a gombot Ha minden igaz, a Lángoló Gitárok megjelenésével egy idôben a TURBO is közzétette új albumát, az alábbi interjú készültekor viszont még aktívan dolgozott rajta. A zene­ kar gitárosával, a kissé fáradt Vigh Dáviddal ültünk le beszélni a próbateremben, miután egy kis ízelítôt kaptunk a keveretlen dalokból. Lángoló Gitárok: Mire ez az interjú megjelenik, kint lesz az új lemezetek is? Vigh Dávid: Ha áprilisban, akkor remélem igen. Általában én vagyok, aki szeret határ­ idô­ket kitûzni, a többiek pedig hajlamosak az elúszásra. Én egy kicsit produceralkat vagyok, poroszos gondolkozással, és vannak dolgok, amiket egyedül nem tudok megcsinálni, szóval muszáj hajtanom a társaságot. LG: Mi a munkamódszer? VD: Élôben rögzítjük, itt a próbateremben, Hidasi Barnabás segítségével. Az alapokat felvesszük egyben, aztán a következô körben jönnek a további gitárok, a billentyû és az ének. Ha minden megvan, következik a ke­ verés, amit szintén Barnabás csinál. LG: Volt koncepció? VD: Igazából nem. Azt szerettük volna, ha olyan zene születik, amit mindannyian élvezünk, és amit egyben kihívás is eljátszani. Folyamatosan tologatjuk a saját határainkat, és új dolgokkal próbálkozunk. Az egyik ilyen, hogy többet játszunk a dinamikával: egyes számokon belül letesszük szinte nullára az egészet, aztán újra teljes erôvel belecsapunk. Az is új, hogy a felvételeken jammelések vannak, a szó­lórészeket alig dolgoztuk ki elôre. LG: Gondolom, ez nem könnyû feladat. VD: Igen, de bele mertünk vágni, mert a zenekar összeérett, a jammelésekhez pedig ott van nagyszerû tapasztalatnak Jávor keddenkénti sorozata az Insantban, ahol Jero is rendszeres vendég, és ahol az alapkoncepció szerint semmi nincs elôre megírva, örömzene az egész. Az utóbbi másfél-két évben egyébként is kezdjük megtalálni a saját hangunkat, ami nagyon fontos, hiszen ez a lelke a dolognak. LG: A szövegekre is igaz ugyanez? VD: Azt szoktam viccesen mondani, hogy vagy csajozós szövegek vannak, vagy misztikus-eksztatikusak. A szövegekben megjelenik a belôlem fakadó lila ködös világ, ami szerintem jól mûködik ezzel a zenével. Absztrakt szövegek, olyan összhatással, mint egy nagy montázs.

36  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

LG: Tanka Balázs énekes tud velük azonosulni? VD: Mindig van legalább egy szó, amit megváltoztat, de általában nem nyúl bele komolyabban, igaz, ahhoz is rugalmasan állok, ha esetleg mégis így tenne. Balázsnak egyébként is inkább olyan az éneke, mintha hangszeren játszana. Nem a lírán van a hangsúly, hanem a dallamokon, ami pedig a nyelvtani helyességet illeti, van egy ausztrál barátunk, aki lektorálja ezt és a a kiejtést is, úgyhogy nagy gáz, reméljük, nincs. LG: Milyen lehetôségeket látsz a Turbo elôtt? VD: Közönséglétszámban szerintem még bôven van felfelé. Amikor kilépünk Budapest­ rôl, rögtön szembesülünk a minimális nézô­ számban megnyilvánuló rideg realitással. Ezen kell dolgoznunk, amennyit csak tudunk, de azt is tudjuk, hogy az angol nyelvû magyar underground zenének megvannak a határai. Épp ezért szeretnénk nemzetközileg is jobban mozogni. Jó lenne találni egy ügynökséget, vagy bárkit, aki külföldre bulikat szervezne. A lemez terjesztésérôl pedig az a zenekar álláspontja, hogy odaadjuk ingyen a fájlokat, elérhetôvé tesszük a zenét, de aki szeretné, az megkapja fizikai formában is. Szerencsére nem köt minket komoly kiadói szerzôdés, szóval azt csinálunk, amit akarunk, nem szól bele senki. A mi zenénk különben is olyan, amit az emberek neten küldözgetnek egymásnak, más kérdés, hogy ezzel a módszerrel nagyon sokáig is eltarthat, amíg igazán ismertté válsz mindenhol. LG: És bírjátok még? VD: Igazság szerint most nagyon fáradt vagyok, a lemezfelvételnek köszönhetôen. A munka mindenkibôl sokat kivesz. Azt viszont érzem, hogy az új lemez nagyon jó lesz, ez ad erôt. LG: Szerinted mi történne, ha az egész produkciót mindenestül kihelyeznénk Londonba? VD: Pont a minap öntötte rám valaki, aki elôször hallott minket, hogy nekünk nem itt kellene lennünk, csináljunk már valamit. De

sajnos nagyon sokat kell még aludni, amíg magyar zenekarnak nagy sikere lesz nemzetközileg. Lehet turnézgatni és egy bizonyos szintig eljutni, de hogy egy komoly koncertszervezô brigád leüljön velünk tárgyalni, az még odébb van. Szerintem ez nem azért van, mert nincsenek jó zenekarok. Több zenekar kell, nem elég egy-kettô, hanem öt-hat kellene. Ezek a zenekarok segíthetnék egymást, húzhatná fel egyik a másikat. Együtt sokkal erôsebbek tudnak lenni. LG: Menedzsmentre gondolsz? VD: Nem feltétlenül. Inkább amolyan egy­ mást inspiráló alkotóközösségre. És én már érzem azt, hogy vannak, akik egymásra hatnak. IHM, Óriás, Turbo, Grand Mexican Warlock vagy akár a Subscribe – ezeknél a zenekaroknál megjelenik egy közös hangulat, de ennél több kell. Ugyanakkor mostanában szembesültem vele, hogy mekkora hatalma van a PR-nak. A zene mellett animációval meg kisfilmekkel foglalkozom, és egy autós cégnek csináltam egy új modellrôl egy kis promót. Kb. egy hónapja kellett leadni a reklámcégnek egy rövidített verziót, amit adott nap délig kellett elküldeni. Ezután egy órával csak viccbôl rákerestem a neten erre a cuccra, és már több ezer találata volt. Úgy történhetett, hogy valaki, valahol benyomott egy gombot, és az összes blogon és weblapon, ami autózással foglalkozik, megjelent a kisfilm. Én nagyon megrettentem, hogy ettôl mi milyen távol vagyunk, és mennyire alábecsüljük a média hatalmát. Számomra ez világította meg azt, hogy hiába vagyunk jó idôben, jó helyen, hiába mondják, hogy jó, amit csinálunk, de az egész nem csak ettôl függ. Abban, hogy például a Kings Of Leon stadionokat tölt meg, irgalmatlan mennyiségû pénz és koncepció van. Van egy ihletett pillanat, amikor megszületik a mû, utána már a tervé a fôszerep. Magyarként pedig nagyon rögös az addig vezetô út, amíg valaki megnyomja azt a bizonyos gombot. //Interjú: Dankó János Fotó: Dobos Tamás n

37

PROFIL

Parókában, jéghegy hátán Hibbant emberek mindig voltak, de olyan melegágyat sosem kaptak maguk alá, mint amit a hetvenes évek amerikai független popkultúrája biztosított számukra. Valószínûleg nem véletlen, hogy néhány tucat összeférhetetlen csodabogár, sokszor egészen zseniális mûvész épp akkor, és ott készítette elô, és indította el a késôbbi évtizedeket is bôven meghatározó punkot, glamet, discót és ki tudja még mi minden mást. A millió összefonódás miatt képtelenség kizárólagosan egy zenekarra koncentrálva érdemben értekezni a jelenségrôl, és nem kivétel ez alól az eredeti felállásában mindössze öt év és két album erejéig aktív, kábítószerrel összefüggésbe hozható bonyolult halálesetek tekintetében valószínûleg világelsô NEW YORK DOLLS sem. Bár a kritikusok imádták az 1971-ben néhány züllött huszonéves által életre hívott, furcsa külsôségeirôl és intenzív fellépéseirôl elhíresült bandát, a közönségük egy nem túl nagy rajongói kemény magra korlátozódott, és a kiadott két nagylemezük eladási mutatói is kétségbeejtôen rosszak voltak. Így a kiadó magukra hagyta ôket, és az alig két év múlva a Sex Pistolst csúcsra járató Malcolm McLaren sajátos menedzsmentje is inkább csak rontott a helyzetükön – habár tulajdonképp elôkészítette az utat a punk késôbbi elôretöréséhez. Valószínûleg nem sokat lendített a szekéren az sem, hogy a tagság még a hippiket követô romlott fiatalság mércéjével mérve is elképesztô magabiztossággal masírozott a biztos korai halál felé.

38  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

Ez az attitûd gyakori tagcserékhez, és a zenekar kreatív magjának felét jelentô, ma már ikonként számon tartott Johnny Thunders távozásához vezetett, aki pár év múlva saját zenekarával turnéztatta a földi poklot Angliában a Sex Pistols és a Clash társaságában, miközben a New York Dolls maradéka az eredeti néven próbálkozott még pár évig kérdéses lelkesedéssel. A nyolcvanas évekre már nem jutott ideje visszaemlékezni (meg valószínûleg emlék sem sok volt) – ’91-ben különbözô drogok együttes túladagolása után találtak rá egy hotelszobában a kávézóasztal alatt összegömbölyödve. Bár a hatóságok „egy barommal kevesebb”-alapon nem bolygatták a dolgot, természetesen a legvadabb elméletekkel találkozni azóta is a pontos körülményeket illetôen, és tényleg nehéz nem idegenkezûséget gondolni az eset mögé. A New York Dolls csaknem 30 év után tért vissza újra a színpadra három eredeti taggal 2005-ben. Bár az ebbôl életben maradtak száma azóta kettôre csökkent, a kitartóbbak 2011-ben még mindig találnak lemezre rögzítendô mondanivalót magukban. És bár az ilyen sokat látott, de már egész egyszerûen öreg csodabogarak esetén érthetô minden szkeptikus felhang, a helyzet az, hogy a most megjelent Dancing Backward In High Heels nagylemez játszi könnyedséggel ugrott be az év eddigi legjobb lemezei közé a maga öniróniájával és az egész anyagon végigvonuló lendületes életörömmel, amit a némileg öregesebb momentumok is inkább hitelessé és színesebbé tesznek, mint unalmassá. Túlélôrock’n’roll a jéghegy hátáról. ­//Eron Mezza n

interjú

interjú

A Subscribe és a nôk A most megjelent Bookmarks a SUBSCRIBE harmadik nagylemeze, és ezt vízválasztónak szokás nevezni: ezután vagy eltûnik a zenekar vagy végleg bebetonozza magát a zenei életbe és akár évtizedekig része marad valamilyen formában. A Subscribe-on nem látszanak a kifáradás jelei, még úgy sem, hogy Csongor Bálint énekes szerint népszerûségben már rég elérték azt, amit ezzel a zenével el lehetett. A Subscribe fellép a várpalotai Pannónia Fesztiválon.

LG: Nehezen ment a lemezkészítés? CsB: Az elsô hónap nagyon nyögvenyelôs volt. Heti öt alkalommal mentünk a próbaterembe, úgy, hogy egész nap nyomtuk, de egy héttel a stúdió elôtt így is teljesen kétségbeestünk, hogy mi lesz. Aztán beköltöztünk mindannyian Atishoz. Odavittük a cuccot, minden helyiségben ment valami demófelvétel, és egy hét alatt úgy összeraktuk a lemezt, hogy ennyire felkészülten nem is mentünk korábban stúdióba. LG: Egy Napra-feldolgozást is terveztetek, ezzel mi lett? CsB: Nagyon szeretjük a Naprát, és emiatt valóban nekikezdtünk a Pici ház átírásának, de olyan jó lett a pluszrész amit hozzáírtunk, hogy inkább abba kapaszkodva kerekítettünk belôle egy saját dalt. LG: A magyar szövegért ki felel? CsB: Én írtam. A refrénnél akadtam meg. Egyedi Pétert (Óriás, Isten Háta Mögött) hívtam fel, hogy segítsen. Elküldtem neki úgy, hogy a refréndallam angolul volt felénekelve, de semmi köze nem volt a többi részhez. Ô írt hozzá négy sort, amit én csak kicsit írtam át, szóval az tulajdonképpen Peti szövege. Tökéletesen eltalálta a hangulatot és a mondandót. Korábban csak egy alkalommal írtam magyar szöveget (DJ Titusznak), mert felkértek, de egyébként mindig angolul.

Lángoló Gitárok: Bár a promóképekrôl egyértelmûnek tûnik, de az új lemez ismeretében felmerül a kérdés, hány tagú most a zenekar? Csongor Bálint: Cséry Zoli, mint session-ze­nész jött hozzánk, mert elôbb egy, majd egyre több témához kellett a billentyûs hangszer. Aztán az idô múltával annyira megkedveltük egymást, illetve annyira beleillett ebbe a zárt közösségbe, hiszen hat gyerekkori barátról van szó, hogy mindannyian úgy gondoltuk, akár lehetne tag is. Amellett, hogy emberileg mennyire passzol hozzánk, iszonyatosan komoly zenei agy, nagyon képzett, abszolút hallása is van, és bár a többiek is elvégezték a kôbányai sulit, ilyen szinten ôk sem zenélnek. Korábban ugyan gondolatként sem merült fel, hogy bekerüljön a zenekarba valaki, de miután kimondatlanul is hetedik tag lett, megkérdeztük, hogy hivatalosan is az akar-e lenni, hiszen ez a zenekar jogokkal, és kötelezettségekkel jár. Ô azt felelte, hogy mivel a többi projektjét, zenekarát nem szeretné háttérbe szorítani, inkább nem lesz hivatalos tag. Mi ettôl függetlenül a zenekar részeként tekintünk rá. LG: Az új lemez dalait hogyan fogjátok produkálni nélküle? CsB: Ezen már sokat gondolkoztunk, hiszen hangsúlyosak a billentyûs részek, így mindenképpen kell, hogy szóljanak koncerten. Felvetôdött a sampler, amit én nagyon ellenzek, de akár még lehet ez is belôle. Mi viszont szeretnénk megoldani úgy, hogy egy helyettesítô zenész jön azokra a koncertekre, ahova Zoli nem, de meg kell találni a megfelelô embert, aki úgy néz ki, hogy meg is van, csak nem szeretném elkiabálni. Végsô esetben a harmadik lehetôség, hogy áthangszereljük

40  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

úgy a dalokat, hogy billentyû nélkül is megállják a helyüket, de ez néhol szinte lehetetlen, hiszen zongorabetétek, és kiállások vannak. Szóval meglátjuk, fél év szokott eltelni, mire megfelelôen játsszuk az új dalokat koncerten. LG: A Bookmarks a Subscribe legromantikusabb albuma. Jól gondolom? CsB: Lehetséges. A lemez címe azért Book­­marks (könyvjelzôk), mert mindany­ nyi­unk­nak van legalább egy dala rajta, ami róla szól, vagyis az utóbbi kb. hat évben megesett, nôkkel kapcsolatos élményeirôl. Van, aki elvesztette az édesanyját, van, aki szakításon van túl vagy baráti kapcsolata szakadt meg. Talán ezért érezhetô melankolikus hangulat az összes számban. Ha zenei értelemben gondolod, az nekem nem tûnt fel, de nem zárom ki, hiszen egyben én is csak most hallgatom a lemezt.

LG: És kirôl szól a Gay Rodeo? CsB: Tulajdonképpen ez az egyetlen kivétel a lemezen, hiszen ez nem nôrôl szól, hanem rólam. Minden albumon van egy olyan dal, ami egyfajta számvetés, hogy hol tartok az életben. Egy kicsit szürrealisztikus, amilyenek az eddigi számvetések is voltak. Nagyon szeretem Boris Viant, aki patafizikai regényeket írt. Ô az álomvilágot és a valóságot emeli egy szintre. Ezért vannak a szövegben fura részek. A cím pedig azért Gay Rodeo, mert visszatérô felvetés velem kapcsolatban, hogy meleg vagyok, fórumtéma is volt már ez. Mi persze elkezdtünk rájátszani képekkel, és ez a mostani is egy ilyen játék. Ráadásul a szövegbe bele is tettem, hogy „végrehajtom a gyónásom”, és persze további utalások is vannak erre a témára. De a címek egyébként sokszor megmaradnak úgy, ahogy elôször kitaláltuk ôket, pedig végül nem is arról szól a szöveg. Ilyen például az Orchitis (Heregyulladás).

LG: A MÜPA-koncert nagy esemény lesz a zenekar életében. Hogyan készültök? CsB: Elôször úgy volt, hogy nagyzenekarral lépünk fel, de ahogy ment a tervezés, rájöttünk, hogy horribilis költségei lennének. Sôt, az sem lett volna túl ötletes, ha csak szimplán a zúzás mellé kerültek volna a vonósok. Emiatt Cséry Zolit bíztuk meg az áthangszereléssel, ami nagyon jó ötletnek bizonyult. Torzított gitár szinte nincs is a mostani verziókban. Az egyik hiphop, a másik szving, de van sima ének-zongorás megoldás is, vagy cselló-ének-zongora. Zoli nagyon gyorsan összerakta ezeket. LG: Mikor tudtok készülni rá? CsB: Elôbb lemezbemutató, aztán megünnepeljük kicsit, hogy kijött a lemez, és elkezdünk mi is dolgozni a MÜPA-koncerten. A helyszínen is lesz fôpróba, de elôtte nagyon intenzíven kell próbálnunk. Ezen még nem is nagyon gondolkoztam, mert most minden az új lemez körül forog. LG: Elôfordul még veled koncerteken, hogy zabszem van a seggedben? CsB: A MÜPA-koncert elôtt biztosan nagyon kész leszek. Ott ugye DVD-felvétel is lesz, szóval dupla nyomás van rajtunk. Szerencsére két koncert lesz, ami azért jó, mert a másodikra már belemelegedünk. Amúgy a budapesti fellépések elôtt szoktam nagyon izgulni. Mindig van valamennyi drukk, de a budapesti bulik reggelén rendszerint fosással indítok. Nem is zabszem ez, hanem pozitív izgalom. Szerintem ha ez nincs az embernek, akkor már nem érdemes csinálni. Ha minden nap játszanánk, talán nem lenne, de én kifejezetten élvezem, hogy ilyenkor izgulok. LG: Ha a sikert közönségszámban mérjük, szerinted van még hova fejlôdni? CsB: Én már évekkel ezelôtt azt gondoltam, hogy nem. Nyilván ezzel a zenével van egy határ, amit el lehet érni, és én úgy gondolom, hogy azt mi elértük. Én nem várok csodákat. Ez késôbb lefelé is ívelhet, de maradhat is egy szinten. Akkor lehet szinten tartani, ha tudunk annyira hiteles produkciót kiadni a kezünkbôl, mint a Bookmarks. Ha ez nem jön össze, abba is hagyjuk az egészet. Csak addig csináljuk, amíg van benne löket. Egyelôre nagyon élvezzük. Gimnazisták meg mindig lesznek. LG: Önmagadnak mi jelent kihívást? CsB: Albumról albumra mindig olyan mércét állítunk fel magunknak, ami késôbb meg kell ugrani. Összerakni az új számokat, majd azokat megfelelô minôségben el is játszani koncerten. Ez nagyon nehéz, de eddig mindig sikerült. Muszáj, hogy legyenek kihívások, mindig feljebb kell rakni a lécet, mert enélkül felesleges is csinálni. //Interjú: Dankó János n

41

profil

Fény alagút nélkül Amikor 1994 április elején Kurt Cobain feladta a leckét Zámbó Imre budapesti lakosnak, senki nem sejtette, hogy az így megszûnô Nirvana kölyökképû dobosa pár év leforgása alatt a main­ stream rock szôrös, lóhajú istene lesz, zenekara, a FOO FIGHTERS pedig biztos viszonyítási pont a globális zenebizniszben.

jellemzô egylemezes csodák mellett a Foo Fighters sikerrel vette a következô akadályt is, rendes, önjáró zenekarrá érett és beszállt a lemez-turné körforgásba. 1997 nyarán például egyetlen eddigi magyarországi koncertjüket adták a (Pepsi) Szigeten.

Talán maga Dave Grohl sem gondolta, hogy a világméretû hisztit teljes joggal kiváltó grunge/punk trió után tényezôvé válik, de könnyen lehet, hogy pont ezért sikerült megôriznie máig tartó józanságát. Az elképesztô népszerûségbe – és kapcsolódó okaiba – roppant könnyû volt akkoriban belehalni és beleôrülni, okosan kihasználni viszont neki sikerült leginkább. A kényszerû feloszlás után viszonylag gyorsan reagálva, pár hónap elteltével ki is jött a Foo Fighters elsô lemezével, ami rögtön betalált a Nirvanát sirató kardigánosok, de még a Green Day vagy a Weezer idiotizmusát favorizáló konzumpunkok és college rockerek ízlésébe is, és ez nem elhanyagolható tömeget jelentett. A kizárólag slágereket tartalmazó debütáló korongot Grohl egyedül rögzítette és bár a gitárokon, illetve énekdallamokon tagadhatatlanul érzôdik némi Nirvana-hatás, a tehetség nyilvánvaló. A zenészkörökben nem annyira ismeretlen exdobos gyorsan társak után nézett és a szintén nem balekokból verbuvált brigád átesett az elsô turnén. Az összeszokás új lemezt és egy doboscserét hozott, a The Colour And The Shape képében, illetve az azóta is hû társ Taylor Hawkins személyében, majd történt némi kavarás gitárosügyben is, a menetelés azonban nem akadt meg egy percre sem. Az akkoriban

42  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

A folytatás két évvel késôbb jött és a There Is Nothing Left To Lose címmel ellátott dalcsokor második felén a már megszokottnak nevezhetô lendületes rockzenét egy higgadtabb, komolyabb hangvétel váltotta fel, ami az ezután következô lemezeken teljesedett ki. Ehhez hozzájárult az ezredfordulón új erôre kapott alternatív rockzene új hulláma is: az ekkor beérkezô Queens Of The Stone Age munkássága például biztosan hiányosabb lett volna a korai Foo-lemezek ismerete nélkül és viszont, merthogy lett nagy egymásra találás, majd Grohl az elkerülhetetlen vendégeskedés és összefonódás után visszalopta magának, amit Josh Homme nyúlt le tôle. Illetve, nevezzük inkább egymásra hatásnak, így igazabb. 2001 szeptembere után aztán lehetett tippelni, nevezhetjük érésnek, letisztulásnak, mindenesetre az infantilis, zseniális humorú klipek mintha hiánycikké lettek volna a társulat életében és a stadionrockot kinyíró Nirvana dobosa lassan a stadionrock elsô számú képviselôje lett. Mélypontok, tévedések nélküli folytonosság, tiszta karrier, idôvel enyhe nyugdíjasodás jelei mutatkozóban: lemez, duplalemez, besztoflemez, nagy sikerek, mindez hitelesen, szimpatikusan, ám kevésbé játékosan, mint annak idején. Aztán némi kussolás után ez év elején beérkezik a White Limo szupervicces klip­je Lemmy szereplésével (helló, Dan­ ko Jones), majd itt a Rope címû dal is és mintha a két Foo Fighters-korszak ke­ resz­­tezôdne, olyannyira, hogy visszatér a Nirvana utolsó és a Foo elsô éveiben part­ner Pat Smear gitáros is, a zenekar pe­­dig privát garázsbulikat ad. Elég jó bevezetés… //Senior Hal n

KRITIKA program

kritika profil

The Radio Dept.Passive Aggressive Singles 2002-2010

Radiohead King of Limbs

A tizenhat éve alakult svéd Radio Dept. fennállása során többször is hangoztatta (ahogy azt a Lángoló Gitárok számára tavaly készített interjúban is tette), hogy számukra egyáltalán nem fontosak az albumok, sokkal jobban szeretik kislemez formájában megjelentetni a dalaikat. A lo-fi, shoegaze-pop zenekar idén megjelent, elsô válogatásalbumán szereplô dalok a 2002 és 2010 között rögzített három stúdióalbum, illetve a számtalan kislemez közül kerültek ki, amelyek remekül tükrözik a trió eklektikus kalandozásait a 80-as évek szintipopjával és elektronikájával való flörtölésen át egészen a kásás, széttorzított zajpopig. Hiába szerepelt néhány éve pár daluk Sofia Coppola Marie Antoinette címû kosztümös filmjében, a jelen válogatáslemez egy a nyilvánosságot továbbra is nagy ívben kerülô, öntörvényû, aprólékos gondossággal dolgozó kis zenekar története, akik a mai napig is fôleg csak underground zajpop körökben ismertek, és ez nagy valószínûséggel a jövôben is így is marad. //SzÁ

Lykke Li Wounded Rhymes LL Lykke Li 2008-as megjelenése a Youth Novelsszel, ha vihart nem is kavart, azért szép sikereket ért el az „aranyos lányokra” fogékony közönség köreiben. A lemez tényleg jó volt, bár visszagondolva, simán többet ér az egésznél a Kleeruppal közös Until We Bleed, amit minden túlzás nélkül minden idôk legmagányosabb diszkószámának merek nevezni. A Wounded Rhymes sem a debütre, sem az említett dalra nem hasonlít. Lykke Li ledobta a szerethetô lány imidzsét, és igazi nôvé változott. Már az elsô promó fotók is több erotikát tartalmaztak, mint a svéd énekesnô egész eddigi karrierje összesen. A Wounded Rhymeson új, a korábbiaknál jóval erôteljesebb énekstílust vett fel, a hangszerelés is teltebb, szinte rockosabb, és ha arra kerül a sor, nem szégyell a közönség által is hangosan ordítható refréneket elôvenni, hol Robyn, hol a klasszikus soulénekesnôk stílusában. Ennek ellenére soha nem válik túl harsánnyá, vagy arcbamászóvá a végeredmény, amivel Lykke Li nagyon szépen bemutatja, mi is a különbség egy kívánatos nô és egy ordenáré kurva között. //FekôÁ

Szerzôi kiadás Egy új Radiohead-lemez mindig valamiféle Eljövetelként csapódik le a lassan két évtized alatt köréjük gyûlt népes táborban. A legutóbbi lemez körüli hisztéria annyira bitlisz, hogy ennek taglalásától el is tekintenék, de most, hogy az internetes sajtó már elmondhatta a magáét, érdekes látni azt az elképesztôen vicces fejvakarászást minden részrôl, amit a King Of Limbs kiváltott a kritikusokból. Egy­­részrôl ugye hirtelen jött, másrészt pedig diplomatikusan fogalmazva nehéz fogást találni rajta (de hát ez minden lemezüknek sajátja), viszont amíg a korábbiak esetén néhány hallgatás után már azért más volt a helyzet, most be kell látni, hogy ez az album nem telitalálat. Amellett, hogy a hangszerelés terén már régóta kimondottan öntörvényû zenekar talán most elôször kimondottan öncélúnak is hat, a rájuk jellemzô metódus, ami szerint rögtön ható dallamokat és hangzásokat úgy közelítenek meg, hogy azokat idô és élmény kibogozni, ami alatt szó szerint hozzánô a dal az emberhez, most valahogy nem mûködik. Persze az elmúlt évtized jelentôs része az ô követôikrôl szólt, így a hangzás sem monopólium már, ami elvesz az élménybôl, és amúgy nem rossz számok ezek, csak mondjuk ki, ha nem Radiohead lenne, aligha érdekelne ez tömegeket. Ezt még a szerencsétlen Amnesiacre sem lehetett mondani, és furcsa, hogy ez a pillanat is eljött. //Eron Mezza

44  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

Dirtbombs Party Store In The Red

Toro Y Moi Underneath the Pine

The Pains Of Being Pure At Heart Belong

Carpark Records

Slumberland

Tavalyi bemutatkozó albumával a dél-karolinai Toro Y Moi a chillwave-ként elhíresült, belassult, fülledt elektronikájú mozgalom egyik fontos alakja lett, igaz, a lemez megjelenésekor a fent említett stílus már közel sem volt olyan népszerû, mint 2009 nyarán. A Toro Y Moi név mögött megbúvó Chazwick Bundickot azonban ez egyáltalán nem zavarta, második albumával egy jóval színesebb, változatosabb anyaggal jelentkezett, olyan elôadók legjobb pillanatait felidézve, mint az Air, az Animal Collective, vagy a Stereolab. A multiinstrumentalista elôadó legújabb dalaiban a 70-es évek buja elektronikája dominál, több helyen a funk és a soul köszön vissza hasonló köntösben. Bundick azonban nem mindig tud mit kezdeni a rendelkezésére álló eszközökkel, sokszor elveszik a hangulatfestésben, ami a dalok rovására megy; a New Beat, a Still Sound, illetve a How I Know-n kívül alig maradnak megjegyezhetô dallamok, refrének, holott a gazdag hangszerelésnek és a szerzô remek stílusérzékének köszönhetôen minden feltétel adott lett volna egy karakteres(ebb) lemez létrejöttéhez. //Szarvas

Hercules & Love Affair Blue Songs Moshi Moshi

2009-ben a szép hosszú nevû Pains Of Being Pure At Heart azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy semmi különöset nem csinált. Nem akarták újraértelmezni a twee popot, egyszerûen csak a stílus keretei között írtak pár dalt, amelyek egyedül a legfontosabb tulajdonságban emel­kedtek ki a szcéna maradék részébôl: nagyon jók voltak mind. A cím nélküli bemutatkozás szép sikereket ért el indie-körökben, ezért logikus módon a visszatéréssel kapcsolatban már voltak elvárások a kardigánok, vastag keretes szemüvegek és cuki dolgok szerelmesei között. A PoBPaH pedig nem okozott csalódást, a debütnél valamivel kevésbé zajos gitárokkal, de még mindig ritkán hallhatóan tökéletes megszólalással elôadnak tíz dalt, 40 percben. Az ô univerzumukban örökké tavasz van, mindenki szerelmes titokban az ábrándos tekintetû szomszéd lányba, és mindenkit felmentettek testnevelésbôl. Ha valaki szereti a Juno és 500 Days Of Summer vonalán mozgó filmeket, az már meg is találta az új kedvenc lemezét. //fekô

Beady Eye Different Gear, Still Speeding Beady Eye Records

A New York-i kollektíva gyors felfutásában legalább olyan komoly szerepet játszott a másságra és extravaganciára hamarabb felfigyelô közösség, mint az eleve nem épp zöldfülû Andy Butler és a közremûködô Antony Hegarty ismertsége együttvéve. Emellett imádnivaló magabiztossággal idéznek meg több letûnt korszakot, pont annyi idézôjellel és nyilvánvaló hozzáértéssel, hogy a lemez túlsó oldalára képtelenség mást gondolni, mint elképesztôen értelmes és kúl arcokat, akik az egész életüket fektették a nightclubbing attitûdbe, de a tánczenei evolúciót csak addig voltak hajlandóak követni, amíg az nem vált túlnyomórészt felesleges, üres agresszióvá. Az új lemez, ha lehet, még autentikusabb elôdjénél, és a vezetô Butler korábbi kijelentéséhez igazodva a Hercules & Love Affair megmaradt kollektívának, ami a zenészek és közremûködôk számára átjáróházként funkcionál. Most egyértelmûen kevesebb az igazán jó szám, de kerek albumként sokkal jobban mûködik mint a debütlemez. Hanem azért sajnos felmerül, hogy egy Falling igazából tényleg jobb-e, mint egy tehetségkutatók és asszisztensi esküvôk közt ingázó fankibanda tetszôleges emberiség ellen elkövetett bûntette. //Eron Mezza

Detroiti technoklasszikusok feldolgozása gitárokkal, garázsban – ezzel nagyjából mindent le is írtunk, ami fontos, és aki ennek hallatán nem rohan azonnal a lakóhelyéhez legközelebb esô lemezboltba megvásárolni a lemezt, annak valószínûleg hiába is mondunk bármi többet. Pedig van mit – a jövôre húsz éve aktív detroiti garázsrock-kommuna az elsôk között volt a környékbeli rock újraélesztôi közt, és tíz éve részesei voltak a White Stripest is magába foglaló, már kiterjedtebb szcénának. A fôleg a nyolcvanas évek proto-technójára és housera kihegyezett feldolgozásalbum hû marad az eredeti verziókhoz és a puritán rockhangzáshoz is – a végeredmény viszont néhány kivételtôl eltekintve inkább érdekes és rövid távon szórakoztató, mint maradandó telitalálat. A monotonitás és a szellôs hangsorok egyszerûen nem passzolnak ehhez a megszólaláshoz, amit néhol kárpótol az egyórás gegérzet, néhol viszont kimondottan céltalan, mint a több mint 21 perces Bug In The Bassbin esetében. Ugyanakkor öröm látni, hogy valaki végre megragadta a parlagon heverô alapanyagot, és elcsörömpölte a Cosmic Carst, a Good Life-ot és társait. Szóval az összkép emléknek mindenképp maradandó, és jó pár dal késôbb is elôkerülhet. //Eron Mezza

Ahhoz nem kellett túl nagy jóstehetség, hogy megmondja valaki, az Oasis története nem ér véget az Oasis feloszlásával. Errôl már a Gallagher-braderz viharos szétválása utáni elsô nyilatkozatokban meg lehetett gyôzôdni, maximum a turnékon történô verekedések fognak elmaradni. A Beady Eye kapcsán már biztosra mondható, hogy Liam Gallagher nem tud máshogy énekelni, mint eddig, a nyilatkozatai is szórakoztatóan parasztok maradtak, és a Beatles iránti rajongása sem szûnt meg. A Different Gear, Still Speeding mindössze annyit lép meg, amit az Oasisnek már rég meg kellett volna: Liam írt pár középtempósnál gyorsabb dalt is. Azért túl sokat nem, de már így is jobban állunk, a korábbi tökök nélküli rockzenék unalmas önismétléseinél. Néha még a Beatlestôl is elrugaszkodik kicsit, és akár countrys témákat is elôkapar. Amiért a Beady Eye mégsem lett igazi újjászületés az a tény, hogy a hol emlékezetes, hol kevésbé emlékezetes dalok között sehol egy Supersonic vagy Wonderwall, meghatározó slágerek nélkül meg nehéz klasszikust írni, akkor is, ha Gallagher most közelebb áll ehhez, mint az Oasis 1997 óta bármikor. //fá

45

program KRITIKA

Mirrors Lights and Offerings Skint

Peter Bjorn and John Gimme Some

Miután jelesre vizsgáztak a szintipopképzôben, a brightoni Mirrors lenyalt hajú, okostojás tagjai nekiálltak elsô lemezük elkészítéséhez, amelyhez mûfajteremtô tanáraik legismertebb munkáit vették elô, majd szimplán újracsomagolták ôket. A srácok nem bíztak semmit a véletlenre: a 2000-es évek eleje óta tomboló, 1981–1985 között megjelent brit new wave és szintipopzene iránti nosztalgiát vették célba, bemutatkozó albumukon leginkább a Depeche Mode, a Tears for Fears, az OMD és a New Order korai dalainak hatásai érvényesülnek. A fiatal zenekar pop-noirként definiálja saját zenéjét, ezáltal is jelezve, hogy ôk bizony nem elégszenek meg holmiféle szintipop-címkével, de hiába a makulátlan imidzs és az (ál-)intellektuális körítés, néhány szám kivételével (Into The Heart, Hide And Seek, Ways To An End) a Mirrors nem jut többre hôseik puszta másolásánál, és emiatt a túlzottan is tiszta hangzású lemez egy kissé fantáziátlan lesz. //SzarvasÁ

Cooking Vinyl Peter, Bjorn és John, és az általuk alkotott Peter Bjorn and John zenekar bármit csinál a jövôben, mindenképp meg kell említeni, hogy a 2006-os Young Folks daluk akkora sláger lett, hogy még a jó indie rocktól méretes fallal elválasztott Magyarországra is betört, hogy aztán még a legrosszabb DJ-k is játsszanak egy belôle készült mixet a vidéki dizsikben. Az 1999 óta zenélô svédeknek nem tett jót a túl gyorsan jött világsiker, ám az ebbôl következô szokásos semmitmondó depressziós lemez helyett a 2009-es Living Thing egészen példátlanul jól használta fel a siker utáni tanácstalanságot: egy partihimnuszoktól mentes, szinte hibátlan szomorkodós lemezt sikerült összedobniuk. A Peter Bjorn and John nem lett igazi világsztár így, és minden adott lett hozzá, hogy visszatérjenek az eredeti irányvonalhoz, túlzott elvárások nélkül. A Gimme Some felszabadult hangulatát nagyban jelzi, hogy a zenekar saját bevallása szerint is tökrészeg volt a dalok írása, és feljátszása közben is. Nincs rajta fütyülôs sláger, viszont van 37 percnyi jellemzôen Peter Bjorn and John-os skandináv indierock, az eddigieknél valamivel nagyobb hangsúlyt fektetve a rock részre. //FÁdám

Vivian Girls Share The Joy Polyvinyl A Vivian Girls bemutatkozása kis túlzással a twee értelemben vett „love sunshine happiness” triumvirátus lo-fiben történô megzenésítése volt. Az Everything Goes Wrong ezzel szöges ellentétben állva a hasonló felfogásban készített szomorúság soundtrackje lett. Egyik sem lett rossz, az egyik egy párkapcsolat csúcspontját, a másik a szakítás után érzett mérhetetlen szomorúságot örökítette meg. A Share The Joy végül is a logikusat lépte meg, a Vivian Girls az elsô viharos tiniszerelem után eljutott a felnôttes apátiáig. A szokás szerint nem túl hosszú (35 perc) lemez teljesen mentes bármiféle szélsôségtôl, a hangzás is sokkal átláthatóbb lett az eddigieknél, és nem találni már egyetlen punkos csapkodást sem, ezeket felváltották a Best Coastra emlékeztetô kiszámíthatóan építkezô, és leginkább cuki szóval jellemezhetô dalok. A Vivian Girls még mindig nem rossz zenekar, csak sajnos az apátia a hallgatóra is átragad a Share The Joy hallgatása közben, aminek következtében nem képes semmiféle indulatot kiváltani. Remélem, legközelebb inkább a már csak régi ismerôsként lezajló ordas dugást zenésítik meg. // fá

The Strokes Angles Rough Trade A New York-i The Strokes 2001-ben az Is This It címû páratlan debütálásával aktív szerepet vállalt az Új Rockforradalom kitörésében. A folytatás, a Room On Fire továbbra is magas színvonalon vitte a fiúcsapat laza és tökös indierockját. A 2006-os First Impressions of Earth sikertelensége után a tagok külön utakon kezdtek el zenélni. A Strokes negyedik nagylemeze, az Angles pontosan öt évvel az elôzô, és kerek egy évtizeddel a bemutatkozó korong után jött ki. Az albumon a srácok jólesô nosztalgiával nyúlnak vissza majdnem ugyanahhoz a jellegzetes gitárhangzáshoz, amelyet lehetett imádni vagy épp utálni is, de kételkedni abban, hogy mennyire meghatározta a kétezres évek gitárzenéit, teljességgel lehetetlen. A csapat jelenlegi világa nagyjából a fôso­ dorhoz húzó Room On Fire és a modern rockkal kacérkodó First Impressions Of Earth közötti letisztult átmenetet örökíti meg. A banda a legújabb lemezén ezelôtt soha nem látott érettséget és profiz­must sugároz, ám emiatt sokat vesztett bájos zabolátlanságából. Így, az új évtized elején nem úgy tûnik, mintha a Strokesnak ismét sikerült volna iskolát alapítania, ugyanakkor az Angles kiszámíthatóságában tökéletes folytatása az életmûnek. //Kovács M. Dávid

46  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

KRITIKA program

Subscribe Bookmarks

kritika profil

Moonsorrow Varjoina kuljemme kuolleiden maassa

Rotten Sound Cursed

Spinefarm

Relapse

A Moonsorrow-t folkmetálzenekarként szokták emlegetni, de ez ma már inkább kínos lehet a számukra, semmint örömteli. Aki látta már a finneket színpadon, pontosan tudja, hogy az a fajta sokrétû, tömény, sötét zene, amit játszanak, élôben ritkán mûködik, többnyire sem a hangzás, sem az oldottabb koncerthangulat nem tesz jót neki. Így aztán marad a lemez, amelyen a Moonsorrow még sosem okozott komoly csalódást. A humppa-ritmusok és hasonló mulatozós túlzások, hála az égnek, ezúttal sem érintették meg a csapatot, a Bathory viking-korszakának heroikus hozzáállása viszont továbbra is az egyik legfôbb ihletforrás lehet. A dalírási metódus igen egyszerû: a lassan kibontakozó, rendkívül hosszú (12-16 perces), black metalban gyökerezô, emelkedett kórusokkal, szintetizátordallamokkal kísért számok egy idô után hegynyi méretûvé dagadnak, majd feltartóztathatatlan lavinaként lassan tovagörögnek a semmibe. Hatásos, de a Kivenkantaja és a Voimasta lemezek nagyszerûségét a Moonsorrow-nak ezúttal sem sikerült túlszárnyalnia. //SCs.

EMI Music Services A 2007-es Stuck Progress To Moon óta a Sub­­sbcribe a magyar underground egyik leg­ népszerûbb zenekara lett. A csapatra jellemzô összetett metálzenével elérték azt a szintet közönségszámban, amit tovább már nem igazán lehet növelni, pláne Budapesten. Pont emiatt lett volna logikus lépés felpuhítani a stílust, rádióbarátabbá tenni a zenét, de már a 2009-es Contradictions EP két tízperces progmetál-dala mást vetített elénk, hiába mondta azt a zenekar, hogy a nagylemez nem ilyen lesz. Tényleg nem ilyen lett, de nagy vonalakban nézve tulajdonképpen semmit nem változott a Subscribe. Még mindig durva, még mindig komplex (sôt, komplexebb az eddigieknél a jóval nagyobb szerepet kapó billentyû miatt) és még mindig tudnak ezekre az alapokra azonnal ható, fülbemászó refréneket tenni a sok ordibálás mellett. Az ember elôzetesen azt gondolhatta volna, hogy na, majd a magyar nyelvû dal megy a rádiókba, de nem, mert ugyan az Álomtégla nagy része tényleg hallgatóbarát, de a nélkülözhetetlen metálos rész miatt ezt sem fogják játszani a Petôfiben. Az elôzô lemezekhez képest annyit változott csak a Subscribe, hogy a Bookmarks a zenekar eddigi legkerekebb, legjobb anyaga, a zenéjükben pedig van annyi szín, van annyi leágazás, hogy ezt még jó sokáig folytatni tudják anélkül, hogy unalmas legyen. //dg

48  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

Annak a képzeletbeli koordináta-rendszernek, amely a zenekarok által írt dalok hosszát ábrázolja, és az egyik végén a Moonsorrow tanyázik, a Rotten Sound épp a másik végén foglal helyet. A szintén finn zenekarnál valószínûleg páros lábbal rúgnák ki azt a tagot, aki hárompercesnél hosszabb számmal állítana be egy próbára. A death/grind stílus sosem a folyamatos megújulásról volt híres, így aztán mi mást is hallhatnánk a Cursed-ön, mint bô félórányi „üsd-vágd, nem apád, anyád meg végképp nem, mert rég kibeleztük”–féle zajongást. Fôleg hogy a Rotten Sound már kiforrott stílussal rendelkezik, majd’ húsz esztendeje riogatja a kamaszok szobájába gyanútlanul benyitó nagymamákat. Ennyi idô kellett ahhoz is, hogy az együttes végre a helyére kerüljön: az ilyen, sôt még ilyenebb zenékre szakosodott Relapse kiadó remélhetôleg kellemesen bûzös otthona lesz az ordenáré társaságnak. A 16 dal mindegyike rövid kinyilatkoztatás arról, hogy az élet kegyetlen, nehéz, és a legjobb lenne mielôbb lezárni. Vannak, akiktôl ezt képtelenség komolyan venni, de a Rotten Soundnak fenntartások nélkül elhihetjük. //SCs.

Children Of Bodom Relentless Reckless Forever Spinefarm

Burzum Fallen Byelobog Productions

Destruction Day Of Reckoning Nuclear Blast

Nem tudom, Varg Vikernes tényleg elhitte-e, hogy kellemes élmény két másodpercnél tovább hallgatni a normál énekhangját, vagy ez is csak mizantróp lépés a magányos farkastól, és direkt hagy minket hosszan szenvedni. Mindenesetre a tavalyi Belus után nagyon hamar érkezô folytatás legradikálisabb változása, hogy immár több helyen felbukkan erôtlen és bátortalan éneke. A kelleténél sokkal-sokkal több helyen. Bár szó volt arról, hogy Vikernes visszatér a Det Som Engang Var világához, és vannak is erre utaló nyomok, azért egy szavát ne higgyük a derék embernek. Oda már nincs visszaút, nem ’93-at írunk, a világ gyökeresen megváltozott, és benne Vikernes is. A Fallen tulajdonképpen a Belus második részének tekinthetô, de messze nem egyenértékû vele. Leginkább olyan, mintha Varg a Belusról kiselejtezett témáit pofozgatta volna össze újabb dalokká. Az utolsó tétel ugyan megint instrumentális, de nem a szokásos ambient, inkább amolyan bennszülöttes– sámános–misztikus törzsi ungabunga. Méltó módon zárja a lemezt, közepes, mint az egész Fallen, amely a Burzum-„gitáros” életmûvének legkevésbé sikerült darabja. //SCs.

Foo Fighters Wasting Light Sony Music

Nagyon rég volt már, amikor a Destruction tényezônek számított a metálzenében. Elsô két lemezük valóban kitûnt a korabeli mezônybôl, ezért klasszikussá is vált, akkoriban a Sodommal és a Kreatorrel együtt a Destructiont is a német thrash eminensének tartották. Aztán a Release From Agony már megosztotta a rajongókat, majd kilépett az alapító-énekes Schmier, ám amikor az új évezredre visszatért, végképp megnyugodott a nagy változásokra sosem túl fogékony metáltábor. Azóta viszont tényleg csak az elkötelezett faneket érdekli a banda egy-egy új albuma, és nekik is szól, senki másnak. A Day Of Reckoningról ennek megfelelôen nagyjából semmi érdekeset nem lehet írni, egyetlen kiemelkedô dal sincs rajta, igaz, lefelé sem lóg ki egyik se. Ez egy, ahogy mondani szokták, „modern, harapós hangzású” thrashlemez, megy végig becsülettel a tuka-tuka és a dzsi-dzsi, Schmier hangja továbbra is kellôen gégemetszett, s természetesen a csordavokálok és a gitárhôsszólók is mindig épp idôben érkeznek. A limitált kiadás bónuszaként korrektül megemlékeznek Ronnie James Dióról (Stand Up And Shout), de összességében annak, aki kicsit is képben van a thrash metalt illetôen, a Day Of Reckoningen hallható zenénél még Magdi anyus halála is izgalmasabbnak tûnhet. //SCs.

Cavalera Conspiracy Blunt Force Trauma Roadrunner

Soha nem szerettem a Foo Fighterst. Tudom, most sokan feltennék a kérdést, hogy akkor miért én írok róla, de egyszerûen muszáj elmondanom, hogy mindig is szimpatikus volt Dave Grohl és csapata, a zenéjük viszont pont az az amerikai középutas rock, aminek se íze, se bûze. Kellemes, háttérben elmegy, de nagy érzelmeket nem okoz. Ez tulajdonképpen semmit nem változott a most megjelent Wasting Lighttal sem, de az eddigieknél valahogy több jó dalt sikerült feltenni erre a lemezre. Már a nyitó Bridge Burning olyan refrént kapott, ami az elsô hallgatás után beleül az ember agyába, de ugyanilyen kiváló a két klipes dal, a Rope és a White Limo is. Valószínûleg nem véletlen azonban, hogy pont ezt a hármat sütötték el már elôzetesen is. Ez majdnem olyan, mint amikor egy film bemutatójában lelövik az összes poént. Azért csak majdnem, mert van itt még két-három egész jó szám (Arlandria, Miss The Misery, I Should Have Known), ami már jó arány a lemez egészét nézve, sôt a maradékot is ki lehet bírni léptetés nélkül. Szóval talán még az is megeshet, hogy legközelebb nem lesz lelkiismeret-furdalásom, mikor valaki az egekbe emeli Grohlékat, és ki tudom majd mondani, hogy ez az új lemez jó. //dg

A Cavalera Conspiracy leginkább arra való, hogy a Cavalera testvérek heccelhessék a Sepultura tagjait. Folyamatosan ott lebeg az ügy fölött a vita, ami az alapzenekar feloszlásához vezetett, és el lehet mondani, hogy igazából már csak két emberen múlik, hogy béke legyen. Máskülönben az idôsebb Cavalera Soulflyához képest annyi különbség van (a doboson kívül), hogy a CC inkább ôs-thrash, nincs nagyobb kikacsintás, és a hangzás is száraz, autentikus. Azt mondjuk nehéz kitalálni, hogy amikor megszületik egy riff, azt mi alapján teszik ide, vagy oda, hiszen a Soulfly is tud ilyen gyors lenni, mint mondjuk az új lemezen a Torture. Marc Rizzo gitáros ugyanúgy teljesít itt is, mint amott, vannak stílusos szólói, meg ügyes színezései, de még ô is feláldozza magát a klasszikus thrash oltárán. Egyedüli kakukktojás a Killing Inside kissé Ministry-hatású monotonitása, de szinte mindvégig egy dimenzió uralkodik. //dj

A finn Children Of Bodom annak ellenére is a fiatal korosztály kedvence, hogy 1993 óta zenél. A zenekar valamiért az egyik belépô lett a metálvilágba a tizenévesek között. Talán nem vagyunk messze a megoldástól, ha magyarázatként a közérthetôséget hozzuk fel. A klasszikus metálzene fiatalos lendülettel és energiával szólal meg a kezük alatt. Az ének károgás, nincs magas fekvésû operahang, miközben az alapok végtelenül dallamosak. A gitármunka ihletôje valószínûleg Randy Roads, Ozzy Osbourne korán elhunyt elsô gitárosa lehetett, a hajlítások, a riffek mind-mind ôt idézik. Ez a lazább felfogású gitározás önmagában elvinné a hátán a zenét, de valamiért a zenekar fontosnak tartja a billentyût is, pedig sokat nem tesz hozzá a dalokhoz, már azon túl, hogy sokszor oda nem illô hangzással szól, és elsüt egy-egy terjengôsebb szólót. Apropó, a számokban túlcsorduló mértékben vannak jelen a szólók, ami sokszor idôhúzásnak tûnik, hiszen a dalok nélkülük is kompakt egészet alkotnának, de legalább a zenekarfônök Alexi Laiho megmutathatja, hogy mennyire tud tekerni. A Children Of Bodom nem a világ legeredetibb zenekara, de Laiho nem különösebben merev, rock’n’rollhangzású gitárja miatt lesz felismerhetô a stílusuk, ráadásul nem erôltetnek ránk eposzokat. Az új lemez csak egy Eddie Murphy-feldolgozással éri el a negyven percet, ami pont megfelelô. A zenekar saját bevallása szerint csak azért csinál lemezt, hogy turnézhasson. Na, ez erre bôven elég. //dj

49

program KRITIKA

DevilDriver Beast Roadrunner

Rise Against Endgame

John Boecklin, a DevilDriver dobosa elôzetesen szépeket nyilatkozott a Beastrôl, röviden szembesítsük ôt szavaival: „Nem a leglassabb, de nem is a leggyorsabb albumunk, inkább a grooveok dominálnak” – köszi szépen, John, ezt nem gondoltuk volna! „Dez teljesítménye sokkal jobb, mint ami egy átlagos metálénekestôl várható” – ha ezen azt értjük, hogy Dez Fafara úgy üvölt, hörög, ahogy Robb Flynn és Burton C. Bell, ám tôlük eltérôen a tiszta éneket egyáltalán nem erôlteti, akkor tökéletes az értékelés. Sôt, az idônként hallatott disznóvisítás-szerû hangszínével még pluszt is ad. „Nyilván nem találtuk fel újból a kereket” – hát, nem, ez biztos. A DevilDriver ugyanis pontosan olyan, mint Dez Fafara énekes régi zenekara, az egykor a Korn farvizén hajózó Coal Chamber: szemernyi eredetiség sincs benne, de azért nem túl nagy dózisban szórakoztató. Annak legalábbis, aki kedveli a meglepetések nélküli, nagyon Machine Head-es, kicsit Fear Factory-s brutalitást, amit skandináv dallamos death metallal tuningoltak. //SCs.

Interscope A chicagói Rise Against annyiban különbözik a dallamos punkzenekaroktól, hogy a hangzásuk teltebb, és hogy az énekes néha elüvölti magát, de egyébként minden téren a Bad Religion által kitaposott úton jár. Jelenleg az egyik legnépszerûbb zenekar a fiatalok körében, fôképpen Amerikában, de Európa is elég gyorsan csatlakozik. Az Endgame ehhez a sikerhez sokat nem tesz hozzá, és zeneileg sem nagy elôrelépés, amellett, hogy nagyon is mûködôképes. Elképesztôen dallamos, fogós punkdalok vannak rajta, az album végére szinte már sok is a ragadós énekbôl. A hatások teljesen nyilvánvalók, vegyük például a Disparity By Designt, amit kizárólag Tim McIlrath fiatalosabb karaktere különböztet meg a Bad Religion dalaitól, akár rajta is lehetett volna a nagy punköregek utolsó lemezén, ha az nem lett volna kissé langyosabb. Két dolog elvitathatatlan a Rise Against képességeibôl, a dinamika, illetve a dalszerzôi véna. Nekünk, magyaroknak mondjuk jobban esne, ha nem ôk, hanem a hozzájuk sokban hasonlító, magyar gyökerekkel rendelkezô Ignite tartana most ott, ahol a Rise Against, de a zeneipar már csak ilyen, nem mindig az van felül, akire számítunk. Igazából mindegy is, hiszen a zenéjük szórakoztató, és hatásos, még ha az Endgame nem is az a lemez, amire tíz év múlva úgy emlékszünk, mint ami felforgatta a világot. //Dankó János

50  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

Whitesnake Forevermore Frontiers David Coverdale megint megmutatta a sok nyikhaj pöcsnek, hogy kell rakenrollt tolni 2011-ben: a Whitesnake Forevermore címû stúdióalbuma simán lehet az év rocklemeze is. A 13 nóta között az egyszerû rockslágertôl a tökéletes koncertzáró nótáig minden megvan. Rögtön az elsô szám megfogja az embert, herflivel kevert southern-rockos, bluesos cucc a Steal Your Heart Away, hagyományosan dallamos, könnyen énekelhetô refrénnel. Jön a középtempós All Out Of Luck, és az elsô kislemeznóta, a Love Will Set Your Free, amit állítólag Coverdale mostani csaja ihletett, és a lemez egyik legerôsebb darabja. A negyedik Easier Said Than Done és a One Of These Days nyugodtan felkerülhetett volna Coverdale Into The Light címû szólólemezére. A lemez többi húzónótája a Ready an’ Willingre is simán betolható I Need You (Shine A Light) a kétezres évek Take Me With Youjának is tekinthetô My Evil Ways és a címadó Forevermore, ami engem leginkább a Sailing Shipsre emlékeztetett. A Forevermore a Whitesnake-életmû egyik klasszikusaként vonul majd be a rocktörténetbe, semmivel sem rosszabb, mint az etalonként emlegetett 1987. Reb Beach és Doug Aldrich gitártémái és szólói úgy szólnak, majd leszakad az ember feje beléjük, Tichy pedig pont annyit üt, amennyit kell, de azt izomból, hadd lebegjen az emberen a gatya. //sixx

Fen Epoch Code666 Az angol Fen eddig a beváltatlan ígéretek zenekara volt. Bemutatkozó EP-jükön, a 2007-es Ancient Sorrow-n különösebb csúcspontok nélkül, de magabiztosan vezették elô azt a poszt-black metalt, amelyet a Weakling és a Wolves In The Throne Room addigra már nagyjából tökélyre fejlesztett. A két évvel ezelôtti The Malediction Fieldsre kevésbé karakteres dalokat írtak, így aztán megint csak nem maradt más, mint várni, hátha a következô Fen-lemez lesz az igazi. Az Epoch ugyan nem az új Dead As Dreams, de határozott fejlôdést mutat, habár nem az eddigi, hanem bizony az Enslaved-féle – hívjuk így – progresszív extrém metál irányába. Ehhez az kellett, hogy merészebbé váljon a zenekar: az avantgarde-ba hajló norvég és amerikai kollégák munkáit idézô sejtelmes dallamos ének, a diszkréten a háttérben megbúvó, a gitárokat mégis határozottan támogató szintetizátor, a kevésbé szövevényes dalszerkezetek, a szellôsebb dalok ha csodát nem is tettek, de az eddigi legjobb Fen-albummá emelték az Epochot. Mindezt úgy, hogy az eddigi jellegzetességeik – koszos gitárhangzás, black metalos károgás, akusztikus leállások – is megmaradtak. //SCs.

KRITIKA program

kritika profil

Reks R.E.K.S.

Semiomime From Memory

Brick Records

Apollo Brown Clouds

A bostoni underground hiphop jeles mikrofonzsonglôre márciusban jelentette meg harmadik szólóalbumát Rhythmic Eternal King Supreme címmel. A szavakkal közel egy órán át bûvészkedik olyan producerek válogatott alapjaira, mint DJ Premier, Hi-tek, Nottz, Pete Rock, Alchemist vagy épp Freeway. Négy beatet adott a régi barát Statik Selektah is. A R.E.K.S. az a fajta tipikus raplemez, ami követve a jól mûködô sémákat sokak kedvence lehet. Hangminták, egyszerû zenék, szkreccsek itt-ott, rajta pedig süvítô flow-val a szövegek. Szinte végig Reks van a középpontban – a verbál szakasz nincs tele közremûködôkkel, csupán Termanology, Styles P és Lil’ Fame járult hozzá a stúdióban egy-egy verzével. Néhol lassúnak és kevésbé sodrónak tûnik az anyag: nincs kilengés, de igazából mellényúlás sem. A Primo által készített 25th Hourra mindesetre bármelyik buliban elindulna a fejmozgás, de a This Or Thatet hallva is hasonló dolgok történnének. Reks jó MC, ez nem kétséges senki számára, de ez a 16 szám 12-ben elmondva még nagyobbat ütött volna. //bd

Mello Music Group A harmincéves michigani producer nem tegnap kezdte a beatgyártást, de mégis az utóbbi egy-két év hozta meg számára az elôrelépés lehetôségét. 2009-ben megnyerte a Detroit Red Bull Big Tune Championships nevû versenyt, majd leszerzôdött gyorsan jelenlegi kiadójához. Tavaly Journalist 103 és DJ Soko társaságában kiadta a The Left – Gas Mask címû lemezt, melyet DJ Premier a 2010-es kedvencei közé választott be. Brown kiváló hangzásvilággal dolgozik: mintha Jay Dilla, Pete Rock valamint Primo stílusa és legjobb alapjai keverednének össze. A Clouds 27 instrumentális tételt tartalmaz, mégsem túlnyújtott gyûjtemény, hisz átlagban másfél-két perces dalokat álmodott emberünk. Teljesek és harmonikusak az arányok: egyszer egy finom, detroit-special claphop, máskor meg ütôs dobbal és mintával támadó klasszik darab. Közben végig a nyugalom érzetét kelti a lemez, mintha a felhôk között repülve tényleg eltûnnének a mindennapi gondok, s ez annyira lendületesen és jól megy, hogy hallgatás közben fel sem merülhet a szkippelés veszélye, végig visz a motyó. Sok alap szöveget kívánna, a fanok meg még több lemezt – remélhetôleg Brown rendszeresíti tehát instrucuccai megjelentetését. //bd

52  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

Da Circle The 360 Deal Viper Records

Ad Noiseam Noël Wessels neve az utóbbi másfél évtizedben gyakran elhangzott hentes-dnb és hardcore techno körökben. A holland származású producer DJ Hidden fedônév alatt próbálja közelebb hozni a drum and basst a keményebb (breakcore) és komplexebb (idm) világokkal, az Outside Agency páros egyik feleként pedig letarolta az egész világot, állítólag nála intelligensebb hardcore-t nem csinál senki. Mindkét projektre jellemzô, hogy a rengeteg lendület mellett, sosem került háttérbe a zeneiség és a sötét, szinte kézzel tapintható hangulat. Harmadik alteregója, a Semiomime mellôzi a sokadik verziót megélt ütemeket, a metálos hangvételt és a szokásos rohanást, pusztán a hallgatót körülvevô hangáradatra koncentrál. Persze nem átlagos ambient albumra kell gondolni, a From Memory hosszú évek alatt jött létre, és legalább annyira konceptuális, mint a Hidden név alatt megjelent két lemeze. Egyértelmû folytatása ez az elôzô szerzôi albumoknak, de talán itt közelebb kerül a hallgató a készítôhöz, és fordítva is, a készítô sincs semmilyen korláthoz kötve, egyszerûen önmagát adhatja vissza a bô egyórás felvételben. //bodnár

Occam My Rorschach Pimodan Records

Na végre valami újdonság, ami úgy csap oda egybôl, hogy azt mindenki megérezze. Könnyen lehet, hogy a Fatz D’ Assassin és Goodtime Slim páros a keleti part egyik legsúlyosabb nehézbombázójává válhat rövid idôn belül. Mentoruk Immortal Technique, aki szöveggel is hozzájárult a lemezhez. A morcos kinézetû arcok olyan példaképeket neveztek meg, mint a Wu-Tang Clan, a Naughty By Nature vagy az EPMD. Elementáris a flow, magabiztosak a szövegek és csak annyira nyersek, hogy még véletlenül sem viszik el nagyon parasztba az összhatást. A zenéket nem bonyolították túl, lineáris minden alap felépülése, de teljesen adekvát hátteret biztosítanak az MC-k alá. Ami még kemény, hogy az album megjelenése utáni napokban egybôl kikerült két igen mutatós image videoklip az anyag húzótrekkjeibôl. Az egyikben (4 profits) az áprilisban Magyarországra látogató Ill Bill is zúzza Math Hoffa és a Da Circle mellett, a másik meg a mindent elsöprô Napalm, amelyben Immortal Technique vendégszerepel. Összességében egy igencsak vérfrissítô albummal van dolgunk: az erôteljes bólogatás szinte elkerülhetetlen. //eckü

Animal Cannibals EMUK Szerzôi kiadás

Lázár Tibor, a Zagar dobosa elkészítette elsô saját szerzôi albumát. Occam álnéven downtempóban utazik és egy rakás közremûködô zenésszel vette fel a 10 számból álló 71 perces lemezt, amin a mûfajra igen jellemzô módon az elektronika keveredik az élô hangszerekkel. Elôbbi teljes egészében a dobos munkája, utóbbi elsôsorban vonósokat, fúvósokat, zongorát és hasonlókat jelent. A felállás tehát igen tipikus, ez pedig, ismerve, mennyi hasonló alapállású, színtelen-szagtalan album készül a mûfajban, az ismerkedés elsô fázisaiban joggal ad okot az aggodalomra. Szerencsére aztán ez hamar elszáll, a My Rorschach ugyanis már az elsô számok alatt bizonyítja, hogy itt végtelenül profi zenészek nagyon finom, aprólékos munkájával van dolgunk, ráadásul a kreativitás sem szorult háttérbe a kivitelezés során, így ha képesek vagyunk elmélyedni benne, nemegyszer egészen ötletes apróságoknak örülhetünk. A számok felében egyébként Hodosi Enikô énekel a Neóból, az ô szerepeltetése különösen üde színfoltja a lemeznek, ami a legtöbbeknél minden értéke ellenére valószínûleg azért elsôsorban a háttérzene funkcióját tölti majd be. //mista

Chaim Alive BPitch Control

A Kannibálok februárban jelentették meg kilencedik lemezüket, amely kizárólag digitális formában, az oldalukról érhetô el ingyenesen. Az Emberevô Mash Up Kollekció alcím mutatja az irányvonalat, a sajátos újraértelmezés néha szélsôséges reakciókat válthat ki, no de nézzük is mivel van dolgunk. Az AC-albumok sajátossága, hogy minden anyagra 19 dal kerül, most is így történt. Az eddigi portfólió többnyire ismertebb akapellái alá híres vagy éppen hírhedt nemzetközi popdalok alapjai kerültek. A végeredmény elég vegyes, vidám hangulatú, bohókás anyag az örökifjú Ricsipítôl és Qkától. Mr. President Coco Jambóján például egészen nagyot szól a Csillogjon, csörögjön, meg a Hangya a gatyában is okés Mousse T Hornyján, de van pár mashup, ami nagyon nem akar összepasszolni. Felmerülô kérdés továbbá, hogy a rajongók bôrlehúzós asszociációja mennyire jön majd elô. Ami viszont pozitív, hogy idénre még ezen kívül két lemezt ígérnek a srácok, bár azok direkcióját egyelôre nem fedték fel. Az EMUK, mint kezdeményezés igazából teljesen rendben van, haladnak ôk is korral, de talán ami a legfontosabb, hogy 22 éve a pályán vannak, és készült új cucc, vannak tervek a Takarítónôt meg bármilyen körítéssel hallgatom, ugyanúgy megfiatalodom. //bd

Nu:Tone Words And Pictures Hospital Nu:Tone, azaz Dan Gresham 2003-as le­szerzôdtetése óta meghatározó figurája a Hospital családnak, Logistics néven muzsikáló fivérével nagyban hozzájárultak a pozitív hozzáállású kiadó hírnevéhez. Két szerzôi album és a sokat emlegetett Future Sounds of Cambridge címû válogatás sikerei után idei új nagylemezén elôtérbe helyezi a vokálos, csilingelôs drum and basst, ami elég kézenfekvô, a Hospitalnak egyértelmûen kellett már egy ilyen nagylemez. A vendégszereplôk listája ennek megfelelôen említésre méltó: Natalie Williams és Heidi Vogel mellett Ben Westbeech és a 4Hero is szerepel az albumon. Túl sok extrát persze nem várhatunk, de nem is kell, az egész lemez egyetlen céllal készült: legyen könnyed, kifejezetten popos, és magasba emelt kezekkel táncra késztesse a hallgatóját. Rádióbarát, maximálisan parti­ze­ ne, a dalok könnyen fogyaszthatóak, cserébe elég kevés eséllyel lesznek emlékezetesek. Ugyan a nyitódal, ami az elsô kislemez A-oldalán kapott helyet, fülbemászó, a többi nóta egyszerûen csak egyvalamire jó: bulikban lejátszani, amíg nem jön az új adag. Így a Words And Pictures megmarad tipikus optimista soralbumnak, annak viszont hibátlan. //bodnár

Aki komolyabban figyeli, mi folyik a berlini elektronikus zenei életben, annak Chaim Avital neve valószínûleg nem ismeretlen. Bár az izraeli származású producer idén adta ki elsô, így voltaképpen bemutatkozó nagylemezét, az elmúlt 4-5 évben szép számú zenéje jelent meg különbözô címkéken, szerepelt neves DJ-k válogatásain, 2008 óta pedig folyamatosan a jó nevû BPitch Controlon jelenik meg, a szóban forgó Alive is itt jött ki. A 12 számból álló, közel 80 perces lemez javarészt deep house trackeket vonultat fel, melyek ügyesen egyensúlyoznak az aktuálisnak mondható hangzásbeli elvárások, valamint például a klasszikus chicagói iskola hagyományai között. Nagy részük ugyan egyáltalán nem lép túl a mûfaj keretein, azon belül viszont kifogástalan. Sôt, a nagy dózis ellenére még csak unalmassá sem válnak a számok, képesek folyamatosan magukra irányítani a figyelmet, köszönhetôen egy-egy jó megoldásnak. Szinte mindig akad egy izgalmas szintihang, egy a szokásosnál még dögösebb basszusmenet, szexi, karizmatikus ének, vagy valami egész más, amivel eladja magát az adott track. Aki jó house-t akar hallgatni, szerezze be ezt a lemezt. //mista

53

program KRITIKA

We Plants Are Happy Plants Time Is A Landscape Happy Plants Ltd.

Siriusmo Mosaik

Elsô nagylemezét adta ki nemrég a fenti néven Bergmann Péter. A szintifutamok által uralt, hangszerelésében határozottan elektronikus zenét készítô, viszont igen gyakran dalokban, dallamközpontú, dúdolható számokban gondolkozó srác hiába jön az albumformátumot halálra ítélô blogoszférából, feltett szándékában állt egységes albumot összerakni. Így hát elôre kigondolt koncepció jegyében írta a Time Is A Landscape fôleg otthoni hallgatásra szánt, érzelemgazdag, meglepôen egységes, jellegzetes hangzású számait. Persze akadnak trekkek, amik mûködnek majd a táncparketten is: egyes atmoszferikus, kozmikus hangzású, óriási térigényû felvételei egy jobb trance DJ szettjében is simán elmennének, mások az átlagosnál rétegzettebb szintipop kedvelôinek jelenthetnek kellemes pillanatokat. Figyelemre méltó anyag sokszor túláradó érzelmekkel, nemegyszer szinte gagyiba hajló, közhelyes dallamorgiákkal viszont annál inkább. Némi önmérséklet kell még ide és minden nagyon rendben lesz. //mista

Monkeytown Örömmel jelenthetjük be, hogy márciusban már kézbe fogható az év talán legmókásabb lemeze! A német illetôségû Siriusmo az utóbbi években jócskán megalapozta hírnevét, a Mode­selektor brigád figyelt fel rá leginkább, aztán a barátság odáig jutott, hogy kis kedvencük albumát a saját, Monkeytown kiadójuk neve alatt jelentethetik meg. A Mosaik címet különösebben nem kell magyarázni, rögtön egyértelmûvé válik, hogy ez nem egy sima, agyonjáratott újsulis elektroalbum, amin egyféle számok sorakoznak. Emberünk az amúgy is szétdarabolt, rendszertelen zenéjébe a legváratlanabb pillanatokban pakol például gyermekfüttyöket, amitôl egy kicsit úttörônek érzi magát az ember (Good Idea), direkt kifordított, szövegelôs gettótechno-dubstep öszvérséget (Bad Idea), de találunk az albumon teljesen vintage hangzású, jellegzetesen németes és egy kicsit híradó-fôcímdalra emlékeztetô témákat (Idiologie) is. Ritkán készül ilyen album, ami magától eklektikus, semmilyen erôltetett részlet nincs rajta, egyszerûen tényleg olyan, mintha játékalkatrészekbôl, Technokollal ragasztották volna össze, de mindezt jópofa és felszabadult módon. //bodnár

54  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

Tiki In The World Of Light Dirty Dub Új-Zéland legismertebb MC-je újabb szerzôi albummal jelentkezik, ezúttal nem kizárólag az ausztrál világ producereivel közös munka eredményeképp. Persze ezeket megkerülni nem lehet, az említett világrészbôl Bulletproof és Truth is írt egy-egy nótát az albumra. Elôbbit már hallhattuk is, a Soundtrack To Forever egy tökéletes tükrözése a DubFX által elindított vonalnak, utóbbi (Nothing But Love) viszont meglepô módon a klasszikus dub felé veszi az irányt, ami Truthra nem igazán jellemzô. Kapunk még egy Light Years Away Concord Dawn-remixet, ami meg a drum and bass jóval továbbgondolt, kozmikus verzióját mutatja be, és a vokállal együtt egész ügyes lett. A szokásos „legyenvalami” dnb- és dubstep-alapokon nyugszik még néhány jobban sikerült dal, de ezekkel inkább tûnik válogatásnak az egész, mint albumnak, ugyanis nem igazán van összetartó erô a trackek közt, maximum az a szokásos, elég nehezen magyarázható ausztrálos íz. Egy-egy bomba persze így is befért: a Bloodstone címû, elég erôs, szinte metálos nótában Hollie Smith például akkorát sikoltozik, hogy garantáltan feláll mindenkinek a szôr a hátán. //bodnár

Does It Offend You, Yeah? Don’t Say We Didn’t Warn You Cooking Vinyl A hamarosan Budapesten is fellépô, rettentô király nevet viselô Does It Offend You, Yeah? minden elemében menô, és a menôségnek a fiatalos, zabolázatlan fajtáját kell itt érteni. A readingi fiatalok pontosan azt nyújtják, amire manapság mindig van igény: bármilyen elektrobuliba odanyomható hangos dobokat, jól kiszámíthatóan dühös ugrálásra kényszerítô ütemváltásokat, tele idiótán szóló szintikkel, és akár rave-es megoldásokkal, az így is jól hangzó egyveleget nyakon öntve a beazonosíthatóan brit gitárpop zenekarokat jellemzô komolytalansággal. Az irányvonal tehát jó, de van-e annyira az, hogy másodszorra is érdekes marad? A válasz igen, de ezért a zenekar sokat tett: már nem csak egyszerû bulilemezrôl van szó, hanem több stílust jól összeházasító albumról, amin tökéletesen megfér egymás mellett a Pull On My Insides Cure-ra emlékeztetô new wave-je, a Wrestler francia gyökerû electro house-a, vagy a Wondering, ami váratlanul 2011 eddigi legjobb hiphop dala lett. A Does It Offend You, Yeah? tudja, mi kell a fiatalságnak, és ezt minden mellébeszélés nélkül tudja prezentálni úgy, hogy még a hozzám hasonló koravén okoskodók se tudjanak végül sehol belekötni. //Fekô

kritika profil

KRITIKA

Golden Kanine Oh Woe!

Putumayo és Cumbancha A világ egyik legszebb és legkelendôbb világzenei portékája a PUTUMAYO CD-sorozat. 1991-ben hoz­­ ta tetô alá a Bahia-szerû bolthálózatban utazó San Franciscó-i Dan Storper, miután a vevôk egyvégtében unszolták, hogy másolja át nekik a boltban szóló remek válogatásokat.

Dan ízlése a legjobb akkori világzenékre szakosodott az amerikai folktól a karibi és afrikai muzsikákig. 1993-ra kerültek kiadásra az elsô kompilációk, melyeknek játékideje a 45 perces magnókazetták hosszában maximalizálódtak – utalva a kezdetekre. Ez a szokás a mai napig megmaradt, és bár a CD-k nagyobb kapacitásúak ugyebár, a válogatásokra a dalok megvásárlásának joga pénzigényes mulatság, másrészt nem feltétlenül attól jó egy album, hogy hosszú. A Putumayo védjegye az egyenletes minô­ ség, valamint, hogy boltokban, kávézókban, mindenféle szórakozóhelyeken is megállja a helyét, nem csak otthon. Ezért nem is az ere­deti folkzenére állt rá, hanem a feldolgozott népzenére – amit egy ideje a világzene kategóriával jelölünk –, annak is sokszor a lounge verziójára összpontosít. A kiadó a kilencvenes évek második felétôl 2008-ig tartani bírta az évi legalább tizenkettô megjelenést, 2006-ban tizenöt album jött ki, pedig akkor már minden label rég megkongatta a vészharangot. Azóta természetesen ôk is ös�szébb húzták azt a nadrágszíjat, 2010-ben már csak nyolc válogatásra futotta, és hallani, hogy a Hollandiában mûködô európai központban is nagy leépítések történtek. De most a lényeg: a Putumayo-válogatások mind kívül, mind pedig belül az emberi örömérzésrôl szólnak, kiszakítják a hallgatót a hétköznapok szürkeségébôl, és egy élhetôbb, színes világot ígérnek. Elsôsorban a mediterrán, a dél- és közép-amerikai, tehát a latin világ áll a középpontban: se szeri, se száma a brazil, a kubai, a francia, olasz válogatásoknak. Legjobban népszerû mûfaji jelzôkkel ellátott címekben szeretnek utazni: Samba Bossa Nova, Tango Around The World, Cafe Cubano, Latin Jazz, Latin Lounge, Afro-Latin Party, Rumba Flamenco, World Reggae. Egy-egy mûfajnál az eredeti tájegység feltérképezése mellett elôszeretettel gondoznak olyan válogatásokat is, ahol az adott téma más országokban született verzióit gyûjti egybe. A paletta persze ennél jóval szélesebb merítésû, a blues, kelta, New Orleans-i dzsessz, török, indiai, arab, egyéb ázsiai és roma muzsikák, valamint modern európai lounge új és régebbi megnyilvánulásai mindmind több áttekintést kaptak, valamint az utóbbi tíz évben a címekben Playgound toldalékkal ellátott legkülönbözôbb gyermekeknek készült kompilációkból is közel kéttucatnyi látott napvilágot. Mi, magyarok sem maradtunk ki a jóból, olyan zenekaraink tûntek már fel a különbözô kiadványokon, mint a Kistehén, az Anselmo Crew, a Romanyi Rota, a Kalyi Jag, az Amaro Suno, és az Ando Drom.

56  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

Glitterhouse / Indiego A malmöi svédek indie-rock zenekarként hagyják nyitva a kérdést ezzel a sok mindenre ráhúzható kabáttal, és az elsô albumon (Scissors & Happiness) még talán nem is kerekedett ki az a karakteres kép, ami most, második nekifutásra egyértelmû lett, itt kérem egy újabb remek alt-countryba oltott skandináv rock’n’roll banda készül belépôjével a nagyok közé! Nem tudom, hogy a zenei képzés, a skandináv lélek, vagy mi lehet a fô oka, de meglepô, hogy észak fiai ilyen érzékenyek a rockra, sok kedvenc kerül ki onnan. A Golden Kanine esetében nem lehet megkerülni a megkerülhetetlent, a 16 Horsepowert, azaz újabb inkarnációját, a Wovenhandet, de nem epigonról van szó, hanem zenei nyelvrôl, amit egyrészt betéve tudnak, másrészt dalírói vénájuk is nagyszerû – akárcsak a hangszerelés, a gitár, vagy a hegedûjáték, és az énekes is mintha a prérirôl érkezett volna. A nemzetközi terjesztés elôtt álló album hibátlan, a többi már marketingkérdés. //rm

L/O/N/G American Primitive Glitterhouse / Indiego

Eszterlánc Földvári Tánc Szilágyi Annával Szerzôi

A dizájnról se feledkezzünk meg, az összes borító, valamint a kiadó minden egyéb marketing portékája a naptáraktól a keménypapír tárlókig Nicola Heindl munkái, akinek játékosan vonzó és gyermekrajzokat idézô festményei ugyanúgy részei már a brandnek, mint maguk a válogatások. A Putumayo mûvészeti vezetôje, Jacob Edgar, bár maradt a cégnél is, létrehozta saját, független kiadóját, a Cumbanchát, ami pár év alatt a legjelentôsebbek közé küzdötte fel magát. Itt nem olyan szembetûnô kívülrôl a zsáner, de szintén széles a merítés, viszont nem válogatásokban gondolkozik, hanem jól kiérlelt elôadók albumaiban, amelyek persze lehetnek debütálások is, viszont remekül illeszkednek a már futó világzenei mûfajok közé. Van itt bossa nova, dél-amerikai zenék, de azok crossoverei is, nyugat-afrikai, izraeli és garifuna különlegességek. A húzónevek máshonnan is ismerôsek lehetnek: Ska Cubano, Habib Koité, és Sergent Garcia a világzenei élvonalba tartoznak, de azzá vált rövid idôre az egyik legjobb lemezzel elôrukkolt Andy Palacio is, aki sajnos a befutás küszöbén halálozott el. Az amerikai, de minden ízében gazdagon rétegezett latin muzsikát játszó Rupa And The April Fishes mindkét igen sikeres albumát itt adta ki, és a tavalyi Szigeten láthattuk is egy fergeteges koncertjét. A két új megjelenés közül a sivatagi bluesban utazó Bombino lemezérôl a következô oldalon külön recenzió olvasható, Sergent Garcia pedig Una Y Otra Vez címen hozta ki friss albumát idén áprilisban, jól ismert latin/ reggae/salsa/hiphop/ska tánczenéjével. Soha rosszabb tavaszkezdést! A két kiadó CD-it itthon az Indiego Records terjeszti. //rm n

Az Eszterlánc korábban Mezôségiek és az Eszterlánc néven, majd Búzai Eszterlánc néven adott ki lemezt, majd harmadik nekifutásra már csak a most, negyedik albumnál is használatos Eszterláncnál maradt, és a névválasztás jól jelzi, hogy itt elkötelezett mezôségi zenékre szakosodott népzenével van dolgunk. Olyannyira, hogy Bankó Sándor bôgôs mellett a zenekar állandó tagját jelentô, és a zenekart vezetô Császár Attila, aki a brácsás egyben, igen jó ismerôje, és állandó gyûjtôje is a tájegységeknek. Mi több, jó barátságot ápol a falvak apraja-nagyjával és adatközlôivel. Az Eszterlánc egyik védjegye a kivételesen magas szintû muzsika, hangszerelés és megszólalás mellett minden album esetében az erdélyi énekes asszonyok erôs jelenléte – akiket az új albumon egy személyben Szilágyi Anna képvisel. A melegföldvári és búzai muzsikák beható megismerése és bizony megszeretése itt garantált, aki kicsit is fogékony az autentikus zenére. Dresch Mihály furulyája és szaxofonja pedig már harmadjára vendégeskedik Eszterláncéknál, amit csak üdvözölni tudunk, a gazdagon illusztrált és szövegezett booklet pedig képeskönyvvé varázsolja ezt a nagyszerû albumot. www.eszterlanc.hu //rm

Bombino Agadez Cumbancha / Indiego Omara „Bombino” Moctar, a Nigerbôl, azaz Agadezbôl származó ifjú tuareg gitáros debütálásából egyértelmû, hogy a sivatagi, elsôsorban Mali muzsikusoktól ismert blues gitározás szakavatott ismerôje, mesterien elsajátította az Ali Farka Toure-féle technikát, és a Tinariwen megszólalása a zsinórmérték számára. Jól van ez így, aki onnan valami mást vár, az ne is próbálkozzon vele, aki viszont valami ízesre, és semmi mással nem pótolható lüktetésre vágyik két Tinariwenalbum közt, az jó helyen jár. Bevallom, a felütést hallva azt hittem, na jó-jó, ez remek, de hát mégsem az A ligában a helye, aztán kiderült, hogy rögtön második nekifutásra, a Tar Haniban mindent tud, amit csak a legnagyobbak dalai, beleértve Jimi Page-et is! Már ezért az egyért sem érdemes kihagyni ezt a lemezt, sem pedig az Adounia csilingeléséért, vagy az Another Life élôben rögzített 9 perces törzsi extázisáért, miközben végig meg nem áll a sodrás, hogy aztán belül tovább csengjen… //rm

Chris Eckman a régebben Walkaboutsból ismert folk-rock’n’roll gitáros-énekes-dalszerzô az új évezred beköszöntével elpályázott az Államokból, alapvetôen Ljubljanában él, ám kifejezetten megtáltosodva ugrik bele a jobbnál jobb projektekbe világszerte, úgy is mint zenész, de a produceri munkái is sorra gyarapodnak. A komolyabbak közül a sivatagi blues-zal körített Dirtmusic már két albumot is megért, és magas polcra került mûfaji köreiben, most pedig hôsünk a bécsi elektronikus szcéna nagyágyújával, a Tosca egyik felét alkotó Rupert Huberrel szövetkezve, és persze számos nagyszerû muzsikust és énekest bevonva készítette el ezt a nem is olyan könnyen felfejthetô albumot. Egyrészt minden benne van, amit az életmûvek ismeretében gondolhatunk róla, másrészt és nagy-nagy szerencsénkre az összes létezô elvárást kikerülve, ráadásul játszi könnyedséggel tett le elénk egy roppant míves és egységes alkotást. Mert valóban az, mûalkotás, gazdag szövetû, színes, szagos, ám kicsit sem harsány és magamutogató zene ez, egyértelmû, hogy dalközpontú, finom ívû, hangszerelésében és hangképében is nagyon kidolgozott anyagban gondolkodtak, ahol senki semmit nem akart öncélúan túlsúlyba erôltetni. Mûfaji meghatározással pedig talán kár is fáradni, remélem lesz folytatása, és színpadi verzióban is gondolkodnak! //rm

57

program KRITIKA

Renaud Garcia-Fons Mediterranees Enja

Vinicius Cantuária AND Bill Frisell Lagrimas Mexicanas Ent. One Music Két igazán zseniális, teljesen eltérô gyökerû muzsikus találkozása ez az album. Illetve újabb találkozása, mert Frisell 2003-ban megjelent Intercontinentals címû lemezén már dolgozott együtt a két zenész. Bill Frisell pályafutását már harmadik évtizede figyelhetjük, és nem nagyon volt olyan momentuma, amikor legyinteni lehetett volna rá. Mindig is az egyik legizgalmasabb, innovatívabb dzsesszgitárosként haladt a saját útján, közel negyven lemezén körüljárta a világot térben-idôben, kalandozott a blues, a country, az afrikai zene, a kortárs kamarazene tájain, írt filmzenéket és játszhatott a legnagyobbakkal. A briliáns brazil gitáros-énekes-dalszerzô, Cantuaria már 25 éve sikeres elôadó hazájában csakúgy, mint világszerte. Zenélt Gilberto Gil és Caetano Veloso társaságában is. Míg Vinicius a fájdal­ masan melankolikus, andalítóan dallamos latin dalokat, melyek könnyed bariton hangján kapnak szárnyra, Bill a rá jellemzô extrém hangzásokat, effekteket, és loopokat hozta, melyek érdekes-eseménydússá teszik a fülbemászó dallamokat. Mind a tíz számot közös szerzeményként jegyzik: ez esetben valóban igazi közös mû született, megbonthatatlanul tökéletes arányokkal. //ps

Párizs közelében látta meg a napvilágot olasz ôsökkel is rendelkezô, katalán szülôk gyermekeként. Elsô igazi, nagy hatású bôgôtanára, a szír származású Francois Rabbath volt. Érthetô tehát e mélyrôl gyökeredzô kötôdés, Renaud Garcia-Fons zenei világában a mediterraneumhoz, melyet jó alaposan körüljár mostani lemezével. Indulás a dél-spanyol vidék flamencójától, végig az olasz partvidéken, Dalmácián, görög mítoszokon, a Boszporuszon át, Egyiptom, és Észak-Afrika érintésével vissza Gibraltárig. Ez az „utazás”-koncepció talán kissé erôltetettnek tûnhet, de a szerzemények és az elôadás értékébôl ez mit sem von le, hiszen Renaud mûvei természetesen mindenhol az adott vidékre jellemzô hangszereken, illetve hangszerelésben csendülnek fel, szinte védjegyévé vált öthúros bôgôje pedig gyönyörûen illeszkedik valamennyi zenei világba. Virtuóz játéka sehol nem válik öncélúvá, mindig adekvát része a rendkívül ötletgazdag, érdekesen dallamos, néhol poétikus kompozícióknak. Ismét egy izgalmas találkozó a dzsessz és a világzene határán. //Ps

The Gaddabouts Gaddabouts Racecarlotta Records Ugyan, ki ne emlékezne arra a tüneményes fruskára, aki a ’80-as évek végén What I Am címû dalával dobogtatta a szíveket? Edie Brickell, igen ô volt az. Késôbb Paul Simon felesége és gyermekének anyja lett, emiatt visszavonult, majd újra elôkerült, és ismét sikeres is lett. Most újra itt van bájos hangjával, bájos szerzeményeivel és a világ legjobb session-zenészeivel. Például olyanokkal, mint a projekt névadója és producere, Steve Gadd, aki a legkeresettebb dobosok egyike, Clapton, Al DiMeola, Corea, Benson, B.B.King, és még felsorolhatatlanul sok produkció kihagyhatatlan láncszeme. Vagy Pino Palladino, aki a Who, és John Mayer basszere, és Andy Fairweather-Low, aki többek között Roger Waters, és Bill Wyman zenekarában is gitározik. Ôk alkotják az alapzenekart, de rajtuk kívül számos további, kiváló muzsikus közremûködik, hogy csak egyet említsünk, Joey DeiFrancesco, akit gyakran titulálnak a Hammond orgona királyának. Ennek ellenére – vagy inkább épp ezért –, nem burjánzik túl a hangszeres mindentudás, sôt inkább kedves minimalizmus jellemzi a dalok többségét, melyeket így aztán igen könnyû megszeretni. Akinek Norah Jones bejött, most új kedvencre talál. //ps

Pergolesi Stabat Mater Anna Nyetrebko, Marianna Pizzolato, vezényel: Antonio Pappano Deutsche Grammophon Mi sem maradhatunk ki a húsvéti készülôdésbôl, de hogy ne jöjjünk borzalmas közhelyekkel, inkább megmutatjuk az idei év legizgalmasabb idevágó lemezét. Anna Nyetrebko, az operavilág celebkirálynôje, magával ragadó hangja és vitathatatlan tehetsége mellett bôven szolgáltat témát a pletykalapoknak is. Talán kissé profán választásnak tûnhet hôsnônk a tragikusan fiatalon elhunyt Pergolesi Stabat Materének fô szólamára, a helyzet azonban az, hogy mindenki Annácskája a maga harsány módján vérprofi, úgyhogy – ellenpontként maga mellett tudva a kimért és nyugodt Marianna Pizzolatót – egy emberközeli, izgalmasan friss és szokatlanul vérbô Stabat Matert produkál. Ebben persze a szó legszorosabb értelmében benne van Antonio Pappano keze is, aki nem fogta vissza magát, és néhol meglepô irányba lendíti a karmesteri pálcát. Pergolesinek idén ünnepeljük háromszázadik születési évfordulóját, ennél több apropó szerintünk nem kell, hogy a sonka és tojás mellé ebbôl a lemezbôl is betárazzunk egyet magunknak. //audrey

58  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

program

interjú

Woodstock volt az egész tetôpontja A legtöbb embernek elsôre a You Can Leave Your Hat On címû sztriptízes dal jut az eszébe róla, pedig ott volt ô már Woodstockba is 1969-ben, és ezt saját maga is az élete kiemelkedô pillanatának tartja. JOE COCKER június 5-én Budapesten lép fel.

P.O.D. A38 Hajó, június 8.

BESH O DROM Szikra, 2011. április 22.

A numetálnál nehéz lerágottabb csontot találni, olyannyira, hogy már az is unalmas, ha valaki leírja, hogy idejétmúlt. A stílus nagy zenekarai­ ra ragadó csapatok közül mára alig van olyan, amelyik vagy ne oszlott volna fel (és azóta állt újra össze), vagy ne fordult volna ki önmagából, vagy egyszerûen csak visszasüllyedt arra a szintre, amirôl ezt az egész ipart elkezdte. Kb. az utóbbi kategóriába tartozik a keresztény P.O.D. A zenekar létezik, albumokat ír, sôt koncertezik is, de nem olyan hévvel és elismertséggel, mint egykoron. Fene se gondolná, hogy 1992 az alakulásuk dátuma, pedig bizony már a nyolcadik albumukon dolgoznak. A lemezt persze támogatja turné, aminek keretében az A38 gyomrában is fellépnek. Ugye milyen furcsa azt hallani, hogy egy hétszáz fôs terembe érkeznek, miután szembesülünk a zenekar milliós lemezeladásával? És az is furcsa, hogy mi ennek csak örülünk, hiszen a stílusnak is használ, ha ilyen klubkoncerten láthatja az ember. Aki az Alive és a Youth Of The Nation hallatán a mai napig izgalomba jön, vagy legalább szép emlékei vannak a dalokról, bizonyára ott is lesz.

Hat éve jelentkezett utoljára új lemezzel a Besh o drom, most azonban végre itt az A kertünk alatt címû anyag! Az 1999 augusztusában alakult, nyolc tagot számláló gárda mindig is úttörônek számított abban, amit csinált, így aztán nincs miért meglepôdni azon, ha ezúttal sem a külsô elvárások határozták meg, merre vezessen a zenekar útja. Persze, ha úgy vesszük, a Besh o drom tulajdonképpen nem csinál semmi rendkívülit, csak „teszi a dolgát”, ahogy arra – hangzatos lovári nyelvû – neve predesztinálja. Így aztán az erdélyi, zsidó, roma és balkáni hagyomány szinte észrevétlen karol az elektronikába (vagy viszont?), s mire a hallgató (vagy a zenész, ha már itt tartunk) kontrollálni kezdhetné magát, már réges-rég csatakosan pörög a táncparketten. A debütáló Macsó hímzéssel 2000-ben megnyitott sorban – a megszokott hangzáshoz közép-keleti és indiai motívumokat vegyítôA kertünk alatt az ötös sorszámot kapta, s nem kell nagy jóstehetség ahhoz, a bulira adott érdemjegy is ennek megfelelô lesz.

Sérgio Mendes Budapest Sportaréna, 2011. június 7. A Black Eyed Peas-zel közös, 2006-os Mas Que Nada világsikere után még az is kívülrôl fújja Sérgio Mendes nevét, aki egyébként visítva menekül a strandokról és a bárok teraszáról, ha berakják a sztenderd bossa nova válogatást. Kár lenne azonban ennyivel letudni a zongorista-zeneszerzôt, aki több mint harmincöt albumot adott ki eddig karrierje során – és szerencsére nem úgy tûnik, hogy ez végleges szám volna. Mendes ugyan klasszikus zenét tanult, hamar magába szippantotta az ötvenes évek pezsgô brazil dzsesszélete. Ekkoriban alakult ki (többek között Antonio Carlos Jobimnek és João Gilbertónak köszönhetôen) a bossa nova mûfaja, ami tulajdonképpen a szambának egy finomított, dzsesszel átszôtt, kevesebb ütôssel játszott változata. Mendes neve az 1968-as Oscar-átadón robbant be a köztudatba, köszönhetôen a The Look of Love címû örökzöld elôadásának. Egy csapásra nemzetközi sztár lett. A karmesterként is mûködô zenész az évek során a bossa novát közelítette a dzsesszhez, sôt, a funkhoz is, kialakítva ezzel sajátos stílusát. Emellett számtalan popdalt is jegyez, sôt, olyan filmek dalait írta vagy hangszerelte, mint a Soha ne mondd, hogy soha címû Bond-mozi. Igazi nyárindító koncert, csak a brazil tengerpartot kell az Arénába képzelni mellé.

60  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

Lángoló Gitárok: Emlékszik még a legelsô koncertjére? Joe Cocker: Woodstockot tekintem az elsô koncertemnek. A hatvanas évek végén a nagy pillanatok többsége a zenével kapcsolatos volt. A nagyobbnál nagyobb fesztiválokon mindenki be volt szívva, zenélt és még sok más dolgot csinált. Csak az Egyesült Államokban hat hónapon keresztül különbözô fesztiválokon és klubokban léptem fel, ami merôben más környezet volt, mint az addig megszokott sheffieldi kocsmaturnéim. Egyébként a menedzserem akarta, hogy lépjünk fel Woodstockban egy nagy koncerten, mi meg mondtunk, hogy jó. Akkor nem is gondoltuk, hogy ez a koncert a zenetörténelem szerves részévé fog válni. LG: Mi volt a titka az akkori zenekaroknak és Woodstocknak? Mi az, ami legendává tette ôket? JC: Szerintem Woodstock volt az utolsó és a legkiemelkedôbb pillanata annak a korszaknak, és ettôl lett ez az egész legendás. A tökéletes idôzítés miatt. Az volt az egész tetôpontja, 1969 után már minden csak az üzletrôl szólt. LG: Mit gondol, a hatvanas években volt egyszerûbb elindítani egy zenekart, vagy most, az internet korában? JC: Minden generációnak alkalmazkodnia kell a változásokhoz, de nekünk, akik a hatvanas években nôttünk fel, azt hiszem nagyon speciális dolgokkal kellett megbarátkozni. A háború és a hippi mozgalom közepén a zene egyfajta új szabadság volt. Visszagondolva mindenki, akit ismertem rock and roll arcnak tartotta magát, és egytôl egyig mindenki zenélt. Összehasonlítva a mai világgal, most sokkal nehezebb a zenében bármit elérni. Nehéz úgy egyrôl a kettôre jutni, hogy nincsenek helyek, ahol felléphetnének, és a tehetségkutató mûsorok miatt a gyerekek nem adják meg maguknak a megfelelô idôt a fejlôdésre. Inkább a pénz és a hírnév hajszolása mozgatja a zenekarokat. LG: Ott volt a zeneipar aranykorában, a legnagyobb legendákkal dolgozott. Gondolja, hogy elképzelhetô egy újabb fénykor, ami ennyi örökérvényû slágert termel ki? JC: Nem igazán hallgatok mostani zenéket. Próbálok, de a rap nem az én világom, és nem nagyon hallok olyan új hangokat sem, akik tudnának énekelni. Azt hiszem én már csak a régi blues- és R&B-lemezeimet fogom szeretni, mert a mai napig a hideg futkos a hátamon Ray Charles, Marvin Gaye vagy Aretha Franklin zenéit hallgatván. LG: Hány nô akarta a nyolcvanas években elcsábítani azzal, hogy az abszolút sztriptíz himnuszra, a You Can Leave Your Hat Onra kezdett el önnek lejteni? JC: Vegyük úgy, hogy nem igazán értem az elcsábítás fogalmát, de maga a dal egy Randy Newman-szerzemény, és mikor megkerestek, hogy énekeljem el, akkor még sokkal lassabb volt, ezért egy kicsit át-

alakítottuk. Így, meg persze Kim Basinger vetkôzôs jelenetével nem lehetett tévedni. Nagyon sok köszönetet kaptam egyébként a férfitársadalomtól ezért a dalért, és most is szeretem élôben elôadni, mint ahogy a You Are So Beatufult is, ami az édesanyám kedvenc dala volt. LG: Csaknem 40 színpadon töltött év után honnan jön az energia, hogy új lemezeket készítsen, valamint hogy hosszú és kényelmetlen turnékra induljon? JC: Azt hiszem nyugodtan lehet engem Szerencsés úrnak (Mr. Lucky) szólítani, hogy 40 év után is felléphetek. Ôszintén nem tudom, hogy miért alakult ez így, de nagyon boldog vagyok, mert imádok élôben zenélni, és amíg a rajongóim eljönnek a koncertekre, addig folytatni fogom a turnézást. Egyébként szeretek új helyeket felfedezni, olyan országokban fellépni, ahol még egyáltalán nem voltam. A felfedezés roppant módon érdekes és szórakoztat, csak a feleségem Pam, a kutyáim és az otthon kényelme hiányzik a turnék során. LG: Híres a gyerekeket segítô társadalmi szerepvállalásáról is. A gyermekalapítványa milyen célokat támogat? JC: Crawford Colorado a mi közösségünk, ahol Pam és én sokat szeretnénk segíteni a szerencsétlen körülmények között élô gyerekeken. Számítógépekkel látjuk el az iskolákat, létrehoztunk különbözô ösztöndíjakat, külföldi utakat, vagy segítünk nekik sportszereket vásárolni, igazából bármit, amire szükségük lehet. Szeretnénk valamit visszaadni, ha már mi olyan szerencsések voltunk, hogy sokat kaptunk az élettôl. //Interjú: Juhász Edina n

61

program

Red Bull Liszt Remix az Urániában Könnyûzenei futamok négy tételben Liszt Ferenc születésének 200. évfordulója elôtt tisztelegve május 26-án egy különleges zenei élményben lehet része az Uránia Filmszínház közönségének. Négy zenei stílust képviselô neves zenei formáció vállalkozott arra, hogy a Red Bull Liszt Remix keretén belül újraértelmezze Liszt egy-egy híres darabját, illetve a jellemzô Liszt zenei elemek beépítésével egy saját szerzeményüket újragondolják. A könnyûzenei, elektronikus, underground elemek és a klasszikus hangok ötvözetének elegyébôl összeálló egész estés zenei darab, mint egy színházi elôadás célja, hogy a magyar klasszikus zene egyik meghatározó alakjának munkássága elôtt meghajolva közelebb hozzák azt a fiatalokhoz. A fellépôk eltérô személyisége és munkássága önmagában is izgalmas zenei élményt ígér, ám, hogy az egyenként 15 perces zenei megszólalások kerek egésszé álljanak össze, arról az est zenei rendezôje Szakos Krisztián gondoskodik majd, többek között különleges átvezetô elemek beépítésével. A fellépôk: a világ leggyorsabb kezû zongoristája Guiness Világrekordot felállító Havasi Balázs és Hooligans Endi Drum & Piano különleges formációja, a Pannonia Allstars Ska Orchestra, a Balkán Fanatik és a Carbonfools. Jegyek: 2900 Ft. Bôvebb információ: www.redbull.hu/lisztremix

Marty Friedman Diesel Club, május 19. Ha valaki tíz éven keresztül egy meghatározó zenekarban zenél, az késôbb már nem tudja lemosni magáról a címkét. Marty Friedman a Megadeth gitárosa. Hiába nem tagja a mostani felállásnak, ez a mondat a rajongók szájából már csak így hangzik el. A 48 éves gitáros éppen a Megadeth legsikeresebb idôszakában zenélt Dave Mustaine mellett, öt nagylemezen volt dalszerzô és szólógitáros. Amikor a Fônök úgy döntött, hogy átalakítja zenekarát, neki már nem szánt szerepet a Megadethben, így Friedman a szólópályájára helyezte a hangsúlyt, ami nagyon is sikeres, fôképpen Japánban, ahol hatalmas sztárnak számít. Nálunk persze elképzelhetetlen, hogy instrumentális gitárzenével valaki hatalmas elismertségre és rajongásra tegyen szert, de azért Magyarországon is van egy markáns tábor, amelyik odavan az ízléses, technikás gitárjátékért. Friedman zenéje már nem az a száraz metálzúzás, mint amit megszokhattunk a Megadethben, sôt inkább pop néhol, de ettôl még a vájtfülek megtalálják számításukat a Diesel Clubban.

62  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

családfa

családfa

Hobo Blues Band-családfa HBB 1978 04. FÖLDES LÁSZLÓ – ÉNEK KÔRÖS JÓZSEF – GTR SZAKÁCS LÁSZLÓ – DOB GECSE JÁNOS – BASS GYARMATI KÁROLY – KB

HBB 1978 07. FÖLDES LÁSZLÓ – ÉNEK KÔRÖS JÓZSEF – GTR SZAKÁCS LÁSZLÓ – DOB GECSE JÁNOS – BASS

IKARUSZ

HBB 1978 10. FÖLDES LÁSZLÓ – ÉNEK KÔRÖS JÓZSEF – GTR GECSE JÁNOS – GTR PÓKA EGON – BASS DÖME DEZSÔ – DOB TÛZKERÉK

LEPKÉK ÉS VIRÁGOK

OLYMPIA

HBB 1979 FÖLDES LÁSZLÓ – ÉNEK DEÁK BILL GYULA – ÉNEK KÔRÖS JÓZSEF – GTR SZÉNICH JÁNOS – GTR PÓKA EGON – BASS DÖME DEZSÔ – DOB

HBB 1979 FÖLDES LÁSZLÓ – ÉNEK DEÁK BILL GYULA – ÉNEK KÔRÖS JÓZSEF – GTR SZÉNICH JÁNOS – GTR PÓKA EGON – BASS PÁLMAI ZOLTÁN – DOB

NAPSUGÁR

THEÁTRUM

HBB 1983 FÖLDES LÁSZLÓ – ÉNEK DEÁK BILL GYULA – ÉNEK CSILLAG ENDRE – GTR PÓKA EGON – BASS PÁLMAI ZOLTÁN – DOB BODONYI ATTILA – H

HBB 1983 FÖLDES LÁSZLÓ – ÉNEK DEÁK BILL GYULA – ÉNEK TÁTRAI TIBOR – GTR PÓKA EGON – BASS PÁLMAI ZOLTÁN – DOB BODONYI ATTILA – H

EDDA

SKORPIÓ

HBB 1981 FÖLDES LÁSZLÓ – ÉNEK DEÁK BILL GYULA – ÉNEK KÔRÖS JÓZSEF – GTR PÓKA EGON – BASS PÁLMAI ZOLTÁN – DOB BODONYI ATTILA – H

HBB 1978 11. FÖLDES LÁSZLÓ – ÉNEK KÔRÖS JÓZSEF – GTR SZÉNICH JÁNOS – GTR PÓKA EGON – BASS DÖME DEZSÔ – DOB

HBB 1985 FÖLDES LÁSZLÓ – ÉNEK ZÁVODI JÁNOS– GTR TÓTH JÁNOS RUDOLF– GTR PÓKA EGON – BASS DÖME DEZSÔ – DOB FUCHS LÁSZLÓ – KB

JUVENTUS

SZÍNHÁZI MUNKÁK

LGT, MAGYAR ATOM…

METEOR, BERGENDY

tátrai band

HBB 1983 FÖLDES LÁSZLÓ – ÉNEK DEÁK BILL GYULA – ÉNEK LUGOSSY LÁSZLÓ – GTR PÓKA EGON – BASS PÁLMAI ZOLTÁN – DOB BODONYI ATTILA – H BEATRICE

HBB 1983 FÖLDES LÁSZLÓ – ÉNEK DEÁK BILL GYULA – ÉNEK TÁTRAI TIBOR – GTR ZÁVODI JÁNOS – GTR PÓKA EGON – BASS PÁLMAI ZOLTÁN – DOB DÖME DEZSÔ – DOB BODONYI ATTILA – H PIRAMIS R.B.EMLÉKZENEKAR

HBB 1984 FÖLDES LÁSZLÓ – ÉNEK DEÁK BILL GYULA – ÉNEK TÁTRAI TIBOR – GTR PÓKA EGON – BASS DÖME DEZSÔ – DOB BODONYI ATTILA – H

HBB 1986 FÖLDES LÁSZLÓ – ÉNEK TÓTH JÁNOS RUDOLF– GTR PÓKA EGON – BASS DÖME DEZSÔ – DOB FUCHS LÁSZLÓ – KB

HBB 1995 FÖLDES LÁSZLÓ – ÉNEK TÓTH JÁNOS RUDOLF– GTR TÁTRAI TIBOR – GTR ZSOLDOS TAMÁS – BASS SOLTI JÁNOS – DOB

HBB 2000 FÖLDES LÁSZLÓ – ÉNEK PRIBIL GYÖRGY– GTR VARGA JÁNOS – GTR HÁRS VIKTOR – BASS GYENGE LAJOS – DOB

KIMNOVAK

CHARLIE, ZORÁN … BABOS, KATONA K. …

HBB 2008 FÖLDES LÁSZLÓ – ÉNEK TÁTRAI TIBOR– GTR PÓKA EGON – BASS SOLTI JÁNOS – DOB DEÁK BILL GYULA (M.V.)

HBB 2011 FÖLDES LÁSZLÓ – ÉNEK TÁTRAI TIBOR– GTR PÓKA EGON – BASS SOLTI JÁNOS – DOB DEÁK BILL GYULA (M.V.) MADARÁSZ GÁBOR – (M.V.)

deák bill b.b.

RÚZSA MAGDI …

HBB 1990 FÖLDES LÁSZLÓ – ÉNEK TÓTH JÁNOS RUDOLF– GTR TÁTRAI TIBOR – GTR PÓKA EGON – BASS SOLTI JÁNOS – DOB

HBB 2001 FÖLDES LÁSZLÓ – ÉNEK PRIBIL GYÖRGY– GTR VARGA JÁNOS – GTR HÁRS VIKTOR – BASS GYENGE LAJOS – DOB NAGY SZABOLCS – KB PALERMO B. G.

HBB 1994 FÖLDES LÁSZLÓ – ÉNEK DEÁK BILL GYULA – ÉNEK TÓTH JÁNOS RUDOLF– GTR TÁTRAI TIBOR – GTR ZSOLDOS TAMÁS – BASS SOLTI JÁNOS – DOB BARBARO, DEMJÉN…

HBB 2002 FÖLDES LÁSZLÓ – ÉNEK FEHÉR GÉZA – GTR VARGA JÁNOS – GTR HÁRS VIKTOR – BASS GYENGE LAJOS – DOB NAGY SZABOLCS – KB SZÖRP

HOBO BLUES BAND 1978–2011 Tudományos családfa-bogarászásunk második fejezetében a fôszerep ezúttal a 33 éve alakult és történetét nemrégiben dupla búcsúkoncerttel lezáró Hobo Blues Bandé. Ki, honnan, mettôl-meddig: le kell menni kutyába, tapicskol junk nevekben és évszámokban!

//Összeállította: Rozsonits Tamás

É = ÉNEK / GTR = GITÁR / BASS = BASSZUSGITÁR / DOB = DOBOK / KB = KEYBOARD / H = SZÁJHARMONIKA

64  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

65

interjú

Aki az Oasist is megregulázta Az angol producer, OWEN MORRIS, aki pályafutá­ sa során olyan világhírû zenekarok albumain dolgozott, mint például az Oasis, a Verve vagy az Ash, jelenleg Budapesten tartózkodik, ahol a Stagger Rats nevû ifjú skót banda bemutatkozó lemezét rögzíti. Lángoló Gitárok: Épp a Stagger Rats zenekar bemutatkozó albumán dolgozol. Kinek az ötlete volt, hogy pont Budapesten vegyétek fel az anyagot? Owen Morris: A zenekar kapcsolatba került Peterrel és Willel, akik a budapesti központú WP Ents céget vezetik, és mivel elég sok mindennel foglalkoznak, sok kapcsolatuk van, szóba került, hogy esetleg felvehetnék itt az albumukat. Utána megkerestek engem, a menedzsmenttel körülnéztünk a városban, megnéztünk pár stúdiót, helyszínt, és igent mondtam a közös munkára. Egyébként én elôször vagyok Budapesten és teljesen beleszerettem a helybe. LG: Mikor kezdôdtek a felvételek? OM: Március elején, és úgy számolom, hogy körülbelül április elejéig tart majd az egész. Utána elviszem a felvett anyagot Edinburghba és tovább dolgozom rajta a saját stúdiómban.

LG: Az egyik leghíresebb album, amin pályafutásod során dolgoztál, az Oasis elsô albuma, a Definitely Maybe volt. Milyen emlékeid vannak azokról a felvételekrôl? OM: Amikor belecsöppentem a munkálatokba, a zenekar már kétszer is felvette az alapokat más producerekkel, csak nem nagyon tudtak mit kezdeni az anyaggal. Mivel a menedzserük (Marcus Russel) nagyon jó barátom volt, megkért, hogy tudnék-e segíteni, meghangszerelni a dalokat, Liammel felvenni az énekrészeket, egységes képet adni az egésznek. Szóval velem fejezték be az albumot, ami – meg kell mondjam – nagyon könnyû volt, mivel abszolút szabad kezet kaptam, hiszen akkor még elég tapasztalatlanok voltak a srácok, Noel sem mozgott elég otthonosan a stúdióban. LG: Rengeteg zenekarral dolgoztál már együtt, melyik albumra vagy a legbüszkébb? OM: A második Verve-albumra, a Northern Soulra vagyok a legbüszkébb, zeneileg fantasztikusra sikerült szerintem. Hôsies munka volt megcsinálni, ugyanis nagyon egészségtelen körülmények között zajlottak a felvételek, iszonyatos mennyiségû drog fogyott a munka alatt. Az Ash egyes felvételeire is nagyon büszke vagyok, kár, hogy ôk soha nem értek el akkora sikereket, mint a fent említett két zenekar.

LG: Mit gondolsz a Stagger Rats zenéjérôl? Mikor hallottál róluk elôször? OM: Körülbelül egy éve ismerem már a zenéjüket, de csak most januárban láttam ôket elôször élôben és remek volt, úgy éreztem nagyon együtt vannak, a kép teljessé vált Jack (az új basszusgitáros) csatlakozásával. A srácok eredetileg csak arra kértek, hogy keverjem meg majd az albumukat, de nekem annyira tetszett, amit csinálnak, hogy megkérdeztem a menedzserüket, lehetek-e az egész album producere.

LG: És melyik az az album amelyikre egyáltalán nem vagy büszke, ami szerinted pocsékul sikerült? OM: Egyértelmûen az Oasis harmadik albuma, a Be Here Now. Azt mindannyian elcsesztük, és nyilvánosan lejárattuk magunkat azzal, hogy egy ilyen rossz lemezt hoztunk össze. Sok ember még mindig szereti, de szerintem egy borzalmas massza az egész.

LG: A Stagger Rats mellett dolgozol még jelenleg más zenekarral is? Mennyire van tele a naptárad? OM: A tavalyi év nagyon húzós volt, és idén is sok a munka. A Stagger Rats mellett két projektem fut épp, az egyik a Born Blonde nevû londoni banda, a másik pedig a Kaiser Chiefs új albuma.

LG: Mikor lettél hangmérnök, illetve kezdtél producerkedéssel foglalkozni? OM: 16 éves koromban otthagytam a sulit, és egy stúdióban helyezkedtem el, ahol mindenféle lótifuti dolgot csináltam, leginkább teát fôztem a hangmérnököknek. Úgy is mondhatnám, hogy a szakma

66  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

legalsó lépcsôfokán kezdtem, majd az évek során fokozatosan belefolytam a hangmérnöki dolgokba, egyre jobban érdekelt az egész, és végül producer lettem. Lépj le korán a suliból, úgy tûnik, ez a válasz! LG: Soha nem akartál zenélni inkább? OM: De, volt is egy-két zenekarom még tinédzserkoromban, de be kellett látnom, hogy borzalmas zenész vagyok. Inkább megmondtam másoknak mit csináljanak és hogyan, abban mindig jobb voltam, mintha nekem kellett volna csinálni. LG: Eddigi munkáidból az látszik, hogy vonzódsz a brit gitárzenékhez. Van más stílus is, amiben kipróbáltad már magad? OM: Imádom a gitárzenét játszó zenekarokat, ebben a közegben érzem magam jól. Csináltam néhány elektronikus felvételt is életemben, utólag visszatekintve azonban azt kell mondjam, nem vagyok nagy szakértô, már ami az elektronikus zenét illeti. Pedig huszonéves koromban, a híres Summer Of Love idején én is belekóstoltam az angol rave-szcénába, imádom az akkor készült albumokat is. A New Order Technique címû albuma például az egyik kedvencem. Sôt, a fiamat is a New Order énekesérôl, Bernard (Barney) Sumnerrôl neveztem el. LG: Ami a stúdiótechnikát illeti, mit gondolsz, mennyire változtak meg a dolgok az otthoni barkács-producerkedés elterjedésével? OM: Nagyon megváltozott minden, egyszerûen hihetetlen, mennyi eszközhöz hozzájuthat már az ember manapság és mindet alkalmazhatja otthoni környezetben, nem is kell hozzá stúdió. Az utolsó három albumot például én is otthon csináltam, Pro Toolsban. Ma már bármelyik zenekar, vagy elôadó felveheti és saját maga meg is tudja keverni az anyagát. LG: De azért nem félsz, hogy elveszíted a munkád, ugye? OM: Nem, amint látod, elég szerencsés vagyok! //Interjú: Szarvas Árpád n

Rovatcím

interjú

Játékosság és kísérletezés MERÉNYI DÁVID nevét akkor ismertük meg, amikor fényképekbôl készített videót a Péterfy Bori & Love Bandnek. Azóta dolgozott már együtt a Supernemmel, a Soerii & Poolekkel és a Hang­ mással, de ô örökítette meg és álmodta mozivászonra a Kispál és a Borz zenekar utolsó koncertjét is. Rendezésrôl, új technikákról és terveirôl beszélgettünk. Lángoló Gitárok: Mikor kezdett el a ren­ dezés gondolata foglalkoztatni? Merényi Dávid: Egész gyerekkoromban meghatározó volt a zene az életemben, apám lemezein, Rolling Stoneson, Pink Floydon, Led Zeppelinen, Doorson nôttem fel, aztán amikor már volt walkmanem soha nem léptem ki nélküle a házból. Késôbb a másik mániám a fotózás lett és ez a kettô vezetett ide. Hamar felfedeztem, hogy vicces dolog a képeket tetszôlegesen ritmusra, meg különbözô hangszerekre variálni és ez elkezdett izgatni. LG: Mik voltak az elsô munkáid? MD: Nagy János zeneszerzô írt egy darabot a Four Bones harsonakvartettnek amire Palya Bea imprózott, Karafiáth Orsi írt verseket és Nagy Gergoe fotós barátomat és engem kértek fel, hogy csináljunk vetítést hozzá a MÜPÁ-ban. Nem akartunk hagyományos slide show-val elôállni, úgyhogy csináltunk egy képregényszerû fotófilmet. Egy horgász és egy lány furcsa kapcsolatáról szólt. A lány Péterfy Bori volt, neki készítettük aztán elsô klipünket is, a Hajolj bele a hajamba c. számra, ugyanezzel a pixillációs technikával. Ezután jött a szintén majdnem csak fotókból készült Ópium, de érdekelni kezdett a hagyományos mozgókép is, ezért az újabb klipek már inkább így forogtak. LG: Vannak olyan rendezôk, akikbôl inspirációt merítesz? MD: Vannak. Klipes vonalon Michel Gondry, Spike Jonze, Romain Gavras, a filmrendezôk közül mostanában Harmony Korine és John Waters munkáit tartom izgalmasnak. LG: Mennyiben szól bele egy zenekar a klip sztorijába és mennyiben függ tôled? MD: Ez leggyakrabban úgy zajlik, hogy megkapom a számot és szállítom az ötleteket, a zenekar hüledezik, és a legkonformabb variá­ ciót kiválasztják. Általában olyanok fordulnak hozzám, akiktôl a szinopszis elfogadása után viszont szabad kezet kapok. De vannak kivételek is, mint például a Péterfy Bori &

68  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

Love Band – tekintve hogy együtt élek az énekesnôvel, aki így elég hatékonyan tudja érvényesíteni az akaratát. A viccet félretéve a legjobb mégis vele dolgozni, nagyon inspiratív a légkör köztünk. LG: Milyen új technikákat hoztál a magyar klipek világába? MD: Én a világon semmilyet. Illetve talán a Téged nem klipje, amit Gács Tamással készítettünk, újdonság lehetett, mert mozgóképen és azzal a kamerával nem tudok róla, hogy itthon valaki forgatott volna tilt/shift objektívvel (ennek köszönhetô a makróhatás) elôttünk. Általában igyekszem számomra ismeretlen új formákat, technikákat alkalmazni, leginkább a játékosság és a kísérletezés kedvéért, de ettôl még nem gondolom, hogy forradalmasítanám a magyar klipkészítést. LG: Kikbôl áll a stábod? MD: Egyáltalán nem könnyû megtalálni azokat az embereket, akikkel hosszú távon tudsz dolgozni. A mostanra kialakult csapat viszont ilyennek tûnik: Nagy Bálint és Szôke Dániel az operatôrök, Papp Szilvia és Gothár Márton a vágók, és Pálmai Zoli a gyártásvezetô, akivel együtt jártunk fotó szakra Kaposvárra. LG: Ki az, akinek elsôként megmutatsz egy elkészült videót? MD: A feleségemnek. LG: Volt már, hogy azért utasítottál vis�sza egy megkeresést, mert nem tetszett a zene? MD: Volt, igen. Nem tudok olyan zenére dolgozni, amiben nem látok fantáziát, vagy amiben nem érzem azt az energiát amitôl libabôrös leszek. LG: Honnan jött a Napozz Holddal Kispál és a Borz-film ötlete? MD: Már korábban is beszéltünk Bandival (Lovasi András) arról, hogy ha lesz szólólemeze, akkor dolgozhatnánk együtt egy abból készülô színdarabon vagy filmen. Ez azóta is

alakul, az sem biztos, hogy valaha lesz belôle valami, de ez volt a pont, ahol elôször felmerült egy egész estés közös munka gondolata. Amikor aztán bejelentették, hogy a Szigeten adják az utolsó koncertjüket, eljött az idô rá, hogy meg is valósítsuk a gondolatot, mert biztos voltam benne, hogy ebbôl lehetne jó koncertfilmet csinálni, ami bekerülhet a moziba, hiszen van létjogosultsága. Az is fontos volt, hogy mindenképpen legyen annyira érdekes, hogy érdemes legyen csak ezért elmenni és megnézni, ezért vettem fel egy csomó plusz dolgot is. LG: Melyik az a klip, ami számodra a csúcsok csúcsa? MD: Rengeteget tudnék mondani. A klas�szikus örök kedvenc Gondry Like a Rolling Stone-ja, a legpontosabb Johan Renck Pass This On-ja, a leginnovatívabbak az OK Go klipjei, bármelyik. A magyarok közül a kedvencem Gács Tamás Evvel a dalbanja, a legviccesebb Soerii & Poolek Ez a karácsonya, a legszebb Csáki Laci Oroszlán a hóbanja, a legvagányabb pedig meg Kostil Danila Jimmyje. LG: Miket készítettél mostanában és milyen felkéréseid vannak erre az évre? MD: Az utóbbi idôk egyik legizgalmasabb felkérése Nigel Charnock világhírû koreográfus Revolution címû darabjának dokumentálása volt. Ez normális esetben egyszerû rutinfeladat, de kitaláltam egy érdekes képalkotási metódust a kihívás és az esztétika kedvéért. Nemrég készítettünk fôcímet egy finn tévésorozathoz, ebben a pillanatban pedig egy újabb koncertfilm elôkészítésén dolgozunk. A Quimby zenekar 20 éves születésnapja alkalmából rendezünk és rögzítünk rengeteg kamerával egy egészen különleges Szeánszkoncertet, amin egy komplett állatsereglet is részt vesz. Ha minden jól megy mozivásznon is láthatjuk majd. //Interjú: Molnár Csilla n

69

elektrotechnika

Az elektronikus zene története NEGYEDIK rész // AZ Ondes Martenot Abszurditás, hogy még mindig macskabél húrokat lószôrbôl készített vonóval dörzsölve állítunk elô zenét! – mondta Leon Theremin, az elsô térvezérlésû elektronikus hangszer, a theremin feltalálója 1920-ban. Ma már a zenék többségét vagy elektronikus hangszereken játsszák, vagy elektronikus eszközök közvetítésével halljuk.

Az elektronikus zene történetét ismertetô sorozatom elôzô, harmadik részében a mai szintetizátorok ôsét, az elsô térvezérlésû elektronikus hangszert, az 1920-ban kifejlesztett theremint mutattam be. Maurice Martenot francia csellómûvész 1928-ban találta fel a thereminhez hasonló elven mûködô, hasonló hangú ondes Martenot (Martenothullámok) nevû elektronikus hangszert. Ô is elektroncsövek által mûködtetett oszcillátor segítségével állította elô a hangot, amelynek frekvenciáját és erejét azonban a thereminnél kevésbé elegáns módon, mechanikus úton lehetett kontrollálni. A hangszer hatoktávos billentyûzettel rendelkezett, amellyel különálló hangokat lehetett produkálni. A billentyûk oldalirányú mozgatása le-fel irányú vibrato effektust eredményezett. A folyamatos, csúszkáló hang (glissando) megszólaltatását a jobb kéz mutatóujjára húzott, a hangszerben elhelyezett mechanikához csatlakozó zsinórt, vagy huzalt mozgató fémgyûrû tette lehetôvé. A hangszer bal oldalán kihúzható fiókba szerelt nyomógomb és kapcsolók bal

70  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

kézzel történô manipulálása szabályozta a hangerôt és a hangszínt. A rombusz alakú, üvegbôl készített, rugóval ellátott nyomógomb lenyomása a hangerôt növelte. Mutatóujjal történô ütögetése szaggatott, staccato, folyamatos lenyomása vagy felengedése erôsödô, illetve gyengülô, legato artikulációt eredményezett. A kapcsolókkal lehetett beállítani, keverni a hangszíneket. További hangszínek elôállítását szolgálták a bekapcsolható hangszórók. A hagyományos hangszóró mellett megszólaltatható, rezgô rugókkal ellátott hangszóró zengetést tett lehetôvé. A papírtölcsér helyett kisméretû gongot rezgetô hangszóró felharmonikusokban gazdag, telt hangzást adott. A líra/lant alakú hangszóró kifeszített húrjai rezonátorokként mûködtek. Maurice Martenot hangszerén sokkal könnyebb játszani, mint Theremin profes�szor találmányán, hiszen a zenész fizikai kapcsolatban van vele, míg a theremint nem kell megérinteni játék közben, a hang magasságát és erejét a készülékbôl kinyúló antennák közelében, az üres térben mozgó kezek szabályozzák – a thereminjáték balettszerû szépségét éppen ez adja. Az ondes Martenot hangszíntartománya jóval gazdagabb, mint a thereminé. A hangszert az 1930-as évektôl 1988-ig folyamatosan gyártották. Számos francia konzervatóriumban még ma is tanítják. A francia Jean-Loup Dierstein, a feltaláló fiának támogatásával 2008-ban újra elkezdte gyártani a hangszert. Számos zeneszerzô, köztük Olivier Messi­ aen, Leopold Stokowski, Charles Koechlin, Ed­gard Varèse, Arthur Honegger, Darius Milhaud, Maurice Jarre, Antoine Tisné, Sylvano Bussotti, Giacinto Scelsi, Marcel Landowski, Pierre Boulez, Tristan Murail, Henri Tomasi, Pierre Boulez, Frank Zappa, André Jolivet és ifjabb Kurtág György komponált mûvet az ondes Martenot-ra. A hangszer hangja sok film zenéjében is feltûnt. Elôször Soszta-

kovics használta az Odna (1931) címû, egyik elsô orosz hangosfilmben. Hallhatjuk, többek között az Arábiai Lawrence (1962), az Egymilliárd dolláros agy (1967), a Doppelgänger (1969); a Heavy Metal (1981); a Szellemirtók (1984); vagy az Út Indiába (1984) címû filmek zenéiben is. Horror- és sci-fi filmek, té­­vé­sorozatok zeneszerzôi is elôszeretettel használták az 1950-es évektôl kezdôdôen. Takashi Harada japán zeneszerzô a Parumu no Ki (2002) és a Binch-tan (2006) címû animék zenéjében alkalmazta. A hangszer a popzenében is meglehetôsen népszerû. Feltûnik a Radiohead, a Supertramp, Bryan Ferry, Joe Jackson, Tom Waits, Robert Wilson, Marianne Faithfull, Damon Albarn és mások felvételein, koncertjein is. Bár találmányaik hasonló elven mûködtek, kifejlesztésük idején Leon

Theremin és Maurice Martenot nem ismerték egymást, 1930-ban, New Yorkban találkoztak elôször. A francia feltaláló ugyan tanúja volt az orosz tudós 1927. december 8-án, a párizsi Operában rendezett, nagy szenzációt keltô theremin-koncertjének, de akkor már évek óta saját hangszerének kifejlesztésén dolgozott, az ötletet tehát valószínûleg nem Theremin professzortól lopta. // Najmányi László n

interjú

interjú

Szabad ötletek jegyzéke

Különleges kiállítás nyílt a Filter Galériában: akik április huszadikáig ellátogatnak ide, rajzain át betekintést nyerhetnek JURISTOVSZKY TAMARA legbensôbb titkaiba. A fiatal és sokoldalú mûvésznôvel a kíméletlenül ôszinte tárlatról beszélgettünk.

Lángoló Gitárok: Talán nem túlzás azt állítani, hogy a kiállítás tulajdonképpen „szerencsés, ámde szerencsétlennek tû­ nô ” véletlenek sorozatának köszönhetô. Elmeséled? Juristovszky Tamara: A kiállítás anyaga valójában nem más, mint egy füzet. Nem épp ünnepélyes, de jelentôségteljes pontján vásároltam az életemnek. Túl voltam már egy félbe hagyott közgazdászképzésen és a sokadik sikertelen felvételimen az Iparés Képzômûvészeti Egyetemekre – több szakra is jelentkeztem, valójában magam sem tudtam, pontosan mit akarok csinálni, érdekelt a textil, a rajz-, a látványtervezés, aztán persze szomorkodtam, amiért nem sikerül bekerülnöm. Egy nap megfogadtam magamban, hogy felhagyok a próbálkozással. Ekkor vettem meg a füzetet, amibe tét nélkül, önmagam szórakoztatására – és kicsit talán terápiás jelleggel – elkezdtem rajzolni. LG: Hogyan kerültek a füzetlapok a galéria falára? JT: Amikor elkezdtem a füzetet, csak a leg­szûkebb környezetemnek mutattam meg a rajzokat. Ôk lettek a közönségem, akik ismerik a történetem. Késôbb Tamarajz néven felraktam a számomra legkedvesebb képeket egy közösségi oldalra, és nagy meglepetésemre soha annyi pozitív visszajelzést nem kaptam még a munkáimra, mint ezekre a rajzokra. Jólesett, mikor egy távoli ismerôs odalépett hozzám egy helyen és gratulált a Tamarajzokhoz. Aztán ezen a néven indítottam el a blogomat, ahol már az összes kép szerepel. LG: Nem érzed ezt jelzésértékûnek? Abban a pillanatban, ahogy nem akartál megfelelni senkinek, olyat alkottál, ami tetszik az embereknek… JT: Igen, ezen sokat gondolkodtam már én is. Az ôszinteség, úgy tûnik, érezhetô. Bár így utólag a sikertelen felvételiket is a nem megfelelésnek tulajdonítom. Hiszen valahogy muszáj visszaépítenem viharvert egómat.

72  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

te magad is érzed, hogy néha a morbiditás határait súrolod. JT: Vannak dolgok, amelyeket én viccesnek vagy szépnek tartok, más meg esetleg ijesztônek. De szerintem az elfojtott dolgok ijesztôbbek, mint azok, amelyeket kimondunk vagy lerajzolunk.

LG: Magadat rajzolod? JT: Igen, én vagyok a lány, a két lány a képeken. Én magammal vagyok elfoglalva, önmagamat elemezgetem folyton. A rajzok ezen alapulnak, illetve az életem eseményei­ re reflektálnak, ám korántsem leíró módon, hanem úgy, ahogy az bennem átalakul. LG: Nagyon jellegzetes szimbolikával dolgozol: rózsa, róka, pillangó, város… Mennyi­re szándékos ez, egyáltalán, mennyire tudatosan alkotsz? JT: Sok kép jön-megy a fejemben, de csak kevés marad. A kiállításon nem szerepel minden, ami a füzetben van, ezért összeállítottam egy kis könyvet az eredeti mására. Ebben vannak rövid írások is, illetve helyett kap a félbehagyott rajz is. Van olyan, hogy egy kép, épphogy csak elkezdem és már aktualitását veszti. A szimbólumokat sem feltétlen tudom megmagyarázni, egyszerûen csak újra és újra feltûnnek a képeken. LG: Az elsô szó, ami eszembe jut a Tama­ raj­zokról, a furcsa – és ez jelen esetben amo­lyan ijesztôen szép jelzô. Egy-egy rajzokon feltûnô megjegyzésedbôl az derül ki,

LG: Az embernek az a benyomása a rajzaidat nézve, hogy mozognak, élnek, saját kis történeteket mondanak el. Nem nehéz párhuzamot vonni „másik éneddel”, a hétköznapokban ugyanis filmutómunkával foglalkozol. Ez hogyan jött az életedbe? JT: Korábban már ismerkedtem a vágással. Amikor úgy döntöttem, hogy színházi munkáim után valami új dologhoz kezdek, csak azt tudtam, hogy valamit az utómunkával kapcsolatosan szeretnék csinálni. A fényelés szintén egy „szerencsés véletlen” következtében jött, amikor egyik napról a másikra egy ezzel foglalkozó stúdiónál találtam magam. LG: Foglalkoztál jelmez- és díszlettervezéssel. Nem mondták még, hogy sok mindent akarsz egyszerre és szétforgácsolódsz? JT: Ha az ember nem a kitaposott úton jár sokfelé elvetôdhet, hiszen annyi minden érdekes. Lehet, hogy öt év múlva virágokkal foglalkozom majd és megtalálom a lelki békémet, ki tudja? A színházat szerettem, de egy idô után rájöttem, hogy nem annyira testhezálló nekem, muszáj volt változtatni, ezért is jött kapóra a film. Kemény feladat, irtó sokat kell tanulni, de szeretem, élvezem. Amíg így van, csinálom. LG: A kiállítás sikeres. Változtat ez valamit az alkotói módszereiden? JT: Nem ebbôl akarok megélni, így szerencsére nem kell rágörcsölnöm a rajzolásra. Boldog vagyok, ha valakinek tetszik, amit csinálok, de a cél továbbra is az, hogy nekem tetsszen. A Tamarajz így kezdôdött, és csak így folytatódhat. //Interjú: Csepelyi Adrienn n

73

interjú

Beavatási szertartás Másoltatok már át több órányi észak-amerikai indián naptáncot bakelitlemezrôl wav fájlba? Nos, valószínûleg DUDICH ÁKOS rendelkezik a legnagyobb lakota zenei gyûjteménnyel Magyarországon, akit a popzenei sajtóban otthonosak újságíróként ismernek – ám nemrégiben spirituális kalandra indult, hiszen Pótolhatatlan halhatatlanság – a Vágtázó Halottkémek életereje címmel könyvet jelentetett meg. Lángoló Gitárok: Mindenkinek megvan a maga Vágtázó Halottkémektörténete, a bizonyos nagy találkozás. Dudich Ákos: 1987 és 1991 között Párizsban éltem, és ezt az idôinter­vallumot összesen két itthoni barátságom bírta ki: Sipos Árpié és Szentgyörgyvölgyi Gáboré. Ez utóbbi vitt el egyik hazalátogatásomkor a Fekete Lyukba VHK-koncertre. Revelációként hatott az egész, valószínûleg csak álltam, földbe gyökerezett lábakkal, aztán, mintha belenyúlt volna egy kéz a mellkasomba és bekapcsolt volna. Ott keltem életre, és azóta is minden koncert olyan, mintha újjászületnék. LG: A VHK egyszerre ösztönös és mélyen spirituális: mindezzel hogyan kapcsolódott össze a te indián kultúra iránti rajongásod? DÁ: Az észak-amerikai síksági kultúra iránti érdeklôdésemet édesapámtól, dr. Dudich Endrétôl örököltem, mondhatni a véremben van. Tehát ez volt elôbb, de igazából sose kapcsoltam össze az indiánt a VHK-val, nem kezeltem egy platformon, egyszerûen mindkettô a részem, mindkettônek rengeteget köszönhetek, hogy azzá az emberré lettem, aki ma vagyok. LG: Egyébként ismersz olyan embert, akit teljesen hidegen hagyott a Vágtázó Halottkémek? DÁ: Persze, nem is kell messzire mennem: ez volt az egyetlen zene, amit az amúgy végtelenül toleráns szüleim kikapcsoltattak velem tinédzser koromban. Mondjuk ôk komolyzenéhez és Cseh Tamáshoz meg Illéshez voltak szokva, úgyhogy annyira nem csodálkoztam. LG: Emocionálisan a VHK talán a leghatásosabb magyar zenekar, éppen ezért nehéz megfogni írásos formában. Hogyan formálódott az eredeti koncepció? Egyáltalán volt-e prekoncepció vagy a könyvben is próbáltad érvényesíteni valamilyen formában a VHK-féle szabadáramlást? DÁ: Zenei újságíróként több könyvkiadóval is kapcsolatban állok, küldik a könnyûzenei témájú könyveiket, hogy recenziót írjak róluk. Ezek közé tartozik a Silenos is, pontosabban a mögötte álló Horváth testvérpár, akik egy szép napon felhívtak, hogy véleményem szerint melyik magyar zenekarról lenne érdemes kiadni könyvet – úgy, hogy azt én meg is írnám. Mi­ után túltettem magamat az elsô meglepetésen, rávágtam, hogy ha valaki, hát a VHK megérdemelne egy könyvet: 1975 óta létezô zenekar, eredeti, egyedi, utánozhatatlan, ráadásul még aktualitása is van, hiszen most itt van nekünk a Vágtázó Életerô. A kiadó azonnal rábólintott. Egy feltételt szabtam: csak akkor írom meg a könyvet, ha a zenekar is benne van, hiszen az ô aktív részvételük nélkül nem is lett volna értelme belekezdeni. A prekoncepció az volt, hogy a saját folyószövegeimre reagálnak majd a tagok, aztán ahogy haladtunk elôre, folyamatosan újabb és újabb kérdések merültek fel bennem, és végül ott feküdt elôttem egy interjúkötet, amit egyáltalán nem bántam, mert kik tudnák jobban megfogalmazni a VHK esszenciáját, mint maguk a teremtô tagok. A folyószöveges részek azok,

74  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

amelyek a saját fejembôl pattantak ki, ezek a külsô megfigyelô, a rajongó és a zenekritikus élményei. Ezeket általában nagyon magamba fordulva írtam, próbáltam mindennek lenyúlni a gyökeréig, és késôbb sokszor magam is meglepôdtem, hogy miket vetettem papírra – mondjuk ehhez hozzátartozik, hogy az írás során sokszor folyamodtam olyan rendhagyó módszerekhez, mint a koplalás vagy az alvásmegvonás. És persze a lejátszóban kizárólag VHK-lemezek váltogatták egymást – a zene volt a táplálékom. LG: Mennyire nyílnak meg az életben a tagok, mennyire kellett a részükké válnod? DÁ: A tagok többségét az utódzenekaraik révén már ismertem, többükkel interjúkat is készítettem korábban. A könyv készülte során viszont kibontakozott köztünk egy baráti viszony, hiszen rengetegszer találkoztunk, szinte napi kapcsolatba kerültünk. Ez természetesen alakult így, de úgy gondolom, hogy ha ez a barátság, illetve kölcsönös bizalom nem született volna meg, akkor zátonyra futott volna a könyv. LG: Egy beavatási szertartásnak tûnik a könyved, mint egy kulturális antropológus munkája, ahol a törzs végül befogad. DÁ: Ez egy érdekes megfigyelés, egyrészt, mert kulturális antropológiából is diplomáztam az ELTE-n, tehát elôfordulhat, hogy tudat alatt elôször tényleg így álltam hozzájuk, másrészt, mert valóban olyan volt az egész, mintha külsôsként bekerültem volna egy összeszokott törzs mindennapjaiba. Ha ezt az érzést sikerült átadnom az olvasóknak, akkor nyert ügyem van! Az, hogy két számban dobolhattam Balatoni Boli helyett a januári koncerten, igazi megtiszteltetés volt, valóságos mennybemenetel. A zenekar ötlete volt amúgy, a próbaterembôl hívott fel Fritz, hogy vállalnám-e. Van ember, aki erre nemet mondott volna? LG: Most már láthatók az elsô reakciók a könyv megjelenésével kapcsolatban. Tudod már kicsit távolabbról nézni a munkádat? DÁ: Bennem béke van, mert úgy érzem, kétszáz százalékon teljesítettem, hogy ez a könyv kerek egész legyen. Mindent megtettem, hogy a lehetô legtöbbet hozzuk ki belôle. Így visszatekintve két dolgot sajnálok csak: az egyik, hogy Ipacs László és Czakó Sándor (dobos és gitáros, a zenekar két meghatározó figurája, a szerk.) csak a célegyenesben kapcsolódtak be a munkába, amikor már szorított a határidô, a másik pedig, hogy Kisfidó (Sidoo Attila gitáros) megkeresésére egyszerûen már nem maradt energiám, pedig ôt még fontos lett volna megszólaltatni. Egy szó, mint száz, ôszintén remélem, hogy ezzel a könyvvel sikerült egy kicsit visszaadnom a zenekarnak abból a rengeteg kincsbôl, amit tôlük kaptam életem során, és sikerült megörökítenem az utókor számára is a VHK és a Vágtázó Életerô lényegét, üzenetét. //Interjú: bébé n

elemzés

KONCERTSZERVEZO˝ SZAK 2011, GÓLYÁK

elemzés

Csinálnánk a fesztivált… A West Balkán nevével összefonódott, halálos áldozatokat követelô parti-tragédia után a Kormány, a rendôrség és az önkormányzatok szigort igértek, és – ma már elég egyértelmû – nem a levegôbe beszéltek. A belvárosi klubokban zajló rendezvények razziaszerû ellenôrzési sorozata az azonnali fellépést és a korábbi – a WB ügyében a hatóságok felelôsségének kérdését is felvetô – slampos felügyeleti gyakorlattal való szakítást hivatott demonstrálni, a kormány pedig azzal jelezte rendteremtési szándékainak komolyságát, hogy rendeleti szinten szabályozta a zenés, táncos rendezvények mûködésének biztonságosabbá tételét. Bár a rendeletet életre hívó célok kétségkívül nemesek, a tömegrendezvények szervezésének sietôsen tetô alá hozott új játékszabályai nem arattak osztatlan sikert szakmai körökben. A rendelet kihirdetését követô nyilatkozatháborúban még olyan borúlátó / szenzációhajhász elképzelések is elhangzottak, amelyek szerint az új szabályok még olyan biztonságosan zajló, emblematikus rendezvényeket is ellehetetleníthetnek, mint a Sziget Fesztivál. A Lángoló Gitárok veterán zenei rendezvényszervezôket kérdezett a fejük fölött a bulvársajtóban kongatott vészharangról. A március 16-án életbe lépett 23/2011. (III. 8.) Kormányrendelet kihirdetését követô nyilatkozatok és sajtótájékoztatók fényében egyértelmû, hogy bár a klubtulajdonosok, program- és fesztiválszervezôk is szeretnék megelôzni, hogy az általuk szervezett eseményeken a résztvevôk

76  2011 #02 

A ROVAT TÁMOGATÓJA AZ

testi épségét veszélyeztetô helyzetek alakuljanak ki, az új jogszabályi eszközökkel nem feltétlenül értenek egyet. A rendeletet közös sajtótájékoztatón kritizáló szakmai érdekvédô szervezetek – az Egyesület a Kulturált és Biztonságos Szórakoztatásért (EKBSZ), a Magyar Fesztivál Szövetség (MFSZ), a Magyar Rendezvényszervezôk és -szolgáltatók Szövetsége (MARESZ), valamint a Magyarországi

DALOK | SZERZÔK | JOGOK

Kommunikációs Ügynökségek Szövetsége (MAKSZ) – többek között az elôzetes szakmai egyeztetés hiányára, a „zenés, táncos rendezvény” fogalmának definiálatlanságára, a szervezôi tevékenységet ilyen irányú szakképzettséghez kötô új feltételrendszerre, illetve a nagyobb léptékû szabadtéri rendezvények engedélyeztetése során a rendezvény elôtt húsz nappal benyújtandó elôzetes meteorológiai elôrejelzés problémáira hívták fel a figyelmet. Bár ezek a felvetések jól jelzik, hogy a rendelet tartalmaz életszerûtlen elemeket, illetve olyan új szabályokat, amelyek konkrét értelmezésével és alkalmazásával kapcsolatban rengeteg a bizonytalanság, azért az sem egyértelmû, hogy ezek az inkább adminisztratív nehezítéseknek tûnô problémák hogyan lehetetleníthetnék el a nagyobb szabású zenei programok szervezését. A miniszterelnök által szignált rendeletben szereplô szabályok nagy része ráadásul laikus szemmel korántsem tûnik indokolatlannak vagy betarthatatlannak. Elôször is csak 300 fônél nagyobb kapacitású termekkel üzemelô szórakozóhelyeken rendezett eseményekre, illetve az 1000 fô feletti látogatót szórakoztató szabadtéri rendezvényekre vonatkoznak. Az ilyen kaliberû, jellemzôen amúgy is jelentôs elôzetes szervezést igénylô, a tömeges szórakozással együtt járó veszélyhelyzeteket magukban rejtô, komolyabb háttér-infrastruktúrát és befektetést igénylô bulik kapcsán sem az engedélyeztetés húsznapos átfutása, sem a képzett szervezô szakember jelenlétének megkövetelése, sem az elôzetes biztonsági terv igénye nem tûnik túlzónak. Hasonlóképpen nem ördögtôl valóak a nagyobb szórakozóhelyek elôzetes engedélyeztetésére és rendszeres ellenôrzésére vagy a 18 évnél fiatalabbak alkohollal történô kiszolgálását gátló – kártyás, karszalagos – megkülönböztetô jelzésekre vonatkozó elvárások sem. Mi akkor a probléma? Bukovinszky Béla, aki a Hegyalja Fesztivál egyik szervezôjeként és a Magyar Fesztiválszövetség elnökségi tagjaként a rendelet körüli konfliktusnak mind a szakmai, mind a politikai dimenzióira rálát, azzal magyarázta a szakma felhördülését, hogy mindenkit váratlanul ért a kormányzati szintrôl hirtelen bedobott rendelet, ami úgy jelent meg, hogy közben még javában zajlottak a West Balkánban történtek után az ügyben konkrétan illetékes – alacsonyabb szintû – állami szervek és a szórakoztatóipar szereplôi között megindult egyeztetések. Több veterán szervezôhöz hasonlóan Bukovinszky is úgy gondolja, a meglévô jogszabályok elegendôek és kellôen szigorúak voltak, új rendelet alkotása helyett inkább a már létezô szabályozás betartatására kellett volna az energiákat koncentrálni. Az új rendeletben szerinte szerencsétlen a sok szempontból eltérô biztonsági és szabályozási igényû beltéri rendezvények és szabadtéri fesztiválok összemosása, ahogy a szabályozott tömegrendezvények körének esetlegessége is: „Nem csak az problémás, ami bekerült, hanem az is, ami nem került be: a politikai, egyházi, egyetemi rendezvények, ahol ugyanúgy ott van több ezer ember, épített színpad satöbbi.” Ugyanakkor, a rohamtempóban érvénybe léptetett jogszabály elsô sokkja után ma bizakodó a jelenleg problémás pontok rendezésének lehetôségét illetôen, hiszen az ügyben értékes illetékes minisztériumokkal folyamatosan egyeztetnek a rendelet egyes kitételeinek értelmezése, alkalmazása, és esetleges megváltoztatása kapcsán: „Párbeszéd zajlik, és még a módosítás lehetôsége is benne van. Én bízom benne, hogy a realitásokhoz alakítják.” Hasonlóan bizakodó Lobenwein Norbert, a VOLT Fesztivál és a Balaton Sound fôszervezôje is, bár furcsának találja, hogy a több évtized alatt összegyûjtött szakmai tudással rendelkezô, nemzetközi mintákat ismerô hazai fesztiválszervezô cégek tapasztalataira nem voltak kíváncsiak a kormányrendeletet megalkotói: „Szeretném azt hinni, hogy versenyfutás zajlik az idôvel, ezért nem elég körültekintô a jogalkotó aparátus. Mi – akárcsak más, jó nevû szervezôk – továbbra is nyitottak vagyunk, és, úgy érzem, ezen az oldalon szinte mindenki jobbító szándékkal fogalmazza meg kritikáit.” Lobenwein szerint a közös gondolkodásra azért is szükség lenne, mert a megváltozott szabályozási környezet egyelôre átláthatlan: „az illetékes hivatalok sok esetben hozzánk hasonlóan nem értik, mi a dolguk, meddig terjed a felelôsségük.” Gerendai Károly – aki a Sziget Kft. ügyvezetôjeként Lobenweinhez és Bukovinszkyhoz hasonlóan nem rendelkezik rendezvényszervezôi szakképesítéssel – úgy látja, a kormányrendelet egyes rendelkezéseinek értelmezésével és alkalmazásával kapcsolatos gyakorlati tapasztalatok hiánya okozza a legnagyobb bizonytalanságot. A sokat emlegetett meteorológiai elôrejelzésrôl például nem tudni, hogy eldöntheti-e az engedély megadását, vagy csak egy kötelezôen benyújtandó elem az engedélyeztetési eljárás során. Ennél izgalmasabb kérdés, hogy a rendezvények engedélyeztetését végzô jegyzô, illetve az egyes benyújtandó szakhatósági engedélyeket, terveket, szakvéleményeket, elôrejelzéseket kiállító szakemberek személyi felelôssége meddig terjed egy esetleges tragédia során. Ez azért nem lényegtelen, mert a valamilyen mértékben mindig jelen lévô kockázatok miatti

A ROVAT TÁMOGATÓJA AZ

felelôsségre vonás fenyegetésében a legbiztonságosabb stratégia az engedélyek kiadásának megtagadása. A rendelet az elutasított engedélykérelmekkel kapcsolatos jogorvoslati és kártérítési lehetôségekrôl sem nyújt iránymutatást. Gerendai szerint a jelenlegi egyeztetések mellett „majd a gyakorlat fogja eldönteni az egyes rendelkezések értelmezését és gyakorlati alkalmazását. Lehet, hogy sok minden megváltozik, lehet, hogy alapvetôen nagyon hasonlóan fog mûködni az új rendszer a régihez.” A West Balkán-tragédia által felvetett kérdések megoldására alakult, klubokat, buli- és fesztiválszervezôket tömörítô EKBSZ nem csak a klubokat érintô razziahullám ellen emelt szót, de azt is kifogásolták, hogy a kormányrendelet szakmai egyeztetésébe csak a fôként céges bulikat és PR-rendezvényeket szervezô cégeket képviselô MARESZ-t és a hazai DJ-világnak csak egy szûk szegmensét képviselô – Jeszenszky Zsolt által elnökölt – Magyar Lemezlovas Egyesületet vonták be. Az EKBSZ elnöke, a fürdôkben rendezett Cinetrip partik mellett szabadtéri zenés eseményeket is szervezô L. Laki László szerint a „zenés, táncos rendezvény” fogalmának tisztázatlansága miatt a rendelet a kolbászfesztiváloktól a falunapokig bármilyen eseményre alkalmazható, ahol „valaki betesz egy CD-t és néhányan táncolni kezdenek”. Bár az egyesületen belül is viták vannak a kérdésben, Laki szerint az új szabályozás egyik legproblémásabb eleme az, hogy a jegyzô önálló mérlegelési lehetôséggel bír az engedély kiadásának kérdésében, az­ az nem csak a kötelezô szakhatósági enge­ délyek meglétét ellenôrzi, de elméletben fennáll annak a lehetôsége, hogy a beszerzett szakhatósági engedélyeket felülbírálva nem hagy jóvá egy rendezvényt. A szervezô így nem csak a jegyekbôl és szponzorációs forrásokból származó bevételtôl esik el, de a szervezésre és marketingre fordított elôzetes befektetéseit is elbukja. „Jelenleg a rendelet módosításáért küzdünk” – mondja. A biztonsági, drogprevenciós és ifjúságpszichológiai szakemberek bevonásával dolgozó egyesület lapzártánkkor a MARESZ-szel, EKBSZ-szel, MFSZ-szel és MAKSZ-szal közösen készít elô módosítási javaslatot, amelynek tételei a megkívánt szakképzettségre, az ellenôrzések rendszerére és a táncos, zenés rendezvények pontosabb definiálására vonatkoznak. // vályi // Illusztráció: Németh Gyula n

DALOK | SZERZÔK | JOGOK

77

elemzés

Értéktelen lesz a zene? Amerikában beroskadt a CD-piac, és egyre többen töltenek le legálisan dalokat. Itthon viszont a CD-piac visszaesése ellenére sem megy jól az online zeneboltoknak, az egyik legnagyobb, a Songo márciusban le is húzta végleg a rolót. Az Apple az Itunes zeneáruházban márciusban eladta a tízmilliárdomodik számot is, miközben a hagyományos CD-eladások soha nem látott mélypontra zuhantak: az Egyesült Államokban közel 13 százalékkal kevesebb album fogyott mint egy évvel korábban, de ez a szám már sokkal riasztóbb, eléri a 20 százalékot is, ha a digitális letöltéseket nem vesszük figyelembe. Tavaly mindössze 13 album lett platinalemez a tengerentúlon, vagyis csak ennyi CD-t sikerült egymilliónál több példányban értékesíteni. Pedig 2009-ben még 22 album tudott behülyíteni legalább egymillió embert. A CD halott, a csillogó korongok nemsokára már csak söralátétnek lesznek jók, hiszen egyre több európai és amerikai háztartásban már nem tervezik CD-lemezek lejátszására alkalmas eszköz beszerzését, ha a régi esetleg tönkremenne. A lemezeket ugyanis már rég begrabbelték, fájllá konvertálták, hiszen a CD már lassan egy évtizede elvesztette a háborút az mp3-mal szemben. Akkor vált világossá, hogy hiába erôlködnek a japán mérnökök, a CD-lemeznél kisebb hordozható CDlejátszót még ôk sem képesek tervezni, és akkor az mp3-lejátszók zeneszoba méretû tárkapacitásáról, könnyû kezelhetôségérôl és egyéb extraszolgáltatásairól még nem is beszéltünk. Az mp3 tehát gyôzött, a zeneipar azonban még csak most próbálja megemészteni ezt. Amíg ráadásul Amerikában és Nyugat-Európában kezdik megtalálni az életképes üzleti modelleket, addig nálunk a legális zeneáruházak forgalma még mindig jelentéktelen, pedig a CD-piac nálunk is csak vergôdik: amíg tíz éve még 50 ezer darab után lett platinalemez egy album, addig ma már ehhez elég 10 ezer is. A hazai digitális zenepiac válságát jól jellemzi, hogy márciusban a kereslet drasztikus visszaesésére hivatkozva végleg bezárt az egyik legnagyobb magyar online zenebolt, a Songo. Az egyetlen olyan magyar bolt, amely a hazai kiadók mellett mind a négy nemzetközi kiadó dalait is forgalmazta. A 2006 végén induló oldal a legjobb idôszakában 2007–2008-ban sem volt túl nagy: évente néhány tízezer dalt adtak el, de a gazdasági válság óta a letöltések a harmadára csökkentek. A zeneáruházat mûködtetô Emusic Kft. ügyvezetôje, Horváth Szabolcs szerint a keresletet hamar visszavetette a válság, az emberek ugyanis elôször azon spórolnak, amit ingyen is megszerezhetnek más forrásokból, így a vásárlók jelentôs része inkább a torrentoldalakon kezdett el keresgélni, fôleg, hogy ezek az illegális csatornák egyre elérhetôbbek, és egyre könnyebben használhatóak. „Nem segítette a Songót az sem, hogy a kiadók kérésére digitális másolásvédelemmel ellátott fájlokba konvertálva kellett árulnunk a számokat, mivel az utóbbi években már sok lejátszó, köztük az Apple termékei, illetve az olcsóbb, távol-keleti márkák, vagy éppen a mobiltelefonok nagy része nem támogatta ezt a formátumot” – mondta el kérdésünkre Horváth Szabolcs. Szerinte a kiadók a visszaesést látva

78  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

már hajlandóak lettek volna áttérni a szabadon másolható mp3-formátumra, de a rendszer és az adatbázis építését teljesen elölrôl kellett volna kezdeniük, az újraindulás több tízmillió forintos költségét azonban már nem tudták finanszírozni. Horváth szerint Magyarországon a számonként 300 forint feletti árakkal nem lehet piacot szerezni, sôt véleménye szerint az illegális letöltésekkel szemben csak úgy lehetne reális alternatíva egy zeneáruház, ha száz forint alatt tudná adni a számokat. Ez viszont képtelenség, hiszen nettó 28 forint jogdíjat kell fizetniük a zeneszerzôk és szövegírók jogait képviselô Artisjusnak, és a magyar számok esetében még ugyanennyit a közremûködôk érdekképviseletét ellátó EJI-nek, vagyis az Elôadómûvészi Jogvédô Irodának. De persze a kiadók sem engednék meg, hogy ilyen olcsón árulják a számaikat, amikor az Itunes-ban 99 centet kapnak ugyanazért. Csak hát az Egyesült Államokban nagyobb a vásárlóerô, ráadásul az online fizetési módszerek is sokkal elterjedtebbek. Horváth Szabolcs szerint azonban nem csak idehaza van bajban a digitális letöltésekbôl lassan csordogáló bevételek miatt a zeneipar, a cloud-alapú zenetárak, vagyis a bárhonnan, akár mobiltelefonról is elérhetô tárhelyek, a Last.fm-hez, vagy a Pandorához hasonló, személyre szabható online rádiók és a közösségi video- és zenemegosztók miatt amúgy is éveken belül teljesen háttérbe szorul majd a fizetôs modell. Ezek a technológiák ugyanis nem csak a hagyományosan az otthoni gépen tárolt mp3-gyûjteményeket teszik elavulttá, de megváltoztatják a zenefogyasztási szokásokat is: már az utóbbi években is egyre több zenét hallgattunk meg úgy, hogy közben nem volt több idônk zenehallgatásra, a folyamat pedig tovább gyorsul, a rongyosra hallgatott albumok ideje lejár, a zene eldobható cikk lesz, éppen ezért egyetlen zeneszám értéke is rohamosan csökken. A Vodafone a Songo megszûnése után közleményben hangsúlyozta, hogy nem ért egyet az Emusic ügyvezetôjével, Szombat László, a mobilszolgáltató tartalomszolgáltatásokért felelôs szakértôje szerint igenis van itthon is fizetôképes kereslet a legális zeneletöltésre, a Vodafone havi kétezer forintos elôfizetési díjért korlátlanul elérhetô zenetára pedig megtermeli a mûködési költségeit. Az persze más kérdés, hogy amíg a Songo csak a legális zeneletöltésekbôl igyekezett megélni, addig a Vodafone-nak csak értéknövelô többletszolgáltatás a zenetár, ugyanúgy ahogy egyébként az Apple-nek is: az Itunes igazi haszna az Iphone- és Ipod-eladásokban látszik meg. //SzabóZ n

Ajánld a lakhelyed

Ajánld a lakhelyed

HENNING RÜMENAPP (GUANO APES) Henning Rümenapp

Göttingen

Debrecen

LÁTNIVALÓ

LÁTNIVALÓ

Egy egyetemi várost képzeljetek el, aminek a környéke tele van olyan természeti látnivalókkal, mintha Angliában járnál, az építészetében pedig tipikus német jegyeket mutat. Nagyon nyugis hely, sokat lehet pihenni, csak sétálgatni, igazi kikapcsolódás.

A klasszikusok: Nagytemplom, Nagyerdô. A belvárosi részben a sétálóutcát mindenképpen érdemes megnézni, mindezt leginkább május közepe tájékán, jó idôben, olyan délután fél kettô körül. Azért ekkor, mert akkor csengetnek ki, és kirajzanak a Fô térre a csajok a középiskolákból, kiülsz egy fagyival vagy egy sörrel és csak nézelôdsz. Kiváló program.

TENNIVALÓ

TENNIVALÓ

Túra a hegyekben, ha télen jössz síelni is lehet nem messze innen, az egyetemek miatt sok a fiatal, és ahol sok a fiatal, ott sok a jó hangulatú klub is. Ezek valamelyikébe is érdemes lenézni.

Az Aquaticum jó hely, vagy egy Loki-meccsre sem rossz elmenni. Biciklivel érdemes eltekerni a Vekeri-tóhoz, illetve van egy Erdôspuszta nevû hely, ami Debrecent öleli körbe. Ahogy a neve is mutatja, pusztavidék, amiben rengeteg erdôs rész is van. Lehet pecázni, kerékpározni, futni, bármit. Nem egy kis egyszerû városi park ez, hanem hatalmas terület, egész napos program.

ENNIVALÓ

ENNIVALÓ

Az ismertebb tradicionális német ételek a déli vidékekre jellemzôek. A sört nyilván érdemes megkóstolni, de mi itt, viszonylag északon, vagy középtájon, normális ételeket eszünk.

Nyilván a debreceni páros, ami mindenkinek beugrik, a hortobágyi húsos palacsinta és a hortobágyi nomád állattartáshoz kapcsolódó bográcsételek. Debrecen környéke tele van különleges hangulatú csárdával, ezek egyikében érdemes kipróbálni a bográcsos ételeket, pörköltet vagy slambucot

HALLGATNIVALÓ

HALLGATNIVALÓ

Szerintem, ami a következô nagy dobás lesz, és talán nem sokan hallottak még róla, a Jupiter Jones

Skafunderz, Replika, Szeg

Németország Göttingen címere

„ha télen jössz síel­ ni is lehet”

German food

Jupiter Jones

80  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK

tankcsapda Tankcsapda

Magyarország Debrecen címere

Aquaticum

Slambuc

Skafunderz

81

the end

Life Of Agony A távollét, Egy szál harangvirág, Szereted-e még?, Csak egy tánc volt… a felsorolt dalokat ma már többnyire csak tésztafejû mosógépszerelôk elôadásában hallhatjuk, akik túlontúl elszaporodtak a képernyôképtelenség rezervátumában. Ám volt idô, mikor ezek a slágerek sokkal inkább megindították, mintsem vihogásra ingerelték a közönséget.

Szécsi pál 1944.03.14.–1974.04.30. „Keserû a bánat, keserû, de elfojtom én, Valahol még vár egy kis remény. Dalolok a fényrôl, dalolom, hogy ez kell nekem, Dalolom, s tán lassan elhiszem.” Szécsi Pál: Bús szívbôl énekelni édesen

Szécsi Pál a táncdalmûfaj Ian Curtise volt: élete tragédiák sorozatából állt, ugyanakkor fiatalon bekövetkezett halála ellenére felbecsülhetetlen hatást gyakorolt a zenei életre. Szécsi 1944. március 14-én született. 12 évesen állami gondozásba került, ami komoly szerepet játszott pszichés problémáinak kialakulásában. Ezt követôen segédmunkásként dolgozott, míg egy vállalati ös�szejövetelen fel nem figyeltek rá. 1967-ben elindult a Magyar Televízió táncdalfesztiválján, ahol példátlan sikerszériát indított útjára. A sztárság ekkor még létezô fogalom volt a hazai zenei életben, Szécsi pedig a szó szoros értelmében vett sztár lett. Ám az egyre nagyobb népszerûség mellett megoldatlan magánéleti problémái is nyomasztották. Elsô felesége egy lengyel manöken, Grazyna volt (házasságuk egy hónapig tartott mindössze). Röviddel ezután ismerkedett meg Domján Edit színésznôvel, akivel kilenc viharos hónapot töltött együtt. Szakításukat követôen Domján önkezével vetett véget életének. Szécsi egyre súlyosbodó alkoholizmusa mellett magát hibáztatta a történtekért, és összesen nyolcszor kísérelt meg öngyilkosságot. Utolsó próbálkozása után túl késôn érkezett a segítség: az énekes 1974. április 30-án életét vesztette. Halálát rajongói képtelenek voltak feldolgozni, temetése kisebbfajta tömeghisztériába torkollott, és sírját még évekkel késôbb is töménytelen mennyiségû virágcsokor borította (lásd képünkön). Testvére, Szécsi Katalin a Zenészballada címû könyvben így emlékezett meg róla és sztárságáról: „Én hiszem, hogy az emberek lelke nem tud megváltozni... Ô ugyanaz a félénk kisfiú maradt, a kis gyökértelen, akinek indult.” //Kirsch J. András //sírfotó: Nagyillés Szilárd n

82  2011 #02    LÁNGOLÓ GITÁROK