Jeaniene Frost Karó és sírhant

Jeaniene Frost Karó és sírhant

Fordította Hoppán Eszter

JEANIENE FROST Karó és sírhant

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2010

A fordítás alapjául szolgáló mű: Jeaniene Frost: One Foot in the Grave

A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: Karó és sírhant Előkészületben: Síri csendben

Copyright © 2008 by Jeaniene Frost Hungarian translation © Hoppán Eszter, 2010 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010 ISBN 978 963 254 217 1

Egy

Egy jókora háromemeletes épület előtt várakoztam Manhassetben, mely egy bizonyos Mr. Liam Flannery tulajdonában állt. Nem baráti látogatás volt, ezt a vak is láthatta. Hosszú, szétnyitott kabátom alatt jól látszott a pisztolyom és a fegyverhámom, akárcsak FBI-jelvényem. Bő szabású nadrágom és a blúzom alatt körülbelül tíz kiló ezüstfegyver lapult a végtagjaimra szíjazva. A kopogásra idősebb, öltönyös férfi nyitott ajtót. – Catrina Arthur különleges ügynök – mutatkoztam be. – Mr. Flanneryt keresem. A Catrina persze nem az igazi nevem, de ez szerepelt a jelvényemen. Az ajtónálló hamis mosolyt villantott rám. – Megnézem, itthon van-e. Várjon itt. Én persze tudtam, hogy Liam Flannery otthon van. Valamint azt is tudtam, hogy Mr. Flannery nem ember, és az ajtónállója sem az. Persze én sem voltam az, viszont hármunk közül csak nekem vert a szívem. Hamarosan újra kinyílt az ajtó. – Mr. Flannery várja önt. Itt követte el az első hibát. És ha rajtam múlt volna, akkor az utolsót is.

5

Mikor bementem a házba, az első reakcióm az volt, hogy „Hűha!”. A falakat kézi faragású fa borította, a padló márványból készült, és régiségek voltak ízlésesen elszórva mindenfelé. Ha valaki halott, az még nem jelenti azt, hogy nem élhet nagy lábon. Felmeredt a szőr a hátamon, amikor megéreztem a szobát átható erőt. Flannery nem tudhatja, hogy érzékelem ezt, mint ahogy kiszúrtam halottevő ajtónállóját is. Talán teljesen átlagosan nézek ki, mégis van néhány meglepetés a tarsolyomban. És persze rengeteg kés. – Arthur ügynök – szólt Flannery. – Nyilván a két alkalmazottamról van szó, de ezzel kapcsolatban már kikérdezett a rendőrség. Brit akcentussal beszélt, ami ellentmondott ír nevének. A kiejtésétől megborzongtam. A brit akcentushoz fűződtek bizonyos emlékeim. Megfordultam. Flannery az életben még jobban nézett ki, mint az FBI fotóján. Sápadt, kristályos bőre szinte világított sötét inge alatt. Egy dolgot el lehet mondani a vámpírokról – mindnek gyönyörű a bőre. Liam szeme olyan volt, mint a tiszta türkiz, és gesztenyebarna haja a válláig ért. Hát igen, jó kiállású pasi volt. Biztosan nem okozott neki gondot a napi betevő falat megszerzése. De a legfantasztikusabb az aurája volt. Bizsergető, szinte elektromos hullámokban áradt belőle. Kétségkívül igazi Mester. – Igen, Thomas Stilwellről és Jerome Hawthornról van szó. Az Iroda nagyra értékelné az együttműködését. Udvarias bevezetőm arra szolgált, hogy közben titokban kiderítsem, hányan vannak még a házban. Erősen hegyeztem a fülem, de Flanneryn és az ajtónállón kívül senkit sem hallottam. – Ez csak természetes. Mindent a törvényért és rendért! –

6

mondta némi rejtett derültséggel. – Megfelel önnek, ha itt beszélgetünk? – kérdeztem, hátha jobban körül tudok nézni. – Vagy jobban szeretne valami kevésbé hivatalos helyet? – Arthur ügynök, ha kevésbé hivatalosan akar szót váltani velem, hívjon Liamnek. És remélem, nem csak arról az unalmas Jerome-ról és Thomasról fogunk beszélgetni. Nekem persze eszem ágában sem volt csevegni vele, ha egyszer közel kerülünk egymáshoz. Mivel köze volt az alkalmazottai halálához, más dologért kerestem, de nem letartóztatni jöttem. Az átlagember nem hisz a vámpírokban és ghoulokban, tehát jogi eljárás sincs velük kapcsolatban. Viszont van egy titkos osztag a Nemzetbiztonságnál, és a főnököm, Don ilyenkor engem szokott kiküldeni. Már beszéltek rólam az élőhalottak világában a munkáimból kifolyólag, de csak egy vámpír volt, aki valóban tudta, ki vagyok. Őt pedig már évek óta nem láttam. – Liam, ugye nem akar flörtölni egy szövetségi ügynökkel, aki kettős emberölés ügyében szeretné kihallgatni? – Catrina, én ártatlan vagyok, aki nem fél az igazságszolgáltatás dübörgő kerekeitől. Mindenesetre rendes a szövetségiektől, hogy épp egy ilyen gyönyörű lányt küldtek hozzám, mint maga. Némiképp ismerősnek is tűnik, bár biztosan emlékeznék rá, ha már találkoztunk volna. – Nem találkoztunk – vágtam rá gyorsan. – Elhiheti, hogy én is emlékeznék. Ezt nem bóknak szántam, mégis úgy nevetett tőle, hogy az nem volt ínyemre. – Meghiszem azt. Öntelt szemétláda. Lássuk, meddig tart a jókedved. – De térjünk vissza a tárgyhoz, Liam. Itt beszélgessünk, vagy máshol?

7

Csalódottan fújt. – Ha ragaszkodik ehhez a vonalhoz, akkor menjünk inkább a könyvtárba. Kövessen. További fényűző, de üres termen keresztül mentem utána. A könyvtár csodálatos volt, tele új és ősrégi kötetekkel. Még tekercseket is láttam üveghengerekben, de leginkább egy műalkotás ragadta meg a figyelmemet a falon. – Ez… meglehetősen primitívnek tűnik. Első pillantásra fának vagy elefántcsontnak látszott, de aztán kiderült, hogy csontból van – emberi csontból. – Bennszülött munka, majdnem háromszáz éves. Néhány ausztrál barátomtól kaptam. Liam közelebb lépett, türkiz szeme kezdett smaragdos színben ragyogni. Tudtam, mit jelentenek a zöldes pöttyök. A vágy és az éhség ugyanúgy nyilvánul meg a vámpíroknál. Mindkettőtől bezöldül a szemük, és előugrik az agyaruk. Liam vagy éhes volt, vagy kanos, de egyik szükségletét sem állt szándékomban kielégíteni. Megcsörrent a telefonom. – Tessék! – Arthur ügynök, még mindig Mr. Flanneryt faggatod? – kérdezte helyettesem, Tate. – Igen. Harminc percen belül végzek. Értsd: ha nem végzek harminc percen belül, Tate és a csapatom értem jönnek. Tate szó nélkül lerakta. Utálta, amikor egyedül akartam megoldani valamit, de hát ez van. Flannery háza csendes, mint a sír, és rég nem küzdöttem már meg Mester vámpírral. – Gondolom, a rendőrség elmondta, hogy Thomas Stilwell és Jerome Hawthorn holttestét úgy találták meg, hogy alig volt vér bennük. És nem látszott rajtuk olyan sérülés, ami ezt indokolta volna – csaptam bele a közepébe.

8

Liam vállat vont. – Az Irodának van valami elmélete? Ó, nem csak elmélet. Én pontosan tudtam, hogy Liam hogyan gyógyította be az áruló lyukakat az áldozatok nyakán a saját vérével, a haláluk előtt. Én aztán ismertem a trükkjeiket. Szenvtelenül feleltem: – Magának biztosan van, nem igaz? – Tudja, miről van nekem elméletem, Catrina? Arról, hogy maga éppen olyan édes, amilyennek kinéz. Ami azt illeti, semmi másra nem is tudok gondolni, amióta megláttam. Nem ellenkeztem, amikor Liam még közelebb húzódott, és felemelte az állam. Elvégre ezzel jobban elvonhatom a figyelmét, mint bármi mással. Ajka hűvösen tapadt az enyémre, és kellemesen bizsergett az energiától. Nagyon jól csókolt. Tudta, mikor kell mélyebbre menni, és mikor kell igazán mélyre. Egy pillanatig még azt is megengedtem magamnak, hogy élvezzem a helyzetet – az egyedülálló életmódnak is megvannak a maga káros hatásai –, de aztán bekeményítettem. Átöleltem, hogy közben elő tudjak húzni egy tőrt a ruhaujjamból. Közben ő csúsztatni kezdte lefelé a kezét a csípőm felé, és megérezte a kemény tárgyakat a nadrágomban. – Mi a fene…? – húzódott el. – Meglepetés! – vigyorodtam el, és lesújtottam. A döfést végzetesnek szántam, de Liam gyorsabb volt, mint vártam. Elkaszálta a lábam, miközben szúrtam, úgyhogy a penge centikkel elhibázta a szívét. Ahelyett, hogy próbáltam volna visszanyerni az egyensúlyomat, szándékosan összerogytam, és eldőltem a fejemre célzott rúgás elől. Liam azonnal újra próbálkozott, de aztán megrándult, amikor egymás után három tőröm landolt a mellében. A fenébe, megint elhibáztam a szívét! – Szent ég! – kiáltott fel Liam. Letett arról, hogy továbbra is

9

embernek tettesse magát, a szeme zölden izzott, agyara kiállt felső fogsorából. – Te csakis a hírhedett Vörös Kaszás lehetsz! Mi szél hozta a vámpírok rémét éppen az én házamba? Inkább kíváncsinak tűnt, mintsem rémültnek. De azért óvatos volt, körözni kezdett körülöttem, miközben feltápászkodtam és levettem a dzsekimet, hogy jobban hozzáférjek a fegyvereimhez. – A szokásos – feleltem. – Embereket öltél meg. Én csak a számlát akarom kiegyenlíteni. Liam a szemét forgatta. – Hidd el, aranyom, tudták, mi vár rájuk. Azok a tolvaj gazemberek megloptak. Nehéz jó alkalmazottat találni manapság. – Beszélj csak, szépfiú, úgyis hiába fárasztod magad. Csináltam egy nyakkörzést, és újabb tőröket vettem a kezembe. Mindketten pillarebbenés nélkül vártuk, mit fog lépni a másik. Persze Liam nem tudta, hogy én tudom, hogy segítségért küldött. Hallottam, ahogy a ghoul nesztelenül közelebb araszol. Liam csak ezért tartott szóval, hogy időt nyerjen. Látható önváddal csóválta a fejét. – A külsődből tudhattam volna. A Vörös Kaszásnak vörös a haja, mint a vér, szürke a szeme, mint a füst, és a bőre… az csak az igazi. Még sosem láttam ilyen csodálatos bőrt emberi húson. Egek, te lány, még csak meg sem akartalak harapni. Legalábbis nem úgy, ahogy te gondolod. – Hízelgő, hogy nemcsak megölni akarsz, de megdugni is. Ez igazán kedves tőled, Liam. Elvigyorodott. – Elvégre nemrég volt Valentin-nap. Az ajtó felé terelgetett, és én hagytam. Szándékosan a leghosszabb tőrömet húztam elő a nadrágszárból, ami olyan volt, mint egy kisebb kard. Átvettem a jobb kezembe, a dobótőröket meg a balba.

10

Liam még szélesebben vigyorgott. – Figyelemre méltó, de az én lándzsámat még nem láttad. Tedd le a cuccaidat, és megmutatom. Mondjuk, néhány kés rajtad maradhat, ha akarod, attól csak izgalmasabb lesz. Előrevetődött, de én nem dőltembe neki. Ráhajítottam a bal kezemben tartott öt tőrt, és egy pördüléssel kicseleztem a hátam mögül támadó ghoult, aztán teljes erővel csapást mértem a nyakára a kardommal. A ghoul feje egy kicsit elfordult a tengelye körül, vádlón meredt rám, majd a földre toccsant. A ghoulokat csak egyféleképpen lehet megölni: így. Liam úgy rángatta ki magából a tőreimet, mintha fogpiszkálók lennének csupán. – Te átkozott szuka, most aztán megmutatom neked! Magnus negyven éve volt a barátom! Ez az incselkedés végét jelentette. Liam elképesztő sebességgel támadt rám. A testén és az agyarain kívül nem volt fegyvere, de azok gyilkosnak tűntek. Liam ököllel ütni kezdett, de én sem maradtam adósa. Percekig püföltük egymást így, felborítva az utunkba kerülő lámpákat és asztalokat. A végén áthajított a szobán, s én a korábban megcsodált csont műtárgy közelében csapódtam be. Mikor rám vetette magát, megrúgtam, és ő nekirepült a vitrinnek. Aztán letéptem a csontszobrot a falról, és hozzávágtam. Liam lebukott, aztán káromkodott egyet, amikor a bonyolult műalkotás darabokra tört a háta mögött. – Hát te semmire sem becsülöd a művészetet? Ez a darab öregebb volt, mint én. És honnan a fenéből van ilyen szemed? Nem kellett tükörbe néznem. A szemem valószínűleg éppen olyan zöld, mint az övé. A harc kihozta belőlem ismeretlen vámpír apám örökségét. – Az a csontkollekció öregebb volt, mint te? Miért, mennyi

11

vagy? Kétszáz? Kétszázötven? Akkor erős vagy. Volt már dolgom hétszáz évesekkel is, akik nem ütöttek ilyen keményeket. Igazi kaland lesz téged megölni. És ezt komolyan is gondoltam. Semmi kihívás nincs abban, ha csak szimplán ledöfök egy vámpírt, és a csapatommal eltakaríttatom a maradványait. Liam rám vigyorgott. – Kétszázhúsz éves vagyok, aranyom. Már ami a vámpírkoromat illeti. De az előző életem csak szegénység és nyomorúság volt. London valóságos szennycsatorna volt akkoriban. Mostanra egészen kikupálódott. – Kár, hogy többet nem jutsz el oda. – Azt kétlem, aranyom. Azt hiszed, élvezni fogod, hogy megölsz engem? Mert én imádni fogom, amikor megduglak. – Lássuk, mid van – incselkedtem. Átröppent a szobán, túl gyorsan ahhoz, hogy kitérhessek, és hatalmasat csapott a fejemre. Az agyamban fények robbantak, és egy közönséges ember bele is halt volna ebbe az ütésbe. Engem azonban más fából faragtak, úgyhogy kissé émelyegve bár, de cselekedtem. Elernyedtem, hagytam, hogy a szám tátva maradjon, a szemem kiforduljon, és csábítóan kitekeredett nyakkal a földre hanyatlottam. Egyik kezem mellett ott hevert az egyik tőröm, amit Liam az előbb szedett ki magából. Vajon belém rúg fektemben, vagy megnéz, mennyire sérültem meg? Bejött a trükköm. – Így már jobb – dünnyögte Liam, és letérdelt mellém. Végigtapogatott, és elismerően felmordult. – Egész egyszemélyes kis hadsereg. Ez a nő egy kész fegyverraktárt hord magával. Tárgyilagosan lehúzta a nadrágom cipzárját. Biztosan a késeimtől akart megszabadítani – ez logikus. Mikor azonban át-

12

húzta a nadrágot a csípőmön, megállt. Végigfuttatta ujját a tetováláson, amit négy éve csináltattam, amikor magam mögött hagytam régi ohiói életem és elkezdtem ezt az újat. Megragadtam a kínálkozó lehetőséget, felkaptam a tőrt, és a szívébe döftem. Liam döbbent tekintete rám szegeződött. – Azt hittem, hogy ha az Alexander nem öl meg, akkor semmi… Éppen az utolsó, gyilkos tőrcsavarintásra készültem, amikor összeállt bennem a kép. Az Alexander nevű hajó! Ez a fickó londoni, és kétszázhúsz éve halott. Bennszülött műalkotás a könyvtárában, amit az ausztrál barátaitól kapott… – Te melyik vagy? – kérdeztem, és mozdulatlanul tartottam a kést. Ha megmoccan, a szívének annyi. Ha mozdulatlan marad, nem ölöm meg. Legalábbis egyelőre. – Melyik mi? – 1788-ban négy elítéltet hajóztak ki új-dél-walesi fegyenctelepekre egy Alexander nevű hajón. Az egyik hamarosan a megérkezés után megszökött. Egy évvel később ez a szökött fegyenc visszatért, és három barátja kivételével mindenkit megölt. Egyiküket saját kérésére változtatta vámpírrá, a másik kettőt akarata ellenére. Azt tudom, hogy melyikük nem vagy, úgyhogy mondd meg, akkor melyik igen! Ha lehet, most még jobban meghökkent, mint amikor megszúrtam. – Ezt a történetet csak néhányan ismerik az egész világon. Egy kicsit megmozgattam a tőrt. A fickó megértette a célzást. – Ian. Én vagyok Ian. Atyavilág! Itt ül rajtam az az ember, aki vámpírt csinált a szerelmemből több mint kétszáz évvel ezelőtt. Ezt nevezem iróniának. Liam, azaz Ian saját bevallása szerint is gyilkos volt. Az al-

13

kalmazottai talán meglopták, talán nem – a világ tele van ostoba alakokkal. A vámpírok más szabályok szerint játszanak, ha a javaikról van szó. Elképesztően területvédők. Ha Thomas és Jerome tudták, kicsoda ő valójában, akkor tudatában voltak a következményeknek. De nem ez tartott vissza igazán. Hanem az, hogy elhagytam ugyan Bonest, mégsem lennék képes megölni azt, akinek a jóvoltából találkozhattam életem szerelmével. Talán túl szentimentális vagyok… – Liam, vagy Ian, ha úgy jobban tetszik, hallgass rám! Most felállunk. Én kihúzom belőled a kést, és te elmenekülsz. Egy kicsit megkarcolódott a szíved, de rendbe fogsz jönni. Tartoztam valakinek egy élettel, és most a tiéd lesz az. Ian rám meredt. A tekintetünk összekapcsolódott. – Crispin. – Bones valódi neve lebegve maradt köztünk, de én nem reagáltam. – Ez csakis Crispin lehet. Tudhattam volna abból, ahogy harcolsz, nem is beszélve a tetoválásodról, ami ugyanolyan, mint az övé. Csúnya trükk volt, hogy ájultnak tettetted magad. Ő sosem vette volna be. Addig rugdosott volna, amíg abba nem hagyod. – Ez már igaz – helyeseltem. – Ez volt az első dolog, amire megtanított. Mindig rúgj bele a földön fekvőbe. Én megtanultam. Te, úgy látszik, nem. – Lám, lám, a kis Vörös Kaszás. Akkor te vagy az, aki miatt olyan csapnivaló kedvében volt az elmúlt pár évben. A szívem hirtelen összeszorult az örömtől. Ian megerősítette azt, amit feltételezni sem mertem: Bones él. Lehet, hogy gyűlöl, amiért elhagytam, de akkor is életben van. Ian tovább piszkált. – Szóval te meg Crispin, hmmm? Pár hónapja nem beszéltem vele, de meg tudom találni. És el is vihetlek hozzá, ha akarod. Teljesen felkavart már a gondolat is, hogy újra láthatnám

14

Bonest. Ezt leplezendő, gúnyosan felnevettem. – Semmi pénzért. Bones megtalált, és csaliként lógatott a fejek elé, akikre pénzt ígértek neki. Még erre a tetkóra is rábeszélt. Ha már pénzről van szó, ha találkozol vele, mondd meg neki, hogy még tartozik nekem. Sosem adta oda a részemet a vérdíjakból, pedig megígérte. Ma csak azért van szerencsés napod, mert egyszer segített megmenteni az anyámat, tehát ezért meg én tartozom neki, és veled rovom le. De ha valaha is újra találkozunk Bonesszal, akkor a késem másik végén lesz. Minden egyes szó fájt, de szükség volt erre. Nem akartam veszélybe sodorni Bonest azzal a vallomással, hogy még mindig szeretem. Ha Ian továbbadja, amit mondtam, Bones tudni fogja, hogy egy szó sem igaz belőle. Sosem maradt adósom a pénzekkel – én voltam az, aki nem akarta elfogadni. És a tetoválásra sem ő beszélt rá. Én csináltattam az övéhez hasonló keresztezett csont ábrát az utána érzett hiábavaló vágyakozás hevében. – Te részben vámpír vagy. Máshogy nem lehetne izzó szemed. Hogy lehet ez? Először nem akartam erről beszélni, de aztán azt gondoltam, hogy ott egye meg a fene. Ian úgyis tudja már a titkomat. – Valami friss halott vámpír megerőszakolta az anyámat, és szerencsétlenségére még volt élő spermája. Nem tudom, ki volt ez az illető, de egyszer még megtalálom és megölöm. Addig pedig megelégszem azzal, hogy hozzá hasonlókat intézek el. Valahol a terem másik végében megcsörrent a mobilom. Nem mozdultam érte, csak gyorsabban folytattam a mondókámat. – Ez a csapatom. Ha nem veszem fel, erővel jönnek értem. Több erővel, mint amit most kezelni tudnál. Állj fel, lassan. Ha kihúzom a kést, menekülj el, és meg ne állj. Meghagyom az életed, de hagyd el ezt a házat, és soha többé ne gyere ide visz-

15

sza. Áll az alku? Gondolkodj, mielőtt válaszolsz, mert nem blöffölök. Ian feszesen elmosolyodott. – Hiszek neked. Egy kés van a szívemben. Nincs túl sok okod hazudni nekem. Meg sem rezdültem. – Akkor így legyen. Ian kezdett lassan felállni. Minden mozdulat nagy fájdalmat okozott neki, de összeszorította a száját, és meg se nyekkent. Amikor már mindketten álltunk, óvatosan kihúztam a pengét a hátából, és felmutattam neki. – Ég veled, Ian. Tűnj el. A korábbinál kissé lassabban, de így is elképesztő gyorsasággal szökkent ki az egyik ablakon. Kintről hallottam, hogy emberek rohannak az ajtóhoz. Egy dolgot még meg kellett tennem. A tőrt a saját hasamba szúrtam, elég mélyen ahhoz, hogy hihető legyen, de nem annyira, hogy halálos sebet okozzon. Mikor a helyettesem, Tate berontott, én zihálva és kétrét görnyedve folyattam a véremet a gyönyörű, vastag szőnyegre. – Jesszusom, Cat! – kiáltott fel Tate. – Ide Bram kell! Két másik kapitányom, Dave és Juan engedelmesen távozott. Tate felnyalábolt, és kicipelt a házból. Közben én reszketegen osztottam az észt: – Az egyik elmenekült, de ne üldözzétek. Túl erős. Más nem volt a házban, de gyorsan nézzetek körül, aztán vonuljatok vissza. El kell tűnnünk innen, hátha erősítést akar hozni. Azok lemészárolnának minket. – Egy gyors pásztázás aztán visszavonulás! – adta ki a parancsot Dave, és rám csukta a teherautó ajtaját. Tate kihúzta a kést és bekötözte a sebet, aztán adott pár olyan kapszulát, amit nem árultak semmiféle rendes patikában. Négy év és egy csapat zseniális tudós segítségével a főnö-

16

köm, Don átvizsgáltatta az élőhalottvér minden összetevőjét, és egy csodagyógyszerrel rukkolt elő. Normális embereknél csodákat művelt a törött csontokkal és belső vérzésekkel. A híres vámpíros író tiszteletére Bramnek nevezte el az új szert. – Nem kellett volna egyedül bemenned – okoskodott Tate. – A fenébe, Cat, legközelebb hallgass rám! Elhalón felkacagtam. – Ahogy akarod. Nem vagyok abban az állapotban, hogy vitatkozzak. Ezzel elájultam.

17

Kettő

A házam emeletes kis épület volt egy zsákutca végén. A belső berendezés, mondhatni, spártai. Egyetlen kanapé a földszinten, néhány könyvespolc, pár lámpa és egy ginnel és tonikkal töltött minibár. Ha a májam nem lett volna félig vámpírmáj, már régen elhaláloztam volna májzsugorban. Tate, Juan és Dave mindenesetre nem panaszkodtak a fogyasztásomra. Az állandó italkészlet és egy pakli kártya elég volt ahhoz, hogy mindig visszajöjjenek. Sajnos egyikük sem volt jó pókerező, még józanul sem. Ha pedig ittak, vicces volt figyelni képességeik ugrásszerű hanyatlását. De hogyan is jutottam ehhez a fényűző élethez? A főnököm, Don huszonkét éves koromban talált rám, amikor némi problémám támadt a törvénnyel. Tudják, a szokásos fiatalkori csínyek. Megöltem Ohio szenátorát és néhány emberét – pár modern kori rabszolga-kereskedőt, akik nőket adtak el az élőhalottaknak játékszernek és ennivalónak. Megérdemelték a halált, főleg mivel én is egyike voltam azoknak, akiket megpróbáltak áruba bocsátani. Vámpír pasimmal, Bonesszal együtt igazságot szolgáltattunk nekik, ami számos holttest hátrahagyásával járt. Miután letartóztattak, különös patológiai jellegzetességeimből rájöttek, hogy nem vagyok teljesen ember. Don rám parancsolt, hogy álljak az ő titkos belbiztonsági egységének élére,

18

cserében bizonyos visszautasíthatatlan ajánlatokért. Pontosabban egy halálos fenyegetésért. Elvállaltam a melót. Mi mást tehettem volna? De minden hibája ellenére Don számára igazán fontos volt, hogy megvédje azokat, akiket a törvény sosem tudna megóvni. És ez nekem is sokat számított. Ezért kockáztattam az életemet, mert rájöttem, hogy ez a célja annak, hogy félig élőhalottnak születtem, teljesen emberi külsővel. Csali és horog is lehetek egyben az éjszaka teremtményei számára. Persze nem mondhatnám, hogy ettől kezdve boldog tündérmese lett az életem, de legalább tettem valamit az emberekért. Éppen pizsamába bújtam, amikor csöngött a telefonom. Mivel éjfélre járt, csak a fiúk lehettek azok, vagy Denise, mert anyám korai fekvő volt. – Szia, Cat! Most értél haza? Denise tudta, mivel foglalkozom, és ki vagyok. Egyszer éppen a saját dolgom után jártam, amikor belebotlottam egy vámpírba, aki éppen az ő nyakát szemelte ki. Mire megöltem a fickót, Denise eleget látott ahhoz, hogy tudja: nem ember volt. Becsületére legyen mondva, hogy nem sikoltozott, nem ájult el, és más olyasmit sem tett, amit a hétköznapi emberek szoktak. Csak pislogott, és azt mondta: „Na, ezért jövök neked egy sörrel, minimum.” – Igen – feleltem. – Épp most. – Rossz napod volt? – kérdezte. Persze nem tudhatta, hogy az egész napot a saját magamon döfött seb gyógyítgatásával töltöttem, Bram kapszulák és vámpírvér segítségével, ami többet segített, mint Don csodagyógyszere. – Csak a szokásos. És te? Hogy sikerült a randid? Denise nevetett. – Éppen veled telefonálgatok, szerinted ez mit jelent? Épp

19

egy túrótortát próbálok kiolvasztani. Átjössz? – Mennék, de már pizsamában vagyok. – Akkor ne felejtsd el felvenni a nyuszis papucsodat sem. – Szinte láttam Denise vigyorát. – Anélkül nem lennél az igazi. – Máris ott vagyok. Letettük, és elmosolyodtam. A magánynak vége. Legalábbis egy túrótorta erejéig. Az éjszakának ebben a szakában a virginiai utak jobbára üresek, én mégis résen voltam, hisz ezek az élőhalottak órái. A vámpírok ilyenkor szoktak falatozni. Tekintetük bűbájával és agyaraik hallucinogén tartalmával elkábítják és kiszívják áldozatukat, aki utána semmire sem emlékszik, csak a vére lesz kevesebb. Mindezt Bones magyarázta el nekem – ő tanított meg mindenre a vámpírokkal kapcsolatban: az erősségeikre (ezekből sok van), a gyengeségeikre (ebből kevés van, és a napfény, a kereszt és a fakaró nem tartozik közéjük), a hitükre (miszerint Káin volt az első vámpír, akit Isten változtatott vámpírrá büntetésül Ábel meggyilkolásáért, hogy a vér, amit megiszik, mindig emlékeztesse a fivére ártatlanul kiontott vérére), a társadalmi piramisukra, ahol a legfelül álló vámpír uralkodik összes „gyermekén”, akiket létrehozott. Hát igen, Bonestól származik minden tudásom. Én pedig elhagytam őt. A fékre tapostam, mert egy cica rohant a kerekek elé. Kiszálltam, és a kocsitól nem messze találtam rá. Próbált elszaladni, de megsérült. Az orra véres volt, és nyávogott, amikor a lábához értem. Biztos, hogy eltörött. Megnyugtatóan duruzsolni kezdtem, és előkotortam a telefonom. – Elütöttem egy cicát – mondtam Denise-nek. – Tudnál keríteni egy állatorvost? Nem hagyhatom csak így sorsára. Denise együtt érzőn hümmögött, és elment a telefonkönyvért. Hamarosan visszatért.

20

– Találtam egyet, ami egész éjjel nyitva, és nincs is messze. Majd meséld el, mi volt. Visszateszem a tortát a fagyasztóba. Felhívtam a dokit, aki elmondta, merre kell mennem. Tíz perc múlva megérkeztem Noah Szőrös Bárkájához. Kabátot húztam a pizsamámra, de a lábamon cipő helyett nyuszis papucs volt. Úgy néztem ki, mint egy háziasszony a pokolból. Amikor beléptem, az asztal mögött ülő férfi rám mosolygott. – Ön hívott az imént? A macska miatt? – Igen, én. Cristine Russell vagyok – Mostanában ezen a néven futottam, ugyancsak Bonesra emlékezve, hiszen az ő polgári neve Crispin Russell volt. A szentimentalizmusom fogja egyszer a végzetemet okozni. A barátságos mosoly még szélesebb lett. – Dr. Noah Rose vagyok. Noah. Ez megmagyarázza a rendelő idióta elnevezését. Elvitte a cicát röntgenre, aztán pár perc múlva visszajött. – Egy törött láb, néhány zúzódás, alultápláltság. Pár hét alatt rendbe jön. Utcai macska? – Amennyire tudom, az, dr. Rose. – Szólítson csak Noah-nak. Helyes kis cicuska, nem akarja magához venni? A „cicuska” szótól összerezzentem, de jól palástoltam. – De igen. A cica rám szegezte a tekintetét, mintha tudta volna, hogy eldőlt a sorsa. Begipszelt lábával és bekenőcsözött sebeivel igazán szánalmasan festett. – Ha pihen, és rendesen eszik, jobb lesz, mint új korában. – Hát, ez remek. Mennyivel tartozom? Zavartan elmosolyodott. – Semmivel. Nagyon rendes volt magától, hogy behozta. Két hét múlva hozza vissza, hogy levegyem a gipszet. Mikor ér

21

rá? – Késő este. Elég hektikus a munkabeosztásom. – Nagyszerű. Újabb félénk mosolyt vetett rám, és valami azt súgta, hogy nem minden ügyféllel ilyen szívélyes. Ugyanakkor ártalmatlannak tűnt. Ritkaság azoknál, akikkel én össze szoktam futni. – Mit szólna nyolc órához, két hét múlva csütörtökön? – Remek. – Köszönöm a segítséget, Noah. Az adósa vagyok. A macskával az ölemben az ajtó felé indultam. – Várjon! – ugrott elő az asztala mögül, aztán megtorpant. – Tudom, hogy ez nem túl profi hozzáállás, de ha úgy gondolja, hogy az adósom, már persze nem mintha az lenne, de… nemrég költöztem ide, és nem ismerek túl sok embert. A legtöbb ügyfelem vagy öreg, vagy házas… akarom mondani… Kérdőn felvontam a szemöldökömet, mire elvörösödött. – Hagyjuk. Ha nem jön el legközelebb, én megértem. Elnézést. Édes volt. Most már női szemmel is végigmértem, nem csak amúgy katonásan, amikor beléptem. Noah magas volt, sötét hajú, és kisfiúsan jóképű. Épp jó lesz Denise-nek. A másik pasi úgysem jött be neki. – Nos, Noah, a válaszom igen. Hétfő este vacsorázni készülünk a barátnőmmel, Denise-zel. Tartson velünk. Zajosan kifújta a levegőt. – Hétfő tökéletes. Vasárnap még hívom. Nem szoktam ilyesmit csinálni. Hadd kérjem el a számát, mielőtt még lebeszélném magamról. Vigyorogva leírtam neki a számomat. Ha Noah és Denise összejön, akkor csendben lelépek a desszert előtt. Ha idiótának bizonyul, akkor pedig gondoskodom róla, hogy ne háborgassa többet Denise-t. Elvégre mire jók a barátok?

22

– Kérem, ne gondolja meg magát – mondta Noah, amikor odaadtam a számot. Nem feleltem, csak intettem neki búcsúképpen.

23

Három

Hétfőn hat előtt tíz perccel csörgött a telefonom. Ránéztem a számra, és rossz érzés fogott el. Miért hív Denise otthonról? Már rég el kellett volna indulnia. – Mi van? – érdeklődtem. – El fogsz késni. Úgy hallatszott, mintha nagy levegőt vett volna. – Cat, ne haragudj rám, de… nem megyek. – Beteg vagy? – kérdeztem aggodalmasan. Újabb mély levegővétel hallatszott. – Nem. Azért nem megyek, mert azt akarom, hogy te menj Noah-val. Egyedül. Te mondtad, hogy nagyon helyes pasinak tűnik. – De én nem akarok randizni! – tiltakoztam. – Azért csináltam az egészet, hogy te megnézhesd, és kecsesen ki tudj hátrálni, ha mégsem jön össze. – Az ég szerelmére, Cat, neked van szükséged egy pasira, nem nekem! A nagyanyám is mozgalmasabb életet él, mint te. Persze tudom, hogy beszélsz arról a másikról, bárki is volt, de most már vagy három éve ismerlek, elkezdhetnél végre élni. Kápráztasd el ezt a Noah-t az ivási képességeiddel, perzseld le a fülét a beszédeddel, de legalábbis próbáld meg jól érezni magad egy fickóval, akit nem szándékszol megölni a randi végén. Legalább egyetlenegyszer. Akkor talán nem leszel mindig

24

olyan szomorú. Elevenembe talált. Bár sosem meséltem neki igazán Bonesról, és főleg arról nem, hogy vámpír, Denise tudta, hogy szerettem valakit, akit aztán elveszítettem. És tudta, hogy nagyon egyedül érzem magam, sokkal inkább, mint ahogy azt hajlandó vagyok bevallani. Felsóhajtottam. – Nem hinném, hogy jó ötlet… – Szerintem viszont az – torkolt le Denise. – Nem vagy halott, úgyhogy ne is viselkedj úgy, mintha az lennél. Csak egy vacsoráról van szó, nem arról, hogy elszöktök Las Vegasba. Még csak találkoznod sem kell vele még egyszer, de ezt az egy lehetőséget használd ki. Gyerünk. Új cicámra pillantottam. Pislogott, amit helyeslésnek vettem. – Hát jó. Noah öt perc múlva itt van. Elmegyek, de valószínűleg mondani fogok valami helytelent, és egy óra múlva megint itthon leszek. Denise nevetett. – Nem baj, de legalább megpróbálod. Hívj, ha hazaértél. Elköszöntem és letettem. Akkor tehát randira megyek. Aki bújt, aki nem. Elmentem egy tükör mellett, és szemügyre vettem a képmásomat. Vállig érő, immár barna hajam furcsán idegennek tűnt, de épp ez volt a cél, ha Ian esetleg úgy döntene, hogy megerősíti a külsőmről szállongó szóbeszédeket. Nem akartam, hogy a vámpírok és ghoulok azonnal felkapják a fejüket a hajszínem láttán. A szőkéknek talán kellemesebb az életük, én viszont minél több trófeát akartam. A Vörös Kaszás halott, éljen a Barna Kaszás! Mikor Noah kopogott, lehetőség szerint készen álltam. Mikor meglátott, arcára fagyott a mosoly. – Korábban vörös volt a haja, nem? Vagy csak álmodtam?

25

Felvontam új keletű mézszín szemöldökömet. – Változtatni akartam. Egész életemben vörös voltam, és kezdtem unni. Azonnal visszakozott. – Nagyon jól néz ki. És maga is. Korábban is jól nézett ki, és most is. Menjünk, mielőtt meggondolja magát. Meggondoltam, de nem Noah miatt. Viszont Denise-nek igaza volt. Ahelyett, hogy otthon emésztem magam valaki elérhetetlen miatt, a változatosság kedvéért megpróbálkozhatok egy kellemes estével. – Van egy rossz hírem – mondtam. – A barátnőmnek sajnos közbejött valami. Sajnálom. Ha visszamondja, teljesen megértem. – Nem – mosolygott Noah. – Éhes vagyok. Együnk valamit. Ez csak egy randi, emlékeztettem magam, miközben a kocsijához mentünk. Mi baj lehetne belőle? Renardóhoz mentünk, egy olasz bisztróba. Udvariasságból vörösbort ittam – nem akartam elárulni vonzódásomat a nagy mennyiségű vodka-tonik iránt. – Mi a foglalkozásod, Cristine? – kérdezte Noah, akivel menet közben összetegeződtünk. – Terepfelderítést és kutatást végzek az Irodának. Ez majdnem igaz is volt, már ha a vámpírok keresgélését és kiirtását kutatásnak nevezhetjük. Vagy ha toborzásnak mondjuk azt, hogy bejárom az egész országot, és elhappolom a legjobbakat a rendőrségtől, igazságszolgáltatástól, FBI-tól, vagy akár a börtönökből. Ha élőhalottak gyilkolásáról van szó, mindenkire szükség van, nem igaz? A legjobb csapattagjaink közül nem egy azelőtt narancsszínű egyenruhát hordott. Juan végzős büntetőjog-hallgatóként kezdett el Donnak dolgozni a rácsok mögött. Ez a vegyes felvágott nem alkotott ha-

26

gyományos harci egységet, viszont roppant hatékonynak bizonyult. Noah szeme elkerekedett. – Az Irodának? FBI-ügynök vagy? – Technikai értelemben nem. A mi részlegünk tulajdonképpen a nemzetbiztonsághoz tartozik. – Akkor olyan a munkád, hogy elmesélheted, mit csinálsz, csak éppen utána el kell tenned láb alól? Majdnem félrenyeltem a boromat. Te mondtad, haver. – Á, annyira nem izgi. Csak toborzás és kutatás. De mindig készenlétben kell lennem, és néha fura időpontokban kell dolgoznom. Ezért lenne alkalmasabb rá Denise, hogy megmutassa neked a környéket. Ezt szándékosan mondtam, hogy eloszlassam az esetleges illúziókat. Helyes srác, de semmi több. – Megértelek. Engem is bármikor hívhatnak sürgős esethez. Persze az én munkám nem olyan komoly, mint a tiéd, de mégis. Az életben a legkisebb dologra is oda kell figyelni. Mindig is úgy tartottam, hogy abból látszik igazán valakinek a jelleme, ahogyan a gyengébbekkel bánik. Lám, lám. Egy jó pont. – Sajnálom, hogy Denise nem tudott jönni – ismételtem már vagy ötödször. – Szerintem tetszene neked. Noah előrehajolt. – Biztos vagyok benne, de azért annyira nem sajnálom. Igazából veled akartam találkozni. Téged akartalak randira hívni. Biztosan a nyuszis papucs tette. Nevettem, amin magam is elcsodálkoztam. Igazából arra számítottam, hogy kínszenvedés lesz az este, de tulajdonképpen egészen jól alakult. – Nem fogom elfelejteni. Szemügyre vettem a poharam fölött. Noah-n kerek nyakú

27

szürke pulcsi és sportkabát volt. A haja frissen nyírva, de egy tincs így is minduntalan a homlokába hullt. Semmi okot nem láttam arra, hogy hiányt szenvedjen randipartnerekben. Még ha a bőrének nem is volt krémszínűen csillogó árnyalata, ami úgy szikrázik a holdfényben… Megráztam a fejem. A fenébe! Abba kéne hagynom önmagam kínzását Bonesszal. Nekünk kettőnknek nincs jövőnk együtt. Még ha sikerülne is legyőznünk azt a nem elhanyagolható akadályt, hogy nekem a munkámból kifolyólag élőhalottakat kell ölnöm, vagy hogy az anyám rá se bír nézni semmiféle agyaras lényre, még akkor sem működne a dolog. Bones ugyanis vámpír. Ő örökké fiatal marad, míg én menthetetlenül megöregszem és meghalok. Ezt csak úgy lehet elkerülni, ha átváltozom, de erre nem voltam hajlandó. Bármilyen fájdalmas volt, meghoztam az egyetlen lehetséges döntést: elhagytam. Bones talán már nem is gondol rám. Nyilván továbblépett, hiszen már négy éve nem láttuk egymást. Talán itt az ideje, hogy én is túltegyem magam a dolgon. – Mi lenne, ha kihagynánk a desszertet, és inkább sétálnánk egyet? – kérdeztem hirtelen felindulásból. Noah nem habozott. – Szívesen. Negyven percet autóztunk a tengerpartig. Március lévén még hideg volt, s összehúztam magamon a kabátot a szélben. Noah szorosan mellettem ment, kezét a zsebébe dugva. – Imádom az óceánt. Ezért költöztem át Pittsburgh-ből Virginiába. Amióta csak megláttam, tudom, hogy a közelében akarok élni. Van benne valami, amitől olyan kicsinek érzem magam, mégis valami nagyobb egész részének. Talán elcsépelten hangzik, de így van. Elmosolyodtam. – Nem elcsépelt. Én is ugyanezt érzem a hegyekkel. Mindig

28

visszajárok hozzájuk, ha csak tudok… Elhalt a hangom, mert eszembe jutott az, akivel először láttam a hegyeket. Ennek véget kell vetni. A felejtés vágyától űzve hirtelen elkaptam Noah-t, és szinte lerántottam a fejét magamhoz. Ő egy futó pillanatig tétovázott, aztán átölelt, és a pulzusa háromszorosára gyorsult, amikor megcsókoltam. Aztán éppolyan hirtelen, ahogy az előbb ráugrottam, elhúzódtam tőle. – Ne haragudj. Ez elég durva volt. Reszketegen felkacagott. – Ennél jobb durvaságot nem is remélhettem. Tulajdonképpen úgy terveztem, hogy előbb leülünk, aztán esetleg a válladra teszem a kezem… de így jobb volt. Szegénynek vérzett a szája. Hülye voltam, nem vigyáztam az erőmmel. Szegény Noah, még élvezte is a megpróbáltatásokat. De legalább a fogait nem törtem ki, az biztosan kevésbé tetszett volna neki. Megfogta a vállam, és most önerőből hajtotta le a fejét. Most visszafogtam magam, gyengéden csókoltam meg. A szívverése megint megugrott, és a vére kezdett lefelé gyülekezni. Szinte vicces volt hallani a teste reakcióját. Eltoltam magamtól. – Ez minden, amit adhatok. – Én ennek is örülök, Cristine. Nem akarok mást, csak hogy újra láthassalak. Tényleg. A tekintete nyílt és őszinte volt. Nem úgy, mint az enyém – tele titkokkal. Felsóhajtottam. – Nézd, Noah… Nekem eléggé… furcsa az életvitelem. Sokat kell utaznom, sokszor szó nélkül eltűnök, és felborul minden tervem. Úgy hangzik ez, mint amibe szívesen beszállnál?

29

Noah bólintott. – Klasszul hangzik, mert a te életed. És én szívesen a részese lennék. Az agyam józan része vadul tiltakozott. Ne csináld! De a magányosság eresebbnek bizonyult. – Akkor én is szívesen találkozom megint veled.

30

Négy

Kopogás hallatszott az ajtón, és én kipattantam az ágyból. Még csak reggel kilencre járt. Ilyen korán nem szoktak meglátogatni – ismerték az alvási szokásaimat. Még Noah is, akivel már egy hónapja találkozgattam, tudta, hogy nem érdemes telefonálni vagy értem jönni ilyen szentségtelen órán. Lementem, megszokásból magamhoz vettem egy ezüsttőrt, és kikukucskáltam. Tate állt odakint, maga is olyanformán, mint aki most kelt fel. – Mi a gond? – kérdeztem, miközben ajtót nyitottam. – Ki kell mennünk a telepre. Don már vár minket, és Juant meg Dave-et is behívta. Nyitva hagytam az ajtót, és felrohantam, hogy magamra kapjak valamit. Semmiképp sem mutatkozhattam csőrikés pizsamámban, ez lerombolta volna nagy nehezen felépített renomémat az embereim között. Gyors fogmosás után bevágódtam Tate kocsijába. Pislogtam a ragyogó reggeli fényben. – Tudod, miért kell bemennünk? És Don miért nem engem hívott? Tate felmordult. – Meg akarta kérdezni a véleményemet a helyzetről, mielőtt

31

felhív. Tegnap éjjel gyilkosságok történtek Ohióban. Eléggé látványosan. Meg sem kísérelték eltüntetni a hullákat. Sőt szinte közszemlére tették őket. – És ebben mi a furcsa? Szörnyű, az már igaz, de korántsem szokatlan. Nem szoktunk körbejárni minden egyes gyilkossági helyszínt, mert sosem értünk volna a végére. Van itt valami, amit nem mond el nekem. – Mindjárt ott vagyunk. Majd Don elmondja a többit. Nekem csak az a dolgom, hogy elvigyelek. Tate őrmester volt a különleges egységnél, mielőtt csatlakozott Donhoz, és a katonaságnál lehúzott évek meglátszottak rajta. Kövesd a parancsokat, és ne kérdezz. Don éppen ezt szerette benne – és én az ellenkezőjével kergettem az őrületbe. Húsz perc alatt a telepre értünk. A fegyveres őrök a szokott módon, egy intéssel átengedtek minket. Én és Tate olyan mindennapos figurák voltunk itt, hogy már a kártyánkat sem kellett felmutatni. Mi is ismertünk szinte minden őrt név, rang és beosztás szerint. Don az irodájában várt ránk. Az asztala előtt járkált fel-alá. Felvontam a szemöldököm. Kedvenc főnököm általában higgadt és kimért volt. Négy év alatt most láttam másodszor így járkálni. Az első alkalom akkor volt, amikor Ian, azaz Liam Flannery, ahogy Don még mindig ismerte, megszökött. Don akkor azt szerette volna, ha élve hozom be, hogy további vért vonhasson ki belőle a Bramhez. Mikor Ian nélkül tértem viszsza, azt hittem, hogy Don árkot tapos a szőnyegébe. Persze nem az én sérülésem miatt izgult. Egy kicsit furcsa az értékrendje. Az asztalán vélhetően az internetről letöltött fotók hevertek. Mikor beléptünk, feléjük bökött. – Van egy barátom a Franklin megyei rendőrségnél, aki két

32

órával ezelőtt szkennelte be és küldte el nekem ezeket. Indultok, ahogy együtt a csapat. A legjobbakat válogassátok össze, mert szükségetek lesz rá. További erők állnak bevetésre készen, a parancsotokra várva. Ezt a dolgot azonnal kezelni kell. Franklin megye. Hajdani otthonom. – Mesélj, Don. Csupa fül vagyok. Válaszképpen a kezembe nyomta az egyik képet. Egy kicsi szoba volt rajta, a szőnyegen frissen szétszórt testrészekkel. Azonnal felismertem, mert a saját egykori hálószobám volt a nagyszüleim házában. A falon olvasható írástól megdermedtem, és azonnal rájöttem, mitől izgatta fel magát annyira Don. Cic-cic, cicuska Hát, ez nem jó. Nagyon nem jó. Az a tény, hogy ez a szándékos kihívás nyilvánvalóan nekem szólt, méghozzá abban a házban, ahol felnőttem, két ijesztő dolgot sugallt. Valaki tudja a művésznevemet – és az igazit is. – Hol az anyám? – Ez volt az első gondolatom. Talán csak Catherine Crawfieldről tudnak, de lehet, hogy Cristine Russellről is. Don felemelte a kezét. – Már elküldettem érte. Óvintézkedés, mert úgy gondolom, hogy ha tudnák, ki vagy most és mi a munkád, nem vacakoltak volna a szülőházaddal. Igen, ebben lehet valami. Annyira felizgattam magam, hogy nem voltam képes gondolkodni. Ennek véget kell vetni, mert nincs idő ostobaságra. – Van valami elképzelésed arról, hogy ki lehetett ez, Cat? – Természetesen nincs! Hogy lenne? Don eltűnődött, miközben a szemöldökét tépdeste. – Vajon véletlen egybeesés, hogy egy hónapja jársz Noah Rose-zal, és éppen most talál meg valaki? Beszéltél neki ma33

gadról? Hogy mivel foglalkozol? Csúnya pillantást lövelltem Donra. – Azonnal ellenőrizted Noah-t, abban a pillanatban, amikor megtudtad, hogy találkozgatunk. Az engedélyem nélkül, teszem hozzá, és nem, Noah semmit sem tud a vámpírokról, és arról sem, hogy ki vagyok, és mit csinálok. Legyen ez az utolsó alkalom, amikor ezt bizonygatnom kell. Don bólogatott, aztán újra a gondolataiba merült. – Nem lehet esetleg Liam Flannery? Megfagyott a vér az ereimben. Ian csakugyan ismerheti a múltamat. Bones révén. Bones ismerte a régi lakcímemet, az igazi nevemet, és ő nevezett Cicuskának… Lehet, hogy Bones volt? Képes lenne ilyesmire, csak azért, hogy előcsalogasson a rejtekhelyemről? Ennyi év után még mindig gondol rám? – Nem, nem mondtam semmit Flannerynek. Nem hinném, hogy köze van hozzá. A hazugság zökkenőmentesen hagyta el a számat. Ha Bones volt, akár közvetlenül, akár közvetve, majd én elintézem a dolgot egyedül. Don és Tate azt hiszik, hogy jegelve hever az alagsori hullaházban. És ez jó is így. Befutott Juan és Dave. Ők is úgy néztek ki, mint akik most ébredtek fel. Don gyorsan ismertette velük a helyzetet és a feltételezéseket. – Cat, mostantól ti négyen intézitek – mondta végül. – Szedjétek össze a csapatot, és tömjétek be ezt a lyukat. Mire összecihelődtök, a gépek is készen állnak majd. És ne ejtsetek foglyokat. Csak intézzétek el, bárki legyen is, aki tud rólad. Komoran bólintottam, és erősen fohászkodtam, hogy a gyanúm alaptalannak bizonyuljon. – Jártál otthon azóta, hogy benne vagy ebben a Pokolbéli Halálcsapatban? Felismerhet valaki?

34

Dave folyamatosan szóval tartott, miközben a légi bázis fölött keringtünk leszállásra készen. – Nem, a nagyszüleim halála óta nem. Csak egy barátom maradt ott – (és nem egy bizonyos kanos, alkoholista szellemre gondoltam) –, de ő is végzett azóta a főiskolán, és elköltözött Santa Monicába. Timmie-ről, egykori szomszédomról beszéltem. Amikor utoljára hallottam felőle, riporterkedett egy afféle „az igazság odaát van” típusú magazinnak. Az a fajta volt, aki időről időre beletenyerelt valami hihetetlen, tényszerű sztoriba, aztán pokollá tette Don életét, amíg sikerült valahogy hitelteleníteni. Timmie azt hitte, hogy a rendőrség megölt engem a lövöldözésben, miután végeztem a nagyszüleimmel, néhány rendőrrel meg a kormányzóval. Szép kis utolsó emlék valakiről. Don nem kímélte a jó híremet, hogy eltüntessen. Még sírkövem és boncolási jegyzőkönyvem is lett. – Különben is… – ráztam le magamról a múltat, mint az esővizet. – A mostani rövid, barna hajammal egészen másképp nézek ki. Senki sem ismerne fel. Kivéve Bonest. Ő egy mérföldről is észrevenne, már az illatomról. Attól a gondolattól, hogy esetleg újra látom, még ha ilyen szörnyű körülmények között is, megdobbant a szívem. Milyen mélyre süllyedtem. – Biztosan hozni akarod Coopert? – nyaggatott Dave, és a repülő hátulja felé pillantott. Nekünk megvolt a magunk kis helye elöl. Elvégre mi vagyunk a különlegesek. – Lehet, hogy nem régen van velünk, de okos, gyors és kíméletlen. Évekig beépített drogfelderítő ügynök volt. A próbabevetéseken jól szerepelt, ideje megnézni, milyen élesben. Dave a homlokát ráncolta. – Nem bír téged, Cat. Azt hiszi, hogy csak mert félvér vagy, egy napon majd ellenünk fordulsz. Szerintem lébe kéne áztatni,

35

és kitörölni a fejéből az elmúlt két hónapot. A „lébe áztatni” kifejezés a Don által az elmúlt évek során kifejlesztett agymosó technikára utalt. Házivámpírjaink agyarait úgy fejték, mint a mérges kígyók méregfogát. Az általuk termelt hallucinogén cseppeket begyűjtötték és finomították. A katonaságnál már bevált módszerekkel párosítva a delikvens boldog tudatlanságban maradt az akciónkkal kapcsolatban. Így válogattunk a jelöltek között is, és utána nem kellett félnünk, hogy valaki később elkotyog valamit rólam. Csak egy egynapos kemény kiképzésre emlékeztek. – Nem is kell, hogy Cooper kedveljen – elég, ha teljesíti a parancsokat. Ha nem csinálja, akkor ki van rúgva. Vagy éppen meghal valamelyik akcióban. Nem miatta aggódom most leginkább. A gép egy zökkenéssel földet ért. Dave rám mosolygott. – Üdv idehaza, Cat.

36

Öt

A ház, amelyben felnőttem, egy cseresznyéskert közepén állt, s a fákat mintha évek óta nem szüretelte volna le senki. A nagyszüleim halála óta. Nem hittem volna, hogy valaha is viszontlátom az ohiói Licking Fallst, és az volt ijesztő, hogy itt mintha megállt volna az idő. Ez a szegény ház elég rossz sorsa jutott. Négy embert öltek meg a falai között. Kettőt elvileg a saját unokája, aki aztán gyilkos ámokfutásba kezdett, most pedig ezt a házaspárt. Furcsa iróniája a sorsnak, hogy amikor legutóbb feljöttem erre a verandára, akkor is kettős gyilkosság történt. Belém hasított a fájdalom, amikor eszembe jutott a nagyapám élettelen teste a konyhapadlón és a nagyanyám véres kéznyomai a lépcsőfeljáró falán. Dave-vel körbejártuk a konyhát, de vigyáztunk, hogy ne bolygassunk meg semmit. – Megnézték a holttesteket? Találtak valamit? Tate köhintett. – A testek még itt vannak, Cat. Don elrendelte, hogy ne mozdítsák el őket, amíg te nem láttad. Semmit sem vittek el. Szuper. Don okosabb, mint kellene. – És lefotózták őket? Dokumentálták? Lehet turkálni köztük?

37

Juan összerándult a szóhasználatomtól, de Tate csak bólintott. A házat kintről körülvették arra az esetre, ha csapda lenne. Délre járt az idő, úgyhogy valamivel nagyobb biztonságban voltunk. A vámpírok utálnak korán kelni. De az biztos, hogy engem akart valaki idehozni, és fogadni mertem volna, hogy az illető éppen egészségügyi pihenőjét végzi. – Oké. Akkor kezdjük. Egy óra elteltével Cooper besokallt. – Én mindjárt rosszul leszek. Felpillantottam az egykor boldog pár maradványai közül. Hát, igen, Cooper tejeskávészínű arca kétségkívül zöldebb volt a szokásosnál. – Ha hány, megetetem magával, katona! Ő szitkozódott, én pedig visszatértem az előttem heverő test tanulmányozásához. Néha hallottam, hogy öklendezik, de viszszanyelte a nyálát, és dolgozott tovább. Egyelőre még bíztam a képességeiben. A kezem valami furcsát tapintott a nő mellüregében. Valami keményet, ami nem csont volt. Óvatosan kiszedtem a cuppanó hangot hallató tárgyat. Tate és Juan közelebb hajolt. – Olyan kőfélének tűnik – jegyezte meg Tate. – Ez meg mit akar jelenteni? – tűnődött Juan. Éppolyan nehéz volt a szívem, mint a kő a kezemben. Legszívesebben visítottam volna. – Ez nem közönséges kő. Ez egy darab cseppkő. Valami barlangból. – Minden oldalon maradjanak öt mérföld távolságban! Ha közelebb jönnek, meghallják a szívverésüket. Ne legyen légi támogatás, semmi rádiózás. Csak kézjelekkel érintkezzetek, nehogy megtudják a számainkat. Én bemegyek a barlangba elöl-

38

ről, és pontosan harminc percet kérek. Ha nem jövök ki, használjátok a rakétákat, és robbantsátok fel az egészet, aztán zárjátok le a környéket, és nézzetek a hátatok mögé. Ha bármi olyan jön ki a barlangból, ami nem én vagyok, addig lőjétek, amíg mozog. Meg még egy kicsit. Tate dühösen elém állt. – Ez baromság! A rakéta csak téged öl meg, a vámpírok meg később kiássák magukat. Ha nem jössz ki, bemegyünk utánad. Pont. – Tate-nek igaza van. Nem robbanthatunk fel addig, amíg nem láttad a kolbászomat. – Még Juan is aggodalmasnak tűnt. Csak fél gőzzel poénkodott. – Szó sem lehet róla, Cat – tiltakozott Dave is. – Túl sokszor húztál már ki a szarból ahhoz, hogy lerakétázzalak. – Ez itt nem demokrácia – mondtam jegesen. – Én döntök, ti pedig engedelmeskedtek. Világos? Ha nem jöttem ki fél órán belül, akkor meghaltam. A helikopteren beszélgettünk repülés közben. Hogy senki ne hallgathasson ki bennünket. A cseppkő előkerülése után valósággal üldözési mániás lettem. Nem szívesen hittem el, de nem tudtam elképzelni, hogy más is otthagyhatta volna nekem Boneson kívül. Ez az emlékeztető a barlangra túl személyes ahhoz, hogy Ian műve lehessen. Bones az egyetlen, aki tud a barlangról meg minden másról. Az a gondolat, hogy ő végzett azokkal az emberekkel, felkavarta a gyomrom. Mi történhetett a négy év alatt, amitől ennyire megváltozott, hogy ilyesmit művel? Ezért kértem csak harminc percet. Vagy én ölöm meg őt, vagy ő engem, de mindenképp hamar lezajlik. Bones szeret gyorsan a tárgyra térni, s nem romantikus viszontlátásra számít. Elvégre testrészekből álló csokrot küldött. A helikopter húsz mérföldre a barlangtól landolt. Innen mehettünk volna még tizenöt mérföldet autóval és ötöt gyalog. A

39

három pasi végig vitatkozott, de én nem törődtem velük. El volt zsibbadva az agyam. Nagyon akartam újra látni Bonest, de sosem képzeltem, hogy így fog megtörténni. Miért?, tűnődtem el újra. Miért tenne Bones ilyen szörnyűséget annyi idő után? – Ne csináld, Cat. Tate még egyszer utoljára megpróbálkozott, miközben felvettem a dzsekimet. Nem csak a hideg miatt – tele volt ezüstfegyverekkel. A tél szorítása már kezdett enyhülni. Tate elkapta a karomat, de én kirántottam magam. – Ha lejöttök, vezesd a csapatot. Tartsd őket életben. Az a dolgod. Nekem pedig ez. Mielőtt bármit mondhatott volna, futásnak eredtem. Az utolsó mérföldön már nem futottam. Féltem a találkozástól. Fülemet a legkisebb zajra is hegyeztem, de hát a barlang épp ezért volt annyira jó rejtekhely. Az üregek furcsán verik vissza a hangokat. Nem tudtam kiszűrni egyetlen konkrét neszt sem. Meglepő módon mintha szívverést hallottam volna, ahogy közelebb értem, de talán csak a sajátomat. Mikor a bejárathoz értem, megéreztem a benti energiát. Vámpírerő vibrált a levegőben. Ó, istenem. Mielőtt bebújtam volna, megnyomtam egy gombot az órámon. Visszaszámlálás indul, harminc perc. Mindkét kezembe tőrt fogtam, és szinte lehúzott a sok dobókés súlya. Még pisztolyt is hoztam a nadrágomba dugva, tele ezüstgolyókkal. Egész kis vagyonba került a felkészülés. Szemem alkalmazkodott a szinte nem létező fényhez. A szikla apró hasadékai miatt nem volt tökéletesen sötét. Eddig tiszta a levegő. Bentről zajok hallatszottak, és lelki szemeim előtt ott lebegett a kérdés: képes vagyok megölni Bonest? Képes leszek belenézni a szemébe és halálos csapást mérni rá? Nem tudtam. Ezért volt a rakétás tartalék terv. Ha én csődöt mondok is, a rakéták nem fognak. Azok erősek lesznek akkor

40

is, ha én gyenge vagyok. Vagy éppen halott. Amelyik előbb bekövetkezik. – Gyere közelebb – hallatszott egy hang. Erősen visszhangzott. Brit akcentusa lenne? A szívverésem felgyorsult, és beljebb nyomultam. Voltak bizonyos változások, amióta utoljára itt jártam. Az egykori nappali romokban hevert. A kanapé darabokban. A párnák tolla hótakaróként borította a padlót, a tévé képernyője betörve, a lámpák rég működésképtelenek. Valaki szemlátomást mindent szétvert dührohamában. Őszintén féltem benézni a hálószobába, de mégis megtettem, és összeszorult a szívem. Az ágyból csak habfoszlányok maradtak. Fadarabok és rugók hevertek szerteszét. A falból itt-ott letörtek darabok. Szomorú lettem. Mindez miattam van. Akár én is csinálhattam volna. Hűvös légmozgás érződött mögöttem. Megpördültem a késekkel a kezemben. Egy vámpír meredt rám izzó szemmel. Mögötte hat másik állt. Energiájuktól besűrűsödött a levegő a szűk helyen, de, mondhatni, egyenrangúak voltak. Csak egyikük volt jóval erősebb a többinél, az arca viszont nem tűnt ismerősnek. – Ti meg kik vagytok, fiúk? – Hát eljöttél. A régi pasid nem hazudott. Pedig nem voltunk benne biztosak, hogy hihetünk neki. Ezt az elöl álló, göndör hajú vámpír mondta. Körülbelül huszonöt évesnek tűnt, emberi évben számolva. A valós korát úgy ötszáz évre becsültem, vagy Mester létére nagyon fiatal. Hetük közül ő volt a legveszedelmesebb, és a szavai halálra rémítettek. A régi pasid. Akkor innen tudnak rólam. Te jó ég, nem is Bones ölte meg azokat a szerencsétlen embereket, hanem ezek! Az, hogy hogyan szedhették ki belőle ezeket a dolgokat, egyszerre émelyített és dühített.

41

– Ő most hol van? Csak ez érdekelt. Ha megölték Bonest, mind úgy fognak járni, mint a matrac. Megkülönböztethetetlenek lesznek a maradványaik. – Itt van. Még él. És ha azt akarod, hogy ez így is maradjon, azt fogod tenni, amit mondunk. A csatlósai szétszóródtak, és elzárták a kijáratot. Csapdába estem. – Látni akarom. Göndörke elvigyorodott. – Csak semmi követelőzés! Azt hiszed, hogy azok a kések meg tudnak védeni? Mikor a nagyszüleimet megölték, és én kocsival rontottam a házba, hogy megmentsem anyámat, azt hittem, hogy annál dühösebb már nem lehetek. Hatalmasat tévedtem. Az ereimben szétáradó vérszomjtól megremegtem. Ők ezt a félelem reszketésének vélték, és vigyorogva nyugtázták. Göndörke közelebb lépett. Két tőr már repült is, mielőtt tudatosan végiggondoltam volna. Markolatig fúródtak a bal oldalt álló vámpír mellkasába, aki már a száját nyalogatta. Most előregörnyedt. A kezemben már új pengék villogtak. – Nem fogom még egyszer mondani, és ne bosszantsatok fel! Az egész délelőttöt zsigerek közt turkálva töltöttem, és eléggé kifogytam a türelemből. A következőt te kapod, göndörkém, hacsak meg nem mutatod, amit látni akarok. A többiek megpróbálhatnak nekem rontani, de azt te már nem fogod megérni. Tekintetem az övébe fúródott, és láthatta, hogy halálosan komolyan gondoltam. Ha nem mutatják meg Bonest, akkor a legrosszabbat fogom feltételezni, és istenemre mondom, őket is magammal viszem a sírba.

42

Lehetett valami a tekintetemben, mert komolyan vett. Biccentett két ledermedt csatlósának. Azok még egy utolsó pillantást vetettek aszalódásnak induló cimborájukra, aztán elindultak. Egyetlen késcsavarintás nélkül nem ölt volna, de kettő már elég sérülést okozott. A háttérben vascsörgést hallottam, és rájöttem, hol tartják fogva Bonest. Valamikor régen én is ott voltam leláncolva. Most már biztos voltam benne, hogy szívverést hallok. Egy emberrel őriztetnék? A vezér szenvtelenül méregetett. – Te vagy az, aki már évek óta pusztítja a fajtánkat. A halhatatlanok erejével bíró ember, akit Vörös Kaszásnak neveznek. Tudod, milyen sok pénzt érsz? Na, szép. Ez itt egy fejvadász, aki rám utazik. Bár úgyis csak idő kérdése volt, azt hiszem. Nem lehet úgy elintézni több száz vámpírt, hogy valaki meg ne nehezteljen. – Remélem, rengeteget. Utálok a B ligában lenni. A homlokát ráncolta. – Te gúnyolódsz velem. Lazarus vagyok, és reszkess tőlem. Ne feledd, az én kezemben van a szerelmed élete. Mi jelent többet neked – az ő élete, vagy a sajátod? Eléggé szeretem Bonest ahhoz, hogy meghaljak érte? Abszolúte. Az a megkönnyebbülés, hogy nem ő áll a vérengzés mögött, szinte derűssé tette a küszöbönálló halál gondolatát. Szívesebben pusztulok el, mint hogy újra ilyen borzalommal kelljen gyanúsítanom. Zokogás hangja térített vissza a rideg valósághoz. Mi a fene folyik itt? Az órámra pillantottam. Még tizenöt perc. Bonesnak ki kell jutnia, mielőtt a rakéta becsapódik. Lazarus viszont nem fog kapni egy fillért sem. Talán meg is mondom neki, mielőtt lejár az idő. Egy emberforma és vinnyogó valami landolt a lábam előtt. Megvető pillantást lövelltem rá, aztán Lazarushoz fordultam.

43

– Ne szórakozz velem. Nem kell látnom a kis játékszereteket ahhoz, hogy tudjam, milyen rossz fiúk vagytok. Máris reszketek. Hol van Bones? – Bones? – pillantott körbe Lazarus. – Hol? Két dolog világosodott meg előttem egyazon pillanatban. Az egyik az, hogy Lazarusnak fogalma sincs Bones tartózkodási helyéről. A másik pedig, hogy a könnyáztatta arc, ami a földről felnézett rám, azé a hazug kis rohadéké, aki tizenhat éves koromban elcsábított és eldobott.

44

Hat

– Danny? – tört ki belőlem az elképedés. – Danny Milton? Miattad kellett idevonszolnom magam Virginiából? De Danny sem örült nekem. – Te tetted tönkre az életem! – vinnyogta. – Először a pasid széttörte a kezem, aztán kiderül, hogy nem is haltál meg, most meg ezek az izék fogságban tartanak! Átkozom a napot is, amikor megismertelek! – Az érzés kölcsönös, seggfej! – szortyintottam. Lazarus gyanakodva méregetett. – Azt mondta, hogy valamikor szerelmes voltál belé. Most is csak úgy teszel, mintha nem érdekelne, hogy ne öljem meg. – Meg akarod ölni? – Talán kiakasztott a gondolat, hogy már csak tizenöt percem van. De az is lehet, hogy egyszerűen csak elegem lett. – Rajta! Még segítek is! Előrántottam a pisztolyt a nadrágomból, és rálőttem Dannyre. Lazarus és a vámpírok egy pillanatra mozdulatlanná dermedtek az események váratlan fordulatától, és én ki is használtam az előnyt. A következő lövések Lazarus arcába mentek. Nem a szívére céloztam, mert élve akartam. Érdekes dolgokat tudhatok még meg tőle, ha megérem. Beleeresztettem a tárat, a másik kezemmel pedig hajigáltam a tőröket a többi ötbe. Nekem ugrottak. Agyarak martak a húsomba, mielőtt le tud-

45

tam volna szórni őket magamról. Szabályos földharc kezdődött, csépeltem mindent, ami nem a saját testemhez tartozott. Fájdalmasan tudatában voltam a múló pillanatoknak, miközben küszködve próbáltam kézben tartani a tőreimet és távol tartani a szemfogaikat a torkomtól. Egy dolog meghalni Bonesért, akár megőrült, akár nem, és egészen más ezért a nyomorult kis Danny Miltonért. Még mindig nehezteltem rá, mondhatni. Az utolsó vámpírt is elintéztem egy szívdöféssel, s az órám szerint alig harminc másodpercem maradt. Lazarus, aki nem halt meg az arclövésektől, Danny felé kúszott. Danny tehetetlenül vinnyogott, és próbált elhúzódni. Nem maradt idő arra, hogy Lazarust is kivallassam, és Dannyt is megmentsem. Legfeljebb az egyikre. Gondolkodás nélkül megragadtam Dannyt. A vállamra kaptam, és rohanni kezdtem kifelé a barlangból. Ő visítozott, és két visítás között engem szidott. Abban a pillanatban járt le az idő, amikor megpillantottam a napfényes kijáratot. Hallottam, hogy Lazarus is fut mögöttem, de nagyon le volt maradva. Nem fog neki sikerülni. De nekem sem. Lejárt az időm. A várt robbanás helyett azonban hangokat hallottam. Mozgást odakintről. Két alak lépett be a barlangba, amikor már majdnem odaértem. Tate és Dave volt. Kiabáltam nekik, mert tudtam, hogy nem látnak meg a sötétben. – Ne lőjetek! – Ne lőjetek, Cat az! – dörögte Tate. Ami ezután következett, szinte beleégett az emlékezetembe, mint egy lassított film. – Ellenség, gyorsan jön, magasra célozzatok! – kiáltottam, és lebuktam, hogy ne legyek a tűzvonalban. Tate, aki egy pillanatra sem lazított, vakon belelőtt a mögöttem tátongó sötétségbe. Dave viszont, aki leeresztette a fegyverét, úgy fürkészett engem a feketeségben, Lazarus fogaival találta szembe magát.

46

Csúnya gurgulázás hallatszott, amikor felszakadt a nyaki ütőere. Felsikoltottam, eldobtam Dannyt, és odarohantam. Lazarus teljes erőből hozzám vágta, és Dave teste kiütött. Meleg vér fröccsent az arcomba, és én Dave nyakára szorítottam a kezem, hiábavalóan próbálva útját állni a kiömlő vérnek. Tate lankadatlanul tüzelt, Lazarus viszont nekilökte a falnak és kirohant. Kintről további lövöldözés hangja szűrődött be, ahogy a többiek is lőni kezdték a menekülő vámpírt. – Sebesültünk van! Juan zseblámpáját villogtatva berontott a barlangba, a sarkában Cooperrel és még három emberrel. Letéptem magamról az ingemet, hogy elkössem Dave nyakát. Dave alig bírt beszélni, mégis megpróbálta. – Ne… hagyjatok… meghalni… Csak egy lehetőség volt. Vagy talán annyi sem. – Tartsátok! – reccsentem rá Juanra, és szélsebesen visszarohantam a barlangba. Amikor odaértem az első testhez, a vállamra kaptam és visszafutottam vele. – Te meg mit művelsz? – érdeklődött Cooper. Ügyet sem vetettem rá. Fogtam a késem, és felvágtam a halott vámpír nyakát. Jött valamennyi vér, de nem elegendő. Teljesen levágtam a fejét, és a lábánál fogva felemeltem. Most már egészen jól jött belőle a folyadék, rá Dave-re. – Nyissátok ki a száját. Nyelessétek le vele – adtam ki az utasítást. Istenem, add, hogy ne legyen késő! Ne legyen késő… Juan könnyes szemmel húzta szét Dave száját. Ő is imádkozott, fennhangon és spanyolul. Kíméletlenül rugdosni kezdtem a fejetlen hullát, hogy még több vér jöjjön, Juan pedig nyelette a folyadékot Dave-vel. Dave nyaksebe reagált az élőhalott nedvre, de sajnos nem elég gyorsan. A szélek kezdtek összezárulni, de a vérzés nem állt el. Nemsokára véget ért a játszma. Dave meghalt.

47

Mélységes gyásszal a szívemben rontottam ki a barlangból. Emberek kutatták át a környéket, és én elkaptam a legközelebbit: – Merre ment a fickó? Látta, hogy merre ment? A Kelso nevű katona elsápadt, amikor meglátott engem nyakig véresen. – Nem tudjuk. Valaki kiabált, hogy vámpír, de nem láttunk, csak fákat. De nem lehet messze. – Persze… – vicsorogtam. Egy Mester vámpír még sebesülten is képes hatvan mérföldet megtenni egy óra alatt. De nem hagyom futni Lazarust. Semmiképpen. Három emberem még mindig ott ácsorgott Dave élettelen teste mellett. Juan nyíltan zokogott, de Tate szemében is könynyek gyülekeztek. – A vámpír átjutott a gyűrűn – kezdtem bevezetés nélkül. – Utánamegyek. Tate, rakj rám egy jeladót, és a csapat jöjjön utánam. Már most előre megmondom, hogy nem érdekelnek a szabályok, megváltoztatom őket. Ha elkapom, csak azok lehetnek mellettem, akik hajlandók pontosan azt csinálni, amit én mondok. Akinek nem tetszik, az hátramaradhat a többiekkel. Nem szeretnék valaki más fölött is ugyanígy állni, bármit tart is helyesnek Don. Aki ott akar lenni, amikor előkerül a vámpír, jöjjön velem. A többiek maradjanak a támogató csapattal, amíg vissza nem jövök. Tate és Juan azonnal mellém állt. Cooper habozott. Én rezzenéstelenül meredtem rá. – Berezelt, Coop? Végigmért. – Félig szicíliai, félig afrikai vagyok. Mindkét nép erősen hisz a bosszúban. Ennyit erről. – Akkor szóljon a többieknek, hogy álljanak készenlétben és jöjjenek utánam. Majd kiderül, hogy kit milyen anyagból gyúrtak.

48

Cooper Dannyre pillantott, aki sokkos állapotban, összegömbölyödve reszketett a földön. – Vele mi legyen? – Az egészségügyisek vegyék kezelésbe. Lőtt sebe van. – A vámpírok meglőtték? – kérdezte meglepetten Tate. A vámpírok hagyományosan nem használnak lőfegyvert. Miért is tennék, ha a fogaik sokkal erősebbek? – Nem ők voltak, hanem én. De most mozogjunk, minden perc számít. Cooper a vállára kapta Dannyt, és szó nélkül elindult kifelé. Hallottam, ahogy szól a csapatoknak, hogy maradjanak kint, amíg mi túlélőket keresünk a barlangban. Eközben lezártam Dave szemét. Mikor Cooper visszajött, magam elé tartottam a lámpát, hogy lássák, hová megyünk. – Erre! Mikor odaértünk, ahol megöltem a többi vámpírt, szózatba kezdtem. – Figyelem, emberek, mert csak egyszer mondom el. Fogjatok egy kést, meg egy vámpírt, és szedjetek ki belőle annyi folyadékot, amennyit csak bírtok. Az ember egy pint vért képes meginni, mielőtt a szervezet automatikusan visszaöklendezné. Tehát mindenki igyon meg egy pintnyit, és most azonnal! Az a vámpír, aki megölte Dave-et, Mester, és legalább egy mérföld per perc sebességgel tud futni. Nincs időnk huzakodni. Ezek a testek percről percre jobban összeaszalódnak. Vagy most, vagy soha. Hogy jó példával járjak elöl, átvágtam a legközelebbi hulla nyakát, és belemélyesztettem a fogaimat, mint egy pitbull. Egy pillanatig senki sem mozdult. Felemeltem a fejem, és végigjártattam rajtuk smaragdzöld pillantásomat. – Vajon Dave meghátrálna, ha értetek kellene bosszút állni? Ez megtette a hatását. Hamarosan szürcsögés és nyeldeklés

49

zaja töltötte be a barlangot. Rossz ízű volt, már kezdett bomlani, de így is volt még benne energia. Néhány erőteljes szívás után már éreztem, hogy kezdődik a változás. Amikor kezdtem rákapni az ízére, remegve félretoltam a testet. – Mindenki hagyja abba! – adtam ki a parancsot. Örömmel engedelmeskedtek. Nekem félvér származásom miatt kevesebb is elég volt, hogy ráérezzek. Őket nem fenyegette a veszély, hogy úrrá lesz rajtuk a csillapíthatatlan vérszomj. – Cat! Tate kinyújtotta a kezét, hogy megérintsen. Összerezzentem. A szívverése sokkal hangosabban dübörgött a fülemben, és éreztem rajta a vér, a veríték, a könny szagát. Épp ez volt a lényeg. Most már éreztem az ő szagát is, meg a többiekét is. – Ne nyúlj hozzám. Várj. – A kezem ökölbe szorult. Halványan rémlett, ahogy Bones lenyom az ágyra, hogy ne ugorjak a torkának. Tarts ki, Cicuska, el fog múlni… Néhány mély lélegzetvétel után már újra képes voltam gondolkodni. Tévedhetetlen ösztönnel mentem arra a helyre, ahol Lazarus hevert, miután meglőttem. Mélyet szippantottam a vére szagából, aztán meg is nyaltam, hogy kipárolgása betöltse az orromat. Komor elégtétellel fordultam Tate-hez. – Megvan. Add azt a jeladót, és kocsival gyertek utánam. Ha megállok, az azt jelenti, hogy megvan. Ki fogjuk deríteni, mit tud. – Cat… – Tate először a kezére nézett, aztán körbe a barlangban. Tudtam, hogy az ő érzékei is felerősödtek, mint az enyémek. – Érzem… – Tudom. Menjünk.

50

Hét

A golyók lelassították Lazarust – az ezüst olyan a vámpíroknak, mint Supermannek a kriptonit. Lazarus valamennyire meggyógyította magát, de mivel nem tudott enni és új energiához jutni, nem tudott teljes gőzzel menekülni. Dave vérének nagy része a földre folyt, nem a szájába, és aztán azonnal bevetette magát az erdőbe. Minden korábbi sebességcsúcsomat túlszárnyaltam, és behoztam a hátrányomból. A szaga láthatatlan útmutatóként lebegett előttem. Valamint ismertem is a terepet. Itt edzettünk mindig Bonesszal. Én könnyedén ugráltam át a gyökereket és lyukakat, amelyekben Lazarus minduntalan megbotlott. Annyira elevenen jöttek elő az emlékek, hogy szinte hallottam a hátam mögött azt a brit akcentusú, gúnyos hangot. Ennél többre nem vagy képes, Cicuska? Ennyi telik tőled? Ha ilyen lassú vagy, akkor uzsonna lesz belőled… Gyerünk, Cicuska! Ez élethalálharc, nem valami francos teadélután! Te jó ég, hogy utáltam őt azokban az első hetekben! És most mennyire szerettem volna ugyanoda visszaforgatni az idő kerekét. Az emlékezés még gyorsabb tempóra sarkallt. Öt mérfölddel magam előtt éreztem Lazarust. Ő még nem érezhetett meg engem, széllel szemben, de nemsokára meghall. Remélem, fél. Ha nem, majd fog.

51

Lazarus kibukkant a fák közül, és átvágott egy úton, kerülgetve a mindkét irányból száguldó autókat. Én is követtem. A vezetők csikorogva fékeztek a szemük előtt elsuhanó, elmosódott alakok láttán. Hátsó udvarokon és vasúti síneken át üldöztem, s egyre fogyott köztünk a távolság. Most már láttam is, alig egy mérfölddel járt előttem, és egy tó felé tartott. Nem hagyhattam, hogy elérje. Belefojtana a tóba, hiszen nekem sajnos még szükségem van oxigénre. Újabb ihletre volt szükségem, s egy sötétbarna szempár jelent meg lelki szemeim előtt. Ne félj, szivi. Előbb visszajövök, mint hinnéd. Ezek voltak Bones utolsó szavai. Ekkor hallottam utoljára a hangját. Ennél jobb motiváció nem is kellett. Ha elég gyorsan futok, talán mindent visszakaphatok, és újra a karjaiban lehetek… Alig húszlépésnyire a víztől gáncsoltam el hátulról Lazarust. Az ezüsttőr minden fájdalmam erejével fúródott a szívébe, de még nem csavartam meg. Előbb beszélni akartam vele. – Milyen érzés ez, Lazarus? Fáj, ugye? De tudod, mi fájna igazán? Ha egy kicsit megmozgatom… Egy kicsit pöccintettem a pengén. Megértette a szitut, és mozdulatlanná dermedt. Szürke szeme kezdett bezöldülni. – Azonnal eressz el – parancsolta átható hangon. Gonoszul ránevettem. – Ügyes próbálkozás, de sajna nem jött be. A vámpírelmekontroll nálam nem működik. És tudod, miért? Csak most hagytam, hogy meglássa a zöld fényt a tekintetemben. A múltkor elmulasztotta az arcába kapott lövedékek miatt. Lazarus hitetlenkedve meredt rám. – Ez nem lehet. Lélegzel, ver a szíved… Képtelenség. – Ugye az? Az élet néha vicces kedvében van. Egy autó fékezett csikorogva mögöttünk, aztán futó lépteket

52

hallottam. Nem kellett hátranéznem, hogy tudjam: Tate, Juan és Cooper az. – Nos, amigos, nézzük meg, mit fogott a cica – mondta Juan epésen. Fegyvereiket a vámpírra szegezték. Lazarus ismét agykontrollal próbálkozott. – Lőjétek le a lányt! Le akarjátok lőni! Öljétek meg! – parancsolta, és rájuk szegezte zöld tekintetét. – Nem akarjuk lelőni – jegyezte meg Tate, és beleeresztett egy sorozatot Lazarus lábába. – Mi téged akarunk lelőni. Lazarus felordított, amikor Coopertől is kapott párat a combjába. – Ne lőjetek! Legalábbis amíg nem mondom. Van néhány kérdésem az úrhoz. És remélem, lesz olyan ostoba, hogy nem kell majd úgy széttrancsíroznom, ahogy ő elintézte azt a házaspárt múlt éjjel. Lazarus még mindig nem tért magához. – Mi vagy te? Hogyhogy az embereid nem kerültek a hatásom alá? – Mert ittak a haverjaid véréből a barlangban, és élőhalottnedv kering az ereikben. Mintha le lenne merülve a távirányítód – nem megy át a jel. De most már elég ebből a baromságból. Kérdéseket fogok feltenni, a barátaim pedig levágnak egy darabot belőled, valahányszor nem válaszolsz. Gyertek közelebb, fiúk. Jut mindenkinek. Lazarus köré guggoltak, mindenkinek a kezében kés. Mosolyogva tettem fel a kérdést: – Hogyan is találkoztál Danny Miltonnal? A helikopter elvitte Dave holttestét, s mi hárman néztük, hogyan tűnik el a levegőben. A saját kopterünk a csapat többi tagjával együtt a közelben várt ránk. Már csak mi hiányoztunk. – Te mindennap így érzed magad, Cat? Erősebbnek, gyor-

53

sabbnak… Felsőbbrendűnek? Mert én így érzem magam ezzel a vacakkal a testemben. Felsőbbrendűnek. Nagyon ijesztő. Tate halkan beszélt, még a dübörgő rotorok zúgásában sem kellett kiabálnia. Én is halkan válaszoltam. Még néhány óráig a légy zümmögését is meghalljuk a szomszéd utcából. – Hidd el, Tate, amikor feltépett torokkal láttam Dave-et, nem igazán éreztem magam felsőbbrendűnek. Miért nem hallgattatok rám és lőttétek ki azt a rakétát? Ha megtettétek volna, még most is élne. Juan hozzáért a vállamhoz. – Dave nem tette volna meg, querida. Azt mondta, szó sem lehet rakétázásról. Azt mondta, hogy most az egyszer nekünk kell megmenteni téged. Aztán bementünk a barlangba… – Nem a ti hibátok – mondtam. – Az enyém. Én mondtam, hogy ne lőjetek. Korábban kellett volna figyelmeztetnem titeket a vámpírra. Mielőtt még bármi mást mondok. – Megfordultam, és a helikopter felé indultam. Már majdnem beszálltam, amikor Cooper szólalt meg. A barlang óta először. – Parancsnok! Megálltam. A hátam egyenes volt. – Igen, Cooper? – Megérdemlem a vádakat. Én voltam a főnök, és egy ember meghalt. – Amikor először hallottam magáról, azt hittem, hogy egy csudabogár – mondta tárgyilagosan. – Vagy a természet tévedése, afféle műszaki hiba – nem is tudom. De egy dolgot tudok. Maga vezet, és én követem. Ahogy Dave is tette. Ebben nem hibázott. Cooper elsétált mellettem, és beszállt a gépbe. Tate és Juan megszorították a kezem, aztán mi is bemásztunk. Don a tollával kopogott az előtte heverő jelentésen. Mindketten rosszkedvűek voltunk. Dave temetésére délelőtt került sor.

54

Dave azelőtt tűzoltó volt, úgyhogy a régi kollégái is eljöttek. Az a látvány, amikor Dave nővére lezárta a koporsó fedelét, örökre belém vésődött. Két nap telt el azóta, hogy visszajöttünk Ohióból, és Don éppen a végleges beszámolókat olvasgatta. – Négy évvel ezelőtt, amikor megmentetted anyádat a vámpírok fogságából, elterjedt a hír, hogy van egy vörös hajú embernő, aki hihetetlen képességekkel rendelkezik. Miután csatlakoztál hozzánk, ezek a szóbeszédek csak felerősödtek. Lazarust ezek után bérelték fel, hogy keresse meg és pusztítsa el ezt a rejtélyes „Vörös Kaszást” – sóhajtotta Don. – De ez még nem magyarázza meg, hogyan hozott kapcsolatba téged Catherine Crawfielddel. Ezt nem tudtad kiszedni belőle? – Nem – feleltem szenvtelenül. – Vergődni kezdett, miközben faggattuk, és a tőr beleszaladt a szívébe. Fogalmam sincs róla, honnan találta ki, hogy a Vörös Kaszás tulajdonképpen az állítólag halott Catherine Crawfield. Talán csak egy szerencsés tipp volt, elvégre a barlangot is úgy találta meg, hogy olvasott valami régi rendőrségi jelentést arról, hogy arrafelé láttak az erdőben. Dannyre úgy talált rá, hogy az az idióta eldicsekedett vele, hogyan feküdt le annak idején a hírhedt kormányzógyilkossal. – És a cic-cic? – Évekkel ezelőtt Hennessey, az a vámpír, aki irányította a kormányzó műveleteit, Cat* néven ismert. Biztosan többek előtt is emlegetett így. Don megdörgölte a homlokát – ez a fáradtság jele volt nála. Mindnyájan kimerültek voltunk, de képtelen voltam aludni. Mindig csak Dave feltépett torkát láttam magam előtt. – Azt hiszem, az a lényeg, hogy Lazarus nem ismerte a jelenlegi személyazonosságodat. De lépjünk tovább. Miközben Lazarust üldözted, nyolcvan mérföld per órás sebességgel mér*

Cat = macska (angol)

55

tek be, és néhányan elmondták, hogy véres arccal jöttetek elő a barlangból. Akarsz valamit mondani ezzel kapcsolatban? Don nem volt ostoba. Tudta, hogy hatvan mérföldnél többre eddig nem voltam képes. Ha ehhez hozzávesszük a vérem megemelkedett antitestszintjét, minden oka megvolt a gyanakvásra. A három emberem kategorikusan tagadott minden különleges tevékenységet, és a Bramre hivatkoztak. Minek könynyítsem meg a dolgát? – Nem. Don felsóhajtott, és hátradőlve bámulta a falat. Feladta ezt a vonalat. – Meglőtted Danny Miltont. Ez valami újfajta túsztárgyalási taktika, amiről még nem hallottam? A hangjában némi helyeslés lappangott. Dannynek nem sok híve volt, főleg azóta, hogy majdnem tönkretette az álcámat, és közvetve Dave halálának okozója volt. – El akartam vonni a vámpírok figyelmét. Sikerült is. – Valóban. Tanúvédelem alá vettük. Talán most már lesz annyi esze, hogy ne dicsekedjen többet veled. Nem mintha bármit elmondhatna később. A tisztítók már dolgoznak rajta. Tisztítók. Milyen szép elnevezése az agymosóknak. Bár istenigazából fejbe lőttem volna Dannyt. Akkor elintézhettem volna Lazarust, és Dave még most is élne. Most már három dolog volt Danny számláján – a szüzességem, a rendőrségi beköpés és Dave. – Cat… – Don felállt, s én követtem a példáját. – Tudom, hogy magadat hibáztatod. Mindenki szerette Dave-et. A jelentésből kitűnik, hogy saját hibája okozta a halálát. Nem lett volna szabad leeresztenie a fegyverét. Ez a figyelmetlenség az életébe került. A következő két hétre szabadságot kapsz. Se tréning, se toborzás, se készenlét. Tisztítsd ki az elmédet, és szabadulj meg a bűntudattól. Az élet több, mint puszta létezés.

56

Fanyarul felnevettem. – Élni? Milyen kedves ötlet. Meg fogom próbálni.

57

Nyolc

– Cat, örülök, hogy újra látlak. Don szavai kedvesek voltak, de az arckifejezéséből láttam, hogy hamarosan fel fog bosszantani. Ez volt az első napom a kéthetes kényszerszabadság után, és tulajdonképpen örültem, hogy újra dolgozhatok. A két hét alatt vagy Dave halálán borongtam, vagy azon, hogy Bones végleg elveszett számomra. Valamiért mindig a barlangban képzeltem őt el, ahol vár rám, hátha egyszer visszatérek. De mint kiderült, ez teljességgel illogikus, ésszerűtlen és helytelen feltételezés volt. Az illatát még kiélesedett szaglásommal is alig éreztem már odabent. Bones évekkel ezelőtt elhagyhatta azt a helyet. Vissza a darálóba, ahol ráadásul még veszélyben is van az életem? Remekül hangzik. – Van valami, amiről nem tudsz – folytatta Don. – Szándékosan nem szóltam azonnal, de most már eljött az idő. – Mi az? – kérdeztem jegesen. – Mi volt az, amit nagy bölcsen eltitkoltál előlem eddig? Don összehúzta a szemöldökét. – Ne légy olyan undok. A pillanatnyilag rendelkezésre álló információk alapján hoztam meg a döntésem. Mivel épp egy balul sikerült bevetésből próbálsz kilábalni, nem kéne ilyen szigorúnak lenned.

58

Hohó, védekezik! Ez jó jel! – Oké, bökd már ki. Mi az, amit nem tudok? – Dave halála után érthető módon kikészültél. Ezért adtam a szabadságot. Négy nappal azután, hogy elvonultál, felhívott a tanúvédelem. Danny Milton eltűnt. – Mit csinált?! – pattantam fel, és az asztalára csaptam. A papírjai és az írószerei megugrottak. – Hogy voltál képes ezt eddig elhallgatni előlem? A miatt a reszkető kis nyavalyás miatt nem tudtam megölni Lazarust, és Dave is ezért halt meg! Don higgadtan nézett rám. – Éppen azért nem mondtam el, ahogyan most viselkedsz. Dave harcos volt már korábban is, Cat. Ismerte a veszélyt. Ezt ne tagadd meg tőle. Ne kisebbítsd a képességeit. – Hagyjuk a prédikálást a templomra – csattantam fel. – Van valami hír azóta Dannyről? Egy test, vagy bármi? Hogy a fenébe tűnhetett el? Nem vitték biztos helyre, ahogy kértem? – Chicagóba repítették, és őrizet alatt feküdt a kórházban. Őszintén szólva fogalmunk sincs, hogyan történt. Tate személyesen ment oda az eset után körülnézni. Semmit sem talált. És Danny Miltont azóta sem látta vagy hallotta senki. – Egy vámpír volt – vágtam rá azonnal. – Csak egy vámpír lehetett képes úgy ki-be közlekedni, hogy az őrök ne lássák meg. Biztosan kitörölte az emlékeiket. De valami nyilván ott maradt a helyszínen. A vámpírok mindig hagynak valami jelet – ez a névjegyük… Odamegyek abba a kórházba. – Nem mész. Végigvizsgálták és lefotózták a helyszínt, de nem ez a lényeg. A kérdés az, hogy Danny életben van-e még, és ha igen, akkor jelent-e biztonsági kockázatot. Mondtál előtte bármi olyat, amit fel lehet használni ellened? Ugyan kimosták az emlékeit, de el tudsz képzelni valamilyen veszélyt? A gondolataimat azonban túlságosan lekötötte Danny eltüntetésének ravasz módja. Kell lennie valami nyomnak, csak ép-

59

pen Tate nem találta meg. – Hadd lássam azokat a képeket. Aztán majd gondolkodom azon, amit kérdeztél. Bosszúsan felmordult. – Megkapod a képeket. És még többet is. Minden ottani dolog itt van a telepen, az utolsó szál gézig. Az irodádba vitetem, és elvacakolhatsz vele, de ha kész vagy, mondd el, mit tudhat Danny, ami aggodalomra adhat okot. – Úgy lesz, Don – szortyintottam megvetően. Harminc perc múlva már a kórházi képeket nézegettem. Donnak igaza volt. Minden a lehető legnagyobb rendet mutatta. Még az infúziós tű is szép rendesen feküdt az ágyon, mintha újabb vénára várna. Nem voltak ujjlenyomatok, lábnyomok, vérnyomok, testnedvek, de még egy gyűrődés sem a textileken. A molekuláris átvitel sem lehetne ennél tisztább. Talán éppen az is volt. Talán Dannyt egyszerűen kisugározták innen. Ezt legszívesebben el is mondtam volna Donnak, hogy lássam, milyen képet vág. Miután egy óráig böngésztem a képeket, áttértem a közepes méretű dobozba zsúfolt személyes és kórházi tárgyakra. Egy pár cipő, szinte új. Ruha, alsónemű, zokni, borotvakrém (kinyomtam belőle egy kicsit az asztalomra – tényleg az volt), vattapamacsok, kötések, gondosan lekupakolt végű injekciós tűk, összegyűrt papírtörlők, egy óra… Sötét foltok kezdtek táncolni a szemem előtt. Úgy remegett a kezem, amikor érte nyúltam, hogy kétszer is elhibáztam. A szívem hevesen vert, és ájulás környékezett. Ismertem ezt az órát. Elvégre valamikor… az enyém volt. Bárki más csak egy egyszerű régi órát látott volna benne. Semmi különös, semmi drága márka, csak egy közönséges, uniszex óra. Szándékosan volt ilyen jelentéktelen kinézetű,

60

hogy ne keltsen figyelmet, viszont volt egy különleges tulajdonsága. Az oldalán volt egy titkos gomb, mely egy jeladót működtetett. A jel rövid távú volt, és csak egyetlen vevőkészülék foghatta. Ez a gomb egyszer megmentette az életem, és az órát utoljára akkor láttam, amikor lecsatoltam a kezemről és rátettem arra a búcsúüzenetre, amit Bonesnak hagytam. Ha én mentem volna Chicagóba, azonnal kiszúrom ezt az órát. Márpedig ha Don nem vont volna ki éppen a forgalomból, én mentem volna oda. Én, és nem Tate, és Bones épphogy csak a telefonszámát nem hagyta meg nekem. A jeladó csak ötmérföldes körzetben működik. Nyilván a közelben volt, és várta, hogy menjek és megnyomjam a gombot. Olyan erősen szorítottam az órát, hogy a húsomba vájt. Fogalmam sem volt arról, hogyan szerezhetett tudomást Bones Dannyről vagy a vele kapcsolatos eseményekről, mindenesetre gyorsan cselekedett. Annyi év után most utánam nyúlt. Csak éppen nem időben kaptam meg az üzenetet. Nevetnem kellett. Don is így talált rám: a földön ültem, és fojtogatott az örömtelen kacagás. Aggodalmasan méregetett, de nem jött közelebb. – Megmondanád, mi olyan vicces? – Hát, hogy igazad volt – fuldokoltam. – Itt nincs semmi. Semmi nyom. De Danny Milton felől nyugodt lehetsz. Én mondom, hogy a srác halott. – Miféle vámpírról van szó? – kérdeztem, miközben bekászálódtam a teherautóba. A fiúk általában nem jöttek értem, hacsak nem volt még valaki a helyszínen. Mikor Tate telefonált, hogy útban vannak, elnézést kértem Noah-tól, akivel vacsorázni mentünk volna. Újabb elrontott este. Fogalmam sem volt róla, miért tart ki még mindig Noah. – Valószínűleg egy fiatal zöldfülű, talán kettő – felelte Tate.

61

Meglehetősen merev lett a modora velem szemben, amióta elkezdődött a kapcsolatom Noah-val. Fogalmam sem volt, mi ennek az oka, de belementem a haragszom-rád játékba. Nem szóltunk egymáshoz többet, amíg le nem parkoltunk a klubnál. Még a zene lüktetésében is hallottam bentről a szívdobogásokat. Jó sokat. – Miért nem ürítették ki a helyet? – Nincs halott, parancsnok – mondta Cooper. – Csak valaki szólt, hogy látott egy nőt véres nyakkal. Aztán a nő eltűnt. Don nem akarta, hogy a vámpír gyanút fogjon, ha még itt van. Cooper minden vele kapcsolatos várakozásomat felülmúlta. A barlangbéli tragédia óta soha többé nem vitatta a parancsaimat. Továbbra is nyíltan csodabogárnak nevezett, de engem ez nem zavart. Tőlem nevezhet akárminek, amíg látom rajta az elkötelezettséget. – A többiek készenlétben? Ez volt a leglazább hozzáállás egy lehetséges gyilkossághoz, amit életemben láttam. A fiúk még csak nem is voltak normálisan beöltözve. Valószínűleg sejtették, hogy nem komoly a dolog, mert a vészhívást eszközlő egyén részeg volt. Nem ez lenne az első téves riasztás. De nem is a tizenötödik… – Qaerida, menjünk csak be, és nézzük meg – nógatott türelmetlenül Juan. – Ha nincs semmi, fizetek egy kör piát. Megegyeztünk. További ellenkezés nélkül vettem a kabátom és indultam az ajtó felé. Május lévén nem volt igazán hideg, de a dzseki elrejtette a fegyverarzenálomat. A fiúk előreengedtek, mint mindig, és amint beléptem az ajtón, már tudtam, hogy ez csapda. – Meglepetés! – visított fel Denise. A szót többen is visszhangozták – a csapatom számos tagja, valamint a vetkőzőbárnak tűnő műintézmény több mint kéttucat hímnemű dolgozója.

62

Ostobán pislogtam. – A múlt héten volt a születésnapom! – Tudom, Cat! – nevetett Denise. – Éppen azért meglepetés. Köszönd Tate-nek – ő találta ki a kamu küldetést, hogy idecsaljon. Teljesen paff voltam. – Noah is itt van? – Egy sztriptízklubban? Dehogy. És sejtheted, hogy anyádat sem hívtam meg. Mikor elképzeltem anyámat itt, majdnem elnevettem magam. Sikítozva rohant volna ki. Tate odajött, és könnyedén arcon csókolt. – Boldog születésnapot, Cat – mondta lágyan. Megöleltem. Csak most döbbentem rá, hogy elhidegülésünk mennyire bántott. Ő és Juan olyanok voltak nekem, mint a fivéreim. Juan hátulról húzott magához. – Denise engem bérelt fel, hogy a dzsigolód legyek ma este. Te megmondod, hány orgazmust akarsz, és én szállítom. A feneked olyan, mint egy kerek… auuu! Tate könyöke hallgattatta el. Én a szememet forgattam. – Fegyver van nálam, Juan. És neked még van hátra büntetésed autórongálásért. Ezt ne felejtsd el. – Végignéztem a fejeken, és újabb ismerős arcot leltem. – Don az? Hogyan tudtátok bevonszolni egy ilyen helyre? Don elindult felém. Éppúgy feszengett, ahogyan anyám tette volna. – Boldog megkésett születésnapot, Cat – mondta önkritikus mosollyal. – Hát nem örülsz, hogy Juan választotta a helyet, és nem én? Tejeskávé és hors-d’oeuvre lenne, nem pedig fiúk és pia. Rendelt már valaki neked egy gint? – Tessék – csiripelte Denise, és a kezembe nyomta a poha-

63

rat. Rámosolygott Donra. – Maga biztosan Cat főnöke. Pont olyan, mint amilyennek elképzeltem. – Maga pedig bizonyára Denise. Don a nevem, de jobb, ha elfelejti. Magának erről az egészről nem lenne szabad tudnia. Denise nagyvonalúan legyintett. – Ha az jobb, úgy berúgok, hogy a saját nevemre sem fogok emlékezni. Ez elég jó óvintézkedés? Don fanyarul elvigyorodott. – Már értem, miért jöttök ki olyan jól egymással. – Hol a szülinapos kislány? – búgta egy leopárdmintás ágyékkötős, izmos fiatalember. – Itt! – kiáltott Denise. – És sürgősen kell valaki, aki táncol neki! – Ne izguljon, papa, kedves leszek a kislányához – vigyorgott a vetkőzőművész Donra. Majdnem félrenyeltem a gint. – Nem az apám! – helyesbítettem sürgősen. – Nem? Pedig hasonlítotok, szépségem. Merev váll, éles tekintet. Téged én veszlek kezelésbe, bébi, de magát – kacsintott Donra – majd Chip rendezi le. Denise-ből kitört a nevetés. Don még csúnyább képet vágott, mint az előbb, amikor az apámnak hitték. – Ha szükséged van rám, Cat, a sarokban leszek, elbújva – csikorogta. A klub hajnali háromkor zárt. Don nagylelkűen megszervezte a többiek hazaszállítását, de én még az elfogyasztott szekérderéknyi gin után is elég józan voltam ahhoz, hogy hazafuvarozzam Denise-t, Juant és Tate-et. Mivel Tate lakott a legközelebb hozzám, őt tettem ki utolsónak. Méltóságteljesen próbálta megközelíteni az ajtaját, de a lábai minduntalan kicsuklottak alóla. Végül én vittem be. Szerencsére a kulcsát már elővette, és nem nekem kellett utána ko-

64

torásznom. Amilyen gyakran volt ő nálam, én olyan ritkán nála. Konkrétan egyszer sem. Egyszintes lakása olyan tiszta volt, hogy az egy kiképző őrmestert is könnyekre fakasztott volna. Nem volt állata, még akváriuma sem, a falakon sehol egy kép. A hálószobája sem nézett ki másképp. Egy szál tévé, az ágy sarkosan beágyazva. Ráhelyeztem Tate-et, és lerángattam a cipőjét. Az éjjeliszekrényén árválkodott csupán egy fotó. Mivel ez volt az egyetlen kép a házban, kíváncsian szemügyre vettem. Legnagyobb meglepetésemre engem ábrázolt. Nem beállított kép volt, félig elfordulva álltam egy bűnügy helyszínén. Biztosan akkor kapott le, amikor a hullákat fotózta. – Ez meg minek neked? – tűnődtem fennhangon, de csak költőinek szántam a kérdést. Tate olyasmit motyogott, ami talán a nevem is lehetett, és olyan hirtelenséggel, amelyre állapota miatt nem tartottam volna képesnek, elkapott és magára rántott. Annyira megdöbbentem, hogy nem ellenkeztem. Tate megcsókolt. Forró, alkoholillatú szája mohón tapadt az enyémre. Nyelve benyomult az ajkam közé. Amikor a nadrágom elején kezdett matatni, végre magamhoz tértem. – Hagyd ezt abba! – csattantam fel, és olyan erővel löktem el, hogy a feje az ágytámlának ütődött. Tate nehézkesen zihált, sötétkék szemében alkoholmámor és még sok egyéb tükröződött. – Akartál már valaha olyat, ami nem lehetett a tiéd? – kérdezte durván. Elakadt a szavam. Négy évig semmi, aztán most itt van Tate, és úgy néz rám, hogy még Juan is elszégyellné magát. Örömtelenül felkacagott, és végigsimított kefefrizuráján. – Meg vagy döbbenve? Nem kéne. Azóta akarlak, hogy először megláttalak ott a kórházi ágyon, mint valami nyavalyás

65

angyalt a vörös hajaddal és nagy szemeddel. Igen, részeg vagyok, de attól még így igaz. Talán reggel már nem is fogok emlékezni az egészre. Ne aggódj. Tudom kezelni a helyzetet. Csak éppen muszáj volt most megcsókolnom téged, bármi lesz is utána. – Tate, én… annyira sajnálom. – Mi mást mondhattam volna? Nyilván én is többet ihattam a kelleténél, mert még sosem láttam ennyire vonzónak, azzal a majdnem veszedelmes villogással a szemében. Denise mindig is mondogatta, hogy olyan, mint Brad Pitt a Mr. és Mrs. Smithben. Fanyarul elmosolyodott. – Ugye hallod, hogy ver a szívem? Amikor ittuk azt a vért ott Ohióban, én is hallottam a tiédet. Éreztem az illatodat a kezemen. – A barátom vagy. – A hangom egy kicsit megremegett, mert az arca keménysége megriasztott, és valahol a lelkem mélyén fel is izgatott. – De munkatársak vagyunk. Ennél többet nem adhatok. Kifújta a levegőt az orrán, és bólintott. – Tudom, hogy te nem érzel ugyanígy irántam. Legalábbis még nem. Erre hátrahőköltem, és elindultam az ajtó felé. A célzás túl komoly volt ahhoz, hogy tovább maradhassak. – Egy dologra felelj még nekem, mielőtt elmész. De az igazat mondd. Voltál már valaha szerelmes? Ez megzavart. – Tate, én… nem hinném, hogy ilyesmiről kéne beszélgetnünk. – Baromság – szakított félbe. – Én épp most tártam ki neked a lelkem. Válaszolj. Talán én is azt hittem, hogy reggel már nem fog emlékezni az egészre, vagy talán az őszintesége tette. Mindenesetre az

66

igazat válaszoltam neki. – Igen, egyszer. Még mielőtt téged megismertelek. Tate tekintete rezzenéstelenül fúródott az enyémbe. – Ki volt az? És mi lett a vége? Elfordultam, mert tudtam, hogy hazudni fogok. Kifelé menet válaszoltam. – Tudod jól, ki volt. Az a vámpír, aki felborogatta az autóitokat aznap, amikor először találkoztunk. Úgyhogy azt is tudod, mi lett vele. Megöltem.

67

Kilenc

A munka roppant hektikusan alakult. Bizonyos szempontból ez jó is volt így. Az elmúlt két hét zűrzavara minimális szinten tartotta egymás iránti félszegségünket Tate-tel. Amikor az életünk a tét, nincs helye az ügyetlenkedésnek. Noah-val sem alakultak valami rózsásan a dolgok. Minden erőfeszítése ellenére gyakori távolléteim pattanásig feszítették amúgy is gyenge alapokon álló randikapcsolatunkat. Újabban pedig célozgatni kezdett rá, hogy szeretné „elmélyíteni” a dolgokat kettőnk közt. Nem mintha hibáztattam volna, amiért próbálkozik – már több mint két hónapja találkozgattunk, de persze eszem ágában sem volt ennél több. Már tudtam, hogy ez a kapcsolat nem fog működni, bármilyen kedves fickó Noah. Túl sok hazugság állt közénk (mármint az én részemről), és úgy festett, hogy még nem állok készen korábbi elátkozott kapcsolatom lezárására. De legalább megpróbáltam. Most Noah-t kellett a lehető legkíméletesebben elengednem. Már mondogattam neki, hogy megértem, ha nehezére esik tolerálni az időbeosztásomat. De Noah vagy túl makacs volt, vagy nem értette a finom célzást. Célratörőbb módszereket kellett kitalálnom, de arra nem voltam képes, hogy azt mondjam neki, „Vége!”, és lecsapom a kagylót. Kedveltem Noah-t, és nem akartam megbántani.

68

Aztán egy keddi napon, szokatlanul korai órán megcsörrent a mobilom. Odaszökkentem, már felmarkoltam a ruháimat is, kezdtem volna átkozni azt az agyatlan teremtményt, aki reggel nyolc előtt háborgat, amikor Denise hangját hallottam meg. – Mi a baj? – kérdeztem gyorsan. – Semmi! Bocs, hogy ilyen korán telefonálok, de nem bírtam tovább várni. Cat, annyira boldog vagyok! Férjhez megyek! Nem alkalmaztam az ilyenkor szokásos „Biztos? Nincs ez egy kicsit túl hirtelen?” típusú ellenvetéseket Denise-zel szemben. Még csak két hete járt új barátjával, Randyvel, de Denise sosem volt meggondolatlan, és azt mondta: biztosan tudja, hogy szereti Randyt, és az érzés kölcsönös. Csillogó szemét látva tudtam, hogy bármiféle intés amúgy is csak falra hányt borsó lenne. E nélkül is van elég baja. A szülei nem hajlandók találkozni Randyvel, mert ők zsidók, Randy pedig katolikus. Nem nagyon tetszett nekik a házassági szándék hirtelensége sem. Ki mondja, hogy a szerelem könnyű dolog? Én biztosan nem. Arra gondoltam, hogy elbeszélgetek egy kicsit Denise szüleivel. Évek óta próbálom uralmam alá hajtani a tekintetem erejét. Nem vagyok annyira jó, mint egy igazi vámpír, de most mindent el fogok követni. Denise megérdemel egy boldog esküvőt. Mit árthatnék? Ennél jobban már nem ellenezhetik a kapcsolatukat. Ragaszkodtam hozzá, hogy én fizessem a virágokat, a tortát és a fotóst. Denise nem akarta elfogadni, de én késsel és PMSsel fenyegettem meg. Szabadidőmben esküvőiruha-szalonokban bóklásztunk, és virágdíszeket, meghívót terveztünk. Randyvel csak az esküvő előtt négy nappal találkoztam először. Önző megkönnyebbülésemre a srác akart Denise-hez költözni, és nem fordítva. Denise azt mondta, hogy Randy szabadúszó

69

szoftverkonzulens – valóságos számítástechnikai zseni, áradozott –, ezért könnyebben mozog, mint ő, Denise, a maga helyhez kötött állásával. Denise befogott engem is a kipakolásba, és akkor pillantottam meg először a vőlegényt, amikor a költöztető teherautóval megérkezett. Kábé százhetvennyolc centi, vékony és sportos alkatú, világosbarna hajú srác, keret nélküli szemüvegben. Jóképű volt, de a szeme tetszett a legjobban. Mindig felragyogott, valahányszor Denise-re nézett. Randy megcsókolta Denise-t, aztán kezet nyújtott. – Te biztosan Cat vagy. Denise rengeteget beszélt rólad. Kösz, hogy annyit segítesz az esküvővel. Nem fogtam meg a kezét, hanem megöleltem. – Annyira örülök, hogy végre megismerlek! És nagyon szívesen. Én valószínűleg sosem házasodom meg, úgyhogy rajtatok élem ki magam. Pakoljuk ki a cuccod. Denise-nek este van az utolsó ruhapróbája, nem késhet el. Randy köhintett. – Kedvesem, nem azt mondtad, hogy lesz elég segítségünk? Csak hárman vagyunk. Denise elnevette magát. – Ne izgulj. Cat régi farmercsaládból származik. Nekünk a kisujjunkat sem kéne mozdítanunk, bár ez nem lenne túl baráti. Randy kétkedve mért végig. Denise, ígéretének megfelelően, nem árult el semmit a származásomról. Randy csak annyit tudott, hogy a kormánynak dolgozom. Randy elkísért a teherautó hátuljához. – Biztosan menni fog? Van egy barátom, ma este találkozunk, ő is szívesen segít. Mondtam neki, hogy nem kell, mert Denise elintézi, de máris felhívom. Nehogy megerőltesd magad. – Nagyon aranyos vagy, de ne aggódj. Semmi perc alatt ké-

70

szen leszünk. Fél órával később Randy tátott szájjal meredt takarosan elrendezett bútoraira a házban. Azért néha előnye is van annak, ha az ember félig élőhalott. – A farmerek mind ilyenek? – meredt rám hitetlenkedve. – Bizony – feleltem mosolyogva. – Öt nemzedék áll mögöttem. – Hát, igen – kuncogott Denise. – Te menj zuhanyozni – sürgettem. – Indulnunk kell. – Randy, mikor jössz meg este? Vacsorázzunk meg Cattel? – Persze. Én a barátommal találkozom, úgyhogy elleszünk egy darabig. Tréfás fenyegetéssel köszörültem meg a torkomat. – Jól van, megyek! – adta be a derekát Denise. – Köszönök minden segítséget – mondta ismét Randy. – És nem csak a költöztetést. Vagy az esküvőt. Denise mondta, hogy te vagy az, akire mindig számíthat. Ritkaság az ilyen barát. Őszinte volt a tekintete, és most már tudtam, miért ragaszkodik hozzá annyira Denise. Volt valami nagyon egyenes a pillantásában. – Nagyon szívesen. – Csak ennyit mondtam. Nem volt szükség többre. – Kész vagyok – mondta egy idő után Denise. Még egyszer megöleltem Randyt búcsúzóul. – Örülök, hogy végre találkoztunk. – Én is. Vigyázz a menyasszonyomra. – Ő mindig vigyáz – nyugtatta meg Denise. Négy órával később, Denise ruhapróbája és egy végre zavartalan vacsora végeztével hazafuvaroztam a barátnőmet, aztán hazamentem. Már majdnem hajnali egy óra volt. Nekem szinte korán.

71

Megdermedtem, amikor kiszálltam az autóból, és gyenge energiatöltést éreztem a levegőben. Nem volt semmi szokatlan nesz, csak a környező házak rendes háttérzaja, és nem érzékeltem senki idegent. Mégis kinyújtottam a kezem és megtapogattam a levegőt magam előtt, mintha teste lenne. A lehető leghalványabb nyomát észleltem csupán a nem emberi energiának, tehát az illető már nem lehetett itt, de korábban erre járt. Talán csak átszaladt itt valami. Nem ez lenne az első eset. De az elmosódó aura nem volt fenyegető. A vámpírok és ghoulok más rezgéseket bocsátanak ki, amikor prédára vadásznak. Lélekben vállat vontam. Ha valami gonosz lélek rám talált, és rossz szándékai vannak, akkor biztosan odabent vár. Óvatosan bementem, és végignéztem a szobákat. Sehol semmi. Lezuhanyoztam és lefeküdtem. Az ágy alatt sem lapultak szörnyetegek – megnéztem, mint egy gyerek –, mégis megmaradt a különös érzés. Megesküdtem volna rá, hogy valami járt a házamban. Micsoda ostobaság. Kezdek olyan paranoiás lenni, mint Don. Lehunytam a szemem, és próbáltam nem gondolni a gyerekkori, elalvás előtti imára… Ha meghalnék, mielőtt felébredek… Úgy aludtam, hogy az egyik tőröm az ágy alatt lapult, miközben váltig bizonygattam magamnak, hogy nem vagyok üldözési mániás, csak óvatos. Nem mintha tényleg elhittem volna.

72

Tíz

– Denise, mindjárt idő van! Egy különszobában kucorogtunk a countryklub egyik félreeső zugában, nehogy véletlenül belefussunk a vőlegénybe. Vészesen közeledett a ceremónia ideje. Denise szinte sugárzott, miközben a fátylát igazgattam. – Fogalmam sincs, mit mondtál a szüleimnek. De ha bedrogoztad őket, azt se bánom! Ártatlanul megöleltem. Nem akartam megmondani, hogy tulajdonképpen tényleg bedrogoztam őket – vámpír-hallucinogén eszenciát öntöttem a teájukba, aztán bevetettem a szemem hipnotikus erejét. Legnagyobb megdöbbenésemre a dolog működött. Bár a valláskülönbség még mindig zavarta őket kissé, eljöttek az esküvőre. Felicity rontott be a szobába. Nem kedveltem, de Denise unokatestvére és egyik koszorúslánya volt, így aztán kedvesnek kellett lennem vele. Miközben én Denise-nek segítettem készülődni, ő partiképes pasikat keresgélt a vendégseregben. Egyfolytában lobogott. – Előkerült az utolsó koszorúsfiú is – jegyezte meg. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Akkor nem lesz késedelem. – Nagyon cuki – folytatta Felicity. Persze neki minden ép-

73

kézláb, farokkal rendelkező egyed „cuki” volt. – Csak hátulról láttam egy pillanatra, de micsoda fenék! – Felicity, idehoznád a virágokat? – forgattam a szemem Denise felé. Denise vigyorgott. – Jó hírem van, Felicity. Vele vagy összerakva estére. Én nem ismerem még, de Randy azt mondja, nincs barátnője. Denise egy hosszú asztalhoz ültette a násznépet, fiú-lányfiú-lány elrendezésben. Én egy kicsit furcsálltam ezt, de végül is ez az ő bulija. – Nyami – dorombolta Felicity. Kezdtem sajnálni szegény pasit. Ez a lány valószínűleg alányúl az asztal alatt még a leves előtt. Randy bátyja, Philip dugta be a fejét. – Kész vagy, Denise? Denise alig leplezett izgalommal fordult felém. – Gyerünk, házasodjunk! Rámosolyogtam Philipre. – Elöl találkozunk. Denise gyönyörű instrumentális zenét választott a bevonuláshoz. Ahelyett, hogy a fiúk is a koszorúslányokkal mentek volna végig, Randy és társai elöl várakoztak, a koszorúslányok pedig egyenként álltak oda hozzájuk. Mint első koszorúslány, én voltam közvetlenül Denise mögött. Még egyszer utoljára eligazgattam az uszályát, mielőtt elfoglaltam volna a helyem a bejáratnál. Amikor beléptem a terembe, ahol a negyvenöt fős vendégsereg tartózkodott, emberfeletti energia hulláma csapott meg. A francba, valamelyik vendég vámpír. Itt csak tortát ehet, vagy az ezüst étkészlettel gyűlik meg a baja. Nem lenne semmi, kinyírni egy vendéget a fogadáson, anélkül, hogy bárki észrevenné.

74

Pásztázni kezdtem a násznépet. Anyám Noah mellett ült, akit Denise még azelőtt hívott meg, hogy elmondhattam volna, éppen szakítani készülök vele. Noah rám mosolygott, amikor végigmentem a keskeny kifutón. Visszamosolyogtam, és katonamódszerrel számba vettem a jelenlévőket. Menyasszony oldala – tiszta. Vőlegény oldala – tiszta. Valamilyen oknál fogva nem jutott eszembe előre nézni, ahol a házasulandó felek álltak. De még amikor megtettem, akkor is beletelt néhány pillanatba, mire a felismerés eljutott hirtelen megbénult agyamig. Megváltoztatta a haját. Mézbarna lett az emlékeimben élő platinaszőke helyett. Hosszabb is lett a frizurája, a füle fölött göndörödött. Sápadt bőre szinte világított a fekete frakkban – a kontraszt lélegzetelállító volt. A szinte feketébe hajlóan mélybarna szempár minden feldúltság nélkül tartotta fogva rémült tekintetemet. Az egyenes vonalú, egyenletes mozgást végző testek úgy maradnak, ha erő nem hat rájuk. A saját példámmal bizonyítottam Newton tehetetlenségi törvényét, mert ugyan elállt a lélegzetem és a szívverésem, sikerült mozgásban maradnom. Bones szinte felfalt a pillantásával. Bennem valami teljesen szokatlan érzés támadt fel, melyet bénult elmém csak késve diagnosztizált. Öröm. Színtiszta, romlatlan öröm áradt szét bennem. Legszívesebben odarohantam volna és a karjába vetem magam, de mégsem tettem. Mit keres itt Bones? És miért nem tűnik meglepettnek, hogy itt lát? Ez visszatartott minden ostobaságtól, mint például attól is, hogy ráugorjak, ahogy szerettem volna. Ha Bones nincs meglepve, akkor tudta, hogy itt leszek. De honnan tudta? És a legfontosabb kérdések: Hogyan talált meg? És mit akar? De nem deríthetem ki azonnal, elvégre Denise esküvőjén

75

vagyunk. Nem ronthatom el azzal, hogy jelenetet csinálok. Hála legyen Istennek és az összes szenteknek, gondoltam, hogy anyám nem nézegeti meg tüzetesebben a koszorúsfiúkat. Neki aztán semmiféle gátlása nem lenne azzal kapcsolatban, hogy látványosan tönkretegye Denise nagy napját. Bármit forgat is a fejében Bones, majd az esküvő után kiderítem. Vagy elájulok. Amelyik előbb bekövetkezik. További balesetek nélkül elfoglaltam a helyem Felicity mellett. Mikor Denise elindult előre, Felicity a fülembe sziszegte: – Meg se forduljon a fejedben a pasi. Stip-stop! – Pofa be – feleltem, olyan halkan, hogy a vendégek ne hallhassák. A tenyerem izzadt, a térdem rogyadozott. Hogyan fogom végigcsinálni a szertartást? Bones közelsége szinte elviselhetetlen volt. Négy és fél évig álmodoztam róla, és most olyan közel van, hogy szinte meg is érinthetném. Mintha nem is lenne valóság. Randy átvette Denise-t az apjától, és megfogták egymás kezét. Az anyakönyvvezető elmondta a házassági eskü vallási utalásoktól mentes változatát. Bones odafordult feléje, akárcsak a többiek. A szertartás teljesen elmosódott előttem. Felicitynek kellett megböknie, hogy vegyem át Denise csokrát, amikor a gyűrűváltásra került sor. Mikor az anyakönyvvezető végre férjnek és feleségnek nyilvánította őket, határtalanul megkönnyebbültem. Milyen szörnyű alak vagyok. A legjobb barátnőm esküvőjén vagyok, és semmit sem szeretnék jobban, mint hogy vége legyen és egy kicsit össze tudjam szedni magam. Denise és Randy elindultak kifelé, és én szinte futva követtem őket. Philip próbált visszafogni, de én magammal rángattam. – Ki kell mennem a mosdóba – hazudtam elkeseredetten. Valójában magányra vágytam, hogy helyrerázzam megbillent

76

lelki egyensúlyomat. – Mondd meg Noah-nak, hogy ne várjon: egyenesen a moziba megyek, ha vége. Amint kiléptem a kápolnából, a női mosdó felé rohantam. Csokromat a földre ejtettem, és ott is hagytam. A mosdók a klub másik végében voltak. Odabent leroskadtam a mosdók mellé. Bones látása felkavart bennem minden elnyomott érzést, s ezek most kíméletlen erővel csaptak le rám. Vissza kell nyernem az önuralmam. De gyorsan. A térdemre hajtottam a fejem. – Helló, Cicuska! Annyira el voltam foglalva magammal, hogy nem is hallottam meg Bonest, amikor bejött. A hangja éppolyan sima volt, mint ahogy emlékeztem, brit akcentusa éppolyan vonzó. Felkaptam a fejem, és miközben gondosan felépített új életem éppen összeomlóban volt körülöttem, a legnagyobb hülyeségen kezdtem aggódni. – Te jó ég, Bones, ez itt a női mosdó! Mi van, ha valaki meglát? Nevetett. Mély, csábító hang. Noah-nak a csókja se ért enynyit. – Micsoda prüdéria! De ne félj, bezártam az ajtót magam mögött. Ha ezzel meg akart nyugtatni, épp az ellenkező hatást érte el. Felpattantam, de nem volt hová futni. Elállta az egyetlen kijáratot. – Nézz végig magadon, szivi. Nem mondhatnám, hogy jobban tetszik a barna haj, de ami a többit illeti… Pazar vagy! Bones végigfuttatta a nyelvét a szája peremén, miközben végigmért. A szeme szinte sütött. Mikor közelebb lépett, a falnak vetettem a hátam. – Maradj, ahol vagy. Lazán a mosdópultra támaszkodott.

77

– Mit izgulsz? Azt hiszed, meg akarlak ölni? – Nem. Ha meg akarnál ölni, nem vacakoltál volna az esküvős körítéssel. Nyilván tudod, milyen név alatt élek, úgyhogy rajtam üthettél volna bármelyik este a házamban. Elismerően füttyentett. – Való igaz, kicsim. Nem felejtetted el, hogyan dolgozom. Tudod, hogy legalább három rendkívül előnyös ajánlatot kaptam a rejtélyes Vörös Kaszás levadászására? Az egyik fickó másfél milliós fejpénzt kínált a hulládért. Hát, nem nagy meglepetés. Elvégre Lazarus ugyanezért keresett. – És mit válaszoltál? Az előbb mondtad, hogy nem ezért jöttél. Bones fölegyenesedett, és elkomolyodott. – Természetesen igent mondtam. Aztán levadásztam őket, és tekéztem a fejükkel. Ezek után elmaradtak a hasonló hívások. Nagyot nyeltem. Ahogy őt ismerem, szóról szóra ezt tette. – Ha nem ezért, akkor miért vagy itt? Elmosolyodott és közelebb lépett, figyelmen kívül hagyva korábbi utasításomat. – Nem is örülsz, hogy annyi év után újra látsz? Tudod, miért akartalak meglepni? Hogy lássam a szemed, és tudjam, hogy mit érzel abban a pillanatban. Veszély. Veszély. Alig egy lépés választott el minket. Sosem tudtam ellenállni neki, ha hozzám ért, és nem volt kedvem épp most próbára tenni az akaraterőmet. Kétségbeesetten igyekeztem kitalálni valamit, amivel elterelhetem a figyelmét. – Találkoztál a pasimmal? Puff. Ez talált. A szeme összeszűkült, és a szája vékony pengévé keskenyedett. Hát igen, Noah mindkettőnk számára hervasztó volt.

78

Tovább ütöttem a vasat. A veszély jobb, mint a szenvedély. Biztonságosabb. – És különben is, hogyan furakodtál be Randy életébe anynyira, hogy a koszorúsfiúja lehess? Tudtad, hogy a legjobb barátnőm hozzá akar menni? Nagyon gyorsan dolgoztál, hisz csak egy hónapja ismerik egymást. Az arcom elé tartotta egyik ujját. – Több mint hat hónapja ismerem ezt a Randy gyereket. Jóval régebben, mint Denise. Nem mindennapi srác, nem igaz? Tudod, mi volt az első szava, miután egy óráig ültünk egymás mellett egy bárban? Azt mondta: „Remélem, hogy nem ez lesz a sírkövemre vésve, de maga egész idő alatt egyszer sem vett levegőt. Megmondja, hogy csinálja?” Pislogtam. Denise mondott már olyasmit, hogy Randynek egészen rendhagyó a gondolkodásmódja. Ezek szerint eléggé rendhagyó. És alábecsültem a bátorságát. – Ezek szerint tudja, ki vagy? Bones bólintott. – Egy kicsit rápislantottam, tudod, zöld szem üzemmódban, és mondtam neki, hogy nem látott semmit. De ő csak pislogott rám, ugyanúgy, ahogy annak idején te csináltad, és megkérdezte, hogy ennek elvileg működnie kéne-e. Randy nagyot nőtt a szememben. Természetes ellenálló képességgel rendelkezik a vámpírerővel szemben – még Boneséval szemben is. – Ez persze teljesen váratlanul ért. Beszédbe elegyedtünk, és összehaverkodtunk. Csak ezen a héten történt, miután elfogadtam az esküvői felkérést, hogy találkoztunk a bárban, és a te illatodat éreztem rajta. Amikor segítettél neki kipakolni. – Ezek szerint puszta véletlen, hogy összefutottunk? Túltetted magad azon, ami régebben történt? A szemembe nézett.

79

– Szeretnéd tudni, ugye? De én nem fogom elmondani. Rágódhatsz rajta, ahogyan én rágtam magam azóta, hogy megkaptam a nyavalyás búcsúleveledet. De egy dolgot megmondok – nekünk kettőnknek befejezetlen ügyünk van egymással. És ezt el fogjuk rendezni, bármennyire szeretnéd elkerülni. A francba. Azért hagytam neki üzenetet, mert tudtam, hogy nem lennék képes szemtől szemben elbúcsúzni tőle. És most, négy évvel később sem érzem magam elég erősnek ehhez. – Cather… izé, Cristine! Bent vagy? Anyám kopogtatott az ajtón, s én nagyon megkönnyebbültem. Ez egyszer örültem, hogy jött. Bones szája széle megrándult. – Azt hiszem, tiszteletemet teszem anyádnál, Cicuska. Rég nem találkoztunk. – Eszedbe ne… Elakadt a szavam, amikor kinyitotta az ajtót. Anyám egy pillanatig meghökkenve meredt rá, aztán lassan felderengett benne a felismerés, és bíborszínűre váltott az arca. – Te! Te! – Örülök, hogy újra látom, Justina – mondta ördögien Bones. – Nagyon jól áll magának ez a szín. – Te mocskos állat! – dühöngött anyám. – Minden éjjel azért fohászkodom, hogy meghalj és örökre a pokolban rothadj! – Anya! – mondtam kurtán. A pár éves távollét nem lágyította meg a szívét. Bones vállat vont. – Mondhatta volna kicsit hangosabban is. A Mindenható talán nem hallotta meg. Az ajtóra mutattam. – Bones, bármit is akarsz mondani nekem, várj vele, amíg az esküvő véget ér. A barátainkról van szó, akik már várnak ránk, hogy fényképezkedjünk le velük, és

80

ezt is fogjuk tenni. Anya, te pedig ha tönkreteszed Denise esküvőjét, rád uszítom Bonest! – Állok szolgálatodra, Cicuska! – ajánlkozott Bones. Az ajtó felé böktem a fejemmel. – Kifelé! – Hölgyeim… – biccentett Bones, és távozott. Megvártam, amíg elmegy, aztán a mosdóhoz mentem, és vizet pocskoltam az arcomra. Elvégre szépnek kell lennem a képeken.

81

Tizenegy

Anyámnak számos további életveszélyes fenyegetésre volt szüksége ahhoz, hogy beleegyezzen: nem tesz semmi olyat, amivel megzavarná a fogadást. És nem értesíti a munkatársaimat Bonesról. Ott helyben megfogadtam, hogy átváltozom vámpírrá, ha bármelyiket is megcsinálja a kettő közül. – Épp ezt akarja, Catherine. El akarja lopni a lelkedet, és vadállattá akar változtatni – mondta anyám vagy negyedszer, amikor bekísért a terembe. – Hát akkor ez lebegjen a szemed előtt, és tartsd a szád, jó? És az isten szerelmére, szólíts Cristine-nek! Odaértünk az ajtóhoz. Denise otthagyta Randyt, és elénk jött. – Ó, Cat, én nem is tudtam, hogy Randy barátja… – Halkabbra fogta a hangját. – Szóval hogy vámpír! De ne izgulj! Le volt döbbenve, hogy én is tudok a létezésükről! Annyi közös van bennünk. Különben pedig Randy esküszik, hogy a pasi ártalmatlan. Hónapok óta ismeri. Anyám úgy nézett Denise-re, mintha három feje nőtt volna. – Ártalmatlan??? Mintha egy kutyáról azt mondanánk, hogy nem harap. Egy gyilkosról beszélünk… – Khmmm – szóltam közbe, és figyelmeztetően a nyakamhoz értem. Anyám elhallgatott, és elvonult. Egy kicsit távolabbról hallottam Bones kuncogását. Végig hallgatózott.

82

– Semmi baj, Denise – nyugtattam meg az arát. – Tudja, hogy amíg nem szív, minden oké. – Honnan tudja? – kérdezte Denise gyakorlatiasan. – Beszéltél vele? Amíg a mosdóban voltál, őt sem láttam. Sarokba szorítottad? Pont fordítva. – Hát, valahogy úgy… – hebegtem, ami évek óta nem fordult elő velem. – Ismerem. Úgy értem, találkoztunk már. Virginiában. Egészen jól kijövünk egymással. Én békén hagyom őt, és ő is békén hagy engem. Denise elhitte. – Akkor gyere fényképezkedni. Örülök, hogy nem lesz csetepaté. Mondd meg neki, hogy ne beszéljen rólad Randynek, jó? A főnöködnek kihullik az összes hereszőre, ha rájön, menynyien ismernek. – Ezt szépen mondtad. – Tényleg szépen mondta. Bones volt Felicity rejtélyes imádottja. Felicity fel volt dobódva, és szégyentelenül Bones mellé furakodott minden képen. És ami még rosszabb, Bones teljességgel elbűvölően viselkedett. Legszívesebben mindkettőt megfojtottam volna a fotózás után. De nem mutathattam ki az érzéseimet, ugyanazért, amiért nem is vethettem magam Bones karjaiba, amikor megláttam. A körülmények nem változtak. Nem engedhetem meg magamnak, hogy kimutassam: még mindig fontos nekem. Játszanom kell a jégcsapot, és remélnem, hogy Bones beveszi, és most ő hagy el engem. Az utolsó kattintás után egyenesen a bár felé vettem az irányt. Ma este csak egy dolog segíthet rajtam, és ez a gin. Sok gin. Az első poharat egy hajtásra megittam. – Még egyet! A pultos érdeklődve pillantott rám, de szó nélkül töltötte az

83

újabb gin-tonikot. Megnéztem, mennyi gint önt, és csúnya pillantást vetettem rá. – Több alkoholt! – Italba fojtod a bánatod? – hallatszott egy ismerősen gúnyos hang mögöttem. – Semmi közöd hozzá – húztam ki magam. – Hát itt vagy végre! Noah jött oda, és megpuszilta a nyakam. Bones elkeskenyedő szájjal nézte. – Ööö, Noah… megmutatom, hol ülsz. – El akartam távolítani Bones közeléből, aki olyan képet vágott, mintha szívesebben inna Noah nyakából, mint a bár készletéből. A helyéhez vezettem Noah-t, aki külön ült, mert én a főasztalnál foglalhattam helyet az ifjú párral. Amint otthagytam Noah-t, anyám félrevont. Paprikavörös volt az arca. – Tudod, mit művelt az a bestia, amikor elmentél a bártól? Rám kacsintott! Ez annyira készületlenül ért, hogy elnevettem magam. Te jó ég, ezt látnom kellett volna. Anyámnak biztosan gőz süvített ki a fülein. – Szerinted ez vicces? – kérdezte bosszúsan. – Hát, anya, egyszer már az életét kockáztatta érted, te mégis a halálát akarod. Elképzelhető, hogy ez nem tetszik neki. Nem igazán aggasztottak Bones csínyei. Tudtam, hogy sosem bántaná anyámat, de biztosan megpiszkálja egy kicsit. Hogy rám mi vár, azt nem is sejthettem. A főasztalon ültetőkártyák voltak. Mindenki szemben ült a teremmel. Észrevettem a Cristine Russell feliratú kártyát. Randy ült a balomon, mellette Denise. A jobb oldalamon egy bizonyos Chris Pin. Hát ez meg… – Ez nem lehet igaz – mondtam fennhangon. Egyszerűbb lenne, ha főbe lőném magam.

84

– Justina, ön újra itt? – bukkant elő Bones, és leült mellém, én pedig felpattantam. – Nem szeretnék modortalan lenni, de az ön asztala arrafelé van. Noah felé intett, aki mit sem sejtett a kibontakozó drámából. – Hát itt vagy! – sipította Felicity. Elkapta Bones karját, és rámosolygott. – Te és én egymás mellé vagyunk rendelve ma estére, úgyhogy ne fuss el! Remélem, hogy olyan jól táncolsz is, mint ahogy kinézel. – Lotyó – morogtam, de nem elég halkan. – Mi van? – rebegtette tovább a pilláit Bonesra Felicity. – Ööö, sok szerencsét – mondtam normális hangerővel, és elhátráltam. Felicity önelégültnek tűnt. – Nekem nincs szükségem szerencsére. Ledöntöttem a ginemet, és indultam vissza a bárhoz. Anyám gyilkos pillantást vetett Bonesra, és utánam indult. – Ó, Russell kisasszony – kiáltott utánam Bones. Megdermedtem. Szándékosan hangsúlyozta az álnevem. De hát mi mást vártam? Bones valódi vezetéknevét vettem fel, hogy is ne vette volna észre? Hogy is hagyná szó nélkül? – Lenne olyan kedves és hozna nekem egy italt? Biztosan emlékszik még, mit szeretek. Csúf szitkozódások kergetőztek a fejemben, de nagy lélegzetet vettem és megőriztem a hidegvérem. Denise a legjobb barátnőm. Csodálatos esküvői fogadást érdemel, nem vérfürdőt. – Az a mocskos szemét… – kezdte anyám. – Fejezd be. – Odaértünk a bárhoz. Gyilkosan néztem a szerencsétlen pultosra. – Magas poharat adjon. Tiszta ginnel. És eszébe ne jusson megjegyzést tenni. A pultos sápadtan engedelmeskedett. Nagyot nyeltem, aztán hozzátettem: – Ja, igen. És egy nyavalyás whiskeyt, tisztán.

85

Tizenkettő

Felicity a kezemben tartott, félig már üres gines korsóra meredt, és tátva maradt a szája. – Cristine, nem tudnál uralkodni az ivási kényszereden? Elvégre ez az unokatestvérem esküvője! Kekec hangneme annyira felbosszantott, hogy megszorítottam a poharat, és az eltört. A gin szétfolyt, a kezem pedig véres lett. – A franc egye meg! – kiáltottam fel. Minden fej felém fordult. Bones színlelt köhögés mögé rejtette nevetését. – Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan Randy, és szalvétáját a kezem köré tekerte. Bonesra pillantott, aki ártatlanul vont vállat. – Semmi baj, Randy – hápogtam halálra váltan. Denise is rám pillantott újdonsült férje mögül. – Nem akarsz máshová ülni? – kérdezte halkan. Azt hitte, az a baj, hogy Bones vámpír. Pedig ez zavart a legkevésbé. Viszont a közelsége lerombolta az önkontrollomat, és a fogadás még alig kezdődött el. – Cristine! – jött oda Noah, és levette a szalvétát. – Súlyos? – Jól vagyok – csattantam fel dühösen. Megbántott arckifejezésétől egészen bűntudatos lettem. – Csak olyan kínos. Sem-

86

mi baj. Menj csak vissza a helyedre. Ne rontsuk tovább a helyzetet. Noah kissé lecsillapodva ment vissza. Mosolyogtam, hogy leplezzem csúf gondolataimat. Összesöprögettem a pohárszilánkokat, és a szalvétára halmoztam őket. – Kimegyek a mosdóba, kidobom ezt és lemosom a kezem. – Veled megyek – ajánlkozott Denise. – Ne! – Denise meglepettnek tűnt hirtelen ellenkezésemen. Jelentőségteljesen Bones felé pillantottam, aztán vissza. Denise végre megértette. Legalábbis részben. – Chris – mondta Bonesnak. – Kimennél Cristine-nel és szereznél neki valami kötést? Randy azt mondja… – Elhallgatott, aztán gonoszul folytatta: – Randy azt mondja, hogy nagyon értesz a vérző sérülésekhez. – Orvos vagy? – búgta Felicity. Bones felállt, és elismerően rámosolygott Denise-re a finom szóhasználatért. – Odahaza Londonban sok mindennel foglalkoztam – felelte Felicitynek kitérően. Először megálltam a bárnál. A pultos csodálkozva meredt a véres szalvétára. – Gint. Ne pohárral, üveggel – mondtam. – Izé, hölgyem, talán jobb lenne, ha… – Add oda a hölgynek az üveget, haver – szólt közbe Bones zölden villogó szemmel. A bontatlan palack máris a kezemben volt. Lecsavartam a kupakot, eldobtam a szalvétát a szilánkokkal, és nagyot húztam az üvegből. Aztán kivittem Bonest a parkoló legtávolabbi végébe, ahol a legkevesebb volt a kocsi. Türelmesen várt, amíg ittam. Teljesen összevéreztem az üveget, de nem bántam. – Jobb? – kérdezte, amikor felmerültem levegőért. A szája

87

derűsen felkunkorodott. – Nem nagyon – feleltem. – Figyelj. Nem tudom, anyám meddig bír csendben maradni, de ha nem tűnt volna fel, gyűlöl téged. Ide fogja csődíteni a katonaságot, és mindent el fog követni, hogy ezüstnyárson szenesre süssenek. El kell menned. – Nem. – A francba is, Bones! – robbantam ki. Miért kell ilyen őrjítőnek lennie, miért áll ilyen közel, és miért szeretem még mindig annyira? – Meg akarod öletni magad? Csak egy telefonomba kerül a főnökömnek, és hidd el, anyám máris a telefonját simogatja, és erről fantáziál. Bones a szemét forgatta. – Úgy látszik, a főnököd jó ideje liheg a nyomomban, én mégis itt vagyok, te meg nem. És nem félek sem az anyádtól, sem a főnöködtől, Cicuska. Hacsak nem ezt a pillanatot választod régóta esedékes tisztázó megbeszélésünkhöz, azt javaslom, menjünk vissza a fogadásra. De azt felejtsd el, hogy elmegyek – vagy hogy te elmész, ha már itt tartunk. Pár napja találtam rád. Van rá okom, hogy eddig miért nem jelentkeztem. Ha megint megpróbálsz eltűnni, nem fog sokáig tartani, afelől biztosíthatlak. Valamint egészen más körülmények között fogunk beszélgetni. Mondjuk, leláncolva lennél valahol, ahonnan nem egykönnyen tudsz meglógni. Te választod meg a helyzetet, szivi, de épp elég sokat vártam ahhoz, hogy végre beszéljünk. Ohó. Azt már tudtam, hogy Bones nem szokott blöffölni, de ha nem tudtam volna, akkor is láttam volna a tekintetén. – Ugye téged éreztelek a házamnál a minap? – kérdeztem vádlón. Csak úgy lehetett. Ugyanaz az este volt, amikor Randyvel találkozott a bárban. Apró mosoly tűnt fel az ajkán. A szellő megborzolta immár sötétebb fürtjeit, és a holdfényben csillámló bőrével, az elegáns frakkban elképesztően jól nézett ki.

88

– Szóval megéreztél. Nem tudtam, hogy így lesz-e. Nem tudtam levenni róla a szemem. A vámpírhipnózisra talán érzéketlen vagyok, de Bones mindig is az én kriptonitom volt. – Menjünk vissza – mondtam végül, és elfordítottam a tekintetem. A kezét nyújtotta. – Ihatok előbb egy cseppet? Odaadtam neki a gint, vigyázva, hogy egy ujjal se érjek hozzá. Bones elvette, de ahelyett, hogy beleivott volna, a véremet kezdte nyalogatni a külsejéről, és közben rám nézett. Nyelve végigjárta az egész üvegfelületet, és forróság öntött el, ahogy megbabonázva figyeltem. Mikor már egyetlen csepp sem maradt rajta, visszaadta a palackot. Remegő kézzel vettem át. Gondolj a munkádra!, rikoltotta az agyam. Gondolj bármire, csak arra ne, milyen lenne ezt a nyelvet érezni a bőrödön! El akartam menni mellette, de elkapta a kezem. Ki akartam rántani, de mintha harapófogóba szorultam volna. – Hagyd már abba – mondta szelíden Bones, és kést húzott elő. Elkerekedett a szemem, de csak megkarcolta a kezét, és a sebet az én sebemhez szorította. Bizsergést éreztem. Elhúztam a kezem. Most már elengedte, de szeme kavargó zöldje elárulta, hogy az érintés rá is éppúgy hatott, mint rám. Igen, mennem kell. Most rögtön. Gyorsan elmentem, és valahogy sikerült megállnom, hogy ne nézzek vissza. A fogadás maga volt a pokol. Felicity azonnal fejhangú csipogásba kezdett, ahogy Bones megjelent. És Bones nem tett ellene semmit. Az elkárhozottak eltökéltségével figyeltem őket. Noah-t természetesen beteghez hívták. Bocsánatot kért Denise-től, úgy ment el, de nekem alig tűnt fel a távozása.

89

Denise és Randy mentek el szinte utolsónak. Két nap múlva indultak a nászútra, és addig Denise-hez mentek. Megcsókoltam őket, és sok boldogságot kívántam nekik, miközben csak az járt a fejemben, hogy már vagy öt perce nem láttam sem Felicityt, sem Bonest. Pedig tudtommal még itt vannak. Nem bírtam magammal, és keresni kezdtem őket, követve Bones láthatatlan energianyomait. Mikor megtaláltam őket, megtorpantam. Egy kis sétálóudvar szegletében álltak, nem messze a bálteremtől. Vaksötét volt, mégis mindent láttam. Felicity háttal volt nekem, karjával átfogta Bonest. A holdfény megcsillant Bones bőrén, és kihangsúlyozta határozott vonásait, amikor Felicity fölé hajolt, hogy megcsókolja. Rengetegszer kaptam döfést, szúrást, verést és egyéb sérülést. De egyik sem járt a közelében sem annak a fájdalomnak, amit most éreztem, amikor láttam a száját arra a másik szájra tapadni. Halkan felnyögtem. Épp csak a levegő mozdult meg, de ez a hang maga volt a kín. Bones azonnal felemelte a tekintetét, és egyenesen felém nézett. A tekintete mintha azt kiáltotta volna: Nem tetszik? Mit tettél, hogy megakadályozd? Elrohantam, ahogy csak a lábam bírta. Beugrottam a kocsimba, és gyakorlatilag kilőttem. A vámpírok terület- és tulajdonvédő ösztöne munkált bennem. El kellett mennem, különben megölöm Felicityt, pedig tulajdonképpen semmi rosszat nem tett. Velem van a baj. Megcsókolta a férfit, akit szeretek – és akit eldobtam magamtól.

90

Tizenhárom

Olyan zűrzavar uralkodott bennem, hogy tennem kellett valamit. Másnap estére azt tervezzük, hogy megnézzük a GiGi klubot, ahol két lány tűnt már el. A testüket nem találták meg, de az, ahogy a rendőrség makacsul elutasított minden esetleges összefüggést a klubbal, vámpírbefolyásra utalt. Szerencsére közel volt, alig egyórányira. Koszorúslányruhámból ki sem bújva tőröket szíjaztam a lábamra, és egyenesen odahajtottam. A francba a háttértámogatással. Tate-nek és a fiúknak legalább lesz holnap egy szabad estéjük. Vámpírvadászatra indulok, mégpedig egyedül. Ötven perc múlva szálltam ki az autóból, még mindig teljesen feldúltan, de alig jártam a parkoló közepénél, amikor sikoltást hallottam. Egy véres nyakú fiú integetett és kiabált segítségért, nem messze a bejárattól. Mindenki elment mellette. Csak amikor valaki keresztül is ment rajta, akkor értettem meg a dolgot. – Hé, haver! – léptem előre. – Erre! Többen is felém fordultak. A kidobó különös pillantással méregetett, nyilván azt próbálta kitalálni, mennyi pia van bennem. A véres fickó arcáról lerítt a megkönnyebbülés, és sietve suhant felém. – Hál’ istennek! Senki sem hallgat meg, és a barátnőm a ha-

91

lálán van! Nem tudom, miért nem törődik velem senki… A fenébe. Az egyetlen másik értelmes szellem, akivel találkoztam, legalább tudatában volt annak, hogy halott. A legtöbb szellem épp csak egy képtöredék, mely változatlanul ismételget egy rég elmúlt eseményt, nem pedig ijedt és zavart alak, aki nem érti, miért nem figyel rá senki. – Hol van? Talán semmi értelme az egésznek. A barátnője talán már évekkel ezelőtt meghalt. Viszont a fickó teljesen modern ruhát viselt, szemöldökgyűrűt és nyelvpiercinget. Ilyesmiket vinni magunkkal az örökkévalóságba… – Itt bent! – suhant be egyenesen az ajtón, míg nekem végig kellett tolakodnom a sorban állók mellett. – A pasimat keresem – magyarázkodtam az ellenséges pillantásoknak. – Tudom, hogy odabent van, az egyik trampli kolléganőmmel. Ezzel magam mellé állítottam a nőket, akik „Kapd el a szemetjét!” felkiáltással toltak előre. A kidobó sem kérte a személyimet, amikor bementem. Úgy látszik, kinéztem huszonegynek. A halott fickó egy ajtóhoz vezetett a klub túlsó végében, a mosdók környékén. Az ajtó zárva volt, de simán be tudtam nyomni. Keskeny folyosó következett, majd még egy zárt ajtó. Aha, egy hangszigetelt szeparé. A kint lüktető zene szinte alig hallatszott itt. Már sehol sem láttam a szellemet. Csak egy lány ült bőrfotelben az ajtóval szemben, és nem úgy festett, mint aki életveszélyben van, mivel éppen a körmeit lakkozta. Elkerekedett a szeme, amikor meglátott. – Hogy jutottál be? Ide csak klubtagok jöhetnek be! Elmosolyodtam, és előszedtem számtalan igazolványaim egyikét.

92

– Rendőr vagyok, kedvesem. Tehát mindenhol beltag – indultam a háta mögötti újabb ajtó felé. Megcsóválta a fejét, és folytatta a lakkozást. – Én a helyedben nem mennék be, de te tudod, a te bőrödről van szó. Ennél jobban nem aggódott értem, hanem újabb rózsaszín réteget kent a körmére. A fiú szelleme odabent volt, és egy ájult lányra mutatott egy vámpír karjában. – Kérlek, segíts rajta! Körülbelül fél tucat vámpír tartózkodott a helyiségben. Egyik sem tűnt idősebbnek élőhalottévben számolva, mint én. A földön két test hevert. Az egyik az én kis szellememé volt, aki kétségbeesetten lebegett a hasonlóan fiatal, éppen szívás alatt álló lány fölött. A vámpír ügyet sem vetett a szellemre, pedig nyilván látta. Engem biztosan zavart volna az evésben, ha valaki olyan zümmög a fülembe, akit az imént öltem meg, de ez a rohadék nem izgatta magát. A másik hulla is egy fiatal nőé volt, egy harmadik lány teste pedig a vámpír ölében csüngött. A szeme megrebbent, majd lecsukódott, amikor rápillantottam. – Hallgatnod kellett volna Brandyre – dorombolta az egyik vámpír rosszul mímelten vészjósló hangon. – Miss Rózsaszín Körömre? – húztam fel a ruhámat. Érdeklődéssel figyelték vetkőzőmutatványomat. Ugyan nem figyelemelterelésnek szántam, de annak sem volt rossz. Csak a lábamra applikált késeket akartam elérni. Mikor ezek előkerültek, a szobában kissé nyomott lett a hangulat. – Most pedig hadd mutatkozzam be, szemétládák! – Egyet kihagytál! Éppen újabb késeket készültem elhajítani, amikor a hang meg-

93

állított. Bones lépett be, és tekintetével felmérte a pusztítást. A legtöbb vámpírt a késeimmel intéztem el, de azokat, akik a fiatal kölyköket ölték meg, puszta kézzel szaggattam szét. Ez volt a legkevesebb. – Kit? Kellemesen mosolygott. – A kis kurvát, aki pisztolyért ment, de már soha nem ér vele vissza. Ez biztosan a rózsaszín körmű Brandy volt. Bones jóindulatú arckifejezése nem tévesztett meg. Ahogy őt ismerem, a pokolban is ugyanilyen lenne. – A lányok közül kettő még él. Adj nekik vért. A tiéd hatásosabb, mint amit én tudok nyújtani. Bones átvette a kést, és belevágott a tenyerébe. Odament minden lányhoz, és a szájukba csorgatta a vért. – Életben marad? – kérdezte a barátnője fölött lebegő szellem. A lány pulzusa fokozatosan stabilizálódott, ahogy Bones vére dolgozni kezdett benne. Egy kis idő után elmosolyodtam. – Igen, most már igen. A szellem visszamosolygott, és látszott, hogy életében grüberlije volt az arcán. Istenem, milyen fiatal! Aztán elborult az arca. – Nem voltak mind itt. Van még három. Azt mondták, majd még visszajönnek. Biztosan elmentek még egy kis harapnivalóért. A szemetek. – El fogjuk kapni őket – fogadkoztam. – Ne izgulj. Ez a munkám. A fiú elmosolyodott… aztán fakulni kezdett a széleinél, és egyre halványabb lett, míg végül teljesen elenyészett. Némán meredtem a hűlt helyére. – Ez eltűnt?

94

Bones tudta, mire gondolok. – Gondolom. Elvégezte, amit akart, úgyhogy elment. Néha egyes makacs emberek még kitartanak addig, hogy elvégezzenek egy utolsó feladatot. És bízik abban, hogy én elvégzem helyette. Nem sokra vagyok jó, de a bosszúállás kétségkívül erős oldalam. Az ajtó felé indultam. – Mi a fenét művelsz? – érdeklődött Bones. – Fogom Miss Rózsaszín Körmöt, és iderakom a többiekhez – vetettem oda a vállam fölött. – Aztán várok, amíg a többiek visszajönnek, és kicsinálom őket. Bones elindult utánam. – Jól hangzik. A tánctérnek azon a részén álltunk, amely a legközelebb esett a mosdókhoz. Aki oda igyekezett, annak el kellett mennie mellettünk. Nem akartam táncolni, még ha ez volt is a legjobb álca, de Bones egyszerűen kivonszolt a parkettre, nagyjából úgy, mint első alkalommal. – Te hivatásos gyilkos vagy, igaz? – kérdezte. – Nem ácsoroghatsz azon a folyosón fülig véresen anélkül, hogy gyanút keltenél. Valóban, levendulaszín ruhakölteményemen vörös csíkok éktelenkedtek. A kezemről le tudtam mosni a vért, de a ruhával semmit sem tehettem. Bonesnak igaza volt. Kínos feltűnést keltettem volna ott a folyosón, de akár a pultnál is. Ha viszont szorosan hozzásimulok a sötét tánctéren, senki sem vesz észre. A gond csak az, hogy ha szorosan hozzásimulok a tánctéren, az önuralmamat kockáztatom. Utoljára azon a reggelen öleltem így, amikor elhagytam. Úgy élt az emlékezetemben, mintha csak tegnap történt volna: a könnyeimmel küszködöm, és győzködöm magam, hogy ez a legjobb megoldás.

95

Hát igen, egyes dolgok nem változtak meg. Kerestem valamit, amivel elterelhetném a figyelmem. Bármit, ami elfeledteti velem, mennyire hiányzott, hogy nem lehettem a karjaiban. – Amúgy mit kerestél itt? Azt hittem, Felicityvel vagy elfoglalva, legalábbis nagyon úgy néztetek ki. Felvonta a szemöldökét. – Zavar, hogy csókolózni láttál minket? Igazán nem értem. Nem azt írtad az üzenetedben, hogy lépjek tovább? Övön aluli ütés. El akartam húzódni, de még szorosabban fogott. Vagy maradok, vagy jelenetet rendezek, de akkor elpaccoljuk a gyilkosokat. Komoran folytattam a táncot, és rosszulesett, hogy ennyire zavar: Bonesban csak düh maradt. – Tudták, hogy mi vagyok, Bones. Az a fickó, aki odajött a kórházba, mindent tudott az orvosi jelentésekből. És tudott a vámpírokról is. A főnök… – Don? – kérdezte készségesen. Ezek szerint elvégezte a házi feladatát. – Igen, Don. Ő azt mondta, hogy egész életében valaki olyat keresett, aki elég erős ahhoz, hogy szembeszálljon a vámpírokkal, de nem közéjük tartozik. Alkut ajánlott. Elköltöztet minket, és kapok egy csapatot. Cserében megígérte, hogy téged békén hagy. Másképp nem maradtunk volna életben. Olyanok lettünk volna, mint az űzött vadak, és tudod jól, hogy anyám inkább meghalt volna, mint hogy veled tartson. Inkább engem is holtan látna, mint hogy vámpírrá változzak, és nézzünk szembe a dologgal: végső soron ezt akartad. Bones keserűen szortyintott, és a kelleténél kissé keményebben pörgetett meg. – Hát erről szólt ez az egész hülyeség? Azt hitted, hogy vámpírt akarok csinálni belőled? Te jó ég, Cicuska, eszedbe

96

sem jutott, hogy megkérdezz, ahelyett hogy csak úgy elmenekültél? – Mindegy lett volna. A végén úgyis oda jutottunk volna – makacskodtam. – Bíznod kellett volna bennem – morogta. – Mikor hazudtam neked valaha is? – Hogy mikor? – fújtattam. – Mi van azzal, hogy elraboltad és megölted Danny Miltont? Megesküdtél nekem, hogy sosem bántod, most mégsem hinném, hogy Mexikóban szürcsölné valahol a margaritáját, nem így van? – Arra eskettél meg, hogy nem ölöm meg, nem csonkítom meg, vagy nem okozok neki sérülést. Illetve nem nézem, ahogy valaki más csinálja. Igazán aggódhatnál valaki méltóbbért is: Danny úgy nyomott fel, ahogy kell, első szóra. Az a ti agymosásotok semmit sem ér egy Mester vámpírral szemben. De legalább végre valami hasznát is vettük a nyavalyásnak. Elmondta, hol élsz. Virginiában. Addigra már három államra szűkítettem a kört, és Danny jó sok melótól megkímélt. Ezért is mondtam Rodneynak, hogy gyorsan és fájdalommentesen végezzen vele – és nem néztem végig. – Fattyú – nyögtem ki. Bones vállat vont. – Annak születtem. Némán táncikáltunk néhány percig. Kerestem a gyanúsan sápadt bőrű vendégeket, de Boneson és rajtam kívül mindenki más ember volt. Hol vagytok, vérszívók? Ide, agyaraskáim… – És te mióta találkozgatsz a lódoktorral? – érdeklődött Bones. Gúnyos hangjától megfeszült a gerincem. – Semmi közöd hozzá. Felkacagott. – Valóban? Majdnem legyilkoltad Felicityt az előbb, de tő-

97

led persze semmit sem lehet kérdezni. A zene lassúbbra váltott. A pokolba kívántam, Bonesszal és a késlekedő gyilkosokkal együtt. – Azért akartam legyilkolni, mert egy sekélyes kis kurva, aki halálosan idegesít. Ennek semmi köze hozzád. Bones lágyan felkacagott. – A kis hazudós. Közelebb húzódott, szinte összeolvadtunk a zene ütemére. Izmainak rezdüléseitől ökölbe szorult a kezem. Most nem a könnyeimmel küszködtem, amikor eszembe jutott, hogy nekünk kettőnknek nincs jövőnk együtt. Megremegtek az orrcimpái. Némán szitkozódtam. Színlelhetek közönyt, de Bones vámpír. Egyetlen szippantásból megállapítja, mit érzek. – Talán mégiscsak hiányoztam neked egy kicsit – mondta halkan, és zöld pöttyök izzottak fel a szemében. Én blazírtnak tettettem magam. – Ne bízd el magad: egyszerűen csak jó táncos vagy. Úgy tűnik, Felicity is így gondolta. – Felicity volt a legkevesebb, amit megérdemeltél, miután az a lódoktor végignyalogatott – felelte Bones. – Különben is, az anyád is tökösebb, mint ez a Noah. – Semmi baj a tökeivel! – böktem ki, aztán elvörösödtem. Tulajdonképpen fogalmam sem volt róla. Én mondtam volna ezt? Bones szortyintott és megpörgetett, csak aztán rántott magához. – Nem csoda, hogy annyira rám vagy kattanva. Szerintem magaddal jobban érezted magad, mint vele. Elég frusztráló lehetett. Ajka az enyémhez súrlódott, miközben piszkált. A düh lassan felülkerekedett a vágyamon. Nem fogom bevallani, hogy

98

nem feküdtem le Noah-val, és senki mással sem Bones után. Frusztráló? Enyhe kifejezés. De ehhez a játékhoz két ember kell. Felhúztam a lábam, Bones feneke köré fontam, és úgy nekidörgölőztem, hogy tiszta zöld lett a szeme. – Úgy tűnik, nem én vagyok itt az egyetlen frusztrált, Mr. Optikai Merevedés. És kapcsold le a szemed, még észreveszik. Bones lehunyta a szemét, a derekamra fonta a kezét, és a fülemre hajolt. – Vigyázz, szivi. Lehet, hogy haragszom rád, de ez nem jelenti azt, hogy már nem kívánlak. Úgyhogy ha még egyszer megcsinálod ezt, itt helyben megduglak, és nem érdekel, hogy ki látja. Hirtelen keménysége elárulta, hogy nem a levegőbe beszél. Ez megijesztett, ugyanakkor fel is izgatott. Bones mélyen beszívta a levegőt. Megremegtem, mert tudtam, hogy a vámpírok nem lélegeznek – a vágyam áruló illatát szívta be. – Ó, Cicuska… – mélyült el a hangja. – Ugye bátorítani akarsz? Megmenekültem a válaszadástól, mert a terem energiamezeje hirtelen megváltozott. Bones is érezte, még nálam is tisztábban. Megdermedt, a szeme kinyílt, és a tekintete már nem zöld volt, hanem barna. – Itt vannak.

99

Tizennégy

Két férfiból és egy nőből állt a vámpírcsapat. Azzal a gyilkos, érzéki kecsességgel vonultak végig a báron, mely az élő emberek számára utánozhatatlan. Az emberek persze a veszélyességüket sem érezték meg. Sőt próbálták magukra vonni a gyönyörű ragadozók figyelmét. Aztán valami olyasmi történt, ami kissé megzavart. Szétváltak. A fenébe. Reméltem, hogy mindnyájan a titkos szoba felé indulnak, mi pedig Bonesszal elálljuk a kijáratot és lazán elintézzük őket. De persze ez túl egyszerű lett volna. – Szólnom kell a csapatomnak – mondtam halkan Bonesnak. – Hogy vegyék körbe a környéket. Bones megvetően szortyintott. – A kis játék katonáid egy órára vannak innen, és ezek a rohadékok szinte bűzlenek a vérszomjtól. Nemsokára akcióba lépnek. Ha várunk, valaki meghal. Igaza volt. Látszott, hogy a vámpírok máris előétel után néznek. Ha egyikük visszamegy a szobába és riadóztatja a többieket, akkor elmenekülhetnek. Tovább most nem tehettem meg, hogy a szokásos módon magamat használjam csalinak. A ruhámon éktelenkedő vér teljesen elrontotta ártatlan cukifalat kinézetemet. – Van valami ötleted? – kérdeztem.

100

– Persze – mosolyodott el Bones. Elkapta a legközelebb álló lányt, és magához rántotta. Hátulról megfogta a tarkójánál, és szembefordította. Éppen meg akartam tőle kérdezni, hogy mi a fenét művel, amikor a szeme felizzott, félig a keze takarásában. Csak egy pillanatig tartott. Bones szeme visszabarnult, a lány pedig roppant engedelmes arcot vágott. – Menj a női mosdóba – mondta neki Bones. – És cserélj ruhát ezzel a lánnyal. Elismerősen csóváltam meg a fejem, aztán eszembe jutott valami. – Ezt korábban is megcsinálhattad volna, és akkor nem kellett volna táncolnunk! Bones csak mosolygott. – Így viszont kellett… Szúrós pillantást lövelltem rá, aztán elvittem a lányt a mosdóba. Kaptunk néhány furcsálkodó pillantást, amikor ketten vonultunk be ugyanabba a fülkébe, de nem volt időm ezzel törődni. Gyorsan kibújtam a ruhámból, és a lány követte a példámat. Az ő szerelése kicsit szűknek és koszorúslányöltözékemnél sokkal kihívóbbnak bizonyult. Ezenfelül nyitott hátú volt, tehát le kellett vennem a melltartómat. Mikor kimentünk a fülkéből, megnéztem magam a tükörben. A didijeim félig kilógtak a mély dekoltázsból, és jól látható volt, hogy nincs rajtam melltartó. Mint a régi szép időkben, gondoltam ironizálva. Úgy nézek ki, mint egy lotyó, és Bones fedez, miközben vámpírokra vadászom. Már csak a bugyimat kéne levennem. Elmosolyodtam. És visszamentem a fülkébe. Mikor odaértem ahhoz a vámpírhoz, aki a legközelebb járt áldozata elragadásához, nem vacakoltam üres csevegéssel. Egy-

101

szerűen könyökkel félretoltam a csinos kis szőkét, akivel beszélgetett, és a bugyimmal mellbe legyintettem. – Ahogy megláttalak – doromboltam –, rögtön tudtam, hogy erre már nem lesz szükségem. Ez aztán felkeltette a figyelmét. A fehérneműre pillantott, majd az orrához emelte és beleszagolt. Brrr, gondoltam, de változatlanul vigyorogtam tovább. Aztán félretolta tiltakozó partnernőjét. – Bocsika – mondta neki. – Szuka! – sziszegte a lány, és eltrappolt. Jesszusom. Épp most mentettem meg az életét, és ez a hála. Belekaroltam a pasiba, hogy a mellem hozzáérjen. – Remélem, nem vagy az a beszélgetős típus… Válaszképpen elkezdett navigálni a tömegben. Nem láttam sehol Bonest, de ez nem aggasztott. Ha én nem látom, akkor a többi vámpír sem látja. Az érzelmeimet nem szívesen bíztam rá, de az életemet gondolkodás nélkül. Már a titkos folyosón jártunk, majdnem az első szobánál, amikor partnerem megtorpant, és kérdőn a levegőbe szimatolt. – Mi a…? – kezdte. Nem hagytam, hogy befejezze. A ruhám alá nyúltam, és ezüsttőrt döftem a szívébe, mielőtt még egy szót szólhatott volna. Tulajdonképpen könnyű volt. Háttal állt nekem, és nem számított támadásra. Gyorsan behúztam a szobába, és igyekeztem nem véres csíkot hagyni. Szerencsére a vámpírok nem fröcskölnek úgy, mint az emberek a filmekben, mert pár csepp is túl sok lett volna ilyen szaglóérzékű lényeknek. Utána megnéztem a két lányt. Még mindig nem voltak maguknál, de ahogy Bones mondta, a pulzusuk elég stabil volt ahhoz, hogy kibírják egy darabig. Láttam, milyen sápadtak, és megborzongtam. Gyorsan el

102

kell intézni a másik két vámpírt. Ezeknek a lányoknak kórház kell, nem ez a szörnyű hely, tele hullákkal. Döbbent hördülésre kaptam fel a fejem. Az ajtóban a vámpírnő állt tökéletesen mozdulatlanul, hímnemű társa viszont nagyon is mozgott. Ismét felhördült, aztán ordítani kezdett. – A francba – sóhajtottam. A nő olyan erővel csapta fejbe a férfit, hogy az menten elájult. Aztán villámsebességgel, gyilkosan kimeresztett agyarakkal nekem ugrott. Hagytam, hogy jöjjön. Az utolsó pillanatban húzódtam hátra és rúgtam ki a lábammal. A saját lendülete és az én akcióm révén beleállt a hátam mögötti falba. Rávetettem magam, mielőtt összeszedhette volna magát. A szívébe döftem, és kétszer kéjesen megcsavartam a pengét. – Cicuska, kint! Miután meghallottam Bones kiáltását, máris a folyosón termettem, de épp csak futólag láthattam elrohanni az utolsó vámpír után. Ennyit a csendes, feltűnés nélküli akcióról. Majdnem olyan kápráztató sebességgel cikáztam az emberek között, mint ő. A parkolóban csak annyira álltam meg, hogy kikapjak egy mobilt valakinek a kezéből, aki szerencsétlenségére éppen beszélt. – Köszi! – kiáltottam oda. – Majd visszahív! – mondtam a hívott félnek, és kinyomtam. Elkezdtem beütni egy számot, miközben szemmel tartottam Bonesékat. Bones vagy ötven lépéssel előttem járt, és egyre növelte előnyét. A fenébe, már majdnem elfelejtettem, milyen gyors. – Tate! – ziháltam, amint a helyettesem felvette. – Nem tudok beszélni, de kell egy csapat a GiGi klubba. Vannak vámpírhullák, emberi hullák, három életben maradt áldozat és rengeteg szemtanú. – Mi a fenét keresel a GiGiben? – vakkantotta Tate. – Ve-

103

lünk kellett volna odamenned holnap! Éppen átszökkentem egy kerítésen, elszaggatva kölcsönvett ruhámat, majd átcikáztam egy forgalmas úttesten. – Most nem tudok beszélni – ismételtem elhalóan. – Egy vámpírt üldözök, majd később hívlak! Ezzel eldobtam a telefont, és kést rántottam. Már nem láttam Bonest. Eltűnt a szemem elől, amíg én a száguldó kocsik kerülgetésével voltam elfoglalva. Futottam tovább változatlan irányba, és azon tűnődtem, hogy vajon levegyem-e inkább a cipellőmet, a fene a bokapántokba, vagy kockáztassak egy ficamot. Micsoda bájos sírfelirat lenne! Itt nyugszik Cat, akit nem agyarak öltek meg, hanem a topánkája. Félig átvágtam egy focipályán, és már majdnem eldöntöttem, hogy megszabadulok a sárba süppedő cipőtől, amikor zöld villanást láttam a távolban. Vámpírszemeket. A francba a magas sarokkal, rohanás tovább! Éppen akkor értem oda, amikor Bones kirántotta a tőrét a fickó mellkasából. Egy körbekerített építési területen voltak. Magamban megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ilyenkor nem jár erre senki. Nincs szemtanú, aki miatt aggódni kéne. Átugrottam a kerítésen, és megálltam Bones mellett. A szívem hevesen dobogott a futástól. Bones egy utolsót rúgott a hullába, aztán felém fordult. – Beszélnünk kell, Cicuska. – Most? – hüledeztem, és a földön heverő halott vámpírra mutattam. – Ő már úgysem megy sehová, tehát igen, most. Hátrálni kezdtem. Az elmúlt órák során annyira lefoglalt a vadászat, hogy szinte megfeledkeztem Bones dolgáról. Milyen ostoba is vagyok. Annyira beleringattam magam a közös hajsza rutinjába, hogy végül egy elhagyatott építési telekre keveredtem, ahonnan nincs menekülés. Ha okos lettem volna, ott ma-

104

radok a klubban, és hagyom, hogy Bones egyedül kapja el a fickót. Bones látta, hogy mehetnékem van, és összehúzta a szemét. – Ne tegyél még egy lépést! – Vissza kell mennem a klubba… A csapatom már útban van – próbálkoztam. – Szeretsz még? A váratlan kérdéstől szinte megbotlottam. Elfordítottam a tekintetem, beharaptam a szám, és hazudtam. – Nem. Egy darabig nem mondott semmit. Óvatosan rápillantottam. Bones olyan intenzitással nézett, hogy úgy éreztem, keresztüllát a koponyámon is. – Ha nem szeretsz, miért nem ölted meg Iant? Ott volt a késed a szívénél. Csak meg kellett volna csavarnod. Az a munkád, hogy vámpírokat ölj, őt mégis életben hagytad. Mintha nekem akartál volna ajándékot küldeni. – Csak szentimentális voltam – kapaszkodtam bele egy szalmaszálba. – Eszembe jutottak a régi idők. Bones lebiggyesztette az ajkát. – Nos, szivi, ahogy a mondás tartja, jó tett helyébe rosszat várj. Jobban tetted volna, ha megölöd, mert most már a nyomodban van. Eléggé mély hatást gyakoroltál rá. Míg én sosem kényszerítenélek semmire akaratod ellenére, Iannek épp ez a szándéka veled. – Miről beszélsz? Bones elmosolyodott, de cseppet sem kellemesen. – Beléd esett, természetesen. Ian megszállott ritkasággyűjtő, és te, gyönyörű kis félvérem, igazi ritkaságnak számítasz. Veszélyben vagy. Ian még nem tudja, hogy rád találtam, de nemsokára magától is a nyomodra akad. Egy kicsit töprengtem ezen, aztán vállat vontam.

105

– Nem gond. Egyszer már legyőztem Iant, másodszor is megtehetem. – Úgy, ahogy ő játszik, nem. – Volt valami Bones hangjában, amitől rá kellett néznem. – Én ismerem a Mesteremet. Ian nem fog odamenni hozzád, hogy vívjatok igazságos párbajt. Először összeszed mindenkit, akit szeretsz, és a saját feltételei szerint fog megegyezni veled. És elhiheted, ez nem lesz kellemes. Az egyetlen előnyöd én vagyok. Mert kapcsolatunk okos ismertetése folytán Ian azt hiszi, hogy gyűlölsz, és én is téged. Ügyes húzás volt. Főleg a pénzes rész. Kérsz egy csekket? – Én adok neked egyet, ha elmész – morogtam. Bones meg sem hallotta. – Ezenfelül pedig továbbra is vérdíj van a fejeden. A mosdóban már mondtam, hogy több ajánlatot is kaptam rád, de az utolsó mögött nem tudom, ki áll. Az illető roppant diszkrét volt. Úgyhogy nem csak Iantól kell tartanod. Szükséged lesz a segítségemre. – Egyfolytában egy csomó vámpír és ghoul van a nyomomban – mondtam elutasítóan. – Ha pedig segítség kell, ott van a csapatom. – Emberek? – szólt megvetően. – Csak úgy tudnának megvédeni, ha halálra zabáltatnák a támadódat! – Olyan nagyképű vagy! Bones közelebb jött, végül már csak néhány lépés választott el minket. – Erős vagyok. Erősebb, mint hinnéd. Ez az igazság, nem a nagyképűség. Az egész csapatod sem képes úgy megvédeni, mint én egyedül, és ezt te is tudod. Most nincs itt annak az ideje, hogy makacsul mindenhová egyedül menj. Akár kell a segítségem, akár nem, meg fogod kapni. – A fenébe, Bones, hányszor kell még elmondanom, hogy azzal segítesz a legtöbbet, ha elmész? Díjazom a figyelmezte-

106

tést Iannel kapcsolatban, de ha mellettem maradsz, te kerülsz veszélybe. Miattam ne aggódj, én elboldogulok egyedül is. Szemtelenül felvonta a szemöldökét. – Egy cseppet sem félek sem a főnöködtől, sem az embereidtől. Ha meg akarsz szabadulni tőlem, meg kell ölnöd. Ó, a francba. Erre képtelen lennék. Még akkor sem tudtam volna megtenni, amikor azt hittem, hogy lemészárolt egy ártatlan családot. – Akkor én megyek el – mondtam tehetetlen elkeseredéssel. – Egyszer már eltűntem; eltűnhetek megint. Hirtelen Bones karjában találtam magam, hátrafeszített fejjel, és még észbe sem kaptam. Talán az én hibám is volt, nem csak az ő gyorsasága. Annyira lefoglalt az érzelmi védekezés, hogy megfeledkeztem a testiről. És az igazat megvallva egy percig sem számítottam rá, hogy megharaphat. Hát igen, elvesztem az éberségem, ha róla van szó. Agyarai mélyen a nyakamba fúródtak. Ugyanúgy, mint évekkel ezelőtt, fájdalom helyett inkább jó érzés töltött el. Nagyon, nagyon jó érzés, mely minden szívásával csak fokozódott. Különös forróság öntött el, miközben a vérem Bonesba áramlott, pedig inkább ki kellett volna hűlnöm. Hagyd abba, akartam mondani, de nem sikerült. Csak egy állati nyögést hallattam. Bones még erősebben szorított, hátradöntött és megnyalogatta a nyakam, mielőtt újra belemélyesztette volna a fogait. Megrándultam a gyönyörtől, pedig az agyam figyelmeztetett. Meg akar ölni? Vámpírrá akar változtatni? Egyik lehetőség sem tűnt túl vonzónak. Foltok kezdtek táncolni a szemem előtt. A fülemben vagy a szívverésem dübörgött, vagy az ájulás előszele. Öklömmel a hátát csépeltem. Csak ennyi tellett tőlem tiltakozásképpen, mert a számat csak eksztatikus neszek hagyták

107

el. Ekkor rémlett fel, hogy képes lennék megállítani, ha tényleg akarnám. Az ezüsttőr még mindig a kezemben volt. Éreztem tenyeremben a fém hidegét. Bones is megérezhette. Egy pillanatra elhúzódott, száján rubinként ragyogtak a vérem cseppjei, aztán lassan, eltökélten újra visszahajolt a nyakamra. Az ezután következő mély, hosszú szívástól megroggyant a térdem, és úgy megremegtem, hogy az jutott eszembe: ha már meg kell halnom, legalább boldogan halok meg. De nem kell meghalnom. Csak annyit kell tennem, hogy fogom a pengét és döfök. Bones nem fogta le a karom. Egyik kezét a hajamba fúrta, a másikkal tartott. A szemem előtt lebegő szürke homály egyre sűrűbb lett, a fülemben a dobolás szinte siketítő. Vagy ő, vagy én, mert látszott, hogy nem fogja abbahagyni. Ujjaim a markolatra fonódtak, hogy döfjek… aztán elernyedtek. A kés kihullt a kezemből, és magamhoz szorítottam Bonest. Nem vagyok képes rá, ez volt az utolsó gondolatom. Különben is, a halálnak vannak ennél sokkal rosszabb módjai is.

108

Tizenöt

A tudatom fokozatosan kezdett visszatérni. Először is azt nyugtáztam, hogy még dobog a szívem. Akkor nem vagyok halott, és vámpírrá sem változtam. Remek. Aztán észleltem, hogy párna van a fejem alatt. Aztán kiderült, hogy oldalt fekszem, betakarva. A szoba sötét, a függönyök összehúzva. Karok fonódtak rám hátulról, színük hasonló a saját bőröm színéhez. Ekkor ébredtem fel teljesen. – Hol vagyunk? Az, hogy kivel vagyok, nem volt kérdés, pedig kissé kábának éreztem magam. – A házban, amit bérlek, Richmondban. – Meddig nem voltam magamnál? – Valamiért fontosnak tűntek az ostoba részletek – magam sem tudom, miért. – Kábé négy óráig. Közben elszedted az összes takarót. Hallgattam a horkolásodat, meg néztelek, ahogy begubózol, és rájöttem, mi hiányzott a legjobban. Hogy átöleljelek álmodban. Felültem és a torkomhoz kaptam. Persze teljesen sima volt. Nem volt rajta semmiféle emlékeztető forradás. Bones lezárta a sebeimet a saját vérével, eltüntetve minden nyomot. – Megharaptál! – mondtam vádlón, de kevesebb dühvel, mint akartam. Vagy az agyarfolyadéka, vagy a vérveszteség tette, de most valahogy szebbnek láttam mindent. Pedig rosszul

109

kellett volna éreznem magam. Ugyan ruhában vagyok, de egy ágyban Bonesszal, ami nem túl jó ötlet, ha meg akarom őrizni az érzelmi egyensúlyomat. – Igen. – Csak ennyit mondott. Még csak fel sem ült az ágyban. – Miért? – Sok oka van. Végig akarod hallgatni őket? – Persze – mondtam némi éllel. Bones bosszantóan laza volt. – Először is, hogy bebizonyítsak valamit. – Szíveskedett végre felülni. – Megölhettél volna. Meg kellett volna ölnöd. Egy vámpír szívta a nyakadat, neked pedig ezüsttőr volt a kezedben. Csak egy őrült nem használta volna azt a tőrt… vagy valaki olyan, akinek fontosabb vagyok, mint ahogy hajlandó bevallani. – Te disznó, azért haraptál meg, hogy próbára tegyél? – rikoltottam. Kipattantam az ágyból, de megtántorodtam. Úgy tűnik, Bones jó sokat kivett belőlem. – Persze bánhattad volna, ha tényleg leszúrlak. Hogyan lehettél ilyen hülye? Meg is halhattál volna! – Te is – vágott vissza. – Miután annyi évig tűnődtem azon, mit érzel irántam, igazán megérte az életemet kockáztatni, hogy megtudjam. Valld be, Cicuska, hogy te éppannyira nem tetted túl magad rajtam, mint én terajtad, és ezen nem változtat semmiféle tagadás vagy hazugság, de még az az idióta sem, akivel találkozgatsz. El kellett fordítanom a tekintetem. Mikor azt mondta, hogy nem tette túl magát rajtam, mintha bársonykalapáccsal vágtak volna a szívemre. A Noah-nak címzett sértést szinte észre sem vettem. – Nem számít, Bones – mondtam végül. – Ez a dolog kettőnk között nem működik. Te nem változhatsz meg, én pedig

110

nem akarok megváltozni. – Egyet mondj meg nekem, Cicuska. Ha kettesben vagyunk, csak te meg én, zavar, hogy nem vagyok ember? Tudom, mit gondolnak a többiek – az anyád, a kollégáid, a barátaid, de téged érdekel, hogy vámpír vagyok? Igazság szerint ezen még sosem gondolkoztam. Mindig mással kellett foglalkoznom. De most azonnal rávágtam a választ. – Nem. Nem érdekel. Egy pillanatra lecsukódott a szeme, aztán mikor kinyílt, elevenebb volt a tekintete, mint valaha. – Tudom, hogy azért hagytál el, mert meg akartál védeni, mert azt hitted, hogy nem tudom legyőzni az előttünk álló akadályokat. Új életet kezdtél, mert azt hitted, hogy ez a dolog kettőnk között nem működhet. De ahogy látod, én nem kezdtem új életet, mert tudom, hogy mi ketten összeillünk. Amióta elmentél, egyfolytában csak téged kereslek, Cicuska, és rosszul vagyok a gondolattól is, hogy nem lehetek melletted. Te már elmondtad a saját érveidet, most hadd mondjam el én is az enyémeket. – Miről beszélsz? – Arról, hogy bízz bennem, ahogy bíznod kellett volna négy évvel ezelőtt is, amikor elhagytál. Elég erős vagyok, hogy elbírjak azzal, amit a kollégáid vagy anyád jelentenek. Még mindig fontos vagyok neked, és én nem adom fel. Mindennel szembe tudunk szállni, ha esélyt adunk rá magunknak. Ó, istenem, bár ilyen egyszerű volna! – Ha nem számítjuk a munkámat és az anyámat, akkor is halálra vagyunk ítélve, Bones. Te vámpír vagy. Amikor kérdezted, őszintén mondtam, hogy nem érdekel, de téged majd fog! Mi lesz, ha megöregszem? Majd kenegeted a reumámat? Át akarsz majd változtatni. Neheztelni fogsz rám, ha nem leszek rá

111

hajlandó, és ez lesz a vég. Rezzenetlenül meredt rám. – Szeretném megjegyezni, hogy sosem foglak kényszeríteni, hogy vámpír legyél. Nem foglak presszionálni, nem vetek be trükköket, nem apellálok a bűntudatodra. Világos? – Akkor nem bánod, hogy megráncosodom, megőszülök, szétesek és meghalok? – kérdeztem keményen. – Ezt akarod mondani? Valami szánalomszerűség villant át az arcán. – Ülj le, Cicuska. – Nem! – Megborzongott a gerincem. Bármi is az, ami kiváltotta az együttérzését, csak rossz lehet. Állva kell fogadnom. – Mondd csak el. Mit nem tudok? Már most is a halálomon vagyok? – Ez megmagyarázná közönyét az öregedésemmel szemben. Bones elém állt. – Gondolkoztál már valaha is azon, meddig fogsz élni? Eltöprengtél-e ezen komolyabban? – Nem – nevettem keserűen. – Azt hittem, hogy hamar megöletem magam a munkámmal. – Egy kicsit nézz távolabbra – erősködött. A szívem hevesebben kezdett verni. – Félig vámpír vagy. Sosem voltál beteg, hihetetlenül gyorsan gyógyulsz, és nem kapsz el semmilyen emberbetegséget. Még a mérgeket is jó masszív dózisban kell adni ahhoz, hogy hassanak rád, úgyhogy miből gondolod, hogy átlagos emberi életkort fogsz csak megérni? A szájam kinyílt, és tátva is maradt. Egy kicsit úgy éreztem magam, mint azon az éjszakán, amikor anyám elmondta, hogy mi vagyok – most is a tagadás volt az első reakcióm. – Át akarsz verni. Van szívverésem, lélegzem, menstruálok, borotválom a lábam… Élek. És volt gyerekkorom! – Egyszer azt mondtad, hogy leginkább serdülőkorodban

112

jöttek elő a különbségek. Talán a hormonális változások indították be a vámpírosodást, ahogy más embereknél a veleszületett betegségeket, és ez azóta is egyre erősödik. A pulzus meg a légzés megkönnyíti a dolgod, amikor vadászol, de nem vagy ember. Soha nem is voltál az. Csak éppen jobban utánzod őket, mint a normális vámpírok. – Hazudsz! – kiáltottam. Meg sem rezzent. – A bőröd egy napot sem öregedett, amióta elhagytál. Sehol egy ránc, egy lazulás. Persze még most is csak huszonhét éves vagy, de akkor is. Kellene lenni valami változásnak a pórusokban, a textúrában… – simított végig az arcomon. – De sehol semmi. Aztán meg ott van a vér is. Egészen megszédültem. – Milyen vér? – Az enyém. Korábban nem volt alkalmam elmondani, mert két nappal később elhagytál. Valószínűleg nem is számít túl sokat, de attól még tény. Amikor megmentettük anyádat, ittál a véremből. Nemcsak pár cseppet, hanem jó sokat. Ez már önmagában vagy ötven évvel meghosszabbítja egy ember életét. És a tiédet ki tudja, mennyivel? Az is lehet, hogy százzal. Már emeltem a kezem, de ő elkapta, mielőtt megüthettem volna. – Te rohadék! Ezt nem is mondtad! Figyelmeztetned kellett volna! – Megváltoztatta volna a döntésedet? Ha emlékszel, azt hitted, hogy mindketten odaveszünk azon az éjszakán, plusz még anyádat sem tudtuk volna megmenteni. És szerintem e nélkül is épp elég hosszú életű lennél. De nekem nem kell elhinned. Kérdezd csak meg a főnöködet. Nézz mélyen a szemébe, és kérdezd meg tőle, mit tud. Amennyit az évek során összevissza vizsgálgattak, biztos vagyok benne, hogy tudja. Ezért nem kell

113

azon erőlködnöm, hogy átváltoztassalak. A kevert származásoddal és az én véremmel így is addig élhetsz, ameddig akarsz. Ez nem lehet igaz. Mintha rám akartak volna omlani a falak. Legszívesebben elrohantam volna az igazság és Bones elől. De főleg Bones elől. Zsibbadtan indultam az ajtó felé, de elém állt. – Most meg hova akarsz menni? Eltoltam. – Ki. Képtelen vagyok most rád nézni. Nem hátrált. – Nem vagy olyan állapotban, hogy vezess. Keserűen felkacagtam. – Akkor miért nem adsz egy kicsit a véredből? Újabb ötven év, nem igaz? Bones felém nyújtotta a kezét, de én hátraugrottam. – Ne érj hozzám. Tudtam, hogy amit érzek, az leginkább bosszús utódüh. A rossz hír hozójának verbális bántalmazása és hasonlók. De semmit sem tudtam tenni ellene. Bones keze lehanyatlott. – Hát jó. Hová akarsz menni? Majd én elviszlek. – Vigyél haza. Bones kinyitotta az ajtót. – Csak utánad. Bones azzal a búcsúval tett le a házamnál, hogy másnap este meglátogat. Nem válaszoltam neki. Túl vegyesek voltak az érzéseim, és máris akadt épp elég töprengenivalóm. Mikor beértem, felhívtam Dont, hogy jól vagyok. Ahogyan az várható volt, a rögzítőm tele volt üzenetekkel tőle is meg Tate-től is. Megértettem az aggodalmukat – utoljára azt hallották, hogy egy vámpírt üldözök, aztán se kép, se hang.

114

Kitaláltam egy sztorit egy több órán át tartó hajszáról, ami egy építési telken végződött, véletlenül nem is túl messze a GiGi klubtól. Reméltem, hogy Bones otthagyta a testet, mert ha nem, ki kell találnom valami mást. Aztán azt mondtam Donnak, hogy kikészültem a sok rohangálástól, és másnapig pihenőt kérek. A főnököm nem kételkedett a beszámolómban. Miért is tette volna? Még sosem hazudtam neki. Cserébe Don elmondta, hogy a két áldozatot kórházba szállították, és várhatólag teljesen rendbe jönnek. Azt persze nem tudta, hogy egy vámpír segítségével mentettem meg őket más vámpíroktól. És távol állt tőlem, hogy ezt megvilágítsam. Forró zuhanyt vettem, hogy lemossam a rám száradt vért. Bár az életemben elkövetett hibáktól is ilyen könnyű lenne megszabadulni. Bones szavai visszhangoztak a fejemben. Amióta elmentél, egyfolytában csak téged kereslek… így is addig élhetsz, ameddig akarsz… Te már elmondtad a saját érveidet, most hadd mondjam el én is az enyémeket… Tegnap még minden olyan világos volt. Tudtam, mit kell tennem, nem voltak kétségeim a döntéseim felől, még ha fájdalmasak voltak is, és tudtam, merre tart az életem. Mára minden megváltozott. Sokkal több volt bennem a kétely, mint a meggyőződés; fogalmam sem volt róla, mit csinálok, és rájöttem, hogy talán sokkal jobban elrontottam az életem, mint eddig gondoltam. Szerettem volna beszélni Denise-zel. Ő mindig megtalálta az értelmet és bölcsességet a zűrzavarban. De neki tegnap volt az esküvője. Hogy úgy mondjam, pillanatnyilag nem áll rendelkezésre. Anyámat csak akkor hívtam volna fel, ha egy utolsó lökést akarok ahhoz, hogy a kútba ugorjak. Ő előítéletekkel van tele, nem bölcsességgel, és ha vele beszélek, még a végén végzek magammal. Bár azt a javára kell írni, hogy Donnak nem az volt

115

az első szava, hogy „na és hol az a vámpír az esküvőről?”. Tehát anyámnak nem járt el a szája Bonesról… eddig. Ez az ő részéről figyelemre méltó önuralomra vallott. A csapatomban senki sem akadt, akivel ilyen személyes dolgokról beszélgethettem volna. Még azok sem, akiket barátaimnak tartottam – Tate, Juan, Cooper. Noah. Hát… Mindenképpen beszélnem kell vele, de nem bízhatom rá a legmélyebb titkaimat. Csak annyit mondok neki, hogy köztünk mindennek vége. Túl sokáig hagytam fajulni a dolgokat, és ez nem helyes. Máris van elég bajom. Ha még ezt is tovább hurcolom magammal, csak nagyobb lesz. Még vagy egy óráig járkáltam a házban. Fáradt voltam, de nem bírtam aludni. A macska megunta, hogy a bokám után kapkod, miközben én árkot taposok a szőnyegbe, és felment az emeletre. Mégis járkáltam tovább, Bones szavaitól kísértve. Amióta elmentél, egyfolytában csak téged kereslek… így is addig élhetsz, ameddig akarsz… Te már elmondtad a saját érveidet, most hadd mondjam el én is az enyémeket… – Kit akarok megtéveszteni? – tettem fel végül fennhangon a kérdést. Nem érdekeltek se Ian alantas tervei, se a fejemre kitűzött vérdíj, csak egyetlenegy dolog: vajon Bonesnak és nekem van esélyünk együtt? Most, hogy kiderült, én is majdnem halhatatlan vagyok, kapcsolatunk egyik fő akadálya elhárult. Persze továbbra is a kormány vámpírirtó szakosztályának dolgozom, és anyám inkább megvakulna, mint hogy engem egy vámpírral lásson… de mi van, ha Bonesnak igaza van? Ha nekünk kettőnknek valóban van jövőnk? Annyi év után szinte el sem hittem, hogy újra lehetőségem van fontolóra venni ezt. De a legfőbb kérdés: Mit vagyok hajlandó kockára tenni azért, hogy megtudjam?

116

Tizenhat

Don mérsékelt kíváncsisággal pillantott rám, amikor bementem az irodájába. Érdeklődése gyanakvássá változott, amikor nemcsak becsuktam, de be is zártam az ajtót magam mögött. Máskor úgy kellett rám szólni ezért. – Mi a helyzet, Cat? Azt mondtad, sürgős. Hát igen. Bones azt állította, hogy Don ismeri hosszúéletűségem titkát, és ez nagyon felbosszantott. Ideje tiszta vizet önteni a pohárba. – Nézd, Don, van egy kérdésem, és remélem, őszinte leszel velem. Felvonta a szemöldöke végét. – Azt hittem, tudod, hogy számíthatsz az őszinteségemre. – Valóban? – kérdeztem némi éllel. – Akkor mondd csak meg, hogy mióta szopatsz? Erre abbahagyta a szemöldöke tépkedését. – Nem egészen értem, mire… – Mert most én foglak szívatni téged – vágtam közbe. – Szerzek egy üveg gint, egy kis Frank Sinatrát… meg egy hordágyat a szívrohamhoz, amit majd kapsz. Évek óta csinálod, és mégsem adtál se piát, se virágot, se édességet, semmit! – Cat… – Óvatosnak tűnt a hangja. – Ha van valami mondanivalód, ki vele. Ez az analógia kezd kifulladni.

117

– Mennyi idős vagyok? – Épp most volt a születésnapod, pontosan tudod, hány éves vagy. Huszonhét… Az asztala a szoba másik végébe repült, mahagóniforgácsok fröcsköltek szerteszét. Papírok szállongtak, és Don számítógépe a szőnyegre esett. Minden egyetlen szempillantás alatt történt. – Mennyi idős vagyok? Don megsemmisült bútordarabjára meredt, aztán kihúzta magát. – Tizenkilenc vagy húszéves, a csontsűrűséged és leleteid alapján. A fogaid is hasonlót mutatnak. A serdülőkor vége, amikor a testem láthatólag úgy döntött, hogy nem öregszik tovább. Felkacagtam. – Ezek szerint még nem kell komolyabb pénzeket fektetnem ránctalanító krémekbe, igaz? Te szívtelen alak, elmondtad volna nekem magadtól valaha is? Vagy meg akartad várni, amíg már elég idős vagyok hozzá, hogy feltűnjön? Abbahagyta a színlelést, s ha nem ismertem volna olyan jól, azt gondolhattam volna, hogy szinte megkönnyebbült. – Előbb-utóbb természetesen tájékoztattalak volna. Ha itt van az ideje. – Hát időd, az lett volna, rengeteg. Ki más tud még erről? – kezdtem el járkálni, és szemmel tartottam, miközben letelepedett irodája maradványai között. – Tate és az itteni főorvos, dr. Lang. Meg talán az asszisztense, Brad Parker. – És Tate-nek szóltál róla, hogy pár évtizeddel meghosszabbodott az élete? Vagy ahhoz is a megfelelő időre vártál? Don a két mondat szünetében feszengeni kezdett. Mikor láttam, hogy elbizonytalanodott, tovább ütöttem a vasat. – Ne próbáld azt mondani, hogy nem tudod, miről beszélek!

118

Leteszteltettél mindnyájunkat az ohiói nap után, és utána is hetente, mint mindig. Nekik se mondtad el? – Nem voltam benne biztos – védekezett Don. – Akkor hadd erősítselek meg benne! Körülbelül egypintnyi jó régi vámpírvért ittak meg. Ez valami, nem? Talán plusz húsz év? Tudod, mindig azt hittem, hogy azért tiltod a vérivást, nehogy rákapjunk, főleg én ne, de igazából nem csak ezért, igaz? Már akkor is tudtad, mi a következménye! Hogy jöttél rá? Donnak jeges volt a hangja. – Ismertem régen valakit, aki a jó oldalon kezdte velem együtt, de aztán inkább az ellenség mellett döntött. Ő sem öregedett évtizedek alatt. Ekkor tudtam meg, mire képes a vámpírvér, és a Bramet ezért vizsgáljuk és szűrjük ennyire. Abban nincs egy csepp se ebből a veszedelmes méregből. – Az a méreg, amiről beszélsz, a DNS-em felében ott van – csattantam fel. – Ezért nem aggódtál soha, hogy meghalok, amikor bevetésre indultam? Eggyel kevesebb csúszómászó, aki miatt aggódni kell? – Először valóban így volt – állt fel Don. – Nézz magadra. Olyan vagy, mint egy emberbőrbe bújtatott időzített bomba. Csupa erő és emberfeletti képesség… Azt hittem, hogy megunod a korlátaidat, és le fogod rázni őket. Teljesen átváltozol. Ezért mondtam Tate-nek, amikor beálltál hozzánk, hogy álljon készen, ha meg kell ölni téged. De sosem hagytál cserben minket, és nem akartál több erőt. Az igazat megvallva… lelkesítő volt. Don kesernyésen elmosolyodott. – Öt évvel ezelőtt meglehetős kiábrándultságot éreztem azzal kapcsolatban, ha az emberi jellem természetfeletti behatásnak van kitéve. Amikor téged megtaláltalak, azt hittem, hogy mindenkinél hamarabb összeroppansz, hiszen vegyes származású is vagy. Igen, először a legveszélyesebb helyekre küldte-

119

lek ki, hogy a lehető legtöbb hasznodat vegyem addig, amíg át nem változol és végezni nem kell veled. De ez nem következett be. Te, aki a génjeidben hordozod ugyanazt a rontást, mely előtted oly sokakat elbuktatott, te bizonyultál a legkiválóbbnak mindőnk közül. Röviden és nem túldramatizálva, újra reményt adtál nekem. Rámeredtem. Nem sütötte le a szemét. Vállat vontam. – Hiszek abban, amit csinálok, akár elhiszed, akár nem. Most kiveszek egy hét szabadságot, hogy eltöprengjek ezen és eldöntsem, mi legyen a következő lépésem. Aztán visszajövök, megint beszélünk, és akkor itt lesz Tate, Juan és Cooper is. Te pedig mindent el fogsz nekik mondani a vérivás következményeiről. És egyvalamiben nagyon tévedsz, Don. Nem a vámpírvér ront meg, hanem az a lényeg, hogy aki megissza, eleve romlott-e vagy sem. De nem kell, hogy higgy nekem, nézd csak meg a fiúkat. Ugyanazt az erőt érezték, ugyanazt a másságot… mégsem lettek gonoszak. Nem fordít ki magadból, csak felnagyítja, aki vagy, a jót is és a rosszat is. Ezt ne feledd. Bár sajnos az az érzésem, hogy emlékeztetni kell még téged erre. – Cat! Don megállított, miközben a törmeléket rugdostam vissza, hogy hozzáférjek az ajtóhoz. – Ugye tényleg vissza fogsz jönni? Hátrafordultam az ajtóból. – Igen, visszajövök. Akár akarod, akár nem. Nem lepett meg, amikor este újra éreztem az energiák változását otthon. A konyhában voltam, épp fagyasztott ételt melegítettem a mikrobán, amikor hirtelen rádöbbentem, hogy nem vagyok egyedül. – Kopogni szokás – mondtam, meg sem fordulva. – A bejárati ajtóm még egyben van.

120

Az erő érzete még intenzívebb lett, amikor Bones bejött a konyhába. – Igen, de így sokkal drámaibb, nem igaz? A mikró csipogott. Kiszedtem az ételt, fogtam egy villát, és leültem az asztalhoz. Bones is letelepedett velem szemben, és óvakodva figyelt. – Nem kínállak meg – mondtam. – Úgy tudom, nemrég ettél. A szája sarka alig észrevehetően lebiggyedt. – Már mondtam, hogy nem az evés miatt csináltam. – Hanem azért, hogy alátámaszd az igazad – kezdtem el rágni egy falatot. – Legközelebb volnál szíves nem az ütőeremet használni Egyes Számú Bizonyítéknak? – Nem az ütőered volt. Akkor túl gyorsan elájultál volna, és azt akartam, hogy legyen időd eldönteni, megölsz-e vagy sem – felelte Bones, és állta a pillantásomat. – Úgyhogy mellé haraptam. Ezért tartott tovább… és ezért tudtam kiélvezni, ahogy átszívom magamba a véred, ahelyett hogy sugárban nyeltem volna. Erre én is felfüggesztettem a nyelést egy időre. Bones szemében zöld pöttyök jelentek meg az emléktől, mint mentafoltok a csokoládéban. Az igazat megvallva én is éreztem némi belső bizsergést, ahogy visszagondoltam. A harapása előjátéknak is elment volna, olyan jó volt. De most fontosabb dolgokat kellett megbeszélnünk, még ha a libidóm mást kívánt is. – Nos – mondtam, amikor befejeztem az evést. – Szóval el vagy szánva rá, hogy nem tágítasz mellőlem, amíg az Ian-féle veszedelem el nem múlik, plusz nem semlegesítetted azt, aki csekkeket lobogtat a hullámért, jól mondom? Bones bólintott. – Jól.

121

– És nyilván reggel is követtél már, amikor dolgozni mentem, csak hogy lásd, nem szállok-e el előled? Vállat vont. – Mondjunk csak annyit, hogy semmiféle gép nem szállt volna fel ma ott. Megkeményedett a pillantásom. – Akkor, gondolom, Noah-hoz is követtél utána, és hallgatóztál. Bones jéghideg pillantással hajolt előre. – Általában nem bántok ártatlanokat, de el kell ismernem némi irracionalitást, ha rólad van szó. A fickó életét mentetted meg azzal, hogy szakítottál vele, mert ha bármi mást hallottam volna, kettéroppantam. – Az biztos – mordultam fel. – Noah nem hisz a vámpírokban, szellemekben és egyéb természetfölötti lényekben, maximum a Mikulásban. Úgyhogy jobban teszed, ha nem bántod. – Cicuska, ha meg akartam volna ölni, már megtettem volna akkor, amikor még nem is tudtad, hogy itt vagyok. De azt aligha várhatod tőlem, hogy ölbe tett kézzel üljek, miközben valaki megdug téged. Emlékszel, mit éreztél tegnap este, amikor megcsókoltam Felicityt? Hát igen, legszívesebben darabokra téptem volna. Vámpírterületvédelem. Én sem törődtem vele, hogy ártatlan-e vagy sem. – Na jó – adtam be a derekam. – Mindkettőnknek vannak még mindig bizonyos érzelmei a másik iránt. Te úgy gondolod, hogy működhet a dolog a munkám és anyám gyűlölete ellenére. Mivel nem vagy hajlandó elmenni Ian és a fejpénz miatt… Bones elmosolyodott. – Fehér zászlót lengetsz? – Ne olyan gyorsan! Csak azt mondom, hogy lassan próbáljuk meg, és lássuk, hogy a fejünkre robban-e. És nem fogok

122

szétvetett lábakkal örök szerelmet vallani neked. Még szélesebben elvigyorodott. – Vannak más pozíciók is… Ezek a szavak, és a tekintete, együtt úgy hatottak rám, mint a fizikai simogatás. Nagy lélegzetet vettem. Ezért döntöttem az önmegtartóztatási kikötés mellett. Nem tudnám megfékezni az érzéseimet, ha a szexet is belevennénk a csomagba. Öt másodperc múlva azt csinálnám, amit csak Bones akar. – Elfogadod vagy sem? – Rendben. Pislogni kezdtem. Nem akartam elhinni. Ez valóság, vagy csak egyike azoknak az őrült álmoknak, amelyeket Bonesról szoktam álmodni? – Oké. Nem tudtam, mit mondjak. Vagy csináljak. Rázzunk kezet? Pecsételjük meg a megállapodást csókkal? Kiáltsak fel, hogy „Pokolba az önmegtartóztatással”, és tépjem le róla a ruhát? Jó lett volna valami „Hogyan randizzunk élőhalottakkal” kézikönyv – el voltam veszve. Bones oldalra billentette a fejét, aztán rezignáltan felsóhajtott. – Cicuska… Az eltökéltséged hamarabb próbára tétetik, mint vártad. – Miről beszélsz? Bones felállt. – Anyád van itt.

123

Tizenhét

Felpattantam. – A francba! Első rémületemben nem toltam eléggé hátra a széket, és azonnal elbotlottam benne. Ennyit az élőhalottreflexekről… Bonest a szemem sarkából láttam. – Te meg mit művelsz? – Itt maradok. Épp most egyeztél bele, hogy adunk magunknak még egy esélyt, és most nem fogom hagyni magam a szekrénybe tuszkolni. Kénytelen leszel végre előállni a farbával velem kapcsolatban anyád előtt. Már korábban is jobban kellett volna forszíroznom. Ehelyett azután szerzett tudomást a kapcsolatunkról, hogy a vámpírok a szeme láttára mészárolták le a szüleit. Nem csoda, hogy rosszul fogadta. – Rosszul fogadta??? – A nagyszüleim halálának emlékétől elcsuklott a hangom. – Meg akart öletni téged! Dörömbölés hallatszott. Anyám sosem volt finomkodó típus. Bones felvonta egyik szemöldökét. – Nyitod, vagy nyissam én? Borítékolni lehetett a katasztrófát. De az álla feszüléséből láttam, hogy most nem fogja hagyni magát lebeszélni. Ahhoz pedig túl erős, hogy a szekrénybe dugjam.

124

– Egy pillanat, anya! – rikoltottam, aztán gin után kezdtem kotorászni. Tudtam, hogy szükségem lesz rá. – Egyenesen rohanni fog Donhoz – morogtam. – Hadd rohanjon – felelte Bones. – Én akkor is maradok. Még egy utolsó nyűgös pillantást vetettem rá, aztán az ajtóhoz mentem. Ennyit a lassú visszaszokásról. Éppen fejest ugrani készülök a mély vízbe. Mindjárt meglátom, hogy Bonesnak igaza volt-e az akadályok leküzdésével kapcsolatban, mert az ajtó túloldalán álló akadály keményebb, mint amilyen Don valaha is lehet. Anyám kapásból beviharzott, amint ajtót nyitottam. Már balhézott is. – …felhívtalak Noah számán, kerestelek, és erre azt mondja, hogy szakítottál vele! Ne hidd, hogy nem tudom, miért, Catherine, és azért jöttem, hogy megmondjam: ennek véget kell vetni! Most azonnal. Évekkel ezelőtt már otthagytad azt a gyilkos szemétládát, és most is meg fogod tenni! Én pedig nem fogok karba tett kézzel ülni és végignézni, hogyan változol ugyanolyan pokolfajzattá, mint az, amelyik nemzett… Hangja sziszegésbe fulladt, amikor megpillantotta Bonest a kanapén, aki némi derültséggel figyelte. – Helló, Justina – búgta. – Örülök, hogy újra látlak. Nem ülsz le? A nagyobb hatás kedvéért megpaskolta maga mellett a kanapét. Anyám egy pillanat leforgása alatt lett vörösből hófehér. Én becsuktam az ajtót, és húztam egyet a ginből. Kezdődjék hát a hisztéria! Anyám tombolt. – Az isten szerelmére, Catherine! Mi lelt téged? Megint elvarázsolt? Erre Bones már felkacagott. Kecsesen felállt, és odalépett

125

hátráló anyámhoz. – Ha valakin varázslat van, Justina, akkor az én vagyok. A te lányod varázsolt el öt évvel ezelőtt, és még mindig nem sikerült szabadulnom. És biztosan örülni fogsz, ha megtudod, hogy a kapcsolatunk folytatása mellett döntöttünk. Ne fáradj a gratulációval – hidd el, az arcodról mindent le tudok olvasni… Még nagyobbat húztam az üvegből. Bones láthatólag úgy döntött, hogy nyájassággal fogja anyámat a halálba kergetni, ahelyett hogy a torkának ugrana. Tipikus vámpír… Anyám hangja, mint a méregbe mártott tőr. – Azt hittem, hogy végleg felhagytál a kurválkodással, Catherine, amikor otthagytad, de ezek szerint csak felfüggesztetted. Bones arca elborult, és engem megelőzve válaszolta: – Többet ne merj így beszélni vele! – A hangja csattant, mint az ostor. – Engem elmondhatsz akárminek, de azt nem fogom tétlenül nézni, hogy őt bántod, tudatlanságból. Anyám még egy lépést hátrált, és valami megváltozott az arckifejezésén. Mintha most döbbent volna rá végre, hogy közvetlenül kell szembenéznie Bonesszal, és nem rajtam keresztül. – Te csak itt állsz és hagyod, hogy ez fenyegessen? – változtatott taktikát. – Azt is végignéznéd, hogy kiszívja a véremet? – Jaj, hagyd már abba, anya – csattantam fel. – Nem fog bántani, amit rólad nem lehetne elmondani, ha lenne rá lehetőséged. Elnézést, hogy nem védelek meg, amikor azt mondja neked, hogy ne beszélj csúnyán velem. Ez biztosan valami jellemhibám. Anyám fenyegetően rázta a mutatóujját. – A vér kiütközik, apám mindig ezt mondogatta, és lám, igaza volt! Nézz csak magadra! Elhagytál egy rendes embert egy mocskos állatért, vagy nem is állat! Még rosszabb! – Itt állok előtted, Justina, és jobb lesz, ha hozzászoksz. Ál-

126

latnak neveztél? Akkor ide nézz! Bones elém állt, hogy anyám vagy meglássa, vagy el kelljen fordítania a tekintetét. Anyám most először nézett igazából rá, egyenesen a szemébe. Becsületére legyen mondva, de állta Bones tekintetét. Sok rosszat el lehetett róla mondani, de azt nem, hogy gyáva lenne. – Hogy is hívnak? Színlelt emlékezetkiesése, mellyel Bones jelentéktelenségére célzott, titkos mosolyra fakasztott. – Bones a nevem. Nem mondhatnám, hogy örülök a bemutatkozásnak, de ideje volt, nem gondolod? Láttam anyámat Bones válla mögül. Lekicsinylő pillantással végigmérte Bonest, aztán megvonta a vállát. – De gondolom. Csinos egy darab vagy. – Ez szinte bók volt a szájából. – Catherine apja is jóképű férfi volt, nagyon is. Tudnod kell, hogy Catherine nagyon hasonlít rá. Néha alig bírok ránézni, annyira erős a hasonlóság. Fájdalom sajdult belém, mert mindig is éreztem ezt. Talán szeretett, de nem fogadott el. Talán soha nem is fog. – Lehet, hogy hasonlít; én ezt nem tudom megmondani – felelte Bones higgadtan. – Sosem találkoztam a kedves papával. De biztosíthatlak, hogy benned is sok van belőle. Például a makacssága. Vagy a bátorsága. Meg hogy kibírhatatlan, ha bepöccen. Csúnyán tud neheztelni is, de ebben te győztél. Huszonhét év után még mindig őt bünteted azért, ami veled történt. Anyám erre odalépett hozzá, ujja csak néhány centire volt Bones mellkasától. – Hogy merészeled! Van képed felhánytorgatni nekem azt, amit a te fajtád csinált, amit biztosan te is megtettél, te mocskos, gyilkos szörnyeteg! Bones is előrelépett. Szinte összeért az orruk.

127

– Ha pusztán gyilkos szörnyeteg lennék, már évekkel ezelőtt eltettelek volna láb alól. Nagyban megkönnyítette volna az életemet. Te verted bilincsbe, amikor azok a kopók megkörnyékezték a mohó kis ajánlatukkal, és ugye mindnyájan tudjuk, miért fogadta el? Téged cseppet sem zavar, hogy az elmúlt években mennyire rosszul érezte magát, vagy hogy több halálközeli élménye volt, mint Houdininak. Nem, te elégedett vagy, mert öldösi a vámpírokat, ahelyett hogy kefélne eggyel! Nos, Justina, remélem, kiélvezted ezt a pár évet, mert most vége. Visszajöttem, és itt is maradok. Anyám rémült pillantást vetett rám a válla fölött. – Catherine! Nem maradhatsz ezzel a szörnyeteggel! Ellopja a lelked, átváltoztat… – A lelkem az enyém és Istené, anya. Bones akkor se tudná ellopni, ha akarná. – Szembeálltam vele, és nagy lélegzetet vettem. Állj ki magadért. Most vagy soha. – De nem hagyom, hogy akár te, akár más döntse el továbbra is, hogy mit kezdjek a magánéletemmel. Nem kell szeretned Bonest. Tőlem aztán utálhatod is, ahogy csak akarod, de amíg vele vagyok, kénytelen leszel elviselni. Akárcsak Don és a többiek, különben… különben elmegyek, és soha többé nem jövök vissza. Anyám üres tekintettel meredt rám, aztán végigmért mindkettőnket. Lassan visszatért a szemébe a fény. Keserűen felkacagott. – Próbáld csak, anya. Próbáld csak meg felhívni a munkahelyemet, hogy megölesd. Láttad, mit csinált velük négy évvel ezelőtt ott, az autópályán, és akkor még csak nem is volt igazán dühös! Továbbá ha bárki megtámadja, azt én magam ölöm meg. Bárki legyen is az. – A szememen láthatta, hogy komolyan gondolom. Persze mindent el akartam követni, hogy ezt elkerüljem, de végső soron komolyan gondoltam. – Utána pedig vele együtt eltűnök. Örökre. Tényleg ezt akarnád? Elvégre

128

ha itt maradok veled és velük, sokkal kevesebb rá az esély, hogy vámpírrá akarjak változni. Ha viszont megfosztasz minden emberi kapcsolatomtól… akkor sosem lehet tudni. Szégyentelenül rájátszottam a legnagyobb félelmére, de megérdemelte. Bonesnak megrándult a szája. – Nézd a dolog jó oldalát – mondta gonoszkodva. – Ha békén hagysz minket, egy idő után rám un. De ha állandó menekülésre kényszerítesz minket, van egykét más megoldás is… – Nem fejezte be a mondatot. – Egy szavadat sem hiszem – mondta anyám. – Mindenkinek jobb lenne, ha karót szúrnál saját magadba, és végleg meghalnál. Ha igazán szeretnéd őt, ezt tennéd. Bones elhűlve meredt rá. – Tudod, mi a te bajod, Justina? Hogy nagyon kellene neked egy jó dugás. Egy korty ginnel próbáltam visszafojtani a kitörni készülő nevetést. Hát ezt aztán jól megmondta. Anyám dühödten fújtatott. Bones ügyet sem vetett rá. – Persze nem ajánlhatom fel, hogy segítek a dolgon. Már a tizenhetedik században felhagytam a kurválkodással. A gin a tüdőmre szaladt. Erről nem beszéltem anyámnak. Adja ég, hogy csak rosszul hallottam! De nem. És Bones folytatta: – De van egy barátom, aki tartozik nekem egy szívességgel, és talán rá lehetne venni… Cicuska, jól vagy? Amióta elkezdte ezt a témát, nem vettem levegőt. Plusz a gin megállt a tüdőmben, úgyhogy nem voltam jól. Anyám magával volt elfoglalva. Szidalmak özönét zúdította Bonesra. – Mocskos, degenerált, zaklató szodomita… – Jellemző… Csak magaddal törődsz, a lányoddal pedig nem, szívtelen nőszemély. Nem látod, hogy fuldoklik?

129

Bones megveregette a hátam, miközben köhögve próbáltam megszabadulni a légcsövembe került gintől. Az alkohol perzselte a torkomat, a szemem könnybe lábadt. Mikor Bones meggyőződött róla, hogy újra lélegzem, folytatta a megkezdett diskurzust. – A szodomita nem igaz, Justina. Nők voltak az ügyfeleim, nem férfiak. Ezt szerettem volna tisztázni. Nem akarnám, hogy valótlan dolgokat higgy rólam. Ha pedig az én emberem nem felel meg a dugáshoz, a lányod barátja, a Juan nevezetű talán vállalkozik a nehéz feladatra… – Elég volt! – sipította anyám, és feltépte a bejárati ajtót. – Gyere máskor is – kiáltotta utána Bones, amikor becsapódott az ajtó anyám után. – Egyenesen Donhoz fog rohanni – nyögtem ki rekedten. Bones csak vigyorgott. – Nem, nem fog. Balhés nő, de nem buta. Nagy hatással volt rá, hogy szembeszálltál vele. Egy ideig fortyogni fog a saját levében, aztán várja majd a lehetőséget. Annak ellenére, amiket mondott neked, sosem kockáztatná még, hogy esetleg magára hagyd. Csak te maradtál neki, és ezt ő is tudja. Nem voltam meggyőzve. – Azért vigyázz magadra. Rád küldhetnek egy csapatot. Bones nevetett. – Minek? Egy egész kis hadsereg kéne ahhoz, hogy sarokba szorítsanak, arról pedig időben tudnék. Ne félj, szivi, nem olyan könnyű elintézni engem. Egyébként pedig maradsz ebben a ruhában, vagy felveszel valami mást? – Mihez? – kérdeztem gyanakodva. – Vacsorázni viszlek – felelte. – Ez eléggé szokásos randitevékenység, nem? Különben is kihűlt a mostani vacsorád, ami melegen sem volt túl étvágygerjesztő. – De mi van, ha… – kezdtem, aztán nem folytattam.

130

Bones arcán látszott, hogy tudja, mit akarok mondani. Mi ¡esz, ha meglátnak minket együtt? Ha komolyan gondoltam azt, hogy adok egy esélyt a kapcsolatunknak, akkor össze kell egyeztetnem Bonest és a munkámat. Konkrétabban, össze kell hoznom Dont Bonesszal. Vagy kilépni – és remélni, hogy ezután nem én leszek a csapat következő feladata. Most vagy soha. – Átöltözöm; várj meg. Bones gunyorosan bólintott. – Abban jó vagyok.

131

Tizennyolc

Félelmeim ellenére a napok simán teltek – sem anyám, sem a kollégáim nem jelentkeztek. Meg voltam döbbenve, hogy Bonesnak tényleg igaza volt, és anyám nem rohant egyenesen Donhoz, Nosferatut kiáltva. Tényleg ennyire fél, hogy elveszít? Miután egész életemben az volt az érzésem, hogy anyám boldogabb lenne nélkülem, szokatlan volt a gondolat, hogy tomboló előítéleteit is feláldozná a kapcsolatunkért. Vagy csak a megfelelő alkalomra vár. Ez volt a valószínűbb forgatókönyv. Bones minden este elvitt valahová. Vacsorázni, moziba, bárokba, vagy csak úgy sétálni Richmond környékén. Ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy soha életemben nem voltam boldogabb. Valahányszor kinyitottam az ajtót és megpillantottam őt, a szívem gyorsabban kezdett dobogni. Persze ő is biztosan hallotta, de sosem tett rá megjegyzést. Megmaradt a lassú visszaszokás szabályai között, és várta, hogy én tegyem meg az első lépést. És egyre nehezebb volt visszatartani magam ettől az első lépéstől. Persze én mondtam, hogy csináljuk lassan, de minél több időt töltöttem Bones társaságában, annál kevésbé tudtam visszaemlékezni arra, miért tartottam ezt jó ötletnek. Valahányszor megfogta a kezem, valahányszor a testünk összeért, és va-

132

lahányszor otthagyott a verandán egyetlen búcsúcsók nélkül, belém sajdult a vágyakozás. Tudtam, hogy nem vagyok képes ezt sokáig elviselni. Még a végén nekiugrom. A negyedik éjszakán Bones azt mondta, hogy inkább otthon főzne, ne menjünk sehová. Belementem, bár sejtettem, hogy így akar egy romantikusabb estét összehozni. Ha a testem diktál, akkor a desszert nem ennivaló lesz… Mivel nálam csak mikrózható készételek voltak, először bevásárolt. Kimentem elé a verandára, amikor megérkezett. Mosolyogva néztem tele szatyrait, de legnagyobb meglepetésemre elborult az arca. – Figyelnek minket. Nem fordult hátra. Hosszú évek gyakorlata révén képes voltam rá, hogy ne kezdjem el a nyakamat tekergetni. Átvettem tőle a szatyrokat, és halkan kérdeztem: – Ian? – Nem. A te egyik fickód, aki Ohióban is ott volt. Itt van az utcában a kocsijával, és abból, ahogy felszökött a pulzusa, lebuktál. Tudja, mi vagyok. – Tate? – Ő volt az egyetlen, akit Bones láthatott Ohióban, amikor Don beszervezett. – Szerinted anyám szólt neki? Bones a testével terelgetett befelé. – A szívveréséből ítélve meg van döbbenve. Ezek szerint nem tudta előre. Talán be akart ugrani hozzád, hátha összeomlasz és hajlandó vagy vele lefeküdni. A nyomorult. Járkálni kezdtem. Bones zavartalanul rakosgatta el az ennivalót. A gyakorlatiasság mindig is erős oldala volt. Ezt kapom cserébe azért, hogy megtanítottam a fiúkat, hogyan ismerjék fel a vámpírokat a külsejükből és a mozgásukból. Úgy látszik, túlságosan is jól végeztem a dolgomat, ha Tate egy háztömbnyi távolságról kiszúrta Bonest. Hallgatózni kezdtem, kiterjesztettem az érzékeimet. Hamarosan én is meghallottam Tate fel-

133

gyorsult lélegzését és szapora szívverését. Hát igen, fel volt dúlva. A következő pillanatban elindította a kocsiját. Nem hazafelé indult, s nem volt nehéz kitalálni, hová tarthat. – Több időt akartam – mondtam elkeseredetten. Bones csak mixelt nekem egy gin-tonikot, és a kezembe nyomta. Mire a jég lehűtötte volna, egy csepp se maradt belőle. – Jobban érzed magad, szivi? – kunkorodott a szája. – Ez a te kis plüssmacid. – Jó az íze. Persze minden iszákos ezt mondja, nem? – sóhajtottam fel elcsigázottan. – Menjek el, vagy várjam meg, mit csinálnak? Már mondtam, hogy ha erővel jönnek, jó előre meghalljuk őket. Döntsd el te. Egy perc néma töprengés után felpillantottam. – Azt hiszem, nemsokára kiderül, mi lesz. Tate fél óra alatt ér ki a telepre, és kábé még egy fél óra, mire Don kitalálja, mit tegyenek, aztán még egy fél, mire ideküldenek egy csapatot, már ha így döntenek. Tate nem tudja, hogy észrevettük, úgyhogy nem fog sietni. Akár maradhatsz is. Ha anyámnak meg tudtam mondani, akkor Don piskóta lesz. Humorral próbáltam leplezni a gyomoridegem, de Bones persze tudta, hogy nem vagyok olyan magabiztos, mint amilyennek mutatom magam. – Minden rendben lesz, Cicuska. Meg fogod látni. Pontosan egy óra múlva csengett a telefonom. Kezem-lábam törve siettem felvenni. – Halló! – Büszkén konstatáltam, hogy nem remeg a hangom. Don a vonal másik végén kissé kevésbé volt magabiztos. – Cat! Te vagy az? – Az én mobilomon ki más lenne?

134

Pár pillanatig csend volt, aztán Don óvatosan megkérdezte: – Minden rendben ott nálad? Aha, biztosan azt hiszi, hogy a házamba csaltam egy áldozati vámpírt. Szép tőle, hogy megadja nekem a kétely esélyét. Tate nem tette meg. – Persze, jól vagyok. De miért? Mi van? Újabb csend támadt, aztán Don megszólalt: – Vészhelyzet van. Mennyi idő alatt tudnál odaérni? Bonesra pillantottam, ő vállat vont. – Egy óra. – Egy óra múlva várlak. – Hát ebben nem kételkedem. Miután letettem, kirobbantam: – Nem foglak feladni! Alighogy kimondtam, tudtam, hogy komolyan gondoltam. Az elmúlt napok eszembe juttatták, milyen nyomorultul éreztem magam Bones nélkül. Térjek vissza üres létemhez csak azért, hogy körülöttem mindenki más jól érezze magát? Kösz, de nem. Bones komoran felkacagott. – Jól teszed. És nem fogok elmenni csak azért, mert ő nem adja az áldását ránk. – De azért nem fogok felmondani. – Tudat alatt már meghoztam ezt a döntést is, de eddig nem mondtam ki. – Nekem ez nem csak munka. Változtatni tudok olyan emberek életén, akiknek nincs hová fordulniuk. Tudom, hogy beszélnem kell Donnal és a fiúkkal, de nem fogom elhagyni őket, hacsak nem kényszerítenek rá. – Te jó ég – sóhajtott fel Bones. – Ha folytatni akarod keresztes háborúdat az élőhalottgyilkosok ellen, azt velem is megteheted. Nincs rájuk szükséged. – De nekik szükségük van rám. Ha nem hagynak más lehetőséget, kilépek, de igyekszem inkább meggyőzni őket.

135

Bones tehetetlen elkeseredettséggel meredt rám, aztán égnek emelte a kezét. – Hát jó. Gondolkodnom kell rajta, hogyan kezeljem ezt és Iant, bár arra még van egy kis időm. Talán egy hónapom, ha szerencsénk van. Most még ne mondd el a főnöködnek, ki vagyok, persze ha magától még nem tudja. Egy-két dolgot még el kell intéznem, mielőtt rájönnek, hogy nem is engem öltél meg Ohió-ban. – Miféle dolgot? Iannel kapcsolatban? – Nem Ianről van szó. Donról. Érdekes fickó. Egy kicsit utánanéztem az elmúlt hónapokban. Egy-két dolog még nem tiszta vele kapcsolatban, de majd elmondom, ha kiderül. Don? – Miről van szó? – Majd elmondom, ha kiderül – ismételte, és témát váltott. – Tudod, hogy követni foglak oda is, de mennyire biztonságos ez a ti irodátok? Ha úgy döntenek, hogy megszabadulnak tőled, hová vihetnek? A felszállópályára? – Igen, biztosan gépre raknak, ha durvára fordulnak a dolgok. Normális esetben nem szoktak gépek felszállni, úgyhogy ha mégis elrepül egy, jó eséllyel én vagyok rajta. – Nem kéne bemenned, de látom, hogy már elhatároztad magad. Viszont gondolkodj egy kicsit. Ha nem tudnak rávenni, hogy beáldozz engem, és sejtik, hogy ki akarlak szabadítani, ha fogva tartanak, mi fogja őket visszatartani attól, hogy egyszerűen megöljenek? Azt garantálhatom, hogy egy gép sem száll fel veled a fedélzetén, de azt nem szeretném, ha csapdába sétálnál. Mennyire vagy biztos az embereidben? Gondolkodni kezdtem, hidegen és személytelenül. Aztán megcsóváltam a fejem. – Hacsak nem merítettek ki minden más lehetőséget, nem húzzák meg a ravaszt. Először megpróbálnak megkímélni. Ha

136

elkezdenék embereket öldösni, esetleg megpróbálnának elintézni, de máskülönben… nem. Ez nem Don stílusa. Belenéztem a szemébe, mert azt akartam, hogy lássa a tekintetemet, amikor elmondom, ami következik. – Amikor elhagytalak, azt gondoltam, hogy csak így menthetlek meg téged is és anyámat is. Tényleg így volt. De az évek során megismertem Dont. Lehet, hogy kérges szívű szemétláda, de nem az a hidegvérű terminátor, akinek először hittem. Don nem hagyná anyámat védelem nélkül akkor sem, ha lelépnék veled, bárhogyan is fenyegetőzött az első találkozásnál. Igen, megölne engem, ha úgy vélné, hogy ellehetetlenítem a működésüket, de csak legvégső esetben. Nem félek attól, hogy bemenjek, de mint már mondtam, nem foglak feladni csak azért, mert Donnak esetleg nem tetszik, hogy te vámpír vagy, és én járok veled. Bones odajött hozzám. Szelíden megsimogatta az arcomat. Aztán a keze a hajamba csúszott, és ő lehajtotta a fejét. Mikor a szája az enyémhez súrlódott, halkan felnyögtem. A rándulás, ami átfutott rajtam, lehetett az energiájától is, hisz a szám is bizsergett. De talán valami más volt, főleg mert erősebben éreztem, amikor a nyelve megérintett. Közelebb húztam magamhoz, a testünk is összetapadt, mint a szánk. Abban a pillanatban dübörögve tört elő belőlem az évek óta elfojtott vágy. Megszorítottam a vállát, aztán mohón simogatni kezdtem a testét. Bones szinte összeroppantott, olyan erővel ölelt. Az ajka olyan mohón falta az enyémet, hogy a pulzusom az egekbe szökött, és az ágyékom lüktetni kezdett. Biztosan ő is hallotta, ő is érezte, mert saját ágyékát olyan keményen dörzsölte az enyémhez, hogy majdnem ott helyben elélveztem. Kitéptem magam az öleléséből. Vagy most, vagy soha.

137

Bones tovább fogta a karomat, s zöld tekintete az enyémbe fúródott. A keze megfeszült, mintha nem tudná eldönteni, hogy visszarántson vagy elengedjen. – Ha még egyszer megcsókollak, nem fogok tudni megállni – mondta durván. A figyelmeztetés a saját gondolataimra rímelt. Apró kis zihálásokkal vettem a levegőt. Maradj. Donnak legalább egy óra kell, hogy összeszedjen egy csapatot… – Most nem lehet – nyögtem fel. – Vagy a fiúknak könnyű dolguk lesz, ha meg akarnak ölni, mert én már leszorítottalak. Bones nevetett, de mintha morgott volna. – Örömmel kockáztatnám meg. Hátrálni kezdtem, és egyenként feszegettem fel az ujjait a karomról. – Most nem lehet – ismételtem, pedig legszívesebben sikítottam volna. De igen, most rögtön, siessünk! – Ezt most muszáj elintéznem. Már így is túl sokáig halogattam, nem gondolod? Keserűen nézett duzzadozó sliccére. – Hát, elég sokáig. Felkacagtam. – Nem arról beszélek. Tudod, miről. Bones hátrasimította a haját, és úgy nézett rám, mintha legszívesebben ledöntene a szőnyegre. El kellett fordítanom a fejem, nehogy a pillantásom bátorítsa. – Hát jó – mondta végül. – A te munkád. Vegyük számba, mi történhet, ha rosszul fogadják a hírt. Azt akarom, hogy felkészülj a menekülésre, ha szükséges. – Amiatt ne aggódj – mondtam. – Évek óta melengetek egy módszert.

138

Tizenkilenc

Az őr a bejáratnál nem intett tovább, ahogy máskor. – Bocs, de… ellenőriznünk kell a kocsiját. A kezem mögé rejtettem mosolyomat. Ezek szerint Don aggódik. – Mi van, Manny? Új szabályok? – Hát igen – vágta rá a srác. Három másik fegyveres gyűlt a Volvóm köré. Átnézték az utasteret, a csomagtartót, de még a motorházat is. Végül Manny felegyenesedett és biccentett. – Bemehet. A második és harmadik kapunál is megállítottak, és a procedúra megismétlődött. Körülbelül húsz percembe telt, mire elértem a főépület körüli négymérföldes utat. Az első itteni év óta sosem vizsgáltak át ilyen alaposan. Persze Don nem tudhatta, hogy Bones nem szorul rá az én fuvaromra. A szép új motorjával jött, és a felszállópálya környékén várt. Biztos, ami biztos… A belső őrök már kevésbé voltak buzgók. Könnyen átmentem az ellenőrző pontokon. Őket szemlátomást csak az érdekelte, nem hoztam-e magammal hívatlan vendéget. Mikor beléptem Don irodájába, láttam, hogy Juan és Tate is ott van. – Helló, fiúk – mondtam nekik.

139

Juan bólintott, de Tate tudomást sem vett rólam. Don felállt az asztaltól. – Cat! Húsz percet késtél! – Feltartottak. – Nem tudtam ellenállni a kísértésnek. – Az őrök szinte bugyira vetkőztettek, amikor jöttem befelé. – Zárd be az ajtót, Juan – adta ki a parancsot Don higgadtan. Intett, hogy üljek le. Leültem, és azonnal feltettem a lábam az új asztalára. – Szép a színe – jegyeztem meg. – Szebb, mint a régi. Mi az a vészhelyzet? – Mintha nem tudnám. – Te – vakkantotta Tate. Don leintette, és kemény pillantást vetett rá. Ezek szerint Medvepapát akar játszani, és a fiúk csak hátországnak vannak. – Cat, épp a minap mondtam neked, milyen elképesztő, hogy egyszer sem inogtál meg a munkád során. Úgy látszik, elhamarkodtam. Tudunk a vámpírról. Mit tudsz felhozni mentségedre? Jegesen rámosolyogtam. Bones azt mondta, ne áruljam el az igazi kilétét, és ez nekem egyelőre meg is felelt. Már így is épp elég idegesek. – Kémkedsz utánam? Azt hittem, már régen felhagytál vele. Mi közöd hozzá, hogy kivel járok, amíg rendesen elvégzem a munkám, kis kíváncsi? Erre a válaszra nem számított. Valószínűleg azt várta, hogy gombóccá zsugorodok megrovó tekintete alatt. De ha az anyám sem tudott rám ijeszteni, akkor neki semmi esélye. – Szóval egy vámpírral jársz! És még be is vallod! – robbant ki Tate. Megvontam a vállam. – Ismered a régi mondást: nincs jobb az ágyban egy halottnál. – Christos – motyogta Juan.

140

– Még sosem hallottam – felelte keményen Don. – Nem fogod fel annak a súlyát, amit beismertél? A lehető legveszélyesebb módon paktálsz az ellenséggel, veszélybe sodorva a munkatársaid életét. Ez a teremtmény kétségkívül arra akar felhasználni, hogy beszivárogjon hozzánk. Megvetően szortyintottam. – Egy szemernyit sem törődik a dolgaitokkal, Don. Akár hiszed, akár nem, én jobban érdeklem, mint az, ami itt folyik. – Nem látom be, hogyan lenne ez lehetséges – vakkantotta Don, s lemállott róla a higgadt álarc. – Máris a hatása alá kerültél: az életedet kockáztatod egy kis szexért. És mintha úgy emlékeznék, hogy a vámpírokkal folytatott személyes kapcsolat kifejezetten tiltva van a megállapodásunkban, amit aláírtál. Nem tévedtem Don kényszerképzeteivel kapcsolatban, különben pedig már eldöntöttem, hogy felhagyok az önmegtartóztatással. Ezenkívül Tate nem ismerte fel, hogy Bones azonos az ohiói autódöntögetővel, különben már rég nem itt tartanánk. De hát ki hibáztathatná? Csak egy töredék pillanatig láthatta, aztán Bones feldöntötte a kocsit, szívott belőle egy kicsit, majd elhajította. És a haja is más volt. – Azóta sok minden megváltozott, nem igaz? – jegyeztem meg szelíden. – Például megszületett a Bram. Lettek házivámpírjaink, kalickában. Ja, és ne felejtsük el, hogy meghoszszabbodott az életük. A fejemmel Tate-ék felé böktem. Don arcán látszott, hogy nem mondta el nekik. A ködösítés a legjobb fegyver. – Ez most nem tartozik ide – csikorogta Don. Gúnyosan felvontam a szemöldököm. – Erről talán kérdezzük meg őket. Tate, Juan, tudtátok, hogy ha vámpírvért isztok, legalább húsz évvel meghosszabbodik a természetes élettartamotok? Én sem tudtam, de Don igen. Tudta, mi történt Ohióban, de eszébe sem jutott, hogy ezt elmondja

141

nektek. Gondolom, azt hitte, hogy nem érdekelne benneteket. – Madre de Dios, ez igaz? – buggyant ki Juanból. Tate is kissé megszédült, én pedig tovább ütöttem a vasat. – Nem szép dolog, ha valaki tudja, mennyi ideig élhettek, és mégsem mondja el nektek, nem igaz? Én legalább szóltam Donnak, hogy mondja meg nektek, ti viszont nem tettétek meg velem ugyanezt! – Ez most valami bosszú? – kérdezte halkan Tate. A tekintetében ülő fájdalomnak nem az élettartamához volt köze, hanem az én vallomásomhoz. Most döbbentem rá, milyen vak voltam eddig. Szent ég, ez szerelmes belém! Most már világosan láttam. – Nem, semmi ilyesmi. – Nem hazudtam. – Semmi köze sincs egyikőtökhöz sem, és ez így is marad. – Semmiképp sem engedhetem meg, hogy ez a dolog folytatódjon – jelentette ki Don. – Túl sok élet forog kockán, és nekem ez számít, még ha neked nem is. Felálltam, és föléje magasodtam. – Ne szórakozz velem. Az egységem minden egyes tagja fontos nekem, és ezt már számtalanszor be is bizonyítottam. Nem hiszed? Akkor rúgj ki. – Querida, ne olyan sietve! – esdekelt Juan. Don nem mozdult. – Csak aggódunk érted. Ha az a vámpír rájön, mi vagy… – Tudja – szóltam közbe. Don elkáromkodta magát. Pislogni kezdtem. Még sosem láttam így szétesni. – Honnan tudja, Cat? Megmondtad neki? Esetleg rajzoltál neki egy térképet is, nevekkel és címekkel, rólunk? Remélem, hogy nagyon jó az ágyban, mert tönkretettél miatta mindent, amiért eddig dolgoztunk. – Nem, nem mondtam el neki – rögtönöztem. – Még régről ismerem. Akkoriból tudja, mi vagyok, de elment Ohióból, mie-

142

lőtt borult a bili. Egy hónappal ezelőtt futottam vele össze a környéken. Csak százéves, úgyhogy erősebb vagyok nála. Tudja, hogy tartania kell a száját, különben megölöm. Tessék. – Hogy tehetted ezt? – kérdezte Tate enyhe undorral. – Hogy dughatsz egy hullával? Egyik végletből a másikba esel. Először Noah, aztán meg nekrofília! Ez felbosszantott. – Mintha mindenki elfelejtené, hogy félig én is vámpír vagyok! Amikor az élőhalottakat szidjátok, rólam is beszéltek! Mintha bőrfejűek próbálnák rávenni Halle Berryt arra, hogy masírozzon velük! Hogyan is tehetném ezt? Megmondanád, Tate? Vagy te, Juan? Mindketten megpróbáltatok meghúzni. Akkor ezek szerint ti is nekrofilek vagytok. Övön aluli ütés volt, de szándékosan. Ideje, hogy ne csak a gonoszt lássák minden vámpírban, márpedig ezt a szokást elég nehéz levetkőzni. Nekem is évekig tartott, pedig még szerelmes is voltam. Don köhintett. Nem tetszett neki a beszélgetés iránya. – Senki sem felejti el, mi vagy. De ez nem változtat a küldetéseden. Élőhalottakat ölsz. Mindnyájan ezt csináljátok. Ez komoly feladat, óriási felelősséggel. Mi tartja vissza a szeretődet attól, hogy szívességet tegyen az övéinek és tájékoztassa őket a hírhedt Vörös Kaszás hollétéről? Elvégre ha már meghaltál, nem tudod fenyegetni. – Juan, hány nővel feküdtél le az elmúlt négy év alatt? – kérdeztem váratlanul. Juan az állát vakargatta. – Yo ne se, querida, talán… heti eggyel? – felelte, mikor Don rosszallóan meredt rá. – Erre semmi szükség! – Szerintem meg igen – feleltem élesen. – Heti egy. Ez több mint kétszáz különböző nő az elmúlt négy évben, amikor itt

143

dolgozott, és mellesleg, Juan: kész kurva vagy. De hányat világítottak át közülük, hogy nem Renfieldek-e, vagy ghoulok, vagy mit tudom én? Ti szexista rohadékok, én vagyok az egyetlen, akit felelősségre vonnak azért, hogy kivel jár! De már elegem volt ebből a kis vallatásból. Don, a lényeg a következő. Vagy megbízol bennem, vagy nem. Még sosem hagytalak cserben, és most sem hagylak el, hacsak nem kényszerítesz rá. Pont. Most pedig, hacsak nincs valami igazi vészhelyzet is, visszamennék a szabadságomra. És a hullámhoz. Az ajtó felé indultam, de Tate nem mozdult a kijárat elől. – Állj el az utamból – mondtam, némi fenyegető éllel. – Cat! – Don felállt, és könnyedén megfogta a könyökömet. – Ha tényleg nincs miért tartanunk a vámpírkapcsolatodtól, akkor biztosan nem bánod, ha vérmintát veszünk tőled a laborban. Ugye nem ittál vért? – Nem éppen a kedvenc italom. De ha ettől jobban érzed magad, mehetünk. Vezess. – Őszinte leszek hozzád – mondta Don, miközben az első emelet felé tartottunk, Tate és Juan kíséretében. – Nem tudom, mit kezdjek ezzel az egésszel. A csapatra is gondolnom kell. Nem szívesen kockáztatom az életüket, amikor csak a te szavadra támaszkodhatok abban, hogy ez a vámpír nem veszélyes. – Itt jön be a bizalom. Különben pedig ha ártani akart volna a csapatnak, megtehette volna már múlt héten a GiGi klubban. Ne ronts el egy jó dolgot az előítéleteid miatt, Don. Mindketten tudjuk, hogy szükségetek van rám. Végigmért, amikor beléptem a laborba. – Szeretném elhinni, hogy nem lehet téged ellenünk fordítani. De nem tudom, képes leszek-e rá. Később, amikor a gyors elemzés kimutatta, hogy nem vagyok tele vámpírlével, Tate a kocsimhoz kísért. Egy szót sem szólt Don irodája óta, és én sem hozzá. Elengedtek, de tudtam,

144

hogy semmi sem oldódott meg. Most már nincs mit titkolnom. Legalábbis majdnem. Tate udvarias megszokásból kinyitotta nekem a kocsiajtót. Beültem, de nem csuktam be. Tate az ujjaival dobolt a tetőn. – Fogadni mernék, hogy költői igazságszolgáltatásnak tartod azt, hogy nem tudtam, meddig élhetek. De én már három éve mondtam Donnak, hogy beszéljen veled az öregedési folyamatodról. Ő ellenkezett, és ő a főnök. Néha akkor is követni kell a parancsokat, ha az ember nem akarja. – Néha – meredtem rá. – De nem mindig. Olyankor nem, ha a barátainkról van szó. De ebben, úgy látszik, eltér a véleményünk. – Elég sok mindenben tér el – fordult felém a sötétkék szempár. – Jól kikészítettél odabent. Először lazán közölted, hogy van egy vámpír pasid, aztán mindenkinek szétkürtölted, hogy le akartam feküdni veled. Mi jöhet ezután? Kiteszed a farkad és közlöd, hogy tulajdonképpen férfi vagy? Keserű hangjában egy csepp derű sem volt, én mégis elmosolyodtam. – Ha sarokba szorítanak, karmolok. Ezt te is tudod. Csak kívánhatom, hogy legyen bennetek egy kicsi hit. Fontos nekem a csapatom és a munkám. Ha nem így lenne, miért viselném el ezt az egészet? Tate-nek lebiggyedt a szája. – Dont átverhetted, Cat, de engem nem. Én láttam az arcodat az este. Sosem láttalak még senkire úgy mosolyogni, mint arra a vámpírra. Ezért nem bízom abban, hogy nem fogsz kifordulni magadból. Mert már meg is tetted.

145

Húsz

Bones másnap este pontosan hétkor megjelent. Azt terveztük, hogy korán vacsorázunk, aztán elszökünk – legalábbis másnap reggelig. Amint előző nap kitettem a lábam a telepről, Don folyamatos megfigyelés alá helyezett. Ez legalábbis lelombozó érzés volt. Biztosan mikrofonok is irányulnak a házamra, a nagyobb hatékonyság kedvéért. Ez nagyon felbosszantott. Mit hisz Don, hogy ha felügyelet nélkül hagy, azonnal osztogatni kezdem az élőhalottaknak a telep alaprajzát? Ha Donnak nem lett volna olyan erős a „felsőbb jó”-kisugárzása, ott helyben kiléptem volna. Még akkor is ezen rágódtam, amikor kinyitottam az ajtót Bonesnak… csak hogy tátott szájjal meredjek rá. Varratott fekete nadrágot és sötétkék inget viselt, bőre csak úgy sugárzott a sötét anyag mellett. Fekete bőrkabát volt rajta lazán kigombolva, mintegy kiegészítve az öltözékét. Ez a kabát vonta magára leginkább a figyelmemet. Hosszú volt, majdnem a vádlijáig lógott. – Te jó isten, ez az, amire gondolok? – böktem ki. Bones elvigyorodott és körbefordult. – Tetszik? Elvégre te megtartottad a karácsonyi ajándékod – biccentett a Volvo felé –, úgyhogy én is magamhoz vettem a sajátomat, főleg mivel elvitted a dzsekimet.

146

A kabát, amit jó pár évvel ezelőtt vettem neki karácsonyra, tökéletesen állt rajta. Nem volt alkalmam személyesen átadni, mivel Don még az ünnepek előtt beszipkázott. Bones biztosan előkotorta a rejtekhelyről – a régi lakásom konyhaszekrényének laza deszkája alól. Megmondtam neki, hol van, mielőtt elhagytam. Arra a gondolatra, hogy Bones visszament érte, majdnem elsírtam magam. Az arcomon is látszhatott ebből valami, mert ellágyult a tekintete. – Ne haragudj, szivi – vont magához. Szinte hallottam a fényképezőgépek kattogását, ahogy Don kémjei buzgólkodnak. – Nem gondoltam, hogy elszomorodsz tőle. Megfékeztem az érzelmeimet. – Semmi baj – mondtam gyorsan, és megdörzsölgettem a bőrt. – Klasszul nézel ki benne. Épp ahogy elképzeltem. Csak a hajad más. Bones megrázta a fejét, és mézbarna fürtjei repkedni kezdtek. – Ez az eredeti színem. Mostanában nem törődtem a festéssel, és a platinaszőke amúgy is feltűnőbb, nem igaz? De neked melyik tetszik jobban? Elgondolkodtam. – Mivel szőkén ismertelek meg, nekem az az igazi. De ne izgulj, nem probléma. Halkan felkacagott. – Az lesz, ami beindít… Közben végignézett rajtam, és a tekintete szinte égette a bőrömet. Egyszerű ujjatlan, rövid fekete ruha volt rajtam, elölhátul V kivágással. Diszkrét smink, semmi ékszer, és parfüm még véletlenül sem. Azt utálják a vámpírok. Olyan finom a szaglásuk, hogy túl erős nekik, a legkisebb mennyiségben is. – Mehetünk? – kérdezte lágyan.

147

– Ühüm. – Ennél artikuláltabb válaszra nem futotta. Évek óta másra sem vágyom, mint hogy a karjaiban töltsek egy éjszakát, és a vágyam hamarosan beteljesül. Akkor miért vagyok mégis olyan ideges? Mintha hirtelen lámpalázas tinédzserré változtam volna, közvetlenül a sulibál előtt… Bones felült új motorjára, egy csillogó Ducatira. Mindig is imádta a motorokat, de nekem sosem ez volt a kedvenc közlekedési eszközöm. Viszont komoly szerepe volt abban a tervünkben, hogy később lerázzuk Don kopóit. Először is nem lettem volna meglepve, ha Don bepoloskáztatta volna a kocsimat tegnap, amikor a telepen voltam, másodszor pedig senki nem képes elkapni egy vámpírt motoron. Bones derűsen figyelt, miközben felvettem a bukósisakot, és felmásztam mögé. – Már hallom is őket: nyüzsögnek, mint a patkányok. Lássuk, hogy bírják a tempót. Az elején még laza leszek. Berúgta a motort, és a sebességkorlátozásra fittyet hányva végigszáguldott az utcán. A derekába kapaszkodtam, és eszembe jutottak a régi szép idők. Az éttermet, ahová mentünk, Skylinesnak hívták. Egy húszemeletes épület tetején volt, kilátással az egész városra. A külső falak üvegből készültek a zavartalan bámészkodás kedvéért, és az asztalunk közvetlenül itt állt. A mélyben araszoló fehér és vörös autófények szinte vonzották a tekintetemet, és néha arra gondoltam, vajon melyikben lehetnek Don emberei. A forgalom és a vendégek zajában ezt elég nehéz volt megmondani. De persze ott voltak, ezt jól tudtam. Legszívesebben még integettem is volna nekik az ablakból. – Megmutatjuk nekik, hogy nem szökünk el? – jegyeztem meg, miután a pincér felvette a bor- és előétel-rendelésünket. Bones rám mosolygott.

148

– Nem akartam, hogy berontsanak, és elrontsák a vacsoránkat. Gyere, még el sem olvastad az étlapot. Nézegetni kezdtem a lapokat, de pillantásom minduntalan Bonesra tévedt. Nem én voltam az egyedüli, aki őt csodálta. Tökéletesen metszett vonásai, kecses mozgása minden nő figyelmét magára vonta, amikor megérkeztünk. Sötétebb haja még jobban kiemelte bőre fényét, és kíváncsi voltam, hogy hosszabb fürtjei milyen tapintásúak lennének a kezemben. Az inge legfelső gombja nyitva volt, sejtetve a mellkasát, amiről tudtam, hogy olyan kemény, mint az asztal, ami mellett ülünk. Emlékeztem, milyen izgató volt végighúzni a körmeimet a hátán. Hogyan pulzált a bőrömön az energiája, amikor a testünk összeforrt. Milyen zölden izzott a szeme, amikor bennem volt. És hogyan volt képes vámpír módra úgy irányítani, hová gyűljön a vére, ami azt jelentette, hogy addig volt képes szeretkezni, amíg teljesen el nem teltem… Nem csoda, hogy képtelen voltam az étlapra koncentrálni. Ennivaló? Kinek kell? Hirtelen megszűnt minden idegességem. Sőt még siettettem is volna az időt. Bones is megérezhette ezt, mert a szemében zöld pöttyök jelentek meg. – Hagyd ezt abba, szivi, mert nem állok jót magamért. – Fogalmam sincs, miről beszélsz – tettem keresztbe a lábam, hogy hallja a bőröm súrlódását, mivel nem viseltem harisnyát. Megérkezett a borunk. Fészkelődni kezdtem, és minduntalan a dekoltázsomhoz nyúltam. Sok év gyakorlatával tökélyre fejlesztettem a vámpírok elcsábítását. Úgyszólván ez volt a szakmám, csak éppen itt nem ezüstkaróval végződött a dolog. Milyen üdítő… Bones előrehajolt. – Tudod, milyen gyönyörű vagy? – mondta kissé rekedten. –

149

Észbontó. A szám órákig tudna újra megismerkedni minden porcikáddal. Alig várom, hogy megtudjam: olyan jóízű vagy-e, mint ahogy emlékszem. Tartogattam a számban egy darabig a bort, mielőtt lenyeltem volna. Ez volt a legszokatlanabb – egyéb célpontjaim sosem váltottak ki ilyen heves reakciókat bennem. – Tényleg muszáj végigvárnunk egy egész étkezést? – A tekintetünk összekapcsolódott, és egyik ujjammal megsimítottam a kezét. – Nem mehetnénk hamarabb? Válaszra nyitotta a száját – és hirtelen már a szomszéd asztal alatt gurultunk, ő felül. Üvegcsörömpölés és sikoltozás hallatszott. Asztalok borultak fel és emberek zuhantak a földre, miközben én azon tűnődtem, mi a fene történik, és mi ez az égő érzés a homlokomban. Csukva kellett volna tartanom a szemem, mert amikor kinyitottam, felsikoltottam. Bones arca közvetlenül az enyém mellett volt, és véres lyuk tátongott rajta a haja alatt, noha lassan kezdett összezáródni. – Meglőttek! – ziháltam. – Valaki meg akart ölni! Egy darabig eltartott, mire felmértem a helyzetet. A földön feküdtünk. Bones elrántott az asztalunktól. Három lyuk díszelgett az ablakon, de egyik sem az ő helyénél. Bones felhúzott, háttal állva az ablaknak, és már tudtam az igazságot, amikor megszólalt. – Nem engem, Cicuska. Téged.

150

Huszonegy

Nem volt időm sokat töprengeni a helyzeten. – Kapaszkodj a nyakamba, és ne engedd el – mondta Bones dühödten. – Elkapjuk a rohadékot. Átölelt, és én a nyakába csimpaszkodtam. Aztán kivetette magát az ablakon. A széthulló üveg robaja elnyomta a sikoltozásomat, ahogy zuhanni kezdtünk a huszadik emeletről. A lábaim tehetetlenül kalimpáltak, és a gyomrom szinte a torkomba ugrott. A szél csípte a szememet, és rémülten láttam a rohamosan közeledő járdát. Halálra váltan szorítottam Bones nyakát, amikor hihetetlen dolog történt. Kezdtünk lassulni. Hitetlenkedve pillantottam fel, hátha egy ejtőernyő bomlott ki felettünk, de csak az épület fényeit láttam. Mielőtt azonban ezt felfoghattam volna, zökkentünk egyet, és abbahagytuk a zuhanást. Vízszintesen siklottunk a levegőben egy fekete teherautó felé, mely éppen besorolt a forgalomba. A döbbenet a torkomra forrasztotta a sikoltozást. Fékek csikorogtak, részint a cikázó teherautó miatt, részint miattunk. A teherautó gyors volt, de mi még annál is gyorsabbak. Bones pillanatokon belül utolérte és elkapta a hátsó ütközőt, miközben fél kézzel engem fogott. A kocsi látványos csattanással fordult fel. A közeledő jár-

151

művek kitértek vagy hirtelen fékeztek. Bones felrepült a forgalom fölé, és lerakott a közelben a járdára. – Maradj itt! Mielőtt egyet pisloghattam volna, már vissza is hussant a teherautóhoz. Fegyverropogás következett, a járókelők sikoltoztak, aztán Bones hamarosan újra megjelent, a vállán egy fickóval. – Menjünk. Bones újra felnyalábolt, aztán a lábunk elemelkedett a földtől. Kiguvadt a szemem. Te jó ég, hiszen száguldunk! Hogy a lábam ne kalimpáljon a levegőben, az övé köré kulcsoltam, és szinte nem mertem lenézni. Tíz perc múlva Bones lerakott minket egy raktár melletti sikátorban, olyan zökkenőmentesen, mintha csak a buszról szálltunk volna le. Én elképedve ziháltam, és úgy néztem rá, mintha most látnám először. – Te tudsz repülni? – kérdeztem, teljesen feleslegesen. Futólag rám pillantott, miközben rongybabaként rázta a szerencsétlen bérgyilkost. – Mondtam, hogy erősebb vagyok, mint gondolnád. Én csak bámultam. Bones már-már nemtörődömnek tűnhetett volna, ha éppen nem rázza ki a lelket a markában tartott emberből. – De repülni is tudsz? – ismételtem ostobán. – Mester vámpír vagyok. Ha egy Mester elég erős és elég idős lesz, ez az egyik előnye. Meg persze vannak más dolgok is, de arról majd később beszélgetünk – mondta Bones, miközben a férfi szeme felnyílt és kidülledt. Magához tért végre, és úgy érezhette magát, mint ahogy én, amikor Bones kivetette magát az ablakon, velem együtt. Halálra volt rémülve. Bones a földre pottyantotta, és letérdelt eléje. A szeme zölden villant, s egy kemény parancs után a férfi abbahagyta a

152

vergődést, és megnyugodott. – Itt ez a nő – bökött felém a fejével Bones. – Miért akartad megölni? – Üzlet volt – felelte a férfi monoton hangon, a zöld szempár bűvöletében. – Felbéreltek. Egy másik fejvadász. Bones ezek szerint nem tévedett a népszerűségemet illetően. – És ki bérelt fel? – kérdezte Bones. – Nem tudom. Befutott a megbízás, mellékelve az instrukciók, fizetés teljesítés után. Néha hivatkoznak valakire, de most nem. – Cicuska! – Bones változatlanul a fickóra meredt. – Jegyzetelj! Előszedte a tárcáját. Egy apró toll volt beletűzve. Fogtam az első darab papírt, ami a kezembe akadt – konkrétan egy bankót. – Neved? – Ellis Pierson. Teljesen normális volt a fickó neve, akárcsak a külseje. Vérző orrától és zúzódásaitól eltekintve körülbelül annyira félelmetesen festett, mint Miki egér. Fekete, gondozott haj, kerek babaarc. Viszont nyilvánvalóan jól bánt a fegyverrel. Ha Bones nem lett volna, most jó néhány darab aggyal kevesebbem lenne. Azt még mindig nem tudtam, hogyan szerzett tudomást a lövésekről. – Az álneveket, mindet! Jó sok volt. Úgy tűnt, hamarosan további pénzmagra lesz szükségem. Bones kérdésről kérdésre faggatta ki Ellist a velem kapcsolatos megbízásról, és persze jól tudta, mit csinál. Szakmai trükkök, gondoltam magamban írás közben. Egy fejvadász tud a legjobban kifaggatni egy másikat. Az állkapcsom megfeszült, amikor Ellis kifejezéstelen han-

153

gon körvonalazta, hogyan kapta a kinyírásomra vonatkozó különleges utasításokat. Fejre lőjön, minimum három golyóval, száz yardnál ne közelebbről. Semmi autóbomba, méreg, fizikai összeütközés vagy kapcsolat velem vagy a lakóhelyemmel. Ellis nem tudta, ki, mi vagyok, de annak, aki felbérelte, meglehetősen pontos fogalmai lehettek erről. Ezek a kikötések túlságosan pontosak voltak ahhoz, hogy véletlenek lehessenek. A végére tucatnyi bankót írtam tele, és a kezem megfájdult az aprócska toll szorongatásától. De nem panaszkodtam. Végül Bones leült a sarkára, és megkérdezte, hogy van-e még valami, amit Ellis nem említett. – Az utolsó e-mailjében a megbízó izgatott lett, és közelebb hozta a határidőt. Azt írta, hogy új körülmények merültek fel, amelyek azonnali cselekvést kívánnak. Húsz százalékkal megemelte a pénzemet, ha ma este megcsinálom a melót. Követtelek titeket a háztól az étteremig. Könnyebbnek tűnt itt eltűnni a zűrzavarban. A jó édes anyád. Valaki nagyon gyorsan meg akart szabadulni tőlem, és az illető azt is tudja, hol lakom. Rossz érzés fogott el, mert csak néhány kiválasztott ismerte a házamat. Nem gondoltam, hogy a merénylőt át fogjuk adni a rendőrségnek, mégis elképesztett az a gyorsaság, amellyel Bones magához rántotta Ellist, és a nyakára tapasztotta a száját. Nem először voltam tanúja halálos szívásnak, de most először fordult elő, hogy csak ültem és néztem. Ellis szívverése először felgyorsult, aztán lassulni kezdett, végül megállt. – Fájt neki? – kérdeztem, amikor Bones elengedte, s a test a földre hanyatlott. Bones a kézfejével megtörölte a száját. – Nem annyira, mint ahogy megérdemelte volna, de erre most nincs időnk. Végtelen szelídséggel megérintette a halántékomat. Tudtam,

154

mi van ott. Egy golyó okozta horzsolás. – Nagyon közel voltam hozzá, hogy elveszítselek – suttogta. – Nem bírtam volna elviselni, Cicuska. Erősen magához szorított, és a halálközeli élmény elfojtott reakciója most kapcsolt be. Persze már korábban is volt rá példa, hogy meg akartak ölni. Nem is kevésszer. De ez a távoli lövés olyan… alattomosnak tűnt. Megborzongtam. – Fázol? Kéred a kabátomat? – Már vette is le a bőrkabátot, amikor leállítottam. – De meleg vagy. Még sosem éreztelek ilyen melegnek. A szokatlan hőmérséklet-emelkedés forrása amott hevert pár lépésre tőlünk, de nem törődtem vele. Átöleltem Bonest, és magamba szívtam a melegét. Aztán kigomboltam az inge felső gombját, csak hogy érezzem az arcomon a bőrét. – Ne csináld, szivi – mondta feszülten Bones. – Nagyon kevés önkontroll maradt bennem. De engem most nem érdekelt az önkontroll. Sem az övé, sem a magamé. Ott, az étteremben nanoszekundumokra voltam attól, hogy átkerüljek az örök vadászmezőkre, de mégis életben maradtam… És nem akartam egyetlen további pillanatot sem elvesztegetni. Megcsókoltam a kulcscsontját, egy újabb gombot áldozva fel a nemes célért. Bones karjai megfeszültek a hátamon. A szabadjára engedett energia hullámai felizgattak. A bőre szinte vibrált a szám alatt. A nyelvem vándorútra indult lefelé a mellkasán – amíg Bones fel nem rántotta a fejem és meg nem csókolt. Fémes íze volt a szájának, de engem ez nem undorított. Fel akartam falni, miközben szívtam a nyelvét, és gombolgattam az ingét. Bones felemelt és a parkoló végébe vitt, ahol sötétebb volt. Valami kemény és durva felületet éreztem a hátamon, de nem néztem meg, mi az. Túlságosan lefoglalt, hogy kicsoma-

155

goljam az ingből. Rántást éreztem a ruhámon, és az eleje széthasadt. Bones szája forró ösvényt szívott a bőrömbe a számtól a mellemig, szemfogai csodálatosan karcoltak. Elfojtott nyögés tört fel belőlem, amikor letolta a melltartómat, és keményen megszívta a mellbimbómat. A vágy szinte fájdalmasan kezdett lüktetni a testemben. Kezemet szorosan egymásnak feszülő testünk közé fúrtam, azzal az eltökélt szándékkal, hogy elintézem a nadrágját. Aztán minden tervemről megfeledkeztem, amikor az ujjai a bugyimban matattak és belém hatoltak. Ívben hátrafeszültem, és bevertem a fejem abba a valamibe, ami a hátam mögött volt, és felhördültem a vágytól. Az ágyékom önkéntelenül mozdult minden egyes dörzsölésre, a belsőmben egyre fokozódott a feszültség – aztán az ujjak eltűntek, és én ott maradtam nedvesen és sajogva. – Nem tudok várni – mormogta vadul Bones. Ha még lett volna erőm beszélni, biztosan egyetértettem volna. De egyelőre a nyögdécseléssel voltam elfoglalva. Bones testhelyzetet változtatott, valami megint szakadt, aztán mélyen belém nyomult. Ugyanabban a pillanatban ajka az enyémre tapadt és elfojtotta kéjes kiáltásomat. Aztán édes fájdalmat éreztem, amikor ritmikusan, szinte durván mozogni kezdett bennem. Az agyamban egyetlen mantra dörömbölt: Keményebbengyorsabban-még-igen! Csak erre tudtam gondolni, miközben a hátába mélyesztettem a körmeimet, hogy minél közelebb húzzam magamhoz. Bones karja a fenekem alatt volt. Magához szorított, miközben a hátam mögött lévő valami ingott a mozdulatainktól. Alig kaptam levegőt, de nem érdekelt. Csak az idegvégződéseimet csiklandozó és görcsbe rántó szenvedély létezett.

156

– Ne hagyd abba, ne hagyd abba! – hörögtem elfúlón a szájába. Bones azonban megérezhette, mert fokozta a tempót, amíg szinte úgy éreztem, elájulok. A testemen görcsös rángások futottak át a tetőfokra hágó kéjtől. Dübörgő szívverésemen túl hallottam, hogy Bones felnyög, aztán elárasztott belül a nedvesség. Beletelt pár percbe, mire újra szóhoz jutottam. – Valami szúrja… a hátamat. Még mindig lihegtem. Bones persze nem, mivel egyáltalán nem lélegzett. Elhúzott, és szemügyre vette az inkriminált valamit. – Egy ág. Most végre magam mögé néztem. Igen, egy fa volt a bűnös. Az elején egy széttört ággal. Lecsúsztattam a lábamat Bones derekáról, és felálltam. Szemrevételeztem a ruhámat. Romokban hevert. De nem panaszkodhattam, mert Bones szép inge is cafatokban lógott. Aztán, kissé megkésve, körülnéztem a parkolóban is, hátha valaki végignézte az ingyenműsort. Szerencsére senkit sem láttam. A bolt korán zárt, és Bones egy kivilágítatlan helyen álló fát választott. – Ez jólesett, annyi év éhezés után – mormoltam, kiélvezve az utórezgéseket. Bones addig a nyakamat csókolgatta, de erre abbahagyta. – Annyi év? – kérdezte halkan. Hirtelen elöntött a szégyenlősség. A történtek után nem sok értelme volt, mégis. Az egy dolog, hogy esetleg rajtakapnak letolt bugyival közterületen. De egészen más, hogy ha az eddig önmegtartóztató életemről van szó. De már késő volt visszaszívni. Nagy lélegzetet vettem. – Igen. Noah volt az első, akivel találkozgattam utánad, és hát… nem jött össze. Nem volt semmi. Ennyi legyen elég.

157

Bones lassan végigsimított a karomon. – Az sem számítana, ha lettek volna mások is utánam, Cicuska. Persze ne gondold, hogy nem törődtem volna vele, de végső fokon nem számítana. De talán megbocsátasz nekem, ha bevallom, hogy nagyon-nagyon örülök annak, hogy nem volt senki. Hosszan és kutatón megcsókolt, aztán lemondó sóhajjal elhúzódott. – El kell tűnnünk innen, szivi. Valaki még belénk botolhat. Hát igen. Egy hulla a parkolóban kissé súlyosabb, mint a közszeméremsértés. – Bones! – kezdtem. Persze nincs jogom ilyesmit kérdezni, hiszen én dobtam el őt, és még meg is írtam neki, hogy lépjen tovább, mégsem bírtam ki. – Én is ugyanazt mondom, hogy nem számít, de… mi a helyzet veled? Jobb, ha tudom, mint ha elképzelem. Egyenesen belenézett a szemembe. – Egy volt, ami számításba jöhet. Én nem vagyok Clinton, aki összevissza hantázik. Chicago után, amikor otthagytam neked az órát, és te mégsem jöttél, eléggé kikészültem. Azt hittem, hogy talán tényleg elfelejtettél, vagy már nem érdekellek. Épp ugyanakkor bukkant fel egy régi szerelmem is a városban. Elhívott magához, és én odamentem. Itt abba akarta hagyni, de én nem engedtem. Milyen jellemző rám. – És aztán? A tekintete nem rezzent, de az arca megfeszült. – Agyba bújtunk, megkóstoltam, de aztán megálltam. Csak téged láttalak magam előtt, és nem tudtam tovább színlelni. Bocsánatot kértem tőle, és otthagytam. Megkóstolta. Tudtam, hogy nem az evésre gondol. Elöntött a féltékenység, és lehunytam a szemem. Nem akartam elkép-

158

zelni a jelenetet, ahogy egy másik nőt csókol úgy. – Nem számít – nyögtem ki, és úgy is gondoltam. De attól még fájt. – Sajnálom – felelte Bones, és hallottam hangjában a megbánást. – Nem lett volna szabad hagynom, hogy idáig fajuljanak a dolgok, de dühös voltam, magányos. Úgy éreztem, jogom van hozzá. Nem túl szép kombináció. Kinyitottam a szemem. A hold fehéren rajzolódott ki az éjszakai égen, s sugarai alatt Bones bőre mintha ragyogott volna. – Nem számít – ismételtem, ezúttal erőteljesebben. – És az igazsághoz hozzátartozik, hogy az órát csak jóval később találtam meg. Nem mondom, hogy azonnal utánad rohanok, ha hamarabb találom meg, de… megnyomtam volna azt a gombot. Nem tudtam volna ellenállni. Bones elmosolyodott. Ez némileg enyhítette az előbbi vallomás okozta fájdalmat. – Én sem tudom soha visszafogni magam, ha rólad van szó, Cicuska. De most már tényleg mennünk kell. Megköszörültem a torkom. – És… gyalog? – Nem – szortyintotta, miközben felhúzta a nadrágját. – A gyorsabb módszerrel. – Még mindig nem tudom elhinni, hogy nem mondtad el ezt a repülést – panaszkodtam. – Pedig Ohióban sokszor kapóra jött volna. – Akkor még nem mondtam meg, mert már amúgy is eléggé más voltam, mint amit megszoktál. Visszagondolva kezdeti előítéleteimre, nem hibáztathattam elővigyázatosságáért. – Képes vagy egyetlen rugaszkodással felugrani az épületek tetejére? – kérdeztem némi tűnődés után. Bones átkarolt, lehelete csiklandozta a fülemet. – Holnap es-

159

te kipróbálhatjuk. A hulla felé böktem a fejemmel. – És vele mi lesz? – Itt hagyjuk. A tieid biztosan hamar itt lesznek, úgyhogy legyen ez az ő problémájuk. Mi pedig menjünk haza hozzám, hogy rájöjjünk, ki bérelhette fel szegény néhai Ellis Piersont. Megszorított, és hirtelen a levegőbe rugaszkodott, mintha láthatatlan rakéták löknék. Most nem hunytam le a szemem, de azért összehúztam magam, ahogy egyre mélyebbre süllyedt alattunk az utca. – Ugye nem szoktál lezuhanni? – nyögtem ki. Felkacagott; hangját elragadta a szél. – Mostanában nem.

160

Huszonkettő

Bonesnak a bérelt házában volt a laptopja és az egyéb holmija; ide mentünk most. Szerencsére a mobilja is megvolt a bőrkabátja zsebében. Az én házamba már nem mehettünk vissza a történtek után. Ha a megbízónak ennyire sürgős volt a dolog, talán ott is egy bérgyilkos várna ránk. Valakit majd oda kell küldenem, hogy etesse meg a macskát. Bones házában már képes voltam a repülés közbeni visítozáson kívül másra is koncentrálni, és számba vettem a lehetőségeket. – Gondolod, hogy Ian volt a titokzatos megbízó? – Nem hinném – felelte Bones. – Neki élve kellesz, hogy beletehessen a gyűjteményébe. Ha darabokban van a fejed, úgy nem az igazi a dolog. Eszembe jutottak az ablaküvegben tátongó lyukak. – Honnan tudtad, hogy el kell löknöd az útból? – Hallottam a lövés hangját. Nem használt tompítót. A fejem alig pár lépésnyire volt az üvegtől az étteremben. Te jó ég, milyen gyors volt! Olvasott a pillantásomból. – De nem elég gyors. Az egyik megsebzett. Nekem ez már lassúság. Szárazon felkacagtam.

161

– Gyorsabb, mint amit valaha is lehetségesnek hittem. És a repülős trükk is elképesztő volt. De abba az étterembe többet nem mehetünk vissza. Tönkretetted az egész helyet, és még a bort sem fizetted ki. – Mindketten tudjuk, hogy ennek így kellett lennie, Cicuska – felelte Bones, mit sem zavartatva magát. – Don nyilvánvalóan úgy döntött, hogy nem bízik meg benned. Ezen kicsit elgondolkodtam, aztán megráztam a fejem. – Nem Don volt az. Nem lenne logikus. Ellis azt mondta, hogy eredetileg egy hete kapta a megbízást. Tehát még azelőtt, hogy felbukkantál volna az életemben. Donnak akkor még semmi oka sem volt arra, hogy megölessen. Akkor még az ő szabályai szerint játszottam. Bones felállt és járkálni kezdett. – Igazad van. Még mindig annyira magamon kívül vagyok, amiért majdnem szétloccsantották az agyadat, hogy nem vagyok képes világosan gondolkodni. Ezek szerint Don ártatlan. Talán. De akkor ez azt jelenti, hogy áruló van a csapatotokban. Ez nem csak ad hoc megbízás holmi élőhalott fickótól, aki végezni akar a rejtélyes Vörös Kaszással. Ez olyasvalaki, aki mindent pontosan tud rólad és a hollétedről. Hány emberre igaz ez? Elgondolkodva dörgöltem a horzsolást a homlokomon. – Az egész csapatom, Don tudósai, némelyik őr – vagy száz ember. Bones a homlokát ráncolta. – Ez elég sok gyanúsítottat jelent, és azt is, hogy Iannek nem fog soká tartani, hogy a nyomodra akadjon. Be kell néznem az irodádba, és egyenként végigszimatolni a lehetséges Júdásokat. – Bones! – mentem oda hozzá. – Azt a helyet hét lakat alatt őrzik. Én csak tudom, segítettem megtervezni a biztonsági

162

rendszert. Vámpír csak kétféle módon juthat be vérfürdő nélkül. Az egyik, ha már össze van aszalódva. Az ilyeneket jegelve tárolják további tanulmányozás végett. A másik majdnem ilyen kellemetlen – ezüsttel átszúrva a szív mellett, különleges kapszulában. Ezeket a vámpírokat életben tartjuk, hogy vérutánpótlást adjanak a Bramhez. Ennyi. Bones ahelyett, hogy elcsüggedt volna, dobolni kezdett az állán az ujjaival, aztán előkapta a mobilját, és vadul tárcsázni kezdett. – Köszönöm, várok… Igen. Akkor egy nagy pizza extra sajttal, pepperonival, gombával. És egy kétliteres kóla. Öööö… készpénzzel. Negyven perc? A cím a következő… Amikor letette, zavartan pislogtam rá. – Ez valami kódolt beszélgetés volt? Bones nevetett. – Persze. Egy nagy pizzáról és egy kóláról. Egy falatot sem ettél, és nem halhatsz éhen miattam. Ne félj, az egész a tiéd. Én már jóllaktam. Most pedig mesélj egy kicsit erről a kapszuláról. – Ez a legrosszabb ötlet, ami valaha is kipattant a fejedből. Az állkapcsom megfájdult, annyit csikorgattam a fogam. Már berekedtem a sok vitatkozástól, de Bones megingathatatlan volt. – Csak így juthatok szimatközeibe ahhoz a valakihez, aki el akar intézni. Ha valami vámpír- vagy ghoul-bérenc, megérzem rajta. Vagy megpróbál elmenekülni, vagy bűzlik a félelemtől. Mindenképpen tudni fogom. – Vagy odakerülsz a jégre Switch mellé. – Az nem fog bekövetkezni, szivi. Tárcsázz. Bones már vagy ötödször nyomta a kezembe a telefonját. Rosszalló pillantással elvettem, és nyomkodni kezdtem.

163

– Szia, Don, én vagyok az – mondtam, amikor Don bejelentkezett. – Cat, nem esett bajod? – Javára legyen mondva, hogy őszintén aggódónak tűnt. – Nem, de valaki nem örül ennek. Bemegyek hozzád, egy óra múlva ott vagyok. Senki, ismétlem, senki ne menjen sehová, amíg meg nem érkezem. Aki kint van, hívd be. Tégla van köztünk. – Persze, gyere máris. Megbeszéljük, ha ideértél. De itt biztosan senki nem… – Akarod, hogy bemenjek, vagy sem? Ezek a feltételeim, és szigorúan ragaszkodom hozzájuk, miután tegnap este majdnem golyóval választották el a hajam. Don hallgatott egy darabig, majd felsóhajtott. – Hát, ha ettől érzed magad biztonságban… És hol van a… partnered? – Elment, nem tudom, hová. De most jobban izgat a saját életem. – Siess. Visszahívom az embereket, de ha egy óra múlva nem vagy itt, újra kiküldőm őket. Letettem, és szinte odavágtam a telefont Bonesnak. – Most boldog vagy? Bones a homloksebemre tapasztotta az ajkát. – Még nem, de majd leszek. Menj egyenesen oda, ne állj meg semmiért. Indulni készültem, de megtorpantam. – Bones, mielőtt belekezdünk, el kell mondanom valamit. Tudod, hogy még mindig fontos vagy nekem, de ennél is többről van szó. Én… én még mindig szeretlek. Tulajdonképpen mindig is szerettelek, hiába próbáltam elnyomni magamban annyi éven át. Nem várom el tőled, hogy ugyanígy érezz, de… – Én is mindig szerettelek – jött oda és karolt át. – Minden

164

pillanatban szerettelek. Még akkor is, amikor annyira haragudtam rád, hogy elmentél. Mindig szerettelek, Cicuska. Megcsókolt, lassan és alaposan, mintha a világ összes ideje a miénk lenne. Szerettem volna, ha így is van, de pillanatnyilag éppen attól féltem, hogy soha többet nem láthatom. Reszkető sóhajjal eltoltam magamtól. – Majd később még adok csókot, de most túlságosan félek attól, amit csinálni akarsz. Bones zavartalanul vigyorgott, és végigsimított az alsó ajkamon. – Én már alig várom. De van még egy dolog, és meg kell esküdnöd, hogy pontosan azt fogod csinálni, amit mondok neked. Tessék – nyomott a kezembe egy lezárt borítékot. – Ezt dugd el a ruhád alá, és ne nyisd ki, amíg nem mondom. Ez az az információ, amire régóta várok, és szeretnék ott lenni, amikor meglátod. Esküdj meg, hogy kivárod. – Ne légy már olyan színpadias – rejtettem keblembe a borítékot. – Cserkészbecsületszavamat adom, jó? – Szeretlek! – Olyan nehéz volt haragudni rá. Megálltam az ajtónál, kezem a kilincsen. – Ne ölesd meg magad, bármi is történik. A szemén látszott, hogy tudja, mire gondolok. – Erre nem fog sor kerülni, de ha igen, akkor igyekszem nem megölni őket. – Remek – csikorogtam. – Nem tudom, hogy ők hasonlóan udvariasak lesznek-e veled. Ezúttal motorral érkeztem a bejárathoz. Levettem a sisakomat, és simán átengedtek. Elvégre a motorblokkba nem tudok elrejteni egy vámpírt, nem igaz? Egyenesen a bejárathoz gurultam, ahol Tate és Juan várt. Mindketten szörnyen néztek ki. – Christos, querida, már a legrosszabbtól tartottunk – kiál-

165

tott fel Juan. Tate kevésbé volt közvetlen, csak transzszerű állapotban meredt a homloksebemre. – Jézusom. Ezt az a golyó csinálta? – Persze. Te is utánam kémkedtél tegnap este? Vagy csak másodkézből tudod? Don irodája felé indultunk. Legnagyobb megkönnyebbülésemre láttam, hogy az ajtók azonnal becsukódnak mögöttem. Remek, Don mindenkit bent tart. Tate még mindig zaklatottnak tűnt. – Igazából videón láttam. Felvették minden lépésed. Donnál vannak a szalagok. – Legalább látom, hogy nézett ki a ruhám, mert most már cafatokban van. – Nagyon jól néztél ki, querida. – Juan sosem hagy ki egyetlen ziccert sem, bármilyen is a helyzet. – Dobd azt a hidegvérű sápatagot, majd én lerendezlek. – Az a hidegvérű sápatag megmentette az életemet, Juan – emlékeztettem sötéten. – Nem néznél ki túl jól három lyukkal a fejemben, nem igaz? Don felállt, amikor beléptünk – ritka esemény. Rám meredt, és valami megnevezhetetlen kifejezés suhant át az arcán. – Hadd lássam – mondtam minden udvariaskodás nélkül. Don tudta, mire gondolok. Bekapcsolta a plazmaképernyőt, Tate pedig becsukta az ajtót. Bárki is filmezett, jobb volt a nézőpontja, mint a bérgyilkosnak. Mintha egy szomszédos házban tartózkodott volna, mert majdnem egy szintben voltunk. Szenvtelenül figyeltem önmagamat és Bonest az asztalnál, a pincért a borral, Bones előrehajlását, aztán ahogy megsimogattam a kezét. A következő jelenet elmosódott, szabad szemmel lehetetlen volt követni. Aztán az ablak kirobbanásának hihetetlen látványa következett, és egy fekete alak zuhant velem lefelé, majd süvített el az alant

166

álló teherautóhoz. Az operatőr itt nyilván abbahagyta a filmezést és elindult, mert a következő kép sokkal prózaibb volt: Ellis Pierson holtteste, nyakán az áruló lyukakkal. Bones nem vacakolt azzal, hogy begyógyítsa őket. Tudta, hogy a csapatom majd begyűjti a bizonyítékot. Don lekapcsolta a filmet, és visszafogott várakozással pillantott rám. – Gondolom, ő volt a bérgyilkos. – Igen. A pasim nem örült, hogy megzavarta a vacsoránkat. – De ő aztán rendesen bevacsorázott később – gúnyolódott Tate. – Tudod, Tate, akkor nem igazán zavart a dolog. Előtte végighallgattam, hogyan fizették le a fickót azért, hogy szétrobbantsa a fejemet. – Cat! – ült le Don. – Mindent el kell mondanod erről a vámpírról, akivel jársz. Elkezdesz vele találkozgatni, és hirtelen meg akarnak ölni? És valaki olyan áll a háttérben, aki pontosan tudja, hol jársz? Ez túlságosan nagy egybeesés. – Nem tűnt fel nektek valami a filmen? – kérdeztem megvetően. – Az a vámpír egy golyót kapott a fejébe miattam! Hogy a fenébe lehetne ellenséges! – Kockáról kockára végigelemeztük a felvételt, Cat – felelte Tate tompán. – Gyorsabb volt, mint egy kilőtt puskagolyó, aztán kiugrott egy ablakon és repült! Úgyhogy nemcsak hogy Mester vámpírnak kell lennie, de talán a legerősebb francos vámpír, akivel valaha is találkoztunk! Még szerencse, hogy nem ismerte fel Bonest Ohióból. Talán Tate is úgy gondolja, hogy minden vámpír egyforma. De ez most lényegtelen. Higgyék csak azt, hogy Bones új szerzemény. Később majd megtudják az igazságot, de most még jobb a terv szempontjából, ha boldog tudatlanságban maradnak.

167

– Nem vagyok idióta, Tate. Én is rájöttem ugyanerre, de mint mondottam, nyilvánvalóan nem akar engem holtan látni. Úgy véli, hogy mégiscsak valaki a közvetlen környezetemből, csak éppen más irányból. Úgy véli, hogy valaki innen, és hogy Don a kulcs. – Mi? Huh? Que? Egyszerre kezdtek beszélni, mire leintettem őket. – Nem volt hajlandó túl sokat elárulni, mert még meg kellett bizonyosodnia egy-két dologról. Itt van nálam a telefonja – hívni fog, ha végzett. De említett egy nevet, aki szerinte benne van a dologban. Neked talán ismerős, Don, mert nekem nem mond semmit. Bones nagyon pontosan a számba rágta ezt a részt. Rezzenetlen tekintettel néztem Don szemébe. – Maximillian. Ismered? Valami sosem látott dolog történt. Don elsápadt. Már azt hittem, ott helyben el is ájul. Ha ennyire kiakadt, nyilván ismeri a nevet. – Főnök, úgy nézel ki, mintha valaki épp most taposott volna a sírodra – mondtam lágyan. Tate és Juan is érdeklődő pillantásokat vetett Donra, de kifejezéstelen maradt az arcuk. Talán Don az egyetlen, aki ismeri a titkot. Don már éppen szóra nyitotta a száját, amikor megcsendült a telefonja. Megnézte a kijelzőt, felvette, aztán rám pillantott és eltakarta. – Ki kell mennem a folyosóra, ott jobb a térerő. – Valami gond van? – kérdeztem. – Nem, nem – hátrált Don. – Csak egy pillanat. Don kiment, és a térerő sem lehetett túl jó, mert hangját sem lehetett hallani. Tate kihasználta a szünetet.

168

– Cat, el kell mondanod nekünk, ki ez a vámpír, akivel jársz, és mindent, amit tudsz róla, mert sokkal többet tudhat, mint amit megmutat. Bosszantott, hogy úgy beszél velem, mint egy újonccal. – A neve Crispin, Virginia környékén élt az elmúlt tíz évben, és egy egész éjszakát végig bír az ágyban. – Tessék. Erre varrjál gombot. Tate dühös pillantást lövellt rám. – Ez igazán szép tőle, de mi semmire sem megyünk vele. Megvontam a vállam. – Nem az a nagyobb probléma, hogy ki ez a Maximillian, és mi köze hozzánk? Neked nem ismerős a név? – Nem – vágta rá azonnal. Az arckifejezéséből úgy véltem, hogy nem hazudik, de mérget nem vettem volna rá. Aztán Tate telefonja csengett. Rápillantott, és a homlokát ráncolta. – Igen… Micsoda? Oké, máris megyek. – Tate eltette a telefont, és felállt. – Mennem kell, Donnak szüksége van rám valamiért. Juan, azt üzeni, hogy te maradj itt Cattel – és egyikőtök se hagyja el ezt a szobát, amíg vissza nem jön. Tate ezzel távozott. Magunkra maradtunk Juannal. – Tate féltékenységét és Don paranoiáját ismerve valószínűleg háromoldalú konferenciahívásban vannak anyámmal, hogy megbeszéljék, milyen hülye vagyok – mondtam keserűen. – És négy év munkája, az életem kockáztatása után ezt kapom. Itt ücsörgök a te felügyeleted alatt. Nevetséges. Juan nem válaszolt, de a hallgatása mindent elárult. – Juan! – fordultam szembe vele. – Te vagy az egyetlen, akinek nincs elhomályosulva az ítélőképessége. Nem a testhőmérséklet a lényeg valakinél. Eleget láttál már ahhoz, hogy ezt tudd. Ne hagyd, hogy mindent elrontsanak az előítéleteik miatt. Csak annyit kérek, hogy mérlegeld a tényeket, mielőtt bárkit is

169

elítélnél. – Az adósod vagyok, querida. Többször is megmentetted az életemet – Juan szokásos játékosságának nyoma sem volt most. – Megadom neked a kétely lehetőségét, de a szerelmednek… semmivel sem tartozom. Megfogtam a kezét, és megszorítottam. – Akkor tedd meg értem. Kérlek. Csakis értem. Kinyílt az ajtó – Don és Tate érkezett vissza. Don szólalt meg elsőnek. – Cat, kiküldök pár embert, hogy idehozzák anyádat. Itt biztonságban lesz, amíg rá nem jövünk, ki áll az ellened irányuló fenyegetés mögött. Ez csak afféle óvintézkedés. Le kell bonyolítanom néhány hívást és össze kell szednem pár embert, úgyhogy várhatsz a saját irodádban. Amikor elmennek, a telepet lezárjuk, ahogy kérted. Majd beszélünk, ha visszajöttek. A gyomrom összeszorult az idegességtől, de küzdöttem ellene. Bones megmondta, hogy bízzak benne. És most ezt is fogom tenni. – Rendben. Csináld, amit kell. Hozd ide anyát. Tate megfogta Juan karját, és szinte kivonszolta az ajtón. – Már megyünk is.

170

Huszonhárom

Az idő csigalassúsággal vánszorgott. Három óra is eltelt, mire életjeleket hallottam a telep túlvége felől. A csapatomból többen is ott voltak, és hangosan, izgatottan beszélgettek. Kintről csak onnan lehetett bemenni a mínusz négyes szintre, ahol a vámpírokat tartottuk. Hegyeztem a fülem, és meg is hallottam a kizárólag kapszulaszállításra használt különleges felvonó riasztóját. Berontottam Don irodájába. Éppen beszélt, aztán abszolút magabiztossággal letette. – Visszajöttek, és náluk van a kapszula. Mi a franc folyik itt, Don? – Ülj le – bökött egy székre, és én fújtatva letelepedtem. – Attól tartok, hogy felkavaró híreim vannak számodra, Cat. Korábban azért nem mondtam el, mert nem akartam, hogy elmenj és veszélybe sodord magad. Anyád már korábban hívott, mert félt. A vámpír barátod, úgy látszik, felhívta, hogy odamegy. Oda is ment, és megtámadta anyádat. Szerencsére csak pár vágás és horzsolás esett. Mikor befutottunk, a fickó… megadta magát, és behoztuk ide. Már célzott rá, hogy tudja, ki akar végezni veled. Az emberek most viszik biztos helyre, és aztán majd részletesen kikérdezik. – Látni akarom – mondtam.

171

Don megrázta a fejét. – Az sajnos lehetetlen. Túlságosan kötődsz hozzá érzelmileg, és ez elhomályosítja az objektivitásodat. Egy órával ezelőtt visszavontam a jogosultságodat az alsóbb szintekhez. Nem kerülhetsz kapcsolatba egyik vámpírral sem. Nagyon sajnálom, de a saját tetteid váltották ki ezt a reakciót. Ne légy túl kemény önmagadhoz. Sokan mások is áldozatul estek már a befolyásoló-képességüknek. Legyen ez lecke számodra, én pedig folyamatosan informállak a fejleményekről. Ennyi. Dühösen felpattantam. – Hát jó. Ha ennyire keményen akarsz játszani, akkor hadd beszéljek Tate-tel, mielőtt kikérdezi. Ez a legkevesebb, amit megtehetsz. Hozasd fel ide Tate-et, ha annyira nem akarod, hogy jelenetet csináljak odalent. Találkozzunk az irodámban. Don rosszul leplezett bosszúsággal meredt rám, de azért felvette a telefonját, és teljesítette a kérésemet. – Tizenöt perc múlva ott lesz. Bevágtam magam mögött az ajtót. Ha Tate arra számított, hogy nyomorultul reszketek a díványomon, csalódnia kellett. Higgadtan ültem az asztalomnál, és intettem neki. – Csukd be. Tate becsukta az ajtót, aztán karba font kézzel megállt. – Eljöttem, ahogy kérted, de ne fáraszd magad, Cat. Semmi sem változtat a dolgokon. Tetten értük anyádnál. Anyád örülhet, hogy élve megúszta, már ha egyáltalán érdekel bármi más a szeretődön kívül. Undorral nézett rám, mégis felgyorsult a szívverése, amikor odamentem hozzá. – Sokkal több minden érdekel, mint hinnéd, Tate. És nemcsak vele, de veled kapcsolatban is. Ezért kérlek először téged,

172

és remélem, hogy helyesen cselekszel majd. Vidd magaddal Juant, és engedjétek ki a vámpíromat. Aztán vészüzemmódban lezárjuk az épületet, és kiderítjük, ki az áruló köztünk. Ezt kétféleképpen lehet megtenni, de mindenképpen meg fog történni. Tate-nek kitágultak az orrlyukai, és a fejét rázta. – Neked teljesen elment az eszed, Cat! Teljesen! Te jó ég, semmilyen dugás nem éri meg, hogy az életedet add… – Szeretem – szóltam közbe. Csúnyán káromkodni kezdett, aztán azt mondta, hogy most már biztos, hogy megőrültem. – Pár hete jártok, és azt hiszed, szerelmes vagy? Ez baromság! Elkapta a vállam, és megrázott. Megfogtam a kezét. – Tate, egyszer azzal vádoltál, hogy senkiben sem bízom meg. Igazad volt – nem bíztam. Most viszont bízni fogok benned, és remélem, te is megbízol bennem. Amikor ma megláttad, amikor a szemébe néztél… nem tűnt ismerősnek? – Már hogyne tűnt volna. Órákig bámultam azt a nyamvadt videót! És a múltkor is én szúrtam ki a házad előtt. Megszorítottam a kezét. – Nem a videóra vagy a tegnapi éjszakára gondoltam. Régebbre. Igazából csak egy pillanatra láthattad, de az elég emlékezetes pillanat volt. Elvégre te lőtted le. Közvetlenül azelőtt, hogy a kocsi belement. – Az az… Tate elhallgatott. Felismerés kezdett derengeni az arcán. Elkerekedett a szeme, aztán keskeny vonallá szűkült a szája. – Aha – mondta halkan. – Mindnyájunkat az orrunknál fogva vezettél, Catherine Crawfield? Nagy lélegzetet vettem. – Ő Bones, a vámpír. Akit szerettem, és akiről azt mondtam, hogy megöltem Ohióban, de valójában nem öltem meg. El-

173

hagytam, és egy másik hullát mutattam helyette. Mostanáig nem is láttam újra, csak Denise esküvőjén. Ez az egész mai felfordulás azért volt, hogy bejuttassam őt ide, és megtaláljuk a felbujtót. Tudta, hogy ha odamegy anyámhoz, a nyakán lesz az egész csapat, de én mondtam neki, hogy ide csak holtan vagy kapszulában jöhet be. Bones a kapszulát választotta, pedig fennáll a veszély, hogy meghalhat leszíjazva. Tate elképedt. – Tényleg majdnem megöltem. Le volt kötözve, és tudtam, hogy elég lenne csak megrázni, és a tüskék megölnék. De Juan visszatartott. Azt mondta, hogy először kérdezzük ki, és aztán ítélkezzünk. Több mint négy év telt el. Mostanáig nem is láttad azóta, de végig szerelmes voltál belé? – Igen. Tate nevetett, szinte vakkantott. – Hát persze. De ez nem jelenti azt, hogy megszegek minden vámpírokkal kapcsolatos szabályt azért, hogy kiengedjem. – Kiszabadul ő magától. – Körmeim a kezébe vájtak. – Az egyetlen kérdés az, hogy te magadnál leszel-e, amikor megteszi. A barátom vagy, Tate. Sok szempontból a legjobb barátom, de egyvalamit szeretnék tisztázni – ki fogom őt hozni, és elpusztítok mindenkit, aki ebben meg akar akadályozni. Téged, vagy Juant, vagy Dont. Bárkit. Azt szeretném, ha mellettem állnál, társként és barátként, de egyedül is végigcsinálom, ha máshogy nem megy. Olyan arcot vágott, mintha pofon akarna vágni. – A francba, Cat! Az ég áldjon meg! Mennyi ideig voltatok együtt? Hat hónapig? Velem négy rohadt évig voltál! Ilyen sokat jelent neked? Többet, mint amiért mindnyájan harcoltunk, és amit véghezvittél? Az ég szerelmére, gondolkozz! Egyenesen a szemébe néztem. – Igen, többet. Te talán nem érted meg ezt. Volt olyan vala-

174

ha is, hogy mindent egyvalakinek köszönhettél? Az erődet, a győzelmeidet, mindent, ami jelent neked valamit az életedben… és mindezt egyetlen személynek? Mert Bones nekem ilyen. Tate hirtelen közelebb rántott magához. – Te szuka, persze hogy megértem, mert nekem te vagy ez. Nem löktem el, de tartottam a távolságot. – Ha bármi értékeset is átadtam másoknak, azt tőle tanultam. Úgyhogy ti is az adósai vagytok. Valami felszikrázott a tekintetében, pedig a válla megrogygyant. – Semmivel sem tartozom neki. De… igen, neked tartozom. Ez lenne az ár, amit kérsz? – Igen, ha így akarod nevezni. – Inkább tárgyaltam, mint hogy eszméletlenre kelljen vernem. – Nem csak a kapszula kinyitásáról van szó, Cat. Ott van képzett őrökkel tele négy teljes szint, és ezek automatikusan lezáródnak, ha valaki meglát egy foglyot szabadon kószálni. Nem bűvölhet el mindenkit a zöld szemével – egyvalaki biztosan lesz, aki megnyomja a riasztót. Tudod jól, hiszen te tervezted a rendszert. – Ezért kell lemenned szépen és aranyosan Juannal, én pedig itt maradok, és lekapcsolom a rendszert. Tate elhúzódott tőlem, és járkálni kezdett. – Don megváltoztatta a számítógépes hozzáférésedet, alig hogy tudomást szerzett a vámpírodról. A kódjaid már nem működnek. Még az enyémekkel sem megyünk túl sokra. Nem törődtem vele. Fogtam a mobilomat és tárcsáztam. – Randy, minden a terv szerint halad. Pontosan tíz perc múlva húzd ki a dugót. Minden szinten, kivéve a négyest és az egyesre felvezető liftet. Legyen teljes kikapcs. Üdvözlöm Denise-t, és örökké hálás vagyok neked.

175

Letettem, és Tate-re pillantottam. – Most menj le. Tíz perc múlva minden energiaellátás megszűnik, és ez a hely egy szarkofág lesz. Milyen stílszerű, hisz egy halottat szabadítunk ki. Csak az fog működni, amit én akarok. Tényleg azt hitted, hogy nem hagyok magamnak kiskapukat arra az esetre, ha Don esetleg ellenem fordulna? Tate hitetlenkedő arccal állt fel. – Ha képes vagy minderre, miért van szükséged az én segítségemre? – Mert a barátom vagy – húztam ki az egyik fiókomat, és a benne rejtőzködő pisztolyt a nadrágomba dugtam. – És továbbra is én akarom vezetni a csapatot, bár úgy tűnik, ezt egyikőtök sem hiszi el nekem. Siess, már csak kilenc perced van… Denise igazat mondott Randyt illetően. Csakugyan számítógépzseni volt. A tőlem kapott jelszavak segítségével behatolt a központi szerverekbe, és távolról irányítható vírusokat helyezett el a rendszerben. Ez mindent megbénított. Még a telefonok sem működtek. A szomszédos mobilátjátszó adó, amely a jeleinket fogadta, ugyancsak áramkimaradásban szenvedett. Az én telefonom műholdas volt, ezért továbbra is működött, és amikor a fények kihunytak, én voltam az egyetlen, akinek nem állt el a lélegzete a hirtelen beálló sötétségtől. Egyszerűen odamentem a felvonóhoz, és vártam. Amikor az ajtó kinyílt, Bones állt előttem. A nyakába ugrottam, miközben máris osztogatni kezdtem az utasításokat Tateéknek, akik elővigyázatosan a hátsó sarokba húzódtak. – Őrizzétek ezt az ajtót. Senki se jöhessen a közelébe, még Don sem. – Mit művelsz? – kérdezte Tate, amikor kilépett a liftből. – Vért adok neki. A kapszula legyengítette. Tankolnia kell egy kicsit.

176

– Cat, jesszusom… Megnyomtam az ajtózáró gombot, és a záródó ajtók kicsukták Tate hüledezését is. – Tudtam, hogy sikerülni fog, szivi – mondta Bones. Megöleltem. – Halálra aggódtam magam az elmúlt néhány órában! Bones megcsókolt. Végigkutatta a szám minden egyes zugát, miközben a kezei sem tétlenkedtek. Magamhoz szorítottam. Éreztem rajta a lyukakat, amiket a kapszula tüskéi ütöttek rajta. – Nem kell előjáték – suttogtam. – Haraphatsz máris. Most Bones nevetett. – A kis türelmetlen! Hátrasimította a hajam, és ajkát végigjártatta a nyakamon. Nyelve körbejárta a torkom mélyedését, mielőtt szemfogai belém fúródtak volna. Megremegtem, és ösztönösen szorítani kezdtem a kettős szúrás érzésétől. Most más volt, mint az előző két alkalommal. Kevésbé erotikus, sokkal inkább ragadozószerű. A szívem mégis meglódult, a lábaim kellemesen elerőtlenedtek, és elfogott az a különös melegség. A liftajtó kinyílt, és Bones felemelte a fejét. Baljós kattanás hallatszott, amivel a pisztolyt húzzák fel, és én is fegyvert rántottam. – Hátra, Tate! Ha lősz, visszalövök! Elég érdekes látványt nyújthattunk – Bones, amint vérem utolsó cseppjeit nyalogatta az agyarairól, és én, aki fegyvert fogtam mindenkire, a véremet szívó vámpír kivételével. Némiképp értettem Tate reakcióját, de attól még nem hagyhattam, hogy lelője Bonest. Juannak is a kezében volt a fegyvere, de legalább leeresztve. Okos fiú. Bones Tate-et méregette, és nem fáradozott az agyarai rejte-

177

getésével. – Ne izgulj a biztonsága miatt, haver. Sosem bántanám, de ahogy te nézel rá, benned nem vagyok biztos. – Tate – mondtam figyelmeztetően. – Dobd el a pisztolyt! Tate rám meredt. – A francba, Cat, remélem, tudod, mit csinálsz. – Rendben lesz, Cicuska – mondta Bones. – Már nem fog lőni. Tate leeresztette a fegyvert, én pedig meginogtam a hirtelen vérveszteségtől. Bones fogta a fegyverem és lazán átnyújtotta Juannak, aki elképedten bámult rá. – Cicuskának nevezted? És ő hagyja? Engem három napra jégre tett, amikor megpróbáltam. A golyóim azóta sem tértek magukhoz, amióta a gerincemnek vágta őket! – Jól tette – felelte Bones. – Ő csak az én Cicuskám, és senki másé. Mellbe böktem. – Bocs, de nem érzem túl jól magam. – Elnézést, szivi. Felkapott a földről, és agyarai a saját nyelvébe döftek, ahogy összecsukta a száját. Lettek volna más módjai is annak, hogy vért adjon, de valószínűleg Tate miatt döntött emellett. Megcsókoltam, és közben benyeltem a gyógyító cseppeket. Milyen jellemző Bonesra, hogy két legyet üt egy csapásra – kinyilvánítja a tulajdonjogát, és közben visszaadja az erőmet. Don ezt a pillanatot választotta, hogy a döbbent szemtanúk sorain átvágva egy vámpír karjában csüngve lásson. – Itt meg mi a fene folyik? Bones letett, és egy szempillantás alatt a főnökömnél termett. Donnak dicséretére legyen mondva, hogy nem próbált menekülni. – Nagyon elszántnak kell lenned, hogy megölj, ha hajlandó

178

vagy idáig elmenni – jegyezte meg szenvtelenül, és kihúzta magát. – Nem érted jöttem, öreg – mérte fel tetőtől talpig Bones. – Azért vagyok itt, hogy megtaláljam a kígyót a kertben. De először beszélnünk kell, hármasban. Épp elég sokáig tartottad őt tudatlanságban. – Tate, Juan, gondoskodjatok róla, hogy senki se akarjon bejönni azon az ajtón, és senki se izgassa fel magát. A hely biztonságos, de attól még valaki elsüthet egy fegyvert. Tartsátok nyitva a szemeteket! Don irodája felé biccentettem. – Csak utánad, főnök! Don úgy ült le, mintha csak egy szokásos látogatásról lenne szó, nem pedig túszhelyzetről. Mi vele szemben foglaltunk helyet. – Don, szeretném neked bemutatni Bonest. Az igazi Bonest, nem pedig a hamisat, aki odalent hever jegelve. Talán emlékszel rá Ohióból, ahol kicsit átrendezte az autópályát. – Ilyen sok éven keresztül végig a másik oldalnak dolgoztál, Cat – mondta Don szomorkásan. – Bravó. Teljesen megtévesztettél. Már mondtam volna valamit dühömben, de Bones megelőzött. – Maga hálátlan alak, csak Catre való tekintettel nem szedem ki a fogait! Ő rendes embernek tartja magát, még ha én nem is, és soha nem élt vissza a maga bizalmával. Magáról viszont aligha lehet ugyanezt elmondani. Forgatni kezdtem a szemem. Szép kis kezdés – mindjárt egy halálos fenyegetés… – Egyáltalán nem tévesztettelek meg, Don – mondtam. – Amikor elhagytam Ohiót, azt hittem, hogy végleg elhagytam

179

Bonest is. De ő keresni kezdett, és két héttel ezelőtt meg is talált. Soha nem tettem semmi olyat, amivel elárultam volna a munkánkat. Don a fejét csóválta. – Meg kellett volna éreznem a csapdát. Soha egyetlen vámpír sem adja meg magát önként. Hogy vetted rá anyádat, hogy belemenjen a játékba? – Ő nem volt benne – feleltem sötéten. – Bones az én tudtom nélkül hívta fel. De sejtettük, mit fog tenni. Bones szortyintott. – Mire odaértem, már monoklit vert mindkét szemére, és feldöntögette az összes bútort. De térjünk vissza magához, Don. Régóta dolgozom a szakmámban. Embereket kutatok fel, és nem is rosszul. Úgyhogy képzelheti a megdöbbenésemet, amikor nem voltam képes megtalálni Catet, és az apjáról sem sikerült megtudnom semmit. Ha az egyik nem megy, az hagyján, de hogy egyik sem? Mindkettőt olyan gondosan elrejtették, mintha szándékos munka lenne. Egy és ugyanazon személy műve. Egy megérzés kúszott végig a gerincemen. Bones megszorította a kezem. – Két dolog mindig olyan furcsa volt nekem, amikor Cat eltűnt a ködben. Az első, hogy maga hogyan talált rá olyan gyorsan. Megvolt róla minden adata már aznap, hogy letartóztatták. Ez különös. Az ilyesfajta kutatás sok időt vesz igénybe. Már régóta figyelnie kellett volna őt, de honnan tudhatott róla? Csak egyféle módon. Ha kezdettől fogva tudta, micsoda Cat. – Tessék? – pattantam fel ordítva. – Don, mit titkolsz előlem? – Ülj le, szivi – kapott el Bones, mielőtt Don torkának ugorhattam volna. Don a maga részéről pergamenszínt öltött. – A másik dolog, ami meglepett, hogy nem találtam semmi-

180

féle, az apjára illő paraméterekkel rendelkező halálozást abban az időszakban, amikor az anyját megerőszakolták. Még névtelen hullákat sem. Ezt a rejtélyt Ian oldotta meg. Ő az, akit maga Liam Flannery néven ismer, Don, és a nyakára küldte Catet, de ő nem csak olyan hétköznapi célpont volt, ugye? – Nem – feleltem Don helyett, akinek csupán keskeny vonal volt a szája. – Térj a lényegre, Bones. – Nagyon reméltem, hogy Don majd befejezi helyettem, de ő makacsul hallgat. Nyilván abban reménykedik, hogy csak találgatok, nem igaz? Don nem felelt. Bones szánakozó neszt hallatott. – Nyisd ki a borítékot, amit adtam, Cicuska. Remegő kézzel húztam elő a borítékot az ingem alól. Feltéptem, és kivettem belőle a papírt. Széthajtogattam. Egy újságcikk volt, fotóval, de a képaláírást már nem is láttam – elég volt ránézni az arcra. Egy férfi volt az, vörös hajú, egyenes orrú, férfias, de kísértetiesen ismerős pofacsontú. És fogadni mertem volna, hogy szürke a szeme. A hasonlóság elképesztő volt. Végre itt volt egy arc, amit megcélozhattam a dühömmel, és ez az arc szinte a tükörképe volt az enyémnek. Nem csoda, hogy anyám is őt látta bennem. Annyira lefoglalt apám képe, hogy jó ideig észre sem vettem a képen látható másik alakot. Aki apám vállára tette a kezét. „A család ünnepli a szövetségi tiszti kinevezést”, állt a címben. Az évek nem voltak kegyesek hozzá, mégis azonnal felismertem. Hisztérikus nevetés tört ki belőlem, és Donhoz vágtam a papírt. – Hát nem egyetlen nagy vicc az élet? Egyetlen nagy kozmikus poén? Most már értem, mit érezhetett Luke Skywalker, amikor Darth Vader megmondta neki az igazat, bár te nem vagy az apám. Csak a testvére.

181

Huszonnégy

Szikrázó szemmel meredtem Donra. – Mostantól hívjalak Don bácsinak? Te rohadék, hogyan voltál képes annyi életveszélyes feladatra kiküldeni, amikor tudtad, hogy az unokahúgod vagyok? Sok közös van bennetek anyámmal – mintha vele lennétek rokonok… Don végül feladta a hallgatást. – Miért kellett volna azt hinnem, hogy te más vagy? Harmincöt évvel ezelőtt a bátyám Liam Flannery után nyomozott, aztán egyszer csak nyoma veszett. Múltak az évek. Halottnak hittük, és senki sem volt hajlandó elárulni, mi volt az az ügy, amiben utoljára nyomozott. Úgyhogy én is beléptem az FBIhoz, hogy kiderítsem, mi történt vele. Az idők folyamán arra is rájöttem, mit keresett igazán a bátyám. Megfogadtam, hogy folytatom a munkáját és igazságot szolgáltatok neki, de aztán váratlanul felbukkant a semmiből, és eljött hozzám. Azt mondta, hogy felejtsem el Liamet és az alvilágot, ami után nyomozok, különben megöl. A saját testvérem… El sem tudtam hinni. Hat hónappal később anyádat megtámadták abban az ohiói városban, ahová követtem apádat. Amikor elolvastam az erőszaktevő személyleírását, tudtam, hogy ő volt az, és tudtam, hogy megtörtént az átváltozása. Majd öt hónappal később anyád gyermeket szült, születéskor dokumentált genetikai rendelle-

182

nességekkel. Igen, mindvégig sejtettem a dolgot, és időről időre utánad néztem, miközben létrehoztam ezt a részleget. Aztán az évek egyre múltak, nem történt semmi, és kezdtem elfeledkezni rólad. Aztán egyszer csak felbukkant a neved, különös gyilkosságok és sírrablások kapcsán. Már útban voltam vissza Ohióba, amikor a nagyszüleidet megölték. Don elmosolyodott, de cseppet sem jókedvűen. – Én is azt gondolom, hogy az élet csupán komikus baleset. Isten egyetlen dolgot adott nekem, ami elég erős ahhoz, hogy megállítsam a bátyámat és a fajtáját, és ez nem más, mint a saját lánya. Igen, felhasználtalak, amíg vártam, hogy te is átváltozz majd, mint ő, de te nem tetted meg. Mikor végre elhittem, hogy te más vagy, elküldtelek, hogy elkapd Flanneryt, és ezzel előcsalogassam Maxot. De a sors úgy hozta, hogy Liam elmenekült. Gondolom, ő küldte rád azt a mesterlövészt tegnap este. A fejem csak úgy zúgott. Ian változtatta át az apámat? Ugyanaz, aki Bonest is? Ebből kifolyólag Ian is felelős félhalott létemért. Hihetetlen. – Nem Flannery volt – jelentette ki Bones. – Ő élve akarja. Valaki más tette. Valaki, aki ide tartozik. – És hogyan akar rájönni, ki volt a rejtélyes áruló? Mindenkit végigkínoz? Bones rámeredt. – Ahhoz képest, hogy milyen régóta tanulmányozza a vámpírokat, nem tartja túl sokra őket. Ezt elfelejtette? A szeme zöldbe borult, fénye Don arcára vetült. Don elfordította a fejét. – Nosferatu bűvös tekintete. Sokszor kívántam, bár én is ilyen könnyen ki tudnám szedni az igazságot az emberekből, de persze a káros következmények nélkül. – Hát igen, a hatalomnak ára van. Elengedjelek, Cicuska, hogy betörhesd a fejét?

183

Bonest szemlátomást nem zavarta ez az eshetőség. Donra meredtem. Rádöbbentem, hogy ugyanolyan a szemünk. Hogy is nem vettem észre eddig? – Megölhetnélek azért, amit tettél velem, de nem foglak. Történetesen mindenkinél jobban megértem a bosszúvágyat. A bosszúvágy elérheti, hogy kiküldd meghalni a saját unokahúgodat, hátha csapdába csalhatod a bátyádat. Amúgy meg – vontam meg a vállam – anyámon kívül te vagy az egyetlen megmaradt rokonom. Velünk jöhetsz, vagy maradhatsz itt is, nem érdekel, de ha jössz, ne avatkozz közbe. Menni fog? Don felállt. – Menni fog. Tate és Juan még mindig az ajtó előtt állt. – Jók vagyunk, Cat? – érdeklődött Tate. Bonesra pillantott, aki gyakorlott szemmel kezdte felmérni a szájtáti nézőközönséget. – Egyelőre igen. Tate, te meg Don segíthettek. Kezdjük a kézenfekvővel. Hol a csapatom? Ők azt is tudják, hogy ki vagyok, és hogy hol lakom. Ők a következők. – Mind a harmincat behívtuk, az edzőteremben vannak, de fegyveresen. Kisebb csoportokban kell kihoznunk őket onnan, hogy ne nyársalják fel azonnal Mr. Hegyesfogút – pillantott Tate megvetően Bonesra, aki egyenként szaglászni kezdte a dermedt egybegyűlteket. – Gondolod, hogy megijedek egy teremnyi embertől? – vágott vissza Bones. – Tartsák csak meg a játékszereiket. Majd meglátják. Cat bármilyen jól képezte is ki őket, ők nem ugyanolyanok. Juan pislogott. – Mindnyájukkal elbánik akkor is, ha ezüst van náluk? Bármennyire is szerettem volna vitába szállni ezzel az állítással, hiszen én képeztem ki őket, az igazság az volt, hogy

184

még sosem találkoztak Boneshoz hasonlóan erős vámpírral. Főleg zárt térben nem. – Igen. De feltétlenül szükség van erre, Bones? Már ha az időtényezőt nézzük. És egyet se merj megölni: az én embereim. – Idő szempontjából hatékonyabb. Egyszerre az összes gyorsabban megy, mint csoportokban. Az lesz az emberünk, aki a leginkább meg akar ölni engem. Vagy összepisili magát. Bármelyik. Ez a hely itt tiszta – az itteniek közül senki sem áruló. Ne aggódjon a zsiványai miatt, Robin Hood; nem a mai lesz a haláluk napja. – Ott akarok lenni. – Donban felébredt a szakmai érdeklődés. – Még sosem láttam Mester vámpírt akcióban. Általában csak a végeredménnyel kellett szembesülnöm. – Nagy tévedés – jelentette ki Bones. – Évek óta nézi, hogy harcol Cat, úgyhogy látott már Mestert. Csak éppen neki szívverése is van. A mi edzőtermünk több volt egyszerű tornateremnél. Bonyolult akadálypálya lógó kötelekkel, hulló törmelékkel, mozgó talajjal, vizekkel és rengeteg befutható térrel. A halvány vészvilágítás Bones malmára hajtotta a vizet. Ragaszkodott hozzá, hogy maradjunk Don nézőfülkéjében, ahonnan beláttuk az egész terepet. Nem akarta, hogy megszúrjanak vagy megöljenek a kézitusában. Hát, volt mit nézni… Mikor a sápadt vámpírarc láthatóvá vált, olyan zűrzavar támadt, hogy nem lehetett követni. – Christos – lehelte elhűlten Juan. – Nézzétek, ez repül! Bones a gravitációt meghazudtoló suhanással szedte ízekre az alakzatot, amit gondosan betanítottam, s tekegolyó módjára döntögette szét az embereket. Tate undorral csóválta a fejét. – Hosszú évek munkája dől romba egy pillanat alatt. Legszívesebben én magam verném össze őket.

185

– Cooper próbálja összekapni őket – jegyeztem meg. – Hoppá, most kidőlt. Bones nagyon keményen oda tud csapni. Egy egész pint vérére szükségem lesz ezután, ha mindenkit meg akarok gyógyítani. – Miből gondolod, hogy hajlandó lesz rá? – kérdezte szkeptikusan Don. – Abból, hogy megkérem. Olyan nehézfejű vagy. A kapszulába is az én kedvemért mászott be, és akkor azt hiszed, hogy egy kis vért megtagadna tőlem? Hülyeség. A főnököm – vagy, mondhatni, a nagybátyám – nem válaszolt. – Kész vagyok, Cicuska – kiáltotta Bones. – Mind tiszták. Nincs köztük rosszfiú. Mintegy mellékesen belerúgott az egyik fekvő alakba, aki felnyögött. Megcsóváltam a fejem Tate arckifejezése láttán. – Mondtam, hogy tőle tanultam mindent, amit tudok. Rúgj bele, ha a földre kerül. Ez a kedvenc szabálya. A többit te is ismered. – A francba is, Cat, alig tíz percig volt bent! Honnan tudja, hogy mindegyik ártatlan? A legtöbbjük nincs is magánál… – Én megbízom benne – mondtam egyszerűen. – Nem mondaná, ha nem volna biztos benne, és ez nekem elég. Juan szinte kábultan nézte a csapat maradványait, aztán mosolyra húzódott a szája. – Hát ez – mondta átérzéssel –, nagyon tuti volt! Mikor a patológiai részleg felé közeledtünk, Bones hirtelen meggyorsította a lépteit. A szeme bezöldült, ahogy a lift ajtaja kinyílt, és gyors, kemény csókot adott, mielőtt visszatuszkolt. – Maradj itt – mondta kurtán. – Érzek valamit. Bones, Juan és Don elmentek. Tate ott maradt velem. – Ez őrület – mormogta Tate. – Érez valamit? Mi a fenét…

186

– Psszt! – intettem le, és hegyezni kezdtem a fülem a másik szoba felé. Rövid vergődés hallatszott, egy nyögés, aztán gúnyos kacaj. – Na, ki van itt? Nem, nem fordulsz el, hanem szépen rám nézel… – Elkapott valakit – mondtam Tate kedvéért, és elrohantam mellette. A laborban Bones a patológiai asszisztenst, Brad Parkert szorongatta. A szeme izzása zöldes derengésbe borította a szobát. – Hol is tartottunk? Mondd el, hogy mire készültél, méghozzá részletesen. Kezdheted azzal, hogy kik a társaid. – Egy van – motyogta Brad. – Tisztára olyan, mint Cat. Megdermedtem. Összenéztünk Donnal, és megborzongtam. Semmi kétségem nem volt afelől, kire céloz Brad. Bones rám pillantott, aztán vissza az asszisztensre. – Csakugyan? Akkor most mondj el minden mást is… Ezúttal Juan és Tate jegyzetelt, én pedig csak hallgattam, immár másodszor, egy olyan tervről, ami az én elpusztításomra irányult. Brad más néven nevezte, de a megbízó nyilvánvalóan az apám volt. Miután Ian összerakta a darabokat, és rájött a kapcsolatra a Vörös Kaszás és a saját teremtménye, Max között, apám úgy döntött, hogy nem akar aranyos apucika lenni. Don révén engem is megtalált, mert sejtette, hogy ő áll mögöttem. Helyesen feltételezte, hogy ha egyikünket megtalál, a másik sem lesz messze. Miután közvetlen közelről ismerte az Iroda működését és a saját öccsét, Max gyorsan haladt. És az eszközét is meglelte Brad Parkerben, akinek megvásárolhatta a hűségét, és aki eleget tudott ahhoz, hogy megérje a pénzt. A terv majdnem bevált. Ha nem épp egy vámpírral enyelegtem volna, lerobban a fejem. Mikor Bones végzett, szemöldökét felvonva Donra pillan-

187

tott. – Van még valami kérdése hozzá? Don meg volt döbbenve. – Nem. Azt lehet mondani, hogy minden elhangzott. Tate? Juan? Valaki? A többiek némán rázták a fejüket. Tate mogorván szorította össze a száját, Juan viszont némi csodálattal nézett Bonesra. Jó kezdet. – Be akarja csukni? Bones Donhoz intézte a kérdést. Értékeltem a gesztust. Bones nem akar dönteni Brad sorsáról. Legnagyobb meglepetésemre Don csak legyintett. – Nem hagyhatjuk életben azzal, amit tud. A magáé, csak ne csináljon felfordulást. Tate teljesen ki volt kelve magából. – Az ég szerelmére, miért nem visszük inkább el és lőjük le? – Ne légy gyerekes, Tate – csattant fel Don. – Golyó vagy harapás, a végeredmény ugyanaz, és neki joga van hozzá. Ő találta meg, nem mi. Cat hamarosan alulról szagolta volna az ibolyát, ha nem így történik, és bármit is gondoljon rólam, ezt semmiképp sem akartam volna. Don rám nézett az utolsó mondat közben, és lassan rájöttem, mi ez. Békeajánlat, Brad Parker nyaki ütőerének formájában. Nem túl ízléses, de kezdetnek megteszi. – Csináld gyorsan – mondtam Bonesnak. – Tudom, hogy szeretnéd kiélvezni, de most ne. Nem éri meg. Én nem mentem ki, de Tate igen, duzzogva. Juan kicsit feszengett, de maradt, Don pedig el sem mozdult a helyéről. Bonest nem zavarta a nézőközönség. Kimeresztett agyaraival beleharapott Brad nyakába, és mélyeket szívott. Csak én hallottam az elkerülhetetlenül bekövetkező halált, mely kérésemnek megfelelően gyors volt.

188

– Végeztünk, haver – mondta Bones, amikor elengedte az ernyedt testet. – Egy csepp se veszett kárba. Átléptem Braden, és odamentem hozzá. Bones homlokon csókolt meleg szájával. Két áldozat két nap alatt – nyilván tele van. Bár a tegnapi vacsorát kiszívta belőle a kapszula. – Tudod, hogy utánamegyek, Don. – A nevet nem is kellett kimondani, s valahogy nem is akartam. – Igen, tudom. – Végigmért kettőnket együtt, és felvonta a szemöldökét. – Szeretnék négyszemközt beszélni veled, Cat. Egy-két dolgot tisztáznunk kell. – Beszélhetünk, de Bones is jön. De ha nem is hallana minket, mint ahogy hall, később úgyis elmondanám neki. Bones önelégülten Donra vigyorgott. Most aztán épp elég elismerést kapott. Don köhintett. – Ha ragaszkodsz hozzá… Juan, elvinné? – intett Brad teste felé, aztán elindultunk vissza az irodába.

189

Huszonöt

– Elmész tőlünk? – kezdte minden bevezető nélkül Don, amikor becsuktam az ajtót. Ez jó kérdés volt, mivel most már tudtam mindazt, amit éveken át rejtegetett előlem. Körülnéztem az irodában, aztán Donra pillantottam. Nem hasonlítottunk egymásra, de vér volt a véremből, ugyanannyira, mint anyám. Némi elmélkedés után rádöbbentem, hogy nem is gyűlölöm a hazugságaiért, az elhallgatásaiért. Ki vagyok én, hogy megítélhessem a hibáiért? Elvégre én is követtem el néhányat. – Nem. Don megkönnyebbülten felsóhajtott, Bones viszont csalódottan a hajába túrt. – A francba. Te aztán sosem a könnyebb utat választod. – Így kell tennem. Bones hosszan meredt rám, aztán Donhoz fordult. – Csak úgy tudja megtartani, ha vele együtt engem is megtart. Vegye úgy, mint egy egyet-fizet-kettőt-kap ajánlatot. Én nem fogom akadályozni abban, amit ő a munkájának tart, de nem fogom hagyni, hogy belehaljon. Ezek közül az emberek közül senki sem elég erős ahhoz, hogy megvédje, de én igen. Őt akarja? Akkor megkap engem is.

190

Erre nem számítottam. Szemlátomást Don sem. Tátva maradt a szája. – Nem várhatja el tőlem, hogy bevegyek egy vámpírt abba a műveletbe, amely vámpírok elpusztítására irányul! Ez nem őrültség lenne, hanem valóságos öngyilkosság! Bones roppant türelmesen mosolygott, és leült. Ujjaival dobolni kezdett Don asztalán. – Nézze, öreg haver, engem a maguk művelete egy szemernyit sem érdekel, viszont az ő élete annál inkább, úgyhogy teszek egy ajánlatot, maga pedig elfogadja. Don csak pislogott. Én is kíváncsi voltam az ajánlatra, mert számomra is újdonságnak tűnt. – Miért rajta múlik a küldetések sikere? – folytatta Bones. – Mert ő a legerősebb harcosuk. Nélküle csak egy csapat emberük van, akik talán jók egy normális háborúban, de ghoulok és vámpírok ellen semmit sem érnek. Ezt maga is tudja. Ezért döbbent meg annyira, amikor látta, milyen veszedelmes volt Cat huszonkét évesen. És ne higgye, hogy elfelejtettem: a maga manipulációja miatt voltam egyedül az elmúlt években. Már csak ezért is szívesen lehámoznám a bőrét, mint egy narancsét, elevenen, de ez nem ide tartozik. – Nem egészen – jegyeztem meg némi éllel. Bones zavartalanul folytatta. – De mivel Cat ragaszkodik hozzá, hogy továbbra is itt dolgozzon, kénytelenek vagyunk valami megállapodásra jutni. Bármilyen jó harcos is, senki sem sebezhetetlen. Ha most meghalna egy harcban, a maga műveletének vége lenne, hiszen senkivel sem tudná pótolni. Ez az ajánlatom első része. Többet nem kell aggódnia, hogy visszajön-e egy küldetésből, mert amíg én össze nem aszok, vissza fog. – Maga nekem akar dolgozni? – kérdezte döbbenten Don. Bones felkacagott.

191

– Nem magának, öreg. Neki. Amúgy is ő az egyetlen, akire hallgatok. Az én arckifejezésem éppen olyan lehetett, mint Doné, mert Bones elhallgatott és megfogta a kezem. – Nem fogok harcolni veled az irányításért. Lehetsz te a parancsnok mindaddig, amíg együtt vagyunk. Követeléseimet kizárólag a hálószobára korlátozom. Elvörösödtem. Bones kuncogva emelte a szájához a kezem. Don igencsak úgy festett, mint akire ráfér a témaváltás. – Na és mi az ajánlat második fele? Bones felegyenesedett, de a kezemet nem engedte el. – A második rész lesz, amiért nem fog visszautasítani. Én megadhatom magának, amire titokban vágyik azóta, hogy elindította ezt a kis itteni tudományos projektjét. – És maga szerint mi lenne az? – kérdezte Don nyílt szkepticizmussal. – A vámpírok – felelte Bones. – Saját vámpírokat akar csinálni. – Dehogyis! – mondtam azonnal. Don azonban nem sietett megvédeni magát, csak nagyon furcsán nézett Bonesra. Mintha érdekesnek találná. Bones visszaült a helyére. – Csak azt akarja, amit minden parancsnok – hű katonákat, akik erősebbek az ellenségnél. Hányszor kívánta, bár több olyan erős ember lenne a csapatában, mint Cat? Hányszor szerette volna, ha a csapatai rendelkeznek ugyanazokkal az előnyökkel, mint az ellenség? Ez most egy egyszeri, különleges ajánlat, öreg. Maga kiválasztja a legjobbakat, és én még jobbá teszem őket. Döbbenten néztem Dont, amint az ajánlatot fontolgatja. Végül az asztalra tette a kezét. – Mi van, ha átváltozás után ellenünk fordulnak? Tudom,

192

hogy ez gyakran megtörténik, és akkor a poklot szabadítom rá magamra és a maradék emberemre. – Egyszerű. Ha magát fenyegetik, azzal Catet fenyegetik, tehát megölöm őket. Egy pillanatig sem habozom, ha veszélyt kell elhárítani, és ezt már két hullával bizonyítottam. Egy kis előkészítő időszak azonban talán megnyugtatja majd magát. Válassza ki a jelölteket, és adjon nekik nyers vért. Lássa, hogyan tudnak megbirkózni az új erejükkel. Ha egy keveset nem tudnak kézben tartani, akkor a sokat sem fogják tudni. De ha képesek rá… – Bones félbehagyta a mondatot. – Hadd tisztázzam a dolgokat – mondta Don. – Maga elkíséri Catet a küldetésekre, a kockázat minimalizálása érdekében. Ezenkívül vállalja, hogy egyes kiválasztott katonákat átváltoztat vámpírrá. Ez az én felügyeletem alatt fog történni, szükség esetén abbahagyjuk, és Caten keresztül én fogom irányítani. Megvan ez a jogom? – Persze – vágta rá Bones. Én csak pislogva hallgattam az egész tárgyalást. – Még valami? – Vannak bizonyos feltételeim – szóltam közbe, kihasználva a lehetőséget. – Megváltozik a beosztásom. A csapatod alaposan megerősödött, Don, úgyhogy egy rossz szót sem akarok hallani. Először is ne legyen több megfigyelés. Jobb lesz, ha a tieid közül senkit nem látok vagy hallok kémkedni utánam, mert a mai este után a lakóhelyem titkos lesz. Így senkit sem lehet kínzással vagy zöldszemezéssel kifaggatni, de pénzzel sem, ahogy Brad Parkért. És minden más várhat, amíg el nem intéztem apámat. A bátyádnak elsőbbsége van, nem igaz, bácsikám? Don sokáig hallgatott. A végén gunyoros mosoly ült ki az arcára. – Nos, Cat, Bones… azt hiszem, megegyeztünk. Az alku megköttetett, de maradtak még elvarratlan szálak.

193

– Anyám még itt van? – Az egyik bunkerben. Akarod látni? – Nem. De tartsátok csak ott. Ha apám tudta, hol talál meg engem, ő sincs biztonságban otthon. – Azt sem hagyhatjuk, hogy a csapatod tagjai összevissza járkáljanak, Max pedig elkapja őket és rájöjjön, hogy benne vagyok a dologban, Cicuska – jelentette ki Bones. – Ami a többi itteni fickót illeti, őket szedjétek össze egy kis nézésre. Nem fognak emlékezni rá, hogy láttak. – És mi van Noah-val? – érdeklődött Don, én pedig összerezzentem. – Ő nem tud semmit. – Don nem erre gondolt – közölte Bones. – Noah jó csali lenne, akár tudja, miért, akár nem. Max azt hiheti, hogy még mindig érzel valamit iránta. Erre nem gondoltam. – Bármi természetfölötti történik, már ott is vagyunk. Talán a saját csapdájába ejthetjük Maxet. – Máris hívom – mondta Don. Felálltunk. Hosszú nap volt, és még nem ért véget. – Bones, amíg te meg Don szemeztek, én szeretnék a csapattal beszélni az új státusodról. Bones elvigyorodott. – Add át a helyettesednek az üdvözletem, Cicuska. Már alig várom, hogy dolgozhassak rajta. Tudtam, mire céloz. – Tate-tel fogsz dolgozni, Bones. Nem rajta. Bones még szélesebben vigyorgott. – Hát jó. Egy óra múlva csúnya fejfájással küszködtem. Tate, mint ahogy számítottam rá, a plafonon volt. Juan szokatlanul blazírt

194

maradt, miután megnyugtattam pár dologgal kapcsolatban, és mivel Cooper volt a harmadik kapitány, őt is magához térítettem agyrázkódásából, és közöltem vele, hogy az eszméletvesztése okozója immár a csapatunk tagja. Tate arra számított, hogy Cooper majd az ő pártját fogja, de Cooper még Juannál is jobban fogadta a hírt. – Leiskolázott minket, parancsnok. Ha meg akart volna ölni, simán megtehette volna. – Ő az, aki engem tanított, Coop. Ja, és le szoktam feküdni vele, csak hogy megkíméljem Tate-et a rossz hír közlésétől. Van bármi gondod a dologgal? Cooper meg se rezdült. – Csodabogár vagy. Zsák a foltját. – Egyszerűen nem hiszem el – morogta undorral Tate. Bones lépett be. Tate gyilkos pillantással nézte, ahogy átkarol. – Jobban vagy, haver? – kérdezte Bones Coopertől. – Ha nem, akkor nemsokára leszel. Don épp most szívott le tőlem egy pint anyagot, Cicuska – vigyorgott. – Úgy tűnt, a főpatológus nem akart személyesen megszúrni. Szegény fickó teljesen kikészült. Fogalmam sincs, miért. – Talán azért, mert az asszisztense volt a vacsorád, amigo – jegyezte meg szárazon Juan. Cooper erről nem tudott. Rám pillantott. – Hagyjuk, hogy embereket egyen? – Ezek szerint – vicsorogta Tate. – Brad Parker más vámpírokkal szövetkezett, hogy eltegyen engem láb alól, Cooper. – Csúnyán néztem Tate-re. – Hallottál a tegnap esti eseményekről? Nos, a néhai Mr. Parkernek köszönhetjük, hogy elárulta a lakóhelyemet és a gyenge pontjaimat. Cooper Bonesra meredt, aztán vállat vont.

195

– Akkor megérdemelte. De túl gyors volt. Egy kicsit szenvedhetett volna. Bones belenevetett a halántékomba. – Mi ketten szuperül ki fogunk jönni egymással, katona. Tate valami szitkot morzsolt el, nekem pedig elegem lett. – Szeretném, ha velem tartanál ebben az ügyben, Tate, de nem kényszeríthetlek rá. Benne vagy, vagy sem? Most döntsd el. Tate összefonta a karját a mellkasán. – Benne vagyok, Cat. Soha nem hagynálak el. Főleg amikor a halál ott liheg a nyakadban. – Nagyon vicces – feleltem, hisz Bones arca alig pár ujjnyira volt a nyakamtól. – Mint tudod, nem lélegzik. Most, hogy az új csapattag dolgát elintéztük, elmegyek. Meg kell terveznem egy családi találkozót.

196

Huszonhat

A Virgina Tech campus déli oldala mentén haladtunk. Bones leállította a motort, és egy fának támasztotta. Végignéztem a kőburkolatú épületeken és utakon. Minden tele volt diákokkal, pedig este tizenegyre járt már. Megköszörültem a torkom. – Mintha azt mondtad volna, hogy valami nagy hatalmú szupervámpírral találkozunk. Csak azért álltunk meg itt, hogy harapj előtte valamit? Bones kuncogott. – Nem, szivi. Itt lesz a találkozó. Pontosabban ez alatt a hely alatt. Felvontam a szemöldököm. – Alatta? Megfogta a karom. – Gyere csak velem. Átvágtunk a campuson a Derring Hallhoz. A sok fiatal arc mind-mind saját főiskolai napjaimra emlékeztetett. A diplomáig sosem jutottam el – a kormányzó meggyilkolása és Don közbelépése eltérített eredeti terveimtől. Viszont lehetőségem nyílt arra, hogy kitörjek poros szülővárosomból, és utazgassak. Ki sejthette volna előre, hogy nem a diploma, hanem az ezüstkés mesteri forgatása nyitja meg előttem a nagyvilág kapuit? A Derring Hallban elindultunk lefelé. Sok forduló és egy

197

hosszú folyosó után az alagsorba jutottunk. Itt egy biztonsági őr állt, s Bones megnyerő mosollyal lépett oda hozzá, aztán zölden felizzott a szeme. – Engedj át. Sosem láttál minket – mondta. Az őr bólintott, és kába tekintettel továbbengedett bennünket. Az alagsorban nem túl sokan tartózkodtak rajtunk kívül. Több raktárhelyiségen mentünk keresztül, aztán egy lelakatolt kis kapuhoz értünk. Bones fesztelenül letépte a lakatot pántostul, és kinyitotta előttem a kaput. – Csak utánad, Cicuska. Beléptem, és megálltam a sötétbe vesző folyosó elején. A falakon „Vigyázat, azbeszt!” és egyéb vészjelző táblák ékeskedtek. – Nem lehetett volna egyszerűen a Starbucksban találkozni? – kérdeztem. Bones becsukta mögöttünk a rácsot. – Idelent kisebb az esély, hogy valaki meglát vagy kihallgat minket. Senki nem tudja még, hogy Mencheres az Államokban van. – Azt mondtad, hogy ez a Mencheres változtatta át Iant – gondolkodtam fennhangon. – Akkor neked amolyan vámpírnagypapa-féle… Némi gyaloglás után a folyosó kiszélesedett. Csövek és vezetékek futottak a fal mentén, és kezdett nagyon meleg lenni. Azután a járat többfelé ágazott, mint valami labirintus. Bones elindult a jobb oldali alagútban. – Igen, a nagyuram, de a lényegesebb az, hogy nagyon nagy hatalmú vámpír, akivel Ian nem akarna tengelyt akasztani. Mivel az apád, Max Ian vonalához tartozik és az ő védelme alatt áll, minden ellene intézett támadás olyan lenne, mintha Iant támadnák meg, a vámpírtörvények szerint. – Az viszont teljesen rendjén való, hogy Max le akarja rob-

198

bantani a fejem? – kérdeztem ingerülten. – Neked nincs Mestered, aki fölötted áll – felelte Bones tárgyilagosan. – Emlékszel arra, amikor elmeséltem, hogy a vámpírok afféle feudalisztikus rendszerben élnek? Amikor egy vámpír átváltoztat valakit, a védelme alá veszi az illetőt, akárcsak a fő Mester. De te nem változtál át – te így születtél, úgyhogy érted egy vámpír sem felelős. Nincs Mestered, aki megvédene a külső támadások ellen. – Tehát ha megölöm Maxet, akkor hadat üzenek Ian összes emberének? Mintha nem lenne már most is elég problémám. Bones bólogatott. – Ezért akarom megváltoztatni a vámpírvilágban elfoglalt státusod. A védencemmé nyilvánítalak, de előbb le kell válnom Ian vonaláról. Máskülönben az, aki az enyém, egyben az övé is lesz, mivel ő a vonal feje. Ezért találkozunk most Mencheresszel. Ian sokkal kevésbé akar majd bosszút állni rajtam, ha Mencheres úgy dönt, hogy mellém áll. – Ian tudta, hogy korábban is kerestél engem? – Miután összefutottál vele, igen. Elmondtam neki, hogy vadászom rád, mert nem akarom, hogy még több kárt okozz az élőhalottvilágban. Amikor ő előadta, hogy meg akar szerezni téged, és hogy miket mondtál a kapcsolatunkról, mondtam neki néhány úriemberhez nem illő dolgot, hogy elvegyem a kedvét tőled. – Például miket? – Lássuk csak… Olyanokat, hogy állandóan vinnyogsz, borzalmasan horkolsz, és csapnivaló vagy az ágyban. Ja, és hogy hiányos a higiéniai kultúrád. – Micsoda??? Bones kuncogott. – Csak a te érdeked lebegett a szemem előtt, Cicuska. Elvégre te meg uzsorásnak neveztél, és azt mondtad, hogy nem

199

fizettelek ki. Nem nagyon izgatott a jó hírem, nem igaz? – Védeni próbáltalak, nem befeketíteni! – Akárcsak én. De Ian nem dőlt be a szövegemnek, és továbbra is megőrül érted. Persze annyira nem, mint én, de ő ezt nem tudja. Arra gondoltam, hogy erre még visszatérek később. Elvégre kitalálhatott volna mást is, mint hogy nyávogós, büdös, hortyogó hárpia vagyok. Elágazáshoz érkeztünk. Bones ezúttal balra indult, s egyre jobban behatoltunk a campus alá. Hát, igen, ez eléggé félreeső hely. Legalább ötven méter mélyen a földben. – És mi lenne, ha te egyszerűen megölnéd Iant, én meg Maxet? – morogtam. – Egy csomó politikai problémát megspórolnánk, ha engem kérdezel… Bones megtorpant. Megfogta a vállam, és nagyon komoly arcot vágott. – Ha választásra kerül a sor közted és Ian között, Cicuska, akkor igen, megölöm. De annak ellenére, hogy volt már pár balhénk, és most kíméletlenül üldöz téged… – Bones egy pillanatra lehunyta a szemét. – …közöttünk van egy kötelék. Ian változtatott át, és két évszázada része az életemnek. Ha valahogy meg lehet oldani ezt a dolgot anélkül, hogy megöljem, akkor úgy fogom csinálni. Elszégyelltem magam. Idióta. Tudhattad volna. – Ne haragudj! Persze hogy nem lehet csak úgy megölni. Én sem voltam képes rá, amikor megtudtam, kicsoda. Bones kissé komoran elmosolyodott. – Meglehet, hogy meg kell ölnöm, mire ez az egész véget ér. De ha így lesz, legalább tudni fogom, hogy nem volt más választásom. Újra megindultunk. Helyenként graffitit láttam a falon, ami jelezte, hogy nem mindig volt tilos a lejárás ide.

200

– Mi ez az egész itt lent? – Régebben gőzalagutak voltak ezek – felelte Bones. – Ezek fűtötték a fenti épületeket. Most a kábelek mennek itt. Némelyik alagút egészen az erőműig elvisz. Könnyű eltévedni, ha nem tudod pontosan, hová mész. Újabb elágazáshoz értünk, s legnagyobb meglepetésemre itt egy föld alatti patakot találtunk. Bones megtorpant. – Itt van a találkozóhely. – Az nem lehet – szortyintottam. Hamarosan valami csikordult. Azután, mint valami régi Drakula-filmben, egy kriptakapuszerű ajtó nyílt fel lassan az egyik falon, és sötét hajú vámpír lépett elő mögüle. Már csak egy álló nyakú köpeny kellene neki, gondoltam tiszteletlenül. Tökéletes lenne. Köpenye ugyan nem volt, de az energiája szinte csípte a bőrömet. Huh. Bárki legyen is, komoly figura. – Nagyuram – lépett elő Bones. – Köszönöm, hogy eljöttél. Mencheres egy nappal sem nézett ki harmincévesnél öregebbnek. Hosszú fekete haja volt, szénfekete szeme és sólyomforma orra, mely bőre árnyalatával együtt közel-keleti származásra utalt. De igazából az energiája ereje döbbentett meg. Szikrázó aurájához hasonlót még sosem láttam. Nem csoda, hogy Bones azt mondta: Ian nem akarná Mencherest ellenségének. Én sem akartam volna. – Bones! – ölelte meg a vámpír Bonest. – Olyan régen nem láttalak! Ez legalább barátságosan hangzott. Bones felém fordult. – Ő Cat. Előléptem és kezet nyújtottam. Nem nagyon tudtam, mit diktál ilyenkor a protokoll. Mencheres halványan elmosolyo-

201

dott, és megfogta. Amint az ujjai hozzám értek, legszívesebben visszarántottam volna a kezem. Zipp! Mintha vizes kézzel a konnektorba nyúltam volna. Sikerült valahogy megrázni a kezét, aztán amikor elengedtem, minden önuralmamra szükség volt, hogy ne kezdjem el dörzsölgetni a tenyeremet. Később megkérdezem majd Bonest, mennyi idős is ez a Mencheres. Talán nem is évszázadokban, hanem inkább évezredekben mérhető a kora. A szükséges udvariaskodás után Bones egyenesen a tárgyra tért. – Elhagyom Ian vonalát – jelentette be. – Iannek kell ez a lány, ő pedig meg akarja ölni Ian egyik emberét, úgyhogy beláthatod, miért kell felmondanom a hűségemet Ian iránt, és miért szeretnék a magam ura lenni. Mencheres rám pillantott. – Tényleg azt hiszed, hogy ha megölöd apádat, attól jobb lesz az életed? Nem voltam felkészülve erre a kérdésre, így válaszom némiképp bizonytalanra sikerült. – Ööö, igen. Nagyon is. Először is nem kell majd amiatt aggódnom, hogy bérgyilkosokat küld rám, másfelől pedig hatalmas elégtétel lenne. – A bosszúvágy a legüresebb érzések egyike – mondta elutasítóan Mencheres. – De jobb az elfojtott dühnél – vágtam vissza. – Nem is mondtam, hogy az apját akarja megölni – szólt közbe Bones sima hangon. – Honnan tudtad, Nagyúr? Tényleg, honnan. Felszaladt a szemöldököm. Mencheres vállat vont. – Te már tudod, hogyan. Bones megelégedett ezzel. Én nem. És – erősködtem. – Mencheres lát dolgokat – felelte Bones. – Víziókat, a jövő

202

felvillanásait, ilyeneket. Ez egyike az erőinek. Remek. Egy vámpír látót kell meggyőznünk arról, hogy álljon mellénk. Ha belelát a jövőbe, talán már tudja is, hogy ez jó ötlet lenne-e vagy sem. – Van valami tőzsdetippje? – csúszott ki a számon. – A kormány szart sem fizet. – A magadénak akarod őt nyilvánítani? – kérdezte Mencheres Bonest, ügyet sem vetve rám. – Ezért akartál titokban találkozni velem? Hogy a támogatásomat kérd, ha összekaptok rajta Iannel? – Igen – felelte Bones rezzenéstelenül, míg nekem nagy erőfeszítésembe került, hogy befogjam a szám. Ezt már eddig is tudta, nem, Miss Marple? Mencheres úgy nézett rám, hogy feszengeni kezdtem. Ugye nem hangosan gondolkodtam? Bones felsóhajtott. – Cicuska, azt hiszem, meg kell mondanom, hogy Mencheres képes olvasni az emberi elmében, és ahogy látom, a félvérekében is. Huh. De ciki. – Hoppá – böktem ki, aztán összehúztam a szemem. – De a vámpírokéban nem, különben azt is mondtad volna. – Nem, a vámpírokéban nem – ismerte el Bones. – Hacsak ezt eddig nem titkoltad előttünk, Nagyúr. Mencheres mintha elmosolyodott volna. – Ha rendelkeznék ezzel a képességgel, az számos rossz döntéstől megmentett volna. De nem, csak az emberekben és félvérekben olvasok. Megmondtad neki, milyen indokkal nyilvánítod őt a magadénak, Bones? Abból, ahogy Bones megfeszült, gondolatolvasó képesség nélkül is tudtam, hogy valamit nem mondott el. – Beszélj – mondtam neki figyelmeztetőleg.

203

Bones a szemembe nézett. – Minden vámpír területvédő, ezt jól tudod. Én megtaláltalak, megharaptalak, lefektettelek. Még mielőtt Ian szemet vetett volna rád. A vámpírvilágban ettől a… tulajdonom leszel, hacsak önként le nem mondok a jogról, hogy… – Te rohadék! – fakadtam ki. – Bones! Mondd, hogy nem fogsz úgy vicsorogni fölöttem, mint egy ízes cupák fölött, amit nem akarsz megosztani másokkal! – Egyáltalán nem így látlak, akkor meg mit számít, milyen szabályt használok ki? – vágott vissza Bones. – Igazából nem is értem, hogy Mencheresnek miért kellett felhoznia ezt. – Mert nem vagyok hajlandó melléd állni, ha a lány nincs tudatában minden feltételnek – felelte hűvösen Mencheres. – És nem volt szüksége különleges képességekre ahhoz, hogy tudja, milyen ideges leszek ettől. De neked sem, mert ezt eddig elfelejtetted mondani. Szó sem lehet róla, Bones. Nem. Menj, szakadj el Iantól, légy a saját vonalad vezére, de azt felejtsd el, hogy az én Mesterem lehetsz. – Nem látod, milyen képmutató vagy? – fakadt ki Bones. – Épp tegnapelőtt mondtam Donnak, hogy alávetem magam a parancsaidnak a küldetések során, te pedig még arra se vagy hajlandó, hogy mások esetleg azt higgyék, hogy te engedelmeskedsz nekem? Kinyitottam a szám, de semmit sem tudtam mondani erre. A fenébe az olyanokkal, akik logikus érvelést használnak a vitában. Teljesen sportszerűtlen. – Kell lennie valamilyen más megoldásnak is. – Ennyi tellett tőlem a racionális megközelítésből. – Ahelyett, hogy ilyen szexista ostobaságokkal kerülnénk meg Iant, kell lennie valaminek, amivel rávehetjük, hogy hagyjon békén. – Nem vagyok szexista – vont vállat Mencheres. – Ha Bones nő lenne és te férfi, ugyanúgy a magáénak nyilváníthat-

204

na téged. A vámpíroknál nincs nemi diszkrimináció. Ez emberi dolog. – Na és aztán – csattantam fel. Nem volt kedvem összevetni a Nosferatu- és az emberi kultúra sajátosságait. Aztán egy gondolat kezdett testet ölteni a fejemben. Talán mégis van rá mód, hogy az előnyünkre fordítsuk a vámpírtársadalom szerkezetét. Szélesen rávigyorogtam Bonesra. – Szólj Iannek, hogy megtaláltál. És hogy odaviszel neki.

205

Huszonhét

– Cat! – pillantott fel Don a papírmunkából. – Gyere be! Éppen most nézem a múltkori patológiai jelentést. – Már-már derűsen pillantott Bonesra. – Magának nagyon masszív anyag van a vérében. Gyakorlatilag megszabadulhatunk az összes házivámpírunktól, ha magától leveszünk egy pintet egy héten. – Megcsapolnak, mint egy gumifát? – tréfálkozott Bones. – Maga is elég mohó vérszopó, úgy látom… – Nem ok nélkül jöttünk, Don. Idehívhatod Tate-et, Juant és Coopert is, és akkor csak egyszer kell elmondanom. Don kíváncsiságtól feszítve végighívogatott mindenkit. Hamarosan megjöttek a fiúk, és amikor az ajtó becsukódott mögöttük, máris belevágtam. – Mint tudjátok, én félvér vagyok. De azt mostanáig nem tudhattátok, hogy a vámpír, aki megerőszakolta anyámat, Don fivére volt. Don kimondottan rosszul érezte magát a bejelentéstől, de nem érdekelt. – Emlékeztek Liam Flanneryre, New Yorkból? Az igazi neve Ian, és ő az a vámpír, aki átváltoztatta Bonest. Ian változtatta át apámat is, Maxet. Don is tudja ezt – ezért küldött ki minket, hogy fogjuk el. A kis csetepaténk után Ian ráizgult arra, hogy félvér vagyok, és szeretné velem színesíteni a gyűjtemé-

206

nyét. Bones szerint Ian az a típus, aki nem habozik, hogy a hozzám közel állókat felhasználja a hajlandóságom elnyerésére. Egy módja van annak, hogy vérontás nélkül meghátrálásra késztessük, de ez veszélyes. Most következett a nehéz rész. Eredetileg az volt a tervem, hogy egyedül hívom ki párbajra Iant, de Bones rámutatott, hogy erre Ian valószínűleg nem lenne hajlandó. Nem, Iannek azt kell éreznie, hogy ő irányítja az eseményeket, és ezt csak egy módon lehetett biztosítani. Bones csüggedten felsóhajtott, és folytatta. – Ahhoz, hogy ráboríthassuk Ianre az asztalt, úgy kell éreznie, hogy van valami aduja Cattel szemben. Konkrétan egy értékes túsz. Ian okos srác, aki valószínűleg nem öl meg hasznos alkualapokat, de garancia nincs rá. Cat oda fog menni, hogy kiszabadítsa a csali személyt, és Ian őreit fogja alkualapnak használni, hogy a továbbiakban békén hagyja őt. Ha Ian véresküvel megígéri ezt, akkor a vámpírszabályok szerint meg van kötve a keze, és nem teheti meg, hogy puszta kéjvágyból ne alkudozzon az embereiért. De amíg Cat odaér, semmi sem garantálja az önkéntes túsz biztonságát. Mikor Bones befejezte, nagy csend lett. Tate szólalt meg elsőnek. – Ettől tényleg leszáll rólad, Cat? Akkor benne vagyok. Don kissé bizonytalanul köhintett. – Kell lennie más módszernek is. – Én is benne vagyok, querida – tette hozzá Juan. – Legyen annak a pendahónak két kukac a horgán – jobban fog kinézni… – Én is benne vagyok – mondta Cooper. – Elvégre ki akar örökké élni? Jézusom, mindjárt elsírom magam. Milyen amatőr dolog lenne.

207

Bones megelőzte Don ellenvetéseit. – Ne mondjon semmit, öreg. Felnőtt emberek, és eddig sem kertészkedtek, nem igaz? Különben pedig tudtam, hogy mind vállalni fogják. Mi másra számított? – Cat, nem viheted el a három legjobb emberemet az ellenség fészkébe, amit nem is ismernek! Ha mind ott pusztulnak, az a műveletünk végét jelenti! Don a nyomaték kedvéért az asztalra csapott az öklével. Bones zöldmentes szemmel meredt rá. – Itt és most döntse el, hogy mi a fontos magának. Az unokahúga… vagy az embereit fenyegető kockázat és a művelete. Mindannyiunknak meg kell hozni olyan döntéseket, amelyekkel együtt élünk. Ez most a magáé. – És nem arról van szó, hogy áldozati bárányok – tettem hozzá. – Nem egyszerűen csalik, hanem trójai falovak. Akit Ian majd melléjük tesz őrnek, nem is sejti, milyen kemények. Évek óta harcolnak vámpírok ellen, Don. Ha úgy gondolnánk, hogy nem alkalmasak, nem hagytam volna őket jelentkezni. Don rám meredt. Én álltam a pillantását. Bones ezt is előre megmondta. Végül Don fordította el a tekintetét. Reszelős lett a hangja. – Adja isten, hogy ne kelljen csalódnom ebben a teremtményben, Cat. Ha becsap, akkor mindennek vége. Remélem, éppolyan jó, mint amilyen önhitt. Négyből négy. Bones diadalmasan elmosolyodott. – Ne aggódjon, öreg. Nem csapom be, és éppolyan jó vagyok, mint amilyen arrogáns. Elvégre befűztem magát. Cat biztos volt benne, hogy nem megy bele, de én mondtam, hogy igen. Don éppolyan aggodalmasnak tűnt, mint ahogyan én éreztem magam, de tovább nem akadékoskodott. – Beletelik néhány hétbe, mire mindent előkészítünk –

208

mondta Bones. – Nektek hármótoknak rengeteg lesz a dolgotok addig. Ha valami történik, gyorsan kell reagálnunk. Mind tudjátok, mivel jár a vámpírvérivás? Cooper nem tudta. Néhány perc alatt fel lett világosítva. Ő sokkal jobban fogadta, mint én. Csak hitetlenkedve szívott egyet az orrán. – Isten hozott a csodabogarak klubjában – mondtam kajánul. – Mindannyiótoknak immúnissá kell válnotok a vámpírok elmekontrolljára, és ezt csak vérrel lehet megoldani. Aki nem hajlandó rá, az itthon marad. Nem fogom kockáztatni az életeteket, vagy másokét, azzal, hogy valami vámpír mindent kiszed belőletek. – Én benne vagyok a szivornyában – jelentkezett megint csak elsőnek Tate. – De ugye nem baj, ha nem a nyelvéről szívom le, ahogy te szoktad? Bones derűsen felmordult. – Ne izgulj, nem vagy az esetem. Bárki másnál valami probléma? Sehol semmi. Bones felállt. – Akkor jó. Menjünk a laborba, hogy Don meg tudja csapolni az ereimet. Öreg, maga éppen úgy ráizgul a vérre, mint a vámpírok az artériára. Biztos, hogy nincs valami sötét titok a családfáján? – Nem vicces – morogta Don, de felállt és elindult a labor felé. Az odavezető utat megtisztították minden illetéktelentől, hogy Bonest minél kevesebben lássák. Ugyanez történt a patológiai részleggel is. Mikor odaértünk, Bones számító pillantást vetett Tate-re. – Készen állsz egy kis tuningolásra? Az első dózis után kiverem belőled a szart is, csak hogy lásd, mennyit bírsz majd ki. – Csináld csak – válaszolta Tate. – Cat már évek óta püföl. Évek óta! Te meddig is voltál vele összesen? Hat hónapot?

209

Bones elkapta, és nyilvánvalóan valami fájdalmasat akart csinálni vele, de én megfogtam a karját. – Hagyd abba! Tate, te meg ne bosszantsd. Bones, hány éves is vagy? Miért nem hordod inkább a bugyimat a nyakadban? Akkor ha féltékeny vagy valakire, csak meglengetnéd az orra előtt. – Mintha hordanál bugyit – morogta Tate. Beleütöttem egyet. – Igazán semmi közöd hozzá, de csak olyankor nem hordok, ha bevetésre megyek! Bones meglepően nyugodt maradt, csak egy furcsa pillantást vetett rám. Don beszúrta a tűt, mivel dr. Lang nem volt hajlandó Bones közelébe menni. – Cicuska, továbbra is bugyi nélkül vadászol a vámpírokra? – kérdezte Bones különös tekintettel. – Ha csalit játszom, de egyébként nem. Miért? Megrándult a szája. – Majd később megbeszéljük – zárta le a dolgot. Furcsa. Úgy néz, hogy itt lennie kell valaminek. – Mondd meg most azonnal! Őt szempár tekintett rá várakozón. Csak Dont nem izgatta fel a dolog. Az ő pillantása a lassan megtelő infúziós zsákra tapadt… Bones ajka megint megrándult. – Csak arról van szó, hogy kibővítheted a ruhatárad, szivi. Amikor azt mondtam, hogy a bugyi számít a vámpírok elcsábításánál, nos… talán kissé túloztam. – Micsoda? – hüledeztem. Juan olyan csodáló pillantást vetett Bonesra, mint még soha. – Te dumáltad rá, hogy mostanáig bugyi nélkül járkáljon? Madre de Dios, ez elképesztő. Sokat tanulhatok még tőled, amigo.

210

– Szóval hazudtál nekem. Odamentem, és Bones mellkasába böktem az ujjammal. – Nem, Cicuska, nem volt egészen hazugság. Csak az igazság eltúlzása. Azt mondtam, hogy a vámpírok ellenállhatatlannak találják ezt, és némelyek csakugyan. Többek közt én is. És emlékszel, milyen voltál akkoriban? Olyan feszült és finomkodó. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy ugrassalak egy kicsit. De igazából nem akartam ilyen sokáig… A hangom remegett a dühtől. – Te perverz szemétláda, hogy tehettél ilyet! – Milyen aljas trükk! – helyeselt azonnal Tate. Bones nevetve nyújtotta felém a kezét, de én rácsaptam. – Ne érj hozzám. Halott ember vagy. – Már elég régen az vagyok – vigyorgott. – Szeretlek, Cicuska. – Ne próbálj mellébeszélni. Majd meglátjuk, hogy akkor is szeretni fogsz-e, amikor megfizetek ezért. – Még akkor is – felelte Bones. – Még akkor is… Együttérzéssel figyeltem, amikor Tate-et elfogták a remegések. A pohár, amiben korábban Bones fél pint vére volt, kiesett a kezéből. Bones elkapta a vállát, amíg a csillogás ki nem hunyt Tate szemében és a reszketés el nem múlt. Hangtalanul lélegzett, mintha fulladozna. – Engedj el – vicsorogta Tate, amint képes volt beszélni. Bones eleresztette. Tate néhányszor mélyen beszívta a levegőt, aztán elkerekedett szemmel meredt rám. – Jesszusom, Cat, ez nem olyan, mint a barlangban! Mi a franc van ennek a seggfejnek a vérében? A sértésre nem válaszoltam, csak a kérdésre. – Erő. Az a vér, amit a múltkor kaptál, egy gyenge, aszalódó vámpírtól származott, úgyhogy össze sem lehet hasonlítani.

211

Most már jól vagy? – Minden olyan hangos és olyan éles – rázta meg magát Tate, mint egy ázott kutya. – És a szagok! Jó ég, Juan, te bűzlesz! Nem zuhanyoztál ma? – Dugulj el – morogta Juan. – Zuhanyoztam, csak épp elfogyott a tusfürdő. Nem tudtam, hogy szagmintát vesznek tőlem. Tudtam, hogy hihetetlen érzés egyszeriben szert tenni a vámpírok szaglóérzékére. Mintha egy vak ember látná meg hirtelen a fényt. Az ember nem is tudja, miből marad ki. – Juan, te jössz! Miután mindhárman megkapták a vért, átmentünk az edzőterembe. Jól mentek a dolgok, bár a fiúk talán nem így érezték Bones kezei alatt. Don ideges volt, de szemlátomást megkönynyebbült, amikor Bones újraélesztette Tate-et a párbajuk után, aztán építő kritikával, sőt dicsérettel eresztette útjára. Tate odaállt mellém, és csak egy megjegyzést tett az edzésről: – Ez a csóka keményebbet üt, mint egy tehervonat. – Tudom – mosolyogtam szerényen. – Klasszul kiképezted őket, Cicuska. Cooper kapott egy utolsót, aztán Bones odasiklott hozzám. – Kétségkívül ők a legkeményebb emberi lények, akikkel valaha találkoztam – mondta Donnak. – A véremmel együtt olyan erősek lehetnek, mint egy fiatal vámpír. Bones beszéd közben csókot nyomott a homlokomra. Ez a futó érintés és az, hogy eddig azt néztem, ahogy ing nélkül verekszik, mint egy oroszlán, ösztönös reakciót váltott ki belőlem. Az ágyékom megfeszült. Huh. Ki kell jutnom innen, de gyorsan. Mielőtt a fiúk megéreznék rajtam a vágy szagát. – Szaladok zuhanyozni, teljesen megizzadtam. Később találkozunk – hadartam, aztán kirohantam a teremből, hogy megóvjam maradék méltóságomat.

212

– Hova a fenébe rohansz? – hallottam Tate ingerült hangját. – Rossz felé mégy, Bones. A férfizuhanyozó a másik irányban van. – Elraktározom a többi felesleges információ mellé – felelte Bones gúnyosan. Én csak mentem, be az öltözőbe. Magamra csuktam, és villámgyorsan levetkőztem. Egy hideg zuhany, az kell nekem. Tate hangja az ajtón keresztül is elért. – Van valami, amit nem mersz megmutatni nekünk, vámpír? – kekeckedett. Bones nevetése hallatszott. Az ajtónál lehetett. – Te hol lennél szívesebben? – Ne válaszolj – hallottam Juan hangját, és Bones belépett az öltözőmbe. Már a hideg víz alatt voltam. Amikor Bones rám nézett, megremegtem, de nem a zuhanyozástól. – Ne itt. Itt… nem lehet. Bones kibújt a nadrágjából, és hihetetlen könnyedséggel lerúgta a cipőjét. Odajött hozzám, és átnyúlt mellettem, hogy melegre állítsa a vizet. – Nyalják ki – felelte, és letérdelt elém. A szája a hasamhoz ért. – Akarlak, Cicuska, és te is akarsz engem. – A nyelve egyre lejjebb siklott. – Engem csak ez érdekel. Megmarkoltam a vállát, a lábaim elgyengültek, és az illendőséggel kapcsolatos aggodalmaim szertefoszlottak. Kívülről a forró víz dörömbölt a bőrömön, belülről a saját vérem. – El fogok esni – figyelmeztettem elhalón. – Majd én tartalak – felelte fojtottan. És én hittem neki. Amikor egy órával később előkerültünk, az arcom ki volt pirulva a szextől, a forró zuhanytól és Tate pillantásától. Mikor

213

beléptem az irodámba, már várt. Bones a laborba ment újabb vérvételre, Don kérésére. – Te jó ég, Cat, nem tudtál egy kicsit várni, és egyből a koporsóba bújtál vele? – csóválta a fejét undorral Tate. Sikerült kicsit elrontania a jókedvemet. – Először is semmi közöd hozzá. Másodszor honnan tudod, hogy nem csak beszélgettünk? – Persze nem beszélgettünk, de nem is ez volt a lényeg. Tate durván szortyintott. – Kiélesedtek az érzékeim, nem emlékszel? Nemcsak hogy hallottalak titeket, de érzem is rajtad a szagát. Bűzlesz tőle, hiába zuhanyoztál le. Szent ég, hogy lehettem ennyire ostoba? Túlságosan hozzászoktam, hogy én vagyok az egyetlen, akinek kifinomultabbak az érzékei. – Akkor térjünk vissza az első pontra, miszerint semmi közöd hozzá. – Álltam a tekintetét. Újabb szortyintás, ezúttal keserű. – Hát, igen, ezt eléggé világossá tetted. Az arcán tükröződő fájdalom belém forrasztotta a következő epés megjegyzést. – Tate, én nem akarlak bántani, és nem akarok semmit bizonyítani. De ami közte és köztem történik, az nem tartozik rád. Mintegy végszóra, Bones jelent meg az ajtóban. Tate kirontott mellette a szobából, egy utolsó megjegyzéssel: – Te talán nem akarsz bizonyítani, de ő igen. Nem kell a nyakában hordania a bugyidat – épp most hempergőzött meg a szagodban. – Kész vagy, szivi? – Bones ügyet sem vetett Tate-re. – Igazat beszél? – Nem hagytam annyiban a dolgot, bár sejtettem a választ.

214

Bones komolyan nézett rám. – Részben igen. Mindig kívánlak, és tudod, hogy a harc mindig felpezsdíti a vérem, de hogy vajon bele akartam-e dörgölni az orrát? Igen. Jobb, ha hamar elveszti a veled kapcsolatos illúzióit. De hogy másképp viselkedtem volna-e, ha egyedül vagyunk? Dehogy. Nem tudok betelni veled. – Hát, ez nem könnyű – morogtam, miközben a kijárat felé tartottunk. Bones vállat vont. – Egyetlen fontos dolog sem az.

215

Huszonnyolc

Bonesnak rengeteg volt a dolga másnap. Össze kellett szednie az embereit az egész országból, sőt az egész világból. Maga mellett akarta tudni őket akkor, amikor megmondja Iannek, hogy megtalált engem, és túszai vannak. Bonesnál maradtam, amíg ő elment a házamba és elhozta a cicámat, aki nagyon nem örült, hogy több mint két napig magára hagytam. Aztán tízkor, mindkettőnk számára ijesztően korán, felkeltünk másnap, és a telepre indultunk. – Azt mondtad, hogy tartotok fogva néhány vámpírt itt, ugye, Cicuska? – kérdezte Bones, amikor megérkeztünk. – Igen, hármat. Miért? Bones elgondolkodva szopogatta a nyelvét. – Talán hasznunkra lehetnek. Hadd nézzem meg őket. Tate, Juan és Cooper lekísértek minket arra a lenti szintre, ahol a vámpírok voltak. Az őrök elfordították a tekintetüket, amikor Bones elment mellettük. Don utasította őket, hogy ne csináljanak semmit, de még sosem láttak szabadon járkáló vámpírt. Érezhető volt a félelmük. – Ebben a ketrecben Morgós van – húztam el a fedőlemezt, ami eltakarta a vámpírt. Az őrök már nem voltak a közelben. Mivel Tate-ékben még ott volt a vámpírvér, ők gond nélkül ránézhettek. – Az igazi neve Dillon, legalábbis ezt mondja. Har-

216

minc lehet, sírévekben. Dillon kék szeme tágra nyílt, amikor a barna tekintet végigmérte. Bones biccentett, hogy végzett. – A következő Jack, de csak Csipikének hívjuk. Nagyon magas hangja van, innen a neve. Hatvan- vagy hetvenéves lehet. Egy baseballmeccsen gyűjtöttük be. Sörárus lányokat ivott. A hatvan-hetven megint csak élőhalottévet jelentett, de a tényleges kora sem lehetett sokkal kevesebb. Jack apró, ráncos és törékeny benyomást keltett – amíg el nem harapta valakinek a torkát. – Ő pedig… – húztam el a következő lemezt – Napsugár. Az igazi nevét nem tudjuk, nem árulta el. Napsugár felpillantott, aztán egy villanással az üvegfalnál termett. – Bones! Te meg hogy kerülsz ide? Mindegy. Csak öld meg őket, és engedj ki! – Belinda, érdekes téged itt látni – kuncogott Bones. – Sajnálom, hogy csalódást okozok, de nem azért jöttem, hogy kiszabadítsalak. – Te ismered? – kérdeztem ostoba módon, hiszen ez nyilvánvaló volt. A nő az üvegre tapadt. – Hogy mondhatod ezt azok után, amit egymásnak jelentettünk? Megmerevedtem, de Tate azonnal bevágott. – Te dugtad Napsit? Én is villogó szemmel vártam a választ. – Nem jelentettünk többet egymásnak néhány dugásnál, Belinda – felelte Bones kíméletlenül. A kezem ökölbe szorult. Miért is nem öltük meg a nőt, ahelyett hogy idehoztuk volna… Juan mondott valamit spanyolul, amit nem értettem, s leg-

217

nagyobb elképedésemre Bones spanyolul válaszolt. Juan nevetett. – Ez igazán modortalanság – vágtam közbe, cseppet sem derűsen. Valahogy éreztem, hogy nem Napsugár-Belinda fogairól volt szó. Most először néztem rá nőként, és nem tetszett, amit láttam. Belinda nagyon csinos volt, még smink nélkül is. Hosszú szőke haja után kapta a nevét. Nagy mellek, karcsú derék, telt csípő. Búzavirágkék szempár, telt, rózsaszín ajak. Ezzel csókolta Bonest… – Bocs, Cicuska – váltott vissza Bones angolra. Juan hátba veregetett. – Jobban beszél spanyolul, mint én magam, querida. – Úgy látszik, még sok mindent nem tudok róla – doromboltam vészterhesen. Tate köhécseléssel palástolta mosolyát. Bones visszafordult Belindához. – Ne rebegtesd a szempilláidat rám. Ha odabent vagy, az azt jelenti, hogy bántani akartad őt – biccentett felém. – Úgyhogy tőlem porrá is aszalódhatsz itt. Persze kicsit kellemesebb lehetne az életed, ha két dolog megtörténne. Az első a mellettem álló szép hölggyel kapcsolatos. Neki kell beleegyeznie. A másik azzal, hogy készségesen együttműködsz, vagy csúfos lesz a halálod. Világosan fejeztem ki magam? Belinda bólintott, és elhátrált az üvegtől. Behúztam a fedőlemezt, mert nem akartam tovább nézni az arcát. – Én a magam részéről a csúfos halálra szavazok – jegyeztem meg, amikor elindultunk. Mikor kiértünk a vámpírok szintjéről, szembefordultam Bonesszal. – Te meg ő? Brrr… A három fiú hátramaradt, de nyilván így is hallották. Bones karba fonta a kezét, és csüggedten felsóhajtott.

218

– Cicuska, ez még előtted volt. Nem jelentett semmit. Értettem, de mégis. Rosszabb volt, mint amikor Bones egy másik korábbi barátnőjével, Francescával találkoztam. Ő legalább segített nekünk felgöngyölíteni az emberkereskedő hálózatot. Belindának viszont, akit akkor ismertem meg, amikor a szobatársa felszedett és hazavitt, egy jó kis szipolyozás reményében, nem voltak hasonlóan karitatív hajlamai. – Neki viszont láthatóan jelentett valamit. Bones vállat vont. – Akkor öld meg, ha attól jobban érzed magad. Nem hibáztatlak, és igazából nem zavarna. Ha akarod, megteszem én. Erre megtorpantam. Úgy láttam, hogy komolyan beszél. Tényleg képes lenne megölni azt a nőt, vagy végignézni, ahogy én csinálom. – Nem ölök meg senkit féltékenységből. – Legalábbis egyelőre. – Hát jó. Felnőtt módjára fogok viselkedni, hiába vagyok a plafonon a gondolattól, hogy ő meg te… Mindegy. Mi az ötleted? Tate, Juan és Cooper besorjáztak az edzőterembe. Nem voltak teljes harci díszben, ami golyóálló mellényt, hajlékony ezüstözött nyakvédőt (amit Dave halála után terveztem) és ezüsttárral ellátott automata vagy félautomata gépfegyvereket jelentett volna. Csak a szokásos vászonnadrág volt rajtuk kerek nyakú pólóval, amit edzésen szoktak hordani. Ám éppen ez nem egy hétköznapi edzés volt. Mellettem Bones állt, és Belindát tartotta vasmarokkal. Don a megfigyelőszoba biztos menedékéből nézett minket, és határozottan komornak tűnt. Nem tetszett neki az ötlet. Nekem sem, de kétségtelenül láttam az előnyeit. – Fiúk, készen álltok? – kérdeztem. Nyugodt volt a hangom, pedig remegett a gyomrom. A srá-

219

cok bólintottak. – Akkor fogjatok kést, mind. De csak egyet. Engedelmeskedtek. Odamentek a ládához, amelyben kések hevertek egymás hegyén-hátán, mint az ócskavas. Bonesra pillantottam, Ő bólintott, és Belinda füléhez hajolt. – Ne feledd, amit mondtam – szólt halkan, jegesen. Aztán elengedte, és a nő úgy rontott az embereimre, mint egy tasmán ördög. Ők szétszóródtak, olyan sebességgel, ami egy héttel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna. Bones vérével telenyomva azonban sikerült elkerülniük az első csapást. Tate Belinda mögé került, és belevágta a tőrét, ami markolatig befúródott oda, ahol a szívnek kellett volna lennie. Belinda megpördült és a háta mögé nyúlt. Én bekiabáltam: – Jó, ha meg akarod ölni, de azt mondtam, hogy úgy kezeljétek ezt a gyakorlatot, mint egy tesztet Ian embereivel szemben. Ha meghalnak, milyen túszaim lesznek? Tate kissé elszégyellte magát. – Bocs – morogta. – Azt hiszem, zsigerből csináltam. Belinda kirántotta a kést a hátából, és Tate lába elé hajította. – Seggfej – vicsorogta. Bones sokatmondóan pillantott rám. – Látod, miért akartam, hogy ne ezüstkések legyenek, hanem sima fémek? Sejtettem, hogy pánikba eshetnek és ölnek, ahelyett hogy foglyot ejtenének. Tudtam, hogy eléggé idegölő dolog egy szál késsel szembenézni egy vámpírral, de meg kell tanulniuk uralkodni magukon. Nemcsak az alkupozíciót rontaná, ha nem lennének túszok, de ha lemészárolnánk az embereit, Ian nyilván kissé ideges is lenne. – A célotok az, hogy gyilkolás nélkül visszatartsátok – mondtam élesen. – Ha nem vagytok képesek rá, akkor kiestetek

220

a küldetésből. Pont. – És ha egy óra után sem tudtok visszatartani – dorombolta Belinda –, akkor megkóstollak benneteket. Hmmm, friss vér… Már több mint egy éve nem ittam. Megnyalta a száját, és olyan vágyakozással nézett a fiúkra, aminek semmi köze nem volt a szexhez. Tate hátrálni kezdett. Még a jobbára higgadt Cooper is feszengett. Ez új volt nekik. – Csak a motiváció kedvéért – mondtam hűvösen. – Na, ki nevet a végén? Ti vagy ő? Belinda kivillantotta agyarait, és újra támadott. Ezúttal kiválasztotta egyiküket, és alacsonyan vetődött. Elkaszálta Juan lábát. Juan küszködött, de Belinda gyorsabb volt. Már Juan torkánál volt a szája, mire a srác el tudta tolni magától. Megfeszültem, készen rá, hogy közbeavatkozzam, de Bones megfogta a karomat. Közben Cooper és Tate ráugrott Belindára. Cooper a hajánál fogva hátrarántotta a fejét, Tate pedig szép köríves rúgást intézett az arcába, amitől egy normális embernek azonnal kitört volna a nyaka. Belinda egy pillanatra elkábult. De csak egy pillanatra. Aztán lenyúlt a háta mögé, és a feje fölött úgy előrenyekkentette Coopert, hogy vagy tíz méterre landolt. – Hadd oldják meg – mondta halkan Bones. – Nem lehetsz mindig ott, hogy megvédd őket. Összeszorítottam a fogam. Igaz, hogy Bones szörnyű büntetéseket helyezett kilátásba Belindának, ha meg találná ölni valamelyiküket, de ettől még az illető nem lesz kevésbé halott. Bones úgy vélte, hogy nem annyira ostoba, hogy megpróbálja, de én nem voltam ennyire biztos a dologban. A logikája azonban támadhatatlannak tűnt. Belinda átlagos erejű vámpír, és ha a fiaim nem tudnak elbánni vele, akkor Ian embereivel szemben sincs esélyük. Valódi agyarakkal gyakorolni az igazi, gondoltam sötéten. Gyerünk, srácok, hadd legyek büszke rátok.

221

Nyomjátok le a szőke csajt. Tate és Juan körözni kezdtek Belinda körül, amíg Cooper összekaparta magát. Vérzett a homloka. Belinda orrlyukai kitágultak az éhségtől. Juanra pillantott, elmosolyodott, aztán hirtelen mozdulattal feltépte a felsőjét. Hatalmas, melltartó nélküli mellei akadálytalanul buggyantak elő. Juan kimeredt szemmel bámulta, és egy pillanatra megfeledkezett magáról. Belindának több se kellett. Öklével fejbe csapta Juant. Juan szeme kifordult, és a srác elterült. Tate üldözőbe vette Belindát, de az már odaért Cooperhez. Cooper kapott egy keményet a hasába, mire ösztönösen összehúzta magát, és a nő megnyalta a véres homlokot. – Egy kis étvágygerjesztő – morogta, aztán rongybabaként felkapta Coopert és nekivágta Tate-nek, aki már majdnem ott volt. A két fiú összegabalyodva terült el. A fogaimat csikorgattam. Bones lenyúlt, és megszorította a kezem. Tudtam, mire gondol. Ki kell agyalnunk egy B tervet Ian embereinek foglyul ejtésére, mert Bögyöske még kétszeres emberhátrányból is leveri őket. Pontosabban egyszeres, mert Juan diszkréten elájult. Majd kap tőlem, amiért két cici így el tudta vonni a figyelmét. Jobban teszi, ha többet fel sem ébred. Ötven perc múlva Tate és Cooper csuromra megizzadt, Juan épp csak kezdett magához térni, és Belinda nem volt harcképtelenné téve. Tate és Cooper néha már majdnem a siker közelében járt, de nem tudtak elég sokáig kitartani ahhoz, hogy viszszavigyék a nőt Boneshoz, márpedig ez lett volna a cél. A gyomrom összeszorult. Ha csak egy halálos lövést kellett volna bevinni, akkor százszor is megcsinálták volna. Elkapni viszont nem tudják. A fenébe. Ez két kellemetlen következménnyel is jár, melyek közül az egyik mindjárt most jelentkezik. Belinda kimeresztett agyarakkal elmosolyodott. – Én győztem, úgyhogy kérem a jutalmam. Remélem, nem

222

hazudtál, Bones. Bones karba fonta a kezét, és keményen nézett Belindára. – Megmondtam, hogy megkapod. De azt nem, hogy mikor. Belinda szitkozódni kezdett, de meglepő módon Tate közbeszólt. – Essünk túl rajta – közölte, és odasántikált. Elkerekedett a szemem. – Tate… – kezdtem. – Hagyd – szakított félbe. – Cserbenhagytunk, Cat. Gondolod, hogy az ő harapása jobban fájhat ennél? Olyan volt a hangja, hogy pislogni kezdtem, és el kellett fordulnom. Szerettem volna megmondani neki, hogy nem az ő hibája, és még Bones vérével együtt is csak ember, míg Belinda nem az. Egy vámpírt sokkal könnyebb megölni, mint elfogni, még nekem is, különben Donnak sokkal több vérdonorja lenne már. De tudtam, hogy együttérzésem csak rontana Tate állapotán, úgyhogy inkább nem mondtam semmit. Úgy tettem, mintha a szemközti falban gyönyörködnék. – Ki mondta, hogy téged akarlak? – kérdezte Belinda elutasítón. – Nem számít. Engem kapsz – felelte Tate. – Hallottál már rangsorról? Én vagyok a legmagasabb rangú hármunk közül, úgyhogy az én vénámat kapod, és senki másét. Ettől még gyorsabban kezdtem pislogni. Te jó ég, Tate mennyire ragaszkodik hozzá, hogy ő fogja fel a golyót, vagy jelen esetben a harapást. Emiatt volt mindig is jó vezető. Sosem felejtette el, mi a kötelessége az embereivel szemben. Inkább csak éreztem, mint láttam Belinda mosolyát. – Akkor, azt hiszem, te is jó leszel. Gyere ide. – Ne olyan sietve – szólt közbe Bones, amikor összeszedtem magam és visszafordultam. – Csak csuklóból, Belinda. Semmi nyak!

223

A nő félig fenyegetően, félig megvetően fintorodott el. – Pedig a nyakat jobban szeretem. – Nagy kár – felelte Bones hidegen. – Ha tovább vitatkozol, semmit sem kapsz. Én is éppen ezt akartam kérni. Egy feltépett kar nem olyan csúnya látvány, mint egy feltépett nyaki ütőér, ha esetleg Belinda elragadtatja magát. De úgy tűnt, eléggé tart Bonestól ahhoz, hogy elhiggye: bajba kerül, ha nem engedelmeskedik. Ezért választotta Bones éppen őt a másik két fogoly helyett. Azok nem ismerték őt korábbról, tehát nem volt biztos, hogy pontosan megteszik, amit kér. Belinda viszont ismerte. Az én ízlésemnek kissé túlságosan is behatóan, de ezen már nem lehetett segíteni. Belinda elmosolyodott, amikor Tate felé nyújtotta a kezét. Az inge még mindig nyitva volt, kilátszottak a mellei. Tate szívverése felgyorsult, de ezt inkább a megharaptatás feletti izgalomnak, mintsem Belinda melleinek tudtam be. – Ne izgulj, fiúka, tetszeni fog – dorombolta a nő, és megnyalta a fogait. Tate felmordult. – Tudod, mikor, szuka! Belinda csak nevetett. Mélyen, torokból és sokatmondóan. – Pedig igen. – Aztán éles agyarait Tate alkarjába mélyesztette. Láttam, hogy Tate megremeg, és a szíve még szaporábban kezdett verni. Elkeskenyedett a szája, de előtte halk neszt hallatott, szinte meglepettet. Mikor Belinda nyelt és megint szívott, Tate szeme egy pillanatra lecsukódott, aztán megint kinyílt. Engem bámult. Csak néhány pillanat volt, de sokkal hosszabbnak tűnt. Tate indigókék tekintete ugyanolyan forrón átható lett, mint azon az éjszakán, amikor berúgott és vallomást tett. Tudtam, hogy azt a

224

részegítő melegséget érzi az ereiben. Azt a kéjes, csábító hullámot, mely megcáfol minden logikát. Persze nem mindig ez történik, ha egy vámpír szív. Tapasztalatból tudom, hogy a harapás borzalmasan fájhat is. De ha egy vámpír nem akar fájdalmat okozni, akkor egyáltalán nem kellemetlen. A legkevésbé sem. – Elég – szólalt meg Bones kurtán. Belinda lassan visszahúzódott, és nyalogatni kezdte a maradék vércseppeket a fogairól. Tate nem mozdult. Csak nézett rám, mintha megbűvöltem volna. – Gyógyítsd be a lyukakat – utasította Bones Belindát. Tate még csak meg sem törölte a karját. Belinda megszúrta az ujját az egyik agyarával, és a sebre tapasztotta. A lyukak pillanatok alatt eltűntek. – Ezért nem tudsz elszakadni tőle, Cat? – kérdezte végül Tate, mintha a többiek ott se lennének. Megdöbbentett a kérdés, de Bones csak mosolygott, kissé kimutatva agyarait. – Ugye szeretnéd ezt hinni, haver? – Tate, hogy jut eszedbe egyáltalán ilyesmi? – nyögtem ki. – Hagyd, szivi – mondta Bones könnyedén, csupa fog mosollyal. – Engem nem izgat, milyen hazugságokkal nyugtatja meg magát, amikor ő egyedül van éjszaka, én meg veled. Belinda, vége a kimenőnek. Menj vissza a celládba. Elindultunk. Belinda a száját nyalogatta.

225

Huszonkilenc

Mindennap kihoztuk Belindát, hogy eddzen Tate-ékkel. Ők ragaszkodtak hozzá, nem én. Nem voltak hajlandók belenyugodni abba, hogy képtelenek fölébe kerekedni, és mindenképpen részt akartak venni Ian embereinek elfogásában. Nekem nem tetszett a dolog, de Tate hajthatatlannak mutatkozott. Belinda meg nem bánta. Noha friss vért már nem kapott, az együttműködésért cserébe kijöhetett néha a cellájából, és napi egy pluszzacskó plazmához jutott. Szerintem az is szórakoztatta, milyen mérgesek a fiúk, amiért nem bírnak vele – legalábbis eleinte. Négynapnyi megaláztatás után a fiúk kezdtek fejlődni. Néha már sikerült a megfelelő szögből beleszúrniuk Belinda mellkasába, hogy egy csavarintás megölje, ha a tőr ezüst lenne. Én pedig tudtam, hogy ez elég ahhoz, hogy egy vámpír kezes báránnyá változzon. Még egy hét gyakorlás, és Bones hívhatja Iant azzal a szöveggel, hogy megtalált engem, és túszai vannak. És akkor beindíthatom a másik tervemet is. Az apámmal kapcsolatost, amiről Bonesnak sem beszéltem. Már alig vártam. Csütörtökön kimentünk Bones egyik emberéért a reptérre. Az illető Londonból érkezett, és nyilvánvalóan az első vámpír volt, akit Bones hozott létre. Tisztára mint a Keresztapa. – Nem kérdezted, és nem volt idő elmondani, de azért tud-

226

nod kell, ki érkezik, Cicuska. Éppen odaértünk az érkezési oldalhoz. Bementünk, ameddig csak a biztonságiaktól lehetett, zöld szemezés nélkül. – Egy másik régi románc? – viccelődtem. De Bones nem nevetett. – Igen, mondhatjuk így is. Hirtelen úgy éreztem, ginre van szükségem. – Szuper. Alig várom, hogy megismerjem. – Emlékszel, amikor meséltem, hogy az egyik kliensem mentette meg az életemet azzal, hogy rávette a bírót: küldjön Ausztráliába, ahelyett hogy felakasztatna zsebmetszésért. Ő volt Annette. Miután vámpírként visszatértem Londonba, megkerestem azokat, akik valaha is jók voltak hozzám. Madame Lucille, a bordélyosnő, aki segített engem felnevelni, már meghalt, akárcsak a legtöbb kurva, akiket régről ismertem, de Annette még megvolt. Felajánlottam neki azt az életet, és ő elfogadta. Érte jöttünk most. A francba. Máris utáltam a nőt, pedig még nem is találkoztunk. Új mélységek az életemben. – És nálunk alszik az éjszaka. Milyen kényelmes. Bones megfogta a kezem. – Ne zavartasd magad miatta. Te vagy az egyetlen nő számomra, Cicuska. Hidd el. Nemsokára új erőteret érzékeltem. – Itt van – mondtam, teljesen szükségtelenül. Egy nő tartott felém azzal a jellegzetes kecsességgel, ami csak a vámpírok sajátja. Hűvös, nemes vonásaiból csak úgy sütött az arisztokrácia, a bőre pedig szinte ragyogott. Miért is nem csúnya?, ez volt az első gondolatom. Úgy néz ki, mint Marilyn Monroe és Susan Sarandon kereszteződése. Pezsgőszínű szeme azonnal végigmért, és már tudtam, hogy van bennünk valami közös. A másik iránti utálat.

227

– Crispin, kapok egy csókot ez után a hosszú repülés után? Az akcentusa hibátlan felső osztálybeli brit volt. Elegáns tengerészkék kabát volt rajta a hozzá illő nadrággal, és a cipője minimum annyiba került, mint nekem egy egész havi fizetésem. Ha ránéztem, hirtelen úgy éreztem, mintha koszos lenne az arcom, vagy ételmaradék ragadt volna a fogaim közé. – Természetesen – felelte Bones, és két oldalról arcon csókolta. A nő viszonozta a gesztust, miközben olyan mosolyt lövellt rám, amitől éppolyan jelentéktelennek éreztem magam, mint ahogy szerette volna. Bones odafordult hozzám. – Ő Cat – mutatott be. Kezet nyújtottam. A nő előkelő kecsességgel rázta meg, s csak egy pillanatra szorított rá halvány, finom ujjaival. Azért ő is erős. Nem Mester, de szép, állandó erőtere van. – Nagyon örülök, hogy végre találkoztunk, kedvesem. Anynyira reméltem, hogy Crispin végül rád talál – húzta végig az arcán az egyik ujját. – Szegény drágám, teljesen tönkrement az aggodalomban, hogy valami bajod történt. Olyan hivatalos volt az egész. Gyűlöltem. Milyen kedves, hogy emlékeztet arra, mennyi bánatot okoztam Bonesnak. Hol vannak az ezüsttőreim, amikor szükségem lenne rájuk? – Mint láthatod, Annette, épségben megtalált. – A nagyobb hatás kedvéért a számhoz emeltem a kezét, és csókot leheltem rá. Megfagyott a mosolya. – A csomagjaim bármelyik pillanatban megérkezhetnek. Crispin, ideállnál a kocsival, amíg mi Cattel összeszedjük a holmimat? Patthelyzet volt – vagy egyedül maradok vele, vagy felajánlom, hogy elhozom az autót, és akkor Bonesszal marad kettesben. Inkább az első megoldást választottam, és Bones magunk-

228

ra hagyott bennünket. Annette-nek sok cókmókja volt, melyeket segítőkészen rám pakolt, miközben rejtett ellenségességtől parázsló csevegést folytattunk. – Mitől ilyen szép a bőröd? Biztosan a jó vidéki levegő tette. Crispin mintha azt mondta volna, hogy egy farmról származol. – Mint az állatok, sugallta édeskés mosolya. Egy nehéz koffert emeltem a vállamra, csak aztán válaszoltam. Te jó ég, mit hozott ez, féltéglákat? – Egy cseresznyéskertből. De ez aligha volt hatással az arcbőrömre. A vámpírtól örököltem, aki megerőszakolta anyámat. A nő beharapta a nyelvét. – Nehezen hittem el Crispinnek, amikor elmesélte, mi vagy, de kétszáz év ismeretség után már lehet adni valakinek a szavára. Szép húzás. Hencegj csak vele, hogy milyen régen ismered, mintha nem tudnám. Akkor játsszunk övön alul. – Már alig várom, hogy mindent megtudjak rólad, Annette. Bones alig említett, csak annyit mondott egyszer, hogy még ember korotokban pénzért szexelt veled. A nő lebiggyesztette a száját. – Milyen bájos, hogy a felvett nevén emlegeted. Az összes új ismerőse ezt csinálja. Ismerőse? Megcsikordult a fogam. – Ezen a néven mutatkozott be, amikor először találkoztunk. Azok vagyunk, akikké lettünk, és nem azok, akikként indultunk. – Már nem a te fiúkád többé, megértetted? – Csakugyan? Én mindig azt hittem, hogy az emberek alapvetően megmaradnak olyannak, amilyenek eredetileg voltak. – Majd meglátjuk – morogtam az orrom alatt. Annette csomagjaival megpakolva a kijárat felé indultam. Mivel a nő előttem ment, alkalmam nyílt arra, hogy alaposab-

229

ban szemügyre vegyem. Vállig érő haja halvány vörösesszőke, szép összhangban barackszínű, hamvas bőrével. Sokkal érzékibb jelenség volt, mint én, és jóval alacsonyabb is. Emberkorban negyvenöt körülinek néztem volna, de ez mit sem vont le a megjelenéséből: olyan sugárzó, érett szexualitást árasztott magából, ami mellett a fiatalság unalmas időpocsékolásnak tűnt csupán. Bones látta, hogy tele vagyok csomaggal, és a segítségemre sietett. – A mindenit, Annette. Szólhattál volna előre, hogy ennyi csomagod van! – Ó, bocsáss meg, Cat – kacarászott álságos bocsánatkéréssel Annette. – Ahhoz vagyok szokva, hogy személyzettel utazom. – Szóra sem érdemes. – Személyzet! Ez meg minek képzeli magát? A poggyász a csomagtartóba került, és elindultunk. – Mikor érkeznek a többiek? – érdeklődött a hátsó ülésen hátradőlve Annette. Új kocsival voltunk, mert a régi Volvómat Max ismerte. Egy BMW-vel. Majd később megkérdezem Bonest, hol tett szert rá. – Ma és holnap. Terveim szerint péntekre mindenki itt lesz. Annette szippantott egyet. – Nem értem, Crispin, hogyan sétálhatott bele Belinda Cat csapdájába? Nem láttam őt a hat évvel ezelőtti születésnapod óta, vagy inkább öt éve volt? – Azért kapták el, mert egy olyan csapattal kezdett járkálni, amelyik élő ennivalót hordott haza. Volt valami hidegség a hangjában, ami megütötte a fülemet, de Annette csak ravaszul elmosolyodott. – Ez szörnyű. Nagyon megváltozhatott. Tényleg csak öt éve lett volna, hogy mi hárman együtt voltunk?

230

Bones rámeredt a visszapillantóból. „Mi hárman együtt voltunk.” Fogadni mertem volna, hogy nem teára gyűltek össze. És öt évvel ezelőtt Bones már velem volt. – Válaszolj a kérdésre, édes. Hat vagy öt éve volt, hogy hárman együtt dugtatok? Tudod, Annette, Bones már elmondta, hogy megvolt neki Belinda, de kedves tőled, hogy elmondtad: te is benne voltál. Bones kihúzódott az út szélére. – Nem tűröm ezt a gorombáskodást, Annette! – fordult szembe a nővel. – Cat pontosan érti, mire célzol, és nem tudom, miért érzed szükségét, hogy ezzel traktáld. Azt is jól tudod, hogy nyolc évvel ezelőtt volt, mielőtt még őt megismertem, és megköszönném, ha nem szórakoztatnád további visszaemlékezésekkel. Éppolyan bosszúsnak tűnt, mint amilyennek én éreztem magam. Annette rám sandított, aztán színlelt ártatlansággal felvonta a szemöldökét. – Elnézést. Talán a hosszú repülőút tette, hogy így megfeledkeztem magamról. – Cicuska! – nézett rám Bones. – Ennyivel megelégszel? Nem, nem elégedtem meg, és legszívesebben kidobtam volna őfelségét az összes csomagjával együtt a kocsiból, de az nem lett volna elég felnőtt dolog. – Azt hiszem, kibírok egy kis hármasfogat-nosztalgiát, de eszedbe ne jusson ránk hármunkra gondolni, Annette. – Álmomban sem – nyugtatott meg egy csúnya pillantással a tükörből. Jól tudtam, hogy mi ketten még nem végeztünk egymással. Az út további része baj nélkül telt el. Annette legnagyobb megkönnyebbülésemre talált szállást máshol, az első éjszaka kivételével. Bones a jövő hétre tervezte Ian értesítését, Tate-ék

231

színlelt elfogását pedig a rá következő hétre. De amellett, hogy egyszerre aggódtam Ian miatt, az embereim biztonságáért, az apám gyilkos terveiért és Bones függetlenedéséért, néha felbukkant a fejemben a meztelenül hempergő Annette, Belinda és Bones képe. A fene abba a nőbe. Igazán nem ezzel kellene foglalkoznom. Mikor Annette meghallotta a terv azon részét, amelyben az embereim szerepeltek, teljesen izgalomba jött. – Egyszerű emberek? És önként besétálnak Ian barlangjába? Ó, Crispin, engedd meg, hogy találkozzam velük. Nem hívhatnánk el őket ma este vacsorára? – Jobban teszi, ha igazi ételre gondol – morogtam. – De Cat, pontosan arra gondolok. Nem szeretném előre megenni a csalit – kuncogott Annette. Bones rám pillantott. Én vállat vontam. – Talán nem is olyan rossz ötlet ez a találkozó. Talán hozzászoknának ehhez a Sötétség Serege-dologhoz. – Vagy éppen kiakadnának tőle. Ez Annette-en múlik. – Ahogy akarod. Nekem mindegy. Ha belemennek, felveszem őket, amikor Rodneyért megyek. Ő is velünk tart ma este. – Rodney, a ghoul? – Hová süllyedtem, hogy már egy ghoulnak is örülök, még ha ez megnehezíti is a menü összeállítását. – Kedvelem őt. Nem dühödött fel, hiába sértegette annyit anyám. Bones féloldalasan rám mosolygott. Éppen végzett Annette csomagjainak felcipelésével. A nő a konyhaasztalnál üldögélt, és a teáját szopogatta. Én a kanapén ültem egy jókora gintonikos pohárral, ami már majdnem kiürült. – Várj csak! – Nem szívesen beszéltem erről őfelsége előtt, de felesleges lett volna suttogni. – És ő? Azok után, ahogyan akkor régen elváltunk… Nem gyűlöl engem? Rodney házában kaptunk menedéket évekkel ezelőtt, amikor

232

elhagytam Bonest. Ők ketten elmentek valahová, és nyilván roppant kellemetlen helyzet állt elő, amikor visszatértek és üresen találták az épületet. Bones leült mellém, és letette a poharamat. – Már hogy gyűlölne? Persze Donra haragudott, amiért megfenyegetett téged, bár akkor még nem tudtuk, hogy ő volt. Ami meg anyádat illeti… Hát, ő nem tett szert egy új barátra. Elnevettem magam. – Nem nagyon szokott. Bones közelebb hajolt. – Egy kicsit Rodney is nyugtalan a viszontlátás miatt, de nincs rá oka. Azt hiszi, hogy talán neheztelsz rá Danny miatt. Ó. Erről meg is feledkeztem. Exfiúm meggyilkolása nem szerepelt túl előkelő helyen problémáim listáján. Szegény Danny. Biztosan alaposan megbánta, hogy annak idején elcsábított. – Az inkább a te műved volt, mint az övé, Bones. De ezen már túlléptünk. Különben is segíteni jön. – Mondtam neki, hogy ezt fogod mondani. Mellbe böktem. – Azt hiszed, hogy mindent tudsz? Megsimogatta a hátam. – Nem mindent, de sokat. Például azt is biztosan tudtam, hogy szerelmes lettem, amikor találkoztunk. És azt is tudtam, hogy bármit megteszek, csak hogy te is ugyanígy érezz irántam. Annette csészéje csörömpölve landolt az asztalon. – Elmegyek zuhanyozni. Bones fel sem pillantott. – Csak tessék. A fürdőszobaajtó becsukódott Annette mögött. – Mindig mondogatod, hogy azonnal szerelmes lettél belém,

233

de attól még ezerszer összevertél, és az első hetekben elég undok voltál. Bones kuncogott. – Te akartad, hogy megverjelek, és ha gyengének mutatkoztam volna, azonnal a földbe taposol. Nem mutathattam ki, mit érzek irántad, mert te akkor még a képemet is utáltad. – De most már nem utállak… Ennek bizonyítására hosszan, lassan belenyaltam a nyakába. Erre ő felnyalábolt és a lépcső felé indult velem. – Várj, csak játszottam! Most nem lehet, meghallhat minket! – Hiába dübörgött a zuhany, ezzel az erővel akár meg is hívhattuk volna Annette-et a buliba. Bones azonban rendületlenül ment fölfelé, aztán odafent lerakott az ágyra. – Én nem játszottam, és nem érdekel. – Végigcsókolt, és lerángatta rólam a ruhát. – Csak egy óránk van. Ne vesztegessük el.

234

Harminc

– Körülbelül két órába telik, hogy elhozzam Rodneyt és felszedjem a fiaidat, Cicuska. Kibírod addig Annette-tel? Bones máris késésben volt. Én voltam a késedelme okozója, de nem tudtam haragudni magamra emiatt. – Ne izgulj. Ha nagyon elkanászodik, itt az ezüst – pillantottam a szekrényben rejtegetett fegyvertárra. Bones nevetett. – Ha nem bánod, én inkább úgy szeretnélek találni benneteket, ahogy itt hagytalak. – Ha ragaszkodsz hozzá… Menj csak, megvárlak. Teljesen automatikusan mondtam ezt, de Bones tekintete elfelhősödött. Sóhajtva keltem ki az ágyból, hogy megöleljem. – Megmondhatod Rodneynak, hogy mérget vehet rá: most tényleg itt leszek. Bones a homlokomra tapasztotta a száját, és elmosolyodott. – Remélem is. Hívd a fiaidat, és mondd meg, hogy készüljenek. Nemsokára visszajövök. – De ne csapd agyon Tate-et az úton! – Majd még meglátom – szortyintott Bones. Miután elment, megejtettem a vacsorameghívást, majd öt percen keresztül hallgattam Don ellenkezését, hogy a fiúk elhagyják a telepet, miközben Max szabadon járkál.

235

– Két vámpír, egy ghoul, plusz én. Ki árthatna nekünk? És csak egy vacsoráról van szó, az ég szerelmére. Esküszöm, hogy nem ők lesznek az étlapon. Viszont találkozhatnak néhány emberrel, akiken az életük fog múlni. Végül Don átadta a telefont Tate-nek, és átadta a meghívást. Tate azonnal elfogadta. Szeretett volna lekáderezni minden hullát, akit csak tudott, ahogyan ő fogalmazott. Mivel nem nagyon volt ennivaló a házban, és nem maradt időm főzni se, lezuhanyoztam, aztán kimentem a konyhába, és megkerestem a telefonkönyvet. Rodneynak nem lesz szerencséje, mert egyetlen ételszállító cég sem hirdet nyers húst vagy testrészeket. Végül olasz kaja mellett döntöttem, és megrendeltem mindenféle ételt. A kiszállítást egy óra múlva ígérték, nagyjából akkor, amikor a vendégek megérkeznek. Annette húszperces késéssel vitorlázott be a szobába hosszú, lágy esésű szoknyában és halvány barackszínű felsőben. Remekül nézett ki, de amint megéreztem a kisugárzását, tudtam, hogy rosszban töri a fejét. – Nos, kedvesem, talán elégedett vagy magaddal a kocsibeli eset után, de hadd emlékeztesselek, hogy én több mint kétszáz éve ismerem Crispint, és még legalább kétszáz évig fogom is. Te viszont meglepnél, ha a hónap végéig húznád. Nagy csattanással csuktam össze a telefonkönyvet. Most aztán kimutatta a foga fehérjét. – Tudom, miért érzed fenyegetve magad, Annette. Ha az, akit szeretsz, beleszeret valaki másba, az elég rossz, nem igaz? Nézd, én hajlandó vagyok eltekinteni a korábbi kapcsolatotoktól és barátságos lenni, de ha felbosszantasz, magadra vess. Undok ajakbiggyesztéssel elmosolyodott. – Ostoba lány, több ezer hozzád hasonló álmodozót éltem túl. Crispin mindig visszatér hozzám, és tudod, miért? Mert én megadom neki azt, amit igazán akar. Nyilván nem beszélt an-

236

nak a bizonyos születésnapnak a további részleteiről, igaz? Nemcsak hárman voltunk, hanem öten. Két emberlány, plusz Belinda és én. Én magam választottam ki a lányokat. Crispin imádja a meleg, élő húst, és persze ennünk is kellett valamit. Valami mást is. A rohadék. Annette kuncogva látta az arcomon, hogy elérte célját. – Ó, kedvesem, meg sem tudom számolni, hányszor voltunk legalább ketten vele. Crispin olyan kielégíthetetlen. Mindig is az volt, már ember korában is. És te sem vagy neki annyira szent, drágaságom. Beszélt neked arról, ami néhány hónapja történt kettőnkkel? Te sem vagy más neki, csak egy bukkanó egy hosszú, kanyargós úton. Jobb, ha ezzel tisztában vagy. Néhány hónapja. Akkor ő volt az a „majdnem” Chicagóban. Az ujjperceim elfehéredtek az asztalon. – Ami azt illeti, beszélt róla, Annette, de nem kaptad meg a szokásos szolgáltatást, igaz? Bones mondta, hogy kicsit megnyalogatott, aztán otthagyott lógva. Nem esett jól, ugye? Feltüzelnek, aztán meg nincs farok, amin lovagolhatsz? – Ha ő mocskosan játszik, én is úgy játszom. Lássuk, ki piszkolódik be jobban. A két kifogástalanul szedett szemöldök felszaladt. – Úgy látom, nincs túl sok tapasztalatod a férfiakkal. Talán otthagyott, de nem lógva. Crispin többre képes a szájával, mint a legtöbb férfi az egész testével. Biztosíthatlak, hogy teljesen kielégített, mielőtt elment. Persze több is jó lett volna, de a vámpírok türelmesek. Vissza fog jönni, és én kivárom. – Tudod, mit csináltál most? – kérdeztem szenvtelenül. Annette kérdőn nézett rám. – Éppen rámentél az utolsó idegszálamra. Mielőtt egyet pislanthatott volna, az asztal már repült is, az öklöm pedig tökéletesen elrendezett frizurájába csapott.

237

Annette elterült a kőpadlón, aztán Nosferatu-fürgeséggel pattant fel. A cicám úgy döntött, hogy felszalad az emeletre. Szemlátomást nem érdekelte, ki fog győzni. – Gyors kislány vagy, ugye? – gúnyolódott Annette. – Az kell, hogy legyél, különben már nem élnél. Felzaklattalak kedvesem? Majdnem elaludtam azon, amit az előbb hallottam belőletek az ágyban. Még sosem hallottam Crispint ilyen unottnak. – Majd én kiverem belőled a szajhát, Annette – csikorogtam összeszorított foggal. – És az már valami lesz, te nagyszájú angol trampli! – Engem nem lehet ilyen könnyen… aú! Először a szék repült és tört darabokra, aztán őt dobtam át a szomszéd szobába. De ő sem volt gyenge virágszál. Zölden izzó szemmel és kimeresztett agyarakkal vetette rám magát, hajában dekoratív székforgácsokkal. Ahelyett, hogy bevártam volna, nekiugrottam és a földre löktem. Ő céltudatosan csattogtatta a fogait, de én a nyakánál fogva lenyomtam, és brutális csapásokat vittem be neki a lábammal és a szabad kezemmel. Csomóba gabalyodva hemperegtünk a földön, de a vén kurvának most sem állt be a szája. – Te sosem birtokoltad úgy, ahogy én, te puritán kislány. Ravasz dolog volt, hogy elhagytad, mert feltüzelted az érdeklődését. Ha nem tetted volna meg, már rég elhajított volna. Nem tudom, miért viseli el a veled való dugás egyhangúságát, amikor te nem tudnád kezelni, ha nem fékezné magát. Ó, és Crispin azt mondja, szeret? Ezt már én is ezerszer hallottam tőle, de az én esetemben az idő igazolta is a szavakat. Te viszont akár pakolhatsz és mehetsz. Lejárt lemez vagy. A padlóba vertem a fejét, hogy elhallgattassam, és örömmel hallottam a csontreccsenést. Annette erős volt, de nem eléggé. Belevágtam a térdem a gerincébe, amíg el nem tört. Feljajdult,

238

amikor a teste furcsa szögben elhajlott. Mivel időlegesen mozgásképtelenné vált, felrohantam a lépcsőn a hálószobába, és felkaptam egy ívelt pengéjű ezüstkést. Annette még mindig a földön hevert, amikor visszaértem. Komor elégtétellel horkantam fel. – Te jó ég, azt hiszed, beveszem? Az első, amit Bonestól tanultam, az volt, hogy rugdossam tovább azt, aki a földre kerül. Éppen emeltem a lábam, hogy a bordájába rúgjak, amikor gyorsabban mozdult, mint vártam tőle, és kikaszálta alólam a másik lábam. – Én is tudom, pimasz félvér, de akkor már nem figyeltél, amikor elmondta, hogyan lehet küzdeni ellene. Megint a szőnyegen gurultunk, a nyomunkban csak úgy röpködtek a bútorok. Vagy tíz percig tusakodtunk. Annette jó pár ütést vitt be nekem, de a végén sikerült a mellkasába döfnöm a pengét. Megdermedt. A szeme azonnal visszaváltozott pezsgőszínűvé, és hördült egyet. – Legalább ezt megérted, de elhibáztad. Nincs elég közel. Lefogtam, mozdulatlanul tartva a kést. – Nem hibáztam el, te szuka. Egy kézmozdulat, és csak rossz emlék vagy, meg még rosszabb szag. De azt hiszem, előbb beszélnünk kell egymással, mint nő a szukával. Tudom, miért csinálod ezt. Azt akarod, hogy újra elhagyjam, de hiába strapálod magad, mert nem teszem meg. Bones már megbocsátott nekem azért, hogy hosszú évekre magára hagytam, úgyhogy én is megbocsáthatom neki a régi orgiákat, te kiélt, vén csataló. Világos? Annette fájdalmas tekintettel nézett fel rám. Az ezüst fáj, ezt tapasztalatból tudtam. – Nem érdemled meg őt. Majdnem elnevettem magam.

239

– Igazad van. De ez az ő dolga, nem a tiéd. Te csak azzal foglalkozz, hogy vagy elfogadod a dolgokat úgy, ahogy vannak, vagy örökre kilépsz az életéből. Most csak azért nem döfök bele a ketyegődbe, mert fontos vagy Bonesnak. Szegénykém nem gondolkozik, ha nőkről van szó, nem igaz? Ha képes vagy plátói módon megmaradni mellette, akkor én is tartózkodni fogok attól, hogy felszeleteljem a szívedet, pedig nagyon, nagyon szeretném. Mit szólsz? Áll az alku? Hirtelen elkerekedett a szeme riadalmában. – Szállj le rólam, mindjárt itt van! Te jó ég, nagyon dühös lesz rám! Csodálkozva pislantottam rá. Itt ül egy tőrrel a szíve mellett, és jobban fél attól, hogy Bones letolja? Egy kicsit furcsák a prioritásai. – Áll az alku? – erősködtem. Bosszús pillantást vetett rám. – Jaj, istenem, persze, csak engedj már el! Rendet kell csinálnom. A mindenit, mindjárt itt van! Forgatni kezdtem a szemem, és óvatosan kihúztam a kést. Annette azonnal felpattant, de nem támadó szándékkal. Sőt olyan lendülettel kezdett összetakarítani, mint egy felturbózott Martha Stewart. Nemsokára kocsiajtó csapódott odakint, aztán nyílt a kapu. Bones olyan dühösen nézett Annette-re, hogy már-már megsajnáltam. – Ez pedig, Annette, a Pilates – mutattam egy eltúlzott nyújtást. – Nagyon szórakoztató – sietett egyetérteni Annette, és ártatlanul pillantott Bonesra. – Milyen gyorsan megjöttél, Crispin… – Elég – vágott közbe Bones. Felvont szemöldökkel odalépett hozzám, és kihúzta a nadrágom derekából a sietősen eldu-

240

gott, véres kést. Aztán Annette-hez lépett, és meglengette a pengét a szeme előtt. – Hacsak a Pilatesnek nem született egy gyilkos változata is, akkor azt hinném, hogy harcoltatok. Méghozzá olyan hangosan, hogy mérföldekre elhallatszott. Izzó fenyegetés vibrált a hangjában. Egyre nőtt a feszültség. Bones háta mögött valaki bekukkantott az ajtón. – Rodney! Keblemre öleltem a meglepett ghoult, akin látszott, hogy nem számított ennyire meleg fogadtatásra. Tate-ék kint maradtak a kocsiban, de intettem nekik, hogy jöjjenek be. Bármit megtettem volna, hogy kikerüljek a vészesen közelgő csúnya jelenetből. Ekkor újabb kocsi jelent meg a behajtón, az oldalán olaszos lógóval. – Nicsak! – mondtam széles álmosollyal. – Megjött a kaja! Ki éhes?

241

Harmincegy

Annette udvariasan kimentette magát, hogy átöltözzön, és én is hasonlóan cselekedtem. Rodney szó nélkül megjavította a törött berendezési tárgyakat, Bones viszont utánam jött a hálószobába. – Ne most – szóltam rá, mielőtt kinyithatta volna a száját. – Már elrendeztük. Itt vannak a fiúk, és megjött a vacsora is. Üljünk le arra, ami bútor maradt, és együnk. A többi várhat. Bones összeszorította a száját. – Hát, jó. De a dolog nincs elrendezve. Még mindig nagyon dühös vagy, érzem rajtad, úgyhogy vacsora után visszatérünk rá. Bones az ágyra dobta a kabátját, aztán amikor kiment, csak egy dolgot mondott a válla fölött: – Valami hosszú ujjút vegyél fel, mert a karod tele van karmolásokkal. A vacsora az akaraterő diadala volt. Annette könnyed sármmal nyűgözte le az embereimet. Ő aztán nem szívbajos. Juan gátlástalanul flörtölt vele, de még Tate-ből is kicsalt néhány mosolyt. Bones viszont már-már otromba, borongó némaságba burkolózott. Én Rodneyt tartottam szóval, és próbáltam nem észrevenni az oldalamba fúródó sötétbarna pillantást. Bones mérges, hogy

242

megszúrtam Annette-et? De hát még mindig beszél, és itt foglalja a helyet! Különben pedig, még ha tagadtam is, gyökeret vert bennem az, amit mondott. Több nővel egyszerre. Meleg, élő hús. Tízezrek. Igaz lenne? Persze tudtam, hogy Bones sosem volt szerzetes – sőt, dzsigoló lévén kötelessége volt a promiszkuitás –, de ezek a dolgok mégis megdöbbentettek. Igen, tudtam, hogy voltak exek. Nyilván elég sokan, de arra nem gondoltam, hogy a skalpjai száma vetekszik az autóm kilométer-számlálójával! Ha csak erre gondoltam, legszívesebben megöltem volna és sírva gömbölyödtem volna össze egyszerre. Mire eltűntek a piszkos tányérok, már vadul csatáztak bennem az ellentmondásos érzések. – Kártya, uraim? – kérdezte Annette. Egyik táskájából egy paklit szedett elő, és gyakorlott mozdulatokkal megkeverte. Tate és Juan szeme felcsillant. Kevés dologért lelkesedtek, de egy jó pókerparti ezek közé tartozott. Bones azonnal felállt. – Mi ketten nem játszunk. Élvezd a játékot, Annette, minden szinten. Aztán vidd haza Cat barátait. Rodney majd elkísér, és mutatja az utat. És ezzel véget is ér a szerencséd. Azok négyen nem voltak ostobák. Mindenki tudta, hogy itt balhé volt, és könnyen ki lehetett találni, miről szólt. Talán Rodney is végig hallotta az egészet. Mindenesetre együtt érző pillantást vetett Annette-re. – Ez nem volt túl udvarias – sziszegtem, miközben felmentünk az emeletre. Bones becsukta mögöttünk az ajtót. – Akár nyitva is hagyhatod, úgyis hall minket. – Aki olyan rossz modorú, hogy kihallgat minket, amikor nem lenne muszáj, magára vessen – felelte Bones, nyilvánvaló figyelmeztetésként a lentieknek. Nekidőlt az ajtónak. – Ez a vacsora tiszta időpocsékolás volt. Alig ettél. Most pedig mondd el, mi történt.

243

A legszívesebben mindent elfelejtettem volna, mert a kétely férgei már kezdték belerágni magukat a szívembe. Nem csoda, hogy nem volt étvágyam. – Igazi tyúkviadal volt. Annette mondott pár csúnya dolgot, aztán én is, és aztán megszúrtam, hogy komolyan vegyen. – Ennyi volt az egész? Minden oké, semmi rossz szájíz? Meggyőződés nélkül bólintottam. Hirtelen ott termett előttem. Amikor lehajolt, hogy megcsókoljon, összerezzentem. Felegyenesedett. – Jól van. Két módja van, hogy megtudjam, miket mondott neked Annette. Az egyik az, hogy megkérdezem tőled, és te elmeséled. A másik az, hogy belőle verem ki. Az önző részem azt kívánja, hogy te hallgass, de ez a magasabb jó ellen hatna. Nekem bármit elmondhatsz, Cicuska, sokszor megmondtam már. Bármit. A kérdés csak az, hogy akarod-e. Az éjjeliszekrényen egy negyed üveg gin állt. Leültem az ágyra és meghúztam, csak aztán válaszoltam. – Hát jó. Legyen. Annette nagyjából azt mondta, hogy tomboló perverz vagy, aki minimum kettesével fogyasztotta a nőket, főleg az embereket a meleg testük miatt. Hogy megdugtál legalább egy fél országnyi nőt, és hogy én sem foglak sokáig érdekelni… – Itt megálltam levegőt venni. – Hogy unottnak tűntél az ágyban velem, és hogy én nem bírnám ki, amit igazán akarsz, és hogy mindenkinek azt mondod, hogy szerelmes vagy belé, és ha nem hagytalak volna el annak idején, akkor már elhagytál volna te… Ja, igen, és hogy ő volt az, akit nyalogattál pár hónappal ezelőtt. – Agyonverem Annette-et ezért – dühöngött Bones. – És ha a helyedben lettem volna, megölöm. Te jó ég. Felrántotta az ajtót. – Rodney, vidd haza őket egyedül, és hagyd itt Annette-et!

244

Nem várta meg a választ, hanem újra becsapta az ajtót. Hallottam Rodney engedelmes motyogását, aztán a távozásukat. – Szóval igaz? – kérdeztem. – Azért haragszol rá, mert hazudott, vagy azért, mert az igazat mondta? Bones egy pillanatra lehunyta a szemét. – Sajnálom, hogy erre a beszélgetésre ilyen körülmények között kerül sor, Cicuska, de nem akarom rejtegetni előled a múltam. Röviden annyit mondhatok, hogy amit Annette mondott, igaz, sok nővel voltam. Nagyon sokkal. Emberekkel és nem emberekkel. Nagyon sokkal. Elvégre ez sem meglepő, figyelembe véve a korát és a korábbi foglalkozását, meg a szó szerint hullajó kinézetét. De ez a „nagyon sok” még egy kis tisztázásra szorult. – Több tucattal? Több ezerrel? Több tízezerrel? Bones odajött az ágyhoz, és letérdelt mellém. – Hadd meséljem el, mi történt, miután vámpírrá változtam. Néhány évig komoran borongtam a sorson, amit Ian erőszakolt rám, de aztán rájöttem, hogy akár jól is érezhetem magam halottként. Akkoriban még csak egy dologhoz értettem, és ez a dugás volt. Ha egy lány hölgytársaságra vágyott az ágyban, nem voltam ellene. Aztán ahogy múltak az évek, elkezdtem halált osztogatni azoknak, akik megérdemelték. Aztán ez lett a megélhetésem. Nemsokára a gyilkolás is a szakterületem lett, és úgy éreztem, hogy ezzel a két dologgal boldog vagyok. Így folyt az életem, és igen, Annette sokszor ott volt a nők között, akikkel lefeküdtem, vagy egyedül, vagy társaságban. Aztán egy nap az egyik barátom megkért, hogy keressem meg a lánya gyilkosát, és a nyomok egy ohiói bárba vezettek. Ott találkoztam veled, és azonnal beléd szerettem. El sem tudod képzelni, milyen érzés volt ez több évszázadnyi… üresség után. Azt hittem, már nem is vagyok képes szerelembe esni, de akkor végre úgy éreztem, hogy mást is tudok adni a dugáson és a gyilkolá-

245

son kívül. És erre a bizalmas barátom, Annette el akarja ezt venni tőlem úgy, hogy a múltam dolgaival zaklat, hátha ezzel kiöli belőled azt, amit irántam érzel. Még sosem beszéltünk arról, hogyan lett Bones bérgyilkos, és a korai éveiről sem. Noha hónapokat töltöttünk együtt, szinte mindig csak rosszfiúkat üldöztünk, és alig maradt időnk arról beszélgetni, hogy kik vagyunk vagy voltunk. Persze nem volt nehéz elképzelni a Bones által felvázolt életformát. A szexhez nem nagyon tudtam hozzászólni, de az elmúlt négy évben én se sokkal többet tudtam nyújtani az embereknek a gyilkolási képességemen kívül. És a nap végén ettől elég magányos voltam. – Ne ítéld meg őt ilyen keményen, Bones. Annette szerelmes beléd; ezért tette, amit tett. Nem nagyon tetszik a kiterjedt szerelmi életed története, de kezelni tudom – elvégre már elmúlt. De sosem fogok részt venni hármas, négyes vagy mit tudom én, hányas buliban. Ha ebben reménykedsz, akkor gondjaid lesznek. – Azon kívül az egy eseten kívül Annette-tel, amit őszintén bánok, egyetlen más nőhöz sem nyúltam, amíg külön voltunk, mert rajtad kívül senki másra nem vágytam. Ami pedig azt illeti, hogy minden nőnek szerelmet vallottam – amikor kurva voltam, minden ügyfelemnek azt kellett mondanom, hogy szeretem. Ez hozzátartozott a munkához. Ezért mondtam annak idején Annette-nek is, de amióta már nem vagyok ember, rajtad kívül még senkinek sem mondtam. Láttam a szemén, hogy igazat beszél, és ez kihúzta belőlem a sajgó tüskét, amit az előttem lévő nők jelentettek. – Hát akkor… minden oké. – Oké? – Bones lehúzott magához a padlóra, amíg arcunk egy magasságba nem került. – Igen – érintettem meg gyengéden az arcát. – Oké. Most nem rezzentem össze, amikor megcsókolt.

246

Hozzásimultam. Bones egy hosszú pillanat után elhúzódott. – Annette-tel még van elszámolnivalóm. Te ugyan engedékeny vagy vele, de nekem a bizalmammal élt vissza, és ezt nem hagyhatom annyiban. Annette! – kiáltotta. – Gyere fel ide! Vállat vontam, és hirtelen egy merőben szokatlan gondolat merült fel bennem. – Csináld, ahogy akarod, de nekem is van egy javaslatom. Nyugodtan véresre verheted, de… csinálhatunk neki olyan zajos, sikítozós orgazmusokat is, hogy hólyagos lesz tőle a füle. Ha vannak titkos kurvás-vámpíros trükkjeid, nosza, vesd be őket! Csak egy kikötésem van: szárnyald túl minden korábbi önmagadat, amit neki vagy másnak eddig nyújtottál, mert ha holnap reggel nem szégyentől piros arccal ébredek attól, amit csináltunk, akkor nagyon csalódott leszek. Annette kopogás nélkül benyitott. Bones felállt, és fenyegetően végigmérte. – Nekünk kettőnknek elintéznivalónk van egymással – mondta, aztán hátrapillantott rám. – De csak később. És rácsapta az ajtót a meglepett Annette-re. – A nyakadba akasszam a gatyámat? A tekintete és a kezdődő zöld izzás kissé bizonytalanná tette a válaszomat. – Nem is hordasz… Odalépett és felhúzott. – Biztosíthatlak, hogy az ágyban semmit sem kell bizonyítanod, de csak egy őrült utasítaná vissza azt a lehetőséget, amit az imént adtál nekem. Egy éjszaka kevés lesz arra, hogy mindent végigcsináljak, amiről fantáziáltam veled kapcsolatban, de azt megígérhetem… – mélyült el a hangja –, hogy botrányosan szégyellni fogod magad akkor, amikor már újra képes leszel gondolkodni.

247

Harminckettő

Bones szándékos lassúsággal kezdte kigombolni az ingét. Krémszínű bőréből egyre több tárult fel minden egyes mozdulattal. A végén levette, és egy mozdulattal letépte az ing ujjait. Különös tettének okára hamarosan fény derült, amikor bekötötte a szememet. Körmeim a tenyerembe vájtak, amikor minden elsötétült. Bones jó munkát végzett. Aztán éreztem, hogy lenyom az ágyra, és elkezd vetkőztetni, meztelenre. Valamit rákötött a csuklómra, kihúzta a karom fölfelé, aztán rögzítette, nyilván az ágykerethez. Ugyanezt tette a másik karommal is. – Ne küzdj – súgta Bones. – Nem elég erősek ahhoz, hogy visszatartsanak. Lazíts – kuncogott. – Hagyj dolgozni. Emígyen lekötözve csak hallgattam, ahogy motoz. Mintha a szekrényekben kotorászott volna, de fogalmam sem volt, mit kereshetett. Vakon az ágyhoz kötözve lenni enyhén szólva aggasztó volt, de szerencsére hamarosan visszatért. A keze végigfutott a vállamon, aztán a mellemre tapadt. Egy száj érintette a mellbimbómat, kimeresztett agyarakkal. Megnedvesítette a hegyét a nyelvével, aztán emberfogaival finoman keményre harapdálta őket. Élesen szívtam be a levegőt, amikor óvatosan belemélyesz-

248

tette az agyarait, majdnem felsértve a bőrömet. Addig szívta, amíg meg nem éreztem az elemi vágy forró hullámait. – Meg akarlak érinteni – nyögtem, és nekifeszültem kötelékeimnek. A szája maradt, ahol volt, de a keze a karomra fonódott. – Majd később. Megerősödött az angol akcentusa, és a csípője érintéséből tudtam, hogy ő is meztelen. Odalent bekapcsolódott a tévé. Annette szándékosan felnyomta a hangerőt, de ez már alig jutott el az agyamig. Bones addig fokozta szemfogai nyomását, míg szinte fájt. Kiáltás szakadt fel belőlem, de nem a fájdalomé. Bones felhorkant, és még erősebben kezdett szívni, véremet a szájában ízlelgetve. Mint máskor is, amikor megszívott, az egész testemet melegség öntötte el. A mellem égett, de izgatott várakozás is eltöltött. Mindenre kész voltam, és Bones nem is vesztegette az időt. – A szívdobogásod ott dübörög a fülemben, de nem fogsz sokáig félni – mormogta Bones, és átváltott a másik mellemre. – Nemsokára kilököm belőled a félelmet. Felhördültem, és megfeszültem alatta, amikor ugyanúgy megharapott itt is. Most már mindkét mellbimbóm szinte szikrázott és csak úgy lüktetett a forróságtól. Bones ajka átsiklott a karomra. Éreztem a nyelvét a csuklómon, a láthatatlan kötelék alatt. Azonnal megtalálta a megfelelő helyet, és agyarai már döftek is, mielőtt még megfeszülhettem volna. A mellemben érzett lüktetés most a csuklómban is megindult. Forró, pulzáló hullámok rezegtek együtt a szívverésemmel. Ha a heroinfüggők valami ilyesmit éreznek, gondoltam szédülten, miközben meleg karamellként olvadoztam Bones karjaiban, akkor tökéletesen megértem, miért csinálják.

249

– Az agyaraim levét érzed – mondta mély torokhangon Bones. – Minden egyes szívdobbanással jobban szétárad a testedben. Ha ember volnál, ennél többször nem mernélek megharapni. Kiütne téged. De mivel nem vagy ember, folytathatom… Hangosan felnyögtem, amikor a másik csuklómat is megkóstolta. A hihetetlen, édes forróság az egész felsőtestemet elborította. Szent ég, nem is sejtettem, hogy a vámpírharapás ilyen lehet, különben már rég kértem volna, hogy harapjon meg mindennap. Bones megszorította a csuklómat, és én megrezzentem. A nyomás mintha még mélyebbre préselte volna bennem a forróságot. – Ne mozogj, szivi. Könnyű azt mondani. Legszívesebben nekifeszültem volna azoknak a kötelékeknek, hogy a melegség még mélyebbre hatoljon bennem. De a számhoz súrlódó bőre miatt megfeledkeztem erről. Végigcsúsztatta testét az enyémen, aztán keményen rácsípett a mellbimbóimra. Kettős láng csapott fel bennem, és ívbe felfeszült a testem. – Még! Bones lágyan felnevetett. – Kapsz még. Sokkal többet. Egyre nőtt bennem a várakozás, amikor Bones széthúzta a lábaimat és közéjük helyezkedett, egyik kezével a fenekem alatt. A szája közel járt, mégsem tette meg, amit szerettem volna. Ehelyett a combomat kezdte szimatolgatni. – Bones, kérlek… – hörögtem. Érezni akartam a nyelvét magamban, ahogy simogat. – Még nem. A lehelete, ahogy megszólalt, szinte fájón csiklandozott. A fogaimat csikorgattam, és magamban szitkokat szórtam rá.

250

– De. Most. – Még nem. Éppen vitatkozni kezdtem volna a bennem tomboló vágy hatása alatt, amikor Bones beleharapott a combomba. Az egész lestem fölívelt, és önkéntelenül megrántottam a kötelékeket. Újabb adag folyékony tűz áradt szét bennem, most már a lábaimban is, és görcsös belső rándulások ráztak meg. Te jó isten! Még csak a lábaim közé sem nyúlt, én meg itt reszketek a 10-es orgazmusskála 9-edik fokán. Bones szája elvándorolt a combomtól, ami úgy lüktetett, mintha az erek szándékosan nyomatnák a vámpírfolyadékot keresztül a testemen. Még lélegzethez sem volt időm jutni, amikor magabiztos nyalintást éreztem magamban. A fenekem alatt tartott a karjával, közelebb húzott magához, szája mohón falta rószaszín húsomat. A fejem hátrahanyatlott, és a nyögéseim egyre mélyebbről törtek fel. Újabb tetőpont közeledett. A nyelve táncolva döfködött belülről, aztán hirtelen abbahagyta. – Még ne! – kiáltottam elvakult vággyal. – Maradj nyugodtan. Bones karja rám kulcsolódott, szinte mozgásképtelenné tett deréktól lefelé. A szája súrlódó érintésétől megremegtem, aztán a csiklómra tapadt és szívni kezdte. Szándékosan lassan. Még a zsibbasztó kéj közepette is éreztem benne valamit, ami kicsit megijesztett. Csak nem akarja…? Hirtelen megvilágosodás öntött el, amikor az agyarai behatoltak, de utána csak fehéren izzó tűz következett. Távolról éreztem a szívást és hallottam a fülszaggató sikolyokat, de nem tudtam, kitől származnak. Egyik orgazmus a másik után rázott meg. Darabjaimra hullottam. Minden lángolt, aztán felrobbant, majd újra lángra kapott. Utána lassan tudatomra ébredtem, és rájöttem, hogy a sikoltozás tőlem származik. A kötés már nem volt a szememen. A kikötéshez használt

251

ingdarabok cafatokban lógtak, s szemlátomást az ágyneműt is szétszaggattam. Bones maga alá szorított, a testével fogott le. Mikor a kéj köde felszállt, lassan kirajzolódott előttem az arca. Több mint önelégült férfimosoly ragyogott rám. Megállíthatatlanul reszkettem, főleg amikor megcsókolt, és megéreztem a vér és egyéb nedvek ízét a fogán. – Ó, Cicuska – dorombolta. – Fogalmad sincs róla, milyen élvezetet okoztál. Mentem már el benned, és azt hittem, kasztrálsz az orgazmusoddal. Tudod, mennyi ideig vergődtél a harapásom utóhatásaként? Fogalmam sem volt. – Öt percig? A hangja rekedt volt, szinte felismerhetetlen. Kacagott. – Legyen inkább húsz. A rendőrség már ki is jött és el is ment; Annette elküldte őket. Biztosan a szomszédok hitték, hogy valakit ölnek. – Mi? – recsegtem, aztán elállt a lélegzetem, amikor hirtelen teljes erővel belém hatolt. Felkiáltottam, amikor ágyéka nekifeszült szétharapott, lüktető csiklómnak. Mintha villám csapott volna belém derékon alul. Elégedetten felnyögött. – Jó forró, mi? Ez meglehetősen vérszegény leírása volt a valóságnak. – Éget. De olyan jó, Bones! – Lelkesedésem saját magam számára is meglepő volt, de még többet akartam. Több kellett, és nem féltem ezt a tudtára is adni. – Ne hagyd abba! Ne hagyd abba! Bones egyre gyorsabban és keményebben mozgott, én pedig élveztem a vadságát. Minden döféstől új forróság futott át rajtam, szinte eszemet vesztettem a vágytól. A teste lenyomta a mellbimbómat, karját a derekam köré kulcsolta. A sokféle nyomás újabb orgazmusig röpített, de még mindig nem volt

252

elég. Addig könyörögtem folytatásért, amíg beszélni bírtam, és amikor ő is elélvezett, olyan sikollyal csatlakoztam hozzá, hogy elment a hangom. Bones elhúzódott tőlem és felkelt, de nekem szinte fel sem tűnt. Mozdulni sem bírtam, és a szívem annyira dobogott, hogy azt hittem, ez már kóros. Bones hamarosan visszajött, és az oldalamra fordított. Ujjai a combom közé csúsztak, és valami nedves, de folyadéknál sűrűbb volt rajtuk. Megcsókolta a nyakam, aztán szétkente a valamit a farpofáim között. Megremegtem. Te jó ég. Sejtettem, mit akar. Bones helyezkedve hozzám simult. – Minden oké, Cicuska, ne izgulj. Lazíts… Felnyögtem, amikor széthúzta a fenekem, és megéreztem a behatolás kezdetét. Halkan felkiáltottam, szinte nyüszítettem. Bones megfogta a csípőmet, és felhördült. A következő mozdulata megtörte a jeget, és a farka feje becsúszott. Lüktetett, vagy talán én lüktettem. Az új érzés furcsa volt, szinte zavaró. Bones gyorsan odanyúlt és megdörzsölte a csiklómat, hogy újraélessze bennem a tüzet. Aztán egyre mélyebbre hatolt azon a határvonalon túl, melyet eddig még senki sem lépett át. Újabb szaggatott nesz hagyta el a torkomat. Bones azonnal megállt. – Fáj? A hangja súlyos volt a vágytól, de mozdulatlanul várta a válaszomat. A telítettség. Amit éreztem, nem volt fájdalom a szó szoros értelmében, csak leírhatatlanul intenzív. Nem tudtam eldönteni, hogy fáj-e vagy rossz, vagy mindkettő. Mivel nem válaszoltam érdemben, újabb kérdést tett fel: – Hagyjam abba? A hangom reszelős volt, és nagyon gyenge.

253

– Ne. Bones meghajlította a nyakát, hogy megcsókoljon. Ujjai folyamatosan masszíroztak, miközben lassan kibe járt bennem, minden alkalommal egy kicsit mélyebbre. Nem tudom, hogy a csókjai tették, vagy az ujjai, de amikor a hátam begörbült, döbbenten vettem észre, hogy vele együtt mozgok. – Igen – hörögte. – Igen… Az agyam talán még tiltakozott, de a testem megszabadult minden gátlástól. Bones szinte észrevehetetlen fokozatossággal erősített, olyan gyengéd ritmussal, melyet önkéntelenül is átvettem, és közben minden mozdulatnál megsimogatta a csiklómat. Én a karjába vájtam a körmeimet, belenyögtem a szájába, és hagytam, hogy valami rejtett vágy legyen úrrá rajtam. Nem hittem el, hogy ez lehetséges. Valószínűleg nem is lehetett volna az, ha képes lettem volna gondolkodni, de végül szabadulásom éppolyan váratlanul ért, mint ahogy az egész elkezdődött. Bones mélyen, torokból felnyögött, és hirtelen kirántotta a farkát. Meleg nedv fröccsent a combomra. – Ne mozdulj, szivi – suttogta aztán, még mindig remegősen. – Letisztogatlak. Figyelmeztetése teljességgel szükségtelen volt, mivel egyetlen tagomat sem tudtam mozdítani. Törülközőt szedett elő, és végighúzta a combomon. Félig hunyt szemhéjam alól láttam, hogy magát is letörli. Aztán a földre dobta a törülközőket, és átölelt. Megcsókolt, úgy, hogy megharapta a nyelvét, és a szájában érződött a vére íze. Szomjasan nyeltem a cseppeket. A torkomban lappangó fájdalom megszűnt, és alábbhagyott a testemben lángoló tűz is. Lenéztem a melleimre. A kis lyukacskák a szemem láttára tűntek el. Bones vére nem csak a torkomat gyógyította meg, s önkéntelenül is éreztem valami apró kis csalódott-

254

ságot. Elmosolyodott, amikor látta, mit nézek. – Ó, Cicuska, még korántsem végeztem a tested kóstolgatásával. Nem tudok betelni azzal a kis pukkanással, amikor a bőröd kilyukad, és a véred ízével a számban… Újra elkezdett harapdálni az előbbi helyeken, egészen addig, hogy ismét veszélybe került a hangom. Nem mintha törődtem volna vele, rajta lovagolva, minden csípőmozdulatnál a kéj újabb fokára lépve. Hangszálak, ugyan kinek kellenek? Bones felült, magához húzott, és a nyakamba mélyesztette a fogait. Te jó ég, ha ez hajnalig nem öl meg, akkor meg leszek lepve. Elfordított az ölében, amíg a lábammal át nem fogtam a derekát. Minden egyes lökést egy szívással kísért, és csodálkoztam, miért nem füstölög a bőröm, mert úgy éreztem, mintha lángolnék. – Harapj meg, Cicuska. Igyál belőlem, ahogyan én belőled. Sokkal durvábban haraptam a nyakába, mint ahogy ő. A bőr megadta magát – igen, hallottam én is a pattanást –, aztán tele lett a szám a vérével. Meleg volt ez a vér attól, hogy nemrég még az én testemben volt, de az ő testében teljesen átváltozott. Ittunk egymásból, és többé semmi sem választhatott el minket. Az ő teste az én testem lett, az ő vére az enyém, a miénk, ami ide-oda áramlott köztünk minden egyes nyeléssel. Illatok csapták meg az orromat. A színek kiélesedtek, feltisztultak. A szívverésem, mely eddig is épp elég hangosnak tűnt, most fülsiketítő lett. Amikor kezdett úrrá lenni rajtam a mindent elsöprő éhség, Bones eltolt magától. – Többet ne. Dühödten karmoltam belé, hogy elérjem a torkát. Visszalökött a matracra. Valami roppant, és az ágy összeroskadt alattunk. – A fenébe, Bones, adj még! – ordítottam, és magam sem

255

tudtam, hogy a vérre, a szexre vagy mindkettőre gondolok. – Csak ennyire tudsz harcolni? – incselkedett. Felkarmoltam a hátát, és próbáltam lenyalni a vérét az ujjaimról. Összeszorította a kezeimet és belém hatolt, a torka csábítóan közel. A számban akartam érezni. Fel akartam tépni, hogy a vére rám ömöljön és beborítson. Valami feltámadt bennem, és próbált a felszínre törni. – Jobb, ha nem hagyod abba a dugást – vicsorogtam, mire dekadensen elvigyorodott. – Mert ha megteszed, szárazra szívlak. Bones vadul, féktelenül felkacagott. – Szárazra szívsz, de nem a nyakamnál, és könyörögni fogsz, hogy hagyjam abba – mondta, aztán átadta magát a küzdelemnek.

256

Harminchárom

– Kelj fel, szivi. Már majdnem dél van. Felnyílt a szemem, és egy mélybarna szempárt láttam. Bones az ágyon ült. Pontosabban a romjain. Lassan visszatért az öntudatom, de ennek ára volt. Bones nevetve nézte, hogyan vált színt az arcom. – És itt a fizetségem, az arcod rubinvöröse. Kellőképpen meg vagy botránkozva saját gonosz viselkedéseden? Ha katolikus volnál, leégne a pap füle a gyónásodtól. Emlékszel, amikor megígértetted velem, hogy megismételünk minden ocsmányságot, bármit is mondasz majd reggel? Most, hogy így felhozta, tényleg eszembe jutott. Elárult a saját erkölcstelenségem. – Szent ég, Bones… Elég züllött dolgokat csináltunk. – Ezt bóknak veszem – húzódott közelebb. – Szeretlek. Ne szégyellj semmit, amit csináltunk, még ha a prüdériád be is ájult tőle. Megnéztem a nyakát ott, ahol megharaptam. Persze nem volt ott semmilyen nyom, és az én nyakamon sem. Amennyi vért kiszívtam belőle, valószínűleg én is hozzá hasonlóan gyorsan fogok gyógyulni az elkövetkező pár napban. – A mostani éjszaka után már soha többé nem tudok ugyanúgy nézni a szemfogaidra. Részben szeretnék bocsánatot kérni,

257

amiért eddig visszatartottalak, de részben azt akarom, hogy te kérj bocsánatot, mert te eddig is tudtad! Bones nevetett. – Hidd el, hogy még sok mást is tudok mutatni, de nem most. Már így is késésben vagyunk, mert hagytalak aludni. Ledobtam magamról a takarót, és a fürdőszobába indultam. Késés ide vagy oda, muszáj volt zuhanyoznom. Bones már frissen, üdén és felöltözve várt. A haja még nedves volt kissé. – Van valami, amit tudnod kell – kiáltott utánam. – Tate itt van. Itt töltötte az éjszakát. A sampon a falra fröccsent a hajam helyett. Csak most tűnt fel az a szívverés a földszinten. – Miért? Volt valami visszafogottság Bones hangjában, amikor bejött a fürdőbe. – Rávette Rodneyt, hogy a többieket tegye ki, őt meg hozza vissza ide, csupa irántad érzett félreértelmezett aggodalomból. De mire visszaért, mi már mással voltunk elfoglalva. Annette rábeszélte, hogy maradjon és szórakoztassa. Ő pedig belement. A rúd levált, olyan erővel rántottam el a függönyt. Bones elkapta, és szó nélkül visszatette. – Tate és Annette? Gondolom, nem pókereztek… – Nem. Miért, talán féltékeny vagy? – kérdezte Bones. – Nem. Te talán igen? – Egyáltalán nem. Csak bosszant, hogy ez is neked szólt, de ezt már megbeszéltük. – Tate egyszer nekrofilnek nevezett – mondtam némi éllel. – Most viszonozhatom a bókját. – Már megtetted. Hall minket. Érzem. Csakugyan? A kis kíváncsi. Tudja, hogy nem kedvelem Annette-et. Szóval nem csak a szipirtyó akart felbosszantani. Újabb gondolatom támadt.

258

– Te már az éjjel tudtad, igaz? Bones beismerően hajtotta le a fejét. – Elfelejtheted, hogy megkérdezd, miért nem szóltam. A világ minden kincséért sem akartam volna megzavarni az együttlétünket, különben pedig majd ő elmondja, ha akarja. Ne félj, azonnal meg is feledkeztem róla, mert te kötötted le minden figyelmem. Miközben a hajamat törölgettem, elhatároztam, hogy nem fogok haragudni Bonesra. Elvégre már az is nehezemre esik, hogy zuhanyozzak és ne dobjam vissza az ágyra. A szégyenlősségem talán fel van háborodva, de az énem többi része egyáltalán nem. Bones beszívta a levegőt, és hunyorogva szívta be az illatomat. – Most lemegyek. Nem tudok a közeledben lenni anélkül, hogy meg ne kívánnálak, és erre most nincs idő. Egy hussanással eltűnt, én pedig elmosolyodtam magamban. Négy fej fordult egyszerre felém, amikor megjelentem a földszinten. A konyhaasztal mellett egy tűt sem lehetett volna leejteni. Mivel tegnap kissé megritkult a bútorzat, nem bővelkedtünk ülőhelyekben. Bones az ölébe húzott, miközben zavartalanul csevegett tovább Rodneyval, és a tányérjára mutatott. – Egyél valamit. Nehogy elájulj a végén, mert kihagyod az étkezéseket. – Csoda, hogy egyáltalán járni tud – jegyezte meg Tate, fel sem nézve. – Legalább egy liter vért kellett adnod neki azok után, amiket tegnap éjjel hallottam. – Mi közöd hozzá? – kérdezte hűvösen Bones, és visszafogott, amikor emelkedtem, hogy feképeljem Tate-et. – A munkában a felettese vagy, Cicuska, de most civilben vagytok, úgyhogy ezek a szabályok nem érvényesek. – Én a helyedben nem bolygatnám a dolgot, Tate – figyel-

259

meztettem. – Tőled is szép teljesítmény, ha sántikálás nélkül tudsz járni. Bár mivel ülsz, nem tudom megállapítani. Tate nem hátrált. – Te mondtad, hogy a halottak a legjobbak az ágyban. Gondoltam, kipróbálom, tényleg így van-e. Rodney nevetett. – Tényleg ezt mondtad, Cat? Bones lopva rám vigyorgott. – Örülök, hogy halott vagyok – jegyezte meg. Tate-re pillantottam, és megremegett a szám. Az övé is, aztán tűnődve morogta: – Te jó isten, Cat, mit szólna Dave, ha most lenézne ránk? Biztosan nem hinne a szemének. Reggeli egy egész vámpírasztaltársasággal. Dave említésére könny szökött a szemembe. Tate is zavartan fordította el a fejét. – Bár te is ott lettél volna velünk akkor, halottkám – mondta Tate mogorván Bonesnak. – Te megmenthetted volna azzal a turbós véreddel. Cat nem tudott eleget belediktálni, még akkor sem, amikor úgy csavarta ki azt a másik vámpírt, mint a spongyát. Ha tenni tudsz róla, hogy ilyesmi többé ne történjen meg, talán mégis érdemes volt bevenni téged a csapatba. Még akkor is, ha amúgy ki nem állhatlak. Ahelyett, hogy megsértődött volna, Bones elgondolkodva simogatni kezdte az állát. Összenézett Rodneyval, aztán megfordított az ölében. – Cicuska, nem is mondtad, hogy vámpírvért folyattál a barátodra, amikor meghalt. Nyelt le belőle valamennyit? – Juan lenyeletett vele egy kicsit, de hát hiányzott a fele nyaka. Elvérzett, mielőtt teljesen meggyógyulhatott volna. – Sajátságos – jegyezte meg Rodney. – Több, mint sajátságos. A barátunk volt – meredtem rá.

260

A ghoul már nyitotta volna a száját, amikor Bones megszólalt. – Ne most, haver. Cicuska, időközben felgyorsultak az események. Ian hívott, és azt mondta, hogy hírt kapott a hollétedről. Persze tudtuk, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, de én jobb szerettem volna, ha még van egy-két hetünk felkészülni. Mindegy, a kocka el van vetve. Megmondtam Iannek, hogy én is épp most bukkantam rád, és még ma elviszek neki néhány túszt. Ian el volt ragadtatva, és már szervezi is a fogadóbulit. Imádja a felhajtást. Megmerevedtem. – Oké, akkor ma este kell megcsinálnunk. Szólok Donnak, hogy szedje össze a többieket, és… elintézzük. – Ami azt illeti, szivi, van néhány probléma. Ian nem elégedett meg azzal, hogy három túszt viszek. Többet akar, és már ki is küldött valakit értük. Jeges hideg kúszott végig a gerincemen. – Mi az a több? – Noah – közölte szenvtelenül Tate. – És ez még nem is a poén. – Szabad lesz? – meredt Bones Tate-re, mielőtt folytatta. – Modortalan barátodnak igaza van, Cicuska, és ez a másik probléma. Ian úgy tervezi, hogy megöli az egyik emberedet a szemed láttára, részint hogy együttműködésre sarkalljon, részint hogy bosszút álljon az inasáért, Magnusért. Ian a végére akarja tartogatni Noah-t, mert az, akinek a révén eljutott hozzá, még nem tudta, hogy már szakítottatok. Továbbá atyádat, Maxet küldte Noah-ért, mivel úgy tűnik, hogy maga Max ajánlkozott erre. Eltoltam a tányért, és felugrottam Bones öléből. – Don figyelteti Noah lakását, igaz? Elkapjuk Maxet, ezt a szemétládát, és megölöm. Egy életre elégtételt kapok.

261

Bones megrázta a fejét. – Nem lehet, szivi. Ha ezt tesszük, Ian rájön, hogy forralunk ellene valamit. Másképp hogy lehetne ott készenlétben egy egész csapat vámpírölő? Akkor elveszítenénk a meglepetés előnyét, és én nem szeretnélek ezzel veszélybe sodorni téged. Mit gondolsz, miért ajánlkozott Max? Valószínűleg saját csalijának szánja Noah-t, hogy megöljön. Ian nem tudja ezt, de mi igen. De ne félj, kiküldőm Rodneyt, hogy vigyázzon Noah-ra. Ő előbb fog odaérni, és megelőzi Maxet. Ian nem akarja megölni Noah-t – azt hiszi, hogy roppant értékes. Max viszont habozás nélkül elintézné, csak hogy feldühítsen és maga után csaljon téged. – Te menj – mondtam azonnal. – Rodney, semmi bajom veled, de ha valami történik… ha Max korábban ér oda, mint gondoltuk, szeretném, ha olyan valaki lenne ott, aki eléggé megijeszti ahhoz, hogy ne próbálkozzon semmiféle trükkel. És ez te vagy, Bones. Nemcsak hogy öreg vámpír vagy, akinek veszett a híre, de magasabban is állsz Ian vonalán, és ezt Max is tudja. Nem próbálkozhat semmivel, ha te ott vagy. Ha viszont nem vagy ott, Noah sírkövét látom a lelki szemeim előtt. – Nem – mondta rendíthetetlenül Bones. – Én veled leszek, és segítek elfogni Ian testőreit. Annette elkísérheti Rodneyt Noah-hoz, ha annyira aggódsz Max miatt. – Ugyan már – pufogtam. – Mintha Annette képes volna bármit is tenni, ha rosszra fordulnak a dolgok. Nem törik össze a szívem, ha Noah meghal, és gondolom, a tiéd sem, de azért valamit mégis jelent nekem! Ez aljas dolog volt, de igaz. Bones megadóan megvonta a vállát. – Ami engem illet, nem izgat, ha Noah meghal. Ezt nem tagadom. De mivel te szenvednél tőle, mégis érdekel. – Annette jön velem – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Ő

262

majd segít nekem Ian testőrei ellen, te pedig elmész Rodneyval Noah-ért. Bones olyan pillantást vetett rám, mintha megzavarodtam volna, amitől nem is álltam messze. – Gondolod, hogy hagylak nekiesni egy csapat vámpírnak, akiket meg sem szabad ölni, és így sokkal nehezebb, míg én a te kis lódoktorodat dajkálom? Némi éllel kiejtett utolsó szavai még inkább megerősítettek elhatározásomban, hogy gondoskodom Noah védelméről. Rodney tudja, hogy Bones nem lenne igazán mérges, ha valami történne Noah-val. Annette is tudja. De ha Bones maga megy, akkor a becsület kötelezné, hogy mindent elkövessen Noah biztonságáért. Akár kedveli, akár nem. – Tulajdonképpen még jobb is lenne így – rögtönöztem. – Két dolgot feltételezhetünk: az egyik, hogy a testőrök elsőre nem fogják tudni, ki vagyok, hála a barna hajfestésemnek, a másik pedig, hogy amint felismernek, nem akarnak majd megölni, mert tudják, hogy Ian morcos lesz, ha megfosztják a zsákmányától, nem igaz? Ezek szerint nagyobb biztonságban vagyok velük, mint bárki mással. – Lehet, hogy tényleg jobb lenne, Crispin – tódította Annette is. – Talán nem gyanakszanak majd annyira, ha azt hiszik, hogy a… szórakoztatásukra jöttünk. Bones jó ideig nem válaszolt, aztán hidegen Annette-re mosolygott. – A tegnapi nap után jó okom van azt feltételezni, hogy hátsó szándékaid vannak, úgyhogy hadd mondjam el, mi fog történni veled, ha Catnek baja esik. Egyszerűen kiváglak téged a vonalamból. – Bones kést húzott elő a zsebéből, és megvágta vele a tenyerét. A szemét egy pillanatra sem vette le Annetteről. – A véremre esküszöm, hogy kiváglak. Aztán jutalmat ajánlok fel bárkinek, hogy elviselhetetlen pokollá tegye az éle-

263

ted, megértettél? Annette nyelt egyet. Önkéntelenül is megrezdült bennem az együttérzés. Amit Bones az előbb kilátásba helyezett a számára, az rosszabb volt, mint egy halálos ítélet. Annette szabad prédává válna, és nem lenne senki, aki megvédené. Ha vérdíjat tűznek ki rá, neki annyi. Bones felvont szemöldökkel meredt rám. – Most már nyugodtan magaddal viheted Annette-et, én pedig megyek Noah-ért. Szegény Noah. Csak azért került bele ebbe az egészbe, mert egy kis ideig járt velem. Tulajdonképpen mindnyájunk közül én voltam a legnagyobb biztonságban ebben az egész kusza ügyben. Annette most már teljes mellbedobással fog engem védelmezni, Ian emberei pedig valószínűleg inkább megöletik magukat, mintsem kárt tegyenek főnökük vágyva vágyott játékszerében. Bones többet kockáztat Noah védelmezésével, nem is beszélve arról, hogy ha Annette meg én nem tudjuk legyőzni Ian embereit, a három srácom lesz a legnagyobb bajban. Ian egyiküket meg akarja ölni, bosszúból és elrettentésből. Ma este minden eldől, és talán mégsem lenne szabad kockáztatni, hogy nem leszünk elég erősek vagy okosak hozzá. Mi van, ha nem sikerül? Miért kéne bárkinek az életét adnia értem? Elvégre van másik megoldás is. Az csak tőlem kíván áldozatot, és én egy pillanat alatt meghoztam a döntést. – Bones! – Odamentem, és megfogtam a kezét. – Ennek nem kell megtörténnie. Iannek csak azért kellek, mert a félvérségem miatt ritkaság vagyok, de ha normál vámpír lennék, akkor már nem érdekelném. Úgyhogy tedd meg. Változtass át. Csinálj belőlem vámpírt. Tate részéről számítottam a felhördülésre, de a mélyebben átérzett tiltakozás halkabban szólt. – Nem.

264

Pislogni kezdtem meglepett dühömben. – A fenébe, tedd meg! Vagy Annette-nek mégis igaza volt? Tényleg csak a testhőmérsékletem számít neked? Kettes számú övön aluli ütés. Bones megszorított, amikor ki akartam tépni magam. – Nem mész sehová, amíg ezt meg nem nézed. Ha valamit erőből csinálsz és nem ésszel, nem fog működni. – Kitartása végül megtörte Tate handabandázását, aki elhallgatott, és hitetlenkedve meredt Bonesra. – Nem akarod igazán, szivi – folytatta Bones. – Azt hiszed, nincs más választásod, de mint azt mindig, újra és újra elmondom neked, mindig van valami más megoldás. Ha tényleg akarnád, hogy átváltoztassalak, megtenném. Tudod jól. De nem erről van szó. Ebből a döntésből nincs visszaút, és a legőszintébb megbánás sem használ. Magához vont, és szavai lágyan áradtak a fülembe. – Ha pedig tényleg annyira érdekelne, hogy mennyire meleg a húsod, minden dugás előtt forró fürdőbe merítenélek. Húsz perc alatt negyvenfokos lennél, úgyhogy ne törődj Annette gonosz kis megjegyzéseivel. – Történhet veled valami Max miatt – motyogtam. Bones megvetően szortyintott. – Semmi szín alatt. Jól gondolod, Max túl gyáva ahhoz, hogy szembeszálljon velem, és ha mégis megteszi, akkor kettébe hajtom, és bedobozolva elküldöm neked. – Akkor maradnak a fiúk. Ha Annette meg én kudarcot vallunk, nem állhatok csak úgy ott, hogy lássam, hogyan öli meg Ian valamelyiküket. Bones elhúzódott, de a kezemet nem engedte el. – Ezt is el lehet kerülni másképp, ha arról van szó. Ha kiszabadulok Ian vonalából, szabadon elvihetem magammal az embereimet és a tulajdontárgyaimat. Neked talán nem tetszik, de attól még tény marad a vámpírtársadalomban, hogy te az

265

enyémnek számítasz vér és ágy szerint. Az embereidet is a magaménak nyilváníthatom. Akkor Ian nem ölheti meg őket anélkül, hogy ne kockáztatna egy háborút ellenem. – De nem ettél belőlük, és nem is dugtál velük! – fakadtam ki. – És hacsak a dolgok nem fordulnak nagyon furcsára, ez nem is fog megváltozni. – Én például inkább meghalnék – morogta Tate. – Te már megvagy, fiacskám – torkolta le Bones. – Annette alattam van a vonalban, és mivel dugtatok már, ő a magáénak nevezhet téged. Miáltal automatikusan az enyém is vagy, noha erre nem vagyok túl büszke. – Micsoda? – tört ki Tate. – Én nem vagyok holmi vámpírfiúka! Annette torokhangon felkacagott. – De bizony, édesem. A vámpírtörvények szerint az vagy, ha én azt mondom. – El kellett volna olvasnod az apró betűs részt is, mielőtt ágyba bújtál vele, Tate – mondtam könyörtelenül. – Szerencséd lesz, ha nem fizetem vissza neked mindazt, amit eddig kaptam tőled, és amivel telebeszélted Don fejét. De most fontosabb problémáink is vannak. Rendben, Bones, ha te vagy Annette megharapjátok Coopert és Juant, akkor fedezve vagyunk, ha eldurvul a dolog Iannel? – Igen – felelte Bones, mit sem törődve Tate pillantásával. Ez már jobban tetszett. Nem szívesen nyilvánítottam volna magam magántulajdonnak egy sereg vámpír előtt, de ha ezen múlik, hogy ne haljanak meg az embereim… a francba a büszkeségemmel. És az övékkel is. Az élet fontosabb, mint néhány sebzett egó. – Hát jó – álltam fel. – Elmegyünk a telepre, hogy valamelyikőtök megharaphassa Juanékat, aztán Annette-tel elvisszük a csalikat, és kicseréljük őket Ian embereire, és te meg

266

Rodney elmentek Noah-hoz… Mikor lesz a találkozó Iannel? – Éjfél körül, Cicuska, úgyhogy elég időd lesz Ian embereinek becserkészése és a találkozó között, hogy elmenj egy gőzfürdőbe. – Gőzfürdőbe? – ismételtem, mintha még életemben nem hallottam volna ezt a szót. – Miért mennék oda? – Mert legalább egy órára van szükséged a gőzben ahhoz, hogy kiizzadd a szagomat a pórusaidból – felelte higgadtan Bones. – Ha úgy mennél Ianhez, ahogy most vagy, egy szippantásból tudná, hogy átvertük, és akkor elszabadulna a pokol. De ne félj, mindenre gondoltam. – Gőzfürdő… – csóváltam a fejem. Eszem ágában sem volt ilyesmit csinálni ma, de úgy tűnt, hogy mégis randevúm lesz egy gőzkabinnal. Meg Ian embereivel. Meg Iannel. Meg apámmal. Az este kétségkívül mozgalmasnak ígérkezett.

267

Harmincnégy

Tate, Juan és Cooper a teherautó hátuljában zötykölődtek öszszebilincselt kézzel, beragasztott szájjal és lábuk előtt további felhasználatlan ragasztószalag-tekercsekkel. Ez a kocsi persze nem az a luxusjárgány volt DVD-lejátszóval, fűtött ülésekkel vagy térhatású hangosítással. Ülések sem voltak hátul, és eltekintve a vezetőfülkét és a hátsó traktust elválasztó rácstól, a belső tér a lehető legpuritánabb volt. Rodney szerezte a teherautót, és a kinézetéből ítélve nem Tate-ék voltak az elsők, akiket fogolyként szállítottak benne. Annette vezetett. Nem panaszkodtam miatta, mert a látszatot ez szolgálta a legjobban. Bones azt mondta Iannek még korábban, hogy Annette-tel küldi el a túszokat, és Ian ezt nyilván a többieknek is továbbadta. Nekem egy biszex vámpírrajongó groupie-t kellett játszanom, aki Annette csaja. Méghozzá igencsak szexéhesnek kellett mutatkoznom, mert nekem kellett javasolnom az őröknek, hogy szálljanak be hozzánk egy kis murira. Sem Annette, sem Bones nem úgy gondolta, hogy nehéz lesz őket meggyőzni, hiszen miféle veszélyt jelenthetne három lekötözött ember egy csapat vámpírra? Semmilyet, látszólag, és ez a lényeg. – Már majdnem ott vagyunk – mondta Annette. Egész eddig egy szót sem szólt, ami ellen nem volt semmi

268

kifogásom. Nem igazán lett volna kedvem csevegni vele. Újfajta szag csapott meg, és szaporább szívveréseket is hallottam hátulról. A hír, hogy mindjárt megérkezünk, felnyomta az adrenalinjukat. Mivel nem gyakorolhattak többet Belindával, nem várhattam el tőlük, hogy elég sokáig sakkban tartsák Ian embereit, viszont remélhetőleg eléggé elvonják majd az ellenség figyelmét ahhoz, hogy megkönnyítsék a mi dolgunkat Annette-tel. És hogy ne ölessék meg magukat. Beszívtam a levegőt. Milyen különleges dolog a szagok alapján azonosítani az érzelmeket. Én sok mindent örököltem élőhalott apámtól, de az éles szaglás nem tartozott ezek közé. Talán ha ma este végre találkozom vele, megköszönhetem neki. Mielőtt megölöm. Aztán vettem egy újabb nagy lélegzetet, és a homlokomat ráncoltam. Bones illata persze még mindig ott volt rajtam, hiába zuhanyoztam le reggel. Ezért volt a gőzfürdős ötlet, de most, tíz perccel Ianék előtt már nem sokra mentem vele. – Még mindig Bones-szagom van – mondtam Annette-nek. – Nem leszek gyanús az őröknek? Annette ajka lebiggyedt. – Azt hiszik, hogy csak egy csinos kislány vagy, eszükbe se jut, hogy te lehetsz a Vörös Kaszás, akit Ian keres. Úgyhogy teljesen természetes, hogy Crispin-szagod van. Elvégre tőle hozzuk a foglyokat, nem igaz? Crispinnek megvan a maga híre. Bár inkább az én szagomnak kellene rajtad lennie, hogy igazán hihető legyen a sztori. Összecsikordult a fogam, mire Annette alattomosan elvigyorodott. – Majd ha fagy – jegyeztem meg higgadtan. Megszívta a nyelvét. – Kár – mondta, és végigmért, azzal a lassú pillantással, mellyel világosan a tudtomra adta, hogy a nőket éppolyan von-

269

zónak találja, mint a férfiakat. Gondolom, mivel nem sikerült elmarnia Bones mellől, inkább a „ha nem tudod legyőzni, csatlakozz hozzá”-stratégiát választotta. Ujjaimmal a kocsi ajtaján doboltam, és próbáltam visszafojtani feltörő hördülésemet. – Ott vagyunk már? – Szívesebben harcoltam vámpírokkal, mint hogy összejöjjek Bones korábbi nőjével. Főleg mivel csak úgy akart volna ágyba bújni, ha Bones is velünk tart. Vagy öt perccel később Annette befordult egy raktársor parkolójába. Körülnéztem. Hat óra volt, péntek este, úgyhogy a munkások nagy része már hazament, már ha ezeket az épületeket átlagos cégek birtokolják, átlagos alkalmazottakkal. Annette elővette a telefonját, és hívott valakit. – Nyissátok ki a rakodókaput – mondta üdvözlés helyett. – Megjöttünk. Annette betolatott a kapun, ami azonnal becsukódott, amint bent voltunk. Eddig nem tudtam elképzelni, hogyan fogunk tudni átadni három megbilincselt embert feltűnés nélkül. Felmértem mindazt, amit láttam a vezetőfülkéből. A felénk közeledő hat vámpíron kívül nem volt más a közvetlen környéken. Ez jó. Viszont az, hogy a raktár egyetlen hatalmas helyiségből állt, már nem volt ilyen jó. Csak a kocsink osztotta meg a teret. Magamban káromkodtam egy jó nagyot. Ennyit arról, hogy kettesével visszük őket szobára, hogy a többiek ne lássák, mi történik. Elkaptam Annette tekintetét, és a hatalmas csarnok felé biccentettem. Ő csak vállat vont, és kiszállt. A szukája. – ’allo, szépségem! – üdvözölte az egyik vámpír Annette-et erős akcentussal. A jobb szemén kötést viselt, s görbe orra többszöri törésről árulkodott még ember korából. Ezek a fogyatékosságok azonban illettek az egyéniségéhez, s gazfickós jel-

270

leget kölcsönöztek sötét kinézetének. Annette szájon csókolta. Jó kiadósan. Felszaladt a szemöldököm. Hohó. Annette vagy nagyon barátkozós típus, vagy ismeri a tagot. – François! – morogta. – Rég nem láttalak! A fickó mondott valamit franciául, amit én nem értettem, de Annette valószínűleg igen, mert nevetett, és ugyancsak franciául válaszolt. Idegesítő volt, hogy nem tudtam, miről beszélnek. Magánjellegű feljegyzés: Nyelvi képességeket fejleszteni. De bármiről esett is szó, François felcsillanó fél szemmel pillantott rám. Hirtelen arra gondoltam, hogy talán nem is volt olyan jó ötlet Bones helyett Annette-et magammal hozni segítségnek. Tudni való, hogy nem kedvel engem. Mi van, ha elmondja nekik, hogy ez az egész csak csapda? Mi van, ha Bones fenyegetése nem ijesztette meg kellőképpen? A féltékenység roppant irracionális érzelem, s Annette gondolhatja azt, hogy utólag kitalál majd valami sztorit Bones dühének lecsillapítására. Feszengve mozgolódni kezdtem a helyemen, és gyorsan hátrasandítottam a három fiúra. Könnyen eldurvulhatnak itt a dolgok, méghozzá hamarosan. François kisimított Annette arcából egy hajtincset, aztán sarkon fordult és odajött a teherautóhoz, az én oldalamra. Megfeszültem, kezem elindult lefelé combig érő bőrcsizmámhoz, ahol ezüsttőreimet rejtegettem. Talán mégsem lesznek majd túszok, akiket felhasználhatnánk Ian ellen. François kinyitotta az ajtómat, én pedig mosolyogtam, s úgy tettem, mintha lányos flörtöléssel babrálnám a csizmám felső peremét, pedig igazából a tőreim markolatát kerestem. – Eddig még nem volt szerencsém hozzád – mondta François. – Én François vagyok, és Annette már elárulta, hogy téged Selenának hívnak. Hagytam, hogy megfogja és megcsókolja a kezem, noha ez

271

azt jelentette, hogy el kellett szakadnom kedves késeimtől. François válla fölött láttam, hogy Annette üdvözli a többi testőrt. Kissé szorongva észleltem, hogy mindet ismeri. Ha nem engem akar hátba szúrni, akkor viszont ezeket fogja, csapatostul. Hirtelen átláttam Bones döntésének horderejét. Ezek itt Ian emberei, tehát Bones nyilván mindet ismeri, legalább futólag. És az én kedvemért most kijátssza őket. Nem mintha ártatlan báránykák lennének, hiszen vállalkoztak rá, hogy az én embereim őrei és potenciális hóhérai legyenek, de akkor is. Sokkal könnyebb idegeneket elárulni, mint barátokat. – Selena, kicsikém, gyere ide! – integetett Annette. Még egyszer rámosolyogtam François-ra, és kimentettem magam. François lazán elindult a kocsi hátulja felé, miközben én Annette-hez és az öt másik vámpírhoz indultam. Ha ellenem akar fordulni, gondoltam sötéten, itt a tökéletes alkalom. De Annette csak magához húzott és megcsókolta a nyakam, miközben a karomat simogatta. Mögöttünk a zajokból ítélve François éppen kipakolta Tate-éket. A szívük hevesebben kezdett verni, de nem érzékeltem közvetlen veszélyt. – Selena, ismerkedj meg a barátaimmal – mondta Annette. Hirtelen üdvözlőpuszik borítottak el, mintha swingerklubban lennénk, nem pedig egy kietlen raktárban, ahol éppen túszokat adunk át. Annette kacagott, amikor az egyik fickó, talán Hatchet nevű, nyelves csókot adott, és megtapizta a fenekem. – Elég legyen, Hatchet – húzott vissza játékosan Annette. – Selena szeret előbb egy kicsit bemelegíteni női vonalon. Igaz, drágám? Szuka, gondoltam, látva a tekintetét, de csak mosolyogtam, és hagytam, hogy Annette átkaroljon. Ő legalább nem fogdossa a fenekem. Legalábbis egyelőre nem. – Igaz – leheltem. – De azért jó, ha van valami, ami na-

272

gyobb a nyelvnél, a végére. Nagyon be vagytok fogva, srácok? Vagy néha tarthattok egy kis… szünetet? Megnyaltam az ujjaimat. Annette mögöttem állt, és szuggesztíven simogatta az oldalam. Szinte vicces volt látni, hogyan vált át öt szempár szinte egyszerre izzóan zöldre. – Mikorra kell Iannél lennünk? – kérdezte egyikük. François hangja válaszolt a teherautó másik oldaláról. – Csak tizenegyre, úgyhogy van még több mint négy óránk. Annette nyelve végigsiklott a nyakamon a vállamig, s én kellemesen megborzongtam. Még színlelnem sem kellett. Attól, ahogyan a fogai megkarcoltak, libabőrös lettem. Aztán a nyelvével folytatta, és kéjesen végigsimított a hátamon. Hatchet vetkőzni kezdett. Én csak pislogtam. Ezek szerint ennyi biztatás is elég volt neki. François is előjött a kocsi mögül, és átkarolta Annette-et. Annette dorombolt és nekidörgölőzött, François pedig követte a mozdulatot, hiszen össze voltak tapadva csípőnél. Aztán François kinyújtotta a kezét, és megfogta a mellem. A többi fickó is kezdte ledobálni a ruháit. Hamarosan meggyőződhettem róla, hogy egyik sem rejteget fegyvereket. Csupán néhány kést láttam, leszórva hevertek a földön, elég messze. Nyilvánvalónak tűnt, hogy nem számítanak csapdára. Előrehajoltam, mintha élvezném… aztán négy kést rántottam elő a csizmaszárból. Jó időzítéssel. François éppen alám akart nyúlni, vagy talán Annette keze tévedt el? – Most! – kiáltottam, és elhajítottam a tőröket. Kettő Hatchet szemébe talált, a másik kettő a mellette álló vámpíréba. Felordítottak és a tőrökhöz kaptak, én pedig rájuk vetődtem és úgy összeütöttem a fejüket, hogy hallottam a recscsenést. De ettől persze nem haltak meg. A földön vergődtek vakon, de majd rendbe jönnek. A másik három vámpír a fegyveréért

273

szaladt – de Tate-ékkel találták szembe magukat. – Emlékszel ezekre a bilincsekre? – lengetett meg egyet Tate. – Nem igaziak. A vámpírok nem vacakoltak a zöldszemezéssel. Agyarral és ököllel ugrottak a srácoknak. Ezt azalatt láttam, amíg a két fekvő fickóval foglalatoskodtam, hogy a megfelelő helyre szúrjam be a tőreimet, nehogy megöljem őket. Annette-nek Françoisval volt tele a keze, aki franciául káromkodott. A három srácomnak fejenként egy-egy ezüstkése volt, a cipőjük talpában elrejtve. A vámpírok és a fegyvereik között álltak. A vámpírok szédítő sebességgel rohantak rájuk, de én nem segíthettem nekik, mert nem akartam megölni a saját két vámpíromat, akikkel küszködtem. Ráültem Hatchetre, és leszorítottam, miközben úgy vágtam bele a másik nyakába, hogy majdnem leesett a feje. Ez egy darabig majd leköti. Annyira, hogy visszaszerezzem az egyik pengém és Hatchet mellébe döfjem, aki közben brutális ütést vitt be a gyomromba. Azonnal megdermedt. A penge átment a szívén. Föléje hajoltam, a hajam súrolta az arcát. – Ne mozdulj, és akkor nem csavarom meg a tőrt. Nem akarlak megölni, csak azt szeretném, hogy nyugton maradj. Felnézett rám, és csak annyit mondott: – A Kaszás! Tudtam, hogy bezöldülhetett a szemem, ami megszokott volt hasonló körülmények között. Bólintottam. – Bizony. Most pedig ne mozdulj. Leugrottam róla, és jobb felől elmosódott foltként érzékeltem Tate-ék élethalálharcát. Cooper már kapott két vágást a kulcscsontjára, de tartotta magát, és ő is villámgyorsan mozgott. Tate-nek vérzett a szája, de ő is viszonylag épnek tűnt, és Juan… Hol a fenében van Juan?

274

A mellettem heverő vámpír fel akart állni, a torka szinte teljesen összeforrt. Belevertem a fejét a földbe, amitől elkábult, és arrébb húztam Hatchet mellől. Aztán átugrottam a lábát, amivel el akart kaszálni, és mellbe döftem. – Élni akarsz? – mozgattam meg egy kicsit a pengét. – Akkor meg se moccanj! Annette már a földre vitte Frangois-t. Egyiküknél sem volt fegyver, úgyhogy szabályosan harapdálták egymást. Csak egy pillanatra néztem rájuk, aztán megint a fiaimra. Juan még mindig nem volt sehol. Biztosan a teherautó másik oldalán lehet. Hirtelen elhajítottam egy tőrt, amikor észrevettem, hogy Hatchet keze a melléből kiálló tőr felé kúszik. A homlokába találtam. – A következő megöl – vicsorogtam. – Ne akarj próbára tenni! Juan érkezett a teherautó teteje felől, röpülve. Tele volt sérülésekkel, de a szívverése szabályosnak tűnt. Kissé gyorsnak, de szabályosnak. Odaugrottam, hogy elkapjam, mielőtt beleáll a földbe. – Figyelj a lábad alá – vigyorogtam rá. Talpra állítottam, és felszökkentem a teherautó tetejére. A magasból láttam, hogy a szőke vámpír, aki az előbb Juannal párbajozott, már majdnem eléri a fegyverhalmot. Tétovázás nélkül leugrottam a teherautóról, egyenesen rá. A földre nyekkent, a hátán velem. – Juan, figyeld, hogy azok a vampik ne húzzák ki magukból a kést! – kiáltottam, aztán egy könyökcsapás elhallgattatott. Aúúú. Az orrom eltört, és vér ízét éreztem. Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy viszonozzam a kedvességet és a padlóba verjem a vámpír arcát, ami kellemes reccsenéssel járt. – Most kvittek vagyunk – ziháltam, aztán kést rántottam és a hátába szúrtam. – Most pedig már vezetek is! – Cat, vigyázz! – rikoltotta Cooper.

275

Felkaptam a fejem. Egy másik vámpír úszott felém. Újra a csizmámhoz kaptam – de semmit sem találtam. Kifogytam a munícióból, és nem volt időm szerezni valamit. A vámpírt azonban hirtelen félrelökte valami. Tate feje bukkant elő a kapálózó végtagok közül. Nyilván az utolsó pillanatban nekiugrott a vámpírnak. Odamásztam az ezüsttőrökhöz, s közben keményen lehorzsoltam a térdem a betonon, de végül csodálatos, csillogó pengékhez jutottam. – Fejekre vigyázni! – kiáltottam. A fiaim azonnal lebuktak, és a pengéim élőhalotthúsba fúródtak. Tate újra rávetette magát a vámpírra, aki hátba akart támadni engem, és én odadobtam neki egy kést, amit röptében elkapott, és belenyomta a vámpír hátába. – Meg ne csavard! – emlékeztettem, miközben Cooper segítségére siettem. Öt perc múlva vége is volt. François tartott ki legtovább, és amikor lerángattam Annette-ről, és a hátába döftem a kést, még mindig szitkozódott. – Miért? – kérdezte végül, s akcentusa szinte érthetetlenné tette a szót. Annette tiszta vér volt, részben saját anyagból, részben François-éból. Fehér bőrével és a vörös trutyival olyan volt, mint egy bögyös Sissy Spacek a Carrie végén. – Tudod, ki ő? – kérdezte François-t, és felém bökött a fejével. – A te urad őt akarja. Az én uram pedig őt szereti. Ne haragudj, François, de engem Crispinhez köt a hűség, nem Ianhez. A kocsihoz vezettem François-t, ahol Annette elkezdte a ragasztószalaggal összefogni a csuklóit. Persze ez nagyon kevés lett volna egy vámpírral szemben, de a túl sok mozgolódástól a kés áthatolt volna a szívén, és François tudta ezt. – Akár meg is ölhettek – mondta François keserűen. – Mert

276

Ian is ezt fogja tenni, ha rájön, hogy kudarcot vallottunk. – Szerintem nem – feleltem. – Különben elmondom fűnekfának, hogy Ian is bedőlt ugyanennek a trükknek még februárban. Tudod, ugyanúgy kaptam el őt, mint téged, François, és Ian afféle önhitt alaknak tűnik, aki nem akarja, hogy ez közismertté váljon. Ha jól viselkedtek, fiúk, megígérem, hogy nem esik bajotok. Tate is odajött. Levette az ingét, és odaadta nekem. – Még mindig vérzik az orrod, Cat. Hát igen. Ezt én is tudtam. Éreztem az ízét, mert a számba folydogált a vér. Megtöröltem az arcom Tate ingével. Annette végzett François csuklójával, aztán megkarcolta a tenyerét, és odatartotta elém. A tekintetünk találkozott… és a számhoz emeltem a kezét. Mély sebet vágott, s bár a sérülés gyorsan gyógyult, a vér megmaradt. Beszippantottam, s tárgyilagosan észleltem, hogy más ízű, mint Bonesé. Az orrom bizseregve gyógyulni kezdett. – Köszönöm – engedtem el a kezét. Halovány mosolyra gördült a szája. – Nem hagyhatom, hogy eltorzuljon a csinos kis pofikád, nem igaz? Elvégre még egy másik buliba is el kell menned.

277

Harmincöt

Egy óra múlva már senki sem hitte volna el rólam, hogy aznap bármi fáradságosabbat is csináltam a körmeim lakkozásánál vagy egy kis shoppingolásnál. A gőzben ücsörögtem, és egy masszőr nyomogatta a lábamat. Próbáltam udvariasan visszautasítani ezt a kényeztetést, de azt mondták, hogy benne van az előre megrendelt csomagban. És tulajdonképpen olyan jólesett, hogy nem is tiltakoztam annyira. Utána következett a szauna, a testradírozás, majd egy gyógynövényes fürdő olajokkal és mentával. Ha ezek után bárki is megérezte rajtam Bones szagát, az csalt. Még a fogaimat is lekezelték valami fehérítővel, ami majdnem leégette az ínyemet. Mikor túlestem a kocsimosási procedúrán, a masszőr a kezembe nyomott egy dobozt. – Tessék, hölgyem, ez az öné. A dobozban egy ruha volt, egy mobiltelefon, egy kocsikulcs az autó leírásával, meg egy pár tűsarkú cipellő. Amikor megláttam, elmosolyodtam. Nem a fiúk lesznek az egyetlenek, akik gyilkos lábbelit viselnek majd. Ennek a cipőnek a sarka ugyanis tömör ezüstből készült, mindössze egy réteg festékkel bevonva. Gyorsan felöltöztem, és a faliórára pillantottam, majd a saját

278

tükörképemre. A ruha teljesen Bonesra vallott – inkább szexi hálóingnek tűnt, mint koktélruhának. A vállpántos dekoltázs úgy omlott a derekamra, hogy azt még Jennifer Lopez is megirigyelhette volna. Kétoldalú ragasztószalag rögzítette a két fekete kelmecsíkot a mellemhez függőleges irányban. A szoknyarész magasan kivágott volt elöl és hátul is, s csak azért nem volt obszcén, mert a csípőmtől a derekamig áttetsző anyagdarabok voltak hozzáillesztve, melyek suhogtak, amikor mozogtam. Egy dolog azonban biztosnak tűnt – ez a ruha nem fog akadályozni a mozgásban. Nincs benne elég anyag hozzá… Miután végeztem a sminkeléssel, az új telefon megcsördült, mintegy végszóra. Ismeretlen hang szólalt meg a másik végen. – Kaszás, légy a Negyvenötödik és Wilkes sarkánál lévő felüljárónál. Egyedül gyere. Most már biztosan tudod, hogy nálunk van négy embered, és nincs mindegyikükre szükségünk. Milyen bájos. Még csak nem is köszön. – Rendben, belemegyek a játékba, de ha bármelyiküket megölitek, ti lesztek a következők. Már indultam is a parkolóba, kezemben az új kulcsokkal. A kék Explorer a bejárat mellett parkolt. Bekötöttem magam, úgy indítottam, mert a szélvédőn történő kirepülés nem szerepelt a mai terveim között. Legalábbis nem tudtam róla. Két kocsi várt rám a megadott helyen, mindkettőben négynégy vámpírral. – Kezdjük az előadást, fiúk – üdvözöltem őket. Nyolc szempár mért végig tetőtől talpig. Segítőkészen körbefordultam, és felemeltem a karom. – Megmotozhattok, de mint látjátok, nincs nálam fegyver. És ha befejeztétek a szájtátást, szeretnék találkozni a főnökötökkel. – Helló, kedvesem – hallatszott mögöttem egy határozottan

279

brit akcentusú hang. Hátrafordultam, és egy magas, tüskés fekete hajú vámpírt pillantottam meg a korlátnál. Egy pillanattal korábban még nem volt ott. Az aurája jelezte, hogy ő a legerősebb a csapatban, egy Mester vámpír. És nem először találkozunk. – Ahonnan én jövök, ott az a szokás, hogy bemutatkozunk, mielőtt egy szexista és lealacsonyító becenéven szólítanánk a másikat, vagy neked talán nem volt gyerekszobád? A fickó elmosolyodott és meghajolt. – Ó, csakugyan, milyen modortalan vagyok. A nevem Spádé. Uralkodtam az arckifejezésemen, hogy semmit se lehessen észrevenni rajtam, de magamban vigyorogtam. Ez Bones egyik legjobb barátja. Évekkel ezelőtt, amikor először találkoztunk, rosszfiúnak néztem, és majdnem betörtem a fejét kövekkel. Mikor Bones befutott és tisztázta a félreértést, Spádé leporolta magát – aztán előadást tartott nekem az illendő bemutatkozásról. – Spádé. Szép név. Valami képregényből kellett választanod? Persze pontosan tudtam, miért ez a neve. Bonesszal együtt volt rab Új-Dél-Walesben. A felügyelő a munkaeszköze, a spádé, azaz ásó után nevezte el az egykori Charles DeMortimer bárót. Ő pedig megtartotta a nevet, hogy mindig emlékezzen a megaláztatásokra. Megrándult a szája. – Majd később megvitatjuk a választásomat, angyalka. Idejönnél? Szeretném megnézni, van-e nálad fegyver. A többi nyolc vámpír körbefogott minket, Spádé pedig alaposan és ráérősen végigmotozott. Mikor elkészült, elvigyorodott. – Most már tényleg örülök, hogy találkoztunk. – A kocsik

280

felé biccentett. – Csak utánad. Elhagyatott úthoz hajtottunk, ahol egy helikopter várt. Nem beszélgettünk az úton. Felszállás közben a körmeimmel doboltam a lábamon. A vámpírok szakadatlanul bámultak, de én ügyet sem vetettem rájuk. Spádé hallgatott, de időnként féloldalasan rám vigyorgott. Körülbelül két óra múlva szálltunk le. Nem volt nálam óra, de úgy fél tizenkettő körül járhatott. Akkor nemsokára itt az idő. Némán fohászkodtam azért, hogy apámon kívül senki ne haljon meg az éjjel, aztán kiszálltam, hogy csatlakozzam a partihoz. Ian kétségkívül stílusos vendéglátónak bizonyult. Ez a háza még nagyobb volt, mint a másik, valóságos kis kastély. A kertek kísérteties formákban derengtek a holdfényben, és a nagyobb hatás kedvéért fáklyákat is kihelyeztek. Az örök pózba merevedett szobrok vagy köszöntöttek, vagy figyelmeztettek, s némelyik kimondottan barbárnak tűnt. Futólag eltűnődtem rajta, hogy az ősréginek tűnő görög szobrok vajon eredetiek-e, miközben átmentünk egy márványlugason. Mivel tudtam, hogy Ian csecsebecséi ritka és értékes darabok, végül úgy döntöttem, hogy igen. Megtorpantam, amikor kinyílt az ajtó, és megcsapott az öszszesereglett aurák kollektív ereje. Mintha folyékony elektromosságba merültem volna, melyet a közelben nyüzsgő emberfeletti kisugárzások tápláltak. Te jó ég, micsoda szerzetek lehetnek odabent? Aggodalom nyilallt belém. Ez itt a nagypályás játékosok világa, én pedig talán még nem vagyok elég profi, de most már nem lehet visszafordulni. Vámpírok és ghoulok sorfala közt vonultunk végig az előcsarnokon. A pillantásuk súlyosan nehezedett rám, de én csak egyenesen előre néztem, és vigyáztam, hogy ne remegjen a lá-

281

bam. Sose mutass félelmet. Az olyan lenne, mintha vacsorára csengetnének. Díszesen faragott, hatalmas kétszárnyú ajtót tárt ki előttünk két vámpír. Spádé intett, hogy menjek be. Kihúztam magam, és úgy libbentem be a veszedelmes ismeretlenbe, mint Hamupipőke a királyi bálba. Kész gladiátoraréna – ez volt az első gondolatom. Gótikus, fényűző küzdőtér. Díszes székek, szófák és emelvények sorakoztak egy nyílt tér körül. A termet stadionszerűen rendezték be, de minden szint a baljós üres térre nézett. Mivel utam egyenesen ide vezetett, hát ide mentem. Megjelenésem hangos morajt idézett elő. Látszott, hogy én vagyok a mai este fő attrakciója. Milyen hízelgő. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne keressem meg a rengeteg arc között azt, amelyik oly kedves nekem. Mert Bones ott volt. Még a kavargó energiák zűrzavarában is világosan éreztem. Még az illatát is érzékeltem azután, hogy előző este annyi vérét megittam. Ian elöl, középen foglalt helyet, mint valami uralkodó. A legalacsonyabb erkély egy szinttel a padló fölött volt, úgyhogy megjátszott meglepetéssel biccentettem feléje. – Hát te állsz az egész mögött? Igazán kedves azok után, hogy nem forgattam meg azt a kést. Gyere le, és pótolom a mulasztásomat. Ian kiöltözött az alkalomra: régies, antik selyem bő inget viselt. Tizenhetedik századinak saccoltam a stílust. A gyöngyházas szín illett a bőréhez, barna haját ízléses frizurába rendezte. A türkiz szempár várakozón szegeződött rám. – A ruhád nem erre vall, Catherine. Egyszerűen káprázatos vagy. – Egyszer s mindenkorra szeretném leszögezni, és jó is, hogy ennyien hallják – a nevem Cat. – Mivel mindnyájan láttak

282

már korábban, nem lett volna sok értelme titkolni a munkanevemet. – Oka van annak, hogy idefáradtam, de ez nem az, hogy a ruhám dicséretét hallgassam. Hol vannak az embereim? És mit akarsz? Biztosan nem volt egyszerű megtalálni és megzsarolni engem. Ian fensőbbséges mosollyal válaszolt, feltételezett előnye biztos tudatában: – Egy régi barátnak köszönheted, aki segített, hogy megtaláljalak, Cat. Crispin, üdvözöld egykori védencedet! – Helló, szivi. Rég nem ittam belőled – szállt le hozzám egy hang. Elnyomtam a mosolyomat, és arrafelé fordultam. Bones a maga részéről jobban kiadjusztálta magát, mint Ian, legalábbis az én elfogult véleményem szerint. Magamban elmosolyodtam, amikor megláttam a haját. Az utolsó találkozásunk óta visszafestette ugyanolyan platinaszőkére, amilyen régen volt. Rövidebbre is vágatta. Iannel ellentétben modern vonalú, bordó inget vett fel, s bőre krémszín gyémántként ragyogott ki alóla. Éreztem, hogy gyorsan el kell fordítanom a tekintetem, különben elcsurran a nyálam. – Bones, milyen kellemetlen meglepetés… – mondtam. – Hogyhogy te még nem haltál meg? Már reméltem, hogy soha többé nem látlak. Még mindig korai magömléssel küszködsz? Ian felkacagott. Kísérete követte példáját. Vonalak szerint elkülönültek a nézők, s a legfiatalabbak a kakasülőn szorongtak. Bones szimbolikus módon Ian csapatának alsó szélén ült, s az ő válaszát is kacagás kísérte. – Talán ha nem hortyogtál volna olyan szörnyen két numera között, jobban tudtam volna koncentrálni. Tus. Hátat fordítottam neki. – Hát jó, Ian. Elég a dumából. Itt állok szépen kiöltözve, ez pedig itt szemlátomást egy buli. Mi az apropó?

283

Ian melodramatikusba csapott át. – Elhíreszteltem mindenkinek, hogy a Vörös Kaszás néven ismert bosszúálló ember tulajdonképpen egy dobogó szív és meleg hús mögé rejtőző vámpír. Rajta kívül nincs más ismert félvér a világon. Egyszerűen megfogalmazva azt akarom, hogy velem tarts, Cat, mint az embereim egyike. Mivel legutóbbi találkozásunk alapján nem gondolom, hogy túl kedvező fogadtatásra találna nálad ez az ötlet, elkaptam négy emberedet, hogy… kicsit nyitottabb legyél, amikor megbeszéljük ezt a dolgot. Ian persze nem tudta, hogy a négyből hármat már kiszabadítottam, és ráadásul elkaptam az ő hat emberét. Nyilván azt hitte, hogy Frangois-ék egyszerűen csak késnek. – Huh – mondtam cinikusan. – Úgy sejtem, hogy ez az „embereim egyike”-szöveg arra utal, hogy elég sok időt kellene veled töltenem. Ian alig palástolt rosszindulattal mosolygott. – Eleinte természetesen szorosabb felügyeletre lenne szükséged. – És ha visszautasítalak, akkor megölöd az embereimet, ugye? Ian vállat vont. – Miért kéne megölnöm mindet, hogy rájöjj, talán nem is olyan visszataszító az, amit ajánlok? Talán egy vagy kettő is elég lenne. Te jéghideg rohadék, gondoltam, és szemügyre vettem Iant. Az a tény, hogy gyakorlatias és nem mániákus, sok mindent elárul róla. Nem úgy festett, mint aki különösebben élvezné a gyilkolást, de persze képes rá. Bonesban is megvolt valami ugyanebből a hidegségből. És persze bennem is, ha őszinte akartam lenni. – Szóval elterjesztetted a hírem – változtattam taktikát. –

284

Fogadni mernék, hogy nem nagyon hittek neked. Akarod, hogy bemutassam, mire vagyok képes? Itt van ez a sok vendég, és szerintem még semmi izgalmasat nem láttak ma este. Ian arcán érdeklődés villant. Bones azt mondta, Ian szereti a látványos dolgokat. Úgy tűnt, igazat szólt. – És mit ajánlasz bemutatónak, szépséges Vörös Kaszásom? – Hozasd elő a legerősebb harcosodat. Én pedig legyőzöm, úgy, ahogy most vagyok. Széttártam a kezemet és körbefordultam, hogy mutassam, nincs nálam fegyver, de Ian persze tudta, hogy előzetesen megmotoztak. Nem én tehettem róla, hogy a cipőmre nem figyeltek fel. – És mit kérsz, ha győzöl? – kérdezte Ian. – Az egyik emberemet vissza, sértetlenül. És én választok. Ian hosszan nézett rám. Én a lehető legártatlanabb arcot vágtam. – Rendben – mondta végül. – Remek – vágtam rá. – Akkor Noah legyen az. A francba is, ha Noah-t vissza tudnám nyerni egyedül, az nagy könnyebbség lenne. Ian eléggé meg lesz lepve, ha rájön, hogy az egyetlen túszát szedem el tőle. Bones ezt a pillanatot választotta, hogy felálljon. – Ian, mielőtt a cirkusz elkezdődne, szeretnék valamit elrendezni veled. Őszintén szólva el sem jöttem volna, ha meg nem parancsolod. És itt van a kutya elásva, uram. Többé nem akarok senki fennhatósága alá tartozni, és eljött az idő. Engedj el a vonaladból. Ian egy pillanatig olyan arcot vágott, mint akit gyomron csaptak, de aztán összeszedte magát. – Ezt majd később megbeszéljük, Crispin, ha nyugodtabbak a körülmények – felelte Ian, hogy ne tűnjék gyengének. Bones egy kézmozdulattal átfogta a sokadalmat.

285

– A mostaninál nincs jobb alkalom, hisz mindenki jelen van, hogy tanúja legyen a hagyományok betartásának. Távozáskor semmi mást nem akarok, mint ami jog szerint megillet – a vámpírokat, akiket létrehoztam, az ő tulajdonaikat és az emberi tulajdonaimat. Épp eleget vártam erre eddig is, Ian. Nem akarok még tovább várni. Az utolsó mondatnak volt valami kérlelhetetlen éle, és ezt mindenki hallotta. Ian azonnal tónust váltott. – És mi van, ha nem megyek bele? Kihívással fenyegetnél, hogy elnyerd a szabadságod? – Igen – vágta rá Bones. – De miért lenne szükség erre? Még ember korunkból ismerjük egymást, és nem kéne úgy elválnunk, hogy egyikünk a makacsság áldozata lesz. Engedj el kegyből és ne muszájból, mert ez a kívánságom. El sem tudtam képzelni egy olyan több évszázados kapcsolatot, mint ami Bonest fűzte Ianhez, s mely szó szerint a halálon túl is megmaradt. Az én szememben Ian nem tűnt különlegesnek, de ha Bones ennyire elkövet mindent, hogy ne kelljen megölnie, akkor nyilván lehet benne valami. De tudtam, hogy az átváltoztatás miatti kötelék csak eddig terjed. Ian talán olyan lehet, mint Don. Kíméletlen és manipulatív, ha a céljai eléréséről van szó, de alapvetően nem gonosz. Különben Bones nem fáradozna a kérincséléssel, hanem egyszerűen kihívná és megölné. Merthogy képes lenne rá, és ezzel tisztában is van. A kérdés csak az, hogy vajon Ian is? Ian némán mérlegelt. A teremben várakozó csend támadt. Megfeszültem, amikor Ian kést húzott elő, és a vendégek sorain keresztül Bones felé indult. Először a késre pillantott, aztán Bonesra, végül behajtotta a pengét. – Menj hát, és légy a saját vonalad Mestere, csakis magad-

286

nak és azoknak a törvényeknek alávetve, amelyek Káin népét kormányozzák. Elengedlek téged. Átnyújtotta a kést Bonesnak, aki tiszteletteljesen átvette. – Legyetek mindnyájan a tanúink – kiáltotta Bones, mire többen visszakiabáltak. Hát ez rövid és bájos volt. Valami sokkal hosszabbra és szertartásosabbra számítottam. Ian csüggedt hangot hallatott. – Olyan sokáig voltunk együtt, Crispin. Furcsa lesz, hogy többé nem tartozol az embereim közé. Mik a terveid? – Gondolom, ugyanazok, mint minden más új Mesternek – mondta Bones könnyedén, de az arca megkeményedett. – Mindenáron megvédeni azokat, akik hozzám tartoznak. Én tudtam, mire gondol, Ian viszont nem érthette a célzást. – Már nem kötelez semmi arra, hogy itt maradj. Elmész, vagy megvárod, hogy egykori védenced megnyeri-e a kihívást? Bones elmosolyodott, és rám villant a tekintete. – Semmi pénzért nem hagynám ki, haver. Fogadok, hogy győzni fog, hacsak el nem felejtette mindazt, amit tőlem tanult. – Ezt kétlem – felelte szárazon Ian. – Mik a szabályok? – kérdeztem. – Az nyer, aki először szorítja le és teszi harcképtelenné a másikat? Ian visszament a helyére, és kényelmesen elhelyezkedett. – Ez nem birkózás, bogárka. Csak akkor kapod vissza az embered, ha megölöd az ellenfelet. Az ellenfeled viszont most már nem ölhet meg. De átadhat nekem, bármilyen állapotban, és ha ez megtörténik, akkor már az enyém vagy. Magamba szívtam a hallottakat. Hagytam, hogy a szemembe zöld fény költözzön. A sugarak ikerlézerekként hasítottak a levegőbe, mire a nézők felmorajlottak. Ian már korábban elmondta nekik, mi vagyok, de hallani más, mint látni. – Rukkolj elő a legjobbal, amid van, Ian. Én készen állok.

287

Ian elmosolyodott. – Először nem szeretnéd, hogy az exszeretőd szerencsét kívánjon neked? – mutatott a mennyezet felé. Felnéztem – és elállt a szavam. A rohadék. A plafonról kalitkába zárva Noah lógott. Ez aztán a légi perspektíva. Még egy kicsit meg is billentették, hogy jobban lásson. Milyen rossz lehet fentről nézni, tehetetlenül, hogyan dől el az ember sorsa. A szemem zöld sugara Noah-ra esett, aki rettegve pillantott le rám. Épp olyan arcot vágott, mint amilyentől féltem, ha egyszer rájön, mi is vagyok valójában. Néha nem is olyan jó érzés, ha igazunk van. – Grendel! – kiáltotta Ian. – Szeretnéd leszállítani nekem ezt a félvért? A terem másik vége felől nevetés csattant. Egy kopasz fickó állt fel, és röviden, elismerően füttyentett. – Leszállítom, Ian. Örömömre szolgál, ha kikészíthetem. Végigmértem kihívómat. Te jó ég. Ez nem lesz egyszerű.

288

Harminchat

Először is a fickó több mint két méter magas volt. A karja vastagabb, mint a derekam, a lábai pedig mint az eleven fatörzsek. Méretei ellenére olyan könnyed, gyors kecsességgel jött le, hogy összeszorult a gyomrom. Masszív és fürge: a legrosszabb kombináció. De még inkább aggasztott, hogy az arénába érkező férfi nem vámpír volt. Hanem ghoul. Addig szurkálhatom az ezüst cipősarkamat a szívébe, amíg kihűl a nap, akkor sem megyek vele semmire. Valamint a fejét sem tudom levágni vele. Hát jó. Ez érdekes lesz. Ian a biztos győzelem tudatában vigyorgott le rám. – Tudod, ki ez, Cat? Grendel, a leghíresebb ghoul zsoldos. Majdnem hatszáz éves, és a velencei hadsereg egykori stradiotija. Aszerint fizették, hogy hány fejet nyisszantott le egy-egy csatában, és ez, bogárkám, még ember korában volt. Elkaptam Bones pillantását. Ő felvonta a szemöldökét. Akarod, hogy közbelépjek?, kérdezte némán. Tudtam, hogy a birtokosi kártya kijátszásával véget vethetne az egésznek, s a tekintetén láttam, hogy Ian nem túlzott Grendel képességeit illetően. Még egyszer felmértem a tar koponyájú ghoult. Hát igen, aljas szemétládának néz ki, semmi kétség. Én pedig itt állok, mindössze két tűsarokkal felfegyverkezve. Felpillantottam Noah-ra, aki beletörődő arccal nézett. Látszott rajta, hogy máris

289

halott embernek hiszi magát. Nyilváníthatnám magam Bones szukájának is, és akkor elsétálhatnék anélkül, hogy a hajam szála meggörbülne, de ez nem az én stílusom. Inkább szembeszállók ezzel a behemóttal, és kiharcolom a szabadságom, ahelyett hogy tálcán kapnám meg. De hol van egy ágyú most, amikor szükségem lenne rá? – Ne tégy benne nagy kárt, Grendel; még terveim vannak vele – vigyorgott Ian. A ghoul baljóslatúan felkacagott. – Életben marad, a többit meg majd meggyógyítod. Milyen megnyugtató. Alig észrevehetően megráztam a fejem, hogy Bones lássa: nem igénylem a segítségét. Aztán sötéten megropogtattam az ujjperceimet, és figyeltem a közeledő Grendelt. A ghoul szakértő, érzéketlen pillantással mért végig. Nyilván azt fontolgatta, melyik csontomat roppantsa össze elsőnek. – Csak hogy megmutassam, nem félek tőled – mondta mély hangon –, te viheted be nekem az első csapást, és nem fogok védekezni. – Én nem adom meg neked ugyanezt az előnyt – vágtam rá azonnal. Hideg mosoly terült szét az arcán. – Reméltem is. Akkor túl hamar vége lenne a bulinak, és elrontaná a szórakozásomat. Szuper. Grendel, a ghoul, egy szadista. Ki mondta, hogy az élet egyszerű? Nagy lélegzetet vettem, aztán feléje szökkentem a levegőben, és teljes erőből megrúgtam. A sarkam a torkát találta, s egy rántással próbáltam kárt tenni a nyaki gerincoszlopában. De nem sikerült. Csak két jókora darabot tudtam kiszakítani a nyakából, és rázuhantam, amikor mindketten elestünk a lendülettől. Majdhogynem az arcán ülve landoltam, de gyorsan fel is pattantam.

290

Ian úgy nevetett, hogy könnyes lett a szeme. – Velem szemben nem használtad ezt a taktikát, Cat. Mondhatom, csalódott vagyok. Grendel azonban nem volt ilyen derűs. Feltápászkodott, megdörgölte lassan összegyógyuló torkát, és csúnya pillantást vetett rám. – Ezért fájdalommal fogsz fizetni. Most erre mit mondjak? Hogy nekem sem volt jó? Grendel ökle meglendült. Már-már komikus volt, mert csak egy villanást láttam, aztán bumm, már repültem is nézők közé. Két jól öltözött vámpírhölgyön landoltam, akik segítőkészen, egy jó szó nélkül visszalöktek az arénába. Ahogy földet értem, már gurultam is arrébb, s épp csak elkerültem egy rúgást, mely a mellüregembe nyomta volna a zsigereimet. Aztán felugrottam, mielőtt Grendel rám vetődhetett volna, mint egy bunyós. Szent isten, ez aztán gyors! És nem cicózik. Egy újabb szökkenés után az ökle a vállamba csapott a bordám helyett. A kulcscsontom diszkrét reccsenéssel engedett. Újabb reccsenés következett, amikor csinált egy cselt balra, majd jobbról alulról beütött egyet, legalább három bordámat zúzva szét. Zihálva próbáltam elmenekülni, de kaptam egyet a hátamba is, mert nem voltam elég gyors. Arccal elterültem az arénában, és öszszeszorult a szívem, amikor éreztem az egyik hatalmas öklöt a bokámra fonódni. Grendel magához rántott, és az oldalamba öklözött. Az utolsó pillanatban sikerült elhúzódnom, így nem az egész bordámat lapította össze, csak a vesémet. Kétrét görnyedtem, és vért kezdtem felköhögni. Levegőt is alig kaptam. Grendel elengedte a bokámat. Felállt, és kitört belőle a nevetés. – Ez lett volna a rettegett Vörös Kaszás? Ez?! Tapsvihar tört ki. Úgy tűnt, a tömeg nem nekem drukkol. Grendel meghajolt, még mindig nevetve, engem pedig jeges

291

düh fogott el. Ez a rohadék nem fog engem úgy átnyújtani Iannek, hogy azon nevet, milyen könnyű ellenfél voltam. Lenyomom, fájdalom ide vagy oda. Gyerünk, Cat. Még nincs véged. – Puhány! Ezt mondtam, miközben félig guggoló helyzetbe tornáztam fel magam. Grendelnek ajkára fagyott a nevetés. Fölém tornyosult, és hátravitte a kezét, hogy elcsapjon. Ahelyett, hogy megijedtem volna, előreszökkentem. Alsó pozícióm miatt tökéletes helyzetben voltam ahhoz, hogy a lehető legtöbb kárt tegyem a számmal. Grendel magas hangon felsikított. Abbahagytam a harapást, mert fő célom csupán a figyelme elterelése volt, márpedig egy megharapott ágyéknál jobban semmi sem köt le egy férfiembert. Mikor ösztönösen a golyóihoz kapott, megkerültem és a hátára csimpaszkodtam, mint egy majom, a lábammal kapaszkodva. Aztán a szemébe mélyesztettem az ujjaimat. Grendel erre már amúgy istenigazából felordított. Egyre mélyebbre vájtam az ujjammal, ügyet sem vetve a gusztustalan, csuszamlós érzésre. Hátrafelé csapkodott, próbált megütni. Leugrottam a gyilkos csapások elől, és kikaszáltam alóla a lábait. Bár már nem kotorásztam a szemében, továbbra sem látott. Még nem gyógyult be a sérülés. Csak néhány másodpercem volt. Újra rávetettem magam, és a roham lendületével elkaptam a fejét, és teljes erőből oldalra rántottam. Hallható roppanás következett, de nem elég átható. Minden izmom megfeszült, ahogy utolsó energiámmal húztam, a lábammal kitámasztva – és aztán egyszer csak hátragurultam, ölemben Grendel fejével, melyből véres szemüregek meredtek rám. – Elfelejtettél… belém rúgni… amikor a földön voltam – ziháltam.

292

A döbbent csendet hamarosan hangok törték meg, mintha mindenki egyszerre kezdett volna beszélni. Kiköptem egy kis vért, fittyet hányva arra, hogy ez milyen kevéssé úrinős, aztán tapogatni kezdtem fájó oldalam. Grendel elintézett volna, ha nem olyan önhitt. Még egy ilyen ütés az oldalamra, és nem lettem volna képes lecsavarni a kupakját. Még most is úgy éreztem magam, mint egy roncsautó. Vagy roncsvonat. Jó nagy. Grendel arca vádlón meredt rám, aztán zsugorodni kezdett, s én undorral löktem el a koponyáját. Vannak, akik szeretik a trófeáikat őrizgetni – én nem tartozom közéjük. Lassan feltápászkodtam, és Ianre meredtem, akinek még mindig tátva volt a szája. – Ereszd… le… a… ketrecet… Még mindig nem tudtam rendesen beszélni a törött bordák miatt. Ian összeszorított szájjal bólintott, s Noah csikorogva leereszkedett. Mikor kiengedték a ketrecből, először rám nézett, aztán a fejetlen ghoulra, majd sikoltozni kezdett. – Valaki hallgattassa el – mordult fel bosszúsan Ian. Spádé azonnal előlépett, s szúrós tekintettel meg egy gyors paranccsal elnémította Noah-t. Aztán elvezette a kétszárnyú ajtóhoz, ahol eddig állt. Kissé ellazultam. Ott talán valamennyire biztonságban lesz Noah. Ian meglepő módon tapsolni kezdett, de inkább gúnyosan, szemben azzal, ahogy Grendelt biztatta korábban. – Szép munka volt, Vörös Kaszás! Most már senki sem tagadhatja el tőled ezt a nevet. Le vagyok nyűgözve, ahogy mindenki más is, azt hiszem. Találékony vagy, erős és kíméletlen. Megnyerted a kihívást, és visszakaptad az egyik embered. De… van még nálam belőlük három. Az ő életük mennyit ér neked, bogárka? Csatlakozz hozzám, esküdj nekem hűséget, és akkor elengedem őket. Hidd el, nem is lesz olyan rossz. Rengeteg előnye is lesz, majd meglátod.

293

Ian ezt mosolyogva mondta, s semmi kétséget nem hagyott afelől, mire gondol. Bones felállt. – Eleget láttam, Ian. Most elmegyek. – De hát csak most jön a java – kacsintott rám Ian. Bemutattam neki a középső ujjammal. Ian kacagott. – Olvasol a gondolataimban, Cat. Bones elindult lefelé a nézőtéren. Vagy száz másik vendég is követte a példáját. Kiguvadt a szemem. Ezek mind hozzá tartoznak? – Nem szükséges tovább maradnom, haver. Jó éjszakát! – Bones addig ment, amíg le nem ért az aréna feletti legalacsonyabb szintre. Ott megállt, és rávigyorgott Ianre. – De mielőtt elmegyek, azt hiszem, lerovom tiszteletem a díszvendéged előtt. – Légy óvatos! – intette Ian. – Nehogy úgy végezd, mint Grendel. – Mindig is szerettem veszélyesen élni – felelte Bones, és leszökkent az arénába. Már fülig ért a szája. – Gratulálok a sportszerűtlen viselkedés nagyszerű bemutatójához. Mocskos egy harcos vagy. Biztosan nagyon jó volt a tanítód. Nevettem, pedig fájt. – Igen. Egy nagyképű szemétláda. – Ismered a mondást a botról, kőről és csontról… nem adsz nekem egy búcsúcsókot, a régi szép idők emlékére? – Csók kell? Gyere csak, vedd el! Láttam Iant Bones háta mögött. Kuncogott, és odasúgott valamit a mellette ülőnek arról, hogy Bonesnak jó eséllyel le lesz harapva a szája. A kuncogás azonban dühödt szisszenésbe csapott át, amikor Bones a karjába kapott, és én a szájára tapadtam. Nem csuktam be a szemem csók közben. Ian arckifejezésének látványa minden pénzt megért.

294

– Mi a…? Ian úgy pattant fel, hogy felborult a szófája. Én nem zavartattam magam. Beszívtam Bones nyelvét, melyen az imént, mindenki szeme láttára, vágást ejtett. Azonnal jobban éreztem magam, ahogy a gyógyulás beindult a szervezetemben. Ian szinte elkékült a programváltozás feletti dühében. Haragtól izzó zöld pillantást lövellt Bonesra. – Ebből elég, Crispin! Cat már az enyém, úgyhogy vedd le róla a kezed, és tűnj el. Bones erre még szorosabban magához ölelt. – Sajnálom, de attól tartok, hogy ellent kell mondanom neked. Nagyon is jó helyen van most a kezem. – Te megőrültél? – ugrott le Ian az arénába. Ha élő ember lett volna, menten megüti a guta. – Mi ez az egész? Képes vagy ellentmondani nekem egy nő miatt, akit el sem bírsz viselni? Akit évek óta nem is láttál? Aligha olyan viselkedés ez, amit egy új vezérnek mutatnia kell az emberei felé, hacsak nincs mögötte valami. Ez ürügy lenne, hogy hadat üzenj nekem? Bones kimérten pillantott Ianre. – Nem szándékozom háborút kezdeni ellened, Ian, de ha te kezded el, én folytatom. Nagyon egyszerű a dolog. Nem engedem, hogy bármire is rákényszerítsd őt, de ha téged választ, én lelépek. Nos, szivi, kivel akarsz lenni, velem vagy Iannel? – Veled – mondtam ravaszkás mosollyal. – Bocs, Ian, de nem vagy a zsánerem. Valamint elraboltad a barátaimat, hogy a trófeád legyek. Nem király. Ian tekintetében bősz villám csapott fel, s mosolya maga volt a fenyegetés. – Emlékszel, amikor megölted a barátomat, Magnust? Te tehetsz róla, hogy az egyik barátodra is ez a sors vár. Ian elővette a mobilját, és miközben nyomkodta a gombokat, folytatta:

295

– Ha most otthagyod Crispint, talán fontolóra veszem, hogy az a bizonyos egy ember életben maradjon. De nagyon csábító ajánlattal kell előállnod, mert nagyon megharagudtam. Különben sorshúzás dönti el, kit végeznek ki az embereim. Hallottam, hogy a telefon kicsöng. Aztán Tate hangja jelentkezett be. – Helló! – mondta derűsen. – François telefonja. – Add François-t! – dörrent rá Ian. – Helló, cimbi – kiáltottam hangosan, hogy Tate meghallja. – Iannel beszélsz! Mondd el neki a jó hírt! Tate nevetése kicsendült a készülékből. – Á, szia, Ian! François most nem tud a telefonhoz jönni. Egy kicsit meg van kötözve… ezüstkaróval a mellében. Ian csattanva csukta össze a mobilt, és az arca olyan lett, mint a tömör jég. – Egy emberem sem a túszod, Ian – mondtam. – Viszont a tieid az enyémek.

296

Harminchét

Ian úgy meredt Bonesra, mintha menten rá akarná vetni magát. – Elárultál – vicsorogta. Bones meg sem rezzent. – Csak megtettem a szükséges lépéseket, hogy ne kényszeríthesd rá Catet egy ostoba döntésre. Nem a tizennyolcadik században vagyunk, Ian. A nőket már nem szokás úgy ágyba vonszolni, mint akkor. – Ha vissza akarod kapni a fiaidat, Ian – folytattam –, akkor meg kell ígérned, hogy békén hagysz engem és az embereimet. Nem öltem meg egyetlen emberedet sem, és mindet hajlandó vagyok sértetlenül visszaszolgáltatni. De először a szavadat kell adnod, hogy többé nem háborgatsz. Mi a fontosabb: az embereid, vagy a merevedésed? Ian tekintete körbepásztázott a döntését váró arcokon. Utána izzó tekintettel Bonesra meredt, majd rám. – Ügyes munka volt, Vörös Kaszás – mondta némi keserű éllel. – Úgy tűnik, megint csak alábecsültelek téged is… és a találékonyságodat is. – Újabb gyilkos pillantást lövellt Bonesra, aztán a kezét nyújtotta. – Megegyeztünk. Szabadon elmehetsz. Bones elmosolyodott, és megfogta a karom, de én egy tapodtat sem voltam hajlandó mozdulni.

297

– Ne olyan gyorsan – szívtam be egy mély levegőt. – Először még el kell intéznem valamit. – Cicuska, mit művelsz? – kérdezte halkan Bones. Nem néztem rá, csak Ianre koncentráltam. Ha előre elmondtam volna Bonesnak, mire készülök, biztosan le akart volna beszélni. Túl veszélyesnek tartotta volna, még talán nem is lett volna hajlandó Ian elé engedni engem. De Bones nem tudta, hogy ha már idáig eljutottam, meg kell tennem, amit annyira szeretnék. – Tudom, hogy a vámpíroknak joguk van kihívni az urukat párbajra. Nos, Ian, akkor én kihívom az apámat, Maxet. Ha te itt vagy, akkor neki is itt kell lennie valahol. Hozasd elő. Élni kívánok vámpírjogommal, hogy megküzdjek vele. Bones valami olyasmit morgott, hogy „a rohadt életbe, Cicuska”, aztán legnagyobb meglepetésemre Ian elnevette magát. Mintha a világ legjobb viccét hallotta volna. Kivörösödött az arca, és könnyek jelentek meg a szeme sarkában, azokat törölgette szűnni nem akaró kacagással. – Mi olyan rohadtul vicces? – érdeklődtem. – Hallottátok ezt? – kérdezte Ian, s visszanyerte annyira az önuralmát, hogy körbeforduljon a hallgatóság felé. Bones arca kővé meredt mellettem. – Szólhattál volna egy kicsit előbb, Cicuska – csikorogta. – Azt mondtad volna, hogy várjak – sziszegtem vissza, amitől Iannek csak még nagyobb nevethetnékje támadt. – Biztosan ezt tette volna, Cat. Tudod, épp most deklaráltad, hogy vámpírnak tartod magad. Te tudod, mit jelent ez, Crispin, mint ahogy mindenki más is. Vámpírként az enyém vagy, Cat, és megköszönném, Crispin, ha tágulnál az emberem mellől. – De kihívtam Maxet – mondtam dühösen. – És neki el kell fogadnia a kihívást. Miután pedig megöltem, a saját magam ura vagyok, és senki sem tarthat igényt rám!

298

Ian megint nevetett, amikor Bones olyan pillantást lövellt felém, mintha meg akarna fojtani. – Bogárka, egy-két dolgot félreértettél. Kihívhatnád Maxet a szabadságodért, ha ő volna a saját vonala feje. De nem az. Még mindig az én vezetésem alatt áll, és te, mint a vonalam vadonatúj tagja, egy évig nem hívhatsz ki engem. Ezt a törvényt azért hozták, hogy a forrófejű kis bébivámpírok eleinte ne vállaljanak többet, mint amennyit elbírnak – magyarázta kedvesen Ian. – Úgyhogy mint kiderült, nem is kellett volna elrabolnom az embereidet, mert te magad adtad a kezembe önmagad. És attól tartok, hogy van még háromszázhatvanöt napunk, amíg újra felhozhatod ezt a kihívástémát. Vajon mivel ütjük el addig az időt? Ian vigyora elárulta, hogy máris lennének jó ötletei. Szitkozódtam magamban. Miért is nem tudtam meg többet a vonalakról és tulajdonviszonyokról, mielőtt ezt elhatároztam? Miért hagytam, hogy a vak bosszúvágy eltitkoltassa ezt velem Bones elől? Mencheres azt mondta, hogy a bosszú a legüresebb érzelem. Ezek szerint még ostobaságokra is ragadtatja az embert. – Csak az a baj, hogy én már Bonesé vagyok – játszottam ki a birtokkártyát utolsó menedékként. – Ő meg is harapott, és olyan dolgokat csinált velem az ágyban, ami nem egy államban illegálisnak számít. – A vonal erősebb, mint a tulajdon, kedves kis Kaszásom – mondta selymesen Ian. – Úgyhogy Crispinnek hiába vannak szép emlékei a veled töltött időkről… csak ennyi lesz az övé belőled. – Hadd mondjak valamit, Ian – húzta ki magát Bones. – Igazad van, a vonal erősebb, mint a tulajdon. De nem tarthatsz igényt rá, ha a feleségem. Ian éppúgy megzavarodott ettől, mint én. – De hát nem az – szögezte le a nyilvánvaló tényt.

299

Bones kést húzott elő a zsebéből. Megdermedtem, mert azt hittem, hogy most elszabadul a pokol. De Bones csak megvágta a tenyerét, aztán a kezemre fektette vérző kezét. – A véremre, a feleségem vagy – mondta érces hangon. Aztán halkabban hozzám fordult: – Valami romantikusabbat képzeltem el, Cicuska, de a körülmények sajnos nem úgy hozták. – Te megőrültél! – dühöngött Ian, és ő is kést rántott. – Ne mozduljatok! – dörögte hirtelen egy hang. Ian megdermedt, s Bones is megállt a mozdulatban, hogy Ian felé suhintson. Egy sötét hajú alak indult el lefelé a nézőtérről. A közönség utat engedett neki. Még az arcát sem kellett látnom, hogy tudjam: Mencheres az. A felém hullámzó elképesztő erő elárulta. – Mencheres… – hajtott fejet Bones. – Helyes a feltételezésem? – Igen, egyetlen dologtól eltekintve – felelte a nagy hatalmú vámpír. – Mindig is az ő pártját fogtad velem szemben! – csattant fel Ian, elveszítve hidegvérét. – Ez nem pártfogás kérdése – jelentette ki higgadtan Mencheres. – Én csak azt mondtam, hogy Bonesnak egy dolog kivételével igaza van. Ugyanis Cat még nem fogadta őt férjéül. Ian belekapaszkodott ebbe. – Te nem tudod, hogy ez mivel jár, Cat. Ez nem olyan, mint egy emberházasság, ahol a válás olyan egyszerű, mint a levegővétel. Ha ebbe belemész, életed végéig össze vagy kötve Crispinnel. Nem gondolhatod meg magad, nem szabadulhatsz el, amíg egyikőtök meg nem hal. Ha bárki mással ágyba bújsz, Bonesnak joga van a megtorlás lehetősége nélkül megölni az illetőt. Mencheres mosolygott, de nem jókedvűen. – Bizony. Ha egyszer megköttetik, soha többé nem lehet

300

visszacsinálni. Sötétbarna szempár pillantása szegeződött rám, amikor elfordultam Mencherestől. Bones felvont szemöldökkel várt. – Nem gondolod, hogy itt az ideje találkozni apáddal? – csalogatott Ian. Ez már felkeltette az érdeklődésemet. Feléje fordultam, s kezem ráfonódott a késre, amit az imént kaptam Bonestól. Ian tovább ütötte a vasat. – Alkut ajánlok, Cat. Egészen mást, mint amit eredetileg akartam. Szabadon elmehetsz, s én megígérem, hogy nem erőltetem rád a fennhatóságomat, és nem háborgatom az embereidet. Továbbá odaadom neked Maxet, hogy tégy vele, amit akarsz. Csak annyit kérek cserébe, hogy utasítsd vissza ezt az ajánlatot, és örökre szakíts Crispinnel. Add a szavadat rá. A szám tátva maradt, ujjaim elfehéredtek a markolaton. – Maximillian, gyere ide! – süvöltötte Ian. A terem ajtaja kinyílt, és Spádé félrehúzódott, hogy beengedjen egy magas férfit. Bizony, bizony. A fénykép csak nyomokban mutatta a hasonlóságot. A valóságban ez nem volt kérdés: teljesen úgy néztem ki, mint ő. Döbbenetemben elhúztam a kezem Bones kezéből. Max az aréna széléig ment, ott megállt. Én tettem meg a bennünket elválasztó utolsó métereket felé. A haja sötétvörös volt, éppolyan sűrű és élénk színű, mint az enyém. A szeme ezüstszürke, mintha csak magamra néznék. Magas pofacsont, telt ajkak, egyenes orr, erős áll… Minden olyan volt, mint rajtam, csak éppen férfias kiadásban. Még a testtartása is. Olyan volt, mintha valami furcsa nemváltoztató tükörbe pillantanék, és egy darabig csak álltam és bámultam. Max a maga részéről nem szólt semmit. Az arcán lemondással vegyes dac tükröződött, ahogy hol rám, hol Ianre tekintett. De nem kért kegyelmet. Egyikünktől sem. Ez vajon bátorság,

301

vagy egyszerűen csak annak a tudata, hogy úgysem menne vele semmire? Végül megjött a hangom. – Tudod, mit fogadtam meg, amikor anyám elmondta, hogy mi vagyok és hogyan lettem? Olyan közel húzódtam hozzá, amennyire csak érintkezés nélkül lehetett. Ő mereven állt, mint odakint a szobrok. Csak a szeme mozgott: feszülten követett engem. Az ujjaim a vállát súrolták, ahogy körbejártam. Megrezzent, én pedig gonoszul elnevettem magam. – Ó, Max, érzem az energiaszintedet. Nem valami magas. Én sokkal erősebb vagyok, mint te, de ezt már biztosan tudod, igaz? Ezért akartad lerobbantani a fejem, hogy ne tudjalak elkapni. Van fogalmad róla, mióta várok arra, hogy megöljelek? Max még mindig nem szólt semmit. Ian kérdőn pillantott rám, de én nem törődtem vele. Látszott, hogy nem tud Max akciójáról. Járkálni kezdtem apám körül, s egyre jobban dühített, hogy csak hallgat. – A tizenhatodik születésnapomon hallottam rólad először. A legszebb kor, és erre mit kapok? A lidércnyomásos származásom egész történetét a nyakamba. Ezért megesküdtem magamnak, hogy egy napon megtalállak, és megöllek az anyám kedvéért. Hogy az életeddel fizess azért, hogy megerőszakoltad. Hallottad, mit mondott az előbb Ian? Felajánlotta nekem a segged, minden egyéb testrészeddel együtt! A düh szinte a pórusaimból is áradt, s szemem zölden ragyogott, amikor újra szembefordultam vele. – Gyerünk, Max, mondd, mi jár a fejedben? Szép ajándék, igaz? Ugyan ki tudná visszautasítani? Az egész torz, abnormális életemben semmit sem akartam annyira, mint téged megölni! Bones kése megremegett a kezemben a késztetéstől, hogy a

302

szívébe döfjem. Végül, egy újabb hosszú pillantás után, felkacagtam. Keserédesen. A bosszúvágyam miatt ma éjjel egyszer már majdnem elveszítettem Bonest. Legalább ne kövessem el ugyanazt a hibát kétszer. – Te hitvány kis szarcsimbók, most fogod megtenni az első és egyetlen dolgot, amit valaha is csináltál apaként, mert van valaki az életemben, aki többet jelent nekem még a te halálodnál is. Gratulálok, mocsadék. Átadhatod a menyasszonyt. Ahelyett hogy megforgattam volna a kést a szívében, megkarcoltam vele a tenyerem, és megfogtam azt a fehér kezet, mely azóta is kinyújtva várt. – Örökre összetartozunk? Nem is hangzik rosszul. A véremre, Bones, férjemmé fogadlak. Ezt kell mondanom? Jól csinálom? Bones lendületesen beledöntött egy hitvesi csókba, és én ezt igennek vettem.

303

Harmincnyolc

Max csak akkor törte meg a csendet, amikor Bones befejezte a csókot. Végigmért, aztán elmosolyodott. Vérfagyasztóan. – Ha elsőre nem sikerül, próbálkozz újra és újra. Te hiszel ebben, kislány? Mert én igen. Te meg én egyszer még találkozunk. Emlékezz a szavamra. – Ez most fenyegetőzik? – kérdezte Bones Iantól hideg nyájassággal, miközben én álltam apám acélos tekintetét. – Talán emlékeztetned kéne, hogy bárki, aki a feleségemet – vagy a szeretteit, mondjuk a nagybátyját – ijesztgeti, az nekem üzen hadat. Ez a te álláspontod is, Ian? A te nevedben beszél? Ian rendkívül fenyegető pillantást vetett Maxre. – Nem, nem az én nevemben, és nincs is más mondanivalója. Ugye, Max? Max végignézett Bones emberein, akik ugyancsak csúnyán néztek rá. – Nincs más mondanivalóm ezzel kapcsolatban – felelte, érzékeltetve, hogy nagyon is lenne még mit mondania, egyéb körülmények között. – De valamit el kell mondanom az anyádról – meredt rám. – Félre vagy informálva. Megdugtam, igen. De nem erőszakkal. Bones keményebben kezdett szorítani, mert érezte, hogy mindjárt robbanok. Ian is látta.

304

– Elszalasztottad a lehetőséget, Cat, és ez visszafelé is működik. Max az enyém, és az én védelmem alatt áll. Ha kezet emelsz rá, az is hadüzenet. Próbáltam visszafogni magam. Majd máskor, máshol. Nem itt, ahol egy pillanat alatt vérfürdőt robbanthatok ki Bones és Ian népe között. – Valószínűleg olyan sok nőt erőszakoltál meg, hogy már nem is emlékszel, melyik volt ő – feleltem higgadtan. Max elmosolyodott. – Az első alkalmat nem felejti el az ember, és nekem ő volt az első az átváltozásom után. Gyönyörű kis barna volt hatalmas kék szemmel és szép kerek cicikkel. Fiatal volt és lelkes. Friss és üde. Nagyon jól éreztük magunkat ott, a kocsi hátsó ülésén, és csak akkor kezdett ellenkezni, amikor már végeztünk. Kinyitotta a szemét, és meglátta az én zölden világító szememet meg az agyaraimat… és elkezdett eszelősen sikoltozni. Aztán sírt. Teljesen hisztérikus lett, és olyanokat mondott, hogy pokolfajzat vagyok, meg ilyesmi. Vicces volt. Olyan vicces, hogy nem is ellenkeztem. Azt mondtam neki, hogy igaza van: démon vagyok. Hogy az összes vámpír démon, és épp most hagyta, hogy megdugja egy. Aztán inni kezdtem a vérét, amíg abba nem hagyta a sivítozást és el nem ájult. Ez az igazság arról, ami köztünk történt, kislány. – Hazudsz – fröcsögtem. A mosolya gonoszul sokat sejtető lett. – Kérdezd csak meg anyádat. Max nyilvánvalóan képes volt hazudni. Az, aki képes lenne megöletni a saját lányát, a csillagokat is lehazudhatja az égről, de valahogy… valahogy nem voltam biztos benne, hogy most is hazudott. Amióta csak az eszemet tudom, anyám azt hajtogatja, hogy a vámpírok démonok. Eddig azt hittem, hogy ez csak olyan általános becsmérlés, de igazából talán több annál.

305

Ha Max csakugyan azt mondta neki, hogy démon, és hogy minden vámpír az, akkor ez megmagyarázná a velem szembeni vegyes érzelmeit is, valamint azt, hogy egyszerűen nem hajlandó a vámpírokat bármi másnak tekinteni, mint gonosznak. – Ugye jól emlékszel az anyjára? – kérdezte Bones csevegő hangnemben, míg én rágódtam. Max arcáról nem hervadt le a gyűlölködő vigyor. – Hát nem éppen most mondtam? – Hogy hívták? – kérdezte Bones. – Justina Crawfieldnek! – csattant fel Max. – Azt is meg fogod kérdezni, milyen színű bugyi volt rajta? Bones váratlanul elmosolyodott, bár cseppet sem jóindulatúan. – Mikor Ian rájött, hogy Cat apja vagy, fogadni mernék, hogy megemlítette: Cat nagyon szeretne holtan látni. Alaposan rád ijesztett, nem igaz? Hogy valaki olyan üldöz, aki vele is elbánt. Emlékeztél az anyjára, méghozzá pontosan, ahogy az előbb kiderült, és elég egyszerű lehetett utánakeresni a gyerek nevének. Aztán átadtad ezt az információt egy Lazarus nevű bérgyilkosnak, igaz? Megöletted vele azt a párt a régi házukban, hogy előcsald, de hiába sétált bele a csapdába, még így sem tudták megölni. Ekkor már nagyon félhettél, ezért úgy döntöttél, hogy másik úton közelíted meg. A fivéred felől. Tudtad, hogy ő küldte rá Ianre Catet, hisz ki lehetett volna más, és ezért addig áskálódtál, amíg nem találtál egy gyenge láncszemet a csapatukban. Valakit, aki hajlandó volt kiadni egy másik bérgyilkosnak Cat lakóhelyét, és ami még fontosabb, a gyenge pontjait. Jó terv volt, haver, de most szólok, hogy az a kis féreg és a társa már halott. – Te gennyláda! – hápogtam, és hirtelen összeállt a kép. – Mi az? – kérdezte Ian gyanakodva. – Max már jóval előttem megtalálta Catet, de ezt a tudást

306

megtartotta magának. Hónapokig sunnyogott a hátad mögött, Ian, és próbálta eltenni láb alól, hogy védje a saját nyavalyás seggét. Nem túl lojális, nem igaz? – Fogalmam sincs, miről beszél! – erősködött Max. Meredten bámultam ezt az alakot, aki az apám, és most halálos biztonsággal éreztem, hogy hazudik. Ian arckifejezése elárulta, hogy ő is tisztában van ugyanezzel. – Van bizonyítékod minderre, Crispin? Senkit sem tévesztett meg hűvös modora. Ian szeme színtiszta zöldbe fordult. Bones bólintott. – Vannak másolataim a legutóbbi támadással kapcsolatos banki tranzakciókról. Az ostoba fráter egyéni számláról fizette az informátort, és ha megnézed, látni fogod, hogy ez a számla kapcsolatba hozható Max-szel. Ezenkívül fogsz találni egy másik nagyobb átutalást is áprilisból, amikor a Caték régi házában lakó párt megölték. Ian szája elfehéredett. Bosszúállóan vigyorogtam Maxre. – Ohó. Itt valaki nagy bajban van. Ian tekintetéből úgy tűnt, hogy Max nemsokára talán jobban örülne, ha inkább én cincáltam volna szét. Ian még egy utolsó, hosszas pillantást vetett Bonesra, aztán intett Maxnek, hogy kövesse. – Hé, Max! – kiáltottam apám után. – Nézz magad mögé! Sosem tudhatod, mikor szúr hátba valaki! Láttam, hogy megmerevedik a válla, de nem fordult hátra. Kiment azon a hatalmas kétszárnyú ajtón, és eltűnt a szemem elől. Találkozunk még, fogadkoztam némán. Most már tudom, ki vagy, és menekülhetsz, de el nem bújhatsz előlem. Talán az volt a legmegdöbbentőbb, hogy a többi vámpír is kezdett szétszéledni, még csak egy fenyegetést se morogtak felém egymás közt. Talán komolyan vették Bones ígéretét, hogy

307

az, aki engem piszkál, vele és az embereivel akaszt tengelyt. Spádé odajött, és szeretettel megveregette Bones vállát. – A mindenit, haver. Házasember lettél? Mindent láttam! A feszültség láthatóan kiszállt Bonesból, amikor rámosolygott a barátjára. – Charles – szólította Spádét emberi nevén. – Azt hiszem, szükségünk lesz egy fuvarra. Spádé elvitt minket a leszállópályához, ahonnan majd ugyanaz a helikopter visz vissza minket, amelyik engem idehozott. Bones elengedte Ian hat emberét, és közölte velük, hogy szabadok. Meglepettnek tűntek, amiért ilyen könnyen eleresztik őket, és gyorsan beleolvadtak az éjszakába. Aztán még egyszer megálltunk, hogy kirakjuk Spádét, mielőtt elérjük a telepet. Addigra már nagyon fáradt voltam, testileg és lelkileg egyaránt, de még várt rám néhány tennivaló. Mikor megérkeztünk, egyenesen Don szobájába mentünk mind az öten. Nagybátyám homloka ráncot vetett, talán zavarában, de aztán már képes volt elvonatkoztatni a ruhámtól. Hát igen. Megfeledkeztem róla, hogy kissé hiányos az öltözékem. – Ööö, Cat, kérsz egy laborköpenyt, vagy valamit? Bones levette a kabátját. – Tessék, szivi, vedd fel ezt, mielőtt a nagybátyád elpirul. Meg különben is, mielőtt leverném Juant azért, hogy a feneked domborulatait memorizálja. Felvettem a kabátot, és Juanra meredtem. Ő csak vigyorgott, szégyentelenül, mint mindig. – Mit vártál? Nem lett volna szabad hagynod, hogy előttem menjen, amigo, ha nem akarod, hogy nézzem. – Mind itt vagytok, úgyhogy az akció nyilvánvalóan sikeres volt – Don egyenesen a tárgyra tért, mint mindig. – Cat, te adtál utasítást, hogy Noah Rose-t egyenesen vigyék kórházba? És

308

hogy a kocsija legyen összetörve, a rendőrség pedig cserbenhagyásos balesetet regisztráljon? – Igen. Bones elvette az agymosóid munkáját, Don. Noahnak fogalma sincs, mit látott az éjjel. Csak annyira fog emlékezni, hogy egy autóroncsban volt, és reggel fel kell hívni a biztosítóját. Miatta nem kell aggódnunk. – Tudod, erről eszembe jut valami – mondta Tate, ellenséges pillantással Bones irányába. – Honnan tudjuk, hogy nem csak játszott az agyunkkal egész végig? Lehet, hogy ő sugallta neked az ötletet is, hogy bevedd a csapatba! Bones válaszolt helyette a vádra. – Tudja, hogy nem így van. Először is az iroda be van kamerázva, és mindenről felvétel készül. Bocs, de hallom, öreg – mondta a meghökkent Donnak. – Persze egyszerűen csak elhitethettem volna magával, hogy olyasmit látott, amit igazából nem is, de maga azonnal éber lett, amint meghallotta, hogy az unokahúga egy vámpírral kefél. És egyből a pohár után nyúlt. Vámpírvért ivott, hogy immúnissá tegye magát az elmekontrollal szemben. Érzem magán a szagát. Don arca mindent elárult. Megráztam a fejem. – Ugye sosem leszel képes megbízni bennem? Nézd, nagyon fáradt vagyok, úgyhogy fogjuk rövidre. Ian és Max még életben van, de többé nem fognak háborgatni minket. És a Nosferatu-törvények szerint Bones… ööö… feleségül vett. Don vadul beletépett a szemöldökébe. – Micsoda? – Emberi értelemben továbbra is hajadon vagyok. Élőhalott mivoltomban viszont Bones felesége vagyok, ásó, kapa, nagyharang. Sajnálom, hogy nem tudtam megadni Maxnek, ami járt volna tőled, Don, de egyszer még elkapom. Ígérem. Ugyanaz az acélszürke szem meredt rám, aztán Don halványan elmosolyodott.

309

– Max megkapta, ami járt neki. Odaküldtelek téged. Gombóc támadt a torkomban, és pislognom kellett. – Van egy másik dolog is, amit meg kell beszélnünk – szólalt meg Bones. Meglepődtem. – Oké, de gyorsan. Mindjárt állva alszom el. – Tegnap Tate azt mondta, hogy a barátotok vámpírvért ivott, mielőtt meghalt. Ez eléggé jelentős momentum. Elcsigázottan ráncoltam a homlokom. – Hogyhogy? Nem tudott volna vámpírrá változni tőle. Legfeljebb pár kortyot nyelhetett. Három nap múlva temettük el, és elhiheted, hogy teljesen halott volt. – Lehet, már amennyiben vámpírról vagy emberről van szó. De vannak más lények is, nem igaz? Mindnyájan hülyén bámultunk rá. Bones megadó neszt hallatott. – A vámpírok és a ghoulok testvérfajok, mint azt már mondottam volt. A vámpír úgy születik, hogy a halál küszöbéig kivérzik, aztán megiszik egy csomó vámpírvért. A ghoul előállítása elég hasonlóan történik. Először halálosan meg kell sebesíteni egy embert, aztán vámpírvért kell itatni vele, de nem olyan sokat, hogy feléledjen tőle. Miután meghal, a ghoul fogja az ember szívét, és kicseréli a sajátjával. A ghoulok túlélik, ha kitépik a szívüket, ezért lehet őket csak lefejezéssel megölni. A szívcsere után vámpírvért kell önteni az átültetett szívre, és az aktiválja. Ez a legjobb szó rá. És máris megszületett az új ghoul. Lassan felfogtuk, miről beszél. Rodney arca villant fel előttem a múlt éjszakáról, amikor Bonesra pillantott, és azt mondta, „Sajátságos”. Nem Dave halálára gondolt, hanem a lehetséges újjászületésére. – Dave hónapok óta halott, Bones. Telenyomták formaldehiddel, aztán a föld alá temették. Azt akarod mondani, hogy ez

310

lehetséges? Nyilván igen, különben miért hoztad volna fel. Te jó isten! Te jó isten! – Lehetséges, de tényleg akarjátok? Ugyanaz a barátotok lesz, aki volt, az összes emlékével és személyiségvonásával együtt, csak egy dolog változik meg: az étkezési szokásai. A ghoulok általában nyers húst esznek, de időnként másra is szükségük van, és jól tudod, miről beszélek. – Jesszusom – motyogta Tate, s én követtem a példáját. Az étvágyamnak lőttek. – Egy pillanatra tegyétek félre az ellenérzéseiteket – folytatta Bones. – Normális esetben eszembe se jutna átváltoztatni valakit a beleegyezése nélkül, de mivel jelen esetben az érintett nem tud nyilatkozni, titeket kérdezlek. A barátai voltatok, szerintetek ő hogyan döntene? Holtan maradna a földben… vagy kijönne? Itt állt előttünk a kézzelfogható lehetőség, hogy visszakapjuk a járkáló, beszélő, viccelődő Dave-et. Hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam. – Muszáj most rögtön eldöntenünk? – kérdezte Don. Bones bólintott. – Az újraélesztést általában a halál után közvetlenül végzik, érthető okokból. Minden egyes nappal csökken a siker esélye. Az ő esetében elég sok energiára lesz szükség a dologhoz. Rodney felajánlotta, hogy megcsinálja, Cicuska, de el akar menni a városból az Ian-ügy miatt. Neki megvan a saját vonala, nem tartozik a védelmem alá, és úgy véli, hogy Ian talán olyanokon veri el majd a port, akiken büntetlenül lehet. Holnap indul, úgyhogy ha megcsináljuk, az csak ma éjszaka lehet. – És ha a barátod elmegy, mi lesz Dave-vel, ha átváltoztatjuk? – kérdezte Don gyakorlatiasan. – Ő is vele tart? Bones csak legyintett. – Nem szükségképpen. Én tudom kezelni. A vámpírok min-

311

dig is a ghoulok gyámjai voltak, évezredek óta, és fordítva. Mint már mondtam, testvérfajok. Néhány hetes akklimatizálódás után jobb lesz, mint új korában. – És mi van, ha mi azt mondjuk, hogy csináld meg, aztán Dave úgy dönt, hogy inkább lesz halott, mint élőhalott? Akkor mi van? – Tate-et láthatóan kínozta ez a gondolat, ami persze bennem is felmerült. – Akkor teljesülhet a kívánsága – mondta Bones lágyan. – Már most is halott, és ha újra az akar lenni, megteheti. Ezért lesz egy kard is a sírnál. Egy gyors suhintás, és már halott is újra. – De ha ti nem vagytok képesek őt ghoulként elfogadni, akkor tőle se várjátok, hogy önmagát elfogadja. A feltétlen támogatásotokra van szüksége, vagy itt fejezzük be ezt a beszélgetést. A ghoul lét nem fogja megváltoztatni a személyiségét, csak a képességeit. Erősebb lesz, gyorsabb, és lesznek új érzékei, de ugyanaz az ember marad. Vajon ez az ember többet ér nektek, mint a finnyásságotok amiatt, hogy mit eszik? – Igen. Ezt Juan mondta. A szeme csillogott a visszatartott könynyektől. – Felébresztjük, és hagyjuk, hogy ő döntse el. Nekem nagyon hiányzik, és nem érdekel, mit fog enni. A torkomba visszatért a gombóc. Ha lehet, egy még nagyobb. Cooper a vállát vonogatta. – Én nem ismertem túl jól, úgyhogy az én véleményem számít a legkevésbé. De ha Cat együtt tud élni azzal, hogy félig csudabogár, miért ne bírná el Dave azt, hogy teljesen az? Szerintem az még könnyebb is. Tate kimért, számító pillantást vetett Bonesra. – Téged egy cseppet sem érdekel, hogy mi, többiek mit gondolunk. Csak Cat kedvéért csinálod az egészet.

312

– Természetesen – vágta rá Bones. – Hogy ettől nektek is jobb lesz? Az csak puszta szerencse. – Nos, jó, akkor én is azt mondom, hogy csináljuk meg, de szerintem te csak összevissza kamuzol, és nem tudod kihúzni az alól a sírkő alól. De bocsánatot fogok kérni tőled, ha tévedtem. Már csak Don meg én nem szavaztunk. Nagybácsikám szemöldökében már alig maradt szőrszál. – Volt egy mondásunk a seregnél: Senkit ne hagyj hátra! Eddig még nem is tettük meg, és nem akarom most elkezdeni. Úgyhogy támaszd fel. Csak én maradtam. Dave-re gondoltam, és megrémültem a gondolattól, hátha megpróbáljuk visszahozni, és nem sikerül. Vagy ami még rosszabb, ha sikerül, és aztán esetleg öngyilkosságba menekül. Aztán eszembe jutottak az utolsó szavai, amikor elvérzett a karomban: „Ne… hagyjatok… meghalni…” Ez eldöntötte a kérdést. – Csináld!

313

Harminckilenc

A temetőt hermetikusan körülzárták. Még a légteret is fölötte. Az egész csapat ott őrködött a széleken. Mögöttük további erők. Don nem akarta megkockáztatni, hogy valaki esetleg megzavar bennünket. Filmezett is, és a sír közelében álló tucatnyi ember közül az egyiknél is volt egy kamera. Rodney végignézett az egész felhajtáson, és megcsóválta a fejét. – Ti szórakoztok velem. Mi ez a sok szar? A „sok szar” több mint százfős katonai jelenlétet takart. Rodney nem szerette a kamerákat. Nem bízott a kormányban, és az egyenruhások közelsége sem dobta fel. Bones nem törődött a közönséggel. Mikor elérkezett az idő, feltartotta három ujját. A tucatnyi önkéntes közül ennyien léptek elő. Használhattunk volna plazmazacskókat is, de Bones szerint a friss vér hatékonyabb. Három kapitányom és én nem szerepeltünk az étlapon, mert azt akartuk, hogy maradjon erőnk, ha a dolgok rosszra fordulnak. Mindenesetre volt nálam egy kard. Ragaszkodtam hozzá, hogy én legyek az, aki esetleg használja majd. Dave a barátom volt. Ha megint meg akar halni, legalább olyan vessen véget az életének, aki szerette, bár kérdéses, hogy ez mennyire vigasztaló tudat. Egy orvosi csoport is tartózkodott a közelben, diszkrét látha-

314

tatlanságba burkolózva. Miután Bones a szédületig leszívta őket, a három ember eltámolygott hozzájuk, hogy azonnal vértranszfúziót kapjanak. A koporsót kiemelték a földből. Fájt már ez a látvány is. Letörték a zárakat és pecséteket, aztán levették a fedelet, és a zseblámpák fényében előbukkant Dave arca. Sátor volt a fejünk fölött, pedig már jócskán besötétedett. Don paranoiája ragaszkodott ehhez. A halott-újraélesztés egész gondolatától teljesen bepörgött. Rodneynál volt egy különleges, kampós kés. Mi öten köréje gyűltünk, amikor Dave testét a földre fektették. – Jesszusom – mormogta Tate, amikor meglátta a halottat a fényben. Megfogtam a kezét, és éreztem, hogy remeg. Mint az enyém is. Juan is reszketett mellettem, az ő kezét is megfogtam. Erősödött a szorításom, amikor deréktól felfelé levágták a testről a ruhát. Majdnem felkiáltottam, amikor a gonoszul hajlított penge olyan könnyedén mélyedt bele Dave mellkasába, mint a vajba. Rodney kivágott egy jókora darabot Dave bordájából, szabaddá téve a szívet és a környező szerveket. Bones a kivágott részt lazán félretette egy előkészített tálcára. Ki rendelt bordát?, jutott eszembe a fekete vicc. Rodney levette az ingét, szépen összehajtogatta, és letette a körön kívül. Tartalék nadrágot is hozott. Leguggolt Bones mellé, aki mindössze egy fekete rövidnadrágot viselt. Bőre csillámlott a fényeknél, de most nem tudtam gyönyörködni benne. Biztosan azért nem, mert éppen Rodney bordáit hasította fel ugyanazzal a késsel, aztán kivájta a ghoul szívét. A várakozó vérdonorok közül kettő elokádta magát. A többiek is úgy festettek, mint akik nemsokára ezt fogják tenni. Nem hibáztattam volna őket, de szerencsére én megúsztam.

315

Rodney elképesztően csendes volt végig, csak mordult egyet néha-néha, vagy valami megjegyzést tett a fizetségről. Bones komor derűvel nyugtázta ezt. Aztán Rodney szíve is egy tálcára került, majd újra Dave került a figyelem középpontjába. Ez a rész már könnyebb volt. Nyissz-nyassz, már kint is volt a szíve. Rodney minden szertartásosság nélkül berakta a saját mellkasába, míg Bones az ő korábbi ketyegőjét rendezte el Dave-ben. Mikor elégedett volt az eredménnyel, ráhajolt Davere, és mély vágást ejtett a saját torkán. Nem ő jajdult fel, hanem én, amikor láttam, hogy szétnyílik a nyaka. Persze előre figyelmeztetett, hogy ez a rész eléggé látványos lesz, de más hallani, és más élőben látni. Erővel nyomta ki a vért saját testéből, s a bíbor folyadék fröcskölve tört elő. Háromszor is meg kellett vágni a torkát, mert mindig begyógyult, s a katonák közül mindahányszor újabb öklendezés hallatszott. Mikor aztán a vörös folyam utoljára is elállt, Bones letette a kést, és a várakozó véradók felé intett. – Mozogjatok – sziszegtem, amikor tétováztak. A hét ember egyenként odament és letérdelt, Bones pedig megszívta a nyakukat. Mikor az utolsó is elbotorkált az orvosi egységhez, Bones újra megvágta a torkát, és a vérfürdő folytatódott. Valami mintha elkezdődött volna. Megéreztem, mielőtt bármit is láttam volna. A levegő lassan telítődött energiával. Libabőrös lettem, ahogy megérintett. Egyre folyt a vér Dave mellüregébe, aztán kicsordult a szélén. Egy pillanatra kihagyott a szívverésem, amikor láttam, hogy megrezzen az egyik ujja. – Szentséges Krisztusom! – lehelte Tate. Dave keze lustán begörbült, majd kinyújtózott. Aztán a lába mozdult meg, a lábujjai kezdtek remegni, miközben Bones folytatta a véradást. – Még több kell neki. Kerítsetek még vagy hat embert –

316

csattant fel Rodney, mert Bones éppen nem tudott beszélni átvágott torokkal. Elkiáltottam a parancsot, de a pillantásomat képtelen voltam elfordítani Dave-ékről. Egy kis zűrzavar támadt, ahogy az újabb donorokat keresgélték. Rodney segítőkészen odaterelte őket Bones elé, aztán eltámogatták őket az orvosokhoz. Reméltem, hogy hoztak magukkal elég plazmát, mert sokkal több vért használtunk, mint ahogy számítottunk rá. Mikor Dave feje oldalra billent, és a szeme kinyílt, térdre hulltam. Rodney úgy rakta vissza Dave mellébe a kivágott bordadarabot, mintha kirakójátékot fejezne be. Bones megdörzsölte a sérült részt a vérével, és csak másodszorra bírtam kinyögni: – Dave? Dave szája kinyílt, majd becsukódott, aztán reszelős hangú válaszára könnyek csordultak a szememből. – Cat? A vámpír… elmenekült? Te jó ég, ez még mindig ott van az ohiói barlangban! Logikus, hiszen az az utolsó emléke. Bones és Rodney elhúzódott. Juan sírt, és spanyolul motyogott magában. Tate szinte sokkos állapotban térdelt le, aztán megérintette Dave kezét, és elsírta magát a válaszul kapott kézszorítástól. – Ezt nem hiszem el. Ezt kurvára nem hiszem el. Dave a homlokát ráncolva bámult minket. – Mi történt? Nagyon szarul néztek ki… Kórházban vagyok? Már éppen nyitottam a számat, hogy válaszoljak, amikor hirtelen felült. – Ott egy vámpír! Mi a… Csak most vette észre a vért. Bones is tiszta lucsok volt, úgy ült a földön, nem messze tőlünk. Megfogtam Dave vállát, és gyorsan beszélni kezdtem hozzá.

317

– Még ne mozogj. A mellkasod még nem forrt össze teljesen. – Micsoda? – Végignézett magán, aztán a sátorral fedett területen, majd tekintete megállapodott a koporsón és a saját nevét viselő sírkövön. – Dave, idehallgass! – mondtam szuggesztíven. – Ne izgulj a vámpír miatt: nem fog bántani. És az a ghoul sem ott mellette. Te nem csak… megsérültél ott a barlangban Ohióban. Hanem meghaltál. Ez itt a sírod, és abban a koporsóban feküdtél az elmúlt három hónapban. Meghaltál akkor, de… mi most visszahoztunk. Úgy bámult rám, mintha megőrültem volna, aztán szívszakasztóan elmosolyodott. – Csak meg akarsz ijeszteni, hogy ne törjem meg az alakzatot. Tudtam, hogy haragudni fogsz, de hogy ennyire… – Nem ijesztgetni akar – recsegte a könnyein át Tate. – Tényleg meghaltál. Láttuk. Dave riadtan pillantott Juanra, aki nyelt egy nagyot, aztán hátulról megölelte. – Mi amigo, halott voltál. – De hát mi…? Hogyan…? Odamentem Bonesékhoz, és a vállukra tettem a kezem. – Volt egy döntési lehetőségünk, Dave, és most te is dönthetsz. Ők ketten hoztak vissza, de ennek ára van. Az ember mivoltod veled együtt meghalt, és ezen semmi sem változtathat. Csak azért lehetsz most itt velünk, mert… ghoullá változtál. Sajnálom, hogy nem figyelmeztettelek időben, amikor az a vámpír kirohant a barlangból. Megölt téged, de tovább létezhetsz… élőhalottként. A tagadás kiült az arcára, miközben végignézett rajtunk és a helyszínen. – Tapogasd meg a nyakad, haver – mondta Bones gyakorla-

318

tiasan. – Nincs pulzusod. Fogd ezt a kést – mutatott az éjszaka főszereplő szerszámára. – Vágd meg a kezed, és nézd, mi történik. Dave óvatosan a nyakára szorította két ujját, várt, aztán kiguvadt a szeme. Megfogta a véres pengét, és gyorsan végighúzta az alkarján. Vékony vércsík támadt, aztán összeforrt a bőre. Felsikoltott. Odamentem, és megfogtam a kezét. – Dave, hadd mondjam el tapasztalatból, hogy együtt lehet élni egy szokatlan örökséggel. Azok vagyunk, akikké tesszük magunkat, a többi nem számít. Nem számít! Továbbra is önmagad vagy. Ugyanúgy nevetsz, sírsz, teszed a dolgod, vesztesz pókerben… Hallgass ide! Mindnyájan szeretünk téged! Nem a szívverés számít! Az semmi… Dave sírva fakadt, szeméből rózsaszín könnyek szivárogtak. Juan, Tate és én együtt öleltük át, és a testünkkel óvtuk, ahogy reszketett. A végén eltolt minket, és megtörölte a szemét, rémülten meredve az ujjait borító vérre. – Nem érzem magam halottnak – suttogta. – Emlékszem… hogy sikoltottál, Cat, és láttam az arcodat, de nem emlékszem rá, hogy meghaltam volna. És mi lesz velem így, halottan? – A halottakat olyan ládákban tárolják, ni – felelte vadul Tate. – De te már nem vagy az, és mindegy, hogy mit eszel. Nem hittem annak a sápatag fasznak, amikor azt mondta, hogy fel tud éleszteni téged, mégis itt vagy, és eszedbe ne jusson, hogy újra a föld alá temettesd magad. Szükségünk van rád, haver! Pokol volt az élet nélküled. – Hiányoztál nekem, amigo – mondta Juan majdnem érthetetlenül erős spanyol akcentussal. – Nem hagyhatsz el újra. Tate unalmas, Cooper meg mindig csak edzeni akar. Itt maradsz és kész. Dave ránk meredt.

319

– Mi történt, hogy lett egy vámpírotok meg egy ghoulotok, aki feléleszti nektek a halottakat? Megragadtam a másik kezét is. – Gyere velünk, és mindent elmesélünk. Megígérem, hogy minden rendben lesz! Azelőtt is megbíztál bennem; kérlek, nagyon kérlek, hogy most is bízz! Dave csak ült, és bámult minket meg a sírkövet. Végül fanyar mosolyra húzódott a szája. – Borzasztó fura. Tök jól érzem magam. Az agyam ugyan vattacukor, de halott létemre egészen jól vagyok. A temetőben vagyunk? Bólintottam, s ő lassan felállt. – Utálom a temetőket. Lépjünk le innen. Átöleltem, és újra eleredtek a könnyeim, de most már mosolyogtam. – Mögötted leszek. Juan kivezette a sátorból. Don szó nélkül megveregette a hátát, és az ő szeme is gyanúsan csillogott. Bones Rodney mellett ült a földön. Úgy vetettem rá magam, hogy szinte a földhöz lapítottam, mit sem törődve a vérrel. Minden örömömet beleadtam a csókba, és amikor szétváltunk, elmosolyodott. – Szívesen. – Khmm – vigyorgott Rodney. – Én is segítettem, nem emlékszel? Olyan heves csókot leheltem Rodney ajkára, hogy Bones már húzott vissza. – Ez épp elég köszönet volt, szivi. Ha folytatod, soha többé nem vakarod le magadról. – Szörnyen nézel ki, Bones. Ez mindig ilyen brutál? Rodney felelt: – Nem, általában nem. Egy pint legtöbbször elég, de ez a

320

srác már régen kihűlt. Az igazat megvallva nem is hittem, hogy sikerül. Szerencséd van, hogy Bones ilyen erős. – Igen, szerencsém van – helyeseltem, de nem csak ezért. – Hé, kriptaszökevény! Tate volt az, arcán eltökélt kifejezéssel. – Megtartom a szavam, úgyhogy bocsánatot kérek, amiért kételkedtem benned, és jelen esetben nagyon örülök, hogy tévedtem. Mivel a vámpírok inkább a tettek, mint a szavak emberei, kapsz egy szívást a kontómra. Nagyon szarul nézel ki. Mondta már valaki, hogy túl sápadt vagy? Bones nevetett. – Egyszer-kétszer már igen, és mivel ki vagyok tikkadva, szavadon foglak. Felállt, Tate pedig oldalra hajtotta a fejét. – De ne csókolj meg előtte! – jegyezte meg gonoszkodva. Bones nem felelt, csak belemélyesztette a fogait. Egy perc múlva felemelte a fejét. – A bocsánatkérést elfogadom. Cicuska, ne várassuk meg a barátodat. Sokat kell most tanulnia. Rodney, nagyon köszönjük a segítséged, de tudom, hogy menned kell. Pár nap múlva hívlak. Még egyszer utoljára megöleltem a ghoult, mielőtt beleveszett volna az éjszaka sötétjébe. Bones átfogta a vállamat, és elindultunk. Tate a másik oldalamon jött. – Még anyámat is le kell rendezni – mondtam. – Tényleg. Az nem lehet, hogy állandóan meg akarjon ölni, nem igaz? De ne félj. Nem lesz nehezebb, mint egy halottat feléleszteni. – Abban ne legyél olyan biztos. – De még anyám gondolata sem tudta elrontani a jókedvemet. Egy üres sír tátongott mögöttem, melynek eddigi lakója most már a kocsinál várt.

321

Köszönetnyilvánítás

Az elmúlt évben derült ki igazán számomra, miért van a könyveknek köszönetnyilvánító oldala. A kezdeti vázlatot meg lehet csinálni egyedül, de ami utána következik, azt nem. Először Istennek szeretnék hálát mondani azért, amiért megadta nekem azt, amiért imádkozni sem mertem. Másodszor a férjemnek, Matthew-nak mondok köszönetet, mert szerelme és támogatása segített elhinni, hogy élhetek az álmaimnak, és elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Szeretnék köszönetet mondani a Night Huntress sorozat rajongóinak. Nem is tudom kifejezni, mennyit jelent nekem a ti lelkesedésetek a szereplőim iránt! Hálatelt öleléssel tartozom szerkesztőmnek, Erika Tsangnak, aki igencsak feltűrte az ingujját, amikor nekilátott a könyvnek. Nemcsak remek visszajelzéseket adott arról, hogy mi kell, és mi nem kell ebbe a történetbe, hanem egy teljes órát töltött azzal, hogy a ghoulok lehetséges étrendjeit megvitassa velem. (Remélem, már visszajött az étvágyad!) Te vagy a legjobb! Köszönet az ügynökömnek, Rachel Vaternek. Nincs a világon más, aki így tudott volna támogatni az utamon. Végtelen hálával tartozom Tom Egnernek a fantasztikus borítókért. Továbbá köszönet az Avon Books kiváló munkatársa-

322

inak, akik kellemessé tették kapcsolatomat a kiadói világgal. A legőszintébb köszönet Melissa Marrnak, Jordan Summersnek, Mark Del Francónak és Rhona Westbrooknak, amiért tesztelték a könyvet, és a helyes úton tartottak. Ugyancsak köszönet Vicki Petterssonnak is, aki a rengeteg bátorításért megérdemelne egy terápiás díjazást. Természetesen nagyon hálás vagyok a családomnak is, főleg a szüleimnek és a nővéreimnek. A ti feltétlen támogatásotok az egész világot jelentette nekem. S végül, de nem utolsósorban újabb köszönet Melissa Marrnak. Sosem fogod igazán megtudni, milyen fontos volt nekem a barátságod ezen a különös, zötykölődés úton. Próbálom valahogy megfogalmazni, de mindketten tudjuk, hogy te jobban bánsz a szavakkal, mint én.

323