JEANIENE FROST Sírig hű szerelmed KONYVFANOKNAK

JEANIENE FROST Sírig hű szerelmed KONYVFANOKNAK

Fordította Hoppán Eszter

JEANIENE FROST Sírig hű szerelmed

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2011

A fordítás alapjául szolgáló mű: Jeaniene Frost: Destined for an Early Grave

A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: Félúton a sírhoz Karó és sírhant Síri csendben

Copyright © 2009 by Jeaniene Frost Hungarian translation © Hoppán Eszter, 2010 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2011 ISBN 978 963 254 388 8

Egy

Ha elkap, halott vagyok. Inam szakadtából rohantam, fatörzsek, gyökércsomók és sziklák közt cikázva a rengetegben. A szörnyeteg vicsorogva csörtetett utánam, egyre közelebb és közelebb. Nem bírtam lerázni. Egyre gyorsabb lett, míg én egyre fáradtabb. Az erdő ritkulni kezdett előttem, s egy távoli dombon egy szőke vámpír alakja bontakozott ki. Azonnal felismertem. Forró remény öntött el. Ha elérek hozzá, minden rendben lesz. Ő szeret engem. Meg fog védeni a szörnyetegtől. Csak ne lennék még olyan messze… Köd kúszott fel a dombon, s körülölelte a vámpírt, akinek alakja szellemként mosódott el. A nevét sikoltottam, miközben a szörnyeteg lábának dobbanása egyre közelebbről hallatszott. Pánikba esve menekültem tovább, épphogy csak elkerülve a csontkezeket, melyek le akartak rántani a sírba. Újult erővel igyekeztem a vámpíralak felé. Ő biztatott és figyelmeztetően rá vicsorgott a szörnyetegre, de az kitartóan üldözött tovább. – Hagyj békén! – rikoltottam, mikor könyörtelenül megragadott valami hátulról. – Ne! – Cicuska! A kiáltás nem a dombon álló vámpírtól származott, hanem a szörnyetegtől, mely a földre döntött. A vámpír felé rántottam a fejem, de vonásai már a semmibe vesztek, a köd teljesen elborította. Ám mielőtt végképp eltűnt volna, még hallottam a 5

hangját. – Ő nem a férjed, Catherine. Erőteljes rázogatásra tértem magamhoz az álomból. Vámpír szerelmem, Bones arcát pillantottam meg magam fölött. – Mi a baj? Megsérültél? A kérdés talán különösnek tűnhet, lévén szó puszta álomról. De megfelelő erő és mágia bevetésével a rémálmokból fegyvert is lehet kovácsolni. Nem is olyan rég majdnem bele is haltam egy ilyenbe. De persze az más helyzet volt. A mostani élmény bármilyen elevennek tűnt is, álom volt csupán. – Egész jól lennék, ha nem rázogatnál. Bones eleresztett, és megkönnyebbülten felsóhajtott. – Nem tudtalak felébreszteni, és vergődtél álmodban. Csúnya emlékeim támadtak fel. – Jól vagyok. Csak… furcsát álmodtam. Volt valami az álombéli vámpíralakban, ami nem hagyott nyugodni. Mintha tudnom kellene, hogy kicsoda. Persze ennek semmi értelme, hiszen csak a képzeletem szüleménye. – Fura, hogy semmit sem fogtam belőle – folytatta Bones. – Általában úgy hallom az álmaidat, mint valami háttérzenét. Bones Mester vámpír volt, erősebb a legtöbb vámpírnál, akit valaha ismertem. Különleges képességei közé tartozott az emberi elmék olvasása. Noha én félig ember, félig vámpír vagyok, elég emberi van bennem ahhoz, hogy Bones az én gondolataimat is hallja, hacsak akarattal nem fedem el őket előle. Ez mégis újdonság volt a számomra. – Te hallod még az álmaimat is? Te jó ég, akkor aztán sosem lehet nyugtod. Én a helyedben biztos főbe lőném magam. Persze ezzel sem ment volna semmire. Egy vámpírt csak a szívébe döfött ezüstfegyverrel vagy lefejezéssel lehet elpusztítani. Engem valószínűleg elintézett volna egy fejlövés, Bonesnak viszont legfeljebb némi fejfájást okozhatott. Szerelmem visszahanyatlott a párnáira. – Ne aggódj, szivi. Azt mondtam, háttérzene, tehát meglehe-

tősen megnyugtató. Ami pedig a nyugalmat illeti, ha már szóba került, itt kint a vízen olyan nyugodt vagyok, amennyire csak lehetek anélkül, hogy félig összeaszalódnék közben. Fektemben is megborzongtam annak az emlékétől, amikor kis híján elveszítettem. Bonesnak akkor teljesen kifehéredett a haja a halál közvetlen közelségében, de most már újra megszokott barna színében sötétlett. – Hát ezért hajókázunk idekint az Atlanti-óceánon? Hogy legyen egy kis békéd és nyugalmad? – Szerettem volna egy kicsit kettesben lenni veled, Cicuska. Oly kevés alkalmunk volt erre az utóbbi időben. Ez enyhe kifejezés volt. Noha kiléptem a Nemzetvédelem titkos vámpír- és ghoulvadász csoportjától, az életem azóta sem volt unalmas. Először is ki kellett heverni a tavalyi vámpír-polgárháború veszteségeit. Bones számos barátja – és legjobb barátnőm, Denise férje, Randy – veszett oda. Aztán hónapokba tellett a megmaradt bűnösök kiiktatása is, hogy többé ne szervezkedhessenek ellenünk. Gondoskodni kellett az utódomról is, hogy Don bácsikámnak legyen csalija a bűnöző hajlamú élőhalottak becserkészéséhez. A legtöbb vámpír és ghoul nem öl azért, hogy egyen, de akadnak köztük olyanok, akik szórakozásból gyilkolnak. A nagybátyámnak az volt a célja, hogy az ilyenekkel számoljon le – és hogy a békés honpolgárok ne is sejtsék az élőhalottak létezését. Így aztán mikor Bones közölte, hogy hajóútra megyünk, újabb küldetést gyanítottam a háttérben. Az, hogy puszta kedvtelésből utazzunk valahová, még soha nem fordult elő a kapcsolatunk során. – Egy kis hétvégi lazítás? – kérdeztem hitetlenkedve. Bones végigsimított az alsó ajkamon. – Vakáció, Cicuska. Én még mindig nem tértem magamhoz. – Mi lesz a macskámmal? – Pár napra ott tudom hagyni egy kis ennivalóval, de hosszabb időre semmiképp sem. 7

– Ne izgulj, odaküldtem valakit, hogy gondját viselje. A világ bármelyik zugát megnézhetjük, és közben jól érezzük magunkat. Úgyhogy csak mondd meg, hová akarsz menni. – Párizsba. Meglepődtem magamon. Eddig sosem éreztem ellenállhatatlan késztetést erre, de valamilyen oknál fogva most mégis. Talán mert Párizs a szerelmesek városa. Noha elég volt csak ránéznem Bonesra, hogy romantikus hangulatba kerüljek. Hallhatta a gondolatomat, mert elmosolyodott, amitől az arca csak még vonzóbb lett. A kék ágynemű háttere előtt a bőre szinte alabástromként fénylett, emberfeletti tökéletességgel. A gyűrött takaró a hasa alatt ráncolódott, szabad rálátást engedve szálkás kockahasára és kemény, izmos mellkasára. A sötétbarna szempárban zöld pöttyök izzottak fel, és szépen metszett ajka közül agyarak nyúltak ki, amiből tudni lehetett, hogy nem csak nekem lett hirtelen melegem. – Akkor hát legyen Párizs – suttogta, és ledobta magáról a takarót. – …hamarosan megérkezünk. Igen, ő is jól van, Mencheres. Te jó ég, hiszen szinte mindennap hívsz… Jó, akkor a dokkoknál találkozunk. Bones letette a telefont, és megcsóválta a fejét. – A nagyuram vagy rejteget valamit, vagy valamiféle egészségtelen megszállottság fejlődött ki benne a dolgaid iránt. Elnyújtóztam a fedélzeti függőágyban. – Legközelebb hadd beszéljek vele én. Majd én megmondom neki, hogy soha nem mentek jobban a dolgok. Az elmúlt három hét valóban csodálatos volt. Ha rám fért egy kis kikapcsolódás, Bonesra még sokkal inkább. Egy hosszú vonal Mestereként és egy másik, még hosszabb vonal társvezetőjeként állandóan figyelték, értékelték, kihívásnak vetették alá, vagy éppen csak meg kellett védenie az embereit. Ez a rengeteg felelősség nyomot hagyott rajta. Csak az elmúlt néhány napban

lazult el eléggé ahhoz, hogy a megszokott néhány óránál többet aludjon egyhuzamban. Egyetlen kis fekete folt zavarta meg a kéjutazást, de azt megtartottam magamnak. Miért is rontanám el ezt a csodás utazást azzal, hogy beszélek Bonesnak az újabb ostoba álmaimról? Legutóbb nem vette észre. Biztosan nem rúgkapáltam közben. Nem is emlékeztem sok mindenre, amikor felébredtem. Csak annyit tudtam, hogy ez is ugyanarról az arctalan szőke vámpírról szólt. Arról, aki annak idején az igazi nevemen szólított – Catherine-nek. És ennek is ugyanaz a titokzatos figyelmeztetés volt a vége: „Ő nem a férjed…” Az emberi törvények szerint Bones valóban nem volt a férjem, de a vámpírszertartás szerint vérrel megesküdtünk, és az élőhalottaknál nem szokás elválni. Ők véresen komolyan veszik az „amíg a halál el nem választ” kitételt. Az álmaim talán azt a tudat alatti vágyamat vetítik ki, hogy hagyományos esküvőm is legyen. Megpróbálkoztunk ugyan vele, de terveinket romba döntötte a háború egy olyan vámpírral, aki a fekete mágia bevetésétől sem riadt vissza. Mencheres a kikötőben várt ránk. Noha Bones nagyúrnak nevezte, mert ő volt a nemzőjének nemzője, éppolyan fiatalnak nézett ki, mint Bones maga. Emberi években számítva talán csakugyan egykorúak lehettek, amikor vámpírrá változtak. Mencheres is jóképű volt a maga egzotikus módján, fejedelmi tartásával, egyiptomi vonásaival, szélben lobogó egyenes szálú fekete hajával. De inkább az keltette fel a figyelmem, hogy Mencheres nyolc másik Mester vámpír kíséretében érkezett. Már kiszállás előtt éreztem egyesült erőik szikrázását. Persze Mencheres szinte mindig népes udvartartással járt, de ezek itt inkább testőröknek tűntek, mintsem talpnyalóknak. Bones odalépett Menchereshez, és megszorította a kezét. – Üdv, nagyuram. Ez nem lehet puszta flancolás – bökött a várakozó vámpírok felé –, tehát úgy sejtem, valami gond van. 9

Mencheres bólintott. – El kell mennünk innen. Ez a hajó szinte szétkürtöli a jelenléteteket. A Kaszás név virított vörös betűkkel a jármű oldalán. Becenevemre, a Vörös Kaszásra utalt, melyet a hajszínem és az élőhalottak közt véghezvitt pusztítás miatt kaptam. Mencheres engem szóra sem méltatott egy kurta, udvarias hellótól eltekintve. A mólóról egy várakozó fekete kisteherautó felé indultunk. Beszálltunk, s egy másik hasonló kocsi jött a nyomunkban. – Mondd el nekem az álmaidat, Cat – szólt Mencheres, alighogy elindultunk. Tátva maradt a szám. – Honnan tudsz erről? Bones is meghökkent. – Én nem mondtam neki, Cicuska. Mencheres nem törődött a kérdésekkel. – Mi volt az álmaidban? Mondj el mindent pontosan. – Nagyon furcsák voltak – kezdtem, és láttam, hogy Bones szemöldöke felszalad a többes szám hallatán. – És mind ugyanarról a vámpírról szólt. Miközben álmodtam, tudtam, hogy ki ő. Még hallottam is magam, ahogy kimondom a nevét, de amikor felébredek, nem tudok rá visszaemlékezni. Ha nem ismerem, azt gondolhattam volna, hogy Mencheres megrémül. Persze nem ismertem igazán mélyen. Mencheres több mint ezeréves, és mestere az érzelmek elrejtésének, de a szája mintha egy cseppet megfeszült volna. Persze lehetett puszta optikai csalódás is. – Hány ilyen álmod volt? – kérdezte Bones. Nem tűnt túl vidámnak. Az ő szája tényleg elvékonyodott, ezt nem lehetett a fényviszonyokra fogni. – Négy, és egy szót sem akarok hallani. Ha szólok neked, azonnal a legközelebbi erődbe hajózol velem, hogy aztán éjjelnappal strázsálj mellettem. Olyan szép volt ez az utazás, nem

akartam elrontani. Nem nagy ügy. Bones szívott egyet az orrán. – Még hogy nem nagy ügy! Talán először ki kellene derítenünk, szivi, hogy pontosan miről is van szó. Egy kis szerencsével talán nem fog az életedbe kerülni. Azzal Menchereshez fordult: – Te tudtad, hogy valami baj van. Miért nem hívtad rá fel azonnal a figyelmemet? Mencheres előrehajolt. – Cat élete nincs veszélyben. Viszont… helyzet van. Eddig reménykedtem benne, hogy erre a beszélgetésre nem fog sor kerülni. – Megtennéd, hogy ez egyszer nem köntörfalazol annyit? – Mencheres híres volt arról, hogy a végtelenségig képes kerülgetni a lényeget. Talán hosszú-hosszú élete során elképesztő mértékű türelemre tett szert. – Hallottál már valaha egy Gregor nevű vámpírról? Egy pillanatra fájdalom hasított a fejembe, aztán olyan hirtelen el is múlt, ahogy jött. Mencheres úgy meredt rám, mintha az agyam legmélyét próbálná kifürkészni. Bones halkan szitkozódott mellettem. – Ismertem pár Gregort, de csak egy van, akit Álomvadászként ismernek. – Olyan erővel csapott le az öklével, hogy leszakadt az ülés karfája. – Erre mondod te, hogy a feleségem biztonságban van? – Nem vagyok a feleséged. Bones döbbenten meredt rám, s én a szám elé kaptam a kezem. Ez meg honnan jött? – Mit mondtál? – kérdezte hitetlenkedve Bones. Hebegni-habogni kezdtem. – Izé… csak annyira emlékszem az álmaimból, hogy az a vámpír azt mondja, „ő nem a férjed”. És tudom, hogy rád gondolt, Bones. Ezt akartam mondani. Bones úgy nézett rám, mintha hátba döftem volna, Menche11

res arca azonban hűvös és kifejezéstelen maradt. – Tudod, az az érzésem, hogy valahányszor kezdünk egyenesbe jönni, te mindig felbukkansz és elrontod az egészet! – rivalltam rá Mencheresre. – Te akartál Párizsba jönni – felelte Mencheres. – És akkor mi van? Talán bajod van a franciákkal? – vágtam vissza érthetetlen dühvel. Legszívesebben ráordítottam volna, hogy miért nem hagy már békén minket. Aztán összeszedtem magam. Mi a baj velem? A szokásosnál súlyosabb premenstruációs tünetek, vagy mi? Mencheres megdörgölte a homlokát. Elfordította a fejét, és oldalról láthattam elegáns profilját. – Párizs gyönyörű város. Élvezd. Nézz meg mindent. De ne menj sehová egyedül, és ha újra Gregorról álmodnál, Cat, ne hagyd, hogy megérintsen. Ha meglátod álmodban, menekülj előle. – Nem fogod megúszni ezzel az „érezd jól magad” szöveggel – jegyeztem meg. – Ki az a Gregor, miért álmodom vele, és miért nevezik Álomvadásznak? – És ami még fontosabb, miért bukkant fel most, hogy felkeresse Catet? – érdeklődött Bones jeges hangon. – Több mint egy évtizede semmit sem hallottunk róla. Már azt hittem, meghalt. – Nem halt meg – felelte Mencheres, kissé sötéten. – Hozzám hasonlóan Gregornak is vannak víziói a jövőről. Egyszer megpróbálta megváltoztatni a jövőt az egyik látomása alapján. Amikor rájöttem, büntetésként bebörtönöztem. – És mit akar az én feleségemtől? Bones hangsúlyozta a szót, és felvont szemöldökkel meredt rám, mintha ellenkezésre számítana. Én persze nem mondtam semmit. – Az egyik víziójában egyszer meglátta Catet, és elhatározta, hogy megszerzi magának – közölte szenvtelenül Mencheres. – Aztán rájött, hogy vérrel megpecsételve a te feleséged lesz. Cat tizenhatodik születésnapja körül Gregor meg akarta őt ke-

resni és el akarta rabolni. Roppant egyszerű volt a terve – ha Cat nem találkozik össze veled, akkor az övé lesz, nem pedig a tiéd. – Alattomos kis rohadék – morogta Bones, nekem pedig tátva maradt a szám. – Majd gratulálni fogok neki a ravaszságához… miközben átdöföm a szívét. – Ne becsüld alá Gregort – szólt Mencheres. – Egy hónappal ezelőtt sikerült megszöknie a börtönömből, és máig sem tudom, hogyan. Úgy tűnik, sokkal inkább érdekli Cat, mint az, hogy rajtam bosszút álljon. Tudomásom szerint Cat az egyetlen, akivel Gregor az álmokon keresztül kapcsolatot teremtett a kiszabadulása óta. Miért akar az összes őrült vámpír éppen engem? Félvér mivoltom több bosszúsággal járt, mint amennyi haszonnal. Ez a Gregor nem az első, aki egzotikus játék babának akar, de meg kell adni, hogy mindeddig az ő terve a legeredetibb. – Csak azért zártad be Gregort, hogy ne változtathassa meg a jövőmet Bonesszal? – kérdeztem nyilvánvaló szkepticizmussal. – Miért? Amikor Ian ugyanezzel próbálkozott, nem nagyon tettél semmit. Mencheres acélos tekintete Bonesra vándorolt. – Itt most több forgott kockán – szólt végül. – Ha te nem találkozol Bonesszal, akkor talán Iannel maradt volna, nem lenne saját vonala, és nem lenne az én vonalam társ-Mestere. Ezt nem kockáztathattam meg. Tehát nem az igaz szerelem védelmezéséről van szó. Stimmel. A vámpírok ritkán cselekszenek száz százalékig önzetlenül. – Mi történik, ha Gregor megérint álmomban? – kérdeztem. – Akkor mi lesz? Bones felelt Mencheres helyett, s izzó tekintete szinte égette az arcomat. – Ha Gregor elkap álmodban, akkor felébredéskor ott leszel, ahol ő van. Ezért hívják Álomvadásznak. Mert álmukban tudja 13

hatalmába keríteni az embereket.

Kettő

Én persze azonnal ellenkeztem. A két pasi tekintete elárulta, milyen ostobaságnak tartják, hogy nem hiszek el valamit, amit ők biztosan tudnak. Gregornak ez a képessége általában csak embereknél működött, mivel a vámpírok és ghoulok természetfeletti elmekontrolija nem tesz lehetővé ilyen tudatalatti trükköket. Mivel azonban én félvér voltam, elképzelhetőnek tűnt, hogy nálam működik a módszer. Ha egyszer elmesélem ezt a bácsikámnak, hogy van egy vámpír, aki ilyesmire képes, tutira összecsinálja magát. – Gregor meg fog próbálni elcsalni álmodban – mondta Mencheres távozóban. – Legjobban teszed, ha elereszted a füled mellett, amit mond, és a lehető leggyorsabban felébredsz. – Erre mérget vehetsz – morogtam. – Különben pedig mi a jelentősége Párizsnak? – Gregor francia – felelte Mencheres. – Épp azt a várost választottad, amely immár kilencszáz éve az otthona. Kétlem, hogy ez puszta véletlen lenne. – Mire célzol? – csikorogtam. – Ez nyilvánvaló – szólt Bones, és kis híján megrántotta a karomat, miközben egy festői, vadszőlővel benőtt házikó felé tartottunk. – Gregor sugallta neked, hogy ide gyere. Elbűvölő francia házaspár – mindkettő vámpír – fogadott 15

minket a bejáratnál, kedves, ám érthetetlen üdvözlő szavakkal. Bones ugyanazon a nyelven válaszolt nekik. A kiejtése éppolyan jónak tűnt, mint a háziaké. – Nem is mondtad, hogy tudsz franciául – morogtam. – Te meg azt nem mondtad, hogy több álmod is volt – felelte bosszúsan. Még mindig haragudott. Még szerencse, hogy mostanáig volt pár nyugodt hetünk együtt. A bemutatás már angolul történt. Sonya és a férje, Noel voltak a házigazdáink párizsi tartózkodásunk alatt. – Ti házasok vagytok? – kérdeztem meglepetten, aztán elvörösödtem. – Nem akartam ilyen döbbentnek tűnni, de… – Ti vagytok az első vámpír házaspár, akivel találkozik, mes amis – vágott közbe segítőkészen Bones. – Már kezdte azt hinni, hogy ő az egyetlen ilyen kiváltságos. Nevettek, és a suta pillanat véget ért. Sonya ügyet sem vetett a ház körül feltűnés nélkül megbújó féltucatnyi vámpírra. A szobánkba vezetett minket, ahonnan kilátás nyílt a ház környékére. Sonya szenvedélyes kertművelő volt, birtoka akár az Édenkert maga. – Csak némi szorgalom és türelem, ma chérie – felelte, amikor megdicsértem. – E kettő kombinációja más területen is hasznos lehet. Ennél a mondatnál tüntetően Bonesra meredt, jelezve, hogy nem kerülte el a figyelmét a korábbi kurta megjegyzés. – Megpróbálom a fejembe vésni, kedves Sonya – felelte Bones szárazon. – Gondolom, szeretnétek kicsit felfrissülni és berendezkedni. Cat, van gyümölcs, sajt és behűtött bor. Bones, most küldjek fel valakit hozzátok, vagy később? – Később. Előbb beszélnem kell a feleségemmel. Megint az a hangsúly. Sonya és Noel távozott. Még el sem halt a lépteik zaja, s Bones máris nekem esett. – A francba, Cicuska, már azt hittem, rég túl vagyunk ezen,

mégis megint az történik, hogy eldöntötted, mit bírok el és mit nem, anélkül hogy megbeszélted volna velem. Vádló hangja kiölte belőlem az együttérzést. – Nem tulajdonítottam neki jelentőséget, ezért nem mondtam el. – Csakugyan? Igazán semmiség, hogy egy eszelős vámpír el akar rabolni az ágyadból. – Fogalmam sem volt róla, hogy ez a helyzet. – Tudtad, hogy valami nem stimmel, de eltitkoltad. Azt hittem, hogy hat évvel ezelőtt alaposan megtanultad már: botorság bármit is rejtegetni előlem. Ez övön aluli volt. Nem sokkal azután, hogy megismerkedtünk, fény derült nem emberi mivoltomra, amikor letartóztattak Ohio kormányzójának meggyilkolásáért. Fogalmam sem volt róla, hogy Don, a vallató FBI-ügynök nem más, mint ismeretlen vámpír apám fivére. Apám csak azért tudta teherbe ejteni anyámat, mert még röviddel az átváltozása után szexelt vele. Azt sem tudhattam, hogy Don születésem óta tisztában van a származásommal. Azt hittem, hogy egyszerű magas rangú FBItiszt, aki tud a vámpírok létezéséről – és aki azonnal elpusztítaná Bonest, ha nem fogadnám el az ajánlatát, hogy csatlakozzam titkos elitcsapatához. Ezért hát kicseleztem Bonest, és beálltam Donhoz, mert azt hittem, hogy csak így menthetem meg a szerelmem életét. Bones viszont nem viselte túl jól, hogy elhagytam. Majdnem négy évébe telt, de végül megtalált, aztán megértette velem, mekkorát tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy mi ketten nem maradhatunk együtt. Még mindig óriási bűntudatom volt emiatt, ő pedig mintha izzó vassal döfködte volna a régi sebet. – Meddig fogsz még büntetni érte? Ha az utolsó megjegyzésedet lehet útmutatónak venni, akkor számíthatok rá, hogy még évekig megkapom. Egy kicsit megenyhült az arca. Beletűrt a hajába, s tehetetlen, kissé kevésbé fenyegető pillantást vetett rám. 17

– Van fogalmad róla, min mennék keresztül, ha egy nap arra ébrednék, hogy nyomtalanul eltűntél? Beleőrülnék, Cicuska. Nagy lélegzetet vettem, és lassan fújtam ki. Ha arra gondolok, hogy Bones tűnne el, amíg alszom, én is elveszteném a józan eszemet. Elég ebből, Cat. Nem most van itt annak az ideje, hogy átgondolatlan megjegyzésekkel bombázzátok egymást. – Próbáljunk túljutni ezen, jó? Tényleg szólnom kellett volna azokról az álmokról. Ha megint előjönnek, azonnal megmondom, amint felébredek. Cserkész becsszavamra. Odajött hozzám, és megfogta a vállam. – Nem bírnám ki, ha így kéne elveszítenem téged, Cicuska. Megfogtam a kezét. – Nem fogsz, ígérem. A Palais Garnier Operaház minden ízében extravagáns épület volt a maga antik, régi világbeli levegőjével – mert hiszen valóban a régi világból maradt. Sony és Noel is velünk tartott, testőrségünkkel együtt. Bones nem akarta kockáztatni, hogy Gregor egyszer csak felbukkanjon és elrontsa a bulit. Ez volt életem első operalátogatása. Egyébként csak gyilkoláshoz szoktam kiöltözni, de ezen az estén reménykedhettem abban, hogy ilyesmire nem kerül sor. Bones annyi csodáló pillantást söpört be a díszes bejárat felé menet, hogy még erősebben szorítottam a kezét. Persze látványosan festett fekete frakkjában, nyakán fehér selyemsállal, de attól még nem kellett volna a nőknek kiguvadt szemmel bámulniuk. Legtöbbször magam sem tudtam elhinni, hogy ez a csodálatos pasi az enyém, néha viszont a feléje vetett kéjvágyó pillantásokat látva jobb szerettem volna, ha nem olyan feltűnően jóvágású. – Nem engem bámulnak, kicsim – mormogta Bones. – Hanem téged. Ahogy én is. Elmosolyodtam. – Csak a ruha teszi – poénkodtam. – A szabása miatt na-

gyobbnak tűnik a csípőm és a mellem. A karmazsinvörös taft estélyi gazdagon fodrozódott a mellkasomnál, elrejtve a könnyű merevítővázat, mely a helyén tartotta a vállpánt nélküli ruhakölteményt. A fodrok a derekamnál is összefutottak, hogy a hosszú, szűk szoknyarész alján nagyvonalúan szétterüljenek. Még soha életemben nem volt rajtam ilyen extravagáns cucc. Bones halkan felkacagott. – Máson se gondolkozom, mint hogy hogyan tudnék hozzád férni benne. Most épp úgy gondolom, hogy hátulról, de ez az előadás végéig még változhat. – Minek jöttünk ide, ha nem a darabot akarod nézni, hanem végig engem zaklatsz majd mentálisan? – Mert az is legalább olyan szórakoztató – felelte dévaj vigyorral Bones. – Nagyon is élvezetes lesz azon gondolkodni, hogy mit fogok csinálni veled, ha majd kettesben leszünk. Aztán elkomolyodott, szeméből kihunyt a pajkos csillogás. – De valójában azt terveztem, hogy megnézzük az előadást, vacsorázunk egyet, aztán egy kicsit felfedezzük a várost. Bár a kísérők velünk maradnak, azért nem kell a fenekünkben lenniük állandóan. Mi a véleményed? Leesett az állam. Teljes páncélzat és testőrcsapat nélkül járkálni? Csak úgy, mint a hétköznapi emberek? – Oui, sí, vagy a világ bármilyen más nyelvén, igen. – Helyes. Mindjárt kezdődik az opera, keressük meg a helyünket. – Oké. – Nagyon készséges vagy ma – folytatta Bones, ismét ravaszkásan. – Talán később még előnyömre válhat ez. Amikor a felvonás végén legördült a függöny, három dologban voltam biztos: imádom az operát, szomjas vagyok és pisilnem kell. – Veled megyek – jelentette ki Bones, amikor hangot adtam 19

mosdóigényemnek. Forgatni kezdtem a szemem. – De hát itt szabályok vannak! – Nekem is fel kell frissítenem a sminkemet, Cat, mit szólnál, ha én tartanék veled? – kérdezte Sonya. – Bones, te addig szerezz pezsgőt, nekem is jólesne egy pohárkával. Szemben van a mosdókkal, úgyhogy nem fogjuk elkerülni egymást. Nyilvánvaló volt a szándék. Ha előkerül az eszelős álomfogó vagy valami gyilkos operabuffó, Bones nem lesz messze, plusz van mellettem egy testőr. Bones bólintott. – Én is elkísérhetlek. Ez nem túlzott óvatosság, csak udvariasság. – Persze – húztam el a szám. – Ha te mondod… A női mosdó előtt hosszú sor kígyózott. Bones derűs horkantást hallatott, amikor észrevette az üres férfimosdó felé vetett latolgató pillantásomat. – Erre is vannak szabályok – gúnyolódott. – Tudom, hogy ez a sok tyúk egyáltalán nem a hólyagján akar könnyíteni. Igazán csinálhatnának egy külön sminkszobát, hogy a többiek addig pisilhessenek – morogtam, aztán bocsánatkérően Sonyához fordultam: – Bocs, nem rád gondoltam. Legjobb lesz, ha nem törődsz semmivel, amit mondok. Mindketten jobban járunk. Sonya elnevette magát. – Tudom, mire gondolsz, chérie. Nekem is sokszor eszembe jut, hiszen én már jó ideje nem használok vécét. – Hozz valami innivalót, Bones, de gyorsan, mert kiszáradt a szám. Bones kezet csókolt. – Akkor itt találkozunk. Amikor távozott, nem csak én csodáltam meg hátulról. – Mmmmm… A halk mordulás egy barna lánytól származott, aki valami-

vel előbbre állt a sorban. Felvont szemöldökkel meredtem rá, és a nagyobb hatás kedvéért megkocogtattam a jegygyűrűmet is. – Már foglalt, drágám. Ember volt. Ha nem az lett volna, nekiesek, amikor még egyszer Bones után nézett, majd megvonta a vállát. – Semmi sem tart örökké. Összecsikordultak a fogaim. – Csak a halál. Sonya mondott valamit franciául, amitől a lány szája durcásan legörbült. Mielőtt azonban elfordult volna, megeresztett egy utolsó nyilat. – Ha nem bírod ki, hogy megcsodálják a barátodat, akkor inkább tartsd otthon. Erős francia akcentussal beszélt, szinte néma „h” hangzókkal, raccsoló „r”-ekkel. Nem ölheted meg csak azért, mert egy trampli, emlékeztettem magam. Még ha meg tudnád is oldani, hogy feltűnés nélkül megszabadulj a holttesttől… – Még annál is jobban dug, mint ahogy kinéz. – Végül beértem ennyivel. Jó néhány fej fordult hátra, de én nem bántam; elfogott a düh. – És az a gyönyörű arc a lábam között lesz, alighogy ’azaérünk, efelől biztos lehetsz. Hallottam a büfé felől Bones nevetését. Sonya diszkréten kuncogott. A nő gyilkos pillantást vetett rám, és kiállt a sorból. – Bon, eggyel kevesebben vannak előttünk, akár végezhetünk is, mire megjön az innivaló – jegyezte meg Sonya, amikor kinevetgélte magát. – Eggyel igen – méregettem az előttünk álló nőket, akik vagy mosolyogtak, vagy elkerülték a tekintetem a kis jelenet után. – De még van vagy egy tucat. Tíz perccel később, mikor végre bejutottunk a mosdóba, már majdnem fél lábon ugrándoztam türelmetlenségemben. Ennél többet nem tehettem, mert az nem lett volna sportszerű, ha Sonya vámpír-elmekontrollja segítségével takarítottuk volna el az 21

útból a várakozókat. Amikor kijöttem a fülkéből, Sonya éppen eltette a rúzsát a kistáskájába. Én is odamentem a tükörhöz, hogy kezet mossak. – Kicsi a világ – jegyezte meg valaki mellettem. Megfordultam és láttam, hogy egy csinos szőke lány néz. – Tessék? – Nem emlékszel rám? – csóválta meg a fejét. – Persze már elég régen volt. Nem is voltam benne biztos, hogy te vagy az, amíg helyre nem tetted azt a nőt, de a színeid nagyon feltűnőek. Különben meg akkor is így viselkedtél. A kiejtéséből ítélve amerikainak gondoltam. És soha az életben nem láttam még. – Bocsánat, de összetévesztesz valakivel. – Elég jól megjegyzem az embereket; fél-vámpír memória, plusz munkaköri kötelesség. – A Ritznél voltam a Vendőme téren, nem emlékszel? – Megráztam a fejem. Ő sóhajtott. – Nem gond. Sajnálom, hogy a másik pasival nem jött össze a dolog, de látom, találtál jobbat helyette, úgyhogy nem jártál rosszul. – Mi? Kezdtem arra gondolni, hogy a lány bolond. Sonya közelebb húzódott. A lány púdert paskolt az orrára, aztán elrakta a kompaktját. – Amúgy is túl fiatalnak nézel ki ahhoz, hogy férjhez menj, úgyhogy nem hibáztatlak… – Mi? – hüledeztem. A lány felsóhajtott. – Mindegy, hagyjuk. Örülök, hogy újra találkoztunk. Azzal kiment. Sonya már indult utána, amikor rámorogtam: – Hagyd. Csak összetévesztett valakivel. Fájdalom hasított a fejembe, mintha tűkkel szurkálnák az agyamat. Megdörgöltem a halántékomat. – Jól vagy, chérie? – érdeklődött Sonya. – Persze. Csak összetévesztett valakivel – ismételtem. – El-

végre ezelőtt még sosem jártam Párizsban. Végigsétáltunk a Rue de Clichyn, nyomunkban kissé lemaradva a testőrök. Lemondtam a nagy vacsoráról, inkább csak egy croissant-t kaptunk be cappuccinóval az egyik jópofa kis kávézóban. Sonya és Noel nem tartott velünk, hogy valamelyest kettesben érezhessük magunkat. Eléggé bensőséges volt ez a séta, még a testőrökkel és járókelőkkel együtt is. Csak egy voltunk a Párizs utcáin andalgó párocskák közül. Bones menet közben a házakról, látnivalókról mesélt… és arról, hogy mik voltak korábban. Megnevettetett a barátjáról, Spádéról és nemzőjéről, Ianről szóló történetekkel. El tudtam képzelni, mi mindent művelhettek ezek hárman együtt. Megálltunk az egyik hosszú utca végén, ahol az épületek különösen szorosan simultak össze. Bones kiáltott valamit franciául, aztán bevitt a szűk kis sikátorba. – Mit mondtál? Bones elmosolyodott. – Jobb, ha nem tudod. Aztán mély csókkal némított el, és magához szorított. Elállt a lélegzetem, amikor éreztem, hogy a keze elindul fölfelé a ruhám alatt. – Megőrültél? Vagy fél tucat vámpír lappang a környéken… – De egyik sem lát ránk – kuncogott Bones. – Ahogy meghagytam nekik. – De hallani azért hallanak, Bones – ellenkeztem tovább, miközben megfordított, és szembe kerültem az egyik házzal. Bones csak nevetett. – Akkor figyelj oda, hogy csak hízelgő dolgokat mondj rám. Bones átfogta a derekamat. A mozgolódással csak még magasabbra gyűrtem a ruhát, ahogy matatott. Aztán az agyarai hirtelen döfése a nyakamon mozdulatlanná dermesztett. Halkan, kéjesen felmordult. 23

– Ó, Cicuska, ezt te is legalább annyira szereted, mint én. Olvadj belém, szivi. A testemből belé átáramló vér helyett mintha édes tűz áradt volna szét bennem. Bonesnak igaza volt: imádtam, amikor megharap. A bőröm tüzelt, a szívverésem felgyorsult – és már dörgölőztem is hozzá, kezem a cipzárján matatott. – Bones – nyögtem. – Igen… Aztán olyan keményen vágódtam neki a falnak, hogy éreztem, eltörik az arccsontom. Csak ekkor jutott el az agyamig a fegyverropogás. Szaggatott sorozatokban érkezett a fejünk fölül, minden oldalról. Bones nyomott neki a falnak. Remegő testével fedezett, és közben ütötte a falat előttem. Próbált bejáratot csinálni. Csak ekkor döbbentem rá, mitől remeg. Záporoztak belé a golyók. Úgy hallatszott, hogy a testőreink még rosszabbul jártak. A rövid szünetekben, amikor Bones nem rándult össze, nyilván védőgyűrűt alkottak körülöttünk. Amikor az egyik sorozat hirtelen elhaló ordítással végződött, pánikszerűen vergődni kezdtem. A helyzet rosszabb, mint gondoltam. Bárki is a támadó, ezüstgolyókat használ. – Menekülnünk kell! Meg fogsz halni! – sikoltottam, és próbáltam kitörni abból az összehajtogatott testhelyzetből, amelybe Bones gyűrt. De hatalmas erejével szemben csak kalimpálni tudtam, mint egy felfordított teknősbéka. – Ha elfutunk, könnyen elintézhetnek – recsegte Bones alig hallhatóan a fegyverropogás közepette. – Valaki biztosan hívott erősítést. Várnunk kell. Mencheres jönni fog. – Addigra halott leszel – ellenkeztem. Nem egyszerű lőfegyverrel elpusztítani egy vámpírt, mert túl sokáig tart szétroncsolni a szívet. Bones már megtanított erre. Egy vámpír se fog mozdulatlanul modellt állni neked… Ezt hat évvel ezelőtt mondta, hogy rávilágítson: a pisztoly nem elég hatékony fegyver. Most viszont éppenséggel mozdu-

latlanul áll. Az erősítés talán már későn érkezik. Ezt ő is tudja, akárcsak én. Ez egyszer hazudott nekem. Az épület fala kilyukadt az ökle alatt. A bent tartózkodók sikoltoztak. Idővel talán elég nagy rést üthet, és akkor menedéket találunk a könyörtelen golyózápor ellen. De fél kézzel, hátában az állandó lövésekkel? Bones máris lelassult, ütései már-már egy részeg mozdulatai lettek. Te jó ég, itt fog meghalni, rám borulva, az utcán. Valami vad ötlet nyilallt belém. Nem valami világos parancs az agyamtól a testemnek. Csak azt tudtam, hogy Bonesnak ki kell kerülnie a tűzvonalból annyi időre, amíg helyrejön. Ezzel a célkitűzéssel a fejemben sikerült valahogy kimásznom alóla, aztán átfogtam és felszökkentem vele. Sikerült feljutnunk annak a négyemeletes épületnek a tetejére, amelynek a falához eddig odaszorultunk. A tetőn azonnal elvetődtem, de furcsa módon senki sem lőtt ránk. Nem volt időm töprengeni azon, hogy ennek mi az oka. Éreztem, hogy Bones teste elernyed a karomban. A félelem erőt adott – Bonest cipelve átugrottam a szomszédos épület tetejére. Aztán a következőre és a következőre, bele sem gondolva abba, milyen elképesztő dolgot csinálok. Mikor a puskaropogás végre távolabbinak tűnt, megálltam. Legszívesebben öszszerogytam volna, mint egy zsák, de Bonesnak vérre volt szüksége. Sok vérre. Eddig nem üldöztek minket repülő orgyilkosok. Talán a testőreink feltartóztatják őket, de ez nem tarthat sokáig. Elkaptam Bones félrebillenő fejét, és az agyaraival felszakítottam a csuklómat, hogy a vérem egyenesen a szájába csorogjon. Egy dermedt, szörnyű pillanatig semmi sem történt. Nem nyelt, nem nyitotta ki a szemét, a vér kicsorgott a szája szélén. Kétségbeesetten próbáltam a másik kezemmel szétfeszíteni a száját és leerőltetni a vért a torkán. Könnyek homályosították el a szemem, mert a teste tele volt ezüstgolyók ütötte lyukakkal, még az arca is. Istenem, ne hagyd meghalni… 25

Végre nyelni kezdett. A szemét nem nyitotta ki, de kétségtelen szívást éreztem a csuklómon, egyre erőteljesebben, és a viharos megkönnyebbülés még a kezdődő szédülést is elnyomta. Megbabonázva figyeltem, ahogy a seblyukak felpúposodnak és a deformálódott ezüstlövedékek kifordulnak Bones testéből. Elmosolyodtam, aztán kezdett elhomályosodni körülöttem a világ, és elájultam, amikor Bones kinyitotta a szemét.

Három

…MAGÁHOZ TÉR… – …nemsokára indul, holnap érkezik… A beszélgetésfoszlányok ott lebegtek fölöttem. Melegem volt. Kivéve a karomnál. Valami hűvös és puha simított végig az arcomon. – Felébredtél, Cicuska? Erre felpattant a szemem, és visszatért az életerőm. Fel akartam ülni, de egy erős kéz megakadályozott. – Ne mozogj, szivi, hadd keringjen egy kicsit benned az a vér. Vér? Néhány pillantás után kiélesedett előttem Bones arca. Még mindig tele volt vörös maszattal, de a tekintete elevenen csillogott. Ez megnyugtatott annyira, hogy visszasüppedjek korábbi helyemre, az ölébe. Két üres plazmás zacskó, egy injekciós tű és egy katéter hevert mellette. – Hol vagyunk? – Egy teherautóban, útban London felé – felelte Bones. – Emlékszel a támadásra? – Emlékszem. Annyi ezüst jött ki belőled, hogy az árából végigjárhattam volna az egyetemet – feleltem, s ekkor pillantottam meg Mencherest és négy másik vámpírt. – Meg is halhattál volna. Ilyet többet ne csinálj. 27

Bones felkacagott. – Mondja ezt az a nő, aki majdnem az összes vérét belém nyomta. – Túl sok volt benned az ezüst ahhoz, hogy magadtól meggyógyulj. Mit kellett volna csinálnom? Hagytalak volna meghalni? – Azok az orvlövészek lerobbanthatták volna a fejedet – felelte Bones. – Kik voltak? El tudtak menekülni? Megérintettem az arcom. Semmi fájdalom. Bones nem csak embervért adott. Talán eleve gyorsabban gyógyulok, mint egy normális ember, de csak a vámpírvér tudja összeforrasztani ilyen gyorsan a törött csontokat. – Ne haragudj, szivi – mormogta Bones. – Majdnem megölettelek, csak mert ész nélkül belesétáltam a csapdába. – Hányan haltak meg? – Hárman a hatból. A hangjában több volt puszta önvádnál és szomorúságnál. De nem tudtam eldönteni, mi az. – Ghoulok voltak, akik ránk támadtak, és alaposan fel voltak fegyverkezve. Miután te elvittél, körülbelül nyolc vámpír csatlakozott még a küzdelemhez. – Legalább megérkezett a segítség – mosolyogtam rá Mencheresre. – Köszönöm. Bones elhúzta a száját. – Nem Mencheres emberei siettek a segítségünkre. Valószínűleg következőnek engem támadtak volna meg, ha Mencheres nem érkezik meg az erősítéssel. Talán az új vér még nem ért el az agyamig, mert nem nagyon értettem a dolgot. – Ha nem a te embereid voltak, akkor kik? – Két társaság is követett minket – összegezte a helyzetet Bones. – Ezek a ghoulok meg Gregor emberei, ha jól sejtem. Biztosan megunta, hogy az álmaidon keresztül próbáljon elkap-

ni, és a tettek mezejére akart lépni. Nem kerülte el a figyelmem, hogy Mencheres végig egy szót sem szólt. – Neked mi a véleményed? Mencheres rám pillantott. – Ha majd megérkeztünk Spádéhoz, alkalmasabb körülmények közt folytathatjuk ezt a beszélgetést. – Most – Bones ezt az egy szót annyi eltökéltséggel mondta ki, hogy ezer is kitelt volna belőle. – Crispin… – Az emberi nevemen szólítasz, mintha még mindig az a suhanc lennék – szólt közbe Bones. – Egyenjogú partnered vagyok a szövetségünkből kifolyólag, úgyhogy mondj el mindent, amit Gregorról tudsz. Bones ezzel arra célzott, hogy nemleges válasz esetén polgárháború fenyeget. Nem számítottam arra, hogy Bones így meghúzza a vonalat a porban, aztán, úgymond, lepisili, és meghökkent arckifejezéséből ítélve Mencheres sem várt ilyesmit. Mencheres végül elmosolyodott. – Hát jó. Azt már elmondtam, hogy bebörtönöztem Gregort, amiért bele akart avatkozni Cat jövőjébe, hogy ne találkozzatok össze. Csak azt nem mondtam, hogy Gregor egyszer már elvitte Catet, mielőtt én elfogtam volna. Felpattantam. – Soha életemben nem találkoztam ezzel a Gregorral! – Csak nem emlékszel rá – felelte Mencheres. – Megfájdul a fejed, amikor Gregorról hallasz, igaz? Ezek az elfojtott emlékek szúrásai. Már hetek óta Gregorral voltál, amikor rátok találtunk Párizsban. Addigra sikerült behálóznia és összezavarnia a hazugságaival. Tudtam, hogy módosítanom kell az elméden, hogy helyrehozzam a dolgokat, ezért nem emlékszel a vele töltött időre. – De hát ez nem… nem… – A fejemben mintha kalapácsütések zuhogtak volna. Ő nem a férjed… Sajnálom, hogy nem 29

jött össze azzal a másik fickóval… a Ritznél a Vendőme téren… – De hát rám nem hat a vámpír-elmekontroll – nyögtem ki végül. – Én félvér vagyok! – Ezért voltam én az egyetlen, aki meg tudta csinálni – felelte csendesen Mencheres. – Minden erőmre szükség volt hozzá, plusz varázslatra, csak így tudtam kitörölni azt az időszakot a fejedből. Egy kevésbé erős vámpír soha nem lett volna rá képes. Bones is döbbentnek tűnt. – „Partir de la femme de mon maitre” – motyogta. – Ezt kiabálta oda nekem Gregor egyik vámpírja, mielőtt elrohant. Akkor ezért van oda ennyire Catért. Mencheres nem felelt. Bones rápillantott, aztán rám. – Nem érdekel – mondta végül. – Gregor feldughatja magának az igényeit. Én még nem voltam meggyőzve. – De hát én gyűlöltem a vámpírokat Bones előtt. Sosem mentem volna el eggyel, hetekre. – Az anyád befolyása miatt gyűlölted őket – felelte Mencheres. – Gregor tehát először őt vette kezelésbe. Rávette, hogy azt mondja neked: Gregor a barátja, aki vigyázni fog rád. Bones elvicsorodott. – Mennyire terjedt el annak a híre, hogy Gregor igényt tart Catre? Mencheres végigmérte. – Még meg sem kérdezted, hogy megtörtént-e. Úgy éreztem, mintha amazok ketten valami idegen nyelven beszélnének. – Micsoda? – Nem érdekes. Csak a kiszáradt, összeaszott holttestemen keresztül kaphat meg téged. – Micsoda? – böktem meg Bonest a nyomaték kedvéért. – Gregor bejelentette, hogy igényt tart rád – felelte jegesen Bones. – Most, hogy újra szabad, fűnek-fának mondogatja,

hogy az alatt a pár hét alatt, amíg együtt voltatok, feleségül vett. A közkeletű hiedelem ellenére az én életemben is akadnak olyan pillanatok, amikor nem jutok szóhoz. Például tizenhat éves koromban, amikor anyám elmondta, hogy különös tulajdonságaim onnan erednek, hogy apám vámpír. Ilyen volt, amikor négy év távollét után újra megpillantottam Bonest. De a mostani alkalom túltett az előzőkön. Hosszú, dermedt pillanatokig nem voltam képes összeszedni az agyam a kellőképpen heves tiltakozásra. De nem csak én döbbentem meg. Még zaklatott állapotomban is észrevettem, hogy a teherautóban ülő többi vámpír ugyanilyen döbbent arcot vágott, de aztán észbe kaptak Bones jeges pillantásaitól. Mencheres továbbra is szokásos kifürkészhetetlen arcát vette fel, de aztán egy idő után sikerült kinyögnöm az első összefüggő gondolatomat. – Nem. – Már ettől is jobban éreztem magam, úgyhogy megismételtem, még hangosabban. – Nem. Ez nem igaz. – Még ha az lenne, akkor is csak a haláláig tartana – fogadkozott Bones. Intettem Mencheres felé. – Te ott voltál, igaz? Mondd meg neki, hogy nem történt meg! Mencheres vállat vont. – Nem láttam semmiféle vérszerződéses szertartást. Gregor azt állította, hogy az már az érkezésem előtt megtörtént. Csak az ő néhány embere mondja, hogy látta, de ők hazudhatnak is, és Gregor szavahihetősége is kétes. – De én mit mondtam? Hirtelen elfogott a félelem. Lehet, hogy tudtomon kívül hozzáláncoltam magam egy ismeretlen vámpírhoz? Nem, ez lehetetlen. Mencheres tekintete az enyémbe fúródott. – Hisztiztél. Gregor manipulálta az érzelmeidet, és hirtelen 31

elhurcolták őt valami ismeretlen büntetésre. Bármit kimondtál volna, akár igaz, akár nem, hogy ezt elkerüld. Más szavakkal… – Bones már állást foglalt ebben a kérdésben – nézett körül Mencheres a kocsiban. – Én pedig társvezéreként támogatom. Valakinek más a véleménye? Mindenki hevesen rázta a fejét. – Akkor ezt elrendeztük. Gregor igénye megalapozatlan, tehát figyelmen kívül hagyandó. Cat maga nem tudja megerősíteni a kötelék tényét, márpedig ő az egyetlen, aki tudhatja, hogy valóban létrejött-e. Bones? Bones arcán hirtelen mosoly villant, de olyan hideg, mint amilyet én éreztem a gyomromban. – Lássuk, meddig húzzák azok, akik azt állítják, hogy a feleségem nem a feleségem. – Ahogy akarod. – Mencherest nem izgatta fel a nyáj potenciális megritkulása. – Hajnal előtt érünk Spádéhoz. Ami engem illet, én elég fáradt vagyok. Akkor már ketten voltunk. Persze úgysem tudtam volna aludni. Az a friss tudat, hogy egy hónapot elraboltak az életemből és az emlékeimből, nagyon felzaklatott. Mencheresre bámultam. Nem csoda, hogy mindig gondjaim voltak veled. Az ösztöneim nyilván emlékeztek rá, hogy akaratom ellenére manipulált, még ha kiesett is az igazi emlék. Vagy mégsem? – Miért nem kukkantasz bele az elmémbe és nézed meg magad, hogy mi történt? Te törölted ki az emlékeimet, nem tudod vissza is hozni őket? – Úgy eltemettem őket, hogy én magam se férhessek hozzájuk, és biztosan feledésbe merüljenek. Szuper. Ha Mencheres nagymester nem tudja összekotorni őket, akkor tényleg elvesztek. – Engem nem érdekel, hogy mit hisz Gregor vagy bárki más – mondta nekem Bones, immár kedvesebben. – Engem csak az

érdekel, hogy te mit gondolsz, Cicuska. Hogy én mit gondolok? Ez még bonyolultabb volt, mint eddig hittem. Egy hónapot elvettek az életemből egy vadidegen miatt, akihez talán hozzámentem, talán nem? Te jó ég, hova keveredtem? – Bárcsak lenne egy kis nyugtunk végre – jegyeztem meg. – Emlékszel, amikor még kettesben voltunk abban a nagy, sötét barlangban? Ki gondolta volna, hogy az lesz az életünk legegyszerűbb időszaka?

33

Négy

Charles DeMortimer bárónak – aki Spádénak neveztette magát, hogy sose felejtse el, hogyan szólították pusztán a munkaeszköze nevén gyarmati fegyenc korában – lélegzetelállító otthona volt. Hatalmas birtok kifogástalan gyeppel és magas sövénykerítéssel. A tizennyolcadik századi épület maga úgy festett, mintha még Spádé ember korában készült volna. A házban hosszú, pompás folyosók húzódtak. A falakon díszes fafaragások. Kristálycsillárok. Kézzel szőtt kárpitok és antik bútorok. Akkora kandalló, mint máshol egy egész szoba. – Hol a királynő? – morogtam tiszteletlenül, miután az ajtónálló beengedett minket. – Nem a te ízlésed, mi? – kérdezte Bones. Nem egészen. Én Ohio vidéki részén nőttem fel, ahol az én legszebb vasárnapi gúnyám is csak felmosórongy lehetett még az itteni bútorhuzatokhoz képest is. – Minden olyan tökéletes. Úgy érezném, hogy megszentségtelenítem a széket, ha ráülök. – Akkor talán átrendezem a hálószobádat. Majd szétnézek az istállóban – szólalt meg egy gúnyos hang. Spádé bukkant elő. Sötét tüskehaja lelapulva, mintha most kelt volna ki az ágyból. – Igazán csodálatos a házad – feleltem. – Ne is törődj velem. Soha nem volt modorom. Majd ha repül a disznó.

Spádé megölelte Bonest és Mencherest, aztán megfogta a kezem és teljesen váratlanul megcsókolta. Máskor nem szokott ilyen szertartásos lenni. – A disznók nem repülnek – mosolyodott el. – De ha jól hallom, neked sikerült az este. Kissé észre tértem attól, ahogy ezt mondta. – Nem repültem. Csak jó magasat ugrottam. Fogalmam sincs, hogy csináltam. Bones kifürkészhetetlen pillantást vetett rám. Spádé már nyitotta a száját, de Mencheres felemelte a kezét. – Ne most. Spádé hátba veregette Bonest. – Igaz. Már majdnem hajnalodik. Elvezetlek a szobáitokba. Sápadt vagy, Crispin, majd felküldök neked valakit. – Nem azért vagyok sápadt, mert kevés a vérem – mondta Bones sötéten. – Mikor magamhoz tértem, Cat a vére javát áttöltötte belém. Ha Mencheres nem jött volna azzal a plazmával, átváltozott volna, mielőtt végigcsinálja. Követtük Spádét az emeletre. – Az övé nem egyszerű embervér, mint tudjuk, úgyhogy mégiscsak felküldök valakit. – Van most más problémám is, mint az evés. Spádé persze még nem tudott a napunk tortáját betetőző kis habról. Ő csak a ghoultámadásról hallott. Az ajtó tágas, antik hálószobába nyílt. A baldachinos ágyban akár Csipkerózsika is alhatott volna, és persze itt is volt egy kandalló. A fürdőszobát határoló fal teljes egészében kézzel festett ólomüvegből készült. Megint úgy éreztem, hogy nem merek hozzáérni semmihez. Még a selyemmel hímzett ágynemű is túl finomnak tűnt ahhoz, hogy belefeküdjek. Bonesnak nem voltak ilyen gátlásai. Ledobta a dzsekijét, ami alatt még véres és golyó lyuggatta volt az inge és a nadrágja. Lerúgta a cipőjét, és kényelmesen lezöttyent az egyik karosszékbe. 35

– Úgy nézel ki, mint valami svájci sajt – jegyezte meg Spádé. – Igazán hízelgő. De valamit el kell mondanom neked. Spádé oldalra hajtotta a fejét. – Mit? Bones kurta, szikár mondatokban körvonalazta a tizenhat éves koromból eltűnt hetek történetét… és Gregor állítását, hogy nem is Bones felesége vagyok, hanem az övé. Spádé sokáig nem mondott semmit. Aztán összevonta a szemöldökét, és felszisszent. – Te jó ég, Crispin. – Sajnálom – motyogtam, és elfordítottam a tekintetem Bones véres ruháiról. Az egész miattad van, piszkált a lelkiismeretem. – Ne mentegetőzz – mondta Bones. – Nem tehetsz róla, hogy olyannak születtél, amilyen vagy, és nem te akartad, hogy Gregor üldözzön. Senkinek sem tartozol bocsánatkéréssel. Én nem így gondoltam, de nem vitatkoztam. Több energiába került volna, mint amennyink volt. Inkább elrejtettem a gondolataimat egy képzeletbeli fal mögé, ahogy az utóbbi években megtanultam. – Spádénak igaza van, rád férne egy kis vér. Én lezuhanyozom, te meg igyál, ami van. Spádé helyeslően bólintott. – Akkor megbeszéltük. Már hozattam néhány holmit, ami illik rátok, Cat, Crispin. Mencheres, elvezetlek a szobádba, aztán majd később együtt kihámozzuk a dolgokat. A halál üldözött. Fáradhatatlanul kajtatott a nyomomban a szűk utcákon és keskeny sikátorokban. Minden egyes zihálással segítségért kiáltottam, de szörnyű bizonyossággal tudtam, hogy nincs menekvés. Volt valami ismerős ezekben az utcákban, bármilyen elhagyatottak voltak is. Hová tűntek az emberek? Miért nem segít

senki? És ez a köd… ez a nyavalyás köd. Mindenbe belebotlok miatta, s mintha lehúzná a lábam, amikor átgázolok rajta. – Erre… Ismertem ezt a hangot. Feléje fordultam, és kettőzött erővel rohantam tovább. Mögöttem a Halál átkokat szórt, és maradt a nyomomban. Időnként karmok hasítottak a hátamba, s én felsikoltottam a félelemtől és a fájdalomtól. – Csak még egy kicsit! A hang egy árnyalak felé terelt a sikátor végében. Amint megpillantottam őt, a Halál hirtelen több lépéssel lemaradt mögöttem. Minden egyes lépéssel, ami távolabb vitt üldözőmtől, hatalmas megkönnyebbülés öntött el. Ne aggódj, már majdnem ott vagyok… A férfi kibontakozott az árnyak közül. Arcvonásai láthatóvá váltak – sűrű szemöldök, zöldeskék szem, horgas római orr, telt ajak, hamuszőke haj. A szemöldökétől a halántékáig cikcakkos forradás húzódott, vállig érő sörénye lobogott a szélben. – Gyere ide hozzám, chérie. Hirtelen figyelmeztető jelzés kattant be az agyamban. Az üres város egyszer csak eltűnt körülöttünk. Csak mi ketten maradtunk, és az üresség. – Ki vagy te? Valami nem stimmelt. Az egyik részem sietett volna oda, de a másik visszatartott. – Hisz ismersz, Catherine. Ez a hang. Oly ismerős, mégis ismeretlen. Catherine. Már senki sem nevez így… – Gregor. Amint kiejtettem a nevét, a zavarodottságom eloszlott. Ez csakis ő lehet, és ez azt jelenti, hogy álmodom. Ha pedig álmodom… Hátrálni kezdtem kinyújtott keze elől. Te jó ég, majdnem a karjába futottam. Az arca eltorzult a csalódott dühtől, aztán egy lépést tett fe37

lém. – Gyere hozzám, édes feleségem. – Szó sem lehet róla. Tudom, mit forgatsz a fejedben, Álomfogó. A hangom újra a sajátom volt. Minden egyes szónál hátrébb léptem, és ébresztgettem magam. Nyisd ki a szemed, Cat! Ébresztő, ébresztő! – Csak azt tudod, amit tőlük hallottál. Az akcentusa franciás volt, a szavai zengőek. Még álmomban is megéreztem az erejét. Te jó ég, ez aztán nem afféle gyenge kis hallucináció. Ne menj a közelébe, Cat. Ez a kutya harap. – Épp eleget tudok. Kihívóan nevetett. – Csakugyan, chérie? Azt elmondták neked, hogy azért töröltek ki engem az emlékeidből, mert csak így tudtak tőlem távol tartani? Azt elmondták, hogy sikoltoztál, amikor elválasztottak tőlem, és könyörögtél, hogy ne kelljen elmenned? Egyre közelebb jött, de én rendületlenül hátráltam. Stimmel. Álmodom, nincs nálam fegyver. – Mondtak valami ilyesmit. De nem vagyok a feleséged. Gregor még közelebb araszolt. Magas fickó volt, majdnem százkilencven centi, gonoszul gyönyörű vonásokkal, melyeket csak fölerősített a mosoly. – Nem szeretnéd első kézből megtudni ahelyett, hogy valaki megmondaná neked, mit higgy? Végtelen gyanakvással vettem szemügyre. – Bocs, haver, de az én agyamból már elvitték a szemetet. Mencheres sem tudja többé megnézni, és csak a te szavad szól amellett, hogy házasok lennénk. – Ők nem adhatják vissza az emlékeidet – tárta szét Gregor a kezét. – De én igen. Gregor meg fog próbálni magához csalni álmodban, csengett a fejemben Mencheres intése. Nem tévedett.

– Hazudsz. Megpördültem, és rohanni kezdtem az ellenkező irányba, de Gregor itt is előttem termett, mintegy varázsütésre. – Nem hazudok. Körbecikázott a tekintetem, de mindenhol csak halvány ködöt láttam. Fel kell ébrednem. Ha ez a fickó rám teszi a kezét, akkor nagy bajra ébredhetek. – Nézd, Gregor, tudom, hogy Mencheres hosszú időre bezárt, és dühös vagy emiatt, de gondolkozzunk józanul. Engem a vér esküje köt a férfihoz, akit szeretek, és annyi sellő van még a halpiacon. Búcsúzzunk el egymástól, és akkor kereshetsz egy másik lányt, akit elrabolhatsz álmában. Az aranyszőke fej szomorúan ingott. – Most nem te beszélsz. Te nem akartál gyilkos lenni, akinek állandóan féltenie kell az életét. Én vissza tudom csinálni az egészet, Catherine. Annak idején volt választási lehetőséged, és engem választottál. Fogd meg a kezem. Én visszaadom neked azt, amit elvesztettél. – Nem. – Neszt hallottam a hátam mögül, valami fojtott vicsorgást. A félelem végigborzongott a gerincemen. A Halál megint a sarkamban ólálkodott. Gregor keze ökölbe szorult, mintha ő is hallotta volna. – Catherine, most azonnal ide kell jönnöd! A morgás egyre hangosabb lett. A Halál mögöttem volt, Gregor előttem, és egyikük mellett döntenem kell. Miért nem tudok felébredni? A múltkor mi térített magamhoz? Rohantam akkor is, nyomomban a szörnyeteggel… Ügyet sem vetve Gregor kiáltására, megpördültem, és egyenesen nekirohantam a Halál félelmetes alakjának. Vagy ez jön be, vagy semmi… Ütést éreztem az arcomon, aztán még egyet. Valaki olyan keményen rázott, hogy majdnem kiestek a fogaim. Bones beszélt hozzám, de annyira lekötötte a rázás, hogy csak harmadszorra fogta fel, mit mondok neki. 39

– Hagyd abba! – Cicuska? Bones megfogta az arcom, a szeme élénkzölden, vadul izzott. Reszketve kapaszkodtam a kezébe, és csak ekkor érzékeltem, hogy csurom víz vagyok. És fázom. És mindenem fáj. És néznek. – Mi a fenét műveltél velem? A földön feküdtem, Bones mellettem, és az elázott szőnyegből, a körülöttünk heverő dolgokból és az aggodalmas nézők arckifejezéséből ítélve elég sokáig lehettem távol. Egy gyors pillantás azt is elárulta, amit már sejtettem: ugyanolyan anyaszült meztelen vagyok, mint amikor elaludtam. – Te jó ég, Bones, miért nem hívsz ide mindenkit legközelebb, ha szexelünk! Szegények ne csak másodkézből hallják. Legalább Spádé nem volt pucér, mint a múltkor, amikor népes nézőseregre ébredtem a rémálmomból. Mellette Mencheres állt, és egy ismeretlen embernő. – Ha soha többet nem kell ezt átélnem, az is túl korán lenne – morogta Bones, és elcsigázottam végigsimított a haján. – Ez nem olyan volt, mint az eddigiek, Mencheres. Mit jelent ez? Bonest cseppet sem zavarta, hogy mezítelen. A vámpírokban nincs semmi szemérem. A legközelebbi textília után nyúlkáltam, ami egy lepedő volt, és rángatni kezdtem a karját. – Keríts nekem egy bugyit meg egy köntöst. Mi a…? Csak attól, hogy megmozdultam, fájdalom hasított a hátamba, mely állandó lüktetéssé fokozódott. A számban véres ízt éreztem, és a fejem kalapált. Mencheres letérdelt mellém. – Emlékszel valamire az álmodból, Cat? Ruhákat. Most azonnal, lövelltem a gondolatot Bones felé. – Kit érdekel? – motyogta Bones, de azért gatyát húzott, és szerzett egy köntöst. – Tessék! – Bones felszakította a kezét, aztán a számra tapasztotta. – Nyelj!

Szívni kezdtem a sebet, nyeltem a vért, és azonnal csillapodni kezdett a fájdalom az egész testemben. Aztán leültem az ágyra, és elhűlve szemléltem a padlót, ahol eddig feküdtem. – Mi a fenét műveltél velem? – Próbáltalak felébreszteni – felelte Bones csikorogva. – Megvágtalak, leöntöttelek vízzel, pofozgattalak, öngyújtóval perzseltem a lábujjad. Csak a tanulság kedvéért, melyik vált be? – Szentséges ég – szisszentem fel. – Nem csoda, hogy a testet öltött Halálnak hittelek álmomban, és ezért kezdtem először Gregor felé futni! – Akkor hát emlékszel az álomra – jegyezte meg Mencheres. – Ez kedvezőtlen előjel. A félelemtől harapós lettem. – Tisztelt járkáló múmia úr, mi lenne, ha ez egyszer hagynád a fellengzős mellébeszélést és szíveskednél úgy viselkedni, mintha tényleg a huszonegyedik században élnél? – Fel fog habzani a szar, ha piszkálod – felelte Mencheres. Először csak néztem rá, aztán kirobbant belőlem a nevetés, ami eléggé nem odaillő volt az elhangzott fenyegető szavak után. – Én ebben semmi vicceset nem látok – morogta Bones. – Én sem, de attól még muszáj rajta röhögni – nyögtem ki. – Bocs a szőnyeg miatt, Spádé. Vér, égésnyomok, víz… talán mégis az istállóban volna a helyünk. – Mint már említettem – folytatta Mencheres –, ez igen kedvezőtlen előjel. Olyan pillantást vetett rám, mintha választ várna. Én azonban remegő szájjal hallgattam. – Emlékszel az álmodra, és nem működtek nálad a külső behatások, ami azt jelenti, hogy Gregor már közel jár. Haladéktalanul el kell mennetek innen. Bones Spádéra pillantott. – Szóltál bárkinek is arról, hogy ide jövünk? 41

Spádé megrázta a fejét. – A francba, Crispin, én magam is épphogy tudomást szereztem róla! Te vagy a legjobb barátom, és közel van a házam. Ki is lehetett következtetni. – Akár igen. – Bones nem volt meggyőzve. – Vagy talán csak nem voltunk elég elővigyázatosak, és valaki követett minket. – Máris hozatom a kocsit, haver. – Hármat hozass. – Bones kimért pillantást vetett rám. – És mind másfelé menjen, egy emberrel és legalább két vámpírral. Hadd töprengjen rajta bárki, aki esetleg figyel minket, hogy melyikben lehet Cat. – Ezt ilyen trükközéssel nem lehet megoldani. Szarkasztikus énemnek támadt egy ötlete. Ha Gregor eltölthetne egy kis időt velem, talán egy életre kigyógyulna abból, hogy engem akarjon. A baj úgy jár a nyomomban, mint a hónaljszag. Színlelt derűvel mosolyodtam el. – Spádé, csodálatos volt a házad. Mencheres… Bones. – Az óra reggel kilencet mutatott. Csak két órát aludtam, de nem szándékoztam egyhamar újra lehunyni a szemem. – Én készen állok, ha ti is. – Máris, szivi. – Bones néhány ruhadarabot dobott nekem, aztán oda sem pillantva felvett valami inget. – Amint felöltöztél.

Öt

A gép kissé rázósan ért földet. Engem nem zavart, de Bones összeszorította a száját. Nem szeretett repülni. Ha elbírt volna a távolsággal, szerintem megpróbált volna rábeszélni a világ legbarátságosabb légitársaságára – önmagára. De hát mindenkinek megvannak a korlátai. Három órával azután landoltunk, hogy elhagytuk Spádé házát. Don bácsikám megmozgatott néhány szálat, miután felhívtam és közöltem vele, hogy azonnal vissza kell térnünk az Államokba, így aztán a telt London-Orlando járaton hirtelen keletkezett négy szabad hely. Néha jól tud jönni egy magas kormányzati kapcsolatokkal rendelkező családtag. Mencheres és Spádé Londonban maradt. Két másik vámpír jött velünk, Ugróiskola és Ragtapasz nevűek. Hogy elüssem az időt, megkérdeztem tőlük, hogyan tettek szert becenevükre. Ugróiskola – egy ausztrál bennszülött, aki több mint kétszáz éve ismerte Bonest – azt felelte, hogy az ugróiskola volt fogadott gyermekének a legkedvesebb játéka. Ragtapasz pedig azt mondta, hogy jobbára fájdalommentes. Tovább nem faggattam. Mi szálltunk ki elsőnek, a stewardessek kíséretében. A gép még oda sem gurult a terminálhoz. A repülőtéri dolgozók által használt szervizlépcsőn másztunk le. A közelben jókora limuzin parkolt, és a legördülő sötét ablak mögül Don bácsikám 43

arca bukkant elő. Jó pár hónapja nem láttam. Amikor az arca mosolyra derült, hirtelen rádöbbentem, hogy mennyire hiányzott. – Gondoltam, megleplek kicsit. Bones óvatosan körülnézett, mielőtt a limuzinhoz vezetett volna. Ragtapasz és Ugróiskola körbejártak és vérebekként szimatoltak a levegőbe, míg mi beszálltunk. Aztán ők is elhelyezkedtek velünk szemben. Hirtelen indíttatástól vezérelve megöleltem Dont, mindkettőnk legnagyobb meglepetésére. Mikor elengedtem, ismerős hangot hallottam elölről. – Querida, én nem kapok csókot? – Juan? – kacagtam fel. – Don befogott sofőrnek? – Egy traktort is elvezetnék, csak hogy láthassalak – vigyorodott el hátrafordulva Juan. – Hiányzott az arcod, a mosolyod, a szexi kerek… – Te csak vezess, haver – vágott közbe Bones. – Sietünk. Dont szemlátomást meghökkentette Bones érdes modora. Bones és Juan szinte haverok voltak, pedig Bones volt a főnök, amióta átváltoztatta Juant, aki így a vonala tagja lett. Juant is meglepte Bones kurta megjegyzése, hiszen máskor is évődött velem – meg minden más hallótávolságban lévő nővel –, de nem szólt semmit. Egy utolsó mosolyt villantott rám, aztán indított. – Azt kértem, hogy feltűnés nélkül várjon minket egy biztonságos kocsival – támadt neki a bácsikámnak Bones. – Erre idejön egy limuzinnal, egyenesen a géphez. Hogy gondolta ezt? Don a szemöldökét tépdeste. – Még várj két percet, aztán kritizálj, ha akarsz. – Mindketten fáradtak vagyunk – mondtam gyorsan, és gondolatban üzentem Bonesnak: Még azt se tudja senki, hogy viszszajöttünk az Államokba. Ne akard már mindenkinek leharapni a fejét. Ugyanakkor megszorítottam a kezét, azzal a néma ígérettel, hogy mindketten jobban fogjuk érezni magunkat, ha

megérkezünk oda, ahová szeretnénk. – Bueno, pero cuál es el problema? – Angolul, ha lehetne – emlékeztettem Juant. – Azt akarja tudni, mi a probléma, szivi – dőlt hátra Bones, és megpaskolta a csípőmet. – Biztonsági öv! Más se hiányzik, mint hogy autóbalesetben sérülj meg. Bekattintottam az övet. – Most boldog vagy? Egy fekete limuzin suhant el mellettünk. Aztán még egy. És még egy. Elképedve bámultam ki az ablakon, és legalább egy tucat limuzint láttam az úton, ahol mi is haladtunk. – Az új Miramax film szereplőgárdája épp most kapta meg az engedélyt, hogy elhagyja a repülőteret – rántott még egy utolsót elégedetten a szemöldökén Don. – Szegény ördögök, jól feltartották őket a biztonsági ellenőrzésnél. Órákig várakoztak. Bones elmosolyodott. – Furmányos egy vén fószer maga. – Van némi gyakorlatom abban, hogy Catet rejtegessem, ha még emlékszel. Bones megvetően szívott egyet az orrán. – Persze, nagyon is jól emlékszem. – Játsszatok szépen! – jegyeztem meg. Semmi szükség nem volt most arra, hogy kakaskodjanak egymással. Bones megszorította az ujjamat. – Ne félj, már nem haragszom rá. Ami azt illeti, még hasznunkra lehet. Mondja csak, öregem, van valamelyik zseniális tudósának olyan tablettája, ami megakadályozza azt, hogy valaki álmodjon? Don morbid érdeklődéssel hallgatta végig a beszámolómat a Gregor-helyzetről, a vele töltött potenciális múltamról és arról, miért nevezik őt Álomfogónak. Mire minden kérdésére válaszoltam, két óra telt el, és a bácsikám kezdett kissé betegen kinézni. 45

– Juan, menj ki a következő kijáraton, egy másik szállítóeszköz vár ránk a Shell kútnál – szólt Bones. – Cicuska, csak pár perc, és megyünk tovább. – Meglátom, mit tehetek Catért tablettafronton – mondta Don, mikor kissé magához tért. – Csináltatni fogok neki valamit, ami segít. Juan lehajtott a pályáról, és befordult egy benzinkúthoz, ami történetesen Shell volt. – Megérkeztünk. Juan, vaya con dios, és Don… – nyújtotta a kezét Bones –, vigyázzon magára. Don megrázta Bones kezét. – Seperc alatt meglesznek azok a tabletták. Búcsúzóul is megöleltem a bácsikámat, bár alapból nem nagyon szoktuk kimutatni az érzelmeinket egymás iránt. De ki tudja, mikor látom majd újra? Anyámtól eltekintve ő az egyetlen megmaradt rokonom. – Kösz, hogy velünk tartottál, Don. Biztosan felborította az időbeosztásodat. – A többi dolog várhat – nyomorgatta meg a vállamat Don. – Légy óvatos, Cat. – Megígérem. Ugróiskola és Ragtapasz szállt ki elsőként. Gyorsan végigpásztázták a kutat és környékét, aztán feltartott hüvelykujjal jelezték, hogy minden okénak tűnik. Bones odament egy gesztenyebarna városi terepjáróhoz, és üdvözölte a sofőrt. Ez lesz az új kocsink. Én is kiszálltam és átmentem a limuzin másik oldalára. – Semmi ölelés, haver? Juan leparkolt, de a motort nem állította le. Kimászott, és rendesen megölelt a szokásos fenékmarkolászás helyett. – Az hombre harapós kedvében van – morogta. – Csak nem aludta ki magát. Nem lesz semmi baj. – Cicuska! – toppantott türelmetlenül Bones. – Nagyon nyílt itt a terep. Ne ácsorogjunk ennyit.

– Jó! – Még egyszer utoljára rámosolyogtam Juanra. – Ne keveredj semmi bajba! – Te se, querida. Elindultam a NŐK feliratú ajtó felé a kút oldalában, és gondolatban közöltem Bonesszal, hogy nem kell őrt állnia a mosdó előtt. A WC undorító volt, de nem akadt túl sok választásom. Ha majd nagyon elegem lesz a nyilvános budikból, átváltozom vámpírrá. Mivel azonban eddig mindenáron meg akartam maradni félvérnek, csak magamat okolhatom az ezzel járó kényelmetlenségekért. Mire áthaladtunk a New Orleans felé vezető huszonkét mérföldes hídon, újra este lett. Még sosem jártam itt, mert Donnak végzett munkám során nem volt szükség rá. A dzsessz szülővárosában ugyan eléggé mindennaposnak számított a bűnözés, de meglepő módon a tettesek jobbára emberek voltak, nem vámpírok vagy ghoulok. Bones nem volt hajlandó szundítani a Tallahassee-től New Orleansig tartó ötórás út során. Úgy sejtettem, hogy fél: ha nem figyel sasszemmel, talán engem nyom el a buzgóság. Ugróiskola vezetett, Ragtapasz az anyósülésen feszített. Miközben a hídon gurultunk, végre megkérdeztem, milyen okból látogatunk el a híres városba. – Beszélnem kell Orleans Királynőjével – felelte Bones. – A személyében nagy erejű szövetségesre tehetünk szert, ha esetleg kenyértörésre kerül a dolog Gregorral, de nem szereti, ha telefonon keresztül kérnek tőle szívességet. – Már megint egy királynő? – Egész Európában kevesebb király akadt, mint amennyi az élőhalottak között. Bones rám sandított. – New Orleans királynője Marie Laveau, bár mostanában Felség néven fut. Marie az ország egyik legnagyobb hatalmú ghoulja. Hallottál már szóbeszédeket a vudu mágiáról? Nem szóbeszéd az, szivi. 47

Nem nagyon tetszett a dolog. A legutóbbi misztikus erejű királynő majdnem mindannyiunkat elpusztított. Mindig is azt tartottam, hogy a nők veszedelmesebbek a férfiaknál. – Nem veszélyes kezdeni vele, ha ilyen sötét dolgokkal foglalkozik? – Marie nagyon szigorú etikett szerint cselekszik. Ha engedélyezi, hogy meglátogasd, biztonságban vagy a látogatásra menet, a látogatás közben, és távozáskor. Lehet, hogy megmondja: utána az első adandó alkalommal kikészít, de akkor sértetlenül elenged. Persze utána érdemes szedni a lábadat. – Lehet, hogy ő udvarias vendéglátó, de mi a helyzet a város többi élőhalottjával? Tudod, „Hoppá, Felség, véletlenül kicsináltam pár turistát?” Bones komoran horkantott. – Marie-nál nincs „hoppá”. Ha mellénk áll, senki sem mer ránk támadni a Negyedben. Még Gregor sem. – Szállodában fogunk lakni? – Van itt egy házam, de egy ideje nem használom. Egy régi barátom lakik benne és tartja rendben. Nem lehet tudni, meddig maradunk, hisz még nincs megbeszélve a találkozó Marie-val. Marie azt szereti, ha az emberek akkor mennek hozzá, amikor ő látni akarja őket. Az utcák kezdtek összeszűkülni. Mire elértük a francia negyedet, már csak egy kocsi szélesek voltak. Tégla és kő váltotta fel a stukkót és gipszet – a város mintha egy szempillantás alatt megöregedett volna. A legmegdöbbentőbb mégsem az építészeti stílus volt. – Bones! – tekergettem a fejem csodálkozva. – Te jó ég, nézd! Bonesnak felgörbült a szája. – Nem semmi, igaz? De nehogy szóba állj velük: ledumálják a füledet is. Mindenhol szellemek nyüzsögtek. A tetők felett lebegtek, a járdák felett röpködtek, a padokon üldögéltek a mit sem sejtő

turisták mellett – vagy éppen rajtuk. Mikor egy piros lámpánál megálltunk a kocsival, mellettünk egy olyan turistacsoport ácsorgott, akik történetesen éppen New Orleans szellemtörténeti túrán vettek részt. Három szellem a szemem láttára vitatkozott össze az idegenvezető tévedésein. Az egyik szellem annyira feldühödött, hogy ide-oda röpködött, át a vezető hasán, állandó büfögésre késztetve a szerencsétlent. Biztosan azt hitte, hogy emésztési zavarai vannak, pedig egy izgága szellem kellemetlenkedett a zsigereiben. Korábban is láttam már szellemeket, de nem ilyen tömegben. A környéknek volt egy olyan különleges kisugárzása, még az autóból is érzékelhetően, hogy úgy éreztem: jó helyen vannak itt. – Gyönyörű – mondtam végül. – Imádom. Bones elmosolyodott, az arcán kissé enyhült a feszültség. – Gondoltam, hogy így lesz, Cicuska. A terepjáró megállt a Negyed legforgalmasabb részén túl egy kereszteződésnél. Bones kipattant és átjött az én oldalamra, hogy kinyissa nekem az ajtót. – Megérkeztünk. Sorházaknak tűnő épületek szegélyezték az utcát, de alig néhánynak volt bejárati ajtaja. – Szándékosan vannak így tervezve – felelte Bones ki nem mondott kérdésemre, miközben Ragtapasz továbbhajtott, Ugróiskola pedig velünk maradt. – A kreol családok túl hivalkodónak tartották volna. Oldalról kell bemenni. Egy kis kapun keresztül szűk sikátorba jutottunk, és Bones kinyitott egy ajtót az oldalfalban. A némileg szegényes kinti környezet után fényűző helyiségbe érkeztünk. – Liza! – kiáltotta el magát Bones. – Megjöttünk! Udvarias mosollyal fordultam a lépcsőn lejövő lány felé. – Úgy örülök, hogy megismerhetlek, chérie – köszöntött enyhe akcentussal. – Öööö… – A kezemet nyújtottam, de nem jutottam szóhoz. 49

Liza ghoul volt, tehát valószínűleg nagyságrendekkel idősebb nálam, de emberi szemmel körülbelül tizennégy évesnek látszott. A keze vékony és finom volt, akárcsak az egész testalkata. Legfeljebb százhatvan centi lehetett, és vasággyal együtt is alig negyvenöt kiló. Súlyosnak tűnő fekete haja meglebbent, amikor odalépett Boneshoz. – Mon cher… Elég volt egy pillantás a lány arcára, ahogyan Bonesra nézett, és gyanúim a kapcsolatuk korábbi jellegéről bizonyítást nyertek. Aljas disznó vagy, Bones. Mindig is sejtettem, de most itt a cáfolhatatlan bizonyíték. Bones megölelte. Liza úgyszólván eltűnt a karjaiban, de egy pillanatra láttam közben az arcát. Vonásain megbékélt mosoly ömlött el. Milyen csinos, döbbentem rá. Elsőre nem tűnt fel. Bones eleresztette, a lány pedig elhúzódott, és inkább nekem szentelte a figyelmét. – Készítettem neked ennivalót, Cat, és kávét. Ugye jól gondolom, hogy a koffeinest szereted? – Igen, a jó erőset. – Ha nem lettem volna annyira fáradt, lepofoztam volna Bonest. Ezt a kislányt egy tizenhat éven felüli filmre se engednék be. Ellenálltam a késztetésnek, hogy leültessem Lizát, mielőtt a légkondi elfújja. A szokásos azonnali utálat helyett, melyet Bones korábbi női iránt eddig éreztem, Lizával kapcsolatban furcsán védelmező érzéseim támadtak. Először is halott, tehát semmi szüksége védelemre. Másodszor pedig a lopott kis pillantásaiból ítélve szerelmes Bonesba. Pedofil fráter! – Liza, lennél kedves elmondani Catnek, hogy mennyi idős voltál, amikor átváltoztál? – kérdezte Bones, és célzatosan rám pillantott. – Nehogy egy téves feltételezés miatt megorroljon rám. Liza félénken, halkan elnevette magát.

– Tizenhét éves voltam. Ha ember maradtam volna, későn érő típusnak mondanának. – Ó! – Legalább már nem gyerek, és a kisugárzásából ítélve még ez is legális lehetett akkoriban. – Akkor miért nem vártál az átváltozással? Liza arca elborult. – Nem volt rá módom. Megmérgeztek, már halott voltam. Csak azért vagyok most itt, mert ugyanaznap vámpírvért is ittam. A családom hazavitt, hogy eltemessen. Aztán Bones kiszedett a sírból és ghoulként újraélesztett. – Ó! – Kezdtem rosszul érezni magam. – Bocsánat. Bárki tette is ezt veled, remélem, Bones megfizetett neki. Liza szomorkásan elmosolyodott. – Véletlen baleset volt. Egy orvos adta nekem a mérget, abban a hitben, hogy segít rajtam. 1831-ben még nem volt túl fejlett az orvostudomány. – Ha már a gyógyszereknél tartunk, felhívhatnánk Dont. Talán már intézett nekem valamit. – Beteg vagy? – kérdezte meglepetten Liza. – Nem – jelentette ki Bones. – Ideértek már Gregor követelésének hírei? Liza gyors oldalpillantást lövellt rám. – Igen. – Remek. – Bones hirtelen nagyon fáradtnak tűnt. – Ezek szerint Marie is tudomást szerzett már róla. – Odament a telefonhoz és nyomkodni kezdte a gombokat. Nemsokára beszélni kezdett valamilyen nyelven, ami némileg emlékeztetett a franciára. Ez lenne a kreol? Persze ettől még egy büdös kukkot sem értettem belőle. – Elmondja a hívott félnek, kicsoda, és hogy beszélni szeretne a Felséggel – fordított Liza segítőkészen. – Azt mondja, hogy sürgős a dolog… most talán várakoztatják… – Valóban, Bones elhallgatott. A combján dobolva számolta a múló pillanatokat, aztán újra beszélni kezdett. – Igen… igen… Azt 51

mondja, hogy várni fogja a visszahívást. Bones letette a kagylót. – Semmi értelme ismételgetni magamat. Most már hívhatod a nagybátyádat, szivi. A mobilodról intézd, nem akarom lefoglalni ezt a vonalat. Nagyon szűkszavú volt. Emlékeztettem magam, hogy rá is hat az időeltérés, az alváshiány és persze a hatalmas feszültség. Miközben Bones informálta Lizát Gregorral kapcsolatban, én hívtam Dont. A beszélgetés végére tisztában voltam az új gyógyszer szedésének szabályaival, és Don megígérte, hogy azonnal el is küldeti nekem. – Don összehozott nekem valamit – mondtam, alighogy letettem. – Elméletileg azonnal a mélyalvás állapotába juttat, átugorva a REM fázist. De csak hét óráig tart a hatása, aztán vért kell adnod, hogy felébressz, így nem fogok felszínesebb REM alvásba kerülni, amikor kifut. Bones arcán végigsöpört a megkönnyebbülés. – Még szerencse, hogy nem öltem meg a vén gazembert az első találkozásunkkor, pedig nagyon szerettem volna. Ez remek hír, Cicuska. Nem hiszem, hogy hagytalak volna elaludni, ha egyik pillanatról a másikra eltűnhettél volna tőlem. A hangjából kicsengő érzések szinte elfújták eddigi neheztelésemet. Ha én lennék a helyében és ő tűnhetne el bármikor, én is ideges lennék. – Nem fogok eltűnni. – Odamentem hozzá és átöleltem. Ebben a pillanatban megcsörrent Liza telefonja.

Hat

Lenyűgözötten bóklásztam a házban, melynek méretei elképesztőek voltak. Csodálatos belső terek, kovácsoltvas erkélyek, két emelet. A falakat erős színekkel festették be, díszes fehér stukkózattal ékesítették. Minden fürdőszoba márványból volt, amit csak láttam. Dióhéjban, fényűző volt, mégis ízléses, s itt nem féltem beleülni a tizennyolcadik századi székekbe. Bones hatása is érződött néhol a nőies enteriőrben. Egy ezüst késkészlet. Süppedős, nem pedig elegáns kanapék. Bőven volt időm a nézelődésre. Bones nélkülem ment el Marie-hoz. Mikor bejelentette, hogy egyedül megy, fújni kezdtem, mire Liza pánikszerűen magunkra hagyott minket. Bones némán viselte dühöngésemet, s megvárta, amíg befejezem, csak aztán utasította el kerek perec, hogy magával vigyen. Azt mondta, hogy a jelenlétem elvonná Marie figyelmét, vagy valami hasonló baromságot. Egy pillanatig sem hittem neki. Már megint csak védelmezni akar. Ha nem visz magával, az azt jelenti, hogy hiába hangoztatta annyit a szabad eltávozást, mégiscsak veszélyes az a találkozó. Két dolgot tehettem: vagy fizikailag szembeszállok vele, amikor el akar indulni, vagy későbbre tartogatom a viszszavágást. Az utóbbit választottam. Miután tehát felderítettem a házat, fürdőt vettem az egyik 53

oroszlánkarmos lábazatú kádban. Aztán csipkés köntöst öltöttem, és újra nekivágtam a háznak, hogy mosógépet és szárítót keressek. Nem maradt tiszta ruhám, Liza cuccai pedig nem jöttek volna rám. Vásárolni sem mehettem – hajnali három táján csak a bárok tartanak nyitva. Amikor Bones hazajött, már csaknem hajnalodott. Belépett az ajtón, és megtorpant, amikor megpillantott minket Lizával. A földön üldögéltünk, és én éppen a fekete fürtöket fontam copfba. Míg Bones távol volt, szóba elegyedtem Lizával. Igazán kedves lánynak tűnt, s hamar megkedveltem. Csak egy gyors, szúrós pillantást vetettem Bonesra, miközben határtalanul megkönnyebbültem, hogy él, aztán újra Liza hajának szenteltem minden figyelmemet. – Fantasztikus hajad van. Olyan vastag szálú. Egészen a földig meg tudnád növeszteni. – Látom, jól elvagytok – jegyezte meg Bones, enyhe meglepetéssel. – Nem is kérdezed meg, mi volt, Cicuska? – Odaértél és fölmentél a lépcsőn – feleltem. – És nem rikácsolsz velem, hogy azonnal szálljak be valami autóba, úgyhogy feltételezem, a Felség nem mondta azt, hogy mindenki ránk vadászik. Igazam van? Bones szája széle felkunkorodott. – Tudom, tudom, még mindig haragszol rám. Úgyhogy tetszeni fog, amit most mondok: Marie látni akar téged, mégpedig nélkülem. Éles, önelégült kacajt hallattam. – Te jó ég, Bones, akkor nehéz dolgod lehetett. Máris kezdem kedvelni ezt a Marie-t. – Gondoltam, hogy örülni fogsz. – Az arckifejezése elárulta, hogy neki nem igazán tetszik a dolog. – Hagyjalak nyugodtan fonni és feküdjek le egyedül? Úgy látom, előnyben részesíted Liza társaságát az enyémmel szemben. – Elég bosszantó tud lenni, amikor tétlenül kell malmoznod, amíg a szerelmed a veszélybe megy, nem igaz? – feleltem, s

nem volt egy csepp bűntudatom sem. – Egyáltalán nem örültem neki, hogy itt kell hagynom téged – vágott vissza Bones. – Te viszont szemlátomást élvezed, hogy ugyanezt teheted velem. Liza csak kapkodta a fejét. Mivel azonban a copfja vége a kezemben volt, ez kissé megnehezítette a dolgát. – Cseppet sem érdekelt téged, hogy mit éreztem, amíg magamra hagytál – csattantam fel az elmúlt napok összes feszültségével. – Úgyhogy igenis élvezem a visszavágást. Nyugodtan tarthatsz kicsinyesnek érte. – Rosszindulatú kis nyavalyásnak tartalak – felelte Bones, és fölém magasodott. – Erre mit mondasz? Elengedtem Liza haját és felpattantam. A kihívás elhangzott. – Az embereket ki kell ismerni. Mi a baj? Dühös vagy, hogy hiába lóbáltad meg a farkadat Marie előtt és hiába hivatkoztál a régi szép napokra, nem érted el azt, amit akartál? – Szeretnélek tájékoztatni, hogy sosem dugtam Marie-vel – bökött a mellkasomba Bones. Liza arrébb iszkolt. Hitetlenkedve meredtem a mellkasomnak feszülő ujjra. – Vedd le rólam a kezed, vagy ellököm! Bones szemöldöke felszaladt. – Próbáld csak meg, szivi! Te akartad. Az öklöm az állába csapott. Bones elhajolt, mielőtt újabb találatot vihettem volna be, és a szemében zöld láng csapott fel. – Csak ennyire vagy képes? Kevés lesz. – Ezzel újra a mellkasomba bökött. Hát akkor kezdődjön a banzáj! Elkaptam Bones csuklóját, és megrántottam, miközben sípcsonton is rúgtam, hogy kibillentsem az egyensúlyából. De túl gyors volt: átugrott lendülő lábam fölött, egyúttal el is lökött. Egyetlen könnyed taszajtásától kiterültem a díványon. Liza rémülten felsikkantott. 55

– Kérlek, hagyjátok abba! Ügyet sem vetettem rá, de Bones sem. Az izgalomtól felgyorsuló pulzussal tápászkodtam fel. Tetszett az ötlet, hogy egy jó kis bunyóval eresszem ki a felgyülemlett gőzt. A szeme zöld csillogásából ítélve Bones is benne volt a játékban. Mégis biztos akartam lenni a dolgomban. – Valóban durván akarsz játszani? – kérdeztem szenvtelen arccal. Önelégült, szemtelen és szexi volt a mosolya, ahogy közelebb engedett magához. – Miért is ne? Úgyis én győzök. Visszavigyorogtam rá. Aztán behúztam egyet a gyomrába. Használj ki minden kézenfekvő lehetőséget, ezt éppen ő mondogatta mindig. Én pedig figyelmes tanítvány vagyok. De ahelyett, hogy kétrét görnyedt volna, ahogy vártam, egyenesen átdobott a válla fölött. Úgy nekivágódtam a menynyezetnek, hogy kiment belőlem az összes levegő. Egy töredék pillanatom maradt csupán, hogy elrugaszkodjak a stukkóktól, mielőtt rám repült, de így csak a hűlt helyemet találta. Aztán már rajtam is volt. Bones vigyorogva, teljes súlyával szorított le. A köntösöm felső része szétnyílt, meztelen mellem súrolta az ingét, ahogy vergődtem alatta. Lepillantott, és megnyalta a száját. – Most már feladod? – kérdezte. A szívem vadul vert az izgalomtól, de szívesen letöröltem volna azt az önelégült mosolyt Bones képéről. Szabadon hagyta a karomat, ami hiba volt. – Még nem. – Magam mögé nyúltam és megragadtam az első kezem ügyébe eső dolgot. Aztán a fejem fölül rádobtam. A márvány kávézóasztalka diribdarabra tört. Bones fejét találta, ami némi kábultságot okozott, s én ezt ki is használtam. Kimásztam alóla és már éppen világgá akartam kiáltani győzelmem… amikor két vasmarok kulcsolódott a bokáimra. Próbáltam kirángatni magam, de ő erősen tartott, lerázva magáról az

asztalka romjait. Csak egy jókora cintálat tudtam elérni. Felkaptam és fegyverként emeltem magam elé. – Legközelebb ezt fogom használni! – mondtam figyelmeztetően. Bones felpillantott rám, miközben változatlanul szorongatta a bokámat. Liza a legtávolabbi sarokban kuporgott, öklét a szájába tömve ijedtében. Ugróiskola és Ragtapasz az ajtónál lappangott, tanácstalanul. Hirtelen kitört belőlem a nevetés. Bones szája is rángatózni kezdett. Lizának kimeredt a szeme, mikor Bones kuncogni kezdett. – A fenébe is, Cicuska, sosem hittem volna, hogy egyszer a saját bútoraimmal vernek le. Tudod, hogy csillagokat láttam, amikor fejbe kólintottál? Letérdeltem mellé, és beletúrtam a hajába, hogy kiszedjem a márvány utolsó szilánkjait. Bones szeme élénkzölden ragyogott, s torkomra fagyott a nevetés, amikor magához rántott és megcsókolt. A csókja kemény volt, válaszra várt. Az adrenalin valami mássá változott át bennem, amikor hasonló sürgetéssel visszacsókoltam. Még hallottam, ahogy az ajtó becsukódik a sietősen távozó nézők után, aztán maga alá nyomott. – Elég régen nem bunyóztunk már – morogta Bones, miközben a szája végigsiklott a nyakamon. – Már el is felejtettem, mennyire élvezem. A keze akadálytalanul kalandozott a combomon, hiszen semmit sem viseltem a köntös alatt. Ősi hang szakadt fel belőlem, amikor ujjai a lábam közé értek. – Úgy látom, neked is tetszett – suttogta. Szétrántottam az ingét, mit sem törődve a szétszóródott asztaldarabokkal, és köré fontam a lábamat. – Kellesz nekem. Nemcsak úgy értettem, hogy kívánom. Utáltam azt a távolságot, ami az elmúlt napokban közénk állt. Újra közel akartam 57

érezni magamhoz. Hinni akartam abban, hogy minden jóra fordul majd, bármilyen őrült is a helyzet. Lenyomott a díványra, és lehúzta a nadrágját. Felnyögtem az érzések kavalkádjában az első döfésére, és a vállába haraptam, hogy ne kiáltsak fel a gyönyörtől. Bones közelebb húzta a fejemet, ahogy még mélyebbre hatolt belém. – Erősebben – nyögte. Belemélyesztettem a fogaimat, és nyelni kezdtem a vért felhasadt bőre alól. Az apró seb azonnal beforrt, ahogy elhúztam a számat, hogy megcsókoljam. Az ajka az enyémre tapadt, hogy elállt a lélegzetem. – Imádom, amikor megharapsz – hörögte, amint épp levegőt vettem. Még erősebben szorítottam magamhoz, körmeim a hátába vájtak. – Mutasd meg, mennyire. Halkan felkacagott. Gyorsabban kezdett mozogni. – Épp ez volt a tervem. Bones francia fánkkal és kávéval ébresztett, de egy darabig még ágyban maradtunk. Az eddigi kölcsönös neheztelésnek nyoma sem maradt, legalábbis egy időre. Mivel Marie estére várt, egyelőre a vendéglistáján voltunk, tehát szabadon járkálhattunk a városban. Ezt kihasználva megnéztük a Francia Negyedet. Dzsekire nem volt szükség a forró augusztusban, naptejre viszont igen. Bones a Bourbon Streetről a Jackson Square-re vitt, majd a Szent Lajos-katedrálishoz, amely nagyon hasonlított a Párizsban látott templomokhoz. Ezután a Lafitte’s Blacksmith Shopnál álltunk meg, a negyed egyik legrégebbi épületénél. Miközben gin-tonikot szürcsöltünk a kinti asztalok egyikénél, hirtelen egy szellemet pillantottam meg mellettünk. – Kopj le, haver – mondta neki Bones. – Mint már mondot-

tam, szivi, a Nagy Tűzvész… – Nyomorult igazság ez, hogy csak a legbolondabbak állnak szóba veled, ha meghaltál – motyogta a szellem. – A vámpírok és a ghoulok még köszönésre se méltatnak. Bones bosszús neszt hallatott. – Akkor jó napot, menj el. – A lány biztosan nem tudja, kihez beszélsz – vigyorgott felém a szellem. – Biztosan azt hiszi, megőrültél… – Én is látlak téged – szóltam közbe. Ha egy félig áttetsző egyénről azt lehet mondani, hogy elképed, akkor most ez történt. Valaha talán kék szeme résnyire húzódott. – Nem tűnsz érintettnek – mondta végül. – Úgy érted, nem vagyok bolond? Sok minden vagyok, de az nem. De nem gondolod, hogy udvariatlanság beleszólni mások beszélgetésébe? Még csak azt se mondtad, hogy elnézést. – Cicuska, figyelmeztettelek, hogy mi van, ha szóba állsz velük – sóhajtott fel Bones. – Nem gondoltam, hogy válaszra méltattok – felelte mosolyogva a szellem. – Az élőhallottak… – biccentett Bones felé – keresztülnéznek rajtunk. Pedig csak ők látnak minket, mégsem törődnek velünk. Olyan szenvedéllyel beszélt, hogy a legszívesebben hátba veregettem volna, ha lett volna teste. Így csak együtt érzőn rámosolyogtam. – Téged hogy hívnak? Engem Catnek. A szellem meghajolt, feje áthatolt az asztalon. – A nevem Fabian du Brac. Születtem 1877-ben, meghaltam 1922-ben. Bones hátradőlt a székén. – Fabian, örülök, hogy megismertelek. De most, ha megbocsátasz, dolgunk van. – Te Bones vagy – jelentette ki a szellem. – Már láttalak párszor. Mindig túl elfoglalt vagy ahhoz, hogy beszélgess ve59

lünk. – Valóban, kíváncsi szellem barátom… – Bones! – rángattam meg a karját. – Ez tudja, hogy ki vagy! – Cicuska, de mi… A hangja elakadt, amikor eljutott a tudatáig az, amit szavak nélkül üzentem neki. Aztán odaadó figyelemmel, mosolyogva Fabian felé fordult. – Elismerem, hogy igazad van, cimbora. Néha engem is emlékeztetni kell a jó modorra. Azt mondod, 1877-ben születtél? Jól emlékszem 1877-re. Akkoriban jobb idők jártak, nem igaz? Bonesnak igaza volt, ami a szellemek bőbeszédűségét illeti. Fabian parttalanul fecsegni kezdett a régmúlt napokról, a modern kultúra silányságáról, a kedvenc elnökeiről és a Louisianában lejátszódott változásokról. Olyan volt, mint egy két lábon járó enciklopédia. Elképesztő, mi mindent képes megjegyezni egy fantom. Például mesélt a nem-idevalósi ghoulok tömeges beáramlásáról New Orleansba. A titkos találkozóikról. Gregor neve is felbukkant időként, valamint az a szóbeszéd, hogy a ghoul fajt veszély fenyegeti. – Gregor és a ghoulok? – próbálkozott Bones. – Mit mondtak még? Fabian ravaszkás pillantást vetett rá. – Többé nem akarok elfeledett lenni. – Gondolom – felelte Bones. – Nekem jó memóriám van, örökké emlékezni fogok rád. Ritkán szóltam bele a beszélgetésükbe, de most megtettem. A huszadik század elejéhez és a lovak kiszorulásához, az autók térnyeréséhez nem tudtam hozzászólni, de ehhez igen. – Fabiannak társaság kell – jegyeztem meg. – Magányos. Ugye ezt akartad mondani? – Igen. – Talán csak a napfény játéka tette, de mintha könynyek csillogtak volna a szellem szemében. – Otthonra vágyom. Persze tudom, hogy többé nem lehet igazi családom, de újra

tartozni szeretnék valahová. Vannak dolgok, amik sosem változnak. A társaság utáni vágy az élet és halál közti szakadékon is átível. Bones rezignáltan felelte: – Csavargókat fogadjunk be, Cicuska? Előbb állítsuk fel a szabályokat. Ha ezektől eltérsz, Fabian, azonnal rád uszítom a létező legjobb szelleműzőt, értve vagyok? – Hallgatlak. – Fabian próbált szenvtelennek tűnni, de szinte remegett az izgalomtól. – Először is, nem szolgáltatsz információkat sem rólam, sem a feleségemről senki élőnek, holtnak, élőhalottnak vagy másnak. Érthető? Fabian bólogatott. – Rendben. – Tartsd tiszteletben a magánéletünket, ugyanúgy, mintha élő lennél. Ha azt hiszed, hogy egy szellemnek elnézzük a kukkolást, nagyon tévedsz. Sértett fújtatás. – Hajlandó vagyok megbocsátani a jellememre irányuló téves feltételezést a modern világban elharapózott felületességre való tekintettel. – Ezt vegyük beleegyezésnek? – nevettem. – Igen. – Akkor jó – ropogtatta meg az ujjperceit Bones. – És végül ne dicsekedj el senkinek az új lakásoddal. Nincs szükségem több rászoruló szellemre a házamban. Egy szót se az egészről, rendben? – Természetesen. – Akkor megegyeztünk, Fabian du Brac. A szellem a legboldogabb mosolyt villantotta ránk, amit valaha is láttam. Bones felállt. Én követtem a példáját, miután gyorsan kiittam a poharamból az utolsó cseppet is. – Akkor most már a házam népéhez tartozol, Fabian. Azt nem mondhatom, hogy ennél jobb dolgod már nem is lehetne, 61

de megígérem, hogy ha tartod magad a szabályokhoz, többet sosem leszel otthon nélkül. Otthagytuk a teraszt és elindultunk haza, nyomunkban a szellemmel, akinek egyik keze a vállamon nyugodott.

Hét

Bones azt mondta, hogy csizmát vegyek fel. Először azt hittem, hogy a fegyvertárolás miatt akarja, de az új csizmámba a lábamon kívül semmi más nem fért volna bele. Ezenkívül éjkék nadrágot és fehér blúzt húztam. Ékszert nem viseltem az eljegyzési gyűrűmön kívül. Liza szerette volna megcsinálni a hajamat, de én elhárítottam. Elvégre nem partira megyek, hanem barátságos mérkőzésre. Miután kísérőnk megérkezett, gyalog indultunk útnak. A fickót – egy ghoult – Jacques-nak hívták. A bőre szurokfekete volt, a testéből féken tartott, mégis vibráló erő áradt. Bones előzőleg megbeszélte, hogy egy darabig eljöhet velem, aztán egyedül megyek tovább Jacques-kal. Nem vittem fegyvert, s ettől némiképp meztelennek éreztem magam. Hiányoztak a késeim. Ismerős és megnyugtató érzés lett volna magamnál tudni őket. Biztosan ez is a személyiségem egy különc vonása. Bones kissé előttem haladt, s fogta a kezemet. Lépései biztonságából látszott, hogy tudja, merre tartunk. Jacques nem beszélt útközben. Én sem, mert nem akartam semmi olyat mondani, amit a ghoul esetleg később felhasználhat ellenem. Mint a letartóztatottaknak, nekem is jogom volt hallgatni. Amit Bonesszal akartam közölni, azt gondolatban is megtehettem. Néha haszna is van a gondolatolvasásnak. 63

Fabian körülbelül száz méterre tőlünk röpködött az épületek között, mintha csak a saját dolgával lenne elfoglalva. Jacques pillantásra se méltatta. Elképesztő, mennyire nem törődnek a szellemekkel azok, akik látják őket. Az ősrégi előítélet az élőhalottak részéről a szellemlények irányába most a mi malmunkra hajtotta a vizet. Bones nem kísérhetett el végig, Fabiant azonban nem kötötte semmiféle megállapodás. Liza megdöbbent, amikor hazaértünk vele. Eddig neki sem jutott soha eszébe, hogy szellemekkel barátkozzon. Megálltunk az 1-es számú Szent Lajos temető kapujánál. Bones elengedte a kezem. Bekukkantottam a bezárt sírkertbe, és felvontam a szemöldököm. – Itt? – Ez Marie lakásának bejárata – felelte Bones, mintha csak egy ház előtt álldogálnánk. – Most magadra kell hagynom téged, Cicuska. Szuper. Egy temetőnél. Milyen megnyugtató. – Akkor a temetőben fogok vele találkozni? – Nem egészen. – Bones hangja egyszerre volt kissé gunyoros és együttérző. – Alatta. Jacques elfordított egy kulcsot a kapu zárjában, és intett. – Erre, Kaszás. Ha Marie Laveau-nak az volt a szándéka, hogy kihasználja a hazai pálya előnyét, akkor jól csinálta: egy ijesztő ghoullal belépni egy sötét temetőbe, ahol a hatalmas kapu döngve csukódik be a hátam mögött… – Rendben. Csak utánad, Jacques. Marie Laveau kriptája a temető nagyobbjai közé tartozott. Magas volt, talán két méter, alul szélesebb, felfelé keskenyedő. Fekete x-ekből álló vudu graffiti díszítette az oldalát. A kripta előtt friss és elszáradt virágok hevertek a legendás vudu királynő kőbe vésett neve alatt. Mindezeket néhány pillanatig láthattam csupán, mert Jacques a sírkő előtti földre mutatott, és kreol

nyelven mormogott valamit. Aztán a talaj elkezdett visszahúzódni. A csikorgó hangból ítélve valamilyen fémszerkezet mozgatta. A sírkő körüli kis elkerített részen négyszögletű lyuk nyílt meg. Odalentről csöpögés hallatszott, amiről eszembe jutott, hogy New Orleansban mindenhol víz van a föld alatt. Jacques azonban nem osztotta aggodalmaimat. Egyszerűen belevetette magát a nyílásba, és megismételte előbbi utasítását. – Erre, Kaszás! A sötét lyukba bámulva saját tükörképem nézett vissza rám. Jacques körülbelül tizenöt méteres mélységben volt. Gondolatban vállat vontam, összehúztam magam és ugrottam. Halk csobbanással értem földet. Jacques segítőkészen utánam nyúlt, de eltoltam a kezét. Nem vagyok magatehetetlen baba. A nyílás a fejünk fölött csikorogva összezárult, tovább fokozva a kísérteties hangulatot. Körülbelül ötcentis vízréteg borította az alagútnak tűnő járat alját. Fények nem voltak, s csak előre lehetett menni. Miközben a vízben tapicskolva követtem Jacques-ot a majdnem teljes sötétségben, rájöttem, miért forszírozta Bones a csizmát – ha valami undorítóba lépek, nem annyira kellemetlen így. A levegő nedves volt, és dohos szagot árasztott. Amikor megérintettem a falat, azt is vizesnek éreztem. Miközben mentünk tovább, titokban hálát adtam az emberinél élesebb látásomnak, melynek révén nem teljesen vakon botorkáltam. – Én úgy tudtam, hogy New Orleansban nem lehet a föld alatt építkezni – jegyeztem meg. – Nem önti el a víz? Jacques menet közben hátranézett. – Mindig el van árasztva. Ha nem jön éppen vendég, az alagutakba visszaengedjük a vizet. Hmmm. Marie nyilván így riasztja el a nemkívánt látogatókat. Jó megoldás a kíváncsi turisták távoltartására. – Ez csak a levegőt lélegzők ellen működik. Mi a helyzet a többiekkel? 65

Jacques nem felelt. Nyilván elhasználta a számára engedélyezett beszélgetési kvótát. Körülbelül harminc méter után fémajtóhoz érkeztünk, mely zajtalanul tárult fel. Mögötte kivilágított előtér következett. Jacques félreállt, hogy bemehessek, aztán megérintette a karomat. – Nézd! Hussanó nesz hallatszott. A mögöttünk tátongó alagút hirtelen tele lett a falból kiálló pengékkel, minden irányból, mintha egy szörnyeteg szájába néznénk. Ha pár méterrel hátrébb álltam volna, vékony csíkokra szeletelődöm. – Klassz – feleltem. Potenciális áldozatként méregettem a jó kis csapdát. – Egy vagyonba kerülhetett ez a rengeteg ezüst. – Nem ezüst. Női hang csendült az előttem emelkedő lépcső tetejéről. Sima, behízelgő. Valóságos crème brűlée a fülnek. – Acélpengék – folytatta. – Nem szeretném megölni az élőhalott behatolókat. Inkább élve hozzák őket elém. Összehúztam magam, mint mielőtt a sötét lyukba ugrottam volna, aztán elindultam felfelé a lépcsőn, hogy találkozzam a vudu királynővel. Ahogyan azt a sírfeliratán olvashattam odafönt, Marie Laveau 1881-ben halt meg. Nem sokat tudtam róla azon kívül, hogy ghoul, és hogy roppant hatalommal rendelkezik. Bones nem ment bele a részletekbe. Óvatossága mindennél többet mondott el a lépésről lépésre kibontakozó alakról. Kevéske információm alapján arra számítottam, hogy Marie trónszéken foglal majd helyet, turbánosan, egyik kezében lefejezett csirkével, a másikban összeaszott koponyával. Így aztán komoly meglepetésben volt részem. Marie modern, vastagon párnázott karosszékben üldögélt, kézimunka fölé hajolva. Fekete ruhát viselt a vállára dobott fehér kendővel. A lábán csinos magas sarkú cipő, talán Prada. Vállig érő, sötét, kissé göndörödő haj, könnyed smink. A Mátrix egyik jelenete ugrott be. Akár ő is lehetett volna ott, a süte-

mény fölé hajolva, „Ugye milyen finom az illata?”, miközben én eltörök egy vázát, ami valójában nincs is ott. – Orákulum? – szaladt ki a számon gondolkodás nélkül. Nem csoda, hogy Bones annyira velem akart jönni. Egy pillanat alatt képes vagyok magamra haragítani bárkit. Az éber mogyoróbarna szempár tetőtől talpig végigmért. Egy karcsú ujj bökött felém. – Bingó! Megint az az édes, déli kreol hang. Ha fülön keresztül is lehetett volna kalóriákat felvenni, már kilókkal gyarapodtam volna. Válaszával követte a Mátrix forgatókönyvét. – Jó kis film volt, igaz? – Nem ültem le, mert nem kínáltak hellyel. – Az egyik kedvencem. Legalábbis az első rész. A többi nem annyira. Az átható tekintetű szempár rám szegeződött. – Azt hiszed, hogy te vagy a Kiválasztott? Mindnyájunk majdani vezére? – Nem – léptem előbbre, és a kezemet nyújtottam. – Egyszerűen csak Cat vagyok. Örülök, hogy megismerhetem. Marie megrázta a kezem. Egy pillanatig meg is szorította, de nem fájdalmasan. Elengedett, és a szomszédos szék felé biccentett. – Ülj le kérlek. – Köszönöm. A kis helyiség teljesen dísztelen volt. Puszta betonfalak – bár legalább szárazak –, mindössze két szék. Mint egy börtöncella. Sivár és homályos. – Csapjak bele azonnal a témába, és mondjam el, hogy Gregor nagyon gáz, vagy előbb csevegjünk egy kicsit? A céltalan szócséplés nem tűnt hatékony eljárásnak. Különben pedig nem egy embert haragítottam már magamra ártatlan csevegés címszó alatt. Vannak dolgok, amik meghaladják a képességeimet. Na jó, elég sok ilyen dolog van. – Mit akarsz? – kérdezte Marie. 67

Az enyémhez hasonló szókimondása mosolyra késztetett. – Maga nem feküdt le Bonesszal és nem köntörfalaz. Ha nem Gregort támogatja Bones ellenében, nagyon fogom kedvelni. Marie vállat vont, és folytatta a kötést. – Hogy kit kedvelek vagy kit nem, annak édeskevés köze van ahhoz, kit ölök meg. Ez vagy szükséges, vagy nem. Felmordultam. – Mintha csak Vladot hallanám. A kötőtűk megálltak a levegőben. – Újabb érdekes adalék. Vlad, a Karóbahúzó nem könnyen barátkozik. Az Álomfogó sem szokott ennyire belehabarodni valakibe. Figyelemreméltóak a hódításaid, Kaszás. Megemelkedett a szemöldököm. – A hódításhoz az kell, hogy harcolj valamiért. Gregort nem is ismerem, Vlad pedig csak jó barát, és Bones az egyetlen, aki számít, hogy úgy mondjam. Marie torokhangú kacajt hallatott. – Kiváló színész vagy, vagy nagyon naiv. Gregor vissza akar szerezni téged, és szorgalmasan gyűjtögeti a bizonyítékokat arra, hogy vérrel kötött téged magához. Vlad Tepes a barátjának nevezett. Bones pedig, aki hírhedt volt a nőügyeiről, egyszer csak elvett téged, és két háborúba is belement miattad. – Kettőbe? Én csak egyről tudtam. – Gregor érthető módon neheztel Mencheresre, amiért egy évtizedre bebörtönözte, de felajánlotta, hogy nem áll bosszút, ha visszakap téged. Bones erre nem volt hajlandó, és mivel társ-uralkodók, így Mencheres nevében is szólt. Technikailag ez azt jelenti, hogy háborúban állnak Gregorral. Nagyszerű. Bones ezt elfelejtette megemlíteni. – Ha Gregor nem tolakodott volna be az álmaimba, akkor sem ismerném fel, ha elütném kocsival – feleltem lazán. – Arra emlékszem, amikor megvágtam a kezem és megesküdtem a véremre, hogy Bones a férjem, több száz szemtanú előtt. Hol van-

nak Gregor tanúi? Hol a bizonyítéka? Ha csakugyan feleségül vett, nyilván megtartott valami emléket róla. – Majd saját szemeddel láthatod az igazságot – felelte Marie. – Csoda, hogy eddig még nem láttad. Kihúztam magam ültömben. – Mencheres azt mondta, hogy nem lehet visszahozni az emlékeimet. – Valóban ezt mondta? Pontosan ezekkel a szavakkal? Körmömmel dobolni kezdtem a szék karfáján. – Valahogy így. – Mencheres nem is hozhatja vissza az emlékeidet, de Gregor igen – jelentette ki szenvtelenül Marie. – Ezt Mencheres is tudja. És Bones is. Egy ideig semmit sem mondtam. Marie meredten figyelte a reakcióimat, aztán elmosolyodott. – Szóval te nem tudtad. Milyen érdekes. – Ez nem jelent semmit – mondtam, leplezve nyilvánvaló megdöbbenésemet. – Nem ismerem Gregort, de nem olyan fazonnak tűnik, aki szépen visszaadja az emlékeimet, aztán derűsen integetve távozik, amikor kiderül, hogy nem volt igaza. – És mi van, ha igaza volt? Légy óvatos! Nagyon óvatos! – Mint mondtam, miért van az, hogy minden követelése az én emlékeimen alapszik? Ez csapda is lehet, hogy elég közel kerülhessen hozzám, és aztán huss, elragadjon. Marie letette a kötést. Úgy tűnt, kezdünk komoly vizekre evezni. – Pillanatnyilag elhiszem, hogy valóban nem tudod, hogy összekötötted-e magad Gregorral. Ha viszont bebizonyosodik, hogy az ő felesége vagy, és nem Bonesé, a törvényeink értelmében Gregor oldalára állok. Ez a válaszom az ügyben. – Az előbb azt kérdezte, hogy mit akarok. Haza akarok menni Bonesszal, és szeretném, ha mindenki békén hagyna vagy tíz évig. Nem emlékszem Gregorra, de még ha emlékeznék is, az 69

sem változtatna a Bones iránti érzéseimen. Ha Gregor vagy te harcot akartok azzal, hogy hozzá kényszerítetek, akkor megkapjátok. Marie arcán új, kortalan kifejezés jelent meg. Lehetett akár húszéves is, amikor ghoullá változott. Vagy ötven. – Én is voltam férjnél valaha – jegyezte meg. – Jacques-nak hívták. Egy nap Jacques megvert, és tudtam, hogy élvezi. Másnap reggel mérgezett tonikot itattam vele, aztán eltemettem a veranda alá. Azóta valahányszor a szeretőm lesz valaki, Jacques-nak nevezem, hogy emlékeztessem magam: ha kell, meg is ölhetem. Marie oldalra hajtotta a fejét, és kihívó pillantást vetett rám. – Nem innál valamit? Ez után a kis történet után nem sok kedvem volt hozzá. De ha azt hiszi, hogy most fülemet-farkamat behúzom ijedtemben, téved. – De, szívesen. – Hajrá, Vudu királynő. – Jacques! A fekete ghoul megjelent. – Igen, szerelmem? Majdnem felkuncogtam a név hallatán. Neked aztán mindig résen kell lenned, haver. Te biztosan soha nem feledkezel meg a jeles napokról, igaz? – Hozz nekem bort, Jacques, és ugye a vendég ízlését is ismerjük? A ghoul hamarosan visszatért. A vörös folyadékkal töltött poharat mély meghajlással Marie-nak nyújtotta, az átlátszót pedig nekem. Vendéglátómra emeltem az italt, és egy hajtásra kiittam. Gin-tonik, mily meglepő. Marie a borát kortyolgatva figyelt. Én Jacques felé nyújtottam kiürült poharamat. – Finom volt. Kaphatnék még egyet? Marie lerakta a borát és csettintett Jacques-nak, aki elvette a poharat és távozott.

– Te sem vagy mindenre immúnis, Kaszás. – Nem, valóban. De amennyire tudom, önnek is megvan a maga protokollja a gyilkolásra, úgyhogy akár egy hordóval is nyugodtan megihatok bármit, amit most kapok. Amúgy pedig Cat a nevem. – Te ghoullá akarsz változni? – kérdezte hirtelen Marie. A kérdés olyannyira váratlan volt, hogy nem válaszoltam azonnal. – Nem. Miért? Marie titokzatos pillantást vetett rám. – Egy vámpírral élsz. Állandó veszélyben forog az életed, és bár félvérként gyengébb vagy, mégsem akartál soha vámpírrá változni. Ha jól tudom, azért, mert félvér képességeidet a ghoulok erejével akarod ötvözni, hogy te legyél az első ghoul-vámpír hibrid. Mi a fenét ihatott ez?, tűnődtem. – Ez a gondolat soha meg sem fordult a fejemben – feleltem. – A vámpírok nem képesek ghoullá változni, csak az emberek. Tehát rajtad félvéren kívül senki sem tudja egyesíteni a vámpírok erejét az ezüsttel szembeni immunitással. Határtalanul erős lehetnél. Még sosem gondoltál erre? A szavaiban nyílt kihívás csengett. Eszembe jutottak Fabian szavai arról, hogy mostanában a ghoulok csak úgy özönlenek New Orleansba, és arról suttogtak, hogy a fajtájukat veszély fenyegeti. Vajon mi lehet ez a veszély? Tényleg azt hiszik, hogy képes lennék ilyesmire pusztán torz hatalomvágyból? – Miután apám feltépte a torkomat, Bones azt mondta, hogy ha meghaltam volna, mielőtt a vére meggyógyíthat, ghoulként keltett volna új életre. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor valaha is eszembe jutott, hogy ghoul is lehetnék. Ha bármikor is úgy döntenék, felség, hogy átváltozom, akkor csakis vámpírrá változnék. Úgyhogy megmondhatja annak, aki ezt a pletykát terjeszti, hogy még nagyobb csodabogár akarok lenni, mint amilyen már most is vagyok. 71

Jacques érkezett egy újabb tele pohárral, de Marie megint csettintett neki. – A vendégünk távozik. Felálltam, és gondolatban szapulni kezdtem magam. Ezt megcsináltad, Cat. Tíz perc alatt felhergelted. – Mindig öröm, ha híres történelmi személyiséggel találkozhatom – jegyeztem meg. Marie is felállt. Magas volt, tűsarkújában talán száz-kilencvennél is több. Szoborszerű alakja a fenyegetés és a matrónás erő különös keverékét árasztotta. – Egészen más vagy, mint amilyennek elképzeltelek. A kezét nyújtotta – lágy tejeskávészín bőr. A kézfogás után legszívesebben kiráztam volna a kezemből a szorítása okozta zsibbadást. – Maga is. Meg mertem volna esküdni, hogy lesz lefejezett csirke. Miért is ne mondjam ki? Ha valaki meg akar ölni, már úgysem számít. Marie elmosolyodott. – Sok mindenre számítottam, de arra nem, hogy épp a kedvenc filmemmel indítasz. Menj békével, Cat. Jacques kitárta előttem az alagút ajtaját. A hosszú, ívelt pengék szisszenve csúsztak vissza a falba. Homályos villanást észleltem a folyosó végén. Fabian volt az, de eltűnt, mire Jacques felzárkózott mögém. Kísérőm továbbra sem szólt semmit. Mikor visszaértünk a mennyezeti lejáróhoz, a nyitószerkezet csikorogva működésbe lépett. Jacques a kezét nyújtotta, hogy segítsen följutni, de én elhárítottam. – Kösz, ne fáradj. Egyedül is menni fog. Gyors térdrogyasztás, egy kis koncentrálás, és máris magam alá gyűrtem a tizenöt méteres magasságot. Fejlődő ugróképességeim legalább megfeleltek macskás nevemnek. Egy kis erőfeszítéssel még sokkal nagyobbat is tudtam volna szökkenni.

Bones a temetőkapunál várt. Mikor a rácsoknak dőlve rám mosolygott, hirtelen már nem volt fontos semmi, csak a szája vonala. Az a halvány rózsaszín, gyönyörű ív. Az erős áll, a metszett pofacsontok. A sötét, fürkésző szem. Mikor kinyílt a kapu, Bones elkapta a kezemet, és hasonlóan erős energia áradt belőle, mint Marie-ból, csak éppen nem zsibbasztott el. Biztonságban éreztem magam. – Vehetnénk pár fánkot az útra – kezdtem. Megszorította a kezem. – Ne izgulj, előre sejtettem, hogy nem fogtok kijönni egymással. Már összepakoltunk. Liza a kocsiban vár. A forgalom vörös és fehér fénycsíkokkal nyüzsgött, mikor visszaértünk a Negyedbe. Ez a város nem nyugovóra tért éjfél után, hanem ekkor kezdett élni. Jacques elmaradt mögöttünk – nem nagyon igyekezett, hogy visszafelé is elkísérjen minket. – Mit mondott neked Marie legutoljára? – kérdezte Bones. – „Menj békével.” Van ennek valami titkos jelentése? Bones megtorpant a zebra közepén. Valaki ránk dudált. Bones bemutatott neki, aztán átvonszolt a másik oldalra. – Biztos vagy benne, hogy ezt mondta? – Nem vagyok süket! – Ez vajon valami nagyon rossz? Bones elnevette magát. – Egész pontosan mit mondott neked, szivi? Évszázadok óta ismerem Marie-t, és a legtöbb, amit kaptam, az volt, hogy „Ne érjen bántódás utadon”, ami finoman megfogalmazva azt jelenti, hogy „Jól vigyázz magadra, haver!”. A „Menj békével” azt jelenti, hogy támogat téged. Miután alig fél óráig voltál lent nála. Mi a fenéről beszélgettetek? Elöntött a megkönnyebbülés. – Filmekről. Italokról. Lefejezett csirkékről. Tudod, ilyen csajos dolgokról. Szemöldök fel. – Tényleg? Befordultunk a sarkon. Még négy tömb a házig. 73

– Szerencsénk van, hogy Matrix-rajongó… Elhalt a hangom és ledermedtem. Bones is megtorpant és aggodalmasan mért végig, aztán megfeszült a teste. Ő is megérezhette azt, amit én csak éppen megpillantottam három háztömbbel előttünk. Akkor sem ismerném meg, ha kocsival elütném… Mégis felismertem most Gregort. Egyetlen szemvillanás alatt. És nem álmodtam.

Nyolc

Gregor tekintete mintha perzselte volna a szememet. Bár ilyen messziről nem láthattam a szeme színét, tudtam, hogy szürkészöld. Aranyszín hajába sötétebb szálak keveredtek, amitől hamuszőkének tűnt. Mintha túl fényes lett volna, és valaki porral szórta volna be, hogy tompítsa a ragyogást. – Ugróiskola, Ragtapasz, hozzám, azonnal. Bones nem emelte fel a hangját, tehát a két vámpír nem lehetett messze. Elő is bukkantak a járókelők közül, és elfoglalták a helyüket mellettünk. Bones a mozdulatlanul álló alak felé fordította a fejét, és halkan átkozódott. – Majdnem pont a házam előtt ácsorog az a szemétláda. Talán úgy gondolta, hogy felcsönget érted? Szorosan fogta a kezem. Feljajdultam. Bones enyhített a szorításon, de nem nagyon. Még a távolból is láttam, hogy Gregor szeme összeszűkül és zölden megvillan, aztán elindult felénk. Bones elengedte a kezem. Körözött néhányat a fejével, és ropogtatni kezdte az ujjait, miközben gyilkos eltökéltséggel megindult. Én is mentem volna vele, de Ragtapaszék visszatartottak. – Bones! Ügyet sem vetett rá, csak ment tovább. Akárcsak Gregor. 75

Nyilvánvaló volt, hogy egyik se tárgyalni akar. Émelyítő félelem fogott el, miközben a két testőr-vámpírral huzakodtam. Jó fogást találtak rajtam, amíg nem figyeltem oda. Mikor Bonest és Gregort már csak tíz méter választotta el, Jacques kinyújtott karral belépett közéjük. – Egyikőtök se jöjjön tovább! Amazok nem törődtek vele. Valószínűleg félrelökték volna Jacques-ot, de ekkor újabb hang csattant fel. – Az én városomban nem fogtok harcolni! Bones megtorpant. Gregor lassított, aztán megállt Jacques kinyújtott keze előtt. Marie nem annyira járt, mint inkább siklott. Bones dühödten csalódott pillantást vetett rá. – Krisztus szerelmére, felség, ha nem akartad, hogy harcoljunk, akkor miért mondtad el neki, hol vagyunk? A kibontakozó drámai jelenet alatt sikerült szemen könyökölnöm Ragtapaszt, aztán kicsúszni Ugróiskola meggyengült szorításából. – Ilyet többet ne csináljatok! – figyelmeztettem őket, miközben elrohantam. – Én nem mondtam meg neki – felelte Marie. – És az embereim sem. Gregor arcán önhitt fintor futott át. A valóságban sokkal tiszteletet parancsolóbb benyomást keltett, mint az álmaimban. Volt benne valami idegborzoló, pedig minden ellenségesség nélkül nézett rám. Talán a tekintetéből áradó vágyakozás volt az, ami megállásra késztetett. Apró, fájdalmas tűszúrások kezdtek pattogni az agyamban. …én is egy tanyáról származom. Dél-Franciaországból. De ott nem volt cseresznye… A kezem a halántékomhoz emelkedett. Gregor orrlyukai kitágultak. Hosszan, provokatívan, jól hallhatóan szívta be a levegőt. – Catherine.

– Vedd le a szemed a feleségemről! – morogta Bones, alig féken tartott dühvel. A belőle sistergő energia még méterekről is mellbevágott. Gregor hasonlóan gyilkos vicsorgást produkált, és előrelépett egyet. – Az én feleségem. Mikor Gregor energiája kibontakozott, mint a páva díszes farktollazata, elállt a lélegzetem. Gregor álmaimban is erősnek tűnt, de az csak afféle hígított verzió lehetett. Olyan energia áradt belőle feltartóztathatatlan hullámokban, amivel az egész Francia Negyed áramellátását meg lehetett volna oldani. Szent ég. Ez legalább olyan erős, mint Bones, ha ugyan nem erősebb… Fékcsikorgás hallatszott mellettünk, de a két férfi nem vette le a szemét egymásról. Én viszont odanéztem, és Lizát láttam egy terepjáró letekert ablakában. A szeme kimeredt, és sürgető mozdulattal intett. – Kérlek, szállj be, Cat! – Bones nélkül nem. Ez Gregornak is szólt. Nem számított, hogy Gregor hangja késként hasított bele a tudatalattimba. Nem számított, hogy egy töredék pillanatig, amikor a tekintete az enyémbe mélyedt, villanásnyi epekedés fogott el. Akár éber, akár alvó állapotomban én csak Bonesé vagyok, senki másé. – Látod? Ő már választott. Ezt Bones mondta, minden szótagot kéjes gyűlölettel megnyomva. Ugyan háttal állt, mégis el tudtam képzelni incselkedő félmosolyát. Gregor arckifejezéséből ítélve helytálló volt az elképzelésem. – Nyamvadt fráter, az ő igazi választását kitörölte Mencheres! Alig egy órával az egyesülésünk után ragadta el tőlem erőszakkal! – Engem az se érdekel, ha Mencheres a farkadról szedte le – vicsorogta Bones. – Majd egyszer felébredsz, és a bilibe lóg a kezed, te rohadék! 77

Úgy tűnt, hogy Marie már nem sokáig képes őket távol tartani egymástól. Amellett, hogy Bonest halálos veszély fenyegette, sok volt a járókelő is. Rengeteg ember sérülhetett volna meg, ha ők ketten egymásnak esnek. A szemem sarkából láttam, hogy Fabian besuhan a teherautóba. – Bones! – kezdtem nyugodt hangon. Ne riaszd meg a veszett kutyát. – Ha ő tudja, hol lakunk, akkor mások is tudhatják. El kell mennünk. – Arcátlan fattyú – fröcsögte Bones. – Semmi alantasabbat nem tudok elképzelni annál, mint ellopni egy másik férfi feleségét még azelőtt, hogy találkoznának. – Bones, menj! – Marie ugyan nem emelte fel a hangját, de így is nagyon fenyegetőnek tűnt. – Gregor, te itt maradsz holnap hajnalig. Hívatlanul jöttél a városomba erőszakot szítani. Hiába a múlt, tudhatnád, hogy ez nem megy. – Marie… – Az én negyedemben vagy – tromfolta le Marie Gregort. – Neked kéne a legjobban tudnod. Gregor keze megfeszült. Egy pillanatig azt hittem, meg akarja ütni Marie-t. Ne csináld, haver, mert egyet se pislogsz, és ott vagy elásva a verandája alatt! – Ha ragaszkodsz hozzá… – felelte Gregor feszesen. Bones fejet hajtott. – Szállj be a kocsiba, Cicuska. Ugróiskola, Ragtapasz, ti is. Felség, remélem, hogy Gregor alaptalan fecsegése a jövőben nem fogja elhomályosítani az ítélőképességedet. Bemásztam az autóba, gondosan kerülve azt a homályos zöld tekintetet. – Ég veled, Álomfogó – folytatta Bones, miközben beszállt. – Remélem, élvezted a mai estét, mert ez volt az utolsó alkalom, amikor láthattad Catet. – Catherine! – Nem kellett Gregorra néznem, akkor is magamon éreztem a tekintetét. – Az emlékeid a vérembe ivódtak. Várnak rád, ma bien-aimée, és én megtartom az eskümet…

A becsapódó kocsiajtó elvágta Gregor mondatát. Liza részeg autóversenyző módjára kanyarodott ki a szúk kis utcából. Lehunytam a szemem, hogy ne akarjak visszanézni. – Szerinted hogy talált meg minket? Csak később tettem fel ezt a kérdést. Az igazat megvallva nem sok kedvem volt beszélni a Gregorral történt találkozás után. Sötét hallgatásából ítélve Bonesnak sem. A nap felkelt. Liza vezetett. A ghoulok nem annyira hajlamosak a reggeli fáradtságra, mint a vámpírok. Ragtapaszék az igazak álmát aludták sötét napszemüvegeik alatt. Ebben az új terepjáróban legalább akkor hely volt, mint két rendes autóban. Arra az esetre, ha követnének minket, háromszor is kocsit váltottunk. Bones vadidegen sofőröket bűvölt meg zöld tekintetével, hogy elszedhessük a járművüket. Mindezt olyan gyorsan, hogy aligha tarthatott velünk a lépést bárki is. Eddig még nyoma sem volt Gregornak, és már majdnem Fort Worth-nél jártunk. Bones bosszús neszt hallatott. – Hacsak nem Marie valamelyik embere csinált valamit az ő tudta nélkül – ami valószínűtlen –, vagy valaki az enyéim közül, akkor tanácstalan vagyok – dobolt a combján. – Talán Don keze van a dologban. Milyen néven küldette azokat a pirulákat a házamba, Cicuska? – Kathleen Smith. – Megborzongtam a gondolatra, hogy a nagybátyám olyan ostoba lehet, hogy az igazi nevemet használja. – És ha az idődimenziót nézzük, csak egy nappal azután, hogy megmondtam neki a tartózkodási helyünket, ez nem jön össze. Tudjuk, hogy Gregor Párizsban és Londonban is ott volt akkor, amikor mi, tehát nem sokkal utánunk ide is el kellett indulnia. Ez kizárja Dont. Bones rám meredt. – Igazad van. Csak Charles tudta, hová indulunk, amikor elhagytuk a házát. Nem gondolnám, hogy nagydobra verte. Ma79

rie csak akkor szerzett tudomást rólunk, amikor megérkeztünk. Tehát csak néhányan maradnak, akik értesíthették Gregort, és ők mind itt vannak ebben a kocsiban. Ragtapaszék erre felriadtak. Liza nagy szemeket meresztett a visszapillantóba. Én megfeszültem, hátha valamelyikük hirtelen nekem ugrik. Semmi ilyesmi nem történt. Ragtapaszék Bonesra meredtek, aki hideg, kifürkészhetetlen tekintettel méregette őket. Jól tudtam, hogy a gyilkolás lehetőségét latolgatja. – Nemzőm… – kezdte Ragtapasz. – Ne erőlködj. Csörgő után már senkiről sem tartom elképzelhetetlennek az árulást, három személyt kivéve, de ti nem tartoztok közéjük. Úgyhogy nem kell kapkodni. Egyikőtökről sem veszem le a szemem, amíg meg nem érkezünk, aztán pedig hermetikusan elszigetelünk benneteket. Ha Gregor így is ránk talál, tudni fogom, hogy nem ti voltatok. Mindenki kissé meghökkent képet vágott. Ugróiskola tért magához először, és bólintott. – Én sosem árulnálak el, és örömmel fogadom a lehetőséget arra, hogy ezt be is bizonyítsam. – Én is – kontrázott Ragtapasz, és Lizára sandított. – Bármit megteszek, amit szükségesnek tartasz – szólt Liza halkan. – Nem foglak kényszeríteni. – Bones majdnem sóhajtott. – De megkérlek, Liza. Liza szomorkásan, szívfájdítóan elmosolyodott. – Ha ettől nagyobb biztonságban érzed magad, igazán semmiség. Elég kellemetlen volt gyanakodni a közvetlen környezetünkre. Nagy, sötét barlang. Kezdett egyre jobban hangzani. – Tudom, hogy én alig ismerem Marie-t, de valahogy nem hiszem, hogy ő lenne – jegyeztem meg. Bones felvonta a szemöldökét. – Miért nem?

– Hát… elmesélt egy furcsa történetet arról, hogyan mérgezte meg a férjét. Először azt hittem, hogy csak ijesztgetni akar vele, de utána mondta azt, hogy ha valóban hozzámentem Gregorhoz, akkor őt támogatná, hisz a vámpírok nem válhatnak el. – Csakugyan? – mélázott Bones. – Ez nagyon érdekes. Persze mindenki tudja, hogy Marie még ember korában megölte a férjét. Csak azt nem hallottam még soha, hogyan csinálta. – Én azt hittem, baltával verte agyon – felelte Liza. – Így hallottam. – Érdekes – ismételte Bones. – Miből gondolod, hogy ez együtt érzőbbé teszi a mi irányunkba, szivi? Mikor tulajdonképpen megmondta, hogy ki mellett áll. Inkább nem szeretném elmondani. Fészkelődni kezdtem, és megbántam, hogy eddig nem fogtam be a számat. – Te blokkolsz engem – villant meg zölden Bones szeme. Hát, igen, próbáltam távol tartani az elmémtől minden lehetséges eszközzel. Nagy száj. Miért nem hagysz békén? Ezt nem Bonesnak szántam, hanem saját magamat szidtam. Volt egy pár dolog, amit kettesben szerettem volna megbeszélni Bonesszal a Marie-féle találkozóról, és most kissé sokan voltunk ehhez. – Már megegyeztünk, hogy ezt nem csináljuk – folytatta Bones. – Nem titkolunk el egymás elől semmit. Bármi is az, Cicuska, mondd el. Nagy levegőt vettem. Ez aztán nem fog neki tetszeni. – Marie azt mondta, hogy Gregor vissza tudja hozni az emlékeimet, és hogy te meg Mencheres tudtátok ezt. Nem értette, miért nem akarjátok, hogy emlékezzek arra, ami történt. Még ott, az utcán lett volna rá alkalma, hogy visszakényszerítse az emlékeimet. Az ő területén voltunk, túlerővel szemben: ragaszkodhatott volna hozzá. Mégis elengedett minket. Szerintem azért… mert úgy hiszi, hogy csakugyan Gregorhoz kötöttem magam, és tudja, hogy ha ez bebizonyosodik, akkor őt kellene 81

támogatnia. Bones teljes némaságba süppedt. A tekintete azonban egyre intenzívebb lett, amíg már úgy nem éreztem, hogy zöld lézerfények perzselnek. – Szeretnél visszaemlékezni a vele töltött időre? Újabb nagy levegőt vettem, még nagyobbat, mint az előbb. – Zavar, hogy van több mint egy hónap az életemből, amire nem emlékszem. Elmondhattad volna, Bones. Te is megígérted, hogy nem titkolsz el előlem semmit, mégis Marie-tól kellett megtudnom. – Azért nem mondtam el, mert nem voltam benne biztos. Mindenesetre nem akartam hagyni, hogy az a mocskos disznó rád tegye a mocskos mancsát, és te a száddal illesd… – Ez komoly? – szóltam közbe. – Honná a fenéből gondolod, hogy megcsókolnám? Bones éles pillantást vetett rám. – Az elmédet nyitó erő Gregor vérében van, mint mondotta. Tehát meg kéne őt harapnod. – Nem tudtam, hogy ez így működik. – Lehet, de megtennéd, ha tehetnéd – mondta Bones vádlón, s nekem ökölbe szorult a kezem. – Ha valaki kitépne egy hónapnyi emléket az életedből, te is tudni szeretnéd, mi az. – Nem kiabáltam. Jó nekem. – Nem, nem szeretném. Ő nem volt higgadt, hanem vicsorgott. – Ha valaki egy olyan emléket szedett volna ki a fejemből, ami tönkreteheti a házasságomat, semmi szín alatt nem akarnám újra visszaszerezni, de talán nekem többet jelent a kapcsolatunk, mint neked. A magamra kényszerített zen-nyugalomnak lőttek. Vörös riasztás, maximális fokozat! – Te vagy az egyetlen, aki tönkreteheti a házasságunkat. Tegyük fel, kiderülne, hogy csakugyan hozzámentem Gregorhoz. Nem hangzik számodra túl csábítóan a gondolat, hogy újra

agglegény lehetsz? – Itt csak te keresel kibúvókat – felelte Bones tajtékozva. – Tetszik neked Gregor? Lehet, hogy szívesebben dugtál vele, mint velem? Erre akarsz emlékezni? Vérig sértődtem. – Neked teljesen elment az eszed! Meglöktem, de nem mozdult. – Danny vette el a szüzességemet, még véreztem is, emlékszel? Vagy rajzoljam is le? Normális körülmények között sosem mondtam volna ilyen intim dolgokat hallgatóság előtt, de a harag furcsa dolgokra képes. Teljesen elvakítja az embert. Bones az enyémhez tolta az arcát. – Az a rohadék akárhányszor megdughatott, attól még vérezhettél később Dannyvel. Csak annyi kellett, hogy Mencheres adjon neked egy kis vért, amikor megtalál. Mert az minden sebet begyógyít, nem igaz? Ha nem sokkal azután ragadtak el Gregortól, hogy ágyba vitt, akkor csak volt egy sebed, ami öszszeforrt. – De hát ez… – Az ötlet olyan elképesztő volt, hogy szóhoz sem jutottam. – Ez baromság! – nyögtem ki végül. – Valóban? – hajolt közelebb Bones. – Egész véletlenül tudom, hogy nem az, mert én is megcsináltam már. Kirobbant belőlem a düh, a tagadás, a féltékenység. – A te bajod, hogy lelkiismeretlen hímringyó vagy. Bones nem vette le rólam a szemét, és a hangját sem emelte fel. – Ahhoz mentél hozzá, Cicuska. Egy lelkiismeretlen hímringyóhoz. De ha vissza tudsz emlékezni, soha nem is tettem úgy, mintha nem az lennék. Persze tudtam, hogy ember-korában hivatásos szerető volt, de nem ez bántott. Ha abbahagyta volna, amikor már nem volt rászorulva, gondoltam keserűen. De nem. Miután vámpír lett belőle, akkor is folytatta, csak az élvezet kedvéért, ahogyan ke83

gyeskedett rá emlékeztetni. Nem akartam, hogy tudja, még mindig mennyire bánt a múltja, úgyhogy felvontam mentális pajzsaimat. Máshogy nem tudtam őt kizárni magamból. Kinéztem az ablakon. Képtelen lettem volna elviselni gyönyörű arcának látványát. Bones hátradőlt. Innentől egy szót sem szóltunk egymáshoz.

Kilenc

– Nyihaha! Megcsóváltam a fejem. Kocsma beltéri rodeóval. És ez nem vicc. Még élő, fújtató bika is volt. A kiírt ár ellenében, a korábbi tapasztalat igazolásával, számtalan nyilatkozat aláírásával és a józan ész teljes hiányával fel is lehetett ülni rá. Bones és én még mindig alig álltunk szóba egymással. Elmeséltem neki a pletykát, miszerint ghoullá akarok változni, de ezen túlmenően nem nagyon beszélgettünk. Egyéb közös tevékenységünk se nagyon akadt. Miután egynapos autókázással elértük a Fort Worth-i motelt, benyeltem Don piruláit és kinyúltam. A legintimebb pillanatunk az volt, amikor Bones felébresztett, csuklójával a szám előtt. Lenyeltem a vérét, közöltem, hogy zuhanyoznom kell, és ennyi. Mire kijöttem, már felöltözve várt, s tárgyszerűen csak a lényegre szorítkozott. A köztünk emelkedő láthatatlan fal még a veszekedésnél is rosszabb volt. Bones egy ghoul kapcsolatával találkozott ebben a bárban. Nem tetszett neki a rólam keringő ghoul-szóbeszéd, ezért tudni akarta, mennyire veszik komolyan az érintettek. Spádé is itt várt minket, mivel Ragtapasz, Ugróiskola és Liza el volt zárva a külvilágtól. Fabian hasznossá tette magát, és előre átfésülte a bárt, hátha a ghoul csapdát állít. Pillanatnyi depressziómban csak két do85

log derített fel. Legjobb barátnőm, Denise most Texasban lakott, és ő is eljött a kocsmába. Korábbi csapattársam, Cooper is meghívást kapott – Spádé hozta el mindkettőjüket. Amikor megérkeztek, annyira örültem nekik, hogy majdnem félrelöktem magam elől az embereket. Denise kisebb lelkesedéssel viszonozta ölelésemet, Cooper pedig némileg meghökkent a lendületemtől. Spádé jött mögöttük. Miközben üdvözölt minket, fürkésző pillantást vetett ránk. Nyilván érzékelte a kettőnk közti súrlódást. – Crispin, jobban néznél ki egy dobozba szögezve – jegyezte meg. Enyhe undorral vette szemügyre a kocsmát. – Ez a nyavalyás zene! Nem értem, hogy a countryénekesek miért akarnak mindenkit depresszióba ejteni. Denise elmosolyodott. – Szerintem szuper ez a hely. Az ott egy bika? – Naná. – Az állat, mintegy végszóra, boldogtalan horkanást hallatott. Csak egyetérteni tudtam vele. – Bár felülhetnék rá – sóhajtotta Denise. Jó volt látni őt mosolyogni. Tulajdonképpen egyáltalán nem is láttam őt mostanában, se mosolyogva, se másképp. A férje, Randy erőszakos halála után Denise pár hétig nálunk lakott. Aztán visszament Virginiába, mondván, hogy távol akar lenni mindenféle természetfelettitől. Nem hibáztattam érte. Randyt a természetfeletti ölte meg, miért is ne akarta volna Denise a háta mögött hagyni? Texasba költözött, azzal a megjegyzéssel, hogy csak ezzel tudja elkerülni, hogy az anyja megpróbálja összehozni valaki mással. Denise még nem állt készen arra, hogy levesse gyászát. Ezért sem hibáztattam. – Cooper, haver, jó, hogy újra itt vagy velünk – mondta Bones. – Maradj a hölgyekkel, amíg én meg Charles vissza nem jövünk. Cat biztosan nagyon szeretné tudni, mi a helyzet a régi csapatával.

Ezzel sarkon fordult. Spádé vele tartott, s mi hárman ott maradtunk a bikaaréna szélénél. A rohadék. Nem mintha nem szívesen lettem volna Denise-szel vagy Cooperrel, de úgy sejtettem, hogy a ghoul összekötővel mentek tárgyalni. Úgy tűnt ésszerűnek, hogy én is tájékozva legyek a részletekről. – …átalakították a Roncs szobát, hogy legyen benne… Parancsnok, figyelsz te egyáltalán? Csak ekkor hatolt el az agyamig Cooper folyamatos duruzsolása. – Jaj, bocs, Coop. Innom kéne valamit – indultam a legközelebbi pult felé. Rendeltem egy gint, tonik nélkül, és azonnal felhajtottam. A pultos alaposan megnézett, amikor visszalöktem neki az üres poharat újratöltésre. – Kilenc ötven lesz, hölgyem. – Persze – morogtam, és a farmerom zsebébe túrtam, majd zavartan megdermedtem. Nincs nálam pénztárca. A rám erősített öt kiló ezüstön kívül semmi értéket nem hordozok. Te jó ég, ez aztán az utolsó csepp a pohárban. Várjon egy kicsit, amíg megtalálom Bonest, és elkérem a zsebpénzemet. – Tessék, tartsa meg a visszajárót. És adjon még egy ugyanilyet. Cooper pénzt dobott a pultra. Denis leült mellém, és nagy szemeket meresztett rám. – Cat, jól vagy? Úgy nézel ki, mint akinél mindjárt kiolvad a biztosíték. A pultos elkészítette az italokat. Cooper odaadta a harmadikat is, miután a másodikat is villámgyorsan bedobtam. – Jól vagyok. Nem lett volna értelme előadni mindazt, ami nincs rendben. A nyomor szereti a társaságot, de Denise-nek elég volt a saját baja is, nem akartam még többet rázúdítani. 87

– Nem úgy nézel ki… Nem szerettem volna belemenni a dologba, de nem is akartam neki megmondani. Inkább tereléssel próbálkoztam. – Nézzétek, kint van a bika! Denise figyelmét sikeresen ráirányítottam az állat hátán szerencsétlenkedő amatőr cowboyra. A tömegben megpillantottam Bonesékat. Bones megbökte Spádét, aztán egy nagyon magas, nagyon sovány és nagyon halott fickó felé fordultak, aki feléjük tartott. Biztosan a ghoul kapcsolat. Hamarosan mindhárman eltűntek a nyüzsgésben. – Hát ez klassz! Dobjunk be még valamit, Cat. Aztán te pattanhatsz fel következőnek. Szívesen ittam volna még, de most nem mehettem oda Boneshoz, hogy elkérjem a tárcáját. – Mennyi pénz van nálad, Denise? Elborult az arca. – A francba, Spádé kocsijában hagytam a táskámat. Cooper újra a zsebébe nyúlt. – Kártyát kellett volna hoznom. Ez… – húzott elő egy köteg húszast kritikus pillantással – körülbelül tíz percig lesz még elég. A jó öreg Coop. Ő aztán igazán tudja, mire képes egy élőhalott. – Majd megadom – fogadkoztam, mint egy szegény rokon. Cooper előrejelzése tévesnek bizonyult. Majdnem fél óra múlva fogyott csak ki a pénzből. Persze a körülöttünk tébláboló pasikra nem számítottam, akik egyfolytában meg akartak minket hívni. Én visszautasítottam őket, de Denise mindenkitől elfogadta az elsőt és megköszönte, de szilárd nemet mondott a másodikra. A legtöbben jól fogadták a dolgot, és csak mímelték a csalódottságot, egy nagydarab, bozontos hajú fickónak azonban több győzködés kellett. – Ugyan már, szépségem – mondta Denise-nek. – Gyere, táncoljunk!

Rátette a kezét Denise lábára. Nekem felszaladt a szemöldököm. Cooper már állt fel, amikor félresöpörtem a tolakodó mancsot. – A barátnőm csak velem táncol. Denise elmosolyodott. – Elnézést. A pasi szúrós, undorodó pillantást vetett rám, aztán három cimborája kíséretében lelépett. Ezt bebuktad, Bozont, gondoltam. – Szép munka volt, Parancsnok – jegyezte meg Cooper. – Ne hívj már így! Nem akartam ilyen élesen felcsattanni, de Cooper egyszerűen nem tudhatta, hogy azt juttatja eszembe: vezetői pozíciómnak örökre lőttek. Ahogy itt, a bárpultnál ültem, és sikertelenül próbáltam italba fojtani a problémáimat, meglehetősen haszontalannak éreztem magam. Denise ránk nézett. – Azt hiszem, ideje elmennünk a táskámért – jegyezte meg. Hármasban sétáltunk ki Spádé járgányához. Legnagyobb meglepetésemre nyitva volt. Mikor ezt szóvá tettem, Denise vállat vont és közölte: Spádé oda nyilatkozott, hogy a zár csak a tisztességes embereket tartja távol. A táskája ott volt az utasülés alatt, ahol hagyta. Éppen a vállára vetette, amikor súrlódó nesz hallatszott a hátunk mögül. – Nézzétek, fiúk, mit találtunk! Már hallottam, hogy jönnek. A szaguk, a lépéseik zaja, a szívverésük messziről elárulta őket, de mivel emberek voltak, nem aggódtam. – Kopjatok le, srácok – mondtam nekik. Bozont azonban nem állt meg. És a két hasonló termetű haverja sem. – Éppen arról dumáltunk – kezdte Bozont nehezen forgó nyelvvel, mivel atomrészeg volt –, milyen gáz, hogy két ilyen jó csaj csak ezzel a negróval foglalkozik itt. 89

– Negró? Cooper nyílt kihívással ismételte meg a szót. Te jó ég, három ilyen barom. Ez most nem hiányzott. – Majd én megoldom – mondtam hidegen. Ezek az idióták nem tudják, hogy én vagyok a legveszélyesebb a csapatból. Cooperre koncentrálnak, mert kigyúrt férfi lévén csak benne látnak fenyegetést. – Hadd adjak egy jó tanácsot: menjetek el. Rossz kedvemben találtok, úgyhogy tűnjetek innen, mielőtt elszakad a cérna. Nem vacakoltam azzal, hogy előszedjem az ezüstjeimet. Emberek ellen nincs szükségem fegyverekre. Spádé a parkoló hátsó zugában állt meg. A nyavalyások azt hitték, hogy ez jó nekik, de sajnos tévedtek. Mindazonáltal meglepett, amikor Bozont pisztolyt húzott elő az inge alól. Cooperre szegezte. – Te ott – mondta kellemetlen hangon. – Ülj le a földre és maradj úgy, amíg mi elszórakozunk a csajokkal. – Cooper – mordultam fel. Nem kockáztathattam az életüket. – Tedd, amit mond. Cooper sokáig állt a parancsnokságom alatt. Dühösen fújt egyet, de leült. Abból, ahogy Bozont átadta a pisztolyt az egyik haverjának, úgy tűnt, elégedett. – Okosan beszéltél, kis vörös – nyáladzotta. – Most pedig maradj itt a barátaimmal, amíg a barátnőd meg én beszállunk a hátsó ülésre. Odamentem a cimboráihoz, ahogy mondta. Elvégre most náluk van a fegyver. Ha gyorsan hidegre teszem őket, nem lesz baj… Bozont éppen csak hozzáért Denise-hez, amikor hussanó nesz hallatszott. Egy pillanatra megfeszültem, mielőtt rájöttem, ki az, s ekkor émelyítő puffanás hallatszott. Pontosabban tocscsanás. Nehéz lett volna eldönteni, ki vágott rémültebb arcot – a két pasi, akiket Bones a nyakuknál fogva tartott, vagy Denise, aki

Bozont fejének maradványaival nézett szembe. Spádé ott termett mellette, valami csúnyát mormogott, aztán lerúgta az autóról Bozont rángatózó testét. A pasi feje úgy nézett ki, mint egy öt emelet magasból leejtett görögdinnye. – Denise, jól vagy? – érdeklődött Spádé. – Ez… ez… – Denise nem nagyon tudott megszólalni. – Nagyon halott – segítettem ki, s megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy a parkoló felett átrepülő kér vámpír nem keltett kellemetlen feltűnést. – Bones, azokat meg engedd el, megölöd őket! – Épp ez a célom – felelte Bones, és meg se moccant. – Eltörném a nyakukat, de az túl gyors lenne. A két fickó enyhén kifittyedő nyelvvel vergődött a markában. Denise úgy festett, mint aki menten kidobja a taccsot. – Miért kellett megölnöd? – suttogta Denise Spádénak. – Azért, amit csinálni akart – felelte Spádé szenvedélyesen. – Ezek után senki sem érdemli meg, hogy éljen. Cooper minden szánakozás nélkül méregette a holttestet. – El kell tüntetnünk, Parancsnok. Most nem kötöttem bele a megszólításba. Mindent a maga idejében. – Bones! Bones úgy nézett rám, mintha nem két félholt embert tartana a kezében. Már kezdtek elernyedni. Egyikük bevizelt, sötét folt kezdett terjengeni a nadrágja elején. Látszott, hogy Bones nem csak ijesztgetni akar. – Akkor legalább ne itt csináld – erősködtem. – Közterületen vagyunk, és Denise-t is halálra rémíted. Csapd be őket a csomagtartóba, és majd útközben lejátsszuk. Ha te nyersz, kétszer is megfojthatod őket. Bones a száját biggyesztette. – Tudom, mit akarsz, szivi, de most konkrétan igazad van. Eleresztette a két embert, akik krumpliszsák módjára puffantak le. Zajos gurgulázás közepette kezdtek újra lélegezni. 91

Hallottam, hogy valakik közelednek. Nevettek, el voltak foglalva magukkal – és éppen egy véres tetthely, valamint két félig megfojtott egyén felé tartottak. – Spádé, fogd a kocsidat és vidd el Denise-t – mondtam. – Majd később összefutunk. Cooper, nyisd a csomagtartót, pakoljunk be. – Kék Forerunner, a parkoló másik oldalán – dobta oda a kulcsokat Bones Spádénak, aztán egy másik kulcscsomót is. – Holnap hívlak. Spádé elvitte Denise-t, de közben egy pillanatra megállt, hogy egy zöld szemvillanással eltérítse a felénk tartókat. – Menjetek vissza a kocsmába, még maradtok egy kicsit – utasította őket. Amazok bólintottak, száznyolcvan fokos fordulatot vettek, aztán visszafelé indultak. Szegények valószínűleg az egész éjszakát itt fogják tölteni. – Cooper, ne vérezd össze magad, mert te nem tudod senkivel elfeledtetni, hogy látott – tuszkoltam be az élettelen testet a csomagtartóba. – Fogd meg a másikat, és dobd be. Cooper felnyalábolta a közelebbi fickót, és begyömöszölte. Bones felkapta a másikat, és megrázta. – Ha csak egy nyikkanást is meghallok bármelyikőtöktől, örökre elnémítalak benneteket. Hol van a kocsitok? – Ööööö… – hörögte a fickó. – Ööööö… – Megsértetted a légcsövét, nem tud beszélni – jegyeztem meg. – Csakugyan. – Bones megkarcolta az ujja hegyét az egyik agyarával, kajánul a fickóra pillantott, aztán beledugta véres ujját az áldozat szájába. – Most pedig válaszolj. Halkan. Vagy kitépem a nyelved, és inkább a haverodat kérdezem meg. Bones vérének már egy cseppje is elég volt, hogy a srác újra beszélni tudjon, még ha nem is túl érthetően. – …fehér… platós… kisteher… – Az, amelyiken a déli zászló van? – rázta meg Bones. – Az az?

– …geeen… – Kinél van a kulcs? Görcsös köhögés következett, majd fájdalmas nyögés. – Kenny… zseb… megölted… – A halott fickó zsebében van? – Igen… – Cicuska, lennél olyan kedves? Elkezdtem turkálni a hulla zsebében. Semmi, sem elöl, sem hátul. Aztán megtapogattam az inge elejét. Bingó. – Itt van. – Cooper, menj el a kocsijukkal a Huszonnyolcadik és a Weber sarkára. Ott várj, majd felveszünk, ha végeztünk. – Tartsd kéznél a mobilodat, mindenesetre – mondtam még, s nem tettem megjegyzést arra, milyen ironikus, hogy egy fekete vezet egy déli zászlós kocsit. – Kösz, haver. – Bones a csomagtartóba helyezte a fickót, és lecsapta a fedelet. – Fejekre vigyázni!

93

Tíz

A Candleridge Park táblája ugyan tanösvényeket és egyéb látnivalókat kínált, mi azonban nem ezért jöttünk. Hanem azért, hogy elássunk egy hullát. Szerencsére csak egyet. Fabian a fák fölött lebegett, miután kérés nélkül bepofátlankodott Spádé kocsijába. Valamivel érintkeznie kellett ahhoz, hogy hosszabb utakat tehessen meg. Ez alól csak az a kivétel, ha erővonalon van, de ezt még mindig nem értettem. Ez valami láthatatlan energiaáramlat, mely spirituális gyorsforgalmi útként működik. Feljegyeztem magamban, hogy erre még rákérdezek később. De most Bonesszal kellett vitatkoznom. Már megint. – Az egy dolog, hogy Spádé hirtelen felindulásból cselekszik, de ha te most megölöd ezeket a fickókat, az hidegvérű gyilkosság, Bones. Börtönbe kéne kerülniük, plusz némi agymosáson átesniük. Biztosan van családjuk, akik sírnának utánuk. – Mindenkinek van valakije – felelte szánalom nélkül Bones. – Még a szörnyetegeknek is. Persze nem fair, de mit sem változtat a szükségszerűségen. – A pisztoly nem volt megtöltve – morogtam, taktikát váltva. – Megnéztem. Különben sem sütötte volna el. Ura voltam a helyzetnek…

– Hát már megint erről van szó? Bones leállította a motort, és szembefordult velem. – Te nem hallod a gondolataikat, de én igen. Nem először csinálnak ilyesmit. És még ha megkorbácsolnád is őket, hogy bocsánatért esedezzenek, a szándékaik akkor is ugyanazok maradnának. Ha nem lennének emberek, vajon vitatkoznál velem miattuk? Ezzel megfogott. És látszott, hogy ezt ő is tudja. – A vámpíroknak és ghouloknak megvannak a maguk saját szabályai – próbálkoztam. – Ők tudják, mi vár rájuk, ha ilyesmit csinálnak. Ezek a srácok azonban nem ilyen szabályok szerint játszanak. A börtönt megérdemlik, de a halált nem. Bones szívott egyet az orrán. – Vajon miért nem gondoltak arra, hogy ha ilyen visszataszító dolgot csinálnak, és megbuknak, akkor ott helyben kivégzik őket? Nem az én hibám, hogy a vámpírok igazságosabban büntetik az erőszakoskodókat, mint az emberek. A tenyerembe támasztottam sajgó fejemet. Persze biztosan kevésbé fájt, mint Bozontnak, amikor beleállt a betonba. Az észérveket tekintve Bonesnak igaza van. De akkor sem tűnik helyesnek a dolog. – Nyilvánvalóan már elhatároztad magad, úgyhogy csináld csak, amit akarsz. Túl erős vagy ahhoz, hogy utadat állhassam. Bones kifürkészhetetlen pillantást vetett rám, aztán kiszállt és kinyitotta a csomagtartót. Végighallgattam, ahogy az erdőbe cipelteti a halottat a két fickóval. Aztán Bones utasította őket, hogy puszta kézzel kezdjenek ásni. Körülbelül negyven perc alatt készültek el, aztán rezignált sóhajt hallottam. – Ez ellentmond minden józanésznek, Cicuska… Nézzetek rám, mindketten. Elmentek a legközelebbi rendőrőrsre, és bevallotok minden bűnt, amit valaha is elkövettetek, kivéve ezt a ma éjszakai dolgot. Ha letartóztatnak benneteket, ne kérjetek ügyvédet, és a bíróság előtt valljátok bűnösnek magatokat. És ha letöltitek a rátok kiszabott időt a rács mögött, tudjátok, hogy 95

minden egyes percét megérdemeltétek. Most pedig menjetek és vigyétek szánalmas kis irhátokat. Amikor Bones visszajött a kocsihoz, még mindig a szememet dörgöltem. Becsukta a vezetőoldali ajtót, és lekicsinylően fújt egyet. – Olyan rossz volt minden mostanában, hogy néhány kis mocsok megmenekülése a jogos büntetéstől fénypontnak számít az életünkben? Szellemesnek szánta a szavait, de a szemében egy pillanatra bánat tükröződött. – Csak azért van, mert azt mutatja, hogy továbbra is fontos vagyok neked, bármilyen rosszul állt is a kettőnk ügye. Újra átsuhant valami az arcán. – Te tényleg azt hitted, hogy már nem vagy fontos nekem? Cicuska, annyira szeretlek, hogy tönkremegyek bele. A nyakába vetettem magam, és megkönnyebbülten éreztem forró ölelését. – El sem tudom hinni, hogy annyira felidegesítettem magam az előbb azon, hogy nincs munkám és tárcám – fuldokoltam, mert rádöbbentem, milyen abszurd probléma ez ahhoz képest, ami igazán számít. – Tessék? – Semmi. – Megcsókoltam mélyen, kutatóan, s ez véget vetett az elmúlt napok feszültségének. – Milyen gyorsan tudunk visszaérni a motelbe? Bones szeme gyönyörű, mohó smaragdszínben izzott. – Nagyon gyorsan. – Remek – nyögtem fel. – Felhívom Coopert és szólok neki, hogy majd reggel találkozunk. Bones leengedte az ablakát. – Fabian! – kiáltott ki. – Tedd le a szellemsegged a hátsó ülésre, mert indulunk! Bones valóban jó időt nyomott a Red Roof Innhez. A vékony

lepedővel letakart kényelmetlen matrac gondolata most kéjesen hívogatónak tűnt. Amikor azonban egy piros lámpánál várakoztunk a moteltől körülbelül még egymérföldnyire, éles fájdalom hasított a koponyámba. …meg kell értened, hogy ő soha nem fog megállni és sosem leszel biztonságban… – Gregor – leheltem alig hallhatóan. – Hol? – tekergette a nyakát Bones. …én megvédelek, de bíznod kell bennem, chérie… – Jézusom – suttogtam. – Bones! Azt hiszem, a motelnél van! Bones visszafordult, aztán a gázba taposott. Fékek csikorogtak, dudák visítottak. Bones nem várta meg a zöld lámpát. – Fabian! – mondta feszülten. – Menj vissza a motelhez és nézz körül! Mi ott leszünk a park kapujánál, ahonnan az előbb eljöttünk. – Gyors leszek – fogadkozott Fabian, és eltűnt. Még csak lassítanunk sem kellett. Bones továbbra is padlógázon nyomta és a visszapillantóba tekingetett. Számos mérföldet magunk mögött hagyva befordultunk egy benzinkúthoz. – Ideje kocsit cserélnünk, szivi. Kiszálltunk. A mellettünk tankoló Honda-tulajdonosnak csak annyira futotta, hogy, hogy „Mi a…?”, mielőtt Bones rávillantotta zöld tekintetét. – Mostantól ez a te kocsid. A tiéd pedig az enyém. – Az enyém – ismételte a fickó üres tekintettel. – Helyes. Menj haza és takarítsd ki, nagyon mocskos. – Majd nagyot néz, ha a csomagtartóhoz ér – motyogtam, miközben beszálltam a Hondába. Bones most már kevésbé agresszívan vezetett, de még mindig jóval a sebességhatár fölött. Nem a főutat választotta vissza a parkhoz, hanem kis mellékutakat. Mikor megérkeztünk, Bones egy fa alá kanyarodott, leállította a motort, és lekapcsolta a 97

fényszórókat. A néma csendben szinte fülsüketítő volt felgyorsult légzésem. – Gondolod… gondolod… – Miért gondolod, hogy Gregor a motelnél van? Ezt olyan lazán kérdezte, mintha csak arról érdeklődne, hogy parancsolok-e zacskót. De persze nem tévesztett meg. Ujjai elfehéredve feszültek a kormányra. Hogy is magyarázzam meg? – Megint hasogatni kezdett a fejem, és hallottam őt, de nem most beszélt hozzám. Talán emlékek voltak arról, amit régebben mondott nekem, és ez csak akkor történt meg a múltkor is, amikor közel volt hozzám, ott, az utcán New Orleansban. Hallgatás. – És mit mondott? – Te nem hallottad? – csodálkoztam. – Nem. – A hangjából eltűnt minden szelídség. – Különben nem kérdezném. – Hát jó. A múltkori mondata gyors volt, csak töredék. Hogy valami francia farmon nem volt cseresznye. Most mintha arra figyelmeztetett volna, hogy valami a nyomomban van. Bones felmordult. – Ez eléggé jelen idejűnek hangzik, nem gondolod? – Hát, igen – tűnődtem. – Valahogy mégis azt hiszem, hogy emlék. Fabian jelent meg a szélvédő előtt. Hirtelen megjelenésétől megugrottam ültömben. Értett hozzá, hogyan kell meglepni valakit. – Ott volt az a sárga hajú vámpír – jelentette be. – A motel mögött, hat másikkal. Szerintem nem láttak meg. Bones rám meredt. Valami megnevezhetetlen volt a tekintetében. – Ne haragudj – mondta halkan. – Miért? – Ezért.

És lendült az ökle. Amikor kinyitottam a szemem, sötétséget láttam, a szélén apró fénypontokkal. Ültem, de nem kocsiban. Úgy festett a dolog, mintha repülőn lennék. Azonnal a szemkötő felé nyúltam, de hűvös kezek lefogtak. – Ne csináld, Cicuska. A hang felé fordultam. – Szedd le rólam azt a vackot. – Nem. Maradj nyugton és hagyd, hogy beszéljek. Megborzongtam az emléktől. – Te leütöttél! – Igen – mondta Bones óvatosan. – Nyugton maradsz? – Az attól függ. Miért ütöttél meg? – Ha nem tud valami nagyon nyomós okot mondani, akkor… – Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy mindazok, akik informálhatták Gregort, ott vannak az autóban? Liza, Ragtapasz és Ugróiskola most nem tudták, hogy Fort Worth-ben vagyunk, de ha tudták is volna, nem tudtak volna kommunikálni. Denise és Spádé sem tudták, hol fogunk megszállni. Fabian mindvégig velünk volt, és ha áruló lenne, nem mondta volna meg, hogy Gregor ott van a motelnél. Akkor maradunk mi ketten. Én nem mondtam Gregornak semmit, úgyhogy akkor maradsz… te. El voltam képedve. – Te azt hiszed, hogy a hátad mögött szövetkeztem Gregorral? – Nem szándékosan, de ahogy Gregor oda tudott csalni Párizsba és beszélt veled az álmaidban, ki tudja, hogy nem talált-e valami módot a hallgatózásra is? Ez csak feltételezés volt, Cicuska, de ha tévedtem, akkor is csak néhány éber órát vesztettél az életedből. Ha viszont igaza volt… – Mi a terved? Kómába ejtesz és megvárod, amíg Gregor elmegy? – Eddig azt hittem, hogy a tehetetlenségnél semmi sem 99

lehet szörnyűbb, de potenciális veszélyforrásnak lenni… Az még rosszabb. – Dehogy. De amikor átmegyünk egyik helyről a másikra, szedd be azokat a pirulákat és aludj. Ha nem tudod, hol vagyunk, és Gregor továbbra is a nyomunkban marad, akkor tudni fogjuk, hogy nem az álmaidból szedi. Te jó ég, ez nagyon gáz. Karanténba kerülök, mint egy veszettséggyanús állat. – Akkor miért ébresztettél fel? Repülőn vagyunk. Hallom a hajtóműveket. Miért nem vártál addig, amíg megérkezünk oda, ahová tartunk? – Enned és innod kell, és nyilván szeretnéd felfrissíteni magad. Újra a szemkötő felé nyúltam, s Bones megint leállított. – Hagyd csak magadon. – Miért? Úgyis tudom, hogy repülőn vagyunk, és a felhők alapján úgysem tudom meghatározni a helyzetünket. – Azt még nem tudod, milyen repülőn – felelte. – Hogy milyen típusú. Ez alapján is le lehet követni minket. Még egy kicsit bírd ki, Cicuska. Csak még egy kicsit, ha tévedett. De mi van, ha igaza volt? – Szuper. Mi lesz előbb, az evés vagy a tisztálkodás? A számat nyissam vagy vetkőzzek le? Bones egy ideig hallgatott. – Ne haragudj. – Ez akkor azt jelenti, hogy le fogsz ütni? A legutóbb, mikor így mentegetőztél, kaptam egy jó nagyot. Szellemeskedéssel próbáltam elnyomni a torkomat fojtogató sírhatnékot, mikor arra gondoltam, hogy talán én vagyok az, aki drótozik Gregornak. – Nem, nem foglak megütni. Szerettem volna látni a szemét. Az többet elárult volna abból, amit valójában gondol. De csak a hangját hallhattam, és azt gondosan kordában tartotta.

– Akkor vezess a mosdóba. Zavar a saját bűzöm. Bármennyi ideig voltam is eszméletlen, biztosan nem csak egy rövid szunyókálás erejéig. A hólyagom fájdalmasan feszült, a szám pedig össze akart ragadni. Milyen elbűvölő. Ujjai az enyéimre fonódtak. – Gyere. Mivel nem volt más lehetőségem, hagytam, hogy Bones vezessen. Az aprócska mosdókagylóban megmostam a hajam. Érdekes volt ezt csukott szemmel csinálni, mivel ragaszkodtam hozzá, hogy a kötést vegyék le. Bones végig az ajtóban állt, és adogatta nekem, amit kértem. A hangokból ítélve mások is voltak a gépen kívülünk. Bár nyilván egyikük sem kukkolt, mégis meztelennek éreztem magam a nyitott ajtó mellett. Mikor elkészültem, Bones tiszta ruhákat adott. Aztán kanállal megetetett. A csirkének tűnő valami minden egyes falatjával egyre nőtt az elkeseredettségem. Ennél hasznavehetetlenebb már nem is lehetnék. Mikor Bones a kezembe nyomta a négy kapszulát, mohón nyeltem le őket. Ennél még az eszméletlen állapot is jobb. Bones egy idő után újra felébresztett, és megismételtük az egész procedúrát. Éreztem, hogy még mindig repülőgépen vagyok, de talán már nem ugyanazon. A hajtómű hangja öblösebbnek tűnt. Megint lenyeltem egy marék tablettát, és nem voltam hajlandó hagyni, hogy kanállal etetgessenek. Éhen nem fogok halni, a folyadékpótlásra pedig odafigyelek. Bones nem vitatkozott. Csak a fejemet simogatta, amíg vártuk, hogy a tabletták hatni kezdjenek. Mielőtt magába zárt a sötétség, még annyit hallottam: – … nemsokára leszállunk, Crispin. – Mintha Spádé lett volna az. Vagy talán máris álmodtam.

101

Tizenegy

A szemem kinyílt, és lassan alkalmazkodott a helyiség fényéhez. Már nyeltem Bones ismerős ízű vérét, mikor rádöbbentem, hogy pohárból iszom, nem vénából. – Ha mindennap ennek a vadállatnak a vérét kellene innom, inkább éhen halnék. Te jó ég! Bárcsak álom lenne! – Anya? Anyám helytelenítően ráncolta a homlokát, mielőtt letette volna a poharat egy asztalkára. – Megint fogytál. Ez az alak képtelen megakadályozni, hogy éhezz? Nem, ez nem álom. Ez maga a hús-vér valóság. – Mit keresel itt? Hol van Bones? Anyám széttárta a kezét. – Elment valahová. De még ha tudnám, hova, akkor sem mondhatnám meg. Mert akkor a másik vámpír is megtudhatná. Meg kell mondanom, Catherine, pocsék az ízlésed a férfiakat illetően. Jézus, Mária, Szent József. Valamelyikőtök segítsen. – Eltekinthetnénk a szokásos Csúnya Bones játéktól? Most éppen nem vagyok túl jó hangulatban. – Ne is legyél – felelte anyám minden együttérzés nélkül.

Tipikus. – Hozzámentél a serpenyőhöz, és most úgy tűnik, hogy a tűzhöz is. Mi a fenét forgathat Bones a fejében, hogy idehozta anyámat? Biztosan kell hogy legyen valaki mellettem. Ezek után könyörögni fogok, hogy újra kómába eshessek. – Ne is emlegesd Gregort, vagy… Elhallgattam, s anyám lebiggyesztette a száját. – Vagy mi lesz, Catherine? Tényleg, mi? Elvégre ő az anyám. Sosem fenyegetném azzal, hogy megütöm, megölöm vagy csúnyákat mondok rá. Próbáltam kiagyalni valamit, amivel kellőképpen megijeszthetem anélkül, hogy újra szóba hoznám az Álomfogót. – Vagy gruppenszex-rajongó leszek – mondtam. Anyámnak kidülledt a szeme. – Bizony. Hármasban, négyesben, többesben. Bones vagy ezer csajt ismer, akik örömmel bújnának ágyba velünk. Elég izgi lenne… – Catherine! – rivallt rám anyám tajtékozva. Lentről női nevetést hallottam. Tudtam is, kiét. – Én benne vagyok! Annette, az első vámpír, akit Bones létrehozott, újra felkacagott, de a nevetése nem úgy hangzott, mintha viccelne. Anyám felpattant. A hálószoba ajtaja nyitva volt, és Annette elég hangosan beszélt ahhoz, hogy még anyám is meghallja. – Sohanapján kiskedden, te gátlástalan angol lotyó! Noha lelkem mélyén tetszett a megjegyzés, végül is én kezdtem az egészet. – Anya, ne nevezd Annette-et lotyónak. Semmi közünk hozzá, hány emberrel dugott már életében. Azért tökéletesen nem lehettem nyájas. Mit gondolt Bones, amikor ezzel a két nővel hozott egy fedél alá? A Bonesszal még előttem folytatott régi keletű viszonyára tekintettel sosem jöttem ki igazán jól Annette-tel. Anyámmal is akadtak nézeteltéréseink, bár újabban sokat javult a hozzáállása az élőhalottakhoz, különösen egy bizonyos ghoulhoz. 103

– Szia, anya, örülök, hogy látlak. Most pedig végre szeretnék rendesen megfürödni. Anyám felállt. – A házban mindenki tudja, hogy nem szabad megmondani neked, hol vagy, úgyhogy azt csinálsz, amit akarsz, amennyiben nem mész ki. Hoztam neked pár ruhát. A szekrényben vannak. Ja, és ne kapcsold be a tévét. Se a rádiót. És persze nem is telefonálhatsz. Miután megosztotta velem ezeket a hasznos információkat, kiviharzott. Egy kicsit még vártam, aztán kiraktam a lábam az ágyból. Legalább fürdeni egyedül mehetek. Az első szárnypróbálgatások. Miután megfürödtem, piperészkedtem és felöltöztem, lementem, mert lentről hallottam emberi hangokat. A küldetés eddig sikeresen alakult annyiban, hogy fogalmam sem volt, hol lehetek. Csak annyit érzékeltem, hogy a ház régebbi épület, bár modernül bútorozva, és hogy egy meredek sziklán áll. Mindenfelé zöldellő dombok és fehér sziklák, a levegőnek pedig ismeretlen volt az illata. Lehetett a Szikláshegység északi része, de valahogy nem érződött amerikainak. Talán Kanada. Vagy nem. Úgy döntöttem, jobb, ha nem kezdek el találgatni, mert mindent elronthatok. A beszélgetés már-már komikus módon maradt abba, amikor beléptem a konyhába. Öt arc burkolózott hamis közönybe. Anyámon és Annette-en kívül Bones nemzője, Ian is jelen volt, valamint Spádé és Rodney. – Helló mindenkinek – jegyeztem meg. – Ez a teljes csapat? Vagy lappang még valaki a környéken? – Még vannak – kezdte anyám, aztán feljajdult. – Au! Ki rúgott belém? Finom úrihölgyhöz méltatlan horkantást hallattam. – Gondolom, Spádé. Tehát még azt sem szabad tudnom, kik vannak itt? Mit számít ez? – Csak néhány testőr, Cat – felelte hárítólag Spádé, figyel-

meztetőn méregetve anyámat. – Semmi lényeges. – Remek. – Ha tovább kérdezősködöm, a végén még újra bekötik a szememet. Ian hátradőlt a széken, lába bokánál keresztezve. Türkizkék szeme dévajul csillant anyámra. – Kár, hogy nem találkoztunk tegnap este, amikor érkeztem. Jó újra látni kegyedet – búgta. Rodney ugyanolyan figyelmeztető pillantást vetett Ianre, mint én, csak éppen más okból. Rodney és anyám, izé, szóval jártak. Vagy legalábbis utolsó információim szerint. Anyám szerelmi élete kissé kiborított, és nem amiatt, hogy Rodney ghoul. – Hagyd békén az anyámat! – meredtem dühösen Ianre. Ian zavartalan lelki nyugalommal elmosolyodott. Akkor sem tudná, mi az a könyörület, ha az élete függne tőle. Noha Bonesnak hűséges barátja volt, a kettőnk kapcsolata kissé zűrösen alakult. Gyűjtötte a furcsaságokat, legyenek akár tárgyak, akár emberek. Ez a gyengéje tette, hogy egyszer megpróbált megzsarolni a „barátságomért”, még mielőtt tudta volna a Bonesszal kapcsolatos teljes igazságomat. Azóta nem nyomult rám, viszont örömét lelte abban, hogy minden más módon bosszantson. Ian végigmérte anyámat, kellőképpen elidőzve egyes testrészein, aztán elvigyorodott. – Igazi öröm számomra, hogy megint találkoztunk, Justina. Csak reménykedhettem benne, hogy anyám továbbra is ugyanúgy irtózik a vámpíroktól, mint ahogy régen, amikor megkeserítette vele a gyerekkoromat. Gyűlölte az apámat, Maxot, aki elcsábította, aztán azt mondta neki, csak úgy viccből, hogy épp most szexelt egy gonosz démonnal. Anyám teherbe esett, és azt hitte, hogy egy féldémont szült – engem. Én fizettem meg apám torz humoráért, hosszú éveken át, amíg Bones rá nem ébresztett, hogy nem csak az agyar teszi a vámpírt. Anyám még mindig nem volt meggyőződve arról, hogy az 105

agyarak nem az ördög jelei – legalábbis ahogy Ianre nézett. – Nem tudna valahol máshol lenni? – kérdezte Iantól elhaló hangon. Ian vigyora csak még szélesebb lett. – Nagyon is. Csak húzza fel a szoknyáját, és megmutatom. – Ebből elég! – rikoltottam, és Ianre vetettem magam szinte ugyanabban a pillanatban, amikor Rodney is felpattant és vetődött. Mindkettőnket elvakított a düh. Iannek csak egy kicsit hátra kellett húzódnia és néznie, ahogy egymásnak koppanunk. – Ian, elég legyen! – csattant fel Spádé is, és belépett elénk Rodneyval, amikor felpattantunk, hogy újra támadjunk. – Cat, Rodney! Ian befejezte. Igaz? Spádé Ianre meredt, aki csak megvonta a fél vállát. – Egyelőre igen. Ott álltam bezárva anyámmal és tajtékzó pasijával, Bones exszeretőjével, egy begerjedt Mester vámpírral és egy titkolózó jó baráttal. Ha volt is étvágyam, mikor lejöttem, máris elmúlt. Mást sem akartam, csak megszabadulni tőlük, ami azt jelentette volna, hogy elvonulok a szobámba – márpedig ebből ugyancsak elegem volt. Talán egy dolgot még tehetek. Odamentem a kredenchez, és elszántan keresgélni kezdtem. – Mit keresel, Catherine? – kérdezte anyám. – Piát. Már a harmadik üveg Jack Daniel’snél tartottam, amikor Bones befutott. Napnyugta volt, a haldokló sugarak vörösre festették a haját, amikor belépett az ajtón. Elég volt egy pillantás kemény, izmos alakjára ahhoz, hogy ujjaim megfeszüljenek a poháron. Fantasztikusan nézett ki, de most fedőt kellett borítanom mocskos fantáziámra, és más töprengenivalót találnom. Tanyasi felszerelések. Mezőgazdálkodás. A gazdaság állapota. – Te jó ég, Cicuska, egész nap ezt csináltad? Vedeltél? Bones vádló hangja kizökkentett pillanatnyi ellágyulásom-

ból. Nem kell ide semmilyen költségvetési hiány! – Neked is jó a színed, úgyhogy nem szólhatsz egy szót sem – feleltem. – Ez tartott olyan sokáig? Jó íze volt a csajnak? Féltékenykedtem, ami a lehető legnagyobb ostobaság volt. Bones általában nőket választott étkezési célra, két okból – jó kinézete miatt könnyen le tudta őket venni a lábukról, és az ízüket is jobban szerette. Korábban nem hittem el neki, hogy képes az íz alapján különbséget tenni férfi- és női vér között, de aztán bebizonyította. Képes lett volna egy komplett vérbankot szétválogatni nem szerint. Egyszer azt mondta, hogy talán az ösztrogén bukéját kedvelte meg. – Hát, annyira nem jó, mint egy hordó whiskey-nek, az biztos – vette szemügyre felvont szemöldökkel a majdnem üres üveget. – Mert legalább annyit megittál, nem igaz? – De igaz, Crispin – fuvolázta Ian. – Olyan huzata van, mint egy ír kőművesnek! Nem akadt semmi, amit Ianhez vághattam volna a whiskeyn kívül, úgyhogy annyiban hagytam. – Harapj meg, Ian! Bones az üvegem után kapott, de számítottam rá. Belekapaszkodtam, és heves kötélhúzás kezdődött. – Tedd le! – mordult rám Bones, és kifeszegette ujjaim közül az értékes zsákmányt. – Szilárd ételre van szükséged, Cicuska, és rengeteg vízre. A fenébe is, hol az anyád? Még abban sem lehet számítani rá, hogy gondoskodjon az etetésedről? Ha szándékosan fel akart volna hergelni, akkor sem csinálhatta volna jobban. – Hát persze. Kell valaki, aki etet, itat és rövid pórázon tart. Tudod, mit kellett volna feleségül venned, Bones? Egy kutyát, és akkor nem kéne azzal bajlódnod, hogy időnként önállóan akar cselekedni. – Pont erre volt szükségem – morogta Bones, és a hajába túrt. – Hazajövök, és egy részeg hárpiát találok, aki le akarja harapni a fejem. Méghogy neki nem erre volt szüksége? Engem ütöttek ki, 107

drogoztak be, etettek kézből – mindez egy őrült vámpír miatt, aki tizenhat éves koromban elrabolt, és most nem fogadja el a „nem” választ. – Részeg hárpiának lenni a hetem fénypontja, úgyhogy nézd el nekem, amiért nem vártalak az ajtóban a nyakamon a deszszert helyét jelölő nagy piros X-szel. Kissé magam is megijedtem attól, amit mondtam. Elvégre nem Bonesra haragudtam, hanem a körülményekre. De valahogy elromlott a szűrő az agyamban a szándékom és a kimondott szavaim között. Még az ivást sem okolhattam érte, hiszen fél-vámpír lévén be sem tudtam rúgni rendesen. – Inkább neked lenne szükséged erre – vágott vissza Bones. – Ugye? Vigyelek ágyba és szívjam ki belőled a morcosságot? Noha szívesebben náspángolnálak el inkább, egy vámpírnak mindig készen kell állnia. A szám tátva maradt, és a kezem viszketni kezdett. Szívem szerint lekevertem volna neki egyet. Ugyanakkor a sírás is kerülgetett. Ez az egész olyan rossz. Darabokra hullok, mégpedig magányosan, hiába vannak körülöttem annyian. Vagy látszottak az arcomon az érzések, vagy a gondolataimból hallott meg valamit Bones. Vonásai elvesztették jeges keménységüket, és felsóhajtott. – Cicuska… – Ne. – Próbáltam visszafojtani a feltörő zokogást. Mivel nem tudom kordában tartani az érzéseimet és a szavaimat, legjobb, ha magányba vonulok. De gyorsan, még mielőtt megint mondok valami aljasat. – Khm, fáradt vagyok. Felmentem az emeletre, a whiskey-t lent hagytam a díványon. Úgysem segít. Amióta felébredtem, csak annyit értem el, hogy még rosszabbra fordultak a dolgok. Tudtam, hogy ez a helyzet nem Bones hibája. Ő csak próbál mindenki biztonságáról gondoskodni, beleértve engem is. Mégis mindig rá zúdítom

minden dühömet. Még szerencse, hogy most nem rontottam el megint a kettőnk dolgát. Becsuktam magam mögött az ajtót. A hálóban nem volt pohár, úgyhogy a tenyeremmel formáztam csészét a víznek, úgy vettem be Don piruláit. A gyógyszer rohamosan fogyott. Kérnem kell tőle újabb adagot – csak éppen nem tudom, hol vagyok. Hamarosan jelentkezett a zuhanásszerű érzés, mintha a matrac szétnyílna és én belehullanék. Egy pillanatra elfogott a pánik, és kétségbeesetten próbáltam belekapaszkodni valamibe. De egyedül voltam, ahogy akartam. Később, amikor hűvös húst éreztem a számon, megkönynyebbültem. Aztán nyeltem, és tudtam, hogy ez nem Bones, pedig még nem nyitottam ki a szemem. Más íze volt a vérének. Mikor pislogni kezdtem, Spádét pillantottam meg. Elhúzta a kezét, de nem állt fel mellőlem az ágyról. Még sötét volt odakint. Sajnálatos módon nem aludtam át az egész nyomorúságos napot. – Hol van Bones? – kérdeztem. – Kint, de nemsokára visszajön. Erre nem mondtam semmit, de az arcomon jó látszott, hogy nyomaszt a helyzet. Mennyire rosszul állhatnak a dolgok, ha Bones még arra sem tud időt szakítani, hogy felébresszen? Spádé felsóhajtott. – Nincs hozzászokva ehhez, Cat, és elég rosszul viseli. – Mihez nincs hozzászokva? – Ahhoz, hogy egy dilis nőszemély férje?, gondoltam magamban. – A félelemhez – fogta halkabbra a hangját Spádé. – Crispin mindig is büszke volt az érzelmi kontrolljára, de veled kapcsolatban nem működik a dolog. Eddig nem ismerte az ilyesfajta félelmet, hogy valaki elveszi tőle azt, akit szeret. Persze Tate barátod is bosszantotta, de ő nem jelentett igazi fenyegetést. Gregor viszont egészen más. Ő idősebb Crispinnél, erősebb is, és nem lehet tudni, hogy mennyire volt fontos neked. 109

Attól tartottam, hogy Spádé alábecsüli a helyzet komolyságát. – Nem hinném, hogy erről van szó. Bones meg én egyfolytában marjuk egymást. – Mindketten rosszkedvűek vagytok, és nem sokat tudtok tenni a veszekedésen kívül, de ne tévesszétek szem elől a lényeget. Hát nem őérte küzdesz? Beharaptam a szám. – Mi van, ha tényleg én árulom el mindig a tartózkodási helyünket? Mi van, ha minden, amit tudok, álmomban nyitott könyv Gregor számára? Mindenkit bajba kevernék, ha felébrednék! És képtelen vagyok összeszedni magam. Megremegett a hangom. A szememet könnyek homályosították el. Tessék, kész érzelmi roncs vagyok. – Azt hiszem, el kéne mennem Donhoz – töröltem meg végül a szememet. – Neki vannak olyan telephelyei, amiket nem ismerek, ráadásul bombabiztosak. Ott meghúzhatnám magam, amíg elcsitulnak a dolgok. És akkor nem sodornék veszélybe mindenkit magam körül… – Nem mész sehová. Bones jelent meg az ajtóban Spádé mögött. Nem is hallottam, ahogy feljött a lépcsőn – majdnem olyan nesztelenül mozgott, mint Fabian. Zölden izzott a szeme, arca, akár a gránit. – Ha esetleg nem figyeltél volna, Cicuska, elmondom még egyszer. Nem mész sehová. Se Donhoz, se máshoz. Az enyém vagy, úgyhogy eszedbe se jusson újra elmenni. Ez nem volt éppen gyengéd megfogalmazása annak, hogy „Szükségem van arra, hogy mellettem legyél.” Inkább úgy hangzott, hogy „Te az én láncos vasgolyóm vagy, és én vonszollak a bokámon!” Bones megfordult és kiment, mást nem is mondott. Spádé megszorította a kezemet, és felállt. Majdhogynem szánakozó pillantást vetett rám. – Minden rendben lesz.

Nem vitatkoztam vele, pedig nem hittem neki. Bones még csak esélyt sem adott nekem, hogy bocsánatot kérjek a korábbiakért. Minden, ami fontos volt nekem – a kapcsolatunk Bonesszal, a függetlenségem, a barátaim, a gyilkosok felkutatása –, most romokban hevert. Nagyrészt Gregor hibájából. De részben az enyémből is. Ez ellen legalább tehettem valamit. Csak szép sorjában. Uralkodni kell hintaként lengő érzelmeimen, hogy ha később összefutok Bonesszal, képesek legyünk megbeszélni a dolgokat. Elővettem érzelmi védőpajzsaimat, melyeket gyerekkoromban hoztam létre, amikor még anyám is elutasított, és melyeket még tovább erősítettem, miután elhagytam Bonest. Éppoly ismerősek voltak, mint a tulajdon bőröm, és most csak ezek tarthattak össze. Mikor már elég szilárdnak éreztem magam, tervezgetni kezdtem. Először is veszek egy hosszú, forró zuhanyt, aztán edzek egy kicsit, hogy kieresszem a gőzt. Ha szerencsém van, Ian hajlandó lesz velem tartani. Egy kis agyabugya jó kezdetnek tűnt, és Ian amúgy is vágyik egy visszavágóra, amióta csak legyőztem. Nos, Ian, gondoltam magamban, ma végre eljött a te napod! És aztán beszélek Bonesszal. Tisztázom a problémákat kettőnk közt, mielőtt még jobban elmérgesednének.

111

Tizenkettő

Ian izzó tekintettel meredt rám. – Ha nem lenne olyan rohadt közel a hajnal, már rég kegyelemért könyörögnél. Rajta ültem, combjaimmal leszorítottam a derekát. Más körülmények között talán még tetszett is volna neki a helyzet. Most azonban, késemmel a mellkasában, nem gondolt ilyesmire. – Savanyú a szőlő – rántottam ki a kést, és felpattantam. – Gyere. Folytassuk. – Elég soványka pótlék dugás helyett – morogta, és bosszúsan nézegette a szakadást az ingén. – Teljesen tönkretetted. – Mondtam, hogy vedd le! – vonogattam a vállam. Ian vigyorgott. – Azt hittem, csak a látványban akarsz gyönyörködni, kedvesem. Egyfolytában hasonló megjegyzésekkel bombázott, hogy kizökkentsen. Persze én egy percig sem vettem komolyan. Tudtam, hogy ez a módszere. – Csacsogj csak, szépfiú. Annál kellemesebb, amikor elhallgatsz. Erre elnevette magát, miközben egymással szemben köröztünk. Ian szemében várakozás csillogott.

Szerette a csúnya verekedéseket. Ez a szimpatikus vonásai egyike volt. – Vonzónak tartasz, igaz? Mindig is tudtam. Annak idején remekül elszórakozhattunk volna, Kaszás, de neked persze muszáj volt hozzámenned Crispinhez. Most már örökre tabu vagy a számomra, pedig jó lehetett volna. Nagyon jó. – Soha nem volt esélyed, Ian. Mocskos kacajjal kerülte ki a feléje hajított pengét. – Csapnivalóan célzol, édes. Egy méterrel hibáztál el. Még mindig azon rágódsz, milyen könnyen lefektethettelek volna, mielőtt Crispin visszatért az életedbe? Tényleg azt hiszed, hogy sokáig ellenállhattál volna nekem, ha komolyan meg akarlak szerezni? Az önhitt hólyag. Nekirontottam, de Ian az utolsó pillanatban ellépett előlem. Túl későn vettem észre, hogy hibát követtem el. Lendült a lába, aztán az ökle, és kibillentett az egyensúlyomból. Kemény könyök csapott hátba. A földre buktam, ő rajtam. Hátrarántotta a karomat, és szája a nyakamra tapadt. – Elég lenne egy csattintás az agyaraimmal, és a nyakad cafatokban lógna – morogta, mielőtt elengedett volna. Sziszegve fordultam a hátamra, és láttam győzelemittas ábrázatát. – Az a fránya hevességed – jegyezte meg. – Gyengeség és erő is egyben. Feltápászkodtam töröttnek érződő bordáimmal. A vállízületem is mintha kinyúlt volna. Majdnem úgy fájt, mint a bordám. – Háromból egy, Ian. Én erre nem vágnék fel annyira. – Tudtam, hogy a végén legyőzlek – ellenkezett Ian. – Idővel mindenki elkövet valami hibát. Lépteket hallottam, anyám érkezett. Végignézett a széttologatott bútorokon, rajtam és Ianen. – Catherine, meddig akarsz még itt vacakolni? – érdeklődött. – Nem is üdvözöl, szépségem? Ian szinte dorombolt. Némán mozgó szájjal formáltam szit113

kokat feléje anyám válla fölött. Ian csak vigyorgott. Anyám ügyet sem vetett rá, de az én zihálásom feltűnt neki. – Jól vagy, Catherine? Akkor hát játsszunk. A nagyobb hatás kedvéért látványosan fújtatni kezdtem. – Nem, nem vagyok jól. Ian eltörte a bordámat. – A kis árulkodós – kacarászott Ian, mert tudta, mire megy ki a játék. Anyám azonban ahelyett, hogy halálra aggódta volna magát, csak topogni kezdett. – Nem lett volna szabad olyan közel engedned. Talán kicsit berozsdásodtál, amióta nem dolgozol. Majdnem szétvetett a düh. Ian elfojtotta a nevetését. Ekkor az egyik sarokba tolt televízió bekapcsolódott. Zavartan pillantottam körül, hátha valaki észrevétlenül bejött és megnyomta a távirányítót, Ian pedig elkáromkodta magát. – A franc egye meg. – Mi? Ian egyik kezével az én karomat kapta el, a másikkal anyámét. Ellenkeztem volna, de elnémultam, amikor folytatta. – Hajnal van. Miért szeret minden ghoul hajnalban támadni? Ian kivonszolt minket a szobából, fel a földszintre. Mindenki előjött a szobájából, és minden tévé be volt kapcsolva. Nem hangosan szóltak, épp csak halkan. Ekkor értettem meg, mit jelent a tévék egyidejű bekapcsolódása. Riasztást. Feltűnés nélküli riasztást. – Ki támad? – Most nincs időm erről csevegni – mondta Ian, aztán sietségében majdnem Bonesba ütközött. – Ó, Crispin! Fel vagy dobódva, mi? Elég sűrűnek ígérkezik ez a reggel. – Eléggé – tette a vállamra a kezét Bones. – Te velem jössz, Cicuska. Ian, vidd le az anyját. – Várj!

Kirántottam egy tőrt Bones övéből. Volt ott jó pár. Persze érthető. – A bordáim darabokban, és van néhány ínszakadásom. Vért kell adnod nekem, hogy ne legyek lassú. Ian gúnyosan felhördült. – A többit nem várom meg. – Nem is kell – felelte Bones. – Erre, Cicuska. Bones nem törődött a kezemben tartott késsel, csak felvonszolt a második emeletre. Először azt hittem, hogy fegyvereket tartogat nekem. Vagy valami védőfelszerelést. De mikor beértünk a hálószobába és megnyomott egy rejtett gombot a szekrényben, s feltárult egy titkos szoba, amiről eddig nem is tudtam, megértettem a helyzetet. És égtelen haragra gerjedtem. – Elment az eszed, ha azt hiszed, hogy ebben a dobozban fogok lapulni. – Nincs idő a vitára – tuszkolt be Bones. – Vannak itt monitorok, telefon, a mobilod, és más holmijaid. Ghoulok a támadók. Ha azokra a pletykákra gondolsz, amelyek a Felség szerint keringenek, mit tippelsz, ki a célpontjuk? Te, és mindazok, akik téged őriznek. Ha láthatatlan maradsz, azzal javítod a harcolók esélyeit, úgyhogy az ég szerelmére, Cicuska, maradj itt! Elég volt egy pillantás Bones izzó szemébe, hogy tudjam: akár ébren, akár eszméletlenül, de idebent leszek egy darabig. – Egy monitor mutatja ezt az ajtót – folytatta Bones, és egy gombra bökött valami vezérlőpanelen. – Ha valaki olyan akar bejönni, akit nem ismersz, nyomd meg ezt. Most pedig húzódj hátra. Anélkül, hogy megvárt volna, hátrébb tolt, aztán kiment és megnyomta a külső gombot. Az ajtó becsukódott, és zárak kattanása hallatszott. Aztán súlyos, végleges csend támadt, mintegy a helyzethez illően. Be voltam zárva. Valami magára vonta a figyelmem a kalitkámban. Monitorokat láttam. Hat darab volt belőlük, mind más képpel. Az 115

egyik a kamra előterét mutatta, ahogy Bones mondta, de a többi kívülre nézett. Meglepetten vettem szemügyre a ház környékét, mert rengeteget elárult a hollétünkről. Nem csoda, hogy nem engedtek kimenni. Úgy festett, hogy egy kisebb kastélyban vagyunk. Bentről ezt nem lehetett tudni, hiszen minden nagyon modernül volt berendezve. Hajnalodott. A derengésben már elég jól lehetett látni a kinti történéseket, bár úgy tűnt, hogy a kameráknak nincs éjjellátó funkciója. A legtöbb a kastély szomszédságát mutatta, de egy az alsó udvar lejtőjére irányult. Elállt a lélegzetem. Rengetegen voltak. Több mint száz ghoul masírozott halálos eltökéltséggel a göröngyös talajon. Mind fegyverrel. Egyeseknél nemcsak pisztoly vagy kés volt, hanem egyenesen rakétavető. És hányan voltunk mi? Bones, Spádé, Rodney, Ian… meg néhány testőr, ahogy Spádé mondta. Ilyen túlerővel szemben csak vérfürdő várható. Miért nem aknázták alá a környéket?, dühöngtem. Miért nincsenek itt többen? És miért sorakoznak fel a vár előtt, mint valami céltáblák, ahelyett, hogy elbarikádoznák magukat a falak mögött? Egy férfi lépett elő a támadók soraiból, és elindult a vár felé. Közepesen magas, őszülő hajú, tekintélyt parancsoló alak. Mondott valamit, de a nyavalyás monitorok nem közvetítettek hangot. A szoba pedig olyan jól volt szigetelve, hogy a saját fülemmel sem hallhattam semmit. Mindenesetre bármit mondott is, nem talált kedvező fogadtatásra. Bones valamit jelzett neki, de nem a mutatóujjával. A fickó Bones lába elé köpött, aztán visszatért a csapatához. Hang nélkül is nyilvánvalónak tűnt, hogy nem fog sor kerülni tárgyalásokra. Felugatott az első gépfegyver. A vámpírok egy csapásra a levegőbe emelkedtek, míg Rodney a saját géppuskáját kezelte. Megkönnyebbülten láttam, hogy a kastélyból ismeretlen alakok bukkannak elő, hogy csatlakozzanak Bonesékhoz. A vámpírok

néhány pillanatra eltűntek a képernyőkről, majd újra láthatóvá váltak, eleven rakéták módjára zuhogtak az ellenségre. Egy-egy nekilódulásuk nyomán fej nélküli vagy harcképtelen ghoulok maradtak. Elképesztő látvány volt. Gyors számításaim alapján egy tucat vámpír őrizte a kastélyt, és mindegyik egy tornádó erejével csapott le. De még ez is kevésnek tűnt. Azok a ghoulok, akik túlélték az első csapást, hamar magukhoz tértek döbbenetükből. Megrázták magukat és folytatták komor menetelésüket. Egyre közelebb és közelebb jutottak a kastélyhoz. Kétségtelenül megritkultak a soraik, de látható volt az elszántságuk. Bonesék ugyan félelmetesen küzdöttek, de a tények attól még tények maradtak. Egyszerűen nem voltunk elegen. Körülbelül húszpercnyi vad harc után a ghoul vezér kilőtt egy fénylövedéket, izzó ragyogásba borítva a hajnali eget. Megfeszültem, és tenyeremet a szenvtelen képernyőre nyomtam, mintha segíthetne rajtam. Persze nem segített. És újabb csapatok bukkantak elő a lenti dombok rejtekéből. Felsikoltottam és rángatni kezdtem cellám ajtaját, de a fém meg se mozdult. Aztán keresni kezdtem a nyitószerkezetet, mert hisz kell lennie. A szívem olyan hangosan kalapált, mintha velem együtt sikítana. Újabb száznyi ghoul vált láthatóvá a mezőn. Két hullámban támadtak, ravasz terv alapján. Éppen hajnal előtt, amikor a vámpírok a leggyengébbek. Az első csapat leszívta az energiákat, aztán jött a második, hogy a kifáradt ellenfelet megközelítse és elpusztítsa. Én pedig ott csücsültem egy lezárt szobában, ahonnan csak tehetetlenül figyelhettem az eseményeket. Csöngés zökkentett ki a gondolataimból. Dübörgő pulzussal töprengtem, hogy valódi volt-e, vagy csak képzelődtem. Aztán újra megszólalt, s én elkezdtem turkálni a szanaszét szórt holmik között, hogy rátaláljak a forrására. Ott volt a mobilom a ruhák alatt. Felkaptam, hátha Don az. Ő talán segíthet. Küld 117

egy csapatot hozzánk, még ha nem is tudom, hol a fenében vagyunk. – Catherine! Még megszólalni sem volt időm. Nem a bácsikám volt az. – Gregor! Nehezen vettem a levegőt, részben törött bordáim miatt, részben a félelemtől, hogy elveszítem Bonest, részben hiábavaló menekülési kísérletem következtében. – Ne félj, édes feleségem! A hangja nyugtató volt, de lappangott mögötte valami. Hogy mi, azt nem tudtam, de nem is érdekelt. – Erre most nincs idő… – ziháltam szaggatottan. – Ki kell jutnom innen… – Nem vagy veszélyben. Erre élesen felkacagtam. – Nagyon tévedsz, haver. – Téged nem bántanak, Catherine. Erősen megszorítottam a telefont, és rájöttem, mi bujkált a hangjában. Magabiztosság. – Szóval ezek a te ghouljaid? – leheltem. A képernyőn Bones éppen rendezte a mellette álló vámpírok sorait, folyamatosan lövéseket kerülgetve. A korábban látottak kezdtek értelmet nyerni. Az őszes férfi követ volt, akinek ajánlatát Bones visszautasította. Nem kellett túl sok ész ahhoz, hogy kitaláljam, mi volt ez az ajánlat. Ezért tett engem lakat alá Bones. Tudta, hogy önszántamból nem lettem volna képes mindenkit feláldozni. – Nem kell, hogy ilyen vége legyen, chérie – szólt Gregor. – Gyere hozzám, és megesküszöm rá, hogy az embereim azonnal elvonulnak. – Talán nem tudod, de be vagyok zárva egy pánikszobába – csattantam fel. – Még ha akarnék, akkor sem mehetnék sehová. – Egy lépést sem kell tenned ahhoz, hogy hozzám érj – do-

rombolta Gregor. – Én vagyok az Álomfogó. Álmodban is elérlek. Aludni? Ki alhatna ilyen helyzetben? A falak remegtek a lövöldözéstől, és majdnem kifordult a gyomrom attól, amit a monitorokon láttam. Hacsak nem csapkodom a falba a fejem, amíg el nem ájulok, nem sok esélyem van az alvásra. – Ezt könnyebb mondani, mint megcsinálni. A hangom elhalt, s elvesztette keserű élét. Bones nagy gonddal pakolt be a szobába. Hozott könyveket, ennivalót, italt, íróeszközt – és tablettákat. Mérlegelni kezdtem a döntést, hol a tablettás fiolára, hol a monitorokon kibontakozó elkeseredett jelenetekre pillantva. Mencheres azt mondta, hogy Gregor nem akar bántani. Bones intézkedései arra irányultak, hogy Gregor ne találhasson meg engem, de nem azért, mert Gregor meg akar ölni, hanem mert azt akarja, hogy vele legyek. Lehet, hogy veszélyes Gregorhoz mennem, de Bonesék most sokkal nagyobb veszélyben vannak, mint én lennék Gregorral később. Nem nézhetem ölbe tett kézzel, hogy a szemem láttára lemészárolnak mindenkit. – Megteszem, de csak néhány feltétellel. Gregor hitetlenkedő neszt hallatott. – Talán nem látod át a helyzet komolyságát. – Van némi rálátásom – haraptam be a szám. – De továbbra is vannak feltételeim. Újabb nesz. – Nem foglak bántani, Catherine. – Ez igazán szép tőled, de nem erre gondoltam. – Te jó ég, újabb ghoulok nyitnak tüzet és csatlakoznak az elsőkhöz. Nincs sok időm. – Amint ott leszek veled, a támadásnak legyen vége. Te vagy a felelős azért, hogy visszahívd a csapataidat és tartsd távol őket. Szeretnéd, ha visszaemlékeznék arra, ami kettőnkkel történt? Rendben, benne vagyok. De amikor már mindenre emlékszem, vissza akarok menni Boneshoz… és te elengedsz, 119

azonnal és feltétel nélkül. Ez hazárdjáték, Álomfogó. Mennyire bízol magadban? Szándékosan játszottam rá az hiúságára. Nem volt kétségem afelől, hogy bármit fedezek is majd fel, az nem változtat a Bones iránti érzéseimen. Ezt persze Gregor nem tudhatta. A nyílt kihívással szemben bizonytalanságot jelentett volna, ha nem megy bele a dologba, márpedig a legkevésbé sem tűnt bizonytalannak. – Védelem nélkül nem adlak át, ha arra kerül a sor. Biztonságos kíséretet rendelek melléd – érkezett óvatos, gondosan mérlegelt válasza. – Igen, eléggé bízom magamban ahhoz, hogy kockáztassak. Elfogadhatóak számomra a feltételeid. Nem akartam hagyni, hogy csűrjön-csavarjon. – Esküdj meg az életedre, Gregor, mert ha hazudsz, az lesz az ára. – Fenyegetni akarsz? – Mintha mulatságosnak találta volna. – Hát jó. Megesküszöm az életemre. Mélyen felsóhajtottam. Nem nagyon bíztam Gregorban, de vállalnom kellett a rizikót. Ha nem teszem meg, és mindenki meghal, sosem bocsátom meg magamnak. Uram, kérlek, add, hogy Gregor igazat mondjon, és kérlek, kérlek, add, hogy Bones megértse. – Rendben. Készülj, mert jövök! Lecsuktam a telefont és kézbe vettem a tablettás dobozt, amit Bones készített be arra az esetre, ha távol kéne tartanom Gregort. Nem is sejthette, hogy most éppen így akarom beengedni. Don nagyon pontosan megadta az adagolást: egyszer négy tabletta. Ha kevesebbet veszek be, normális álomba merülök. Lecsavartam a kupakot és kettőt a számba pottyantottam, aztán leöblítettem egy kis vízzel. Aztán fogtam egy tollat a könyveim mellől. A tabletták gyorsan felszívódtak – máris kezdtem szédelegni. Papírom nem volt, úgyhogy kitéptem egy lapot az egyik könyvből, és ráfirkantottam az üres részre.

Visszajövök… Alig írtam le ezt az egy szót, máris kezdett elmosódni a szemem előtt. Utolsó erőmmel odaböktem a pontokat, aztán elsötétült előttem a világ. Futottam, de most kivételesen nem üldözött senki. – Gyere közelebb, Catherine. Követtem a hangot, és meg is pillantottam Gregort. Hűvös, várakozó mosoly ült az arcán, amitől lelassítottam. – Ne feledd az egyezségünket! – figyelmeztettem, amikor megéreztem az erejét, mely mintha láthatatlan csápként nyúlt volna felém. Gregor szeme megcsillant. – Gyere hozzám! Egy pillanatig tétováztam. Hátrasandítottam a vállam fölött, hátha Bones egyszer csak előbukkan valahonnan. Persze semmi sem történt. Bones most a saját életéért és a barátaiért küzd. De legalább most már segíthetek neki. Odamentem és hagytam, hogy Gregor átkaroljon. Valami súrolta a nyakamat, talán a szája, de ettől eltekintve… – Semmi sem történik. A mellkasába beszéltem, olyan magas volt. Az elmosódott, álomszerű érzés nem múlt el, pedig a levegő mintha elektromossággal telítődött volna körülöttünk. – Nem értem – motyogta Gregor. – Éppen most támadnak teljesítményproblémáid? – sziszegtem, mert ingerültté tett a gondolat, hogy mi történhet most Bonesszal. – Gyerünk, Gregor. Elő az Álomfogóval. Még erősebben magához szorított. – Talán te vagy az oka – suttogta. – Blokkolsz engem. A francba. A védőpajzsaim megszüntetése az egyik legnehezebb dolog a számomra, főleg egy vadidegennel szemben. – Próbálok tenni ellene. Felizzott a szeme. 121

– Sokba kerülhet a késlekedés. A fenébe is, igaza van. Muszáj csinálnom valamit. Méghozzá gyorsan. A nyaka köré fontam a karomat és lehúztam a fejét. Mikor a szája az enyémmel egy szintbe ért, megcsókoltam, kissé meglepődve azon, hogy ismerősnek tűnik. Mikor elvonta a figyelmem az, hogy durva mohósággal visszacsókol, éreztem, hogy pajzsaim recsegve hullanak darabokra. Engedd el magad, Cat. Lazíts… Dübörgő fájdalom árasztott el, mintha kirántanák a belsőmet. A fehér zajban és zűrzavarban sikoltottam volna, de nem volt torkom, nem volt hangom, nem volt testem. Leírhatatlan rémülettel éreztem, hogy kifejtenek a bőrömből és a semmibe hajítanak. Rettenetes érzés volt, mintha hangsebességgel zuhannék. A csúcsponton nem újraegyesültem a testemmel, hanem szinte beletoccsantam. Elkábított az érzés, hogy újra hús és vér vagyok, szívverésem édes hangja pedig egyenesen lenyűgözött. – Catherine! Csak ekkor tértek magukhoz az érzékeim. Egy ilyen molekuláris transzportáció bárkit kikészítene, aki elég szerencsétlen ahhoz, hogy végigélje. Úgy tűnt, hogy már nem állok, de továbbra is Gregor karjában vagyok. Az agyam lassított üzemmódban kezdte a számvevést. Két kar, két láb, kipipálva. Ujjak, lábujjak, kipipálva. Kalapáló szív, kipipálva. De valami hiányzott. Nagy kezek siklottak végig meztelen hátamon. Gregornak, aki nagyon is szilárdnak és álomszerűtlennek látszott, diadalmas mosoly ült az arcán. És hozzám hasonlóan ő sem viselt egyebet.

Tizenhárom

– Hol vannak a ruháim? Dühös kérdésemre megrovó homlokráncolás volt a válasz. – Ne vicsorogj, Catherine. Csak az élő dolgokat tudom transzportálni. Ez akár igaz is lehetett, de nem magyarázta meg azt, hogy miért van ő is au naturel. Erősen kételkedtem benne, hogy ez puszta véletlen. És az sem volt véletlen, hogy simogat. – Vedd le a kezed rólam, Gregor, és hívd vissza az embereidet, ahogy megígérted. Most azonnal. Ezt nem mérgesen mondtam, hanem hűvös, szenvtelen határozottsággal. Úgy nézett rám, hogy azt hittem, el fog utasítani. Aztán szándékos lassúsággal levált rólam. – Még ne próbálj felkelni. Idő kell, amíg regenerálódsz. Ágyban voltam. Méghogy nem volt az egész előre megrendezve… – Részemről minden rendben, amíg megtartod a szavad. Gregor nem felelt, csak odament az ajtóhoz és kinyitotta. Volt bennem annyi ösztönös szemérem, hogy a hasamra hengeredjek, de a végtagjaimat nem nagyon tudtam irányítani. Valaki volt odakint, és Gregor hátralépett, hogy beengedje. – Lucius, lásd! 123

Lucius, egy magas, szőke, északi kinézetű férfi, szemügyre vett. Láthatta, hogy a tekintetem gyilkos tőröket lődöz mindkettőjükre. – Itt van a feleségem. A saját akaratából jött ide, úgyhogy szólhatsz Simonnak, vonja vissza a csapatait. – Még nekem is meg kéne győződnöm róla, hogy csakugyan a felséged vagyok, és azért jöttem ide, mert megzsaroltál – jegyeztem meg, és a pillantásom elárulta, hogy nem értékelem játékát a szavakkal. – Gondoskodj róla, hogy Simon részletesen megtudja az állapotát, hogy jelenthesse – folytatta Gregor. – És az enyémet is. Te jó ég, Bones ki fog akadni. Nyugtalanság vett erőt rajtam. Talán jobban át kellett volna gondolnom ezt a dolgot. – Oui, monsieur. Lucius hátra sem pillantva távozott, Gregor pedig becsukta az ajtót, de sajnos belülről. – Hívni fogja ezt a Simont? Milyen messze vagyunk tőlük? – kérdeztem, és próbáltam valamennyire beburkolózni a takaróba. – Hívni fogja – Gregor szemében fény csillant. – De nagyon messze vagyunk Bajorországtól, Catherine. – Bajorország? – Hát, igen, nem véletlenül tűnt olyan idegennek. – És most hol vagyunk? Persze, gondolom, nem fogod megmondani. Elég fura volt egy meztelen idegennel csevegni. Gregor meg sem próbálta eltakarni magát. Nem néztem meg, de vak sem vagyok. Olyan teste volt, mint egy rögbijátékosnak – csupa izom és forradás. – Megmondom. Nem vagyok olyan, mint az a vadállat, aki ide-oda rángatott téged vakon és tudatlanul. Az utolsó mondat mindent elárult. Akkor hát én voltam. – Nem álmodtam rólad, mégis a fejemben kotorásztál. Elég nehéz lehetett annyi részletet megtudni. Gregor leült az ágy szélére, és visszafogott, amikor arrébb

akartam gurulni. A mozdulataim rendezetlensége megrémített. Ki akartam ugrani az ágyból, de csak rángatóztam. – Tudom, amit te tudsz – simított végig a karomon. – Nem transzportálhatok olyasvalakit, és az elméjébe sem hatolhatok be olyannak, akinek a vére nem volt bennem. Bár hosszú évek teltek el, a véred még mindig a részem, Catherine. Újabb apróság, amit még senki sem említett. – Ha tudsz mindent, amit teszek, akkor azt is tudod, hogy Bonest szeretem – feleltem. – Csak hiszed. – A keze lejjebb csúszott, a takaró aljához, aztán be alá. A vádlimon felfelé haladó ujjai nem felizgattak, hanem felbosszantottak. – Milyen szar alak az olyan, aki letapiz egy mozgásképtelen nőt? A keze megállt a lábamon. Sikerült valahogy átdobnom magam és megtartanom a takarót remegő kezemben. De most legalább szemben vagyok vele, ahelyett hogy a nyakamat kellene tekergetnem. – Csak azért egyeztem bele, hogy visszavonjam az embereimet az engedelmességed fejében, mert Bones többször is megmentett téged a haláltól – nyögte ki Gregor. – De most már nem kap tőlem több haladékot. – Így nevezed azt, hogy meggyilkolod őt, az anyámat és a barátaimat egy gyalázatos hajnali orvtámadással? Haladéknak? Különben is, hogyan találtál ránk? Mert most nem rajtam keresztül. Gregor álla megfeszült. – Bones ostobasága miatt találtalak meg benneteket, és ha ő lenne az én helyemben, ő is hasonló kíméletlenséggel járt volna el. Már éppen válaszra nyitottam a számat, amikor sürgető kopogás hallatszott. – Megmondtam, hogy senki ne zavarjon! – csattant fel Gre125

gor, és feltépte az ajtót. Megint Lucius volt az. Szinte pattogott az idegességtől. – Mester, velem kell jönnöd. Híreim… vannak. Néha rám-rám villanó tekintete erőt adott, hogy meglendítsem lábaimat és nagy nehezen felálljak. – Mi történt? Az a hogyishívják megkapta az üzenetet? – kérdeztem szédelegve. – Azt akarod, hogy most veled menjek? – intett felém Gregor. – Több mint tíz éve nem voltam együtt a feleségemmel. Nem várhat a dolog? – Nem, monsieur – suttogta leszegett fejjel Lucius. – Bonesról van szó? – kérdeztem rogyadozva. – Ha meghalt, Gregor… – Él még az a disznó? – szólt közbe Gregor. – Válaszolj, hogy a feleségem ne essen kétségbe. – Él, igen, él. – Édes szavak. – De ha lennél szíves jönni… – Anyám? – szakítottam félbe, azon töprengve, hogy mi rossz történhetett még. – Nem vagyok informálva a veszteségeitekről – tördelte a kezét Lucius. – Választ kaptál a kérdéseidre – jelentette ki Gregor, és viszszahelyezett az ágyra. – Ha nem akarsz megsérülni, maradj itt. Hamarosan visszajövök. Ezzel kiviharzott. Miután az ajtó becsukódott, reteszek jellegzetes kattanása hallatszott. Mivel nem sok értelmes választásom maradt, elkezdtem gyakorolni a végtagjaim mozgatását. Gregor körülbelül egy óra múlva érkezett vissza, nadrágban, de ing nélkül. Egy kevés ruha is jobb, mint a semmi. Felültem, az államig húzva a takarót, a hátam mögött párnák. Amikor találkozott a tekintetünk, valami végigfutott kemény vonásain. Az ajka kissé ellazult, de nem egészen mosolygott. – Emlékeztetsz a régi önmagadra. Már nem az vagy, most mégis úgy nézel ki.

Ez hihetetlenül furcsa volt. Emlékszik valakire, aki régen voltam, nekem pedig fogalmam sincs erről a valakiről. Egy tizenhat éves Catherine, aki nem gyűlöli a vámpírokat, és el is megy az egyikkel Párizsba? – Nem, már nem az vagyok – helyeseltem. – De mivel az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, miért nem válunk el most félig-meddig barátságban? Erre nem válaszolt. – A tested is más. Kicsit magasabb vagy, és egy kis súlyt is magadra szedtél. – A mindenit a kritikus fejednek – morogtam. Erre elmosolyodott, és megvakart egy forradást a szemöldökén. – Nem sértésnek szántam, ma femme. Teltebb lett a kebled és puhább a combod. Túl sok információ, de nem a kellő irányban. – Gregor! – mozdultam meg, és fújtam egyet. A mocorgás nyomást gyakorolt a bordáimra. Már hajolt is fölém. – Megsérültél! Azt hittem, hogy csak a transzportáció utóhatása, de neked fájdalmaid vannak! – Semmiség – toltam el a kezét. – Kaptam egy kicsit edzés közben, de jól vagyok. Hol vagyunk? Még nem mondtad. – Ausztriában. – Leült anélkül, hogy kértem volna, én pedig elhúzódtam a közeléből. – És mi volt az a hír, amit Lucius nem akart előttem közölni? – kérdeztem felvont szemöldökkel, bátorítólag. A válla megrándult egy kicsit. – Senki nem sérült vagy halt meg, aki kedves neked. Az embereim visszavonultak, ahogy megbeszéltük, ezzel teljesítettem az ígéretemet. – Nem az egész ígéretedet – feleltem élesen. – Te sem a tiédet. Most rajtad a sor. – A nadrágja zsebéből apró, finoman vésett ezüsttőrt húzott elő. – Igyál belőlem. Tudd 127

meg, hogy mit loptak el tőled. Most, amikor eljött a pillanat, amikor megtudhattam, mit vettek ki a fejemből, elbizonytalanodtam. Lehetséges volna, hogy valaha szerettem ezt a vámpírt itt? Elképzelni sem tudtam, de Gregor roppant magabiztosnak tűnt. És mi van, ha a múltamnak ez a darabja valóban megváltoztatja a dolgokat Bones és énköztem? Vállalhatom ezt a kockázatot? Másfelől viszont nem volt más választásom. Ha Gregor kényszeríteni akar rá, hogy igyak belőle, jelenlegi állapotomban úgyis könnyedén megteheti. Különben sem hagyhatom, hogy a kétely irányítson. Szeretem Bonest. Ezen semmiféle emlék nem változtathat, bármit gondoljon is Gregor. Nem fordítottam el a tekintetem, amikor átvettem a kést. Mikor a keze után nyúltam, Gregor megállított. – Ne! A nyakamból igyál, ahogyan én is ittam belőled. Nem akartam közelebb kerülni hozzá, de értelmetlen lett volna ellenkezni. Legalább Bones tévedett, gondoltam. Esküdözött, hogy Gregor majd azt akarja: harapjam meg. Habozás nélkül Gregor torkába mélyesztettem a tőrt, és számat a sebre tapasztottam. Nyelés közben éreztem, hogy átölel, de már nem törődtem vele. Valami mintha szétrobbant volna az agyamban. Most nem zuhantam, hanem valami hajtott előre. Az alsó szinten, a bejárati ajtónál várakoztam, ahogy Cannelle, Gregor házvezetőnője meghagyta. Motyogott valamit franciául, amit nem egészen értettem, de nem hangzott túl barátságosan. Gregor előtt Cannelle persze udvarias volt velem, de amint a gazda kitette a lábát, hideg és undok lett. Nem tudtam, miért van ez, mégis elszomorított. Távol voltam az otthonomtól, és a ház népén kívül nem sok emberrel találkoztam. Jól jött volna egy barát. Gregor előszobája elég barátságtalan volt. Magas mennyezet, az eget sehol sem látni, s a belépőre mosolytalan, komor arcú festett alakok merednek szigorúan. Címer, fölötte keresz-

tezett alabárdok. Igazán szívélyes hely. Mondjuk, Hitlernek. Gregor hamarosan belépett. Rendkívül impozánsan festett hosszú, sötét kabátjában és szénfekete nadrágjában. Noha kissé félelmetesnek találtam, egyszersmind elkápráztatott. Nem is tűnt valóságosnak, hogy Gregor vámpír. Még alig tértem napirendre afölött, hogy magam félvér vagyok, amikor elragadott egy különös vámpír, akiben, hihetetlen módon, anyám megbízott. És mivel ő senkiben sem bízik meg, Gregornak nagyon különlegesnek kell lennie. – Gyönyörű vagy ebben a ruhában – nézett végig rajtam. – Igazi fiatal hölgy egy kószáló tanyasi kölyök helyett. Összerezzentem, de nem akartam, hogy lássa: az elevenemre tapintott. – Köszönd Cannelle-nek. Ő készített ki nekem mindent. – Majd megköszönöm – felelte. – Nem jobb így, mint farmerben, a hajadban szalmatörekkel? Az elmúlt két napban alig szólaltam meg. Túlságosan megszeppentem tőle és az új körülményektől, de erre most kiegyenesedett a gerincem. – Eddigi életemben jó volt így – feleltem. – Ha ilyen nagy gond neked, hogy honnan jöttem, talán jobb lesz, ha máris felültetsz a következő repülőre. Csinálhatsz bármit, de ne bántsd a családom. Nem tehetnek róla, hogy nem gazdagok. A nagyszüleim keményebben dolgoztak, mint a legtöbb ember valaha is, mégsem sikerült egyről a kettőre jutniuk. Gregor széttárta a kezét. – Nem akartalak megbántani, chérie. Én is tanyáról származom. Dél-Franciaországból. De ott nem volt cseresznye. Látod? Még ez is közös bennünk. Kissé lehiggadtam. – Miért, mi más közös még? – Ó – mosolyodott el, és arcán megenyhültek a szigorú vonások. – Gyere, majd meglátod. 129

Elindultunk Párizs utcáin. Elvitt a kivilágított szökőkúthoz a téren, és elmesélte a történetét. Varázslatos este lett volna, ha nem merül fel annyi megválaszolatlan kérdés bennem, ami elől folyton kitért. – Miért vagyok én most itt veled? – böktem ki végül, mikor már nem bírtam tovább, hogy ne tudjam, miért hoztak el Ohióból ilyen sietve. – Mármint anyám megmondta, hogy azért kell eljönnöm, mert egy gonosz vámpír van a nyomomban, csak azt nem mondták el, hogy ki az. Már majdnem az Eiffel-toronynál jártunk. Lélegzetelállító volt, de pillanatnyilag semmiféle látvány nem tudta feledtetni velem azt, hogy fogalmam sincs a jövőmről. Gregor egy közeli pad felé intett, és leültünk. Hűvösebbre fordult az idő naplemente után. Levette a kabátját, és odaadta. Ez az egyszerű gesztus megérintett és újra elbátortalanított. Így viselkedik egy férfi egy randevún, legalábbis így képzeltem el. Gregor nagyon közel ült hozzám. Hirtelen a leheletem szaga miatt kezdtem el aggódni, vagy hogy nincs-e valami a fogam között. – Az, ami te vagy, Catherine – kezdte –, nagy ritkaság. Vannak vámpírok ezen a világon, vannak emberek és vannak ghoulok, de csak egyetlen félvérről tudok a történelem során, és az is évszázadokkal ezelőtt volt. Az egyediséged miatt sokan ki akarnak használni. Főleg egyvalaki van, aki ezzel akar próbálkozni. – Ki? – leheltem, és hirtelen nagyon magányosnak éreztem magam a gondolattól, hogy nincs senki más hozzám hasonló. – És miért? – A neve Bones – fröcsögte Gregor. – Kényszeríteni fog arra, hogy olyan gyilkos legyél, mint amilyen ő. Kurvát csinál belőled, hogy lépre csalja áldozatait. Megöli a családod, hogy rajta kívül senki se maradjon, aki megvéd. Márpedig szükséged lesz védelemre, Catherine. Mindazok után a szörnyűségek után, amelyeket elkövettet majd veled, egész életedben menekülnöd

kell. – Nem! Tagadni akartam a jövőt, melyet Gregor az imént felvázolt. Hogy szörnyeteg leszek, aki miatt elpusztul az egész családom. Legszívesebben világgá futottam volna, de Gregor átfogta a vállamat és visszatartott. – Ezért vagyok itt, ma chérie. Itt nem talál rád. Nemsokára magamhoz kötlek, és akkor senki sem vehet el tőlem. Ha azt teszed, amit mondok, sosem kényszerülsz majd ilyen életre. – És a családom? Anyám? Ők biztonságban lesznek? Gregor nagyon magabiztosnak tűnt. Ezért küldött el anyám, gondoltam tompán. Ha nem jöttem volna el, mindnyájukat megölték volna. Gregor végigsimított az arcomon. – De hallgatnod kell a szavamra, rendben, chérie? Máskülönben nem tudlak megvédeni. – Oké – szívtam be mélyen a levegőt. – Azt fogom tenni, amit mondasz. – Remek. – A zöld izzás kihunyt a szemében, és mosolya fesztelenebbé vált. – Így lesz a legjobb. Most pedig gyere hozzám. Kitárta a karját, de én haboztam. Meg akar ölelni? – Öhm – mozgolódtam. – Mi…? – Máris kérdezősködsz? – szűkült össze a szeme. – Nem, nem… – Gyorsan átöleltem, s a szívem heves dobogásba kezdett. Szokatlan volt számomra a helyzet. – Így már jobb. – Gregor szinte morgott. Úgy szorított, hogy kivörösödtem. – Most menjünk haza. Biztosan fáradt vagy. – Hát… Egy kicsit… Mi? A levegőbe röppentünk. Hirtelen ijedelmem csodálattá változott, amikor lepillantottam. Huh! Nem csoda, hogy Párizst a Fények Városának nevezik. Gregor elsuhant az épületek felett. Leírhatatlan érzés volt a szél fütyülése a fülemben és a Gregorból áradó erő a csodálatos 131

látkép háttere előtt. A szívem nem dobogott: valósággal dübörgött. Ha ez álom, akkor nem akarok felébredni. Nemsokára leereszkedtünk egy szürke épületre, Gregor házára. Egy kicsit még kapaszkodnom kellett belé, amíg visszanyertem az egyensúlyomat, még mindig kábán az élménytől. Repültem. Ha a vámpírok ilyeneket tudnak, akkor talán nem is olyan rossz dolog félvérnek lenni. – Úgy látom, tetszett – jegyezte meg Gregor mosolyogja. – Látod? Csak bíznod kell bennem. Az a mosoly. Kellemesen összeszorulta gyomrom. Még soha senki nem mosolygott rám úgy, mint Gregor. – Légy üdvözölve nálam, Catherine.

Tizennégy

A következő három hét elképesztő gyorsasággal szállt el. Cannelle undokságától és a családom miatti aggodalomtól eltekintve még sosem voltam boldogabb. Gregorral öröm volt együtt lenni – amíg nem ellenkeztem vele vagy nem nyilvánítottam ellenvéleményt. Ezt hamar megtanultam. Ki vagyok én, a tini, hogy vitatkozzam egy ezeréves vámpírral, aki felfoghatatlan erővel és tudással bír? Gregor mindig ezt mondogatta, amikor felmérgesedett. Nem is volt rossz érv. Semmit sem tudtam felhozni ellene. Amikor viszont Gregor jókedvében volt, az maga volt a mennyország. Órákig hallgatta a gyerekkoromról szóló történeteket. Bátorított, hogy mutassam ki nem emberi tulajdonságaimat, melyeket anyám mellett mindeddig rejtegetni próbáltam. Cipőket, ruhákat, ékszereket vett nekem, tiltakozásomat elnyomva azzal, hogy egy szép lánynak szép dolgokat kell hordania. Előtte még soha senki nem mondta nekem, hogy szép vagyok. Soha senki nem figyelt úgy rám, mint Gregor. Magányos számkivetettből egy csapásra különleges kedvenc lettem. Itt volt ez a vonzó, sima modorú, karizmatikus férfi, aki minden idejét velem tölti, és bár tudtam, hogy ostobaság, egyre jobban kezdtem belehabarodni. 133

Gregor azonban pusztán védelmezőként viselkedett. Nap mint nap próbáltam lebeszélni magam erről zavarba ejtő vonzalomról. Gregor nemcsak ezer évvel idősebb nálad, de nyilván több tucat barátnője is van. Cannelle teljesen nyilvánvalóan bele van zúgva, de Gregor rá se hederít, pedig nagyon szép nő. Akkor milyen esélyed lehet neked? Semmilyen. Mire elvitt Az angol betegre, már rávettem magam, hogy ne álmodozzak folyton róla. Egy gyorstalpaló tanfolyam után a franciatudásom már elég volt ahhoz, hogy ne kelljen folyton a feliratot olvasnom, és egyes részeket teljesen megértettem. A hősnőt éppen Catherine-nek hívták. A saját nevemet hallani nyögve-búgva a film erotikus részeiben olyan volt, mintha fényszóróval rávilágítanának titkos erotikus fantáziáimra. Felfokozottan éreztem Gregor térdének érintését a lábamon, a karfán pihenő karját, a teste nagyságát. Éreztem, hogy elvörösödöm, aztán felpattantam, és azzal az ürüggyel, hogy a mosdóba megyek, kirohantam. Nem jutottam el odáig. Az előcsarnokban valaki elkapott és megpördített. Beleütköztem Gregorba. Meglepetésemben kinyílt a szám, amikor fölém hajolt, és a nyelve az enyémhez ért. Belemarkolt a hajamba, úgy tartotta a fejem, és megcsókolt. Mindent elsöprő, ijesztő és jó érzés volt egyszerre. Meg sem tudtam mozdulni a szorításában, és levegőt sem kaptam, olyan mélyen csókolt. Végül feltűnhetett neki, hogy csapkodok, mert elengedett. Megtántorodtam, és szerencsére a fal megakadályozta, hogy elessek. A szívverésem olyan hangos lett, hogy biztosan megfájdult tőle a feje. – Ez volt az első csókod? – kérdezte Gregor rekedten, és gyilkos pillantást vetett egy elhaladó párocskára, akik megbámultak minket. Nem akartam beismerni, de úgyis mindig észrevette, ha hazudok. – Igen. – Milyen szánalmas. Tizenhat éves vagyok… az osztálytársaim fele már szexelt is.

Mosolyra görbült a szája. – Tetszik a válasz. Nagyon jól csinálod. – Kétoldalt a vállam mellé tette a kezét, szinte odaszögezve engem a falhoz. – Kíváncsi vagyok, hogyan fogadod majd a többi élvezetet, amit majd mutatok. Csak bámultam rá. Azt hittem, nem jól értettem. Olyan nagy volt a váltás ahhoz képest, ahogy eddig viselkedett, hogy nem tudtam vele lépést tartani. – Azt akarod mondani, hogy… izé… szexelni akarsz velem? Döbbent suttogásomra azzal válaszolt, hogy magához rántott. – Mit gondolsz, miért vagy itt? Mit gondolsz, miért fogadtalak be a házamba, miért öltöztettelek fel és miért töltöttem veled annyi időt? Azt vártam, hogy megszokd az új otthonodat, és nagyon türelmes voltam, oui? De már kezd fogyni a türelmem. Az enyém leszel. Mégpedig hamarosan. Nem találtam szavakat. Igaz, hogy őrülten tetszett Gregor, de arra nem voltam felkészülve, hogy fejest ugorjak vele az ágyba. Bizonytalanul elmosolyodtam. – Ugye, csak viccelsz? Rögtön tudtam, hogy hibát követtem el. Összevonta a szemöldökét, az arca elsötétült. – Te gúnyolódsz velem? Felajánlom azt, amiért Cannelle ölni tudna, te meg csak nevetgélsz. Talán jobban járnék egy igazi nővel egy ilyen ostoba kölyök helyett. Könnybe lábadt a szemem. Nem kellett körülpillantanom ahhoz, hogy tudjam, hogyan néznek ránk a mellettünk elhaladó emberek. – Ne haragudj, nem akartam… – kezdtem. – Nem, nem akartad – mondta megvetően. – Nem akartad, mert nem gondolkoztál. Gyere, Catherine. Már elég későre jár. Ezzel a karomnál fogva kivonszolt a moziból. Lehajtottam a fejemet, hogy a szembejövők ne lássák, ahogy sírok. 135

Gregor két napig nem szólt hozzám. Felhívtam anyámat, de csak ledorongolást kaptam tőle, hogy miért sértegetek egy ilyen nagyszerű embert. Hát nem tudom, milyen szerencsés vagyok, hogy befogadott? Nem érdekel, hogy a legjobbat akarja nekem? Nem említettem neki, hogy ami őt érdekli, az a szívemnél kissé lejjebb található. Talán tényleg hálátlan vagyok. Elvégre Gregor annyi mindent tett értem. Nélküle a családom rettentő veszélyben lenne. És ő felnőtt férfi – nagyon felnőtt. Egy ilyen körű embertől nem lehet azt várni, hogy csak egy kézfogásra vágyjon, ha érdeklődik valaki iránt. Kivártam a harmadik napot, hogy beszéljek vele. Volt egy tervem, csak azt nem tudtam, működik-e majd. Először is feldobtam egy kis sminket. Gregor szereti. Aztán megcsináltam a hajam. Új élet, új külső. Én legszívesebben mindig nadrágot hordtam volna, de Gregor utálta. Végignéztem az új ruháimat, s közben egyre szórtam a hamut a fejemre. Nézd ezt a sok szép darabot. Mindet ő vette neked. Nézd ezt a szobát. Akkora, mint a nagyszüleid egész háza. Soha senki nem bánt még veled ilyen jól. Persze Gregornak vannak hangulatingadozásai, de te csak egy félvér csodabogár vagy. Hogy vethetnél követ bárkire? Egy ujjatlan fehér ruhát választottam, és bocsánatkérő hangulatba lovalltam magam. Aztán megmostam a fogam, és az ajtó felé indultam. Odakint azonban megtorpantam. Mi van, ha máris eldöntötte, hogy hazaküld? Te jó ég, hogyan lehettem ilyen idióta? – Gyere csak be, hallak téged – kiáltotta Gregor. Huh. Most vagy soha. Bementem a hálószobájába, és a látványtól majdnem megfeledkeztem a célomról. Tyűha! Micsoda antik barbár pompa! Az ágy körülbelül kétszer akkora volt, mint az én franciaágyam. Mind a négy oldalán görbe, fényesre csiszolt fatörzsek magasodtak. Különféle alakokra voltak kifaragva, összefonódó testekké, és felül összefutottak, valóságos mennyezetet alkotva.

Az egész ágy úgy festett, mint egyetlen hatalmas, gigantikusra megnövesztett fa. Még sosem láttam ehhez foghatót, s elpirultam, amikor alaposabban szemügyre vettem néhány alakot. Voltak harcoló és egyéb tevékenységeket űző figurák is. – Több mint négyszáz éves, Odüsszeusz ágyáról mintázták. Egy olyan asztalos készítette, aki kedve szerint növesztette öszsze a fákat – felelte Gregor néma ámulatomra. – Csodálatos, non? – Igen. – Elszakítottam tekintetem a különös ágyról, és Gregorra függesztettem. Az íróasztalánál ült a számítógép előtt. Minimalizálta az ablakot, és karbafont kézzel hátradőlt. Várt. – Ne haragudj a múltkori miatt – kezdtem. – Nagyon megtetszettél nekem, de azt hittem, hogy őrültség, mert úgysem érdekellek. Úgyhogy amikor megcsókoltál és azt mondtad… amit mondtál, annyira meglepődtem, hogy… el sem hittem, hogy ilyen szerencsém lehet. Mikor előre megfogalmaztam magamban a mentegetőzést, úgy gondoltam, jobban fog kinézni, ha elárulom a vonzalmamat, bármilyen kínos is. Ráadásul igaz is. El nem tudtam képzelni, miért akar Gregor épp engem, amikor csinos, dögös nők tucatjai versengenek a kegyeiért. Úgy véltem, hogy ha nem lenne az az indulatos természete, tökéletes lenne. – Gyere közelebb! Megkönnyebbülten felsóhajtottam, mert úgy tűnt, már nem haragszik. Elindultam feléje, és körülbelül egy lépésre tőle megálltam. – Közelebb! Még egyet léptem, a térdem súrolta a lábát. – Közelebb! Dorombolva mondta ezt, de a szeme kezdett megváltozni. A szürke íriszbe zöld pettyek vegyültek. A vállára tettem a kezem és megremegtem. Szétnyitotta a lábát, és én ott álltam közöttük. – Csókolj meg! 137

Ideges lettem, de féltem visszautasítani. Az ajkára illesztettem a számat. Azt se tudtam, jól csinálom-e. Kinyílt a szája, és a keze is életre kelt. Magához szorított, és a nyelve a számat súrolta. Egyszer csak rajta feküdtem, a szék hátrabillent, és Gregor úgy csókolt, mintha rejtett kincsek lennének a számban. Tetszett a csókolódzás, noha kissé túláradó volt. Csak akkor mordultam fel helytelenítőleg, amikor felemelt és a matracra rakott. – Gregor, várj! A szája a torkomhoz siklott. Hűvös levegő csapta meg a lábamat, ahogy a szoknyám felgyűrődött. Huh. Szóban szerettem volna bocsánatot kérni, esetleg egy kis csókolódzással, de ez nem állt szándékomban. – Mit mondtál? Ezt szinte vakkantotta, és megállt a keze a ruhám cipzárazása közben. Reszkettem a szájából kibukkanó agyarak láttán. Eddig csak egyszer láttam ezt, amikor kivillantotta a nagyanyámék verandáján, hogy bebizonyítsa: tényleg vámpír. A fogak megijesztettek, de ötletet is adtak. – Azt akarom, hogy megharapj – rögtönöztem. A szívem hevesen vert a félelemtől, de muszáj volt valami alternatívát kitalálni, méghozzá gyorsan. Hogy ne kezdjen el balhézni. – Igyál belőlem! Gregor rám meredt, aztán elmosolyodott. – Oui. Ma a tested vére, holnap pedig az ártatlanságodé. Te jó isten. Mit cselekedtem? Gregor felült és felhúzott magához. Félresöpörte a hajamat, és lefelé rángatta a ruhám gallérját. Összerándultak a zsigereim. Mennyire lesz rossz? – Te félsz – mormolta. Mikor a nyelve dörzsölni kezdte a nyakamat, hátraugrottam. A szorítása acélossá szilárdult. – Annál édesebb leszel. Mondani akartam valamit, de csak feljajdultam. Agyarak

döftek belém, és szó szerint úgy éreztem, hogy a vérem kirobban a bőröm alól. Gregor szívni kezdett, és futó fájdalom hasított belém, de aztán ezt elmosta a mindent elárasztó forróság. Gregor egyre erősebben szívott, én pedig megszédültem, aztán megadtam magam a várakozó sötétségnek.

139

Tizenöt

– Hát felébredtél. Pislogni kezdtem, és a fölém hajló Cannelle-t pillantottam meg. Felegyenesedett és egy tálcára mutatott. – Tessék. Ennivaló és vastabletta. Mindkettőre szükséged lesz. Már csak néhány órád van napnyugtáig. – Mi? Azonnal felültem, mintha áramütés ért volna. Amikor felfogtam, mit mond, elfogott a szédülés. Cannelle minden együttérzés nélkül figyelt. – Jó sokat ivott belőled – mondta, aztán morgott valamit az orra alatt franciául. Bár a nyelvtudásom még korántsem volt kifogástalan, a „csontos” és „kecske” szavakat sikerült elcsípnem. – Mi az, Cannelle? – kérdeztem morcosan. – Nem tudod, hogy gorombaság valakit idegen nyelven szidni, hogy ne tudjon visszavágni? Az ágyra tette a tálcát, s a tea kilöttyent hanyag mozdulatától. – Csak azt mondtam, nem tudom, miért evett ennyit egy ilyen sovány kis kecskéből – foglalta össze sötéten. – Most azt tanácsolom, hogy egyél. Gregor nem fog örülni, ha semmi másra nem leszel képes alatta, csak arra, hogy vérezz.

Elsápadtam érzékletes leírásától. Elfogott az aggodalom, és fogalmam sem volt, hogyan vágom ki magam. Gregor nem az a típus, aki könnyen venne egy „meggondoltam magam” jellegű kifogást. A másik lehetőségem az volt, hogy végigcsinálom. Talán ez a jobbik megoldás, ha félreteszem az aggodalmaimat. Gregor nem lesz dühös, nem küld el, és ha igaz, amit mond, akkor sem terhes, sem nemi beteg nem lehetek tőle. Hát igen, én szívesebben vártam volna még egy keveset, vagy inkább sokat, egy ilyen lépés megtételére, de úgy tűnt, nem maradt több időm. – Cannelle! – Halkabbra fogtam a hangomat, és odaintettem magamhoz. Ő meglepetten oda is jött. – Talán te el tudod mondani, hogy… izé… pontosan mire is számítsak. Senki mást nem tudtam megkérdezni. Mit tehettem volna? Hívtam volna föl anyámat? Aligha. Barátnőim sosem voltak, az iskolában felszedett információmorzsák pedig nem sokat segítettek. Persze azt tudtam, hogy mit dugnak hova. De hogy hogyan fest a szex egy vámpírral? Passz. – Hogy mire számíts? – ismételte Cannelle. Integettem neki, hogy halkabban, de ügyet sem vetett rá. – Arra, hogy megdugnak, te ostoba kis piszkafa! Zavarba jöttem, de hirtelen meg is világosodtam. – Gregor elmondta, hogy hatvan éve vagy mellette. És a saját vérével tart fiatalon, de te a nagy kiugrásra vársz, igaz? Vámpír akarsz lenni, és gyűlölsz engem, mert tudod, hogy ha én megkérném, engem bármikor átváltoztatna. Neked pedig sosem ajánlotta fel ezt. Az égszínkék szempár résnyire szűkült. Cannelle rosszindulatú mosollyal hajolt fölém. – Tudod, mire számíthatsz első alkalommal? – suttogta, szinte alig hallhatóan. – Rengeteg fájdalomra. Bon appétit! Ezzel kiment. Teljes érdektelenséggel pillantottam a tálcára, aztán félretoltam.

141

Két óra múlva kopogtak. Nem a hálószobámban, ahol úgy figyeltem az óramutatót, mint az ítéletvégrehajtásra váró fegyenc, hanem a bejárati ajtón. Gregor kinyitotta, én pedig lelestem a földszintre. Nem vártunk vendégeket. Mivel nem kevesebb mint hat ember érkezett, lejjebb lopóztam. Franciául beszéltek, és olyan gyorsan, hogy semmit sem értettem. – Merde! – szitkozódott Gregor, és még mondott mindenfélét, ami szintén káromkodás lehetett. – Ma éjjel? Ha el akarja őt lopni tőlem, nagyon alábecsül! Catherine! Azonnal gyere le! Megtettem, s közben azon tűnődtem, mit fogok kapni a hallgatózásért. De Gregor szerencsére nem törődött most ezzel. Kinyitotta a gardróbot, és a kezembe nyomott egy kabátot. – Vedd fel! Elmegyünk. – Most? – kérdeztem. Lelkem mélyén ujjongtam a váratlan megmenekülésen. – Mi a baj? – Majd útközben elmondom – felelte. – Most nincs vesztegetni való időnk. Két másik vámpír várt ránk egy fekete Mercedesnél. Beszálltunk és azonnal indultunk. A sebesség az ülésbe lapított. Még bekötni sem volt időm magamat. Szóval, ennyire sietünk. – Mi a baj? – kérdeztem újra. Gregor hosszan szemügyre vett. Ez megijesztett. Mintha éppen elhatározna valamit. – Catherine – mondta végül. – Rád találtak. Bones emberei már az egész városban keresnek. Ha megtalálnak, akkor olyan szörnyet csinálnak belőled, mint elmondtam. Meg voltam döbbenve. – Kérlek ne engedd! Nem akarok gyilkos lenni. Nem akarok… nem akarok kurva lenni. Megesküdnék rá, hogy egy pillanatig diadalmasnak tűnt. De aztán összeráncolta a homlokát, és megcsóválta a fejét. – Ezt csak egyféleképpen akadályozhatjuk meg, ma chérie. Hozzám kell kötnöd magad. Ez az egyetlen dolog, amit nem le-

het visszacsinálni. – Persze, kössük csak, amit kell. – Bármit jelentsen is ez. – Csak ne adj azoknak a szörnyetegeknek a kezére. – Lucius, a Ritzbe! – vakkantotta Gregor. A kocsi olyat farolt, hogy az egész életem lepergett a szemem előtt, aztán újra egyenesbe fordult. – Szólj a többieknek is, hogy jöjjenek oda. Nem egy rohadt autó hátsó ülésén akarom csinálni. Aztán hozzám fordult. – Catherine, ha ezt megteszed, életed végéig biztonságban leszel. Ha viszont nem teszed meg, akkor nem tudom megmenteni a családodat. Úgyhogy amikor eljön az idő, ne tétovázz! Ez igencsak baljóslatúan hangzott. Arra gondoltam, hogy talán bővebben kifejthetné ezt a kötésdolgot. – Pontosan mit kell tennem? Gregor megfogta a kezem, ujja a tenyerembe simított. – Itt megvágod magad – mondta egyszerűen –, aztán megszorítod a kezem és kijelented, hogy az enyém vagy. Én is megvágom a kezem, és megcsinálom ugyanezt. – Ennyi? – Attól féltem, hogy esetleg valahogy vámpírrá változtatnak. – Adj csak egy kést, és csináljuk! Gregor mosolyogva tartotta a kezemet. – Tanúk is kellenek, és Lucius nem elég. Ez amúgy sem megfelelő hely az első egyesülésünkhöz, és ha már az enyém leszel, nem akarok tovább várni. Ez utóbbi megjegyzése nem szorult további magyarázatra. De inkább megfizetem ezt az árat. – Akkor ez afféle vámpír… eljegyzés, amikor kimondjuk, hogy összetartozunk? – Nem voltam képes ránézni. Minden olyan gyorsan történt. Gregor egy darabig mérlegelt magában. – A vámpíroknál ilyesmi nem létezik. Ha emberi analógiát kell választanom, akkor leginkább házasságnak nevezhető. Házasság? Volt annyi eszem, hogy ne bökjem ki: „De hát még nem vagyok elég idős!” Itt most az élőhalott-szabályok ér143

vényesek, nem az emberiek. – Egy kicsit más, mint hogy aláírok egy papírt és felveszem a neved – nevetgéltem idegesen. – Ez csak olyan vámpírdolog? Lucius hátrapillantott ránk. Gregor odavetett neki pár szót, és Lucius visszafordult. Aztán Gregor elmosolyodott. – Pontosan. A te vallásod és szokásaid szerint nincs jelentősége. – Ó! – Most már csak a minket üldöző vadállat és a szüzességem elvesztése miatt aggódtam. – Akkor jó. Gregor két embere fogadott minket a fényűző szállodában. Gregor a hat vámpírral tartott, akik értünk jöttek, engem pedig elküldtek az előcsarnokban lévő butikba ruhát válogatni. Gregor nagyon halkra fogta a hangját, és szorosan összehajoltak. A nagy háttérzajban egy szót sem tudtam kivenni a beszélgetésükből. Magam elé emeltem a ruhát. Pávakék selyem rátett gyöngyökkel. Mellettem egy fiatal szőke lány is a ruhákat nézegette, de sokkal lelkesebben. Kettesével szedte le a vállfákat. – Ha az ember siet, sosem talál egy normális cuccot – jegyezte meg angolul. Körülpillantottam. – Hozzám beszélsz? A lány nevetett. – Hát persze. Nem beszélek franciául, és hallottam, hogy az a fickó, akivel voltál, angolul beszélt veled. Én is amerikai vagyok. Régóta vagy Franciaországban? Ártalmatlannak tűnt, de tudtam, hogy Gregor nem helyeselné, hogy szóba állok egy idegennel. Kerülnöm kell a feltűnést. – Nem régóta – feleltem, és úgy tettem, mintha kiszúrtam volna egy ruhát a másik soron. A lány utánam jött. – Jaj, ez a narancssárga szörnyen áll az arcszínemhez. Szemügyre vettem. – Igaz – mondtam őszintén.

– Gondoltam! – vetett vádló pillantást az eladó felé. – A franciák utálják az amerikaiakat. Legszívesebben szemeteszsákba öltöztetne, egy vagyonért. A szemem sarkából láttam, hogy Gregor érkezik. Nem tűnt túl vidámnak. – Bocs, mennem kell. Jön a vőlegényem. Sietnünk kell a próbavacsorára. A lány elámult. – Férjhez mész? Pedig olyan fiatalnak tűnsz! Elindultam Gregor felé. – Egy jó kis márkás arckrém csodákra képes. – Gyere, Catherine! – intett türelmetlenül Gregor, és bosszús pillantást vetett a lányra. Miközben utánasiettem, még hallottam a lány morgolódását: – Nyavalyás pokróc franciák! Lifttel mentünk fel a szobánkhoz, a legfelső emeletre. Amint beléptünk, a testőrök elhúztak minden függönyt, elzárva szemünk elől a csodás párizsi panorámát. A nyitott ajtón keresztül beláttam a hálószobába, és megremegtem, Itt az út vége, súgta az agyam. – Kérem a kést! – szólt Gregor. Nem vesztegette az időt. Vésettel díszített nyelű kis tőrt adtak oda neki. Gregor minden tétovázás nélkül megvágta a tenyerét és feltartotta. – A véremre, ő a feleségem. Catherine! – nyújtotta felém a pengét. – Tedd azt, amit én. Ismételd el a szavaimat. Egy pillanatra bizonytalanság fogott el. Hét szempár szegeződött rám. Gregor szája baljóslatúan elkeskenyedett. Gondolatban vettem egy nagy lélegzetet és belehasítottam a tenyerembe, mielőtt Gregor kirobbant volna. – A véremre, a felesége vagyok – szajkóztam ijedten, s megkönnyebbülten láttam, hogy Gregor arcvonásai ellazulnak. Megragadta a kezem, és a véreink bizsergető érzéssel találkoztak. A hat ember éljenzésben tört ki. Megölelgették és megcsó145

kolták Gregort, aztán engem. Gregor is mosolygott, még mindig fogta a kezem, és a szemében zöld fénypontok izzottak fel. – Elég, mes amis – hűtötte le a többieket. – Etienne, Marcel, Lucius, vigyétek szét egybekelésünk hírét. Francois, Tomas, ti tartsátok szemmel az előcsarnokot. Bemard, te maradj ezen az emeleten. A vámpírok távoztak. Gregor felém fordult. Hátrálni kezdtem. – A… a kezem – hebegtem. – Be kéne kötni… – Semmi szükség rá – szakított félbe. – Begyógyul, Catherine, és nem fogod tovább húzni az időt. A hangjából áradó kíméletlen mohóság megdermesztett. Nekiállt lerúgni a cipőjét és kigombolni az ingét. Egyre jött felém, s közben a nadrágjából is kilépett. Nem maradt rajta semmi. Hatalmas és izmos volt tetőtől talpig. A farka keményen meredt felfelé, és a látványtól megtántorodtam volna, ha nem kap el. Felemelt, bevitt a hálóba, és maga alá gyűrt az ágyon. Vergődni kezdtem, de lefogott. – Ne mozgolódj annyit, chérie – ingerkedett, és gombolni kezdte a ruhámat. – Tudod, hogy most már az enyém vagy, miért ellenkezel? – Nem várhatnánk egy kicsit? – Várni? – ismételte, mintha még sosem hallotta volna ezt a szót. – Vissza akarsz utasítani a nászéjszakánkon? Látszott rajta, hogy bármelyik pillanatban begőzölhet az agya. – Elég ideges vagyok – vallottam be. Végigsimított az oldalamon, a combját a lábamra tette. Szinte eltörpültem mellette. Hatalmas volt. – Természetes, hogy ideges vagy az első alkalommal, ma femme. Csak lazíts! Bikaerejével szemben nem nagyon volt esélyem. Bólintottam, behunytam a szemem, és próbáltam megnyugodni. Gregor újra megcsókolt, és további gombokat oldott ki a ruhámon.

Húzni kezdte lefelé, amíg teljesen le nem jött rólam. – Gyönyörű – suttogta, és megsimogatta a hasamat, aztán tenyerébe vette a mellemet. Megremegtem. Még sosem éreztem magam ilyen sebezhetőnek. Gregor hirtelen vicsorogva szitkozódni kezdett, és kipattant az ágyból. Két férfi rontott be az ajtón. Az egyik olyan erős ás átható energiát árasztott, hogy összeszorult a torkom. – Te ostoba gyermek – mondta a magasabbik, egzotikus külsejű férfi. Egy pillanatig azt hittem, hozzám beszél. De Gregorra meredt, mintha én ott sem lennék. – Mencheres! – szólt dacosan Gregor. – Elkéstél. A vámpír a fejét csóválta, én pedig gyorsan betakaróztam. – Gregor, olyasmibe avatkoztál, amibe nem kellett volna. – Azt te szoktad csinálni – vakkantotta Gregor. – Én arra használom a vízióimat, hogy útját álljam a halálnak, nem pedig arra, hogy nagyobb hatalomra tegyek szert. Tudtad, hogy helytelen dolgot teszel, különben nem próbáltad volna olyan kínos gonddal rejtegetni. – Neked is ugyanazért kell a lány, amiért nekem, de most már az enyém. Magamhoz kötöttem. – Gregor felkapott és előretolt. – Nézd a kezén a vért. És a nyakán is ott van a jelem. A másik vámpír bement a fürdőszobába, és egy köntössel tért vissza. – Tessék, vedd fel. Mivel egy szál bugyiban és melltartóban álldogáltam, hálás voltam a köntösért, de Gregor a szoba sarkába hajított. – Maradjon úgy, ahogy van, amikor szembenéz azzal, aki feláldozza a gyilkos, strici kölykének! Sejtettem, hogy ezek itt az üldöző vámpírok társai, de a bizonyosság szörnyű volt. – Ne csináljátok! – mondtam hevesen. – Én Gregorral akarok lenni. Hagyjatok minket békén! Megragadtam Gregor karját, és belenéztem a dermedt arcok147

ba. Gregor diadalmasan tekintett körbe. – A saját szájából hallhattátok az álláspontját. Most már a feleségem, és semmit sem tehettek, hogy… Az ágyra repültem a hatalmas energiakitöréstől. Egy kábult pillanatig azt hittem, hogy nekem szánták. Aztán mikor megláttam Gregort, rájöttem, hogy ő volt a célpont. Végtagjai természetellenesen elnehezedtek, aztán megdermedt. – Mit műveltetek vele? – kérdeztem rémülten. Mencheres egyik kezét Gregor felé nyújtotta. Nem láttam a belőle kiáradó energiát, de éreztem. Olyan volt, mint a nyers villám. Gregor még beszélni is alig tudott. – Büntetésben fogsz részesülni a beavatkozásodért – mondta Mencheres. – A lány visszakerül az otthonába. Kudarcot vallottál, Gregor. Nem az volt a sorsa, hogy a tiéd legyen. – Ez tiszta hülyeség – ellenkeztem. – Nem akarom, hogy gyilkos lotyót csináljanak belőlem, és ha valaha is találkozom azzal a Bonesszal, megölöm – vagy őt, vagy magamat. Inkább leszek halott, mint holmi vérszívó eszelős! Hirtelen ötlettől vezérelve átrohantam a másik szobába. A két férfi kíváncsian figyelt. Felkaptam a szertartáshoz használt kis kést, és a torkomhoz tartottam. – Ha bármelyikőtök megmozdul, elvágom a torkomat – fogadkoztam. A két férfi összenézett. Fenyegetően a nyakamhoz nyomtam a kést. Nem blöfföltem. Megöli a családodat, hogy ő maradjon az egyetlen, aki megvédelmez. Gregor ezt mondta Bonesról. De ez nem fog megtörténni, ha rajtam múlik. Aztán hirtelen úgy éreztem, mintha a karom folyékony nitrogénné változna. Akárcsak a lábaim és a másik karom. Csak a nyakamat, a fejemet és a törzsemet tudtam irányítani, semmi mást. Olyan lettem, mint egy fatuskó. Tudtam lélegezni és beszélni, és de semmi mást. Mencheres odajött hozzám, én pedig leköptem. Másként nem tudtam védekezni. Mencheres kivette a kést élettelen ke-

zemből. – Látod? – mondta Gregornak. – Elviheted az otthonából, teletömheted a fejét hazugságokkal, meggyőzheted, hogy a megmentője vagy, megpróbálhatod teljesen az uralmad alá hajtani… de legbelül ugyanaz marad. Mit tett, amikor veszélybe került? Kést ragadott. Ez az én bizonyítékom, Gregor. A tiéd éppolyan üres, mint a szándékaid. – Gyűlöllek – fröcsögtem. – Hazavihetsz, de tudom az igazságot. Anyám is tudja. El fogunk menekülni előled és Bones elől. Mencheres töprengő arcot vágott. – Hiszek neked. – Nem… mehetsz… – nyögte ki emberfeletti erőfeszítéssel Gregor. Mencheres kérdő pillantást vetett rá, és pattintott az ujjával. Mintha hirtelen visszakapcsolták volna a hangot Gregorra. – Nem tudod manipulálni az elméjét – jelentette ki Gregor vad diadallal. – Én is megpróbáltam, de a származása miatt ez nem lehetséges. Nem fog elfelejteni engem, bármit teszel. Manipulálni az elmémet? Gregor ilyesmivel próbálkozott? Mencheres szisszenő hangot hallatott. – Csak attól, hogy te nem tudsz valamit megcsinálni, még nem lehetetlen. Elfordult Gregortól, és egy újabb csettintéssel lekapcsolta Gregor dühödt ordítását. Aztán engem vett szemügyre, mint valami félkész munkadarabot. – Távozz tőlem – sziszegtem. A szénfekete szem az enyémbe mélyedt. Egy pillanatra mintha együttérzést láttam volna benne. Aztán Mencheres előrelépett. Elöntött a rettegés. Mit akar tenni velem? El akar vinni ahhoz a vámpírhoz, aki kiirtja a családomat? Vajon Gregort is megölik? Tehetek bármit is, hogy ezt megakadályozzam? Gregorra néztem, s kimondtam utolsó szavaimat, mielőtt a 149

hideg kezek a homlokomra tapadtak. – Ha elmegyek is, vissza fogok jönni hozzád. És ha te elmész, te is ígérd meg, hogy visszatérsz hozzám. Aztán már semmit sem láttam, és semmit sem éreztem.

Tizenhat

A szeme volt az első, amit érzékeltem: zölddel árnyalt szürke. Aztán az arcát, homályosan, majd egyre tisztábban. Végül a testét és az ölelését, mely olyan szorosan tartott, mintha sosem váltunk volna el. A visszatérő öntudat töredezett pillanataiban valóban úgy tűnt, mintha így lenne. – Gregor – leheltem, szédelegve az emlékek áradatától. – Igen, chérie – suttogta. – Újra együtt vagyunk. A szája az enyémre tapadt. Megkönnyebbülés áradt szét bennem. Átöleltem és visszacsókoltam. Miközben magamhoz szorítottam és belereszkettem az utolsó szörnyű pillanatok emlékébe, amikor azt hittem, hogy megölik őt, hirtelen a helyére kattant életem későbbi része. Bones. Gregor iránti érzéseimet mintha lavina temette volna maga alá. Gregor emlékei valóban a szívembe ásták magukat, de az a hely már Bonesé lett. Elfordultam, kitépve magam Gregor öleléséből. – Ne! Gregor teste mozdulatlanná dermedt. – Ne? Határozottan meglöktem a vállát. – Ne. 151

Összevonta a szemöldökét, forradása figyelmeztetően megnyúlt, és hitetlenkedve elbődült. – Te visszautasítasz engem? Az első reakcióm az volt, hogy összerezzentem a dühétől. Gregor ezt a megadás jelének vette, és visszalökött a párnára. Az emlékek visszatérésének ideje alatt már felültem, de Gregor időközben lemanőverezte rólam a takarót, és kényelmesen elhelyezkedett rajtam. Újra meg akart csókolni, amikor lesújtottam. Kedveltem ugyan, de nem akartam, hogy bármi történjen köztünk. Úgy kell neki, hogy elfelejtette, kés van nálam. – Hadd mondjak el neked valamit, ami talán elkerülte a figyelmedet az elmúlt pár száz évben – a „nem” azt jelenti, hogy „nem”. Ne próbálkozz semmiféle cseles mozdulattal, Gregor. Az ezüstkés, melyről most már tudtam, hogy az esküvőnk főszereplője volt, a hátába fúródott. A kezem olyan határozottsággal szorította a markolatot, ahogy még soha. Semmi szín alatt nem árulom el Bonest Gregor miatt, bármilyen érzések maradtak is vissza bennem. A tőr nem döfte át Gregor szívét, de közel járt hozzá. Biztosan érezte, mert megdermedt. – Ma femme, miért bántasz engem? – kérdezte lágyan. – Ha tényleg nem akarsz szerelmeskedni, akkor természetesen nem kényszerítelek. – Természetesen? – ismételtem megvető horkantással. – Azt hiszed, hogy egyes dolgokra már nem emlékszem? Marad a penge. – Ok nélkül húzódoztál szűzi szemérmedben, bárki férfi ugyanezt tette volna a helyemben – kezdett ellenkezni. – Baromság. Nem azt tetted, amit bármelyik férfi tett volna. Azt tetted, amihez kedved volt, mint általában. Nem akarlak bántani, Gregor, de nem bízom benned eléggé ahhoz, hogy kihúzzam ezt a kést, úgyhogy állapodjunk meg. Most már emlékszem mindenre, ahogy szeretted volna… és most el akarok

menni. Gregor teljesen megdöbbent. – Vissza ahhoz a bérgyilkoshoz? – fröcsögte. – Vissza akarsz menni Boneshoz, ahhoz a kutyához, aki ezt a… Vörös Kaszást csinálta belőled? Úgy vágta hozzám a nevet, mintha a legocsmányabb sértés lenne. Én viszont nem sértődtem meg, csak nevettem. – Bones nem csinált belőlem semmit. Mire találkoztunk, már tizenhat vámpírt öltem meg. Bones csak tökéletesebbé tett, és kurvát sem csinált belőlem. Te sokkal lazább erkölcsű vagy, mint én. Te hány emberrel feküdtél már le? Gregor méltatlankodó arcot vágott. – Én férfi vagyok. Az más. – Ezzel el is érkeztünk oda, hogy a kettőnk kapcsolata miért nem működött volna, még Bones nélkül sem – morogtam. – Azonnal hívasd Luciust. Annak ellenére, hogy még sok bajom lesz belőle, nem öllek meg, Gregor. De ha bármivel próbálkozol, megteszem, amit jónak látok, és mindketten tudjuk, hogy mi az. Azonnal meg kellett volna ölnöm, amikor a hátába szúrtam azt a kést. Visszakapott emlékeim megmutatták, hogy hazudott nekem, manipulált, és csellel vett rá, hogy hozzá kössem magam. Továbbá veszélyt jelentett rám és Bonesra nézve is, miután nem viselte jól a visszautasítást. De először is nem voltam olyan kondícióban, hogy felvegyem a harcot az embereivel a halála után – márpedig fogadni mertem volna, hogy nem csak Lucius van a közelben. Másodszor volt egy megállapodásunk, amiben nem szerepelt az, hogy a végén kinyuvasztom. Harmadszor, valahai rajongó tini énem nem tudta volna elviselni Gregor meggyilkolásának gondolatát, bár a felnőtt énem tudta, hogy fennáll ez a lehetőség. Ez azonban nem jelentette azt, hogy kihúzom a kést. Ha Gregor valami trükkel próbálkozik, használni fogom. Gregor rám meredt. Én rezzenetlenül álltam a pillantását. Ez 153

már nem az a Catherine volt, akit ő ismert. Most már Cat voltam, és most találkozott velem először. – Lucius! – kiáltotta végül. – Azonnal gyere ide! Pár pillanat múlva kitárult az ajtó. Lucius megtorpant, amikor meglátta Gregort rajtam fekve, késsel a hátában. – Mester! Mi a… – Idehallgass, Lucius! – Nem vettem le a szemem Gregorról, Luciust csak a látómezőm szélén észleltem. – Szerzel egy telefont és idehozod nekem. Most azonnal. Ha bármi mással próbálkozol, te leszel a következő, aki meghal, haver. Megértetted? – Monsieur? – Tedd, amit mond – mondta Gregor selymes hangon. Mostanra már visszanyerte az önuralmát. – Elvégre tettem egy ígéretet a feleségemnek. Lebiggyedt a szájam a szóra, de nem mentem bele a boszszantósdiba. – Örömmel hallom, hogy meg akarod tartani a szavad. Egy kis szerencsével ettől a pengétől is megszabadulhatsz néhány órán belül. – Órán? – ráncolta a homlokát hitetlenkedve. – Azt mondtad, Ausztriában vagyunk – feleltem töprengve. – Ha hajlandó idejönni, kell egypár óra, amíg ideér. És ha megérkezik, akkor húzom ki a kést. – Bonest akarod hívni? – Szeretnéd, ugye? – kérdeztem. – De nem. Valaki mást. Vlad Tepes tele szájjal nevetett, amikor belépett a szobába. Még az ajtókeretnek is neki kellett támaszkodnia, annyira rázta a kacagás. – Hát ez megérte a hosszú utat idáig – nevetett, és rózsaszín cseppek gyülekeztek a szemében. – Hogy ityeg a fityeg, Gregor? Megfeledkeztél a jó modorról? Ha tudtam volna, hogy ilyen… kényes helyzetben vagy, egy kicsit… lassabban jövök.

Időközben kettőnk közé húztam egy takarót, és felemeltettem Gregorral a fenekét, de a teste többi része maradt, ahol volt, hogy a kés ne mozduljon el. Úgyhogy a hátsója az égnek meredt, míg az arca velem egy szintben volt. Nem vicces akartam lenni, csupán praktikus. – Kösz, hogy jöttél, Vlad. Már kezd zsibbadni a karom. Vladot alig egy éve ismertem meg a szörnyű háború idején, mégis megbíztam benne. Tulajdonképpen az életemet is megmentette, és bár egy ideje nem láttam, jól sejtettem, hogy eleget tesz a kérésemnek, ha hívom. Ezenfelül ha végigpörgettem magamban azon kelet-európai vámpírok nevét, akik elég erősek és félelmetesek is ahhoz, hogy kordában tarthassák Gregort, Vlad volt az egyetlen szóba jöhető személy. Drakula véres hírnevét nem csupán kezdeti vajda-évei során szerezte. – Oké, Gregor. Most szép lassan kihúzom a kést. Ha kész, akkor lemászol. Csak semmi trükk. Gregor Vladra sandított, aki ragadozómosollyal méregette. Aztán Gregor bólintott. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és húzni kezdtem a tőrt. Amikor kint volt a penge, Gregor felkelt az ágyból. Egy pillanatra megállt fölöttem, és arckifejezése arról árulkodott, hogy még mindig nem tudja elhinni, ami történt. – Hagylak elmenni, mert megígértem, de attól még hozzám vagy kötve, Catherine. Kapsz pár napot, hogy elrendezd a dolgaidat, de aztán vissza kell térned hozzám. – Ruhát! – utasítottam Vladot válasz helyett. Őszintén szólva nem nagyon tudtam, mi a fenét kezdjek ezzel a kötelékdologgal. Nyilvánvaló volt, hogy ő nem adja fel csak azért, mert még az emlékek birtokában is Bonest választom. Csakugyan azt hiszi, hogy pár nap alatt észre térek és visszajövök hozzá? Te jó ég, ez aztán tényleg nem ismer engem. – Van még egy dolog, ami miatt érdemes volt megtenni azt az utat – jegyezte meg Vlad, és átnyújtott nekem egy hosszú ruhát. 155

Felültem, és minden álszemérem nélkül magamra húztam. Vlad nem bámult, de azért férfi volt ő is. Most nem vettem tőle zokon. – A felsőtestemet már láttad, úgyhogy, gondolom, nem fogsz elpirulni. – Mikor látta a melledet? – sziszegte Gregor. – Amikor egy csapat zombi leette a fél karomat és az egész melltartómat – csattantam fel. Gregor felhördült. – Ehhez akarsz visszatérni? Hogyan akarsz élni? Gondolkozz, Catherine! – Még nem mondta? – dorombolta Vlad. – Nem szereti, ha így szólítják. Megálltam az ajtónál, Vlad mellett. – Ég veled, Gregor. És ne gyere többet utánam, se testileg, se az álmaimban. Valami megkeményedett Gregor arcán. Ebből tudni lehetett, hogy a játszmának még nincs vége, és Gregor továbbra is üldözni fog. Miért?, tűnődtem. Csak a büszkesége nem tudja megemészteni, hogy valaki mást választottam? Vlad mosolyogva dörzsölgette a tenyerét. Figyelmeztető szikrák pattogtak a kezéből. – Ugye nem akarsz az utunkba állni? – kérdezte mézesmázosan. Vlad egyetlen érintéssel hamuvá tudott égetni bárkit, még egy olyan erős vámpírt is, mint Gregor. Úgyhogy a legtöbben nem akarták kiprovokálni, hogy Drakula a gyufáival kezdjen játszadozni. – Nem lesz rá szükség – nézett rám Gregor. – Meg fogom mutatni neked, mi is Bones valójában. És akkor könyörögni fogsz a bocsánatomért. – Ég veled – ismételtem. Akkor most erről ennyit. Kiléptünk a hatalmas házból, a nyomunkban Vlad négy kísérőjével. Senki sem próbált az utunkba állni. Ennyire félnek

tőled?, kérdeztem. Vagy Gregor készül valamire? Boneshoz és Menchereshez hasonlóan Vlad is tudott olvasni a gondolatokban. – Mindkettő és egyik sem – felelte, és sötét haja meglebbent léptei ritmusára. – Gregor bajban van. Vissza akarja kapni a ghouljait. – Mi? Ezt hangosan mondtam. Vlad ironikusan elmosolyodott. – Ritka jó formába hoztad Bonest. Okosan tetted, hogy nem őt hívtad ide. Teljesen elvesztette volna a fejét, ha meglát Gregorral meztelenül. Már így is hatással lesznek rá az események. – Azt mondtad a telefonban, hogy Bones jól van, beszéltél Spádéval, és minden rendben! – robbant ki belőlem. Vlad a ránk várakozó kis repülőhöz kísért, az emberei is beszálltak utánunk. Végiggurultunk a mezőn, és a levegőbe emelkedtünk. – Ha jól értettem, amit Spádé mondott, Bones bezárt téged egy szobába a támadás idejére? – kérdezte Vlad, és én rábólintottam. – Aztán Gregor felhívott és felajánlotta, hogy véget vet a támadásnak, ha elmész hozzá? Megint bólintottam. – Ez csel volt, Cat. Bonesék ellenfelei nem voltak túlerőben, és fogalmam sincs, hogy te miért nem tudtad ezt. Bonesnak vagy száz veszedelmes élőhalott zsoldosa rejtőzködött a ház mögött, és csak arra vártak, hogy Gregor erői elbízzák magukat. Mire odaértél Gregorhoz, Bones már megnyerte a csatát. Elzsibbadt az agyam. Ez a teljes csapat? Vagy lappang még valaki a környéken?, kérdeztem annak idején anyámtól. És beugrott a válasz is. Még vannak… – A francba – suttogtam. Egy darabig egyikünk se szólt semmit, aztán Vlad előhúzta a mobilját. – Itt van velem – jelentette be. – Jól van, és a levegőben va157

gyunk. – Bones az? – szorult össze a gyomrom az idegességtől. Nagyon mérges lesz rám. – Spádé – takarta el a mikrofont Vlad. Aztán: – Igen… tudom… hmmm, nagyjából. Három óra múlva ott leszünk. Letette, én pedig pislogtam. – Bones nem volt ott? Vlad összecsukta a telefont és eltette. A tekintete tele volt gúnnyal. – Spádé úgy vélte, nem lett volna túl jó ötlet, hogy beszélj vele. Így is biztosan őt nyugtatgatja. – Gondoltam, hogy nagyon dühös lesz, de azt hittem, mindenki el fog pusztulni. Mit tehettem volna? – Mindketten döntést hoztatok – vélte Vlad. – Bármi is a következménye, megtörtént. Bones tulajdonképpen meglepett engem ezzel az egész vállalkozással. Nem gondoltam, hogy ilyen ravasz, de az elmúlt években nagyon felfejlődött. – Hogy érted ezt? – Előre rosszul voltam az elkerülhetetlen összeütközéstől. – Először is zsoldosokat vetett be – mosolygott gonoszul Vlad. – Nagyon kalandos húzás, bár nyilván még fejvadász korából ismerte a legtöbbjüket. Ha a saját vonalából szedte volna össze a száz legerősebbet, Gregor tudomást szerzett volna róla és megsejti a csapdát. De fizetett gyilkosok, akik senkinek sem tartoznak elszámolással? Senkinek sem tűnik fel, ha egyszer csak eltűnnek szem elől. – Bones mindig is okos volt – motyogtam. – Csak egy csomó puncival álcázta. Vlad nevetett, aztán elkomorodott. – Meglehet, de most felszínre tört a kíméletlensége is. Óránként lefejeztetett egyet Gregor ghouljai közül, amióta eltűntél, és megmondta, hogy akár mindet megöli, ha nem kap vissza téged. – Micsoda?

Az élőhalottak sosem játszottak normál szabályok szerint, de a hadifoglyokkal kapcsolatban elég következetesek. Ők túszok, akiket később kiadnak vagy kicserélnek. Persze ha információszerzésről volt szó, akadtak kreatív megoldások, de mivel az élőhalottakban elég nehéz maradandó kárt tenni, ez a szokás alakult ki. Bones kíméletlenül legyilkolja a foglyait? Meg voltam döbbenve. Vlad viszont nem. Inkább feldobta a dolog. – Mint mondottam, ez ritkaság, ezért engedett el téged Gregor különösebb gond nélkül. Ha nem tette volna meg, gondban lenne legközelebb, amikor harcba hívj az embereit. De elég ebből. Nem nézel ki valami jól. Keserűen felkacagtam. – Úgy gondolod? A férjem nem tud a telefonhoz jönni, mert éppen fejeket vagdos le, és mi a poén? Hogy nem is ő az igazi… – Ki ne mondd! – szakított félbe Vlad, és halálosan komoly lett az arca. – Tudni és beismerni valamit két különböző dolog. Gregor még mindig a te nyilvános vallomásodat akarja, bizonyítéknak. Ne add meg neki. – És te hol állsz ebben a dologban? – kérdeztem halkan. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, de így alakult. Tudtam, hogy nem fog félni bevallani az igazi álláspontját, bármi is az. Vlad végigmért. Nem volt klasszikus értelemben jóképű, mint azok a színészek, akikkel általában eljátszatták a filmvásznon. Ovális volt az arca, az ajka keskeny, a szeme mélyen ülő, a homloka széles, a szakálla rövid. Egy-nyolcvanöt magas lehetett, és vékony. De egyik színész sem tudta visszaadni az auráját. Ami esetleg hiányzott az arca vonzerejéből, azt pótolta a kisugárzása. Végül megfogta a kezem. Az ő kezén számtalan forradás éktelenkedett, és veszedelmesebb volt a fogainál is, mert ez volt pirokinetikus erejének kivezető csatornája, de én nem ijedtem 159

meg tőle. Talán kellett volna, de mégsem. – Mint már egyszer mondottam, köteléket érzek kettőnk között. Nem szerelmet, nem vonzalmat, és nem áldoznám fel magam érted, de ha szükséged van rám, és nekem hatalmamban áll segíteni, mint ma is, akkor eljövök. Bármelyik oldalról hívsz is. Megszorítottam a kezét, mielőtt elengedtem. – Köszönöm. Vlad hátradőlt az ülésben. – Nagyon szívesen.

Tizenhét

Nem tértünk vissza a bajorországi kastélyba. Persze a levegőből nem tudhattam, hogy tényleg nem vagyunk Bajorországban, de nem ugyanoda mentünk vissza. Miután nem voltak nálam a tablettáim, egyszerűen becsuktam a szemem, amikor földet értünk, aztán autóval folytattuk az utunkat. Úgy döntöttem, hogy ezentúl egyáltalán nem fogom beszedni az altatót. Gregor nem tud elvinni az álmaimból, ha nem segítek neki, márpedig ezentúl nem fogok. Különben is arra gondoltam, hogy a tabletták ártanak, mert mint Vlad is utalt rá, elég rosszul éreztem magam. Fel kell hívnom majd Dont, hogy kifaggassam az esetleges mellékhatásokról. Spádé volt az első, akit megpillantottam, amikor kinyitottam a szemem, és Vlad bevezetett a házba. Spádé az előcsarnokban álldogált karba font kézzel, és rezignált arcot vágott. – Nem lett volna szabad elmenned. – Hol van Bones? Nem akartam leállni beszélgetni Spádéval. Tudtam, hogy túl kell esnem rajta, de csak egyvalaki van, akivel megtehetem. Az a tény, hogy Bones nem jött elő az érkezésünkre, mindennél többet mondott. Biztosan rettenetesen mérges. Spádé bal felé pillantott. – Menj a zene után! 161

Zongoraszó hallatszott a Spádé által jelzett irányból. Talán Bones valami relaxa-CD-t hallgat. Remélem, segített neki valamit. – Kösz – indultam meg a szobák mellett a hang felé. Amikor beléptem a hatalmas, könyvtárnak tűnő terembe, láttam, hogy a zene zongorából jön, nem CD-ről. Bones fölé hajolt, háttal nekem, és sápadt ujjai virtuózan száguldoztak a billentyűk felett. – Helló – mondtam, miután jó darabig álltam és vártam, hogy hátraforduljon. Tüntetőleg nem vesz észre? Abból nem eszik. Inkább essünk túl rajta. – Nem is mondtad, hogy tudsz zongorázni – próbálkoztam újra, és közelebb mentem. Mikor elég közel értem ahhoz, hogy érezzem a vibrálását, megálltam. Úgy éreztem, a robbanás határán áll, noha a keze alól áradó zene nyugodt volt. Talán Chopin. Vagy Mozart. – Miért vagy itt? Ezt megtévesztő szelídséggel kérdezte, anélkül hogy felpillantott vagy abbahagyta volna a játékot. A kérdés meglepett. – Azért… azért, amiért te – feleltem, és átkoztam magam, amiért úgy hebegek, mint egy gátlásos tinédzser. Ebből már elegem volt. Bones még mindig nem nézett fel. – Ha azért jöttél, hogy elbúcsúzz, ne fáradj. Nincs szükségem könnyes magyarázkodásra. Csak menj el ugyanúgy, ahogyan jöttél. Gombóc támadt a torkomban. – Bones, ez nem… – Ne érj hozzám! Meg akartam simogatni a hátát, de olyan erővel lökte el a kezem, hogy megpördültem. Most már szembefordult velem, és a tekintetéből izzó düh mozdulatlanná dermesztett. – Nem. Nem jössz be csak úgy ide Gregor szagától bűzölögve, hogy aztán hozzám nyúlj. – Minden egyes szava kimért,

dühödt mordulás volt. – Volt már részem épp elég patronálásban. Úgy bánsz velem, mintha gyenge ember lennék, aki nem képes életben maradni a segítséged nélkül, pedig egy nyavalyás Mester vámpír vagyok. Ezt már ordította. Összerezzentem. Bones keze megfeszült, mintha uralkodni akarna magán. Aztán fogcsikorgatva folytatta: – Ha úgy akarnám, puszta kézzel széttéphetnélek. Igen, erős vagy. Gyors vagy. De korántsem elég erős vagy gyors ahhoz, hogy ne tudjalak megölni, ha úgy gondolom. Ennek ellenére te mégis az alacsonyabb rendűnek kijáró megvetéssel kezelsz engem. Eddig leráztam magamról és meggyőztem magam, hogy nem számít, de ennek vége. Tegnap jobban hittél Gregorban, mint bennem. Itt hagytál engem, hogy elmenj hozzá, ezért újra megkérdezem, miért jöttél ide? – Azért, mert szeretlek, és mert mi… – Azt akartam mondani, hogy házastársak vagyunk, de a szavak megakadtak a torkomban. Nem, bebizonyosodott, hogy nem vagyunk azok, legalábbis vámpírszempontból. Bones hidegen felhorkant. – Nekem ez kevés. Nem foglak úgy a karomban tartani, hogy talán éppen más jár az eszedben. – Bones, jól tudod, hogy ez nem igaz! – Mélységesen elkeserített ez a vád. – Szeretlek, és ezt te is tudod. És ha nem tudod, akkor nézd meg jobban és lásd… – Azok csak árnyak – szólt közbe kíméletlenül. – Villanások, amikor éppen nem figyelsz magadra, amikor a falak, amelyek mögé elzárkózol előlem, éppen nem állnak. Én mindig nyílt voltam veled magamat illetően, még a rossz dolgokban is, mert úgy gondoltam, hogy ez a legkevesebb, amit megérdemelsz, de te nem tartottál engem ugyanilyen becsben. Nem, ezt Gregornak tartogattad. Benne eléggé megbíztál ahhoz, hogy egyetlen szavára mindent otthagyj. Nos, szivi, én elismerem, ha vereséget szenvedek, és Gregor nagyvonalúan legyőzött. Ő az, 163

akit tisztelsz. Ő az, akiben megbízol, úgyhogy ha nem te mész el, akkor én. Hidegség lepett el, és a torkomban lévő gombóc egyre nagyobbra dagadt. Ez nem veszekedés, hanem valami sokkal rosszabb. – Elhagysz? Visszaült a zongoraszékre. Szinte szórakozottan ütögette a billentyűket. – Sok mindent elviselek. A szavai szinte durvák voltak szenvtelenségükben. Hátrahőköltem. Egy pillanatra meg is ijedtem tőle. – Sok mindent – ismételte. – Elviselem, hogy kedveled Tate-et, jóllehet én megvetem. Elviselem a féltékenykedésedet más nőkre, noha nem adtam rá okot, mert én is ugyanezt tenném a helyedben. Elviselem, hogy mindenáron veszélyes helyzetekbe akarsz keveredni, amelyek túlmutatnak rajtad, de én is ilyen vagyok. Ezek a dolgok mind bántottak, de a kedvedért úgy döntöttem, hogy elviselem őket. Felállt. A higgadt modor eltűnt, és a hangja minden egyes szóval magasabbra csapott. – Azokat a dolgokat is inkább elviseltem, amiket be sem vallottál, mint például mikor titokban eltöprengtél azon, vajon Gregor nem tett-e boldogabbá, mint én. Még azt is elviseltem, hogy mi az igazi okod arra, hogy ne változz át teljesen, hogy ne mondj le a dobogó szívedről. Elviseltem a tudatot, hogy valahol a lelked mélyén még mindig úgy gondolod, hogy a vámpírok gonoszak! Most már üvöltött. Hátrálni kezdtem. Még sosem láttam ilyennek. A szeme zölden világított, és reszketett az indulattól. – Ne hidd, hogy nem tudtam. Ne hidd, hogy nem tudtam mindig is! Mégis el tudtam viselni, még úgy is, hogy a húzódozásod másik okával is tisztában voltam. A szép szavaid, a szerelmed ellenére – mert mindennek ellenére elhiszem, hogy szeretsz – azért nem akarsz átváltozni, mert nem hiszed el, hogy

nekünk kettőnknek jövőnk van. Úgy gondolod, hogy csak egy időre szól a kapcsolatunk, vámpírrá változni pedig olyan végleges dolog, nem igaz? Jól tudom ezt, amióta csak ismerlek, de eddig türelmes voltam. Azt mondogattam magamnak, hogy egy nap majd nem titkolózol előttem. Hogy egy nap majd ugyanúgy fogsz szeretni, mint ahogy én téged… A zongora a szemközti falhoz csattant. Rettentő jajkiáltást hallatott, mintha fájna neki a halál. A számhoz kaptam, s a gyomromban támadt űr az egész testemen eluralkodott. – Ostoba voltam. Ez az egyszerű mondat jobban megrázott, mint a zongora pusztulása. Fájdalmasan feljajdultam, de Bones ügyet sem vetett rám. – De ez, ez olyan dolog, amit nem vagyok képes elviselni – hogy elmentél tőlem. Szívesebben haltam volna meg, mint hogy azt a papírt lássam. Szívesebben feküdtem volna bele a saját síromba, mint hogy el kelljen olvasnom azt a mocskos kis irományt! – Nem hagytalak el. Segíteni akartam, és megmondtam, hogy visszajövök… – Nem számít, hogy mit mondasz. Ez úgy ért, mint az arculcsapás. Mintha egy szoborral állnék szemben. A szívem kalapálni kezdett a félelemtől, hogy most minden darabjaira hullik. – Bones, várj… – Nem. Mit változtatna a dolgon? Visszaforgatná az idő kerekét, mintha el sem mentél volna? Semmiképp sem, ezért nincs értelme. Te csak egyvalamiből tanulsz. Csakis egyvalamiből, és ezt nem lett volna szabad elfelejtenem. Talán ez végre áthatol majd a páncélodon, amit olyan fáradhatatlanul fényesítgetsz és erősítgetsz. Sarkon fordult és a kijárat felé indult. Megkövülten néztem, aztán hirtelen utánarohantam és elkaptam a folyosón. – Várj! Beszéljük meg! Biztosan találunk megoldást. Nem 165

mehetsz el csak így! Szinte dadogtam a rémülettől, csorgott a könnyem. Elvakított, de megéreztem a kezét, ahogy gyengéden megérinti az arcomat. – Cicuska… – A hangja fojtott volt valamitől, amit nem tudtam megnevezni. – Ez az a pillanat… amikor nem te döntesz. A háta mögött becsapódó ajtó csattanása levert a lábamról.

Tizennyolc

Annette visszaejtette a sötétítőfüggönyt. – Esik. Mondtam, hogy érzem a szagát. Visszafordítottam figyelmemet az előttem árválkodó jégkrémes dobozokra. Praliné és tejszín. Majdnem üres volt már. Következőnek a svájci csokisat nyitom ki. – Téged aztán nem lehet mindenféle időjárás-jelentésekkel félrevezetni. – Majd megnézzük a filmet séta helyett – folytatta Annette. – Úgy hallottam, jó. Jó? Már nem is emlékeztem, mit jelent ez a szó. Úgy éreztem magam, mint egy két lábon járó nyílt seb. Aludni is csak néhány percet tudtam egyhuzamban, bármilyen kimerült voltam, mert féltem, hogy ha Bones esetleg visszajön, lemaradok róla. Egyetlen könnyebbséget nyomorult helyzetemben csak az jelentett, hogy anyám nem volt jelen. Elment valahová Rodney-val, de nyilvánvaló okoknál fogva nem tudtam, hova. – Crispinnek időre van szüksége – mondta Spádé a szörnyű elválás után. – Ne rohanj utána ész nélkül. Különben sem tudod, hol van. Így aztán csak vártam, és egyre azokon a szörnyű dolgokon rágódtam, amiket a fejemhez vágott. Rájöttem, hogy sok mindenben igaza van. Nem szándékosan tartottam tőle távolságot. 167

Nem tudom, miért zártam el előle a lelkem egyes részeit. De leginkább azt szerettem volna, ha azon hajnalon nem mentem volna el Gregorral. Márpedig Gregor szorgalmasan ügyködött azóta is. Miután nem elégedett meg a kapcsolatom tönkretételével, tovább táplálta azokat a pletykákat, hogy ha nem avatkozott volna közbe, vámpír-ghoul hibridet csinálok magamból. Ezért szedte össze a kétszáz fős ghoul sereget is a bajorországi támadáshoz. Azt ígérte a ghouloknak, hogy ha egyszer elkap, vámpírrá változtat. Még ahhoz is volt képe, hogy kijelentse: ha Mencheres annak idején nem lop vissza tőle és őt nem börtönzi be, akkor már rég vámpír lennék, és nem tettem volna szert kétes hírnevemre. Mégis működő pulzussal engedett el. Beszélni kezdték, hogy én is befolyásoltam őt. Csak arra nem volt senki kíváncsi, hogy nem Gregor határozott az átváltoztatásomról. A hátából kiálló ezüsttőr döntött helyette. A ghoul-vámpíros félelmekhez jócskán hozzáadtak párizsi toronyugrásaim is. Ki gondolta volna, hogy ezek még erősebb paranoiát keltenek majd? Mivel azonban repülésre csak a Mester vámpírok lehetnek képesek, az a tény, hogy ehhez hasonlót produkáltam, nyilván elgondolkodtatta az embereket arról, hogy milyen más titkos aduim lehetnek még. Mindez felszította a félelmeket azzal kapcsolatban, hogy mi lesz, ha még a ghoulok képességei is hozzáadódnának ehhez a repertoárhoz. Talán legyőzhetetlenné válnék? Egyetlen rugaszkodással épületek tetejére jutnék fel, és visszafordítanám a bolygó forgását? Egyre vadabb elméletek láttak napvilágot. Kevesen tudták, hogy pillanatnyilag csak az édességekre jelentek veszélyt. Hogy aztán igyak is egy keveset rá a biztonság kedvéért. A világon nem volt annyi cukor, amennyi csillapíthatta volna a fájdalmamat. – Mikor jön vissza Spádé? – kérdeztem Annette-et. Spádé egy ideje már lelépett valami ürüggyel, hogy dolga van. Senki sem mondott nekem semmi olyat, amit fel lehetetett volna

használni ellenem. Mindnyájan tudtuk, hogy Gregor továbbra is kutat az elmémben, bár alig aludtam, és hogy szinte semmit sem volt képes megtudni. Fogalmam sem volt róla, hol vagyunk. Nem mintha mindez érdekelt volna. Csak annyit tudtam, hogy Bones öt napja ment el. Én így mértem az időt. Azokban a percekben és másodpercekben, amelyet nélküle töltöttem. – Sötétedés után – felelte Annette. Fabian suhant le a lépcsőn, majd ült le a maga módján Annette mellé. Megittasultan mosolygott rá. Égnek emeltem a szemem. Úgy látszik, ez a nő még a fantomokat is képes beindítani. Talán még szexelni is fognak valahogy. Bár Fabian áttetsző, és kábé olyan szilárd, mint egy részecskefelhő, ha valaki képes rá, akkor az Annette. – Milyen elbűvölő ember – jegyezte meg. – Még a végén kicsempészem magammal, ha elmegyek. Nagy önuralmamba került, hogy ne kérdezzem meg: „És az mikor lesz?” De úgyis gyakorolnom kellett az „ami a szívemen, az a számon” hajlamom elfojtását. – Annette, azt hiszem, kihagyom a filmet, és inkább olvasok. Nézd csak meg nélkülem. A lépcsőfordulóban elhaladtam Vlad mellett. Ő is velünk maradt, mondván, hogy majd akkor megy el, ha rendeződtek a dolgok. Úgy sejtettem, nem számított ilyen hosszas tartózkodásra. Már majdnem beértem a hálószobámba, amikor meghallottam, hogy csöng a telefonom. Szinte bevetődtem az ajtón. – Bones? – szóltam bele a készülékbe. Megvető szippantást hallottam. – Nem, chérie. Még mindig a szerelmesed visszatérésében reménykedsz? Milyen vicces. Gregor. Más se hiányzott. – Mi a helyzet, drága? – mondtam gúnyosan. – Tudom, hogy még mindig kutakodsz az álmaimban. Bocsánatot kértél 169

már a ghouljaidtól, hogy továbbra is levegőt szívok és nem vért? Amikor már azt hitted, hogy sarokba szorítottad a kicsi lányt, hopp, elfelejtetted, hogy kés van nála. – Velem kellett volna maradnod, és akkor megkímélhetted volna magad attól, hogy a paraszt hímringyó téged is elhajítson – dorombolta. – Amíg te utána epekedsz, ő más nőkkel enyeleg. – Hazudsz. Bones talán haragszik rám, de ennél jobb ember. Persze te ezt úgysem értheted. Gregor csak nevetett. – Ó, Catherine, hamarosan kiderül, mekkorát tévedtél. Tényleg azt hiszed, hogy megváltozott? Már régóta kereste a szabadulási lehetőséget, és most megtalálta. Kinyomtam a telefont, és a legszívesebben rá is tapostam volna, ha nem félek attól, hogy Bones hamarosan jelentkezhet. Ziháltam, mintha futottam volna. Amikor Vlad kopogtatott az ajtókereten, megpördültem és elkaptam a vállát. – Te tudod, hol van Bones? Mondd meg az igazat! Vlad az ingére pillantott, mintha azt akarná mondani, „Lennél szíves elengedni?”. – Nem tudom, Cat. Meg is fogsz rázni? A kezem lehanyatlott és tehetetlenül ökölbe szorult. – Az a nyavalyás szórakozik velem. Tudja, mi az, amitől a legjobban félek, és arra használja, hogy fájdalmat okozzon nekem! – Gregor? – kérdezte szenvtelenül Vlad. – Vagy Bones? Abbahagytam a járkálást és végigmértem. – Gregorra gondoltam, de… lehet valami abban, amit mondtál. Vlad elmosolyodott. – És mit akarsz tenni? – Ha Spádé visszajön, majd őt rázom meg – feleltem sötéten. Spádé épp csak betette a lábát az ajtón, már el is kaptam az in-

génél fogva. – Azonnal lépj kapcsolatba Bonesszal, és mondd meg neki, hogy megértettem. Én talán tévedtem, ő viszont gonosz velem, és elegem volt. Spádé könnyedén félrepöckölte a kezemet. – Ezt nem lehetett volna anélkül elmondani, hogy összegyűröd az ingem? – Csak figyelemfelkeltésnek szántam – feleltem. – Ha esetleg szükséged van rá. Vlad a szoba másik végében tartózkodott Fabiannál és Annette-tel. Mindhárman kíváncsian várták, hogy Spádé vajon elutasít-e, vagy engedelmeskedik. Előzőleg már félretologattam pár bútordarabot arra az esetre, ha az előbbi történne. Semmi értelme szétverni a szobát. – Cat – kezdte Spádé. – Adj nekem pár napot. – Rossz válasz – mosolyogtam, és behúztam neki egyet. Talán a mosolyom altatta el az éberségét. A feje oldalra billent az ütéstől, és onnantól már komolyan vett. Testtartásából eltűnt a lazaság, egy lépéssel hátrább húzódott, keze megfeszült a készenlétben. – Nem ilyen egyszerű a dolog, de nem tudom elmondani, miért. – Jobb, ha kitalálsz rá valamit. – Időre van szükségem – csattant fel. Hirtelen mindent megértettem, és élesen felkacagtam. – Ó, már értem. Nem tudod elérni, ugye? Ezért hebegsz-habogsz. Fogalmad sincs róla, hol van! Spádé elmorzsolt egy szitkot. – Te jó ég, Kaszás! Amint elalszol, Gregor mindent megtud tőled. Céltáblát akarsz akasztani Crispin nyakába? – Mennyi idő kell? – faggattam, és kezdett elfogni a félelem. – Tudod egyáltalán, hová ment? – Nem vagyok hajlandó kiadni olyan információkat, amelyek veszélybe… 171

– De igen, hajlandó vagy – rivalltam rá az aggodalomtól és dühtől felpaprikázva. – Miattam ne aggódj, ha egész végig ébren kell maradnom, azt is megteszem. Ha kell, megdöntőm a nemalvás világrekordját, de most beszélni fogsz, mégpedig azonnal. Spádé szája elkeskenyedett. Smaragdzöld fény jelent meg a szemében, és acélos tekintettel meredt rám. – Jobban teszed, ha tartod magad ehhez a fogadalmadhoz, mert számon kérem rajtad! A Spádé által közölt információk valóságos érzelmi hullámvasútra löktek. Igen, tudta, hogyan lehet Bonesszal kapcsolatba lépni, mikor elment. Mielőtt visszaértem volna Vladdal, Bones megadott neki egy vészhelyzeti számot, de azt nem mondta, hová megy. Két nappal ezelőtt Spádé üzenetet hagyott neki, hogy megtudakolja, mikor jön vissza. De megkeresése válasz nélkül maradt. Azóta Spádé hívogatta, e-mailezett, üzenetet hagyott több megbízható embernél, de senki sem hallott Bonesról. – Próbálok diszkréten érdeklődni utána, mint ma is, amikor távol voltam, és azt hiszem, hogy talán kihallgatást akart kérni Marie-tól – fejezte be Spádé. – Rodney azt mondja, hogy három napja beszélt Crispinnel, és ő valami megjegyzést tett, hogy milyen meleg van New Orleansban. Mi másért ment volna oda? Kiküldtem Rodney-t, hogy nézzen utána. Ez minden, amit tudok. – Miért nem hívtad fel egyszerűen Lizát és kérdezted meg őt, ahelyett hogy megvárod, amíg Rodney odaér? – Természetesen hívtam Lizát – feszült meg Spádé álla. – Azt mondta, hogy Marie egy héttel ezelőtt kiparancsolta őt a Negyedből, és még csak szóba sem állhat vele senki onnan. Magyarázatot nem kapott; Marie csak annyit mondott, hogy szólni fog, ha visszamehet. – Ezt mikor tudtad meg? Hogyhogy nem mondtad el nekem?

– Crispin kifejezetten megtiltotta, hogy belekeverjelek – felelte Spádé. – A múltkor sem sült el túl jól, amikor elrohantál, nem igaz? Most türelmet javaslok neked. Nagyon jót tenne. Már éppen le akartam hurrogni, amikor megszólalt a lelkiismeretem. Igaza van. Legutóbb is elfutottál, és tessék, itt a következmény. Talán Bones csak nem tud most éppen kommunikálni. Csinálják csak, ahogy akarják. Várd meg Rodney jelentkezését. – Jól van – ültem le. – Akkor várjuk Rodney híreit. Spádé figyelmesen fürkészett, mintha azt várná, hogy mindjárt visszaszívom. – Biztos vagyok benne, hogy hamarosan telefonál. A „hamarosan” még öt órának bizonyult. Rodney hangja kihangosítás nélkül is mindenki számára hallható volt, ugyanis ordított. – Nem tudom, mi a franc folyik itt, de lezárták az egész Negyedet. A Felség csak olyan embereket enged be, akik nem tartoznak se vámpír, se ghoul vonalhoz. Nem tudom, itt van-e Bones. – Ezt meg hogy csinálja? – Spádé mérhetetlenül megdöbbent. Akárcsak én. Hogyan lehet képes Marie zár alatt tartani egy teljes városrészt? – Ghoulok és rendőrök vannak mindenhol, állítólag egy eltűnt gyereket keresnek. Nagyon egyszerűen csinálják – fordulj vissza, vagy megbánod. A folyót is megnéztem, hátha be tudok jutni, de azt is őrzik. Marie nem játszadozik. Valami mással kell próbálkoznunk. Annette elsápadt. – A rendőrséget is felhasználják – leheltem, s fejemben vadul kavarogtak a gondolatok. – Megkérhetek valakit a régi csapatomból, hogy menjen oda és nézzen körül. Ők emberek, és sok mindenre van felhatalmazásuk… de ezzel bevallanánk, hogy közünk van a dologhoz. Valaki más kell. Megmarkoltam a telefonomat. Nagy szívességet akartam 173

kérni, és talán hiába, de meg kellett próbálnom. Elvégre kire számíthat az ember, ha a családjára nem? – Don! – mondtam, amikor a bácsikám felvette. – Ha esetleg már most azon töprengsz, hogy mit vegyél a szülinapomra, lenne egy jó tippem. Átadom Spádénak a telefont, és befogom a fülem, amíg ő elmondja, hol vagyunk. Aztán meg foglak kérni, hogy azonnal küldj ide egy gépet, és utaztass el egy szellemet Louisianába. Csak tegyétek le valahol két-három városnyira New Orleanstól, és a többit majd ő elintézi. – Cat? – Don várt egy kicsit. – Te ittál? Keserű kacajt hallattam. – Bár úgy lenne. Újra csak vártam. Úgy látszik, mostanában ez minden, amit tehetek. Spádé elintézett néhány hívást pár közös ismerős felé, s nyakatekert körülírással érdeklődött, tudnak-e Bonesról, de senki sem tudott semmit. Miután nem mondhatta ki azt, hogy „Láttátok valahol Crispint arrafelé?”, ez eléggé fáradságos procedúrának bizonyult. Így aztán amikor befutott egy autó, odarohantam az ablakhoz, és hőn fohászkodtam, hátha Bones az. De nem ő volt, és nem is okozhatott volna nagyobb meglepetést az érkező személye. Tate, hajdani csapatom kapitánya és régi barátom lépett be a szobába, és egyenesen odajött hozzám, mintha más ott se lenne. – Hogy gondoltad, hogy nekem nem szólsz? – kérdezte. Spádé és Vlad is ellenséges pillantásokkal méregette Tate-et. Nekem talán a barátom volt, de nekik nem. – Én sem tudtam, hogy Bones eltűnt. Azt hittem, csak megsértődött. Tate megvetően horkantott. – Nem a Kriptaszökevény érdekel. Ő le van ejtve. Én rád gondoltam, meg arra a másik vámpírra, aki Don szerint hetek

óta üldöz téged. Te jó ég. Tate meg van sértődve, hogy Gregorról nem számoltam be neki? Más se hiányzott. – Mert alig látlak, amióta már nem dolgozom Donnak. Segíteni jöttél vagy sem? Veled ellentétben engem nagyon is izgat, hogy Bones eltűnt. – Nem eltűnt – felelte Tate hidegen. – Hanem seggfej. Mikor ezt kimondta, még állt, de a következő pillanatban már a földön volt. Spádé izzó gyűlölettel meredt rá. A belőle sugárzó gyilkos düh arra késztetett, hogy közéjük lépjek. – Szerintem megértette. – Crispin nincs itt, hogy válaszoljon a sértéseire, én pedig nem vagyok hajlandó végighallgatni, hogy valaki ócsárolja – sziszegte Spádé, a kését markolászva. – A fiúkád nem tűnt el – tápászkodott fel Tate. – A Francia Negyedben van, ahogy sejtettétek, és ha akarata ellenére tartják ott, akkor biztosan a legjobbat hozza ki a helyzetből. – Ezt hogy érted? Tate lesajnáló, mégis kemény pillantást vetett rám, és papírlapokat húzott elő a kabátja alól. – Műholdas felvételek. Indulás előtt nyomtattam ki őket, kicsit elmosódottak, de semmi kétség, hogy ő az. Látod az időjelzést? Éjjel 11.32. Múlt éjszaka. Amennyire én látom, egész jól van. Spádéval szétteregettük a képeket az asztalon. Az első a Bourbon Streeten készült. Nem túl élesen, de valóban Bones volt az. Az utca közepén haladt. Kirítt a tömegből. Te jó ég, gondoltam. Megnéztem a második képet. Bones egy ház előtt állt, amelyet felismertem. Egy nőt tartott a karjában. Felmordultam. Továbbmentem a harmadik képre. Elkáromkodtam magam, és majdnem hozzávágtam a papírt Spádéhoz. – Kell neki egy kis idő, mi? Vicces, hogy nem egyedül tölti el. 175

Az utolsó kép csak részben mutatta Bones arcát. A házához vezető kapun belül volt. Ugyanaz a lotyó csüngött rajta, megismertem a ruhájáról, de az arca nem látszott, mert csókolóztak. – Csaló faszfej – mondta szenvtelenül Tate. – Azóta elő sem bukkant a házból, a műhold szerint. Nyilván tudod, hogy a műholdat hamarosan visszairányítjuk oda, ahová kell, Cat. Don már ezzel is a hatásköre határait feszegeti. – A rohadék – tajtékoztam. – Ez semmit sem bizonyít – tért magához döbbenetéből Spádé. – Fogalmunk sincs róla, mi folyik ott, vagy ki ez a nő. Lehet, hogy csak egy kapcsolattartó, és az egész csak álca. – Hát, igen, elég szorosan tartja a kapcsolatot. – Egyszerre szerettem volna még alaposabban megnézni és elégetni is a fotókat. – Tiszta sor – morogta Tate. – Csend legyen! – rivallt rá Spádé Tate-re, aztán kissé enyhébben hozzám fordult: – Crispin sosem árulna el téged így, bármilyen ideges is. Kell lennie valami magyarázatnak. Fabian majd odamegy és kideríti. Dühöm mögött fájó sértettség lapult. Hinni akartam, hogy mindez valóban csak félreértés, de a lelkem legmélyén iszamós, szörnyű félelem bujkált. Mi van, ha mégsem az? – Oké – nyögtem ki, és a fejem lüktetni kezdett. – Fabian, te menj oda és keresd meg Bonest. Hadd magyarázza meg, ki ez a tyúk. Megvárom a válaszát. – Neked tisztára elment az eszed? – robbant ki Tate. – Nem nézted meg azokat a képeket? Mi a francot akarsz még, élő videoközvetítést? – Néha még az sem bizonyíték – rikoltottam. Csípett a szemem, de nem sírtam el magam. – Ezt egyszer már keservesen megtanultam, és nem akarom másodszor is elkövetni ugyanazt a hibát. Tate hitetlenkedve bámult rám. – Hát te hülye vagy – mondta undorral, és kiment.

– Hírt fogok hozni neked – fogadkozott Fabian. – Az jó lesz – pillantottam a fotók felé. – Bármi legyen is.

177

Tizenkilenc

Juan jött Fabianért. Barátságos, de óvatos üdvözléséből tudtam, hogy ő is látta a képeket. – Mennyi idő alatt ér oda? – kérdeztem, amikor már indulóban voltak. Juan feszengett. – Querida, ha pontos számot mondok, akkor túl sokat árulok el. – Legalább nagyjából… – kérleltem, és gyűlöltem ezt a titkolózást, de Gregor már bebizonyította, hogy továbbra is kutat az álmaimban. Ha valamiképpen elaludnék, egyen meg a fene, ha bármi hasznosat is megtud tőlem. – Körülbelül egy nap az út tartózkodással és visszaúttal – mérlegelt. Olyan sok? Addigra árkot taposok a padlóba. – Remek. – Most sokat segített a hosszú évek gyakorlata, amikor higgadtságot kellett színlelnem. – Vigyázz az én kis szellememre. Juan törődött pillantást vetett rám. Fabian rám mosolygott, a keze pedig áthatolt Juan kulcscsontján. – Örülök, hogy újra láttalak, querida – vetett furcsálkodó pillantást a saját vállára Juan. Erőltetett mosollyal intettem neki. Semmiképp sem szabad úgy festenem, mint egy aggódó,

idegbeteg feleség. A szemem sarkából láttam, hogy Spádé megdörgöli a halántékát. Annette az ajtóban állt, a keretnek támaszkodva. Már nagyon régóta nem aludt egyikünk sem. – Aludjatok egy kicsit, srácok. Ez most nem ki tud tovább fennmaradni csoportverseny. Főleg te aludj, Spádé. Formában kell lenned, mire választ kapunk, úgyhogy kénytelen vagy pihenni. Spádé bólintott. – Csak néhány órácskát. Annyi elég lesz. – Ha amiatt aggódsz, hogy esetleg én is elszunyókálok, felesleges. Simán ébren tudok maradni, amíg van min rágódnom. Spádé megvető pillantást lövellt Tate-re. – Azok a képek biztosan hamisítványok. Határtalanul féltékeny Crispinre. Legkevésbé sem lepne meg, ha Fabian azt jelentené, hogy a nő nem is létezik. – Na persze – pufogott Tate. – Soha nem tennék ilyet. Cat barátja vagyok. És ha Bonesnak nincs rejtegetnivalója, akkor miért rejtőzködik? – Elég ebből, fiúk. – Szét akart pattanni a fejem. Spádé még egyszer utoljára végigmérte Tate-et. – Nemsokára ki fog derülni, hogy tévedtél. Örömömre fog szolgálni, ha majd elmesélhetem Crispinnek, hogyan zaklattad fel Catet ok nélkül. Hiába próbálod őt megszerezni, már csak azért is, mert szerintem Crispin most meg fog ölni téged ezért. Tate kihúzta magát. – Az, amivel felzaklatom, az igazság, mert nem hallgathatok, amikor Bones hülyét csinál belőle a háta mögött. Spádé úgy nézett Tate-re, hogy komolyan aggódni kezdtem. Úgy tűnt, komoly erőfeszítésébe kerül, hogy le ne gyilkolja, ott helyben. – Szerencséd, hogy Crispin megesketett rá, hogy nem bánthatlak – szólt Spádé. – Különben már nem lenne fejed. – Aludj jól – felelte Tate. 179

– Ez legyen az utolsó szavad – intettem Tate-et. Spádé nem az a fajta kutya, aki csak ugat, de nem harap. Tate talán nincs tisztában ezzel? Spádé teste megfeszült. Arra gondoltam, hogy elgáncsolom, de aztán más taktika mellett döntöttem. Hördültem egyet, aztán úgy tettem, mintha meginognék álltomban, és a homlokomhoz kaptam. Spádé máris mellettem termett. A lovagiassága erősebb volt még a hevességénél is. – Mi a baj, Cat? – Ez a sok stressz meg az alváshiány… olyan gyengének érzem magam. Egy utolsó fenyegető pillantás kíséretében, melyet Tate-re vetett, Spádé megfogta a karomat. – Hozok egy kis vizet. Kiment, én pedig Tate felé fordultam. – Talán az életedet mentettem meg most – mondtam halkan. Vlad mérsékelt érdeklődéssel követte eddig a cselekményt. Tudhatta, hogy csak színlelek, mert hallotta a fejemből. – Attól tartok, hogy egy nap szörnyű baleset éri majd, fiatalember – mondta Tate-nek. – Ha tovább provokál másokat, ez a nap elég közeli is lehet. Tate a szemét forgatta. – Igen, igen, tudom, csúnya halálom lesz. Ha annyi dollárom lenne, ahányszor már hallottam ezt! – Ha meg akar halni, akkor úgy is lesz. Ha valakit annyira felbosszant, hogy az elveszti a fejét, akkor magának nagyon erősnek kell lennie ahhoz, hogy legyen esélye túlélni. – Kitűnő tanács – jegyeztem meg. – Hallgatnod kellene rá. Tate rám vetette a pillantását. – Nehogy már, Cat. A saját árnyékomra is ráugranék, ha minden kis fenyegetést komolyan vennék. Egyszer úgyis meghalok. Mindenki elpusztul valamikor, még a mi fajtánk is. Rohadjak meg, ha gyáva módra meglapulva fogom eltölteni a hátralévő napjaimat, nehogy magamra haragítsak valakit. Az én

dolgom az, hogy hogyan élek. És hogy hogyan halok meg? Az legyen annak a problémája, aki eltesz majd láb alól. – Te jó ég – motyogtam. Senkire nem hallgat. Vlad halkan füttyentett. – Már régóta tűnődöm, mit lát benned Cat. Legtöbbször elég szánalmasan viselkedsz. De most legalább a bátorság halvány nyomai megmutatkoztak benned. – Te kibaszott… – kezdte Tate. Lángra kapott a lába. Aztán a keze. A Vlad felé indított rohama hirtelen különös toppantós tánccá változott, ahogy a tüzet próbálta eloltani magán. Vlad cöcögött. – Látod? Jobb, ha vigyázol a nyelvedre. – Khm… – köszörültem meg a torkomat. – Lennél olyan szíves…? A lángok lassan kialudtak Tate testén. Megcsóváltam a fejem. Jobb lesz, ha Fabian minél hamarabb visszatér. Ki gondolta volna valaha, hogy egyszer még ennyire várom a találkozást egy szellemmel? – Bízhatom abban, hogy nem fogod megölni, Vlad, amíg bemegyek és nem alszom? – érdeklődtem. Vlad elmosolyodott. – Egy ideig igen. Juan nem jött. És nem jött Fabian sem, csak tizennyolc óra elteltével érkezett egy hír. Milyen érdekes, hogy a szörnyű hírek újabban mindig telefonon jönnek. – Cat! Juan volt az. Amint meghallottam, tudtam, hogy valami baj van. Túlságosan kontrollált volt a hangja. Erőltettem kedves. – Nem akartam várni azzal, hogy elmondjam neked, querida… Vlad kérdőn meredt rám. Tate ugyancsak. Spádé majdnem a vállamra hajtotta a fejét, hogy saját fülével hallja a beszámolót. – Mikor Fabian rátalált, világossá vált, hogy Bonest nem 181

akarata ellenére tartják ott. És értésére adta Fabiannak, hogy nemkívánatos a jelenléte… Megtennéd, hogy összeszeded magad, amigo? – Ez nyilván a szellemnek szólt, mert én még nem estem szét. Eddig. – Fabian azt mondta, querida, hogy Bones elég nyers volt. Azt mondta, hogy kopjon le, vagy valami hasonlót. Mély lélegzetet vettem. – Szóval azt mondod, azt akarja, hogy békén hagyják. Mondta… mondta, hogy mennyi ideig? És mondott valamit rólam? Nem tehettem róla – a hangom szinte recsegett az utolsó kérdésnél. A szívem vadul vert és ájulás környékezett, de legalább a lábam megtartott. – Sí. – Juan hangja olyan volt, mintha valami savasat nyelt volna. – Fabian megkérdezte, hogy „És ezt hogyan mondjam meg a feleségednek?”, mire Bones azt mondta, hogy… Juan elhallgatott. – Mit mondott? – kérdeztem szinte sikítva. – Azt, hogy „Nekem nincs feleségem”. Spádé kiragadta a készüléket zsibbadt ujjaim közül. – Ez szemenszedett hazugság! – Nekem se nagyon tetszett – hallottam Juan felcsattanó hangját. – De nem hazudik. Spádé tovább dühöngött. – Én már kétszázhúsz éve ismerem, és mondhatom… – Hagyd, Spádé. Higgadt kérésemre abbahagyta a hőbörgést, és tátott szájjal meredt rám. – Csak nem hiszed el ezt a maszlagot? Arra gondoltam, hogy talán most nevetni kéne. Magam sem tudtam biztosan eldönteni. – Azt hiszem, hogy a műholdas képek és a szemtanúk beszámolója alapján talán a „de igen”-re szavazok. Egyet mondj meg – Bones ténylegesen azt mondta, hogy vissza fog jönni

hozzám, vagy ez csak a te feltételezésed? Spádé kihúzta magát. – Nem kell írásban adnia ahhoz, hogy ismerjem a szándékait… Most már biztos voltam benne, hogy nevetnem kell, és elég csúnyára sikerült. – Szóval nem mondta, csak te gondoltad. Tehát Bones világosan megüzente, hogy vége, csak én nem fogtam még fel. Kapaszkodtam a remény szalmaszálába, melyet Spádé húzott el előttem, egészen a keserű végig. Annette okosan a szoba távoli sarkában maradt. Spádé szó nélkül kinyomta Juant. – Cat, tűnjünk el innen – szólt Tate. – Visszamehetsz Donhoz és a csapathoz. Ott mindig van számodra hely. Semmi szükséged erre itt. Rámeredtem, és a hideg valóság közém és az izzó fájdalom közé ékelődött. Igaza van. Ez nem az otthonod. Nem tartozol ide. Nem tartozol sehová. – Nem. Én is ezt gondoltam, de nem én mondtam ki. Vlad úgy ment el Tate mellett, mintha az ott se lenne. – Gregor megmutatta, hogy nem fogja elengedni Catet, és te nem tudod tőle megvédeni. Csak az embereidet öleted halomra, és végül magát Catet is. Eljöhet velem, amíg el nem dönti, mit akar tenni. – Kétlem, hogy tisztességesek a szándékaid – izzott fel zölden Spádé szeme. – Ha Bonest érdekelnék a szándékaim, itt lenne, hogy mérlegelje őket – felelte Vlad. Tate ellenkezése sem segített. A hangulat kezdett veszedelmessé válni. – Te csak egy elhagyott szerelmest védelmezel, nem a legjobb barátod feleségét. Miért nem a saját szerelmi életeddel törődsz inkább? Abban újabban elég gyenge vagy. Ha egy vámpír képes volt elsápadni, akkor Spádéval éppen 183

ez történt. Vlad Giseldára célzott, Spádé menyasszonyára, akit meggyilkoltak. Gyorsan, mielőtt valami jóvátehetetlen történt volna, beálltam Spádé és Vlad közé. Nem mintha Vladot féltettem volna. Attól tartottam, hogy ha Spádé csak egy ujjal is hozzáér, Drakula menten szénné égeti. – Spádé, bármit is hiszel, Bones teljesen világossá tette, hogy a kettőnk ügyének vége. Az én hibám, hogy nem tudtam elfogadni. Tate… Nem mehetek vissza. Nincs visszaút. – Bár lenne. – Vlad, és mit kérnél cserébe? A vámpírok semmit sem csinálnak ok nélkül, úgyhogy mit akarsz, ha veled megyek, amíg át nem gondolom a dolgokat? Vlad gondolkodóba esett. – Iszom belőled néha. Ez tisztességes ár. – Rendben. – „Eladva!”, a rézbarna-zöld szemű vámpír úrnak. Spádé összefonta a karját. – Semmiképp sem engedhetem, hogy elmenj vele. Ne folyamodj tettlegességhez!, üzentem némán Vladnak, amikor láttam, hogy lebiggyeszti a száját a kihívásra. Spádé a barátom, még ha most nincs is igaza. Nem pálya, rendben? Ugyanez vonatkozik Tate-re is, mert nagyon úgy fest, hogy közbe akar avatkozni. – Csak nem füstszagot érzek? – kérdezte Vlad, hervadhatatlan apró mosolyával. Lángok csaptak fel a falakon. Mintha vörös-narancs kígyók termettek volna ott váratlanul, hogy gyors növekedésnek induljanak. Spádé káromkodni kezdett, aztán a mosogatóhoz ugrott, és töltögetni kezdte az edényeket, miközben segítséget kért. – Ha gyorsak vagytok, pillanatok alatt elintézitek – nyugtatta meg őket Vlad, és a karját nyújtotta. – Mehetünk? Maradni egyet jelentett volna a helyzet teljes elmérgesedésével. Tudtam, hogy kenyértörésre került volna a dolog, és semmiféle közbeavatkozás nem segített volna. Tate máris esz-

telenséget művelt. Elkapta Vlad vállát – aztán elszállt a menynyezeten át. És azzal együtt. Sitt záporozott le a lángok közé. Vladnak arcizma sem rándult. – Ez csak figyelmeztetés. De a következő már nem az lesz. Még egy utolsó pillantást vetettem a plafonon tátongó lyukra és az égő falakra, aztán megfogtam Vlad karját. A fejem még mindig zúgott az elmúlt percek történéseitől. – Mehetünk. Beszálltunk egy kocsiba, ami nyilván Vladé lehetett. Amikor elindultunk, határozott durranások hallatszottak, s a kocsibehajtón álló autók egymás után robbantak fel. – Csak hogy ne próbáljanak meg utánunk jönni – felelte Vlad a ki nem mondott kérdésemre. Villám hasított az égbolt szövetébe. Ez volt az utolsó dolog, amit láttam, mielőtt lehunytam volna a szemem.

185

Húsz

A gyászfolyamatnak öt lépése van, úgy mondják. Az első a tagadás. Ezen már túl voltam Spádé házában. A második a düh. Hát, igen, eléggé haragudtam. Nem bírtál várni egypár napot, hogy leállj és végiggondold a dolgokat, Bones, hogy hagyd az egészet kicsit leülepedni? Ugyan, te nem ilyen vagy. Újra a nyeregben, igaz, cowboy? Aztán az egyezkedés, talán a legszánalmasabb fázis, mely az egész repülőutamat lefoglalta ismeretlen úti célunkig. Csak jöjjön vissza! Annyira szeretem, és ő is szeretett engem. Talán helyre tudjuk hozni… A francba vele!, mondta a dühöm. Mindig is tudtam, hogy Bones egyszer vissza fog térni a régi trükkjeihez. Egy leopárd nem vetkőzheti le a foltjait, nem igaz? Még hogy nincs is felesége… Különben is, kinek van rá szüksége? Ha a mellettem ülő vámpír hallotta is mentális vívódásomat, semmi jelét nem adta. Vlad gondtalanul fütyörészett, míg én orosz rulettet játszottam az érzéseimmel. Mire bejelentette, hogy megérkeztünk, már teljes depresszióba süllyedtem. Más szóval, elértem a negyedik lépést. A kocsi lefékezett, és hallottam, hogy valakik közelednek. Egyiküknek sem dobogott a szíve. Kinyílt az ajtóm. Valaki óvatosan meghúzta a kezemet.

– Még egy kicsit tartsd csukva a szemed. Beviszlek a házba. Körülbelül egypercnyi óvatos botorkálás után megálltunk. – Most már kinyithatod, Cat. Engedelmeskedtem. Valamilyen hosszú, réginek kinéző csarnokban voltunk. Elképesztően magas csarnokban. Gótika a maga teljességében. Vlad elmosolyodott. – Lépj be szabadon és saját akaratodból, ugye ezt kellene mondanom? Tekintetem végigcikázott a csarnokon. – Csak pár napig maradok, hogy rendezzem a gondolataimat. – És összekapcsozgassam darabokra szakadt szívemet. – Addig maradsz, ameddig csak akarsz. Elvégre tartozol nekem. És talán néhány napnál tovább fog tartani, amíg behajtom. Fáradtan pillantottam rá. – Erre azért ne vegyél mérget. Egy dolog mindenképpen amellett szólt, hogy a Sötétség koronázatlan királya mellett maradjak. A személyzete nem volt sem lusta, sem figyelmetlen. Miután egy Srapnel nevezetű vámpír a szobámba kísért, megkérdeztem tőle, hogy milyen plazmamentes italaik vannak. Erre Srapnel nem végigmondta, hanem egyszerűen odahozta a hűtő teljes tartalmát. Amikor azt mondtam neki, hogy én is el tudtam volna menni megnézni, úgy bámult rám, mintha megőrültem volna. Tulajdonképpen nem is tévedett. Vlad minden este velem tartott a vacsoránál, bár ő maga nem evett. Napközben alig láttam, nyilván a saját dolgaival foglalkozott. Persze biztosan nem tudhattam. Jobbára a szobámban tartózkodtam és borongtam, és hol a Bones iránti harag uralkodott el rajtam, hol az önostorozás. A kapcsolatunk kezdettől fogva kudarcra ítéltetett volna amiatt, hogy Bones képtelen uralkodni szoknyavadász természetén? Vagy éppen minden rendben lett volna, ha én nem megyek el akkor Gregorral? 187

Nem tudhattam, és ez a bizonytalanság egyre csak erjedt a lelkemben. Kilenckor mentem le az ebédlőbe. Érthető okokból későn szolgálták fel a vacsorát. Vlad már várt. Hosszú barna fürtjei kifésülve, szabadon omlottak a vállára, s borospohara tartalmát lotyogtatta, mikor leültem mellé. Elkezdtem szedni a tányéromra a tálakból. Rozmaringos báránysült, marinált spárga mangósalsával és apró, zsenge újburgonya. Vlad csak figyelt, és a borát szopogatta. Mivel éltem már vámpírral, rég hozzászoktam, hogy én falatozom, míg a másik csak néz, úgyhogy nem jöttem zavarba. Néhány perc múlva megjegyeztem: – Ez a bárány remek. Biztosan nem kóstolod meg? – Nemsokára úgyis eszem. Volt valami a hangjában, amitől megállt a kezemben a villa. Nem úgy tűnt, mintha a tálakból akarná csillapítani az éhségét. – Ezt csak úgy megjegyezted, vagy elő akarsz készíteni? – Fel akartam mérni a reakciódat – billentette oldalra a fejét. – Ma este nem olyan puffadt a szemed. És a hangulatod sem olyan nyomorúságos. Ez azt jelenti, hogy végre túltetted magad Bones távozásán? Négy nap óta most említette ezt először. Ami engem illet, én kibírtam volna, ha még ennél is később pengeti meg a dolgot. – Ne izgulj, nem kell megint ledumálnod a szikla széléről. – Ezt örömmel hallom. Hátradőlt a székén, és forgatni kezdte a poharát. – Nem léptél kapcsolatba se Spádéval, se mással, amióta itt vagy. Nem vagy kíváncsi rá, hogy beszéltek-e vele? Erre már letettem a villámat. Nem tudtam, mit akar elérni ezzel, de Vlad soha semmit nem csinált ok nélkül. – Mi az, haver? Fel akarod pumpálni a vérnyomásomat? Megpuhítasz kicsit? Nem, nem beszéltem velük, és nem is akarok. Nincs szükségem további zaftos részletekre. – Mint hogy most is éppen a karjában tart valakit? Öleli,

csókolja… meztelenül hozzásimul? A tányérom átrepült a termen, és csattanva darabokra tört a falon. Átkoztam magamat, Vladot, de leginkább Bonest. – Csak meg akartad nézni, milyen gyorsan vesztem el a nyugalmam, igaz? Szórakozol velem? Mint láthatod, eléggé harapós vagyok, úgyhogy bocsáss meg érte. Felmarkoltam a damasztszalvétát és a tányér maradványai felé indultam, hogy feltakarítsam a rendetlenséget, de Vlad gyorsabb volt. Ültéből villámgyorsan magához rántott. – Mit művelsz? – csattantam fel. A szorítása erősebb lett, szinte fájt. – Csak elveszem a kialkudott árat. Volt még időm megfeszülni, mielőtt Vlad szája a torkomra forrt és agyarai a bőrömbe mélyedtek. Felkiáltottam, de nem a fájdalomtól. Vlad egyre erősebben szívott, a vérem szinte áradt át a torkába. Minden egyes szájmozdulatára lüktető melegség öntött el. Vámpírméreg. Nem ártalmas, de kellemes ál-hőérzetet hoz létre. – Vlad, most már elég… – Nem – hörögte fojtottan. – Még kell. Közelebb húzott magához. Már szinte csüngtem a karjában, s mintha egyenesen a gerincvelőmet szívta volna. Vlad végigsimított a karomon. Megdöbbentem. Szinte forró volt a keze, ami nem jellemző a vámpírokra. Biztosan a pirokinézis miatt. Az én vérem nem melegíthette fel ilyen gyorsan. Aztán éppen olyan hirtelen, ahogy elkapott, egyszer csak elengedett. Az asztalra támaszkodtam, elgyengült térddel. – Most aztán kaptál némileg más gondolkodnivalót – szólt Vlad. – Nem igazán. Megtört volt a hangom. Egyszerre sírva fakadtam. – Még mindig szeretem, Vlad! Talán gyűlölöm is egyben, de… akkor is szeretem. Vlad higgadt maradt. 189

– Majd elmúlik. Tényleg elmúlhat valaha is? Nem mondtam ki hangosan, de ez nem is számított. Vlad így is hallotta. – Elment az étvágyam. – Csak ennyit mondtam, aztán kimentem az ebédlőből. Késő éjjel már majdnem éppen elaludtam, amikor megmozdult az ágy. Riadtan kinyitottam a szemem, s egy ujj tapadt a számra. – Csak én vagyok! Beszélnünk kell. Teljesen felébredtem. Az emberek nem beszélgetni szoktak bemászni mások ágyába, márpedig Vlad éppen ezt tette. – Tényleg? – feleltem maró gúnnyal. Vlad legyintett. – Ne szorongasd olyan erősen azt a takarót, Cat. Nem akarlak megerőszakolni. – Ott, ahonnan én jövök, függőleges helyzetben szokás beszélgetni – jegyeztem meg, és célzatosan felültem. A takarót azért nem engedtem el. – Ez egy kicsit bűzlik nekem, haver. Vlad lazán a feje alá gyűrt egy párnát és felkacagott. – Micsoda tökéletes szobra vagy a felháborodásnak, Kaszás, pedig mindketten tudjuk, hogy egy mozdulattal porrá égethetném azokat a takarókat. Merev középnyugati neveltetésedtől eltekintve zavarna, hogy így vagyok itt veled? Ujjaim kissé ellazultak a takarón. Volt valami a szavaiban. Sokkal erősebb nálam, úgyhogy lángok nélkül is ki tudná kényszeríteni a szexet, ha akarná. Valamint ijedezni tőle, miután egy csomó véremet már kiitta, kissé képmutató dolog lett volna. – Hát jó. Miről akarsz beszélni? – A jövődről. Megfeszültem. – Szóval azt akarod, hogy elmenjek. Legyen. Én… – Tényleg azt hiszed, hogy azért jöttem ide, hogy kitegyem

a szűrödet? – vágott közbe Vlad. – Jobban ismerhetnél már. – Bocsánat. Kissé kemény volt nekem ez a hét. – Hát igen. – Hangjában nem volt semmi hamis szánalom. – Az önbecsülésed komolyan csorbát szenvedett, és most nagyon sebezhető vagy. Ha az lenne a célom, könnyen elcsábíthatnálak. – Látom, a te önbizalmadnak semmi baja – fújtam. – De rossz fa alatt vonítasz, ha azt hiszed, hogy könyör-dugásra hajtok. Vlad szája lebiggyedt. – Már megmondtam, hogy nem romantikus érzelmekkel viseltetem irántad. Azért vagyok itt, mert a barátod vagyok, és egy barátról sokkal nehezebb lemondanom, mint egy dugásról. Nálam sem ez volt a helyzet, noha kétségtelenül vonzó férfit ismerhettem meg benne. Inkább valamiféle lelki rokonságot éreztem vele. – Örülök, hogy itt vagy – mondtam, és ez igaz is volt. Mencheres vagy Spádé vagy hasonlók mellett, akik szánakozó felelősségérzettel vettek volna körül, nem tudtam volna kezelni ezt a helyzetet. Vlad megszorította a kezemet. – Majd túlesel rajta, de előbb szembe kell nézned vele. Vele. Azaz Bonesszal. Elfordítottam a tekintetem. – Értékelem a jó szándékot, de most semmi haszna. Nem fogok vele újra találkozni. Nem akarom látni, hogy mit művel és kivel. – Catherine, ostoba vagy. Megmerevedtem a sértéstől és az eredeti nevemtől. – Miért, Drakula? – vágtam vissza a névvel, amit viszont ő rühellt. – Azért nem tudsz túljutni rajta, mert még mindig nem hiszed el teljesen, hogy elment. Ezért nem tudod elengedni. És ezért fogod a végén megöletni magad, mert ez annyira elvonja a figyelmedet, hogy észre sem vetted, hogy egy vámpír jött be 191

a szobádba, amíg be nem feküdt melléd az ágyba. Rendezd el a dolgodat Bonesszal egyszer s mindenkorra. Aztán lépj tovább, vele vagy nélküle. – Tudom jól, hogy vége – mondtam elcsukló hangon. – Világosan megmutatta, hogy ez a helyzet. – Te pedig azon rágódsz, hogy komolyan gondolta-e. Arra gondolsz, hogy talán csak fájdalmat akar okozni neked, mint ahogy te okoztál neki, amikor elmentél az ellenséggel a harc közepén. Az őrületbe kergeted magad azzal, hogy azon tépelődsz: hátha azt várja, hogy utánamenj, ahogyan ő is mindig megkeresett téged. – Ne kutakodj már az agyamban! – Visszahallani legtitkosabb gondolataimat olyan volt, mint egy érzéstelenítés nélkül elvégzett műtét. – Ez nem is annyira beteg ötlet – folytatta Vlad higgadtan. – Talán csakugyan a legrosszabb félelmeidet akarja ellened fordítani, ahogyan te tetted vele. Szerintem ez nagyon is fair büntetés lenne. Csak kétlem, hogy Bonesban megvan a kurázsi arra, hogy megtegye. – Akkor miért mondod, hogy nézzek utána, ha azt hiszed, hogy úgyis csak megint pofára esem? – Mert ha igazad van, akkor nemsokára kopogtatni fog az ajtómon. Ha nem, akkor összetörik a szíved, de eltökélt leszel, mert sokkal erősebb vagy, mint gondolnád. Beharaptam az alsó ajkam. Kockáztassam meg, hogy újra a szívemre tiporjanak, csak hogy lássam, nem egy afféle furcsa vámpír-játszadozásról van-e szó? És ha arról van szó, vajon meg tudnám bocsátani? Meg akarnám bocsátani? Bármi is az igazság, legalább biztosat tudnék, ami talán jobb, mint lassan becsavarodni valami csodában reménykedve. Vlad mindezt kiolvashatta a fejemből, mert bólintott. – Reggel hívd fel Spádét, és szervezz meg egy találkozót Bonesszal. Bones nem fogja elutasítani ezt, bármi legyen is a szándéka veled kapcsolatban. És akkor legalább tudni fogod,

hogy tényleg vége vagy sem. Ez túl sok töprengenivaló volt álmos és vashiányos állapotomban. Sóhajtva dőltem le a párnára, s megfeledkeztem róla, hogy Vlad is ott van mellettem. Közelebb húzódott, és a párnáimra hajtotta a fejét. – Khm – köszörültem egyet a torkomon. – Nem épp most egyeztünk meg abban, hogy csak barátok vagyunk? – Én nem szexet akarok. Csak éppen nagyon régen nem aludtam már olyan nő mellett, aki igazán jelentett számomra valamit. – Aha. Jó. – Pizsamaparti Drakulával? Végül is miért ne? – Oké, de horkolni szoktam. Vlad elvigyorodott. – Már egy hete vagyok veled egy fedél alatt, úgyhogy tudom. Csúnya pillantást lövelltem rá, de aztán elnyújtóztam az ágyban, ahogy máskor is szoktam. Vlad egyik kezével átfogott, és fejét a párnámon nyugtatta. Zavarban kellett volna lennem, hogy egy ágyban tartózkodom vele, főleg mivel félmeztelen volt, én pedig csupán egy hosszú alvópólót és bugyit viseltem, mégsem voltam. Jó érzés volt megint együtt aludni valakivel, még ha nem is azzal, akivel a legjobban szerettem volna. – Jó éjt, Cat – morogta Vlad, bár már majdnem hajnalodott. Ásítottam, és lehunytam a szemem. – Jó éjt, Vlad. A kopogás nem ébresztett fel. Biztosan túl halk és bátortalan volt. Csak arra riadtam fel, amikor Vlad bosszúsan azt mondta, hogy „Szabad!”. Te jó ég, igaza volt. A reflexeim teljesen eltompultak. Srapnel dugta be a fejét az ajtón. Magamban szidtam Vladot, amiért esélyt sem adott rá, hogy előbb eltűnjek a fürdőszobában. Elég kompromittáló lehet a látvány. 193

– Bocsáss meg, uram, de a hívó fél azt mondja, sürgős. Odaadhatom a telefont? Szemmel látható idegességgel szorongatta a készüléket az oldala mellett. Talán Vlad morcos szokott lenni ébredéskor. Vlad intett. – Jó, add ide. Srapnel úgy pattant oda, mint egy nyúl, aztán eliszkolt, és becsukta az ajtót. – Ki az? – mordult bele a telefonba Vlad. Spádé hangja úgy süvöltött, hogy egyből felültem. – Ha most sem adsz át Catnek, elevenen megsütlek a saját zsírodban… Elragadtam a telefont Vladtól. – Mi az? Itt vagyok. Mi a baj? Súlyos csend támadt a vonal másik végén. Túl későn döbbentem rá, hogy mit tettem. Vlad megvonta a vállát, mintha azt mondaná: Most már nyakig benne vagy. – Az előbb azt mondták, hogy nem lehet zavarni Vladot, mert ágyban van. – Minden szóból csak úgy sütött a vád. – És hogy gyengélkedik. Lucifer tökeire, ezért nem hívtál soha viszsza? – Én… én nem… – Te jó ég, hiszen hebegek! – Szóval így állunk! – Ne hülyéskedj! – sietett a segítségemre a harag. – Ha valami baj van, mondd meg, de ha csak azért hívtál, hogy erkölcsbírót játssz, akkor kezdd a legjobb barátoddal! Valószínűleg éppen most is ügyködik. – Hatalmas veszélyben van, ha egyáltalán érdekel még – felelte jegesen Spádé. Egy csapásra elszállt minden ellenségességem. Spádé nem volt a hisztérikus túlzások embere. Úgy szorítottam a telefont, mintha ki akarna csúszni a kezemből. – Mi történt? Talán érződött a hangomon a félelem, mert Spádé is meg-

enyhült valamelyest. – Fabian, a te segítőkész szellemed ott volt New Orleansban, és próbált beszélni vele. Abból, amit kikövetkeztetett, Crispinnek hamarosan el kell hagynia a Negyedet. Gregor pedig ott áll lesben a város határán. – Hogy érted azt, hogy el kell hagynia? – A hangom nem is lehetett volna ennél élesebb. Vlad megborzongott. – Crispin azért ment New Orleansba, hogy beszéljen Marieval. A találkozójuk után, már amennyire tudom, Marie lezárta a Negyedet az élőhalott látogatók elől, Gregor pedig komoly erőket gyűjtött össze a városon kívül. Felpattantam, és ruhákat kezdtem keresgélni. Vlad nem zavartatta magát, csak a helyemre fordult. – Te már ott vagy? Vagy oda tartasz? – Nem mehetünk oda, épp ez a probléma! Miattad Gregornak törvény szerint joga van elintézni Crispint. Ez ügyben egyetlen vámpír sem siethet a segítségére. Elgyengült térddel rogytam le a padlóra. Egy pillanatig még levegőt sem tudtam venni. Aztán elkezdtem terveket kovácsolni. – A levegőben kell kihozni onnan. Helikopter lenne a legjobb. Felszerelhetjük ezüstlövedékekkel. A levegőben átszállunk egy repülőgépre. Azt mondod, hogy több üzenetet is hagytál nekem ez ügyben? – vetettem fenyegető pillantást Vladra. – Csak annyit üzentem, hogy hívj vissza, és Gregor csapdájáról csak ma este szereztünk tudomást. Vlad mentegetőzés nélkül vállat vont. – Te mondtad, hogy nem akarsz velük beszélni. Ez a rész nekem is új. Ha tudtam volna, elmondom neked. Nem kezdtem el veszekedni vele. Elvégre az én hibám volt, hogy elrejtőztem, nem Vladé. – Van egy kis gond a terveddel, Cat – mondta mereven Spádé. – Különben már mi is megpróbálkoztunk volna vele. Senki 195

nem léphet be a városba, aki valamilyen vonalhoz tartozik, és ez a város légterére is vonatkozik. Ez halálos ítéletet jelentene Marie rendelkezése értelmében, és ő túl erős ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk. Én magam megkockáztatnám, de ha egyetlen vámpír vagy ghoul is betenné a lábát a Negyedbe, Gregor és az övéi utánamennének. Egy olyan emberre van szükség, aki nem kötődik a vámpírokhoz, érted? Persze hogy értettem. Most már tudtam, miért törte magát annyira Spádé, hogy elérjen. – Add meg a számod, és nemsokára visszahívlak.

Huszonegy

– Próba egy, kettő, három… Hallasz, Geri? Geri Hicks hadnagy, az utódom Don csapatában, köhintett, és azt morogta: – Igen. Egy vevőkészüléket ültettek be sebészi úton a bőre alá, mely közvetlenül a dobhártyájába továbbította a hangom. Ha kiabáltam volna, fájdalmat okozok neki. A mikrofonja kissé kényelmesebben, a nyakláncába volt beépítve. – Hol vagy, Geri? – Épp átmegyek a St. Ann Streeten, és a Bourbon felé tartok. A madárka még ott van? Rápillantottam a kölcsönlaptop műholdas képére. A repülőgép rázkódása nem sokat segített, de így is láttam Bonest. És a nőt, aki vele volt. – Igen. Mint tudod, van egy kis időbeli csúszás, de ott kell lennie. Nálad minden rendben? Geri ideges volt. Nem hibáztathattam ezért. Ki kellett hoznia Bonest anélkül, hogy bármelyikük otthagyná a fogát. Én is jócskán be lettem volna sózva. – Jól vagyok – mondta Geri. – Vettem. Most pedig kapd el. Én voltam az egyetlen olyan személy Spádé ismerősei között, aki közvetlen élőhalott-kapcsolattal nem rendelkező em197

bereket ismert, valamint légitámogatást, fegyvert és technológiát szerezhetett. Persze a régi csapatom nagyrészt kapcsolatban állt Bonesszal, de amióta én kiléptem, egyikük sem állt a parancsnoksága alatt. Ezt a nagybátyámnak köszönhettem. Ember lévén Geri nem láthatta Fabiant. Pedig a szellem ott volt, hogy próbálja segíteni a tervet, és közben Marie emberei se vegyék észre. Ez nem volt könnyű. Tudtam, hogy ha vége lesz, Fabiannak is sok mindent megköszönhetek majd. De hogyan lehet kifejezni hálánkat egy szellemnek? Ezen még majd gondolkodnom kell. – Közelítek a célponthoz, nem beszélhetek többet – suttogta Geri. A képernyőn láttam, hogy valóban így van. Bones Pat O’Brien kocsmájában tartózkodott, a Negyed szélén, és nyilván megszokott whiskyjét iszogatta. Karját egy csinos barna derekán tartotta, aki szinte rátapadt, és a csípőjét simogatta. Ökölbe szorult a kezem. Te szemét dög, ha ennek vége van, lesz hozzád egy-két szavam. Cannelle persze nem hallotta néma figyelmeztetésemet, de Vlad igen. Átült a velem szemközti székbe, nem zavartatva magát a légörvényektől. A találkozási pont felé tartottunk. – Te aztán tényleg nem kedveled ezt a nőt. Nem mondtam ki hangosan a választ, nehogy megzavarjam Gerit, hisz a fülhallgató és a mikrofon még mindig a fejemen volt. Nem. Tényleg nem. – Tudom, hogy kicsit erős – dorombolta a fülhallgatóban Geri, miközben a műholdas kép tanúsága szerint odaért Bonesékhoz. – De ahogy megláttalak titeket, két ilyen szuper testet, nem is tudom, melyikőtökkel keféljek elsőnek. – Ez az! – suttogtam. Te jó ég, most éppen azért drukkolok, hogy valaki felszedje a férfit, akit szeretek! Miért is nem lehet normális életem? Bones lerakta a poharát. Ha meglepődött is azon, hogy látja

Gerit, nem mutatta. Visszatartottam a lélegzetem. Mit fog tenni? Tudnia kell, hogy én küldtem a lányt. Vajon lebuktatja? Vagy belemegy a játékba, és vele tart? – Könnyű a döntés, szivi. – A nyaklánc továbbította az angol akcentus minden árnyalatát. – Hölgyek előnyben. Nem igaz, kicsi Fahéjam? Cannelle cinkos nevetése a szívembe döfött. Az ülésem egyik karfája szegényebb lett egy jókora darabbal. – Nagyon vadnak tűnik, chérie. Kicsit szelídebb társaságban reménykedtem. Geri nem hagyta, hogy Cannelle becsmérlő szavai az útjába álljanak. Belemártotta ujjait Bones poharába, és látványosan lenyalogatta róluk az italt. – Olyan szelíd leszek, mint egy bárány, drágám. Geri rengeteget fejlődött azóta, hogy néhány hónappal ezelőtt elkezdtem kiképezni. Cannelle megfogta Geri csuklóját, a szájához emelte a tenyerét, és ő is nyaldosni kezdte. – Majd meglátjuk. Aztán Cannelle átölelte Bonest és megcsókolta. Geri mikrofonján keresztül szinte hallottam, ahogy hozzádörgölődzik. Hallottam a fojtott, kéjes nyögéseket. Csak teljes két perc múlva váltak szét. Addigra már majdnem Bones halálát kívántam. Vlad minden együttérzés nélkül figyelt. – Valaki másnak kéne ezt csinálnia. Igaza volt. Én ragaszkodtam hozzá, hogy az összekötő legyek. Senki másra nem akartam bízni ezt a fontos feladatot, még ha szenvedtem is tőle. – Mozgasd meg – mondtam Gerinek, nagyon halkan. Geri belépett közéjük. – Nem kell előjáték – mondta doromboló torokhangon. – Muszáj mindenáron megismernünk egymást? Én csak dugni akarok, de úgy, hogy el sem tudjátok képzelni. 199

Bones kibontakozott Cannelle karjaiból, és megfogta Geri kezét. – Nem szeretek szép lányokat várakoztatni. Gyere, Fahéjam. Őt akarom ma este. – Nem választhatok én? Kihallottam a duzzogást Cannelle hangjából. Minden erőmre szükség volt, hogy ne visítsak. – Most nem, szivi. – Cheri… – Az összes többit te választottad – szólt közbe Bones, és elindult a tömegben. – Ha nyavalyogsz, akkor csak utánam kaphatod meg. – Szemétláda – morogtam. Az összes többit? Hát ez nagyszerű. Bones megtorpant egy járdaszélen. Vajon meghallott engem Geri fülmütyürjén keresztül? De aztán továbbindult. Kifújtam a levegőt. Eddig jó. Te szemétláda. – Tartsatok a templom felé – mondtam Gerinek alig hallhatóan. Aztán levettem a fejhallgató-mikrofont, és beleszóltam a mobilomba. – Oké, Don, kezdjétek. Már úton vannak. Mondd meg Coopernek, hogy ne eressze le a létrát, amíg nem ér ötven méterre. – Rendben, Cat. Visszavettem a fejhallgatót. Geri éppen azt búgta Bonesnak, hogy a templom tetején akar szexelni, de Cannelle akadékoskodott. – Non, ott patkányok lehetnek! Miért nem mehetünk el innen csak egy éjszakára? Már mondtam, hogy tündéri barátaim vannak Metairie-ben, akikkel feltétlenül találkoznod kell. – Tudod mit, szivi? Holnap elmegyünk. Ha már napok óta rágod a fülem miattuk, biztosan nagyon különlegesek. – Oui. Très magnifique.

Tehát Cannelle próbálja őt kicsalogatni a városból, egyenesen Gregor karjaiba, gondoltam növekvő dühvel. Talán Vlad karóba húzós hobbija nem is olyan hülyeség. Mi lelte Bonest, hogy nem tűnik fel neki Cannelle különös eltökéltsége? Ennyire elvakítja a kéjvágy? – Holnap azt csináljuk, amit te akarsz, de ez a mai este az enyém – folytatta Bones. – Megígérem, hogy új oldalamról ismerhetsz meg. És én is. Alig vártam, hogy újra találkozzam Cannelle-lel. Már nem láthattam a három alakot. Amióta elindultak, kikerültek a műholdas látómezőmből. – Nézz körbe, Geri. Nem követnek? – Ugye nem fog senki elkapni minket, miközben felmászunk? – kérdezte ravaszkásan Geri. Bones megcsókolta. Látni nem láttam, de hallottam. – Semmiképp sem. Oké. Tehát tiszta a levegő. Te jó ég, bár vége lenne már! Épségben, és hamar. – Ó, itt is van a templom. Most pedig, szépségem, nézz rám egy pillanatra. Nem kell félned sem a szemem, sem a fogam miatt, rendben? Nem látsz rajtuk semmi különöset. Nem félsz, mert tudod, hogy nem akarlak bántani. Mondd utánam. – Nem akarsz bántani – ismételte Geri. – Nem félek. Szóval így rendezi el Bones az izzó szempár és a hegyes agyarak dolgát, amikor emberekkel dug. Eddig is sejtettem, de sosem akartam rákérdezni. Már így is többet tudtam a múltjáról, mint amennyit kellett volna. Bár úgy sejtettem, hogy ez a színjáték most Cannelle-nek szól, hiszen Bones tudta, hogy Geri ismeri a titkát. Hányinger környékezett. – Fahéjam, megyünk? – Ha kell, chéri… – Kell. Némi súrlódó zaj után Bones újra megszólalt. 201

– Végre itt a tető. És nincsenek patkányok, petite, úgyhogy ne izgulj. Vlad, szólj a kopternek! Ő eleget tett néma kérésemnek, átvette a mobilomat, és megnyomta az újrahívást. – A tetőn vannak – közölte tömören Donnal. – Mennyi idő? … Igen – Lerakta. – Hat perc. – Hat perced van, Geri. Ne feledd, hogy Bonesnak fognia kell téged is meg Cannelle-t is, amikor ugrik, és a csaj nem akar menni. – Gyertek ide, gyönyörűségeim. Így mindjárt jobb. Bones hangja megváltozott. Az a kéjes dorombolás lett, amitől én is mindig elolvadtam. Most viszont inkább bosszantott. Aztán zihálás és csókolózás neszei hallatszottak. Majd Geri szólalt meg: – Hé, bébi! Ne olyan hevesen! – Miért? – méltatlankodott Cannelle. – Készen állok rá, hogy kielégíts. Az órára pillantottam. – Még két perc. Tartsd magad, de feltűnés nélkül. – Fahéjam, ne legyél olyan mohó. Előbb egy kicsit megédesítem neked. Jobban fogod élvezni, ha egy kicsit várnod kell rá. Az öklömmel verdestem a combomat, de nem visítottam. Csak néztem a ketyegő másodperceket, és szakszerű távolságtartással fürkésztem a hangokban az esetleges veszély jeleit. Sajnos az, amit hallottam, nem éppen veszedelemre utalt. Még harminc másodperc. Most már nem várhatunk tovább, még ha valaki meghall is minket. – Mondd meg neki a tutit, Geri. – Bones, egy helikopter fog elrepülni a templom fölött körülbelül kétszáz méter magasságban. Egy lánclétra lóg majd róla. Ha látod, hogy jön, fogj mindkettőnket, repülj fel, és kapd el a hágcsót. Amint kiértünk a városból, át kell ugranod egy másik gépre. Spádé lesz rajta.

– Ez meg mi? – sziszegte Cannelle. – Tíz másodperc – recsegtem. – Kilenc, nyolc, hét… – Tudod mi, Fahéjam? – Bones hangjából kiveszett a csábító búgás, s csak a hideg acél maradt. – Elegem van a panaszkodásodból. – …egy! – kiáltottam. Aztán már csak a helikopter dübörgése hallatszott, majd fémes csattanás, egy puffanás, és a szavak, amiket hallani akartam Geritől. – Fent vagyunk! A helikopternek speciális, halk forgólapátjai voltak, ami némileg csökkentette a zajt, de persze Cooperből és a két másodpilótából semmit sem hallottam. Geriből viszont szerencsére igen. – Lélegzik? – kérdezte Geri. – Jó nagyot kapott tőled. – Életben van. Súrlódó hang, majd Geri: – A lábad közé akartad rántani a fejem, mi? Most örülsz, te kurva? – Nem érzi, hogy rugdosod – jegyezte meg Bones minden él nélkül. – De én igen, és nekem jó! Puffogó hangok hallatszottak. Nem akartam közbeszólni. Túlságosan is tetszett, hogy Cannelle-t megrugdossák. – És ő hol van? – kérdezte Bones. Megdermedtem. Geri egy végső fújtatást eresztett meg, mintha bevitte volna az utolsó kegyelemrúgást, csak aztán felelt. – A repülő, amire átszállsz, hozzá visz. Bones nem felelt, de a hallgatása mindent elmondott. Semmi szükség arra, hogy szemtől szemben lássam, gondoltam sötéten. Az összes többit te választottad, mondotta az imént Bones Cannelle-nek. Hát, igen, ennyi is elég ahhoz, hogy tudjam: vége. A vámpírok talán képesek elfogadni a megcsalást valamifé203

le bosszúként, de én talán túlságosan is ember vagyok ehhez. Sok mindent lenyeltem már Bonestól igazságos visszavágás címszó alatt, de ezt most nem fogom. Megvártam, amíg Bones átszállt Spádéhoz, aztán levettem a fülhallgatót. Geri biztosan örül, hogy mostantól nem dörömbölök folyton a dobhártyáján. Bones egyedül hajtotta végre a légi ugrást – Geri és Cannelle maradt a helikopteren. Spádé gépének elvileg Don egyik helyén kellett volna találkoznia velem, de erre már nem volt szükség. Felhívtam a nagybátyámat. – Változtassátok meg Bones útvonalát – mondtam. – Ne mondjátok meg, hová megy, csak oda ne jöjjön, ahol én vagyok. Don nem tett fel felesleges kérdéseket. – Rendben, Cat. Letettem. Vlad végig figyelt. Sikerült kipréselnem magamból valami szánalmas mosolyfélét. – Ez megadja a választ. – Mintha nem ismernéd a régebbi szokásait – felelte Vlad, mindenféle hamis együttérzés nélkül. Persze hogy ismertem. De arra nem számítottam, hogy a fülem hallatára ismeri be számos kalandját. Vagy talán mégis? Elmondta volna ugyanezt a szemembe is, ha találkoztunk volna. Legalább ezt el tudtam kerülni. Könnyekben törtem ki, és elvesztettem méltóságom maradék roncsait is. Két óra múlva leszálltunk egy bázison, nem tudni, hol. Kívülről a legtöbb katonai létesítmény ugyanolyan, de nem is nagyon néztem. Becsuktam a szemem, és Vlad karjára tettem a kezem, úgy szálltam ki a gépből. – Helló, parancsnok! – hallatszott egy férfihang. Elmosolyodtam, lehunyt szemmel. – Cooper! Mondhatnám, örülök, hogy újra látlak, de erre még pár percet várnod kell. Mordult egyet, ami nála nevetést jelentett, és hamarosan be-

értünk az épületbe. – Most már kinyithatod a szemed – szólt Cooper. Az ő arca volt az első, amit megpillantottam: a sötét tónusú ábrázat és a még a Tate-énél is rövidebb frizura. Gyorsan megöleltem, ami mintha meglepte volna, de mosolygott, amikor elengedtem. – Hiányoztál, csodabogár – mondta vigyorogva. Nevettem, még ha csikorogva is. – Te is nekem, Coop. Mi a pálya? – Geri koptere harminc perce érkezett meg. A fogoly biztonságos őrizetben és ébren. Ian is itt van. A foglyot kérdezi ki. Erre már tényleg elmosolyodtam. Azért hívattam ide Iant, mert egy hidegvérű rohadék – és most éppen ezt szerettem benne. – Maradhatsz itt is, vagy jöhetsz velem – mondtam Vladnak. – Megyek – felelte, s futó pillantást vetett az éppen feltűnt Fabianra. A szellem odalebegett Cooperhez, aki persze nem láthatta, hiszen ember. – Fabian, fantasztikus voltál – jegyeztem meg. – Bármi lesz is, mindig számíthatsz rám. Mindig lesz hol laknod. – Köszönöm – felelte Fabian, és szeretetteljesen beleolvasztotta karját az enyémbe. – És nagyon sajnálom, Cat. Nem kellett megmagyaráznia, hogy mit. Nyilvánvaló volt. A mosolyom megkeseredett. – Bárki mondta is, hogy a tudatlanság boldogság, elég rövidlátó lehetett, ha engem kérdezel. De ami történt, megtörtént, és most egy régi ismeretséget kell felújítanom. A szellem egy pillanatig reménykedni kezdett. – Bones? – Nem. Az a kis lotyó odabent. És ne gyere utánam. Csúnya lesz. Nem kellett kétszer mondanom. Fabian egy pördüléssel elenyészett. Ügyes trükk. Kár, hogy fantomnak kell lenni hozzá. Bácsikám egy kicsit beljebb várt a folyosón. Eléggé… rosz205

szul nézett ki. – Valami baj van? – kérdeztem hirtelen aggodalommal. Megtámadták vagy eltérítették Bones gépét? Vagy még roszszabb? – Nem – köhécselt. – Csak megfáztam. – Ó. – Megöleltem üdvözlésképpen. Meglepő módon megszorított és hosszan a karjában tartott. Eddig nem voltunk olyan ölelkezős család. Vlad a levegőbe szimatolt. – Megfázott? Don elengedett, és bosszús pillantást lövellt Vladra. – Igen. De ne aggódjon. Nem vagyok fertőző a maga fajtájára. Ezt elég keményen mondta. Tényleg rosszul érezhette magát. A nagybátyám általában nem viselkedett ilyen mogorván, még ha nem kedvelte is a vámpírokat. Vlad végigmérte, és vállat vont. Don visszatért a tárgyra, ahogy szokott. – Épp most jövök a lenti cellából. A fogoly nem túl közlékeny a saját szerepét illetően. – Akkor ideje, hogy újra lássam egy régi jó barátomat.

Huszonkettő

Cannelle mintha egy napot sem öregedett volna az eltelt tizenkét év alatt. Csak a haja volt más, rövidebb. Gondolom, innen kapta a nevét is, a hajszínéről. Cannelle. Franciául: fahéj. Fémpriccsen ült, mely a fal egész hosszát elfoglalta a négyzet alapú, dobozforma helyiségben. Nem volt lekötözve, mivel Ian és Geri is vele volt a cellában. Még ha valami csoda folytán rajtuk átjutott volna is, további őrök álltak az ajtó előtt. Cannelle szeme körül fekete monokli éktelenkedett, a szájából és a homlokából pedig csöpögött a vér, de nem tört meg. Mikor beléptem, először pislogott, aztán elnevette magát. – Bonjour, Catherine! Rég nem láttalak. Végre kezdesz nőnek kinézni. Meg vagyok lepve. Ajkam gonosz mosolyra húzódott. – Bonjour neked is, Cannelle. Igen, növesztettem egy kis cicit, popsit és egyebeket is. Mit tesz tizenkét év, nem igaz? Cannelle azonnal támadásba lendült. – Gratulálnom kell a szeretődhöz, Boneshoz. Qu’un animal, non? Rosszabb, mint a híre. A kis kurva. Legszívesebben lecsaptam volna azt a vigyort az arcáról. – Kár, hogy nem nyűgözték le az ágybéli képességeid. Nem fest túl jól, hogy még egy kellemes városon kívüli ménage à 207

trois-ra sem tudtad rávenni, nemde? Ian rosszindulatúan felkacagott. – Ti ketten régről ismeritek egymást, igaz? Most már ideje lenne elkezdened beszélni, szépségem. Én kesztyűs kézzel bántam veled, de Catnek szörnyen heves a természete. Valószínűleg kibelez téged, mielőtt lecsillapíthatnám. – Ő csak egy gyerek – csettintett lekicsinylően Cannelle. Nem talált jókedvemben. – Kérem a kést, Ian. Ian szikrázó szemmel odaadta. Geri kissé idegesnek tűnt. Cannelle-nek arcizma se rándult. – Nem fogsz megölni, Catherine. Megjátszod a kemény nőt, de nekem akkor is csak kislány maradsz. Ian elképedve meredt Cannelle-re. – Ez nem komplett. – Csak olyannak emlékszik rám, amilyen régen voltam. Először Gregor is elkövette ezt a hibát. Újra rámosolyogtam Cannelle-re, és egyik kezemből a másikba dobálgattam a kést. Cannelle a szemével követte, és most először kissé mintha elbizonytalanodott volna. – Emlékszel arra a csúnya, nagy, gyilkos nőszemélyre, amivé Gregor nem akarta, hogy váljak? Nos, mégis az lettem. És most sietek, úgyhogy a következő a menetrend. Belevágom ezt a kést a kezedbe, és csak úgy akadályozhatod meg, ha beszélsz, úgyhogy kérlek. Kérlek, ne beszélj. Cannelle nem hitt nekem. Mikor Ian leszorította a csuklóját a padra, még mindig olyan úgysem-mered pillantást vetett rám. A keze fölé tartottam a kést, hogy egy utolsó esélyt adjak neki a vallomástételre, de még mindig azt hitte, hogy csak blöffölök. Csak amikor lesújtottam a csuklója és az ujjai közötti részre, akkor fogta fel, hogy mi a helyzet. És elkezdett sikoltozni. – Tudom, hogy fáj – jegyeztem meg. – Apám ugyanezt csinálta velem tavaly, és nagyon rossz volt. Valamint maradandó

károsodást okoz. Mikor kirántottam a kést, az összes inam el volt vágva. Vámpírvér kellett hozzá, hogy rendbe jöjjön. Neked is az kell majd, Cannelle, különben soha az életben nem tudod többé használni a kezed. Úgyhogy beszélj, és megkapod a vámpírvért, amitől jobb leszel, mint új korodban. Vagy ne beszélj, és akkor a másik kezed következik. – Gyógyítsd meg! Gyógyítsd meg! – Elmondod, amit tudni akarunk? – Oui! Felsóhajtottam és kirántottam a kést. – Ian? Cannelle még mindig visított, amikor Ian megvágta saját tenyerét, és az áldozat szájára tapasztotta. – Hagyd abba a nyivákolást és nyelj! Cannelle nyeldekelni kezdett. A vérzése pillanatok alatt elállt, és a sebe beforrt. Geri képtelen volt levenni a szemét a begyógyuló kézről. Megremegett, és önkéntelenül összedörzsölte a kezét. Engem inkább Cannelle arca aggasztott. Látszott rajta a tépelődés, hogy betartsa-e a szavát vagy sem. – Mivel már megállapíthattuk, hogy igencsak komisz hangulatban vagyok, térjünk át a kérdezz-felelek fázisra. Ja, és ha újra használnom kell a kést… nem fogom begyógyítani, amit elvágok. Mi volt a célod ott, a Francia Negyedben Bonesszal? Cannelle a kezét próbálgatta, és iszonyodva meredt rám. – Dugni akartam vele, naturellement, majd amikor már biztos vagyok benne, hogy tudomást szereztél a hűtlenségéről, elvittem volna Gregorhoz. Marie nem engedte be Gregor embereit a Negyedbe, bár neki megüzente, hogy bemehet. Ez újdonság volt. Eddig azt hittem, senki sem mehetett be. Ian érdeklődése is feltámadt. – Ha szabad bejárást adott neki, akkor miért nem ment be Gregor a Negyedbe és harcolt Bonesszal, ha egyszer annyira meg akarja ölni? 209

Cannelle lebiggyesztette a száját. – Gregor azt mondta, hogy Bones nem méltó a tisztességes küzdelemre. – Vagy talán csak Gregor egy beszari alak, és így szerette volna növelni az esélyeit – morogtam. – Gregor erősebb – sziszegte Cannelle. – De miért hagyta volna, hogy az ellensége becsülettel haljon meg azok után, amiket elkövetett? Nem óhajtottam vitába szállni Canelle-lel Gregorról. – Tehát Gregornak sikerült maga mellé állítania Marie-t, Orleans Királynőjét. Érdekes. Cannelle megvonta a vállát. – Marie azt mondta, hogy Gregor csak a városon kívül csaphat le Bonesra, ezért nem engedte be a csapatait a Negyedbe. Marie nem akart részt venni abban sem, hogy Bonest távozásra bírja, de Gregor csinálta. – Erővel rávette? – Non, félreérted a dolgot. Gregor csinálta Marie-t. A saját vérével támasztotta fel őt ghoulként, és megölte Marie másik nemzőjét még az átváltozás éjszakáján, ezért Marie csak neki tartozik hűséggel. Gregor beleegyezett, hogy cserében elengedi, márpedig Marie már vagy száz éve meg akar szabadulni Gregortól. – És Bones megbízott Marie-ban, mert a vendégeinek mindig szabad elvonulást ad. – Az a mocskos, ravasz szemétláda. Cannelle elvigyorodott. – Oui. A dühöm valósággal jéggé fagyott. – Ez minden, Cannelle? – Oui. Ianhez fordultam. – Szerinted tud még valamit? Ian pillantása az enyémhez hasonlóan fagyos volt. – Nem, szépségem. Szerintem ennyi volt.

A kezemben még mindig ott volt a kés, Cannelle vérétől iszamlósan. – Cannelle – mondtam tisztán és higgadtan. – Most meg foglak ölni. Azért mondom ezt meg neked, hogy legyen egy pillanatod imádkozni, vagy gondolkodni, vagy bármire. Elcsaltad a férjemet azzal a tudatos céllal, hogy a vesztébe vezesd, és ez egyszerűen megbocsáthatatlan számomra. – Cat, ne! – mondta Geri. Nem válaszoltam neki. Cannelle tekintetében rosszindulatú dac lángolt. – De hát Bones nem is a férjed. Gregor az. – Ez csak szófacsarás. Időhúzás. Rendezd el a dolgaidat istennel, de gyorsan. – Én ember vagyok – sziszegte Cannelle. – Eleven, lélegző lény. Talán képes vagy megsebesíteni, de megölni nem. Ezzel sem törődtem. – Marie a szabadságát kapta a közreműködéséért cserébe. Neked mit ígért Gregor? Azt, hogy vámpírrá változtat? Újabb ellenséges pillantás. – Oui. Ez lenne a fizetségem a sok-sok éves szolgálatomért mellette. – Akkor rossz lóra tettél – feleltem. – Nem lesz belőled vámpír, Cannelle, de meghalhatsz úgy, mintha az lennél. Cannelle felállt. – Nem mered megtenni. Gregor megölne érte. Aztán lenézett. Az ezüsttőr a mellkasába fúródott. Még vibrált is néhány pillanatig az utolsó szívdobbanásaival. Cannelle döbbenten figyelte a markolat rángásait, aztán a tekintete elhomályosult, a térde megroggyant. Ott álltam fölötte, és ugyanazt a szörnyű hidegséget éreztem. – Lehet, hogy Gregor megöl ezért, Cannelle. De vállalom a kockázatot.

211

Elmentem Donhoz. Már ő is induláshoz készülődött. Fogalmam sem volt, hol állomásozik éppen a hajdani egységem, de ez most kapóra jött. Legalább nem adom át önkéntelenül Gregornak az információt, hogy aztán a saját javára fordíthassa. És Don sem fogja. Mint ahogy senki sem a csapatból. Vlad ott volt Don irodájában. Amikor beléptem, elhallgattak. Lebiggyesztettem a szám. – Kicsit feltűnően csináljátok, srácok. Mi volt a téma? „Vajon Catnek ideg-összeroppanása lesz” vagy „Hogyan beszéljünk le valakit az öngyilkosságról tíz egyszerű lépésben?” Mindketten megnyugodhattok. Jól vagyok. A bácsikám köhintett. – Ne légy már olyan drámai. Csak tudni akartam, hogyan léphetek veled kapcsolatba, ha már képeslapot nem küldhetsz, és Vlad elmondta, hogy vele leszel. Olyan pillantást vetettem Vladra, ami akár kihívás is lehetett volna – ha előzőleg nem repülök tíznél több órát éhgyomorra, alvás nélkül, általános feszültségben. – Egyelőre igen. Vlad mosolya egyszerre volt megvető és derűs. – Te döntőd el, Cat. Én nem erőltetlek. Don hol egyikünkre, hol másikunkra nézett, szürke szeme résnyire szűkült. Ugyanolyan füstszínű volt, mint az én szemem, de most kissé gyanakvóan hunyorgott. – Van valami kettőtökkel, amiről tudnom kellene? – Van valami magával, amiről Catnek tudnia kéne? – kérdezett vissza Vlad. Most rajtam volt az ide-oda nézés sora. – Mi az? Don köhintett és Vladra meredt. – Semmi. Vlad felmordult. – Akkor tőlem is azt fogja kapni, Williams. Már éppen meg akartam kérdezni, hogy mégis mit jelentsen

ez, amikor Don váratlanul megszólalt. – Cat, már korábban kértél, hogy nézzek utána, milyen mellékhatásai vannak az álomelnyomó tablettáknak. Megkérdeztem a patológiát, és azt mondták, hogy előfordulhat depresszió, hangulatingadozás, ingerlékenység, paranoia és krónikus fáradtság. Tapasztaltad ezek közül valamelyiket? Visszagondoltam a Bonesszal történt utolsó találkozásaimra, aztán eszelős kacajban törtem ki. – Persze. Mindegyiket és egyszerre. Ez az információ roppant hasznos lett volna néhány héttel ezelőtt, de most már nem túl sokat számít. Nem fogom megint beszedni azokat a tablettákat. Inkább ne tudjam, hol vagyok, mint hogy újra megtapasztaljam azokat a mellékhatásokat, amelyek elszakítottak Bonestól. Don sejthette, merre járnak a gondolataim, mert szomorkás pillantást vetett rám. Aztán a pillanat varázsa megtört, amikor Cooper érkezett rohanvást. – A B4358 közeledik és leszállni készül. – Micsoda? – csattant fel Don. – Nem is kaptak engedélyt! Elkerekedett a szemem. Ez Dave gépének a száma. Amelyiken Bones és Spádé utazott. – Tudom, uram. A torony megmondta nekik, hogy nem szállhatnak le, de állítólag egy angol pasi ragadta magához a mikrofont, és azt üvöltötte, hogy hagyják őket landolni, különben a szart is kiveri belőlük. Bones. – Indulnunk kell – mondtam Vladnak. – Most azonnal. – Fuss, Forrest, fuss! – viccelődött Vlad. – Dugulj el, Drakula – csattantam fel. – Veled vagy nélküled, de a levegőben leszek, mire leszáll arról a gépről. – Velem. Williams… – biccentett a bácsikám felé. – Ég önnel! Keveseknek adatik meg olyan eltökéltség, mint magának, hogy végigjárják az útjukat. 213

A nagy sietségben meg sem öleltem a bácsikámat. Csak a folyosóról kiabáltam vissza, hogy „szia és köszi”. – Vigyázz magadra, Cat! – kiáltotta utánam Don. Igyekezni fogok, gondoltam. Olyan szoros volt a helyzet, hogy jól tudtam: még sokáig kísérteni fog, és nem a fedélzeten tartózkodó szellem miatt. Cooper feltankolta a gépet, amíg én Cannelle-lel foglalatoskodtam, úgyhogy ezzel már nem kellett az időt vesztegetnünk. Én szálltam be elöl, utánam Vlad, s a vállán csüngve Fabian. Nem is lett volna semmi bajom, ha nem éreztem volna ellenállhatatlan késztetést, hogy kipillantsak a repülőből az apró ablakon át felszállás közben. Éppen akkor emelkedtünk fel, amikor a másik Cessna ajtaja feltárult, és egy fájón ismerős alak rontott ki belőle. Egy őrült, szívdermesztő pillanatig úgy éreztem, hogy egyenesen rám néz. – Vajon miért hallom lelki füleimmel a Casablanca zenéjét? – morfondírozott gunyorosan Vlad. Elfordítottam a fejem a kifutópályától. – Kész filmenciklopédia vagy. – Te meg a fiú, aki farkast kiáltott. Ha azt mondod, hogy vége, akkor legyen vége, vagy ne tegyél olyan hamis kinyilatkoztatásokat, amikben te magad sem hiszel. A kegyetlen erdélyi trónbitorlója! Tulajdonképpen mit is keresek vele egy gépen? Miért nem veszem be magam egyedül a dzsungelbe, hogy addig rejtőzzek ott, amíg Gregor, a ghoulok és mindenki más is annyira el nem feledkezik rólam, mint Bones? Még egy utolsó pillantást vetettem kifelé az ablakból. Már elég magasan voltunk ahhoz, hogy ne tudhassam, utánunk néze – vagy éppen elfordítja a fejét, ahogy én tettem. – Igazad van – mondtam Vladnak. Felém nyújtotta a kezét. A bőrén éktelenkedő forradások régi, kegyetlen csaták néma tanúságai voltak, és ezek csak az em-

berként megvívott harcai voltak. Megfogtam a kezét. Örültem, hogy van mellettem valaki, és gyűlöltem magam ezért. Milyen gyenge vagyok. Vlad megszorított. – Én sem szeretnék most egyedül lenni – mondta, teljesen magától értetődően, mintha semmi szégyellnivaló nem lenne ebben. Felsóhajtottam. Hát jó, haver. Kettő-kettő.

215

Huszonhárom

Vad vízár örvénylett körülöttem. Minden sötét volt és ködös. Hol vagyok? Hogyan kerültem ide? A levegő szörnyen bűzlött, és a folyadék, amivel küszködtem, fekete lett, és túl sűrű ahhoz, hogy úszni tudjak benne. Egy kevés a számba került belőle, és elfogott a hányinger. Nem víz volt, hanem kátrány. – Segítség! Senkitől sem kaptam választ. A kátrány mintha lefelé húzott volna. Zihálva kapkodtam a levegőt, és égett a bensőm, mintha a kátrány a tüdőmbe is bejutott volna. Egyre mélyebbre sülylyedtem. Fuldokoltam. Homályos gondolat ködlött fel a bennem. Hát így fogok meghalni. Fura, mert mindig azt hittem, hogy harcban… – Fogd meg a kezem! – szólt egy sürgető hang. Vakon nyújtottam a karom, mert semmit sem láttam a szurokfeketeségben – aztán a kátrány eltűnt, és ott álltam a férfi előtt, akitől menekültem. – Gregor! – hördültem fel, és próbáltam valahogy felébredni. Ez csak álom. Álomcsapda. – A francba, hagyj már békén! Gregor fölém tornyosult. Láthatatlan szél fútta hamuszőke haját, és a füstzöld szempár most smaragdszínben virított. – Most talán sikerült kiragadnod a szeretődet a kezeim közül, de nemsokára úgyis elkapom. Milyen érzés, kedves kis felesé-

gem, eltaszítottnak lenni? Megérdemled a fájdalmad, chérie. Gregor erősen megmarkolta a karomat. Éreztem, hogy próbál kirántani a bőrömből, és hirtelen pánik fogott el. Épp most rendeztem el, hogy Bones megmeneküljön. Miért is nem számítottam rá, hogy Gregor csak arra vár, hogy lehunyjam a szemem? Az ereje belém szivárgott, lassan kitöltött. Gyorsan el kellett vonnom a figyelmét valamivel, mielőtt veszedelmes aurája teljesen körülfog. – Hibát követtél el, hogy Cannelle-t küldted. Ha esetleg nem tudnád, megöltem. Ian fogja kézbesíteni neked a testét piros szalaggal átkötve. Nehezebb lesz majd embereket toboroznod a piszkos munkákhoz, ha ez kiderül. Gregor bólintott. Nem nagyon jött ki a sodrából. – Oui, ez váratlan fordulat, és meg is fogsz fizetni érte, ma femme. De ha visszatérsz hozzám, talán nem lesz olyan nagy az ár. – Miért akarod annyira, hogy visszamenjek? – kérdeztem csüggedten. – Világos, hogy nem illünk össze. És nem is úgy viselkedsz, mint aki szeret. Legtöbbször úgy érzem, hogy még csak nem is kedvelsz. Valami átvillant Gregor arcán, de túl gyorsan ahhoz, hogy azonosítani tudjam. – Az enyém vagy – mondta végül. – Hamarosan meg fogod látni, hogy hozzám tartozol. Tudtam, hogy ennél többről van szó, de pillanatnyilag súlyosabb problémáim voltak. Gregor ereje rám fonódott. Próbáltam lefeszegetni magamról a kezét, de mintha rám hegesztették volna. – Akkor rossz hírem van a számodra, mert eszemben sincs lábujjhegyen járni körülötted minden egyes hangulatváltozásodnál. Bocs, Gregor. Elvesztetted az esélyedet, minthogy felnőttem, és kialakult az önbecsülésem. Soha nem térek vissza hozzád. – Miért csinálod ezt? – rivallt rám Gregor, feladva a nyuga217

lom színlelését. – Én mindent megadnék neked, mégis úgy becsmérelsz, mintha alantasabb volnék annál a hímringyónál, aki elhagyott! A dühe visszaszívta az energiáit tőlem. Tovább ütöttem a vasat. – Mert még egy hímringyó eldobott szeretőjeként is boldogabb vagyok, mint amilyen a feleségedként valaha is lennék. Gregor ellökött magától. Visszazuhantam a kátránytóba, s vállig merültem a fekete ragacsba. Gregor fölém magasodott, és az öklét rázta. – Az enyém vagy, akár tetszik, akár nem, és majd elgondolkodhatsz ezen, ha továbbra is bujkálsz előlem. Újra meg fogom találni Bonest, amikor nem lesznek körülötte az emberei. Csak idő kérdése. És aztán, chérie, meg fog halni. Esélyem sem volt rá, hogy gyűlölködve ráordítsak, mert a következő pillanatban a kátrány cuppanva csapott össze a fejem fölött. Gyorsan, nagyon gyorsan merültem alá, mintha lehúztak volna a vécén, aztán… Hirtelen felültem az ágyban. Az ágynemű nedves volt körülöttem, de nem kátrányos. Hideg verítékben fürdött a testem. És pokolian dühös voltam. – Meg foglak ölni, Gregor – vicsorogtam az üres szobának. Ami még megmaradhatott fruskakori érzéseimből, mostanra teljesen elpárolgott. Ha most lett volna még egy esélyem egy késsel Gregor hátában, mosolyogva forgattam volna meg a pengét. Már a múltkor is meg kellett volna, súgta az agyam. Jótett helyébe rosszat várj. Vlad lépett be, kopogás nélkül. – Már vagy öt perce égeted az agyamat a dühöngéseddel. – Gyűlölöm – pattantam fel az ágyból, és űzötten járkálni kezdtem. Vlad rezzenetlenül rám meredt. – Nincs okom rá, hogy háborút kezdjek Gregorral, Cat, de fáj, hogy így látlak.

– Őrjítő érzés – folytattam. – Bones talán meg tudná ölni Gregort egy tisztességes párbajban, de Gregor erre sosem lesz hajlandó. Én pedig nem vagyok elég erős, hogy egyedül győzzem le. Lélegzem, vérzek, nem gyógyulok azonnal – nem vagyok elég kemény hozzá képest. A régi munkámnál jó volt, hogy félig ember vagyok. Könnyebben magamhoz csaltam az áldozatokat, és hatékonyabban tudtam vadászni. De az olyan ősöreg vámpírokkal szemben, mint Gregor, ez csak… gyengévé tesz. Vlad nem mondott semmit. Nem is volt rá szükség. Mindketten tudtuk, hogy ez az igazság. – És mit akarsz tenni? – kérdezte végül. Abbahagytam az eszelős járkálást. Ez volt az egymillió dolláros kérdés, igaz? Másnap éjjel Vlad, Maximus, Srapnel és én pókereztünk az emeleten. Vlad volt nyerésben egész este, amit gondolatolvasó képességének tudtam be – bár megesküdött, hogy nem veti be ellenem –, és annak a ténynek, hogy Srapnelék nyilván akkor se merték volna legyőzni őt, ha képesek lettek volna rá. Már majdnem éjfélre járt, amikor lentről hangos kopogás hallatszott. A három vámpír villanásszerűen felpattant. Vlad ujjaiból máris előtörtek a lángok. Vlad nem várt senkit, ez nyilvánvaló volt a reakciójából, úgyhogy értettem a riadó okát. Bárki is az, akinek sikerült észrevétlenül túljutnia Vlad félelmetes őrszemein, kopogással akarta megmutatni, hogy nincs szüksége a meglepetés előnyére. Egyszóval nyakig voltunk a bajban. Vlad után rohantam, de ő vicsorogva fordult hátra. – Maradj itt! Mentálisan rárivalltam, hogy nem fogok ölbe tett kézzel ülni, amikor valami mozgás vonta magára a figyelmemet az ablakon kívül. 219

– Nézd! – mutattam oda. Vlad őrségének körülbelül három tucat tagja lebegett a tiszta éjszakai égbolton, lassú körökben forogva. Nyitották-csukták a szájukat, mintha beszélni próbálnának, csak nem sikerülne nekik. Ebből elég jó sejtésem támadt arról, hogy ki kopogtat az ajtón. Csak egy olyan vámpírt ismertem, aki álcázni tudta az erejét, és képes volt magatehetetlen testőröket forgatni a levegőben. Vlad is ugyanerre a következtetésre juthatott, mert kialudtak a lángok ökölbe szorított ujjain. – Mencheres – morogta. Megtorpantam a folyosón. Vajon a Mester vámpír egyedül van, vagy valaki mással? A kopogás újra hallatszott. Most talán még baljóslatúbbnak éreztem, mint amikor még azt hittem, hogy ellenség az. Vlad intett Srapnelnek és Maximusnak, hogy engedjék le a fegyvereiket. – Maradj itt – mondta megint nekem, de ezúttal kevesebb meggyőződéssel. – Kiderítem, mit akar. – Mencheres! – hallottam Vlad hangját pár pillanattal később, kicsapódó ajtó csattanása után. – Szívesen látlak a házamban és beléphetsz. De te… – és itt nagyot dobbant a szívem, mert gyilkos hanghordozása beigazolta gyanúmat – nem. Az udvariatlan fogadtatásra nevetés volt a válasz. Bones hangja ilyen közelségből úgy hatott rám, mintha meglöktek volna. – Tepes, nagyon hosszú utat tettem meg idáig, és bármilyen szépek is a sárkányok a kapudon, nem szívesen nézegetném őket tovább innen kintről. Mencheres tapintatosabban járt el: úgy kezelte Vladot, mint türelmes szülő az engedetlen gyereket. – Vlad, tudod jól, nem engedhetem, hogy megtiltsd a belépést a vonalam társuralkodójának. Ezzel engem is megsértenél,

és tudom, hogy ez nem áll szándékodban. – Engedd el az embereimet – mondta Vlad élesen. – Természetesen. – Mencheres hangja úgy csengett, mintha meg is feledkezett volna a lógva hagyott harmincvalahány vámpírról. Sorozatos puffanások hallatszottak. Más körülmények között ez akár vicces is lehetett volna. – Rendben, akkor gyertek be. – Vlad hangja távolról sem volt szívélyes. – De visszaéltek a vendégszeretetemmel, ha akár csak egy lépést is tesztek felfelé azon a lépcsőn, és mindnyájan tudjuk, hogy ez kinek szól. Bones megint nevetett, ezúttal még közelebbről. Tehát bent vannak. – Haver, tisztára olyan vagy, mint a csont fölött acsarkodó kutya. Vigyázz, nehogy véletlenül kirobbanj, mert tönkretennéd ezt a szép perzsa szőnyegutánzatot. – Elegem volt a megjegyzéseitekből a házammal kapcsolatban! – csattant fel Vlad. Szinte éreztem a füstszagot. – Mit akarsz, haver? Nem mintha a legkisebb esély is lenne rá, hogy megkaphasd. Vlad eltúlzott cockney akcentusa eloszlatta dermedtségemet, és készenléti állapotba zökkentett. Bones pillanatok alatt felhergelte Vladot. Mire készülhet? – Cat miatt jöttem – felelte Bones, minden további gúny nélkül. Olyan heves érzelmek rohantak meg, hogy beleszédültem. Aztán gyorsan bezártam az elmémet, és a legszívesebben ugyanezt tettem volna a szívemmel is. Nem akartam megalázni magam azzal, hogy megmutassam Bonesnak, milyen hatással van rám a hangja. Épp ő mondta, milyen jól távol tudom tartani a pajzsaimmal. Remélem, még nem felejtettem el, hogyan kell. – Ha ő nem akar látni téged, akkor csak az idődet vesztegeted – mondta Vlad merészen. Én még azon tépelődtem, hogy akarom-e látni őt vagy sem, amikor megszólalt. 221

– Félreértesz, Tepes. Nem azért jöttem, hogy lássam. Hanem azért, hogy elvigyem. Leesett az állam. Vlad hörgésforma hangot hallatott. – Ott helyben szétégetlek. Összecsattanó kések félreismerhetetlen pendülése hallatszott, és én minden erőmmel próbáltam félretolni az utamból Maximust, miközben Bones azt felelte: – Próbáld csak meg! – Hagyjátok abba! Három fej fordult felém. Vlad keze még lángolt, Bones kezében pedig két ezüstpenge csillogott. Mencheres néhány lépéssel arrébb ácsorgott és figyelte őket, mint valami döntőbíró. Lementem a lépcsőn. Fabian utánam lebegett, ki-be bújva a falon át. Egy pillantással felmértem, mi változott Boneson azóta, hogy utoljára láttam. A haja rövidebb lett, a tincsek vége meghajlott. Szenvtelen tekintettel meredt rám. Ez volt a legroszszabb. – Mi a fenét művelsz? – kérdeztem tőle. – Elviszlek – felelte felvont szemöldökkel. Ha ezt úgy mondta volna, hogy átnyújt egy csokor rózsát és bocsánatot kér, talán ellágyultam volna. De úgy beszélt, mintha egy pár elveszett zokniról lenne szó. Összehúztam a szemem. – És mi van, ha én nem akarom? Bones először Vladra pillantott, aztán rám, és ijesztően elmosolyodott. – Akkor vendéglátódként Tepes kénytelen lesz becsületből megvédeni téged. Ez azt jelenti, hogy párbajoznom kell vele, és már így is eléggé felbosszantottam. Nyilván megpróbál azonmód porrá égetni. Persze csak ha előbb nem tépem ki a szívét. Úgyhogy ha nem jössz velem, egyikünk meghal néhány percen belül. Ha viszont jössz, mindketten életben maradunk. Vlad csúnyán elkáromkodta magát, én pedig felfortyantam: – Komolyan beszélsz? Te hagytál el engem, nem emlékszel?

Most pedig élethalálharcot akarsz vívni értem? Miféle játék ez? – Ez nem játék, szivi – felelte Bones. – Csak visszaveszem, ami az enyém. Gyorsan kell döntened. Vlad mindjárt robban. Gyors oldalpillantást vetettem Vladra, aki valóban úgy festett, mintha csak pillanatok választanák el a detonációtól. – Megfenyegeted egy barátomat az otthonomban? – vicsorogta Vlad. A lángok magasabbra kúsztak a karján. – Mindjárt… – Elmegyek. Vlad felém fordította a tekintetét. Feléje nyújtottam a kezem, nem törődve a tűzzel. – Ne csináld. Nem tudnám… Csak remélhettem, hogy Vlad hallotta a mondat további részét. Nem tudnám elviselni, ha valami történne vele. Nagyon haragudtam Bonesra, és szívesen megsütögettem volna magam is egy kicsit, de nem kockáztathattam az életét a makacsságommal. Amennyi energia Vladból áradt, még csak sebet sem tudott volna rajta ejteni. Arról nem is beszélve, hogy egy barátom életét sem akartam kockára tenni; Bones szeméből látszott, hogy nem csak figyelmeztető döfést tervez. Vlad rántott egyet a szakállán, és fagyos pillantást vetett Bonesra. – Ezt nem fogom neked elfelejteni. Bones nyílt kihívással elmosolyodott. – Remélem is. A dolgok bármelyik pillanatban elszabadulhattak. Elrohantam mellettük. Hagyjuk a holmimat, ideje menni. – Most akkor jössz vagy nem? – kérdeztem Bonest kifelé menet. – Hát persze – felelte Bones. Nem vártam rá, hanem megfogtam Mencheres udvariasan felém nyújtott karját, és határozottan lépkedtem tovább arra, amerre a kocsijukat sejtettem. Fabian ott lappangott mögöttem. 223

– Nagyon tetszik a házad – mondta Bones Vladnak távozóban. A válasz hallatán örültem, hogy inkább eljöttem. Ha azok ketten egymásnak esnek, biztos, hogy csak egyikük marad meg. Teljes fél órát vártam az indulás után, amíg megszólaltam. Bones egy fülhallgatót nyomott a kezembe, alighogy beszálltunk. Jó hangosra állítottam a zenét. A nagy zajban nem tudhattam, merre megyünk. Végül levettem a fülhallgatót, de a szememet csukva tartottam. – Mi a fenét műveltél? Vlad tócsává olvasztott volna, ha nem döntök úgy, hogy eljövök. Bones szívott egyet az orrán. – Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy így lesz. Sosem tudtál ellenállni annak, hogy hőst játssz és megments. A rohadék, gondoltam magamban, és reméltem, hogy jól hallja. Bármi is az oka, hogy eljött értem, nem romantikus indíttatásból tette, ez világos. Pusztán a vámpírok birtokvédelmezéséről lenne szó? Még ha neki már nem kellek is, akkor sem hagyja, hogy másé legyek? Valószínűleg ez a lényeg. De ő is meg Gregor is rá fog jönni, hogy nem vagyok senkinek a tulajdona. Végül csak ennyit mondtam: – Ezt még megbánod. Újabb horkantás. – Ebben nem kételkedem, Cicuska. Nem feleltem, csak visszavettem a fülhallgatót.

Huszonnégy

– Ezt nem gondolhatod komolyan. Elhűlten vettem szemügyre a kitört ablakú, rogyadozó, horpadt tetős, elhagyatott épületet. Ráadásul valóságos szemétdomb vette körül. Jó büdös szemétdomb. Még Fabian is úgy nézett ki, mint aki menten eliszkol. Bones vállat vont. – Nem értem, mi a gond. Nagyon biztonságos. Te bosszúálló, manipuláló… – Meg akarod nézni a szobád? – szakította félbe mentális rohamomat. Látszott rajta, hogy jól szórakozik. – Hadd találjam ki… biztosan az a roncsautó ott – mutattam egy összelapult, ócska Buickra. – Nem, nem lakhatsz idekint – felelte Bones, és odament a házhoz. – Quasimodo! – kiáltotta el magát. Hangos csikorgás hallatszott, mintha egy gépezet jajdulna fel fájdalmában. Aztán az épület romos oldala felől két vámpír került elő, mintha csak a földből nőttek volna ki. – Már egy órája várunk rátok – jegyezte meg az egyik. – Elhűlt az étel. Már éppen meg akartam nyugtatni az ismeretlent, hogy a bűztől amúgy is elment az étvágyam, amikor egy barna hajú nő libbent melléje. 225

– Catherine! Olyan pillantást vetettem Bonesra, mely szörnyű bosszú ígéretével volt terhes. Bones nem nézett rám, csak a szája széle remegett. – Legközelebb – jegyezte meg anyám minden formaság nélkül – szóljatok ide, ha késtek. Az épület csak álcaként működött. A beomlottnak tűnő rész liftet rejtett, rajta ál-betonlapokkal. A lenti komplexumnak legalább volt saját légkondicionáló rendszere, így a szeméttelep bűze jóval elviselhetőbb volt itt. Régi óvóhelynek tippeltem. Don is felhasznált ilyeneket az Államokban saját bázisainak. Fő a takarékosság. – Isten hozott Szemétvárban – mondta anyám, és körbevezetett minket Fabiannál. – Amikor először megláttam, úgy vonszoltak be ide, akaratom ellenére. Biztos vagyok benne, hogy ez a te furmányos férjed direkt bosszúból választotta. Én is ugyanígy gondoltam, de nem hagytam annyiban. – Bones nem a férjem, mint azt nyilván már tudod. Anyám rám meredt. – Ezt te magad sem hiszed el. Hat perc és tíz másodperc. Ennyi kellett ahhoz, hogy sikoltozva ki akarjak rohanni innen. Bones nem volt velünk. Azzal hagyott magamra, hogy dolga van valahol máshol. Minden erőmre szükség volt, hogy ne üvöltsem a képébe: „Miért kockáztattad az életedet azért, hogy elhozz Vladtól, ha aztán meg nem bírod a közelségemet?” De ez elárulta volna, mennyire fontos nekem. Így aztán inkább nem szóltam semmit. Néztem, ahogy elmegy, és nem kérdeztem meg, mikor szándékozik visszajönni, vagy visszajön-e egyáltalán. Inkább rothadtam egy hatalmas szemétdomb alatt, mint hogy beismerjem, mennyire fáj újra látni és újra elválni tőle. Bizony. Három szemétvári nap után eldöntöttem, hogy a hely tökéletes a megőrüléshez, de erre csak korlátozott idő állt rendelkezé-

semre. Ötven méter mélyen a mocsok alatt, összezárva valami cellafélében egy közönyös szellemmel és egy szókimondó anyával, állandóan arra a férfira gondolva, aki elhagyott, úgy éreztem, hogy közelebb állok a tébolyhoz, mint valaha. Hamarosan kezdtem egészen vonzónak találni az ötletet, hogy a falba verdessem a fejem, és úgy fantáziáltam a halálközeli élményekről, mintha csokibonbonok lennének. A serdülőkor valóságos leányálom volt ehhez képest. A bűz ellenére időnként felmentem és az udvar egyes részeit feltakarítottam, csak hogy csináljak valamit. Fabian a maga módján kezelte a helyzetet. Egyfolytában a tévét bámulta. Anyám olvasott vagy rejtvényt fejtett, időnként megjegyezve, hogy ha hallgattam volna rá, most nem tartanék itt. Hát csoda, hogy inkább a szagos szemét közé vágytam? Éppen a hulladékkal bíbelődtem a hátsó kertben, amikor autó hangját hallottam. Noha tudtam, hogy nem lehet eltévedt turista, hiszen a semmi közepén voltunk, nem nagyon érdekelt, hogy barát-e vagy ellenség jött, miközben felmásztam a legközelebbi szeméthegyre. A halál nem riasztott. Valóságos megváltás lett volna Szemétvártól. – Ki találta ki ezt a Quasimodo jelszót? – morogta Spádé, miközben kiszállt a kocsiból. – Helló, Spádé! – kiáltottam rá, és leráztam a törmeléket arról a gereblyeféleségről, melyet vékony fémrudakból és egy teherautó-tengelyből eszkábáltam össze. Spádé felpillantott, és csinos arcán undorral vegyes hitetlenkedés tükröződött. – Lucifer szőrös tökére! Valóságos földalatti szörnyeteg lett belőled. Spádé választékos kinézete, fehér inge, fényes fekete cipője és élre vasalt nadrágja ráébresztett, hogy tetőtől talpig merő szutyok vagyok, és valószínűleg úgy szaglok, mint egy görény. – Napok óta egy szeméttelep alá temetve élek, mi mást vártál? 227

Spádé becsapta a kocsi ajtaját. Hirtelen kedvem lett volna bepattanni a kocsiba és addig vezetni, amíg el nem ájulok a volánnál. – Nem tudom tovább ölbe tett kézzel nézni, hogy te meg Crispin belefulladtok a saját makacsságotok posványába. Ha akarsz, inkább halj meg és ennyi. Pislogtam. – Te is elmehetsz a francba. – Szállj vissza a kocsidba, nem lenne szabad itt lenned – szólalt meg egyszer csak Techno, az egyik bennlakó vámpír. Az épület sarka mögül került elő, kezében ezüstgolyókkal töltött Uzival, melyet Spádéra fogott. – Rajta vagyok a listán, te idióta – csattant fel Spádé. – Most pedig fordulj vissza, mielőtt a seggedbe dugom azt a játék puskát. Spádé háttal állt nekem. Felkaptam egy kidobott autógumit és hozzávágtam. Gonosz elégtétellel néztem a fekete kosznyomokat vakítóan fehér ingén. – Ne beszélj vele így, csak a munkáját végzi. Spádé gyorsan magához tért a gumis orvtámadásból, és egy szempillantás alatt előttem termett. – Az isten szerelmére, Cat, ugorj már, mire vársz? Egy pillanatra eltűnődtem, hogy tényleg elvesztettem-e a küzdelmet. Úgy hangzott, mintha Spádé arra akarna rávenni, hogy megöljem magam. – Csináltam valamit, amivel magamra haragítottalak? Spádé ökölbe szorított kézzel megpördült. Techno zavartan pislogott rám, mintha nem tudná eldönteni, veszélyben vagyoke vagy sem. – Akarod, hogy lelőjem? – érdeklődött. – El akarod mérgesíteni a helyzetet? Most csak ember vagy, miért ragaszkodsz a végsőkig haszontalan, halandó porhüvelyedhez? – Ne lőj – mondtam Technónak, aki célzásra emelte az Uzit.

– Sőt inkább menj el. – De hát ő nem… – hebegte Techno. – Nem mi? – kérdezett vissza Spádé. – Nem lenne szabad neki elárulnom, ugye? Ezért néz rám úgy, mint egy borjú, igaz? Mert halvány gőze sincs, hogy miről beszélek. Megfeszült az állam. Techno arckifejezése mindent elárult. A rohadék. – Már megint a ghoulok? – kérdeztem, dühösen, amiért eddig annyira elmerültem saját problémáimba. Nem gyanakodtam eléggé amiatt, hogy túl nagy a csend ezen a fronton. Spádé még egy utolsó fenyegető pillantást vetett Technóra, aztán összefonta a karját. – Igen, a ghoulok. Egyre hangosabbak. Egyes környékeken a Mester nélküli vámpírok kezdenek eltünedezni. Lehet, hogy csak ostobák, és egy magadfajta öldösi őket, de jó okunk van azt hinni, hogy több van a dolog mögött. Rábámultam. Spádé tigrissárga tekintete rezzenetlen volt. Emögött Gregor van, döbbentem rá. Minél erősebb a félelem attól, hogy vámpír-ghoul hibriddé változom, annál több támogatót tud maga mellé gyűjteni, hogy elkapjon és az irányítása alatt tarthasson. – Miért nem szóltak nekem? Spádé égnek emelte a tekintetét. – Nem is sejted? Crispin nem akarja, hogy ez befolyásoljon a vámpírrá válási döntésedben. – Nem érdeklem én már őt – morogtam önkéntelenül. – Te tiszta hülye vagy. Éreztem, hogy a szemem dühös zöldben izzik. – Tessék? – Hülye vagy – ismételte Spádé hangsúlyosan. – Mit gondolsz, miért hozott el Vladtól? Tudta, hogy ha választásra kerül a sor közted és Vlad népe között, te húznád a rövidebbet. Tepes talán kedvel téged, de rendkívüli módon védelmezi az embereit is. 229

Egy pillanatra kénytelen voltam félrenézni. Aztán megráztam a fejem. – Ha Bonesnak fontos vagyok, elég furcsán mutatta ki azzal, hogy végigdugta fél New Orleanst. Spádé cinikus pillantással méregetett. – Ha azt hitted, hogy Crispin a tiéd, és nem számít, mit tesz, akkor miért nem vártad meg New Orleans után, ahelyett hogy elszállsz Tepessel? Leesett az állam. – Ilyenkor hallod magadat? – Te nem úgy gondolkodsz, mint egy vámpír – morogta Spádé. – Minél hamarabb leszámolsz az emberi látásmóddal, annál jobba. De nem beszélhetnénk meg később az érvelésed hiányosságait? Ha még egy percig kell szívnom ezt a szörnyű levegőt, összeaszok. – Hiányosságokat mondtál? Pukkadj meg! Spádé feszülten elmosolyodott. – Nem azzal kéne törődnöd, amit mondok, hanem azzal, mit fogsz mondani Crispinnek, amikor majd rá akarod venni, hogy változtasson át vámpírrá. Ettől hirtelen kihagyott a szívverésem. Spádé is hallotta, és szívott egyet az orrán. – Most már felkeltettem az érdeklődésedet, igaz? Crispinnek kell megcsinálnia. Én biztosan nem merném. Megölne bárkit, aki átváltoztatna téged. – És azt honnan veszed, hogy át akarok változni? Spádé gúnyos könnyedségét mintha elfújták volna, s a legkomolyabb pillantást vetette rám, amit valaha is láttam tőle. – Ugyan már, Kaszás. Mindketten tudjuk, hogy már túl régóta ragaszkodsz az emberi mivoltodhoz. Csak egy kis lökésre volt szükséged, nem igaz? Számtalan különböző gondolat futott át az agyamon egyszerre. Eszembe jutotta gyermekkorom, amikor rejtegettem természetfeletti képességeimet, hogy ne ijesszem meg anyámat.

Aztán az iskola, ahol kirekesztettnek éreztem magam, és próbáltam normálisnak látszani, pedig távolról sem voltam az. Aztán később, amikor vámpírokra vadásztam – az emberségem akkor is csak álca volt az érzéseim palástolására. Most pedig azon kesergek, hogy túl gyenge vagyok, és egyedül nem tudok szembeszállni Gregorral. A kettős énemből fakadó meglepetés ereje nélkül mindig is túl gyenge leszek az igazán öreg megaMesterekkel szemben – már ha megmaradok félig embernek. De ettől eltekintve, ha végeznék a Bones-üggyel, Gregor mágikus módon eltűnne és a ghoulok elhallgatnának, képes lennék-e valaha is visszatérni az emberek közé és úgy tenni, mintha hozzájuk hasonló lennék? Nem. Többé nem tudnám azt színlelni, hogy azok a dolgok, amelyek bennem lakoznak, nem léteznek. Ha magam mögött hagynám az élőhalottak világát, már akkor is inkább lennék vámpír, mint ember. Ha pedig nem akarom magam mögött hagyni, és nem akarom újra embernek tettetni magam, miért ragaszkodom még mindig a szívverésemhez? Te jó ég, csak nem volt igaza Bonesnak? Tényleg csupán az a mélyen meghúzódó előítélet tartott volna vissza tőle eddig, hogy megtegyem ezt a lépést? Rengeteg okom lenne az átváltozásra. De van akár csak egy is arra, hogy megmaradjak annak, ami vagyok? – Meg fogom kérni Bonest, hogy csinálja meg – hallottam a saját hangomat. – De valószínűleg nemet fog mondani. Spádénak nem volt fülhallgatója, hogy ne hallhassam, hová megyünk. Ehelyett beütött nekem egy jókorát, hogy az út nagy részére öntudatlan legyek. Spádé igazi Mester volt, úgyhogy jócskán sajgott a fejem, amikor magamhoz tértem. – Zuhanyozz le, mielőtt találkozol vele – jegyezte meg Spádé, amikor ébredezni kezdtem. – Még mindig szörnyű a szagod. Nehogy Crispin azért ne változtasson át, mert nem képes a közeledbe menni. Magamban mindennek elmondtam Spádét. Valami hűvös si231

mított végig a kezemen. Csukott szemmel is tudtam, hogy Fabian az, aki a maga módján együttérzéséről biztosít. Ő is eljött velünk. Gondolom, még egy szellemnek sem lehetett kellemes a szemétvári élet. Ő legalább nem tett megjegyzést a szagomra – ilyenkor előny, hogy nincs orra. – Na, megjöttünk – szólt Spádé. – Csak semmi kukucskálás. Nem lenne jó, ha Gregor pontos címet kapna, amikor elalszol. Már nagyon elegem volt abból, hogy csak csukott vagy fedett szemmel mehettem bárhová. Már tudtam, hogy hová megyek, ha Bones nem lesz hajlandó átváltoztatni – egyenesen Vladhoz. Előzőleg már felhívtam és megkérdeztem, hogy vállalkozna-e a feladatra. Azonnal rávágta, hogy igen. Még mindig nem tudtam, mi inspirálja Vlad barátságát irányomba, de nagyon hálás voltam érte. Még egypercnyi utazás után a kocsi megállt. – Maradj itt – mondta Spádé. – Beszólok, hogy megjöttünk, aztán visszajövök érted. – Más szóval kideríted, hogy Bones egyáltalán engedi-e, hogy kitegyem a lábam ebből a kocsiból – feleltem lehunyt szemmel. – Emiatt nem aggódom. Ki fogsz szállni és lezuhanyozol, még ha le kell is fognom Crispint, amíg megteszed. – Kösz – feleltem. Spádé nevetve rám csukta az ajtót. Mivel Bonesnak volt a legjobb barátja, csak vele törődött, és az nem érdekelte, mit élek át én, még a büdösségről tett megjegyzéseitől eltekintve is. Odakintről hangokat hallottam, talán a házbeliekét. Főleg az egyikre kezdtem fülelni, de nehéz volt kiszűrni a többi közül. Rengetegen nyüzsögtek itt, bárhol is volt. – …Crispin… – emelkedett fel Spádé hangja egy pillanatra. – …késztet…? – hallottam Bones mondatfoszlányát. – …odakint… – mondta Spádé – …téged… Miért nem tudja mindenki befogni egy kicsit a száját, hogy halljam őket?, gondoltam.

– …mindenképpen… – Ez Bones volt. Ez eldöntötte a dolgot. Felsóhajtottam. – Úgy tűnik, végül bemehetünk, Fabian. – Remek – felelte a szellem. – Már ha tényleg ezt akartad. Tulajdonképpen a lelkem egy kis zuga azt szerette volna, ha Bones elutasít, és még az autóból sem enged kiszállni. De nem volt ilyen szerencséje a lelki békémnek. Nemsokára jött Spádé, és kinyitotta az ajtót. – Egyenesen a fürdőbe veled, majd utána beszélj Crispinnel. Megmondtam neki, hogy a saját érdeke, hogy várjon egy kicsit. – Még egy megjegyzés a szagomról, és szíven szúrlak – mondtam, és nem viccből. Spádé csettintett a nyelvével. – Rossz kislány. Gyere, kapaszkodj a karomba – de ne olyan erősen! Teljes erőmből szorítottam. A nyikkanása mosolyra fakasztott. – Ki kellene szedned a ruháimat a csomagtartóból, hogy felvegyek valamit a zuhany után, különben az egésznek semmi értelme. – Már bent vagyunk – közölte Spádé. – Kinyithatod a szemed. Megtettem. Fabian előttünk lebegett, amint végighaladtunk a szép előcsarnokon. Egy darab roncsautót vagy szemetet se láttam. Hát itt tanyázott Bones, amíg mi a szemétben fuldokoltunk? Tévedsz, Spádé, gondoltam. Már nem is lehetnék Bonesnak ennél kevésbé fontos. Végigmentünk a csarnokon. Egy ismeretlen vámpír furcsálkodó pillantást vetett ránk, amikor elhaladtunk mellette. – Mi ez a szag? – tűnődött fennhangon. Fabian elenyészett, de még láttam, hogy vigyorog. Spádé elnevette magát. – Törődj a magad dolgával – rivalltam rá a fickóra, de aztán elszégyelltem magam, amikor láttam, hogy elsápad. Te jó ég, 233

milyen goromba vagyok! – Elnézést – mondtam. – Ne haragudj rám, de egy föld alatti szemetesbe voltam bezárva. Spádé még mindig vihogott, úgyhogy nem túl szelíden bordán könyököltem. – Mehetnénk tovább? – Persze, máris – törölgette szeméből a rózsaszín cseppeket. – Rá se rántson, fiatalember – mondta aztán a döbbent vámpírnak. Mikor elindultunk, próbáltam összeszedni maradék önbecsülésemet, ami esetemben a nullával volt egyenlő.

Huszonöt

Egy órányi erőteljes suvickolással megszabadultam a bűztől. Talán azért, mert bőröm se nagyon maradt. Nem kevesebb mint négyszer mostam meg a hajam, és kétszer tettem rá kondicionálót. Aki ezek után bármit is érez, az csókolja meg a habtiszta fenekemet. Spádé a fürdőszobájával szomszédos hálóban tartózkodott, és egy fotelben terpeszkedett. Intett az egyik szék felé. – Hoztam pár cuccot. Nem tudtam, hogy melltartót meg bugyit is kölcsönözzek-e neked, vagy kényes vagy az ilyesmire. A fehérneműim megbeszélése Spádéval nem sokat lendített a hangulatomon. – Hol vannak a saját ruháim? Szélesen elvigyorodott. – Bedobtam őket a kályhába. Nem mertem behozni azt a bűzölgő koffert Crispin házába. Nagy lélegzetet vettem. – Nem volt jogod ehhez – mondtam, nagyon-nagyon higgadtan. Spádé felállt. – Ezt most hagyjuk. Inkább azt mondd meg, hogy szerezzek-e bugyit. – Nem fogom felvenni valami ismeretlen tyúk bugyiját, 235

kösz. Inkább kommandózom. Spádé rám kacsintott. – Ez a beszéd! Szerintem Crispin hozzáállását is javítja majd. Az ajtóra mutattam. – Viszlát! Spádé nevetve távozott. Szerettem volna én is ilyen jókedvű lenni. Szörnyülködve vettem szemügyre a ruhát. Ha ezt felveszem, akkor többé nincs megállás. – A francba – jelentettem ki fennhangon. Előadom az ajánlatomat Bonesnak, nyilván visszautasításban részesülök, aztán indulok Vladhoz. Felhúztam magamon a ruha cipzárját, és felvettem a színben passzoló cipőt, ami kissé szorított. Kimasíroztam a vendégszobából. A hajam még nedves volt. Megráztam, és körülnéztem. Senkit sem láttam. – Halló! – kiáltottam hangosan. Nem fogok bekukucskálni az ajtókon. Hová tűnt Spádé? És Fabian? – Lent vagyok. Bones hangja volt. Megborzongtam, és gyorsan adtam magamnak egy képzeletbeli pofont. Szedd össze magad. – Most azt kéne mondanom, hogy „Aki bújt, aki nem, megyek?” – indultam el a lépcsőn. Hallottam szenvtelen horkantását a lépcsőpihenőtől balra lévő szobából. – Ha akarod… Jöjj szabadon és saját akaratodból. Kihúztam magam, és ezt tettem. Bones a szeménél néhány árnyalattal világosabb barna bőrkanapén üldögélt. A falakat rozsdaszínűre festették, fehér koronamintával, a megfeketedett tölgyfa padlót pedig vastag szőnyegek borították. Bones majdnem a szobához öltözött: krémszínű, nyakig kigombolt ing, feltűrt ujjal, sötétbarna nadrággal. És annyira jól nézett ki, hogy szinte fájt. – Nem vártalak, úgyhogy nincs ginem – töltött egy pohárba.

– Jó lesz whiskey is helyette? – Persze. Köszi – tettem hozzá, mintegy utólag, az ajtóban ácsorogva. Miközben egy másik poharat is megtöltött, végigmért. – Ugye nem azért tettél meg ilyen hosszú utat idáig, hogy az ajtófélfát támaszd? Miután nem maradt túl sok választásom, kinéztem egy helyet a kanapén vele szemben. De azonnal meg is merevedtem, mert eszembe jutott, hogy nincs rajtam alsónemű. A ruha még a térdemig sem ért. Mi van, ha Bones azt hiszi, hogy villantani akarok? – Khm, leülhetek? – hebegtem, és leültem a kanapéra, de olyan messze tőle, amennyire csak lehetett. Szemöldök fel. – Hogyne. Odaadta a whiskey-s poharat. Egy hajtásra kiittam. – Ugye szomjas vagy? – kérdezte és újra töltött. – Biztosan. Különben azt lehetne hinni, hogy azért iszol, hogy beszélni tudj velem. Fanyar hanghordozása jelezte, hogy átlát rajtam. Lassan szopogattam tovább az italt. Bones hátradőlt, és tanulmányozni kezdett. Mintha nagyító alatt láttam volna saját magam. Bár lenne rajtam ápoló és eltakaró smink, frizura… és igen. Bugyi. Bones nem szólt egy szót sem. A csend kezdett hosszúra nyúlni. Egyszerűen nem tudtam rászánni magam, hogy megmondjam, miért jöttem. Talán azt reméltem, hogy egyszerűen kiszedi a fejemből, és átugorhatjuk az egész beszélgetős részt. Elfordítottam a tekintetem, de így is éreztem magamon a pillantását. Bones félig feküdt, félig ült, úgy iszogatta a whiskey-t, és közben engem figyelt. Fészkelődni kezdett. Ha ez a vallatási technikája, akkor működik. Nemsokára bármit elmondok, csak hogy megtörjem ezt a feszült csendet. – Hát, jó… akkor essünk túl rajta. 237

Próbáltam ránézni beszéd közben, de nem voltam rá képes. Igazságtalanságnak éreztem, hogy a találkozásunk olyan elsöprő hatással van rám, és olyannyira közömbös az ő számára. – Khm, készen állok arra, hogy vámpírrá változzak – nyögtem ki. Finom kis nyitás. Egy pillanatra rávetettem a tekintetem. A sötétbarna szempár rám szegeződött, mielőtt még kitérhettem volna előle. A feszültség idegessé tett. Felálltam, hogy járkálni kezdjek, amikor egyszer csak letette a poharát, és hirtelen elkapott. Azonnal hátrahúzódtam, de az ujjai erősen tartottak. – Ülj le – mondta nyugodtan, de keményen. Esélyem sem volt kiszabadítani magam. Csalódottan huppantam le a kanapéra. – Most már ülök, elengedhetsz! – Nem hiszem, hogy el foglak – felelte, ugyanazzal az acélosan kemény felhanggal. – Nem bántalak, úgyhogy ne bámulj így rám, és ha megint ki akarod rángatni magad, akkor rád ugrom és lefoglak, amíg ez a beszélgetés véget nem ér. Ez lecsendesített. Bones nem az üres fenyegetések embere volt. Az a gondolat, hogy a testével szorít le, több okból is riasztónak tűnt, és ezek között nem szerepelt a félelem. – Így már jobb. – A szorítása szelídült, de nem eresztett el. – Nos, akkor lenne néhány kérdésem, te pedig válaszolni fogsz rájuk. Miért is nem ragaszkodtam hozzá, hogy telefonon beszéljük meg?, hördültem fel magamban. – Csak kérdezz. Itt vagyok, és nem mehetek sehova. Szerettem volna, ha elenged. Úgy nézegettem a kezére, mintha ettől eltűnne a karomról. – Megint blokkolsz. Higgadtan mondta, de a szeme összeszűkült. Zöld pöttyök kezdtek kavarogni a mélyén, aztán elnyelték a barnaságot. – Ügyes próbálkozás – mordultam fel. – De azt hittem, már

tisztáztuk, hogy jó védőpajzsaim vannak. Jaj-jaj. Megint el akartam húzódni, miközben ezt mondtam, ösztönösen védekezve az elmémre irányuló behatolási kísérlet ellen. Egy szemvillanás alatt kiterültem a kanapén, és Bones a kezével a karomat, a lábával a lábamat szorította le. – Szállj le rólam! – követeltem. De inkább csak erősített a szorításon. Hirtelen felötlött bennem, hogy a további vergődéstől csak még jobban felcsúszik a szoknyám. Tekintve a helyzetemet és azt a tényt, hogy az anyag amúgy is rövidke, a fehérnemű hiánya egyszeriben égető kérdéssé vált. – Bones! – Mozdulatlanná dermedtem, és új taktikával próbálkoztam. – Kérlek, szállj le rólam. – Miért akarsz vámpír lenni? Sejtettem, hogy nem fog engedni az előnyéből. Teljes súlyával rám nehezedett, és feszülő izmokkal várta a legkisebb moccanásomat is. Nem volt jó arra gondolni, hogy már hetek óta nem feküdt így rajtam. Valamint ebből a közelségből lehetetlen volt elkerülni a tekintetét. Megköszörültem a torkomat. – Elegem van abból, hogy Gregor két lábon járó adókészüléke legyek. Ha teljesen vámpír leszek, Gregor hoppon marad. Nem kell többé becsuknom a szemem és betömnöm a fülem utazás közben, és senki sem zaklat álmomban. Bones csak nézett rám. – Ez az egyetlen ok? Ha igent mondok, akkor a beszélgetésnek vége. Bones ezt biztosan nem találja elégséges oknak. Csak az igazságot, még ha könnyes lesz is tőle a szemem. – Igazad volt – suttogtam. – Tényleg sokáig azt gondoltam, hogy vámpírnak lenni valamiképpen rossz dolog. Sok ellentétes tapasztalat után is megmaradtak az előítéleteim. Ostobaság, igaz? Most biztosan büszke vagy, hogy az orrom alá dörgölhetted. Ugyan ki hibáztathatna érte? 239

Az ujjai már nem mélyedtek a csuklómba. Nem, most már valami rosszabbat műveltek – apró körökben simogatták. A szeme viszont még nem változott vissza teljesen sötétbarnára. Reménykedtem benne, hogy ez csak a dühe utóhatása. – Nos, nem vagyok büszke arra, hogy úgy neked rontottam – mondta nagyon halkan. – Nekem is tizenöt évembe telt, hogy helyre tegyem magam, miután Ian átváltoztatott. Nem csoda, hogy neked is vegyesek az érzelmeid. Erre nem számítottam. Már előre megerősítettem a lelkem arra, hogy igen, tiszta hülye vagyok a diszkriminációmmal. Nyeltem egyet, és próbáltam kipislogni a szememből a könnyeket. – Oké… akkor ez azt jelenti, hogy hajlandó vagy átváltoztatni engem? – Csak ne olyan gyorsan! Eddig csak annyit hallottam okként, hogy távol akarod tartani Gregort. – Szóval nem akarod magadra venni annak a felelősségét, hogy a nemzőm légy – morogtam, kissé csalódottan a hosszas faggatózástól. – Ha ez a helyzet, Vlad boldogan megteszi helyetted. Valami villant Bones tekintetében. – Efelől semmi kétségem. De ha valaki átváltoztat téged, az csakis én lehetek. Mondhatni, én vagyok az, aki a leginkább kiérdemelte. És ha a hátam mögött akarnád csinálni, megesküszöm rá, hogy megölöm, aki átváltoztat, bárki legyen is az. Bárkit megölne, aki átváltoztat téged, mondta Spádé. Valószínűleg igaza volt. A fene essen ezekbe a vámpírokba meg a birtoklási vágyukba. – Ha a régi előítéleteimet félretesszük, semmi okom nem marad arra, hogy továbbra is ember legyek – feleltem határozottan. – Félvérként sebezhetőbb vagyok, és a képességim is korlátozottak. Teljes értékű vámpírként nem lennének előttem határok, legalábbis olyanok nem, amiket a légzés és a szívverés okoz. Amúgy sem térhetnék többé vissza a hétköznapi életbe,

teljes emberi normalitást színlelve. Szándékaimban és céljaimban máris vámpír vagyok. Csak agyaraim nincsenek még. – Ezt őszintén így gondolod? – kérdezte Bones selymes hangon, de kőkemény tekintettel. – Igen – vágtam rá habozás nélkül. – Akkor bizonyítsd be. Engedj be az elmédbe, hogy én is láthassam. Te jó ég, azt már nem. Nem fogom leengedni mentális pajzsaimat és kiszolgáltatni magamat. És nem azért, mert az imént hazudtam. Hanem mert féltem, hogy más dolgokat is meglát. – Ne haragudj, Bones, de kénytelen leszel beérni az adott szavammal. Egy hosszú pillanatig nem szólt. Igyekeznem kellett, hogy ne tartsam vissza a lélegzetem. – Hát jó – mondta végül. – Holnap megcsinálom. Majdnem felsóhajtottam megkönnyebbülésemben, de ekkor folytatta: – Egy feltétellel. Jellemző. – És mi lenne az? – Ó, semmi komoly. Csak meg kell osztani velem az ágyad ma éjjel. Vártam egy pillanatig, de nem volt slusszpoén. – Ez komoly? – böktem ki. Úgy nézett rám, mint egy elmefogyatékosra. – A legkomolyabb. – Azért, mert nincs rajtam bugyi? Erre elmosolyodott. – Nem, de kétségtelenül súlyosbítja a helyzetet. – Ne légy nevetséges! – feszültem neki, de mintha egy téglafalat próbáltam volna ellökni. – Mi a franc ez, valami élőhalottas dominancia-baromság? – Csak próbára teszem az elhatározásod erejét – felelte higgadtan. – Nem vagy hajlandó beengedni az elmédbe, hogy lát241

hassam, nem csak Gregor meg a ghoulok miatt csinálod. Ha tényleg saját magadért akarod, akkor megéri az árat, amit szabok. A vámpírok soha semmit nem csinálnak ingyen, Cicuska, ezt te is jól tudod. – Megvonta a vállát. – De az elmédbe is beengedhetsz, és akkor erre nincs szükség. Vagy az agyamat csupaszítsam le, vagy a testem. Jó kis választás. – Meg vagyok lepve, hogy ilyen hirtelen képes vagy helyet szorítani nekem zsúfolt hálószobai időbeosztásodban – jegyeztem meg, hogy felbosszantsam és esetleg meggondolja magát. Felvonta a szemöldökét. – Mindnyájan azt tesszük, amit tennünk kell. Nem tudtam, hogyan fogom végigcsinálni. Mindkét megoldás megsebezte volna a szívemet. – És az, hogy egyáltalán nem akarok szexelni veled, nem számít? Elfordította az arcom, amíg az ajka a torkomhoz nem ért. – Hát, szivi… Nemes feladatomnak tartom, hogy meggyőzzelek… A hangjában a kéj ígérete vibrált. Önkéntelenül is megborzongtam, amikor végigszimatolta a bőrömet. A fene az érzékeny nyakamba. Elárul, amikor közönyt színlelek. De annak a gondolata, hogy belepillantson a fejembe és lássa, milyen mélyen bele van ágyazva még mindig minden gondolatomba, ijesztőbb volt, mint bármi más. Sakk-matt, Cat. Vesztettél. Ez persze nem jelentette azt, hogy könnyen adom magam. Kötözködő arcot vágtam. – Remélem, ez lesz életed legrosszabb dugása, te kíméletlen, manipulatív alak. – Mintha máris az ágyban cseverésznénk – vigyorodott el. – Te be akarsz indítani. Keserűen megbántam, hogy lezuhanyoztam a találkozónk előtt. És hol egy jó kis gombás fertőzés, amikor az ember lá-

nyának szüksége lenne rá? – Nekem is van egy feltételem – közöltem. – Egy üres vendégszobában zuhanyoztam. Ott kerüljön sor a dologra. – Nem akartam Bonesszal az ő ágyában hemperegni, ahol talán egy másik nővel hancúrozott előző éjjel. Huh. – Ahogy akarod. – A szája szélén még mindig ott ült az a kis kunkor. Látszott, hogy esze ágában sincs megváltoztatni a döntését. – Akár ezt a kanapét is használhatjuk, ha gondolod. Ahogyan megnyalta az alsó ajka belsejét, elárulta, hogyan vélekedik a dologról. Forróság öntött el, és magamban szitkozódtam. Ez jó kis trükk lesz. Érzelmi távolságtartás dugás közben. – Jó lesz a vendégszoba – nyögtem ki. Felizzott a tekintete. – Remek. Mehetünk? Sokkal több volt ebben az egy szóban egyszerű érdeklődésnél. Abban a hiábavaló reményben néztem körül, hogy valami talán történik, ami megakadályoz bennünket. Földrengés. Tűzvész. Idegenek támadása. Mindegy, mi, csak történjen már! De nem volt semmi más, csak ő, én és az egyezség, amit kötöttünk. – Azt hiszem, igen.

243

Huszonhat

Bones egyetlen könnyed mozdulattal szállt le rólam és álló helyzetbe emelt. Megrezzentem, amikor keze a derekamhoz ért, és szívem heves dobogását csak egy ezüstgolyó tudta volna megállítani. Közvetlenül mellettem haladt, s a hátamra tapasztott tenyerével tolt szelíden előre. Nem húztam a lábam, pedig szerettem volna. A lépcsőn felfelé összefutottunk néhány emberrel, de én lehajtva tartottam a fejem és arra gondoltam, ami történni fog, ha beérünk abba a szobába. Hogy is őrizhetném meg a hidegvéremet szeretkezés közben? Mi van, ha valami olyasmit találok sikoltani, hogy „Szeretlek”, vagy hasonló? Mi van, ha epilepsziás rohamom támad és habzani kezd a szájam éppen az akció kellős közepén? Mire visszaértünk a vendégszobába, ahonnan nemrég jöttem el, már sikerült elég csinos pánikba hajszolnom magamat. Levetett köntösöm még ott árválkodott a széken, ahová dobtam. Bones becsukta az ajtót, én pedig kétségbeesetten próbáltam magamhoz ragadni az irányítást. – Oké – mondtam, a szokásosnál magasabb hangon. – Van valami konkrét elképzelésed, vagy kezdjük a kézenfekvővel? Megrándult a szája. – Próbálsz valami ígéretet kicsalni belőlem? Bocs, szivi, de

ez most az én estém. Ha én kérek tőled szívességet és te szabod a feltételeket, akkor irányíthatsz te. De most rajtam a sor. Rúgd csak le a cipődet. Tudom, hogy szorít. Már-már komoran engedelmeskedtem. Az ágy fenyegetően terpeszkedett előttem, a falak pedig mintha összezsugorodtak volna, hogy az egész szoba egyetlen hatalmas, pihe-puha arénává váljon. Bones lehúzta az ingét. Elkaptam a tekintetem a pompás, izmos felsőtestről. Körmeim a tenyerembe vájtak. Úgy tűnt, nem tudom megóvni magam attól, ami következik. Hűvös ujjak húzták félre a hajamat, s megborzongtam. Egy kis rántás a ruhámon, aztán a cipzár elindult lassú, könyörtelen útjára a derekam felé. A ruha tartását vesztve lecsúszott a vállamról, majd lejjebb a bokámig. Bones halkan felszisszent. Önkéntelenül lehunytam a szemem, mintha ettől kevésbé lennék meztelen. Visszatartott lélegzettel megremegtem. – Te fázol, szivi. Bújj be az ágyba. A hangja teltebb lett, az akcentusa erősebb. Odamásztam az ágyhoz, hagytam, hogy felhajtsa a takarót, aztán rám terítse. Bones letérdelt az ágy mellé, és megsimogatta a hajamat. – Ezzel a nyakadig húzott takaróval és a nagy szemeddel nagyon fiatalnak látszol. – Szóval titkos pedofil vagy. Bones félrehajtotta a fejét. – Tekintetbe véve a kettőnk közti korkülönbséget és azt, hogy mi mindent akarok csinálni veled, talán tényleg az vagyok. – Aztán elkomolyodott. – Cicuska, a gúnyolódásod, a közönyöd, a dühöd mélyén szerintem még mindig akarsz engem, különben nem ragaszkodtam volna a dologhoz. Beismerem, hogy kíméletlen, manipulatív alak vagyok, ahogy mondtad, de nem erőszaktevő. Ha tényleg nem kívánsz, békén hagylak, de holnap akkor is átváltoztatlak, ahogy megígértem. Elhallgatott. Elengedte a hajfürtömet, amit eddig babrált, és 245

a tenyerébe fogta az arcomat. – Persze azért mindent el fogok követni, hogy belemenj a dologba. Efelől ne legyen kétséged. Jaj, ne, gondoltam azonnal. Nekem végem. Gondolj a szemétdombra. Gregor vicsorgására. Bármi jöjjön inkább, csak ne kezdje el kigombolni a nadrágját. De volt egyvalami, ami garantáltan képes volt lelohasztani. – Miért csaltál meg, Bones? Megdermedt. A felső gombját már kigombolta, de a cipzárt még nem húzta le. – Komolyan azt hiszed, hogy hűtlen voltam? Durva horkantás szakadt fel belőlem. – Először ott voltak a fotók, aztán Fabian beszámolója, Cannelle vallomása és a saját személyes beismerésed, amikor Geri kirángatott New Orleansból. Igen. Azt hiszem. A tekintete mintha az agyalapomba hatolt volna. – Láttál néhány képet, amelyeken nőkkel megyek be a házamba, de azt nem láthattad, mi történik a zárt ajtók mögött. Azzal az ürüggyel mentem New Orleansba, hogy kihasználom a szabadságomat, hátha Gregor bekapja a csalit. Be is kapta. Még Cannelle-t is odaküldte, mintha olyan ostoba lennék, hogy nem érezném meg a szagát rajta. Könnyű volt inni a vérét és rávenni, hogy jelentse azt Gregornak: védtelenül és gyanútlanul tivornyázom. Mire Fabian odaért, Gregor kémei közül már egy csomóan ott nyüzsögtek körülöttem. Mit mondhattam volna neki? Megfordult velem a világ. – De hát hallottalak! Te magad mondtad Cannelle-nek, hogy ő választhatja ki az összes nőt, akivel aztán együtt hemperegtetek! – És ő el is hitte ezt – felelte Bones. – Hagytam, hogy minden este másik lányt szedjen fel és hozza el a házamba. Aztán eszméletlenre szívtam őket, és hagytam, hogy együtt ébredjenek fel, meztelenül. Egyszerű trükk volt. Tudtam, hogyan tűn-

hetett fel mindez előtted, Cicuska, de hagynod kellett volna, hogy megmagyarázzam, mi volt valójában, ahelyett hogy elhúzol Tepessel. Érzéseim közé gyanakvás vegyült. Mármint melyik nő hinné el mindazok után, amit látott és halott, hogy ez az egész csak egy ravasz félrevezetés volt, és a szerelme csak színlelte a csalást? – De akkor is elhagytál. – Nem tudtam kiszűrni a fájdalmat a hangomból. – Azt mondtad, vége. Bones felsóhajtott. – Teljesen kikészültem, amikor rájöttem, hogy elmentél Gregorral. Nem tudtam, hogy szerelemből vagy kényszerből maradsz mellette – és egyik lehetőség sem indokolta. Mire visszajöttél, még mindig nem voltam ura önmagamnak. Többek közt azért mentem el, mert ha nem teszem, még több olyan dolgot mondtam volna, amit később megbánok. Aztán elmentem New Orleansba, hogy a végére járjak ennek a dolognak Gregorral, és utána veled is rendbe hozzak mindent, de te beleavatkoztál. – Már megint, sugallta ki nem mondva. – Azzal, hogy megmentettelek? Bones értetlenül meredt rám. – Elfelejtetted, hogy tudok repülni? Ezt Gregor is tudja. És Marie is. Marie azt akarta, hogy pusztítsam el Gregort, ezért azt mondta neki, hogy el akar űzni a Negyedből. Tisztában volt vele, hogy Gregor tudni fogja: vagy neki kell bejönni értem, vagy nekem kell kirepülnöm a biztonságba. De te utánam küldted a régi csapatodat, melyről Gregor hamarosan tudomást szerzett volna, bármilyen jól vannak is álcázva. Tudtam, hogy meghalnak, ha ellenállok, és időt adok Gregornak, hogy betörjön, úgyhogy hagytam, hogy elhozzanak. De ezzel tönkrement a tervem. Bones most sem mondta ki a nyilvánvaló szót: megint. Ha abban a pillanatban megnyílt volna a föld előttem, szívesen beleugrottam volna a hasadékba. Spádénak igaza van, idióta va247

gyok. Méghozzá kapitális. Nyilván megérezte önostorozásomat, mert azt mondta: – Nem vagy idióta. Charles elmondta, hogy ő rángatott bele téged, pedig mindenki közül éppen ő tudhatta volna jobban. Úgy gondolhatta, hogy túl kockázatos lenne egyedül szembeszállnom Gregorral, ezért is nem szóltam neki róla. – Most biztosan gyűlölsz – jajdultam fel. – Már kétszer rontottam el mindent azzal, hogy segíteni próbáltam. Felvonta a szemöldökét. – Ami azt illeti, háromszor. Don miatt is otthagytál, mert azt hitted, hogy ezzel jót teszel. Régebben úgy véltem, nem tisztelsz eléggé, ezért nem hagyod, hogy megvívjam a saját harcaimat, de aztán rájöttem, hogy önkéntelenül csinálod. Egyszerűen ilyen vagy. Soha nem fogsz ölbe tett kézzel ülni, ha valaki, akit szeretsz, harcolni kényszerül. Hiába is fogadkozol, hogy megváltozol. Szavai mintha a szívembe döftek volna. Hát ezért hagyott el, piszkált a lelkiismeretem. Szeretnéd azt hinni, hogy azért tette, hogy újra szabadon csaponghasson, mert akkor az ő hibája lenne, és nem a tiéd. Pedig a te hibád volt. Bonesnak igaza van: sosem fogsz megváltozni. És így senki a világon nem fog elviselni. Nem lett volna értelme azt mondani, hogy sajnálom. Sőt inkább sértés lett volna mindazok után, ami történt. Úgyhogy az egyetlen dolgot tettem, amivel még megmutathattam, mennyire szeretném, hogy másképp legyenek a dolgok. Leengedtem a pajzsaimat és megnyitottam az elmémet Bones előtt, hogy hallhasson mindent, amit érzek, megszabadulva minden sallangtól, amellyel általában értelmet próbáltam adni a tetteimnek. Bones lehunyta a szemét. Megremegett, mintha a gondolataim csapásként érnék. Amint megszüntettem a szoros kontrollt, minden szinte kibukott belőlem, s régóta titkolt érzések merültek a felszínre. – Cicuska… – mormolta Bones.

– Csak azt akartam, hogy tudd: megértettem. – Alig bírtam beszélni a torkomban ülő gombóctól. – Te mindent beleadtál, Bones. Én rontottam a dolgokat. Kinyílt a szeme. – Nem. Azért kellett elválnunk, mert én mindenáron ragaszkodtam hozzá, hogy egyedül kapjam el Gregort. Megmondhattam volna neked, hogy csapdát állítottam, mielőtt bedugtalak abba a pánikszobába. Elmesélhettem volna New Orleanst is, és beszedethettem volna veled a tablettákat, hogy Gregor nem tudhassa meg az álmaidból. De én mindenáron egyedül akartam csinálni mindent. Az én kevélységem és féltékenységem szakított szét minket. Minden hibáért, amit velem kapcsolatban elkövettél, Cicuska, nekem is volt egy hibám veled szemben, de ne beszéljünk erről többet. Egyáltalán nem is akarok beszélni. Kezdte lehúzni a sliccét, én pedig meghökkenve pislogtam rá. – Még mindezek után is le akarsz velem feküdni? Bones kibújt a nadrágjából. Alatta semmit sem viselt, mint általában. – Mindezek után még mindig szeretlek. Torkomra forrt a szó a döbbenettől. Aztán kimondtam, ami először eszembe jutott: – Te meg vagy őrülve. Lágyan, fanyarul felkacagott. – Elsősorban épp a vakmerő bátorságod miatt szerettem beléd. Noha most éppen megőrülök tőle, valószínűleg nem szeretnélek így, ha más lennél. Annyira szerettem volna hinni, hogy a szerelem mindent legyőz. Hogy Bones és én pusztán az érzéseinkkel irányíthatjuk a dolgokat. De hát az élet nem ilyen egyszerű. – Ha egyikünk sem képes megváltozni – mondtam összeszoruló szívvel –, akkor előbb vagy utóbb megint elüldözzük egymást. 249

Bones az ágyra térdelt. – Igazad van, nem fogunk megváltozni. Én mindig meg akarlak majd védelmezni, és nagyon dühös leszek, ha nem fog menni. Te pedig mindig a tűzbe ugrasz értem, bármennyire is szeretném, hogy maradj a biztonságos partvonalon. Állandóan küzdenünk kell majd a saját természetünkkel, hogy működjön a kapcsolatunk. Hajlandó vagy vállalni ezt? Amikor hat évvel ezelőtt járni kezdtem Bonesszal, tudtam, hogy ez a viszony összetörheti a szívem. Így is lett, nem is egyszer, és Bones nem is próbált megnyugtatni, hogy ez többé nem fordul majd elő. De éppúgy, mint akkor régen, most sem voltam képes ellenállni neki. – A biztonsági játék nyusziknak való – suttogtam. Bones az ágyra guggolt, csupa megfeszülő ín és kemény, fehér hús. Aztán előrehajolt, és ráérősen végighúzta a száját a hasam és a nyakam közötti területen. A mellbimbóim megkeményedtek, gyomrom összeugrott a vágytól, és a testem ívben feléje feszült. A szája az enyémre tapadt, és Bones átkarolt. Meztelen testének érzetétől majdnem elvesztettem a fejem. A bőröm bizsergett, ahol csak hozzáértem. Nem tudtam eléggé hozzátapadni. Lerúgtam a takarót. Bones szinte fuldokolva csókolt, nyelve lenyomta az enyémet, miközben érzékien dörgölődzött hozzám és simogatott, mintha egyszerre mindenhol érintene. Én is végigsimítottam a bőrén, és belenyögtem a szájába. Szinte fájt bennem a vágy, amikor az ujja belém hatolt, rátalált a legérzékenyebb pontomra és masszírozni kezdte. A hátába mélyesztettem a körmeimet. Könnyek szivárogtak a szememből. Az eksztázis szinte elviselhetetlenné fokozódott, szinte feszítette a bőrömet. Elszakítottam a szám az övétől. – Istenem, Bones, igen! Ez a zokogás és a sikoly keveréke volt. Azzal válaszolt, hogy magára fordított, ugyanazzal a mozdulattal felemelt, és száját a lábam közé fúrta.

Görcsösen összerándultam és remegni kezdtem. Keze a csípőmet szorította, miközben agyarak nélkül nyalt és szívott, mintha inná magába a gyönyört. Belekapaszkodtam a fejébe, mikor éreztem, hogy átfutnak rajtam az utolsó hullámok. Bones visszafektetett a matracra anélkül, hogy a száját elvette volna rólam. Még mindig ziháltam az előbbi orgazmustól, és félig ernyedten hevertem a párnákon. Bones felemelte a fejét, és tekintete a szemembe fúródott, miközben kúszott felém. – Nézz rám – mondta, és rám ereszkedett. Engedelmeskedtem. Széttártam a combomat, és a medencémet felfelé feszítve vártam az első döfést. Már el is felejtettem, milyen. Keménysége a falaimat feszegette és mélyen kitöltött. Igen. Igen. Így akartalak. – Keményebben. Felnyögtem, amikor óvatosan mozogni kezdett bennem, de én nem szelídséget akartam. Azt akartam, ami, jól tudtam, mindvégig ott rejtőzött a gyengédségre való törekvése mögött. Erőteljesebben kezdett mozogni és csókolni, még mindig nyitott szemmel. Én sem hunytam le a sajátomat. Az arca látványa, miközben bennem volt, teljesen lenyűgözött. Belemarkoltam a hajába, a tekintetünk összekapcsolódott, és addig csókoltam, amíg kénytelen nem voltam levegőt venni. – Érzem a saját ízemet a szádon – lihegtem. – Azt akarom, hogy te is érezd a magadét az enyémen. Szopni akarlak, amíg a számba élvezel, hogy lenyeljem… – Ne beszélj ilyeneket, mert most azonnal elmegyek tőle – Bones keze megfeszült a csípőmön, és még erősebben szorított. Már közel járt a csúcshoz. Éreztem abból, ahogyan fog és azokból a visszafogott, kimért lökésekből, melyek szenvedélylyel borítottak el. Az orgazmusa közelsége erotikus céltudatossággal töltött el, szerettem volna minden határon túl repíteni. Hozzátapadtam és a fülébe sikoltottam, milyen jó. – Még. Keményebben! Bones szabadjára engedte magát, nekem pedig elállt a léleg251

zetem az érzések vakító áradatában. Édes fájdalom öntött el és összerándult a testem, miközben felkiáltottam kemény, fürge döfései alatt. Mikor a csúcsra ért, nekinyomott a fejtámlának és kéjesen, remegve felüvöltött. Én is reszketve kapaszkodtam belé, és a szívem robbanásveszélyesen kalapált. Néhány másodperc után Bones lefejtett magáról – és a fejtámláról – és gyengéden lefektetett. – Te jó ég, Cicuska, jól vagy? Ha nem kapkodtam volna levegőért, kinevettem volna az aggodalmát. – Gyere csak vissza. Lehúztam, amíg újra rajtam nem feküdt. Fél kézzel egyensúlyozott rajtam, a másik keze a fejem felé indult, miközben szívni kezdtem a mellbimbóját. Sós íze volt, de valószínűleg csak az én izzadságomtól. Keze a hajamba veszett, ahogy magához húzott, s torkából mély hörgés tört fel. – Most szelídebb leszek, de rád is szükség lesz megint. Megharaptam, és éreztem, hogy megborzong. Szóval tetszik neki. Nekem is tetszett, és nem is akartam abbahagyni. – Ne óvatoskodj. Imádom, amikor elereszted magad. Azt akarom, hogy most is így legyen. Lejjebb csúsztam, és megízleltem egy másik testrészét, ami nem a verítékemtől volt sós. A számba vettem és beszívtam, amíg be nem töltött, aztán felnyögtem, amikor testhelyzetet változtatott, hogy viszonozza ténykedésemet. Minden összemosódott a bőr, az ajkak, nyelvek, a kemény hús forgatagában. A vágyam annál inkább fokozódott, minél jobban táplálta, márpedig mást sem tett. Miután körülbelül egy óra telhetett el így, a válla fölött fényt pillantottam meg. – Felkapcsoltál valami lámpát? – hörögtem, és azon tűnődtem, hogy vajon mikor szakíthatott időt erre. Bones a nyakát nyújtogatta a sarok felől érkező fénysugár felé.

– Az nem lehet – motyogta. – Mi? – ugrottam ki az ágyból. További világosság szökött be, miközben Bones igazgatni kezdte azt, amiről most már láttam, hogy függöny. – A nap az. Nem lehet, hogy máris reggel van. De ott a bizonyíték – a testünk elejét megvilágító sárga sugarak. Bones rám meredt, mielőtt összehúzta volna a drapériákat. – Nem érdekel – jelentette ki, és visszamászott az ágyba. – Hol is tartottunk?

253

Huszonhét

– Te kurva! Az ütéstől hátratántorodtam, mielőtt még felfoghattam volna, hogy kitől származik. Aztán kaptam még egyet, és még egyet. Próbáltam védekezni, de nem mozdultak a karjaim. A lábaim sem. Csak egy pillanat múlva jöttem rá, hogy miért. Mert a padlóhoz voltak bilincselve. Gregor ott térdelt mellettem, és irgalom nélkül ütött. – Ezt még megbánod – nyögtem ki, amikor egy pillanatra abbahagyta. – Fenyegetni akarsz? – A gyomromba vágó brutális csapástól kétrét görnyedtem, már amennyire a bilincsek engedték. A fenébe is, ki mondja, hogy az ember álmában nem érez fájdalmat? – A férjed vagyok, még ha nem érdemled is meg, hogy a feleségemnek nevezzelek, áruló szajha! A verés hirtelen abbamaradt, és Gregor megsimogatta az arcomat. – Chérie, miért csinálod ezt? Miért akarsz mindenáron felmérgesíteni? Tudod jól, hogy meg kell büntetnem a házasságtörésed miatt, pedig fáj, hogy ezt kell tennem. Sikerült kipréselnem magamból egy nevetést még a fájdalom mellett is. – Na persze. Talán még jobban is fáj neked, mint nekem,

mi? Te vagy a világ legnagyobb seggfeje, Gregor. – Azt teszed, amit én mondok! – A hamis kedvesség szertefoszlott. Gregor tovább püfölt minden egyes mondatával. – Most azonnal visszatérsz hozzám, vagy nagyon megbánod. – Rajta csak! Mutass meg mindent, amid van! Voltam már megverve és megkínozva, de nálad az egész véget ér, amint kinyitom a szemem. Nem félek tőled, Gregor! Megmarkolta a hajamat, és úgy megcibálta, hogy csomókban maradt a kezében. – Ha hagyod, hogy vámpírt csináljon belőled – sziszegte –, gondoskodni fogok róla, hogy megszenvedd. Megértettél? Rámeredtem. – Tizenhat évesen még fontos voltál nekem. Amikor először visszatértek az emlékeim, egy kis részem még mindig így érzett. De most esküszöm, és isten rá a tanúm, hogy a legszívesebben a föld alá tennélek. Te megértettél engem? Olyan erővel ütött meg, hogy minden elsötétült előttem, de heves természete az én malmomra hajtotta a vizet, mert visszazökkentett a valóságba. Aggodalmas hang hatolt a fülembe. – Cicuska, ébredj fel! Bones rázogatott. Az arcom halványan bizsergett, és tudtam, hogy ez nem Gregor öklének a nyoma. Bones is többféle módszert vetett be a keltegetésemnél. – Hagyd abba, már elegem van a verésből – morogtam, és eltoltam a kezét. Nem hagyott békén, de nem rázott tovább. – Megvert? Azért kiabáltál álmodban, mert megütött? Felültem, államig húztam a takarót, és próbáltam lerázni magamról az álom maradékait. A fantomfájdalmak minden múló pillanattal enyhültek. – Nagyon ki volt akadva. Bones torokból felmordult. Az egész teste ugrásra készen feszült. – Alig egy órát aludtál, de nem kéne fennmaradnod? Vagy 255

van még azokból a tablettákból? Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy újra bánthat, ha elalszol. – Tablettát semmiképp sem – húztam el a szám a mellékhatások emlékétől. – Gregor sosem látogat meg egy éjszaka – vagy egy nap – kétszer. Gondolom, túl nagy energiájába kerül a kapcsolatteremtés, és utána pihenésre van szüksége a következőhöz. – Nem lesz következő – mondta sötéten Bones. Nem, mert az éjszaka vámpírrá változom. Ezért tombolt annyira Gregor. Tudta, hogy ha ez megtörténik, elveszti a kapcsolódás lehetőségét. Ég veled, Gregor. Remélem, jól alszol. Mert én úgy fogok. Bones csókot lehelt a fejem búbjára. – Akkor próbálj meg aludni, szivi. Nemsokára vége lesz ennek az egésznek. Nem, gondoltam. Nem lesz vége, amíg meg nem ölöm Gregort. És ha már vámpír leszek, egy újabb lépéssel kerülök közelebb ahhoz, hogy ezt megtehessem. Mikor megint felébredtem, Bones már nem volt ott. A függönyök még összehúzva, de úgy sejtettem, hogy elmúlt egy óra. Utolsó fél-emberként eltöltött délelőttöm elmúlt. Néhány hónapig még ennél is később fogok majd felkelni, amikor újsütetű vámpír leszek, hacsak a félvérség nem segít abban, hogy ez az idő kissé lerövidüljön. Most, hogy elérkezett a nagy nap, halvány idegesség támadt bennem. Mi lesz, ha az átváltozás nem erősebbé, hanem éppen gyengébbé tesz, mintha alacsonyabb szintről kellene újra indulnom? Szörnyű lenne úgy felébredni, hogy puhány lettem. Aztán meg milyen lesz nem lélegezni? Milyen lesz, ha nem hallom többé a saját szívverésemet? Mennyi ideig fog tartani az első vérszomjroham? Pár napig? Egy hétig? És milyen lesz, hogy többé nem a különleges félvér leszek, hanem csak mezei Cat, vámpír újonc? Ez a gondolat tulajdon-

képpen megnyugtatott. Nincs itt semmi látnivaló. Menjenek tovább. Hát, igen, erre vágytam egész életemben. Az ajtó kinyílt, és Spádé lépett be. A takaró után kaptam, hisz még mindig nem volt rajtam ruha, aztán rosszalló pillantást lövelltem felé. – Nem tudsz kopogni? – Hallottam, hogy fent vagy – felelte Spádé. – Tessék, hoztam reggelit, vagy inkább ebédet, mert hisz annyi idő van már. Letett egy teli tálcát az ágy melletti asztalra, aztán kajánul elvigyorodott. – Látom, hogy sikerült rendezni az ellentéteiteket Crispinnel. Senki nem tudott tőletek aludni a házban az éjszaka. Lehunytam a szemem. Mostanra már túltehettem volna magam azon, hogy zavarba jöjjek az élőhalott fülektől, melyek legintimebb pillanataimnak is tanúi, de ezek szerint még nem sikerült. – Remélem, hogy azért nem sínyli meg a szépséged, Spádé. A hangom csípős éle nem kerülte el a figyelmét. Legyintett. – Egyáltalán nem. És Crispin sokkal jobb hangulatba került. Mostanában kibírhatatlanul undok kezdett lenni. Elértünk a lényeghez. – És hol van most? – Elment Mencheresért. Azt nem mondhatom meg, hogy hová, ha esetleg még elszundítanál az éjszaka előtt. Órákig távol lesz. Aha. Megértettem, de szerettem volna látni még indulás előtt. Az elmúlt időszak feszültségei után most mindennél jobban szerettem volna kiélvezni a társaságát. – Kösz a reggelit – mondtam. – Szívesen. És most én is megyek enni. Miután Spádé elment, eltöprengtem, hogy mit is kezdjek magammal estig. Az evés és a zuhanyozás nem tart túl sokáig. Talán értesítenem kéne némelyeket arról, mire készülök. Felhívhatnám Denise-t. De neki most nem hiányzik túlságo257

san az, hogy vámpírokra emlékeztessék. Randy szörnyű halála után még azt is végig kellett néznie, hogyan loccsantja szét Spádé egy tolakodó fickó fejét a rodeobár parkolójában. Majd elmesélem neki, ha már túl vagyok rajta. Akkor nem kell izgulnia, hogy valami baj történik menet közben. Az ember ne okozzon felesleges aggodalmat a barátainak. Aztán arra gondoltam, hogy a nagybátyámat hívom fel, de meggondoltam magam. Nem éppen a gratuláció lenne az első szava, bár nyilván sejti, hogy a dolog elkerülhetetlen. Anyámnak biztosan nem szólok. Előre tudom, mit mondana, és a „ne csináld” lenne a legenyhébb. Az a vicces, hogy bármennyire utálja is majd az egészet – és az utolsó porcikájáig utálni fogja, az biztos –, mindez nem jelenti majd a kapcsolatunk végét. Ezt néhány évvel ezelőtt még nem állíthattam volna ilyen biztosan. Hívhatnám Vladot, hogy nincs szükség a nagyvonalú felajánlására. Valahogy éreztem, hogy a dolog nem lepné meg. De amikor már emeltem a telefont, eszembe jutott valaki más, akivel beszélnem kéne. Becsuktam az ajtót, és letérdeltem az ágy mellé. Üdv, Uram, itt Catherine. Tudom, hogy már régen nem jelentkeztem… Hallottam, ahogy Bones bejön a házba. Megkérdezte Spádét, hol vagyok, aztán hosszú léptekkel megindult a szalon felé, ahol előző nap találkoztunk. Én a díványon olvastam, nehogy önkéntelenül is rájöjjek a tartózkodási helyünkre a tévéből, valami helyi csatornából. Mikor Bones bejött, felálltam és szemügyre vettem. Fekete nadrágot viselt rövid ujjú fekete inggel és fekete cipővel. Nagyon jól álltak neki a sötét színek. A bőre még áttetszőbbnek tűnt mellettük. – Milyen stílszerű – jegyeztem meg, hogy leplezzem idegességemet. – A tökéletes Zord Kaszás. Olyan hosszan meredt rám, hogy meg kellett köszörülnöm a torkomat.

– Na, jó, elég rossz vicc volt… – Biztos vagy a dolgodban, Cicuska? Még nem késő meggondolni magad. – Biztosan akarom. – És valóban így is volt. Készen álltam. Bones lassú, kecses léptekkel odajött hozzám, és alig néhány centire tőlem megállt. Megfogta a kezem és az ajkához emelte. Mindvégig a szemembe nézett. – Te döntöd el, mikor csináljuk. Várhatunk is még. Nem kell sietnünk. Egész nap erre készültem. A várakozástól nem leszek még felkészültebb, úgyhogy itt a pillanat. – Csináljuk most. Át kell mennünk hozzá valahová? – Itt is teljesen jó. Körbepillantottam a helyiségben. Nem tűnt túl biztonságosnak, a sok emberrel a házban, de úgysem fogok sokáig itt maradni a… halálom után. Azon tűnődtem, vajon meddig leszek hulla. Hogy a halál olyan-e, mint az álom, és hogy tudatában leszek-e bárminek is, amíg újra fel nem nyitom a szemem. Ezt csak egyféleképpen tudhatom meg. – Rendben. Már láttam, mi történik, amikor Bones átváltoztatta Tate-et és Juant, úgyhogy tudtam, mire számítsak, de nézni és átélni egészen más dolog. A szívverésem felgyorsult. Talán ez még segít is most. Bones szeme bezöldült, agyarai előbújtak a szájából. Hátrasimította a hajam, és szorosan tartott maga mellett. Lehunytam a szemem, amikor rám hajolt és az arcunk összeért. Hűs volt a bőre. Nemsokára én is ilyen hideg leszek. – Teljesen normális, ha izgulsz, de nincs mitől félned – suttogta Bones. – Már sokszor csináltam, és nem mész semmi olyan helyre, ahol ne érnélek el. A megnyugtató szavak segítettek valamennyit. Az ember nem mutathat fityiszt a halálnak, bármilyenek is a körülmények. 259

– Készen állsz, Cicuska? Ezt a nyakamba lehelte, miközben nyelve a legmegfelelőbb helyet kereste. – Igen… Várj! A fogai nyomása abban a pillanatban megszűnt. Mély lélegzetet vettem. – Ne adjatok élő kaját, még ha az alany önként vállalkozik, akkor sem. Csak zacskós vért. Nem akarok úgy felébredni, hogy valakinek a nyaka van a számban. Bones hátrahúzódott és végigmért, aztán megsimogatta a nyakam. – Már gondoskodtunk róla. Ne izgulj. Amikor felébredsz, ott leszek melletted, és minden jó lesz. A nyaka köré fontam a karom, és örültem, hogy éppen ő az, aki a sírba visz és visszahoz, nem pedig akárki más. – Bones! – Igen? – Csinálj belőlem vámpírt! Vannak dolgok, amikre mindig emlékszik az ember. Ilyen volt a pillantása, amikor lehajtotta a fejét. Az agyarai lassú, mély behatolása a bőröm alá. A keze, ahogy magához szorított, miközben a másik kezünk ujjai egymásba fonódtak. A vér bugyogása a harapásból, mely mélyebb volt bármelyik korábbinál. A testemet elárasztó melegség. A szívem dobbanásai, először gyorsan, aztán elkerülhetetlenül egyre lassabban. Egyre szórványosabban, ahogy az élet és a hő kezdett elapadni bennem. A gondolataim összezavarodtak. Már nem is olyan hangos a zúgás. Nem is látok. Fura, az előbb még fények is voltak, ezernyi apró pötty. Szépek voltak. Hová tűntek? Egyre hidegebb van. Honnan jön ez a szél? Ez meg mi volt? Valami húz. Hol vagyok? Nem tudok beszélni. Mozgok? Nem látok. Miért nem látok? Miért nem tudok mozogni? Hol vagyok? Hol vagyok? HOL VAGYOK?

Micsoda? Alig hallak titeket… Igen! Igen, én vagyok, itt vagyok! Most már látlak benneteket. Mindjárt ott vagyok, már jövök. Várjatok, ne menjetek el. Gyertek vissza! Álljatok meg, olyan rég nem láttalak titeket! Ne, vigyél vissza! Még egyszer látnom kell őket… A pokolban voltam. A szörnyű tűz olyan hevességgel égetett, hogy tudtam: a földi lángok ezeknek csupán halovány utánzatai. Ez az izzás könyörtelen és mindenhol jelenvaló volt. Égetett anélkül, hogy megölt volna. Kimondhatatlan fájdalommal kínzott. Nem tudtam ordítani, azt sem tudtam, van-e még szám egyáltalán. Csak a fájdalom volt bizonyos. Elég, ne többet, fáj FÁJ FÁJ! És aztán valami hűvösség telepedett rám, és lassacskán kioltotta a lángokat. Az elkárhozottak minden kétségbeesésével nyújtóztam utána, mert végre a fájdalom is kezdett alábbhagyni. Még, istenem, még mindig fáj, kérlek, adj még többet, még, kérlek, még többet… Dobolásforma hang. Fény. Hangok a vontatott doboláson túl. Rengeteg különféle szag. Kinyitottam a szemem és nem lángoló tűztavat láttam, hanem betonfalakat. Egy pillanatig eltartott, amíg rájöttem, kik állnak körülöttem, de aztán belém hasított a felismerés. Bones házában vagyok, vámpírrá változtam, és minden rendben, mert elmúlt a fájdalom. Látok, hallok, érzem a szagokat és ízeket, ó, az ízeket… Valami finom volt a számban. De még milyen finom. Végül a valóság utolsó visszamaradt darabja is a helyére kattant. Te jó ég, valaki van a karomban. Nem vérzacskót szívtam, hanem embert. Számat a nyakához szorítottam, és vér csöpögött az agyaraimról – a francba, most már agyaraim vannak! –, és nem érzem a pulzusát. – Jézusom! – kiáltottam, és iszonyodva ellöktem magamtól a testet. – Megmondtam Bonesnak, hogy embereket ne! Ő hol 261

van? Tekintetem keresni kezdte Bonest, elszörnyedve azon, hogy hagyta, hogy megöljek valakit, de Spádé arckifejezése elgondolkodtatott. Szinte meghökkentnek tűnt. – Épp most lökted le Crispint a padlóra. Lepillantottam. Az imént elhajított hulla felült, és hitetlenkedő barna szemmel nézett rám. A kezében teli, érintetlen vértasak. Ekkor ébredtem rá a második problémámra. – Khm, srácok… – kezdtem tétován. – Miért dobog még mindig a szívem?

Huszonnyolc

A dobolás, amit az imént hallottam, a saját mellkasomból származott. Egy pillanatra összezavarodtam. Nem sikerült volna? Az ajkamat szurkáló két vadonatúj agyar nem erre utalt, de miért ver még mindig a szívem? – Majd egy kicsit később fog megállni, vagy mi? Elfelejtettek volna elmondani nekem valami fontos részletet? Mint például, „Igen, az első pár percben még fogsz hallani valami dübögést, de aztán elmúlik.” A rám meredő tekintetek arra utaltak, hogy ez nem normális dolog. – Szuper lenne, ha esetleg valamelyikőtök tudna nekem válaszolni. – Nem kéred a vért? – bökte ki Spádé. Szemügyre vettem a tasakot Bones kezében. – Nem igazán. Bones feltápászkodott. Rendkívül fura pillantást vetett rám, aztán feltépte a zacskót és felém nyújtotta. – Igyál. – Inkább nem szeretnék. – Csak kortyolj egyet belőle! – utasított Bones. Fintorogva a számhoz emeltem a zacskót, és óvatosan belenyaltam. Fúj! Mintha régi pénzeket szopogatnék. Kiköptem. 263

– Az előbb mit adtatok? Az finom volt, de ez szörnyű. Spádé konkrétan elsápadt. Bones visszavette a zacskót, és néhány erőteljes korttyal kiürítette. – Semmi baj nincs vele – jelentette ki. Aztán előhúzott egy kést a zsebéből, és minden figyelmeztetés nélkül megvágta a karomat. – Au! Ez meg mire volt jó? Odakaptam a sebhez, de a fájdalom szinte azonnal viszkető bizsergéssé enyhült. Bones visszahúzta a kezem, és látszott, hogy a bőröm vérfoltos ugyan, de ép. A seb nem volt sehol. Teljesen begyógyult. Minden probléma dacára elvigyorodtam. – Ez jó sok fejfájást megspórol majd harc közben. – Észrevetted, hogy nem lélegzel? – érdeklődött Bones. Igaza volt. Nem lélegeztem, és fel sem tűnt. Mikor nem hiányzik, hogy nem veszel levegőt? Amikor már nincs rá szükséged. – A szívverése – mondta Mencheres, aki első ízben szólalt meg azóta, hogy felnyitottam a szemem. – Lassul. A mellkasomra pillantottam, mintha ebből bármit megtudhatnék. Tény és való, a korábbi egyenletes dübögés kezdett vontatottá, szaggatottá válni, egyre hosszabb kihagyásokkal. Nagyon-nagyon furcsa érzés volt. Akár pánikba is eshettem volna tőle. – Ez ugye jó dolog? Talán csak egy kis időre volt szükség, mire a szervezetem rájött, hogy már nincs rá szüksége. Bones átölelt. – Hogy érzed magad, Cicuska? – Jól. Ami azt illeti, remekül. Tudod, hogy finom a szagod? Nagyon, nagyon finom, nyami… Újra éreztem a számban azt a finom ízt. De most valaki viszszatartott, egyik kezével a derekamnál, másikkal a nyakam alatt. Mivel Bones és Spádé előttem állt, csak Mencheres lehetett, aki lefogott.

– Mi történt? – érdeklődtem. – Megharaptál – felelte Bones. – Mi? Spádé megerősítőleg bólintott. Teljesen megdöbbentem. – Ne haragudj, nem is voltam tudatában… – Hirtelen elhallgattam, és szimatolni kezdtem Mencheres karját. Ez az illat… Nyami. Aztán mire észbe kaptam, már a számban volt Mencheres csuklója, és ide-oda ráztam, mint cápa a zsákmányt. Amikor tudatosult bennem, mit művelek, kiköptem. – Megmondaná valaki, hogy mi a franc baj van velem? Megnyaltam a szám. Ez az íz… Tökéletes. Te jó ég, azelőtt soha nem kóstoltam semmit, ami akár csak fele ilyen jó is lenne! – Te élőhalott véren élsz. Mencheres ezt a kinyilatkoztatást a megszokott kifürkészhetetlenségével tette. Bonesnak felszaladt a szemöldöke. Aztán odajött, vért fakasztott a csuklójából a fogával, és meglengette az orrom előtt. – Kéred? Gondolkodás nélkül vetődtem előre. Mencheres keze villant, és egyszeriben mintha láthatatlan falba ütközött volna az arcom. – Maradj nyugton. Nem volt más választásom – megdermedtem; guggolva, behajlított térddel, kinyújtott karral, arcomon ragadozó vicsorgással. És ami a legrosszabb, nem is izgatott a dolog. – Add ide. Tudtam, hogy ez az én hangom, de a vérszomjas árnyalat ismeretlen volt. A fájdalom, a szörnyű égető érzés kezdett viszszatérni. – Add ide! Mencheres elengedett. Csak akkor vettem észre, amikor megláttam őt Bones mellett, aki új vérzacskót hozott, és feltép265

te a tetejét. Most Bones egyenesen a számra kente a vért. – Ezt kéred? – tartotta elém a zacskót. Lenyaltam a vért a számról. – Nem – hörögtem dühösen. A három férfi összenézett, aztán Bones felsóhajtott. – Nos jó. Próbáljuk meg másképp. Benyelte a tasak tartalmát. Megbűvölten néztem a nyakizmai mozgását. Mikor odajött hozzám, az izzó fájdalom elérte tetőpontját, és könny csordult a szememből. – Kérlek! Éget! Annyira éget! Bones a szám elé tartotta a csuklóját. Később megtudtam, hogy vadul tépni kezdtem, de abban a pillanatban csak a hűsítő megkönnyebbülést éreztem. A torkomon lecsorgó fantasztikus ízt. Az egész testemet mintha orgazmusszerű gyönyör járta volna át. – Tudod, hogy ez példátlan – mondta Spádé. A hangja valahonnan távolról hatolt el hozzám. Még mindig remegtem a Bones csuklójából kiszopott utolsó cseppek élvezetétől. – Mindig van egy első alkalom – felelte Bones. – Csak hogy rájöjjünk: ha azt hisszük, hogy már mindent tudunk, nagyon tévedünk. Hallgassátok! Már megállt a szíve. Erre én is felfigyeltem. Meg aztán a vér is elfogyott, így jobban tudtam újra a környezetre figyelni. – Gondolod, hogy úgy is marad? Megint összenéztek. Aztán Bones egy vállrándítással újabb vértasakot húzott elő a hűtőből, és megitta. – Szerintem hamarosan megtudjuk. Az apró, megerősített alagsori helyiség eredendően börtöncella volt. Nem volt ablaka, ajtaját pedig csak kívülről lehetett zárni. A túlsó falnál duplaágy állt. Új és használt könyvek mindenfelé. Toll és papír. És persze a hűtő. Ez utóbbi tele volt vértasakokkal, és legnagyobb meglepetésemre, vizespalackokkal. Bones elmagyarázta, hogy ezek segí-

tenek majd hidratálni a szervezetemet, amikor az anyagcserém átalakul és eléget minden beszívott vért, hogy ne tűnjek kiszáradtnak. Az első egy hétben sok vizet kell innom, aztán elég napi egy pohár bármilyen folyadék. Mondjuk, gin-tonik. A levegő vér szagától volt terhes. Valamint Spádé, Bones, Mencheres és a többiek illatától. Próbáltam azonosítani a különböző szagokat, de elég nehéz volt, mert még nem volt mihez viszonyítanom. Három további alkalommal lett úrrá rajtam a mindent elsöprő éhség, és ilyenkor megszűnt a külvilág, aztán azon vettem észre magam, hogy piócaként tapadok Bonesra. Mencheres akkor engedett ki láthatatlan ketrecéből, amikor Bones kijelentette, hogy megfelelő utánpótlás megléte esetén akárhányszor kiszívhatom őt. És mivel teljesen elvesztettem a józan eszem, valahányszor elkapott a vágy, nem lett volna értelme mást marcangolni. Időközben az a benyomásom is kezdett megerősödni, hogy szeretnék titokban tartani szokatlan étrendemet. – Jellemző, hogy még ezt se csinálom normálisan – jegyeztem meg, miután megint kiszívtam az utolsó cseppet is Bones csuklójából. A lelkem mélyén eltöprengtem, hogy miért nem vagyok zavarban saját viselkedésem miatt. Tehetetlenül csüggeni valakinek a vénáján a függés csúcsa, mégsem izgatom magam. Talán még mindig dolgozik bennem az eufória, amit Bones vére keltett. – Mit, szivi? A vámpírrá változást? Vagy a harapást? – Még a harapást is rosszul csinálom? Bones elnevette magát, és kisöpörte a hajamat az arcomból. – Pontosan úgy harapsz, ahogy minden más új vámpír, azaz túl keményen és szétszórtan, de teljesen normálisan, az éhségrohamokról pedig nem tehetsz. Még sose változtatott át senki félvért. Vagy ha igen, ugyanez történhetett, és akkor ennéd, amit enned kell. – Kösz. – Kissé felderültem most, hogy kis időre elmúlt az éhségem. – Gyors az észjárásod. 267

– Gyakorlat teszi a mestert. Gyerünk, Cicuska, takarítsunk össze. Bones felnyitott egy üveg vizet, és megnedvesített egy törülközőt, aztán letörölte az államat és a nyakamat. Persze a törülköző vörös lett, és Bonesnak kétszer is meg kellett ismételnie a műveletet, mire elégedett lett az eredménnyel. Tükör nem volt a helyiségben, úgyhogy nem tudtam megnézni magam, és örültem, hogy ő tisztogat, már csak azért is, mert hozzám ért közben. Hatalmas ereje ellenére a legfinomabb szelídséggel bánt velem, mintha bármi, ami durvább a simogatásnál, maradandó kárt tehetne bennem. Újabb illat csapta meg az orromat. Mélyen beszívtam, és meglepetten jöttem rá, hogy tőlem ered. Bones is megérezte, és a szeme zöldülni kezdett. A levegő kezdett megtelni mósusz, karamella és fűszer keverékével – Bones illatával, de most erősebben. – Érzed, mennyire kívánlak? Mélyebb lett a hangja. Hiányzott belőle az a megnyugtató tónus, amit az elmúlt órákban használt, amikor a féktelen éhséggel küzdöttem. Újabb nagy lélegzetet vettem, és beszívtam az lebegő illatok részegítő keverékét. – Igen. Az én beszédem is torokhangú lett. Már-már dorombolás. Éreztem, hogy visszahúzódott agyaraim újra előbújnak. Másfajta éhség vett erőt rajtam. Bár ez nem okozott fájdalmat, éppolyan sürgetőnek éreztem, mint a másikat. A földön ültem – hogy hogyan kerültem oda, nem tudom, számban Bones csuklójával –, amikor a vágy maga alá gyűrt. Az ágyra nyomtam Bonest, és lovagló ülésben rátérdeltem. – Várj! – mondta Bones, és lenyúlt valamiért a padlóra. Én nem akartam várni. A nyers vágy elvakított. Letéptem magamról a ruhát és Bonesról is lerántottam a nadrágot, aztán csalódottan felhördültem, amikor ráfontam az ujjaimat.

Bones derűsen felmordult. – Nem ok nélkül mondtam, hogy várj. Kiszívtál, de ne félj. Van itt elég vér. Újabb zacskót vett elő a hűtőből, mely kényelmes közelségben volt az ágy mellett, és kiitta, aztán levetkőzött. Jó volt, hogy az összes folyadék egy helyre ment, mert amíg vártam, vágyam lángoló kínná erősödött. Bones nem vesződött előjátékkal. Belém hatolt, amint a tasak kiürült. Felsikoltottam, és mozogni kezdtem rajta. Szavak törtek elő belőlem. Fogalmam sincs, mik, mert csak úgy jöttek. Bones felült, megragadta a derekamat, beszívta a mellemet, harapdálni kezdte a bimbóimat és szorosan fogott, míg én gyorsabban kezdtem el mozogni. A kéj illata körülölelt minket, éretten és intenzíven. Szinte elkábultam tőle, ugyanakkor még sosem éreztem, hogy ennyire élek. Az egész korábbi életem olyannak tűnt, mintha végigaludtam volna. Most a bőröm minden pórusa hiperérzékeny lett, szinte szikrázott a szenvedélytől, és olyan belső feszültségtől vibrált, amilyet azelőtt sosem éreztem. Ez minden érintésre csak fokozódott és olyan magaslatokba röpített, hogy megszűnt körülöttem a szoba. Nem létezett semmi, csak a pillanat, és az orgazmus, már ha lehet ezt a közönséges szót alkalmazni annak a leírására, ami végigsöpört rajtam, és nem csak az ágyékomon. Az egész testemen. – Igen – nyögte Bones, és gyorsított. – Olyan jó, szivi. Nemsokára jövök, maradj velem, maradj velem… Egy pillanatra belém villant, mit gondol, hová megyek?, aztán minden elfeketült előttem.

269

Huszonkilenc

– Készen állsz? Bólintottam. – Csináld csak. Bones hosszú vágást ejtett az alkarja mentén, felhasítva a vénáját. Az értékes vörös folyadék azonnal betöltötte a hasadékot. A számban összefutott a nyál. Ezután Bones az ujjaira kente a vérét, és néhány centire a számtól elhúzta. Nagyot nyeltem, és igyekeztem leküzdeni a késztetést, hogy utánakapjak és lenyaljam a kezét – aztán pedig a karját. Ezután Bones a számba dugta véres ujjait, s ingerlően édes volt ízük. Megremegtem, de nem nyaltam le, nem is haraptam meg őket. Képes vagy rá, Cat. Ne add fel. Bones szalvétát nyomott a kezembe. – Köpd ki, Cicuska. Engedelmeskedtem, megszabadulva attól a néhány csepptől is, melyek oly erős, fájdalmas vágyat keltettek a számban. Ha még tudtam volna izzadni, most biztosan puskagolyókat veri fékeztem volna. – Még egyszer. Bones még öt alkalommal ismételte meg ezt a tortúrát, s kiköpette velem azt, amit a testem vinnyogva követelt. A végén rám mosolygott.

– Megcsináltad, szivi. – Szép volt, Cat – szólt Spádé. – Több volt, mint szép – csókolta meg a homlokomat Bones. – Három nap alatt úrrá lenni a belső szomjúságon egészen kivételes. – Mennyi az idő? – Körülbelül 12.30 – felelte Spádé. Kevesebb mint hat óra van hátra hajnalig. Ez az átalakulás másik „mellékhatása”. Mikor a nap felkel, és kifekszem. Nemcsak elálmosodom, mint régen, hanem rajtaütésszerűen elalszom, egyik pillanatról a másikra. Ez bizonyos szempontból aggasztóbbnak tűnt, mint az éhségrohamok. Ha éppen harcolok hajnalhasadáskor, akkor végem. Éppen azon igyekeztem, hogy magamnál maradjak, amikor feljött a nap. Eddig képes voltam néhány percig nyitva tartani a szemem, miközben testem sikeresen keltette a mosott rongy benyomását. Idővel majd megszokom, de nem tudtam, mennyi lesz ez az idő. Mostanában megmozdulni sem tudtam délig. – Ki akarok menni – mondtam. – Kocsival ki valahová, hogy megnézzek minden utcatáblát, térképet, amíg csak meg nem vakulok, és ötpercenként kérdezgessem az irányt. De előbb lefürdök. Abból a kis izéből az alagsorban csak hideg víz jött. Mencheres lépett be. Amint megláttam az arcát, tudtam, hogy valami nagyon nagy baj van. – Gregor, ugye? – kérdeztem, mielőtt megszólalhatott volna. – Mit művelt most? Mencheres a vállamra tett a kezét. – Cat, anyád eltűnt. – Nem! Az ellenkezés a könnyeimmel együtt robbant ki belőlem. Bones átfogta a derekam. – Hogyhogy? Támadás érte a szeméttelepet? – kérdezte. Mencheres megrázta a fejét. 271

– Rodney azt mondja, a szobájából tűnt el. A hálóinge még ott volt az ágyban. Tehát álmában ragadta el. Te jó ég, Gregor az álmai közül rabolta el anyámat. – Azt mondta, hogy meg fogok fizetni – suttogtam, és újra a fülemben csengett Gregor vicsorgása az utolsó álmomból. – De ezt nem gondoltam, hogy anyámra utazik. Hogyan lehetséges ez, ha sosem ivott belőle? Elhalt a hangom. Lehet, hogy megtette. Nyilván hatalmában állt, hogy tekintetével elbűvölje anyámat, és úgy hitesse el vele, hogy régi jó barát – ez történhetett azon a hajdani éjszakán, amikor először találkoztunk. De lehet, hogy szívott is a véréből. – Beszélnem kell Gregorral – mondtam azonnal. – Valaki biztosan tudja, hol lehet elérni. Mencheres keze lehanyatlott a vállamról. – Tudod, hogy éppen ezt akarja. Cserét akar majd – téged anyádért. – Akkor úgy is lesz – feleltem. Bones szorítása megerősödött a derekamon. – Nem, nem lesz úgy. – Mit vársz tőlem? Vonjam meg a vállam és reménykedjek, hogy Gregor nem öli meg az anyámat? Tudom, hogy nem kedveled, Bones, de attól még a szülőanyám. Nem hagyhatom cserben. – Gregor semmiféleképpen nem fogja megölni, Cicuska – felelte Bones keményen. – Ő az egyetlen ütőkártya a kezében ellened most, hogy vámpír lettél, és álmodban már nem tud elérni. Félelem, harag és tehetetlenség támadt fel bennem erős szag formájában, mintha műanyag égne. Elmész Gregorhoz, és akkor Bones már tud támadni, ha ismeri Gregor tartózkodási helyét. Nem, Gregor nyilván számít erre, és csapdát állít. Ha Bones elég sok embert hoz ahhoz, hogy a csapda ne működjön,

Gregor tudni fogja, hogy átverjük, és valószínűleg megöli anyámat. – Mencheres! – kiáltottam fel, és megmarkoltam az inge elejét. – Te eljöhetnél velem. Egyszer már bebörtönözted Gregort, akkor megtehetnéd megint! Vagy még jobb, ha megöljük. Mencheres a fejét rázta. – Titokban fogtam el, hogy elkerüljem a háborút az ő szövetségesei és az enyémek között. Ha Gregor most eltűnik, mindenki tudni fogja, hogy Bones vagy az én kezem van a dologban. A szövetségesei bizonyosan ránk támadnának bosszúból. Újabb lehetőség után néztem. – Sakkban tarthatnád Gregort és az embereit az elméddel – már láttam, ahogy csinálod. Közben én megszöktetném anyámat. Egyenes, fekete hajának néhány tincse előrebukott, ahogy ráztam, de a tekintete szenvtelen volt – és szomorú. – Nem tehetem meg, Cat. – Miért? – Mert Gregornak a törvény szerint joga van anyádhoz – felelte Mencheres halkan. – Ha megtámadnánk őt azért, mert elviszi az egyik saját emberét, nem csak a szövetségeseit fordítanánk magunk ellen. – Gregornak semmiféle joga sincs anyámhoz – csattantam fel. Aztán hidegség futott végig rajtam, de ennek semmi köze nem volt új testhőmérsékletemhez. Mencheresnek igaza volt. A vámpírtörvények értelmében én Gregor felesége vagyok, ami azt jelenti, hogy minden, ami az enyém, egyben az övé is. A tetejében Gregor nyilván megharapta anyámat, miáltal a vámpírtörvények szerint az övé lesz, ha akarja. Te jó isten. Egyetlen vámpír sem lesz hajlandó törvényt sérteni azért, hogy segítsen visszaszerezni anyámat. Még Vlad sem. – Ha ilyen szigorúak a törvények, engem miért nem kény273

szerítettek vissza erővel Gregorhoz? – kérdeztem keserűen. – Miért vagyok én szabad, amíg anyám fogoly? – Nem ismerted el nyilvánosan, hogy a felesége vagy, egyrészt. De így is akadnak olyan vámpírok, akik hisznek Gregornak, és amellett vannak, hogy erőszakkal is visszakapjon, Cicuska. A legtöbben azonban úgy gondolják: semmi közük hozzá, hogy te mégis mást választottál. Ha viszont megtámadnánk Gregort anyád miatt, akkor már lenne közük hozzá. Tudod, hogy anyád elvileg Gregor tulajdona, így ha visszavennénk, az sokakban félelmet keltene, hogy Mencheres meg én esetleg egyszer az ő embereiket is ellopnánk, minden ok nélkül. – Ok nélkül? – kérdeztem gyilkos dühvel. Bones rám meredt. – Az ő szemszögükből ok nélkül, nem a miénkből. – Egyszerűen nem hagyhatom a sorsára Gregornál, törvény ide vagy oda – jelentettem ki. Bones szembefordított magával. – Cicuska, én is így gondolom, de várnunk kell. Ha Gregor meghal, anyád szabad lesz. Gregor arra számít, hogy hanyatthomlok oda fogsz rohanni. Nincs felkészülve arra, hogy esetleg elővigyázatos leszel. Hajlandó vagy megbízni bennem és várni, amíg el nem érkezik a megfelelő pillanat? Beharaptam a számat. A kiserkedő vér eszembe juttatta, hogy az agyaraim elöl vannak. Sötét gondolataim közepette elöntött az éhség. Hogyan is várhatnék és remélhetném, hogy Gregor nem veszti el a türelmét és nem kezdi el anyám darabjait elküldözgetni nekem, csak hogy ösztönözzön a visszatérésre? Viszont nem is ronthatok ajtóstul a házba épkézláb terv vagy támogatás nélkül. A szokásos kit érdekelnek a torpedók, teljes gőzzel előre stratégiám újabban nem nagyon működik. Bones megérintette az arcomat. – Én megtalálom, szivi. És meg is ölöm. Bízz bennem. Nyeltem egyet. Éreztem, hogy könny folyik végig az arcomon, és tudtam, hogy rózsaszín.

– Rendben. Bones megcsókolt. Gyorsan, mégis gyengéden. Aztán Menchereshez fordult. – Bejelentjük Cat átváltozását. Egy hivatalos összejövetel lenne a legjobb, hogy bemutatkozása a vámpírtársadalom előtt fegyvernyugvásnál történjen, elkerülve a támadások lehetőségét. – Rendben – felelte Mencheres. – Máris megkezdem a szervezést. – Bulit akarsz rendezni? – kérdeztem, mert nem voltam biztos benne, hogy jól halottam. – Ez lenne a bomba ötleted? – Akadnak még ghoulok, akik továbbra is a fajuk elleni fenyegetést látnak benned – felelte Bones. – Van köztük egy, egy bizonyos Apollyon, akinek különösen nagy a szája. Ha megmutatjuk neki és a többieknek, hogy vámpír lettél, megszabadulunk ettől a problémától. Ez jóindulatot is ébreszt majd irányunkban a közösség többi vámpírja részéről, amire nagy szükségünk is lesz, ha Gregort eléri majd szerencsétlen és gyászos végzete. Hideg és gyakorlatias. Ezek Bones erősségei. Ha élve vissza akarom kapni anyámat, jó lesz, ha én is elsajátítom ezeket a tulajdonságokat. – Ügyes gondolkodás – mosolyodtam el keserűen. – Ha többször hallgattam volna rád, anyám valószínűleg most nem lenne bajban. Bones megfogta az állam. – Ne merd magadat hibáztatni. Már így is rengeteg embert megvédelmeztél rövid életed során. Túl sokat vársz el önmagadtól. Nem kell mindenre neked megadnod a választ, Cicuska. Többé nem vagy egyedül. Azt a két évet kivéve, amióta együtt voltam Bonesszal, mindig egyedül éreztem magam. Nem csoda, hogy elhatároztam magam az átváltozásra. – Rendben, akkor legyen meg az élőhalott-avatási partim. 275

Még emberek nyakát is hajlandó vagyok kiszívni a nyilvánosság előtt, ha ez segít, mivel feltételezem, hogy továbbra is titokban tartjátok az étkezési szokásaimat. Bones vállat vont. – Nem látom okát, hogy bárkit is megriasszunk ilyesmivel, úgyhogy valóban titokban fogjuk tartani. De nincs szükség semmiféle drámai színjátékra. Most már nyilvánvalóan teljes értékű vámpír vagy. Csak ezt kell látniuk. – És hol lesz a buli? – Itt. Már elég régen tartózkodunk ebben a házban. Itt fogunk összegyűlni, aztán elmegyünk máshová. És utána hamarosan szerét ejtjük, hogy megmentsük anyádat. Már alig vártam. Pillanatnyilag semmire sem vágytam jobban, mint hogy rendet vágjak Gregor testőrei között. De mi van, ha nem tudnék rendet vágni? Lehet, hogy éppolyan gyenge vagyok, mint bármelyik új vámpír. Az elmúlt napokban nem volt alkalmam kipróbálni az testi erőmet, csak a lelkit, amikor úrrá lettem az éhségemen. – Bones! Harcolnunk kell! Legnagyobb megkönnyebbülésemre az erőm nem csökkent az átlagos zöldfülűek szintjére. Sőt Bones egészen megdöbbent az első tréningünkön, amikor kihasználva az első támadása visszafogottságát legyőztem. Hitetlenkedve meredt a melléből kiálló késre – acél volt, nem ezüst –, aztán hátravetett fejjel kacagni kezdett. Utána úgy letámadott, mint egy gőzhenger, és én úgy éreztem magam, mint aki lezuhan egy szikláról, majd átrobog rajta egy vonat. A felépülésem időtartama villámgyorsan redukálódott a félvér-koromhoz képest, de ennek a fejlődésnek ára is volt. Mindent sokkal intenzívebben éreztem. Ez a hálószobában jó volt, de verekedésnél nem. A sebek ugyan másodpercek alatt begyógyultak, de addig agyzsibbasztóan fájtak. Bones elmagyarázta, hogy ez azért van, mert a testem már nem kerül sokkos állapot-

ba, hanem először jön az izzó fájdalom, és utána azonnal a gyógyulás, már ha időközben nem szerzek be újabb sérüléseket. A másik dolog, amit észrevettem, hogy mennyire más érzés, ha ezüsttel sebzik meg az embert, mint ha más fémmel. Eddig sosem fogtam fel teljesen, milyen erős a vámpírok irtózása az ezüsttől, és hogy félvér mivoltom milyen mértékben védett meg ettől. Ha ezüsttel szúrtak meg, az összes idegvégződésem görcsbe rándult a sokktól, valamint perzselő fájdalmat éreztem, amihez képest az egyéb sebek szinte kellemesnek tűntek. Meg kellett tanulnom uralkodni ösztönös reakcióimon az új, felerősödött fájdalomérzettel szemben, és pillanatnyilag ez nagyban akadályozott. Az időmet is elvette, amit nem nagyon engedhettem meg magamnak az anyám visszaszerzéséért indítandó harc árnyékában. Négy nap telt el úgy, hogy semmi hír nem érkezett anyám felől. Minden percemet betábláztam valami tevékenységgel – már amikor éppen nem voltam magatehetetlen a hajnal érkezése miatt. Rájöttem, hogy minél többet iszom Bonesból, annál jobban ébren tudok maradni, amikor a nap előbukkan a láthatár mögül. Persze ilyenkor is olyan voltam, mint a gutaütött, de mégis haladásnak értékeltem, még ha nem is volt mihez mérni. Nem én voltam a világ egyetlen félvérje, de úgy tűnt, én vagyok az egyetlen, aki vámpírrá változott. Senki sem tudhatta, hogy az új vámpírokat jellemző hajnali gyengeség milyen mértékben érint majd engem. Lehet, hogy egy hét múlva már virgoncan cigánykerekezem – de lehet, hogy csak egy év múlva. A tizenötödik estémen került sor az avatóünnepségre. Nem volt túl sok kedvem ott ácsorogni és bazsalyogni, valamint olyanokat üdvözölni kedélyesen, akik nemrég még szívesen átharapták volna a torkomat, de hát ez volt a dolgok rendje. Ha ez elejét veszi a további feszültségeknek a vámpírok és a ghoulok között, illetve segít visszaszerezni anyámat, akár meztelenül is végigcsinálom. Mivel ez hivatalos élőhalott-összejövetel volt, ételről, italról és szórakozásról is gondoskodni kellett, 277

amíg a fejesek azon töprengenek, hogy lemészárolják-e a vendégsereg felét. Más szóval olyan volt az egész, mint egy iskolai bál. Éppen végeztem a hajszárítással, amikor hallottam, hogy becsapódik a bejárati ajtó, és gyors léptekkel valaki felfelé indul a lépcsőn. Bones jött vissza. Ruhát akart hozni nekem, mert valamilyen oknál fogva úgy érezte, hogy a házban található darabok közül egyik sem elég jó. Kezében egy ruhazsákkal lépett be az ajtón. – Épp időben – mondtam neki. – Éppen be akartam sütni a hajam. Lássuk azt a ruhát! Bones kicipzározta a zsákot, és egy hosszú, fekete, spagettipántos ruha került elő, a mellrészénél kristályokkal díszítve. A kivágás formájából láttam, hogy a kövek a mellem körül csoportosulnak, és még a halvány világításnál is vakítóan szikráznak. – Gyönyörű – mosolyodtam el fanyarul. – De nem lehet alá melltartót venni. Ez, gondolom, csak véletlen a részedről. Bones elvigyorodott. – Hát persze. Csakugyan csodálatos darab volt. Egyszerű, gótikus jellegű, mégis csillogó. Tökéletes választás egy vámpírbemutatkozó partihoz. – Remekül fog menni az agyaraimhoz – próbáltam humorizálással leplezni az idegességemet. Persze így is éreztem a szagát saját magamon. Émelyítően édes volt, mint a túlérett barack. Bár leplezni tudnám valami parfümmel. Bones megcsókolta meztelen vállamat – nem volt nehéz dolga, mert csak egy törülközőt tekertem magamra. – Minden rendben lesz, Cicuska. Elmosolyodtam, és próbáltam megfeledkezni a gyomrom gombócba rándulásáról. Hát persze. Az utolsó fogadósor, amiben álltam, Randy temetésén volt. De

ez a mostani is körülbelül annyira tűnt vidámnak. Először is Bonesszal épp csak annyit kommunikáltunk, hogy ő azt mondta: – „Ez itt iksz-ipszilon. Kedves iksz-ipszilon, bemutatom Catet, a vonalam legújabb tagját”, én pedig kezet ráztam az illetővel, aki talán hamarosan faszénen fog sütögetni. Rodney is eljött, és éppolyan sötét arcot vágott, mint amilyet én is szerettem volna. Önmagát hibáztatta, amiért nem ébresztette fel anyámat, amikor Gregor elrabolta őt álmában. Már próbáltam megértetni vele, hogy nem tudhatta, mi történik, de vigasztalásom süket fülekre talált. Fabian áttetsző főkomornyikként szálldosott fel-alá, és jelentette, ha valahol kezdett kifogyni az ital vagy az előétel. Spádé és Ian formálisan is lerótták tiszteletüket a sorban. Körülbelül harminc bemutatkozással később Annette is felbukkant. Pánt nélküli ruhát viselt, melyet mintha csak ráöntöttek volna buja alakjára. Hosszú fekete kesztyűvel fokozta a szexi öltözék hatását. Úgy éreztem magam mellette, mint Hamupipőke a kemencesutban. Annette megölelt. Döbbenten dermedtem meg. Annette megszorította a vállamat. – Jó döntést hoztál – suttogta, aztán mosolyogva eleresztett. – Remekül nézel ki, Cat. Úgy látszik, neked tényleg jól áll a halál. Nem számítottam ilyen meleg fogadtatásra a részéről. – Köszönöm – nyögtem ki. Annette pajkosan elnevette magát. – Remélhetem, hogy a pulzusoddal együtt kizárólagos heteroszexuális érdeklődésedet is levetetted? Ez már a régi, jól ismert Annette volt. A csinos nő álcája mögött rejtőző falánk cápa. – Ez nem változott meg – feleltem szárazon. – De kedves, hogy kérdezed. Felszikrázott a tekintete. – Kockázat nélkül nincs üzlet, így tartja a mondás. De most már mennem kell. Jó sokan összejöt279

tek, hogy lássanak téged nem lélegezni. Ismerős alakot pillantottam meg a bejárat mellett. Egyenes, sötét haj, magas homlok, szögletes arc. A rézszínű szem rám szegeződött. – Vlad! Az elmúlt órák feszültsége nem maradt hatástalan rám. ANynyira megörültem végre valakinek, akiben megbízhatok, hogy otthagytam a helyem. Fahéj és füst szaga van, gondoltam, amikor megöleltem. Milyen érdekes kombináció. Aztán eljutott az agyamig, hogy a terem elcsendesedik. Mikor körülnéztem, láttam, hogy mindenki abbahagyta, amit addig csinált, és minket bámul – Bones pillantása pedig a gőzt is megfagyasztotta volna. – Cicuska – mondta. – Lennél olyan szíves visszajönni… most azonnal. Huh. Úgy látszik, súlyos balfogást követtem el azzal, hogy valakit soron kívül üdvözöltem. – Most mennem kell – morogtam oda Vladnak. – Kösz, hogy eljöttél. – Ez csak természetes. – Vlad mosolya az előbbi őszintéről a megszokott gunyorosra változott. – Menj, köszöntsd a rajongóidat. Még hogy rajongók. Még sosem éreztem azt, hogy ennyire megítélnének és ízekre szednének gondolatban, mint ma este. Hiába nem volt már pulzusom és légzésem; ha valaki hirtelen felfeszegette volna a számat, hogy megbizonyosodjon az agyaraim meglétéről, azon sem lepődtem volna meg. – Elnézést – mondtam Bonesnak. Meglepett a merevsége. Csak úgy áradt belőle a düh, mintha kerozinnal öntötték volna le. – Jól van – mondta, a jégnél semmivel sem melegebben. – Hadd mutassam be Malcolme Untare-t. De talán más néven ismered. Ő Apollyon. Majdnem visszarántottam a kezem a fickó markából, akire

amúgy szinte rá sem néztem. Ez lenne az a ghoul, aki a legtöbb pletykát terjeszti rólam? Malcolme Untare, alias Apollyon, ahogy nevezte magát, ugyanolyan magas lett volna, mint én, ha mezítláb vagyok. Jól láthatóan festett fekete volt a haja, felül hosszúra hagyva és a koponyán átfésülve, hogy leplezni igyekezzen kopaszságát. Hirtelen erős vágy fogott el, hogy félrerántsam azt a néhány tincset, és Látlak!-ot kiáltsak tar koponyájának. Miután azonban már faképnél hagytam az előbb, hogy Vladot üdvözöljem, nem akartam tovább fokozni a helyzetet. De volt, aminek nem tudtam ellenállni. – És te hogy vagy? – kérdeztem, miközben jó erősen kezet ráztam vele. Apollyon úgy engedte el a kezemet, mintha undorral töltené el az érintésem. Tompakék szeme és sima babaarca éles ellentétben állt a személyiségével. Úgy képzeltem, hogy kelésekkel kéne tele lennie, mert összességében egy aljas, lapuló varangyra emlékeztetett. – Éppolyan vagy, mint amilyennek vártalak – biggyesztette le a száját megvetően. Teljes magasságomban kihúztam magam. Magas sarkúmban legalább nyolc centi előnyöm volt vele szemben. Egy ilyen alakot egy nő csak lenézhet. – Szívesen viszonoznám a bókot. – Cicuska! – hördült fel Bones. Hát igen, itt most fegyvernyugvás van. – Örülök, hogy megismerhettelek, Apollyon, és feltétlenül tégy félre nekem egy táncot. Fogadni mernék, hogy a lábadban van a bugi. Vlad meg sem próbálta palástolni derültségét. Mencheres az egyik te-nem-vagy-normális pillantását lövellte rám, Bones pedig úgy festett, mintha menten meg akarna fojtani. Nagyon sajnálom. Ez az Apollyon arra biztatott mindenkit, hogy öljenek meg engem és más vámpírokat. Pusztuljak el, ha hízelgek neki. 281

Apollyon a dühtől bűzölögve lépett el mellőlem – kezdtem belejönni a szaglásdologba –, én pedig az arcomra dermedt álmosollyal üdvözöltem a következő kétes jóakarót.

Harminc

Miután az utolsó sorban álló kezét is megráztam, Bones felém fordult, és összeszorított foggal kérdezte: – Minek hívtad meg Tepest? Vlad felé pillantottam, aki a terem túlvégében beszélgetett egy Lincoln nevű vámpírral. Tudomásom szerint az illető nem volt azonos a híres rabszolga-felszabadítóval, viszont kétségkívül nagyon magasra nőtt. – Én ugyan nem hívtam meg! Bones úgy nézett rám, mintha azt mérlegelné, igazat mondok-e. – Kérdezd meg tőle magad, ha nem hiszed – mondtam felháborodva. – Nem mintha zavarna, hogy itt van, de eszembe sem jutott, hogy meghívjam, mivel nem tartozik azok közé, akik a fejemet akarják. – Halkabban – sziszegte Bones, és nem túl gyengéden taszigálni kezdett egy falifülke felé a bejárat közelében. Nem tudtam, miért ilyen dühös. Tényleg olyan nagy dolog, hogy otthagytam a sort és köszöntöttem Vladot? A franc essen a vámpírokba meg az összes hülye szabályukba. Bár talán át kéne gondolnom ezt a dolgot, hiszen most már én is vámpír vagyok, és magamat szidom. – Mi a gond? – kérdeztem nagyon halkan. 283

Bones úgy nézett rám, mintha két fejet növesztettem volna. – Az a probléma, kicsim, hogy úgy hagytál ott engem a régi szeretőd üdvözlése kedvéért, mintha nagyon hiányzott volna neked. Most rajtam volt a sor, hogy úgy meredjek Bonesra, mint egy marslakóra. – Régi szeretőm? Neked elment az eszed? Döbbenetemben kissé felemeltem a hangomat. Bones ujjai megszorultak a karomon. – Itt, mindenki előtt akarod kiteregetni a dolgainkat? Tudatosan próbáltam lehiggadni, különben teljesen bepörögtem volna. – Miből gondoltad, hogy szexeltem Vladdal? – kérdeztem súgva. Bones felvonta a szemöldökét. – Charles elmondta, hogy épp ágyban voltatok Tepessel, amikor hívott. Te jó ég, ez igaz. Spádé éppen aznap reggel hívott, amikor Vlad nálam aludt. Az események forgatagában később el is felejtettem, hogy ez milyen rosszul veheti ki magát. – Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy meg kellett volna kérdeznem téged, mi történt New Orleansban, ahelyett, hogy a látszat alapján ítélek? Nos, most ugyanez a helyzet, Bones. Ha kérdeztél volna, elmondom, hogy sosem dugtam Vladdal. Még csak meg sem csókoltam. Csak együtt aludtunk, mert mindketten magányosak voltunk, és szükségünk volt egy barátra. Semmi több. Az arckifejezéséből ítélve Bones keményen birkózott a hallottakkal. Toppantottam. Ha én el tudom hinni, hogy te egyik lányt szedted föl a másik után Cannelle-lel, és aztán csak szívással elaltattad őket, te is nyugodtan elhiheted nekem Vladot, gondoltam hirtelen. – Hát jó – mondta végül. – Hiszek neked, és tényleg meg kellett volna kérdeznem tőled.

– Nem tudom felfogni, hogy azt hitted, lefeküdtem Vladdal, és mégsem hoztad szóba. – Rá akartam kérdezni, csak később, amikor már megoldottuk anyád dolgát – mondta keményen. – Azt hittem, azért csináltad, mert azt gondoltad, hogy én eltaszítottalak, és is tucatnyi nővel csallak. Megértem, ha ez történt volna, de persze nem hagytam volna annyiban. Hát ezért is hívta ki Bones Vladot halálos párbajra azon az éjszakán, amikor elvitt a házából. Nem csak azért akart visszaszerezni, mert aggódott, hogy Tepes inkább engem áldoz fel az emberei helyett. – Eljöttél értem annak ellenére, hogy azt hitted, megcsallak? Bones a tenyerébe fogta az arcomat. – Te is kihoztál New Orleansból, pedig azt hitted, hogy elhagytalak és megaláztalak egy csomó más nővel. A vámpírok már csak ilyenek, Cicuska. Mindig visszavesszük, ami a miénk, minden körülmények között. Éppen arra gondoltam, hogy sosem örültem jobban a vámpírságnak, amikor felcsattant egy hang: – Vedd le a kezed a feleségemről! Jéggé dermedt tagokkal fordultam hátra. A nyitott ajtóból jól látszott az érkező Gregor. Bones közém és a közelítő vámpír közé ugrott. Inkább csak éreztem, mint láttam, hogy Mencheres is hozzánk siklik. – Nem vagy szívesen látott vendég itt, Álomfogó – mondta Mencheres vérfagyasztó udvariassággal. – Mencheres! – biggyesztette ajkát hidegen Gregor. – Azt hitted, győzni fogsz, amikor elvetted az emlékeit, engem pedig bebörtönöztél, de kudarcot vallottál. Mindenki tudja már, hogy Catherine és énköztem kötelék van, és törvényeink világosan kimondják, hogy ha valamely összejövetelen jelen van az egyik házasfél, akkor a másiknak sem lehet megtiltani a belépést. Gregornak igaza volt. Miért is nem gondoltam erre? És a mellettem álló több ezer éves vámpír miért nem gondolt rá? A 285

fenébe is, hol vannak Mencheres híres látomásai, amikor szükség lenne rájuk? – Még sosem mondtak nekem nagyobb sértést annál, mint hogy a feleséged vagyok – nyögtem ki. – Hol van anyám, Gregor? Vlad is közelebb húzódott. Ha Gregor támadni akar, akkor először mozdulatlanná dermesztik, aztán ropogósra sütik. Lehet, hogy mégiscsak jó lesz a buli. – Éles nyelveddel csak további büntetésre kárhoztatod magad – felelte Gregor, és besuhant a házba. Bones váratlanul elmosolyodott, és lassú mozdulattal végigsimított a karomon. – Nem szereted a nyelvét? Érdekes. Én többek közt azt szeretem benne a legjobban. Gregor dühösen előrelendült – aztán megtorpant, és végigmérte Mencherest meg Bonest. Végül zengő hangon elnevette magát. – Nem – mondta. – Nem fogom én bevinni az első csapást a fegyvernyugvás ellenében. Majd eljön a mi napunk is, chien, de nem ma. Igazából azért jöttem, mert ajándékom van Catherine számára. Rodney előretört a sokadalomban, és majdnem akkora gyűlölettel méregette Gregort, mint én. Gregor nem törődött vele. Mosolyogva pillantott maga mögé egy nőre, aki a ház felé tartott. Vörös ruhát és fehér szőrmebundát viselt. A kezében szíj, melynél fogva egy vámpírt vonszolt maga után a földön. – De hisz te halott vagy! – tört ki belőlem. A vörösbarna nő nevetett. – Oui, Catherine. Te csak tudod, hisz te öltél meg. De elkövettél egy hibát. Vámpírvért adtál nekem, mielőtt végeztél velem, és aztán visszaküldted a testem Gregornak, a fejemet is mellékelve. Merci érte. Máskülönben nem tudott volna ghoulként újjáéleszteni. Cannelle végig vigyorogva mondta el mindezt. Én legszíve-

sebben megpofoztam volna magam. Hát persze. Cannelle nyelt Ian véréből, épp mielőtt szíven szúrtam volna. Gregor ezt megtudhatta az álmaimból, mint ahogy megtudott sok minden mást is. Cannelle mindig is vámpír akart lenni, de végül a segítségemmel ghoul lett belőle. Cannelle belerúgott a mellette kuporgó vámpírba. Egy nő volt az, akinek arcát hosszú, sötét haj takarta… és megfagyott ereimben a vér. – Nem – suttogtam. A vámpír felemelte a fejét, a haja oldalra hullott – én pedig odaugrottam hozzá. – Anya! Bones visszarántott. Kétségbeesetten próbáltam kiszabadulni, és iszonyodva néztem a valaha kék szem körül izzó zöld gyűrűt. – Catherine. – Anyámnak remegett a hangja, ami iszonytatóan szokatlan volt egykori magabiztos, parancsoló stílusa után. – Ölj meg, kérlek. – Bones, engedj el! De Bones kíméletlenül szorított és visszahúzott. Mellettünk Spádé fogta vissza hasonlóképpen Rodney-t, és a ghoul átkokat szórt Gregorra. Mencheres előlépett, és mutatóujját Gregor mellkasa felé szegezte. – Mit jelentsen mindez? Gregor hátravetett fejjel hahotázott. – Ez az én ajándékom a feleségemnek. Látod, milyen könyörületes vagyok? Most Catherine örökre maga mellett tudhatja az anyját… már ha Cannelle-nek már nem lesz szüksége a szolgájára. Cannelle elmosolyodott, és arcon rúgta anyámat, aki eldőlt. – Ezért megöllek, Gregor! Dübörgés kezdődött a fülemben. Először azt hittem, hogy az öklöm pufogása Bones testén, aki teljes erőből szorított. De aztán rájöttem, hogy nem innen jön a hang. Hanem belőlem. 287

Cannelle szeme kidülledt. Meglepett mormogás támadt. Az emberek döbbenten bámultak. Apollyon előrejött a tömegből, és rám meredt. – Ennek ver a szíve! Miféle trükk ez? Nem tudom, ki vitte be az első ütést, de egyszeriben tömegverekedés tört ki. Apollyon és a ghoulok üvöltve rohantak felém. – Vidd el Catet – csattant fel Bones, és átpasszolt Vladnak, aztán belevetette magát a küzdelembe. Vlad hasonlóképpen erősen lefogott és hátrálni kezdett. Mencheres hálóként vetette szét erejét, hogy próbálja elfojtani az erőszakot, de túl sok nagy erejű élőhalott volt jelen ahhoz, hogy mindet semlegesítse. Először kiáltások röpködtek a levegőben, aztán vendégek, ahogy elmérgesedett a helyzet, és végül tűz is támadt, amikor Vlad úgy döntött, távozik. Védelmező lángfal emelkedett körénk, és Vlad a levegőbe emelkedett, én a karjában. A következő pillanatban szétrobbant a mennyezet a fejünk felett. Aztán a következő és a következő, amíg nem maradt más fölöttünk, mint az éjszakai égbolt. – Nem hagyom ott őket! – ordítottam, amikor kirepültünk a tetőn tátongó lyukon. – Máshogy nem megy – morogta Vlad, és olyan erősen szorított, hogy hánytam volna, ha még tudok. Bumm. Bumm. Bumm. A szívem egyre dörömbölt a mellkasomban. Megszédültem tőle – az érzés elképesztően szokatlan lett alig egy hét alatt. Kínzó képek kavarogtak az agyamban. Anya. Édes istenem, anya! Vámpírrá változtatták. Ütik-verik és pórázon tartják. Bones pedig ott küzd a veszély közepén. És Gregor jókat röhög a markába. – Mencheres majd elrendezi – jegyezte meg Vlad. Persze ordítania kellett, ahogy egyre gyorsabban suhantunk. Még tüzes uszályt is húztunk magunk után, mint az üstökösök. – De csak úgy, ha te nem vagy ott a Gregor elleni dühöddel és a rejtélyes szívveréseddel. Ha maradtál volna, nem lenne vége, csak ha

már a fele társaság kipusztult. Legszívesebben kiugrottam volna a karjából és visszarepültem volna a helyszínre, de szomorúan tudomásul kellett vennem, hogy Vladnak igaza van. Megint csak úgy áll a dolog, hogy mindenki, aki fontos nekem, jobban jár, ha én nem vagyok ott. Mikor kinyílt a szemem, eltartott néhány pillanatig, amíg regisztráltam a környezetemet. Először azt tudtam, hogy egy autó hátsó ülésén vagyok. Másodszor, hogy állunk. Harmadszor, a számmal valakinek a nyakára tapadtam, és az ízéből tudtam, hogy nem Boneséra. Hátrahőkölve láttam, hogy Vlad az, akit éppen szívtam. Az inge szét volt tépve, és egészen nekiszorítottam a kocsi csukott ajtajának. Vlad felült. – Mi volt ez? – kérdezte higgadtan. Szidtam magam, amiért elfelejtettem elmondani neki az étkezésemet illető fontos apróságot, bár eddig nem nagyon törődtem ezzel. Légi menekülésünk után Vlad fogta az első embert, aki az útjába került, megbűvölte, és zöld pillantásával rávette, hogy fuvarozzon el minket a legközelebbi vasútállomásra. Ott felszálltunk az első vonatra. Utána ragaszkodtam hozzá, hogy felhívjuk Bonest, aki persze nem vette fel. De Spádé és Mencheres sem. Vlad elhessegette aggodalmaimat, mondván, hogy biztosan csak nem érnek rá. További próbálkozásaimnak elejét vette, hogy egy órával később felkelt a nap, és én elájultam ültömben. Ez volt az utolsó dolog, amire emlékeztem. – Hallottál valamit Bones felől? – Pár órája beszéltem vele. Nemsokára ide kell érnie. Miközben ezen rágódtam, észrevettem, hogy a szívverésem, ami kiváltotta az egész balhét az éjjel, mostanra elnémult. Milyen vicces, hogy épp a ghoulok megnyugtatására szerveztük a 289

bulit, és erre most Apollyon rögeszméi újabb tápot kaptak. Csak remélhettem, hogy Mencheresnek és Bonesnak sikerült lecsillapítani a kedélyeket, és hogy én csodabogár vámpír létemre kevésbé vagyok fenyegető jelenség a ghoulok számára, mint félvérként. Vlad összehúzta a gallérja maradványait, én pedig megpróbáltam magyarázatot adni neki. – Valami különös történt azután, hogy átváltoztam. A vámpírokra vetettem rá magam, ahelyett hogy embervérre vágytam volna. Valamilyen oknál fogva a vámpírvér… vonz, és már te is tudod, hogy időnként elkezd verni a szívem. Még soha nem láttam Vladot ilyen meglepettnek. – Elképesztő – motyogta. Önkéntelenül is megnyaltam a számat. Vlad vérének más volt a zamata, de ugyanúgy ízlett. Vlad nézni kezdett, én pedig abbahagytam a nyalogatást. Noha nem voltam tudatában annak, hogy csinálom, bűntudatom volt azért, hogy egy barátomat szívtam ki. – Ne haragudj – mormogtam. Vlad csak a száját biggyesztette. – Hát azt nem lehet mondani, hogy kiszámítható lennél, Cat. Bárcsak az lennék. Először csodabogár voltam, aztán félvér, most pedig még sokkal különcebb vámpír. És most már anyám is vámpír. Anyám, aki világéletében gyűlölte a vérszívókat, amint tudomást szerzett a létezésükről. Anyám, aki tegnap ezért könyörgött, hogy öljem meg. – Lehet, hogy át kell gondolnod a barátságunkat, Vlad, mert vissza fogom szerezni az anyámat, még ha minden nyavalyás vámpírtörvényt meg kell is szegnem érte. Vladnak a szeme sem rebbent. – Nem is vártam mást tőled. Erre nem válaszoltam, csak kinéztem az ablakon. A nap már félúton járt a delelő felé. Órákig eszméletlen voltam. Minden vámpírtörvényt félretéve is az maradt az igazi kérdés, hogy ho-

gyan válthatnám be a fogadalmamat, amikor a hajnal minden erőmet elszívja. Arról nem is beszélve, hogy fogalmam sincs, hol rejtette el anyámat Gregor. Mostanra már bárhol lehetnek. – Cat! – Felpillantottam és láttam, hogy Vlad még mindig engem néz. – Én ebben nem segíthetek, ezt jól tudod. Apró, szomorkás mosolyt vetettem rá. – Persze, tudom – Az eszemmel tudtam is, de a szívem mélyén nagyon szerettem volna, ha Vlad mögöttem áll. – Gregor legnagyobb gyengéje a kevélysége – jelentette ki Vlad. – Azt használd fel ellene. Annak mindig bedől. Még azelőtt megéreztem Bonest, hogy hallottam volna a kocsiját. Mivel ő változtatott át, elképesztő mértékben rá voltam hangolódva. Most is érzékeltem a türelmetlenségét, mely mintha dörzspapírként reszelte volna a tudatalattimat. Már kint is voltam a kocsiból, mire a fekete Mercedes megállt mellettünk. Bones kiszállt és elkapott, még mielőtt megszólalhattam volna. Olyan keményen csókolt meg, hogy elakad a lélegzetem, ha még lett volna. Aztán elengedett és a számat fürkészte, miközben a szeme hirtelen bezöldült. Tudtam, hogy érzi rajtam Vlad vérét. Az egyik felem mentegetőzni akart, a másik viszont azzal érvelt, hogy leginkább neki kellene megértenie a helyzetet. – Bones… – kezdtem. – Ne izgulj – simított végig a számon. – Menjünk. Tepes… – biccentett kurtán Vlad felé. – Viszlát legközelebb! Vlad szokásos unott félmosolyával támaszkodott a kocsijára. – Valamiért azt hiszem, hogy ez inkább előbb lesz, mint utóbb.

291

Harmincegy

Meglepetten hallottam, hogy mindössze hárman haltak meg az éjszakai csetepatéban. Mivel hivatalos összejövetel volt fegyvernyugvási feltétellel, a legtöbb vendég fegyvertelenül érkezett. A három áldozat ember volt, akik nem éltek túl egy olyan szabadkézi ereszd-el-a-hajam tusát, amit egy ghoul vagy egy vámpír gond nélkül kibír. A fegyvernyugvás megsértését illetően senki sem tudta – vagy nem akarta elmondani –, hogy ki kezdte a verekedést. Menchereséknek sikerült annyira megnyugtatniuk a közönséget, hogy ne kerüljön sor hadüzenetekre. Gregor Cannelle-lel és anyámmal elhúzta a csíkot. És hogy Apollyon meg a társai hogyan dolgozzák fel a szívverésem példátlan estét… azt majd eldönti az idő. Ez sokkal kevésbé izgatott, mint az anyám megmentésére kovácsolt tervek. Bukarest felé menet egész úton ezen töprengtem. Don és a régi csapatom nem segíthet. A bácsikámnak persze vannak nemzetközi kapcsolatai, de nem olyan kiterjedtek, mint az élőhalottaknak. Ő éppen olyan eszköztelen ebben az ügyben, mint én. Már csak azért sem akartam őt felhívni, mert nem akartam belemenni a „Most már vámpír vagyok” kezdetű beszélgetésbe. Pillanatnyilag kisebb dolgom is nagyobb volt annál, mint hogy legyőzzem a nagybátyám mélyen gyökerező előítéleteit.

Hajnali három után érkeztünk meg úti célunkhoz, egy horrorfilmbe illő jókora házhoz. Tudtam, hogy közeleg a napkelte, és hamarosan használhatatlan leszek. A délelőtt kiesése olyasmi volt, amire felkészültnek véltem magam az átváltozás előtt, de azt nem sejtettem, hogy milyen súlyosak lesznek a körülmények, amikor bekövetkezik. Most minden elvesztegetett pillanat számított. Vajon mit művelhet Gregor anyámmal? Vagy mit művelhet Cannelle? Korábban azt hittem, nem tehetnek rosszabbat annál, mint hogy megölik. Tudhattam volna, hogy Gregor nem lesz ennyire könyörületes. Rodney fogadott minket. Ugyanolyan izzó düh lappangott a tekintetében, mint amilyen nyilván az enyémben is. Hirtelen indíttatásból megöleltem, és gombócot éreztem a torkomban, amikor ő is megszorított. Bones a poklon is átkel, hogy visszaszerezze anyámat, de ő csak az irántam érzett szerelméből teszi. Nem anyámért. Anyámnak nem volt túl sok rajongója, amiről csak ő tehetett, de most kimondhatatlanul sokat jelentett nekem, hogy van valaki, akinek mégis fontos, minden hibájával együtt. – Kemény asszony – mondta Rodney. Szakálla dörzsölte az arcomat. – Ha vissza tudjuk hozni, túl fogja élni. Nem számít, mi most, vagy mit tettek vele. – Azt akarta, hogy öljem meg – suttogtam. – Istenem, Rodney, mindig azt mondogatta, hogy inkább meghal, mintsem valaha is vámpír legyen. – Túl fogja élni – ismételte Rodney. A hangja megkeményedett. – Neked is nehéz volt, amíg felnőttél, de neki is. Most nagyon rémült, de nem adja fel. Az életemet teszem rá. – Rodney, a törvények… – kezdte Bones. – Ugyan már. – A ghoul elengedett, hogy szembenézzen Bonesszal. – Ha nem ölöd meg nagyon hamar Gregort, akkor én megyek utána, törvény és segítség ide vagy oda. – Ne légy ostoba. Ez kész öngyilkosság lenne – csattant fel Bones. 293

Rodney hideg mosolyt villantott rá. – Te mondogatod mindig, hogy senki sem él örökké. Legszívesebben megint megöleltem volna Rodney-t, de azt is tudtam, hogy Bonesnak igaza van. – Szüksége lesz rád, ha visszatér – mondtam, ezúttal a logika fegyverével élve. – Tudod, hogy anyám meg én sok mindenben nem értünk egyet. Te vagy az egyetlen, akire hallgat, és ha meghalsz, nem fogsz tudni segíteni neki abban, hogy elfogadja önmagát vámpírként. Rodney rám pillantott, aztán szó nélkül visszament a házba. Fogalmam sem volt, hogy ezzel azt mondja: várni fog, vagy azt, hogy nem. – Nem fog sokáig tartani, Cicuska – törte meg a súlyos csendet Bones. – Gregor kezd kifogyni a trükkökből. Nemsokára kénytelen lesz találkozni velem, mert az emberei fel fogják tenni a kérdést, hogy miért nem hajlandó szembenézni azzal, aki ellopta a feleségét, és aki párbajra is kihívta. Ez elvonta gondolataimat anyámról. – Mikor hívtad ki? Bones sötét tekintete felvillant. – Nyilvánosan hívtam ki, akkor, amikor Mencheres először elmondta, hogy behatol az álmaidba. Tudtam, hogy Bones már New Orleansban is meg akart küzdeni Gregorral, de azt nem tudtam, hogy formailag is megtörtént a kihívás. A gondolat, hogy Gregor ezt bármikor elfogadhatja, és élethalálharcot vív majd Bonesszal, jeges félelemmel töltött el. – Erősebb, mint te. – A hangom alig volt több suttogásnál. Bones felhorkant. – Tudom, szivi, de nem ő lesz az első, aki erősebb nálam, mégis összeaszalom. Elég, ha egyszer hibázik, és máris az enyém. Nem mondtam ki hangosan azt, ami összeszorította a szívemet.

És mi van, ha Gregor egyszer sem nem hibázik? Két nap telt el Gregor nélkül. Rodney-val felváltva tapostunk lyukakat a szőnyegbe a járkálásunkkal. Bones folyamatosan türelemre intett bennünket. Ha Rodney egy kicsit is hasonlít rám, akkor már rég meggyűlölte ezt a szót. Egy dologra viszont jó volt a stressz: könnyebben fel tudtam kelni a hajnal elmúltával. Most már lábra is tudtam állni egész délelőtt, noha nagyjából úgy festettem, mint egy tántorgó részeg. A stresszen kívül azt is észrevettem, hogy minél többet iszom Bonesból reggel, annál jobban ellenállok a felkelő nap bénító hatásának. Talán valóban a helyes táplálkozás a jó egészség alapja, nemcsak az embereknél, de a vámpíroknál is. A mai nap igazi mérföldkövet jelentett az életemben: sikerült lemennem a harmadik emeletről a konyhába és vissza. Persze két órába telt az, amit délután néhány pillanat alatt elintéztem volna, mégis roppant elégedett voltam a teljesítményemmel, amikor kimerülten beleroskadtam a legközelebbi fotelbe. – Holnap kimegyek – jelentettem ki. A közvetlen napfény még keményebb diónak ígérkezett, de muszáj volt felturbózni magam. Mostani állapotomban egy ember is könnyedén elbánt volna velem a délelőtt folyamán. – Van fogalmad róla, mekkora dolog az, hogy egyáltalán ébren vagy? – mondta Bones, és Mencheres felé intett. – Mondd csak meg neki. Én az első hónapban napkeltétől napnyugtáig aludtam. A harmadik hónapban is nagy fegyvertény volt, hogy egyáltalán valamikor fenn tudtam lenni napközben. Neked pedig ez még csak a második heted, Cicuska. – Valóban példátlan – helyeselt Mencheres. Volt valami a hangjában, amitől rá kellett néznem. Elkaptam egy villanást az arcán, de aztán visszasüppedt szokásos kifejezéstelenségébe. Bones is megérezhetett valamit rajta, mert felvonta a szemöldökét. – Esetleg szeretnél még valamit hozzáfűzni, nagyuram? 295

Egy ismeretlen vámpír lépett be a konyhába, elejét véve Mencheres esetleges vallomásának. Biztosan Mencheres egyik embere volt, bár Bones felé hajolt meg az egyiptomi vámpír helyett. – Mi az? – kérdezte Bones. – Megbocsáss, de van valaki a telefonban, aki azt mondja, hogy hívása van a számodra. Felszaladt a szemöldököm. Bonesé is. – Azért hív, hogy megmondja, van egy hívásom? – kérdezte gyanakvón. A vámpír feszengve nyújtotta feléje a telefont. – A barátom, Lachlan az. Azért hívott, hogy szóljon: megkereste őt Chili, egy ismerős vámpír, akit Nathan hívott fel, aki Kyoko vonalához tartozik és azt állítja, hogy egy Rollo nevű vámpír megkereste, mert találkozott egy szellemmel, aki állítólag a tiédnek vallja magát… – Fabian! – kiáltottam fel, és csak most döbbentem rá, hogy a kudarcba fulladt buli óta nem is láttam őt. Bones átvette a telefont, és minden megváltozott. Kétmérföldnyi távolságra várakoztunk a roskatag moldovai háztól, ahol Gregor fogva tartotta anyámat. Rodney mellettem guggolt, különféle veszedelmesen görbülő pengékkel felszerelkezve. Bones a másik oldalamon kuporgott, olyan mozdulatlanul, mintha kőből faragták volna ki. Próbáltam utánozni, de nem sikerült. A pillantásom türelmetlenül cikázott ide-oda. Hol lehet Fabian? Már vissza kellett volna jönnie. Spádé kúszott elő a bozótból. Miközben mi Fabainra vártunk, ő ellenőrizte, nem közelednek-e ellenséges erők hátulról. Egy biccentéssel nyugtázta, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik a fagyos tájékon rejtőzködnek. A szél kifújta Spádé éjfekete haját az arcából, amikor tekintetét előreszegezte, ugyanarra, amerre Bones. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után homályos villanás buk-

kant fel a fák közt, és megpillantottuk a deres föld felett suhanó Fabiant. – Gregor nincs itt, de Cannelle viselkedéséből ítélve nemsokára megérkezik – jelentette a szellem, amikor elért minket. – Most körülbelül egy tucat őrszem van a helyszínen. És még jönnek majd többen is Gregorral. Bones nem vette le a szemét arról, amit a távolban kémlelt. – Akkor most van a megfelelő pillanat. Fabian, őrködj az úton. Gregorék érkezésének első jelére gyere és szólj nekünk! A szellem bólintott, és áttetsző vonásaira eltökéltség ült ki. – Nem fogok csalódást okozni! A mai napon már körülbelül tizedszer öleltem volna meg Fabiant, ha tudom. Sosem gondoltam, hogy egyszer egy szellem adósa leszek, Fabiannak viszont máris többel tartoztam, mint amit valaha is képes leszek neki meghálálni. A katasztrofális parti után Fabiannak volt annyi lélekjelenléte, hogy Gregor nyomába eredjen, és befészkelte magát Gregor vagy a környezete járműveibe. Jellemző az élőhalott előítéletességre, hogy Gregornak fel sem tűnt, hogy követik, pedig ő vagy valamelyik embere biztosan megpillantotta néha Fabiant. A kevélység veszélyes dolog. Fabiannak az volt a legnehezebb, hogy Gregor búvóhelyének felderítése után kapcsolatba lépjen velünk és tudassa az eredményt. A fantomok nem tudnak telefonálni, e-mailezni vagy levelet küldeni. A szellemek általános megvetettsége miatt, ami lehetővé tette, hogy kémkedjen, most viszont nehéz volt olyan vámpírt találnia, aki hajlandó volt meghallgatni, és megejteni a láncolat első telefonhívását. Amíg meg nem érkeztünk, azt sem tudhattuk, hogy Gregor még a házban van-e egyáltalán. Teljes másfél nap telt el, mire Bones megkapta azt a bizonyos telefonhívást. Újabb órákba telt, mire eljutottunk Moldovába, aztán még néhány órába, amíg felderítettük a terepet és kizártuk a csapda lehetőségét. Nem mintha nem bíztunk volna meg Fabianban, de fennállt az 297

esély, hogy Gregor esetleg mégis felismerte, és összerakta magában a képet. Eddig azonban úgy tűnt, hogy a házbélieknek sejtelmük sincs a közelgő támadásról. Aggodalmasan fürkésztem az eget. Eddig minden jól ment, viszont még fél óra, és hajnalodni kezd. Mintha hallaná a gondolataimat, Bones a szemembe nézett. – Hátul kéne maradnod, Cicuska. Kapásból ellenkezni akartam, hevesen és szemtelenül. Elvégre az én anyám sínylődik abban a házban, úgyhogy nem fogok malmozni, amíg rendbe jönnek a dolgok. Aztán végignéztem a többiek arcán. Mindnyájan az életüket kockáztatják az én anyámért, ráadásul az élőhalott-törvényeket is megszegik, és csak én vagyok ilyen érzékeny a hajnalra. Persze már ébren tudok maradni, esetleg járok is, ha kell, de hogy harcoljak… Azt nem. Még akkor sem lennék rá képes, ha anyám élete, vagy éppen az enyém múlna rajta. – Rendben – feleltem, és láttam, hogy Bones szemöldöke megugrik, mintha ez lenne az a válasz, amit a legkevésbé várt tőlem. – Adjátok ide a detonátort. Szükség lehet a figyelemelterelésre, ha Gregor idő előtt visszaér. Spádé bólintott, és a kezembe nyomta az övében tartott robbantószerkezetet. Több csomag TNT-t erősítettünk a fákra, a lehető legközelebb a házhoz. Ha úgy alakul, a robbanások nem sokat ártanak az élőhalottaknak, legfeljebb közvetlen közelről, viszont jókora zűrzavart keltenek. És időnként ez adja meg azt a hajszálnyi különbséget élet és halál – vagy megmenekülés és fogság – között. Bones gyors, kemény csókot nyomott a számra. – Nem jövök vissza anyád nélkül – fogadkozott. – Ilyet ne mondj – szaladt ki belőlem. – Ha bármi történik, ha túl veszélyes lenne most elhozni, inkább gyere vissza egyedül. Majd kitalálunk valami mást. Rodney kúszva megindult az aljnövényzetben. Spádé ünnepélyes pillantást vetett rám, és követte. Bones megsimogatta az

arcomat, aztán ugyancsak elindult. Fabian is elsuhant. Ott maradtam egyedül, de legalább nem volt szükségem messzelátóra, hogy tekintettemmel kövessem őket a ház felé. Kint négy őr strázsált, és Fabian szerint még legalább nyolcan tartózkodtak bent, plusz Cannelle. Csak a meglepetés erejére támaszkodhattunk a négyszeres túlerővel szemben, és erősen kételkedtem benne, hogy Gregor gyenge legényeket hagyott hátra őrködni. Noha alig két mérföldet kellett megtenniük, Boneséknak több mint tíz percükbe telt, bár alig mozdult körülöttük a fű. Mire odaértek, kész idegroncs lettem. Majdnem kibújtam a bőrömből a félelemtől, tehetetlenségtől és idegességtől. Vajon az őrök azt a parancsot kapták, hogy azonnal öljék meg anyámat, ha támadás éri őket? Bones, Spádé vagy Rodney képes lesz időben odaérni anyámhoz anélkül, hogy megöletnék magukat? Istenem, add, hogy sikerüljön! Nem bírtam magammal – kúszni kezdtem a ház felé, miközben megfogadtam magamnak, hogy csak egy mérfölddel megyek közelebb. Épp csak annyira, hogy lássam, mi történik. A fák közül elég rosszul lehetett szemmel tartani a házat. A ház körül harminc méterre megszűnt a magas fű, úgyhogy Boneséknak nem maradt fedezékük. Minden ízemben megfeszültem, amikor láttam, hogy a három férfi egyszerre áll fel, hogy megrohamozza a házat. A négy őr riadót kiáltott, de vad örömmel töltött el, mikor láttam, milyen gyorsan végeznek velük. Bones egymaga kettőt intézett el, az egyiket távolról, ezüst dobótőrrel, a másikat közelről, ugyancsak ezüstpengével. Spádé és Rodney is rövid úton végzett a maga emberével, aztán különböző irányokból hatoltak be a házba. Odabentről újabb kiáltozás hallatszott. Gyorsabban kezdtem kúszni, alacsonyan, de úgy, hogy lássam a házat. Gépfegyverek ugattak fel szörnyű staccatóban. Női hang sipított dühödt akcentussal. Cannelle. Amikor eszembe jutott az anyámat pórázon vezető és rugdosó perszóna, éppannyira kívántam az ő ha299

lálát is, mint Gregorét. Éppen odaértem a magamnak kiszabott határvonalhoz, amikor Fabian röppent oda hozzám vadul integetve. – Gregor visszajött! – kiáltotta. A francba. – Menj és szólj Bonesnak – helyeztem készenlétbe a detonátort. Egyre erősödő kétségbeeséssel szemléltem az eget. Túl közel járt már a hajnal ahhoz, hogy belevessem magam a küzdelembe, de néhány gombot azért még meg tudtam nyomni. Legalább ennyit segítek. Fabian beleolvadt a ház falába. Nem vacakolt azzal, hogy a kilőtt ablakot használja. Izgatottan számoltam a másodperceket, amíg újra fel nem bukkant a tető fölött. Mintha a bal oldalam felé mutatott volna, ahonnan kerékcsikorgás hallatszott. A francba, hogy ez a Gregor ilyen fineszes egy vérszívó. Nem fog egyenesen a házhoz hajtatni, hogy könnyű célpontot nyújtson. Inkább az erdőn tör át, hogy ő is meglepetésszerűen támadhasson. Intettem Fabiannak, miközben vigyáztam, hogy fedezékben maradjak, a szellem pedig leereszkedett, és mintha belecsúszott volna a talajba. Hamarosan újra felbukkant, közvetlenül előttem, alig néhány centiméterre az arcomtól. – Mondd, hol vannak – suttogtam. Fabian újra eltűnt a földben. Vártam, és az idegeim pattanásig feszültek. Aztán Fabian szellemfeje előbukkant a talajból, mint valami fura kerti lámpa. – Kerülnek egyet – mondta alig hallhatóan. – Épp erre tartanak, de kicsit feljebb, mint ahol most vagyunk. Sötéten elmosolyodtam. Akkor éppen a TNT-mezőnél mennek majd el. Gyerünk, Gregor. Mutasd meg magad. Kívánságom hamarosan teljesült, amikor neszt hallottam a bozótosból körülbelül ötvenméternyi távolságra. Húsz méter. Tíz. Már majdnem megvan. Majdnem… Akkor aktiváltam a tölteteket, amikor Gregor és testőrei a

legközelebb haladtak el a legjobban megpakolt fák mellett. Egyik robbanás a másik után visszhangzott, és Gregorék szétszóródtak – nem tudták, hol lesz a következő detonáció. Ez egyben hangos jelzés is volt Bonesnak, hogy azonnal ki kell jönniük, akár megvan anyám, akár nincs. Gregor tucatnyi újonnan érkezett emberével szemben nincs esélyük. Nem várhatnak tovább. Gyűlölködve meredtem az egyre világosodó égre. Ha csak egy órával lenne korábban, még tudnék harcolni! Segíthetnék megmenteni anyámat, vagy elintéznék néhány őrt, vagy egyszerűen csak csinálhatnék valamit azon kívül, hogy nem fogatom el magam. A ház egyik ablaka kirobbant, és két alak vetődött ki rajta a szabadba. Felismertem őket, és jeges elégtétellel nyugtáztam, hogy Bones az egyik. Cannelle torkára fonta a kezét, megrántotta és letépte a nő fejét. Adieu, lotyó, gondoltam, amikor Bones elengedte az élettelen testet. De a győzelmi mámor rövid életűnek bizonyult. Gregor valami parancsot kiáltott franciául, és mind a tizenkét testőre rárohant Bonesra. Már nem törődtem azzal, hogy láthatatlan maradjak. Felpattantam, amikor Spádé kirohant a házból. Ezüstkéseket szórt a barátja támadóira, hogy magára vonja figyelmüket. A gyáva, gondoltam keserűen, mikor láttam, hogy Gregor hátramarad a ház túlsó sarkánál. Most mit fogsz tenni, Álomfogó? Elfutsz, amíg még teheted, vagy maradsz és harcolsz? Valaki kirúgta a bejárati ajtót. Elállt a lélegzetem, amikor megpillantottam Rodney-t, a karjában anyámmal. És anyám mozgott. Él. Ó, köszönöm, istenem! Gregor elvicsorodott és kardot rántott. Rodney megtorpant és megpördült, anyámmal együtt. Gregor pengéje megvillant a hajnali derengésben, ahogy megindult feléjük. Bones és Spádé fejenként hat-hat vámpírral küzdött. Egyikük sem siethetett Rodney segítségére. Futásnak eredtem, és szitkozódva kaptam elő a késeimet. Gregor túl messze volt ah301

hoz, hogy eltaláljam. Istenem, miért is nem tudok gyorsabban futni? Rodney letette anyámat, futólag megsimogatta a véres arcot, aztán szembefordult Gregorral. Csak két kése maradt, és Gregor sokkal erősebb volt nála. – Gregor! – ordítottam. A hamuszőke fej megrándult, amikor Gregor meglátta, hogy premier piában feléjük rohanok. – Catherine! – Inkább láttam, mintsem hallottam Gregort. Ebben a pillanatban, amíg elvontam Gregor figyelmét, Rodney elhajította az egyik tőrét. Mellbe találta Gregort, de Gregor olyan fürgén rántotta ki magából, hogy nem érhette a szívét. Gregor visszafordult Rodney felé, és lesújtott a kardjával. Kitérés helyett Rodney rohamot indított. Teljes élőhalott-erejével ellökte Gregort. Az megtántorodott, de nem esett el. Rodney felemelt kése már nem ért célba. Gregor elkapta a csuklóját és keményen a földre rántotta, kihasználva a lendületét. Aztán a hosszú kardpenge egyenes, könyörtelen ívben lecsapott. Anyám odarohant. – Rodney, ne! – sikoltotta. Gregor nem nézett fel, amíg a penge át nem vágta Rodney nyakát. Gregor ekkor rám pillantott és elmosolyodott. Nem fordítottam el a tekintetem smaragdzöld szemétől. Akkor sem, amikor anyám felé rúgta Rodney levágott fejét, majd kimért, ráérős léptekkel megindult felém. Mintegy álomban, megálltam. Leejtettem a késeimet és néztem, hogyan közeledik Gregor. Hallottam Bones kiáltását, de csak nagyon távolról. A mellkasomban tompa dübörgés kezdődött, és tudtam, hogy a szívem indult be újra, de most már ez sem számított. Csak az ereimben szétáradó csillapíthatatlan düh létezett, mely hullámokban csapott át rajtam, amíg a robbanás küszöbére nem kerültem. Ezért is nem tűnt annyira meglepőnek, amikor a fű hirtelen

lángra kapott körülöttem. A szemem elé ereszkedett vörös ködön át tulajdonképpen egészen természetesnek találtam. A fű nem maradhat meg, hogy beszívja Rodney kiontott vérét. És nem maradhat meg a ház sem, amelyben Gregor anyámat kínozta. Legyen minden a tűz martaléka. Minden. Narancsvörös lángok rohantak a fűben a ház oldala felé, aztán felkúsztak rajta, és elborították a tetőt. Aztán Gregor körül is fellobbant a fű, és a tűz belekapott a lábába. Ez tetszett, de nem volt elég. Azt akartam látni, hogy a bőre megrepedezik és felhasad. Hogy körülötte minden pislákoló hamuvá változik. Méghozzá azonnal. A fák recsegve robbantak körülöttem, de én nem fordítottam el a pillantásom Gregorról. Égj. Égj. Csak erre tudtam gondolni. Csak ez tűnt valóságosnak, nem pedig anyám zokogása Rodney teste felett, vagy Gregor sikoltozása, ahogy elborítják a lángok. – Catherine, hagyd abba! – ordította Gregor. Futólag eltűnődtem. Miért gondolja Gregor, hogy én vagyok a felelős ezért a klassz tüzért? Biztosan Spádé szórt szét valami robbanóanyagot útközben. Vagy Bones. Most, hogy Gregort lefoglalja a lángolás, el kellene vinnem innen anyámat. De nem tudtam rávenni magam, hogy megmozduljak. A harag forró, diadalmas hullámai a földhöz szegeztek. Égj. Égj. – Cicuska! Bones hangja kizökkentett a transzból. Ránéztem, és csodálkoztam, mitől tűnik vörösnek és kéknek. Mint ahogy minden más is. Bones ledöfte az előtte álló vámpírt és félrelökte. Miután nem maradt közöttünk senki, láttam, hogy az arca megdermed a döbbenettől. Megbűvölten bámulta a derekamat. Én is odanéztem – és elállt a lélegzetem. A karom könyöktől lefelé kék volt, és vibráló lángok borították, amelyeket meg sem éreztem. Mindkét kezemből narancs és vörös nyalábok csaptak ki, és egészen a ház tetejéig mindent felperzseltek maguk előtt. 303

Bones odarohant hozzám és magához rántott, mit sem törődve a lángokkal. – Charles, hozd Justinát! – kiáltotta, és ekkor hirtelen kifutott alólam a talaj. Szemem vörös-kék ködén keresztül még láttam, Spádé felkapja anyámat és a levegőbe röppen. Gregor és a ház tovább lángolt alattunk, s Gregor hemperegni kezdett az ép füvön. Sikerült elég gyorsan kioltani a régi lángokat ahhoz, hogy az újak ne emésszék el. Gyilkos, gondoltam, és újra feltámadt bennem az izzó harag. Vörösség ereszkedett a szemem elé, és Gregor felsikoltott. Új lángok támadtak fel körülötte. A felhők tovaúsztak, és a nap egy sugara az arcomra vetült. Mintha fejbe rúgtak volna. A látásom kissé kitisztult a vörösből. Ugyanebben a pillanatban Bones a nyakamba mélyesztette az agyarait és szívni kezdett. Utolsó emlékeim a hajnal tündöklő színei voltak, melyek az alattunk táncoló lángokra emlékeztettek.

Harminckettő

Puszta betonfalakra esett a pillantásom, amikor kinyitottam a szemem, és egy sötét alak hajolt fölém. – Jól vagy, Cicuska? Bones kormos arca sötétlett fölöttem. Az egész szobában erős füstszag uralkodott. Azonnal a kezemre pillantottam – ártatlanul pihentek a hasamon. Talán csak képzeltem mindazt, ami történt. Olyan hirtelen ültem fel, hogy a fejemet belevertem Boneséba. Mencheres is ott állt kicsit arrébb a betonkamrában, ami a vámpírőrző cella volt. – Nyugi, szivi – simított végig a karomon Bones. Abban reménykedtem, hogy a robbanások elindítása után elájultam, és mindaz, ami később történt, szörnyű álom volt csupán. – Anyám? Rodney? – Anyád biztonságban van. Rodney-nak vége – felelte reszelős hangon Bones. Rodney halála ezek szerint valóság, ami azt jelenti, hogy a tűzvész is az volt. Azok a lángok. Belőlem jöttek. Nem akartam elhinni, de világosan emlékeztem rá, milyen elragadtatással engedtem szabadjára a gyűlöletemet és dühömet, ami valamiképpen tűz formájában jelentkezett. 305

– Képes vagyok a pirokinézisre. Fennhangon mondtam ki ezt, és figyeltem Bones arcát. Titkon abban bíztam, hogy ő majd szolgál valamilyen más magyarázattal a történtekre. De nem így lett. – Úgy tűnik. – De hogyan? – kérdeztem, és ernyedt rongycsomókként lógattam le lábaimat a priccs széléről. Az egész testemet átjárta a kimerültség. – Te mondtad, hogy a vámpírok egyéni képességei évtizedekig nem kerülnek felszínre. És én azt hittem, hogy közvetlen kapcsolatban vannak a nemző képességeivel is. De te nem vagy piró, Bones, hacsak nem titkolsz valamit előlem. – Semmit sem titkolok előled, és még ha az emberi éveidet beleszámítjuk, akkor sem láttam még soha vámpírt, sem Mestert, sem mást, akinél az átváltozása után ilyen hamar megnyilvánult a képessége. Bones frusztráltnak tűnt. Mencheresre sandítottam, aki hűvös, szénfekete pillantást vetett rám. Az ő szemében nem volt sem zavar, sem meglepettség – és egyszeriben rájöttem, miért. – Te rohadék – suttogtam. Bones először azt hitte, hozzá beszélek, de aztán követte a tekintetemet az egyiptomi vámpír felé, aki nem szólalt meg. – Ő végig tudta. – A hangom kezdett emelkedni, akárcsak a dühöm. – Tudta, hogy Gregor nem egy vízióban látott engem és nem azért akart megszerezni, mert félszerzet vagyok, vagy mert belém szeretett. Tudta, hogy Gregor vámpírként látott engem, aki mindent felgyűjt maga körül, mint a görögtűz. Ezért kellettem Gregornak, hogy ezt az erőt tudja irányítani rajtam keresztül. De Mencheresnek is ez kellett. Ezért is vett el Gregortól és zárta őt be annyi évre. Azt akarta, hogy az ő oldalán álljon az erőm. Emiatt volt az egész! Bones nem kérdezte meg Mencherestől, hogy igaz-e mindez. Barna szeme zöldre változott, amikor végigmérte a férfit, akit több mint kétszázhúsz éve ismert. – Ezért meg kellene ölnöm téged – vicsorogta.

Mencheres arckifejezése változatlan maradt. A síküvegben is több érzés van. – Talán meg is teszed. A jövőre vonatkozó vízióim csak a mai reggelig terjedtek, úgyhogy feltételezem: hamarosan meghalok. Most, hogy te vagy a vonalam társuralkodója, és Cat is veled van, az embereim a pusztulásom után is biztonságban lesznek. Áthatolhatatlan maszkja lehullt, s arcára dacos eltökéltség ült ki. – Igen, tizenkét évvel ezelőtt azért vettem el Catet Gregortól, hogy az enyém legyen az ereje, és ne Gregoré. Ezenfelül én adtam neked azt a tippet, ami miatt elmentél abba a bárba ott, Ohióban azon az estén, amikor először találkoztatok, Bones. Ez túl sok manipuláció neked? Nekem nem. Ezernyi ember szorul a védelmemre a vonalamban, ami többet kell, hogy jelentsen nekem, mint a te jelenlegi érzéseid. Ha te is olyan sokáig életben tudsz maradni, mint én, majd megtanulod, hogy hidegnek és manipulatívnak kell lenni, még azokkal is, akiket szeretsz. Bones keserűen horkantott. – Azt mondod, szeretsz? Nyilvánvalóan puszta sakkbábunak használtál. Mencheres sötét tekintete nem rebbent. – Mindig is szerettelek. Mintha a saját fiam lennél. Bones odament Menchereshez. Még mindig ugyanaz a ruha volt rajta, mint korábban. Véres volt, kormos és sáros… és maradt nála néhány ezüsttőr. Mencheres meg sem mozdult, és nem lehetett érezni hatalmas ereje kisugárzását, amikor Bones elővette az egyik kést. – Ennyire biztos vagy magadban? – húzta végig a penge hegyét Mencheres mellkasán Bones. – Ennyire bízol benne, hogy meg tudsz állítani, mielőtt megforgatnám ezt a kést a szívedben? Szerettem volna felugrani és közéjük állni. Nem a Mencheres miatti aggodalomból, hanem azért, mert ha Bones támad, és 307

Mencheres védekezni kezd, az a kés akár Bones szívében is végezheti. De a lábaim továbbra sem engedelmeskedtek. – Meg tudnálak állítani, de nem fogom megtenni – mondta Mencheres elcsigázottan. – Ha meg kell tenned, hogy megboszszuld, amit csináltam, tedd meg. Már így is többet éltem a kelleténél. – Bones – suttogtam, de magam sem tudtam, hogy mit akarok: hogy dobja el azt a kést, vagy hogy használja. Bones keze megfeszült a markolaton. Mencheres továbbra sem mozdult. Vártam, és úgy éreztem, mintha visszatartanám a lélegzetem, pedig már nem is volt légzésem. Bones keze megvillant, és a kés visszakerült az övébe. – Egyszer megérdemeltem volna a halált tőled, Mencheres, te mégis életben hagytál. Most én hagyom meg a te életedet, így kvittek vagyunk. De ha még egyszer hazudsz nekem vagy felhasználsz, akkor vége. Bones hátralépett. Mencheres mintha egy kicsit ellazult vagy megkönnyebbült volna. Nem voltam biztos benne. Aztán Bones leült mellém, és rátette a kezét hasznavehetetlen lábamra. – Ne legyen több titok. Honnan van Catnek ez az ereje? Túl fiatal hozzá, és tőlem sem kaphatta, akkor hogyan lehetséges? Mencheres beletúrt szénfekete hajába, csak aztán válaszolt. – A vámpírok azért isznak embervért, hogy magukba szívják a halandókból azt az életerőt, ami bennük már nincs meg. Cat viszont nem iszik halandó vért, mert igazából nem is halott. Leesett az állam. Bones nem reagált. – Folytasd! – Neki ver a szíve, ha elragadják az érzelmei – folytatta Mencheres. – Ez annak a bizonyítéka, hogy még maradt benne élet. E miatt az élet miatt a teste visszautasítja az embervért, mivel nincs szüksége az abban lévő életerőre. Energiára viszont szüksége van a létezéshez. Mint ahogy a haldokló ember magába szívja a vámpírvér energiáját az átváltozáshoz, ő ebben a ha-

lálközeli állapotában ugyancsak élőhalott energiát szív magába, valahányszor vámpírokból táplálkozik. De hát én csak Bonesból ittam. Várjunk csak… És Vladból… Ettem Vladból, aki képes a pirokinézisre. Csakugyan lehetséges lenne, hogy a vérével együtt magamba szívtam a tűz feletti hatalmát is? Csak így lehet. Semmi mással nem lehet magyarázni a tegnapi tűzijátékot. És azt is észrevettem, hogy valahányszor Bonesból iszom, erősebb leszek. Sokkal erősebb, mint egy új vámpírnak lennie kellene. Nyeltem egyet. – Gregor tudja, honnan van a képességem? – Gregor víziói korántsem olyan erősek és gyakoriak, mint az enyémek. Ő csak az erődet látta. A forrását nem ismeri. Valószínűleg azt hitte, hogy több időre van szükséged, mire kifejlődik benned, különben már tizenhat évesen átváltoztatott volna. Ismerve Gregort, ezt el is tudtam hinni. Ez azt is megmagyarázta, eddig miért nem félt tőlem. Nem gondolta, hogy ilyen hamar szert teszek az új képességeimre. – Ezek a dolgok maradandók? Vagy elhalványulnak, ha többé nem iszom azokból a bizonyos vámpírokból? Mencheres elfordította a tekintetét. – Nem tudom – felelte. – Megmondtam: már nem látom a jövőt. Sem a tiédet, sem másét. Mivel ennél többet pillanatnyilag nem lehetett kezdeni az „állapotommal”, elmentem meglátogatni anyámat. Szegény a poklok poklát járta meg az elmúlt néhány hétben. Hogy úrrá legyek testem tehetetlenségét, megint ittam Bonesból, és némiképp nyugtalanított, hogy milyen gyorsan hat. Olyan büszke voltam a haladásomra, és erre kiderül, hogy tulajdonképpen nem is önmagamnak köszönhetem. Félvérből jobbára halott energiapióca lettem. Csak silány vámpírutánzatnak éreztem 309

magam, azaz még nagyobb csodabogárnak, mint eddig. Mikor nem felfelé indultunk anyámhoz, hanem lefelé, végig egy szűk folyosón az alagsorban, meglepetten láttam, hogy őt is vámpírőrző cellában tartják. – Miért? – kérdeztem. – Még nem esett túl a vérszomjas időszakon? – A saját épsége érdekében – felelte Bones. – Megpróbált kárt tenni magában. Nem is egyszer. Jaj, ne. Összehúztam magam, s Bones biccentett az őrnek, hogy engedjen be minket. Anyám a sarokban kuporgott. Úgy tűnt, ő sem zuhanyozott, nem is öltözött át. Hosszú barna fürtjei vértől és sártól ragacsosan lógtak. Még csak fel sem pillantott az érkezésünkre. – Anya – mondtam halkan. – Én vagyok az, Catherine! Erre felkapta a fejét. Elállt a szavam a rám szegeződő méregzöld tekintettől és a kivillanó agyarkezdeményektől. – Ha valaha is szerettél, mondd, hogy meg fogsz ölni, mert nem tudok így élni. A kezem ökölbe szorult, és a szívembe izzó fájdalom hasított. – Nagyon sajnálom, ami történt – kezdtem, és még sosem éreztem magam ennyire tehetetlennek. – De még… – De még mi? – csattant fel. – Élhetek tovább gyilkosként? Embereket öltem, Catherine! Feltéptem a torkukat és megöltem őket, ők pedig küzdöttek az életükért. Nem élhetek együtt ezzel! Csak a düh akadályozott meg, hogy elsírjam magam. Az a szemét Gregor embereket tett be anyám mellé az átváltoztatás után, pedig tudta, mi fog történni. Egy vámpír sem tudja megállni az első vérszomj rohamában, hogy halálra ne szívja az áldozatát. Ha Bones nem lett volna eleve halott, én is többször megöltem volna saját eszelős éhségemben. – Nem a te hibád volt – nyögtem ki kétségbeesetten. Anyám undorral fordult el.

– Te ezt nem érted. – De én igen. Bones kimért hangjára anyám feltekintett. – Én pontosan értem – folytatta. – Ian akaratom ellenére változtatott át, halálra szívott, pedig ellenkeztem. Aztán egy temetőben tértem magamhoz, a karomban egy feltépett torkú fiúval, számban pedig a legcsodálatosabb ízzel. Ez még hatszor történt meg, mire eléggé úrrá lettem az éhségemen ahhoz, hogy ne öljek, és hidd el nekem, Justina, gyűlöltem magam minden alkalommal. Mégis túléltem, és te is túl fogod. – Én nem akarom túlélni – állt fel anyám. – Az enyém a döntés, és én nem vagyok hajlandó így tovább élni! – Rodney hitt benned – csuklott el a hangom a régi barát emlékétől. – Azt mondta, hogy ha ki tudunk hozni, túléled. Bármi is történt veled. – Rodney meghalt – szólt anyám, és a szemében rózsaszín cseppek csillantak. Mielőtt egyet pislanthattam volna, Bones a blúzánál fogva felemelte a földről anyámat, és úgy tartotta lógva. – Rodney hatéves volt, amikor rátaláltam, árván és éhezve Lengyelországban, az utcán. Én neveltem fel, nagy szeretetben, aztán segítettem neki ghoullá változni – több mint egy évszázaddal a te születésed előtt. Azért halt meg, hogy téged megmentsen, úgyhogy ne gyalázd meg az áldozatát azzal, hogy megölöd magad. Engem nem érdekel, ha egész életedben gyűlölni fogod is magad, de élni fogsz, mert Rodney megérdemel ennyit. Megértettél? Bones megrázta, aztán elengedte anyámat. Anyám megtántorodott, de képtelen voltam rászólni Bonesra. A hangja tele volt nyers fájdalommal. Az ajtó kinyílt, és Spádé lépett be. Éppolyan viharverten festett, mint ahogy én éreztem magam. Sárga tekintete most üres és kemény. – Gregor életben maradt és úgy döntött, hogy elfogadja a ki311

hívásod. Holnap éjjel idejön. Lehunytam a szemem. Miért most? Miért ilyen hamar? Persze Gregor nyilván szándékosan csinálta így, hogy kihasználja Bones gyászát a barátja elvesztése után. Vagy talán csak a büszkesége nem bírta el, hogy hamarosan mindenki megtudja: Bones elragadta tőle még anyámat is, a felesége után. Gregor legnagyobb gyengéje a kevélysége, mondta Vlad. Talán már nem bírta tovább a sorozatos csapásokat. – Akkor hát holnap – felelte Bones. – Mi a kihívás? – kérdezet anyám. – Párbaj halálig – felelte kurtán Bones. Anyám még mindig a padlón kuporgott, de a szeme már másképp csillogott. Eddigi kétségbeesését és öngyűlöletét vad düh váltotta fel. – Öld meg Gregort! Ha megteszed, élni fogok, bármennyire is nem akarok – vicsorogta. – Megölöm – felelte Bones, hasonlóan szilárdan. Félelem markolt a szívembe. Holnap éjjel Bones vagy beváltja a fogadalmát – vagy meghal.

Harminchárom

Bones megállt előttem. Nem volt rajta más, csak egy bő fekete nadrág. Próbáltam visszafojtani magamban a feltörekvő pánikot, de bármilyen kifejezéstelen maradt is az arcom, elárult a bőrömből áradó émelyítő szag. Bones megszorította a kezem. Az övé meleg volt, nemrég evett. Az enyém jegesnek tűnt hozzá képest. – Talán halálra égethettem volna Gregort tegnap hajnalban, ha lett volna időm – mondtam, és gyűlöltem, ami következett. – Miért haraptál meg, amikor felszálltunk? Most talán nem lenne szükség erre az egészre, ha nem szívtál volna ki belőlem annyi vért. Fanyar kacaj tört ki Bonesból. – Meglehet, csak éppen nem úgy, ahogy te gondolod, Cicuska. Mert engem is égettél, ahogy tartottalak. Vagy halálra perzseltél volna, vagy megharaplak és reménykedem, hogy ez és a nap fénye együtt kioltja a tüzedet, vagy eldoblak. Továbbra is kritizálod a döntésemet? Bonest is égettem volna? – Remélem, el fog múlni ez a képességem – jegyeztem meg, és komolyan is gondoltam. Bones vállat vont. – Meglehet. A vámpírok is csak néhány napra kapnak ener313

giát az emberi vérből, aztán újra enniük kell. Ugyanez érvényes lehet rád is, és nem nagyon szeretném, ha újra megharapnád Tepest, csak hogy fenntartsd a tűzhajigáló képességedet. – Soha többet – helyeseltem, és beleborzongtam a gondolatba, hogy megégettem Bonest. Kinek kell az ilyen erő, ha nem tudja irányítani, és fájdalmat okoz vele a szeretteinek? Spádé jött be kopogás nélkül. – Itt az idő – jelentette be. Az arca merev és érzelemmentes volt, pedig tudtam, hogy éppannyira aggódik, mint én. Bones barna tekintete rám szegeződött. Elmosolyodott, de én az életem árán sem tudtam volna viszonozni a mosolyát. Ereje végigsimogatott, mint egy gyengéd kéz. Éreztem, hogy csillapítja a félelmemet és behatol a tudatalattimba, még szorosabban egymáshoz kapcsolva minket. – Ne aggódj, szivi – szólt lágyan. – Nemsokára vége, és Gregor halott lesz. Csak bólintottam, mert nem volt erőm megszólalni. Istenem, ha helyet cserélhetnék Bonesszal, szíves-örömest megtenném! Méghozzá azonnal. – Mondanám, hogy maradj itt – folytatta Bones –, de, gondolom, nem lennél hajlandó. Önkéntelenül is felhorkantam. – Te aztán tudsz valamit. – Képtelen lettem volna meghúzódni egy szobában, míg Bones élethalálharcot vív Gregorral. – De ne törődj velem. Csak rá koncentrálj. Én megleszek magamban. – Csakis rá fogok figyelni, Cicuska – mondta Bones komoran. – Ebben biztos lehetsz. Szerettem volna azt mondani Bonesnak, hogy erre nincs szükség, és hogy kitalálunk valamit, de tudtam, hogy semmi értelme nem lenne. Bones nem fog meghátrálni ez elől a párbaj elől, még akkor sem, ha Gregor hirtelen ígéretet tenne, hogy békén hagy minket, és anyám rájönne, hogy imád vámpír lenni. Gregor ugyanis meggyilkolta Rodney-t. Bones nem csak miat-

tam száll szembe Gregorral. Mencheres jelent meg az ajtóban, mögötte Ian. Szemügyre vettem a két vámpírt: a sötét hajú egzotikust és az elegáns vöröset. Mindkettőjüknek köze volt Bones létrejöttéhez, hiszen Mencheres változtatta át Iant, Ian pedig Bonest. Mennyi esemény összessége vezetett el eddig a pillanatig… Bones lehajolt és könnyedén megcsókolt, éppen csak súrolva szájával a számat. Mikor felemelte a fejét, végigsimítottam a pofacsontján, és a legszívesebben magamhoz szorítottam volna, hogy soha ne engedjem el. Körüllengett kétségbeesésem szúrós kipárolgása. Bones megfogta és szelíden megszorította a vállamat. – Nem most először nézek szembe a halállal, Cicuska, és szándékom szerint nem is utoljára. Nagyon veszélyes életet választottam magamnak, de hát ilyen vagyok. Ilyen vagy te is, és ez akkor is ugyanígy igaz lenne, ha soha nem találkoztunk volna. Tudtam, hogy tulajdonképpen azt akarja mondani: Nem a te hibád lesz, ha meghalok. Valóban, Bones és én egyaránt hasonlóan veszélyes életet éltünk volna akkor is, ha nem ismerkedünk össze, de végső fokon akkor is az a helyzet, hogy ha ma meghal, az igenis én hibám. – Szeretlek. Csak ezt tudtam mondani neki. Bármi más csak felzaklatta volna, és most minden idegszálával Gregorra kellett összepontosítania. – Tudom – suttogta. – És én is szeretlek. Mindig is szeretni foglak. Aztán mielőtt egyet pislanthattam volna, sarkon fordult és kiment az ajtón. Az a döntés született, hogy a párbajra Mencheres hátsó kertjében kerül sor. Ez kétségkívül elég tágas terep volt, többhektárnyi gyeppel és elszórtan álló fákkal. Egy baseballrombusz mé315

retű területet mindentől megtisztítottak, csak a puszta föld maradt rajta – ezt szánták az összecsapás helyének. Nem tudtam, miiért van szükség ekkora területre, de még soha nem láttam ilyesmit – és reméltem, hogy nem is fogok többet. Gregor már megérkezett szőke szolgája, Lucius kíséretében. Csodálkoztam, hogy Lucius még él, mert feltételeztem, hogy ő is azok között volt, akiket Bonesék megöltek a házban, ahol anyámat tartották. Távolléte előző nap is különösnek tűnt, hiszen máskor Gregort szinte csak vele együtt láttam. Persze most kisebb aggodalmam is nagyobb volt annál, mint hogy miért nem volt Lucius a gazdája mellett a rajtaütéskor. Nem Gregorék voltak az egyetlen újonnan érkezők. Egy ilyen meghirdetett párbaj szemlátomást eseménynek számított. Több, számomra ismeretlen Mester vámpír verődött össze a látványosságra. Gregor szövetségesei, tájékoztatott Mencheres, valamint Bones vonalának egyes tagjai, és négy vámpír, akiket a Törvény Őreiként mutattak be. A négy bíró közül az egyik, egy magas szőke nő olyan vibráló energiát sugárzott magából, hogy nyugtalan lettem. Bár mindössze tizennyolcnak nézett ki, érzésre körülbelül ötezer éves lehetett, és a másik három hímnemű Őr is mega-Mester benyomását keltette. Bones, Spádé és én megszegtük a törvényt azzal, hogy elvettük anyámat Gregortól. Persze Rodney is, de ő már kívül esett az élőhalott igazságszolgáltatás körén. Ránk talán még egyéb büntetés is vár. Ami anyámat illeti, ő is megjelent. Azt hittem, hogy nagy ívben kerülni fogja Gregort, de ott állt a gyep túlvégén, és izzó tekintettel méregette Gregort. Harmincméteres körzetben árasztotta magából a düh és a gyűlölet átható szagát. Nem is akartam elképzelni, mi minden történhetett még vele azalatt, amíg Gregornál volt. Már így is eléggé felhergeltem magam ahhoz, hogy aggódhassak a kezeim ismételt lángralobbanása miatt. Bones került engem, amióta húsz perccel korábban elbúcsúzott tőlem. Értettem, hogy miért: meg akarta tisztítani az elmé-

jét mindentől, ami nem kapcsolódik közvetlenül a küszöbönálló küzdelemhez. Valahogy azt a megfoghatatlan kapcsolatot is blokkolta, ami azóta jött létre köztünk, hogy átváltoztatott. Semmit sem éreztem az irányából. Mintha fal emelkedett volna a tudatalattimban. Hiányérzetem támadt, mintha egy végtagomat veszítettem volna el. Sokszor beszélt nekem arról a kötelékről, mely a vámpírokat a nemzőjükhöz fűzi. Csak most értettem meg igazán ennek a mélységét, amikor elveszítettem. Bones a harctér szélén állt, és Spádéval értekezett. Nem hallottam őket, vagy a háttérzaj miatt, vagy azért, mert szándékosan halkan beszéltek. A holdfény megcsillant Bones halovány, makulátlan bőrén és sötét haján. Nem tudtam levenni róla a szemem, de az aggodalmam egyre nőtt az idő múlásával. Nem halhat meg most. Egyszerűen nem. A sors nem lehet olyan kegyetlen, hogy Gregornak juttassa a győzelmet mindazok után, amiket elkövetett, nem igaz? Reméltem, hogy nem. A küzdőtéren túl ismerős sötét hajzatot pillantottam meg a nézők között. Vlad. Rám pillantott, de aztán elindult az ellenkező irányba. Felszaladt a szemöldököm, amikor Bones odaintette magához, s a körülötte serénykedő két Őr utat engedett neki. Vlad haja eltakarta az arcát, amikor odahajolt és meghallgatta Bones mondanivalóját. Spádé zárkózott arcáról semmit sem olvashattam le, hallani pedig egy árva szót sem hallottam. Csak tehetetlenül figyeltem, ahogy Vlad válaszol, ugyancsak érthetetlenül, Bones pedig bólint. Aztán Vlad elsétált, ezúttal felém. – Mit mondott? – csaptam le rá azonnal, ahogy hozzám érkezett. Vlad megvonta a vállát. – Azt, ami várható tőle. Jeges hideg kúszott végig a gerincemen. Ismerve Bonest, biztosan azt kérte, hogy Vlad majd vigyázzon rám, ha Gregor 317

megöli őt. Noha sosem kedvelte Vladot, ez jellemző lenne rá. Vajon csak elővigyázatos, vagy pontosan tudja, hogy nem győzheti le Gregort? Te jó ég, talán úgy ment bele az egészbe, hogy tudja: meg fog halni, mégsem hajlandó meghátrálni? Már éppen oda akartam rohanni hozzá, hogy könyörögjek neki, fújjuk le a meccset, amikor a magas szőke Őr beállt a szorító közepére. – A párbaj ezennel megkezdődik. Az előzetes megállapodás szerint addig tart, amíg az egyik küzdő fél meg nem hal. Bárki, aki közbeavatkozik, az életével fizet. Mencheres elkapta a karom. – Már késő, hogy megakadályozd – mondta lágyan, mintha sejtené, mire készültem. – Ha beleavatkozol, véged. A szokás hatalmánál fogva nyeltem egyet, pedig a szám teljesen száraz volt. Vlad a vállamra tette a kezét, amikor Bones kilépett a pályára, a nyomában Spádéval. Gregor is kiállt, Luciusszal az oldalán. Nem értettem a dolgot, amíg Spádé és Lucius át nem adott egy-egy kést a bajnokának, és ki nem hátrált a térről. Párbajsegédek, döbbentem rá. Spádénál és Luciusnál is mindössze három kés volt, és ebből egyet most odaadtak. Ha ezek a fegyverek elfogynak, nincs több. Újra nyeltem. A Törvény Őre is elhagyta a szorítót. Csak Bones és Gregor maradtak egymással szemben, alig több mint tízlépésnyire egymástól. Zölden világított a szemük, és kimeredt az agyaruk. A belőlük áradó energiától súlyos lett a levegő. Olyan feszült lettem, hogy összerezzentem, amikor a nőnemű Őr megszólat: – Kezdjétek! Bones és Gregor egy elmosódott villanásban suhant egymás felé, s egy jó méterrel a föld felett csattantak össze. Egy pillanatig ki sem tudtam venni, hogy melyikük melyik a fehér bőrfelületek vad kavargásában – mert Gregor is félmeztelenül küzdött. Aztán szétváltak, mindkettőjük testén gyorsan gyógyuló vörös vágásokkal.

Bármennyire haragudtam is Mencheresre, megszorítottam a kezét, és éreztem, hogy válaszul ő is megszorítja az enyémet. A szemem sarkából láttam, hogy Annette sápadtan ácsorog Ian mellett. Ian sem tűnt túl jókedvűnek. A félelem újra görcsbe rándította a gyomromat. Talán úgy gondolják, hogy Bones húzza majd a rövidebbet? Mindenki tudja, csak én nem? Gregor és Bones újra összecsaptak. Most már láttam a húsba hasító pengéket, melyek ezüstösen villantak a holdfényben, miközben vörösre színeződve vagdalkoztak. De hang nem hallatszott. A nézők is némán figyeltek. Ez a csend talán még súlyosabb volt, mint a hangos tombolás. Bones elvetődött egy vágás elől, mely a szíve felé sújtott, ellökte magát Gregortól, és néhány lépéssel arrébb sárosan pattant fel. A következő pillanatban már el is hajította a kését, s a penge Gregor szegycsontjába fúródott – de előbb még Gregor is útnak indította sajátját, mely Bones szemébe talált. Visszafojtottam feltörő sikolyomat, mert féltem, hogy a legkisebb hang is végzetes lehet Bones koncentrációjára. Bones azonnal kirántotta magából a kést és ellentámadásba lendült, miközben Gregor is kihúzta a mellkasából a pengét, és elképesztő sebességgel rontott neki. Bones egy pillanat kihagyás nélkül küzdött, miközben a szeme lassan kezdett visszanőni. Gregor balra cselezett, aztán mélyen elvetődött, átcsúszott Bones alatt, és olyan gyorsan állt fel a másik oldalon, hogy fel sem fogtam, mi történik, amíg Bones teste meg nem feszült a fájdalomtól, és meg nem láttam a hátából kiálló kést. Gregor odavakkantott valamit Luciusnak, elkapta a feléje repülő ezüstkést, aztán nekitámadt Bonesnak, aki éppen a hátába állt pengét próbálta elérni. De egyszerre nem lehetett keresgélni és védekezni is Gregor megújuló rohamával szemben. Gregor felgyorsult, s mintha kettő helyett négy keze lett volna, ahogy vagdalkozott, újabb vágásokat ejtve Bones testén. Eddig visszafogta magát, döbbentem rá elszörnyedve, és mármár hatalmába kerített a pánik. Még annál is gyorsabb, mint 319

ahogy először gondoltam. Bones visszaszorult, az első kés továbbra is ott meredezett a lapockái között, és Gregor kíméletlenül szorongatta tovább. Csak az egymásnak csattanó ezüstök pendülése hallatszott, és a vágások alatt széthasadó bőr émelyítő hangja – amíg az a tompa, lassú dübörgés el nem kezdődött a mellkasomban. Mencheres olyan erővel szorította meg a kezemet, hogy fájt, de ettől még nem állt le a szívverésem. Minden újabb pengeváltás, minden újabb vöröslő vércsepp látványa csak fokozta a tempót. A tömegben mormogás kezdődött, leginkább az újonnan érkezettek részéről, ahogy belső ritmusom egyre egyenletesebbé és hallhatóbbá vált. Gregor tekintete felém villant – és Bones előrelendült, nekicsapta a koponyáját Gregorénak, miközben brutális felfelé rántott vágással felhasította a bordáit. Gregor feljajdult, de elég gyorsan ugrott hátra ahhoz, hogy a penge ne tudjon magasabbra hatolni a mellkasában. Elkaszálta Bones lábát és rávetette magát, mit sem törődve azzal, hogy a kés egyre mélyebbre nyomódik a bordái között. Nem értettem, mire jó ez, amíg Bones fel nem hördült, és arca el nem torzult a kíntól. A kés a hátában! Kettejük együttes súlya egészen mélyre nyomta, s a penge hegye már elöl állt ki Bones mellkasából, veszedelmesen közel a szívéhez. Mikor Bones felpattant és lelökte magáról Gregort, aztán megpördült, hogy felkészüljön a következő rohamra, láttam, hogy a markolat vége szinte belesüllyedt a hátába. Most már nem fogja tudni kihúzni, gondoltam, és a dobolás a bensőmben felerősödött. Hogyan győzhetné le Gregort, miközben az ezüst folyamatosan égeti belülről? Amikor minden ütés és csapás közelebb tolja a pengét a szívéhez? Bones azonban állapotát meghazudtoló gyorsasággal és hévvel folytatta a küzdelmet. Hátraszorította Gregort, egy követhetetlenül fürge mozdulattal elgáncsolta, aztán mély vágást ejtett Gregor szemén, aki a szívét próbálta védeni. A következő pilla-

natban Bones leszökkent Gregorról, elkerülve a hátába szánt döfést, aztán ellenfele arcába rúgta a földet, még jobban elvakítva. Mikor Gregor felkapta a karját, hogy védekezzen, Bones olyan erővel vágta át, hogy a sérült végtag fele a földre hullt. Kirántottam magam Mencheres szorításából, hogy kezemet imára kulcsolva könyörögjek Gregor küszöbönálló vereségéért. De Gregor elkerülte a következő lefelé irányuló suhintást, felszökkent a levegőbe, és elkérte Luciustól a harmadik, egyben utolsó kést. A szeme nyilván eléggé rendbejött már ahhoz, hogy lássa az ezüst csillanását a levegőben. Lucius olyan magasan dobta a kést, hogy Gregornak utána kellett nyúlnia. Bones a levegőben fogadta, épp amikor Gregor elkapta a kést. A penge, amit Bones Gregor mellkasába célzott, a gyomorba fúródott, mikor Gregor lecsapta. Bones oldalra rántotta a pengét, mire vörös zsigerfoszlányok záporoztak rá. A földre zuhantak. Bones talpra esett, Gregor viszont elterült, kezét széles hasi sebére szorítva. Amikor Bones rárohant Gregorra, és az Álomfogó meg sem próbált védekezni, diadalmas öröm fogott el. De amint Bones kése lecsapott Gregor védtelen hátára, pontosan a szívénél, Gregor ökle előrelendült, és a benne szorongatott kés mélyen Bones hasába fúródott. Fájdalom villant át a tudatalattimon, amikor a Bones által felhúzott fal leomlott, és érzései dübörögve törtek elő. Máris éreztem a hátában hordott kés és a hasi seb kínját. Ez utóbbi sérülés forróban égetett, és ösztönösen a hasamhoz kaptam. Ha ez csak halvány visszfénye annak, amit Bones átél, akkor a fájdalom bugyborgó savként mardoshatja az egész testét. Bones pengéje megremegett és félresiklott Gregor hátán, ahelyett hogy az ellenfél szívébe hatolt volna. Elhűlve láttam, hogy Bones hátratántorodik és a hasából kiálló késhez kap. Kihúzta, miközben Gregor, akinek karja és súlyos hasi sebe már begyógyult, feltápászkodott. Bones ingatag léptekkel hátrálni kezdett. Nem tudtam visszatartani a sikolyomat, amikor Gregor 321

kirántotta a pengét Bones kezéből, és úgy megrúgta, hogy Bones hanyatt terült el. Elöntött a düh és az elkeseredettség. Érzéseink olyannyira összefonódtak, hogy nem tudtam eldönteni: a sajátom vagy Bonesé. Noha az ezüstpenge kikerült a hasából, a fájdalom nem hagyott alább. Hihetetlen módon még fokozódott is, egyre bénítóbb erővel, és hullámokban csapott le rám, míg a végén már csak Vlad tartott meg függőleges helyzetben. Valami nem stimmel. A fájdalomnak nem lenne szabad erősödnie, ha az ezüst eltávozott. És miért nem tud mozogni? Kelj fel!, sikoltottam hang nélkül. Kelj fel! Bumm. Bumm. A szívem vadul dübörgött, miközben Gregor ráugrott a fegyvertelen Bonesra. Halványan hallottam Annette felcsapó zokogását, éreztem Vlad kezét megfeszülni a vállamon, de minden más elhomályosult körülöttem a sötét küzdőtéren fehérlő két alak kivételével. Mintegy lassított felvételen láttam, ahogy Gregor felemeli a kését. Láttam, ahogy a térde lenyomja Bones karjait, aki próbál kiszabadulni. Láttam, ahogy a kés ereszkedni kezd a vérmocskos mellkas felé. Éreztem Bones méreg-keserű kétségbeesését. Láttam Gregor smaragdzöld tekintetét végigsöpörni a sokaságon, amíg meg nem talál engem. És ekkor Gregor elmosolyodott. Ugyanígy mosolygott akkor is, amikor megölte Rodney-t. Elégedetten. Diadalmasan. Kegyetlenül. Pengéje odaért Bones mellkasához, felhasította a bőrét, és a mosoly még szélesebbre húzódott. A szemem előtt minden vörösbe borult, és egyetlen gondolat hatotta át egész testemet: Nem! Gregorból lángok csaptak ki, és olyan gyorsan borították el, hogy a mosolynak nem volt ideje lehervadni az arcáról. Még volt egy pillanatom, hogy visszamosolyogjak – aztán Gregor feje szétrobbant. Keze még mindig szorította a Bones mellkasába szúrt kést, de aztán a teste oldalra dőlt, és a feje helyén

csak lángok táncoltak. Vlad döbbent káromkodást eresztett meg mellettem. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy minden tekintet rám szegeződik, és a kezeimet kék lángok borítják. – A közbeavatkozónak meg kell halnia – jelentette ki a nőnemű Őr.

323

Harmincnégy

Senki sem próbálta útját állni a három férfi Törvény Őrének, akik odajöttek és lefogtak. Az igazat megvallva én magam sem szálltam szembe velük. Túlságosan lefoglalt az, hogy megpillanthassam Bonest az elém gyűlt emberek között. Bones nem mozdult azóta, hogy utoljára ránéztem. Vajon Gregor kése még időben megállt? Vagy túl mélyre hatolt? – Cat, mit műveltél? – recsegte Vlad. Megbűvölten bámulta a kezeimet. A lángok már csillapodtak, amit az Őrök, akik a karomnál fogva tartottak, nyilván nagyra értékeltek. – Bones jól van? – kérdeztem, elengedve fülem mellett a kérdést. Különös békesség telepedett rám. Nem tudatosan küldtem azt a gyilkos tűzgolyót Gregorra, de nem bántam meg. Még ha nem mentettem is meg vele Bonest időben, hamarosan úgyis csatlakozom hozzá, és Gregor pusztulása anyám szabadságát jelenti. Ennél kisebb dolgokért is érdemes meghalni. Mencheres éppannyira megdöbbent, mint Vlad. Csakugyan elveszíthette a jövőbelátó képességét, mert az arca arról árulkodott, hogy álmában sem gondolt ilyesféle végkifejletre. Anyám áttört a tömegen. Még mindig zölden izzott a tekintete, és beleöklözött az első Őrbe, aki a keze ügyébe került. – Vegyék le a kezüket a lányomról! – rikoltotta. – Vlad! – szóltam. – Kérlek…

Vlad merev arccal bólintott. Aztán elkapta anyámat, és megtörhetetlen szorítással magához húzta. Hálás mosolyt vetettem rá, mert tudtam, hogy nem csak most fogja majd megvédeni. – Igaz barát vagy – mondtam. Ennyire futotta. Az egyik Őr a nyakamra kulcsolta a karját és elfojtotta tervezett búcsúmat anyámtól, aztán kivonszoltak a küzdőtérre. A szőke női Őr már középen várt, kezében hosszú pengéjű ezüstkéssel. Ezek aztán nem vacakolnak a büntetés-végrehajtással, gondoltam, és próbáltam összeszedni a bátorságomat. Nem voltam képes oda nézni, ahol az emberek Bones körül gyülekeztek. Ha még él, akkor nem akarom, hogy lássa ezt. Reméltem, hogy az Őrök csakugyan gyorsak lesznek, és már mindennek vége lesz, mire Bones felfogja, mi történik. – Állj! Ez Bones elhaló hangja volt, és nagyot ugrott a szívem. Él. Istenem, csak legyenek gyorsak, és ő ne lássa! – Megszegte a törvényt! – csattant fel a szőke Őr. Elkapott és hátrahúzta a fejemet, miközben Bones felénk támolygott. Belenéztem a szemébe, és próbáltam megüzenni neki még az utolsó pillanatban, hogy szeretem, és nem félek, amikor következő szavai megdermesztették a Törvény Őrét. – Gregor csalt! A szőke nő olyan hirtelen engedett el, hogy elestem. Bones már nem nézett rám. Csak a nőre koncentrált, aki odamasírozott hozzá. Bones a hasára bökött, ahol különös fekete örvény látszódott a húsában még a vérfoltok alatt is. – Folyékony ezüst – jelentette ki Bones. Feltartotta Gregor kését. – Valahol belül egy injekciós szerkezet rejlik. Gregor az utolsó döfésével megmérgezett, hogy lassabb és gyengébb legyek. Valószínűleg arra számított, hogy senki sem jön rá, mi történt, ha egyszer összeaszalódom. Ez megmagyarázta az egyre erősödő fájdalmat, amit Bones 325

felől éreztem – az ezüst volt az, ami szétterjedt a vérében attól az alattomos szúrástól. Tudni lehetett, hogy a fájdalom túlságosan bénító egy normális sebhez képest. Ez Gregorra vall, hogy ilyen alattomosan csalt, amikor rájött, hogy tisztességes küzdelemben nem tudja legyőzni Bonest. A Törvény Őre átvette a kést, és gondosan megvizsgálta. Mindenhol megnyomkodta, és amikor a hegyéhez ért, csillámló folyadék futott végig a pengén. – Ravasz – mormolta, aztán szigorúan rám meredt. – De ő nem tudhatott erről. Tehát ettől függetlenül megkapja a büntetését. – Tudtam róla. Az Őr feje felém fordult. – Éreztem, hogyan égeti az ezüst belülről Bonest – folytattam. – Köztünk kötelék van, hiszen a nemzőm és egyben a férjem is. Ezért tudtam. Lucius odalépett hozzám. – Nem ő a férjed, hanem Gregor! Bones felvont szemöldökkel pillantott Gregor hullája felé. – Most már csak egy férje van, nem igaz? A Törvény Őrének arckifejezéséből ítélve a magyarázatom nem volt kielégítő. Megmerevedtem. Az egy dolog, hogy meghalok Bonesért, de ha van esély az életben maradásra… – Ezenkívül Gregor mutatott nekem egy hasonló kést tizenéves koromban – tettem hozzá. – De olyan régen volt, hogy el is feledkeztem róla. Ám amikor Bones kezdett olyan furcsán viselkedni a döfés után, és éreztem, hogy tovább terjed benne a fájdalom azután is, hogy kihúzta a kést… – Hazudik! – kiáltott fel Lucius. – Gregornak nem volt ilyen kése egészen tegnapig, amikor megszereztem neki! A Törvény Őrének pillantása Luciusra vándorolt. Lucius megkésve fogta fel, mit tett. – Tehát benne voltál a csalásban – állapította meg a szőke nő. – Vigyétek el.

Két másik Őr kapta el Luciust, aki már iszkolt volna. Olyan erősek voltak, hogy a fickónak esélye sem volt a szökésre. De nekem sem. A Törvény Őrének mindentudó pillantása ezután látható gyanakvással rám szegeződött. – Megesküszöl a véredre, hogy csak akkor avatkoztál be a párbajba, amikor rájöttél, hogy Gregor csalt? – Igen. Végül is ez nagyjából igaz volt. Megéreztem, hogy valami nincs rendben, csak éppen azt nem tudtam, micsoda. Ilyen értelemben tehát nem léptem közbe, amíg rá nem döbbentem, hogy Gregor csal. Amúgy pedig, ha Gregor nem csalt volna, nem is kellett volna semmit csinálnom, mert Bones végül győzött volna. A Törvény Őre hosszan vizslatott, de nekem a szemem sem rebbent, álltam a pillantását. Aztán körülnézett. Bones kemény tekintettel meredt rá, akárcsak Mencheres, Spádé és Vlad. Mivel volt helye a kételynek, tudni lehetett, hogy kedvezőtlen ítélet esetén Bones fellázad, és vérfürdő lesz. Ezt az Őrnek is tudnia kellett. De vajon ez befolyásolja a döntésében? Végül az Őr vállat vont. – Nem tudom bizonyítani, hogy hazudsz, Gregor bűnössége pedig nyilvánvaló, ezért szabadon távozhatsz. Bones a következő pillanatban már el is kapott, és úgy ölelt, hogy minden levegőt kipréselt volna a tüdőmből, ha lett volna benne. Én is szorosan hozzásimultam, és még hallottam Gregor híveinek méltatlankodó ellenvetéseit. Ennek még lesznek utórezgései, gondoltam. És annak is, hogy ennyien látták, mire vagyok képes a tűzzel, még ha nem tudják is, mióta vagyok birtokában ennek a képességnek. De ezen ráérünk később aggódni. – Ki kell szednünk belőled az ezüstöt, Crispin – hallottam Spádét Bones háta mögül. – Még ne – felelte Bones. Gyengéden meglöktem. 327

– De igen, most. Megőrültél? Egy horkantással eleresztett. – Nem, szivi. Te őrültél meg. Bones jól tudta, hogy nem csak Gregor csalása miatt léptem közbe. Ennek is lesz még visszhangja, állapítottam meg magamban, de mindent a maga idejében. Kiderült, hogy a folyékony ezüstöt ki kell vágni Bones testéből. Hosszadalmas és véres munka volt, ami miatt még halálában is ezerszer elátkoztam Gregort. Nem csoda, hogy az ilyesmi tilos a párbajban. Én sosem vetnék be ilyen alattomos fegyvert. Bones újra falat emelt közénk, amikor Spádé vagdosni kezdte, de nem volt szükség természetfeletti kapcsolatra ahhoz, hogy nekem is fájjon. Luciust a Törvény Őrei a helyszínen kivégezték. Mikor ezzel megvoltak, az Őrök vezetője közölte, hogy pénzügyi jóvátétellel tartozunk Gregor egyik emberének elrablásáért – ez lett volna anyám. Tátva maradt a szám az összeg hallatán, de Bones csak rábólintott, és azt mondta, megoldja. Mivel Gregor meghalt, nem tudtam, ki fogja megkapni a pénzt, vagy hogy nem száll-e az egész az Őrökre, de ez megint csak a jövő zenéje volt. Mencheres letérdelt mellénk a véráztatta földre. A kezét nyújtotta Bones felé, aki néhány másodpercig csak nézte, aztán megfogta. – Ezt nem láttad előre? – kérdezte Bones. Az egyiptomi vámpír alig észrevehetően elmosolyodott. – Még halványan sem. Rájöttem, hogy utálom, ha nem tudhatom, mi következik. Bones felhorkant. – Légy üdvözölve a hétköznapi életben. Spádé az utolsó csepp ezüstöt is kihalászta Bonesból, és fújtatva egyenesedett fel. – Basszus, Crispin, remélem, többet ilyet nem csinálsz. Bones megint horkantott.

– Én is remélem, haver. – Mehetnénk végre? Most, hogy Bones szervezetét már nem mérgezte tovább az ezüst, úgy véltem, ideje távozni. Gregor rajongói továbbra is ellenséges pillantásokkal méregettek bennünket, de a Törvény Őreinek – és Bones embereinek – jelenléte visszatartotta őket attól, hogy a tettek mezejére lépjenek. Ezzel együtt úgy gondoltam, hogy nem kell tovább feszíteni a húrt. A mai éjszakán jó párat elpazaroltunk kilenc életünkből, Bones is, én is. – Remek ötlet, szivi – tápászkodott fel Bones. – Na és hová menjünk? Némi gúnyos éllel kacagtam fel. – Bárhová, csak ne Párizsba, Bones. Bárhová, csak oda ne.

329

Tartalomjegyzék Egy............................................................................................... Kettő............................................................................................. Három.......................................................................................... Négy............................................................................................. Öt................................................................................................. Hat................................................................................................ Hét................................................................................................ Nyolc............................................................................................ Kilenc........................................................................................... Tíz................................................................................................ Tizenegy....................................................................................... Tizenkettő.................................................................................... Tizenhárom.................................................................................. Tizennégy..................................................................................... Tizenöt......................................................................................... Tizenhat....................................................................................... Tizenhét....................................................................................... Tizennyolc................................................................................... Tizenkilenc................................................................................... Húsz............................................................................................. Huszonegy................................................................................... Huszonkettő.................................................................................

Huszonhárom............................................................................... Huszonnégy................................................................................. Huszonöt...................................................................................... Huszonhat.................................................................................... Huszonhét.................................................................................... Huszonnyolc................................................................................ Huszonkilenc............................................................................... Harminc....................................................................................... Harmincegy.................................................................................. Harminckettő............................................................................... Harminchárom............................................................................. Harmincnégy................................................................................

331