Fordította Győri Dávid fordítás alapjául szolgáló mű: Jeaniene Frost:First Drop of. A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent:

JEANIENEFROST

Az első vércsepp Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2012 2

Fordította Győri Dávid A fordítás alapjául szolgáló mű: Jeaniene Frost:First Drop of

Crimson A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent:

Félúton a sírhoz Karó és sírhant Síri csendben Sírig hű szerelmed Copyright © 2010 by Jeaniene Frost Published by arrangement with HarperCollins Publisher Hungarian translation © Győri Dávid, 2012 © Ulpius-ház Könyvkiadó,

2012 ISBN 978 963 254 628 5 Jingernek, aki a nővérem, a barátnőm, akinek bármikor kiönthetem a szívem, és aki velem nevet. Köszönöm, hogy mellettem vagy.

Prológus Szilveszter éjszakája, egy évvel korábban Bár az alagsorban bujkáltak, Denise mégis hallotta az odakint dúló csata zajait. Nem tudta, mi támadhatta meg őket, de Cat rémült arcából ítélve, amikor leparancsolta őket, biztosan nem emberek voltak. Ha őt megijesztették, nekik is volt mitől tartaniuk. A fenti zajok hallatán Denise kis híján felsikoltott. Randy erősen magához ölelte. – Minden rendben lesz. A férfi arca viszont másról árulkodott. Denise is félt, mégis elmosolyodott, hogy elhitesse a férjével, megnyugtatta a hazugság, ami talán őt jobb kedvre deríti. Randy lassan elengedte Denise-t. – Felmegyek és segítek megkeresni. A tárgy vonzotta ide, a jeges pusztaság közepére ezeket a lényeket, bármik voltak is. Ha megtalálnák és elpusztítanák, a támadás is véget érne. Öt évvel ezelőtt Denise dajkamesének gondolta volna a vámpírokat, ghoulokat vagy a természetfölötti hatalommal bíró tárgyakat. Mivel úgy döntött, hogy a szilvesztert a félvámpír barátnőjénél tölti egy olyan házban, amely az átlagember számára felfoghatatlan dolgokkal volt tele, most Randyvel együtt valószínűleg meg fog halni. – Nem mehetsz oda, túl veszélyes – tiltakozott Denise. – Nem megyek ki, csak a házban fogom keresni. Denise

jól tudta, hogy a tárgy volt az egyetlen esélyük. – Veled megyek. – Maradj itt! A gyerekek félnek. Denise az alagsor távolabb eső sarkában meghúzódó arcokra pillantott, a rettegéstől tágra nyílt szemekre. Otthonról elszökött és hajléktalan gyerekek voltak, akik a saját vérükkel fizettek a szállásért. A helyiségben Justina volt az egyetlen felnőtt rajtuk kívül, de a megszokott gőgös viselkedés helyett a nő csak reszketett. – Maradok – jelentette ki végül Denise. – Vigyázz magadra! Ha azok az izék egy lépéssel is közelebb jutnak, azonnal gyere ide vissza. Randy röviden megcsókolta. – Úgy lesz. Ígérem. – Szeretlek – kiáltotta utána Denise, ahogy a férfi kinyitotta az ajtót. Randy elmosolyodott. – Én is szeretlek. Miután kiviharzott az alagsorból, Denise bezárta mögötte az ajtót. Ekkor látta Randyt utoljára életben.

Első fejezet – Azt hiszem, Ambert meggyilkolták. Denise szótlanul bámulta az unokatestvérét. Már a harmadik margarita végén járt, de a hallásával még minden rendben volt.Talán nem kellett volna a temetés után kocsmába menniük.De Paul azt mondta, nem áll még készen rá, hogy megint sivát üljenek. Épphogy eltemette az anyját és a húgát, és a két haláleset között egy hónap sem telt el. Ha egy italtól Paul jobban érzi magát, akkor őt végképp nem érdekli, hogy a hagyomány mit diktál. – De az orvos szerint a szíve volt az. – Jól tudom, mit mondtak – morogta Paul. – A rendőrség sem hitt nekem. De a halála előtti napon Amber azt mondta, hogy szerinte valaki követi. Huszonhárom éves volt, Denise. Mégis kinek van szívrohama huszonhárom évesen? – Az édesanyád éppen most halt meg szívrohamban – emlékeztette Denise együttérzően. – A szívproblémák örökletesek is lehetnek. Ritka, hogy valakinél ennyire fiatalon előjöjjön, ez igaz, de Ambert rengeteg stressz érte... – Nem több mint amennyi most engem – vágott a szavába keserűen Paul. – Azt mondod, talán én leszek a következő? Az ötlet annyira borzalmas volt, hogy Denise belegondolni sem mert. – Biztos vagyok benne, hogy veled

minden rendben van, de egy kivizsgálás azért nem ártana. Paul előrehajolt, és körbenézett, mielőtt megszólalt volna. – Azt hiszem, engem is követnek. A hangját suttogásnak is alig lehetett volna nevezni. Denise elgondolkodott. Randy halála után hónapokig minden árnyékot úgy figyelt, mintha valami rém volna, amely csak arra vár, hogy rávethesse magát. Bár azóta már több mint egy év telt el, az érzés mégsem tűnt el teljesen. Most egy hónapon belül elvesztette a nagynénjét és az unokatestvérét is, Paul pedig attól tart, hogy a halál az ő sarkában van. Vajon ez csak a gyász része? Ha az ember elveszít valakit, úgy érzi, ő maga lesz a következő? – Van kedved hozzám költözni pár napra? – kérdezte Denise. – Nekem is jót tenne a társaság. Igazából Denise sokkal jobban szeretett egyedül lenni, Paul viszont ezt nem tudhatta. Randy nehezen összegyűjtött megtakarításai elúsztak a tőzsdepiaci válságban, és a nőnek épp csak annyi pénze maradt, hogy eltemesse és kifizesse egy új ház kezdőrészletét, ahol a családja nagy részétől távol élhetett. A szülei jót akartak, de annyira aggódtak miatta, hogy Denise félt, teljesen a fejére nőnek. A munkatársaival is inkább távolságtartó volt, de az elszigeteltség segített neki túlélni ezt a kemény évet és feldolgozni Randy halálát. Mindezek ellenére, ha a társaságával sikerül átsegítenie Pault a kétszeres gyász kezdeti megrázkódtatásán, örömmel adja fel a magányt. Unokatestvére megkönnyebbülten nézett vissza rá. – Aha, ha neked megfelel.

Denise intett a pincérnek. – Persze. Induljunk is el, még mielőtt teljesen eláznék. Te már így is eleget ittál, úgyhogy az én kocsimmal megyünk, a tiédért pedig reggel eljövünk. – Én is vezethetek – ellenkezett Paul. Denise szigorúan bámult vissza. – Ma este nem. Paul megvonta a vállát. Denise örült, amiért a férfi nem kezdett veszekedni vele. Csak magát okolhatta volna, ha Paul azután szenved balesetet, hogy vele italozott. A szüleit leszámítva ő volt a legközelebbi rokona. Denise – Paul heves tiltakozása ellenére – rendezte a számlát, majd együtt kisétáltak a parkolóba. A három hónappal korábbi incidens miatt Denise a lehető legközelebb állt meg a bejárathoz egy jól megvilágított helyen. Emellett a biztonság kedvéért a kulcstartójához rögzített riasztóspray-n tartotta a kezét, annak ellenére, hogy Paul egy karnyújtásnyira volt tőle. Két különböző flakont is tartott magánál: az egyikben paprikakivonat, a másikban ezüst-nitrát volt. Az embereken kívül mások is éjszaka vadásztak. – A vendégszoba nem túl nagy, de van benne tévé – mondta Denise, amikor az autóhoz értek. – Szeretnél... Denise hangja éles sikollyá változott, ahogy Paul feje hirtelen hátrarándult, és a semmiből egy férfi jelent meg mögötte. Paul kiáltani próbált, de a torkát szorító kar visszatartotta. A támadó szeme mintha izzott volna, miközben Denise-ről az unokatestvérére nézett. – Még egy – sziszegte, és az öklét Paul mellkasára helyezte. Denise olyan hangosan sikoltott, amennyire csak tudott, és

a riasztóspray-ből egyenesen a férfi arcába fújt egy adagot. Az idegen még csak nem is pislogott, Paul szeme viszont azonnal bedagadt, ahogy a folyadék egy része célt tévesztett. – Valaki segítsen! – kiáltotta Denise ismét, és addig fújta, amíg ki nem fogyott a spray. A támadó rendületlenül kitartott, miközben Paul arca kezdett elkékülni. Denise ekkor az ezüst-nitrát után nyúlt, és négy kétségbeesett rohammal a flakon teljes tartalmát kiürítette. A férfi ekkor már pislogott, de nyilvánvalóan csak Denise módszere lepte meg. Aztán felnevetett. – Ezüst? Milyen érdekes! Denise kifogyott a fegyverekből, de a férfi továbbra sem engedett a szorításból. A nő ekkor elkeseredettségében ököllel rontott neki – de egy pillanattal később már a földön hevert az unokatestvérével együtt. – Mi folyik odakint? – kiáltotta valaki a kocsmából. Denise körbenézett. Az ismeretlen férfi eltűnt. Pár lépésnyire tőlük hatalmas német juhászkutya ücsörgött, pofája széles vigyorra húzódott. Amikor néhányan előmerészkedtek a kocsmából, az állat megfordult, és eliszkolt a parkolóból. – Valaki hívja a 911-et! – harsogta Denise, amikor ráeszmélt, hogy Paul egyáltalán nem lélegzik. A száját a férfiéra tapasztotta, és erősen fújni kezdett – majd fuldokolva kapta el a fejét, ahogy megérezte a paprikaspray ízét. Köhögés és zihálás közben látta, ahogy egy férfi megpróbálja újraéleszteni Pault, de hamarosan már ő is

levegőért kapkodott. Denise odahajolt az unokatestvéréhez, és az ujját a nyakára tette. Semmi. Már majdnem egy tucat ember vette őket körül, de egyik sem úgy nézett ki, mintha a mobilját kereste volna. – Hívjanak már egy átkozott mentőt! – fakadt ki Denise, aztán elkezdte Paul mellkasát püfölni, és levegőt próbált fújni a szájába, annak ellenére, hogy ő maga is alig tudott lélegezni. – Gyerünk, Paul! Ne csináld ezt velem! A könnyfátyolon át is jól látta, hogy az unokatestvére arca még egy árnyalattal sötétebbre váltott. Ajka elernyedt, a mellkasa mozdulatlan volt Denise keze alatt. De a nő tovább ütögette a mellét, a kezéből pedig tölcsért formált, hogy ne kelljen hozzáérnie a riasztóspray-hez. Így folytatta, amíg a mentősök meg nem érkeztek – látszólag egy örökkévalósággal később. Amikor elrángatták a férfitól, Paul még mindig nem lélegzett. – Szóval azt állítja, hogy a férfi... köddé vált? A rendőrnek nem igazán sikerült lepleznie a kételyeit. Denise ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy pofon vágja. Nem tudta, meddig bírja magát visszafogni. Már fel kellett hívnia a családját, hogy elmondja nekik a felfoghatatlan hírt, aztán közösen gyászolták Pault, amikor a kórházba értek, most pedig a rendőröknek kellett leadni a vallomását. Ez bizonyult a legnehezebbnek mind közül. – Ahogy már mondtam, amikor felnéztem, a gyilkos nem volt sehol. – A kocsmában senki sem látott odakint semmit, hölgyem – mondta a rendőrtiszt már harmadjára. Denise nem tudta tovább türtőztetni a dühét. – Azért, mert

mindenki odabent volt, amikor megtámadtak minket. Nézze, az a fickó megfojtotta az unokatestvéremet! Nincsenek horzsolások Paul nyakán? A rendőr egy pillanatra elfordította a fejét. – Nem, hölgyem. Az orvos szakértő még nem látta, de a mentősök nem találtak semmilyen fojtogatásra utaló nyomot. Azt mondták, minden bizonnyal szívleállás lehetett... – Hiszen csak huszonöt éves! – csattant fel Denise, majd hirtelen elhallgatott. A hideg futkosott a hátán. Mégis kinek van szívrohama huszonhárom évesen?Paul alig pár órája kérdezte ezt, amit egy kijelentés is követett, de ő ügyet sem vetett rá.Azt hiszem, engem is követnek. Paul halott volt – látszólag egy szívroham miatt. Akárcsak Amber és Rose néni. Denise tudta, hogy a férfit, akire a paprikaspray és az ezüst-nitrát sem volt hatással, nem csak a képzelete szülte. A férfit, aki egy pillanat alatt köddé vált, és a kutyát, amely a semmiből tűnt elő. Természetesen ezekből semmit sem mondhatott el a rendőrnek. A férfi már most is úgy bámult rá, mintha a téboly határán állt volna. Denise azt is észrevette, hogy amikor a paprikaspray miatt kezelték, vérmintát is vettek tőle, valószínűleg hogy ellenőrizzék a véralkoholszintjét. Többször meg is kérdezték tőle, hogy mennyit ivott, mielőtt kijöttek a parkolóba. Egyértelmű volt, hogy bármit mond is – a természetfölötti dolgokról nem is beszélve –, biztosan nem veszik komolyan, ha a mentőorvos szívrohamot diagnosztizált Paulnál. Nos, Denise-nek voltak ismerősei, akik ennyi információval már belevágnak egy nyomozásba.

– Most már hazamehetek? – kérdezte Denise. A megkönnyebbülés hullámként söpört át a rendőr arcán, amitől Denise csak még jobban fel akarta képelni. – Persze. Hívok egy járőrautót, hazaviszik. – Inkább taxizom. A férfi bólogatva állt előtte. – Itt a névjegyem, ha valami még beugrana. Denise elvette a kártyát, de csak azért nem gyűrte össze és vágta a fejéhez, nehogy gyanút ébresszen a rendőrben. – Köszönöm. A telefonhívással várt, amíg haza nem ért a házába. Nem akarta, hogy a taxisofőr arról pletykáljon mindenkinek, hogy a legutóbbi utasa valami gyilkosságról hadovált, ahol a támadó egyszer csak kutyává változott. Ha ez a rendőrség fülébe jutna, egyértelműen semmibe vennék a vallomását, még akkor is, ha tényleg rájönnének, hogy Paullal nem szívroham végzett. A harmadik csengés után géphang szólalt meg a hangszóróból, miszerint a tárcsázott szám nem elérhető. Denise letette a telefont. Hát persze, Cat állandóan költözgetett, mivel egy őrült vámpír üldözőbe vette. Nyilván a telefonszáma is megváltozott. Vajon még mindig a tengerentúlon van? Mennyi idő telhetett el, mióta utoljára beszéltek? Talán már hetek is. Ezután Denise megpróbálta Bones, Cat férjének a számát, de azzal is ugyanúgy járt. Aztán addig kutatott a házban, amíg elő nem ásott egy régi noteszt, benne Cat édesanyjának telefonszámával. A számot több mint egy

éve jegyezte fel, szóval nem volt meglepő, hogy ezt sem tudták kapcsolni. Haragjában Denise a kanapéra dobta a noteszt. Az utóbbi időben próbált minden kapcsolatot megszakítani az élőhalottak világával, de amikor szüksége lett volna onnan valakire, egyszerűen nem tudott velük kapcsolatba lépni. Lennie kellett még valakinek. Denise végignézte a számokat a mobiljában, hátha talál valakit, akinek köze lehet Cathez. Amikor már majdnem a lista végére ért, egy ismerős név villant fel a kijelzőn. Spádé. Néhány hónappal ezelőtt mentette el a számát, mert a legutóbbi látogatásakor Spádé vitte el a reptérről Cathez. Denise tétovázott. Spádé karakteres arcvonásai, fakó bőre és átható tekintete jelent meg a szeme előtt. Ha egy Calvin Klein reklámban tűnne fel, a nők nagy része legszívesebben a magazin oldalait nyalogatná, Denise fejében viszont Spádé alakja végérvényesen a vérrel fonódott össze. Különösen, mióta legutóbb látta, és a férfi tetőtől talpig bíborvörös volt. Denise elhessegette az emléket. Valaki meggyilkolta Pault, és Spádé volt az egyetlen reménye, hogy elérje Catet. Lenyomta a hívás gombot, és imádkozott, nehogy megint a monoton csicsergést hallja a vonal másik végén a szám megszűnéséről. Három csörgés, négy... – Halló? Denise egy pillanatra megszédült a megkönnyebbüléstől, amit Spádé kirívóan angolos akcentusa hallatán érzett. – Spádé, itt Denise. Cat barátja

vagyok – tette hozzá, ahogy eszébe jutott, hány Denise nevű nőt ismerhet egy több száz esztendős vámpír. – Attól tartok, nincs meg Cat telefonszáma, és... szinte biztos, hogy valami rémség meggyilkolta az unokatestvéremet. Vagy talán mindkét unokatestvéremet és az anyjukat is. A szavak szinte érthetetlen fecsegésként törtek fel belőle, és még magának, Denise-nek is őrültségnek hangzott a történet. Ahogy a válaszra várt, csak a saját szíve zakatolását hallotta. – Spádéval beszélek, igaz? – kérdezte aggodalmasan. Lehet, hogy véletlenül rossz számot tárcsázott? A férfi hangja azonnal válaszolt. – Én vagyok, bocsáss meg. Elmesélnéd, kérlek, pontosan mi is az, amit látni véltél? Denise felfigyelt Spádé szóhasználatára, de túlságosan feszült volt ahhoz, hogy kikérje magának. – Láttam, ahogy az unokatestvéremmel végez egy fickó, aki meg se moccant, amikor paprikaspray-t és ezüst-nitrátot fújtam a képébe. A következő pillanatban egy rohadt nagy kutya volt a fickó helyén, de aztán elszaladt, és a rendőrök most azt hiszik, hogy a huszonöt éves unokatestvérem szívrohamban halt meg és nem a fojtogatástól. Ismét néma csend. Denise szinte látta maga előtt, ahogy Spádé fintorogva gondolkodik a hallottakon. Határozottan félt Spádétől, de most sokkal jobban aggasztotta a lény, aki megölte Pault. – Még Forth Worth-ben vagy? – kérdezte végül a férfi. – Igen. Ugyanabban a házban, mint... mint a múltkor. – Mint ahol legutóbb kitette, miután hidegvérrel meggyilkolt

egy embert. – Értem. Sajnálattal közlöm, hogy Cat jelenleg ÚjZélandon tartózkodik. Felhívhatom, vagy megadhatom neked a számát, de legalább egy napig tartana, míg elér hozzád, ha nem sokkal tovább. A barátnője, aki mellesleg minden természetfölötti téma szakértője volt, éppen a világ túloldalán van. Pompás. – ...én viszont most éppen az Államokban vagyok – folytatta Spádé. – Ami azt illeti, pontosan St. Louisban. Még ma ott tudnék lenni, és megvizsgálnám az unokatestvéred holttestét. Denise mély levegőt vett. Azon tépelődött, vajon Paul gyilkosának kilétére szeretne-e gyorsabban fényt deríteni, vagy inkább Spádé jelenléte feszélyezné jobban. Aztán megrázta magát. Paul, Amber és a nagynénje halála sokkal fontosabb volt a számára, minthogy visszautasítsaa férfi segítségét. – Igazán hálás lennék érte. A címem... – Emlékszem, hol laksz – vágott a szavába Spádé. – Dél körül érkezem. Denise az órájára nézett. Alig több mint hat óra múlva. Neki akkor sem sikerülne hat óra alatt St. Louisból Fort Worthbe jutnia, ha az élete múlna rajta, de ha Spádé azt mondja, dél körül ideér, akkor az úgy is lesz. – Köszönöm. Megmondanád Catnek, izé, hogy... – Talán az lenne a legjobb, ha még nem vonnánk be Catet vagy Crispint az ügybe – mondta Spádé, aki, mint mindig, az emberi nevén hívta Bonest. – Borzaszóan rájuk járt a rúd mostanában. Nem szeretném feleslegesen felzaklatni őket,

ha én is elbírok a dologgal. Denise elfojtott magában egy káromkodást. Jól tudta, ezzel mire célzott Spádé. Vagy talán az egészet csak képzelte. – Akkor délben – válaszolta, és letette a telefont. A ház hátborzongatóan csendes volt. Denise-t kirázta a hideg, ahogy kinézett az ablakon, de azzal nyugtatta magát, hogy a rossz előérzete csak az erőszakos éjszaka következménye. A biztonság kedvéért azért végigjárta a szobákat, hogy ellenőrizze az ajtókat és ablakokat. Mind zárva. Ezután rávette magát egy zuhanyozásra, hátha sikerül kivernie a fejéből Paul elkékülő arcának emlékét. Nem jött be. Denise magára kapott egy fürdőköpenyt, és újból módszeresen végigjárta az otthonát. Bárcsak ne ment volna el inni ma este Paullal! Akkor talán a férfi még most is élne. Vagy ha egyből berohant volna a kocsmába, ahelyett hogy az ismeretlen férfival hadakozott. Vajon megmenthette volna Pault, ha egy csapat emberrel tér vissza, hogy elijesszék a támadót? A férfi azonnal eltűnt, ahogy az emberek meghallották Denise sikoltásait; Paul életben maradhatott volna, ha ő nem a haszontalan riasztóspray-re fecsérli az idejét. Denise annyira elmélyedt a saját gondolataiban, hogy csak harmadszorra figyelt fel a kaparászó hangokra. Az ijedtségtől szinte kővé dermedt. A zaj a bejárati ajtó felől jött. Kiosont a konyhából, fellopakodott a hálószobájába, és elővette a Glockot az éjjeliszekrényéből. A fegyverben ezüst pisztolygolyók sorakoztak, amelyek ugyancsak

lelassították a vámpírokat, de minden e világi lénnyel könnyedén elbántak. Denise lesétált a lépcsőn, közben újabb hangok után fülelt.Igen, még mindig ott van. Alig

lehet kivenni, mintha nyöszörgés és kaparászás lenne. Mi van, ha valaki éppen akkor próbálja feltörni a zárat? Hívja a rendőrséget, vagy először rá kellene jönnie, hogy mi az? Ha csak egy mosómedve szaglászik odakint, és ő iderángatja a zsarukat, akkor márbiztosan nem fogják többé komolyan venni. Denise a fegyvert végig a hangok forrása felé tartotta, miközben az első ablakok felé lépdelt. Ha még egy kicsit el tudná fordítani a testét, akkor éppen ráláthatna a bejárati ajtó... – Mi? – hördült fel hangosan. A verandán egy kislány feküdt, a ruhája tele vörös foltokkal. A mozdulataiból nem tudta eldönteni, hogy kimerült, megsérült, vagy mindkettő egyszerre. Viszont tisztán hallotta, hogy asegítségszót ismételgeti. A nő letette a pisztolyt, majd szélesre tárta az ajtaját. A kislány arcát patakokban áztatták a könnyei, és egész testében remegett. – Bejöhetek? Apa megsérült – selypítette. Denise felemelte a kislányt, és közben az utcán egy autót vagy bármilyen más nyomot keresett, amiből kiderült volna, hogyan keveredett ide a gyerek. – Gyere csak be, kicsim. Mi történt? Hol van az apukád? – kérdezte Denise, ahogy bevitte magával a házba. A kislány elmosolyodott. – Apa meghalt – duruzsolta

hirtelen halk, mély hangon. Denise karja nem bírta a hatalmas terhet, amit a pillanatok alatt megduzzadó test rótt rá. Döbbenten figyelte, ahogy Paul gyilkosa megelevenedett előtte. A férfi megragadta, mielőtt elmenekülhetett volna, aztán becsukta maga mögött az ajtót. – Köszönöm a meghívást – mondta, és Denise szájára tapasztotta a kezét, hogy elfojtsa a feltörni készülő sikolyt.

Második fejezet Spádé összecsukta a mobiltelefonját, és eltöprengett az iménti beszélgetésen. Denise MacGregor. Arra tényleg nem számított, hogy valaha hall még felőle. A nő azt vette a fejébe, hogy az unokatestvérével egy vérkutya végzett – csakhogy sem vérkutyák, sem más vérlények nem léteztek. Létezik másik magyarázat is. Denise azt mondta, a támadót paprikaspray-vel és ezüst-nitráttal is telibe találta. Igaz, el is véthette, de mi van, ha mégsem? Ha egy vámpír megölte az unokatestvérét, hipnózissal elhitethette vele, hogy átváltozott kutyává – és hogy a folyékony ezüst sem volt rá hatással. Az emberek emlékeit gyerekjáték megváltoztatni. De ha Denise valóban egy vámpírtámadásnak volt szemtanúja, a gyilkosnak feltűnt volna az ezüst-nitrát. Nem érte volna be egyszerű szemfényvesztéssel, nehogy Denise valakinek továbbadja a történetet. Spádé nem akart ekkora kockázatot vállalni. Szomorúan pillantott az ágyára. Bár már régen sikerült leküzdenie a napfelkeltével járó bénító letargiát, egyetlen porcikája sem vágyott a texasi autóútra. Ajvé. Ennyit igazán meg kellett tennie Cat és Crispin kedvéért. Igazán értelmetlen volna visszarohanniuk Új-Zélandról egy ember miatt, aki valószínűleg egyszerűen megtört a rá nehezedő gyász és a stressz súlya alatt. Jól emlékezett Denise tekintetére, amikor legutóbb találkoztak. A nő ruháját vércseppek tarkították, a bőre

olyan sápadt volt, mint a sajátja, mogyoróbarna szemében pedig egyszerre tükröződött félelem és undor. Miért kellett megölnöd?– suttogta. Azért, amit tenni próbált – válaszolta Spádé. Senki sem érdemli meg az életet ezek után. Denise nem értette. Spádé igen. Túlságosan is jól. Az emberek talán elnézően szabják ki a büntetéseiket, de Spádé tisztában volt vele, hogy egy nemi erőszaktevő esetében – még ha nem is követte el a tettet – nincs helye irgalomnak. Arra is emlékezett, amit Denise utoljára mondott neki aznap este, amikor kitette a háza előtt.Belefáradtam az erőszakkal teli világotokba.Spádé sok ember arcán látta már ugyanezt a tekintetet, hangjukban pedig jól hallotta a kiábrándultságot. Ha Crispint nem foglalta volna le teljesen mindaz, ami a közelmúltban történt, elmagyarázhatta volna Catnek, hogy a legkegyesebb dolog az lett volna, ha az élőhalottakat végérvényesen kitörlik Denise emlékeiből. Talán Spádé meg is teszi, ha a nőnek üldözési mániája lesz. A könyörületet félretéve, maguknak is nagy szívességet tenne, ha egy félőrült fejéből eltávolítja a hozzájuk fűződő emlékeket. Spádé bepakolt a táskájába néhány napra elegendő ruhát, és lement a garázsba. Amint kényelmesen elhelyezkedett a Porsche volánja mögött, feltette a napszemüvegét, és a távirányítóval kinyitotta a garázskaput. Az istenverte nap már magasan járt. Spádé utálkozva nézett fel rá, és nekivágott a pirkadatnak.

Emberek. A pompás ízt leszámítva sokkal több baj van velük, mint amennyit megérdemelnének. Denise alig kapott levegőt. A mellkasából fájdalom sugárzott a bal karjába, és úgy érezte, az egész testét átjárja a kín. A szeme előtt fénysugarak táncoltak.

Haldoklom... – Miért fújtál rám ezüstöt? – kérdezte egy érdeklődő hang. A kéz elengedte az arcát, és Denise mély, fájdalmas lélegzetet vett. Az égető érzés egy része elhagyta a mellkasát, a látása pedig visszatért annyira, hogy tudja, még mindig közvetlenül a bejárati ajtó előtt állnak. Megpróbálta ellökni a fogva tartóját, de annyira gyenge volt, hogy a saját karját sem tudta felemelni. Ha az idegen elengedte volna a derekát, tehetetlenül rogyott volna a földre. – Válaszolj! – A parancsot bénító fájdalom kísérte. Denise-nek sikerült kicsikarnia magából a választ, bár a férfi szorításától levegőt is alig kapott. – Azt hittem, maga... vámpír. Az idegen felnevetett. – Téves. Ráadásul sértő, de azért érdekes is. Mit tudsz a vámpírokról? A pisztolya az asztalon hevert, kétméternyire tőle. Denise a férfi karjába omlott, hátha elengedi. Ha így lesz, talán eljuthat a fegyverig. – Válaszolj! – csattant fel ismét az idegen, és egyetlen mozdulattal úgy fordította el Denise testét, hogy a szemébe nézhessen. A szemében lángvörös pontok izzottak, és olyan illatot árasztott magából, mintha éppen akkor

lobbantott volna lángra valamit, de ezeket leszámítva olyannak tűnt, mint egy hétköznapi egyetemista. A haja világosabb barna volt, mint Deniseé, lófarokba kötve. A trapéznadrág és a batikolt póló miatt éppen úgy nézett ki, mint egy fiatal hippi. De nem ember volt.Vörös szem.Denise még sosem látott ilyet. Nem volt se ghoul, se vámpír, de akkor mégis mi lehetett? – Tudom, hogy léteznek vámpírok – mondta végül Denise, és egy kicsivel könnyebben lélegzett, ahogy a mellkasában a mindent elsöprő kín tompa, lüktető fájdalommá szelídült. – Bármelyik zöldfülű emónak lehet ezüstspray a kulcstartóján, és hihet a vámpírokban is – válaszolta a férfi elutasítóan. – Ennél azért többre számítottam. Az idegen újabb szorítással nyomatékosította a kérését, amitől Denise csaknem kétrét görnyedt. Amikor a fájdalom múlni kezdett, és Denise kinyitotta a szemét, a támadója mosolygott. A nő arra gondolt, hogy a nagynénje és az unokatestvérei ennek a szörnynek az arcát látták életükben utoljára, és a haragtól sikerült összeszednie magát. – A vámpírok Káin leszármazottjai, miután Isten megátkozta, és büntetésből az idők végezetéig vért kellett innia, amiért a fivére, Ábel vérét kiontotta. Nem használ ellenük a kereszt, a karó vagy a napfény. Csak a szíven keresztülvert ezüst és a lefejezés végezhet velük – és a lefejezés az egyetlen lehetőség a ghoulk ellen is. Így már megfelel? – morogta Denise. A férfi felnevetett, mintha örömet szerzett volna neki a válasz, és elengedte Denise-t. A nő elesett, de közben úgy

fordult, hogy minél közelebb kerüljön az asztalhoz és a pisztolyához. – Kiválóan. Valakinek atulajdonavagy? – Nem – felelte Denise, tudván hogy a tulajdon olyan embert jelent, akit egy vámpír táplálkozás céljából tart. Mint a mirelit készétel, csak pulzussal. – Ó! – Az idegen szeme felragyogott. – Csak nem romantikus természetű a kapcsolat? – A pokolba is, dehogy – válaszolta Denise, és miközben megigazította a köntösét, közelebb lopakodott az asztalhoz. Semmit nem viselt alatta, de a szemérmesség ezúttal nem tartozott a céljai közé. A fegyver elérése viszont igen. Bármi volt is ez a lény, a golyók kárt tehetnek benne. Talán nyer annyi időt, hogy elmeneküljön. – Ne emlegesd azt a helyet! – szólt közbe a férfi fintorogva. – Rossz emlékeket idéz fel. Ettől Denise elgondolkodott. Figyelmesebben szemügyre vette az idegent. Vörös szem. Kénes illat. Nem ember, vámpír vagy ghoul. – Démon – bökte ki végül. A férfi meghajolt. – Raum, szolgálatodra. Denise próbált kifacsarni valamilyen információt az agyából a démonokról, de a legtöbb tudását a témában az Ördögűzőre alapozta. Még ha lett is volna nála szentelt víz, amit a lényre önthetett volna, és közben azt kántálná, „Krisztus nevében parancsolom!”, ahogy a filmben látta, vajon lenne bármilyen valódi hatása? – Ez a Spádé nevű illető, akivel az imént telefonon

beszéltél – folytatta Raum –, vámpír vagy ghoul? Denise testét átjárta a rettegés. Bár nem voltak Spádéval kebelbarátok, mégsem akarta veszélybe sodorni. – Ember – válaszolta. A démon felvonta a szemöldökét. – De elmondtad neki, amit láttál, szóval bizonyára tud a vámpírokról és a ghoulkről. Ha nem vagy tulajdon, vagy barátnő, mi közöd van azokhoz a két lábon járó holttestekhez? Denise ügyelt rá, nehogy olyasmit mondjon, ami később Cat fülébe jutva megbánthatja. – Hm, pár évvel ezelőtt túléltem egy vámpírtámadást, és azóta igyekeztem minél többet megtudni róluk. Közben megismertem néhány embert, aki hasonlóan járt. Információt cserélünk. Vigyázunk egymásra. Raum elgondolkodott. – Azt állítod, hogy nincs valódi kapcsolatod az élőhalottak világával vagy bárkivel, aki oda tartozik? Denise bólintott. – Így van. A férfi felsóhajtott. – Akkor viszont semmi hasznom belőled. Denise mellkasába olyan keserves fájdalom nyilallt, mintha egyenesen szíven lőtték volna. A bénító kín közepette egyetlen mondatot tudott kinyögni. – Várjon! Vannak... kapcsolataim... Amilyen hirtelen jött, a fájdalom egy pillanat alatt meg is szűnt. Raum elégedetten mosolygott. – Én is ezt sejtettem. Túl sokat tudsz, hogy ne legyenek. – Mit akar tőlem? – A rettegés mostanáig ismeretlen jeges ujjakkal kúszott végig a gerincén. Az élete egy démon kezében volt. Ennél rosszabb helyzetet elképzelni sem

tudott volna. Raum letérdelt mellé, miközben ő igyekezett minél távolabb kúszni tőle. – Megmutatom. A férfi keze Denise homlokára tapadt. A nő fejében hirtelen fény támadt, amit egy sor kép követett.Raum egy

pentagram közepén, az oldalán egy vörös hajú férfi. – Adj hatalmat, mi a tiédhez fogható – mondta a vörös hajú ember –, és megkaphatsz bármit, amit csak akarsz. – Raum megérinti a férfit, aki sikoltva esik hanyatt. Újabb villanás, és a kép átváltozott.Raum a férfival szemben áll, a kezét maga elé nyújtja. A férfi a fejét rázza, és hátrálni próbál. Raum közelít felé, majd dühödt ordításban tör ki, amint egy pentagram feltűnik a teste körül. A csillagból lángok emelkednek, a szimbólum alja eltűnik, és Raum köddé válik. Hosszú ideig mindent tűz borít, majd egy sor borzasztó, véráztatta kép jelenik meg. Végül a szabadság érzése tölti be a helyet. Majd még többtucatnyi kép haldokló emberekről, az utolsó kockákon pedig Rose néni, Amber, Paul... és ő maga. – Az egyik felmenőd, Nathanial, kihátrált a velem kötött egyezségből. – Raum hangja mintha életre kelt volna Denise fülében. – Sikerült igencsak hosszú időre bezárnia, de most itt vagyok, és a fizetségemet akarom. Denise megrázta a fejét, hogy kiverje belőle a megrázó képsorokat. – Mégis mi közöm van ehhez? – Nathanial valószínűleg vámpírokkal vagy ghoulkkel bujkál – duruzsolta Raum. – Én nem léphetek be a világukba, de te igen. Találd meg nekem. Hozd el, cserébe békén

hagylak téged és a többi ivadékát. A többi ivadékát. Denise agyába bevillant a szülei képe. Egyikük bizonyára Nathanial leszármazottja, mivel ő és az unokatestvérei magától értetődően azok voltak, és Raum minden életben maradt családtaggal végezni akart a célja elérése érdekében. Ezt nem engedhette. – Meg fogom találni – válaszolta Denise.Nem tudom, hogyan, de megtalálom. Raum végigsimította a nő karját. Denise bőre szinte lángolt az undortól. – Hiszek neked. De ösztönzésképp... A férfi szorítása erősödött, és Denise testében elviselhetetlen kín támadt. Hallotta a saját sikolyait, de ezt is túlharsogta Raum önfeledt nevetése. – Nehogy meghalj nekem! Még csak most kezdek bemelegedni. Spádé elfintorodott, ahogy befordult Denise utcájába. Az orrfacsaró bűzt még az autójából is jól érezte. Körbenézett az úton, hátha meglát egy motorhibás autót vagy talán egy házat, aminek éppen kátránnyal szigetelik újra a tetejét, de semmi gyanúsat nem talált. A szag csak erősödött, ahogy megállt Denise kocsifelhajtóján. Spádé benyúlt a táskájába, és előhúzott két hosszú ezüstpengét, amelyet aztán az ingujjában rejtett el. Kiszállt az autóból, és a bejárati ajtó felé indult. Amint odaért, előrehajolt, és mély levegőt vett. A kénszag megtöltötte a tüdejét, és ha ember lett volna, azonnal végzett is volna vele. Spádé káromkodva kapott újabb levegő után. Csak egyetlen lény hagyhatott maga

után ilyen bűzt. Denise MacGregor mégsem képzelődött, de ezt talán Spádé már el sem tudja neki mondani. A férfi egyetlen rúgással betörte az ajtót, majd berontott, és azonnal a földre vetette magát, hogy elkerüljön egy esetleges támadást. Denise a padlón hevert egy kanapé mellett, de Spádé nem sietett oda hozzá, hogy ellenőrizze. Körbenézett, hogy megbizonyosodjon róla, senki más nincs a szobában. A saját zihálásán és szívverésén kívül egyetlen neszt sem hallott. Minden egyes szobát és szekrényt végigkutatott az emeleten és a földszinten, de semmit sem talált. Elégedetten nyugtázta, hogy nem sétált bele egy csapdába, és elindult, hogy megnézze Denise-t. A nő eszméletlenül feküdt a padlón, és mindössze egy köntöst viselt, amelynek az öve ki volt oldva – és úgy bűzlött a kéntől, mintha csak abban fürdött volna. Spádé ajka komor, keskeny vonallá szűkült, ahogy lehúzta a köpenyt Denise-ről. A legrosszabb eshetőségre is felkészült, de a testén semmilyen támadásnak nem találta nyomát. Úgy tűnt, mintha a démon egyszerűen bejött volna, kiütötte a nőt, majd távozott. Spádé visszaterítette a köntöst, elsöpörte a Denise arcába lógó nedves, mahagóniszínű tincseket, és finoman megrázta a vállát. – Denise, kelj fel! Beletelt néhány próbálkozásba, de a mogyoróbarna szempár egyszer csak felpattant, Spádé alakjára fókuszált

– és az ijedségtől kikerekedett. – Hol van?Még mindig itt van? Spádé Denise-en tartotta a kezét, és megnyugtató hangon válaszolt. – Rajtam kívül nincs itt senki. Minden rendben lesz. Denise hangosan felzokogott. – Nem, nem lesz. A nő felhúzta a fürdőköntös ujját, hogy megmutassa az alkarját. Spádé önkéntelenül is átkozódni kezdett, amikor meglátta a csillag formájú árnyképet a bőrén. Denise-nek igaza volt; semmi sem volt rendben. A démon megjelölte. Spádé a vécé lehajtott tetején ücsörgött Denise mosdójában. A nő ragaszkodott a zuhanyozáshoz, annak ellenére, hogy neki kellett felcipelnie az emeletre. A férfi felajánlotta, hogy segít megmosdatni, de Denise kereken visszautasította. Emberek. Mintha ilyen helyzetben bárkinek is kedve lett volna kukkolni. A férfi ahhoz viszont ragaszkodott, hogy a fürdőszobában maradjon, mivel nem akarta, hogy a nő halála az ő lelkén száradjon, ha a fürdőkádban felállva megcsúszik és a nyakát szegi. Denise erre keserűen annyit mondott, hogy a démon szerint a jelölés után már túl van a földi halálon. Spádé nem volt benne biztos, hogy ez igaz, szóval inkább elvette a köntösét, és ezzel rákényszerítette Denise-t, hogy leüljön a csempére, és becsukja maga mögött a zuhanyzó ajtaját. Látta a nő elmosódott körvonalait a párás üvegen. Hallotta az apró neszeket, amint valószínűleg az összes tusfürdővel és samponnal végigmosta a testét. A levegő

egy sor különböző illattal telt meg, amely lassan elnyomta a kén átható bűzét. Spádé lehunyta a szemét. Rövid időn belül biztonságos helyre kell juttatnia Denise-t. Kétséges, hogy a démon rövid időn belül visszatérne, de a nő nem maradhat itt tovább. – Szükségem volna egy törülközőre. Spádé kettőt is a kezébe vett, és a nagyobbikat benyújtotta a résnyire nyitott ajtón keresztül. Ahogy Denise magára tekerte a törülközőt, Spádé kitárta az ajtót, és a tiltakozása ellenére felemelte a nőt, a szabad kezével pedig áttörölte csuromvizes haját. – Egyedül is meg tudom csinálni – mondta Denise, miközben erőtlenül lökdöste a férfit. – Normális körülmények között nem is kétlem – válaszolta Spádé, és az ágyhoz cipelte. – Viszont egy démon nemrég kis híján” szívrohamba hajszolt, majd átpréselte az esszenciáját a testeden. Ezek után senki sem maradna talpon, szóval hagyjuk a veszekedést, és engedd, hogy segítsek. Denis erőtlenül rogyott a karjába, mintha az utolsó csepp energiáját is felemésztette volna ez a kis ellenkezés. Spádé magához ölelte, és közben az egyik kezével a haját törölgette, a másikkal pedig a nagyobbik törülközőt tartotta a helyén. A nő szemhéja megremegett, majd a fejét is Spádé karjának döntötte. A mozdulattal puha, csupasz nyaka mindössze pár centiméterre került a férfi szájától. Spádénak el kellett fojtania az ingert, hogy az ajkával tapogassa ki a nő pulzusát. Már több mint egy napja nem táplálkozott, de az éhségen kívül más is hajtotta. Az

állkapcsában megfeszült egy izom. Abban bízott, hogy a Denise iránti különös vonzalom idővel megszűnik, de nyilvánvalóan még mindig ugyanúgy érzett. Először Crispin buliján találkoztak több mint egy évvel ezelőtt. Ahogy Spádé besétált, azonnal feltűnt neki a sötét hajú nő, aki hátravetett fejjel nevetett valamin, amit Cat mondott neki. A nő egy pillanattal később felé tekintett, mintha érezte volna magán Spádé tekintetét. Telt ajka örömében még mindig mosolyra húzódott, de az átható tekintete volt az, ami felkeltette a férfi érdeklődését. Az, és persze a szokatlan vibrálás, amely átjárta a testét, miközben a nőt bámulta. – Ki az? – kérdezte Crispintől. Crispin követte Spádé tekintetét, majd vidáman felhorkant. – Bocs, haver. A feleségem legjobb barátnője. És ezekkel a szavakkal Denise tiltólistára került. Ember volt, Spádé pedig csak két dologban vette hasznát az ember-nőknek: táplálkozásban és az alkalomszerű együttlétekben. Mivel Denise Cat barátnője volt, a kettő közül bármelyik cselekvés gyakorlása sértő lett volna Crispinre. Spádé elnyomta a furcsa bizsergést, ahogy visszanézett a nőre, de addigra Denise már elfordult, és egy halványszőke hajú fickóra mosolygott. Spádé magában szinte felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, amikor Crispin elárulta, hogy Denise házas. Így már igazán nem volt oka rá gondolnia. Mostanra viszont Denise megözvegyült, és egy szál törülközőben feküdt a karjában. Az adott körülmények között nehéz volt kiverni a fejéből a vonzalmát.

Nem neked való,emlékeztette magát komoran. Mindezek ellenére azt azért elismerhette, hogy a nő csodásan nézett ki. A haja vizesen sötétebbnek tűnt, a bőre pedig rózsaszín és tejfehér színekben ragyogott. A kén riasztó szaga már a múlté volt, és a parfümfelhő mögül előlibegett bőrének saját mézes-jázminos illata. Ahogy ott feküdt a törülközőbe csavarva, csukott szemmel és résnyire nyílt ajakkal, a nő sokkal vonzóbbnak tűnt, mint amikor Spádé a meztelen testét vizsgálta át sérülések után kutatva. A férfi erőt vett magán, és gyakorlatiasan fogott a teendőihez. – Kerítsünk neked valamilyen ruhát – mondta. – Ahogy biztonságos helyre érünk, kapcsolatba lépek Crispinnel. Elmondom nekik, hová jöhetnek érted Cattel. Denise szeme hirtelen felpattant. – Ne! – Ne? – ismételte Spádé meglepetten. A nő erősebben markolta meg a karját, mint amennyire Spádé képesnek gondolta rá. – Nem mondhatod meg nekik. Cat mindent félredobna, hogy Raum nyomába eredjen, de ő túlságosan erős. É-én láttam, mire képes. Nem hagyhatom, hogy Cat megküzdjön vele, és ha megtudja, akkor meg akarja majd próbálni. – Denise – kezdte Spádé a lehető legracionálisabb hangján. – Nem tettetheted, hogy nincsenek rajtad egy démon jelei. Rá kell jönnöd, hogy távolítsd el őket, és... – Tudom, hogyan szedhetem le. Spádé felhúzta a szemöldökét. Vajon tényleg tudta? – A démon azt akarja, hogy keressem meg egy idős rokonomat, akit Nathanialnek hívnak – folytatta Denise.

– Úgy néz ki, Nathanial zaciba vágta a lelkét, és fizetés nélkül lépett le. A démon szerint vámpírok vagy ghoulk között rejtőzik. Ha megtalálom Nathanialt és elviszem Raumhoz, a jel eltűnik rólam, és ő békén hagyja a családomat. Spádénak az álmélkodás ellenére végül sikerült megszólalnia. – És ha nem viszed Nathanialt a démon elé? Denise testét kirázta a hideg. – Akkor Raum esszenciája addig növekszik bennem... amíg belőlem is olyan alakváltó nem lesz, mint ő.

Harmadik fejezet Denise elfordította a tekintetét az útról. Ha nem lettek volna ilyen elkeserítőek a körülmények, most biztosan élete filmje pergett volna a szeme előtt. Spádé hajmeresztő sebességgel hajtott, és szédítően agresszívan vágott át a forgalmon, ügyet sem vetve a sebességkorlátozásokra. Amikor Denise megjegyezte, hogy ha továbbra is így haladnak, egy rendőr minden bizonnyal meg fogja állítani, a férfi csak annyit mondott, hogy már úgyis éhes volt. Denise úgy sejtette, ezt nem viccnek szánta. Hogy ne kelljen az elsuhanó autókat és az elmosódott tájat figyelnie, a nő inkább Spádét tanulmányozta. A haja éjfekete volt, ami középtől lazán, ragyogó tincsekben omlott a vállára. Hasonlóan sötét szemöldök húzódott borostyánszín szeme fölött. Mindkettő éles kontrasztban állt halvány bőrével, amely a vámpírokra jellemzően gyönyörű és makulátlan volt. Még ültében is egyértelmű volt, hogy rendkívül magas, de ez nem tette esetlenné, mint másokat. Nem, Spádé úgy tornyosult az emberek fölé, hogy közben egyenes háta magabiztosságot sugárzott, hosszú végtagjai pedig elegánsan és biztosan mozogtak a teste mellett. Halálos biztonsággal. Egy emlék villant be az agyába. –Te csak maradj itt, amíg

a kis barátnőddel beugrunk ide a hátsó ülésre – mondta a vigyorgó idegen, és megragadta Denise-t. A következő pillanatban a férfi a földön hevert, a feje helyén pedig

nem volt más, csak vörös húscafatok. Spádé tornyosult fölé, a szeme zölden szikrázott a haragtól, és akkorát rúgott a férfiba, hogy a teste behorpasztotta a szomszédos autót. Aztán a legszörnyűbb emlék mind közül.Spádé, tetőtől talpig véresen, elrángatja attól, ami egykor Randy volt. – Sajnálom, Denise, ő elment. Nagyon sajnálom... Denise elfordította a fejét. Még mindig jobb az émelyítő külvilágra nézni, mint rá. Legalább az odakint zúgó autók nem kavartak fel érzelmeket, mint Spádé. Amikor Denise a vámpíroktól távol volt, még saját magának is el tudta játszani, hogy Randy tényleg autóbalesetben halt meg, ahogy a családja tudta. De minden egyes alkalommal, amikor vámpírok közelében járt, előbb vagy utóbb felszínre törtek a vérrel és halállal teli emlékképek. És most nem maradt más választása, minthogy elmerüljön abban, amit mindennél jobban gyűlölt – a vámpírok világának mélyében. – Fel kell fogadnom valakit, aki hajlandó elvinni oda, ahol, izé, a te fajtád szokott lógni – mondta Denise, és közben azt számolta, mennyi készpénzt tudna rövid idő alatt összeszedni. – Hálás lennék, ha ajánlanál egy vámpír magánnyomozót vagy valakit, aki felétek ilyesmivel foglalkozik. Spádé azzal a tekintetével nézett vissza rá, amitől a nőt már a hányinger kerülgette: tisztán látszott, hogy bolondnak nézi. – Egy vámpír magánnyomozót? – ismételte Spádé. – Most

csak ugratsz, igaz? – Tudom, hogy vannak vámpír bérgyilkosok, szóval, miért ne lehetnének közöttetek magándetektívek is? – fakadt ki Denise. – Mégsem adhatok fel apróhirdetést Nathanialről azzal a címmel, hogy: „Látta valaki ezt a lélektolvajt?” Spádé keze megfeszült a kormánykeréken. – Nem, azt azért nem – válaszolta nyugodt hangon. – De a vámpíroknál nincsenek nyomozók. Ha valakit keresünk, megkérjük a Mesterünket, hogy vegye fel a kapcsolatot más Mesterekkel, hogy kiderítse, kinek a birtokában van a kérdéses személy. Ezután a két Mester egymás között rendezi az ügyet. A vámpír bérgyilkosokat abban az esetben használják, ha ezt a formaságot át akarják ugrani, és nem törődnek a következményekkel. Sosem fordult még elő, hogy egy ember felkeressen egy Mestert egy tulajdon keresése miatt, Nathanialnek pedig bizonyára annak kell lennie. És egyetlen magára valamit adó Mester vámpír sem ajánlaná fel neked a tulajdonát, hogy feláldozd. Denise gyűlölte, hogy Spádé ennyire fesztelenül nevezte tulajdonnak az embereket. Mintha fel se fogta volna, mennyire sértő a kifejezés. – Akkor felbérelek egy bérgyilkost, és megmondom neki, hogy élve hozza el nekem Nathanialt. Mit számít neki, hogy élő vagy holt személyre szól a megbízása? Spádé elmormolt valamit az orra alatt, de túlságosan gyorsan beszélt ahhoz, hogy Denise megértse. – Tessék? – kérdezte kissé felháborodva. A férfi olyan sokáig bámult vissza rá, hogy Denise kis híján rákiabált, hogy tartsa a szemét az úton.

– Egy vámpír sem fog egy másiktól tulajdont lopni egy ember kedvéért, nem számít, mennyi pénzt ajánlasz neki. Ez háborúhoz is vezethet, míg egy embert nyom nélkül eltenni a lába alól sokkal egyszerűbb. Talán találsz egy vámpírt, aki egy összegért szívesen golyót röpít Nathanial fejébe, de senki sem fogja neked elrabolni. Denise tehetetlenségében legszívesebben két kézzel verte volna a műszerfalat. Lennie kellett valakinek, aki segíthet. Kit ismert még, aki halott volt? – Megkérem Rodney-t – bökte ki a hirtelen jött ötletet. – Ő nem vámpír, hanem ghoul. Rodney ismer engem, szóval talán hajlandó megkeresni Nathanialt anélkül, hogy bárki észrevenné vagy belekeveredne a vámpírok ügyeibe. Egy izom remegni kezdett Spádé állkapcsában. – Rodney halott. Denise egy hosszú pillanatra szótlan maradt. Az agya képtelen volt befogadni a tényt, hogy a kedves és vicces ghoul, akit ismert, most halott.A lefejezés az egyetlen módja, hogy végezzünk a ghoulkkel,vágta Raum fejéhez néhány órával ezelőtt. Denise a gondolattól is émelygett. Miért, miért, miért gyilkolná meg bárki is Rodney-t? – Jó ember volt. Ez így nincs rendjén – törte meg végül Denise a csendet. Spádé felmordult. – Egyetértek. Denise semmit sem szeretett volna jobban, mint lehunyni a szemét, és egy hétig elfelejteni a halált. Egy napig vagy akár csak egy órára is. De ha nem akad Nathanial nyomára, a családjára is ugyanez a sors vár. Muszáj lesz bevonnia Catet. Bones Mester volt, és egykori

bérgyilkos, tehát megvolt a kellő tapasztalata a célpont felkutatásában, és vámpírok között is tiszteletnek örvendett. Ez volt az egyetlen logikus megoldás, leszámítva azt, hogy Bonest kötelezné a becsülete, hogy megmentse Denise-t, amennyiben a dolgok túlságosan veszélyesre fordulnának. A saját férjemet már a halálba küldtem, gondolta magában komoran.Mihez kezdenék, ha a legjobb

barátnőm férje is miattam veszne oda? – Pár órán belül megérkezünk Springfieldbe – jelentette be Spádé. – Ott keresünk egy szállodát, és... Denise kihúzta magát az ülésben. – Te. A férfi felvonta a szemöldökét. – Parancsolsz? –Te – ismételte Denise. – Te is Mester vámpír vagy. Nyomoztál már emberek után, Cat elmondta, és nekem nem számít, hogy velem mi lesz, úgyhogy egyszerűen eltűnsz, ha a helyzet túl forróvá válna. Nálad megfelelőbb személyt el se tudnék képzelni Nathanial felkutatására. Spádé nem pazarolta az időt egy újabb rosszalló tekintetre, hanem azonnal felhajtott az útpadkára, és leállította a kocsit, még mielőtt Denise aggodalmaskodhatott volna a szembejövő forgalom miatt. – Nem hagyhatom hátra minden dolgomat, hogy felkutassak egy démonokkal lepaktáló embert, akinek egyébként sem lett volna szabad beleártania magát a sötét tudományokba – morogta a férfi összeszorított foggal. – Sajnálom, Denise. Elkeseredésében a nő váratlanul kiborult. – Hogy te sajnálod? Őszintén kétlem. Igen, tudom, hogy óriási

szívességet kérek, de nem várom el, hogy miattam tedd meg. Azt reméltem, hogy a barátod kedvéért segítesz, mivel csak hozzá fordulhatok, ha te visszautasítasz. De mindegy, majd Catnek is elmondhatod, mennyire sajnálod, ha Bones azért hal meg, mert neked nem fértem bele a naptáradba. Végül is sokkal könnyebb mondani, hogy érdekel, mint be is bizonyítani. Spádé egy pillanat alatt Denise előtt termett. Annyira közel hajolt, hogy a nő szeme előtt összemosódtak a vonásai. Denise-nek viszont nem kellett látnia az arcát ahhoz, hogy tudja, mennyire feldühítette; az állatias morgás a hangjában mindent elárult. – Senki sem tudja, hogy felhívtál. Senki sem tudja, merre vagy. Még naplemente előtt elkaparhatnám a tested, és akkor nem aggódnék amiatt, hogy Crispin kockára teszi az életét miattad. Nem ajánlom, hogy még egyszer kétségbe vond, mennyire ragaszkodom a barátaimhoz. Spádé szeme nem a megszokott konyakszínű volt. Ragyogó zöldre váltott, hevesen izzott, és Denise-nek nem kellett élőhalottnak lennie ahhoz, hogy érezze a férfiból áradó erőt. Mégis, az ösztönei azt súgták, Spádé nem emelne rá kezet, bármilyen mérges is. Ha Raum csak őt sodorta volna veszélybe, egyedül is szembeszállt volna vele, de a családja élete azon múlt, hogy képes lesz-e maga mellé állítani Spádét. – Ha elkapartad a testem, akkor megkereshetnéd a családtagjaimat is, és egyenként megölhetnéd őket – válaszolta Denise. – Mert Raum úgyis ezt teszi velük, ha nem adom át Nathanialt. Hány gyilkosságra vagy hajlandó

ahelyett, hogy segítenél? Spádé hátrahajolt, az arcán pedig mintha hitetlenkedés nyomai látszottak volna. – Te zsarolsz engem? Denise keserűen felnevetett. – A zsaroláshoz szükségem lenne valami olyanra, ami neked is fontos, de semmim sincs... leszámítva a reményt, hogy nem taszítok a halálba többé senkit, aki fontos nekem. Jól tudom, hogy az emberek nem jelentenek sokat a számodra, de ezt azért csak megérted, nem? Spádé elfordult tőle, és az ablakon keresztül az elszáguldó autókat bámulta. Végül egy hirtelen mozdulattal sebességbe tette az autót. – Mázlid van. Megértem. Amint megérkeztek a szállodába, Denise rögtön a mosdóba sietett, amiből Spádénak egyértelművé vált, hogy útközben egyszer sem álltak meg ezzel a céllal. Szegény lány, egy szót sem szólt. Kétségtelenül éhes is lehetett már. Hallotta, ahogy megnyitja a zuhanyt, ezért inkább helyette is rendelt, mintsem hogy megvárja és megkérdezze az igényeiről. Egy ilyen nappal a háta mögött, az is meglepte volna, ha Denise még ébren lenne, mire az ételt felhozzák a szobába. Spádé nem vezetett egyenesen haza, mivel előbb feltűnés nélkül el akart varrni néhány szálat. A hotelben csak egy szobát vett ki, hogy minél közelebb lehessen a nőhöz, arra az esetre, ha a démon követte volna őket. Nem sok esélyt látott rá, de a démonokkal kapcsolatban nem bízhatta el magát. Raum megpróbálhat rajtuk ütni, hogy Spádét túszul ejtve további segítőket toborozzon az

élőhalottak világában. Spádét semmi sem lepte volna meg ezektől a lényektől. Szerencsére végtelenül ritkának számítottak, ellenkező esetben az emberiségnek az alkalmi vámpír- és ghoul-támadásokon kívül sokkal súlyosabb gondjai akadtak volna. A férfi lehúzta a cipőjét, és nyújtózkodva befészkelte magát a túlpárnázott fotelbe. Hogyan csöppenhetett ekkora zűrzavarba? Hogyan találhatja meg Nathanialt anélkül, hogy bárki is rájönne, hogy egyáltalán keresi? Ha nem titkolózna, akkor Nathanial eltűnésekor egyértelműen ő lenne az első számú gyanúsított – és semmi kedve nem volt egyújabbélőhalott-háborúhoz. Mi több, titokban kellett tartania, hogy Denise is vele van. Ha ez az információ Crispin fülébe jutna, azonnal bajt szimatolna. Valójában nem sokan ismerték Denise-t. Kevesen látták, hogy pontosan hogyan is néz ki, és közülük mostanra sokan halottak voltak. Ki tudhatta volna, hogy Denise nem csak egy újabb szemet gyönyörködtető falat, aki vele utazgat? Ha sikerül elkerülniük Crispint, Catet és a többi közeli barátjukat, akár Nathanialt is megtalálhatják feltűnés nélkül. Spádé nem akart esélylatolgatásba bocsátkozni. Bár a logika több okból is azt diktálta, tartsa magát távol Denisetől, most igazán nem volt más választása, minthogy segítsen neki. A fürdőszoba ajtaja kinyílt, és Denise kilépett a szálloda emblémájával díszített fürdőköntösben. Spádé a szekrény felé biccentett, amelyikbe berakta a nő táskáját. Denise elővett néhány ruhadarabot, aztán csak állt és az ajkát

rágta, mintha nem tudta volna eldönteni, beszéljen-e vagy sem. Spádé felvonta a szemöldökét. – Néhány társamtól eltérően én olyan vámpír vagyok, aki nem tud a gondolatokban olvasni, tehát bármit is szeretnél, azt hangosan kell kimondanod. – Szeretném, ha tudnád, hogy ki foglak fizetni – hadarta Denise. – És megtérítem minden költségedet is, mint például ezt a hotelszobát. Ez a nő először megzsarolta, és most még sértegeti is. – Nem. Denise nagyokat pislogott. – Nem? – Megértem a zavarodat – válaszolta Spádé nyájasan. – Gondolom, nem sokszor hallod ezt a szót, de engedd meg, hogy kifejtsem. Azt jelenti, hogy nem vagyok az alkalmazottad. Azt jelenti, hogy azt teszed, amit mondok, ha szeretnéd, hogy megtaláljam a kapzsi rokonodat, és azt is jelenti, hogy a te személyes igényeid semmit sem jelentenek a számomra. Esetleg van még kérdésed a definícióval kapcsolatban? – Ebben az esetben mindjárt éhen halok, úgyhogy remélem, van a szállodában szobaszerviz és marhasült – replikázott Denise alig leplezett gorombasággal. Spádé hirtelen felnevetett. – Már rendeltem. Mintha csak a tökéletes időzítésre vártak volna, valaki kopogott az ajtón. Spádé felállt, egy pillanatra mozdulatlan maradt, hogy ellenőrizze, csak egy ember állt a túloldalon, majd ajtót nyitott. Egy egyenruhás fiatalember gépiesen elmosolyodott, és betolta a zsúrkocsit.

– Hová tehetem, uram? – Pontosan mellé – mondta Denise-re célozva, és becsukta az ajtót. A fiú ezután egyenként levette a fedőt az ételekről, és elhadarta a nevüket Denise-nek, aki meglepetten bámulta az elé táruló óriási választékot. Aztán, amikor udvarias és reményteljes kifejezéssel az arcán Spádéhoz fordult, a férfi letaglózta a tekintetével. – Mit művelsz? – hebegte Denise. Spádé nem törődött vele; egyedül a lüktető eret látta, ami őt hívogatta. Egy gyors húzással a foga gazdag, tápláló vérfolyamot fakasztott a fiú nyakából. Spádé várt, mielőtt lenyelte volna, hogy a kiömlő vér megtöltse a száját ahelyett, hogy beleszívott volna, rátapadt ajka pedig megakadályozta, hogy egyetlen bíborvörös csepp is kárba vesszen. Denise csak bámulta, arcán a bizonytalanság jeleivel. Spádé fenyegetően nézett rá, és abban bízott, hogy semmi ostobaságot nem csinál, mint például sikolt. Végül Denise csendben maradt, de a kezét a szája elé tette, mintha el akart volna fojtani valamit. A negyedik korty után a mardosó éhség elcsendesült Spádé testében. Hátrahúzta a fejét, lenyalta az utolsó kiserkent cseppet a seb körül, mindezek után pedig megharapta a saját ujját, és lezárta a fiú sebét. Spádé vére másodpercek alatt begyógyította a két lyukat, amely után még heg sem maradt. – Felhoztad az ételt, és távoztál. Semmi más nem történt – mondta Spádé, és a fiú kezébe nyomott egy húszast.

A pincér bólintott, majd a mesterkélt vigyor is visszatért az arcára, amint Spádé tekintete kiűzte az emlékeiből az imént történteket. – Jó estét, uram – válaszolta a fiú búcsúzóul. – Nagyon köszönöm. Szólok, amint a hölgy végzett az ételével. Spádé becsukta az ajtót. Denise még mindig őt bámulta. – Megharaptad. Még csak... egyszerűen megharaptad. Spádé megvonta a vállát. – Nem csak te voltál éhes. – De... – Denise még ekkor sem jutott szóhoz. – Több mint egy hónapig éltél Cattel és Crispinnel; sosem láttad táplálkozni? – Sosem csinálta az orrom előtt! – kiáltotta a nő, mintha Spádé valami hallatlanul felháborító dologról beszélt volna. A férfi a szemét forgatta. – Muszáj lesz hozzászoknod, mivel nem áll szándékomban éhen halni. Denise a tálcán heverő ételekre nézett. – Azt hiszem, elment az étvágyam – motyogta. Spádé elfojtott magában egy ingerült megjegyzést. Nincs haszna nyaggatni egy ennyire borzalmas nap után. – Nyugodtan használd az ágyat. Én majd alszom a fotelben – mondta, és elkezdte levenni az ingét. A férfi már a nadrágjánál járt, amikor Denise tekintete félbeszakította. Az emberek meg az ostoba szégyellőségük. Spádé régóta nem járt már átlagos halandók között. Akiket a társaságába fogadott, régóta ismerték már a vámpírok életmenetét és szokásait. Fel kell idéznie, mit tartanak itt elfogadhatónak és mit nem. – Én rángattalak bele – vágott közbe Denise makacsul.

– Enyém a fotel. Spádé majdnem újra a szemét forgatta. Mintha hagyná, hogy egy nő itt sínylődjön, míg ő az ágyban hempereg. – Nem. – Jobban érezném magam, ha... – Nem engedhetem – zárta le a veszekedést Spádé. – És szeretnélek emlékeztetni, hogy mivel én teszek szívességet neked, nem szeretném, ha minden apróság miatt akadékoskodnál. Denise arckifejezése egyszerre volt tehetetlen és dacos, de a szája csukva maradt. Nagyon helyes, kedvesem.

Talán nem is lesz ez akkora teher. – Jó éjt, Denise.

Negyedik fejezet Denise egy brit akcentussal beszélő ember hangjaira ébredt. Egy pillanatra összezavarodott. Bekapcsolva hagyta volna a tévét? Aztán az előző, rémálomba illő nap eseményei visszatértek az emlékezetébe.Paul, holtan. Ő,

egy démon jelével a karján. Az akcentus tulajdonosa, egy vámpír, akinek mellesleg semmi köze nem volt hozzá, de ő jelentette az egyetlen reményt a családja számára. – Ó, felébredtél – mondta Spádé, és egy kattanással összecsukta a mobilját. – Mivel tegnap hozzá sem nyúltál a vacsorához, rendeltem neked reggelit. – A szája mosolyra húzódott. – Örömmel tájékoztatlak, hogy azén reggelimet szerencsésen átaludtad. Így talán az étvágyadnak sem esik baja. – Te mindig a szobaszervizesekből táplálkozol? – kérdezte Denise döbbenten. – Hát persze. De ne aggódj miattuk. Mindig sok borravalót adok. A gyomrába nyilalló fájdalom a zsúrkocsira irányította Denise figyelmét, és az ínycsiklandó illatra, amely a lefedett fogások felől áradt. Az éhségtől vezérelve a nő azonnal félredobta a takarót, és a kocsihoz rohant, hogy lekapja a fedőt a legközelebb eső tálcáról.Palacsinta. A markába kapott egyet, betömte a szájába, és lehunyta a szemét a gyönyörtől.Annyira finom. Túlságosan hamar vége lett. Még egyet kézbe vett, de

most sem jutott ideje a lekvárért vagy evőeszközért nyúlni; egyszerűen bekapta a palacsintát. Hm. Finom. Még. Éppen végzett a harmadik áldozatával, amikor észrevette, hogy Spádé figyeli. A férfi az üres tányért, majd az érintetlen evőeszközöket, végül újra Denise-t bámulta. A nő érezte, ahogy az arca elvörösödik. Mi baj volt vele? Hiszen nem is telt el annyira sok idő, mióta legutóbb evett. – Én, hát, már nagyon éhes voltam – dadogta. Spádé ajka gúnyosan megremegett. – Valahonnan sejtettem. Mintha csak a férfi megjegyzésére várt volna, Denise hasából hangos korgás tört elő egy újabb éles fájdalom kíséretében. Ezúttal erőt vett magán: a szalvétát szépen az ölébe terítette, kézbe vette az evőeszközt, és felvágta a következő tál tartalmát – házias rostélyos és tojás, a kedvence! – mielőtt még bekapta volna. Ekkorra a moraj a gyomrából csaknem üvöltéssé fokozódott. Spádé továbbra is figyelte, a szája sarkából mosolyogva. – Mindig jó látni, ha egy nőnek egészséges étvágya van – mondta szinte nevetve. Denise félredobta az illemet, és egyszerre két hússzeletet szúrt fel a villájára. Miközben rágott, úgy nézte a férfit, hogy az nem mert újabb megjegyzést tenni rá. Most egy kicsit éhesebb volt annál, hogy csak csipegessen, na és? Talán mégis régebben evett utoljára, mint ahogy emlékezett. – Van valami terved, hogyan kezdjük el keresni Nathanialt? – kérdezte Denise, miután végzett a hússal és a tojással. Vajon túl malac lenne, ha egyből áttérne a következő fogásra? A fenébe is. Ki tudja, mikor lesz idejük

legközelebb enni. – Igen, van – válaszolta Spádé. – Az én vérvonalammal kezdjük. Bár senki sincs benne, akit Nathanialnek hívnának, ki tudja, talán az ősöd nem is azt a nevet használja. Abból, amit Raum mutatott neked, még emlékszel rá, igaz? Denise-t kirázta a hideg. – Igen. – Nem mintha el tudná felejteni azokat a rémes képeket, amelyeket Raum az elméjébe kényszerített. – Rendben. Gyűlést szervezek, és akkor körbe tudsz nézni az enyémek tulajdonai között. Talán felismered majd valamelyiket. – Tudod, igazán sértő, hogy az emberekről mindig tulajdonként beszélsz. Én is ember vagyok, emlékszel még? Spádé tekintetében a felismerés fénye csillant fel. – Igen, emlékszem. Éppen ezért foglak úgy bemutatni téged, mintha a legújabb tulajdonom lennél. Denise álla teljesen leesett a döbbenettől. – Azt aztán biztosan nem. A férfi elegánsan intett egyet. – Ha nem szeretnéd, hogy Cat vagy Crispin megtudja, mire készülsz, ez a legjobb álca. És én nem járok emberekkel; ezt mindenki jól tudja. De mivel más előnyeitek is vannak, az senkiben sem ébresztene gyanút, ha egy vámpír a tulajdona kíséretében utazna. Ami azt illeti, meglehetősen ritkán mozdulunk ki anélkül, hogy egy vagy kettő elkísérne bennünket. Spádé arckifejezése gyakorlatilag arra uszította a nőt, hogy veszekedjen vele. Denise elgondolkodott. Mi van, ha Spádé így akar kiszállni az ügyből? Ha ő nem áll kötélnek,

akkor a férfi egy szempillantás alatt magára hagyja. Talán nem is aggódik annyira Bones miatt, amennyire azt állította. – Jó – erőszakolta ki magából Denise, miközben a szüleire gondolt. Egy kis megaláztatást még túlél, ha ezzel megmentheti őket. Úgy tűnt, Spádé másfajta válaszra várt. Denise felvette a villáját, és nekilátott a következő fedő alatt lapuló gyümölcssalátának. – Remek – mondta végül a férfi. – Még ma St. Louisban leszünk. Spádé összecsukta a mobiltelefonját. Ez volt az utolsó hívás, amit el kellett intéznie. Bár nem számított tőle megszokottnak, hogy az összehívott embereinek bemutassa az új tulajdonát, az utóbbi egy év legnagyobb részében utazgatott, és a távollétében felhalmozódtak más ügyek is, amiért indokolttá vált egy gyűlés. Denise kimondottan csendes volt az elmúlt három napban. A férfi azt gyanította, az a telefonhívás viselte meg ennyire, amelyikben elmondta a családjának, hogy egy időre elutazik, hogy egyedül gyászolhassa az unokatestvérét. Abból, amit Spádé hallott a beszélgetésből, nem sikerült megértetnie magát, és még csak azt sem mondhatta el nekik, hogy nem magukra hagyja őket a bajban, hanem éppen rajtuk próbál segíteni. Az önmarcangolásnak mindenesetre véget kell vetnie. Ha Denise elszúrja a színjátékot az emberei előtt, Spádé könnyedén eltussolhatja a bukást. De ha ugyanez egy másik Mester jelenlétében történik, aki ráadásul nem az ő oldalán áll? Annak halálos következményei lehetnek.

Muszáj összeszedned magad, Denise, magában. És én tudom is, hogyan segíthetek.

gondolta

Spádé lesétált a földszintre; biztos volt benne, hogy Denise-t a konyhában találja. A hangulatával ellentétben az étvágya továbbra is kiváló maradt. Spádé minden lakóhelyén dolgozott egy szakács, hogy ellássa táplálékkal a csoportjához tartozó embereket. Henry, a St. Louis-i otthonának főszakácsa még sosem dolgozott ennyit, mint amióta Denise-szel ideértek. – Uram köszöntötte Henry a férfit. Spádé jót derült Denise reakcióját látva. A nő háttal ült neki, de az összeránduló vállizmot nem lehetett nem észrevenni. Spádé vezető szerepe miatt a csoporton belül Denise kényelmetlenül érezte magát. A férfit azonban egyáltalán nem zavarta. Végül is sokkal formálisabb megszólításokban is volt része, amikor még emberként élt. – Henry – viszonozta Spádé a fiatal férfi üdvözlését, majd helyet foglalt a konyhaasztalnál Denise mellett. A nő tányérját elnézve, minden bizonnyal lasagnét evett sok fokhagymával. Spádé elfojtott egy mosolyt. Cat sokat tanított a nőnek a vámpírokról, de közel sem mindent. Spádé felemelt egy pirított fokhagymagerezdet Denise tányérjáról, és miközben elrágta, mámoros élvezetet színlelt. – Ó, Henry, ez mesteri. Én is kérnék egy tányérral. – Nem leszel tőle rosszul? – kérdezte értetlenül Denise. Spádé kifejezéstelen arccal válaszolt. – Bármikor ehetek szilárd táplálékot. Legtöbbször egyszerűen nem

kívánom. – Nem attól. – Denise a karjával csapkodva mutogatott. – A fokhagymától. Az nem káros a vámpírokra? – Cseppet sem. Ez az egyik ok, amiért annyira kedvelem Olaszországot. Az ember egy lépést sem tehet anélkül, hogy ne botlana bele ebbe a részegítő ízbe. Spádé megnyalta az ajkát. Denise észrevette és elfehéredett; a tányérját messzire tolta magától. A férfit majd szétvetette a kitörni készülő nevetés. – Van számodra egy ajándékom – folyatta Spádé, mintha fel sem tűnt volna neki a nő reakciója. A gyanakvástól Denise tekintete fátyolossá vált. – Miért? Igazán gyakorolnia kellett volna még a színjátékot. Egyetlen új ember sem merne ilyen hangon beszélni vele a csoporton belül, különösen ha mások is vannak velük. Spádé felállt az asztaltól. – Kövess! – Uram, parancsol még az ételből? – kérdezte Henry. Spádé Denise felé nyújtotta a kezét. A nő nem tudta, mitévő legyen. – Tartsa melegen a kedvemért! – mondta Henrynek, de közben a szemével a nőt próbálta szuggerálni.Fogd meg,mondta némán. Denise a kezét lassan Spádé tenyerébe csúsztatta. A teste forró volt, mintha láz gyötörné, csakhogy a szemében nyoma sem volt a betegségnek. Nem, abban csak a harag lobogott, amit Spádé kis hatalmi játéka váltott ki. A férfi erre ügyet sem vetett, hanem a kezénél fogva talpra állította. Amikor a nő már állt, Spádé továbbra sem engedte el a kezét, még a tiltakozása ellenére sem. – Menjük a szobámba, kedvesem! – mondta Spádé úgy,

hogy mindenki jól hallhassa. Denise szeme elkerekedett. Mióta megérkezett, a saját szobájában aludt, mivel egy démon nem léphetett hívatlanul mások házába, még ha Raum ennyi államon keresztül követte volna is őket. De nem kelthettek gyanút Spádé embereiben a kettejük közötti kapcsolatot illetően. Denise becsületére legyen mondva, hogy nem szaladt ki a száján egy ingerült elutasítás. Összeszorított szájjal nézett Spádéra, és hagyta, hogy felvezesse a lépcsőn. Ha a férfi nem ismerte volna, azt is hihette volna, hogy a testében egyre súlyosabb láz tombol. Amint felértek a szobába, Denise becsapta az ajtót, és kitépte a kezét Spádé szorításából. – Vannak azért ennek a komédiának is határai. Spádét feldühítette Denise célzása, miszerint ő kihasználná a helyzetet, hogy ágyba vigye, de ezt nem mutatta ki. – Megneveznéd őket? Denise néma hápogásából ítélve egyáltalán nem erre a válaszra számított. – Gyorsabb lenne, ha azt a keveset sorolnám el, amirehajlandóvagyok – felelte végül. – Akkor kezdjük ezekkel, és én majd szólok, ha valamit még fel kell venni a listára. A kihívó csillogás újra visszatért a szemébe. Spádé magában mosolygott. A harag jót tett a hangulatának. Akár rossz hatással is lehetett volna a tervére, ha Denise nem tudja kordában tartani a dühét, de rövid időn belül úgyis kiderül, hogy megnyerő kinézetéhez vajon társult-e éles ész is. – Rendben. – Denise vállat vont, és a mozdulattól sötét

tincsei életre keltek. – Nyilvánvalóan hajlandó vagyok veled együtt aludni, ha a körülmények azt kívánják. Viselkedhetek úgy, mint a szolgád, de ne számíts rá, ha már senki nem lát minket. Lehetek veled kedves, sőt, meg is csókolhatlak a látszat kedvéért. De ez a legtöbb, és nem hagyom, hogy a véremből igyál. Spádé nem tudta tovább türtőztetni magát. – Azzal a rengeteg csodálatos fokhagymával a véredben? Mindjárt elsírom magam. Denise szeme összeszűkült. – Te most szórakozol velem. A férfi arcára mosoly ült ki. – Csak egy kicsit. – Végeztél? – Denise álla és válla is előreugrott. Spádé mosolya egyre szélesedett. Ha a nő tudta volna, hogy az agresszív testtartása még inkább kiemelte a mellét, aligha maradt volna ebben a testhelyzetben. És távol álljon tőle, hogy egy ilyen úriemberhez méltatlan dolgot hangosan kimondjon. Spádé kiverte a gondolatot a fejéből, nehogy további fantáziáláshoz vezessen. – Ami az említett határokat illeti, tökéletesen megfelelnek, viszont nem lenne szabad ennyire látványosan távolságot tartanod. A vámpírok gyakran viselkednek bensőségesen a tulajdonukkal, még társaságban is. Ha közel hajolok hozzád vagy átkarollak, mindenképpen gyanús volna, ha úgy ugranál félre, mintha valaki hátba döfött volna. Denise-ben volt annyi tisztelet a férfi iránt, hogy elszégyellte magát. – Sajnálom. Majd igyekszem. – Remek – válaszolta Spádé szárazon. – És bár be kell vallanom, hogy élvezettel néztem, ahogy fokhagymával

tömöd magad, megnyugtatlak, hogy nem áll szándékomban megharapni. Denise arcán olyan őszinte megkönnyebbülés tükröződött, hogy Spádé azt sem tudta, nevessen vagy megsértődjön ezen. Vajon nemsokára ezüst nyakláncot fog viselni? – Ami a csókon túlmenő dolgokat illeti, azok miatt szintén nem aggódnék a helyedben – folytatta Spádé, és végigmérte Denise-t. – Nem szenvedek hiányt hálótársakban, ezért nem szorulok rá, hogy kelletlen koncokat hajkurásszak. A nő mély levegőt vett, mogyoróbarna szemét pedig mintha zöldre festette volna a harag. Biztosan csak a fény miatt tűnt ilyennek, de Spádét határozottan egy vámpír szemére emlékeztette. A férfi ismét végigmérte, ezúttal viszont jóval alaposabban. Nagy kár, hogynem voltvámpír. Abban az esetben talán elfelejthette volna, hogy Crispin védelme alatt állt. Esetleg megfeledkezhetett volna arról, hogy a munkát nem szabad élvezettel keverni, és talán megvizsgálta volna, hogy túltette-e magát annak a szerencsétlen, cafatokra tépett ördögnek a halálán. Spádé közelebb lépett, és valami lángra lobbant benne, amikor felfigyelt a nő szapora légzésére. Szinte már zihált, és a szíve is majd kiugrott a helyéről. Még egy lépest tett felé, amitől az illata is megváltozott: a méz és a jázmin aromája erősebben áradt a testéből. A következő lépés után már karnyújtásnyira volt tőle; érezte, ahogy a testmelege felfűti közöttük a levegőt. A nő szeme tágra nyílt – most ismét inkább barna volt, mint zöld –, telt, érzéki ajka pedig pár milliméternyire szétnyílt. Vajon méz és jázmin íze

lenne, ha megcsókolná? Vagy talán gazdagabb, teltebb íze lett volna, mint amit a tekintete sugall? Spádé váratlanul sarkon fordult. Denise nem volt vámpír, szóval semmi értelme ilyesmiken töprengeni. Megkeresik Nathanialt, és átadják Raumnak. Aztán, amikor lekerülnek róla a démon jelei, a nő egyszerűen továbbáll, és hamarosan búcsút mond az életének, mint az összes többi ember. És biztosan nem nézi ezt végig még egyszer. – A ma esti ruhád a szobainason van – mondta, és becsapta maga mögött az ajtót.

Ötödik fejezet Denise mély levegőt vett, és megpróbált lazán viselkedni. Szerencse, hogy a szállodában be volt kapcsolva a fűtés, különben megfagyott volna a ruhájában. Egy alkalmazott azonnal elvette a kabátját, amint Spádé kíséretében a Khorassan bálterembe lépett. A helyiség óriási volt – jóval kétezer ember fölötti befogadóképességgel –, de még így is majdnem sikerült megtölteniük. Spádé vérvonalának puszta mérete is döbbenetes volt. Aztán, miután lekerült róla a kabát, még az óriási tömegben is rászegeződtek a tekintetek. Denise felemelt fejjel nézett vissza a rájuk; senki előtt nem volt hajlandó megalázkodni.Csak tessék, nézzetek.

Még egy strandon is többet láthattok, nem olyan nagy szám. Csakhogy most nem a tengerparton volt, bár amit viselt, kifejezetten hasonlított egy bikinire. A felsője egy leheletvékony boleró volt, a hozzá tartozó áttetsző pantallót pedig mintha egyenesen a Jeannie, a háziszellemforgatásáról szerezték volna. A vámpírok perverzek, a legutolsó szálig, mondta gyakorta Cat. Ha ilyen volt a megszokott „tulajdonviselet” egy élőhalott-rendezvényre, akkor a barátnője fején találta a szeget. Amikor Denise megjelent a földszinten ebben a röhejes öltözékben, biztos volt benne, hogy Spádé egy csípős

megjegyzéssel fogja fogadni. Miért is ne szórakozna rajta? Hiszen ő szerezte neki ezt a háremhölgy jelmezt. A férfi viszont csak egyetlen pillantást vetett rá, és azonnal a kezébe nyomott egy kabátot, hozzátéve, hogy odakint meglehetősen csípős az idő. Mi más lett volna? St. Louisban februárban még senki sem kapott hőgutát. Ha Spádénak lett volna szíve, most Denise nadrágot és pulóvert viselt volna. A férfi bezzeg nem volt hiányos öltözékben: hosszú fekete kabátja, fehér inge és fekete nadrágja pontosan rásimult a testére, és egyből látszott, hogy biztosan méretre készíttette őket. Sötét, megkapó eleganciájával Spádé maga volt a dekadens előkelőség, miközben Denise úgy festett, mint egy olcsó Seherezádé-utánzat. Szóval a legkevesebb az lett volna, ha Spádé legalább megcsodálja a maskarát, amit rákényszerített. Vagy, hogy megdicséri a haját és a sminkjét, ami, Denise véleménye szerint, igencsak előnyösre sikeredett. Bár mindenkinek tulajdonként fogják bemutatni, Denise egyértelművé akarta tenni, hogy ez a tulajdon csúcskategóriás, a franc essen bele. Spádé mégis alig nézett rá a házban; vagy a húszperces autóút alatt a Chase Park Plaza hotelbe. Valójában meg sem szólalt, leszámítva a sofőrnek adott utasításokat. Ha nem nyitott volna neki ajtót, amikor kiés beszálltak, Denise azt hihette volna, hogy láthatatlanná vált. Spádé ráadásul tovább rontott a helyzeten; szinte azonnal magára hagyta, miután beléptek az óriási bálterembe. A nő felkapott egy pohár pezsgőt egy elhaladó pincér tálcájáról,

hogy ne úgy ácsorogjon, mint valami szobor.

Miért zavar, hogy Spádé barátságtalanul viselkedik veled? –kérdezte egy halk hang Denise fejében. Nem zavar,válaszolta a nő. Ha valakivel gúnyolódhatott a belső hangja, akkor Denise-szel éppen azt tette. Gyorsan kiverte a fejéből, és inkább a körülötte álló emberekre koncentrált, mint a benne rejtőző szemétládára. Viszont, amint körbenézett, rájött, mekkora hibát követett el.

Azok a sápatag arcok. Gyors, határozott mozdulatok. Mindenütt jéghideg testek. A fogak. Az a rengeteg izzó szempár... Kezdte ismét elveszíteni az önuralmát. Denise megpróbált ellenállni, de az érzés könyörtelenül erősödött, és a feltörő emlékek szinte fojtogatták. – Ki kell jutnom innen – mondta magának. Spádé egy szempillantás alatt hátrafordult. A terem másik végében volt, és valakivel beszélgetett, Denise-t pedig magára hagyta a rémálmai legfélelmetesebb szereplői között.Vámpírok mindenütt. Itt vér fog folyni, és eljön a

halál. Mindig így van. Az emlékek addig erősödtek, míg teljesen el nem nyelték a nőt.A vérfagyasztó vonítás egyre közelebb ért. A rengeteg sikoly. Csapdába estünk, és ők közelednek. Valami megragadta a karját. Denise félelmében hátrahőkölt, de a hideg szorítás nem enyhült. – Eressz el – kiáltotta. – Mi a baja? – motyogta valaki. Denise nem tudta felfogni,

hogyan lehetett az az ember ennyire értetlen. Miért nem fut mindenki? Nem értették, hogy az őt üldöző lényeknek senki semárthat? A szorítás a karján tovább erősödött, egy másik kéz pedig befogta a száját. Küzdött ellene, de nem volt menekvés.Nincs kiút. Beszorítottak minket a pincébe, és

jönnek. Az ajtó bármelyik pillanatban kitárulhat, és egy torz alak rám veti magát. Nem. Nem. NE! Az arcába hideg vizet fröcsköltek. Denise pislogott, egy kicsit köhögött, és éppen jókor emelte a kezét az arca elé, hogy a második jeges adagot elhárítsa. – Hagyd abba! Spádé alakja tornyosult fölé; a férfi az egyik kezét egy csap alatt tartotta. Denise ismét nagyokat pislogott. A ruhája csuromvizes volt, és reszketve gubbasztott egy mosdó padlóján magzatpózban. Fogalma sem volt, hogyan került oda. – Már megint – nyögte Denise. Spádé elzárta a csapot, és letérdelt mellé. – Most már tudod, hol vagy. – Egyszerű kijelentésnek szánta. Denise a fejével egy szekrénynek támaszkodott, és tehetetlen dühében kicsit nekicsapta a homlokát. – Nagyjából egyköpésnyire Bolondfalvától, és padlógázzal repesztek felé, asszem. Spádé olyan hangot adott ki, ami leginkább egy sóhajnak tűnt. – Máskor is előfordult ilyen? – Már hónapok óta nem. Azóta, hogy... A férfi arcán együttérző kifejezés jelent meg. – Azóta, hogy

láttál embert ölni – fejezte be helyette a mondatot. – Miért nem szóltál, hogy poszttraumás pánikrohamaid vannak? Most, a rosszulléte elmúltával, Denise kínosan érezte magát. – Mondtam, hogy egy ideje már nem jött elő, és mióta találkoztunk, akadtak ennél fontosabb híreim is. Denise a hangsúly kedvéért felemelte a karját. A démon jelei széles, ezüst és arany karkötők alatt lapultak, de mindketten jól tudták, mi van az álca alatt. – Tönkrevágtam a ma esti tervet, igaz? – kérdezte sóhajtozva Denise. – El se hiszem, hogy hagytam megtörténni! Spádé megtörölte a nő arcát egy papírkendővel. – Ha jobban odafigyelnék, számításba vettem volna ezt a lehetőséget is. Most elmegyünk. Majd később kitaláljuk, hogyan nézzük végig a többieket egy másik alkalommal. – Nem. – Denise kivette a kezéből a kendőt, és megtörölte az arcát a szeme alatt. A szempillafestéke valószínűleg az egész arcán szétfolyt. – Itt vagyunk. Végigcsináljuk. Minden rendben lesz, ha – ez olyan szánalmasan hangzik – ha többet nem hagysz magamra ma este. Egyedül lenni ezzel a rengeteg vámpírral túlságosan is emlékeztet... arra az éjszakára. Nem tudom, hogy lehetséges-e egy ilyen eseményen... Valami átvillant Spádé arcán, de túlságosan gyors volt ahhoz, hogy Denise megértse. – Nem hagylak egyedül. – A férfi kinyújtotta felé a karját. – Kérlek. Denise megfogta Spádé kezét. Aztán meglátta az arcát a mosdó tükrében. – A sminkemnek vége.

– Badarság, remekül nézel ki. Ami azt illeti, már két ajánlatot is kaptam veled kapcsolatban ma este. Valamit hallott Spádé hangjában, de Denise nem tudta eldönteni, hogy vidámságot vagy bosszankodást. Végül nem kérdezett rá. – Biztos vagyok benne, hogy a kis elmerozzant jelenetem után mindkettőt visszavonják. Általában nem szokták jó néven venni. Erről egyébként eszembe jutott valami. Nem félsz, hogy egyszer majd valaki azt mondja Catnek vagy Bonesnak, hogy „Hé, én ismerem azt a kis barnát. Ez az a dilinyós Spádé vérvonalából”, és akkor minden kiderül? Egymásra néztek. A férfi sötét, rézszínű szeme elsötétült, tekintete egyszerre volt távoli és kimondhatatlanul mély. – Nem. Mindketten tudjuk, hogy soha többé nem áll szándékodban a vámpírok világába lépni, amint vége ennek az egésznek. Denise elfordította a tekintetét. A pánikrohamok csakis azután hagytak alább, hogy megszakította a kapcsolatot Cattel és mindenki mással az élőhalottak közül. Soha többé nem akar az emléke súlya alatt élni, hogy az elméje bármikor elhitesse vele, hogy újra azon a borzalmas, szilveszter éjjeli rajtaütésen van. – Te tudod, hogy mit tesz velem, ha a te fajtád közelében kell lennem. Nem akarok így élni, és tudom, hogyan vethetek ennek véget. Spádé még mindig Denise kezét szorította – a fogása hűvös és magabiztos volt, s olyan erő áradt belőle, amely határozottan emberfölötti volt. – Rendben – mondta végül Spádé. – Lássuk, hátha

közelebb hozhatjuk neked azt a napot. Denise Spádé jobbján ült a díszes asztalnál a bálteremben, és fogalma sem volt róla, hogy éppen ezért tekintgettek felé olyan sokan a tömegből. A nő őszintén hitte, hogy a korábbi sikoltozása és ájulása váltott ki ennyi érdeklődést. Nem is sejtette, hogy Spádé vérvonalának sokat látott tagjai alig kapják fel a fejüket egy ilyen kirohanásra. Egy hisztérikus ember? Mindegyikük látott ennél már érdekesebbet is. Amit viszont még sosemláttak Spádé vérvonalának tagjai, az egy dobogó szívvel rendelkező nő a Mesterük oldalán, egy hivatalos eseményen. Az effajta helyosztás sokkal magasabb rangra utalt az átlagos tulajdonénál. A férfi bal oldalán viszont a szokásoknak megfelelően Alten, a csoport legidősebb vámpírja foglalt helyet. Spádé eredetileg maga mögé ültette volna Denise-t, ami a tulajdonok – még a legnagyobb becsben tartott tulajdonoknak is – szokványos helye lett volna. És bár egy sorral hátrébb ültetni a nőt megfontolt döntés lett volna, és valószínűleg elegendő a pánikroham elkerülésére is, Spádé úgy érezte, nem szabad elengednie a kezét. És ezzel, bárhogyan próbálta is magyarázni, veszélyes játékot játszott. Ha létezett isten, Nathanial valahol ebben a teremben volt, és Spádé még az este folyamán átadhatja a démonnak. Ha kell, még masnit is köt a szerencsétlen nyakába, és jó étvágyat kíván Raumnak a vacsorájához, ha azzal azonnal megszabadítja Denise-től. Nem engedheti meg magának, hogy egy embertől függjön. Még egyszer nem.

Spádé pesszimista énje viszont cseppet sem lepődött meg azon, hogy miután Denise-t a több száz élőhalottnak és embernek bemutatta, a nő csalódottan rázta a fejét. – Nincs közöttük – suttogta. Spádé lenyelt egy káromkodást. Persze, így túl könnyű volna. Alten a férfihoz hajolt, és átadott neki egy CD-t. – Pénzügyek – mondta az idős vámpír. – Átfutottam a számokat. Összességében mindenki remekül teljesít, leszámítva Turnert. Már két negyedévvel van elmaradva. Spádé elmerengve simogatta Denise kézfejét. A bőre még mindig melegebb volt a normálisnál. Megbetegedett volna? Talán nem ezzel a röhejes ruhával kellett volna kirángatnia a depresszióból. – Hm – sóhajtott fel végül Spádé. Alten értetlenül nézte. – Már sorozatban a második negyedévben – ismételte. Spádé erőt vett magán, és újra a vámpírra figyelt. Igen, rendben, Turner engedetlensége, hogy átadja a bevételei tíz százalékát, valóban problémát jelentett. Minden vámpír tartozott ezzel a vérvonalának Mestere felé. – Turner – kiáltotta Spádé. – Van bármilyen oka annak, hogy elmaradtál a tizededdel? A szőke hajú vámpír átvágott a tömegen, és megállt az asztal előtt. A férfi szokás szerint meghajolt, de amikor Spádé megérezte az illatát és meglátta a lázadást a tekintetében, elkeseredett. Turner elképesztően fel fogja bosszantani. – Azért nem fizettem a tizedet, mert szeretnék kilépni a vérvonalából, uram – válaszolta Turner határozottan.

Spádé a férfira szegezte a tekintetét, a türelme percről percre fogyott. – Negyvennégy éve lettél élőhalottá, és máris azt hiszed, készen állsz egy vonal alapítására? – Igen – mondta Turner. Aztán, még arrogánsabban, hozzátette: – Oldozz fel, hogy saját magam Mestere lehessek! Nem áll szándékomban megküzdeni veled, de ha elutasítod a kérésem, párbajra hívlak. Ostoba. Felelőtlen. Bolond. – Pontosan az efféle önteltség miatt nem állsz készen egy vérvonal vezetésére. A meggondolatlanságod a sírba visz, és a teremtményeid védelem nélkül maradnának. Ezért megtagadom a kérelmedet, Turner, és ha továbbra is meg akarnál küzdeni velem, ígérem, megbánod. A szeme sarkából Spádé látta, ahogy Denise a fejét kapkodja közte és Turner között. Spádé a nőre pillantott, és észrevette, hogy az arca falfehér. Lehet, hogy nem tudott sokat a vámpírok szokásairól, de azt felfogta, hogyha Turner agyában nem villan fel egy pillanatra az intelligencia szikrája, akkor itt hamarosan vér fog folyni. Egy újabb stresszhelyzet végzetes lehet a nyugalomra, amit Denisenek sikerül kiharcolnia az utóbbi órákban. Spádé ismét Turnerre fordította a tekintetét. A fiatal vámpír körbepillantott, majd megmarkolta az övén lógó ezüsttőrt. – Párbajra hívlak. Spádé egy lassú mozdulattal elengedte Denise kezét. Aztán a nőhöz hajolt; az ajka szinte Denise fülét súrolta. – A törvényeink szerint el kell fogadnom a kihívást. Alten majd kikísér a kocsiba. Nem leszek sokáig távol. – Maradok.

Spádé hátrahajolt, hogy láthassa a nő arcát. Még mindig sápadtnak tűnt, és a körmével valóságos barázdákat vágott a lábába, viszont a hangja határozottan csengett. – Ez nem biztos, hogy bölcs... – Ha érzem, hogy kezdek kiakadni, azonnal elmegyek, de addig itt maradok. Akaratos nőszemély. Ma senkibe sem szorult egy csepp józan ész? Spádé felállt, és szigorúan nézett Altenre. – Ha el akar menni, kísérd az autóhoz, és maradj vele, amíg meg nem érkezem. Alten a meglepettségét egy gyors bólintással próbálta leplezni. Senki sem akar kimenni egy párbaj kellős közepén. Különösen a tulajdonok nem. – Ahogy óhajtod. Ha racionálisan gondolkodott volna, Spádé abban a pillanatban a kocsihoz kísértette volna Denise-t. Ehelyett további találgatásokra adott okot azzal, hogy nemcsak a jobbjára ültette, hanem még hagyta is, hogy mások előtt veszekedjen vele. Ma senkibe sem szorult józan ész, gondolta elgyötörten Spádé. Legkevésbé belém. Elkergette a fejéből a gondolatot, és a figyelmét Turnerre irányította. Példát kell statuálnia, nehogy minden fiatal vámpír elbízza magát, és olyasmibe vágjon, amire egyikük sem áll készen. A férfi levette az ingét, és ledobta a székére, közben a szemét végig Turneren tartotta. – Lépj vissza a kihívástól, különben annak is örülhetsz, ha életben hagylak. Turner megrázta a fejét. – Nem.

Legyen hát.

Hatodik fejezet Ugyan Denise agya azt diktálta, ne nézze a párbajt, egyszerűen nem tudta levenni a szemét a két egymás körül köröző vámpírról. Alten és ő még az asztaluknál ültek, a többiek viszont egészen a falig hátráltak, hogy minél több helyet biztosítsanak az elkerülhetetlen küzdelemhez. A bálterem ajtajához őröket állítottak, a kiszolgáló személyzet tagjainak figyelmét pedig zöld szempárok irányították másfelé, nehogy észrevegyék a parti hangulatában beállt hirtelen változást. Még egy ennyire nyilvános helyszín sem állhatott a párbaj útjába. Ráadásul Spádé teljesen fegyvertelen volt, míg Turner kezében hatalmas ezüsttőr csillogott. Denise az üresen maradt szék fölött Altenhez hajolt. – Miért nem lehet fegyver Spádénál is? – suttogta. A vámpír meglepődött, hogy hozzá mert szólni, de halkan megválaszolta a kérdést. – Lehetne. Egyszerűen nem kíván fegyvert használni. – Miért? – csattant fel Denise. Több tucat fej fordult a nő irányába. Még Spádé is mozdulatlanná dermedt, hogy odanézzen; a tekintete mindent elárult. Rendben. Valószínűleg nem helyes egy „tulajdontól”, hogy megkérdőjelezze, Spádé miért harcol fegyvertelenül egy olyan vámpír ellen, akinél egy rohadt nagy kés van! Denise hirtelen mozgást látott, aztán egy vörös vonal jelent meg Spádé mellkasán. Valahogyan a két vámpír egy

pillanat alatt méterekkel odébb került egymástól, és Turner kését vér áztatta. A nő elfojtott magában egy sóhajt. A vámpír olyan gyorsan vágta meg Spádét, hogy Denise nem is látta. – Add fel a párbajt, és engedj szabadon! – mondta Turner, miközben a kést lóbálta és újra körözni kezdett. Spádé felkacagott. A nevetése inkább ijesztő volt, mint kedélyes. – Ez volt az egyetlen esélyed a győzelemre, de elvétetted. Szerinted mennyi ideig lesz az a kés a kezedben? A seb Spádé mellkasán beforrt, még mielőtt befejezte a mondatot, a vér viszont a bőrén maradt. Élesen elütött a fakó, izmos felszíntől. Mint rubinok a hóban. Spádé szemében zöld láng lobogott, akárcsak Turnerében. Denise nem küzdhetett a fejében megjelenő képek ellen.

Csillogó zöld szemek a félhomályban. Vámpírok mindenütt, testükön por és friss vér nyomai. Ő megcsúszott, és valami sötét és ragadós dologba esett. Az anyag az egész padlót beborította, és a konyha közelében egyre sűrűbbnek tűnt... – Nem – suttogta, és az elméje kitisztult. Nem most. Nem itt. Alten szigorúan ránézett a nőre, de Spádé ezúttal Turnerre koncentrált. Újabb villanásszerű kaotikus mozgás után Turner a padlón hevert, Spádé pedig fölé tornyosult, kezében az ezüsttőrrel. – Elhagytál valamit? – kérdezte Spádé, és megsuhintotta a fegyvert.

Már Turner testét is vér borította: egy bíbor „X” éktelenkedett a mellkasán, amely a seb eltűnése után is ott virított. A jel éppen a nem létező szíve fölött állt. Denise-t kirázta a hideg; a figyelmeztetést aligha lehetett félreérteni. Újabb emlékek törtek a nőre.A vér máshogyan néz ki a

sötétben. Majdnem fekete. Egy elhaladó vámpír szeméből zöld fény áradt a földön heverő nagy, formátlan kupacokra. Vajon mik lehettek? A fejéhez kapott, és úgy nyomkodta a halántékát, mintha fizikailag ki tudná préselni odabentről a rémképeket.Most.

Nem. Turner előrevetette magát. Denise a mozdulatsorból mindössze egy fakó villanást érzékelt. Spádé egy pillanatra kavargó örvénnyé változott, és mintha varázsütésre történt volna, Turner testén újabb vörös foltok jelentek meg. Újabb mozdulatok, egy kiáltás, és a vámpír a hasát szorongatva tántorgott hátra. A padlóra valami sűrű és nedves dolog zuhant. Denise megmarkolta Spádé széken heverő ingét, nehogy sikoltozva kirohanjon a teremből. Spádé egész kézfeje és csuklója vérben fürdött, a késről nem is beszélve, de a férfi szinte unottan állt, miközben Turner a kíntól kétrét görnyedve zihált. – Fáj, ugye? – kérdezte Spádé. – Egy kocsmai verekedésben szerzett vágás egy dolog, de teljesen más érzés, ha az embernek kiontják a belét. Irgalmatlanul sok erő kell, hogy az ember túlélje a szenvedést. Még ehhez sem vagy elég erős, nemhogy egy saját vérvonalhoz.

– Senki sem... elég erős – válaszolta Turner, és végül sikerült felegyenesednie. A hasán tátongó seb begyógyult, de több másodpercig tartott a folyamat. Ennyi idő alatt Spádé akár százszor is végezhetett volna vele, ha akar. Spádé felvonta a szemöldökét. – Vagy úgy? – Turner lába elé hajította a kést. – Vágj egy ugyanilyen sebet, és ha utána szíven tudsz döfni, mielőtt felépülnék, szabad vagy. Denise rémülten felsóhajtott. Spádé teljesen megőrült? Miért nem mondja meg neki senki, mennyire elmebetegez az ajánlat? – ' Turner szőke haja mintha egybeolvadt volna Spádé fekete tincseivel, ahogy a fiatal vámpír szélsebes mozdulatokkal rávetette magát. Egypár zűrzavaros pillanatra a testük egyetlen csillogó, vérfoltos forgatagban egyesült, míg Turner hanyatt nem esett, mellkasában a tőrrel pontosan az „X” helyén. Spádé fölé magasodva állt; egyik kezével a gyomrát fogta, a lábánál pedig vörös, puhának tűnő dolog hevert. – Add fel, különben megforgatom a kést – mondta komoran Spádé. Turner a kilógó pengére nézett, majd hátravetette a fejét. – Visszavonom a kérésem – hörögte. Denise-en abban a pillanatban hullámként söpört a megkönnyebbülés. Aztán elhányta magát, egyenesen Spádé csináltatott ingére. Spádé behuppant az autó ülésére; a nadrágján kívül csak kabátot viselt. Denise az anyósülésen várta, és úgy nézett ki, mint aki legszívesebben elsüllyedne szégyenében.

– Sajnálom, ki fogom tisztíttatni az ingedet – mondta, amint a férfi becsukta az ajtót. Spádé felnevetett. – Ne aggódj miatta. Kidobtam. – Nem igazán lehet a mai estéről azagyfaszszó nélkül beszélni, ugye? – kérdezte a nő szenvtelenül.

Drága, kedves Denise, nem is tudod, mennyire igazad van. –Pár dolgot megváltoztat – mondta végül Spádé. – A történtek után senki sem fogja elhinni, hogy egyszerű tulajdon lennél. Denise arcán egymást váltotta a bánat és a beletörődés, de aztán kierőszakolt magából egy mosolyt. – Értem. Köszönök mindent, amit tettél. Tudom, hol ne keressem Nathanialt, és kezdetnek ez is megteszi. Ó, és nem kell aggódnod, nem fogok szólni Bonesnak. Kitalálok valami mást. Spádé továbbra is egyetlen pislogás nélkül bámult rá. Itt volt az alkalom, hogy kiszálljon. Meg kellett ragadnia. A saját érdekében. Ehelyett viszont a férfi magát is meglepve így válaszolt: – Nem foglak segítség nélkül hagyni. Denise arca felragyogott a hálától. – Sokkal jobban fogok igyekezni bárhol, ahová beajánlasz. Engedelmes leszek, nem fogom lehányni a ruháját... Spádé csaknem felhorkant a nevetéstől. – Jó tudni, mert az a valaki még mindig én leszek. – De hát pont most mondtad, hogy senki sem fogja elhinni, hogy a tulajdonod vagyok.

Valóban így volt, de ez nem Denise-en múlt. Csakis rajta. Ő cipelte ki, amikor a pánik elvette az eszét, pedig minden épeszű Mester valaki mással nyugtatta volna le a tulajdonát. Aztán a kezét fogta, miközben a jobbján ült, engedelmeskedett neki, amikor végig akarta nézni a párbajt, majdnem megölette magát, amikor rá figyelt a küzdelem helyett, és azonnal a segítségére sietett, amikor összehányta az ingét. Most már csakugyan egyik embere sem hitte volna el, hogy egyszerű tulajdon. – Mostantól vámpír és tulajdon helyett turbékoló szerelmespárt kell alakítanunk. Mindkettőnknek többet kell majd színészkednie, viszont a felállított határokat továbbra is tiszteletben tarthatjuk. Denise zavartnak tűnt. – Azt hittem, az gyanús lenne, mert nem szoktál emberekkel randizni. – Kicsit bonyolultabb lesz a helyzet, de ha rövid időn belül megtaláljuk Nathanialt, akkor mindenki azt hiszi majd, hogy ártatlan, múló hóbort volt a részemről. – Vagy átmeneti elmezavar, ha pontosabban akarna fogalmazni. Denise megérintette a kezét. A nő ujjai feltűnően melegek voltak az ő hideg bőréhez képest – újabb emlékeztető emberi mivoltára. – Köszönöm. – Szívesen – válaszolta Spádé szűkszavúan. Ostoba, szidta magát a férfi gondolatban. Nem szánalomból, kötelességtudatból vagy becsületből csinálta, ahogy azt Denise gondolhatta. Nem, egyszerűen abból a felfoghatatlanul esztelen okból vállalkozott továbbra is a

feladatra, mert még nem akarta elengedni a nőt. Denise közelsége és illata még most is megrészegítette. Az ostobaság csúcsa volt, hogy olyan emberhez vonzódott, akit sem megharapni, se ágyba vinni nem tudott. Ennél már csak az lett volna jobb ötlet, ha láncfűrésszel borotválkozik. Kiverte a gondolatot a fejéből. Igen, kezdettől fogva szokatlanul vonzódott a nőhöz, de elsősorban a körülményeket okolhatta ezért. Denise tabu volt, következésképp a magáénak akarta tudni. Ha ehhez hozzávesszük a veszélyt, a bizonytalanságot és a fizikai közelséget, nem is csoda a vonzalom. De úgyse lesz belőle semmi, hiszen ember volt. Denise-t csupán néhány szívverés választotta el a haláltól. Annyiratörékeny,gondolta Spádé, miközben a nőt figyelte. Olyankönnyen összeroppantható... Spádé elfordította a tekintetét. Egy kis figyelemelterelésre volt most szüksége. Arra meg egy Nathanial nevű szökött idiótára. – Holnap New Yorkba megyünk. Ismerem a Mesterét egy ottani vérvonalnak, amivel folytathatnánk. Denise ujjai lecsúsztak Spádé kezéről. – Egyik Mestertől a másikhoz fogunk járkálni, hogy végignézzük a vérvonalakat? – A nő hangja elárulta, hogy a tervet annyira tartotta jónak, mint tűt keresni egy szénakazalban. – Kezdetnek igen. Ha leellenőriztük a barátaim vonalait, akkor más módszerekkel is meg kell próbálkozunk. Olyanokkal, amik veszélyesebbek, mint átválogatni a szövetségesei embereit, de nem feltétlenül kényszerítik Denise-t a vámpírvilág sötét oldalának közelébe.

Mire visszaérkeztek a házhoz, Spádé ismét határozottnak érezte magát. Denise egyszer-kétszer megpróbált beszélgetést kezdeményezni az út során, de a férfi egyszavas válaszokkal felelt, ezért inkább csendben maradtak. Amint beléptek, Spádé a szobájába kísérte Denise-t – az egyetlen logikusnak tűnő helyre a mai parádé után –, és szó nélkül elindult zuhanyozni. Mire visszaért, a nő már összegömbölyödve aludt. Spádé még egyszer komoran végigmérte, aztán befészkelte magát egy székbe, és lehunyta a szemét. Alvásra volt szüksége. Holnap majd jobban érzi magát. Viszont amint elaludt, egyedül Denise-ről álmodott... csakhogy a nő haja szőke, a szeme barna volt, a nyakán pedig hosszú vágás tátongott.

Hetedik fejezet Denise majdnem felsikoltott, amikor meglátta a vörös hajú férfit, aki a dolgozószobában várta őket. – Te! Sajnos nem Nathanial volt az, aki előtte állt. Ian nagyokat pislogott; nyilvánvalóan ő is meglepődött a találkozástól. Aztán tekintete Spádéra siklott, és felnevetett. – Amikor szóltál, hogy meglátogatsz, azt hittem, most is csak udvariasságból nézel át hozzám, de tévedtem, igaz? Nézzenek oda! Crispin háta mögött felszedted a felesége legjobb barátnőjét. Le vagyok nyűgözve. Spádé karba tette a kezét. – Ne vigyorogj, Ian! Komoly okból jöttünk ide, bár abban igazad van, hogy szeretnénk Crispin előtt titokban tartani. A ravasz mosoly továbbra is ott maradt Ian ajkán. – Sokba fog neked egy ilyen titok kerülni, öreg. – Valahogy számítottam rá – válaszolta gúnyosan Spádé. Denise még mindig nem akarta elhinni, hogy Spádé Iant is belerángatta. Bones egykori Mesterének finoman szólva is kétes volt a hírneve, ráadásul Denise aligha feledhette el, amikor a férfi majdnem a halálba küldte Cat több katonáját is. – Ne bízz meg benne, azonnal Cathez és Boneshoz fog rohanni – súgta a nő Spádénak. Ian tekintete Denise-re szegeződött, de látszólag nem igazán vette magára a vádaskodást. – Nem fogok, ha Charles jobb ajánlattal áll elő, picinyem. – Ki az a Charles? – kérdezte értetlenül Denise, és

körülnézett a szobában. Aztán eszébe jutott. Persze, Bones is így hívta Spádét. – Az emberi nevem – válaszolta Spádé, bár addigra a nő is kisakkozta. – Nem értem, miért használod még mindig azt a másik nevet – mondta Ian fejcsóválva. – Ha tehetném, azonnal kitörölném a fejemből a börtönéveket, te meg még emlékezteted is rá magad minden egyes nap. – Segít koncentrálni – felelte Spádé. – Börtön? – Denise Spádéra pillantott. Ezek szerint bűnöző volt? Egyébként is, hogyan lehet egy vámpírt fogva tartani? – Nem tudtad, picinyem? – duruzsolta Ian. – Hiszen ott ismerkedtünk meg, útban Új-Dél-Wales fogolytelepére. Charles DeMortimer báró már azt is igencsak rangon alulinak találta, hogy olyan hétköznapi bűnözőkhöz láncolták, mint én, Crispin vagy Timothy. Gondold el, mekkorát nézett, amikor a fegyőr nem a rangjának megfelelően szólította, hanem egykori úri fegyvere nevén. Ezek után mennyi értelme van annak, hogy valaki vámpírként is ezt a nevet használja? Denise látta, ahogy egy izom megfeszül Spádé állkapcsán; tudta, hogy a férfinak kellemetlen a téma, de túlságosan is érdekelte. Mostanáig fogalma sem volt, hogy börtöntöltelék és nemesember is volt. Valójában meg is magyarázott pár dolgot. Spádéből mindig sugárzott a veszély érzete, az igaz, viszont még sosem hagyta, hogy megérintsen egy kilincset vagy kocsiajtót, mindig elé szökkent és kinyitotta neki. Meg amikor ragaszkodott hozzá, hogy Denise aludjon

az ő ágyában, magát pedig a székre száműzte. Ráadásul sosem hallotta kiabálni. Ha ehhez hozzávette kifinomult megjelenését, szinte ordított róla, hogy teljesen más körülmények között nőtt fel, mint Bones. – Nem is érdekel, mit ajánlok a diszkréciódért cserébe, Ian? – kérdezte Spádé dacosan. Spádé mosolya még inkább kiszélesedett. – Dehogynem. – A birtokomat a Floridai-öbölben, ami már régen is tetszett neked. Kölcsönkapod a következő évtizedre. Azt hiszem, ez több, mint kielégítő fizetség a hallgatásodért. Denise torkából furcsa hang szaladt ki a döbbenettől, de egyik férfi sem törődött vele. – Nem elég jó – válaszolta Ian. – Crispin iszonyatosan ki fog akadni, ha kiderül, hogy én is részt vettem ebben az akármiben, úgyhogy nekem kell adnod a házat, ha szeretnél magad mellett tudni. – Te mohó tuskó! – csattant fel Denise. Ian hanyagul a nőre nézett. – És most meg is bántottatok. Ezért muszáj elkérnem a hajót is. Spádé olyan arccal bámult Denise-re, hogy nem merte megint kinyitni a száját. Mohó TUSKÓ, kiabálta gondolatban a vámpírra. – Csak abban az esetben, ha hallgatsz és együttműködsz velünk. Denise végignézi minden tulajdonodat, és ha megtalál közöttük egy fickót, egyetlen szó nélkül magunkkal visszük. Ian magasra húzta a szemöldökét. – Elmondanád, mit tett ez az ember? Spádé elmosolyodott, de a gesztus sokkal inkább hasonlított vicsorításra. – Nem. Nem mondom.

Sosem fog belemenni, gondolta Denise Ian sunyi arckifejezését látva. De a vámpír váratlanul vigyorogni kezdett. – Igazán tetszik nekem az a ház, Charles. Megegyeztünk. • Denise nagyot fújtatott. Egyszerre érzett megkönnyebbülést és lelkiismeret-furdalást. Most már a házat és a hajót is felírhatta a listára, amin azt vezette, mi mindent adott fel Spádé a kedvéért. Muszáj volt valahogyan mindezt visszafizetnie, még ha adósságba veri is magát a következő harminc évre. Ian nagyot nyújtózott. – Nyugodtan kezdhettek azokkal, akik a házban vannak, kezdetnek megteszi. Gondolom, nem lep meg, hogy a vonalamban vannak meglehetősen távol élő tagok is, de mindenkinek elmondom, hogy feltétel nélküli együttműködésre számítok. – És egy szót sem szólsz arról, hogy felismerted az embert, aki velem utazik – tette hozzá Spádé acélos hangon. Ian úgy futtatta végig a tekintetét Denise testén, hogy attól a nő egy pillanatra meztelennek érezte magát. – Rendben, de arra kíváncsi leszek, meddig tudjátok majd titokban tartani. Szükségetek van szállásra, amíg a városban vagytok? – Köszönjük, de már máshol van foglalásunk – válaszolta Spádé Denise legnagyobb örömére. Minél hamarabb tűnnek el Ian mellől, annál jobb. A férfi jóképű volt, de valamiért sugárzott belőle a barátságtalanság és a könyörtelenség. Öntudatlanul is, Denise egyre közelebb húzódott Spádéhoz.Nézzük végig az embereit, aztán

tűnjünk el innen a francba! Mintha csak hallotta volna a ki nem mondott gondolatait, Spádé megragadta Denise kezét. – Ian, ha volnál kedves vezetni bennünket. Tizenöt perccel később Denise tehetetlenségében magában káromkodott. Ian vérvonalának tucatnyi tagja közül – embereket és minden mást is beleszámolva –, akik a házában éltek, senki sem hasonlított Nathanialre. Vajon Raum mennyi ideig marad még türelmes, mielőtt újra fenyegetni kezdené a családját? Vagy mikor erősödnek fel a testében a démon jegyei? Jelenleg csak türelmetlenséget és múlni nem akaró állandó éhséget tapasztalt, de jól tudta, ez csak a kezdet. Mennyi ideje volt még, amíg a jel ugyanolyan szörnyeteggé változtatja, mint amilyen a démon volt? – Szólj minden emberednek, aki a közelben van, hogy találkozzanak veled a Bíbor Forrásban ma este – utasította Spádé lant, ahogy kiléptek az ajtón. – Így még többet láthatunk közülük anélkül, hogy bárki is gyanakodna. Ian egy utolsó, számító pillantást vetett Denise-re, aztán bólintott. – Más terveim voltak mára, de ez a dolog teljesen felcsigázott. Ott találkozunk, haver. Denise csendben várt, amíg mérföldek nem voltak közte és Ian között. – Annyira sajnálom a házat. Kérlek, hadd fizessem vissza! Van egy megtakarítási számlám, amit azonnal... – Nem – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Spádé. A férfi a tekintetét sem fordította el az útról. – De én egyáltalán nem ezt akartam! – kiáltott fel

Denise. Az utóbbi néhány nap fáradalmaitól a hangja élesebb lett, mint akarta. Spádé egy pillanatra mélyen a szemébe nézett. – Fogalmad sem volt róla, hogy ez mivel fog járni, amikor segítséget kértél tőlem, én viszont tudtam, és így is belementem. Denise-t még jobban nyomasztotta a bűntudat. Ez így nem volt rendjén. Nagyon nem. – Mi van, ha hónapokba telik, mire megtaláljuk? A nő fejében abban a pillanatban robbant szilánkokra a kezdeti, naiv gondolat, hogy egy vámpír segítővel gyorsan lezárhatja az ügyet, és ez megszédítette. Spádé vérvonalának több ezer tagja volt szétszóródva a világban. Vajon hány Mesternek volt még ekkora családja? – Akkor hónapokat töltünk kereséssel – válaszolta Spádé gépiesen. – Végig fogom csinálni, ahogy megígértem. Denisének viszont már nem voltak hónapjai az átváltozásig. A korábban érzett tehetetlensége haragba csapott át. Amikor megtalálják Nathanialt, a férfi megfizet azért, amit Denise-nek, a családjának és Spádénak miatta kellett átélnie. Aztán a gyűlölet hirtelen mardosó félelemmé változott át. Most is benne volt. Minden egyes nappal egy darabkája eltűnik, hogy helyet adjon valami másnak.A gondolat kővé dermesztette. – Talán ma éjjel szerencsénk lesz – mondta Denise egy

kis hamis optimizmust erőltetve a hangjába. – Talán – helyeselt Spádé. A férfi sem úgy nézett ki, mint aki hitt volna benne. Denise olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy az ujjai elfehéredtek. A taxi fülkéjét betöltötte a szorongása illata, elnyomva a hátsó ülésből áradó állott izzadságparfüm- és enyhe hányásszagot. A taxi ismét váratlanul megugrott, és csak centiméterekkel kerülte el az autót, amely ugyanarra a sávra pályázott. Denise úgy elfehéredett, hogy a bőrszíne majdnem olyan fakó lett, mint Spádéé. , – Tudna egy kicsit finomabban vezetni? – kérte Spádé a sofőrt. Szegény lány most találkozott először New Yorki taxisofőrrel. Az arckifejezéséből ítélve Denise nem bánta volna, ha ez egyben az utolsó is lenne. – Mit mondott? – kérdezett vissza a vezető erős akcentussal. A bömbölő rádió mellett nem is csoda, hogy a férfi semmit sem hallott. Spádénak sikerült megfejtenie a sofőr akcentusát. – Possa-o ir devagar guiar, porfavor? – mondta, ezúttal hangosabban. A férfi széles mosollyal jutalmazta a mondatot, amire egy sor fogászati probléma tárult az utasok szeme elé. – Ó, fala portuguesa? Nenhum probléma –kiáltotta, és feljebb engedte a gázpedált. – Milyen nyelvet beszél? – kérdezte Denise, és egy kicsit engedett a szorításból. – Portugált. A nőt lenyűgözte Spádé nyelvtudása. – Mindig is akartam

nyelvet tanulni, de egyedül egy kis spanyol maradt meg a fejemben még a gimiből. Mikor tanultál meg portugálul? – Amikor Portugáliában voltam – válaszolta a férfi, és elmosolyodott Denise meglepettsége láttán. – Ó – mondta halkan. – Még sosem jártam Európában. Valójában sosem hagytam el Amerikát, leszámítva... A hangja elhalkult, az arcára pedig komor árnyak ültek ki. Kanadát, fejezte be a mondatot magában Spádé.Ahol

meggyilkolták a férjedet. – Ne feledd a szerepedet! – figyelmeztette Spádé sokkal inkább azért, hogy elterelje a figyelmét az emlékeiről, mintsem hogy valóban emlékeztesse. – Lehet, hogy egy rövid időre magadra hagylak, de ha így alakul, csak maradj Ian mellett. – Nem bízom benne – felelte Denise azonnal. Spádé felhorkant. – Még szerencse. De nem fog se hipnotizálni, se táplálkozni belőled. Mivel olyan helyre tartunk, ami különböző fajtájú vámpírokkal lesz tele, Iannél egyedül én jelentek majd nagyobb biztonságot neked. A férfi nem hitte, hogy Denise-t veszély fenyegetné, mégis fel akarta készíteni a legrosszabbra. Egyikőjük sem akart a másik eshetőségről beszélni: ilyen körülmények között a nőnek újabb pánikrohama lehet. A legnagyobb esélyt Nathanial megtalálására az jelentette, ha Derűse egyszerre a lehető legtöbb élőhalottat és hozzájuk tartozó tulajdont nézi át egyszerre, bár ez ugyanakkor veszélyt is jelentett az érzelmi állapota miatt. Viszont létezett másik járható út is. Spádé óvatosan

válogatta meg a szavait. – Tudom, hogy nehéz, Denise, de segíthetek. Még csak meg sem kellene hozzá harapnom téged. Egy egyszerű sugallat, amitől nyugodtabban viselkednél vámpírok és ghoulk között... – Ki van zárva. – A nő elfordította a fejét az ablakból, hogy Spádé szemébe nézhessen. – Nehogy bele merj mászni a gondolataimba! Komolyan mondom, Spádé. Csökönyös nőszemély. Spádé vállat volt. – Ha ezt akarod. – Ezt – válaszolta Denise, és továbbra is a férfit bámulta. A nőből az ijedtség, a düh és a bizalmatlanság erős illata áradt. Spádé lassan előhúzta a kabátjából az egyik ezüstkését. Denise egy árnyalattal sápadtabb lett, amikor meglátta a fegyvert, Spádé viszont rá se hederített, és egy vékony vonalat vágott a tenyerébe. – Tudod, mit jelent a fajtámnak a véres eskü, igaz? – kérdezte a férfi, és mélyen a szemébe nézett. – A vérem által, Denise, esküszöm neked, hogy sosem manipulálom a gondolataidat. A pengén aprócska bíbor csík csillogott, közben pedig a seb magától bezárult. Spádé a kezét jóval a fülkét kettéválasztó ablak alatt tartotta, nehogy a sofőr észrevegyen valamit. Egyedül Denise láthatta a gesztust, és ahogy az arcába visszatért az élet, az illata is megváltozott. – Hiszek neked. Miután a kevéske vért a nadrágjába törölte, Spádé eltette a kését. A textil eléggé sötét volt ahhoz, hogy senki ne vegye észre a foltot. Nos, ember legalábbis biztosan nem; egy vámpír vagy egy ghoul megérezte volna az illatát, de aligha

törődtek volna vele. A taxi rángatózva megállt az út szélén. Spádé odanyújtott a sofőrnek egy húszast, aztán kipattant az autóból, és még azelőtt ajtót nyitott Denise-nek, mielőtt az a kilincsért nyúlhatott volna. – Nem muszáj ezt csinálnod, én is ki tudom nyitni – morogta Denise kissé zavarban. Egy fekete tincset a füle mögé simított, és közben alig észrevehetően el is pirult. Édes, nőies reakció volt, a tőle megszokott gyanakvás nélkül. Bár Spádé bármelyik nővel így viselkedett volna – nincs az az idő, ami képes elfeledtetni a szigorú illemórákat –, a férfi azon kapta magát, hogy örül Denise zavarának. – Csak mert egy hölgy képes rá, még nem jelenti, hogy rá is kényszerül – viccelődött, és elmosolyodott, ahogy a nő arca még vörösebbre váltott. Krisztusom, de gyönyörű! Spádé nem tudott uralkodni magán, és a tekintetét végigfuttatta a testén. A kabátja alatt Denise bő nyakú pulóvert, hosszú, fekete szoknyát és csizmát viselt, kezét pedig kesztyű fedte. Egyedül az arcát és a nyakát hagyta fedetlenül. A férfi azon kapta magát, hogy sóvárogva figyeli a nyakán lüktető eret, de a vágynak semmi köze nem volt a vérhez. Vajon milyen íze volna, ha a száját odatapaszthatná? És milyen íze lenne, ha a teste minden porcikáját megérinthetné az ajkával? Denise megremegett, ami azonnal emlékeztette Spádét, hogy az utcán ácsorogtak ahelyett, hogy odabent keresnék Nathanialt.

– Erre – mondta a férfi, és kinyújtotta a karját. Denise elfogadta, miközben újból kirázta a hideg. Szerencse, hogy közben nem nézett Spádé szemébe, mert az valószínűleg zölden izzott a vágytól. – Milyen ez a hely egyébként? – kérdezte Denise a falat bámulva. Spádé megemberelte magát, és a feladatra összpontosított. – Pontosan olyan, mint amilyennek egy vámpírkocsmát képzelnél, ha nem hinnél a vámpírokban. Erre a nő felkapta a fejét. – Mi? Spádé felmordult. – Meglátod.

Nyolcadik fejezet Rohadtul túlöltöztem, gondolta Denise, ahogy végignézett a Bíbor Forrás vendégein. Mintha mindenki góthnak öltözött volna, az emberek tetőtől talpig feketében voltak. Denise feltűnőnek érezte magát a kék pulóverben, bár a szoknyája és a csizmája legalább fekete volt. Mindenütt bőr és PVC ruhadarabok csillogtak, kiegészítőként pedig legtöbben góth stílusú nyakláncot, fülbevalót, piercinget és tetoválást viseltek. Spádé átvezette a hömpölygő, táncoló tömegen. Denise ügyelt rá, hogy mindenkinek, aki mellett elhaladtak, alaposan megnézze az arcát, hátha éppen Nathanial az. Arra viszont nem készült fel, hogy az egyik táncos, akinek ugyanolyan meleg volt a bőre, mint a sajátja, agyarakkal tarkított, széles vigyorral néz le rá. Zavarában Denise ismét megérintette a férfi karját. Meleg, élő hús, nem kérdéses. A férfi mosolya még nagyobbra húzódott, amivel egyértelműen kivehetővé vált a szemfoga. – Szeretnél az élőhalottakkal táncolni, szépségem? – duruzsolta a csípőjét ringatva. – De te nem is vagy vámpír. A vigyor lehervadt az arcáról. – Dehogynem. Denise végigmérte a férfit, a hamis agyarát, és a körülötte álló embereket. Pontosan olyan, mint amilyennek egy vámpírkocsmát

képzelnél,

ha

nem

hinnél

a

vámpírokban.Spádénak igaza volt. Ez a hely tényleg úgy nézett ki, mintha a világ összes vámpírmítosza megelevenedett volna. Még néhány koporsó is állt a színpadon a zenekar mögött, díszletként. – Elnézést – mondta Denise, és továbbállt. Spádé pár méterrel odébb várt rá. A férfi egy kicsit elmosolyodott, amikor Denise utolérte. – Mit gondolsz? – Hogy beteges a humorérzéked, hogy ide hívtad Ian embereit – válaszolta a nő. – És hogy te is túlöltöztél. Spádé sem viselt egyetlen arasznyi bőrt vagy PVC-t. Hosszú ujjú, krémszínű selyeming és valamilyen vastag, drágának tűnő textilből készült nadrág volt rajta. Földig érő kabátja még előkelőbb kinézetet kölcsönzött neki. Denise eltűnődött, hogy a tucatnyi bőrruhás pojácának fogalma sincs róla, hogy az elegáns férfi nem más, mint a lény, amit utánoznak. Spádé az arcához hajolt, az ajka szinte súrolta a nő fülét. – Ez a tökéletes hely a találkozóhoz. Ki hinné, hogy valódi vámpírok is megjelennek egy ilyen lebujban? A mondat befejeztével Spádé nem hajolt el tőle. Denise nem volt benne biztos, hogy vajon válaszra várt-e, de az agya hirtelen leblokkolt. A férfi selymes, sötét haja az arcára borult, a szája pedig annyira közel volt, hogy a legkisebb mozdulattól hozzáérhetett volna. Spádé olyan magas volt, hogy nem láthatott át a válla fölött, és ahogy a kabátja lágyan a testéhez simult, Denise attól tartott, hogy ha egy lépéssel is közelebb merészkedik, a férfi egyszerűen elnyeli. A gondolat valamiért kívánatosnak tűnt.

Denise hirtelen hátrahőkölt, ahogy hirtelen megrohanta a zűrzavar, a bűntudat és a félelem érzése. Vajon ezek a féktelen gondolatok a démon egyre növekvő esszenciájának köszönhetők? A benne rejlő embertelenséget vonzza a férfié? Biztosan. Spádé vámpír volt – a lény, amelynek a pánikrohamait is köszönhette, ráadásul Randy alig egy éve halt meg... Spádé addig bámult rá, amíg a nő elfordította a fejét. A férfi tekintete túlságosan átható volt, túl erős. A szeme sarkából úgy látta, hogy Spádé mély levegőt vett, de ez természetesen lehetetlen volt. A vámpíroknak nem volt szüksége levegőre. – Ian erre van – mondta a férfi, és elfordult. A hangja mélyebbnek, rekedtesnek tűnt. Denise követte; a szemét végig Spádé vállán tartotta, ahogy keresztülvágtak a tömegen. Ian egy nyitott bokszban ült, mindkét oldalán egy-egy nővel. Denise érezte, ahogy a félelmei egy csapásra eltűnnek, hogy a hitetlenségnek adjanak helyet. Iannek még egy vámpírutánzatokkal teli teremben is sikerült kitűnnie. Lábán csillogó láncokkal díszített fekete csizma díszelgett, amelynek a színe pontosan megegyezett a bőr csípőnadrágéval. A nyaka körül hordott szegecses pánton és a mellbimbójába szúrt fémdarabokon kívül semmi mást nem viselt. Ian rávigyorgott, és végigsimította a mellkasát. – Csábos vagyok, nem igaz, kicsikém? Csak tessék, bámulj! Nem zavar. Denise-nek kényszerítenie kellett magát, hogy máshová

nézzen, de nem azért, mert Ian kinézete megbabonázta volna. Igaz, a férfi hasizma sakktáblának is elment volna, az arca pedig ijesztően helyes volt, viszont egyértelműen látszott rajta, hogy szörnyeteg. Hogy nem érezték azok a nők a belőle áradó tébolyt? Ha egy sikátorban találkozott volna Iannel, Denise úgy menekült volna, ahogy csak bír, nem számít, milyen gyönyörű volt a férfi makulátlan bőre. – Úgy nézel ki, mint egy statiszta a Drakula pornóváltozatából – felelte a nő. Spádé elnevette magát, Ian viszont felszisszent. – Ne emlegessük. Akárcsak azördög,Vlad is betoppanhat, ha a falra festjük. Az ördög szó kijózanította Denise-t. Igen, most nem azért jött, hogy Spádéval vagy Iannel foglalkozzon, csakis Nathanialt kell keresnie. A családja élete múlt rajta, és persze a saját embersége is. Mintha csak reagálni akart volna, a gyomra hangosan felmordult, annak ellenére, hogy alig három órája evett utoljára. Ian, a bömbölő zene mellett is meghallva a hangot, felvonta a szemöldökét. Spádé is észrevette, és ahogy lenézett rá, Ian fülkéje felé terelte. – Maradj itt, amíg keresek neked ennivalót! Ian arcára lassan mosoly rajzolódott. Denise nem akart vele maradni, de túlságosan hisztisnek tűnt volna, ha az utasítása ellenére Spádéval tart. A barna hajú nő Ian balján arrébb csúszott, hogy helyet adjon Denise-nek maga mellett. A nő leült, és igyekezett a tömegben felbukkanó arcokra koncentrálni, nem pedig a

mellette terpeszkedő vámpírra. Vagy a másikra, aki éppen a pulthoz tartott. – Milyen komikus – mondta Ian elnyújtva a szavakat. Denise nem nézett a férfira, miközben beszélt. – Micsoda? – Az, hogy Charles úgy pattant fel, hogy neked ételt hozzon, mintha csak egy szolga volna – válaszolta Ian. – Mester vámpírok nem csinálnak ilyesmit, picinyem. Egyre furcsábbnak tűnik nekem a ti kis viszonyotok. Denise elfordította a fejét, és észrevette, hogy az Ian vállára boruló lányok közül egyik sem kapta fel a fejét a vámpír szó hallatán. Talán emberek voltak, akik a férfihoz tartoztak. Vagy talán Ian hipnotizálta őket, hogy ne figyeljenek. , – Mi csak, ő... vagyis ő... semmi közöd hozzá. Mégis mit mondhatott volna Iannek? Hogy Spádé azért volt mellette, mert ő belekényszerítette? Vagy, hogy egy démon esszenciája kényszerítette arra, hogy állandóan egyen? Csak ez lehetett a magyarázat. Normális esetben a stressztől elment az étvágya, most viszont a sokszorosára növekedett. Emellett, ha az éhségének természetes forrása lett volna, mostanra legalább öt kilót fel kellett volna szednie. – Spádé egyszerűen csak udvarias. Kikereshetnéd ezt a szót egy szótárban – válaszolta végül Denise. Ian felhorkant. – És ha fingok, angyalok röppennek elő a valagamból. Charles valóban lovagias, de már vagy százötven éve nem láttam ennyire figyelmesnek egy emberrel. Denise még mindig Ian otromba megjegyzése miatt hüledezett, amikor a férfi második mondata is eljutott a

tudatáig. – Milyen ember kedvéért volt figyelmes százötven évvel ezelőtt? Amint kiszaladt a száján a mondat, már meg is bánta, hogy megszólalt. Egyrésztsemmiköze nem volt hozzá, másrészről pedig kezdett úgy beszélni, mint a vámpírok az állandó emberezéssel. El kellett tűnnie ebből a világból, vissza a sajátjába, ahol embereken kívül nem is volt más. Ian szeme felragyogott. – Nem is mesélt még neked róla? Denise nem tudta visszafogni magát. – Hogy kiről? – Á-á – utasította el Ian a nyelvével csettintgetve. – Ez nem az én történetem, picinyem. – Akkor nem kellett volna felhoznod – csattant fel Denise, egy pillanat alatt elvesztve az önuralmát. Ian szemöldöke a homlokára ugrott. Denise keservesen próbálta összeszedni magát. Ő nem ilyen volt. Minden az átkozott démonjel miatt történt. A fontos dolgokra kell koncentrálnia. Kit érdekelt, mit csinált Spádé egy nővel másfél évszázaddal ezelőtt. Hogy elterelje a figyelmét a felfoghatatlan dühről, amely még mindig a testében tombolt, Denise a mellette ülő nőhöz fordult. – Ne haragudj, Ian még be sem mutatott. Én Denise vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek. Nem kevesebb, mint nyolcvan ember lépett be a Bíbor Forrás ajtaján Ian vonalából. Lenyűgöző létszám, főleg ha figyelembe vesszük, hogy Ian csak aznap délután hívta össze őket. Ezen felül Spádé észrevett néhány ghoult és vámpírt más vérvonalakból, valamint több tucat élőhalott

szagú embert, akik bizonyára valakinek a tulajdonai lehettek. Denise viszont egyikükben sem fedezte fel a rokonát. Hajnali háromkor a nőből áradó fáradtság és csüggedés illata szinte tapintható volt. – Nemsokára indulunk – mondta Spádé. Denise bólintott. A fejét megtámasztotta, a válla ernyedten lógott. – Ügyes voltál ma – tette hozzá a férfi, közben pedig saját magát átkozta. Végül is nem azért volt itt, hogy istenverte lelkesítő beszédet tartson. Mindenesetre a vasakarat, amelyről Denise tanúbizonyságot tett, amikor az este folyamán többször is szemmel láthatóan sikerült felülkerekednie a pánikbetegségén, lenyűgözte a férfit. Denise erősebb volt, mint amilyennek tartotta magát. Idővel képes lesz teljesen legyőzni a szorongását vámpírok és ghoulk társaságában. De nem akarja, emlékeztette magát Spádé. Amint lekerül róla a jel, Denise-nek nem lesz szüksége akaraterőre, mivel soha többé nem kerül egy vámpír vagy ghoul közelébe. A gondolattól az életkedvét is elvesztette. Egyszer csak felállt. – Táplálkoznom kell, mielőtt elmegyünk. Maradj itt Iannel! Spádé nem várt Denise válaszára, egyszerűen elindult a tánctér felé. A hely a kései óra ellenére is annyira zsúfolt volt, hogy kedvére válogathatott az áldozatok között. A Bíbor Forrás csak hajnalban zárt be, addig pedig még órák voltak hátra.

Spádé kiverte a fejéből Denise-t, és kizárólag az előtte hömpölygő svédasztalra koncentrált. Egy fiatal nő nem várta meg, hogy maga döntsön. Az idegen egyszerűen elé lépett, és a zene ritmusára mozgatta a csípőjét. – Szia, szépségem – duruzsolta a nő. Spádé egy pillantással végigmérte. Ember volt, és egészséges. Megteszi. Egyébként sem volt kedve válogatni. Hagyta, hogy a nő a tömeg közepébe vezesse. Amikor Spádé szorosan magához húzta, mosolyogva nézett vissza rá. Kéjesen felsóhajtott, ahogy a férfi a zene ütemére lassan mozogni kezdett. A vámpír érezte a vágy átható illatát, és az áldozata egy csábító pillantás után elkezdte kigombolni az ingét, majd végigfuttatta az ujjait meztelen izmain. Spádé egy percig tűrte a kis felfedezőutat. Egyszer csak hirtelen megragadta a nő testét, és megfordította, hogy meleg háta a mellkasához simuljon, lüktető nyaki artériája – oly közel a szájához – pedig majd felrobbant az izgalomtól. A nő macskaszemen Spádéhoz dörgölőzött, aztán hangosan felnyögött, amikor a férfi félresimította a haját, és a nyakához hajolt. Tánc közben folyamatosan magához szorította az idegent, és az sem zavarta, hogy a tömeg megláthatta a fogát, vagy azt, ahogyan a torkához közelít. Ha észreveszik, úgyis színjátéknak gondolnák – ugyanannak a jelentéktelen bohóckodásnak, amit aznap már ezerszer bemutattak előtte. A nőnek pedig fogalma sem lesz róla, hogy tényleg megtörtént, ha végzett a hipnózissal.

Abban a pillanatban, amikor Spádé a puha bőrbe mártotta volna a fogát, hirtelen éles füttyszó harsant fel a feje fölül. A tánctér fölötti emeleten Ian a korlátnak támaszkodott, és szinte már hanyagul a kijárat felé bökött az ujjával. – Gondoltam, érdekel, hogy Denise épp most rohant el.

Kilencedik fejezet Denise szíve kegyetlenül zakatolt, és érezte, hogy a pánik szorosan a nyomában jár. Egyre nagyobbakat lépett, hátha sikerül elfutnia az érzései elől. A legrosszabb mégis az volt, hogy az egésznek köze sem volt a poszttraumás betegségéhez. Képtelen volt levenni a szemét Spádéről, amikor az elindult a tánctér felé, hogy kiválassza az áldozatát a csordából. Aztán az a fekete hajú úgy vonaglott előtte, mintha éppen szeretkeznének. És a férfi kötélnek állt. Úgy mozogtak, hogy arra aligha lehetett a tánc szót használni. Denise szája kiszáradt, a tenyere izzadt. Ahogy Spádé inge lassan kigombolódott, és a férfi sápadt, vonzó teste felragyogott a fluoreszkáló fényben, a vér Denise ereiben is lüktetni kezdett. Spádé szálkás izmai minden egyes lépéssel megremegtek, és a férfiból áradó veszély érzetét őrjítő, nyers érzékiség váltotta fel. És amikor megfordította a nőt, és fekete haja eltakarta az arcát, miközben az áldozat nyakához hajolt, színtiszta szégyentelen forróság lobbant lángra Denise testében. Az érzés annyira heves, váratlan és letaglózó volt, hogy ültében beleremegett – végül Ian halk kuncogása térítette magához. – Tele vagy meglepetésekkel, nem igaz, picinyem? Ian arcából ítélve a vámpír pontosan tudta, mit érzett az előbb – és azt is, hogy ki váltotta ezt ki belőle. Így tehát lélekszakadtából rohanni kezdett. Inkább

higgye Spádé őrültnek, mintsem hogy megtudja az igazságot. Denise elméjének egy darabkája felfogta, hogy a szeme előtt a környék egyetlen folttá mosódott össze. Fogalma sem volt, merre menekül. A messzire egyelőre jó megoldásnak tűnt. Ilyen kései órán elég kevés autó volt az utcán ahhoz, hogy ne kelljen körülnéznie az úttesten, vagy talán csak nem érdekelte, ha valakinek a fékbe kellett taposnia miatta. Égig érő házak, keskeny sikátorok és beton, ameddig a szem ellátott. Úgy érezte, útvesztőbe került, amely lassan elnyeli. Még az éjszakai égboltot is csak foltokban láthatta a fölé tornyosuló épületek között. Valaki vasmarokkal megragadta a könyökét. Denise megpróbálta kihúzni a karját, de a szorítás kitartott. Ehelyett egy magas, kemény test magához rántotta, a lába pedig a lendülettől a levegőben kalimpált. – Engedj el! – zihálta. Spádé arca centiméterekre volt az övétől. A férfi a klubban hagyta a kabátját, és nyilvánvalóan az inge gombjaival sem vacakolt, mivel Denise-t csupasz mellkasához szorította. – Semmi baj, Denise – mondta határozottan. – Senki sem üldöz. Biztonságban vagy. Hát persze. Spádé azt hitte, újabb pánikroham tört rá. Részben igaza is volt, csak a kiváltó ok változott meg. – Most már jól vagyok. Csak... ki kellett jönnöm onnan – válaszolta, miközben levegőért kapkodott. Spádé gyanakvóan figyelte, és ugyan lazított a szorításán, nem engedte el teljesen a kezét. Denise megpróbálta

lelassítani a légzését, és közben azért fohászkodott, nehogy a korábbi kéjsóvársága ismét felüsse a fejét. – Értem.., Spádé még mindig tartotta. Denise kíváncsiságból megpróbált kiszabadulni. A fogás ismét gyengült, a férfi keze viszont egyáltalán nem mozdult. Denise keresett valamit a tekintetével, bármit, ami elterelte volna a figyelmét arról, hogy Spádé karjában volt. – Ez a város annyira fullasztó. Csak házak meg házak és házak. Nincs itt semmi, amiélne? Bár Denise felfogta, milyen szerencsétlenül válogatta meg a szavait, a férfi ajka azonnal felfelé húzódott. – Úgy értettem, fák meg fű... – Tudom, mire gondoltál – vágott Spádé a szavába, még mindig mosolyogva. – Ami azt illeti, jó irányba futottál, ha ehhez volt kedved. Gyere! A karja végre szabadjára engedte, viszont ezután finoman megfogta a hátát. Ahogy Denise mellette lépdelt, azon vívódott, hogy emlékeztesse-e a kigombolt ingére vagy tovább gyönyörködjön fedetlen testében. – Nem fázol? – kérdezte végül. Denise szinte vacogott. A kabátja a Bíbor Forrásban maradt. Szerencsére a pulóvere meglehetősen vastag volt, és a hosszú kesztyűt is magán tartotta. Végtére is nem kockáztathatta meg, hogy valaki észrevegye a démonjelet. – Nem igazán – felelte Spádé. – A vámpírok nem úgy reagálnak a hidegre, mint az emberek. Természetesen érzékelem a hőmérsékletet, de nincs rám ugyanolyan hatással. Talán jó ötlet volna visszafordulni a kabátodért, de

már közelebb járunk a szállodához. Denise felpillantott a sarkon álló táblára – és nagyot sóhajtott. A testét ezúttal másfajta hideg járta át. – Milyen messzire futottam? Spádé arckifejezése egyszerre volt szigorú és együtt érző. – Nagyjából tizenkét háztömbnyire. Biztosan nem normális, hogy néhány perc alatt ekkora távolságot tegyen meg. Egy profi futónak is lassabban ment volna, ő pedig még az amatőrtől is távol állt. Raum jele gyorsabban hatott, mint gondolta. – A francba! – suttogta Denise. Spádé nem próbálta elcsépelt marhaságokkal vigasztalni, amiért a nő különösen hálás volt. Egy életre elég közhelyet kapott Randy halála után. Miért nem tudták az emberek elismerni, hogy az élet néha egyszerűen szar? Képtelenek felfogni, hogy a csend sokszor többet jelent a legőszintébb részvétnyilvánításnál vagy annál, hogy a halál mélyebb jelentését próbálják megmagyarázni? Az épületek egyszer csak eltűntek előlük, és ameddig a szem ellátott, mindenütt fák és rétek terültek el. – A Central Park – mondta Spádé, és finoman előrelökte. Denise észre sem vette, hogy megtorpant. – Ami azt illeti, a szállodánk a szomszédos utcában van, szóval nem leszünk messze, ha esetleg átfáznál. A hó miatt nem láthatsz mindent, ami élő a parkban, de azért ott vannak. Denise elmosolyodott, ahogy a felgyülemlett feszültség lassan kiment a testéből. – Tökéletes. Hagyta, hogy Spádé bevezesse a parkba, és közben azon csodálkozott, hogy a legkisebb mértékben sem fél.

Normális esetben a butaság csúcsa lett volna, ha a hajnali sötétségben idemerészkedik. Viszont aligha nevezhette volna normálisnak vámpír kísérőjét és a démonjelet a bőrén. Útonállók, rettegjetek, gondolta magában komoran. Spádé még mindig nem vacsorázott. Valószínűleg felfalta volna a legelső embert, aki egy kicsit is fenyegetően közelít. – Hány éves voltál, amikor meghaltál? – kérdezte Denise, és letért az ösvényről, hogy a hóban sétálhassanak. Spádé követte; a férfi léptei sokkal biztosabbnak hangzottak a sötétben. – Harminc. Denise felsóhajtott. – Én huszonnyolc leszek. – Én pedig kettőszázötvenhét – felelte Spádé, de volt valami a hangjában, amit Denise nem tudott mire vélni. Ahogy újból végigmérte a férfit, Denise egyszer csak felnevetett. – Elég jól nézel ki vénséged létére. Spádé elmosolyodott, a foga ravasz fénnyel csillogott az éjszakában. – Hízelgéssel még sokra is viheted, kedvesem. Denise-nek azonnal el kellett fordulnia, különben a tekintete túlságosan sokáig időzött volna a kijelentését megalapozó testrészeken. Spádé valóban remekül nézett ki. Túlságosan is jól, főleg a szélben lobogó ingében, amely felfedte varázslatos felsőtestét. Hosszú fekete haja időnként elfedte az arcát, a szeme viszont mindig tisztán látható maradt. A pupilla mélyén zöld szikrák izzottak, ami annak ellenére vonzotta Denise-t, hogy jól ismerte a

veszélyeit. A nő leült, és úgy tett, mintha valamit a hóba rajzolt volna, nem törődve a szoknyáján átszivárgó hideggel. Vastag harisnyát és térdig érő csizmát viselt, de még ez sem védte meg a csonttá fagyott talajtól. Mindezek ellenére még mindig szívesebben vacogott a hóban, minthogy kiderüljön, mennyire beleremegett Spádé testének látványába. Ez nem te vagy, emlékeztette magát.Csak a démonjel teszi. A hó ropogásából tudta, hogy Spádé felé tart. Denise nem nézett rá. Érezte, ahogy a szíve egyre gyorsabban ver, és némán átkozta magát érte. – Denise. A férfi hangja mélyebb volt, és olyan dallammal mondta ki a nevét, amitől még inkább felgyorsult a szívverése. Denise mégis a hóba firkált vonalakra koncentrált, még akkor is, amikor Spádé letérdelt mellé.

Csak a démonjel miatt, csak a jel... A férfi keze a hátára siklott. A nő egész testében megremegett, aminek semmi köze nem volt a hideghez. Aztán Spádé válla hozzáért az övéhez, majd a férfi lába a combjához simult, ahogy még közelebb jött. Minden ponton, ahol Spádé megérintette, Denise bőre szinte vibrálni kezdett. A nő lehorgasztotta a fejét, hogy a haja az arcába hulljon, közben remegve továbbra is a hóba firkált.

Csak a démonjel miatt, csak a démonjel! Spádé lágyan hátrasimította a haját. Denise azt kívánta, bárcsak élettelen és hideg érintése lett volna, de csalódnia

kellett. A férfi erőt, finomságot és együttérzést sugárzott. Mintha pontosan tudta volna, mit érez. – Denise... A hangja kimondhatatlanul mély volt, a lélegzete pedig gyengéden simogatta a nő arcát. Denise lehunyta a szemét. Tiszta szívből Spádé felé szeretett volna fordulni, hogy félredobja az önuralma legutolsó morzsáit is. Az egyre növekvő vágyat biztosan a démonjel miatt érzi. Még sosem érzett ilyen erős vonzalmat senki iránt, még Randy sem... Randy. Azért gyilkolták meg, mert neki jó ötletnek tűnt, hogy vámpírokkal szilveszterezzenek. Ő pedig itt volt, alig tizennégy hónappal később, és éppen egy vámpír karjába akarja vetni magát. Nem.Ezt nem hagyhatja. – Biztosan éhes lehetsz. – A bűntudatnak és a gyásznak végül is sikerült lehűtenie tomboló érzelmeit. – Félbeszakítottam a vacsorádat a menekülésemmel. Szeretnélek kárpótolni érte. Denise hátrasimította a haját, és közben sikerült anélkül Spádé szemébe néznie, hogy végigfutott volna a hátán a hideg. Nem szabad rá máshogy gondolnia, mint vámpírra – és azt a hibát biztosan nem fogja még egyszer elkövetni, hogy biztonságban érezze magát vámpírok között. Ha engedi Spádénak, hogy megharapja, egyértelművé teszi, mi is ő; vámpír, aki egyedül a vér és a halál szavának engedelmeskedik. Spádé szeme zölden felragyogott, és az arcát halvány smaragdszínű fénybe vonta. Denise nem akarta tudni, hogy

az ajánlata előtt is ilyen volt-e, mivel tisztában volt vele, mi válthatta volna ki belőle még ezt a reakciót. – Azt akarod, hogy megharapjalak? – kérdezte a vámpír mély, komor hangon. – Néhány napja még fokhagymával tömted magad félelmedben. – Kijelentetted, hogy nem fogadsz el tőlem pénzt a segítségedért cserébe, úgyhogy egy kis vér a legkevesebb, amit adhatok, nem igaz? Denise kihívóan nézett a férfira, miközben oldalra hajtotta a fejét. Fájni fog, amikor megharapja. Ezt már tapasztalatból is tudta. Így ismerte meg Catet; ő mentette meg, amikor egy vámpír megpróbált minden vért kiszívni a testéből. Ez a kis fájdalom viszont sokáig emlékezteti majd arra, miért kell messzire elkerülnie Spádét – az összes többi élőhalott-tal együtt – , amint megtalálja Nathanialt. Spádé hangja gyengéden csengett: – Állj fel és menj tőlem minél távolabb, Denise, különben szavadon foglak! A vámpír átható, izzó tekintete a földhöz szegezte Denise-t. Tudta, hogy Spádé nem használja rajta természetfeletti hatalmát, mivel a tudata tökéletesen tiszta volt, de ennek ellenére is ellenállhatatlan vonzódás ejtette rabul. Muszáj volt véget vetnie ennek az őrjítő kötődésnek, még mielőtt ennél is erősebbé válik. Szerencsés esetben itt helyben pánikrohama lett volna. – Mire vársz, vámpír? – mondta ugyanolyan lágyan. Spádé ajka még azelőtt a nyakára tapadt, hogy az utolsó szót kimondhatta volna. Denise bőre a dermesztő hideg ellenére is izzott. Azonnal meg akarta harapni, hogy megadhassa neki azt, amire

vágyott – az utálatot. Tudta, hogy a nőnek ez volt a célja, amint a vágyakozás részegítő illatát felváltotta az elkeseredés és a harag. Ez a vágyakozás csaknem Spádé vesztét okozta. Először a klubban vette észre, amikor a nő fülébe suttogott, de az érzés olyan gyorsan köddé vált, hogy nem lehetett benne biztos. Pár perccel ezelőtt viszont semmi kétsége nem volt felőle. Denise illata és az érintésére adott reakciója is erről árulkodott, a férfi akaratereje pedig egy pillanat alatt romba dőlt, és józan eszének tiltakozása ellenére is közeledett hozzá. Ezután jött a nő dühös ajánlata, amivel nyilvánvalóan annyi volt a célja, hogy vad bestiaként láthassa. A vámpír először gorombán el akarta utasítani, de végül rájött, hogy Denisenek igaza volt. Ez a tökéletes megoldás. Gondolja csak visszataszítónak. Ezzel mindketten csak nyerhetnek. De most, hogy a pulzusa a szája alatt lüktetett, nem tudott durván bánni vele. Kényszeresen végigsimította a bőrét az ajkával, míg végül a nő testébe egy másfajta merevség nem költözött. Nem tudta megállni, hogy mélyen magába szívja Denise méz- és jázminillatát, és a fennmaradó düh szaga is lassan elpárolgott, ahogy a kezét átfuttatta a haján. Közelebb húzta magához, majd kinyitotta a száját, hogy a nyelvével megízlelhesse Denise nyakát.

Ó, kedvesem, éppen olyan az ízed, mint amilyennek elképzeltem. Érzéki, gazdag és édes. Spádé végigfuttatta az ajkát a nő nyakán, hogy megtalálja a legérzékenyebb pontot. Nem ez volt az, bár az érintéstől

finom reszketés járta át Denise testét. Nem is ez, de ettől végre kiengedte makacsul ökölbe szorított kezét. A férfi nyelve ismét előbukkant egy újabb pontot megérintve – és Denise hangosan felsóhajtott, és szorosan Spádé testéhez simult.Igen. Pontosan ott. Spádé lehunyta a szemét, és egy mély lélegzettel újból magába szívta az illatát. Aztán belemélyesztette az agyarát a nő nyakába, és élvezettel nyugtázta a Denise testét megrázó kéjes hullámot. A fogából a méreg egybeolvadt a húsával, és a harapásból eredő fájdalmat kellemesen meleg érzéssel fedte el. Ahogy Spádé magába szívta a vérét, már tudta, hogy valami baj van. De túl késő volt. Mintha csak most lépett volna át az élőhalottak birodalmába, képtelen volt megállni a következő kortyot. Majd a következőt és az azt követőt.

Tizedik fejezet Denise elmerült az érzésekben, amelyekről korábban álmodni sem mert, és közben átölelte Spádét. Minden egyes mély szívással az élvezet viharos hulláma söpört át rajta, amit ellenállhatatlan melegségérzet követett. A korábban érzett hideg puszta emlék volt már. Most minden porcikája izzott, és a korábbi aggodalmait elfeledve boldogan és kiszolgáltatottan vonaglott Spádé karjában. A férfi magához rántotta, majd ráfeküdt, hogy még közelebb kerülhessen hozzá. A nő zihálása nyögésekké változott, ahogy megérezte a rendületlen, halasztást nem tűrő sóvárgást. A következő szívás után a csípőjük egymás fölé került. Spádé a nő testéhez dörgölte a sajátját; a kemény dudor a nadrágjában érzékien simult Denise lába közé. Az ágyékában fellobbanó tűz még az ereiben forrongó vérén is túltett. Denise a körmét a férfi hátába vájta a legközelebbi csípőmozdulat közben, és Spádéval egyszerre mozdult, hogy teljességében kiélvezhesse mámorító érintését. Kellemes szédülés lett rajta úrrá, miután a vámpír még mohóbban esett a nyakának, és a férfi olyan erővel szorította magához, amiből képtelen lett volna kitörni – Denise-nek viszont eszébe sem jutott. – Spádé – súgta rebegő pillával; a fák koronái és a csillagok táncoltak a szeme előtt. A férfi elrántotta a száját Denise torkától, és a következő pillanatban már valahogyan méterekre guggolt tőle. Spádé

testének és az izgató érintésének hiánya teljesen összezavarta a nőt. Kinyújtotta a karját a vámpír felé, de ő durván elutasította. – Maradj ott! Spádé szeme zöld fénnyel izzott, ajkáról pedig vér csepegett a földre. Denise a nyakához kapott. Lustán csordogáló nedvességet tapintott. A sebei ugyanolyan köve-telőzően lüktettek, mint a lába köze. – Valami baj van...? A férfi csak bámult rá, aztán olyan erővel vetette hátra magát, hogy nekicsapódott egy fának. A törzs hangos reccsenéssel kettéhasadt. – Menekülj! – parancsolta Spádé. – Menekülj tőlem, különben addig iszom belőled, amíg meg nem halsz. A férfi szemében táncoló állatias éhség végül áthatolt a Denise-t megrészegítő kábulat és kéjvágy felhőjén. Sikerült talpra állnia, de közben még mindig a nyakát fogta, és ujjai közt érezte a nedvességet. Spádé tekintete is ezt a pontot követte, ajka pedig vicsorra húzódott, és annyira hosszú és hegyes fogakat villantott fel, hogy az arca leginkább egy állatéhoz hasonlított. –Menj! Denise megfordult, és esetlenül eltávolodott. Rövid idő alatt visszatalált az ösvényre, és elindult abba az irányba, amerre emlékei szerint a kijárat volt. A szálloda a szomszédos utcában volt, ahogy azt Spádé mondta. Hirtelen hangos csattanásra lett figyelmes. Koromsötét volt, de azt ki tudta venni, hogy a feje fölött valami nagy ugrál

könnyedén egyik fáról a másikra. Spádé követte volna? Kínzó fájdalom nyilallt a gyomrába, elfedve az érzéki melegséget, amely percekkel korábban még az egész testét átjárta. Vajon rá vadászott? – Gyorsabban! – harsant fel a férfi könyörtelen hangja. Denise, nem törődve a kábultságával, tiszta erejéből futott, és végül felismerte a parknak azt a részét, amelyen korábban már keresztülsétáltak. Ahogy még több ág reccsenése hallatszott odafentről, ijedten kapkodta a tekintetét. Aztán továbbrohant egy utca felé, amely felé az emlékei szerint Spádé mutatott. Ahogy keresztülrohant az úton, meglátta a keresett feliratot: Plaza Hotel. A szoknyája zsebében kotorászott – boldog volt, hogy a kabátja helyett ide tette a szobakulcsát –, majd belépett a díszes bejárati ajtón. Lehorgasztott fejjel sétált végig az előtéren, a vért a nyakán a hajával próbálta eltakarni. Végül anélkül jutott el a liftig, hogy bárki is rendőrt hívott volna. A hajnali időpont sokat segített; minden ember, aki mellett elhaladt, kifejezetten álmosnak tűnt. Mire a lift ajtaja kitárult a szobája folyosóján, az elementáris vágy, amely korábban fűtötte, nyom nélkül elmúlt, és Denise saját magától is undorodott. Gyakorlatilag könyörgött Spádénak, hogy tegye magáévá ott, a hóban. Vajon ezért őrjítette meg a férfit ennyire az éhség? Az ő kéjes sóvárgása miatt vesztette volna el az önuralmát? És mégis mi történt vele, hogy úgy viselkedett, mint egy nimfomán egy vacak vámpírharapástól?Igen, már több mint egy éve nem volt senkivel, de ezzel mégsem magyarázhatja a reakcióját.

Denise még akkor is magát szidta, amikor belépett a hotelszobába. Elcsigázottan dőlt neki a bejárati ajtónak – és elfintorodott. Mi lehetett ez a szag? A hálószobájából Raum lépett elő. – Helló. A démon az ajtónál termett, mielőtt még Denise újra ki tudta volna nyitni, miközben a férfiból áradó kénszagtól majdnem elhányta magát. Raum elvigyorodott. – Végre kettesben. Spádé önuralmának utolsó morzsáit arra használta fel, hogy Denise épségben eljusson a szállodáig. Amikor látta, hogy a nő beténfereg az épületbe, nem tudta tovább visszatartani a vére hatásait. A benne rejlő sötét, azonnali függőséget okozó mágia hallucinációt bocsátott a szemére, amelyben összekeveredett múlt és jelen. Spádé leesett a fáról, de szinte fel sem tűnt neki az ütődés ereje. A szélben csupasz ágak hadonásztak, ahogy ő és

Crispin végigvágtattak az úton a kocsi keréknyomait követve a sáros hóban. Valószínűleg aznap reggeliek. Spádé előrehajolt a lován, hogy tovább gyorsítsa a tempót. A férfi a földön fetrengett, és hallotta a saját nyöszörgéseit, miközben az emlékek szorításából próbált szabadulni.Nem

akarom újra látni. Soha többé. Talpra kászálódott és elkezdett futni. A fák körvonalai eltorzultak, és látszólag mindegyik csontvázkarokkal nyúlt felé, hogy ledöntsék a lábáról. Aztán egyre több fa jelent meg a háttérben, és a park átváltozott a százötven évvel azelőtti argonne-i erdővé.

– Nem – mondta Spádé összeszorított foggal. Még gyorsabban futott, de megbotlott a földből kiálló sziklákban, amelyeket addig valahogyan észre sem vett. Ez nem lehet igaz. Ez nem avalóság. « Vagy mégis? Vajon tényleg visszajutott volna oda? Talán ezúttal meg tudja menteni. – Giselda! – kiáltotta. – Jövök már!

Először Crispin látta meg a kereket, ahogy oldalvást hevert az út mellett. Egy pillanatra Spádé megkönnyebbült. A kocsival akadt némi probléma, és Giselda ezért késlekedett. De aztán megérezte a szagot: vér és halál. Spádé lepattant a lováról, és olyan sebességgel száguldott a hintó irányába, hogy a lába egyáltalán nem érintette a földet. A férfit egy cseppet sem érdekelte, hogy életében először emelkedett a levegőbe. Crispin nála is gyorsabban repült és hátulról a földre kényszerítette Spádét. – Ne csináld, ember! Hadd menjek inkább én. Spádé lerázta magáról a barátját, és amikor a férfi ismét közelíteni próbált, a keze azonnal a késéhez ugrott. –Ha még egyszer hozzám érsz, megöllek – mordult fel, majd sarkon fordult, és abba az irányba kezdett rohanni, ahol Giselda illata a legerősebb volt, és ahol különböző erőteljes, riasztó szagok keveredtek az övével. Spádé rá se hederített az erdő szélén heverő, élettelen szolgára. A férfi melletti tövises bokron viszont egy

textildarab függött. Spádé gondolkodás nélkül rohant a fák közé, és rettegve figyelte a hóban és a sárban látható seregnyi lábnyomot. Biztosan elfutott, de üldözték. Az elé táruló feldúlt tisztás láttán a férfi hirtelen megtorpant. A hely izzadságtól, vértől, rettegéstől és kéjvágytól bűzlött. Spádét elöntötte a düh, ahogy meglátta egy női alsónemű széttépett maradványait, a kört alkotó csizmanyomokat, és a középen álló, nagyobb lenyomatot a sárban, amit vér és más nedvek áztattak. Spádé megpördült, és tovább követte a vér szagát, amíg el nem ért egy nagyobb tócsáig az egyik domb tetején. Egész teste összerándult, ahogy lenézett a meredek lejtőn. A mélyben egy vörös hajú nő hevert, a ruhája cafatokban lógott, horzsolásokkal teli teste kicsavarodott és mozdulatlan volt. A másodperc töredékére Spádén a megkönnyebbülés hulláma söpört át. Nem Giselda volt az, az ő haja szőke. Ez a szerencsétlen lány talán vele utazott... A következő pillanatban jött a felismerés. Levetette magát a hasadék mélyére, és tehetetlenül felüvöltött, amikor megfordította a halott nőt. Giselda kővé dermedt, kíntól eltorzult arca nézett vissza rá. A haját vörösre áztatta a vér, amely a torkán tátongó mély vágásból ömlött a testére. – Hazudtál – mondta Raum, és úgy csattogtatta a nyelvét, mintha egy gyereket szidott volna le. – Azt mondtad, Spádé

ember, te mégis egy vámpírral hemperegtél a hóban, akit ugyanezen a néven szólítottál. Denise az ajtóra pillantott, abban reménykedve, hogy Spádé valahogyan varázslatosan előbukkan. De egyedül a démon állt vele szemben. A férfi világosbarna haja megint lófarokba volt kötve, és a farmerján kívül csak egy Ozzy Osborne pólót viselt. – Hogy talált meg? – Raum talán végig a nyomukban lett volna? Az legalábbis egyértelmű, hogy a parkba követte őket. Raum felhúzta az egyik szemöldökét. – Komolyan azt gondoltad, hogy póráz nélkül kószálhatsz? Ez – magyarázta a férfi, és megragadta Denise alkarját a jelnél – elég sok mindenre jó. Már korábban is meglátogattalak volna, de a vámpír mindig útban volt. Örülök, hogy végre lekopott rólad. Egy kicsit a fejébe szállt a véred, mi? Denise túlságosan félt ahhoz, hogy elszégyellje magát. – Nem bántotta a családomat, ugye? –Csak őket ne. – Majd fogom – válaszolta a démon nyersen. – Eltelt egy hét. Miről tudsz beszámolni? – Nem olyan egyszerű, mint amilyennek gondoltam – kezdte Denise. Raum elengedte a kezét. – Megyek, kinyírom apádat – mondta vidáman, és a kilincsért nyúlt. – Várjon! – Denise ijedtében megragadta a férfit. – Nemsokára megtalálom Nathanialt. Ígérem! Kérlek, ne bántsa! A démon elgondolkodott, de közben az ajka mintha mosolyra húzódott volna. – Imádom, ha könyörögnek. Már

csak akkor lenne jobb, ha közben mindenedet vér borítaná – de van is rajtad egypár cseppnyi, nemde? Raum megmarkolta a nő haját, és oldalra rántotta a fejét, majd mély levegőt vett. – Bűzlesz a vámpírtól. Így hálálod meg a nagylelkűségemet? Haladékot adtam neked és a családodnak, de te inkább vámpírokat etetsz ahelyett, hogy Nathanialt keresnéd. Nem vagyok benne biztos, hogy még hasznos vagy a számomra. Denise nagyokat pislogott, nehogy Raum kínzó szorítása miatt elsírja magát. Biztosan jó néhány szál haja hiányozni fog, amikor elengedi. – Mégis mit gondolt, mit kér tőlem egy vámpír a segítségéért? – rögtönzött. – Már közel járunk. Biztos nyomot találtunk Nathanialhez, és nem hagyjuk elmenekülni. Csak egy kis időre van szükségem. Raum elengedte. Ahogy arra Denise számított, a férfi kezében egy maréknyi haj maradt. – Szóval újabb haladék – morfondírozott Raum. – És gondolom, azt is szeretnéd, hogy ez alatt az idő alatt egy rokonoddal se végezzek. – Igen. Kérem! – tette hozzá Denise. A démon olyan jól mulatott a szenvedésén, hogy a nő majdnem szétrobbant a dühtől. – De akkor is meg kell büntesselek a lassúságodért – folytatta a férfi, mintha ez lett volna az egyetlen logikus megoldás. – Mivel elég jó a kedvem, választhatsz. Te választhatod ki, melyik családtagod haljon meg. Bárki lehet, akár másod- vagy harmad-unokatestvér is. Vagy

megnövelem a jel erejét. Denise a csuklójára nézett. Bár nem látta a jelet, úgy érezte, erőteljesen lüktet Raum jelenlétében. Semmit sem szeretett volna jobban, minthogy eltűnjön ez a pokoli bélyeg a testéről, nemhogy még felerősödjön, de ez az ajánlat nem jelentett igazi választást. Denise levette a kesztyűjét, és Raum kezébe tette a kezét. – Kezdheti. A férfi elvigyorodott. – Biztos vagy benne? Fájni fog. Ahogy Raum szemébe nézett, Denise már a legrosszabbra készült. – Nem is számítottam másra. Raum keze a nő csuklójára fonódott. Denise megígérte magának, hogy nem fog sikítani, de ahogy a démon belekezdett, képtelen volt visszafogni magát. Spádé hangokat hallott, amelyek mintha a távolból szóltak volna. – ...fehér férfi holtteste, húszas évei végén vagy a harmincas elején, igazolványt nem találtunk nála – magyarázta a nő. – A halál legvalószínűbb oka szúrt seb. A kés még mindig az áldozat torkában található. A fenébe, gondolta magában Spádé, miközben a többszörös szívdobogást és lábcsoszogást hallgatta maga körül. Biztosan elájult, és ezek most hullának nézik. A hangokból ítélve túl sokan voltak ahhoz, hogy felálljon, megköszönje a fáradozásukat és eltűnjön innen. Most, hogy végre magához tért, az ezüst égette a torkát, a feje pedig elviselhetetlenül zúgott. Az ezüst okozta kellemetlenségre számított, viszont a fejfájás eredete rejtély volt. Másnaposság, fogta fel végül csodálkozva, ahogy

rájött, mennyire elcsigázott és erőtlen volt a többi testrésze is. Azt hittem, ilyet emberként éreztem utoljára. Az elméje legalább tiszta volt, a lüktető fejfájást leszámítva. Denise vérétől, ki tudja, meddig hallucinált, míg végül eszébe nem jutott, hogy megtisztítsa magát a méregtől. Ekkor döfte torkon magát a késsel, hogy a fertőzött vér a seben át elhagyja a testét. A legsúlyosabb hallucináció is csak akkor szűnt meg, amikor a vágásból már csak lassan csordogált a vér, viszont ugyanerre az időre tehető az ájulása is. És most fényképezgetik, nyilvántartásba veszik, és nyomozni kezdenek, mintha egy gyilkosság áldozata lett volna. Miért nem tudnak New Yorkban az emberek közömbösek maradni, ha hullát látnak, mint régen? Manapság mindenki irgalmas szamaritánus akart lenni. Még egy órán át kellett várnia, amíg a zsaruk végeztek a munkájukkal, és Spádét egy fekete hullazsákban bepakolták egy mentő hátuljába. A férfi megvárta, amíg eltávolodnak a parktól, aztán az agyarával feltépte a vastag műanyag zsákot, és kimászott belőle. –Jézus! Egy sápadt mentőorvos bámult vissza rá, akinek az arcán egyszerre tükröződött hitetlenség és pánik. Spádé kikapta a kést a nyakából, majd bedugta a nadrágjába, és higgadtan elmosolyodott. – Nem talált, haver. A mentőautó oldalra rándult, ahogy a döbbent sofőr hátranézett. Spádé a szemét forgatta. A szerencsétlen ürge

még karambolozni fog, ha nem vigyáz. – Az utat figyelje – mondta, és a szeméből tekintély sugárzott. – Nem látták, ahogy felkelek. Nem tudják, mi történt velem. – Nem tudom – motyogták a mentősök kórusban. Spádé az első ülésre mászott, és kiugrott a jobb oldali ajtón anélkül, hogy az autót megállította volna. Egy gyors ugrás az autók között, és máris a járdán volt, és a Plaza felé vette az irányt. Minél hamarabb vissza akart érni Denise-hez. Elég sok vért vett le tőle az első mámorító pillanatokban. Egészségesnek tűnt, amikor visszaért a szállodába, de mi van, ha azóta sokkos állapotba került? A járókelőktől kapott fura pillantások emlékeztették rá, hogy mindene csupa vér, és az inge sincs rajta. Igen, ez így túl feltűnő. Spádé beugrott a legközelebbi kapualjba, és megragadta az első embert, aki arra járt. – Csendben – mondta a fiatal nőnek, miközben a szeme felragyogott. – Adja ide a kabátját! A nő szó nélkül engedelmeskedett. Spádé azonnal felvette a kabátot, és bár több számmal kisebb volt a méreténél, minden lényeges dolgot elfedett, és egyébként sem akarta túl sokáig hordani. – Elmehet – parancsolta Spádé. Olyan gyorsan igyekezett a Plazához, ahogy csak tudott anélkül, hogy a járókelők felfedezték volna emberfeletti sebességét. Viszont amint a szállodába ért, lift helyett inkább a lépcsőt választotta. Egyetlen ugrással elsuhant az emeletek mellett, és másodperceken belül a tizenkilencedik szintre érkezett.

A kénszag azonnal megcsapta az orrát, ahogy kinyitotta a lépcsőház ajtaját. Egy démon járt az emeleten. A hátralévő utat Spádé repülve tette meg, nem törődve az esetleges szemtanúkkal. Átszakította a bejárati ajtót és a szőnyegre vetődött; kezében azt az ezüstkést szorongatta, amely nem sokkal ezelőtt még a torkában állt. – Denise? – kiáltotta Spádé. – Denise! A nő megjelent a hálószoba ajtajában. A nyaka még mindig véres volt, és az arca még Spádéénél is sápadtabbnak tűnt. – Visszajöttél – mondta Denise tántorogva. Spádé elkapta, mielőtt a padlóra rogyott volna.

Tizenegyedik fejezet Denise lassan felnyitotta a szemét. Spádé fölé hajolt; arcvonásait eltorzította az aggodalom. Vér borította a mellkasát, és itt-ott rászáradt a hajára. Az előző éjszaka történteket figyelembe véve Denise-nek félteni kellett volna a nyakát a férfitől. Most viszont egyszerűen nem volt ahhoz ereje, hogy egy harapás miatt aggódjon. – Elég vacakul festesz – szólalt meg Denise reszelős hangon. Spádé nem mosolygott. – Mit művelt veled? Denise nem akart róla beszélni. Amikor Raum először ültette belé az esszenciáját, azt hitte, megőrjíti az érzés, most viszont megértette, mit is jelentett valójában a fájdalom szó. A szálloda biztonsági őreit a szobájába küldték. Azt kellett hazudnia, hogy kificamította a bokáját – mintha ez jó indok lett volna a perceken át tartó sikoltozásra. Legalábbis, amit hallottak belőle. Amikor Raum megunta a sikolyokat, egyszerűen befogta a száját. – Mit csinált? – ismételte meg a kérdést Spádé, ezúttal határozottabban. Denise behunyta a szemét. – Felerősítette a jel hatását – válaszolta, miközben próbálta az emlék okozta szenvedést visszatartani a hangjából. – Nem volt megelégedve a munkámmal. Spádé halkan, de indulatosan mormolt valamit, ami túl gyors volt ahhoz, hogy Denise megértse. – Nem szállodába

kellett volna jönnünk – mondta végül hangosan a férfi. – Egy magánházat kellett volna bérelnünk, ahová démon nem léphet be. Nem gondoltam, hogy idáig követhet, de úgy tűnik, okosabb, mint amilyennek hittem. Elmegyünk innen, Denise, ahogy egy kicsit összeszedjük magunkat. – Nem számít, hová megyünk. – Rémesen kimerítő volt beszélnie. Csak azért maradt fenn éjszaka, mert aggódott Spádéért. Amikor még hajnalban sem jött meg, azt hitte, valami baj történt vele. Mostanra minden energiája elfogyott. Raum büntetése szinte az életébe került. – Hogy érted? – Spádé finoman megrázta, erre a nő ismét kinyitotta a szemét. – Gyerünk, most még nem aludhatsz! Minden akaraterejére szüksége volt, hogy a csuklóját Spádé arca elé emelje. – A jel miatt mindig tudja, hol vagyok. Nem számít, hová megyünk. Meg fog találni. Spádé nem válaszolt. Denise ismét lehunyta a szemét. Úgy érezte, csak egy pillanatra aludt vissza, de az arcába fröcskölt langyos víz magához térítette. A zuhanyzóban volt, valószínűleg – Spádé karjában. A férfi levette a csizmáját, és most a szoknyáját próbálta lehámozni róla. – Mi? – kérdezte erőtlenül Denise. – Muszáj lemosnunk magunkról a véredet – felelte a férfi komoran. – Máskülönben nem lenne biztonságos. Ha nem úgy érezte volna magát, mint akit elütött egy kamion, biztosan tiltakozott volna. Most viszont, ha neki nem kellett hozzá megmozdulnia, Spádé azt csinálhatott vele, amit csak akart. A férfi keze a homloka előtt lebegett, aztán még több víz

folyt le a nyakára. Denise becsukta a szemét. – Bocsánat. Denise olyan lágyan beszélt, hogy hallani is alig lehetett. Spádé Denise-szel a karjában megfordult, a zuhanyrózsából csordogáló vízsugár így a nő hasára folyt. Az érzésből ítélve, Spádé biztosan levette a pulóverét is. Vajon a melltartója még rajta volt? Erőtlenül lepillantott, és látta, hogy a válasz igen. A fehérneműjéhez nem nyúlt. – Miért kérsz bocsánatot? Denise arca szorosan Spádé nyaka mellett volt, így a férfi szavainak minden rezdülését jól érezte. Talán még mindig félig eszméletlen lehetett, mert valamiért őszintén válaszolt a kérdésre. – Azért ahogyan viselkedtem, amikor megharaptál. Nem akartam. Nem tudtam, hogy nehezedre esik abbahagyni... – Krisztusom, te azt hiszed, hogy ez történt? – Denise érezte, ahogy Spádé végigsimított az arcán. – Nem a te hibád a volt; a véredé. Úgy látszik, hogy a Raum jeléből kiszivárgott esszencia egyfajta droggá változtatta a vámpírok számára. Az első korty után éreztem a hatását, de annyira erős volt, hogy egyszerűen nem tudtam betelni vele. Hallottam róla, hogy fű alatt módosított vérmintákat árulnak a fiatal, ostoba vámpíroknak, akik szórakozni akarnak, de nem jöttem rá, hogy... Spádé hangja fokozatosan elhalkult. Aztán a férfi addig rázta, amíg újra ki nem nyitotta a szemét. Az arca puszta látványa elég volt ahhoz, hogy Denise egész éjszaka ébren maradjon. – Mi van?

– Hát éppen ez az, Denise. A véred megváltozott, miután Raum megjelölt. Így találjuk meg Nathanialt. A vére segítségével. Spádé belépett Ian szalonjába anélkül, hogy az inasnak elég időt adott volna a bejelentéséhez. – Kit kellene keresnem, ha egy kis Vörös Sárkányhoz lenne kedvem? Ian egy horkantás kíséretében kikapcsolta a tévéjét. – Szavamra, Charles, te tényleg újjászülettél, mióta ezzel az emberrel kavarsz, nem igaz? – Ne beszélj így róla! – mordult fel Spádé azonnal. Denise boldognak tűnt, amiért helyre tette Iant a gorombaságáért, de a vendéglátójuk ravasz mosolya elárulta, hogy jól tudja, mi állt valójában Spádé heves reakciója mögött. Átkozta magát az ösztönszerű viselkedéséért. Egy dolog volt mások előtt úgy viselkedni, mintha Denise az övé lett volna, viszont teljesen más volt a helyzet, ha ő így is érezte. Ha a Denise iránti érzelmeiről volt szó, Spádé elméje futóhomokba került. Minél többet küzdött ellene, annál mélyebbre süllyedt. – Az érdekesnél is érdekesebb – dünnyögte vontatottan Ian. Spádé egy másodpercig farkasszemet nézett a férfival. – Szóval Vörös Sárkány után kajtattok? – mondta Ian felhúzott szemöldökkel, amivel azt sugallta, ejti a másik témát – egy időre. – Nem emlékszem, hogy sárkányokról beszéltünk volna – suttogta Denise.t.

Spádé lepillantott a nőre. – Ha azt mondjuk valakire, hogy aSárkányt kergeti,az a szlengben azt jelenti, hogy drogokkal szeretne tudatmódosító hatást kiváltani. A vámpírok Vörös Sárkánynak hívják a szerüket, mivel belénk csak beszennyezett vérrel kerülhet vegyi stimuláns. Mostanra viszont már biztosan tudta, hogy a stimuláns a Vörös Sárkányban egyáltalán nem vegyi eredetű. A vámpírok, akik használták, vagy nem törődtek a hozzávalóval, vagy féltek másoknak elmondani. A Sárkány fogyasztása vagy terjesztése a törvényeik szerint tilos volt. Az irányíthatatlan, hallucináló egyedek az egész faj biztonságát fenyegették, és az élőhalottaknak semmi sem volt fontosabb, minthogy titokban tartsák a létezésüket. Denise nem is sejtette, mennyire veszélyes volt a vére. Ha a Törvény Őrei megtudták volna, hogy valójában egy két lábon járó droglabor, esélyt sem kapott volna rá, hogy megtalálja Nathanialt és levetesse magáról a démonjelet. Gondolkodás nélkül végeztek volna vele. És ha a Vörös Sárkány terjesztői szereztek volna tudomást arról, hogy Denise konkurenciát jelenthet illegitim, titkos mesterségük számára, pokollá változtatták volna a lány életét. Egy izom megfeszült Spádé állkapcsán. Átkozott legyen, ha hagyja bármelyiket megtörténni. – Sajnos nincs belőle – folytatta Ian a fejét csóválva. – Természetesen elég nehéz beszerezni. Egyszer kipróbáltam. Nagyjából egy óráig jó móka volt, de aztán iszonyatosan mocskos dolgokat álmodtam, ráadásul másnap fejfájással ébredtem – rohadt durva fejfájással! Mit akarsz azzal a méreggel kezdeni, Charles?

– Jó okom van rá – válaszolta Spádé. Denise a padlót bámulta, és kényelmetlenül toporgott, de végül nem szólalt meg. Okos kislány. Spádé sok mindent megosztott Iannel, de ez nem tartozott közéjük. Ian a tekintetét fürkészte. Spádé érdektelenül nézett vissza rá. Ha Iantől nem kapja meg egy terjesztő címét, majd mástól kér segítséget. A Vörös Sárkány ritka és illegális volt, de ettől még rá lehetett találni. Mindent meg lehet találni, ha az ember hajlandó elég alaposan kutatni utána. – Azt meg tudom mondani, én kitől szereztem – bökte ki végül Ian. – Nem tudom megígérni, hogy a pasas még ebben utazik, mert már jó pár év eltelt azóta. Szóval a fickó neve Black Jack, és akkoriban folyton a nagy tétben játszó asztaloknál lógott a Belaggióban. – A vegasi Belaggióban? – kérdezett rá a biztonság kedvéért Spádé. Ian megvonta a vállát. – Végtére is az a bűn városa. Az izom újból megrándult Spádé állkapcsán. – Valóban az. Az ajánlatod a szobáról még mindig áll, haver? – Miért? – szaladt ki a kérdés Denise száján. Spádé megfogta a nő kezét, és finoman megszorította, Ian viszont csak nevetett. – Nem tetszem neked, picinyem? Biztosan Cat átkozott történetei miatt félsz tőlem. A nők szeretik eltúlozni a meséiket. – Azt állítod, hogynempróbáltad Catet megzsarolni azzal, hogy megölöd a katonáit, ha nem fekszik le veled? – csattant fel Denise Spádé egyre erősödő szorítása ellenére.

Ian mosolyában nyoma sem volt a szégyennek. – Ja, az? Igen, az én voltam. Denise keze egyre melegebbnek tűnt, miközben az illata egyre erőteljesebb lett a benne fortyogó dühtől. – Ez éppen elég indok arra, hogy ne kedveljelek. – Denise! – Spádé megfordult, hogy a szemébe nézzen. – Bízz bennem! A nő egy utolsó, lázadó pillantást vetett Ianre, de bólintott. Spádé örült, amiért feladta a vitatkozást – annak ellenére, hogy Ian szándékosan provokálta – , és megcsókolta a nő homlokát. Viszont amint az ajka megérintette Denise bőrét, a nő megdermedt, akárcsak Spádé. A csók annyira magától értetődőnek tűnt, hogy Spádé nem is gondolkozott, mielőtt cselekedett. De ekkor a fejébe villant az emlék, amikor a szája legutóbb megérintette a testét. Spádé nem tudott határt szabni a belsejében fellobbanó tűznek. Denise reakciójának egy részét lehetett azzal magyarázni, hogy minden jól elhelyezett vámpírharapás ilyen érzelmeket vált ki egy emberből. Nem az egészet. Még csak a felét sem. Annak ellenére, hogy szándékosan kerülte a vámpírokat, hogy pánikbeteg volt, és hogy gyászolta nemrég lemészárolt férjét, Denise kívánta. És az emberi mivolta, az egyre növekvő veszélyhelyzet és a saját józan esze ellenére, Spádé is kívánta. Annyira, hogy az már fájt. Spádé lassan elhúzta az ajkát a homlokától, de a nő testének forrósága még őt is fűtötte. Amikor megérezte, hogy Denise-ből új, mélyebb illat kezd áradni, kis híján

szájon csókolta. – Most lenne szükségetek arra a szobára? – gúnyolódott Ian. Denise nem nevetett Ian megjegyzésén; sarkon fordult, és kisétált a szobából. – Második emelet, a harmadik ajtó balra. És a matrac rugós – kiáltotta utána Ian. Spádé egy szempillantás alatt Ian előtt termett, és bár éppen időben állította le magát, a keze még ökölbe volt szorítva. – Te meg akartál ütni, Charles? – kérdezte Ian hitetlenkedve. Spádé leengedte a karját. Évszázadok óta, mióta ismerte Iant, még sosem viselkedett így egy ember miatt. Ami azt illeti, vámpírok miatt sem reagált még így semmire. Muszáj volt uralkodnia magán, ha Denise-ről volt szó. Ha valóban Nathanial nyomára akarnak bukkanni, nem engedhet meg magának ilyen esztelen és önző viselkedést. – Tudom, hogy a véredben van a pimaszság, Ian, de Denise közelében próbáld meg visszafognia magad! – kérte Spádé nyugalmat erőltetve a hangjába. Ian csak állt, aztán lassú, határozott mozdulatokkal Spádé vállára tette a kezét. – Nem tudom, mi folyik kettőtök között, de kezd aggasztani. A legjobb haverod háta mögött sunyulsz. Vörös Sárkányt keresel. Elveszted a fejed, ha a lányt a legkisebb veszélyben érzed. Nyugodj le, öreg! Te nem ilyen vagy. Nem, valóban nem ilyen volt, és ezt Spádé is jól tudta. De nem tudott lenyugodni. Az idő minden szempontból ellenük

dolgozott. – Ne aggódj miattam! – válaszolta, miközben egy pillanatra megérintette Ian kezét, aztán ellépett tőle. – Tudom, mit csinálok. Spádé arra indult, amerre Denise elviharzott – a bejárati ajtóhoz, és nem a rugós matracos emeleti szobához –, de Ian még utána kiáltott: – Ebben kezdek kételkedni, Charles. Spádé nem válaszolt. Valóban nem volt biztos a dolgában. Denise a jelet dörzsölgette hosszú ruhaujja alatt. A zavarodottság, a szégyenérzet és a tehetetlenség mellett ráadásul mégéhesis volt. Átkozott Raum és Nathanial. Ha ők nem lettek volna, az unokatestvérei és a nagynénje még mindig élnének. Ő pedig otthon lenne, és azon igyekezne, hogy annyira átlagos életet éljen, amennyire csak lehet. Nem pedig itt, egy élőhalott faszkalap gigászi háza előtt. Annyira igyekezett távol maradni ettől a másik, sötét világtól, de minden elővigyázatossága ellenére is idekeveredett, és miközben az egyik vámpírt átkozta, a másikhoz megmagyarázhatatlanul vonzódott. Spádénak tudnia kellett erről a vonzalomról. Cat elmondta, hogy a vámpírok kiszagolják az emberek érzéseit, például a haragot, a bűntudatot, a félelmet – vagy a vágyakozást. A parkban nem is lett volna szüksége az élőhalott képességeire, Denise viszont abban reménykedett, hogy a férfi eszét túlságosan elvette a drog ahhoz, hogy észrevegye. Most már erre sem volt esélye; Spádé biztosan tudta, hogy az az emlék nem csak egy rossz álom volt. Mégis mi ütött belé? Spádé megmondta,

hogy azt kell színlelniük, hogy vonzódnak egymáshoz. Denise abban bízott, hogy Spádé az előbbi kirohanást is csak Oscar-esélyes alakításnak hitte. Újra a démonjelet kezdte dörzsölni, reménykedve abban, hogy ezzel végleg el tudja tüntetni a bőréről. Nem mintha bármi haszna lett volna. Raum esszenciája még ugyanúgy az ereiben lüktetett volna. A jel csak a „póráza” volt, talán egyfajta démoni lopásgátló. Ha Nathanialt ugyanígy megjelölték – és Raum által mutatott képek alapján ez így történt –, akkor mégis mi szüksége volt Denise-re? Miért nem tudta nyomon követni Nathanialt, mint ahogy őt is? A nő megfordult, hogy gondolkodás közben tovább sétálhasson... és belebotlott Spádéba. A férfi hangtalanul lépett ki a házból, ő pedig a nagy elmélkedés közben egyenesen nekiment. Spádé megfogta a karját. Tigriscsíkos szemét félig lehunyta. Kinyitotta a száját, majd megtorpant, mintha valami kellemetlen dolgot készült volna mondani, és a megfelelő szavakat kereste. Denise annyira szerette volna megelőzni a megalázó beszélgetést a korábbi viselkedéséről, hogy azonnal kinyögte az első dolgot, ami az eszébe jutott. – Mi van, ha Nathanial blokkolja Raum jelét? Nathanialen is van ilyen – mondta Denise, és a férfi orra elé dugta a karját – , Raumnak mégis szüksége van rám, hogy megtalálja. Ennek csak úgy van értelme, ha Nathanialnek sikerült eltompítani a démonjelet, legalábbis annyira, hogy le tudja rázni Raumot.

Bármit akart is Spádé mondani, ezzel sikerült elterelnie a figyelmét. A férfi fintorogva bámulta az alkarját. – Igazad lehet. Vagy Raum egyszerűen hazudott arról, hogy ezen keresztül érzi a jelenlétedet, és mostanáig követett minket. Ez a lehetőség megváltoztatja a terveimet, de érdemes a végére járni. Denise eltűnődött, mi lehetett az eredeti terv. Talán Spádé azt akarta mondani, hogy nem tud tovább segíteni? Hogy az egyértelmű vonzódása miatt a helyzet túlságosan kínos számára, vagy, hogy az elutasítása szükségszerűen egyre hidegebb lesz? Spádé biztosan iszonyú idiótának tartotta, amiért ő egyre csak közeledett hozzá annak ellenére, hogy a legelején tisztázták, ez nem több üzletnél. Igen, a parkban a férfi is vonzódott hozzá, de akkor félőrült volt a vére miatt. Ha ehhez hozzávesszük a vámpírok természetéből eredő perverziót, akkor Spádé valószínűleg akkor is így reagált volna, ha Denise helyett egy birka lett volna a karjában. Engednie kellene,hogy elmenjen. Olyasmibe rángatta bele, ami már így is rengeteg pénzébe és idejébe került. Nem szabad Spádét így kihasználnia, még ha jó ügy érdekében is cselekszik. Semmivel nem érezte magát jobbnak Raumnál vagy a lélekkufár rokonánál. Denise kihúzta magát. – Ez az egész sokkal komolyabbra fordult, mint amiben eredetileg megállapodtunk, és így nem igazságos. Az elején sem lett volna szabad, de akkor annyira féltem, hogy nem gondolkoztam. Most viszont már tisztán látok, és nem

engedhetem, hogy továbbra is segíts. Spádé úgy nézett vissza rá, mintha a nő megőrült volna. – Azt hiszed, hogy kisétálhatsz innen és egyedül elintézhetsz mindent? – Sokkal többet tudok, mint az elején, és talán... talán felbérelhetném Iant, hogy segítsen – tette hozzá végül. A puszta gondolattól is kirázta a hideg, de mindenre hajlandó lett volna, hogy segítsen Spádén. – A hallgatásáért kért jutalommal bebizonyította, hogy lefizethető, és... – Nem tudnád megfizetni Ian hűségét – vágott a szavába Spádé. – És ha nem lettem volna közeli barátja évszázadokon át, én sem tudtam volna. Ezt már egyszer megbeszéltük, Denise. Nem csak a legjobb választás vagyok a számodra; – én vagyok az egyetlen lehetőséged. A tehetetlenség szinte felégette a nő testét. – Már megígértem, hogy nem fogok Boneshoz fordulni. Az elején nem is akartál segíteni, úgyhogy örülhetsz, észhez tértem, te pedig szabad vagy. Spádé közelebb lépett hozzá, és fölé tornyosulva bámult rá. – Te nem észhez tértél, hanem teljesen megőrültél, és éppen ezért nem veszem figyelembe, amiket most mondtál. – Ne próbálj atyáskodni fölöttem – vágott vissza Denise. A férfi felhúzta a szemöldökét. – Csak gyakorlatias vagyok. Rengeteg vért vesztettél, és Raum is megkínzott. Racionális következtetés, hogy ezek után az agyi funkcióid elmaradnak... az optimális értéktől. Denise haragja féktelen dühbe csapott át, és így azokat az

érzelmeket is levezethette, amelyeket egyébként nem mert volna kimutatni. – Baszd meg! – vetette oda Spádénak. – Nem kérem, hanemközlöm,hogy elmegyek, te pedig itt maradsz a seggeden. Pont. Spádé szemében baljóslatú fény csillant. – Csak próbáld meg! Meglátjuk, meddig jutsz. Denise ökölbe szorította a kezét – de ekkor megérezte a tenyerében lüktető fájdalmat. Ijedtében lenézett a kezére. Felsikoltott. Sárga, tőrszerű karmok lógtak lehetetlenül hosszú ujjai végén, és a rémes pengék véres félholdakat festettek a tenyerére. Ez nem az ő keze volt. Egy szörnyeteg mancsát látta.

Tizenkettedik fejezet Egy másodpercig Spádé csak Denise kezét bámulta. Annyi évszázadot élt már meg, mégsem látott még ehhez foghatót. Aztán a nő kétségbeesett, szörnyülködő arckifejezése kizökkentette a merengéséből. Letépte magáról a kabátját, és betekerte vele Denise kezét, elcsípve a néhány kicsorduló vércseppet, amelyek a rémes karmok ejtette sebekből csöpögtek. Nem kockáztathatta, hogy valaki rájöjjön, a nő vére kábítószer. Aztán egy mozdulattal az ölébe emelte Denise-t. Még mindig a kezét bámulta, pedig már mindkettőt eltakarta a kabát. Egész testében remegett, és hangosan zihálva vette a levegőt. Spádé rájött, hogy sokkot kapott. Aligha meglepő; a keze látványa mégőtis megdöbbentette, pedig nem az ő karjából nőtt ki. Spádé becipelte Denise-t a házba, és közben vigasztaló semmiségeket suttogott a fülébe, sokkal inkább figyelemelterelésként, mintsem hogy jobban érezze magát. Második emelet, harmadik ajtó balra, mondta Ian. Spádé hármasával szedte a lépcsőfokokat, belépett a harmadik szobába, és berúgta maguk mögött az ajtót. Aztán, karjában Denise-szel leült az ágyra, és továbbra is nyugtató ígéreteket sugdosott, de fogalma sem volt róla, hogy be tudja-e majd tartani őket. Megkönnyebbült, amikor a nő végül hangosan felzokogott, mert tudta, hogy a sokk hatása elmúlt. Attól

tartott, ez az újabb csapás végleg megtörheti. Végül is az emberek tűrőképessége véges, és alig telt el egy hét azóta, hogy ismét stresszhelyzetbe került, ráadásul megbélyegezte egy démon, és a családja is veszélyben volt. Krisztusra, ha ő lett volna a nő helyében, most ugyanígy sírt volna. Es valószínűleg karót döfne a saját szívébe. Spádé szorosan magához ölelte, majd hátradőlt vele az ágyon, és magukra terítette a takarót, mivel Denise még mindig vacogott. Úgy fordult, hogy a testével a nőéhez tudjon simulni. Denise a férfi mellkasához bújt, hogy elrejtse az arcát, a válla pedig minden egyes elfojthatatlanul feltörő zokogással megremegett. Spádé azt kívánta, bárcsak többet tehetne a szánalmas vigasztalásánál. Egyáltalán csinált már valami értelmeset, mióta Denise segítséget kért tőle? Nem érezte úgy, ráadásul a nő keze is mintha csak a bukása bizonyítéka lett volna. Vajon melyik testrésze lesz a növekvő démoni esszencia következő áldozata, ha továbbra sem járnak sikerrel? Nem engedem, hogy megtörténjen, fogadkozott magában Spádé, és még szorosabban átölelte. Annak az átkozott Nathanialnek sikerült emberöltőkön át kijátszania Raumot. Spádé évszázadok óta Mester vámpír; inkább a kárhozat,minthogy elbukjon abban, ami egy embernek sikerült. – Minden rendben lesz – mondta Denise-nek, ezúttal komolyan. A nő a zihálás közben felhorkant: – Az ilyen optimizmust már elmebajnak hívják, ugye, tudod?

A bátor, elragadó és makacs Denise akkor is viccelődött, amikor a körülmények akár az őrületbe is taszíthatták volna. Spádé felnevetett, és közben valami megváltozott a szívében, amitől tudta, ez örökké fog tartani. Nem csak kívánta nőt. Ennél sokkal többről volt szó. – Próbáltam eltitkolni – válaszolta a férfi, és közben végigsimított az ajkával a haján, és nem foglalkozott azzal, mennyire jó érzés volt. Denise hangosan és szaggatottan felsóhajtott. A korábbi reszketése alábbhagyott, a zihálása pedig csendes csuklássá enyhült. Spádé elcsodálkozott, hiszen alig tíz perce látta meg a kezét. Átkozottulerősnő. – Szóval ezzel egy kabát, két ing, egy ház és egy hajó, amit miattam vesztettél el – motyogta Denise. – Istenem, Spádé, menekülj tőlem! Szállj ki! Spádé hátradőlt az ágy magas fejtámlájának, de közben még mindig a karjában tartotta. – Nem. – Ez nem a te... – Tudnánk egy kicsit későbbre halasztani a veszekedést, kedvesem? Meglehetősen fáradtnak érzem magam. Ahogy ezt kimondta és lehunyta a szemét, némán szuggerálni kezdte a nőt, hogy adja fel az ellenkezést – és hogy maradjon mozdulatlan. így akarta ölelni. Egy évszázada nem érezte magát ennyire nyugodtnak, bár a fáradtságáról sem hazudott az előbb. A nap már magasan járt, és ő egy percet sem aludt a vérveszteségtől és a drogtól beállt kómája óta. Bizonyára Denise is kimerült. Ő sem pihenhetett a parkban történtek óta, azután pedig

Raum is megkínozta sátáni tudományával. A nő egy szót sem szólt. Spádé feszülten várakozott, annak ellenére, hogy végtagjai teljesen elernyedtek. Denise még mindig hozzábújva feküdt, mahagónibarna haja a férfi testére omlott, kezét pedig a takaró alatt rejtegette a kabátjába csavarva. A percek egyre csak teltek, de ő csendben maradt, és meg sem próbált továbbállni. A légzéséből apránként elmaradtak a pánik okozta görcsök, és lassúvá és egyenletessé vált. Spádé nem engedte el magát teljesen, amíg Denise biztosan el nem aludt. Csak ezután mert elszenderedni; egyik kezével továbbra is átkarolta, míg a másikkal a fejét szorította a mellkasához. Denise lehunyt szemmel, hangosan ásítva nyújtózkodott. A nagy, kőkemény test mellette megmozdult, és közelebb húzta magához, miközben érthetetlenül motyogott valamit. A nő még azelőtt odabújt hozzá, hogy az agya értelmezni tudta volna a helyzetet.

Egy ágyban fekszel Spádéval. Denise szeme felpattant. Spádé arca csupán centiméterekre volt az övétől, szorosan átölelte, a lába az övé között hevert. És még ez volt a jó hír. A rossz pedig az, hogy a mellét a mellkasához préselte, a combja pedig az ő lába között pihent, pontosan az ágyékánál. Csak akkor lehettek volna közelebb egymáshoz, ha összehegesztették volna őket, és a gyűrött takaróhalmazból ítélve már jó ideje így feküdhettek. Spádé még mindig aludt. Denise szíve a férfi közelségének gondolatától is hevesebben vert. Egy

pillanatig mégis alaposan végigmérte a testét. Sötét haja élesen elütött sápadt bőrétől, ahogy több hosszú tincs is az arcát fedte. A szemöldöke ugyanilyen feketén és dúsan húzódott csukott szeme fölött, amelyen méretes, sötét pilla díszelgett. Az orra egyenes hídként húzódott magas arccsontjai között, az ajka pedig egyszerre volt érzékien telt és markánsan férfias. Denise emlékezett rá, milyen érzés volt, amikor az a határozott, de finom száj a homlokához simult. Az is az emlékeibe égett, ahogyan érzékien, centiről centire végigfuttatta az ajkát a nyakán, mielőtt megharapta, és a régóta elfojtott kín újra visszatért a testébe. Hirtelen minden vágya az volt, hogy megcsókolja – hogy érezze az ajka ízét a szájában. Spádé szeme a következő pillanatban kinyílt, és mivel egyetlen izom rándulása sem utalt az ébredésére, Denise szinte halálra rémült. Ijedten húzódott hátra – Spádé az illatából és az arckifejezéséből is könnyedén kitalálhatta a gondolatait –, de a férfi karja nem hagyta elszökni. Denise azt sem tudta, hogy örüljön-e a helyzetnek, vagy inkább kétségbe essen a vámpír ölelésének börtönében. Spádé szeme fokozatosan megtelt zöld fénnyel. Az ajka szétvált, és kivillant a foga hegye... de ettől csak tovább erősödött a nőben tomboló hőség. Ő is kívánta volna? Vagy ez egy másfajta éhségnek a jele? Végtére is mit akarna egy pokolian eltorzult embertől... Denise hangosan felsóhajtott, amikor a kezére pillantott, amely az éjszaka folyamán kiszabadult Spádé kabátjának rejtekéből. A rémesen megnyúlt ujj és a karomszerű köröm

eltűnt. Minden visszaváltozott. Normálissá. – Spádé, nézd! – kiáltotta, és felemelte a karját. Ahogy a férfi elengedte és felült, hogy közelebbről megnézze a kezét, a szeme visszaváltott az eredeti, tigrisszínű árnyalatra. – Mintha nem is történt volna vele semmi – mormolta csodálkozva, miközben alaposan megvizsgálta. A megkönnyebbülés olyan erővel söpört végig a nőn, hogy majdnem beleszédült. Szélesen elmosolyodott. Nem lett belőle szörnyeteg. Még nem. Volt még ideje megmenteni a családját és saját magát is. De a következő pillanatban a gyomra korogni kezdett, ami végül baljóslatú morgássá erősödött. Spádé felvonta a szemöldökét, a szája pedig megrándult. – Talán ideje ennivaló után néznünk. Egy órával később Denise végzett a harmadik tányérjával, fittyet hányva Ianre, aki közben álmélkodva bámulta minden mozdulatát. – Hogyan fér beléd ennyi? – kérdezte végül, ahogy türkizkék szemét legeltette a testén. – Vagy te is hánytatni szoktad magad? Denise szigorú pillantást vetett Ianre, de nem válaszolt. Egy napon majd talán megkérdezi Spádétől, hogy lett egy ilyen ember a barátja. Ha Iannek volt is másik oldala a goromba szemétládán kívül, azt ügyesen titkolta. Viszont még ő sem tudta elrontani a kedvét. Ahogy újabb adag ételt lapátolt fel a villájára, megint a kezét figyelte. Sosem gondolta, hogy a puszta látványa – a kissé görbe ujjával, amit gyerekkorában tört el, és az állandóan lerágott

körmével együtt – ekkora örömet szerezhet. Spádé visszajött a konyhába. A repülőjegyeiket intézte, és autót bérelt, de aznap este még Ian házában maradtak. Mióta Denise-nek ennyire jó kedve volt, még ez a hír sem tudta kizökkenteni. – Á, és újra felbukkan DeMortimer báró – mondta Ian sűrű, vörös folyadékkal megtöltött borospoharát forgatva. Denise arról győzködte magát, hogy csak vörösbor, nehogy elmenjen az étvágya. Spádé összeszorította az ajkát a nemesi címe hallatán. – Minden készen áll, hogy reggel elinduljunk – magyarázta Denise-nek. A nő az ablakra pillantott. Ian nem tartott órát a szobában, de odakint koromsötét volt. A hajnalra talán már csak néhány órát kellett várni. Ian elfintorodott. – Fényes nappal akarsz utazni? Biztosan sürgősen szükségetek van arra a drogra. A férfi hangjában egyértelműen kivehető volt a provokáció. Denise semmibe vette; Ian információt próbált guberálni, de tőle aztán biztosan nem kap semmit. Spádé sem reagált. Denise mellé lépett, és olyan kecses eleganciával foglalt helyet, mintha csak belefolyt volna a székbe. Hanyagul dobolt az ujjaival a konyhapulton, és sötét szemével figyelte. – Végeztél? Denise lefelé pillantott. Ó, szóval a tányérja már megint kiürült – és egy negyedik adag már valóban túlzás lett volna. – Igen.

Elöblítette a tányérját, majd betette a mosogatógépbe, és közben mérgelődött Ian megjegyzése hallatán, miszerint voltakmásemberei erre a feladatra. Lenyelte szemtelen válaszát, hiszen nemsokára elhagyják a házát, és a férfi egyébként is csak bosszantani szerette volna. Csak akkor kezdett az elkövetkező néhány óra adta lehetőségekről gondolkodni, amikor Spádé becsukta maguk mögött a hálószoba ajtaját – kettesben egy szobában, és Denise Spádé iránti vonzalma percről percre erősödött. Randy. Ahogy eszébe jutott, egyszerre öntötte el a nosztalgia és a bűntudat érzése. Még mindig szerette Randyt, még mindig hiányzott neki, de Spádé valahogyan annyira levette a lábáról, hogy azt már nem tudta tovább rejtegetni. Igen, már régóta nem feküdt le senkivel, de nem Spádé volt az egyetlen vonzó férfi, akit azóta látott. Miért csak ő kavarta fel ennyire az érzelmeit? Mi lehetett a magyarázat erre az erős fizikai éslelki kötődésre? A szíve majd kiugrott a helyéről. Mi van, ha Spádé is ugyanígy akarja őt? Ha vágytól fűtött tekintete nem a vérszomjának tudható be? Spádé megvetette a vámpírok és emberek közötti párkapcsolatokat, de a rövid viszonyairól mindenki tudott. Ő képes volna ilyenre? Vajon lefeküdne egy vámpírral, akinek a szemében emberi mivolta csak az alkalmi szexre teszi alkalmassá? A gondolat is vérlázító volt. És mindezek ellenére képes volna visszatartani magát, ha Spádé úgy ér hozzá, mint akkor a parkban? Ha azzal a

tapasztalt, szenvedélyes ajakkal nem csak a nyakát csókolná meg? Az utóbbi időben Denise-nek az étel iránti vágyát is nehezére esett kordában tartania. Vajon ez a vágy erősebbnek bizonyul a büszkeségénél, Randy emlékénél és a szándékánál, hogy minden természetfeletti dolgot kizárjon az életéből, amint megszabadult a démonjeltől? Denise nem akart kísérletezni. – Azt hiszem, elcsaptam a gyomromat – hazudta, és visszavonult a fürdőszoba menedékébe. Spádé csak a repülőút közepén állt elő a módosított tervvel. Denise meglehetősen feszült volt, mióta megtudta, hogy egy ikermotoros magángéppel utaznak, ezért nem akarta még jobban felkavarni a további részletekkel. – Nem Vegasba repülünk. A szüleid házába megyünk, Virginiába – magyarázta. Denise meghökkenten nézett vissza rá. – Miért? – Ők a legközelebbi családtagjaid, és nem hiszem, hogy megbízhatnánk Raum szavában. Elképzelhető, hogy végez egyikőjükkel, csak hogy ösztönözzön téged. A démonok nem igazán szavahihetők, hogy finoman fogalmazzak. – De a szüleimnek nem beszélhetünk erről az egészről. Eléggé rossz bőrben vannak, nem beszélve arról, hogy fogalmuk sincs vámpírokról, démonokról vagy bármilyen más paranormális dologról. Spádé legyintett. – Nem is kell. Úgy mutatsz be nekik, mint az új pasidat, és elküldöd őket egy föld körüli hajóútra. Denise egy ideig némán bámult rá. – A szüleim zsidók, és az unokatestvéreim és a nagynéném alig néhány napja

haltak meg. Nem fognak hajókázni; örülhetünk, ha már megülték a sivát! – Azonnal lesz kedvük hozzá, ha én meggyőzöm őket – és még mielőtt tiltakoznál, mi a fontosabb? Az életük, vagy hogy ne irányítsam mások elméjét? A nő szája kinyílt, aztán becsukódott, mintha több érvet is Spádé fejéhez akart volna vágni, de egyesével elvetette őket. Spádé jól szórakozott a látványon, a helyzet komolysága ellenére. Denise kifejezetten kívánatosnak tűnt így. – Rendben – egyezett bele a nő. – Nem tetszik az ötlet, de igazad van. A biztonságuk többet ér. Egy veszekedést elkerülve, most jöhet az a rész, ami biztosankiborítja. – Amennyiben Raum mégsem a jelen keresztül ismeri a helyzetedet, fontos, hogy a hagyományos módon se tudjon követni – folytatta Spádé, és kicsatolta a biztonsági övét. – Éppen ezért nem leszünk már a gépen, amikor leszáll. – Mi? – fakadt ki Denise, és ijedtében hirtelen kapkodni kezdte a fejét. – Esélytelen. Tériszonyom van. Ha azt hiszed, csak úgy felkapok egy ejtőernyőt és kiugrom innen, akkor megőrültél. Elhányom magam és elájulok, mielőtt meghúzhatnám a zsinórt. Spádé egy szót sem szólt, de az arckifejezése – és a tény, hogy a gépen egyetlen ejtőernyő sem volt – mindent megmagyarázott. – Egy nagy francot – csattant fel a nő, és azonnal elsápadt. – Csak így jöhetünk rá, hogy Raum hazudik-e a jelről – mondta, és a nő csapkodása ellenére kikapcsolta az ő

övét is. – Már hipnotizáltam a pilótákat, hogy azt higgyék, végig a gépen voltunk, és velük együtt szálltunk ki Vegasban. És velem a zsinór miatt sem kell aggódnod. Denise nem úgy nézett ki, mint akit sikerült megnyugtatni. – Neked teljesen elment az eszed! Ha a földre csapódsz, te biztosan nem fogsz meghalni, de belőlem csak egy tócsa marad! – Nem hagyom, hogy szétloccsanj – ígérte, és felemelte a nőt, amikor az félelmében a székbe próbált kapaszkodni. – Most kell ugranunk; a célterület fölött járunk. – Ez nekem túl sok – ellenkezett Denise, miközben a kijárathoz cipelte, kinyitotta az ajtót, és mindkettejüket stabilan tartotta a hirtelen támadt szélviharban. – Ne csináld, Spádé, ezt ne! – Kapaszkodj belém, és csukd be a szemedet! – válaszolta, és szorosan átölelte a nőt. Denise folyamatosan szitkozódott, de minden erejével a férfiba kapaszkodott. A másodpilóta állt és várta, hogy becsukhassa mögöttük az ajtót, és elfelejtse a történteket, éppen ahogy azt Spádé korábban belédiktálta. Spádé az alattuk elterülő, elmosódott tájat fürkészte a jel után, aminek mutatnia kellett a helyzetüket. Denise szíve az ő mellkasát is verte, és a rettegésének illata mindent áthatott; Spádé azt kívánta, bárcsak ne kényszerítette volna arra a véresküre a hipnotizálással kapcsolatban. Ahogy meglátta, amit keresett, magához szorította a nőt, és kiugrott a repülőből.

Tizenharmadik fejezet Olyan sebességgel száguldottak a levegőben, hogy Denise képtelen volt sikítani. Úgy érezte, minden belső szerve lebeg, és a korábban emlegetett hányás veszélyes közelségbe került. A félelmetes sebesség és a végtelen mélység az őrület határára taszította. Ha képes lett volna Spádé bőre alá mászni, hogy szorosabban kapaszkodjon, megtette volna. Egyedül azért nem ájult el azonnal, mert a férfi sziklaszilárdan tartotta a karjában. Aztán az émelyítő érzés lassanként eltűnt a gyomrából, és a szél fülsiketítő zúgása is elviselhetőbbé vált. Most már elegendő levegőt kapott, amit azonnal ki is használt hosszabbnál hosszabb sikolyokhoz. A háttérből Spádé hangja szólalt meg. – Minden rendben, nem kell sikítanod. Ha van kedved, még a szemedet is kinyithatod. Denise úgy is tett, és a mélységbe nézett – majd egy újabb sikítás kíséretében be is csukta. Spádé a földdel párhuzamosan repült, még mindig olyan magasságban, hogy az autók bogárnagyságúnak tűntek. Megőrült, hogy ezt akarta neki megmutatni? – Meddig tart még? – préselte ki magából Denise. – Csak néhány másodperc. Bár halálra volt rémülve, nem kerülte el a figyelmét, mennyire boldognak tűnt Spádé hangja. Csak tessék,

nevess az emberen, aki nem tud repülni, Mr. Mester

vámpír!Csak várj, amíg-földet érünk! Minden másodperc egy órának tűnt, de végül Denise egy kis rándulást érzett, és Spádé is megszólalt: – Látod, itt vagyunk, és semmi bajod nem esett. Lefelé fordította a fejét, és résnyire nyitotta a szemét. A cipőjük jelent meg a szeme előtt, körülöttük pedig mindenütt zöld fűszálak. Gyönyörűséges, kézzel fogható, lapostalajból kinőtt fű. Spádé már gyengédebben fogta, de szüksége volt még pár másodpercre, amíg a remegés elhagyta a lábát és önállóan is képes volt talpon maradni. Abban a pillanatban, ahogy visszatért az ereje, olyan erősen lökte meg Spádét, hogy az hátratántorodott. – Hogy merészeltél kinevetni odafent? Spádé bocsánatkérés gyanánt kinyújtotta felé a karját, de az arcán bujkáló mosoly nem tanúskodott megbánásról. – Ugyan, Denise... – Te csak ne deniszezz itt nekem! – fakadt ki a nő. – Nem érdekel, mennyire öreg, befolyásos vagy hatalmas vagy. Ha még egyszer ilyet mersz csinálni, ott helyben szíven szúrlak. Átkozott szemétláda, nem tudom elhinni, hogy kidobtál egy repülőgépből! Spádé még mindig úgy nézett ki, mint aki nevetéssel küszködik. – Nem dobtalak ki. Kiugrottam veled együtt. Elég nagy a különbség. Legszívesebben pofon vágta volna, de az agyának egy aprócska darabja, ami már felépült a szabadesés okozta kómából, felfogta Spádé logikáját. Raum biztosan nem követhette őket, ha több ezer méter magasságban suhannak, miután kiugrottak a gépből. Denise eddig is

tudta, hogy a vámpírok képesek repülni, de nem volt tisztában az adottság határaival. Azt hitte, csak rövid időre tudnak elrugaszkodni a talajtól, nem hogy vérszívó helikopterekként cikáznak a levegőben. – Most merre? – kérdezte, és igyekezett lenyugtatni dörömbölő szívét. – Természetesen a szüleidhez. Az emlékműhöz rendeltem az autót. Aztán pedig hozzám fogunk menni. – A St. Louis-i házadba? Spádé elmosolyodott. – Nem, Denise. Az otthonomba, Angliába. Majdnem huszonnégy órával később Spádé meglátta a durhami birtokát szegélyező magas sövénykerítést. Finoman meglökte a mellette ülő Denise-t. Habár a nő az egész repülőúton Virginiából Angliába ébren volt – amit nagy örömére egy hétköznapi utasszállítón tettek meg – , a házához vezető autóúton sikerült elaludnia. Mivel Alten vezetett, Spádé szívesebben fektette volna Denise-t az ölébe, de ő hevesen tiltakozott az alvás ellen egészen addig, amíg végül el nem bóbiskolt. – Megérkeztünk – mondta Spádé. A nő pislogott párat... majd elkerekedett szemmel bámult, amikor megálltak a felhajtón. –Ez aházad? – kérdezte. Spádé hallotta a döbbenetet a hangjában, és elfojtott egy mosolyt. A birtoka régen sokkal nagyobb volt, de mivel rengeteget utazott, az előző évszázadban többhektárnyi területet eladott, és csupán a kúriát tartotta meg szentimentális okok miatt. A főépület átlagos méretűnek

számított fiatal korában, modern szemmel nézve viszont elképesztően hatalmas volt. Az első részét a 17. század elején húzták fel, és az azt követő kétszáz évben minden DeMortimer-generáció hozzáépíttetett valamit. A19. század kezdetén a birtok gazdát cserélt, amikor Spádé fiatal vámpír volt Ausztráliában, de amint visszaszerezte az ezernyolcszázötvenes évek közepén, további két szárnnyal egészítette ki a kúriát. Azóta néhány évtizedenként felújíttatta az épületet. Az eredményben csodálatosan keveredett a gótikus építészet és a modern kényelem. Denise újból Spádéhoz fordult. – Biztosanátkozottul gazdag vagy. A férfi vállat volt. – Az örökségem volt. Persze mindent elveszítettem, amikor Új-Dél-Walesbe küldtek, de idővel sikerült visszaszereznem. A nő még mindig képtelen volt a fejében egymáshoz társítani Spádét és a kúriát. – Azt hittem, a báró alacsony rang az arisztokrácián belül. Talán rosszul emlékszem a töriórára. – A bárói cím valóban a legalacsonyabb rang volt az én időmben, de az elsőszülött fiúk is bárók lettek. Az apám Ashcroft grófja volt, és ezt a címet én is megörököltem a halála után. Addigra viszont már vámpírrá váltam, és sosem tűnt helyesnek a grófi cím használata. Azt a legidősebb élő fiúnak szánták, ami én aligha lehettem. Spádé hangját akarata ellenére is fátyolossá tették az emlékek. Utoljára a börtönben látta az apját, mielőtt elhurcolták a gyarmatokra. Az apja nem volt hajlandó

megszólalni. Csak állt ott, szokatlanul görnyedten, és zokogott. Nem a szégyentől, hogy az egyetlen fiát deportálják megfizethetetlen adósságaiért, hanem a bűntudat miatt. Denise egy teljes percig csendben ült, majd kijelentette: – Nem akarom tudni, milyen volt az a ház, amit miattam Iannek adtál. Nem csoda, hogy azt mondogatod, nem kell visszafizetnem a tartozásom. Valószínűleg akkor sem tudnám, ha az utolsó centemet is neked adnám. Spádé lerázta magáról az emlékeket. – Volnál szíves elfelejteni ezt? Ian egyébként is pár éven belül tétnek fogja használni egy fogadásnál vagy ilyesmi, és akkor visszanyerem. Vagy szívességet kér, és a segítségemnek ez lesz az ára. Nem vesztettem el végleg. A nő könnyes szemmel rámosolygott. – Akkor is ezt mondanád, ha nem így volna, ugye? Igen, valóban, de ezt úgysem vallaná be. – Dehogyis. A vámpírok már csak így élnek. Ha akarsz valamit, annak ára van, de egy idő múlva úgyis vissza fogod kapni. Alten leparkolta az autót az épület előtt, és kipattant a kocsiból, hogy kihalássza a csomagjaikat hátulról. Denise elfordította a fejét. – Sosem kérted, hogy fizessek bármiért is – mondta szinte suttogva. Spádé érezte, ahogy valami odabent görcsbe rándult, miközben a nő profilját figyelte. Ó, rengeteg dolgot

szeretnék én tőled kapni, Denise. Többet, mint amit most fel lehetne sorolni. – Nem vagy vámpír – válaszolta végül.

Alten kinyitotta az ajtót. – Szabad lesz? Spádé kiszállt, és Denise felé nyújtotta a kezét. A nő megfogta, de aztán szándékosan el is engedte, amint kikászálódott az autóból. A férfi elkísérte Denise-t a bejárati ajtóig, amit Spádé mosolygós házvezetőnője, Emma nyitott ki. Ekkor beavatta a nőt a terv utolsó részletébe. – Most elmegyek. A következő pár napban Alten fog vigyázni rád. Denise tátott szájjal hallgatta. – Elmész? – hüledezett. – Miért? Hová? Spádé közelebb hajolt és halkabban folytatta. – Semmilyen esetben se hagyd el a házat, és ne is hívj be soha senkit. A nő arca még mindig döbbentnek tűnt, de mögötte feltűnt valami más is. A fájdalom. – Visszajössz még? Spádé gondolatait egyszerre bénította meg a tehetetlenség és egy erősebb, mélyebb érzelem. Komolyan azt hitte, hogy azért hurcolta el idáig, hogy magára hagyja? Még mindig nem ismerte annyira, hogy tudja, sosem tett volna ilyet? – Igen, visszajövök – felelte nyersen. Aztán Spádé megtette, amit már régebb óta tervezett, mint ahogy azt magának be merte volna vallani. Magához húzta a nőt, és miközben hátradöntötte a fejét, a száját az övére tapasztotta. Denise meglepetésében levegőért kapott, és az így szétnyíló ajka között Spádé becsúsztatta a nyelvét. Az ajkának még a bőrénél is kellemesebb íze volt, és amikor tovább merészkedett, és a nyelvével a nyelvét

simogatta, az íz a vörösboréra emlékeztette – mély, karakteres és édes. Bár nem bódította el, mint a vére, a hatás a számára ugyanolyan erőteljes volt. Végül elengedte Denise-t, és sarkon fordult. Ha most nem áll le, egyenesen a szobájába hurcolja, és ez minden tervét felborította volna. Beszállt az autóba, és elhajtott, Denise pedig egyre csak bámult utána. Denise szúrós tekintettel figyelte Altent, ahogy becsukta maga mögött a fürdőszoba ajtaját. Ha nem ragaszkodott volna hozzá, hogy a vámpír bizonyos helyekre nem követheti, az öreg valószínűleg a mosdókagyló mellett gubbasztott volna, miközben ő pisilt. Alten szerint Spádé azt az utasítást adta, hogy a távollétében nem szabad egyedül hagyni. Egyáltalán. Következésképp Emma vagy Alten árnyékként követte minden mozdulatát, kivéve a fürdőszobában – és Denise egyre gyakrabban színlelt, csakhogy egy kis nyugalomra leljen a mosdó falain belül. Az érzelmei olyan szélsőségesen váltakoztak, mint egy óra ingája. Egyrészt idegesítette, hogy Spádé szünet nélküli dajkaszolgálatot szervezett neki. Ha tényleg ennyire aggódott miatta, most miért nem volt mellette? Másrészről meghatotta, hogy a biztonságát ennyire komolyan vette – viszont az is elképzelhető, hogy például Cat és Bones miatt törődött vele. A férfi logikájának elemzése felért egy érzelmi hullámvasúttal, ráadásul a hangulata már két napja ingadozott a menzesze miatt. Miért csókolta meg Spádé,

mielőtt elment? Hogy elhitesse Emmával és Altennel, hogy a barátnője? Végtére is a párok meg szokták csókolni egymást búcsúzóul, és ők párként próbáltak mutatkozni. A csókban semmi más szokatlant nem talált, viszont egyszerűen képtelen volt kiverni a fejéből. Spádé csak megjátszotta volna? Az a csók nem tűnt színjátéknak. Szenvedélyes volt, játékos, odaadó és... ígéretes. Mintha Spádé bemutatót tartott volna, mire számíthat tőle az ágyban. Vagy csak egy évszázados tapasztalattal rendelkező vámpír csókja volt, amely nem jelentett neki többet a színészkedésnél, amit az emberei előtt rendezett? És a legijesztőbb kérdés mind közül: ő melyiket választotta volna? Denise megnyitotta a csapot, nehogy Alten rájöjjön, hogy csak előle bujkál. A töprengés, hogy eldöntse, mit szeretett volna Spádétől, tönkretette az idegeit. Az elmúlt pár napban megpróbált szenvtelenül gondolni a férfira, de nem működött. Ha őszinte lett volna, bevallja, hogy már Cat partiján, első látásra is komolyan vonzódott hozzá. Denise éppen Cattel beszélgetett, amikor váratlanul úgy érezte, hátra kell pillantania. Egy idegen állt az ajtóban, fekete hajában hópelyhekkel, átható tekintetét pedig egyenesen rá szegezte. Ahogy a férfit nézte, különös borzongás járta át a testét, mintha valami fontos lenne készülőben. De aztán Randy szólította, ő pedig visszazökkent a valóságba, lerázva magáról a kívánatos idegen hatását. Most, több mint egy évvel később, a különös kapocs még

mindig megvolt köztük. Sőt talán még erősödött is. Annak ellenére, hogy a pokolba kívánta az egész vámpírvilágot, egy része alig várta, hogy közelebb kerülhessen egy bizonyos vámpírhoz. Viszont alighogy ez a gondolat megfogalmazódott benne, a lelkiismeret-furdalás is megjelent. Már nem is Randy volt az utolsó, aki megcsókolta. És igen, Denise azt is tudta, hogy nem ő lesz az utolsó, akivel szeretkezni fog. De nem volt még túl korai ilyesmin gondolkodnia, különösen egy vámpírral? Egy vámpírháború okozta Randy halálát, ezért bizonyos szemszögből nézve Denise az ellenséggel bújna ágyba. De valójában te magad ölted meg, mondta a lelkiismerete. Nemcsak hogy berángattad egy

vámpírokkal teli házba, de hagytad, hogy csata közben felmenjen az alagsorból, amíg te fedezékbe húzódtál. Denise áthajította a szappant a helyiségen, de örült, amikor csak a fürdőkádat találta el. Ha megtalálja Nathanialt és leszedeti magáról a jelet, akkor megakadályozhatja, hogy még több szerette haljon meg miatta. Újra elbujdoshatna a vámpírvilág és az érzelmek elől, amelyeket Spádé kavart fel benne, de nem tudna elrejtőzni az elől, aki Randy haláláért valójában felelős: saját maga. A következő pillanatban Alten berontott az ajtón. A vámpír vicsorogva, lángoló zöld szemmel és egy nagy tőrrel a kezében állt előtte. – Mi a baj? – morogta, és körbesétált a fürdőszobában. – Mozgolódást hallottam.

Denise szíve, amely azonnal hevesen verni kezdett, most lassan lenyugodott. – Semmi baj. Csak eldobtam egy darab szappant, ennyi. Nézze, mit csinált azajtóval! A padlón mindenütt fadarabkák hevertek, ahol Alten szétzúzta a zárat. A férfi tekintete a meggörbült szappanra esett, ami a jakuzzi méretű fürdőkád mellett feküdt. * – Ó – szólalt meg végül. – Sajnálom. Úgy hangzott, mintha veszélyben lett volna. Denise arca vörösen izzott. Legalább a ruhája rajta volt, és nem letolt bugyival gubbasztott a vécén. – Esetleg, hm, most ki tudna menni? Alten kilépett a fürdőszobából, és visszatámasztotta az ajtót a keretre. – Majd megjavítom, ha már végzett idebent – mondta, mintha semmi különös nem történt volna az imént. Denise egy szót sem szólt. A csuklóját bámulta, amelyet mindig eltakart a blúza hosszú ujjával. Nem várhatott tovább Spádéra a családja és a saját érdekében. A szülei utazása három hétig tartott, amiből máris eltelt öt nap, és ő nem csináltsemmit. Ha Spádé nem tér vissza a következő néhány napban, nélküle kell elkezdenie Nathanial keresését. Denise éppen belekezdett az ebéd utáni, de vacsora előtti étkezésbe, amikor Alten egyszer csak oldalra fordította a fejét. – Valaki van itt – mondta. – Egy autót hallok. Denise villája hangos csörömpöléssel hullott a tányérjára. Felugrott, és – semmibe véve Alten intelmét, miszerint először Emmának kellene megnéznie, ki az –

szinte rohant a ház elülső részébe. Egy egész perce ráment a túrára, mivel a hatalmas házban a konyha a második emeleten volt, az épület hátuljában. Denise még most sem értette, Emma miért bajlódott a terítéssel, amikor ő volt az egyetlen a házban, aki szilárd táplálékot fogyasztott. Emma előtte ért a bejárati ajtóhoz. Az őszes hajú vámpírnő rámosolygott, majd ismét kinézett a hosszú felhajtóra. – Spádé az – jelentette ki Emma. Denise megpróbálta leárnyékolni a szemét a lemenő nap fényétől, amely az utolsó kanyarban járó autó mögött ragyogott. Nem láthatta, ki ül odabent a félhomály és a lesötétített ablak miatt, de bízott Emma szavában. Ha nem gondolta volna szánalmasnak, Denise a kocsifelhajtón várta volna a férfit, és nem az ajtóban – de az ördögbe is, már öt nap telt el! Öt nap telefonhívás, üzenet és nyomozás nélkül, miközben ő ebben az aranyozott Alcatrazban senyvedett. Mindenképpen el kellett erről beszélgetnie Spádéval. Az autó megállt, és a lélegzetelállítóan vonzó Spádé a megszokott magabiztossággal szállt ki belőle. Ahogy felé sétált, elmosolyodott, és felhúzta a szemöldökét. – A saját házamba sem akarsz behívni, Denise? A nő kinyitotta a száját – de valaki azonnal a földre terítette. Döbbenten nézett körbe, és meglátta Emmát – a kedves, vézna, bársonyos hangú Emmát –, ahogy az agyarát meresztgetve vicsorog. – Takarodj innen! – sziszegte a nő.

Ekkor érezte meg Denise a kintről áradó enyhe, kesernyés szagot. Spádé is kivillantotta a fogát, miközben az arca mintha olvadni kezdett volna, és végül átalakult Raum ábrázatává. – Engedjetek be! – mordult fel dühösen a démon. Emma becsapta az ajtót, ezzel eltakarva a szeme elől Raum gyűlölködő tekintetét. Alten sietve talpra állította, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét Emmáról. – Lődd ki a jelzőfényt! – utasította a férfi. Emma elrohant a főterem irányába. Denise körbenézett a házban, arra számítva, hogy Raum bármelyik pillanatban megjelenhet. Meglepő volt, de nem így történt. Odakintről földöntúli vonyítás rázta meg az ablakot. A nő szíve már ettől is magasabb fokozatba kapcsolt, ráadásul a démonjel is mintha lángra akart volna lobban Alten megfogta a karját. A vámpír gyengéden, de határozottan tartotta, a bőre hidege pedig még a blúzán át is jól érződött. – Ne aggódjon! Ez egy testet öltött démon, szóval nem jöhet a házba, amíg valaki be nem hívja. – Azt hittem, ez csak vámpírmítosz – felelte Denise vacogva, és elraktározta magában az információt. Bizonyára ezért álcázta magát Raum kislánynak, amikor eljött hozzá, ő pedig azonnal be is hívta. Sőt a karjában vitte. – Most mi lesz? Mégse várhatunk, amíg elunja magát és elmegy. Altennek nem volt ideje válaszolni. Robbanások hallatszottak, mintha a ház minden szegletéből kilőttek volna valamit. Odakint Raum olyan hangosan és

keservesen sikított fel, hogy Denise-nek el kellett takarnia a fülét. – Sóbombák – mondta Alten elégedetten. – Mindig mondták, hogy a só megégeti a démonokat. Azt hiszem, igazuk volt. – Tudom, hogy hallasz, Denise – üvöltötte Raum az udvarról egy perccel később. – Azonnal engedj be, különben minden egyes rokonodat lemészárolom! Tudom, hol a családod. Nem rejtheted el őket előlem! Denise megindult az ajtó felé, de Alten olyan erősen tartotta, mintha bilincs lett volna a karján. – Hazudik – jelentette ki. – A démonok mindig hazudnak. A nő kétségbeesetten rágta az ajkát. Mi van, ha Raum mégsem hazudik? Ha most idebent marad, a gyáva tétlenségének talán ugyanolyan halálos következményei lesznek, mint azon az éjszakán Randyvel. És mégis mit képzelt Spádé, hogy telerakja a házát démonirtó csapdákkal? Nyilvánvalóan nem voltak elég erősek ahhoz, hogy végezzenek vele. Csak annyira voltak jók, hogy feldühítették, és Raum most egyenesen a szülei nyomába ered. A démon továbbra is üvöltve fenyegetőzött. Denise egyre jobban elkeseredett. Mostanáig érvényes megállapodása volt Raummal, de úgy tűnt, már érvényét vesztette. – Ki kell mennem hozzá – erősködött, és megpróbálta kiszabadítani a karját. – Meg kell mondanom neki, hogy teljesítem, amit vállaltam. Alten mozdulatlanul állt. – Nem megy sehová.

– Maga nem tudja, miben állapodtunk meg! – kiáltotta Denise, tovább rángatva a karját. – Nem hagyom, hogy maga miatt haljon meg a családom! Alten nem veszekedett vele; az egyik kezével befogta száját, a másikkal pedig felemelte, és a vadul rugdalódzó nőt az emeletre cipelte. Denise még mindig hallotta a borzalmas halálnemeket, amelyeket Raum kilátásba helyezett a szülei számára, ha nem engedik be. Ő viszont nem segíthetett. Még beszélni sem tudott. – Sajnálom, de nem engedhetem, hogy meggondolatlanul cselekedjen – mondta Alten válaszul Denise elfojtott, dühös nyögéseire. Csaknem harminc perccel később Raum váratlanul elhallgatott. Denise fékcsikorgást hallott, aztán a bejárati ajtó csapódását. Pár másodperc múlva Spádé jelent meg az ajtajában. Fekete tincsei kuszán álltak, mintha rohant volna, a szeme pedig zöld fénnyel izzott. Odabólintott Altennek, aki végre levette a kezét Denise szájáról és derekáról. A nő ellökte magától Altent, és Spádéhoz lépett, hogy olyan erősen pofon vágja, ahogy csak tudta. –Mittettél?!

Tizennegyedik fejezet Spádét nem az ütés dühítette fel. Ahogy meglátta az elnémított és mozgásképtelenné tett nőt Alten karjában, már sejtette, mi vár rá. Még csak az sem zavarta, hogy Denise Alten szeme láttára vágta pofon. Alten úgy tudta, Denise a barátnője, és a szeretők közötti nézeteltérés eddig sem keltett különösebb feltűnést a vérvonalán belül. Ami miatt a férfi agyát elborította a harag, az nem volt más, mint az ütés ereje – olyan erő, amellyel egy ember sem rendelkezhetett. Ráadásul az arcát mardosó fájdalomhoz vérszag is társult. Egy pillantás a nő kezére beigazolta a sejtését; a körme hosszú karommá erősödött, az ujjai pedig megnyúltak és meggörbültek.

Az átkozott démon megfizet azért, amit vele művelt. Gyorsan, mielőtt Alten észrevehette volna, Spádé az ágyra lökte Denise-t, és a feje fölött összefogta és a párnák alá rejtette a kezét. – Elmehetsz – utasította Altent. – Foglalkozz a vendégeinkkel! Alten távozott a szobából, majd okosan becsukta maga mögött az ajtót. Denise felnyögött, amikor a férfi testével az ágyhoz szorította, majd a harag illata áradt belőle, a bőre pedig mintha lángolt volna. Ezelőtt sem képzelődött a melegről, jegyezte meg magában komoran Spádé. A nő

testhőmérséklete megemelkedett, amikor zaklatott volt, és most határozottan feldühítették. – Szállj lerólam,Spádé! Komolyan... Elengedte a kezét, és lemászott róla, majd az ajkára tapasztott mutatóujjával jelezte, hogy maradjon csendben. Aztán a keze felé biccentett a fejével. Denise elsápadt, amikor meglátta. – Nem akartam, hogy meglássa – magyarázta alig hallhatóan a férfi. Denise bizonyára megértette, mert azonnal rábólintott. A szeme könnyben úszott, és elfordította a fejét, mintha nem bírná elviselni a keze látványát. – Denise – Spádé finoman átfogta elváltozott kezét, nem törődve a nő ellenkezésével. – Talán nem végleges. A múltkor sem volt az. A nő jó párat pislogott, de aztán arcára eltökéltség költözött. – Nem fontos. Csak az számít, mit tettél Raummal. Most már sosem hagyja békén a családomat. Túlságosan feldühítetted. Spádé felállt, bekapcsolta a tévét, és felhangosította a készüléket, amennyire csak lehet. A démon abban a pillanatban elmenekült, ahogy meglátta, és ez még kapóra jöhet. A sóbombák biztosan legyengítették annyira, hogy ne merjen megküzdeni egy Mester vámpírral, pedig ő kifejezetten várta már az alkalmat. Mindezek ellenére Spádé nem akarta, hogy Raum hallja, amit Denise-nek akart mondani, abban az esetben, ha a démon még a közelben ólálkodott. Hátradőlt az ágyban, és közel hajolt Denise-hez, hogy a nő

az üvöltő televízió ellenére is megértse, és közben erősen koncentrált, nehogy rosszul legyen az átható szagtól, amely a menstruációjáról árulkodott. – Most már tudjuk, hogy Raum nem hazudott a jelről és a követésről – mondta Spádé. – Ami azt jelenti, hogy a nyomunkban lett volna, ha velem jössz. Mivel ebben nem voltunk biztosak, itt kellett hagyjalak, egyrészt hogy meglássuk, megtalál-e, másrészt hogy ne tudja, én mit csináltam. – Ajánlom, hogy a terved észbontó legyen, különben a sóbombák miatt a családomnak vége, ha Raum rájuk talál – válaszolta Denise a rettegéstől és haragtól éles hangon. Spádé mélyen a szemébe nézett, hogy meggyőzze a szándékairól. – Most már tudjuk, hogy Raum egy testet öltött démon, nem csak egyszerű megszállt ember. Az ilyen lények csak meghívás után léphetnek be magánházakba, nem mozoghatnak nappal, és érzékenyek a sóra. Egy démon által irányított megszállt ember oda mehet, ahova akar, amikor akar, és a só sem jelent veszélyt a számára. – Akkor ez most Raumnál jó dolog, vagy rossz? Valójában meglehetősen rossz hír volt, mivel egy megszállt testtől sokkal könnyebben megszabadulhattak volna, de ezt nem akarta elárulni Denise-nek. – Mielőtt megölhetnéd az ellenségedet, tudnod kell, pontosanmivelállsz szemben – válaszolta végül Spádé, figyelmesen megválogatva a szavait. – Most már tudjuk Raumról, hogy micsoda, tehát egy lépéssel közelebb kerültünk a megöléséhez. Ami a szüléidét illeti, éppen az óceán közepén vannak. Raum messziről elkerüli a

tengervizet, még ha ismerné is a pontos helyzetüket, amit kétlek, különben ezzel is fenyegetőzött volna az imént. Denise az ajkát harapdálta, aztán hátra akarta simítani a haját, de megtorpant és undorodva bámulta a kezét. Némán betekerte mindkét kezét a lepedőbe, és egy könnycsepp nélkül visszafordult Spádé felé. – Nem hajókázhatnak örökké, Spádé, és Raum továbbra is tudni fogja, merre vagyok. Értem, hogy kíváncsi voltál rá, milyenfajta démon valójában, de hacsak el nem bujdosok a szüleim elől, ők az életük végéig szörnyű veszélyben lesznek. Velem is beszélned kellett volna, amikor eldöntötted, hogy Nathanial keresése helyett megpróbáljuk megölni Raumot. Spádé felvonta a szemöldökét. – Továbbra is Nathanialt fogjuk keresni, viszont amikor sikerrel jártunk, már előnyben leszünk Raummal szemben. így nem az ő jóakaratától függ, hogy életben maradsz-e vagy sem. Ebben nem vállalhattak kockázatot. Spádé távolléte több célt is szolgált; kiderítette az igazságot a démonjelről, rájöttek, pontosan milyen démon volt, és a férfi objektívan tudott gondolkodni a Denise iránti érzelmeiről. Mindhárom kérdésre cáfolhatatlan választ kapott. Denise több volt egyszerű hóbortnál. Különleges. Amikor a közelében volt, olyan érzelmeket ébresztett benne, amilyeneket másfél évszázada nem tapasztalt, és ez a kapcsolat a legelső pillanattól fogva létezett köztük. Ami a nő emberi mivoltát illeti, nos... ha rajta múlik, nem kell sokáig így maradnia. Szóval miután Raum leveszi Denise-ről a jelet, Spádé végez vele.

A tényt, hogy az ismerősei közül senkinek nem volt fogalma arról, hogyan lehet megölni egy testet öltött démont, nem állt szándékában megosztani Denise-szel. Ha nem talál pontos információt a démonűzésről, egyszerűen lefejezéssel fogja kezdeni, és innen halad majd a többi halálnem felé. – Amikor megtaláljuk Nathanialt, szeretném, ha elmennél – mondta Denise kedvesen. – Raum tudja, hogy te állsz a sóbombák mögött. Bosszút akar majd állni, és ha képes követni, akkor azonnal tudni fogja, ha megvan a szökevény. Aztán valószínűleg végezni akar majd veled. Akkor már nem lesz szüksége rád. Raumnak akkor már Denise-re sem lesz szüksége, és ezzel bizonyára ő is tisztában volt. Még ha a démon nem is haragudott volna rá – és ezt a mai incidens után eléggé valószínűtlennek tartotta –, képes lenne a saját szórakozására megölni a nőt. – Erre az esetre is van egy tervem – válaszolta. A nő mogyoróbarna szeme összeszűkült. – Micsoda? Ha Alten vagy Emma furcsának tartotta is, hogy törülközőbe csavart kézzel jött le az emeletről, nem mutatatták ki előtte. Denise abban bízott, hogy a korábbi esethez hasonlóan a keze magától visszaváltozik. Ellenkező esetben praktikusabb takarást kellett találnia a Spádé monogramjával díszített törülközőnél. Imádkozott érte, hogy az állapota ne legyen végleges, és nem csak azért, hogy az emberek ne lássák borzalmasan eltorzult kézzel az utcán. Ha végleges, akkor, még ha legyőzik is Raumot, biztosan elszáll annak esélye,

hogy valaha anya legyen. Hogyan tarthatna egy gyermeket a karjában, miközben attól retteg, hogy a karma felszabdalja a kicsi bőrét? Merne egyáltalán teherbe esni úgy, hogy egy démon esszenciája csörgedezik az ereiben? Az előcsarnokban várakozó két fura- ember látványa kirántotta Denise-t komor mélázásából. Az egyik egy szőke nő volt, aki a kandalló előtt ácsorgott, és látszólag a méreteit csodálta. Bár a nő magas volt, ha be akart volna sétálni a kandalló közepére, még csak a fejét sem kellett volna lehúznia. A másik idegen egy borotvált fejű fiatal férfi volt, akinek a karját tetoválások fedték. Spádé biccentett feléjük. – Denise, ők itt Francine és Chad. – Örvendek – mondta Denise, és miközben elindult feléjük, megszokásból felemelte jobb karját, de egy pillanattal később pirulva húzta vissza. Az emberek egy ideig méregették a törülközőt, de nem kérdezősködtek. Denise ismét Raumot, a jelet és a rég elveszett, bajkeverő rokonát átkozta a helyzetéért. – Nagyon örülök – válaszolta Francine. Chad is elismételte az üdvözlést, és közben úgy nézett végig Denise-en, amitől két lábon járó ocsmányság helyett végre nőnek érezhette magát. Aztán Chad Spádéra pillantott, teljesen elsápadt a vámpír tekintetétől, és megköszörülte a torkát. – Szeretnétek még várni, vagy kezdjük el most? – Kezdhetjük – felelte Spádé. – Emma, kérem, húzza be az összes függönyt. Alten, hozza Mr. Higgins táskáját, aztán kapcsoljon be minden tévét és rádiót a házban. És hangosítsa fel őket.

A házvezetőnő nem az ablakhoz ment, hanem elővett egy távirányítót és gombokat kezdett el rajta nyomogatni. A sötétítők lassan bezáródtak. Motoros függöny,gondolta Denise. Az anyja imádta volna ezt, és persze a többi drága kütyüt is, amely Spádé házában sorakozott. Alten becipelt egy bőröndöt a szobába, és letette Chad lába elé. Spádé odabiccentett Altennek és Emmának, aki az utasításra magukra hagyta őket. Ahogy a tévék és más eszközök felüvöltöttek a szomszédos szobákban, Chad kinyitotta a keményfedelű bőröndjét, és mindenféle tárgyat húzott elő belőle. Denise annyira kíváncsi volt, hogy a férfi válla fölött leselkedett. A bőrönd belsejét külön az eszközökhöz alakították ki, mivel minden nagyobb darabnak saját bélelt tartója volt. Chad mindent egy csillogó ezüsttálcára helyezett. Az egyik tárgy egy fura, akkus fúrónak nézett ki, aztán egy fémpálcákat tartalmazó zacskót vett elő, majd apró üvegcséket, egy zsinórt, valamilyen pedált, egy borotvát, egy pumpás tégelyt, sebészkesztyűt, egy túlfeszültségvédőre hasonlító szögletes dobozt és, ha jól látta, egy csomagvízfestéket? – Azt hiszem, ideje részletesen ismertetni a tervedet – mondta Denise. Spádé leült a kanapéra, és a mellette lévő párnára mutatott. Denise is helyet foglalt, de mereven tartotta magát, kezével az ölében. – Chad és Francine démonológusok – magyarázta Spádé halkan. Denise nem gondolta, hogy Raum bármit is hallhatott volna belőle a harsogó tévéktől, még ha a

közelben is lett volna. – Emellett vámpírok is, szóval igencsak hosszú ideje tanulmányozzák már a démonokat és a hatásuk alá került embereket. Ami azt illeti, olyan hosszú ideje, hogy már volt dolguk alkarra helyezett démonjellel is... Denise mély levegőt vett.Nathanial. – .. .ezért kellett itt hagyni téged. Ha a démon követni tud a jel miatt, akkor valaki, valahol biztosan tudja, hogyan kell hatástalanítani. Szóval időre volt szükségem, hogy előkerítsem a legjobb démonológusokat, és mindezt a te démonod háta mögött kellett megcsinálnom – folytatta Spádé, miközben végig a szemébe nézett. Mégis igaza volt. Nathanialnek tényleg sikerült kijátszania a jelet – legalábbis annyira, hogy ne tudják azon keresztül követni, és talán még a szörnnyé válás folyamatát is megállította. Logikusnak tűnt. Ha Nathanial valamilyen rémséggé alakult volna át, sokkal könnyebben bukkantak volna a nyomára. Az emberek észreveszik a közöttük járó szörnyeket, de még a vámpírokhoz és ghoulekhez hasonló enervált lények is. Denise annyira izgatott volt, hogy Spádé nyakába ugrott a törülközőbe burkolt rémkarmaival együtt. Azt hitte, ok nélkül hagyta magára, de ő végig azokat az embereket kereste, akik segítettek Raumnak olajra lépni. Talán mégis volt még remény a családja és saját maga számára is. – Spádé – hebegte, és a megfelelő szavak után kutatott, hogy kifejezze a háláját. A férfi keze végigsiklott a hátán, aztán gyengéden eltolta magától.

– Nem tartozol semmivel – mondta, de valami átvillant az arcán. – Nincs szükségem kárpótlásra vagy hálára, amiért végigcsinálom ezt. Ígéretet tettem. Nem kell csinálnod semmit, hogy ezt be is tartsam. Denise döbbenten dőlt hátra a kanapén. Spádé így akarta emlékeztetni, hogy a dolgok közöttük szigorúan üzleti jellegűek, és elege van az epekedő pillantásokból és ölelésekből? – Rendben – válaszolta, és elhúzódott. A közöny fátyola, ami segített túlélnie Randy temetését és a pánikbetegség leküzdésével töltött hónapokat, most is a segítségére sietett, és eltakarta a fájdalmát. Spádé óriási szívességet tett neki és a családjának. A hátralévő idejüket ezért biztosan nem fogja duzzogással tölteni. Bár a férfi nem várt tőle hálát, ő mégis hálás, és mindenben együttműködik vele. – Mit kell tennem? – kérdezte, és büszke volt magára, amiért nyugodtan és egyenletes hangon beszélt. Spádé olyan arckifejezéssel nézett rá, amit nem tudott megfejteni. – Chad tetoválni fog. Denise rengeteg lehetséges választ képzelt el, de erre az egyre nem számított. – Parancsolsz? – Hogy leegyszerűsítsük a magyarázatot, a démonjel lényegében egy démon hatalmának végleges szimbóluma – mondta Francine, és leült Denise mellé. – Mi most a saját, végleges hatalmi jelünkkel fogjuk lefedni. Ez a szimbólum megtöri a köztetek álló kapcsolatot, vagy legalábbis annyira elfojtja, hogy többé ne lehessen visszaállítani – kivéve, ha fizikai kontaktusba lépsz vele, és

újra megbélyegez. Szóval ezt jobb lenne hanyagolni. Denise-ből kitört a nevetés. – Nem terveztem. Chad még mindig a holmiját rendezgette, de azért csatlakozott a beszélgetéshez, anélkül hogy felnézett volna. – Kaphatsz védőszimbólumot is. A karomon védővarázslat van. Még akkor csináltam, amikor ember voltam. Távol tartotta tőlem a kósza, még testet nem öltött démonokat. Kérsz ilyet is? Denise hirtelen túl sok információval találta magát szemben. – Szükségem van rá? – Kétlem – válaszolta Francine. – A megszállás ritka jelenség, és általában gyengébb démonok próbálkoznak vele, akik át akarnak törni. A legtöbben nem kerülnek kapcsolatba démonokkal, de amíg emberek voltunk, szükségünk volt a tetoválásra. Ha valaki démonnal harcol, könnyen baja eshet. Denise nagyot nyelt. Raum dührohamát figyelembe véve meglehetősen nyugtalanította a gondolat. – Csak egy pár perc – szólt közbe Chad –, és át is címkézünk. A férfi többféle port kezdett összekeverni az üvegekben található folyadékokkal, és fintorogva figyelte a tálban álló fekete masszát. – Tesztelnünk kell, mielőtt elkezdjük a tetoválást – mondta Chad. – Vedd le a törülközőt, és add ide a kezed. – Nem. Spádé mondta ki a szót, mielőtt Denise tiltakozni tudott volna. A férfi baljós tekintetében lehetetlen volt olvasni. – A törülköző a helyén marad. így kell dolgoznotok –

folytatta Spádé. Chad úgy nézett ki, mint aki ellenkezni akar, de Francine megelőzte. – Ha a jel nem lóg át a kezére, semmi baj. – Nem ez a megszokott eljárás – motyogta Chad. Francine Denise-re mosolygott. – A művészek gyakran akaratoskodnak, és Chad hamarabb volt művész, mint démonológus vagy vámpír. Denise visszamosolygott, bár kissé félénken. Francine-nek annyira meleg és megnyugtató volt a kisugárzása. Úgy tűnt, a foglalkozása – és az, hogy vámpír volt – szöges ellentétben állt a személyiségével. Vagy talán mégsem? Francine volt az első démonológus, akivel találkozott, és az igazat megvallva, nem ismert olyan sok vámpírt. Ott volt az, amelyik megpróbálta megenni, amikor megismerte Catet, és Cat is félig vámpír volt. Aztán, Bones, Spádé, Ian, Ian mestere, Mencheres, Tate, néhány őr, akivel még csak köszönő viszonyban sem állt... és most Emma, Alten, Francine és Chad. Kevesebb, mint egy tucat, gondolta Denise. Ha igazságos akart lenni, aligha formálhatott véleményt egy egész fajról ennyi alapján. Mégis, azon a szilveszter estén láthatta, mennyire eldurvulhat a helyzet az élőhalottak világában. – Denise. Spádé hanglejtéséből ítélve nem először mondta ki a nevét. – Bocsánat – reagált Denise, és megrázta a fejét. – Mit is kell csinálnom? – Ülj le a padlóra, tedd a karodat az asztalra, és hajtsd fel az ingujjadat! – ismételte meg Chad. Denise leült, és megpróbálta a blúzát a jobb karján úgy

felhajtani, hogy a törülköző a helyén maradjon. A textilbe csavart karmokkal megfogni bármit, finoman szólva sem volt könnyű feladat. Egy másodpercnyi kínlódás után Spádé odalépett hozzá, és egyszerűen feltűrte az ujját. Francine és Chad egymásra néztek, de nem szóltak egy szót sem. Chad ránézett a démonjelre, és mély hangon füttyentett. – Ez aztán mély – mondta végül, miközben végigsimította a csillag formájú jelzést a bőrén. – Szőrteleníteni és sterilizálni kell a felületet – folytatta, és behabozta a bőrét, majd néhány gyors és alapos húzással leborotválta az alkarját. Miután ráspriccelt valamit az egyik flakonból, kézbe vett egy fém evőpálcika-szerűséget, amelynek a két vége tűhegyesre volt csiszolva. Ezután belenyomta az edénybe, amit korábban vízfestékkészletnek nézett, de valójában a tinta tárolására szolgált. Végül olyan erővel szúrta meg a jelzésnél a karját, hogy a bőre átszakadjon. Csípte, de nem volt vészes. Az érzés leginkább az eldobható vértesztéhez hasonlított. Francine és Chad viszont feszülten néztek rá, miközben egy csepp vért adtak a fekete tintához... és a massza színe lassan bíborvörösre váltott. – Baj van – motyogta Chad.

Tizenötödik fejezet – Milyen baj? – kérdezte Spádé és Denise kórusban. Chad megérintette Denise vérét, és az ujját a szájához emelte – aztán Spádé váratlanul megragadta a férfi karját. – Ha megkóstolod a vérét – mondta Spádé halkan – , megöllek. Erre Francine is felállt. – Nagyon jó híred van, de nem hallgatom a fenyegetéseidet. – Nem lesz több fenyegetés, ha nem próbálja a vérét újra megízlelni – vágott a szavába Spádé egyszerre kellemes és vészjósló hangon. – Épp, mint a másik vámpír – mondta Chad, és közben a fejét rázta. Denise közelebb hajolt. – Milyen másik vámpír? Spádé letörölte a vért Chad ujjáról, aztán felhúzott szemöldökkel felemelt egy palackot, lefújta a férfi ujját, és újból megtörölte. – A vámpír, aki azzal az emberrel volt, akinek ugyanilyen jelölés volt a karján – válaszolta Chad idegesen –, teljesen kiakadt, amikor meg akartuk kóstolni az ember vérét. Mostanáig eszembe sem jutott. Spádé mélyen a szemébe nézett, de Denise már korábban is jól tudta, hogy nem szabad megszólalnia. Mégis, legbelül majdnem szétvetette az izgalom. Ez igazolta, hogy a vámpír, aki Nathanialt Chadhez és Francine-hez vitte annyi évvel ezelőtt, tisztában volt vele, hogy a jel droggá változtatta a férfi vérét. Épp, mint az övét. Nathanialt akkor

le lehet nyomozni a Vörös Sárkány terjesztőin keresztül. Muszáj működnie. – Emlékeztek a fickó nevére? – kérdezte Spádé. Chad és Francine is megrázta a fejét. – Akkoriban még fiatal vámpír volt, más nem jut eszembe róla – felelte Chad. – Biztosan a tulajdona lehetett – mondta Spádé lemondóan. – Nem túl udvarias más tulajdonából táplálkozni, még egy csepp vért sem. Spádé nem hitte, hogy ezt tudják. Denise-t kirázta a hideg. Annyira el volt foglalva azzal, hogy a jel szörnyeteggé változtatja, hogy a másik mellékhatás veszélyei eszébe sem jutottak. Spádénak talán nem jelent semmit a vére tudatmódosító hatása, de másoknak igen. A Vörös Sárkány volt az az anyag, amivel a vámpírok belőhették magukat, és a szer Denise ereiben folyt. – Ahogy már mondtam, van egy problémánk – folytatta Chad. – A vére elnyomta a keverék erejét, szóval bármit festenénk vele a jel fölé, hatástalan lesz. Meg kell emelnünk a tintában használt dózist. Drasztikusan. – Oké, akkor csináld – mondta Denise. – Csináljátok ugyanazt, amit az én... amit azzal a másik emberrel is tettetek. – Égetni fog – szólalt meg Francine együtt érzően. Ha a tetoválás blokkolja Raum jelét, és miattuk nem változik szörnyeteggé, akkor bármennyire égetheti, Denise belemegy. – Nem érdekel. Essünk túl rajta – válaszolta határozottan. Francine a vállára tette a kezét. – Chad, használd a jeruzsálemi sót! – mondta komoly és eltökélt hangon.

Chad kivett egy apró üvegcsét a bőröndből, és jelentőségteljes pillantást vetett Spádéra. – Ez megdobja az árat. Denise-t mardosta a bűntudat, bár Spádé felcsattant: – Most beszéltünk utoljára az árról előtte. – Chad – szidta le Francine a férfit kedvesen, majd Spádéra mosolygott. – Elnézésedet kérem. A pénzügyeket majd a legvégén rendezzük. Az számít, hogy erről a drága hölgyről mielőbb gondoskodjunk. – Valóban – felelte Spádé, egy kicsit még mindig feszülten. Denise azt kívánta, bárcsak elnyelné a föld, de nem akarta kimutatni a zavarát. Nem számít, mit mond Spádé, valahogyan mindenképp visszafizetem neki, fogadkozott magában. – Mi az a jeruzsálemi só? – kérdezte, hogy témát váltsanak. – A só természetes fegyver a démonok ellen. A jeruzsálemi só még erősebb, mivel azon a helyen bányásszák, ahol a világ összes fontos vallása összpontosul. Aztán különleges őrlésen esik át, végül összekeverik, olyan adalékokkal, amelyekről nem beszélhetek – fejezte be a magyarázatot mosolyogva Francine. – De így elég erősnek kell lennie, hogy elfedje a jelet a karodon. – Kész – mondta Chad egy perccel később. Egy másik pálcát mártott a frissen kevert oldatba, majd a hegyét Denise alkarjába döfte. Denise húsába olyan váratlanul és erőteljesen csapott a fájdalom, hogy azonnal felkiáltott és visszarántotta a karját.

Mondták, hogy fájni fog, de ekkora kínra képtelen volt felkészülni. Pontosan úgy érezte magát, mint amikor Raum megjelölte. – Feketévé válik – jelentette ki Chad elégedetten, ahogy a nő bőrére kiülő vércseppet figyelte. Aztán a férfi Spádéra pillantott. – Le kell fognod, miközben a tetoválást elkészítjük. Denise megpróbálta elterelni a figyelmét a húsát égető fájdalomról. Felfoghatatlan volt, hogyan okozhatott ilyen kínzást egy seb, amely alig volt nagyobb egy tűszúrásnál. – Mekkora tetoválásról van szó? Néhány körvonal? – kérdezte. A reményeit porrá zúzta Chad válasza. – Mindkét karodra komplex mintát kell felvinnem. Beletelik pár órába. Kirázta a hideg, amikor a férfi előhalászta a furcsa kinézetű fúrót, amiről most már tudta, hogy a tetoválógép. Több óra, miközben lefogják, és ugyanazt a tortúrát kell átélnie, ami percek alatt is majdnem megőrjítette, amikor Raum megjelölte. Denise úgy érezte, elhányja magát, de nem maradt más választása. – Szükségem lesz előtte egy italra – mondta, és mély levegőt vett. Talán egy egész üvegnyire. Vagy inkább egy agyrázkódásra. Bármi jöhet, ami tompítja a fájdalmat. – Denise. – Spádé letérdelt mellé, és közben határozottan a szemébe nézett. – Véresküt tettem neked, de te feloldozhatsz alóla. Hadd segítsek! Semmit nem fogsz érezni. A nő egy pillanatra összezavarodott, de aztán megértette, mire is próbálja rávenni Spádé. — Nem. Nem akarom,

hogy irányítsd a gondolataimat. – Én pedig nem akarlak órákon át lefogni, miközben szenvedsz – válaszolta a férfi rezzenéstelen arccal. – Ha nem eskettél volna meg a véremre, engedélyt sem kérnék rá. Denise Francine felé fordult. – A másik ember, akinek ilyen jelei voltak, ő saját erejéből viselte át a fájdalmat? Vagy hipnotizáltatta magát a vámpírral? Francine óvatosan megválogatta a szavait. – Nem lehetett hipnotizálni. Megpróbálták, de nem működött. Éppen a démonjel hatása miatt, jött rá Denise, és összeszorult a szíve. A nem emberi részek akkorára nőttek Nathanialben, hogy még egy vámpír sem tudta irányítani. – Azt mondtátok, egy fiatal vámpír volt a férfival, de én Mester vagyok – mondta Spádé. – Meg tudom csinálni. Rendíthetetlen magabiztosság csengett a hangjában. Denise tétovázott. Nem egyedül a fájdalomtól tartott, bár a karján a seb még mindig lüktetett. Még ha az elméje tudatában volt is, hogy szüksége van rá, ha lefogják, miközben lényegében egy vámpír kínozza majd, minden bizonnyal újabb pánikroham lesz rajta úrrá. Az ismerős feszültség már most is egyre erősödött benne. Elkerülhetetlennek tűnt, hogy valamiképp elveszítse a fejét; vagy az a borzasztó éjszaka villan a szeme elé, vagy Spádé tekintetében fog elmerülni. – Bízz bennem, Denise – súgta a férfi gyengéden. Mély levegőt vett. Az elméje feladásának még az ötletét is kifejezetten gyűlölte. A stressz betegsége miatt már így is elégszer volt benne része. De... a férfiban megbízott.

Bármilyen furcsán hangzott is, jobban bízott Spádében, mint bárki másban. Ráadásul a háláját is ki akarta fejezni neki. Nos, megkímélni az élménytől, hogy órákon át lefogja, miközben ő magából kikelve üvöltözik, jó kezdetnek tűnt. – Rendben. Spádé elmosolyodott, és a látványa egy percre minden másról elterelte Denise figyelmét. A megszokott visszafogott stílusával is megnyerő volt, de amikor mosolygott, egyszerűen lélegzetelállítóan nézett ki. Kár, hogy nem láthatta így gyakrabban. A férfi szeme egy pillanat alatt zöldre vált. Denise ösztöne azt súgta, azonnal fordítsa el a tekintetét, mert így még sosem nézett ebbe a szempárba, de úrrá lett rajta. Hagyta, hogy elnyelje a mélység, miközben egyre fényesebben ragyogott. – Érzem, hogy ellenállsz. – Spádé hangja mélynek, szinte vibrálónak tűnt. – Engedj be, Denise. Minden rendben. Biztonságban leszel... A nő szempillája hirtelen elnehezült. Spádé még mindig beszélt, de a szavai összefolytak. Denise látása beszűkült, míg végül semmit sem látott, csak a gyönyörű, smaragdszín ragyogást a szeme mélyén. Annyira csodálatos volt... Pislogott egyet. Spádé elszánt arca még mindig az övé előtt volt. Denise kezdte megadni magát. – Nem működik – mondta a nő, és megpróbált erőt gyűjteni az elkövetkező órákhoz. Spádé szája mosolyra húzódott. – Végeztünk. Denise a karjára pillantott. A csuklójától a könyökéig bonyolult motívumok fedték a bőrét, mintha fekete csipkét

szőttek volna belé. Semmilyen fájdalmat nem érzett, még csak zsibbadást se. Francine és Chad már nem voltak ott, ő pedig a kandalló előtt ült az asztalra fektetett karral, amely vastagon be volt kenve valamilyen vazelinszerű krémmel. – Azta, te aztán ténylegjóvagy – pihegte Denise. Spádé nevetésében egy leheletnyi huncutság is hallatszott. – Nem is tudod, mennyire. Ebben a pillanatban vette észre, hogy a törülköző eltűnt, és a keze visszaváltozott eredeti állapotába. Könnyek szöktek a szemébe.Meggyógyult volna? – Szerinted eltűnt? Az egész? – Denise tiszta szívéből remélte, hogy a démon esszenciája végre elhagyta a testét. Spádé arckifejezése komollyá vált. – Megkóstoltam egy csepp véredet, mielőtt felébresztettelek volna. Még mindig benne van a szer. A csalódottság az egész testét megrázta, de Denise erős maradt. – Talán most már nem fog súlyosbodni. Aztán, amikor leszállítom Nathanialt, az egész eltűnik. Te pedig továbbállhatsz, tette hozzá némán a nő. Mindketten visszatérhetnek az életükhöz, ha ennek a káosznak egyszer vége lesz. A gondolat valamiért nem tűnt olyan kecsegtetőnek, mint korábban.

Tizenhatodik fejezet Spádé kinyitotta a Cseresznye lakosztály ajtaját, és örömmel nyugtázta Denise reakcióját. A nő szeme elkerekedett, ahogy belépett és végignézett a padlótól a plafonig tartó ablakokon, az elegáns piros nappalin a kör alakban elhelyezett kanapékkal, az étkezőn az extravagáns, narancssárga bárpulttal és a két hatalmas hálószobán. A lakosztályt egyetlen pillantással is könnyedén át lehetett látni. A négy szobát ajtó helyett függöny választotta el egymástól, és mindegyik függönyt elhúzták. Az inas letette a bőröndjeiket, és távozott, miután Spádé biztosította afelől, hogy saját maguk is ki tudják csomagolni a ruháikat. – Ez elképesztő – mondta Denise néhány perccel később. Aztán a jól ismert bűntudat költözött a tekintetébe. – Biztosan nagyon drága volt. – Ha nem éreztem volna árulásnak, akkor a múltkori hipnotizálás alkalmával arra is rávettelek volna, hogy többé ne aggódj a pénzügyeim miatt – válaszolta Spádé vidáman. – Elvileg azért jöttem ide, hogy illegális örömökkel szórakozzam, emlékszel? Nem lenne túlságosan hihető, ha éppen a szállásomon spórolnék. – Senkinek nem jutna eszébe a „spórolás” szó, ha meglátja ezt a szobát – motyogta Denise, ahogy belépett az óriási jakuzzival és hatalmas, kerek, bőrborítású ággyal felszerelt vendégszobába.

Valójában Spádénak esze ágában sem volt mást felhozni a szobájukba, de erről Denise-nek nem kellett tudnia. A nő valószínűleg elájulna, ha rájönne, hogy mindezt azért választotta, hogy az aggasztó körülmények ellenére fényűzésben telhessen az első vegasi látogatása. És Denise attól minden bizonnyal kómába esne, ha tudná, az egyetlen gondolat, amit Spádé szívesen elültetett volna a fejében az, hogy Nathanial előkerítése után ne térjen vissza az emberek közé. De nem tette meg. Amit a nőtől akart, azt nem szerezhette meg csalással, különben sosem tudhatta volna meg, hogy valódiak-e az érzései. – Mit kérsz enni? – kérdezte anélkül, hogy az étvágyáról faggatta volna. Úgyis tudta, hogy éhezik. – Egy hamburgert sok krumplival, húslevest, kekszet és csokitortát – kiáltotta hátra Denise habozás nélkül, miközben a hálószoba felé igyekezett.

Én pedig egy szép, hosszú italt kérek attól, aki ezeket felhozza, tette hozzá gondolatban Spádé. Mióta elhagyták az angliai házát, már két nap telt el az óceánon való átkeléssel és az Államok közötti rövidebb repülőutakkal, hogy lerázzák a démont, aki esetleg követni próbálta őket. Mindvégig vagy repülőgépen, taxiban vagy reptereken tartózkodtak, ezért esélye sem volt kiadósan táplálkozni. Nem szerette volna Denise-t magára hagyni, amíg elintézi – és a repülőtereken mostanában ijesztően sok kamera volt. Denise félénk arcot vágott, amikor kidugta a fejét a szobából.

– Éppen zuhanyozni készültem, de itt, izé, nincs külön fürdőszoba. A zuhanyzó a szoba közepén áll, és az egész tiszta üveg, szóval... ne gyere be, amíg nem végeztem, oké? Spádé leplezte a vigyorát. Jól tudta, hogy a hálóban üvegfalú zuhanykabin áll, amikor lefoglalta ezt a lakosztályt. Valójában pont ezért választotta a helyet. Néhány dologban nem szégyellt csalni. – Persze. Miután ettél, talán le is dőlhetnél egy időre. Csak éjfél körül megyünk le a Belaggióba. A nő felsóhajtott, de bólintott, és teljesen elhúzta a hálószoba függönyét. Spádé is fáradt volt, és az időeltolódás is kimerítette, szóval Denise emberi mivolta miatt valószínűleg a végkimerülés határán állt. Bár most már nem is teljesen ember. Spádé elgondolkodott, vajon mennyit vett ebből észre a nő, és mennyi maradt előtte titokban. Spádénak azonnal feltűnt, hogy a farkasétvágya egyáltalán nem párosult hízással, és hogy ennek egyértelműen köze volt a démonjelhez. A testhőmérséklete állandóan meghaladta a normális értékeket, viszont ha ideges volt, szinte izzott. Aztán a gyorsasága, amikor elrohant a klubból. A harapásnyom a nyakán, amely alig egy nap alatt begyógyult. A tetoválás. Denise alkarjának napokig sebesnek kellett volna lennie, de pár órányi kipirosodást követően a bőre ismét puha lett, akár a selyem – még a nyakánál is gyorsabban gyógyult. Azt is észrevette, hogy a keze akkor változott át, amikor kifejezetten dühös volt. Miután sikerült lenyugodnia, minden visszatért az eredeti állapotába. Denise Anglia óta nem

produkált tüneteket. Ez vagy azért volt, mert a tetoválás meggátolta Raum esszenciájának növekedését, vagy, mert azóta nem lett ideges. Spádé nem is tervezte, hogy a közeljövőben stresszhelyzetbe hozza Denise-t. Be akarta bizonyítani neki, hogy a vámpírok élete nem olyan, mint ahogy azt azon a borzasztó szilveszteren tapasztalta. így végre legyőzhetné a félelmét az élőhalottakkal szemben – és csatlakozhatna. Egyszer már elvesztette a nőt, akit szeretett, de Denise-t nem fogja elengedni. Ha végre megtalálják az átkozott rokonát, és levetetik Raummal a jelét, Spádé vámpírrá változtatja. Akkor már nem ragadhatja el tőle a halál, mint Giseldát. És az egyik módja, hogy kiverje a nő fejéből az élőhalottak világának hátulütőit, hogy megmutatja neki az élvezeteket, amelyek velejárnak. Denise már így is akarta őt, bármennyire is tétovázott. Spádé tudatosítani szerette volna benne, hogy a vonzódásukat nem szabad tovább figyelmen kívül hagyni. Egy úriember időt adott volna neki, hogy tisztázza magában az érzelmeit, de időből állt rendelkezésükre a legkevesebb. Nathanial nyomában voltak, és amint megtalálják, az ő ideje lejár. Szóval, ha a fenntartásait leggyorsabban a Spádé iránti vonzalmával győzheti le, akkor örömmel használja ki Denise gyengeségét. Hamarosan véget ér a menstruációja – ami normális esetben cseppet sem zavarta volna a férfit, de a vére jelenleg túlságosan sok veszélyt hordozott – , és befejezheti a csábítást. Hamarosan, kedvesem, fogadkozott a férfi, ahogy

meghallotta a zuhany hangjait és elképzelte a Denise hátán lecsorduló vízcseppeket.Hamarosan. Denise úgy érezte, mintha az érzékeit egyszerűen túltöltötték volna. Először a lenyűgöző hotelszoba. Aztán a kocsival végig a sugárúton, ahogy a fények egyre közeledtek, míg végül mintha egy szörnyeteg csillogó szájába hajtottak volna. Spádé néhány háztömbbel a Belaggio előtt állította meg a limuzint, hogy az út végét gyalog tehessék meg. Denise nem tudta, hogy a biztonságuk érdekében kérte, nehogy a sofőr ismerje az úti céljukat, vagy egyszerűen csak a látványt akarta kiélvezni. Minden lélegzetelállító volt. Az a rengeteg neonfény, a tömeg, a zaj és a sugárút lüktetése is azt hirdette, hogy ezen a helyen nincsenek határok.A felnőttek játszótere, hallotta korábban Vegasról, és a még éjfélkor is elérhető szórakozási lehetőségek széles választéka valóban ezt igazolta. – Hogy tetszik? – kérdezte Spádé, amikor beléptek a Belaggióba. Denise megrázta a fejét. – Kérdezz inkább később, amikor már magamhoz tértem. A férfi felvillantotta ravasz mosolyát, amit Denise jobban élvezett, mint amennyire illett volna. Ha nem lett volna ma estére komoly feladatuk, úgy érezhette volna magát, mint egy randin. A szállás mellett Spádé ahhoz is ragaszkodott, hogy új ruhát, cipőt, táskát és ékszereket vegyenek neki – mindet anélkül, hogy láthatta volna az árcédulákat. Ez volt az álruhája a küldetéshez, mondta a férfi, és akkor is ugyanígy mosolygott. Annyi biztos, hogy a ruhái most már

összhangban voltak Spádé Armani ingével és csináltatott nadrágjával. A pokolba is, a férfi órája valószínűleg többet ért az ő teljes öltözékénél. Spádé mégis hanyag eleganciával viselte a ruháit és kiegészítőit, mentesen minden sallangtól, ami általában az ekkora bankszámlával rendelkező férfiakra jellemző. Denise randizott pár gazdag fickóval Randy előtt, de mindannyian annyira el voltak szállva maguktól, hogy a külsőjén és a szexen kívül nem is érdekelte őket igazán. Spádé még a tettetett körülmények között is figyelmesen és elragadóan viselkedett. Ha ezek mellett figyelembe vesszük a lovagiasság, a kegyetlenség és a hűség hármasát, Denise érzelmei jóval túlmutattak a fizikai vonzalmon. Bárcsak ne volna vámpír, gondolta magában. Aztán elképzelte, ahogy pofon vágja saját magát. Ha Spádé nem lett volna vámpír, akkor most nem is lennének itt, mivel egy vámpír segítségére volt szüksége Nathanial kereséséhez. Ki kellett vernie a fejéből az illúzióit, hogy a valóságra koncentrálhasson. Spádé átkísérte a bejárathoz közeli nyerő automaták, kockaasztalok és blackjack-osztók mellett a kaszinó hátuljában működő Club Privébe. Denise-t lenyűgözte, ahogy a légkör néhány méteren belül a vidám hedonizmusból fokozatosan stílusos pénzhajhászásba csapott át. A hosztesszel váltott udvarias szavak után beléptek az arany- és szederfadíszes helyiségbe. Több fülkét is láttak,

előttük várakozó felszolgálókkal, és számos asztalnál már folyamatban volt a játék. Spádé a bárpultra mutatott. – Rendelj nekem egy scotchot! Azonnal ott leszek. Denise a sarokban elhelyezett diszkrét ablakocskára pillantott. – Nem akarod, hogy szívrohamot kapjak, amikor meglátom, mennyi pénzt váltasz be zsetonra, igaz? A férfi felnevetett. – Okos kislány. De nem mindent érted teszek. Úgy érzem, szerencsém lesz ma este. Denise nagyon sokféleképpen értelmezhette volna az utolsó mondatát, ha hozzáveszi Spádé sunyi mosolyát is, de inkább bele se kezdett a latolgatásba. – Kikérem az italodat – hebegte végül. És egyet magának is. Valami erőset. Pár perccel később Spádé egy különböző színű zsetonokkal teli tálcával tért vissza. Denise addigra befejezte a whiskyjét, és úgy döntött, egynél meg is áll. Ahogy azt a szerencsejátékosok partnereitől elvárták, ma valószínűleg rengeteget fog Spádé széke mögött ácsorogni. Semmi szükség rá, hogy az alkoholtól szédelegjen. Spádé kézen fogta, majd átadta a poharát egy pincérnőnek, aki mintha a semmiből bukkant volna elő. – Hozza ezt, kérem, az asztalunkhoz. És intézkedjen, ha esetleg kiürülne. Spádé úgy tett, mintha a kártyáit bámulná, pedig első ránézésre megjegyezte a lapjait. Valójában Madoxra koncentrált, aki vele szemben foglalt helyet az asztalnál. Az olajipari nagykutya ügyesen leplezte a reakcióit, de csak

ember volt. A pulzusát elismerésre méltóan kiegyensúlyozottan tartotta, még csak nem is izzadt, viszont az illata elárulta. Amikor a körben „all in”-t hívott, pézsma és rothadó narancs illata áradt belőle. Mint minden egyes blöffjénél. Madox szemei majdnem leragadtak, mintha halálosan untatta volna a játék, miközben Spádé reakciójára várt. A vámpír hangosan felsóhajtott, azt tettetve, hogy a döntés nehezére esik. – Mit is csináljak? – tűnődött hangosan. Maga mögött érezte, ahogy Denise egész lénye görcsbe rándul, míg az auráját szinte szétrobbantotta a szorongás. Az elmúlt két óra alatt az ő jázmin- és mézillata is megsavanyodott, miközben végignézte, ahogy Spádé egymás után veszíti el a köröket. Nem tudta, hogy szándékosan hergelte az ellenfeleit. Nem szólt erről a nőnek, nehogy a reakciói elárulják a tervét a figyelmesebb kártyásoknak. De a becsületére legyen mondva, Denise mindvégig csendben maradt, pedig valószínűleg legszívesebben üvöltözött volna Spádéval, hogy dobja el a lapjait. Szegény lány. A lelkiismerete eddig is minden elköltött cent után kínozta, és a most eldobott vagyonba biztosan belebetegszik. Madox túlérett citrus szaga tovább erősödött, de rezzenéstelen arccal várta, hogy Spádé hogy dönt: bedobja a lapjait vagy tartja a tétet. – Az ördögbe is, ha lúd, akkor legyen kövér – jelentette ki Spádé, és az asztal közepére tolta megmaradt zsetonjait. – Megadom.

Denise hangosan zihált. Madox elmosolyodott és felfordította a lapjait. – Két pár, kőr. És az öné, Mr. Mortimer? Spádé kaján vigyorral tette le a lapjait az asztalra. – Pikk flöss. Madoxból feltört a csalódottság bűze. Az asztal körül ácsorgók tapsolni kezdtek, ahogy Spádé maga elé húzta a halomnyi zsetont. A vámpír a szeme sarkából látta, ahogy Denise egy kicsit ellazítja a vállát, és a széke támláját sem szorította már tiszta erőből. Spádé megfordult, és megcsókolta a nő kezét. – Tessék, kedvesem. Megmondtam, hogy ma szerencsém lesz. Denise röviden felhorkant, és megszorította a férfi kezét. Aztán Spádé megérezte, ahogy a terem rezgése hirtelen megváltozik – egy élőhalott félreismerhetetlen energiája járt át mindent. Spádé eleresztette Denise kezét, és hanyagul a rezgés forrása felé fordult. Egy vámpír nézett vissza rá; a férfi vagy álcázta a hatalmát, akárcsak Spádé, vagy egy alsóbbrendű Mester lehetett. A megjelenéséből ítélve a harmincas éveiben járt, amikor átváltoztatták. Sötétbarna haját a hetvenes évek divatja szerint simította hátra, az öltözékét pedig nem lehetett másnak nevezni, mint költséges baklövésnek. A pincérek köszöntése alapján a vámpír gyakran járhatott ide. Spádé biccentett felé, aztán visszatért a zsetonok elrendezéséhez. Biztos volt benne, hogy odajön hozzá. A vámpírt biztosan érdekelte, ki kopasztotta meg az egyik törzsvendéget. – Jó estét! – mondta a férfi, és leült a székre, amit Madox

épp akkor szabadított fel. – Úgy tűnik, itt hiányzik egy játékos. Spádé árgus szemmel figyelte a vámpírt. Enyhe déli akcentus. Valószínűleg fiatalabb nála néhány élőhalott évvel, de nem sokkal. – Teljesen igaza van. Remélem, csatlakozik hozzánk. A késői óra ellenére ismét kedvem lett játszani. A háta mögött Denise illata megváltozott. Biztosan ő is megérezte, hogy a jövevény nem ember. Spádé nem vette le a tekintetét a vámpír jégkék szeméről, miközben a válaszára várt. Ha a férfi nem akarja a saját területén látni, akkor ezt most kell a tudomására juttatnia. De a vámpír egyszerűen csak elmosolyodott. – Én is megesküdnék rá, hogy még korán van, ha nem látnám az órát. Jackie, ossz nekem is, és Sam, hozz egy tálcát. A szokásos összegemet kérem. Az osztó megkeverte a lapokat, miközben a teremvezető egy tálcányi zsetont hozott a férfinak. Kétszázezer, figyelte meg Spádé. Tisztességes összeg ahhoz, hogy szokásos legyen. – Henry vagyok – mondta Spádé. A foglalásnál megadott nevet használta. – BJ – felelte a vámpír, és gyakorlott ujjaival felkapta a lapokat, amelyeket elé dobtak az asztalra. Spádé is elvette a sajátjait, és nem hagyta, hogy bármilyen izgalom is kiüljön az arcára, miközben az ellenfele sápadt ujjait figyelte. BJ kisujja hiányzott a bal kezén, a jobbján viszont vastag aranygyűrűt hordott, melyen gyémántokkal volt kirakva a huszonegyes szám.

Ez csak Black Jack lehetett.Ian, haver, jövök neked

eggyel. Spádé hátradőlt, és átfogta Denise derekát. – Nem bánod, ugye, kedvesem, ha még egy darabig maradunk. A nő teste feszültebbnek érződött a szokásosnál, és mivel két órája ácsorgott magas sarkúban, a lába is bizonyára fájt, mégis habozás nélkül válaszolt. – Egy cseppet sem. Imádom nézni, ahogy játszol. Spádé majdnem felnevetett. A nő annyit emlegette a pénzt, hogy a kártyánál jobban semmit sem gyűlölhetett, de a hangja szinte dagadt az önbizalomtól és a határozottságtól. Még le is hajolt, hogy az ajkával megérintse a férfi nyakát. – Talán valami mást is csinálhatnánk, miután itt végeztünk, mert még csak fáradt sem vagyok. A hangja egyszerre volt huncut és reszelős – mély dorombolás, amely odabentről csiklandozta a férfit. Eddig mindössze egyszer hallotta ilyennek, amikor a nevét nyögte a Central Parkban, miközben ő táplálkozott belőle. A forró, selymes érintésével kombinálva elegendő volt ahhoz, hogy Spádé kizökkenjen a ritmusból, amikor legközelebb neki kellett volna emelnie. Mindenképp hallani akarta még ezt a hangot. Amikor együtt lesznek az ágyában. Black Jack érdeklődve fürkészte Denise-t. Spádé észrevette, de visszafogta magát, mielőtt még ösztönösen a férfira meresztette volna az agyarát. Ehelyett középre dobott néhány zsetont, és végigfuttatta az ujjait Denise testén, miközben provokatívan nézett ellenfelére.Az

enyém.

Black Jack elfintorodott, és elismerően bólintott. A területük védelme volt a vámpírok egyik legerősebb ösztöne. Egyikük sem viselte volna el, ha egy másik a tulajdona felé kacsintgat – kivéve, ha a tulajdont felajánlják neki. Spádé egyértelműen a tudomására hozta, hogy Denise esetében erről szó sem lehet. – Magas király, az első kör BJ-é – mondta az osztó. Spádé lenyugtatta magát. A cél az volt, hogy Black Jack ellazuljon, nem pedig hogy leharapja a fejét egy pillantás miatt. Elfelejtette, mennyire megváltozott, amikor belehabarodott valakibe – irányíthatatlanná vált, és az érzelmei szélsőségek között ingadoztak. Úgy érezte, jobban megviseli, mint a legtöményebb Vörös Sárkány. – Gyerünk, öreg, adj valami jobbat – mondta Spádé az osztónak, ahogy újabb lapokat vett kézbe. Ugyanezt a vágyát a sorsnak is megfogalmazhatta volna Denise-szel kapcsolatban.

Tizenhetedik fejezet Amikor Spádé felállt, és savanyúan bejelentette, hogy aznap estére végzett, Denise annyira boldog volt, hogy örömében ujjongani akart. Ha tovább kellett volna néznie, hogy egész vagyonokat herdál el, talán el is hányta volna magát. BJ, a vámpír, akiről azt remélte, ő Black Jack, háromszor verte meg Spádét egymás után, és az utolsó körben minden egyes zsetonját elnyerte. Bár Denise értette, hogy a férfinak nagymenőnek kellett tűnnie, akinek egyáltalán nem számít a pénz, legszívesebben megrázta volna Spádét. Miért nem tudott csak egy kicsivel okosabban tenni? Ki mondana „all in”-t egy kizárólag kettesekből és hármasokból álló fullra? – Merre mentek innen? – kérdezte BJ, és lustán maga elé húzta a nyereményét. Spádé Denise felé fordult, és lassan végigsimította a hátát. – Még mindig nem vagy fáradt? Hajnali négy óra volt, és már állva is el tudott volna aludni, de bólintott. – Az éjszaka nem érhet véget, amíg fel nem kel a nap. – Tökéletesen egyetértek. – Spádé magához húzta, és lehajolt, hogy finoman megharapja a nő fülét, amitől libabőrös lett a karja. – Csakhogy én szívesebben tölteném az éjszakát az ágyban veled. Denise, miközben a férfi a hátát simogatta, a teste elég közel volt ahhoz, hogy lassúzzanak, és az ajkát szinte a fülén érezte, miközben beszélt, nem is csodálkozott a testét

átjáró erotikus hullámon. Legalább a reakciói hihetőek lesznek BJ számára, az már egyszer biztos. – Nem szeretnél előtte, hm, egy kicsit szórakozni? – Végül is BJ-ből akartak információt kiszedni, persze csak ha valóban ő volt Black Jack. Spádé nevetése hatásosabb volt egy csábító ölelésnél. – Dehogynem. Előjátéknak hívják. A férfi vagy elhitte, hogy ő a világ legjobb színésznője, vagy pontosan tudta, hogy a hirtelen jött heves szívverésnek és a gyomorgörcsének semmi köze BJ-hez. – BJ, örülök, hogy megismerhettelek – mondta Spádé, miközben magához szorította Denise-t. – Talán holnap még összefutunk. Szeretném visszanyerni a pénzemet. – Nos, akkor itt találkozunk – válaszolta a vámpír vontatottan. Denise háttal állt BJ-nek, ezért a férfi nem láthatta az arcát, de ő Spádéra fintorgott. Miért mennek el? Nem ő volt az a fickó? – Gyere, kedvesem – mondta Spádé, és finoman megcsókolta az ajkait. A férfi kikísérte a klubból a főbejárathoz. A kaszinó még ebben az időben is meglehetősen zsúfolt volt. Csak amikor a szállodai limuzin elvitte őket, és már a Red Rock magánliftjében álltak, merte Denise feltenni a kérdést, amin már egy órája tűnődött. – Ő volt az? Spádé határozottan a szemébe nézett, ahogy a felvonó ajtaja kitárult az emeletükön. – O, igen, kétségkívül. – És? – erősködött a nő. – Akkor miért jöttünk el?

A férfi kinyitotta a lakosztály ajtaját, megvárta, amíg mindketten beléptek, és gyorsan átvizsgálta a szobákat, mielőtt válaszolt volna. – Mert most a barátunk kíváncsi, elégedett és boldog, amiért holnap még több pénztől szabadíthat meg – felelte. – Nem lett volna szabad mindent feltenned az utolsó körben – motyogta Denise. A férfi felkacagott. – Szegénykém. Emiatt napokig rémálmaid lesznek, igaz? Denise kimerülten nézett Spádéra, és közben a vörös kanapéra terítette az új kendőjét. A férfi odalépett hozzá, és elegáns mozdulataiban a fáradtság árnyékát sem lehetett felfedezni. – A kaszinók imádják a gazdag veszteseket. Nem hagyhattam, hogy kidobjanak egy olyan sikerszéria után, amit már nem lehetett volna a véletlennel magyarázni. Most Black Jack rossz kártyásnak tart, és éppen ez volt a szándékom. Denise-t lenyűgözte a higgadt és logikus taktika annak ellenére, hogy vissza se mert rá gondolni, mennyibe került ez neki. Azt remélte, másnap este visszanyer valamennyit az összegből, különben neki kell adnia azegészfélretett megtakarítását. – Megmosom az arcom, és ledőlök – jelentette be Denise. – Melyik ágyat szeretnéd? – Enyém a vendégszoba. Még pár dolgot ki kell keresnem a mobilomon, szóval, ha később a zuhanyt hallanád, az csak én leszek.

Denise nem gondolta, hogy egy bombariadón kívül bármi is felébreszthette volna, de nagyjából fél órával később, éppen, amikor elaludt, érezte, hogy nincs egyedül a hálószobában. Teljesen mozdulatlan maradt, és hallgatta, ahogy Spádé lassan lehúzza a cipzárját a nadrágján, a textil súrlódását a bőrén, miközben levetette az ingét, aztán a hangokat, ahogy a férfi összeszedte a ledobott ruháit. Hirtelen eltűnt minden fáradtsága, és kifejezetten ébernek érezte magát. A gondolat, hogy Spádé ennyire közel van hozzá, ráadásul teljesen meztelenül, szinte égette a szemhéját, hogy kinyissa. A férfi zuhanyozni kezdett, és a vízsugár eltompította a lágy hangokat, amelyek kísérték. Hol lehetett? Annyira csendesen mozgott, hogy akár közvetlenül előtte is lehetett anélkül, hogy ő tudta volna. Mi lenne, ha kinyitná a szemét, Spádé pedig ott állna karnyújtásnyira? Denise nem tudta visszafogni magát; a szemét résnyire kinyitotta. Semmi nem volt előtte. A finom kattanás a szoba másik oldalában jelezte, hogy a zuhanyfülke ajtaját kinyitották, gondolta a nő. A feltételezése beigazolódott a második kattanással, amikor Spádé belépett a vízsugár alá. A víztől bepárásodik a fülke oldala,győzködte magát Denise. Nem láthatsz semmit. Sőt, valószínűleg máris

csupa pára... Amennyire halkan csak tudott, megfordult, de közben a fejét félig a párnák mögött tartotta. A zuhanyzó lámpája megvilágította Spádé csupasz,

lenyűgöző testét. Az üveg cseppet sem volt párás. Teljesen átlátszó volt, így Denise-nek zavartalan kilátása nyílt. Még mielőtt észbe kapott volna, a látvány hatására megnyalta az ajkait. Aztán Denise becsukta a szemét.Gratulálok, most már hivatalosan is kukkoló lettél.Szégyellhette volna magát, amiért így leskelődött Spádé után. Ha lett volna benne méltóság, visszafordult volna a fal felé. Azonnal. Újra kinyitotta a szemét. Spádé háttal állt neki, és széles vállán úgy ömlött le a hab, mintha a tengeri tajték. A haja kimondhatatlanul fekete volt sápadt bőre mellett, és a víztől vastag tincsekbe tapadt össze. A hab lefolyt a hátán, összegyűlt a derekánál, majd le a feneke kemény izmain. Denise hirtelen lesütötte a szemét. Mély levegőt vett, és megígérte magának, hogynemnéz fel többet. Nem lett volna helyes. Spádé ki volt szolgáltatva, és így elárulja a bizalmát... Denise felnézett, és elfojtott egy sóhajt. Spádé a mellkasát dörzsölte, amit szintén szappanhab borított. A fejét hátradöntötte, szeme csukva, miközben a víz az arcára ömlött, hogy lemossa magáról a habot, és közben ismét beszappanozta magát. Látott már néhány vonzó férfit meztelenül, de egyikük sem ért Spádé közelébe. A teste minden porcikáját feszes, tökéletesen arányos izmok borították, mintha egy mesterszobrász alkotása lett volna, amit később életre keltettek. A magassága tovább hangsúlyozta meghökkentő fizikumát: hosszú, erős lába volt, izmos, szálkás háta és a

samponozás közben megfeszülő karja.

Hagyd abba a bámulást. Most. Denise végignézte, ahogy Spádé megmosta és leöblítette a haját, és amikor megfordult, ismét szemügyre vehette elképesztő fenekét. A szíve zakatolni kezdett, míg lejjebb a testében egy másfajta lüktetés vette kezdetét. Tudta, hogy be kellene csuknia a szemét, de képtelen volt rá. Spádé ismét megfordult, ezúttal vele szemben állt. Denise ijedtében megremegett, viszont a férfi szeme még mindig csukva volt a lecsorduló hab miatt. A nő hagyta, hogy a tekintete elkalandozzon a mellizmain, aztán végig a hasán, majd a rövid, sötét szőrszálakat követve egészen az ágyékáig... A szája kiszáradt, miközben a teste szinte lángolt a forróságtól. Halványan érezte, hogy a szíve szinte kiugrik a mellkasából, de nem tudta elfordítani a fejét. Spádé keze egy-egy maréknyi habbal végigsiklott a hasizmain, majd ráfonódott a hímtagra, amelyet a fekete folt koronázott.

Ne bámuld tovább! Ne! Spádé olyan lassan és alaposan szappanozta be a legnemesebb testrészét, hogy az fokozatosan megnyúlt és megvastagodott a szorításától. Denise tekintetét mintha odaragasztották volna, annak ellenére, hogy a józan esze szinte üvöltve parancsolta, hogy forduljon el. Nagyot nyelt, és ahogy a teste hirtelen még forróbbá vált, a vágya is megkétszereződött. Az erekciója vajon egyszerű testi reakció a mosakodásra? Vagy talán gondolt éppen valakire? Talán éppen... rá? Mi van, ha Spádé észrevette, ahogy figyeli, de ahelyett,

hogy megharagudott volna rá, így próbálja magához csalogatni? Tehetetlenségében Denise végül becsukta a szemét. Még nem ért véget a vérzése, ezért még ha valóra vált is volna a fantáziálása, és Spádévalóbanmagához akarta őt hívni, nem tehette. És ha meg is tehette volna, nem lett volna szabad. Nem volt igazságos. Az első férfi, aki Randy óta érzelmileg és fizikálisan is felkavarta, egy vámpír volt, aki szerint az emberek egyedül táplálkozásra és szexre jók, valószínűleg ebben a sorrendben. Denise az önbecsülését már feláldozta, amikor belenyugodott, hogy csak drága nyűg Spádé számára Nathanial keresésében. A legkevesebb, amit a maga érdekében megtehetett, hogy elkerüli a további magaláztatásokat, mint például a visszautasítást – vagy még rosszabbat, ha a férfi szánalomból fekteti le. Denise a fal felé fordult, magához ölelte a párnát, és beletemette az arcát. Ha ennek az egésznek vége lesz, minden rendbe jön. Hazamegy, eltölt egy kis időt a családjával, és a Spádé iránti gyermeteg érzései végre megszűnnek. Az idő mindent megold. Úgy tűnt, ez igaz volt a kínzó gyászra és a pánikrohamaira is, amelyek mindig előtörtek, ha egy vámpír közelében tartózkodott. Pár perc múlva a vízcsobogás megszűnt. Addigra Denise szíve is lenyugodott, a kínzó éhség a testében pedig tompa fájdalommá enyhült. Na ugye?,mondta magában.Az idő mindent megold. Amikor Spádé belépett a Club Privé ajtaján Deniseszel,

Black Jack már odabent várta őket. Épp csak elmúlt tizenegy óra. Spádé magában elmosolyodott.Nem merted

megkockáztatni, hogy lemaradsz rólam, ugye, haver? – Helló, mindenkinek – kezdte Spádé vidáman, amint kézhez kapta a zsetonos tálcáját. – Megjöttem, hogy visszanyerjem a tegnapi pénzemet. Mindenki felnevetett, leszámítva Madoxot, a nagykutyát, akit Spádé előző este teljesen kifosztott. A férfi egy pillanatig fenyegetően nézte Spádét, majd az asztalra tette a lapjait. – Én végeztem mára. – Még mindig haragszol rá, amiért nem vette be a blöffödet, Madox? – gúnyolódott Black Jack. – Meg kell tanulnod férfiként veszíteni, haver! – Suttyó paraszt – motyogta Madox halkan. Black Jack csak nevetett rajta, és kitolta Madox székét a lábával. – Ülj csak le, Henry! Te sokkal jobb fej vagy, mint a vén pénzeszsák. Spádé helyet foglalt, Denise pedig megállt mögötte. Ostoba szabálynak tartotta, hogy a nő nem ülhetett mellé, de ha minden jól alakul, egyébként sem lesznek itt sokáig. BJ felnézett Denise-re, biccentett, és a játékra koncentrált. A másik kétjátékos, aki közben bedobta a lapját, már nem volt ennyire udvarias. Ha az ősz hajú fickó továbbra is Denise dekoltázsát bámulja, Spádé megtalálja a módját, hogy még éjfél előtt darabokra tépje. A nő különösen elragadóan nézett ki vörös, pánt nélküli ruhájában és hosszú fehér kesztyűjében. Mahagónibarna haját összefogta, így a nyaka étvágygerjesztően fedetlen maradt, és a gyémánt és rubin fülbevalóját is kiemelte,

amely az aznapi jelmezéhez tartozott. Ha Spádén múlt volna, inkább egy igazi randevún lett volna Denise-szel ahelyett, hogy ezekkel a bugrisokkal játsszon. Viszont a ma este, ha minden jól megy, egy lépéssel közelebb viszi őket a céljukhoz. A kört Black Jack nyerte, és a következőhöz már Spádé is kapott lapot. Hagyta, hogy az ellenfelei minden egyes leosztásnál győzzenek, amíg a zsetonjainak csak kevesebb, mint a fele maradt a tálcáján. Aztán Spádé csalódottságot színlelve felsóhajtott. – Azt hiszem, inkább máshol próbálok szerencsét. BJ, haver, nincs ötleted, hol találom a legerősebb, véresen komoly italokat? Spádé szándékosan használt szavainak meg lett a hatása. A férfi szenvtelen arccal dobta el a lapjait, pedig Spádé számításai alapján három dámája lehetett. – Én is meguntam a pókért – mondta BJ. – Várj csak, Henry. Talán tudok valamit, ami érdekelhet. Spádé visszaváltotta a megmaradt zsetonjait, és megvárta, amíg Black Jack is ugyanígy tett. – Szóval valami véresen komolyat szeretnél inni, igaz? – kérdezett vissza BJ, ahogy kiléptek a Belaggióból. – Pontosan. Lehetőleg olyat, amitől a hölggyel az éjszakánk még élvezetesebb lehet. Spádé a mondat végén megcsókolta Denise nyakát, és örömmel nyugtázta a testét megrázó remegést. Alig várta, hogy úgy csókolhassa, hogy az ne a színjáték része legyen. – Próbáljuk ki a Drai'st – javasolta Black Jack. – Manapság gyakrabban járok oda, mint a Belaggióba. A

vendégek valahogy jobban passzolnak hozzám. Black Jack Denise-re pillantott, ahogy befejezte a mondanivalóját. Spádé felhorkant. – Nem kell virágnyelven fogalmaznod. Tudja, mik vagyunk. – A! – A vámpír Denise-re mosolygott, és az agyara előbújt a felső ajka mögül. – Hogy hívnak, gyönyörűségem? Henry mindig csak kedvesemnek szólított. Szóval észrevetted, gondolta Spádé dühösen, de mielőtt kibökhetett volna egy hamis nevet, Denise már válaszolt is. – A nevem Cherry. Spádé visszatartotta a nevetését, amiért Denise a lakosztályuk nevét választotta. Black Jack újból végigmérte a nőt, mielőtt visszafordult volna Spádéhoz. – Szóval, kihez tartozol? Spádé nyájasan válaszolt. – Magamhoz. BJ felnevetett. – Nem szívatsz? Ne sértődj meg, de nem úgy nézel ki, mint egy Mester. – A vérvonalam Mesterét jó pár éve megölték. Nem volt más választásom, minthogy függetlenül éljek. Hát a tied? – Az enyém nem szereti, ha felfedem, kicsoda – válaszolta BJ, és kihívóan nézett Spádéra, hogy vajon ennek ellenére is rá mer-e kérdezni újra. Black Jack foglalkozását nézve Spádé meg sem lepődött. – Nem probléma. Nem kell ismernem minden titkodat... csak egyet. A vámpír szemöldöke a homlokára ugrott. – Mégpedig? – Hogy a BJ a Black Jack rövidítése-e, ahogy azt a barátom, Ian mesélte – felelte Spádé. « A másik vámpír megtorpant. Spádé is megállt, oldalán

Denise-szel, nem törődve a mellettük tolakodó tömeggel. – És mit mondott rólam Ian? – kérdezte BJ határozott hangon. Spádé megvonta a vállát. – Hogy ha van valamim, ami nagyon ritka, és szeretném valakinek eladni, akkor te leszel az én emberem. Denise hitetlenkedve nézett a férfira, Black Jack viszont felnevetett és újra elindult. – Nem tudsz olyat ajánlani, amiből nekem nincs már egy jobb darabom. Ezer százalék. – Esetleg fogadnál is rá? – tette hozzá Spádé halkan. A férfi arcán érdeklődés villant át, mielőtt még el tudta volna rejteni.”Mi a tét? – Az összes pénzt felteszem, amit elvesztettem ellened, hogy jobb minőségű Vörös Sárkányom van, mint amit te ajánlani tudsz. Denise ezúttal igazán tanácstalanul nézett rá, de ő egy kis szorítással jelezte a derekán, hogy ne szóljon egy szót se. – A részleteket a Drai'sban – mondta BJ. – Túl sok a kíváncsi fül errefelé. Spádé megvonta a vállát. – Mutasd az utat, haver!

Tizennyolcadik fejezet Denise lebiggyesztette az ajkát, ahogy lesétáltak a Bombay Coast szálloda lépcsőin. A Drai's természetesen a föld alatt volt. Egy vörösre és feketére mázolt, alagsorban kialakított éjszakai klubnál ideálisabb helyet el sem tudott képzelni arra, hogy a vérével üzleteljenek. Nem tudta, mi volt Spádé terve, de nem tetszett neki. És amikor Denise közelebbről is látta a vendégeket, egyenesen gyűlölte. Majdnem egyharmaduk vámpír volt. Sápadt bőrük és kecses mozdulataik egyértelműen elárulták őket, még a helyiségben uralkodó félhomályban is. Kirázta a hideg. A föld alatt volt, egy élőhalottakkal teli helyen. Mégpedig valószínűleg drogfüggő élőhalottakkal, ő mégis idejött, kábítószerrel a vérében. És igen, talán a pánikroham is hamarosan rajtaüt. – Szerezzünk egy italt – mondta BJ. Denise semmit sem akart itt inni. Minden biztosan tele volt természetfeletti drogokkal, de amikor a pulthoz ért, mégis rendelt egy whiskyt szódával. Abban bízott, hogy Black Jack nem veszi észre, hogy a pohara sosem ürül ki. Spádé is scotchot ivott, és nagyjából tíz percig teljesen érdektelen díszcsevejt folytatott BJ-vel. A nő idegességében már a fogát csikorgatta, ami nem sokat javított a klausztrofóbiás, pánikbeteg érzésein. Olyan sok sápadt arc. Mindenütt hideg testek. Vérontás lesz. Halál. Ahogy mindig.

Black Jack gyanakvóan nézett rá. – Minden rendben, kishölgy? Borzalmasan ijedt az illatod. Denise megpróbált ellenállni az emlékeknek, de azok még annál is gyorsabban érkeztek, mint amivel az akaratereje elbírt volna. Csapdába estünk. Az a borzalmas vonítás. A

rengeteg sikoly. Sűrű folyadék a konyhapadlón... – Nem hiszem, hogy képes vagyok erre – motyogta Denise. Spádé gyengéd, de határozott mozdulatokkal masszírozni kezdte a vállát. – Nyugalom, kedvesem, próbálj meg ellazulni. Nemsokára megkapod az adagodat. Denise a férfi érintésére koncentrált – erős, hűvös és határozott. 0 volt a horgony, ami a valósághoz kötötte, amíg ő az emlékei halálos mocsarában kínlódott.Minden

rendben. Te nem ott vagy. Nem vagy csapdában. Itt vagy, és Spádé nem hagyja, hogy bajod essen. – Mi a baja? – kérdezte Black Jack. – OxyContin – felelte Spádé röviden. – A szállodában felejtettük. Ne aggódj miatta, nem lesz semmi baja. – Talán van nálam egy kevés – jegyezte meg Black Jack mosolyogva. Denise-nek még az emlékei és a valóság között rekedve is feltűnt, hogy a férfi mosolya leginkább egy cápáéhoz hasonlított – csupa fog, semmi humor. – Igen, talán megnézhetnénk, mit is tartasz magadnál? – mondta Spádé jelentőségteljesen. – Gyertek az irodámba. Követték BJ-t a helyiség végében nyíló ajtóhoz. Újabb lépcsővel találták szemben magukat, amely a kinézete

alapján valószínűleg egy vészkijárathoz vagy gépházhoz vezethetett. Alul egy rövid folyosó állt három ajtóval. Black Jack odalépett az elsőhöz a bal oldalon, és kinyitotta nekik, miközben a korábban látott ragadozómosoly virított az arcán. Denise-nek esze ágában sem volt még mélyebben a föld alá menni egy szűkebb helyre, amely még kevesebb kijárattal rendelkezett, de nem volt más választása. Mire helyet foglalt az állatbőr mintázatú kanapén, zihálva kapkodott levegőért és a szíve kalapált. Spádé az ölébe fektette, mintha ez megszokott lett volna kettejük között, és erős ujjaival folyamatosan a nyakát és a vállát simogatta. Denise minden erejével az ujjakra koncentrált, miközben megpróbálta legyőzni a rettegését.Semmi baj.

Biztonságban vagy... ez pedig talán a legocsmányabb kanapé a földön. – Szóval azt hiszed, hogy Vörös Sárkányt szeretnél nekem eladni – kezdte vontatottan Black Jack. – Akkor mutasd. Spádé közelebb hajolt. – Ne olyan gyorsan. Én azt mondtam, hogy az anyagom jobb, mint amit te valaha szerezni tudsz, de még nem kaptam a tiedből mintát, nem igaz? Black Jack felhorkant. – Ha nem tettem volna zsebre egy vagyont a pénzedből, azt mondanám, csak egy ingyen kóstolóra pályázol. Van nálad a tiedből? Denise teste megfeszült, de Spádé nem tétovázott. – Igen. – Rendicsek. – BJ kihúzta az íróasztala alsó fiókját, pár másodpercig kutatott benne, aztán elővett egy aprócska sötét fiolát. Az üveget átadta Spádénak. – Ez tíz cent a

legtisztább Sárkányból. Barátok között is egy ezres. Ha a te anyagod csak fele ilyen jó, visszafizetem az összes elnyert pénzedet. Ha nem, a dupláját kapom. Megegyeztünk? – Megegyeztünk. Spádé egyik kezével az üveget fogta, a másikkal viszont továbbra is az ő vállát simogatta. Denise lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy a férfi lepattintja a fiola kupakját és a szájába önti a tartalmát. Mégis mit művelt? Nem lesz tőle őrülten éhes, mint ahogy a múltkor is? Spádé lehunyta a szemét és nyelt egyet. Denise szíve még hangosabban zakatolt, amikor az üveget az asztalra tette és felnézett. A szeme zöld fénnyel izzott... és a nyakára szegeződött. Aztán a férfi Black Jackhez fordult. – Egy ezrest kérsz ezért a szarért? Ez rablás, ráadásul véresen komoly. Black Jack szeme is zöldre váltott. – Most az üzletemet sértegeted, haver, és én nem tűröm az ilyesmit. – Azt viszont, gondolom, elviselnéd, ha a bevételed a négyszeresére nőne, nem? – válaszolta Spádé. A férfi keze Denise válláról a karjára siklott. – Adj egy kést, és megmutatom, miről beszélek. A nő szeme elkerekedett. Spádé csak nem kínálhatja meg a véréből. BJ egyszerre tűnt érdeklődőnek és bosszúsnak, ahogy a kabátjából elővett egy ezüstbicskához hasonlító kést. Spádé egy kézzel kinyitotta, megszúrta Denise felkarját, és amikor a nő megpróbálta elkapni a kezét, még szorosabban tartotta.

– Ne – mondta Spádé szigorúan. Denise mozdulatlanná dermedt, de nem azért, mert megijedt volna a férfitól. Ha Spádé ennyire ragaszkodott ehhez, biztosan jó oka volt rá. Bízom benned, gondolta Denise miközben a szemébe nézett, és nem erőlködött tovább. Spádé közvetlenül a vágás alá tartotta a kést. Egyetlen bíbor csepp folyt a pengére. Spádé elvette a kést, és Black Jack felé nyújtotta. – Kóstold meg! A vámpír felnevetett. – Ez most valami vicc? Spádé farkasszemet nézett vele. – Szerinted nevetek? Black Jack még egyszer vidáman felhorkant, aztán elvette a kést, és lenyalta róla a vérfoltot. Ahogy nyelt egyet, a szeme elkerekedett, és felpattant a székéből. – Aztakurva! – kiáltotta. Szempillantás alatt az asztal túloldalán termett, de addigra Spádé is felállt, és elállta az útját. – Nem engedhetem. Ha túl sokat iszol, elveszted tőle a fejed, és a nő biztonságát nyilvánvalóan nem tehetem kockára. Denise egy része még mindig a szilveszter éjszakáján történt borzalmakkal csatározott. A másik része azt súgta, meneküljön azonnal. Mégis várt, abban reménykedve, hogy Spádé tervének nem része az, hogy eladja a vérét ennek a seggfejnek. – Ő egy forrás – hebegte Black Jack átszellemülten, és úgy bámulta Denise-t, hogy attól a nő elszégyellte magát. – És

egy nő! Egygyönyörűnő. Te jó ég, haver, tudod, hogymennyitkaszálhatunk belőle? Spádé hidegen elmosolyodott. – Még nem döntöttem el, hogy akarok-e veled társulni. Eddig csak annyit bizonyítottál, hogy alsóbbrendű áruval kereskedsz. Miből gondolod, hogy olyan védelmet tudnál nyújtani, ami megvédené őt a Törvény Őreitől, vagy bármelyik másik vámpírtól, aki le akarja állítani a forgalmazást? A harag áttört Denise minden más érzelmén, és elfedte a növekvő pánikot. Tudta, hogy Spádé csak színészkedik, Black Jack viszont valóban úgy kezelte, mint valami tárgyat. BJ felemelte a kezét. – Tudod te, mennyire ritka a forrás? Én összesen egyről tudok, akinek a vérét hétszeresére hígítják, hogy kiszolgálják a keresletet és az ember is életben maradjon. Ezért van a Vörös Sárkánynak, amit megkóstoltál, hányás íze az övéhez képest. De egy új forrás. .. ráadásul nő... – A vámpír szemmel láthatóan összerázkódott a gyönyörtől. – Mi az előnye annak, hogy nő vagyok? – kérdezte Denise, aki nem tudta tovább türtőztetni a kíváncsiságát. Mármint a vér az vér. Black Jack válaszra nyitotta a száját, aztán meggondolta magát. – A részletekről később, de nem kell miatta aggódnod. – Egyáltalán nem fogunk beszélni, ha nem kezdesz el lenyűgözni a kapcsolataiddal – szólt közbe Spádé kegyetlenül. – Mostanáig egyről sem esett szó. Talán jobb lenne a másik dílerhez fordulnom, akiről Ian beszélt.

Végre rájött, mivel próbálkozik Spádé. Denise megértette a férfi stratégiáját, bár legszívesebben kirohant volna a szobából Black Jack arcának a látványától. – Lehet, hogy vannak más terítők is, de egyik sem olyan, mint én. – A férfi az íróasztalnak dől, és pimaszul vigyorgott. – A Mesterem neve Web. Biztosan hallottál már róla, és neki közvetlen kapcsolata van az emberekkel, akik a Vörös Sárkány bizniszt elkezdték. Ennél jobb ajánlólevelet nem találsz. Spádé felhorkant. – Szép kis mese, de mi a bizonyíték? Bárki mondhatja, hogy Webhez tartozik. Én is ezt mondanám azoknak, akik nem ismerik. Black Jacket ez már kihozta a sodrából. – Mégis milyen bizonyítékot akarsz? Amint elmondom ezt neki, találkozni fogsz vele. Hidd el, ezt személyesen fogja átvenni. – Hívd fel! Most azonnal. Hallani akarom a hangját. Máskülönben elmegyek vele együtt, és másik partner után nézek. Black Jack nem szerette, ha fenyegetik – ezt egyértelművé tette az arcán felvillanó harag. A következő pillanatban viszont ismét széles mosolyra húzódott a szája. – Semmi akadálya. A férfi megragadta az asztalán álló telefont, és fütyörészve tárcsázott. – Webbel akarok beszélni – utasította BJ az embert a vonal túloldalán. Pár percnyi várakozás után a vámpír vigyora még szélesebb lett. – Mester. Kimondhatatlanuljóhíreim vannak... Spádé karja előrelendült, és megfogta a telefont. Black Jack előrelépett, hogy visszaszerezze, de Spádé

tekintetétől elbátortalanodott. – Mi az? – hallotta Denise a türelmetlen hangot a telefonból. – Black Jack? Hallasz engem? – Remekül hallom – válaszolta a vámpír szinte kiabálva. – És ugyanilyen jól hallja az új társam, Henry... Spádé lecsapta a kagylót, aztán, Denise legnagyobb meglepetésére, kitépte a zsinórt a falból. Black Jack hangosan szitkozódott. – Ezt meg mi a fasznak csináltad? Spádé átadta Denise-nek a saját mobiltelefonját. – Menj fel a szálloda főbejáratához, és hívd ide az autónkat. Ott találkozunk. A nő megörült, hogy végre kikerül ebből a vámpír lakta drogtanyáról, ezért habozás nélkül kikapta a mobilt Spádé kezéből, és elindult az ajtó irányába. Black Jack azonnal megpróbálta visszatartani, de Spádé gyorsabb volt, és megragadta a vámpír gallérját. – Nem, haver, nekünk még tisztáznunk kell pár dolgot, amíg ő a kocsihoz ér. BJ lenyugodott, de olyan hangon szólt Denise után, amitől a nő teste libabőrös lett. – Rendben. Hamarosan találkozunk, bogaram. – Igen, persze – motyogta Denise. Felsétált a fémlépcsőn a Drai's főtermébe, majd a jóval vonzóbb lépcsősoron is, amely a Barbary Coast szálloda földszintjére vezetett. A szálloda sofőrje az első csörgés után felvette telefont, ami valószínűleg a legnagyobb lakosztállyal járó előnyök egyike volt, gondolta Denise. Éppen megadta a címet és összecsukta a telefont, amikor

hirtelen rossz előérzete támadt. Spádé még sosem küldte egyedül az autóhoz. A férfi véresen komolyan vette az udvariasságot, a védelmezési mániájáról nem is beszélve. Mégis, most képes volt kizavarni kétemeletnyi vámpíron át egy vágással a karján. Valami nem volt rendjén. Denise megpördült, és gyakorlatilag visszarohant a szállodába. Elszaladt az emberek mellett, és leviharzott a lépcsőn. Néhányan felé fordultak a Drai'sban, de nem törődött velük, hanem kizárólag az utolsó lépcsősorra koncentrált. Ahogy elért a keskeny folyosóra, Black Jack ajtaja kicsapódott, és meglátta Spádét. A kabátja elszakadt, az ingét vér borította, a kezében pedig egy vörösre áztatott kést tartott. Denise-nek nem kellett benéznie a szobába, hogy tudja, mi történt. – Megölted – suttogta. Spádé a kabátjába rejtette a kést, és idegesen a szemébe nézett. – Nem kellene itt lenned. Denise Spádét bámulta, és megérezte a férfit körülölelő halálos aurát. Az érzelmei elvakították, de valójában semmi sem változott. Spádé vámpír volt, ezért az erőszak világában élt. Vérontás jön. Halál. Ahogy mindig. Kinyitotta a száját, hogy elmondja, mennyire taszítják a történtek, de a férfi megragadta, és olyan gyorsan száguldott vele, hogy a világ elmosódott körülöttük. Emberek kiabáltak mögöttük, ajtókat téptek fel, és lövések is eldördültek, Spádé viszont a mellkasához szorította a fejét, így nem látott a történtekből semmit. Aztán, néhány őrült pillanattal később, az émelyítő érzés a gyomrában és

a szél zúgása elárulta, hogy elemelkedtek a talajtól.

Tizenkilencedik fejezet Spádé a sivatagban szállt le, mérföldekre a sugárút fényeitől. Denise ellökte magától, amint a lába szilárd talajt ért. A férfi hagyta, hogy dühösen elsétáljon tőle anélkül, hogy az útjába állt volna. – Megérted, hogy nem volt más választásom? – kérdezte, miközben a nő mögött baktatott. Denise a válla fölött hátranézett és felhorkant: – Persze. Mert a te világodban a halál az egyetlen lehetőség. Más nem is létezik. Denise megbotlott egy mélyedésben, amit nem látott, de Spádé összeszorította a fogát és nem segített neki. Úgyis csak félrelökte volna a kezét. – Black Jack nem hagyta volna, hogy élve lépjek ki abból a szobából. Észrevetted mögöttünk a lövöldözést, vagy azt, hogy vámpírok rohantak elő minden szobából? Ő hívta őket oda, és nem azért, hogy üdvözöljenek a cégben. A nő egy pillanatra megtorpant, de már tovább is indult. Spádé nem akarta felhívni rá a figyelmét, hogy fogalma sincs, merre megy. Valószínűleg ezzel Denise is tisztában volt. – Azért küldtél el, hogy ne tudjak a gyilkosságról. – Igen. Végül a nő megállt. Spádé méterekkel távolabbról figyelte, hogy teret adjon neki. – Miért volt olyan izgatott, hogy négyszemközt beszélhetett veled?

Az emléktől Spádé agyát elborította a harag, és a hangja szigorúnak tűnt. – Elsősorban az időt akarta húzni, amíg a barátai odaértek, de közben arról áradozott, mennyi pénzt kereshetünk veled, ha az árut csomagban kínáljuk. Bár Denise nem látta az arcát a sötétben, Spádé tisztán látta a nőét, és a vonásai megdermedtek. – Milyen csomagban? – Egyszerre árulni a dugást és a harapást – válaszolta Spádé tömören. – Ezért örült annyira, hogy gyönyörű vagy. A lehetőség, hogy valaki közvetlenül juthat tiszta Vörös Sárkányhoz és szexhez, óriási bevételt jelentett volna – és BJ szerint azonnali függőséget is. Giselda összetört, minden csepp vérétől megfosztott teste jelent meg a szeme előtt. A gondolat, hogy Denisenek hasonló szenvedést kell átélnie, ráadásul akár évtizedeken át, majdnem megőrjítette Spádét. Még ha nem is kellett volna végeznie Black Jackkel önvédelemből, akkor is lemészárolta volna azért, amit a nővel tervezett. Denise a karját dörzsölgette, emlékeztetve Spádét, mennyire hűvösek szoktak lenni a sivatagi hajnalok. Levette a zakóját, és a nő vállára terítette, de Denise lerázta magáról. – Csupa vér az egész. – Inkább az övé, mint a tied – emlékeztette Spádé, de visszavette a kabátot. Csökönyös nő. De nem számít. Hamarosan továbbállhatnak. Csak addig kell várniuk, amíg kiderül, nem követték-e őket. Black Jack társai közül senki sem tűnt Mesternek, szóval nem tudnak repülni, de jobb

nem kockáztatni. – Most már megértem, miért kellett megölnöd Black Jacket – mondta Denise néhány néma perc elteltével. – De nem fogok hazudni arról, mennyire taszít, hogy a vámpírok és ghoulk a gyilkosságot tartják a legáltalánosabb megoldásnak a problémáikra. – Ahogy az emberek is – válaszolta Spádé habozás nélkül. – Csak be kell kapcsolnod a tévét, hisz minden este ezzel van tele a híradó. Az erőszak nem az élőhalottak találmánya. Egész életedben kerülheted a vámpírokat és ghoulket, mégis erőszakkal teli világban fogsz élni. – Az én világomban kevesebb a kegyetlenség – erősködött a nő. Spádé felsóhajtott. – Nem, kedvesem. Csak a miértje más. – Randy azérthalt meg,mert a ti világotokba került. Még ma is élne, ha nem tettem volna ki ennek az őrületnek! A nő illatába fájdalom vegyült, a hangját pedig a gyász, a bűntudat és a harag fojtogatta. Spádé mindegyik érzelmet túlságosan is jól ismerte. – Ha nem tévedek, Randy és Crispin már hat hónapja barátok voltak, amikor ti egyáltalán megismerkedtetek. Randy hamarabb került ebbe a világba, mint ahogy te tudomást szereztél róla. Denise elfordult tőle, de Spádé látta-a csillogó könnycseppet a szemében. – Az én hibám, hogy meghalt. Én hagytam, hogy felmenjen a pincéből, érted? Hagytam, hogy egyedül menjen, mert gyáva voltam. Ha vele lettem volna, segíthettem volna neki. Figyelmeztethettem volna, még elszökhetett volna...

Spádé megragadta a vállát, és határozottan maga előtt tartotta. – Tizenhét ghoul és vámpír halt meg abban a támadásban, sokan közülük Mesterek voltak. Azok a lények túlságosan erősek és gyorsak. Ha felmentél volna Randy vei, nem segítettél volna senkin. Egyszerűen meghaltál volna vele együtt. Denise nem próbálta ellökni magától. Csak állt leszegett fejjel, és hangosan, zihálva szipogott. – Akkor azt kellett volna tennem. Randy engem próbált védeni, és belehalt. Én is tartoztam volna neki ennyivel. – Azért maradtál odalent, mert ez volt a legokosabb döntés. Ő azért halt meg, mert ostobán viselkedett – javította ki Spádé, nem törődve a nő hüledezésével a kegyetlen analízis hallatán. Ezután megfordította Denise-t, hogy a szemébe nézhessen. – Nem lett volna szabad magadra hagynia. Ott lett volna a helye. Nem egy átkozott zombi támadás közepére, amit egyetlen ember sem élhetett túl. Randy rossz döntést hozott és az életével fizetett érte. Ez így működik. Nem igazságos, de az élet egyik világban sem az, nem? – Hogyan is érthetnéd te ezt? Még sosem vesztettél el senkit azért, mert tehetetlen voltál, nem igaz? – vágta a fejéhez Denise elcsukló hangon. Spádé hosszan és keserűen felnevetett. Valóban, Giselda azért halt meg, mert ő nem volt elég gyors. Ha aznap reggel pár órával korábban indult volna, meg tudta volna menteni. És ha a nő hallgatott volna rá, egyáltalán nem indul el azon a veszélyes úton. Mivel a csatatér közelében volt, a környék hemzsegett III. Napóleon katonáitól. Spádé üzent neki, hogy

várjon, és így el tudta volna kísérni az erdei házhoz. A nő meg akarta lepni. Egyetlen jó szándékú, de rossz döntés, ami a megerőszakolásához és a halálához vezetett. Nem, az élet sem az emberek világában, sem bármelyik másikban nem volt igazságos. – Fogalmad sincs, mennyire megértem. Denise feszülten figyelte, mintha azt követelte volna a férfitől, hogy magyarázatot adjon. Spádé várt. Még sosem beszélt Giseldáról senkinek, de ha Denise ezt kéri, az ő kedvéért kivételt tesz. A nő viszont nem firtatta tovább. Lehajtotta a fejét, és némán próbálta elviselni a hideget. Magába temette a szégyenét, ahogyan Spádé is az utóbbi másfél évszázadban. A vigasztalás aligha segítene rajta. Akárcsak Spádé szánalma. A férfinak egyedül egy dolog nyújtott támaszt az önmarcangolásban. – Ha újraélnéd azt az éjszakát, ugyanúgy az alagsorban maradnál? Denise hirtelen felkapta a fejét. – Nem. Egymillióból egyszer sem. – Akkor már nem ugyanaz az ember vagy – válaszolta Spádé érzelemmentes hangon. – Ezt már azzal is bizonyítottad, hogy még többet engedtél magadba a démon esszenciájából ahelyett, hogy feláldoztad volna az egyik rokonodat. A nő, aki előttem áll, nem az, aki szilveszter éjszakáján volt. Ő talán elbukott, de te nem fogsz, igaz? Denise mereven bámult rá, és a tekintetében keménység

és elszántság tükröződött. – Arra mérget vehetsz. Spádé csodálata a nő iránt egyre növekedett. Neki több mint egy évtizedébe került, hogy így megszilárdítsa az akaratát Giselda elvesztése után. Denise-nek mindössze egy évre volt szüksége. Spádéban újból megszületett az elhatározás. A magáévá kell tennie. Talán hosszúra nyúlik az érte folytatott harc, de csak azért nem adhatja fel a küzdelmet, mert nem lesz könnyű a győzelem. – Most visszamegyünk a szállodába? – kérdezte Denise, miután letörölte a könnyeit. – Nem megyünk már vissza a hotelbe. Ami azt illeti, hamarosan elhagyjuk Nevadát. Denise elfintorodott: – De a hamis személyi és a többi holmink is a szobában maradt. – Elintéztem, hogy a dolgainkat összecsomagolják, az igazolványaink pedig itt vannak a zsebemben. Denise cinikusan nézett rá: – Te ezt az egészet a legapróbb részletekig előre megrendezted, ugye?

Nem minden részletet, különben nem vetted volna észre, ahogy megölöm Black Jacket. – Igyekszem előre gondolkodni – mondta végül Spádé. A nő mély lélegzetet vett: – Akkor most Web nyomába eredünk? – Ahogy mondod.

Lassan minden új alteregóm kiérdemel egy törzsutas kártyát, gondolta Denise, ahogy kiléptek egy újabb repülőgépből. Többet repült az utóbbi két hétben, mint az azt megelőző öt év alatt. Spádé szerint Webről az a hír

járta, hogy Monacóban él, ezért ismét Európába kellett utazniuk. Arról fogalma sem volt, mit tervezett a férfi, amikor előkerítik Webet – becsengetnek, és elkérik a természetfeletti drogforrása pontos címét? Vagy egyszerűen lemészárol mindenkit, míg csak a szökevény Nathanial marad hátra? Az igazat megvallva, Denise nem is akart rákérdezni, mivel már most is képmutatónak érezte magát. Spádét elítélte, amiért végzett Black Jackkel, pedig kizárólag az ő érdekében ölte meg a férfit. Ha bárki mást is meggyilkol a keresés során, az is ugyanúgy az ő számlájára kerül. Mire végeznek, az ő kezéhez éppen annyi vér tapad, mint Spádééhez, bármennyire is tiltakozott az erőszak ellen. A tudat tehetetlenséggel, félelemmel és lelkiismeretfurdalással töltötte el Deniset. Ugyanolyan gyilkos volt, mint Spádé, és ebben a tekintetben még mélyebbre fognak süllyedni, ha szerencséjüklesz. Mi van, ha meg sem találják Webet? Vagy mi lesz, ha a legközelebbi élet-halál küzdelemben nem Spádé győz? Ez a gondolat fészkelte be magát Denise fejébe az utóbbi két nap repülőútjai és hotellátogatásai során. A küldetésük veszélyei mellett – persze csak ha valóban megtalálják Nathanialt – most már az is aggasztotta, ahogyan Black Jack reagált a vérére. Spádé kezdetben azért nem akart vállalkozni a feladatra, mert Nathanial valószínűleg egy másik vámpír tulajdona volt. Most már tudták, hogy a helyzet ennél sokkal rosszabb. Nathanial nem egyszerűen tulajdon; a férfi az egyetlen forrása egy meglehetősen

jövedelmező drog terjesztésének, ezért bárki is birtokolja, biztosan kész ölni is a férfi megtartásáért. Hogyan kérhette Spádétől, hogy továbbra is segítsen neki? Ha megtalálják Nathanialt, nagyjából annyi esélye lesz a túlélésre, mint Randynek, amikor előbújt a ház alagsorából szilveszterkor. Denise sok szempontból ugyanott tartott, mint azon az estén: elbújt a valódi veszély elől, míg valaki más szembeszállt a szörnyetegekkel. Ennek véget kell vetnie. Spádé jól mondta; már nem az az ember, aki korábban volt. Ha csak a saját élete forgott volna kockán, akkor nem is törődött volna Nathaniallel, egyszerűen elmenekült volna Raum elől, és megtanult volna a démonjellel együtt élni – és halni. De Raum sosem fog lemondani Nathanialről, és ezért Denise minden családtagját képes lenne lemészárolni. Ha a nő tartja magát a tervhez, az talán Spádé halálához vezet. Ha nem, az egész rokonságát a sírba juttatja – egy átkozott őse miatt, aki démonoknál kilincselt természetfeletti hatalomért. Bárki vagy is, Nathanial, gondolta magában Denise már századjára,kimondhatatlanul gyűlöllek. Spádé összeszedte a poggyászukat, és elindultak a repülőtér kijárata felé. Amint kiértek, Denise meglepetésére, Alten és még egy férfi, valószínűleg egy vámpír, állt egy parkoló autónak támaszkodva. – Spádé – üdvözölte Alten, ahogy közelebb értek. Spádé sietve átölelte, és a másik férfi kezébe adta a táskáikat. Egyértelműen vámpír volt, jegyezte meg magában Denise, amikor a férfi egy kézzel, erőlködés nélkül vette át a nyilvánvalóan nehéz bőröndöket.

– Örülök, hogy ismét láthatom, Denise – fordult hozzá Alten. – Én is – válaszolta őszintén. Rég megbocsátott a férfinak a lefogós és szájbetömős jelenetért, amit Raum látogatásakor adott elő. Spádé kinyitotta a hátsó ajtót, és Denise megkönnyebbülten huppant be az ülésre. Bárhová mennek is, ha lesz ott egy ágy – a pokolba is, egy padló is elég – ő a mennyországban fogja érezni magát. Egyszerűen képtelen volt kialudni magát repülőn. Az elmúlt két napban egyébként is inkább csak azért ugrottak be szállodába a repülőutak között, hogy zuhanyozzanak, és Spádé nyugodtan telefonálhasson. Annyira álmos volt már; örömmel aludt volna a csomagtartóban is, ha befért volna a poggyászuk mellé. Spádé bemutatta Bootlegnek – Szeszcsempésznek –, az ismeretlen szőke vámpírnak, és Denise elgondolkodott, vajon a szesztilalom alatt változtatták-e át a férfit. A legtöbb vámpír rémesen fura becenevet használt. Létezik köztük egyetlen John vagy Sue? – Minden készen áll a ma estére – mondta Alten, ahogy elindultak az autóval. – Remek – válaszolta Spádé, Denise viszont majdnem hangosan felnyögött, hiszen ez valószínűleg keresztülhúzta az alvással kapcsolatos terveit. Elfojtotta a csalódottságát. Bizonyára Spádé is szívesebben aludt volna ahelyett, hogy feláldozza miatta az összes idejét, pénzét és a biztonságát. – Mi lesz ma este? – Denise boldog volt, hogy a hangjában nem tükröződött a rossz kedve.

Vagy a színészi képessége volt kritikán aluli, vagy Spádé megérezte a fáradtságát, mert a férfi együtt érző tekintettel nézett rá. – Sajnálom, de ez az egyetlen nap, amikor biztosan ott lesz. Viszont előtte még pihenhetsz egy kicsit. – Ki?Ő? –kérdezett vissza Denise jelentőségteljesen, mivel nem tudta, kimondhatja-e Web nevét Alten és Bootleg előtt. – Ahogy mondod. Web is ott lesz – felelte Spádé, és megszorította Denise kezét a másik két vámpír háta mögött. – Szükségünk lesz a hivatalos beleegyezésére, ha véglegesen Monacóba akarunk költözni, drágám. Roppant apró sziget. Nem szeretnék rossz viszonyban lenni senkivel a fontos emberek közül. Szóval ezt próbálta eljátszani? Egy udvarias szomszédi látogatást? Na persze, először mindenki puszipajtás lesz, de aztán eljön a veszély és az öldöklés ideje, ha NathanialvalóbanWeb tulajdonában van. És Denise ezt nem engedhette. Az alkalom viszont nem volt alkalmas a kérdés megvitatására, hiszen két másik élőhalott is ült mellettük az autóban. Befészkelte magát az ülésbe, és lehunyta a szemét a sötétített ablakokon beszűrődő ragyogó napsugarak ellen. A kimerültsége miatt úgy viselkedett, mint egy vámpír; ha tehette volna, lekapcsolja a napot, mint egy zavaró lámpát. «• Spádé közelebb csúszott hozzá, és magához húzta. Denise teste egy pillanatra megfeszült, de aztán emlékeztette magát, hogyan is kellene viselkednie, ha a férfi partnere lenne – hiszen Alten és Bootleg ezt hitték. így

hát ellazult, egyik kezét Spádé lapos hasára fektette, a másikkal a háta mögé nyúlt, a fejét pedig a mellkasára fektette. A férfi átkarolta, gyengéden simogatni kezdte a hátát, és Denise érezte, amint az állát a fejére teszi. Minden porcikáját elégedettség járta át. Nem egyszerűen annak örült, hogy a fárasztó utazás után végre kényelmesen elhelyezkedhetett; Spádé karjában igazánotthon érezte magát. Mintha hazatért volna, az egyetlen férfi mellé, akinek a közelében szeretett lenni. Lehetetlennek tűnt, hogy nemrég még félt tőle. Vagy talán nem is így volt. Talán egyedül a pánikrohamai akadályozták meg abban, hogy a Spádé iránti nagyon is valódi, mély érzelmeire koncentrálhasson. A férfi sokszor jobban megértette, mint Denise saját magát. Amikor Spádé ránézett, nem annak a szánalmas, megtört, reménytelen özvegynek érezte magát, mint akinek mások hitték. Spádé egy zavaros múltú nőt látott benne, aki a veszteségei ellenére is képes volt továbblépni. Denise pedig egyre kevésbé tartotta vámpírnak egy erőszakkal teli világban – a szemében olyan férfi volt, aki bátran szembenézett az élet viszontagságaival, és mindig győztesen került ki a küzdelemből. Olyasvalakit látott, akivel el tudta képzelni a jövőjét. Az érzelmei megdöbbentően erősnek tűntek, de túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy azon töprengjen, milyen akadályok állnak a kapcsolat útjában. Most nem kellett emiatt aggódnia. Nyugodtan ülhetett, és magába szívhatta a férfiből áradó biztonságérzetet, törődést és nyugalmat.

Az elmúlt több mint egy év fájdalma, gyásza és borzalmai után igazán szüksége volt erre. Később majd megteszi, amit meg kell tennie.

Huszadik fejezet Spádé Denise fölé hajolt. A nő gyönyörű arca annyira békésnek tűnt, amikor aludt; nyoma sem volt az aggodalomnak, a kimerültségnek és a bűntudatnak, amely általában tükröződött rajta. Gyűlölte magát, amiért fel kellett ébresztenie, hiszen tudta, hogy az utóbbi napokban kizárólag az akaratereje hajtotta. Denise észre sem vette, amikor Spádé felhozta az autóból a szobába, és letette az ágyra. De nem várhatott tovább. – Denise! – Spádé nem tudta megállni, hogy megérintse az arcát és végigsimítson a nyakán. A bőre selymesebb volt, mint a folyékony szatén, és a véréhez hasonlóan a tapintása is könnyedén függőséget okozott. – Denise, ébredj fel! A nő szeme felpattant, és Spádé a barna és a zöld lenyűgöző kombinációjával találta szemben magát. Denise pislogott egyet, majd álmosan elmosolyodott. – Szia. Ott vagyunk már? – Már négy órája – válaszolta. Spádé ajka megremegett, ahogy a nő körülnézett és kiült az arcára a döbbenet, amikor rájött, hogy az autó helyett egy hálószobában van. – Azta! Úgy néz ki, teljesen kiütöttem magam. – Denise megrázta a fejét, felült, és beletúrt a hajába, hogy kifésülje az arcából. A hasából felharsanó mordulásból ítélve a gyomra is felébredt, amitől a nő egy pillanatra elpirult. Spádé egy lépést tett oldalra, és így Denise láthatta a letakart fogásoktól roskadozó asztalt.

– Hamburger salátával, paradicsommal, uborkával és ketchuppal, továbbá húsleves, sós keksz és csokoládétorta. A nő szeme elkerekedett, aztán felnevetett: – Pontosan emlékszel rá, mit szeretek. Istenem, Spádé, azt hiszem, szeretlek. Denise csak viccelődött, a szavak hallatán Spádé mégis úgy érezte, mintha szíven ütötték volna. Azt már tudta, hogy Denise sokkal fontosabb a számára, mint hosszú idő óta bárki, de abban a pillanatban jött rá, mennyire komoly is a helyzet.Beléd szerettem. Sosem hittem, hogy ez még

egyszer megtörténhet – és különösen egy emberrel nem. Engedniekell,hogy vámpírrá változtassa. Nem tudná elviselni, hogy törékeny emberléte miatt veszítse el, aminek a legbékésebb körülmények között is véget vethet a halál. Annak a hamburgernek egy falatjától is megfulladhat, és így örökre elveszítené. Spádé semmiképp nem viselte volna el, ha emberként akart volna tovább élni, és ha Denise is így érez iránta, ő is azt akarná, hogy legalább évszázadokon át élhessenek egymás mellett. Nem puszta évtizedekig. Denise megköszörülte a torkát és elfordította a fejét, közben pedig méz- és jázminillata savanyúvá vált a megjegyzés miatti kényelmetlenségtől. Sokkal inkább zavarban érezte magát, mintsem hogy letagadhatta volna, hogy a kapcsolatuk sokkal több barátságnál, kényszernél vagy testi vágynál. – Beszélnem kell veled – mondta a nő, miközben úgy tett, mintha a falon lógó képet tanulmányozná. – Fontos, és nem

szeretném, ha más is hallaná. Spádét szinte égetni kezdte a várakozás. Vajon az érzelmeit akarja megvallani? Vagy rájött, hogy mindkét világ ugyanannyira veszélyes, és a vámpírok sem kegyetlenebbek az embereknél? Az ördögbe is, ha tényleg így lesz, lemondja az egész partit, és az estét az ágyban töltik, bármennyire megsérti ezzel Webet és a többi élőhalott vendéget. Akármikor elsimíthatja velük az ügyet, de átkozott legyen, ha elhanyagolja Denise-t, amikor szerelmet akar neki vallani. A férfi végigsétált a szobán, hogy becsukja az ajtót, majd bekapcsolta a tévét, hogy megnyugtassa a nőt. Aztán leült az ágy szélére, és igyekezett nyugodt maradni, nehogy valami őrültséggel elbátortalanítsa. Például, hogy letépi a ruháját, hogy tűzforró, selymes bőrét a sajátján érezhesse. – Mit szeretnél mondani? – kérdezte Spádé. A hangjában a belső vívódásnak egy morzsáját sem lehetett érezni. A nő mély lélegzetet vett: – Lefújom. Az egészet. Bármit terveztél is ma estére Webbel, Nathanial keresését, mindent. Spádé haragja egy pillanat alatt eltakarta a korábbi érzéseit: – Már megint ez? Tucatszor elmondtam; nem hagyom, hogy egyedül menj Nathanial után. – Egyáltalán nem áll szándékomban utána menni – válaszolta Denise egyszerre dacosan és lemondóan. – Igazad van, bele se tudnék kezdeni egy vámpír segítsége nélkül, és rajtad kívül egyedül Bones lenne elég őrült ehhez. Mindketten tudjuk, hogy Cat miatt nem rángathatom bele Bonest, de ha továbbra is segítesz, belehalsz, és én nem...

ezt nem engedhetem meg. A férfi csodálkozva bámult rá: – Mi lesz a családoddal? – Velem kell majd rejtőzködniük – válaszolta Denise az ajkát harapdálva. – Nincsenek már olyan sokan; a szüleim, az unokatestvérem, Felicity, a vőlegénye, és pár másodunokatestvér. Utálom magam, amiért ezt kell velük tennem, de Bonesnak a világon mindenhol vannak emberei. Elintézhetném, hogy velük legyünk, ahogy a többi emberük, leszámítva a véradományt. Akár hipnotizálhatja is őket, és akkor nem tudnák, hogy veszélyben vannak, hogy az életük szánalmas, vagy, hogy a világ másik felén raboskodnak... A hangja az utolsó mondat közben elcsuklott, de egy mély lélegzet után ismét határozottan folytatta. – Így senkinek sem kell meghalnia. Te pedig nem kockáztatod az életed. Ez az egyetlen logikus megoldás. Spádé megfogta kezét, amit most is hosszú kesztyű takart a tetoválás és az alatta lapuló jel miatt. – Akkor sosem veheted le ezt, Denise. Soha nem leszel újra ember, és fogalmad sem lesz, meddig élhetsz így, hiszen a démonjel egyértelműen meghosszabbította Nathanial életét is. – Azt még elviselem, de azt nem, hogy folyamatosan az életeddel játszol – mondta a nő, és közben mélyen a szemébe nézett. – Ha miattam halsz meg, nagyobb szörnyetegnek érzem magam, mint amilyenné ez a jel valaha tehet. Spádé diadalittasan nézett vissza rá. Ha Denise feláldozná az emberségét a biztonsága érdekében, akkor valóban ugyanolyan fontos a számára. És ebben az esetben

biztosan hajlandó lesz vámpírrá változni, amint előkerítik Nathanialt és a démon leszedi róla a jelét. Végül is ez számtalanszor előnyösebb átváltozás lesz, mint démonjeles alakváltónak lenni. Spádé kinyújtotta a karját, hogy megsimítsa az arcát, és élvezettel figyelte, ahogy a nő illata eltökélt izgatottságból valami sokkal gazdagabbra változott. Aztán az ujjai lassan a nyaka hátuljára fonódtak. Denise szívverése felgyorsult, amikor a férfi közelebb hajolt, és Spádé kinyitotta a száját, hogy megízlelhesse a kívánatos ajkat. Valaki váratlanul dörömbölni kezdett az ajtón, és Denise ijedtében hátraugrott, míg Spádé szitkozódva fordult el. – Menj innen! – A férfi szavai fenyegető morgásként hagyták el az ajkát, aminek minden értelmes ember engedelmeskedett volna. – Uram, elnézésedet kérem, de fontos hívás érkezett – mondta Alten. – Remélem, valaki haldoklik – motyogta Spádé, ahogy felpattant az ágyról, és ajtót nyitott. Alten szótlanul nyújtotta felé a mobiltelefonját. Spádé elvette, és idegesen beleszólt a készülékbe: – Mi az? – Miért veszed semmibe mostanában a hívásaimat? – kérdezte Crispin mogorván. Denise gondolatai még mindig a „majdnem csókon” jártak, amikor Spádé felé fordult, és letakarta a telefon mikrofonját a kezével. – Ezt muszáj elintéznem – mondta, és kisétált a szobából. A nő egy pillanatig ostobán bámulta az üres ajtót. Csak

elképzelte volna azt a heves pillanatot? Vajon tényleg ott voltak az érzelmek Spádé tekintetében, ahogy odahajolt hozzá, vagy csak asajátvágyait vetítette volna rá? Biztosan ez lehetett. A férfi abszolút szenvtelenül nézett rá, amikor elment, mintha semmi sem – „majdnem” – történt volna közöttük. Denise ingerülten a tálcához sétált, és elkezdett enni. A gyomrát nem zavarta, hogy magára hagyták; még mindig hangosan és kitartóan követelőzött. Arra gondolt, milyen lenne egy egész életet így leélni – Raum elől bujkálva, saját maga számára is a felismerhetetlenségig eltorzult testben, kitaszítva minden ismert világból. Vajon Cat is így érezte magát félvámpírként, megrekedve az emberek és a vámpírok világa között? Ha igen, nagy szívás volt. Persze Catnek legalább hasznos képességei voltak. Denise egyedül a csillapíthatatlan éhséget és az alkalmanként megjelenő mutációt kapta. Rettegjetek,

gazfickók! Bármikor az asztal alá tudlak enni benneteket, RÁADÁSUL a mancsomtól is frászt kaptok! Ellökte magától a tányérját, miután végzett a sült krumplival és a csokitortával. Önsajnálatból degeszre tömnie magát értelmetlen volt. Élnie kellett az életét, bármilyen nehéznek tűnt is. Először is összekapja magát. Egy zuhany legalább a higiéniáról gondoskodik. Aztán megköszöni Spádénak mindazt, amit tett, és felhívja Catet, hogy a családjának vámpír-háziőrizetet kérjen. Még ha rémesen el is hanyagolta mostanában a barátnőjét, Cat biztosan segíteni

fog. O és Bones egyszerűen jó emberek voltak. Spádé pedig végre élheti a saját életét, anélkül, hogy Denise veszélybe sodorná, vagy felforgatná az egészet. Mindenkinek így lesz a legjobb. Spádé kisétált Denise szobájából, lesietett a lépcsőn, és csak a bejárati ajtó előtt szólt bele a telefonba. – Halló, haver! Bocsánat, hogy így elhanyagoltalak. Attól tartok, kicsit sok dolgom akadt mostanában. – Valóban. – Crispin egyszavas válasza helyett az is mondhatta volna,baromság. Spádé inkább várt, nehogy mentegetőzni kezdjen, vagy gyanút ébresszen Crispinben. A barátja vagy tudott valamit, vagy nem. Ha nem tudott semmit, Spádé nem akarta lebuktatni magát, viszont hazudni sem szeretett volna neki, ha nem muszáj. – Nem szeretnél nekem valamit elmondani, Charles? – kérdezte Crispin a hosszú csend után. Spádé majdnem elmosolyodott: – Biztosan nem – válaszolta teljes őszinteséggel. – Rendben. – Spádé szinte látta maga előtt, ahogy Crispin arca elkomorodik. – Mi lenne, ha segítenék? Kezdjük, mondjuk azzal, mire készülsz Denise MacGregorral? Ian biztosan kifecsegett valamit. Senki sem ismerte fel Denise-t az ostoba, vén fajankón kívül. – Semmi olyasmire, ami miatt aggódnod kellene – válaszolta Spádé éppen olyan nyugodt hangon, mint amilyet a barátja is használt. Crispin felhorkant: – Biztosan a telefonommal van

valami, mert mintha azt hallottam volna, hogy ne aggódjam a feleségem legjobb barátnője miatt. Spádé becsukta a szemét Crispin határozott szemrehányása hallatán. – Tudom, hogy védeni szeretnéd Denise-t, amiért olyan szoros a kapcsolatuk Cattel, de nem a te embered – válaszolta óvatosan, megválogatva minden egyes szavát. – Ahhoz vagy meg kellett volna harapnod, vagy ágyba kellett volna vinned, és ezekből egyik sem történt meg. Szóval a barátságunk ellenére is azt kell mondanom, Crispin, hogy ez nem tartozik rád. Ezúttal a horkantás a vonal túloldalán hitetlenkedőnek tűnt. – Te jó ég, Charles, mi ütött beléd? Nem akartam hinni Iannek, amikor azt mondta, meghibbantál, de most sikerült meggyőznöd. Hadd higgye Crispin, hogy a kéjvágya elvette az eszét, mintsem hogy rájöjjön, mi is folyik valójában. Hamarosan megtalálják Nathanialt. Spádé biztosan tudta. – Szándékosan csinálod ezt? – kérdezte Crispin újra, ezúttal ingerülten. – Ha arra célzol, hogy a beleegyezésed nélkül viszek ágyba egy felnőtt nőt, akkor a válaszom igen. Szándékosan csinálom – felelte Spádé. – Denise-szel akarok beszélni. Tőle is szeretném hallani, hogy kizárólag a remek társaságod miatt van a közeledben – mondta Crispin ingerülten. A legutóbbi beszélgetésüket figyelembe véve Spádénak

esze ágában sem volt odahívni Denise-t, amíg nem beszélt a fejével. – Éppen gyengélkedik. Később szólok neki, hogy csörögjön rád. Crispin hangja ridegből egyenesen fagyossá változott. – Gondolom, sejted, hogy ezek után azt kell feltételeznem, hogy rejtegetsz előlem valamit. – Sajnálom, hogy így érzel. Szívesen beszélgetnék még róla, de mennem kell. Ó, és még egy apróság. – Spádé sem próbálta leplezni az indulatait. – Mondd meg Iannek, hogy megtartom a házat! Becsukta a mobilját, így nem hallhatta Crispin reakcióját, bármi volt is az. Ennyit a parti lemondásáról és a romantikus éjszakáról. Most, hogy Crispin gyanakodni kezdett, még kevesebb ideje maradt Nathanial keresésére. Viszont barátság ide vagy oda, Spádé nem fogja hagyni, hogy Crispin kötelességtudata az útjába álljon. Denise az övé volt, és erre hamarosan Crispin is rá fog jönni.

Huszonegyedik fejezet Denise egy jóleső, hosszú zuhany után lesétált a lépcsőn. A földszinten seregnyi ismeretlen ember rohangált, hogy Spádé terveinek megfelelően előkészítsék a házat. Akár az ő búcsú bulijának is nevezhették volna, mivel Denise másnap a legelső járattal szeretett volna Cat és Bones nyomába eredni. Egyedül egy telefonszámra volt szüksége, de ahhoz meg kellett volna találnia Spádét, a mediterrán stílusú ház viszont legalább olyan nagy volt, mint amilyen gyönyörű. – Nem láttad Spádét? – kérdezte az egyik elhaladó embertől. – Kicsodát? – kérdezett vissza a fiatal férfi, miközben egy megpakolt tálcát egyensúlyozott, és úgy nézett ki, majdnem összeesik a súlya alatt. – Nem számít – motyogta Denise. Spádé hallását figyelembe véve, ha igazán meg akarta volna találni, elég lett volna a nevét kiabálnia. A rengeteg csörömpölés és beszélgetés mellett is tisztán hallotta volna. Viszont ezt még Denise is kifejezetten faragatlan megoldásnak tartotta, úgyhogy elindult, hogy végigkutassa a földszinti szobákat. Elképesztőek voltak, mindenütt márvány, hatalmas, tengerre néző ablakok, fényben tündöklő kristálycsillárok egész serege a magas mennyezeten, az elegáns boltívek pedig újabb lenyűgözően berendezett helyiségekbe vezettek. A szemkápráztató házban viszont egyetlen magas, sötét

hajú vámpírt sem talált az ízléses díszletek között. Denise senkit sem akart zavarni a kérdezősködésével, úgyhogy inkább kisétált az épületből. Ha az autó, amelyben érkeztek, még mindig itt állt, akkor Spádénak is a közelben kellett lennie. A hosszú felhajtón több kocsi is parkolt. Úgy tűnt, mindegyik teherautó volt. Denise cinikus énje gondolatban a fejét rázta, ahogy a munkások ételt és italt cipeltek a házba. Ez egy vámpírparti volt. Ezek a lények nem svédasztalról, hanem artériából táplálkoztak. Miután gyorsan átkutatta a kertet, amelyet kizárólag egzotikus virágok, ritka növények és igazán szép szobrok díszítettek, visszasétált az épületbe. A dolgok az utóbbi húsz percben igazán felgyorsultak, az emberek rohangálásából ítélve. – Denise! A nő megkönnyebbülve fordult meg Spádé hangjára, de a férfi tekintete egyáltalán nem volt biztató. Összevont szemöldökkel sietett felé, vonzó arca nagyon komornak tűnt. – Miért kószálsz el anélkül, hogy szólnál? – kérdezte Spádé szinte dorgálva. – Mivel nem vagyok már gyerek, nem hiszem, hogy az udvaron olyan messzire „kószálhatnék” – ellenkezett Denise. – Egyébként pedig éppentégedkerestelek. A férfi arcáról eltűnt a szigor. – Nem akartam neked esni. Megijedtem, amikor senki sem tudta megmondani, merre vagy. Gyerünk, ideje

készülődnöd. Nincs sok időnk. Spádé karon fogta, és gyengéden felvezette a lépcsőn. Denise csak akkor szólalt meg, amikor már visszaértek a szobájába, bár a házban sürgölődő emberek kiabálása mellett aligha hallhatta volna őket valaki, Spádét leszámítva. – Már megmondtam; nincs szükség erre a partira. Megértem, ha már túl késő lemondani, de szerintem nekem le se kellene jönnöm az emeletről. Egyetek, igyatok, szórakozzatok csak nélkülem. Többé nem kell Nathanial miatt aggódnunk. Spádé forgatni kezdte a szemét. Komolyan a szemét forgatta. – Ha azt hiszed, hagyom, hogy rám hivatkozva feláldozd magad, rosszul ismersz. És mostanra ennyire azért megismerhettél volna. – Ó, és én olyan ember vagyok, aki hagyja, hogy megölesd magad, vagy, hogy másokkal végezz a kedvemért? – vágott vissza Denise. – A dolgok megváltoztak. Egyikük sem tudta, mibe keveredett Nathanial, amikor belevágtunk a keresésbe. Még amikor kiderült sem fogtam fel teljesen a helyzetet, de most már értem, és azt mondom, vége. Spádé úgy bámult rá, mintha azon tűnődne, vajon komolyan gondolta-e. Denise pislogás nélkül nézett a szemébe. Nem csak azért tette ezt az ajánlatot, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét. Nem hagyhatta, hogy még egy férfi meghaljon miatta. – Igazad van, valóban túl késő már lemondani a ma estét – válaszolta végül Spádé. – És furcsa lenne, ha a szeretőm

nélkül köszönteném a vendégeimet, amikor pontosan ezért hívtam meg őket. Bár te nem ismered a vámpír etikettet, de ezt különösen durva sértésnek tartanák. Talán még később is problémáim lennének miatta. Denise biztosan érezte, hogy a férfi hantázik, de Spádé rezzenéstelen arccal folytatta. Talán tényleg megkavarná a helyzetét, ha az állítólagos barátnője távol maradna. A gondolat, hogy holnapután már nem láthatja a vámpírt, ugyancsak felzaklatta. Minden akaratereje ellenére is teljesen belezúgott Spádéba. Miért, miért ő volt az egyetlen férfi, aki Randy halála óta érzelmeket váltott ki belőle? – Rendben – mondta végül Denise. – Egy utolsó felvonás, ha van valami haszna. Spádé elmosolyodott, és valami megcsillant a szemében. – Ó, biztosan így lesz. Spádé egy földszinti sarokban állt, az árnyékok rejtekében, és figyelte, ahogy Denise lesétált a lépcsőn. Észbontó,gondolta, miközben végigjártatta a szemét a sötét levendulaszínű ruhán – amely takarta a nő karját, a vállát viszont fedetlenül hagyta – , a mély dekoltázson, a karcsú derékrészen és a minden lépésnél hullámzó hosszú szoknyán. A 18. század végén készült, de modernizálták: apró gombok helyett cipzárral csukódott, és a legfinomabb olasz selyemből készült. A gyémánt és ametiszt nyaklánccal és fülbevalóval, az ametiszttel kirakott hajcsatokkal, és a könyékig érő fehér kesztyűvel Denise úgy nézett ki, mint egy királynő. Amikor a lépcső lábához ért, Spádé előlépett a rejtekhelyéről, és megcsókolta a kezét.

– Elképesztően gyönyörű vagy. Denise elpirult. – Köszönöm – mondta, majd felnevetett. – Az a jelenet ugrott be aTitanicból,amikor Leonardo DiCaprio és Kate Winslet a nagy lépcsőnél állnak, de a film végéből ítélve, talán nem ez a legjobb ómen. Spádé felnézett a nő kezéről, de nem engedte el. – Nincs mitől félned. Errefelé kizárólag kis jéghegyek vannak, azok is a poharak alján. Denise ugyanolyan örömmel csodálta meg Spádé 18. századi öltözékét, de azonnal elkapta a fejét, amikor a férfi a szemébe próbált nézni. Mintha egy láthatatlan fal került volna közéjük annak ellenére, hogy Spádé még mindig fogta a kezét. – Szóval, mi a program ma estére? – kérdezte Denise tárgyilagosan, és kihúzta magát.

Felmérni Web erejét. Kideríteni, kik állnak mellette. Meztelenül az ágyamba vinni téged. – Csak játszd el, hogy őrülten belém estél, semmi más. A nő szinte üres tekintettel nézett vissza rá: a szája mosolyra húzódott, és megfogta Spádé karját. – Meglesz. Spádé elcsodálkozott a hirtelen hangulatváltozáson. Vajon Denise még mindig haragudott rá, amiért kiabált vele, miután nem találta? Vagy azért volt rosszkedvű, mert úgy érzi, örökké a démonjel fogságában marad? Biztosan ez az oka, döntötte el magában a kérdést, és a nő felé fordította a fejét. Nemsokára rájön, hogy Spádénak esze

ágában sincs ilyen sorsnak kitenni. – Minden vendéget köszöntünk, ahogy megérkeznek, aztán pedig a szokásos evés, ivás és beszélgetés következik, ahogy az átlagos partikon. Bár nem számítok semmilyen kellemetlenségre, próbálj mindig a közelemben vagy Alten mellett maradni. A következő pillanatban, mintha csak varázsütésre, Alten jelent meg egy modern szmokingban és egy fehér maszkban a szeme körül. Denise halkan felnevetett. – Minek a maszk? Spádé egy levendulából és kristályokból kreált tárgyat vett elő, amelyet fésűkre erősítettek. – Ez maszkabál lesz, nem említettem? – Nem, egyszer sem – válaszolta Denise, majd elvette tőle az álarcot, és megforgatta a kezében. – Az egész jelmezem gyönyörű. Mégis kinek öltöztem fel? – Marié Antoinette-nek. Én pedig XVI. Lajos leszek. Denise elmerengve bámult rá. – Mindkettejüket kivégezték. – Nem áll szándékomban hagyni, hogy a történelem megismételje magát – mondta Spádé olyan közel hajolva a nőhöz, hogy az ajka a fülét súrolta. Komolyan is gondolta. Denisenemosztozhat Giselda rémes végzetében. Őt meg fogja védeni. Ezúttal nem vall kudarcot. Denise hátralépett, hogy távolabbról is szemügyre vehesse az inast, de közben a mosolya kissé erőltetettnek tűnt. – És ön pontosan ki is?

Alten elvigyorodott, és mélyen meghajolt a nő előtt. – Casanova, természetesen. Denise úgy próbálta megjegyezni a vendégek nevét, hogy fejben a maszkjukhoz társította őket, de hamar rá kellett jönnie, hogy ekkora létszámnál ez a módszer nem működik. Ahhoz képest, hogy rögtönzött bál volt, Spádénak sikerült megtöltenie a termet. Vagy, ami azt illeti, egy rakás termet. Az egyetlen személy, akit Denise biztosan megismert Spádé és Alten mellett, Web volt. A magas, homokbarna hajú férfi szinte besiklott a házba, és, ahogy azt a koromfekete és kristályszínű álarc takarásában meg tudta ítélni, különösen jóképű volt. A vámpír jelmeze is fekete volt, a nadrágja és a kabátja szélét pedig elegáns kristályberakás díszítette. Miután Spádé bemutatta őket egymásnak, és a férfi megdicsérte Denise ruháját, a nő megkérdezte, minek is öltözött. – Egy kozmikus feketelyuknak – válaszolta, és közben az ajka mosolyra húzódott, ami egyszerre tűnt udvariasnak és kihívónak. Halálos és megállíthatatlan; Webnek természetesen ezt kellett választania az új vámpír szomszéd köszöntésére. Mégiscsak túl egyértelmű lett volna, ha a szemétdomb legnagyobb kakasának öltözik, gondolta Denise. – Milyen érdekes! – válaszolta végül. Még őszintének is tűnt. A Webet kísérő nő – akit Denise egyértelműen vámpírnak gondolt, mivel egy annyira szűk ruhában élő ember biztosan nem kapott volna levegőt – nem tűnt túlságosan

boldognak, amikor a férfi arra kérte Denise-t, hogy az este folyamán legalább egyszer legyen a táncpartnere. Spádé felkacagott, és megígérte, hogy megpróbálja kölcsönadni a párját, de bársonyos hangja ellenére érezhetően ő sem rajongott az ötletért. Az este folyamán Denise-nek állandóan emlékeztetnie kellett magát, hogy ne Webbel és a szövetségeseivel törődjön, és hogy ne Nathanial arcát keresse minden arra járó férfi maszkja mögött. Mi értelme lett volna? Már eldöntötte, hogy nem hajkurássza tovább Nathanialt. Aztán holnap továbbáll, és többé nem látja Spádét sem, hacsak a férfi nem vendégeskedik Catnél és Bonesnál, amikor ő is ott van. Ez a gondolat valójában jobban aggasztotta, mint hogy egy életen át viselnie kell a jelet. Az elővigyázatossága ellenére is belehabarodott Spádéba. Csak most, a távozása előestéjén ébredt rá, mennyire sokat jelent neki. Mégis hogyan játszhatnák el a boldog párocskát, amikor Denise megtépázott szíve újra az összeomlás szélén állt? Nem lehet a ma estének elég hamar vége. Az étel legalább kiváló volt. Ráadásul annyit rendeltek belőle, hogy még ő is jóllakott a második kör után. A vendégek elfoglalták az egész földszintet és az afölötti emeletet, ahol a bálterem volt. Miután Denise több vámpírt is látott odafent, akik kisebb helyiségekből szemmel láthatóan vöröses arccal jöttek ki, rájött, hogy Spádé itt egy egészen másfajta büfét rendezett be. Elgondolkodott, vajon különleges embereket kínáltak fel vacsoraként, vagy a lenti pezsgőtornyot másolták le vérrel a poharakban. Úgy

döntött, jobb nem tudni. Denise Alten mellett ücsörgött, mivel az elmúlt egy órában Spádé fel-alá járkált a teremben, és Monaco vámpír elitjével bájcsevegett. Tudta, hogy értelmetlen önsanyargatás, de folyamatosan a férfit kereste a tömegben, amiből ébenfekete hajával és magasságával egyértelműen kitűnt. Spádé lélegzetelállítóan festett régies öltözékében; a nyakánál bonyolultan megkötött sálja úgy omlott a mellére, mint egy selyem vízesés, tündöklő, hímzésekkel díszített zubbonya, nadrágja, csizmája és a díszkardja pedig tökéletesen illett a testére. A nő első gondolata a Hűha! volt, amikor először meglátta, majd azonnal a Ne csorgasd a nyálad! parancsot adta ki magának. De még most is, ha ránézett, a látványtól megnyalta az ajkát. – Denise. A nő pislogott, és visszafordult Altenhez. – Bocsánat, hogy is mondta? – Csak azt kérdeztem, ízlik-e a szűzpecsenye – válaszolta a férfi, miután mosolyogva Spádéra és rá tekintett. – Ó, igen. Isteni – mondta Denise gépiesen, és újabb falatot emelt a szájához. – Jó. Élvezze, amíg lehet! Erre már tényleg szemtől szembe fordult a férfival. Spádé talán elmondta neki, hogy másnap el akart utazni? – Miért mondja ezt? – Az étel íze nem lesz a régi, miután vámpírrá változik – magyarázta a férfi, miután vállat vont.

Denise-nek majdnem a torkán akadt egy darab hús. Alten azonnal ütögetni kezdte a hátát, de a nő elhessegette, lenyelte a falatot, aztán leöblítette egy jókora korty pezsgővel. » – Mégis honnan veszi, hogy erre készülök? – kérdezte a megakadt húsdarabtól rekedtes hangon. Denise a fehér maszk ellenére is jól látta, hogy a férfi értetlenül nézett rá. – Hiszen Spádéval van – felelte Alten, és a hangjából ítélve ennek logikus válasznak kellett volna lennie. – És? – mondta Denise, de aztán rájött, hogy valójában nem is volt együtt a férfival, és ezért a témát óvatosan kellene kezelnie. Azonban mielőtt Alten megszólalhatott volna, Spádé lépett az asztalukhoz, és a vékony vonallá préselődött ajkai nem sok jót sejtettek. – Legközelebb jobban vigyázz rá! – vetette oda a férfi Altennek szigorúan, majd gyengéden átkarolta Denise-t hátulról. – Minden rendben, kedvesem? – kérdezte, és gyengéden megcsókolta a nyakát. Az egész csak színjáték,emlékeztette magát Denise. – Jól vagyok – ésnemaz ő hibája, hogy nem rágtam meg rendesen az ételt. Spádé Altenre pillantott, de Denise nem tudott olvasni a tekintetében. Aztán a vámpír felállt, és kinyújtotta felé a kezét. – Gyere, táncolj velem! A férfi iránti bizonytalan érzelmei miatt legszívesebben visszautasította volna, a színjátékot tekintve viszont

furcsának tűnhetett volna. Denise bólintott, és Spádé felsegítette a székéből.

Huszonkettedik fejezet Amikor a bálterembe léptek, Spádé megfogta Denise kesztyűbe bújtatott kezét, a másik kezét pedig a nő derekára tette. – Tudsz keringőzni? – kérdezte a férfi, és közben lehajolt hozzá, leginkább azért, hogy élvezhesse Denise bőrének érintését az ajkain. – Igen. Én –mi– vettem pár órát az esküvőm előtt – válaszolta. Denise arcára egy pillanat erejéig kiült a gyász, aztán viszont leplezni próbálta a vágyakozását, amikor Spádé közelebb húzta magához. – Engem kisfiú koromban tanítottak. Minden nemes fiától elvárták, hogy tudjon keringőzni, lovagolni, lőni és a birtokait gondozni. – Spádé beszéd közben a táncparkettre vezette, és időt adott a nőnek, hogy megszokja a lágy zene ritmusát. – Annyira nehéz téged gyerekként elképzelni. – Denise álarca semmit sem takart az őszinte kíváncsiságból, amit a tekintete sugallt. – Milyen volt abban az időben élni? – A díszlet más volt – felelte Spádé és fáradtan elmosolyodott. – De az emberek semmit sem változnak, még egy évezred alatt sem. Amikor kisfiú voltam, minden a nemesi címekről, birtokokról és a király kegyéről szólt. Ma ugyanez a helyzet a diplomákkal, állásokkal és a nyugdíjjal. A motiváció megmarad; a hozzád tartozókat akarod

védeni. Megóvni őket a veszélytől. Egy szelet boldogságot hasítani magadnak. így volt ez akkor, és így van most is. Denise egy ideig csendben maradt. Spádé figyelte, és meg sem próbálta leplezni az érdeklődését. A haja kontyba volt fogva, de néhány kósza tincset szándékosan szabadon hagytak, amely tánc közben ritmusosan lengedezett. A nő maszkja a szemöldökétől az orra hegyéig takarta az arcát, az alatt viszont minden látható maradt. Denise elmerengve megnyalta az alsó ajkát, nem is sejtve, menynyire heves reakciót váltott ez ki a férfiból. – És Bonesszal az Ausztráliába tartó hajón ismerkedtetek meg. – A nő szinte suttogásra váltott. – Megkérdezhetem, miért kerültél börtönbe, persze csak ha nem titok? Ami azt illeti, meglehetősen személyes kérdés volt. Annyira, hogy még Crispin sem ismerte az egész történetet. – Az apám jó ember volt. Talán szigorú, de ezt abban az időben szinte mindenkiről el lehetett mondani. Mégis volt egy nagy gyengesége: a szerencsejáték. Ma játékfüggőnek hívnák, de ezt akkoriban a rossz ítélőképesség számlájára írták. Mire huszonöt lettem, elképesztően sok adósságot halmozott fel. Én voltam az egyetlen fia, az örököse, ezért nem állhattam be a haditengerészetbe vagy a seregbe, hogy törlesszem a tartozást. Úgyhogy egyetlen megoldásom maradt – elvettem egy örökösnőt. Denise mozdulatlanná dermedt a tánc közepén. – Teházasvagy? – szaladt ki a kérdés a száján. Többen is feléjük fordultak, és a nő elpirult. Spádé

elfojtotta a feltörő nevetését. – Amikor még ember voltam, kedvesem. O már néhány évszázada halott. A körülöttük álló vámpírok tovább táncoltak. A házasság az élőhalottak között sokkal komolyabb volt, mint az emberek esetében. Ha a vámpírtörvények szerint nős lett volna, azzal Denise életét kockáztatta volna. A házasságtörésért járó büntetés a megtorlás nélküli halál volt, amennyiben a megcsalt fél így kívánta. Hosszú életüket figyelembe véve nem csoda, hogy a házasság igencsak ritkának számított a vámpírok között. Még az embereknek is meggyűlt vele a baja, pedig náluk ez a viszony legfeljebb fél évszázadig, ha tartott. Denise arca még mindig sötétebb volt, mint amit a sminkjére lehetett volna fogni. Spádét nem zavarta a megjegyzése, sőt, hízelgőnek találta. Ha nem lett volna féltékeny a feltételezett feleségére, akkor valószínűleg nem is szerette annyira, amennyire Spádé remélhette. – Elvettél valakit a pénzéért? – suttogta Denise rosszallóan. Spádé közelebb hajolt hozzá. – Ő jött hozzám a rangom miatt – válaszolta halkan. – Biztosíthatlak, ő használt ki engem. – Szeretted? Amint feltette a kérdést, Denise hirtelen levegőt vett, és elfordította az arcát. Egyértelmű volt, hogy azonnal megbánta. Spádé viszont örült neki, ahogy az előbbi féltékeny megjegyzésének is. – Nem, és ő sem szeretett engem – mondta kimérten. –

Madeline szeretett volna nagyobb megbecsülést szerezni a királyi udvarban, én pedig nyíltan vállaltam, hogy szükségem volt a pénzére. Kölcsönösen előnyös egyességet kötöttünk. És ahogy a korszak érdekházasságainak nagy része, ez is nyomorúságosnak bizonyult. – Viszont Madeline hatalmas hozománya ellenére sem kellett sok idő, hogy az apám ismét adósságba verje magát. Az eltelt idő miatt Spádénak sikerült érzelemmentesen elmesélnie a történetét. – Kezdetben titkolta előlem. Sikerült megmagyaráznia az ismerőseimtől kapott levelek és az udvarban szárnyra kelt pletyka ellenére. De amikor whistben alulmaradt Warwick hercegével szemben, az ellenfele bepanaszolta a királynál. És mivel az apját azon is rajtakapták, hogy ágyba vitte a bájos, ifjú hercegnét, Warwicknek eszébe sem jutott kegyelmezni. A herceg összegyűjtött minden egyes embert, akinek Spádé apja tartozott, felhergelte őket, majd mindegyikük nevében esdekelt az uralkodó lába előtt. – Éjszaka jöttek el az apámért, és elvitték Newgate-be, ahol addig kellett rothadnia, míg a legutolsó petákig vissza nem fizette az adósságát – mondta Spádé. – Warwick tudta, hogy az apám nem él addig, amíg én megszerzem a pénzt. Még a fiatal, erős rabok közül is sokan odavesztek a gyarmatokon. Nem azért száműzette, hogy egy börtönben rohadjon, hanem hogy

meghaljon. – Nem hiszem el, hogy adósság miatt börtönbe zárhatták – hüledezett Denise. Spádé komoran felnevetett, és a zene ritmusára megforgatta a nőt. – Valóban, ez az egyik különbség. Nem lehetett egyszerűen csődöt jelenteni és új életet kezdeni, kiváltképp, ha az ember a király haragját is magára vonta. A család birtokait elkobozta a korona, Madeline elhagyott, mivel a címem már fabatkát sem ért, az apám egészsége pedig egyre romlott a börtönben. így hát a herceg elé álltam, és alkut ajánlott neki: az apám adósságát az én életemért. Annak a napnak az emléke még mindig megrázta Spádét; Warwick kinevette, azzal viccelődött, hogy hamarosan elföldelheti az apját, és végül arra kérte, hogy könyörögjön az adósság átvállalásáért. Spádé kötélnek állt, és megalázta magát az apja életéért cserébe. Észre sem vette, hogy Warwick mindezt csak azért tette, hogy lelkileg is tönkretegye Spádé apját. így is lett. Az apja halálba itta magát kevesebb, mint két évvel Spádé deportálása után. – Hiszen tudtad, hogy börtönbe fognak zárni... – Denise! – Spádé mélyen a szemébe nézett. – A szabadságomon kívül nem veszítettem semmit, és tudtam, hogy idővel azt is visszakapom. Az apám viszont biztosan odaveszett volna a börtönben. Mégis milyen választásom volt? Spádé tudta, hogy ha valaki, akkor a nő biztosan

megérti, ha számításba vesszük, ő mi mindent tett meg az elmúlt hetekben a családja érdekében. Egy újabb közös vonás az életükben. – Szóval ezért voltál börtönben – mondta a nő, miután nagyot sóhajtott. – Nem számítottam rá, hogy a büntetésem különbözni fog az apámétól, de Warwick ragyogó tréfának gondolta, ha meggyőzi a királyt, hogy több hasznomat veszik ÚjdélWalesben, mint egy cellában. És így ismerkedtem meg Crispinnel, Iannel és Timothyval. – Akik a barátaid lettek – tette hozzá Denise halkan. – Nem azonnal. – Spádé felvonta az egyik szemöldökét. – Én, Ashcroft leendő grófja közönséges gazfickókkal, akik kétségkívül megszolgálták a büntetésük minden utolsó percét? Napokig még csak szóra se méltattam őket. Denise elmosolyodott a férfi szándékosan dölyfös szavain. – Mi törte meg köztetek a jeget? – Miután napokig némán néztem őket, Ian elkezdett heccelni. Azt mondta, biztosan valami halász nyelv nélkül született fattya vagyok vagy valami hasonló. Végül dacosan a tudtukra adtam, hogy a nevem Charles Thomas DeMortimer báró, nemesi születésű vagyok, és ártatlanul kerültem a hajóra. Azt hittem, Crispin alszik, de erre felpattant az egyik szeme, és azt mondta: – DeMortimer, mi? Kék hálószoba, lila függönyök, öregem, hogy jutott eszetekbe az a rengeteg pávatoll? Beletelt pár másodpercbe, amíg Denise-nek összeállt a

kép, de aztán a szeme elkerekedett a meglepetéstől. – A feleséged volt az egyik nő, aki felbérelte Crispint, amikor még gigoló volt? Spádé felnevetett. – Borzasztóan megsértődtem, de az utazás túlságosan rémes volt ahhoz, hogy sokáig duzzogjak. Majdnem meghaltunk útban a gyarmatokra. Amikor odaértünk, a felügyelőtisztünk vitt majdnem a sírba. Csak egymásra számíthattunk, és végül ők lettek a családom. – Mi történt Timothyval? Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna Cat és Bones körül. – Tanulmányi kirándulásra ment már sok évvel ezelőtt, hogy bebizonyítsa, Káin, minden vámpírok atyja, még mindig életben van. Attól tartok, valójában kutatás közben meggyilkolták. Egyikünk sem hallott róla több mint nyolcvan éve. A nő merengve bámult maga elé. – Sajnálom, de legalább te, Ian és Bones még mindig barátok vagytok. «. – A legreménytelenebb helyzetből is születhet jó – felelte Spádé. Denise elfordította a fejét. A nő azt gondolta, Randyre célzott, de ő lett volna a legutolsó, aki a szeretteik meggyilkolásáról hablatyolt volna. A démonjelre utalt, amely elvezette hozzá a nőt. Mindketten elvesztettek valamit az élet kegyetlensége miatt, de talán most egymás mellett újra rátalálhatnak a boldogságra. Spádé teste megfeszült, ahogy megérezte a nyomasztó jelenlétet, mielőtt valaki megérintette a vállát.

– Zavarhatok? – kérdezte Web kedélyesen. Denise udvarias mosolyt ragasztott az arcára, ahogy Spádé elengedte a kezét, és ő átlépett Web karjába. A férfi nem volt olyan magas, mint Spádé, ezért nem kellett annyira a nyakát meresztgetnie, hogy kobaltkék szemébe nézhessen. – Jól érzi magát ma este? – kérdezte Denise az udvarias házigazda szerepét játszva. – Egészen érdekesen alakul – válaszolta Web. A férfi arcára mosoly ült ki. – Nem mindennapos, hogy egy ismert Mester vámpír a szomszédba költözik... az ember barátnőjével együtt. Bár már nem akarta Nathanialt tovább keresni, Denise nem szerette volna tönkretenni Spádé álcáját. Végül is a szeretők gyakran veszekednek. A holnapi távozását egyszerűen egy hétköznapi szakításnak fogják hinni. – Mégis ki ne szeretné Monacót? – mondta Denise, és vállat vont, már amennyire keringő közben lehetett. – És mindenki emberként kezdi, mielőtt valami más lenne belőle – tette hozzá, és ravaszul felfelé pillantott. Web felkacagott, de ha lehet, ez csak még feszültebbé tette a nőt. – Jól vág az eszed. Egyre érdekesebb. Denise éppen ellenkező hatást szeretett volna elérni. Rendben, akkor egy hétköznapi, sekélyes nőszemély rendel! – Egyszerűen imádom a barátnője táskáját! – mondta Denise megfelelő mennyiségű nőies lelkesedéssel. –

Vajon Versace? A Versace a kedvencem. Na, jó, talán a Gucci után, de ők nem igazán mutattak mostanában semmi igazán jót, tudja? Ó, és aztmuszájmegtudnom, hol vette a cipőjét. Az enyém Escada, de tudja, meggyőződésem, hogy a Stuart Weitzmantól kellett volna választanom valamit. Sokkal jobban megérte volna, ha azt vesszük, ez menynyibe került... Web félig elfedett arcán a közöny jelei tűntek fel, ahogy Denise a különböző tervezők hiányosságairól kezdett mesélni, majd sorra vette kedvenc kézitáska-, cipő- és ruhamárkáit. Mire a zene véget ért és Spádé visszasétált hozzájuk, a férfi szinte ellökte magától Denise-t. – Örömömre szolgált – vetette oda, majd elkullogott. Spádé úgy fordult, hogy háttal álljon Webnek, és ahogy a többi táncos közé vezette a nőt, az ajka ördögi vigyorra húzódott. – Zseniális voltál – suttogta annyira közel hajolva a füléhez, hogy a nézelődök azt hihették, csak oda akart bújni hozzá. Denise elmosolyodott a bók hallatán. – El se tudtam mondani, kik a kedvenc és kevésbé szeretett ékszertervezőim – viccelődött, szintén suttogva. Spádé felnevetett, és az ajkával végigsimította Denise nyakát. – Mondd el! Ígérem, hogy az utolsó szóig epekedve foglak hallgatni. Denise nem tudta megállítani a testét megrázó remegést, amit a férfi érintése váltott ki belőle.Ez csak

színjáték,emlékeztette magát. A teste viszont máshogy gondolta. Minden porcikája átforrósodott, ahogy Spádé az egyik pillanatban hozzáért a bőréhez, a másikban pedig végigsimította a szájával. A férfi egy kézzel továbbra is a derekát fogta, ahogy azt a keringő megkívánta, a másikkal viszont a hátát simogatta, és közben a szükségesnél jóval közelebb húzta magához. Denise megköszörülte a torkát, és a vendégekre nézett, akik talán őket figyelték. – Hagyd abba, drágám. Vendégeink vannak, úgyhogy ezt most nem folytathatod – mondta, szinte zihálva, miközben a férfi ajka a nyakáról az arcára siklott. – Igen? – Spádé kérdése nem volt több halk morgásnál. – Akkor igen, ha felmegyünk az emeletre. Az ágyékában azonnal heves lüktetést érzett. Csak

színjáték, az ördögbe is! – Vendégeink vannak – ismételte meg, szigorúbban, mint ahogy a szerepe diktálta. – Megoldják nélkülünk. – A két szó teli volt ígérettel. Denise elhúzódott tőle, és mosolyt erőltetett az arcára. Bármilyen hatással volt is rá Spádé, a férfi megnyilvánulásai – az ajánlatot is beleértve – nem lehettek valódiak. Spádé szerepet játszott, ahogy a színészek a szerelmi jelenetekben. – Komolyan, ne viccelődj! Tudod, hogy még nem tűnhetünk el – mondta, és ezúttal sikerült egyszerre kedvesnek és szigorúnak is hangzania. Épp, mint egy

igazi barátnő. Spádé szeme egy pillanat alatt barnáról zöldre váltott. – Sosem viccelek – jelentette ki, minden szót nyomatékosan hangsúlyozva. Aztán a felkapta, és elviharzott vele.

Huszonharmadik fejezet Spádé nem törődött Denise-szel, aki döbbenten suttogva kérte, hogy tegye le. – Köszönöm, hogy eljöttek, hölgyeim és uraim – harsogta a férfi. – Ugyan én nem lehetek tovább önökkel, kérem, maradjanak, ameddig csak tetszik. Alig várom, hogy hamarosan újra találkozzunk! Denise érezte, ahogy vér tolul az arcába, miközben Spádé szemrebbenés nélkül elcipelte a bálteremben ácsorgó vendégek előtt. A sokatmondó nevetés, amit néhány vámpír hallatott, sem segített az önérzetén. Az egy dolog, hogy Spádé mások előtt érzelmeket színlelt, de teljesen más, ha megjátszott szerelmi vágytól vezérelve nyilvánosan elhurcolja. Egyedül azért nem rendezett jelenetet, mert meglátta, ahogy Web méregeti őket. A vámpír túlságosan veszélyes volt ahhoz, hogy gyanakvást ébresszenek benne. Végtére is Spádé alig pár napja ölte meg a dílerét, Black Jacket. Web biztosan kíváncsi volt rá, ki tette, ráadásul hitetlenkedve tekintett Spádé váratlan költözésére és felháborítóan emberi barátnőjére is. Denise csukva tartotta a száját egészen addig, amíg fel nem értek a harmadik emeletre. Még akkor sem szólalt meg, amikor Spádé a hálószobába vitte, és berúgta maguk mögött az ajtót. Viszont amikor letette, rögtön ellökte megától, és idegesen a szemébe nézett, közben

pedig bekapcsolta a tévét. És felhangosította. – Ez már több a soknál – sziszegte, és meglepődött, amikor Spádét közvetlenül maga előtt találta. A vámpír valahogyan már levette a maszkját, a kardját, a kabátját, és éppen az elegánsan megkötött kendővel bíbelődött. Denise nagyot nyelt. Talán kényelmetlen volt a jelmeze. – Nem értek egyet – válaszolta Spádé, és ledobta a kendőjét, majd olyan gyorsan kigombolta az ingét, hogy a mozdulatai elmosódtak a szeme előtt. A férfi szeme még mindig smaragdzölden izzott, és úgy bámulta, hogy attól elakadt a lélegzete.

Láttad már ing nélkül, nehogy félreértsd a helyzetet!, szidta le magát gondolatban Denise, és megpróbálta kikerülni Spádét. A férfi elényúlt, nehogy Denise elmehessen. Mégis milyen játék volt ez? – Spádé... A mondatot már nem tudta befejezni, mivel a férfi szája hirtelen a nyakára tapadt; az ajka és a nyelve együtt tapogatták Denise pulzusát, ami érzéki borzongáshoz vezetett. A karja mozdulatlan maradt. Ha akarta volna, Denise bármikor kikerülhette volna. Reszketve vette a levegőt, és megpróbálta elfojtani az ölében tomboló vágyat. – Hagyd abba. Én nem olyan vagyok, mint te. Ez akkor is hatással van rám, ha tudom, hogy kamu. Halk nevetés tört fel a férfiból. – Azt is akartam, hogy hatással legyen rád – mondta Spádé, és gyengéden megharapta Denise fülcimpáját. –

És sosem játszottam meg egyetlen érintést sem. Beszéd közben levette Denise álarcát, a másik kezét pedig továbbra is a falnak támasztotta. Két finom mozdulattal a fülbevalóját is kivette, végül kihúzta a nő haját tartó csatot is. Denise megdermedt, ahogy az érzelmei az elfojthatatlan vággyal küzdöttek a testében. Hogy miért jött ez a hirtelen változás, nem tudta, de Spádé szándékai egyértelműek voltak. Most megkaphatta a férfit, és Denise igazán kívánta őt. A teste szinte remegett, különösen, ahogy Spádé ajka folytatta az érzéki felfedezőutat a nyakán. De bármennyire akarta is mindezt Denise, másnap el kellett mennie. Ez lett volna Spádé búcsúajándéka? – Állj! – mondta Denise halkan, de határozottan. – Igen, hatással vagy rám, de nem rajongok az egyéjszakás kalandokért, az érzelem nélküli szexért, vagy, hogy szánalomból akarj lefektetni. Arra számított, hogy a férfi feldühödik, kineveti, vagy legalább vállat von és elfordul tőle, Spádé viszont szimplán levette az ingét. – Hallottad, amit mondtam? – kérdezte Denise, és megpróbálta levenni a szemét a férfi sápadt, izmos mellkasáról, kemény hasizmairól és a keskeny, fekete vonalról, amely az alsónadrágjába vezetett. Spádé felhúzta a szemöldökét, majd lehajolt, hogy lehúzza a csizmáját. – Hallottam, de egyik kategória sem illik rám, úgyhogy nem érdekel. Te jó ég, mindjárt meztelen lesz! A zuhanyfülkében látottak

gondolatától Denise keze ökölbe rándult. Az ágyékában a lüktetés annyira felerősödött, hogy Spádé talán már hallotta is. A következő pillanatban a férfi ismét mellette termett, és az arcát simogatta, az ajka pedig olyan közel járt az övéhez, hogy belé tudott volna harapni. – Nincs semmi hétköznapi az érzelmeimben, Denise – suttogta, majd a hangja még mélyebbre váltott. – És nem áll szándékomban elengedni magam mellől sem holnap, sem holnapután vagy azután. A férfi szája az övére tapadt, és elfojtotta a hitetlenkedését. Spádé nyelve követelőzve tört utat a szájába, amitől Denise gerincét is elöntötte a forróság. A nő kinyitotta a száját, és hangos nyögésekkel jutalmazta Spádé nyelvének kalandozását, közben pedig érezte a férfi kemény testének közelségét is. Egy pillanatra megijedt, amikor érezte, Spádé agyara meghosszabbodott, és a hegye majdnem felsértette a nyelvét. Mi van, ha megszúrja, és előtör a vámpír vérszomja. Amikor legutóbb táplálkozott belőle, nem is próbálta megállítani; túlságosan jó érzés volt. Ha szeretkezés közben Spádé véletlenül iszik a véréből, akár meg is ölheti – és Denise-nek még csak fel sem tűnne. – Várj! – mondta a nő, és elfordította a fejét Spádé mámorító csókjai elől. A férfi megállt. Egyik keze még Denise hajában járt, a hátát simogató szél pedig arról árulkodott, hogy a másikkal lehúzta a ruhája cipzárját: – Túl gyorsan haladunk? – kérdezte gyönyörtől ittas hangon.

A szemében lángoló szenvedély majdnem elfeledtette a nővel az aggodalmait, de az óvatossága valóban élet és halál között dönthetett. – A fogad. Nem tudod... visszahúzni, nehogy véletlenül megharapj? Spádé nevetése pimaszul és lágyan csengett. – Ó, igenis szándékomban áll megharapni, de ne aggódj, nem fogom átszúrni a bőrödet. – Tessék? – hüledezett Denise, de a férfi ismét csak nevetett. A hűvösség érzése a hátán felerősödött, ahogy Spádé felemelte, és a ruhája a földre omlott a férfi nadrágja mellé. Hogyan tudta ennyire gyorsan levetkőztetni? Denise egy szempillantás múlva váratlanul megérezte az ágy puhaságát. Spádé teljesen meztelenül guggolt fölötte; annyira gyönyörű és óriási volt, hogy a nő csak bámulni tudta. A férfi közelről nézve még izmosabbnak tűnt, a válla pedig annyira széles, hogy Denise semmit nem látott a szoba többi részéből. Végigsimított a karján, és érezte, ahogy a szálkás izmok megfeszülnek, amikor Spádé lehajolt, hogy újra megcsókolja. Denise kitárta a száját, és élvezte, ahogy a férfi a nyelvével kényezteti. Spádé végigsimította a karját, míg el nem ért a kesztyűig, majd azt is lassan lehúzta. Ugyanezt megismételte a másik kesztyűvel is. Amikor a keze csupasz volt, Spádé hátrább húzódott. Haja félig elfedte az arcát, de a szeme a fekete tincsek között világított, miközben lassan végigcsókolta az alkarját, ajkával és nyelvével kényeztetve a bonyolult tetovált mintát. Már Spádé szájának erotikus érintése is elég lett volna ahhoz, hogy Denise az élvezettől lesüsse a szemét, így

viszont lemaradt volna a gyönyörű férfitest látványáról. Abban a pillanatban – tekintete zöld villámokat szórt, agyarak álltak ki a felső fogsorából és teste a száját leszámítva teljesen mozdulatlan volt – a férfi még sosem látszott kevésbé embernek – vagy érzékibbnek. A nőt vad, elemi éhség kerítette hatalmába. Nem csak szeretkezni akart a férfival; fel akarta falni. Lejjebb csúszott, és maga fölé húzta Spádét. A férfi úgy egyensúlyozta a testét, hogy nem szorítsa túl erősen az ágyhoz. Megcsókolta, és felnyögött, amikor a nő ágaskodó férfiasságához dörgölte az ágyékát. – Csináld még egyszer! – követelte reszelős hangon. Denise érezte a nyomást a törzsén, és ettől a teste még hevesebben lángolt, vággyal borítva el az agyát. Ismét a férfihoz simult, és zihálva felsóhajtott, amikor Spádé mozgatni kezdte a csípőjét. A férfi medencéje a legérzékenyebb pontjához simult, keményre duzzadt ékessége pedig a fehérneműjét ostromolta. A korábbi kellemes lüktetés az ágyékában sürgető szükséggé erősödött. Végigsimította Spádé hátát egészen a csípőjéig, és közben a körmével a kemény izmokba markolt, hogy mohón még közelebb húzza magához a férfit. Denise eltépte a száját az övéről: – Most – súgta lihegve, majd újból hozzásimult, és felsikoltott az élvezettől, és a csalódástól, hogy a bugyija még az egybeolvadás útjában áll. Spádé lerántotta a fűzőjét, és az széthullott a kezében. A férfi eldobta a darabjait, majd a szájába vette Denise mellbimbóját, és olyan erővel szívta meg, hogy a nő

biztosra vette, hogy az agyara felsérti. Hamarosan azonban már nem törődött vele, ahogy a melléből áradó élvezet szinte elviselhetetlenné fokozta a testén uralkodó lüktetést. Elfordította a testét a férfi alatt, hogy félrehúzza a bugyiját, de Spádé elkapta a kezét. A férfi mindkét csuklóját összefogta és a feje fölé emelte, míg a másik kezével szép lassan lehúzta róla a fehérneműt. Denise-ről patakokban folyt a víz, mire a bokájáig ért. – Ne játssz velem! – nyögte. Spádé utoljára megnyalta a mellbimbóját, majd ismét megcsókolta, miközben a térdével szétnyitotta Denise lábát. – Megmondtam, kedvesem, nem szoktam viccelni – mondta Spádé, majd elhúzódott, Denise pedig zihálva kapkodott levegőért a szenvedélyes csók után. A lihegés egyre hevesebb nyögéssé erősödött, ahogy Spádé a lába között kóstolgatta. A nyelve végigszántott a húsán, ahonnan a csillapíthatatlan vágy eredt. Denise-t lángok ölelték körül, az ereit pedig mézédes tűz járta át, ahogy a sikamlós nyomás felváltva izgatta a csiklóját és a gyönyör még mélyebb forrását. A nő némán vonaglott még többet követelve. Spádé közelebb rántotta magához, és Denise átfonta a lábával, a férfi pedig határozott, lankadatlan nyelvcsapásokkal folytatta. Az eksztázis egyre jobban feszülő szálai szinte elpattantak benne. Utolsó összeszedett gondolatától vezérelve erősen megragadta Spádé vállát, és közben lejjebb csúsztatta a testét. – Most! – kiáltotta.

A férfi azonnal fölötte termett, és szenvedélyes csókot nyomott Denise ajkára, miközben kezével a combját tartotta és leeresztette csípőjét. Az első kemény döfés olyan élvezettel töltötte el Denise ágyékát, hogy az szinte már fájt. A második, mélyebb lökéstől a felnyögött, amint megérezte a beléhatoló kemény hímtagot. Harmadjára teljesen elnyelte Spádét, és amikor a férfi a csípőjét is mozgatni kezdte, Denise teste túlcsordult a gyönyörtől. Felsikoltott a csúcson, ahogy az élvezet hullámai átjárták az ágyékát. Spádé még egyszer hozzádörgölte a testét, hogy fokozza a hullámok erejét, és elnyújtsa a hatást, míg a fájdalmas éhség édesen sugárzó elégedettséggé nem változott. Észre sem vette, hogy lehunyta a szemét, amíg ki nem nyitotta, és Spádé zölden világító szemét látta maga előtt. Fekete tincsei lágyan keretezték az arcát, és a tekintete színtiszta kéjvágyat sugárzott, miközben a nő orgazmusának utolsó rezgéseit figyelte. – Megint érezni akarom ezt – mondta mély, öblös hangon. Denise beletúrt a férfi hajába. – Először te. Spádé ajka felfelé görbült, ahogy lassan kihúzta magát belőle. – Imádom ilyenkor a hangodat – duruzsolta, és megcsókolta a nő állkapcsát, aki már következő együttlétük gondolatától is összerázkódott. – Mintha dorombolnál, annyira izgató... mondj még valamit! A férfi ismét beléhatolt, mielőtt a mondat végére ért volna, és az elnyújtott, kéjes mozdulattól Denise beszéd helyett

egyszerűen felnyögött. Ahogy az előbb, a férfi most is akkor mozdította meg a csípőjét, amikor a legmélyebben volt benne, és így a legérzékenyebb pontját kényeztette, pedig Denise-t kemény férfiasságának érzete is teljesen eltelítette. – Spádé... igen... Nem tudott semmi mást kipréselni magából, sőt, gondolni sem tudott többre. A keze ismét a férfi hátára tévedt, és belemart a kemény izomba, miközben Spádé csípőjének újabb mozdulatára az elméje teljesen elzsibbadt, a teste pedig életre kelt. A lábával átfonta Spádét, és zihálva várta, hogy még mélyebbre hatoljon, bár nem tudta biztosan, hogy képes-e befogadni még több élvezetet. – Ó, kedvesem, a legédesebb tűz nekem a tested – mondta Spádé, és a karját a nő térde alá csúsztatva, még szorosabban ölelte magához. Egy újabb lökés után Denise lehunyta a szemét a felgyülemlő feszültség miatt, ami elképesztő gyorsasággal követelte a mámor előbb már átélt kiteljesedését. A mély, szenvedélyes lökésektől és az ölében érzett vággyal teli masszírozástól Denise vak vággyal mozgott együtt Spádéval. A férfi megcsókolta, és ugyanolyan hévvel kényeztette a nyelvével, mint ahogy Denise is kívánta. A nő az agyarai közé csúsztatta a nyelvét, hogy ő is megnyalhassa, és szinte megőrjítette Spádé szájának íze. A vámpír karja sápadt ketrecként fonódott köré, a teste súlya pedig az ágyhoz láncolta. Minden egyes észvesztő csípőmozdulat hihetetlen örömet szerzett. A nő halk nyögdécselésbe kezdett, és közben vagy Spádé

hátát karmolászta, vagy kapaszkodott belé. A kemény ritmus túl gyors volt, de nem elég, és közben mégisannyira

jó. – Kérlek – nyögte két csók között. Spádé hátrébb húzódott, a másik térdét is a karja alá fogta, és mindkettőt szorosan tartotta. A férfi úgy fordult, hogy Denise csípője felemelkedett, és így még mélyebbre hatolhatott duzzadó férfiassága. A nő felsikoltott; az érzést alig lehetett elviselni, az összefonódással járó szinte állandó gyönyör viszont szinte az elviselhetetlenségig jó volt. A férfi száját nem érte el, de a mellkasa éppen az ajka előtt volt. Denise megcsókolta, és élvezte a sima fakó bőr alatt feszülő kemény és erős izmok érintését. Ajka köze vette Spádé mellbimbóját, megszívta, és még jobban felizgatta a férfi száját elhagyó nyögés. A kemény lökések egyre gyorsultak, és a Denise testében tomboló tűz újra lángolni kezdett. Ismét megnyalta a mellbimbóját, erősebben, a kezével pedig a másik mellbimbóját izgatta. A férfi szorítása is erősödött. – Még – hallatszott a ziháló parancs, amit a férfi kemény csípőmozdulattal hangsúlyozott. Denise szinte csillagokat látott. Denise hol nyalogatta, hol harapdálta a férfi mellbimbóját. A gondolatai is kavarogni kezdtek, ahogy Spádé tovább fokozta a tempót. Az élvezettől szinte se nem látott, se nem hallott, a világ már csak az ágyból és a testükből állt. A belső feszültség egyre nőtt, és Denise megállás nélkül vonaglott Spádé alatt, a szíve pedig felfoghatatlan iramban

kalapált. «• – Elmegyek, most, gyere te is! – zihálta a nő, ahogy a feszültség szét akart robbanni odabent. A következő másodpercben minden a feje tetejére állt, és Spádé fölött találta magát. Még mindig benne volt, és amikor nekipréselte a testét, a férfi gyors, kemény mozdulatokkal ostromolta. Denise a gyönyörtől majdnem elájult. Spádé felült. Az egyik kezével Denise csípőjét húzta közelebb, a másikkal a testét egyensúlyozta a sajátján. A szája Denise mellére tapadt és megcsókolta a mellbimbóját, majd meg is harapta. A nő szeretett volna felkiáltani, de nem tudott gondolkodni. Még csak nem is ő irányította a ritmusukat. Ugyan ő volt felül, Spádé érzéki fogásba zárta, és közben gyorsabban és érzékiebben mozgott, mint amire bármilyen ember képes volt. Denise hátravetett fejjel kapaszkodott a karjába, és megadta magát az ágyékából szétterjedő érzésnek. A testében felgyülemlett élvezet éppen azelőtt hágott a tetőfokára, hogy Spádé is hangosan felnyögött. Aztán egy újabb erőteljes remegés rázta meg a benne tomboló, de már csillapodó összerándulásokat. Denise a férfiba kapaszkodott, és kiélvezte orgazmusa utolsó pillanatait és Spádé lüktető gyönyörét.

Huszonnegyedik fejezet Spádé a hátán feküdt, Denise a karjában szendergett. A nő mézes jázminillata keveredett a sajátjával, és egy erősebb, buja egyveleget alkotott, amit Spádé néha mélyen belélegzett. Ez azőillatuk volt, amit a szenvedély tett teljessé, ezért a férfi kiélvezte, amíg lehetett.

Most már igazán az enyém. A birtoklási vágyának semmi köze nem volt a vámpírlétéhez. Igen, a vámpírok törvényei szerint az övé volt attól a perctől, hogy megharapta, ha tulajdonként igényt tartott rá. De ez most más volt. A csontig hatoló érzelmek miatt gondolta, hogy egyik kezével magához kell ölelnie, a másikkal pedig távol tartania tőle az egész világot. Emiatt érezte azt, hogy azonnal fel kell ébresztenie, hogy a magáévá tehesse, bár tisztában volt vele, hogy öt óra alvásnál többre lesz szüksége. Figyelte, ahogy a melle folyamatosan emelkedik és süllyed. A két keble között még mindig ott csillogott a gyémánt és ametiszt nyaklánc. Denise a derekára húzta a takarót, de Spádénak nem volt rá szüksége. A nőből is éppen elegendő hő áradt. Ahogy visszaemlékezett rá, milyen volt benne lenni, a férfi az oldalára fordult, és úgy nézte Denise-t. Talán mégis felébreszthetné, újra a magáévá tehetné, és utána hagyná pihenni... Egy érkező autó hangjára a vámpír teljes éberséggel kezdett fülelni az ágyban. Mivel minden vendége hazament

már, valószínű volt, hogy nem egy őgyelgő vendégéért érkezett a sofőrje, Spádé pedig nem várt senkit. Óvatosan kicsusszant Denise mellől, majd felrántotta az ingét és a nadrágját, amit az előző nap viselt. A kardját is visszadugta a helyére, hátha a kései látogató egy ghoul, de a többi kés, amit magával vitt, mind ezüstből készült. Aztán az autó megállt, és az ajtaja becsapódott. Spádé érezte, ahogy odakintről erőteljes hullámokban áramlott az energia, és ennek fényében a ház előtt egy Mester vámpír állt. Túlságosan is jól ismerte ezt az energiát. – Az istenit – motyogta Spádé, és letette az összegyűjtött fegyvereket. A férfi már az utolsó lépcső aljánál járt, amikor Alten ajtót nyitott. – Bones – jelentette be Alten értetlenül. Crispin látta, ahogy Spádé befordul a sarkon, és felhúzott szemöldökkel bámult rá. – Be sem hívsz, Charles? – kérdezte szigorúan. Bár a férfit körüllengő energia ismerős volt, ahogy az illata és a Crispin arcát díszítő türelmetlen kifejezés is, Spádé megtorpant. A szállodákban és a közterületeket talán könnyedén beveszik, de a magánházakba minden démon csak meghívás után léphet be. Vajon Raum valahogy megtalálta őket, és sikerült kibővítenie az álcáját? – Uram? – kérdezte Alten, és ide-oda kapkodta a tekintetét. – Meghívás nélkül jöttél, úgyhogy az ajtón is beléphetsz anélkül – felelte feszülten Spádé.

Crispin hitetlenkedve felhorkant, ahogy elsétált Alten mellett. A feszültség egy része elpárolgott Spádé testéből, amikorra barátja könnyedén átlépte a küszöböt. – Ha nem lennénk barátok már több mint két évszázada, kedvem volna alaposan seggbe rúgni – mondta Crispin. – Mi ütöttbeléd,Charles? – Eléggé siettél, nem igaz? – kérdezett vissza Spádé, és elindult a ház másik végében berendezett, kevésbé előkelő berendezésű nappaliba. Nem nézett hátra, hogy Crispin követi-e; ha eddig eljött, biztosan nem most fog megállni. – Ha rejtőzködni próbáltál, baromi rossz ötlet volt egy nagy partival kezdeni a valódi neved alatt – válaszolta Crispin. – Gyorsan terjed az ilyesmi, különösen akkor, ha valaki az ember szeretőjével költözik valahová. – Whiskyt? – kérdezte Spádé, figyelmen kívül hagyva a barátja megjegyzését. – Persze. Spádé megtöltött egy kristálypoharat az asztalon álló italosüvegből, és átadta Crispinnek. A barátja elvette, és közben ugyanazzal a felháborodott, hitetlen tekintettel bámulta, de legalább egyedül jött. Cat biztosan egyből felrohant volna az emeletre, hogy minden szobát átkutasson Denise után, amilyen türelmetlen volt. – Ülj le! – mondta Spádé, és a kanapéra mutatott. Ha bárki mással állt volna szemben, tudta, hogy Crispin visszautasította volna. Talán egy fegyvert is ráfog, hogy azzal követelje, amiért jött, de Crispin olyan kedvetlenül huppant a kanapéra, mint aki csak pihenni érkezett. – Denise szagától bűzlesz – jegyezte meg a férfi

mellékesen. Spádé szája összeszorult. – Ez nem tartozik rád. – Kezdem már nagyon unni, hogy folyton ezt mondod – mondta Crispin türelmetlen hangon. – Átugorhatnánk a süket dumát, és elmondhatnád, miért álltál össze a feleségem legjobb barátnőjével a hátam mögött? Miféle bajba keveredett Denise, ésmiértnem szóltál róla, amint a tudomásodra jutott? Crispin gyorsészjárása a saját egészségére is káros volt, de Spádé egy utolsó próbát tett a téma elkerülésére. – Miért gondolod, hogy Denise valamilyen különleges indokból van velem? O egy gyönyörű nő, én is szebb vagyok az ördögnél egy fokkal, úgyhogy jól kijövünk egymással... – Spádé a mondatot egy vállrándítással zárta le. – Baromság – csattant fel Crispin, és barna szeme összeszűkült. – Mindketten tudjuk, hogy sosem kerülsz kapcsolatba emberekkel, ésmindkettentudjuk, hogy egy démon járt Denise házában, mielőtt a szeretődként kezdett parádézni. Crispin biztosan járt az otthonában, és megérezte Raum szagát. Az esze fogja a sírba vinni. – Arról nem is beszélve, hogy amikor legutóbb láttam, Denise mindent eltakarított az életéből, aminek köze volt a vámpírokhoz – folytatta Crispin. – Hallottam a gondolatait. Szóval, még ha az a démon csak köszönni ugrott is be hozzá és utána semmi sem történt, akkor sem azért csatlakozott hozzád, mert hirtelen kedve támadt beállni a

vámpírok közé, úgyhogy hagyjuk a szarozást, és mondd el, mi a helyzet! Különben az ő fejéből fogom kiszedni, amint meglátom. A pokolba Crispin új telepatikus képességével. Tényleg képes minden apró részletet kiolvasni belőle, amint Denise felébred. – Mielőtt bármit mondanék, leszögezem, hogy a kezdeti indítékai ellenére most tényleg komoly a dolog köztem és Denise között – mondta Spádé, majd a hangja elkomorult. – Nem viszed el innen, Crispin, csak a kiszáradt, fonnyadt hullámon keresztül. A barátja mindkét szemöldöke a homlokára ugrott, aztán meglepetésében kitört belőle a nevetés. – Lucifer pattogó tökeire, hát ezért viselkedtél úgy, mint egy holdkóros! Beleszerettél. Te jó ég, ha nem a saját szememmel látnám az arcodon, el se hinném. Crispin a következő pillanatban felpattant a kanapéról, és hátba veregette. – Ezt meg kell ünnepelnünk! És végre én is megkönnyebbülhetek. Kényszerítenem kellett a feleségemet, hogy otthon maradjon, amíg beszélek veled. Attól félt, hogy Denise bajba keveredett, és te az akarata ellenére bezárva tartod. Spádénak egy pillanatra elakadt a szava. Vajon tényleg ennyire nyilvánvalók voltak az érzelmei, vagy Crispin egyszerűen túl jól ismerte? – Denise miatt is nagyon örülök – tette hozzá Crispin. – Szörnyen magába roskadt Randy halála után, aztán a

vetélése... – Elvetélt? – szólt közbe Spádé, és megmarkolta Crispin vállát. A barátja mosolya azonnal lehervadt. – Nem mondta? Denise elvetélt pár héttel Randy halála után. Az orvosok szerint a gyász és a stressz miatt. Ezután elköltözött a házunkból, és hallottam a gondolatai között, hogy nem akar újra kapcsolatba lépni a világunkkal. Az utóbbi pár hónapban egyszer sem hívta a feleségemet, és a mi hívásainkra sem reagált, úgyhogy azt hittem, végleg ki akart törölni minket az életéből. Spádé lehunyta a szemét. Denise nemcsak a férje halála miatt érzett bűntudatot; a meg nem született gyermeke elvesztéséért is magát okolta. – Nem, nem mondta el. Denise kötődött hozzá, ebben biztos volt, de ekkora veszteség után vajon hajlandó miatta feladni az esélyt, hogy valaha gyereket szüljön? A vámpírok nem tudtak embereket megtermékenyíteni. A félvérek, mint Cat, a legritkább véletlen eredményei, ráadásul az ő esetében az apja a fogantatása előtt alig pár nappal változott élőhalotttá. Nem évszázadokkal ezelőtt, mint Spádé. A gondolatait-valószínűleg Crispin is le tudta olvasni az arcáról. – Denise ugyanígy érez irántad? Spádé szeme felpattant. – Nem tudom. Denise nagyot nyújtózott, és az oldalára fordult. Senki sem feküdt az ágy túloldalán, amihez már hozzászokott, de amikor eszébe jutott, hogymostigenis lennie kellene ott valakinek, a szeme elkerekedett.

Felült, és körülnézett a szobában. Hatalmas helyiség volt, mégis egy pillantással felmérte, hogy Spádé nincs odabent.

Megszokhattad volna, hogy korábban kel nálad, emlékeztette magát, hogy elnyomja a gyomrában lappangó nyugtalanságot.Egyáltalán meddig maradt itt?, kérdezte egy alattomos belső hang.Valószínűleg azonnal kiosont,

ahogy elaludtál. Az ágyra pillantott. A takaró érintetlen volt, ahol Spádénak kellett volna aludnia. A gyomra bukfencet vetett. Talán félreértette, amit a férfi az egyéjszakás kalandokról mondott. Vagy egyszerűen ostobán gondolkodott, és Spádé úgy aludt, hogy nem gyűrte össze a takaróját, most pedig odalent reggelizik. A remény és a bizonytalanság csatatérré változtatta a gondolatait. Még sosem volt része ehhez hasonló, kínos ébredés utáni helyzetben. Randy esetében – aki az egyetlen férfi volt Spádét leszámítva, akivel ilyen hamar lefeküdt – már tudta, hogy a férfi hogyan érez iránta. A másik három pasassal sokáig randiztak, mielőtt sor került volna szexre, így a kapcsolat szabályait is sikerült korábban lefektetniük. Spádé azt mondta, az érzelmeiben nem volt semmi hétköznapi, de ez sok mindent jelenthetett, ami közé nem feltétlenül tartozott egy kapcsolat. Mindenesetre biztosan nem fog az ágyban ücsörögni és agyalni, amíg Spádé visszaér. Denise felállt, és a fürdőszobába sétált. Minden helyzettel könnyebb szembenézni, ha az ember hólyagja üres, a teste tiszta és

a szája sem bűzlik. Viszont amikor húsz perccel később kilépett a fürdőszoba ajtaján, a szeme elé táruló látványtól egy pillanatra megállt a szíve. Spádé teljesen felöltözve ült a kanapén, és nem volt egyedül. Amikor Bones belenézett a szemébe, Denise majdnem elsírta magát. Spádé azért hívta a férfit, hogy elvigye innen. Még azt is megszervezte, hogy Bones ideérjen, mire ő felébred, nehogy jelenetet tudjon rendezni. Te jó ég, a tegnap este mégis egy szánalomból kapott egyéjszakás dugás volt! – Denise – kezdte Spádé. – Nem – vágott a szavába Denise magasra tartott kézzel. – Megkímélhetsz tőle. Adj pár percet, Bones, és aztán indulhatunk. Már nem nézett Spádéra, viszont Bones arcára döbbenet ült ki. – El akarsz innen menni velem? – Megmondtam, hogy nem megy innen sehová – acsarkodott Spádé. Ekkor már nem hagyhatta figyelmen kívül a férfit, mivel közvetlenül előtte állt, és a karjait szorította. – Mi az ördög ütött beléd? Denise hangosan felnevetett, de örömnek nyoma sem volt a hangjában. – Mi az ördög? Ez aztán frappáns, Spádé! Kac-kac! Hát, most már legalább nem kell miatta aggódnod, nem igaz? Köszönöm a türelmedet! Igazán hálás vagyok, de a búcsúdugásra igazán nem volt szükség. Egy vibrátor is kitart egész éjszaka, vámpír.

Bones udvariasan megköszörülte a torkát. – Szeretnétek kettesben beszélgetni, haver? – Úgy tűnik – felelte Spádé komoran, és a szeme zöld fényt szórt. – Ne – csattant fel Denise, amikor Bones felállt. – Egyébként is azt hiszem, hogy mindent el fogok mesélni, Spádé. Viszont, ha ezt Cat meghallja, remélem, ezüsttel cicomázza ki a legnemesebb testrészedet. Spádé lazított a szorításán. – Te azt hiszed, azért hívtam ide Crispint, hogy elvigyen. Ezért viselkedsz így. – Mi másért jelent volna meg itt? – fakadt ki Denise, és érezte, ahogy a szeme megtelik könnyel. Spádé még közelebb hajolt hozzá, és megsimogatta az arcát. – Nem én hívtam ide, esküszöm. Váratlanul toppant be, de most ez nem számít. Már megmondtam, nem mész innen sehová. Itt maradsz velem, ahová tartozol. A férfi lassan és gyengéden megcsókolta, míg a könnye fel nem száradt, és Denise testét melegség járta át. Mégis, a melegséget azonnal félelem követte. A Spádé iránti érzelmei nemcsak a kéjvágy, a hála és a barátság keveréke volt. Tényleg belezúgott. Őszintén. Ezt egyértelműen bizonyította a lehetetlen reakciójával, amikor azt hitte, Bones miatta jött ide. Túlságosan is komolyak voltak az érzelmei, és nem tudta, készen áll-e erre. – Te jó ég, mi van a karodon? – kérdezte valaki meglepett hangon. Denise mozdulatlanná dermedt. Spádé ellépett az útból,

Bones pedig közvetlenül mögötte állt. A férfi a csupasz karját bámulta, amelyről visszacsúszott a köntöse ujja, amikor átölelte Spádé nyakát. – Tévét! – mondta Spádé. Bones átsétált a szobán, és bekapcsolta a készüléket, amely az előző este óta még mindig a legnagyobb hangerőre volt állítva. Aztán Bones visszajött, és kinyújtotta felé a kezét. Denise Spádéra pillantott. A férfi biccentett, és Denise a másik vámpír hideg tenyerébe csúsztatta a karját, tenyérrel felfelé. Bones közelről tanulmányozta a tetoválást, majd halkan felszisszent. – Jel – csak ezt a szót mondta ki Bones, és Denise alig hallotta a tévé üvöltése mellett, bár egy méterre sem volt tőle. Miután a másik karját is megvizsgálta, a férfi fintora még szigorúbbá változott. – Nem lett volna szabad eltitkolnod előlem, Charles. És neked sem – tette hozzá Bones, Denise-hez fordulva. – Haver – mondta Spádé halkan. – Még a felét sem tudod. Denise teste megfeszült, amikor Spádé a háta mögé nyúlt, és levett egy kést a komód tetejéről. Tudta, mire készül, és Denise nem az apró szúrástól tartott, amikor Spádé a tenyerébe mártotta a tőr hegyét. Aztán Spádé az ujjára kente a kicsordult vércseppet, és Bones felé nyújtotta a kezét. – Ne szólj egy szót se! – parancsolta. Spádé komoran. Bones felhúzott szemöldökkel vette a szájába a barátja ujját. A szeme azonnal zölddé változott, és ijedtében hátrahőkölt, ellökve magától Spádé kezét.

– Te jó ég! – Ne mondj semmit! – ismételte Spádé még szigorúbban. A Bones arcára kiülő érzelmektől Denise ereiben megfagyott a fertőzött vér. Egyszerre látott rajta döbbenetet, tanácstalanságot... és szánalmat. – A pokolba is! – szitkozódott a férfi. Denise nem tudta visszafogni ironikus kacaját. – Pontosan, ahogy mondod.

Huszonötödik fejezet Spádé a délutáni napfényben hunyorogva figyelte a feléjük tartó hajót. Az orr-részben hosszú vörös hajzuhatagot pillantott meg, és megnyugodott. Cat és Crispin. Crispin jelenléte, és az erő, amit Spádé Webben és az őt követő Mester vámpírokban érzett, talán elég ok volt arra, hogy a férfi elmondja, mit is tartalmazott Denise vére. Spádé mégsem akart olyan helyen beszélni, ahol valaki kihallgathatja őket – tehát egész Monaco ki volt zárva. Ki tudja, Webnek hány embere portyázott az utcákon érdekesség után kutatva? Viszont a Földközi-tengeren, hangos zeneszó mellett, és kilométerekre a legközelebbi hajótól, viszonylagos biztonságban tudhatták magukat. Denise éppen az alsó fedélzetről sétált fel, amikor meglátta a férfi ujjatlan ingét. – Már megint nincs rajtad elég napolaj. – Kifogást keresel, hogy kényeztess? – ugratta Spádé. – Semmi szükség rá. Nyugodtan kényeztess bármikor. A nő elmosolyodott, amikor közelebb ért. – Miért ne akarnék kifogásokat, hogy hozzád érhessek. Neked van a legcsodálatosabb tested a világon. Spádé örült, hogy a fizikum, amit munka közben elítéltként szerzett, és ami az idők végezetéig változatlan marad, tetszett Denise-nek. Egykoron az izmos, karcsú alkata a munkásosztályba tartozás bélyegének számított, de az idők

változtak, és Denise modern nő volt. – Tudod – mondta Denise, ahogy még több fényvédőt kent a karjára és a vállára –, ha Web tényleg megfigyeltet minket, akkor biztosan nem veszik be, hogy napozni hajókáztunk el idáig. A nő keze kimondhatatlanul puha voltak, és erősebben égette a bőrét a napnál is. – A vámpírok nem tudnak lebarnulni. UV-védelem nélkül egyszerűen leégünk, meggyógyulunk, és ez így folytatódik újra meg újra. A nő elmerengve hallgatta. – Akkor Web biztosan tudja, hogy készülsz valamire. – Számít majd rá – értett egyet Spádé. – De nem tudja, pontosan mire, és egy hajóút kevésbé gyanús, mintha hirtelen elhagynánk a várost. – Nem értem, miért mondtad el Bonesnak, amikor megegyeztünk, hogy kihagyjuk ebből – motyogta Denise. Spádé letette a napkrémet, és átölelte a nőt. – Crispin tudta, hogy egy démon járt az otthonodban. Azt is tudta, hogy kerülöd a vámpírvilágot, és hogy én normális esetben nem találkozom emberekkel. Amikor már ránk talált, úgyis addig erősködött volna, amíg el nem mondom neki – és, ami azt illeti, jól jöhet a segítsége. Denise mély levegőt vett, és az illatán foltokban érezni lehetett a félelmet. – Mindenáron meg akarod keresni Nathanialt, igaz? – Igen – ismerte el Spádé. – Még ha elrejtenélek is a családoddal együtt Raum elől, az a jel tovább mérgezné a véredet, ami veszélybe sodor, és ezt nem hagyhatom.

Érezte, ahogy a nő a mellébe temeti az arcát. – Nem hagyom, hogy miattam a halálba rohanj – mondta Denise. – Nem áll szándékomban meghalni. Még sosem volt több kedvem az élethez. Spádé elhúzódott, hogy Denise szemébe nézhessen. Egy pillanatra kísértésbe esett, hogy elmondja, pontosan mit érez iránta, de aztán meggondolta magát. Crispin hajója perceken belül odaér. Nem örült volna, ha a vallomása után azonnal témát kell váltania, különösen, ha Denise érzelmei is hasonlók. Nem, nem ez a megfelelő idő. Denise is látta a közeledő hajót, és felsóhajtott. – Ott van Cat. Te jó ég, hónapok óta nem láttam. Néhány pillanattal később a motorcsónak a hajójuk mellé siklott. Cat meg sem várta, hogy Bones megkösse a rögzítő köteleket, és hatalmas vigyorral az arcán ugrott át hozzájuk. – Denise! – kiáltotta, és sietve átölelte a barátnőjét. Denise meglepettnek tűnt Cat lelkesedése miatt. – Azt hittem, haragudni fogsz – mondta elcsukló hangon. Vagy az érzelmei bizonyultak túlságosan erősnek, vagy Cat emberfeletti szorítása. – Ugyan már. – Cat még egyszer magához szorította, aztán tekintetét Spádéra szegezte. – Rád haragszom. Crispin is a férfi felé fordult, és megvonta a vállát, mintha csak azt mondta volna:Mégis mire számítottál? – Nem Spádé a hibás, én kértem rá, hogy ne mondja el

nektek – szólt közbe Denise habozás nélkül. Aztán a mogyoróbarna szem újra felderült. – Annyira hiányoztál, Cat. Tudom, hogy az én hibám... – Nem kell. – Cat ismét megölelte. – Hidd el, megértem – suttogta. Egy elmosódott alak tűnt fel Cat válla fölött, és a körvonalai egyre erősödtek, mígnem egy negyvenes éveiben járó férfi áttetsző teste jelent meg. – Fabian – üdvözölte Spádé a szellemet, akit Cat bizonyos értelemben örökbe fogadott. – Mi újság? – Uh – szörnyülködött a szellem, és kirázta a hideg. – Gyűlölök vízen utazni. Nincs mihez kötődnöm. Denise körbenézett a fedélzeten. – Kihez beszélsz, Spádé? – Ő a barátom, Fabian, de te nem láthatod, mert, hmm… ő egy szellem – magyarázta Cat, mintha csak bocsánatot kért volna. Denise ennek ellenére elkerekedett szemmel fürkészte a levegőt. Spádé jól szórakozott rajta, amíg egy harmadik, szintén vörös hajú ember elő nem lépett a motorcsónak belsejéből. – Szevasz, haver – köszöntötte Ian vidáman. Spádé érezte, ahogy a szája mosolyra húzódik. – Ian! – válaszolta a férfi ugyanolyan boldogan. Aztán Spádé átugrott a másik hajóra, és olyan erővel ütötte meg a barátját, hogy az a tengerbe zuhant. Denise-nek elakadt a szava. Cat elrejtette az arcára kiülő vigyort. Crispin csak a szemét forgatta. – Tényleg szükség volt erre?

– Kétségkívül – válaszolta Spádé komoran. Ian teljes nyugalommal úszkált a hajó mellett. – Rendben, ezt végre sikerült kiadnod magadból. Visszamászhatok anélkül, hogy megint megütnél? Vagy inkább maradjak itt és növesszek uszonyokat? – Csak úszkálj a környéken, amíg nem találsz egy cápát. Akkor megbeszélhetitek, mennyi közös van bennetek – vetette oda Spádé. – Csak aggódott miattad – mentegetőzött Crispin. – Tényleg? Akkor most már azon is aggódhat, hogy sosem bízom meg benne többé – felelte Spádé tömören. Ian a másik hajó mellé evickélt, elkerülve a motorcsónakot, ahol Spádé állt. Spádé elvigyorodott, amikor Ian kimászott Crispin, Cat és Denise mellé. Elbújhatsz mögéjük, de

akkor is elkaplak. A szellem bölcsen félreállt. Ian körülnézett, mielőtt megszólalt volna. – Úgy viselkedtél, mint egy őrült, Charles. Belehabarodtál egy emberbe, és mindenkinek le akartad harapni a fejét, aki csak rossz szemmel nézett rá. Zsarolásról és jelekről suttogtál. Vörös Sárkányt akartál venni. Megölted a pasast, akihez küldtelek – igen, hallottam, hogy meggyilkolták Black Jacket. Mégis, hogy a francba ne aggódtam volna? – Akkor nekem kellett volna szólnod – mondta Spádé összeszorított foggal, és azon tűnődött, vajon félre tudjae lökni Crispint úgy, hogy közben Denise-nek ne essen bántódása. Ian megfejthetetlen arckifejezéssel bámult Spádéra. – Így volt, de te nem bíztál meg bennem.

– Ésjól is tettem,különben Crispin most nem állna itt – válaszolta Spádé, és hitetlenkedve felhorkant. – Ö, fiúk... – szólalt meg Cat. – Tudom, hogy egy rohadék vagyok, de a világon négy ember van, akit az életem árán is megvédenék – mondta Ian határozottan, és közben türkizkék szeme is bizalmat sugárzott. – Közülük ketten most itt vannak, de egyikük sem bízik meg bennem. Higgyétek el, ez még az olyan kegyetlen bunkóknak is fáj, mint amilyen én vagyok. – És mindezek ellenére nekünk is hazudsz, Ian, és megpróbálsz befolyásolni minket – tette hozzá Crispin halkan. – Csak apró,jelentéktelen dolgokban.Sosem tenném kockára az életeteket. A francba is, Crispin, megaláztál Cat miatt, de próbáltam egyszer is bosszút állni? Nem. Háborúba vonultam veled, kevesebb mint egy évvel később. Sok mindennek elmondhattok, de azt nem tagadhatjátok le, hogy kettőtökkel tisztességesen viselkedem. – Tudjátok, én sem rajongok a fickóért, de nem beszél hülyeséget – mondta Cat, a fejét csóválva. – Tényleg kiállt Bones mellett, amikor senki sem számított rá, és ez sokszor az életébe is kerülhetett volna. – Hálásan köszönöm a dicshimnuszt, Kaszás – válaszolta Ian gúnyosan. Spádé visszagondolt az Iannel való emlékei hosszú sorára. A találkozásuktól kezdve a rabszállító hajón át egészen a kéretlen átváltoztatásig tele voltak ellentétekkel. A

következő évszázadokban számtalanszor érezte, hogy Ian árulással viszonozta a segítségét, de amikor a helyzet igazán veszélyesre fordult... a férfi mindig kitartott mellette. Ebben igaza volt. Denise elkapta a tekintetét. – Ha ragaszkodsz hozzá, hogy tovább üldözzük Nathanialt, minden segítségre szükségünk lesz – emlékeztette. Spádé kimérten nézett Ian szemébe. – Ha visszaélsz azzal, amit most elmondok, akkor valószínűleg végeznek velem. És ha nem halok bele, akkor megkereslek és megöllek. Ian vállat vont. – Megegyeztünk, haver. Spádé ismét Denise-hez fordult. A nő barna haja Cat vörös tincseivel keveredett a szélben, és egy pillanatra, a szín Denise arca mellett eszébe juttatta Giselda véráztatta, élettelen testét. Denise-t nem, ígérte meg magának.Ezúttal

nem. – Web Vörös Sárkány üzletének valószínűleg egy démonjelet viselő, Nathanial nevű fickó a forrása. Ellopom ezt a férfit Webtől, hogy visszaadhassam a démonnak, aki megjelölte, és ezt azelőtt kell elintéznem, hogy Denise-ről kiderülnie, ő is forrás. Denise megpróbálta kizárni a gondolataiból az emléket, amikor Spádéval és Cattel legutóbb egy házban voltak és veszély fenyegette őket – ráadásul most is volt velük egy szellem. Már így is elég szörnyűség járt a fejében, hogy kitörjön rajta egy pánikroham. Századjára is felpillantott az órára. Majdnem hajnali kettő.Hol késlekedik

Ian? És Bones? – Nem kérsz valamit enni? – kérdezte Spádé, és megszorította a nő kezét. A hasa követelőzve felmordult, viszont a feszültség miatt attól tartott, bármit eszik, az nem marad sokáig a gyomrában. – Nem, köszönöm. Cat is egyértelműen tűkön ült. Bonesszal akart menni, de a férfi arra kérte, hogy maradjon a házban. Nem azért, mert féltette, hanem mert Cat látványa túlságosan gyanús lett volna. Egyedül, az energiáit elfedve, Bonesnak talán sikerülhetett észrevétlenül végigkutatnia a Web otthonát határoló utcákat. Cat jelenlétével ez lehetetlen lett volna. És Cat nem tudott úgy olvasni a gondolatokban, ahogy a férje, hogy megtudják, ha Ian veszélybe kerül; a férfi azzal az ürüggyel próbált Web közelébe férkőzni, hogy éppen a közelben járt. Hihető történet volt, hogy Ian Spádé miatt utazott Monacóba, néhány kétes ügylet miatt pedig már korábbról is ismerte Webet. Denise nem tartotta bölcs tervnek, hogy Ian Web házában próbáljon kutakodni, de a férfi elhessegette a kételyeit. – Web tudja, hogy gazfickó vagyok – magyarázta Ian kaján vigyorral az arcán. – Semmi gyanús nincs abban, ha tiltott szereket kérek, Spádé vagy Crispin viszont azonnal feltűnő lenne. De engem senki sem nézne becsületes embernek, nem igaz? Ebben végtére is igaza volt. – Ami azt illeti, kezdek megéhezni – szólalt meg Cat, majd

felállt, és fel-alá járkált a szobában. – Ó, Spádénak egy rakás kajája maradt a buliból – kezdte Denise, de elhallgatott Cat arckifejezése láttán. – Mi van? – A francba, elfelejtettem, hogy te nem tudod... – Mi az? – kérdezte Denise újra, ezúttal ingerültebben. Cat szürke szeme zöldre váltott. Nem volt benne semmi szokatlan, ez is a félvámpírságának az egyik jele volt, amit Denise már kismilliószor látott. De aztán Cat szégyenlős mosollyal kitátotta a száját, és előbukkant két agyar a felső fogsorából. – Szent szar – pihegett Denise. – Megcsináltad. Te tényleg megcsináltad. – Pár hónappal ezelőtt – válaszolta Cat, és a fogak zsugorodni kezdtek, míg teljesen be nem olvadtak a többi közé. – Először minden túl kusza volt hozzá, hogy elmondjam, aztán meg... Denise elfordította a fejét. Igen, aztán ő nem vette fel a telefont, ha Cat hívta. – Sajnálom – motyogta Denise. – Semmi baj. Tudtam, hogy időre van szükséged – válaszolta Cat kedvesen, majd szigorúan Spádéra nézett. – Ajánlom, hogy jó legyél hozzá. – Különben ezüsttel cicomázod ki a legnemesebb testrészemet? – kérdezte Spádé, és vigyorogva Denisehez fordult. A nő szégyenlősen elfordult a korábbi fenyegetése hallatán, Cat viszont bólogatott. – Eltaláltad, haver. – Én ugyanezt várom el tőled Crispinnel szemben, Kaszás

– mondta Spádé udvarias hangon. Denise elnyomta a feltörő nevetést. Mintha Spádé lovagiassága engedné, hogy valaha is bántson egy nőt. A legkegyetlenebb büntetés, amit Catre kivethetett, az volt, hogy nem nyitja ki előtte többé az ajtót. – Csendet – csattant fel hirtelen Spádé. – Hallok valamit. Denise megpróbált fülelni, de semmire sem ment vele. Cat oldalra fordította a fejét, aztán hitetlenkedve nézett Spádéra. – Ezéneklés? Spádé felhorkant. – Nagyon úgy tűnik. Denise-t megőrjítette, hogy még mindig nem hallott semmit. Ismét a jelet szidta, amiért semmilyen hasznos képességet nem kapott tőle. Végül, több mint öt perccel később, meghallotta a kintről jövő hangokat. – ...én vagyok a modern tengernagy maga... – harsogott Ian fals hangja. Denise nagyokat pislogott. – Ez valami jelszó? Spádé undorodva rázta meg a fejét. – Nem. Ez aPenzance kalózai. Bones a következő pillanatban némán belépett az ajtón, halálra rémisztve Denise-t. – Annyira mocskosul benyomott, hogy járni is alig bír – jelentette be a férfi. Denise eléggé ismerte az angol szlenget ahhoz, hogy tudja, Ian se nem piszkos, és nem is verekedett, és egyetlen dolog részegíthetett meg egy vámpírt. Nathanial is Web

házában volt? Vagy Ian is egy fiolában kapta a Vörös Sárkányt, ahogyan Black Jack árulta? –Kiválóan számolok integrált és differenciált egyaránt –folytatta az éneklést Ian, majd hirtelen egy csattanást hallottak. – Ki az ördög rakta ide ezt az átkozott szobrot? Mindegy, úgyis csak másolat. Tudom minden állat latin

nevét... Néhány további zajt követően az operettet előadó vámpír is feltűnt. Ian szeme vérben forgott, az arcán sárfolt éktelenkedett, és az inge is félre volt gombolva. – Jó estét mindenkinek! – üdvözölte őket vidáman. – Ez az este pompásan sikerült! – Ian, haver, nem vagy valami nagy formában – mondta Spádé összeszorított foggal, és dühösen bámult rá. – Hadd kísérjelek az ágyadhoz, mielőtt eltörnél még valamit. –Ismerem a mítoszokat, Artúr királyt s a sok lovagot– zengte Ian. Cat Bonesra nézett, és nagyot sóhajtott. – Teljesen haszontalan – morgolódott. Spádé megragadta lant, és valamit a fülébe súgott, amit Denise nem hallhatott. Bármi is volt az, Ian felnevetett. – Charles, öregem, túl sokat aggódsz. Felnőtt ember vagyok, úgy bizony, és vérben tartom, mennyi kézt iszom. – Mármint kézben tartod, mennyi vért iszol? – javította ki Bones unottan. Ian az arcába vigyorgott. – Ahogy mondod. Denise felsóhajtott. Aznap este már biztosan nem szednek

ki semmit Ianből. Ő, Bones és Cat követték Spádét, ahogy a vámpír szinte felcipelte lant egy vendégszobába, majd ledobta az ágyra. ,. – Mielőtt elmennél, haver, kapcsolt be a tévét. Keress valami jó szaftosat. Asszem, játszom magammal egy kicsit lefekvés előtt. – Istenem, de undorító vagy – morgolódott Cat. Denise tökéletesen egyetértett. A nő legnagyobb meglepetésére Bones a tévéhez lépett, nyomkodta egy darabig a távirányítót, és megállt egy pornócsatornánál, majd felhangosította. Ian úgy ült fel az ágyban, mintha zsinórokon rángatták volna. – Van ott vele valaki, akinek Sárkány van a vérében – mondta halkan. A részegsége szinte teljesen eltűnt a hangjából. – Nem tudtam eldönteni, hogy a te embered volt-e, picinyem, mert a pasast teljesen letakarták, a combját, a seggét és a farkát leszámítva. Nagy kár, hogy ezek közül egyik testrészét sem írtad le bővebben, mert úgy azonnal kiszúrtam volna. Denise álla a földig esett, részben Ian gyors felépülésétől, részben a körülmények miatt, amelyek között Web a férfit tartotta, aki talán Nathanial volt. Spádét egyáltalán nem lepték meg a hallottak. A férfi ajka szigorú vonallá préselődött. – Csomagban árulják – motyogta a vámpír, és Denise felé pillantott. Denise hirtelen émelyegni kezdett, és örült, hogy nem kért enni. Szörnyülködve nézett Ianra.Nem csinálhatta. Ugye,

nem...?

– Szavamra,azta segget nézzétek! – kiáltott fel Ian, miközben a tévét bámulta. – A fickó meg biztos műhelyvezető akkora szerszámmal... – Koncentrálj, haver – figyelmeztette Spádé. Ian sunyin Spádéra mosolygott, amiből egyértelművé vált Denise számára, hogy a férfi korántsem olyan részeg, mint amilyennek tettette magát, viszont az elfogyasztott szer megtette a hatását. – Nem akartam felzaklatni a szerencsétlent, szóval csak kortyoltam egyet a combjából, és kész. Rohadtul drága a közvetlen szívás, meg kell mondjam, szemben a hígított, üvegbe töltött cuccal, amit Web árul. Denise összerezzent. Most ő lenne ebben a kiszolgáltatott és megalázó szerepben, ahol bármelyik vámpír megharaphatta vagy megerőszakolhatta volna, ha Black Jack elvitte volna Webhez. – Mennyire védik a szobát, ahol tartják? – kérdezte Bones, aki a teljes történetet figyelmesen, rezzenéstelen arccal hallgatta. Ian tekintete ismét a tévére kalandozott, mielőtt Bonesra nézett volna. – Mi? Ja, nagyon is. Gyakorlatilag egy középkori várbörtön, csak egy kicsit drágábban van berendezve. Web bekötötte a szemem, hogy ne lássam, melyik ajtón mentünk be, de az alagsorban van. A teremben öt vámpír volt, egy közülük Mester. A házban legalább hét további Mester tartózkodott, Webet nem számolva. És rohadt sok ezüstfegyverük van. – Bekötötte a szemed? Úgy néz ki, nem bízott benned annyira, mint ahogy hitted – elmélkedett Spádé.

– Mindenki úgy viselkedett, mintha ez lett volna a megszokott procedúra. Először meglepett, hogy Web menynyire gyorsan bevallotta, hogy egy forrást tart az otthonában, de valószínűleg azt hiszi, csak az emberei tudják, mennyire ritkák az ilyenek. Ha Denise nem lenne, egyikünk sem tudná, mitől lett a pasas ereiben Vörös Sárkány, igaz? Más vámpírok biztosan azt gondolják, hogy vegyszer, amit Web maga készít, és véletlenszerűen kiválasztott embereknek ad be. – Ian egy pillanatra elhallgatott, és megrázta a fejét. – Viszont Web teljesenkiakadt attól, hogy ideköltöztél... a szoba forog, vagy velem van a baj? – Veled, és most folytasd – vágta rá Spádé azonnal. – Folyamatosan arról hadovált, hogy miért hagyhattad el az őseid otthonát. Hogy tudom-e, mire készülsz. Hogy ki az a nő, aki veled él. Csak ezen jár a feje. Annyira berezelt, hogy talán el is viszi innen azt a forrást. – Basszus – szitkozódott Spádé, majd mélyen Bones szemébe nézett. – Most kell csinálnunk. – Most? – fakadt ki Denise. Teljesen megfeledkezett a suttogásról. Spádé odalépett hozzá, és végigsimított a vállán. – Pár óra múlva itt a hajnal, ezért minden bizonnyal most fog az őreik nagy része pihenőt tartani. Ha várunk, azzal csak több kockázatot vállalunk. Túl hamar van! Ezt szerette volna Denise sikítani, ehelyett viszont összeszorította az ajkát, és bólintott. Később sem engedi Spádét szívesebben abba a házba, és ha most

biztonságosabb,- akkor jobb túlesni rajta. – A házat kívülről kamerák és riasztók védik, és valószínűleg ugyanez vár bent is – jegyezte meg Bones. – Nem lesz meglepetés támadás, haver. Vannak itt elég erős és megbízható vámpírjaid, akik csatlakozhatnak? Spádé bólintott. – Csak egy.

Huszonhatodik fejezet Spádé felcsatolta a maradék ezüstkéseket a testére. Crispin, Cat, Ian és Alten ugyanígy tett. A kar- és lábpántokba, vagy a hátukra erősített tokokba rejtett ezüst volt az egyetlen szín tiszta fekete ruházatukon. Fabian természetesen nem vitt magával fegyvert, de ő is csatlakozott hozzájuk. Bár harcolni nem tudott, a szellem más, óriási előnyökkel bírt. Spádét elöntötte a hála, ahogy a társaira nézett. Crispin hűsége végtelen volt, ahogy azt Cat jelenléte is bizonyította. Crispin gyűlölte veszélybe sodorni a nőt, nem mintha Catnek dajkára lett volna szüksége. Ian, most hogy lecsapolta az ereiből a Vörös Sárkányt, és bőségesen táplálkozott tiszta emberi vérből, halálosan magabiztosnak tűnt, mint mindig. Ami Altent illeti, Spádénak el sem kellett magyaráznia a körülményeket, és a barátja azonnal igent mondott. Spádé hálás volt a napért, amikor nyolcvan évvel korább átváltoztatta Altent. A vámpír kiváló Mestere lesz saját vérvonalának, bármikor szeretné is megalapítani. Nathanial mérgezett vére egyszerre tette Web támadását könnyebbé és sokkal veszélyesebbé. Egyrészről Spádénak nem kellett a törvény miatt aggódnia, amikor ellopja Web tulajdonát. Mégis, kinek panaszkodna? A Törvény Őreinek biztosan nem, hiszen abban a pillanatban lemészárolnák Webet, amint kiderül, mire használta Nathanial vérét. Web más vámpíroknak sem beszélhet róla,

nehogy ők jelentsék a törvényszegést. Viszont Web biztosan nem hagyja, hogy több millió dolláros vállalkozásának egy csapásra véget vessenek. A férfi hatalmas Mester vámpír volt. Mellette másik nyolc Mester védte az épületet számos további élőhalott őrrel együtt. A legbiztosabb módja, hogy Nathanialt élve kihozzák onnan, egy gyors, brutális támadás volt. Hajnalban vér fog folyni; ehhez kétség sem férhetett. Pontosan ezért küldte Denise-t fél órával ezelőtt a kikötőbe. A nő minden áron velük akart tartani, mivel szerinte ő volt az egyetlen, aki biztosan felismeri Nathanialt. Spádé azt felelte, hogy ha több sárkány vérű fickót is találnak odabent, mindegyiküket magukkal hozzák, és csak az azonosítás miatt felesleges Denisenek csatlakoznia hozzájuk. Nem akarta megijeszteni azzal, hogy elmagyarázza, hogy még nekik, erős vámpíroknak is veszélyes volt egy Mester jól őrzött otthonát megtámadniuk. Web akár csapdákkal is telerakhatta a házát. Ezért ha Denise ott lett volna, vagy megölik, vagy Spádé hal bele a védelmezésébe. Vagy mindkettő. Spádé azzal próbálta vigasztalni, hogy rábízta a menekülőhajó biztosítását, amivel később elhagyják a várost, de a nő átlátott rajta, és idegesen elfordult tőle. Önző módon Spádé azt remélte, ez is majd arra készteti, hogy vámpírrá változzon, amint a démonjel lekerült róla. A vámpírlétnek volt pár kellemetlen hátránya, viszont ezek eltörpültek az óriási előnyök mellett, legalábbis Spádé véleménye szerint. – Fabian segítsége felbecsülhetetlen lesz a felderítésnél

és ha figyelmeztetnünk kell egymást, viszont, ha szorul a hurok, Cat, az új pirokinetikus képességed is jól jön majd – mondta Spádé, és még egy utolsó kést rejtett el a tokjában. A nő elfintorodott. – Ó, az igazság az, hogy... már nem tudom megcsinálni. Ian felhúzott szemöldökkel bámult rá. – Pár hónapja felrobbantottál egy egész házatésegy Mester vámpír fejét, és most azt mondod, hogy a képességednek lőttek? Cat a kezére pillantott és felsóhajtott. – Mivel az átváltozásom előtt félvér voltam, a sors jó poénnak találta, hogy embervér helyett vámpírokból kelljen táplálkoznom. Az élőhalott vérből nyerem az energiámat – és néha ezzel a vámpír különleges adottságait is megkapom. Nagyjából úgy, mint ahogy a normális vámpírok életerőt nyernek az emberek véréből. De ahogy a vámpíroknak is rendszeresen kell táplálkozniuk, az én új képességem is megkopik, ha nem szerzek utánpótlást abból a bizonyos vérből. Ezért a pirokinézis, amit Vladtól szereztem, amikor a véréből ittam, már a múlté. A kezem most már csak késdobálásra jó. Vagy legfeljebb csillagszórónak. Spádé megemésztette az új információt. – Ha ezt csak mi tudjuk, még talán az előnyünkre is fordíthatjuk. Ha a nem létező pirokinetikus képességeddel fenyegetőzünk, az ellenfeleink meginoghatnak. – Azt szeretnéd, ha a vészhelyzetben blöffölnék? – kérdezte Cat értetlenül.

– Ha igazán nagy bajban vagyunk, miért ne próbálnánk meg? – mondta Spádé egy vállrándítás után. Crispin gyászosan felhorkant. – Reménykedjünk, hogy ekkora bajba azért nem kerülünk, haver. – Egyetértek – motyogta Ian. Spádé az órára nézett. Majdnem hajnali három volt. Ideje volt indulni. – Ne feledjétek, az embereket élve kell kihoznunk onnan – mondta, majd a hangja elkomorult. – De mindenki más meghalhat. Denise némán duzzogott, ahogy ő, Bootleg, és egy Lyceum nevű vámpír éppen a Fontevieille-i mólóhoz értek. Mégis mennyire tartotta ostobának Spádé? Na persze, nagyon fontos feladat volt a hajót a Földközitenger megfelelő koordinátáin tartani. Éppen ezért küldött mellé két másik vámpírt is. – Az illatodban dühöt érzek – jegyezte meg kedélyesen Bootleg. – Mégis mennyire ostobának gondol Spádé? – fakadt ki a nő, ezúttal hangosan. – Na persze, baromi nagy szükségvan itt rám. Leszámítva azt, hogy még hajót sem tudok vezetni. Lyceum nem is próbálta eltitkolni a nevetését. – Nem tudom, mit csinálnak,cheri,de ha nekem nem mondta el Spádé, akkor biztosan veszélyes. Nem gondolhattad komolyan, hogy magával visz. Hiszen embervagy.

A vámpír ugyanúgy hangsúlyozta a szót, mintha azt mondta volna,idióta.Denise ökölbe szorította a kezét. A vámpírok állandóan becsmérelték az embereket, de ettől ez még nem lett kevésbé sértő. – Attól, hogy valaki ember, még nem alsóbbrendű – mondta végül. – És nem szokás az egyetlen szemtanút hátrahagyni, amikor valaki a tettest keresi. – De igen, ha a helyzet túlságosan veszélyes – válaszolta Bootleg egy vállrándítás kíséretében. – Különösen, ha az te vagy. Denise egyszerre dühösen és kíváncsian bámult a férfira. Vajon különösen szánalmas emberi nősténynek nézték, vagy Spádé elmondta nekik, mi csörgedezett az ereiben? – Miért különösen én? – Giselda miatt – felelte Bootleg. – Úgy bizony – helyeselt Lyceum. Denise úgy érezte, mintha teljesen más nyelvet beszéltek volna. – Ki vagy mi az a Giselda? A két vámpír úgy nézett össze, hogy attól Denise lélegzete is majdnem elállt. – Eszetekbe se jusson valamit eltitkolni, különben én... én azt mondom Spádénak, hogy hagytatok egyedül körülnézni – rögtönözte a nő. – És hogy közben kiraboltak – tette hozzá a biztonság kedvéért. A vámpírok azonnal felordítottak, hogy„Mon Dieu!”-t, és „Ez nem fair!”. – Egy őrült ember vagyok, ráadásul nő. Tudjátok,

hogy megteszem – figyelmeztette őket Denise. Egy belső hang azt súgta, valami lényegesre bukkant. Lyceum ingerülten nézett Bootlegre. – Te hoztad szóba, te is mondod el. Bootleg olyan hangot adott ki, mintha felsóhajtott volna. – Giselda volt Spádé szeretője a francia-porosz háború alatt. El akarta venni, de a nő még ember volt. Ahhoz, hogy egy vámpír felesége legyél, át kell változnod, de Giselda erről hallani sem akart. Lyceum mormolt valamit franciául, amire Bootleg bólintott egyet. Denise számára fordítás nélkül is nyilvánvaló volt, hogy Giselda döntését véleményezték. – És? – faggatta őket Denise, és hirtelen rossz előérzete támadt. – Spádét magához hívatta a Mestere, hogy segítsen neki valamilyen vitás kérdésben. Nem vitte magával Giseldát, mert attól tartott, hogy háború tör ki az ura és a másik Mester között. A nőnek a kastélyában kellett volna maradnia. De pár héttel később, amikor Spádé megüzente, hogy minden rendben van és hamarosan hazatér, Giselda úgy döntött, hogy ő megy a férfihoz. Egy hírnököt küldött maga előtt, hogy bejelentse az érkezését. Bootleg a szeme sarkából Denise-re pillantott, amitől a nő legszívesebben felpofozta volna, annyira türelmetlenül várta a történet végét. –Folytasd! –sürgette a férfit. – Az úton a hintóját vagy baleset érte, vagy

megtámadták, nem tudom pontosan. Csak az a biztos, hogy Giseldát megerőszakolta egy csapat francia dezertőr, utána pedig, vagy talán még előtte, megölték a nőt – foglalta össze nyersen Bootleg. – Spádé elindult megkeresni, amikor nem érkezett meg a hírnök által jelzett időben. Az erdőben találta meg a holttestet. Denise émelyegni kezdett, pedig éppen akkor került a helyére a kirakós több fontos darabja. Miért kellett megölnöd? –kérdezte Spádét hónapokkal ezelőtt, ahogy a férfi a támadója holtteste fölé tornyosult a parkolóban.

Azért, amit tenni akart. Senki sem érdemel életet ez után. És Ian megjegyzése is: Nem láttam Charlest ennyire figyelmesnek egy emberrel már majdnem másfél évszázada... Nem mesélt még róla?Aztán a múlt héten Nevadában:Fogalmad sincs,mennyireértem... Spádé valóban értette a borzalmat, amit az ember a szerelme összetört teste láttán érez, akárcsak ő. Ez volt a világon a legrosszabb, legreménytelenebb, legkeservesebb és legdühítőbb érzés. Spádé vajon ezért nem randizott emberekkel? Tényleg sok közös vonásuk volt. Spádé Giselda miatt nem alakított ki kapcsolatokat emberekkel, míg Denise az élőhalottakat kerülte Randy miatt. Milyen ironikus, hogy az előítéleteik ellenére is összefonódott a sorsuk. – Cheri,ne sírj! – vigasztalta Lyceum kedvesen. – Ez már nagyon régen történt. Denise megtörölte az arcát, és csak akkor vette észre, hogy könnyek áztatták.

– Sajnálom. Én csak... tudom, milyen ezt átélni – válaszolta végül, és megtörölte a szemét. – Örülünk, hogy idekeveredtél – mondta Bootleg, és rámosolygott. – Jó Spádét újra boldognak látni. Szerintem cigánykerekezni fog az örömtől, amikor végre átváltoztathat vámpírrá. Denise szíve már másodjára hagyott ki egy ütemet. – Miből gondolod, hogy énaztakarom? Web háza Monte Carlo és La Rousse határán állt. Ami a domborzatot illeti, a vámpír a legmagasabb pontot választotta, bizonyára a védhetőség érdekében, és nem esztétikai okokból. A görög stílusú építmény lenyűgözően festett; tökéletesen illeszkedett a sziklás terephez, és az ízlésesen elrejtett reflektorok, amelyek a természetes növényzetet és a házat is megvilágították, tovább fokozták a ház szépségét – Spádé viszont tudta, hogy elsősorban stratégiai célokat szolgáltak. Az épület minden bejáratát megvilágították, amiből arra következtettek, hogy Web-nek vámpír és emberi őrei is voltak. A vámpíroknak nem volt szükségük lámpára az éjszakai látáshoz. – Ahogy azt az itt élő emberek elméjében hallottam, az egyik férfinak rendszeresen juttatnak élelmet a pincébe. A lépcsőkhöz egy titkos ajtón át lehet eljutni a hűtőkamrán keresztül – suttogta Crispin. – Fabian, keresd meg a hűtőt, és először ott nézz körül! Ian, emlékszel rá, hogy hideget éreztél, amikor az emberhez vittek? – Nem, de valószínűleg más helyen van az ürge napközben, amikor etetik, mint amikor vendégeket kell szórakoztatnia. – Jó meglátás – jegyezte meg Alten.

– Megkeresem – ígérte Fabian. A szellem elindult a ház irányába. Egyenesen keresztülhaladt a fákon és más tárgyakon, majd végül az épület falán is. Még ha Web őrei észreveszik is Fábiánt, nem is sejtik, hogy felderítő, és nem egy kósza lélek, aki új helyen szeretne kísérteni. A legtöbb vámpír sosem állt szóba szellemekkel. Catet ez természetesen nem tartotta vissza attól, hogy a barátjává, sőt, a családja tagjává fogadjon egyet. Spádé felpillantott az égre. – Kevesebb, mint két óránk van hajnalig. Kis szerencsével Fabian gyorsan megtalálja az embert, és mi is kijutunk, mielőtt bármilyen erősítést hívhatnának. Cat is az eget kémlelte, de az ő tekintetében rettegés tükröződött. Fiatal vámpírként még felkavarta a hajnal. Ahogy a nap felkel, túlságosan kábult lesz a harchoz, viszont Spádénak nem állt szándékában napfelkeltéig maradni. Ha mégis itt lesznek, akkor foglyok lesznek. Vagy halottak. Néhány feszült perc elteltével Fabian elmosódott alakja jelent meg Web bejárati ajtaja előtt. A szellem egy szó nélkül magasra emelte a hüvelykujját. Ian Spádéra vigyorgott. – Jól van, haver. Szórakozzunk egy kicsit! Spádé is elmosolyodott a küzdelem mámorító gondolatától. – Rendben. Mind az öt vámpír felegyenesedett, és Spádéval és Crispinnel az élükön megrohamozták a házat. Amikor

negyven méterre jártak az épülettől, hallható és szemmel látható riasztórendszerek léptek működésbe. Spádét nem tudták kizökkenteni; erre számított. Amikor az első őrség tagjai – emberek és élőhalottak – lőni kezdtek rájuk, a vámpír elhajított két ezüstgránátot. Crispin ugyanígy tett. Mind az öten földre vetették magukat, még mielőtt a fegyverek ezüstrepeszekkel tűzdelték tele Web őreit. A sikolyok olyan boldoggá tették Spádét, mintha csak zenét hallgatott volna. Még két gránátot behajított az ablakon is, hogy elintézze az odabentről hallott zajok forrásait, és a robbanásokat követően behatoltak az épületbe. – A konyha, balra, az utolsó ajtó – kiáltotta Fabian, majd újabb detonáció rázta meg a házat. Spádé nem fordult meg, hogy lássa, mi történik. Először is, csak egy szelleműző jelenthetett fenyegetést Fabianra, másodszor pedig, a barátai mind erős harcosok voltak. Spádé minden figyelme egy dologra összpontosult: megtalálni a forrást, és imádkozni, hogy az Nathanial legyen. A vámpír átrohant a fényűző szobákon és folyosókon, és közben a lába alig érte a padlót. Amikor a konyhához közelített, négy ezüstpenge fúródott a mellkasába, majd a következő pillanatban meglátta az ajtó mögött rejtőző két vámpírt is. A támadók előbújtak, és diadalittas üvöltözésbe kezdtek, Spádé viszont egyszerűen kitépte a késeket, és a tulajdonosaik szívébe hajította őket. A pengék becsapódását koppanások és hangos sikolyok jelezték.

Rajtam kevlár mellény van. Rajtatok meg semmi,

gondolta Spádé közönyösen, és csavart egyet a késeken, mielőtt átlépett volna a vámpírok holttestei fölött. A ház elejéből további csörömpölést és robbanásokat hallott. Alten, Ian, Cat és Crispin lefoglalták az őrök nagy részét, hogy eltereljék Spádéről a figyelmet, Fabian pedig ide-oda rohangálva figyelmeztette őket a felmerülő új veszélyekről. Viszont még így sem volt sok idejük. A kinti hangzavar ellenére Spádé hallotta, hogy valaki a konyhában rejtőzködik. Amikor a helyiséghez ért, bedobta az utolsó előtti gránátját, és a robbanást követően ő is támadásba lendült. A konyha csempéjén vonagló három sebesült vámpírral Spádé könnyedén végzett. Viszont a gyorsan elvégzett alapos kutatás ellenére sem találta a hűtőkamrát a szobában. Egyedül egy átlagos, beépített hűtőt látott, és amögött sem talált ajtót, amikor kitépte a falból. Egy sor hangos puffanás, és a hátán érzett ütések után Spádé megpördült, és elkapta az emberi őrt, aki megpróbált elmenekülni, miután hátba lőtte őt. – Hol van a hűtőkamra? – acsarkodott a vámpír. A férfi félelmében csak hebegni tudott. Spádé eltörte a karját, és nagyot csavart rajta, nem törődve a sikoltásaival. – A fagyasztó? – ismételte Spádé, majd fenyegetésként az őr másik kezét is megragadta. – E-erre – dadogta a férfi zihálva, és az ujjával mutatta az irányt. Spádé magával vonszolta az embert, közben elhajolt egy újabb adag ezüstpenge útjából, és a saját késeit dobta válaszként a támadók felé. Alig volt már több kése, de nem

használhatta fel az utolsó ezüstgránátot. Még nem. Az őr bevezette Spádét a kamrába, és egy onnan nyíló ajtóra mutatott az ép kezével. A vámpír hirtelen felfogta. A kamra volt az utolsó bal oldali ajtóa konyhában,és itt volt a hűtő ajtaja. Spádé megrántotta a kilincset, amelyet ravaszul egy átlagos polc formájára terveztek, és az átjáró kitárult. Azonnal lehajolt, de az őr nem volt ennyire gyors. Seregnyi kés fúródott a mellkasába. Mire a teste a földre rogyott, már nem volt életben. Spádé előrevetődött a hasára, és közben minden egyes útjába akadó őrbe belevágott a pengéivel. Kemény testek zuhantak rá. Spádé rendületlenül fogta a késeit, nem törődve a szúrásokkal a mellkasán, ahol a mellény nem védhette meg, és fáradhatatlanul döfködte az ellenfeleit. A hűtőkamra elképesztően szűknek bizonyult; az őrök nem tudtak kitérni a csapásai elől, és szívüket sem védte semmi, ellentétben Spádéével. Egy őrületes, kegyetlen perccel később Spádé felállt. A férfit mindenütt vér borította, ellenfelei pedig holtan hevertek a lába előtt. Elrúgta a hullákat az útjából, és körülnézett az apró helyiségben. Nem látott másik kijáratot, de biztos volt benne, hogy jó helyen jár. Fabian is megmondta, ráadásul ezek a vámpírok sem fagyott húst őriztek. Spádé erősen meglökte a falakat, és diadalittasan lépett hátra, amikor a harmadik megmozdult. Még erősebben nekitámaszkodott, és mögötte egy keskeny lépcsősorra bukkant. Gyorsan összegyűjtött a csatatérről annyi kést, amennyit csak tudott, elrejtette őket a testéhez szíjazott tokokban, és leereszkedett a lépcsőn. Alul újabb ajtó várta. Megdermedt.

Ha csapdát állítottak neki, az biztosan odaát várja, de valószínűleg a célszemély is a túloldalon volt. A férfi berúgta az ajtót, és bevetődött a szobába.

Huszonhetedik fejezet Denise éppen a körméből megmaradt csonkokat rágta, amikor felnézett az égre. Tényleg világosabb lett volna? Vagy csak a képzelete játszik vele? Spádé azt mondta, hajnalra ideér. Denise nem hozott magával órát, különben állandóan azt figyelte volna. Elvileg Bootleg sem tudta az időt, és Lyceum, aki a közelben egy másik hajót kormányzott, ugyanezt állította. Denise egyiküknek sem hitt.Hogy lehet, hogy senki sem tudta megmondani, mennyi az idő?, morgolódott szótlanul, és a körmét rágta, miközben az eget kémlelte. Határozottan világosodott. A gyomra összeszorult. Hol lehetnek? – Miért nem mész le pihenni? – kérdezte Bootleg. – Igazán kényelmes az ágy a főkabinban... A férfi elhallgatott, amikor meglátta a tekintetét. Persze, biztosan jót aludna egy ilyen helyzetben, amikor azt sem tudja, hogy a szerelme és a barátai élnek-e. Nem volt egyértelmű, hogy legalább egy agyrázkódás kellene ahhoz, hogy egyáltalán lehunyja a szemét? Mégis velük kellett volna menned, ostorozta magát Denise ezredjére is. Ő mégis itt volt, biztonságban, míg mindenki, aki közel állt hozzá, halálos veszélybe keverte magát. Már megint. –Mon ami– mondta Lyceum élesen. – Közelednek. Mindkét vámpír a lilás horizontot figyelte. Denise is így tett, de a csillagok tompa fényért kívül semmit sem látott. Megragadta a hajó szélét övező korlátot. Spádéék voltak

azok? Vagy valaki sokkal veszélyesebb? Egy suhogó hang volt az egyetlen előjel, amit a feje fölül hallott, aztán valami nagy dolog csapódott a hajó fedélzetére. Ahogy Denise megfordult, halkan felsikoltott – és valaki hirtelen szorosan magához ölelte. – Hiányoztam, drágám? – kérdezte egy férfi angol akcentussal. Denise-nek egy egyszavas válaszra sem volt ideje, mivel Spádé azonnal szenvedélyes csókot nyomott az ajkára. A férfi felemelte, ezért a fejük is majdnem egy magasságba került. Spádé szája kinyílt, Denise pedig pont belesóhajtott megkönnyebbülésében, miközben végigtapogatta a vámpírt. Biztonságban. Egészben. Sértetlenül.Ennél többet nem is kérhetett. – Van egy ajándékom – mondta a férfi, amint befejezték a csókot, és letette Denise-t a fedélzetre. Denise Spádé mögé nézett, és újabb kő esett le a szívéről, ahogy meglátta a véres, de a saját lábán álló Catet és Bonest, Altent, lant, és egy ismeretlen, vörös hajú férfit... A nő megdermedt, ahogy az arc látványa felidézte benne az agyában megjelenő képeket. Raum egy pentagram

közepén, az oldalán egy vörös hajú férfi. – Adj hatalmat, mi a tiédhez fogható – mondta a vörös hajú ember – és megkaphatsz bármit, amit csak akarsz. És most itt volt, hús-vér valójában. – Nathanial – suttogta Denise. A férfi feje felé rándult, és barna szeme elkerekedett. – Te tudod a nevem?

– A rohadt életbe is, ez az a pasas. Rohadt nehéz volt megszerezni az ürgét – morgolódott Ian, és ellökte az útjából az embert. – Leviszem a kabinba – mondta Cat, és elkapta Nathanialt, mielőtt elesett volna. – Várj, kik vagytok? Miért hoztatok ide? Honnan tudjátok a nevemet? – faggatózott Nathanial rekedt hangon. Denise-nek a torkán akadt a szó. Amikor először meglátta a férfit, hihetetlenül megkönnyebbült. Az óriási túlerő ellenére Nathanial itt volt, szóval a kínlódás a démonjellel majdnem a végéhez ért! De ahogy szemtől szemben állt hírhedt rokonával, váratlanul elbizonytalanodott. Fogolyként kellene kezelnie? Vagy mondja el a véleményét a szenvedésről, amit neki és a családjának miatta kellett kiállnia Raum jóvoltából? Esetleg az arcába vágni, hogy visszaadja a démonnak, aki mindkettejüket megbélyegezte? Bárcsak ne tűnt volna a férfi annyira félénknek – és reménytelinek. Ha Nathanial olyan mohó és szívtelen lett volna, mint amilyennek az emlékképekben látta, minden sokkal könnyebben ment volna. – Vidd le, most! – utasította Spádé Catet. A vámpír ezután elfordította Denise-t, hogy ne is lássa, ahogy Nathanialt leviszik a kabinba. – Érzem az illatodon, hogy búslakodsz, de te nem tettél semmi rosszat – vigasztalta Spádé. – Az a férfi a saját sírját ásta meg. Most eljött az ideje, hogy belefeküdjön, és hidd el, fordított esetben, Nathanial könnyű szívvel adna át téged Raumnak.

A vámpír kegyetlen logikája megnyugtatta, és lelkiismerete sem zavarta többé. Spádénak igaza volt. Nathanial önszántából üzletelt Raummal. Nem kényszerítették rá, ahogy Denise-t. Most talán ártalmatlannak tűnt, de nem különbözött a közönséges bűnözőktől; nem a tetteit bánta meg, csak az ítélet nem tetszett neki. Spádé nemrég az életét kockáztatta, hogy idehozza, akárcsak Cat és a többiek. Denise nem nyavalygással fogja ezt nekik meghálálni. – Indulunk – jelentette be Bones. – Ian, te, Alten, Bootleg és Fabian Lyceum hajójával mentek. Tartsatok keletnek. » Mi nyugatra indulunk. így ha Web üldözni akar, két különböző nyomon kell haladnia. Bécsben találkozunk. Ian átpattant a másik hajóba, és boldogan integetett. – Mindenkinek gratulálok az újabb remek estéhez! – Barátaim – mondta Spádé elcsukló hangon. – Köszönöm. – Igen, én is mindenkinek köszönöm – tette hozzá Denise, teljes őszinteséggel. Mindannyian elbúcsúztak egymástól, és Lyceum elszáguldott a hajójával az ellenkező irányba, mint amerre Bones indult. Denise addig nézte őket, míg a másik hajó csak aprócska folttá vált az egyre világosodó horizonton, aztán Spádéhoz fordult. – Annyira örülök, hogy jól vagy. Borzalmasan aggódtam érted. Denise egy lépést tett hátra, hogy végigmérje a férfit, és minden szakadás és vérfolt láttán némán szidta magát. Nemcsak az életét tette kockára; Spádé ölt is a kedvéért.

– Web még... – Még él, sajnos – fejezte be a mondatot Spádé és vállat vont. – Nem számít. Nem hirdethet háborút, ha nem meri kinyilatkoztatni az okát. – Szörnyen festesz, Denise – kiáltotta Bones fölöttük, a kormány mellől. – Le kellene vinned, hogy pihenjen, Charles. Spádé arca lassan mosolyra húzódott. – Pompás ötlet – mondta halkan, és lehajolt, hogy az ajkával végigsimítson a nő nyakán. A Denise testét megrázó hullám több volt szimpla fizikai reakciónál. Szeretett volna Spádéval szeretkezni, de ennél többet is akart. Mellette akart felébredni, beszélgetni akart vele, együtt akart vele nevetni és elaludni is. Érzelmeinek komolysága megdöbbentette. Spádé elképesztően fontos lett az életében, gyakorlatilag napok alatt. Mi lesz, ha a férfi nem így érez iránta? És ott volt az amásikügy is... – Lehet, hogy előbb le kellene zuhanyoznod – mondta Denise, és összerezzent, amikor Spádé gyengéden megnyalta a fülét. – Szívesen csatlakoznék, de a fülke annyira kicsi, hogy talán még egyedül sem férsz bele. A férfi nevetése csiklandozta a bőrét. – Akkor csak nézz engem... mint a múltkor. Denise értetlenül pislogott, de egyszer csak eszébe jutott az a vegasi éjszaka. – Tetudtad? Spádé ismét felnevetett, ezúttal ezerszer alattomosabban. – Szerettem volna, ha néznél, úgyhogy körbetrappoltam a szobán, hogy felébresszelek, mielőtt zuhanyozni kezdtem.

Nem csodálkoztál, hogy felkapcsoltam a villanyt? Nem nekem kellett, én látok a sötétben. És csak hideg vizet használtam, nehogy az üveg bepárásodjon. – A te testeddel ez egyenesen zsarolás – morogta Denise az orra alatt, és érezte, hogy elpirult. – Nem, kedvesem. – Spádé hangja reszelős és mély volt. – Ez csábítás, és egyáltalán nincs lelkiismeretfurdalásom miatta. Bármikor megismételném a kedvedért. A férfi hátralépett, és elhúzta a karját. – Most fogok zuhanyozni. – A szemöldökét célzásképp felhúzta. – És nyitva hagyom az ajtót. Denise testében fellángolt a vágy, elnyomva a félénkségét, amit Cat és Bones közelsége miatt érzett. – Adj pár percet – mondta, és fejben eltervezte, hogyan szedi rendbe magát.Mentolos cukorka, púder és rúzs a

retikülben, kombiné a táskában. A férfi szemében az eredeti konyakszínbe zöld vegyült. – Ott találkozunk. Spádé a kabinba indult, de az ingét és a kevlármellényt még azelőtt ledobta magáról, hogy belépett volna az aprócska fürdőszobába. Denise a kormányra pillantott. Bones egy pillanatra sem vette le a tekintetét a szürkés égboltról, bár valószínűleg minden egyes szavukat tisztán hallotta. Nem érdekel, döntötte el a kérdést Denise, és átvágott a fedélzeten, hogy a szék alatti tárolóból elővegye a retikült. Bones egyébként is hallott már durvább dolgokat. Elhúzta a párnázott ülőrészt, és éppen a mentőmellények között keresgélt, amikor a kabinból óriási robaj hallatszott.

Az egyik pillanatban Denise a retiküljét fogta; a következőben a hátán feküdt, és egy homokszőke vámpír állt fölötte, akit maszk nélkül is könnyedén megismert. Mielőtt pisloghatott volna, Web mellkasában, szinte varázsütésre, egy kés markolata jelent meg. Denise megkönnyebbült, amikor a vámpír térdre rogyott, de valaki könyörtelen erővel megragadta, és talpra állította. – Dobjátok el a késeket – parancsolta Web. A férfi a nyakát szorongatta, elzárva előle a levegőt, és közben egy éles tárgy Denise hasába szóródott. Bones és Spádé előttük álltak, ezüsttőrt szorongatva. Miután egymásra néztek, minden fegyverüket a hajó padlójára ejtették. Egy újabb vámpír szállt alá az égből, és Denise előtt landolt, majd vigyorogva összeszedte a fegyvereket, és szorosan Web mellé állt. – Jó ötlet volt a kevlár – jegyezte meg Web. – Csak ezért késlekedtem. Kameráim vannak a dokkban, szóval tudtam, merre keresselek benneteket, de előbb be kellett szereznem egy saját mellényt... és milyen kedves tőletek, hogy már megszabadultatok a sajátotoktól. – Engedd el! – követelte Spádé. Minden egyes szó csordultig volt haraggal. A férfi felhorkant Denise háta mögött. – Nem tartom túl valószínűnek. – Tudod, hogy ha bántod, akkor semmi sem állít meg attól, hogy darabokra tépjünk – mondta Bones nyugodt hangon. – Engedd el, és megígérem, hogy sértetlenül távozhatsz. Web gyomorforgató nevetésben tört ki.

– Csak ha visszakapom, amit elloptatok. Adjátok át Nathanialt, és amikor elmegyek, Canine majd ledobja ezt a szukát pár mérföldre innen a tengerbe. Aztán kihalászhatjátok, ha tényleg ilyen sokat jelent nektek. – Nem viszed sehová – mondta Spádé a hangjában lángoló gyűlölettel. – Nálam van a túsz, szóval én diktálom a szabályokat – sziszegte Web. A következő pillanatban fájdalom nyilallt Denise hasába, ami annyira elviselhetetlen volt, hogy még csak sikoltani sem maradt ereje. Az egyetlen hang, ami kiszaladt a torkán, egy keserves nyögés volt. Spádé vicsorogva előrerontott, de Denise a szemére ereszkedett ködfátyolon keresztül is látta, ahogy Bones visszarántotta a férfit. – Még egy mozdulat, és a beleivel fogom felmosni a fedélzetet – fenyegetőzött Web Denise füle mellett, majd újabb fájdalomhullám érkezett, amitől kis híján elájult. – Azonnal ideadjátok Nathanialt, és még időben meggyógyíthatjátok a nőt. Ha nem, meghal. Canine gúnyosan vigyorgott. Spádé nem dulakodott tovább Bonesszal, hanem őket figyelte tüzes, smaragdzölden égő tekintettel. – Ha meghal, örökké azt fogod kívánni, bárcsak utána küldenélek, de én nem teszem meg azt a szívességet. Denise tudta, hogy nem szabad, de lepillantott az égető kín forrására. Web egy kést döfött a gyomrába, és a sebből a férfi minden mozdulatára vér ömlött a padlóra, a penge pedig egyre mélyebbre hatolt.

A lába előtt összegyűlt vér látványára emlékek egész sora jelent meg a fejében. Azok a világító szempárok. Hideg

hús mindenütt. Vér fog folyni. És eljön a halál. Ahogy mindig. Ezúttal viszont az emlékei nem bénító pánikrohamot váltottak ki, hanem különös haragot ébresztettek benne, ami a fájdalommal együtt növekedett a testében. – Szedd ezt ki belőlem! Denise nem ismerte fel a saját hangját. Mélyen és ördögien csengett, mint még soha azelőtt. – Fogd be! – mondta Web, meglepetten, hogy egyáltalán meg mert szólalni. – Kezdem elveszteni a türelmemet. Hozzátok Nathanialt, különben még több vér fog folyni. Cat lassan előbújt a kabinból, maga előtt terelgetve Nathanialt. Amikor már szinte karnyújtásnyira volt Webtől, megállt. – Az embered megfoghatja, és aztán mindannyian elmehettek. De ha megpróbálod magaddal vinni Deniset, ropogósra sütlek – morogta Cat. A nő keze kékre váltott és narancssárga szikrákat szórt. – Hagyd ezt abba, különben megölöm! – parancsolta Web, és Denise érezte, ahogy valami hegyes fúródik a nyakába.Két kése van,fogta fel a nő.Egy a torkomnál, egy

másik pedig a gyomromban. Denise ösztönösen az alsó sebhez nyúlt. Erezte a Web kezéből áradó hideget, és a forró vért, – amely az ujjaira folyt. Ismét megszédült, majd a fájdalom újabb émelyítő lökését érezte.

Aztán meglátta Spádé tekintetét, amelyben egymást váltogatta a harag és az aggodalom, és a férfi fájdalma volt az, amitől Denise-ben valami elpattant. –Engedj el! Denise kiáltása nem mondat formájában hagyta el a száját. Vad morgást hallatott, amitől Bones szeme is elkerekedett. A nő dühe addig fokozódott, míg már a fájdalmat sem érezte mellette. – Te jó ég – suttogta Nathanial. Denise elengedte sebesült hasát, hogy megragadja a fegyvereket tartó kezeket, és letépje őket magáról. Spádé ugyanebben a pillanatban elrugaszkodott, és mindkettejüket a földre lökte.

Huszonnyolcadik fejezet Spádé a hajó padlójára taszította Webet; egyedül arra koncentrált, nehogy valamelyik kés átvágja Denise torkát vagy a gyomrát. A rettegés felgyorsította a mozdulatait, amikor kitépte a férfi kezéből a fegyvereket és a tengerbe hajította őket. Web hátratántorodott, és végignézte, ahogy a húsdarab, amit Denise kitépett a karjából, visszanő a helyére. A nő keze pillanatokkal a támadása előtt változott át szörnyű manccsá karmokkal, amelyek átdöfték a kesztyűjét, a szeme pedig természetellenesen ferdén állt. – Cica, vidd Nathanialt biztonságba! – kiáltotta Bones, és Spádé ugyan hallotta a parancsot, de alig jutott el a tudatáig. A vérszomja és a józansága küzdött a figyelméért. Ki kellett innen juttatnia Denise-t, hogy meggyógyítsa. Le kellett tépnie Web minden egyes végtagját. A döntést akkor hozta meg, amikor meglátta a Denise sebeiből ömlő vért. Spádé a karjába vette a nőt, majd olyan erővel rúgott Webbe, hogy az egészen a korlátig repült, majd otthagyta és levitte a szerelmét a kabinba. Denise acsarkodva ellenkezett, a gyönyörű mogyoróbarna szempár pedig lassan vörösre változott. Spádé leugrott az alsó folyosóra, ami a hálószobákhoz vezetett, és az agyarával feltépte a bőrt a saját csuklóján. – Igyál! – parancsolta, és a karját Denise szájához tartotta. Denise megpróbálta elfordítani a fejét, de Spádé a szájába

erőltetett néhány csepp vért. A nő fintorogva nyelte le. Amikor a seb a csuklóján begyógyult, Spádé ismét felnyitotta, hogy közvetlenül Denise hasára is jusson a véréből. Ahogy a borzalmas vágás kezdett összeforrni, Denise zihálni kezdett, de egyetlen értelmes szó sem hagyta el a száját. Spádé belépett a kabinba, letette a nőt az ágyra, és egyre elkeseredettebben figyelte a szerelme haláltusáját. A sérülés begyógyult; miért rosszabbodott az állapota? – Denise, nézz rám! Mondd el, mi a baj! – kérte Spádé. A nő szeme pirosan izzott és furcsa ferde szögben állt, a karmaival pedig Spádé karját marcangolta, hogy ellökje. Vad, érthetetlen hangok törtek fel belőle, egyre hangosabban, ahogy a fájdalma is növekedett. – Crispin! – kiáltotta Spádé. Talán erősebb vér kellett, mint az övé. Vagy Web kései mérgezettek lettek volna? A következő percben Cat rontott be a helyiségbe. Spádé szóra se méltatta a nő hüledezését, amikor meglátta Denise állapotát. – Hozd Crispint! – parancsolta. Denise vonaglani kezdett az ágyon, és még elkeseredettebb hangokat hallatott. Spádé még sosem látott ilyet. Mi baja lehetett? – Mondtam, hogy tudok segíteni – csattant fel valaki Cat mögött. Spádé megfordult, és gyanakvóan bámult maga elé, amikor meglátta, hogy Nathanial volt az. – Mi a baja? – Olyan, mint én – suttogta Nathanial. – A jel... már

túlságosan súlyos az állapota ahhoz, hogy megállítsuk. – Beszélj értelmesen, vagy kettétöröm az átkozott gerincedet – fenyegetőzött Spádé, de valójában rettegett a férfi szavai hallatán. Nem. Az nem lehet. – Állj félre! – mondta Nathanial. Spádé hosszasan a férfi szemébe nézett, amivel keserves, sokáig tartó halált ígért neki, ha bántja a nőt, Denise rángatózása viszont arra késztette, hogy hagyja próbálkozni, bármi volt is a tarsolyában. – Mi a neve? Denise? – kérdezte Nathanial. – Igen. – Fogd le, de ne túl szorosan. Hadd mozogjon. Csak ne meneküljön el. Spádé engedelmeskedett. A nő mögé ült, lazán átfogta a karjával, és nem törődött a húsát tépő ormótlan karmokkal. A keskeny folyosón megjelent Cat, nyomában Crispinnel. – Mi történt? – Nem tudom – mondta Spádé mereven. – Denise... nincs jól. – A másik vámpírral végeztem, de Web elmenekült. Nekünk is mennünk kell. Hamarosan még több embert fog szerezni, de talán már most erre tartanak – magyarázta Crispin, és komor tekintettel Denise-re pillantott. – Még nem vihetitek el, ezt nem értitek! – kiáltott fel Nathanial. Crispin dühösen nézett a férfira. – Nem emlékszem, hogy a véleményedet kértem volna. – Majd később veszekedj vele, most szükségem van a segítségére – szólt közbe szigorúan Spádé. – Találj ki

valamit, Crispin! Nyerj még egy kis időt! A barátja egy szó nélkül a fedélzetre sietett. A hajó egy pár pillanattal később elindult, ahogy Crispin beindította a motort. Nathanial Denise előtt térdelt. – Denise, tudom, hogy hallasz – kezdte határozott, tiszta hangon. – Megijedtél, mert azt érzed, hogy kifordítják a testedet, de minden rendben lesz. Túlságosan felzaklattad magad, és ez beindította az átváltozást. Már túlságosan súlyos ahhoz, hogy leállítsuk, de irányítani azért tudod. – Mégis, mi az istenről hadoválsz? – kérdezte Spádé. – Ha ezt most találod ki, én... – Kár fenyegetőznöd. Úgysem tudsz olyat mondani, amit már ne tettek volna meg velem – válaszolta Nathanial, és hangosabban folytatta. – Én már átéltem ilyet, te viszont nem, úgyhogy maradj csendben, és csináld azt, amit mondok! Catet majdnem annyira meglepte a vakmerő válasz, mint Denise eltorzult külseje, de csendben maradt. Spádé úgy döntött, az ő példáját követi, és lakatot tett a szájára. Nathanial visszafordult Denise-hez, akinek a rángatózásától és nyögéseitől mindenkinek megfagyott a vér az ereiben. – Figyelj rám, Denise! – parancsolta a férfi, és közelebb lépett hozzá. – Ha nem irányítod az átváltozást, az elméd azt a formát fogja kiválasztani, amitől a legjobban rettegsz, és arra tippelek, hogy az a lény mindenkit le fog mészárolni a hajón. Szóval figyelj arra, amit mondok! Ne küzdj ellene! Denise rémes kiabálása nem enyhült, de már nem akarta

kitépni magát Spádé szorításából. A vámpírban hirtelen fellángolt a remény. Denise felfogta, amit ez a fickó mondott neki, és még cselekedni is maradt ereje. Bármi történik is vele, az elméjét nem borította el teljesen a folyamat. – Jó. Látod? Irányítani tudod a testedet, hogy azt tegye, amit te akarsz. Túlságosan sokat használtad a démon esszenciáját ahhoz, hogy megállítsd a változást, de nem lesz végleges. Megértetted, Denise? Minden rendben lesz. A nőből mintha sírás akart volna előtörni. Spádé szíve majdnem meghasadt, amikor meghallotta. – Szeretném, ha valami apró dologra, valami ártalmatlanra gondolnál – folytatta Nathanial. – Ami nem tudna bántani senkit. Erre koncentrálj! Képzeld magad elé! Ne gondolj semmi másra, csak erre... Denise egész teste megremegett, aztán Spádé érezte – bármennyire lehetetlennek tűnt is –, ahogy a nő csontjai zsugorodni kezdtek. A bőre hullámzott, mintha vízből lett volna, és a többi testrészével együtt fokozatosan összehúzódott. – Ó. Te. Jó. Ég. – Cat szavai tökéletesen tükrözték Spádé döbbenetét. – Minden rendben van – mondta Nathanial ugyanolyan magabiztossággal a hangjában, Spádé viszont úgy érezte, az egész világ kifordult a sarkából. – Jól csinálod. Te irányítasz. Koncentrálj az apró, ártalmatlan képre. Egy pillanatra se gondolj másra... Denise addig zsugorodott, míg a ruhája szinte az egész testét befedte. Spádé lába a földbe gyökerezett, és a

hangja is elakadt, ahogy a szeretett nő a szeme láttára eltűnt. – Jól csinálod – kántálta Nathanial. Ha Spádé szóhoz jutott volna, megmondta volna a fickónak, hogy őrült, ha a látottakból bármit is jónak tud nevezni. De csak szótlanul bámult, ahogy a ruhakupac alatt reszketett valami... ami Denise-ből megmaradt. Cat gyorsabban magához tért, mint Spádé. – Hová tűnt? – Majd hangosabban folytatta. – Hova a pokolbatűnt Denise? Sziszegve, egy mahagóni színű macska rohant elő a ruhák alól, és a sarokba bújt előlük. – Ott van – mondta Nathanial teljes nyugalommal. Spádé a biztonsági ellenőrzésre váró sorban ácsorgott a bécsi repülőtéren. Egyik kezében egy hordozót tartott, a másikkal Nathanial vállát szorongatta. Crispin és Cat közvetlenül mögötte állt. Cat külsejében nem volt semmi feltűnő, Spádé viszont tudta, hogy minden akaraterejét felemésztette, hogy ilyen korán elhagyja az ágyát. – A kedvencét a poggyászokkal együtt adja le, vagy inkább átkéri a helyét az első osztályra, hogy önnel utazhasson, uram? – kérdezte a reptéri alkalmazott. Catből fuldoklásszerű hang tört fel. Spádé összeszorította a fogát. – Első osztályra kérem – vakkantotta válaszként. Egy perccel később a hordozóból hallatszó dühös kaparás és fújás hangjára a nő ismét Spádéra nézett. – Szükségem lesz az oltási papírjaira. Spádé közelebb hajolt, míg a szemük csak centiméterekre

volt egymástól, és a tekintetében zöld fény csillant. – Látta a papírokat, végeztünk – morogta a vámpír. A nő szemére fátyol ereszkedett, de gépiesen verni kezdte a billentyűzetet. Pár pillanat múlva Spádé megkapta a jegyét – és az engedélyt, miszerint az állata is vele utazhat.Ajánlom Nathanialnek, hogy ez tényleg csak átmeneti legyen, gondolta Spádé, aki már a felgyülemlett feszültség levezetéséért is szívesen megölt volna valakit. – Minden rendben lesz – mondta Nathanial, mintha csak olvasott volna a vámpír gondolataiban. – Amint megnyugszik, vissza fog változni. A macskát – Denise-t –mindennek lehetett nevezni, csak nyugodtnak nem. Mindenre fújt, és megpróbálta megkarmolni, ami a közelébe került, míg Spádé nyakon nem csípte, hogy elrepüljenek a hajóról. Most természetesen a repülés hétköznapi formáját kellett használniuk, hogy biztonságos helyre jussanak. Minden hely Monaco százmérföldes körzetében túlságosan közel volt Webhez és az embereihez Spádé biztonságához. Még tíz percet kellett várniuk, hogy mindannyian megkapják a jegyüket, közben persze újból hipnózissal győzték meg a pult mögött álló nőt, hogy fogadja el Ian hamis személyiét Nathanialnél. Nem is volt túlságosan nagy csalás; nagyjából ugyanolyan magasak voltak, a hajszínük is megegyezett, és hasonló korúnak néztek ki emberévekben számolva, viszont nem kockáztathatták a lebukást, ha biztos módszerük is akadt. A fickó különösen készségesen viselkedett, mióta Spádé durván közölte vele, hogy Denise

ápolása miatt rabolták el. Ez még igaz is volt. Csak nem úgy, ahogy a pasas képzelte. A Bukarestbe tartó járaton Spádé jeges önuralma kezdett megtörni. A nő, akit szeretett, egy műanyag dobozban kuporgott a lábánál, és csak egy sunyi, démonszökevény véleménye szerint változott majd egyszer vissza. Denise keze is rendbe jött, emlékeztette magát Spádé, de ez sem nyújtott vigaszt. Egy karmos manccsá alakult kéz aligha mérhető ehhez. – Szolgálnak fel ételt a járaton? – kérdezte Nathanial az utaskísérőtől, mielőtt még bekapcsolta az övét. – Csendet – mordult fel Spádé, aki legszívesebben megfojtotta volna a férfit. Ha Nathanial nem lett volna, Denise most ötven kilóval nehezebb lenne, és nem borítaná a testétszőr. – De ennem kell – jegyezte meg Nathanial. – Stressz, fájdalom, félelem, éhség, kéjvágy... ezek mind beindíthatják az átváltozást. Már így is eléggé ideges vagyok, amiért Web bármikor rajtunk üthet, és valószínűleg a furulyámon sem fog mostanában senki játszani, szóval legalább az éhségemet csillapítanom kellene. Crispin előrehajolt a mögöttük lévő ülésből. – Azt állítod, hogy Web nőket és ételt adott neked, és nyugalomban és boldogságban éltél, miközben leszívta a véredet? – kérdezte halkan és gúnyosan a vámpír. –

Baromság. Nathanial hátrafordult, és az arca a megszokott, szinte kisfiús ábrázatból szigorúvá változott. – Nem. Megdugtak, akár akartam, akár nem, állandóan a

végelgyengülés határán álltam, annyi vért vesztettem, és sosem lehettem nyugodt. De a közelmúltbeli viselkedése alapján feltételezem, hogy nem fogja a nővel ezt tenni. – Remélem, felfogod, hogyha bármit is eltitkolsz előlünk, nagyon rövid és borzalmas életnek nézel elébe – szólalt meg Cat halk, de vérfagyasztó hangon. Spádé ugyanígy gondolta, viszont nem akarta felkavarni azzal, hogy ártatlanul gyanúsítják. Ha egy repülőgépen változik át, Káin tudja mivé, kész katasztrófa lesz. – Nem most van ennek a beszélgetésnek az ideje – mondta a vámpír mindkettejüknek, majd Nathanialhez fordult. – Megnézem, van-e valami ételük. Két óra, és a gépen lévő összes rágcsálnivaló elfogyasztása után leszálltak Bukarestben. Web először biztosan Angliában keresné őket, Amerika pedig túl messze lett volna, viszont Spádé Mesterének volt itt egy háza egy eldugott, védett helyen, amit jól ismert. Ian az érkezési oldal parkolójában várta őket, miután felvették a csomagjaikat. A férfi végigmérte őket, és felhúzta a szemöldökét. – Hol van Denise? És mit csinálsz azzal az átkozott macskával, Charles? A mi kedvenc Kaszásunk valamilyen kabalája? – Maradj csendben! – csattant fel Spádé, és egy további szó nélkül beült az autóba, ölében a hordozóval. – Ian, komolyan, egy szót se – mondta Crispin, ahogy betette a táskáikat a csomagtartóba, majd ő is behuppant a hátsó ülésre, közrefogva Nathanialt. Cat elöl foglalt helyet, és dobolni kezdett a műszerfalon.

– Menjünk már, Ian! – kiáltotta Cat türelmetlenül. Kétségkívül még mindig fáradt volt, pedig a repülőút nagyját is átaludta. – Gondolom, valaki előbb vagy utóbb elmondja, mi folyik itt – panaszkodott Ian, ahogy elhelyezkedett a vezetőülésben. – Addig is, kicsit bánt, hogy egy nagyszájú sofőrként bántok velem. Spádében elpattant a cérna. – Tudni akarod, hol van Denise? – Felemelte a hordozót, hogy a visszapillantóból is lehessen látni az acsarkodó macskát. – Hát itt! És most indítsd azt a kurva autót, vagy takarodj, és én vezetek. Ian elindult, és az egész úton csendben maradt. Ahogy az autó megállt a ház előtt, Spádé megragadta Nathanialt, és magával rángatta. Alten és Fabian léptek ki az ajtón, hogy üdvözöljék őket, Spádé viszont némán a hálószoba felé trappolt, ahol hónapokkal ezelőtt is megszállt, hogy Crispinnek segítsen. Az ajtót bezárta maga mögött, és Nathanial elé állt. – Rendben. Hogyan hozom vissza? A rozsdahajú férfi körbejárta a szobát. Lehajolt, hogy ellenőrizze a sarkokat, az ágy alatti zugot, az ablakokat, és még a fürdőszobát is. Spádénak minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne üsse meg. – Mi az ördögöt művelsz? – Megnézem, hogy ki tud-e menekülni – válaszolta Nathanial. – Egy nyitott ablak, egy rés a szekrény alatt... vagy szeretnéd az éjszakát azzal tölteni, hogy az elveszett cicalányt keresed a házban vagy kint az udvaron?

Spádé keze ökölbe rándult, de higgadt hangon válaszolt. – Értem. Viszont, ha már végeztél, hogyan tovább? Ha Nathanialben lett volna egy csepp értelem, felfogta volna az utolsó két szó mögé rejtett fenyegetést, és azonnal válaszolt volna, ő viszont csak megrándította a vállát. – Hozz egy kis tonhalat és egy tál tejszínt. A következő pillanatban Spádé a nyakánál fogva a falhoz szegezte Nathanialt. Egyedül az tartotta vissza, hogy szüksége lehet a férfira, ha Denise visszaváltozik. – Jól gondold meg, mit mondasz legközelebb, mert ha még egyszer vissza mersz beszélni, a véreddel fizetsz érte! – Komolyan mondtam – válaszolta Nathanial minden szót hangsúlyozva, miközben pislogás nélkül bámulta. – Egy fiatal nő egy ismeretlen testben szenved, és valószínűleg halálra van rémülve, miután órákon át utazott egy dobozban. Éhes. Szomjas. Valószínűleg klausztrofóbiás is, ami megmagyarázza, miért fújt és karmolászott egész nap. Engedd ki! Etesd meg, itasd meg, hadd engedje el magát! Aztán pedig addig kell simogatnod, amíg teljesen el nem lazul. A harag majdnem elvette Spádé eszét, és finom remegés járta át a testét. Az agyara az ajkának simult; legszívesebben széttépte volna Nathanial torkát. – Rendben – válaszolta, amint a dühe lecsillapodott. – De ha csak szórakozol velem, téged teszlek be abba a ketrecbe. Darabokban. Alten! Pár perccel később kinyílt az ajtó. – Igen? – Szólj a konyhának, hogy küldjenek fel tonhalat vagy

csirkehúst és egy tál tejszínt! Azonnal. Alten nagyokat pislogott, de nem kérdezett semmit. Öt perc sem telt el, míg visszaért egy tonhaltól bűzlő tányérral és egy tejszínnel csurig töltött tálkával. Ezúttal Crispin is vele tartott. Némán léptek be a szobába, és becsukták maguk mögött az ajtót. Spádé a padlóra tette a tálakat, majd kinyitotta a ketrec ajtaját. Apró szőrgolyó repült ki nyivákolva a dobozból, és miután végigrohant a fal mellett, elrejtőzött az ágy alatt. Spádé megdöbbent az egyértelműen macskaszerű reakción. Semmi sem maradt már Denise-ből ebben a félénk állatban? – Csak várj – mondta Nathanial. Néhány feszült perc elteltével egy mahagóni színű fej bukkant elő az ágy alól. Miután az egész szobára fenyegetően vicsorgott és fújt, a macska előmerészkedett, és egyenesen a tonhalhoz sétált, hogy felfalja a bűzös vacsorát. Aztán addig lefetyelt a tejszínből, míg a hasa elkezdett szemmel láthatóan dagadni. – Most már felveheted – utasította Nathanial. Spádé elkapta a macskát, mielőtt még visszamenekülhetett volna a fedezékébe. A kezébe azonnal vékony karmok fúródtak, de a vámpír rá se hederített. Egyszerre reménykedve és hitetlenül bámulta a szőrcsomót a keze között. Tényleg visszaváltozhat még Denise innen? A nő említette, hogy Raum képes volt egy pillanat alatt kutyává változni bármilyen mellékhatás nélkül, de ő egy démon volt, a nő viszont még mindig – főleg –

ember. Legalábbis valaha az volt. – Ne ereszd el! Helyezd kényelembe, és kezdd el simogatni! Crispin motyogott valamit, Spádé viszont inkább nem figyelt oda. Összeszorított foggal leült az ágyra, egyik kezével szorosan tartva a morgó macskát, a másikkal pedig megsimította a bundáját. Négy mohó szempár leste minden mozdulatát. Egy perc elteltével már Spádé is annyira feszült volt, hogy legszívesebben a macskával együtt morgott volna rájuk. – Hagyjatok magamra! – mondta. Crispin megfogta Nathanial karját. – Gyere, haver! Megmutatom a szobádat – mondta a vámpír, és kivezette a férfit a szobából. Spádé majdnem elmosolyodott, amikor elképzelte, hová fogja vinni a barátja ezt a szerencsétlent. Mindenki kisétált a szobából, de mielőtt becsukta volna az ajtót, Cat még egyszer elmerengve visszanézett rájuk. A macska továbbra is folyamatosan morgott, néha pedig felszisszent és megpróbált kiszabadulni Spádé keze közül. A férfi egy kicsit enyhített a szorításon, hogy az állat ne érezze magát csapdában, és közben a sötétbarna fület simogatta. – Denise – mondta halkan. – Ha hallasz, szeretném, ha tudnád, mekkora szükségem van rád. Nem szeretnék arra a sorsra jutni, hogy roskatag, vén vámpír módjára egyedül az állataimmal beszélgessek. Egy istenverte cicához beszélek,gondolta. Akár most

megáshatná a sírját, és azonnal bele is dőlhetne. De nem hagyhatta abba; hinnie kellett benne, hogy Denise érti, amit mond, még ha ez nem is volt igaz. – Gyere, kedvesem. Sokkal jobb ötleteim is vannak arra, hogyan töltsük el az időt egy ágyban – folytatta Spádé szinte suttogva. – Kifejezetten vonzó vagy macskának, de azért vannak határok, amelyeket nem szeretnék átlépni még én sem. A macska már nem morgott, bár a farkával megállás nélkül csapkodott. Spádé nem tudta, hogy ez jó jel-e vagy sem, de tovább beszélt. – Mindenünk megvan ahhoz, hogy lezárjuk az egész őrületet, téged leszámítva, kedvesem. Gyere vissza, Denise. Visszavisszük Nathanialt Raumhoz, leszedetjük vele a jelet, és folytathatjuk végre az életünket. Tudod, mit szeretnék legelőször csinálni, miután eltűnt a démonjel? A macskából váratlanul gyengédebb hangok törtek fel. Spádé rájött, hogy Denise dorombol. – Elviszlek egy igazán elegáns helyre – felelte a saját kérdésére a férfi. – A fejemben már látom is a ruhádat: fekete selyem, vékony pánttal és mély dekoltázzsal, és sehol egy kesztyű. Csodálatos ételeket eszel, és aztán addig táncoltatlak, amíg az ájulás szélére kerülsz... de nem esünk túlzásokba, mert amikor hazamegyünk, szeretkezni fogok veled. Lassan fogok haladni, a tested minden egyes darabkáját addig kényeztetem, amíg a hangod azzá az érzéki, mély duruzsolássá változik, ami engem is lángra lobbant. Utána pedig a karomban foglak tartani, amíg el nem alszol...

Az apró macska testét erős hullám járta át. Spádé elhallgatott, és döbbenten figyelte, ahogy a kis szőrgolyó növekedni kezd. Újabb remegés következett, majd egy másik, és még egy. A macska testéből mintha puha bőr tőrt volna elő, amely folyamatosan nyúlt, és végtagok, hús és csontok jelentek meg. Az átváltozás olyan gyors volt, hogy még Spádé szeme is alig tudta követni. Néhány elképesztő másodperccel később az ölében doromboló macska helyén egy meztelen nő feküdt, akinek az arcát sötét hajzuhatag takarta. Spádé mozdulni sem mert; attól tartott, a nő a legkisebb érintésre újra eltűnik. –Denise. Remegő kézzel félrehúzta az arcából a hajat, és Spádé megpillantotta Denise elbűvölő, mogyoróbarna szemét. – Spádé – mondta Denise fáradt, reszelős hangon. Aztán felpattant, és remegő lábbal bemenekült a fürdőszobába.

Huszonkilencedik fejezet – Denise, kicsim, jól vagy? Kérlek, engedj be – könyörgött Cat. Denise a padlón ücsörgött, és amennyire csak tudott, a sarokba préselte a testét. Kizárólag azért válaszolt, mert tudta, ellenkező esetben Cat rátörte volna az ajtót. – Jól vagyok – mondta. – Csak szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Ugyanezt válaszolta Spádénak is húsz perccel ezelőtt, miután remegve meggyőződött róla, hogy valóban visszaváltozott a régi alakjába. Megfogalmazhatatlanul rettegett, amíg abba a másik testbe kényszerült, és morgásokon és fújásokon kívül sehogy sem kommunikálhatott a többiekkel. Azelőtt, még a hajón, a lelkiismerete gyötörte, amiért vissza akarták adni Nathanialt Raumnak. Ha most a démon előtte állna, gondolkodás nélkül odalökné neki a férfit. Nem a rokonai miatt, vagy hogy Nathanial bűnhődjön az alkujáért, még csak nem is Spádé áldozataiért cserébe. Nem, azért adná át, nehogy még egyszer egy idegen test fogságában kelljen sínylődnie. – Denise – szólalt meg Spádé mély és határozott hangja. – Nyisd ki az ajtót! Esélytelen. A férfi állatbőrben is látta már. Az isten szerelmére, az új szeretője egy dobozban cipelte magával! Mégis mit mondhatna neki ezek után? Az állathordozóban töltött órák emléke még most is

megizzasztotta. Mindig is gyűlölte az apró, szűk helyeket. Az, hogy egy dobozba zárták, és közben azzal is tisztában volt, hogy még csak nem is ember, majdnem megőrjítette. Miért kellett éppen Catre néznie, és azt az állatot választania, ami a nevével egybecseng? Miért nem gondolt valami másra, ami kicsi és ártalmatlan? Valami emberire? Denise gyomra összeszorult, és tonhalszagot böfögött fel. Ja, persze, az előbb a padlóról evett, mivel fél órája még állat volt. Érezte, ahogy kíméletlen gyorsasággal elindul a gyomrából minden, amit evett. Épphogy csak elért a vécéig, és addig öklendezett, míg a torka is belefájdult. Hirtelen éles, reccsenő hangot hallott, amire felkapta a fejét. A kilincs kettétörve lógott az ajtón, és Spádé belépett a fürdőszobába. Denise szégyellősen egy törülközővel takarta el magát. A férfi először azt nézte végig, ahogyan egy tálból zabált, most pedig meztelenül, a vécé fölé hajolva látja, miközben majdnem a bele is kifordult az erőlködéstől. – Kérlek, menj ki! – könyörgött keservesen. A férfi letérdelt mellé. – Mi a baj? Beteg vagy? Denise-ből szinte hisztérikus kacaj tört fel. – Hogy mi a baj?Komolyan kérdezed? A karján hirtelen megérezte Spádé hideg kezét. Denise visszahőkölt, de a fal útját állta, hogy elhúzódjon. – Ne! – mondta a nő fenyegetően. Egyetlen pillantás elég volt, hogy lássa, Spádé szokás szerint a jóképű, kifogástalan önmaga volt, ropogósra

vasalt ingben és nadrágban, természetes és elegáns illatú parfümmel, miközben ő egyetlen törülközőben ácsorgott, és izzadságtól és tonhalokádéktól bűzlött. Denise megpróbált ellenállni, amikor Spádé átölelte, de épp olyan reménytelen volt a helyzete, mint amikor macskatestben akart meglógni előle. Hogy tudott így hozzáérni? Az is csoda, hogy képes volt vele egy szobában lenni. Az ő helyében Denise mérföldekre menekült volnamagától. – Nem kell vigasztalnod, érted? Csak hagyj most egy kicsit békén, Spádé! – Ez most nem rólad szól – válaszolta Spádé, és még szorosabban magához húzta. – Nekem van rá szükségem. Jobban kell, mint bármi a világon, beleérte a vért is. Denise nem mondott semmit. Képtelen volt eldönteni, hogy komolyan gondolta-e, vagy csak azért mondta, hogy megvigasztalja. És tényleg jobban érezte magát az öleléstől. Kimondhatatlanul jól! Mintha a világon hirtelen minden értelmet nyert volna a testét és a lelkét felőrlő káosz után. – Te a grabancomnál fogva emeltél fel. Gondolkodás nélkül csúszott ki a mondat Denise száján. A történtek után ennek kellett volna a leglényegtelenebb apróságnak lennie. Valami végigsimította a haját, és úgy érezte, Spádé szája volt az. – Őszintén sajnálom, drágám. – Hogy hívhatsz így? – kérdezte a nő suttogva. – Ha létezik jó ok a szakításra, akkor a macskává változás igazán az.

– Vámpír vagyok. A legjobb barátaim vámpírok és ghoulk, és közvetlenül az ajtó mögött egy szellem ácsorog. Csak az elmúlt két évben volt dolgom démonokkal, fekete mágiával, kísértetekkel és zombikkal is, úgyhogy egy kis alakváltozás nem igazán tud elriasztani. Denise egy percig némán ült, de végül megszólalt. – Ha így nézzük... elég beteg embernek tűnsz. – Jogos – mondta a férfi és hangosan felkacagott. A Denise-re nehezedő öngyűlölet egy része elpárolgott, viszont egy kicsit még szégyellte magát. – Hát én meg gyáva vagyok. Spádé óvatosan elhúzódott tőle, míg a szemébe nem tudott nézni. – Hogy jut ilyesmi az eszedbe? Legszívesebben elfordította volna a fejét, de mivel azzal is csak az előző állítását igazolta volna, farkasszemet nézett a férfival. – Mert részben gyilkosságnak tartom, de mégis át fogom adni Nathanialt Raumnak. Nem a családom miatt, hanem hogy a saját bőrömet mentsem. – Persze hogy visszavisszük Raumnak Nathanialt – helyeselt Spádé, és közben legyintett. – Nem egy ártatlant áldozol fel a saját adósságod miatt. Nem te vagy a gyáva, hanem éppen Nathanial, aki hagyta, hogy a leszármazottjai fizessenek az ő hibájáért. És az sem igaz, hogy az a marha nem tudta, hogy másokon fogják behajtani a tartozást. Egy ember nem bonthat fel egy alkut egy démonnal következmények nélkül. Spádé megfordította, amíg szemtől szemben álltak

egymással. A férfi szemében zöld fény csillogott. – És még ha az ellenkezőjéért is könyörögnél, akkor is elvinném Nathanialt Raumhoz. Nem vagy gyáva, Denise. Komolyan nincs más választásod. Denise érzelmileg teljesen kikészült, és nem akart tovább Nathanialről beszélni. – Le kell zuhanyoznom, és fogat is akarok mosni. Fúj, soha többé nem eszem tonhalat vagy tejet. – Felőlem rendben. De hamarosan enned kell valami mást. Nathanial szavai csengtek a fülében. Stressz, fájdalom,

éhség, kéjvágy... mind beindíthatja az átalakulást, ha túlságosan felgyülemlik. Denise visszaemlékezett arra, amikor a keze eltorzult. Nathanialnek igaza volt; minden esetben egyszerre volt éhes, ideges, kimerült és szexre vágyott. Aztán, amikor stresszes és éhes volt, majd megkéselték, és közben végig kellett néznie Spádé reakcióját, elsöpört minden védelmet, amit a tetoválás biztosított Raum esszenciája ellen. Hát, ezt az élményt biztosan nem élné át újra, ha rajta múlik. Denise-t kirázta a hideg, és a keze a törülköző alá siklott, hogy megfogja a hasát. Se szőrt, se tátongó sebet nem talált. És remélte, hogy ez így is marad. Spádé talpra állította, de nem ment ki a fürdőszobából. Denise megköszörülte a torkát, és közben érezte, ahogy elvörösödik. – Ó, megkérhetlek, hogy hagyj magamra? Szeretném a cicaalmot használni. A férfi ajka megremegett a szánalmas szóviccen, de aztán

megcsókolta a kezét. – Keresek neked valamilyen ruhát. – Mi történt a bőröndömben lévő ruhákkal? – A Földközi-tenger fenekén hevernek a hajóval együtt. Ó. Nem igazán emlékezett rá, mi történ, miután elhagyták a hajót, annyira megijedt az új testétől. Denise keserűen elmosolyodott. – Csak írd az elsüllyesztett hajót is a számlámhoz. – Valószínűleg Spádé milliomodik barátnője lehetett, de már most is biztosan több pénzbe került bármelyiknél. – Ne aggódj már emiatt! Én sem szoktam – mondta Spádé, és megcsókolta a másik kezét is. – Később találkozunk. A férfi kisétált a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Denise egy darabig a használhatatlan, törött kilincset bámulta, majd észrevette a tükörképét.Mindent

könnyebben átvészelünk üres hólyaggal és tiszta testtel, emlékeztette magát. Ó,és persze tonhalas-hányás szagú lehelet nélkül. Miután Spádé kitett néhány ruhát Denise-nek az ágyra – és kidobta a tonhal és a tej maradékát – , felkereste Crispint a dolgozószobában, aki éppen whiskyt iszogatott, és elmerengve forgatta a poharát. – Hol van Nathanial? – kérdezte Spádé. – Az egyik új vámpírbiztos-ketrecben az alagsorban. Az a legjobb hely a számára. Köddé kellene válnia, hogy kijusson onnan, nem mintha szándékában állna elszökni. – Crispin gúnyos horkantás kíséretében az asztalra tette a

poharát. – Azt hiszi, te vagy a megmentője. Spádé leült a barátjával szemben. – Ezt mondta? Vagy a gondolataiban hallottad? – A gondolataiban – válaszolta Crispin. – A pasas azt hiszi, azért raboltad el Webtől, hogy segítsen Denisenek a démonesszencia irányításában. Fogalma sincs róla, hogy éppen ezért fogjuk elcserélni. Spádé minden együttérzés nélkül vette tudomásul a hírt. Sokkal többre is képes lett volna Denise megmentéséért, mint hogy feláldozzon egy haszontalan balekot, aki eladta a saját lelkét. – Távol kell tartanunk Denise-től, amennyire csak lehet. Már kezd bűntudata lenni a dolog miatt. – Egyetértek. Mikor akarod idehívni a démont? Spádé elfintorodott. – Legszívesebben azonnal belevágnék, viszont fogalmam sincs, hogyan lehet megölni Raumot. Nincs kedvem ráhagyni, hogy megöli-e Denise-t vagy felszabadítja, miután visszakapta Nathanialt. Crispin ravaszul Spádéra nézett. – A vendéged az alagsorban talán ebben is tud segíteni. Ha azt hiszi, szeretnéd elpusztítani Raumot, biztosan minden információt a rendelkezésedre bocsát, hogy segédkezzen a feladatban. Spádé is biztosra vette ezt, de nem állt szándékában megölni Raumot, hacsak nem volt más lehetősége. El akarta tüntetni a jelet Denise-ről, nem pedig az első adandó alkalommal végezni a démonnal, hogy a szerelme az idők végezetéig az átalakulástól rettegjen.

– Cat alszik? – kérdezte eltűnődve. Crispin bólintott. – Amint tudta, hogy Denise-szel minden rendben, nem tudott ébren maradni. Ian bekóválygott a szobába, és miután mindkét férfit kis ideig figyelte, levetette magát egy székbe. – Rohadtul igazságtalan – jegyezte meg a vámpír. – Hármunk közül mindig is én gyűjtöttem a ritka és szokatlan dolgokat, mégis ti gyűjtitek be a világ két legkülöncebb nőjét. Először te, Crispin, az egyetlen élő félvérrel, aki aztán még egyedibb vámpírrá változott. És most meg te, Charles, horogra akasztasz egy alakváltót. Azt hittem, viccelsz, amikor azt mondtad, Denise a cicus. Majd szétvet az irigység! – Denise nem lesz alakváltó sokáig – szólt közbe indulatosan Spádé. – És amint eltűnik a jel, remélem, ember sem akar maradni. Ahogy a szavak elhagyták a száját, Spádé nyakán égnek állt a szőr. Crispin komor arckifejezése is megerősítette. A férfi lassan megfordult, és Denise döbbent tekintetével találta magát szemben. – Bootlegnek és Lyceumnak igaza volt. Tényleg elvárod, hogy vámpírrá változzam. – A hangja hitetlenkedéssel volt tele. – Mégis honnan veszed, hogy ezt szeretném? Bones és Ian azonnal kiment a szobából. Denise alig vette észre őket; csak Spádé arcát látta maga előtt, és abban bízott, a férfi megnyugtatja, csak félreértette a szavait. De nem így volt. Ehelyett Spádé arca elkomorult, ahogy felállt.

– Hogy honnan veszem? – visszhangozta a nő szavait. – Mégis miért ne feltételezném, amikor együtt vagyunk? Nem gondolhattad, hogy belemegyek abba, hogy ember maradj. Denise érezte, ahogy minden porcikája némán árulást üvöltött. Azt hitte Spádé, hogy egy szó nélkül megváltoztatja a faját, ahová tartozik? Kizárólag miatta küzdött a pánikbetegségével és maradt a vámpírvilágban. De bármennyire jól bánt vele a férfi, tudta, hogy mindig előítéletei lesznek az emberi létezéssel szemben. Azt hitte, Spádé olyannak szereti, amilyen, de ez valójában sosem volt neki elég. – Sosem hazudtam arról, hogy ha a jel lekerül rólam, ismét normális emberként akarok élni. Nem változott meg a véleményem. Spádé egy szempillantás alatt előtte termett, és nagy erővel megragadta a vállát. – Hajlandó voltál feláldozni az emberségedet, hogy megvédd az életem, de arra nem, hogy a kapcsolatunk érdekében lemondj róla? – A férfi kegyetlen hangon felkacagott. – És én még elhittem, hogy nem érdekelnek az egyéjszakás kapcsolatok, pedig én sem voltam neked több annál. Denise megpróbálta ellökni, de a vámpír még csak meg sem rezdült. – Vámpírrá kellene változnom ahhoz, hogy megfeleljek az elvárásaidnak! – Inkább ghoul lennél? Jó, akkor válaszd azt – fortyogott Spádé.

A nő némán bámult rá. Tényleg ennyire lenézte az embereket? – Nem fogok csak azért fajt váltani, hogy elég jó legyek ahhoz, hogy észrevegyél – mondta Denise, és a visszautasítás miatt düh csöpögött minden szavából. – Ha így nem tudsz elfogadni, akkor végeztünk. Spádé szeme elzöldült, és megnyúlt az agyara. – Legyen így. Sok boldogságot a kurta kis életedhez! Sarkon fordult, és kiviharzott szobából; a természetfölötti sebesség és elegancia, amivel mozgott, csak még egyértelműbbé tette a köztük tátongó szakadékot. Denise pár másodperccel később hallotta, ahogy a bejárati ajtó becsapódik. Amikor Spádé már biztosan nem volt a házban, zokogásban tört ki.

Harmincadik fejezet – Ez még tőled is lenyűgözően nagy baromság volt. Spádé elkáromkodta magát, de tovább trappolt a házat körülvevő sűrű erdőben, szóra sem méltatva lant. A száraz avarban ropogó lépések zaja sem szűnt meg mögötte. – Ha fogadnom kellene, most biztosan arra tennék, hogy a csaj éppen kisírja a szemét – folytatta Ian. Spádé állkapcsa görcsbe rándult. – Rohadtul nem valószínű. Éppen ő dobott engem, nem fordítva. – Hm. Aha. Szóval, ha már lemondtál róla, mi lenne, ha visszanéznék, hátha a mi kis alakváltónknak vigasztalásra van szüksége... Spádé egy pillanat alatt egy fához szorította lant, de a férfi sunyi nevetése leállította. – Na, persze. Te aztán tényleg végeztél vele – hergelte Ian. Spádé nagy nehezen hátralépett, és szidta magát, amiért ilyen könnyedén elvesztette a fejét. – Nem számít, mit érzek iránta. Ember, szóval gyakorlatilag halott, és ennek nem fogom még egyszer kitenni magam. A gondolat úgy égette, mintha egy darab ezüst került volna a szívébe. Csodálatos, bátor és makacs Denise. Néhány röpke évtized után egy sírban fog rohadni – persze csak ha szerencsés. Ha- nem, még ennyi sincs neki hátra. Ezt nem tudta elviselni. Giselda halálába is majdnem beleőrült.

– Az a te nagy bajod, hogy kurvára sokat adsz a becsületre – magyarázta Ian. – Én azonnal átváltoztatnám Denise-t, akár akarja, akár nem. Spádé szomorúan felnevetett. – Haver, nekem nem kell bizonygatnod. Ian vállat vont. – Igen, ti Crispinnel már csak tudjátok. Spádé megállt, és szigorúan végigmérte az előtte álló vámpírt. Ian érdektelenül és egy fikarcnyi megbánás nélkül nézett vissza rá. Ugyanez a tekintet virított a képén majdnem kétszázhúsz évvel ezelőtt, amikor Ian az ő vámpírrá válásáról gondoskodott. A férfi ugyan nem lett a Mestere, mivel túlságosan kifáradt Crispin átváltoztatása után, mégis gondoskodott róla, hiszen tartozott neki egy szívességgel, még ha Spádé nem is akarta. Néhány kínzó hosszúságú másodpercig Spádé eljátszott a gondolattal. Végül is ő is megbocsátott Iannek. Akárcsak Crispin. Denise talán egy évszázadon át gyűlölné, ha az akarata ellenére vámpírt csinálna belőle, de legalább megélné azt a száz évet. Nem a föld alatt etetné a férgeket. De tényleg képes volna erre? Elhitetni vele, hogy elfogadja emberként is, aztán ellopni tőle a halandóságát, amint megszabadítják a jeltől? Ha igen, hogyan bízna meg benne Denise? Ő és Crispin megbocsátottak Iannek, viszont az elárult barátok eléggé sokban különböznek az elárult szeretőktől. És mi lenne, ha Denise nem árulásként élné meg? Korábban már többször gyengének bizonyult a hipnózisa ellen. Mi lenne, ha elhitetné vele, hogy szívesen változna át?

Fel se tűnne neki, hogy nem a saját ötlete volt... Hatalmas káromkodás után Spádé megrázta a fejét, és újra elindult. – Nem. Igazi kapcsolatot akarok Denise-szel, semmi mást. – Bolond vagy – kiáltotta utána Ian. A férfi ismét összeszorította a fogát. Lehet, hogy így van, de a döntése akkor is végleges. Amikor valaki bekopogott a hálószoba ajtaján, Denise szíve megdobbant. – Szabad – kiáltotta gondolkodás nélkül. A rövid reményteli pillanatnak azonnal vége szakadt, amikor Spádé helyett Bones lépett a szobába. – Még ha nem is tudnék a gondolataidban olvasni, az illatodból szinte fröcsög a csalódottság – mondta a férfi. Denise visszahuppant az ágyra. Hiába próbálta átaludni az órákat, amelyek Spádé viharos távozása óta elteltek. Vajon végleg itt hagyta? Meglehet. Cat és Bones is könnyedén átadhatta volna Nathanialt Raumnak. – Ugyan miért ment volna el Charles örökre? – nyugtatta Bones, és leült az ágy melletti székbe. – Elég sietősen távozott, de legkésőbb hajnalra vissza fog érni. – Tudod, csak most vettem észre, milyen pofátlan ez a gondolatolvasó képességed – mondta Denise morcosan. – Nem tudnál csatornát váltani vagy valami? – Nem látod, mennyire fontos vagy Charles számára? – Nem szeretheted azt, amit nem tisztelsz, és Spádé egyértelműen megveti az embereket – gúnyolódott Denise. – Ez nem igaz. Charles igenis tiszteli az embereket. Egyszerűen nem mer közel kerülni hozzájuk, mert az

emberek halandók – javította ki Bones kedvesen. – A vámpírok is meg tudnak halni – ellenkezett Denise. – Halhatatlanság nem létezik. Nem számít, milyen fajba tartozol. _ – – A vámpírokat nem ölheti meg az idő, egy betegség vagy baleset. Senki sem védekezhet a halál összes formája ellen, viszont az emberek lényegesen törékenyebbek, mint a vámpírok vagy a ghoulk. Amit Web veled művelt, egyértelműen annyira felnagyította Charles halandóságod miatt félelmeit, hogy nem tudta elviselni, amikor kijelentetted, hogy sosem akarsz vámpírrá változni. – De én nem akarok vámpír lenni – fakadt ki Denise. – Miért nem hajlandó ezt Spádé megérteni? – Mert ez azt jelenti, hogy egy nap neki kell eltemetnie – válaszolta Bones. – És ez vámpírmértékek szerint viszonylag hamar elérkezik. Ez nem olyan, mint egy átlagos kapcsolatban, ahol a felek nagyjából hasonló ideig élhetnek. Az embereknek garantált a korai halál. Fordított helyzetben te ölbe tett kézzel ülnél, ha megelőzhetnéd Charles halálát? Nem emlékszel, mit mondtál, amikor megtaláltad Randy holttestét? Azt üvöltözted, hogy hozzam rendbe. Már túl késő volt, de ha lett volna még esélye, ragaszkodtál volna hozzá, hogy meggyógyítsam, bármibe kerül is, hogy te és Randy együtt lehessetek. Az emlék könyörtelenül megjelent a szeme előtt. Vámpírok

mindenütt, testüket mocsok és vér borította. Denise megcsúszott, és valami sötét, ragadós anyagba esett. A folyadék beterítette a padlót, és egyre nőtt, ahogy a

konyha felé haladt. Egy elhaladó vámpír szemében zöld fény csillant, ami megvilágította a padlón heverő formátlan kupacokat. Vajon mik lehettek? A nő döbbent arccal figyelte a tárgyakat, majd hirtelen öklendezni kezdett. A padlót egy ember darabjai borították. Egy másik vámpír zöld tekintete megcsillant a lábánál lévő darabkán. Egy kéz volt az, egyik ujján ismerős arany- és ezüstkarikával... – Igazad van – ismerte el Denise az emlékektől reszelős hangon. – Mindent megtettem volna, hogy együtt maradhassunk. Bones felvonta a szemöldökét. – Akkor a következő lépés, hogy megkérdezed magadtól, ugyanígy érzel-e Charles iránt. Spádé ugyanúgy lépett be a kúria ajtaján, ahogyan tegnap távozott – senkihez sem szólt, és azonnal a célja felé indult. Ezúttal nem az emeleti hálószoba volt az. Az alagsorba ment; elhaladt a fél tucat olyan ember szobája mellett, aki állandó lakó volt a házban, majd megállt a lelakatolt pincelejárónál. Az ajtónál őrt álló vámpír szó nélkül átengedte a keskeny, megerősített falú betonfolyosóra, amelynek csak a végéből nyílt két szoba. A fal annyira vastag volt, hogy Spádé nem tudta a hangok alapján megállapítani, melyikben tartják Nathanialt. A férfit az első szobába zárták, amelybe Spádé bekukkantott; éppen a keskeny priccsen aludt. A helyiség nélkülözte az alapvető kényelmi berendezéseket is, mivel új vámpírok számára fenntartott cella volt. Minden vámpírnak

szüksége volt pár napra, vagy néha egy egész hétre is, hogy leküzdje földöntúli vérszomját, különben minden embert megölt volna a közelében. Éppen ezért lett ez a szoba az alakváltó börtöne. Bármilyen testet is ölt, a dühöngő vámpírokra tervezett falon nem tudott volna kitörni. Nathanial viszont nem változott át. Spádé a biztonság kedvéért azért bezárta maga mögött az ajtót. A kilincs lenyomásával a zárak automatikusan a helyükre pattantak. Amikor végzett, az interkomon majd szól az őrnek, hogy engedje ki. – Kelj fel! – mondta Spádé, és megrázta a férfit. Nathanial vadul hadonászva tért magához, mire Spádé kiálló agyarral szorította a falhoz. Szinte remegett a dühtől, hogy a másik megpróbált rátámadni. De amint Nathanial szeme végre kitisztult, kiment az erő a végtagjaiból. – O, hát te vagy az – szabadkozott Nathanial. – Megijesztettél. Spádé visszalökte az ágyára. – El kellene hinnem, hogy ez csak véletlen volt? – kérdezte maró gúnnyal. A Denise-éhez túlságosan is hasonló mogyoróbarna szemek határozottan néztek fel Spádé arcába. – Fogalmad sincs, mi történik, ha valaki álmomban próbál megtámadni. Megtanultam, hogyan kell harcra készen aludni. Spádé el tudta képzelni a helyzetet. Csomagban árulták. Viszont még mindig nem tudta sajnálni. Képtelen volt azok után, amik miatta történtek Deniseszel – és most már vele is –, de legalább még jobban élvezte Web őreinek a

lemészárlását.Senki sem érdemli meg, hogy ezek után

életben maradjon. – Ebben az esetben soha sem kell majd tőlem tartanod – válaszolta Spádé. – Azért jöttem, hogy elmondd, hogyan kell megölni egy démont. Nathanial elmosolyodott, amitől az arca még gyerekesebbnek tűnt. Biztosan nagyon fiatal lehetett, amikor lepaktált Raummal. Talán húsz? Huszonegy? – Na, ez már olyan téma, amiről szívesen beszélgetek – mondta Nathanial nyilvánvaló élvezettel. – Csak szúrd szemen azzal a késsel. Azonnal vége. – Milyen késsel? Ezüsttel? A férfi arca hirtelen elfehéredett. – Amikor kiszabadítottál, nem hoztad magaddal akést? – Milyen kést? – vakkantotta Spádé. Érezte, ahogy az önuralma pillanatok alatt megadja magát. Nathanial hangos sóhajjal felpattant. A mozdulatai sokkal gyorsabbak voltak, mint egy átlagos emberé. – Hogy lehet, hogy nem tudtál a késről? Rólam persze tudtál! Tudtad, mi vagyok, hogy a lány micsoda, és hogy hogyan történt. Hogy lehet, hogy nem hallottál a kibaszott késről? Spádé szinte odafigyelés nélkül kevert le egyet neki, amitől a fiú visszaesett a priccsre. – Ne pazarold az idődet szitkozódásra, amikor a kérdésemre kellene felelned. Nathanial ajka vérzett, ahol Spádé megütötte. Azonnal letörölte a vért, és egy takaróba kente, miközben a szeme

sarkából idegesen figyelte Spádét. Aztán rövid, örömtelen nevetést hallatott. – Te vagy az első vámpír az utóbbi hetven évben, akit nem érdekel a vérem. Még az őrök is, akiknek meg volt tiltva, folyamatosan megharaptak. Azt se tudom, hogy kellene reagálnom a közönyre. – Úgy, hogy mesélsz nekem a késről – válaszolta Spádé szigorúan. – Csak a saját csontjából készült fegyver végezhet egy testet öltött démonnal. Emiatt szinte lehetetlen démoncsontot szerezni. Ha egy démon végez egy másikkal, elpusztítja a maradványokat. Viszont minden démon tart magánál egyet, hogy megvédje magát a többiektől. Én elloptam a csontkést attól, aki megjelölt, amikor visszaküldtem az alvilágba. Arra az esetre, ha visszatérne. Spádé elgondolkodott. Az ő tudása a démonokról elsősorban az olyanokra vonatkozott, akik még nem öltöttek testet, hanem embereket szálltak meg, így Nathanial meséje akár igaz is lehet. Ugyanakkor az sem kizárt, hogy színtiszta hazugság. Csak egy módon győződhet meg róla. Spádé megragadta Nathanialt, és a falhoz szögezte. A fickó kimondottan erős volt a vérnyomásához képest, de azért nem tudta megtörni Spádé szorítását. Viszont Spádé első mozdulatára becsukta a szemét. Okos gyerek. – Nem foglak bántani. Csak arról akarok meggyőződni, hogy amit mondtál, tényleg igaz. Nyisd ki a szemed!

– Nem – zihálta Nathanial. – Bármi mást megteszek. – Az isten szerelmére, semmid nincs a tudásodon kívül, amit akarnék – válaszolta Spádé röviden. – Ha ez nem lenne igaz, mégis miért vesződnék a hipnózissal? Minden máshoz elég erős vagyok a szemem nélkül is. Nathanial szíve úgy dübörgött, mint egy csatamén patkói roham közben, a teste pedig félelemtől bűzlött, mégis lassan kinyitotta a szemét. Spádé szabadjára engedte a hatalmát, hogy átvegye az irányítást a mogyoróbarna szempár fölött. A fickó ezen a téren is erősebbnek bizonyult, mint amire Spádé számította. Bár Nathanialnek egyértelműen vasakaratra volt szüksége, hogy ép ésszel túlélje Web vendégszeretetét az utóbbi évtizedekben. Spádé eltaszította magától a gondolatot; nem engedheti meg magának, hogy most csodálni kezdje ezt az embert. – Tárd fel az elmédet! – parancsolta Spádé, és még több hatalmat erőltetett át a szemén keresztül. Érezte, ahogy Nathanial akarata megtörik, mintha csak egy üveglapot zúzott volna szét. Aztán megtisztította az elméjét az öntudat kósza pókhálóitól is, míg biztos nem volt benne, hogy a férfi teljesen őszintén válaszol minden kérdésére. – Hogyan lehet megölni egy démont? Nathanial elismételte a korábbi válaszát, de a hipnózis alatt álló emberek jellemző, monoton hangján. A fickó nem hazudott. Ezek szerint tényleg nem is sejtette, hogy az információ átadásával a saját halálát sürgette. – Mit gondolsz, miért ejtettelek fogságba? – kérdezte Spádé a biztonság kedvéért.

– Hogy megmentsd a barátnődet – motyogta Nathanial. – Hogy segítsek neki irányítani a jelből áradó hatalmat. Nem, Nathanialnek fogalma sem volt, milyen sors várt rá. Spádé elhessegette a gondolataiból a bűntudat szikráját. Neki és Denise-nek ugyan nem volt közös a jövőjük, ez viszont nem jelentette azt, hogy a nőnek sem lehet a démonjeltől mentes az élete. Megfogadta, hogy Denise újra normális életet élhet és a családja is biztonságba kerül. A saját hibája miatt Nathanial lett ennek a jövőnek az ára. – Kinél van a kés? – kérdezte Spádé, bár elég biztos tippje volt a válaszra. – Webnél. Mindig magánál tartja. Fél, hogy a démon megöli, hogy visszaszerezzen. Raum kétségkívül megpróbálta volna Web holttestén keresztül elhurcolni Nathanialt, ha tudta volna, hol van. Viszont most Spádénál volt a férfi, és Web számít rá, hogy Nathanial mesél neki a késről. Te jó ég, Web várni fogja, hogy Spádé megpróbálja ellopni tőle a fegyvert. Tudja, hogy szüksége van rá, csak nem azért, amiért ő magánál tartotta. Spádé szája megremegett. Úgy tűnt, Web újabb esélyt kapott a megölésére. – Sosem próbálsz megszökni tőlem – mondta Spádé, ahogy mélyen Nathanial szemébe nézett. – Mondd utánam! « – Sosem próbálok megszökni tőled – ismételte a férfi unottan. Web valószínűleg ugyanezt az utasítást adta Nathanialnek. A fickó megpróbált ellenállni, amikor Spádé magával

rángatta Web házából, de hiába. Spádé nem akarta örökre magánál tartani. Épp csak egy rövid időre volt rá szüksége, amíg átadja Raumnak, és akkor, ha minden jól megy, Denise-t is elengedi. A nő visszakerül törékeny, halandó életébe, és örökre elszakadnak egymástól. A gondolat hányingerhez hasonló érzést ébresztett Spádében, de a vámpír elnyomta. Denise ezt akarja,

mindennél jobban. Még nálam is. – Rendben. Ébredj! – parancsolta Spádé, és véget vetett a hipnózisnak. A férfi nagyokat pislogott, és a fejét rázta. – Mindent megtaláltál, amit kerestél? Spádé összeszorította a fogát. – Igen. És ennek ellenére sem tér el a tervtől.

Harmincegyedik fejezet Denise egész éjszaka fennmaradt. Spádét várta. Amikor meghallotta a bejárati ajtó csapódását, az előtérbe sietett, hogy elcsíphesse a férfit, mielőtt még az egyik emeleti szobába rejtőzne. De bármeddig várt is, senkit sem látott a lépcsőknél. Talán megint egyenesen az irodába sietett. Denise lesétált a földszinti szobába, ahol veszekedtek, de teljesen üres volt. Ezután végigjárta a szinten lévő többi szobát is. Semmi. Végül ismét a ház elülső részébe ment, és a szíve majd kiugrott a helyéből, amikor mozgást hallott a bejárat irányából. Ahogy megörült, egyből le is lombozódott, amikor a sötét alak az ajtó előtt megfordult, és Denise Altent ismerte fel. Bones tévedett. Már hajnalodott, Spádé mégsem volt sehol. – Ó, jó reggelt, Alten – köszöntötte esetlenül. – Én éppen csak... – várok valakire, aki nyilvánvalóan nem fog felbukkanni. – Ha Spádét keresi, ő az alagsorba indult – mondta Alten. – Még dühösnek tűnt. A helyében nem most zavarnám. Denise hangulata egy pillanat alatt ismét megváltozott. Mégiscsak visszajött. Talán mérges volt, igen, de hazajött. Nos, akár dühös, akár nem, beszélni fog vele. Túl sok dolgot kellett megvitatniuk, hogy most kerülgesse a férfit. – Mi van az alagsorban? – kérdezte Denise.

– A reggelije – válaszolta Alten egy vállrándítás kíséretében. Hát persze. Ez vámpírszállás volt, tehát az alagsorban élő svédasztal várta őket. Talán táplálkozás után több kedve lesz Spádénak a beszélgetésükhöz. Ebben még reménykedhetett. – Mutassa meg! – kérte Denise az idős férfit, és szorosabbra kötötte a köntösét. – Nem hinném, hogy ez jó ötlet – várjon! Denise addigra már sarkon fordult, hogy lerázza az aggodalmaskodó férfit. Egyedül is meg fogja találni. A ház hatalmas volt, de ha úgy nézett ki, mint a többi közösségi vámpírrezidencia, az alagsor egyetlen kényelmes lakrésszé volt alakítva. – Rendben, megmutatom – mondta végül Alten idegesen. Denise hálásan elmosolyodott. – Nagyon kedves magától. A féri arckifejezéséből ítélve a döntésének semmi köze nem volt a kedvességhez. Denise követte Altent a ház hátsó felébe, aztán le a lépcsőn, ami – ahogy azt tippelte – az elegánsan berendezett alagsorba vezetett. Legnagyobb meglepetésére a hatalmas kanapén mindössze két ember ücsörgött, aki a tévét bámulta. A biliárdasztal, a számítógépek, a konyha és az edzőterem is elhagyatottnak tűnt. – Hová tűnt mindenki? – Vagy ez volt a világ legkisebb vámpírháza, vagy több ember is hiányzott a pincéből. A kanapén heverő fiú felnézett. – Hajnal van, úgyhogy alszanak. Szinte senki sem szokott

hajnalban táplálkozni. Akkor viszont merre lehetett Spádé? – Hol van a vámpír, aki pár perccel ezelőtt jött le ide? A fiú elvigyorodott, és az ujjával rámutatott egy folyosóra. – Csak kövessék a hangokat. Kristie szeret közben sikoltozni. Denise testében szinte fellángolt a düh. Spádé nem cserélhette le valaki másra ennyire gyorsan, vagy mégis?

Nem emlékszel, mi történt Ross-szal és Rachellel az első éjszakán a szakításuk után?, szidta Denise-t egy belső hang. Denise felmordult, és erre Alten felhúzta a szemöldökét. A nő ellökte magától Alten kezét, amikor a férfi megpróbálta megfogni a karját, és mérgesen a szemébe nézett. – A padlóra akar szorítani? Mert máshogy nem tudja megakadályozni, hogy végigmenjek azon a folyosón. – Ez nem... – Mi nem? – vágott Denise a férfi szavába. – Nem rám tartozik? Ezt hadd ítéljem meg én. Denise csendben végigsétált a folyosón, amire a fiatal férfi rámutatott, és még dühösebbnek érezte magát, amikor az egyik szobából félreérthetetlen, hangos nyögések szűrődtek ki. Spádé alig tizenöt perce ért vissza! A rohadék! Valami megszúrta a tenyerét. Amikor lenézett a kezére, Denise meg sem lepődött, hogy a körmei ismét hegyes karmokká változtak, az ujjai pedig lehetetlenül hosszúra nyúltak. Spádé hibája. Megpróbálta anélkül ökölbe szorítani

a kezét, hogy felnyársalja a tenyerét, aztán dörömbölni kezdett az ajtón, amely mögül a hangokat hallotta. – Nyissátok ki! Pár másodperccel később az ajtó kicsapódott, és Ian tűnt fel mögötte meztelenül, harcra készen, és szemmel láthatóan dühösen. – Mégis mi a franc bajod van? Denise arca szinte lángra kapott. Ian mögött egy fiatal nő is értetlenül bámult rá, míg Alten a nevetését próbálta elfojtani. – Hát... mindegy – dadogta Denise, majd megfordult, és a kezét dugdosva, vörös fejjel elkullogott. Ian becsapta maga mögött az ajtót, és közben a bunkóságról motyogott valamit. A nő sikoltozása szinte azonnal folytatódott. – Azt próbáltam elmondani, hogy nem Spádé van idebent – magyarázta Alten, amikor Denise visszaért a szobába. A férfi még csak meg sem próbálta elrejteni a mosolyát. – Igyekezhetett volna jobban is – hebegte Denise, és még mindig a szemébe égett emlékeket próbálta feldolgozni. – Soha sem kellett volna megtudnom, hogy Iannek piercingjei vannakott lent. Alten ismét kuncogott, amit csak Spádé hangja szakított meg. – Mit műveltek itt? Az őr éppen akkor engedte ki Nathanial cellájából, amikor Denise hangja betöltötte az alagsort. Mit keresett itt? Valami baj volt? Raum valahogyan idetalált, míg ő lent volt? Spádé felszáguldott a lépcsőn, de csak a nevető

Altennel találta szemben magát. Denise a vámpírral szemben állt, az arca kipirult, a kezét a háta mögé rejtette. – Mit műveltek itt? – kérdezte, és megragadta a nőt a vállánál fogva, majd mély levegőt vett. Semmi nyoma a démon szagának a bőrén. Spádé haragja egy hajszálnyit leapadt. Denise tátott szájjal és elkerekedett szemmel bámult rá. Spádé összeszedte magát, és elengedte, majd hátralépett és barátságosabb kifejezést erőltetett az arcára. Ahogy végignézett az elragadó nőn, úgy érezte, a puszta látványát sem tudja elviselni. Ian bűnös szavai úgy csengtek a fülében, mintha egy almát tartó kígyó suttogta volna őket. A

te helyedben én azonnal átváltoztatnám, akár akarja, akár nem... Spádé kiverte a fejéből az álnok gondolatot, amikor meglátta, hogy Denise még mindig a háta mögött rejtegeti a kezét. Sosem szokott így állni, és a válla is rángatózott, mintha a kezét mozgatta volna. Ezúttal nem nyúlt hozzá, egyszerűen a háta mögött termett, mielőtt el tudott volna tőle fordulni. Spádé elkáromkodta magát, amikor Denise erőfeszítései ellenére is meglátta a karmokat. Már megint eltorzult a teste. Önző, ostoba barom, korholta magát Spádé. Erre is gondolnia kellett volna. Igen, megőrjítette, hogy Denise nem akarta vele tölteni az életét, de nem lett volna szabad elrohannia. Az ő érzelmi hullámvölgyei legalább nem vezettek borzalmas testi elváltozásokhoz.

– Denise. – Spádé nyugodtabb hangon szólalt meg, mint ahogy valójában érezte magát. – Sajnálom, hogy így neked estem. Miért jöttél le ide? Alten kihátrált a helyiségből. Denise rápillantott, mivel a legszívesebben követte volna. «. – Szerettem volna beszélni veled, de talán jobb, ha megvárjuk, amíg kialszod magad – motyogta halkan. Spádé hallani sem akart az ötletről, amikor a nő bármelyik pillanatban újra átváltozhatott. Még ha Denise közelsége olyan volt is neki, mintha ezüsttűvel szurkálták volna a szívét, ezt nem hagyhatta megtörténni. – Mondd el most, miről szerettél volna beszélni velem! A nő szeme csillogni kezdett, aztán nagyokat pislogott. – Minden olyan gyorsan történik – válaszolta szinte suttogva. – Mármint egy hónappal ezelőtt még mindig Randyt sirattam, most meg azon jár az eszem, hogy vámpírrá változom, és számtalan évet töltünk együtt, és én... néha nem tudom, készen állok-e arra, amit irántad érzek. Elgondolkodott az átváltozáson? Spádé nem tudta megállni, hogy meg ne simogassa az arcát, és közben minden testrésze elzsibbadt a reményteli várakozástól. Könyörgöm, legyen így. Krisztusra, térden állva kérne tőle bocsánatot a viselkedéséért, ha tényleg erről van szó. – Hogy készen állsz-e? – kérdezte egyszerre gyengéden és ironikusan. – Az élet sosem vár, amígelkészülsz.Én sem voltam kész az átváltozásra, de megtörtént. Nem álltam készen a szerelmem elvesztésére, de az is megesett. Te sem készültél fel a férjed halálára, mégsem tehettél ellene semmit. Minden bizonnyal legszívesebben elkerülted volna

a démonokat, mégis megjelölt egy. És talán egyikünk sem áll készen ezekre az érzelmekre, mégis itt vannak bennünk. Spádé közelebb hajolt, és halkabban folytatta. – Most vagyunk itt, Denise. Akár kész vagy rá, akár nem. A nő mélyen a szemébe nézett, és a tekintetére ismét fátyol borult. – Igazad van. Nem érdekel, ha nem állok készen; szükségem van rád. És azt hiszem, olyan megoldást találtam, ami mindkettőnknek jó lehet... Spádé képtelen volt elnyomni az éhséget és a vágyat, amit Denise mondata ébresztett fel benne: szüksége volt rá. Az ajka a nőére tapadt, és a nyelve magának követelte szájának édes és intenzív ízét. Denise nyelve olyan volt, mint egy nedves és selymes láng, ami egyre csak fokozta a vágyakozását, miután kis tétovázás után végigsimította a férfi nyelvét. Spádé egy kézzel összefogta a csuklóját, és a nő háta mögött tartotta. Nem a félelem vagy az undor vezérelte, hanem így Denise melle még jobban a mellkasához simulhatott. Denise felnyögött, amikor Spádé szabad kezével megragadta az egyik érzékien telt keblet – sem a selyem hálóing, sem a köntös, amit kikészített a nőnek, nem jelentett valódi ellenállást. Az ujja közé fogta Denise kemény mellbimbóját, és lassan, érzékien belecsípett. A nő belenyögött a csókba. Denise illata a vágytól egyre mélyebbé és érzékibbé változott. Mintha egyre jobban a karjába simult volna, ahogy átadta magát Spádé akaratának. Bolond volt, ha valaha is azt hitte, tud Denise nélkül élni. A nő könnyedén áttört a

falon, amelyet Spádé a szíve köré húzott, és több érzelmet váltott ki belőle, mint addig bárki. Ha csak egy pár évtizednyi időt tölthet vele, akkor beéri azzal is. A nő elhúzta a fejét, megszakítva a csókot, és Spádé a nyakán érezte minden egyes lélegzetvételét. – Spádé... várj... Igaza volt; az alagsorban álltak, és két ember figyelte minden egyes mozdulatukat. Spádé a karjába kapta Denise-t, és miközben kiviharzott a helyiségből, újabb csókot nyomott a szájára. Denise egyszerre volt gyöngéd és vad, amitől Spádé vére szinte forrni kezdett, és folyamatosan simogatta a csípőjét és a mellét, miközben felvitte az emeletre. Spádé ajkával elfojtotta Denise nyögéseit, miközben a nő teste mintha pár fokkal felmelegedett volna. Az illata is egyre mámorítóbb lett, amitől Spádé szinte hipnózisba került. Éppen a földszinti lépcsőfordulóban jártak, amikor Denise olyan erővel és gyorsasággal tépte el az ajkát az övétől, amire a férfi nem is számított. Valami forró, nedves és hihetetlenül finom anyag csordult a nyelvére. – Spádé, én... Nem küzdhetett ellene; Spádé nagyot nyelt. Denise mondatát félbeszakította a férfi torkából feltörő mély nyögés. A mogyoróbarna szempár a száját bámulta, és a félelemtől elkerekedett. Csak a halál állíthatta volna meg Spádét abban, hogy lenyalja a maradék cseppeket az ajkáról és aztán Denise szájáról. A nő hirtelen mozdulata miatt Spádé agyara megsebezte az alsó ajkát. Spádé szinte érezte, ahogy a mámorító manna szétárad az

ereiben. A szíve ugyan nem vert, de az első csókjuk után a vérét lefelé irányította, hogy kőkeménnyé váljon. Most mintha Denise vére is ebbe az irányba haladt volna, és a már így is elviselhetetlen vágyat irányíthatatlan, vad éhséggé alakította.Most. Az egészet. Utolsó civilizált gondolatától vezérelve betántorgott a legközelebbi szobába, azzal viszont már nem törődött, sikerült-e becsapnia maguk mögött az ajtót. Egyszerűen a padlóra esett, egyenesen Denise testére. A francba, szidta magát Denise azonnal, amint meglátta a Spádé ajkán megcsillanó vércseppeket. Aztán a férfi tekintetébe szökő tűz és a vad csók meggyőzte róla, hogy az önvédelem indokolatlan. Persze jó ötlet lett volna segítségért kiabálni Bonesnak, mivel Spádé egyértelműen nem akarta elengedni, amíg a vére hatása el nem enyészik a testében. Viszont bármennyire nyilvánvaló volt is, hogy a mérgezett vér hatása alatt cselekszik, a férfi nem akarta újból megharapni. Ha sikoltozni kezd, akkor Spádé abbahagyná, amit most csinál – és ezt végképp nem akarta. A férfi nyelve újra és újra meghódította a száját, és olyan elképesztően csábítóan mozgatta, hogy Denise hamarosan a levegőt sem tartotta annyira fontosnak. Spádé egyik kezével még mindig a karját fogta, viszont a másik... ó az a legerotikusabb és legkíméletlenebb módon fedezte fel a testét, ahogy a legérzékenyebb porcikáit kényeztette. Egy türelmetlen mordulással letépte róla a hálóingét és a köntösét, és mielőtt Denise levegőért kaphatott volna, a

férfi szája a mellére tapadt. – Annyira puha, kemény és forró egyszerre – mormogta Spádé, ahogy a mellbimbóját nyalogatta. Egy váratlan, erős szívástól Denise teste ívbe feszült, de ahogy az érzés mámorában fürdőzött, a férfi keze máris a lába között termett, és a tenyerét nekifeszítette a csiklójának. Denise nem tudta visszafogni a sikolyait. Tehetetlenül bámulta Spádé ingét; nem a textil tapintását, hanem a bőrét akarta magán érezni. És a nadrágja... vajon gyűlölt-e már bármit is annyira az életben, mint azt a nadrágot? – Engedj el! – zihálta Denise, és megpróbálta kiszabadítani a kezét. Spádé szorítása csak erősödött. – Nem – mordult fel a férfi válaszul, ami érzékibb volt annál, mintsem hogy Denise ellenkezzen vele. Hát persze. A kezén undorító karmok és hosszú ujjak éktelenkedtek. Nem csoda, hogy Spádé nem kért az érintésükből; nemcsak ocsmányak, de veszélyesek is voltak. A gondolat mintha egy vödör jéghideg vízzel hűtötte volna le a vágyait. Elhúzódott a férfitól, és megpróbált felülni, bár Spádé félig rajta feküdt. – Spádé, talán nem kellene... A mellébe fájdalmasan erős gyönyör nyilallt, amitől a lélegzete is elakadt. Amikor végre levegőhöz jutott, a zihálása hangos nyögéssé változott, ahogy a mellbimbója hirtelen szinte lángra lobbant a gyönyörtől. Nem volt ideje feldolgozni az élményt, és máris a másik mellbimbójában érezte pontosan ugyanazt. Mégis mit művelt vele Spádé?

Denise lepillantott, és újabb sikoltás hagyta el a száját. A mellbimbóján vércseppek szivárogtak, két-két, jól kivehető lila sebből. A sérülés a legelképesztőbb gyönyörrel lüktetett, éppen ahogy a pulzusa diktálta. Valahogyan Spádé ugyanebben az ütemben izgatta a lába közötti érzékeny bőrt, amitől csaknem azonnal orgazmusa lett. Mindezek mellett az agyában a félelem egy apró tüskéje átjutotta a mámor okozta ködön. Megharapta. Vajon még mennyi vért ihat, mielőtt elborul az agya, és megpróbálja minden vérét magába szívni, és így valószínűleg meg is ölni? Spádé száját vörösre festette a vér, ahogy a nő két melle közé dörgölte, és piros foltot hagyott a bőrén. Aztán közelebb húzta magához Denise-t, és az ajkát az övére tapasztotta. – Csókolj meg! – parancsolta a vámpír mély hangon. Denise habozott; nem tudta, hogy engedelmeskedjen, vagy a saját vérétől való undorra hallgasson. Spádé keze a nő ágyékától a mellbimbójához vándorolt. A következő pillanatban mintha bomba robbant volna Denise testében, amitől hátravetette a fejét egészen a kemény padlóig. Amikor a férfi a másik mellét is megcsípte, Denise majdnem elsírta magát a gyönyörtől.

Még. Még. Nem számít, ha belehalok, de ne hagyd abba! –Csókolj meg! Denise Spádé szájára csúsztatta az övét, megnyalta az ajkát, megízlelte a bíbor cseppeket, majd végigfuttatta a nyelvét a férfién, hogy összefonódjanak. Spádé

türelmetlenségében hangosan felmordult és előrébb csúszott, a csípőjével szétnyitotta a nő lábát, a szabad kezével pedig lerántotta magáról a nadrágját. A behatolás annyira váratlan, mély és erőszakos volt, hogy Denise ösztönösen beleharapott Spádé nyelvébe. A férfi felnyögött, és ugyanolyan határozottan megismételte a mozdulatot, amitől Denise testét felfoghatatlan gyönyör járta át. – Annyira forró...annyira jó. Spádé a fülébe lihegett, és erejétől Denise remegni kezdett. Felemelte a csípőjét, hogy fogadja a férfi újabb rohamát – ehelyett viszont Spádé nyelvét érezte a lába között. A szeme felpattant a döbbenettől, hogy a férfi szája úgy került a lába közé, hogy ő észre sem vette. Most Spádé feje a combja között pihent; a férfi haja az arcára lógott, ahogy határozott és hihetetlenül gyors mozdulatokkal kényeztette. – Nem tudom, mi okoz nagyobb függőséget, a véred vagy az ágyékodat borító méz – mondta Spádé elmerengve, majd egy újabb mélyre hatoló mozdulattól Denise vonaglani kezdett. A következő pillanatban ismét magában érezte a férfit, és hangosan felkiáltott, majd az élvezettől szinte a sírással küszködött. Majd egy újabb erőteljes lökés következett, és még egy, és még egy... A férfi szája ismét Denise ágyékát ostromolta; a nyelve ugyanolyan telhetetlen, édes mohósággal mozgott. Mielőtt a nő felsikolthatott volna, a nyelvét újra merev férfiassága

váltotta fel, Denise pedig remegett a mozdulatok hevességétől. Denise csak akkor vette észre, hogy Spádé elengedte a kezét, amikor a mámortól azt sem tudta eldönteni, hogy a férfi fejét vagy a csípőjét markolja. Spádé pillanatok alatt helyzetet változtatott, és hol a nyelvével, hol a szerszámával ostromolta észbontóan. Denise melle követelőzve lüktetett, az ágyéka pedig szinte szétrobbant a rázúduló gyönyörtől. Spádé feltérdelt, és magához húzta, átkulcsolta a derekát, hogy egyenesen tartsa, miközben olyan erővel és gyorsasággal döfködte, hogy a nő könnye kicsordult. Denise mégis többet akart. Nem tudott betelni a férfi vadságával, azzal, ahogy magához szorította, és ahogy egyre hangosabban és gyorsabban nyögött. A melle Spádé mellkasának ütközött minden heves lökésnél; a mellbimbója szinte lángolt, amikor a sebe Spádé ingéhez dörzsölődött. Annyira közel volt az orgazmushoz. Annyira közel... A következő pillanatban agyarak mélyedtek a nyakába. Viszont mielőtt félelem ébredhetett volna az agyában, az ágyékában egy bomba erejével áradt szét a gyönyör, és az élvezet hullámai ringatták a testét. A rándulások irányították, minden mást kizárt a tudatából, és csak a mindent kitöltő, lüktető, pulzáló érzés maradt. Nem tudta, hogy Spádé még mindig iszik-e belőle, és nem is érdekelte.Ha ilyen a halál,gondolta Denise,csak ajánlani

tudom.

Harminckettedik fejezet Ne nyeld le! Ne nyeld le! Spádé ezt ismételgette magában, amikor megharapta Denise-t, és az ujjával préselte ki a vért a felszínes vágásokból. A nyomás hatására az agyarából kilövellő folyadék mélyebben szívódott fel Denise testében, és egészen addig fokozta az élvezetét, míg már észre sem vette, hogy a vért letörölte a szájáról ahelyett, hogy lenyelte volna. Az első vércseppek, amelyek a megsebzett Denise ajkáról hullottak a szájába, így is megrészegítették, amitől a szeretkezésük vadabb lett – ráadásul a nő reakciói is egyre mélyebb önkívületbe taszították. Még sosem izgatta fel ennyire nő, és sosem érezte magát ennyire elevennek, mint amikor Denise-ben volt. Elvette az eszét és pusztító vágyat hagyott a helyében: szexuális ínyencből lázas zöldfülűt csinált belőle, aki alig tudta magát türtőztetni. Spádé közvetlenül Denise után ért a csúcsra, és felüvöltött. Spádé megfordult, hogy a hátára fekhessen, Denise pedig félig a mellkasán pihent. A nő zihált, csodás teste kipirosodott, és szinte öntudatlanul simogatta a mellbimbóját. A szeretkezésük alatt a keze visszaváltozott, és a karmot bársonyos bőr és lerágott köröm váltotta fel. – És most beszélj a kompromisszumról! – mondta Spádé, de előre tudta, hogy bármit mond Denise, ő azonnal rábólint.

– Adj egy percet! – válaszolta a nő pihegve. Spádé egy pillanatra elnevette magát. – Csak nyugodtan. Nem megyek sehová. – És komolyan is gondolta. Bármennyire fájni fog is később. Denise puha, meleg keze végigsimított a mellkasán. – Te mit – hé! A kezem visszaváltozott. Szerencséd volt; másképp biztosan felnyársaltam volna minden izmot a hátadon. Spádé megfogta az egyik kezét, és megcsókolta. – Megérte volna. Denise elmosolyodott, de aztán a tekintete elkomorult. – Amikor tegnap elrohantál, csak azért volt, mert az életünk különböző ideig fog tartani, ha lekerül rólam a jel? Nem azért, mert szégyelled, hogy ember vagyok? Meg is válaszolhatta volna a kérdést, de Spádénak jobb ötlete támadt. – Szerelmes voltam a 19. században. Giselda is szeretett, de nem akart vámpírrá változni. Azt gondoltam, idővel megváltozik a véleménye. Amikor már egy éve tartott a kapcsolatunk, a Mesteremnek szüksége volt rám, és én magára hagytam. De amikor közeledett a visszatérésem napja, Giselda üzent, hogy ő jön el hozzám. Útközben elakadtak a kocsissal. Hamarosan foglyul ejtették a dezertőrök. Spádé szünetet tartott, ahogy a régi gyász és elkeseredettség elhatalmasodott rajta. Denise megszorította a kezét. – Meséld el a végét is! A férfi magához húzta, és a közelségéből merített erőt a

folytatáshoz. – Giselda elrohant, hogy lerázza őket az erdőben, de a katonák gyorsabbak voltak. Mind az öten megverték, megerőszakolták, és végül análisan is közösültek vele. A brutális támadás ellenére nem őrült meg. Halottnak tettette magát, amíg úgy hitte, elmentek. Aztán összeszedte az erejét, és vánszorogva elindult az otthonom felé. De az egykori kapitány visszatért a kardért, amit ott felejtett, mert túlságosan sietősen dobta le a nadrágjával együtt. Követte a vérnyomokat a hóban, és amikor megtalálta, olyan mély vágást ejtett a torkán, hogy szinte az egész fejét elválasztotta a nyakától. Végül egy hasadékba dobta a testet. Ott találtam rá. Annyira sok vér borította, hogy elsőre meg sem ismertem. Denise mély lélegzetet vett. – És tegnap Web egy kést szorított a torkomhoz. Te jó ég, az emlékek biztosan... – Igen – szakította félbe Spádé. A nő keze meleg gyógyírként fonódott a vállára. – Valamit biztosan kifelejtettél. Giselda nem élte meg, hogy ilyen részletesen mesélje el a történetet. – Akkor derítettük ki, amikor Crispinnel elkaptuk a rohadékokat, és kényszerítettük őket, hogy mindent pontosan mondjanak el – válaszolta Spádé rezzenéstelen arccal. Giselda halálát megbosszulták, de ahogy azzal már Denise is biztosan tisztában volt, a bosszú nem szünteti meg a fájdalmat. Spádé megérintette a nő arcát. Ha ez az egyetlen

lehetősége, hogy megértesse vele, nem fog visszatartani előle semmit. – Sikerült túltennem magam Giselda halálán, de ha téged elveszítelek, azt biztosan nem élem túl. Denise szeme megtelt könnyel. – Ahogy már mondtam, én sem akarlak elveszíteni. Mi lenne... ha ember maradnék, de nem öregednék, és nehezebb lenne megölni is? Csak egy dologgal lehetne ilyen hatást elérni, de Spádénak muszáj volt rákérdeznie. – Hajlandó lennél a véremből inni? – A hangja nyugodtnak tűnt, de elárulta a benne tomboló érzelmeket. Denise bólintott, és lágyan megsimogatta a férfi nyakát. „ Igen. Spádé nem tudta magát türtőztetni – magához húzta, ahogy a testét a megkönnyebbülés hullámai járták át. Ha Denise mindennap csak egy kicsit iszik a véréből, az az idők végezetéig meghosszabbíthatja az életét. Még mindig könnyebben megölhetik, mint egy vámpírt, viszont a vérével ghoulként is fel lehetne támasztani, ha idejekorán meghalna... – Akkor most kibékültünk? – kérdezte Denise szipogva. Spádé elengedte a nőt, és mélyen a szemébe nézett. – Igen. És kimondhatatlanul szeretlek. Denise úgy hallotta a szavait, mintha egész testében visszhangoztak volna. Szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek. Olyan boldogság költözött a testébe, amilyenről álmodni sem mert az utóbbi hónapokban, és elmosolyodott, bár Spádé arcát alig látta a könnyein át.

– Én is szeretlek – suttogta. A lélegzete is elakadt, amikor Spádé magához ölelte. Felállt, és addig forgott körbe, míg a nő lába vadul kalimpált a levegőben. Denise nevetett, pedig levegőhöz alig jutott Spádé szorításában. – Sosem hittem, hogy valaha így fogok még érezni – suttogta Denise fülébe. – Kedvesem, úgy érzem, visszaadtad az életemet. Spádé szavai annyira igazak voltak Denise érzéseire is, hogy a nőnek el kellett fojtania a sírását. Ő csak tizenöt hónapig érezte ezt a borzalmas, lélekölő ürességet. Hogyan bírhatta ki Spádé több mint százötven éven át? A gondolat Után azonnal befészkelte magát a fejébe a bűntudat. Nem kellett volna tovább tartania, amíg újra beleszeret valakibe? Mint Spádénak. Rossz ember lenne, amiért ennyire gyorsan megnyílt valaki előtt? Spádé letette Denise-t, és gyengéden félresöpörte a haját az arcából. – Mindig szeretni fogod – mondta a férfi, mintha csak olvasott volna a gondolataiban. – Az érzelmek nem fognak eltűnni csak azért, mert meghalt, vagy, mert belém szerettél. A szerelmed része a személyiségednek. És ez egy gyönyörű dolog, Denise. Ne sajnáld, és ígérem, hogy én sem leszek féltékeny. Denise szeméből ismét csorogni kezdtek a könnyek. Spádénak igaza volt. Randy és Giselda tette őket azzá, akik most voltak. Most végre maguk mögött hagyhatják a haláluk borzalmát, és kizárólag a legszebb közös emlékeiket viszik magukkal a jövőbe...

– Szeretném, ha tudnád, ha visszaváltozhatnék emberré, és te ezt akarnád, akkor megtenném – suttogta Spádé. – Bármire képes lennék, hogy veled lehessek, Denise. Sajnálom, hogy nem adhatok neked normális életet, ahogy akartad, de ígérem, hogy az új életed minden napján imádni foglak. – Szeretlek – mondta Denise elcsukló hangon, és elmosolyodott, amikor a férfi olyan szenvedéllyel csókolta meg, hogy hátra kellett hajolnia. Denise a következő pillanatban ijedten kapta fel a fejét, amikor valaki három hangos, határozott ütést mért az ajtajukra és kiabálni kezdett: – Nyisd ki az ajtót! – Mi a pokol? – mordult fel Spádé, és mogorván feltépte az ajtót. Ian állt a túloldalon. – Mi a franc ütött beléd, hogy így dörömbölsz? – kérdezte. Ian gonoszan bámulta Spádét, akin egyedül ing volt, és aztán Denise-t, aki szégyenlősen összehúzta a köntösét. – Visszavágó – válaszolta Ian tömören, és fütyörészve továbbállt. Spádé végignézte, ahogy Denise az utolsó falatokat is letakarítja a tányérjáról, és lehunyt szemmel élvezi a banánkrémes tortát. Annyira boldog volt az arca, amikor lenyelte, hogy Spádé az emlékezetébe véste, hogy vigyen egy nagy adagot a süteményből a szobájukba is. Hogy később a saját testére kenhesse. Crispin felpillantott a számítógépéről. – Mencheres itt van. Spádé felállt, és bár még nem érezte a vámpír jelenlétét, megbízott Crispinben. Mivel Mencheres másfél évvel

ezelőtt megosztotta a hatalmát a barátjával, Crispin sokkal hamarabb észlelte mindenki másnál. Nagyjából egy perccel később Spádé is érzékelte a levegőben tekergőző, gyenge energiahullámot, amely egyre erősödött a férfi közeledtével. Valami megmozdult Spádében; egyfajta ismertetőjel volt, ami azonnal azonosítja, ezernyi másik vámpír között is. Az érzés folyamatosan erősödött, ahogy Mencheres egyre közelebb ért, míg Spádé végül az érzéseit is felismerte a feszültséget sugárzó aura mellett, amely megkülönböztette Mencherest, mint a világ egyik leghatalmasabb vámpírját. Ilyen kapocs kötötte össze Spádét és Mencherest, a vámpírt, aki őt is azzá tette. Spádé saját maga nyitott ajtót. Egy perc múlva egy ezüst Aston Martin fordult be a ház kocsifelhajtójára. Amikor az autó megállt, egy fekete hajú egyiptomi vámpír szállt ki belőle, aki még az élőhalottak között is különös eleganciával mozgott. – Spádé – üdvözölte Mencheres, és az arca mosolyra húzódott. A férfi fiatalabbnak tűnt Spádénál, viszont Mencheres köztudottan négyezer évnél is idősebb volt. – Látom, újra boldog vagy. Örülök. Spádé átölelte Mencherest, nem törődve a sistergő remegéssel, amit a férfi közelsége váltott ki belőle. Már megszokta, hogy egykori Mestere leginkább egy villámhoz hasonlít. – Nagyon boldog vagyok – válaszolta Spádé hasonló örömmel. A férfiból viszont szomorúság sugárzott, arcvonásai huszonéves korához nem illően melankolikusak

voltak. Denise az ajtóban várta őket, annyira ideges volt Mencheres látogatása miatt. Legutóbb azon a végzetes szilveszteren találkoztak, de Spádénak szüksége volt a férfira, ha a lehető legkevesebb kockázattal akarta megszerezni a démoncsontból készült kést. – Üdv – mondta Denise tökéletes nyugalmat színlelve. Ha Mencheres nem érezte volna az illatában – vagy nem tudott volna a gondolataiban olvasni –, azt hihette volna, a nőt egyáltalán nem zaklatja fel a jelenléte. – Milyen csodálatos téged újra látni, Denise – üdvözölte a férfi, és mélyen meghajolt. Crispin visszafogottabban fogadta az uralkodótársát, mint Spádé. Még mindig nem bocsátott meg a barátjának az előző évi, Cat körüli titkolózásért, viszont megértette, mennyire szükségük volt most rá. Web számít a támadásukra, ezért felkészült lesz, viszont Mencheres hatalmával szemben minden óvintézkedés hiábavaló. A mega-mester vámpír átlagos vámpírok tucatjait változtathatja sóbálvánnyá telekinetikus képességével. Mencheres segítségével Spádé besétálhat Web házába, és anélkül hozhatja el a kést, hogy az ellenfele egyet is pislogna. Egyedül azért nem tartott velük az előző alkalommal, mert nem volt idő rá, hogy megvárják, amíg ideér. Viszont amint mindenki eleget tett az udvariasság diktálta kötelességeinek, és helyet foglaltak az ebédlőben – Fábiánt kivéve, aki mellettük lebegett – , Mencheres megdöbbentette a jelenlevőket.

– Web felhívott – jelentette be a férfi. – Azt kérdezte, tudoke róla, hogy egy vámpír, akit én változtattam át, és az uralkodótársam, megtámadta az otthonát, hogy ellopjon tőle egy tulajdont. Amikor azt javasoltam, hogy keresse fel a Törvény Őreit a problémával, Web arra kért, adják át neked egy üzenetet, Spádé. Denise elsápadt, Spádé viszont nem hagyta, hogy az érzelmei kiüljenek az arcára. – És mi volt az üzenet? – Azt mondta, tudja, mi valójában a nő, és hogy te mit akarsz, ezért cserét ajánlott – válaszolta Mencheres, és érdeklődve fürkészte Denise tekintetét. – Mégis hogyan jött rá? Elsüllyesztettük a hajót, hogy egy cseppet se találjanak a véréből – motyogta Crispin, miközben Spádé összeszorított foggal szitkozódott. Spádé felidézte a szörnyűséges perceket, amikor Web megtámadta a hajójukat. A vámpír ugyan maga előtt tartotta Denise-t, de a nő kesztyűjétől biztosan nem láthatta a démonjelet. Aztán gyomron szúrta, de Web nem emelte véres kezét a szájához – hacsak később nem tett így. – Biztosan meglátta a kezemet – szólt közbe halkan Denise. – Átváltozott, amikor a karjába martam. – Igaz – sóhajtotta Spádé. Emlékezett, ahogy a karmok átszakították a kesztyűt és beletéptek Web húsába. – Régóta raboskodik már Nathanial, szóval biztosan felismerte az átváltozást. Mencheres érdeklődve vonta fel a szemöldökét. – Engem is beavatnátok a titokba? – Itt nem – válaszolta Spádé, és jelentőségteljesen a ház

hátsó része felé biccentett. Az asztalnál ülők közül mindenki tudta, mi van Denise vérében, de Spádé azt szerette volna, ha ez az információ nem terjed tovább. Viszont most már Web is tudott róla. Spádé újabb káromkodást morzsolt el. Vajon kinek mondta még el? Talán már most is azt tervezték, hogy elrabolják a nőt az átkozott Vörös Sárkány miatt? Csak abban bízhatott, hogy Web a kapzsisága miatt nem fogja továbbadni az információt. Végül is Nathanialről sem beszélt senkinek. Talán most sem fedi fel a forrás kilétét, hogy az egész piacot megtarthassa magának. Akárhogy is, Spádé nem engedhette meg magának, hogy életben hagyja. Még ha Denise-ről el is tűnik a jel, Web talán továbbra is üldözni fogja a véréért. És ha a vámpír elfogná, és rájönne, hogy a vére már nincs rá semmilyen hatással... nem lenne oka életben tartani. Egy darab fa lepattant az asztal széléről, éppen Spádé előtt. Lenézett, és rájött, hogy annyira erősen szorította, hogy letörte a bútor sarkát. – Bocsánat – mondta, bár cseppet sem érdekelte az asztal sorsa. – Esetleg Web hagyott egy telefonszámot, ahol elérhetem? – Igen – felelte Mencheres. – Fel akarod hívni? – Igen, most azonnal. Mencheres egy elegáns vállrándítás után elővette a mobilját, begépelt egy számsort a készülékbe, majd átnyújtotta Spádénak. A második csörgés után Web szólalt meg a vonal túloldalán. – Átadtad az üzenetemet Spádénak?

– Átadta – mondta Spádé szigorúan. – Milyen cserére gondoltál? Web kényszeredett barátságos nevetést hallatott. – Spádé, el kell mondanom, hogy nem erre számítottam. Megölöd az emberemet Vegasban. Lemészárolod az őreimet. Ellopod a tulajdonomat, amivel az egész üzletemet tönkreteszed – és közben nálad is van egy forrás. Ha korábban jut a fülembe, hogy ennyire gátlástalan, kapzsi és ambiciózus vagy, talán társak is lehettünk volna. – Ne feledjük, hogy mindezek mellett türelmetlen is vagyok – tette hozzá Spádé határozottan –, szóval halljam az ajánlatodat! – Add nekem a lányt, és a tied a kés. Nathanial miatt még mindig a tiéd lesz a Vörös Sárkány kereskedelmének a fele, ami több mint elég számodra. Spádé elfojtotta'magában a gyilkos haragot, ami miatt legszívesebben a telefonba üvöltötte volna az összes halálnemet, amit Webnek szánt. A hangja így továbbra is határozott és kegyetlen maradt. – Megkedveltem a lányt. Mi lenne, ha Nathanialt adnám át a késért cserébe? – Mivel rájöttél, hogy a kés nélkül Nathanial meglehetősen nagy kockázatot jelent – mondta Web kacagva. – Nem tudom, ki bélyegezte meg a lányt, viszont ha Nathanial démona visszatér, megkeresi a fickót és a pokol minden erejével áll rajta bosszút. És mindketten tudjuk, hogy a lány többet ér nála. Nagylelkű vagyok, hogy a lopott forrást átengedem neked, de ha cserébe semmit sem tudsz nyújtani... akkor a világ végéig is üldözni foglak.

Spádé sokáig szótlanul állt, közben pedig Denise-t figyelte, aki csak a beszélgetés egyik felét hallva is elfehéredett. – Rendben – mondta végül, és Denise felé intett a karjával, amikor a nő felsőhajtott. – Hol akarsz találkozni? – Itt, Monacóban. Természetesen – felelte Web azonnal. – A Fontvieille-i mólónál. Biztosan emlékszel még, merre van. Ezt a mólót figyeltette Web a kameráival. Spádé állkapcsa görcsbe rándult. Olyan csapdába sétál, ahol a vámpírt a hazai pálya előnye is segítette. A tekintete Mencheresre ugrott.De én is készülök egy csapdával. – Rendben. Holnap, éjfélkor. – Alig várom – mondta Web kedélyesen. – Ó, azt viszont meg kell értened, hogy ha a fülembe jut, hogy Mencheres Monaco közelében van, azt fogom feltételezni, hogy át akarsz verni, és az üzletnek lőttek. És kezdetét veszi a vadászidény. – Nem várhatod el, hogy védelem nélkül álljak eléd – csattant fel Spádé. – Ugyan már. Üzletember vagyok, nem barom. Web olyan hangokat adott ki, mintha maga a megtestesült türelem lett volna. – Jól van. Hozd a kis tüzes kezű barátnődet, ha attól nagyobb biztonságban érzed magad – bár a múltkor sem tűnt túlságosan magabiztosnak, nem igaz? Talán a mesék, amiket a képességéről hallottam, kicsit túloztak. – Crispin sosem engedné, hogy a felesége nélküle menjen el. Biztosan tudtad, úgyhogy az ajánlatodat nem is veszem komolynak – mondta Spádé egyre szigorúbb hangon. –

Ebben az esetben valószínűleg a csereajánlat sem valódi, szóval nincs miről beszélnünk. Csak vadássz, ameddig jónak látod. – Várj! – kiáltotta Web, éppen amikor Spádé össze akarta csukni a mobiltelefont. – Rendben, hozd magaddal a fejvadászodat is – mondta Web elkeseredetten. – De csak ők ketten, meg a lány, különben a legrosszabbat feltételezem. Web biztosan rengeteg emberrel várja őket, különben nem egyezett volna bele ennyire könnyen abba, hogy Cat és Crispin is vele tartson. – Egy sofőrre és Nathanialre is szükségem lesz – tette hozzá Spádé. – Másként hogyan tudnám ellenőrizni, hogy a valódi kést hoztad, és nem egy bóvli másolatot? Web ismét halk kacagásban tört ki. – Okos és kegyetlen. Lehet, hogy hosszú, gyümölcsöző üzleti kapcsolat előtt állunk. Ó, a sofőröd kizárólag ember lehet. Nem hagyhatom, hogy még egy erős vámpírt csempéssz a mólóra, nem igaz?

Eszes rohadék. – Akkor holnap este. Spádé becsukta a telefonját, és némán végignézett az asztal körül ülőkön. Denise-t leszámítva mindenki hallotta Web szavait. Mencheres komoran bámult vissza rá. – Miért egyeztél bele, hogy nélkülem menj oda, Spádé? Tudod, hogy meg akar ölni, és tudni fogja, ha a közelben leszek. Egész Monaco tele van Web kémjeivel. Spádé Mencherest figyelte. Aztán a tekintete lassan Catre vándorolt, a korábbi félvérre, aki most az egyetlen olyan

vámpír volt, aki embervér helyett vámpírvérrel táplálkozott. – Mert a hatalmad így is velünk lesz, Mencheres, még ha a testedet nélkülöznünk is kell.

Harmincharmadik fejezet A terepjáró megállt a Fontvieille-i kikötőben. Mögöttük csillogó szállodák tornyosultak, előttük pedig luxusjachtok sorakoztak a vízen. A dokk menti lámpák viszont nem égtek, nehogy a hotelszobák ablakaiból rálássanak a csere helyszínére. Mivel Denise idelent is alig látott az orráig, a sötétség jó álca volt a magasból leselkedők ellen. Spádé hátrapillantott az anyósülésről. Egy szót sem szólt, a tekintete viszont mindent elárult. Denise mosolyt erőltetett az arcára. Spádénak nem szabad az energiáját aggodalomra pazarolnia. Neki, Bonesnak és Catnak éppen elég dolguk lesz azzal, hogy életben maradjanak. Denise pedig ismét biztos távolból nézheti, ahogy mások veszélybe sodorják magukat. Annyira elege volt már abból, hogy a szerettei miatta kockáztatták az életüket ahelyett, hogy ő néz szembe a veszéllyel. Ha helyet cserélhetett volna Spádéval, Cattel vagy Bonesszal, gondolkodás nélkül belement volna. Persze ezt egyikük sem engedte meg. Ez nem mehet így tovább, fogadkozott Denise. Ismerte a világot, amelyben azontúl élni fog, ezért meg fogja tanulni, hogyan illeszkedhet be a leggyorsabban. Ehhez keményebbé kellett válnia, de készen állt rá. Valójában, bár ezt nem mondta el Spádénak, azt sem zárta ki, hogy egy nap tényleg vámpírrá változik. Spádé vérének elfogyasztása lesz a tesztkör. Nem az az ember volt már,

aki hajlandó az oldalvonal mellett ácsorogni. Vagy az alagsorban. Először viszont túl kellett élniük a ma estét. Denise Catre nézett. A nő idegesnek tűnt, amit Denise nem is csodált. Minden győzelmi esélyük azon állt, hogy Cat tudjae tökéletesen irányítani az új képességét. Bones és Spádé hitt benne, hogy minden rendben lesz, ha eljön a pillanat. Denise egyszerre féltette és irigyelte Catet az óriási felelősség miatt. Mikor lesz ő az az ember, akire mindenki örömmel bízza az életét? – Rendben – szólalt meg Spádé halkan. – Induljunk! Oliver, az emberi sofőr, a volán mögött maradt és a motort járatta, Denise, Spádé, Cat, Bones és Nathanial kiszálltak az autóból. Denise körülnézett, de nem érezte a vámpírokat, akikről tudta, hogy figyelték őket. Web emberei. Valószínűleg minden sarokban lapult közülük egy. A pont Denise tenyerén folyamatosan viszketett, annak ellenére, hogy Spádé azonnal begyógyította a sebet a vérével. Semmi sem látszódott kívülről, de a bőr alatt apró jeladót rejtettek el. Nathanial is kapott egyet. Csak arra az

esetre, ha elszakadnánk egymástól, hogy Mencheres követni tudjon benneteket –mondta korábban Spádé. Denise tisztában volt a jeladó mögötti valósággal, bár Spádé erről egy szót sem szólt. Ha Web nyer, és mindannyiukat megöli. Web biztosan nem végez majd vele vagy Nathaniallel; túlságosan értékesek voltak. Rajtuk kívül viszont mindenki más meghal Web tervei szerint. Úgy érezte, rögtön elhányja magát.

Spádé arcáról, mintha lemostak volna minden érzelmet, amikor az egyik kezével az ő karját, a másikkal pedig Nathanialt ragadta meg. A rokona teljesen néma maradt a monacói repülőút és az autóban eltöltött idő alatt. Denise tudta, hogy a férfit beavatták a tervbe, de fogalma sem volt, miért nem szól egy szót se. Félt, hogy most visszakerül Webhez? Ő biztosan rettegett volna Nathanial helyében, viszont a sors, amit Denise a férfinak szánt, még ennél is sokkal rosszabb volt... Denise emlékeztette magát, hogy semmi köze Raum és Nathanial alkujához, de az érvei valahogy üresnek tűntek. A karját fedő tetoválásra pillantott. Bárcsak lenne rá más mód, hogy eltávolítsa! A nő felkapta a fejét, amikor Web hirtelen feltűnt az egyik móló végén. Bizonyára végig ott állt – Spádé szándékosan sétált erre –, Denise viszont csak akkor látta meg, amikor már a közelébe értek. Web kócos világosbarna haja jól látszott a sötétben, a fekete szempár viszont az árnyékok közé olvadt. – Jó estét! – kiáltotta Web, mintha csak látogatóba jöttek volna. Aztán a füléhez emelte a telefonját. – Minden rendben, Vick? Denise nem hallotta a választ, de amikor Web testtartása ellazult, magától is könnyedén ki tudta találni. Igen, tényleg csak hatan érkeztek Monacóba, ahogy azt megbeszélték, mondhatta Web kéme a telefonba. – Nem bízol bennem? – kérdezte Spádé, és a hangjába egy kis vidámság vegyült. Denise el sem hitte, mennyire higgadtnak tűnt Spádé. Ő

szinte remegett a félelemtől, pedig Nathanialt leszámítva ő volt a legkisebb veszélyben ezen a mólón. – Csak óvatos vagyok – válaszolta Web félvállról. – Az előző találkozónkkor nem voltál ennyire udvarias. – Biztos vagyok benne, hogy a helyemben te is ugyanígy tettél volna – mondta Spádé, miután felkacagott, és elengedte Denise karját. Denise most már elég közel volt hozzá, hogy lássa Web szemének mohó csillogását. – Jó meglátás. Természetesen előre is tudta, de Web tekintete is megerősítette, hogy csapdába sétáltak bele. A vámpírnak esze ágában sem állt élve elengedni innen Spádét, Catet vagy Bonest. Denise szíve egyre hevesebben kalapált.Mi

van, ha nem válik be a terv? – Elhoztam a lányt, ahogyan azt te is jól láthatod – folytatta Spádé, és közben le sem vette a szemét Webről. – Megmutathatnád a kést. Web egy keskeny fekete dobozt húzott elő a zakójából, olyasmit, mint amilyenekben karkötőket szoktak tartani. Denise nagyokat pislogott. Tényleg ennyire apró lenne az a kés? Web kinyitotta a dobozt, hogy mindenki jól lássa a világos pengét, amely a hegyétől a faragott markolatig ugyanabból a krémszínű anyagból készült. Démoncsontból. – Csúsztasd ide! – utasította Spádé. – Aztán átküldőm a lányt hozzád. Web még csak nem is ellenkezett, amitől Denise még idegesebb lett. Biztosan teljesen körülvették őket, ha

ennyire magabiztos. Becsukta a dobozt, és végigcsúsztatta a mólón. A vámpír ragyogó mosollyal figyelte minden mozdulatukat. Nathanial a dobozhoz lépett, kivette belőle a kést, és a holdfény elé emelte a pengét. Bólintott. – Ez az – ismerte el a férfi. – És most a lányt – követelte Web mézesmázos hangon. Denise még egyszer Spádéra pillantott, ahogy lassan elindult előre. Web végigmérte, a nő pedig úgy érezte, egyenesen a sírba gyalogol. Csomagban árulják. Eladják a vérét. Ha a férfi ma este győzni fog, a tervei pokollá változtatják Denise életét. Már szinte karnyújtásnyira járt Webtől, amikor a vámpír arcáról hirtelen lefagyott a mosoly. A férfi felszisszent, és a szeme zöld fényben kezdett táncolni. – Mit jelentsen ez? – kérdezte összeszorított foggal. A keze felemelkedett a teste mellől, mintha irdatlan nagy erővel húzták volna. Denise hallotta, ahogy a háta mögött Cat felnyög. Hátranézett, és meglátta kinyújtott karját és zölden villogó szemét. – Mencheres üdvözletét küldi – mennydörögte Cat. – Rohanj! – kiáltotta Spádé Denise-nek, és ezüsttőröket rántott elő a ruhája alól. A sötétből ordítozás hallatszott, és az üresnek tűnő kikötőben hirtelen minden mozgásba lendült. Denise megragadta Nathanial karját, és együtt végigfutottak a mólón. Majdnem egyenesen egy vámpírba rohantak, viszont amikor a férfi megpróbálta elkapni őket, a

mozdulatai lelassultak, mintha víz alatt lett volna. Mielőtt hozzájuk érhetett volna, Bones ezüstkése a vámpír szívében landolt. – Gyerünk! – harsogta Bones. Újabb vámpírok próbálták az útjukat állni, de úgy imbolyogtak, mintha részegek lettek volna, és képtelenek voltak a végtagjaiknak parancsolni. Nathaniallel együtt könnyedén kikerülték őket, és továbbrohantak a parkoló és az autójuk irányába. – Siessetek! – kiáltotta Cat a fáradtságtól elhaló hangon. – Nem tudom már sokáig visszatartani őket. A következő pillanatban Oliver tűnt {el, és gyilkos pontossággal csapott le minden vámpírra, aki az útjában volt. Mivel az ellenfelei olyan sebességgel mozogtak, mint egy elhízott ember, Oliver képességeit pedig a maximumig fokozta a vámpírvér, Web embereinek esélye sem volt. – Gyorsan! – mondta Oliver. Mindhárman a parkolóba futottak, beugrottak a terepjáróba, és elhajtottak, mielőtt Denise levegőt tudott volna kapni. Web küzdött, hogy elő tudjon húzni a zakójából egy kést, ahogy Spádé közeledett, de nem volt elég gyors. Istenemre, Cat megcsinálta, gondolta Spádé. Bár nem sikerült magába szívnia Mencheres képességét, amivel meg tudta állítani a célpontjait, vagy csak nem volt rá elég ideje, hogy megtanulja tökéletesen használni, elég erőt nyert a férfi véréből, hogy lelassítsa Webet és az embereit. Szerencsére azt megtanulta, hogyan tartsa távol az energiáit tőle, Crispintől, Denise-től, Nathanialtől és

Altentől, és ez volt a legfontosabb szempont. Ha egyikük sem mozoghatott volna, az egésznek semmi hasznát nem veszik. De mivel egyedül Web embereire volt hatással, bármilyen sokan voltak is, nem jelentettek veszélyt. Spádé szinte sajnálta, hogy ilyen szánalmas állapotban végeznek velük, de nem felejtette el, mit akartak Deniseszel csinálni. Spádé Web szemébe nézett, ahogy a kését a vámpír mellkasához emelte – és elmosolyodott. – Sosem lesz a tiéd – mondta, majd a markolatáig beledöfte a kést a férfi mellébe. Még kevlár sem volt rajta, ami akadályozta volna a penge útját. Web tényleg azt hitte, hogy a csapdája tökéletes. – Ne – suttogta Web. Spádé rá se hederített. Két határozott csavarással darabokra zúzta a férfi szívét. Amikor kihúzta a kést, Web élettelenül rogyott a mólóra, a bőre pedig azonnal elkezdett aszalódni, mint minden vámpírnak a valódi halál pillanatában. Cat a földön térdelt, és kinyújtott karral sugározta a Mencherestől kölcsönvett energiahullámokat, amellyel körülfonta az egész kikötőt. Ragyogó zöld tekintete Spádéra tévedt. – Siessetek! Nem tudom már sokáig visszatartani őket – mondta. Spádé Cat mögé pillantott, és meglátta, ahogy Denise, Nathanial és Oliver bepattannak az autóba és elhajtanak. A megkönnyebbülés az egész testét átjárta. Oliver egyenesen a külvárosba, Menchereshez és Ianhez viszi

őket. Spádé csatlakozott Crispinhez, és együtt pontos és fürge vágásokkal tizedelték Web seregét. Nem volt bennük kegyelem. Ha Web elárulta, mi van Denise vérében, akkor minden embere fenyegetést jelentett a nőre. Nathanial szavai csengtek a fülében. Fogalmad sincs, mi történik, ha

valaki álmomban akar rám támadni... Még az őrök is, akiknek tilos volt megharapniuk, folyamatosan ittak a véremből. Ez várt volna Denise-re is. Mindannyian megérdemelték a halált. Cat vámpírok fölötti hatalma egy kiáltással megszakadt. A kikötőt dühös üvöltés töltötte be, ahogy Web életben maradt emberei tiszta erőből és teljes sebességgel rájuk támadtak. Spádé erősen megmarkolta a késeit, és ordítva vetette magát a küzdelem közepébe. Nem érdekelte, hogy még mindig rengetegen voltak; eszébe sem jutott elszaladni. Csak próbálják megállítani! Addig nem nyugszik, míg mindannyian holtan nem hevernek a földön. Oliver olyan gyorsan hajtott, ami normális esetben halálra rémisztette volna Denise-t, most viszont egy szót sem szólt. Egy Mester vámpír száz kilométer per óránál is gyorsabban tudott futni. Sokan repülni is tudtak ekkora sebességgel – vagy még nagyobbal is. Oliver nem véletlenül taposta a gázpedált. – Azt hiszem, megölte – motyogta Nathanial. Az arca felragyogott a mosolytól, amitől szívszorítóan fiatalnak nézett ki, pedig Denise tudta, hogy valójában évtizedekkel

öregebb volt nála. – Azt hiszem, az a szarházi végre meghalt! – Biztos vagyok benne, hogy végzett Webbel – helyeselt Denise, ahogy visszaemlékezett Spádé arcára, amikor a férfi a másik vámpírhoz lépett. Hideg futkosott az arcán. Az a tekintet csak azt jelenthette, hogy hamarosan gyilkolni fog. – Hetven éve gyűlölöm a vámpírokat, ma este viszont megszerettem közülük párat – folytatta Nathanial. A hangja állatias, vad örömről árulkodott. – Remélem, mindet megöli. A legutolsó rothadó darabig. Denise nem mondott semmi ostobaságot, mint például, hogy Tényleg annyira volt rossz volt Web fogságában? Persze hogy az volt. Nathanial ma este legalább érezhette, hogy megbosszulták ezeket az éveket. Egy dolgot viszont muszáj volt megkérdeznie. – Miért csináltad? Miért paktáltál le Raummal? Oliver szigorúan Denise szemébe nézett a visszapillantó tükörből. – Nem beszélhetsz vele – mondta halkan a sofőr. – Spádé nem akarja, hogy beszélgessetek. Nathanial falfehér arccal nézett rá. – Mit kérdeztél? – Miért kötöttél alkut Raummal? – ismételte meg a kérdést Denise, figyelmen kívül hagyva Oliver intelmét. Nathanial még mindig úgy bámulta, mintha hirtelen szarvat és farkat növesztett volna. Az ajka többször kinyílt és összezárult, mielőtt sikerült kinyögnie a válaszát. – Tudod a nevét. Sosem mondtam el senkinek.

Honnan tudod a nevét? – Ne beszélj hozzá! – mordult fel Oliver az első ülésben. Denise nagy levegőt vett, és mélyen Nathanial mogyoróbarna szemébe nézett. Ahogy egymást bámulták, a nő szinte látta, ahogy a kép összeáll Nathanial fejében. Szinte érezte a rettegést, ahogy a kirakós darabkái a helyükre kerültek. – Téged küldött utánam – suttogta. – Ezért lopott el a pasid Webtől. Nem azért, hogy segítsek neked, hanem hogy átadjon neki.

Harmincnegyedik fejezet A hang, ami Nathanial torkából előtört, biztosan a legrosszabb álmaiban fogja kísérteni. Félig zokogás volt, másrészről viszont a legkegyetlenebb nevetés, amit Denise valaha hallott. – Tudhattam volna – mondta Nathanial, miközben kínjában tovább röhögött. – Sosem engedtek a közeledbe, ami furcsa, mivel éppen neked kellett volna segítenem. És sosem kérték, hogy meséljek a trükkökről, amikkel meg lehet állítani az átváltozást, miközben az elemi ösztöneinket is irányítás alatt tartjuk. Vannak meditációk és gyógyfüvek, amelyeket egyszerre kell vízbe áztatni... de ez most már nem számít, nemde? Oliver lelassított, hogy Nathanial arcába bámulhasson. – Meg ne szólalj még egyszer! – utasította a férfit. – Hagyd már abba! – ellenkezett Denise. – Hadd beszéljen. – Spádé nem... – Tudom, hogy Spádé nem akarja, hogy beszéljek vele – vágott a szavába Denise. – De még a halálraítéltek is szólhatnak az utolsó szó jogán. Ezután határozottan Nathanialhez fordult. – Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Miért csináltad? Van fogalmad róla, mibe került nekem a te döntésed? Raum, nem is tudom, hány rokonommal végzett, csak hogy eljusson hozzád. Azzal fenyegetőzött, hogy minden családtagomat megöli, ha nem segítek, és engem

is megbélyegzett. Megérdemled, hogy beszélj, de én is megérdemlem a válaszokat. – Nem volt rá jó okom. Egy nincstelen paraszt voltam az 1860-as években, és miután egy lázálmokkal küszködő pap a házamban aludt, beleástam magamat az okkult tudományokba. A pap a hagymázos álmok közben démonokról áradozott. Nem ijedtem meg; egyszerűen lenyűgözött a téma. Mindig is arról álmodoztam, hogy több leszek akkori önmagamnál, és a férfi gyakorlatilag a kezembe adta az eszközöket. Amikor jobban lett, elhitettem vele, hogy segíteni akarok neki, de valójában azt kutattam, hogyan lehet megidézni és fogságba ejteni egy démont. Nathanial elhallgatott, majd nagyot sóhajtott. – Tizenkilenc voltam. Fiatal, ostoba és arrogáns. Miután megidéztem Raumot és hosszú életet és hatalmat kértem tőle, visszaküldtem oda, ahonnan jött. Nem gondoltam, hogy bárkinek is árthatok vele. De aztán rájöttem, hogy nem tudom a jel hatását irányítani. Hatalmat szerettem volna, de nem akartam a rémálmaim legborzasztóbb szörnyévé változni. Megkerestem a papot, akit átvertem, és könyörögtem a segítségéért. Együtt kiderítettük, hogyan lehet megállítani az átváltozást, és hogyan lehet irányítani az új alakokat, amikor az előbbi kevésnek bizonyult. Amikor meghalt, meghagyta a társainak, hogy segítsenek nekem. Ők beszéltek nekem a vámpírokról, és hogy egy vámpír demonológus talán el tudja némítani a jelemet arra az esetre, ha Raum visszatérne. Tetováltak, és azt hittem..., hogy nagyjából normális életem lehet. De a vámpír, aki

démonológushoz vitt, rájött, hogy a vérem valahogyan más volt. És miután tetováltak, eladott Webnek. – Eladtad a lelkedet egy démonnak – mondta Oliver kegyetlenül. – Mindent megérdemelsz, ami rád vár. – Tudom, hogy megérdemlem! – kiáltotta Nathanial. – El se tudod képzelni, hányszor kívántam, hogy visszamehessek az időben, és ne kössek vele alkut, de nem tehetem. A Webnél töltött hetven év alatt, minden egyes borzasztó, megalázó percben, amit ott töltöttem, csak az tartotta bennem a lelket, hogy a helyzetem lehetett volna rosszabb is. – A hangja elcsuklott a fájdalomtól. – És most ez is eljön, és tudom, hogy csak azt kapom, amit érdemlek, de attól még ugyanúgy félek. Denise a meggyilkolt unokatestvéreire, a nagynénjére és a szüleire gondolt, és a fenyegetésekre, amelyeket Raum üvöltött azon az éjszakán – az összes rokonával végez, hacsak nem adja át a férfit, aki most mellette ült. Aztán eszébe jutott Randy bátor mosolya, ahogy kisétált az alagsorból, és a bűntudat és gyávaság, ami azóta is kínozta. – Mit kívánnál, ha bármit megkaphatnál a világon? – kérdezte Nathanialtől csendesen. – Könnyű – válaszolta a férfi reszelős hangon. – Szeretnék rettegés nélkül élni, úgy hogy senki sem akar kihasználni vagy megalázni. Denise egy másodpercre lehunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, már tudta, mit kell tennie. – Oliver, állj meg egy percre. A férfi kimért pillantást vetett Denise-re.

– Nem fogom elengedi, bármit mondasz. – Tudom – válaszolta Denise. – Csak azt akarom, hogy állj meg egy kis időre. ígérem, nem fogom azt kérni, hogy engedd el. Oliver gyanakvóan bámult rá vissza, de végül lehúzódott az útról. Nathanial fáradtan felhorkant. – Ne aggódj. Akkor sem tudnék elrohanni, ha akarnék – és hidd el, semmit sem akarok jobban. De Spádé valószínűleg csinált velem valamit, amikor hipnotizált. Még csak a kilincset se tudom megfogni. – Remek – mondta Oliver, és körülnézett, mielőtt üresbe tette volna a váltót. A tükörből Denise szemébe nézett. – Ez a hely biztonságosnak tűnik. Mit akarsz csinálni? Denise mély levegőt vett. – Sajnálom. És akkor felkapta a pisztolyt, amit Spádé vészhelyzet esetére hagyott ott neki, és a markolatával tiszta erőből fejbe verte Olivert. Spádé a kikötőben járkált Web emberei után kutatva. A levegőt a halál illata töltötte be, amibe az élőhalott vér erős aromája vegyült. Spádé minden lélegzetvételénél élvezte. Denise biztonságának illata volt. A harc kíméletlen volt, de mostanra Web legtöbb emberével végeztek. Néhánynak sikerült elmenekülnie. Cat és Crispin a holttesteket a nagyobb hajókra rakodták, hogy némi robbanószer segítségével egyfajta modern viking temetést rendezzenek számukra. Spádé úgy gondolta, a módszer nemesebb, mint amit érdemeltek, a testeket

viszont nem hagyhatták itt, ahol emberek is jártak. A lángok minden paranormális bizonyítékot megsemmisítenek a vérükben, és csak egy sor különös, megégett holttest marad hátra, amiken nyoma sem lesz egykori természetfölötti hatalmuknak. Ami Web kameráit illeti... mindegyiket megtalálták és tönkretették. Crispinnek már hipnotizálnia kellett néhány embert, akik véletlenül a harctérre keveredtek. Mivel a rendőrségnek színét sem látták, azt gyanították, Web már korábban elijesztette őket a helyről. A vámpír biztosan nem élt volna Monacóban, ha nem lett volna befolyása a helyi hatóságoknál. Spádét kegyetlen önelégültség járta át, amikor a keresés során sem a kikötőben, sem a közeli szállodák területén nem találtak több vámpírt. A szökevényeket meg fogja találni. Most már nem élt a vérvonaluk Mestere, aki megvédhette volna őket. Nem fog sokáig tartani, amíg mindegyikőjük előkerül, különösen, ha vérdíjat tűz ki a fejükre – és a holtakért többet fizet majd, mint az élőhalottakért. – Spádé! A férfi megpördült, amikor meghallotta Oliver hangját, és a félelem hideg ujjai felfelé kúsztak a gerincén. Nem kellett volna itt lennie. Denise-t és Nathanialt is Menchereshez kellett vinnie, és velük kellett volna maradnia,míg ő oda nem ér. Spádé abba az irányba repült, amerről Oliver hangját hallotta, és látta, hogy a férfi éppen akkor ért a dokkhoz. Gyalog.

– Hol van Denise? – kérdezte Spádé, és leszállt a földre, hogy megragadja Olivert. – Miért nem vagy

mellette? – Leütött – válaszolta a férfi remegő hangon. – Nathaniallel beszélgetett, aztán egyszerűen leütött. Még csak nem is láttam a pisztolyt, annyira gyors volt. Amikor magamhoz tértem, már sehol sem láttam. Kerestem, de nem találtam az autót. Nem tudom, mennyi ideig fetrengtem ájultan... Spádé hátravetette a fejét, és keservesen felüvöltött. Csak egyetlen okból csinálhatott Denise ilyesmit. Egyedül akart szembeszállni a démonnal. – Nem hiszem, hogy ez működni fog – motyogta Nathanial. Denise megpróbálta a tekintetével megnyugtatni. A tenyere még mindig égett, ahol a jeladót kivágta belőle, miután Oliver eszméletlen testét az út szélére dobták. Amennyi vámpírvért ivott aznap a férfi, a seb a fején biztosan rövid időn belül begyógyul. Aztán Nathanial jeladóját is eltávolította. Nem hagyhatta, hogy Mencheres az egész tervét keresztülhúzza. – Emlékszel, mi a másik lehetőség, nem? Ha fontos a lelked, és szeretnéd még egy ideig megtartani, akkor ne mondogasd tovább, hogy nem fog működni, és inkább olyan dolgokon törd a fejed, amelyeknekhasznais van. – Raum ősöreg és nagy hatalmú démon. Te egyszerű ember vagy. Mégis hogy képzeled, hogy eljutsz odáig, hogy szemen szúrd a késével? Hívd a barátodat! Neki több esélye van a győzelemre. – Annál már az is jobb lenne, ha most azonnal lelőnélek.

– Annyi golyót repíthetnél belém, amennyit csak akarsz, úgyse halnék meg – mondta Nathanial elmélázva. – Ha ilyen könnyen meghalhatnék, már nem állnék előtted. Százféleképpen próbáltam már végezni magammal az évek alatt. Felkötöttem magam. Meglőttem. Leszúrtam. Leugrottam egy szikláról. Felrobbantottam. Még azt is elintéztem, hogy valaki levágja a fejemet... – Nem – hüledezett Denise. – Ezeket nem élhetted túl! Nathanial fáradt, unott arccal bámult rá. – Nem érted, mi is ez a jel, igaz? Ha a közeledbe engedtek volna, akkor már tudnád. Raum hatalmát vezeti belénk. Minden hatalmát, beleértve a regenerációs képességét is. És mivel csak a csontkés ölhet meg egy démont, csak az a csontkés végezhet egy olyan emberrel is, akit egy démon megjelölt. Sok időbe telt, amíg rájöttem, és addigra Thomas meggyőzött róla, hogy ne öljem meg magam. – Ki az a Thomas? – Ki volt? Thomas volt a pap, akit becsaptam, de aztán mégis segített. Denise újra rápillantott a szeme sarkából, miközben vezetett. – Ugye nem mondtad komolyan azt a fejlevágós dolgot? – Tudod, hogy a vámpírok azonnal visszanövesztik a levágott végtagokat – Nathanial úgy tett, mintha az ujja egy kés volna, és végighúzta a nyaka előtt. – Új fej, a régi arc, alig egy óra alatt. A fickó, aki segített, összeszarta magát, aztán elájult. Denise-nek eszébe jutott, ahogy Raum a megbélyegzése éjszakáján azzal viccelődött, hogy már túl van a földi

halálon. Belesemgondolt, mire célzott ezzel. – De véreztem, amikor Web megszúrt. Spádénak kellett meggyógyítania. – Persze hogy véreztél. Viszont nem volt szükséged gyógyításra. A seb magától is beforrt volna. Talán egy napig is eltartott volna. Azt mondtad, nem régen kaptad a démonjelet. Minél régebbi az esszencia a testedben, annál gyorsabban gyógyulsz. Annyira nehéz volt mindezt feldolgoznia – és ijesztő is. Ha sikerrel járnak, egész életére megmarad a jel... és ez az élet tovább tarthat, mint amit fel tud fogni. Vagy véget ér még napfelkelte előtt. – Szükségünk lesz Spádéra, ha meg akarod ölni Raumot – mondta Nathanial már tizedjére. Denise csípősen válaszolt, de a szemét már le sem vette az útról. – Hát nem fogod fel? Spádé nem fogja veszélybe sodorni az életemet a te lelked miatt. Azonnal átadna Raumnak. Spádé most nem segíthet nekünk. – Miért csinálod ezt miattam? – kérdezte Nathanial hosszú hallgatás után. – Miért szállsz szembe egy démonnal, amikor visszakaphatnád az életedet? Denise nagyot sóhajtott. Mert nem tudna tükörbe nézni, ha megtenné, és mert tudja, mi várna a férfira. Mert eldöntötte, hogy nem fog úgy viselkedni, mint az a nő, aki szilveszterkor inkább lent maradt az alagsorban. Ideje volt bekeményíteni. Szembeszállni a szörnyekkel, ahelyett, hogy mások küzdjenek helyette. – Azt mondtad; Nathanial, hogy egy második esélyt

szeretnél. Hát én is.

Harmincötödik fejezet Denise a móló alatt állt, alig pár lépésnyire a homokos parttól. A terepjárót éppen akkor nyelték el a sötét hullámok; a leengedett ablakok és nyitott ajtók miatt az autó gyorsan megtelt vízzel. Denise felemelte a fegyvert, és Nathanialre célzott. Még sosem lőtt rá senkire, de ez már nem marad sokáig így. – Biztos vagy benne, hogy ez szükséges? Nathanial türelmetlenül felsóhajtott. – Ha mindenképpen egyedül akarod megkeresni Raumot, szükséged lesz a meglepetés erejére. Ha idehívod, én pedig itt állok, türelmesen várva a végzetemet, akkor biztosan gyanakodni fog. Akkor ugrott a meglepetés – és hidd el, még ha lesz is meglepetés, és át is tudsz alakulni egy erősebb lénnyé, akkor sem túl fényesek a kilátásaid. – Milyen biztatóan tudsz beszélni! – Denise így is ideges volt, amiért egyedül kellett szembenéznie a démonnal. A férfi véleménye nem sokat javított a helyzeten. Nathanial komoran a szemébe nézett. – Fel kellene hívnod Spádét. – Te tényleg meg akarsz halni – mordult fel Denise. – Utoljára mondom, hogy nem fogom felhívni. Pont. Spádé sosem ment volna bele a tervébe, és Denise nem akarta elmondani a másik okot, amiért ki akarta hagyni az egészből. Raum biztosan bosszút akart állni Spádén a sóbombák miatt. Ha a démon meglátta volna, kétségkívül

azonnal megtámadja. Denise, az eddig ismeretlen gyógyulási képessége miatt, nagyobb eséllyel szállt szembe Raummal. És inkább a pokolra jut, mint hogy engedje, hogy a szerelme harcoljon – és haljon – helyette. – De ha Raum tudja, hogy ezek a golyók nem végeznek veled, akkor mi értelme meglőnöm téged? – Mert ha megsérülök, nem tudok átváltozni. Te sem tudtál volna átalakulni, amikor Web megvágott, ha Spádé nem gyógyítja be a sebet a hasadon. Ezért csapolta le állandóan Web a véremet, persze amellett, hogy eladja. Tudta, hogy különben átváltoznék valamivé, ami legyőzheti. Ha Raum azt látja, hogy súlyosan megsérültem, és nem tudok átalakulni, sokkal nagyobb eséllyel fog bízni benned. Denise tenyere izzadt, és a pisztoly csúszkált a markában. – És hová, öö, szeretnéd? – Ha csak vállon lősz, az nem fog elég meggyőzőnek tűnni. Ha szíven találsz, abba bele is halhatok, ha Raum azonnal eltávolítja rólam a jelet, miután megérkezik... és el kell érnünk, hogy levegye. Amikor éppen visszaveszi tőlem a hatalmát, az lesz a legjobb alkalom a támadásra. Célozz középre. Az elég lassan gyógyul ahhoz, hogy hihető legyen, de nem annyira súlyos, hogy emberként belehalnék. – De ha egy létfontosságú szervet találok el, és te úgy változol vissza emberré, akkor ugyanúgy meghalhatsz. Szerintem csak a lábadba kellene, vagy ilyesmi. Nathanial legyintett. – Nézd, nincs sok időnk. A pasid valószínűleg már a fél várost átitatta utánad, szóval, ha ki akarod hagyni ebből,

akkor célozz a törzsemre, és húzd meg a ravaszt, az isten szerelmére! Ha bele is halok, még mindig sokkal jobban járok, mint ahogy Raum szeretné. Denise egy lépést tett előre, mereven bámulta Nathanial köldökét, és meghúzta a ravaszt. A férfi hátratántorodott, miközben a kezével a hasát szorította, és az ujjai közül vér csöpögött a földre. – A kurva életbe – zihálta. – Sajnálom – mondta Denise tehetetlenül. – Semmi baj – válaszolta a férfi a fájdalomtól reszelős hangon. – És most rejtsd el a démoncsont kést a lábad előtt a homokban. Most már csak a tetoválást kell lehámozni a karodról. Raum érezni fogja, ha a védővarázslat megváltozik. Azonnal itt terem, nekem elhiheted. Denise megpróbálta összeszedni magát, de aztán rájött, hogy egy kis pánik csak a javára válhat. Mik is segítették az átváltozást? Éhség, idegesség, fájdalom, stressz és kéjvágy. Az ötből négyet kipipálhatott. Biztosan elég lesz az alakváltás beindításához. Persze Nathanial attól tartott, hogy a nő semmi olyat nem tud elképzelni, ami elég erős vagy ijesztő lenne a démon legyőzéséhez. Nos, Nathanial nem volt ott szilveszter éjszaka. Denise látta azt a lényt, ami tucatnyi erős vámpírral, hullaevővel és a férjével is végzett. A szörnyeteg berontott az alagsorba, és szétmarcangolta Cat anyját. Justinát a rengeteg vámpírvér mellett egyedül az mentette meg, hogy a rémséget megteremtő varázslatot pár másodperccel később megtörték.

Raumnak fogalma sem volt, mi kísértett Denise legrosszabb rémálmaiban, de most majd meglátja. – Készen állok – mondta a nő, majd messzire hajította magától a telefonját, a kést pedig eltemette a homokba. Aztán elővette az egyik ezüstkést, amit Olivertől vettek el, és óvatosan végighúzta az alkarján. Vigyázott, hogy kizárólag a bőrét távolítsa el, és hogy ne vágjon át int vagy artériát. A vágás nyomában mintha tűz lángolt volna fel, és Denise a fájdalomtól azonnal leizzadt és a könnyeivel küszködött.Mindjárt kész. Mindjárt... – Az istenverje meg,rohadtul fáj – morogta, miután elkészült. – Csak óvatosan! – viccelődött Nathanial kínjában. – Ne most kezdd el istent szidni! Még jól jöhet a segítség. Denise egy pillanatra gúnyosan elmosolyodott, aztán végighúzta a pengét a másik karján is, és akkor elpattant benne valami. A művelet ugyanolyan fájdalmas volt, mint az előző, viszont sokkal nehezebb volt elvégezni, ahogy a pengéről vér ömlött a kezére, az ujjai pedig remegtek a fájdalomtól. Amikor a csuklója melletti, utolsó motívumhoz ért, elkezdett zihálni, és a körmei lassan rémséges karmokká alakultak. Csak most jött rá, hogy a keze mindvégig a rémálmában látott szörny mancsává változott át. Most viszont az egész testének ezt a sorsot szánta. A kés kihullott az ujjai közül. A mellkasához szorította mindkét karját, hogy elállítsa a vérzést. Amikor visszanézett Nathanialre, valaki az útjában állt. – Hellóka, Denise – duruzsolta Raum.

Spádé Monaco felett körözött, és minden autóra ráfókuszált, ami csak egy kicsit is hasonlított egy terepjáróhoz. Már kétszer repülte át az egész átkozott hercegséget, mégsem találta a kocsit. Mi van, ha Denise megszabadult a terepjárótól, és egy másik autóval ment tovább? Végül is fegyver volt nála; könnyedén elvehette bárkinek a kocsiját. Mi van, ha a terepjáró keresése időpazarlás, ami Denise életébe fog kerülni? Crispin is a levegőben kutatott a nő után. Cat és Oliver, mivel egyikük sem tudott repülni, a földön folytatták a keresést. Már majdnem eltelt egy fél óra, és nyomát sem látták Denise-nek vagy Nathanialnek. Ennyire gyorsan kijutott volna Monacóból? Mégis milyen irányba indult volna? A pokolba is, miérttette ezt? Az a nyomorult démonszökevény nem ér ennyit! – Mencheres! – szólalt meg Spádé váratlanul. A legközelebbi tetőn landolt, és még az ereszkedés közben tárcsázott a telefonján. – Megtaláltad? – kérdezte egykori mestere köszönés helyett. – Nem – felelte Spádé kurtán. – De nem tudnád máshogyan keresni? Tudom, hogy pár hónappal ezelőtt a látomásaid megszűntek, de azóta sem látod a jövőt? Vagy nem használhatnád az erődet arra, hogy meghatározd Denise helyzetét? Mencheres nagyot sóhajtott a telefonba. – Továbbra sincsenek látomásaim. Semmit sem látok... és azt sem tudom megmondani, hol van Denise. Ezt a

képességemet is elvesztettem. – Mi az ördögért nem próbáltad visszaszerezni? – csattant fel Spádé, ahogy a félelem teljesen eluralkodott a testén. – Még sosem kértem, hogy használd a képességeidet. Miért van az, hogy amikor a legnagyobb szükségem lenne rád, teljesen haszontalan vagy? Spádé letette a telefont, még mielőtt Mencheres válaszolhatott volna; nem akarta, hogy foglalt legyen a vonal, ha esetleg Denise felhívná. Még mindig a nőnél volt a mobiltelefon, amit ő adott neki. A hátsó ülésen hagyta, közvetlenül a pisztoly mellett. Ismét felemelkedett, és közben igyekezett elfojtani magában az egyre erősödő pánikot. A sors nem lehet ennyire kegyetlen, hogy

másodjára is ezt tesz vele. Vagy talánpontosana sors keze volt, hogy kétszer is olyan emberbe szeretett bele, akinek halál jutott osztályrészül. Raum farkasszemet nézett Denise-szel. A férfi koromfekete szemét vörösen izzó pontok tarkították, világosbarna haját pedig a víz irányából fújó hideg szél borzolta. Farmer volt rajta és egy póló „Mi a kénkő?” felirattal. Ha Denise nem tudta volna, hogy démon, ijesztően hétköznapi külsejéből biztosan nem is gondolt volna rá. Viszont tudta az igazat, és úgy lengte körül Raum kénszaga, mint egy nyomasztó ölelés. – Hogy mersz ide hívni, ennyire közel a sós vízhez? Azt hiszed, ettől biztonságban leszel? Hatalmasat csalódtam benned – csattant fel Raum, és egy lépéssel közelebb ment hozzá. – Kihasználtad a nagylelkűségemet,

megszegted az alkunkat... – Raum – vágott a szavába Denise. – Forduljon meg! A démon lassan hátrafordult, és kegyetlen nevetésben tört ki. Nathanialhez ugrott, örömében felkapta, és ugyanolyan felhőtlen boldogsággal fordult vele körbe, ahogy Spádé forgatta Denise-t előző éjszaka. – Nathanial, rég elvesztett barátom, mennyire örülök, hogy újra találkozunk! – kiáltotta Raum. Még egy nagy, cuppanós csókot is nyomott a férfi szájára. – Ó, mámorítóan édes vagy! Olyan jól fogunk szórakozni mi ketten, remélem, tudod? Nathanial felkiáltott, de Denise nem látta, mit tett vele a démon. Raum háta mindent eltakart előle, de bármi volt is az, szörnyen fájdalmas lehetett. – Szerinted ez fáj? – sziszegte Raum. A hangjából egy pillanat alatt elszállt a vidámság, és annyira halk lett, hogy Denise alig hallhatta. – Fogalmad sincs, mit jelent a szenvedés, te álnok kis gennykupac, de majd megtanítom neked.Az idők végezetéig. Attól függetlenül, hogyan végződik a terve, Denise büszke volt arra, amit az elmúlt két órában csinált. Nem bírta volna elviselni a tudatot, hogy Nathanialt odavetette Raumnak. Igen, Nathanial kötötte az alkut, de a pokolba is, már mindenért megfizetett Web fogságában. Ostoba kölyök volt, aki elkövetett egy szörnyű hibát, de ezért nem kell örökre bűnhődnie. És ha Denise is túléli, amire készült, ő is felhagyhat az önostorozással. Randy haláláért, a vetélésért... mindenért.

Ideje, hogy mindkettőnket feloldozzanak, gondolta

Denise. Már így is sokat vártak rá. – Raum – szólalt meg a nő. – Minél hamarabb el akarok menni innen, de előbb bizonyítsa be, hogy megkapom a fizetségem. A démon megpördült, és még mindig olyan szorosan ölelte magához Nathanialt, mintha a szerelme lett volna. – Ó, tényleg? – kérdezte lassan. – És ezt mégis hogyan bizonyíthatnám neked? A férfi szavaiból áradó fenyegetéstől Denise öt héttel ezelőtt még reszketve elszaladt volna, ma viszont már nem. Pislogás nélkül nézett Raum vörössel tarkított szemébe. – Azt ígérte, hogy ha elhozom Nathanialt, örökre békén hagyja a családomat. És hogy leveszi rólam a jelet, kivonja a testemből az esszenciáját, és újra normális emberként élhetek. Talán nem lepődik meg, hogy a történtek után nem sziklaszilárd a magába vetett bizalmam, úgyhogy kezdjük azzal, hogy megmutatja, túl lehet élni a démonjel levételét. Különben visszarohanok a vámpírokhoz, maga pedig megpróbálhat Nathaniallel az ölében üldözni. Raum ajka széles vigyorra rándult. – Nézzenek oda, milyen kis tüzes lettél! Nagyon tetszik ez az oldalad, Denise. Nagyon vonzó. Denise-t kirázta a hideg attól, ahogy Raum az utolsó szót kiejtette, de tudta, hogy a démonnak éppen ez volt a célja. Raum azt akarta, hogy féljen és undorodjon tőle, de ha Denise csak egyszer is meginog, biztosan nem lesz ereje végigvinni a tervét. – Vegye le a jelet Nathanialről! Hadd lássam, ahogy

visszaváltozik! Aztán rólam is leveheti, én meg elmegyek, maga pedig boldogan élhet vele. Ahogy megegyeztünk. – Ne tedd, kérlek! – könyörgött Nathanial. A férfi szeméből könny csordult ki, és az arcára kiülő rettegés nagyon is valódi volt. – Az túl gyors. Nem akarsz inkább úgy kínozni, hogy idővel újra és újra meggyógyulok? Nem szeretnéd, hogy sokáig sikoltozzam, Raum? Biztosan nem így lesz, ha emberré változtatsz! Okos csel, gondolta Denise. A démon nem tűnt túlságosan magabiztosnak, amikor Denise befejezte a monológját, Nathanial rimánkodása után viszont olyan ördögi gonoszság csillogott a tekintetében, hogy legszívesebben a nő is sírva rohant volna el a partról.Ne merészeld!, parancsolta saját magának. Legyőzheted. Sosem

gondolna rá, hogy meg mered támadni. – Csak nem? Nathanial, te egészen kikupálódtál az utóbbi évtizedekben. Tudod, hogy bármit teszek is, az sokkal jobb, mint hogy emberré változtassalak és végleg megöljelek. Valóban szerettem volna sokáig játszadozni veled, de... – Igen, igen, játssz velem! – ordította Nathanial, és még több könnycsepp hullott a mellkasára. – Megérdemlem, és neked is jár... – De ez még jobb móka lesz! – mondta Raum, és a szavai állatias üvöltéssé torzultak. Megragadta Nathanial alkarját; a keze eltakarta a bonyolult tetoválást, aztán hirtelen belemélyesztette a körmeit a férfi bérébe. Nathanial tehetetlen sikolya az

egész partot betöltötte. A kénszag egyre erősödött, és a levegőt mintha rezgések járták volna át. – Érzed? – acsarkodott Raum. – Ez a halhatatlanságod vége, fiú! Most,mondta magának Denise. A karmával belemart a lábába, hogy még több fájdalmat érezzen, közben a gondolatait végig a rémálomszerű teremtményen tartotta, amit szilveszterkor látott. Ennyire ördögi és erős lények kizárólag a fekete mágia legmélyebb, tiltott bugyraiban léteztek. A testét kaotikus érzés járta át, ugyanúgy, mint amikor a hajón változott át. Ezúttal viszont nem küzdött ellene; a féktelen vágyat erőszakos gondolatokkal táplálta. A lény testének részleteire koncentrált, amit több hónapnyi antidepresszáns, orvosi kezelés és az élőhalottaktól való távolságtartása sem tudott kitörölni az emlékeiből. Úgy érezte, a bőre pattanásig feszül, ahogy fájdalomés energiahullámok rázták meg a testét villámgyorsan egymásután. A tudatának csak egy töredéke érzékelte, hogy Raum felé fordul, és értetlenül bámulja. – Mi a pokol? Denise torkából vonítás tört fel, éppen olyan hangosan és vérfagyasztóan, ahogy arra a rémálmaiból is emlékezett. Ezután lehajolt, és elővette a csontkést. Most megmutatja a démonnak,mi is az a pokol. Egy újabb földöntúli üvöltéssel Raumra vetette magát.

Harminchatodik fejezet Spádé a ruháit lobogtató szélben is megérezte a vibrálást a nadrágzsebében. Előkapta a mobilját, és újra felvillanyozta a remény, amikor meglátta a hívó telefonszámát. – Denise! – ordította Spádé a készülékbe. – Merre vagy? Borzalmas, velőtrázó vonítás hallatszott a háttérben, majd Nathanial szólalt meg erőtlen hangon. – Siess. Nem tudok rajta segíteni. Már azt sem tudom, melyik Denise... – Hol van? – mennydörögte Spádé. Megöli azt a semmirekellő barmot, ha a lánynak bármi baja esik. Letépi a húst a csontjairól... – Az egyik kereskedelmi móló alatt van a kettő közül, Vieux Port-ban, Marseille-ben. Siess. Spádé szitkozódva tette le a telefont. Marseille több mint másfél órányira volt, még ha a leggyorsabb sebességével is repül. Képes Denise annyi ideig feltartóztatni a démont? A férfi északra fordult, és a testét olyan áramvonalasra ívelte, mint egy töltényt, közben pedig Crispin számát tárcsázta. A barátja a legelső csörgésre felvette a telefont. – Az egyik kereskedelmi móló alatt van Vieux Portban, Marseille-ben. A démon is ott van. Te merre jársz? – Még mindig La Condamine-ben, majdnem kétórányira onnan – válaszolta Crispin, nyilvánvaló dühvel a hangjában.

Mencheres még annál is messzebb, Genovában volt. – Siess, ahogy csak tudsz! – mondta Spádé, és letette a telefont. A teste helyett minden energiáját egy távoli délkeleti pontra irányította. Ott kellene lennie. Nem itt, ott. Most. Denise-nek szüksége van rá.Menj gyorsabban. Az elméjébe Giselda összetört testének emlékei villantak be – a haját vörösre festette a vér, az arca eltorzult a szenvedéstől, a teste viszont még mindig melegebb volt, mint a hó, amelyben feküdt. Csupán néhány órával azelőtt halt meg, hogy ő odaért. A tudat, hogy mennyire kevés időn múlott a nő élete, egy évszázadnál is tovább kísértette Spádét, most viszont talán csak percekkel fog elkésni Denise-től. Nem fog elbukni. Nem engedi.

Menj. Gyorsabban. A föld elmosódott a szeme előtt. Egyedül a horizonton elterülő tenger számított, amely szinte suttogott Spádé fülébe, hogyitt van.Elhitte, hogy ha eléggé koncentrál, akár érezheti is Denise jelenlétét, a savas íz a szájában pedig csak a démon miatti szenvedése lehetett.

Menj. Gyorsabban. Telt az idő. A távoli tenger most már nem csak egy elmosódott folt volt a horizonton. A part menti épületek is tisztán kivehetők lettek a korábbi alaktalan, összefolyó pacák helyett. Néhány perccel később már a város híres bazilikáját is felismerte Szűz Mária aranyszobrával együtt, aki mintha egész Marseille városát őrizte volna a

tekintetével. Egy hajszálnyit oldalra dőlt, hogy pontosan Vieux Port irányába tartson. Már nem kell sok. Gyerünk, Denise! Ne add fel! Egy kis idő elteltével a tengerparti mólók is körvonalazódtak. Spádé megpróbált még jobban alkalmazkodni a repüléshez, hogy a szél a legkisebb mértékben se fogja vissza a testét, és hogy a képességének minden morzsáját hasznosíthassa. Viszont még mindig nem láthatta, ami a móló alatt történt. A szög nem volt megfelelő. Túl magasan volt... A lehető legmélyebbre ereszkedett, amit a környék épületei csak engedtek. A küzdelem heves kiáltásai a zúgó szél ellenére is elérték a fülét. Mintha a kárhozottak csaholását hallotta volna. Vajon Denise még mindig a démonnal küzdött, vagy Raum így kürtöli világgá a diadalát?

Menj! GYORSABBAN! A következő másodperc Spádé számára végtelen hosszúságú lassított felvétellé változott. Végre bepillanthatott a mólók alá – a csata a közelebb eső alatt dúlt. Spádé arra vette az irányt. A homokban egy férfi hevert, aki csak Nathanial lehetett, a térdig érő vízben viszont két lény élet-halál harcot folytatott. Ketten voltak. Spádé szíve majdnem felrobbant a mellkasában. Denise még mindig életben volt. Spádé ugyanakkor érezte, ahogy az ereje kezdi elhagyni. Vért vesztett a küzdelemben, most pedig minden hatalmával arra koncentrált, hogy ideérjen, és a teljes kimerültségtől a látása is elhomályosodott. Időben érkezett a küzdelemhez, ereje viszont aligha maradt hozzá.

Csak addig kell feltartóztatnom a démont, amíg Crispin ideér,gondolta Spádé komoran. Csak addig kell életben tartania Denise-t. Meg tudja csinálni. A démonnál talán még ezüst sincs. A vérre menő küzdelem résztvevőit minden másodperccel egyre tisztábban látta. Spádé még sosem látta Raumot, de messziről is egyértelmű volt, hogy egyikük sem emberi alakban harcolt. A parton két ugyanolyan rémséges lény aprította egymást. Okos kislány, gondolta magában Spádé. Denise bizonyára bevonszolta magával a démont a tengervízbe, hiszen tudta, mennyire érzékeny rá. A következő pillanatban azt vette észre, hogy az egyik alak egy halvány színű kést tart a kezében. Spádé nem tudta, melyikük volt Denise. Az egyik teremtménynek hatalmas izmai, alaktalan feje és óriási teste volt, amit felhólyagzott bőr borított. A másik éppen olyan nagy volt, de ez úgy nézett ki, mint a szörnyeteg arról az... Spádé teljes sebességgel száguldott feléjük, és az öklét maga elé emelte, hogy a karja egy vonalban legyen a testével. A küzdelem hevében egyik lény sem vette észre a közeledését. Az acsarkodásukon és a morgásukon kívül semmit sem hallott, de az egyik mintha ismerősen csengett volna a fülében. Tiszta erőből a hólyagos testű óriásba zuhant, és elsodorta az ellenfele közeléből. Mindketten a puha, homokos tengerfenéken landoltak; a szörnyeteget beborította a sós víz és Spádé teste. A becsapódás ereje a vámpírt is

megrendítette, de az akaratereje erősebbnek bizonyult, és megfordította a testét, hogy a szörny alá kerülhessen. Szorosan átfogta a kínlódó bestiát, és küzdött, hogy a fejét megfelelő helyzetben tartsa. A szörnyeteg olyan erővel hadonászott és vergődött, hogy Spádé biztosra vette, ha nem engedi el hamarosan, tőből fogja kitépni a karját. – Denise, most! – akarta kiáltani, de a szája tengervízzel és homokkal volt tele. Az egész feje víz alatt volt. Denise nem hallhatta, és talán egyébként sem értette volna meg ebben a testben. A szörny karmai belefúródtak Spádé karjába, amellyel az ellenfele nyakát tartotta. Mart és tépett. Spádé testét majd széttépte a kín és a feszültség, de kitartott. Inkább hagyja magát darabokra tépni, minthogy visszaeressze ezt a borzalmat Denise-re... Spádé fülébe hirtelen bénító, szinte még a víz alatt is elviselhetetlen sikoly hatolt. Aztán a fogásában ziháló és csapkodó lény egyszer csak megremegett, a karja pedig ernyedten csúszott le Spádé testéről. A tenger mintha forrni kezdett volna körülötte, és a látását – vagyis ami megmaradt belőle – buborékok milliói akadályozták, míg végül csak összefüggő fehér hab volt a szeme előtt. Végül a rajta heverő behemót lassan összezsugorodott. .. majd hirtelen valami lelökte a testéről, és újabb karmok vájtak a húsába. Spádé engedte, hogy a másik lény kirántsa a vízből; meg sem próbálta ellökni magától az otromba mancsot. Pislogva próbálta a homokot kitakarítani a szeméből, de még így is jól látta a villámgyorsan elenyésző testet a

lábnál. A szeme helyén két megfeketedett üreg volt, és az egyikben még mindig ott állt a csontkés. Aztán Spádé odafordult a hatalmas, vérszomjas zombihoz, amely leszegett fejjel állt előtte. – Vissza! Nem tudhatod, hogy ő az! – ordította Nathanial. – De igen – válaszolta Spádé, és gyengéden megfogta az elváltozott kezet, nem törődve a fájdalommal, amit a karmok okoztak. – Minden rendben, kedvesem. Most már vége van. Nézz rá! Megcsináltad. Vége. És valóban így volt, bármennyire hihetetlennek tűnt is. Az elragadó, bátor, kedves Denise. A démonölő. Denise kihúzta a karmait Spádé kezéből, és még mélyebbre hajtotta a fejét, mintha szégyenkezett volna. A férfi nem habozott. Azonnal a karjába vonta, és magában megjegyezte, mennyire vicces, hogy a szilveszteri rémálomból kölcsönzött alakjában éppen ugyanolyan magas, mint ő. – Minden rendben, kedvesem – ismételte, miközben simogatta. – Vége van. Most már visszajöhetsz hozzám, Denise, gyere vissza... A néhány perc alatt, hogy a vérszagú Nathanial a partról odavánszorgott hozzájuk, Raum teste csonttá aszalódott, Denise pedig visszaváltozott emberi alakjába. Spádé, egyik lábát a démon maradványain nyugtatva, levette az ingét, és ráterítette Denise-re. A nő ruhája szinte teljesen szétszakadt a Raummal folytatott csatában, illetve az átalakulásakor. – Spádé – suttogta végül, és könny csillant a szemében. – Megismertél. Még abban a testben is tudtad, hogy én

vagyok az. – Hát persze hogy tudtam – válaszolta Spádé, és átölelte. A férfi testében szétáradó megkönnyebbülés és boldogság érzése elűzte a pánikot, amely órák óta görcsben tartotta. Denise biztonságban volt. Egy darabban. Többet nem is kérhetett volna. – Nem tudtam megtenni – mondta a nő lágy hangon. – Annyira sajnálom, hogy megijesztettelek, és hogy megütöttem Olivert, de képtelen voltam átadni Nathanialt Raumnak. A lelkem egy olyan részét pusztította volna el, amelyhez ragaszkodom, és azt sem hagyhattam, hogy a démon rajtad álljon bosszút a sóbombák miatt. – Nem akarok most erről beszélni. – Igen, még mindig haragudott, amiért olyan esztelenül viselkedett, de nem szerette volna most leszidni ezért. Túlságosan boldog volt, amiért életben maradt. A nő zihálva mélyet lélegzett. , – Spádé... a jel most már örökre rajtam marad. Egyedül Raum vehette volna vissza, és ő halott. Most már én sem halhatok meg, amíg nem szúrnak szemen egy olyan késsel, de így kell élnem. Ha nem tudod elfogadni, hogy... alakváltó vagyok, megértem... – Ostoba lány – vágott a szavába Spádé, és a mogyoróbarna szempárba nézett. – Az alapján, amit most mondtál, nagyobb biztonságban vagy, mintha vámpírrá változtál volna. Szóval rohadtul nem érdekel, ha néha egy másik testben látlak. Nyugodtan átváltozhatsz zombivá, vérfarkassá vagy akár macskává is. Amit csak akarsz. Én ott leszek, és őrülten szeretni foglak.

A nő vadul átölelte. – Annyira szeretlek – suttogta elcsukló hangon. Spádé ugyanolyan szenvedélyesen viszonozta az ölelést, és érezte, ahogy az öröm és a megkönnyebbülés még erősebben áthatja. Komolyan gondolta, amit mondott. Ha Denise vámpírrá változik, mindig tartania kell az ezüsttől, és végül is a démoncsont fegyver sokkal ritkább volt. Az egyetlen, amiről tudott, még mindig Raum szemüregében hevert, és Spádé a démon maradványait hamarosan csonttá őrli, nehogy újabb kést készítsenek belőle. Ahogy még mindig ott csüngött a nyakában, Denise váratlanul felnevetett. – Nathanial meg tudja mutatni, hogyan irányítsam az átváltozásokat, de macskává sosem fogok alakulni. Nem tudtad? Allergiás vagyok rájuk.

Epilógus Denise letette a virágcsokrot a sírra. A növények mellé fenyőtobozokat is helyezett. Tudta, hogy sokkal jobban örülne ezeknek, mintha orgonát, tulipánt vagy rózsát hozott volna. Körbenézett a temetőn. A tavasz már határozottan elért ide is; a fák ágait ismét dús levélkoszorú borította. A talajt is puhának érezte a lába alatt. És melegnek a nap sugaraitól, nem keménynek és hidegnek, mint a temetése napján. – Szia – mondta Denise halkan, és letörölte a könnycseppet az arcáról, ahogy megérintette a sírkövet.

Randolph MacGregor. Szeretett fiú és férj. – Csak el akartam mondani, hogy találtam valakit. Te is találkoztál már vele. A neve Spádé. Igen, tudom, vámpír. Még nem vagyunk együtt olyan régen, de néha... az ember egyszerűen csak tudja. Mint amikor veled voltam. Megmondtam, hogy örökké szeretni foglak, és úgy is lesz. Denise elhallgatott, és eltüntetett egy újabb könnycseppet. – Őt is szeretem, és tudom, hogy ez így van rendjén. Talán korai, de jó. És tudom, hogy utáltad, amit a halálod után magammal csináltam, ezért azt is el akarom mondani, hogy végeztem a bűntudattal és a rettegéssel. Amikor rád emlékezem, Randy, mosolyogni fogok, nem pedig sírni. A részem vagy. Az egyik legjobb. Csak szerettem volna ezt

elmondani. Felállt, és még egyszer végighúzta az ujját a sírkövön. – És ha találkoznál egy Giselda nevű nővel – suttogta – , mondd meg neki, hogy ő meg Spádé lelkének nagyon fontos darabja. Egy gyönyörű darabja. És, kérlek, köszönd is ezt meg neki. Denise az ajkához érintette az ujját, megcsókolta, majd az odavésett névre nyomta. – Ég veled. Már nem volt könnyes a szeme, mire visszaért a helyre, ahol Spádé parkolt az autóval. Nem a gyász miatt sírt. Az emlékezést magasztalta, és amikor Denise Spádé ölelésébe sétált, mosolygott. – Mehetünk, drágám? – kérdezte a férfi, és megcsókolta a feje búbját. Denise-nek nem kellett visszanéznie. – Igen, végeztem. Nathanial letekerte a hátsó ablakot. – Most akkor megismerhetem a családomat? A férfi hangja szinte túlcsordult a reménykedéstől, amitől Denise mosolya még szélesebbé vált. A szülei házába tartottak, ahol bemutatja Nathanialt a megmaradt rokonoknak, bármennyire távoliak is. Spádét pedig most úgy mutatja be nekik, mint az új vejüket. Az utóbbi két hétben kétszer keltek egybe. Egyszer egy békebíró előtt, egyszer pedig vámpírszokás szerint, felvágva a tenyerüket Cat, Bones, Alten, Ian, Mencheres és egy szellem előtt, akit Denise továbbra sem láthatott. Ezt az esküvőt talán nem ismeri el a vámpírtársadalom, mivel

Denise sosem tartozhat igazán közéjük, Spádénak viszont számított, és őt csak ez érdekelte. – Most megismerheted acsaládunkat.