INGYENES KÖNNYÛZENEI MAGAZIN 2011 AUGUSZTUS SZEPTEMBER

INGYENES KÖNNYÛZENEI MAGAZIN | 2011 AUGUSZTUS–SZEPTEMBER | WWW.LANGOLOGITAROK.HU

11/04

Quimby

PRINCE | SUICIDAL TENDENCIES | THE HORRORS | INTIM TORNA ILLEGÁL | MORBID ANGEL

TARTALOM 01 TARTALOM 02 HÍREK

LEMEZKRITIKA 40 POP 44 ROCK 46 HIPHOP, ELEKTRO 50 JAZZ, VILÁG-, KOMOLYZENE

CÍMLAP 06 QUIMBY FESZTIVÁL 10 PRINCE 12 SZIGET 18 VÉRTES GYÖRGY

54 ST CSALÁDFA 56 TIZEDES PROGRAMAJÁNLÓ 58 FESZTIVÁLAJÁNLÓ 59 KONCERTAJÁNLÓK

20 BRITNEY SPEARS 22 NEO 24 THE HORRORS 26 27 28 29 30 32

KILLAKIKITT SLAP IN THE BASS ALBA HYSENI SZABÓ BALÁZS BANDÁJA INTIM TORNA ILLEGÁL ELEKTROTECHNIKA

34 36 37 38

SOILWORK HAUNTED DEFTONES MORBID ANGELS

SATÖBBI 62 AJÁNLD A LAKHELYED 63 KÖNYV 66 FILM / INDIÁN 68 MAJDNEM HÍRES ROCKSULI 70 ART / TOMEK 72 KIÁLLÍTÁS / AE BIZOTTSÁG 74 GRESICKI TAMÁS 76 HOGYAN LEGYÜNK… 78 27-ES CSAPDÁJA THE END 80 AMY WINEHOUSE

Minden jog fenntartva. Tilos a kiadvány bármely grafikai, illetôleg tartalmi elemének felhasználása vagy újraközlése, egészben vagy részleteiben, a kiadó írásbeli engedélye nélkül. All rights reserved. No part of this publication may be reproduced in whole or part without premission from the publisher. Terjeszti az Est Media Group. A pontos lelôhelyet, valamint a rendelési információt megtalálod a magazin weboldalán.

www.langologitarok.hu

POP | ZAJOK | SATÖBBI

Lángoló Gitárok

Kéthavi ingyenes könnyûzenei magazin MMXI. augusztus–szeptember ISSN 2062-5979 Kiadó: BPRNR Kft. (1119 Budapest, Bikszádi utca 9/b) Tel.: +36-1 206 25 83 / E-mail: [email protected] Felelôs kiadó: a Kft. ügyvezetôje Fôszerkesztô: Dankó Gábor ([email protected]) Fômunkatárs: Bihari Balázs ([email protected]) Ebben a számunkban közremûködtek: Baranyai Dániel, Bitay Andrea, Bodnár Dávid, Csepelyi Adrienn, Dankó János, Eron Mezza, Fekô Ádám, Funkula, Helmeczi Béla, Juhász Edina, Kirsch J. András, Kovács M. Norbert, Molnár Csilla, Nagy Gyôzô, Najmányi László, Németh Marcell, Rácz Mihály, Stoff Csaba, Szarvas Árpád, Szálinger Balázs, Szûcs Péter, Tóth András, Zubreczki Dávid Illusztrációk: Németh Gyula ([email protected]) Fotók: Nagyillés Szilárd Borítófotó: Gálos Viktor Lapterv /tördelés: Jeli András + Pais Andrea / typoslave ([email protected]) Korrektor: Kótai Kata Nyomdai kivitelezés: DEMAX Mûvek (1151 Budapest, Székely Elek u. 11.) Értékesítési képviselet: BPRNR Kft., 1114 Budapest, Ulászló utca 8. Tel.: +36-1 206 25 83 / E-mail: [email protected]

HÍREK

HÍREK

Soerii & Poolek

kommentálja a Lángoló Gitárok híreit (www.langologitarok.hu)

P. Diddyt lövöldözés miatt perelték be Egy tavalyi lövöldözés kapcsán perelték be a zenével manapság csak elvétve foglalkozó P. Diddyt. A rapper a tulajdonosa ugyanis az atlantai Justin nevû étteremnek, aminek a parkolójában több lövést is leadtak az autójában ülô Tony Austinra. A vád szerint P. Diddy tisztában volt éttermének „veszélyeivel és kockázataival”, de mégsem tartott be minden biztonsági elôírást. A másik fél egyelôre nem reagált a vádakra.

Soerii & Poolek komment:

Megint feltámad a Faith No More

Ôsszel jön az új Wilco-lemez

Úgy látszik, Snoopnál megint elgurult a füvesdobozka kicsit...

A tavaly decemberben elvileg másodjára is feloszlott Faith No More úgy látszik mégsem oszlott fel, ugyanis november 14-én fellépnek a brazíliai Pauliniában az SWU Music & Arts Fesztiválon. A hírt a fesztivál és a zenekar is megerôsítette. További információk nincsenek.

Az amerikai Wilco hivatalosan is bejelentette, hogy hamarosan megjelenik kilencedik stúdiólemezük. A The Whole Love címet kapó albumon tizenkét dal kap helyet, és ez lesz az elsô Wilco-kiadvány, ami a nemrég indított saját kiadójuknál, a dBpm-nél jön ki. A szeptember 27-re datált megjelenéssel együtt természetesen turnézni is elkezdenek, egyelôre még csak az USA-ban és Kanadában lesznek láthatóak. A lemezt még megelôzi egy single is, amit az I Might címû dalhoz adnak ki, ezt egyébként már bárki meghallgathatja az interneten.


Nôvé operálják Keith caputót

Egyszer kajáltunk mi is a Justinban, well done T-bone steaket kértünk, de medium rare-t kaptunk... – érthetô a lövöldözés.

Keith Caputo, a Life Of Agony énekese Twitterén jelentette be, hogy nôvé válik. Ezzel együtt már mint nô utal magára, illetve a Twitterén is mint Keith Mina jelenik meg. A Life Of Agony jelenleg búcsúturnéját tartja, egy rajongói kérdésre pedig Caputo azt válaszolta, hogy a nôvé válásának semmi köze ahhoz, hogy a zenekar nem folytatja, ez már jóval a bejelentés elôtt eldôlt. Akik követik Caputo pályafutását, azokat egyébként valószínûleg nem éri igazi meglepetésként a hír, egyebek mellett Got Monsters címû számának tavalyi klipje is az énekes identitásválságát járta körül. A 37 éves énekes(nô) egyébként szólóban is igen aktív, és kifejezetten szeret Magyarországra járni koncertezni. (Egyes források szerint amúgy Caputo nem operáltatja át magát, csak mostantól nôként éli tovább az életét.)

Gilmour fellebbez Nemrég 16 hónap börtönbüntetésre ítélték David Gilmour fiát, Charlie-t, aki kukákat hajigált egy Károly herceget szállító Rolls Royce-ra. Kingston bírósága nem találta enyhítô körülménynek azt sem, hogy a 21 éves srác vérében jelentôs mennyiségû LSD-t és váliumot találtak, amik miatt valószínûleg semmire nem emlékszik az egészbôl. A Pink Floyd egykori gitárosának örökbe fogadott fia már bocsánatot kért, és a „hülyeség pillanatainak” nevezte az esetet, ami még a tavalyi diáktüntetések idején történt, aminek során a több tízezres hallgatóság többször is összecsapott a rendôrséggel. A tüntetések a tandíjhatárok emelése ellen szóltak, a parlament elôtt kezdôdtek, majd a tömeg több bevásárlónegyedet is feldúlt.

Soerii & Poolek komment: Charlie !!!! LSD-zve nem kukákat kell hajigálni egy Rolls Royce-ra, hanem Pink Floydot hallgatni, TE ÁLLAT!!!

Snoop Dogg gyerekcsináló zenét ír Snoop Dogg párszor már eddig is írt szaporodásra felszólító dalokat, de olyanra még talán nem volt példa, hogy konkrét személyeknek szólna. A nemrég a Balaton Soundon koncertezô rapper most ezt tervezi, mégpedig nem másnak, mint Vilmos hercegnek és újdonsült feleségének, Kate Middletonnak: „Kate és Wills, micsoda remek pár! Hamarosan ös�sze kéne hozniuk pár gyereket, hogy legyen a királynônek pár ükunokája! Biztos szépek lesznek! Talán megírom nekik a saját gyerekcsináló zenéjüket!” – mondta a Sunnak. Snoop egyébként több idôt szeretne eltölteni Angliában, miután végre megoldódtak a vízumproblémái, és beengedték ôt az országba, még házat is tervez venni valahol.

4 2011 #04 LÁNGOLÓ GITÁROK

Soerii & Poolek komment: Akkor ezek szerint már nem áll az az ígéret amit Keith tett nekünk legutóbbi magyarországi koncertjén, miszerint szívesen feldolgozná a „Nekem kukim van” címû slágerünket????? F@#k!!!!

Dave Grohl rendet tett a koncertjén A Foo Fighters a londoni Roundhouse-ban adott koncertet, ami közben Dave Grohl meglátta, hogy az egyik rajongó verekszik a nézôtéren. Ebben nem lenne semmi izgalmas, de Grohl kidobatta a rajongót. „Te kurvára nem fogsz az én mûsorom alatt verekedni, seggfej! Hadd lássam, ki verekszik most? A faszi, abban az ingben! Hé, faszkalap, nézz rám és takarodj a koncertrôl! Nem fogom hagyni ezt a szarságot. Az emberek jól akarják itt érezni magukat, az ilyen hülye pedig bassza meg!” – fogalmazott nem túl szofisztikáltan a frontember, akinek gesztusát nagy ováció övezte.


Soerii & Poolek komment: Lehet, hogy végre Mike „Megeszem a cipôfûzômet” Patton is rájött, hogy a mûvészkedésbôl nincsen ca$h???

Meghalt a Motörhead egykori gitárosa 61 éves korában meghalt Michael „Würzel” Burston, a Motörhead egykori gitárosa. Halálhírérôl a zenekar egyik technikusa, Tim Butcher számolt be a Facebookon. A halál oka úgy tûnik, szívizombántalom, illetve a zenész ennek következtében leálló szíve volt. Würzel 1984ben szállt be a zenekarba, és 11 éven át játszott Lemmyékkel. Olyan örök érvényû Motörhead-nótákban szólózott ízeseket, mint a Born to Raise Hell vagy a Killed by Death. A Sacrifice felvételei után hagyta ott a zenekart, a turnéra már el sem ment, de Lemmy nem vett fel a helyére új gitárost, így a Motörhead megmaradt triónak (ami az elsô gitáros, Fast Eddie Clark távozásáig, és Würzel, valamint Phil Campbell érkezéséig, azaz 1984-ig volt). Würzel 1995 után rögzített két szólólemezt, de ezek nem kifejezetten metál vonalon mozogtak, sôt, a második egy pszichedelikus, elszállós, ambient anyag lett. Szerepelt pár punk- és rockzenekar albumán is, de állandó zenekara nem volt, egészen 2010-ig, amikor megalakította a Leader of Down nevû formációt. 2008-ban a Download fesztiválon pár szám erejéig felment a színpadra a Motörheaddel, és a 2009-es brit turné pár állomásán is megjelent, de soha nem volt arról szó, hogy esetleg visszamenne a zenekarba.


Soerii & Poolek komment: Ha csak feleolyan zseniális lesz, mint a Yankee Hotel Foxtrot c. lemezük, akkor már sokkal kijjebb vagyunk a szarból! Csak reménykedni tudunk, hogy Jeff Tweedy nem operáltatja nôvé magát, mint Keith Caputo és Lady Gaga!

debütál mick Jagger sztárcsapata A Rolling Stones frontembere nemrég jelentette be, hogy szintén neves cimboráival zenekart alapít. A projekt a meglehetôsen kreatív Super Heavy nevet kapta, és Jagger mellett olyan tagokat tud soraiban, mint Joss Stone, Damian Marley, a Eurythmicses Dave Stewart és AR Rahman. Az új zenekarnak szeptemberben jelenik meg az elsô lemeze, aminek címe nincs egyelôre, de azt már tudni, hogy az elsô single a Miracle Worker lesz róla. A dalok nagyon lazán születtek, mindös�sze pár kezdôötletbôl, sok jammeléssel. „Nem szoktam hozzá ehhez a fajta munkához. Mindig teret akarsz hagyni az improvizációnak, de azért amikor bemész a stúdióba, kell hogy legyen nálad valami” – mondta Jagger.

Soerii & Poolek komment: Az ilyen „csak jammelgetésbôl” született lemezeket nem lehetne, hogy csak azok hallgassák, akik jammelnek rajta? Jó hangosan?

Az öreg Würzel belépett a 61-esek klubjába! Legyen neki könnyû a föld!

Azt megnéznénk azért, hogy a nézôtéren is ekkora pofája lenne-e vagy csak a színpadról tud ugatni a kis ex-Nirvanás!

5

HÍREK

Lady Gaga nem ismeri Bollywoodot

VHK és Korai Öröm közös koncert

Arról már volt szó, hogy a csapból is folyó énekesnônek Quentin Tarantino adna szerepet soron következô filmjében, de most újabb irányba tekintget Lady Gaga: egy bollywoodi filmben szeretne megjelenni. „Láttam pár Bollywoodi filmet. Nagyon tetszik, hogy mennyire teátrálisak, és ami a kedvencem: teljesen szürreálisak, és tele vannak fantáziával” – mondta a Hindustan Timesnak. A szakértelmét kissé árnyalja, hogy a lap rákérdezett Gaga kedvenc ilyen jellegû filmjére, aki aztán egyet sem tudott mondani. „Nem tudnék egyet kiemelni. Nagyon sokat szeretek. Több színészt is ismerek, nem tudnék kedvencet mondani. Most azon vagyok, hogy még jobban megismerjem ôket” – magyarázkodott az épp második teljes lemezét népszerûsítô énekesnô.

A kultikus VHK reinkarnációjának tekinthetô Vágtázó Életerô nyolc hónap kihagyás után ismét Budapesten lép fel. A klasszikus dalok persze már elegek ahhoz, hogy komoly embermennyiséget vonzzanak a Dürer Kertbe, de ôk még elhozzák Magyarország másik pszichedelikus világzenei veteránját, a Korai Örömöt is. A szeptember 16-i este központi eleme a „tûz és a magmatikus dobolás lesz”. Az ôsi erôket megmozgató szabadtéri bulira szeptember 15-ig lehet elôvételben megvásárolni a jegyeket.

Soerii & Poolek komment: Ja, mi meg imádjuk Lady Gagát! A zenéjét még nem igazán hallottuk, de a tény, hogy csinálja és ennyire sikeres, az lenyûgözô!

Sting nem ment Kazahsztánba A The Police egykori bôgôs/énekese hivatalos honlapján jelentette be, hogy kösz, de nem lép fel a kazah fôvárosban rendezett állami ünnepségen, amin ô lett volna a fôattrakció. Az Amnesty Internationallel kiváló kapcsolatokat ápoló zenész azzal indokolta döntését, hogy Kazahsztánban nem bánnak tisztességesen a munkásemberekkel, pontosabban az olajiparban dolgozókkal, akik immáron negyven napja sztrájkolnak. Nemes gesztus, bár ettôl nem lesz jobb a kazah melósok helyzete, az meg ráadásul eszébe juthatott volna korábban is a zenészembernek, mármint akkor, amikor lekötötték a fôleg állami pénzbôl finanszírozott bulit, hogy megguglizza Kazahsztánt.

Soerii & Poolek komment: Ez tuti kamu, valószínûleg azért nem megy oda, mert megnézte a Borat elejét és látta, hogy mekkora putri az egész Kazahsztán...


Soerii & Poolek komment: Úgy sejtjük, az egy négyzetméterre jutó kockásingek és tarisznyák száma is eléggé a csúcsra lesz járatva azon a szent napon!

címlap

címlap

Változó játszóterek A QUIMBY Kicsi Ország lemeze még egy éve sem jelent meg. Azóta a zenekar körül ugyanúgy zajlik az élet, ahogy korábban, sôt. Elérték a második x-et, így amellett, hogy a fesztiválokra zarándokolnak, terveznek egy nagy, szülinapi koncertet, ami a legnagyobb hazai fedett koncerthelyszínen, a Papp László Budapest Sportarénában lesz. Természetesen ez utóbbira is rákérdeztünk a Kiss Tiborral készült interjúban, aminek készültekor az énekes-gitáros néha úgy válaszolt, mintha dalszöveget írna. Lángoló Gitárok: Mi történt veletek a Kicsi Ország megjelenése óta? Kiss Tibor: Csináltunk egy tízállomásos teátrumturnét. Ez már a harmadik változata volt a teátrálisabb, szcenikus elemekkel bíró, a színházakban ülve elôadott koncerteknek. Persze voltak rockkoncertek is: egy remekül sikerült tavaszi európai miniturné, majd észrevétlenül belecsúsztunk a fesztiválszezonba, ami jelen pillanatban is tart. Csináltunk egy gyerekdalt is. Pályázat keretében nyert egy alapítvány, a Minimax csatorna kiírásán. Ez még nem volt hallható, de szerintem aranyos lett. LG: Több negatív kritikát kapott az új lemez, ami korábban nem volt jellemzô. KT: Kapott hideget, meleget, hiszen ma már sokan bírálják a zenekart. Nyilván elvesztettük a szüzességünket, és a kezdeti lelkesen mámoros bájunkat, de mit tegyünk? Ezek vagyunk ma. A negatív kritikák nagy része egy kifogástalan, hagyományos értelemben vett nagylemezt hiányolt és nekünk valóban más volt a koncepciónk. Csinálhattunk volna egy nagyon erôs 10-12 számos lemezt, de mi azt választottuk, hogy ami jött, azt feltettük rá. Egészen egyszerû dolgokat is: többek között egy gekkó hangjának is szenteltünk egy számot. Ezzel együtt nagyon úgy fest, hogy van ezen a lemezen jó pár dal, ami bekerül a koncertmûsorba, és megtapad a zenekar történetében. A korábban tervezett rövidebb blokkok közül ez az egyik, a trilógia része, csak dagadtabb, mert nemcsak pár szám van rajta, hanem fölvettük mellé a hülyeségeinket is.


LG: Koncerteken tapasztaltok új visszajelzéseket? KT: Irgalmatlan zajt keltünk, rikácsolunk, az emberek meg különbözô formában örülnek ennek. LG: A teátrumturnénak lesz folytatása? KT: Azt gondolom, hogy ez a fajta zenélés kezd beleivódni a zenekar létébe. Annál is inkább, mert viszonylag kevés használható koncerttér van, mi pedig alkalmazkodunk. A viszonylagosan kis piacot úgy igyekszünk számunkra és a közönség számára is színesebbé tenni, hogy változtatgatjuk a játszótereinket, és inspiráljuk a kreativitásunkat. Igazából lenne még ötletem a csôpincétôl a víz alatti koncertekig, csak technikailag nehéz lenne kivitelezni. Ezek nyilván nem egyszerû feladatok. Egyszerûbb volna, ha lennének közösségi terek, de úgy tûnik, ezeket inkább bezárni, lebontani, mûködésképtelenné átalakítani, vagy egyszerûen csak elvenni jobban szeretjük. LG: Milyen volt külföldön? KT: Szuper volt. Kicsit izgalommal és aggódva indultunk neki, mert sötétbe ugrottunk. Nem tudtuk, hogy mi lesz, de végül elégedetten, és nagy örömmel tértünk haza. Igazi csapatleépítô tréning volt. Mindenhol szerettek minket, és mi is ôket. A londonit kivéve kisebb klubokban játszottunk, és olyasféle érzés volt, mintha a zenekar visszament volna az idôben. 2-300 fôs, izzadós klubkoncertek voltak, amiket szeretnénk késôbb is megismételni.

…ezt fûszerezik olykor kisebb nagyobb csatározások, könnycseppektôl gazdag összeölelkezések, totális földbeállások és mennybemenetelek a flow szárnyán. Úgy is mondhatnánk: a zenekar egy csoportos emocionális szellemvasút… LG: Külföldiek is néztek titeket? KT: A londoni koncerten elôttem éppen egy feka srác táncolt, és láthatóan egy kukkot sem értett a program nagy részébôl. Illetve annál azért kevesebb megható találkozás van idegen ajkú közönséggel, mint amikor egy holland a koncertünk után fülembe énekli, kimondottan bájos, szelíd akcentussal, hogy „sétaál o hold oa haztetôn”, majd megkérdezi, hogy mirôl is szól ez a rész, én elmondom neki angolul, és ô azt mondja, hogy „na, pont erre gondolt”. Általában azért a közönség gerincét a kint élô magyarok alkották, persze. LG: Azt lehet észrevenni, hogy bár a Quimby-tagok vendégeskednek itt-ott, a zenekar köreibe mégsem érkezik vendég. Miért? KT: A Quimby mindkét dologra nyitott: a tagoknak vannak mellékprojektjei, és mi is szoktunk hívni vendégeket, de nem verjük nagydobra. Olykor-olykor akár egy fesztiválon is ad hoc módon, hirtelen ötlettôl vezérelve felhívunk a színpadra kollégát, de az tény, hogy nem vagyunk vendéglátó átjáróház. Éppen elegen vagyunk hatan is ahhoz, hogy összezavarjuk egymást, nem szívesen bonyolítjuk ezt tovább. LG: A hangulat ugyanolyan jó a zenekarban, mint korábban? KT: Az mit jelent, hogy korábban? Elmondhatom, hogy nagyon kellemes, általános rendben lévô a hangulat, és ezt fûszerezik olykor kisebb-nagyobb csatározások, könnycseppektôl gazdag összeölelke-

zések, totális földbeállások és mennybemenetelek a flow szárnyán. Úgy is mondhatnánk: a zenekar egy csoportos emocionális szellemvasút, és igyekszünk nem az alagútban katapultálni. LG: A következô nagy koncert az Arénában lesz. Nem kis kihívás. KT: Nem szántuk kihívásnak. Igazság szerint közel egy éve keresgélünk helyszínt, de nem találtunk semmilyen más valódi alternatívát. Gondoltunk régiónkénti koncertekre, vagy egy kis helyen sok koncertre, és cirkuszi sátortól a gyártelepen keresztül mindenféle különleges, és egy adott alkalomra berendezhetô helyszínre is, de vagy biztonságtechnikaliag, vagy infrastrukturálisan, vagy egyéb szempontok miatt nem mûködtek. Az Aréna egyfajta kényszerhelyzet, de ez az a hely, ahol alkalmas a tér egy nagy szülinapi bulira. Már csak az a feladat, hogy ezt a Quimby szellemiségéhez igazítsuk, amire gyûlnek az ötletek. Mi lenne például, ha befüvesítenénk, óriási tujákat, fákat, színes lampionokat hozatnánk, helyes színes papagájokkal, szerb cigány lakodalmas elôzenekarral, meg hasonlók? Ez persze nyilván vicc, de a kihívás adott: ilyenünk még nem volt, csináljunk valami szépet. Az Aréna mellett szól, hogy többször elôfordul, hogy emberek kinn maradtak, most ide beférnek. De ha negyedház lesz, akkor tökön szúrom magamat, vagy Szilárdot, mert kurva drága volt. A dátum november 12., ez lesz a húszéves szülinapi koncertünk. 1991 ôszén lépett fel elôször a zenekar Quimby éven, az akkor legendás Tilos az Á-ban. }

9

címlap

LG: Ott kellett volna csinálni koncertet. KT: Nyilván ott is szerettünk volna, de azt is kettévágták. Lehet, hogy ott lesz a sajtótájékoztató. LG: Ezek szerint csarnokzenekarrá válik a Quimby? KT: Lószart. LG: Ejnye. KT: A ló szép és nemes állat, a lószar pedig a természet része. Nem is olyan régen még együtt élt vele az emberiség, de lecseréltük benzingôzre. Száz év múlva talán a benzingôz lesz a szitokszó. LG: A csarnokokra visszatérve... KT: Alapvetôen nem vagyunk csarnokzenekar. Ez egy speciális este

lesz, minden szempontból, és igyekszünk kihozni belôle a legtöbbet, de aztán vissza szeretnénk térni a klubokhoz és a kisebb koncerttermekhez. LG: Mit adtok magatoknak a szülinapra? KT: Sok puszit a tükörben, és elismerô vállveregetést. Valamint készülôben van egy a dokumentumfilm és a nagyjátékfilm határán mozgó, a zenekar szellemiségét megfogni akaró filmecske, amelyben sok dalunkat elôvezetjük. A nagy része már készen van, az utóforgatások zajlanak. LG: És aztán mi lesz? KT: … (Csend) n //INTERJÚ: DANKÓ JÁNOS //FOTÓ: GÁLOS VIKTOR

1991 megalakul a zenekar, igaz, elôször Cry Baby néven 1992 elsô demo (Rotten Vain), már a végleges névvel 1993 Sip Of Story: pillanatkép mûsoros kazettán (és az elsô stúdióanyag) 1994 képbe kerül Szilárd, a balatonfüredi billentyûbûvölô 1995 (kétszeresen is) karaktert talál a Quimby: Jerrycan Dance és Gerdesits Faszi a színen 1996 elsô magyar nyelvû dalok 1997 kiadják a Diligrammot, egyre többen jönnek koncertre 1998 Arany Zsiráf a Diligrammért (és ezt vissza sem veszik) 1999 a Quimby átlép egy határt (és a saját árnyékát): megjelenik az Ékszerelmére 2000 – Molnár Tamás helyén Dodi folytatja: teljes a line-up 2001 Káosz, amigos – egyelôre csak az életben 2002 Káosz, amigos – lemezen és az életben is: leáll a zenekar 2003 Tibi Komlón, színre lép az A Kutya Vacsorája 2004 Tibi legyôzi a démonait (is), és visszatér 2005 Vízkereszt-darab, Quimby zenékkel és közremûködéssel Keszthelyen, aztán Kilégzés 2006 Family Tugedör: best of-lemez és az elsô DVD 2007 Ramazuri a Bakáts téren: lámpaoltás után dobkarnevállal zárul a koncert 2008 elsô Teátrum-koncertek 2009 a tízezredik törött dobverô és kismilliomodik elszívott bláz jubileuma, két maxival súlyosbítva 2010 nagyon vártuk már: megjelenése hetében elsô a MAHASZ-listán a Kicsi ország 2011 Koncertlemez, film és egyéb szülinapi nyalánkságok…


Szórakozz a Szigeten, ahogy még soha, a Vodafone Digitális Kánaánban! Rovatcím sziget

PRINCE

A nagy herceg A királyságok történetében 2011 a hercegi esküvôk éve, nálunk pedig egy évtizedek óta esedékes hercegi látogatásé: harminchárom éves pályafutása során elôször ad koncertet PRINCE Magyarországon, a Sziget nulladik napján. Jobb késôbb, mint soha: nyilván az lett volna az igazi, ha a fénykora alatt koncertezik itt, de ahogy maga Prince egy interjúban megmondta nemrég, az idô nem valóságos, csak az elménk konstruálja. Ezért az elszalasztott múlt helyett gondoljunk inkább arra erôsen, hogy ez lesz minden idôk legjobb magyarországi Prince-koncertje, amin mindenkinek ott a helye, aki a popzenét szereti, és kész. Az egyedülálló és azonnal felismerhetô, a funkot, az r&b-t, a rockot, a szintipopot ötvözô Minneapolis Sound megalkotója, Prince amennyire alacsonyra nôtt, annyira vitathatatlanul kimagasló formátumú különc géniusz, a popzene legeredetibb, legellentmondásosabb, öntörvényû és nagyhatású alakjainak egyike, aki ha nô lenne, Madonnának hívnák. Zenei munkássága elég sokszínû és szerteágazó ahhoz, hogy valamit mindenki ismerjen és szeressen tôle: az ún. értô közönség rajonghat a ’81-’88 közötti, az életmûve legmaradandóbb slágereit jegyzô, nyers szexuál-funkban utazó Prince-ért, a sznobabbak lelkesedhetnek a kétezres évek eleji jazzes tripjeiért, a kereskedelmi rádiót hallgatóknak meg ott van a kilencvenes évek gyerekcsinálós / bugyinedvesítôs r&bkéjence (lásd Get Off, The Most Beautiful Girl In The World), vagy azok a slágerek, amikrôl ma már tudható, hogy Prince írta ôket, mint a Manic Monday a Bangles-tôl vagy a (Family nevû alkalmi funkzenekarával ’85ben felvett) Nothing Compares 2 U, amit Sinead O’Connor tett a szívet tépô balladák királynôjévé. (És nem hallgathatjuk el a nosztalgia diszkók örök kedvencét, a Kiss címû ’86-os dala feldolgozását, amit az Art of Noise Tom Jonesszal közösen követett el.) A mostani fiatal hipszterközönség pedig, ha máshogyan nem, áttételesen ismerheti Prince zenéjét, amely erôteljesen hatott a menô újvonalas funk / r&b elôadókra, mint Dam-Funk vagy The-Dream. Ha már a mostani fiataloknál tartunk, nem biztos, hogy ôk egyáltalán hallottak Prince-rôl, hiszen nincs hivatalos facebook oldala, nem twitterezik, ádáz küzdelmet vív a Youtubefeltöltések ellen, elveti az online zeneárusítást (holott a kétezres évek elején lelkesen használta erre a honlapját) és úgy általában, szerinte az internet halott dolog – vagyis egy mai tizenéves számára Prince kb. nem létezik. Életút-összefoglaló következik. A most 53 éves énekes-multiinstrumentalista-dalszerzô-producerzenekarvezetô Prince Rogers Nelson egész birodalmat épített fel és irányít (saját bevallása szerint szeretetteljes tirannusként), a Paisley Park nevû stúdiókomplexumából. Elképesztôen termékeny alkotó, aki a saját és kísérôzenekarainak (The Revolution, majd New Power Generation) albumai mellett sok más – általában nôi – elôadónak (pl. Chaka Khannak vagy éppen Madonnának) bedolgozott, de írt egy egész albumra való számot Tim Burton 1989-es Batman-filmjéhez is. Saját mozi-ambícióit ugyancsak kiélhette, négy filmben, amelyek közül az elsô, a saját befutásáról mintázott (és tágabban a feketék nehéz társadalmi helyzetét illetve szórakoztatóiparban való nehéz boldogulását feszegetô) 1984-es Purple Rain aratta a legnagyobb sikert: elnyerte a legjobb filmzenéért járó Oscart, az azonos címû album 24 hétig állt a Billboard élén és 13 millió kelt el belôle csak az USA-ban. (A Purple Rain folytatásának szánt 1990-es Graffiti Bridge viszont csúfosan megbu-


kott, Prince nem is merészkedett azóta a játékfilmes terepre.) Imidzsét a filmjeinél jóval hatásosabban alakította a klipjeivel: a – hatvanas évek zenészeit, pl. Jimi Hendrixet idézôen – csiricsárén, bohéman, kihívóan, és nem éppen férfiasan öltözködô Prince provokatív videóit szinte kezdettôl fogva (1982-tôl) sûrû rotációban játszotta az MTV és ô ügyelt arra, hogy pont annyi legyen bennük a szexuális töltet, ami még gond nélkül elsülhet a képernyôn. Mert hát Prince = szex, legalábbis 2001ig, amikor beállt a Jehova Tanúi közé, és ezzel a nyílt testiség helyét átvették az érzelmek és a spiritualitás. Addig viszont nem volt nála nagyobb üzekedô, a dalaiban és koncerteken egyaránt. Elôbbiekre az iskolapélda a Darling Nikki, amiben a fôhôst (aki nyilván Prince) elcsábítja egy magazinra maszturbáló lány és az összes segédeszközét beveti az ágyban – bizony, a nyolcvanas évek elején ez durvábban kiverte a biztosítékot az erkölcscsôszöknél, mint Katy Perry lányokkal csókolózása (úgy tartják, a dal szövege hozzájárult a „Szülôi felügyelettel” hallgatást javalló matrica bevezetéséhez). Fellépésein pedig Prince vagy magát fogdosta és szexuális pózokat imitált mozgásával, vagy ugyanezt tette zenekara nônemû tagjaival (illetve gitárjával). A magát elôadóként törpe dugógépnek beállító Prince a magánéletben is falta a bombázókat; a hódításai között van Kim Basinger, Carmen Electra, Sherilynn Fenn, és a saját háttérénekesnôje, Mayte, az elsô (ex-) Prince-né. A nôkhöz fûzôdô viszonyánál már csak a Warner kiadóval való kapcsolata számít viharosabbnak. A multi és a kezdettôl fogva önfejû, szeszélyes és minden kontrollt magának akaró zenész kapcsolatában már az elsô években is voltak „kisebb” súrlódások (mint amikor Prince 1987-ben visszavonatta a Black Albumot, mert szerinte gonoszság lakozik benne, és a kiadó kénytelen volt bezúzatni félmillió legyártott példányt), de 1993-ban Prince teljesen bedurcázott: átnevezte magát egy szerelmi szimbólumra (ejtsd: ) és elkezdett rohamtempóban lemezeket készíteni, hogy minél hamarabb lejárjon a szerzôdése. Ez 1996-ban, a beszédes címû tripla Emancipation (Felszabadítás) megjelenése után következett be, de A Mûvész, Akit Korábban Prince-nek hívtak csak 2000-ben szabadult meg a – figyelemfelkeltô pr-fogásként tökéletesen bevált, ám annyira azért nem vicces – mûvésznevétôl. Azóta is sikeres – 2004-ben beiktatták a Rock and Roll Hírességek Csarnokába, újság és koncertjegy mellé adott vagy éppen kiskereskedelmi áruházláncban kínált albumai rendre bejutnak a Billboard top5-be, kapja a Grammyket –, csak már átkerült a mai napig népszerû, de már jóval kevésbé izgalmas és releváns idôsödô világsztárok ligájába. Van, ami azért nem változott: ô Prince és ô funky. n //- FUNKULA -

13

Szórakozz a Szigeten, ahogy még soha, a Vodafone Digitális Kánaánban! sziget

sziget

Így menj végig a Szigeten!

Egy mindenre kíváncsi embernek a Sziget sok száz programja rettenetes nagy kihívás. Az öt nap alatt számtalanszor elôfordul a „melyik ujjamat vágjam le” érzés, mert nem tudunk választani a nagyszínpad valamelyik fellépôje, és mondjuk az iszonyatosan látványosnak beharangozott színház között. Ez régebben, még az egyhetezôs korszakban jóval rosszabb volt, akkor, ha tényleg vagdostunk volna, nem maradt volna ujjunk. Mostanában legalább az esély megvan arra, hogy marad egy-két ujjunk, bár lehet, csak öregszünk, és fogy a kíváncsiság. A Lángoló Gitárok most megkísérli leírni, hogy menne végig a Szigeten, ha még mindig dobogna az az ifjonti lelkesedés.

|

|

Ezeknél azért valamivel intenzívebb program a német speed metal alapcsapata, a Helloween, és az új gitárossal felálló Judas Priest. Utóbbi már csak azért is fontos program, mert egyáltalán nem tûnik garantáltnak, hogy a zenekar folytatja KK Downing nélkül is késôbb. Lajkó Félix

SZERDA - ELSÔ NAP

|

Kezdésként mindenképpen belenéznénk a brit Maccabeesbe, már csak azért is, mert ez az elsô a nagyszínpadon, meg hát trendi indie-t játszanak rockos formában, az meg most menô, szóval ott a helyünk. Kis körülnézés után vissza a nagyszínpadhoz Flogging Mollyra, akik pont azt az ír kocsmapunkot játsszák, amire a németek annyira szeretik a színpadhoz vágni az italukat örömükben. Mi ezt ne csináljuk.

Maccabees

|

Interpol

|

Crystal Castles

|

British Sea Power

|

Levezetésnek pont jó, ha ottmaradunk Hurtsre, akiket sokan nyálasnak tartanak, de a nyál alatt azért ott vannak a jó dalok is, ráadásul a szintipop leginkább akkor jó, ha nyálas. Jarvis Cocker (Pulp)

|

CSÜTÖRTÖK – MÁSODIK NAP


Ha viszont kis délutáni kísérletezésre vágyunk, akkor menjünk át az A38-ra Xiu Xiu-ra, biztos, hogy érdekes lesz. Fôleg úgy, hogy az utolsó lemezük címe Dear God, I Hate Myself, az egyik klipjükben meg az énekesnô hánytatja magát premier plánban.

|

Peter Bjorn and John

Utána megfürödhetünk a ’90-es években a nemrég ismét összeállt Skunk Anansie segítségével, vagy lassan elkezdhetünk poroszkálni rockerékhez Hauntedre, akik skandinávok, thrash metalt nyomnak, és szeretnek ordibálni, ami simán jobban hangzik, mint a 15 éves dolgokban való fetrengés, pláne mert lesz még erre lehetôség ezen a napon. És akkor arról még nem is volt szó, hogy itt maradhatunk ugrálni a nu metal hullámból méltóságát talán egyedüliként megôrzô Deftones-ra. Ha mégsem érezzük úgy, hogy headbangelni szeretnénk, maradni kell a nagyszínpadnál, ahol a brit hiphopot gyakran house-zal keverô Dizzee Rascal mutatja be, hogy miért is lett pár éve a Bonkers minden buli kötelezô darabja.

Skin (Skunk Anansie)

Mindenképp nézzük meg a brit La Roux elektropopját a nagyszínpadon, akik 2009-ben megjelent eddigi egyetlen lemezükkel óriási sikert arattak a popszíntéren. Akkorát, hogy második azóta sincs, de a slágereket ettôl még eljátsszák majd a Szigeten is a délutáni napsütésben, ahogy valószínûleg a készülô visszatérésbe is belekóstolhatunk. La Roux

PÉNTEK – HARMADIK NAP Kérdezhetnénk, hogy bírjátok-e még, de az egyrészt egy másik fesztivál szlogenje, másrészt úgyis bírjátok. Pénteken annak érdemes már viszonylag kora délután átlépni a K-hidat, aki tényleg menthetetlenül szerelmes az angolszász indierockba. Itt lesz ugyanis a British Sea Power, aminek már a neve is baromira brit, és az elsô két lemezüket nagyon szerette a sajtó, de ami még jobb, hogy a maradék hármat sem tartotta szarnak.

Ha a Pulp idôben kezd, mázlink van, mert látunk belôlük egy keveset (már ha otthagytuk a Motörheadet, de ilyet leírni is rossz), ha nem, hát be kell áldoznunk Jarvis Cockeréket a Suicidal Tendencies hardcore metáljának az A38 színpadon. Cyco Miko és csapata legutóbb a megboldogult West Balkánt vette be sikerrel, itt sem valószínû a csalódás.

Hozzá kell tenni, hogy az egész mizériának elejét vehetjük azzal, ha elmegyünk a Party Arénába izzadni, ott ugyanis este 10-tôl Richie Hawtin nyomja a minimáltechnót.

Ha viszont nem szeretünk se hippizni, se hajat rázni, menjünk inkább szétcsapott elektróra a WAN2ba, mert a nagyon népszerû Crystal Castles ezt játszik. Mindenképp érdemes belenézni, mert Alice Glassék élô produkcióját a legjobbak közé szokás sorolni manapság, ráadásul a lehetô legaktuálisabbak. A vége felé aztán vagy ezt hagyjuk itt, vagy a Chemical Brothersnek maradunk le egy részérôl a nagyszínpadnál, szóval ha esetleg nem láttuk volna még a sokadjára itt járó angolokat, figyeljünk az idôre! Innen dönthetünk a Party Arénás 2Manydjs, és a Bomb the Bass között, de az a legjobb, ha inkább elmegyünk sörözni.

Ha kíváncsiak vagyunk, mennyi tini ugrál a Rise Against fülbemászó, punkos hardcore-jára, akkor maradjunk itt, ha nem, akkor derítsük fel a kocsmákat még világosban. Vissza nagyszínpadhoz Interpolra, hogy megtudjuk, miért is ezt a zenekart kiáltották ki a Joy Divison-féle posztpunk-újjászületés legfontosabb csapatának. A zenekar állítólag híresen elegáns élôben, úgyhogy vad pogóra senki ne számítson. Ha erre vágyunk, akkor át kell mennünk Motörheadre a rock nagyszínpadra, mert Lemmyéket mindig, mindenhol meg kell nézni. Olyanok ôk, mint az üzemanyag, néha után kell tölteni. Ja, és közben ott a sokak szerint elég jó, az MGMThez gyakran hasonlított Empire Of The Sun is a Burn Party Arénában, de egy igazi rockert nem érdekel semmilyen furcsa szintipopot játszó, maskarába bújt zenekar.

A nagyszínpadon ne nézzük meg a Good Charlotte-ot, az rossz. Inkább menjünk át helyette a világzeneihez Lajkó Félixre, aki Palya Beával ad majd koncertet. És ha már elkapott minket a népzenei hangulat, akkor akár itt is maradhatunk Rotfronton illetve Gotan Projekten, bár nem biztos, hogy maradt még ember az országban, aki nem látta ôket.

Ha van egy kis eszünk, ettôl függetlenül nem Dizzee-t nézzük meg, hanem átugrunk az A38-hoz, ahol Peter Bjorn and John-koncert lesz. Márpedig a Peter Bjorn and John nagyszerû gitárpopzenekar, akiknek ráadásul nem is a Young Folks az egyetlen daluk, sôt: egybehangzó vélemények szerint még csak nem is a legjobb daluk! Este összmagyar ünnepély, hiszen ötezerhatszázhetvenedszerre is Magyarországon koncertezik a Prodigy! Attól eltekintve, hogy talán kissé unalmas lesz ugyanazokat a dalokat meghallgatni, mint akár két éve ilyenkor, a Prodigy jó koncertzenekar, ráadásul az A38-on a hivatalos kísérleti elektronikában utazó Kode9 úgyis csak éjjel 1-kor kezdôdik, szóval nyugodtan vessük bele magunkat a türhüldébe.

15

Szórakozz a Szigeten, ahogy még soha, a Vodafone Digitális Kánaánban! sziget

|

sziget

|

SZOMBAT – NEGYEDIK NAP

Újabb döntés: a második lemezes White Lies és a Cowboy Junkies is nagy név a maga mûfajában. Mivel a White Lieshoz hasonlót már sokkal jobb dalokkal láthatunk az Interpoltól, ezért talán a Cowboy Junkies a logikus megoldás, ami egyébként igazán katartikus lezárása is lehet a 2011-es Szigetnek. Illetve csak lehetne, ha nem lennénk akkora partyállatok, amekkorák vagyunk, és el nem mennénk valahová még vadulni.

Elôször is fontos megemlíteni, hogy ezen a napon lépett volna fel Amy Winehouse, akit nagyon sajnálunk, pláne annak fényében, hogy a Thirty Seconds To Mars lép fel helyette, ami júliusban már volt Magyarországon, és ráadásul még rossz is, szóval mindenképp keressünk másik programot Jared Leto helyett, valami emóbiztosat lehetôleg. Thirty Seconds To Mars

Cowboy Junkies

|

|

Szerencsére az egész nap nem túl sûrû, úgyhogy hatra rá is érünk kimenni a szupercuki Kate Nash-re. Az ártatlan popzene jót fog tenni a sörtôl, töményektôl, és még ki tudja milyen anyagoktól megbomlott agyunknak. Utána dönteni kell, milyen jelleggel vagyunk divatosak. Ha divatos indierockos bölcsészek vagyunk, akkor a nagyszínpadnál láthatjuk a Kaiser Chiefset is, ami negyedik lemezével próbál épp visszakapaszkodni az elsô ligába. Ha viszont divatos csônadrágos gimnazisták, akkor a metálszínpados Lostprophets a mi bulink, itt aztán el lesz énekelve szívünknek összes fájdalma!

Kate Nash

Természetesen az idei Szigeten sem csak külföldi zenekarok lépnek fel. A nagyszínpad ugyan már csak az övék, és a világzeneire is csak a Muzsikás, a Csík zenekar illetve Lajkó Félix fért fel, de azért például a hazai rockszíntér is képviselteti magát. A tematikus, szabadtéri nagyszínpadon olyan csapatok teszik tiszteletüket a külföldiek mellett, mint az Omen, a Road, a Lord, a Subscribe, a Depresszió, a Superbutt, az Ektomorf, a Nevergreen, a Dalriada és a Tankcsapda. Az A38-WAN2 színpadon pedig fellép a Soerii & Poolek, a Colorstar, a Zagar, a Kowalsky Meg A Vega és a Kerekes Band.

Muzsikás

|

|

Utána tehát menekülés a nagyszínpad környékérôl is, akár a talán legmesszebb elhelyezkedô világzeneihez, Goran Bregovicékat nézhetjük végig. Persze, ôk is sokszor jártak már erre, de legalább le lehet ülni valószínûleg. Egykor az A38-on ott lesz Gaslamp Killer, a hiphopból indult kísérleti elektronika Flying Lotus mellett talán legnagyobb neve, aki még egy olyan csúnya csövesnek is össze tudott hozni egy jó lemezt, mint Gonjasufi.

Gaslamp Killer

És persze ott az MR2-Petôfi Rádió Magyar Nagyszínpad, Freshfabrikkel, Szabó Balázzzsal, Turbóval, PASO-val, Heavennel, Irie Maffiával, Hiperkarmával, Kiscsillaggal és még tucatnyi jobbnál jobb hazai fellépôvel.

VASÁRNAP – ÖTÖDIK NAP Reggel fogadjuk el a tényt, hogy elfogyott a pénzünk nagy része, mégsem fogunk menô zenekaros pólót venni, és idén sem próbáljuk ki a bungee jumpingot. Viszont lelkesen kimehetünk akár délután is Gogol Bordellóra, lecsekkolni, hogyan mulatnak az ukrán-amerikai cigányok. Ha esetleg mégsem, akkor is kötelezô program hatkor a Magyarországon elôször járó National, aminek eddigi lemezeit nem véletlenül rajongta körbe a szakma, és szerencsésebb helyeken a közönség is. Kérdés, hogy az alapvetôen szomorkodásra épülô zene miképp mûködik délután, de ez semmiképp sem a dalokon fog múlni.

Gogol Bordello

|


Aztán van egy picit eltitkolt helyszín is Open-Civil Színpad néven, ahol többek között olyanok szerepelnek a programban, mint a Supernem, a Grand Mexican Warlock, a Twist, Frenk, az Anima Sound System, a Bin-Jip, Copy Con, a Punnany Massif, a Velôrózsák, az Óriás, a Nemjuci, a Kutya Vacsorája, a Sadant, a Bohemian Betyars, a Tudósok, illetve Müller Péter Sziámi és barátai.

Bin-Jip

|

Manic Street Preachers

Magyarok Szigete

| A fenti zenekarokon kívül is lehet számos helyszínen (Blues Kocsma, Roma Sátor stb.) magyar fellépôkkel találkozni. Néhány név a teljesség igénye nélkül a Blues Színpadról: Fekete Jenô, a Mississippi Big Beat, Szakcsi Blues Cat, Ef Zambo Happy Dead Band, Pély Barna és a Funk Survivors; illetve a Roma Sátorból: Besh o droM, Kanizsa Csillagai, Parno Graszt.

eF Zámbó István (HDB)

|

A National után attól függhet a további sorsunk, mennyire vagyunk aptudétek, ugyanis a nagyszínpadon a Manic Street Preachers lép fel, ami elvileg most ismét csúcsformában van, az A38on pedig a Marina And The Diamonds, ami pedig olyan, mint egy jellegzetesebb, és több slágert író Kate Nash, az élén ráadásul egy végtelenül szimpatikus énekesnôvel. Ha ez nem lenne elég, akkor ebben az idôsávban kezd a Party Arénában Kid Cudi, aki a house-on keresztül az r&b-n át a divatos gitárzenékig mindenhez szeret hozzányúlni, mindezt úgy, hogy a lehetô legjobban bejöjjön a 18 körülieknek.

Konklúzió Megnyugtatunk mindenkit, ennyi koncertet senki nem fog megnézni. Viszonylag kevés embernek okoz az is problémát, hogy eldöntse, a Judas Priest vagy a Crystal Castles érdekli-e jobban, ráadásul a Sziget komoly részben a szociális életrôl szól, amihez pedig kellenek üresjáratok is, úgyhogy ne szégyelljük, ha esetleg elfelejtünk egy közepesen érdekesnek tûnô koncertet amiatt, hogy megihassunk pár sört az évek óta nem látott haverunkkal! n

Judas Priest

//FÁ, DG

17

Szórakozz a Szigeten, ahogy még soha, a Vodafone Digitális Kánaánban! sziget Rovatcím

Torony a Szigeten Idén új jelképet kap a Sziget. A részeg hollandok, és a lufi mellé most kapunk egy Vodafone Tor nyot is, laza harminc méter magassággal, amivel ez lesz a hazai fesztiválok történetének leg magasabb építménye. A Torony impozáns méretein túl több funkciót is ellát: egyrészt „neki” köszönhetôen 21 Mbit/sec sebességgel internetezhet az egész Szigeten bárki, akinek van hozzá készüléke, másrészt napi idôtöltésként az okostelefonunkat irányítóként használva játszhatunk a 250 négyzetméteres interaktív LED fallal, akár az épp hallatszó zenét is befolyásolva. „Az idén sem akartunk hagyományos értelemben vett szponzorok lenni, akik csak beletolják a pénzt az adott rendezvénybe, és a helyszíni plakáterdô nagyságában mérik a sikerességüket. Filozófiánkhoz sokkal jobban passzol a kreativitás és az innovativitás: az, hogy megmutassuk minden Sziget-látogatónak, hogy a modern technika és a Vodafone segítségével milyen új formáit fedezhetik fel az interaktív idôtöltésnek” – mondta Suba János, a Vodafone vállalati kommunikációs igazgatója. Az említetteken tül naponta kétszer, 21:20-kor, és 22:50-kor láthatjuk a már határainkon kívül is nevet szerzett Kiégô Izzók vizuális mûvészcsoport fény- és hangshow-ját, Fénysebességgel a jövôbe címmel. Ez valószínûleg a Torony mind a másfél millió LED-diódáját igénybe fogja venni, úgyhogy nem mindennapi látványra számíthatunk.


A Vodafone Torony a Sziget alapját, a zenét is felkínálja: olyan itthon már jól bejáratott nevek zenélnek itt, mint az Irie Maffia Soundsystem, a Fine Cut Bodies, de például kétszer lép fel Zságer Balázs is, egyszer egy Zagar DJ-szettel, egyszer pedig egy egyelôre ismeretlen tartalmú Zságer Balázs: 2011 Space Odyssey nevet kapott produkcióval, de semmiképp nem szabad megfeledkezni Magyarország egyik indieelosztójának számító Tesco Discóról sem. A Torony körül Élményterem, Netkert, Futurebár is épül, és természetesen a legújabb készülékeket is meg lehet tekinteni a shopban, melyek közül akár meg is vásárolhatjuk a nekünk tetszôt. A hangsúlyozottan minden biztonsági elôírásnak megfelelô helyszín villám- és szélbiztos. 15 tonnát nyom mindennel együtt, és a közel 300 négyzetméteres LED fal mellett még 1500 négyzetméternyi ponyva kerül rá. Ha ebbe az irányba haladnak a dolgok, lassan tényleg ki lehet jelenteni, hogy fesztiválon tartózkodni még kényelmesebb, mint otthon. n (X)

interjú

interjú

55 a 35-bôl

és ott megtanultam, hogy a kamera mellett a fotósnak láthatatlannak kell maradni. Az ebbôl született képek, Charlie-val, vagy Kraft Tamással, aki egy dob-racken ül és elôtte a Tabán tízezres közönsége vagy Jackie ölelkezése Billel, pont abban a szögben, pillanatban mûködött.

Harmincöt év fotóiból nyílt egy kiállítás: VÉRTES GYÖRGY eemblematikus munkái a popvilág három évtizedének, a ’70-80-90-es évek hû lenyomatai. Ötvenöt, idôrendet nélkülözô kép Édentôl keletre címmel a Mûvész étterem falán, melyek augusztus végéig láthatók.

Lángoló Gitárok: Mi inspirálta a kiállításodat: a fotózással eltöltött harmincöt éved vagy valamilyen koncepció? Vértes György: Februárban regisztráltam a Facebookra és közben elkezdtem feltöltögetni a fotóim egy részét és nemcsak a haverok, hanem nagyon sok olyan ember is lájkolta, aki régi ismerôsöm vagy nem is ismerem. Valahogy így indult. LG: Ez mondjuk azt is feltételezi, hogy rendszerezô típus vagy. VGY: Ezt azért nem mondanám, de anno úgy kezdôdött, hogy egyszer archiváltam 4-5000 fotót. Ötvenöt darab képet válogattam ki elsô körben a kiállításra, de olyan koncepcióról szó nincs, hogy pop- vagy rockzenészekre bontanám az elôadókat. Mindenevô vagyok, például Korda György-lemezborítóval kezdtem popfotós pályafutásomat: fogalmam sincs, ki hogyan talált a nevemre a hanglemezgyárban. A Lady N albumról van szó, elég szép sikere lett. Gyurit nem ismertem elôtte, nagyon kedves embernek tartom, sôt a feleségével, Klárikával is valahol én hoztam össze. LG: Na ne! VGY: Tényleg. Egyszer odajött hozzám Klári és megkérdezte, hogy milyen fiú ez a Gyuri. Hát én tudtam, hogy milyen a Gyuri, mert eléggé jóban lettünk a lemezborító-készítés után, de mondtam, hogy nagyon rendes. Klárikát elhívta vacsorázni, mondtam, menjél csak! Így történt. LG: A zene és a fotózás hogy jött össze? Mi mibôl következett? VGY: A bátyám nyolc évvel idôsebb, így a klasszikus beatzenén nôttem fel. Nekem a nagy lökést a Small Facestôl a Lazy Sunday hozta. Valahogy annyira megütött Steve Marriott hangja, az egész hangulata azzal a kis harangozással, pedig egy igazi popszám volt. Akkoriban fotózásról még szó sem volt, bár apám laborált otthon. Valószínûleg gitárallergiás lehetett, mert amikor a szalagos magnómon egymás után szólt Jimi Hendrix Crosstown Trafficje, illetve a Cream, apám, bár mindig kopogott, berontott és azt mondta, na most vége van, halkítsd le! Fôleg másodvonalbeli ze-

Vértes György Közelítô vagyok. Van egy nagyon kedves fotós barátom, Fiala Gábor, aki gyakorlatilag mindent tud csinálni, reklámfotózásban különösen nagy. Ô az, akihez ha felmegyek kávézni, még a zaccot is lefotózza, mert jó lesz az még valamire. Na erre én soha nem voltam igazán képes.

nekarokat szerettem, Non-Stopot, Atlaszt, de eközben nagy bergendys voltam. Rettenetesen csodálom Rózsit, hogy huszonkét-huszonhárom évesen párját ritkító zseniális dalszövegeket írt. Középiskola idején kezdtem el fényképezgetni. Az igazi nagy feladatok a Mobillal kezdôdtek: gyerekkori barátom, Pálmai Zoli, aki akkoriban a P. Mobilban dobolt, hívott a Metró klubba, hogy fotózzam ôket, mivel az elôzô emberük disszidált. A Mobillal nagyon sok mindenen keresztülmentünk, volt, hogy Miskolc felé megállítottak minket megyehatárnál, hogy itt nem mehetünk be és meg kellett kerülnünk teljesen, mire a helyszínre odajutottunk. Érdekes módon az elsô lemezük borítófotóját nem én készítettem, de ezen kívül mindent. Elôször az Új Tükör magazinhoz kerültem, ahol Fenyô Jancsival gyakornokoskodtam, Keleti Éva volt a fônököm és az egyik mentorom, nagyon nagy mázli, hogy Korniss Péter tanított a szakmára, és legfôképp az emberségre. LG: Érdekes látni, ahogy felbukkannak igen fiatal tehetséges fotósok, hirtelen látványos sikereket érnek el, elszalad velük a ló, de az alázattal sokszor hadilábon állnak. VGY: A Korniss-iskola pont errôl szólt, ha meg kell csinálni egy portrét valakirôl, úgy kell bemenni, hogy fel kell készülni belôle, amennyiben nem ismered igazán. Kicsit olyan, mint az újságíró munkája, nem is veszed elô a fényképezôgépet fél óráig, csak dumálsz, ha olyan az alkalom. És el kell hitetni magadról, hogy te vagy a legjobb, még ha nem is igaz, de ez a közös hullámhossz fontos a jó portré érdekében – ez pedig jó értelemben vett alázat. Itt két hónap alatt kaszatibikbôl fotós sztárokat csinálnak, ez korábban elképzelhetetlen volt. Évekig fotólaborban ültünk, Féner Tamás, Hemzô Károly, Kotnyek Antal, Fejes László és sorolhatnám a neveket. LG: Ezek szerint te fotómûvész vagy. VGY: Fotóriporternek tartom magam, nem mûvésznek, és ez nem sért, nem bánt, de inkább csak közelít hozzá. Ha van a Távolodó, én


LG: Fanatikus fotóshoz maximalista partner szükséges. VGY: Tényleg fanatikus vagyok. Elég kicsi kör dolgozott ebben a szakmában, és aki jól csinálta, Díner Tamástól Hegedûs Gyuriig, mind imádta a mûfajt. A maximalista emberekkel nagyon szerettem mindig dolgozni, bár néha az idegeimre mentek. Schuszter ilyen volt. Természetesen olyan belsô kisugárzású alany kell, akivel lehet jó képet készíteni. Bárki bármit mond, Csepregi Éva a legfotogénebb énekesnô volt, mert Csepinek kisugárzása van. Nagyon szerettem vele dolgozni, pedig Erdôs Péter mindig mondta, hogy tudom, hogy utálod, amit csinálunk a Neotonnal, de az Évát te fotózod a legjobban. Számomra a nagy ikon Orszáczky Jackie. Van egy képem róla, amely halála elôtt fél évvel készült – az a kiállításon is a középpontban van. Nagyon tiszteltem, humorát, lódenkabátos kiállását. Szandi kapcsán olyan hangulatú fotót kellett készíteni a producer Fenyô Mikinek, mint a Cry Baby címû filmben, amikor a fôszereplô kiscsaj kinéz egy függöny mögül. John Waters filmjeit tudjuk, milyenek, sok embernek bejön, nekem baromira nem, életemben nem láttam ilyen rosszat, de azért kétszer néztük meg az Urániában egy nyolc másodperces jelenet miatt! Aztán megcsináltam a magam verzióját, olyan aranyos lett a kislány, hogy csoda. LG: Roadokat is fotóztál, például Kraft Tamást. VGY: Ha a férfiakat a nôk a hasukon keresztül tudják, én a zenekarokat a roadokon keresztül tudtam megfogni, mert baromi jóban voltam mindegyikkel, együtt kajáltam-ittam velük. Kopasznak köszönhetem V’Moto-Rock-os munkámat is, mert Díner Tamásnak valami tolófájása volt. A szívem csücskei ôk, csak én mehettem fel fotózni a színpadra, mert tudták, hogy nem zavarom ôket. A Gyertyák album borítójára nagyon büszke vagyok a mai napig. Rengeteg filmforgatáson dolgoztam

LG: Az 1980-as Fekete Bárányok-koncerten te lettél a promóciós fotós. VGY: Igen, ez igazából teljesen logikus lépés, mert mindhárom zenekar – Beatrice, P. Mobil, Hobo Blues Band – születésénél ott voltam. Sajnos elég kevés kép maradt meg, mert igen sokat le kellett adni a szervezôknek, ôk adták tovább. A Bizottság azért nem került a promo fotókra, mert Nagy Feró késôbb hozta ôket képbe. Mivel mindenhol megjelent, az Ifjúsági Magazinban kisposzter is lett az egyik képembôl, ezért azt gondolom, hogy „felül” ekkor elég sok mindent megengedtek,

hagyták kiengedni gôzt, bár a zenekarok lemezt akkor sem kaptak, csak talán a Hobo: az elsô lemezen még vokálozom is Sebestyén Mártival meg a többiekkel a Rózsadomb bluesban. LG: Visszatérve a Mobil példájára, ott belülrôl, szinte a zenekar crew-jaként élted át a mindennapokat: a közeli ismeretség, barátság egyszerre lehet gát és felhajtóerô a munkában. VGY: Ez olyan, mint hogy a sebész nem mût barátot. A fotósnál azért máshogy van, szerintem nem probléma, ha közel állsz valakihez és róla készítesz fényképet. A gond akkor van, ha visszaélsz mindezzel és mindent megengedhetsz magadnak. A Fekete bárányok fotózáskor beástuk ôket a földbe, hogy csak a fejük látszódjék ki. Lóri, nagy parasztok voltunk, hogy megcsináltuk ezt velük, mondtam, mert volt olyan tag, aki alig tudott kimászni és szó szerint elsírta magát. De ez sem volt visszaélés, mert valami meghökkentôt szerettünk volna létrehozni és ez sikerült is – a mostani kiállításon ezt a képet nagyon szeretik és azok, akik élnek még a zenekarból, azt mondják, megérte. n //-bébé- //FOTÓ: VÉRTES GYÖRGY

21

profil

Érdekes és érdektelen adatok Nagyon úgy tûnik, hogy BRITNEY SPEARS hosszú kínlódás után 2011-ben sikeresen átmentette magát a felnôtt elôadónôk közé. A balhés idôszaka utáni Blackout és Circus lemezei nem hoztak nagy sikereket, ráadásul bármekkora neveket szedett össze segítségnek, igazából emlékezetes dal sem nagyon akadt. A Femme Fatale is távol van a tökéletestôl, de már most több slágert kitermelt, ráadásul a turné is jól megy, ami miatt külön öröm, hogy a mûvésznô szeptemberben Budapestre is eljut.

Britneyrôl nehéz újat mondani. Bármelyik szabadon választott tinimagazin átlapozásakor szó esik az életének valamelyik szegletérôl, mindannyiunknak vannak róla gyerekkori emlékei, hogy mennyire idegesítôek voltak a lányok, akik a jó kis Korn helyett az Oops!...I Did It Againre rázták a seggüket, miközben titokban mi szerettük volna elvenni a híresen ôrzött szüzességét. Aztán idôvel sokak generációs élményévé vált a felismerés, hogy a Toxic tulajdonképpen jó szám.

Érdekes +

Érdektelen –

• Britney Spears a Mississippi állambeli McCombban született 1981. december 2-án, Jamie és Lynne Spears középsô gyermekeként, egy bátyja és egy húga van. • 8 évesen jelentkezett a Mickey Mouse Club show-ba, de megbukott a meghallgatáson. 11 évesen már felvették ugyanide, itt ismerkedett meg Justin Timberlake-kel, és Christina Aguilerával is. • Britney Spears volt az elsô szólóénekes, akinek már a debütálásával sikerült a megjelenés elsô hetében a Billboard csúcsára kerülnie. • 2003-ban poptörténelmi pillanat volt, mikor az MTV Video Music Awardson csókot váltott a tulajdonképpen elôképnek számító Madonnával. Még ebben az évben kijött az In The Zone lemeze, aminek részeként Budapesten is adott egy túl sikeresnek nem mondható koncertet. 2007-ben már százmillió dollárra becsülték a vagyonát. • Az Amerikai Lemezkiadók Szövetsége 2010-ben hivatalosan is bejelentette, hogy Britney Spears túl van a 100 millió eladott lemezen. Ez most az ötödik helyre elég a nôk között. Ô lett a 2000-es évek legtöbb lemezt eladott énekesnôje. • 2011. szeptember 30-án a Papp László Sportarénában lép fel.

• Britney Spears eredeti hajszíne barna, csak pályafutása elején kezdte szôkére festeni. • 163 centiméter magas és 18 évesen vesztette el a szüzességét. • Bár baromi jó nônek tûnik általában, ô nem elégedett minden testrészével: csúnyának tartja a lábujjait. • 2004-ben Las Vegasban hozzáment gyerekkori barátjához, Jason Alexanderhez. Ez a románc pontosan 55 óráig tartott, utána érvénytelenítették a házasságot. • Szereti Kanadát. • Két beceneve is van: Brit és Pinkey. • Britney hangfekvése mezzoszoprán. • A terhessége alatt többször is kapták dohányzáson és alkoholfogyasztáson is. • Miközben második gyermekét várta, 25 kilót hízott. Utána hasplasztikán esett át. • Egy ideig aerobicoktatóként is funkcionált a szülei tornatermében. • Két bálványa van: Madonna és Mariah Carey. Ugyanakkor nagy rajongója Björknek is. // fá


interjú

interjú

Mûfaji korlátok nélkül Közel öt év szünet után jelentkezett új lemezzel a neo. A The Picture munká la tairól, hangzásokról, a nyolcvanas évek hangulatáról és új terveikrôl beszélgettünk Milkovics Mátyással, a zenekar vezetôjével.

Lángoló Gitárok: Viszonylag sokáig készült a The Picture. Olyan lett végül, amilyennek képzeltétek? Milkovics Mátyás: Igen. Érett poplemez, rengeteg elektronikus zenei fúzióval. Nem voltak koncepcióink azzal kapcsolatban, hogy milyen legyen, egyszerûen csak összeállt és úgy szeretjük, ahogy van. LG: Miért kellett ilyen sokat várni rá? Mi volt az, amivel nem voltatok elégedettek és tökéletesíteni kellett? MM: Tavaly nyáron már online megjelentettünk az új albumról hat dalt Six Pixels címmel, ami ingyenesen elérhetô volt pár hónapig, ezt bôvítettük albummá idén tavasszal. Természetesen folytattuk azt az utat, amit az elején elkezdtünk, azaz jó dalokat írni, izgalmas csomagolásban. Nálunk nincsenek mûfaji korlátok, mindig azt csi-

LG: Szerinted mi lesz a következô trend? MM: Szerintem folyatódik az ôrült stíluskeveredés, ami most is van. Egyre képtelenebb fúziók jönnek létre, de nemcsak a zenében, hanem a klipekben, divatban és minden mûvészeti ágban egyaránt. LG: Terveztetek egy 3D-s projektet, mikor valósul ez meg? MM: Most éppen a Change klipjén és kislemezén dolgozunk, a megjelenést nyár végére tervezzük, de reményeim szerint készítünk egy igazi turnévideót, valamint egy 3D-s anyagot is, amiben szeretnénk a saját világunkat a 3D-s technika adta lehetôségekkel optimálisan párosítani. LG: Ahogy te is említetted, az album dalainak fele korábban megjelent, nem éreztétek veszélyesnek feltenni ezeket is a nagylemezre?

Nálunk nincsenek mûfaji korlátok, mindig azt csináljuk, amihez éppen kedvünk van. Az új albumon szabadon keveredik a synthpop, a dark blues, a new wave, az italodisco, a triphop, a rave … náljuk, amihez éppen kedvünk van. Az új albumon szabadon keveredik a synthpop, a dark blues, a new wave, az italodisco, a triphop, a rave és mindenféle stílus, amiket kedvelünk. Egy olyan zenekarnak, mint mi, két album megjelenése között rengeteg feladata van. Mint köztudott, a neo alkotói mûhely, ahol a dalírás, hangszerelés, stúdió és élô keverés, mastering, klipek, borítók és mindenféle élô videók elkészítése mind a mi munkánk. Ez, olyan színvonalon, ahogy mi tesszük, nagyon sok idôt vesz igénybe. És persze a koncertezés. Folyamatosan játszunk egész évben itthon és külföldön egyaránt. Az utazás, a próbák mind-mind idô. LG: Milyen hangzásokat kerestetek? MM: Rengeteg zenét hallgatunk, filmet nézünk. Konkrét inspiráció nincs, de az a gazdag információanyag, amit évtizedek óta fogyasztunk, egy sajátos eleggyé válik bennünk, és a zenéinkben, klipjeinkben materializálódik. LG: Vajon miért éppen most jött vissza a nyolcvanas évek hangzása, ami nálatok is tetten érhetô? MM: Folyamatosan jelen volt, csak az elmúlt években újra nagyon népszerû lett. Mi például már 2001-ben készítettünk 80-as synthpopot (Diskhead). Az idôszak zenéi talán azért közkedveltek, mert mind hangulatában, mind hangzásvilágában sokkal markánsabb dalok készültek, mint a mai zenék. Persze én elfogult vagyok.


MM: Egyáltalán nem, hiszen bevett szokás EP-formátumban ízelítôt adni a rajongóknak. A CD megjelenése mára már formálissá vált. Úgy gondoltuk, a Six Pixels dalainak is ott a helye a korongon, hogy a gyûj tôknek, rajongóknak is kedvezzünk. LG: Hogyan alakul a szólóprojekted? Mi az, amit ott kell kiélned, ami nem fér már bele a neóba? MM: Alapvetôen magányos dalszerzô vagyok. Sok olyan ötletem született az évek során, amik nem kerültek lemezre, ezért idén télen életre hívtam a szólóprojektemet IO néven. A zenei kalandozásaimat, kísérleteimet ott élem ki. Az IO is elektronikus zene, de inkább a sötétebb hangulatokra hajaz. Mivel a kezdetek óta szervesen részt veszek a neo-klipek készítésében, most úgy gondoltam, a nyár végén forgatok egy IO-klipet, amelynek képi világát az extrém téma és a speciális kameratechnika fogja meghatározni. LG: Milyen tervekkel vágtok bele az ôszi hónapokba? MM: A Change címû dalunk kislemezét jelentetjük meg, ezen rengeteg remix lesz ismert és kevésbé ismert elôadóktól, remixerektôl. Szeptemberben elkezdünk dolgozni egy új és rendhagyó koncertanyagon, valamint megszólaltatni olyan dalokat, amiket az elmúlt 12 évben ritkán, vagy egyáltalán nem játszottunk élôben. n //INTERJÚ: MOLNÁR CSILLA

25

kritika

Horrorék felnôttek

The Horrors Skying XL / Neonmusic

A brit Horrors 2007-ben tûnt fel a Strange House címû lemezével. Akkoriban nem volt szokás túl komolyan venni a zenekart, aminek bár voltak korrekt dalai, és jól is szóltak, de az egész nem tûnt többnek nagyra fújt lufinál. Vitathatatlanul ügyesen kitalált imidzs, ami a zenekar nevétôl kezdve a tagok kinézetén át a szövegekig mindenre kiterjedt. A zenekar nemcsak a külsôségek kitalálásában volt okos, de mint kiderült, a karrier építését is tiszta fejjel végzik. Ahogy azt sejteni lehetett, a gót-punk dolgot képtelenség egy lemeznél tovább igazán sikeresen folytatni, ezért belekezdtek valami komolyabba. A 2009-es Primary Colourshoz megszerezték a Portisheadbôl ismert Geoff Barrow-t a lemez felett bábáskodni, ô pedig átláthatóbb, kevésbé kripta-jellegû, de mégis karakteres hangzást adott a Horrorsnak. A produkcióban ezáltal kihangsúlyozódhattak a new wave hatások, illetve az is, hogy nemcsak cirkuszról van szó, hanem zenei elképzelésekkel is rendelkezô zenekarról. Most, harmadik nekifutásra világossá vált az is, hogy a Horrors tényleg fasza kis zenekar, saját jogon is. A Skying nagyjából annyit változott a Primary Colourshoz képest, amennyit utóbbi a Strange House-hoz képest. Az alapok megvannak, hallhatóan ugyanaz a zenekar, de máshogy. A garázshangzás mostanra teljesen eltûnt, és úgy általában a Horrors annyiban emlékeztet négy évvel ezelôtti önmagára, hogy menô neve van és fantasztikusan tud atmoszférát teremteni. Ám a produkció ezúttal nem merül ki az atmoszférateremtésben: dalokat is kapunk hozzá. Ami nagyon kell a Skyingnak, az az idô. Elôször csak az jön le, hogy Faris Badwan énekes megtanult énekelni (igaz a szemfülesebbeknek ez már a szintén idén kiadott Cat’s Eyes-albumon is feltûnhetett). Az egész lemez mentes a csapongásoktól, a kapkodástól, szép középtempóban vonul végig a maga 53 percén. Kifejezetten elegáns zenekar vált a Horrorsból,


amivel az is jár, hogy nem adják könnyen magukat. Néha kimondottan pszichedelikus, amit mûvelnek, a fúvósok többszöri elôkerülésekor például akaratlanul is a Beta Band bizonyos dalai jutnak eszembe. A letisztult Horrors elsô pár hallgatásra kissé érdektelennek tûnhet. A dalok nem arcbamászóak, sehol egy klubbontásra alkalmas szerzemény. Ennek ellenére érdemes neki idôt adni, mert nagyon hálás, csak hozzá kell szokni, hogy most figyelmet is kell szánni a zenére. Én jelenleg ott tartok, hogy a Horrors azon kevés fiatal zenekar közé tartozik, akiknek van markáns hangzásviláguk, amihez remek stílusérzék, és nagyszerû koncertprodukció is társul. Ez utóbbi azért különösen fontos, mert a Horrors november 20-án Budapestre érkezik a Dürer Kertbe a Skyinghoz kapcsolódó turné során. Nem gyakran történik olyan, hogy fesztiválon kívül találkozhat Magyarország egy épp kreatív csúcson lévô zenekarral, de a lemezt hallva a Horrors épp itt tart. n //FEKÔ ÁDÁM

interjú

profil

Magasabb szintre emelkedtünk AZA és Tirpa párosának neve igen szépen cseng a honi rap körökben. Ne szarakodj! címû debütáló albumuk szórakoztató és még pont kellôen kemény volt ahhoz, hogy komolyan vegye ôket a közeg. A friss anyag Legenda névre hallgat, júniusban jelent meg, 15 tételbôl áll, és ami a legfontosabb: méltó folytatása az elôzô lemeznek. Ennek kapcsán is beszélgettünk a két „killával”, vagyis a KILLAKIKITT tagjaival. Lángoló Gitárok: A Ne szarakodj! súlya vitathatatlan, az anyag felkavarta a budapesti hiphop-színtér állóvizét. Minek köszönhetô szerintetek a sikeres debütálás? AZA: Az album címe mindent elárul. A 2004-es Akkezdet Phiai lemez után visszafogottabbá váltak a magyar rapszcéna szövegei és mi elhatároztuk, hogy véget vetünk ennek. Sokat dolgoztunk a ritmikán és sikerült új flow-t hozni. Az emberek könnyen azonosultak a sorainkkal, ugyanis mindennapi problémákat fogalmaztunk meg agresszív, szókimondó, lázadó stílusban tálalva. A köretet a közremûködôk adták, akik a hazai rap jeles képviselôi, fûszerként pedig magyar mintás beateket használtunk, amelyek utaltak az ország zenei múltjára és a színvonalas zenékre. Végül, de nem utolsósorban elismert külföldi producereket kértünk fel, hogy szerepeljenek az albumon zenéikkel (4th Disciple, Guns N Butter, Grim Team). Erre még nem volt példa itthon. LG: Miért pont Legenda lett az új cucc címe? A: Az új lemezt monumentális anyagként képzeltük el, ami nem eltér a stílusunktól, hanem magasabb szintre emeli azt. Ezt tisztáztuk már a munkálatok elôtt. Tirpa: Az elsô felvett számok után tudtuk, hogy ebbôl a projektbôl Legenda lesz, így a többi zenével már tudatosan a címhez igazodtunk. LG: A két album között két év telt el. Mik a legfontosabb különbségek és egyezések? T: A Ne szarakodj! és a Legenda jelentôs különbsége a mondanivaló. Két évet öregedtünk, ami nem sok idô, viszont mind a ketten a húszas éveink közepén járunk, így ideje kicsit komolyabban venni, amit csinálunk, ha már az életünk értelme a zene. A: Sok arc példaképévé váltunk, így nem ártana kioktatásmentesen tanítani ôket, és nem csak az oltásokra gerjeszteni a népet. Amiben egyezés van: erôteljes flow, Killakikitt-rímtechnika, szókimondó tartalom, tehetséges közremûködôk, odabaszós beatek, külföldi producerek (Snowgoons, Al Tarba, Anno Domini, Stu Bangas). A Legenda töményen azt adja a hallgatóknak, amire vágytak, a fô célunk az volt, hogy nekik megfeleljünk, persze mindezt színvonalasan. LG: Bár PKO-t elég sokan hiányolják a közremûködôi listáról, elég szép számmal vannak vendégek mind a mikrofonosok, mind a producerek oldaláról. Hogy kerültek képbe? T: Ahogy az elôzô albumon, most is az aktuális magyar elôadókat kértük fel közremûködésre. Ôk emelik a lemez színvonalát, mi pedig teret adunk nekik, hogy a rajongóinkhoz szóljanak. PKO-val nem volt lehetôségünk közremûködni, így hozta a sors, semmi egyébrôl nincs szó.


A: A producerek esetében egyértelmûen ôk a „mérvadó-néva dók”, vállalnak kollabókat és a mi stílusunkat méltónak találták a közremûködéshez – viszont azt is hozzáteszem, hogy nagy részükkel nagyon jó spanok lettünk. LG: Tirpa, a szólód (H.A.V. – a szerk.) eléggé megosztotta a közönséget. Hogy tekintesz vissza a tavalyi évedre és a Dopemannel való közös munkára? T: Nem állt szándékomban letérni a letaposott ösvényrôl, de mégis úgy alakult. Olyan lehetôség volt ez, amit úgy gondoltam, nem szalasztok el, csak késôbb kiderült, hogy Dopeman máshogy fogja fel a dolgokat, mint én, és az érdekeink is különböznek. A tavalyi évben sokan megismerték a nevem, akik amúgy nem tették volna, viszont sok hallgató el is fordult tôlem. Mindent összevetve azonban nincs elveszve semmi. Sôt! Még jól is jártam, hiszen ha a Killakikitthez és Tirpához méltó zenéket adok a népnek, visszaszerzem az elpártoltak bizalmát, és így kétszer annyian fognak hallgatni, mint eddig. LG: AZA, mind flow-ban, mind értelemben felnôttél Tirpa mellé szövegileg. A kritikák vagy belsô indíttatás miatt tudtál ráerôsíteni? A: Egyszerûen csak több idôm volt szövegírásra, mint eddig. A Killa kikitt dolgok nagy részét én csinálom (zenék, web, design, fellépések), de most volt lehetôségem félretenni a sok feladatot és jobban összpontosítani a szövegekre is. LG: Mit szerettek és mit kevésbé a hazai hiphop körüli dolgokban? A: Szarba se veszik a magyar rapet itthon. Ezt nem szeretem. Viszont sok lehetôség rejlik benne, ezt igen. T: Az izzadt MC-k szagát a színpadon – azt nem. A rapkultúra viszont formálható szerintem, a színvonal felfelé ível, ezt szeretem. n //INTERJÚ: BD

Globális basszuspofon Produkciók tekintetében Magyarország igenis szinkronban van a mindenkori nemzetközi zenei trendekkel. Különösen igaz ez az elektronikus tánczenére, ahol most a global bass a sláger, ennek legnaprakészebb, legexportképesebb hazai képviselôje pedig a SLAP IN THE BASS. A veszprémi srácokat máris olyan nagyágyúk méltatják, mint Fatboy Slim vagy Diplo (Major Lazer), kapkodnak értük a külföldi kiadók és buliszervezôk, idehaza pedig az Irie Maffiával spanolnak. De mi is az a global bass, amelynek mezônyében világszínvonalon teljesít a magyar producer-duó? Tipikusan az a jobb híján kitalált címke, amivel nem egy konkrét stílust, hanem sokféle, különbözô hangzású mai tánczenét jelölnek. A közös nevezô az autentikus „globális”, bár jellemzôen leginkább afrikai, karibi és latin-amerikai beütés (ritmikában, dallammotívumokban vagy hangmintákban), az alap pedig lehet house, elektró, dubstep, vagy ezek ötvözete. Röviden: modern multikulti tánczene, csak nem tarisznyás egyetemistáknak, hanem révereknek. Ebben a világon pár év óta egyre nagyobb mértékben burjánzó zenei dzsungelben vágott magának saját ösvényt laza csapásokkal a Slap In The Bass. Kristóf és Gergô ezer éve ismerik egymást, és egy korábbi – a nemzetközi zeneblogokon és az itteni partyszíntéren egyaránt jól hasító – közös projektjük után tavaly év elején nyitottak tiszta lapot ezen a néven. Korábban sok stílus között lavíroztak, de 2010-re sikerült megtalálni a maguk irányvonalát, és pályafutásuk azóta folyamatosan felfelé ível. Ma már azok az élvonalbeli, ízlésformáló DJ-k játsszák a számaikat, akiket ôk a zenei fejlôdésüket meghatározó példaképeik nek tartanak: többek közt Switch és MJ Cole Angliából, Teki Latex és Brodinski Franciaországból, a Crookers Olaszországból, a Zombies For Money Portugáliából vagy Malente Németországból. Utóbbival ennél jóval szorosabb a kapcsolatuk, a német producer ugyanis kiváló érzékkel sorozta be a srácokat lemezkiadója, a No Brainer kötelékébe tavaly ôsszel. (A Slap In The Bass saját zenéivel pár hónappal korábban debütált a nemzetközi porondon egy angol kiadással, amit egy holland és egy finn megjelenés követett.) A csujjogatós gypsy-house Padrinho és az afrikai törzsi szertartást vinnyogással dutch-house-osító Xhosa elég nagyot szólt ahhoz, hogy felfigyeljenek a duóra „odafönt” – méghozzá a brit Southern Fried Recordsnál, a világ egyik jelentôs tánczenei lemezcégénél, amit Norman Cook (magyarul Fatboy Slim) alapított még a kilencvenes évek elején. A nagy múltú kiadó ráadásul rögtön a mély vízbe dobta ôket, mert egy listavezetô számot, nem mellesleg az angol IKEA reklámzenéjét kellett remixelniük. A feladatot olyan jól megoldották a fiúk, hogy ezután két saját zenéjüket is kihozta a label, és a kapcsolatnak ezzel még biztosan nincs vége. Ahogyan kitart a Slap In The Bass mellett a No Brainer is, persze ez nem csoda azután, hogy a páros egy bôdületes klubslágert abszolvált rajtuk keresztül: a májusban megjelent, fülbemászó arab dallamokkal és kemény, pattogós basszusokkal delejezô Egypt szinte tényleg sivatagi viharként söpört végig a világ menô klubjaiban Finnországtól Japánig. A szám átütô sikerének köszönhetôen a Slap In The Bass végképp bekapcsolódott az elôremutató tánczenék nemzetközi vérkeringésébe, így nemcsak remix-megbízásokkal vannak bôven ellátva, de a külföldi fellépéseik száma is egyre gyarapszik. Miközben kint éppen befutnak a global bass-színtéren, idehaza még kakukktojásnak számítanak – hozzánk ez a zene most kezd begyûrûzni, pár haladó szellemû csapat (Ghetto Bazaar, Future Music, Kollektiva) jóvoltából. A trenddiktáló DJ-k mellett a Slap In The Bass legfôbb itt-

honi pártolója az Irie Maffia (lásd keretesünket), ami nem meglepô, hisz’ maguk is pörögnek a világtánczenéken, nyitottságuk, kísérletezô kedvük pedig soha nem volt kérdéses. A zenében Kristóf és Gergô számára sem létezik határzár, folyamatosan teret engednek az ôket érô friss, termékenyítô hatásoknak. Egyvalami azért állandó: a számaikban a basszus úgy vág pofon, hogy a hangfal adja a másikat. Dermot, Irie Maffia: „Jelenleg ôk a kedvenc magyar producereim. Egy szépséghibája van csak a dolognak: kicsit olyan, mint amikor ’99-ben evezôsként országos bajnok lettem… négy indulóból. Szóval, rajtuk és persze magunkon kívül nem is nagyon tudok mást, aki foglalkozna ezzel az amúgy világszerte egyre népszerûbb global bass vonallal (tisztelet a kivételnek: big up Superstereo, large up Ghetto Bazar). Mindamellett, hogy már az nagy erény, hogy valaki ilyen zenét csinál Magyarországon, ôk mindezt ráadásul világszínvonalon teszik; ôszintén mondom, még az irigység is motoszkál bennem, mikor látom, milyen hihetetlen sztárok pörgetik a zenéiket. Eddig két remix erejéig dolgoztunk együtt, de most tervben van egy közös trekk is.” n www.facebook.com/slapinthebass //- FUNKULA - //HARTL-NAGY TAMÁS

29

interjú

interjú

A szabadságkeresô

Csodaország dalba öntve

Az albán származású ALBA HYSENI legnagyobb szerencsénkre tizennégy évvel ezelôtt Magyarországot választotta hazájának. Különleges, extraalt hangja és magával ragadó kisugárzása révén igazi színfoltja lett a hazai zenei életnek. Elsô szólólemeze online formában már elérhetô, ám a kézzel fogható, Inner – Mission címû verzió júliusban jelenik meg.

Egyik este a tavalyi Sziget víájpí szekcióját gólyalábas mutatványosok és kikiáltók özönlötték el, ahol a csepûrágók között nem kis meglepetésre SZABÓ BALÁZS is felbukkant széles mosollyal az arcán. Persze aki ismeri a zenekarvezetô eddigi munkásságát, annak nem meglepô e szerep, hiszen a kecskeméti zenész-szövegíró-frontember kacskaringós pályafutása a suhancos évektôl jelenlegi bandájáig izgalmas és példamutató. Szabó Balázs Bandájának álomszerû világa idén öltött alakot második, legújabb lemezén, az Alízótai Álmodozókon.

Lángoló Gitárok: Már 14 éve élsz Magyarországon. Mennyire találtál otthonra? Alba Hyseni: Megtanultam a nyelvet, és ez a legfontosabb dolog. Tagadhatatlan, hogy ahol élsz, ott az integrálódás elsô szempontja, hogy tudj kommunikálni az emberekkel. Nagyon szeretem a gyönyörû szép Magyarországot, Budapest, a város, nekem egy szerelem, bár az itteni mentalitást elég nehezen szokom meg a mai napig. Valószínûleg azért van ez így, mert nagyon hiányzik a családom. Politikai vonatkozásban nem szeretek a helyzetrôl nyilatkozni, pedig nyomon követem, hogy mi zajlik az országban. Elég nehéz megnyilvánulni, mert ugyanazokat a mûvészeket futtatják folyamatosan, az újabbak pedig háttérbe szorulnak

Lángoló Gitárok: Hogyan alakult ki a zene iránti vonzalmad? Tanultál korábban zenélni? Szabó Balázs: Gyerekkoromban zongorázni írattak be a szüleim, akkoriban érdekes volt, hogyan lehet lehetetlen ujjrenddel eljátszani darabokat. Persze nem vittem sokra, késôbb a gimnáziumi kórusban énekeltem, aztán megtörtént a gitárral való találkozás a folyosókon, tereken, hidak alatt. Eldöntöttem, ezt én is tudom! Igaz, édesapám gitárja ott lógott a falon a szülôfalumban (Tetétlen) gyerekkoromtól, de sokáig elkerülte a figyelmem, a falba veszett. Gimnáziumban tizenhét évesen akasztottam le és hurcoltam magammal azt a kopott gitárt, minden valahol itt kezdôdött, persze akkor könnyebbnek gondoltam.

LG: Zenédre mennyire hatott az ország? AH: Szerintem hallható a lemez szövegein, hogy hatott, mert itt-tartózkodásom elsô évei nagyon meghatározók számomra. Abban az idôben ismertem meg a magyar kultúrát és az itteni életet, de a neveltetésem miatt mindezzel soha nem tudok teljesen azonosulni.

LG: Vidéken születtél és Kecskeméten élsz. Megszeretted Budapestet idôközben? SZB: Világéletemben sokat utaztam, köszönhetô ez a bábszínháznak, utcazenének, gólyalábnak, muzsikának, elvágyódásnak. Nem szokatlan a nagyváros számomra, hanem izgalmas, de jó néha kellô távolságból kezelni. Vidéki maradtam a nyugalom és állatszeretet szempontjából. Szeretek elveszni a tömegben, szeretem a ritka metrót, az ismeretlen tereket, és szeretem a kicsi szobámat, ahol a dalok születnek. Utazni este szeretek, olyankor nyugodtak az utak, zenét hallgatok, el- és kivándorlok magamtól, mástól.

LG: Most jutottál el arra a pontra, hogy szólóalbumot jelentess meg. AH: Mindig ez volt a vágyam. Mindehhez elôbb az kellett, hogy néhány zenekarral kipróbáljam magamat. A lemezen már 2010 januárban dolgozni kezdtünk, azonban nagyon sok vendégzenészt hívtam meg, akikkel meglehetôsen nehéz volt idôpontokat egyeztetni: ezért tartott ennyi ideig, míg elkészült az anyag. LG: Egy szólóalbum kizárólag a nevedhez köthetô. Így nagyobb is rajtad a nyomás? AH: Nem, egyáltalán nem nyomásnak érzem ezt, hiszen már sokat zenéltem-koncerteztem. Korábban volt egy The Absolute nevû zenekarom, amellyel két év alatt végigjártuk az összes budapesti szórakozóhelyet. Miután feloszlott a banda, leültem produceremmel, Csigó Tomival (a Beat Dis zenekar vezetô-frontembere, a szerk.) beszélgetni a folytatásról. Az Inner – Mission lemezhez ekkor már megvoltak a szövegeim, hiszen 16 éves korom óta folyamatosan írok. LG: Hogyan válogattad ki a lemezen szereplô dalokat? AH: Maximalista vagyok e téren, próbáltam a legjobbakat kiválasztani. A vendégzenészeket is ez alapján hívtam el, igazi profikat, akiktôl megkaphatom mindazt, amit elképzeltem. A Beat Disbôl három tag zenél – a dobos, a basszusgitáros és a gitáros, Bérczesi Robi a Hiperkarmából két dalt gitározott fel, míg Sena szintén két dalban énekel duettet velem. A szaxofonosok Murad Abbas és Dóra Attila, nagybôgôn és basszusgitáron Hock Ernô játszik és ne felejtsük ki Grencsó Istvánt tenorszaxofonon. Tizenkét dal került a lemezre és remélhetôleg három klipet készítünk. LG: Elég komoly témákat boncolgatsz. AH: Diplomata családban nôttem fel, túl vagyunk egy háborún, és nem volt könnyû Magyarországon új életet kezdenem. Másrészt a pszichológia mellett nagyon érdekel a vallástörténet és a világirodalom is. Próbáltam mindent érinteni egy kicsit, az emberi szenvedést, például a faji konfliktusokat, a vallást, és olyan mély emberi kapcsolatokat is, mint a szerelem, a család, vagy a barátok. A legfontosabb egyfajta szabadságkeresés mindenekfelett. LG: Tehát alapvetôen személyes ihletettségû dalokról van szó. AH: Mondhatni, hogy 80 százalékban személyesek, 20 százalékban pedig olyan emberekrôl vagy szituációkról szól, akikkel/amelyekkel életem során találkoztam. Eléggé változatos album, egyetlen nóta sem ugyanolyan, mint a másik. Rengeteg jazz elem hallható, vagy dark-rock, de az album maga mégis nagyon modern. Valószínûleg mindenkit másképp fog megérinteni, és igazán


egyik zenei irányzatba sem tudja majd behatárolni, ami egyértelmûen csak jót jelenthet ebben az esetben. LG: Sikerült teljesen megvalósítanod az elképzeléseidet? AH: Alapvetôen igen, bár ha több lehetôség lett volna financiális szempontból, akkor még néhány ötletem megvalósulhatott volna. Nagyon szerettem volna tubát hallani a Breathing Rain címû dalban, illetve a Reality Blow-ban jól szólna egy gyermekkórus, de e terveket elôbbutóbb élôben megvalósítom. Imádtam a lemezfelvételt, és végig nagyon izgultam. LG: Most, hogy kész az album, miért izgulsz? AH: Nem izgulok, inkább kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a fogadtatás. Nem amiatt, hogy vajon hányan veszik meg, mert ma már sokan nem vesznek lemezt, hanem amiatt, hogy milyen gyakran tudom majd megmutatni koncerten. Hiszek abban, hogy szeretni fogják. n //INTERJÚ: BITAY ANDREA //FOTÓ: NAGYILLÉS SZILÁRD

LG: 2009-ben született meg a zenekar. Visszanézve milyen változásokon mentetek keresztül? SZB: Még most is változik, feladat, hogy a saját korlátjainkat tovább feszegessük, nem lehet megállni, kulcskérdés a jövôt illetôleg. Meg kellett tanulnunk jól kihasználni az idôt, hiszen mindannyian munkahellyel rendelkezünk, lopni kell az idôt. Zeneileg a bármi és a minden bajával küzdünk, és érlelôdünk. Az idô válaszol! LG: Biztos mindig hallasz egy új definíciót zenétekkel kapcsolatban. SZB: Semmi nem igaz rá, és mégis minden. Nem spanyolviasz, inkább egy átvágott csomó a megoldás végett majdnem minden, amit szeretek. Olyan DJ-zés, ahol a hangszerek, vagy a korongok pörögnek. Nem lehet pontosan válaszolni, nem akarnám besorolni értelmiségi funky, népzenei utóirat, gyenge rock, vagány magány. LG: Azt hiszem, a zenétekre nyugodtan mondható, hogy mulatós hangulatba hozza az embert. Neked mennyire lételemed a mulatozás? SZB: Nem sokat aludtam világrajövetelem óta. Szeretek mulatni, énekelni, táncolni, magam lenni sokan. Valami belsô dübörgés a világ ellen a világgal. Szabad és boldog ez. LG: Februárban jelent meg Alízótai Álmodozók címû lemezetek letölthetô formátumban. SZB: Nehéz lemezt eladni, mindenki küzd a korongok célba juttatásával, és mindenki küzd, hogy legalább ebbôl a néhány emberbôl mindenki hallja, hogy mit muzsikál jó szívbôl. Az volt a cél, hogy aki akarja, eldöntse, tetszik-e neki ez a muzsika vagy nem. Ugyanakkor nem mindenki tudja megvenni a drága lemezeket, egy nyitó lépés ez a közönség felé egy képzeletbeli sakkpartin – most a közönség lép. Persze az külön csoda, hogy ezek után a Megadó kiadó segítségével mégiscsak lett kézbe fogható formátum is, ami azért figyelemre méltó, mert egy duplalemez készült belôle (egy Pilinszky-versmegzenésítés cd a másik korong, mely nem letölthetô). Van a lemezen egy dal, amely arról szól, hogy egy tócsába nézve ez a képzelt tükör, olyan átjáró, mint Aliz (magyarosan persze) számára a csodaország tükre, ajtaja, ami ki tudja, melyik oldalra keveredett az idôk során, a csodák vannak itt, vagy mi odaát, avagy fordítva. Vagy minden itt

van, röviden létkérdés, mint a dalok többsége. Ki tudja azt is, hogy mi történt öregapáink csodáival, vannak-e még vagy megettük, innen a múlt idô és az ábrándozás. Persze nem véletlenül hajaz a hírhedt film címére is, aki látta, tudja. LG: Egyre keresettebbek vagytok. SZB: Meglepetés a világ most, egyre többen hallgatnak minket... Nem volt ötéves terv, zenélni akartunk, teret és szeretetet vágytunk, és kaptunk is, most bizonyítani kell, írni, és jól csinálni, tanulni és remélem, majd továbbadni, de az még odébb van. LG: Koncertnaptáratok is tele... SZB: Nagyon mozgalmas a nyarunk, persze nem minden hét, de mellette gólyalábazom, táncházazok, és egyedül is játszom. Idén már majdnem minden fesztiválra eljutottunk, jó év ez, élet mellé való, sok mindenkinek köszönhetjük. LG: Mik a terveid a közeljövôben? SZB: Mindig írok... Váratlan lesz a harmadik lemez... A reflektort most mégis a Pilinszky János megzenésített verseire fordítanám, ôsszel szeretnénk különleges estéket csinálni ezekbôl a dalokból, vendégekkel, ülésekkel. Hamarosan kezdôdnek a próbák, amikor jó lenne maradandót és úttörôt alkotni, jó lenne átmenteni néhány gondolatot a túlsó partra! n //INTERJÚ: BITAY ANDREA

31

interjú

És akkor nekiálltunk dalokat írni úgy, hogy Peti bedugta a gitárt, dzsig-dzsig-dzsig, kész volt a szám. Másnap dzsig-dzsig-dzsig, kész volt a másik szám. Harmadnap is bedugta a gitárt, aztán semmi. Hajaj!

LG: Ehhez azért közönség is kell. Hogy jutottatok el hozzájuk? S: Már a második fellépésünkön énekelték a számokat, de úgy, hogy leüvöltötték a Peti fejét. Mi meg nem értettük, hogy honnan a fenébôl ismeri a közönség a szövegeket, mert nem volt még se klip, se lemez, még stúdióban se voltunk. Aztán kiderült, hogy valaki felvette kiskamerával a koncertet és feltöltötte a YouTube-ra. Azért ez megdobogtatja az ember szívét. Persze ezzel rászoktatjuk az embereket arra, hogy ingyen is megkaphatók vagyunk. Így nagyon nehéz elmagyarázni a célközönségünknek – mondjuk úgy a tizenöttôl fölfelé korosztálynak –, hogy „figyelj, izé, mi ebbôl élünk”. És nem is akarom elmagyarázni. LG: Ezek után biztosak voltatok benne, hogy kell egyáltalán album? P: Persze, egy lemez kell. Rádiónak, tévének, médiának. Anélkül nem vesznek komolyan. Meg önmagad felé is kell egy lemez. J: Inkább az volt a kérdés, milyen legyen. Egy egyszerû papírtokos vagy valami vonzó dolog, amit jó kézbe venni. Végül olyan lett, ami ad valamit azon kívül is, ami letölthetô.

Dzsig-dzsig-dzsig! Másfél éve, hogy a Kistehén négy tagja – Dorogi Péter, Gálos Ádám, Kiss Sándor és Nádasdi János – megalapította az INTIM TORNA ILLEGÁLt. Azóta nemcsak kiléptek korábbi együttesük árnyékából, de az egyik legfontosabb hazai koncertzenekarrá nôtték ki magukat. A megfeszített tempójú elôretörésrôl, a Cirkusz címû lemezrôl, a hazai helyzetrôl és a külföldi lehetôségekrôl egy Madách téri bisztró teraszán beszélgettünk. Lángoló Gitárok: Ez a törzshelyetek? Sanyi: Igen, ha két napig nem jövünk, a harmadikon már megkérdezik, hogy külföldön voltatok, vagy koncert volt-e. Janó: Ma is lejövök a munkából, látom, itt izzadnak szegény többiek a nagy kávézásban, csak ugye én megyek vissza dolgozni. S: Na de ez is egy meló, a kávézás. Én legalább azt dolgozom, amit szeretek. J: Abból élünk, amibôl tudunk. Azt a szívószálat például a Sanyi faragta. De tényleg nagyon sok minden történt már itt. Itt bomlottunk fel, itt léptünk ki a Kistehénbôl, itt jöttünk össze.


LG: Azért az egy sûrû idôszak volt másfél évvel ezelôtt… Peti: Hú nagyon szoros határidô volt. Mint egy ház, aminek még se fala, se ablaka, de a jövô héten át kell adni. J: Már megvoltak a szórólapok, ki voltak ragasztva a matricák, de számok még sehol. P: Az hagyján, de már megvoltak a sajtófotók, csak még nem tudtuk, hogy hívják a zenekart. S: Engem meg hívogattak a Gödörbôl: „Sanyikám, mi a nevetek? Le kell adnom, négyre találjátok ki.” Na, megvolt a név, akkor meg hogy „de ugye van mûsor?”. „Hát hogyne lenne! Hülyéskedsz?” És akkor nekiálltunk dalokat írni úgy, hogy Peti bedugta a gitárt, dzsig-dzsig-dzsig, kész volt a szám. Másnap dzsig-dzsig-dzsig, kész volt a másik szám. Harmadnap is bedugta a gitárt, aztán semmi. Hajaj! P: Aztán tartottunk fél óra kajaszünetet és utána kész lett a harmadik is. Ádám: Annyi felgyülemlett ötlet volt bennünk, hogy ez csak így kipattant. Volt, hogy fél óra alatt összehoztunk három számot majdnem készre. S: Nem az volt a nehéz, hogy a semmibôl kellett csinálni egy negyvenperces koncertanyagot, hanem hogy fekvô helyzetbôl kellett talpra állítani a zenekart. Amit mások végigvisznek normál esetben két-három év alatt, azt mi megcsináltuk nagyjából tíz hónap alatt. Már az elsô évben ott voltunk több fesztiválon, ami ha akkor kimarad, akkor most nagyon nehéz helyzetben vagyunk.

LG: És ami a lemezen van? S: Városi zene. Abból áll össze, amit idehordott a szél. Sokfele jártunk, régóta zenélünk és mindenki máshonnan érkezett, de ennek a négy embernek van egy jó ideje kialakult alapmegszólalása, ami felismerhetô. Ha meghallod a rádióban az Albérletemet, akkor az elsô hangokból rájössz, hogy ez az. Mindig ilyen zenekart szerettem volna, amelyiknek megvannak a védjegyei. Amint elkezdôdik egy Piramis- vagy egy Rolling Stones-szám, már tudod, hogy mi szól. LG: Azért a bevett út az Magyarországon, hogy játszol egy stílust és elôször megnyered annak a rajongóit, aztán továbblépsz... S: Az a baj, hogy ez hosszú távon nem mûködik. Mert azt mondod, hogy te vagy a magyar Gogol Bordello, vagy a magyar RHCP… J: Vagy a magyar Beck… P: Vagy a magyar Lovasi… S: … na igen, olyanból is van pár, de ezek tévutak. Mert ugye ott a már említett YouTube, ahol bármikor megnézhetik az eredetit. Vagy lehet, hogy élôben is meghallgathatják valamelyik fesztiválon. LG: És mi lesz a lemez után? S: Rengeteg tervünk van. Korábban sokat játszottunk külföldön, és úgy éreztük, most már erre is megérett a zenekar. Készítettünk egy angol nyelvû kislemezt. Izgultunk – mert tudod, milyen az, amikor egy magyar zenekar nekiáll angolul játszani –, de Peti pikk-pakk felénekelte és tényleg tök jó lett. Készül már hozzá az angol nyelvû weboldal is, aztán elindulunk Európába.

P: A próbák elsô félórája most is azzal telik, hogy összehozunk új számokat félkészre. Az a baj, hogy nem nagyon tudjuk mikor elôadni ôket, mert elmész egy fesztiválra és ott csak annyi idôd van, hogy eljátszd a régieket. Sôt még azokból is ki kell hagyni, ami vicces, mert van vagy 15 számunk. Mondjuk a Sex Pistolsnak is 14 száma volt, aztán harminc év után is ugyanazokat játsszák. LG: De ôk se dolgozhattak rajtuk sokkal többet. És mi lesz ezzel a rengeteg új dallal? Á: Ezek még nincsenek kidolgozva, inkább csak ötletek. Dolgozgatunk rajtuk, aztán amelyikrôl úgy érezzük, hogy igazán jó, azt bedobjuk. J: Meg még a lemezünk sincs igazán bemutatva. Ez az év arról szól idehaza, hogy minél több emberhez eljuttassuk. Nagyon kemény tempót diktáltunk magunknak és a közönségnek is az elmúlt idôszakban. Most hagyni kell picit leülepedni a dolgokat. n A zenekar fellép az idei SZIN fesztivál elsô napján, augusztus 24-én. //INTERJÚ: ZUBRECZKI DÁVID

33

elektrotechnika

Az elektronikus zene története

„Abszurditás, hogy még mindig macskabél húrokat lószôrbôl készített vonóval dörzsölve állítunk elô zenét!”, mondta Leon Theremin, az elsô térvezérlésû elektronikus hangszer, a theremin feltalálója 1920-ban. Ma már a zenék többségét vagy elektronikus hangszereken játsszák vagy elektronikus eszközök közvetítésével halljuk.

6. rész

//Egy kortárs magyar theremin építô mester

2011 januárjában e-mailt kaptam Kóczián Lászlótól. Arról értesített, hogy olvasta a THEREMIN címû, a thereminrôl és feltalálójáról írt könyvemet (2006, Enciklopédia Kiadó, már letölthetô e-könyv formájában is), és hogy elektroncsöves theremineket épít. Meghívott, hogy látogassam meg otthonában, a Parád melletti Bodonyban, hogy bemutathassa hangszerét. Néhány hete DJ Shuriken társaságában érkeztem a Parádtól körülbelül 2 km távolságban lévô apró zsákfaluba. Korábban nehezen tudtam volna elképzelni, hogy egy ilyen eldugott helyen bárki hallott, olvasott volna a világ elsô térvezérlésû elektronikus hangszerérôl. Az pedig álmomban sem jutott volna eszembe, hogy ebben az apró, kevesek által ismert és még kevesebbek által látogatott faluban az általam ismert legszebb hangzású, legnagyobb hangterjedelmû theremineket építené valaki. A kocsiból kilépve tiszta, virágillatú levegô és madárcsicsergés fogadott. Hamarosan megjelent a házigazda is, aki érkezésünkig a kert túloldalán lévô mûhelyében szorgoskodott. Bekísért a házba és azonnal legújabb thereminjéhez vezetett. Kevesen építenek ma csöves theremineket a világon, a legtöbben az igen száraz, elektronikus hangot produkáló, félvezetôs thereminekkel kísérleteznek, amelyeket csak alaposan beeffektezve lehet használni. Az én hangszerem is ilyen. Hogy elviselhetô hangot adjon, kénytelen vagyok alaposan beeffektezni. Azonnal kipróbáltam Kóczián úr hangszerét. Ahogy kezeimet a készülék antennáihoz közelítettem, gyönyörû, leginkább a csellóhoz vagy a mélyhegedûhöz hasonló hang szólalt meg. Telt, bársonyos mélybôl éteri finomságú magas hangra váltott fokozatosan a hangszer. A hangközök szabályos, könnyen megtanulható elosztásban helyezkedtek el a térben, ellentétben az én thereminem meglehetôsen kiismerhetetlen, környezetfüggô hangközelosztásával. Kóczián úr arra is figyelt, hogy a hangerôszabályzás irányát is kontrollálni lehessen hangszerén. Az eredeti, Theremin professzor által épített és a most kereskedelmi forgalomban lévô thereminek hangereje akkor növekszik, ha a bal oldali antennától távolodik a kéz. Ezt nem találtam praktikusnak, ezért megfordítottam az antenna érzékelésének irányát. Így a hangszerem hangereje akkor növekszik, ha kezem közelít a hangerôszabályozó antennához. Kóczián úr thereminjén mindkét érzékelési irány beállítható. Mint a legtöbb „profi” thereminen, az ô készülékén is lehet szabályozni az érzékenységet, hangszínt és a frekvencia-tartományt, de az ô berendezésén ez sokkal pontosabban megoldható, mint az általam eddig kipróbált theremineken. A készülék belsejét megtekintve kézmûves remeket láttam. Kóczián úr maga maratta ki a nyomtatott áramköröket. Forrasztásait tanítani lehetne a forrasztó iskolákban. Az alkatrészek

34 2011 34 2011 #04 LÁNGOLÓ #04 LÁNGOLÓ GITÁROK GITÁROK

gyönyörû, funkcionális rendben helyezkedtek el a további bôvítéseknek helyet biztosító tágas belsô térben. A theremin kipróbálása után a Mester megmutatta birodalmát. Mûhelye minden elektrotechnikával aktív módon foglalkozó megszállott álma. Alkatrészek ezrei, gondosan csoportosítva. Antik elektrotechnikai berendezések, második világháborús, a különbözô hadseregek által használt rádióadók, még korábbi, hangot elôállító német frekvencia-generátorok és más, minden gyûjtô szívét megdobogtató, muzeális értékû berendezések sorakoztak a mûhelyben és a ház többi helyiségében is. A „tárlatvezetés” után hosszan beszélgettünk a rendkívül jó humorú, olvasott, tájékozott, vendégszeretô házigazdával. Kóczián úr Pestrôl költözött Bodonyba, ahol megtalálta az alkotó munkájához szükséges békét és nyugalmat. Fiatalabb korában rockzenekarok számára készített erôsítôket és effektezô berendezéseket. A külvilággal telefonon és az interneten keresztül tart kapcsolatot. Megtudtam, hogy Hollandiából is érkezett theremin-rajongó, hogy megvásárolja egyik hangszerét. Amióta 2000 decemberében, a budapesti Zeneakadémián bemutattam „a hangszert , amelyet nem kell megérinteni ahhoz, hogy megszólaljon”, egyre többen érdeklôdnek Magyarországon is a nyugati országokban már évtizedek óta igen népszerû theremin iránt. Thereminkoncertjeim után sokan kérdezik, hogyan juthatnának a hangszerhez. Amióta Kóczián László thereminjét kipróbáltam, hozzá irányítok mindenkit. Az ô készülékénél szebb hangzású, nagyobb hangterjedelmû, könnyebben megtanulható thereminnel csaknem két évtizede tartó theremin-kutatásaim során még sehol a világon nem találkoztam. n http://thereminiad.webs.com/kczinlszl.htm //NAJMÁNYI LÁSZLÓ //FOTÓ: DJ SHURIKEN

INTERJÚ

INTERJÚ

A Soilwork nem Metallica, nem keresünk olyan jól, ezért kellenek a sessionzenészi munkák is, hogy ne legyen bennem financiális bizonytalanság.

és akarunk is a kompromisszumos megoldásra törekedni, emiatt mindenki sokkal lelkesebben veszi ki a részét a munkálatokban. Az elôzô lemezen is mindenki csinálta a saját dolgát, hozott egy csomó ötletet, a dobrészeimet is én írtam magamnak, úgy, ahogy az jól passzol a már elfogadott dalvázhoz. LG: Volt olyan pillanat, hogy megbántad, hogy elvállaltad ezt a posztot? DV: Mindig vannak nehezebb periódusok egy zenekar életében, ez itt is elôfordult, de általában elég jól elvagyunk. Aztán mindenki azt hiszi, hogy zenélni és turnézni együtt jár a fényûzô életmóddal, és minden szuper, ugyanakkor sokan elfelejtik, hogy rengeteg áldozattal is jár, hogy mindez mûködôképes legyen. De összességében sosem bántam meg, örülök, hogy a zenekarban lehetek, és örülök, hogy ez az egész cirkusz része az életemnek.

A dobolás a mindenem Dirk Verbeuren dobos 2005 óta tagja a svéd metál egyik legnépszerûbb képviselôjének, a SOILWORK nek. Azóta viszont annyira beilleszkedett, hogy tulajdonképpen menedzserkedik is az augusz tus 20-án a miskolci Gyár Fesztiválon is fellépô zenekarnak. Lángoló Gitárok: Már többször jártatok Magyarországon, eszedbe jut hirtelen valami az eddigi koncertekrôl? Dirk Verbeuren: Eddig általában az A38-on léptünk fel, most kamunak hangzik majd, hogy jó volt a buli, meg kedvesek az emberek, de tényleg. Meg nekem személy szerint nagyon tetszik Budapest is, úgyhogy szeretek Magyarországra járni. LG: Annál is inkább, mert játszottál egy zenekarban, amit Taliandorogdnek hívnak, az pedig konkrétan egy magyar falu neve. DV: Az egy angolok alkotta zenekar. Az egyik barátomnak van egy stúdiója, illetve csak volt. Nála vették fel a kislemezüket, és a barátomon keresztül találtak meg, hogy dolgozzunk együtt, aztán a lemezükön is én doboltam. Ha jól tudom, napokig bújták az internetet, hogy valami eredeti nevet találjanak, ami még nincs elcsépelve, jól is hangzik, és egyedi. Így maradtak meg Taliándörögdnél.


LG: 2005 óta vagy a Soilwork tagja, mit tudtál a zenekarról elôtte? DV: Csendes megfigyelôként kezdtem, mert 2004 elejétôl vettem részt a turnéjukon, de akkor még nem voltam teljes jogú tag, csak kisegítô. Ez abból a szempontból jól is jött, hogy így legalább kívülrôl láttam az egész zenekari mûködést, megismertem a srácokat, tudtam elôre, hogy milyen velük a turné. Mikor szóba került, hogy akár állandó tag is lehetnék, már tudtam, hogy mire mondok igent. Olyan volt ez, mint egyfajta próbaidô. LG: Most már mindenben teljes jogú tagként kezelnek? DV: Igen, elég demokratikus ez a zenekar mind az üzleti részben, mind a zeneszerzésben. Ha például az új témák között van olyan, ami akár egy embernek is nem tetszik, akkor általában meg szoktuk változtatni, hogy mindenki teljesen elégedett legyen. Az a jó, hogy tudunk

a kettô egészíti ki egymást, azért hívnak sessionzenésznek, mert van egy zenekarod, és tudják, mit tudsz. A Soilwork nem Metallica, nem keresünk olyan jól, ezért kellenek a sessionzenészi munkák is, hogy ne legyen bennem financiális bizonytalanság. LG: Szoktad otthon a saját lemezeidet hallgatni szórakozás céljából? DV: Igen, bevallom, szoktam. Fôleg miután megjelenik egy lemez, amin én is játszottam, akkor olyan jó érzés otthon betenni, és meghallgatni többször is, hogy milyen lett, minden olyan lett-e, ahogy szerettük volna, meg egyébként is megnyugtató meghallgatni a végeredményt. Aztán persze ha turnézni kezdesz vele, akkor már nem rakod be gyakran, mert úgyis hallod minden este. Turné vége után meg úgy vagy vele, hogy most már egy kicsit pihenteted a dolgot, és felkerül a polcra.

LG: Vannak más projektjeid is, azokkal mi a helyzet? DV: Nagyon sok helyen jelenek meg, mint sessionzenész, pluszban ott a legkedvencebb mellékprojektem, a Scarve, amivel éppen új lemezen dolgozunk. Azért imádom ezeket a mellékvágányokat, mert nagyon élvezem, hogy ki tudom élni az olyasfajta inspirációimat is, mint például a hatalmas grindcore-szeretetem. Ha olyan zenekarban játszol, mint a Soilwork, ott vannak bizonyos korlátok: együtt kell mûködni a kiadóval, a turnészervezôkkel, és mindennek profin kell mûködni. Ezért szeretem a mellékzenekaraimat, ahol nincs ez a nyomás, tulajdonképpen azt csinálsz, amit akarsz, és kiélheted, kiadhatod mindazt, ami benned van. LG: Jut idôd mindegyikre? DV: Igen, olyankor, ha nem vagyunk turnén a Soilworkkel, vagy nem intézem a zenekar ügyeit, mert nagyjából menedzserként is funkcionálok. Mivel viszont a zene az életem, ha van szabadidôm, akkor is ezzel foglalkozom. Dobot veszek fel más zenekaroknak, vagy a saját dolgaimat írom. Igyekszem úgy alakítani a mindennapjaimat, hogy minden, amit csinálok, valahogy a zenéhez legyen visszavezethetô. LG: Sessionzenészként vagy zenekarral érzed magad jobban? DV: Mindkettô érdekes, és mindkettô máshogyan, de kihívások elé állít. Nekem az életem a dobolás. Sessionzenészként néha teljesen szabad kezet kapok, néha korlátok közé vagyok szorítva, de mindkettônél új tapasztalatokkal leszek gazdagabb. Itt legtöbbször az egész dal alkotási folyamatába nem vonnak be, csak a saját dobrészemet veszem fel, sôt sokszor nem is próbálunk, csak felveszem az otthoni stúdióban a dobot, aztán legközelebb már csak a kész lemezt látom. Engem ez is szórakoztat, másrészt viszont az, hogy állandó zenekarod van, lehetôvé teszi, hogy csináld a többi munkádat. Tulajdonképpen ez

LG: Mikor tud Peter Wichers gitáros újra csatlakozni hozzátok? DV: Reméljük, hogy minél hamarabb, de a végsô idôpontot az orvosok mondják ki úgyis. Azt tudjuk, hogy egyre jobban van a háta, ô is mondja, hogy egyre jobban érzi magát. Persze reménykedünk, hogy a turnén majd csatlakozhat hozzánk valamikor, ennek örülne mindenki a legjobban, de tisztában vagyunk vele, hogy eleget kell pihennie, hogy a gyógyulása simán menjen. LG: Devin Townsend az életben is olyan ôrült, mint ahogy azt a zenéjébôl gondolnád? DV: Nem, az életben nagyon szórakoztató ember. A zenéje miatt azt hinnéd, hogy sötét, lehangoló, de közben teljesen vidám és hihetetlenül pozitív beállítottságú. Nagyon jól lehet vele szórakozni, sokat lehet vele röhögni, és tudom, furcsán hangzik, de nagyon lelkizôs ember. Korántsem veszi olyan komolyan magát, mint ahogy azt gondolnád. n //INTERJÚ: JUHÁSZ EDINA

37

rovatcím

profil

A svéd metál jövôje Az idei Szigeten is fellépô svéd THE HAUNTED metálzenekar. Ennél tisztábban nem lehet leírni azt, amit csinálnak. Mi azért teszünk egy próbát, és végigvesszük, amit eddig összeraktak. Magyarán hét nagylemezt, és egy ráadást, ami mindezek alapja.

At The Gates: Slaughter Of The Soul Az elmúlt évek legtrendibb underground hullámjának (metalcore) alapja. A kapcsolódás azért adott a The Haunted karrierjéhez, mert az At The Gates két tagja is ide vándorolt, méghozzá a Björler-tesók, Anders és Jonas, illetve az alakuláskor Adrian Erlandson dobos is, aki amúgy azóta a The Haunted sorait is elhagyta. A Slaughter Of The Soul a tökéletes skandináv metállemez, azóta ennél jobb nem is készült. Dallamos, agresszív, teletömve perfekt számokkal.

Gyakorolj és koncertezz!

A kaliforniai Deftones a nu metal hullámmal indult, de ma már szinte csak ôk maradtak hitelesek a stílusban. Frank Delago sampleressel a Szigetes koncertjük elôtt két héttel beszélgettünk.

The Haunted Az elsô lemez még inkább az At The Gates vonalán haladt, azaz gyors thrash-ütemek, dallamos riffek és masszív hangzás. A lemez tömörebb volt, mint az At The Gates, és a Mary Beats Jane-bôl ismert Peter Dolving éneklésre is vetemedett. Itt még nem volt érezhetô a komolyabb változás szele, és a közönség is inkább pótlásra használta ôket, még akkor is, ha a minôség elmaradt az alaplemezétôl. Dolving a lemez után elhagyta a zenekart, mert elmondása szerint megutálta a zeneipart. Erlandson is itt szakított a Haunteddal, ami talán a legnagyobb változást is hozta a csapat életében.

(The Haunted) Made Me Do It Az új dobos Per Möller Sensen bár nem kevésbé technikás, mint elôdje, mégis a lassabb tempóknál érzi jól magát. A Slayer legjobb pillanatait idézô intróval robbanó lemez emiatt talán kevésbé húzott. Az új énekes Marco Aro nem volt olyan karakteres, mint Dolving, a zenekar mégis ezzel a lemezzel kapott svéd Grammyt metálkategóriában. A klasszikus skandináv metál hangulatát kedvelôk ezzel a lemezzel kezdjék, mert itt inkább afelé combosodott a zenekar. A késôbbi anyagok elôszele innen a Hallow Ground, ebben már minden megtalálható abból, ami csak ezután jön. Feszes groove, furcsa dallamok, minimálriffelés.

One Kill Wonder A változások folytatódtak, bár a vaddisznó hangzású album még mindig sokat utal vissza az alaplemezre, és persze a Slayer világára. Ezzel ismét megkapják anyaországuk Grammyjét. Kissé talán furcsa húzás a sorstól, hogy ezt még mindig Marco Aróval, aki a lemez megturnéztatása után otthagyta a zenekart. Több dal egyértelmûen a Hallow Groundban elkezdett elképzeléseket tisztázza le (DOA, Bloodletting, Shadow World). A One Kill Wonder kifejezetten erôs, zord metállemez, innentôl azonban a zenekar nem vetett gátat a reformkedvnek.


rEVOLVEr Dolving itt tér vissza, és talán nem összeesküvés-elmélet, hogy annak idején az énekesnek nem a zeneiparból, hanem a vad tempóból volt elege. A rEVOLVEr eltolódott a lassabb groove-ok és az egyszerûbb megfogalmazás felé. Dolving még nem pakolt magából annyit a dalokba, mint késôbb, így a bizarr dallamok nem uralták el azokat, az Absymal azonban olyan énekkel kezdôdik, hogy pár szemöldök biztosan a magasba szaladt.

The Dead Eye A zenekar élete fômûvének szánhatta a lemezt. Egy egységes hangulatbomba, ami szépen le is amortizálta a korábbi rajongótábort, mármint annak kevésbé nyitott részét. Valóban nehéz megbarátkozni vele, de inkább a súlyos mondanivalónak és a továbbra sem könnyed hangzásnak köszönhetôen. A The Dead Eye egy elôretekintô zenekar lemeze.

Versus és Unseen A Versus az elôzô album dalközpontú kibontása. Itt már a fogós énekdallamok megírása is szempont lehetett, ahogy az Unseen esetén egyértelmûvé is vált. A zenekar magasról tett az elvárásokra, és olyan zenét csinált, ami ugyan nem eredeti, de kellôképpen bátor. Mondhatjuk, hogy összerakták a The Haunted végsô stílusát. A türelmetlenebbek itt kezdhetik az ismerkedést. n //DJ //FOTÓ: OLLE CARLSSON

Lángoló Gitárok: A zenekar magja több mint húsz éve együtt játszik, ami sok idô, fôleg ha belevesszük, hogy a Deftones gimizenekarnak indult. Több mint az életetek fele az együttessel telt, mi tart össze titeket ennyi éve tagcserék vagy kihagyások nélkül? FD: Talán pont ez, hogy állandó a miliô és a tagság. Igazából elég jól kijövünk egymással, a zenekar jó része tényleg kölyök kora óta össze van nôve. Leköt a közös zenélés élvezete, meg turnén is elég jól elszórakozunk egymással, szóval nem balhézunk fölöslegesen. LG: Összekaptok azért néha? FD: Hát idôrôl idôre elôfordul, cseszegetjük egymást, de szerintem elég idôsek vagyunk már ahhoz, hogy helyén kezeljük az ilyesmit. Elég éretten viseljük a dolgokat, legyen az üzleti döntés vagy csak barátok közt felmerülô akármi. Meg aztán mindegy mi történik, jó eséllyel láttunk már hasonlót, sok mindenen keresztülmentünk együtt, szóval van tapasztalatunk minden téren. LG: Ha most kellene kezdenetek, szerinted hogyan próbálnátok meg kitûnni ebbôl a Myspace utáni, kiadómentes tömegbôl? FD: Ez azért nehéz kérdés, mert eleve mást értek különbözôség alatt, mint amit szerintem kérdezel. Akkor vagy más, mint a tömeg, ha önmagadat adod zeneileg, ez pedig általában rengeteg gyakorlással és színpadi rutinnal alakul ki. Szóval sokat kell játszani. Ez összeráz, együttest csinál különálló emberekbôl, döntések elé állít, amibôl sokat tanulsz. Ezeket szerintem nem pótolja a marketing, úgyhogy én minden kezdô helyében komoly hangsúlyt fektetnék egyebek mellett a gyakorlásra. LG: Az igazán nagy korai modern metal zenekarok közül a Def tones egyike annak a nagyon kevésnek, akinek sikerült 2011-re is jelentôsnek és népszerûnek maradnia. Ez mi miatt lehet szerinted? FD: Egyrészt nem kapkodunk. Elég különbözôek vagyunk, de minden lemezünket nagyon komolyan vesszük, és azt szeretnénk elérni, hogy mindannyian ôszintén szeressük a kezünk közül kikerülô új anyagot. Meg aztán bízom benne, hogy a koncertek is komoly szerepet játszanak abban, hogy tényezôk tudunk maradni. Szerintem az embereknek lejön, hogy itt ez az öt srác, akik tényleg élvezik, amit csinálnak, és így hiteles a dolog.

LG: Fôleg a korai lemezeken elég erôsen jelen volt valamiféle közel-keleti dallamvilág, gondolok itt a Rootra vagy késôbb a Knife Partyra, aztán késôbb ez valahogy eltûnt. Honnan szeditek egybe a hatásokat, és egyáltalán mennyire tudatosan alakítjátok a Deftones hangzását? FD: Az elején nagyon különbözô hatások értek mindannyiunkat, amiket ugye akkor még máshogy rak el magában az ember. Ha megfigyeled, néhol szinte reggae-szerû fordulataink voltak, akadt benne punk-rock is. Fiatalon anélkül szeretnéd felhasználni a hôseid hatását, hogy az egyértelmû utánzás lenne. Szerintem ebben mi pont elég jók voltunk egyébként. Az elején Chino énekében jóval több hiphop elem is volt, de ez is egy tanulói folyamat része, magától tanult énekelni, de egyedivé is vált ezáltal. Szóval ez a néhol arabos „müezzin dolog” csak a nagyobb kép része volt. LG: Továbbra sincs hír az Eros lemez sorsával kapcsolatban? (A basszusgitáros Chi Cheng kómával végzôdô autóbalesete elôtt rögzített, azóta is fiókban pihenô majdnem kész nagylemez – a szerk) FD: Nincs, mostanában nem is beszéltünk különösebben róla. Tudni kell, hogy nincs kész az album, hiányoznak sávok, úgyhogy még ha ki is akarnánk most adni, nincs idônk ilyesmivel foglalkozni, mert úton vagyunk. Ha eljön az ideje, akkor idôt és energiát kell rá szánni, szóval nem úgy néz ez ki, hogy csak ül a polcon a lemez és várja, hogy átüljön a boltok polcaira. LG: Milyen új zenekarok vagy zenei vonulatok fognak meg? FD: Engem személy szerint általában a legújabb és leginkább elô remutató elektronikus zenék. Most épp ez post-dubstep színtér elég érdekes, pedig egyébként magát a dubstepet sosem hallgattam különösebben, de a mostani srácok közt van egy pár, aki túlmegy a stílus határain és elég izgalmas dolgokat hoz össze. De egyébként rengeteg minden zajlik, amire érdemes odafigyelni. Aki azt mondja, hogy semmi érdekes nincs már a zenében, az nem jó helyen, vagy nem jól keresgél. n //INTERJÚ: ERON MEZZA

39

kritika

Idegen elemek

Morbid Angel Illud Divinum Insanus Season Of Mist

Mint tudjuk, az okkultista rokker makacs, intoleráns fajta. Ám már rég nem annyira vehemens, mint egykor. Ha ugyanis anno zenei nézeteltérése támadt valamely elvbarátjával, már tuszkolta is a döglött galambot a Scholl papucsos dobozba, és rohant vele a legközelebbi postahivatalba. (Tetszenek emlékezni a Keresztapában a bebugyolált halra? Ez is hasonló hadüzenetnek minôsült, bár jobbára nem követte inzultus.) A bennünk lapuló Herman Ottó nem lehet elég hálás a sorsnak, hogy a hírhedt rituálé immár a múlté. Az új Morbid Angel-lemez által generált vitáknak köszönhetôen ugyanis az egyik legelterjedtebb madárfaj rövidesen a dodó és az erszényes farkas sorsára jutna. Az ellentábor bizonyos hányada azonban szerencsére hajlamos ennyivel elintézni a dolgot: a Morbid Angel elárulta a dísz metált, aki pedig nem így gondolja, az ótvaros divatbuzi. Az életképesebb fanyalgók szerint önmagában nem lenne baj a kísérletezéssel, ám az itt hallható „idegen elemek” nemes egyszerûséggel méltatlanok az eddigi életmûhöz. Nos, Dave Vincent énekes és Trey Azagthoth gitáros ezúttal sem mûvelt mást dalszerzés közben, mint a Morbid Angel karrierje során már annyiszor: ignorált mindennemû külsô tényezôt. Ám ezúttal nem csupán beintettek az elvárásoknak. Mintha a két baltaarcú zenész egyenesen provokálni akarta volna azokat, akik egy al-Kaida vezér lazaságával és rugalmasságával viseltetnek a szent tárgy – jelen esetben a (death) metal – iránt. Már az Omni Potens címet viselô intró is olyan, mintha a Laibach dobta volna össze egy szlovén vámpírfilm végefôcíméhez. Az igazi sokk azonban a Too Extreme!-nél következik be: a zenei alap egy – figyelem, nosztalgikus kifejezés jön – Thunderdrome válogatáson megállná a helyét, bár Azagthoth témái fejvakarásra késztetnék a kukásdzsekis ravereket. Az Existo Vulgore ezzel szemben jóval hagyomá-


nyosabb szerzemény: a Pete Sandovalt helyettesítô Tim Yeung (Hate Eternal, Nile, Divine Heresy stb.) blastbeatjei trafóházakat söpörnek el a föld színérôl, Vincent torkából pedig szökôkútként spriccel a vér. A Blades For Baal is hasonló szellemben fogant, a néhol már-már rockos I Am Morbid azonban már korántsem klasszikus Morbid Angel-track. Borítékolható, hogy a Destruction Vs. The Earth/Attack újfent fájdalmas perceket okoz majd azok számára, akik a mai napig ujjatlan Slowly We Rot-pólóban flangálnak egy feneketlen idôcsapdában. Itt ugyanis a masírozós alapok mellé industrial zajok is társulnak, sôt, Vincent pincemély dallamos énekre is vetemedik. Fertelmesen nyomasztó atmoszférájú darab, ugyanakkor kellôen izgalmas is ahhoz, hogy újra és újra egy francia impresszionista lelkiállapotába kerüljünk tôle. A Radikult swinges (!!!) ritmusaival és „kill a cop, kill a cop” refrénjével olyasmi, melynek hallatán már mi is a fater szívgyógyszere után nyúlunk, ennek ellenére – leginkább Azagthoth jóvoltából – képtelenek vagyunk nem szeretni. Az Illud Divinum Insanus megfejthetetlen, akár egy vizsgafilm David Lynch archívumából, ám épp annyira egyedi és magával ragadó is. n

BELÉPO ELOVÉTELBEN 1900, A HELYSZÍNEN 2400 HUF JEGYELOVÉTEL: DÜRER KERT, HAMMER ZENEBARLANG, THE LAB, TICKETPORTÁL (WWW.TICKETPORTAL.HU)

//NAUSEA

WWW.SUPERBUTT.NET

KRITIKA program

Bon Iver Bon Iver Jagjaguwar A civilben Justin Vernon néven futó Bon Iver a kétezres évek közepén tetôzô újvonalas folkkal tûnt fel, és vált annak messze legnépszerûbb képviselôjévé. A 2008-as For Emma, Forever Ago címû lemeze idején talán kicsit meglepô volt, hogy pont ô futott be ilyen szép karriert, de mai füllel már simán bele lehet okoskodni, hogy Bon Ivernek miért sikerült a legszélesebb tömegekkel elhitetni, hogy minden egyes hangja az ô életüket mutatja be. Az sem haszontalan, ha az embernek olyan rajongói vannak, mint Kanye West, aki egy teljes dalát használta samplernek tavalyi albumán. Ez odáig vezetett, hogy a második, cím nélküli Bon Iver-lemez a második helyen debütált a brit és az amerikai lemezeladási listákon, olyanokat maga mögé utasítva, mint Adele vagy Lady Gaga. Ettôl még persze nem lenne automatikusan jó a zene, de ki lehet jelenteni, rég érdemelte meg ennyire valaki a közönségsikert. A folkos alapok megmaradtak, de az egyszál gitárt felváltotta a monumentális, végtelenül telt hangzás, amiben hol fúvósok, hol hegedûsök szólalnak meg. Ez azonban nem vette el a közvetlenséget, sôt, csak személyesebb lett a végeredmény. Bon Iver még a giccset is úgy használja, hogy az nem megy az élvezhetôség kárára, jó példa erre a záró Beth/ Rest, ami a ’80-as évek legrosszabb balladáinak hangszerelésével csal könnyeket a hallgató szemébe. Az év egyik legjobb lemeze. //Fekô


kritika profil

Digitalism I Love You Dude

Cults Cults

V2

In The Name Of

Nem szívesen lennék a tôlünk nyugatabbra 2007-ben tetôzô, reszelôs elektrohullám nagy neveinek helyében. Amilyen hiszti alakult ki akkoriban a Justice-Digitalism-Soulwax tengelyen, olyan gyorsan el is használódott a hangzás, és nagy kérdés, hogy mik lehetnek az elôbb említett nevek válaszai a 2011-es év kihívásaira. A Justice egyelôre a változatlanság és a Mindörökké 2007 attitûd mellett látszik letenni a voksát, a Digitalism viszont változik is, meg nem is. A máig emlékezetes, visszatérô dallammal operáló debütalbumhoz képest most vegyesebb a stíluspaletta, ami sajnos egyáltalán nem válik az anyag elônyére. A nyitás semmilyen, a folytatás elcsépelt, a Julian Casablancas közremûködésével írt és rögzített Forrest Gump sokat menthetne a dolgon, de nem teszi, az utána következô 2003-as Prodigy-utánérzésnél illetve a Just Gazin’ lélegzônek szánt, de iszonyat mû akusztikus gitárjánál kínosabb dolgokat elképzelni is nehéz, és az egész csak aláhúzza a Zdarlighthoz hasonló slágerek hiányát. Az albumcím épp tök jó, de az album minden szempontból mellényúlás, töltelék a kevésbé trendi diszkókba. //Eron Mezza

Kaiser Chiefs The Future Is Medieval

A San Diego-i Madeline Follin és Brian Oblivion duójának története tavaly kezdôdött; még filmmûvészeti suliba jártak, amikor hobbiból összedobtak néhány 60-as évekbeli girl group-hangzású, doo-wop hatásokat is felmutató dalt, amivel szinte azonnal a zeneblogok kedvencévé váltak, és – Lily Allen támogatásával – bekerültek egy nagyobb kiadóhoz. A ShangriLas-, vagy a Ronettes-dalok hangulatának újracsomagolásáért azt a Shane Stonebeck producert hívták segítségül, aki a Sleigh Bells, M.I.A., Vampire Weekend lemezek felvételeinél ült a keverôpult mögött, és aki ezúttal is remek munkát végzett az elektronikus kütyük, és egyéb effektek használatával, amellyel egyidôben a múltba és a jövôbe is repítette a Cults hangzását. Az eredmény könnyed, nyári indie-pop lemez lett, kevés eredetiséggel, de sok kellemes pillanattal (Go Outside, Never Heal Myself, Most Wanted, Walk At Night), ami a nagy melegben túlcukrozott, jeges limonádé fogyasztásához különösen ajánlott. //Szarvas Árpád

Sony

Beirut The Rip Tide Ba Da Ding

Fiction/Universal Az évtized brit független gitárpopjának népszerûségben örök második, két lábbal felugrós, együtténeklôs refrének tekintetében azonban örök elsô zenekara 3 év kihagyás után nagy visszhangot keltô üzleti modellel vonja magára és új albumára a figyelmet: húsz elérhetô számból minden rajongó tízet válogathat össze hét fontért. Lemezrôl, mint konceptszerû egészrôl nem beszélhetünk tehát, ami marad, az jó esetben a rájuk jellemzô instant slágerek sorozata tetszôleges egymásutánban, illetve a talán saját stúdiónak köszönhetô szélsôségesebb, rendôrfilm-funktól a White Lies-féle legújabb new wave-en keresztül a maxra tekert gitárpopig terjedô hangzás. A válogatással különösebben nem lehet mellényúlni, a Long Way From Celebrating, a Starts With Nothing, a Kind Of Girl You Are hozza, amit szeretsz bennük, és hozzáteszi a pluszt, amitôl nem lesz unalmas. Már abban a szerencsés esetben, ha még mindig nem sajnálod le az egész színteret úgy, ahogy van. //Eron Mezza

A nevével ellentétben Új-Mexikóból származó, lassanként állandó tagságú zenekarrá változott Beirut sokáig várt harmadik lemezével. A 2007 óta csendben lévô Zach Condon azonban úgy tûnik, harmadjára sem akart letérni az eddigi útról, ami érthetô is, hiszen amit a Beirut csinál, az teljesen unikális. A balkánpop kifejezés ne ijesszen el senkit, itt most nem a mifelénk az idegösszeomlásig adagolt Boban Markovic-féle vonalról van szó, hanem valódi popzenérôl, dalokkal, refrénekkel, amiknek az érzelmi világa is túlmutat azon, hogy „ez itt most a Balkán”. A hangszerelésben ott van persze a trombita és a tuba is, de Condon például elsôsorban ukulelén játszik az éneklés mellett. A végeredmény ismét sírva vigadó, az elôzôeknél kevésbé szomorú, de még mindig keserédes album, ami fényesen bizonyítja Condon dalszerzôi zsenijét, és azt, hogy népzenei elemeket úgy is fel lehet használni érdekesen, hogy semmi közöd nincs az adott néphez. //fá

The Vines Future Primitive

Gazelle Twin The Entire City

Sony Australia

Anti-Ghost Moon Ray Records

Komoly esély van rá, hogy most írunk utoljára a Vinesról. A Craig Nicholls vezette zenekar pályafutása a balszerencsés lejtmenet egyik szótári esete. 2002-ben még az egész világ megtapsolta a Highly Evolved címû bemutatkozást, és nagyon úgy tûnt, semmivel nem fog lemaradni népszerûségben akár a hasonló idôben indult Libertinestôl vagy az Interpoltól. A fordulópont Nicholls Asperger-szindrómájának diagnosztizálása volt, ami gyakorlatilag megölte a komolyabb turnék esélyeit. A Vines kiadott egy felejthetô, a pszichedeliába túlzottan belemerülô második lemezt, a Nicholls körül lecserélt tagsággal késôbb még sikerült egy felsô közepes harmadik próbálkozás (Vision Valley), hogy aztán onnantól az égvilágon senki ne törôdjön velük. 2011re a Vinesbôl csak egy Nirvana-hatásokkal terhelt rockzenekar maradt, felejthetô dalokkal, komolytalan kiadói háttérrel, és a lemezt hallgatva azzal az elhessegethetetlen gondolattal, hogy mennyivel jobban indult ez. //fá

Beyoncé 4

Beyoncé tökéletes. Jó hangja van, stílusos mozgása és emellett gyönyörû. Manapság ô áll legközelebb a díva szó klasszikus értelmezéséhez, tehát ahhoz a ponthoz, amikor egy nônek illett kicsit távolságtartónak lenni. Eddigi lemezeivel nem mindig sikerült kifejeznie ugyan, de az egyszerûen 4 címet kapott produkció pontosan ezt az attitûdöt tükrözi: semmi túlzott harsányság, nem akar arcbamászni, viszont minden elemében elegáns és tudatos. Beyoncé ráadásul végre stúdióban is használja az amúgy szinte minden egyéb helyen megcsodálható erôteljes hangját, aminek hallatára eloszlanak a kétségek: ez a nô nem véletlenül tart ott, ahol tart. Még a közremûködôit is az r&b és hip-hop legnagyobb gentlemenjei közül választotta: Andre 3000 és Kanye West neve biztos márkának számít. Persze szeretem a lecsupaszított gitárokat, az ordibálva tajtékzó énekeseket, sôt, még a kurvás nôket is, de azért néha jó elôszedni egy ennyire felnôtt lemezt. //fá

Ha az elmúlt egy év blogzenéinek reprezentálására keressük a tökéletes megfelelôt, a Gazelle Twin személyében hamar megtalálhatjuk a minden szempontból megfelelô jelöltet. Kezdjük a hülye névvel, ami zenekart sejtet, de valójában az Elizabeth Walling nevû, nem kimondottan bájos brightoni hölgy frissen baljós hangzású projekjét takarja. Zenéjét tekintve leginkább az alul-, vagy inkább szélsôségesen hangszerelt, ritmusorientált törzsi érzést hozza ún. eredeti vokálokkal, ahol lehet, kitekerve, modulálva, ahol meg mégsem, ott önmagában homlokráncolásra késztetve. Ha ezektôl eltekintünk, a legismertebb viszonyulási pont a These New Puritans lehet, az ének, illetve a nyavalygó szintik és nyolcvanas évek bûnügyi filmjeit idézô extra dallamok azonban adnak annyi pluszt, hogy ideig-óráig szórakoztató legyen a lemez. Sokkal tovább azért nem, pedig van itt ötlet halomban, csak rendezetlenül és kicsit unalmasan. //Eron MezzA

43

program KRITIKA

Primal Scream Screamadelica Live

kritika profil

Morrissey Very Best Of

Pain You Only Live Twice

Major Minor/EMI

Nuclear Blast

Egy best of megjelentetése általában az egyre kevesebb lemezvásárlóból való utolsó fillérek kisajtolásáról szól. Különösen akkor gyanús a helyzet, ha az elôadó régi kiadója intézi a dolgot. Ezért aztán a Very Best Of Morrissey (már a cím is gyanús) sem kötelezô darab, hiszen az angol legendának nem a teljes életmûvét dolgozza fel, csak az 1988 és 1995 közti idôszakát. A dolgot az menti, hogy Morrisseynek tényleg ez volt a legjobb éra a szólókarrierjében, csupa remek lemezzel, igazi gyenge pillanatok nélkül. Ezért teljesen logikus, hogy a válogatáslemezen sem találni rossz dalt, csak ez abban a korban, amikor percek alatt megszerezhetô bárki diszkográfiája, kicsit kevés. Állítólag az összes újra lett keverve, de ez nem hozott markánsan jobb végeredményt, szóval akik nem most ismerkednek Mozzal, azoknak maximum azért érdemes meghallgatni, hogy kedvet kapjanak az összes többi stúdiólemezhez, a rajongóknak pedig talán megvásárolni is jó ötlet, mert a fürdôkádas borítón kurvajól néz ki Davyhulme legendája. //fá

Peter Tägtgren svéd stúdiómágus, a deathmetalnak csúfolt kultikus svéd Hypocrisy vezéregyénisége, ha éppen úgy tartja kedve, a Pain nevû (nem összekeverendô a szintén kultikus magyar Painnel) projektjével évrôl évre nagy vehemenciával kiadja magából buta sampleres diszkóritmusra épülô metálopuszait. Ennek legújabb darabja a You Only Live Twice, ami a sorban a hetedik nagylemez. Alapvetôen semmi underground érzés nincs már az emberben a lemezt hallván, itt bizony egy nagyon is könnyen befogadható zenei egyveleg uralkodik, a bakancs által elgyötört lábainkat késztetve akaratlan mozgásra minduntalan. Kiváló kezdés lehet ez egy hajnalig tartó baráti beszélgetéshez hasonszôrû metalarcokkal, sôt, a barátnôk is élvezettel fogják hallgatni a könnyed, ám néhol brutális (éneket és néhány riffet tekintve) dalokat két citromos sör közt. //HB

Eagle Rock A Primal Scream 1991-ben megjelent Screama– delicája a ’90-es évek egyik legfontosabb lemeze. A lemez a rave-korszak egyik elôfutára, egyben az ecstasyfogyasztás talán legtökéletesebb megzenésítése. A zenekar ennek megfelelôen baromi sokat drogozott, igazából az is csoda, hogy még élnek. Mindenesetre szerencse, hogy igen, mert úgy döntöttek: az idén 20 éves lemezt grandiózus show-kkal turnéztatják meg, teljes egészében eljátszva a tartalmát. A Magyarországot természetesen elkerülô múltidézés a vártnál is nagyobb sikert hozott, ezért logikus, hogy készült belôle egy DVD, amihez a szerencsésebbek a hanganyagot külön is megkapták. A Screamadelica kicsit módosított tracklistjén kívül szerepelnek még a többi lemez kötelezô dalai is a két órára nyúlt kiadványon, amivel kicsit vegyes érzelmeim vannak: egyrészt baromi megható teljesen mai, a stúdiósnál jóval élôbb hangzásban hallani ezeket a tökéletes dalokat, másrészt viszont kissé zavaró, hogy néha úgy szól az egész, mintha egy telefonnal vették volna fel. Végül is én vagyok a hibás, tetszettem volna inkább elmenni valahova tényleg megnézni.//fá

Nuclear Blast

Iceage New Brigade

Poisonblack Drive

What’s Your Rupture?

Hype Records

Hamu a fejemre, az Iceage elhozta az év kellemes meglepetését. A dán zenekar elôzetesben mindent felvonultatott, amivel engem riogatni lehet, leginkább a sajtóban velük kapcsolatban felmerülô post-punk címkét, aminek kapcsán egy sokszorosan megkésett, hétszázkettedik észak-európai Joy Division-nyúlást vizionáltam. Aztán az elsô pillanatban rájöttem, hogy bizony alaptalan az elôzetes rosszindulat, és könnyen lehet, hogy új kedvencre bukkantam. Még a post-punk is állja a helyét tulajdonképp, csak a dánoknak láthatólag a tompa zakatolás és öblös panaszkodás helyett inkább a P.I.L. pimasz csörömpölését jutott eszébe reciklálni, isten áldja ôket ezért. A jellemzôen kétperces számoknak köszönhetôen mire az ember észbe kap, már vége is az egésznek, pedig rengeteg minden történik ez alatt a 25 perc alatt. Sötét, de szórakoztató, komolytalan, kompromisszummentes, zajos, de dinamikus. Kicsit megkülönböztetôbb dalokkal tényleg telitalálat lenne. //Eron Mezza

A finn Poisonblack a mára már megboldogult, depis dallamos deathmetalt játszó Sentenced romjaiból alakult nyolc éve. Az énekes Ville Laihiala markáns hangja mit sem változott azóta, viszont a zene sokkal lágyabb, játszi könnyedséggel elviselhetôvé vált. Bár a szövegek még mindig nem az Édenkertben eltöltött boldog órákról, hanem a melankólia és szomorúság örök bálványozásáról szólnak, a búskomorság magán a zenén igazából alig észrevehetô. Ebbôl következik, hogy egy bölcsészbálhoz kiváló hangulatot tud teremteni a csapat, nem is beszélve arról, hogy Ville énekhangjától a szemüveg-nyaksál-tarisznya kombó sokkal hamarabb lekerül kiszemelt hölgyismerôsünkrôl, aki ráérez a mögöttes mondanivalóra, ugyanakkor nem kell feszengeniük attól, hogy nem érti a deathmetalos riffelés mibenlétét, hisz itt ilyesmirôl nem beszélhetünk. Mindegyik szám abszolút mûködik magában is, a lemeznél már csak egy Posionblack-koncert lehet nagyobb buliparádé, higgyetek nekünk. //HB

Little Dragon Ritual Union

Limp Bizkit Gold Cobra

Peacefrog

Interscope, Polydor

A 2009 végén Budapesten maroknyi ember elôtt fellépô svéd Little Dragon manapság jól menô névnek számít a popzenében, igaz, nem feltétlenül a saját produkciója miatt, hanem inkább a japán származású Yukimi Nagano vendégszereplései miatt. Az énekesnô olyan helyeken tûnt fel, mint a harmadik Gorillaz-lemez, a TV On The Radio-s Dave Sitek Maximum Balloon projektje, vagy José González második lemeze. Az eredmény természetesen nem maradhatott el, azon sem lennék meglepve, ha ma már nem negyedháznyi embert érdekelne a Little Dragon Magyarországon sem, de a jellemzôen északi elektropop zenekarból még mindig hiányzik valami, ami mondjuk a Knife-ban mindig ott volt: a slágerek. Az atmoszférát harmadszorra is jól felépíti a Little Dragon, de a harmadik számtól szinte könyörögni támad az embernek a kedve egy igazán nagy refrénért, amit jó hang ide, szép hangzás oda, ezúttal sem adnak meg nekünk. //fá


Chrome Division 3rd Round Knockout

Ha sem töketlenek, sem bölcsészrajongók nem vagyunk, ideális választás lesz a norvég Chrome Division 3rd Round Knockout albuma. Sôt, ettôl a zenétôl még a legvérmesebb feministának is kinô a töke, annyira jól eltalálták a norvég srácok az izzadtpólós, motoros, söröshordós életérzést. Ha már motor, természetesen nyíltan vállalják a Motörhead iránti rajongásukat, amitôl még szimpatikusabb az egész. Tele poénnal és szerelemmel a lemez, elég csak pár számcímet példaként megemlíteni: 7-G String, Zombies & Monsters, Long Distance Call Girl stb. Szokás megjegyezni, hogy ebben a zenekarban játszik a nagyon híres Dimmu Borgir nagyon híres énekese, Shagrath, aki itt épp gitározik. Az énekes most az a Shady Blue lett, akinek hangjától és dallamaitól a bôrgatyánkba izzadunk, a csajok meg bugyi nélkül mennek le a közértbe sörért nekünk. A dalok általában középtempóban duruzsolnak, kerek az összkép, minden party-bulimetalfieszta elengedhetetlen kellékei a 2011-es évben, ebben vita nem is lehet. //HB

Kevés dolog lehet kellemetlenebb, mint Fred Durstnek lenni, vagy egyáltalán a Limp Bizkitben zenélni 2011-ben. Hálátlan, büdös feladat – nagyon magasról zuhantak nagyon nagyot tíz év alatt, és elôttük még olyan opció sincs, hogy fogják magukat, és a Linkin Parkhoz hasonlóan fapofával kihoznak egy vokálokra és elektronikára csupaszított mûvészpop-lemezt. Mert hiába voltak kimondottan jó számaik régen, az elmúlt tíz évben igen ötlettelenül próbáltak nem kipusztulni a pályáról, a legszomorúbb momentum pedig az egyébként kimondottan eredeti és értékes halálkakadu, Wes Borland sárbarántása az évek alatt. A Limp Bizkit en bloc nem szolgáltat enyhítô körülményt: az értelmezhetetlen borító mögött a lemezen az elmúlt tíz évre az égvilágon sehogy sem reflektáló, a többitôl maximum sértôdöttségében különbözô, borzasztó rossz és szörnyen kínos között flipperezô számokat találunk, maxra tekert white trash hero-attitûddel. Néhol húzós, de közel sem annyira, mint volt, azt meg különben is hallottuk már elégszer. //Eron Mezza

45

KRITIKA program

Wolf Legions Of Bastards

kritika profil

Shining VII: Född Förlorare

Black Dahlia Murder Ritual

Spinefarm

Metal Blade

A Spinefarm kiadóhoz szerzôdött hetedik albumával a svéd Shining, akik magukat az ún. suicide blackmetal felkent feketepapjainak tartják, az énekes pedig maga az antipápa. A zenekar idei albumát tekinti pályafutása csúcspontjának, amivel kicsit vitatkoznunk kell. Tény, hogy az excentrikus énekes nagyon tudja, hogy kell hatásvadász miliôt teremteni, beleértve ebbe a koncertek látványosságát, valamint az interjúk során tanúsított negatív és bicskanyitogató hozzáállását is, ám zeneírói tehetsége valahol az erôs középszer tartományában mozog még mindig, tizenöt év elteltével is. Az együttest körülvevô felhajtás miatt azt hinné a zenehallgató, hogy ha a zenét is meghallja, rögtön egy fürdôkádba kívánkozik, hogy kivéreztesse magát, ám ha az illetô nem meg nem értett tinédzser, nehezen fogja komolyan venni az üzenetet. Pedig Kvarforth minden eddiginél dallamosabban énekel, szellôsebbek a témák, lazábbak a dalok, ütôs az új klip, csak valahogy súlya nincs az egésznek. //HB

A Black Dahlia Murder a deathcore-nak nevezett, új underground divat egyik elsô hírnöke volt. Tizenöt, húsz évvel ezelôtt ezt még szimplán death metálnak hívtuk volna, de haladni kell a korral, ugye. Az amerikai zenekar ötödik lemeze sem elszakítható a death-kliséktôl, de az kétségtelen, hogy az ô zenéjükben tomboló energia már más, mint egy korai Cannibal Corps-felvételen. A gitárok több dallamot hoznak, és még kórusok is vannak, amivel a refréneket erôsítik meg. A dolog nyilván a könnyebb emészthetôséget segíti elô, de a sokváltásos, intenzív darálás még így sem lesz a lányok kedvence, és még a zenekar sem válogatott, jóképû kölykökbôl áll, mint mondjuk a Bring Me The Horizon. A Black Dahlia Murder inkább jó munkásember módjára ôröl, morog, hörög, és közben nem felejti el, hogy azért ehhez a stílushoz tudni kell zenélni, és lehet vele gondolatokat is közvetíteni. A Ritual talán éppen ezért laza koncepció köré épül. Az album nehezebb, mint a zenekar korábbi munkái, és nem is annyira sikerült, de ez a stílus rajongóit a legkevésbé sem fogja érdekelni. //dj

Century Media Még mondja valaki, hogy az undergroundban nincs divat! Egy-egy vonal feltûnik a legmélyebb bugyorban is, most éppen az okkult metálban. Az olyan zenekarok, mint a Ghost, vagy a Devil’s Blood nem titkoltan merítenek a Mercyful Fate lemezeibôl és a svéd Wolf sem kevésbé használja ihletôként a dánokat. Van még bennük aztán Judas Priest és talán Accept, mondhatni tehát, hogy a Wolf igazi retrozenekar, dinamikusabb, mai megszólalással és emlékezetes számokkal. Tényleg semmi új nincs ebben a zenében, még a szóló is akkor következik, amikor várjuk, és a refrének is akkor szólnak kórusban, amikor mi szeretnénk. Mintha csak metál-kívánságmûsort hallanánk. Vannak zenekarok, akiknek nem hisszük el, hogy tényleg ezt a zenét szeretik, de a Wolf nem ilyen, hiteles, vállalható a produkció, különösen, hogy semmilyen sallangot, felesleges bonyolítást nem erôltet le a torkunkon. A korábbi Ravenous album a Wolf karrierjében jobbnak számít a mostani Legion Of Bastardsnál, de a zenekar még mindig az ember ösztöneire alapoz, és bárkire jó hatással lehet, aki valaha is szívbôl mutatta az ördögvillát. //dj

Heavy Devy/Inside Out

Freshfabrik Mora

Nader Sadek In The Flesh

Alexandra Records

Season Of Mist

A Freshfabrik ellentmondásos karrierje éppen annyira sikeres, mint hányatott. A kilencvenes években aranykorát élô, kategóriákon kívüli zenekar életpályája szinte követhetetlen tagcserékkel tûzdelt, de egyvalami változatlan: a dobos, és a zeneszerzô-basszusgitáros-gitáros-sampleres személye. Szabó András és Kovács Levente mellett már évek óta az After@Allból illetve Haeloból ismert Oláh Szabolcs zenél, aki amellett hogy jó énekes, még dalszerzôként is helytáll. A 2007-es Dead Heart In Living Water melankolikus rockzenéjének egyenes folytatása a Mora, annyi különbséggel, hogy jobban elhajlik a pop és az elektronikus zene felé. Mivel jó dalszerzôk dolgoznak össze, egyértelmû, hogy jók a dalok, néhol azonban a zenekar korábbi rajongóinak fel fog szaladni a szemöldöke, leginkább a kissé émelyítô és nagyon muse-os Into The Light hallatán, amivel akár az eurovíziós dalfesztiválra is benevezhetne a Freshfabrik. A zordabb Orpheus és az Europa azért kiegyensúlyozza a hangulatot. Talán tényleg jót tenne ennek a zenének egy kis hiba, vagy olyan lazaság, mint ami a Woman sípolós gitártémáiban van, de a lemez annyira perfekt módon szól, hogy majd a koncertekre korlátozzuk a fiatalos hevületet. //dj

Sepultura Kairos

A death metal történetírói számára utólag minden bizonnyal fontos esztendô lesz 2011. Egyrészt a Morbid Angel nyolc év után új lemezzel tért vissza, és az ezen hallható zene meg annak szélsôséges fogadtatása eleve jó ideig beszédtémát ad. Másrészt úgy tûnik: sötét erôk összefogtak, hogy egy alig félórás pusztítás formájában bemutassák, milyennek kellett volna lennie igazából a Morbid Angel I betûs albumának… Nader Sadek egyiptomi mûvész, anno a Mayhemmel dolgozott együtt, itt most csak „projektvezetô”, amúgy Steve Tucker (volt Morbid Angel) hörög, a többi zenész a Cryptopsyhoz és a Mayhemhez köthetô. Az In The Flesh oldschool death metalja nem okoz meglepetést, pár hangulati elem révén néha mintha a Nile klasszikus elsô albumán megidézett bûzös katakombákba tévedtünk volna, de inkább a tagok volt zenekarai a jó irányadók. A Nader Sadek a Nile-nál fogósabb, a Cryptopsynál érdekesebb, és elképzelhetô, hogy a Morbid Angel idei lemeze „bátor és úttörô”, de az In The Flesh a maga konzervatív hozzáállásával, tömény brutalitásával sokkal kedvesebb lehet a sötét szívnek. //SCs.

Hammerfall Infected Nuclear Blast

Nuclear Blast Az Isaurával vagy a Homok titkaival ellentétben a Sepultura sztorija évek óta egy cselekmény nélküli brazil szappanopera. Legalábbis Ig(g)or 2007-es kiválását leszámítva semmi olyasmi nem történt a zenekar háza táján, ami alátámasztaná a Max Cavalera által ôsidôk óta lebegtetett reuniont. És bár a Sepultura-póló már a faipari tanulók körében sem menô viselet, továbbra is úgy tûnik, Andreas Kisserék tökéletesen megvannak Derrick Green énekessel és Jean Dolabella dobossal. Ami pedig a Kairost illeti, egyértelmûen az új éra legdirektebb kiadványa. Ezúttal nyoma sincs atmoszférikus(nak szánt) össznépi indián jódlinak, ütôegyüttesnek vagy szolfézstanárnô-kompatíbilis komolyzenei betétnek. Kisser utoljára talán a Chaos AD idején írt ennyire könnyen befogadható témákat, ugyanakkor a Kairos ebbôl kifolyólag jóval kiszámíthatóbbra sikeredett, mint elôdje. Kisseréknek ugyanakkor továbbra sem áll szándékában nosztalgiázni. (Még ha a lemezborító azt is sugallja, hogy most indulnak turnéra a Sodom elôzenekaraként.) //nausea


Devin Townsend Deconstruction/Ghost

A Hammerfall a kilencvenes évek végén felcsapó heavy metal revival egyik fô zenekara volt. Akkor még azt gondoltuk, hogy a hullám magasabbra jut majd, de ahogy szokott lenni, inkább a nagy öregeket emelte ismét pajzsra az újrafelfedezés, miszerint a heavy metal lehet jó. Az igaz fémzene hívei között a svéd Hammerfall azért kivívott egy stabil pozíciót, amit most megingat egy kicsit, ugyanis, ahogy a Helloween, úgy ôk is felfrissítették a hangzásukat, de nem olyan bátran. Habár a vágtázó tempók szinte teljesen eltûntek a zenébôl, és a hangzás is organikusabb és mélyebb, mint korábban, a zenekar alapvetôen még mindig a sláger- és refrénorientált, illetve kiszámítható metálzenében hisz. Egyes dallamok akár a jelenkor popzenéibe is behelyettesíthetôk lehetnének, ha nem egy patetikus hang énekelné el ôket. Ettôl eltekintve a Hammerfall-hívek ne féljenek a lemeztôl, a zenekar nem akar annyira új rajongókat szerezni, hogy feladja következetes karrierjét. A magyar közönség pedig már csak elvbôl tegye rá a kezét a feldolgozott Pokolgép-számra. //dj

Deconstruction Ghost Lassan szólhatna valaki Devin Townsendnek, hogy kritikán aluli, amiket le akar nyomni a torkunkon. A Deconstruction és a Ghost egy négyrészes sorozat befejezô albumai (elôzmények: KI, Addicted). A Deconstruction szokatlan borítója emlékeztet a Diabolical Swing Orchestra legutóbbi lemezborítójának képi világára, és a zene is hasonlóan egzaltált, persze amúgy DTmódra, ahogy már az Infinity óta mindig. Csak hát ebben az ôrületben régen volt rendszer és az ötletek dalokká formálódtak, most meg semmi nincs. A jelentôs mennyiségû illusztris vendég (pl. Mikael Akerfeldt, Ihsahn, Paul Masvidal), a debilitás határát súroló sztori (az ördög megkínálja a fôhôst cheeseburgerrel, holott az vegetáriánus, és hasonló történések), illetve a remek The Mighty Masturbator számcím sem tudja palástolni, hogy DT végképp elveszteni látszik a fonalat, már ami a dalszerzést illeti. A Ghost állítólag idegkisimításnak készült, és aki kedveli a régebben 299 forintért árult Tropical Music-féle CD-válogatásokat, Enya tündérzenéjét, avagy éppen A pánsíp bûvös hangjai-szerû összeállításokat, valóban kitûnô en szórakozhat. Szeptemberben már jön is egy újabb lemez, ráadásul a Ghost második része, nagy izgalmak várhatók! //SCs.

47

KRITIKA program

Pete Rock & Smif-N-Wessun Monumental

kritika profil

Rawmatik ÜtemRAWságban

Amit 9 Times

Szerzôi kiadás

Commercial Suicide

A paksi illetôségû Rawmatik kedvenc elfoglaltsága a zeneírás, célirányosan a golden era-stílusú hiphopalapok fabrikálása MPCvel, nyárra pedig egy albumnyi jött ezekbôl az beatekbôl. Hogy a szöveges rásegítés se maradjon el, biztosra ment, és tucatnyi magyar mikrofonost kért fel 18 trekkbôl álló lemezének színesítésére. A lokálpatrióta vonal egyik legszebb jele, hogy a Dózis egykori tagjai mind rappelnek a cuccon, az Ütemrapságban címû himnikus daluknak pedig szép szójátékos továbbvitele az anyag címe. Alapvetôen a lemez rendben van, nem vállalja túl magát, nem akar nyomulni, egyszerûen jó hallgatni – körülbelül a számok felét. A már említett paksi mikrofonosok, Day, Faktorék és a Bloose-os MC-k jókat hoznak, ám van több, pont a szöveg és a flow gyengesége miatt szkippelôs tétel. Pozitívum viszont, hogy sok-sok szkreccs tarkítja a dalokat, a hangzás nyers, a debütálás összképe pedig simán „négyesalá”. Külön öröm volt Deego-t hosszú idô után ismét szólóban hallani, s a Szeptember zenéje talán a legkellemesebb. //BD

Amit, a drum&bass világának misztikus figurája öt évvel ezelôtti, Never Ending címû albumán megmutatta, mennyit tud még újulni a stílus, ha a megfelelô hozzáállással kezd neki az ember. Könyörtelenül durva, ipari halfstep ütemei, kemény dubos megoldásai és távol-keleti, fôleg indiai vokáljai és dallamai meglepô ötvözetet képeztek, olyasmi hangulatot árasztva, amilyet addig keveseknek sikerült ilyesmi zenével elérni. Talán Technical Itchet lehet megemlíteni, de nála célratörôbb és egyszerûbb volt minden. Amit dolgai összetettebbek, pszichedelikusak, félelmetesek és teljesen reménytelenek. Ha minden igaz, emberünk öngyilkossági kísérletek miatt még zárt osztályra is került, mielôtt befejezhette volna remek új albumát, ami gyakorlatilag 100%-ig ugyanaz, mint az elôzô, talán egy-két könnyedebb darab fért rá, na meg a kötelezô lassabb tempós dolgok, amik itt érdekes módon inkább a breakbeat felé hajlanak, mintsem a dubstep kliséit mutassák. Nem rossz album, de semmi új nincs rajta..//Bodnár Dávid

Duck Down Records Pete Rock nem tud hibázni, ha zenérôl van szó. Jelen esetben a Tek-Steele párossal hozott össze egy albumra való kôkemény klasszikus hiphopszámot, s hogy biztosra menjen, a szövegkönyvébôl is felmondott néhány verzét. A közös motyó hangzatos címet kapott, a borítón kôbe vannak vésve szépen hárman, a lemez meg bitang brutál lett – nagy mentôöv ez a régi hangzásért rajongó ósulis arcoknak. A Monumental ereje a zenékben van, a Smif-NWessun szövegei patinásan fekszenek „Szikla Peti” jól bevált módszerekkel készülô alapjain. A közremûködôk népes sora a már jól bejáratott nevekkel (pl. Bun B, Raekwon, Styles P, Sean Price, Pharoahe Monch, Buckshot) szintén sokat tesz hozzá a hanganyag sikeréhez. A nagy videómegosztón hangulatos képi anyagok vannak a felvételekrôl, a That’s Hardból és a címadó trekkbôl pedig ízléses klip is készült idôközben. Pár hete a hivatalos megjelenési partit a New York-i rendôrség sikeresen félbeszakította, majd brutálisan elvert pár embert az utcán, de ez talán még nagyobb hírverést csinált ennek a patinás lemeznek. Respekt öregiskola! //eckü

Soma Quality

Random Axe Random Axe

Ras G Down To Earth

Duck Down Records

Ramp Records

Black Milk, Guilty Simpson és Sean Price, vagyis az államokbeli underground hiphop három nehézbombázójának közös anyagát igencsak várta már mindenki, fôleg azután, hogy két éve kiszivárgott a Monster Babies címû opusz. Ez a triumvirátus nem hibázhat – gondolná az ember, de a közel 45 perces anyag többszöri hallgatás után sem gyôzi meg az amúgy Detroit-fanatikus szerzôt. A szövegekkel nincs gond, ezek az MC-k nem nagyon tudnak szarul rappelni. Az elsô videoklip a lemezrôl (The Hex) az év egyik legjobb stuffja a maga borultságával együtt, az album viszont csalódás, nem kapott el a lendülete, hogyha egyáltalán van ilyenje. A zenék azok, amik nem az igaziak, talán két-három meggyôzô, fülbe tapadó, bólogatós tétel született a már említett nótákon kívül, annak ellenére, hogy Black Milk most a legbikább alapjait szállította erre a projektre. Néha az egyszerûbb a jobb vezérelv szerint haladva erôsebb lehetett volna a cucc, így viszont év végén csak a fanok fogják emlegetni. //eckü

Ras G a legutóbbi Afrikan Space Program bandával elkövetett zajongás után visszatér a fasza underground instrumentál hiphop gyártásához, ami Los Angeles levegôjében tömény koncentrációban jelen van, csak nem mindenki tudja értelmezni azt. Kedvenc rasztánknak sem ment egybôl, ráadásul az elôzô éveket masszívan meghatározta Flying Lotus nevû kollégájának munkássága, mind a zeneírás terén, mind a Brainfeeder kiadó egyengetésével. Legújabb, Down To Earth címû albuma viszont nagyon jó lett, minden a helyén, a cucc az eredeti elképzelés szerint úgy szól, mintha egy rongyosra játszott szalagról menne, helyenként meglepôen tiszta, helyenként éppen úgy recseg, ahogy kell neki, egyedül a hajókürtöt és az „órászrászrász” hangmintákat lehetne egy kicsit háttérbe szorítani. Ezt leszámítva tényleg minden rendben van az albumon, nem csodálkoznánk rajta, ha a Ramp és Brainfeeder brigád mellett a teljesen kész Gaslamp Killer is dobálna egy-két trekket bulikon az albumról. //Bodnár D

Killakikitt Legenda

Machine Code Environment

ScarcityBP

Subtrakt

A „koponyás-harcias-keménykedôs”, némileg agresszívabb hiphop itthoni képviselôi két csoportba oszthatók. A wannabegengszterek gagyiságai viccoldalak kedvelt posztjaiként tûnnek fel, míg pár elôadó hitelesen, tábort toborozva tud lavírozni az amúgy ingoványos közegben. AZA és Tirpa utóbbiak közé tartozik – Legenda címû albumuk pedig súlyos raplemez lett. Facebookon már húszezer feletti felhasználónak tetszik szókimondó stílusuk és vagány zenéjük. Habár a kettes Killa-anyag témák terén nem sok újdonsággal szolgál az elôzô, Ne szarakodj! címû bemutatkozó cuccukhoz képest, a lendület, a markáns flow és a néhol szellemes rímpárok viszont erôsödtek, fôleg AZA esetében van javulás. A zenék nincsenek túlvariálva, ellenben kettéráznak, mint az ipari áram, kiváltképp a német Snowgoons alapja emelkedik ki. Ketioz, Fura Csé és Soup izmos vendégvakert hímzett a lemezre, az NKS meg túl is szárnyalja Tirpusékat. Aki nem filozofálgatni akar, hanem szórakozni meg feszkót levezetni, annak tökéletes választás lesz a korong. //BD


Deepchord Hash-Bar Loops

A Soma Records huszadik évfordulója alkalmából méltán lehet büszke az új Deepchord albumra, ami Rod Modell fô zenei projektje, számtalan másik formáció és rengeteg kiadvány mellett. Emberünk 25 éve foglalkozik az elektronikus zene folyamatos fejlesztésével, neve mára már stabil márkának számít, a mostani szólóalbum az Echospace projekttôl való függetlenedést is jelzi. Bár Modell le sem tagadhatná detroiti gyökereit (gyakorlatilag a techno-atyák szomszédságában élt) és Basic Channeles kapcsolatait, hangzásvilága annyira egyedivé vált, hogy egész sornyi követôt maga mögött tudhat, mégis ô hozza a legeredetibb dolgokat. A HashBar Loops, mint címe is mutatja, nagyrészt Hollandiában készült, ami a dubtechnónak csak jót tehet. Persze Modell az alapfelálláson semmit nem változtatott, maradtak a borongós, lassú techno 4x4-ek, egyedül talán annyival több az album, mint bármely másik vetélytársa, hogy a kötelezô dubos analóg vartyogások mintha tényleg valódi érzelmeket közvetítenének, és nem csak céltalanul keresztezgetik egymást a kötelezô nyolc percen keresztül. Kellemes hallgatnivaló, aminek persze megvannak a korlátai, de azokon belül hibátlan. //Bodnár

A Machine Code két veterán producer, Current Value és Dean Rodell szerelemgyermeke. Mindkettejükrôl elmondható, hogy munkásságuk alappillére az ôszinte és letisztult techno újraformálása, eleinte vad klasszikus formában, majd gyilkos drum&bass megoldásokon keresztül. Az új évezred második évtizedére aztán ôk is belefogtak a rengeteg lehetôséggel bíró dubstep dolgokba is, persze a saját, kompromisszummentes módjukon. Elsô közös albumukba mindketten beépítették sokéves stúdiórutinjukat meg a live actek során felhalmozódott tudásukat, és a sötét, cyberpunk-dalok írása és tökéletesítése mellett közös munkájukat egy moduláris szintivel kibôvült bandával fogják élôben prezentálni. Maga az album nagyvonalúan két cd-nyit tartalmaz a határokat nem ismerô, acélos elektronikából, a kettes korongon egy Broken Noteközöst, illetve egy-egy King Cannibal- és Balkansky-remixet is találunk. Ha a Skynet tényleg életre kel egyszer, biztosan Machine Code-dalt választ majd üdvözlôzenének: jelen pillanatban tényleg ôk adják vissza legtökéletesebben a kínzott gépek hangját. //Bodri

49

program KRITIKA

Submotion Orchestra Finest Hour Exceptional

Wesseltoft Schwarz Duo

A Submotion Orchestra hétfôs banda Leedsbôl, amelynek tagjai a rangos konzervatóriumok végigjárása, majd a rengeteg szóló- és közös munka után döntöttek úgy, hogy csinálnak valami igazán egyedit az önmagát saját kliséibe fojtó elektronikus zenei részlegben. Természetesen komplett zenekarról van szó, jazz-zenészekkel, gyönyörû hangú énekessel, szóval a dolog kísértetiesen hasonlít a ’90-es évek triphop formációira, bár zenéjük – attól függetlenül, hogy technikailag élô dubsteprôl beszélünk – sokkal élettelibb, és persze könnyedebb is. A csapat már a tavalyi, Rankin Recordsnál debütáló EP-jével megmutatta, mekkora potenciál van a dubstepbôl csak a vállalható dolgokat, tehát a tempót és a masszív mélyeket kölcsönzô, viszont igazi dalokkal és professzionális elôadásmóddal bíró zenekarban. Az albumon is hozták a papírformát, tíz hibátlan, finom darabot kapunk profi, érezhetôen természetes elôadásmódban. Tökéletes örömzene. //Bodnár Dávid

Jazzland Records A német producer, Henrik Schwarz és a norvég jazz-zongorista, Bugge Wesseltoft két éve zenélnek együtt. Improvizatív fellépéseiken az elektronika és a jazz manapság talán legizgalmasabb fúzióját játsszák: túllépve a mûfajok és ötvözetük határain a kettejük absztrakciójára épülô produkció olyan zenei kuriózum, amilyenek csak ritkán születnek. Eddig fellépéseiken és a netre felkerült videókon lehetett hallani ôket, most viszont mindez albumként is megjelent. A lemezen 8 szám hallható, ebbôl 3 koncertfelvétel, 5 pedig nagyrészt a stúdióbeli improvizálásokból született, így remekül adják vissza a koncertek hangulatát. Zenéjük bátor és játékos, pulzáló, nagyszerû ötletekkel és meglepetésekkel teli, rendkívül stílusos, sôt, kifejezetten elegáns. A jazz és az elektronika ötvözete fôleg izgalmas ambientfelvételekben ölt testet, de akadnak house-hoz közelítô számok is. Mindez pedig 53 percben albumként is remekül mûködik, így egyszerûen nincs mibe belekötni. Tökéletes lemez. //mista

Silkie City Limits Vol.2 Deep Medi Silkie a Deep Medinél igen fontos figura, albumának második része mellett számtalan kislemez büszke birtokosa is, ráadásul a City Limits vol. 1-et mi is kritizáltuk néhány számmal ezelôtt. Sajnos az album elsô feléhez képest semmilyen változás nem tapasztalható, a zenét igen egyszerû szavakkal lehet legkönnyebben jellemezni: semleges, jazzes dubstep, néhol becsúsznak egész érdekes 8-bites dallamok, néhol kifejezetten idegesítô ’80-as éveket idézô szintetizátoros dolgok, de ezek összességében sajnos nem alkalmasak arra, hogy legalább egy kicsit is jellegzetessé tegyék a szabvánnyá alacsonyodott stílust. Az anyag kísértetiesen hasonlít az elôzô számban részletezett Kromestar albumra, ott se történik semmi, csak mélyek a mélyek, meg nagyok is, jó hangosan biztos jó érzést keltenek, de ezen felül tényleg semmi extra. Egyedül a Silva Nova címû, enyhén jungle-t idézô darab érdemli meg, hogy egyáltalán megemlítsük. //Bodnár

Paul Kalkbrenner Icke Wieder Paul Kalkbrenner Musik Paul Kalkbrenner a Berlin Calling címû filmmel és zenéjével vált ôrülten népszerûvé, az azóta eltelt három évben pedig nem adott ki új lemezt. Mégsem kellett sok izgalmat várni a következôtôl, hiszen jó elôre leszögezte: nem lesznek meglepetések, az Icke Wieder a rajongóknak készül, az ismert hangzás jegyében. És tényleg, ezúttal is atmoszférikus, andalítónak szánt szintikkel átszôtt, fôleg a trendi minimál, valamint a deep- és a tech-house határán mozgó számok hallhatók a lemezen, viszont egy olyan sincs, amibôl akár csak feleakkora sláger válhatna, mint az elôzôrôl Sky And Sand, vagy az Aaron, amiket még falusi diszkókban is pörgetnek a mai napig. Persze ezzel önmagában semmi gond nem lenne, mondhatnánk, hogy ez visszafogottabb anyag, de ne finomkodjunk: valójában szimplán baromi unalmas album, bármiféle kiemelkedô pillanat nélkül. A háttérben elmegy, de a zenére koncentrálva már egészen fárasztó végighallgatni. A legjobban akkor járunk, ha elalszunk közben. Nekem kétszer is sikerült. //mista


program KRITIKA

Orfeo Zenészcsoport 2011-1971

kritika profil

Cirkusz-KA Kötéltánctangó

Szalonna és bandája Népzene a Kárpát-medencébôl

NarRator

FolkEurópa / Hangvetô

A frissen trióvá vált Cirkusz-KA erôsen javallja a távolságtartástól mentes koncertélményt, és ezt el is hisszük rögtön, amikor felcsendülnek az album finoman, de érzelmektôl zaklatottan felépülô akusztikus dalai, amikben egészen minimál módon van kezelve minden, a hangszeres játék, és maga a hangszerelés is. Gitár, gadulka, ütôhangszerek és melodika, ennyi az egész, no és Szlávics Anna éneke, énekmondása és szövegei, amelyek kiteljesítik azt, ami frappánsan bele van fogalmazva az album címébe. Szinte mellékessé válik, hogy tangó, flamenco vagy jazz, ami össze van itt zeneileg gyúrva, a lényeg az életérzés, ami minden ízében a városi létbôl fakad, a Budapest–Lisszabon tengely mentén, látjuk magunk elôtt az éji bárok világát éppúgy, mint a veretes enteriôrökkel körülölelt drámákat. Csodálatosan vizuális és érzelmes debütálás, megkapóan kortalanná hangolva, már csak két-három grúvosabb alap hiányzik, amikor megpihenhetünk – már ha ez szempont persze… //rm

Pál István „Szalonna” a magyar népzenei prímások egyik legjobbja, a sok szakmai lemez és vendégszereplés után saját CD-trilógiába fogott, aminek ez a második része. Az elsô, egyébként nem csak szakmai körökben sikeres és elismert album egyfajta tisztelgés volt a számára meghatározó muzsikusok elôtt sok vendégzenész bevonásával, míg ez a lemez a saját zenekari arculat teljes körû kialakítását célozta meg, és a legkedvesebb tájegységeket járja be Rábaköztôl Mezôségig. Jelentem, ez a Kárpát-medencei zenei kalauz igen jól sikerült, míves megszólalás, hibátlan hangszerelés és zenei tudás összegzôdik itt, sôt még arra is nagyon ügyeltek, hogy a különbözô egységek egymástól markánsan megkülönböztethetô hangzásbeli köntöst kapjanak, amelyek így viszont kicsit el is szigetelôdnek egymástól, olyan az album, mint egy remekbe szabott válogatás, és kevéssé tûnik egy konkrét zenekar egységes albumának. Ez szerencsére nem megy az élvezhetôség rovására, és várom a záró fejezetet, ami Szalonna szûkebb hazáját, a Kárpátalját mutatja be. //rm

Szerzôi / Hangvetô Talán ma már kevesen emlékeznek a negyven évvel ezelôtti Orfeo csoportra, melyben bábegyüttes, színházcsoport és zenekar is mûködött. Bennünket most ez utóbbi érdekel, ami az 1971-72-es rövid aktivitást követôen az anyacsoportból mintegy kiszorulva átalakult Vízöntôvé, majd Kolindává. Az akkori kétéves történet mai feldolgozásához szintén két év szükségeltetett, ez a felidézés, dokumentumok és muzeális felvételek áthallgatásának, majd az új felvételek elkészítésének idôszaka volt. 12 dal született így, és a történet kikerekítése végett még 9 archív anyag és a berlini koncert felkonferálása került az albumra. Az új felvételen is közremûködô tagok: Vas János Panyiga, Dabasi Péter, Zsigmondi Ágnes, Nemes István Egon, Lantos Iván, Kamondy Ágnes és Forgách András. Az Orfeo zeneisége kicsit felfejthetô visszafelé a Kolindából, de a népzenés hatásoknál tán erôsebb volt a nemzetközi forradalmi és folk dalok hatása, az ifjúkori balos hevület kiáradása. Az összhatás meglepôen színes és plasztikus, az akusztikus hangszerelés rendkívül megkapó, az album kivételesen szépen szól, ami nálam pedig mindent visz, az a dalok lelke, a szövegek és fôként a vokálok, elsôsorban Zsigmondi Ágnes és Kamondy Ágnes éneke. Külön-külön is szívem közepébe hatolnak, de amit együtt mûvelnek, különösképpen a Csupa liliomban címû dalban, arra nem találok szavakat – ilyen zenei csodára évek óta vágyok, vagy tán mindig is erre vártam… //rm


Buda Folk Band Sûrû vándor FolkEurópa / Hangvetô

Fanfara Complexa Radio Popular

Göncölszekér Minden perc itthagy

Fonó

Gryllus

A kilenc éve moldvai csángó táncházi zenekarként létrejött Fanfara Complexa hosszan érlelôdô debütálása kissé egy szélesen értelmezett balkáni zenét játszó rezesbanda benyomását kelti a szaxofonok hangsúlyozásával, amit azért a kaval és cimbalom ügyesen ellensúlyoz idônként. Ez persze vállalt dolog, a lemez anyagát fôleg új stílusú szerba, hora és manele dallamokra húzták fel, és azon kívül, hogy a stílus népszerû, jól is áll nekik ez a vonal, sosem karikírozódik ki a zenéjük, nem esnek túlzásokba. Nagyon szépen épül fel az album, és maguk a dalok is, külön piros pont jár a hangzásbeli mértéktartásért is, vagyis azért, hogy az akusztikus hangszeres jelleg és élô hangzásra törekvés arányai remekül vannak kialakítva. Viszont lehetett volna néhány ponton akár vendégénekest is felkérni a közremûködésre, mert egy lemez, még ha táncházas zenekarról is van szó, másként mûködik, mint maga a táncház, az a szín, amit az emberi hang jelent, semmi mással nem pótolható erôs érzelmi azonosulást tud eredményezni. //rm

Hogy milyen a Kaláka után/mellett versmegzenésítô együttesnek lenni, ráadásul egészen hasonló stílusban? Lehet hálás és hálátlan, rosszul elsülô, de sikeres is. Nem tudom, hogy a Göncölszekér sikeressé tudja-e kifutni magát, mindenesetre egészen jóízû banda, azon kívül, hogy nagyon egyben van, amit csinálnak, az elsô felütéssel járó „kalákás” meglepôdést követôen egy másik vágányon találjuk magunkat, és inkább az kerül elôtérbe, ami saját, legalábbis én azt igyekeztem kihallani, ami máshová vezet, mint amit a mûfajban eddig hallottunk. Ez az igyekezet azért jön elô, mert olyan az album minôsége, ami megérdemli a teljes figyelmet; elôször is itt nem a megszokott klasszikus költôké a terep, a felhozatal igen széles merítésû Petri Györgytôl James Fentonon és Tóth Krisztán át Áprily Lajosig és Tolnay Ottóig, azaz „a mai kor letapogatásában, a tipikus városi dalok interpretálásában” érdekeltek. Zeneiségében is bár teljesen kerek és egységes a Göncölszekér, különbözô folkos hatások, jazz, blues és sanzon színesítik, és amiben kiváltképp jók, az a lemez szerkesztése, a hallgató azon kapja magát, hogy különbözô hangulatokon és világokon át utazik, amit aztán nem is olyan jó odahagyni a végén… //rm

Role zenekar Ady (CD+könyv)

EtnoRom Diri, Diri

HangzóHelikon / Gryllus

Gryllus

Az elsôsorban progresszív rockban utazó erdélyi Role a folkhoz is erôsen kötôdik, így ebben rokon a Hangzó Helikon általános vonalával, de mindenképpen öröm, hogy attól érces megszólalásával, rockos dalaival el is rugaszkodik. Ami már a felütéssel egyértelmû, hogy egy nagy elánnal játszó, hömpölygô bandáról van szó, a dalok szinte folyamként áradnak, és nem is csak a megszólalás végett, hanem a benne munkálkodó zenészek és énekesek lelki igénye lehet ez a vérbôség és közlésvágy. Nyilván persze a mûfaj maga is ezt kínálja, a nagy ívû szintetizátor és gitár hangképek nem ritkák, de szerencsés állapot, hogy nem feltétlenül és nem mindenáron. Én ugyan egy-két gitár hangzást újabbakra cserélnék, de a Role így is az egyik legeslegjobb folk-rock banda. És arra is újra rácsodálkozhatunk, hogy Ady költészetén mennyire nem fog az idô! Böjte Csaba írja a bevezetôben: „Céljuk, síppal, dobbal, gitárral és még ki tudná felsorolni, hogy hányféle hangszerrel, a mai fiatalok számára még inkább érthetôvé tenni a csodálatos gondolatokat, érzelmeket, hangulatokat, melyeket talán az Erdély földjén születettek közül Ady Endre tudott a legszebben megfogalmazni, kimondani.” //rm

A 2005-ben alakult EtnoRom két kivételesen tehetséges romamuzsikus-énekes, a Kalyi Jagból kiszállt Künstler Ágnes és Balog József zenekara. A megalakulást követô évben a debütálással (Rományi Luma) az arra hajlamosokat meg is gyôzték, mondhatni csúcsra járatták a mûfajt, annak határait a legmesszebb igyekezve kitolni. Aztán díjak, fesztiválok, külföldi meghívások tarkították útjukat, és most az új lemezzel még tovább igyekeztek jutni azon az úton, ahol náluk nem sok beavatottabb van. Az etnikus formákat itt-ott jazz szószba mártották, ami a swinges, basszuscentrikus alapokban, valamint egy-egy hangszerszólóban kulminál. A cigány népzenék elsôsorban zenei anyanyelvként jelennek meg, tényleg a legszélesebb, nemzetközi értelemben. A dalok nagy része a két alapító szerzeménye, de most a hegedûs, Major László is részt vett a zeneszerzésben, akinek játéka és megszólalása emblematikus, bár a billentyûsök is hangsúlyosak, ám mindig az adott dal hangulatát szolgálják. Ez a mértéktartás mind a megszólalásban, mind pedig a zeneiségben szembetûnô az egész albumon, ami a korlátlan lehetôségek csábításának korában komoly erény, így nincs, ami eltérítene a lényegtôl, a nagyszerû daloktól, a színtiszta élvezettôl! //rm

Itt egy minden ízében az autentikus népzenében gyökerezô ifjú banda bemutatkozó lemezét hallhatjuk, miközben már a bevezetô percekben világossá is válik, hogy nem véletlen a borítón is feltüntetett mûfaji szójáték: „magyar evilági népzene”, ami az angol fordításban simán a mindenki számára érthetô world musicként jelenik meg. Leginkább ott érthetô tetten a dolog, hogy egyre-másra születnek újabban a népzenei megközelítésû, de minden másban, rockban, jazzben, akár reggae-ben feloldódó munkák, elég csak a Csíkra, vagy Mohácsy Albert magyarvistás lemezére gondolni, és meg is van egy új, életképes hazai világzenei út! El is jött a pillanat, hogy kijelentsem, a Buda Folk Band egészen kivételes elszántsággal lépett erre a számukra látványosan jól álló útra, és letett elénk egy erôteljes, hibátlan bemutatkozást, aminél nem sok jobbat hallottam mostanában. Mivel itt egy népzenének tetszô, de valójában rockandroll lemezrôl van szó, ami a Kárpátmedencei folkot egy-két apró hangszerelési trükktôl, és hangszertôl (gitár, szaxofon) eltekintve a hagyományos felállásban állította színre, mégis olyan, mintha blues vagy rock lüktetésû lemezt hallanánk, aminél már az se számít, ha épp csárdás szól. Nos, az eredmény kápráztató, ennek a bandának a táncházak mellett mindenképpen koncertszínpadokon a helye, hogy bebizonyítsa, valójában nincs is jobb muzsika a magyar népzenénél! //rm

53

program KRITIKA

Madeleine Peyroux Standing on the Rooftop Decca/Universal Amikor elôször hallottam énekelni Madeleine Peyroux-t, olyan érzés volt, mintha szellemet láttam volna. Ha valaki akkor azt mondja, Billie Holiday nem halt meg és új lemezt csinált a szigeten, ahová a Glenn Miller Orchestra gépe (hitem szerint) sértetlenül zuhant le 1944-ben, kanyar nélkül elhiszem. Peyroux hangja ugyanis annyira hasonlít a nagy elôdére, hogy számítógéppel se lehetne hasonlóbbat generálni. A zenéje azonban egészen különleges keveréke a bluesnak és a francia kávéházi jazznek, mindez pedig átitatva egy korty countryval – összetéveszthetetlen Peyroux-ötvözet, addiktív. Az új lemezen a régi gyakorlat szerint feldolgozások (Beatles, Dylan) és saját dalok is szerepelnek, a szokásosnál kicsit füstösebb, sötétebb hangulatban, Madeleine viszont akkor is izgalmas volna, ha egy zsákba csavarva Tolsztojt olvasna fel. Egyébként Meshell Ndegeocello basszerozik a lemezen, na, ugye, hogy nem kell több indok, hogy meghallgasd. // audrey

Spions Revival Volume 1. The Cosmic Bargain

2CELLOS 2CELLOS Sony Classical

WordCitizen Az író-zenész-szövegíró-színházi ember-there minbajnok-akcionista-dokumentátor Najmányi László, azaz Wordcitizen, azaz VJ NoMore, akinek munkássága szorosan összefonódott Molnár Gergelyével, a Spions alapítójával, minden idôk egyik legszürreálisabb magyar poptörténetét éli újra a Budapest–Föld bolygó–Budapest járaton a Spions franciaországi EP-jéhez és saját mûveihez készített videóival. Különös dévédé e gyûjtemény, hiszen a többség számára igen misztikus a Spions és körének munkássága, ahol a rejtôzködô életmód hivatássá, a szimbólumrendszerekkel való spioni játék életmûvé dagadva alkot kerek egészet. A Cosmic Bargain Najmányi dantei rock-operetta kalauza, mely leginkább az ezt felvezetô elôzmény – rögtön a bónusznak számító The Party EP – ismeretében értelmezhetô, hiszen folyamatosan e világra és Molnár Gergellyel való kapcsolatára reflektál nagyon egyszerû, de igen expresszív vizuális eszközeivel. //bébé


Általában gumikesztyûvel és jól látható fintorral nyúlok a crossover lemezeknek még a borítójához is, hozzám is begyûrûzött azonban Facebookon a 2CELLOS-ôrület, így kénytelen-kelletlen meghallgattam az albumot. Akkor ijedtem meg igazán, amikor leesett, hogy harmadszor forog, és még tetszik is. Luka Sulic és Stjepan Hauser, a két elkövetô, miután elvégeztek egy-egy zeneakadémiát (utóbbi Rosztopovics utolsó tanítványa volt, khm) és körbeturnézták a fél világot, fellépve a legjelentôsebb hangversenytermekben, úgy gondolták, ideje megmutatni a világnak, hogy a cselló az egy rákendrol hangszer. Két cselló pedig egyenesen metál. Fogalmam sincs, mennyi idôbe telhet két gordonkára áthangszerelni egy NIN- vagy egy Nirvana-dalt (a zsenialitás határait feszegetô Smooth Criminalról nem is beszélve), az viszont biztos, hogy ez a cucc vicces, néhol önironikus, néhol egészen komolyan elképeszt, és nyilvánvalóan gyerekek ezrei fogják nyaggatni miatta szüleiket, hogy írassák be ôket csellóórára. //audrey

Radics Béla Dat-Ol’-Boogie-Man-from-Angel-Land Moiras (LP) A zenetörténeti jelentôségû Moiras-kiadvány magva egy 1973as jam session, amin a babaarcú gitároslegenda az Illés tagjaival és a Mini dobosával zenél, azonban sokkal klasszabbnak és erôteljesebbnek érezzük a lemezt nyitó 1977-es, tévénél készült felvételt, amin a Tûzkerékkel játszik el három számot. (A hangfelvétel Radics állhatatosságán múlott, ugyanis ô gyôzte meg a Fiatalok félórája stábját és a mûsorvezetô Déri Jánost, hogy ne csak tátogjon, hanem élôben játszhasson a zenekar.) Az Illés-klubban felvett anyag vérbeli bootleg (hallgatható, de nem túl jó minôségû), azonban a teljes B-oldalt kitöltô 1973-as Alligátor-demófelvételek ismét kellemesebben szólnak. A korszak legkedvesebb tárgyait – egy doboz piros Szimfi, hímzett falvédô, Trapper farmer – felvonultató neoszimbolista lemezborítóért pedig igazán kijár egy piros pont is! //Németh Marcell

családfa

családfa

SuicidakTendencies-családfa Tendencies-családfa Suicidal ST 1984 MIKE MUIR – É ROCKY GEORGE – GTR LOUICHE MAYORGA – BASS R. J. HERRERA – DOB

PAP SMEAR

ST 1987 MIKE MUIR – É ROCKY GEORGE – GTR MIKE CLARK – GTR BOB HEATHCOTE – BASS R. J. HERRERA – DOB

ST 1988 MIKE MUIR – É ROCKY GEORGE – GTR MIKE CLARK – GTR ROBERT TRUJILLO – BASS R. J. HERRERA – DOB

UNCLE SAM

INFECTIOUS GROOVES

NO MERCY

ST 1991 MIKE MUIR – É ROCKY GEORGE – GTR MIKE CLARK – GTR ROBERT TRUJILLO – BASS JOSH FREESE – DOB JIMMY DEGRASSO – DOB

ST 1997 MIKE MUIR – É MIKE CLARK – GTR DEAN PLEASANT – GTR JOSH PAUL– BASS BROOKS WACKERMAN – DOB

ST 2001 MIKE MUIR – É MIKE CLARK – GTR DEAN PLEASANT – GTR JOSH PAUL– BASS RON BRUNER – DOB

WHITE LION, Y&T

CRO-MAGS, FISHBONE

bad religion

THE VANDALS

OZZY, METALLICA

ST 2005 MIKE MUIR – É MIKE CLARK – GTR DEAN PLEASANT – GTR STEVE BRUNER – BASS DAVE HIDALGO – DOB

ST 2008 MIKE MUIR – É MIKE CLARK – GTR DEAN PLEASANT – GTR STEVE BRUNER – BASS ERIC MOORE – DOB

ST 2002 MIKE MUIR – É MIKE CLARK – GTR DEAN PLEASANT – GTR STEVE BRUNER – BASS RON BRUNER – DOB

SOCIAL DISTORTION

Infectious Grooves IG 1989 MIKE MUIR – É DEAN PLEASANT – GTR ADAM SIEGEL– GTR ROBERT TRUJILLO – BASS STEPHEN PERKINS – DOB

IG 1992 MIKE MUIR – É DEAN PLEASANT – GTR ADAM SIEGEL– GTR ROBERT TRUJILLO – BASS STEPHEN PERKINS – DOB JOSH FREESE – DOB


IG 1993 MIKE MUIR – É DEAN PLEASANT – GTR ADAM SIEGEL– GTR ROBERT TRUJILLO – BASS JOHN PAUL – BASS BROOKS WACKERMAN – DOB

IG 2008 MIKE MUIR – É DEAN PLEASANT – GTR TIM STEWART– GTR STEVE BUNER – BASS ERIC MOORE– DOB

É = ÉNEK / GTR = GITÁR / BASS = BASSZUSGITÁR / DOB = DOBOK

ST 1981 MIKE MUIR – É MIKE BALL – GTR MIKE DUNNIGAN – BASS CARLOS „EGIE” EGERT – DOB

57

interjú

interjú

Valamit hallottak arról, hogy Los Angelesben utcai bandák vannak, Crips, meg ilyenek, és tetszett is, hogy összetartás, keményítés, utcai szubkultúra, kendô, tetoválás. „Akkoriban volt a Vér kötelez címû film, ilyen börtönfilm, az is rátett egy lapáttal, akkor jöttek többen, hogy hú, ez a gengszterkedés de fasza.” Az idô tájt nyergelt át az addig cowboyos imázsú Sex Action illetve Ganxsta Zolee is a hardcore-ra és persze a kék fejkendôre. Lett is kisebb balhé: elôször a Budapest Hardcore akkori élzenekara, a Leukémia basszusgitárosa piszkált oda egy interjúban a kovbojos dirty rock Sex Actionbôl hirtelen biohazardos Actionné lett neofitáknak, aztán Ganxsta rappelt vissza csúnyákat a Mr. Hardcore címû számban, de a „kinek van nagyobb fasza?” típusú emberkedésbôl nem lett magyar HC-bandaháború. A legerôsebb súrlódás talán az volt, amikor Papp

Késôbb mélyült a személyes kapcsolat: sor került egy kis közös italozásra a salzburgi turnéállomáson, már ismerôsként fogadták Tizedest a bécsi Madball–Ignite–Suicidal koncerten. Amikor pedig majdnem három évtized után tavaly eljutott a Suicidal Magyarországra, végül még a backstage-be sem tudott bejutni, de a színpadról fölismerték, a koncert után jöttek nagy vigyorral kezelni. „Ami igazán bosszantott, hogy a Bandanasszal nem játszhattunk elôttük a West Balkánban. Úgy volt, hogy játszunk, de aztán a turnémenedzser beszerzett valami francia zenekart, és azt mondták, még egy nem lehet. Kurva ideges voltam.” Egyébként érdekes módon a kendôs imázsra és a csapatra épített, 1988-ban alapított Bandanas egyáltalán nem suicidales stílusú zenét

Ott találkoztam elôször Mike Muirral. Olyan Suicidal-pólóban voltam, amibôl ‘83-ban csak ötszáz darab készült, kiszúrta, odajött, kérdezte, hogy honnan van. És akkor így eldumálgattunk.

Huszonöt éve nem léptem ki az utcára kendô nélkül „Azért az látszik, kinek a fejére van rágyógyulva a kendô, és ki vette tegnap a koncerten” – mondja Tizedes. Ha valakin látszik, hogy rá van gyógyulva, az éppen ô. Legközelebbi rokonain kívül talán nincs is ember, aki tudná, hogy néz ki a kék Suicidal-kendô nélkül, mint ahogy azt sem tudja szinte senki, hogy mi a polgári neve. Ô a TIZEDES, aki évtizedek óta kendôben, 13-as számú Suicidal-mezben, nyakig kitetoválva ott áll minden fontosabb hardcore- vagy thrash-koncerten. És, mondjuk így, uralja a terepet. Itthon elôbb ugrik be a Suicidal szó hallatán Tizedes alakja, mint Mike Muiré. Világos, hogy a Suicidal Tendencies magyarországi kultuszáról nem érdemes mást kérdezni. Nem valami rajongói klub vezetôje ô (nem is az a rajongó típus), nem is Mike Muir-imitátor, nem is bandavezér. Hanem? A nyolcvanas évek közepén, a kommunizmus utolsó évtizedében indult a történet, amikor Tizedesék társaságának (mondjuk úgy: a budapesti, Cpg utáni punk keményebb vonala) egyik tagja, Debreceni Gábor kijutott Amerikába, és hozott egy Suicidal-lemezt, méghozzá a legelsôt, meg egy Suicidal-baseballsapkát is. (A baseballsapka akkoriban Magyarországon nem számított mindennapi ruhadarabnak, punkoknak meg végképp eszükbe sem jutott volna ilyesmit hordani.) A klasszikus punktól teljesen eltért a stílus, a zenei is, a ruháké is, megtetszett többeknek a punkból már kifelé oldalazó társaságból. Szép lassan szivárgott át az információ: az elsô mûholdas csatornákon, a Skyon, a Superen megjelentek a videoklipek, így az abszolút MTV-menô Institutionalized is: „Itthon kezdett leáldozni a punknak. Addigra a Tizedesnek (a Tizedes meg a többiek zenekarnak) éppen vége lett, elkezdtük


csinálni a Psychót. Már hallottuk a Suicidalt lemezrôl is, tévébôl is, és más volt, nagyon más volt, mint amivel eddig punkban vagy hardcore punkban találkoztunk. Tetszett a név, jól hangzott: Suicidal. A Tizedes is depresszív, nihilista, szomorú dolog volt, nekem is voltak sötét gondolataim, szóval megtetszett. Valami újat akartam. Egy haverom külföldön élt, rendeltem tôle kendôt. Akkor jött ki a Join The Army lemez, a borítón az állat kék kendôben. Megkaptam a kendôket, nyomdász voltam, rögtön lemásoltam, leszitáztattam vagy százat. És akkor, valamikor ‘87-ben vagy ‘88ban talán, csináltam egy bulit, összehívtam minden havert a lakásomba, voltunk hatvanan 36 négyzetméteren, és mindenkinek adtam kendôt.” (A kendô 97-tôl már regisztrált, hivatalos, védett ruházati termék, Cyco Wear by Suicidal.) Így kapott megkülönböztetô jelzést a budapesti hardcore, a punk mozgalom legkeményebb magja. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenesek elején élte fénykorát a magyar Suicidal-maffia: Tizedest és barátait, a kendôs, kitetovált, brutálpunkokat még a korszak legkeménykedôsebb szubkultúrájának tagjai, a skinheadek is elkerülték, ha tehették.

Gyuri, a Tizedes meg a többiek olykor békétlenkedésre is hajlamos énekese leoltotta egy koncerten Ganxstát. Késôbb még a szintén kendôs Hooligansszel volt kisebb pofozkodás egy Szigeten, levezetô jelleggel. „A Körvasútsorra jártunk ki piálni, az volt a törzshelyünk, vagy a klub, ha úgy tetszik, a Kolozsvár utcai piac mellett, mert csak ott lehetett csapolt Pilsnert kapni.” Na ja, mert a kendô és a Suicidal-mez után Tizedes harmadik legfontosabb identifikációs eleme a Pilsner Urquell. Évek óta nem megy sehova öt-tíz üveg Pilsner nélkül (most, a gazdasági válság váltott az olcsóbb Staropramenre), mindig van a kezében vagy keze ügyében, a kocsmákkal, klubokkal is lebeszélte, hogy beviheti bárhova a saját Pilsnerét, mert mást nem hajlandó inni. (A SAB helyében már régen leszerzôdtettem volna márkaarcnak, de legalábbis élethosszig tartó ellátást folyósíthatnának.) Esténként a Körvasútsorról vonult tovább a kendôs gang, hol a Totalcar, hol a Fekete Lyuk vagy a Hungária körúti Jamaikai Jamming felé. De a Suicidalt élôben még senki sem látta. Vagy pénz nem volt, vagy útlevél, de leginkább egyik se. A rendszerváltás után, 1990-ben volt az elsô nagy ST-megmozdulás, az addigra teljesen a thrash mozgalom uszályába került Suicidal a Slayer, a Megadeth és a Testament mellékzenekaraként turnézott Európában (Clash Of The Titans Tour), és egészen Münchenig közeledett. Tizedes fogta magát, bérelt egy buszt egy újpesti utazási irodától nagyon olcsón (fejenként tíz márkát meg talán ezer forintot kellett betolni), és harminc súlyos alakkal megindult Németországba. Kimentek már két nappal a koncert elôtt, biztos ami biztos, jegyet szerezni, italozni, ilyenek. „Ott kiderült, hogy már elfogytak a jegyek, már csak ötöt kaptunk egy jegyáruházban. Árpiék odamentek lengyel jegyüzérekhez, hogy figyeljetek, srácok, ha nem adtok jegyet, elvágjuk a torkotokat. Lett jegy. Ott találkoztam elôször Mike Muirral. Jó helyen ültünk az asszonnyal, egyszer csak valahogy föltûnt ott. Olyan Suicidal-pólóban voltam, amibôl ‘83-ban csak ötszáz darab készült, kiszúrta, odajött, kérdezte, hogy honnan van. És akkor így eldumálgattunk. Két szót tudott magyarul, mert magyar bébiszittere volt, és azt mondogatta, hogy kicsi baba, kicsi baba. Nem tudtunk sokat beszélni, mert persze többen észrevették, jöttek autogramért.” A visszaút külön kaland volt, azt folytatásokban kellene közölni Korcsmáros Pál rajzaival. A lényeg, hogy az utazási iroda kinn felejtette ôket, ebbôl kifolyólag a bajor fôváros elegáns diplomatanegyede behatóan megismerkedhetett a magyar punkok italozási szokásaival, és legendás érdekérvényesítô képességével.

játszik, sokkal közelebb áll a Slayer-féle klasszikus thrash-hez. „A kez deti Bandanas egy kissé hasonlított, de az sem nagyon. Egyetlen Suicidal-számot sem játszottunk soha, nem érdekelnek engem az ilyen utánzó zenekarok, vagy most hogy mondják, tribute...” Újabb érdekes adat: Tizedes eredeti, névadó zenekara, a Tizedes meg a többiek és a Suicidal egyidôsek. 1981-ben alakult mindkettô. A Tizedes meg a többiek pont augusztusban lesz harminc. Most éppen szünetel a Bandanas, inkább a Tizedes meg a többiekkel tervez néhány koncertet még idén, megünneplendô a harmincadik évet. Tizedes saját fapados stúdióját is tologatja, az AMD új lemezét keverné, ha éppen nem lennének énekesproblémák. Kendôs srácok pedig még föl-föltûnnek ma is. „Fölveszik a kendôt most is néhányan. Néha azt érzem, hogy csak a kedvemért. A régi csapat már nincs meg, sokan meghaltak. Tüsi meghalt, Sotár meghalt, Kornél meghalt, Kis Csé meghalt, Buksza meghalt. Sokan. De vannak fiatalok is, akik hordják. Például Egerben vannak srácok, a Tisztán a cél felé. Szombathelyen is van egy csapat.” „Ez úgy van, hogy ha valaki érzi, hogy föl kell vennie a kendôt, akkor fölveszi. Én huszonöt éve nem léptem ki az utcára kendô nélkül, talán meg sem ismernének már nélküle.” n //_P //FOTÓ: NAGYILLÉS SZILÁRD

59

program

PROgram

Enter Shikari, Your Demise, Letlive A38 Hajó, szeptember 13.

Itt lesz buli idén! – Második rész

A nintendo-core kommerszebb, nyitottabb változatát játszó Enter Shikari már kétszer is járt Magyarországon. Mindkétszer fesztiválkörülmények között produkáltak sátorrobbantó mûsort. A legutóbbi szigetes koncert alapján döbbenetes lehet ugyanez a produkció egy 7-800 fôs klubban. Nemcsak az A38 közönségét féltjük elôre, hanem a terem berendezését is. A Sziget-fellépésre nyilván sok külföldi is beáramlott, de remélhetôleg van annyi hazai rajongó is, amennyi hatalmas bulit csaphat. Az Enter Shikari stílusa nem leírható két szóban, van benne elektronikus zene, agresszív metál, hardcore és kisebb dózisokban soksok más hatás. A kétlemezes zenekar addigra még nem rendelkezik új albummal, de egészen biztosan nyomnak majd új számokat. A koncertre azért érdemes hamar érkezni, mert fellép még a szintén brit Your Demise, akik újsulis punk-hardcore-zenével melegítenek be, illetve jön még az idei év nagy felfedezése, az amerikai Letlive, akikre legnagyobb hatással a Glassjaw és az At The Drive-In volt, ennek megfelelôen szintén színpadbontó mûsorral készülnek.

Bármilyen hihetetlen, a Szigeten túl is van élet augusztusban a környéken. A fesztiválszezon második hónapjában nincsenek már annyira sûrû hetek itt Közép-Európában, de azért el lehet gondolkozni pár dolgon: oldjuk meg viszonylag kevés pénzbôl metállal vagy esetleg még kevesebbôl Erdélyben? Vagy nézzünk meg Ausztriában egy rendesen kiépített területen lévô fesztivált is? Ezeknek az eldöntéséhez adunk most minimális támpontot.

|

GYÁR Fesztivál Augusztus 18-20. Miskolc A tavaly még nevéhez hûen a Vasgyárban megtartott fesztivál idén viharos körülmények között költözött az Egyetemvárosba, váltott idôpontot és gyakorlatilag egyesült az idén sajnálatosan elmaradó Azfeszttel. Az irány ennek megfelelôen eltolódott kissé a keményebb zenék felé, de azért lesznek lazább dolgok is. Elôbbibôl a Soilwork neve a legnagyobb, de rajtuk kívül lesz még We Are The Ocean, Wilhelm Scream és Skindred is, utóbbit pedig a N.O.H.A. fémjelzi, de olyan finomság is megtalálható, mint a holland DJ Eelke Kleijn.

Soilwork

• Bérlet: 7000 Ft

|

FM4 Freqency Augusztus 18-20. Ausztria, St.Pölten Az osztrákoknak két igazán fontos fesztiváljuk van: a Novarock és a Frequency. Ameddig a Nova a metál elsô vonalát hívja, addig a régi Forma 1-es pályán szervezett Frequency a tágan értelmezett popzene rajongóit rántja össze. Mivel szinte közvetlenül a Sziget után rendezik, mindig van némi átfedés a kettô között, de természetesen ügyelnek arra, hogy ne másolják le egymás line upját. Ezért itt például lesz Foo Fighters, Beady Eye, Kills, Vaccines, Two Door Cinema Club, Elbow és Friendly Fires is, ami már bôven elég arra, hogy meg kelljen fontolni a kiutazást.

Foo Fighters

Bérlet: 195,50 EUR (kemping nélkül: 136 EUR)

|

SZIN Augusztus 24-27. Szeged A Szegedi Ifjúsági Napok szervezôi idén sem akartak feltétlenül világot megváltani a fellépôkkel, amivel nincs is sok gond, mert ez a fesztivál mindig inkább a jó hangulatú bulikról szólt, mint a kitörölhetetlen koncertélményekrôl. Azért a kötelezô magyar zenekarokon túl van pár érdekesség, például a komoly népszerûségnek örvendô Kelis vagy e magaziban újságíró kollégánk, Danko Jones. Rajtuk kívül még Diana King is Szegedre jön, általa valószínûleg újraélhetjük a ’90-es évek egyik legkínosabb részét, de a biztonság kedvéért lesz még Simple Plan is. • Bérlet: 18900 Ft

Danko Jones

|

Félsziget Augusztus 25-28. Marosvásárhely Az Erdélyben megrendezett fesztiválról az egyik legfontosabb tudnivaló, hogy borzasztóan kevés pénzért lehet alkoholhoz jutni, ami automatikusan minden fesztiválozó álmává teszi a Félszigetet. Ehhez általában korrekt fellépôgárda is társul, ami most is megvan, de az ajánló írásakor nincs olyan komoly elôadó, akit ne csíphettünk volna el idén valahol máshol. Ennek ellenére persze lesznek, akik pont itt akarják megnézni a Kasabiant, a Guano Apest, Gentlemant, Tigát, a metálosoknek pedig külön ajándék az utolsó napi Within Temptation–Hammerfall kombó.

Kasabian


• Bérlet: 199 RON

Samael, Keep Of Kalessin, Melechesh Club 202, szeptember 8.

Hangmás – lemezbemutató koncert Merlin, október 7.

Az okkult zenekarneveknek a kilencvenes években volt nagy keletje. A Samael is valahogy így született. Nem akarjuk elvitatni az elkötelezettséget, de kellhetett egyfajta fiatalos hév, hogy valaki magáról a sátánról (legalábbis bizonyos értelmezések szerint) nevezze el a zenekarát. A svájci Samael korai lemezei vérbeli, sötét, a black metál határmezsgyéjén mozgó zenét tartalmaztak, majd az alapító, zenekarfônök Vorph az indusztriális világ felé fordult, elôbb csak a dobgép miatt, majd késôbb a teljes hangzást eluralta a monoton, kimért, távolságtartó hangulat. Az 1996-os Passage lemez óta ezt formálják, gyúrják, így a legfrissebb, ez éve tavaszán megjelent Lux Mundin is. Talán nem túlzás rájuk sütni az „okkult Rammstein” kifejezést. Hozzánk nem elôször érkeznek, így már elôre számíthattunk egy lemezbemutató koncertre. A Samael azonban nem egyedül jön, elôzenekarként a korábban kultikus, és ritkán koncertezô, de ma már nagyon aktív norvég Keep Of Kalessin (korábban károgott itt Csihar Atilla, illetve dobolt Frost a Satyriconból) és az izraeli blackmetal-zenekar, a Melechesh lép fel.

Azt mondják, a harmadik album minden zenekar életében döntô fontosságú, ehhez az állomáshoz érkezett most a Hangmás is. Két évvel az év egyik legjobb lemezének választott Valaki ma este megsérülhet után a zenekar összeszedte minden be nem teljesült vágyát és alantas ösztönét, közben preparált állatokkal fotózkodtak, majd az így felgyülemlett élményekbôl írtak 10 dalt, amelyek közül a Darabokban címût már kívülrôl fújja minden valaha magát indie-rajongónak valló arc. A témákért jó mélyre kellett túrni, egészen sötét helyekre, de a tánc (tánc, tánc, tánc) és a lendület a régi. A Hangmás a különleges októberi lemezbemutatóval is még feljebb teszi a lécet, ugyanis fiatal képzômûvészeket kértek fel, akik a felismerhetetlenségig átalakítják majd a Merlint, vendégként pedig fellép a Haunebu és az osztrák Happy Kids, a koncertek után pedig a Tits & Clits és a Tesco Disco DJ-i állnak a pult mögé.

61

program

Sziget, Burn Party Aréna Óbudai-sziget, augusztus 10-15.

Thrasher Party Dokk Club, augusztus 20.

Idén is sokszínû programmal igyekszik kiszolgálni a Sziget az elektronikus tánczene kedvelôit: a Burn Party Arénában augusztus 10-15 között számos világhírû DJ, élô produkció és zenekar fordul meg. Koncertet ad többek között Ausztrália jelenleg legnépszerûbb elektronikus zenei formációja, az Empire Of The Sun, Belgiumból érkezik a négytagú Goose és a Soulwax kétötödét adó 2manydjs, fellép a német Zombie Nation, a trance körökben igazi sztárcsapatnak számító Above & Beyond, és valódi csemegének ígérkezik a komplett zenekarral érkezô dán multiinstrumentalista, Anders Trentemøller fellépése. Mindezek mellett az egykori Deep Dish-tag Dubfire, a spanyol Cristian Varela, és a tavaly egytagúvá fogyatkozó Technasia is zenél majd a Burn arénájában, sôt, tíz évvel elsô magyarországi, szigetes bulija után ismét itt lesz a minimál techno sztárja, Richie Hawtin is. Akinek pedig ez sem elég, az itt nézheti meg Kid Cudi, napjaink egyik legfelkapottabb amerikai hiphopés rnb-újoncának fellépését is a fesztivál utolsó estéjén.

Újabb állomásához érkezik augusztus huszadikán az idei év elején indult és egyre népszerûbb Thrasher Party sorozat, ahol az elektronikus tánczene friss és a fôleg fiatalok körében igazán népszerû stílusai keverednek a maximumra és még annál is tovább tekerve. A helyszín ezúttal a Dokk Club a Hajógyári-szigeten, ahol többek között a sötét electrohouse-ban és trash-technóban utazó belga Gtronic igyekszik gondoskodni a széttekert, szaggató basszusokról és az ellentmondást nem tûrô, feszes ritmusokról, valamint a cseh Stifler és a Dirty Little Toaster készülnek megmutatni, hogyan képzelik náluk az igazán partyképes dubstepet manapság. Rajtuk kívül persze zenélnek a sorozat rendszeres hazai fellépôi is: a magukat electro metal duóként jellemzô Andro és Pixa, vagyis az elsô lemezükkel idén bemutató Nobody Moves, a Stereo Killaz, WondaWulf, és MNNiA, de ezen az estén a Neóból is ismert Kovary, valamint Dave Scorp is azon lesz, hogy karcos basszusokkal szórakoztassa a közönséget.

Telekom Bónusz Electronic Music Festival 2011 Hungexpo, október 15. Idén már új, Telekom Bónusz Electronic Music Festival néven kerül megrendezésre október 15-én hazánk legnagyobb, elektronikus tánczenei rendezvénye, ahol több mint 40 DJ és élô produkció lép fel egy éjszaka alatt, négy arénában a Hungexpón. A húzónevek között számos dancevilágsztár található: többek közt olyan népszerû DJ-k szórakoztatják majd a közönséget, mint Carl Cox, Adam Beyer, Sasha, Ferry Corsten, Dennis Ferrer, Joris Voorn, Gareth Emery, a Crookers, valamint Gary Beck. Mindezek mellett a rendezvény legnagyobb és legfigyelemreméltóbb attrakciójául a Richie Hawtin alteregójaként ismert, az elektronikus zene történetében kulcsfontosságú jelentôséggel bíró Plastikman élô showja szolgál majd. A Plastikman Live 1.5 elnevezésû produkciót Hawtin az európai kontinensen elôször hazánkban mutatja be, aminek keretében a 2010-ben a Resident Advisor olvasói által a világ legjobb elektronikus zenei showjának választott produkció továbbfejlesztett változatát láthatják majd a Bónusz Fesztivál látogatói.

programajánló a 62 2011 #04 LÁNGOLÓ GITÁROK

ajánlásával

Ajánld a lakhelyed

Ajánld a lakhelyed

moby Richard Melville Hall (Moby)

Atlanta

LÁTNIVALÓ

LÁTNIVALÓ

Az északi részen nincs sok látnivaló. A 79. utcánál feljebb nem is érdemes menni, ezért ha elindulsz a Central Parkból, akkor a Broadway felé vedd az irányt, és eljutsz a Time Square-hez. A 23. utca és a Times Square között sincs sok minden, úgyhogy érdemes beiktatni egy éttermet, és vannak is jó helyek arra. Aztán tovább a Broadwayn, amirôl egyébként kevesen tudják, hogy baromi hosszú utca, mindenki csak a színházi negyed részét ismeri.

Nagyon szeretem a hatalmas Allatoona tavat, a nagyon kellemes meleg vize miatt. Vannak olyan részei, amik eldugottak és csendesek, de társassággal is jó buli. Aztán ott a kôhegy, a Stone Mountain, ami – mint azt a neve is mutatja – egy óriási szikla, de még a föld alatt is, vagy egy mérföld mélyen is ugyanaz a kôdarab van. Elég ritka természeti jelenség, nagyon klassz. Troy Sanders, az énekesünk gyakorlatilag ott nôtt fel, hegyi csávó. Nagyjából egyórányira van Atlantától Macon, ahol a Georgia Music Hall Of Fame is van. Ebbôl a városból származik az Allman Brothers is amúgy.

Allatoona tó

TENNIVALÓ

Stone Mountain

TENNIVALÓ Brooklyn-híd

Manhattanben élek, és az a legjobb dolog ebben a városrészben, hogy lehet sétálni. Európai nagyvárosokban, mint Párizs vagy Berlin kevésbé tudod ezt megcsinálni, mert nincs rá módod, hogy az egészet körbesétáld. Manhattan kis sziget, ezért foghatod magad, és megnézheted az egészet gyalog.

ENNIVALÓ Cafe Boulud

Rengeteg ember és népcsoport él itt, ezért az égvilágon minden nemzet ételét megkóstolhatod. Komolyan, nincs olyan ország, amelyiknek a konyháját itt ne találnád meg. Éppen ezért ki kell próbálni az összeset, és nem leragadni a szokásos New York-i pizza/hamburger-vonalon, mert ezek sokkal jobbak. Egy dolgot javaslok, ha New Yorkban jársz: eszedbe se jusson bemenni egy Burger Kingbe vagy egy McDonald’sba, mert tényleg az a két legrosszabb étterem, amit itt találhatsz.

HALLGATNIVALÓ Hot Cakes

Bill Kelliher

Manhattan (New York) Egyesült Államok

Broadway

bill kelliher (mastodon)

A Hot Cakes zenekar, az egyik jó barátom, Erin játszik benne. Mondjuk olyasmi, mint a Blondie, nagyon jó.

Egyesült Államok

Az Allatoona tónál lehet horgászni, és nekem például van egy kajakom is. Ki szoktunk menni a fiaimmal kajakozni, nagyon élvezik. Vagy ha már a Stone Mountain, akkor ott körbevezet egy turistaút, néhány óra alatt felérsz a tetejére, de felvonó is van, úgy lényegesen egyszerûbb. Ha fent vagy, láthatod az egész várost.

ENNIVALÓ Rengeteg nagyon jó étterem van Atlantában. Az Elmyr kihagyhatatlan, ha éppen nem turnézunk, akkor van rá esély, hogy valamelyikünket ott találd. Jó hely még a Fox Bothers, ami a legjobb barbecue-étterem a környéken, és gyakorlatilag a szomszédomban van, nem mondom meg, melyik irányban. Aztán ott az Alfredo: olyan olasz étterem, amibe mintha idôkapun mentél volna be, visszajutsz a hetvenes évekbe. A berendezés, a kiszolgálás, képek a falon, minden… De az a király benne, hogy nem megjátszott, hanem minden tényleg abból az idôbôl van, mert a tulaj egy öreg olasz fazon. Mintha csak a Keresztapában lennél. A kaja zseniális, az öreg meg mindig kijön, és minden nôt fel akar szedni. Odamegy, udvarolgat, mint egy igazi olasz pasi.

Fox Brothers BBQ étterem

Zoroaster

HALLGATNIVALÓ Zoroaster, akik nagyon jó barátaink, de a legjobb az én másik zenekarom, a Primate, azt is hallgassátok.


65

KÖNYVajánló

Elfekvô vagy kincsesbánya? Tófalvy Tamás, Kacsuk Zoltán, Vályi Gábor Zenei hálózatok L’harmattan Ha van elmaradott területe a magyar könnyûzene-elméletírásnak, akkor az kétségtelenül a folyamatosan pulzáló, változó, naponta más színben mutatkozó elektronikus zenei színtér kérdésköre. Nézôpont kérdése persze, hogy kincsesbányaként tekintünk erre a méltatlanul és érthetetlenül aluldokumentált területre, esetleg szükséges rosszként, és beletemetkezünk-e újra a réges-rég túlhaladott magyar nyelvû zeneirodalomba. A Zenei hálózatok egyrészt hiánypótló könyv, másrészt rettentôen fontos pillanatképe a napjainkban zajló zeneipari, popkulturális, kommunikációs és az újmédiát érintô (vagy épp abból induló) változásoknak. Ezernyi megközelítése lehetséges napjaink popkultúrájának, ezek közül számosat felvillant a könyv is, aminek jelen formájában a legnagyobb hatása nyilván kiindulási pontként lesz: továbbgondoltat, megfogalmaztat, ráébreszt – és további kutatásokra buzdít. Nem jönnék azzal, hogy „külföldön bezzeg”, inkább azt mondom: a feltérképezett és ízekre boncolt „külföld” helyett foglalkozzunk a mi pikáns, bizonyos társadalmi, szociológiai és történelmi szempontokból egyedülálló magyar valóságunkkal, ugyanis mind a magunk, mind a glo-

bális zeneelméletírás tekintetében az a leghasznosabb, ha berajzoljuk magunkat a térképre. Nyilvánvalóan jelzésértékû, hogy a kötet – egy megosztásért cserébe – teljes egészében letölthetô. Megcsapott bennünket az e-bookkorszak szele, lájkolni már Terike néni is profin tud a mobilnettel a laptopon, de azért még bôven van hová felzárkóznunk. Leginkább azt kívánom ennek a könyvnek, hogy a lehetô leghamarabb legyen túlhaladott: az ugyanis pont annak a jele lesz, hogy egymásra talált azzal a réteggel, amelynek íródott, s annak tagjai lázas kutatásba, elmélkedésbe kezdtek, új tanulmányok és esszék születtek a témában. Most van itt az idô felvenni a fonalat, lapozgatni a Pdf-et vagy a nyomtatott példányt, kiszellôztetni egy kicsit a hazai zeneelméletírás elfekvôjében, és megtölteni azt friss, naprakész tartalommal. Egyáltalán: tartalommal. Ha hatásvadász akarnék lenni, azt mondanám: a történelem most íródik, ám ha a közösségi oldalakra, a zeneipar átalakulására vagy a zenei stílusok napról napra változó trendjeire gondolok, be kell látnom, ebben valójában semmiféle túlzás nincs. A könyvet legelôször a zeneipar, a nyomtatott sajtó és a magyar popzene pánikszerûen kapálózó illetékeseinek adnám a kezébe, és fejvesztés terhe mellett kérdezném ki, mit sikerült megérteniük belôle. Tessenek lájkolni, olvasni, megosztani, továbbgondolni – ez egy itthoni tekintetben forradalmi vállalkozás. A háborús napok pedig köztudottan kétszer számítanak. n //CSEPELYI ADRIENN

Párhuzamos popdimenzió Renée Fleming A belsô hang – Egy énekes születik Magyar Állami Operaház Aki esetleg azt kérdezné most magától, ki ez a nô és mit keres itt ez a könyv, annak hadd segítsek egy kicsit. Renée Fleming az elmúlt tíztizenöt év, illetve napjaink egyik legjelentôsebb operaénekesnôje. Persze, ez még mindig nem sokakat kellene, hogy itt érdekeljen, azonban ez a könyv – ezernyi rizsporos társával ellentétben – nem arról szól, hogy ki mennyire imádja vagy utálja egymást a színfalak mögött, illetve micsoda hihetetlen manôverekkel mentette meg a világtörténelem legfontosabb elôadásait. Ez a könyv a Renée Fleming nevû intézmény felépülésének hiteles tervrajza és dokumentációja. Minden benne van, ami a popsztárrá váláshoz szükséges – mert akárhogy is nézzük, az opera egy párhuzamos popdimenzió: elôbb jött létre, mint a könnyûzene, és az állandó halálhírek ellenére a mai napig él és virul. A komolyzene – és jelentôs százalékban az opera mûfaja – az infúziós kanül a döglôdô lemezipar vénájában, az operaházak pedig világszerte megdöbbentô látogatottságokat képesek produkálni – a New York-i Metropolitan Opera szeptemberben például egyetlen nap alatt 24 000 (!) jegyet adott el a Ring-tetralógia idei felújításának elôadásaira. Aki itt sztár, az gya-


korlatilag ugyanolyan, mintha a popzene trónján ülne: Renée Fleming az operavilág Madonnája, ha úgy tetszik. Kizárólag dizájnerruhában jár, Obama beiktatásán énekel, dollármilliókat keres jótékony célra egyetlen ária eléneklésével – ehhez azonban hosszú évek kutyakemény munkája, következetes és hidegfejû tervezése, valamint számos kisebb-nagyobb bukása vezetett. Renée Fleming néhány hete Budapesten járt, s volt szerencsém is többször találkozni és elbeszélgetni vele. Az a mélységes profizmus, ami belôle árad, hitelesítette számomra a könyv valamennyi betûjét. A hangképzési trükköktôl a magánéleti nehézségek legyûréséig, a család és a karrier összeegyeztetésétôl a megfelelô dalválasztásig számtalan témát érint, mindemellett pedig képet ad az operavilág mûködésérôl, a kapcsolati hálóról és az évszázados szokásrendrôl. Ahelyett azonban, hogy az A belsô hang egy díva önajnározó ömlengése lenne, egy nyers ôszinteséggel és tárgyilagossággal megírt útmutató a sikerhez (tehetséget sajnos senkinek se ad). Zenészeknek, énekeseknek szinte kötelezô olvasmány mûfajtól függetlenül, emellett azonban szórakoztató és humoros, így bárki más számára is élvezetes. A végére pedig leesik a tantusz: az opera jóval több annál, mint hogy kövér nénik és bácsik gyilkolásszák egymást szánalmas jelmezekben, és fejenként másfél órát énekelnek haldokolva. Brava! n //AUDREY

Rovatcím

interjú

El kell fogadni a kompromisszumokat GALLER ANDRÁS „Indiánt” a legtöbben olyan videóiról ismerik, amelyeket Tóth Gabinak vagy az Anti Fitness Clubnak készített. Azt már kevesebben tudják, hogy legszívesebben a Mystery Ganggel vagy a Tom Stormy Trióval dolgozik, illetve hogy a Vígszínház színésze és kaszkadôr is. A klipkészítés világáról, a különbözô stílusokról és kompromisszumokról beszélgettünk vele.

Lángoló Gitárok: Emlékszel még arra a pontra az életedben, ami miatt úgy alakult, hogy most filmeket rendezel? Indián: A filmezést kaszkadôrként kezdtem, amit a mai napig ûzök. Körülbelül 19 éve kerültem be a magyar filmes kaszkadôrök csapatába, rengeteg nagy külföldi produkcióban vehettem részt, és ha már ott voltam, figyeltem, ki mit, hogyan csinál egy film készítése során. Pár évre rá úgy alakult, hogy bekerültem a Vígszínházba és a mai napig játszhatok darabokban – itt szintén figyeltem egy-egy darab születését a rendezésen át, a díszletek és a jelmezek elkészüléséig. A lényeg, hogy mindig érdekelt a háttérmunka, nem csak a kamera elôtt vagy a színpadon lenni. LG: Több száz filmmel a hátad mögött meg tudod mondani, melyik volt az elsô kliped? I: A Hooligans zenekar elsô videóival kerültem a klipek világába. A teljesen amatôrként és pénz nélkül forgatott Meleg vonat címû klipjük akkoriban formabontó és elég sûrû tartalmú, kicsit szélsôséges kisfilm lett. Innentôl kezdve már kerestek a kiadók. LG: Ezek szerint nem is feltétlenül szükséges, hogy különbözô iskolákban tanuld meg a szakmát? I: Úgy alakult az életem, hogy majdnem mindent autodidakta módon tanultam. 18 éve a tetoválást is, a filmezést is, a kaszkadôrködés pedig a szertornász és lovasakrobata múltamból táplálkozik. Zongorázni is magamtól kezdtem, és csak utána végeztem pár évet iskolában. LG: A nevedet a legtöbben szinte csak a VIVA tévérôl ismerik, miért alakult ez így? I: Sajnos – nem sajnos, valóban leginkább a Viváról ismernek, mivel ez az a fórum, ahol leginkább játszanak még klipeket. Pedig rengeteg más stílusú klipet is készítek rock, rockabilly, underground és egyéb mûfajokban, csak ezeket a más fórumokon lehet megtalálni. Leginkább a hétköznapi ember ismerhet a tévébôl, a szakma viszont máshonnan. LG: Ezek után mennyire kell egyáltalán szeretned egy mainstream elôadó zenéjét ahhoz, hogy elvállald a közös munkát? I: Nem feltétlenül kell, hogy szeressem azt a zenei stílust, amelyhez klipet készítek. Természetesen van, amit nem is vállalok el, mert semmilyen szinten nem tudok a dallal vagy az elôadójával mit kezdeni. Ugyanakkor készíthetek olyan zenekaroknak is klipet, melyeknek zenei világa közelebb áll hozzám és ezekben megtalálom magam. Ilyenek a Tom Stormy Trio, a The Hellfreaks, a Mistery Gang, a Roy és Ádám Trió, a Supernem, Tyson, Kentaur vagy a fiatalok közül az AFC. Külföldön egy-egy kliprendezô ugyanúgy forgat popelôadónak és rockzenekarnak, ezt csak nálunk furcsállják.


LG: Mennyire engeded, hogy beleszóljanak az ötleteidbe? I: Az ötletek mindenféle formában alakulnak, van, amikor én találom ki, van, amikor a zenekar hozza az ötletét és továbbgondoljuk közösen. Mindig ugyanaz a „megállj gomb”: amikor ötletelésnél eljutunk a költségvetésig. LG: Szemmel tartod más magyar rendezôk munkáit? I: Odafigyelek rájuk, a legtöbbjüket személyesen is ismerem, barátok is vagyunk és segítünk egymásnak, ha kell. Nagyon szeretem Vígh Dávid, Tóth Geri, Tokay Péter, Kostil Danila vagy Garas Dani munkáit. Aki ebben a szakmában akar dolgozni, és nem csak hobbistaként, annak fel kell készülni és el kell tudni fogadni bizonyos határokig az ezzel járó kompromisszumokat, meg kell küzdeni a menedzserekkel, kiadókkal, hasonlóan, mint a reklámfilmeknél, hiszen a zenekar reklámfilmje a klipje. LG: A Jack Jack után nem tervezel újabb, hasonló témájú filmet? I: Az a film az egyik kedvencem. Nagyon furán kezelték és reklámozták, de ezáltal még jobb lett a visszhangja, mert mást vártak s mást kaptak a film megnézése után. A mai napig kapunk visszajelzéseket, gratulációkat nézôktôl, akik csak most futnak bele a filmbe, és a szakmától is meglepô módon jó visszajelzéseket kaptunk. Nem tervezek még egy ilyen filmet, más terveim azonban vannak, egyáltalán nem vonz a nagyjátékfilm készítése, mert pontosan tudom, hogy mennyire nagy összeg kellene hozzá és mennyire nem áll ez rendelkezésre itthon. Jobban tetszene egy komolyabb kivitelezésû tévéfilm vagy sorozat készítése. Több ötletünk és forgatókönyvünk is van, de ez még várat magára. LG: Kikbôl áll a stábod? I: A csapatunk szinte ugyanaz, akikkel annak idején elkezdtem. Cégtársam Kiss Áron, ô a Roy és Ádám és Emilio menedzsere, ô szervezi a Bombariadó Rockabilly cirkuszt és egyéb más dolgokban is jelen van. Állandó operatôrünk Szôke János (ketten kezdtük a klipezést anno), több magyar klip- és filmrendezô dolgozik vele. Bognár Tibi a gyártás, és tovább nem is sorolom, mert rengeteg filmessel dolgozunk együtt. LG: Most éppen mi születik nálatok? I: Épp egy Compact Disco-klipet fejeztünk be és nemrégiben lett kész Tóth Gabi új videója. n //INTERJÚ: MOLNÁR CSILLA //FOTÓ: KISS ÁRON (LOS TIKI PICTURES)

69

interjú

Tényleg van ilyen? A Majdnem Híres egy a zenebuzik között kultikusnak számító film címe. A név azonban Magyarországon képzést is jelent. A képzés részeként szakemberek tartanak elôadásokat leendô újságíróknak, menedzsereknek, koncertszervezôknek a szakmáról és a tapasztalatokról. A 2010ben lezajlott kurzusról és a tervekrôl kérdeztük Réz Györgyöt, a projekt egyik ötletadóját és szervezôjét.

Lángoló Gitárok: A Majdnem Híres korábban újságíróképzésként indult, de 2010-ben belekerült a programba a popmenedzser szakirány is. Megérte bôvíteni? Réz György: Azért bôvítettünk, mert azt láttuk, hogy nagyon kevés újságírót bír el a piac. Egyrészrôl szükség lenne jó popújságírókra, másrészrôl ez inkább hobbiként mûködik, mert nagyon kevés embert tart el a szakma. Menedzsmentre viszont minden zenekarnak szüksége van, több ismerôs is jelezte, hogy ez érdekelné, és az újságíróoktatásban is tanítottuk a zeneipar mûködését. Így nekiláttunk és az illetékes minisztériumnál akkreditáltattuk a könnyûzenei menedzserképzést. Eddig ilyen szakma nem is létezett itthon, hivatalosan mi oktatjuk elôször. Pedig menedzselésre egy garázszenekarnak is szüksége van az elsô perctôl. Ezért foglalkozunk sokat a zenekari menedzsment 360 fokos modelljével, ahol akár a zenekaron belül egy vagy több tag vállalja a teljes ügyintézést a koncertszervezéstôl a marketingen át a PR-ig. És ugyanez egyébként az újságíróknak is érdekes. LG: Milyen visszajelzéseket kaptatok a tanfolyamról? RGy: Természetesen felmértük, hogyan értékelik a vizsgázott diákok a tanfolyamot, de talán még fontosabb tudni, hogyan dolgoznak azok, akik végeztek. Van, aki a Világzenei Nagyszínpad színpadmestere lesz a Szigeten, van, aki saját zenekart menedzsel vagy keresett magának olyan együttest, akiben lát fantáziát. Innen kapunk igazi visszajelzéseket, mert a problémákkal most is megkereshetnek, és meg is keresnek minket. Látjuk, ahogy lépegetnek elôre és szurkolunk nekik, mert az ô sikerük a mi sikerünk is lenne. De praktikusan az látszik, hogy a projektmunkákat, gyakorlati tapasztalatokat nagyon igényli mindenki. LG: Volt olyan hallgató, aki elégedetlen volt? RGy: Ha volt, is, nekünk nem mondta. Volt természetesen némi lemorzsolódás a képzés kezdetétôl, de aki végzett, attól nem hallottunk olyat, hogy elégedetlen lett volna. LG: A szakma mit reagál a tanfolyamra? RGy: „Tényleg van ilyen?” – egyelôre kábé ennyit, de meglátjuk, mi lesz, ha már többet találkoznak a kikerült diákokkal. Akivel volt alkalmunk kicsit hosszabban elbeszélgetni a képzésrôl, az mind nagyon hasznosnak találta, de ez egy smúzolós szakma, ki tudja, mit mondanak a hátunk mögött. Ja, és elôkerült egy csomó durva történet zenekarokról, akiknek nem éppen profi elvárásaik, kívánságaik voltak, vagy koncerthelyekrôl, akik semmit nem szolgáltattak, mert nem értettek a szakmához, és így tovább. Mindenki tud egy csomó ilyen történetet a maga munkájából.


LG: Mit lehet tanácsolni egy popmenedzsernek akkor, ha még a fôvárosban is szûkülnek a fellépési lehetôségek? RGy: Hogy szeresse a zenét és csinálja. A zenekari menedzselés messze nem csak a koncertszervezésbôl áll. Amúgy sarkosan fogalmazva csak attól lesz több koncerthely is, ha profibbak a produkciók, erre nagyobb közönség jön be, amire már érdemes koncerthelyet üzemeltetni. És itt nem is elsôsorban a zenérôl van szó, hanem mindenrôl, amivel a zenekari kommunikáció és a szervezés jár. LG: Milyen tervekkel vágtok neki a következô sorozatnak? RGy: Elég széles a spektrum, ahogy már az elôbb is szóba került, és szeretnénk az egyes részekre jobban fókuszálni, attól függôen, kit mi érdekel. Specializálni egy kicsit, ha valaki zenekart akar menedzselni, ha koncerthelyet akar üzemeltetni, ha koncerteket akar szervezni, ha zenei újságíróként szeretné megérteni az összefüggéseket. Vagy, ha nagy, multinacionális lemezkiadónál vagy zenetévénél szeretne dolgozni, tehát a zeneipar sûrûjében. LG: Keresgéltem a neten rólatok, de úgy tûnik, titkolóztok. Miért nincs honlapotok? RGy: Ahogy a magyar popkultúrában általában, mi sem ebbôl élünk, illetve ebbôl nem élünk meg. Így aztán akkor lépünk elôre egyet, ha erônk, idônk, forrásaink vannak rá. Most vált annyira komollyá a történet, hogy hamarosan indulhat a honlapunk, addig a facebook.com/ majdnem.hires oldalon kommunikálunk, de jelentkezni, kérdezni lehet a [email protected] címen. //INTERJÚ: DANKÓ JÁNOS //FOTÓ: VERBOVSZKI FANNI

INTERJÚ

INTERJÚ

Itthon rajzolt sikersztori Hogyan jut el valaki a Pókembertôl a Csillagok háborúján át a többmilliós napi nézettségig? Nos, MARCELL TAMÁS, azaz Tomek sok humorral, még több munkával, ipari mennyiségû szakmai és közönségdíjjal – és mértéktelenül sok zenével. Így néz ki egy hazai sikersztori a kétezres években.

Lángoló Gitárok: Mi az elsô rajzolós emléked az életedbôl? Tomek: Az elsô tudatosan készített rajzaim az általános iskola idôszakára tehetôek. Eljutott hozzám néhány klasszikus képregény (Superman, Batman, Pókember), amelyek bizony nagy hatással voltak rám. A történet mellékes volt, de a rajzok nagyon megfogtak. Szóval akkoriban izmos szuperemberek megrajzolása jelentette a legnagyobb kihívást (nevet). Aztán természetesen engem is elkapott a Csillagok háborúja-ôrület, így a szuperhôsöket ûrhajók és szörnyek váltották fel. LG: Emberek milliói látják naponta a munkáidat az egyik kereskedelmi tv-csatornán. Van olyan vizuális üzenet, értékrend, amit az ilyen kommersz munkáidban a tömegnek szeretnél közvetíteni? T: Egy tervezôgrafikusnak rendkívül nagy szerepe van abban, hogy a befogadók, esetünkben a nézôk vizuális környezetét és szemléletét formálja. Ez nagyon fontos szempont a tervezés folyamatában. Olyan képi ingereket próbálunk létrehozni, amelyek hatással vannak a befogadóra, és e hatásokon és jeleken keresztül üzeneteket közvetítsünk. LG: Egy ilyen nagy volumenû munka során mennyi marad a végtermékben „belôled”? T: Úgy gondolom, egy ilyen jellegû projektnél ez nem szempont. Bizonyos területeken semmiképp sem szabad a grafikusnak elôtérbe helyeznie a saját gondolatait, meglátásait, viszonyulását az adott témához. Ha csak arra gondolunk, hogy a profi cégek arculati kézikönyvekben határozzák meg a céget érintô legapróbb mozzanatokat is, akkor világosan kiderül, hogy a tervezôgrafika bizonyos területein semmiképpen sem az autonóm alkotói személyiség és az ô vizuális produktumainak bemutatása a cél. Természetesen vannak felkérések, ahol kifejezetten a sajátos ábrázolási jegyek és karakterek, tehát az egyéni képi világ és látásmód az, ami miatt a grafikust megkeresik. Ezek nagyon fontos lehetôségek a kibontakozásra. LG: Terveztél popkultmagazin-layoutot, CD-borítókat, ezernyi szállal kötôdsz a zenéhez. Te magad milyen zenét hallgatsz? T: A zene mindig is kiemelt helyen állt az életemben. Már kamaszko romban is habzsoltam a zenéket, mindent meghallgattam, ami hozzám került. Voltak vakvágányok és súlyos tévedések is. (nevet) Aztán lassan kialakult a zenei ízlésem. Három gócpontot tudok említeni ebbôl az idôbôl: a Depeche Mode Black Celebration albuma, a Dob Records lemezbolt kirakatában szembesülni a Cocteau Twins Treasure-ének csodálatos borítójával, és a Wave lemezbolt. A falakra pakolt bakelitborítók sokasága, és a lehetôség, hogy rádiókban sosem hallott zenékhez jussak hozzá. Ez akkoriban, amikor még kazettán kézrôl kézre jártak a zenék, elképesztô kuriózum volt. Mostanában az elektronikus zenei élet kísérleti próbálkozásai foglalkoztatnak.


LG: Hogyan zajlik a borítótervezés folyamata? Van, hogy önkéntelenül is borítót tervezel fejben egy lemezt hallgatva? T: Elôször átbeszéljük a zenekari tagokkal, milyen érzelmeket, gondolatokat szeretnének közvetíteni a zenéjükkel, melyek azok a pozitív vizuális hatások, amik ôket érték, ki a kedvenc elôadójuk, lemezborítójuk. Meg kell ismernem a megrendelô ízlését, személyiségét ahhoz, hogy sikeresen tudjunk együttmûködni. Azonban, ha zenét hallgatok, akkor egyszerûen képekben gondolkodom, tipográfiai megoldások nélkül. Átlagos zenehallgató vagyok. (nevet) LG: Játsszunk egy kicsit! Mondok három, megjelenés elôtt álló vagy épp most megjelent lemezt, vágd rá, milyen borító ugrik be elsôre róla! The Kooks – Junk Of The Heart (indie pop a szemtelen zseni Luke Pritchardtól) T: Valamilyen kézzel készült borító. Esetleg papír kivágásokkal. The Glitch Mob – We Can Make The World Stop (kaliforniai glitchhop, a megszokottnál kicsit justice-osabb stílusban) T: Egy fotó alapú képre asszociálok, valamilyen urbánus tartalommal. The Ting Tings – egyelôre cím nélkül, az elsô lemeznél vélhetôen jóval több rajta a nyolcvanas évekbeli hatás) T: Színek és formák. LG: Munkáidat áthatja egyfajta sajátos humor, gyakran rajzolsz szörnyecskéket, miközben az ábrázolásmódod a végletekig letisztult. T: Ez maximálisan hangulatfüggô. Van, amikor csak valami vicces dolgot szeretnék létrehozni, ami pozitív érzelmeket vált ki a nézôbôl, máskor meg súlyosabb érzésektôl szeretnék megszabadulni. Erre kiváló terápia a rajz. LG: Tíz év múlva hol talállak meg, ha interjút kérek tôled (és minek az apropójából fogom ezt megtenni)? T: Cégemnél, a Marcell Stúdiónál (www.marcelltamas.hu) több projektet is tervezünk a közeli és a távolabbi jövôben, amelyek természetesen a tervezôgrafika és az illusztráció területeit érintik. Bízom benne, hogy ezek olyan volumenû kezdeményezések, amelyek tíz év múlva is aktuális felvetéseknek bizonyulnak. n //INTERJÚ: CSEPELYI ADRIENN

73

INTERJÚ

interjú

Olyan szél lobogtatja, ami nem fúj Az eddigi legteljesebb összmûvészeti kiállítással költözik szeptembertôl bô két hónapra a Mû csar nokba az azóta már a hivatalos magyar kultúra részévé vált AE BIZOTTSÁG együttes. Készman József mûvészettörténésszel, a kiállítás egyik kurátorával beszélgettünk.

ef Zámbó István a saját maga által megalkotott edvinizmust annak idején úgy definiálta a rendôrségen, hogy egy olyan mozgalom, aminek a zászlaját olyan szél lobogtatja, ami nem fúj.

Lángoló Gitárok: Mit fogok látni, ha elmegyek valamikor szeptember 3. és no vember 13. között a „Sírba visztek” kiállításra a Mûcsarnokba? Készman József: Egy egész korszakot szeretnénk felidézni, az egymással párhuzamosan mûködô hivatalos és ellenkultúrát. Utóbbiban alkotott a Bizottság is, aminek fókuszában a szabadságélmény állt – egy elnyomó korszakban. Az együttes tagjai a képzômûvészet és a zene területén is autodidakta mûvészek voltak, és „zseniális dilettánsokként” hoztak létre valami egyedit. A kiállítást három fogalom köré építjük fel: az emlékezésre, hiszen 25-30 év már egy visszatekintésre érdemes történelmi távlatnak számít; a személyességre, mert a Bizottság tagjainak hiteles emlékei kalauzolják a látogatót a múltba; és a munkáikban élô szabadságvágyra. LG: Meglepetés lesz azoknak is, akik annak idején ismerték a Bizottságot? KJ: Igen. Az archív anyagok mellett látni fognak olyan új mûalkotásokat is, amelyek az eltelt huszonöt évre reflektálnak. A kiállítótérben felállítunk egy színpadot, és ígéretét megtartva a Bizottság ugyan nem lép fel többé, de az utódegyüttesei játszani fognak. Az pedig biztosan meglepetés lesz mindenkinek, hogy felkértük az MR Szimfonikusokat, hogy az Ôszi Fesztivál alatt játssza el a Nem bírom a gyûrôdést címû Bizottság-számot a Mûcsarnok lépcsôjén. LG: A Bizottság Wahorn András által tervezett plakátjai csupán pár évvel azelôtt jelentek meg, hogy Orosz István 1988-as Elvtársak, vége! címû alkotása a kelet-európai rendszerváltás jelképeként járta be a világot. Nem volt elég politikai kurázsi a Bizottságban? KJ: Ef Zámbó István találó gondolata volt, hogy a Bizottság nem jöhetett volna létre az elôzô rendszer nélkül. Annyira kötôdött a mindent korlátozni kívánó rezsimhez, hogy


képzômûvészek vagy zenészek a hatásukra azok közül, akik nem kapcsolták ki a magnót az elsô taktus után. LG: Mások pedig úgy gondolják, hogy az együttessel leginkább rokonítható fluxus irányzatot az alapítójával, Maciunasszal együtt temették el 1978-ban, nem sokkal a Bizottság megalakulása elôtt. Lekéstek volna valamirôl? KJ: Az élet és mûvészet határainak elmosása az, ami a fluxushoz kötheti ôket. Mindemellett nem példa nélküli a mûvészettörténetben, ami történt: tudhattak Maciunasról, de egyedi módon alkottak a saját területükön valamit, ami történetesen hasonlított a fluxus eszmeiségéhez. Az Artpoolban van az irányzat legnagyobb hazai gyûjteménye, nagyon sok anyagot kaptunk tôlük is a kiállításhoz. annak lazulásával már kevésbé volt sarkos az ellenállásuk, egyre kevésbé táplálta a szabadságküzdelmüket, és végül 1986-ban fel is oszlottak. Az Elvtársak, vége! már egy másik korszakban, a rendszerváltó idôkben született. Bár már maga a Bizottság név, és a Népszabadság akkori betûtípusát felhasználó logó is nyílt provokációnak számított, a tagok közül talán Wahorn András rendelkezett politikailag érzékeny antennákkal, a többiek jobbára esztétikai vagy mûvészeti szabadságban gondolkodtak. ef Zámbó István a saját maga által megalkotott edvinizmust annak

idején úgy definiálta a rendôrségen, hogy egy olyan mozgalom, aminek a zászlaját olyan szél lobogtatja, ami nem fúj. LG: Nyílt felhíváson keresztül is várjátok a kiállításhoz a relikviákat. Újdonságnak számít ez a módszer nálunk? KJ: Nem újdonság, ezt a módszert gyakran használjuk, ha egy meghatározott kor szakot vagy területet szeretnénk bemutatni. Mi is a kiállítás természetébôl fakadóan tettük közzé a felhívást, de ez csak az egyik forrásunk a sok közül. Szerencsére a mi esetünkben fôként dokumentumokról – fotókról, felvételekrôl, plakátokról – van szó, amiket szívesen megmutatnak az emberek, és nem olyan féltve ôrzött kultúrtörténeti ereklyékrôl, amik idôvel az intim szféra részévé válhatnak, ezért nem szívesen tárják ôket a nyilvánosság elé. LG: Mi az oka, hogy ilyen sok forrásból kellett összegyûjteni azt az anyagot, amit szeretnétek bemutatni?

KJ: Térben és idôben is szétszóródott dokumentumokról van szó, részben azért, mert a tagok közül többen éltek külföldön – ef Zámbó Svédországban, Wahorn Amerikában –, rész ben azért, mert kezdetben még senki nem fordított energiát a munkásságuk dokumentálására, és például egy plakátról sem gondolták sokan, hogy meg kellene ôrizniük, mert valaha kordokumentummá fog válni. LG: Miket találtatok? KJ: Bôven volt meglepetés. Abban a tudatban éltünk, hogy a Bizottságnak két ma

gyar lemeze, és az 1986-ban Hollandiában megjelent Amor Guru címû válogatásalbuma létezik. Annak idején, amikor még szóba sem került, hogy a Bizottság valaha is a lemezgyár közelébe kerülhet, kiadtak egy kamulemezt: körbevágtak egy farostlemezt, és terveztek hozzá borítót is. Ez a Bizottság „nulladik” lemeze, néhány példánya ismeretes. Eljutott hozzánk egy olyan pedagógiai fôiskolai szakdolgozat is 1983-ból, aminek a Bizottság volt a témája, és a keletkezés éve a korszak kevésbé megengedô viszonyait ismerve igen meglepô. Sikerült szereznünk kiadatlan felvételeket is, és a kiállítás mikroszájtján elérhetôvé szeretnénk tenni a tagok által azóta külön-külön készített felvételeket is. LG: Sokan a Kalandra fel!-t tartják minden idôk legjobb magyar lemezének. Egy mûvészettörténész hogyan vélekedik a Bizottságról? KJ: Az esztrádzenéjük mögött megbúvó felszabadító erô miatt értékelem ôket meghatározónak és fontosnak. Rengetegen lettek

LG: Úgy hallottam, hogy már a Szigeten, az Octopus helyszínen is történni fog valami… KJ: Ef Zámbó István egy zenei Hyde Park formájában szeretne fellépési lehetôséget

biztosítani bárkinek, Wahorn András pedig két napon keresztül fog festeni, miközben egy etológussal beszélget, a gondolatokat pedig egy majom tolmácsolja a külföldieknek. Az utolsó napon pedig minden betérôtôl egy öleléssel szeretne búcsúzni. n //INTERJÚ: NÉMETH MARCELL //FOTÓ: VÁRNAGY TIBOR

interjú

rovatcím

teljes országban is alig néhány akadt. Ami viszont kevesebbszer kerül szóba, hogy ezeket az eszközöket használni is tudni kell, és sokszor a puszta kísérletezés nem elég (bár kétségkívül hasznos). Mi a S.E.T.-nél ezt tudjuk kínálni – évtizedek alatt gyakorlatban összegyûlt szakértelmet és a folytonos fejlôdést szorgalmazó mentalitást, ami szerintünk nemcsak elengedhetetlen, de érdekesebbé is teszi a napi munkát. LG: Maga a képzés hogyan zajlik? GT: Ahogyan szerintünk ma egy hasonló képzésnek fel kell épülnie. Igyekszünk minden technikai lehetôséget kihasználni. Az elôadásokat netes konferenciaként bonyolítjuk le, a tananyag online, bármikor elérhetô, tehát a képzést munka vagy nappali oktatás mellett is el lehet végezni tetszôleges idôbeosztás szerint. Határidôk nyilván vannak, de ha éjjel kettôkor szánnál idôt a projektedre, vagy néznél meg egy oktatóvideót, itt nincs akadálya, hogy ezt tedd. Fizikailag jelen lenni mindössze kéthavonta egy hétvége erejéig kell egy egyébként kimondottan érdekes és szórakoztató gyakorlati hétvégén. Emellett a különbözô szakok tanulói különbözô projektek esetén együtt dolgoznak, így például a zeneszerzôink ötleteléseinek a leendô hangmérnökök igyekeznek hangzást faragni, és így tovább. Ez egyrészt jó módja a kooperációs tapasztalatszerzésnek, másrészt késôbb is hasznos kapcsolati hálót alakít ki.

Hangzást adni az ideának Média-zeneszerzô, hangtechnikus, beatproducer és még sorolhatnánk – mind élvezetes alternatívának hangzik sok más utálatos szakma helyett, viszont mindegyik a legtöbbek által jellemzôen autodidakta módon elsajátított tudást feltételez. A School of Entertainment and Technology (S.E.T.) európai hálózata ezen kíván változtatni a legjobb szakemberek bevonásával és a kor technikájának leghatékonyabb kihasználásával, ami a képzések lebonyolítását illeti. Ami viszont igazán érdekes, az az eszmei és fizikai határok és kötöttségek ambiciózus lebontása. A hazai kirendeltség vezetô elôadója, GRESICKI TAMÁS több évtizedes szakmai tapasztalata nemcsak a hangtechnikai munkakörök gyakorlati ismerete miatt hasznos, de Európa-szerte elismert mastering szakemberként jól tudja, hogyan hidalhatóak át azok a határok, amik valójában már csak a fejekben léteznek. Lángoló Gitárok: Te személyesen hol szerezted azt a tapasztalatot, amit vezetô elôadóként átadsz a képzésben? Gresicki Tamás: A kilencvenes években a Warner Music hazai ágának csapatában dolgoztam, az Aquarium stúdió vezetô hangmérnökeként. Számos jelentôs elôadóval dolgoztam együtt nap mint nap, így rengeteg tapasztalatot szereztem azzal kapcsolatban, hogy pontosan mit jelent egy lemeznél segédkezô hangmérnök munkája. Emellett gyakran irányítottam tanuló potméterhôsöket is, és rövid idô alatt nyilvánvalóvá vált, hogy gyökereit tekintve baj van a hazai képzéssel. LG: Mi volt ez? GT: A teljes képhez fontos tudni, hogy Magyarországon az államilag elismert hangmérnöki képzés egyfajta specializációt jelent komoly általános mérnöki tanulmányokat követôen. Nem csoda, hogy elképesztôen technokrata attitûddel kerülnek ki a diákok. Ellenállások és elektronika terén például rendre remek szakemberek, de kevés kivétellel nem sok fogalmuk van róla, hogyan kell egy zenész meghosszabbított kezének lenni, hangzást adni az ideának. Ehhez érteni kell, hiszen a ze-


nében a legfontosabb az emberi tényezô, de technikailag is haladni kell a korral. Mi ezekkel a faktorokkal ajánlunk alternatívát azoknak, akiket például a hangmérnöki szakma érdekel. LG: Ezen a területen mit jelent haladni a korral? GT: Az elmúlt húsz évben nyilvánvalóan hatalmas fejlôdés ment végbe a hangtechnikában, majdnem minden egyszerû háztartásbeli számítógép alkalmas legalább egy zenei ötletmûhely üzemeltetésére. Széles körben, sok esetben ingyenesen és legálisan elérhetô szoftverekkel olyan felvételi munkakörnyezetet állíthatunk össze, amibôl harminc éve egy

LG: Ez a külföldi székhelyek tanulóit is magába foglalja? GT: Természetesen, miután a képzés nemzetközi, a különbözô nemzetiségû tanulókat nem izoláljuk egymástól. Jól mûködô fórumfelületeken tartják egymással a kapcsolatot, az Európai Unió hatalmas elônye pedig, hogy miután az internet virtuálisan felbontotta a határokat, az EU fizikailag is megkönnyíti a mobilitást. Tulajdonképp, ha van benned némi ambíció, ott dolgozol, ahol szeretnél, ott laksz, ahol szeretnél, és oda küldöd a munkát, ahonnan kérik. Szerintem a kornak ezt az elônyét mindenkinek meg kell becsülni és ha lehet, élni kell vele. LG: Pontosan milyen végzettség jár a tanfolyam elvégzésével? GT: 12 hónapos képzés lévén diplomát nyilván nem adunk, az állami akkreditációval különben is az a gond, hogy azt kéne tanítsuk, amit az állam a szakmai képzés szerint elôír. Csakhogy mi pont azzal megyünk szembe, és nem tervezünk ezen változtatni. OKJ-s képzéssé ugyancsak nincs értelme formálódnunk, mert amellett, hogy ez is keretszerû kötelezettségekkel jár, külföldön nincs funkciója, mi pedig igyekszünk nem egy országon belül gondolkodni. Ami viszont nagyon fontos, hogy a S.E.T. pont a fentebb részletezett mentalitása miatt már 4 év után is komoly presztízzsel rendelkezik Európa-szerte, és minden azt mutatja, hogy ez a tendencia csak erôsödni fog. A szakmabeliek már ismernek minket, és tudják, hogy a képzés, amit nyújtunk, a való életben jól bevethetô és talpraesett munkaerôt termel. LG: A sajátosan belterjes és igen kicsi magyar piacra mennyire lehet tiszta lelkiismerettel kiengedni évente frissen végzett hangmérnökök vagy reklámzeneszerzôk tucatjait akár? GT: A kulcsszó a piac. Verseny van, a jó talpon marad, a kevésbé jó nem boldogul olyan kön�nyen, ez minden szakmában így mûködik. Viszont megint csak érdemes hangsúlyoznom, hogy nem érdemes már országhatárokban gondolkodni. A fórum adott a külföldi kapcsolatok megteremtéséhez és ápolásához, Magyarország csak egy lehetôség a sok közül. n //INTERJÚ: ERON MEZZA // PORTRÉ FOTÓ: NAGYILLÉS SZILÁRD

77

interjú

Londoni színpadokon magyarul Egyre többet halljuk itthon, hogy magyar zenekarok koncerteznek Londonban. Több magyar koncertszervezô is dolgozik az angol fôvárosban, a Lángoló Gitárok most a kisebb, fôként rockprodukciókkal foglalkozó NEMESIS PROMOTIONS egyik tagjával, Berente Zoltánnal beszélgetett. Lángoló Gitárok: Alapvetôen kiket érdekel Londonban a magyar rockzene? Berente Zoltán: Túlnyomórészt magyarok jönnek el a koncertjeinkre, de már többször is szerveztünk olyan rendezvényeket ahová meghívtunk angol zenekarokat is. Ezáltal alkalmat adtunk az itt élô rockerek egy részének, hogy megismerhessék a magyar zenekarokat is. A hosszú távú terveink szerint folytatni szeretnénk a hasonló rendezvényeket, ahol magyar és külföldi zenekarok együtt lépnek majd fel.

kívül értelmet is kap az egész. Ha viszont az itt élô magyarokat tekintjük célközönségnek, akkor igenis magyar nyelven kellenek a dalok.

LG: A nem magyar réteget mi fogja meg inkább? Ugyanazt a színvonalat és hangzást szeretnék hallani, vagy inkább az egzotikum érdekli ôket egy magyar zenekar esetében? BZ: Színvonalban és hangzásban nyilvánvalóan ugyanazt várják. Eddigi tapasztalataink szerint az itt élô külföldi közönség teljesen nyitott a magyar bandákra, és nem feltétlenül azért jönnek el, mert valami újat várnak, hanem egész egyszerûen csak kíváncsiak rájuk.

LG: Mekkora az a színtér, amivel érdekességben versenyeznie kell az általatok szervezett produkcióknak? BZ: London mindig nagy zenei központnak számított. Naponta például több mint száz élô koncert közül lehet válogatni. Minden stílusnak megvan itt a maga helye. Vegyük például a rock- és metálzenekarokat. Nehéz megbecsülni, de véleményem szerint ezres nagyságrendrôl beszélünk csak ebben a stílusban Londonban és környékén, akik közül a hét szinte minden napjára jut fellépô nagyjából 100 különbözô klubra (ebbe a kisebb befogadóképességû, de színpaddal rendelkezô pubok is beleértendôk). A Nemesis Promotions is egy a sok koncertszervezô vállalkozás között. Nem úgy fogjuk fel az egészet, hogy versenyben állunk más promóterekkel, inkább mi is hozzájárulunk valami újjal a színtér bôvítéséhez.

LG: Mivel sikerült eddig a legnagyobb nem kinti magyar réteget behozni? BZ: Talán a tavaly megrendezett egynapos metálfeszttel, ahol kilenc zenekart sikerült színpadra állítanunk. Itt magyarokon és angolokon túl egy cseh zenekar is fellépett. Ezt a bulit az egyik népszerû metálhelyen, a 300 fôs, kétszintes Purple Turtle-ben (Camden Town) rendeztük. 200-an jöttek el, és ennek kb. 40 százaléka volt nem magyar. Ilyen típusú helyekbôl van egyébként a legtöbb Londonban és környékén, és ezeket igyekszünk is nézôkkel megtölteni, de ez itt is nagy feladat, különösen az angolok számára ismeretlen nevû zenekarokkal. LG: Akadály a magyar nyelv? BZ: Nem feltétlenül. Azonban a fülbemászó refrének angol nyelven hangzatosabbak a nagyközönség számára. Gondolok itt arra, hogy egy lehetséges nem magyar nyelvû rajongó valószínûleg szívesebben hallgatja az angol nyelvû számokat, mert így a hangzáson

78 2011 #04

LG: Mi alapján szûrtök a magyar zenekarok esetében, hogy kiket érdemes kivinni? BZ: Otthon sok kiváló banda van, mind az ismertek és a kevésbé ismertek körében is. Ha úgy gondoljuk, hogy egy magyar zenekar hangzása egyedi és egy londoni színpadon is megállná a helyét, akkor mindenképpen meghívjuk ôket.

LG: Van lehetôség kollaborációra a magyar tagokkal rendelkezô angol zenekarokkal? BZ: Persze, több magyar taggal rendelkezô zenekarral felvettük már a kapcsolatot, és promotáljuk a zenéjüket a koncertjeinken. Ilyen zenekarok, akiknek a londoni színtéren már többé-kevésbé nevük van és folyamatosan vannak koncertjeik: Achilla, Area 86, Rebel Regressive vagy Simonits Andris zenekara, a Mindpilot. Jómagam is basszusgitározom a Sold For Evil zenekarban. LG: Van-e rálátásotok más országok zenei diplomáciájára? Más nemzetek mennyire képesek behatolni az angol zenei életbe?

A ROVAT TÁMOGATÓJA AZ

BZ: Mi nem tudunk olyanokról, akik bármilyen szinten képesek lettek volna behatolni az angol zenei életbe, viszont ez nem jelenti azt, hogy nem léteznek ilyen zenekarok. Véleményünk szerint, ha egy zenekar jó, akkor már csak a promóció/management kérdése, hogy milyen esélyekkel indulnak. A konkurencia nagy, és sajnos sok esetben a pénz beszél. LG: Általában hozzák a zenekarok a saját cuccukat, vagy a helyszínen béreltek valamit? BZ: A backline kérdését az adott rendez vénytôl függôen szoktuk megoldani. A kisebb koncerteket a saját cuccainkkal bonyolítjuk le, így a zenészeknek szinte csak a gitárokat kell magukkal hozniuk. A nagyobb rendezvényeknél pedig egy támogatónk szállítja a koncerthez szükséges technikai felszereléseket Magyarországról Angliába és vissza. LG: A magyar klubinfrastruktúrához képest milyen a londoni? BZ: A londoni klubokban a hang- es fénytechnikai felszereléseket szinte midenhol profi szinten biztosítják. Az akusztika jó, a hangmérnökök szakmai tudása a nagyobb kluboknál kiváló, viszont a kis kluboknál nem mindig felel meg sem a szervezôk, sem a fellépô zenekarok elvárásainak. Az elsô pár koncertünkön ez problémát is okozott. Most a szervezés mellett Rozsnyai Tamás kollégám foglalkozik ezzel, de a zenekarok is gyakran hoznak technikai személyzetet magukkal. A koncerttermek es pubok managementje általában csak arra figyel, hogy stílusban megfelelô legyen a zenekar, és nem igazán érdekli ôket, hogy végül milyen színvonalú produkcióval áll elô. Nagyon kevés helyen találkoztunk olyan szervezôkkel, akik ragaszkodtak az elôzetes információkhoz a fellépôt illetôen. Ez csak a nagyobb kaliberû helyeken fordult eddig elô. n //INTERJÚ: TÓTH ANDRÁS

DALOK | SZERZÔK | JOGOK

top 10

top 10

A 27-es csapdája A számmisztika már Amy Winehouse halálát megelôzôen is divatos volt néhány ezer évre visszamenôleg, ám a huszonhetes szám az utóbbi negyven év popsztár-halálesetei során kapott különös hangsúlyt – a hatvanas-hetvenes évek fordulóján egyenesen korszakzáró számként definiálva. Akik lusták kalandozni az internet csodálatos világában, netán nem hallottak az alábbi halálesetekrôl, nekik íme top 10-es listánk huszonhét évesen elhunyt popsztárokkal.

|

#1

Brian Jones

|

#2

Janis Joplin

|

#3

Jimi Hendrix

|

#4

Jim Morrison

|

#5

Kurt Cobain

1969 – Brian Jones (Rolling Stones), drog vagy gyilkosság? A Paint it Black szerzôjét, a Stones (egy hónappal a halála elôtt lecserélt) szupertehetségét úszómedencéje mellett találták holtan. Váratlanul, pedig köztudott volt a drogok iránti jóindulata. A közvélemény maradt is a túladagolásnál. Ebben az évtizedben viszont megjelent egy másik, komolyan vehetô verzió is. Egy 1993-ban (mellesleg természetes módon) meghalt építési vállalkozó a halálos ágyán bevallotta, hogy ô gyilkolta meg Jonest, mégpedig a gitáros házátalakítása közben felmerült vitás anyagi kérdések miatt. 1970 – Janis Joplin, drog. A világ legjobb fehér bluestorka napi 200 dollárt költött heroinra. A Pearl címû, negyedik lemeze megjelenése elôtti egyik nap a stúdióból hazafelé rendesen leitta magát, majd jött a heroin – ezúttal pont annyi, amennyi a halálhoz szükséges. A lemez négyszerescsoda-multi-platinalemez lett bárhol, ahol piacra dobták, a hamvakat a tengerbe szórták, a hagyatékból pedig a barátok rendeztek egy hatalmas bulit. Ami maradt, az a hang. 1970 – Jimi Hendrix, drog. Na, ha valami hihetetlen, hát az, hogy ô sem érte meg a 28-at. Ôt egy londoni hotel alagsorában találták meg, és persze nála sem lehet biztosat tudni. A legvalószínûbb az altató + alkohol = saját hányásba fulladás verziója. De a legendának szüksége van a ködre: élt-e még, amikor a rohamkocsiba tették? Nyitva volt-e az apartman ajtaja? A szomorú vers, amit ott találtak, vajon öngyilkosságra utal? A menedzser által felbérelt emberek fojtották meg egy sállal? Ki fogja ezt nekünk megmondani? 1971 – Jim Morrison (The Doors), infarktus. Párizs, fürdôkád. A legenda itt sem engedi a tükörtiszta halált: az infarktuson kívül (ez a hivatalos) szó van túladagolásról és az amerikai kormány által szervezett merényletrôl is. Ezt a verziót a rajongók kavargatják elôszeretettel, mint egy csésze kávét, az alapja Morrison halála elôtti napokban tett félreérthetô mondata. Az elméleteknek jót tett a villámgyors temetés, e mögé se nehéz a titkosszolgálatok valami furcsa cselét odaképzelni. A Père Lachaise temetô gondozói nem örülnek: a rajongók hugyoznak, firkálnak, mondjuk úgy: máshogy emlékeznek. 1994 – Kurt Cobain (Nirvana), fejlövés. Egy villanyszerelô talált rá a már három napja halott Cobainre. Elég viharos volt az ezt megelôzô hónap, egy kis kóma (pezsgô+altató), egy kis családi veszekedés utáni rendôrségkihívás, egy kis elvonókúra, egy kis szökés, majd fegyvervásárlás. Ennek ellenére semmi sem utalt öngyikosságra, Courtney Love hisztijei pedig nem jelentettek különösebb változást. És most egy komoly dolog: a döbbenetesen logikus és ôszinte búcsúlevelet már elsô osztályos ének-zene órán be kéne magoltatni a gyerekekkel miheztartás végett.

További nevek a Club 27-bôl: Robert Leroy Johnson (1938), Ronald C. „Pigpen” McKernan – Greatful Dead (1973), Wally Yohn – Chase (1974), David Michael Alexander – The Stooges (1975), Gary Mervin Thain – Uriah Heep (1975), Pete Louis Vincent de Freitas – Echo & the Bunnyman (1989), Mia Zapata – The Gits (1993), Kristen Marie Pfaff – Hole (1994), Jeremy Michael Ward – Mars Volta (2003), Amy Jade Winehouse (2011)

|

#6

Pete Ham

|

#7

Alan Blind Owl Wilson

|

#8

1975 – Pete Ham (Badfinger), kötél, öngyilkosság. A Badfinger egy pofás kis walesi együttes volt, 3-4 nagy slágerrel (mindjárt ott van a Mariah Carey befutását elômozdító Without You), az énekesük példás életet élt, pontosabban olyan életet, amilyet mindenki 27 évesen. Nála az volt a bibi, hogy mind a kiadó, mind a menedzser többet akart tôle. Munkát persze, de fôleg pénzt. Az anyagi ellehetetlenülésre adott végleges választ: a stúdiójaként szolgáló garázsban akasztotta fel magát. 1970 – Al Wilson (Canned Heat), gyógyszer-túladagolás. A Los Angeles-i bluesrock-együttes volt az 1969-es Woodstock egyik legnagyobb sikert kiváltó fellépôje. Addig elért sikereik csúcsán voltak, a frontember mégis állandó depresszióval küzdött. A zenekar többi tagjától eltérôen nem volt ügyes a csajozásban, még a Föld helyzete is nyomasztotta (már amennyire ezt a dalszövegekbôl ki lehet következtetni), antidepresszánsok nélkül nem mehetett egy métert se. Hogy ezekbôl vett be egyszerre rengeteget, az tény, de az öngyilkosságot hivatalosan nem erôsítették meg. 1967 – Otis Redding, repülôgép-szerencsétlenség. Már életében megkapta a soul királya nicknevet a fiatal színes bôrû énekes, és igen szép pálya állt elôtte. Kábé ott tartott 5-6 lemez után, ahol egy valamikori szupersztárnak illik – mondjuk a Rolling Stone-nál így is a huszonegyedik legnagyobb énekesnek futott be. Nos, Otis egyszerûen rossz gépre szállt – öt emberrel együtt, egy fellépés után. Az egyetlen túlélô azt mondta, az énekes aludt, amikor egy tóba csapódtak.

Otis Redding

|

#9

Richey Edwards

|

#10

Petôfi Sándor

1995 – Richey Edwards (Manic Street Preachers), eltûnt. A The Holy Bible címû lemezével éppen minden létezô díjat besöprô, sôt már-már zenetörténeti távlatokban is emlegetett walesi együttes emblematikus gitáros-dalszövegírója egy amerikai turné indulásának napján tûnt el. Két héttel késôbb megtalálták a kocsiját egy hídnál, valaki állítólag látta a Severn folyóba ugrani, de mégse. Családja és barátai ezt elképzelhetetlennek tartották, éppen nem volt különösebb baja a világgal. 2008-ban nyilvánították halottá. Ekkor, persze, már 41 éves – lett volna. 1849 – Petôfi Sándor, eltûnt. A 19. század legnagyobb hatású magyar dalszerzôje és szupersztárja 1849 nyarán tûnt el egy székelyföldi falu, Fehéregyháza melletti fahídnál. Depresszív, törékeny termetû és beteges volt, de az öngyilkosság kizárható. A melankolikus Felhôk címû ópusz óta is évek teltek el, magánéleti problémái nem voltak, fél évvel korábban fia született, lelkes és lelkesítô verseket írt. Valószínûleg gyilkosság áldozata lett, hiszen azon a területen aznap csata zajlott, de mivel a test nem került elô, azonnal lángot fogott a legenda. Még évtizedekig ál-Petôfik sora járta az Alföldet és férkôztek a Bach-rendszer által sújtott parasztság kegyeibe. n //SZÁLINGER


81

the end

Amy, a zenész Amy jade winehouse 1983.09.14.–2011.07.23. They tried to make me go to rehab, I said „No, no, no”

Ha van hír, amin nem kellene meglepôdnünk, mégis megdöbbenünk rajta, az az, hogy Amy Winehouse 27 évesen drogtúladagolásban meghalt. Olyan ez, mintha egy valóságshow-ba direkt választottak volna be egy alkoholista, drogos junkie-t, aki majd szépen, élô adásban lövi túl magát. Szörnyülködünk, de ezt vártuk. Amy Winehouse elôttünk élte az életét. Ô volt az egyik legnagyobb bulvárhôsnô világszerte, akin még a zenéjét nem ismerô háziasszonyok is háborogtak a konyhában fôzés közben, hogy már megint mit csinált a halála színhelyéül is szolgáló londoni Camden egyik kocsmájában. Azt viszont ne felejtsük el, hogy ha nem is a zene miatt lett igazán világhíres, de az tette naggyá. Ha a felvételeket nézzük, akkor Amy Winehouse-nak nem volt hosszú karrierje. Bár már gyermekkorától aktívan zenélt, elsô szólólemezét csak 2003-ban adta ki Frank címmel, ami ugyan szakmai körökben már elismerést hozott és fel is került a brit listákra, de igazából arra volt jó, hogy megágyazzon a 2006-ban megjelent Back To Black albumnak, amivel lényegében minden slágerlistát letarolt, majd nyert vele öt Grammy-díjat is. A lemez sikere miatt bukkantak fel olyan hasonlóan soulos, jazzes, r&b hangzású énekesnôk, mint Adele vagy Duffy, akiket sokszor amolyan szelídített Winehouse-ként emlegettek a kritikusok. A Back To Black album egyértelmûen az ôszinte hangvételnek köszönhette a sikerét. A Frank még erôs külsô befolyásolás alatt készült, nem élhette ki magát igazán, a második lemezen viszont Winehouse már leplezetlenül énekelt azokról a problémáiról, amik miatt nem tudott eljönni idén a Szigetre, és amik végül a halálát okozták 2011. július 23-án. Eredetileg 2008-ban szerette volna kiadni harmadik szólólemezét, de ebbôl végül nem lett semmi, és haláláig nem is volt szó arról, hogy lennének friss, felvett szerzeményei. Az utolsó hír, hogy egy dal erejéig részt vett Tony Bennett Duets II címû lemezének elkészítésében, ami idén szeptemberben jelenik majd meg. Ezen Amy Winehouse Bennettel énekli az 1930-as Body And Soul címû jazzslágert. Nem annak szánták, de stílusos hattyúdal. n //DG


INGYENES KÖNNYÛZENEI MAGAZIN 2011 AUGUSZTUS SZEPTEMBER

Recommend Documents