Scott Westerfeld. Szépek. regény. konyvfanoknak

Scott Westerfeld Szépek regény konyvfanoknak

Írta: Scott Westerfeld A mű eredeti címe: Pretties Fordította: Bosnyák Viktória A szöveget gondozta: David Anna A borítót tervezte: Balogh József Original English language edition Copyright © 2005 by Simon & Schuster Published by arrangement with Simon Pulse, an imprint of Simon & Schuster Children's Division ISBN 978 963 245 080 3 Tizenkét éves kortól ajánljuk © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2009–ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Balogh József Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen

Az ausztrál science fiction rajongóknak, amiért befogadtak és támogatnak

1. rész Csipkerózsika

Ne feledjük, hogy a világon a legszebb dolgok a leghaszontalanabbak. John Ruskin: Velence kövei, I.

Kriminális A délutánban mindig a felöltözés volt a legnehezebb. A Valentino–palota meghívóján lezseren elegáns ruházat állt, amiből a lezser volt a nehéz. Mint egy éjjel buli nélkül, a „lezser" túl sok lehetőséget adott. Elég baj volt ez a fiúknak is, akiknek jelenthetett zakót nyakkendővel (bizonyos galléroknál a nyakkendő elhagyható), vagy tiszta fehéret, ingujjat (de csak nyári délutánokon), vagy mindenféle hosszabb szabású felöltőt, mellényt, frakkot, skót szoknyát vagy nagyon szép pulcsit. Lányok számára ez a meghatározás egyszerűen katasztrofális volt, mint a meghatározások általában Újszéphelyen. Tally tulajdonképpen jobban kedvelte az elegáns estélyeket, amikor a fiúk frakkot vagy szmokingot viseltek. Az estélyi ruhák ugyan kevésbé voltak kényelmesek, a partik pedig unalmasak, míg mindenki le nem itta magát, de legalább nem kellett azon törnie a fejét, hogy mit vegyen fel. − Lezseren elegáns, az félig elegáns, félig nem – mondta szemügyre véve nyitott szekrényét teljes terjedelmében, miközben a ruhaszállító sín akadozva járt ide–oda, és igyekezett lépést tartani Tally zavaros szem–egér kattintásaival, amitől a ruhák lengedeztek a vállfákon. A „félig" gázos egy szó volt.

− Szó

ez egyáltalán? – kérdezte magától hangosan Tally. – Félig? – Furcsán érezte magát, a szája teljesen kiszáradt a tegnap éjszakai dorbézolástól. − Ötvenszázalékosan – felelt a szoba, és valószínűleg rém okosnak gondolta magát. − Na ja – motyogta Tally. Visszarogyott az ágyra, és a mennyezetet bámulta. Érezte, hogy a szoba bármelyik pillanatban forogni kezdhet vele. Nem tűnt túl ésszerűnek, hogy felhúzza magát egy vacak szón, ami még csak nem is egy egész. − Legyen már vége! – mondta hangosan. A szoba félreértette, és rácsukta a falat a szekrényre. Tallynek nem volt ereje elmagyarázni, hogy a másnaposságra gondolt, ami úgy terpeszkedett a fejében, mint egy elhízott macska, dacosan és gusztustalanul, és esze ágában sem volt odébbállni. Előző este Perisszel és még néhány krimmel korcsolyázni voltak. Kipróbálták a Nofretete Stadion felett lebegő új pályát. A jégréteg, melyet emelők hálózata tartott fenn, olyan vékony volt, hogy átláthattak rajta. Egy csapat kis jégkarbantartó gép tartotta tisztán, ideges vízipókokként rohangálva a korcsolyázók között. Az alattuk levő stadionból fellőtt tűzijátéktól a pálya jege úgy izzott, mint valami tudathasadásos ólomüveg, amely néhány másodpercenként színt vált. Kötelező volt a bungeedzseki viselete, arra az esetre, ha netalántán valaki alatt beszakadna a jég. Ez ugyan soha

senkivel nem fordult elő, de Tallynek már a gondolattól is ihatnékja támadt, hogy a világ egy hirtelen roppanással darabjaira hullhat. Zane, aki tulajdonképpen a krimek vezére volt, csak úgy viccből egy egész üveg pezsgőt ráöntött a jégre. Azt mondta, az alkoholnak alacsonyabb a fagypontja, mint a jégnek, így valaki lepottyanhat a tűzijáték közepébe. Ahhoz azonban nem öntött ki eleget, hogy Tally megússza a ma reggeli fejfájást. A szoba pityegett, jelezve, hogy az egyik krim hívja Tallyt. − Szia! − Szia, Tally! − Shay–la! – tápászkodott fel Tally fél könyökre. – Segíts! − A buli miatt? Hát persze. − És különben is, mi a túró akar lenni ez a lezser estélyi? Shay felnevetett. − Tally–wa, annyira le vagy maradva! Nem kaptad meg az üzenetet? − Milyen üzenetet? − Amit órákkal ezelőtt küldtek. Tally ránézett az azonosító gyűrűjére, ami még mindig ott hevert az éjjeliszekrényén. Éjjelre mindig levette, ezt még csúfkorában szokta meg, amikor

állandóan kiszökött. A még mindig elnémított azonosító gyűrű tompán pulzált. − Ja, csak most ébredtem. − Hát akkor felejtsd el a lezser akármit! Álarcosbál lesz. Ki kell találnunk valami jelmezt! Tally az órára nézett. Mindjárt öt. − Na ne! Három óra alatt? − Ja. Elég gáz. Én már teljesen kikészültem az enyém miatt. Annyira ciki! Lejöhetek? − Hát persze. − Öt perc múlva? − Az jó. Reggelit is hozz! Szia! Tally visszahanyatlott a párnára. Az ágy most úgy pörgött, mint egy légdeszka. A nap még csak most kezdődik, és ő már teljesen kivan. Felvette az azonosító gyűrűjét, dühösen meghallgatta az üzenetet, hogy este senkit sem engednek be, akin nincs igazán vérpezsdítő jelmez. Már csak három órája van, hogy kitaláljon valami elfogadhatót. A többieknek jóval több idő jutott. Néha az volt az érzése, hogy igazi krimnek, valódi bűnözőnek lenni sokkal, de sokkal egyszerűbb volt. Shay meghozta a reggelit: homáros omlettet, pirítóst, krumpliropogóst, kukoricás tallért, szőlőt, csokis muffint és Bloody Maryt, több kaját, mint amennyit egy egész csomag kalóriaégető tabletta semlegesíteni tudna. A

túlterhelt tálca rezgett a levegőben, emelői úgy remegtek, mint egy picur első nap az iskolában. − Figyu, Shay! Dagadtként megyünk a buliba, vagy mi? Shay kacagott. − Nem, csak rémes volt a hangod, amikor beszéltünk. Márpedig estére fel kell pörögnöd. Minden krim ott lesz, hogy beszavazzon téged. − Az szép lesz – sóhajtott Tally, és elvett egy Bloody Maryt a tálcáról. Az első korty után a homlokát ráncolta. – Nem elég sós. − Semmi vész – mondta Shay, lekaparta az omlettet díszítő kaviárt, és belekeverte. − Pfuj, halízű! − A kaviár mindenhez illik – mondta Shay, és vett még egy kanállal, bekapta, és lehunyt szemmel rágta az apró halikrát. Eltekerte a gyűrűjét, hogy szóljon egy kis zene. Tally erőt vett magán, és ivott még a Bloody Maryből, amitől legalább a szoba abbahagyta a forgást. A csokis muffinok ínycsiklandóan illatoztak. Miután végzett velük, folytatta a krumpliropogóssal, majd jöhet az omlett, és talán megkóstolja a kaviárt is. Tally leginkább a reggelinél érezte úgy, hogy be kell pótolnia a vadonban elvesztegetett időt. Egy kiadós reggelitől mintha újra irányítani tudná a dolgokat, mintha a városi ízek kavalkádja eltörölhetné a többhavi BolSpagot és ragut. A zene új volt, s a szíve gyorsabban vert tőle.

− Köszi,

Shay–la. Megmentetted az életemet. − Ugyan már, Tally–wa! Na és hol voltál tegnap este?Shay csak mosolygott, mint aki rossz fát tett a tűzre. − Na mi? Új fiú? Shay a fejét rázta, és nagyokat pislogott. − Ugye nem javíttattad fel magad már megint? – kérdezte Tally, Shay meg csak kuncogott. − De igen. − Tudod, hogy hetente csak egyszer szabad. Neked elment az eszed? − Nyugi, Tally–wa! Csak helyi érzéstelenítés volt. − Hol? – kérdezte Tally. Shay arca nem változott. Talán a pizsamája alatt bújik meg a sebészeti beavatkozás nyoma? − Nézz meg jobban! – rebegtette meg újra hosszú szempilláit. Tally előrehajolt, és belenézett a tökéletes vörösréz színű szemekbe, melyekben mintha gyémántpor csillogott volna. Ettől még gyorsabban vert a szíve. Egy hónappal Újszéphelyre való érkezése után még mindig lenyűgözték más szépek szemei. Olyan hatalmasak és hívogatóak voltak, és sugárzott belőlük az érdeklődés. Shay fénylő pupillája mintha azt suttogná: „Hallgatlak. Odavagyok érted!" Rajtuk keresztül a világ leszűkült Tallyre. Csakis Shay sugárzó figyelmétől.

Shayjel pedig még furább volt, mivel Tally már a műtét előtt is ismerte, amikor még csúfok voltak. − Muti már közelebbről! Tally nagy levegőt vett, hogy biztosabban tartsa magát, mivel a szoba újra forogni kezdett, de most kellemesen. Intett az ablakoknak, hogy legyenek egy kicsit átlátszóbbak, s a napfényben észrevette a változást. − Hűha, ettől aztán szép lettél! Ez a beavatkozás a többi implantált csillogásnál is bátrabb volt. Shay mindkét pupilláját tizenkét apró rubint vette körül, puhán izzva borostyánszín írisze mellett. − Csuda mi? − Aha. De várj egy kicsit... baloldalt lent nem különbözik? - erőltette a szemét Tally. Mintha mindkét szemében egy–egy kövecske, egy apró fehér gyertya pislákolna a rézszínű mélységben. − Öt óránál – mondta Shay. – Fogtad? Tallynek kellett egy másodperc, mire felidézte magában, hogy hogyan kell leolvasni a nagy toronyórát a város közepén. − De ez hét óra. Nem alul jobbra kellene lennie? Shay felhorkant. − Az óra járásával ellenkezőleg járnak, te gyagya! Különben olyan uncsi lenne. Tallyből kibuggyant a nevetés.

− Na

várjunk csak! Ékkövek vannak a szemedben? És megmondják az időt? És visszafelé járnak? Nem sok ez egy kicsit így együtt? Tally azonnal megbánta, amit mondott. Shay arcát olyan tragikus pillantás felhőzte el, ami az egy pillanattal korábbi sugárzást is leradírozta. Úgy tűnt, azonnal elsírja magát, csak a szeme nem dagadt be, és az orra nem volt vörös. Egy új műtét mindig kényes kérdés volt, majdnem annyira, mint egy új frizura. − Nem tetszik neked – mondta Shay halkan és vádlón. − Még szép, hogy nem. Mint mondtam: totálisan szépít. − Tényleg? − Irtóra. És csúcs, hogy visszafelé jár. Shay arcára visszatért a mosoly, Tally pedig megkönnyebbülten sóhajtott fel. Dühös volt magára. Ilyen hibákat csak a vadonatúj újszépek követnek el, neki meg már egy hónapja volt a műtétje. Miért színlel még mindig? Ha ma este tenne ilyen megjegyzést, valamelyik krim akár ellene is szavazhatna. Egy vétó elég, hogy ne vegyék be az embert. Akkor pedig magára maradna, ami majdnem olyan, mintha újra megszökne. − Talán ma este óratoronynak kellene öltöznünk az új szemgolyóim tiszteletére – mondta Shay. Tally megkönnyebbülten nevetett, tudva, hogy a favicc azt jelenti, Shay megbocsátott neki. Elvégre ők ketten sok mindenen keresztülmentek már együtt.

− Beszéltél

Perisszel vagy Faustóval? − Azt mondták, öltözzünk mindannyian bűnözőnek – bólintott Shay. – Van már valami ötletük, de titok. − Ez annyira gáz! Mintha olyan rossz fiúk volnának. Pedig semmi mást nem csináltak csúf korukban, mint talán kiszöktek, és egyszer–kétszer átkeltek a folyón. Még Füstösbe sem jutottak el. A számnak éppen ekkor lett vége, és Tally utolsó szava kongott a hirtelen támadt csendben. Igyekezett kitalálni, mit mondhatna, de a beszélgetés elhalt, mint a tűzijáték a sötét égen, a következő szám pedig mintha sosem akart volna elkezdődni. Amikor végre megszólalt a zene, Tally megkönnyebbülten jegyezte meg: − Bűnöző jelmez? Az könnyű lesz, Shay–la. Mi ketten vagyunk a városban a legkomolyabb bűnözők. Shay és Tally két órán keresztül próbálkozott. Újabb és újabb ruhákat kértek a falban levő lyuktól, és egymás után felpróbálták mindet. Gondoltak banditákra, de nem igazán tudták, hogy néznek ki. A régi banditás filmekben a rossz fiúk nem bűnözőknek, csak retardáltnak látszottak. Kalóznak sokkal könnyebb lett volna öltözniük, de Shay nem akart fekete kendőt viselni az új szemén. Az is eszükbe jutott, hogy lehetnének vadászok, de a lyuk ellenezte a fegyvereket, még a játékpuskákat is. Tally javasolta a történelem híres diktátorait, de

legtöbbjükről kiderült, hogy férfiak voltak, és fogalmuk sem volt a divatról. − Talán legyünk rozsdások – mondta Shay. – A suliban mindig ők voltak a rosszak. − Viszont nagyjából úgy néznek ki, mint mi, csak csúnyák. − Nem is tudom. Talán kivághatnánk néhány fát, olajat égethetnénk vagy valami. Tally felkacagott. − Figyu, Shay–la, álarcosbál lesz, nem életmódbemutató. Shay széttárta a karját, és felsorolt még néhány dolgot. Igyekezett felpörögni. − Dohányozhatnánk. Vagy autót vezetnénk. De a lyuk a falban nem adott nekik se cigarettát, se autót. Azért jó volt Shayjel lenni, ruhákat próbálgatni, röhögni, és visszadobálni a jelmezeket az újrahasznosítóba. Tally imádta új ruhákban nézegetni magát, még a nevetségesekben is. Részben még emlékezett rá, hogy milyen volt azelőtt, amikor fájt tükörbe néznie, a szemei túl közel ültek egymáshoz, az orra túl kicsi volt, és a haja állandóan begöndörödött. Most olyan volt, mintha egy gyönyörű lány állna vele szemben, és követné minden mozdulatát. Egy lány, akinek az arca tökéletesen harmonikus, a bőre még így, rettenetesen másnaposan is ragyog, a teste tökéletesen

arányos és izmos. Valaki, akinek ezüstös szeme bármihez illik, amit felvesz. De valaki, akinek nem sok fogalma van a jelmezekről. Két óra elteltével újra az ágyon hevertek, ami megint forgott velük. − Minden olyan szar, Shay–la. Miért ilyen szar minden? Nem fognak beszavazni, ha még egy valamirevaló jelmezt is képtelen vagyok összevakarni. Shay megfogta a kezét. - Ne félj, Tally–wa! Már így is híres vagy. Nincs ok aggodalomra. − Könnyen beszélsz. Bár egy napon születtek, Shay már hetekkel Tally előtt szép lett. Majdnem egy hónapja teljes jogú krim is. − Nem lesz semmi baj – mondta Shay. – Aki a Különleges Körülményekkel lógott, született krim. Amikor Shay kimondta, Tallyn végigfutott egy érzés, mint egy pityegés, csak fájt. − Akkor is. Utálom, hogy nem vagyok felpörögve. − Peris és Fausto hibája, amiért nem árulták el, hogy mit vesznek fel. − Akkor várjuk meg, míg ideérnek, és másoljuk le őket! − Meg is érdemlik – értett egyet vele Shay. – Kérsz egy italt? –Aha.

Tallyvel túlságosan forgott a világ, hogy bárhová is elmenjen, így hát Shay elküldte a reggelizőtálcát egy kis pezsgőért. Amikor Peris és Fausto megérkezett, mindketten égtek. Igazándiból csak csillagszórókat fontak a hajukba, és tűzdeltek a ruhájukra, amitől tetőtől talpig biztonsági lángok pislákoltak rajtuk. Fausto egyfolytában röhögéséit, mert csiklandozta. Mindketten bungee dzsekit viseltek. A jelmezük azt akarta jelképezni, hogy éppen most ugrottak le egy lángokban álló épület tetejéről. − Fantasztikus! – mondta Shay. − Őrületes! – értett egyet vele Tally, de aztán megkérdezte: – De mégis, ez mitől krim? − Nem emlékszel? – kérdezte Peris. – Amikor tavaly nyáron betörtél a partyra, csak úgy tudtál elmenekülni, hogy elloptál egy bungeedzsekit, és leugrottál a tetőről. A világ legjobb csúf csínye. − Biztosan... de miért égtek? – kérdezte Tally. – Úgy értem, ha az épület tényleg ég, akkor ez nem nagyon krim. Shay úgy nézett Tallyre, mintha már megint valami ökörséget mondott volna. − Hát nem vehettünk fel egyszerűen bungee dzsekit – felelt Fausto. – Ha ég az ember, az sokkal poénosabb.

− Aha

– mondta Peris, de Tally látta rajta, hogy érti a problémát, és elszomorodott. Tally azt kívánta, bárcsak meg sem említette volna. Hülye volt. A jelmezek tényleg poénosak voltak. A fiúk eloltották a csillagszórókat, hogy takarékoskodjanak velük a buliig, Shay pedig kért a faltól még két dzsekit. − Utánozó majom! – ellenkezett Fausto, de kiderült, hogy mindegy is. A lyuk nem csinált bungee dzseki jelmezeket, nehogy valaki elfelejtse, hogy nem igazi, és kiugorjon vele. Igazit pedig nem tudott csinálni. Mindent, ami bonyolult és tartós, a központi ellátótól kellett igényelni. A központi ellátó viszont nem küldött fel nekik egyet sem, mivel nem volt tűz. − A palota ma teljesen gáz – horkantott fel Shay. − És ti hol szereztetek magatoknak? – kérdezte Tally. − Ezek igaziak – tapogatta meg mosolyogva a dzsekijét Peris. – A tetőről loptuk. − Szóval ti tényleg krimek vagytok – ugrott le Tally az ágyról, hogy átölelje. Most, hogy a karjaiban tartotta Perist, már nem érezte úgy, hogy a party pocsék lesz, vagy hogy bárki ellene fog szavazni. A fiú nagy, barna szeme sugárzott rá, felkapta Tallyt, és megszorongatta. Tally mindig ilyen közel érezte magát Perishez, amikor még csúfok voltak, csínyeket követtek el, és közben egyre nagyobbak lettek. Csodás volt újra így érezni itt és most.

Azokban a hetekben, amikor Tally elveszett a vadonban, nem akart mást, csak újra Perisszel lenni Újszéphelyen, és szépnek lenni. Nagy marhaság boldogtalannak lenni akár ma, akár máskor. Valószínűleg csak a pezsgő tette. − Örök barátság – suttogta, miközben Peris letette a földre. − Hát ez meg mi? – kérdezte Shay. Derékig behajolva kutatott Tally szekrényében, hátha támad egy jó ötlete. Formátlan gyapjúcsomót tartott a kezében. − Ja, az? – engedte el Tally Perist. – A pulcsim Füstösből. Nem emlékszel rá? A pulóver furcsán nézett ki. Nem így emlékezett rá. Rendetlen volt, látszott rajta, hogy kézzel dolgozták össze a darabjait. Füstösben nem voltak lyukak a falban. Maguknak kellett elkészíteniük mindent, és mint kiderült, az emberek nem voltak túl jók az ilyesmiben. − Nem hasznosítottad újra? − Nem. Szerintem valami fura anyagból van, amit a lyuk nem tud felhasználni. Shay az orrához emelte a pulóvert, és megszagolta. − Aszta, Füstös–szaga van! Tábortűz és olyan ragu, amilyet mindig ettünk. Emlékszel? Peris és Fausto is odament, hogy megszagolja. Ők még sosem hagyták el a várost, kivéve osztálykiránduláson, amikor a Rozsdás Romokhoz mentek. És természetesen nem jutottak el Füstösig, ahol

mindenkinek egész nap dolgoznia kellett, megtermelnie (vagy akár meg is ölnie) a saját ennivalóját, és mindenki csúf marad még a tizenhatodik születésnapja után is. Csúf, élete végéig. − Tallynek és a Különleges Körülményeknek köszönhetően persze Füstös nincs többé.Tudom már, Tally! – mondta Shay. – Öltözzünk füstösöknek ma este! − Az aztán tényleg kriminális lenne – mondta Fausto, elismeréssel a szemében. Mindhárman izgatottan néztek Tallyre, s bár újabb kellemetlen gondolat villant át rajta, de tudta, hogy ciki lenne nem egyetérteni. És persze egy igazi, Füstösből hozott, menő jelmezben senki sem fog ellene szavazni, mert Tally Youngblood született krim.

Banzáj A banzájt Újszéphely legrégibb épületében, a folyóparton álló Valentino–palotában tartották, mely csak néhány emelet magas volt, de olyan magas átjátszóadó volt a tetején, amely ellátszott egészen a sziget feléig. Odabent a falak valódi kőből készültek, így a szobák nem tudtak beszélni, de a palota híres volt népes és őrületes partijairól. Jóformán örökké kellett várni, ha valaki a Valentinóban akart lakni. Peris, Fausto, Shay és Tally átment a parkon, ami dugig volt a bulira igyekvőkkel. Tally látott egy gyönyörű, tollas szárnyú angyalt. Ezt a jelmezt nyilvánvalóan hónapokkal korábban meg kellett rendelni, ami csalás. Egy csomó újszép kövér jelmezt viselt, és triplatokás álarcot. Egy jóformán pucér csapat, akik prerozsdásoknak adták ki magukat, örömtüzeket rakott, dobolt, és saját kis bulit tartott, ahogy azt a Banzáj klikk mindig is szokta. Peris és Fausto megállás nélkül azon vitatkozott, hogy mikor gyújtsák meg magukat újra. Hatásos belépőt szerettek volna, de takarékoskodni is akartak a csillagszórókkal, hogy a többi krim is lássa. Ahogy egyre közelebb értek a palota zajához és fényeihez, Tally egyre feszültebb lett. A füstös jelmezek nem nagyon mutattak.

Tally viselte az eredetit, Shay pedig egy másolatot, durva anyagból készült nadrággal, hátizsákkal és kézzel varrottnak látszó cipővel, úgy, ahogy azt Tally elmagyarázta a lyuknak emlékezetből, a Füstösben látottak alapján. Hogy autentikusan mosdatlannak tűnjenek, földet kentek a ruhájukra és az arcukra, ami idejövet jópofának tűnt, de most egyszerűen csak koszosnak érezték magukat. A bejáratot két börtönőrnek öltözött valentino ellenőrizte, hogy senki se juthasson be jelmez nélkül. Először megállították Faustot és Perist, de amikor meggyújtották magukat, nagyot nevettek jelmezükön, és intettek, hogy bemehetnek. Shay és Tally láttán csupán vállat vontak, de beengedték őket. − Várj csak, amíg a többi krim meglát! – biztatta Shay. – Ők érteni fogják. Négyesben verekedték át magukat a tömegen, mindenféle jelmezek között. Tally látott hóembereket, katonákat, elektronikus játékok figuráit és egy egész Szép Bizottságra való tudóst arcdiagramokkal. Mindenféle történelmi személyiséget, bolond ruhákban a világ minden tájáról, amiről Tallynek eszébe jutott, hogy mennyire különböztek egymástól az emberek régen, amikor még túl sokan voltak. Sok idősebb újszép modern jelmezben jött: orvosok, börtönőrök, építőmunkások vagy politikusok voltak, azok, amik lenni szerettek volna majd középszép műtétjük után. Egy csapat tűzoltó nevetve

próbálta eloltani Peris és Fausto lángjait, de csak felbosszantották őket. − Hol vannak? – kérdezte Shay újra meg újra, de a kőfalak nem feleltek. – Megőrülök ettől. Hogy tud valaki itt lakni? − Azt hiszem, állandóan fejhallgatót viselnek – mondta Fausto. – Nekünk is igényelnünk kellett volna. A baj az volt, hogy a Valentino–palotában nem lehetett felhívni valakit úgy, hogy az ember egyszerűen megkérdezte, hol van, mivel a szobák régiek és buták voltak, mintha az ember kint lenne a szabadban. Tally a falhoz tapasztotta a tenyerét. Tetszett neki az ősi kő hűvöse. Egy pillanatra eszébe jutott a kemény, csendes, változatlan élet odakint a vadonban. Nem igazán akart találkozni a többi krimmel. Mind őt bámulja majd, és azon filózik, hogy hogyan is szavazzon. Fel–alá járkáltak a zsúfolt folyosókon, benéztek mindenféle termekbe, dugig régimódi űrhajósokkal és felfedezőkkel. Tally öt Kleopátrát és két Marilyn Monroe– t számolt meg. Volt ott néhány Rudolph Valentino is. Mint kiderült, a palota erről a minden műtét nélkül szép férfiról kapta a nevét, még a rozsdások idejében. Más klikkek egy–egy témára találtak ki jelmezeket. A sportolók hokiütőket hurcoltak és légkorcsolyán imbolyogtak, a tornádók hatalmas, tölcsér alakú műanyag gallért viseltek, mint a beteg kiskutyák. És persze a Méhraj ott volt mindenütt, folyamatosan locsogtak

egymással az azonosító gyűrűkön keresztül. A Méhraj tagjainak bőr alatti antennáit műtéttel építették be, hogy bárhol elérjék egymást, még a Valentino–palota buta falai között is. A többi klikk mindig kifigurázta a Méhrajt, melynek tagjai csakis hatalmas csoportokban mertek bárhová elmenni. Mindannyian házi légynek öltöztek, hatalmas rovarszemekkel, aminek legalább volt valami értelme. A tumultusban nem került elő más krim, és Tally kezdett azon tűnődni, hogy vajon inkább kihagyták–e a bulit, csak hogy ne kelljen szavazniuk. Kezdett elhatalmasodni rajta az üldözési mánia, és egyfolytában úgy érezte, mintha valaki leselkedne rá az árnyékból vagy a tömeg sűrűjében megbújva. Ahányszor csak megfordult, a szürke selyemjelmez egy pillanat alatt eltűnt. Tally nem tudta megállapítani, fiú–e vagy lány az illető. Az alak ijesztő, mégis szép álarcot viselt, kegyetlen farkasszeme meg–megvillant a halvány, vibráló partyfényben. A műanyag arc valamit felszakított Tallyben, egy fájdalmas emléket, melynek begyógyításához kellett egy kis idő. Aztán rájött, mi is akar lenni a jelmez: a Különleges Körülmények ügynöke. Nekidőlt a hűvös kőfalnak, és felidézte magában a szürke selyemoverallokat, amiket a különlegesek viseltek, és kegyetlen arcukat, mely átalakítás eredménye volt. A

lelki szemei előtt megjelenő látványtól forogni kezdett vele a világ. Mindig ez az érzése támadt, amikor visszagondolt a vadonban töltött napokra. Nem értette, hogy kerülhet ide ilyen jelmez. Rajta és Shayen kívül jóformán még soha senki nem látott különlegest. A legtöbb ember számára csak szóbeszéd, városi legenda volt a létük, minden szokatlan eseményt rájuk fogtak. A különlegesek jól rejtőzködtek. Feladatuk volt megvédeni a várost a külső fenyegetéstől, mint a katonáknak és a kémeknek még a rozsdások idejében, de csak a Tally Youngbloodhoz hasonló igazi bűnözők találkoztak velük valaha is személyesen. Valaki így is elég jó jelmezt hozott össze. Az illető garantáltan látott már igazi különlegest. De miért követi őt? Tally valahányszor megfordult, az alak ott volt. Azzal a rettenetes, ragadozószerű eleganciával mozgott, melyre emlékezett még arról a borzalmas napról, amikor Füstös romjai közt vadásztak rá, hogy visszahozzák a városba. Tally a fejét rázta. Ha azokra a napokra gondolt, mindig fura gondolatai támadtak, amiket nem értett. A különlegesek természetesen nem vadásztak rá. Miért is tették volna? Megmentették és hazahozták, miután elhagyta a várost, hogy megtalálja Shayt. Ha a különlegesekre gondolt, mindig forogni kezdett vele a világ, de csak azért, mert kegyetlen arcukat olyanra tervezték, hogy megijedjenek tőlük, ugyanúgy, ahogy egy átlagos szép látványától jól érzi magát az ember.

Talán nem is követi őt az az alak. Talán nem is egy ember, hanem egy egész klikk, melynek tagjai egyformán öltöztek, és szétszóródtak a buliban, s ettől van az az érzése, hogy valaki leselkedik rá. Ez az elképzelés sokkal kevésbé volt kétségbeejtő. Utolérte a többieket, és viccelődött, miközben a többi krimet keresték, de fél szemét az árnyékban lopakodó alakon tartotta, s lassan meggyőződött róla, hogy nem egy csapatról van szó. Mindig egyvalaki volt, nem beszélt senkivel, csak bámult. És a mozgása olyan kecses... Tally igyekezett megnyugodni. A Különleges Körülményeknek nem volt oka rá, hogy kövesse. Annak meg aztán végképp nem volt értelme, hogy egy különleges különlegesnek öltözve jelenjen meg a partyn. Tally felnevetett kínjában. Valószínűleg az egyik krim akarja megviccelni, valaki, aki százszor is hallotta a meséjüket, és mindent tud a Különleges Körülmények Ügyosztályáról. Ha pedig így van, irtóra gáz lenne, ha kikészülne tőle mindenki szeme láttára. Legjobb lesz ügyet sem vetni az ál–különlegesre. Tally lepillantott saját jelmezére, és eltűnődött, hogy vajon a Füstösből származó ruha is közrejátszik–e ijedtségében. Shaynek igaza volt: a régi, kézzel készített pulcsi szaga visszarepítette azokba a napokba, amikor kimerítő munkát végzett, és éjjel a tábortűznél melegedett.

Összekeveredtek benne az öregedő, csúf arcok, melyektől még most is sikítva riadt fel néhanapján. Az élet a Füstösben jól összezavarta az agyát. Az alakot senki más nem említette. Vajon mindenki benne van a viccben? Fausto folyamatosan aggodalmaskodott, hogy a csillagszórói kialszanak, még mielőtt a többi krim láthatná őket. − Nézzük meg, nincsenek–e az egyik toronyban! – javasolta. − Egy igazi épületből legalább fel tudjuk hívni őket – értett egyet vele Peris. Shay a legközelebbi ajtó felé indult. Bármit megteszek, csak jussak ki ebből a rémes sziklabarlangból. A party odakint is folytatódott, nem csak az ősi kőfalakon belül. Shay találomra a legközelebbi bulitorony felé vezette őket, át egy csapat méhkaptár formájú parókát viselő frizura között. Mindegyikük körül méhraj döngicsélt, valójában sárgára és feketére festett mikroemelők, amelyek megfelelő alakzatban a fejük körül szálldogáltak. − A zümmögés nem sikerült valami jól – jegyezte meg Fausto, de Tally látta rajta, hogy a jelmezek tetszenek neki. A hajában levő csillagszórók kezdtek kialudni, és az emberek értetlenül bámulták. A bulitoronyból Peris felhívta Zane–t, és megtudta, hogy a krimek mind odafent vannak. − Jól sejtetted, Shay.

Mind a négyen bepasszírozódtak a liftbe egy sebésszel, egy háromkaréjú rákkal és két részeg hokissal együtt, akik küzdöttek, hogy fennmaradjanak légkorijaikon. − Ne nézz már olyan idegesen, Tally–wa! – szólt rá Shay, és megszorongatta a vállát. – Beszavaznak, nem lesz semmi gond. Zane kedvel. Tallynek sikerült elmosolyodnia, és azon tűnődött, hogy vajon tényleg így van–e. Zane mindig a csúf napokról faggatta, de mindenkivel ezt csinálta. Csak úgy szívta magába a krimek sztorijait, miközben aranyfoltos szemeivel pislogott. Vajon tényleg különlegesnek tartja Tally Youngbloodot? Az nyilvánvaló volt, hogy valaki igen – miközben a lift ajtaja becsukódott, Tally szürke selymet látott elegánsan tovahussanni a tömegben.

A kukkoló A krimek többsége favágóként jött, nevetségesen izmosra kitömött kockás ingben, nagy, mű láncfűrésszel és pezsgőspohárral a kezükben. Voltak köztük hentesek, néhány dohányos maga készítette műcigarettával és egy hóhérnak öltözött lány, hosszú hurokra megkötött kötéllel a vállán. Zane, aki mindent tudott történelemből, szűk fekete cuccban és cuki piros karkötővel, valami olyan diktátor jobbkezeként érkezett, akinek volt valamicske köze a divathoz. Szokatlan műtétet csináltatott, vékony lett a szája és beesett az arca, amitől egy kicsit hasonlított egy különlegesre. Mindannyian nevettek Peris jelmezén, és megpróbálták újra meggyújtani Faustot, de csak néhány hajtincsét sikerült megpörkölniük, ami rém büdösen égett. Tally és Shay jelmezéről nem sikerült könnyen megmondaniuk, hogy mi, de aztán közelebb mentek hozzájuk, hogy megérintsék a kézzel készített pulcsi durva anyagát, s mindenki arra volt kíváncsi, hogy nem szúr–e. (Szúrt, de Tally csak a fejét rázta.) Shay odatolakodott Zane–hez, és addig mesterkedett, míg a fiú észre nem vette szemműtétje eredményét. − Szerinted szép vagyok tőle? – kérdezte. − Ötven milihelent adok rá – felelte Zane.

Ezt senki nem értette. − Egy milihelen szépség elég ahhoz, hogy egy hajót el lehessen indítani vele – magyarázta Zane, mire az idősebb krimek felnevettek. – Az ötven elég jó. Shay elmosolyodott. Zane bókjától úgy felragyogott az arca, mintha bepezsgőzött volna. Tally igyekezett jól érezni magát, de beleszédült, ha a leselkedő különleges jelmezes alakra gondolt. Néhány perc elteltével kimenekült a bulitorony erkélyére, hogy teleszívja tüdejét friss, hideg levegővel. A toronyhoz néhány hőlégballont kötöttek, melyek most hatalmas fekete holdakként lebegtek az égen. A gondolában utazó ballonosok kisebb tűzijátékokkal lődöztek a többiekre, és nevettek, amikor a biztonsági láng elsüvített a sötétben. Aztán az egyik hőlégballon elindult felfelé. Égőjének zaja túlharsogta a party hangjait, ledobták a pányváját, ami a torony oldalához csapódott. Aprócska lánggal felemelkedett, s végül eltűnt a magasban. Tally arra gondolt, hogy ha Shay nem hozta volna össze a krimekkel, most biztosan ballonos lenne. Mindig elszálltak az éjszakában, és váratlan helyeken landoltak, aztán légautót hívtak, hogy hozza vissza őket egy távoli külvárosból vagy akár a városhatáron túlról is. A folyón túli Csúfszállás sötétjét bámulta bambán, így kevésbé forgott vele a világ. Fura érzés volt. A vadonban töltött idő emléke ugyan elmosódott, de arra tökéletesen emlékezett, hogy milyen volt csúfnak lenni és figyelni

Újszéphely fényeit a kollégium ablakából és türelmetlenül várni, hogy betöltse a tizenhatot. Olyankor elképzelte magát ideát, valamelyik magas toronyban, körülötte tűzijáték és szépek, és ő maga is szép. Persze képzeletben általában báli ruhát viselt, nem pedig gyapjúpulóvert munkásnadrággal, és az arca sem volt koszos. Egy gyapjúszálat morzsolgatott, mely kezdett kibomlani, és azt kívánta, bárcsak Shay ne találta volna meg a pulcsit ma este. Tally maga mögött akarta hagyni Füstöst, hogy megszabaduljon a menekülés és rejtőzködés zavaros emlékképeitől, és attól az érzéstől, hogy áruló. Utált percenként a liftajtóra nézni, hogy vajon követi–e őt ide fel a különlegesnek öltözött jelmezes. Érezni akarta, hogy tartozik valahová, nem pedig arra várni, hogy mikor következik be a legújabb szerencsétlenség. Talán igaza van Shaynek, és a ma esti szavazás megold mindent. A krimek az egyik legösszetartóbb klikk egész Újszéphelyen. Szavazással döntötték el, hogy ki tartozhat közéjük, de aki egyszer bent volt, mindig számíthatott a barátaira, a bulikra és szuper beszélgetésekre. Nem akart többé menekülni. Az egyetlen buktató az volt, hogy senkit nem vettek be, aki csúf korában nem volt igazán cseles, és nem tudott jó történeteket mesélni magáról, arról, hogy kiszökött a kollégiumból, egész éjjel légdeszkázott, és elszökött a városból. A krimek olyan szépek, akik nem felejtették el, milyen volt csúfnak lenni, és még mindig élvezik, ha

valakit megviccelhetnek vagy kicselezhetnek, márpedig ez tette Csúfszállást a maga módján vagány hellyé. − Mennyit adnál a kilátásra? Zane volt az, aki hirtelen ott termett mellette. Őrületesen festett, maximális kétméteres magasságával, abban a régi fekete egyenruhában. − Mennyit adok? − Száz milihelent? Ötszázat? Vagy talán egy egész helent? Tally nagy levegőt vett, hogy stabilan álljon a lábán, és lenézett a folyóra. − Semennyit. Elvégre az ott Csúfszállás. Zane heherészett. − Ugyan már, Tally–wa! Semmi okod rá, hogy bántsd csúf testvérkéinket. Nem az ő hibájuk, hogy nem olyan szépek, mint te – mondta, és egy kóbor hajtincset betűrt Tally füle mögé. − Velük semmi bajom. Csak a hellyel. Csúfszállás börtön. A szavak nem odavalónak hangzottak, túl komolyak voltak egy bulin. De Zane mintha nem bánta volna. − Megszöktél, igaz? – Simogatta a pulóver furcsa anyagát, ugyanúgy, mint a többiek. – Füstösben jobb volt? Tally nem tudta, hogy vajon őszinte választ vár–e. Félt, nehogy valami olyat mondjon, amit nem kellene. Ha Zane úgy gondolja, hogy nem való közéjük, akkor úgy

leszavazzák, mint annak a rendje, bármit ígért is Shay és Peris. Zane szemébe nézett, ami csillogott, mint az arany, és apró tükörként verte vissza a tűzijátékot. Mintha mágnesesen vonzotta volna valami azok mögött a szemek mögött. Nem csak a szépek szokásos varázsa, hanem valami komolyabb, mintha megszűnt volna körülöttük a buli. Zane mindig teljes odaadással hallgatta Füstösről szóló történeteit. Már mindet hallotta, de talán volt még valami, amit tudni akart. − A tizenhatodik szülinapom előtti éjszakán mentem el – mondta Tally. – Úgyhogy nem igazán Csúfszállásról szöktem meg. − Ez igaz – mondta Zane, levette róla a szemét, és átnézett a folyón. – A műtét elől menekültél. − Shayt követtem. Csúfnak kellett maradnom, hogy megtaláljam. − Hogy megmentsd – mondta Zane, és aranyszínű szemét újra rászegezte. – Tényleg ez volt az okod? Tally óvatosan bólintott. A tegnap esti pezsgő miatt még mindig forgott vele a világ. Vagy talán a ma esti pezsgő tette. A kezében levő üres pohárra pillantott, és eltűnődött, vajon hányadik lehet. − Csak meg kellett tennem valamit – magyarázta, de amint kimondta, érezte, hogy a hangja hamisan cseng. − Egy különleges körülmény? – kérdezte Zane fanyar mosollyal.

Tally felvonta a szemöldökét. Vajon miféle csínyeket követett el Zane, amikor még csúf volt? Nem sokat mesélt magáról. Bár nem volt annyival idősebb nála, neki mintha sosem kellett volna bizonyítania, hogy vérbeli krim. Egyszerűen az volt. Még műtéttel keskenyített ajkakkal is gyönyörű volt. Arcát szélsőségesebb formára alakították, mint a legtöbbekét, mintha a sebészek el akartak volna menni a Szép Bizottság által engedélyezett határig. Húsa alatt az arccsontja olyan éles volt, mint a nyílhegy, és amikor tetszett neki valami, a szemöldöke lehetetlenül magasra ívelt. Tally hirtelen tisztán látta, hogy ha arcvonásai csupán néhány milliméterrel odébb lennének, borzalmasan nézne ki, ennek ellenére elképzelni sem tudta, hogy valaha csúf volt. − Voltál valaha a Rozsdás Romoknál? – kérdezte Tally. – Mármint... picur korodban. − Majdnem minden éjjel, tavaly télen. − Télen? − Imádom a romokat, amikor havasak – mondta. – Puhábbak lesznek az élek, ami megahelenekkel javítja a látványt. Tallynek eszébe jutott, milyen volt kora ősszel a vadonban, hogy mennyire hideg volt. − Nagyon... hidegnek hangzik. − Soha senkit nem tudtam rábeszélni, hogy jöjjön velem – vonta fel a szemöldökét Zane. – Amikor a

Romokról beszélsz, soha nem említed, hogy találkoztál volna ott valakivel. − Hogy találkoztam–e valakivel? – hunyta le a szemét Tally, mert hirtelen mintha elvesztette volna az egyensúlyát. Nekitámaszkodott az erkélykorlátnak, és nagy levegőt vett. − Aha. Láttál valakit? Tally kezéből kiesett az üres pezsgőspohár, és lezuhant a feketeségbe. − Vigyázat odalent! – motyogta Zane mosollyal az ajkán. A sötétből csilingelő csörrenés hallatszott, és meglepett nevetés szállt fel és terjedt, mint a hullámok, amikor valaki követ dob a vízbe. Mintha ezer kilométerre lett volna. Tally nagyokat kortyolt a hideg éjszakai levegőből, s igyekezett összeszedni magát. A gyomra tótágast állt. Rettenetesen kínos volt, hogy ilyen állapotban van, és mindjárt kiokádja a reggelit néhány pohár vacak pezsgő miatt. − Semmi baj, Tally – suttogta Zane. – Csak lazíts és legyen jó kedved! Tally érezte, hogy mennyire mű, ha azt kell mondani valakinek, hogy legyen jókedvű. De az még a spéci műtét ellenére is látszott, hogy Zane pillantása ellágyul, mintha tényleg azt szeretné, hogy Tally lazítson.

Hátat fordított a mélységnek, s két kézzel szorította maga mögött a korlátot. Mostanra Shay és Peris is kijöttek az erkélyre. Tallyt körülvették új krim barátai, a csapathoz tartozott, amely megvédi. De a többiek is kíváncsian figyelték. Talán mindenki valami különlegeset vár tőle ma este. − Soha nem láttam odakint senkit – mondta. – Valakinek jönnie kellett volna, de nem jött. Zane válaszát nem hallotta. A kukkoló megint előkerült, ott állt a zsúfolt torony túlvégén, és egyenesen őt bámulta. Az álarc alól megvillanó szeme mintha egy pillanatra elkapta volna Tally tekintetét, aztán az alak megfordult, és besurrant a Szép Bizottságnak öltözött fehér köpenyes csapat közé, és eltűnt óriási arcdiagramjaik mögött, melyek minden főbb szép típust megjelenítettek. S bár Tally tudta, hogy gáz, de otthagyta Zane–t, és utat tört magának a tömegben, mert kizárt dolog, hogy összeszedje magát, amíg meg nem tudja, ki az, egy krim, egy különleges, vagy csak egy újszép. Tudnia kellett, miért idegesíti valaki a Különleges Körülmények Ügyosztályával. Kerülgette a fehér köpenyeket, és úgy sodródott a kövér jelmezbe öltözött klikk tagjai közt, mint acélgolyó a játékgépben. Puhára párnázott hasukról pörögve pattant vissza. Átesett majdnem egy egész hokicsapaton, akik úgy ügyetlenkedtek bizonytalan légkorcsolyáikon, mint a picurok. Futás közben csalogatóan meg–megvillant a

szürke selyem, de nagy volt a tömeg, és mindenki ugrált, mint az eszement. Mire odaért a torony központi oszlopához, az alak eltűnt. Tally a liftajtóra pillantva látta, hogy a lift felfelé tart, nem lefelé. Az ál–különleges még mindig itt volt valahol a toronyban. Ekkor észrevette a tűzlépcső égővörös ajtaját, tele feliratokkal, melyek szerint, ha kinyitja, megszólal a riasztó. Újra körülnézett. Még mindig sehol a szürke figura. Bárki volt az, csakis a lépcsőn menekülhetett. A riasztót ki lehet kapcsolni, számtalanszor megtette már csúf korában. Remegő kézzel nyúlt az ajtó felé. Ha felharsanna a sziréna, mindenki őt bámulná és susmusolna, míg az érkező őrök ki nem menekítenének mindenkit a toronyból. Ez lenne csak krimes karrierjének poénos vége. Jó kis krim vagyok – gondolta. Nem sokat érne krimként, ha legalább néha nem indítana be egy riasztót. Belökte az ajtót. Meg se nyikkant. Tally belépett a lépcsőházba. Az ajtó bezárult mögötte, tompítva a parti zaját. A hirtelen beállt csendben érezte, ahogy kalapál a szíve, és hallotta, hogy a rohanástól még mindig zihál. A zene üteme átszűrődött az ajtó alatt, és megremegtette a betonpadlót. Az alak ott ült a lépcsőn, néhány fokkal feljebb. – Bejutottál – hallatszott egy fiú hangja felismerhetetlenül az álarc mögül.

− Bejutottam?

Hova? A bulira? − Nem, Tally. Az ajtón. − Nem volt bezárva – felelt, miközben igyekezett belátni a maszk ékköves szemei mögé. – Ki vagy? − Nem ismersz meg? – A fiú mintha őszintén meglepődött volna, mintha régi barát volna, aki mindig ezt az álarcot viseli. Minek nézel? Tally nyelt egyet, és csak aztán felelt halkan: − Különleges ügynöknek. − Jó. Szóval emlékszel. – Tally hallotta a hangján, hogy mosolyog. A fiú lassan, tagoltan beszélt, mintha Tallynek nehéz lenne a felfogása. − Még szép, hogy emlékszem. Az vagy? Ismerlek? Tally nem tudta külön–külön felidézni magában a különlegeseket. Emlékezetében valamennyiük arca egyetlen kegyetlen és szépséges folttá olvadt össze. − Miért nem nézel meg jobban? – Az alak nem mozdult, hogy levegye a maszkját. – Gyerünk, Tally! Hirtelen megértette, mi történik. Rájött, hogy mit jelent a jelmez, miért kellett a fiút a tömegen át üldöznie, miért kellett kinyitnia a beriasztózott ajtót: az egész egy teszt volt. Valamiféle vizsga. A fiú ott ült, és azon tűnődött, Tally le meri–e venni az álarcát. Tallynek azonban elege volt a próbatételekből. − Szállj le rólam! – mondta. –De, Tally...

− Nem

akarok a Különleges Körülmények Ügyosztályának dolgozni. Egyszerűen csak itt akarok élni Újszéphelyen. − De én nem...Hagyj békén! – kiáltott Tally, és ökölbe szorította a kezét. Kiáltása visszaverődött a betonfalakról, s az utána maradt csend mindkettőjüket meglepte. A partiról tompán és félénken szűrődött be a zene a lépcsőházba. Végül egy sóhaj hallatszott a maszk mögül, és a fiú durva bőrerszényt húzott elő. − Hoztam neked valamit. Ha felkészültél rá. Akarod? − Nem akarok semmit a... – Tally elhallgatott. Odalentről halk csoszogás hallatszott. Nem a buliból jött a hang. Valaki jött felfelé a lépcsőn. Mindketten egyszerre mozdultak, s néztek át a korlát felett, le a keskeny lépcsőházba. Messze lent Tally szürke selyem villanását látta, s vagy fél tucat ember igyekezett fel a lépcsőn hihetetlen sebességgel. Lépteik alig hallatszottak a tompa zene mellett. − Később találkozunk – mondta az alak, és felállt. Tally ijedten pislogott. Az ismeretlen a valódi különlegesek látványától megrémülve eltolta az útból. Mégis ki ez? – gondolta Tally, s még mielőtt az álarcos elérte volna a kilincset, lekapta a maszkját. Egy csúf volt. Egy valódi csúf. Az arca cseppet sem hasonlított arra, ahogy a dagiknak öltözöttek kisminkelték magukat krumpliorral

és malacszemekkel. Nem csupán az eltúlzott arcvonások miatt különbözött. Inkább úgy tűnt, mintha teljesen más anyagból készült volna. Néhány másodperc alatt Tally tökéletes látása mindent felmért: összes tátongó pórusát, haja összevissza hullámosságát, zilált arcának durva aránytalanságát. Tally bőre viszketni kezdett a tökéletlenség látványától, a tiniszakáll csomóitól, a korrigálatlan fogsortól, a fiú homlokán betegséget sikoltó pattanásoktól. Legszívesebben elhátrált volna, hogy nagyobb legyen a távolság közte és e szerencsétlen, tisztátalan, egészségtelen csúfság között. De valamiért tudta a nevét... − Croy? – kérdezte.

Zuhanás – Később, Tally – kapta ki a lány kezéből az álarcát. Feltépte az ajtót, és a buli hangja elöntötte a lépcsőházat, miközben kirohant, és szürke selyemjelmeze eltűnt a tömegben. Tally csak állt ott a meglepetéstől bénultan, miközben az ajtó újra becsukódott. Ahogy a régi pulcsijára, úgy a csúfságra is rosszul emlékezett: Croy arca sokkal rémesebb volt, mint ahogy a füstösök az emlékeiben éltek. Féloldalas mosolya, fénytelen szeme, ahogy izzadt bőrén dühös, vörös nyomot hagyott az álarc... De az ajtó magától becsukódott, és a visszhangok között Tally hallotta a valódi különlegeseket, akik útban voltak felfelé, és aznap először jelent meg az agyában világos gondolat: Rohanj! Feltépte az ajtót, és a tömeg sűrűjébe vetette magát. Épp akkor nyílt a lift, és Tally egy csapat természetesbe botlott, akik teleragasztgatták magukat száraz levelekkel, az ősz utolsó napjainak öltözve, s ahogy átfurakodott közöttük, hullatták sárga és vörös leveleiket. Tallynek sikerült nem elesnie, bár a padló ragadt a kiöntött pezsgőtől, aztán újra megpillantotta a szürke selymet. Croy az erkély és a többi krim felé közeledett.

Tally rohant utána. Nem akarta, hogy bárki leselkedjen utána, pánikba ejtse egy bulin, és összezavarja az emlékeit, amikor éppen jókedvűnek kellene lennie. Utol kellett érnie Croyt, és megmondania neki, hogy soha többé ne kövesse. Ez nem Csúfszállás vagy Füstös. Nincs joga itt lenni. Nem léphet elő csúf múltjából. És volt még egy ok, amiért futott: a különlegesek. Elég volt egy pillantást vetnie rájuk, hogy minden sejtje készenlétbe álljon. Embertelen sebességük taszította, mintha svábbogarat látna átszaladni a tányéron. Croy mozdulatai talán szokatlannak tűntek, Füstösből hozott magabiztossága kilógott egy partin, tele újszépekkel, de a különlegesek teljesen más fajhoz tartoztak. Tally éppen akkor rontott ki az erkélyre, amikor Croy felugrott a korlátra, és egy lélegzetelállító pillanatig a karjával próbálta egyensúlyba hozni magát. Amikor sikerült, behajlította a térdét, és elrugaszkodott, bele az éjszakába. Tally odarohant és kihajolt. Croy zuhant lefelé, és már alig látszott, alakját elnyelte a lenti sötétség. Egy elviselhetetlen pillanat múlva újra megjelent, fejjel lefelé, a szürke selyem visszaverte a tűzijáték fényét, ahogy a folyó felé haladva fel–le ugrált a levegőben. Zane ott állt Tally mellett, és figyelte. – Hm. A meghívón nem volt rajta, hogy bungeedzseki kötelező – mormolta. – Ki volt ez?

Tally kinyitotta a száját, de ekkor vijjogni kezdett a vészjelző. Megperdült, és látta, ahogy a tömeg kettéválik. Különlegesek csapata özönlött ki a lépcsőház ajtaján, s tört utat magának a zavarodott újszépek között. Kegyetlen arcuk ugyanúgy nem jelmez volt, ahogy Croy csúfsága sem, és a látvány legalább annyira sokkoló. A farkasokéhoz hasonló szemüktől a hideg futkározott Tally hátán, és ahogy céltudatosan és vészjóslóan közeledtek, mint a vadászó macska, minden sejtje menekülni akart. Az erkély túlsó végén észrevette Perist, aki az események láttán kővé dermedve állt a korlát mellett. Biztonsági csillagszórói az utolsókat szikrázták, de a lámpa a bungee dzsekije gallérján élénkzölden izzott. Tally a többi krim között áttolakodva igyekezett felé, felmérve a szögeket, hogy tudja pontosan, mikor ugorjon. Egy pillanatra minden furcsán kitisztult, mintha Croy csúfságának és a kegyetlenül szép különlegeseknek a látványa eltüntetett volna valamiféle válaszfalat közte és a világ között. Minden világos és durva volt, s a részletek annyira élesek, hogy hunyorognia kellett, mintha jeges szél ellen futna. Tökéletesen ütközött Perisszel, és ölelte át a vállát. Lendülete mindkettejüket felemelte, és átdobta az erkély korlátján. Kizuhantak a fényből a sötétségbe. Zuhanás közben Peris jelmeze még egyszer utoljára fellobbant, a

biztonsági szikrák olyan hűvösen pattantak vissza Tally arcáról, mint a hópelyhek. Peris félig sikított, félig nevetett, mintha egy idegesítő, de erőt adó viccet kellene elviselnie, mintha hideg vízzel öntötték volna le. Fele úton Tallynek eszébe jutott, hogy a bungee dzseki talán nem tartja meg egyszerre kettejüket. Erősebben szorította, és hallotta, hogy Peris megkönnyebbülten felhorkant, amikor az emelők beindultak. A dzseki felrántotta őket, majdnem kiszakítva Tally karját a helyéből. Izmai még mindig erősek voltak a sokheti fizikai munkától Füstösben, amit a műtét inkább csak fokozott, de így is alig sikerült megtartania magát, ahogy a dzseki felfogta esésük sebességét. Karja lejjebb csúszott, végül már Peris derekába csimpaszkodott, s ujjai fájdalmasan belegabalyodtak a dzseki szíjaiba. Ahogy remegve lefékeztek, és Tally lába megérintette a füvet, elengedte Perist. A fiú visszapattant a levegőbe, térde Tally szemöldökét súrolta, amitől a lány hátratántorodott a sötétbe. Elvesztette az egyensúlyát, és egy kupac zörgő falevélre zuhant. Egy pillanatig mozdulatlanul feküdt. A levélhalom enyhén föld– és rothadásszagú volt. Pislogott, mert a szemébe cseppent valami. Talán esett. Felnézett a bulitoronyra és a távoli hőlégballonokra. Igyekezett levegőhöz jutni. Ki tudott venni néhány alakot,

amint lenéznek a tíz emelettel feljebb lévő, fényesen kivilágított erkélyről. Vajon vannak köztük különlegesek? Perist sehol sem látta. Emlékezett rá, hogy milyen volt csúfként bungeezni, hogy a dzseki levitte egy lejtőn. Peris biztosan elpattogott Croy után, a folyó felé. Croy. Tally valamit mondani akart neki... Feltápászkodott, és a folyó felé fordult. A feje lüktetett, de a tisztánlátás, ami akkor kezdődött, amikor leugrott az erkélyről, megmaradt. Szíve dübörögve vert, ahogy egy felrobbanó tűzijáték rózsaszín fénnyel megvilágította az eget, hirtelen árnyakat vetve a fákra, s minden fűszál élesen kirajzolódott. Tally mindent nagyon valósnak érzett: erős undorát Croy csúf arca láttán, félelmét a különlegesektől, az őt körülvevő formáktól és szagoktól, mintha eltávolítottak volna a szeméről valami vékony műanyag fóliát, s a világ most borotvaélesen látszana. Lefutott a domboldalon, a folyó tükrös szalagja és Csúfszállás sötétje felé. − Croy! – kiáltotta. Elhalványult a rózsaszín virág az égen, ő pedig belebotlott egy öreg fa göcsörtös gyökereibe. Megállt. Valami kezdett kibontakozni a sötétből. − Croy? A tűzijáték fényétől most mintha apró zöld pontokat látott volna. − Nem adod fel, igaz?

Croy ott állt egy légdeszkán, egy méterrel a föld felett, terpeszben tartva az egyensúlyát. Úgy nézett ki, mint aki jobban nem is lehetne. Szürke selyem helyett most szénfeketében volt, és megszabadult a kegyetlen szép maszktól is. A háta mögött két másik, feketébe öltözött, fiatalabb csúf, iskolai egyenruhában és ideges arccal. − Azt akartam... – kezdte Tally, de nem folytatta. Azért jött utána, hogy azt mondja: „Menj el, hagyj békén, és soha ne gyere vissza!" Hogy ezt a képébe üvöltse. De azóta minden olyan világos és intenzív lett. Most nem akart mást, mint megtartani ezt az éleslátást. Tudta, hogy ennek része az is, hogy Croy behatolt az ő világába. Valahogyan tudta. − Croy, jönnek – mondta az egyik fiatalabb csúf. − Mit akartál, Tally? – kérdezte Croy nyugodtan. Tally bizonytalanul pislogott, félt, hogy ha rosszat mond, a tisztánlátás eltűnik, az akadály újra ott lesz közöttük. Emlékezett arra, amit Croy a lépcsőházban mutatott neki. − Valamit oda akartál adni. A fiú elmosolyodott, és elővette az öreg bőrerszényt az övéből. − Ezt. Aha. Azt hiszem, felkészültél rá. Csak egy baj van: nem lenne jó, ha most adnám oda. Jönnek az őrök. Talán a különlegesek.

− Ja.

Kábé tíz másodpercünk van – lamentált az ideges

csúf. Croy mintha nem is hallotta volna. − Majd a Valentino 317–ben hagyjuk. Megjegyezted? Valentino 317. Tally bólintott, és újra pislogott. A fejét könnyűnek érezte. Croy összehúzta a szemöldökét. − Remélem is. – Deszkáját egy elegáns mozdulattal megfordította, a két másik csúf pedig követte példáját. – Később. És bocs a szemed miatt! Elindultak a folyó felé, majd szélsebesen elkanyarodtak három különböző irányba, és eltűntek a sötétben. − Miért bocs? – kérdezte Tally halkan. Pislognia kellett, mert megint elhomályosult a látása. Megérintette a homlokát. Ujjai ragacsosak lettek, s miközben a kezét nézte elképedve, újabb sötét cseppek hullottak rá. Végül megérezte a fájdalmat, ahogy a feje minden szívdobbanással lüktetett. Biztosan felszakadt a homloka, amikor összeütközött Peris térdével. Ujjával követte a vércsíkot, ami lecsöppent a szemöldökéről, és végigfolyt az arcán, mint a forró könnycseppek. Leült a fűbe, mert hirtelen tetőtől talpig reszketni kezdett. A tűzijáték újra megvilágította az eget, s a vér a kezén élénkvörös lett, ahogy minden parányi cseppje

visszatükrözte a feje feletti robbanást. A levegőben számtalan légautó körözött. Tally érezte, hogy valamit mindjárt elfelejt. Valamit, amit meg akart jegyezni... − Tally! Felpillantott, és Perist látta, aki kacagva mászott fel a dombra. − Ez elég gáz volt, Tally–wa! Majdnem a folyóban végeztem – mondta, és megjátszotta, ahogy fulladozik, csapkodja a vizet és elmerül. Tally felkacagott az előadás láttán. Furcsa gyengesége elmúlt, és újra vagánynak érezte magát most, hogy Peris vele volt. − És azzal mi a baj? Nem tudsz úszni? Peris nevetve dobta le magát a fűbe Tally mellé, és bungee dzsekije pántjával küszködött. − Nem vagyok úgy öltözve. – A vállát dörzsölte. – És... valaki egy kissé tapadós. Tally igyekezett felidézni magában, hogy miért tűnt olyan jó ötletnek leugrani a toronyból, de a saját vére látványától kihagyott az agya, és már nem akart mást, csak aludni. Minden durva volt és szemkápráztató. − Bocs! − Csak legközelebb előre figyelmeztess! Újabb tűzijáték robbant a fejük felett. Peris hunyorogva, szépségesen értetlen arccal nézett Tallyre. − Mi ez, vér?

− Ja,

igen. Beleütköztem a térdedbe, amikor visszapattantál. Hát nem gáz? − Nem mondhatnám, hogy nagyon szép vagy vele – mondta Peris, és finoman megszorította a karját. – Ne félj! Mindjárt csipogok egy őrért. Százával őrjáratoznak ma este. De egy már jött is. Hangtalanul repült el a fejük felett, s futófényei vörösre festették a füvet körülöttük. A fényszóró megtalálta őket. Tally felsóhajtott, és hagyta, hogy elmúljon a világ kellemetlen fényessége. Rájött, hogy miért volt olyan gáz az egész nap. Túlságosan igyekezett, azon rágódott, hogy a krimek hogyan fognak szavazni, hogy mit vegyen fel. Inkább görcsös volt, mint vagány. Nem csoda, hogy a partira betörő különlegesektől kitörte a frász. Felkacagott. Hiszen még a toronyról is leugrott miattuk! De most már minden rendben. Most, hogy elmentek a csúfok és a kegyetlen szépek, és ott van mellette Peris, hogy gondoskodjon róla, egészen megnyugodott. Muris, hogy egy fejberúgástól kihagyott az agya egy pillanatra, és úgy beszélt azokkal a csúfokkal, mintha számítanának valamit is. A légautó a közelben landolt, kiugrott belőle két őr, és feléjük sietett. Egyikük kezében elsősegély–felszerelés. Talán miközben rendbe teszik a fejét, kérhetne olyan

szemműtétet, mint Shay. Nem pont ugyanolyat, mert az ciki lenne, de valami hasonlót. Felnézett az őrök nyugodt, bölcs, középszép arcába. Tudták, mi a teendő. Az arcukra kiülő aggodalom kevésbé szégyenletessé tette, hogy csupa vér a képe. Óvatosan a kocsihoz vezették, és új bőrt fújtak a sebre, majd kapott egy tablettát bedagadás ellen. Amikor Tally a véraláfutásokról kérdezte őket, felnevettek, és azt mondták, hogy arról gondoskodott a műtét. Nincs többé véraláfutás. Mivel fejsérülésről volt szó, idegrendszeri vizsgálatot is végeztek, ide–oda himbáltak egy világító piros pontfényt a szeme előtt, miközben a szemét követték. A vizsgálat meglehetősen elmaradottnak tűnt, de az őrök szerint azt bizonyította, hogy nincs agyrázkódása vagy agykárosodása. Peris elmesélt egy esetet, amikor nekiment az üvegajtónak a Marilyn Monroe– palotában, és ébren kellett maradnia, különben meghalt volna. Ezen mindannyian nevettek. Aztán az őrök feltettek néhány kérdést a csúfokról, akik átszöktek a folyón, és azt a sok bajt okozták. − Ismerted őket? Tally felsóhajtott. Nem szívesen ment volna bele ebbe. Totál gáz volt, hogy őmiatta tört be egy csúf a bulira, de középszépek faggatták, akiket nem lehetett csak úgy semmibe venni. Mindig tudják, mit tesznek, és ciki lenne

belehazudni egyenesen abba a nyugodt, parancsoló arcukba. − Aha. Egyikükre mintha emlékeztem volna. Valami Croy. − Füstösből jött, nem igaz? Tally bólintott, miközben hülyén érezte magát a véres és koszos pulóverben. A Valentino–palota tehetett róla, amiért megváltoztatták az öltözködési szabályt. Nincs is cikibb, mint jelmezben lenni, ha az ember már eljött a buliból. − Tudod, mit akart? Miért jött? Tally Perisre pillantott segítségért. A fiú minden szóra figyelt, sugárzó szeme tágra nyílt. Ettől Tally fontosnak érezte magát. Vállat vont. − Csak egy csúf csíny, semmi más. Biztosan menősködni akartak a haverjaik előtt. Ez persze hamisan hangzott, hiszen Croy nem Csúfszálláson lakott. Füstös volt, és a vadonból jött, nem valamelyik városból. A két gyerek, aki vele volt, lehetett városi is, de az biztos, hogy Croynak volt valami terve. Az őrök csak mosolyogtak és bólogattak. Hittek neki. − Ne félj, nem fog újra előfordulni. Rajtad tartjuk a szemünket, hogy biztonságban légy. Tally visszamosolygott rájuk, aztán hazavitték. Mire a szobájába ért, üzenet várta. Peris hívta, aki még visszament a buliba.

–Találd ki, mi történt! – üvöltötte. A háttérből beszűrődött a tömeg zaja és a zene. Tally azt kívánta, bárcsak ő is visszament volna, még akkor is, ha a homloka új bőrrel van befújva. Komor arccal dobta le magát az ágyra, miközben az üzenet folytatódott. − Mire visszaértem, a krimek már túl voltak a szavazáson. Totál menőnek gondolták, hogy igazi különlegesek voltak a bulin, és az ugrásunk a toronyból hatszáz milihelent kapott Zane–től. Szóval krim vagy! Holnap találkozunk! És nehogy leradíroztasd azt a sebet, amíg nem látta mindenki! Örök barátság! Amikor véget ért az üzenet, Tally úgy érezte, egy kicsit forog az ágya. Lehunyta a szemét, és a megkönnyebbüléstől hosszan és nagyot sóhajtott. Végre igazi krim! Megkapott mindent, amire valaha vágyott. Újszéphelyen lakik Perisszel és Shayjel, és számtalan új barátja van. A tavalyi év minden borzalma és rettegése – a szökés Füstösbe, az élet ott, a prerozsdás mocsokban, az utazás vissza a vadonon át – véget ért, valahogy végül minden jóra fordult. Csodás volt, de Tally annyira kimerült, hogy időbe telt, mire elhitte. Néhányszor visszajátszotta Peris üzenetét, aztán remegő kézzel lehúzta magáról a büdös pulcsit, és a sarokba hajította. Majd holnap ráerőlteti a lyukra, hogy újrahasznosítsa. Lefeküdt, és egy ideig a mennyezetet bámulta. Jött egy üzenete Shaytől, de nem hallgatta meg. Az azonosító

gyűrűt alvásra állította. Most, hogy minden olyan tökéletes volt, a valóság valahogy törékenynek tűnt, mintha a legkisebb zavar is veszélyeztethetné a szép jövőt. Az ágy, amin feküdt, a Komacsi– palota, még a körülötte levő város is olyan bizonytalan volt, mint egy remegő, üres szappanbuborék. Biztosan a fejét ért ütés miatt lett valami fura hiányérzete az öröm mellett. Talán csak egy kiadós alvásra van szüksége – meg hogy ne legyen holnap másnapos –, és minden újra szilárd lesz, és olyan tökéletes, amilyen valójában. Néhány perccel később azzal a jó érzéssel aludt el, hogy végre krim lehet. De az álmai rémesek voltak.

Zane Szóval élt egyszer ez a szépséges királykisasszony. Bezárták egy magas toronyba, kőfalak közé, hideg, üres szobákba, amelyek nem tudtak beszélni. Nem volt lift és tűzlépcső sem. Tally azon tűnődött, hogy vajon a királykisasszony hogyan jutott fel oda. Pedig ott volt fent bungee dzseki nélkül, és aludt, mint a bunda. A tornyot egy sárkány őrizte. A szeme drágakövekkel ékes, és éhes, a pofája kegyetlen, és olyan brutális hirtelenséggel mozdult meg, hogy Tallynek összerándult a gyomra az ijedtségtől. Még álmában is felismerte a sárkányt. Valójában egy kegyetlen szép volt, a Különleges Körülmények ügynöke, vagy talán többen is, akiket szürke, ezüstpikkelyes kígyóvá gyúrtak össze. Ebből az álomból persze nem hiányozhatott egy királyfi. Sikerült eljutnia a sárkány mellett. Nem annyira szétkaszabolta, inkább elkúszott mellette. Az ősi kőfalban mindig talált repedéseket, ahol megkapaszkodhatott, mert az épület öreg volt és málladozott. Könnyedén felmászott a torony szédületes magasába, s csak gúnyosan pillantott le a sárkányra, amelynek elvonta a figyelmét a körmei közt rohangáló pajkos patkánycsapat.

A királyfi bejutott a magas, kőpárkányos ablakon, és azon nyomban megcsókolta a királykisasszonyt, amitől az felébredt. Ennyi volt a történet. Az, hogy hogyan jutottak le, és el a sárkány orra előtt, nem volt kérdés, mivel álom volt, nem film vagy tündérmese, s egy nagy csókkal, klasszikus happy enddel végződött. Csak egy dolog nem stimmelt. A királyfi csúf volt. Tally arra ébredt, hogy lüktet a feje. Amikor meglátta magát a tükörfalban, eszébe jutott, hogy fejfájást nem csupán másnaposság okoz. Azt is felfedezte, hogy ha az embert fejbe rúgják, az nem igazán szépít. Ahogyan arra a tegnap esti őrök előre figyelmeztették, a szeme fölé fújt bőr élénkvörös lett. Kénytelen lesz elmenni a sebészetre, hogy teljesen eltávolíttassa a sebet. Végül úgy döntött, hogy még nem csináltatja meg. Mint Peris mondta, tényleg úgy nézett ki, mint egy bűnöző. Tally elmosolyodott, amikor eszébe jutott új státusza. A seb tökéletes volt. Jött egy csomó üzenet a többi krimtől, részeg gratulációk és beszámolók mindenféle vadulásról a parti további részén (bár semmi sem ért fel Perisszel közös ugrásukkal a toronyból). Tally lehunyt szemmel hallgatta meg az üzeneteket, elmerülve a tömeg háttérzajában. Imádta, hogy együtt lehetett a többiekkel, annak ellenére,

hogy korán hazament. Ilyen, ha az embert beszavazzák egy klikkbe: tudod, hogy vannak barátaid, bármit is teszel. Zane összesen három üzenetet hagyott. A legutolsóban azt kérdezte, akar–e Tally vele reggelizni. Nem hallatszott annyira részegnek, mint a többiek, talán már kialudta magát. Fel is vette, amikor Tally visszahívta. − Hogy vagy? − Hiányzik az arcom – felelt Tally. – Peris nem mondta, mi történt a fejemmel? − Dehogynem. Vérzett is? − Irtóra. − Aszta! – Zane egy kicsit lihegett a telefonban, eltűnt a szokásos lazasága. – Azért szép ugrás volt. Örülök, hogy nem... hogy nem haltál meg. Tally elmosolyodott. − Kösz. − Olvastad, milyen fura volt a buli? Tally üzenetei között volt több hírüzenet is, de nem volt kedve elolvasni. − Mi volt fura? − Valaki feltörte tegnap a postát, és azt az üzenetet küldte szét, hogy jelmezben kell menni. Az egész Valentino Buli Bizottság azt hitte, hogy közülük volt valaki, ezért nem tiltakoztak. De senki nem tudja, hogy igazából ki írta. Szédületes, mi?

Tally pislogott, mert a szoba egyszeriben elmosódott a szeme előtt. Tényleg szédületes volt. Forgott vele a világ, mintha egy nagy és irányíthatatlan valami gyomrában volna. Csak a csúfok csinálnak ilyesmit, csak ők törhették fel a postát. Tally csak egyetlen emberre tudott gondolni, aki azt akarhatta, hogy a Valentino–partiból jelmezbál legyen: Croy, az ő kegyetlen szép álarcával és különös ajánlataival. Vagyis az egész Tally Youngblood miatt történt. − Ez aztán tényleg gáz, Zane. − Totálisan. Nem vagy éhes? Tally bólintott, s érezte, hogy megint lüktetni kezd a feje. Ha kinézett az ablakon, a Garbo–palota nyurgán égbeszökő bulitornyait látta. Ezeket bámulta, mintha megállíthatná a forgást, ha egy pontra szegezi a tekintetét. Biztosan túlreagálja a dolgot: elvégre nem minden szól kizárólag őróla. Talán csak értelmetlenül ökörködő csúfok voltak, vagy a Valentino Buli Bizottságban valakinek memóriazavara van. De ha tényleg tévedés volt az egész, Croynak akkor is készen kellett állnia azzal a jelmezzel. A Rozsdás Romokban és a vadonban, ahol a füstösök bujkálnak, nincsen lyuk a falban. Mindenkinek magának kell elkészítenie a dolgokat, ami időbe és fáradságba kerül. Croy nem találomra bújt bele abba a jelmezbe. Tallynek eszébe jutottak azok a hideg, ékköves szemek, és megszédült.

Talán a kaja segíteni fog. − Majd éhen halok. Reggelizzünk! A Denzel parkban találkoztak, amely Újszéphely központjától a Valentino–palotáig kígyózott. Maga az épület megbújt a fák mögött, de a tetején ágaskodó átjátszótorony látható volt, ahogy a régimódi Valentino zászló ott csapkodott rajta a hideg szélben. A parkból nagyjából eltakarították már az előző éjszakai rombolás nyomait, nem maradt más, csak néhány fekete folt a Banzáj klikk örömtüzei nyomán. A karbantartó robot ott lebegett az egyik hamufolt felett, karmai óvatos mozdulatokkal beforgatták a földet, és magvakat szórt a megperzselt helyre. Amikor Zane azt javasolta, hogy piknikezzenek, Tallynek felszaladt a szemöldöke (ami igen fájdalmas volt), de a séta a friss levegőn segített kitisztítani a fejét. A tabletták, amiket az őröktől kapott, tompították ugyan a seb okozta fájdalmat, de nem hatottak az általános elmosódottságra. Az a szóbeszéd járta Újszéphelyen, hogy az orvosok ismerik a másnaposság ellenszerét, de elvből titokban tartják. Zane időben érkezett, a reggeli ott ringott mögötte a hűvös szellő szárnyán. Ahogy közeledett, tágra nyílt a szeme a Tally homlokán éktelenkedő seb láttán. Fél kézzel előrenyúlt, mintha meg akarná érinteni. − Csúcs, mi? – kérdezte Tally. − Totál bűnözőhöz illő – felelt Zane elismerően.

− De azért

nem túl sok milihelent ér, ugye? Zane egy pillanatig elgondolkodott. – Nem helenben mérném, de azt nem tudom, milyen mértékegységet használnék helyette. Valami vagányabbat. Tally elmosolyodott. Perisnek igaza volt, amikor azt tanácsolta, hogy ne tüntesse el rögtön a sebet. Most, hogy ennyire i'lbűvölte a látvány, Zane a szokásosnál is szebb volt. Arckifejezésétől Tallynek bizsergő érzése támadt, mintha mindennek a közepében volna, csak éppen nem forogna. Zane spéci partiműtétjének már elmúlt a hatása, ajka újra olyan szép és telt volt, mint mindig. Ennek ellenére még mindig extrémen nézett ki a nappali fényben. Arca csupa kontraszt: az álla és az arccsontja éles, a homloka magas. A bőre ugyanolyan bronzszínű, mint mindenkié, de a napon a sötét haja mellett valahogy sápadtnak tűnt. A műtéti szabályzat nem engedte a hollófekete hajat, amiről a Bizottságnak az volt a véleménye, hogy túlságosan kirívó, de Zane fekete tussal befestette. Tetejébe nemigen evett, amitől az arca sovány, a pillantása átható volt. Az összes szép közül, akikkel Tally a műtétje óta találkozott, ő volt az egyetlen, akinek a külseje valóban különbözött a többiekétől. Talán éppen ezért volt ő a krimek vezetője. Az embernek mindenkitől különböznie kell, hogy valóban kriminális legyen. Arany szeme villódzott, miközben a

megfelelő helyet kereste, s végül egy terebélyes tölgy foltos árnyékán nyugodott meg. Letelepedtek a fűre és az avarra, s Tally beszívta a harmat és a föld illatát. A reggeli leszállt közéjük, a tálca parázsló elemeiből meleg áradt, nehogy a rántotta és a krumpliropogós kihűljön vagy kocsonyássá váljon. Tally telerakott egy előmelegített tányért rántottával, sajttal és avokádó szeletekkel, és egy fél muffint a szájába tömött. Zane–re felpillantva látta, hogy nincs a kezében más, csak egy csésze kávé, s elgondolkodott azon, hogy vajon nem ciki–e úgy zabálni, mint egy éhes disznó. De mit számít? Most már ő is krim, beszavazták, teljes jogú tag lett – emlékeztette magát. És végül is Zane hívta ide, mert vele akart lógni. Szóval, épp itt az ideje, hogy befejezze az aggodalmaskodást, és végre kezdje jól érezni magát. Van annál rosszabb is, mint egy tökéletes parkban üldögélni, miközben egy gyönyörű fiú figyeli az embert. Tally végzett a gőzölgő, félig olvadt csokoládétól márványos muffin maradékával, fogta a villáját, és nekiesett a rántottának. Remélte, hogy a reggeli mellé kalóriasemlegesítőt is csomagoltak. Hatásosabb, ha az ember rögtön evés után beveszi, márpedig ő sokat akar enni. Talán a vérveszteség éhségérzetet okoz. − Szóval, ki volt az a srác tegnap este? – kérdezte Zane. Tally csak rágott, és vállat vont, de Zane türelmesen megvárta, míg lenyeli a falatot.

− Csak

egy csúf, aki betört a partira – mondta végül

Tally. − Sejtettem. Ki mást is üldöznének a különlegesek? Úgy értettem, ismered a srácot? Tally félrenézett. Kínos, ha az embert követi a folyón át a csúf élete, legalábbis, ha személyesen. De Peris hallotta, ahogy beszámolt róla az őröknek tegnap éjjel, így hát gáz lenne Zane– nek hazudnia. − Aha, azt hiszem, ismerem. Füstösből. Egy Croy nevű fiú. Furcsa arckifejezés suhant át Zane arcán. Arany szeme távolba révedt, mintha keresne valamit. − Én is ismertem – bólintott egy perc elteltével. Tallynek fele úton megállt a villa a kezében. − Ne hülyéskedj! Zane a fejét ingatta. − Azt hittem, te soha nem szöktél meg. − Nem is. – Felhúzta a lábát, hosszú karjával átölelte a térdét, és kortyolt egyet a kávéból. – Mindenesetre a Rozsdás Romoknál messzebbre nem jutottam. De Croyjal haverok volt u n k picur korunkban, aztán ugyanabban a csúf kollégiumban laktunk. − Ez... muris. – Tally végre bekapta a tojást, és lassan rágta. – A városban egymillió ember él, és ismered Croyt. Erre mennyi az esély? – kérdezte suttogva. − Ez nem véletlen, Tally–wa – ingatta a fejét megint Zane.

Tally abbahagyta a rágást. A tojásnak valahogy fura íze volt, mintha megint forogni készülne vele a világ. Mostanában mintha egyáltalán nem léteznének véletlenek. − Hogy érted? Zane előrehajolt. − Ugye tudod, hogy Shay is az én koleszomban lakott, amikor még csúfok voltunk? − Hát persze – felelt Tally. – Ezért csatlakozott hozzátok, amikor ide került. Tally kis ideig hallgatott, aztán lassan kezdett összeállni a kép. Füstös emléke mindig eszement sebességgel tört elő, mint amikor buborékok emelkednek egy sűrű folyadékban. − Odakint Füstösben – kezdte óvatosan –, Shay mutatott be Croynak. Régi barátok voltak. Szóval ti hárman ismertétek egymást? − Aha – fintorgott Zane, mintha valami gusztustalan mászott volna a kávéjába. Tally boldogtalanul pillantott le a reggelijére. Miközben Zane beszélt, olyan érzése támadt, mint előző este, amikor a tavaly nyári cikis történet kínosan próbált visszafurakodni az agyába. − Hatan voltunk a koleszban – mondta Zane. – Már akkor is krimeknek neveztük magunkat. Megcsináltuk az összes szokásos csínyt: kiszöktünk éjjel, átvertük a kollégiumi nevelőket, átkeltünk a folyón, hogy meglessük az újszépeket.

Tally bólogatott, hiszen emlékezett azokra a történetekre, melyeket Shay mesélt neki azokról az időkről, amikor még nem ismerték egymást. − És kimentetek a Rozsdás Romokhoz? − Naná, miután pár öregebb csúf megmutatta, hogy hogyan kell. – Zane felnézett a dombra, Újszéphely központjára. – Ha odakint vagy, rájössz, milyen hatalmas a világ. Úgy értem, húszmillióan éltek valaha abban a régi rozsdás városban. Ahhoz képest ez a hely apró. Tallynek elment az étvágya. Letette a villát a tányérra, és lehunyta a szemét. A tegnap este történtek után talán mégsem volt olyan jó ötlet Zane–nel reggelizni. Mintha Zane néha még mindig azt hinné magáról, hogy csúf, és igyekszik vagány maradni, elutasítva a szép élet felületes szórakozásait. Persze ezért volt olyan jó vezére a krimeknek. De kettesben eléggé beleszédült az ember. − Na ja. De a rozsdások mind meghaltak – jegyezte meg Tally halkan. – Túl sokan voltak és teljesen hülyék. − Tudom, tudom. Majdnem elpusztították a világot – szavalta Zane, majd felsóhajtott. – De kiszökni a romokhoz a legizgalmasabb dolog volt, amit valaha tettem. Szeme felvillant, amikor kimondta, és Tallynek eszébe jutottak a saját útjai, ahogy a szellemváros kihalt fenségessége minden idegszálát készenlétben tartotta. Az érzés, hogy valódi veszély leselkedhet rá odakint, más

volt, mint a hőlégballonozás veszélytelen izgalma vagy a bungee ugrás. Megborzongott, amikor eszébe jutott a régi izgalom, ahogy egymás szemébe néztek. − Tudom, mire gondolsz. − És tudtam, hogy a műtét után soha többé nem megyek oda. Az újszépek nem csinálnak ilyesmit. Ezért, amikor közeledett a tizenhatodik szülinapom, elkezdtem azon gondolkodni, hogy elhagyom a várost, és kiszököm a vadonba. Legalábbis egy időre. Tally lassan bólintott. Emlékezett rá, hogy Shay pontosan ugyanezeket az érveket hozta fel, amikor megismerkedtek. Ezek a szavak indították el a Füstös felé vezető ösvényen. − És rábeszélted Shayt meg Croyt, hogy veled menjenek? − Megpróbáltam – nevetett Zane. – Először azt hitték, elment az eszem, mert a vadonban nem lehet élni. De aztán találkoztunk egy sráccal odakint, aki... − Állj! – mondta Tally. Hirtelen olyan gyorsan kezdett verni a szíve, mint amikor beindul az ember szervezete, ha bevesz egy semlegesítő tablettát, hogy elégesse a felesleges kalóriákat. Az arca nedves, a szellő egyszeriben hideg lett. Kiverte a víz, pedig a szép arcok nem izzadnak... Pislogott, kezét ökölbe szorította, míg végül a körme belevájt a tenyerébe. Valahogy megváltozott a világ. A

tűhegynyi lények durván vágtak át a fejük feletti levelek között, miközben Tally igyekezett mélyen és lassan lélegezni. Eszébe jutott, hogy ugyanez történt előző este, amikor meglátta Croyt. − Tally? – szólt Zane. Tally a fejét rázta. Nem akarta, hogy a fiú bármit is mondjon. Ne beszéljen arról, hogy találkozott valakivel a Rozsdás Romoknál! Maga is elcsodálkozott, amikor hadarni kezdett, elismételve, amit Shay mondott neki. − Hallottál már Füstösről, igaz? Olyan hely, ahol az emberek úgy élnek, mint a rozsdások előtti időkben, és egész életükben csúfok maradnak. Szóval, mindannyian úgy döntöttetek, hogy elmentek oda. De amikor eljött az idő, a többségnek inába szállt a bátorsága. Shay elmesélte, hogy már összecsomagolt, de végül ő is berezelt. Zane bólintott, a kávéját bámulta. − Szóval te is meghátráltál, igaz? – kérdezte Tally. – Neked is akkor kellett volna megszöknöd? − Aha – felelt Zane köntörfalazás nélkül. – Nem mentem, pedig az egész az én ötletem volt. És menetrendszerűen szép lettem. Tally elfordította a tekintetét. Képtelen volt elfelejteni azt a nyarat. Shay barátai mind megszöktek Füstösbe, vagy szépek lettek, ő meg egyedül maradt Csúfszálláson. Ekkor találkoztak Tallyvel, és lettek a legjobb barátnői egymásnak. Amikor pedig Shay második szökési kísérlete sikerült, Tallyt beszippantotta az egész.

Lassan kifújta a levegőt, és igyekezett megnyugodni. A tavalyi nyár rémes volt, de nélküle most nem lehetne krim, hanem csupán valami unalmas újszép, aki igyekszik bejutni egy béna, gázos klikkbe. Talán megérte, ha ez lett a vége: szép volt és közkedvelt. Zane–re pillantott, aki szép szemével a kávézaccot bámulta, amitől Tally egy kissé felengedett. El is mosolyodott. Zane olyan szerencsétlennek tűnt, ahogy ott ült, kétségbeesetten ívelő szemöldökkel, még mindig azt sajnálva, hogy nem mert elszökni Füstösbe. Tally megfogta a kezét. − Nem nagy ügy. Nem volt olyan csúcs odakint. Állandóan leégtem, és csíptek a bogarak. Zane a szemébe nézett. − De legalább vállaltad a rizikót, Tally. Elég bátor voltál, hogy magad jöjjél rá. − Nem igazán volt más választásom. Meg kellett találnom Shayt. – Megborzongott, és elhúzta a kezét. – Szerencse, hogy sikerült visszajutnom. Zane tágra nyílt arany szemekkel nézte, majd közelebb húzódott, s finom ujjaival a sebet takaró, újonnan fújt bőr körvonalait simogatta. - Örülök, hogy sikerült. Tally elmosolyodott, és megérintette Zane kézfejét. − Én is. Zane beletúrt a hajába, és gyengéden magához húzta. Tally lehunyta a szemét, és hagyta, hogy ajkát az ajkára

nyomja, miközben megérintette a fiú selymes, hibátlan arcbőrét. A szíve majd kiugrott a helyéből, az agya zakatolt akkor is, amikor ajkuk elvált egymástól. A valóság újra elmozdult, de ezúttal tetszett neki az érzés. Amikor megérkezett Újszéphelyre, Peris figyelmeztette Tallyt a szexre. Közel kerülni más szépekhez, amikor még maga is vadonatúj, elsöprő lehet. Időbe telik, mire az ember megszokja a gyönyörű arcokat, a tökéletes testeket, a fénylő szemeket. Ha mindenki gyönyörű, az ember könnyen belezúg az első szépbe, akit megcsókol. De talán elérkezett az ideje. Már egy hónapja itt van, Zane pedig különleges. Nemcsak azért, mert a krimek vezére, és máshogy néz ki, mint a többiek, hanem amiatt is, ahogy igyekezett pörögni, megváltoztatni a szabályokat. Ettől valahogy még szebb lett. Az elmúlt huszonnégy óra váratlan fordulatai közül ez volt a legkellemesebb. Zane–nel csókolózni szédítő volt, de nem olyan, mint a zuhanás a sötétbe. A fiú ajka meleg, puha és tökéletes volt. Tally biztonságban érezte magát. Egy hosszú pillanat elteltével egy csöppet eltávolodtak egymástól. Tallynek még mindig csukva volt a szeme. Érezte Zane leheletét, finom, meleg kezét a tarkóján. − David – suttogta.

Vagányság Zane elhúzódott, és szúrósan nézett rá. − Jaj, ne haragudj! Nem tudom, mi... – nyögte Tally, majd elhallgatott. Zane lassan bólintott. − Semmi baj. − Nem akartam... – kezdte újra Tally, de Zane intett, hogy hallgasson. Szép vonásain látszott, hogy elgondolkozik. A földet bámulta, és két ujjal fűszálakat tépett ki. − Emlékszem már – mondta. − Mire? − Így hívták. –Kit? Zane halkan, egyenletes hangon beszélt, mintha vigyázna, nehogy felébresszen valakit. − Neki kellett volna elkísérnie bennünket Füstösbe. Davidnek hívták. Tallynek elakadt a lélegzete. Hunyorgott, mintha valaki egy fokozattal fényesebbre állította volna a napot. Még mindig érezte Zane ajkát, a meleget, ahol megérintette, mégis vacogni kezdett. Megfogta Zane kezét. − Nem akartam ezt mondani. − Tudom. De néha kísért a múlt – nézett fel a fűből, villogó arany szemekkel. – Mesélj nekem Davidról!

Tally nyelt egyet és elfordult. David. Megjelent a lelki szemei előtt a muris nagy orrával, magas homlokával. Kézzel varrt cipőjében és a döglött állatok bőréből készített kabátjában. David odakint Füstösben nőtt fel, és soha életében nem tette be a lábát a városba. Arca teljesen csúf volt, a nap tökéletlenül barnította, egy heg húzódott a szemöldökén keresztül... de az emléke szikrát gyújtott Tallyben. Csodálkozva rázta meg a fejét. Valahogy megfeledkezett Davidről. − A Rozsdás Romoknál találkoztál vele, igaz? – faggatta Zane. − Nem. Shaytől hallottam róla, és ő próbált jelezni neki egyszer, de nem került elő. Végül ő volt az, aki Shayt elvitte Füstösbe. − Úgy volt, hogy engem is elvisz – sóhajtott Zane. – De te egyedül mentél, nem? − Aha. De amikor odaértem, ő meg én... – Most eszébe jutott. Mintha egymillió éve történt volna, de látta magát, csúf önmagát, ahogy Daviddel csókolózik, és hetekig kettesben utazik vele a vadonban. Furcsa emlék futott át rajta: milyen komolynak, milyen végtelennek tűnt akkor az út vele! Aztán David valahogy eltűnt. − Most hol van? – kérdezte Zane. – Elkapták a különlegesek, amikor lerombolták Füstöst?

Tally a fejét rázta. Többi Daviddel kapcsolatos emléke furcsa és halvány volt, de a pillanat, amikor elváltak, egyszerűen... eltűnt. − Nem tudom. Tally szédült. Aznap már vagy századszor vált bizonytalanná a világ. A reggelizőtálca felé nyúlt, de Zane megfogta a kezét. − Ne egyél! − Tessék? − Ne egyél többet, Tally! Inkább vegyél be kettőt ebből! Egy csomag kalóriasemlegesítőt vett elő a zsebéből. Négy már hiányzott belőle. − Segít, ha túl gyorsan ver a szíved. – Kinyomott kettőt, és egy korty kávéval egy pillanat alatt lenyelte. − Miben segít? – kérdezte Tally. Zane a fejére mutatott. − Gondolkozni. Az éhség segít összpontosítani. Tulajdonképpen bármilyen izgalom jó. – Azzal vigyorogva a kezébe nyomta a csomagot. – Például csókolózni valaki újjal. Az is használ. Tally értetlenül bámulta a kalóriasemlegesítőket. A fényes fólia kellemetlenül csillogott a napfényben, a csomag szélei borotvaélesnek tűntek. − De alig ettem valamit. Ennyitől nem híznék egy grammot sem.

− Nem

a fogyás miatt. Beszélnem kell veled, Tally. Szükségem van rá, hogy még egy percig velem legyél. Régóta vártam olyasvalakire, amilyen te vagy. Szükségem van rá, hogy penge legyél. − És a semlegesítőtől szerinted penge leszek? − Segít. Később megmagyarázom. Bízz bennem, Tally– wa! Pillantását őrületesen intenzíven szegezte Tallyre, mint amikor új csíny ötletét magyarázta a krimeknek. Nehéz volt ellenállni Zane–nek, amikor ilyen volt, még akkor is, ha semmi értelme nem volt annak, amit mondott. − Na jó. Lehet – mondta Tally, és ügyetlenkedve kinyomott két tablettát, a szájához emelte, de elbizonytalanodott. Nem volt szabad éhgyomorra bevenni. Veszélyes volt. Régen, a Rozsdások idejében, a műtét előtt, amikor még mindenki csúf volt, létezett egy betegség. Az emberek szándékosan nem ettek. Annyira féltek az elhízástól, hogy túl soványak lettek, sőt, néha éhen is haltak egy olyan világban, amely tele volt ennivalóval. Ez volt az egyik ijesztő dolog, amitől a műtét megszabadított mindenkit. Bár két semlegesítő nem fogja megölni. Amikor Zane odanyújtotta Tallynek a kávéját, lenyelte, majd a keserű íztől elhúzta a száját. − Erős a kávé, mi? – vigyorgott Zane.

Kis idő elteltével Tally szíve kezdett gyorsabban verni, szervezete beindult. A látása éles maradt. Most is úgy érezte, mint előző este, mintha egy vékony fóliát távolítottak volna el a szeméről, és végre tisztán látná a világot. Erősebben hunyorgott az éles napfényben. − Na jó – mondta Zane. – Mi az utolsó dolog, amire Daviddel kapcsolatban emlékszel? Tally próbálta megállítani a keze remegését, miközben kétségbeesetten kutatott az agya mélyén, s megpróbálta átküzdeni magát a csúf emlékeit takaró ködön. − Mindannyian a romoknál voltunk – mondta. – Emlékszel Shay sztorijára arról, hogy hogyan raboltuk el? Zane bólintott, bár Shay több verzióban is mesélte a történetet. Bizonyos verziókban Tally és a füstösök egyenesen a Különleges Körülmények főhadiszállásáról rabolták el Shayt. Máskor elhagyta a várost, hogy megmentse Tallyt a füstösöktől, s ők ketten menekültek vissza a városba. Persze nem csak Shay sztorijai változtak néha. A krimek mindig eltúlozták a régi időkről szóló dolgokat, mert a lényeg az volt, hogy a sztori vagány legyen. Tally azonban érezte, hogy Zane az igazat akarja hallani. − A különlegesek lerombolták Füstöst – folytatta. – De voltunk még néhányan, és elbújtunk a romok között. − Az új füstös. A csúfok így hívtak téged.

− Ez

igaz. De honnan tudod? Nem voltál akkor már

szép? Zane elvigyorodott. − Azt hiszed, te vagy az egyetlen vadiúj szép, akivel elmeséltettem a történetét, Tally–wa? Tally az iménti csókra gondolva elmélázott, vajon Zane hogyan vette rá a többieket, hogy visszaemlékezzenek csúf napjaikra. − De miért jöttél vissza a városba? – kérdezte Zane. – Ne mondd, hogy gyakorlatilag Shay mentett meg! Tally a fejét rázta. − Nem hinném. − Elkaptak a különlegesek? Davidet is elfogták? − Nem. A szó minden bizonytalanság nélkül tört ki belőle. Bármennyire elmosódottak voltak is az emlékei, azt biztosan tudta, hogy David ott van valahol. Lelki szemei előtt élesen megjelent, ahogy a romok közt bujkál. − Mondd csak, Tally! Miért jöttél vissza, és miért adtad fel magad? Zane még mindig fogta a kezét és megszorította, miközben a válaszra várt. Arca megint nagyon közel volt, arany szeme fénylett a pettyezett árnyékban, s itta Tally minden szavát. De az emlékek csak nem akartak előjönni. Olyan érzés volt visszagondolnia, mintha falba verné a fejét. Tally az ajkát harapdálta.

− Hogy

lehet, hogy nem emlékszem? Mi baj van velem, Zane? − Jó kérdés. De bármi legyen is, mindannyiunkkal ugyanaz a baj. − Kikkel? A krimekkel? Zane a fejét rázta, és felnézett a föléjük magasodó bulitornyokra. –Nemcsak velünk. Mindenkivel. Legalábbis itt Újszéphelyen. Legtöbben nem is hajlandóak beszélni arról az időről, amikor csúfak voltak. Azt mondják, nem akarnak unalmas, gyerekes dolgokról mesélni. Tally bólogatott. Erre hamar rájött Újszéphelyen. A krimeken kívül mindenki cikinek tartotta a csúf napokról beszélni. − De ha az ember erőlteti, kiderül, hogy legtöbbjük nem is emlékszik. Tally a homlokát ráncolta. − De mi, krimek, mindig a régi időkről dumálunk. − Mi voltunk a bajkeverők – magyarázta Zane. – Ezért izgalmas dolgok vannak elraktározódva a memóriánkban. De ezeket a történeteket újra és újra el kell mesélni, és meg kell hallgatni, és szabályt kell szegni. Vagánynak kell maradnunk, különben fokozatosan elfelejtenénk mindent, ami akkor történt. Örökre. Zane megint úgy nézett, hogy Tally hirtelen rájött valamire. − Erre való a Krim klikk, ugye?

Zane bólintott. − Így igaz. A felejtés ellen, és hogy rájöjjek, mi nem stimmel velünk. − Honnan tudod... és mitől vagy te annyira más? − Ez is jó kérdés. Talán egyszerűen így születtem, vagy azért, mert megfogadtam saját magamnak, miután tavaly tavasszal betojtam, hogy egy nap elhagyom a várost, akár szép vagyok, akár nem. – Az utolsó szavaknál Zane hangja elhalkult, és a fogai közt vette a levegőt. – Csak aztán kiderült, hogy ez sokkal nehezebb, mint hittem. A helyzet egy ideig igazán unalmas volt, s kezdtem felejteni. – Felragyogott az arca. – Aztán felbukkantál te, az eszement történeteiddel, amik nem akartak összeállni. Mostanában egyértelműen penge a helyzet. − Azt hiszem, tényleg – nézett le a kezükre Tally. – Lenne még egy kérdésem, Zane–la. − Ki vele! – mosolygott a fiú. – Szeretem a kérdéseidet. Tally elfordította a tekintetét. Kissé kínosan érezte magát. − Csak azért csókoltál meg, hogy penge maradj, én pedig jobban tudjak emlékezni? Vagy... – Elhallgatott, és idegesen nézett Zane szemébe. A fiú elvigyorodott. − Szerinted? – kérdezte, de nem hagyta válaszolni. Megfogta mindkét vállát, és újra magához húzta. Ezúttal

hevesebben csókolta meg, s Tally érezte ajka melegét, a keze szorítását, a kávé ízét, a haja illatát. Aztán Tally lihegve dőlt hátra, mert a csóktól teljes oxigénhiánya lett. De penge lett tőle, sokkal pengébb, mint a kalóriasemlegesítőktől vagy a tegnap esti ugrástól. És eszébe jutott még valami, amit előbb is megemlíthetett volna, csak valahogy nem merült fel. Pedig olyasmi volt, amitől Zane garantáltan izgatott lesz. –Tegnap éjjel Croy azt mondta, hogy hozott nekem valamit, de nem árulta el, hogy mit. Itt hagyta Újszéphelyen, eldugva, hogy az őrök ne találják meg. − Valamit Új Füstösből? – nézett nagyot Zane. – Hová dugta el? − A Valentino 317–be.

Valentino 317 − Várj

csak egy pillanatra! – mondta Zane. Lehúzta előbb Iá Ily, majd a saját azonosító gyűrűjét, és beljebb indult a parkba. – Legjobb lesz, ha ezeket elveszítjük. Nem akarom, hogy kövessenek. − Ja persze! – Tallynek eszébe jutott, hogy csúfként milyen könnyű volt kijátszani a kollégiumi nevelőket. – Az őrök tegnap este azt mondták, rajtam tartják a szemüket. − Rólam le sem veszik – heherészett Zane. A gyűrűket ráfűzte két hosszú nádszálra, melyek meghajollak a fémkarikák súlya alatt. − A szél néha meg fogja mozgatni őket – magyarázta. – így nem fog feltűnni, hogy levettük. − De nem lesz furcsa, hogy ilyen sokáig maradunk egy helyben? – aggodalmaskodott Tally. − Ez a park azért van, hogy jól érezzük magunkat – nevetett Zane. – Voltam én itt eleget. Tallynek kellemetlen érzése támadt, de nem mutatta. − És hogy fogjuk megtalálni? − Ismerem ezt a helyet. Ne parázz! − Rendben. Bocs! Zane nevetve fordult felé. − Nincs miért bocsánatot kérned. Emberemlékezet óta nem reggeliztem ilyen jót.

A gyűrűket otthagyták, és elindultak a folyó és a Valentino– palota felé. Tally azon törte a fejét, vajon mit találnak majd a 317–es szobában. A legtöbb palotában a szobáknak nevük volt. Tally szobáját a Komacsiban Satöbbinek hívták, Shayét Kék égnek, de a Valentino olyan régi volt, hogy a szobáknak számot adtak. A valentinósok mindig nagy feneket kerítettek az ilyesminek, ragaszkodtak omladozó otthonuk hagyományaihoz. − Trükkös rejtekhely – jegyezte meg Zane, miközben a hosszan elnyúló épülethez közeledtek. – Könnyebb ott titkot tartani, ahol a falak nem beszélnek. − Nyilván ezért törtek be egy valentinós bulira, nem pedig egy másik palotába. − Csak én voltam olyan marha, hogy tönkretegyek mindent – mondta Zane. − Te? – nézett rá Tally. − A kőépületben kezdtük, de amikor nem láttunk benneteket sehol, azt mondtam, menjünk fel az új bulitoronyba, ahol az okos falak majd megtalálnak. − Mi is éppen ezt gondoltuk – mondta Tally. Zane a fejét rázta. − De ha mindannyian ott maradunk a Valentinóban, a különlegesek nem szúrták volna ki Croyt olyan gyorsan. Lett volna elég ideje beszélni veled. − Szóval kihallgatnak a falak segítségével?

− Aha

– grimaszolt Zane. – Szerinted miért akartam piknikezni egy ilyen baromi hideg napon? Tally átgondolta és bólintott. A városi kommunikációs rendszer közvetítette az üzeneteit, válaszolt a kérdéseire, emlékeztette a találkozóira, sőt még a világítást is ki–be kapcsolta a szobájában. Ha a Különleges Körülmények figyelni akarja, mindent tudhat, amit tesz, és a felét annak is, amit gondol. Eszébe jutott, hogy amikor Croyjal beszélt fent a toronyban, ujján volt az azonosító gyűrű. A falak minden szót hallottak. − Mindenkit megfigyelnek? Nem. Az képtelenség lenne, és a legtöbb embert nem érdemes. De néhányan kiemelt figyelemben részesülünk a Különleges Körülmények részéről. Tally elkáromkodta magát. A különlegesek olyan hirtelen jelentek meg az éjjel. Csak néhány perce volt Croyjal. Mintha a közelben várakoztak volna. Talán észrevették, hogy betört valaki i partira. Vagy talán mindig ott lapultak az ő közelében. Benézett a fák közé. Árnyak mozdultak a szélben, és úgy képzelte, szürke alakok hussannak ide–oda. − Szerintem nem miattad volt, ami tegnap éjjel történt. Az én hibám volt. − Hogy érted ezt? − Mindig az én hibám. − Ez hülyeség, Tally – mondta Zane lágyan. – Semmi baj azzal, ha valaki különleges.

Elhallgatott, miközben áthaladtak a Valentino–palota bolthajtásos bejárata alatt. A hűvös kőfalakon belül síri csend honolt. − A buli még tartott, amikor elmentünk – suttogta Zane. – Valószínűleg mindenki lefeküdt. Tally bólogatott. Még egyetlen karbantartó robot sem dolgozott. Jelmezek leszakadt darabkáitól voltak szemetesek a folyosók. A kiömlött italok undorítóan édes szaga töltötte be a levegőt, és a padló is ragadt tőlük. A parti ragyogása eltűnt, ahogy a jókedv másnaposságba fordult. Tally meztelennek érezte az ujját az azonosító gyűrű nélkül, amitől feltámadt benne az emlék, ahogy csúfként átlopakodott a folyón, rettegve, hogy elkapják. De a félelemtől továbbra is pezsgett a vére, az érzékszervei elég élesek voltak, hogy meghallja, ahogy a szemét meglibben a huzatos folyosón, hogy elkülönítse a kiömlött pezsgő mazsolás illatát a sör állott bűzétől. A palota csendes volt, nem hallatszott más, csak a lépteik. − A tetőről – mondta Tally. − Tessék? − A tetőről le lehet mászni a liftaknába. Már próbáltam. − Komolyan? Tally válasz helyett újra megcsókolta. Nem emlékezett rá pontosan, hogyan csinálta, de tudta, hogy ha továbbra is így pörög, eszébe fog jutni.

− Gyere

utánam!

A tetőre feljutni nem volt annyira egyszerű, mint hitték, mivel a lépcsőnek vége szakadt a harmadik emeleten. Tally a homlokát ráncolta, és az elkeseredés újra mindent elhomályosított. A Komacsi–palotában könnyű volt feljutni a tetőre. − Ez nagyon gáz. Mit csinálnak, ha tűz van? − A kő nem gyúlékony – mondta Zane, és egy kis ablakra mutatott a folyosó végén, melynek ólomüvegén beszűrődött a napfény. – Ott fogunk kijutni – jelentette ki, és már indult is. − Tessék? A falon kívül akarsz mászni? Zane kidugta a fejét, lenézett, és füttyentett egy hosszút. − Ejha! A magasság aztán felturbózza az embert! Tally a homlokát ráncolta. Nem volt biztos benne, hogy szívesen lenne ennyire felturbózva. Zane felhúzódzkodott az ablakpárkányra, megkapaszkodott a keret tetejében, és kihajolt. Óvatosan felállt, és lassan felegyenesedett, míg Tally már csak a bakancsát látta, ahogy odakint áll a kőpárkányon. A szíve megint kalapálni kezdett, míg végül ott dobogott az ujjbegyében is. A világ olyan éles lett, mint egy jégcsap. Zane lába hosszú ideig nem mozdult, majd közelebb csúszott a párkány széléhez. Már csak lábujjhegyen egyensúlyozott a kövön.

− Mit csinálsz

ott? Valaszként a bakancsok lassan felemelkedtek a levegőbe. Tally hallotta, ahogy a fiú talpa a követ súrolja. Kidugta fejét és felkukucskált. Zane a feje felett lógott a tetőn, a lába himbálódzott és a falat súrolta. Aztán a bakancsok találtak egy repedést a kövek között, és Zane–nek sikerült felhúznia magát és eltűnnie. Egy pillanattal később széles vigyorral a képén bukkant elő. − Gyere fel! – mondta. Tally behúzta a fejét, nagy levegőt vett, és a párkányra tette a kezét. A kő durva és hideg volt. Az ablakon átfütyülő széltől szálltak a pihék a karján. − Most aztán vagány legyél! – mondta magának Tally, és felhúzódzkodott. Leült az ablakpárkányra, combján érezte a kő hidegét, és egy pillantást vetett a földre. Messze alatta elszóródott avar és gyökerek, melyek tompítanák zuhanását. Feltámadt a szél, az ágak integettek. Tally minden apró ágacskát tisztán látott. A fenyőillat felerősödött. Nem lesz gond a vagánysággal. Egyik lábát felcsúsztatta a párkányra, majd a másikat is. A felállás volt a legfélelmetesebb. Miközben felemelkedett, léi kézzel szorította az ablakkeretet, a másikkal pedig kapaszkodó után tapogatózott a kinti falon. Nem mert újra lenézni. A hűvös követ lyukak és

repedések tarkították, de egyik sem tűnt nagyobbnak, mint az ujjhegye. Amikor teljesen kinyújtotta a lábát, egy pillanatra úgy érezte, megbénult. Egy kissé lengett a szélben, mint egy támasz nélküli, túl magasra épített torony. – Izgi, mi? – hallatszott Zane hangja odafentről. – Csak kapd el a párkányt! Tally felnézett az előtte levő falról. Kis híja volt, de a tető szélét nem érte el. − Hé, ez nem igazság! Te magasabb vagy nálam. − Semmi vész – nyújtotta le a kezét Zane. − Biztos vagy benne, hogy elbírsz? − Ugyan már, Tally–wa! Mi értelme ennek a sok szép új izomnak, ha semmire sem használjuk? − Hogy mondjuk kitörjem a nyakam – motyogta Tally, de felnyújtotta a kezét. Új izmai erősebbek voltak, mint hitte. Ujjait Zane csuklója köré kulcsolta, és könnyedén felhúzódzkodott az ablakpárkányról. Szabad kezével megragadta a tető szélét, és a cipője hegyével sikerült megtámaszkodnia egy repedésben. Egy nyögéssel fent is volt, és átgurult a tetőre. Megkönnyebbülten, kacagva terült el a megnyugtatóan hűvös kövön. − Igaz, amit mondtam – vigyorgott Zane. Tally kérdőn nézett fel rá. − Régóta vártam valakire, aki olyan, mint te.

A szépek nem pirulnak el, legalábbis nem úgy, hogy az elcsúfítsa őket, de Tally talpra ugrott, hogy álcázza reakcióját. Zane pillantása túlságosan is vesébe látó lett a halálmegvető mászástól. Tally kiegyenesedett, és szemügyre vette a kilátást. A tetőről látta Újszéphely föléjük tornyosuló felhőkarcolóit, a parkoknak a központi dombról lefelé kígyózó zöld szalagját. A folyón túl Csúfszállás már ébren volt. A focipálya tele újonc csúfokkal, akik a fekete–fehér labda körül rajzottak, s a szél elhozta a dühösen megfújt síp hangját. Mintha rettenetesen közel lenne minden, idegrendszere még mindig csúcsra járt, visszhangozva a pillanatot, amikor Zane segítségével felhúzódzkodott. A tető lapos volt, s nem volt rajta más, csak három szellőzőnyílás, a magasra törő átjátszóadó és egy fém kalyiba, nem nagyobb, mint egy csúf szekrénye. Tally rámutatott. − Az pontosan a lift fölött van. Odamentek. A kalyiba ósdi ajtaját rozsdás fémlap borította, olyasfajta, amilyet mindenfelé látni a romoknál, precízen belevésve: VALENTINO 317. − Ez már döfi, Tally – mondta Zane vigyorogva, megrántotta az ajtót, de egy fényes lánc tiltakozva rántotta vissza. – Na! Tally szemügyre vette az alkalmatosságot, ami a láncot összefogta, és minden igyekezetével törte továbbra is szédülő agyát.

− Ezt

úgy hívják, hogy... lakat. Azt hiszem. – Megtapogatta a sima tárgyat, s próbált visszaemlékezni, hogyan működik. – Füstösben használtak ilyet, hogy biztonságban legyen olyasmi, amit esetleg ellophatnak. − Szuper. Tehát még mindig szükségünk lenne a gyűrűinkre. Tally a fejét rázta. − A füstösök nem használnak azonosító gyűrűt. Ahhoz, hogy egy lakatot kinyiss... – Tally egy szó után kutatott a memóriájában. – Kell lennie valahol egy kulcsnak. − Egy kulcsnak? Az olyan, mint egy jelszó? − Nem. Ez egy olyan fém izé. Bedugod, elfordítod, és a zár kinyílik. − Hogy néz ki? − Egy fémdarab, akkora, mint a hüvelykujjad, és fogai vannak. Zane próbálta elképzelni, és vihogva kezdte keresni a kulcsot. Tally az ajtót bámulta. A kalyiba nyilvánvalóan sokkal régebbi volt, mint a lánc, amivel bezárták. Azon tűnődött, hogy vajon mire használták régebben. Közelebb hajolt az ajtóréshez, két kézzel beárnyékolta a szemét és bebámult. Szeme lassan megszokta a sötétet, míg végül sikerült kivennie néhány formát. Úgy tűnt, mintha lenne odabent egy hatalmas emelőcsiga és egy durva mechanikus motor, olyan,

amilyet Füstösben használtak. A lift régen láncon ment fel–le. A kalyiba öreg volt, nyilván rettentő régen nem használják már, amióta az emelőket feltalálták. A modern liftek ugyanazon az elven működnek, mint a légdeszka és a bungee dzseki. (Ami sokkal biztonságosabb, mint láncon himbálódzni... Tally a gondolatba is beleborzongott.) Amikor beépítették az emelőket, a régi szerkezetet nyilván otthagyták rozsdásodni a tetőn. Tally újra megrángatta a lakatot, de az nem engedett. Nehéz volt és durva, nem illett ide a városba. Ha az őrök akartak biztosítani valamit, felállítottak egy érzékelőt, amely figyelmeztetett, hogy maradj távol tőle. Csak az Új Füstösbeliek használnának fémből készült lakatot. Croy mondta, hogy jöjjön ide, tehát valahol lennie kell egy kulcsnak. − Egy újabb hülye teszt – motyogta. − Egy mi? – kérdezte Zane, aki felmászott a kalyiba tetejére, s ott kereste a kulcsot. − Teszt. Mint az, hogy Croy különlegesnek öltözött – magyarázta Tally. – És az, hogy megkeresteti velünk a Valentino 317– et. Biztosan a kulcsot is nehéz megtalálni, mert ez az egész egy teszt. Az a lényeg, hogy nehéz legyen megtalálni azt a valamit, amit Croy hagyott itt nekem. Nem akarják, hogy megtaláljuk, ha nem vagyunk eléggé magunknál.

− Vagy

esetleg éppen a kereséssel akarnak bennünket felrázni, hogy világosan gondolkozzunk, mire megtaláljuk – mondta Zane, a kalyiba tetején gubbasztva. − Na mindegy – sóhajtott Tally. Kezdett bosszankodni, és az volt az érzése, hogy a próbatételek sosem érnek véget, és minden megoldás csak egy következő szintre vezet, mint valami primitív számítógépes játékban. Talán a legokosabb az lenne, ha lefújnák az akciót, és megreggeliznének. Különben is, mit akarna bizonyítani az új füstösöknek? Nem számítanak, ő szép, ők pedig csúfok. De Zane agya még mindig zakatolt. − Vagyis olyan helyre dugták a kulcsot, ahonnan különösen trükkös megszerezni. De mi lehet annál trükkösebb, hogy lel másztunk ide? Tally szemügyre vette a tetőt, és feltűnt neki az átjátszóadó. A tetején, húsz emelettel magasabban a Valentino zászló lobogott a szélben. Ettől a látványtól megint harsogó lett a világ. Elmosolyodott. – Oda felmászni.

Magas torony Az átjátszóadó volt a Valentino–palota legújabb darabja. Acélból készült, és fehér polimerekkel festették be, hogy ellenálljon az időjárásnak. Az emberek azonosító gyűrűjét követő rendszer része volt, melynek célja állítólag az, hogy megtaláljon bárkit, aki egy okos épületen kívül eltéved vagy megsérül. Fehér támasztékok meredeztek Tally és Zane feje fölött, olyan összevisszaságban, mint egy macskabölcső, és olyan fényesen, mint a porcelán. Úgy tűnt, nem lesz nehéz megmászni a tornyot, csak az volt a baj, hogy ötször olyan magas, mint a Valentino–palota, még egy bulitoronynál is magasabb. Amikor elindult felfelé, Tally gyomra halkan megkordult. Biztos volt benne, hogy nem az éhségtől. − Legalább nem őrzi sárkány – viccelődött. Zane aggódó pillantását elszakította a toronyról. − Tessék? − Csak egy álom volt – ingatta a fejét Tally. − Szerinted tényleg odafent van a kulcs? − Tutira. − Az új füstösök egészen odáig felmásztak? Tallyben ébredezni kezdtek az emlékek. − Nem. Légdeszkával odarepülhettek mellé. A deszkával fel lehet jutni odáig, ha elég közel van egy nagy darab fémhez.

− Igényelhetnénk

légdeszkát, tudod? – mondta Zane

halkan. Tally csodálkozva pillantott rá. − Na persze az nem lenne valami vagány, igaz? – motyogta Zane. − Nem is. És mindennek, ami repül, van biztonsági vezérlése. Te tudod, hogyan kell túljárni a légdeszka biztonsági vezérlőjének az eszén? − Régen tudtam, de nem emlékszem. − Én sem. Na jó. Akkor mászunk. − Oké. De előbb... – megfogta Tally kezét, magához húzta, és megint megcsókolta. Tally pislogott, majd szélesen elmosolyodott. – Csak hogy megmaradjon az energiaszintünk. A mászás első fele könnyű volt. Együtt maradtak, és a torony két oldalán másztak a támasztékok és vezetékek fonataiba kapaszkodva. A szél időnként lel támadt, és pajkosan rángatta Tallyt, ami ugyan idegesítette, de elég volt lepillantania, és újra tudott összpontosítani. Fele útról már az egész Valentino–palotát látta, és a parkot is teljes kiterjedésében, sőt a légautó– leszállóhelyeket is a központi kórház tetején, ahol a műtéteket végezték. A folyó csillogott, ahogy a nap kezdett delelőre járni, és a túlparton ott volt Csúfszállás, ahonnan idelátszott Tally régi kollégiumának fák között

trónoló alakja. A focipályáról néhány csúf mutogatva figyelte őket. Valószínűleg törték a fejüket, hogy ki lehet az, aki megmássza a tornyot. Eszébe jutott, hogy vajon mennyi időbe fog telni, mire valaki a folyó innenső partján is észreveszi őket, és rájuk küldi az őröket. Az új izmokkal a mászás nem volt fizikailag megerőltető, de ahogy a csúcshoz közeledtek, a torony egyre keskenyedett, és a fogódzók egyre bizonytalanabbak lettek. A polimerborítás csúszott, és néhány helyen, ahol a délelőtti napsugár nem szárította fel a harmatot, még mindig nedves volt. Parabolaantennák és vastag, fonott vezetékkötegek állták útjukat, s Tally kezdett kételkedni. Vajon tényleg idefent van a kulcs? Miért akarnák az új füstösök, hogy az életét kockáztassa egy teszt miatt? Ahogy egyre nehezebbé vált a mászás, egyre jobban pánikba esett a mélységtől, és egyre kevésbé értette, hogyan került ide, erre a magas, szeles póznára. Előző éjjel nem volt más célja, csak hogy krim legyen, szép és közkedvelt. Sikerült is elérnie mindent, amire vágyott, tetejébe még Zane is megcsókolta, ami olyan szuper extra dolog volt, amit tegnap még elképzelni sem tudott volna. Persze a dolgok sosem úgy válnak valóra, ahogy az ember elgondolja. Attól, hogy krim lett, még nem érezte jól magát. Zane–nel lógni szemmel láthatólag

életveszélyes, és kizárja a reggelizés lehetőségét. Tallyt csak előző este szavazták be, s máris újra bizonyítania kell. És minek? Tényleg ki akarja nyitni azt a rozsdás lakatot? Bármi van is a kalyibában, attól csak még jobban fog szédülni, biztosan Davidre, a Füstösre és a többire emlékezteti, amit ott hagyott. Olyan érzés volt, mintha minden lépéssel, amit az új élete felé tett, jobban beszippantották volna régi, csúf idők. Mivel a figyelmét lefoglalta ez a sok kérdés, rosszul lépett. Egyik cipőtalpa lecsúszott a síkos műanyaggal bevont vastag kábelről, amitől keze megrándult egy támasztékon, ami még mindig nedves volt a harmattól. Zuhanni kezdett, elárasztotta testét a szabadesés érzése, melyet annyiszor megtapasztalt már, amikor leesett a légdeszkáról, vagy leugrott egy épület tetejéről. Ösztönei azt súgták, hogy lazítson, míg észre nem vette a nagy különbséget e között és a többi esés között: nem viselt sem zuhanásgátló karkötőt, sem bungee dzsekit. Ezúttal valóban zuhant, és nem volt semmi, ami megtartsa. Vadonatúj szép reflexei beindultak, és elkapott egy kábelfonatot. A tenyere csúszott a műanyag szigetelésen, a súrlódás égette a bőrét, mintha a vezeték lángra kapott volna. Lábát a torony felé lendítette, térdét behajlította, a teste megperdült, és csípővel fogta fel a fém ütését. Az

ütközéstől az egész teste megrázkódott, de égő ujjai szorításából nem engedett. Kalimpált, hogy lábával fogást találjon. A talpával kitapogatni! egy széles támasztékot, és sikerült megtámaszkodnia, így végre a súly nagy része lekerült a kezéről. Átkarolta a kábelt. Minden izma megfeszült, s alig hallotta fentről Zane kiáltásait. Átnézett a folyón túlra, s maga is meglepődött, hogy milyen elcsen lát. Minden ragyogott, mintha Csúfszállást megszórták volna gyémántokkal. A gondolatai tiszták voltak, mint reggeli eső után a levegő, és megértette, miért kellett felmásznia ide. Nem azért, hogy elámuljon tőle Zane vagy a füstösök, vagy hogy bármilyen próbát kiálljon. Őbenne volt valami, ami erre a pillanatra vágyott. Erre a tisztánlátásra, amit a műtét óta nem érzett már. Ez jóval több, mint a vagányság. − Jól vagy? – hallotta a távoli kiáltást. Amikor felpillantott Zane–re, látta, milyen mélyre esett vissza, de nagyot nyelt, és így is sikerült mosolyognia. − Szuperül vagyok. Totálisan. Várj meg odafent! Gyorsan visszamászott, ügyet sem vetve felhorzsolt csípőjére. Megperzselődött tenyere tiltakozott, amikor megkapaszkodott valamiben, de egy perc múlva már ott is volt Zane mellett. A fiú aranyos szeme jobban elkerekedett, mint bármikor, mintha jobban megijedt volna a zuhanástól, mint maga Tally.

Tally újra elmosolyodott, amikor észrevette. − Na gyere! – mondta, faképnél hagyva Zane–t, és elindult felfelé az utolsó métereken. Amikor felért a csúcsra, fekete mágnest talált a zászlórúd tövéhez tapasztva: a mágnesen új kulcs csillogott. Óvatosan elvette és a zsebébe csúsztatta, miközben a feje fölött csapkodó Valentino zászló olyan hangot adott, mint amikor ropogós, új ruhák jönnek ki a falból. − Megvan! – kiáltotta, és elindult lefelé. Elment Zane mellett, még mielőtt a fiú arcáról elmúlt volna az elképedés. Csak akkor vette észre, hogy mennyire fájnak az izmai, amikor újra a tetőn állt. A szíve még mindig dübörgött, és a világ kristálytiszta maradt. Előhúzta a kulcsot, és remegő ujjbeggyel simított végig a fogain, érzékelve a fém recés szélének minden részletét. − Igyekezz! – kiáltott oda Zane–nek, aki még mindig csak feleúton járt lefelé. Kezdett gyorsabban mászni, de Tally sarkon fordult, és a kalyiba felé indult. Amikor elfordította a kulcsot, a lakat felpattant, és a régi rozsdás ajtó nyikorogva kinyílt, alsó élével végigkarcolva a követ. Izgatottan belépett, s a sötétségben egy ideig nem látott mást, csak vörös nyomokat, melyek a szívdobbanásával összhangban pulzáltak. Ha a füstösök

azért szervezték meg ezt az egészet, hogy felturbózzák, akkor megkapták, amit akartak. A kis helyiségnek dohos szaga volt, odabent a levegő meleg volt és állott. Ahogy a szeme megszokta a sötétséget, meglátta a fal minden négyzetcentiméterét beborító, pergő graffitit. Egyik jelszó a másikat fedte, voltak köztük odafirkantott tagek és szerelmespárok nevei. Némelyik dátumnak semmi értelme sem volt, míg rá nem jött, hogy rozsdás stílusban íródtak, az összeomlás előtti évszázadokat számlálva. A szétesőfélben levő lift gépezetét is graffiti díszítette, a padló pedig tele ősrégi csempészáruval: régi festékes flakonokkal, kinyomott, üres, borzalmasan ragacsos nanoragasztóval, tábortűzszagú, kiégett tűzijátékkal. Tally észrevett egy lelapított s a szélén megfeketedett, sárga papírt. Olyan volt, mint egy cigaretta egy rozsdás történelemkönyvben. Felvette, megszagolta és eldobta, mert a gyomra felfordult a bűztől. Cigaretta? Ez a hely régebbi, mint az emelők, emlékeztette magát, talán még a városnál is öregebb, a történelem egy furcsa, elfeledett darabja. Elgondolkozott azon, hogy vajon hány generációnyi csúf és a krimekhez hasonló trükkös újszép vette birtokba. Az erszény, amit Croy mutatott, ott várta a liftszerkezet egyik régi, rozsdás fogaskerekén. Felemelte. A régi bőrt megfogni furcsa érzés volt, visszakerült tőle Füstös viseltes világába. Kinyitotta és

előhúzott belőle egy papírlapot. Halk, percegő zajt hallott, és észrevette, hogy valami kihullott az erszényből. Sőt, két dolog. Letérdelt es hunyorogva tapogatott, még mindig égő tenyerével érezte a hűvös követ, míg meg nem talált két apró, fehér pirulát. Csodálkozva bámult, miközben érezte, hogy az emlék ott van valahol a tudata határán. A helyiségben sötét lett, s Tally felnézett. Zane állt lihegve az ajtóban. Szeme villogott a félhomályban. − Hűha! Kösz, hogy megvártál, Tally! Tally nem felelt. Zane tett egy lépést, és letérdelt mellé. − Jól vagy? – fogta meg a lány vállát. – Nem ütötted be a lejed esés közben? − Nem. Csak jobban kitisztult. Ezt találtam – adta át a papírlapot Zane–nek, aki kisimította, és feltartotta az ajtón beáradó lénybe. Tele volt kapirgálva olvashatatlan írással. Tally újra lepillantott a tenyerén lévő tablettákra. Aprók voltak és fehérek. Úgy néztek ki, mint két kalóriasemlegesítő. De Tally meglehetősen biztos volt benne, hogy többre képesek. Valami felderengett... Zane lassan leeresztette a papírlapot. A szeme tágra nyílt a csodálkozástól. − Ez a levél neked szól. − Levél? Kitől? − Tőled, Tally. – Hangja halkan visszhangzott a kalyiba fémfalai között. – Ezt te írtad.

Üzenet önmagamnak Kedves Tally! Te én vagyok. Vagy mondhatnám úgy is, hogy én vagyok te, Tally Youngblood. Ugyanaz a személy. De amikor ezt a levelet olvasod, különbözünk is egymástól. Legalábbis az új füstösök szerint mostanra ez történhetett. Megváltoztattak téged. Ezért írok neked. Nem tudom, vajon emlékszel–e arra, amikor ezeket a szavakat leírtad. (Tulajdonképpen Shayt kértem meg, hogy írja le. Ő tanult kézírást az iskolában.) Olyannak tűnik ez neked, mint egy naplóbejegyzés picur korodból, vagy inkább olyan, mintha valaki teljesen másnak a naplója volna? Ha egyáltalán nem emlékszel arra, hogy ezt a levelet megírtad, akkor mindketten nagy bajban vagyunk. Főleg én. Mert nem emlékezni magamra annyit jelentene, hogy e levél íróját valahogy kiradírozták. Jaj! És tulajdonképpen azt jelenti, hogy bizonyos szempontból meghaltam. Úgyhogy kérlek, legalább próbálj meg emlékezni! Tally szünetet tartott, és ujjával követte a macskakaparást. Igyekezett emlékezni arra, amikor tollba mondta. Shay szerette bemutatni, hogy hogyan lehet íróvesszővel betűket formálni. Ezt a csínyt is a Füstösre való felkészülés részeként tanulta. Akkor is hagyott

üzenetet Tallynek, hogy hogyan követheti. De vajon ez valóban Shay keze írása? És ami még fontosabb: igaz, amit írt? Tally valóban nem emlékezett. Nagy levegőt vett, és folytatta az olvasást: A lényeg az, hogy valamit el kell mondanom neked: csináltak valamit az agyaddal – a mi agyunkkal –, ezért tűnhet furának a levél. Nem tudjuk (mármint mi Új Füstösben, nem pedig te meg én), hogy pontosan hogyan működik, de abban eléggé biztosak vagyunk, hogy mindenkivel történik valami, aki átmegy a műtéten. Amikor széppé tesznek, defektusokat (apró sebeket) is ejtenek az agyadon. Ettől megváltozol, és nem jó irányban. Nézz a tükörbe, Tally! Ha szép vagy, neked is van defektusod. Tally a füle mellett ijedt zihálást hallott. Odanézett és látta, hogy Zane a válla fölött olvassa a levelet. − Úgy tűnik, igazad volt velünk, szépekkel kapcsolatban – mondta Tally. − Ez csúcs! – bólogatott lassan Zane, és a következő bekezdésre mutatott. – És ez? Tally folytatta az olvasást. A jó hír, hogy létezik ellenszer. Ezért jött érted David, hogy odaadja neked a pirulákat, amik meggyógyítják az agyadat. (Komolyan remélem, hogy emlékszel Davidre.) Rendes srác,

akkor is, ha el kellett rabolnia, hogy idehozzon. Bízz benne! Félelmetes lehet idekint, távol a várostól, bárhol is rejtegetnek téged az új füstösök, de azok, akik az agyi sérüléseket okozták, keresni fognak, ezért biztonságban kell tartani téged, amíg meg nem gyógyulsz. Tally félbehagyta az olvasást. − Elraboltak? − Úgy tűnik, megváltozott a terv, amióta ezt megírtad – mondta Zane. Tally egy pillanatra furcsán érezte magát, David képe élesebben jelent meg előtte. − Ha én írtam. És ha igaz. Mindenesetre Croy jött el hozzám, nem pedig... David. – Ahogy kimondta a nevét, feltámadtak benne az emlékek: David sokéves munkától durva keze, összevarrt bőrökből készült kabátja, a fehér heg, ami kettészelte a szemöldökét. Érezte, hogy mindjárt pánikba fog esni. – Mi történt Daviddel, Zane? Miért nem ő jött? Zane a fejét csóválta. − Nem tudom. Ti ketten...? Tally újra lenézett a levélre, ami most összemosódott a szeme előtt, s egy könnycsepp pottyant a papírra. A tinta belefolyt a fröccsenésbe, feketére festve a könnycseppet.

− Elég

biztos vagyok benne, hogy igen – mondta reszelős hangon, miközben az emlékek összezavarodtak. – De történt valami. − Tényleg? − Nem tudom, mi. Tally nem értette, miért nem emlékszik. Valóban a defektusok, a sebek miatt az agyában, amire a levél figyelmeztette? Vagy egyszerűen nem akar emlékezni? − Mi az a kezedben? – kérdezte Zane. Tally kinyitotta kivörösödött tenyerét, és megmutatta az apró, feehér pirulákat. − A kúra. Hadd olvassam végig! Nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon. Még valami: Maddy (David mamája, aki kifejlesztette a gyógymódot) azt mondja, ehhez hozzá kell tennem, hogy beleegyezésemet adom. Alulírott Tally Youngblood ezúton felhatalmazom Maddy–t és Davidét, hogy beadják nekem a gyógyszert, dinivel meggyógyíthatják szépagyúságomat. Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem engedélyezett, kísérleti szer, és az egésznek lehet, hogy rettenetesen rossz vége lesz. Agyhalálian rossz. Izé, bocs az utolsó részért, de kénytelenek vagyunk vállalni ezt a rizikót. Emiatt adtam fel magam, hogy széppé váljak, kipróbálhassuk a pirulát, és megmenthessük Shayt és Perist, meg mindenki mást a világon, akinek belenyúltak az agyába.

Szóval be kell venned. Miattam. Előre is bocs, ha nem akarod, és David meg Maddy kényszerítenek. Ígérem, hogy a végén jobban jársz. Sok szerencsét! Szeretettel Tally Tally az ölébe ejtette a papírt. Valahogy a macskakaparással leírt szavak kiszippantották belőle az éleslátást, és megint minden összefolyt. Forgott körülötte a világ. A szíve még mindig hevesen vert, de nem jól, nem úgy, mint amikor sikerült megkapaszkodnia, és nem zuhant le a toronyról. Inkább pánikszerűen, mintha rázárták volna a fémkalyiba ajtaját. Zane füttyentett egy halkat. − Szóval ezért jöttél vissza. − Te ezt elhiszed, ugye? Zane szeme aranyosan villant a sötétben. − Még szép. így már minden érthető. Érthető, hogy miért nem emlékszel Davidre vagy arra, ahogy visszajöttél a városba. Hogy miért mesél Shay olyan zavaros történeteket azokról a napokról. Hogy miért érdekled annyira az új füstösöket. − Mert agykárosodott vagyok? Zane a fejét rázta. –Mindannyian agykárosodottak vagyunk. Pontosan, ahogy sejtettem. Te pedig szándékosan adtad fel magad,

tudván, hogy létezik ellenszer – mutatott a Tally kezében levő tablettákra. – Emiatt vagy itt. Tally csak bámulta a pirulákat, melyek aprónak és jelentéktelennek tűntek a kalyiba sötétjében. − De a levélben az áll, hogy esetleg nem is használ. Még a végén agyhalott is lehetek... Zane finoman megfogta a csuklóját. − Tally, ha nem akarod bevenni, én megteszem. Tally bezárta a markát. − Nem engedhetem. − Én pontosan erre vártam. Hogy elmenekülhessek a szép létből, és mindig észnél lehessek. − Én nem erre vártam! – kiáltott fel Tally. – Semmi mást nem akartam, mint belépni a krimekhez. − De igen, ezt akartad – mutatott Zane a levélre. − Az nem én voltam. Ő maga mondta. − De te... − Talán megváltoztattam a véleményem. − Nem te változtattad meg, hanem a műtét. Tally szólásra nyitotta a száját, de hang nem jött ki a torkán. − Abban a tudatban adtad fel magad, hogy kockázatot vállalsz a gyógyszerrel. Ez elképesztően bátor lépés. – Zane megérintette Tally arcát. Szeme fénylett a beszűrődő napsugárban. - de ha nem akarod, hadd vállaljam helyetted a kockázatot!

Tally a fejét rázta, s azon gondolkodott, hogy vajon mitől fél jobban: attól, hogy a kísérlet rosszul sül el, vagy attól, hogy lássa maga helyett Zane–t elhülyülni. Vagy talán igazából azt nem akarta megtudni, mi történt Daviddel. Bárcsak Croy békén hagyta volna, vagy sosem találta volna meg a Valentino 317–et! Bárcsak megfeledkezhetne a tablettákról, buta és szép maradhatna, és soha többé nem kellene rágódnia az egészen! − Csak el akarom felejteni Davidet. − Miért? – hajolt közelebb Zane. – Mit tett veled? − Semmit. Nem csinált semmit. De miért hagyta itt nekem Croy ezeket a pirulákat, ahelyett, hogy magával vitt volna? Mi van, ha... A kalyiba egy pillanatra megremegett, és Tally elhallgatott. Mindketten felnéztek. Valami nagy repült el felettük. − Egy légautó... – suttogta Tally. − Biztosan csak erre járt. Azt hiszik, hogy a parkban vagyunk. − Hacsak valaki nem látott bennünket fenn a... – Elhallgatott, amikor porfelhő szűrődött be a félig csukott ajtón. – Leszáll. − Tudják, hogy itt vagyunk – mondta Zane, és nekilátott darabokra tépni a levelet. − Mit művelsz?

− Ezt

nem találhatják meg – felelte. – Nem tudhatják meg, hogy létezik gyógymód. – Azzal betömött egy darab papírt a szájába, és pofákat vágott az íze miatt. Tally a kezében levő tablettákra nézett. − És ezzel mi legyen? Zane kínlódva nyelte le a papírdarabot. − Be kell vennem most rögtön. – Azzal újabbat harapott a levélből, és rágni kezdte. − Olyan aprók – mondta Tally. – Elrejthetnénk. Zane a fejét csóválta, és újra nyelt. − Elég egyértelmű, ha az embert rajtakapják gyűrű nélkül, Tally. Tudni akarják majd, hogy miben sántikálunk. Ha eszel valamit, már nem leszel ilyen vagány, talán berezelsz, és odaadod nekik a pirulát. Léptek hangja közeledett odakintről. Zane egy mozdulattal majdnem teljesen becsukta az ajtót, a lánc végeit áthúzta belülre, és a lakatot bepattintotta. Sötét lett odabent. − Ez nem sokáig fogja feltartóztatni őket. Add ide a pirulákat! Ha működik, megígérem, hogy te is... Kiáltás hallatszott odakintről. Tallynek a hideg futkározott a hátán. A hang éles volt, mint a penge. Nem őrök közeledtek odakint. A Különleges Körülmények ügynökei voltak. A kalyiba homályában úgy bámultak Tallyre a pirulák, mint lelketlen fehér szemek. Valamiért biztos volt benne, hogy valóban az ő szavai könyörögtek a levélben,

hogy vegye be őket. Talán ha megteszi, minden világos és örökre penge lesz, ahogy Zane mondta. Vagy nem fog működni, ő pedig agyhalott lesz. Vagy talán David az, aki halott. Tally azon tépelődött, hogy vajon mától fogva egy része mindig is emlékezni fog–e az arcára, függetlenül attól, hogy mit tesz. És ha nem veszi be a tablettákat, sosem tudja meg az igazat. Már a szája felé emelte a kezét, de érezte, hogy képtelen rá. Elképzelte, ahogy bomlik az agya. Hogy kiradírozódik, mint az a másik Tally, aki a levelet írta neki. Belenézett Zane szépséges, könyörgő szemébe. Legalább neki nem voltak kétségei. Talán Tallynek nem kell egyedül megtennie... Az ajtó élesen nyikordult, és a lánc megfeszült, amikor valaki megpróbálta kinyitni. Ütés érte az ajtót, ami akkorát döndült, mintha tűzijáték robbant volna a kis fém kalyibában. A különlegesek erősek, de vajon be tudnak törni egy fémajtót? − Tally, most! – suttogta Zane. − Nem megy! − Akkor add ide! Tally a fejét rázta, közelebb húzódott, és suttogott, hogy meg ne hallják az ajtót érő mennydörgő csapások ellenére is. − Nem tehetem ezt veled, Zane, és nem tudom megtenni egyedül. Mi lenne, ha elfeleznénk?

− Tessék?

Ez hülyeség. Nem tudjuk, hogy annak

milyen... − Semmit sem tudunk, Zane. Abbamaradt az ajtódöngetés, és Tally pisszegett, hogy hallgasson. A különlegesek nemcsak erősek és gyorsak, de a hallásuk is olyan éles, mint egy ragadozóé. Egyszeriben fényes szikra lobbant az ajtórés túloldalán, vadul táncoló árnyakat vetve a kalyibába. Tally látását fényfoltok homályosították el. A vágószerszám sziszegett, ahogy égetni kezdte a láncot, és olvadt fém szaga csapta meg az orrukat. Néhány perc, és a különlegesek bent lesznek. − Együtt – suttogta Tally, és odaadta az egyik pirulát Zane–nek. Nagy levegőt vett, és a másikat a nyelvére tette. Keserű íz robbant szét a szájában, mintha szőlőmagba harapott volna. Lenyelte a tablettát, ami savas ízzel csúszott le a torkán. − Kérlek! – győzködte Zane–t halkan. – Tedd meg velem együtt! Zane sóhajtott, bevette a pirulát, és elhúzta a száját. − Lehet, hogy ez iszonyatos hülyeség volt, Tally – csóválta a fejét megrökönyödve Zane. Tally mosolyogni próbált. − Legalább együtt voltunk hülyék. Előrehajolt, elkapta a tarkóját és megcsókolta. David nem jött el megmenteni. Vagy meghalt, vagy nem érdekli,

mi történi vele. David csúf, Zane pedig szép és vagány. És itt van. − Szükségünk van egymásra – mondta Tally.

2. rész A kúra

És a csók sokkal jobb végzet, mint a bölcsesség. E. E. Cummings: Mivel az élet az első

Áttörés Reggelre megérkezett az első téli fagy. A fák úgy csillogtak, mint az üveg, csupasz ágaikról jégcsapok lógtak. Csillámló fekete ujjaik végignyúltak az ablaktáblán, éles kis darabokra vágva az eget. Tally fél kezét az ablaküvegre szorította, és hagyta, hogy a kinti hűvös beszivárogjon a tenyerébe. Az üdítő hideg élesebbé tette a délutáni fényt, olyan törékennyé, amilyennek a kinti jégcsapokat képzelte. Ez segített összpontosítania agyának azzal a részével, mely legszívesebben visszamerült volna a szép álmokba. Amikor végül elhúzta a kezét az ablaktól, elmosódott nyoma meglátszott az üvegen, majd lassan elhalványult. − Tally már nem elmosódott – mondta vigyorogva, majd jeges tenyerét Zane arcára tette. − Mi a... – motyogta a fiú, és épp csak annyira mozdult meg, hogy ellökje Tally kezét. − Ébredj, szépség! Zane szeme résnyire kinyílt. − Sötétet – mondta azonosító bilincsének. A szoba engedelmeskedett, és besötétítette az ablakot. Tally a homlokát ráncolta. − Megint fáj a fejed? Zane–nek időnként elviselhetetlen migrénje volt, ami órákra kivonta a forgalomból, bár nem volt annyira

borzalmas, mint az első hetekben, miután bevette a pirulát. − Nem – motyogta. – Álmos vagyok. Tally a kézikapcsoló után nyúlt, és visszaállította az ablakot áttetszőre. − Ideje felkelni. Elkésünk a koriról. Zane fél szemmel hunyorgott. − A korcsolya ciki. − Aludni ciki. Kelj fel és pezsegj! − Pezsegni ciki. Tally felvonta a szemöldökét, már nem fájt. Jó szép volt. Rendbe tetette a homlokát, bár a sebhelyről megemlékezett egy villanó tetkóval: fekete kelta csavarok pont a szeme felett, amelyek a szívverésével együtt forogtak. Még rá is tett egy lapáttal, és ugyanolyan szemeket csináltatott, mint Shay, visszafelé járó órával, meg mindennel. − Pezsegni nem ciki, te hétalvó – tette újra az ablakra a tenyerét, hogy lehűtse. Azonosító bilincse szikrázott a napsütésben, mint odalent a fák, s már vagy milliomodszor kereste fémfelületén a forrasztást. De a bilincset mintha egy darab acélból kovácsolták volna, tökéletesen illett a csuklójára. Óvatosan megrángatta, és érezte, mintha lenne valamicske mozgása. Tally napról napra soványabb lett. − Kávét kérek szépen – mondta kedvesen a bilincsnek.

Pörkölt kávé illata kezdett terjengeni a szobában, mire Zane újra megmozdult. Amikor eléggé lehűlt a keze, a fiú pucér mellkasára tette, aki megborzongott, de nem tiltakozott, csak megmarkolta a lepedőt, és reszketve vett levegőt. Kinyitotta a szemét. Arany írisze ragyogott, mint a téli nap. − Na ez aztán felpezsdített! − Azt hittem, a pezsgés ciki. Zane elmosolyodott, és álmosan vállat vont. Tally visszamosolygott rá. Zane különösen szép volt, amikor ébredezett. Az álom megpuhította átható tekintetét, és szigorú vonásai jóformán sebezhetőnek tűntek, mintha egy elveszett, éhes kisfiú lenne. Tally ezt persze sosem említette neki, különben még megműttette volna. A kávéfőzőhöz ment, átlépve egy kupac visszaváltatlan ruhán és mosatlan edényen, melyek teljesen elborították a padlót. Zane szobájában szokás szerint kupleráj volt. A szekrénye félig nyitva, túlságosan tele volt ruhával, hogy rendesen be lehessen csukni. Itt aztán könnyen el lehetett rejteni bármit. Kávéját szürcsölve Tally a szokásos korcsolyázó felszerelésüket kérte: vastag műanyag dzsekit mű nyúlprémmel bélelve, párnázott térdű nadrágot, hátha nagyokat esnek, fekete sálat, és ami a legfontosabb, vastag, könyékig érő kesztyűt mindkettőjüknek. Míg a fal

kiköpte a holmikat, odavitte Zane–nek a kávéját, amitől végre magához tért. A reggelit mindketten kihagyták, mint egy hónapja mindig, majd beszálltak a liftbe, és lementek a Pulcher– palota bejáratához, s egész úton folyékonyan, szépen beszélgettek. − Láttad a zúzmarát, Zane–la? Olyan cidris! − A tél annyira felpezsdít! − Totálisan. A nyár olyan... nem is tudom. Túlságosan meleg, vagy mi. − Tutira. Kedvesen rámosolyogtak a portásra, majd kiléptek a hidegbe, s csak egy pillanatra álltak meg az épület lépcsőjén. Tally átadta kávésbögréjét Zane–nek, és a kesztyűjét felhúzta a pulóverujja alatt, így két rétegben takarva a bal karján levő azonosító bilincset. Aztán fekete sállal betekerte a karját, hogy szorosan szigetelje a bilincset. Mindkét kávét elvette Zane–től, és miközben a fiú is bebugyolálta a kezét, a remegő, fekete folyadékból felszálló gőzt figyelte. − Azt hittem, ma normálisan kell viselkednünk – szólalt meg Tally nem túl hangosan, amikor Zane elkészült. − Én normálisan viselkedem. − Ugyan már! „Pezsegni ciki?" – Miért? Túlzás volt?

Tally a fejét rázta, kacagott, és a levegőben lebegő jégpálya felé vonszolta Zane–t. Egy hónap telt el azóta, hogy bevették a pirulákat, és még egyikük sem volt agyhalott. Az első néhány óra azonban rettenetes volt. A különlegesek mindent átkutattak, őket és a Valentino 317–et is, amit csak találtak, kis nejlonzacskókba gyűjtötték. Idegtépő hangjukon ezerszámra vágták hozzájuk a kérdéseket. Tudni akarták, hogy két újszép minek mássza meg az adótornyot. Tally igyekezett elhitetni velük, hogy csak kettesben akartak lenni, de a különlegesek semmilyen válasszal nem voltak elégedettek. Végül előkerült két őr az eldugott azonosító gyűrűkkel, gyógyspray–vel Tally tenyerére, és muffinokkal. Tally úgy falta be késői reggelijét, mint egy farkas, míg le nem engedett, aztán szépen mosolygott, és kérte, hogy vigyék a sebészetre az előző esti seb miatt. Nagyjából egy újabb unalmas óra elteltével a különlegesek megengedték, hogy az őrök, Zane–nel a nyomukban, elvigyék a kórházba. Nagyjából ennyi történt, eltekintve az azonosító bilincsektől. Az orvosok Tallyre akkor tették fel, amikor a szemöldökét műtötték, Zane pedig másnap reggel úgy ébredt, hogy már rajta volt. Ugyanúgy működött, mint az azonosító gyűrű, azzal a különbséggel, hogy bárhonnan tudott hangüzenetet küldeni, mint egy kézi telefon. Ez azt

jelentette, hogy a bilincsek hallottak mindent, amit mondtak, még akkor is, ha kint voltak a szabadban, és a gyűrűvel ellentétben nem lehetett levenni őket. Béklyó volt láthatatlan lánccal, se Tally, se Zane semmiféle szerszámmal nem tudta levágni. Váratlanul divatba jött a bilincs. Amikor a krimek meglátták, Zane alig tudta visszatartani őket, hogy ne igényeljenek maguknak mindannyian igazit. Kért egy csomó működésképtelen bilincset a faltól, és kiosztotta. Az ezt követő néhány hétben elterjedt a pletyka, hogy a bilincs a bűnözés új jele, ami azt szimbolizálja, hogy az illető megmászta a Valentino–palota tetején levő átjátszóadót. Kiderült, hogy több száz újszép volt szemtanúja Tally és Zane mászásának, és üzenetet küldtek egymásnak, hogy rohanjanak az ablakhoz, és nézzék a műsort. Néhány hét elteltével már csak azok jártak fémbilincs nélkül, akiknek halványlila gőzük sem volt a divatról, és őröket kellett odaállítani az átjátszó adóhoz, hogy az újszépek ne másszanak fel rá. Az emberek az utcán kezdtek ujjal mutogatni Tallyre és Zane–re, és naponta három új jelentkezővel gyarapodott a krimnek készülők tábora. Mintha mindenki vagány akart volna lenni. Tally ideges volt az áttörés miatt, de útban a korcsolyapálya felé nem sokat beszéltek Zane–nel. Bár bilincseik be voltak tekerve vastag téli holmikba, és nem

hallhattak semmit, a hallgatás olyan szokásukká vált, mely mindenhová követte őket. Tally megszokta, hogy máshogy kommunikál: szemjátékkal, némán megformált szavakkal. Néma összeesküvőként élni minden mozdulatot jelentéssel töltött meg, minden érintést tartalommal ruházott fel. Az üveglifttől, amely a lebegő jégfelületre vitte őket, lepillanthattak a Nofretete Stadion hatalmas teknőjére. Zane megfogta Tally kezét. A szeme csillogott, mintha valami váratlan csínyre készülne, mint amikor hógolyózáport zúdított le a Pulcher–palota tetejéről. Pajkos pillantását tökéletesen időzítette, hogy Tally idegei egy kicsit megnyugodjanak. Elvégre nem lenne jó, ha a többi krim idegesnek látná. Legtöbbjük már ott volt, éppen a korcsolyáját vette fel, és megfelelő méretű bungee dzsekit keresett. Néhány újonnan beeszavazott krim remegő bokával melegített be a lebegő jégen, korcsolyájuk olyan hangot adott, mint amikor a könyvtáros lepisszegi az embert. Shay odacsúszott hozzájuk, hogy megölelje Tallyt, s csak az állította meg, hogy beleütközött. − Szia, Cingár–wa. − Heló, Bandzsi–la – felelt Tally kacarászva. Újra divatba lőttek a csúf becenevek, de Shay és Tally felcserélte egymással régi nevét, mert Tally rohamosan fogyott. Rémes volt éhezni, de abban reménykedett, hogy előbb–utóbb le tudja venni csuklójáról a bilincset.

Látta, hogy szolidaritásból Shay is fekete sálat csavart a jobb karjára. Ezenkívül Tally villanó tetkójának egy változatával is büszkélkedhetett, egy fészeknyi kígyóval, amelyek az egyik szemöldöke körül tekeregtek, és le az arcán. Sok krimnek volt új arctetoválása, ami a szívverésüktől függően pulzált. Egy pillantásra látni lehetett, mennyire vagányak éppen. A krim csapat feje fölött kavargott az önmelegítő kávésbögrékből felszálló gőz, és mindenkinek csak úgy pörgött a tetkója. Mindenfelől köszönés hangzott, amikor észrevették Tallyt és Zane–t, s az izgalom egyre nőtt. Peris siklott oda hozzájuk egy bungee dzsekivel és Tally szokásos korcsolyájával. − Köszi, Krumpliorr! – mondta Tally, lerúgta a csizmáját, és leült a jégre. Itt a korcsolyapályán nem volt szabad légkorcsolyát használni: valódi fém élek villogtak a téli fényben, mint a tőr. Tally szorosra fűzte a korcsolyáját. − Itt van az üveged? – kérdezte Peristől. − Dupla vodka – húzta elő a flaskát a fiú. − Az aztán olvaszt. Tally és Zane egy ideje nem ivott alkoholt, mert rájöttek, hogy ahelyett, hogy vagánnyá tenné őket, inkább szépagyúak lesznek tőle Az égetett szesznek azonban más haszna volt itt a jégen.

Tally kinyújtotta kesztyűs kezét, Peris felhúzta, s a lendülettől csúszós kis keringőt lejtettek. Kacarászva kapaszkodtak össze, hogy visszanyerjék egyensúlyukat. − Ne feledkezz meg a dzsekidről, Cingár! – mondta Peris. Tally elvette tőle, és megszorította a pántokat. − Az gáz lenne, nem? Peris idegesen bólogatott. − Van valami hír folyón túli barátainkról? – kérdezte Tally jóformán suttogva. − Még egy üzenet sem. Mintha a föld nyelte volna el őket. Tally a homlokát ráncolta. Croy látogatása pontosan egy hónappal ezelőtt történt, és az új füstösök azóta nem mutatkoztak. Nyugtalanító volt ez a hallgatás, hacsak nem egy bosszantó teszt csupán ez is. Mindenesetre már égett a lába alatt a talaj, hogy elindulhasson megkeresni őket, amint megszabadul ettől a hülye bilincstől. − Vajon hogyan megy Faustónak a trükközés a légdeszkával? Peris vállat vont, és szórakozottan pillantott a többi krimre, akik elárasztották a pályát, nevetve és sikkantgatva cikáztak az apró jégpálya–karbantartó gépek között. Tally ellenőrizte a villanó tetkót Peris homlokán, ahol egy harmadik szem pislogott a szívverésével együtt, aztán belenézett abba a gyönyörű, puha, barna, minden

mélységet nélkülöző szemébe. Peris vagányabbnak tűnt, mint egy hónapja, de Tally nem látott már rajta javulást egyik napról a másikra. Sokkal nehezebb volt a többieknek, akik nem kaptak a pirulából, és nem gyógyultak meg félig, mint ő és Zane. Rövid távon tudtak lelkesedni, de nehéz volt rávenni őket, hogy hosszabban összpontosítsanak. Sebaj, majd az áttöréstől beindulnak. − Minden oké, Krumpliorr. Korizzunk! Tally ellökte magát, és egyre sebesebben körözött a pálya külső szélén. Lenézett a lába alatti foltos jégen keresztül. Látta a levegőben lógó pályát fenntartó lebegő emelők rácsozatát, melyek sugaras alakzatban hűtőkacsokat eresztettek ki. Sokkal lejjebb ott volt a sportstadion oválisa, egy kissé elmosódottan, mintha szépagyú ködben látná. Most kapcsolták fel a stadion világítását, kezdődött a bemelegítés. Háromnegyed óra múlva kezdődik a meccs. Kezdés előtt szokás szerint lesz tűzijáték, amikor a nézők már helyet foglaltak. Igazán gyönyörű lesz. Fejük felett, a végtelen kék égen, csupán néhány hőlégballon lebegett a legmagasabb bulitornyokhoz kipányvázva. Amikor lelemelkedett, a korcsolyapálya volt a legmagasabb létesítmény Újszéphelyen. Tally látta az egész alattuk elterülő várost. Zane után eredt, és utolérte, amikor a fiú éppen befejezett egy kört.

− Szerinted

mindenki penge? − Inkább ideges. Zane elegánsan haladt hátrafelé, olyan könnyeden korcsolyázott, mint ahogy a levegőt vette. Műtéttel feljavított izmai megszabadultak a szépek félénkségétől és tespedésétől. Remegés nélkül tudott kézen állni, másodpercek alatt felmászott a Pulcher–palotán az ablakához, és futva lehagyta az egysínű vasutat, ami a rozogákat hozta be az elővárosokból a kórházba. Soha nem izzadt meg, és kerek két percig vissza tudta tartani a lélegzetét. Amikor látta, ahogy véghezviszi ezeket a mutatványokat, Tallynek a környezetőrök jutottak az eszébe, akik Füstösben megmentették az égő mezőről. Zane fizikailag annyira magabiztos volt, mint ők, gyors és erős, de hiányzott belőle a Különleges Körülmények ügynökeinek félelmetes kegyetlensége. Tally maga sem volt egy lajhár, de a kúra valahogy megsokszorozta Zane erejét és mozgáskoordinációját. Tally imádott vele csúszkálni a jégen, körözni a többiek körül. Szerette, hogy ők a krimek tarkabarka örvényének kecses középpontjai. − Nincs hír Új Füstösből? – kérdezte Zane alig hallhatóan a korcsolyák hussanása közt. − Peris azt mondja, semmi. Zane káromkodva tett egy szűk kanyart, jeget permetezve egy pálya szélén ügyetlenkedő nem–krimre.

− Türelmesnek

kell lennünk – érte utol Tally. – Le fogjuk venni ezeket a vackokat. − Unok már türelmesnek lenni, Tally – nézett le Zane a jégen keresztül. A stadion odalent hemzsegett a nézőktől, akik a városok közti újrajátszás első meccsét várták. – Még mennyi? − Bármelyik percben – felelt Tally. Ahogy ezt kimondta, odalent felrobbant az első tűzijáték, a korcsolyapálya hirtelen kékek és pirosak kavargó palettájává vált. Egy másodperccel később elkésett durranás rezegtette meg a jeget, amit a tömeg elismerő kiáltása kísért. − Kezdődik – vigyorgott Zane, mint akinek elfújták minden bosszúságát. Tally megszorította a kezét, és hagyta el korcsolyázni. Ő maga megállt a pálya közepén, a jeget körben tartó emelőszerkezettől a lehető legtávolabb. Felemelte a kezét és várt, amíg a többi krim odagyűlik köré. − Flaskákat elő! – mondta Tally halkan, s hallotta, ahogy a suttogás terjed a csapatban. A nap megcsillant a laposüvegek fémjén, és Tally hallotta, ahogy mindenfelé lecsavarják a kupakokat. A szíve hevesen vert, érzékeit élessé tette a várakozás. Mindenkinek őrületesen pörgött a tetoválása. Látta, hogy Zane egyre nagyobb sebességgel halad a pálya szélén. − Öntsétek! – mondta halkan.

Csurgás hallatszott, ahogy a krimek dupla vodkát és sima etilalkoholt öntöttek a jégre. Tally mintha reccsenést hallott volna, mintha a jég halkan tiltakozna, miközben a fagypontját lejjebb szállította az alkohol. Zane még a régi időkben is mindig arról álmodozott, hogy csinál valami hasonlót. Néha pezsgőt locsolt a jégre, miközben a krimek korcsolyáztak. De a kúra komollyá tette. Még ki is próbálta a dolgot egy kis hűtőszekrényben, a szobájában. Egy jégkockatartó rekeszeit különböző arányú víz és vodka keverékekkel töltötte meg, és betette a mélyhűtőbe. A tiszta vizes kocka normálisan megfagyott, de azok, amikben több alkohol volt, egyre latyakosabbak voltak, a tiszta vodkát tartalmazó kocka pedig teljesen folyékony maradt. Tally lenézett a jég felületén lassan terjeszkedő alkoholrétegre, látta, ahogy a korcsolyák élének kezd eltűnni a nyoma az olvadástól. A stadion szívdobogtatóan fókuszba került, míg végül Tally már tisztán látta a magasra repülő zöld–sárga tűzijáték–bokréták minden részletét. Amikor a mennydörgő robaj elérte a fülét, egy másik fenyegető reccsenés is felhangzott. A tűzijáték egyre intenzívebb lett, közeledett a finálé. Tally felemelt kézzel jelzett Zane–nek. Zane tett egy újabb kört, majd elindult feléjük, teljes erőből hajtva magát. Tally halványan érezte a körülötte álló banda ijedtségét. Mint amikor egy gazellacsorda észrevesz egy nagymacskát a távolban. Néhányan húztak

egyet laposüvegükből, majd a magukkal hozott narancslés dobozból feltöltötték, hogy palástolják tettüket. Tally elvigyorodott, amikor elképzelte, milyen szép hablatyot fog előadni az őröknek: Csak álltunk ott mindannyian, és nem csináltunk semmit, még csak nem is koriztunk, amikor hirtelen... – Vigyázat! – kiáltott Zane, mire a csapat utat nyitott neki. Zane bekorcsolyázott középre, és elképesztően magasra ugrott a levegőben. Szeme és korcsolyájának éle megvillant, majd teljes súlyával, minden erejével visszazuhant a jégre. Abban a pillanatban eltűnt a többiek szeme elől, miközben törött üveg csörömpölésére hasonlító zaj hallatszott, ami egyre erősebb lett, mint a kidőlő fák sikolya Füstösben. Egy másodperc tört részéig Tallyt a magasba emelte az egyik emelő forgócsapján billegő nagy jégtábla, de aztán félbetört, és a lány zuhanni kezdett, a gyomra pedig a torkába szökött. Mindenfelől kesztyűs kezek kapták el a kabátját, amikor a csapat egyszerre esett pánikba. Aztán kiáltás szállt fel, mert a pálya közepe teljesen megadta magát. Krimek, karbantartó gépek és jégszilánkok zuhantak lefelé, a focipálya zöld füvére, s tízezer arc nézett fel ijedten. Ez aztán vagány volt.

Zuhanás Egy pillanatig csend volt. Tally körül zajtalanul, pörögve hullott a darabokra repedt jég, visszaverve a stadion fényeit. A szél elsöpörte a krimek torkából feltörő csatakiáltást. A lenti tömeg elképedt csendben nézett fel. Tally kitárta a karját, hogy lassítsa az esést, kehelyformán tartva a kezét kapaszkodott az értékes másodpercekbe. A bungee ugrásnak ez a része olyan volt, mint a repülés. Aztán a fény és a zaj robbanásától pörögni kezdett, a füle bedugult, és a szemét kénytelen volt behunyni a vakítóan csillogó fénycsíkok láttán. Néhány szédítő másodperc elteltével Tally megrázta a fejét és kinyitotta a szemét: mindenfelé szivárványszínű tűzszilánkok repültek, mintha ő maga egy felrobbant galaxis közepében volna. Feje felett további robbanások indítottak szüntelen izzó esőzést. Megértette, hogy mi történt. A tűzijáték fináléja éppen akkor robbant, amikor a zuhanó krimek áttörték a jeget. Az áttörés időzítése egy kissé túl tökéletes volt. Egy sistergő láng hozzátapadt a bungee dzsekijéhez, a biztonsági csillagszórók hűvös kitartásával égett, s az ugráló szikrák csiklandozták az arcát. Tally hadonászni kezdett, hogy egyenesbe kerüljön, de a föld viharosan közeledett, s már csupán másodpercekre volt. Még

mindig nem sikerült visszanyernie az irányítást, amikor a bungee dzseki pántjai belevágtak a vállába, és néhány méterrel a föld fölött, fejjel lefelé megtartották. Amikor a dzseki újra felrántotta Tallyt a levegőbe, összegömbölyödött, hátha nagyobb darab jég hullik rá odafentről Hogy esetleg valamelyikükre ráeshet egy nagyobb jégdarab, vagy egy jégkarbantartó gép, mindig is kritikus pontja volt ;i tervnek. De Tallynek nem esett baja, amikor visszapattant, és a röppálya csúcsára érve hallotta, ahogy a tömeg mélységes zavarodottságában egy emberként felsóhajt. Tudták, hogy valami elromlott. Zane–nel azt tervezték, hogy átprogramozzák az eredményjelző táblát, hogy ebben a pillanatban egy üzenetet mutasson, ami áttörheti a tömeg szép ködét, amíg még zúg a fejük. De akkor az őrök tudnák, hogy az áttörés nem véletlen volt, ami pedig mindenféle kínos komplikációhoz vezethetne. Az új füstösök így is, úgy is hallani fognak erről a csínyről, és legalább ők tudni fogják, mit jelent... A kúra sikerült. Új Füstösnek vannak a városban szövetségesei. Leszakadt az ég. Tally nagyjából a pálya közepén ért földet, a törött jégdarabokkal teleszóródott füvön, remegő jégpálya– karbantartó gépek, röhögcsélő krimek és néhány ártatlan korcsolyázó között, akik szintén lezuhantak, s most örültek, hogy a pályán kötelező a bungee dzseki viselése.

Tally körülnézett, hogy hol lehet Zane, s meglátta, hogy a lendület végigsöpörte a pályán, be az egyik kapuba. Tally futva felé indult, útközben számba véve a krimeket. Mindenkinek őrülten pulzáltak és pörögtek a tetoválásai az áttörés varázslatától. Senkinek sem esett nagyobb baja, mint néhány horzsolás vagy megpörkölődött haj. – Sikerült! – mondta Fausto halkan, a kezében levő jégdarabot bámulva elképedten, amikor Tally elfutott mellette. Ő azonban csak rohant tovább. Zane hisztérikusan nevetett a hálóba gabalyodva, majd miikor Tallyt meglátta, elkiáltotta magát: Góóóóól! Tally trappolva lefékezett. Megkönnyebbülten élvezte a pezsgést. Az egész világ átalakult körülötte. Mintha egyetlen pillantással látná az egész közönséget, minden arckifejezés kristálytiszta volt a stadion valószerűtlenül éles fényében. Tízezer lenyűgözött, elképedt arc nézett vissza rá. Tally elképzelte magát, ahogy beszédet mond ott helyben, beszél nekik a műtétről, a defektusokról, a szépség rettenetes áráról, arról, hogy a csinosság ostobaságot jelent, és hogy gondtalan életük mennyire üres. Úgy tűnt, az összezavarodott tömeg meghallgatná. Jelezni akartak az új füstösöknek, de nem ez volt az áttörés egyetlen célja. Egy ekkora kaliberű csíny néhány napra felvillanyozza a krimeket, ezt tudták előre, de vajon egy igazán megrázó élmény okozhat–e maradandó változást olyan szépekben, akik nem vették be a pirulát?

Fausto szemébe nézve Tally úgy hitte, lehetséges. Most pedig, az arcokat látva a tömegben új– és középszépek, sőt még rozogák sem győzték forgatni a fejüket – az a gondolata támadt, hogy a leszakadó ég talán még ennél is nagyobb hatást kelthetett. A város vezetése minden bizonnyal észrevette. Őrök özönlötték el a pályát elsősegély–felszereléssel a kezükben. Tally még sosem látott ennyire rémült középszépeket. A tömeghez hasonlóan ők is megdöbbentek, hogy ennyire elromolhatott valami a városban. A lebegő kamerák, melyek arra vártak, hogy a rájátszást felvehessék, most a pályát pásztázták, és a roncsokról készítettek felvételeket. Tally ráébredt, hogy estére a világ minden városában sugározni fogják a csínyt. Nagy levegőt vett. Olyan érzés volt, mint amikor picurként először indított be tűzijátékot, és csodálkozott, hogy egy gombnyomás hogyan okozhat ekkora zajt, és hogy vajon bajba kerül–e miatta. Ahogy az eufória múlni kezdett, Tally nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy bármilyen körültekintően készítették elő a csínyt, valaki rá fog jönni, hogy az áttörési előre megtervezték. Hirtelen úgy érezte, hogy szüksége van Zane érintésére, és a hátralévő távolságot a kapuig futva tette meg. Zane–t éppen akkor bogozták ki a szakadt hálóból, és két őr gyógyspray–vel kezelte az arcát. Tally félrelökte őket, és átölelte.

Mindenfelé őrök hemzsegtek, ezért úgy szólalt meg, mint egy igazi szép. − Irtóra pezseg minden, mi? − Tutkóra – felelt Zane, akinek nem volt villanó tetkója, de Tally a vastag kabáton keresztül is érezte, hogyan dobol a szíve. − Eltört valamid? − Nem. Csak egy kicsit fáj – érintette meg Zane az arca egyik oldalát, ami vörös csíkos volt a hálótól. – Úgy tűnik, 1:0 ide. Tally kuncogva puszilta meg az arcát, olyan óvatosan, ahogy csak tudta, majd a fülébe súgta: − Bejött. Tényleg sikerült. Szerintem bármire képesek vagyunk. − Tutira. − Ezek után az új füstösök garantáltan tudják, hogy a kúra működik. Küldenek nekünk több pirulát, és mindent megváltoztathatunk. Zane elhúzódott, bólintott, aztán közelebb hajolt, hogy finoman megcsókolja a fülét, és belesúgja: − És ha ezt nem vették észre, kénytelenek leszünk elmenni és megkeresni őket.

Party crash Aznap éjjel csak úgy dőlt a pezsgő. Bár megfogadták, hogy ellenállnak az alkoholnak, Tally és Zane úgy érezte, hogy innia leli arra, hogy a krimek túlélték a Nofretete Stadion Nagy Összedőlését. Előre gyakoroltak ma estére, minden reakciót elpróbáltak, úgyhogy senki sem említette, hogy égetett szeszt locsoltak a jégre, és mindenki hallgatott a tökéletesen kivitelezett tervtől – úgy beszéltek, mintha újszépként most ocsúdnának egy váratlan, vérpezsdítő élményből. Mindenki újra és újra elmesélte saját zuhanása történetét, ahogy megremegett a repedni kezdő jég, hogy milyen volt a vakító tűzijáték kellős közepében lenni, hogyan rántotta vissza őket a bungee dzseki, és amikor már mindennek vége volt, miket mondtak a telefonban az ijedt rozoga szülők, akik újra és újra láthatták az egészet minden hírcsatornán. A legtöbb krimmel interjú készült töltelékanyagnak, melyben ártatlan csodálkozással mesélték el a történteket. A hír kezdett terjedni és átalakulni. Az építészeti bizottság tagjai betelefonáltak, és közölték, hogy lemondanak, a focimeccseket átütemezték, és örökre bezárták a lebegő korcsolyapályát. (Erre a kellemetlen mellékhatásra Tally nem számított.)

De nem telt sok időbe, és a hírek már csak ismétlődtek – az ember még a saját arcát is megunja, ha már ötvenedszer látja a faliképernyőn így hát Zane vezetésével kimentek a Denzel Parkba örömtüzet gyújtani. A krimek fel voltak pörögve, villanó tetoválásaik egyre forogtak a tűz fényénél, miközben felidézték a történteket. Mindannyian folyékony szép stílusban beszéltek, arra az esetre, ha bárki hallaná őket, de Tally nem egy sületlenséget hallott tőlük. Olyan volt, mint amikor Zane–nel beszélgetett, nem feledve, hogy rajtuk van a bilincs, de azért értelemmel töltötték meg a szépdumát. A néma összeesküvés, melyben ketten osztoztak, kezdett túlnőni rajtuk. Ahogy Tally ott ült a lángokba révedve, és a körülötte levő krimeket hallgatta, kezdett hinni benne, hogy az áttörés izgalma megmarad. Talán az ember képes kigondolkodni magát a szépagyúságból, anélkül, hogy pirulákra volna szüksége. − Jobb lesz, ha megiszod azt a pezsgőt, Cingár – mondta Zane, miközben ujjaival végigvándorolt Tally tarkóján, hogy félbeszakítsa gondolatait. – Azt hallottam, hogy az alkohol totál gyorsan elpárolog. − Elpárolog? Ez rettenetes – vágott komoly arcot Tally, és a pezsgőt felemelte a tűz fényébe. A hírcsatornák óránként friss információkat közöltek az áttöréssel kapcsolatos nyomozásról. Egy csomó mérnök törte a fejét azon, hogy hogyan törhetett be a húsz centiméter vastag, emelők tartotta jég néhány tucat ember

súlya alatt. Hibáztatták a tűzijáték által keltett széllökéseket, a stadion fényszóróinak hőjét, sőt, még a masírozó katonák módjára egyszerre vonuló korcsolyázók által keltett rezgést is. De egyetlen szakértő sem jött rá, hogy az áttörés oka elpárolgott. Tally megemelte a poharát, és koccintott Zane–nel, aki fenékig hörpintette, majd elvette Tallyét, és egy kicsit átöntött a sajátjába. − Kösz, Cingár – mondta. –Mit? − Hogy jószívű voltál. Tally szép mosollyal felelt. Persze nem a pezsgőre, hanem a pirulákra gondolt. − Szóra sem érdemes. Örülök, hogy elég volt kettőnknek. − Vagány nagy szerencse, ahogy végül bejött. Tally bólintott. A kúra nem volt tökéletes, de ahhoz képest, hogy mindketten csak fél dózist vettek be, a próba sikerült. Zane–re azonnal hatott, néhány nap alatt szétzúzta szépagyúságát. Tally gyógyszere lassabban működött, s reggelente legtöbbször még most is ködösen ébredt, Zane–nek kellett figyelmeztetnie, hogy legyen észnél. Szerencséje volt, hogy sosem fájt tőle olyan rettenetesen a feje, mint Zane–nek. − Azt hiszem, jobb, ha osztozunk – koccintott újra Tally. Eszébe jutott a figyelmeztetés a levélben, melyet ő írt saját magának, és a tűz ellenére megborzongott. Talán

a két pirula ml sok is volt, és ha mindkettőt bevette volna, már agyhalott lenne. Zane közelebb húzta magához. − Mint mondtam, köszi. – Megcsókolta a hideg éjszakában is meleg ajkával, a szemében tükröződött az örömtűz fénye, s az ajkát sokáig nem vette el Tallyéről. Az oxigénhiányt okozó csóktól és a pezsgőtől Tally érezte, hogy egyre inkább szépagyú lesz, és a tűzfényben ugráló buli egyre jobban összemosódik, ami talán nem is olyan rossz dolog... Zane végül elengedte, az örömtűz felé fordult, és a fülébe suttogta: − Meg kell szabadulnunk ezektől a vackoktól. − Psszt! Tally pillanatnyilag még a bilincsüket takaró télikabát és kesztyű ellenére is túl híresnek érezte magát ahhoz, hogy hangosan tervezgessen. A krimek máris kővel dobáltak egy lebegő kamerát, ami felvételeket készített a buliról, nyilván a jégpálya lezuhanásával kapcsolatban. − Megőrülök tőle, Tally. − Ne félj! Menni fog – mondta, de magában csak azért könyörgött, hogy hagyja már abba. Zane egy lehullott ágat rúgott a tűzbe. Amikor lángra lobbant, fájdalmasan felkiáltott. − Zane?

Zane a fejét rázta, ujjával nyomogatta a halántékát. Tally nyelt egyet. Újabb fejfájás. Néha csak másodpercekig tartod, máskor órákig. − Nem. Semmi baj – vett mély levegőt a fiú. − Elmehetnél orvoshoz – súgta Tally. − Felejtsd el! Mindjárt rájönnének, hogy meggyógyultam. Tally közelebb húzta a pattogó tűzhöz, és a füléhez hajolt: − Meséltem neked Maddyről és Azelről, David szüleiről, ugye? Orvosok voltak, sebészek, és sokáig még ők sem tudtak a defektusokról. Csak azt gondolták, hogy a legtöbb ember hülye. Egy átlagos orvosnak eszébe sem fog jutni, hogy bármi lenne abban, ha segít. Zane dühösen rázta a fejét, és Tallyhez fordult, hogy a fülébe súghassa: − Nem lenne vége az ügynek egy átlagos orvosnál. Az újszépek sosem lesznek betegek. Tally körülnézett a tűz körül ugráló, fénylő arcokra. A krimek elég gyakran kerültek kórházba, de csak sérülések, nem pedig betegségek miatt. A műtét megerősítette az immunrendszerüket, tökéletesítette a szerveiket, örökre megjavította a fogaikat. Egy beteg újszép olyan ritkaság volt, hogy garantáltan egy csomó tesztet elvégeznének rajta. És ha Zane fejfájása nem szűnne, a teszteredményeket szakértőknek továbbítanák.

− Már

így is rajtunk tartják a szemüket – suttogta. – Nem engedhetjük meg, hogy bárki a fejemben turkáljon. A fájdalomtól megint megrándult az arca, eltorzítva vonásait. − Jobb lenne, ha hazamennénk – mondta Tally halkan. − Te csak maradj! El tudok menni a Pulcherig. Tally morogva húzta el a tűztől. − Gyere! Zane engedte, hogy elvezesse a sötétbe, megkerülve a többi primet. Shay odakiáltott nekik, de Tally elhessegette, mondván: − Megártott a sok pezsgő. Shay megértően bólogatott, és visszafordult a tűzhöz. Vánszorogva hazaindultak. A csupasz föld a holdfényben csillámlott a zúzmarától, a hideg szél élesen vágott az arcukba a tűz álmosító melege után. Az éjszaka gyönyörű volt, de Tally egyfolytában csak azon rágódott, hogy vajon mi történik Zane fejében. Csupán a kúra apró mellékhatása? Vagy annak a jele, hogy valami nagy baj van? − Ne félj, Zane! – biztatta halkan. – A végére járunk. Vagy kijutunk innen, és a füstösök segítenek. Ez Maddy gyógyszere, ó tudni fogja, mi a baj. Zane nem felelt, csak tántorgott Tally mellett felfelé a dombra. Amikor meglátták a Pulcher–palotát, Zane megállt.

− Menj

vissza a bulira! Innen már haza tudok menni – mondta túl hangosan. Tally körülnézett, de egyedül voltak, sehol egy szép vagy egy légikamera. − Aggódom miattad – súgta. Zane is halkabban válaszolt. − Butaság aggódni, Cingár. Csak a fejem fáj. Ugyanúgy, mint mindig. Talán mert régebb óta voltam szép, mint te – mosolygott erőltetetten. – Egyszerűen hosszabb ideig tart hozzászoknom, hogy van agyam. − Na gyere! Ágyban a helyed. − Nem! Menj vissza! Nem akarom, hogy tudjanak róla. − Nem szólok egy szót sem – suttogta Tally. Senkinek sem szóltak a kúráról. Arra vártak, hogy tökéletesen biztosak legyenek benne, hogy a többi krim elég vagány hozzá, hogy tartsa a száját. − Csak azt, hogy túl sokat ittál. − Rendben. De menj vissza a bulira! – kérte Zane határozottan. – Gondoskodnod kell róla, hogy pengék maradjanak. Vigyázz, nehogy leigyák magukat, és elkezdjenek marhaságokat beszélni! Tally visszanézett a tűzre, amit épphogy látni lehetett a lenti fák között. Ha elég pezsgőt isznak, valaki még elkezdhet dicsekedni. Újra Zane–re nézett. − Rendben leszel? − Már most jobban vagyok – bólintott a fiú.

Tally mélyen beszívta a hideg levegőt. Nem úgy tűnt, mintha Zane jobban lenne. − Zane... − Figyelj! Nem lesz semmi baj. És bármi lesz is, örülök, hogy bevettük a pirulákat. Tally újabb nagy levegőt vett, hogy összeszedje magát. − Hogy érted, hogy ha bármi lesz is? − Nem ma éjjelre gondolok. Bármikor. Tudod. Tally belenézett aranyfoltos szemébe, és látta a némán elviselt fájdalmat. Bármi történik is Zane–nel, nem éri meg azért, hogy pengék maradjanak. − Nem is tudom – csóválta a fejét. − Azt hiszem, marhaság volt így mondani. Jól vagyok – sóhajtott Zane. − Aggódom miattad. − Csak menj vissza a bulira! Tally halkan sóhajtott. Felesleges volt vitatkozni. Feltartotta ii kín ját, a csuklójára tekert sálat mutatva. − Na jó. De ha rosszabbul érzed magad, üzenj! Zane keserűen mosolygott. − Legalább valamire jók ezek a vackok. Tally óvatosan megcsókolta, és figyelte, ahogy a palota bejáratához vánszorog. Magányos útján visszafelé mintha egyre hűvösebb lett volna a levegő. Jóformán azt kívánta, bárcsak szépagyú lehetne újra, legalább egy estére, ahelyett, hogy a

krimekre kelljen felügyelnie. Zane–nel járni az első csóktól bonyolulttá lelte az életet. Nagyot sóhajtott. Talán mindig így működik a dolog. Tally tudta, hogy a fiú sosem menne el orvoshoz. Ha a lejfájása rosszabbodna, vajon ő rá tudná kényszeríteni? Persze Zane–nek igaza van: az az orvos, aki segíteni tudna rajta, valószínűleg arra is rájönne, hogy mi okozta a bajt, és újra szépagyúvá tehetné. Bárcsak ne tűnt volna el Croy! Tally azon tűnődött, vajon mennyi időbe fog telni ezek után, hogy az új füstösök jelentkezzenek. Az áttörés után tudniuk kell, hogy a kúra sikeres volt. Még ha a búvóhelyükön nem is láthatják a híreket, a világ összes csúfja másról sem fog beszélni, mint a korcsolyapálya lezuhanásáról. És arról, hogy Tally Youngblood milyen ártatlannak tűnt a képernyőn. Persze neki és Zane–nek még mindig meg kell szöknie a városból. Tallynek fogalma sem volt, hogyan szabadulhatnának meg a bilincsektől. Ahogy egyre soványabbak lettek, úgy tűnt, mintha az acélbilincsek már majdnem lejönnének, de vajon mennyi időbe telik még? Nem szerette a saját éhenhalása és Zane agyának leépülése közötti versenyt. Amikor pedig eljön a szökés ideje, semmi esetre sem akart a többi krim nélkül menni. Legalább Perisnek és Shaynek vele kell lennie. A krimek ma este annyira fel vannak pörögve, hogy valószínűleg

mindannyian légdeszkára pattannának és indulnának is, ha Tally azt mondaná. De vajon milyenek lesznek holnap? Egyszeriben kimerültnek érezte magát. Túl sok mindent kellett megoldania. Túl sok gond nyomta a vállát. Nem akart mást, csak bekerülni a krimek közé, biztonságban érezni magát egy baráti klikkben, most pedig egy forradalom élén találja magát. − A barátod túl sok pezsgőt ivott? Tally jéggé dermedt. A szavak a sötétből jöttek, s úgy sér tették a fülét, mint a fémet kaparó körmök. − Ki az? Egy alak vált ki a sötétből kapucnis télikabátban, és teljes csendben mozgott a lehullott avarban. A nő megállt a hold fénysugarában. Tíz centiméterrel magasabb volt Tallynél, még Zane–nél is magasabb. Csakis különleges lehet. Tally igyekezett lazítani, megpróbált úrrá lenni az idegein, hogy felvehesse az újszépek jámbor arckifejezését. − Shay? Te ijesztgetsz? – kérdezte dühösen. Az alak tett egy újabb lépést előre, a sétaút fáklyájának fényébe. − Nem, Tally. Én vagyok – vette le a nő a kapucniját. Dr. Cable volt az.

A sárkány

− Ismerjük egymást? − Biztos vagyok benne, hogy emlékszel rám, Tally – mosolygott dr. Cable hűvösen. Tally hátrált egy lépést, és hagyta, hogy látsszon rajta némi félelem. Még a legártatlanabb újszép is megijedne dr. Cable láttán. Kegyetlen vonásai, melyeket kihangsúlyozott a holdfény, leiig vérfarkassá változott szép nőnek mutatták. Emlékek zúdultak elő Tally memóriájából. Ahogy csapdába esett dr. Cable irodájában azon a szörnyű napon, amikor először találkoztak, és megtudta, hogy létezik a Különleges Körülmények, majd amikor beleegyezett, hogy megtalálja és feladja Shayt cserébe azért, hogy szép lehessen. Aztán amikor dr. Cable követte őt Füstösbe egy hadseregnyi különlegessel, hogy felgyújtsa és a földdel tegye egyenlővé új otthonát. − Ja – mondta Tally. – Azt hiszem, emlékszem. Ismertük egymást, igaz? − Ismertél bizony. – Dr. Cable éles fogai ragyogtak a holdfényben. – De ami ennél fontosabb, Tally, hogy én ismerlek téged.

Tallynek sikerült produkálnia egy üres mosolyt. Dr. Cable kétségtelenül emlékszik legutóbbi találkozásukra, amikor Tally és David megmentette a füstösöket, és kénytelenek voltak fejbe vágni fogvatartójukat. Dr. Cable Tally fekete sáljára mutatott, amit szorosan a télikabát ujjára, a kesztyűjére és az alatta lévő bilincsre tekert. − Érdekes helyen hordod a sáladat. − Nem tudja, mi a divat? Mindenki így hordja. − Gondolom, te kezdted. Mindig is furfangos voltál. Tally úgy sugárzott, mint egy igazi szép. − Lehet. Biztosan jó sok csínyt elkövettem, amikor méjj csúf voltam. − Olyat azért nem, mint ez a mai. − Látta a hírekben? Ugye milyen gáz volt? Egyszer csak eltűnt a lábunk alól a jég. − Na igen... csak úgy – vonta fel dr. Cable a szemöldökét. – Be kell ismernem, először bevettem nektek. Az a lebegő korcsolyapálya tipikus építészeti haszontalanság volt, aminek nem volt más célja, mint hogy az újszépeket elkápráztassa. Várható volt a baleset. De aztán belegondoltam az időzítésbe. Egy tele stadion, száz készenlétben álló kamera. Tally pislogott, majd vállat vont. − Fogadni mernék, hogy a tűzijáték miatt történt. Erezni lehetett a jégen keresztül. Kinek az eszement ötlete volt?

Dr. Cable komótosan bólogatott. − Egy majdnem hihető baleset. Aztán láttam az arcodat a híradóban. Tágra nyílt szemmel, ártatlanul mesélted a vagány kis mesédet. – Dr. Cable ajka felfelé kunkorodott valamibe, amit nem lehetett volna mosolynak nevezni. – És rájöttem, hogy még mindig nem tettél le a csínyekről. Tally úgy érezte, mintha valami gyomorszájon vágta volna, valami a csúf napokból: a régi érzés, hogy rajtakapták. Megpróbálta ijedtségét meglepett arckifejezéssé formálni. –Én? − Bizony, Tally, te. Valahogyan. Miközben dr. Cable áthatóan figyelte, Tally elképzelte, ahogy elhurcolják a Különleges Körülmények Ügyosztályának útvesztőibe, a kúrát visszafordítják, és újra törlik az emlékeit. De lehet, hogy ezúttal egyáltalán nem fáradoznak azon, hogy visszajuttassák Újszéphelyre. Nyelni próbált, de a szája teljesen kiszáradt. − Ja persze. Mindenről én tehetek – nyögte. Dr. Cable közelebb lépett. Tally küzdött, hogy egy helyben maradjon, miközben az egész teste futásra sarkallta. A nő hidegen bámulta, mintha az asztalon felvágva fekvő kísérleti nyulat nézne. − Nagyon remélem, hogy te tehetsz róla. Tally a homlokát ráncolta.

− Mit remél? − Beszéljünk

világosan, Tally Youngblood! Elegem van a szép előadásodból. Nem azért vagyok itt, hogy elhurcoljalak a várbörtönömbe. –Nem? − Tényleg azt hiszed, hogy érdekel, ha eltörsz valamit Újszéphelyen? − Hát... valamennyire. Dr. Cable felhorkant. − A karbantartás nem az én asztalom. A Különleges Körülmények Ügyosztályát csakis a kívülről érkező fenyegetés érdekli. A város tud magáról gondoskodni, Tally. Annyi biztonsági intézkedés létezik, hogy nem érdemes emiatt aggódni. Szerinted miért kellett a korcsolyázóknak bungee dzsekit viselniük azon a pályán? Tally hunyorgott. Eszébe sem jutott a dzsekiken csodálkozni. Újszéphelyen minden ultrabiztonságos volt, különben az újszépek halomra ölték volna magukat. Vállat vont. − Arra az esetre, ha az emelők felmondják a szolgálatot? Mint mondjuk áramkimaradásnál? Cable egy másodpercnél rövidebb, pengeéles nevetést hallatott. − Százötven éve nem volt áramkimaradás. – Fejét csóválta a gondolatra, majd folytatta. – Rombolj le, amit csak akarsz Tally. Nem érdekelnek a kis trükkjeid... csak az, amit elárulnak rólad.

A nő újra Tallyre összpontosította pillantását, aki legszívesebben megint elrohant volna, és azon törte a fejét, hogy vajon csak arra megy–e ki a játék, hogy beismerje, amit a krimek tettek. Valószínűleg máris túl sokat mondott. Volt azonban valami dr. Cable rideg pillantásában, a pengeéles hangjában, ragadozóhoz hasonlatos mozdulataiban. Már a létezése is lehetetlenné tette, hogy Tally szépagyúan reagáljon. Mostanra minden újszép sikítva elmenekült volna, vagy helyben elbőgi magát. Mellesleg, ha a Különleges Körülmények valóban azt akarja, hogy Tally megvallja csínyeit, nem fáradoztak volna egy ilyen beszélgetéssel. − Szóval, miért jött? – kérdezte Tally, s nagyon igyekezett, hogy a hangja ne remegjen. − Mindig is csodáltam a túlélési ösztönödet, Tally. Jó kis áruló voltál, amikor annak kellett lenned. − Kösz... azt hiszem. Dr. Cable bólintott. − Most pedig kiderült, hogy több eszed van, mint hittem. Nagyon jól ellenállsz a kondicionálásnak. − Kondicionálás? Szóval így hívják? – dühöngött Tally. – Mint valami hajpakolást? − Elképesztő – hajolt közelebb dr. Cable, és úgy nézett Tallyre, mintha pillantásával az agyáig akarna hatolni. – Valahol odabent még mindig egy kis cseles csúf vagy, mi? Lenyűgöző. Azt hiszem, tudnálak használni.

Tallyben fellobbant a düh. − Mintha már használt volna, vagy nem? Szóval emlékszel rá. Pompás. – A nő kegyetlen szép, hideg, csillogást nélkülöző szeme valahogy elégedettséget tükrözött. – Tudom, hogy kellemetlen élmény volt, Tally. De szükséges. Nélküled nehezen hoztuk volna vissza a gyerekeinket Füstösből, és csak te segíthettél. Bocsánatot kérek. − Bocsánatot? – felelt Tally. – Amiért megzsarolt, hogy áruljam a barátaimat, hogy lerombolhassák Füstöst és megélhessék David apját? – Tally érezte, ahogy kiül az arcára az undor. – Nem hinném, hogy újra felhasználhat, dr. Cable. Elég szívességet tettem már magának. A nő csak újra elmosolyodott. − Egyetértek. Tehát itt az idő, hogy én tegyek szívességet neked. Amit ajánlok, az meglehetősen... vagány. Ahogy a szó elhagyta dr. Cable pengeéles, kegyetlen ajkait, Tally kényszeredetten felnevetett. − Mit tud maga erről? − Meglepődnél, ha tudnád. Mi a Különleges Körülmények Ügyosztályán mindent tudunk az érzésekről, főleg azokról, amiket te és a te úgynevezett krimjeid állandóan keresnek. Megkaphatod, Tally. Egész nap, mindennap vagányabb lehetsz, mint hinnéd. Ez lenne az igazi. Nemcsak menekülés a szépség ködéből, hanem valami jobb.

− Miről

beszél? − Emlékszel arra, amikor légdeszkáztál? – kérdezte, s kifejezéstelen szeme hideg lángra lobbant. – Arra az érzésre, hogy élsz? Igen, képesek vagyunk rá, hogy széppé tegyünk valakit belülről, üressé, lustává és sekélyessé, de tehetjük pengévé is, ahogy ti nevezitek. Intenzívebb érzés, mint amit csúfként valaha megtapasztaltál, élőbb, mint a zsákmányát elkapó farkas, még annál is vagányabb, mint a prerozsdás katonák, akik egymást ölték valami olajban gazdag sivatag miatt. Az érzékszerveid élesebbek lesznek, a tested gyorsabb, mint a történelem bármely sportolójáé, az izmaid erősebbek, mint bárkié a világon. Elhallgatott, és Tally hirtelen tökéletesen kivehette a/ éjszakát maga körül: jégcsapok csöpögtek a kemény földre, fák nyikorogtak a szélben, odalent az örömtűz időnként szikraesőt köpött. Tökéletesen hallotta a buli hangjait: a krimek kiabálását a nap hőstetteiről, ahogy arról vitatkoztak, hogy ki pattant vissza magasabbra vagy ért földet legkeményebben. Dr. Cable szavai olyan élessé tették a világot, mint a törött kristály. − Úgy kellene látnod a világot, ahogy én látom, Tally. − Maga... munkát ajánl nekem? Különlegesként? − Nem munkát. Teljesen új lény lehetsz. – Dr. Cable minden szót megfontolt figyelemmel ejtett ki. – Egy lehetsz közülünk.

Tally zihálni kezdett, pulzusát az egész testében érezte, mintha már az elképzeléstől elkezdett volna átváltozni. − Azt képzeli, hogy dolgoznék magának? – kérdezte vicsorogva. − Gondold végig, hogy van–e más választásod! Egész életedben olcsó izgalmakat hajszolhatsz, és összejönne néha pár pillanat, amikor valóban éber vagy. A fejed sosem tisztulna ki tökéletesen. Viszont jó különleges válhatna belőled. Lenyűgöző volt, ahogy egyedül eljutottál Füstösbe. Mindig is bíztam benned. De most, látva, hogy a műtét után is trükkös maradtál – csóválta a fejét Dr. Cable –, rájöttem, hogy született tehetség vagy. Állj be közénk! Tally egyszeriben úgy érezte, mintha lehullott volna a hályog a szeméről. − Áruljon el valamit! Maga milyen volt csúfnak? − Gratulálok, Tally! – nevetett ugatva a nő. – Máris tudod a választ, nem igaz? − Cseles. Dr. Cable bólintott. Pont olyan voltam, mint te. Mindannyian olyanok voltunk, kijártunk a romokhoz, megpróbáltunk messzebbre elszökni, vissza kellett hozni minket. Azért engedjük meg a csúfoknak, hogy végigvigyék a kis trükkjeiket, hogy meglássuk, ki a legokosabb. Lássuk,

hogy ki tud kijutni a ketrecből. Erről szól a lázadás, Tally: így lehet bejutni a Különleges Körülményekhez. Tally lehunyta a szemét. Tudta, hogy a nő igazat beszél. Emlékezett rá, hogy csúfként milyen könnyű volt átverni a nevelőket, hogy mindenki mindig talált módot rá, hogy megkerülje a szabályokat. Nagy levegőt vett. − De miért? − Mert valakinek muszáj rendet tartania. − Nem úgy értettem. Azt akarom tudni, hogy miért teszik ezt a szépekkel. Miért változtatják meg az agyukat? − Ugyan már, Tally! Nem egyértelmű? – csóválta a fejét csalódottan dr. Cable. – Mit tanítanak manapság az iskolában? − Hogy a rozsdások majdnem lerombolták a világot – idézte a tanultakat Tally. − Ez a válasz. − De mi jobbak vagyunk náluk! Békén hagyjuk a vadont, nem alkalmazunk külszíni fejtést, és nem égetünk kőolajat. Nincsenek háborúk... Tally hangja megbicsaklott, amikor kezdte átlátni a helyzetet. − A műtét miatt kontroll alatt vagyunk – bólogatott dr. Cable. – Ha az embereket békén hagyják, annak katasztrófa a vége. Kérlelhetetlenül szaporodnak, elhasználnak minden nyersanyagot, tönkretesznek mindent, amihez csak nyúlnak. A műtét nélkül az emberekből mindig rozsdás lesz.

− Füstösben

nem. − Emlékezz, Tally! A füstösök tarvágást csináltak, állatokat öltek, hogy megegyék őket. Amikor landoltunk, éppen fákat égettek. − Nem olyan sokat. – Tally hallotta, hogy a hangja megremeg. − És mi lett volna, ha a füstösök több millióan vannak? Vagy hamarosan milliárdnyian? Zárt városainkon kívül az emberiség egy kór, a Föld testét rágó rákfene. Mi azonban. – Ekkor megsimogatta Tally arcát. Ujjai furcsán forróak voltak a téli levegőben. – A Különleges Körülmények... mi vagyunk a gyógymód. Tally a fejét rázva tántorodott hátra. − Felejtse el! − Mindig is ezt akartad. − Téved! – kiabált Tally. – Soha nem akartam mást, mini szép lenni. Maga áll mindig az utamba. Kiáltása nyomán mindketten meglepetten elhallgattak. Utolsó szavai visszhangoztak a parkban. Egy pillanat alatt elcsendesedett a buli odalent. Mindenki arra volt kíváncsi, hogy vajon ki üvölt teli tüdőből a fák között. Elsőként dr. Cable tért magához. − Ugyan már, Tally! – mondta egy sóhajjal. – Lazíts! Felesleges kiabálni. Ha nem akarod elfogadni az ajánlatomat, hagylak visszamenni a buliba. Nyugodtan lehet belőled elégedett középszép. Hamarosan nem fog

számítani a pörgés. Ezt a kis beszélgetést is elfelejted majd. Tally farkasszemet nézett a doktornővel. Jóformán kísértést érzett, hogy beszéljen neki a kúráról, csak azért, hogy a képébe vághassa: az ő agya nem fog elsorvadni, se holnap, se ötven év alatt. Nem fogja elfelejteni, hogy kicsoda. Ahhoz pedig, hogy elevennek érezze magát, nincs szüksége a Különleges Körülmények Ügyosztályára. A torka még mindig kapart a kiabálástól, de rekedten megszólalt: − Soha. − Csak annyit kérek tőled, hogy gondolkodj rajta. Nem kell elsietni, nekem ráér. Csak ne feledkezz meg arról az érzésről, tinikor betört alattad a jég. Minden pillanatban érezheted ugyanazt. – Dr. Cable lezseren legyintett. – És ha számít, találhatok helyet Zane barátodnak is. Figyelem már egy ideje, eltett is nekem egyszer. Tallyt kirázta a hieg. − Nem – rázta meg a fejét. Dr. Cable bólintott. − De igen. Zane nagyon segítőkész volt Daviddel és Füstössel kapcsolatban, amikor nem szökött meg – mondta, majd megfordult, és eltűnt a fák között.

Szakítás

Tally visszatántorgott a buliba. Az örömtűz időközben nagyobb lett, melege hátrébb kényszerítette a mulatozókat egy nagyobb körbe. Valaki igényelt ipari méretű tőzeghasábokat, amivel sikerült kimerítenie a krimek egy hónapra engedélyezett, összesített szénmennyiségét. A tüzet megfejelték a parkban gyűjtött lehullott ágakkal. A még mindig zöld gallyak sistergése Tallyt Füstös főzőtüzeire emlékeztette, amikor felforrt a víz a frissen kivágott fában, gőzt köpködött, mintha hangot kölcsönözne az erdő dühös szellemeinek. Felnézett a magasra szálló füstoszlopra, ami fenyegetően emelkedett az ég felé. Erről kapta a nevét Füstös. Ahogy dr. Cable mondta, a füstösök fát égettek, amiket élve szaggattak ki a földből. Emberi lények sok ezer éven át folytatták ezt a barbárságot. Néhány évszázada pedig majdnem elég szenet juttattak a levegőbe, hogy végleg tönkretegyék az éghajlatot. Csak akkor sikerült megállítani a rozsdás civilizációt és megmenteni a bolygót, amikor valaki kőolaj–átalakító baktériumot bocsátott szabadon. És most, amikor a legjobban pörögnek, a krimek ösztönösen ugyanabba az irányba haladnak. A vidám,

meleg tűz láttán Tally hirtelen még rosszabbul érezte magát. Hallgatta a hangokat maga körül, ahogy hencegnek, hogy milyen messzire pattogtak el a focipályán, és azon vitatkoznak, hogy ki adta a legjobb interjút a híradónak. A dr. Cable–lel folytatott kínos beszélgetés után Tally érzékszervei élesebbek voltak. Minden zajt tisztán hallott, minden beszélgetésfoszlányt értett. A krimek egyszeriben mind ostobának tűntek, ahogy újra és újra elismétlik történeteiket és nevetséges győzelmeiket. Épp mint a szépek. − Cingár? Tally elfordult a tűztől, és Shayjel találta szembe magát. − Zane jól van? – Shay közelebbről szemügyre vette barátnőiét. – Te meg hogy nézel ki? Tally nem csodálkozott. Mindjárt látta Shay szemében, hogy borzalmasan fest. Fáradtan mosolygott válasz helyett. Ez természetesen a kúra része volt. Lehet, hogy még mindig gyönyörű, a csontfelépítése tökéletes, a bőre makulátlan, de arca a lelkében kavargó nyugtalanságról árulkodott. Most azonban, hogy képes volt nem szép gondolatokra, már nem lesz szép a nap minden percében. A düh, a félelem és az aggodalom nem lesz széppé. − Zane jól van. Csak én nem. Shay nekitámaszkodott Tallynek, és átkarolta.

− Miért

vagy olyan szomorú, Cingár? Mesélj! − Hát, csak... – nézett körbe a dicsekvő krimekre – ...valahogy minden miatt. − Azt hittem, tökéletesen sikerült – mondta Shay suttogva. − Hát persze. Tökéletesen. − Persze addig, amíg Zane le nem itta magát. Ez a baj, igaz? Tally diplomatikusan hümmögött. Nem akart hazudni Shaynek. Majd valamikor elmesél neki mindent a kúráról, ami megmagyarázza Zane fejfájásait is. Shay sóhajtott, és erősebben szorította meg Tallyt. − Cingár, mit történt veletek odafent? – kérdezte egy pillanatnyi hallgatás után. − Hol fent? –Tudod, amikor felmásztatok az adótoronyra. Az valahogy megváltoztatott benneteket. Tally a csuklójára tekert sálat babrálta, s azt kívánta, bárcsak elmondhatna mindent a barátnőjének. Amíg azonban nincsenek biztonságban a városon kívül, túlságosan veszélyes lenne beszélni a kúráról. − Nem tudom, mit mondjak, Bandzsi. Irtóra vagány érzés volt odafent. Látod az egész szigetet, és bármikor lezuhanhatsz Még meg is halhatsz. Ettől olyan különleges. − Tudom – suttogta Shay. − Mit tudsz?

− Hogy

milyen érzés. Én is felmásztam. Faustóval kiderítettük, hogy hogyan semlegesítsük a védelmi rendszert, és tegnap éjjel kipróbáltuk, hogy eléggé felpörögjünk az áttöréshez. − Komolyan? – nézett egy nagyot Tally. A tűz fényében Shay arca ragyogott a büszkeségtől, a szemébe épített ékkövek csillogtak. A krimek változóban vannak, de ha Shay feltöri a biztonsági rendszert, és felkúszik a Valentino tornyára, akkor jóval a többiek előtt jár. − Szuper. Éjjel másztatok fel? − Csak hogy megússzuk, mivel téged és Zane–t elkaptak. Fausto azt akarta, hogy vegyek fel bungee dzsekit, de én úgy akartam megcsinálni, ahogy te. Leeshettem és meghalhattam volna, ahogy mondtad. Még a kábel is megvágott – mondta, és mosolyogva mutatta a tenyerén húzódó vörös csíkot, de aztán szünetet tartott, és csúf ráncok jelentek meg a homlokán. – De valahogy csalódás volt. − Hogyhogy? − Nem változtatott meg úgy, ahogy vártam. − Hát, különbözőek vagyunk – vont vállat Tally. − Valószínűleg – felelt Shay halkan. – De elgondolkodtam rajta. Ugye nem csak annyi volt, hogy felmásztatok a toronyra? Valami más is történt aznap, ugye, Cingár? Azelőtt sosem lógtál egyedül Zane–nel, de azóta ketten vagytok a ti kis titkos klubotokban, mosolyogtok a bennfentes vicceiteken, és egyfolytában

súgtok–búgtok. Soha nem tesztek egy lépést sem a másik nélkül. − Bandzsi! – sóhajtott Tally. – Sajnálom, ha nagyon egymáson csüngünk. De tudod, még senkibe sem zúgtam bele, amióta szép vagyok. Shay a tüzet bámulta. − Először én is ezt gondoltam. De ez jóval túlmegy rajta. Annyira különböztök tőlünk. Mindketten. – A suttogásnál egy kicsivel hangosabban folytatta. – Zane–re mindig rájönnek azok fura fejfájások, amiket igyekszik elhallgatni, egy perccel ezelőtt pedig te voltál az, aki üvöltözött, vagy nem? Tally nyelt egyet. − Mi változtatott meg benneteket? Tally a csuklójára mutatott. − Psszt! − Ne pisszegj nekem! Halljuk! Tally idegesen nézett körül. A tűz újabb lehullott ágakat lobbantott lángra hangos sziszegéssel, a legtöbb krim pedig kocsmadalokat énekelt. Senki nem hallotta Shay kifakadását, de Tally erezte a csuklóján mindig hallgatózó kemény fémbilincset. − Nem mondhatom el, Bandzsi. − De igen. – Shay arca mintha megváltozott volna a tűz lényében. Puha szépsége elhamvadt, ahogy nőtt benne a düh.

− Tudod,

Tally, emlékszem néhány dologra, ami akkor jutott eszembe, amikor fenn csüngtem azon a tornyon, lenéztem a földre, és azon gondolkodtam, hogy vajon meg fogok–e halni. Aztán eszembe jutott még néhány dolog, amikor zuhantam a jégpályáról, és visszapattantam a focipályáról. Sok minden eszembe jutott a csúf napokból. Hát nem fantasztikus? Tally elfordult, hogy ne lássa Shay vad arckifejezését. − Hát persze. − Örülök, hogy egyetértesz. Akkor elmondom, hogy min emlékszem: miattad vagyok itt a városban, Tally. Az a sok sztori, amit előadtam, mind hazugság volt. Valójában az történi, hogy követtél Füstösbe, hogy elárulhass, igaz? Tally megint úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna, mint amikor dr. Cable–lel találkozott a fák között: elkapták Attól a pillanattól kezdve, hogy érezte, ahogy a gyógyszer dolgozni kezd benne, valahol mélyen tudta, hogy el fog jönni ez a pillanat. Hogy Shaynek egyszer eszébe jut, hogy mi is történi valójában, amikor csúfok voltak. De arra nem számított, hogy ilyen hamar bekövetkezik. − Aha. Követtelek Füstösbe, hogy visszahozzalak ide. Az én hibám, ami Füstössel történt. Követtek a különlegesek. − Így van. Elárultál bennünket. De előbb persze elcsábítottad tőlem Davidet – nevetett fel Shay keserűen. –

Nem szívesen hozom fel az egész David–ügyet, de ki tudja, emlékszem–e rá holnap is. Szóval, gondoltam, megemlítem, amíg eszemnél vagyok. − Emlékezni fogsz rá – felelt Tally. Shay vállat vont. − Talán. De olyan dolgok, mint ma, nem történnek nap mint nap. Úgyhogy lehet, hogy holnapra megúszod. Tally nagy levegőt vett, beszívta az égő tőzeg, a fenyőtű, a kiömlött pezsgő és a fa füstjének szagát. A tűz fénye napnál világosabban megmutatott mindent, még az ujjlenyomata kanyarait is. Fogalma sem volt, hogy mit mondjon. − Nézz a szemembe! – mondta Shay. Villanó tetoválása szédítően pörgött, kígyó glóriája összeolvadt, mint a kerékpár kerekének küllői. – Mondd el, hogy mi történt veled aznap! Ne hagyd, hogy leeresszek! Tartozol nekem! Tallynek mintha gombóc lett volna a torkában. Zane– nel megfogadták, hogy egyelőre nem mondják el senkinek. De egyikük sem tudta, milyen szintre jutott el Shay. Elég vagány volt ahhoz, hogy egyedül megmássza a tornyot, és végül eszébe jusson, hogy mi is történt, amikor még csúfok voltak. Valószínűleg tud titkot tartani, és ha tudna a kúráról, az legalább reményt adna neki. Tally érezte, hogy máshogy nem tudja jóvátenni, amit elkövetett. És Shaynek igaza volt: tartozott neki.

− Na jó. Történt akkor még valami. − Gondoltam – bólogatott Shay lassan. – És mi? Tally Shay sáljára mutatott. Levették, és szorosan Tally csuklójára tekerték, egy újabb rétegnek a bilincs fölött. Újabb mély levegő után a lehető legesleghalkabban suttogta: − Megtaláltuk az ellenszert. Shay felvonta a szemöldökét. − Ennek valami köze van ahhoz, hogy éhezel, nem? − Nem. Vagyis az is segít. Az éhség, a kávé, a csínyek, mindaz, amit Zane hónapok óta csinál. De az igazi kúra egyszerűbb. − Mi az? Megteszem. − Nem lehet. − Menj a pokolba, Tally! – szikrázott Shay szeme. – Ha te megteheted, akkor én is. − Egy pirula – rázta a fejét Tally. − Tabletta? Valami vitamin? − Nem. Egy különleges gyógyszer. Croy hozta el nekem a Valentino buli éjszakáján. Próbálj visszaemlékezni, Shay! Mielőtt te meg én visszajöttünk a városba, Maddy rájött, hogy hogyan lehet visszafordítani a műtétet. Te segítettél nekem megírni a levelet, nem emlékszel? Shay egy pillanatig kifejezéstelen arccal bámult, de aztán felderült a képe. − Ez akkor volt, amikor én már szép voltam.

− Így

van. Miután megmentettünk téged, mi pedig a róniuk közt bujkáltunk. − Muris, hogy azokra a napokra nehezebben emlékszem vissza, mint arra, amikor csúf voltam – csóválta a fejét Shay − Szóval, Maddy feltalálta a gyógymódot. De nem próbálta még ki senki. Veszélyes volt. Nem adta be neked, mert ellenezted. Szép akartál maradni. Azért kellett feladnom magam, hogy kipróbálhassuk. Ezért vagyok itt. − És Croy egy hónapja elhozta neked? Tally bólogatott, és megfogta Shay kezét. − És működik. Láttad, mennyire megváltoztatott engem és Zane–t. Egyfolytában pörgünk. Szóval, ha egyszer kijutsz innen, te is... – Shay arckifejezését látva elhallgatott. − Mi van? − Mindketten bevettétek? − Aha – felelt Tally. – Két pirula volt, és elosztottuk egymás közt. Féltem bevenni egyedül. Shay a tűz felé fordult, és elhúzta a kezét. − Ezt nem hiszem el, Tally. − Miért? Shay megperdült, hogy szemtől szemben álljanak. − Miért neki? Miért nem kérdeztél meg engem? − De hát én... − Állítólag a barátom vagy. Mindent megtettem érted. Tőlem hallottál először Füstösről. Én mutattalak be

egymásnak Daviddel. És amikor megérkeztél Újszéphelyre, segítettem neked, hogy krim lehessél. Eszedbe jutott egyáltalán, hogy megoszthatnád velem a gyógyszert? Elvégre te tehetsz róla, hogy ilyen vagyok. Tally a fejét rázta. − Nem volt rá idő... nem is... − Meg szép, hogy nem – morgott Shay. – Zane–t alig ismerted, de ő volt a krimek vezetője, úgyhogy a következő csínyed az volt, hogy őt megszerezd. Pont úgy, mint Davidet odakint Füstösben. Ezért felezted el vele a gyógyszert. − Nem így történt! – kiáltott Tally. − Ilyen vagy, Tally. Mindig is ilyen voltál. Semmiféle gyógymód nem fog megváltoztatni. Régóta azzal vagy elfoglalva, hogy másokat elárulj. Neked nem kellett műtét ahhoz, hogy sekélyes és önelégült legyél. Eleve ilyen voltál. Tally megpróbált válaszolni, de a torkában lévő borzalmas gombóc elfojtotta a szavait. Ekkor vette észre, hogy milyen csend lett körülöttük, hogy Shay kiabált. A többi krim értetlenül nézett, s csak a fa sistergése törte meg a csendet. A szépek nem veszekedtek. Jóformán soha nem is vitatkoztak, és természetesen nem ordibáltak egymással egy buli kellős közepén. Ezt a kellemetlen viselkedést meghagyták a csúfoknak. Tally lepillantott a csuklójára, és azon rágódott, hogy vajon Shay felemelt hangja beszűrődött–e a több réteg

textilen és műanyagon át. Ha igen, akkor ma este mindennek vége. Shay elhúzódott tőle, és vadul suttogta: − Az lehet, hogy holnapra szép önmagam leszek újra. De esküszöm, ezt nem felejtem el. Mindegy, milyen kedveseket mondok majd neked, elhiheted, hogy nem vagyok többé a barátod. Azzal megfordult, és eltűnt a fák között, zúzmarás ágakat csapkodva. Tally a többi krimre nézett, akik a pazarló örömtüzet tükröző, élesen csillogó pezsgőspoharakat tartottak a kezükben. Magányosnak és leleplezettnek érezte magát, ahogy mindannyian őt bámulták. Még néhány másodpercnyi nyomasztó csend után azonban elfordultak, és folytatták történeteiket az áttörésről. Tallyvel forgott a világ. Shay változása olyan meglepő és olyan teljes volt, pedig ő nem is vette be a pirulát. Néhány perc valódi düh szelíd szépből vadállattá változtatta... érthetetlen. Tallynek egyszeriben eszébe jutottak dr. Cable utolsó szavai, melyek szerint Zane segített a Különleges Körülményeknek Miután a barátai megszöktek, biztosan őt is bevitték hozzá, bevallott mindent, amit Füstösről és a rejtélyes Davidról tudott, aki odakíséri a csúfokat. Talán azért maradt penge ennyi hónapon át, mert szégyellte, hogy nem szökött meg, és bűntudatot érzett, amiért elárulta a barátait dr. Cable–nek. Persze Tallynek is megvoltak a maga titkai. Ezért maradt ő is penge, ezért nem illeszkedett be igazán, ezért

nem volt soha egészen biztos abban, hogy mit akar, bármennyi pezsgőt ivott is. Régi csúf érzelmei mindig ott álltak lesben legbelül, készen arra, hogy megváltoztassák. Shay is megváltozott, de nem a bűntudattól, hanem az eltitkolt dühtől. Szép mosolya mögött árulás emléke szunnyadt, mely elvette tőle Davidét és Füstöst, és végül a szabadságát is. Csupán fel kellett másznia a toronyra, és lezuhannia a jégpályáról, ami elég stimuláció volt, hogy átjusson a holtponton, és a memóriája a felszínre hozza a dühét. Most pedig gyűlöli őt. Talán Shaynek nem is lenne szüksége a pirulákra. Talán elég, ha emlékszik a csúf dolgokra. Talán azoknak a borzalmas tetteknek köszönhetően, melyeket Tally Youngblood elkövetett ellene, Shay megtalálja a saját gyógymódját.

Eső

Tally csúf aggyal ébredt. Ez volt az, amit régen pörgésnek nevezett. A szürke reggeli fény valahogy fényes és ragyogó volt, szinte húsbavágó. Az i mi türelmetlenül dobolt Zane ablakán, rosszindulatú, félig megfagyott cseppekben. De Tally nem bánta, hogy esik. Ettől legalább elmosódtak a város tornyai és parkjai, a táj szürke és zöld foltokká kenődött el, az épületek fénye glóriaként sugárzott a nedves üvegen át. A felhőszakadás a buli napján kezdődött, késő éjjel, s végre eloltotta a krimek örömtüzét, mintha dr. Cable rendelte volna, hogy fojtsa el az ünneplést. Az azóta eltelt két napban Tally es Zane ki sem tudta tenni a lábát a szobából, és szóba sem jöhetett, hogy szabadon beszéljenek a Pulcher–palota intelligens falai közt. Tally még Shay újra beindult memóriájáról sem tudott beszámolni neki, és persze a dr. Cable–lel történt találkozásáról sem. Nem mintha alig várta volna, hogy elmondhassa, hogy mindent bevallott Shaynek, vagy hogy fel kelljen hoznia, amit dr. Cable említett Zane múltjával kapcsolatban.

Ez a reggel is egy halom üzenetet hozott, de Tally képtelen volt azzal foglalkozni, hogy ki mindenki akar belépni a krimekhez. A jégpálya összeomlása és az elmúlt két nap híradói a legmenőbb klikké tették őket Újszéphelyen, pedig ha a krimeknek valamire nem volt szükségük, az a sok új tag. Sokkal fontosabb volt, hogy tovább pörögjenek. Tally aggódott, hogy egy harmadik esős nap, amit kénytelenek a négy fal közt tölteni, mindenkit visszavethet szépagyú állapotába. Zane már ébren volt, kávét szürcsölt, kibámult az ablakon, és szórakozottan tekergette a bilincsét. Amikor Tally megmozdult, odapillantott, de nem szólalt meg. Amióta raj luk voltak a bilincsek, a hallgatás cinkosságnak, titkos suttogásuk meghittségnek tűnt, de Tally attól tartott, hogy a beszélgeti–s hiánya fokozatosan elszigeteli őket egymástól. Shaynek igaza volt valamiben: Tally a torony megmászása előtt alig ismétli Zane–t. Dr. Cable szavai nyomán pedig rájött, hogy most sem ismeri túl jól. De majd ha lekerül róluk a bilincs, és elhagyják a várost, az emlékezetük pedig megszabadul a szépagyúságtól, nem lesz, ami visszatartsa őket attól, hogy mindent elmondjanak egymásnak. − Gáz ez az idő, mi? – kérdezte. − Néhány fokkal kevesebb, és havazik. Tally felvidult.

− Hát

az totál széppé tenne mindent. – Felszedett egy piszkos pólót a földről, összegyűrte, és Zane fejéhez vágta. – Hógolyózzunk! Zane nem nyúlt utána, csak bágyadtan mosolygott. A buli éjszakáján kezdődött fejfájása már elmúlt, de a kedve nyomott maradt. Anélkül, hogy egy szót is szóltak volna egymáshoz, mindketten tudták, hogy hamarosan el kell menekülniük a városból. Minden a bilincstől függött. Tally megpróbálta lehúzni. Csuklójáról a kézfejére csúszott, de néhány centiméter még mindig hiányzott. Már egy napja alig evett egy falatot. Elhatározta, hogy csontvázzá fogy, ha kell, csak sikerüljön megszabadulnia a bilincstől, de kezdett kételkedni benne, hogy lehet–e valaha elég sovány. A bilincs átmérője kisebbnek látszott, mint a kézcsontjai szélessége, amit semmiféle éhezés nem fog megváltoztatni. A fém által hagyott vörös nyomokat bámulta. A legnagyobb probléma az a nagy csont, bal hüvelykujjának ízülete volt. Maga elé képzelte, hogy talán lehetséges annyira hátrahúzni a hüvelykujját, hogy eltörjön, s akkor volna elég hely, hogy lehúzza a bilincset. Borzasztó fájdalmasnak tűnt a gondolat is. Az ajtó jelzett, Tally pedig felsóhajtott. Valakinek elege lett abból, hogy fütyülnek rá, és eljött személyesen. − Ugye nem vagyunk itt? – kérdezte Zane. Tally vállat vont. Ha Shay, vagy olyasvalaki van odakint, iki be akar

jutni a krimek közé, akkor nem. Bár, ha jobban In legondol, senkihez sincs kedve. Az ajtó újra jelzett. − Ki a fene az? – kérdezte Tally a szobától, de a szoba nem tudta. Vagyis bárki legyen is az, nem viseli az azonosító gyűrűjét. − Ez érdekes – jegyezte meg Zane. Egy pillanatra egymásra néztek, de aztán Tally érezte, hogy mindkettőjükön úrrá lesz a kíváncsiság. – Na jó. Nyisd ki! – mondta Tally a szobának. Az ajtó kinyílt. Fausto állt odakint, úgy nézett ki, mint egy kismacska, akit most mentettek ki a folyóból. A haja a koponyájához ragadt, a ruhája csuromvizes, de a szeme csillogott. Hóna alatt két légdeszkát cipelt, melyek bütykös felületéről a padlóra csepegett a víz. Szó nélkül besétált a szobába, és ledobta a deszkákat, melyek térdmagasságban lebegve megálltak. Fausto négy zuhanásgátló karkötőt és két köldökgyűrűre való érzékelőt szedett elő a zsebéből. Fogta az egyik deszkát és felfordította, az alján levő irányítópanelre mutatva. Tally kigurult az ágyból, hogy jobban szemügyre vehesse. Le voltak szedve róla a panelt tartó anyacsavarok, és kilógott két piros drót, melyek végét összecsavarták és fekete szigetelőszalaggal megragasztották. Fausto elpantomimozta, hogy széthúzza a drótokat, majd nyitott tenyerét mutatta, ami annyit jelentett: Hol van? Elvigyorodott.

Tally lassan bólogatott. Fausto még mindig fel volt pörögve az áttöréstől, villanó tetkója csak úgy pulzált. Legalább ő nem vesztegette el az esős napokat és éjszakákat. Ezek a deszkák csúf módra meg voltak bütykölve. Ha a drótokat szétszedik, a vezérlők és a követők kihagynak, és a deszka megszabadul a város csatlakozófelületétől. Ha megszabadultak a bilincsektől, elrepülhetnek, ahova csak akarnak. – Fantasztikus – mondta Tally, nem törődve vele, hogy a falak hallották–e. Nem várták meg, hogy kisüssön a nap. Esőben repülni olyan volt, mint jeges zuhany alatt állni. A lyuk a falban kiköpött nekik mindent, ami kellett: szemüveget és tapadós cipőt, így fenn tudtak maradni a deszkán, de csak nagy nehezen. A viharos szél átáztatta és a bőréhez tapasztotta a ruháit, lekapta a fejéről a kapucnit, és minden kanyarban azzal fenyegetett, hogy lesodorja Tallyt. Reflexei azonban, melyek csúfként megvoltak, nem tűntek el. Sőt, a műtét javított az egyensúlyérzékén, a jéghideg eső pedig nem engedte, hogy szép homályba süppedjen, annak ellenére, hogy a kabátja fűtését maximumra állította. Szíve kalapált, foga csattogott, és az agya kristálytiszta maradt.

Zane–nel együtt leszáguldottak a folyóhoz, a fák fölött, a Denzel Park ösvényeit követve. Alattuk táncoltak a fák ágai a szélben, mintha kalimpálva próbálnák lerántani őket. Miközben Tally beledőlt a kanyarokba, és kezével hasította a levegőt, reggeli szépagyúságának utolsó foszlányai is eloszlottak. A köldökgyűrűjéhez csatolt érzékelő, mely egyensúlyi pontjának helyzetéről tájékoztatta a deszkát, visszahozta azoknak a kirándulásoknak az emlékét, amikor Shayjel a Rozsdás Romokhoz mentek, eszébe juttatta, hogy milyen egyszerű is volt akkoriban kiszökni a városból. Kedvét csak az azonosító bilincs rontotta, melyről képtelen volt megfeledkezni. A zuhanásgátló karkötők elég nagyok voltak, hogy ráférjenek a fémkarikára, puha, intelligens műanyagul megfelelő formára alakult. Tally mégis úgy képzelte, mintha a béklyó a húsába vágna. Elérték a folyót, ráfordultak, hidak alatt siklottak át, deszkája odacsapódott a szél felverte tajtékzó hullámok csúcsához. Zane őrülten kacagva előzte meg Tallyt, és a vízbe mártotta deszkája farát, hogy lefröcskölje a lányt. Tally leguggolt, hogy elkerülje a felfröccsenő víz nagyját, és megbólintotta a deszka orrát, hogy visszaelőzzön. Bedőlve, Zane pályája előtt keresztben, megpaskolta a folyót a deszkával, én egész vízfalat csapott fel Zane orra előtt. Hallotta, ahogy felkiált, amikor egyenesen átrepül rajta.

Csuromvizesen és lihegve Tally azon morfondírozott, hogy vajon ilyen érzés volna–e különlegesnek lenni: az érzékszervei elesek, minden pillanat intenzív, a teste tökéletesen hangolt gépezet. Emlékezett rá, hogy Maddy és Azel szerint a különlegeseknek nincsenek defektusaik. Meggyógyítják őket. Természetesen ára van annak, ha valaki különleges. Ott van az az aprócska dolog az arcával: farkasfogak és hideg, tompa fényű szemek, melyek félelmet keltenek mindenkiben, akivel csak találkozik. És ez a horrorfilmbe való külső semmi ahhoz képest, hogy a Különleges Körülmények Ügyosztályának kell dolgoznia, szökött csúfokat kell megkeresnie, és megsemmisíteni bárkit, akitől a város fenyegetve érzi magát. És mi van, ha a különlegessé tevő műtét más módon változtatja meg az ember agyát: engedelmessé teszi üresfejű helyett? Ezzel a sebességgel és erővel könnyű lenne megszökni a városból. De mi van, ha a különleges műtéttel beleépítenek a testébe valami bilincsszerűt, valamit, ami mindig megmondja nekik, hogy hol van? Az arcába fröcskölő víz figyelmeztette, hogy a játékra figyeljen. Magasan felreppent, és elhúzott egy gyaloghíd feleli Zane bizonytalanul nézett hátra, s próbált rájönni, hogy hová tűnt. Tally éppen az orra előtt csapott le, olyan zajjal, mintha felpofozott volna valakit, s robbanásszerűen lökte fel a vizet. Rögtön tudta, hogy túl nagy sebességgel ért le.

Ilyen sebességnél a víz kemény, mint a beton. A lába megcsúszott az ütközéstől, s érezte, hogy lecsúszik. Egy pillanatig zuhant, majd beindultak a zuhanásgátló karkötők, durván megragadták a csuklóját, megpörgették, majd biztonságosan megállították. Derékig a jéghideg vízben találta magát, a karkötőkön lógva, s felsikoltott, amikor megtapasztalta az elázás újabb szintjét. Örömmel látta, hogy támadásától Zane is leesett. − Ez aztán penge volt, Cingár! – kiáltott Zane, miközben visszatornázta magát a légdeszkára. Tally nem kapott elég levegőt, hogy válaszolhasson. Felmászott ő is a deszkájára, és hason fekve kacagott. Ezután szótlanul siklottak a part fölött, míg levegőhöz nem jutottak. A sáros folyóparton aztán összeölelkezve melengették egymást. Tally szíve még mindig kalapált, miközben az eső verte víztükör csillogó, virágos rétként terült el előttük. − Olyan gyönyörű! – mondta Tally, miközben megpróbálta maga elé képzelni, hogy milyen lenne Zane– nel a vadonban, ha mindennap így érezhetné magát, távol a város agyzsibbasztó korlátaitól. Csuklója lüktetett, amikor lehúzta a zuhanásgátló karkötőt, hogy szemügyre vegye a sérülést. Amikor lezuhant a deszkáról, a fémbilincs belevágott a bőrébe. Megrángatta, de még így, a csuromvizes bőrön is megakadt a szokott helyen.

− Semmi – mondta. Zane megfogta a kezét, és így szólt halkan: − Ne erőltesd, Tally! – Kabátjával letakarta a bilincset, úgy monda: – Csak bedagad a csuklód. Tally káromkodva vette fel a kapucniját. Az eső türelmetlenül kezdett dobolni a műanyagon. − Azt hittem, talán így vizesen... − Á! A hidegtől a fém összehúzódik, most talán még szorosabb. Tally felvont szemöldökkel nézett Zane–re. − Komolyan? – suttogta. – Ha meleg, kitágul? Zane kis ideig hallgatott, aztán olyan halkan suttogva felelt, hogy Tally alig hallotta. − Ha igazán forró? − Gondolom, nagyobb lesz. − Mennyivel? Zane vállat vont, ami alig látszott az esőkabát alatt, de most már érdekelte a dolog. − Milyen meleget bírsz ki? − Ugye nem gyertyára gondolsz? Zane a fejét rázta. − Valami sokkal forróbbra gondoltam. Olyasvalamire, amit irányítani tudunk, hogy le ne pörkölje a kezünket. De akkor is megégnénk. Tally a ruhaujja alatti púpra nézett, és felsóhajtott: − Azt hiszem, az is jobb, mint ha az ember kitöri a saját hüvelykujját.

− Hogyan? − Hát ezen

csak úgy... – kezdte, de elhallgatott. Zane követte a tekintetét a folyó túlpartjára. Odaát két légdeszkás, arctalan alak állt kapucnis esőkabátban, és őket figyelte. Tally nehezen tudott továbbra is suttogni. − Füstösök? − Koleszos egyendzsekiben vannak – csóválta a fejd Zane. − Vajon mit keresnek itt esőben a városi csúfok? − Talán meg kellene kérdeznünk tőlük – állt fel Zane.

Pengék

A folyó Újszéphelyi oldalán mind a négyen egy használtpapír-gyűjtő konténer vízhatlan ponyvája alatt bújtak el a kíváncsi tekintetek s az eső elől. A két csúf nem viselt azonosító gyűrűt, ezt Tally örömmel látta. A városi megfigyelőrendszer nem regisztrálhatja, hogy találkoztak. − Tényleg te vagy az, Tally? – suttogta a lány. − Aha. Felismersz a híradóból? − Nem! Én vagyok az, Sussy! Ő pedig Dex. Nem emlékszel ránk? − Mondjatok valamit magatokról! A lány csak bámult. Kézzel készített, s a hordástól elszíneződött durva bőrpertlit viselt a nyakában, olyat, amilyet a füstösök szoktak. Vajon hol szerezte? − Segítettünk neked azzal az „ÚJ FÜSTÖS ÉL" dologgal, emlékszel? – próbálta emlékeztetni a fiú. – Amikor még... csúf voltál. Tallynek lassan derengeni kezdett: miközben ők ketten Daviddel betörtek a Különleges Körülmények főhadiszállására, hatalmas lángoló betűk vonták el a figyelmet. Ezek ketten azok közé a csúfok közé tartoznak, akik a csínyt megszervezték, és segítettek nekik elbújni a Rozsdás Romok közt, híreket hoztak és ennivalót a

városból, s közben újabb csínyeket követtek el, hogy az őröknek és a különlegeseknek legyen elég dolguk. − Tényleg nem emlékszik ránk – mondta Dex. – Szóval igaz. Valamit csinálnak a szépek agyával. − Jól mondod – bólintott Zane. – De ha lehetne, egy kicj.il halkabban! Az eső olyan hangosan dobolt a műanyag ponyván, mint egy sugárhajtású repülőgép motorja, amitől alig hallottak bármi! A két csúfot állandóan figyelmeztetniük kellett, hogy csendesebben beszéljenek. Dex lepillantott Tally csuklójára, mintha nem hinné, hogy a zuhanásgátló karkötő és a rátekert sál alatt valóban ott hallgatózik a bilincs. − Bocs! Amikor Dex lassan újra felnézett Tally arcába, a változás láttán alig tudta leplezni elképedését. Sussy némán, lenyűgözve csüngött Tally minden szaván. Attól, ahogy bámulták, Tally magabiztosnak és furán tekintélyesnek érezte magát. Nyilván való volt, hogy a két csúf bármit megtenne, amit ő vagy Zane kér. Korábban, amikor még az agya is el volt szépítve, Tally jogosnak érezte az effajta csodálatot. De most, tiszta fejjel meglehetősen kínos volt. A beszélgetés a két csúffal azonban kevésbé volt nehézkes, mint lehetett volna. Tallynek az elmúlt hónapban végiggondolt nem szép gondolatai megkönnyítették a tökéletlen arcok látványának

elviselését. Nem borzasztották el annyira, mint múltkor Croy. Az aprócska rés Sussy metszőfogai között inkább bájos volt, mint visszataszító, és még Dex pattanásaitól sem verte ki a víz. − De a sérülés nem végleges – magyarázta Zane. – Kezdünk okosodni. Ezt mellesleg jobb, ha nem kürtölitek szét, rendben? Mindketten bárgyún bólogattak, és Tally azon gondolkodott, hogy vajon érdemes–e fokozni a veszélyt azzal, hogy véletlenszerűen beszélnek a kúráról néhány csúfnak. Persze, ha beszerveznék Sussyt és Dexet, az a lehető leggyorsabb módja lenne, hogy az üzenetet eljuttassák Új Füstösbe. − Mi hír a Romoktól? – kérdezte Tally. Sussy közelebb hajolt. Ezúttal nem felejtett el suttogni. − Ezért jöttünk. Úgy tűnik, hogy az összes új füstös eltűnt. Legalábbis tegnap estig azt hittük. − Mi történt tegnap este? – kérdezte Tally. − Hát, amióta eltűntek, hetente többször is elmentünk a minőkhöz – mondta Dex. – Végigjártuk a régi helyeket, vártuk a fényjelzéseket. De egész hónapban nem láttunk semmit. Tally és Zane összenézett. Nagyjából egy hónapja hagyta ott Croy a pirulákat Tallynek. Az időzítés valószínűleg nem volt véletlen.

− De tegnap éjjel találtunk valamit egy régi búvóhelyen - folytatta Sussy. – Kiégett világítópálcákat és néhány régi magazint. − Régi magazinokat? – kérdezte Tally. − Aha. Rozsdáskori magazinokat. Olyanokat, amik azt mutatják, hogy milyen csúnya volt mindenki. − Nem hinném, hogy az új füstösök véletlenül felejtették volna ott – mondta Tally. – Azok a magazinok nagyon értékesek. Ismertem valakit, aki az élete árán is megvédte őket. Vagyis biztosan visszajöttek. − De nem mutatkoznak – mondta Dex. – Nem akarnak kockáztatni. − Miért? – kérdezte halkan Tally. – És meddig? − Honnan tudjuk? – kérdezett vissza Dex. – Ezért jöttünk ide ma. Át akartunk szökni az esőben, hogy megkeressünk téged. Azt hittük, nektek van valami fogalmatok. − Miután nemrég tele volt veled a híradó, sejtettük, hogy valami van – tette hozzá Sussy. – Az a stadion–ügy csíny volt, nem? − Örülök, hogy rájöttél – mondta Tally. – Az új füstösöknek is észre kellett volna venniük. Úgy tűnik, észre is vették. − Sejtettük, hogy tudsz valamit – mondta Sussy. – Főleg, miután kifigyeltük néhány szép barátotokat Csúfszálláson. − Szépeket? Idekint? – ráncolta a homlokát Tally.

− Aha.

A Kleopátra parkban. Néhányukat felismertem a híradóból. Azt hiszem, krimek voltak. Az a ti klikketek, igaz? − Aha, de... − Nem tudtad? – csodálkozott Sussy. Tally a fejét rázta. Az elmúlt néhány napban kapott pár üzenetet a többi krimtől, akik főleg az eső miatt morogtak. De senki nem említette, hogy átmentek Csúfszállásra. − Mit akartak ott? – kérdezte Zane. Dex és Sussy gondterhelt arccal nézett össze. − Hát, nem tudjuk biztosan – felelt Sussy. – Nem akartak beszélni velünk, elkergettek. Tally sípolva fújta ki a levegőt. A szépeknek szabad átmenniük a folyó csúf oldalára, bárhova elmehetnek a város területén belül, de soha nem jártak Csúfszálláson. Vagyis a Kleopátra park tökéletes hely lenne arra, hogy senki se zavarja őket, főleg zuhogó esőben. De vajon mihez kell nekik egy ilyen hely? − Nem szóltál mindenkinek, hogy egy ideig nyugi legyen? – kérdezte Zane. − Dehogynem – felelt Tally azon töprengve, hogy vajon melyik krim állhat e mögött. És hogy egyáltalán mi is ez. − Vigyetek oda! – kérte Tally.

Sussy és Dex a park felé vezették őket, lassan repülve az egyenletes esőben. Feltételezve, hogy figyelik a bilincsek helyzetét, Tally arra kérte őket, hogy kerülővel menjenek. Az út gyerekkora halványan ismerős helyszínei közt kígyózott: csúf kollégiumok, felázott parkok és üres focipályák között. A felhőszakadás ellenére járt odakint néhány csúf. Egy csapat egy domboldalon sárcsúszdázott, sikoltozva vetették magukat a sárba. Néhányan fogócskáztak a kollégium udvarán, megcsúsztak, elestek és végül ugyanolyan sárosak lettek, mint az első csoport. Mindannyian túl jól szórakoztak ahhoz, hogy észrevegyék a némán repülő négy légdeszkást. Tally eltűnődött, hogy vajon ő is ilyen jól szórakozott– e csúf korában. Nem emlékezett semmi másra azokból az időkből, csak arra, hogy alig várta már, hogy szép lehessen, átköltözhessen a folyó túlpartjára, s mindezt maga mögött hagyhassa. A föld fölött suhanva, miközben tökéletes arcát eltakarta a kapucni, valamiféle visszatért szellemnek érezte magát, irigykedve figyelte az élőket, s igyekezett visszaemlékezni arra, hogy milyen is volt közéjük tartozni. A Kleopátra park, messze a zöldövezetben, Csúfszállás peremén, elhagyatott volt. A sétautakat az eső kis patakokká változtatta, melyek a megdagadt folyó felé vitték a vizet. Úgy tűnt, az élővilág is elbújt, kivéve

néhány siralmas kinézetű madarat, melyek a víz terhétől megereszkedett fenyők ágain gubbasztottak. Sussy és Dex egy szlalomzászlókkal végigtűzdelt tisztáshoz vezették őket, amit Tally egyszeriben felismert. − Ez Shay egyik kedvenc helye. Itt tanított meg légdeszkázni. − Shay? – csodálkozott Zane. – De hát ő szólna, ha valami cselre készülne, vagy nem? − Hát, talán nem – felelt Tally halkan. A veszekedés óta egyetlen üzenet sem jött Shaytől. – Már el akartam mondani neked, hogy egy kicsit ki van rám borulva. − Aszta! – esett le Sussy álla. – Én meg azt hittem, hogy a szépek mind szeretik egymást. − Általában igen – sóhajtott Tally. – Üdvözöllek az új világban! Zane gondterhelten nézett Tallyre. − Azt hiszem, beszélnünk kell – mondta, majd a két csúfra pillantott. Beletelt egy kis időbe, mire megértették, de aztán Sussy így szólt: − Hát persze. Mi megyünk is. De mi van, ha... − Ha előkerülnek az új füstösök, üzenjetek! – kérte Tally, − A város nem ellenőrzi a hívásaitokat? − De, valószínűleg igen. Ne is mondj mást, mint hogy láttál bennünket a hírekben, és hogy be akarsz lépni a krimekhez, ha tizenhat leszel! Az igazi üzenetet pedig

hagyd az alatt a hulladékgyűjtő konténer alatt, és én elküldök érte valakit. Vili? − Naná – felelt Sussy tökéletlen mosolyával. Tally biztos volt benne, hogy ezek után, akár esik, akár fúj, a két csúf minden este az új füstösöket fogja keresni, boldogan, hogy van valami feladatuk. Szép mosollyal jutalmazta őket. − Mindent köszönünk. −

Tally és Zane a csúfok távozása után egy percig némán ült, és a sűrű facsoport tövéből figyelte a tisztást. A műanyag szlalomzászlók erőtlenül lógtak az esőben, a szél alig mozgatta őket. Helyenként pocsolyába gyűlt az esővíz, hullámos tükörként megkettőzve a szürke eget. Tally emlékezett arra, amikor csúfként ezek között a zászlók között légdeszkázott, itt tanult meg bedőlni a kanyarban és megfordulni. Akkor, amikor Shayjel igazi barátok voltak... Képtelen volt kitalálni, hogy vajon Shay miért látogatja ezt a helyet. Talán nincs semmi jelentősége, csak néhány krim gyakorolja a légdeszkázást, hátha vagányak maradnak tőle. Nem nagy ügy. Ahogy ott ültek, Tally rájött, hogy nem maradt mentsége rá, hogy miért nem mondott el mindent Zane– nek. Ideje volt bevallania, amit Füstösben tett, és azt, hogy elárulta Shaynek a pirula létezését, meg persze fel kellene hoznia azt is, amit dr. Cable árult el Zane–ről. De Tally

irtózott ettől a beszélgetéstől, és csak rontott a helyzeten, hogy bőrig ázott és vacogott. A kabátfűtést már így is maximumra állította. A légdeszkázás kellette izgalom elmúlt, felváltotta a düh, amiért ilyen sokáig hallgatott. A megállás nélkül fülelő bilincsek túlságosan megkönnyítették, hogy elkerülhesse a kellemetlen témákat. − Szóval, mi történt közted és Shay között? – kérdezte Zane. A hangja lágy maradt, de volt benne némi csalódottság. − Kezd visszatérni a memóriája – bámult Tally a lába előtt elterülő sártócsába, s azt figyelte, ahogy a csuromvizes fenyők ágairól lehulló cseppek eltorzítják a felületet. – Az áttörés napim nagyon dühös lett rám. Engem okol, amiért a különlegesek megtalálták Füstöst. Azt hiszem, ez nagyjából így is történt. Elárultam őket. − Sejtettem – bólogatott Zane. – Az összes sztori, amit még a kúra előtt előadtatok, hogy hogyan mentetted meg Füstösből, úgy hangzott, ahogy egy szép az árulást elmesélné. − Szóval te tudtad? – nézett fel rá Tally. − Hogy a Különleges Körülmények titkos ügynöke lettél? Rájöttem. − Aha. – Tally nem tudta, hogy most megkönnyebbüljön–e, vagy szégyellje magát. Persze Zane is együttműködött dr. Cable–lel, ezért talán megérti. – Én nem akartam megtenni, Zane. Úgy értem, eredetileg azért

mentem, hogy visszahozzam Shayt, hogy szép lehessek, de aztán meggondoltam magam. Ott akartam maradni Füstösben. Megpróbáltam megsemmisíteni a nyomkövetőt, de az lett a vége, hogy véletlenül beindítottam. Még akkor is elárultam mindenkit, amikor megpróbáltam helyesen cselekedni. Zane áthatóan nézte a kapucni alól. − Tally, mindannyiunkat manipulálja a város vezetése. Ezt Shaynek is tudnia kellene. − Bárcsak ennyi lenne az egész! – mondta Tally. – Davidet is elcsábítottam tőle, még Füstösben. − Már megint ez a David – csóválta a fejét Zane. – Hát akkor, azt hiszem, jogosan van rád kiakadva. Ettől legalább penge marad. − Ettől aztán nagyon – mondta Tally gombóccal a torkában – És van még valami, ami feldühítette. Zane némán várt, az eső csepegett a kapucnijáról. − Elmondtam neki a kúrát. − Ez nem lehet igaz! – suttogta Zane, de suttogása úgy sistergett az esőben, mint a sziszegő gőz. − Kénytelen voltam – tárta szét a karját esedezve. – Félig meddig már magától is rájött, és azt hitte, egyedül is meggyógyulhat. Felmászott a Valentino tornyára, úgy mint mi, abban a hiszemben, hogy az változtatott meg bennünket. Persze nem működött úgy, mint a pirulák. Folyamatosan azt kérdezgette, hogy mi történt velünk.

Azt mondta, tartozom neki azok után. amit csúfként tettem vele. Zane halkan káromkodott. − Szóval beszéltél neki a pirulákról? Csúcs. Akkor tehát még egy dolog van, amiből baj lehet. − De hiszen Shay teljesen észnél van! Nem hiszem, hogy elárulna bennünket – mondta Tally, és vállat vont. – Ha más nem is, az a hír, hogy van gyógyulás, eléggé feldühítette, hogy penge legyen. − Feldühítette? Mert te meggyógyultál, ő meg nem? − Nem azért – sóhajtott Tally. – Azért, mert te meggyógyultál. − Tessék? − Neki tartoztam, de te kaptad a pirulát. − De hát nem volt idő... − Én tudom, Zane. De ő nem. Az ő szemében olyan ez... – Tally a fejét rázta, és forró könnycseppek futották el a szemét. Minden más része rettenetesen fázott, az ujjai kezdtek elgémberedni. Egyre jobban remegett. − Semmi baj, Tally – fogta meg a kezét Zane, hogy megsimogassa a vastag kesztyűn át. − Hallanod kellett volna. Igazán gyűlöl. − Ide hallgass! Ezt nagyon sajnálom, de örülök, hogy akkor én voltam ott. Tally felnézett, s a könnyek elhomályosították a látását.

− Na persze. Úgy érted, hogy köszönöd a fejgörcsöt, mi? − Jobb, mint szépagyúnak maradni. Az a nap többről szólt, nem csak arról, hogy megtaláltuk a pirulákat. Örülök, hogy... szóval kettőnk miatt. Tally felnézett, s csodálkozva látta, hogy Zane mosolyog. Összekulcsolt ujjaik remegtek a hidegtől. Sikerült visszamosolyognia a fiúra. − Én is. − Ne hagyd, hogy Shay bebeszéljen neked valamit! Semmi haj nincs azzal, hogy együtt vagyunk. − Hát persze – rázta meg a fejét Tally, és érezte, hogy menynyire komolyan gondolja. Bármi is legyen Shay véleménye, Zane volt a megfelelő ember, hogy elfelezzék a kúrát. Ő volt az, aki gondoskodott róla, hogy penge maradjon, ő biztatta, hogy menjen át a füstösök tesztjén, ő erőltette, hogy bevegye a nem engedélyezett pirulákat. Tally azon a napon nem csak a szépagyúság ellenszerére bukkant rá. Talált valakit, akivel előrehaladhat, maga mögött hagyva a tavalyi nyár minden balfogását. Picurok voltak még, amikor Peris megígérte, hogy örökre a legjobb barátja marad, de a tizenhatodik születésnapján magára hagyta Csúfszálláson. Aztán Tally elvesztette Shay barátságai, mert feladta a Különleges Körülményeknek, és elcsábította Davidét. Most pedig már David sincs meg, elveszett valahol a vadonban, félig kitörlődve az emlékezetéből. Még arra sem méltatta, hogy

maga hozza el neki a pirulákat. Croyra hagya a feladatot. Tally sejtette, mit jelent ez. De Zane... Tally mélyen a fiú tökéletes, aranyszínű szemébe nézett Zane itt van vele teljes testi valójában ebben a pillanatban is, ő pedig tiszta hülye, amiért hagyta, hogy ami köztük van. összekeveredjen a zavaros múlttal. − Korábban kellett volna szólnom neked Shay miatt. De az okos falak... − Semmi vész. De megbízhatsz bennem. Mindig. Tally két keze közé szorította a fiú kezét. − Tudom. Zane megérintette az arcát. − Nem ismertük valami jól egymást aznap, nem igaz? Azt hiszem, bevállaltuk. Fura, hogy megtörtént. Zane felnevetett. − Azt hiszem, ez mindig így történik. Általában titokzatos pirulák nélkül, meg különlegesek sem szoktak dörömbölni közben az ajtón. De az mindig rizikós, ha az ember megcsókol valaki újat. Tally bólintott és előredőlt. Az ajkuk összeért. A csók lassú volt és szenvedélyes az eső hűvösében. Tally érezte, hogy Zane remeg, a lábuk alatt hideg a sáros talaj, de kapucnijuk összeért, és kizárta a világot, közös kuckójuk pedig felmelegedett a lélegzetüktől. − Úgy örülök, hogy te voltál ott velem – suttogta Tally. − Én is.

− Én... jaj! – Tally elhúzódott, és megtörölte az arcát. A víz beszivárgott a kapucnijába, és úgy csurgott le az arcán, mint egy rosszindulatú, hideg könnycsepp. Zane nevetve állt fel, és felhúzta Tallyt is. − Gyere! Nem maradhatunk itt örökre. Menjünk vissza a Pulcherbe, reggelizzünk, és vegyünk fel száraz ruhát! − Nekem nem volt kényelmetlen. Zane elmosolyodott, de a csuklójára mutatott, és lehalkította a hangját. − Ha túl sokáig ülünk egy helyben, valakiben még feltámadhat a kíváncsiság, hogy mi olyan marha érdekes itt Csúfszálláson. − Nem érdekel – súgta Tally. De Zane–nek igaza volt. Ideje volt hazamenniük. Egész nap nem ettek semmit, csak néhány szem kalóriaégetőt és kávét. A télikabátjuk ugyan meleg, de a légdeszkázás elég megerőltető volt, és az is megtette a magáét, amikor beleestek a jeges folyóba. Tally kezdett kimerülni, és csontig fagyott. Az éhség, a hideg és a csók mind szédítőek voltak. Zane csettintett az ujjával, és a deszkája felemelkedett a levegőbe. − Várj egy másodpercet! – kérte Tally halkan. – El kell mondanom neked még valamit az áttörés éjszakájáról. – Oké.

− Miután

hazakísértelek... – Tally beleborzongott a gondolatba, ahogy dr. Cable állatias arca megjelent lelki szemei előtt, de nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon. Hülyeség volt, hogy nem rángatta ki Zane–t hamarabb a Pulcher–palota intelligens falai közül, hogy elmesélhesse neki találkozását a doktornővel. Nem akarta, hogy titkaik legyenek egymás előtt. − Mi baj, Tally? − Ott várt rám... dr. Cable. A név hallatán Zane arca egy pillanatra megmerevedeti majd bólintott. − Emlékszem rá. − Tényleg? − Elég nehéz elfelejteni – mondta Zane, majd némán bámulta a tisztást. Tally nem tudta eldönteni, hogy fog–e még mondani valamit. Végül ő szólalt meg: − Tett nekem egy elég furcsa ajánlatot. Azt akarta tudni, hogy... − Psszt! – figyelmeztette Zane. − Mi... – kezdte Tally, de Zane elhallgattatta a kesztyűs kezével. Megfordult és leguggolt a sárban, Tallyt is lehúzta magával. Egy csapat közeledett a fák között. Lassan haladtak, jóformán teljesen egyforma téli felszerelésükben összebújva, bal csuklójukra sálat tekertek. Egyiküket Tally azonnal felismerte. Élénk

rézszínű szeme volt, és a villanó tetkója pörgötl a hidegben. Shay volt az.

Szertartás

Tally tíz embert számolt össze, akik csendes határozottságául vonszolódtak át a sáros téren. Elérték a tisztás közepét, és nagy körben elhelyezkedtek az egyik szlalomzászló körül. Shay beállt középre, lassan körbe fordult, kapucnija alól figyelve a többieket. A többiek egymástól karnyújtásnyi távolságra álltak meg vele szemben, és némán várakoztak. Egy hosszú, mozdulatlan pillanat után Shay a télikabátját a földre dobta, lehúzta a kesztyűjét, és kinyújtotta mindkét karját. Nem volt rajta más, csak nadrág, ujjatlan fehér póló és a műbilincs a bal csuklóján. Hátrahajtotta a fejét, és hagyta, hogy az eső az arcát csapkodja. Tally megborzongott, és összehúzta magán a kabátot. Shay talán megpróbál halálra fagyni? A többiek először nem tettek semmit, majd félszegen pillantottak egymásra, és követve Shay példáját, levették kabátjukat, kesztyűjüket és pulóverüket. Amikor lekerült róluk a kapucni, Tally még két krimet felismert. Egyikük Ho volt, Shay régi barátja, aki elszökött Füstösbe, de aztán magától visszajött, Tachset is felismerte, aki csupán néhány héttel őelőtte lépett he a klikkbe.

De a másik hét szép nem is krim volt. Óvatosan a földre tettek a kabátjukat, és átölelték magukat a csontig hatoló hidegben. Amikor Ho és Tachs kinyújtotta a karját, a többiek kelletlenül ugyanúgy tettek. Az eső lecsurgott az arcukon, és bőrükhöz tapasztotta a fehér pólót. – Ezek meg mit csinálnak? – súgta Zane. Tally a fejét rázta. Észrevette, hogy Shay újabb műtétei csináltatott. A karján valamiféle kidomborodó, metszett tetoválásféle volt, ami a könyökétől egészen a csuklójáig ért. Úgy tűnt, Ho és Tachs is lemásolta a rajzot. Shay felfelé nézve beszélni kezdett a feje feletti zászlóhoz, mint egy bolond, aki valójában senkinek sem szánja mondanivalóját. Hangját nem lehetett hallani a tisztás másik szélen csak egy–egy szót tudtak kivenni néha. Tally képtelen volt rájönni, hogy miről lehet szó, de a hanglejtés kántálásszerű volt, olyasmi, mint azok az imádságok, melyekkel a rozsdások vagy a prerozsdások láthatatlan égi szuperhőseikhez szóltak. Néhány perc elteltével elhallgatott, és a csapat újra szótlanul állt, s a nyilvánvalóan eszement Shay kivételével mindenki didergett. Tally észrevette, hogy azoknak is volt újnak tűnő, az esőben csillogó villanó tetoválás az arcán, akik nem tartoztak a krimek közé. Sejtette, hogy a stadionban történtek után a pörgő tetoválás lehet a legnagyobb divat, de azért igencsak feltűnő egybeesés, hogy mind a hét ismeretlen szép ilyet viselt az arcán.

− Az

a sok hívás mind új jelentkező lehetett – suttogta Tally. - Shay toboroz. − De miért? – kérdezte Zane. – Mindannyian egyetértettünk abban, hogy pillanatnyilag nincs szükségünk újakra. − Talán neki kellenek. − Mire? Tally megborzongott. − Ehhez itt. − Akkor megvétózzuk – morgott Zane. − Nem hinném, hogy érdekelné a vétónk – rázta a fejét Tally. − Abban sem vagyok biztos, hogy még mindig... Shay hangja újra elért hozzájuk az esőn át. A farzsebébe nyúlt, és a szürke fényben hidegen csillogó tárgyat húzott elő. Kihajtva hosszú kés lett belőle. Tally tágra nyílt szemmel bámult, de úgy tűnt, egyik szép sincs meglepődve. Arckifejezésük az émelyítő félelem és izgatottság keverékét tükrözte. A kést maga felé tartva Shay tovább szónokolt lassan, megnyomva a szavakat. Tally egy szót elég gyakran hallott ismétlődni ahhoz, hogy kivehesse. Pengének hangzott. − Húzzunk innen! – mondta olyan halkan, hogy Zane biztos nem hallotta meg. Tally fel akart jutni a deszkájára és menekülni, de érezte, hogy képtelen megmozdulni, elfordítani a tekintetét, vagy lehunyni a szemét.

Shay bal kézzel fogta a kést, és élét a jobb alkarjára helyezte. A nedves fém megcsillant. Mindkét karját felemelte, lassan karbefordult, és lángoló tekintettel nézett egyesével a többiek szemébe. Aztán felbámult az esőbe. Mozdulata olyan finom volt, hogy Tally alig látta, de a többiek reakciójából tudta, mi történt. Megborzongtak, szemük lilára nyílt az undorodó bűvölettől, s csakúgy, mint Tally, ők sem tudták levenni róla a tekintetüket. Aztán látta, hogy a sebből vér kezd szivárogni. Vékonyan folyt az esőben, s szétterjedt Shay magasba emelt karján, le a vállára, elérte a felsőjét, melyen szétterjedt az inkább rózsaszínes, mint vörös árnyalat. Újra körbefordult, hogy mindenki jól láthassa. Lassú, szándékos mozdulatai legalább annyira nyugtalanítóak voltak, mint a karján lefolyó vér. A többiek most már szemmel láthatólag remegtek a hidegtől, és kérdő pillantásokat küldtek egymás felé. Shay végül leengedte a karját. Egy kicsit megingott, majd eltartotta magától a kést. Ho előlépett, hogy elvegye tőle, Shay pedig elfoglalta a fiú helyét a körben. – Ez meg mi? – suttogta Zane. Tally a fejét ingatta, és lehunyta a szemét. Körülötte az eső egyszeriben fülsiketítővé vált, de hallotta saját szavait n/ áradatban. − Ez Shay új gyógymódja. A többiek egyesével követték.

Tally egyfolytában azt várta, hogy elfutnak. Ha legalább egyiküknek inába szállna a bátorsága, a többiek is ijedt nyúlként vetnék magukat az erdőbe. De valami, a kietlen környezd. az életerőt kiszívó eső vagy talán Shay tébolyult arckifejezése– odaszegezte őket a helyükre. Mindannyian figyeltek, majd egymás után megvágták magukat. Amikor megtették, arcuk átváltozott, jobban hasonlított Shayére: révült lett és eszelős. Tally úgy érezte, hogy minden egyes vágással egyre nagyobb űr támad benne. Nem tudott megfeledkezni arról, hogy c mögött a szertartás mögött más is van, mint őrület. Emlékezeti a jelmezbál éjszakájára. A rettegés elég vagánnyá tette ahhoz, hogy kövesse Croyt, de szép agyán nem változtatott. Valójában csak akkor lett tiszta a feje, amikor a toronyból leugorva Per is térddel véletlenül megrúgta, és felrepedt a szemöldöke. Shay imádta azt a sebhelyet. Az ő ötlete volt a sebnek emléket állító tetoválás is. Azt is megértette, hogy a sérülés megváltoztatta Tallyt, és elvezette Zane–hez, aztán fel az átjátszóadó csúcsára, végül a gyógyuláshoz. Most pedig Shay megosztja másokkal is ezt a tudását. − A mi hibánk – suttogta Tally. –Mi? Tally kesztyűs kezével az előttük lejátszódó jelenetre mutatott. Ő és Zane megadta Shaynek, amire szüksége volt ahhoz, hogy terjessze a gyógymódot: városszerte

ismerik, szépek százai bármit megadnának, hogy krimek lehessenek, akár a vérüket is. Vagy ki tudja, mik lesznek. Pengék, ahogy Shay mondta. − Már nem tartozik közénk. − Mit ülünk itt? – bosszankodott Zane. Kezét ökölbe szorította, arca egyre jobban elvörösödött a kapucni alatt. − Nyugi! – fogta meg a kezét Tally. − Rá kellene kényszerítenünk, hogy... – kezdte, de hangja elhalt, fulladozva kezdett köhögni, szeme tágra nyílt. − Zane? – suttogta Tally. Zane görcsösen igyekezett levegőhöz jutni, kezével a levegőt markolta. − Zane! – kiáltott fel hangosan Tally. Megragadta a fiú másik kivét, és kidülledő szemébe nézett. Zane nem lélegzett. Tally a tisztás felé pillantott. Elkeseredésében bárki segítségét elfogadta volna, még a pengékét is. Néhányan a távoli alakok közül meghallották a kiáltását, de csak bámultak rá, miközben a vér csurgott, a villanó tetkók pörögtek, s túlságosan el voltak varázsolva ahhoz, hogy segíteni tudjanak. Tally a bilincséért nyúlt, letépte a fekete sálat, hogy segélykérő üzenetet küldjön, de Zane megragadta. − Ne! – rázta a fejét fájdalomtól eltorzult arccal. − Zane, segítségre van szükséged.

− Jól

vagyok – hörögte a fiú. Tally egy pillanatra megállt, és elképzelte, hogy Zane meghal itt helyben. Ha azonban idehívja az őröket, mindketten sebészkés alatt végezhetik, örökre szépagyúak lehetnek, és Shay gyógymódja marad az egyetlen lehetőség a városban. − Rendben – mondta. – De kórházba viszlek. –Ne! − Nem viszlek be, csak olyan közel hozzá, amennyire lehet. Ott várunk, és meglátjuk, mi lesz. Felgurította Zane–t a légdeszkára, csettintett, és figyelte, ahogy a deszka felemelkedik a levegőbe. Aztán ráfeküdt Zane–re, és érezte, ahogy a deszka megereszkedik kettejük súlya alatt. Az emelők bírták, így hát óvatosan indított. Ahogy a deszka mozogni kezdett, Tally visszanézett a tisztásra. Mind a tízen őt és Zane–t bámulták. Shay olyan jeges pillantással közeledett feléjük, mint az ólmos eső. Tallyn egyszeriben rettegés lett úrrá, mint amikor különlegeseket látott. Lábával erősen eltaszította a deszkát, előredőlt, lombok közé emelkedtek, és maguk mögött hagyták a helyei A repülés a folyóig félelmetes volt. Zane keze és lába szanaszét lógott, a mozdulataitól a deszka minden kanyarnál fel akart borulni. Tally átölelte, körmével a deszka göcsörtös aljai kaparta. Kalimpáló lábaival kormányzott, a kanyarjai olyan szélesek voltak, mint egy

tántorgó részegé. A hideg eső verte az arcát, de hiába jutott eszébe a zsebében meglapuló védőszemüveg, megállás nélkül nem tudott hozzáférni. Márpedig arra nem volt idő. Szlalomoztak a fák között, a deszka egyre jobban felgyorsult, ahogy közeledtek a folyóhoz. Nehéz, esőcseppektől csillogó fenyőágak lódultak előre, hogy arcon csapják. Amikor végre előrobbantak a Kleopátra parkból, Tally teljes sebességgel keresztezett egy sáros sportpályákból álló övezetet, és a központi sziget legtávolabbi csücske felé fordult. Ilyen távolságról nem látszott a kórház a zuhogó esőben, de Tally észrevette egy arra igyekvő légautó fényeit. Sebesen és magasan haladt, valószínűleg mentő volt, ami beteget szállított. A jeges eső függönyén át hunyorogva sikerült nem szem elől tévesztenie, és követnie az útirányt. Amikor a légautót nem látta többé, elérték a folyót, és a túlságosan nagy súlyt szállító deszka kezdte erejét veszteni a nyílt víz felett. Tally túl későn jött rá, hogy mi történik: a föld alatti fémrácsozat, melyektől az emelők eltolják magukat, itt mélyebben voltak, tíz méterrel víz alatt. Ahogy a folyó közepéhez értek, a deszka egyre közelebb és közelebb ereszkedett a hideg, fodrozódó felszínhez. Feleúton a deszka odacsapódott a vízhez, s Zane keze úgy lendült vissza, mintha a folyó tömör volna. A légdeszka azonban leugrott a levegőbe, és ahogy a túlpart

egyre közelebb került, az emelők lendületbejöttek, és magasabbra emelték őket. − Tally – hallotta a lány Zane hörgő hangját maga alól. − Minden rendben lesz. Vigyázok rád. − Aha. Totálisan ura vagy a helyzetnek. Tally megkockáztatott egy pillantást Zane–re. A szeme nyílva volt, és az arca már nem volt vörös. Mellkasa emelkedett rí süllyedt, a légzése normális volt. − Csak lazíts! Majd a kórház közelében megállok. − Ne vigyél oda! − Csak a közelébe. Hátha... − Hátha mi? – kérdezte Zane nyersen. − Hátha megint nem kapsz levegőt. Most pedig pofa be! Zane lehunyta a szemét, és csendben engedelmeskedett. A folyó esőverte felszíne rohant alattuk, a kórház fényei kiemelkedtek a távolból, sötét tömege megnyugtatóan közel volt. Tally észrevette a sürgősségi öböl villogó sárga fényeit, de elhagyta a folyót, mielőtt odaértek és lassan felkapaszkodtak volna a folyóparton. A légdeszkát egy állvány mögött állította meg, ahol a hatalmas fémvázon hármasával várakoztak az üres mentők nagyobbfajta szerencsétlenségre várva. Amikor a deszka földet ért, Zane nyögve gurult le a nedves földre. Tally letérdelt mellé.

− Mondj

valamit! − Jól vagyok – felelt a fiú. – Csak a hátam fáj. –A hátad? Mitől... − Azt hiszem, azért, mert a deszkán feküdtem – nyögte Te meg rajtam. Tally kezébe fogta a fiú arcát, és a szemébe nézett. Zane kimerültnek és összetörtnek látszott, de fáradtan rákacsintod − Zane... – mondta Tally, de aztán sírni kezdett, forró könnyek csurogtak le az arcán a hideg esőcseppek között. – Mi történik veled? − Mondtam már: szerintem kellene egy kis reggeli. Tally alig tudott felelni a sírástól. –De hát... − Tudom – tette a vállára a kezét Zane. – Menjünk innen! − De mi lesz Új Füs... Zane egy gyors mozdulattal betapasztotta Tally száját, eltompítva a következő szavakat. Tally meglepődve húzódott el. Zane félkönyékre támaszkodott, és a lány bilincsét nézte jelentőségteljesen, amit semmi sem fedett az esőben, hiszen még akkor levette a kesztyűjét, amikor Zane rohama elkezdődött. – Jaj... bocs. Zane a fejét csóválta, közelebb húzta magához, és a fülébe súgta: − Semmi baj.

Tally lehunyta a szemét, és megpróbált visszaemlékezni rá, hogy miket is mondott útban idefelé az eszelős repülés közben. − Azon vitatkoztunk, hogy bevigyelek–e a kórházba – suttogta. Zane bólintott, bizonytalanul feltápászkodott, és hangosan felelt: − Ha már egyszer itt vagyunk. Megfordult, belebokszolt a mentőállvány fémjébe. Tompa hangot adott. − Zane! A fiú a fájdalomtól összegörnyedt, aztán a fejét rázta, és egy pillanatig sebesült kézzel integetett, aztán szemügyre vette az ízületein csordogáló vért. − Mint mondtam, ha már egyszer eljöttünk idáig, akár meg is mutathatjuk egy orvosnak. De legközelebb kérdezz meg a dologról, rendben? Tally csak bámult rá, s végül megértette. Egy pillanatig azt hitte, Shay őrülete ragályos. Egy sebesült kéz azonban hihető ok volt vad ideútjukra, és összecseng a legtöbb dologgal, amit a bilincs kihallgatott. Tally azt is elmondhatja az őröknek, hogy két napja nem ettek. Talán egy kis vitaminos és vércukorszint– emelő infúzió enyhítené Zane fejfájását. A fiú még mindig pocsékul nézett ki, saras volt és csurom víz, de tántorgás nélkül járt. Sőt, tulajdonképpen egészen felpörgött, miután megrepesztette a kezét. Talán

Shay nem annyira őrült, mint amilyennek kinéz. Legalábbis tudja, mi használ. − Gyere! – mondta Zane. − Elvigyelek? – kérdezte Tally, és a másik légdeszkára mutatott, ami követte Zane zuhanásgátló karkötőjének jelzését, most feléjük siklott a pázsit felett. − Azt hiszem, inkább gyalog megyek – indult el Zane a sürgősségi kikötő fényei felé. Tally látta, hogy remeg a keze es halálsápadt, s úgy döntött, hogy a legközelebbi rohamnál hívja az őröket. Meghalni még a gyógyulásért sem érdemes.

A kórház

Kiderült, hogy amikor Zane belebokszolt az állványba, három kézcsontját is eltörte, aminek a rendbetétele fél órát is igénybe vesz. Tally együtt várakozott két vadonatúj széppel, akik egy törött lábú barátjukra vártak. Valamit magyaráztak arról, hogy lerohant a Marilyn Monroe–palota előtti lépcsőn. Tally a történet részleteit elengedte a füle mellett, egyik kekszet a másik után nyelte agyoncukrozott tejeskávéval, élvezte a kórház melegének luxusát, és hogy odabent egy cseppet sem esik. A ritka érzés, hogy kalória kerül a szervezetébe, egy kicsit puhábba tette a világot, és most nem bánt néhány pillanatnyi szép ködöt. Túlságosan is élesek voltak emlékképei arról, hogy mit művelt Shay és csapata a Kleopátra parkban. − Hát veled mi történt? – kérdezte végül az egyik szép, s a pillantásából nyilvánvaló volt, hogy átázott, sáros ruhája, kimerült arckifejezése és általánosan szégyenletes megjelenése az, amire kíváncsiak. Tally bekapott egy csokis kekszet, és vállat vont. − Légdeszkáztam. A másik szép oldalba bökte barátnőjét, és csodálkozva mutatott Tallyre.

− Ki

ez? – kérdezte. − Pszt! − Mi van? A barátnő felsóhajtott. − Ne haragudj – mondta Tallynek. – A barátom vadiúj szép. És teljesen agymentes. – Majd a fiúhoz fordult, és így szólt: – Ő Tally Youngblood. A fiúnak leesett az álla. Tally csak mosolygott, és bekapott egy újabb kekszet. Hát persze! Hol máshol is futhatna össze az ember Tally Youngblooddal, mint a baleseti sebészeten? – gondolták, s nyilván azon tűnődtek, hogy ezúttal melyik fontos épület vált lomhalmazzá miatta. Bár a hírnév szerencsére elhallgattatta a két vadonat– új szépet, de pillantásaik nyugtalanítóak voltak. Tally biztos volt benne, hogy ezek ketten sosem tartoznának Shay csapatához. Viszont kénytelen volt felismerni, hogy kriminális hírneve dagasztja Shay kis projektjét, arra biztatva a szépeket, hogy éljék ki kalandvágyukat, amennyire lehet. Igaz ugyan, hogy a gyomra tele volt tejeskávéval és keksszel, de így is marta a sav az idegességtől, ha arra gondolt, hogy ezen a télen talán divatos lesz, minél gyakrabban ellátogatni a baleseti sebészetre. − Tally? – Egy beteghordozó állt a rendelő ajtajában, és intett neki. Tally örült, hogy maga mögött hagyhatja ezt a helyet.

− Minden

jót! – mondta a szépeknek, és követte a beteghordozót a folyosón. Amikor becsukódott a háta mögött az ajtó, rájött, hogy nem a járóbeteg–rendelésen van. A beteghordozó egy kis szobába vezette, melyben egy hatalmas, rendetlen asztal terpeszkedett. A faliképernyő füves rétet mutatott napsütésben, olyasmit, amit délutáni pihenő előtt vetítettek a picuroknak a suliban. − Megáztál? – kérdezte a beteghordozó vígan, és levette babakék papírköpenyét. Alatta – lezseren elegáns – öltöny volt, és Tally rájött, hogy a férfi nem is beteghordozó. Ilyen sugárzó mosolya csak a politikusoknak, óvónéniknek és lélekgyógyászoknak van. Leült a férfival szemben a székre, nedves ruhái nyikorogtál − Totál eltalálta. A férfi elmosolyodott. − Előfordulnak balesetek. Okos dolog volt behozni a barátodat. És szerencse, hogy éppen itt voltam. A helyzet az, hogy egy ideje próbálom felvenni veled a kapcsolatot. − Tényleg? − Úgy bizony – mosolyodott el újra. Van egy bizonyos fajta középszép, aki mindenre mosolyog. Van boldog mosolya, csalódott mosolya, most–aztán–bajban–vagy mosolya. A féri i mosolya szívélyes, megbízható, nyugodt volt, amitől Tallynek görcsbe rándult a gyomra. Az a fajta középszép volt, amilyen dr. Cable szerint Tally is lesz:

önelégült és magabiztos, jóképű, arcán éppen annyi a ránc, amennyi gyakori nevetését, korát és bölcsességét megfelelően mutatja. − Két napja nem olvastad a postádat, igaz? –Túl sok ismeretlen keres – tárta szét a karját Tally. – Tudja, amióta a híradóban szerepeltem, totál híres lettem. A szavak büszke mosolyt váltottak ki a férfiból. − Gondolom, nagyon izgalmas volt neked és barátaidnak. Tally úgy döntött, álszerény lesz, ezért vállat vont. − Először elég menő volt, de most már gáz. Szóval ki is maga? − Dr. Remmy Anders. Én vagyok a traumaterapeuta itt a kórházban. − Trauma? A stadion dologról van szó? Mert én totálisan... − Biztos vagyok benne, hogy te jól vagy. Én egy barátoddal kapcsolatban akartam érdeklődni. Őszintén szólva, egy kicsit aggódunk. − Ki az? − Shay. Szép arckifejezése mögött Tally agyában megszólalt a vészcsengő. Próbált vigyázni, hogy ne remegjen a hangja. − Miért éppen Shay? Lassan, mintha csak távirányítóval működne, dr. Anders mosolya komor arckifejezéssé torzult.

A legutóbb volt némi zavar a kis örömtüzes partitokon. Egy vita közted és Shay között. Meglehetősen aggasztó. Tally pislogott, majd meghökkent, amikor eszébe jutott, ahogy Shay ordibál vele a tűz mellett. Még a sok réteg ruha alatt is hallatszania kellett, hogy Shay mennyire ki van borulva, lóval túlment azon a határon, ahogy az újszépek össze szoktak zördülni. Megpróbálta felidézni magában, hogy pontosan mit is ordibált, de a pezsgő és a rettenetes lelkiismeret–furdalás nemigen segítette az emlékezőerejét. Vállat vont. − Aha. Elég részeg volt. Meg én is. − Nem hallatszott túl boldognak. − Dr. Remmy, maga kémkedik utánunk? Ez tök gáz. A terapeuta a fejét csóválta, és visszaállt aggódó mosolyra. − Kiemelten aggódtunk mindazok miatt, akik elszenvedték ezt a szerencsétlen balesetet. Néha nehéz lehet az embernek túltennie magát a félelmetes és váratlan eseményeken. Ezért kaptam meg a feladatot, mint poszttrauma–tanácsadó. Tally úgy tett, mintha elkerülte volna a figyelmét, hogy az orvos nem válaszolt a kémkedéssel kapcsolatban. Úgyis tudta a választ. A Különleges Körülmények Ügyosztályát talán nem érdekli, ha a krimek porrá zúzzák egész Újszéphelyet, de az őrök mindig résen vannak. Mivel a várost úgy tervezték, hogy lakosai szépagyúak

maradjanak, logikus, hogy terapeutát állítanak azok mellé, akiknek igazán vérpezsdítő élményben volt részük. Dr. Anders feladata megbizonyosodni arról, hogy az áttöréstől a krimeknek nem támadtak–e újabb izgalmas ötletei. Tally szépmosolyt varázsolt az arcára. − Ha esetleg bekattannánk? Dr. Anders felnevetett. − Ó, azt nem hisszük, hogy megbolondulhattok. Csak az a feladatom, hogy megelőzzem az esetleges hosszú távú következményeket. Tudod, a barátságot negatívan befolyásolhatja a stressz. Tally úgy döntött, odadob valamit Remmynek, amin elrágódhat, ezért tágra nyílt szemmel kérdezte: − Szóval ezért cirkuszolt úgy aznap este? Az orvos arca felderült. − Igen, Tally. Minden a stressz miatt van. De ne felejtsd valószínűleg nem gondolta komolyan. − Hát, nem én cirkuszoltam ővele. Megnyugtató mosoly a doktor részéről. − Mindenki máshogy reagál a megrázkódtatásra. Nem mindenki olyan erős, mint te. De ahelyett, hogy mérges lennél, miéi i nem tekintjük ezt lehetőségnek arra, hogy kimutasd Shaynek. hogy mellette vagy? Régi barátnők vagytok, nem igaz? − Aha. Még csúfkorunkból. Egy napon születtünk.

− Ez csodás. Ilyen időkben a legjobb egy régi barát. A veszekedés miről szólt? − Fogalmam sincs – vont vállat Tally. – Igazából semmiről. − Emlékszel rá egyáltalán? Tally eltűnődött, hogy vajon a szoba fel van–e szerelve hazugságvizsgálóval, és ha igen, mekkora hazugság az, amivel még megúszhatja. Lehunyta a szemét, és a kiéhezett testében szétáradó kalóriákra összpontosított, hagyta, hogy elöntse a szép köd. − Tally? – buzdította az orvos. Tally úgy döntött, odavet egy morzsányit az igazságból. − Hát... csak régi dolgokról. Dr. Anders bólogatott, s elégedetten kulcsolta össze a kezét, Tally elgondolkodott, hogy nem mondott–e máris túl sokat. − A csúf időkből? – kérdezte. Tally a fejét rázta, nem bízva a hangjában. − És azóta már kibékültetek? − Persze, minden rendben. Dr. Anders boldogan mosolygott, de Tally észrevette, ahogy távolabbra néz a háta mögé, valószínűleg egy íriszleolvasóra, amit ő nem láthatott. Talán a városi biztonsági rendszert figyeli? Abból kiderülne, hogy a buli óta nem üzentek egymásnak, pedig három nap minden kommunikáció nélkül igen szokatlan volt tőlük. Vagy

talán azt vizsgálta dr. Anders, hogy Tally hangja megremegett–e? Alig láthatóan rábólintott a láthatatlan adatokra, vagy bármi volt is az. − Úgy tűnik, azóta jobb kedvében van? − Gondolom, megvan. – Csak egy kis öncsonkítás, őrült kántálás. És a szándék, hogy megalapítsa saját, igazán zavarkeltő klikkjét. – Tulajdonképpen azóta nem láttam, amióta esik ez a rémes eső. De mi ketten örökre a legjobb barátnők leszünk. Az utolsó szavak hamisan csengtek, Tally hangja érdes volt. Megköszörülte egy kicsit a torkát, amit dr. Anders egyre aggódóbb mosolya kísért. − Örömmel hallom, Tally. És ugye te is jól érzed magad? − Szuperül. Csak egy kicsit éhes vagyok. − Igen, igen. Neked és Zane–nek többet kell ennetek. Egy kicsit soványnak tűnsz, és azt hallottam, hogy Zane vércukorszintje borzalmasan alacsony volt, amikor megérkeztetek. − Majd viszek neki párat a váróterembe kitett csokis kekszből. Irtóra fincsi volt. − Pompás ötlet. Jó barát vagy, Tally. – Dr. Anders felállt, és kezet nyújtott. – Látom, hogy Zane–t rendbe rakták, úgyhogy nem is tartóztatlak. Köszönöm, hogy rám szántad az időt és kérlek szólj, ha neked vagy a barátaitoknak szüksége van egy kis beszélgetésre!

− Hát persze – ragyogott Tally a doktorra legszebb mosolyával. – Csúcs volt ez a beszélgetés. Odakint a hideg eső úgy ölelte át, mint egy régi, kikerülhetetlen barát. A kellemetlen érzés jóformán megkönnyebbülésszámba ment dr. Anders sugárzó mosolya után. Hazafelé beszámolt róla Zane–nek. Bár a bilincset újra bebugyolálta, olyan halkan beszélt, hogy a szél süvítése elfedje szavait, miközben egyre feljebb repültek a szürke égen. Zane nagyot sóhajtott, amikor a végére ért. − Úgy hangzik, mintha legalább annyira aggódnának, mini mi. − Aha. Biztosan hallották a veszekedésünket. Úgy ordibált velem, mint aki egyáltalán nem szép. − Szuper – mondta Zane, a hidegtől csattogó fogakkal. A fájdalomcsillapító, amit a kezére kapott, láthatólag nem sokat enyhített a fejfájásán. Lába ügyetlenül csúszkált a deszkán, nem találta az egyensúlyt. − Nem sokat mondtam. Csak annyit, hogy részeg volt és arénázott. Tally megengedett magának egy halvány, elégedett mosolyt. Ezúttal legalább nem adta ki Shayt. Remélhetőleg. − Még szép. Shaynek segítségre lehet szüksége, de nem valami középszép lélekgyógyásztól. Ki kell juttatnunk a vadonba, és meg kell kapnia az igazi gyógyszert. Amint csak lehet.

− Ja. A pirulák sokkal jobbak, mint vagdosni magad. − Hacsak nem lesz tőle agykárosodásod – gondolta Tally, de hallgatott. Úgy döntött, nem szól Zane–nek, hogy legközelebbi rohamánál korházba fogja vinni, remélhetőleg úgysem lesz ilyen. − Na és a te orvosaid milyenek voltak? − A szokásos. Először egy órán keresztül nyomták a szentbeszédet, hogy többet kellene ennem. Amikor végre eljutottak oda, hogy összerakják a csontjaimat, csak tíz percig voltam eszméletlen. De szerintem nem vettek észre rajtam semmi furcsát azon kívül, hogy sovány vagyok. − Az jó. − Persze ez nem jelenti azt, hogy jól vagyok. Elvégre a fejemet nem vizsgálták meg, csak a kezemet. − Ugye egyre rosszabbak a fejfájásaid? – kérdezte Tally sóhajtva. − Szerintem inkább a hideg és az éhség miatt volt. Tally a fejét rázta. − Én sem ettem egy falatot sem egész nap, mégsem... − Felejtsd már el a fejemet, Tally! Nem vagyok se jobban, se rosszabbul. Shay karja miatt aggódom. – Közelebb irányította a deszkáját, és halkabban folytatta. – Ezek után őt is figyelni fogják. Ha az a te doktorod jobban megnézi, hogy mit művelt magával, itt akkora cirkusz lesz!

− Na

ja. Ebben tökéletesen igazad van – mondta Tally, és maga elé képzelte a Shay karját elcsúfító sebek sorát. Messziről tetoválásnak gondolta, de közelről bárki meg tudná állapítani, hogy mi az. Ha dr. Anders látná, bizonyára nem találná meg a helyzethez illő mosolyt. Megszólalnának a szirénák városszerte, és a biztonságiak senkiről le nem szállnának, akinek bármi köze volt a stadionban történt balesethez. Tally kinyújtotta a karját, és mindkettejüket megállította. − Ezek szerint nincs túl sok időnk – mondta majdnem suttogva. – Bármikor úgy dönthet, hogy beszélni akar Shayjel. − Neked kell előbb beszélned vele – sóhajtott Zane. – Monihl meg neki, hogy hagyja abba a vagdosást! − Csúcs. És ha nem akarja? − Mondd meg neki, hogy hamarosan elmegyünk. Mondd meg azt is, hogy megszerezzük neki az igazi gyógyszert. − Elmegyünk? Hogyan? − Csak úgy. Ha lehet, ma éjjel. Én összepakolok mindent, ami kell, te meg felkészíted a többi krimet. − És ezekkel mi lesz? – kérdezte Tally, aki túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy felemelje bebugyolált csuklóját, de Zanc így is megértette. − Leszedjük. Ma éjjel. Kitaláltam valamit, amiről eddig nem szóltam.

− Mégis mit, Zane? − Még nem árulhatom el neked. De menni fog. Bár egy kicsit rizikós. Tally a homlokát ráncolta. Zane–nel már minden létező szerszámot kipróbáltak, és semmi nem ejtett még csak egy karcolást sem a bilincseken. – De mi az? − Ma este meglátod – felelt Zane, és látszott, ahogy megfeszül az állkapcsa. − Garantáltan nem csak kicsit rizikós – mondta, gombóccal a torkában. Zane sápadt, kiéhezett arccal bámult rá, szemei fénytelenek voltak a védőszemüveg mögött. − Majd segédkezet nyújtok neked, kislány – heherészett. – Talán szükséged lesz rá. Tally nem bírta Zane mosolyát, inkább elfordította a tekintetét.

A présgép

A műhelybarakk nem volt messze a kórháztól, Újszéphelynek azon a végén állt, ahol a folyó két ága egyesül. Ilyen késő éjszaka az esztergapadok, testleolvasó asztalok és fröccsöntő gépek használaton kívül álltak. A hely jóformán üres volt. Az egyetlen fény a műhely túlsó végéről jött, ahol egy középszép nő üveget fújt. − Meg lehet itt fagyni – jegyezte meg Tally. Látta, ahogy lehelete kígyózik a tűz vörös fényében. Miközben felkészítették a krimeket a szökésre, végre elállt az eső, de a levegő még mindig nedves és csípős volt. Tallynek, Zane–nek és Faustónak még bent a műhelyben is össze kellett bújnia, pedig télikabátot viseltek. − Általában be vannak fűtve az olvasztókemencék – mondta Zane. – És egyik–másik gép is iszonyúan forró tud lenni – mutatott az épület oldalaira, melyek nyitva álltak, és beengedték az éjszaka hidegét. – De a szellőzés miatt legalább nincsenek okos falak, látjátok? − Látom – húzta össze magán a kabátot Tally, és benyúlt a zsebébe, hogy felcsavarja a fűtést. Fausto egy nagy, préshez hasonló gépre mutatott. − Figyu! Emlékszem rá, hogy régen a csúf suliban szórakoztunk ilyennel formatervezés órán. Tálcát

készítettünk csúszósínnel az alján, hogy csúszkálni tudjunk a havon. − Ezért hoztalak magammal – vezette oda Zane Tallyt és Faustot a géphez. A gép alja fémasztal volt, melyet mintha milliónyi apró ponttal pöttyöztek volna ki. Az asztallal párhuzamosan ugyanakkora fémlapot függesztettek fel. − Mi van? Présgépet akarsz használni? – vonta fel a szemöldökét Fausto. Zane még mindig nem árulta el nekik, hogy mit főzött ki, de Tallynek cseppet sem tetszett a súlyos gép. És ami azt illeti, a neve sem. Zane letette a magával hozott pezsgősvödröt, és jeges vizel locsolt a betonpadlóra. Egyik zsebéből memóriakártyát húzott elő, és leolvastatta a présgéppel. A masina beindult, oldalán villogtak a lámpák, s Tally talpa alatt erőteljesen dübörgött a padló. Mintha az asztal hullámozni kezdett volna, a hullám végig ment a felületén, mintha a fém hirtelen folyékonnyá vált és életre kelt volna. Amikor a mozgás alábbhagyott, Tally jobban szemügyre vette a présgép felületét. Az apró, karcoltnak látszó pöttyök valójában vékonyka rudak hegyei voltak, melyeket fel–le lehetett mozgatni, hogy különböző formákat adjanak ki. Végigsimított az asztalon, de a rudacskák annyira vékonyak voltak, és olyan tökéletesen egy szintben álltak, hogy sima fémnek érződött.

− Mire való ez? − Formázásra – felelt Zane, majd megnyomott egy gombot, az asztal újra életre kelt, és kicsiny szimmetrikus dombocskák emelkedtek ki a közepéből. Tally észrevette, hogy a présgép felső részének felszínén ugyanolyan horpadások jelentek meg. − Hé, az az én tálcám! – mondta Fausto. − Hát persze. Azt hitted, elfelejtettem? Azzal a cuccal őrületesen lehetett szánkózni – mondta Zane vidáman. Előhúzott egy fémlemezt a gép alól, és óvatosan elhelyezte az asztal szélével párhuzamosan. − Na ja. Sosem értettem, miért nem gyártják tömegesen – mondta Fausto. − Túlságosan vagánnyá tesz – mondta Zane. – De fogadni mernék, a csúfok néhány évente újra feltalálják. Fel a fejjel! Nyomom. A másik kettő tett egy nagy lépést hátra. Zane megragadta az asztal szélén levő két fogantyút, és ugyanabban a pillanatban megnyomta mindkettőt. A gép a másodperc törtrészére felrobajlott, majd hirtelen megugrott, és a felső fele fülhasogató zengéssel ütődött az alsóhoz. A zaj visszhangzott a teremben, Tally füle pedig még akkor is csengett, amikor a gép állkapcsai lassan eltávolodtak egymástól, és meglátták a beletett fémlemezt. − Cuki, nem? – kérdezte Zane. Felemelte a lemezt, melynek körvonalait megváltoztatta a csapás. Most tálcának nézett ki, felosztva kisebb részekre, amelyek

elválasztják egymástól a salátát, a főételt és a desszertet. Megfordította, és ujjával végigsimított a tálca hátulján húzódó árkokon. − Finom porhavon úgy menne ez a cukorfalat, mint az álom. Fausto elsápadt. − Ez nem fog menni, Zane. − Miért nem? − Túl sok a biztonsági elem. Még ha sikerülne is rávenned, hogy... − Hülyéskedsz, Zane? – kiáltott fel Tally. – Nem engedem, hogy bedugd oda a kezedet. Ez az izé le fogja vágni! Zane csak mosolygott. − Nem fogja. Ahogy Fausto is mondta: túl sok a biztonsági elem. – Azzal kivette a memóriakártyát a leolvasóból, és egy másikat helyezett be. Az asztal újrafodrozódott, és egy sor éles taréjt hagyott a közepén, olyat, mint egy fogsor. Bal csuklóját odatette a fémállkapocs mellé. – Kesztyűben nehéz megmondani, de látod, hogy fogja átvágni a bilincset? − És ha elvéti? – tiltakozott továbbra is Tally. Erőfeszítésbe került, hogy ne emelje fel a hangját. A bilincseik szokás szerint be voltak bugyolálva, de nem akarta, hogy a műhely túlsó végében lévő középszép meghallja őket.

− Nem véti el. Ezzel egy stopperóra alkatrészeit is ki tudnád vágni. − Egyáltalán nem is fog működni – jelentette ki Fausto, és bedugta a kezét a gépbe. – Indítsd el! − Tudom, tudom – nyúlt Zane a karokhoz, és meg is nyomta őket. − Ne már! – kiáltott fel Tally elképedten, de a gép meg sem moccant. Körben egy sor sárga lámpa villogott, és megszólalt egy fémes gépi hang: − Kérem a felületet szabaddá tenni! − Felismeri az embert – magyarázta Fausto. – A test hőjét. − Ne csináld ezt! – mondta Tally gombóccal a torkában. A szíve kalapált, amikor Fausto kihúzta a kezét a gépből. − És még ha sikerül megbütykölnöd, akkor is mi értelme? - folytatta Fausto. – Csak összelapítja a bilincset, az meg összenyomja a kezedet. − De nem ötven méter per szekundumnál. Ezt nézzétek! Zane az asztal fölé hajolt, és ujjával végigsimított az általa programozott fogsoron. – Ez az él el fogja vágni, de minimum megüti annyira, hogy a benne levő kütyü működésképtelenné váljon. Azután, hogy ez az izé megütötte, már csak élettelen fémdarab lesz. Fausto közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vegye, Tally viszont elfordult, hogy ne lássa fejüket a fém

állkapcsok között. Élettelen fém. A műhely túlvégén dolgozó üvegfúvót bámulta. A nő, aki semmit nem hallott eszement beszélgetésükből, egy darabka üveget tartott a tűzbe, majd lassan megforgatta a láng fölött a sugárzó kemencében. Tally elsétált a nő felé, míg kikerült Zane és Fausto hallótávolságából, majd kibugyolálta a bilincset. − Hívás Shaynek. − Nem elérhető. Üzenet? Tally bosszankodott, de azért hagyott üzenetet. − Igen. Figyu, Shay! Tudom, hogy ma ez a tizennyolcadik üzenetem, de fel kell venned. Ne haragudj, amiért meglestünk, de .. – Nem tudta, hogyan folytassa, feltételezve, hogy az őrség i talán a különlegesek is lehallgatják. Nem magyarázhatta el, hogy ma éjjel megszöknek. – De aggódunk miattad. Hívj vissza, amint tudsz! Beszélnünk kell... személyesen. Miután befejezte a hívást, visszatekerte a sálat a csuklójára. Shayt, Hót és Tachset – a pengéket – mintha a föld nyelte volna el, nem voltak hajlandóak válaszolni a hívásokra. Shay talán duzzog, amiért kikémlelték a titkos ceremóniát, de valamelyik krim remélhetőleg megtalálja őket, és szól nekik a ma esti szökésről. Tally és Zane a délutánt azzal töltötte, hogy mindenkit lel készített. A krimek összecsomagoltak, és elhelyezkedtek a sziget körül útra készen, csakis a műhelyből érkező jelre várva, hogy Tally és Zane szabad.

Az üvegfúvó nő befejezte az izzítást. Kihúzta a vöröslő masszát a kohóból, és egy hosszú csövön át fújni kezdte, amitől a megolvadt üveg tekervényes formájúvá dagadt. Tally kelletlenül fordult el a látványtól, és tért vissza a zúzógéphez. − És mi lesz a biztonsági elemekkel? – vitatkozott Fausto. − El tudom tüntetni a testhőt. − Hogyan? Zane belerúgott a pezsgősvödörbe. − Harminc másodperc jeges vízben, és a kezem olyan hideg lesz, mint egy darab fém. − Aha. De a kezed nem egy darab fém – kiáltott fel Tally. – És az enyém sem az. Ez a baj. − Figyelj, Tally! Nem kértem, hogy te csináld meg elsőnek − Egyáltalán nem csinálom – ingatta a fejét Tally. – De te sem. − Igaza van – szólt közbe Fausto, miközben az asztalból kiemelkedő fémfogakat bámulta, és összehasonlította felülről lelógó párjukkal. – Formatervezésnek szuper, de a kezedéi bedugni őrültség. Ha csak egy centivel elvétetted a számítást, a prés csontot fog érni. Ezt elmondták nekünk technikaórán. Az ütközés végigmegy az egész karodban, és útközben mindent porrá zúz.

− Na és? Ha nem sikerül, megint összeraknak. Különben is, menni fog. Neked, Tally, csináltam egy külön mintát, mivel a te bilincsed kisebb – lengetett meg Zane egy másik memória kártyát. − Ha ez félresikerül, nem fognak tudni összerakni – mondta Tally halkan. – Még a városi kórház sem tud újra felépíteni egy lelapított kezet. − Nem lapul le – helyesbített Fausto. – A csontjaid folyékonnyá válnak, Zane. A lökettől felolvadnak. − Ide hallgass, Tally! – nyúlt Zane a pezsgősvödör felé, hogy kihalássza belőle az üveget. – Én sem akartam megtenni. De emlékszel, hogy volt egy rohamom ma reggel? – kérdezte, és kihúzta a dugót. − Mid volt? – kérdezte Fausto. Tally csak a fejét rázta. − Kell léteznie más módszernek. − Nincs rá idő, hogy megtaláljuk – felelt Zane, és meghúzta az üveget. – Szóval, Fausto, segítesz? − Hogy segít–e? – kérdezte Tally. Fausto elgondolkodva bólintott. − Két kéz kell ahhoz, hogy működésbe lépjen a gép. Ez is a biztonság miatt van, nehogy bent hagyhasd az egyik kezed véletlenül. Szükség van egyikünkre, hogy beindítsa. – Fausto karba tette a kezét. – Felejtsd el! − Én sem segítek – tette hozzá Tally. − Tally! – sóhajtott Zane. – Ha nem hagyjuk el a várost ma éjjel, akár a fejemet is bedughatom a gépbe. Eddig

nagyjából háromnaponta görcsölt a fejem, de kezd egyre rosszabb lenni. Mennünk kell. Fausto a homlokát ráncolta. − Miről beszéltek? − Valami bajom van – fordult felé Zane. – Ezért kell elszöknünk ma éjjel. Szerintünk az új füstösök tudnak rajtam segíteni. − Miért lenne szükséged rájuk? Mi bajod van? − Az a bajom, hogy meggyógyultam. − Mi van? Zane nagy levegőt vett. − Bevettünk egy gyógyszert... Tally morogva fordult el, amikor rájött, hogy újra átlépik a határt. Előbb Shay, most Fausto miatt. Vajon mennyi időbe telik, hogy az összes krim megtudja a kúra létezését? Ez csak még sürgetőbbé teszi, hogy Zane–nel megszökjenek a városból, kerül, amibe kerül. Tally egyre reményvesztettebben figyelte az üvegfúvót. Frezte, ahogy Fausto kétkedése egyre gyengül, ahogy Zane az elmúlt két hónapban velük történteket elmeséli: a pirulákat, a kúra felpörgését, az őrjítő fejgörcsöket. − Szóval Shaynek igaza volt veletek kapcsolatban. Ezért változtatok meg annyira. Shay volt az egyetlen, aki rákérdezett, de nyilván minden krim látta a változást, és kíváncsi volt, hogy mi történhetett. Mindannyian vágytak a furcsa, új pezsgésre,

amit Zane–en és Tallyn láttak. Most, hogy Fausto tudott a kúra létezéséről, tudta, hogy csupán egy pirulát kell lenyelnie hozzá, nem is tűnt akkora őrültségnek, hogy valaki bedugja a kezét a présgépbe. Tally nagyot sóhajtott. Talán nem őrültség. Reggel még ő maga is halogatta, hogy Zane–t kórházba vigye, értékes perceket vesztegetett el odakint az esőben, amivel nemcsak a kezét, hanem az életét kockáztatta. Nagyot nyelt. Hogy is mondta Fausto? Folyékonnyá válnak a csontjai? A nő egyre nagyobbra fújta az üveget, melynek egymásba érő gömbjei olyan végtelenül törékenynek látszottak, hogy lehetetlen volna megragasztani, ha összetörne. A nő óvatosan tartotta a fénylő formát; vannak dolgok, amiket nem lehel összerakni, ha egyszer eltörtek. Tally David apjára, Azelre gondolt, aki belehalt abba, amikor dr. Cable megpróbálta kitörölni az emlékeit. Az agy még sérülékenyebb, mint az emberi kéz, arról pedig fogalmuk sincs, hogy mi történik Zane fejében. Lepillantott saját bal kesztyűjére, és lassan behajlította a/ ujjait. Vajon elég bátor hozzá, hogy bedugja a kezét a gép fémpofájába? Talán. − Biztos vagy benne, hogy odakint megtaláljuk az új füstösöket? – kérdezte Fausto Zane–től. – Azt hittem, egy ideje senki nem látta őket.

− A csúfok, akikkel ma reggel találkoztunk, azt mondták, hogy vannak jelek, amik arra utalnak, hogy visszajöttek. − És meg tudnak gyógyítani? Tally hallotta Fausto hangjából, hogy csak hangosan bizonygatja magának a dolgot, s végül bele fog egyezni, hogy beindítsa a présgépet. Valahogy volt is benne valami borzalmas logika. Valahol odakint a vadonban van gyógymód Zane bajára, és ha nem viszik oda, gyakorlatilag úgyis halott. Ehhez képest egy kezet kockáztatni nem nagy ügy. − Majd én – fordult feléjük Tally. – Majd én meghúzom a kioldót. A két fiú egy pillanatig döbbent csendben bámult, majd Zane elmosolyodott. − Szuper. Jobban örülök, ha te csinálod. Tally nyelt egyet. − Miért? − Mert megbízom benned. Nem akarok remegni. Tally nagy levegőt vett. Alig tudta visszatartani könnyeit. − Kösz. Azt hiszem. Egy pillanatig kínos csend volt. − Biztos vagy benne, Tally? – kérdezte végül Fausto. – Én meg tudnám tenni. − Nem. Nekem kell.

− Hát

akkor felesleges halogatni – dobta le a télikabátját a földre Zane. Letekerte a sálat a csuklójáról, és lehúzta a bilincset borító kesztyűt. Csupasz bal karja vékonynak és törékenynek tűnt a présgép sötét tömege mellett. Zane ökölbe szorította a kezét, és bedugta a jegesvödörbe. Az arca megvonaglott, ahogy a jéghideg víz kezdte kiszívni teste melegét. – Készülj fel, Tally! Tally a földön heverő hátizsákjaikra pillantott, megtapogatta a köldökérzékelőjét, újra ellenőrizte a műhely falánál várakozó légdeszkáikat, melyek alján szétszedték a drótokat, hogy lekössék őket a városi hálózatról. Készen álltak. A sziget különböző pontjain két tucat krim várakozott, hogy szétszóródjon a vadonban, magukra vonva az üldözők figyelmét. Mindannyiuknál volt egy különleges színkeverékű tűzijáték, hogy továbbíthassák a jelet, ha Zane és Tally szabad. − Szabad. Tally lenézett a présgép gombjaira, és nyelt egyet. A két fogantyú vidám sárga műanyagból készült, mint valami videojáték joystickje, s mindkettőn egy–egy kiálló gomb. Ami kor megfogta, az üresjáratban lévő gép megremegett, olyan morgással, mintha szuborbitális repülőgép szállt volna el fejük felett. Megpróbálta elképzelni, ahogy meghúzza a kioldókat, ide nem sikerült. Viszont nem volt több ellenérve, és túl voltak a vitán is.

Harminc hosszú másodpercig tartotta Zane a kezét a jeges vízben, majd kihúzta. − Hunyd le a szemed, hátha lepattan egy fémdarab! A hideg törékennyé teszi – mondta Zane normális hangon. Tally rájött, hogy már nem számít, mit hall a bilincs. Mire bárki rájön, hogy miről beszéltek, teljes sebességgel fognak repülni a Rozsdás Romok felé. Zane az asztal szélére tette a csuklóját, és lehunyta a szemét. − Oké. Mehet! Tally nagy levegőt vett. Keze remegett a kioldón. Ő is lehunyta a szemét. − Na jó. Gyerünk! – gondolta. De az ujjai nem engedelmeskedtek. Gondolatai kavarogni kezdtek, s felvillant lelki szemei előtt minden, ami félresikerülhet. Elképzelte, ahogy újra kórházba kell repítenie Zane–t, péppé vált bal karral. Elképzelte, ahogy a különlegesek ebben a pillanatban törnek rájuk, és megállítják, mert rájöttek, mire készülnek. Eszébe jutott, hogy vajon Zane jól mért–e, és nem feledkezett–e meg arról, hogy a bilincs is összement a jeges víztől. Ennél a gondolatnál elidőzött, és azon rágódott, hogy feltegye–e a kérdést Zane–nek. Kinyitotta a szemét. A présgép sárga fényében a nedves bilincs úgy csillogott, mint az arany. − Tally, csináld már!

A hidegtől összemegy a fém, de a melegtől... Tally a műhely végében dolgozó üvegfúvóra nézett, akinek szerencséjére fogalma sem volt arról, ami most következik. − Tally! – szólt halkan Fausto. − A melegtől a bilincs kitágulna... A nő a kezében tartotta a hőtől vörös üveget, s körbe forralta, hogy minden oldalról szemügyre vehesse. Vajon hogyan tartja kézben az olvadt üveget? − Tally – mondta Fausto. – Ha akarod, majd én... − Várjatok! – vette le kezét Tally a présgép gombjairól. − Mi van? – kiáltott fel Zane. − Maradjatok itt! – mondta Tally, és kihúzta a memóriakártyát a gép nyílásából, majd fittyet hányva a fiúk tiltakozására, elfutott az ormótlan esztergapadok és olvasztókemencék előtt a műhely túlvégébe. Közeledtére a nő jóindulatúan felnézett, és középszép nyugalommal mosolygott. − Szervusz kedvesem! − Jó napot! Ez gyönyörű – mondta Tally. A kellemes mosoly szívélyesebbé vált. − Köszönöm. Tally most látta meg a nő kezét, ami ezüstösen csillogott az izzó, vörös fényben. − Kesztyűt visel? − Hát persze – kacagott a nő. – Tudod, nagyon meleg van abban a kemencében.

− És nem is érzi? − Ezzel a kesztyűvel nem. Azt hiszem, az anyagot az atmoszférába belépő űrrepülőkhöz fejlesztették ki. Kibír nagyjából kétezer fokot. − És egészen vékony, igaz? Onnan a műhely túlvégéből nem is láttam. − Így igaz – bólogatott a nő boldogan. – Tökéletesen érezni lehet rajta keresztül az üveg anyagát. − Hűha! – mosolygott Tally szépen. Már látta, hogy a kesztyű beférne a bilincs alá. – Hol szerezhetnék ilyet? A nő egy szekrény felé biccentett. Tally kinyitotta, és több tucat kesztyűt talált benne. Fényvisszaverő anyaguk csillogón, mint a frissen hullott hó. Kivett kettőt. − Mind ugyanaz a méret? − Aha. A kezedhez igazodik. Könyékig fel lehet húzni magyarázta a nő. – Csak ne felejtsd el utána eldobni! Másodszorra már nem működik túl jól. − Rendben – mondta Tally, és szorosan markolva a kesztyűt elfordult. Megkönnyebbülés áradt szét benne, amikor rájött, hogy mégsem kell megnyomnia a gombot, és nem kell látnia, ahogy a présgép lecsap Zane kezére. Új, jobb terv bontakozott ki az agyában egy pillanat alatt. Tudta, hol találnak egy erős kemencét, amit elvihetnek a város határába. − Várj egy percet, Tally! – szólt utána a nő, némi aggodalommal a hangjában.

Tally megtorpant, amikor meghallotta a nevét. Persze, aki látta a híreket, felismeri Tally Youngblood arcát. Lázasan törte a fejét valami ártatlan indokért, hogy mire is kellenek neki a kesztyűk, de minden, ami eszébe jutott, teljesen hamisan hangzott volna. − Tessék? − Két balkezes kesztyűt vittél – nevetett a nő. – Nem lesz túl jó, bármilyen trükkre készülsz is. Tally elmosolyodott, s apró kuncogást hallatott. Szerinted – gondolta, majd visszafordult a szekrényhez, és kihalászott két jobbkezest is. Nem árt megóvni mindkét kezét. − Köszönöm a segítséget – mondta. − Szóra sem érdemes – mosolygott a nő szépségesen, majd visszafordult, és tovább bámulta üvegdarabjának kanyarulatait. − Csak óvatos légy! − Nem kell aggódni – felelt Tally. – Mindig az vagyok.

Hőlégballon eltérítés

− Most hülyéskedsz? Hogy a fenében igényelhetnénk egyel az éjszaka kellős közepén? – kérdezte Fausto. − Nem fogunk. Szereznünk kell egyet – vette a vállára Talls a hátizsákját, és csettintett a deszkájának, hogy kövesse. – Sőt, legjobb lesz, ha elhozunk többet is. Minél többen megyünk ki annál jobb. − Szereznünk? – kérdezte Zane, miközben ellenőrizte a karjára visszatekert sálat. – Mármint ellopjuk? − Dehogy! Majd szépen elkérjük – vigyorgott Tally. – Ne felejtsd el, hogy mi vagyunk a krimek! Híresek vagyunk. Kövessetek! A műhely előtt felugrott a deszkájára, és elindult a sziget központja felé, ahol a bulitornyokat mindig siklóernyők, hőlégballonok és tűzijáték vette körül. A két fiú igyekezett követni − Te értesítsd a többi krimet! – kiáltott oda Faustónak. Szólj nekik, hogy megváltozott a terv! Fausto Zane–re nézett jóváhagyásért, majd bólintott. Meg könnyebbült, amiért a présgépes tervet kevésbé durva dolog váltotta fel. − Hányan menjünk fel veled?

− Kilencen, tízen – felelt Tally. – Bárki, akinek nincs tériszonya. A többiek mehetnek légdeszkán, ahogy terveztük. Húsz perc múlva készen állunk. Találkozunk a városközpontban. − Ott leszek – mondta Fausto, és elfordult az éjszakai égen. − Jól vagy? – fordult Tally Zane–hez, aki bólintott, és megmozgatta kesztyűs kezének ujjait. − Meg leszek. Csak kell egy másodperc, hogy átálljak. Tally közelebb irányította a deszkáját, és megfogta Zane keszyűtlen kezét. − Bátor dolog volt, amit tenni akartál. Zane a fejét rázta. − Azt hiszem, hülye voltam. − Hát, lehet. De ha nem mentünk volna el a műhelybe, ez nem jutott volna az eszembe. Zane elmosolyodott. − Az igazat megvallva, örülök, hogy eszedbe jutott. – Megint idegesen mozgatta az ujjait, majd előremutatott. – Ott van kettő. Tally követte Zane pillantását a sziget közepe felé, ahol két hőlégballon lebegett a levegőben egy bulitorony fölött, mint két kopasz fej. A pányva, ami egy helyben tartotta őket, felsejlett a biztonsági tűzijáték remegő fényében. − Tökéletes – mondta Tally.

− Csak egy baj van. Hogy jutunk fel olyan magasra légdeszkával? Tally egy kissé elgondolkodott. − Nagyon óvatosan – felelte. Még soha nem repültek ilyen magasra. A bulitorony mellett emelkedtek lassan felfelé, olyan közel hozzá, hogy megérinthették volna a betonfalat. Az épületben levő fém épphogy csak elegendő húzóerőt jelentett a deszkák emelőinek, és Tally érezte az aggasztó remegést a talpa alatt, mint amikor picurként a legmagasabb ugródeszkán állt. Egy végtelennek tűnő perc elteltével elérték azt a pontot, ahol az egyik hőlégballon ki volt kötve a toronyhoz. Tally puszta kézzel megérintette a pányvát, megtapogatva esőtől csúszós szemeit. − Nem gond. Fémből van. − Na ja. De elég ennyi fém? – kérdezte Zane. Tally vállat vont. Zane dühösen nézett. − És még az én tervemre mondtad, hogy veszélyes. Na mindegy. Enyém lesz az, amelyik olyan hülyén néz ki. – Körbesiklott a torony körül oda, ahol a másik hőlégballon fickándozott a szélben. Tally elmosolyodott, amikor meglátta, hogy a ballon egy hatalmas disznófej elálló fülekkel és a rózsaszín fület festett két nagy szemmel. Az ő hőlégballonja legalább normális színű volt: ezüstös, fény visszaverős, derekán kék csíkkal. Odafentről

a gondolából pezsgősdugó félreismerhetetlen pukkanása hallatszott, majd nevetés Nem volt messze, de tudta, hogy nem lesz könnyű feljutni. Tekintetével követte a lelógó pányvát, amely felkanyarodott, ahol a gondola aljához erősítették. A tekergő kötél a Rozsdás Romok hullámvasútjára emlékeztette. Persze a hullámvasútban jóval több volt a fém, mintha kifejezetten légdeszkázásra szánták volna. Ez a vékony lánc nem sok erőt adhat a deszka mágneses emelőinek. Ráadásul a hullámvasúttal ellentétben a pányva folyamatos mozgásban volt. A hőlégballon lassan lefelé szállt, ahogy a levegő hűlt benne, de Tally tudta, hogy ha meggyújtják az égőt, hirtelen fel fog ugrani, és kifeszíti a pányvát. Ennél csak az lehet rosszabb, ha a Ballonos klikk megunja egy helyben, és úgy dönt, hogy röpködnek egy kicsit az éjszakában. Eloldják a pányvát és nem marad semmi Tally és a föld között. Zane–nek igaza volt: nem ez a legegyszerűbb módja a ballonszerzésnek, de nem volt idő rendesen igényelni egyet, vagy megvárni, hogy a ballonosok megunják a dolgot, és leszálljanak. Ha napfelkelte előtt el akarnak érni a Rozsdás Romokhoz, hamarosan indulniuk kell. Valaki talán rábukkan Shayre, miközben az új terv kibontakozik. Tally egyre magasabbra jutott a torony oldalán, míg a pányva gyűrűje a deszka közepe alá nem került. Finoman ellökte magát a toronytól, és kisodródott a levegőbe. Úgy

egyensúlyozott a deszkán a pányva fölött, mint egy kötéltáncos. Lassan mozgott előre. Az emelők erőlködtek, remegtek, láthatatlan mágneses ujjaik lenyomták a láncot. Egyszer–kétszer a deszka meg is karcolta a láncszemeket, amibe Tally egészen beleborzongott. Látta, ahogy a hőlégballon megereszkedik, amikor súlyával felborította az ingatag egyensúlyt a meleg levegő és a gravitáció között. Lejjebb szállt, míg el nem ért fele útig, majd elkezdett emelkedni fel, a ballon felé. Deszkája egyre erősebben remegett, ahogy maga mögött hagyta a bulitornyot, s Tally biztos volt benne, hogy az emelők mindjárt cserbenhagyják, ő pedig ötven métert fog zuhanni. Ilyen magasságban a zuhanásgátló karkötők sokkal rosszabbul működtek, mint egy bungee dzseki. Ila a csuklójánál fogva rántják vissza, valószínűleg kiugrik a válla. Persze ez semmi ahhoz képest, amit a zúzógép művelhetett volna. De az emelők bírták, s a deszka tovább emelkedett, fel a hőlégballon gondolája felé. Tally hallott néhány kiáltást a háta mögül, a bulitorony erkélyéről, amiből tudta, hogy észrevették őket. Miféle új, izgi játék lehet ez vajon? Ekkor megjelent egy arc a gondola korlátja fölött, s csodálkozva nézett le rá. − Hé, ide nézzetek! Jön valaki. − Mi van? Hogyan?

A másik három hőlégballonos szép odafurakodott a gondola széléhez, hogy lenézzen Tallyre, amitől megingott a pányva. Tally elkáromkodta magát, amikor a deszka veszélyesen billegni kezdett a talpa alatt. − Ne mozogjatok ott fent! – kiáltotta. – És ne húzzátok meg a tűzszabályzó láncot! Határozott parancsait meglepett hallgatás fogadta, de le|j alább nem mozdultak. Egy perccel később Tally remegő deszkája már alig karnyújtásnyira volt csak a gondolától. Behajlította a térdét és ugrott. Egy lélegzetelállító pillanatig szabadon repült, majd elkapta a fonott kosarat. Kezek nyúltak érte, hogy felhúzzák, s Tally egykettőre a gondolában volt, négy tágra nyílt szemű ballonos társaságában. Deszkája a súlytól megszabadulva követte felfele, ő pedig behúzta. − Aszta! Hogy csináltad? − Nem tudtam, hogy a légdeszka ilyen magasra fel tud repülni. − Hé, te Tally Youngblood vagy! − Ki más? – vigyorgott Tally, és kihajolt a kosárból. A talaj egyre közelebb jött, mivel Tally és a deszka súlya lehúzta a hőlégballont. – Remélem, nem bánjátok, ha landolunk. A barátaimmal lenne egy kis dolgunk. Mire a hőlégballon leszállt a Garbo–palota előtti pázsitra, megérkezett egy csapat krim is légdeszkán, Fausto vezetésével, Tally látta, hogy Zane rózsaszín fülű hőlégballonja lassít a közelben, s billegve megáll.

− Még ne szálljatok ki! – mondta Tally az eltérített ballonosoknak. – Nehogy üresen felemelkedjen ez a micsoda. – Megvárták, míg Peris és Fausto odaér, és bemásznak a gondolába. − Hányan férünk be? – kérdezte Fausto Tallytől. A gondola nádfonatból készült. Tally végigsimított az összefont nádon, ami még mindig a legtökéletesebbnek számított, ha erős, könnyű, hajlékony anyagra volt szükség. − Vigyünk négyet–négyet! − Mire készültök? – szedte össze minden bátorságát az egyik ballonos. − Majd meglátod – felelt Tally. – És amikor interjút adsz a Híradónak, nyugodtan számolj be mindenről, amit láttál. A ballonosok csodálkozva bámultak rá, amikor rájöttek, hogy ők is híresek lesznek. − De úgy egy órát még hallgassatok a dologról, különben nem tudjuk megcsinálni a trükköt, és nem lesz eléggé vagány n történet. Azok négyen engedelmesen bólogattak. − Hogyan kell eloldozni a pányvát? – kérdezte Tally, amikor rájött, hogy a terv ugyan zseniális, de ő még sosem utazott hőlégballonban. − Ezt a madzagot kell meghúzni, hogy kiengedjen – felelt az egyik ballonos. – És ezt a gombot nyomjátok meg, ha azt akarjátok, hogy légautó jöjjön értetek.

Tally elmosolyodott. Erre a funkcióra nem lesz szükségük. − Irtó messzire mentek, ugye? – kérdezte egyikük Tally arckifejezését látva. Tally egy kicsit elgondolkodott, tudván, hogy válasza elhangzik majd a híradóban, és csúfok meg újszépek generációi idézik évek múlva is. Úgy döntött, vállalja a kockázatot, es az igazat mondja. Ez a négy szép nem akarja tönkretenni kapcsolatát a krimekkel, maga is híres akar lenni, ezért nem fog kapcsolatba lépni a hatóságokkal, csak amikor már túl késő. − Új Füstösbe megyünk – mondta Tally lassan és tisztán. Mind a négyen hitetlenül bámultak rá. Na ezt kapd ki, dr. Cable! – gondolta Tally elégedetten. A gondola megremegett, s amikor Tally odafordult, látta, hogy Zane ugrott bele. − Szabad lesz csatlakozni? – kérdezte. – Az én ballonomban négyen vannak, és egy csapat most foglal el egy harmadikat. − A többiek csak a jelre várnak, hogy indulhassanak. mondta Fausto. Tally bólintott. A lényeg az, hogy ő és Zane hőlégballonnal meneküljenek. Hogy a többiek mivel mennek, édes mindegy Felnézett a fejük felett lógó égőre, ami úgy dorombolt, mim egy motor üresjáratban, várva, hogy újra felfűthesse a levegőt a ballonban. Remélte, hogy

a tűz elég erős ahhoz, hogy a csuklójuknál nagyobbra tágítsa a bilincseket, vagy legalább tönkretegye a bennük levő adóvevőt. Előhúzta a zsebéből a tűzálló kesztyűket, s egy párat átnyújtotta Zane–nek. − Sokkal jobb terv, Tally – nézett Zane az alapjáratban működő égőre. – Egy repülő kemence. A város határán leszünk, mire leszedjük a bilincset. Tally rámosolygott, majd így szólt a ballonosokhoz: − Figyuzzatok! Most kiszállhattok. Köszi a segítséget, és ne felejtsétek el, hogy legalább egy órán át ne említsétek a dolgot senkinek! A ballonosok bólintottak, és egymás után kiugrottak a gondolából, majd hátráltak néhány métert, hogy helyet adjanak, miközben a hőlégballon erőt gyűjtött, és türelmetlenül ugrált a gyenge szélben. − Mehetünk? – kiáltott oda Tally a malacpofájú hőlégballonnak. A krimek feltartott hüvelykujjal jeleztek. Egy harmadik ballon is közeledett, hamarosan odaér hozzájuk. Minél több a figyelemelterelő hőlégballon, annál jobb. Ha mindannyian a gondolában hagyják az azonosító gyűrűjüket, amikor kiugranak, az őröknek lesz bőven dolguk az éjjel. − Mindenki felkészült – mondta Zane halkan. – Indulás!

Tally végigpásztázta a látóhatárt – magába szívta a Garbo–palota, a bulitornyok, Újszéphely fényeinek látványát – a világot, melyre egész csúf életében vágyott. Azon tűnődött, hogy látja–e még valaha a várost. Persze, ha Shayt még mindig nem értesítették, vissza kell lennie érte. Csakis azért vagdossa magát, hogy meggyógyuljon. Semmi esetre sem hagyhatja hátra, akár utálja Shay, akár nem. − Oké, menjünk! – mondta, majd suttogva hozzátette: – Ne haragudj, Shay! Visszajövök érted. Felnyúlt, és meghúzta a felszálló láncot. Az égő teljes erőből fellángolt, megcsapta őket a perzselő meleg, fejük felett lassan kifeszült a ballon, majd emelkedni kezdtek. − Juhé! – kiáltott fel Peris. – Húzzunk! Fausto hujjogott egyet, majd meghúzta a kioldó kötelet, s a rondola megugrott, ahogy leesett róla a pányva súlya. Tally Zane szemébe nézett. Gyorsan emelkedtek, elhagyták bulitornyok csúcsát, melyek erkélyein tucatnyi szép éljenzett részegen. – Tényleg elmegyek innen – mondta Zane halkan. – Végre. Tally elvigyorodott. Zane ezúttal nem hátrálhat meg. Nem engedi. A hőlégballon hamar feljebb jutott a bulitoronynál, magasabbra repült Újszéphely minden épületénél. Tally látta köröskörül a folyó ezüst szalagját, Csúfszállás sötétjét

és az elővárosok tompa fényét. Hamarosan elég magasan szállnak majd, hogy meglássák a tengert. Elengedte az emelkedésszabályozó láncot, elcsitítva az égőt. Nem akartak túl magasra repülni. A hőlégballonok nem elég gyorsak ahhoz, hogy elmeneküljenek az őrök légautói elől. Ahhoz a deszkák kellenek. Hamarosan ki kell ugraniuk, és szabadon zuhanniuk addig, amíg a deszkák meg nem érzik a város mágneses hálóját, ami felfogja őket. Ez nem olyan egyszerű, mint bungee dzsekivel ugrani, de azt remélte, hogy nem is túl veszélyes. Tally lenézett, és sóhajtva a fejét csóválta. Néha az az érzése volt, hogy élete zuhanunk sorozata egyre nagyobb magasságból. Látta, hogy a szél sebesen sodorja őket, egyre távolabb a tengertől, bár a levegő furcsa módon mozdulatlannak tűnt körülöttük. Rájött, hogy a hőlégballon együtt mozog az áramlatokkal, mintha ők mozdulatlanok lennének, és a világ suhanna el alattuk. Mögöttük a Rozsdás Romok egyre távolodtak, de a várost számos folyó fogta közre, medrük tele ásványi lerakódással, amely megtartja a légdeszkát. A krimek azt tervezték, hogy több irányba indulnak. Mindenki tudta, hogyan juthat vissza a romokhoz, bárhová fújja is a szél. Tally ledobta a télikabátját, a zuhanásgátló karkötőit és a kesztyűt a gondola padlójára. Az izzó égőből még mindig áradt a meleg, ezért nem fázott annyira. Felvette a hőálló kesztyűt, a balt becsúsztatva az azonosító bilincs

alá, s egészen felhúzta, majdnem a hónaljáig. Vele szemben Zane is készülődött. Most pedig oda kellett tartaniuk a bilincseket a lánghoz. Tally felnézett. Az égőt egy nyolckarú kerettel erősítették a gondolához, ami úgy kapaszkodott felettük, mint egy óriási fémpók. Fél lábbal fellépett a korlátra, belekapaszkodott az égó keretébe, és felhúzódzkodott. Ingatag ülőhelyéről lepillantott a/ alattuk elvonuló városra, s azt remélte, hogy a hőlégballon nem kezd hintázni valami hirtelen feltámadó széllökéstől. Nagy levegőt vett. − Fausto, megadhatod a jelet. A fiú bólintott, és meggyújtotta a tűzijátékot, ami sziszegni kezdett, majd zöld és lila jelzőfényeket köpködött. Tally figyelte, ahogy a jelzést megismétlik a közeli krimek, majd tovaterjed a szigeten, mint egy sor színes tollbokréta. Nem volt többé visszaút. − Na jó, Zane – mondta. – Szabaduljunk meg ezektől!

Az égő

Az égő négy fúvókája alig egy méterre volt az arcától, s meg mindig izzott, meleget sugározva a hideg téli éjszakában, Tally kinyújtotta a kezét, és óvatosan megveregette az egyiket. A nő a műhelyben igazat mondott. Tally érezte a fúvókák récéit a hőálló anyagon keresztül, ujjbegyével kitapogathatta azt a néhány apró púpot, ahol összeforrasztották, a hőfokról azonban fogalma sem volt. Az égő nem volt se hideg, se meleg... semmilyen. Hátborzongató érzés volt, mintha testhőmérsékletű vízbe dugta volna a kezét. Zane–re nézett, aki felhúzódzkodott az égő másik oldalára. − Ez tényleg működik, Zane. Semmit sem érzek. A fiú bizalmatlanul nézte saját kesztyűs kezét. − Azt mondtad, kétezer fokot kibír? − Annyit. − Már ha az ember elhisz mindenféle statisztikát, amit egy Üvegfúvó középszép művésztől hallott az éjszaka közepén. − Én kezdem – ajánlkozott Tally. − Szó sem lehet róla. Egyszerre csináljuk.

− Ne légy olyan teátrális! – Tally lepillantott Faustóra, akinek olyan sápadt volt az arca, mint amikor Zane keze bent volt a présgépben. – Ha jelt adok, húzd meg az égő madzagját olyan röviden, amennyire csak lehet! − Várjatok! – szólt közbe Peris. – Ti itt mit műveltek? Tally csak ekkor jött rá, hogy Perist senki sem világosította fel a terv pillanatnyi állásáról. A fiú értetlenül meredt rá. Márpedig a pillanat nem volt alkalmas a magyarázkodásra. − Nyugi, van rajtunk kesztyű! – mondta, és bal kezét az égőre tette. − Kesztyű? – kérdezte Peris. − Aha... különleges kesztyű. Mehet, Fausto! – kiáltott Tally. Hatalmas hő keletkezett, és az égő tiszta kék lángja vakítóvá éledt. Tally összeszorította a szemét, de a pokoli hőség úgy égette az arcát, mint a sivatagi szél. Lehúzta a fejét a láng alá, miközben hallotta Peris elképedt kiáltását. Fél másodperccel később az égő kihunyt. Amikor Tally újra felnézett, a lángok sárga emlékképei ugráltak előtte. De azt is látta, hogy az ujjai még mozogni és egyben vannak. − A kezemmel semmit sem éreztem – kiáltotta. Pislogott, hogy eltűnjenek a táncoló sárga foltok, és látta, hogy a bilim halványan izzik. Mégsem látszott semmivel sem nagyobbnak − Mit műveltek? – kiabált Peris, de Fausto lecsendesítette.

− Na

jó – nyújtotta ki kezét Zane az égő fölé. – Igyekezzünk! Most már biztosan tudják, hogy készülünk valamire. Tally bólogatott. A bilincs biztosan megérezte a perzselő lángcsóvát. Nyilván ezt is úgy tervezték, mint a dr. Cable–tól kapott medált, ami valamiféle jelet küld, ha megrongálódik Mélyen beszívta a hideg éjjeli levegőt, újra a láng fölé tartotta a kezét, és lehúzta a fejét. − Rendben, Fausto. Addig tartsd, amíg nem szólok! Újabb hőhullám árasztotta el Tallyt. Peris felfelé bámult rá. Elképedt arckifejezését démonivá tette az intenzív tűz. Tally kénytelen volt másfelé nézni. Fejük fölött a hőlégballon feszülni kezdett, és a felmelegített levegő felfelé rángatta. A gondola himbálódzott, mintha azt próbálgatná, Tally elég erősen kapaszkodik–e a fémkeretbe. A lány bal válla, melyet csak egy póló takart, volt legközelebb a pokoli hőséghez. Ott, ahol nem védte a kesztyű, úgy égetett, mintha borzalmasan leégett volna. Izzadtság csurgott le a hátán a kegyetlen hőségben. Különös módon két kesztyűs kezét érezte a legkevésbé, még a balt sem, a pokoli hőség legközepében. Elképzelte a bilincset a forróságban, ahogy előbb vörös lesz, majd fehér... egyre tágul. Amikor érzése szerint legalább egy perc eltelt, felkiáltott. – Oké, elég!

A láng visszahúzódott, a levegő azonnal hűvössé vált körülötte, s az éjszaka egyszeriben szuroksötét lett. Tally felegyenesedett a guggolásból, és még mindig a gondola korlátján állva pislogott, csodálkozott, hogy ha kialszik a láng, milyen csend és mozdulatlanság veszi körül. Elhúzta a kezét az égő fölül, arra számítva, hogy szénné égett, bármit mondanak is idegvégződései. De mind az tíz ujja ott izgett–mozgott. A bilincs fehéren izzott, szélén delejes kék szikrák keringtek. Orrát megütötte az olvadt fém szaga. – Siess, Tally! – kiáltott Zane, miközben visszaugrott a gondolába, és cibálni kezdte a bilincsét. – Igyekezz, mielőtt kihűl! Tally is leugrott a korlátról, és húzni kezdte. Örült, hogy két egész pár kesztyűt hozott. A bilincs lecsúszott az alkarján, de megállt ott, ahol mindig is szokott, ugyanazon a ponton megakadva. Hunyorogva nézte az izzó abroncsot, hogy lássa, tágult–e. Nagyobbnak tűnt, de talán a hőálló kesztyű vastagabb, mint gondolta, s ez teszi ki a különbséget. Összeszorította bal keze ujjait, és újra rángatni kezdte a bilincset. Előrébb ment egy centivel. A fémkarika még mindig forró volt, de lassan tompa vörössé szelídült, fénye egyre halványodott. .. Ahogy egyre hűlt, Tallynek eszébe jutott, hogy most talán egészen összehúzódik, és összenyomja a csuklóját.

Fogcsikorgatva újra húzni kezdte, ahogy csak bírta. A bilincs lecsusszant, és mint az izzó szén, esett a gondola padlózatára. − Igen! Végre szabad volt. A többiekre nézett. Zane még mindig küszködött, Faustó és Peris odébb ugrott, hogy elkerülje Tally izzó bilincsét, ahogy gőzölögve és sziszegve gurult a gondola alján. − Sikerült! – mondta Tally halkan. – Lejött. − Hát az enyém nem – morgott Zane. Az ő bilincse rászorult az ökle legszélesebb pontjára, s már csak tompán izzott. Káromkodva lépett vissza a gondola korlátjára. – Na még egyszer! Fausto bólintott, és nagy lángot fújt. Tally elfordult a hőségtől, lenézett a városra, s megpróbálta kipislogni a szeméből a foltokat. Már elhagyták a zöldövezetet és a kertvárost. Látta, ahogy közeledik az ipari zóna, melyet narancssárga fények pöttyöztek, s mögötte a teljes sötétség, mely a város határát jelezte. Hamarosan ugraniuk kell. Néhány perc múlva túljutnak a város alatt húzódó fémhálózaton. A fémhálózat nélkül légdeszkáik nem repülnének, még csak nem is tompítanák a zuhanási, s kénytelenek lennének kényszerleszállást végrehajtani ahelyett, hogy kiugranának.

Felnézett a kifeszülő ballonra, s azon tűnődött, vajon menynyi időbe telne visszavinni a földre a még mindig emelkedő járművet. Talán valahogy ki lehetne szakítani a vásznat, hogy gyorsabban lejussanak... de vajon milyen erővel zuhanna a földre szakadtan? Ráadásul működő légdeszkák nélkül gyalog kellene menniük a folyóig, ami túl sokáig tartana, hogy az őrök ne találják meg az összegyűrt ballont, és ne bukkanjanak a nyomukra. − Igyekezz, Zane! – mondta Tally. – Sietnünk kell! − Sietek! Világos? − Mi ez a szag? – kérdezte Fausto. Milyen szag? – húzta vissza a fejét a gondolába Tally a még mindig forró levegőt szimatolva. Valami égett.

A város széle

− Ezek mi vagyunk! – kiáltott fel Fausto. Hátraugrott, elengedte az égő láncát, és a padlóra meredt. Ekkor már Tally is érezte: égett a nád, mint amikor rőzsét dobnak a tábortűzre. A lábuk alatt a vörösen izzó bilincs meggyújtotta a fonott gondolát. Felpillantott Zane–re, aki még mindig ott kuporgott a korláton, és ügyet sem vetett a többiek pánikszerű kiáltásaira, hanem dühödten rángatta izzó bilincsét. Peris és Fausto körben ugráltak, s igyekeztek megtalálni a szag forrását. − Nyugi! – mondta Tally. – Ha nincs más, kiugorhatunk. − Én nem! Még nem – kiabált Zane, és tovább kínlódott bilincsével. Peris úgy nézett ki, mint aki mindjárt kiugrik ti hőlégballonból, anélkül, hogy eszébe jutna magával vinni n légdeszkáját. Tally látása végre kitisztult, s a lábánál észrevett egy palackot, amit a ballonosok hagytak ott. Kesztyűs kézzel felemelte Tele volt. − Várjatok, srácok! – mondta, s gyakorlott mozdulattal mindkét hüvelykujját a dugó alá helyezte.

Egy pukkanással kinyitotta, s nézte, ahogy a dugó elrepül a sötét semmibe. – Minden rendben lesz. Kibuggyant a hab az üveg száján, mire hüvelykujjával bedugaszolta. Megrázta az üveget, és pezsgővel lefröcskölte a gondola padlóját. Az elfojtott lángok dühös sercegéssel búcsúztak. − Sikerült! – kiáltott fel ebben a pillanatban Zane. Bilincse leesett, és odagurult Tally lábához, aki teljes lelki nyugalommal locsolta rá a pezsgő maradékát. Olvadt fém szaga terjengett, mely furcsán édes illattal, a felforrt pezsgő illatával keveredett. Zane elképedve bámulta kiszabadult balját. Lehúzta a hőálló kesztyűket, és kidobta. − Működött – mondta, és lelkesen átölelte Tallyt. Tally nevetett, a földre ejtette az üveget, és lehúzta a kesztyűt. − Erre lesz még idő később. Most húzzunk innen! − Na jó – mondta Zane, légdeszkájával a gondola korlátján egyensúlyozva, miközben lenézett. – A fenébe, hogy mekkorát lőhet innen zúgni! Fausto meghúzott egy madzagot. − Kiengedek egy kis forró levegőt. Akkor talán egy kicsivel lejjebb jutunk. − Nincs rá idő – kiáltott Tally. – Már majdnem a határon vagyunk. Ha elveszítjük egymást, találkozunk a romok legmagasabb épületénél. És ne felejtsétek: ne engedjétek el a deszkát útban lefelé!

Kapkodva vették fel a hátizsákjukat, egymásnak ütközve a kis helyen. Zane és Tally visszarángatták magukra télikabátjukat, és zuhanásgátló karkötőjüket. Fausto levette azonosító gyűrűjét, és a gondola padlójára dobta, megragadta a deszkáját, es egy kiáltással kiugrott. A hőlégballon hirtelen feljebb ugrott, ahogy megszabadult a fiú súlyától. Miután Zane felkészült, visszafordult, és megcsókolta Tallyt. − Megcsináltuk! Szabadok vagyunk! Tally a szemébe nézett. Egészen beleszédült a gondolatba, hogy végre itt vannak, a város határán, a szabadság kezdetén. − Aha. Sikerült. − Odalent találkozunk – mondta Zane, és hátranézett, a távoli földre, majd újra Tallyhez fordult. – Szeretlek. − Lent találkozunk – kezdte Tally, de elnémult. Beletelt egy másodpercbe, míg visszajátszotta magában, − amit Zane mondott. Végül nagy nehezen kinyögte: − Ó... Én is. Zane nevetett, majd artikulálatlan üvöltéssel kivetette magát, s a gondola újra feljebb ugrott megmaradt két utasával. Tally pislogott. Egy pillanatra beleszédült Zane váratlan szavaiba. Aztán megrázta a fejét. A pillanat nem volt alkalmas az álmodozásra. Ugrania kellett.

Szorosra húzta hátizsákja pántját, felküzdötte a deszkáját a korlátra. − Siess! – kiáltott oda Perisnek. De a fiú csak állt, és bámult lefelé. − Mire vársz? – kiáltott Tally. Peris a fejét ingatta. − Nem megy. − Sikerülni fog. A deszkád nem hagy leesni, csak kapaszkodnod kell – kiabált Tally. – Csak ugorj! A gravitáció megteszi a többit. − Nem az esés a baj, Tally – mondta Peris, és a lány felé fordult. – Én nem akarok elmenni. − Tessék? − Nem akarom elhagyni a várost. − De hát ez az, amire vártunk! − Én nem – vont vállat Peris. – Szerettem krim lenni és vagány. De sosem gondoltam, hogy idáig jutunk. Úgy érteni, hogy örökre elhagyjuk az otthonunkat. − Peris... − Tudom, hogy voltatok odakint. Te meg Shay. És Zane meg Fausto is állandóan a szökésről beszélt. De én nem vagyok olyan, mint ti. − De te meg én, mi... – Tally hangja elcsuklott. Azt akarta mondani, hogy „örök barátok vagyunk", de a szavak nem jöttek ki a torkán. Peris sosem járt Füstösben, sosem akaszkodott össze a Különleges Körülmények Ügyosztályával, még csak bajba sem került soha. Neki

mindig minden tökéletesen ment. Olyan régen különbözött már kettejük élete! − Biztos vagy benne, hogy maradni akarsz? Peris lassan bólintott. − Biztos. De azért segíthetek. Majd lefoglalom őket. Fent maradok a levegőben, ameddig csak tudok, aztán megnyomom segélykérő gombot. Ki kell jönniük értem. Tally vitatkozni akart, de akarata ellenére is eszébe jutott, mikor mindjárt Peris műtétje után átszökött a folyón, és meglátogatta a Garbo–palotában. Peris olyan gyorsan hozzászokott az új élethez, és annyira szerette Újszéphelyet az első pillanattól Ingva. Neki talán csak móka volt az egész krim dolog... Mégsem hagyhatja itt egyedül a városban. − Peris, gondolkodj! Ha mi nem vagyunk itt, te sem leszel annyira vagány. Nem leszel más, csak szépagyú. Peris szomorúan elmosolyodott. − Nem bánom, Tally. Nincs szükségem rá, hogy pezsegjek. − Nincs? De nem érzed úgy sokkal jobban magad? Peris vállat vont. − Izgalmas. De az ember nem küzdhet örökké minden ellen, eljön a pont, amikor... − Fel kell adni? Peris bólintott. A mosoly még mindig ott ült az arcán, mintha feladni a terveinket nem is volna olyan rossz,

mintha a küzdelem csak addig érne valamit, amíg szórakoztató. − Rendben. Akkor maradj! – Tally elfordult, s igyekezett nem szólni többet, de amikor lenézett, nem látott mást, csak sötétséget. – A fenébe! – mondta halkan. Kiértek a városból. Túl késő volt leugrani. Egymás mellett állva bámultak bele a sötétségbe, miközben a szél egyre messzebb vitte őket.Végül Peris törte meg a csendet. − Egy idő után földet érünk, nem? − Nem elég gyorsan – sóhajtott Tally. – Az őrök valószínűleg már tudják, hogy megsütöttük a bilincseinket. Mindjárt jönnek, hogy megkeressenek. Idefent könnyű célpont vagyunk. − Nem akartam elszúrni neked. − Nem a te hibád. Túl sokáig vártam – nyelt egyet Tally, és eszébe jutott, hogy vajon Zane megtudja–e valaha is, hogy mi történt. Vajon azt fogja hinni, hogy lezuhant és meghalt? Vagy azt hiszi, hogy inába szállt a bátorsága, mint Perisnek? Bármit gondol is, Tally lelki szemei előtt halványulni kezdett a jövőjük, s úgy tűnt el, mint a város fényei a Hátuk mögött. Ki tudja, mit művel majd a Különleges Körülmények az agyával, ha újra elkapják? Perisre nézett. − Én tényleg azt hittem, hogy jönni akarsz.

− Ide hallgass, Tally! Engem csak elkapott a fogaskerék. Izgalmas volt krimnek lenni, és ti voltatok a barátaim, a klikkem. Mit kellett volna tennem? Vitatkoztam volna veletek? Vitatkozni ciki. Tally a fejét rázta. − Azt hittem, vagány vagy, Peris. − Az vagyok. De nem akarok vagányabb lenni annál, mint ma éjjel. Szeretem megszegni a szabályokat, de odakint élni? – kérdezte, és az alattuk elterülő barátságtalan sötétség felé intett. − Miért nem szóltál előbb? − Nem tudom. Azt hiszem, nem sejtettem, hogy komolyan gondoljátok a dolgot, amíg fel nem jöttünk ide. Hogy sosem térnétek vissza. Tally lehunyta a szemét, és visszaemlékezett, hogy milyen volt, amikor szép volt az agya: minden homályos és elmosódott, a világ csupán a szórakozást szolgálja, a jövő zavaros. Néhány trükkkkel nem lehet mindenkit felpörgetni. Az embernek akarnia kell a változást. Talán van, aki mindig is szépagyú volt, már a unitét feltalálása előtt is. Néhányan talán boldogabbak úgy. − Most legalább velem maradhatsz – ölelte át Peris. – Úgy lesz, ahogy elterveztük. Te meg én, szépen, örök barátok. Tally a fejét rázta, s hirtelen felfordult a gyomra is.

− Én

nem maradok, Peris. Még ha ma éjjel vissza is visznek, újra meg fogok szökni. − Miért vagy olyan boldogtalan itt? Tally sóhajtva nézett a sötétség felé. Zane és Fausto már biztosan a romok felé igyekeznek abban a hiszemben, hogy ő is ott van a nyomukban. Hogy hagyhatta, hogy kicsússzon a kezéből a lehetőség? Mintha végül mindig beszippantaná a város. Vajon legbelül ő is olyan, mint Peris? − Hogy miért vagyok boldogtalan? – ismételte el Tally halkan. – Mert a város olyanná tesz, amilyenné akar, Peris. Én pedig önmagam szeretnék lenni. Ezért. Peris megszorította a vállát, és szomorúan nézett rá. − De most jobbak az emberek, mint régen! Talán jó okuk van rá, hogy megváltoztassanak bennünket. − Az indokaik semmit sem jelentenek, ha nincs választásom. Márpedig itt senkinek nincs – felelte Tally, lerázta a válláról Peris kezét, és visszanézett a távoli városra. Egy sor pislogó fény emelkedett a levegőbe. Gyülekezett a légautó flotta. Eszébe jutott, hogy a különlegesek autóit forgó lapátok tartják a levegőben, mint a rozsdások ősrégi helikoptereit, így u fémrácsozaton túl is tudnak repülni. Biztosan erre tartanak, követve a bilincsek utolsó jelzését. Azonnal ki kell szállnia a hőlégballonból. Mielőtt Fausto kiugrott volna, megkötötte a leszálló zsineget, s a forró levegő folyamatosan ömlött a ballonból. A baj csak

az volt, hogy a bilincslevételhez termelt extra hő miatt csak lassan vesztett magasságából. A talaj mintha egy centivel sem jött volna közelebb. Ekkor Tally észrevette a folyót. Ott haladt el alattuk, s megcsillant rajta a hold fénye, mini valami ezüst kígyón, mely a fémekben gazdag hegyekből tekergőzik a tenger felé. Medrében évszázadok fémüledéke, ami elég ahhoz, hogy a légdeszkája repülni tudjon. Talán ahhoz is elég, hogy felfogja a zuhanását. Talán még visszakaphatja a jövőjét. Felhúzta a deszkát a korlátra. − Megyek. − De Tally! Nem szabad... − A folyó. Peris rémülten nézett le. − Olyan kicsinek látszik! Mi lesz, ha elvéted? − Nem fogom – felelt Tally fogcsikorgatva. – Láttál már formációs bungee ugrókat, nem? Csak a karjukkal meg a lábukkal irányítják magukat esés közben. Nekem pedig deszkám is van. Olyan lesz, mintha szárnyam nőtt volna. − Te megőrültél! − Megyek – mondta Tally, sietve megpuszilta Perist, és fél lábát átvetette a korláton. − Tally! – kapta el a lány kezét. – Meghalhatsz! Nem akarlak elveszíteni.

Tally hevesen lerázta magáról, mire Peris ijedten lépett hátra. A szépek nem szeretik a konfliktusokat. A szépek nem vállalják a veszélyt. A szépek nem mondanak nemet. Tally többé már nem volt szép. − Már elveszítettél – mondta, majd légdeszkáját szorongatva kiugrott a semmibe.

3. rész Odakint

...a világ szépségének pedig... két éle van, a nevetés meg a kín, s ez vágja ketté a szívet. Virginia Woolf: Saját szoba – Bécsy Ágnes fordítása

Leszállás

Tally belezuhant a csendbe, és irányíthatatlanul pörgött. A hőlégballon mozdulatlansága után a mellette elzúgó levegő váratlan erővel gyűlt össze körülötte, majdnem kitépve kezéből a légdeszkát. Szorosan magához ölelte, de a szél ujjai megállás nélkül keresték rajta a fogást, éhesen igyekeztek elszedni tőle egyetlen reményét a túlélésre. Ujjait összekulcsolta a deszka alatt, s rúgásokkal igyekezett megállítani a pörgést A sötét látóhatár lassan megnyugodott. Tally azonban fejjel lefelé volt, a deszkáról lógva a csillagokat látta, s odafent a hőlégballon sötét golyóbisát. Aztán fellobbant a lángja, és a ballon ezüstösen fénylett a sötétben, mint hatalmas, fakó hold az égen. Sejtette, hogy Peris elindult felfelé, hogy elterelje üldözőit. Legalább megpróbál segíteni. Tallynek fájt, hogy Peris meggondolta magát, de nem volt ideje ezen rágódni, miközben sebesen zuhant a föld felé. Minden igyekezetével próbált megfordulni, de a légdeszka szélesebb volt nála, úgy kapta el a szelet, mint egy vitorla, s félő volt, hogy kicsúszik a kezéből. Olyan volt, mintha óriási papír sárkányt próbálna vinni viharos

szélben, csakhogy ő elvesztette uralmát e sárkány felett, és nagyjából hatvan másodperc múlva szét fog loccsanni a földön. Megpróbált lazítani, s csak lógott. Ekkor vette észre, hogy valami rángatja a csuklóját. Fent a semmiben a deszka emelői hasznavehetetlenek, ha repülésről van szó, de a zuhanásgátló karkötők fémje hatott rájuk. Tally megigazította a bal karkötőjét, hogy minél nagyobb felületen érintkezzen. Biztosabban fogta a deszkát, és az elsuhanó levegőben kinyújtotta a jobb karját. Olyan volt, mint picurként a szülei autójában utazni, és kidugni a kezét az ablakon. Kitárt tenyere növelte a légellenállást, s érezte, hogy lassan kezd megfordulni. Néhány másodperccel később a légdeszka került alulra. Tallynek gombóc nőtt a torkában, amikor meglátta az odalent elterülő végeláthatatlan, sötét, éhes földet. A süvítő szél mintha egyenesen átfújt volna a kabátján. Úgy érezte, mintha egy örökkévalóságig zuhanna, de a föld mintha mégsem került volna közelebb. Nem volt mihez viszonyítania, csak a kígyózó folyóhoz, mely még mindig nem volt szélesebb, mint egy darab szalag. Csak úgy kísérletképpen óvatosan megbillentette kinyújtott tenyerét, s látta, ahogy odalent a holdfényben fürdő víztükör az óra járásával megegyezően elfordul. Behúzta a karját, s a folyó egy helyben maradt.

Elvigyorodott. Legalább valami hatása mégis van vad földre szállására. Zuhanás közben az ezüst szalag nőni kezdett, először lassan, majd egyre gyorsabban, s a sötét látóhatár úgy tágult, mint valami közeledő ragadozó, mely eltakarja a csillagos eget. Két kézzel kapaszkodva a deszkába Tally rájött, hogy ha kinyújtja a lábát, irányítani tudja magát, s a folyó fölött tud maradni. Aztán az utolsó tíz másodpercben kezdett ráébredni a folyó nagyságára, hogy a felszíne milyen széles és örvénylő. Látta, ahogy valami mozog benne. Egyre nagyobb és nagyobb lett.... Amikor beindultak a deszka emelői, olyan érzés volt, mintha a képébe vágtak volna egy ajtót, ami lelapította az orrát és felhasította az alsó ajkát. A vér ízét azonnal megérezte. A zuhanásgátló karkötők durván kifacsarták a csuklóját, s a lendület odacsapta a fékező légdeszkához, óriási satuként szorítva ki a levegőt a tüdejéből. Küzdött, hogy lélegzethez jusson. A deszka gyorsan fékezett, de a folyó felszíne még mindig egyre nőtt, s minden irányba kiterjedt, mint egy hatalmas tükör, melyből a csillagok verődnek vissza, aztán... A deszka úgy csapódott a vízre, mint egy óriás tenyere, újabb durva rántással fogta meg Tally testét, fejét pedig fény és hangrobbanás töltötte meg. Aztán már a víz alatt volt, elengedte a deszkát és kalimpált, hogy a

felszínre jusson. Tüdeje teljesen kiürült a becsapódástól. Erőnek erejével nyitotta ki a szemét, de alig látott némi fényt beszűrődni a zavaros vízen át. Karjával erőtlenül kalimpált, s a fény lassan közelebb került. Végre levegő után kapkodva, köhögve bukkant ki a vízből. A folyó tombolt körülötte, a sebes sodrás mindenfelé fehér tarajokat kavart. Tally teljes erőből próbált kutyaúszásban előrébb jutni, de csomagja lehúzta. Tüdeje megtelt levegővel, ő pedig köhögőrohamai közben is érezte a vér ízét. Jobbra–balra nézett, és rájött, hogy túlságosan pontosan sikerült leérnie. A folyó kellős közepén volt, ötven–ötven méterre mindkét parttól. Szitkozódott, de tovább tempózott arra várva, hogy zuhanásgátló karkötői húzni kezdjenek. Hol lehet a légdeszkája? Már vissza kellett volna találnia hozzá. Hosszú időbe telt, mire beindultak az emelők. Arra számított, hogy fel fogják húzni a deszkát a levegőbe, s nem csapódik be ilyen sebességgel a folyó vizébe. Egy kicsit elgondolkodott, és rájött, hogy mi történt. A folyó mélyebb volt, mint amire számított, az ásványi anyagok jóval kalimpáló lába alatt voltak. Emlékezett rá, hogy a városban a folyó közepe felett néha bizonytalanná váltak a deszkák, mert túl messze voltak az emelők a fém üledéktől, hogy teljes erővel működjenek.

Még szerencse, hogy a deszka egyáltalán lelassította a zuhanást. Körülnézett. A deszka túl tömör ahhoz, hogy fennmaradjon a víz felszínén. Valószínűleg lemerült egészen a meder aljára, a tomboló folyó pedig elsodorta Tally közeléből. Feltekerte a zuhanásgátló karkötők behívó távolságát egy egész kilométerre, s várta, hogy a deszka orra kibukkanjon a vízből. Mindenfelé különböző göcsös, szabálytalan tárgyak lebeglek körülötte, mint egy csapat aligátor a sebesen zúduló vízben. Mik ezek? Valami megbökte... Tally megperdült, de csak egy öreg fatörzs volt, nem aligátor, nem a deszkája. Ennek ellenére hálásan kapaszkodott bele, húr már teljesen kimerült a kalimpálástól. Mindenfelé fatörzsek úsztak, meg ágak, nádcsomók, rothadó levélhalmok. A folyó sok mindent elsodort. − Az eső – gondolta Tally. A háromnapos felhőszakadás elárasztotta a hegyeket, és mindenfélét belemosott a folyóba, felhizlalta s felgyorsította a sodrást. A fatörzs, amelybe kapaszkodott, öreg volt és feketére rothadt, de egy elhasadt részen kilátszott némi zöldes rész. Vajon élve tépte ki a folyó a földből?

Tally végigsimította ott, ahol a fa eltörött, és látta, hogy valami természetellenesen egyenes dolog lehetett, ami nekiütődött. Olyan, mint a légdeszka éle. Néhány méterrel odébb ugyanilyen fatörzs úszott, melyet ugyanaz az éles tárgy vágott el. Tally viharos landolása félbetörte az öreg, korhadt fát. Arca vérzett a becsapódástól, s szájában is érezte még a vér ízét. Vajon milyen kár eshetett a deszkájában? Még feljebb csavarta a zuhanásgátló karkötők hívófunkcióját, annyira, hogy attól majdnem lemerültek az elemek. A folyó másodpercről másodpercre messzebb vitte a helytől, ahol becsapódott. A légdeszka nem emelkedett ki a vízből, és semmi nem rángatta a csuklóját. Ahogy teltek a percek, Tally kezdte belátni, hogy a légdeszka tönkrement, nem más, csak egy darab szemét a folyó alján. Kikapcsolta a karkötőket, és továbbra is a fatörzsbe kapaszkodva tempózni kezdett a part felé. A folyópart csúszós volt a sártól, a földet átitatta az eső, és az áradó folyó. Tally egy kis öbölben mászott ki a partra, a csípőig érő vízben ágak és nád között küszködve. Úgy tűnt, az áradás mindent összegyűjtött, ami csak fennmarad a felszínen és ezen az egy helyen pakolta le az egészet. Tally Youngbloodot is.

Felbotorkált a partra. Kétségbeesetten keresett egy száraz helyet. Ösztönei azt súgták, hogy menjen minél messzebb a száguldó víztől. Kimerült teste mintha ólomból volna, visszacsúszott az emelkedőn, s csupa sár lett. Végül feladta, és összekuporodott a sáros földön, remegve a jeges hidegben Nem emlékezett rá, hogy amióta újszép lett, lett volna ilyen fáradt, mintha a folyó kiszippantotta volna az utolsó csepp életerejét is. Hátizsákjából tűzgyújtót vett elő, és remegő kézzel összegyűjtött egy kupac uszadékfát. Az ágak azonban olyan vizesek voltak a háromnapos esőzéstől, hogy a tűzgyújtó aprócska lángjától csak gyászosan sziszegtek. De legalább a kabátja még működött. Nem érdekelte, hogy kimerülhetnek az elemek, maximumra állította a fűtést, és összegömbölyödött. Várta, hogy jöjjön az álom, de a teste tovább remegett, mint amikor még csúf korában érezte, hogy hamarosan belázasodik. Egy újszép azonban jóformán sosem betegszik meg, hacsak az elmúlt hónapban ki nem merült túlzottan, hiszen jóformán semmit nem evett, kint volt a hidegben, adrenalinon és kávén élt, s alig múlt el huszonnégy óra úgy, hogy bőrig ne ázzon. Vagy végül rá is úgy hat a kúra, mit Zane–re? Kezdi tönkretenni a pirula az agyát, most, amikor semmi reménye sincs orvosi ellátásra? A feje lüktetett, lázas gondolatok keringtek az agyában. Nem volt légdeszkája, így sehogy máshogy nem

juthat el a Rozsdás Romokhoz, csakis gyalog. Senki sem tudja, hová lett. A világon nem maradt más, csak a vadon, a jeges hideg és Tally Youngblood. Az is furcsa volt, hogy hiányzott a csuklójáról a bilincs. Olyan volt, mint kihullott fog helyén a rés. De a legrosszabb az volt, hogy hiányzott Zane. Az elmúlt egy hónapban minden éjjel együtt maradtak, és jóformán az egész napjukat is együtt töltötték. Még kényszerű hallgatásuk ellenére is megszokta jelenlétét, ismerős érintését, szótlan beszélgetéseiket. Most egyszeriben eltűnt, és Tally úgy érezte, mintha esés közben elvesztette volna önmaga egy részét. Ezerszer is elképzelte ezt a pillanatot, amikor végre elér a vadonba, és megszabadul a várostól. De sosem Zane nélkül képzelte. Most pedig itt van, teljesen egyedül. Sokáig feküdt ébren, visszaidézve magában az utolsó, viharos perceket a hőlégballonban. Bárcsak hamarabb kiugrott volna, vagy eszébe jutott volna figyelni, hogy mikor fogy el alóluk a városi hálózat! Zane szavai után nem lett volna szabad bizonytalankodnia, hiszen tudta, hogy ez a menekülés az egyetlen esély a közös szabadságra. Már megint mindent elszúrt, s mindenről ő tehet. Végül a kimerültség átvette az uralmat az aggodalomtól, és Tally nyugtalan álomba merült.

Egyedül

Szóval, volt ez a gyönyörű királykisasszony. És bezárták egy magas toronyba, aminek intelligens falában okos lyukak voltak, amik bármit tudtak adni neki: ennivalói, egy csapat szuper barátot, csodás ruhákat. És ami a legjobb, volt egy tükör is a falon, amiben a királykisasszony egész nap csodálhatta szépségét. Az egyetlen baj csak az volt, hogy a toronynak nem volt kijárata. Az építők kifelejtették a liftet, de még a lépcsőket is. A királykisasszony nem juthatott ki. Egy nap rájött, hogy unatkozik. Izgatta a képzeletét a kilátás a toronyból – a lankás dombok, fehér virágokkal hintett rétek és egy sűrű, sötét erdő. Egyre több időt töltött az ablakban s egyre kevesebbet a tükör előtt, ahogy ez már a nyugtalan lányokkal lenni szokott. Az is világos volt, hogy nem jön semmiféle királyfi, vagy ha igen, akkor igencsak késésben van. Nem maradt más hátra, kénytelen volt leugrani. A lyuk a falban pompás napernyőt adott neki, hogy felfogja a zuhanását, és csodás új ruhát, amit az erdőben és a mezőn hordhat, meg egy rézkulcsot, hogy bármikor visszajuthasson a toronyba, ha kell. A királykisasszony azonban kacagva a kandallóba hajította a kulcsot. Biztos

volt benne, hogy sosem kell visszatérnie a toronyba. Anélkül, hogy egy utolsó pillantást vetett volna a tükörbe, kisétált az erkélyre, és kilépett a levegőbe. Az út lefelé hosszú volt, jóval hosszabb, mint amire a királykisasszony számított, a napernyőről pedig kiderült, hogy totális marhaság. Zuhanás közben eszébe jutott, hogy bungee dzsekit kellett volna kérnie, vagy ejtőernyőt, vagy bármit, ami többet ér egy napernyőnél. Nagyot puffanva ért földet, és csak feküdt ott, mint egy rakás szerencsétlenség. Sajgott mindene, össze volt zavarodva, és nem értette, hogyan is történhetett mindez. Sehol egy királyfi, aki érte jött volna, az új ruhája tönkrement, és büszkeségének köszönhetően nem tudott visszamenni a toronyba. A legrosszabb pedig az volt, hogy odakint a vadonban nem volt tükör, így nem tudhatta, hogy még mindig szép–e, vagy a zuhanás teljesen megváltoztatta a történetet. Amikor Tally zavaros álmából felébredt, a nap már magasan járt az égen. Feltápászkodott. Csak nehezen tudta magát kihámozni a sárból. Valamikor az éjszaka folyamán a télikabátja lemerült, elem nélkül hidegen tapadt a bőréhez. Még mindig nedves volt a folyó vizétől, és fura szaga volt. Levette a kabátot, és ráterítette egy lapos sziklára, hátha a napon megszárad.

Napok óta először volt felhőtlen az ég. Most azonban, hogy kitisztult, szeles és hűvös lett az idő. A meleget az eső hozta, de el is vitte magával. A fák csillogtak a zúzmarától, és talpa alatt a sár is csillogott, vékony dérlepte réteg recsegett léptei nyomán. A láz elmúlt, de Tally szédült, ha felállt, ezért inkább térdelt a hátizsákja mellett, hogy átnézze a tartalmát, ami mostantól minden vagyona. Faustónak sikerült összegyűjtenie a szokásos füstös túlélő felszerelés néhány darabját: kést, vízszűrőt, helymeghatározót, tűzgyújtót, pár biztonsági csillagszórót és néhány tucat csomag szappant. Mivel nem felejtette el, milyen értékes volt a dehidratált ennivaló Füstösben, Tally három hónapra elegendő mennyiséget csomagolt össze. Szerencsére mind vízálló nejlonban volt. A két tekercs vécépapír láttán azonban felmordult. Teljesen eláztak. Nem maradt más belőlük, csupán szétázott, pépes, fehér massza. Kitette a dzseki mellé a kőre, de kételkedett benne, hogy egyáltalán érdemes megszárítani. Felsóhajtott. Még akkor sem tudta megszokni a levéllel való törlést, amikor Füstösben volt. Megtalálta a szánalmas ágkupacot, amellyel előző este próbált tüzet gyújtani. Túlságosan kimerült volt, hogy eszébe jusson, mekkora marhaság lett volna. A hőlégballont kövein Különleges Körülmények Ügyosztályához tartozó légautók könnyen észrevették volna a tüzet a sötétben.

Reggel semmi sem utalt arra, hogy üldöznék, Tally mégis úgy döntött, hogy eltávolodik a folyótól. Éjjel kénytelen lesz tüzet rakni, hiszen nem működik a kabátfűtés. De mindent szép sorjában, ami először is reggelit jelenteti Leballagott a folyóhoz, hogy megtöltse a víztisztítót. Minden lépésnél száraz sár pergett a bőréről és a ruhájáról. Még soha életében nem volt ilyen koszos, de semmi kedve nem volt megfürdeni a jeges vízben így, hogy nem volt tűz, ami mellen megmelegedhetne utána. A tegnap esti láz újszép immunrendszerének köszönhetően talán elmúlt, de nem akarta idekint kockáztatni az egészségét. Persze az is eszébe jutott, hogy nem a saját egészsége miatt kellene aggódnia. Zane is ott volt valahol, talán pont olyan egyedül, mint ő maga. Faustóval majdnem egyszerre ugrottak ki, de lehet, hogy egymástól kilométerekre értek földet. Ha Zane–t elkapja a fejgörcs útban a romokhoz, és nincs vele senki, aki segíthessen... Tally igyekezett kiverni a fejéből a gondolatot. Pillanatnyilag nem tehet mást, Zane vagy bárki más érdekében, mint hogy maga is siet a romokhoz. Vagyis el kellett készítenie az ennivalót, ahelyett, hogy olyasmin rágódna, amit nem tud befolyásolni. Kétszer is meg kellett töltenie a víztisztítót, mire az iszapos vízből elég tiszta vizet nyert az ennivalóhoz. Egy

csomag PadThait választott, és felforralta a vizet a víztisztítóban. A bugyogó vízben újra összeálló tészta és a fűszerek illata hamar terjedni kezdett a levegőben. Mire a gép jelzett, hogy elkészült, Tally farkaséhes volt. Amikor az adag elfogyott, rájött, hogy többé felesleges éheznie, és azonnal megfőzött egy csomag currys tésztát is. Az éhezés hasznos lehetett, hogy megszabaduljanak a bilincstől, es pengék maradjanak, de most, hogy nincs már rajta a bilincs, nincs szükség rá, ráadásul ott az egész vadon, veszélyesen és hidegen. Idekint nem sok esély van arra, hogy széphomályba zuhanjon. Reggeli után a helyzetjelző okozott neki némi fejfájást. Kétszer is ellenőriznie kellett a számításokat, mire elhitte, hogy mekkora távolságot tett meg előző éjjel. Az óceán felől fújó szél messze kelet felé tolta a hőlégballont, el a Rozsdás Romoktól, aztán a folyó vitte őt sokáig dél felé. Több mint egyheti járóföldnyire volt a romoktól, ha egyenesen megy. Márpedig egyenesekről szó sem lehetett: a hosszabbik úton kell megkerülnie a várost, végig az erdőben maradva, hogy a levegőből ne vehessék észre üldözői. Azon gondolkodott, hogy vajon a különlegesek mennyi ideig vesződnek a keresésével. Szerencsére nem tudhatják, hogy légdeszkája beleveszett a folyóba, így feltételezhetik, hogy repül, nem pedig gyalog caplat.

Feltételezhetik, hogy kénytelen a folyó vagy más természetes ásványi lerakódás közelében maradni. Minél hamarabb maga mögött hagyja a folyópartot, annál jobb. Kelletlenül pakolta össze szegényes motyóját. Hátizsákjában bőséggel volt ennivaló, több is, mint amennyi az útra kelleti és a hosszú esőzés után a hegyekben lesz bőven víz, de ma legyőzöttnek érezte magát. Abból, amit Sussy és Dex mondott, az derült ki, hogy az új füstösök nem költöztek be véglegesen a romok közé. Bármikor továbbállhatnak, ő pedig egyheti járóföldnyire van tőlük. Egyetlen reménye az volt, hogy Zane és Fausto hátramarad és bevárja. Hacsak nem gondolják, hogy elkapták, vagy belehall az esésbe, vagy egyszerűen inába szállt a bátorsága. − Zane nem feltételezné ez utóbbit – gondolta magában Tally. Talán aggódik, de Tally biztos volt benne, hogy megvárna, bármeddig tartson is. Sóhajtva kötötte a derekára a még mindig nedves kabátot, és vállára vette a hátizsákot. Felesleges volt azon törnie a fejét, hogy hol lehetnek a többiek. Nem volt más választása, mint elindulni a romok felé, és bízni benne, hogy valaki várni fogja, amikor odaér. Máshová nem mehetett.

Rögös volt az út az erdőn át, minden lépés külön küzdelem. Füstösben általában deszkán közlekedett. Amikor kénytelen volt gyalogolni, a fák között vágott ösvényen haladt. De most a természet nyers, ellenséges, könyörtelen arcával szembesült. A buja aljnövényzet belekapaszkodott a lábába, s megpróbálta elgáncsolni, sűrű bokrokat és bokaficamító gyökereket, áthághatatlan tüskés falakat állított az útjába. A felhőszakadás még mindig ott visszhangzott a fák között. A fenyőtűk csillogtak a dértől, ami a nappal melegében lassan vízzé változott, s állandó borzongató esőt, szikrázó szitálást hozott. Olyan volt, mint egy pompázatos jégpalota, ahogy a napfény lándzsái átdöftek a fák között tündökölve, mint lézer a füstben. De ahányszor csak megérintett egy ágat, az a fejére zúdította rakományát, a jéghideg vizet. Visszaemlékezett útjára Füstös felé az ősi erdőn át, melyet tönkretettek a rozsdások génkezelt gaznövényei. Azon a lapos tájon legalább menni könnyebb volt, mint ebben a buja növény– rengetegben. Néha már–már megértette, miért igyekeztek a rozsdások annyira tönkretenni a természetet. A természet néha igen kellemetlen tud lenni. Ahogy egyre tovább gyalogolt, egyre személyesebbnek érezte harcát az erdővel. Mintha az utána nyúlkáló szederbokrok tudnák, hogy ki ő, kijelölve az utat, amerre szerintük mennie kell, bármit mond is az iránymutatója. A sűrű aljnövényzet barátságosan szétvált,

könnyű ösvényeket felkínálva, melyek értelmetlenül elterelték útjáról. Lehetetlen volt egyenesen haladni. Ez a természet volt, nem pedig valami rozsdás autópálya, ami átvág a hegyeken és a sivatagokon, tekintet nélkül arra, hogy milyen a terep. De ahogy telt a délután, Tally lassan kezdte úgy vélni, hogy egy valódi csapást követ, olyat, mint az erdei ösvények, amelyeket még a rozsdások előtt úgy ezer évvel használtak. Tally emlékezett rá, hogy David azt mesélte neki odakint Füstösben, hogy a legtöbb prerozsdás ösvényt eredetileg állatok taposták ki. Még a szarvas, a farkas és a vadkutya sem akart azért küzdeni, hogy menni tudjon az érintetlen vadonban. Az emberekhez hasonlóan az állatok is generációról generációra ragaszkodtak ugyanazokhoz az ösvényekhez, és utakat hoztak létre az erdőben. Persze Tally mindig is úgy képzelte, hogy az állatok ösvényét csakis David látja, mivel a vadonban nőtt fel, és gyakorlatilag maga is prerozsdás. De ahogy hosszabbodni kezdtek körülötte az árnyak, egyre könnyebbnek és egyenesebbnek találta az ösvényt, mintha rátalált volna valamiféle rejtélyes résre a vadonban. Ekkor gyötrelmes érzés indult el a gyomra tájékáról A fákról váratlanul lecseppenő víz zaja kezdett játszani az idegeivel, amitől egyre zaklatottabb lett. Úgy érezte, mintha figyelnék.

Valószínűleg tökéletes újszép látásának köszönhette, hogy észrevette az állatok alig látható nyomát. És valószínűleg több mindent megtanult odakint Füstösben, mint gondolta volna. Ez itt állatok csapása. Az biztos, hogy emberek nem élhetnek ilyen közel a városhoz, ahol évtizedekkel ezelőtt felfedezték volna őket a különlegesek. Még Füstösben sem tudott senki olyan más közösségről, mely a városokon kívül élne. Az emberiség már kétszáz éve úgy döntött, hogy békén hagyja a természetet. − Egyedül vagyok – emlékeztette magát Tally újra meg újra. Nem volt a közelben egy lélek sem, furcsa módon mégsem tudta eldönteni, hogy attól, hogy ő az egyetlen ember az erdőben, hátborzongatóbb–e az egész, vagy inkább kevésbé az. Végül, amikor az ég rózsaszínné fakult, úgy döntött, megáll. Talált egy tisztást, ahová a nap egész nap besütött, s talán lesz elég száraz fa, hogy tüzet rakhasson. Az embertelen meneteléstől megizzadt, a póló a bőréhez tapadt, a kabátot pedig egyszer sem vette fel, de tudta, hogy a levegő rögtön jéghideg lesz, amint lemegy a nap. Könnyen talált száraz gallyakat, és kézbe vett néhány fadarabot is, hogy megtalálja a legkönnyebbet, amiben a legkevesebb a víz. Mintha visszatért volna minden Füstösből származó tudása, s a menekülés után nem maradt volna benne szikrányi szépagyúság sem. Most, hogy kívül volt a városon, végleg leülepedett agyában a

kúra. Amikor azonban a tüzet kellett volna meggyújtania, egy kicsit elbizonytalanodott, a paranoia lefogta a kezét. Az erdő még mindig zajos volt – csepegett a víz, kiáltoztak a madarak, apró állatok szaladgáltak a nedves levelek között –, s könnyű volt elképzelni, hogy valami figyeli a fák közti sötét helyekről. Nagyot sóhajtott. Talán még mindig szépagyú, aki irracionális történeteket eszel ki a kihalt erdőről. Minél tovább volt kint egyedül, annál jobban megértette, hogy a rozsdások és elődeik miért hittek láthatatlan lényekben, miért imádkoztak, hogy kibékítsenek mindenféle szellemeket, miközben tönkretették maguk körül a világot. Tally nem hitt a szellemekben. Neki csak a különlegesek miatt kellett aggódnia, akik kilométerekkel odébb, a folyóparton keresik. Besötétedett, tüzet rakott, mivel máris kezdett rettenetesen hideg lenni. Nem kockáztathat meg egy újabb lázat egyedül a vadonban. A tűzgyújtó fellobbant a kezében, Tally pedig odatartotta a gallyakhoz, míg lángra nem kaptak. Egyre nagyobb és nagyobb ágakkal táplálta a tüzet, míg elég nagy nem lett, hogy meggyújtsa a legkönnyebb hasábfát, majd rárakta a többit is, hogy kiszáradjon. A lángok hamarosan egészen forróak lettek, s Tallynek mintha napok óta először lopódzott volna vissza a meleg a csontjaiba.

Mosolyogva révedt a lángokba. A természet kemény és veszélyes lehet, de dr. Cable–lel, Shayjel vagy Perisszel ellentétben – általában az emberekkel ellentétben – volt benne logika. Az általa előállított problémákat logikusan meg lehet oldani. Ha fázol, gyújts tüzet! Ha el kell jutnod valahová, gyalogolj! Tally tudta, hogy képes eljutni a romokhoz, akár légdeszkával, akár anélkül. Akkor pedig megtalálja Zane–t és Új Füstöst, és minden rendben lesz. Boldog volt a gondolattól, hogy az éjjel jól fog aludni. Zane nélkül is sikerült túlélnie első napját a vadonban, még mindig vág az esze, és még mindig egészben van. Lefeküdt, figyelte az izzó zsarátnokokat, melyek úgy melegítették, mint a régi barátok. Egy idő után elnehezült a szemhéja és becsukódott. Legmélyebb álmából rikoltozás riasztotta fel.

Hajsza

Először azt hitte, kigyulladt az erdő. Mindenfelé lángok táncoltak a fák között, remegő árnyakat vetve a tisztásra, féktelenül szökelltek a levegőbe, mint a vad, égő rovarok. Mindenfelől üvöltözés hallatszott, állatias hangok, érthetetlen szavak. Tally feltápászkodott, és belebotorkált egyenesen a tűz maradványaiba. Fellángolt a szétrúgott parázs. Forró tűszúrásokat érzett cipőtalpán keresztül, s majdnem négykézlábra esett az izzó faszén közé. Újabb rikoltást hallott, magas, dühös hangot, emberi alak futott felé, fél kezében magasra emelt fáklyával. A fáklya minden lépésnél sziszegett és szikrázott, mintha maga a láng hajtaná előre hordozóját. Az alak egy hosszú, fényesre csiszolt, tűzfénytől izzó botot lengetett maga előtt. Tally az utolsó pillanatban ugrott el előle, s a fegyver a levegőbe suhintott. Hátragurult a földön, s érezte háta közepén a szétszóródott parázs csípését. Talpra ugrott, megperdült, és a fák felé iramodott. Újabb, bottal hadakozó alak állta el az útját. Arcát szakáll takarta, de Tally még a táncoló fáklyafényben is látta, hogy a férfi egy csúf: kövér,

krumpliorra van, a bőre sápadt, a homloka himlőhelyes. Reflexei is csúfak voltak: az ütőt lassan, kiszámíthatóan lendítette. Tally elgurult a fegyver alatt, amivel a férfi hadonászott, és rúgott egyet a térde felé, hogy elveszítse egyensúlyát. Mire meghallotta, ahogy a férfi teste tompa puffanással földet ér, ő már talpon volt és futott, ágak közt utat törve magánul az erdő legsötétebb része felé. Háta mögött újabb kiáltás hallatszott, s üldözőinek fáklyái ugráló árnyakat vetítettek az előtte levő fákra. Talls jóformán vakon tört magának utat az aljnövényzetben, meg-megtántorodva futtában. Arcát nedves ágak csapkodták. Egy kúszónövény kapaszkodott a bokájába, amitől elvesztette az egyensúlyát, és a földre zuhant. Kinyújtotta mindkét kezét, hogy felfogja az esést, és érezte, hogy egyik csuklója túlságosan hátrafeszül, s belevillámlik a fájdalom. Egy pillanatig sérült kezét simogatta, és visszanézett a csúf vadászokra. Nem voltak olyan gyorsak, mint ő, de ügyesen bújtak át az ágak alatt és találták meg a girbegurba utat a fák között még sötétben is. Magasra tartott fáklyáik fénye bevilágította a helyet, ahol Tally feküdt, s dallamos kiáltásaik zaja körülvette őt. De kik ezek? Termetre alacsonynak látszottak, s olyan nyelven kiabáltak, amit Tally nem ismert fel. Mintha prerozsdás szellemek támadtak volna fel a sírból...

Bárkik voltak is, elmélkedésre nem maradt idő. Tally talpra ugrott és nekiiramodott. Két fáklya között akart kitörni. Ahogy azonban közeledett hozzájuk, a két vadász elállta az útját. Szakállas férfiak voltak, csúf arcuk csupa sebhely és fekély. Tally bevágott közéjük. Olyan közel voltak, hogy érezte a fáklyák melegét. Egy vadul meglendített bot durván vállon ütötte, de sikerült talpon maradnia, s végül csetlő–botló lépésekkel futott lefelé a domboldalon a sötétben. A két férfi kiáltozva követte, s elölről is egyre több kiáltás hallatszott. Hányan lehetnek? Mintha a föld alól bukkannának elő. Tally hirtelen hideg vízbe toccsant, megcsúszott, és beleesett egy sekély patakba. Sarkában levő üldözői ekkor botladoztak le a domboldalon. Fáklyáik szikrát vetettek, amikor nekiütköztek egy–egy fatörzsnek vagy ágnak. Csoda, hogy nem gyulladt meg az egész erdő. Tally a patakmederben rohant tovább. Hálás volt, hogy a patak utat vájt az aljnövényzetben. Bukdácsolva haladt a csúszós, köves mederben, de egyre jobban lehagyta a két parton tüzesen égő tekinteteket. Bárcsak elérne valamilyen nyitott terepre! Tally tudta, hogy akkor végképp lehagyná az alacsonyabb, lassabb csúfokat. A háta mögül csobogó zaj hallatszott, majd morgás és szitkozódás az ismeretlen nyelven. Egyikük elesett. Talán sikerül elmenekülnie.

Persze az ennivalója és a víztisztító ott maradt a hátizsákjában a tisztáson, az üvöltöző, botokkal hadonászó csúfoknál. Elveszett. Igyekezett nem törődni vele, csak futott tovább. Csuklója ínég mindig lüktetett az eséstől, s azon gondolkodott, hogy vajon eltörött–e. Elölről hangos üvöltést hallott, a patak habzott a bokája körül, a föld morajlott. Aztán futás közben a föld mintha hirtelen eltűnt volna a lába alól... A levegőben kalimpálva túl későn jött rá, hogy a morajlás most már a háta mögött van – egyenesen lerohant egy vízesés tetejéről. Repülése a semmiben, csupán egy pillanatig tartott, majd a vízbe csapódott, mély, háborgó vízbe, ami fagyosan körülölelte, s a zaj hirtelen halk susogássá szelídült a fülében. Tally érezte, hogy pörögve halad lefelé a sötétségbe és a csendbe, s lassan fejjel lefelé fordul. Egyik válla megérintette a folyómeder alját, mire ellökte magát. Levegő után kapkodva bukkant ki a felszínen, s addig markolászta a vizet, míg ujjai meg nem találták a sziklás partot. Belekapaszkodott, s felhúzta magát a sekély vízben, ahol négykézláb állva, remegve köhögött. Elkapták. Körülötte fáklyák, melyeket a kavargó víz szentjánosbogár rajként tükrözött. Tally felnézett és látta, hogy legalább egy tucat üldözője bámul le rá a meredek

folyópartról. Sápadt, csúf arcuk a fáklyafényben még komikusabban hatott. Egy férfi ott állt előtte a folyóban. Pókhasáról és krumpliorráról felismerte, hogy ugyanaz a vadász, akit fellökött a tisztáson. Meztelen térde vérzett, ahol Tally megrúgta. Artikulálatlanul üvöltött, és égnek emelte durva ütőjét. Tally elképedve bámult fel rá. Tényleg meg fogja ütni? Ezek az emberek minden ok nélkül meggyilkolnak bárki idegent? De a férfi nem csapott le rá. Csak bámult, s arcán egyre inkább eluralkodott a félelem. Tally felé bökött fáklyájával, aki erre hátrálni kezdett, és eltakarta az arcát. A férfi térdreesett előtte, és le nem vette róla a szemét. Tally leengedte a kezét. A férfi homályos szemmel hunyorgott a fáklyafényben, és zavarodottan bámult. Talán felismerte? Tally elővigyázatosan figyelte, ahogy a férfi eltúlzott arcán átsuhannak a gondolatok: növekvő félelem, kétség, majd a felismerés, hogy valami borzasztó dolog történt... A fáklya kiesett a kezéből, bele a folyóba, és elfojtott sziszegéssel kialudt, majd bűzös kis füstöt eregetett. A férfi megint üvöltött valamit, ezúttal talán fájdalmában, s ugyanazt a szót ismételte újra meg újra. Előredőlt, arca jóformán a vizet érte.

A többiek követték. Négykézlábra álltak, s fáklyáikat a földre ejtették, ahol azok kialudtak. Mindannyian ugyanúgy jajveszékeltek, majdnem túlharsogva a vízesés dübörgését. Tally térdre emelkedett, egy kicsit köhögött, és elképzelni sem tudta, mi a csuda folyik. Körülnézett, s először tűnt fel neki, hogy az összes vadász férfi. Ruháik szabálytalanok voltak, és sokkal durvábbak, mint a füstösök holmijai. Mindannyiuknak egészségtelen sebek borították az arcukat és a karjukat, hosszú szakálluk gubancos és fénytelen volt. Hajuk úgy nézett ki, mintha soha életükben nem fésülködtek volna. Sápadtabbak voltak, mint a szép átlag, olyasfajta szeplős, rózsaszín bőrrel, amilyennek néha egy–egy különösen fényérzékeny picur születik. Egyikük sem bámult vissza Tallyre. Arcukat tenyerükbe temették, vagy a földhöz szorították. Végül egyikük előrekúszott. Sovány volt és rémesen ráncos, haja és szakálla ősz, s Tallynek eszébe jutott a Füstösben töltött időből, hogy így néznek ki a rozoga csúfok. A műtét nélkül testük tönkremegy, mint az elhagyatott ősi romok. A férfi bizonytalanul mozgott a félelemtől vagy a betegségtől, és mintha egy örökkévalóságig bámulta volna Tallyt. Végül megszólalt, remegő hangját majdnem teljesen elnyomta a vízesés. − Én egy kicsit tud istenek nyelve.

− Tessék? – pislogott Tally. − Mi lát tűz, és gondol, idegen. Nem isten. A többiek mind elnémultak, s rémülten várakoztak. Arra sem figyeltek, hogy fáklyáik kihunynak a földön. Tally látta, hogy egy bokor tüzet fog és ropogva ég, de a mellette guggoló férfit megbénította a félelem. Hirtelen megrémítette őket? Őrültek? − Soha még istenek nem használ tűz. Kérlek ért! – mondta az öreg megbocsátásért könyörgő pillantással. Tally bizonytalanul állt. − Hát, semmi vész. Nincs gond. Az öreg csúf olyan váratlanul állt föl, hogy Tally hátrált egy lépést, s majdnem újra beleesett a habzó vízbe. A férfi egyetlen szót kiáltott, amit a vadászok elismételtek. A kiáltás mintha megszabadította volna őket az átoktól; felálltak, és eltapostál a fáklyáik okozta apró tüzeket. Tally egyszeriben megint úgy érezte, hogy túlerőben vannak. − De ide hallgassatok! – tette hozzá. – Elég legyen az izé botokból, rendben? Az öreg meghallgatta, meghajolt, és ismeretlen nyelven megint elkiáltott néhány szót. A vadászok siettek cselekedni egyesek fák törzséhez támasztották botjukat, és egy rúgással félbetörték, mások addig verték vele a földet, míg darabokra nem hullott, a maradék elhajította a sötétbe.

Az öregember újra Tallyhez fordult, karját kitárta, s nyilván valóan elismerésre várt. Botja kettétörve feküdt Tally lába előtt. A többiek nyitott tenyérrel felemelték üres kezüket. − Aha – felelt Tally. – így már sokkal jobb. − Az öregember elmosolyodott. − Ekkor ismerős csillogást vett észre öreg, fénytelen szemében. Ugyanazt a csillogást, amit Sussyn és Dexen látott, amikor először látták szép arcát. Ugyanazt az áhítatot és kedveskedni akarást, ugyanazt az ösztönös bűvöletet, egy évszázadnyi plasztikai sebészet és egymillió év evolúció eredményét. Látta, hogy mindannyian elfordítják tekintetüket, ha rájuk néz. Alig tudtak hatalmas, rézfoltos szemébe nézni, alig bírták elviselni szépségét. „Isten", ezt mondta az öreg. A régi rozsdás megnevezést láthatatlan égi szuperhőseikre. Ez itt az ő világuk, ez a nyers kegyetlen vadon, a betegségekkel, erőszakkal, az állati küzdelemmel a túlélésért. Ez a világ pontosan olyan csúf, mint ezek az emberek. A szépség felette állt mindennek. Idekint ő egy istenség.

Ifjú vér

A vadászok táborát körülbelül egy óra alatt érték el. Mivel fáklyáik kialudtak, a csapat szénfekete ösvényeket követett, és jéghideg patakokban lábalt, soha nem ejtve egyetlen szót sem. Tally vezetőit a vaskosság és a kifinomultság furcsa keveréke jellemezte. Alacsonyak voltak és lassúak, néhányan még torzak is, sántikálva cipelték súlyukat. Olyan szaguk volt, mintha sosem fürödnének, és olyan elnyűtt cipőt viseltek, amiben kisebesedett a lábuk. Viszont ismerték az erdőt, könnyedén mozogtak a kusza aljnövényzetben, és tévedhetetlenül vezették Tallyt a sötétben. A vadászok nem használtak iránykeresőt, sőt, azért sem álltak meg, hogy felnézzenek a csillagokra. Tally előző napi gyanúja beigazolódott. Ezeket a dombokat behálózzák az emberek által kitaposott ösvények. A csapások, melyeket napvilágnál éppen hogy csak észrevett, mintha a sötétben varázslatosan megnyíltak volna. Az öreg bizonytalankodás nélkül kanyarodott erre–arra, mászott meg egy dombot. A csapat libasorban haladt, nem csapva nagyobb zajt, mint kígyó a levelek közt.

Úgy tűnt, a vadászoknak vannak ellenségeik. Hangzavaros támadásuk után Tally nem tudta elképzelni, hogy képesek lennének álcázni magukat, vagy fortélyosak lennének. Most azonban jeleket továbbítottak oda–vissza a sorban, csettintgetve vagy madárhangszerű csipogással, szavak helyett. Meghökkentek, amikor Tally megbotlott egy láthatatlan gyökérben vagy indában, és idegesek voltak, ha emiatt káromkodott. Tally rájött, hogy nem szívesen vannak fegyvertelenül. Talán megbánták, hogy elégedetlensége első jelére összetörték botjaikat. − Pech – gondolta. Bármilyen barátságosak voltak is most a vadászok, örült, hogy eldobálták a botokat, hátha még meggondolnák magukat. Elvégre, ha nem esett volna a vízbe, és nem mosta volna le az ár azt a sok sarat és koszt szép arcáról, mai valószínűleg nem volna életben. Bárki legyen is a vadászok ellensége, ellenszenvük komoly. Tally már azelőtt megérezte a falu szagát, hogy odaértek volna. Undorodva fintorgott. Nemcsak a fa füstjét vagy a leölt állatok kellemetlenebb szagát ismerte fel, amit akkor érzett először, amikor Füstösben látta, ahogy nyulat és csirkét vágnak. A vadászok táborának környékén sokkal kellemetlenebb bűz terjengett, ami a füstösök által használt latrinákra emlékeztette. A kempingezésnek ehhez az aspektusához sosem sikerült igazán

hozzászoknia. A szag szerencsére enyhült, amikor meglátták a falut. A tábor nem volt nagy. Egy tucat sárból és nádból tapasztott kunyhó, melyek mindegyike mellett kikötözött kecskék aludtak. Zöldségágyások barázdái vetettek fodros árnyakat a csillagfényben. Középen nagy raktárépület trónolt, de Tally sehol sem látott nagyobb házakat. A falu határát őrtüzek és fegyveres őrök jelezték. Most, hogy hazaértek, a vadászok biztonságban érezték magukat ahhoz, hogy újra hangosan szólaljanak meg, s elkiabálják a hírt, hogy vendéget hoztak. Emberek szállingóztak elő a kunyhókból, s egyre nagyobb lett a felfordulás, ahogy a falu felébredt. Tally kíváncsi arcok forgatagában találta magát. Kör formálódott körülötte, de a felnőtt falulakók nem férkőztek túl közel hozzá, mintha távol tartaná őket szépségének erőtere. Igyekeztek elfordítani tekintetüket. A picurok azonban bátrabbnak mutatkoztak. Néhányan még meg is merték érinteni Tallyt. Odafutottak hozzá, megérintették ezüstös dzsekijét, aztán visszasiettek a tömegbe. Furcsa volt gyerekeket látni itt, a vadonban. Az idősekkel ellentétben a picurok jóformán normálisnak tűntek Tally szemében. Túl fiatalok voltak ahhoz, hogy bőrükön látsszanak a helytelen táplálkozás és a betegség nyomai, és persze a városban sem műtötték meg senkit tizenhat éves kora előtt. Picuroknál megszokta az

aszimmetrikus arcokat és a kancsal szemeket, s különben is cukik voltak. Tally letérdelt, és kinyújtotta a kezét. Hagyta, hogy a legbátrabb idegesen megsimogassa a tenyerét. Most először látott nőket is. Mivel minden férfi szakállas volt, könnyen megkülönböztethette a nemeket. A nők a tömeg hátuljában álltak, a legkisebb picurokra vigyáztak, és alig mertek Tallyre pillantani. Néhányan tüzet raktak a falu közepén levő megfeketedett gödörben. Tallynek feltűnt, hogy egyetlen férfi sem vesződik azzal, hogy segítsen nekik. Halványan derengett valami abból, amit az iskolában tanult arról a prerozsdás szokásról, hogy különböző feladatokat osztottak a férfiakra és a nőkre. Az is eszébe jutott, hogy az alja munkát általában a nőkre hagyták. Ehhez a kis trükkhöz még egyes rozsdások is csökönyösen ragaszkodtak. Ettől egy kicsit émelyegni kezdett a gyomra, és azt remélte, az istenekre nem vonatkoznak hasonló szabályok. Azon tűnődött, hogy pontosan honnan is jöhetett az istenség ötlete. Mielőtt elindultak ide a faluba, visszaszerezte hátizsákját a tűzgyújtóval és a többi felszerelésével. Ezeket a csodákat azonban még egyikük sem látta. Csupán egy pillantás kellett hozzá. Amennyire volt fogalma a mitológiáról, ahhoz, hogy valaki istenség legyen, több kellett egy szép arcnál.

Nyilván láttak már szépeket előtte is. Néhányan beszélik is Tally nyelvét. Tudhatnak valamit a kifinomult technológiáról is. Valaki kiáltott a sokaság széléről, s a tömeg elcsendesülve szétvált Tally előtt. Egy férfi lépett be a körbe, aki furcsa módon nem viselt inget a hidegben. Nem lehetett nem észrevenni az őt körüllengő tiszteletet, amikor belépett Tally isteni erőterébe, s csak karnyújtásnyira állt meg. Majdnem olyan magas volt, mint a lány, óriás a többiek között. Erősnek is tűnt, szívósnak és keménynek, bár Tally sejtette, hogy reflexei nem vehetik fel a versenyt az övéivel. A tűz fényénél szeme inkább kíváncsiságtól, mint félelemtől csillogott. Tallynek fogalma sem volt, hány éves lehet a férfi. Arcán volt néhány középszép ránc, de a bőre jobbnak tűnt, mint a többieké. Fiatalabb talán, mint legtöbbjük? Vagy csak egészségesebb? Azt is észrevette, hogy kést hord magánál. Ez volt az első fémszerszám, amit itt látott. Fekete nyele úgy fénylett, mint a matt műanyag. Tally felvonta a szemöldökét: a kés biztosan a városban készült. − Üdvözöllek – mondta a férfi. Szóval ő is beszéli az istenek nyelvét. − Köszi. Vagyis... úgy értem... nagyon kedves. − Nem tudtuk, hogy jössz. Még napokig nem vártunk. Az istenek talán telefonálnak, mielőtt idejönnek?

− Ó, bocsánat! – motyogott Tally, de válasza mintha csak még jobban összezavarta volna a férfit. Talán az istenek, nem szoktak bocsánatot kérni. − Összezavarodtunk. Láttuk a tüzet, és azt hittük idegen vagy. − Ja, arra rájöttem. Semmi vész. A férfi elmosolyodott, de aztán homlokát ráncolva a fejét csóválta. − Még mindig nem értjük. − Se ti, se én – gondolta Tally. A férfi kiejtése egy kicsit furcsán hangzott, mintha egy másik városból vagy másik kontinensről származna, de nem egy teljesen másik civilizációból. Másrészt mintha hiányoztak volna a szavak, amelyek a kérdéseihez szükségesek lettek volna, mintha nem szokott volna hozzá, hogy istenekkel tereferéljen. Talán azt próbálta mondani: Te meg mi a fenét keresel itt? Bármi volt is ezeknek az embereknek az elképzelése az istenekről, Tally nyilvánvalóan nem nagyon illett bele a képbe. Az volt az érzése, hogy ha úgy döntenek, mégsem istenség, akkor csak egyvalami lehet: idegen. Az idegeneknek pedig bezúzzák a koponyáját. − Ne haragudj, de nem tudjuk a nevedet. Én Andrew Simpson Smith vagyok. Fura név egy fura helyzetben, gondolta Tally. − Én pedig Tally Youngblood.

− Young Blood? – kérdezett vissza az öreg, s kissé ferdült a képe. – Ifjú Vér? Szóval te egy ifjú istenség vagy? − Hát, azt hiszem, igen. Csak tizenhat éves vagyok. Andrew Simpson Smith megkönnyebbülten hunyta le a szemét. Tally elgondolkodott azon, hogy vajon a férfi nagyon öreg–e. Korábbi fontoskodó fellépése mintha ebben a zavaros pillanatban elszállt volna, s mintha a szakálla is alig pelyhedzett volna még. A ráncokat és azt a néhány himlőhelyet figyelmen kívül hagyva, akár Daviddel egykorú csúf is lehet, olyan tizennyolc év körüli. − Ön itt a... vezér? – kérdezte Tally. − Nem. Ő a főnök – mutatott a férfi a kövér, feldagadt orrú, vérző térdű vadászra, akit Tally fellökött menekülés közben. Arra, aki mindenáron be akarta törni a fejét a durungjával. Pompás. − Én a szent ember vagyok – folytatta Andrew. – Apámtól tanultam az istenek nyelvét. − Igazán jól beszéli. A férfi elmosolyodott, s látszottak csálé fogai. − Köszönöm – nevetett, majd jóformán ravasznak mondható mosoly suhant át az arcán. – Leestél, igaz? − Hát, elestem, amikor üldöztek – fogta Tally megsérült csuklóját. − Az égből estél le! – nézett körül a szent ember színpadias zavarral tárva ki üres kezeit. – Nincs légautód. Akkor biztosan leestél. Légautó? Hát ez érdekes. Tally vállat vont.

− Leleplezett. Tényleg az égből pottyantam le. A szent ember megkönnyebbülten sóhajtott, mintha a világ értelme kezdene újra összeállni. Odakiáltott néhány szót a tömegnek, amely megértően mormogott. Tally kezdett felengedni. Úgy tűnt, mindannyian sokkal boldogabbak most, hogy földi jelenlétére racionális magyarázatot találtak. Azt meg tudták emészteni, hogy az égből pottyant. És remélhetőleg a fiatal istenekre más viselkedési szabályok vonatkoznak. Andrew Simpson Smith háta mögött ropogva kapott lángra a tűz. Tally ennivaló illatát érezte, és egy csirke félreérthetetlen kárálását hallotta, amint elkapják, hogy kitekerjék a nyakát. Az isteni látogatás nyilván elég jó ok volt egy éjféli lakomára. A szent ember fél kezét a tűz felé nyújtotta, s a tömeg újra kettéoszlott, hogy utat engedjen. − Elmeséled a zuhanásod történetét? Én szavaidat kicserélem a mi szavainkra. Tally felsóhajtott. Kimerült volt, zavarodott és sérült – a csuklója még mindig lüktetett. Nem vágyott semmi másra, mint összekucorodni és aludni. A tűz azonban melegnek látszott és vidámnak, miután bőrig ázott a vízesésben, ráadásul Andrew–nak nehéz volt ellenállni. Tally nem akart csalódást okozni az egész falunak. Itt nem voltak képernyőfalak, híradó vagy műholdas adás, és valószínűleg focicsapatok sem járták a környéket. Pontosan olyan volt, mint Füstösben, ahol a történetek

értékes árucikknek számítottak, s valószínűleg idegenek is ritkán pottyantak le az égből. − Na jó – adta meg magát. – Egyet mesélek, de aztán szunyálok. Az egész falu odagyűlt a tűz köré. A lángok fölé tartott hosszú nyársakról sülő csirke illata szállt. A tűzbe cserépedényeket tettek, melyekben valami fehér, élesztőillatú tésztaféleség dagadozott. A férfiak ültek az első sorban. Hangosan ettek, zsíros kezüket beletörölték szakállukba, hogy az csak úgy csillogott a tűz fényében. A nők az ennivalóval foglalatoskodtak, miközben a kicsik összevissza rohangáltak a lábuk alatt, a nagyobbak pedig ágakat tettek a tűzre. Amikor azonban Tally megszólalni készült, mindenki elhelyezkedett. Talán azért, mert együtt fogyasztották el a vacsorát, vagy talán mert a fiatal istenek nem annyira félelmetesek, sokan felbátorodtak, és a szemébe mertek nézni, egyesek még meg is bámulták szép arcát, miközben a történetre vártak. Andrew Simpson Smith leült mellé, és büszkén várta, hogy lefordíthassa, amit mondani fog. Tally megköszörülte a torkát, és azon tűnődött, vajon hogyan meséljen az útjáról, hogy ezek az emberek is megértsék. Úgy tűnt, tudnak a légautókról és a szépekről.

De tudnak–e a különlegesekről is? És a műtétről? A krimekről? Füstösről? A különbségről vagány és ciki között? Tally kételkedett benne, hogy története érthető volna számukra. Újra megköszörülte a torkát, és a földre szegezte tekintetét, hogy ne lássa várakozó pillantásukat. Fáradt volt, és majdnem szépagyú attól, hogy nem sikerült kialudnia magát az éjjel. Mintha csak álmodta volna az utat a városból ide, ehhez a tábortűzhöz. Egy álom. Erre a gondolatra elmosolyodott, és a történet lassan, fokozatosan megtalálta útját az ajkaira. − Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szépséges, fiatal istennő – kezdte, majd megvárta, hogy szavait lefordítsak a falusiak nyelvére. Az Andrew szájából jövő furcsa szótagoktól még álomszerűbb lett a tűz környéke, s a történet csak úgy áradt Tallyből minden erőlködés nélkül. − Egy magas toronyban élt, odafent az égben. Nagyon kényelmes torony volt, de nem lehetett belőle sehogy sem lejönni, ki a világba. Egy szép napon az istennő úgy döntött, hogy van jobb dolga annál, mint hogy magát nézegesse a tükörben...

A bosszú

Tally ismeretlen szagokra és zajokra ébredt; izzadság és reggeli szájszag bűzére, horkolás és szipogás halk kórusára, egy szűk, zsúfolt hely nehéz, nyirkos melegére. Megmozdult a sötétben, amitől mozgáshullámok támadtak körülötte, összefonódott testek mocorogtak, hogy elférjenek egymás mellett. A prémtakarók alatt puha, vigasztaló meleg tompította érzékeit. Jóformán olyan érzés volt, mint egy szép álom, ha nem lett volna a mosdatlan emberek mindent elárasztó bűze, és az a tény, hogy nagyon kellett pisilnie. Kinyitotta a szemét. Fény szűrődött be a kéményen át, mely csupán egy lyuk volt a tetőn, ahol a füst távozhatott. Abból a szögből ítélve, ahogyan a nap besütött, délelőtt lehetett. Mindenki sokáig aludt. Ebben nem volt semmi meglepő, hiszen a lakoma hajnalig tartott. Miután Tally a mese végére ért, mindenki előadott egy–egy történetet, versenyeztek, hogy melyikük meséje tudja ébren tartani az álmos istenséget. Andrew Simpson Smith pedig fáradhatatlanul tolmácsolt. Amikor végre hagyták lefeküdni, Tally rájött, hogy az „ágy" itt ismeretlen fogalom. Végül húsz emberrel osztozott ezen a kunyhón. Ebben a faluban nyilván úgy

tartották melegen magukat hideg téli éjjeleken, hogy egymás hegyén–hátán aludtak, és állatprémekkel takaróztak. Elég fura volt, de nem annyira, hogy ne tudjon egy pillanat alatt elaludni. Ma reggel öntudatlan testek hevertek körülötte mindenfelé, egymással és az állatprémekkel összegabalyodva. Ennek a laza érintkezésnek azonban semmilyen erotikus töltése nem volt. Egyszerűen melegen tartották egymást, mint egy alom kiscica. Tally túl fáradt volt, hogy felüljön, és egy kar is átölelte. Andrew Simpson Smith volt az, aki félig nyitott szájjal halkan horkolt. Tally eltolta magától, a férfi pedig elfordult anélkül, hogy felébredt volna, s átölelte a másik oldalán alvó öregembert. Tally kezdett szédülni a zsúfolt kunyhó homályában. Azt már tudta, hogy nem ezek az emberek találták fel a légdeszkát, a képernyőfalat, a vízöblítéses vécét, sőt valószínűleg a fém szerszámokat sem, de az eddig még sosem jutott eszébe, hogy az egyedüllétet is fel kellett találnia valakinek valamikor. Igyekezett kijutni az alvó alakok közül, átbukdácsolva karókon és lábakon, és még ki tudja, mi mindenen, hogy eljusson az ajtóig. Előregörnyedve mászott ki, és örült a fényesen fénylő napnak és a tiszta levegőnek. A hideg levegőtől libabőrös lett meztelen karja és arca, s minden lélegzetvétellel jegesebb a tüdeje. A kabátját a kunyhóban felejtette, de úgy döntött, inkább

didereg, mint hogy visszabotorkáljon a sok alvó test közé. Odakint a hidegben érezte, hogy lüktet a csuklója az eséstől, s izomláza van az előző napi hosszú meneteléstől. Az emberi testek melege oda bent a kunyhóban nem is volt olyan rossz. De mindent csak szép sorjában! Az orra könnyűszerrel elvezette a latrinához, ami nem volt más, mint egy árok. A fojtogató bűz miatt most először örüli annak, hogy télvíz idején szökött meg. Hogyan lakhat itt valaki nyáron? Persze kénytelen volt már máskor is megbirkózni a kinti, pottyantós budival. A füstösök azonban a városi újrahasznosító telepekről származó, osztódással szaporodó nanobaktériummal semlegesítették a fekáliát. A nanók lebontották a szennyvizet, a tiszta vizet pedig visszavezették egyenesen a veteményesbe, hogy megnőjön a legfinomabb paradicsom, amit Tally valaha kóstolt. Ami pedig még fontosabb, hogy nem bűzölögtek a latrinák. A füstösök majdnem mind városban születtek, s bármennyire szerették is a természetet, a technológiai civilizáció gyermekei voltak, és nem bírták a rossz szagokat. Ez a falu teljesen más volt, jóformán olyan, mint a legendás prerozsdás időkben, amikor nem létezett fejlett technológia. Vajon miféle kultúrából származnak ezek az emberek? Az iskolában Tally azt tanulta, hogy a rozsdások mindenkit befogadtak gazdasági rendszerükbe, de eltapostak minden más életmódot, s bár ezt soha nem

említették, Tally tudta, hogy a különlegesek gyakorlatilag ugyanezt tették. Akkor honnan kerültek ide ezek az emberek? Talán visszatértek ehhez az életmódhoz a rozsdás civilizáció bukása után? Vagy már korábban is a vadonban éltek? És miért hagyták őket békén a különlegesek? Bármi volt is a válasz ezekre a kérdésekre, Tally képtelen volt közelebb menni a latrinákhoz. Túlságosan is városi lány volt. Beljebb ment hát az erdőbe, bár tudta, hogy ezt Füstösben nem nézték jó szemmel, de azt remélte, itt a fiatal isteneknek különleges jogaik vannak. Amikor odaintett két őrnek a falu szélén, azok kissé idegesen biccentettek vissza, elfordították tekintetüket, és ügyetlenül maguk mögé rejtették husángjaikat. A vadászok még mindig bizalmatlanok voltak vele, mintha azon törnék a fejüket, hogy vajon miért nem kerültek bajba, amiért megpróbálták beverni a fejét. Még csak néhány méterre jutott a fák közé, a falu már eltűnt a szeme elől, de Tally nem félt, hogy eltévedhet. A széllökések meghökkentő intenzitással hozták felé a latrinabűzt, s még mindig elég közel volt, hogy kiálthasson az őröknek, ha reménytelenül elveszne. A ragyogó napsütésben kezdett felengedni az éjjeli fagy és az eső egyenletesen permetezett. Az erdő halkan neszezni, mint Tally szüleinek régi háza, amikor senki más nem volt otthon. A levelek árnya megtörte a fák körvonalait. Ettől a körvonalak elmosódottak lettek, s

szeme sarkából látta, ahogy a formák minden fuvallattal elmozdulnak. Megint olyan érzése támadt, hogy figyelik, mint előző nap, úgyhogy keresett egy helyet, és sietve pisilt. Utána azonban nem indult azonnal vissza. Nem engedheti, hogy a képzelete elragadja. Itt néhány perc magány is luxusnak számít. Azon tűnődött, vajon mit csinálnak a szerelmesek, ha egyedül akarnak maradni, és meg tudja–e tartani bárki a titkai a faluban. Az elmúlt hónapban megszokta, hogy jóformán minden percét Zane–nel töltse. Most is érezte hiányát; hiányzott testinek melege. Az azonban, hogy két tucat idegennel osztozott a hálóhelyen, furcsa és váratlan pótlék volt. Idegei váratlanul rángani kezdtek, Tally jéggé dermedi Valahol a látótere szélén megmozdult valami, ami nem tartozón a napfény, a levelek és a szél természetes játékához. Tekintetével végigpásztázott a fákon. Az erdő felől nevetés hangzott. Andrew Simpson Smith volt az, aki széles mosollyal az arcán lábalt át a zizegő aljnövényzeten. − Kémkedik utánam? – kérdezte Tally. − Kémkedem? – ismételte a férfi, mintha ezt a szót még sosem hallotta volna, és Tally arra gondolt, hogy vajon itt, ahol gyakorlatilag soha senki nincs egyedül, eszébe jutott–e valaha valakinek a kémkedés fogalma.

− Felébredtem, amikor ott hagytál bennünket, Ifjú Vér. Azi hittem, talán láthatom, amikor... Tally felvonta a szemöldökét. − Amikor? − Amikor repülsz – mondta a terfi szégyenlősen. Tally elnevette magát. Előző éjjel hiába igyekezett elmagyarázni a légdeszkázás lényegét, Andrew Simpson Smith nem igazán fogta fel. Tally elmondta, hogy a fiatalabb istenek nem nagyon használnak légautót, azonban az elképzelés, hogy többféle légi jármű is létezik, mintha megzavarta volna a férfit. Sértődöttnek látszott, amiért Tally kineveti. Talán azt gondolta, hogy Tally szándékosan titkolja különös képességeit, csak azért, hogy őt bosszantsa. − Ne haragudjon, Andrew! De mint azt már tegnap éjjel is mondtam, nem tudok repülni. − De azt mesélted, hogy a barátaidhoz akarsz csatlakozni. − Igen. De tönkrement a deszkám. És a víz alatt van. Attól tartok, nem marad más hátra, mint a gyaloglás. Andrew Simpson Smith egy pillanatig zavartnak tűnt, vagy talán azon csodálkozott, hogy az ilyen isteni szerkezetek is eltörhetnek. De aztán hirtelen felragyogott a képe, s kivillant hiányos fogsora, amitől úgy nézett ki, mint egy picur. − Majd én segítek. Együtt megyünk. − Komolyan?

A férfi bólogatott. − A Smithek szent emberek. Én az istenek szolgája vagyok, ahogyan apám is az volt. Az utolsó szavaknál elhalkult a hangja. Tally megint elcsodálkozott azon, hogy milyen könnyen tud olvasni Andrew arcából. Mintha a falusiak érzelmei mind ott ültek volna a felületen, mintha gondolataik is közösek lettek volna, akár az ágyuk. Azon tűnődött, hogy vajon hazudnak–e valaha egymásnak. Persze valamikor hazudtak nekik a szépek. Azaz az istenek! − Mikor halt meg az apja, Andrew? Ugye nem régen? Andrew csodálkozva nézett fel, mintha Tally a gondolataiban olvasott volna. − Csak egy hónapja, éppen a leghosszabb éjszaka előtt. Tally nem tudta, mi az a leghosszabb éjszaka, de nem vágott közbe. − Romokat kerestünk. Az idős istenek szeretik, ha találunk nekik régi, rozsdás helyeket, hogy tanulmányozhassák őket. Idegenekkel futottunk össze. − Idegenekkel? Amilyennek engem is hittek? − Igen. De akkor nem fiatal istent találtunk. Egy portyázó banda volt, akik ölni akartak. Mi vettük előbb észre őket, de a kutyáik szagot fogtak. Apám pedig öreg volt. Megérte a negyvenet – mondta büszkén.

Tally lassan kifújta a levegőt. Mind a nyolc rozoga dédije élt még, s mindannyian a száztízes éveiket taposták. − Elgyengültek a csontjai. – Andrew most jóformán suttogott. – Amikor egy patakban futottunk, kibicsaklott a bokája. Ott kellett hagynom. Tallynek összerándult a gyomra a gondolattól, hogy valakinek egy kibicsaklott boka miatt kell meghalnia. − Jaj, de sajnálom! − Nekem adta a kését, mielőtt magára hagytam. – Andrew előhúzta a szerszámot az övéből, és Tally tüzetesebben szemügyre vehette, mint előző este. Recés élű, eldobható konyhakés volt. – Most én lettem a szent ember. Tally lassan bólogatott. A férfi kezében levő olcsó kés látványa eszébe juttatta, hogy majdnem milyen véget ért első találkozása ezekkel az emberekkel. Majdnem ugyanaz lett a sorsa, mint Andrew apjának. − De miért? − Hogy miért, Fiatal Vér? Mert én voltam a fia. − Nem, nem úgy értem. Miért akarták megölni az apját az idegenek? Vagy bárkit? Andrew grimaszolt, mintha a kérdés különös volna. − Ők jöttek soron. − Tessék? Andrew vállat vont. − Mi nyáron öltünk. Bosszút kellett állniuk.

− Megöltek egyet közülük? − Az a mi bosszúnk volt. Amiért ők is öltek kora tavasszal – mosolygott hidegen. – Benne voltam abban a csapatban, amelyik rajtuk ütött. − Szóval mindig meg kell fizetni érte? De mikor kezdődött ez az egész? − Mikor kezdődött? – Andrew a kés pengéjét bámulta, mintha matt fémjéből próbálna kiolvasni valamit. – Mindig így volt. Idegenek. – Elmosolyodott. – Örültem, hogy téged hoztak haza, nem valakit, akit meggyilkoltak. Vagyis még mindig rajtunk a sor, és talán ott leszek, amikor megbosszuljuk apámat. Tally szólni sem tudott a megrökönyödéstől. Andrew Simpson Smith néhány másodperc alatt gyászoló fiúból valamiféle... vaddá változott. Ujjai elfehéredtek, olyan erővel szorongatta a kést, hogy kiment belőlük a vér. Tally elkapta a pillantását a fegyverről, és megrázta a fejét. Nem volt igaza, amikor azt gondolta, hogy Andrew civilizálatlan. Amit elmondott, olyan ősi, mint maga a civilizáció. Az iskolában beszéltek az ilyesfajta vérbosszúkról. A rozsdások pedig még rosszabbak voltak, feltalálták a tömegpusztító fegyvereket, s addig fejlesztettek ki újabb és újabb halálos módszereket, míg végül majdnem elpusztították a Földet. Tally azonban nem engedhette meg magának, hogy megfeledkezzen arról, mennyire különböznek ezek az emberek bárkitől, akit ismer. Kényszerítette magát, hogy

Andrew fenyegető arcába nézzen, s lássa bizarr örömét, melyet a kezében tartoll kés okozott. Aztán eszébe jutottak dr. Cable szavai. Az emberiség a rák, s mi vagyunk rá a gyógymód. A városokat azért hozták létre, hogy véget vessenek az erőszaknak, amelyet a szépek agyában a műtéttel kapcsolnak ki. A világ, melyben Tally felnőtt, ettől a rémes körforgástól akarta őket megvédeni. De itt volt a faj természetes állapotában, az orra előtt. Azzal, hogy megszökött a városból, talán éppen efelé halad. Ha dr. Cable nem tévedett, és nincs más út. Andrew felnézett a késről, visszatette a tokjába, majd kitárta üres tenyerét. − De nem ma. Ma segítek megtalálni a barátaidat – mondta nevetve, majd hirtelen megint sugárzóan elmosolyodott. Tally nagyot sóhajtott, miközben egy pillanatig legszívesebben visszautasította volna az ajánlatot. De nem volt más, akihez fordulhatott volna, a Rozsdás Romokig vezető erdőségek pedig tele voltak eldugott ösvényekkel, természetes veszélyekkel és valószínűleg nem kevés emberrel, akik azt hihetik, hogy „idegen". Még ha nem is üldözi vérszomjas portyázó csapat, egy kibicsaklott boka is halálos lehet, ha egyedül van a jéghideg vadonban. Szüksége van Andrew Simpson Smithre, a dolog ilyen egyszerű. Andrew pedig az egész életét azzal tölti, hogy a hozzá hasonlóaknak segítsen. Az isteneknek.

− Rendben, Andrew. Induljunk már ma! Sietek. − Hát persze. Ma – simogatta meg a férfi az állát, amin kezdett serkenni a szakáll. – Hol vannak a romok, ahol a barátaid várnak rád? Tally felpillantott a napra, ami még mindig elég alacsonyan járt ahhoz, hogy megmutassa, merre van kelet. Némi számolgatás után északnyugat felé mutatott, vissza a város, s egyben a Rozsdás Romok felé. − Arra, kábé egyheti járóföldnyire. − Egy hét? − Vagyis hét nap. − Igen, ismerem az istenek naptárát – mondta a férfi ingerülten. – De egy egész hét? − Igen. Nincs olyan messze, igaz? Előző éjjel a vadászok fáradhatatlanul gyalogoltak. Andrew a fejét csóválta, arcán félelemmel vegyes ámulat ült. − De hiszen az túl van a világ végén!

Istenek eledele

Délben indultak. Az egész falu összegyűlt búcsúztatásukra, és mindenki hozott valamit útravalónak. A legtöbb ajándék túl nehéz volt ahhoz, hogy magukkal cipeljék, ezért Andrew és Tally udvariasan visszautasította őket. Andrew azonban megtöltötte csomagját rémes kinézetű szárított húscsíkokkal, amiket ajándékba kaptak. Amikor Tally rájött, hogy a szörnyű holmit meg kellene ennie, igyekezett ugyan leplezni rémületét, de nem nagyon sikerült. Az egyetlen ajándék, amit elfogadott, egy fából és bőrből készült csúzli volt, amit picurokból álló rajongótáborának egyik idősebb tagjától kapott. Emlékezett rá, hogy egészen ügyesen csúzlizott, amikor még maga is picur volt. A főnök nyilvánosan áldását adta az útra, s még egyszer bocsánatot kért – Andrew fordításában –, amiért majdnem betörte egy ilyen fiatal és szép istenség fejét. Tally biztosította róla, hogy az idősebb istenek soha nem fognak tudni a tévedésről, mire a főnök megkönnyebbülten mosolyodott el. Még egy ütött–kopott réz karkötőt is ajándékozott hálája jeleként az ifjú szent embernek, amiért segített jóvátenni a vadászok hibáját.

Andrew belepirult a büszkeségbe az ajándék láttán, a tömeg pedig éljenzett, amikor magasra emelte. Tally rájött, hogy kavarodást okozott. Vártalan látogatása felborított mindent, mintha elegáns ruhában érkezett volna jelmezbálba, de attól, hogy Andrew segít neki, mindenki fellélegzett egy kicsit. Egy szent ember legfontosabb feladata nyilvánvalóan az istenekről való gondoskodás, amiről Tallynek eszébe jutott, hogy vajon a városi szépek milyen gyakran avatkoznak bele a falusiak életébe. Amikor Andrew–val elhagyták a falu határát, és picurokból álló hatalmas kíséretüket az aggódó anyukák hazahívták, úgy döntött, feltesz néhány komoly kérdést. − Andrew! Tulajdonképpen hány istent ismer... izé, személyesen? Andrew elgondolkodva simogatta nem létező szakállát. − Apám halála óta rajtad kívül nem jött egyetlen istenség sem. Egyikük sem ismer engem szent emberként. Tally bólintott. Sejtette, hogy a férfi még mindig igyekszik helytállni apja helyett is. − Értem. De olyan jó a kiejtése. Ugye nem csak az apjától tanulta a nyelvünket? Andrew ravaszul vigyorgott. − Nem lett volna szabad beszélnem az istenekkel, csak hallgatnom, amikor apám szolgált nekik. De néha, amikor

elkísértem egy–egy istent valamelyik romhoz, vagy egy furcsa, ismeretlen madár fészkéhez, beszéltem is vele. − Jól tette. És miről beszéltek? Andrew egy percig hallgatott, mintha gondosan megválogatná szavait. − Az állatokról. Hogy mikor párzanak, és mit esznek. Ez érthető. – Minden városi zoológus élvezné, ha egy csapat prerozsdás állna a szolgálatára a kutatómunkában. – Másvalamiről nem? − Voltak istenek, akik a romok iránt érdeklődtek, mint mondtam. Őket elkísértem oda. Az archeológusokra is igaz – gondolta Tally. − Hát persze. − És van egy Doktor is. − Kicsoda? Egy doktor? – Tally megtorpant a meglepetéstől − És az a doktor... nagyon félelmetesen nézett ki? Andrew a homlokát ráncolta, majd felnevetett. − Félelmetes? Nem. Az a férfi olyan, mint te. Gyönyörű. Olyan szép, hogy alig lehet ránézni. Tally beleborzongott a megkönnyebbülésbe, majd elmosolyodott, és felvonta a szemöldökét. − Nem úgy tűnik, mintha nehezére esne rám néznie. Andrew lesütötte a szemét. − Sajnálom, Ifjú Vér.

− Ugyan már, Andrew, nem úgy értettem. – Finoman megérintette a vállát. – Csak vicceltem. Nézzen amennyit csak... na mindegy. És nevezzen Tallynek! Rendben? − Tally – mondta a férfi, ízlelgetve az új nevet. Tally elvette a kezét a válláról, mire Andrew odanézett, ahol megérintette. − Te nem olyan vagy, mint a többi isten. − Remélem is. Szóval ez a doktor fazon normálisan néz ki? Mármint szép? Vagyis... olyan, mint egy isten? − Igen. Gyakrabban jön, mint a többiek. De nem érdeklik sem az állatok, sem a romok. Csak a falusiak életéről kérdezget. Ki udvarol, ki várandós? Melyik vadász hívhatja ki párbajra a törzsfőnököt? − Értem – mondta Tally, és azon törte a fejét, hogy hogyan is nevezik az ilyet. – Egy antro... − Antropológusnak nevezik – mondta Andrew. Tally csodálkozva vonta fel a szemöldökét. Andrew elvigyorodott. − Apám mindig mondta, hogy jó a fülem. A többi isten néha ugratja a Doktort. Úgy tűnt, a falubeliek többet tudnak isteni látogatóikról, mint azok sejtik. − Szóval még sosem találkozott igazán... félelmetes külsejű istenekkel? Andrew maga elé meredt, és tovább indult. Néha hosszú időbe telt, mire megválaszolt egy–egy kérdést, mintha a falusiak a sietséget sem ismernék.

− Nem. Én nem találkoztam. De apai nagyapám mesélt olyan lényekről, akiknek furcsa fegyvereik voltak, és olyan arcuk, mint a sólyomnak. Ezek teljesítették az istenek akaratát. Emberi formájuk volt, de furcsán mozogtak. − Mint a rovarok? Gyorsan és hirtelen mozdulatokkal? Andrew nagyot nézett. − Szóval tényleg léteznek? A külnesek? − Külnesek? Ja, mi különlegeseknek hívjuk őket. − Elpusztítanak mindenkit, aki nem tesz az istenek kedvére. Tally bólogatott. − Ők azok, bizony. − Ha néha eltűnik valaki, azt beszélik, hogy a külnesek vitték el. − Elvitték? Hová? – csodálkozott Tally. Elnémult, s csak az előtte húzódó erdei csapást nézte. Ha Andrew dédnagyapja találkozott a Különleges Ügyosztállyal, akkor a város évtizedek óta, sőt, valószínűleg régebben tud a faluról. A tudósok, akik kihasználják ezeket az embereket, már régóta ezt teszik, és azt sem bánják, ha a különlegesek segítenek fenntartani a hatalmukat. Úgy tűnt, az istenekkel ellenkezni rizikós dolog. Már egy napja mentek, s elég jól haladtak a hegyeken át. Tally Andrew segítsége nélkül is kezdte észrevenni a

falusiak által kitaposott ösvényeket, mintha a szeme megtanulta volna jobban látni az erdőt. Amikor leszállt az éjszaka, találtak egy barlangot, almi letáborozhattak. Tally nekilátott tűzifát gyűjteni, de fél behagyta, amikor észrevette, hogy Andrew értetlen arccal figyeli. − Mi baj? − Tüzet? Észreveszik az idegenek! − Ja, persze. Bocsánat! – Tally sóhajtva dörzsölte össze a tenyerét, hogy dermedt ujjai egy kicsit felmelegedjenek. – Szóval emiatt a bosszúállósdi miatt fagyoskodhatok az erdőben éjszaka? − Jobb fázni, mint meghalni – vont vállat Andrew. – És az út talán nem is lesz olyan hosszú. Holnap elérjük a világ végét. − Hát persze. Tally hiába próbálkozott egész nap, nem sikerült meggyőznie Andrew–t, hogy a Föld egy gömbölyű bolygó, melynek kerülete 40 000 kilométer, a levegőtlen űrben lóg, és a gravitáció ragaszt rá mindenkit. Persze a férfi szempontjából mindez valószínűleg meglehetős őrültségnek tűnt. Tally az iskolában azt tanulta, hogy valamikor börtön járt azért, ha valaki hitt benne, hogy a Föld gömbölyű, és éppen a szent emberek gondoskodtak a letartóztatásukról. Tally kiválasztott két csomag SvéHúGót.

− Legalább nem kell tüzet raknunk, ha meleg ételt akarunk enni. Andrew közelebb húzódott, és figyelte, ahogy Tally megtölti a víztisztítót. Ő egész nap szárított húst rágcsált, és izgatottan várta, hogy megkóstolhassa az „istenek eledelét". Amikor a víztisztító pityegett, Tally felnyitotta a tetejét, mire Andrewnak leesett az álla az újra összeállt svéd húsgombócokból felszálló gőz láttán. Tally odanyújtotta neki. − Tessék! Jó étvágyat! Nem kellett győzködnie, hiszen a faluban mindig a férfiak ettek előbb, a nőké és a picuroké volt a maradék. Tally persze isten volt, és bizonyos szempontból tiszteletbeli férfiként kezelték, de némely szokás nehezen változik. Andrew elvette Tallytől a víztisztítót, és belenyúlt, hogy kivegyen egy gombócot, de rögtön ki is rántotta a kezét. − Vigyázzon, meg ne égesse magát! – mondta Tally. − De hol a tűz? – kérdezte a férfi halkan, az ujjait szopogatva, és felemelte a készüléket, hogy benézzen alá. − Elektromos... nagyon kicsi tűz. Ne adjak hozzá evőpálcikát? Andrew egy ideig reménytelenül próbálkozott a pálcikákkal, amitől egy kicsit kihűlt a húsgombóc, s végül kézzel fogta meg. Kissé csalódott arckifejezéssel rágott. − Hmm. − Mi baj?

− Azt hittem, az istenek eledele finomabb. − De ez csak az istenek dehidratált eledele, világos? Tally is evett, miután Andrew befejezte, de a currys tészta nem ízlett túlzottan az előző esti lakoma után. Füstösben töltött napjaiból emlékezett, hogy mennyivel finomabbnak tűnt minden odakint a vadonban. Még a friss gyümölcs és zöldség sem volt nagy élmény, ha hidroponikus medencéből származott. Abban pedig kénytelen volt egyetérteni Andrew–val, hogy a dehidratált ennivaló egyértelműen nem isteni. A fiatal szent ember csodálkozott azon, hogy Tally nem akart hozzábújva aludni, elvégre tél volt. Tally elmagyarázta, hogy az egyedüllét isteni dolog. Persze Andrew nem értette, és tovább szomorkodott, miközben a lány elrágta a fogkrémtablettáját, és keresett magának egy sarkot a barlangban, ahol elalhatott. Tally az éjjel kellős közepén arra ébredt, hogy vacog, s megbánta faragatlanságát. Miután hosszasan és némán bosszankodott döntésén, nagyot sóhajtott, és odamászott Andrew-hoz, hogy a hátához fészkelhesse magát. Nem Zane volt, de egy másik ember melege is jobb, mint vacogva, szerencsétlenül és egyedül feküdni a kövön. Amikor hajnalban újra felébredt, füstszag töltötte be a barlangot.

A világ vége

Tally kiáltani akart, de egy kéz határozottan betapasztotta a száját. A félhomályban már éppen be akart bokszolni az illetőnek, de valami azt súgta, jobb, ha nem teszi. Andrew volt az. Tally szagról felismerte. Miután két éjszaka mellette aludt, az agya felismerte az illatát. Megnyugodott, mire a férfi elengedte. − Mi történt? – kérdezte Tally. − Idegenek. Elegen vannak ahhoz, hogy tüzet rakjanak. Tally elgondolkozott, majd bólintott. A vérbosszú miatt csak egy csapat fegyveres férfi merészelne odakint, a falu biztonságos védelmén kívül tüzet rakni. A levegőbe szimatolva sülő hús szagát érezte. Érdes hangok ütötték meg a fülét. Biztosan a közelben táboroztak le, miután ő és Andrew elaludt, és most készítik a reggelit. − Mit csináljunk? − Te itt maradsz. Én pedig megyek és megnézem, találok–e egyet, aki egyedül van. − Mit csinál? – suttogta Tally. Andrew kivonta apja kését.

− Egyenlítek. Itt a lehetőség, hogy bosszút álljak apámért. − Egyenlít? Mi ez, valami focimeccs? – suttogta Tally. – Megölhetik! Azt mondta, sokan vannak. Andrew komoran nézett maga elé. − Csak olyat ölök meg, aki egyedül van. Nem vagyok bolond. − Felejtse el! – kapta el Tally Andrew karját, és erősen megszorította a csuklóját. A férfi megpróbálta elhúzni a kezét, ám szívós izmai nem értek fel Tally újszép erejével. Andrew dühösen bámult rá, majd hangosan megszólalt: − Ha veszekszünk, meghallanak bennünket. − Az biztos. Pszt! − Engedj el! – Még hangosabb lett, és Tally rájött, hogy Andrew, ha kell, örömmel fog ordítani is. A becsület diktálja. hogy végezzen az ellenséggel, még akkor is, ha ezzel mindkel tejük életét kockáztatja. Persze az idegenek valószínűleg nem bántják Tallyt, ha meglátják szép arcát, de ha elkapják őket. Andrew–t biztosan megölik. Márpedig, ha nem hallgat el, ez fog történni. Tally nem tehetett mást, kénytelen volt elengedni a csuklóját. Andrew egy szó nélkül elfordult, és késsel a kezében kimászott a barlangból. Tally ott ült a sötétben, és fejben újra lejátszotta veszekedésüket. Mit mondhatott volna a férfinak? Vajon

milyen elsuttogott érvek vethetnének véget egy több évtizedes vérbosszúnak? Reménytelen volt. Talán ennél mélyebb a dolog. Emlékezett beszélgetésére dr. Cable–lel, aki azt állította, hogy az emberek újra és újra felfedezik maguknak a háborút, s végül mindig rozsdásokká válnak. Ez a faj a bolygó rákfenéje, akár tudja, mi az a bolygó, akár nem. Szóval mi más lehetne rá a gyógymód, mint a műtét? Talán a különlegeseknek igazuk van. Tally elkeseredetten, éhesen és szomjasan kuporgott a barlangban. Andrew víztömlője kiürült, és nem tehetett mást, mint hogy várjon a férfi visszatértére. Hacsak végül nem is jön vissza. Hogy hagyhatta itt egyedül? Persze a saját apját is ott kellett hagynia a jéghideg patakban, sérülten, pedig biztos volt benne, hogy nem éli túl. Talán mindenki bosszút akarna állni, akinek ilyesmin kell keresztülmennie. De Andrew nem azokat kereste, akik megölték az apját. Egyszerűen csak meg akart ölni egy idegent. Bárki megfelelt. Ennek nem volt semmi értelme. Egy idő után az ételszag enyhült. Amikor Tally a barlang bejáratához osont, nem hallott odakintről semmilyen zajt, csak a szél fújta a leveleket. Valaki közeledett a fák között. Andrew volt az. Csupa kosz volt, mintha hason csúszott volna a sárban, de a kezében szorongatott kés

tisztának tűnt. Tally nem látott rajta vérnyomokat. Ahogy egyre közelebb ért, a lány megkönnyebbülten látta csalódott arckifejezését. − Nem volt szerencséje? – kérdezte. A férfi a fejét csóválta. − Még nem vettem elégtételt apámért. − Pech. Akkor menjünk! − Reggeli nélkül? – kérdezte Andrew homlokát ráncolva. Tally bosszúsan nézett rá. Egy perccel korábban a férfi nem akart mást, mint becserkészni és megölni egy ismeretlent, most meg olyan volt a képe, mint egy picurnak, akitől elvették a fagyiját. − Túl késő van – mondta, és hátára vette a hátizsákját. – Merre van a világ vége? Már jóval elmúlt dél, de csak némán meneteltek tovább, amíg Tallyt végül megállásra kényszerítette korgó gyomra. Vega rizst készített mindkettejüknek, mert nem vágyott a műhús ízére. Andrew olyan volt, mint egy kiskutya, aki igyekszik a gazdája kedvére tenni, és türelmesen próbálkozott az evőpálcikákkal, saját ügyetlenségén viccelődve. Tally azonban képtelen volt mosolyogni. Nem múlt el a jeges hideg, ami akkor férkőzött a csontjaiba, amikor Andrew elindult bosszút állni.

Persze nem volt egészen igazságos, hogy dühös volt rá. Valószínűleg nem értette, hogy Tally miért ódzkodott a gyilkosság tói. Andrew úgy nőtt fel, hogy életének része volt a vérbosszú körforgása. Úgy hozzátartozott a rozsdások előtti életformához. mint az, hogy egymás hegyén–hátán aludtak, vagy fákat döntöttek ki. Nem látott benne nagyobb rosszat, mint ahogy azt sem értette, miért undorodik Tally a latrinától. Tally más volt, mint a falubeliek, legalább ennyi változott az emberi történelem során. Talán mégis van remény. Nem volt kedve beszélni erről Andrew–val, vagy akár csak rámosolyogni. − Szóval mi van a világ végén túl? – kérdezte végül. A férfi vállat vont. − Semmi. − Valaminek lennie kell. − Csak vége van a világnak. − Járt már ott? − Persze. Minden fiú elmegy oda egy évvel azelőtt, hogy férfivá válik. Tally a homlokát ráncolta. Egy újabb, kizárólag fiúknak fenntartott klub. − És hogy néz ki? Egy széles folyó? Valamiféle sziklafal? Andrew a fejét rázta.

− Nem. Úgy, mint az erdő. Mint bármelyik másik hely. De az a vége. Kicsi emberek vannak ott, akik vigyáznak, nehogy tovább menjen valaki. − Kicsi emberek? – Tallynek eszébe jutott egy régi térkép a csúf sulija könyvtárának falán, amire az üres foltokba kunkori betűkkel ezt írták: „Sárkányok földje". Talán ez a világ vége sem más, mint a falusiak képzeletbeli világtérképének határa. Olyan, mint az, hogy szükségük van a bosszúra. Ezért nem látnak túl rajta. – Hát nekem nem az lesz a világ vége. − Te istenség vagy – vonta meg a vállát újra a férfi. − Na ja, az vagyok. Mennyire van még? Andrew felnézett a napra. − Odaérünk naplemente előtt. − Akkor jó. Tally nem akart még egy hideg éjszakát Andrew Simpson Smithhez bújva tölteni. Az ezt követő néhány órában nem látták több jelét az idegeneknek, de nem jött meg a kedvük a beszélgetéshez. Bár Tally úgy döntött, nem haragszik Andrew–ra, kilométereken át mégsem szólt egy szót sem. A férfi levertnek tűnt Tally hallgatásától, vagy talán még mindig azon bosszankodott, hogy nem sikerült embert ölnie aznap reggel. Pocsék nap volt.

− Mindjárt odaérünk – mondta Andrew, amikor a késő délutáni árnyak megnyúltak a hátuk mögött. Tally megállt inni egy korty vizet, miközben végignézett a tájon. Minden olyan volt, mint az az erdő, amit azóta látott, hogy lepottyant az égből. Talán egy kicsit ritkásabb volt, a tisztások nagyobbak, és alig nőtt rajtuk a fű az egyre hidegebb télben. De egyáltalán nem úgy nézett ki, ahogy bárki a világ végét képzelné. Amikor továbbindultak, Andrew lassabban haladt, mintha jeleket keresne a fák között. Néha a távoli hegyekre pillantott, hogy megmutasson egy–egy tájékozódási pontot. Végül megtorpant, és csak bámult előre az erdőben. Tallynek kellett egy perc, hogy fókuszáljon, de akkor meglátott valamit, ami egy fán lógott. Úgy nézett ki, mint egy baba, egy ember formájú, ágakból és száraz virágokból készült kis csomó, nem nagyobb az öklénél. Ott himbálózott a szellőben, mint egy aprócska táncoló emberke. A távolban többet is észrevett. Nem bírt elfojtani egy mosolyt. − Szóval ezek azok a kicsi emberek? − Igen. − És ez magának a világ vége? Tally mindent ugyanolyannak látott, mint eddig: sűrű aljnövényzet, és a fák tele rikoltozó madarakkal. − Nem nekem. Ez a világ vége. Még soha senki nem ment túl rajta.

− Ja persze. – Tally a fejét rázta. A babák nyilván csak a következő törzs területét jelzik. Látta, hogy az egyik közelében ott üldögél egy madár, és kíváncsian nézegeti a babát. Talán azon tűnődött, ehető–e. Tally sóhajtva rendezte el hátán a hátizsákját, és a legközelebbi baba felé indult. Andrew nem követte, de Tally tudta, hogy utána fog menni, ha sikerül legyőznie a babonát. Tudta, hogy évszázadokkal korábban a tengerészek féltek kihajózni a nyílt tengerre, nehogy lezuhanjanak a Föld széléről. Végül valaki megpróbálta, és kiderült, hogy további földrészek vannak arrafelé. Másrészt talán jobb lenne, ha Andrew nem követné. Semmi szüksége nem volt egy olyan útitársra, aki mindenáron bosszút akar állni. A világ végén túli embereknek egész biztosan nem volt semmi közük az apja halálához, de Andrewnak az egyik idegen pontosan ugyanúgy megfelel, mint a másik. Tally egyre több babát vett észre, ahogy közeledett hozzájuk. Néhány méterenként lógtak, így jelölve ki valamiféle határt, mint idétlen díszek egy kerti partin. A fejük furcsa szögben állt. Látta, hogy a babákat mind a nyakuknál fogva akasztották fel, durva fonalból készült hurokkal. Megértette, miért tarthatják félelmetesnek a falusiak a kicsi emberkéket, s lassacskán végigfutott a hideg a gerincén... Ekkor bizseregni kezdtek az ujjai.

Először azt hitte, elzsibbadt a karja, mert az egész vállát tűszúrásszerű érzés borította el. Megigazította a hátizsákját, hogy helyreálljon a vérkeringése, de a zsibbadás folytatódott. Néhány lépés múlva hangot hallott. Úgy tűnt, egyenesen a földből jön a morajlás. Olyan mély hang, hogy a csontjaiban érezte, a bőrén játszadozott, és az egész világ beleremegett. Szeme előtt összefolyt a világ, mintha a szeme is együtt vibrálna a hanggal. Tett még egy lépést előre, mire felhangosodott, mintha egy csapat rovar zümmögne a fejében. Itt valami nagyon nem stimmel. Megpróbált visszafordulni, de úgy érezte, az izmai vízzé váltak. Egyszeriben mintha a hátizsákja tele lett volna kővel, a föld pedig péppé vált volna a talpa alatt. Sikerült hátrálnia egy lépést, mire a zaj egy kissé halkult. Amikor az arca elé emelte a kezét, látta, hogy remeg. Talán kiújult a láza. Vagy ez a hely teszi? Előrenyújtotta a karját, mire a zsibbadás az ujjhegyeiben felerősödött, és úgy viszketett, mintha leégett volna a napon. Maga a levegő zümmögött, s minden centiméterrel, amivel közelebb nyúlt a babákhoz, rosszabb lett. Mintha egyenesen a húsát taszítanák el. Csikorgó fogakkal tett egy támadó lépést előre, de a fejét betöltötte a zúgás, és a látása újra elhomályosodott. A torka úgy bedagadt, hogy fulladozva vette a levegőt,

mintha a levegőben is elektromosság volna, ezért nem lehetne belélegezni. Hátratántorodott, távolabb a babáktól, és térdre rogyott, mire a zaj elhalkult. Még mindig viszketett a bőre, mintha egy csapat hangya rohangálna a ruhája alatt. Megpróbált tovább mozdulni, de a teste nem engedelmeskedett. Ekkor újra megérezte Andrew szagát, aki erős kézzel felemelte a földről, és félig elvitte, félig elvonszolta a babák közeléből. A kellemetlen érzés lassan elmúlt. Tally a fejét rázta, hogy megszabaduljon a vibráló visszhangoktól. Egész bensője remegett. − Az a zúgás, Andrew... Úgy éreztem, mintha lenyeltem volna egy egész méhkast. − Igen. Úgy zúgnak, mint a méhek – bólogatott a férfi a kezeit bámulva. − Miért nem szólt? – kiáltott fel Tally. − Szóltam. Beszéltem neked a kicsi emberekről. Mondtam, hogy nem lehet túljutni rajtuk. − Mondhatta volna egyértelműbben is – morgott Tally. A férfi a homlokát ráncolva vállat vont. − Ez a világ vége. Mindig is ilyen volt. Hogyhogy nem tudtad? Tally kétségbeesetten mordult egyet, majd felsóhajtott. Felnézett a legközelebbi babára, és észrevett valamit, ami eddig elkerülte a figyelmét. Úgy tűnt,

mintha ágakból és száraz virágokból készült volna, vagyis természetes anyagokból, de az időjárás nem tett kárt benne. Ahány babát csak látott, mind vadonatújnak tűnt, nem olyan kézzel barkácsolt daraboknak, amik napok óta kint lógnak a zuhogó esőben. Hacsak valaki ki nem cserélt minden egyes darabot az esőzés óta, a babák valami keményebb anyagból készültek, mint a faágak. Talán műanyagból. Bennük pedig valami sokkal kifinomultabb rejtőzött. Olyan biztonsági rendszer, ami megnyomoríthat egy emberi lényt, de elég intelligens ahhoz, hogy ne ártson a fáknak és a madaraknak. Olyasvalami, ami megtámadja az ember idegrendszerét, és áthatolhatatlan határt képez a falusiak világa körül. Tally most értette meg, hogyan engedhetik a különlegesek a falu létezését. Ez nem csupán néhány ember, aki a vadonban él. Ez valakinek az antropológiai kísérlete, valamiféle védett terület. Vagy... hogy is hívták a rozsdások? Egy rezervátum. Tally csapdába esett.

Szent nap − Nem jutsz át? – kérdezte végül Andrew. Tally sóhajtva rázta a fejét. Ha kinyújtotta a kezét, ujjaiban érezte a zsibbadást itt is, mint mindenhol máshol, ahol az elmúlt órában megpróbálkozott. Amíg a szem ellátott, mindenhol babák lógtak, s úgy tűnt, mindegyik tökéletesen működik. Tally tett egy lépést hátra a világ végétől, mire megszűnt kezeiben a bizsergés. Első élménye után nem ment közelebb az akadályhoz, mint hogy megérezze a bizsergést – a többiből egyszer is elég volt –, de biztos volt benne, hogy a többi babának is van annyi ereje, mint annak, amelyik térdre kényszerítette. A városi szerkezetek tartósak, s fent a fákon bőven van napenergia. − Nem. Nem lehet. − Gondoltam – mondta Andrew. − Csalódottnak hangzik. − Azt reméltem, megmutatod... mi van odaát. Tally kétkedve nézett rá. − Azt hittem, nem hitte el nekem, hogy van valami a világ végén túl is. Andrew energikusan rázta a fejét.

− Én hiszek neked, Tally. Mondjuk a levegő nélküli űrt és a gravitációt nem, de valaminek lennie kell odaát. A városnak, ahol élsz, valódinak kell lennie. − Éltem – helyesbített Tally, s újra előrenyújtotta a kezét. Megint végigfutott rajta a zsibbadás, ami hátborzongatóan olyan érzés volt, mintha egy órán keresztül rajta ült volna. Hátralépett, és a karját dörzsölte. Fogalma sem volt, miféle technikát használtak az akadályhoz, de talán nem túl egészséges sokat próbálgatni. Értelmetlen volna megkockáztatni a végleges idegkárosodást. Az apró babák csak lógtak ott, csúfondárosan táncolva a szélben. Tally nem hagyhatta el Andrew világát. Eszébe jutott az összes trükk, amit csúf korában kipróbált: kilopódzott a kollégiumból éjjel, át a folyó túlpartjára, s még Peris palotájának bulijára is bejutott, miután a fiú szép lett. Csúf képességei azonban nem biztos, hogy idekint is érnek valamit. Ahogy azt dr. Cable–től megtudta, a várost könnyen ki lehet játszani. A biztonsági rendszabályokat arra találták ki, hogy stimulálják a csúfok kreativitását, nem pedig arra, hogy megsüssék bárki idegrendszerét. Ezt az akadályt azonban arra tervezték, hogy a veszélyes prerozsdás falubelieket távol tartsák a várostól, hogy megvédjék a kempingezőket, kirándulókat és mindenki mást, aki esetleg elkószál a természetben. Nem

valószínű, hogy ezek a babák megadnák magukat, ha Tally késheggyel megpiszkálná őket. A csúf trükkökről eszébe jutott a csúzli, s odanyúlt érte a hátsó zsebéhez. Valószínűtlen módszernek tűnt arra, hogy legyőzze a világ végét, de talán érdemes megpróbálnia. Keresett egy sima, lapos követ, és beletette. A bőr nyikorgott, amikor kifeszítette. Elröpítette, de vagy egy méterrel elvétette a legközelebbi babát. − Azt hiszem, egy kissé kijöttem a gyakorlatból. − Ifjú Vér! – szólalt meg Andrew. – Bölcs dolog ez? Tally elmosolyodott. − Attól fél, hogy darabokra töröm a világot? − A hagyomány szerint ezeket azért tették ide az istenek, hogy megjelöljék a feledés határát. − Na persze. Szerintem inkább „Belépni tilos" jelek, vagy inkább „Kilépni tilos", mármint hogy a bentieket akarják itt tartani. Higgye el nekem, a világ ennél sokkal, de sokkal nagyobb. Ez csak egy trükk, hogy ne ismerhessék meg. Andrew elfordította a tekintetét, és Tally azt hitte, tovább fog vitatkozni vele, ehelyett letérdelt, és öklömnyi követ vett fel a földről. Felemelte a karját, célzott, és elhajította. Tally látta, amikor a kő elhagyta Andrew kezét, hogy tökéletesen célzott. A legközelebbi babának ütődött. Megforgatta, a hurok megszorult a nyaka körül, majd a baba fordítva kezdett forogni, mint a búgócsiga.

− Ez bátor dolog volt – jegyezte meg. Andrew vállat vont. − Mondtam, Ifjú Vér, hogy elhiszem, amit mondasz. Talán nem ez a világ vége. Ha ez igaz, látni akarom, mi van rajta túl. − Helyes – lépett egyet előre Tally, és kinyújtotta a kezét. Semmi sem változott: ujjbegye bizsergett a levegőben levő láthatatlan energiától, s mintha hangyák mászkáltak volna a karján, amíg vissza nem húzta. Hát persze. Egy rendszer, amit arra terveztek, hogy évtizedekig működjön a vadonban, túlélve viharokat, éhes állatokat és villámcsapást, valószínűleg bőven kibír néhány követ. − A kicsi emberkék még mindig teszik a dolgukat – mondta, miközben életet masszírozott az ujjaiba. – Nem tudom, hogyan lehet túljutni ezen a helyen. De jó próbálkozás volt, Andrew. A férfi most üres kezét bámulta, mintha maga is meglepődött volna egy kissé azon, hogy ellenszegült az istenek találmányának. − Furcsa dolog, hogy valaki túl akarjon menni a világ végén, ugye? − Tally felnevetett. − Nekem ez az életem. Sajnálom, hogy ilyen messzire el kellett jönnie velem feleslegesen. − Nem. Tally. Jó volt látni.

Tally megpróbált olvasni a férfi arckifejezéséből, amin tanácstalanság és kavargó érzelmek váltották egymást. − Mit? Hogy komoly idegkárosodást szenvedek? Andrew a fejét rázta. − Nem. A csúzlidat. − Tessék? − Amikor kisfiúként itt jártam, éreztem, ahogy a kicsi emberkék belém másznak, és haza akartam rohanni. – Andrew még mindig tanácstalanul nézte Tallyt. – De te meg akartad lőni őket kővel. Vannak dolgok, amiket minden gyerek tud, és te mégsem, de biztos vagy ennek a... bolygónak az alakjában. Úgy viselkedsz, mintha... – Elhallgatott, mert nem talált a megfelelő városi szavakat. − Mintha másképpen látnám a világot? − Igen – felelt Andrew halkan, még áthatóbb arckifejezéssel. Tally arra gondolt, hogy a férfinak valószínűleg még sosem jutott eszébe, hogy az emberek láthatják a valóságot teljesen különbözőképpen is. Nyilván nem sok idejük volt a falusiaknak filozófiai egyeztetésekre, amikor túl kellett élniük az idegenek támadásait, és elég ennivalót kellett előteremteniük a túléléshez. − Ilyen érzés, ha az ember kiszabadul a rezervátumból. Úgy értem, túljutni a világ végén. Jut szembe, biztos, hogy bármerre indulunk, belefutunk ezekbe az emberkékbe? Andrew bólintott.

− Apámtól tanultam, hogy a világ egy kör, melynek hétnapi járóföld az átmérője. Ez a falunkhoz legközelebb eső vége. De apám egyszer megkerülte az egész világot. − Érdekes. Talán a kijáratot kereste? − Sosem mondta – gondolkodott el Andrew. − Azt hiszem, nem találta meg. Akkor hogyan fogok kijutni innen, és elérni a Rozsdás Romokhoz? Andrew egy ideig hallgatott, de Tally látta rajta, hogy gondolkodik, ahogy mindig szokott, amikor fontolóra veszi kérdéseit. − Meg kell várnod a következő szent napot – mondta végül. − A következő micsodát? − A szent napok jelzik az istenek látogatását. És légautón jönnek. − Komolyan? – sóhajtott Tally. – Nem tudom, rájött–e, de nem volna szabad itt lennem. Ha bármelyik idősebb isten rájön, nekem annyi. Andrew felnevetett. − Azt hiszed, szamár vagyok, Tally Ifjú Vér? Hallottam a mesédet a toronyról. Tudom, hogy számkivetett vagy. − Számkivetett? − Igen, Ifjú Vér. Rajtad a jel – simított végig Andrew Tally bal szemöldökén.

− Jel? Ja, persze... –Tallynek először jutott eszébe a villanó tetkója, amióta összetalálkozott a falusiakkal. – Úgy gondolja, ez jelent valamit? Andrew az ajkát rágva levette tekintetét Tally szemöldökéről. − Persze nem vagyok biztos benne. Apám ilyesmit sosem tanított nekem. De a mi falunkban csak azokat bélyegezzük meg, akik loptak. − Ja, értem. Azt hitte... megbélyegeztek? Andrew zavartan nézett, Tally pedig felhúzta a szemöldökét. Nem csoda, ha a falusiak megzavarodtak tőle. Azt hitték, a villanó tetoválás valamiféle szégyenbélyeg. − Ez csak divat. Vagy hadd magyarázzam meg máshogy! Olyasmi, amit a barátaimmal szórakozásból csinálunk. Látta, ahogy néha mozogni kezd? − Igen. Ha dühös vagy, mosolyogsz, vagy nagyon töröd a fejed. − Így van. Ezt úgy mondjuk, hogy az ember vagány. Na mindegy. Szóval én megszöktem. Nem száműztek. − És haza akarnak vinni, ha jól értem. Tudod, amikor az istenek eljönnek, a légautóikat leparkolják, úgy járkálnak az erdőben... Tally pislogott, majd szélesen elmosolyodott. − Segít nekem lopni az idősebb istenektől? Andrew vállat vont. − Nem fognak megharagudni érte? – kérdezte Tally.

Andrew sóhajtva simogatta csupasz állát, miközben elgondolkodott a dolgon. − Óvatosnak kell lennünk. De észrevettem, hogy az istenek nem... tökéletesek. Hiszen te is meg tudtál szökni a tornyukból. − Még ilyet! Tökéletlen istenségek – heherészett Tally. – Mit szólna ehhez a maga apja? Andrew a fejét csóválta. − Nem tudom. De nincs itt. Most én vagyok a szent ember. Aznap éjjel az akadály közelében táboroztak. Andrew úgy vélte, senki – sem az idegenek, sem mások – nem mernének ilyen közel jönni éjjel a babákhoz. Ettől a helytől mindenki babonásan retteg, ráadásul senki sem akarja megsüttetni az agyát, amikor felébred, és a sötétben elbotorkál pisilni. Másnap reggel kerülő úton indultak vissza Andrew falujába. Nem siettek. Elkerülték az idegenek vadászterületeit. Három napba telt, mire visszaértek. Ez idő alatt Andrew megmutatta, milyen jól ismeri az erdőt, miközben falusi tudományt keveri az istenektől eltanult tudományos ismeretekkel. Értette a víz körforgását, és volt némi fogalma a táplálékláncról, de miután Tally egy napig vitatkozott vele a gravitációról, feladta. A faluhoz közeledve még mindig egy hét volt hátra a következő szent napig. Tally megkérte Andrew–t, hogy

keressen neki egy barlangot, ahol elbújhat, annak a tisztásnak a közelében, ahol az istenek a légautóikat hagyják. Láthatatlan akart maradni. Ha a falusiak közül senki sem tudja, hogy visszatért, nem árulhatják el az idősebb isteneknek. És azt sem akarta, hogy bárkit felelősségre vonjanak, amiért egy idegent rejtegetnek. Andrew hazaindult. Az volt a terve, hogy elmeséli, hogyan ment át a fiatal isten a világ végén, odaátra. Ezek szerint a falusiak tudnak hazudni, vagy legalábbis a szent emberek tudnak. Története igaz is lesz, amint Tally megkaparint egy légautót. Nem volt valami jó vezető, de elvégzett egy biztonsági tanfolyamot, ahogy tizenöt évesen minden csúf. Megtanult egyenesen és egyenletes magasságban repülni, meg vészhelyzet esetén landolni. Tudta, hogy vannak csúfok, akik titokban gyakran vezetnek, és azt mesélik, könnyű. Persze csak olyan autókat szoktak ellopni, amiket egy hülye is el tud vezetni a városi hálózat felett. De akkor is. Nem lehet sokkal nehezebb, mint légdeszkázni. Ahogy teltek a napjai a barlangban, egyre azon járt az esze, vajon hogy lehet a többi krim. Amíg a saját túlélésével kellett foglalkoznia, könnyen megfeledkezett róluk. De most, hogy nem volt más dolga egész nap, mint ülni és az eget kémlelni, lassacskán majd belebolondult az

aggodalomba. Vajon sikerült elmenekülniük a különlegesek elől? Megtalálták már az új füstösöket? És legfőképpen, hogy van Zane? Csak remélhette, hogy Maddy meg tudta gyógyítani, bármi volt is a baja. Visszaemlékezett utolsó perceikre, mielőtt kiugrottak a hőlégballonból, Zane utolsó szavaira. Zavaros emlékei közt egy sem volt, ami ahhoz a pillanathoz fogható. Jobb volt, mint pörögni, jobb, mint bármilyen trükk, mintha a világ örökre megváltozott volna. Most pedig azt sem tudja, Zane életben van–e még. Az sem használt, hogy Zane és a többi krim nyilván ugyanannyira aggódik őérte, s attól fél, hogy elkapták, vagy halálra zúzta magát a zuhanásban. Már legalább egy hete oda kellett volna érnie a Rozsdás Romokhoz, s mostanra biztosan a legrosszabbra számítanak. Vajon mennyi idő múlva adja fel Zane, és gondolja azt, hogy meghalt? És ha sosem sikerül kijutnia a rezervátumból? Senki hite nem tart örökké. Amikor nem ezen rágódott, Andrew zárt világán járt az esze. Vajon hogyan jött létre? Miért szabad idekint élniük, amikor Füstöst könyörtelenül lerombolták? Talán azért, mert a falubeliek csapdában vannak, régi mesékben hisznek, és ősi vérbosszúkkal vannak elfoglalva, miközben a füstösök ismerték a városok és a műtét titkát. De miért tartanak életben egy kegyetlen kultúrát, amikor az egész civilizáció értelme az erőszakos és destruktív hajlam megszüntetése az emberi fajban?

Andrew naponta meglátogatta. Hozott diót és néhány gumós zöldséget, hogy kiegészítse az istenek dehidratált eledelét. A szárított húscsíkokat is addig hozta, míg Tally meg nem kóstolta. Olyan volt az íze, ahogyan kinézett – sós, mint a tengeri moszat, és rágósabb, mint egy elhasznált cipőtalp –, de Tally a többi adományt hálásan elfogadta. Cserébe mesélt neki az otthonáról, főleg olyan történeteket, amik azt mutatták, hogy a városi istenek egyáltalán nem istenien tökéletesek. Elmagyarázta a csúfokat és a műtétei, hogy az istenek szépsége csupán technológia kérdése. Andrew nem értette a varázslat és a technológia közötti különbségei, de kíváncsian figyelt. Apjától, akinek az istenekkel kapcsolatos tapasztalatai némileg megtépázták az öreg szent ember irántuk érzett tiszteletét, egészséges kételkedést örökölt. Andrew azonban kétségbeejtő társaság is tudott lenni. Néha mindent zseniálisan megértett egy pillanat alatt, máskor meg olyan értetlen volt, ahogyan az egy olyan embertől elvárható, aki azt hiszi, hogy a Föld lapos. Főként, amikor arról esett szó, hogy miért is a férfiaké a hatalom, ami Tallyt különösen bosszantotta. Tudta, hogy megértőbbnek kellene lennie, de ezt mégsem volt hajlandó elnézni Andrew–nak, elvégre az, hogy egy olyan kultúrába született, amelyben feltételezték, hogy a nők szolgák, még nem tette elfogadhatóvá, hogy ezzel egyet is értsen. Hiszen Tally maga is hátat fordított mindennek,

ami neveltetéséből adódott: a megpróbáltatások nélküli életnek, a tökéletes szépségnek, a szépagyúságnak. Úgy tűnt, Andrew is megtanulhatna csirkét főzni magának. Talán a Tally szép világát körülvevő határ nem volt olyan egyértelmű, mint a fákról lelógó emberkék, de onnan éppen olyan nehezen lehetett elmenekülni. Eszébe jutott, ahogy Perisnek inába szállt a bátorsága, amikor lenézett a hőlégballonból a vadonra, s egyszeriben nem akart leugrani és elhagyni mindent, amit ismer. A világon mindenkit meghatároz a hely, ahol született, melynek hiedelmei körülveszik, de attól még megpróbálhat saját agyat növeszteni. Máskülönben nyugodtan eléldegélhet egy rezervátumban, és imádhat egy csapat ál–istent. Virradatkor érkeztek, menetrend szerint. Odafentről két autó dübörgése hallatszott, azé a fajtáé, amit a különlegesek használnak, négy emelő propellerrel. Zajos utazási mód volt. A szél úgy tépte a fákat, mint a vihar. A barlangból Tally hatalmas porfelhőt látott, ami a leszállóhelynél verődött fel, majd a rotorok visítása alábbhagyott, s hallotta a kétségbeesett madárhangokat. Miután majdnem két hete nem hallott mást, csak természetes zajokat, az erős gépek olyan furcsának tűntek, mintha egy másik világból érkeztek volna. A hajnali fényben a tisztás felé lopódzott, teljes csendben. Mivel minden reggel gyakorolta, hogy hogyan fogja megközelíteni a helyet, ismert minden útjába eső fát.

Most az egyszer az idősebb istenek olyasvalakivel fognak szembesülni, aki ismeri a trükkjeiket, sőt, van néhány sajátja is a tarsolyában. A tisztás szélén álló bokrok takarásából figyelt. Négy középszép pakolt ki éppen a raktérből. Ásószerszámokat, légikamerákat és egyedgyűjtő ketreceket tettek talicskákra. A tudósok vastag téli felszerelést viselő kempingezőknek tűntek, távcsővel a nyakukban, az övükről csüngő kulaccsal. Andrew szerint sosem maradnak egy napnál tovább, de úgy néztek ki, mint akik felkészültek rá, hogy heteket töltsenek a vadonban. Tally azon tűnődött, vajon melyikük lehet a Doktor. Andrew ott sürgölődött a négy szép között. Segített elhelyezni a felszerelést. Szolgálatkész szent ember volt. Amikor a talicskákat megpakolták, a tudósokkal együtt eltolta, be az erdőbe. Tally egyedül maradt a légautóval. Felvette hátizsákját, és elővigyázatosan megközelítette a tisztást. Ez volt a terv legkockázatosabb része. Csak feltételezései voltak arról, hogy miféle biztonsági eszközök vannak a légautók fedélzetén. Azt remélte, hogy a tudósoknak nem jutott eszébe komolyabbakat használni a gyerekbiztos őröknél, azoknál az egyszerű kódoknál, amikkel megakadályozzák, hogy a picurok elkössenek egy légautót. A tudósok biztosan nem feltételezik, hogy a falusiak ismerik azokat a trükköket, amiket egy Tallyhez hasonló városi gyerek.

Hacsak nem figyelmeztették őket, hogy a környéken szökevények vannak... Ez persze badarság. Senki sem tudta, hogy Tally elakadt itt légdeszka nélkül, és azóta nem látott légautót, hogy elhagyta a városi. Még ha keresik is a különlegesek, garantáltan nem errefelé. Odaért az egyik járműhöz, és bekukucskált a nyitva hagyott raktérbe. Nem talált semmit, csak néhány csomagoló szivacsot, amit megmozgatott a könnyű szellő. Néhány lépéssel elérte az utastér ablakát. Az is üres volt. A kilincs felé nyúlt. Ebben a pillanatban férfihang szólalt meg a háta mögött. Tally jéggé dermedt az ijedtségtől. Miután két hete a földön aludt, a ruhái szakadtak és mocskosak voltak, távolról nézhetik falubelinek. De amint megfordul, szép arca elárulja. A hang most újra megszólalt a falusiak nyelvén, de kihallatszott belőle egy későszép magabiztos hangvétele. A léptek egyre közeledtek. Beugorjon a légautóba, és próbáljon elmenekülni? A szavak elhalkultak, ahogy a férfi közeledett. Észrevette a városi ruhát a mocsok alatt. Tally megfordult. A férfi is ugyanúgy volt felszerelkezve, mint a többiek, távcsővel és kulaccsal. Rozoga arcán meglepetés

ült. Biztosan a másik légautóban ült, s mivel egy kicsit lassabban mozgott a többieknél, meglátta Tallyt. − Te jó ég! – kiáltott fel, nyelvet váltva. – Hogy kerülsz ide? Tally pislogott, egy pillanatig várt, majd kifejezéstelen szép arccal felelt: − Hőlégballonoztunk. − Hőlégballonoztatok? − Valami baleset történt. De nem emlékszem pontosan... A férfi tett egy lépést előre, aztán elfintorodott. Az lehet, hogy Tally szépnek látszott, de olyan szaga volt, mint egy vadembernek. − Azt hiszem, láttam valamit a hírekben, hogy úgy két hete baj volt egy–két hőlégballonnal. Az nem létezik, hogy ott voltál... – A férfi Tally szakadt ruházatát vizsgálta, s megint fintorgott. – De valószínűleg úgy lehetett. Tally a fejét ingatta. − Nem tudom, mióta vagyok itt. − Szegény kis drágám! – mondta a férfi, aki miután magához tért meglepetéséből, pontosan annyira aggódott, mint minden későszép. – Ne félj, minden rendben lesz! Dr. Valen vagyok. Amikor Tally rájött, hogy nyilván ő a Doktor, elmosolyodott, ahogy az egy rendes széphez illik. Elvégre egy ornitológus nem beszélné a falulakók nyelvét. O a felelős vezető.

− Olyan érzésem van, mintha egy öröklét óta bujkálnék – mondta Tally. – Itt vannak ezek az őrültek. − Igen, eléggé veszélyesek lehetnek – csóválta a fejét a férfi, mint aki még mindig képtelen elhinni, hogy egy fiatal városi szép ilyen sokáig életben maradt idekint. – Szerencse, hogy nem kerültél az útjukba. − Kik ezek? − Ők... egy fontos tudományos kísérlet részei. − Kísérlet? Minek? A férfi heherészett. − Hát ez elég bonyolult. Talán szólnom kellene valakinek, hogy megtaláltalak. Biztosan mindenki nagyon izgul miattad. Hogy hívnak? − Mit tanulmányoznak itt? A férfi meglepődve hallotta, hogy egy újszép ahelyett, hogy azon nyavalyogna, hogy haza akar jutni, inkább kérdéseket tesz fel. − Nos, az emberi természet alapjait vizsgáljuk. − Hát persze. Mint az erőszak? A bosszú? − Igen, így is mondhatjuk – ráncolta a homlokát a Doktor. – De hogyhogy...? − Gondoltam. – Egyszeriben kezdett összeállni a kép. – Az erőszakot tanulmányozza, vagyis egy erőszakos, brutális embercsoportra van szüksége, nem igaz? Maga antropológus? A férfi arcán még mindig ott ült a zavarodottság. − Igen, de orvos is vagyok. Biztosan jól vagy?

Tally hirtelen megértette. − Maga agyorvos. − Ideggyógyásznak nevezik – mondta dr. Valen, és gyanakvóan fordult a légautó ajtaja felé. – De talán az lesz a legjobb, ha most telefonálok. Nem jól értettem a neved. − Nem is mondtam meg. Tally hangvételétől a férfi megdermedt. − Ne nyúljon az ajtóhoz! A Doktor visszafordult. Későszép lélekjelenléte kezdte elhagyni. − De hiszen te... − Szép vagyok? Gondolkozzon! – mosolygott Tally. – Tally Youngblood vagyok. Az agyam nagyon csúf. És most elviszem az autóját. A Doktor szemmel láthatólag rettegett a vadaktól, még akkor is, ha szépek. Engedelmesen hagyta, hogy Tally bezárja az egyik légautó csomagterébe, és átadta neki a felszállási kódot a másikhoz. A biztonsági intézkedésekkel Tally egyedül is megbirkózott volna, de így időt takarított meg. Dr. Valen arckifejezése pedig, amikor átadta neki a kódot, igencsak szép volt. Megszokta, hogy a falubeliek áhítattal közelítenek isteni lényéhez, elég volt azonban egy pillantást vetnie Tally késére, máris tudta, ki parancsol. A férfi válaszolt még Tally néhány kérdésére, akinek végül nem maradt kétsége afelől, hogy mire való ez a rezervátum. Ez volt az a hely, ahol kifejlesztették a

műtétet, és innen származtak az első kísérleti alanyok. A defektus célja az volt, hogy megszüntesse az erőszakot és a konfliktust, így hát ki máson kísérletezhettek legeredményesebben, mint egy olyan népen, mely végtelen vérbosszúk árnyékában él. Mint veszett állatok egy zárt helyiségben, a törzsek úgy viselkednek majd a kis emberkék által behatárolt körben, és a tudósok mindent megtudhatnak a vérontás nagyon is emberi eredetéről. Tally a fejét csóválta. Szegény Andrew! Az egész világa nem más, mint kísérlet, s az apja olyan konfliktusban vesztette életét, aminek semmi, de semmi jelentősége. Tally mielőtt elindult volna, sietve körülnézett a légautóban, hogy megismerkedjen a műszerekkel. Hasonlónak tűntek, mint egy városi autón, de nem volt szabad megfeledkeznie arról, hogy ez nem volt tökéletesen bebiztosítva. Ha nekivezeti egy hegynek, akkor neki is fog menni. Vigyáznia kell majd a romok magas tornyainál. Első dolga volt megbütykölni a kommunikációs rendszert. Nem akarta, hogy az autó közölje a városi hatóságokkal a hollétét. − Tally! A kiáltásra összerezzent, és kikukucskált a szélvédőn. De csak Andrew volt az, mégpedig egyedül. Tally kicsusszant a vezetőfülke ajtaján, és a másik autóra mutatva intett neki, hogy maradjon csendben.

− Bezártam a Doktort – suttogta. – Nehogy meghallja a hangját! Mit keres itt? Andrew a másik légautóra nézett tágra nyílt szemekkel, nem akarta elhinni, hogy abban egy isten van fogságban, és suttogva felelt: − Visszaküldték, hogy nézzek utána, miért nem jön. Azt mondta, szorosan a nyomunkban lesz. − Hát, nem megy. Én meg mindjárt indulok. Andrew bólintott. − Hát persze. Viszlát, Ifjú Vér. − Viszlát – mosolygott Tally. – Nem fogom elfelejteni, hogy segített. Andrew a szemébe bámult, s arcát elöntötte az ismerős áhítat egy szép láttán. − Én sem foglak elfelejteni. − Ne nézzen így rám! − Hogyan, Tally? − Mint egy... istenre. Csak emberek vagyunk, Andrew. Andrew lesütötte a szemét, és lassan bólogatott. − Tudom. − Nem is valami tökéletes emberek. Egyesek közülünk rosszabbak, mint hinné. Rettenetes dolgokat teszünk a népével már jó ideje. Felhasználtuk a falusiakat. Andrew vállat vont. − Mit tehetünk? Olyan erősek vagytok! − Az igaz – fogta meg Tally Andrew kezét. – De próbáljon átjutni a kis emberkék gyűrűjén! A való világ

hatalmas. Talán elég messzire sikerül eljutnia, hogy a különlegesek ne keressék többé. Én meg majd megpróbálok... – Nem fejezte be ígéretét. Mit próbál meg? Andrew elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét, hogy megérintse Tally villanó tetoválását. − Most vagány vagy. Tallynek gombóc volt a torkában.– Visszavárunk, Ifjú Vér... Tally pislogott, majd szótlanul megölelte. Aztán visszacsusszant a légautóba, és beindította a rotorokat. Ahogy egyre hangosabban sikítottak, figyelte a tisztásról elmenekülő madarakat, melyeket elijesztett az istenek gépének üvöltése. Andrew hátrább lépett. − Amint megérintette a műszerfalat, az autó felemelkedett. Erejét a csontjaiban érezte. A rotorok szele őrülten korbácsolta a fák tetejét, de a jármű Tally uralma alatt állt, és folyamatosan emelkedett. Lepillantott, amikor a fák koronája fölé ért, s látta, ahogy Andrew integet, még mindig reményteljes, foghíjas mosolyával. Tally tudta, hogy egyszer vissza kell térnie, ahogyan azt Andrew is mondta, többé nem volt más választása. Valakinek segítenie kell, hogy elmenekülhessenek a rezervátumból, és másra nem számíthatnak, csak rá. Felsóhajtott. Legalább egyvalami állandó volt az életében: egyre bonyolultabbá vált.

A romok

Amikor Tally elérte a tengert, a nap még mindig felkelőben volt, rózsaszínre festve a vizet és a látóhatáron gyülekező, alacsonyan szálló felhőket. Északnak fordította a gépet, lassan, egyenletesen kanyarodva. Jól sejtette, hogy ennek a városon kívül használt járműnek megvolt az a félelmetes tulajdonsága, hogy bármit végrehajtott, amit Tally kért. Az első kanyar olyan éles volt, hogy beverte a fejét a vezetőülés melletti ablakba. Ezúttal óvatosabb volt. Ahogy az autó egyre magasabbra szállt, Tally hamarosan megpillantotta a Rozsdás Romokat. A távolság, mely gyalog egy hétbe tellett volna, kevesebb mint egy óra alatt elrohant alatta. Amikor meglátta az ősrégi hullámvasút tekervényes alakját, a szárazföld felé fordította a gépet. A leszállás könnyen ment. Meghúzta a vészkart, ahogyan arra a picurokat is megtanítják arra az esetre, ha a vezetőnek szívinfarktusa lenne, vagy elájulna. A jármű magától megállt a levegőben, és ereszkedni kezdett. Tally lapos helyet választott, egyet a számos betonpálya közül, melyet a rozsdások azért építettek, hogy ott parkoljanak földi autóikkal.

A jármű leszállt a gazzal borított területre, s Tally azonnal kinyitotta az ajtót, amint egy zökkenéssel földet ért. Ha a tudósok megtalálták a Doktort, és riasztották valahogyan a különlegeseket, már biztosan keresik. Minél messzebb kerül a lopott légautótól, annál jobb. A romok tornyai ott emelkedtek előtte. A legmagasabb úgy egyórányira volt gyalog. Persze két héttel a többiek után érkezett, de azt remélte, még nem adták fel, és várnak rá, vagy hagytak valami üzenetet. Zane biztosan maradt, és a legmagasabb épületben várja. Nem akarhatott elmenni, amíg van remény, hogy ő előkerül. Persze csak ha nem volt számára túl késő a szökésük. Tally a vállára vette a hátizsákját, és elindult. A romos utcák tele voltak szellemekkel. Tally korábban jóformán sosem járt gyalog a városban. Mindig légdeszkán repkedett körbe, legalább tízméteres magasságban, elkerülve a földön lévő kiégett autóroncsokat. A rozsdás civilizáció végnapjaiban mesterséges pestis terjedt el az egész világon. Az emberekre és az állatokra nem volt hatással, ehelyett az autók és repülőgépek tankjaiban szaporodott, s lassan instabillá tette a megtámadott olajat. A pestis által átalakított benzin oxigénnel érintkezve meggyulladt, s a hirtelen támadt tüzek olajos füstje szétszórta a baktérium spóráit a szélben, belekerültek még több tankba, és

eljutottak még több kőolajmezőre, míg végül elértek minden rozsdás gépezetet a földgolyón. Mint kiderült, a rozsdások tényleg nem szerettek gyalogolni. A pánikba esett emberek azután is, hogy rájöttek, mit okoz az olajpestis, beugrottak muris gumikerekű autóikba, s azt hitték, elmenekülhetnek a vadonba. Ha Tally elég figyelmesen nézett, mállófélben lévő csontvázakat látott a romok utcáin elakadt autók összekent ablakain át. Csak kevésnek volt annyi esze, hogy gyalog meneküljön, és kevesen voltak elég erősek, hogy túléljék világuk halálát. Bárki hozta is létre a pestist, jól ismerte a rozsdások gyenge pontjait. – Hogy ti milyen hülyék voltatok – motyogta Tally a kocsik szélvédőinek, de a rozsdások szidalmazása nem tette kevésbé félelmetessé a halottakat. Néhány egészben maradt koponya csak bámult rá üres tekintettel. Ahogy beljebb ért a halott városba, az épületek egyre magasabbak lettek, s acélszerkezetük hatalmas, kihalt lények csontvázaként meredezett. Kanyargós utat választott a keskeny utcákon, a legmagasabb épületet keresve. A hatalmas tornyot könnyen észre lehetett venni légdeszkáról, de a földről nézve a város kusza útvesztőnek tűnt. Aztán befordult egy sarkon, és meglátta. Elöregedett betondarabjai az acélgerendák magasra törő rengetegébe kapaszkodtak, az üveg nélküli ablakok üresen bámultak

le Tallyre, a fényes ég cikcakkos alakban tűnt át rajtuk. Ez volt az a hely. Emlékezett arra, amikor Shay először vitte fel a csúcsára. Csak egy gond volt. Hogyan fog feljutni? Az épület belseje régen elrohadt. Nem voltak lépcsők, sőt, valójában emeletek sem. Az acélváz tökéletes volt a légdeszka mágneses emelőihez, de egy ember képtelen lett volna komoly felszerelés nélkül felmászni rá. Ha Zane vagy az új füstösök üzenetet hagytak neki, az odafönt lesz, de nem tud feljutni oda. Tally hirtelen nagyon elfáradt. Leült. A látvány olyan volt, mint álmában a torony lépcső és lift nélkül, ő pedig elvesztette a kulcsot, ami ez esetben a légdeszka volt. Nem jutott eszébe más megoldás, mint hogy visszamenjen a lopott légautóhoz, és azzal repüljön fel. Talán elég közel tudná kormányozni az épülethez... de ki tartaná fenn egyhelyben a levegőben, amíg ő átmászik az ősrégi acélszerkezetre? Már vagy ezredszer kívánta, hogy bárcsak ne ment volna tönkre a deszkája. Felnézett a toronyra. És ha nincsen odafent senki? És ha ennyi utazás után Tally Youngblood még mindig egyedül van? Felállt, és olyan hangosan kiáltott, ahogy csak a torkán kifért. − Hééééé!

A hang visszhangzott a romok között, és felriasztott egy csapat madarat egy távoli háztetőről. − Hééé! Én vagyok aaaaaaaz! Amikor a visszhang elhalt, nem érkezett válasz. Tallynek megfájdult a torka a kiabálástól. Leguggolt, hogy előásson egy biztonsági jelzőfényt a hátizsákja mélyéről. A tűz eléggé nyilvánvaló lenne itt a kongóan üres épületek árnyai között. Feltörte, s a sziszegő lángot eltartotta az arcától. − Én vagyok aaaaaz... Tally Youngblooooood! Valami megmozdult odafent a levegőben. Kipislogta a szeméből a fényfoltokat, és felnézett az élénk kék égre. Az alak kibontakozott az épületek közül. Az apró ovális forma lassan növekedett... Egy légdeszka alja látszott. Valaki leszállni készült! Tally egy kőhalomra hajította a jelzőtüzet, amikor rájött, hogy fogalma sincs, ki közeledik, hogy találkozzon vele. Hogyan lehetett ilyen elővigyázatlan? Bárki lehet azon a deszkán. Ha a különlegesek elkapták a többi krimet, és kiszedtek belőlük valamit, tudhatják, hogy itt akartak találkozni, akkor pedig legújabb menekülése mindjárt véget ér. Igyekezett megnyugodni. Elvégre tényleg légdeszka volt, és csak egyetlenegy. A különlegesek biztosan nem várakoznának megbújva, és mindenfelől támadnának egy csomó légautóval.

Mindenesetre nem volt értelme pánikba esni. Ezek után nem volt valószínű, hogy gyalog elmenekülhet. Nem tehetett mást, mint várt. A biztonsági jelzőtűz sercegve kialudt, miközben a lég deszka lassan lefelé szállt, az épületek fémszerkezetéhez tapadva. Egyszer–kétszer mintha látott volna egy lekukucskáló arcot, de a szemébe sütött a nap, ezért nem ismerhette fel. Amikor már csak tíz méterrel volt a feje fölött, Tally összeszedte minden bátorságát, és újra kiáltott. − Hahó! Fülében remegve visszhangzott a saját hangja. − Tally! – kiáltott vissza egy ismerős hang. A légdeszka földet ért mellette, Tally pedig egy teljesen csúf arcot látott: a homloka túl magas volt, a mosolya ferde, s egyik szemöldökét fehér sebhely szelte keresztül. Csak bámult, pislogva a romos város homályában. − David? – kérdezte suttogva.

Arcok

David persze nagyot nézett. Ezt a hangot akkor is megismerte volna, ha nem kiabálta volna hangosan a nevét. Különben is, Tallyre várt, úgyhogy az első kiáltásból tudnia kellett, ki van odalent. Most viszont úgy bámult rá, mintha valaki mást látna. – David – mondta ismét Tally. – Én vagyok az. A fiú még mindig csak némán bólintott. Azt azonban Tally is látta, hogy nem a szépsége miatt képtelen megszólalni. Pillantása mintha valamit keresett volna, igyekezett felismerni, hogy a műtét mit hagyott meg Tally régi arcából, de arckifejezése bizonytalan maradt... és egy kicsikét szomorú. David csúnyább volt a valóságban, mint Tally emlékeiben. A csúf királyfiról szóló álmaiban kiegyensúlyozatlan vonásai sosem voltak ennyire darabosak, kezeletlen fogai ennyire csámpásak és elszíneződöttek. Persze a bőre nem volt olyan ápolatlan, mint Andrew–é. Nem nézett ki rosszabbul, mint Sussy vagy Dex, a városi gyerekek, akik fogkrémtablettával és napvédő tapasszal nőttek fel.

Elvégre ez David volt.Még a sok fogatlan, sebhelyes arcú falusi után is megdöbbentően hatott rá David arca. Nem azért, mert visszataszító volt – nem volt az –, hanem mert egyszerűen... nem volt érdekes. Nem csúnya királyfi volt. Csak egy csúf. És a legfurább az volt, hogy még miközben ezeket gondolta, kezdtek visszatérni rég elnyomott emlékei. Ez itt David, aki megtanította tüzet rakni, halat tisztítani és sütni, a csillagokat követve tájékozódni. Vállvetve dolgoztak, és hetekig utaztak együtt megállás nélkül. És Tally feladta a városi életét, hogy vele maradhasson Füstösben. Örökké vele akart élni. Ezek az emlékek mind túlélték a műtétet, megbújva valahol az agya mélyén. Az élet a szépekkel azonban valami alapvetőbbet változtathatott meg: azt, ahogy Davidre nézett. Mintha többé már nem ugyanazt a Davidét látná. Egy ideig mindketten hallgattak. Végül David megköszörülte a torkát. − Azt hiszem, mennünk kellene. Ilyenkor néha őrjáratot küldenek errefelé. Tally körülnézett. − Rendben. − Csak előbb még el kell intéznem valamit – húzott elő David egy varázspálcaszerű eszközt a zsebéből, és meglengette Tally körül. Nem történt semmi. − Nincs rajtam poloska? – kérdezte a lány.

− Az ember nem lehet elég óvatos – vont vállat David. – Deszkád nincs? Tally a fejét rázta. − Tönkrement menekülés közben. − Aszta! Nem akármivel lehet eltörni egy légdeszkát. − Nagy esés volt. − Te mégis a régi vagy – mosolyodott el David. – Tudtam, hogy előkerülsz. Anya szerint valószínűleg... – Nem fejezte be a mondatot. − Jól vagyok – nézett fel rá Tally. Nem tudta biztosan, mit is mondjon el. – Kösz, hogy vártál rám. David deszkáján indultak útnak. Tally most magasabb volt a fiúnál, ezért ő állt hátul, és fogta a derekát. Nehéz zuhanásgátló karkötőjét otthagyta, mielőtt elindult Andrew Simpson Smithszel a hosszú útra, de az érzékelője még mindig ott fityegett a köldökgyűrűjén, így a deszka érzékelte az egyensúlyi központját, és kiegyenlítette a plusz súlyt. Ennek ellenére először lassan haladtak. David teste, ahogy bedőlt a kanyarokba, olyan ismerős volt. Még a szaga is kavargó emlékeket ébresztett Tallyben. (Nem akart arra gondolni, hogy neki magának milyen szaga lehet, de mintha a fiú nem is vette volna észre.) Elképesztő volt, hogy mennyi minden eszébe jut; Daviddel kapcsolatos emlékei mintha csak arra vártak volna, hogy visszatérhessenek, s most, amikor ott álltak egymáshoz közel, csak úgy áradtak. A deszkán állva Tally

teste őrülten vágyott rá, hogy szorosan magához ölelje Davidet. Legszívesebben visszavonta volna az összes idióta, szépagyú gondolatát, amik első látásra támadtak benne. De vajon csak azért volt, mert David csúf? Minden más is megváltozott. Tally tudta, hogy a többiek felől kellene érdeklődnie, főleg Zane–ről. Mégis képtelen volt kiejteni a nevét, sőt, meg sem tudott szólalni. Jóformán már az is túl sok volt, hogy ott állt Daviddel a deszkán. Egyfolytában azon törte a fejét, hogy vajon miért Croy hozta el neki a gyógyszert. Saját magának címzett levelében biztos volt benne, hogy David lesz az, aki megmenti. Elvégre ő volt álmai hercege. Vajon még mindig haragszik rá, amiért elárulta Füstöst? Őt kárhoztatja az apja haláláért? Aznap éjjel, amikor mindent bevallott Davidnek, Tally visszament a városba, és feladta magát, hogy széppé váljon, és kipróbálhassa a gyógymódot. Sosem volt rá lehetősége, hogy elmagyarázza, mennyire sajnálja az egészet. Még csak el sem búcsúztak egymástól. De ha David gyűlöli, miért ő várt rá a romoknál? Nem Croy, nem Zane, hanem David. Forgott vele a világ, majdnem úgy, mintha újra szépagyú volna, de a hozzá tartozó boldogságérzet nélkül. − Nincs messze – mondta David. – Ha így tandemben megyünk, talán háromórányira.

Tally nem felelt. − Nem jutott eszembe, hogy hozzak magammal másik deszkát. Sejthettem volna, hogy neked nincs, ha egyszer ennyi időbe telt ideérned. − Bocs. − Nem nagy ügy. Csak egy kicsit lassabban kell repülnünk. − Nem arra mondtam. Sajnálom, amit tettem – mondta, majd elhallgatott. A beszéd kimerítette. David megállította a deszkát a levegőben, két magasra törő fém– és betontorony között. Egy hosszú pillanatig csak álltak ott. David még mindig nem fordult Tally felé, aki a vállára hajtotta a fejét. A szeme égni kezdett. Végül David szólalt meg. − Azt hittem, tudni fogom majd, mit mondjak, amikor meglátlak. − Megfeledkeztél az új arcomról, igaz? − Tulajdonképpen nem felejtettem el. Csak nem hittem, hogy ennyire... nem te leszel. − Én sem – mondta Tally, de aztán rájött, hogy ezt így nem értheti. Elvégre David arca nem változott. A fiú óvatosan hátrafordult a deszkán, és megérintette Tally szemöldökét. A lány igyekezett a szemébe nézni, de képtelen volt. Érezte, ahogy villanó tetkója pulzál David ujjai nyomán. Elmosolyodott.

− Ja, ettől kaptál frászt? Ez csak olyan krimes dolog. Hogy lássuk, ki mennyire pörög. − Aha, a szívdobogáshoz hangolt tetoválás. Mondták. De nem képzeltem, hogy neked is van. Olyan... fura. − De odabent még mindig én vagyok. − Amikor együtt repülünk, úgy érzem – felelt David, visszafordult, majd megdöntötte a deszkát, hogy elinduljon. Tally most szorosabban ölelte. Nem akarta, hogy újra hátraforduljon. Elég nehéz volt azok nélkül a zavaros érzelmek nélkül is, amiket mindannyiszor érzett, ha ránézett a fiúra. Nyilván ő sem akarta Tally városi arcát, hatalmas szemeit, mozgó tetoválását látni. De mindent csak szép sorjában! − Azt mondd meg nekem, hogy miért Croy hozta el nekem a gyógyszert, miért nem te? − Összezavarodtak a dolgok. Úgy volt, hogy érted megyek, ha visszajöttem. − Ha visszajöttél? Honnan? − Elmentem toborozni egy másik városba. Újabb csúfokat kerestem, hogy többen legyünk, ha a különlegesek támadnak. Elkezdték nagy erőkkel átfésülni a romokat. Bennünket kerestek. – David megfogta Tally kezét, és a mellkasához szorította. – Anyám úgy döntött, egy időre eltűnik. Azóta a vadonban bujkálunk.

− Engem meg ott hagytál a városban – jegyezte meg sóhajtva Tally. – Gondolom, ezt Maddy nem nagyon bánta. Tally nem kételkedett abban, hogy David anyja még mindig mindenért őt okolja: Füstös lerombolásáért, Azel haláláért. − Nem volt más választása – tiltakozott David. – Még sosem volt ennyi különleges a nyakunkon. Túl veszélyes volt itt maradni. Tallynek eszébe jutott a beszélgetés dr. Cable–lel. Nagy levegőt vett. − Azt hiszem, mostanában a Különleges Körülmények új tagokat toborzott. − De nem feledkeztem meg rólad. Megígértettem Croyjal, hogy ha bármi történik velem, elviszi neked a pirulákat és a levelet, csak hogy elmenekülhess. Amikor elkezdték összecsomagolni Új Füstöst, azt gondolta, hogy jó ideig nem térünk vissza, ezért belopódzott a városba. − Te kérted, hogy jöjjön utánam? − Persze. Ő volt a pótember. Nem hagytalak volna magadra a városban, Tally. Tally újra megszédült, mintha a deszka csupán egy tollpihe lenne, ami pörögve zuhan a föld felé. Lehunyta a szemét, és szorosabban ölelte Davidet. Végre megértette, hogy a kézzelfogható valóság erősebb, mint minden emlék. Érezte, ahogy elhagyja az izgatottság, melyről nem is tudta, hogy a lelke mélyén ott ült. A rémálmok, az

aggodalom, hogy David cserbenhagyta, csupán a zűrzavar eredménye volt, csak mert nem sikerült úgy végrehajtani mindent, ahogy tervezték, mint a régi történetekben, amikor későn érkezett egy levél, vagy nem az kapta meg, akinek szánták, s a nehéz az volt, hogy az illető ne haljon bele. Kiderült, hogy David maga akart érte menni. − Még szép, hogy nem voltál egyedül – mondta halkan David. Tally teste megfeszült. Persze David már tud Zane– ről. Hogyan magyarázhatná meg neki, hogy egyszerűen elfelejtette? A legtöbb ember szemében nem volna valami komoly mentség, de ő mindent tud a defektusokról, a szülei úgy nevelték, hogy tisztában legyen azzal, mit jelent szépagyúnak lenni. Meg kell értenie. Persze a valóságban nem volt minden ilyen egyszerű. Elvégre Zane–t nem felejtette el. Most is látta maga előtt sovány, sebezhető, szép arcát, ahogy arany szeme villogott, mielőtt kiugrott a hőlégballonból. Az ő csókja adott erőt Tallynek, hogy megtalálja a pirulákat; vele osztotta meg a gyógyulás lehetőségét. Akkor mit kellene mondania?A legegyszerűbbet választotta: − Hogy van? David vállat vont. − Nem valami jól. De a körülményekhez képest nem is olyan rosszul. Szerencséd van, hogy nem te voltál a helyében.

− A pirula veszélyes, nem igaz? Egyeseknél nem működik. − Tökéletesen működik. Már minden haverod megkapta, és szuperül vannak. − De Zane–nek fájt a feje. − Ez nem csak fejfájás – sóhajtott David. – De majd anyám elmagyarázza neked. − De hát... – kezdte Tally, de elhallgatott. Megértette Davidét, amiért nem akart Zane–ről beszélni. De legalább kimondatlan kérdéseire választ kapott. A többi krim mind ideért, és felvette a kapcsolatot a füstösökkel; Maddy tudott segíteni Zane–en; a menekülés tökéletesen sikerült. Most pedig, hogy ő maga is ideért a romokhoz, minden a legnagyobb rendben van. – Kösz, hogy megvártál – ismételte halkan. David nem felelt, s az út hátralévő részét úgy tették meg, hogy egyetlenegyszer sem néztek egymásra.

Kárelhárítás

Az új füstösök búvóhelyéhez vezető ösvény patakok és ősrégi vasúti sínek mentén haladt, mindig arra, amerre volt elég fém, hogy a légdeszkák fennmaradjanak. Végül feljutottak egy kis hegyre, távol a Rozsdás Romoktól. A deszkák emelői egy régi sikló széthullott maradványaiba kapaszkodtak ott, ahol egy hatalmas, szétrepedt betonkupola meredezett az ég felé. − Mi ez a hely? – kérdezte Tally kiszáradt torokkal, háromórai hallgatás után. − Csillagvizsgáló. Régen volt a kupolában egy hatalmas teleszkóp. De a rozsdások elvitték a város okozta légszennyeződés miatt. Tally látott már képeket arról, amikor az ég csupa mocsok és füst volt – ilyeneket gyakran mutattak az iskolában, de nehezen tudta elképzelni, hogy a rozsdások tényleg képesek voltak megváltoztatni a levegő színét. A fejét csóválta. Kiderült, hogy minden igaz, amit túlzásnak hitt a rozsdásokkal kapcsolatban. Egyre hűvösebb lett, ahogy egyre magasabbra jutottak a hegyen, s a délutáni ég kristálytisztának látszott. − Miután a tudósok nem látták többé a csillagokat, a kupolát csak a turisták használták – mondta David. –

Ezért kellettek a siklók. Sokfelé lejuthatunk légdeszkán, ha gyorsan el kell húznunk innen, és kilométerekre ellátunk minden irányba. − Ez itt a Füstös Erőd? − Olyasmi. Ha a különlegesek megtalálnak, legalább még van esélyünk. Egy őrszem nyilván észrevette közeledtüket, mert a romos csillagvizsgálóból mindenfelől emberek bukkantak elő, amikor légdeszkájuk földet ért. Tally észrevette az új füstösöket – Croyt, Ryde–ot és Maddy–t, meg néhány csúfot, akiket nem ismert – és a nagyjából két tucat krimet, akikkel együtt indultak útnak. Zane arcát kereste a tömegben, de hiába. Tally leugrott a deszkáról, és odafutott Faustóhoz, hogy megölelje. A fiú rávigyorgott, s Tally látta élénk arckifejezésén, hogy már bevette a pirulát. Nemcsak egyszerűen pezsgett, de meggyógyult. − Tally, te büdös vagy – mondta még mindig vigyorogva. − Aha. Hosszú volt az út. Bocs! − Tudtam, hogy megcsinálod. De hol van Peris? Tally mélyen beszívta a hideg hegyi levegőt. − Betojt, mi? – kérdezte Fausto, még mielőtt felelhetett volna. – Mindig sejtettem, hogy ez lesz. − Vigyél Zane–hez! Fausto megfordult, és a csillagvizsgáló felé intett. A többiek a közelben toporogtak, de egy kicsit undorodtak

mocskos ruházatától és orrfacsaró szagától. A krimek odaköszöntek neki, és látta, ahogy a csúfok egy szép új arcra reagálnak. Hiába volt csupa kosz, még így is majd kiesett a szemük. Ez mindig működött, még akkor is, ha nem hitték róla, hogy isten. Megállt, hogy odabiccentsen Croynak. − Még nem volt alkalmam megköszönni neked. Croy felvonta a szemöldökét. − Ne nekem köszönd! Te magad csináltad. Tally komoran nézett, mert észrevette, hogy Maddy furcsán bámulja. Ügyet sem vetett rá, nem érdekelte David anyjának véleménye, inkább követte Faustot a romos kupolába. Sötét volt odabent. Néhány lámpást akasztottak a hatalmas, nyitott félgömb széle köré, s a kupola méretes repedésén beszüremlett a vakító napfény. Tábortűz vetett táncoló árnyakat, s füstje lustán szállt fel a fejük feletti résen át. Zane lehunyt szemmel feküdt egy kupac pokrócon a tűz mellett. Még soványabbnak tűnt, mint amikor azért éhezett, hogy le tudja venni a bilincset. A szeme egészen beesett. Takarója enyhén süllyedt és emelkedett, ahogy a levegőt vette. Tallynek gombóc volt a torkában. − De David azt mondta, jól van. − Stabil az állapota – mondta Fausto. – Ez jó, a körülményekhez képest.

− Ezt meg hogy érted? Fausto tehetetlenül tárta szét a karját. − Ahhoz képest, hogy mi történt az agyával. Tallyt kirázta a hideg, a szeme sarka rángani kezdett. − Mi történt vele? – kérdezte halkan. − Muszáj volt kísérletezned, igaz? – hallatszott egy hang a sötétből. Maddy Daviddel az oldalán kilépett a fényre. Tally állta acélosan metsző tekintetét. − Miről beszélsz? − A pirulákat, amiket neked adtam, együtt kellett volna bevenni. − Tudom. De ketten voltunk... – Tally nem fejezte be David arckifejezése láttán. Én meg túl gyáva voltam, hogy egyedül megtegyem – tette hozzá magában, visszagondolva a Valentino 317–ben érzett pánikteljes pillanatokra. − Tudhattam volna – csóválta a fejét Maddy. – Mindig is rizikós volt hagyni, hogy egy szépagyú önmagát kezelje. − Hogyhogy? − Ugye sosem magyaráztam el neked a gyógymód működését? – kérdezte Maddy. – Hogy a nanobaktériumok eltávolítják a defektusokat az agyadból. Lebontják, mint azok a gyógyszerek, amikkel a rákot gyógyítjuk. − Akkor mi történt?

− A nanók nem álltak meg. Csak szaporodtak tovább, és leépítették Zane agyát. Tally az ágyon fekvő alak felé fordult. Légzése olyan felületesnek tűnt, hogy mellkasa mozgását jóformán lehetetlen volt észrevenni. David felé fordult. − De te azt mondtad, a gyógymód tökéletesen működik. David bólintott. − Úgy is van. A többi barátod jól van. De a két pirula különböző volt. A második, amit te bevettél, a gyógymód gyógymódja. Elpusztíttatja a nanobaktériumokkal önmagukat, miután végeztek a defektusokkal. Enélkül Zane nanobaktériumai tovább szaporodtak, egyfolytában csak pusztították az agyát. Anya szerint egy idő után abbahagyták, de előbb még... elég kárt tettek benne. A Tally gyomrában növekvő rosszullét hirtelen megduplázódott, amikor felfogta: ez az ő hibája. Ő vette be azt a pirulát, ami megóvta volna Zane–t mindettől. A gyógymód gyógymódját. − Mekkora a baj? − Még nem tudjuk – felelt Maddy. – Volt elég őssejtem, hogy helyreállítsam az agyában az elhalt részeket, de azok az összeköttetések, melyeket Zane épített fel, elvesztek. Ezekben az összeköttetésekben tárolódnak az emlékek és a motorikus képességek, itt

történik az észlelés. Zane agyának egyes részei majdnem olyan üresek, mint a fehér papírlap. − Fehér papírlap? Úgy érted... Zane nincs többé? − Nem. Csak néhány terület ment tönkre – szólalt meg Fausto. – És az agya majd újra beindul. A neuronjai új kapcsolatokat építenek. Éppen most ez történik. Zane egész idő alatt ezt csinálta: egészen idáig eldeszkázott egyes–egyedül, és csak itt esett össze. − Elképesztő, hogy annyi ideig kibírta – mondta Maddy a fejét csóválva. – Azt hiszem, az éhezés mentette meg. Kiéheztette a nanókat is. Úgy tűnik, mind elpusztultak. − Tud beszélni meg minden – mondta Fausto, és lepillantott Zane–re. – Csak egy kicsit... fáradt. − Te is ott fekhetnél a helyén, Tally – csóválta a fejét Maddy. – Ötven százalék volt rá az esélyed. Csak szerencséd volt. − Ez vagyok én. A szerencse lánya – jegyezte meg halkan Tally. Persze magában kénytelen volt beismerni, hogy ez igaz. Véletlenszerűen osztották el a pirulákat, feltételezve, hogy egyformák. Az is megtörténhetett volna, hogy a nanobaktériumok egész idő alatt az ő agyát rágják, nem pedig Zane–ét. Szerencséje volt. Lehunyta a szemét, amikor rájött, mekkora igyekezetébe kerülhetett Zane–nek eltitkolni, ami történik. Az a sok hallgatás, amikor rajtuk voltak a bilincsek. Ő

pedig küzdött, hogy egyben tartsa az agyát, s azt sem tudta biztosan, hogy mi történik, de mindent kockáztatott, nehogy újra szépagyú legyen. Tally mereven nézte, s egy pillanatig azt kívánta, bárcsak fordítva történt volna. Minden jobb lett volna, mint így látni Zane–t. Bárcsak ő vette volna be a nanopirulát, és Zane azt amelyik... amelyik mit csinált? − Várjunk csak egy pillanatra! Ha Zane kapta a nanobaktériumokat, akkor engem hogyan gyógyított meg a pirulám? − Sehogy – felelt Maddy. – A másik tabletta nélkül az, amit te bevettél, semmilyen hatást nem fejtett ki. − De hát...Te magad csináltad, Tally – hallatszott egy suttogó hang az ágy felől. Zane résnyire nyitotta a szemét, melyben úgy csillant meg a napfény, mint aranyérme szélén. Zane fáradtan elmosolyodott. – Magadtól lettél vagány. − De én annyira máshogy éreztem magam, miután... – Elhallgatott, amikor visszaemlékezett arra a napra – a csókjukra, arra, ahogy belopództak a Valentino–palotába, ahogy felmásztak a toronyra. Persze mindez azelőtt történt, hogy bevették volna a pirulákat. Attól változott meg, hogy együtt volt Zane–nel, mégpedig az első perctől, az első csóktól kezdve. Tallynek eszébe jutott, hogy mintha az ő „gyógyulása" nem lett volna egyenletes. Igyekeznie kellett, hogy penge

maradjon, hasonlóan a többi krimhez, nem úgy, mint Zane–nek. − Igaza van, Tally – mondta Maddy. – Te valahogy meggyógyítottad saját magadat.

Jeges fürdő

Tally Zane ágya mellett maradt. A fiú ébren volt, és éppen beszélt. Könnyebb volt vele lenni, mint szembesülni mindazzal, amit Daviddel még tisztáznia kellett volna. A többiek magukra hagyták őket. − Tudtad, mi történik veled? Zane nem felelt azonnal. Beszéde tele volt hallgatással, hasonlóakkal Andrew hőskölteménybe illő magyarázataihoz. − Tudtam, hogy minden egyre nehezebb lesz. Néha már akkor is összpontosítanom kellett, ha egyszerűen csak járni akartam. De amióta szép lettem, nem éreztem annyira elevennek magam; megérte vagánynak lenni veled. Azt gondoltam, hogy amikor elérünk Új Füstösbe, tudnak majd segíteni rajtam. − Segítenek is. Maddy azt mondta, beépített egy kis új... – Tally nyelt egyet. − Agyszövetet? – segített Zane, és elmosolyodott. – Na persze. Üres neuronok frissen a sütőből. Csak fel kell töltenem. − Megcsináljuk. Majd olyan dolgokat csinálunk, amik felpezsdítenek – mondta Tally, de ígérete furcsán

csengett. A „megcsináljuk"–ban csak magára és Zane–re gondolt, mintha David nem is létezne. − Ha marad belőlem annyi, hogy penge lehessek – felelt Zane fáradtan. – Nem mintha minden emlékem elveszett volna. Főleg a kogníciós központjaim mentek tönkre, és néhány motorikus képességem. − Kogníciós? Mármint a gondolkodásod? – kérdezte Tally. − Aha, és a motorikus képességek, mint a járás – vont vállat Zane. – De az agy képes elviselni, ha tönkremegy benne valami. Nagyjából mindent elraktároz. Ha egy része elpusztul, a dolgok nem vesznek el, csak elmosódottak lesznek. Olyan, mint a másnaposság – nevetett. – Komoly másnaposság. Tetejébe még mindenem sajog az egész napos fekvéstől. És olyan érzésem van, mintha fájna a fogam ettől a sok füstös kajától. De Maddy szerint csak fantomfájás az agykárosodás miatt – dörgölte meg morcosan az arcát. Tally megfogta a kezét. − Fantasztikus, hogy milyen bátran viseled! − Még te beszélsz? – Zane minden erejét összeszedve megpróbált felülni. Mozdulatai bizonytalanok és erőtlenek voltak. – Neked anélkül sikerült meggyógyulnod, hogy kirágták volna az agyadat. Szerintem ez az, ami fantasztikus. Tally lepillantott összekulcsolt kezükre. Nem érezte magát valami fantasztikusan. Büdös és mocskos volt, és

elkeseredett, amiért nem volt benne annyi spiritusz, hogy egyedül bevegye mindkét tablettát, pedig akkor mindez nem történt volna meg. Még ahhoz is gyáva volt, hogy Davidről beszéljen Zane–nel, vagy megfordítva. Szánalmas volt. − Fura viszontlátni? – kérdezte Zane. Tally ránézett, Zane pedig felkacagott meglepetése láttán. − Ugyan már, Tally! Nem vagyok gondolatolvasó. Kaptam elég figyelmeztetést. Már akkor beszéltél a srácról, amikor először megcsókoltuk egymást. Emlékszel? − Aha. – Szóval Zane egész idő alatt számított rá. Tally maga is előre láthatta volna. Talán egyszerűen nem akart szembesülni azzal, ami ennyire egyértelmű volt. – Az biztos, hogy fura látni. Garantáltan nem sejtettem, hogy ő fog rám várni a romoknál. Csak mi ketten, egyedül. Zane bólogatott. − Érdekes volt várni rád. Az anyja azt mondta, nem fogsz jönni. Hogy biztosan betojtál, mert igazából nem is gyógyultál meg. Mintha végig csak megjátszottad volna, utánoztad volna az én vagányságomat. Tally dühösen nézett. − Nem nagyon csíp.

− Hogy mit nem mondasz! – vigyorgott Zane. – De mi Daviddel rájöttünk, hogy előbb–utóbb előkerülsz. Rájöttünk... Tally felmordult. − Szóval ti ketten most már puszipajtások vagytok? Zane megint gyötrelmesen sokáig hallgatott. − Azt hiszem. Kifaggatott felőled, amikor ideértünk. Arra volt kíváncsi, hogy hogyan változtál meg attól, hogy szép vagy. − Komolyan? − Komolyan. Ő jött elénk, amikor megérkeztünk a romokhoz. Croyjal ott táboroztak, és a jelzőfényeket figyelték. Megtudtam, hogy otthagyták a magazinokat a városi csúfoknak, hogy észrevegyék, újra odajárnak a romokhoz. – Zane hangja ábrándos lett, mintha hamarosan elaludna. – Legalább végre újra láthattam, miután akkor régen betojtam. – Tallyhez fordult. – Tudod, Davidnek nagyon hiányoztál. − Tönkretettem az életét – suttogta Tally. − Semmit sem tettél szándékosan, ezt már David is érti. Elmondtam neki, hogy eredetileg azért akartad elárulni Füstöst, mert a különlegesek megfenyegettek, hogy életed végéig csúf maradsz. − Elmondtad neki? – sóhajtott fel Tally. – Kösz. Sosem volt lehetőségem elmagyarázni neki, hogy miért mentem el Füstösbe, hogy kényszerítettek. Maddy még aznap éjjel

megparancsolta, hogy menjek el, amikor mindent bevallottam. − Aha. David nem nagyon örült neki. Újra beszélni akart veled. − Ó – nyögte Tally. Annyi minden volt, amit Daviddel nem tisztáztak! Persze a gondolat, hogy Zane és David részletesen megbeszélték az ő történetét, nem nagyon lelkesítette, de David legalább már tud mindent. Nagyot sóhajtott. – Köszönöm, hogy elmondtad nekem. Fura lehet. − Egy kicsit. De ne legyen lelkiismeret–furdalásod amiatt, ami régen történt. − Miért ne? Leromboltam Füstöst, és David apja miattam halt meg. − Tally! A városban mindenkit manipulálnak. Mindannak, amit tanulunk, az a célja, hogy féljünk a változástól. Megpróbáltam megmagyarázni Davidnek, hogy attól a naptól fogva, hogy megszületünk, az egész gépezet beindul, hogy kontroll alatt tartson bennünket. Tally a fejét csóválta. − Attól még helytelen dolog elárulni a barátainkat. − Pedig én is megtettem, jóval azelőtt, hogy te megismerted volna Shayt. Ami Füstöst illeti, az legalább annyira az én hibám, mint a tied. Tally hitetlenkedve nézett rá. − Te? Hogyan?

− Elmeséltem már neked, hogy hogyan találkoztam dr. Cable–lel? Tally csak bámult, és rájött, hogy ezt a beszélgetést sosem tudták befejezni. − Nem. Nem mondtad. − Miután Shay és én megfutamodtunk, a legtöbb barátom elment Füstösbe. A kollégiumi őrök tudták, hogy én vagyok a vezetőjük, így tőlem kérdezték, hogy hová lett mindenki. Keménykedtem, és egy szót sem szóltam. így hát értem jött a Különleges Körülmények Ügyosztálya. – Zane hangja elhalkult, mintha a bilincs még mindig a csuklóján volna. – Elvittek a főhadiszállásukra az ipari körzetbe, ugyanoda, ahová téged is. Megpróbáltam erős lenni, de megfenyegettek. Azt mondták, én is egy leszek közülük. − Egy közülük? Különleges? – Tally nagyot nyelt. − Aha. Azután szépagyúnak lenni már nem is tűnt olyan rossznak. így aztán elmondtam nekik mindent. Elmondtam, hogy Shay is el akart szökni, de szintén inába szállt a bátorsága. Ezért tudtak róla. És valószínűleg ezért kezdtek figyelni... – itt elhalkult a hangja. Tally csak pislogott. − És engem is, amikor barátnők lettünk. Zane fáradtan bólogatott. − Érted már? Én kezdtem az egészet, amikor nem mentem el időben. Sosem foglak elítélni azért, ami

Füstössel történt. Legalább annyira az én hibám volt, mint a tied. Tally fejcsóválva fogta meg a kezét. Nem veheti magára a felelősséget azok után, amiken keresztülment. − Nem, Zane! Nem lehet a te hibád. Az régen volt. Talán egyikünk sem tehet róla. Egy ideig hallgattak, miközben Tallynek a saját szavai visszhangzottak a fülében. Most, amikor Zane itt fekszik előtte, és hiányzik a fél agya, mi értelme azon rágódni, hogy kinek a régi bűne, kettejüké vagy valaki másé? Talán a harag közte és Maddy között ugyanannyira értelmetlen, mint a vérbosszú Andrew faluja és az idegenek között. Ha mindannyian együtt akarnak élni itt Új Füstösben, el kell engedniük a múltat. Persze a dolgok még mindig bonyolultak voltak. Tally lassan szívta be a levegőt, majd megszólalt: − És mit gondolsz Davidről? Zane álmodozva nézett a boltozatos mennyezetre. − Nagyon intenzív. Igazán komoly. Nem olyan vagány, mint te, tudod? Tally elmosolyodott, és megszorította a kezét. − Tudom. − És eléggé... csúf. Tally bólogatott, és eszébe jutott, hogy Füstösben David mindig úgy nézett rá, mintha szép lenne. És néha neki is olyan érzése volt, mintha egy szép arcát látná. Talán majd ha igazán meggyógyult, visszatérnek azok az

érzelmek. Vagy talán tényleg örökre elmúltak, s nem egy műtét miatt, hanem mert telt az idő, és azért, amit Zane iránt érzett. Amikor Zane végre elaludt, Tally úgy döntött, megfürdik. Faustótól tudta, hogy hogyan juthat el a hegy túloldalán csörgedező forráshoz, ami az évnek ebben a szakában csupa jégcsap, de elég mély, hogy teljesen belemerülhessen. − De vigyél magaddal fűtött dzsekit, különben megfagysz, mielőtt visszaérnél! – javasolta Fausto. Tally úgy érezte, halálra fagyni is jobb, mint ilyen mocskosnak maradni, és egy nedves mosdókesztyűnél többre van szüksége ahhoz, hogy újra tisztának érezze magát. Különben is, szeretett volna egy kicsit egyedül lenni, s talán a jéghideg víztől eléggé erőre kap, hogy beszélni merjen Daviddel. Miközben lefelé deszkázott a hegyoldalon a csípős, késő délutáni levegőben, elcsodálkozott, hogy ilyen tisztának és verőfényesnek látszik minden. Még mindig alig tudta elhinni, hogy nem is vette be a gyógyulást jelentő gyógyszert. Ennél vagányabbnak még sosem érezte magát. Maddy motyogott valamit a placebo hatásról, amikor valaki azt hiszi, meggyógyult, ami elég ahhoz, hogy meg is gyógyuljon. De Tally tudta, hogy ennél többről van szó.

Zane változtatta meg. Már a legelső csókjuk, még azelőtt, hogy ő maga meggyógyulhatott volna, felpörgette Tallyt. Abban sem volt biztos, hogy egyáltalán szüksége van még a gyógyszerre, vagy most már magától is mindig ilyen marad. A gondolat, hogy bevegye ugyanazt a pirulát, ami Zane agyát megette, nem lelkesítette, még akkor sem, ha a nyomában ott volnának az antinanók. Talán megúszhatná, és támaszkodhatna Zane varázsára. Most már segíthetnének egymásnak, hogy miközben újratöltik Zane memóriáját, ne engedjék, hogy újra szépagyú legyen. Elvégre ilyen messzire eljutottak együtt. Már a pirulák előtt megváltoztatták egymást. Persze David is változtatott Tallyn. Még Füstösben ő győzte meg, hogy maradjon a vadonban, sőt, maradjon csúf, s mondjon le városi jövőjéről. Az a két hét Füstösben megváltoztatta Tally világát. De mikor is kezdődött? Amikor ő és David először csókolták meg egymást. − Micsoda szerencse! – motyogta magában. – Csipkerózsika két királyfival. Most mitévő legyen? Válasszon David és Zane között? Különösen most, amikor mindhárman együtt laknak itt Füstös Erődben? Valahogy igazságtalanságnak érezte, hogy ebbe a helyzetbe került. Davidre alig emlékezett, amikor megismerte Zane–t, különben sem ő akarta, hogy kitöröljék az emlékeit. − Kösz szépen, dr. Cable – mondta.

A víz rettenetesen hidegnek tűnt. Tally könnyedén odébb rúgta a vízfelületet borító jeget, s most elszörnyedve bámult a forrás bugyogó mélyére. Talán mégsem az a legrosszabb a világon, ha büdös valaki. Elvégre csupán három–négy hónap, és itt a tavasz.... Vacogva kapcsolta melegebbre a kölcsöndzsekit, és vetkőzni kezdett. Ez a kis fürdő legalább igazán felpezsdíti majd. Mielőtt beugrott a vízbe, magára kent egy csomag szappant, beledörzsölt egy kicsit a hajába is, és megtippelte, hogy maximum tíz másodpercig fogja bírni a félig befagyott forrásban. Tudta, hogy bele kell ugrania, szó sem lehet arról, hogy bedugja a lábát, és lassan ereszkedjen a vízbe. Csak a gravitáció segíthet, amint meztelen teste eléri a hideg vizet. Nagy levegőt vett, befogta az orrát... és ugrott. A jeges víz satuként préselte össze, kisajtolta tüdejéből a levegőt, és megmerevítette az összes izmát. Átölelte magát, és összegömbölyödött a sekély medencében, de a hideg egyenesen a csontjáig hatolt. Levegőért küzdött, de csak apró kis pihegésekre volt képes, s egész teste úgy rázkódott, mintha mindjárt darabokra esne. Emberfeletti erőfeszítéssel bemártotta a fejét. Minden zaj elhalt, s a forrás csobogását felváltotta a felkavarodott víz robaja. Kapkodva, remegő kézzel dörzsölte a haját.

Amikor újra kibukkant a felszínre, mély levegőt vett, és maga is elcsodálkozott azon, hogy nevet – minden olyan furcsán tiszta lett. A világ élénkebb lett, mint amilyen egy csésze kávétól vagy egy pohár pezsgőtől lehetett volna. Ez az érzés erősebb volt, mint a föld felé zuhanni légdeszkán. Egy pillanatig feküdt a vízben, elképedten csodálva az ég tisztaságát és egy közeli, csupasz fa tökéletességét. Eszébe jutott első fürdőzése egy hideg folyóban, útban Füstös felé, oly sok hónappal ezelőtt. Mennyire megváltozott tőle, ahogyan a világot látja. Már azelőtt, hogy a műtét defektusokat okozott volna az agyában, mielőtt Daviddel találkozott, Zane–ről már nem is beszélve. Gondolkodása már akkor kezdett megváltozni. Rájött, hogy a természetnek nincs szüksége műtétre, hogy szép legyen, hiszen eleve az. Talán nincs szüksége jóképű királyfira ahhoz, hogy ébren maradjon. Se csúfra, ha már itt tartunk. Elvégre a pirula nélkül meggyógyította saját magát, és egyedül eljutott ide. Soha nem hallott senkiről, akinek kétszer is sikerült elmenekülnie a városból. Talán valahol legbelül mindig is penge volt. Csak szeretnie kellett valakit, vagy egyedül lennie a vadonban, vagy talán jeges vízbe ugrania, hogy előjöjjön belőle. Még mindig a vízben volt, amikor kiáltást hallott; rekedt hangot távolabb a levegőből.

Sietve kimászott a partra, a szél átfújt rajta, s hidegebbnek érezte, mint a vizet. A törülközők kemények voltak a fagyos levegőtől, s még mindig szárítgatta magát, amikor meglátott egy légdeszkát, amint csupán néhány méternyire leszáll. David mintha észre sem vette volna, hogy Tally meztelen. Leugrott a deszkáról, és odarohant hozzá, kezében valamit szorongatva. Csúszva állt meg Tally csomagjánál, és meglengette előtte a szerkezetet. Tally rájött, hogy azt ellenőrzi, nincs–e benne poloska. − Nem te vagy – mondta. – Tudtam, hogy nem. Tally felöltözött. − De hát már... − Hirtelen a semmiből jelzések kezdték sugározni a tartózkodási helyünket. Rádióval észrevettük, de még nem sikerült meghatároznunk a helyét. – David megkönnyebbült arccal nézett le a lány csomagjára. – De nem te hoztad. − Persze, hogy nem – ült le Tally, hogy felrángassa a bakancsát. Heves szívverése kezdte felmelegíteni fagyos testét. – Nem mindenkit ellenőriztek, aki megérkezik?De igen. Csak ez a poloska ki lehetett kapcsolva. És he volt állítva, hogy később kezdjen sugározni. – A látóhatárt figyelte. – Mindjárt itt vannak a különlegesek. Tally felállt. − Akkor húzzunk innen! David a fejét rázta.

− Addig nem mehetünk sehová, amíg meg nem találtuk. − Miért nem? − Hónapokba telt begyűjteni a raktárkészleteinket. Nem hagyhatjuk itt, amikor ti, krimek, éppen most csatlakoztatok hozzánk. Amíg nem jövünk rá, hogy honnan jönnek a jelek, nem tudjuk, mit biztonságos magunkkal vinni, de sehol sem találjuk. Tally hátára vette a zsákját, csettintett az ujjával, s deszkája felemelkedett a levegőbe. Amikor fellépett rá, agya még mindig száguldott a jeges fürdőtől, s eszébe jutott valami. − Fogfájás – mondta. − Tessék? − Zane két hete orvosnál volt. Benne van.

Nyomkövető

Felszáguldottak a hegyre, erősen bedőlve a kanyarokban. Tally vezetett. Biztos volt benne, hogy igaza van. Az orvosok néhány percre elaltatták Zane–t a kórházban, amikor meggyógyították törött karját. Biztos, hogy ugyanakkor elrejtettek egy nyomkövetőt a fogában. Persze egy átlagos városi orvos magától nem tenne ilyet. Nyilván a Különleges Körülmények orvosai voltak. A táborban rettenetes káosz fogadta őket. Az új füstösök és a krimek ki–be rohangáltak a csillagvizsgálóból a felszerelésükkel, ruháikkal és az ennivalóval, amit két kupacban raktak le Croy és Maddy mellett, akik ott álltak, és minden felett vadul hadonásztak a leolvasóikkal. Mások sietve elpakolták már átvizsgált holmijukat, és a menekülésre készültek. Tally megbillentette légdeszkáját, és olyan magasra repítette, ahogy csak tudta, hogy a káosz fölé jusson, egyenesen a kupola tetejéhez. Amikor a deszka elérte maximális magasságát, emelői megremegtek, majd a mágnesek rátaláltak az obszervatórium acélvázára. A kupola repedése elég széles volt, hogy berepülhessen rajta, ő pedig a kiszálló füstön át leugrott Zane hevenyészett ágya mellett.

A fiú bágyadt mosollyal nézett fel rá. − Ez aztán a belépő! – mondta. Tally letérdelt mellé. − Melyik fogad fáj? − Mi történik itt? Mindenki pánikol. − Melyik fogad fáj, Zane? Meg kell mutatnod nekem! Zane grimaszolva ugyan, de remegő ujját a szájába dugva óvatosan megtapogatta a jobb oldalt. Tally elhúzta a kezét, és nagyobbra nyitotta a száját. Zane tiltakozásul felszisszent. − Pssszt! Mindjárt megmagyarázom. Még a tűz tompa fényénél is látta, hogy egy fog kitűnik a többi közül. Árnyalata nem illik a mellette levőkéhez. Persze sietniük kellett. A jel Zane–től jött. Tally füle mellett felsikoltott a leolvasó. David követte a kupolán át. Ő lengette Zane arca előtt a készüléket, ami dühösen zümmögött. − A szájában van? – kérdezte David. − A fogában! Hívjad anyádat! − De Tally... − Szólj neki! Te meg én nem tudunk fogat húzni. David Tally vállára tette a kezét. − Ő sem. Nem néhány perc alatt. Tally csak állt, és meredten nézett csúf arcába. − Mit beszélsz, David? − Itt kell hagynunk. Mindjárt megérkeznek.

− Nem! – kiáltott fel Tally. – Hívd ide! David káromkodva fordult sarkon, és futva indult a csillagvizsgáló ajtaja felé. Tally újra lepillantott Zane–re. − Mi történik? – kérdezte a fiú. − Nyomkövetőt ültettek beléd. A kórházban. − Komolyan nem tudtam – dörgölte Zane az arcát. – Azt hittem, ettől a durva kajától fáj a fogam. − Persze, hogy nem tudtad. Elaltattak a kórházban néhány percre, emlékszel? − Tényleg itt fognak hagyni? − Nem engedem. Megígérem, hogy nem. − Nem mehetek vissza – mondta Zane elhaló hangon. – Nem akarok újra szépagyú lenni. Tallynek gombóc nőtt a torkában. Ha Zane–t most visszaviszik a városba, az orvosok visszateszik a defektust, egyenesen a tiszta, új szövetbe. Az agya befogadná és újra megtelne emlékekkel. Mekkora esélye volna rá, hogy vagány maradjon? Nem engedhette. − Majd én viszlek légdeszkán. Ha kell, egyedül menekülünk. Tally agya csak úgy zakatolt. Valahogy akkor is meg kell szabadulniuk a nyomkövetőtől. Nem verheti ki egyszerűen egy kővel... Körülnézett, hátha talál valamilyen szerszámot, de az új füstösök kivittek mindent ellenőriztetni.

A sötétből hangok hallatszottak. Maddy, David és Croy közeledett. Tally látta, hogy Maddy valami fogófélét tart a kezében. A szíve nagyot dobbant. Maddy letérdelt Zane mellé, aki kínkeservesen kinyitotta a száját. Megint felnyüszített, amikor a fémszerszám hozzáért a fogához. − Óvatosan! – könyörgött halkan Tally. − Ezt tartsd! – nyomott a kezébe Maddy egy zseblámpát. Amikor Tally belevilágított Zane szájába, meglátta az elszíneződött fogat. − Nem lesz ez így jó – mondta Maddy egy perc gondolkodás után. Elengedte Zane fejét, aki lecsukódó szemmel, nyögve esett vissza a pokrócokra. − Csak húzza ki! − A csonthoz gyökereztették – felelt Maddy, és Croy– hoz fordult. – Fejezzétek be a csomagolást! Menekülnünk kell. − Csinálj már valamit! – kiáltott Tally. Maddy elvette tőle a zseblámpát. − Tally! Ez hozzánőtt a csonthoz. Szét kellene vernem az állkapcsát, hogy kivehessem. − Akkor ne vedd ki, csak állítsd meg a jeladást! Ki fogja bírni. Maddy a fejét csóválta. − A szépek fogait ugyanabból az anyagból készítik, mint a repülőgépek szárnyát. Nem lehet csak úgy összetörni. Különleges dentális nanobaktériumokra lenne

szükségem, hogy lebontsam – mondta, és Tally felé fordítva a lámpát, a szája felé nyúlt. Tally elfordította a fejét. − Mit csinálsz? − Csak biztos akarok lenni. − De én nem voltam kór... – kezdte Tally, de Maddy erővel kinyitotta a száját. Tally morgott, de engedte, hogy a nő egy percig piszkálódjon. Gyorsabb volt, mint vitatkozni. Amikor Maddy dörmögve elengedte, Tally megkérdezte tőle: − Most elégedett vagy? − Pillanatnyilag igen. De Zane–t itt kell hagynunk. − Szó sem lehet róla! – kiabált Tally. − Tíz perc múlva ideérnek – mondta David. − Kevesebb – állt fel Maddy. Tally előtt összeolvadt a világ, ahogy a kis zseblámpa a szemébe világított. Alig látta a többiek arcát a tűz fényénél. Hát nem értik, min ment keresztül Zane, hogy idejusson? Hogy mit áldozott fel a gyógyulásért? − Én nem hagyom itt egyedül. − Tally – kezdte David. − Nincs jelentősége – szólt közbe Maddy. – Ő gyakorlatilag még mindig szépagyú. − Nem vagyok! − Nem is azt a pirulát vette be, amelyiket kellett volna – tette a kezét David vállára Maddy. – Tallynek még mindig megvannak a defektusai. Ha átvizsgálják az agyát,

kés alá sem kell feküdnie. Azt fogják hinni, hogy csak szórakozásból jött el. − Anya! – kiabált David. – Nem hagyjuk itt Tallyt! − Én meg nem megyek sehová – jelentette ki a lány. Maddy a fejét csóválta. − Talán a defektusok nem olyan fontosak, mint gondoltuk. Apád mindig is gyanította, hogy a szépagyúság a legtöbb embernél egyszerűen természetes állapot. Sekélyesek, lusták és önteltek akarnak lenni – mondta Maddy, és Tallyre pillantott. – Meg önzőek. Csak egy gombnyomás, és személyiségüknek ezt a részét be tudják zárni. Mindig is úgy gondolta, hogy egyesek képesek ettől gondolati úton megszabadulni. − Azelnek igaza volt – suttogta Tally. – Meggyógyultam. David fájdalmasan feljajdult. − Akár meggyógyultál, akár nem, nem maradhatsz itt. Nem akarlak újra elveszíteni. Anya! Csinálj már valamit! − Vitatkozni akarsz vele? Csak tessék! – fordult sarkon Maddy, és elindult a csillagvizsgáló bejárata felé. – Két perc múlva indulunk – szólt hátra anélkül, hogy visszafordult volna. – Veled, vagy nélküled. David és Tally pár pillanatig hallgatott. Olyan volt, mint amikor reggel először látták meg egymást a romoknál, s egyikük sem tudta, mit mondjon. Tallynek azonban feltűnt, hogy David arca már nem döbbenti meg. Talán az ijedtség vagy a jeges fürdő kitörölte maradék

szép gondolatait, esetleg csak néhány órába telt egyeztetni emlékeit és álmait a valósággal... David nem volt királyfi, se jóképű, se másmilyen. O volt az első fiú, akibe beleszeretett, de nem az utolsó. Az idő és az azóta átélt élmények megváltoztatták, ami köztük volt. És ami még fontosabb: most mással jár. Bármennyire igazságtalan volt is, hogy kitörölték Daviddel kapcsolatos emlékeit. Tally azóta új emlékeket gyűjtött, amiket nem cserélhetett k: egyszerűen a régiekre. Zane–nel segítettek egymásnak, hogy pengék legyenek, együtt tartották fogva őket a bilincsek, és együtt szöktek meg a városból. Nem hagyhatja magára most, csak azért, mert Zane–t megfosztották az agya egy részétől. Tally nagyon is jól tudta, milyen az, ha valakit teljesen egyedül átadnak a városnak. Zane volt az egyetlen ember az életében, akit még sosem hagyott cserben, és esze ágában sem volt most elkezdeni. Megfogta a kezét. − Nem hagyom el. − Gondolkozz logikusan, Tally! – mondta David lassan, mint aki egy picurhoz beszél. – Nem segíthetsz Zane–en, ha itt maradsz. Mindkettőtöket elfognak. − Anyádnak igaza van. Az én agyammal nem csinálnak semmit, és legalább ott leszek a városban, hogy segítsek neki.

− Becsempészhetjük Zane–nek a gyógyszert, ahogy te is megkaptad. − Nekem nem volt rá szükségem, David. Talán Zane– nek sem lesz. Vagány marad, és segíthetek neki feltölteni az emlékeit. De nélkülem esélye sem lenne. David levegőt vett, hogy megszólaljon, de egy pillanatra megdermedt. − Csak azért maradsz vele, mert szép. − Micsoda? – nézett egy nagyot Tally. − Hát nem látod? Ahogy mindig mondtad: ez az evolúció. Amióta a krim barátaid megjöttek, anyám egyfolytában azt magyarázza nekem, hogy hogyan működik a szépség – mutatott Zane–re. – Neki is olyan nagy, sebezhető szeme van, olyan kisbabásan tökéletes bőre. Úgy látod, mint egy kisbabát, mint egy segítségre szoruló gyereket. Ezért akarsz segíteni neki. Nem gondolkodsz racionálisan. Feladod magad csak azért, mert szép. Tally hitetlenkedve bámult Davidre. Hogy merészel ilyeneket mondani éppen neki? Maga a tény, hogy most itt áll, elég bizonyíték arra, hogy képes a saját fejével gondolkodni. Tally ekkor rájött, mi történt: David csupán Maddy szavait ismételte. Nyilván figyelmeztette a fiát, hogy ne bízzon az érzelmeiben, amikor viszontlátja az új Tallyt. Maddy nem akarta, hogy a fiából lenyűgözött csúf legyen,

aki imádja a földet is, amin Tally jár. Ezért most David azt hiszi, Tally nem lát mást, csak Zane szép arcát. David még mindig azt hitte, hogy Tally csak egy a sok városi gyerek közül. Talán még abban sem hitt igazán, hogy meggyógyult. Talán sosem bocsátott meg neki. − Nem Zane külseje miatt – mondta, s a hangja remegett a dühtől. – Hanem azért, mert felpezsdíti a vérem, és mert együtt vállaltunk minden veszélyt. Ezzel az erővel most én is fekhetnék itt, és ő is velem maradna. − Ez csak programozás kérdése. − Nem. Azért maradok, mert szeretem. David meg akart szólalni, de torkán akadt a szó. − Tally felsóhajtott. Na menj! Anyád akármit mondott is egy másodperccel ezelőtt, nélküled úgysem indul el. Mindenkit elkapnak, ha nem indultok azonnal. − Tally... − Menj már! – kiáltott rá a lány. Davidnek rohannia kellett, különben Új Füstösnek vége, s már megint az ő hibája lesz. − De te... − Vidd innen azt a csúf képedet! – üvöltött Tally. Hangját visszaverték az obszervatórium falai, és Tally elkapta tekintetét Davidról. Tenyerébe fogta Zane arcát, es megcsókolta. Az elkiáltott sértés megtette a kívánt hatást, de Tally képtelen volt felpillantani, amíg hallotta David távolodó lépteit a sötétben, előbb lassan, majd futva.

Szeme sarkából lüktető formákat látott. Nem a fel– fellobbanó tűz által vetett árnyak voltak, hanem a szíve dobolt olyan hevesen, mintha a saját ereiben dübörgő vért látná, mintha az is meg akarna szökni. Csúfnak nevezte Davidet! Ezt egyikük sem fogja elfelejteni soha. − Kénytelen voltam ezt a szót használni – győzködte magát. Minden másodperc számított, és ilyen erővel semmi más nem taszította volna el Davidét. Tally választott. − Majd én vigyázok rád, Zane! A fiú résnyire nyitotta a szemét, és fáradtan mosolygott. − Remélem, nem bánod, hogy úgy tettem, mint aki elájult. Tally fojtottan kacagott. − Jó ötlet volt. − Tényleg nem tudunk elmenekülni? Azt hiszem, fel tudok kelni. − Nem. Mindenképpen megtalálnának bennünket. Zane a fogát tapogatta a nyelvével. − Hát ez szar ügy. És majdnem elkaptak miattam mindenkit. − Nem nagy ügy. Ha elkapnak, majd megszökünk megint. − Biztos vagy benne, hogy velem akarsz maradni?

− Akkor szököm meg a városból, amikor csak akarok. Meg tudlak menteni téged és Shayt, és mindenki mást, akit ott hagytunk. Most már örökre meggyógyultam. – Tally a bejárat felé nézett, és látta, hogy légdeszkák emelkednek a levegőbe. Mindannyian elmentek. Újra megvonta a vállát. – − Egyébként, azt hiszem, már nem nagyon van min filózni. Ha most David után rohannék, az tönkretenné csodálatos szakító mondatomat. − Azt hiszem, ebben van valami – heherészett Zane halkan. – Megtennél nekem egy szívességet? Ha egyszer velem akarsz szakítani, csak hagyj üzenetet! Tally visszamosolygott rá. − Oké. Ha megígéred, hogy többé nem teszed présgépbe a kezedet. − Rendben. – Zane az ujjaira nézett, majd ökölbe szorította a kezét. – Félek. Vagány akarok maradni. − Újra vagány leszel. Majd én segítek. Zane bólintott, és megragadta Tally kezét, majd remegő hangon kérdezte: − Szerinted Davidnek igaza volt? A szép nagy szemeimért választottál engem? − Nem. Szerintem azért... amit mondtam. És azért, amit te mondtál, mielőtt kiugrattál a hőlégballonból. – Tally nyelt egyet. – Neked mi erről a véleményed?

Zane hátradőlt, és lehunyta a szemét, s olyan sokáig hallgatott, hogy Tally már azt hitte, újra elaludt. De aztán megszólalt halkan: − Mindkettőtöknek igaza van. Talán az emberek előre vannak programozva, hogy segítsenek egymásnak, sőt beleszeressenek egymásba. De csak azért, mert ilyen az emberi természet, attól még nem rossz. Egyébként pedig egy egész városnyi szép közül választhattunk, mégis egymást választottuk. − Örülök neki – fogta meg Tally Zane kezét motyogva. A fiú újra lehunyta a szemét. Egy perc múlva Tally látta, hogy lassabban lélegzik, és rájött, hogy megint elájult. Legalább valami előnye volt az agykárosodásnak. Érezte, hogy az utolsó csepp energia is elhagyja a testét, és azt kívánta, bárcsak ő is alhatna, öntudatlanul tölthetné a következő órákat, és a városban ébredhetne, megint fogságban tartott királykisasszonyként, mintha mindezt csak álmodta volna. Zane mellkasára hajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Öt perccel később megérkezett a Különleges Körülmények Ügyosztálya.

Különlegesek

A légautók vijjogása betöltötte a csillagvizsgálót, s úgy visszhangzott, mint a ragadozó madarak sikolya. A rotorok forgószele végigsepert a kupolán, s hirtelen felélesztette a tüzet. A levegő megtelt porral, és szürke alakok jelentek meg a bejáratnál, megbújva az árnyékban. − Orvosra van szükségünk – jelentette ki Tally, próbaképpen szép hangon. – A barátomnak valami baja van. Megjelent mellette egy különleges, aki a sötétségből lépett elő. − Ne mozduljatok! Nem fogunk bántani, csak ha nincs más választásunk. − Csak segítsenek a barátomon! Beteg! – Minél hamarabb megvizsgálják Zane–t a városi orvosok, annál jobb. Talán ők többet tehetnek érte, mint Maddy. A különleges mondott valamit a kézi beszélőbe, Tally pedig Zane–t figyelte. Résnyire nyílt szemében rémület ült. − Minden rendben lesz – mondta Tally. – Segíteni fognak rajtad.

Zane nagyot nyelt, s Tally látta, hogy remeg a keze. Most, hogy foglyul ejtőik megérkeztek, teljesen lehullott bátor álarca. − Gondoskodom róla, hogy így, vagy úgy, de meggyógyulj. − Már jön a mentőosztag – mondta a különleges, mire Tally szépen rámosolygott. A városi orvosok Zane állapotát még hihetik valamilyen betegségnek, ami megtámadta az agyát, vagy talán azt hiszik majd, hogy valaki megpróbálta meggyógyítani a defektusát. Azt viszont sosem vennék észre, hogy ő meggyógyította önmagát. Csak tettetnie kell, hogy a móka kedvéért jött, ahogy Maddy mondta. Nem kell többé félnie a műtéttől. Talán Zane–t is meg lehet gyógyítani pirulák nélkül. Talán a városban mindenkit meg lehet változtatni. Hőlégballonos szökésük és az után, hogy újra „megmentették" őket a különlegesek, még híresebbek lesznek. Elkezdhetnek valami hatalmasat, amit a különlegesek nem tudnak megállítani. A sötétből pengeéles hang szólalt meg, amitől Tally összerázkódott. − Sejtettem, hogy itt megtalállak, Tally – lépett elő dr. Cable a fényre, és úgy nyújtotta az ujjait a tűz felé, mintha csak azért jött volna, hogy megmelegedjen. − Jó napot, dr. Cable! Tud segíteni a barátomnak? − Fáj a foga? – vigyorodott el a nő. Farkashoz hasonló mosolya ragyogott a sötétben.

− Rosszabb – rázta a fejét Tally. – Nem tud mozogni, és beszélni is alig. Valami komoly baja van. Újabb különlegesek özönlöttek be a csillagvizsgálóba. Közülük hárman hordágyat cipeltek, és kék selyemruházatot viseltek, nem pedig szürkét. Tallyt félretolták az útból, és a hordágyat letették Zane mellé. A fiú lehunyta a szemét. − Ne félj! – mondta dr. Cable. – Meggyógyulsz. Tudunk a bajodról, amióta beugrattál a kórházba. Úgy tűnik, valaki beadott neked néhány agyra ható nanobaktériumot. Elég baj annak a szép fejednek. − Tudták, hogy beteg? – állt fel Tally. – És miért nem gyógyították meg? Dr. Cable megveregette a vállát. − Megfékeztük a nanókat. De a kis implantátumot a fogában úgy programoztuk, hogy fájjon a feje. Hamis tünetek, hogy motiváltak legyetek. − Játszottak velünk... – mondta Tally, miközben a különlegesek elvitték Zane–t. Dr. Cable körülnézett az obszervatóriumban. − Látni akartam, hogy mire készültök, és hova mentek. Azt hittem, elvezettek ahhoz, aki felelős szegény kis Zane betegségéért. – Felvont szemöldökkel folytatta. – Egy kicsivel tovább akartam várni, hogy aktiváljam a nyomkövetőt, de miután olyan durva voltál ma reggel jó barátommal, dr. Valennel, úgy gondoltuk, jobb, ha értetek

jövünk, és hazaviszünk. Te aztán tudod, hogyan okozz bajt. Tally hallgatott, de az agya pörgött, mint a motolla. A nyomkövetőt Zane fogában távirányítással kapcsolták be, de csak az után, hogy a tudósok megtalálták dr. Valent. Már megint Tally hozta magával a különlegeseket. − Akartunk szerezni egy kocsit, hogy elmeneküljünk innen – mondta Tally, miközben próbált szépnek hangzani. – De eltévedtünk. − Igen, megtaláltuk a Romok között. De nem hinném, hogy egészen idáig jutottatok gyalog. Ki segített, Tally? Tally a fejét rázta. − Senki. Ekkor megjelent egy szürke selyemruhás különleges dr. Cable mellett, és röviden beszámolt neki. Fülsértő hangjától Tallyt kirázta a hideg, de motyogásnál többet nem tudott kivenni. − Küldje utánuk a fiatalokat – parancsolta dr. Cable, majd újra Tallyhez fordult. – Azt mondod, senki? És mi van a tábortüzekkel, vadászcsapdákkal és latrinákkal? Úgy tűnik, nem kevesen táboroztak itt, és nem régen mentek el innen. Kár, hogy nem értünk ide előbb – csóválta a fejét. − Nem fogják elkapni őket – mondta Tally szép mosollyal. − Nem fogjuk? – Dr. Cable fogsora vörösen fénylett a tűtől. – Nekünk is van egy–két trükkünk, Tally.

A doktor elfordult, és elindult a bejárat felé. Amikor Tally követni próbálta, vasmarokkal vállon ragadta az egyik különleges, és leültette a tűz mellé. Kiabált utasítások, és még több leszálló légautó hangja szűrődött be a kupolába, de Tally már nem próbálta kifigyelni a bejáraton át, hogy mi történik. Csak boldogtalanul bámult a tűzbe. Most, hogy Zane–t elvitték, nem érzett mást, csak azt, hogy legyőzték. Dr. Cable már megint tökéletesen kijátszotta, rávette, hogy megtalálja Új Füstöst, és majdnem másodszor is elárult mindenkit. Utolsó szavai után pedig David valószínűleg gyűlöli. De remélhetőleg legalább Fausto és a többi krim örökre elmenekült a városból. Nekik és az új füstösöknek volt pár perc előnyük. Egyenesen haladva nem tudnák lehagyni a különlegesek járműveit, de a légdeszkák mozgékonyabbak. Most, hogy Zane nyomkövetője nem volt velük, egyszerűen eltűnhettek a környező erdőben. Tally és Zane lázadása vagy két tucat új embert jelentett az új füstösöknek. Most pedig, miután kipróbálták a gyógyszert, elvihetik a városba és más városokba is, s egyszer mindenki szabad lehet. Talán ezúttal nem a város nyert. Az pedig a legnagyobb szerencse lehet Zane–nek, hogy elkapták. A városi orvosok jobban tudják kezelni, mint egy csapat menekülő kirekesztett. Tally arra

koncentrált, hogy hogyan fog segíteni neki, ha kell, hogy újra vagány lehessen. Talán egy csókkal kezdhetné... Úgy egy órával az első különlegesek érkezése után a tűz lassan kialudt, és Tally újra fázni kezdett. Amikor feltekerte a dzsekije fűtését, egy árny mozdult meg a kupola nyílásán ferdén behatoló vörös naplemente fényében. Megriadt. Valaki légdeszkán ereszkedett lefelé. David jött vissza, hogy megmentse? Tally a fejét rázta. Maddy biztosan nem engedné. − Elkaptunk kettőt – kiáltott egy durva hang az egyik deszkáról. A különleges egyenruhák szürke selyme lobogott a homályban, amikor még két alak ereszkedett le a kupola repedésén át. A légdeszkák hosszabbak voltak a normálisnál, elejükre és végükre emelő propellereket szereltek. Rotorjaik felkavarták a parazsat. − Szóval ez az új trükkjük – gondolta Tally. – Légdeszkázó különlegesek, akik tökéletesen tudják követni az új füstösöket. Vajon kit kaptak el? − Csúfok vagy szépek? – kiáltott oda dr. Cable. Tally felnézett, és látta, hogy a doktornő visszajött hozzá a tűz mellé. − Csak két krim. A csúfok mind elmenekültek – érkezett a válasz. Tally felismerte a különleges borotvaéles hangját. − Jaj, ne! – suttogta.

− De bizony, Tally–wa. – Az alak leugrott a deszkáról, és odament a tűz fényébe. − Újraműttettem magamat! Hogy tetszik? Shay volt az. Különlegesként. − Dr. C. megengedte, hogy még több tetkót csináltassak. Hát nem észveszejtő? Tally felnézett régi barátnőjére. Az átváltozása elképesztette: a villanó tetoválások kavargó vonalai úgy elborították, mintha bőrét pulzáló fekete háló borította volna. Az arca sovány és kegyetlen volt, felső fogsorát élesre reszelték, hegyesen három– szögletűre minden fogát. Magasabb lett, s meztelen karja csupa új, kemény izom. A sebhelyek sora, ott, ahol megvágta magát, élesen kidudorodott, és forgó tetoválások vették körül. Szeme úgy villogott a tűzfényben, mint egy ragadozóé, s ahogy a lángok táncoltak, vörös és lila között váltakozott. Természetesen még mindig szép volt, de kegyetlen, embertelen kecsessége láttán Tallyt kiverte a víz, mintha színes pókot nézne, amint keresztülmászik a hálóján. Mögötte leszállt a többi légdeszka. Ho és Tachs volt az, akik Shayjel együtt vágták magukat. Mindketten egy– egy ernyedt alakot tartottak. Tally arca eltorzult, amikor meglátta, hogy Fausto az, akit elkaptak, aki csak néhány napja állt először légdeszkán. De legalább a többiek elmenekültek... és David is biztonságban van. Új Füstös még mindig él!

− Ugye mennyire széppé tesz az új műtét, Tally–wa? – kérdezte Shay. – Szerinted nem túlzás? Tally fáradtan rázta a fejét. − Nem. Irtóra menő, Shay–la. − Széles, kegyetlen mosoly terült el Shay arcán. − Kábé egy millió–billió milihelen, mi? − Mint minimum. – Tally elfordult régi barátnőjétől, és tovább bámult a tűzbe. Shay leült mellé. − El sem tudod képzelni, mennyire vagány különlegesnek lenni, Tally–wa. Minden másodperc totál izgi. Hallom a szívverésedet, érzem az elektromos töltést, amivel a dzsekid próbál melegen tartani. Érzem a félelmed szagát. − Nem félek tőled, Shay. − De egy kicsit félsz, Tally–wa. Többé nem csaphatsz be – mondta, és Tally vállára tette a karját. – Emlékszel azokra az őrült arcokra, amiket még csúf korunkban terveztem? Dr. C. megengedi, hogy megcsináltassam. A Pengék csapata minden műtétet megcsináltathat, amit csak akar. Még a Szép Bizottság sem szólhat bele a kinézetünkbe. − Szuper lehet neked, Shay–la. − Mi vagyunk az új, vagány csapat a Körülményeknél. Különleges különlegesek. Hát nem kell megveszni a boldogságtól?

Tally odafordult hozzá, és megpróbált a villogó ibolya– és vörös színű szemek mögé látni. A szép beszéd ellenére hallotta a hideg, higgadt intelligenciát Shay hangjában, a szánalommentes örömöt, amiért csapdába ejtette azt, aki egyszer elárulta. Újfajta kegyetlen szép volt, ez látszott rajta. Rosszabb még dr. Cable–nél is. Kevésbé emberi. − Tényleg boldog vagy, Shay? Shaynek megremegett a szája széle, éles fogait egy pillanatra végighúzta alsó ajkán, majd bólintott. − Most, hogy visszakaptalak Tally–wa, már igen. Nem volt valami szép tőletek, hogy mind megszöktetek nélkülem. Annyira elszomorított! − Esküszöm, hogy magunkkal akartunk vinni, Shay. Annyi üzenetet hagytam neked! − Nem értem rá – rúgott bele a kihunyó tűzbe Shay. – Vágtam magam. Gyógymódot kerestem. – Felhorkant. – Mellesleg elegem volt a kempingezésből. De mindegy. Most már újra együtt vagyunk, te meg én. − Egymás ellen – mondta Tally olyan halkan, hogy alig hallatszott. − Szó sincs róla, Tally–wa – szorította meg durván a vállát Shay. – Elegem van a félreértésekből és a haragból kettőnk között. Mostantól örökre a legjobb barátnők leszünk. Tally lehunyta a szemét. Szóval ez Shay bosszúja. − Szükségem van rád a Pengék csapatában. Annyira vagány leszel te is!

− Nem teheted ezt velem – suttogta Tally, és megpróbált elhúzódni. Shay szorosan fogta. − De bizony! Az a helyzet, hogy megtehetem. − Nem! – kiáltott fel Tally, és ütött egyet, ahogy megpróbált talpra állni. Shay keze villámgyorsan lendült előre, mire Tally éles szúrást érzett a nyakán. Másodpercekkel később sűrű köd kezdett leereszkedni rá. Sikerült elhúzódnia, és tett néhány tántorgó lépést, de a végtagjai mintha folyékony ólommal lettek volna tele, s végül a földre zuhant. Szürke lepel borult a tűzre, és a világ elsötétült. Szavak kuszálódtak össze, melyeket egy pengeéles hang mondott: − Fogd fel, Tally–wa...

Hamis álmok

A következő néhány hétben Tally sosem ébredt fel teljesen. Néha megmozdult, és felismerte a lepedő és a párnák tapintásáról, hogy ágyban van, de a gondolatai leginkább a testétől különváltan kalandoztak, ki–be szálltak ugyanannak az álomnak darabokra hullott változataiból. Volt egyszer egy szépséges királykisasszony, akit bezárva tartottak egy magas toronyban, amelynek tükrös falai sosem maradtak csendben. Nem volt lift, vagy más mód, hogy lejusson, de amikor a királykisasszony megunta nézegetni magát a tükrökben, úgy döntött, leugrik. Meghívta minden barátját, hogy menjenek vele, ők pedig követték, amikor kiugrott, kivéve a legjobb barátnőjét, akinek elveszett a meghívója. A tornyot egy ékköves szemű, üres bendőjű szürke sárkány őrizte. Számtalan sok lába volt, s olyan gyorsan mozgott, hogy alig lehetett látni, de úgy tett, mintha aludna, és hagyta, hogy a királykisasszony és a barátai elosonjanak. Egy ilyen álom pedig lehetetlen volt királyfi nélkül.

Egyszerre volt szép és csúf, vagány és komoly, óvatos és bátor. Kezdetben együtt élt a királyfival a toronyban, de később mintha a királyfi odakint lett volna, egész idő alatt, és őt várta. Az álom logikája szerint néha két királyfi volt, akik között választania kellett. A királykisasszony egyszer a jóképű királyfit választotta, máskor a csúfot. De akár így, akár úgy döntött, a szíve majd megszakadt. És bárkit választott is, az álom vége sosem változott. A leg jobb barátnője, akinek elveszett a meghívója, mindig követni próbálta a királykisasszonyt. De a szürke sárkány felébredt, es lenyelte, s annyira ízlett neki, hogy elindult a többiek nyomában, mert kedvet kapott rájuk. A sárkány gyomrából a legjobb barátnő figyelt a sárkány szemével, és beszélt a szájával. Meg esküdött, hogy megtalálja a királykisasszonyt, és megbünteti, amiért ott hagyta. És annyi álmos hét alatt az álom mindig ugyanúgy végződött. A sárkány eljött a királykisasszonyért, és mindig ugyanazt mondta: – Fogd fel, Tally–wa, különleges vagy!

Vége