INGYENES KÖNNYÛZENEI MAGAZIN 2011 DECEMBER JANUÁR

INGYENES KÖNNYÛZENEI MAGAZIN | 2011 DECEMBER–JANUÁR | WWW.LANGOLOGITAROK.HU

11/06

Kiscsillag GRANDPIERRE | METALLICA–LOU REED | NAGY FERÓ | SICKRATMAN | U2 | THY CATAFALQUE | KFT 1

TARTALOM 01 TARTALOM 02 HÍREK

LEMEZKRITIKA 46 POP 50 ROCK 54 HIPHOP, ELEKTRO 58 JAZZ, VILÁG-, KOMOLYZENE

CÍMLAP 06 KISCSILLAG 10 LULU 14 ÉV VÉGI LISTÁK 18 KFT 20 22 24 26

BEAT DIS CSÍK ZENEKAR SICKRATMAN ERIK SUMO BAND

28 30 32 34 36

THE BEACH BOYS BOHEMIAN BETYARS JUSTICE THY CATAFALQUE JANE’S ADDICTION

62 A MAGYAR DAL LAPJA 64 CSALÁDFA PROGRAM 66 KONCERTAJÁNLÓK SATÖBBI 70 ELEKTRONIKUS ZENE TÖRTÉNETE 72 GALLA 74 CSORDÁS DÁNIEL 76 BEAVIS ÉS BUTTHEAD 77 NÉMETH GYULA 78 GRANDPIERRE

38 NAGY FERÓ 40 42 43 44

MEGADETH 20 ÉVES AZ ACHTUNG BABY MAGYAROK AZ ACHTUNG BABYRÔL COLDPLAY

82 STÚDIÓRIPORT 84 HOGYAN LEGYÜNK ROCKSZTÁROK 86 AJÁNLD A LAKHELYED THE END 80 LISZT FERENC

Minden jog fenntartva. Tilos a kiadvány bármely grafikai, illetôleg tartalmi elemének felhasználása vagy újraközlése, egészben vagy részleteiben, a kiadó írásbeli engedélye nélkül. All rights reserved. No part of this publication may be reproduced in whole or part without premission from the publisher. Terjeszti az Est Media Group. A pontos lelôhelyet, valamint a rendelési információt megtalálod a magazin weboldalán.

www.langologitarok.hu

POP | ZAJOK | SATÖBBI

Lángoló Gitárok

Kéthavi ingyenes könnyûzenei magazin MMXI. december–MMXII. január ISSN 2062-5979 Kiadó: BPRNR Kft. (1119 Budapest, Bikszádi utca 9/b) Tel.: +36-1 206 25 83 / E-mail: [email protected] Felelôs kiadó: a Kft. ügyvezetôje Fôszerkesztô: Dankó Gábor ([email protected]) Fômunkatárs: Bihari Balázs ([email protected]) Ebben a számunkban közremûködtek: Bodnár Dávid, Csepelyi Adrienn, Csider István Zoltán,  Dankó János, Dudich Ákos, Eron Mezza, Fekô Ádám,  Helmeczi Béla, Danko Jones, Juhász Edina, Kirsch J. András, Kovács M. Dávid, Kovács M. Norbert, Molnár Csilla,  Najmányi László, Németh Marcell, Rácz Mihály, Réz György, Sajó Dávid, Stoff Csaba, Szálinger Balázs, Tóth András,  Varga Attila, Vincze Ádám Címlap grafika, illusztrációk: Németh Gyula ([email protected]) Színbontás: Tábori Tamra / GOCPONT Lapterv / tördelés: Jeli András + Pais Andrea  /  typoslave ([email protected]) Korrektor: Kótai Kata Nyomdai kivitelezés: DEMAX Mûvek (1151 Budapest, Székely Elek u. 11.) Értékesítési képviselet: BPRNR Kft., 1114 Budapest, Ulászló utca 8. Tel.: +36-1 206 25 83 / E-mail: [email protected] 

HÍREK

HÍREK

szerint Ulrich évi 45 ezer dollárt (több mint 10 millió forintot) fizetett, illetve ígéretet kapott évi bónuszokra is. Ez utóbbit nem kapta meg állítólag 2006 és 2008 között, és miután felmondott, akkor is csak nagy nehezen kapott 20 ezret. Ezzel szemben Lars Ulrich ügyvédje azt állítja, Wiig (aki egyébként színész, rendezô, producer és zenész is, ráadásul utóbbit Jason Newsteddel, a Metallica volt basszusgitárosával mûveli) igen rosszul emlékszik a fizetésére, ugyanis évi 110 ezer dollárt (25 millió forintot) kapott (bónusz nélkül), illetve ingyen lakása és kocsija is volt.

DOPEMAN KOMMENT Hát, a multimilliárdos rocksztárok sem szeretnek fizetni, viszont mindig vannak, akik szeretik ôket lehúzni. Sajnálhatja, hogy nem a cuccosabb idôszakban volt az asszisztense. Az jobban fizet és lehet szívni… ingyen.

börtönben ült a Clash basszusgitárosa

Dopeman

kommentálja a Lángoló Gitárok híreit (www.langologitarok.hu)

Dr Dre szünetet tart Lassan Dr. Dre is belép a lemezét soha el nem készítôk táborába. ugyanis ahelyett, hogy a már tulajdonképpen 2002 óta várt Detox albumot befejezné, hosszabb szünetet tart, nem szeretne a zenével foglalkozni egy ideig. A World Entertainment News Networknek elmondta, hogy az utolsó 27 évét a stúdióban töltötte, és a leghosszabb idô, amit távol töltött a zenétôl, az két hét volt, szóval ideje lesz pihenni és a családjával foglalkozni végre. A hiphop mogul, aki idén 309 millió dollárért eladta a Beats Electronics cégének 51%-át, azt is elmondta, hogy fogalma sincs, mikor, de az biztos, hogy visszatér, és befejezi a tervek szerint utolsó nagylemezét, a Detoxot. Dr Drének utoljára 1999-ben jelent meg nagylemeze, legutóbb a Kush és az I Need A Doctor dalokat adta ki.

Paul Simonon, a Clash és a Good, The Bad & The Queen basszusgitárosa elárulta, hogy még a nyáron letartóztatták, sôt, több hétre börtönbe csukták Grönlandon, amikor a Greenpeace tagjaként egy fúrótorony olajfolt-mentesítési tervét akarták elkérni, de mivel azt megtagadták tôlük, így addig húzták a jelenlétükkel a rendôrség idegeit, amíg azok le nem csukták ôt és 17 társát. Simonon heteket töltött csak simán mint Paul, a fôzôsegédként a Greenpeace Esperanza nevû hajóján, mielôtt csatlakozott volna a fúrótorony elleni akcióhoz. A Good, The Bad & The Queen november 10-én lépett fel a harmadik Rainbow Warrior fedélzetén a Temze közepén Londonban, ami egyben a Greenpeace 40. születésnapja is volt.

DOPEMAN KOMMENT Úgy látszik, a rocksztárokra az évek múlásával a következô alternatívák várnak: korai halál, multimilliárdok, eltûnés, nyomor, politikai aktivistaság vagy ezek keveréke. Remélem, engem elôbb-utóbb megkoronáznak, és ha ez megtörténik, akkor mindenképpen a Duna jegén.

DOPEMAN KOMMENT Aki jártasabb a Dr Dre körül zajló eseményekkel kapcsolatban, az tudja, hogy nemrég tragikus körülmények között elveszítette az egyik gyermekét. Én azon is csodálkoztam, hogy ezt a két dalt kipréselte magából. Sajnos a grandiózus videók ellenére hallható volt, hogy ezek a dalok nem azok a produkciók, amikért minden idôk legnagyobb hip hop/RnB producerét szeretjük. Bár az I Need A Doctor egészen lenyûgözött (fôleg a klip), mégis volt egy olyan érzésem, hogy most Dre megy a trendek után, nem pedig ô diktál. Sajnos látom a fáradtság és az öregedés jeleit. Pedig még korai, hiszen csak 45. Ráadásul, amit ô tud, arra a jelen generációja mondjuk úgy, hogy képtelen, ezért még bôven van neki hely a poppiacon. Hát, reméljük hamar ráun a családra, és visszatér abba a kibaszott stúdióba, hogy villantson valamit. Addig meg itt van nekünk Slim The Mobster és Kendrick Lamar.

Ismét mûködik a Black Sabbath

Tavasszal jön az új Sigur Rós-lemez

Ha nem lett volna az a sok nyûglôdés a kiszivárgott információkkal és elszólásokkal, akkor sokkal nagyobb hatása lenne annak a most már hivatalos hírnek, hogy 2012-ben ismét összeáll az eredeti Black Sabbath, azaz Ozzy Osbourne énekes, Tony Iommi gitáros, Geezer Butler basszusgitáros és Bill Ward dobos. Mindezt itteni idô szerint péntek este nyolc óra tizenegy perckor (tehát mondjuk Kaliforniában 11:11-kor) jelentették be a honlapjukon egy videó formájában, illetve ekkor indult Los Angelesben egy sajtótájékoztató is a zenekarral. Nagyon sok információt most sem közöltek, de amit biztos: 33 év után új stúdiólemezt ad ki az eredeti négyes (valószínûleg ôsszel), aminek Rick Rubin lesz a producere, illetve fellépnek majd a 2012-es Download fesztiválon is, amit egy világ körüli turné követ.

A Wall Street Journal elsô koncertlemeze kapcsán interjúzott a Sigur Róssal, de természetesen kitért arra is, mikorra várható a 2008-as megjegyezhetetlen címû Með suð í eyrum við spilum endalaust utódja. A zenekar elárulta, hogy már a frontember Jónsi szólólemeze elôtt elkezdtek dolgozni az anyagon, 2012 tavaszán pedig mindenképp meg is akarják jelentetni. Túl sok infót nem árultak el, de a végeredményt introvertáltnak, lendületesnek, minimalistának, ambientesnek és felszabadító hatásúnak ígérik, ami alapján pontosan olyan lesz, mint az ezt megelôzô öt lemez.

Beperelték a Metallica dobosát

DOPEMAN KOMMENT

Ki nem fizetett túlórák miatt perelte be Steven Wiig a Metallica dobosát, Lars Ulrichot. Wiig 2001 és 2009 között volt Ulrich személyi as�szisztense, ami heti 70 óra munkát jelentett, amikor a zenész otthon tartózkodott, és 80-at, amikor a Metallica turnén volt. Mindezért Wiig

Black Sabbath? Ozzy? Rick Rubin? Baj nem lehet. Kíváncsian várom. Utolsó nagy megmozdulás a Black Sabbath és Ozzy-féle Holtak Dalai elôtt. Azért milyen mázlista, aki akkor volt kölyök, amikor ezek vagy a Led Zeppelin voltak a tinisztárok! Mit változott a világ!

2  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

DOPEMAN KOMMENT Mi az a Sigur Rós? 

Madonna kiakadt Szerda éjjel kezdett el online terjedni egy dal, Néhány hete kezdett el online terjedni egy dal, amiben jól felismerhetôen Madonna énekelt. A szerzeményrôl idôközben többen is megerôsítették, hogy valóban egy új Madonna-számról van szó, amit újévkor szerettek 

3

HÍREK

volna kiadni. Az énekesnô menedzsere, Guy Oseary közvetítette az üzenetet: „Az igazi rajongóim nem tennék ezt velem. Bárki is felelôs ezért, kérjük, hagyja abba!” Egyedül az vigasztalhatja ôket, hogy a Give Me All Your Love demófelvételre csupa pozitív reakció érkezett. A végleges verziót egyébként nemcsak Madonna énekli, hanem feltûnik mellette Nicki Minaj és MIA is. Oseary azt is elárulta, hogy az énekesnô lassan befejezi új lemezét William Orbit producerkedése mellett. Ez utóbbi nagyon jó hír lehet a rajongóknak, mivel ô dolgozott Madonna talán utolsó klasszikusnak számító lemezén, az 1998-as Ray of Lighton is.

DOPEMAN KOMMENT Sosem szerettem Madonnát. Tény, hogy jelenség, de azt a körülötte lévô infrastruktúra éri el a nulladik nap óta meg az újabb és újabb szuper producerek. Énekelni azt nagyon nem tud. Ez a legutolsó Timbaland és Kanye West által fémjelzett lemezén meg a budapesti koncerten is kiderült. Nicki Minaj? Mia? Mindig kell egy jó barát. Nicki Minaj tökéletes kapcsolódás az új internetes generációhoz. Mégiscsak kéne egy Fluoros duett...

Radiohead DVD-n és Blu-Rayen is A Radiohead nemrég olyan koncertet adott, amin nézôk nem voltak ugyan, de az egész világon lehetett nézni élôben az interneten keresztül, illetve több (nyilván nem magyar) tévécsatorna is közvetítette. A megörökített 55 perces fellépést, ami alatt eljátsszák a teljes idei King of Limbs lemezt, december 19-tôl digitálisan is meg lehet vásárolni iTunesról, jövô évtôl pedig fizikai formátumban is hozzáférhetô lesz, ami az eddig még nem látott Supercollider elôadásán kívül egy 32 oldalas könyvecskét is tartalmaz, ami Steve Keros fényképeivel lesz megtöltve. A Radiohead amúgy a héten jelentette be a King of Limbs turné elsô állomásait, ezek egyelôre csak amerikai városokat érintenek.

DOPEMAN KOMMENT Jó ötlet. Ezt én is megcsinálom a Drogsztár lemezzel. Elôadjuk élôben egy stúdióból, lehet nézni a neten, közvetíti a Magyar Televízió és a Bar­tók meg a Lánchíd Rádió. Király! 

4  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

Meghalt Heavy D Beverly Hills-i háza elôtt kedden délben összeesett Dwight Arrington Myers, vagy ahogy mindenki ismerte, Heavy D, majd a kórházba szállítást követôen pár órával meghalt. Közvetlen az eszméletvesztése elôtt nehéz légzésre panaszkodott a társainak, a halálát légzés-elégtelenség okozta, de a kórházi pletykák szerint ennek kiváltója szívroham volt, nem a tüdôgyulladás, amiben épp szenvedett. Heavy D a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején futott be a Heavy D & The Boyzzal, de dolgozott együtt Michael és Janet Jacksonnal is. Legismertebb slágere a Now That We Found Love volt. Utolsó albuma most szeptemberben jelent meg Love Opus címmel, és színpadra is most októberben állt elôször 15 év kihagyás után. Heavy D 44 évesen hunyt el.

DOPEMAN KOMMENT Már egy jobb helyen van. RIP 

Freddie Mercury–Michael Jackson duettek Brian May megerôsítette, hogy minden akadály elgördült az elôl, hogy a Michael Jackson-hagyatékban rejtôzködô pár, Freddie Mercuryval közösen írt duett kiadásra kerüljön. A Queen gitárosa elmondta, hogy Jackson örökösei áldásukat adták arra, hogy jövôre ezek a soha nem hallott dalok napvilágra kerüljenek. A számokat Mercury és Jackson a Queen egyik amerikai turnéjának idején írta és vette fel, de valamiért soha nem adták ki ôket. Azt egyelôre nem tudni, hogy a dalok azon az új Queen-lemezen jelennek-e meg, amit Mayék szintén 2012-ben terveznek piacra dobni, és amin szintén szerepelnek eddig nem hallott Freddie Mercury-dalok. 

DOPEMAN KOMMENT Tombol a zombi-láz. Most már a popiparban is. A holtak dalai mindig jó üzletet jelentenek. Nincs is evvel semmi baj, fôleg, ha jók. Így is adnám ki a lemezt. A Holtak Dalai. George A. Romerót bíznám meg a klipek rendezésével és Brad Pitt lenne a producer. Ráadásul a Michael és a Freddie zombi haraphatna vadul. Hiszen az egyik már életében is megtette, a másik pedig most, így a síron túl állna ki teljes mellszélességgel a szivárványszínû zászló hívei mellett. n

INTERJÚ

INTERJÚ

LG: A kommenteket szoktad olvasni? Nem idegesítenek? LA: Én már ezekkel nem foglalkozom. Végigéltem azt a Kispállal, hogy az elsô lemez után jöttek azzal, hogy a demó jobb volt, a második lemeznél az elsô jobb volt, és így tovább. Most is van már olyan, hogy az elôzô Kiscsillag jobb volt. Én jelen pillanatban ezt nem tudom megítélni, hogy melyik Kiscsillag volt jobb, most az új a legjobb, de lehet késôbb, amikor már kellô objektivitással tudok visszatekinteni erre az albumra is, majd mást mondok. Most még túlságosan benne élek. Nyilván az online véleménynyilvánítás korában olyan reakciókat is kap az ember, ami régen nem volt. Akkor maximum kaptunk egy levelet postán. Valószínûleg régen is kaptunk ilyen zsigerbôl fikázó megnyilvánulásokat, de azok csak zárt körben hangzottak el, nem jutott el hozzád feltétlen. Amúgy ahhoz, hogy az emberek ne csak ilyen átlagos popzenei produkcióként kezeljenek, hogy egyáltalán rajongani lehessen egy popzenekarért, ahhoz erôsen kell megnyilvánulni, és természetes, hogy ezt nem mindenki fogja szeretni. A popzenéhez az irritáció erôsen hozzátartozik. LG: Te hogy álltál a kedvenceidhez fiatalkorodban? LA: Természetesen ugyanígy. Amikor 12 éves koromban a Queen kijött a The Game címû lemezével, teljesen ki voltam akadva, hogy mi ez a szar. Mi ez a A Day at the Raceshez vagy a Jazzhez képest?! Mik ezek a borzalmas szintik?! Amúgy annak ellenére, hogy így visszagondolva, az még egy tûrhetô

A popzenéhez az irritáció erôsen hozzátartozik Néniket a bácsiknak! címmel most jelent meg a KISCSILLAG zenekar harmadik nagylemeze. Er­rôl, a Kispál és a Borz nélküli életrôl, a letöltésekrôl, a kommentelôkrôl, a pálinkáról és a Kossuth-díjról beszélgettünk Lovasi András énekes-gitárossal. Lángoló Gitárok: Milyen a Kispál és a Borz nélküli élet? Lovasi András: Utólag már úgy tûnik, mindenki egyenletesen szépnek látja a Kispál és a Borz életpályáját. Ráadásul sikerült úgy lezárni a történetet, hogy még az is jól sikerült, amiben mindig gyengék voltunk, magyarán a csomagolása, körítése az egésznek. Azt gondolom, hogy nagyjából jó idôben hagytuk abba. Ez a megszûnés mindannyiunk életében új kihívásokat hozott, ami így, negyvenvalahány évesen bôven ránk fért. Akik nagyon szerették a Kispál és a Borzot, azok mindig fanyalogni fognak, mind a Kiscsillagra, mind a Kispál (András – a szerk.) bármilyen zenei projektjére, de ez nem meglepetés, ez elôre volt kódolva az egészbe. A Kispál sokkal inkább volt az én lírai zenekarom, mint a Kiscsillag. A Kiscsillag viszont ehhez képest egy közösségi munka. Itt van egy feladat, ez a dal, ehhez kell szöveget írni, és ez a szerep nekem sokkal élhetôbb, mint a Kispál volt az utolsó idôkben. Amúgy a Kispivel a mai napig összejárunk, dumálunk. Ilyen szempontból még mindig jelen van az életemben a Kispál, csak nem próbálunk, nem írunk együtt zenéket. LG: Mennyivel könnyebb úgy a Kiscsillagon dolgozni, hogy nincs a Kispál zenekar? LA: Egész egyszerûen több idônk van ezzel foglalkozni. Eddig a hob­bi­zenekaroskodás amolyan türelmi idôt, vagy védôhálót adott nekünk. Rá lehetett mondani, hogy ez csak egy vicc, szórakozunk, ennyi. Nyilván

6  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

most, hogy már ez a fôzenekar, a zenehallgatók vagy a kritikusok élesebbre fenhetik a késüket, hogy induljon az élveboncolás. Az a cél, hogy azok, akik még nem hallották a Kiscsillag zenekart, nincs semmiféle prekoncepciójuk felé, azt mondják, hogy jól érezték magukat, tetszett nekik, ha hallják valahol, amit csinálunk. Erre kell figyelnünk, nem a fanyalgókra. Nem tudnék a karrierembôl olyan dolgot mondani, ami ne kapott volna súlyos pofonokat innen-onnan. A kezdeti idôkben anyukám még gyûjtötte a rólunk megjelent anyagokat, és az az érdekes, hogy sehol nem írtak jót az elsô lemezünkrôl például, ma pedig már az utóbbi harminc év egyik legfontosabb albumának mondják. Visszatérve a kérdésre, most szerencsére van egy jó hangulatban, hatékonyan dolgozó zenekarunk, a Kiscsillag, erôs koncertekkel, erôs dalokkal, és szerencsére ezt a közönség is díjazza. LG: A Néniket a bácsiknak! cím viszont többeknél kicsapta a biz­ to­sítékot, mondván, hogy szexista. LA: Valamilyen reakciót ki kell váltani az emberekbôl. Át kell lépni egy bizonyos ingerküszöböt, hogy felfigyeljenek rád. Nyilván humortalan emberek mindig lesznek, de én azt gondolom, hogy bár az utóbbi idôben sokan már öncenzúrázzák magukat, mégis lehet cigányozni, lehet zsidózni, lehet macsózni, lehet mindent mondani, de persze csak akkor, ha az embernek közben nem véres a szája.

ja elégedetlen volt a végeredménnyel, a hangzással, aminek szerintük, és ebben talán van is némi igazság, Ambrus volt az okozója. Ez akkor volt, amikor Ambrus nagyon sok vasat tartott egyszerre a tûzben. Egy idôben csinálta a Heaven Street Sevent, a Péterfy Bori-lemezt, az Erik Sumót, meg minket, és kicsit azt éreztük, hogy olyan gazdátlan gyerekek lettünk. Akkor Ambrus már inkább csak a vége felé tudott belenyúlni a lemezbe, ami meg nem tett olyan jót neki. Nem szervesen fejlôdött a lemez Ambrus keze alatt, hanem az ô és a mi szándékaink egymást oltogatták ki. Most viszont, mivel jóval több idônk is volt, jobban tudtuk, mit akarunk, én például egy ortodox, csupasz, kvázi rocklemezt akartam, úgy döntöttünk, hogy megcsináljuk mi magunk. Most inkább ilyen külsô tanácsadókat vontunk be a munkába, mellesleg Ambrust is, hogy hallgassa meg, mondjon véleményt. A keverést viszont nem mertük vállalni, azt más csinálta. LG: A lemez online premierjét intézve úgy tûnt, mintha félnétek a letöltéstôl. LA: Nem, magától a letöltéstôl egyáltalán nem félünk, ez ma már elkerülhetetlen. A Megadó kiadóval is azt csináltuk már régebben is, hogy ha valaki a megjelenéskor feltöltötte a torrent oldalakra a lemezt, írtunk neki egy levelet, hogy nyugodtan csinálja, de legyen szíves levenni, és lehetôleg két hét múlva tegye fel, jó minôségben. A lángolós premierrel

Én nem látok olyan nagy különbséget dalszerzési szempontból egy Kispál és a Borz-szám és a Szilvafácska között, sôt, utóbbi sokkal nagyobb feladat, mint valami rockos elborulás. Queen-album az utána jövôkhöz képest, a mai napig ugyanazt gondolom, mint 12 évesen. De ez egy természetes folyamat. Az ember kapcsolódik valamihez, ami akkor éppen fontos neki, de egy idô után kinô belôle. Nekem például már nem tetszett Freddie Mercury bajsza, ezért doorsos lettem, amiben ráadásul csalódni sem lehetett, mert már régen nem léteztek. LG: A Budapest Bár Szilvafácska daláért is elég sokan kritizáltak. LA: A Szilvafácska egy tök jó geg. Ugye alapvetôen nekem újra fel kellett találnom ezt a már amúgy is rendkívül népszerû dalt, teljesen más szöveget kapott, és egyáltalán nem számítottam rá, hogy ezt majd elkezdi játszani a rádió. A slágerek meg alapvetôen arra vannak ítélve, hogy elôbb-utóbb megutálja ôket az ember, fôleg azok, akik egy dalt egy nap csak egyszer tudnak meghallgatni. Ennél a dalnál sokkal nyálasabb számokat is elénekeltem már a Budapest Bárban, csak azok nem kaptak ekkora nyilvánosságot. Én nem látok olyan nagy különbséget dalszerzési szempontból egy Kispál és a Borz-szám és a Szilvafácska között, sôt, utóbbi sokkal nagyobb feladat, mint valami rockos elborulás. A Szilvafácskánál az eredeti, a filmhez erôsen kötôdô szöveget akartam átalakítani valami ideszólóra, de úgy, hogy azért a bebaszva ordítozás lehetôsége megmaradjon. Ráadásul személyes aspektusa is van a dolognak, mert elkezdtem pálinkát fôzni magamnak. Van egy nagy kertem, ahol ötvenéves fák vannak, és ahelyett, hogy a gyümölcs ott rohadna a földön, összegyûjtöm, és csinálok belôle pálinkát. LG: Eddig Tövisházi Ambrus segítette a zenekart mint producer, most viszont saját magatok dolgoztatok majdnem mindenen. Miért? LA: Az elsô lemeznél nagyon-nagyon sokat segített Ambrus, amolyan külsô fülként, és volt is ideje rá. A második lemeznél a Kiscsillag két tag-

sem az volt a bajom, hogy kikerül a lemez, hanem hogy nem a legjobb formában, mert a SoundCloudra 128 kbps-ban lett feltöltve, és elég borzasztóan szól. Ezt orvosoltuk azzal, hogy utána már saját magunk raktuk fel mindenhova, még a YouTube-ra is az anyagot, hogy mindenki azt hallja, amit szeretnénk. Nyilván ezt a kompromisszumot meg kell kötnünk, ha premiert akarunk, hiszen ez az a minôség, ami elég gyorsan betölt mindenhol, de mivel nekem ugye volt a fejemben valami, ahogy ennek szólnia kellett volna, így idegesített a minôségromlás. LG: A kaposvári Csiky Gergely Színházban egy új projektbe is be­ lekezdtél, ahol a Kéz címû színdarab zenéjét szerezted. LA: A Háy Janit már tíz éve ismerem, családilag megjelentek a fontosabb Kispál-koncerteken, meg persze, mint olvasni szeretô ember, ismertem az írásait. Rátóti Zoltán igazgató meg kitalálta, hogy mi lenne, ha megcsinálnánk Jani egyik írását zenés darabként. Ez megint egy kihívás volt számomra, mint akár a Szilvafácska, csak teljesen más irányú. Ebben az volt a kihívás, hogy tudok-e harmincvalahány dalt, illetve dalszöveget írni egy év alatt. Egyébként már régebben kiderült, hogy nekem tök kön�nyen megy karakterekre szabott szövegeket írni, mint a semmibôl valamit, pl. egy Kiscsillag dalnál. Egyszerûen követtem Jani utasításait, és gyorsan meg is írtam ôket. Zenét viszont nem tudok ilyen könnyen szerezni, ahhoz nekem idô kell, így rájöttem, hogy ez ekkora mennyiségben nekem nem fog menni. Ezért bevontam Lecsót (Leskovics Gábor, Kiscsillag-tag, PUF-frontember – a szerk.) is a munkába, illetve Szabó Attilát a Csík zenekarból, utóbbinak ráadásul elég sok ötlete volt, és írtunk is már dalokat együtt színházaknak. Szóval most az lesz majd a plakátokon, hogy a zenét a Kiscsillag illetve Szabó Attila szerezte, a szövegeket pedig Lovasi András. }

7

INTERJÚ

LG: A Kossuth-díj mit változtatott rajtad? LA: Kaptam az utcában egy üveg bort, amire az volt írva, hogy „Az utca elsô Kossuth-díjasának szeretettel!” Nyilván egyrészt ez az ember hiúságát elég rendesen legyezi, másrészt börtön is lehet, hogy most már úgy kell viselkednem, mint egy Kossuth-díjas. Na, most hogy viselkedik egy Kossuth-díjas? Magyarországon egy nagyon nagy elismerés ez a díj, általában csak komoly életmûvel, kanonizált teljesítménnyel kapták meg, az én személyem, énekhangom stb. pedig mindig is megosztó volt, van, aki szerint költô zseni vagyok, van, aki szerint kókler, szerintem egyik sem igaz, de megértem azokat, akiket idegesítek, akkor ez egy idegesítô Kossuth-díj. Azt, hogy miért én kaptam, talán más meg tudná mondani, de nekem csak arra volt lehetôségem, hogy visszautasítsam vagy elfogadjam. LG: Most megkapnád? LA: Nem, nem hiszem, szerintem ez Bajnai ötlete lehetett, mert róla a búcsúkoncerten kiderült, hogy nagy Kispál-fan családostul. Az az érdekes, hogy a díj átadása után sokkal több jobboldali személyiség gratulált nekem levélben, személyesen, e-mailben, mint baloldali. Orbán Viktortól Schmidt Máriáig egy csomó olyan ember, akirôl fel sem tételeztem, hogy ismer. Úgy néz ki, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ugyan ilyen ballib embernek könyvelnek el, mégis sok jobboldali is szerette, amit csináltunk. Vagy lehet, hogy talán a zene szeretete még nem politikai hovatartozástól függ, illetve talán beért a döntéshozók közé az a generáció, amelyik már ismerhette a Kispált. Biztos mindegyik igaz egy kicsit. n //INTERJÚ: DANKÓ GÁBOR

Dalról dalra a Néniket a bácsiknak! lemez a zenekar tolmácsolásában 1. Megjöttünk a nôkért „Minden bácsinak alapvetô joga, hogy legyen egy nénije!” – hangzott el október 2-án egy pécsi tüntetésen. „És viszont!” – kiabálta be valaki a hátsó sorokból, majd a Szózat után elénekelte a tömeg ezt a programadó szerzeményt is, sütött a nap és azóta újra van remény.

2. Bánat Emós himnusz némileg megkésve, hisz a mozgalom divathulláma már elsimulni látszik, de nem magyar zenekar lennénk, ha nem jókora fáziskéséssel cuppannánk rá a témára, rájátszva nyilván arra, hogy a bánatos, így szótalan ember sokkal okosabbnak tûnik, és bizonyos nôtípus gyakran elôszeretettel menti a karaktert.

3. Igen, Uram Istenes mû, melyben a zenekar párbeszédet kezdeményez a Teremtôvel, kétszer pedig korszerû poliritmikával próbálja megéleszteni az Istenben szunnyadó alvadt rokkervért (sic!).

4. Gyors autóval Utazós zene, amelyben elôször valami nagyon titkos dolgot csempésznek nagy sebességgel, országhatárokon át, majd kiderül, hogy kár volt sietni, bizony ez a valami is tönkrement, megy a többihez a kukába, és ott tehetetlen tömeget alkot a többi kis haszontalannal, akik mind bénán várják, hogy most mi lesz.

8  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

5. Olajoshordó Hippi-kapálózós dal arról, hogy mennyire strapabíró lények vagyunk, és mennyire kevés kell, hogy rájöjjünk, nem valaki másnak teszünk azzal szívességet, ha életben maradunk, hanem csak azér tis (sic!).

6. Szirmok Elbújva egy fürdôszobába – ha kell, ha nem – végighallgatunk egy szakítást, kijövünk, és a nappali közepén azon nyomban egy lendületes parasztrock számmá szublimáljuk az élményt, kicsit a 70-es évek stílusában. Amikor még volt szôrük a nôknek.

7. Kit simogasson? Megint csak a 70-es évek, de most már a vége, meg a 80-asoknak is, meg a 90-eseknek is, és hogy ki mindenkit simogatott anno a Balaton, meg még most is, mert adni jó.

8. Nagy, nehéz Három részbôl álló, komoly távlatokat nyitó nagylélegzetû mû: elôször egy nagyképû pasi próbálja a maradék illúzióját is elvenni valakinek, aztán bugyuta, kolbászszagú rappelés következik, majd fél perc ûrrock, majd újra a nagyképû, de szerencsére elunja az áldozaton való ugrálást, és már vége is a számnak. Mindezt koherens rendbe az kovászolja össze, hogy ugyanaz az akkordkör jár körbe-körbe, ezzel a mûvészek a foly­ton változó világ állandóságát fejezik ki.

9. Holding Falrugdalós-lötyögôs éjszakai szám: magányos pasi kapcsolgatja a té­ vét, talál egy kis pornót, de mire valami érdekes lenne, már vége is a dalnak.

10. Tudtam, hogy jönni fogsz Egy könnyû dal egy elképzelt nôrôl, aki leginkább egy Rejtô-regény fiatal fôhôsnôjére hasonlít, de persze olyan regénybôl, amit még nem filmesítettek meg, mert az a nô nem lehet olyan, mint ott az.

11. Szerelem, jó És tényleg.

12. Elég a maradék Újabb nagyívû szerzemény, amely azért kapta ezt az acélos szerkezetet, hogy elbírja a mondandó súlyát. „Elég a maradék” – énekelné a nagy költségvetésû klipnek a végén a Kiscsillag tûzoltózenekar, látványos íveket húzva a vízsugárral, egy bonyolult koreográfia szerint, amelyrôl csak késôbb venné észre egy éles szemû szakíró, hogy nem véletlen, mert megint csak üzent a zenekar, nyilván azt írta ki utoljára, vízbetûivel belemarva a lángtengerbe, hogy „a tûz az egy jó dolog”.

13. Sirály Kihasználva a tremolósgitár azonnali hangulatfestô képességét, már a dal elején valami jó helyen vagyunk, ahol rögtön indul a számvetés, rálátás. n

KRITIKA

kritika

meglepetés, nem is gondoltam volna!) Mindez olyanoktól, akik természetesen még nem is hallották a szóban forgó albumot. Kicsivel késôbb aztán, ahogy szép lassan kiszivárogtak a Lulu dalai, az utálkozó üzenetek eltûntek, egyre több lett a „hát, sajnos igaza volt”jellegû komment, és véget is ért a villámháború a Metallica-rajongók szabadcsapataival, akiknek többsége feltehetôen még pelenkába kakilt, amikor én elôször hallottam a Trapped Under Ice-t. A szóban forgó Lulu egyébként – már ha valaki nem ezen a bolygón lakik, és még nem hallott volna róla – a Metallica és Lou Reed közös lemeze, amin utóbbi jellegzetes stílusában énekel (beszél?), a Bay Area Thrash ikonjainak zenei aláfestésével és Big Jim idônkénti háttérvokáljával. A legtöbben már eleve nem értették, hogy miként jön össze a saját merev határait szinte soha át nem lépô heavy metal a New York-i mûvésztársadalom sznobériájával, de valószínûleg pont ez volt a lényeg. A magam részérôl még üdvözlöm is a jelképesen feltartott középsô ujjat mindenki felé, aki nem nyitott a meghökkentô újdonságokra, de sajnos tény, hogy vannak ötletek, amiket nem kell feltétlenül végigvinni, ha a megvalósítás során kiderül, hogy mégsem mûködnek. Pedig egyik fél sem újonc a kísérletezésben: gondoljunk csak a Metallica S&M szimfonikus albumára vagy Lou Reed hírhedt Metal Machine Music lemezére. Ráadásul mindkét félben van va-

...ha Frank Zappa örökérvényûjét vesszük alapul, miszerint „a mû­ vé­szet defi­ní­ciója semmibôl valamit csinálni és azt eladni”, akkor a Metallica tulajdonképpen a Kill ’em All óta mûvészet.

//DANKO JONES „Jó reggelt! Tegnap este meghallgattam a ME­TAL­­­­LICA–LOU REED-ALBUM -ot. Metallica-le­mez­gyûj­teményem eladó, várom az ér­dek­lôdôk jelent­ke­zését.” A fenti Twitter-üzenet tôlem származik. A Twitter – mint tudjuk – online közösségi háló, ahol a felhasználók 140 karakteres üzenetekben kommunikálnak. Bár az Ashton Kutcher- és Kanye West-típusú celebritások arra használják, hogy minden másodpercben tudassanak magukról valami érdektelent, akár vécére indulnak, akár fellépni, akár a közértbe fél liter tejért és tíz deka párizsiért, az eszköz mégis szép lassan a világ egyik fô hírforrásává és interakítv üzenôfalává lett. A közvetlenség és a tömörség az, amivel felkelti egyre rövidebb ideig fenntartható érdeklôdésünket, és a „mindent most azonnal akarok”– attitûdünk tette ilyen népszerûvé ennyire rövid idô alatt. Az emberek egymást licitálják túl szellemes egysorosaikkal, én pedig abban lelem örömömet, hogy nonszensz gondolataimat és reflexszerû véleménynyilvánításaimat megosszam a világgal. Mint tették azt a Metallica és Lou Reed együttmûködésébôl született Lulu kapcsán sokan mások is. Hogy kicsit szórakoztassam nagy becsben tartott követôimet, külö-

10  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

nösebb válogatás nélkül kiposztoltam, ami eszembe jutott a Luluról, miután elôször bekerült a lejátszómba. „Épp az új Metallica/Lou Reed-lemezt hallgatom” – kezdtem, majd ez következett: „Az új Metallica/Lou Reed-lemez a rocknroll Ishtarja*” – aztán, „Az új Metallica/Lou Reed-lemez a rocknroll Waterworldje*” – utána pedig „Az új Metallica/Lou Reed-lemez a rocknroll Battlefield Earthje*”. Végezetül jött a fenti cikkindító tweet, és ezzel le is zártam az ügyet. Gondoltam én, legalábbis. Csakhogy a Blabbermouth, a metálosok egyik fô hírportálja és kedvenc vagdalkozóhelye lehozta az üzenetsort, és ezzel a Metallica-rajongók össztüzét zúdította rám. Gyûlölködô tweetek tucatjai érkeztek, felháborodva, hogy ki vagyok én, honnan veszem a bátorságot, és különben is a Metallica jóval több lemezt adott el, mint az én zenekarom. (Jé, tényleg? Micsoda

lami olyasmi, ami a másiknak imponál. A Metallica elismerést keres a mûvészikonok világában, tudjuk jól, hiszen évek óta szeretnének továbblépni erre, miután a pop-rock piacán már mindent elértek, de a szóban forgó respektet a 100 millió eladott lemez ellenére sem kaphatják meg a rockerektôl. Lou Reednek pedig kitûnô az alkalom, hogy kicsit kidüllessze a mellét és megmozgassa izmait, torzított gitárt használva a szokásos tiszta Fender helyett. Reedet meglehetôsen sokan tartják f..., hmm, na jó, mondjuk azt, hogy nehéz embernek, ezzel együtt, vagy épp ezért, biztos vagyok benne, hogy nem nehéz azonosulnia a metál karcos hangzásával. És hogy még egyet csavarjunk a dolgon: az album Frank Wedekind német drámaíró mûveire igyekszik alapozni mondanivalóját, úgyhogy ha rosszmájúak vagyunk, azt mondhatjuk, hogy az eleve agyonsztárolt elôadók még egy kis sznobériát és önhitt mûvészkedést is belevittek a produkcióba. Adj öt kiscsoportos óvodás kezébe pár kötôtût meg két kartondobozt, és izgalmasabb anyagot hoznak össze, mint a Lulu. Vedd fel egy székrekedésel küzdô tehén bôgését, és jobban szól majd, mint a Lulu. Képzeld el a hangot, ahogy az öklöd egy vazelinnel bekent segglyukba cuppan, és jobb lesz, mint... Na, szóval értitek. De ha valaki nem hinné el, álljon itt csak egy példa: a „Little Dog” címû dalban Lou Reed egy kiskutyáról nyafog nyolc percen át, miközben a háttérben hülyét csinál magából az ember, aki a Disposable Heroest és a Damage Inc.-t írta. Félreértés ne essék, imádom a kutyákat, de ez ettôl függetlenül elviselhetetlen. Lehet ugyan, hogy tele van az életrôl szóló metaforákkal, amik nekem túl magasak, de végsô soron mégiscsak egy kurva kutyáról szól nyolc percen át.

Az elsô hírek felröppenése után a metálvilág hónapokon át beharapott ajakkal várta, hogy mi sül ki ebbôl. Mostanra kiderült, és úgy tûnik, egyöntetûen elutasításra talált. Vagy mégsem? Amellett, hogy a Lulu önmagában mint zenei alkotás is hatalmas hiba, a jelenségben a legzavaróbbak az NME- és Rolling Stone-típusú mainstream médiában megjelenô pozitív, már-már ömlengô kiritikák. A király új ruhájának klasszikus esete... A Lulunak valószínûleg bérelt helye van az „olyan rossz, hogy már jó” kategóriájú alkotások között, bár ha Frank Zappa örökérvényûjét vesszük alapul, miszerint „a mûvészet definíciója semmibôl valamit csinálni és azt eladni”, akkor a Metallica tulajdonképpen a Kill ’em All óta mûvészet. Franknek igaza lehetett. A Metallica az elmúlt tizenöt évben annyi mindennel kísérletezett több-kevesebb sikerrel a rocktól a countryn és a klasszikus zenén át egészen a rapig, és ezzel még nincs is baj, de az emberiség jelentôs hányadával együtt azért én is annyira várom már a pillanatot, amikor alkotnak valamit abban a stílusban, amit egykor annyira fontosnak gondoltak, hogy megjelölését a nevükbe is beleépítették. n //FORDÍTÁS VÖRÖS ANDRÁS //METALLICA-FOTÓ: ANTON CORBIJN

* hatalmas költségvetéssel készült filmek, amelyek óriásit buktak. Ishtar – 1987, Warren Beatty és Dustin Hoffmann fôszereplésével, Elaine May rendezésében; Waterworld – 1995, Kevin Costner fôszereplésével, Kevin Reynolds rendezésében; Battlefield Earth, 2000 – John Travolta fôszereplésével, Roger Christian rendezésében. Utóbbi a Wikipédián elsô helyezett a 2000-es évek legrosszabb filmjeinek toplistáján.

11

listák 2011

Lángoló listák Ugyan ez még csak az elsô év vége a nyomtatott Lángoló Gitárok életében, mégis az évzáró listák gyártásában rettentô jártasak vagyunk, úgyhogy el is érkezett az idô, hogy megos�szuk az olvasókkal, mik voltak az idei év legfontosabb dolgai. A legjobb lemezek, dalok és koncertek mellett a legnagyobb csalódásainkat is összegyûjtöttük, és hogy miket várunk a leginkább a következô évre. Az idei év legeslegvégén pedig a Lángoló Gitárok blogon is listázunk majd, arra is érdemes lesz figyelni.

bodnár dávid |

Sueta Nebitiya

Az év lemezei: Vtgnike – Sueta Nebitiya Kuedo – Severant Kontext – Kontext Chaim – Alive Raoul Sinier – Guilty Cloaks Az év dala: Bibio – Saint Christopher

CSEPELYI ADRIENN |

Night Of Hunters

Az év lemezei: 1. Tori Amos – Night Of Hunters 2. Aleksandra Kurzak – Gioia! 3. Ildebrando D’Arcangelo – Mozart 4. Nils Petter Molvaer – Baboon Moon 5. Madeleine Peyroux – Standing On The Rooftop Az év dala: Tori Amos – Battle Of Trees.

Dankó Gábor

Illud Divinum Insanus

Az év lemezei: 1. Morbid Angel – Illud Divinum Insanus 2. Thy Catafalque – Rengeteg 3. Fucked Up – David Comes To Life 4. Radiohead – The King Of Limbs 5. OFF! – First Four EPs Az év dala: R.E.M. – Walk It Back

Rengeteg

Az év lemezei: Thy Catafalque – Rengeteg Mastodon – The Hunter Turbo – Lost Measure The Haunted – Unseen 3 – The Ghost That You Gave to Me Az év dala: Turbo – City Of Satellites

|

Dankó JÁNOS

|

12  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

Év koncertje: Slayer @ Hegyalja Év csalódása: Photek DUBSTEP dj-szettje az Exiten. Várakozások 2012-re: Jövôre lehetne dubstep-mentes techno- és electro-buli.

Év koncertje: Donizetti Anna Bolenája a bécsi Staatsoperben Anna Nyetrebkóval és Elina Garancával. Év csalódása: Az elhízott Ian Watkins. Várakozások 2012-re: Ipari méretû csoda a Magyar Állami Operaházban (hurráoptimista vagyok).

Év koncertje: Arcade Fire @ Exit Év csalódása: Az új Misfits-lemez. Várakozások 2012-re: Új Soundgarden-lemez, illetve mit csinál majd vajon a szcientológus frontemberrel felálló Mars Volta.

Év koncertje: Mastodon @ Hegyalja Év csalódása: Rájöttem, hogy soha a büdös életben nem fogok úgy dobolni, mint Tim Yeung, ezért harminc felett inkább hozzá sem kezdek. Várakozások 2012-re: Legyen jobb, mint 2011.

}

listák 2011

LISTÁK 2011

fekô ádám |

Let England Shake

Az év lemezei: PJ Harvey – Let England Shake Bon Iver – Bon Iver  Smith Westerns – Dye It Blonde Hercules And Love Afair – Blue Songs Emika – Emika Az év dala: Smith Westerns – All Die Young

Helmeczi Béla |

Wars Of The Roses

Az év lemezei: Ulver – Wars Of The Roses Joyless – Without Support Deafheaven – Roads To Judah Djerv – Djerv Sólstafir – Svartir Sandar Az év dala: Thy Catafalque összes száma

JELI ANDRÁS |

Blood Pressures

Az év lemezei: The Kills – Blood Pressures Mastodon – The Hunter Hank Williams III – Hillbilly Joker Tom Waits – Bad As Me Ed Sheeran – + Az év dala: Wilco – One Sunday Morning

Danko JONES |

Unseen

Az év lemezei: 1. The Haunted – Unseen 2. Evil United – S/T 3. Anthrax – Worship Music 4. Hella – Tripper 5. Opeth – Heritage Az év dala: Anthrax – In The End

juhász edina |

The Hunter

14  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

Az év lemezei: 1. Mastodon – The Hunter 2. Foo Fighters – Wasting Light 3. IAMX – Violate Times 4. Ladytron – Gravity The Seducer 5. Kasabian – Velociraptor Az év dala: Mastodon – Octopus Has No Friends

kirsch andrás

Év koncertje: Portishead @ Exit Év csalódása: Skrillex népszerûsödése Várakozások 2012-re: Új Franz Ferdinand-lemez

|

Enhanced Meth­ods of Questioning

Év koncertje: Ulver @ Fekete Zaj Év csalódása: Nem készült Morbid Angel feat. Lou Reed lemez. Várakozások 2012-re: Arcturus- illetve Ulver-koncert Magyarországon

kovács m dávid |

On The Water

Az év lemezei: 1. Future Islands – On The Water 2. Smith Westerns – Dye It Blonde 3. Cloud Nothings – Cloud Nothings 4. Loch Lomond – Little Me Will Start A Storm 5. Cymbals Eat Guitars – Lenses Alien Az év dala: Atlas Sound – Mona Lisa

Eron Mezza

Év koncertje: Prince @ Sziget Év csalódása: Régen minden jobb volt Várakozások 2012-re: Legyen megint minden jó, ja, meg a Foci EB…

|

Landmarks of Lunacy

Év koncertje: n. a. Év csalódása: A Metallica munkája Lou Reeddel, illetve a twitteres reakciók. Várakozások 2012-re: Az új lemezünk, DVD-nk és a rólunk szóló könyv.

Az év lemezei: Jello Biafra And The GSOM – Enhanced Meth­ods… Dropkick Murphys – Going Out Of Style UK Subs – Work In Progress Crowbar – Sever The Wicked Hand Agnostic Front – My Life My Way Az év dala: Dropkick Murphys – Sunday Hardcore Matinee

|

Blood Pressures

Az év lemezei: Klaxons – Landmarks of Lunacy Iceage – New Brigade Anna Calvi – Anna Calvi Gang Gang Dance – Eye Contact The Kills – Blood Pressures Az év dala: Cat’s Eyes – Face in the Crowd

molnár csilla

Az év lemezei: The Kills – Blood Pressures Hangmás – Ragadozó Is Tropical – Native To Austra – Feel It Break Katy B – On a Mission Az év dala: LMFAO – Party Rock Anthem

Rácz mihály

Év koncertje: Ting Tings @ Volt fesztivál Év csalódása: Nem jött ki az új Ting Tings-lemez. Várakozások 2012-re: Természetesen az új Ting Tings-lemez.

|

Yours, Truly

Az év lemezei: 16 Horsepower – Yours, Truly Alba Hyseni – Inner Mission Buda Folk Band – Sûrû vándor Csík zenekar – Lélekképek Hindi Zahra – Handmade Az év dala: Csík zenekar – A széki hobó

Év koncertje: Keith Caputo @ Dürer Kert Év csalódása: Új Misfits-, Red Hot Chili Peppers-, Machine Head-lemezek Várakozások 2012-re: n. a.

Év koncertje: Illness @ Kis Zsinagóga Galéria (Eger) Év csalódása: A Swans koncertje a Trafóban Várakozások 2012-re: Új, lehetetlen mûfajokat és még több homoszexuálist a könnyûzenébe!

Év koncertje: MIA @ Pohoda Év csalódása: Az ún. “hipszter” “bulik”. Várakozások 2012-re: Legyen mindenki gazdag és szép, éljünk békében, szeretetben egymással.

Év koncertje: Arcade Fire @ Zágráb Év csalódása: Marina & The Diamonds szôke haja Várakozások 2012-re: Lepôdjek meg!

Év koncertje: Cowboy Junkies @ Sziget Év csalódása: Hogy ott tartok, ahol. Várakozások 2012-re: Én is belehúzok, hogy elmaradjon az apokalipszis.

}

15

listák 2011

Sajó Dávid |

Thank You, Happy Birthday

Az év lemezei: 1. Cage the Elephant – Thank You, Happy Birthday 2. The Strokes – Angles 3. Hangmás – Ragadozó 4. Seasick Steve – You Can’t Teach ... 5. Fucked Up – David Comes to Life Az év dala: Cage the Elephant – Shake Me Down

STOFF CSABA |

Make It Dark

Az év lemezei: 1. Thy Catafalque – Rengeteg 2. Twisted Tower Dire – Make It Dark 3. In Solitude – The World. The Flesh. The Devil 4. Woods Of Desolation – Torn Beyond Reason 5. Sólstafir – Svartir Sandar Az év dala: Satan’s Host – Before The Flame

SZARVAS ÁRPÁD |

Cat’s Eyes

Az év lemezei: Cat’s Eyes – Cat’s Eyes Cults – Cults The Horrors – Skying Black Lips – Arabia Mountain The Beach Boys – The Smile Sessions Az év dala: Zombie Girlfriend – Surf’s Down

SZÁLINGER BALÁZS |

Build A Rocket Boys!

What If...

16  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

Év koncertje: A Hobo Blues Band-búcsú @ P. L. Sportaréna Év csalódása: A pop/indie zene idei posványsága. Várakozások 2012-re: Még ne szûnjön meg a lemezformátum (a vinyl fôleg ne!), hiányozna nagyon.

Év koncertje: The Horrors @ Dürer-kert Év csalódása: n. a. Várakozások 2012-re: n. a.

Az év lemezei: PJ Harvey – Let England Shake Elbow – Build A Rocket Boys! Bérczesi Róbert – Én meg az Ének – Emléxel? Sickratman – A nagy Én

Év koncertje: n. a.

Az év dala: n. a.

Várakozások 2012-re: Blur-reunion talán, David Bowie talán

Varga Attila |

Év koncertje: Triggerfinger @ Sziget Év csalódása: Justice – Audio, Video, Disco Várakozások 2012-re: Örökre eltûnik a dubstep a Föld színérôl.

Az év lemezei: Mr Big – What If... Chickenfoot – III Megadeth – Thirt3en Whitesnake – Forevermore Black Label Society – The Song Remains Not… Az év dala: AC/DC – Dirty Deeds Done Dirt Cheap

Év csalódása: White Stripes-vég

Év koncertje: Judas Priest @ Sziget Év csalódása: A Queensryche új albuma, Loutallica, a népi­ me­tál még nem szûnt meg. Várakozások 2012-re: A népimetál betiltása a világ minden civilizált országában.

interjú

interjú

Az ember mást mond halkan, mint hangosan

a felállásban játszik, mint 1981-ben. Hogy lehet, hogy ennyire jól viselitek egymást? MA: Azt mondanám, hogy hol jobban, hol rosszabbul. Amit tagcserének nevezel, valójában nem is volt az. Harminc év alatt kétszer alakult úgy, hogy valakinek nem volt kedve, vagy született egy másfajta koncepció. Az állandó felállásunk egyik kulcsa talán az, hogy 1991-tôl 2001-ig egy hosszabb szünetet tartottunk, és öt éven keresztül még csak nem is találkoztunk, ami jó kis pihenô volt. Mostanáig abból a felfrissülésbôl élünk. BT: A valóság megszépítése lenne, ha azt mondanám, hogy mi mindig egyforma hôfokon vagyunk barátok. Egy házasság sem olyan, hogy az ember harminc éven át folyamatosan lángolva szerelmes a feleségébe. Ráadásul nálunk a helyzetet az is nehezíti, hogy a problémákat nem lehet szexuális útra terelve megoldani.

Gôzerôvel készül december 28-i jubileumi Ufóshow koncertjére az idén harmincéves KFT zenekar. Az együttest egy zenekari próba után sikerült mikrofonvégre kapnunk, és a némi feszültséggel is tarkított interjúban szóba került a földi ufó-lét, egy titokban elkészített punk kislemez, és a hamarosan debütáló meta-instrument is. Íme, amikor a frontember izzasztja meg az újságírót! Lángoló Gitárok: Nemrég szokatlan coming outtal leptétek meg a közönséget, miszerint földönkívüliek vagytok, akiknek nagyon tetszett a bolygónk, ezért 1981-ben végleg disszidáltatok a Földre. A bolygó jelenlegi gazdasági helyzetét tekintve ez nem tûnik egy bölcs döntésnek. Laár András: Az idejövetelünk fô oka az volt, hogy a Betelgeuse csillag Betelgeuse nevû bolygója betelt gôzzel, és nem lehetett már rajta se zenélni, se lélegezni. Itt azért egy fokkal jobb, gazdaság ide vagy oda. Bornai Tibor: Nem mondtuk, hogy végleg költöztünk ide, és egészen biztos vagyok benne, hogy egyszer csak mind a négyen elköltözünk majd errôl a bolygóról, de ennek az ideje még bizonytalan. Ez összefügg az ország egészségügyi ellátottságának helyzetével, és még egypár egyéb dologgal. LG: Kezdetben nem igazán tudott titeket hova tenni sem a kö­ zönség, sem a punkok, és végsô soron a lemezkiadó sem. Lehet, hogy már korábban is sejtettek valamit rólatok az emberek? LA: Lehetséges, hogy átsejlett a mi normál arcunk mögül az ufólét, ami csomó mindenben meglátszott, fôleg a dalainkban. Egy olyan szemszögbôl néztük a dolgokat, ami az ittenieknek szokatlan volt. Némelyek egy kicsit idegenkedtek tôlünk, mások viszont nagyon megszerették ezt a fajta látásmódot. LG: A korai klubkoncertekre már kialakult a törzsközönségetek? BT: Kezdetben a legelszántabb rockerektôl kezdve az értelmiségi közönségig mindenkinek szerettünk volna tetszeni. Aztán hamar kialakult a dolog, a gimnazisták és egyetemisták körében voltunk a legnépszerûbbek, ezekbe a klubokba hívtak minket legtöbbször. LG: Mi volt az oka, hogy a KFT egy harsány rockzenekarból hir­ telen lecsillapodott az elsô lemezére? LA: Ez szerintem nincs is így. Nem csillapodott le a zenekar, a mai pillanatig ugyanolyan hangosan játszunk, nem a harsányságban és a hangosságban van különbség, hanem gazdagodott a repertoárunk. Dránival (Bornai Tibor – a szerk.) nagyon sokat zenéltünk együtt más mûfajokban is, és azok átszûrôdtek a KFT mûsorába is. Míg az indulásunk nagyon pregnáns volt, utána tágulni kezdett, mint egy tû, ami a hegyével hatol be a szellemi síkokra, és utána kiszélesedik, amint megtelik más jellegû tartalommal is a repertoár. BT: Mindvégig megmaradtunk annál a koncepciónál, hogy a zenekarnak legyen sok oldala, sokféle íze és színe, és ez a törekvés már a legelsô lemezen is ott van, mert az Ugatnak a kutyák címû dal mellett ott díszeleg A vonat címû számunk is. Ez egy jelzés volt arra, hogy nem egyetlen pontban állunk, hanem onnan ki-kilépegetünk különbözô irányokba. LG: Kevesen tudják, hogy a KFT készített 1983-ban egy punk kisle­ mezt* is WYX álnéven, Márta Istvánnal. Ennek utórezgéseként 1985ben, Márta István Szíveink címû albumán, és a harmadik Start válo­ gatáslemezen bukkant föl a J. M. WYX név. Miért nem folytattátok? LA: Attól, hogy mi kinéztünk ebbe az irányba, attól még a KFT vize

18  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

nem zavarosodott meg. A WYX egy hepaj volt, és csak azért csináltuk, mert Márta István felkért rá minket. MA: A WYX koncepciója az volt, hogy legyen egy olyan titkos zenekar, amirôl nem lehet tudni, hogy honnan jött – felismerhetetlenre maszkíroztuk magunkat azon az egy fotón, ami Márta Pista fáspincéjében készült –, játsszon punkzenét, ami nyomokban amúgy is felfedezhetô volt egyes KFT-számokban, félig halandzsanyelvû angol szöveggel, és ez majd furdalni fogja a közönség oldalát. Kijött egy kislemez két dallal olyan titokban, mint amilyen titkosnak képzeltük, és olyan titokban is maradt. Pista késôbb egy produkciót épített fel rá, és a WYX nevet a saját projektjeiben éveken keresztül használta. BT: A név az XY-ból indult, majd megfordítottuk, és elétettük a W-t, hogy hasonlítson arra, hogy „vicc”. LG: A Bál az Operában címû lemez egy mérföldkô a zenekar életé­ ben, mert onnantól kezdve még több olyan slágert vártak tôletek, mint az Afrika, ti pedig engedtetek a nyomásnak. Egyáltalán kinek az elvárása volt ez? BT: Elsôsorban a hanglemezgyáré. A második lemezünk (az 1983-as Üzenet a liftbôl / A fodrász – a szerk.) csak harmincvalahányezer példányban fogyott el, ami akkoriban alacsonynak számított. Ekkor azt javasolták, hogy legyünk szívesek slágert írni, hogy a közönségnek jobban tetsszünk. Mivel egyetlen lemezkiadó volt az országban, és a szocializmus vége sem látszott, mi viszont továbbra is zenekar szerettünk volna maradni, ezért úgy döntöttünk, hogy az általunk megírható legslágeresebb dalok is ott lesznek a lemezeinken. Szándékosan mondom így, mert az ember úgysem képes túlságosan messze esni almaként a saját fájától. Mi a „legslágeresebb” ágon is megpróbáltunk egy-egy almát teremni, és úgy éreztük, hogy nagyon jó üzlet számunkra, ha ugyanazon a lemezen fönt lehetnek azok a dalaink is, amiket külsô nyomás nélkül, saját ihletbôl, saját indulatból írtunk. A közönség valóban megszerette ezeket a slágeresebb dalokat, és egyre többen jöttek a koncertjeinkre. LG: A rá következô lemezetek, a Siker, pénz, nôk, csillogás hem­ zseg is a slágerektôl, azonban a késôbbi albumokról már kevesebb dalotok került a köztudatba. Sikerek nélkül viszont nem igazán él meg egy popzenekar. LA: A lemezeladásainkat folyamatosan manipulálták a lemezgyár irányítói. A valós igényekhez képest messze alulértékesítették a KFT zenekar lemezeit, a lemezeladások terén nem hagyták kifutni a zenekart annyira, amennyire az a koncertsikerek alapján indokolt lett volna. Tehát nem a siker hiányzott, mi a lemezgyári monopólium évei alatt is folyamatosan nagy sikerrel, nagy közönség elôtt játszottunk, úgyhogy ezt a kérdést szerintem nem kell feszegetni. LG: A ti esetetekben szerintem megkerülhetetlen ez a téma. LA: Erdôs Péter kijelentette, hogy „az Afrikából eladhattam volna százezret – ha akartam volna.” Tehát nem érdemes tovább piszkálni, hogy siker, vagy nem siker.

A zenekar elsô tíz évében egy elég érdekes pályán kellett haladnunk, mert a falak merevek voltak, viszont váratlan ajtók nyíltak rajtuk, sôt ha az ember ügyes volt, akkor magának is fabrikálhatott egyet... BT: Késôbb is születtek slágerek, például az Édes élet címû lemezrôl a Fantasztikus lány. LA: Arról a lemezrôl azt kell tudni, hogy a nyomdából egyenesen a zúzdába ment, tehát nem is került ki a boltokba, mert a kiadó a saját raktárába berakta, majd egy kicsivel késôbb bezúzatta. Valami miatt nem volt érdeke azoknak az embereknek, akik ezt intézték, hogy megjelenjen. Igazából egy mesterséges akadályozottság volt a zenekar fejére húzva, ezeket a dalokat nem játszotta a rádió és a tévé, sokkal késôbb jutottak csak el a nagyközönséghez. Attól még a koncerteken azok a dalok, amiket arra a lemezre írtunk, azóta is nagy slágerek. MA: Amint megszûnt a monopólium, azonnal váltottunk. Ezt a lemezt már az egyik elsô magánkiadó adta ki. Róluk viszont hamar kiderült, hogy fogalmuk sincs a lemezkiadásról, elsôsorban építôipari cég voltak. Ettôl eltekintve azért panaszkodni nincs okunk, jól éreztük magunkat a bôrünkben. Volt olyan idôszak, amikor négy hónap alatt kétszáz koncertet adtunk. (Az interjúnak ezen a pontján hirtelen zaj támadt, ezért megkértük az együttest, hogy egy kicsit hangosabban beszéljenek a diktafonba – a szerk.) BT: Az ember mást mond halkan, mint han­ gosan.

LG: A zenekar 80-as évekbeli történetét hallgatva úgy tûnik, hogy úgy éreztétek magatokat, mint azok a bizonyos macskák egy forgalmas úton, ahol folyamatosan szembekerültetek a lemezgyári vezetôk és márkamenedzserek elvárásaival. BT: A zenekar elsô tíz évében egy elég érdekes pályán kellett haladnunk, mert a falak merevek voltak, viszont váratlan ajtók nyíltak rajtuk, sôt ha az ember ügyes volt, akkor magának is fabrikálhatott egyet, és azon tehetett bizonyos kirándulásokat más irányokba is. A második tíz évünk pedig úgy telt, hogy azok a kiadók, akik kiadták a mi lemezeinket, egyáltalán nem állítottak elénk semmilyen feladatot vagy szabályt, hanem azt csinálhattuk, amit szerettünk. De az az érzésem, hogy ha 2001-ben mint fiatal zenekar kezdtük volna a pályát, valószínûleg még a szocializmusnál is keményebb szabályoknak kellett volna megfelelnünk. MA: Dráni szabályokról beszél, amik a szocializmus után megváltoztak, én viszont úgy látom, hogy szabálytalanságok vannak, szinte csak a természeti törvények érvényesülnek. Ezért sokkal nehezebb ma eljutni addig, hogy egy zenekar professzionális módon mûködjön és azt életben is lehessen tartani. LG: Néhány rövid ideig tartó tagcserét leszámítva a KFT jelenleg is ugyanabban

LG: Pontosan mi is az a meta-instrument, ami fel fog bukkanni a december 28-i jubi­ leumi koncerten? MA: Ez az eszköz bármit képes irányítani! Az elôadó egyszerre akár több hangszeren is tud játszani, ugyanakkor videót és világítást is vezérelhet vele. Ifj. Kurtág Györgytôl kaptuk kölcsön az eszközt, néhány darab van belôle a világon. Most folyik a finomhangolása, és ha sikeresnek bizonyulnak a kísérleteink, akkor itthon elôször a KFT fogja használni a meta-instrumentet. LG: A régi otthonotokon, a Betelgeuse bolygón szeretik a szóvicceket? Az „Ufóshow koncert”-et ugyanis érthetem akár úgy is, hogy ez lesz az „utolsó koncert”. MA: Sokan értették így. BT: Ennél homályosabbak nem bírunk lenni! (nevet) Magyarországon van egy ronda hagyomány, ami abból áll, hogy a zenekarok bejelentik, hogy az utolsó koncertjük jön, a rajongók pedig – abban a hitben, hogy utoljá­ra látnak valakit – megveszik a drága jegyet. Aztán pár év múlva kiderül, hogy mégsem az volt az utolsó, de az évek alatt elvész a ha­zugság éle, és már nem is számít annak. Mindig rossz érzésekkel nézem, amikor ez zajlik. n INTERJÚ: NÉMETH MARCELL * Lie Lie Lie / Association (Hungaroton–Start SPS 70571)

19

interjú

Ami a csövön kifér Az év végén jelenik meg a BEAT DIS egyelôre még névtelen negyedik albuma, ennek kapcsán beszélgettünk a zenekar agyával, Csigó Tamással, érintve a VHK-t, gázsi­ le­ vonásokat és számos énekesnôt. Lángoló Gitárok: Zeneszerzés szempont­ jából mennyire tekinthetô egyszemélyes projektnek a Beat Dis? Csigó Tamás: Ebbôl a szempontból teljesen, hiszen az alapötleteket nagyrészt én gyártom. Természetesen közösen dolgozunk rajtuk utána, hogy mennyit, az a skiccek kidolgozottságától függ. LG: Hogyan illeszkedik bele az új Beat Dis-album a korábbiak ívébe? CsT: A második lemezen nagyobb szerepet kaptak a gitárok, az utolsón pedig néhol már kimondottan zúznak. Olyan durvább hangulatú számok is helyet kaptak, mint a Don’t Give Up, Getting Nowhere, vagy Natival a Be On The Gad, illetve Albával a Rusty Blade. Az új albumon inkább ez a vonal fog jobban érvényesülni. Azt akarom, hogy egy páncélos hadtest erejével vonuljunk be a fejekbe. Hozzányúltam kicsit a punkhoz, a hardcore-hoz, de ami biztos, hogy lesz rajta finomabb nôi hang is, bár nem a szívek melengetése, hanem inkább az idegek borzolása céljából. LG: Mibôl merítesz inspirációt? CsT: Vannak idôszakok, amikor egyszerûen képtelen vagyok nekiállni a munkának, csak szívom magamba a külvilágot. Olyankor általában nagyon intenzív az érzelmi amplitúdóm, túlzásokba tudok esni, és sokszor válok önmagam ellenségévé. Aztán jön egy hét totális relax, amikor a gyerekemmel vagyok, és van idôm átgondolni a dolgaimat. Szélsôségbôl szélsôségbe esem, majd ez a hullámzás kilök magából valamit, odaragaszt a géphez, és megcsinálok egy fél lemeznyi anyagot. Természetesen inspirálnak a zenék is, amiket hallok, illetve hallgatok, esetleg koncertek, könyvek vagy filmek. Amúgy sokszor úgy írom a dalokat, hogy leülök a lemezjátszó mellé, és hosszú órákon, napokon keresztül komolyzenét hallgatok, közben pedig jegyzetelek. Ezekbôl összegyûjtök több oldalnyit. Természetesen van köztük használhatatlan, de van, amelyikre egybôl ráharapok, kitalálom a BPM-et, hangmagasságot, megvagdalom vagy betorzítom. Rakok alá ritmust, keresek hozzáillô soundot, beloopolom, gitározgatok és billentyûzöm rá, esetleg felmotyogok va-

20  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

lamit, ha van énektémám. A másik módszer, amikor fogok egy gitárt vagy valami virtuális hangszert, és elkezdek rajta játszani. LG: Négy énekesnôd is van. Hogyan ke­ rültek melléd? CsT: Az elsô lemez készültekor még Szombathelyen éltünk. Akkor nem volt énekesnônk. 2003-ban volt az elsô budapesti koncertünk a Gödörben, ahova felkértük Judie-t, hogy énekeljen pár számot, de csak leveleztünk, és a koncert elôtt a színpadon találkoztunk elôször élôben. Zaidát a West-Balkánban láttuk talán Palotaival a Kopaszi-gáton. Natival Bérczesi Robi hozott össze, Albát pedig egy régi közös barátunk révén ismertem meg nyolc éve, amikor felköltöztem Pestre. Késôbb hallottam énekelni, és amikor feloszlott a zenekara, elkezdtünk együtt dolgozni. LG: Tíz éve létezik már a Beat Dis, de te közben szerteágazó produceri munkála­ tokat is folytatsz. Miken dolgozol éppen? CsT: Alba Hyseni lemeze, az Inner-Mission, pár hónapja jelent meg. Szeretem azt az albumot, nagyon sok jó emberrel ismerkedtem meg a munkálatok során. Egy éve elkezdtem dolgozni egy projekten, ami szólólemeznek indult. Olyan dalok születtek, amik nem férnek bele a Beat Disbe, bár ezek is samplingekbôl, illetve gitáron íródtak. Mostanra lett ebbôl egy zenekar. A ritmusokat Szôcs Gergô rakja össze

illetve játssza, Rozi a Beat Disbôl perkázik, Geri szintén a BD-bôl gitározik és billentyûzik, Horváth Zoltán pedig basszusgitározik, ô az ASS ütôs-billentyûse. Én gitározom és énekelek. A feeling a grunge-punk-rock korszakot idéz, mint amikor 18 éve elkezdtünk zenélni. Nem hasz­­nálunk HD-alapot, teljesen élôben játszunk mindent. A Social Free Face lemezén is dol­go­zom, megpróbálunk egy nyers, editálatlan, hangzás­­ban koncertélményt hozó lemezt összerakni. Ezenkívül készülôben van egy szá­mom­ra érdekes anyag, amibôl szeretnék albumot, már jópár számötletem van, csak kéne ta­lálnom egy énekesnôt, ami nem egyszerû feladat. LG: Igazi koncertzenekar vagytok, pedig elsô hallásra talán nehezen képzelhetô, hogy élôben is össze tud állni a zenétek. CsT: Az egyik legnagyobb problémám a stúdiózás, mert mindenki a tökéletes hangzásra törekszik. Szerintem viszont – stílusa válogatja persze –, de a tökéletes hangzás elvesz a zene erejébôl. Ha például a gitár alapzajos az effektek miatt, az engem egyáltalán nem zavar, mások viszont húzzák a szájukat, de millió ilyen példa van. Ha nekem valami tetszik, de a hangmérnök azt mondja, hogy ô ehhez nem adja a nevét, az szar ügy, nehéz belôle jól kijönni. Koncerten ennyire nem durva a helyzet, ott szólni kell, ahogy a csövön kifér. n //INTERJÚ: DUDICH ÁKOS

interjú

interjú

Sosem leszünk olyan zenekar, amely csak feldolgozásokat játszik.

meglepôdtünk, aztán jött az Ez a vonat… és legfeljebb úgy vagyunk minden lemezzel, hogy a megelôzôt azért meg kéne közelíteni. De ahogy az elôbb is mondtam, a két-három év alatt, amíg megcsináljuk a számokat, addig sorba jönnek. Nem úgy megy, hogy leülök és írok egy slágert, hanem eszembe jut egy nóta, és kezdôdik, ha betennék ide egy részt, oda meg egy másikat, nagyjából körvonalazódik a cucc, hozom a többiek elé, nézzük meg, ebbôl jó nóta lehet. Eltelt három év, volt annyi mondanivalónk, hogy lemezt lehessen megjelentetni. Nincsen szerzôdésünk, hogy öt év alatt három lemezt ki kell adni, mert azt mondta a kiadó. Ha összejön egy lemeznyi, és ezt Jani szokta átlátni, akkor elkezdünk dolgozni. CSJ: Való igaz az, hogy amikor egy lemez készül, mindenki tele van aggodalommal, úristen, mi lesz ezen, lesz-e annyi szám, mondjál már Janika valamit! Mondom ekkor, ne aggódjatok, na! Születnek ötletek, nem elôre megfontolt szándékkal, nem azzal, hogy én most azt gondoltam ki, hogy a közönséget ilyen és ilyen irányba tereljük. Ez nem a mi dolgunk. A mi küldetésünk az, ha már ilyen nagy szót használok, hogy a lemezeinken valóban megôrizzük azt, amit eddig elértünk. Ezért hálistennek mindig ôszinte dolgok születnek. Azért lett most is találó a Lélekképek cím, mert tényleg sokfélék vagyunk, sokféle lélekkel élünk, szomorú és

A CSÍK ZENEKAR most hozta ki Lélekképek címmel új albumát, amirôl sok lényeges dolog kiderül a banda két motorjával, a zenekarvezetô Csík Jánossal, valamint a feldolgozásokért elsôsorban felelôs Szabó Attilával készült beszélgetés során. Mint ahogy az is, hol tart most úgy egyál­ ta­ lán ez a megérdemelten népszerû banda. LG: Elôször is nézzük, milyen szerepet alakítotok a Csík zene­ karban. Szabó Attila: Szabó Attila vagyok, hegedülök, illetve gitározom a ze­nekarban. Csík János: Én Csík János vagyok, az egész alapítója és éltetôje. LG: Oké, eddig rendben, és kicsit részletesebben? SZA: Mindketten autentikus népzenével jegyeztük el magunkat igen régen már, sokat muzsikáltunk, táncházaztunk, táncegyütteseket kísértünk, tehát éltük az autentikus együttesekre jellemzô életet. 1988-ban kezdtem muzsikálni, és milyen érdekes, hogy a Csík zenekar pont abban az évben alakult. De én akkor még nem voltam benne, autentikus népzenét játszottunk, és feldolgozásokat is készítettünk a Gajdos zenekarral. Ezek más irányúak voltak még, a népzenét próbáltuk másféle hangszerekkel picit átértelmezni, de az a zenekar azért kilencven százalékban a népzene autentikus megszólaltatása mellett tört lándzsát. ’95-ben az elsô Csík-lemez megjelenése után szólt Jani, hogy menni kéne hozzájuk játszani. Ekkor mindenki úgy ismerte a bandát, hogy egy autentikus népzenekar, így kerültem Jani mellé prímásnak. Aztán Jani ötletén nagyon csodálkoztam, hogy van egy palatkai lassúja, amit olyan jól lehetne szvingesíteni! Janiról sok mindent el lehetett képzelni, de azt nem, hogy szvinget akar játszani. Az ötlet ugyan jegelôdött, de mindig elôhozta, hogy „kéne ilyet csinálni, te tudsz gitározni”, és ez végül a Kor falára albumon össze is jött. A palatkaiba beúszik egy szving téma, hívtam könnyûzenész barátaimat hozzá. De ez még az az irány volt, amikor autentikus zenét próbálunk könnyûzenei hangszerekkel eljátszani. LG: Ez is már több mint egy évtizedes történet. SZA: Igen, ’98-ra állt ez össze, két-három év huzavona után. LG: Az eredményt ismerjük. Hogy találhatott egymásra népze­ nész az alternatív színtér muzsikusaival? SZA: Borzasztó egyszerû ez a dolog, illetve most visszatekintve már egyszerû. Annak idején 18 évet tanítottam mint énektanár. Amikor elôször betévedtem egy táncházba, nagyon erôs élmény volt. Énekszakos fôiskolás voltam, zenei általánosba jártam, de ennek ellenére ezt a táncházi vonalat nem ismertem. Kérdeztem az ott muzsikálókat, hogy ez mi, mondták: magyar népzene. Nekem ezt énekszakosként ismernem kellett volna, kérdeztem, még mit játszotok, mondják, hogy palatkai szökôst, aztán adtak felvételeket, eredeti gyûjtéseket, amik roppant érdekesek voltak, de nem igazán tudtam hová tenni. Hatéves korom óta hegedültem klasszikust, amivel nem voltam teljesen kibékülve, mert hiányzott belôle az emberközeli földszag, ami a rockandrollban és a bluesban benne van. Ráadásul azt ugyanezekkel a hangszerekkel el lehet játszani. Gondolkodtam, hogy lehetne ezt elvinni a szélesebb publikumhoz, hogy valamit

22  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

megérezzenek ebbôl, és semmi mást nem kellett tenni, mint elfogadni, amit Bartók és Kodály mondott: el kell juttatni ezt az emberekhez, mindig a kor megfelelô ruhájába öltöztetve. Ez most a rockzene, már részemrôl, ezt találom értékesnek, az alternatívnak hívott magyar rockzenekarok munkásságát nagyon szeretem. Lovasival sokat beszélgettünk, miért van az például, hogy a balkáni zenekarok olyan szépen beépítik az épp aktuális dolgokat a muzsikájukba, és a magyar népzenészek ezt nem csinálják. Bandi ajánlgatta is, jó lenne, ha eljátszanátok pár Kispál-számot, ezen jókat vigyorogtunk, aztán rájöttünk, hogy nem is hülyeség. LG: Innen nézve már tényleg teljesen harmonikusnak tûnik a dolog. Ez volt tehát a sorsdöntô pillanat? CSJ: A Petôfi Csarnokban volt a sorsdöntô koncert, és Lovasi Andrisnak köszönhetôen tényleg tudott egyfajta másságot hozni a közönségének. Betett minket a mûsor közepébe, és miközben rettegtünk, hogy most mi lesz, mégis autentikussal kezdtünk, a legvirtuózabb magyar tánccal, a Kalotaszegi legényessel. Eljött egy táncos barátom, ott van háromezer ember, és elkezd valaki legényest táncolni! Két-három kínos másodperc után fölmorajlott, de jóindulatúan a tömeg, volt bennük nyitottság eleve, aztán pedig amikor felcsendültek a hangszerelésünkben a jól eltalált Kispál-számok, akkor végképp övék lett az egész dolog. Azért mondom sorsdöntônek az egészet, mert ennek a mûfajnak is, és ônekik is egy teljesen új világ nyílt meg, késôbb nem fordultak el, ha ilyet hallottak az utcán, mi pedig végre megtaláltuk az utat, hogy egy minél szélesebb réteghez eljusson valami, ami történetesen a magyar népzene, az általuk ismert dalokon keresztül. LG: Felépült itt valami teljesen új, olyan új hang, ami bár kü­ lön­bözô stílusok ötvözeteként szétszálazható, de mégis vala­ mi jól mûködô dolog. Mindig igyekeztek megfogalmazni, hogy a minôségben nem ismertek megalkuvást, ha úgy tetszik pardont. Ez rendben is van, de a munka, a hevület, az energia elképesztô áramlása közben sem lehet megcsúszás? Eddig mindig megma­ radtatok az általatok helyesnek tartott ösvényen? SZA: Mindig mondom is Janinak, amikor elkészül egy új lemez, te, ez olyan jól sikerült, mi lesz a következô? Hogy tudjuk ezt – ha nem is überelni, de egy legalább ilyen jót hogy csinálunk? De aztán mindig az van, hogy annyit dolgozunk rajta – és nem is évente adunk ki lemezeket, hanem vagy három -, hogy van ideje jól összeérni a számoknak. Gyûlnek az ötletek, van, ami kihullik, más megmarad és eljátsszuk közönség elôtt. Az új lemezen is van olyan, amit már tesztelünk egy ideje. De az új lemezre olyan is került, ami ott állt össze a stúdióban, ám biztos vagyok benne, hogy mûködni fog. A dalokat általában Jani és én találjuk ki, de most Barcza Zsolti is hozott nótát, megvan egy nagyon jó alkotóközösség – anélkül ez nem mûködne. A hangszerelést együtt szoktuk összerakni, egy-két kivételtôl eltekintve, mert valakinek mindig eszébe jut egy jó ötlet, amire a szerzô épp nem gondolt.

Azt hiszem, ez arra mutat, hogy érdemes szépen élni, az értékeset, a szépséget meglátni, és hallani versben, szimfonikus zenében, bluesban, alternatív rockban vagy akár a Kalotaszegi csárdás szaporában. LG: Mennyire számít, hogy a purista népzenés közeg egy része fúj arra, amit mostanában csináltok? Valójában milyen súllyal fontos, hogy legyenek még autentikus blokkok a repertoárban? SZA: Az egésznek az a célja, hogy az autentikus zene megmaradjon, és megmutassuk olyan embereknek, akikhez más módon nem jut el! Sosem leszünk olyan zenekar, aki csak feldolgozásokat játszik. Kérdezgetik, miért nincs már olyan lemezünk, amelyen csak az van. Nem lesz ilyen, mert az a célunk, hogy az autentikus zenét szerettessük meg az emberekkel. Ha ez mûködik, márpedig mûködik, akkor nem kell nekünk átmenni rocksztárba, és a Most múlik pontosant eljátszani tizenkétszer. Persze vannak ilyen vélemények, amit említettél, és kell figyelni rá. LG: Térjünk vissza az új lemezhez. Történt itt most valami, amit átfogalmaztatok, újnak számít, vagy nem ez a lényeg? Azért is érdekes ez az album, mert a sikerlemezt követô albumokat mindig nagy várakozás elôzi meg. SZA: A zenekar mindig úgy élte meg, hogy kijöttek a jól sikerült lemezek, és ha teljesen autentikus volt, akkor is jó volt, ha feldolgozások tarkították, akkor is. Szerette a szakma, szerette a közönség, és a Senki nem ért semmit címû lemezünkért kaptunk egy Fonogram-díjat, amin igencsak

boldog napokkal, tapasztalatokkal, és ha szükséges, egy kis vigaszt ad, amit csinálunk. Azt hiszem, ez arra mutat, hogy érdemes szépen élni, az értékeset, a szépséget meglátni és hallani versben, szimfonikus zenében, bluesban, alternatív rockban vagy akár a Kalotaszegi csárdás szaporában. LG: Tehát a sokszínûség itt a kulcs. SZA: Ilyen sokszínû lemezünk szerintem még nem volt. Vannak benne olyanok, amiket már szinte teljesen mi szereztünk, aztán szimfonikus zenekarral közös mû, amelyet Lukács Miki írt, aztán Juhász Gyula-vers ráfûzve sajói muzsikára. Ilyeneket még nem csináltunk, de az ember mindig szeretné kipróbálni magát új ötletekben. A végén is, amikor már „lezárul” a lemez egy fergeteges blokkal, még ott van a jelzett szimfonikus mû a legeslegvégén… Na, a koncert után is, amikor a Csík zenekar együtt muzsikál a szimfonikusokkal, felteszem majd a szokásos kérdést: Jani, most mit csinálunk majd jövôre? Na, ezután mi lesz? De ez is jó, mert még gondolkozunk ilyeneken, nem az van, hogy ez is kipipálva, oszt csókolom. CSJ: Én meg majd válaszolhatom a szokásost, ne aggódj Attilám, valami biztosan történni fog… n //INTERJÚ: RÁCZ MIHÁLY

23

INTERJÚ

A véletlen irányít Hét év után új lemezzel jelentkezett Paizs Miklós, alias SICKRATMAN . A nagy Én kapcsán a nemzet megmentésérôl, a Bëlga médiahekkjérôl és a fatalizmusról is beszélgettünk. Lángoló Gitárok: Utoljára hét évvel ezelôtt jelentkeztél lemezzel. Mi történt közben? Paizs Miklós: Operával (Don Giovanni), színházi dalszövegekkel, Cserepes Károllyal, Korai Örömmel, családdal, munkával foglalkoztam. LG: Voltak nehézségeid a stúdióköltségekkel kapcsolatban. Ho­ gyan oldódtak meg végül? PM: Nem oldódtak még meg. Enyhült ugyan a nyomás egy adakozás következtében, de sajnos jelentôs még a kifizetendô összeg. LG: A nagy Én borítója mintha a társadalom primitívségére utalna. PM: Nem én terveztem, hanem Prell (Marton Péter), de ô a Majmok bolygójára asszociált, úgyhogy igazad lehet. LG: A Buzi-e vagy? arcbamászó stílusához képest A nagy Én sok­ kal befelé fordulóbb. Ez egy természetes folyamat új állomásának tekinthetô, vagy csak letettél a nemzet megmentésérôl? PM: A folyamatot azok a számok irányítják, amiket kapok, hiszen nálam elôbb kell, hogy a zene meglegyen, csak úgy tudok dolgozni. Nyilván rajtam is múlik a változás, de az is lehet, hogy ugyanannak a változásnak vagyunk a tagjai én is és a dalok is. A nemzet pedig, mint maga az ember is, menthetetlen. LG: Nem vagy egy konfliktuskerülô ember. Kik állnak az új számok célkeresztjében? PM: Nincs ilyen fix ellenség. Az emberi hülyeség az ellenség, ami akárhány formát ölthet. LG: A hét évvel ezelôtti lemezeden Titusz beatjei domináltak. Mi vitt rá, hogy ezúttal egy élôzenés lemezt tegyél le az asztalra? PM: Ez is csak úgy lett. Lett valahogy ez a zenekar, lett a lemez. Nekem nagyon kevés köszönhetô ebben a folyamatban. Szántó Faszinak például sokkal több. Ô hét számot írt a tizenkilencbôl. LG: Akkor ez Titusz korábbi arányához képest mégse annyira jelentôs. Ô mennyire folyt bele a jelen lemez munkálataiba? PM: Adott zenéket, csináltunk nála felvételt, de végül mindent újrajátszottunk. Szigorúan véve tehát a lemez létrejöttében nem vett részt. LG: A Lyuk-lyuk címû szám mintha már hallható lett volna egy Bëlga-albumon, nem? PM: Nem egészen, mert egyrészt meghúztam, másrészt átírtam az elejét, harmadrészt egy oktávot ugrottam fölfelé. LG: Milyen a viszonyod a Bëlgával? PM: Amíg még játszottunk a Korai Örömmel fesztiválokon, addig pár évente összefutottunk, mikor épp elôttünk játszottak, ilyenkor köszöntünk egymásnak, aztán ennyi.

24  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

LG: Mit szóltál a feloszlós médiahekkjükhöz? PM: Úgy, hogy egyik hajnal Bujdosó János mondta az utcán. Mondtam, hogy marhaság, ahhoz azért túl racionálisan gondolkodnak. Hazajöttem, itthon meg elolvastam, hogy tényleg nem oszlanak., de legalább a szájára vette ôket az ország. Most is róluk beszélünk. Ha ez volt a cél, akkor oké. Magukra vonták a figyelmet, csak az okára nem emlékszem, hogy miért. De ez nem is tartozik rám. LG: Gondolkoztál már azon, hogy mit képviselsz a magyar zenei életben? PM: Azt képviselem, amit belém látnak, mindenki a saját hajlamai szerint. Az biztos, hogy nem bírom az ellenséges és melldöngetô nemzeti büszkeséget, a rasszizmust, a felületességet, a kishitûséget és az intézményes hazudozást. A privátnak helye van az életben, de a közéletire nincs bocsánat. LG: Készülsz valami különlegessel a lemezbemutatóra? Megtur­ néztatod A nagy Én-t? PM: Az egyetlen különlegesség az lesz, hogy eljön közénk Poko, és elénekli a számát. Turnéról meg ebben az országban szó sem lehet. Ahhoz felvilágosult szervezôkre, közönségre és tôkére volna szükség, de az egyik ezek közül majdnem bizonyosan hiányzik. Szerintem pár hónapig föllépegetünk a fôvárosi klubokban, aztán fogalmam sincs, hogyan tovább. Talán nyáron még fesztiválozunk is, de aztán ez már tényleg a legmerészebb álom volt. LG: Miért érzem úgy, hogy ez egy kicsit fatalista hozzáállás? PM: Nem én irányítom az életemet, hanem a véletlen. Ez az oka. n //INTERJÚ: DUDICH ÁKOS // FOTÓ: NAGYILLÉS SZILÁRD

interjú

interjú

Mellékállású frontember November 11-én jelent a meg a 11 számos The Ice Tower, az ERIK SUMO BAND új lemeze. Bár tavasszal egy EP sorozatba kezdtek, mégis a közös munka eredménye egy teljes nagylemez lett. Tövisházi Ambrussal, a zenekar énekes-dalszerzôjével beszélgettünk Harcsa Veronika kilépésérôl, a szövegek születésérôl és babonákról. Lángoló Gitárok: Tavaly ôsszel szállt ki Harcsa Veronika a ze­ nekarból, és akkor úgy éreztétek, hogy hatan nem tudtok együtt zenélni, ezért leálltattok. Tényleg ez volt a szünet oka? Tövisházi Ambrus: Ez egyáltalán nem így volt, csak így terjedt el egy béna Facebook-üzenet miatt. Az elsô napokban úgy éreztem, hogy nem fog Veronika nélkül menni az Erik Sumo Band, kiírtam

a Facebookra, amibôl született egy cikk, és persze a negatív hírek mindig jobban és gyorsabban terjednek. Az, hogy mégsem oszlik fel a zenekar és folytatjuk tovább, az annyira nem terjedt el. Igazából sokként ért Veronika távozása, mert bár nem érezte már annyira jól magát, és láttuk, hogy picit kifelé lóg a zenekarból, azért azt nem gondoltam, hogy ezt ne tudnánk megbeszélni. Szóval nem számítot-

tunk erre a lépésre, de utólag örülök, hogy így történt, mert sikerült letisztáznom rengeteg dolgot magamban, ami e nélkül nem történt volna meg, és ez végsô soron komoly elôrelépési lehetôséget jelentett a zenekar számára. LG: Valóban akkor kezdôdött el az Amorf Lovagok, amikor leállt az Erik Sumo, vagy ennek már korábban megszületett az ötlete? TA: Ezt csak ti hoztátok így össze. Az Amorf Lovagok mindentôl függetlenül indult, és ez számomra a nagy újra egymásra találás volt Tariska Szabival, akivel pont úgy kezdtünk el dolgozni, mint annak idején az Amorf Ördögök alatt. Péterfy Bori nagyon sikeres elsô lemezére, amit tulajdonképp az Amorf Ördögök legutolsó felállásának zenészei csináltak, írt pár szöveget, közötte a leghíresebb Labambához is. De azért a Borinak mások is írtak szövegeket, és a második albumra már alig kapott szót Szabi. A Lovagok viszont egy terápiás örömmunka volt, amit nagyon nagy lelkesedéssel csináltunk, és igazából egyáltalán nem érdekel, hogy mit szólnak hozzá a gyerekek. A gyereklemezeket a lemezcégek találták ki, és egy gyerek bármilyen zenét tud szeretni

LG: Milyen technikától lett ez barkácslemez? TA: Amikor elkezdtem egyáltalán olyan célból zenélni, hogy már saját magamnak is komolynak tûnjek, nem a hangszerek felôl közelítettem, hanem mint a kilencvenes években olyan sokan, egy asztali PC segítségével raktam össze a hangokat. Ettôl a technikától 2007-ben kanyarodtunk el, Péterfy Bori elsô albumával, de az Erik Sumo Band elsô lemeze is így született, ehhez tértünk most vissza. Hogy érzelmileg mi más, azt nem én akarom eldönteni, technikailag az biztosan nagy különbség, hogy sokkal inkább beengedtem a zajt. Nagyon szeretem a zaj popzenei használatát, izgat, hogy a zajt nem kell lepucolni a felvételekrôl, hanem inkább ráerôsíteni, hogy izgatóbb és kerekebb legyen. LG: A megjelenés után úgy fogalmaztál, hogy angolul vannak a szövegek, de egyébként sem kell azokra nagyon odafigyelni, in­ kább csak a zenére. Miért érzel így a szövegekkel kapcsolatban? TA: Á, nem kell a zenére sem igazán odafigyelni. A szövegekkel kapcsolatban nem tudok semmit sem mondani, inkább a következô lemezrôl tudnék már beszélni. Mindig zavarban vagyok, ha az aktuális

Én pedig akkor érzem jól magam egy színpadon, ha minél többen vagyunk elôl. Kellett egy sokkal magabiztosabb forma még Erzsi mellé és mellém. Én mellékállású frontember tudok csak lenni. vagy nem szeretni, attól függetlenül, hogy neki szól-e vagy sem. Voltak koncertjeink gyerekeknek, lehet, hogy lesznek is még, de ebben az egészben a kreatív rész volt nekem a lényeg. LG: Hogyan került Csaszi az Erik Sumo Bandbe? TA: Ismertük egymást egy ideje, Péterfy Bori zenekarának az akusztikus mûsorából, ahol vokálozik és akusztikus gitáron játszik. Ott zenéltünk elôször együtt. Én pedig akkor érzem jól magam egy színpadon, ha minél többen vagyunk elöl. Kellett egy sokkal magabiztosabb forma még Erzsi mellé és mellém. Én mellékállású frontember tudok csak lenni. Csaszi pedig amellett, hogy roppant kellemes társaság és nagyon jók a zenei képességei, könnyen is alkalmazkodott hozzánk. Az új lemezre készülô dalok egy részében ô adta az ihletet, szépen gurult elôre a munka azáltal, hogy ô csatlakozott. Erzsivel is nagyon jól megtalálták a közös hangot. LG: Ezek szerint akkor miatta lett a tavasszal megjelent kisle­ mez folytatása inkább egy nagylemez? TA: Hát inkább úgy kezdôdött az egész lemez, hogy kiadtam a zenekarnak, hogy mindenki írjon egy számot. Ennek az lett a vége, hogy csak a gitárosunk, Ádi írta meg a saját számát, ezért a nyáron elkezdtem dalokon dolgozni, egy szalagos magnóval és szintikkel. Októberre olyan sok lett, hogy inkább egy teljes lemez született belôle. De az állatos témájú sorozat következô darabjára is megvan már pár szám.

dalokról kérdeznek, mert inkább a következônél járok. Mivel nem vagyok sem angol, sem amerikai, nem is akarok így tûnni, meg úgy sem, mint aki olyan jól tud angolul. Hanem egyszerûen saját magamat szórakoztatom vele, olyan viccekkel, amiket csak én értek és másnak annyira nem is vicces, vagy azért, mert rossz a humorérzékem. Ezért mûködünk olyan jól Erzsivel, mert szerintem ô is saját magát szórakoztatja a szótagjaival. A költôiség az vagy árad a dalból magából, vagy nem, szándékosan erôltetni úgysem lehet, és nem múlik azon, hogy helyesek-e a mondatok angolul, vagy inkább broken english. Most még kevésbé akartam befolyásolni a számokat, mint az elôzô lemeznél. Amikor megakadtam egy-egy vázlatos dalnál, akkor magam elé képzeltem egy festményt, és az ehhez megfelelô hangokat gyûjtögettem, hogy teljes legyen a kép. Ezt a technikát majdnem az összes számnál alkalmaztam. LG: Szinte minden percedet a zene, a zenekarok, a produceri munkád tölti ki, mégis mi az, amivel ki tudsz kapcsolódni? TA: Amikor a családommal vagyok, akkor megpróbálok nem gondolni a zenére, nem mindig sikerül ugyan. Nincsen hobbim, pedig jó lenne, ha lenne ilyen, hogy sárkányokat eregetek vagy pecázok. Ha nem a szeretteimmel vagyok, akkor éppen megyek a stúdióba. Van olyan hobbim, hogy a zenérôl olvasás, fôként külföldi zenei témájú újságok formájában, de hát az is zene, szóval tényleg nincsen hobbim. n //INTERJÚ: MOLNÁR CSILLA

LG: 2011. 11. 11-én 11.11-kor jelent meg a The Ice Tower, ráadásul 11 dallal, miért érdekes ez a szám? TA: Tényleg, most jutott eszembe, hogy 11 szám van a lemezen. Csak úgy jött, amikor kerestük a dátumot, nem vagyok ennyire babonás, de azért egy kicsit, éppen annyira, hogy úgy gondoltam, ez így jó lesz.

26  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

27

KRITIKA

A lemez, ami nyúllá változtatta volna a Beatlest is

Már csak hármat kell aludni… kettôt… egyet – a szerkesztôségen nagy izgalom lett úrrá Mindenszentekkor, ugyanis a Halley-üstökös is gyakrabban kerül földközelbe, mint hogy olyan lemezrôl írhassunk, amire immár 44 éve vár a világ, ennek ellenére szinte az elsô hangjegytôl az utolsóig ismerjük minden részét.

The Beach Boys The SMiLE Sessions Capitol Minden idôk leghíresebb, napvilágot nem látott albumáról bôvebben az elôzô Lángolóban írtunk, így dióhéjban annyit, hogy a SMiLE 1966 augusztusától 1967 januárjáig tartó felvételei során a Beach Boys dalszerzô-producere, az egyre paranoidabb viselkedést mutató Brian Wilson fokozatosan szembekerült az együttes többi tagjával – fôként Mike Love énekessel, aki nemes egyszerûséggel „avantgarde szarnak” nevezte Wilson szerzeményeit és Van Dyke Parks bizarr dalszövegeit –, a projekt végül a szövegíró diplomatikus távozásával, a finisben vérzett el. A Beach Boys nem volt már többé a világ legkúlabb együttese, akiknek a felvételeire még a Beatles is kémkedni járt (a Vega-Tables címû dalban Paul McCartney is hallatszik, miközben zellert rág), és évtizedekig úgy tûnt, a SMiLE is örökre a raktárban maradt. A 2000-es évek elejére azonban a SMiLE felvételeinek jó része kiszivárgott bootlegeken keresztül (illetve egy 1993-as antológián is megjelent félórányi anyag), 2004-ben pedig kisebb meglepetést okozott, hogy Brian Wilson újból felvette, és Brian Wilson presents SMiLE címmel ki is adta saját verzióját, végül pár hete jött a nagy meglepetés: a Capitol az együttes még élô tagjainak jóváhagyásával megjelentette az eredeti mesterszalagokról helyreállított lemezt is. Mintha lerántották volna a leplet egy régóta ismert kedvencünkrôl – ez volt az elsô benyomásunk, miközben a rekonstruált SMiLE Sessionst hallgattuk. A dalok különleges ötvözetei az egyre jobban magába forduló, álom és valóság közötti szuperpozícióban lebegô Brian Wilson gyermeki énjének, Van Dyke Parks szójátékokkal teletûzdelt, besztóndult dalszövegeinek, és az eredeti koncepciónak, amely szerint a SMiLE az amerikai popkultúra vegytiszta keresztmetszete lesz Gershwintôl az LSD-ig és zöldségek rágcsálásáig. Egy képzeletbeli utazás a modern kori amerikai történelemben az angol puritán telepesek elsô csoportját szállító Mayflower partot érésétôl egészen Hawaiig, és egyben fricska a brit popzene tengerentúli térhódítására. Instrumentális részek feltehetôen nem hiányoznak a SMiLE-ról, köszönhetôen a közel ötven (!) lezajlott zenekari sessionnek, a 2004-es változathoz képest azonban a dalszövegek itt-ott foghíjasak, ilyen például a Do You Like Worms (Roll Plymouth Rock) címû szám, amin valószínûleg a vokális rész munkaverziója köszön vissza: a hiányzó részeket egyszerûen feldúdolta a zenekar. Ezek persze a magyar fül számára kevésbé feltûnô hiányosságok, és Van Dyke Parks amfetaminnal fûtött költeményeinél egyébként sem árt, ha felvértezzük magunkat egy jó adag képzelôerôvel: a „columnated ruins domino” sor jelentését állítólag maga a szövegíró sem tudta megmagyarázni a dühöngô Mike Love-nak. A SMiLE vélhetôen nagyon közel került a végleges állapothoz 1967 elejére, hiszen a kulcsfontosságú dalok – a Heroes and Villains, a Wonderful, a Surf’s Up, a Vega-Tables (személyes kedvencünk) és a Good Vibrations – a helyükön vannak, és itt érdemes is megállni egy pillanatra: az évtizedek során jó pár regisztert vesztett Brian Wilson hangja, ezért sajnos a 2004-es albumán nyoma sincs a jellegzetes

28  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

falsettójának, amire pedig a lemez egyik katartikus pontja, a Surf’s Up dallamíve is épülne. A SMiLE Sessions több változatban jelent meg, és a gyûjtôi kiadások egyik vonzerejét pont a zenei ásatás lehetôsége jelenti: már a duplalemezes változatra is felkerültek fontos demófelvételek, mint például a Surf’s Up korai szólóváltozata, és megdöbbenve hallgattuk a Heroes and Villains lecsupaszított verziójából áradó démoni röfögést, nyerítést és csámcsogást. Fültanúi lehetünk, amint Brian Wilsont éppen csapdába ejti a zongorája, és a társai szabadítják ki a c és a cisz hangok rabságából, az öt lemezes gyûjtôi kiadványon pedig beülhetünk mellé a stúdióba a Good Vibrations és a Heroes and Villains felvételeire – dalonként egy-egy teljes lemez idôtartamára. Ha az 1966-os Pet Soundst minden idôk leg­­jobb albumának tekintjük, akkor a SMiLE egyértelmûen a valaha készült legjobb „regresszív” poplemez – aminek a megálmodóiban történetesen kikapcsolta valaki egy idôre a felettes ént. A SMiLE Sessions pedig ennek a lemeznek a hiteles lenyomata, amolyan majdnem tökéletesre csiszolt gyémánt. n //NÉMETH MARCELL

interjú

interjú

Jelenleg keressük az utunkat A miskolci BOHEMIAN BETYARS még csak egy albummal büszkélkedhet, frenetikus koncertjeikkel azonban már jelentôs ismertséget vívtak ki maguknak, októberben pedig az MR2-akusztikban is felléptek. Villámkarrierjük kapcsán Szûcs Leventével (ének, akusztikus gitár) és Palágyi Mátéval (hegedû, ének) beszélgettünk. Lángoló Gitárok: Mi igaz abból, hogy a Gogol Bordello hatására hoztátok létre a Bohemian Betyars zenekart? Szûcs Levente: Ez abszolút igaz, de úgy érzem, hogy nem kell félve kimondani ezt. A Gogol Bordello a maga egyedi hangzásával és kisugárzásával fejbe vert  és jó útra terelt. Segített elindítani bennünk egy folyamatot, gondolkodásmódot, amit azóta megannyi más zene és élmény befolyásol. De valóban ôk adták meg a kezdô löketet az egészhez, hogy eltökélten belevágjunk a zenélésbe. Egy miskolci gimnázium klubtermében kezdtük el a próbálást, természetesen Gogol-feldolgozásokkal, majd elég hamar megszületett az elsô saját számunk, és azóta is a magunk feje után megyünk. Ôk ihlettek, de kudarcnak érezném, ha állandóan velük hasonlítgatnának össze minket. Palágyi Máté: Szerintem a legfontosabb dolog, amit átvettünk, az a koncertek hangulata, sodrása. Amikor elôször voltam Gogol-koncerten, nem hittem el, hogy egy zenei fellépés ilyen hangulatú is lehet. Ezt a mentalitást próbáltuk a mi bulijainkba is átültetni. Késôbb természetesen nekünk is kialakultak a saját kis hangulati dolgaink, amik általában teljesen spontán jöttek. A koncertjeinkre jellemzô, hogy sosincsenek megszerkesztve. A számok sorrendje megvan, de azon belül mindenki hozzáteszi az aktuális hangulatát az elôadáshoz. LG: Mik a zenei gyökereitek? SzL: Egyfelôl vannak azok a muzsikák, amiket szüleink hallgattak, amikor még kisgyerekek voltunk. Annyi idôsen szerintem inkább csak belém ivódott, mintsem felfogtam volna azokat a zenéket. Ilyen volt többek között a  Pink Floyd, Queen, Ghymes és megannyi magyar népdal. Azóta is hálás vagyok, hogy nem rádió szólt otthon. Aztán ahogy elkezdtem a saját utamat keresni, sok zenei stíluson átrágtam magam és máig szeretem mindet. Jelenleg a legtöbbször talán Queens of the Stone Age, Mars Volta és Foxy Shazam szól. De mindig jólesik az ember lelkének, ha Limp Bizkitet,  Rage Against the Machine-t vagy Primust hallgat. Itthoniakból Isten Háta Mögött és Grand Mexican Warlock.

30  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

Csak annyit tudunk mondani, hogy állandóan próbálunk új dolgokat csinálni. Aki ott volt mondjuk egy áprilisi bulinkon, majd mostanában újra eljön egy koncertünkre, az meg fogja látni, hogy fél év alatt mennyit lehet változni. benállás, valamint, hogy inkább mulassunk, mint stresszeljünk az amúgy is elcseszett dolgokon. P.M. : Szerintem a bohém oldala a legfontosabb az életfelfogásunknak. Nemrég Spanyolországban léptünk fel, és bár nem nagyon van pénz ott sem, mindenki arra költi az utolsó garasát is, hogy bulizzon egy jót. Nem zárkóznak be a szobájukba, hogy Való Világot nézzenek, hanem élvezik az életet. Lehet, hogy ez azért van, mert még fiatalok vagyunk, de szerintem itthon mindenkit pofán kéne vágni, és megrázni, hogy hagyják már abba a sajnálkozást. Mintha belefásultak volna az emberek az életbe.

PM: Óriási szerencse, kitartás, és türelem. A lényeg pedig, hogy minden lehetôséget ki kell használni, még akkor is, hogyha három ember elôtt kell játszani útiköltségért. LG: Mi alapján választjátok ki a feldol­ gozandó számokat, hogy lyukadtatok ki Péterfy Borinál és a Mininél? SzL: Miskolcon játszottunk, a Kocsonya­ fesz­tiválon a Péterfy Bori & Love Band elôtt. A koncertünk végén, amikor lejöttünk a színpadról megdicsértek minket, majd pár hónappal késôbb felkértek, hogy dolgozzuk fel a Szembogár címû számukat az albumukra. Aztán amikor koncerteken láttuk-hallottuk,

LG: Egy aránylag új zenekar részérôl szokatlanul szélsôséges hatást váltotok ki az emberekbôl. Sokan járnak a koncert­ jeitekre, de közben Borsod megyében már panaszkodnak is, hogy a csapból is ti foly­ tok. Mit üzentek a két félnek? SzL: Koncertre gyertek el még többen, a csapot meg zárjátok el! PM: Csak annyit tudunk mondani, hogy állandóan próbálunk új dolgokat csinálni. Aki ott volt mondjuk egy áprilisi bulinkon, majd mostanában újra eljön egy koncertünkre, az meg fogja látni, hogy fél év alatt mennyit lehet változni. Nagyon sok ötletünk van, és szeretnénk megvalósítani az összeset, amíg erre van idônk és energiánk.

PM: Én otthonról szinte csak népzenei alapokat hoztam a zenekarba. Tízéves korom óta néptáncolok, és napi húsz órában csak népzenét nyomtak a fülembe kiskoromban. Nagyon kevés népdal van, amit nem ismernék fel, így nagyon sok dallamvilágot át tudunk tenni emiatt a zenénkbe. Mostanában QOTSA, Iggy Pop, Sex Pistols és Foxy Shazam forog nálam, de nagy kedvenceim közé tartozik az Arcade Fire, Gorillaz, és az Arctic Monkeys is.

LG: A Bohém Cirkusz címû számotokban felbukkan a James Bond fôcímzenéje. SzL: Ez a dal egy közös munka eredménye, egy másik miskolci bandával, a Paddy And The Rats-szel. Régóta tartjuk velük a kapcsolatot, sokszor támogattak minket a kezdeteknél. A frontemberük, Paddy ott volt velünk a stúdiómunkálatoknál is: egyszerre volt producer, hangmérnök és ivócimbora. Ezt a dalt nagyrészt ôk írták, majd összeülve végül közösen fejeztük be.

LG: A BB zenéje, az általa létrehozott hangulat vagy atmoszféra érezhetôen köz­ vetít egyfajta életfelfogást. Össze tudnád foglalni ezt a BB-ideológiát? SzL: Kicsit óvatosan bánok ezzel a kérdéssel, ugyanis ahogy mi változunk, vele együtt fog a zenénk is vagy a mondanivalónk. Jelenleg keressük az utunkat, mint ahogy mindenki ebben a korban, de ami valószínûleg változatlanul megmarad bennünk, az az emberi butasággal és közönségességgel való szem-

LG: Mi lenne a válaszotok arra, ha valaki felkérne benneteket, hogy lépjetek fel egy esküvôn? SzL: Már volt ilyen felkérés, és bár eddig nem volt egy ilyen koncertünk sem, most tényleg úgy tûnik, hogy lesz. Remélem, napokig tartó igazi lagzi lesz. LG: Mennyi idôbe telik ma egy új ze­ nekarnak eljutni az alakulástól az MR2 akusztikig? SzL: Ez nagyon sok mindentôl függ. Nekünk két és fél év volt, ami tekintve korunkat és a kezdeti zenei képzettségünket, elég gyors tempónak tûnik. Igazából nem tudom, hogy kerültünk ide, csak sodródunk és igyekszünk meghálálni a bizalmat.

hogy mennyien kérik ezt a számot, akkor jöttünk rá, mennyire jól sikerült. A másik feldolgozásunk már nehéz kérdés volt. Nagyon sok magyar bandát átnyálaztunk, elkezdtük ôket boncolgatni, de valahogy senki se érezte egyiket sem az igazinak. Végül pár nappal a koncert elôtt visszanyúltunk egy régebbi tervemhez, a Mini zenekar, Vissza a városba címû számának a feldolgozásához. Ezt a zenekart szintén apáink ismertették meg velünk, és úgy gondoltuk, a szám hangulata abszolút illik hozzánk is. n //INTERJÚ: DUDICH ÁKOS

31

kritika

Cím kell ide

Justice Audio, Video, Disco Ed Banger

Stílusos, de könnyen emészhetô, lesújtó, de szórakoztató, mégis tartja a két lépés távolságot, amit torzított elektrofüggönnyel hidal át. Az elôzô évtized közepére-végére jellemzô elektrohullám amplitúdóját teljesen nyilvánvalóan a Justice keresztes debütlemeze jelentette, az eleve rock-utalásokkal dúsított színtérre ráhúzva egy szûk bôrdzsekit. Lehet ôket nem szeretni, de ami a garázs-rocknak a White Stripes, az az electrónak ôk. Nem orthodox, de autentikus, és pont annyira veszi extravagánsra az imázst, hogy a retinádba égessen, amit csak szeretne – ikonikus, trendszetter videoklipeket, és a pofonegyszerû, hatásvadász Marshall-falas színpadképet a villogó neon kereszttel. Hatalmas kérdés azonban, hogyan lehet átmenteni a posztapokaliptikus díszletté vált trendi elektronikus színtérbe egy négy-öt évvel ezelôtti geget, ha lehet egyáltalán. A duó elegáns hátrahúzódásban tökölt egy darabig, majd elmenekült valamiféle plasztik-amerikai álomvilágba, ahol nincsenek kötelezô dubstep kiállások, csak fapofával elôadott nagyívû vicc, és minden, de tényleg minden rikító mûanyag, hiába az otromba nagy kôkereszt a borítón. Persze ez sem egészen újkeletû dolog. A Cross The Universe címû, közepesen érdektelen turnéfilm ha másnak nem is, kétórás videoklipnek jó volt, hogy akinek addig nem esett le, annak is jól a szájába rágják, hogy igen, ez most a nyolcvanas évek rózsaszín Cadillaces, hedonista stadionrockja, csak szintik és laptopok mûködnek közre borzasztó cicanadrágok és nevetséges alakú gitárok helyett. Szerencsére mell azóta is nô a lányokra és vodkát is gyártanak, így a koherencia adott. Ez viszont annyira nem nagy eltávolodás saját maguktól. A dolog viszont pont amiatt mûködik, hogy amíg a színtér az elmúlt években jellemzôen a prosztóságba és a parasztvakításba húzott el hangsúlyosabban, félrelökve a Justice divatbemutató-rocker sikkjét, az or-

32  2011 #04    LÁNGOLÓ GITÁROK

gonabetéteket és szétszabdalt, némileg összetettebb hangzást, ôk viszavettek egyet, és meghagyták a grandiózus kiállást és az arénát, de ártatlanabbra vették a figurát. A kétezres évek nihilista macsói helyett az aranykor idealista magabiztosságával játszanak rockandroll boogie-t laptopon, tercelve építgetik a szintiket, hagynak meg zajos frekvenciákat és tûzdelik tele a dalokat precízen lesújtó pergôhangok helyett hardrockos dob-fillekkel. A legfontosabb viszont az, hogy ez az egész leírás teljesen felesleges, a lemez ugyanis minden percében magáért beszél. A Horsepower marcona menetelése a legjobb nyitányok közt van, a New Land riffjeit nem lehet nem szeretni, a Helix, bár nem hoz semmi újat, a mûfaj egyik legjobb floorfillere lehet, a záró és egyben címadó dal pedig annyira nem szól sehogy, amilyen sebességgel belemászik a füledbe. A franciák másodjára nem tarolják le a földet, de egyelôre nagyon tetszetôs sarkot alakítottak ki maguknak a zenetörténelemben. Nem nagyon lehet ráfogni, hogy bárkit kiszolgáltak volna ezzel a trendügyileg levegôben lógó lemezzel, de süt az anyagról, hogy sok örömük telt a fabrikálásával, és öncélú retrózásnak sem lehet nevezni az eredményt. Bár feloszlani elegánsabb lett volna, millió rosszabb megoldást lehetne sorolni, amik helyett öröm, hogy inkább ezt kaptuk. n //ERON MEZZA

interjú

interjú

LG: Az új album címe, a dalszövegek, a lemezborító, a promófotók mind egy egységet képeznek, aminek kulcsszava a természet. Gon­ dolom, ez nem véletlen. KT: A természet tiszteletét újra meg kell tanulnunk, mert a természet a mi otthonunk. Zászlók, jelvények, országok nem számítanak; a természethez tartozunk, semmi máshoz. A többi csak maskara a testen. LG: Egyetértesz azzal, hogy a Thy Catafalque zenéje avantgárd? Általában ezt a címkét ragasztják rá. KT: Annak idején a régi, kedves zenekaromra, a Gire-ra is ezt mondták. Arról van szó, hogy a legkevésbé sem ragaszkodunk a hagyományos formulákhoz semmilyen értelemben, csak azért, mert azok hagyományosak, ettôl pedig mindjárt avantgárdok is vagyunk. Ez viszont maximum a metálhoz képest igaz, abszolút értelemben semmiképpen. Hol van ez egy Stockhausentôl? LG: A Rengeteggel kapcsolatban hogyan jött képbe a Season Of Mist lemezkiadó? KT: Három kiadó is ajánlatot tett az albumra, de nem nagyon kellett gondolkodni, melyiket válasszam. Aki ebben a mûfajban némileg otthon van, az tudja, milyen nevek vannak náluk. Az, hogy egy teljes egészében otthon készült, magyar nyelvû, erôsen kísérletezô albummal

A természethez tartozunk, semmi máshoz Újabb magyar zenekar szerzôdött komoly külföldi kiadóhoz, aminek nem lehet eléggé örülni. Bár a zenekar szó a THY CATAFALQUE esetében már nem helytálló, hiszen Kátai Tamás immár Juhász János gitáros nélkül készítette el a 2009-es Róka Hasa Rádió folytatását, a Rengeteget, amely az év egyik legjobb albuma – nem csak a hazai mezônyt tekintve. A jelenleg Skóciában élô Kátai Tamással beszélgettünk. Lángoló Gitárok: Hogy jut eszébe valakinek dalt írni a trilobitáról? Kátai Tamás: Konkrétan úgy jutott eszembe, hogy van a szoba falán egy BBC-tôl rendelt plakát, ami Darwin születésének kétszáz éves évfordulója tiszteletére készült. Ezen megtalálhatók különbözô élôlények, amelyek között ott a trilobita is, más néven háromkaréjú ôsrák. Már régebben is szimpatikus volt, de azóta mindennap láttam, és gondoltam, legyen róla egy dal, úgysem él már egy sem a devon korszak óta.

nan táplálkozik – gyökerében, mélyében, és egyáltalán nem feltétlenül a formájában. Sok folk metal zenekar beöltözik kanásznak, belerak a zenébe minden hangszert, amihez csak hozzáfér, és eljátssza a hatodikos ének-zene tankönyvbôl a népdalokat torzított gitáron. Leveszi a formát, és közben pontosan az a pôre, egyszerû, keresetlen tisztaság veszik el, ami a népzene leglényege. Így meg csak a máz marad, a mézeskalácsszív a vásárban.

LG: A Thy Catafalque-ban most talán minden eddiginél jobban hallatszik, hogy a magyar népzenébôl merít ihletet, csak szeren­ csére teljesen másként, mint a folk metal zenekarok többsége. Bakos Attila énekes dallamai egyértelmûen népzenei hatásúak. Ô találta ki ezeket, vagy te írtad, ahogy a zenét is? KT: Eredetileg általában én találom ki az énekdallamokat a szövegekkel együtt, amelyekhez Attila hozzáteszi a maga elképzeléseit a kivitelezés szempontjából. Attila nélkül nagyon nem ilyen lett volna a Róka Hasa Rádió és a Rengeteg sem: tökéletesen illik a hangja ehhez a zenéhez. Ô egyébként a Woodland Choirban és a Taranisban is nagyon jókat énekel. Én szeretem, amikor egy zenén hallatszik, hon-

LG: Ismét szerepel az albumon Tóth Ági a The Moon And The Nightspiritbôl, illetve játszik rajta Simkó-Várnagy Mihály, a Dohná­ nyi Ernô Szimfonikus Zenekar szólócsellistája. Régi harcostársad, Juhász János gitáros viszont nem. Miért lépett ki? KT: Egyre kevésbé érdekelte ôt a zenekar, kedvét szegte, hogy minden kritika rólam szólt, ôt pedig meg sem említették, ami nem volt jogos vele szemben. Így aztán a rókás lemezre sem hozott szinte semmit, az meg végképp betette a kaput, hogy nélküle csináltam meg az újat. De hát, ha nem teszem meg, még most sem lenne meg belôle egy hang sem. Nagyon sajnálom, hogy így alakult, köszönettel tartozom neki mindenért.

34  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

Az, hogy egy teljes egészében otthon készült, magyar nyelvû, erôsen kísérletezô albummal sikerült idáig eljutni, nulla koncerttel és marketinggel, az azt mutatja, erre másnak is van lehetôsége a magyar zenekarok közül. sikerült idáig eljutni, nulla koncerttel és marketinggel, az azt mutatja, erre másnak is van lehetôsége a magyar zenekarok közül. Több zenésszel is beszéltem utóbb, és sokan azt kérdezték, mennyit kellett fizetni a kiadásért, mivel Magyarországon ez teljesen alapvetô a rock/ metál mûfajban. Többen eleve úgy álltak hozzá, hogy a nagy kiadó beleszól majd mindenbe. Valamiért otthon az van a fejekben, hogy ezek a dolgok így mûködnek. Nekem semmi ilyesmi félelmem nem volt, nem is gondolkodtam elôre ezeken. Megcsináltam az albumot, amikor kész lett, körbeküldözgettem, és jöttek a reakciók. Ha nem jött volna semmi, kihoztam volna pár száz példányban szerzôiben, és kész. Ez volt a terv. Nem rettegtem elôre, hanem dolgoztam. Otthon meg pont fordítva csinálják, és épp ezen a hozzáálláson kellene változtatni. Egyébként a Season Of Mist az égvilágon semmibe nem szólt bele, az anyag ugye eleve kész volt, azt úgy, ahogy volt, elfogadták, a borítót én készíthettem, oda is csak egy javaslatot tettek. Egyáltalán nem rövidítettek meg semmilyen kreatív elképzelésemben. Azt, hogy most mi lesz majd, nem tudom, egyelôre ez az egész egy centit sem változtatott az életemen. Viszont lehet majd kapni a CD-t az Egyesült Államokban és Japánban is. LG: A kiadónál mit szóltak a lemez hangzásához? Itt-ott talál­ koztunk olyan véleménnyel, hogy támaszkodhatnál végre másik fülre is a sajátodén kívül. KT: Hát, ôk a hangzást kifejezetten megdicsérték, mert minden anyag, amit kapnak, tökegyformán szól. Persze, lehetne ez sokkal

jobb és profibb is, egyértelmû, hiszen otthon készült, viszont azzal a módszerrel, ahogyan én dolgozok, nem lehet stúdióba menni, nincs az a kiadó, amelyik kifizetné azt az országos tökölést. Másrészt meg nekem meglehetôsen ordas elképzeléseim vannak a hangzásról és a zenérôl, és szeretek a saját utamon járni, mindig ezt tettem, és ha egy Season Of Mistnek ez elég jó, az király. LG: Jövô, tervek, célok? Mondjuk, tíz év múlva hol szeretnél len­ ni, mit kellene csinálnod, hogy elégedettnek mondhasd magad? Lesz-e például még szólólemezed? KT: Most tulajdonképpen a Thy Catafalque is szólóprojekt... Akkor leszek elégedett, ha boldognak érzem magam, amihez egyáltalán nem szükséges semmilyen lemez. Ha a boldogságomhoz az kellene, hogy ne zenéljek többet, akkor arról is lemondok. Azt szeretném, ha Magyarországon élnék a családommal, tisztességes munkám lenne, és mindenki boldog lenne a környezetemben. n //INTERJÚ: STOFF CSABA

(Az interjú egy másféle, bôvebb változata a Lángoló Gitárok blogon olvasható.)

35

kritika

Tökcsavarás nélkül csillagokat látni Jane’s addiction The Great Escape Artist Capitol/EMI

A Jane’s Addiction a rockzene primadonnája. Ez persze leginkább az extravagáns énekesnek, Perry Farrellnek köszönhetô, akinek jellegzetesen nyávogós stílusa, utánozhatatlan színpadi mozgása és transzvesztitákat megszégyenítô harsány öltözködési stílusa eleve kellôképpen feltûnô. Ott van még mellette a gitáros, Dave Navarro is, aki vámpír imázsával szintén nem egyszerû eset, de olyannyira eredeti hangulatokat csikar ki hangszerébôl, hogy még egy lemez erejéig a Red Hot Chili Peppersbôl is majdnem Jane’s Addictiont csinált. Már a két fôhôs alapján nem meglepô, hogy a zenekar hosszabb-rövidebb pauzákkal, nem kevés tagcserével a basszusgitáros poszton, továbbá változatos zenei kanyarokkal képes csak mûködni. A korai csapongó, nagyon experimentális albumoktól a frissre éhes rockvilág leszarta a bokáját, bár a Rolling Stone magazin csak az új évezredben bírálta felül korábbi lehúzó kritikáját. Azok a lemezek valóban mást akartak, és többnyire mást is csináltak, mint a kortársak. A zaklatott ütemek, Farrell nehezen befogadható hangja, a stílusok mixelése, továbbá a már említett nem mindennapi megjelenés predesztinálta ôket a sztárszerepre, már ami a nyolcvanas évek végét, kilencvenes évek legelejét illeti. Aztán ugye valahogy mégsem fértek meg egymás mellett, 1991-ben szétmentek, mindannyian belenyúltak másba, majd pár hébe-hóba reunion után 2003-ban összerakták a Jane’s Addiction ún. rocklemezét, a Strayst, ahol már nem voltak nagyobb csavarok, a dalok dalformát kaptak, Navarro pedig megvastagította a gitárhangzását. Kicsit talán éppen ezért volt egyszínû, de legalább lendületes az a lemez.

36  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

Farrell ezután megcsinálta a Satellite Partyt, ahol az énekes feleségének szerepe kísértetiesen hasonlított arra, amikor Yoko Ono rátelepedett John Lennonra, és még a színpadra is elkísérte férjét. Persze Etty Lau (a feleség) kétségtelenül dekoratívabb jelenség, mint Ono, szóval legalább látványban emelte a nívót, ha zeneileg nem is nagyon. Maga a projekt egyébként rikító sokszínûsége ellenére is jól sikerült, leginkább a kiváló dalok miatt. Ilyen elôzmények után mit várhatunk egy új Jane’s Addictionalbumtól? Bármit. Lehetett volna ez olyan csapongó, mint az elsô munkák, vagy olyan rikító, mint a Satellite Party, vagy olyan egységes, mint a Strays. Ez utóbbi nagyjából amúgy meg is valósult, mert a The Great Escape Artist stílusában egységes. Az összes dallam úgy nyúlik, ragad, mint egy rágó, csak ez a rágó fekete. Tíz borús dalt kapunk, amikben a Strayst idézô rockos záráson kívül nincsenek nagyobb kilengések. Farrell lenyugodott, és habitusa alkalmanként talán túlzottan is megidézik Bonót, a gitárhangulatok pedig a Muse-t, bár Navarro inkább volt ebben a kapcsolatban oktató, mint tanítvány. Itt kell megemlíteni Dave Siteket, a TV On The Radio vezérét, aki nemcsak, mint basszusgitáros szerepelt a lemezen Eric Avery alapító helyén, hanem állítólag a dalokba is jelentôsen belenyúlt. Ez hallatszik is, de szerencsére nem annyira, hogy a Jane’s Addiction elveszítse az egyéniségét. Nem minden dal egységesen erôs azonban a lemezen. A morgós Underground, a sejtelmes, majd bombasztikus Irresistible Force és a végtelenül slágeres Twisted Tales öt pontot kapnak az ötbôl. A maradék legfeljebb négyet, mert ezek valahogy eltörpülnek az elôbb említettek mellett, nem csavarják meg annyira az ember szívét, mert ugye a régi idôk tökcsavarásáról immár aligha beszélhetünk. Aki a Strays rockhangzását, vagy az 1990-es Ritual De Lo Habitualkiszámíthatatlan ütemeit szeretné hallani, pórul jár. Ez egy nyugodt, csillagokat bámuló lemez, ami méltó a Jane’s Addiction velôs karrierjéhez, csak prekoncepciók nélkül kell hozzáállni. n //DANKÓ JÁNOS

interjú

interjú

A Bizottság is tôlünk vette a bátorságot NAGY FERÓ -t mindenki ismeri. Ha leülünk vele egy kávézóba, mindenki odaszól, hogy „szevasz Feró Bácsi”. Ô pedig rendületlenül köszön vissza, élvezi, szinte aktívabb, mint egy mai fiatal zenész. Ha vele beszélget valaki, hiába van egy meghatározott téma, egészen biztos, hogy más is szóba kerül, ahogy az alábbi beszélgetés során is. Kiszámíthatatlan, hogy honnan hová jut. Lángoló Gitárok: Ahelyett, hogy a nemrég megjelent új Beatricealbumról beszélgetnénk, van egy aktuálisabb esemény a zenekar­ ral kapcsolatban. Ez pedig a legelsô lemez újrakiadása. A Beatrice ’78-’88 már megjelenésekor törlesztés volt a közönségnek, hiszen mindaddig csak néhány felvétel forgott közkézen. Ez az újrakiadás kinek törleszt? Nagy Feró: Elég sokan kerestek engem, hogy miért nem jelent ez még meg CD-n. Felebaráti szeretetbôl párszor már átírtuk bakelitrôl CD-re, mert úgy nézett ki, hogy ezt soha nem fogják kiadni. Aztán megkeresett a Collective Art, hogy ôk végre megtennék. Mondtam, hogy a jogok nem nálam vannak, de ha megszerzik, semmi akadálya nincs az újrakiadásnak. Mi is megpróbáltuk már, de úgy éreztük, hogy túl sokat kérnek érte, szóval letettünk róla. LG: Azért örülsz neki, hogy megjelenik? NF: Örülök neki, de egy kicsit kínlódós ez a felvétel. Ez csak egy lenyomata a hetvennyolcas bandának, sôt ez igazából nem is az. Akkor a banda már nem is volt. Akkor már elment az eszük. Volt, aki elitta, volt, akinek csak úgy elment magától. Viszont az utolsó pillanatban úgy döntöttem, hogy ha már megvan az a lehetôség, hogy lemezt vegyünk fel, akkor megcsináljuk. Legalább a nóták meglegyenek, amiket persze nem így játszott igazából a Beatrice, de körülbelül ilyenek a nóták.

38  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

LG: Annak, aki akkoriban nem élt, vagy legalábbis még nem volt lehetôsége figyelni a lemezipart, érdemes lenne elmondani, hogy milyenek voltak akkor a viszonyok. NF: Ez a lemez tulajdonképpen az elsô magánkiadású album volt Magyarországon, ami komolyabb zenekartól megjelenik. 1988-ban itt még javában mûködött a pártállam, de azt már nem tudta megakadályozni, hogy a magánkiadás összejöjjön. Ma is megvan a nehézsége a lemezkiadásnak, de ma már bárki bármit megtalál az interneten. Egy zenésznek ez nem túl nagy öröm. Akkoriban azonban szintén csak szimbolikus volt egy magánkiadású lemez, hiszen a terjesztés az állam kezében volt. Kisipari eszközökkel lehetett terjeszteni. Reklámra nem volt pénzünk, a nagy hanglemezboltokba nem került be, vagy csak valahova a polc hátuljába. Kínszenvedés volt, de mi boldogok voltunk, hogy kiadtuk. Megmutattuk, hogy lehet ilyet. LG: A CD általad írt fülszövege kissé keserû. NF: Az újrakiadás kapcsán eszembe jutott, ami akkor történt. Nem ilyen lemeznek kellett volna megjelennie. Ha visszahallgatsz egy papírgyári koncertrôl született pocsék hangminôségû felvételt, hallani fogod, hogy nagyon jó a zenekar. Felszabadult szabadságot érzel. Abból a torz valamibôl is lejön, hogy valaki üvöltözik, stenkeli a népet, és ugyanaz az energia vis�szajön a közönségtôl. Ehhez képest bevonultunk egy stúdióba, és steril

körülmények között felénekeltük, ahogy tudtuk. Ez nem keserûség, sajnos ez a valóság. Lehet, hogy nagyképûnek hangzik, de a világ élvonalába tartozott akkor a Beatrice. Kurva sokat próbáltunk, nagyon keveset játszottunk, de azok a bu­lik frenetikusak voltak. Ez a punk ôskora volt. És a punknak a mûvészeti vonulata. Sokan azt gondolják, hogy a punk az a trash, a trágya, pedig ez nem igaz. Az egy szellemi áramlat volt. Aztán persze a politika megette az egészet. Jobbról a skinheadek, balról az autonómok vagy hogy is hívják ôket. Szétesett, de régen ez legalább egy egységes dolog volt. Mi tulajdonképpen ugyanazokról énekeltünk, mint a Sex Pistols, de sokkal finomabban, mert mi az életünkkel játszottunk, ôk meg legfeljebb egy kis pénzzel. Ezért sikerül kicsit talán kesernyésre visszaemlékeznem erre az idôszakra. Aztán persze bementünk egy stúdióba, a dobosunk otthagyott minket, kisegítôvel kellett feljátszani. Barile Pasquale segített nekünk, aki azóta a Hit Gyülekezetében van. Nehéz ezek után azt mondani, hogy ez a lemez sikerült. Miklóska (Miklóska Lajos, ritmusgitár – a szerk.) is rosszabb volt, mint ’78-ban. Akkor még volt tûz, azt mondtuk, hogy meg kell támadni a rendszert. Ma is van olyan rendszer, amit támadni kell, csak azt már nem mi csináljuk. LG: Ha mai füllel hallgatnád a ’78-as Beatricét, mit mondanál nekik? NF: Az a zenekar az akkor fiataloknak, a marginális értelmiségnek, és nekünk azt jelentette, hogy a világ megváltoztatható, vannak eszközök hozzá. Lehet hívni mûvészetnek, punknak,

rocknrollnak, vagy aminek akarod. Kiderült, hogy ki lehet állni, és megkérdôjelezheted az egész világot. Én ott váltam emberré, ott tanultam meg az életet. Akkor sok intézetis járt a koncertjeinkre. Azoknak a gyerekeknek, akik akkor csöveztek, képzeld el, igazuk volt, hogy csöveztek. Nem a társadalomnak volt igaza. Jobban járt a híd alatt. Ha visszamegy az intézetbe, egy tanárral találja szembe magát, egy olyan ôskövület barommal, aki tönkre fogja tenni. Mi azt éreztük, hogy kutya kötelességünk kiállni mellettük. Az értelmiség a mi példánkon tanulta meg, hogy ezt lehet. Szerintem a Bizottság is tôlünk vette a bátorságot. Ezt még soha nem mondtam ki, de szerintem így van. LG: Mit jelentenek azok a szövegek ma? NF: A világnak az a totális tagadása, ami azokban van, a mai napig jelent valamit. Számomra is, aki konszolidálódtam ebben a világban. Tudomásul veszem, hogy a nagy többség ezt akarja. Akkor én milyen jogon mondom, hogy ezek hülyék.

Sokan azt gondolják, hogy a punk az a trash, a trágya, pedig ez nem igaz. Az egy szellemi áramlat volt. Jogodban áll hülyének lenni. Szerintem egy nagy fasz vagy, de megteheted. Hiszen nem ezért küzdöttünk? Mindenki olyan hülye legyen, amilyen akar. Annyira illeszkedjél bele a világba, hogy ne zavarj másokat. Egy kicsit azért lehet nógatni az embereket, de ne legyél a terhére, mert akkor kinyírnak. Megcsinálhatod a punk öngyilkosságát, mint Sid Vicious, de nem lenne sok értelme. Ez a tagadás dolog persze az X-Faktorra nem vonatkozik, mert azt nagyon szeretem. LG: Mit szeretsz benne? NF: Azt, hogy emberekkel foglalkozunk, és emberi sorsokat próbálunk jobb irányba terelni. Például azzal is, ha valakinek azt mondod, hogy ne énekelj másoknak. Megteheted, mert énekelni kurva jó dolog, de ne hallja más. Ezt sokan cinikusnak gondolják, pedig szerintem nem az. A lelkedet táplálhatja az is, ha magad énekelsz. LG: Annak idején a tehetséget kutatni kellett, ma pedig szinte az emberek elé tol­ ja egy ilyen mûsor, hogy még van tehetség. NF: Ezt nem így gondolom. A tehetségkutatásra igény van. El is mondom, miért. A nagy generáció fele nem is tud semmit. Nem tanult meg énekelni, gitározni. Ma abból él, hogy ô a nagy generáció. Jött egy Ki mit tud?, elôkerült egy-két sztár. Ha belegondolsz, a nyolcvanas

években alig akartak elôkerülni tehetséges zenekarok. Az öregek rátelepedtek erre a mûfajra. Ma pedig már ezt nem lehet megtenni. Ma már öregnek számít egy tízéves zenekar is. Ha jönnek az új sztárok, annál több épül le. LG: Nem kellenének a jó énekesek mellé jó dalok is? NF: Ez persze még messzebbre vezet. Picit ugyanazt érzem, mint harminc-negyven évvel ezelôtt. Rátelepszik a mûfajra néhány kicsit tehetséges, kicsit tehetségtelen ember, akik csinálják. Jól-rosszul. De szerintem igazából nem velük van a baj. Szerintem a rádióval van a baj. Nem tudod megtalálni, hogy mi kell nekik. Azt sem tudod, ki dönt róla. Talán annak is köszönhetô, hogy kevés a zenei szerkesztôk száma, akik meghatározzák a zenei tudatot. Ez azért veszélyes, mert egy korosztály ezen nevelkedik. LG: Visszatérve a lemezre. Lesz koncert is? NF: A Pecsa Caféban lesz. Lesz elôtte beszélgetés is, meg játszunk pár számot is. Ebbôl nagy bevétel nem lesz, a saját szakállunkra csináljuk. Ha lesznek százan, akkor legalább ötezer forintot osztunk fejenként. Játszani kell. Az ember vagy szereti ezt csinálni, vagy nem. n INTERJÚ: DANKÓ JÁNOS //FOTÓ: NAGYILLÉS SZILÁRD

39

kritika

Retróban utazik, és milyen jól teszi!

MEGADETH Th1rt3en Roadrunner

A Metallicában az a legjobb, hogy Dave Mustaine-t megszopatták annak idején, ô meg dühbôl alapított egy másik zenekart, ami ugyan soha nem tudott a sokkal jobban menedzselt és futtatott kvázi tesó árnyékából kilépni, mégis nagyszerû albumokat tolt ki évrôl évre. Már az elsô, Killing Is My Business is jó volt, de a Peace Sells, a So Far, So Good és a Rust in Peace mindenkit meggyôzött arról, hogy a thrash metál nemcsak a Master of Puppetsrôl szól, és van élet úgy is egy zenekarban, hogy az énekesérôl azt állítani, hogy van hangja, nagy botorság lenne. Mustaine és zenekara a kilencvenes években ért a csúcsra, a Rust in Peace, a Countdown to Extinction és a Youthanasia zseniális albumok, és még a Cryptic Writings is jó volt – kár, hogy a zenekarvezetô drog- és alkoholfüggôsége és a rockzenében fújkáló új szelek miatt a kétezres évekbôl csak nótákra lehet emlékezni, egész albumokra már csak nehezen, bár az Endgame egész pofás lett. 2010-ben Mustaine mellé visszatért a kis Dave, a bôgôs Ellefson, és valami megint megindult a zenekar körül, ennek folyományaként jelent meg a Th1rt3en címû új album, ami néhol a kilencvenes, néhol pedig még a nyolcvanas évek diadalmas éveit is felidézi a hallgatóban. A dalok ismét olyan szerkezetûek, mint a korábbi sikerek voltak, a szólók fantáziadúsak és érdekesek, Mustaine hangját meg mintha kicsivel mélyebbre vették volna, ami nagyon jót tett az album hangzásának. Az, hogy a hallgatóban feljönnek a régi szép emlékek, persze nem a véletlennek köszönhetô. A zenekar a Roadrunnernek még lógott egy albummal, és ahelyett, hogy csak friss szerzeményeket toltak volna fel a korongra (már aki CD-n veszi a muzsikát manapság), számos darabot a múltból rángattak elô – ehhez az is hozzátartozik, hogy a kiadó és a zenekar között az utóbbi idôben eléggé elmérgesedett a viszony.

40  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

Ilyen a  Millennium of the Blind, ami még 1991-ben született, de az aranykorban egy albumra sem fért fel – pedig nem rossz nóta, csak egy kicsit hosszú. A  Black Swan  a  Youthanasia  és a United Abominations címû lemezeken már megjelent bónusz trackként, most egy kicsit megpiszkálták, de pont olyan jó, mint korábban volt, tempós, headbangelhetô metálhimnusz. A Deadly Nightsade riffjeit is a kilencvenes években írta a zenekar, úgy is szól, a refrénje pedig lefekvés elôtt nem javallott, bár a basszuskiállás utána nagyon pöpec. A New World Order még 1991-ben született, a Never Dead pedig egy videójáték zenéjeként volt ismert, szóval van itt a múltból elôkapott cucc bôven. Ha ez alapján valaki azt hinné, hogy a lemez rossz, nagyon téved. A szövegek a szokásos politikai vonalat sem mellôzve igenis aktuálisak, a hangzással semmi baj nincs, nekem a dobos Shawn Drover személye a kakukktojás, Nick Menza vagy Jimmy DeGrasso játékát sokkal jobban szeretem és a zenéhez is jobban illene, de legyen ez az én bajom. A rajongók úgyis megveszik maguknak, ôket nem kell kapacitálni, akik viszont még csak most ismerkednek a rockzenével, nyugodtan vágjanak bele, nem bánják meg. n //SIXX

profil

INterjú

A magyarok és az Achtung Baby Megkérdeztünk néhány magyar zenészt, kinek mit jelent, mit jelentett ez az al­ bum, 20 éve vagy épp most. 5 zenész, 5 válasz.

|

|

Húszéves az Achtung Baby Hogy mi a fene történt a U2 kollektív tudatában 1987 – és a világ legázolását hozó Joshua Tree – után, ami aztán rávezetett az 1991. november 19-i dátumra, annak vizsgálatára egész elméleti szakosztályokat lehetne felhúzni újságírókból, zenebolondokból és muzikális taxisofôrökbôl. Valami mindenesetre történt. A mondott albumtól az Achtung Babyig vezetô út valami olyasmi, mint amikor egy profi bokszoló a súlycsoportjában begyûjti a világbajnoki övet, aztán jó dolgában nem tud mit csinálni, leadja az övet, súlycsoportot vált, húzza-vonja a szervezetét, fogyaszt vagy hízik, méregtelenít, minden addigi szenvedést megszoroz öttel (még egyszer: csak a passzió kedvéért), és ügyesen kihasználva a választott, új súlycsoportban lévô zavart és interregnumot: föláll a másik trónra is. Méghozzá sokkal szebb játékkal, mint amit valaha láttak tôle. A két lemez közti Rattle and Hum (1988) még amolyan megosztott pontozásos gyôzelem, csikorognak az ízületek, a dolog nyögvenyelôs, és csak kevesen hiszik, hogy lesz még itt meglepetés. A U2 ’91-ben valami olyan lecsóba csapott, ami legjobb esetben is a szomszéd asztalhoz hoztak eredetileg, de megkockáztatom azt is, hogy nem létezett elôtte. Nemhogy változtattak a nyerô csapaton, de a csatáron és a csapatkapitányon kívül mindenkit szélnek eresztettek. Megmaradt Bono hangja és (egyre nagyobb) arca, valamint The Edge gitárjáréka – viszont mindkettô idomult az új világhoz. Olyan ez az egész, amire akkor könnyen rámondtuk, hogy „behozták az elektrót”. Hiszen más volt, új volt, olyan, amit addig nem hallottunk, és akkor könnyen dobtuk rá minden újra, hogy elektró. Sôt, pfuj: technó. Hát pedig rohadtul nem hoztak be semmi elektrót, az majd a ’97-es Pop zenéje lesz. Csak egyszerûen megnézték, milyen, eddig ismeretlen hangokat lehet kiszedni az addig használt dolgokból: alkotórészeire lett bontva minden, dalok, énekhang, gitárjáték, dob, csörgô és vuvuzela – majd újra összerakták ôket, máshogy. A U2 ugyanaz lett – és mégis más. Mint amikor a manók reggelre lefestik a várost, minden színt tök ugyanolyanra, amilyen elôtte volt. Zaklatottabb, karcosabb, frissebb, lehangoltabb, idegesítôbb, máshogy monumentális – ilyen lett az évszázad popzenei záróköve. A U2 és a mainstream rock sorsa abban a pillanatban egylényegû volt.

42  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

És ami a gyôzelemhez kell: a most már poptörténeti szinten emlegetett berlini éjszakákon azt is szépen megtervezték, hogy kell egy sláger ezeknek, kell egy sláger azoknak, kapja meg mindenki, amit akar. Így hát megszületett az öngyújtógyilkos One, az imidzs-csináló Fly, még a kevésbé instant slágernek tûnô Mysterious Ways is szétgyalulta az MTV-t adó tévék pixeleit. Minden sikerült tizenkét számon és egy albumon belül. És ezzel egy karrieren belül is. A U2 aztán már sose tudta úgy „tematizálni a közbeszédet”, mint az Achtung Baby idején. A késôbbi Zooropa és az azt kísérô megaturné már jórészt Bono bohóckodásáról szólt, zenei innovációval pedig utoljára 1997-ben kacérkodtak (felemás sikerrel). Aztán feladták – a két­ezres évek U2-jának már elég a pénz. Pedig az Achtung Baby pont arra példa, hogy lehet egyszerre valag pénzt keresni, állandó témát adni és közben valami roppant fontos és meghatározó dolgot csinálni. Igen, lehet, hogy csak történelmi pillanatokban. n

|

|

//SZÁLINGER BALÁZS

|

Ponikló Imre (Amber Smith, poster boys) Akkoriban még teljesen máshogy jelentek meg zenék, más volt egy-egy klip hatása, mint manapság, nem volt internet, csak MTV, hatalmas vélemény- és nézetformáló hatással.  Az AB elôtt nekem részben bejött a U2. A nôvérem elég sokat hallgatta a Joshua Treet otthon, és pár dal tetszett, meg a Rattle and Humról is, de az utolsó publikus videó a U2-ról (tudtommal) akkor egy koncertklip volt, amin a Pride-ot nyomták izzadtan, bôrmellényben, westerncsizmában, heroikusan, tömegénekeltetés, minden, és ez eléggé megtestesítette mindazt, amiért utálni szokás ôket. Aztán talán két évre rá kijött a The Fly klipje, amitôl mai napig libabôrös vagyok. Elôször nem is tudtam hová helyezni az egészet. Mi ez? A szerkók, a hangzás, az egész centire pontosan kitalált Zoo TV imidzs. A mostani huszonévesek valószínûleg nem érzik át, ez akkoriban mit is jelenthetett. Nem volt ekkora átjárás a mainstream és alternatív közt. Teljesen cikibôl menôvé vált a zenekar. Aztán persze megvettem a lemezt, ami iszonyú jól szól és tele van remek számokkal. Bár a Zooropa és a Pop még remek és invenciózus albumok voltak, nem vagyok egy hatalmas U2-rajongó, de az Achtung Baby miatt bármikor a védelmükre kelek, mert szerintem a Beatlest leszámítva nem volt még ekkora zenekar, ami mindent kockáztatva ennyire képes legyen újraértelmezni magát.  Frenk (hiperkarma) Az Achtung Baby a U2 magasan legjobb lemeze. Berlinben vették fel, azzal a Brian Enóval, akivel David Bowie is dolgozott. Újszerûen hatott akkor, hogy gépeket is kevertek a rockzenébe. A One és az egész lemez szíven ütött, amikor meghallgattam, pedig nem vagyok nagy rajongója a zenekarnak.  Kôváry Zoltán (The Trousers)  Szinte hihetetlen, hogy a U2 alakulása után tizenöt évvel, hetedik lemezeként jelentette meg az Achtung Babyt. A kreatív potenciál fokozatos kibontakoztatása és a mûvészi fejlôdés ilyen formája ma már szinte lehetetlennek tûnik. Ugyanakkor a U2 nagyságát mutatja, hogy miközben a Joshua Treevel szinte mindent elértek, amit csak zenekar elérhet, képesek voltak és mertek változtatni, elhagyva a jól bevált recepteket. A nyolcvanas évekbeli cuccaikért nem voltam túlságosan oda, a With or Without You és társai számomra túlságosan érzelgôsek voltak. A Rattle and Hum rock and rolljai már valamivel közelebb álltak hozzám, azt a mûfajt viszont az amerikaiak, mint például John Mellencamp, sokkal jobban csinálták. És akkor jött az Achtung Baby, amiben Bonóék nagyon jó érzékkel integrálták a Happy Mondays-féle baggy stílusjegyeit, és fazonban is elég rendesen odatették magukat, elhagyva a Bon Jovis bôrmellényt, és végre Edge is lecserélte Les Paulra a Stratocasterét. Elôször egyébként zeneileg nem annyira értettem, mirôl is szól ez az egész, mivel akkoriban én a Black Crowesra és a The Cultra izgultam leginkább. Szerencsére azonban azokban az években hosszabb kifutása volt a lemezeknek, és a Happy Mondays, a Primal Scream és a Soup Dragons akkori számainak kontextusában aztán értelmezhetôvé vált az új U2 is. Fôként a rockosabb nótákat, a The Flyt, az Even Better Than the Real Thinget és a Mysterious Wayst szerettem meg. A The Flyban egyébként szerintem Bono eléggé Michael Hutchence-esen (INXS) nyomja az éneket, aki annak az idôszaknak az egyik legjobb férfi énekese volt, Edge telivér akkordjai (a The Fly mellett például a Zoo Station elején) pedig a korábbi cincogó, vékony gitártémákhoz képest kifejezetten tökösek. Ez a lemez tûnik pályafutásuk mûvészi csúcspontjának. Papp SzabI (Supernem)  Mindig is bírtam a U2 muzsikáját, és rajongásom irántuk egyértelmûen az Achtung Babynek köszönhetô. A döbbenetesen jó megjelenésükkel együtt annyira merész hangzásvilágba mentek el az elôzô lemezeikhez képest, hogy az földbe döngölt mindenkit. Ôk lettek a kilencvenes évek Doorsa: új zenét, és stílust adtak a világnak. Mindegyik dalt imádom, annak meg különösen örülök, hogy átélhettem ennek a csodás lemeznek a megjelenését és a sikerét.  Varga Zsuzsa  1991-ben internet vagy valamirevaló rádió nélkül egyedüli boldogságom az MTV volt. Ott láttam elôször a U2 Mysterious Ways klipjét is. Lett pár kedvencem az Achtung Babyrôl, de számomra ez az album csak elôzménye a legkedvesebb U2-lemezemnek, a Zooropanak. Nekem ez volt a U2 legjobb idôszaka; az elektronikával való kísérletezés, a durva gitárok és táncos dobok összeboronálása, a beteg krüttyögések, effektek pedig különösen bejöttek. Azóta sok dolog történt, például Bono a hírnév, az esôerdôk, a lovagi cím vagy a pénz hatására sajnos egy idegesítô pali lett. De ettôl még vitathatatlanul menô szám a The Fly vagy az Even Better Than the Real Thing. A One-ról meg majd beszél más. n

43

kritika

A nagyanyáinkat sem zavarja COLDPLAY MYLO XYLOTO

nem lehet nem közösen énekelni, a Rihanna vendégeskedésével készült Princess of China, vagy a teljesen r&b-s alapot kapott Up In Flames, vagy a minden elemében a korai U2-t idézô Charlie Brown.

Parlophone

A Coldplay szinte feltûnés nélkül vált az internetfüggô kamaszok kedvenc zenekarából a világ egyik legnépszerûbb attrakciójává. Ez két elemben feltûnô: az egyik, hogy bárhova mennek, stadionokat töltenek meg, a másik pedig a zene, ami az évek során egyre gátlástalanabbul épít arra, hogy jól meghatódjanak az emberek, akik megtöltik a stadiont. A U2 útjára lépés abban is megmutatkozik, hogy Christ Martin lassan tényleg akkora idegesítô fasz lesz, mint Bono, de ha ettôl eltekintünk, csak pozitív dolgokat hoz, mert egyszerûen ez áll igazán jól a Coldplaynek, és ha hajlandók vagyunk elfogadni a személyeskedôs vonal hiányát, akkor kiderül, hogy a Mylo Xyloto az eddigi legjobb lemezük. Ettôl még nem lesz klasszikus ez sem persze, de ne is ezt várjuk el attól a zenekartól, ami még a nagyszüleinket sem zavarja. A Coldplay legjobb lemeze azt jelenti, hogy nincs rajta különösebben rossz dal, és minden eddiginél több kifejezetten jó momentum szerepel. Ezek közé tartozik a klipes Paradise, aminek középtempós zongorázgatására egyszerûen

44  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

Sokaknak vágya, hogy belerúgjon egy nagyot a Coldplaybe, amire minden okot meg is adnak. A lehetô legközéputasabb hangzás, kiszámítható manírok, arcbamászó drámázás és persze a körülöttük kialakult, leginkább a britektôl eredô felhajtás, amit nagyon nehéz hova tenni, mert annyira soha nem tûnt jónak a zenekar. Ennek fényében különösen idegesítô, hogy a maga által választott hangzásban soha nem tudtak akkorát hibázni, amire már rá lehet ugrani, sôt, lemezrôl lemezre igazolják, hogy miért is ôk a világ egyik legnépszerûbb zenekara. Véletlenül sem azért, mert jobbak lennének akár egy Arcade Fire-nél, de csak ôk tudnak annyira ártalmatlanok maradni, amitôl egy harmincas középvezetô is éppoly örömmel hallgatja lemezeiket, mint egy átlagos magyar bölcsészhallgató. Ezért nem lesz persze a Coldplay soha a zenebuzik elsô számú kedvence sem, de szerintem ôk pont leszarják ezt, miközben már a sokadik monumentális telt házas koncerten kápráztatják el a saját közönségüket. Ôk nem okoskodnak annyit zenérôl, de legalább van pénzük kifizetni a belépôt. n //FEKÔ ÁDÁM // FOTÓ: SARAH LEE

KRITIKA program

kritika profil

Lo-Fi Stereo szerzôi

Florence + The Machine Ceremonials Island

Noel Gallagher’s High Flying Birds Noel Gallagher’s High Flying Birds

Az egy lemezt megért Mizantrop romjaiból született Lo-Fi Stereo kissé talán fáziskésésben van, hiszen akkor sikerült egy White Stripesra nagyban hasonlító bemutatkozó lemezt összehozni, amikor már fel is oszlott a példakép. A kéttagú zenekar két részre osztotta ingyenesen letölthetô bemutatkozását (http://www.lofistereo. com/ ). Az Oomph Bang Ksssssh rész a súlyosabb, dögösebb részeket tartalmazza, amik ha ôszinték akarunk lenni azért, akkor jobban hasonlítanak a Black Keysre, vagy messzebbrôl a Led Zeppelinre, mint Jack White-ékra, az Uh Oh Ah pedig a lazább felfogású akusztikus dalok gyûjteménye, némileg az amerikai neofolk mezônyre hajazva. A Lo-Fi Stereo ezzel is jelzi, hogy ôk már teljesen lemondtak a lemezformátumról, hiszen a két szétválasztott hangulat összesen nagyjából 45 perc. Ennek megvannak az elônyei, de nekem mégis hiányzik, hogy ne csak egymás után legyenek csapva a dalok, hangulatonként szeparálva, hanem legyen íve is az anyagnak. Ezzel a módszerrel ez soha nem jöhet össze, igaz ez nem is volt cél. //fá

Az Angliában két éve debütált, Florence Welch köré épülô zenekar elôtt a kritika és a közönség is egyaránt leborult, az elôbbi véget nem érô méltatás, az utóbbi pedig elszánt lemezvásárlás formájában. A relatíve hamar érkezô második lemezen annak ellenére nem érzôdik sem a nyomás, sem a sietség, hogy az elsô album kislemezeit túlszárnyalni komoly kihívásnak ígérkezett. A Gaga-korszakban excentrikusnak alig nevezhetô, de példamutató stílusérzékkel megáldott Florence nemhogy veszi a kanyart, de egyenesen az év egyik legnagyobb dobását hozza a Ceremonialsszal, ahol a fô irány a monumentalitás. A dalok rögtön hatnak, az ének a lemez egészén keresztül leköti a figyelmet – ezen sokat segít az átgondolt és mindenhol tökéletes háttérvokál –, akárcsak a poposan könnyû, de emberi hangszerelés, ami rengeteget tesz hozzá a számokhoz. Ha a grandizóus érzelmi túlfûtöttség mellett egy fokkal több színt tartalmazna, a Ceremonials tulajdonképp tökéletes lenne. //Eron Mezza

Sour Mash

Pangea Living Dummy

Zola Jesus Conatus

Amikor 2009-ben visszafogott csinnadrattával a Gallagher tesók egyelôre utoljára egymásnak mentek, és bejelentették az Oasis nevû minden bizonnyal korszakalkotó együttes végét, nem túlzás azt mondani, hogy a világot ez már relatíve hidegen hagyta. Fôleg, mert mint ahogyan az ilyen esetekben lenni szokott, számítani lehetett rá, hogy nem teszik le a lantot, a sajtójelenlétük pedig megmarad pofátlannak, csak az új szituációban most a Blur és a Radiohead mellett például egymás szólópróbálkozásaival is kötözködhetnek. Liam aztán a fél éve megjelent Beady Eye-jal még a brit listán is csak a harmadik helyig jutott, közben pedig bôszen hangoztatta, hogy Noel meg Oasis-dalokat nyúlt le a saját szólóanyagához. Most, hogy itt a High Flying Birds, mindez nem is tûnik elképzelhetetlennek: a lemez sokkal inkább hangzik Oasis-egyvelegnek, mint bármelyik Oasis-sorlemez. Noel esetében nem nagy meglepetés, hogy ingujjból ránt elô rögtön ható együtténeklôs refréneket és olyan dalszövegeket, amikkel könnyû azonosulni. Így az anyag roskadozik a potenciális slágerektôl, ha egyáltalán van, akit egy ilyen britpop stílusgyakorlat még érdekel. //Eron Mezza

Burger Records

Sacred Bones

46  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

2011-ben már igazán nagy dolgoknak kell történnie ahhoz, hogy érdekesnek tûnjön egy lo-fi hangzású lemez. A túlvezérelt gitárok, a szándékosan tompa hangzás és a professzionális amatörizmus az elmúlt két-három évben még szinte garantáltan érdekesnek számítottak, mostanában azonban leginkább arra próbálják használni a zenekarok ezeket az eszközöket, hogy elfedjék velük a jó dalok hiányát. Mit tud ebben a környezetben felmutatni vajon a kaliforniai Pangea, ami annyira megfelel minden stílusbeli elvárásnak, hogy még kazettát is kiadott? Gyorsan le is lövöm a választ: egy csokor jó dalt. A harminchárom perces Living Dummy pontosan annyira elég, hogy az ember ne veszítse el a minôségi táncolható gitárpopba vetett hitét. Megvan a kellôképp punkos attitûd, nem is akarják túlzottan elhúzni a lemezt, és úgy általában véve érzôdik a produkción, hogy nem gondolják túlságosan komolyan a dolgokat. Ennyi már bôven elég ezekben a vészterhes idôkben. //fá

Warner Bros.

Zola Jesus tavaly a Stridulum EP-vel hirtelen egy osztállyal feljebb került. Az addig szûk kör kiskedvencének számító Nika Roza Danilova hirtelen olyan nevek mellett tûnhetett fel, mint Beck, legutóbb pedig az M83 egy dalában vendégeskedett. Az orosz származású, nagyon karakteres hanggal rendelkezô énekesnô azon zenészek közé tartozik, akik tényleg a vokális adottságaik miatt jutottak messzire, ugyanis a zenei alapjai annyira minimalisták voltak, hogy csak kiegészítônek számítottak az ének mellett. Mindenestre eddig mûködött ez a recept, bár nem volt garantált, hogy túl sokáig lehet ezt húzni. Érezhette ezt Zola Jesus is, ugyanis a Conatuson véget is vetett a tendenciának, és minden eddiginél több könnyedén megfogható dalt írt. Ez magával hozhatja az eddigi rajongók fanyalgását is, hiszen egy jellegzetességet vesztett el ezzel az énekesnô, de ha ettôl eltekintünk, akkor egy csúcsprodukció kerül elénk, nagyon ügyes produceri munkával, szomorú, de picsogásba véletlenül sem átcsapó popdalokkal, amik bô kézzel merítenek a kilencvenes évek trip hopjából, és épp eleget a szintipop klasszikusaiból. Ha jókor talál ránk a Conatus, akár katartikus is lehet. //fá

Hó Márton és a Jégkorszak Dalok a fürdôszobából

Rihanna Talk That Talk

Szerzôi

Def Jam

Hó Márton eredetileg egyszemélyes hobbizenésznek indult. Amikor 2009-ben kirakta a netre dalait, amiket állítása szerint a fürdôszobájában írt, valószínûleg még ô sem sejtette, hogy hamarosan egy teljes zenekara is lesz melléjük. Az ilyen barkácsprojekteknél azonban vigyázni kell, hiszen a zenekarnak érdemes munkát is adni, ha már ott vannak, viszont a dalok áthangszerelése magában hordozza a veszélyt, hogy elveszti azt a gyermeki bájt, amit az egyszerûbb verzió tartalmazott. A Jégkorszak szerencsére sikeresen vette ezt az akadályt, a Dalok a fürdôszobából pedig egy tudatos, de kellôen naiv produkció lett, tíz ügyesen meghangszerelt dallal, Márton egészen magával ragadó egyéniségével, kérdéses értelmû, de jól szóló szövegekkel, és ami a legfontosabb: a magyar alter szinte minden jellemzôjének hiányával. Valahogy így kell értelmiségi gitárpopot írni, kedves Lovasi-epigonok! (A lemez letölthetô a http://jegkorszak.bandcamp.com/ oldalról) //fá

R.E.M. Part Lies, Part Heart, Part Truth, Part Garbage 1982-2011

Rihannak ijesztôen szorgalmas: 2005 óta a Talk That Talk a hatodik lemeze, ami annak fényében különösen nagy tett, hogy még mindig csak huszonhárom éves. Az idei alkotása annyira gyorsan jött, hogy még az elôzô lemezének (Loud) minket is érintô turnéja még tart a megjelenés idejében. Valahol igaza is van a barbadosi énekesnônek, hiszen így legalább minden anyaga képes tartani a hallgatható hosszt, ami egy abszolút mainstream poplemez esetében nagy elôny. A Talk That Talk harminchét perce egyébként minden egyéb stíluskövetelményt teljesít. Mostanra kijelenthetjük, vége a Rated R-en bemutatott bántalmazott nô imidzsnek, és egy dögös, karakán és hasonló jelzôkkel ellátható Rihannát kaptunk, aki csak annyit változik, amennyit körülötte a popzene: tetten érhetô itt a LFMAO által csúcsra járatott party rock és Calvin Harris szereplése sem véletlen. A Talk That Talk két meglepetést tartalmaz: az egyik a a Drunk On Love-on felhasznált xx-hangminta, a másik pedig, hogy az elsô hallgatás után úgy éreztem, érdemes akár többször is megismételni ezt! //fá

Kevés szomorúbb dolog történt a zeneiparban, mint az R.E.M. 31 éves folyamatos mûködést követô feloszlása. A zenekar távoztával ismét elvesztettünk egy még létezô legendát, a popzenével újonnan ismerkedôk pedig már máshogy fogják hallgatni, valahogy úgy, ahogy mi tesszük a Smithsszel: a történelem részeként. A Part Lies, Part Heart, Part Truth, Part Garbage 1982-2011 valószínûleg az utolsó zenekar felügyeletével készült R.E.M.-kiadvány, aminek két CD-jén pályafutásuk legnagyobb sikerdalai kapnak helyet, plusz három, az idén megjelent Collapse Into Nowról lemaradt szerzemény. A válogatás a lehetô legpontosabb képet adja az R.E.M.-rôl, hiszen tökéletesen nyomon lehet követni, miként vált a világ egyik elsô számú független rockzenekarából a világ egyik elsô számú mainstream rockzenekara, a karrier vége felére datálható kisebb hullámvölgyeket leszámítva végig magas színvonalon. Mivel még az említett hullámvölgyekben is sikerült pár slágert kiizzadni, ezért a két és fél órás kiadvány korábban is hallható harminchét dalába egyszerûen lehetetlen belekötni. Az ajándékba kapott három szám, az anyag végén helyet kapó A Month Of Saturdays – We All Go Back Where We Belong – Hallelujah trió pedig épp a funkciónak megfelelô: egyik sem kapna itt helyet, ha nem elköszönésrôl lenne szó, viszont mivel valószínûleg többé nem hallunk új R.E.M.dalt, ezért felértékelôdnek, és a We All Go Back Where We Belong hirtelen minden idôk legszebb búcsújává változik. //fá

47

program KRITIKA

Real Estate Days Domino

Future Islands On The Water Thrill Jockey Baltimore levegôjében egészen biztosan van valami bágyasztó, elvégre nemcsak az álmodozó Beach House, hanem a visszafogott elektronika felôl érkezô Future Islands is a rákvárosból származik. A csúnyácska férfiak alkotta trió zenéjének éppúgy szerves része a sóvárgás, mint a Beach House esetében. Harmadik lemezük karizmáját is a szintipop érzelmekben gazdag, sokszor szándékosan túlcsorduló, mégsem giccses megközelítése adja. A lassú, gyenge sodrású album zsenialitása elsôsorban a vis�szafogottságában rejlik: bármilyen hangerôn hallgatjuk, soha nem tûnik hangosnak, akárcsak egy Nick Drake-lemez. A frontember, Samuel Herring énekén tisztán hallatszik, hogy csakis egy érett, pocakos férfi lehet a tulajdonosa; hanghordozásában és manírjaiban egyaránt szívszaggatóan szép. A bizalmasan intim lemez emellett szívesen épít a csendre: leheletfinom fokozatossággal indul a semmibôl, majd halkul el többször is, hogy aztán végül a hallottakat keretbe foglalva némuljon el. Az On The Water az egyik legkiválóbb aláfestése lehet az otthon töltött péntek és szombat estéknek, amikor az összes haver lerészegedve bulizik valahol, mialatt mi épp magányosan szomorkodunk a szelíden megvilágított hálószobánk félhomályában. //kovács.m.dávid

48  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

Hiába készítette el az Arcade Fire a tavalyi év egyik legjobb lemezét, a Suburbst, van, aki még a kanadaiaknál is otthonosabban mozog a kertvárosok világában. A jelenleg Brooklynban mûködô Real Estate tagjai hamisítatlan elôvárosi környezetben, Ridgewoodban töltötték kamaszéveiket, tehát a jó levegôvel együtt szippantották magukba azt a kiegyensúlyozott nyugalmat, amely a dalaikból köszön vissza. Matthew Mondanil, a zenekar gitárosa, a Ducktails nevû projektjével is szép sikereket ér el, Alex Bleeker basszusgitáros pedig a Freaks nevû csapattal együttmûködve gyûjt rajongókat többnyire hipszter körökben. A zenekar második nagylemeze, a Days a debütálás méltó folytatása. Az album dalai dúdolhatóak, végre a popból táplálkoznak, és az elsô koronghoz képest kevésbé közvetlenül élik meg a gondtalan nyári nappalokat, sokkal inkább az ôszbôl tekintenek vissza rájuk, méghozzá valami végtelenül jólesô nosztalgiával. Ez persze nem lehet véletlen, hisz a külsôségeiben abszolút uncool csapat együtt turnézott többek között a Deerhunterrel is. Csupán a címadó Days monotonitása adhat okot némi fanyalgásra. // kovács.m.dávid

Atlas Sound Parallax 4AD A nyughatatlan Bradford Cox – a Deerhunter nevû zenekarával való munkái mellett – harmadik lemezét adta ki az Atlas Sound névre keresztelt szólóprojektjével. A Parallax kapcsán néhány elhamarkodott újságírói vélemény annak adott hangot, hogy Cox egyenesen az év lemezét készítette el. Az ilyen nyegle kijelentéseket persze nem érdemes komolyan venni, de tény, hogy a legfrissebb ASkiadvány valóban az idei – zenei termését tekintve kimondottan gyenge – év egyik üdítô és értékes darabja. A Marfan-szindrómával született zenei félzseni talán az eddigi legegészségtelenebb lemezét készítette el. Az egyébként is hideg, szürke és cseppfolyós légkört teremtô Cox úgy nyöszörgi végig a lemezt, mintha bôrét soha életében nem érte volna napfény, lábát pedig egyszer sem tette volna ki az ôt fogva tartó pincébôl. A címadó dalt például sokadjára hallgatva is bôszen izgulhatunk azon, hogy a zenész vajon kibírja-e a szám végéig, vagy elejti a gitárját és leesik a székrôl. Az erôtlenek és a gyengélkedôk sanyarúsága köszön vissza a lemez majd’ minden hangjában és háttérzörejében. 2011 egyik legtökéletesebb popdala pedig minden kétséget kizáróan a Mona Lisa lesz. //kovács.m.dávid

Alba Hyseni Inner Mission Chameleon Elôször is, el se lehet hinni ezt az elképesztô alt-hangot, ami a tizenöt éve hazánkban élô Albából jön! Ehhez képest szinte természetesnek tûnik, hogy a zenei produkció is hibátlan úgy, ahogy van. Persze nem kell annyira természetesnek venni azt sem, nem olyan könnyû igazán élvezetes, invenciózus zenei környezetet teremteni, de úgy látszik, a Beat Disbôl ismert, és itt a producerségért is felelôs Csigó Tamás igazán tehetséges, tehát képes erre. Az elektronikus környezet mellett a zenészbrigád is elsôrangú, többek közt olyan nevekkel, mint Hock Ernô, Grencsó István, Dóra Attila, Bérczesi Róbert, Rozmán Zoltán. A zeneiség szokatlan hazai terepen, már csak azért is, mert olyan mûfajokból, hangulatokból merít, amikbôl itthon kevesen, másrészt nem dolgoznak tiszta zsánerekkel. Alba néha elképesztô mélységekbe száll alá, már-már bûnös élvezet követni oda. Átlengi az egészet valami gyönyörûséges melankólia, sötét bársonyosság, és bár megnevezhetôek olyasmik, mint jazz és dark-wave, még pop is, de ez nem sokat árul el, annál többet booklet inspirációs listája olyan nevekkel, mint Grace Jones, Diamanda Galas, Joy Division, Nick Cave, Einstürzende Neubauten és Tom Waits. Én még hozzátenném a soul-jazzben különleges ízû Marla Glent is, mint rokont, bár Alba világa sokkal izgalmasabb és magával ragadóbb, hetek óta hallgatom egyfolytában…//rm

KRITIKA program

Anathema Falling Deeper

kritika profil

Five Finger Death Punch American Capitalist

Vallenfyre A Fragile King

Prospect Park

EMI

A kétezres évek kezdetét nyugodt szívvel kikiálthatjuk egyfajta zenei vészkorszaknak. Míg az ugribugri pop-punk zenekarok pitebaszó kertvárosi tinédzserek vidám kalandjairól dalolásztak, addig az elborult rádiórock-csapatok szövegeiben ugyanezen ifjak felkötötték magukat a kerti fészerben. Zeneileg a Five Finger Death Punch nem más, mint utóbbi formációk egyenes ági leszármazottja, még ha némileg szigorúbban is szólalnak meg (egykori) pályatársaiknál, tehát minden okunk meglenne rá, hogy egészséges mértékû ellenszenvvel tekintsünk rájuk. Csakhogy Báthory Zoli – szentendrei, majd New York-i lakos – és zenekara ehhez túl jó dalszerzôk. Bár Ivan Moody énekes amúgy jól eltalált dallamai néhol itt-ott elcsépeltnek hatnak, az agrárbunkó, traktorista gitártémák egy lerohadt tehervonatot is képesek lennének elvontatni. Az American Capitalist körülbelül annyi meglepô fordulatot tartogat, mint a kubai választások, ám így is tökéletesen mûködik. //nausea

Greg Mackintosh, a Paradise Lost gitárosa és fô dalszerzôje szinte spontán módon látott neki a Vallenfyre projektjének. Édesapja betegsége és halála hatására olyan dühös és elkeseredett gitárötleteket írt, amiket sehogyan sem tudott beilleszteni a jelenlegi Paradise Lost világába. A death, doom és crust stílusok keverékeként leírható zene valóban a végletekig negatív és sötét. Mackintosh, aki a felvételen hörög is, a lemezhez összehozott pár ismert arcot: Hamish Glencrosst a My Dying Brideból, Adrian Erlandssont az At The Gatesbôl és a Paradise Lostból, illetve Scootot az Extinction of Mankindból, és egy Mully nevû, nem túl ismert ritmusgitárost, majd felvették ezt a tizenegy kompromisszummentes, leginkább a Celtic Frost vonalán mozgó számot. Az ötletgazda természetesen nem tudott kibújni a bôrébôl: gitárhangzása és dallamai rögtön felismerhetôek. Ezzel együtt az A Fragile King nem egy szórakoztató anyag. Aki bírta a fent felsorolt zenekarok korai lemezeit, talán könnyebben barátkozik meg vele. Bizonyos hangulatban nagyot tud ütni. //dj

Winkelmayer Brass Moiras

Kscope Music Kétféle Anathema van: az egyik a The Silent Enigmáig zenélt, a másik pedig manapság is aktív. Ez így sarkos fogalmazás, de bizonyos tekintetben megállja a helyét. Az Anathemát a kilencvenes évek közepén elkapta a Pink Floydláz, és azóta el sem engedi. Ez olyan veszélyes kór, hogy még a korai lemezeket is fenyegeti. Így történhetett, hogy a zenekar a régi dalokat vette most elô, természetesen kellôen átdolgozva. A Falling Deeperen vannak talán túl kézenfekvô dolgok (J’ai Fait Une Promesse, Alone), de akad olyan is, ami tényleg teljesen másképpen szól most, ilyen pléldául a Sleep In Senity a Serenadesrôl. A morcos doomból merengôs rockdal lett, mintha egy kevésbé északi Sigur Róst hallanánk. Az Anathema-íz azonban minden dalban ott van, és a Falling Deeper bizonyítja, hogy már a debütáló The Crestfallen EP-n is ott voltak a mai zenekar stílusjegyei: a monotonon hömpölygô, szépséges dallamok és a valóságtól elrugaszkodott, üveghangos gitártémák. Lehet háborogni, hogy olcsó trükk önmagukat feldolgozni, de nem érdemes, a dalok értékébôl semmit nem vesz el a tény. Ez a feldolgozásalbum olyan, mintha egy kissé tartalmasabb meditációs lemez lenne: talán túl szép, hogy igaz legyen. //dj

50  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

Moby Dick A holnapok ravatalán

Steel Panther Balls Out

Hammer Music

Sz.K.

Ha egy ismerôsünk a „régen, amikor rokkos vótam…” be­ve­ ze­tôvel kezdi zenei eszmefuttatásait, máris mérget vehetünk rá, hogy a Keresztes vitéz sorait akár saját sérvmûtétje közben is el tudná kántálni. Azonban az az információ, miszerint a Moby Dick még mindig aktív, vélhetôleg nem csupán számára érne fel egy erôsebb sokkhatással. Akárcsak a ’98-as kényszerpihenô esetében, a 2005-ös kreatív szünet után sem kötöttünk volna fogadást arra, hogy az ország egyik legrégebben alakult metálzenekara valaha új kiadvánnyal jelentkezik. Arra pedig talán még kevésbé, hogy az új lemez jó pár helyen a Kegyetlen évek-érát idézi majd. A kísérletezô részek – legnagyobb megelégedésünkre – háttérbe szorultak, a harmincöt perces lemez majd’ egésze sallangoktól megszabadított thrash metal. Ráadásul mintha Pusztai Zoltán is jobb passzban lett volna: érezhetôen kevesebbet dolgozott Igazságos Izom Tibor rímszótárából, de azért nem árt, ha a szövegkönyv mellé ismét odakészítjük a fater szívgyógyszerét. //nausea

Nietzsche és nevesebb pályatársai jobbára más korban éltek, így sosem jöhettek rá az egyetlen örök igazságra, miszerint a boldogság a metál és a pina uniójában keresendô. A Los Angeles-i Steel Panther nemcsak hogy kinyilatkoztatta az iménti dogmát, de egy egész koncepciót is épített rá. Tettükkel joggal érdemelték ki az úttörô titulust, korábban ugyanis még senki nem ötvözte a Twisted Sister-, RATT-, Def Leppard-féle hard/glam rockot Kovács „Kovi” István Twitter-oldalának szövegvilágával. Nos, az olyan dalcímek alapján, mint a Just Like Tiger Woods, It Won’t Suck Itself vagy a Let Me Cum In, az a sanda gyanúnk, hogy Michael Starrékat ezúttal sem Szent Ágoston vallomásai ihlették meg. A szerzemények azonban a debütáló Feel The Steel alapvetéseihez képest kevésbé fogósak, még az amúgy hibátlan Why Can’t You Trust Me vagy Supersonic Sex Machine sem ér fel a Fat Girl-Community Property-Party All Day szentháromsággal. A Balls Out elsô randira ettôl függetlenül is tökéletesen alkalmas, mondjuk közvetlenül valamelyik Torrente-film után. //nausea

Iced Earth Dystopia

Old Silver Key Tales Of Wandering

Century Media

Season Of Mist

Jon Shaffer határozott zenész, és zenekara, az Iced Earth is ilyen: eltökélten tartja az irányt, a hangzást és a saját vonásait, annak ellenére, hogy az utóbbi években az énekesek ki és be szaladgáltak a csapatból. Jelenleg éppen Stu Block rekeszt náluk, aki az eddigi énekesek közül a legtöbb színt képes bevinni a stílusába, mégse válik modorossá: nem fitogtatja az erejét, csak elénekel mindent, amit csak kell. A zene ennek ellenére ökölrázós és melldöngetô, de Shaffer ebben is tartja magát a célkitûzésekhez, az Iced Earth pedig pont ettôl erôs. Megcsináltak nyolc megbízható metálságert a kissé belassított, felhízlalt Iron Maident eszünkbe juttató stílusukban, amiket ha elôvesznek koncerten, nem csorbul a színvonal. Lehetne ez változatosabb és jobb, de következetesebb aligha. //dj

Az Old Silver Key az idei év egyik izgalmas underground projectjének ígérkezett már megalakulásakor is, hisz az ukrán Drudkh magához édesgette az Alcest agyát és az álmodozós zenék nagymesterét, Neiget. A zenei koncepció a Drudkh zord black metaljától teljesen eltér, és talán ez is lehet az oka az OSK létrehozásának; a könnyed és légies zenei megoldásokat Neige éteri hangja teszi még emelkedettebbé. Ha igazán odafigyelünk a zenére, akkor egy elvarázsolt miliôbe, egy mesebeli világba keveredhetünk, de szerencsénkre nem olyan zaklatott módon, mint Alice. Az inkább Grimm-fivérek által ihletett világ aláfestô muzsikájaként funkcionáló Tales Of Wandering tisztességgel andalít, szórakoztat, pihentet, ringat minket. Az album bravúrosan elkerüli a giccsesség és a slágeresség vádját: kellô súly van a dalokban és kellô érzelem Neige hangjában is. Tény, hogy nem ez az év albuma, de ezzel együtt az egyik legszebb és legártatlanabb idei lemez. //HB

Mire tippel a kedves olvasó: ha Deccának nevezné el tök ismeretlen zenekarát, a híres angol kiadó vajon megneszelné ezt, és szerzôdést ajánlana? A magyar rockzene talán legidiótább névadása úgy kapcsolódik ide, hogy a Benkó Dixielandben edzôdött pozanos-billentyûs Winkelmayer József volt a Decca, majd az Olympia vezetôje, mígnem 1969-ben megvalósította álmát, és megalapította a Winkelmayer Brasst, ami egy csapásra a pesti jazzklubok közönségkedvencévé vált. Az elsô, rézfúvósokkal is megspékelt hazai jazzrock együttes – aminek ez idáig semmilyen felvétele nem jelent meg –, csupán két évig mûködött Magyarországon, majd 1972-tôl egy három évig tartó, embert próbáló nyugat-európai körút után szétszéledt, Winkelmayer pedig Németországban telepedett le, és saját zeneiskolát alapított. A kiadó sajátos szerkesztési elvet követett: a lemez három, lassacskán induló saját számmal mutatja be az együttes Henry Mancinit idézô jazz-repertoárját, a rock-oldalon hallható 1972-es lübecki felvétel feldolgozásain viszont már-már egy visongó Wilson Pickett toppan elénk. Valószínûleg így lehetett ez élôben is, és nagy kár, hogy az 1971. novemberi MOM mûvházas archív koncertfelvétel saját szerzeményei – amiket egyébként a Kis Rákfogóban is játszó, majd a Neotonban híressé vált Jakab György jegyez – csak kisebb hôfokon égnek. //Németh Marcell

51

program KRITIKA

Thy Catafalque Rengeteg Season Of Mist

Glorior Belli The Great Southern Darkness

Juhász János kilépése után Kátai Tamás egyedül maradt, ô játszott fel szinte minden hangszert (Simkó-Várnagy Mihály, a Dohnányi Ernô Szimfonikus Zenekar szólócsellistája segített), de ez egyáltalán nem hallatszik: a Rengeteg – immár egy komoly külföldi kiadónál – a kiváló Róka Hasa Rádió egyenes folytatása. Talán még inkább letisztult, dalközpontú, és bár nincs rajta akkora „sláger”, mint az elôzôn a Köd utánam, de van legalább négy-öt dal, amelyik majdnem hasonló kaliberû. Ezúttal talán még fontosabb szerep jutott Bakos Attila (Woodland Choir, Taranis) énekének. Hallani, hogy a népzenébôl merít, de a folk metalban megszokott gajdolós, mulatós feelinggel éles ellentétben olyan ôsi tisztaságot közvetít, ami párját ritkítja. A Rengeteg a természet rút arca és szépsége egyszerre, a black metalos ôrlésektôl a szívszorító dallamokig kivétel nélkül minden hangja azt szolgálja, hogy megtapasztaljuk a valaha volt erôk leghatalmasabbját, és fejet is hajtsunk elôtte. Nem szolgai módon, csak mélységes tisztelettel. Nagyszerû lemez. //SCs.

Metal Blade Vajon milyen lehet egy nem vegytiszta, de mégis black metal-közeli zene, amit sludge és southern rock témákkal kevernek össze francia zenészek? A papíron érdekesnek tûnô zsánerek összemosása a valóságban kicsit más képet mutat. Ugyan Glorior Belli negyedik albumával nagy lépést tett elôre ahhoz, hogy a B-kategóriás osztálybesorolásából végre az elitbe küzdje fel magát, ám az eredmény felemásra sikerült. A még mindig zúzáson és tekerésen alapuló fekete fémre egy aranysárga (sivatag, naplemente) réteget húztak rá a franciák, ami nem mindig csillog úgy, ahogy ezt ôk valószínûleg elképzelték. A két mûfaj összeházasítása a vártnál kevesebb helyen kovácsolódik kerek egésszé, és olyan az egész, mintha összefüggéstelenül lennénk ott az adott dalban. Ám néha mégiscsak sikerül, például a klipesített They Call Me Black Devil­ben, amiben emellett az a legfurább, hogy ezt a cí­met még egyetlen true csapat sem használta el. Ügyes próbálkozás ez a lemez: talán a következô albummal már az élvonalba is kerülhet a csapat, ha megmaradnak ezen a zenei ösvényen. //HB

Sólstafir Svartir Sandar Season Of Mist A Sólstafir évtizednél jóval hosszabb pályafutása során most változtatott a legkevesebbet a zenéjén, úgy tûnik, a két esztendôvel ezelôtti Köld lemezen az izlandi metálosok (rockerek, blackerek, végül is mind igaz valahol) rátaláltak a saját hangjukra. Azért ez nem azt jelenti, hogy kiadták ugyanazt ugyanúgy, sôt, ezúttal még nagyobbat dobtak: egy dupla CD-s, majdnem 80 perces monstrummal jelentkeztek. „Hallgassa, akinek két anyja van, meg sok ideje”, mondhatnánk, de nagy hibát követnénk el. A Svartir Sandar olyan, mint egy rogyásig megrakott svédasztal, bárhová nyúl az ember, csupa finomságot talál. A köretektôl (Draumfari, Stormfari) a könnyed ízeken át (Fjara) a nehezebben emészthetô falatokig (Ljós í Stormi) minden fogás rendkívül ízletes, és amikor már-már jóllakottnak érezzük magunkat, a végén betolnak két hatalmas tortát (Svartir Sandar, Djákninn), amiket persze muszáj felfalni az utolsó morzsáig. Nem kevés idô mindezt megemészteni, ám a Svartir Sandar legnagyobb erénye csak ezután mutatkozik meg: alig várjuk, hogy újra és újra végigzabáljuk ugyanezt a lakomát. //SCs.

Steven Wilson Grace For Drowning Kscope A Porcupine Tree fônökének „eddigi legnagyobb vállalkozása” (by Steven Wilson) valóban nagy, olyannyira, hogy egy kicsit tán túlzás is. Dupla CD, 84 perc, az elsô reakció ugyanaz, mint a Sólstafirnél. Ha a gasztronómiai hasonlatnál maradunk: ez is ízletes, viszont nagyon megfekszi a gyomrot. A zenei világ hasonló, mint a Porcupine Tree-é, vagy Wilson elsô szólólemezéé, viszont ridegebb, sötétebb, helyenként kifejezetten barátságtalan. A hosszú instrumentális részek, fuvolaszólók, gitárnyúzások közepette csak néha adnak megnyugvást a szokásos szép Wilson-dallamok – már amikor épp nem torzított hangon énekel, mert akkor még azok is eléggé nyomasztók. A ló túlsó oldalára történô esést egyértelmûen a 23 perces Raider II jelenti, amit már vagy harmincszor végighallgattam, de még mindig nem teljesen értem. Ennél a dalnál a leginkább tetten érhetô az amúgy az egész albumot belengô King Crimson-hatás, úgy kb. a Lizard, Larks’ Tongues In Aspic környékérôl, amikor ez az úttörô zenekar a kreativitása csúcsán járt – ez is jelez azért valamit a Grace For Drowning minôségébôl. Kifejezetten jó lemez, de nem lehet mindig hallgatni, mert könnyen összeroppant a súlya. //SCs.

52  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

KRITIKA program

Extrawelt In Aufruhr

kritika profil

Vtgnike Sueta Nebitiya

Somatic Responses Concrete Glider

Radology

Hymen

Az utóbbi idôk elektronikus zenei világát rendre megújító britekre egyre inkább igaz, hogy a nagy sietségben elfelejtik zenéjük igazi lényegét, és szinte már többet számít náluk a címke és a különféle magazinok általi elismertség. Évrôl évre egyre több szemét készül, mert igazodni kell a trendekhez, hátha végre a VIVA (online módban a UKF) játszani fogja ôket. Ezzel szemben az oroszok a mester-tanítvány sorrendet felcserélve alkotnak jobbnál jobb anyagokat. A Myown néven is alkotó Danila megmutatja, hogy ôk sem ismernek lehetetlent. Az albumot néhány szóval elég jellemezni: humoros, jazzes, soulos, pszichedelikus, de annyira átjárja az orosz mentalitás, hogy jobb híján csak a Flying Lotushoz lehet mérni, ha párhuzamot keresünk. Hab a tortán, hogy néhány számban autentikus orosz vokál hallható. //B.D.

A skót John és Paul Healy kettôsébôl álló Somatic Responses IDM-körökben jól ismert munkássággal rendelkezik, idei, elvileg tizenkettedik sorlemezük megszokott módon a Hymen Recordsnál kerül kiadásra. A Concrete Glider ennek hagyományában a klasszikus értelemben vett durva, hardcore-os IDM-alkotás lett, szemben a Somatic Responses saját digitális kiadóján jelentkezô visszafogottabb, jelentôs mértékben a dubstepre és egyéb hasonló brit stílusokra reflektáló anyagaival. Az albumra jellemzô nyers hangzás ezúttal szinte a semmibôl nô ki, a finomabb, fejlettebb törések pedig gyorsan építkezô ipari technós megoldásokkal vegyülnek. A duónak elég jól áll ez a vonal is, az egyenesebb, de fajsúlyosabb ütemek remekül helyettesítik a korábban kissé túlbonyolított dalszerkezeteket. Egy ilyen véresen komoly, tempós és dühöngô ütemekkel operáló albumon pedig még inkább képesek lazítani a tipikus Somatices dallamvezetések. Elsôrangú anyag. //B.D.

Cocoon A német prémium-techno koronázatlan királyai második albumukkal térnek vissza a Cocoonhoz, bár ahogy interjúikból kiderült, egész más céllal, mint azt a 2008-as lemezükkel tették. Míg a Schöne Neue Extrawelt a dalokat erôsen egymáshoz kötô albumszerkezetével és hidegrázós, igazi utópisztikus hangulatával egyaránt elég összeszedett volt, ezek egyike sem igazán jellemzô az új anyagra. Természetesen a német profizmus maradt a régi, hiszen ezek a csávók nem igazán szoktak hibázni, de az In Aufruhr – ahogy a címe is sejteti – inkább tûnik kislemezek gyûjteményének, mint összefüggô albumnak. Fôleg azért, mert a szokásos techhouse vonalat mellôzô számok az újdonságok erôltetése helyett a duó régebbi produkcióit idézik, néhol a glitch és garage felhangjaival, helyenként pedig az Autechre jobb pillanataira emlékeztetô hegyomlás-dinamikával. Az Extrawelt esetében egyértelmû, hogy itt nincs megállás, és hiába lett kicsit gyengébb a mostani album, a fiúkra érdemes lesz figyelni a közeljövôben is. //B.D.

Black Acre

Kuedo Severant

Pinch & Shackleton Pinch & Shackleton

Planet Mu

Honest Jon’s

A kétezres évek közepén a Planet Mu kiadót, meg úgy az egész kezdeti dubstep-mozgalmat meghatározó Vex’d páros egyik fele, Jamie, megszabadulva a mûfajbeli kötöttségeitôl, egy sajátos vegyesfelvágottat mutat be elsô nagylemezén. A korábbi munkáira jellemzô klasszikus dub és könyörtelen, törô-zúzó elektronika ellentétét itt felváltja a szint-pop és space-disco hangszerelésû ûrséta a mára a dubstep jogutódjaként emlegetett footwork, kemény gengszteres jellegzetességeivel. Bár egy ilyen kombinációban még mindig benne lehetne a hibalehetôség, a Severant mentes minden ilyesmitôl, egyszerûen a modern képletekkel kalauzol el minket az elektronikus zene hôskorába, mintha maga Vangelis látogatott volna el Chicagóba, hogy rendet tegyen. Ez maximálisan sikerült is, az album borongósabb részein szinte magunk elôtt látjuk a Delta remek fôcímét. //B.D.

Pinch és Shackleton közös albuma érdekes kollaborációt sejtet. Egyikük, Pinch dubstep-nagyágyúként híresült el, mind DJ-és produceri téren, valamint a stílus egyik legerôsebb A&R figurája a keze alatt mûködô Tectonic kiadóval. Másikuk, Shackleton kevésbé világias karrierrel rendelkezik, egyesek a tribal techno kétezres évek végi új manifesztumát látták benne, nemrég készült Fabric albuma pedig inkább hasonlított lázálomhoz, mint DJ-mixhez. Két ilyen személyiséget összeereszteni jó ötletnek tûnik, de egyrészt nem érteni, erre miért csak 2011-ben került sor, másrészt elvárt lett volna, hogy egymást erôsítsék, ami gyakorlatilag nemhogy nem sikerült, de szinte visszájára fordult. Shackleton merészen gördülô anyagai itt vesztenek lendületükbôl, Pinchnek meg jobbak voltak a kevésbé összetett, régisulis tectonicos dolgai. //B.D.

Emika Emika

Enduser Even Weight

Ninja Tune

Ad Noiseam

Emika albumát annyira erôs kampány állította be már elôre az év lemezének, hogy rengetegen el is fogadták ezt. Érdemes megnézni, hogy tényleg az lett-e. Elsô kislemezét, a Count Backwardst év elején rongyosra játszották, a Kryptic Minds és Marcel Dettman pedig remixekként taroltak. A lemez igazi erôssége, hogy ez szinte akármelyik dalával megtörténhetett volna, a számok ugyanis nagyon erôsek, viszont mindegyikre ráférne egy kis pluszmunka, ami a profi remixerekre vár. Hiába ugyanis a dacos, tinédzseres hang, a rengeteg telitalálatdal és a frissnek számító alapok, az album elektronikus megoldásai néha annyira vérlázítóan bugyuták, hogy az elsôre Bristol-közeli sötétség szép lassan átmegy gagyi hatásvadászatba. A lemez slágereinek fele még így is biztosan megéri a következô évet, remélhetôleg azok a jellegzetesen kelet-európai dallamvilágot használó darabok is, amik azért segítenek elfeledni azt a sok komoly hiányosságot. //B.D.

54  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

Blue Daisy Sunday Gift

Blue Daisy egyértelmûen a Black Acre kiadó kulcsfigurája, szinte egyedül ô képes az általában túl harsány aquacrunkot a dubstep végletekig szétnyomott, atmoszférikus hangzásával összeegyeztetni. Régóta várt albumán kicsit visszatekint elôzô kislemezeire, hiszen itt is feltûnik Anneka mesébe illô vokálja, ami jótékonyan teszi egy fokkal könnyedebbé a súlyos, vészjósló elektronikát. Klasszikus hip-hopos vonatkozásait is erôsíti egy remek Hey!Zeusközössel, ami a tengerentúli Def Jux vonalára hajaz, teljesen elfogadható módon. Megjelenik a szinte kötelezô wonky is, ügyes négynegyedkombinációval és Stac popba illô hangjával. Mindezzel együtt az album pont olyan, mint ami elvárható volt: az ütemszekció messze a mélyek mögé van utasítva, ami már régóta nem áll jól senkinek a Black Acre brigádot kivéve, vannak fasza dalok, és az album háromnegyed órás, pont amilyen hosszúnak lennie kell. Nem tartalmaz annyi slágert, mint az Emika, viszont a produkció jóval profibb, szóval nyugodtan mellé lehet helyezni. //B.D.

Enduser az évek során a kemény drum&bass- és breakcorealvilág pionírjai közül szinte karmesterré nôtte ki magát, ezt jelzi a számtalan kiadott albuma (nem érdemes megszámolni ôket, a legtöbb ráadásul nem is kifejezetten jó) és az összes, arra érdemes producerrel közös munkája is. Ügyesen igazította saját hangzását a kortárs brit (Scorn), európai (Bong-Ra) és egzotikus égtájakról érkezô (Cardopusher Venezuelából vagy a Speakerwrath Ausztráliából) kollégáihoz, miközben ôk is jónak látták Enduserhez idomulni. Számtalan plusz egyedik albuma, az Even Weight újra az Ad Noiseamon jelenik meg, gyönyörû a borítója, van egy csomó kollab rajta, és a régi, haragos vonalat próbálja sokadszorra is megcsinálni. Emellett viszont hallható rajta egy ütôs Iamthesun-verzió és egy Jarboe & Sweet Meat and Love Cult remix, mindkettô posztrockból táplálkozó, átszellemültebb darab, és ezek most már sokkal jobban állnak Endusernek, mint a lassan önmagát megemésztô breakcore-vonal. Várjuk a következôt! //B.D.

55

program KRITIKA

KANKICK FROM ARTZ UNKNOWN Meanstreet

DOPE D.O.D. BRANDED

Nem csak az ínyencek kötelezôen beszerzendô darabja Kankick régi-új cucca, amely éppen tíz éve jelent meg elôször – most pedig limitált szériás speckó szettel indul ismét hódító útjára. A Kan Zulu néven is ismerhetô artista a nyugati part méltán egyik legnagyobb becsben tartott producere a jó Oxnardból indult, a Lootpacknek is tagja volt egykor. És akkor is bizonyította, hogy Kalifornia sem okvetlenül keletrôl szopta a hiphopot. A háromlemezes kiadáson összesen 27 opusz található, többnyire talán instrumentális bombák, de azért akad rap is, elsô osztályú méghozzá. Odateszi magát Medaphoar meg Oh No, sokunk kedvence, Dudley Perkins, vagy még többünk kedvence, a Lootpackes Wildchild, ô többször is. De az is nagyon jól jár az anyaggal, akit fáraszt a sok beszéd, és inkább a zsíros beatekért van oda. A zsengébb korúak pedig azért járnak jól, mert számukra is kiderülhet, volt itt élet tíz éve is, és érdemes rámenni a kilencvenes, illetve a korai kétezres évek zenéire, ha másért nem, hát hogy kiderüljön, kitôl tanult-lopott, vagy éppen kit negli­gált a mai producer-társadalom. //(CSP)

35 Music A groningeni gyerekek köszönik, jól vannak. Nagyon dühösek mindenkire, aki csak él és mozog, fôleg talán a phony emcee-kre, de hát rájuk meg miért ne, nincs ebben semmi új. Csakhogy kevesen képesek úgy elküldeni ôket, meg úgy általában mindenkit, aki kicsit is méltó a gyûlöletre, mint a Dope D.O.D. tagjai, és akkor helyben is vagyunk. A Fountain of Death után itt a második egész estés cucc az igencsak büntetô stílben utazó punkoktól, s a Branded bevált minden lehetséges ígéretet. Igaz, Dopey Rotten, Skits Vicious és Jay Reaper ígéreteinek nem okvetlenül örülnek a lányos anyák + apák, de az elborult punkoknak is jár egy esély, hogy bizonyítsák: a hiphop nem csak buta klisékbôl áll. Pláne, ha holland. Aki látta a Dope D.O.D.-t nemrég az A38-on, nagyon jól tudja, mirôl beszélek, amikor azt mondom: a trió (plusz a majdnem állandó producer, Peter Songolo) dinamikája nem csak a stúdióban érvényesül. De aki csak felvételrôl ismeri ôket, az sem csalódik majd a Branded hallatán, amelyen vegytiszta rapdal (Dark Age) csakúgy található, mint menetelôs verbálkaszálás (What Happened?!), vagy ütôs Sean Price kollab (Psychosis), hogy akkor a többi kiváló szerzeményrôl ne is beszéljünk most. Ha Dope D.O.D.-t hallgatsz, megint kicsit dühösebb leszel a világra – elnézve a dolgok állását, ennél adekvátabb reakció aligha képzelhetô el. //(BP)

56  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

Ol Dirty Bastard Return To The 36 Chambers The Dirty Version Wallet Box Edition Get on Down Vén Mocskos Fattyú – jó eséllyel indulna valaki ilyen névvel az Országos Rendezô Iroda elôadómûvészi vizsgáján, az elvtik magukból kikelve tapsikolnának nyilván. Persze, nincs már a régi ORI, és nincs már ODB sem – rajongók millióinak szíve, na meg pár vinyl és cd azért ôrzi a hiphop-történet egyik legborultabb MC-jének emlékét. Tizenhat évvel ezelôtt jelent meg a Wu-Tang család ikonja szólólemeze, most pedig itt a rajongóknak szánt újrázás. Mert az még hagyján, hogy a teljes elsô album mellé jár egy második lemez, amelyen remixek, instruk és akapellák is találhatók. A pakkban viszont van poszter és matrica, na meg Ol Dirty Bastard híres, az elsô lemez borítóján látható food ID cardjának másolata, és hogy legyen hová elhelyezni, egy ODB-s pénztárca is. Ki nem állom a hülye merchandise cuccokat, de egy ilyen tárcát még én is szívesen hordanék, olyan szép sárga. A lényeg mégis a zene, az olykor meglehetôsen dadaista szövegvilág, a füstbe és alkoholgôzbe merülô rap, amit olyan dalok fémjeleznek, mint a Shimmy Shimmy Ya, a Brooklyn Zoo vagy a Hippa To Da Hoppa, és lehetne sorolni még, de inkább csak hallgassuk. //(CSP)

KOOL SAVAS AURA Essah Entertainment Megbaszlak, mint Kool Savas – élt a gyönyörû hasonlattal a Kriminal Beats bandavezér Bankos egyik, Norbával közös számában –, sokan talán csak így szereztek tudomást arról, hogy létezik e gyaníthatóan nem túl szelíd világú MC. Hiába, a német nyelvû hiphop magyarországi népszerûsége hagy némi kívánnivalót maga után. Ennek, gondolom, nyelvi akadályai vannak fôként. Mindenesetre Kool Savasra érdemes odafigyelni, még akkor is, ha német szókincsünk nem túl kiterjedt. Mert még úgy is szórakoztató a fickó. A török származású MC-t is megkóstolgatta az élet, apja politikai elítélt volt eredeti hazájában, aztán persze kiszabadult, szóval nem is ez. Hanem a bevándorló-lét, meg ami ezzel jár. Legújabb, Aura címû, szeptemberben megjelent 12 számos lemeze folytatja a nagyszerû düh, cinizmus, néha: gyûlölethagyományokat, az agresszív flow nem változott fikarcnyit sem. A hazáján kívül is elismert Kool Savas (mások mellett dolgozott már a Mobb Deeppel, RZA-val, Royce Tha 5’9”-nal is) mégis mindig tud valami újat kínálni, és hát az isten irgalmazzon annak, aki bekerül az Aurájába, annyit mondhatunk. //(BP)

kritika profil

kritika

Folkbeats-lemezek A FOLKBEATS Nép- és Világzenei Tehetségkutató rendben lezajlott májusig, a díjak kiosztásra kerültek, de bennünket most az érdekel, hogyan sikerül a Folkbeatsnek a másik nagy vállalását tartani, a tehetségek, résztvevôk, díjazottak utógondozását.

Harmonia Garden & Szirtes Edina Mókus Pump Up The Jam FolkEuropa Ahhoz képest, hogy négyszámos kislemezrôl van szó – amibôl ráadásul az egyik egy instrumentális verzió –, annyi gondosság sugárzik ebbôl a külcsínben is gazdagon kivitelezett produkcióból, hogy az ember nem is érti, miért van vége negyedóra múlva. A HG a Django Reinhardtól eredeztethetô swing manoucheban van otthon, hallhatóan nagyon is, és nemcsak a szédületes virtuozitás tekintetében, de dalokat is tudnak írni és interpretálni. Nem egy Django- vagy Grappelli-klónról beszélünk, sajátos világukban a dzsessz egyéb arcai, valamint a népzene is átszûrôdik, és a címadóban – ami egy fondorlatos Technotronic-feldolgozás – az is kiderül, hogyan kell megszólalnia egy igazi, hangszeres popzenének. Vendégmuzsikusokban sincs hiány, nagyszerû munkát végez mindenki, Clive Hutchinson rapköltô stílusa is emlékezetes, de az igazi ász, a mindig nagyszerû Szirtes Edina Mókus, aki itt is az egekig dobja az egyébként is magas színvonalat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az instrumentális verzió külön darabnak minôsíthetô, ott mutatja be igazán a banda, hogy mire képesek a benne mûködô zenészek… //rm

Tamikrest Toumastin Glitterhouse / Indiego

Persze nem kell valami cifra dologra gondolni ezzel kapcsolatban, mert mit is jelent egy ilyen utógondozás? Koncertek szervezését, lemezek kiadását, valamint a médiába való bejuttatást, és persze az egész folyamat minden apró mozzanatában való segítségnyújtást, a technikai részletektôl a grafikai megjelenésig. Ha figyelemmel kísérjük a Folkbeats körüli eseményeket élôben, de legalább a honlapjukon, vagy a facebookos felületen, akkor látható, hogy volt már egy koncertsorozat a Gödörben, jelenleg pedig zajlik egy lemezbemutató sorozat az Eötvös 10-ben. Elsô körben öt világzenei lemez jelent meg, ezt követi négy autentikus album (Guessous Majda Mária, Tarsoly zenekar, Édes Málé Trió, Illangó Énekegyüttes). Érdekes, hogy az öt világzenei banda közül kettô nem is jutott be a zsûri választása szerint magába a versenybe anno, de a Folkbeats stábja mégis érdemesnek tartotta ôket a kiadásra. Sôt egyiküket, a Hypernomad Live Essence-t a döntôn különdíjban is részesítették egyediségükért. A Hypernomad valóban különleges színfoltja a hazai zenei életnek, akik pedig már látták ôket élôben, tudják, hogy amit ez a két zenész a színpadon mûvel, arra külön polcot kell faragni számukra az értékeléseknél! Igaz, azóta már hárman, sôt leginkább négyen állnak színpadra, de a friss, Hyperistan Dayo címû albumon még ketten nyomják. Semmiféle trend nem érdekli ôket, sem elektronikus, sem pedig világzenei. Még az se számított, hogy olyan nagyon legyen benne Kárpát-medencei feeling, mint ahogy kitétel volt a Folkbeatsben – tán az egyetlen BaszomaKi erdélyi gyûjtésen alapuló dalt leszámítva. Sokkal inkább ázsiai, és egyéb távoli mélymerülések forrnak össze a kibogozhatatlan zsánerekkel, és ami lényeges, hogy nem valami erôltetett kívülállás görcsében fetrengenek, hanem valószínûleg eszükbe sem jut, hogy igazodni kéne valamihez. A dubot, a gamelán zenét, a minimal felépítményt imádják, a hosszú kifutásokat és a kevés hangból megvalósított világokat. Nyilván azt vallják, hogy amit nem lehet pár hanggal elmondani, azt nem is érdemes. Ami döbbenetes, hogy ennek ellenére, vagy talán éppen ezért egészen gazdag és tágas univerzumot építettek fel. A másik banda, akik színpadi kvalitásaik alapján, és nem a versenyen való részvétel okán kerültek be ebbe az elsô lemezes körbe, a gyôri Apnoe. Forduló címû lemezüket hallva simán ott a helyük a folk-rockos kör élvonalában, sôt frissességük, a mûfajra néha jellemzô nehézkességek híján a legnagyobb reménységek egyikeként érdemes velük foglalkozni.

58  2011 #06    LÁNGOLÓ #04    LÁNGOLÓ GITÁROK

Erôs a gitárok hangsúlya mellett a funkos lazaság, néha már majdnem olyan, mintha egy acid-jazz bandát hallanánk, amiben inkább a folkos férfiének és a hegedû a meglepô. A megszólalás kialakításában Ferenczi György is részt vett a stúdiózás során, és meg is érdemelné ez a banda, hogy a Rackajam társaságában ismerje meg ôket az erre hajlamos közönség. A tehetségkutató egyik fôhôse volt a végig remekül szereplô, a döntôig jutó pécsi az A Köztársaság Bandája. Elhúzza azt sejeha! címmel jött ki a lemeze, és ezen talán kevésbé szembetûnô, ami az élô szereplésekkor nyilvánvalóbb, hogy a Csík zenekar egyik utódját, tisztelhetjük bennük. Viszont korántsem epigonok, csak a metódusban vannak hasonlóságok, a magyar népzene új köntösbe, modern megszólalásba való átöltöztetése a közös, meg itt a kiindulópontok mindig maguk a népdalok. A pörgôs, lüktetôs dalokat hallgatni igazi élvezet, csak akkor nem kúszik be a bôr alá is ez a muzsika, ha szándékosan védekezünk ellene. Ma már a balkáni zenét vagy nagyon megbolondítva, vagy vérprofin érdemes nyomni, annyi minden történt már azon a fertályon. Az Ôškestar mindkettôben jeleskedik, és bár a slágeres, kusturicás fronton van igazán otthon, képes attól el is emelkedni, kisujjukban van a funk, ami a tánczenék univerzális alapja. Kiváltképpen jók élôben, kíváncsian vártam, mit tudnak ebbôl átvinni lemezre, és nem kellett csalódni, a Balkan Beast szerencsére nem bestiális, de szól, mint a veszedelem, és nagyon egyben van. Persze ne formabontásért keressük a társaságukat, vérbeli bulibandáról van szó. A Folkbeats versenyben közönségszavazással az egyik legtovább kitartó banda a kecskeméti Drum and Folk volt, és most a Hol folk, hol nem debütálást hallva, jól jártunk velük, mert így több az esélye, hogy színen maradnak. Az ô zenéjük az egyik legszínesebb a felhozatalból, a népzene beatboxos, breakbeates alapokkal, de fôleg akusztikus hangszínekkel és igen hangsúlyos hegedûjátékkal szólal meg, a vokális dalokban egy egészen csillogó énekesnôvel! A legjobbak talán akkor, amikor a népzenét másfajta zsánerekbe oltják, régi vágású alter gitárzene, vagy dub a köntös, na azokban megcsillan valami nagyon erôs minôség. Már csak a záró nótáért is érdemes begyûjteni a lemezt. n //RÁCZ MIHÁLY

www.folkbeats.hu,

Szerda 1 Magyarszovát – Ördöngôsfüzes Fonó Szinte hihetetlen, hogy tizenöt év után jelenik meg az elsô fonós szerdai táncházakat megörökítô lemez. Persze van ebben egy kis csúsztatás, mert például készültek már itt felvételek, amik meg is jelentek lemezen, például olyan nagyságoktól, mint Fodor „Neti” Sándor, és a Magyarpalatkai Banda. Na jó, ôk úgynevezett adatközlôk (sosem szokom meg ezt a borzasztó kifejezést), itt meg jórészt olyanok nyilvánulnak meg, akik azért városi muzsikusnak számítanak, és a szerdai rendes táncházak javarésze ilyen felállásokban zajlott. Ez a három-három tételre bontott magyarszováti és ördöngôsfüzesi összeállítás minden erényét felmutatja a táncházi muzsikának, egyáltalán az erdélyi népzenének, és természetesen megállja a helyét otthoni hallgatásnál is, azaz nem csak a tánc forgatagában, sûrû hangulatában mûködik, megfordítva a dolgot: elemi erôvel megidézi azt. 15 muzsikus és énekes közremûködik itt, köztük olyan régi nagy nevek, mint Agócs Gergely, Árendás Péter, Fekete Antal Puma, Havasréti Pál, Juhász Zoltán, Ökrös Csaba, Papp István Gázsa, az újabb generációt pedig az Illangó Énekegyüttes képviseli. //rm

Pál apostol Utazás téren, idôn és hangokon át Gryllus/Cartaphylus Nincs divatja mostanában a fiatalok közt az Újszövetségnek, és minden másnak, ami róla és vele szól. Nagy kár. Egyrészt azért, mert kifogyhatatlan és felülmúlhatatlan kincsesbányája a bölcsességeknek, és örök érvényû tanításoknak. És az is nagy kár, hogy a morál, ami minden emberi tevékenység alapjaként kellene hogy körülvegye életünket, szinte nevetség tárgya korunkban. Gryllusék a Kalákával, és maguk a Gryllus testvérek duóban sem riadtak vissza soha, hogy külön fejezeteket szenteljenek a témának életmûvükben, és most a Pál apostol címû 1991-es alaplemez újabb feldolgozást kapott, szinte tükörverziót nagyrészt másik zenészkollektívával újra felvéve. A régi felállásból Gryllus Dániel maradt és Halmos Béla, mellettük pedig Ferenczi György és a Rackajam tolja olyan erôvel a bluest, hogy majd leszakad a padlás is! No nem vadulnak, egyszerûen csak mélységet és hangsúlyt adnak Gryllus Dániel ének-szavalásának, ahogy Pál leveleit mondja. Az egész jócskán túlnô a popzene keretein, idôtlenné és nagyon fajsúlyossá válva, tán még sosem sikerült ilyen erôvel láttatni modern eszközökkel a biblikus szavakat. Ha túlozni akarnék, akkor azt mondanám, ez a legjobb és legszebb magyar blues- (folk-blues) lemez, ami csak született eddig, de ezt túlzás nélkül mondom. Már csak azért is megéri eredetiben beszerezni a kiadványt, mert a 230 oldalas könyvbôl a lemezeket érintô történet mellett Pál korának, hitének, életének sok-sok részletével ismerkedhetünk meg szakértôkkel készült izgalmas interjúk keretében. //rm

A tuareg blues nálunk is egyre ismertebb, a mûfaj vezérlô csillaga, a Tinariwen mellett a legjobb ifjú titán, a Tamikrest is hallatott magáról már egy debütálással tavaly, valamint fel is lépett a Szigeten a Dirtmusic társaként. A két zenekar története a walkaboutsos Chris Eckman révén össze is fonódott egy idôre, egyrészt a Dirtmusicot kivitte a sivatagba egy kis együttmuzsikálásra a helyi bluesbandához, ami szépen beíródott a Dirtmusic zeneiségébe, és annak második lemezén ez le is követhetô. Ugyanezzel párhuzamosan Chris muzikalitása pedig rajta hagyta nyomát a Tamikresten, már csak azért is, mert annak debütálásán elvállalta a produceri munkákat. Akárcsak most ezen a második albumon, ami elsô felütésre olyan mélyen szippant be a tömény pszichedelikus bluesba, amennyire az csak lehetséges. Miközben szinte semmi olyasmi nem történik, amit eddig ne hallottunk volna a hasonszôrû lemezeken – mondjuk egy-két lazább és szokatlanabb hangszeres közremûködést, trombitát, orgonát leszámítva –, mégis ez az egyik legjobb anyag a sivatagból, finom szövésû, és bársonyosra hangolt, miközben a tevegelô lüktetést sem hanyagolja. Meglehet, hogy a Tinariwen a király, de ha egy lemezt választhatnék a mûfajból, ez lenne az! //rm

59

program KRITIKA

Rachel Kolly d’Alba French Impressions Warner Classics

Nils Petter Molvaer Baboon Moon

A hegedû kétségkívül a leggyûlöletesebb hangszer, ha valamelyik családtagunk nyenyerészik rajta vérverejtékes tanulás közben – ám ha valaki annyira mestere a hangszerének, mint Rachel Kolly d’Alba, az ember szájtátva figyeli a produkciót. Az újgenerációs hegedûmûvésznô új lemeze máris besöpört egy Supersonic Awardot, ami nem csoda, hiszen Rachel önálló felfogásban, lenyûgözô profizmussal játszik különleges darabokat. Az 1880 és 1920 között született mûvek az impresszionizmus gyöngyszemei, Ravel, Ysaÿe, Saint-Saëns és Chausson legjava. Van közöttük ismertebb és ritkán hallható, a svájci hölgy azonban mindegyikbôl kihozza a maximumot, egészséges egyensúlyt teremtve a néhol improvizatív virtuozitás, és a francia elegancia között. A hegedû zeneirodalmának nincs agyonprezentálva ez a szelete, szinte felüdülés hallgatni az albumot, ami az év végi dömping kiemelkedô darabja. //Audrey

Sony A norvég trombitás eddig leginkább arról volt híres, hogy (és ahogy) a dzsesszt összeházasítja a skandináv népzene motívumaival meglehetôsen sajátos hangzást létrehozva. Legújabb lemeze azonban hatalmas lépés egy új, eddig ismeretlen út felé: a Baboon Moon stílusát a fúziós dzsessz helyett az indusztriális jelzôvel lehet megfogni. És ez csak a kezdet. Az album a lejátszás elsô pillanatától beszippant a Molvaer-univerzumba, mélyen gyökerezô lüktetése, földöntúli trombitahangzása és (norvég zenésztôl szinte szükségesnek tûnô) spleenje valamilyen furcsa módon mégis feltölti az embert. A kifejezés leghagyományosabb értelmében vett progresszív rock ez (igen, rock, nem írtam el semmit), trombitára hangszerelve – és abszurdnak tûnik, de semmi furcsa nincs ebben. Nagyszerû stúdiómunka, irigylésre méltó ötletesség, és bár szorosan nem tartozik a lemez témaköréhez, de szuper animációs videoklip is készült hozzá. Hibátlan. //audrey

Patricia Petibon Melancolía Deutsche Grammophon/Universal A dögös vörös koloratúrszoprán az operaszínpadok és koncerttermek Makrancos Katája – csak a Jóisten a megmondhatója, hogy mikor épp mivel rukkol ki a következô elôadása vagy lemezfelvétele alkalmával. Patricia egy megszelídíthetetlen vadóc, akit vagy imádnak vagy gyûlölnek az operarajongók – középút nem nagyon van. Új lemeze délies hangulatban született, spanyol dalokat és áriákat tartalmaz a Spanyol Nemzeti Zenekar értô és ihletett kíséretével (vezényel Josep Pons). Petibon megmutatja hangja lágyabb, szerethetô regisztereit, néhol egészen valószerûtlen árnyalatokat felvillantva belôle – a féktelen tûz és szenvedély azonban természetesen errôl a lemezrôl se hiányozhat. Leheletfinom humor, zavarba ejtôen sajátos hangi megoldások – sokkal több ez, mint egy sablonos mediterrán gyûjtemény. Elbûvölô lemez, okosan összeválogatott mûvek Villa-Lobostól Granadoson át de Falláig, igazi élmény hallgatni. Me gusta! //audrey

Christine Schäfer Arias Sony Classical Hogy Christine Schäfer a világ egyik legsokoldalúbb szopránja, azt eddig is tudtuk – azt azonban, hogy milyen kiváló ízléssel rendelkezik, csak most fedezhettük fel. Már az elsô néhány hang után evidenssé válik, hogy hatalmas vásárt csinált vele a Sony. Schäfer összeválogatott egy rakás piszok nehéz áriát a Händeltôl Schönbergig, és úgy énekelte fel ôket, hogy egy pillanatig se jut az ember eszébe azt találgatni, most akkor a barokk, az extrém bel canto vagy a huszadik századi zene áll-e neki jobban. Pedig az ilyen széles skálát felvonultató lemezek általában rosszul sülnek el – nem úgy Schäfernél, aki összehozta az év egyik legjobb lemezét (a Mignon-ária libabôr-fless). Mesterien bánik a hangjával, lenyûgözôen kontrollál, játszik a hangerôvel és a hangszínnel. A Berlini Német Szimfonikus Zenekar (Julien Salemkour vezényletével) maximálisan kiszolgálja a mûvésznôt, a Raymond-nyitányuk meseszép. Ilyen az, amikor valaki tizenkilencre húz lapot, és nyer. //audrey

60  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

Rovatcím

a magyar dal lapja

A magyar dal lapja Egy legendás dal, egy legendás szöveg, amely generációkat, vízválasztó korszakokat átélve ott zsizseg kollektív tudatunkban: zenei közös nevezô, hungarikum, és nem tévesen értelmezett nosztalgia. Sorozatunk e dalokat idézi fel. Visszanézünk, és nem kell kotta nekünk.

|

1977/1978 Elôadó: Pramis Zene: Piramis Szöveg: Horváth Attila 1977 karácsonyára idôzítve jelent meg a Piramis Kívánj igazi ünnepet címû dala, mindjárt jól meg is festette a magyar karácsonyt és a karácsony viszontfestette. A karácsonyiságot persze nem is akarta tagadni senki, maga a zárósor is („Békés karácsonyt mindenkinek”) viszonylag egyszerû kódot használ.

Piramis együttes

|

Nekik viszont valami bajuk volt a dallal (nem értjük – azért ez elég pofás kis sláger), fogták, és újra felvették a kevésbé karakteres Ajándék cím alatt, új szöveggel, picit (de csak épphogy) feszesebben, a szöveg viszont tényleg jobb, és Révész kitartott hangja is megmarad a négy-öt másodperces lélektani határokon belül. Az 1978-as, második Piramis-lemezen már ez jelent meg. És hát teljesen nyilvánvaló volt, hogy az 1978-as karácsonyt már Ajándék fedônév alatt tarolta le ugyanaz a dal. Hogy melyik jobb, arról persze eltérnek a vélemények, a Piramis mindenesetre a kétbôrlehúzós toposznak egy igen egyedi verzióját adta a magyar közönség kezébe.

|

Az elsajátított gitártéma a Deep Purple Holy Manjétôl származik, más viszont Hendrixet látja bele. A dal (valójában magával az egész életmûvel együtt) az együttes 1992-es BS-beli koncertjébôl készült lemezzel élte másodvirágzását (itt az Ajándék címû verzió hangzott el), és innentôl kezdve szépen beépült a magyar klasszikusok, illetve a karácsonyi klasszikusok közé. A zavar azonban máig tart: amikor azt halljuk, hogy Kívánj igazi ünnepet, mindenki az Ajándékra gondol, és fordítva ugyanez. n

Piramis II. (1978).

Horváth Attila

2. rész // kívánj igazi ünnepet / ajándék

//SZÁLINGER BALÁZS

A Piramis A magyar hard rock jéghegyének csúcsa a Piramis volt; 1974-ben alakult Som Lajos, Závodi János és Köves Miklós kezei alatt. A Generálból rá egy évre igazolt át az évtized egyik meghatározó hangja, Révész Sándor. Elsô kislemezek ’76-ban, nagylemez ’77-ben, ’78-ban már diadalmas együttes jelentette meg a második albumát – minden évben történt tehát valami. A csúcspont 1979, egy koncert az Ifjúsági Parkban. Egy angol nyelvû lemezzel a világ leigázásának is nekifogtak (1980), majd sikerületlen új hullámos kísérletezés, és az együttes ki is esett a

62  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

A ROVAT TÁMOGATÓJA AZ

fôsodorból. Aztán az ág is húzott: énekescsere, Révész helyén Gallai Péter, rendôrségi ügy (csempészés, Somék letartóztatása). 1992 a vis�szatérés éve: egy helyett öt teltházas BS-koncert, koncertlemez – a Piramis felnyomódott örök klasszikusnak. Hagyjuk is, milyen változások voltak azóta, hogyan jutottunk el 2009-ben a Pramis Plusz nevû együttesig. A hôskor kikereshetô. n //BÉBÉ /FOTÓ: VÉRTES GYÖRGY (70. OLDAL, NAGY KÉP)

DALOK | SZERZÔK | JOGOK

63

családfa

családfa

Beatrice-családfa Beatrice 1969–70 CSUKA MÓNIKA – É NAGY KATALIN – KB HAMAR KRISZTINA – BASS CSUKA MÁRIA – DOB

Beatrice 1971 NAGY FERÓ – É CSUKA MÓNIKA – É SZÛCS JUDIT – KB HAMAR KRISZTINA – BASS CSUKA MÁRIA – DOB

Beatrice 1972–73 NAGY FERÓ – É CSUKA MÓNIKA – É BENCSIK SÁNDOR – GTR NAGY KÁROLY – KB TEMESVÁRI ANDRÁS – BASS TEMESVÁRI PÉTER – DOB

Beatrice 1992 NAGY FERÓ – É BRÚGER LÁSZLÓ – GTR ZSELENCZ LÁSZLÓ – BASS PÁLMAI ZOLTÁN – DOB

Beatrice 1992–93 NAGY FERÓ – É VEDRES JÓZSEF – GTR BRÚGER LÁSZLÓ – GTR ZSELENCZ LÁSZLÓ – BASS NÉMETH GÁBOR – DOB

Beatrice 1994 NAGY FERÓ – É BRÚGER LÁSZLÓ – GTR HEFFNER ATTILA – BASS WASZLAVIK LÁSZLÓ – KB NAGY ZOLTÁN – DOB

Beatrice 1994–95 NAGY FERÓ – É BRÚGER LÁSZLÓ – GTR LACZIK FERENC – BASS WASZLAVIK LÁSZLÓ – KB NAGY ZOLTÁN – DOB

non stop

vadmacskák tûzkerék

Beatrice 1973–74 NAGY FERÓ – É CSUKA MÓNIKA – É GÁTI ZOLTÁN – GTR TEMESVÁRI ANDRÁS – BASS TEMESVÁRI PÉTER – DOB

gesarol szólókarrier

boxer KORONG

phobia

besenyô blues band phobia

Beatrice 1974–77 NAGY FERÓ – É CZIRÁNKU SÁNDOR – GTR CSUKA MÓNIKA – É, BASS BARILE PASQUALE – DOB

Beatrice 1978–79 NAGY FERÓ – É LUGOSI LÁSZLÓ – GTR MIKLÓSKA LAJOS – BASS FISCHER LÁSZLÓ–GTR GIDÓFALVY ATTILA – KB DONÁSZY TIBOR – DOB

Beatrice 1995–96 NAGY FERÓ – É PÉTER ZSOLT – GTR SZÉKELY KÁROLY – GTR LACZIK FERENC – BASS NAGY ZOLTÁN – DOB

karthago

akcióegység

új Beatrice 1996–02 NAGY FERÓ – É PÉTER ZSOLT – GTR SZÉKELY KÁROLY – GTR LACZIK FERENC – BASS FÜLÖP ISTVÁN – DOB

bomber új Beatrice 2002–03 NAGY FERÓ – É PÉTER ZSOLT – GTR SZÉKELY KÁROLY – GTR LACZIK FERENC – BASS HIRLEMANN BERTALAN – DOB, KB

új Beatrice 2003–10 NAGY FERÓ – É VEDRES JÓZSEF – GTR MAGASVÁRI VIKTOR – GTR LACZIK FERENC – BASS HIRLEMANN BERTALAN – DOB, KB

varga miklós band

mikrolied hidrogén Beatrice 1979–80 NAGY FERÓ – É LUGOSI LÁSZLÓ – GTR MIKLÓSKA LAJOS – BASS DONÁSZY TIBOR – DOB

Beatrice 1980–81 NAGY FERÓ – É VEDRES JÓZSEF – GTR BOGDÁN CSABA – GTR MIKLÓSKA LAJOS – BASS WASZLAVIK LÁSZLÓ – KB DONÁSZY TIBOR – DOB

KORÁL

új Beatrice 2010– NAGY FERÓ – É MAGASVÁRI VIKTOR – GTR LACZIK FERENC – BASS NAGY HUNOR ATTILA – DOB

ôs bikini solaris rock színház

BEATRICE 1981-87 [SZÜNET]

p.box

kuroshio

Beatrice 1989–91 NAGY FERÓ – É LUGOSI LÁSZLÓ – GTR ZSELENCZ LÁSZLÓ – BASS PÁLMAI ZOLTÁN – DOB

Beatrice 1991–92 NAGY FERÓ – É LUGOSI LÁSZLÓ – GTR BRÚGER LÁSZLÓ – GTR ZSELENCZ LÁSZLÓ – BASS PÁLMAI ZOLTÁN – DOB

DINAMIT Edda mûvek ae bizottság Beatrice 1987 NAGY FERÓ – É LUGOSI LÁSZLÓ – GTR MIKLÓSKA LAJOS – GTR WASZLAVIK LÁSZLÓ – KB ZSOLDOS TAMÁS – BASS KREUTZ LÁSZLÓ – DOB

Beatrice 1988–89 NAGY FERÓ – É LUGOSI LÁSZLÓ – GTR MIKLÓSKA LAJOS – GTR ZSOLDOS TAMÁS – BASS HIRLEMANN BERTALAN – DOB

bikini pesti underground barbaro

64  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

É = ÉNEK / GTR = GITÁR / BASS = BASSZUSGITÁR / DOB = DOBOK PERC= PERCUSSION / KB= KEYBOARD

A Beatrice története az egyik legfurább karrier a magyar pophistóriában, mégis tökéletesen leképezi a korabeli viszonyokat, azaz tipikus eset. Mint ahogy közismert, a Ricse az elsô magyar csajzenekarként indult, ahol Nagy Feró belépésével kezdett megváltozni az ivararány. A hetvenes évek elsô felének popvilága olyan átjáróház, ami mai szemmel követhetetlen és értelmezhetetlen, pedig nagyjából ugyanarról van szó, mint a jelenben: egy korosztály, egy iskola, egy próbaterem, egy klub sokat lendít egymás megismerésében. Sok más zenekarral egyetemben így mûködött a Beatrice is, ezért nem meglepô, hogy a névsorban ugyanúgy felbukkan az ifjú Szûcs Judit, mint ahogy az egy évtizeddel késôbb az R-Go dobosaként, majd a Hit Gyülekezetének Vidám vasárnapi istentiszteletein doboló Barille Pasquale – utóbbi például abba a Korong együttesbe távozott, ahonnan késôbb Miklóska Lajos érkezik (más szerint onnan is csábították el – ez a korszak itt elég homályos). Tudta-e ön, hogy Nagy Katalin, akit a Beatricébôl a Radics Béla vezette Tûzkerék happolt el hard

A Ricse Naiv fejjel azt gondoltuk, hogy a Beatrice családfáját megrajzolni könnyû feladat, hiszen adottak a nagy felállások, pár kocka, pár név, pár nyíl és készen is vagyunk. Hát az eszed tokja! rock­ot játszani, évekkel késôbb a Neoton Família konkurenseként, Kati és a Kerek Perec néven adott el mai fejjel felfoghatatlan mennyiségû lemezt? Hallott olyan koncertfelvételt, ahol a késôbbi korálos Fischer László gitározik? Nem írtuk be azon zenészeket, akik csak pár koncert erejéig játszottak a Beatricével, így például Nagyfi Zoltán dobost sem, aki 1987 magasságában koncertezett a zenekarral. Nem jelöltük azon zenészek fôzenekarait, akik pár nyíllal korábban már sikert sikerre halmoztak, így Pálmai Zoltán vagy Zselencz Zsöci esetében sem jelöltük, hogy a P. Mobilhoz, HBB-hez vagy az Edda Mûvekhez milyen viszony fûzi ôket vagy hogy valamelyikük a jövôben Zámbó Jimmyvel játszik-e vagy sem. Nem jelöltük azt az idôszakot, amikor a Beatrice szüneteltette tevékenységét, bár hivatalos újjáalakulásáig adott pár koncertet. Ha mégis hiányoznának, ígérjük, jövôre 3D-ben adjuk ki családfánkat. //BÉBÉ+JA /FERÓ-FOTÓ: NAGYILLÉS SZILÁRD

65

program

PROgram

Tesco Disco Szilveszter Corvintetô, december 31.

The Sounds, The Limousines Dürer-kert, 2012. február 16.

Rise Against, Architects, Touché Amoré Petôfi Csarnok, 2012. március 19.

Már a nevek alapján sejthetô, hogy mirôl is van szó: újra vérbeli indieturné érkezik Magyarországra. Ennyire persze nem egyszerû a helyzet, de legalább a célközönség már tudni fogja, hol a helye február 16-án. A svéd Sounds az indie rock táncolható, new wave hangzását használja egész jó érzékkel. Olyan ez néha, mintha a Killers lenne, de nôi énekessel. Az extravagáns, kifejezetten feltûnô jelenségnek számító Maja Ivarsson ráadásul sokszínûbben énekel, mint Brandon Flowers, viszont nem kevésbé slágeresen. Az elsô Living In America címmel megjelent album ugyan még jóval pimaszabb volt, de a zenekar azóta jobban elkanyarodott az elektronika és a tánczene felé, így a most turnéztatott Something To Die For is inkább new wave, mint indie rock. Természetesen, mint minden esetben, itt is a legegyszerûbb mindenkinek végighallgatni a lemezeket, mert a fogékonyság két szám után kiderül. Ha valakit ennyi idô alatt nem ragadja magával ez a zene, a koncerten sem fogja. A svédeknek az amerikai Limousines duó elôzenekaroskodik, akik szintén elektróban utaznak, de a lendület itt sem hiányzik. Érdekes csütörtök estének ígérkezik.

Az amerikai Rise Against a hardcore felôl érkezett, ahol igazán sosem érezte jól magát, ezért aztán a kaliforniai punkból merített dallamvilágot, így született ez a közérthetô, de még mindig kemény zene, ami töretlenül ostromolja a listákat, és tömi tele a klubokat, sôt csarnokokat. Ez utóbbi nem áll túl jól a zenekarnak, a megmozgató, megénekeltetô zenéjük egy izzadós klubban él igazán. Feltûnôen sokat tanultak a kalipunk koronázatlan királyaitól (Bad Religion), amit felhasználva sok kitûnô dalt írtak a karrierjük alatt. A zenekar persze nem csitrikbôl áll, az 1999-es alakulás óta ráadásul hat albumon vannak túl, ennyi idô alatt pedig kellôen megedzették magukat, profi zenekarrá váltak. Ugyan az utolsó lemezen akad üresjárat, de egyrészt kevés, másrészt koncerteken errôl is a legjobb dalokat veszik elô (Satellite). A zenekar politikus mondanivalója koncerten sem fordul prédikálássá, ott a szórakoztatásé a fôszerep. A zenekar nem elôször jár Magyarországon, a masszív rajongótábor is adott, ráadásul a Rise Against dalait nagy élmény aláfestô kórussal hallgatni, magyarán mindenki magával tol ki, ha odavan a dallamos punkzenéért és ezt kihagyja. Elôzenekarként két feltörekvô posztpunk/metalcore zenekar lép fel, a Touché Amoré és az Architects, mindketten Amerikából.

Bármit is mondjanak a fanyalgók, a szilveszter mindig az adott év egyik legkülönlegesebb estéjét eredményezi a budapesti klubokban, úgyhogy a Lángoló Gitárok és a Tesco Disco is igyekszik méltó módon pontot tenni az év végre. Ennek jegyében december 31-én este a Corvintetôn három igazán menô független popzenekar, valamint a Tesco Disco lemezlovasai gondoskodnak arról, hogy a jelenlévôk a lehetô legjobb zenék mellett fogyaszthassanak minél több pezsgôt. A bulit a nemrégiben átalakult, Panic Radióról rettentô cselesen Radio Panic névre váltó együttes fellépése nyitja, akiktôl a korábbi hangzásukhoz képest ezúttal már súlyosabb electro mûsorra lehet számítani. Ôket az új lemezükön jelenleg is dolgozó EZ Basic követi, akiktôl ezen az estén már talán pár újdonságot is hallhat a közönség, majd pedig a régi kedvencek mellett biztosan egy csomó újdonságot fog játszani a budapesti klubélet egyik legkedveltebb zenekara, a Hangmás, hiszen éppen nemrég jelent meg legújabb nagylemezük. A koncertek után a Tesco Disco DJ-k, Kecske és Adam, napfelkeltéig tartó britmániás diszkóval, megalkuvásmentes szinti- és gitárzenével igyekszik szórakoztatni a közönséget.

Suicidal Tendencies, Biohazard és még sokan Gasometer, Bécs, 2012. január 25. Menthetetlenül visszatértek a kilencvenes évek. Akik annak idején a Headbangers Ballon nevelkedtek, bizonyára mindenüket odaadták volna egy olyan párosításért, hogy Suicidal Tendencies és Biohazard. Milyen szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ezt tudjuk pótolni, ha nem is Magyarországon, de elérhetô közelségben, az osztrák fôvárosban. A két zenekar közül az ST bomba formában van, a koncertezés mellett lemezt is készít, Cyco Miko énekes pedig olyan, mintha nem öregedett volna semmit. Ha eddig sehol sem sikerült megnézni, hát most kötelezô. A Biohazard már nehezebb ügy. Az eredeti felállás visszatérô koncertjei nem voltak rosszak, valami nagy is kisülhetett volna a dologból, de a tagok most sem bírtak a vérükkel. A jövôre megjelenô lemez elkészítése után a zenekar kvázi frontembere, Evan Seinfeld otthagyta ôket, így egy póttaggal nyomják le az album turnéját. Ez akárhogy is nézzük, nem az imidzsükre jellemzô legyôzhetetlenséget mutatja, de ennek ellenére a három alapító biztosan a szívét-lelkét beleteszi a koncertekbe. Szóval akár csak nosztalgiázni szeretne valaki, akár csak megérteni, hogy mi az, ami nélkül egyes mai kedvencek nem is léteznének, ott a helye a Gasometerben. Fôképp mivel a Terror, a Walls Of Jericho és mások csatlakozásával egész kis minifesztivál érkezik oda.

66  2011 #04    LÁNGOLÓ GITÁROK

Offline Music Festival 7. It’s Rite! Gála Dürer Kert, december 28. Magna Cum Laude lemezbemutató Syma Csarnok, december 28, Idén is megrendezésre kerül a Magna Cum Laude immár hagyományosnak mondható karácsonyi nagykoncertje Budapesten. A több mint egy évtizede zenélô, slágerek egész sorát jegyzô gyulai együttes november másodikán adta ki Belsô Égés címû ötödik sorlemezét, így az idei karácsonyi koncert különlegessége, hogy egyben lemezbemutató is lesz. December 28-án a Syma Csarnokban a több aranylemezzel is kitüntetett zenekar az új album teljes hanganyaga mellett az összes korábbi sikerdalát is eljátssza, olyan közönségkedvenceket hallhatnak majd a jelenlévôk, mint az Átkozott nôk, a Vidéki sanzon, a Színezd újra, vagy a Pálinka dal. Mezô Misi és bandája a hatalmas színpad, hang-, fényés vetítéstechnika segítségével igyekszik majd túlszárnyalni a tavalyi, szintén a Symában tartott, rekord nézôszámot elérô, nagysikerû koncertet, és méltó módon bemutatni az új albumot, ami a frontember szerint pályafutásuk eddigi legérettebb dalait tartalmazza.

Hetedik alkalommal kerül megrendezésre az Offline Music Festival december 28-án a Dürer Kertben, ahová a szervezôk szokásukhoz híven ezúttal is a magyar hiphop krémjét hívták el. Komoly tolakodás várható a színpadon, hiszen az este folyamán fellép tényleg egy rakás elsô ligás magyar hiphop artista, így többek között a Hôsök csapata, a Kriminal kiadó színeiben Bankos és az NKS, az elektronikával fûszerezett hiphop jegyében a The Show Crew, a lágyabb hangulatért pedig a Punnany Massif felel. A bulira egy kis meglepetéssel készül Sub Bass Monster, Siska Finuccsi pedig vélhetôen a legmocskosabb szövegekkel köpködi majd tele a mikrofont. Békásmegyert a DSP képviseli, de ott lesz a Killakikitt, Gyôrbôl a Barbárfivérek, és fellép Zsola, valamint Funktasztikus is, MC Gôz pedig Deezzel érkezik. A zenérôl egész este a Cadik + Kool Kasko + Frequent + Ozon kombó gondoskodik majd, csak hogy biztosan a lehetô legkomolyabb ütemekre bólogathassanak a jelenlévôk. Mindezek mellett az este folyamán kiosztják a Hiphop.hu Zenedíjakat, sôt, lesz It’s Rite Gála is. Kapunyitás este hatkor, a belépô 1500 forint, az elsô 500 jegy mellé OSG LIVE CD jár.

67

program

DAVID GUETTA „NOTHING BUT THE BEAT” TOUR HUNGEXPO, DECEMBER 17.

World Snowboard Day 6th Edition Gödör, december 18.

Akinek nem volt elég David Guettából az idei Balaton Soundon, most repetázhat, vagy ha lemaradt róla, pótolhat, hiszen a dance szupersztár ismét hazánkba érkezik a Burn és a Deadcode jóvoltából. Guetta augusztusban adta ki ötödik nagylemezét, amin újfent egy rakás világsztárral dolgozott együtt: többek között Snoop Dogg, Jennifer Hudson, Jessie J, Timbaland, Usher, Akon, Chris Brown, Ludacris, Flo Rida és Taio Cruz is szerepel az albumon, amit most a francia lemezlovas és producer egy világkörüli turné során mutat be. A fellépéssorozat december 17-én hazánkat is érinti, Guetta a Hungexpo színpadán csap oda a borítékolhatóan hatalmas létszámú közönségnek. A bulin az új számok mellett persze a sztár korábbi nagy slágerei is hallhatóak lesznek, kifejezetten a turnéra szabott világszínvonalú hang- és látványtechnika kíséretében. David Guetta egyébként idén is termékeny és elismerésekben gazdag évet zár: új albuma számos országban lett aranylemez és vezette a toplistákat, karrierje során elôször nyerte meg a dance körökben fontos DJ Magazine „Top 100 DJs” közönségszavazását, Grammy-díjjal jutalmazták Madonna Revolver címû számára készített remixét, és még az MTV Music Awardson is kapott két jelölést. A lemezbemutatóra számos különbözô konstrukcióban lehet jegyet váltani, ezekrôl a davidguetta.hu és a deadcode.hu oldalakon érdemes tájékozódni.

Világszerte hatodik alkalommal kerül megrendezésre december 18-án a World Snowboard Day, amit idén negyedik alkalommal már hazánkban is megünnepelnek a havas lejtôk és a deszkák szerelmesei. Tavaly 38 országban 350 eseményen, közel 100 000 deszkás vett részt a WSD-n, idén pedig hazánkban is minden eddiginél nagyobb durranásra lehet számítani. A Burn jóvoltából Budapest központjában a Gödör Klubnál kerül megrendezésre egy egész napos rendezvény, ahol többek között egy profi, meghívásos Jib verseny veszi kezdetét, aminek komolyságát jól mutatja, hogy egyben kvalifikáció is lesz Európa legnagyobb snowboard versenyére, az Air & Style-ra. Emellett természetesen szabad csúszásra is lesz lehetôség, így bárki kipróbálhatja magát snowboardon, aki közelebbrôl szeretne megismerkedni a sportággal. A testmozgás mellett a nap folyamán számtalan egyéb program is lesz: filmvetítés, snowboard börze, bolhapiac és vásár is várja a látogatókat, akik hideg ellen akár egy jó meleg Burn groggal is védekezhetnek. A programokhoz napközben a zenei aláfestésrôl hazánk legkedveltebb underground DJ-i gondoskodnak, este pedig a Gödör Klubban megrendezésre kerülô bulin lehet majd lazítani, ahol a Tilos Rádió jól ismert lemezlovasai pakolják a zenéket. Aki tehát szereti a telet, az action sportokat és a jó zenét, annak december 18-án a Gödörnél a helye.

programOK a

68  2011 #05    LÁNGOLÓ GITÁROK

ajánlásával

rovatcím

elektrotechnika

Az elektronikus zene története „Abszurditás, hogy még mindig macskabél húrokat lószôrbôl készített vonóval dörzsölve állítunk elô zenét!”, mondta Leon Theremin, az elsô térvezérlésû elektronikus hangszer, a theremin feltalálója 1920-ban. Ma már a zenék többségét vagy elektronikus hangszereken játsszák, vagy elektronikus eszközök közvetítésével halljuk.

Nyolcadik rész // A szintetizátor A zenészek évszázadokig álmodoztak egy olyan hangszerrôl, amel�lyel a hangok összes paraméterét maguk tudják kontrollálni, vagyis nemcsak az összes létezô hangszer hangját tudják leutánozni, hanem a természet hangjait is, sôt korábban nem létezô hangokat is elô tudnak állítani. A tudósok a 19. század második felében kezdték el kutatni az elektromosság felhasználásával történô hangelôállítás lehetôségeit. Az amerikai Elisha Gray 1876-ban építette az egyik elsô elektromos zeneszerszámot, a Musical Telegraph-ot. Tíz évvel késôbb, 1886-ban az ugyancsak amerikai Thaddeus Cahill fejlesztette ki a Telharmoniumot, egy elektromechanikus hangszert. Honfitársa, Lee DeForest találta fel a triódát, az elektroncsövet, amely lehetôvé tette a hangokat tisztán elektronikus úton elôállító oszcillátorok építését. Ilyen oszcillátorok segítségével fejlesztette ki Lev Tyermen (Leon Theremin) orosz tudós 1919-ben a világ elsô térvezérlésû elektronikus hangszerét, a Theremint, amely a modern szintetizátorok ôse.

70  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

Bob Moog (1934–2005) amerikai elektromérnök gyermekkorában, az 1940-es években kezdett el theremineket építeni. Az 1950-es évek elején vállalatot alapított az általa összeállított, a vásárlók által összeszerelhetô theremin-kittek árusítására. A mindmáig (most Big Briar néven) mûködô vállalkozás rendkívül sikeresnek bizonyult, lehetôvé téve Moog számára, hogy szintetizátorok építésével kísérletezzen. A theremin mûködési elvén (feszültség kontroll) alapuló, elsô, saját fejlesztésû, moduláris – különálló elemeket kábelekkel, különbözô kombinációkban összeköthetô – szintetizátorát 1964-ben mutatta be. 1970-ben dobta piacra az elsô viszonylag alacsony árú, a zeneipart forradalmasító, Bill Hemsath-tal kollaborálva kifejlesztett Minimoog monofonikus, analóg szintetizátort. A billentyûzettel ellátott Minimoog egyesítette a moduláris szintetizátorok minden elônyét, de nem dugdosható kábelekkel, hanem gombokkal és kapcsolókkal lehetett a hangok paramétereit kontrollálni. Ez a hangszer valóra váltotta a zenészek régi álmát: nemcsak az összes hangszer és a természet hangjait tudja leutánozni, hanem korábban nem létezô hangzások elôállítására is képes.

Az analóg, a hangokat oszcillátorok és szûrôk segítségével képzô szintetizátorok után, az 1970es években kifejlesztették a hangszer digitális, a hangokat félvezetôk alkalmazásával elôállító és formáló, illetve hangmintákat elektronikus úton manipuláló változatát. Az elsô kereskedelmi forgalomba került digitális, hangmintákkal operáló szintetizátor az 1979-ben bemutatott, akkor 20 ezer dollárért (mai pénzben kb. a duplája) árult Fairlight CMI volt. 1983-ban került piacra az elsô viszonylag olcsó árú, rendkívül népszerûvé vált digitális szinti, a Yamaha DX7. A számítógép használat elterjedése az 1990-es években tette indokolttá a már korábban is használatos szoftver szintetizátorok bárki számára elérhetôvé tételét: a hangokat a számítógép hangkártyája a program utasításai alapján állítja elô, s a gépre kötött MIDI billentyûzet segítségével játszhatók. A hardver és szoftver szintetizátorok használata ma már egyformán népszerû, a zenekarok, elôadók gyakran egyszerre használják mindkettôt. n //NAJMÁNYI LÁSZLÓ

~ Minimoog brossúra (1972), Minimoog hirdetés (1979),

|

Az elsô monofonikus (egyszerre egyetlen hangot produkáló) szintetizátort, a mindmáig használt, Oskar Sala által továbbfejlesztett Trautoniumot 1929-ben mutatta be Friedrich Trautwein német tudós. A billentyûzet helyett egy érintés- és nyomásérzékeny csíkkal (a touchpad ôse) és kapcsolókkal, gombokkal kontrollálható hangszer az oszcillátorok által elôállított hangból a Theremin professzor által elôször használt elektronikus szûrôk (filterek) segítségével formálja meg a különbözô hangszíneket. Jevgenyij Murzin orosz feltaláló 1937ben építette meg a hangosfilmekben használt hangrögzítési technika által inspirált, a hangokat rajzolt, festett képekbôl elôállító, és a játszott zenét vizuálisan megjelenítô, elsô polifonikus (egyszerre több hang megszólaltatására képes) szintetizátort, amelyet a hangok és

színek kapcsolatát kutató orosz zeneszerzô és misztikus, Alekszander Nyikolajevics Szkrjabin tiszteletére ANS-nek nevezett el. Ugyancsak 1937-ben, a német Harold Bode mutatta be a Warbo Formant Orguelnek nevezett, polifonikus hangszerét, amelyen elôször használt osztott, egyszerre két hangszín játszására alkalmas billentyûzetet. Két évvel késôbb került a piacra a Hammond Organ Company hasonló megoldású Novachordja. A polifonikus szintetizátorok az 1970-es évek második felében váltak igazán népszerûvé. Népszerûségüket azonban megelôzte, elôkészítette egy monofonikus elektronikus hangszer, a Moog szintetizátor átütô sikere.

Fairlight CMI hírdetés (1982), Yamaha DX7 hirdetés (1985) Elisha Grey, Leon Theremin, Bob Moog (a háttérben Jonathan Weiss)

71

interjú

képeslap

Könnyû mûhaj

Képeslap 2. rész

„Üljünk mondjuk oda! A múltkor is ott készítettek velem interjút és nagyon jól sikerült” – mond­ja GALLA MIKLÓS , a Karinthy Színház elôcsarnokában, ahol a Hyppolit, a lakáj elôadása elôtt új könyvérôl, a Könnyû mûhajról kérdeztük. Galla Miklós: Egy-kettô, egy-kettô, mehet az interjú! Igen, Dávid? Lángoló Gitárok: Ha jól tudom, ez az elsô könyved, amelyben kizárólag a saját írása­ id szerepelnek. GM: Jól tudod. LG: Kiadói felkérésre született, vagy egyszerûen most jött el az ideje egy ilyen összefoglalásnak? GM: Kiadói felkérés volt és – mivel rólam közismert, hogy szoktam mûfordítani – rögtön az elején azt kérték, hogy ebben ne legyen mûfordított mû. Csak saját. Gyorsan beleegyeztem. Elôször összeszedtem, ami volt: vagy azért íródott, hogy elôadjuk-elôadjam, vagy a Nagy Holló-könyvben szerepelt, amelyben vegyesen voltak sajátok és fordítottak is. Persze mindegyikhez hozzányúltam: belejavítottam, hozzáírtam. Volt olyan is, amelyikbôl kihúztam ezt-azt, mert az is tud dobni egy mûvön, ha néhány mondat ugrik belôle. LG: Melyek a legrégebbi részek benne? GM: A dalszövegek, amelyeket az eredeti GM49-cel játszottunk. Például a Kötöde vagy a Bélát itt ne keressék. Azok 80-ban vagy 81 elején íródtak, mert februárban debütált a zenekar és akkor már volt szövege a számoknak. Azután vannak 87-esek is. Akkoriban elôfordult, hogy kis egyetemi klubok – ahová négyfôs, díszletes társulat nem fért be – csak kettônket hívtak meg a Laár Andrással. Így jött létre a VLÉG, azaz a Válogatott Laárogások és Gallantások. Ehhez a mûsorhoz született meg a Szétszaggatta címû mese, a James Bond-filmrendezés és a Szexológus. LG: Van, amit kifejezetten a könyvhöz írtál? GM: Hajjaj! Ilyen a Rider, a Rímszótár, a Zörejtár vagy az Ego. A legbüszkébb a négy nyelvújító mûre vagyok: Bocsánatkérés, Panaszáradat, Önvallomás és Ömlengés helyett. Továbbá az Intelligencia-tesztre is legalább ilyen büszke vagyok, fôleg, hogy sikerült állítmány nélküli mondatot írni bele. Mert az

72  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

Csontos István (1961-2007)

is egy szellemi lépés, amikor az ember rájön, hogy szabad állítmány nélküli mondatot is létre hozni! Persze nincs értelme. Frusciante egyik festménye

LG: Érdekes, mert sokan az angol humor képviselôjeként ismertünk meg téged, ez a könyv pedig nagyrészt nyelvi sziporkákból áll. Annyira magyar, hogy szinte lefordít­ hatatlan. GM: Ez is én vagyok. Úgy érzem, ugyanolyan jól tudok a magyar nyelvvel bûvészkedni, mint ahogy fordítani – hiszen ahhoz is jól kell tudni magyarul. A fordítás lényege, hogy az ember megértse az eredeti humor lelkét, és azt ültesse át magyarra. Fô is a fejem, mert van egy nagyon kedves angol komikus barátom, és nem nagyon tudom neki lefordítani, amit írtam. Át kell majd néznem olyan szempontból is ezeket, hogy mi az, amit le lehet fordítani, mivel szoktam angolul is fellépni. LG: Amikor feltûntetek, egészen mások voltatok, mint amit addig megszokott a közönség. A könyvedben viszont nagy tisztelettel írsz több régi humoristáról is… GM: Kabost már gyerekkoromban felfedeztem. Vasárnaponként vetítették a tévében a filmjeit, és már akkor tudtam, hogy zseni. Vagy most nézem újra Stan és Pant – akiket csak magyarul hívnak így, eredetileg Laurel and Hardy a nevük – és azon is kacagok. Végül is az, hogy szegény Oliver Hardy – a kövér – folyton beleesik a pocsolyába vagy beveri valamibe a fejét, is nevezhetô abszurdnak. Vagy Louis de Funès mimikája is nevezhetô abszurdnak. Vagy Kabos legjobb poénjai – mivel váratlanok – épp így nevezhetôk abszurdnak. Vagy Örkény. Vagy Karinthy. Nincsenek éles határok, a kulcsszó a tehetség, és az nem attól függ, hogy valaki mikor élt vagy él. LG: Mennyire vagy egyedül alkotó em­ ber? Legtöbbször társulatban, zenekarban, duóban lehet veled találkozni. GM: A könyvet – jellegénél fogva – nagyrészt egyedül hoztam létre, de azért itt se maradtam partnerek nélkül. Egyrészt vannak benne jelenetek – mint például a Mai történet,

amivel eddig legalább háromszor befutottam pályám során –, sôt megképregényesített jelenetek is, ahol fizikailag is látszanak a partnereim. Ezekben nem csak én vagyok lerajzolva, hanem a Holló Színház többi tagja is. De nem voltak gegpartik, ötletbörzék, a nagy részét egyedül otthon írtam a számítógép mögött. Vagy elôtt? Szóval arccal a számítógépnek. LG: A Karinthy Színházban színészként játszol, koncertezel a GM több mint 49-cel, felléptek a Holló Színházzal, de volt már önálló ested és tévéshow-d is, most egy könyvet írtál. Mi lesz a következô? GM: Ezeket szeretném folytatni. 25 éve vagyok színpadon mint humorista, de nem untam meg. Emellett gondolkodom egy új önálló esten, és azt hiszem, a zenekarral is van még a sikernek olyan foka, amit érdemes meghódítani. n //INTERJÚ: ZUBRECZKI DÁVID

John Frusciante A magyar poptörténet nemcsak hôsöket, hanem olyan fotókat is rejt, amelyek túlzás nélkül ikonná, kiszögelhetô, felragasztható posztersztárrá dagasztottak elôadókat, zenekarokat, djket. Arcok és mozdulatok, ahogy ma is emlékszünk rájuk – nos ezeket a képeket ástuk elô. Elôadó: JOHN FRUSCIANTE Fotós: CSONTOS ISTVÁN Idôpont: 2001 március Frusciantéról sok kép él bennünk: ahányféle életet élt, annyi arcot ôriznek a róla készült fotók. Legszívesebben a hosszú ujjú pólóban gitározó Red Hot Chili-gitáros-szupersztárt szeretjük látni benne, pedig ez az érzékeny ember nem éppen tipikus gitárhôs. Ezt az érzékenységet látta meg Frusciantéban a high end hangrendszerek esztétikájából életfilozófiát kerekítô Merlin Audio-tulajdonos Csontos István, aki rendszeresen publikált filmes és zenei tárgyú írásokat. István folyamatosan járta a nagyvilágot, amerikai high end szakvásároktól idôs japán mesterekig. A gitáros szóló életmûve igen foglalkoztatta, így amikor Frusciante promo körútra indult Közép-Európába, Bécsben végre interjút készíthetett vele, ahol a közös nevezô a kezdôdô barátság szikráját engedte sejtetni. Csak mondom.

Legyen Bécs, Párizs, Los Angeles, San Francisco, István nem ismert pardont, ha Frusciante ott, neki szintén oda kellett jutnia. Képünk Bécsben készült, mely István falán is ott lógott kinagyítva-bekeretezve. Amikor egy alkalommal találkoztak, kivitte a képet ajándékba Fruscianténak, aki cserébe felajánlotta, hogy az egyik LA-i galériában található egy festményét, odaadja cserébe, csak szóljon a galériatulajnak. A tulaj persze nem adta oda a festményt, ezzel végeláthatatlan huzavonát indítva el. István, sokunk közeli barátja 2007 februárjában ment el örökre – 47 évesen. Csak mondom. //BÉBÉ

73

Rovatcím

interjú

Képoén Beindult valami a kétezredik év után itthon a képregények körül. Lapok indultak, díjakat ala­ pítottak, egyre több rajzoló tûnt fel, a vicces és karikaturisztikus képregények mellett megjelentek a mûvészi alkotások is. Páran a popkultúra más színterein is kipróbálták magukat, mint CSORDÁS DÁNIEL , aki a Burzsoá Nyugdíjasok zenekarban sokkolta a nagyérdemût, ma viszont leginkább a képregényblogján és más képregényes kiadványok kapcsán halljuk a nevét. Legutóbb Galla Miklós könyvéhez rajzolt majdnem félszáz oldalt. Mivel a képregények hatására rögtön elôbújik belôlünk a nem is olyan mélyen rejtôzô tinédzser, rögtön irigykedni kezdtünk, hogy saját képregény rajzolásából is meg lehet élni. Lángoló Gitárok: Hogyan lesz valakibôl kép­ regény-rajzoló? Csordás Dániel: Mindig érdekelt a dolog. Tízéves koromban rajzoltam elôször képregényt, mielôtt hatodikba mentem volna, egy nyár alatt megcsináltam egy kockás füzetbe a történetemet. Miattam nem kellett aggódni azon a nyáron, ilyen gyerek voltam, elvoltam magamban a kis világomban. Az Asterix képregények és Pókember volt a kedvencem, de persze nem tudtam róla, hogy ennek létezik komolyabb változata is. A gimnáziumban nem foglalkoztam vele, aztán amikor a pécsi egyetemen lediplomáztam (rajz és vizuális nevelés szakon) 2001-ben és elköltöztem Budapestre, akkor kezdtem el újra foglalkozni a képregényekkel. Most, hogy belegondolok, honnan is találkoztam volna komolyabb képregényekkel? Külföldrôl semmit nem hoztak be, és még kint se olyan könnyû megvenni ôket, nem rakják ki a napilapokkal, magazinokkal együtt az újságos standok kirakatába. Internet meg még nem volt. LG: Mit szóltak hozzá körülötted az emberek, amikor azt mond­ tad, hogy képregénybôl akarsz megélni? CsD: A reakciókra már nem emlékszem, de az elsô három-négy év nagyon kemény volt. Sokszor nulla bevétellel dolgoztam, aztán szépen beindult. Ma már csak rajzolásból élek. Szigorúan véve nem csak képregénybôl, mert a nagyobb pénzek a reklámcégek megbízásai után jönnek. Viszont kevés megbízást kapnék, nem keresnének, ha nem lenne képregényblogom, díjaim, kötetem, szóval mégiscsak ebbôl élek.

74  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

CsD: Egyáltalán nem, még a munka alatt is csak emailben érintkeztünk. Személyesen elôször a könyvbemutatón találkoztunk. Három már elôadott jelenetét rajzoltam meg – 45 oldalas képregény lett belôle. Régebben a Holló Színház rendszeresen fellépett Pécsett, akkor mindig elmentem, szóval ismertem a munkáit, de azt nem gondoltam volna, hogy egyszer neki készítek képregényt. Ezek már késôbb készült jelenetek, nem ismertem ôket, de megkaptam ôket DVD-n és abból rajzoltam. A munkára egyébként felkértek több más rajzolót is, és versenyeztettek minket. Gallának nagyon tetszettek a rajzaim, állítólag pont ilyesmit képzelt el. Ez szerencsés dolog volt, Galla Miklós nagyon pontos, precíz a munkában, pontosan azt szeretné látni, amit elképzelt. Nekem mégis nagyon könnyû dolgom volt, mindig annyi jött vissza, hogy pont ilyesmire gondolt, jók az oldalak. Ideális munkakapcsolat volt. A Könnyû mûhajba amúgy ez is beleillik, ez egy laza vegyes tartalmú könyv, nem regény vagy novellás kötet. Van benne kalendárium, IQ-teszt meg mindenféle más tartalom, inkább Galla munkáinak és humorának az összegzése. LG: Galla könyve megvan, lenne olyan magyar író vagy elôadó, akinek szívesen dolgoznál? CsD: Galla könyvénél nagyon meg volt kötve a kezem, mert tulajdonképpen filmbôl dolgoztam. Leírt szövegnél azért más a helyzet, ott én is jobban bele tudom rakni a vizuális ötleteimet. Neveket nem mondanék, de mindig szorgalmaztam a képregény-szövetségnél is, hogy legyen képregény kortárs fiatal írókkal együttmûködve. A sztoriírás egy külön szakma, érdekes lenne kipróbálni olyanokkal, akik a munka verbális részéhez értenek inkább. Persze ehhez támogatás vagy legalábbis pénz kellene, mert az ilyesmi elég nagy munka.

LG: Távolról úgy néz ki, hogy tizen-egynéhány év után a magyar borhoz vagy a jégkoronghoz hasonlóan mindenféle külsô segítség nélkül a magyar képregény is megcsinálja a maga sikereit. CsD: Azt hiszem, éppen most a helyére kerül a képregény a magyar kultúrában. Korábban, ahogy már mondtam, nem voltak mûvészi képregények, most a Roham Magazinnal és más kezdeményezésekkel elindult valami. Egyre több a megjelenô mû, és szerintem egyre jobbak is. Folyamatosan fejlôdik, de azért a nagy áttörés még hiányzik. Nem ismerem az összes statisztikát, de a népszerû magyar írók eladott példányaitól még messze van a képregény. Pár ezres eladások már jónak számítanak nálunk, talán nem született meg még az a mû, amely egyszerre igényes, vállalható, befogadható és az eladások tekintetében is sikeres. De mindenki ilyet akar rajzolni, úgyhogy biztos elôbb-utóbb lesz ilyen is.

LG: Alfabéta-díjat kaptál, Goldenblog-díjazott vagy: mit lehet még elérni a képregénnyel? CsD: Éppen most fordítják le a képregényeimet angolra. Én is tudok angolul valamennyit, de a szlengeket nem ismerem annyira, és a mûfordítás sem az én világom. Ezért mások fordítják le, és elindítom majd angol nyelven is a blogot. Utána is mindig fordítjuk majd az új történeteket, és kis csúszással, de az is ugyanúgy frissül majd, mint a magyar verzió. A magyar olvasottságnak nyilván vannak korlátai, az angolnál már kisebb érdeklôdés is sokezres nézettséget hozhat. Ez egy érdekes kihívás, mert ami a neten sikeres, az elôbb-utóbb printben is megjelenik. Pont a Lángoló Gitárok nyomtatott számában ezt hadd ne magyarázzam. n

LG: Legutóbb Galla Miklós Könnyû Mûhaj címû könyvébe rajzoltál képregényt. Ismerted korábban is Gallát?

//INTERJÚ: RÉZ GYÖRGY //ILLUSZTRÁCIÓ: CSORDÁS DÁNIEL [KÖNNYÛ MÛHAJ] Csordás Dániel blogja: http://csordasdaniel.blog.hu/

75

profil

interjú

Beavis és Butthead és a LMFAO

Éhen halnék a skicceim nélkül

Tizenhárom hosszú év után hivatalosan is visszatért BEAVIS ÉS BUTTHEAD az amerikai képer­ nyôkre. A több mint egy évtizedes szünet utáni elsô részt októberben vetítették az Egyesült Államokban. A két semmittevô lúzer hülyegyerek a 21. században ugyanannyira életképtelen, mint a kilencvenes években, csak most már nem rockvideókat néznek az MTV-n, hanem Jersey Shore-t és Skrillexet. A Beavis és Butthead végigkövette a zenei világ történéseit és a korszak popkulturális görbetükreként funkcionált évekig. Na de hogyan lett végül a Metallicából LMFAO?

Furcsa NÉMETH GYULÁ -val interjút készíteni a Lángoló Gitárok hasábjain, hiszen lényegében kollégánkról van szó. Az ô grafikái díszítik minden egyes lapszámunk hírek rovatát, illetve az éppen kézben tartott magazin címlapját is ô rajzolta. Most viszont Arany Rajzszög-díjat nyert, így kapóra jött, hogy egy kicsit jobban is bemutassuk ôt és munkáit.

A Beavis és Butthead-et tekintik minden felnôtt rajzfilm ôsatyjának (képünkön, balra Mike Judge, a sorozat atyja). Maguk a South Park készítôi is ôket nevezik meg legnagyobb inspirációként, és ez nem is csoda, mivel a két rocker jelentette valamilyen szinten a kilencvenes évek amerikai fiatalságának görbe tükrét, amikor az MTV valóban menô dolognak számított és virágkorukat élték a videoklipek. Ebbôl kifolyólag az MTVgeneráció egyik legmeghatározóbb jelensége volt a mûsor. A két kretén azonban soha nem volt annyira polgárpukkasztó, mint késôbbi társaik. Persze ôk sem kerülhették el egy-két esetben az országos botrányt.

Lángoló Gitárok: Elnyerted a Szuverén Tervezôgrafika Díját. Mit is jelent pontosan a tervezôgrafika? Németh Gyula: Nem tudom, hogy mi a pontos definíció, de talán nem lövök mellé nagyon, ha azt mondom, hogy minden grafikai munka, ahol konkrét feladatok vizuális kommunikációjáért felel az alkotó.

lehetnének”. A legtöbb kritikát végül a Poison kapta, ahol egyik alkalommal az énekest egyenesen Pamela Andersonhoz hasonlították. Legtöbbször persze szimplán csak béna köcsögökként jellemezték ôket. Volt azért, amit szerettek a srácok. Már a kilencvenes években tudták azt, ami csak a kétezres évek után lett egyértelmû: Lemmy a király. A Ramones Substitute címû klipjében – ahol egyszer csak besétál a képbe Motörhead frontembere – arra kérdésre, hogy ô mégis mi a francot csinál ott, egészen egyszerûen ennyit mondott Butthead: “Ô Lemmy, te ostoba. Abban a videóban szerepel, amiben csak akar.” Legmeglepôbb módon azonban a rock mellett a mainstreambe frissen betörô hiphopelôadókat is nagyon kedvelték, különösen Snoop Doggot, akinek életviteléért a maszturbáló kezüket is odaadták volna.

Két halálesetet is hozzájuk kötnek, bár a bíróság mindkét esetben a készítôk javára döntött. Butthead a széria elején rendszeresen kacérkodott a piromániával, rengeteg gyújtogatós jelenete volt egészen addig, ameddig bent nem égett egy kétéves kisgyerek egy ohioi családi házban. Történt ugyanis, hogy egy ötéves kisfiú felgyújtotta a saját házukat, miután megnézte az esti Beavis and Buttheadet. Sajnálatos módon a kétéves öccse bennégett a házban, a szülôk pedig a mûsort tették felelôssé. A bíróság elutasította a feljelentést, hogy aztán a Rolling Stone magazin derítse ki, a családnak nem is volt kábeltévéje, amivel az adást foghatta volna. Ugyanez derült ki végül arról a srácról is, aki egy nyolc hónapos kisbaba halálát okozta egy felüljáróról ledobott bowlinggolyóval, amihez az inspirációt állítása szerint a sorozatból kapta. Végül itt is kiderült, hogy a srác nem is nézte a mûsort. Ettôl függetlenül az MTV-ben kicsit berezeltek és a lehetô leghülyébb módon igyekeztek a cenzorok kedvében járni: megtiltották Beavisnek a fire (tûz) szó használatát. Ha már Arthur Brown Fire-je nem, azért más bandák klipjei rendszeresen helyet kaptak a mûsorban. Abban pedig nem mindig volt köszönet. Egyszerû külvárosi prolik révén semmi más nem érdekelte ôket, csak a csöcsök, robbanások és a zúzós gitárriffek. Ebbôl kifolyólag a kevésbé tökös zenészek videói mindig megkapták a magukét. Madonnát Secret videójában például egy teljesen átlagos, ôszhajú öreg néninek titulálják, aki leugrott a sarokra zöldséget venni, miután másfél percig ecsetelték, milyen jó lenne vele kefélni. Másik alkalommal megállapították az I Feel You videó alapján, hogy a Depeche Mode franciául béna köcsögöket jelent és Dave Gahant összekeverték Keanu Reeves-szel. A Silverchairt szimplán lehippizték, de a metálon belül sem ismertek kegyelmet: egy Cannibal Corpse-videót úgy kommentáltak egyszer, hogy: “ha annyit gyakorolnák a zenélést, mint amennyit a hajrázást, egész jó kis banda

76  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

LG: Mennyire siker ez számodra? NGy: Kevés kifejezetten tervezôgrafikai díj van, és e kevés közül is talán az Arany Rajzszög a legismertebb a szakmában, úgyhogy mindenképpen örültem neki. Nem számítottam rá, mivel minden évben elég erôs a mezôny. LG: A szakma elismerését nehéz elnyerni? NGy: Bár a zsûri fôleg grafikusokból áll, azt nem tudom megmondani, hogy a véleményük mennyire reprezentálja a szakma egészét. Annak persze mindig örülök, ha valakirôl kiderül, hogy szereti a munkáimat. LG: A közönség inkább a digitális munkáidat ismeri, de láttam tôled ceruza skicceket is. Melyikkel kezdted? Milyen út vezetett egyiktôl a másikig? NGy: Rajzolni mindig imádtam, nyilván azzal kezdôdött minden, bár sokáig nem tudtam, hogy grafikával szeretnék foglalkozni. Még az érettségi után is évekig újságírónak készültem. Aztán amikor elôször kerültem külföldre hosszabb idôre, rájöttem, hogy csak a rajztudásomból tudok pénzt keresni egy idegen kultúrában. Szóval a szükség szülte, hogy grafikus lettem. Arra nem emlékszem, hogy mikor kezdtem el digitális illusztrációkkal foglalkozni, mivel ez egy lassú átmenet volt valószínûleg. De most is mindennap használom a „tradicionális” technikákat.

Végezetül érdemes azzal is foglalkozni, hogy tizenhárom év szünet után mivel is töltik a visszatérésüket. Sok minden megváltozott ez eltelt évek alatt. Az MTV már nem Music Television, valóságshow-k mennek rajta, a videoklipeket már mindenki a youtube-on nézi, a rock pedig halott. Nekik sikerült igen hamar alkalmazkodniuk. Jersey Shore-on és a Terhes Tiniken élcelôdnek miközben videoklipek csak elvétve kerülnek be az adásba, azok is Skrillex, Katy Perry és az LMFAO videói. Erôs a gyanú, hogy a két szutykos rocker jó idôre lemondhat a védjegyéül szolgáló headbangelésrôl, és megmarad a terhes tinédzserek és hülyére gyúrt pszeudo-olaszok porbatiprásánál. n //SAJÓ DÁVID

LG: Melyiket érzed nehezebbnek? Laikusként azt gondolhatja az ember, hogy a digitális rajzokhoz nem kell rajztudás. NGy: Alapvetôen azt gondolom, hogy minden figuratív munkához kell rajztudás. Az más kérdés, hogy ismerek olyan kollégát, aki úgy tud gyönyörû figurákat készíteni digitálisan, hogy papírra és ceruzára már nincs is szüksége. Én éhen halnék a skicceim nélkül. Sajnos sokszor nincsen idôm pontos vázlatokat rajzolni, mielôtt nekiállok a számítógépen dolgozni, de megkerülni nem tudom a folyamatot. Ha kézi rajzok nélkül ülök le dolgozni, abból semmi jó nem sül ki az esetek nagy többségében. LG: Melyik munkádra vagy a legbüszkébb? Ha egyet nem tudsz mondani, sorolj fel párat. NGy: Szerencsére sok ilyen van. Nagyon szívesen dolgoztam egy Elias Biscet-plakáton, amikor még börtönben vegetált. Sok köszönô levelet kaptam akkoriban kubai ellenzékiektôl, ami jó érzés volt. Rendszeresen dolgozom a kanadai Ironhead nevû limitált példányszámú ruhákkal

foglalkozó cégnek, velük nagyon sok jó közös projekten vagyunk túl. Csináltam néhány magazin címoldalt az utóbbi években, azokat is mindig nagyon szerettem. Jó néhány emblématervemre is büszke vagyok. Egyenként hosszú lenne ôket felsorolni. LG: Sok karikatúrát készítesz. Volt olyan karakter, amiben nem találtál egyéniséget, nem tudtad ráismerhetôen megrajzolni? NGy: A portréimat sosem gondoltam karikatúráknak. Sokszor eltúlzom és leegyszerûsítem a vonásokat, de ezt általában nem szánom a humor forrásának. Még akkor sem, ha éppen pont valami humorosat szeretnék rajzolni. De a kérdésre válaszolva, – bármiféle politikai felhang nélkül –, Orbán Viktor volt az, akivel a legtöbbet szenvedtem, amikor néhány éve az [origo]-nak kellett egy egyszerû rajzot készítenem róla. Ô még a legrutinosabb rajzolóknak is gondot okozhat, nem könnyû megfogni a miniszterelnök karakterét. Az utóbbi években még egy Lech Walesa-portré sikerült igen gyengén, pedig ô elég karakteres figura. n //INTERJÚ: DANKÓ JÁNOS //ILLUSZTRÁCIÓ: NÉMETH GYULA http://gynemeth.com

77

interjú

interjú

Megtaláltam a test-lélek kérdés megoldásának tudományos alapját

2. Éjféli varázs. Errôl azt írták a Facebookon, hogy ez a legszebb dal a világon. Bármennyire is ízlés kérdése ez, mégis úgy gondolom, ez a dal egészen különleges, majdnemhogy annyira, mint maga a létezésünk, életünk és a Világegyetem. 3. Gyönyörû vágy. Benne megszólal a végtelenség megtestesült vágya.

Aki képbe akar kerülni GRANDPIERRE ATILLA munkásságát illetôen, nekiállhat például átböngészni a honlapját, napokra ott ragadhat cikkeket, interjúkat, tanulmányokat és könyveket böngészve, és még csak az elején tart. Aztán ott vannak a VHK- és Vágtázó Csodaszarvas-lemezek, meg a sok-sok kimaradt koncert! Úgyhogy inkább vágjunk a közepébe, mert egészen elképesztô és izgalmas dolgok derülnek ki olyasmikrôl, amikkel mi, halandók sajnos csak elvétve találkozunk a mindennapokban. LG: Ennyi terület közt akad, ami fontosabb a másiknál? Vagy ha nem is, milyen módon teszed ki a hangsúlyokat és melyiket milyen mértékben? Grandpierre Atilla: Olyan ez az egész, mint egy fa, amelynek egyes ágaira rásüt a nap, ott a legnagyobb a pezsgés, az élet, a fejlôdés, de a többi növekedése sem marad abba, sôt az egyik fejlôdése a többit is táplálja. Például 12-13 éves koromban faltam a szépirodalmat, a regényeket, és novellákat, verseket írtam. 14-15 évesen a matematikát – az ország legjobbja lettem. De mégis, 15 évesen 9 hónapon át a biológia lekörözte a többit, aztán ismét a matematika következett, majd 18 évesen a fizika és a csillagászat, hogy aztán átvegye a vezetô szerepet a filozófia, majd a zene, a mûvészetelmélet. Azóta ezekhez társult a kvantumfizika, a komplexitás-elmélet, a nemegyensúlyi termodinamika, a pszichológia, tudomány-filozófia, társadalom-kutatás, történelem, tudatkutatás, asztrobiológia, kvantum-biológia. Sok közéleti témájú írásom jelent meg a lapokban, két verseskötetem is napvilágot látott. LG: Az élô Világegyetem teóriája hol tart a világ tudományos életében? Milyen módon sikerült keresztülvinni a hivatalos ter­ mészettudományban? GA: Egyre többen érdeklôdnek a Világegyetem élô természete iránt. Úgy látom, lassan érik az idô. És ahogy Victor Hugo mondotta: nincs erôsebb hadsereg a világon, mint egy eszme, amelynek eljött az ideje. LG: Ebben az évben több hónapot töltöttél Amerikában. GA: Megtaláltam a test-lélek kérdés megoldásának tudományos alapját a biológia és a kvantumfizika határterületén. Az átjáró a tudatból az anyag világába a kettô közös gyökerén, a vákuumon át vezet. A természet legmélyebb szintje a „vákuum”. Ehhez már csak azt kell hozzátennem, hogy ha a természetben minden egy, akkor legmélyebb szintjén a fizika és a biológia is egy. Bebizonyítottam, hogy minden élôlény szükségképpen önállósággal bír. Az önállóság csak akkor juthat érvényre, ha fizikailag lehetséges, ha nincs teljes fizikai meghatározottság. A biológiai cselekvôképesség, így az önállóság is, csak a kvantumfizikai határozatlanság révén valósulhat meg. De a kvantumfizikai határozatlanság rendkívül parányi, mikroszkopikus méretû, az önállóság pedig nagy méretekben, a sejtek és a szervezet szintjén kell érvényre jusson. Az önállóságnak tehát

78  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

meg kell oldania, hogy az elemi részecskék szintjén jelentkezô határozatlanságot úgy használja fel, hogy ezek a parányi hatások rendre összeadódjanak, úgy, hogy teljesítsék a biológiai célt. Az önállóság számára a kvantumfizika csak eszköz. Az önállóság tehát a valóság kvantumfizikánál mélyebb szintjérôl indul. Így az önállóság feltárása a tudomány fejlôdésének is új utat nyit. LG: Újra mûködik a VHK, azaz új nevén a Vágtázó Életerô. Ez azért is érdekes dolog, mert a Vágtázó Csodaszarvas született meg pár éve az új, kicsit más jellegû VHK-ként. Most, hogy mindkettô párhuzamo­ san létezik, kicsit bogozzuk ezt ki. Miért volt szükség új névvel ellátni a VHK-t? Már azért is kérdem, mert továbbra is ott virít minden pla­ káton a VHK név, nyilván marketing szempontból is, de csak azért? GA: Tizenéves koromban legelsô zenekartervem népzenei hangszerekre épült, és ezt sohasem adtam fel. Késôbb baráti kapcsolataim vittek el ettôl, így jött létre a VHK. A VHK utolsó lemezének, a Naptáncnak nyitó száma már a Csodaszarvas címmel utal a nemsokára megszületô zenekarra. 1999-tól kezdve a VHK-ban megromlott a viszony, és ezért léptem ki, de sohasem mondtam le a folytatásról. A Vágtázó Csodaszarvas 2005-ös megalakulása, régi tervem kiteljesedése után úgy éreztem, eljött az ideje a VHK újjászületésének. Az újjászületést jelzi a Vágtázó Életerô név, és a VHK feltüntetése a plakátokon azt jelzi, hogy a Vágtázó Életerôben a VHK született újjá. LG: A Vágtázó Csodaszarvas új lemezén, a Csillaglovagláson szá­ momra az egészen megejtô könnyedség, finomság az új hang az

LG: Mi az, ami a két bandában most kö­ zös, és mi az, ami más, persze a nyilvánva­ ló külsô jegyeken túl? GA: Közös a zene kozmikus varázserôként tisztelete, közös, hogy tudjuk, tapasztaljuk, életünk kapuit a bennünk rejlô sorsszerû erô, ez a zene képes igazán megnyitni. Ezért mindkét zenekar tudattágító, pszichedelikus hatású. A végletesen átélt élet zenéje: a Mindenséget érzékelô lelki üzemmódtól a tomboló táncig összekapcsolja a világ végeit. A Vágtázó Életerôben ott rejlik harminchat év életkincse, próba- és koncertélményeink, ahogy ez ennek a hét embernek a személyiségén keresztül összeadódik. A Vágtázó Csodaszarvasban az ôsi hangszerek kötnek össze bennünket, a természeti népeket, a tájakat a csillagvilágot betöltô érzésvilággal.

Az átjáró a tudatból az anyag világába a kettô közös gyökerén, a vákuumon át vezet. A természet legmélyebb szintje a „vákuum”. elsô két albumhoz képest, ami pont ezért még mélyebbre szaladt rögtön. Milyen tu­ datos munka kellett ehhez? GA: Úgy érzem, ez a lemez ajándék a másvilágból, az álmok világából. A lemezen szereplô dalok többsége álmomban született. Ezért ôrzi az álombeli könnyedséget, különleges valószerûséget, ami sokszor valóságosabb minden külsô valóságnál. LG: Kiemelnél három dalt? GA: 1. Tábortûznél. Izgatott, táncra per­ dítô hangulattal kezdôdik. Sokszor úgy

é­rez­­ni, nincs szebb a világon, mint az igazi barátság és egy igazán hangulatos zene. Ebben a dalban ez a kettô összekapcsolódik, de úgy, hogy megnyílik az ég. Mégis, számomra ennek a dalnak a végkifejlete a lemez tetôpontja. Mindig is úgy véltem, a magyarság lényege a szilaj, istenigazából fakadó, elemi erejû, egetverô érzés. A magyar népzene csúcspontjaiként az ilyen, elemi erejû, tombolóan táncos zenét éreztem. És most ebben a dalban nálunk is felcsillant ennek az idôtlen természeti erônek mindent elsöprô fénye.

LG: Amikor magyarokról, magyarságról beszélünk, az igen kényes pont a kultú­ ránkban. Most elemelkedve a napi politikai hangoktól, mesélj arról, milyen szerepet töl­ tött be kutatásaid szerint a világban régen a magyar nép, és milyen szerepet ma. És hogy lehetne megnevezni azt, hogy egyál­ talán milyet kellene, mert a munkásságodat figyelve az derül ki, véleményed szerint nem állunk éppen a helyzet magaslatán. GA: Mire megy egyedül, önmagában az ember? Mit ér az élet, ha nincs benne haza? Mit ér a lélek, sorstársak, közösség, nemzet nélkül? Ha egyénként kell megvívni szellemi küzdelmünket a fogyasztói társadalom lealacsonyító, erre a célra kitenyésztett hatásrendszerével, nem sok esélyünk van. Ha viszont ráébredünk magyar sorsközösségünkre, ha belülrôl megváltozunk, megtisztítjuk magunkat az egész modern társadalmi hatásrendszertôl, tisztább és erôsebb fény járja át világunkat, amelynél egymást segítve küzdhetünk közös céljainkért, egy igazabb, teljesebb valóságért. LG: Mit látsz a legfontosabb problémák­ nak a modern világban és milyen gyógyírt adnál az egész emberiségnek? }

79

interjú

GA: Hogyan találhatunk vissza eredeti önmagunkhoz? Érdemes tudni, hogy három életmodell a legnépszerûbb a mai világon. Az egyik a materialista, sikerorientált, a másik a régimódi, vallásos-falusias, a har­ madik a természetközpontú életfelfogás, amelyben az élet minôsége, a természet, az összefogás a legmagasabb érték. Létrejött egy új világmozgalom, az „átfogó kultúra”, más néven a „kulturális kreatívok” (http://www.kulturaliskreativok.cc/) mozgalma, és ma már ez a második legnépszerûbb életmodell. Minden ember képes arra, hogy párba álljon a világgal, az egész valósággal, és megtalálja a helyét a Nagy Egészben, hogy megtalálja életének igazi, természetadta értelmét.

GA: Ha nem ernyedsz, nem kell töltôdnöd! Sokat tornázok, ez valósággal felvillanyoz, sokszor szinte szétrobbanok a jóérzéstôl! Ráadásul óriási energiát ad a zene, a könyvek, az izgalmas gondolatok, felfedezések! Csodálatos emberekkel találkozom nap mint nap. Szeretem az embereket, az életet, a világot, és mindháromban nap mint nap részem van. A boldogságomhoz már csak az hiányzik, hogy minél több boldog ember vegyen körül, hiszen nincs nagyszerûbb, mint csupa igazán boldog emberrel együtt élni, Ezért a legszemélyesebb magánügyem, hogy mindannyiótokat a lehetô legboldogabbá tegyelek! n //INTERJÚ: RÁCZ MIHÁLY //FOTÓ: NAGYILLÉS SZILÁRD

LG: Van egyáltalán pihenôidôd? Nehéz ugyanis ezt elképzelni a rengeteg tevékenység láttán.

80  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

rovatcím

stúdióriport

A szekrényben énekeltem Bár az indie gyakorlatilag szitokszóvá kezd válni, a harmadik lemezét készítô EZ BASIC esetében egyrészt kikerülhetetlen a jelzô, másrészt a ‚független’ esetükben kivételesen tényleg jelent valamit egy hajformán és ritmusképleten túl. Eddigi két lemezük markáns hangzásbeli különbsége már sejtetett valamit a zenekar körüli kísérletezô attitûdbôl, a szinte ötödik tagnak tekinthetô Puha Szabolcs hangmérnökkel és az énekes-gitáros Szarvas Árpáddal megejtett beszélgetés egy igazán játékos, különutas ötletmûhelyt mutat be, ahol egyrészt dívik tanulni a nagyok merész ötleteibôl, másrészt semmi nincs kôbe vésve, és mindent ki szabad illetve kell próbálni. Lángoló Gitárok: Másfél évvel ezelôtt jelent meg utoljára nagy­ lemezetek. Ez manapság nem számít sok idônek két anyag között. Milyen tanulságokat vontatok le az akkori munkálatokból, volt, amit szerettetek volna célzottan máshogy csinálni ezúttal? Szarvas Árpád: A legfontosabb tanulság az volt számunkra, hogy érdemes kísérletezni, illetve, hogy két lemezfelvétel nyújt annyi tapasztalatot, hogy egy számunkra bevált hangmérnökkel kiegészülve ezúttal teljesen magunk készítsük az anyagot, külsô hangmérnökök közremûködése nélkül. Hangzás tekintetében folyamatosan távolodunk el az elsô lemez new wave-es megszólalásától, élôben és felvételen egyaránt. A Hello Heavy ennek megfelelôen sokkal játékosabb, pattogósabb elemeket hozott, az új lemez is ezt a vonalat viszi tovább, plusz adalékként nem kevés hatvanas éveket idézô megoldással. Az effajta kísérletezésben pedig Szabolcs kiváló partner. LG: Szabolcs, hogyan lesz valakibôl örökké kísérletezô hang­ mérnök? Puha Szabolcs: Eredetileg programozó végzettségem van, viszont mivel hamar rájöttem, hogy az a pálya nem nekem van kitalálva, váltottam, és beletanultam a potméterek kezelésébe. Egy alapítványi stúdióban voltam tanonc, kábelt tekergettem, teát fôztem, csináltam a kulimunkát. Ezután továbblépve pop-produkciókra szakosodott stúdióban dolgoztam különbözô, esetenként kétes értékû popzenekarok anyagain. 2007-ben aztán különbözô folyamatok eredményeképp úgy döntöttem, hogy saját stúdiót nyitok. A magyar színtéren nem nagyon lehet mûfajra specializált stúdiókról beszélni, így az én esetemben sem, viszont túlnyomórészt különbözô underground és mainstream közé esô független-zenei felállásokkal dolgozom, és amikor csak engedi a helyzet, igyekszem kipróbálni rendhagyó megoldásokat. Közben folyamatosan képzem magam különbözô szemináriumokon és webináriumokon, ami inspiráló e tekintetben. LG: Mit emelsz ki, mint leghasznosabb újítás a klasszikus stú­ diófelvételekhez képest? PSz: Egyre erôsebben, trendként jelenik meg külföldön az ún. gerilla-felvétel, aminek a lényege, hogy ne szakítsd ki a zenét a saját közegébôl, ne vidd egy steril stúdióba, ha nem azt kívánja meg. Ha garázsrockot rögzítesz, ne pluginekkel meg digitális effektekkel adj neki koszt és teret, hanem mikrofonozz be egy garázst több helyen. Árpiék most a hatvanas évekkel kacérkodnak, amikor még egész más stúdiók voltak a mai lecsillapított termekhez képest, inkább színházi próbatermekrôl beszélhetünk abban a korszakban. Az Olympia, az Abbey Road, a Trident, ahol a kor legmeghatározóbb lemezei készültek, mind ilyenek.

82  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

SzÁ: A nagy tér azért is fontos, hogy a Phil Spector féle „Wall Of Sound” érzést hozni tudjuk, ami szintén a hatvanas évek girlgroupjaira vagy beat-lemezeire jellemzô. A dobot, a perkákat, és az akusztikus gitárokat is egy ilyen teremben rögzítettük. PSz: A nagy terem viszont magában még nem elég – rétegenként kell mikrofonozni a teret. Így például csak a dobot négy különbözô távolságra elhelyezett mikrofonnal rögzítettük. LG: Melyik eszközeidnek veszed a legnagyobb hasznát az ehhez hasonló speciális megszólalásoknál? PSz: Nagyon fontos, hogy odafigyeljen egy hangmérnök az autentikus eszközparkra. A régi mikrofonok és általában stúdióeszközök esetében egy kicsit összetettebb a dolog, mint bemenni a boltba és megvenni, vagy megrendelni katalógusokból, de némi energiaráfordítással szinte mindent fel lehet kutatni és be lehet szerezni. Régi elôfokok, mikrofonok gyûjtôivel kell felvenni a kapcsolatot. Ott vannak a rádiós stúdiók is. Szereztem már régi Neumann mikrofonokat rajtuk keresztül, háború elôtti német RTF-eket, amik a hatvanas évekig a stúdiózás etalonjainak számítottak. Gitárfelvételnél a mágikus trükköm egy régi AKG B12-es mikrofon, még nem érkezett rá panasz. Elôfokokat tekintve sajnálatos, hogy itthon kevés figyelmet kapnak hangmérnököktôl, pedig például a brit hangzáshoz nem árt az adott korszakra jellemzô brit elôfokokat használni az autenticitás érdekében. LG: Ilyen stúdió-precízió mellett mennyire kell komoly hangzás­ beli kompromisszumokat kötni az élô klubfellépéseket tekintve? SzÁ: Nagyon sajnálatos, hogy a legtöbb zenekarnak egyszerûen anyagilag nem opció saját hangmérnököt vinni minden koncertre, pedig nem kell ecsetelni ennek a szükségességét. Megszólal minden hangszer nagyjából jó arányban egymáshoz képest, és körülbelül eddig is terjed a figyelem a hangzásra, sokszor ugyanis ennek is örülni kell, részletekhez sajnos sem elegendô szakértelem, sem eszköz nem áll rendelkezésre a legtöbb esetben. Effektekkel kell tehát trükközni. Minden hangszeren többféle zengetôt használunk, így éneken is. Gitárra a Rat torzító és a Line 6 Verbzilla pedál nagyon bevált nálunk, ezenfelül a Gonkulator Modulator pedállal is sokat szoktam kísérletezni. LG: Ti régebb óta dolgoztok Szabolccsal, hogy látjátok, miért érdemes egy szakemberrel dolgozni konzekvensen több lemezen keresztül, ahelyett, hogy esetleg több-szem-többet-lát alapon mások ötleteinek is utat engedjetek egy-egy új anyagnál? SzÁ: Ennek több oka van a mi esetünkben. Egyrészt Szabolcs tényleg rengeteg idôt és energiát fektet abba, hogy az elképzelésinket megvalósíthassuk. Az ötleteink alapján szintisávokat gitármodulá-

A legfontosabb tanulság az volt számunkra, hogy érdemes kísérletezni...

torra kötve és erôsítôre küldve újrarögzít, és meghallgatja, hogyan alakul ettôl a teljes felvétel, ilyesmi. Ehhez egyrészt mérhetetlen sok türelem, és szenvedélyes hozzáállás kell. Mindkettô nevezhetô hiánycikknek sok hangmérnök esetében, és ha megtaláltuk egy szakemberben, nem feltétlen van értelme kilépni egy eredményes együttmûködésbôl. PSz: Ennél a fajta kísérletezésnél ugye azt kell látni, hogy rengeteg példa mutatja, hogy mérnökök kifejlesztenek egy adott célra egy adott eszközt, amit aztán valakik tök másra kezdenek használni meglepô eredmén�nyel, és obskúrus hardverekbôl egyszer csak kultusztárgy válik. Viszont, amikor ilyennel próbálkozol, jobbára vakon tapogatózol, és csak reméled, hogy majd valami jó fog kisülni belôle. Tervezgetsz, de aztán meglepôdsz az eredményen. Az árcédulákat is el kell felejteni. Sokan esnek abba a hibába, hogy csak azért, mert valamiért csillagászati összeget fizettek, orrba-szájba ugyanazt az eszközt erôltetik, amikor adott esetben nem jól tölti be a funkcióját. SzÁ: És ez rávezet a másik okra, ami miatt Szabolcsnál maradunk. Tulajdonképp egyszerre nôtt fel az ô stúdiója és a mi zenekarunk. Az elsô lemezünket még a szobájában rögzítettük, persze odafigyeltünk a minôségre, de mindenképpen játékos volt a munkafolyamat. A vokálokat például a szekrényben állva énekeltem fel, felülrôl belógatott mikrofonnal. Úgyhogy ô is bôvíti a saját ötlet- és eszköztárát, meg mi is. Emellett az elkötelezettség segít benne, hogy valami kis színtér is kialakuljon a stúdió körül. Szájhagyomány útján így is sok más zenekarhoz jutott el az inkább kreatív zenés mûhelyként leírható stúdió híre. n //INTERJÚ: ERON MEZZA // FOTÓK: EZ BASIC

83

hogyan legyünk rocksztárok

hogyan legyünk rocksztárok

Hogyan ne legyünk balfékek?

Múltkori cikkünk interjúja után hangtechnikus ismerôsök elmeséltek pár klasszikus sztorit, teljesen eltévedt zenekarokról, hatalmas egókról és olyanokról, akik a klubkoncert-tapasztalatukat a Live in Wembley DVD-rôl szerezték. Rájöttem tehát, hogy vissza kell menni az alapokhoz, ezért SZÛCS SZABOLCS hangmérnököt és egy magát megnevezni nem kívánó hangtechnikust (továbbiakban: NÍMAND ÚR – reméljük, a sejtetéssel csak több kárt okozunk a szakmának) kérdeztem emlékezetes esetekrôl. Évek elnyomott frusztrációja tört fel. (Ha a Kedves Olvasó tud mesélni hangmérnökrôl zenészként, azt szeretettel várjuk az [email protected] címre!)

Három éve dobolok Szûcs Szabolcs: Még a régi Parkplatz Stúdióban volt, amikor Szentpéteri Zsolttal vártunk reggel egy számunkra még ismeretlen dobost, aki, ha jól emlékszem, egy négyszámos demót jött feldobolni. Épp a reggeli kávénkat szürcsölgettük, amikor kivágódott az ajtó és beugrott rajta egy srác, aki a kezén egy hármast elôre nyújtva beordította, hogy „HÁROM ÉVE DOBOLOK!”, köszönés helyett! Gondoltuk egy picit ideges a kolléga. Na, hát akkor lássunk neki a munkának. A srác összerakott egy akkora dobot, amin Mike Portnoy is fel tudta volna dobolni az új Dream Theater-lemezt. Nyilván a gyerek az öt darab tamból, jó ha kettôre oda tudott érni egy pörgetésnél. Persze, ezek után legalább annyit is akart dobolni a sima rock’n’roll dalokban, mint Mike Portnoy, arról nem is beszélve, hogy közben egy sima kettô-négybe is belesült a felvételek alatt.

Tanulság: Szûcs Szabolcs: Soha nem az a lényeg, hogy hány éve dobolsz! Mindig a tudásodnak megfelelôen vállald a témákat, és az hangszerelésileg segítse a dalt.

Hangverseny beállás Nímand úr: A kezdô zenekarok legnagyobb hibája, hogy mindig azt képzelik, hogy náluk nagyobb sztár nincsen az univerzumban, illetve hogy bármely hely, ahová hívják ôket, az minimum Sziget-Nagyszínpad technikával van felszerelve, ami majd valami isteni csoda folytán magától beáll az optimálisra. Szûcs Szabolcs: Így van, a Wembley-effektus! Egy, a szakma bizonyos része által felkarolt zenekarral történt, hogy klubbulin azt hitték, hogy stadionban játszanak. Életükben elôször játszottak normális alapokkal. A próbahelyi Regent kombo után végre egy rendes 100 W-os csöves erôsítôn... El lehet képzelni, mekkora hangnyomás uralkodhatott a színpadon. Aztán persze, elkezdték telekérni a monitorjaikat mindennel, mintha stúdióban lennénk. Eredmény: teljes káosz, hangorkán. Minden mikrofon gerjed, mert hiába kér még éneket a monitorba, nem lehet berakni, mert a gitárja ordít és elnyomja az énekhangját. Egy zenekar akkor teszi meg magáért a legtöbbet, ha megteremti az egyensúlyt a színpadon, akár monitorok nélkül is, az egyes hangszerek megszólalása között. Hangerôben, magas/mély arányt tekintve és beleértve az éneket is! Nímand úr: A kezdô zenekarok koncertre való készülése általában három fázisból áll: 1. Ülnek az öltözôben, és irgalmatlanul próbálnak mindenféle káros anyagot a szervezetükbe termelni, hogy jó legyen a buli és elmúljon a félsz a három havertól. 2. Kimennek a színpadra. Ilyenkor általában teljes csöndben elôveszik a hangszereiket, szerelnek, kábeleket dugdosnak ide-oda, elôveszik

84  2011 #06    LÁNGOLÓ GITÁROK

Tanulság: Nímand úr: Otthon kell próbálni.

A Metallica hangolás Nímand úr: Színpadon hirtelen felhangzik az iszonyú hamis gitár. Nem akarja behangolni. Megkérdezzük, hogy miért, mire a srác: „Dehát ez Metallica hangolás!”. Kiderült, hogy lenézte a poszterrôl, hogy hogyan állnak Kirk Hammett hangolókulcsai és betekerte úgy.

Tanulság: Le a tribute zenekarokkal!

és megsimogatják az apuci által vásárolt méregdrága felszereléseiket. Közben ez lenne az az idôszak, amikor mosolyogva, illedelmesen és hangosan köszönve kellene a hangtechnikus felé kommunikálni az igényeket, a felállást, hány tam lesz, hány énekmikrofon kell, satöbbi. 3. Szerelés után el kellene játszaniuk egy fél refrént együtt, beállás gyanánt, hogy a technikus beállíthassa a szinteket. De nem. Ilyenkor olyan jelenség történik, amit régóta nem tudok megérteni: amikor mindenki összeállította a felszereléseit, irgalmatlan zajongásba csapnak át, egyik pillanatról a másikra. A basszeros általában guggol a kombó elôtt, jobb kézzel folyton pegetve egy hangot, másik kézzel irgalmatlanul tekergeti a számára egyébként ismeretlen funkciójú gombokat a méregdrága erôsítôn, ami természetesen már ordítóan hangos. A dobos lehajtott fejjel, ész nélkül üti a dobokat, teljesen más ritmusban, a kedvencétôl ellesett pörgetéseket próbálgatva, a külvilágot teljesen elzárva magától, míg a gitárosok a legelvetemültebb torzítítót bevetve, erôsítôjüket a lehetô leghangosabbra állítva mindezektôl, és egymástól is teljesen függetlenül... Szûcs Szabolcs: ... a héten hamisan lehallgatott gitárriffet játsszák! Nímand úr: Így van (mosolyog). Ez el szokott tartani tíz-tizenöt percig, mire észreveszik, hogy kezdeni kéne a koncertet. Eközben az énekes vagy az öltözôben cigarettázik a barátnôjével, mert ugye neki nincs mit pengetni, vagy balfék módjára áll a színpad közepén és néz ki a fejébôl. Sosem tudtam, ez mire jó, talán nem hallották magukat eleget, vagy nem tudom, de számtalan kezdô, vagy néha kicsit régebbi zenekar csinálja ezt. Persze ezek után a technikusok nagy része már vagy leszarja ôket, vagy kimegy inni egyet. Eztán elkezdôdik a koncert, és akkor jön csak a Nagy Meglepetések sorozata: „Hú, ez nem olyan, mint a próbateremben!”, meg: „Nem hallom a Józsit a túloldalról!”. Ezt általában meg szokták spékelni olyan kijelentésekkel két szám közt, hogy: „Jó lenne, ha hallanánk valamit itt az énekbôl belül!”, vagy a klasszikus kiszólás: „Remélem, ti többet hallotok belôlünk, mint mi itt bent!”. Vannak persze még elvetemültebbek is, akik két szám között kis konzultációt tartanak a totál részeg szakértô pajtásaikkal az elsô sorban, majd bemondják a mikrofonba, hogy: „Itt elöl azt mondják, hogy nem hallatszik a gitár”. A koncert végén pedig el kell mondani mindig, hogy így szar a technika meg úgy szar. Szûcs Szabolcs: Persze utánuk mindig egy valamivel színvonalasabb zenekar jön, akiknek megjavul a technika, mert ôk már jól szólnak tíz perccel késôbb, és hallják is magukat. Volt szerencsém már egy pár profi produkció beállásába betekinteni. Példának mindig az In Flamest szoktam felhozni. Ott beszédhangerô van a szinpadon, hiszen gyakorlatilag csak a dob szól, a gitárerôsítôk szép halkan duruzsolnak. Természetesen minden zenész fülmonitort használ. Nyilvánvaló, hogy egy kezdô zenész nem tud magának megengedni egy fülmonitor rendszert, de ha a fent említett hangerô és spektrális balansz megvan, akkor az egy kis klubban is kezelhetôvé válik.

Behangoltan vette Szûcs Szabolcs: Volt egy koncert, még a múlt évezred végén, amikor a Para Pinák csajzenekart hangosítottam. Elindultam, hogy orvosoljam a helyzetet: a „Mire hangoltok? E-re?” kérdésre csak meglepett tekintettel válaszoltak a lányok. Hangolás közben pedig megjegyezték, hogy dehát ôk behangolva vették meg a gitárt... Ahogy visszakapta a beállított gitárt, vége is lett a produkciónak, hiszen nem találták a hangokat, amiket a teljesen elhangolódott gitárra írtak.

Tanulság: Nímand úr: Ha olyan nagy mûvészek vagyunk, hogy csont nélkül meghágjuk az európai 12 hangos zenei skálát, és még számokat is tudunk a saját zenei rendszerünkre írni csípôbôl, akkor ne hagyjuk, hogy holmi kiégett proto-rocksztárok belepofázzanak a dolgunkba. Ki tudja, mekkora kár érte a magyar zenei kultúrát! Azokat a számokat soha, senki nem hallhatta... Ebben a mûfajban sok a csoda: volt egy csodálkozó srác, aki meglep­ ve örült annak, hogy a hang nemcsak az erôsítôjébôl jön, hanem a monitorládából is.

Ne haragudj, tudnál adni egy pergôt? Nímand úr: A teljesen pénztelen kezdôk rossz szokása a tarhálás. És nem, nem csak a cigi, meg az „Adj egy kortyot a sörödbôl!” megy, mint a Moszkva téri punkoknál... Hanem megjönnek a dobosok két dobverôvel, a gitáros meg egy szál gitárral és elkezdôdik a tarhálás: „Adj egy pergôt!”, „Adj egy erôsítôt!”... Ebbôl kerekednek az olyan minimálkoncertek, ahol minden vonalból szól, a dobfelszerelést pedig olyan tárgyak helyettesítik, amik ugyan hasonlítanak egy dobra, de azért mégsem azok.

Tanulság: Azt kapjuk mindig, amit adunk. Van abban valami helyzet-tragikomikum, amikor a fellépô zenekarok basszusgitárosai egymásra merednek: „Dehát azt hittem, lesz cucc!”.

Szakértôk szerelése Nímand úr: A legszánalmasabb mûfaj az elsô fellépés tud lenni. Nagyon nagy a siker mindig, mert bármennyire rossz a produkció, mindig sokan vannak: eljön mindenki, hozzátartozók, barátok, osztálytársak, akik mindennek örülnek. Mindennek. És ez rendjén is van így! Azonban a hangmérnököt megtalálja a szakértô apuka, aki aztán igazán ért hozzá, mert ‚69 óta pinkflojdot hallgat, kérem szépen! És az amúgy általában minôsíthetetlenül gyenge produkciót megpróbálja a háttérbôl jobbá tenni a technikus zaklatásával: „A visszhangból kéne egy kicsit

több a vokálra!” vagy „A gitáron a mélyközép tónusok élességébôl egy kicsit vegyünk vissza!” vagy szerinte nagyon nyersen szól a basszus és a ritmusgitár lehetne kicsit zaftosabb, fôleg amikor a szólót játssza, és amúgy neki az egész nem elég kerek. „Lehetne-e valamit csinálni?” Nem. Nem lehetne.

Tanulság: Óvakodjunk a szakértô rokonoktól! Egy jó trükk a hárításukra, amit használtam és ami nekem többször bevált: amikor tanácsol valamit, tekerjünk meg a pulton egy gombot egy inaktív csatornán, és közben komolyan és kérdôn nézzünk rá. Ez a legnehezebb, mert ha itt elröhögöd magad, akkor nem száll le rólad többet. Szóval tekerjük, és egy idô után azt fogja mondani, hogy: „Na, igen! Most! Most jó!”. Néha azt is szokták, hogy: „Áhá igen! Jó... Kicsit még vissza!”. Két-három ilyen trükk után megnyugszanak, és bár nem történt semmi, mégis azzal a tudattal mennek haza, hogy mindent megtettek a gyerekük sikere és rocksztárkarrierje érdekében.

Sarki fény Nímand úr: Ebben a történetben magam voltam az a gitáros, aki a színpadon jött rá, hogy öt utcával arrébb maradt az összes kábele. A történet így csak a többiek elbeszélésébôl állt össze: mire visszaértem, a helyzet önmagától megoldódott. A koncert elôtt a szintisünk hat fényt (azaz szódásszifonba öntött és CO2-vel dúsított vodka, ami azonnal fejre támad) ivott meg a több korsó sör mellé. Az ember, aki amúgy a 4-6-os villamoson leizzad a paranoiától, délután kettôkor, hogy valaki meg fogja késelni, most kikelt magából: amikor nem a kölcsöndobot próbálta berúgni nézeteltérés miatt, akkor a hangmérnököt fenyegette életveszélyesen. A komikum akkor kezdett a fagyott hangulatba kerülni, amikor az állványért lehajolva arccal a földre zuhant, majd a barátai által összerakott cuccon elôbb állva, majd ülve, végül a középsô hangokat az öntudatlan fejével nyomva elaludt. A hangmérnök nem szólt semmit, szépen lehúzta a kitartott hangokat.

Tanulság: Soha semmi nem mehet az ivás rovására! Amúgy a hangmérnök itt teljes hidegvérrel, mosolyogva kezelte a helyzetet. Azóta is mindig illedelmesen köszönünk neki, és felnézünk rá. n

85

Ajánld a lakhelyed

Ajánld a lakhelyed

Hamburg

rick J jordan (Hendrik Stedler), scooter Rick J Jordan

Hamburg

Weltham (Massachusetts)

Mike Mangini

LÁTNIVALÓ

LÁTNIVALÓ

Boston

Hamburgban rengeteg látnivaló akad. Szeretem az Altert, ami egy hatalmas park, van benne botanikuskert is. Nagyon jól néz ki, ráadásul nem sokan szokták látogatni, szóval ezt kiemelten is ajánlom a többi, útikönyvek által ismételgetett helyek mellett.

Nincs sok látnivaló itt. Azért is szoktam mindenkinek azt mondani nemzetközi szinten, hogy Boston a városom, mert nem sokan tudják, hol is van Weltham. Egy tipikus ipari városnak indult annak idején, olyan is maradt.

TENNIVALÓ

TENNIVALÓ

Ha idônk engedi, menjünk el és nézzük meg a kikötôt. Hatalmas, és ha jól tudom, akkor talán a harmadik legnagyobb kikötô Európában. Óriási szállítóhajók érkeznek ide a világ minden pontjáról, lehet ôket nézni sokáig. Gyerekként sokat jártunk ki, mert baromi fiús dolognak gondoltuk, hogy hajókat lesegessünk.

A várost gyakran csak amiatt ismerik az emberek, hogy itt készült a Weltham óra, ami nagyon értékes, megbízható és híres márka világszerte. Azt hiszem, van egy múzeum is, de ha Welthamben jársz, akkor a legjobb dolog, amit tehetsz, ha eszel, mert nagyon sok jó étterem van itt.

Németország

Alter télen

Kikötô

Labskauls

Paul Kalkbrenner

86  2011 #05    LÁNGOLÓ GITÁROK

Mike MaNgini, dream theater

ENNIVALÓ

Egyesült Államok

ENNIVALÓ

Mindenképpen egyetek Labskaulst. Ez nagyon speciális errefelé, mindenképpen halból, mert a kikötôk miatt a hamburgiak teljesen rá vannak állva a tengeri dolgokra.

Boston és környéke a tengeri ételekben jeleskedik. A homárt tudom ajánlani, nagyon finomat lehet enni itt a városban is. A város sajátos történelme miatt nagyon sok bevándorló telepedett le itt, akik anno az ipari jelleg miatt jöttek ide dolgozni. Természetesen ezzel együtt a különbözô nemzetiségi éttermek is megjelentek, és például az olasz kajálda valami hihetetlenül jó.

HALLGATNIVALÓ

HALLGATNIVALÓ

Németországban az az érdekes, hogy szinte az egész zenei élet Berlinre koncentrálódik. Paul Kalkbrenner szerintem nagyon jó, és nem tudom, hogy Németországon kívül hányan ismerik. n

Sajnos nincs idôm társasági életet élni, a barátaimat is ritkán látom, koncertekre meg nem járok, csak Dream Theater-számokat tanulok és gyakorlok. n

Waltham Watch Company

Homár

Csak a számtanulás

87

rovatcím

the end

LISZT FERENC 1811. 10. 22. (DOBORJÁN)–1886. 07. 31. (BAYREUTH)

Ej, ráérünk arra még! Kétszáz éve született LISZT FERENC – a tömegkultúrában viszont az évfordulónál jóval hangosabb hívószó a halálhír, ami után a kultúrafogyasztó lakosság keselyûként csap le a boltok elfekvô készleteire, és pár héten keresztül egészben próbálja meg elfogyasztani a teljes életmûvet. Liszt Ferenc nem halt meg újból, így viszont hajlamosak vagyunk hallgatni a bennünk lakozó Pató Pál úrra: ami kétszáz évet kibírt, nem fog megavasodni boldog nyugdíjaséveinkig sem. A zeneszerzô néhány mûve ugyanis olyannyira beleivódott a kulturális tudattalanunkba – dallamai ott rejtôzködnek a fejünkben, csak éppen nem tudunk róluk –, hogy a neve nem cseng egzotikusan a koncertplakátokon, és az ember arra sem érez sürgetést, hogy szabad perceiben az után kutasson, hogy mit rejt az életmû a zongoraversenyeken és rapszódiákon túl. A jubileumi évbôl maradt pár hét remek alkalom az ismerkedésre, én például kifejezetten meglepôdtem, amikor a Régi Zeneakadémián tartott születésnapi koncertek egyik szünetében benéztem a zeneszerzô egykori lakásában kialakított múzeumba, és rá kellett jönnöm, hogy az égvilágon semmit nem tudok Liszt Ferencrôl: a magyarul alig beszélô hungarofil fiatalemberrôl, aki az 1838-as pesti árvíz utáni gyûjtés legnagyobb adományozója volt, vagy a környezetét papi reverendával sokkoló, misztikusan vallásos zeneszerzô-váteszrôl. Ezek után nem meglepô, hogy hirtelen a Liszt-gyûjteményem foghíjait is tátongó ûrnek kezdtem érezni. Mostanában amúgy is különösen büszkék lehetünk rá: Liszt Ferenc már stabilabb európai jelképpé vált, mint a közös valuta, és az önmagát magyarnak valló zeneszerzô tulajdonjogára a két eredeti társbérlôvel (Ausztria és Németország) együtt már egy kisebb brüsszeli delegá­ ciónyi nemzet pályázik. n

Liszt kevéssé ismert oldala ajánlott hallgatnivaló: LISZT FERENC CHAMBER MUSIC

Kamaramûvek / Magyar Kamarazenekar, Új Budapest Vonósnégyes, Banda Ede, Lantos István, Perényi Miklós et al. Hungaroton HCD 11798 (1978)

LISZT FERENC Works for harmonium for chello and piano Harmóniumra írt mûvek; Gordonkára és zongorára írt mûvek / Elekes Zsuzsa, Perényi Miklós, Rohmann Imre Hungaroton HCD 12768 (1987)

//NÉMETH MARCELL

88  2011 #05    LÁNGOLÓ GITÁROK

89

Rovatcím

90  2011 #04    LÁNGOLÓ GITÁROK