Elisabeth Scott
Napsugár nővérke
Bármilyen örömmel is lát munkához Julie az öregek otthonában, zavarja, hogy fiatal kora miatt képtelen megszerezni Brent doktor bizalmát. A két gyermekét egyedül nevelő férfi igyekszik minél távolabb tartani magát a vonzó teremtéstől, aki szerinte előbb-utóbb úgyis mozgalmasabb állást keres magának. Julie-t azonban nemhiába becézik Napsugár nővérkének. Rövid idő múlva bearanyozza a férfi életét...
1. FEJEZET - Micsoda őrült ötlet öregek otthonában dolgozni! - kiáltott fel Meg, amikor a barátnője, Julie beavatta a terveibe. - Ugyan milyen férfiakkal akarsz ott megismerkedni? - Semmilyenekkel - vágta rá Julie nyugodtan. - Nincsenek jóképű orvosok, és nincsenek betegek, akiknek hátsó gondolataik támadnak egy nővér láttán. És ez nem egyszerű öregek otthona, hanem magánklinika. Meg egy legyintéssel félresöpörte ezt a megjegyzést. - Ráadásul Fokvárosban van! Itt Durbanben nem találtál állást? - Egyszerűen környezetváltozásra van szükségem. - Hát abban nem lesz hiba. Persze tudom, hogy az utóbbi időben gondjaid voltak, de szerinted az megoldás, ha elszaladsz? Julie érezte, hogy elvörösödik, mert Meg kitalálta a legtitkosabb gondolatait. - Nem szaladok el - mentegetőzött. - Csak egy kis változatosságot szeretnék a munkámban. - Ez igaz is, gondolta. És a klinika vezetőjének is ezt mondta. Meg egy vállrándítással feladta. - Nos, mivel nyilvánvalóan nem tudlak eltántorítani a tervedtől, sok szerencsét kívánok. De azt hiszem, fogalmad sincs, mire vállalkozol. Nyugodt, békés életre, ábrándozott Julie, miközben a gyorsforgalmi úton hajtott Fokváros felé. Gyönyörű idő volt, a nap fényesen ragyogott a mélykék égbolton. Megállította az autót, és sétált néhány lépést. A távolban megpillantotta a csillogó tengert, amely felől frissítő, lágy szellő fújdogált. Vidáman dúdolgatva folytatta útját, és egy órával később megérkezett a Halvey Ház nevű klinikához. Igen, itt kellemesen fognak telni a napjaim, futott át az agyán. Jó messze mindentől, amit az utóbbi időben kiálltam. Büszke volt rá, hogy elsőre megtalálta az utat, hiszen csak egyszer járt itt, a felvételi beszélgetés alkalmával. A Halvey Ház viktoriánus stílusban épült villa volt. Julie felment a bejárati ajtó előtti tágas verandára, ahonnan kilátás nyílt a városra és a tengerre. Becsöngetett, és meglepetésére maga a főnővér nyitott ajtót. - Láttam, amikor megérkezett, Maynard nővér - magyarázta a főnővér. – Isten hozta! Nagyon örülök, hogy nem gondolta meg magát. - Miután bevezette Julie-t az irodába, és teát hozatott, kedvesen folytatta: - Ha van kedve, máris berendezkedhet az új lakásában. A lehetőség, hogy közvetlenül a klinikán lakhat, egyike volt azoknak az okoknak, amiért Julie megpályázta az állást. Durbanben minden nap rengeteg időt vesztegetett el utazással, mert messze lakott a kórháztól, ahol dolgozott. - Sajnos, nem lesz túl sok helye - jegyezte meg a főnővér. - Teát főzhet itt magának, de étkezni a személyzeti ebédlőbe járjon. - Az órájára pillantott. - Most itt kell hagynom. Brent doktor rögtön kezdi a vizitet.
Julie még nem ismerte a férfit, mivel az nem volt ott a felvételi beszélgetésen. A főnővér egyszer említette, hogy özvegy. Valószínűleg olyan, mint az apám, gondolta Julie. Ősz hajú, kedves, és a nyugalom a legfontosabb számára. Kicsomagolta a ruháit, és belebújt a köpenyébe. Azután néhány fényképet állított az éjjeliszekrényre: apja és anyja, a fivérei, a kutyák és végül a saját fotóját, amelyen a diplomáját veszi át. Ez volt minden. A többi képet még Durbanben elhajította. Elsőnek azt, amelyik Tim Currant ábrázolta, amint éppen átöleli őt. De azt is, amelyik Mark Elliotról készült, aki a jachtján állva mosolygott. Nem érdemlik meg, hogy egy másodpercig is bánkódj utánuk - vigasztalta Meg. Fokvárosban minden ujjadra találsz egyet. Csakhogy Julie-nak esze ágában sem volt újabb kapcsolatba bonyolódni. Legalábbis mostanában biztosan nem! Eszébe jutottak a barátnői. Bárcsak itt lehetne Meg, Hilary vagy Jane, hogy megossza velük a kezdeti gondokat! Hirtelen rádöbbent, milyen nehéz lesz az élete távol a barátaitól és a családjától. Másnap reggel mosolyogva lépett be az osztályra, hogy elkezdje a munkát. Az éjszakás nővér nagyon kedvesen üdvözölte. - Mielőtt reggelente leteszem a szolgálatot, mindig iszom egy csésze kávét - mondta. Megkínálhatom magát is? Julie hálásan rámosolygott. - Az itteni munka sokban különbözik egy nagy, városi kórházban végzett munkától folytatta Anderson nővér. - A betegeink egy része csupán néhány hétig marad, de a legtöbben életük végéig. Állandó orvosi felügyeletre szorulnak, ám elsősorban több figyelmet és emberi melegséget igényelnek, mint egy hétköznapi kórházban. És ezért vagyunk itt mi. Az itteni légkör bensőségesebb és főleg kevésbé feszült. Azután beszélt a betegekről, akik Julie gondjaira lesznek bízva, átadta neki a kulcsokat, és megmutatta, hol találja az iratokat. Amikor a nővér elment, Julie mélyet sóhajtott, kihúzta magát, és megkezdte első munkanapját a Halvey Házban. A megszokott reggeli tevékenységben volt valami megnyugtató. A fiatal segédápolónővel, Prudence Solomonnal kiosztották a reggelit, majd megmosdatták és felöltöztették a betegeket, s szétosztották a gyógyszereket. Aztán Julie segített az egyik reumás nőbetegnek tornázni. Miss Clifford apró, ősz hajú hölgy volt. S bár vagy ötven éve elhagyta Írországot, még mindig akcentussal beszélt. - Mikor tart vizitet Brent doktor? - kérdezte Julie a segédápolónőtől, amikor tizenegy óra felé leültek kávézni. - Az változó - válaszolta Prudence. - Azt hiszem, ma a városi klinikán van. Hetente egyszer-kétszer ott dolgozik. Tehát attól függ, mennyi ideig tartanak a műtétek. Gondolom, délután kijön. Mit szól hozzá, ha elviszem Miss Cliffordot fürdeni? Ilyentájt nemigen vannak fájdalmai, és kicsit egyszerűbb a dolog. Julie igent mondott, és úgy döntött, hogy áttanulmányozza a betegek aktáit, mielőtt mindegyikükkel váltana néhány szót. Éppen belefogott a szklerózis multiplexben szenvedő Ted Ramsay kórlapjának olvasásába, amikor észrevette, hogy nincs egyedül. Lassan felemelte a fejét.
Valahányszor később felidézte magában első találkozását Brent doktorral, újra meg újra megállapította, mennyire nem találták rokonszenvesnek egymást az első pillanatban. - Szóval maga Maynard nővér - mondta a férfi némileg meglepetten. - Brent doktor vagyok. Fiatalabb volt, mint Julie várta. A harmincas évei közepén járhatott, és cseppet sem titkolta, hogy Julie éppúgy nem felel meg a várakozásának, mint ő a lányénak. - Azt hittem, csak délután jön be, Brent doktor - kezdte Julie, miközben lassan felállt. - Az utolsó percben megváltozott az időbeosztásom. - A férfi szeme szürke volt, és rideg. - Maga fiatalabb, mint gondoltam. Julie érezte, hogy elvörösödik. - Huszonhat éves vagyok. - És hat hónapja szereztem meg a diplomámat, akarta hozzátenni, de a férfi közönyösen vállat vont. - Feltételezem, hogy semmiféle tapasztalattal nem rendelkezik az öregek ápolása terén. - Ez igaz - ismerte be Julie mély sóhajjal. - De van tapasztalatom a betegápolás minden fontos területén, s ahogy azt már az igazgatóságnak is kifejtettem, én elsősorban az embert nézem, és csak másodsorban a beteget. Az életkor pedig nem fontos. - Ezt szépen mondta, Maynard nővér, de sajnos téved. Mert a legtöbb ápoltunk betegsége szoros összefüggésben van azzal a ténnyel, hogy már nem fiatal. Ezt meg is említettem volna a felvételi beszélgetésen. Kár, hogy nem voltam ott. Elég egyértelmű, gondolta Julie. Ha ott lett volna, nem kapom meg az állást. Dacosan felszegte az állát, ám az utolsó másodpercben visszafogta magát. Úgy vélte, jobb, ha nem heveskedik. - Elmegyek önnel vizitelni, Brent doktor - mondta inkább a lehető legközömbösebb hangon. - Nem szükséges. Csak látni akarom, hatnak-e az új gyógyszerek Ted Ramsaynél, és megnézem Mrs. Ngalot. Délután majd visszajövök. Julie ismét az iratokba merült, de olyan dühös volt, hogy beletelt egy kis időbe, amíg lecsillapodott, és képes volt a feljegyzésekre összpontosítani. Röviddel ezután Julie legnagyobb meglepetésére nevetés hallatszott Ted Ramsay szobája felől, és amikor az orvos kilépett a folyosóra, még mindig derűs mosoly ült az arcán. Mihelyt azonban elhaladt Julie mellett, elkomorodott, odabiccentett a lánynak, és eltűnt a felvonóban. - Brent doktor mindig ilyen? - kérdezte Julie Prudence-től ebéd után. Most egy kicsit ráértek, mert néhány beteghez látogató jött, mások pedig szunyókáltak. - Egyértelműen az értésemre adta, hogy túl fiatalnak és tapasztalatlannak tart erre a munkára. De legalább lehetőséget adhatna, hogy bebizonyíthassam a rátermettségemet. A fiatal segédápolónő meglepettnek látszott. - Kedves ember, és a betegek nagyon szeretik. A nővérekkel is remekül kijön. Nekem ugyan nincs sok dolgom vele, de Carter nővérrel nagyszerűen megértették egymást. - Mennyi idős volt ez a Carter nővér? - firtatta Julie, bár előre sejtette a választ. - Hatvan volt, amikor nyugdíjba ment. - Prudence maga elé tartotta a kezét. - És ilyen kövér. Lehet, hogy Brent doktornak egyszerűen rossz napja van. Bizonyára nem olyan könnyű
egyedül nevelni két gyereket. A felesége két éve meghalt autóbalesetben - tette hozzá Prudence -, és a gyerekek még kicsik. Ha jól tudom, Catherine hétéves, a kisfiú, David, pedig öt. Most a nagyszüleiknél vannak, és talán nehezen viseli a doktor, hogy el kellett szakadnia tőlük. Biztosan ezért volt morcos. De ne ítéljen elhamarkodottan, Julie, Brent doktor igazán kedves ember. Meglehet, gondolta a fiatal nő, de én nem vettem észre. Viszont együtt kell dolgoznom vele, tehát nem szabad túlzott fontosságot tulajdonítanom az első találkozásnak. Talán tényleg csak rossz napja van, és legközelebb barátságosabb lesz. Ám az orvos viselkedése a következő napokban sem változott. Csak akkor szólt a lányhoz, ha a munka feltétlenül megkívánta, amúgy hűvös és távolságtartó maradt. Mindenki más olyan kedves hozzám itt, tűnődött Julie, hogy tulajdonképpen nem számít, ha Brent doktor elutasító. Elvégre nem találkoznak túl gyakran. S ezen az sem változtat, hogy az orvos a klinika parkjában álló házban lakik. Mégis bosszantotta Julie-t, hogy a férfi úgy gondolja, túl fiatal ő ehhez a munkához, és lehetőséget sem adott, hogy megmutassa, mire képes. Egy munkatársnője, Brenda Morkel egyik nap elárulta Julie-nak, hogy Adam Brent harminchat éves. - Együtt jártunk az egyetemre, persze nem ugyanarra a szakra. Ennek ellenére kellemes meglepetés volt viszontlátni őt, amikor négy évvel ezelőtt elfogadtam ezt az állást. A kisfia és az én kislányom, Helen, ugyanabba az óvodába jár. – Brenda egy másodpercig tétovázott, majd folytatta: - Azt hiszem, Adam nagyon megváltozott a felesége halála óta. Szinte félénk lett. Főképp az új emberekkel. Úgyhogy ne vegye személyes sértésnek, ha olyan hűvösen bánik magával! Julie lassan megismerte a betegeket. Az osztályon tizenketten feküdtek, és az első hétvégén Julie mindegyikükkel elbeszélgetett egy kicsit. O’Connor kapitány szeretetre méltó idősebb úr volt. - Igazán remek, hogy az ablakomból láthatom a tengert - magyarázta, mialatt Julie kötést cserélt a lábán. - Pár évvel ezelőtt még ott hajókáztam. Az persze álmomban sem jutott eszembe, hogy utolsó napjaimat ezen a klinikán fogom tölteni. - Talán szeretne visszatérni a hazájába, Írországba? A férfi megrázta a fejét. - Alig ismerek valakit Dublinban. A nyugdíjamat meg éppúgy elverhetem itt is. Szóval maradok. A Halvey Ház majdnem olyan a számomra, mint egy otthon, leszámítva, hogy nincs is igazi otthonom. Csak a hajók kajütjei. Miközben elmesélte Julie-nak, miért nem nősült meg soha, kék szeme vidáman csillogott. - Természetesen minden kikötőben volt menyasszonyom, ahogy illik. És sok kikötőben megfordultam. Az élet olyan gyorsan elszállt, hogy soha nem jutott eszembe letelepedni. De azok az édes lánykák okosabbak voltak, és találtak maguknak valakit, aki gondoskodik róluk. Ekkor lépett be Brent doktor. - Jól eltársalogtunk a nővérrel - mondta neki a kapitány.
Milyen kedvesnek és rokonszenvesnek látszik Adam Brent, amikor mosolyog, állapította meg magában Julie. - Feltételezem, többnyire maga beszélt, kapitány. - Eltalálta. Brent doktor még mindig mosolygott. - Szeretnék váltani magával néhány szót, nővér. Julie követte a kis nővérszobába, és udvariasan várta, mit akar mondani. - A kapitány sebe nem gyógyul, lehet, hogy bőrátültetést kell végrehajtanunk. - De nagyon alacsony a vérnyomása! Gondolja, hogy elég erős hozzá? - Még várunk egy kicsit. Folytassa a kötözést, és egy hétig használja az új kenőcsöt. Aztán majd meglátjuk. Amikor az orvos elment, Julie feljegyezte a tudnivalókat O’Connor kapitány kartonjára. Azt legalább nem vetheti a szemére Brent doktor, hogy nem lelkiismeretesen végzi a munkáját. Éjszaka Julie befejezett egy levelet, amelyet Megnek írt. Nagyon örülök, hogy olyan hamar válaszoltál. Az orvosról faggatsz, de légy nyugodt, egyáltalán nem az esetem. Hiszen tudod, hogy én a magas, fekete, kedves férfiakat kedvelem. Brent doktor pedig nem túl magas, barna és minden, csak éppen nem kedves. Mint látod, részéről nem fenyeget veszély. Ráadásul az a véleménye rólam, hogy túl fiatal és tapasztalatlan vagyok ehhez a munkához. Ha ott lett volna a felvételi beszélgetésen, mindent elkövetett volna, hogy ne kapjam meg az állást. Másnap Julie ismét a betegekkel ismerkedett, s kis időt Miss Clifforddal töltött. A hajlott hátú, idős hölgy ujjai már megduzzadtak a reumától, de frizurája tökéletes volt, mint mindig. - Nagyon szép a haja - dicsérte Julie. - Mindig ápoltam, tudja, a fellépések miatt. Balerina voltam. Julie szemügyre vette a falat borító fényképeket. Az évszázad leghíresebb balett táncosait ábrázolták, Margot Fonteyntől Nurejevig. - Önről nincs fotó? - Nincs rá szükségem - felelte Miss Clifford. - Mindenre emlékszem. Az egész világon táncolhattam volna, de én inkább Fokvárosban maradtam. Ó, kedveském, ha látott volna a Hattyúk tavában! Ismeri? - Igen, és nagyon szeretem. Jártam balett órákra, de nem voltam valami tehetséges. - Kár - jegyezte meg Miss Clifford. - Nem mutatna be egy piruettet a kedvemért? Teljesen elment az eszem, korholta magát Julie később. Hogyan is piruettezhettem munkaidőben egy kórházi szobában? Micsoda ostobaság! És Brent doktor, aki pontosan abban a pillanatban lépett be a szobába, amikor Julie belefogott a piruettbe, nyilván ugyanígy vélekedett.
- Zavarom, Maynard nővér? - kérdezte ridegen, de elég egyértelműen éreztetve, hogy igazolva látja kétségeit a lány szakértelmét illetően. Julie-nak még éppen sikerült visszanyernie az egyensúlyát, ám magabiztossága erősen csorbát szenvedett. - Brent doktor, én... - kezdte, bár fogalma sem volt róla, hogyan fogja folytatni. - Kérem, ne haragudjon Maynard nővérre - szólalt meg Miss Clifford riadtan. - Én kértem meg rá, hogy csináljon a kedvemért egy piruettet. Milyen fagyosan méreget azzal a szürke szemével! - állapította meg magában Julie, miközben a szíve hevesen kalapált. - Egyáltalán nem haragszom - jelentette ki az orvos némi habozás után. - Maynard nővér, szeretném még egyszer megvizsgálni O’Connor kapitány lábát, ha szánna rám egy kis időt. Hangja teljesen ellágyult, amikor Miss Cliffordhoz fordult. - Ön pedig többé ne csábítsa a nővért efféle mutatványokra! Elvégre ez itt nem színpad. Julie követte az orvost a kapitány szobájába. Mivel a férfi nem szólt egy szót sem, úgy vélte, minden bizonnyal a hallgatás a legokosabb dolog, amit tehet. - Jó napot! - üdvözölte őket a beteg. - Újabb kötözés? - Úgy bizony - felelte az orvos. - Ideje, hogy megnézzük a lábát. Julie levette a kötést, és nyomban tudta, hogy a seb még mindig nem gyógyult be. Az orvos megtapogatta a duzzanat környékét. - Azt reméltem, hogy az új kenőcs jobban használ. Attól tartok, bőrátültetést kell végrehajtanunk a városi klinikán. Megbeszélek egy időpontot Hutton doktorral. Az idős férfi összevonta fehér szemöldökét. - Nem akarok sokáig ott maradni. A lehető leghamarabb szeretnék visszakerülni a saját ágyamba. - Julie látta Brent doktoron, hogy számított erre a kifakadásra. - Tudom, hogy legutóbb nem tetszett magának - válaszolta -, de Hutton doktor egy-két napig ott fogja tartani megfigyelésre. - Akkor csak jöjjön el ide! Egyszerűen mondja meg neki, hogy itt jó kezekben vagyok, önnél és Napsugár nővérkénél! - Napsugár nővérke? - kérdezte az orvos elképedve. Julie érezte, hogy arcába szökik a vér. - Igen. Hát nem napsütést hoz az életünkbe a szőke hajával és a vidám mosolyával? Ezért hívjuk így a hölgyekkel. - Nos, meglátom, mit mond Hutton doktor, de nem ígérhetek semmit. - Én sem, Brent doktor - jelentette ki nyomatékosan az öregúr. - Hacsak nem csinál mindent pontosan úgy, ahogy én akarom. Amikor Julie és az orvos kilépett a folyosóra, a fiatal nő nagy megkönnyebbüléssel állapította meg, hogy Brent doktor még mindig mosolyog.
- Elragadó vén bagoly. - Hangában csodálat ült. - Sejtettem, mit fog válaszolni, ezért már előre beszéltem Hutton doktorral. Elvégzik rajta a bőrátültetést, és lehet, hogy még aznap visszajöhet. Az orvosi szobában Brent doktor elővette a kapitány kórlapját. - Igazán szerencsénk volt. A szélütést követően gyógyszereket adtunk neki, hogy felhígítsuk a vérét, és azóta nem volt újabb embóliája. De a testének jobb oldala béna maradt. - A beszédközpontra is kihatott a szélütés? - A roham utáni első napokban nem tudott beszélni, de ez hamar javulni kezdett. A logopédus igen jó munkát végzett. Csakhogy O’Connor vérnyomása rendkívül alacsony, és a lábában nagyon rossz a vérkeringés. Ezért nem gyógyul a sebe. - A férfi felállt. - Köszönöm, nővér. - Hangja ismét tárgyilagosan csengett. - Tudatni fogom önnel, mit határoztunk. Egy szava sem volt ahhoz, hogy O’Connor kapitány Napsugár nővérkének nevez, pedig feltehetően éppúgy helyteleníti, mint a kis balett mutatványomat, gondolta Julie. Hirtelen eszébe jutott, milyen mulatságos lehetett, ahogy pörgött, s közben a köpenye merészen felcsúszott. Nem lehetséges, hogy Brent doktor szemében először valami egészen más villant fel, mielőtt ridegen és kimérten letorkolta? És most a betegek elkeresztelték Napsugár nővérkének! Hát kaphatott volna ennél szebb bókot? Fütyülök rá, mit gondol Brent doktor, mosolyodott el vidáman. Megszólalt Mrs. Ngalo szobacsengője. Julie gyorsan odaindult, mivel Prudence már elment ebédelni, és a nyugodt természetű Mrs. Ngalo sohasem csengetett, ha nem volt igazán sürgős. Az idősödő asszony egy csípőműtét után pihent a Halvey Házban. Prudence és Julie mindennap beültette egy magas székbe, hogy kiláthasson az ablakon. Egyelőre fél órát ülhetett, de Julie hamar észrevette, hogy már húsz perc is sok neki. - Ne haragudjon, nővér - mentegetődzött Mrs. Ngalo -, de szeretnék lefeküdni. - Természetesen. - Julie besegítette a beteget az ágyba, majd párnát csúsztatott a lábai közé, hogy a csípője ne mozduljon el, amíg az izomzata nem jön rendbe. - Jobb így? kérdezte. - Nemsokára itt lesz a családja. Úgy láttam, mindennap bejönnek önhöz. - Igen. Szerintük nem helyes, hogy itt vagyok. Nálunk az a szokás, hogy az öregeket a család ápolja, s a húgaim és a sógornőim nem is akarták, hogy klinikán feküdjek. De a sebész, aki a műtétet végezte, úgy rendelkezett, hogy néhány hétig itt kell maradnom. - Az orvosnak igaza volt. Önnek szakszerű kezelésre van szüksége. - Julie megtöltött egy poharat vízzel, és az éjjeliszekrényre állította. - Egyébként ön az egyik legfiatalabb betegünk. Mrs. Ngalo kedvesen rámosolygott. - Hatvanegy éves vagyok, és kilenc unokám van. Ha újra tudok járni, talán behozom a kisebbeket megmutatni. Az idősebbek bejárnak látogatóba. - Örülnék nekik. De nem értem, a kicsik miért nem látogathatják meg. Majd megemlítem a főnővérnek. Julie látta, hogy a beteg lényegesen jobban van, és elhatározta, szól a gyógytornásznak, hogy fél óra ülés szemlátomást túl hosszú neki. Megint eszébe jutott, mit mondott Adam Brent az első találkozásukkor. A betegek életkora fontos szerepet játszik a gyógyulás időtartamát tekintve. Rájött, hogy ez pontosan így
van. Ha Mrs. Ngalo tíz évvel korábban esik át ugyanezen a műtéten, talán már talpra állt volna, töprengett. És tíz évvel később még sokkal nehezebben gyógyulna. Tehát Brent doktornak igaza volt. De az nem tisztességes tőle, hogy a látszat után ítélt! Másnap Julie kísérletet tett, hogy elnézést kérjen a piruettért. - Tudom, doktor úr, nem lett volna szabad úgy viselkednem. A férfi a szemét sem emelte fel az aktáról, melyet éppen tanulmányozott. - Nem, nővér, nem lett volna szabad. Legalább megfordulhatna a fejében, milyen kellemetlen ez nekem, dühöngött Julie magában. - Miss Cliffordnak mindenesetre tetszett - mondta a doktor, majd félretette az aktát, és a lányra nézett. - Csupán nem szeretném, ha lejáratná a személyzetet, Maynard nővér. Érti? Julie feladta. - Igen, Brent doktor - felelte, remélve, hogy a hanga közömbösen cseng. Ez volt az utolsó bocsánatkérés, amelyet ez a fickó hallott tőlem, gondolta mérgesen. Mindent elkövetett, hogy az orvos ne ronthassa el a munkában lelt örömét. Szívéhez nőtt az öreg épület és a tető alatti kis lakás. Aztán ott volt az uszoda a személyzet és azon betegek részére, akik elég jól mozogtak. Az épületet körülölelő parkot pedig még nem is tudta teljesen felfedezni. Tele volt ezeréves fákkal, leanderrel, hibiszkusszal és egyéb bokrokkal, amelyeket Julie jól ismert a szülei kertjéből. Az utak elég szélesek voltak a tolókocsik számára, és ő mindennap magával vitt egy-egy beteget egy kis kerti sétára. , - Megfigyeltem, hogy amilyen gyakran csak teheti, a szabadban van - szólt Julie egyik nap Ted Ramsayhez. - Télen sem marad bent? - Szívesen kijönnék télen is - felelte a férfi -, de maga nem is sejti, milyen hideg tud itt lenni. - Hallottam már róla, de ha az eget szemlélem, alig tudom elhinni. - Várjon csak, amíg délnyugati szél fúj, és ugyanez az égbolt sötét és viharos lesz! Annyira belemélyedtek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették, és az útnak vége szakadt. - Tolószékkel itt nem jutunk át - állapította meg Julie. - Ma este utánanézek, van-e másik út, de most jobb, ha visszafordulunk. Este, miután megfürdött, Julie elindult, hogy felderítse a park ismeretlen részét. A főépülettől csodálatos út vezetett a zöldbe. Talán sikerül felfedeznie egy új ösvényt, amelyet Ted Ramsay még nem ismer. Egy kanyarulatból kiérve hirtelen egy labradort pillantott meg maga előtt. A kutya éppen az egyik ágyást túrta fel. Amikor meghallotta Julie lépteit, felkapta a fejét, és olyan bűnbánó képet vágott, hogy a lány hangos hahotázásban tört ki. - Fogalmam sincs, mit művelsz ott - szólt a kutyushoz -, de nyilvánvalóan valami tiltott dolgot.
A labrador farkcsóválva odaszaladt hozzá, leült elé, és felemelte az egyik mancsát, amelyet Julie derűsen megrázott. - Tudok egy remek barátnőt a számodra - folytatta a lány. - De messze lakik, és nagyon hiányzik nekem. Hollynak hívják, és pontosan olyan aranyos, mint te. Hát neked mi a neved? - Shandy - szólalt meg Adam Brent a lány háta mögött. Julie talpra ugrott. - Ó, a maga kutyája! - kiáltott fel, és érezte, hogy elpirul. Rövid nyári szoknyát viselt, amely igencsak megmutatta hosszú lábát. - Éppen barátságot akartunk kötni. - Amit a gazdájával soha nem fogok, tette hozzá gondolatban. - Shandy, már megint a földet túrtad - korholta az orvos a kutyát. Adam Brent pólóban és szabadidőruhában sokkal fiatalabbnak és fesztelennek látszott. - Elássa a gyerekek játékait magyarázta. - Valószínűleg nagyon hiányoznak neki. Csak néhány nap múlva jönnek haza. Vajon ezúttal mit rejtett el? Julie megmutatta a helyet, ahol a kutya szorgoskodott, és találtak is egy kis kék játék mackót. - Ez Catherine kedvenc mackója - mondta Brent doktor. - Kimosom, és olyan lesz, mint új korában - ajánlotta fel Julie önkéntelenül. - Nagyon köszönöm - válaszolta Adam Brent. Ha most nem használom ki az alkalmat, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba, talán soha többé nem lesz rá mód, gondolta Julie, és így szólt: - Brent doktor, ön véleményt alkotott rólam anélkül, hogy esélyt adott volna nekem. Ez nem tisztességes. Az orvos vállat vont. - A véleményem tényeken alapul. Nem tagadhatja, hogy nagyon fiatal, és nincs tapasztalata az öregek ápolása terén. - Elég idős vagyok, hogy szakképzett ápolónő legyek. És önnek is el kell ismernie, hogy értek a betegekhez. Adam Brent hosszan méregette, de Julie állta a tekintetét. - Ez igaz. - És ami azt a kis táncot illeti Miss Cliffordnál, neki igenis tetszett. - Tudom. Éppen ez aggaszt. Ráadásul O’Connor kapitány Napsugár nővérkének hívja. Ez pedig nem helyes. A betegek túlságosan kedvelik magát. - És mi abban a rossz? Adam Brent a homlokát ráncolta. - Biztosra veszem, Maynard nővér, hogy maga nem lesz itt tartósan boldog. Egy olyan fiatal nő, mint maga... - Mit akar ezzel mondani? Egyáltalán nem ismer engem, hiszen lehetőséget sem adott, hogy megmutassam, mit tudok. Az orvos egy darabig tűnődve szemlélte, azután hirtelen megfordult, és elment. Shandy ott poroszkált mellette.
Julie csak ekkor eszmélt rá, hogy még mindig a karjában tartja a kis kék mackót. Ha hamarabb az eszembe jut, a fejéhez vágtam volna, gondolta. Ismét a macira nézett. Hiányzott az egyik füle, jobb lába pedig félig le volt szakadva. Tényleg nagyon szeretheti Catherine. Odafent a szobájában Julie forró vizet engedett a mosdóba, gondosan kimosta a mackót, és az ablakpárkányra ültette száradni. Másnap visszavarrta a lábát, ragtapaszt tett a leszakadt fül helyén tátongó lyukra, végül piros szalagot kötött a nyakába. Ezen a napon nem látta Adam Brentet, mivel a férfi a városban dolgozott. Egyszerűen vissza kellett volna adnom a mackót, miután kimostam, ahelyett hogy így kiglancoltam, gondolta Julie. A medve most az íróasztalán ült. Ezen a napon minden rosszul sült el. Miss Clifford nem a megfelelő lekvárt kapta reggelire, O’Connor kapitány panaszkodott, hogy a lágy tojás szinte teljesen nyers, megint máshol pedig tea helyett kávét szolgáltak fel vagy fordítva. Julie és Prudence azt sem tudta, hol áll a feje, annyi volt a munka az osztályon. Ráadásul a gyógytornásznő a vártnál egy órával később érkezett, mert az egyik gyerekét sürgősen fogorvoshoz kellett vinnie. Aztán, mint minden hónap közepe táján, át kellett nézniük a fehérneműs szekrényt és a gyógyszerkészletet. Az egészségesebb betegeket kivitték a télikertbe, ahol Julie néhány pillanattal később belebotlott Miss Cliffordba és Mrs. Smitbe, akik azon vitatkoztak, melyikük játsszon O’Connor kapitánnyal Játék a betűkkel-t. Julie javasolta, hogy esetleg játszhatnának hármasban. - Az nem olyan izgalmas - vetette el Miss Clifford meglepő hévvel. - Tangózni is kettesben szoktak - jegyezte meg a kapitány, és Julie pontosan látta, mennyire élvezi ezt a játékot. Aztán meglátogatták Ted Ramsayt, akit nagyon megviselt a kezelés, teljesen elszürkült az arca. - Megerőltető volt a mai torna, Ted? - Igen, egy kicsit. Pedig csak nyújtógyakorlatokat végeztem, mert a hétvégére hazautazom, és az orvos azt mondta, előtte ne nagyon fárasszam ki magam. Julie tudta, mennyire örül Ted és a felesége, ha a férfi hazamehet néhány napra. Pillanatnyilag úgy tűnt, stabilizálódott az állapota, ám a legkisebb fertőzés vagy fáradtság újabb hanyatlást okozhat. - Pihenje ki magát, Ted! - mondta Julie, a férfi alá csúsztatva egy párnát. - Akkor hétvégére lesz elég ereje. - Felvett egy fényképet az éjjeliszekrényről. A kép mosolygós, fekete hajú kisbabát ábrázolt az édesanyja karjában. - Bizonyára nagyon örül, hogy láthatja a kisunokáját. De Ted már elszundított, ezért Julie visszament az irodába. Az ajtóban hirtelen megtorpant. Adam Brent állt ott, kezében a kék mackóval. - Ezt maga csinálta? - kérdezte a férfi, miközben végigsimított a visszavarrt lábon és a hatalmas ragtapaszon. - Nem is tudom, mit mondjak. - Adam Brent a fiatal nővérre emelte a tekintetét, s most először hiányzott belőle a hűvös elutasítás.
2. FEJEZET Később gyakran eszébe jutott Julie-nak, hogy Adam Brent és közte ebben a pillanatban sok minden megváltozott. Tisztában volt vele, milyen nehezére esik a férfinak, hogy módosítsa a róla kialakított véleményét. Nyilvánvalóan nem illett bele az elképzeléseibe, hogy ő ilyen szeretettel törődik egy kislány játékával. - Köszönöm, Maynard nővér, ez igazán nagyon kedves magától - mondta végül a férfi kissé zavartan, és Julie már arra gondolt, hogy talán leveti azt az elutasító álarcot, és megmutatja, milyen is valójában. - Catherine nagyon boldog lesz. Julie örült, hogy egy kicsit enyhült a feszültség. Megjegyezte, hogy a jövőben jobb lenne, ha a kutyus hatótávolságán kívül tartanák a mackót. - Úgy lesz - felelte Brent doktor, majd rövid habozás után megszólalt: - Hallottam, hogy Hollyt említette. A maga kutyája? - A családomé. Nem fajtatiszta, nem is túlzottan okos, de mi mindennél jobban szeretjük. Ekkor a nővér hirtelen észrevette, hogy az orvos rámosolyog. A következő napokban ismét adódtak pillanatok, amikor úgy érezte, hogy a férfi nem tartja őt alkalmasnak a munkára. Elsősorban abból állapította meg, ahogy az orvos ránézett, ám az első ellenségeskedés elmúlt, és Brent doktor kénytelen volt elismerni, hogy Julie remekül végzi a munkáját. A főnővérnek nem volt kifogása az ellen, hogy Mrs. Ngalo kisunokái is bejöjjenek látogatóba. A beteget annyira megörvendeztette a puszta gondolat is, hogy nyomban jobban érezte magát. Délutánra ígérkeztek a lányai a kisbabáikkal, s Julie és Prudence egy tolószékbe ültette az asszonyt, hogy fogadni tudja a családját. - Bármi baj van, csak csöngessen - kérte Julie. - A kicsik megrémülnének, ha a nagyanyjukat ágyban lámák, betegen - magyarázta Mrs. Ngalo. - De ha tényleg nem bírom ki ülve, szólok. Amikor aztán a délután folyamán valóban kigyulladt Mrs. Ngalo szobájának lámpája, Julie azonnal odasietett. A beteget azonban jobb állapotban találta, mint korábban valaha. Mindkét combján egy-egy kisbaba ült, és az asszony örömtől sugárzó arccal kiáltotta: - Nézze, nővér! Ez itt Sipho, ez pedig Lindiwe. De talán jobb lenne, ha most lefeküdnék. Julie besegítette Mrs. Ngalo az ágyba, és megigazította a párnáját. Mivel a látogatási idő alatt mindig viszonylagos nyugalom volt, úgy döntött, még marad néhány percig. - Mennyi idős? - kérdezte, karjára véve az egyik kicsit. - Tizennyolc hónapos. Ó, Brent doktor. Ebben a pillanatban belépett az orvos. - Egyszerűen muszáj megnéznem az unokáit - magyarázta a férfi. - Úgy látom, Maynard nővér is így volt vele. Julie érezte, hogy elpirul. Gyorsan átadta a gyermeket az anyjának, és visszament az irodába. Nemsokára az orvos is megjelent.
- Jó ötlet volt, Maynard nővér. Mrs. Ngalo szemlátomást máris jobban van. - Az orvos elmosolyodott. - Prudence éppen most hurcolja a csöppségeket egyik betegtől a másikig. - Biztosan jót fog tenni nekik. A Halvey Házban mindent elkövetnek, hogy a betegek otthon érezzék magukat, és szerintem eredménnyel. De hiányzik a gyerekekhez és az állatokhoz fűződő kapcsolat. Amint kiejtette e szavakat, Julie-nak nyomban újabb ötlete támadt. - Nem hozhatná el Shandyt? Tudom, hogy Mrs. Smitnek nagyon hiányzik a kutyája, és Ted Ramsay is sokat mesélt már a sajátjáról. Ők biztosan nagyon örülnének Shandynek. - Remek ötlet. De jobb, ha kint hagyjuk a kertben. Mit mondana a főnővér, ha beeresztenénk egy kutyát a betegszobákba! Julie úgy gondolta, nem lenne semmi gond, mert Mrs. Carstens sokkal rugalmasabb, mint bármelyik főnővér, akit eddig ismert. Adam Brent pedig a legjobb orvos. Minden beteg szereti, és bízik benne. Mindig van ideje és egy-egy bátorító szava a számukra. Julie elszégyellte magát, amikor felidézte a saját szavait, hogy ő elsősorban az embert nézi, és csak másodsorban a beteget. Mintha feltételezte volna, hogy a férfi nem ezt teszi. Aztán másra is rájött. Brent doktor elismerte ugyan a szakmai hozzáértését, de nyilvánvalóan nem vágyott a barátságára. Valahányszor az osztályára jött, ezt világosan az értésére is adta. És ez rendben is van így, gondolta Julie. Persze jólesne kicsit több emberi melegség, de semmi esetre sem akarom, hogy több legyen közöttünk. Azonkívül egyáltalán nem az esetem! A meleg nyári estén, amikor egyedül üldögélt a kertben, visszagondolt arra az időre, amikor nem volt egyedül. Ismét eszébe jutott Tim Curran, aki elvitte őt a kórház báljára, és Mark Elliot, aki olyan kedves volt, hogy bármelyik nőt megkaphatta, akit csak megkívánt. Mindketten magasak és fekete hajúak voltak, teljesen mások, mint Adam Brent. De ez már a múlté, győzködte magát Julie. Az én helyem itt van. Ez való nekem: idegeskedés nélküli, nyugodt, kellemes élet. Úgy volt, hogy Ted Ramsayt hazaengedik a hétvégére, de pénteken Julie-t nyugtalanság fogta el. - Aggódom miatta - közölte a lány Brent doktorral, miközben a beteget előkészítették az elutazáshoz. - Tudom, hogy állandósult az állapota, és most nincsenek panaszai. És mégis... - Valami megérzés? - kérdezte az orvos. Julie bólintott. - Előfordulhat egy újabb roham. - Meglehet. Én azonban úgy vélem, hogy az utazás nem változtat a dolgon. És ha romlik az állapota, esetleg ez az utolsó látogatása az otthonában. - Adam Brent elmosolyodott. Ismerem ezt az érzést, Maynard nővér. Orvosilag nem lehet megindokolni, de többnyire helyesnek bizonyul. Csak reménykedhetünk. - Az órájára tekintett. - Várnak a kórházban. Még épp annyi időm maradt, hogy megnézzem Tedet. Menjünk! Prudence éppen akkor tolta ki a beteget a folyosóra. A férfi nagyon boldognak látszott, amiért hazamehet, és derűsen mosolygott. - Kellemes hétvégét kívánok - mondta neki Julie. - És majd meséljen el mindent!
- Viszlát hétfőn, Ted! - búcsúzott Brent doktor. - Viszontlátásra, Maynard nővér! Hétvégén a legtöbb beteg nem tartózkodott a klinikán, így Julie napjai nyugalmasan teltek. Se Miss Cliffordhoz, se O’Connor kapitányhoz nem érkezett látogató, s amikor a nővér áthaladt az osztályon, megpillantotta a vén tengeri medvét, aki egy hintaszékben szundikált. Megtámasztotta a fejét egy párnával, azután benézett Miss Cliffordhoz. - Megihatnánk együtt egy csésze teát - javasolta Julie. - Minden csöndes, és ha valaki csenget, innen is meghallom. Miss Clifford arca felragyogott. - Milyen kedves magától - felelte. - Az ablakomból éppen rálátok a Városházára. Nézze, innen láthatja a tetejét. Egykor Gisele-t táncoltam ott. - Megcsóválta a fejét. - Látnia kellett volna a virágcsokrokat, amelyeket a fellépéseim után kaptam. És minden alkalommal vörös rózsák voltak. - Egy tisztelőjétől? - Ó, kedveském, soha nem tudtam meg, ki küldte a rózsákat, de van egy gyanúm. A zenekar első hegedűse, azt hiszem. Lengyel volt, és hihetetlenül romantikus. De nekem fontosabb volt a karrierem. - Mi volt a kedvenc szerepe? - A kritikusok leginkább a Júlia-alakításomat dicsérték, de én legszívesebben a Hattyúk tavát táncoltam. Ó, ha annak idején elfogadom azt a londoni ajánlatot... - De nem tette. - Julie kívülről fújta a történetet, de nagyon jól tudta, milyen örömöt okoz Miss Cliffordnak, ha elmesélheti neki. - Nem. Úgy éreztem, többet tehetek a balettért, ha itt maradok Fokvárosban. Néha azért eltűnődöm, hogyan alakult volna az életem, ha elfogadom azt az ajánlatot. Megszólalt egy csengő, és Julie felállt. - Azt hiszem, O’Connor kapitány az. Igazán sajnálom, Miss Clifford, de mennem kell. - Hozza ide! Mrs. Smitnek látogatója van, így a kapitány és én elszórakoztathatjuk egymást. Útban O’Connor kapitány szobája felé Julie elmosolyodott. Miss Clifford és Mrs. Smit versengtek az öregúr kegyeiért, aki egyenesen élvezte a helyzetet. - Hogyhogy még nem kaptam teát? - zsémbelődött a kapitány. - Már rég itt az ideje, mindjárt szomjan halok. - Nem akartam, hogy kihűljön a teája, amíg alszik. Azonnal hozom. - Talán aludtam? - tudakolta a férfi, amikor a nővér visszatért a teával. - A szeme mindenesetre csukva volt. Én pedig nem akartam háborgatni, mivel Wilson nővértől hallottam, hogy nyugtalan éjszakája volt. - Ez igaz. Nem volt túl kellemes. - Miss Clifford kérdezi, nincs-e kedve mellészegődni? - Ha megteszem, később pontosan közli Mrs. Smittel, hány percet töltöttünk együtt. Azzal hamiskásan elmosolyodott.
- Mesélt nekem a balettról. - Bizonyára azt a történetet a vörös rózsákról, amelyeket a zenekar első hegedűsétől kapott. Nos, ezzel legalább senkinek nem okoz fájdalmat. - Már azon töprengtem... - Csak kitalálta az egészet - mondta a kapitány melegen. - Igaz, a balett-társulatnál táncolt, de csak a karban. Később pedig órákat adott. A londoni ajánlatból viszont egyetlen szó sem igaz. Az egyik látogatója egyszer felvilágosított. De soha ne árulja el neki, hogy ismeri a titkát! Julie-t meghatotta a történet, de a kapitány együttérzése még inkább. Amikor Julie visszatért az irodába, kiderült, hogy az éjszakás nővér megbetegedett, és az egyik ügynökség küldött valakit a helyettesítésére. A fiatal nő egyidős lehetett Julie-val, ám elmondása szerint ez volt az első alkalom, hogy egy egész osztályért felelt. - Itt lakom az épületben. A legkisebb gond esetén azonnal felhívhat - tájékoztatta Julie. Tulajdonképpen csak azért mondta ezt, hogy megnyugtassa a nővért, ám az éjszaka kellős közepén valóban megszólalt a telefon. - Maynard nővér, egy kis baj van Mr. Carterral az ötös szobában. Szédül, és szörnyen fáj a bal karja. - Értesítette Brent doktort? - Julie már magára is kapta a ruháját. - Nem, még nem. Előbb magával akartam beszélni. - Rögtön ott vagyok. Mr. Carter hamuszürke arca láttán Julie attól tartott, hogy a férfinak szívinfarktusa volt. - Szóljon Brent doktornak! - utasította a nővért. - És mondja meg neki, hogy valószínűleg infarktusról van szó. Néhány perc múlva megérkezett az orvos. - A beteg sokkos állapotban van - jelentette ki. - A lehető leghamarabb át kell szállítanunk a kórház intenzív osztályára. Először azonban stabilizálnunk kell az állapotát, hogy szállítható legyen. Mérje meg a vérnyomását, nővér, én pedig rögtön felhívom a kórházat. - 95/70 - jelentette Julie, amikor a doktor visszatért. - Túl alacsony. Bekötünk egy infúziót. Ez volt az első alkalom, hogy együtt dolgoztak, Julie mégis úgy érezte, összeszokott csapatot alkotnak. Mielőtt az orvos kiadta az utasításait, már tudta, mi a dolga. - Rendben van, menni fog - állapította meg végül Brent doktor, amikor a mentősök megérkeztek, a beteget óvatosan hordágyra emelték, és betolták a mentőautóba. Az előcsarnokban Adam Brent elgondolkodva nézett Julie-ra. - Bemegyek a kórházba - mondta. - Jobban tenné, ha lefeküdne. - Nem, úgysem tudnék aludni. Julie leült egy padra a bejárat előtt, és várt. Innen meghallja a telefon csörgését, ha Adam Brent felhívná.
Lehunyta a szemét, s bár azt hitte, nem tud elaludni, mégis elbóbiskolt. Hirtelen felriadt. Brent doktor állt előtte. - Hogy van Mr. Carter? - Talpra fog állni. Két-három napig bent tartják a kórházban, aztán visszatérhet hozzánk. - Szegény kisegítő nővér! Pont ezen az éjszakán kellett ilyesminek történnie, amikor először felel egyedül mindenért. Szerencsére megadtam neki a telefonszámomat. A lány elhallgatott, mert észrevette, hogy Adam Brent, aki időközben leült mellé, elaludt. A férfi egész nap a kórházban dolgozott, s ehhez jött még ez a közjáték az éjszaka közepén. Fiatalabbnak és sebezhetőbbnek látszik, amikor alszik, merengett Julie. Hát most mihez kezdjek? A gyerekek még a nagyszülőknél vannak, tehát nem baj, ha Brent doktor nem megy haza. De itt hagyhatom-e egyedül? Már éppen a tarkója alá akart tenni egy párnát, amikor a férfi az érintésétől felébredt, és nagyot sóhajtott. - Napsugár nővérke - suttogta. Aztán megismerkedésük óta első alkalommal a keresztnevét is kimondta: - Julie.
3. FEJEZET Julie nem tudta, a saját szíve kalapál olyan hangosan, vagy Adamé? A férfi hihetetlenül közel volt hozzá. Elég lett volna egy apró mozdulat, hogy Julie a karjában találja magát. Adam azonban elhúzódott tőle. - Elnézést, Maynard nővér. Bizonyára elnyomott az álom. Úgy látszik, sokkal fáradtabb vagyok, mint gondoltam. Különben nem kerültem volna olyan közel magához, hogy kis híján megcsókoljam, tette hozzá gondolatban, de hangosan nem mondta ki. - Nagyon köszönöm, hogy kézben tartotta a dolgokat, holott nincs is szolgálatban hálálkodott Brent doktor. - Ráadásul szombat este. - Igen, főleg szombat este! Egy ilyen fiatal nő, mint én - vágott vissza Julie keserűen. Anélkül, hogy újabb pillantást vetett volna az orvosra, felállt, bement az épületbe, és gyorsan felszaladt a harmadik emeletre, a szobájába. Csak akkor sóhajtott fel, amikor becsukta az ajtót maga mögött. Dühös volt Brent doktorra, de saját magára még inkább. Hogy jut eszébe azt várni, hogy a férfi a karjába zárja és megcsókolja? Hiszen egyáltalán nem is tetszett neki! - Legfőbb ideje, hogy kimozdulj végre - jelentette ki a barátnője, Meg másnap, amikor telefonon beszéltek egymással. Bár Julie tulajdonképpen azért hívta fel Meget, hogy meséljen neki Brent doktorról, végül egy szóval sem említette a férfit. A munkájával minden a legnagyobb rendben, állította. De lehet, hogy Megnek igaza van, és el kellene mennie a strandra, hogy új ismeretségekre tegyen szert. - Annyira nem fontos - ellenkezett mégis, amikor Meg makacskodott, hogy ideje másokkal, főleg férfiakkal megismerkednie. - Van egy ötletem - bökte ki végül Meg. - Jövő hétfőn szabad vagyok. Néhány barátommal arra akarjuk használni a hosszú hétvégét, hogy leutazzunk a tengerhez. Mit szólnál hozzá, ha leruccannánk Fokvárosba? - De hát túl messze van! - Repülővel nem. Ugye jól hangzik? Amint közelebbit tudok, felhívlak. Igen, tényleg jól hangzik, tűnődött Julie, miközben letette a kagylót. Meg eljön néhány kórházbeli barátjával, esetleg elmennek táncolni, éjszaka pedig flörtölni fog egy fiatalemberrel a holdfényes parton. Ez majd kiűzi a fejéből még a gondolatát is, hogy megcsókolja Brent doktort. Vasárnap nem látta a férfit, hétfőn meg annyi volt a munka, hogy csak futólag találkoztak. - Jó napot, Maynard nővér - üdvözölte az orvos. - Benéztem Ted Ramsayhez. - Szemlátomást jót tett neki a hétvégi látogatás a családjánál. - Igen, szerintem is. - Brent doktor szorosan mellette állt, és elgondolkodva méregette. Maynard nővér... - kezdte, majd elhallgatott. - Igen, Brent doktor? - Julie érezte, hogy a szíve megint úgy kalapál, mint akkor éjjel.
- Ma reggel felhívtam a kórházat. Bob Carter sokkal jobban van. Már nincs az intenzív osztályon, és szépen gyógyul. Julie biztosra vette, hogy a férfi tulajdonképpen egészen mást akart mondani. - Örömmel hallom. Biztosan értesítenek, ha visszatérhet hozzánk. - Igen. - Az orvos biccentett, azután sarkon fordult. Julie folytatta a munkáját. Szerencsére rengeteg tennivalója volt, és nem nagyon ért rá tépelődni. Miss Clifford ízületei a szokásosnál is sokkal jobban megduzzadtak. Julie azon morfondírozott, nem kellene-e emelni a gyógyszeradagját. Mrs. Smit nem volt hajlandó betartani a gyógytornász utasításait, és nem végezte el rendesen a tornagyakorlatait. Hiába mondta neki Julie többször is, hogy csak akkor mehet haza, ha újra tud egyedül mozogni, az utóbbi időben a beteg igyekezete csökkenni látszott. Ráadásul volt egy kis nézeteltérése Miss Clifforddal, mert mind a ketten ugyanabban az időpontban akarták meglátogatni a kapitányt, így aztán Julie-nak bőven akadt dolga. De egyszer csak megcsörrent a telefon, és a portás közölte vele, hogy látogatója érkezett. Julie meglepődött ugyan, ám amikor öt perccel később odalent kinyitotta a klinika bejárati ajtaját, valósággal megdöbbent. A küszöbön Shandy ült, Brent doktor labradorja, mellette pedig egy barna hajú kislány álldogált. Szürke szeme láttán Julie rögtön rájött, hogy Adam Brent lánya. Az oldalához simuló szőke, élénk kék szemű kisfiú még kisebb volt, és a kutya szőrébe csimpaszkodott. Shandy azonnal felismerte a nővért, és odaszaladt hozzá. - Ülsz - parancsolta a kislány, de a kutyus nem engedelmeskedett. - Általában szót fogad nekem, de most egyszerűen túlságosan örül, hogy láthatja magát. Julie mosolyogva megvakargatta a kutya füle tövét. - Én Catherine vagyok, ez pedig itt az öcsém, David. És maga Maynard nővér, ugye? - Igen, de nyugodtan tegezhettek. - Amikor észrevette Catherine tétovázását, folytatta: Hozzám jöttetek? Catherine lehorgasztotta a fejét. - Meg akartuk köszönni, hogy megszépítetted a kék mackót. Ma jöttünk haza a nagyiéktól, és én egész idő alatt aggódtam a mackóm miatt, amiért megfeledkeztem róla. Attól féltem, nagyon bánatos, de amikor ma megláttam, egészen boldog volt. És én is. - Catherine azt hitte, hogy szorgos manók jártak nálunk, és azok varázsolták széppé a macit - közölte a kisfiú. - Nem is igaz! - jelentette ki büszkén a kislány. - Apu el akart kísérni minket, de sürgősen be kellett mennie a kórházba. Ezért jöttünk egyedül. - Örömömre szolgált, hogy törődhettem a mackóddal. - Igazán csúnya dolog volt Shandytől - állapította meg David. - Apu szerint szomorú volt, mert nem voltunk itthon. - Most mennünk kell - mondta Catherine.
- Hazakísérlek benneteket. - Julie végigvezette a gyerekeket az uszoda melletti úton, aztán átvágtak a parkon Brent doktor házáig. - Apu mesélte, hogy van egy kutyád - csacsogta David. - Nem tudnád elhozni Hollyt? Julie-t meglepte, hogy az orvos emlékezett ilyen részletekre, és még el is mesélte a gyerekeinek. - Igazán klassz lenne, de Holly a szüleimnél lakik Durbanben, és az nagyon messze van innen. - Egyszer nyaraltunk ott. - Catherine hangja fájdalmasan csengett. - De az még mami halála előtt volt. A ház közelében Beauty, Brent doktor házvezetőnője várta őket. - Nem szóltál, hogy a kutyát is viszitek - fordult Catherine-hez. - Shandy nagyon rendesen viselkedett. - Igen - erősítette meg Julie. - Nem volt vele semmi gond. - Tulajdonképpen hogy hívnak téged? - kérdezte hirtelen David. - Nem illik ilyet kérdezni - utasította rendre a nővére. - Ugyan, nem számít - felelte a fiatal nő kedvesen. - Julie a nevem. - Julie - ismételte a kisfiú elgondolkodva. - Szép név. Hasonlít a júliusra. - Kíváncsi vagy a szobámra, Julie? - faggatta Catherine. - Megmutathatom neked, hol lakik a kék mackó. - Majd máskor, Catherine. - És semmi esetre sem az apukád meghívása nélkül, tette hozzá magában a lány. - Most vissza kell mennem dolgozni - mondta gyorsan. Igazán kedves volt tőletek, hogy meglátogattatok. - Ott jön apu - kiáltotta a kisfiú, és már szaladt is a ház elé kanyarodó kocsihoz. Julie-t elhagyta a bátorsága. Az orvos kipattant az autóból, karjába kapta a fiát, és játékosan a magasba emelte. Catherine is odafutott, mire az apja kézen fogta. Shandy örömében ráugrott, és hangosan felugatott. - Sajnálom, gyerekek - szólalt meg Adam Brent. - Túl késő van ahhoz, hogy elmenjünk Maynard nővérhez. Majd holnap átnézünk, megígérem. - De Julie már itt van! - bökte ki David. - Ott, a tölgyfa mögött. - Átmentünk a nagy házhoz - magyarázta Catherine. - De nem zavartuk Julie-t, megvártuk, amíg ráér. - Csodálatos meglepetés volt - jelentette ki Julie, kilépve az árnyékból. - Igazán nagyon örültem - fűzte hozzá hamar, mert látta, hogy az orvos a homlokát ráncolja. - Meg akartam mutatni Julie-nak a szobámat meg a mackómat és a babáimat... - Borzasztóan szeretném megnézni, Catherine - szólalt meg a lány -, de nem ma. Most vissza kell mennem, hogy átöltözzem és egyek valamit. Egy másodpercre találkozott a tekintete Adamével, ám a férfi aztán lehorgasztotta a fejét. - Majd legközelebb, Catherine - csillapította a kislányt. - Nagyon köszönöm, nővér, hogy hazahozta a gyerekeimet.
- De apu! Nem hívhatod nővérnek, ha mi Julie-nak szólítjuk - háborgott Catherine. Julie mosolyogva állapította meg, hogy a férfi úgy tett, mintha meg sem hallotta volna ezt a megjegyzést. - Shandy kapott már enni? - kérdezte. Julie úgy gondolta, jobb, ha nem hozza továbbra is zavarba, és elköszönt. Amikor néhány lépésnyire eltávolodott, még egyszer megfordult, és látta, ahogy Adam Brent a gyerekeit kézen fogva belép a házba. Igazság szerint egy asszonynak kellene ott várni rá, gondolta szánakozva, és a férfi hirtelen már nem az olykor annyira rideg doktor volt a szemében, hanem egyszerűen egy apa, akinek nem lehet könnyű az élete a felesége halála óta. És talán magányos is, merengett Julie. Másnap Meg telefonált, és bejelentette, hogy a hétvégén leruccan Nickkel és Ryannel. - Éjszakai járattal repülünk, az olcsóbb - magyarázta. - Ryan és Nick előtte még dolgozik, és biztosan jó fáradt lesz. Egyébként Ryannek van egy unokafivére Camps Bayben, tehát nem kell kijönnöd értünk a repülőtérre. Fantasztikusan fogunk szórakozni - nevetett Meg. Julie örömmel állapította meg, hogy jót tesz neki, ha kimozdul otthonról. Munka után gyorsan lezuhanyozott, megszárította a haját, majd némi fontolgatás után egy könnyű, kék nyári ruhát választott. A haját kibontva hagyta. Ryan unokatestvérének nemcsak háza volt a strand közelében, hanem homokjárója is. Meg és a két orvos azzal jött el Julie-ért. Nevetve borultak egymás nyakába. - Hová megyünk? - kérdezte. - A tengerhez. Julie még egyszer sem járt a tengernél, amióta itt dolgozott, és szinte nyaralásnak érezte az egész estét. Meghallgattak egy dzsesszkoncertet, azután megvacsoráztak egy ázsiai vendéglőben, és végül jót táncoltak. Befejezésül kószáltak egyet a langyos éjszakában a tenger partján. - Ha szerencsénk van, láthatunk fókákat - jegyezte meg Nick, egyik karját Julie derekára téve. - Elég fényesen süt a hold. - Szeretnék itt élni - jelentette ki Meg. - Ha minden este lejöhetnék ide... De mi egyebet kínál még Fokváros? Elvégre nyaralni jöttünk és mulatni akarunk. Julie egy pillanatig töprengett. - Nem tudom. A legtöbb ember, akit ismerek itt, igen keményen dolgozik, és esténként hazamegy. Az egyetlen, aki olyan fiatal, mint én, Prudence, de nem hiszem, hogy ő gyakran eljár szórakozni. Szerintem a legtöbben egyszerűen lemennek a strandra, ahogy mi tettük. - A munkatársaid nem járnak ide? - faggatta Ryan. - Nem valószínű - válaszolta a lány, és ismét eszébe jutott Adam Brent, ahogy a gyerekeivel és a kutyájával belép a házba. Még betértek egy vendéglőbe egy pohár borra, és megbeszélték, hogy másnap végigjárják a borvidéket. Azután visszavitték Julie-t a Halvey Házba. - Nagyon hiányzol nekünk, Julie. Nélküled nem olyan vidám az élet a kórházban.
- Légy jó fiú, Ryan - szakította félbe Meg. - Nick már majdnem alszik, és én is holtfáradt vagyok. Szóval tartsd meg a bókjaidat holnapra! Ám a fiatal orvosnak nyilvánvalóan más elképzelései voltak. - Odaadom nektek a kulcsokat, és itt maradok. Hátha Julie meghív a lakásába. - Inkább nem, Ryan - nevetett a lány. - És légy szíves, beszélj halkabban, még felvered az egész klinikát. - Ha nem, hát nem. Jó éjszakát, te maradsz életem nagy szerelme. - Sok másik nő mellett - vágott vissza tréfásan Julie. Ryan a karjába vette, és búcsúzóul megcsókolta. Amikor a három barát elhajtott, Julie még egy darabig utánuk nézett, de hirtelen megérezte, hogy nincs egyedül. - Kellemesen telt az estéje? - érdeklődött Brent doktor. Vajon mióta áll itt? - találgatta Julie. Biztosan látta, amikor Ryan megcsókolt, és valószínűleg sokkal komolyabban fogja fel a kelleténél. - Mit keres itt ilyenkor? Valami baj történt? - Nem a maga osztályán. Mrs. Millernek az első emeleten asztmás rohama volt. De már minden rendben. - A férfi hangja hirtelen élesebb lett. - Éppen kijöttem, amikor megérkezett a barátaival, és úgy gondoltam, jobb, ha nem zavarok. Julie felszegte az állát, és már azon volt, hogy elmondja, Meg, Nick és Ryan régi barátai Durbanből, akiket még a tanulmányai alatt ismert meg. De miért is magyarázkodnék neki? villant át az agyán. Semmi okom a mentegetődzésre. - Nagyon köszönöm a tapintatát - mondta hűvösen. - Jó éjszakát, Brent doktor. - Maga szemlátomást igen bőkezűen bánik a csókokkal. - Bőkezűen? - értetlenkedett Julie. - Pontosan... Brent doktor hirtelen odalépett, és magához húzta, hogy szenvedélyesen megcsókolja. Julie azt sem tudta, mi történik vele. Szíve hevesen kalapált, és úgy forgott vele a világ, hogy azt hitte, menten elájul. Először ellen akart állni, azután ráébredt, hogy vágyik a férfi gyengédségére. Brent doktor még jobban magához szorította, és a lány érezte, mennyire kívánja őt. Az első szenvedélyt gyengéd játék követte. Ó, gondolta Julie, milyen csodálatos idekint a langyos éjszakában csókolózni ezzel a férfival! Ám az orvos egyszer csak elengedte, egy másodpercig hűvösen méregette, majd sarkon fordult és eltűnt a sötétben. Julie a szobájában alaposan szemügyre vette magát a tükörben. Haja szétzilálva, ruhájának egyik pántja lecsúszva. Vajon miért csókolt meg? - tűnődött, bár nagyon is jól tudta a választ. Lerogyott az ágyra. Azért, mert vágyódik utánam, én pedig azért tűrtem, mert én is akarom. Ezért viszonoztam a csókját. Felidézte, ahogy a férfi nyaka köré fonta a karját. Elvörösödött a szégyentől. Hogy fog hétfőn Brent doktor szemébe nézni?
Sokáig tartott, míg végre elaludt, s álma a valóság és a képzelet furcsa keveréke volt. Adam Brent, ahogy egy szál rózsát nyújt felé, de a virág abban a pillanatban, amikor el akarja venni tőle, a földre hull. Ryan, ahogy nevetve elhúzza egy másik férfi, Adam elől. De az orvost csak hátulról látta. Aztán felbukkant még Mark Elliot is, akivel több mint hat hónapja nem találkozott, és azt fejtegette, miért titkolta el, hogy vőlegény. És végül megjelent O’Connor kapitány, aki elárulta neki, hogy Adam Brent igen magányos ember. Amikor felébredt, örült, hogy egy egész hétvégét tölthet az orvos nélkül. A következő két nap a barátaival majd észhez téríti, és segít elterelni a gondolatait a hétfői találkozásukról. Szombaton Julie bejárta a híres borvidéket a barátaival. Több borpincénél megálltak, majd megebédeltek egy tengerre néző kicsi, hangulatos étteremben. Estére Ryan unokafivére vendégeket hívott. Mint kiderült, Meg kérte erre, hogy Julie megismerkedhessen néhány fokvárosival. Julie-t már a gondolat is bőszítette. - Mit mondtál Ryan unokatestvérének? - támadt a barátnőjére. - Talán azt, hogy magányos ápolónő vagyok, akinek sürgősen férfira van szüksége? - Nem. Csak azt, hogy az öregek otthonában dolgozol, és nincs túl sok lehetőséged ismerkedni. A srác amúgy is akart valami bulit szervezni. Mindennek ellenére Julie nagyon jól szórakozott az estén. Ryan unokatestvére és a barátnője is nagyon kedvesek voltak, és Julie érezte, hogy komolyan gondolták, amikor azt mondták, mindig szívesen látják a házukban. Amikor az est véget ért, és ő magára maradt, feltűnt neki, hogy nem a most megismert férfiak járnak az eszében. Adam Brent foglalkoztatta, és a csók. Másnap együtt leutaztak a Jóreménység fokához, ahol az Atlanti- és az Indiai-óceán találkozik. Nick és Meg közelebb mentek a fókákhoz, hogy készítsenek róluk néhány fotót. - Ne menjetek túl közel hozzájuk! - figyelmeztette őket Julie. - Nem láttátok a táblákat? Tilos zavarni őket. - Cseppet sem zavarjuk őket. Csak a kicsiket szeretném lefényképezni. Amikor visszatértek a kocsihoz, Julie megkérdezte: - Mit csináltok holnap? - A barátai gépe csak késő este indult. - Sandy Bay - vágta rá Nick és Ryan egyszerre. - Én azért még gondolkodom rajta - tette hozzá Meg, mivel Sandy Bay nudista strand volt. Este szokás szerint hazafuvarozták Julie-t. A lány gyorsan körülnézett, nem figyelik-e megint, miközben Nick és Ryan búcsúzóul megcsókolja. - Nem sok időnk jutott trécselésre - mondta Meg. - A jövő héten felhívlak, mert feltétlenül meg kell tudnom mindent arról az orvosról. - De hiszen nem is beszéltem róla! - Éppen azért vagyok olyan kíváncsi.
Amikor Julie hétfőn reggel munkába állt, már üzenet várta: Brent doktor kéri, hogy azonnal hívja fel. Julie szinte remegett az idegességtől, miközben tárcsázott. - Itt Maynard nővér. Beszélni óhajt velem? - Igen, rögtön átmegyek. Öt perccel később az orvos belépett a nővérszobába. Az éjszakás nővér végzett a munkájával, Julie pedig éppen a gyógyszereket készítette elő. - Már tegnap fel akartam hívni, de gondolom, mulatni volt - kezdte Brent doktor. - Igen, a hétvégén nem voltam szolgálatban. - Tudom. Azért jöttem, hogy közöljem, Hutton doktor holnap műti O’Connor kapitányt. Nem lesz egyszerű beavatkozás, teljes altatásban végezzük. Bizonyára tudja, Maynard nővér, hogy ez mindig kockázatos, főleg ilyen idős betegnél. - Igen, természetesen tisztában vagyok vele - felelte Julie higgadtan. - Tehát egy szót sem erről O’Connor kapitánynak. - S közben azon töprengett, miért személyesen utasította az orvos, ahelyett hogy írásos üzenetet hagyott volna a számára. - Tegnap beszéltem vele a dologról, de makacskodik az öreg. Csak akkor hajlandó bemenni a kórházba, ha maga is elkíséri. - Ó! - lepődött meg Julie, miközben azon törte a fejét, milyen választ vár tőle Adam Brent. - Gondolom, megmagyarázta neki, hogy ez aligha lehetséges. Legnagyobb megrökönyödésére Brent doktor elmosolyodott. - De még mennyire, hogy lehetséges. Megbeszéltem a főnővérrel, Morkel nővér néhány órára átveszi az osztályát. - De Hutton doktor biztosan nem ért egyet vele, hogy egy idegen tartózkodjon a műtőben. - Semmi gond. Az altatást magam végzem. És szóltam neki, hogy sokkal könnyebb lesz boldogulni a kapitánnyal, ha maga mellette van. - Brent doktor az órájára pillantott. - Félóra múlva visszajövök. Maga a beteggel utazik a mentőautóban. Én a saját kocsimmal megyek, így a műtét után vissza tudunk jönni. Az ajtóban megfordult, mintha hozzá akarna fűzni még valamit, de aztán szemmel láthatóan meggondolta magát. Julie O’Connor kapitány szobájába igyekezve azon merengett, hogy az orvos nem tett semmiféle személyeskedő megjegyzést. - Kirándulunk egy kicsit, nővér - üdvözölte a beteg. Miközben Julie segített neki felöltözni, érezte, hogy a férfi remeg a félelemtől. - Minden rendben lesz, kapitány - nyugtatta meg. - Maga mellett leszek, és vigyázok magára, amíg vissza nem tér ide. Ezután megkérdezte, mondott-e valamit Brent doktor arról, hogy mikor jöhet vissza. - Természetesen nem árult el semmi közelebbit - válaszolta O’Connor kapitány. - De nem is vehetem rossz néven tőle. Brent doktor mindig nyílt és őszinte volt hozzám. Lehet, hogy még ma visszahoznak, de ha nehézség támad, hosszabb ideig a kórházban kell maradnom. Az utazás nem tartott sokáig, és mire Julie a bejárathoz tolta a beteget, Adam Brent is megérkezett. - Tegnap már elintéztem a papírmunkát. Mehetünk egyenesen a műtőhöz.
Julie felvette a zöld műtősköpenyt, azután a kapitányhoz sietett, aki már megkapta az altató injekciót. A lány csöndesen beszélt hozzá, amíg a beteg lehunyta a szemét és elaludt. Julie már két éve nem dolgozott műtőben, de a sürgő-forgó, mégis nyugodt légkör azonnal felidézte az emlékeit. Adam Brent éppen O’Connor kapitányra akarta tenni a maszkot, amikor a férfi felnyitotta a szemét, és akadozó nyelvvel így szólt: - Szeretném látni Napsugár nővérkét. A sebész a lányra mutatott, azután kijelölte a helyét. Julie odaintett az öregúrnak. Az orvoscsapat gyorsan és pontosan végezte a munkáját. Julie most látott először bőrátültetést, és nagy hatást gyakorolt rá az az aprólékosság, amelyet az efféle beavatkozás igényel. Adam Brent egész idő alatt az asztal fejvégénél tartózkodott, és folyamatosan ellenőrizte a beteg vérnyomását. Egy másik monitoron figyelemmel kísérhette a mesterséges lélegeztetéshez szükséges minden adatot, hogy bármikor közbeléphessen, ha a vérnyomás túlságosan megemelkedne. - Ezzel megvolnánk - jelentette ki végül Hutton doktor, és még egyszer ellenőrizte a kötést. - Ezek a bőrátültetések soha nem olyan egyszerűek. Ráadásul igen gyenge a vérkeringés a beteg lábában. Julie bekísérte a kapitányt az őrzőbe, hogy megvárja, amíg felébred. A műtősnővel éppen a beteg állapotát vizsgálták, amikor Adam Brent belépett. - O’Connor kapitánynak legalább huszonnégy órát itt kell maradnia, mivel Hutton doktor maga akarja levenni a kötést a lábáról. És előbb úgysem lesz szállítható. - Az órájára lesett. Még van egy másik műtétem. Amire végzek, a kapitány félig-meddig magához fog térni. Akkor majd benézek, és hazaviszem magát. Az idős férfi egyszer-kétszer felnyitotta a szemét, és Julie egy kicsit közelebb húzódott az ágyához, hogy láthassa őt. Ám a beteg csak akkor ébredt fel igazán, amikor egy jó óra múlva Adam Brent visszatért. - Napsugár nővérke - dünnyögte. - Szóval még mindig az élők sorában vagyok. - Úgy bizony, vén tengeri medve - tréfálkozott Adam Brent, olyan szeretettel, hogy Julie meglepetten nézett rá. - Sajnálom, O’Connor kapitány, de most el kell rabolnom magától Napsugár nővérkét, önnek pedig néhány napig itt kell maradnia. Az öregúr mormogott valamit, mire Julie sietve fölé hajolt. - Mit mondott? - kérdezte Brent doktor. - Hogy pillanatnyilag feltehetően nincs más választása. - Igazán remek fickó. A szívembe zártam. Látszik, gondolta a lány, de nem szólt semmit. - Jobb lesz, ha mi most visszamegyünk a klinikára - jelentette ki Brent doktor, amint a kapitányt újra elnyomta az álom. - Itt a legjobb kezekben van. A visszafelé vezető úton Julie a műtétről faggatta az orvost. Természetesen azért is, mert érdekelték a részletek, de mindenekelőtt azért, mert ez ártatlan téma volt.
- Viszonylag vastag bőrréteget használtunk, hogy nagyobbak legyenek a gyógyulás esélyei - magyarázta Brent doktor. - Persze a seb nem lesz túl szép, de a kapitány esetében nem tehettünk mást. - Szerintem őt nem zavarja - felelte Julie. - Igaza van. - Adam Brent rámosolygott a nővérre. Milyen különös! - mélázott a lány. Ha mosolyog, sokkal fiatalabbnak és főleg sokkal szeretetreméltóbbnak látszik. - Most meg kell néznem a betegeket - mondta hivatalos hangon, amikor megérkeztek a klinikához. - Nővér... - kezdte Brent doktor. Most végre beszélni fog arról, ami közöttünk történt, gondolta Julie, ám az orvos szemmel láthatóan nem találta a megfelelő szavakat. - Ma délután benézek az osztályra - mondta végül. - Legjobb, ha mindjárt beszámol Miss Cliffordnak és Mrs. Smitnek a kapitány állapotáról. - Úgy lesz - válaszolta a fiatal nő, az orvos pedig továbbhajtott. Egyszerűen nem akar beszélni róla, és úgy tesz, mintha semmi sem történt volna közöttünk. Nos, mondta magában Julie elszántan, legyen, ahogy akarja. De lehetséges, hogy valóban elfelejtette azt az éjszakát? - tűnődött kétségbeesetten, mert pontosan érezte, hogy ő örökre megőrzi az emlékezetében.
4. FEJEZET Egyáltalán nem volt olyan egyszerű Miss Cliffordot meggyőzni arról, hogy a kapitány jól átvészelte az operációt, és egy-két napon belül hazaengedik. - Tudja, személyesen el sem köszöntem tőle - mondta az idős hölgy. - Még reggeliztem, és reggelente mindig sok időre van szükségem, amíg mozogni tudok. Mire aztán felkeltem, a kapitányt már elvitték. Julie elmagyarázta, hogy a lehető legkorábban indultak a kórházba, és az öregúr minden bizonnyal meg fogja érteni, hogy a többi beteg nem tudott elbúcsúzni tőle. - És Mrs. Smit? - tudakolta félénken Miss Clifford. - Fogadni mernék, hogy ő elköszönt tőle. Most, hogy olyan jól tud járni a mankóval. - Nem, Mrs. Smit sem voltjelen, amikor elmentünk - nyugtatta meg Julie az idős hölgyet. - Valószínűleg nemsokára hazaengedik. De kérem, idejében szóljon, ha visszajön. Szeretnék virágot tenni a szobájába, vagy írni neki egy üdvözlőkártyát. - Miss Clifford felsóhajtott. - Kár, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek ez az eszébe jut. Mrs. Smit szemlátomást cseppet sem aggódott, amiért nem tudott elbúcsúzni a kapitánytól. - Tegnap délután jártam nála - újságolta mosolyogva Julie-nak. - Nagyon kedves volt, Miss Clifford nem vette észre, talán éppen szunyókált. Feltétlenül el kell mesélnem neki. Julie-nak esze ágában sem volt részt venni ebben a játékban, így hát témát váltott. - Remekül boldogul már a mankóval, Mrs. Smit - jegyezte meg. - Véleményem szerint gyorsabban gyógyul, mint Mrs. Ngalo. Igaz, magát egy héttel korábban műtötték. - Én mindig is erős voltam, és megszoktam a küzdelmeket. Nehéz a farmerfeleségek élete. - Egy pillanatra elhomályosult a tekintete. - Szeretnék a lehető leghamarabb hazamenni folytatta. - A mankóval nem lenne gond, csak hát a fiam és a menyem nem egyeznek bele. A farm igen távol van mindentől, és úgy gondolják, túl kockázatos lenne, ha már most hazatérnék. Riette, a menyem természetesen sokat dolgozik, és nem tudna éjjel-nappal velem törődni. Szerintük jobb, ha még itt maradok egy darabig. - Mostanáig szépen gyógyult, Mrs. Smit. De persze beletelik még egy kis időbe, amíg az izmok visszanyerik régi erejüket. Rendszeresen tegyen kisebb sétákat. Talán Brent doktor beszélhetne a fiával. Mrs. Smit megrázta a fejét. - Piet ugyanolyan keményfejű, mint az apja volt. Maradsz, amíg rendbe nem jössz! Ezt mondaná a férjem, és a fiam ugyanígy látja. Pedig annyira hiányzik a farm és a gyerekek! - A beteg emlékeibe merülve elmosolyodott. - Nos, nincs más választásom, itt kell maradnom. És most már a kapitány is hiányzik, mégpedig nagyon. - Majd beszélek Piet Smittel az édesanyjáról - ígérte az orvos, amikor Julie délután rákérdezett. - Különben úgy vélem, Mrs. Smit jól látja a helyzetet. A fia azt akarja, hogy itt maradjon, és a múlt évi bőséges termés után meg is tudja fizetni. S talán az anyjának is jobb így. Szerintem nagyon jót tesz neki az a kis flörtölés a kapitánnyal meg a játékos versengés Miss Clifforddal.
A nővér némi tétovázás után megszólalt: - Csak azon töprengek, nincs-e valami gond Mrs. Smit és a menye között. Nem mondta, de olyan érzésem van... Mrs. Smit nagyon makacs és erős egyéniség. A menyét csupán egyszer láttam, de hasonló benyomást tett rám. Talán összevesztek, és Mrs. Smit túl büszke ahhoz, hogy beszéljen róla. - Igaza lehet - helyeselt az orvos. - Jelenleg Mrs. Smit még nincs abban a helyzetben, hogy hazatérjen, mert otthon biztosan nem végezné el a tornagyakorlatokat. Még szüksége van a gyógytornászra. De szerintem úgy tíz nap múlva kiengedhetjük. Addig beszélgessen vele, és próbáljon meg rájönni, mi a helyzet a menyével. Adam Brent elmosolyodott, s a nővér ismét megállapította, milyen jól áll neki ez a mosoly. Kár, hogy mindenkit megajándékoz vele, engem viszont csak ritkán, gondolta szomorúan. - Ha itt valaki élvezi Mrs. Smit bizalmát, akkor az maga - jelentette ki az orvos Julie legnagyobb meglepetésére. - Majd megpróbálom - mormolta a lány. Adam Brent az asztal szélén ült, és most lassan felállt. - Megnézem Miss Cliffordot. Velem tart? Az orvos megfogta a beteg duzzadt, vörös kezét, és tűnődve vizsgálgatta. - Úgy látom, az új gyógyszerek mellett sem javul - állapította meg. - Az az érzésem, némi javulás azért van - mondta beteg. - A nővér borogatásai éppúgy segítenek, mint a gyógytornásszal végzett gyakorlatok. - Ha mégis soknak találja a tornát, inkább hagyjon ki egy napot! Okosabb dolog, mint túl nagy fájdalmakat elviselni. Másrészt fontos a lehető legtovább megőrizni az ízületek mozgékonyságát. - Az orvos egy hosszú másodpercig elgondolkodva fürkészte Julie-t. Napról napra beszélje meg Maynard nővérrel - mondta végül. - Benne tökéletesen megbízhat. - Természetesen - bólogatott a beteg, és rámosolygott a fiatal ápolónőre. - Lenne szíves kicserélni a kazettát? Julie behelyezte a Rómeó és Júlia című balettet. - A kedvenc szerepeim egyike - sóhajtotta Miss Clifford, amikor felcsendült a zene, s arcára leplezetlen gyönyörűség ült ki. - Mondja csak, Brent doktor - folytatta -, a maga kislánya mikor kezd balettozni? - Még csak hétéves. Talán jövőre. - Már egy-két évvel ezelőtt el kellett volna kezdenie. Ön mennyi idős volt, Maynard nővér, amikor elkezdett balett órákra járni? Julie érezte, ahogy elvörösödik, és igyekezett, hogy a hangja el ne árulja izgatottságát. - Hatéves. De nem bírtam sokáig, Miss Clifford. A beteg megcsóválta ősz fejét. - Látja, Brent doktor, az a megfelelő életkor. Elhozhatná a kislányát hozzám, és majd meglátom, megfelelően fejlődik-e. Attól, hogy én magam nem tudok mozogni, még egy csomó mindenre megtaníthatom.
- Fontolóra veszem - ígérte Brent doktor. Az ajtóból még egyszer visszafordult. - Kár, hogy nem láthattam önt táncolni. Miss Clifford egészen elpirult örömében. Odakint a folyosón Adam Brent így szólt Julie-hoz: - Tudom, hogy nem igaz az a történet a balettról. Jobban mondva, csak részben. De úgy gondolom, mindannyiunknak szüksége van efféle álmokra. - Aztán mintha megbánta volna a nyíltságát, hűvösen hozzáfűzte: - Van még valami, amit meg kellene beszélnünk? - Mrs. Johnson a hetesben. Tudtommal emelték a gyógyszeradagját, mert az amputációt követően erős fájdalmai voltak, de úgy látom, nagyon kiborult. Ráadásul keveset eszik, és sokat fogyott. Brent doktor bólintott. - Szinte már vártam. Kissé csökkenteni fogjuk az adagját. Soha nem lehet pontosan tudni, hogyan hatnak a fájdalomcsillapítók idősebb emberekre. Olykor teljesen elveszik az étvágyukat, főleg, ha korábban is voltak ilyen gondjaik. Legyen fél tabletta reggel és délben. Éjszakára egyelőre maradjunk az egésznél. Figyelje meg, hogyan hat a betegre! Elvégre maga gyakrabban látja, mint én. Ezzel én is tisztában vagyok, gondolta Julie, amikor az orvos elment. Mégis örült, hogy ezt mondta. Másnap a főnővér megerősítette Julie benyomását, hogy Adam Brent most már jó munkaerőnek tartja. - Nagyon megbízik magában - magyarázta mosolyogva. - Bizonyára észrevette, hogy a doktor úr eleinte sok kifogást emelt maga ellen. - Igen, így is mondhatjuk - ismerte be Julie. - Úgy vélte, hogy kellő tapasztalat hiányában alkalmatlan vagyok erre az állásra. - Feltehetően ez is közrejátszott - bólogatott a főnővér egyetértően. - De a fő ok az volt, hogy maga vonzó fiatal nő, és Brent doktor jobban érzi magát idősebb emberek társaságában. Később Julie gyakran feltette a kérdést, nem mondott-e túl sokat e beszélgetés során, de egyszerűen nem tehetett másként. - Ami igazán zavart, az az volt, hogy Brent doktor anélkül alkotott véleményt rólam, hogy esélyt adott volna. - Igen, tudom - felelte a főnővér. Szóval Adam Brent beszélt vele erről, gondolta Julie. - Nehéz volt a doktornak, amikor két évvel ezelőtt olyan váratlanul meghalt a felesége. Julie szeme elkerekedett. Miért meséli ezt el nekem? - tűnődött. Természetesen igen nehéz lehetett Adam Brentnek, de miért érdekelne ez engem? - Jobb, ha visszamegyek az irodába - bökte ki, és felállt. De nem lett volna udvarias dolog csak úgy ott hagyni a főnővért. - Úgy látszik, vihar közeledik - mondta végül, az ablakon kitekintve. A közeli hegycsúcsok már sötét felhőkbe burkolóztak. - Azt hittem, itt csak télen esik az eső. - Néha előfordulnak nyári viharok, amelyek éppoly erősek, mint a téliek - magyarázta a főnővér.
A hirtelen feltámadó szélben és a sötét, fenyegető felhőkben volt valami izgalmas. Julie az iroda ablakánál állva figyelte, ahogy a kertész biztonságba helyezi a napernyőket. Amint befejezte a munkát, felsietett tetőtéri kis lakásába, pólót és farmert húzott, és kiszaladt a kertbe. Hirtelen villám cikázott át az égen, s a fák valószerűtlen árnyaknak tűntek a fényben. És már hullottak is az első súlyos cseppek. Julie sebesen beszaladt egy terebélyes tölgyfa alá, hogy dús lombja alatt védelmet találjon, ám belebotlott Adam Brentbe, akinek feltehetően ugyanez volt a szándéka. - Teljesen átázott - mondta a férfi, mire a lány észrevette, hogy nedves pólója a mellére tapad. Ismét villámlott egyet, majd fülsiketítő mennydörgés következett. Az eső még jobban rázendített. - Haza kell jutnom - mondta az orvos. - Beauty ugyan ott van, és vigyáz a gyerekekre, de Catherine nagyon fél a vihartól. Jöjjön velem, nálam megtörölközhet és felmelegedhet. A háza alig van közelebb, mint a főépület, amelyben lakom, morfondírozott Julie, de lehetséges, hogy így akarja jóvátenni a történteket. - Akkor szaladjunk - kiáltotta a férfi, azzal megragadta a lány kezét, és kiléptek az esőbe. Az út csúszós volt, ezért egyszerűen keresztülrohantak a pázsiton. Lihegve értek a házhoz. Alig nyitotta ki az orvos az ajtót, már futott is felé Catherine. A férfi a karjába kapta, és felemelte. Kis idő múlva a kislány kilesett az apja válla fölött. Mintha meg sem lepte volna Julie jelenléte. - Persze nem félek igazából - mosolyodott el kedvesen. - Csak a mennydörgéstől irtózom. - Én viszont azt szeretem, ha jó hangosan dörög - jelentette ki David, de Julie látta, ahogy belecsimpaszkodik az apja kezébe. - És megnyugtatom Shandyt. - Nagyon is meg tudlak érteni benneteket - helyeselt Julie. - Ezektől a mennydörgésektől mindenki ideges lesz egy kicsit. - Maga csuromvizes - állapította meg Adam Brent a lányra pillantva. - David, mutasd meg, hol a fürdőszoba, hogy Maynard nővér megtörölközhessen. Te pedig, Catherine, kérd meg Beautyt, hogy tegyen fel egy teát. Azután elmehet. A kék fürdőköpeny egy kicsit nagy volt, de Julie úgy találta, egészen jól áll neki. Megszárította a haját, szorosan megkötötte az övet a derekán, és átment a nappaliba. Adam már szintén átöltözött, csak a haja volt nedves. Egy teáskannát tett az asztalra, és a fiatal nőre nézett. - Elszaladhattam volna a saját lakásomig is - jegyezte meg a lány. - Tudom. De megígértem Catherine-nek és Davidnek, hogy meghívom teára. Meg akarják mutatni magának az összes mackójukat és babájukat. Ebben a pillanatban belépett a kislány, és behatóan fürkészte Julie-t. - Nagyon szép a hajad - mondta végül. - Tegnap összefogva viselted. De így kibontva úgy nézel ki, mint egy hercegnő. Apu, te láttad már? Amikor Julie az imént bejött a nappaliba, tisztán érezte, hogy Adam és közte ismét olyan feszültség uralkodik, mint azon az éjszakán. Akkor is kibontva viselte a haját, s a férfi szenvedélyesen megcsókolta. - Igen - válaszolta Adam. - Már láttam.
A hangja sokkal lágyabb volt, mint Julie várta. Lassan megtöltötte a csészéket forró teával, tejet és cukrot adott hozzá, és odaadta a gyerekeinek. - Kér bele cukrot, Maynard nővér? - Köszönöm, csak egy kis tejet. David nevetésben tört ki. - Apu, csak nem fogod Maynard nővérnek szólítani, amikor mi Julie-nak hívjuk. Ez úgy hangzik, mintha nem is ismernétek egymást. Adam Brent rámosolygott a fiára, és Julie észrevette, hogy minden szigorúság eltűnt a tekintetéből. - Hmm... - köhintett zavartan. - Nos, Maynard nővér, megengedi, hogy Julie-nak szólítsam? - Neked pedig Adamnek kell hívnod aput - magyarázta David. - Ugyanis ez a keresztneve. Igazából Adam Richard, de az olyan hosszú. A férfi átnyújtott Julie-nak egy csésze teát. - Köszönöm, Adam. - A fiatal nő olyan valószerűtlennek érezte az egészet. Ott ül Brent doktor nappalijában, játszik a gyerekeivel, teázik vele, és ráadásul az ő köntösében. - Megittam a teámat - közölte Catherine. - Most már megmutathatom neked, hol lakik a kék mackó? Julie követte a kislányt a szobájába. Az ágy fejénél állt egy kis bölcső, és abban aludt a kék mackó. - Nicsak, még rajta van a piros szalag - kiáltott fel Julie. - Igazán boldog lehet, hogy ilyen szép ágya van. - Tulajdonképpen nem az övé - felelte Catherine -, hanem Angela Mary Felicityé. Az egy baba. A nagymamámtól kaptam ajándékba, a bölcsőt pedig a nagypapám készítette. De néha szabad a mackónak is benne aludni. A baba egy kis gyerekasztalnál üldögélt. Hosszú szőke haja és kék szeme volt. - Nagyon szép - mondta Julie. - Igen, de nem olyan kedves, mint a mackó. - A gyerek futó pillantást vetett a babára. Persze szeretem, de nem úgy, mint a mackót, mert azt az anyukám ajándékozta nekem, amikor még egészen kicsi voltam. - Angela Mary Felicity biztosan megérti. Elvégre olyan szép otthona van. Letérdeltek a babaház elé, s Catherine megengedte Julie-nak, hogy kivegye az összes lakót, és közelebbről megnézze. - Oda teheted őket, ahová csak akarod - ajánlotta fel nagylelkűen. Amikor Julie nem sokkal később visszaindult a nappaliba, egy nyitott ajtó mellett haladt el. David szobája volt az, ahol a kisfiú az apjával éppen várat épített építőkockákból. - Ide kell egy torony - mondta Adam a fiának, teljesen belemerülve a játékba -, hogy láthassuk, ha jön az ellenség. Talán a kék kockákat rakd ide. - Figyelte, ahogy a gyerek lassan egymásra helyezi az építőelemeket, megsimogatta a haját, és megmutatta neki, hogyan
csinálhatná még ügyesebben. Aztán hirtelen észrevette, hogy Julie figyeli őket, és felállt. Kér még egy teát? - Köszönöm, nem - felelte Julie, és kipillantott az ablakon. - Elállt az eső. Jobb, ha most hazamegyek. - A ruhája megszáradt, a fűtőtest fölé akasztottam. Néhány másodperc múlva a férfi már hozta is a farmert és a pólót, Julie pedig bement a fürdőszobába átöltözni. Azután elköszönt a gyerekektől és a kutyától. - A vihar elült - mondta Adamnek az ajtóban. - Meglepett, pedig O’Connor kapitány figyelmeztetett. Brent doktor elgondolkodva fürkészte a fiatal nőt. - Télen sok viharban lesz része. Ha akkor még itt lesz. - Természetesen itt leszek - vágta rá elszántan Julie. A lakásába érve úgy találta, hogy ez szinte ígéretnek hangzott. De kinek ígérte meg? Magának vagy Adam Brentnek?
5. FEJEZET - Feltétlenül kellenek virágok - erősködött Mrs. Smit. - A kapitány mindennél jobban szereti őket. - Nem, üdvözlőszalag, az kell ide - jelentette ki Miss Clifford. - Tudom, hogy tetszene neki, elvégre elég régen ismerem. Mindenesetre régebben, mint maga, Mrs. Smit. Úgy kihúzta magát, amennyire csak a tolószékben ez lehetséges volt, míg a másik beteg mankóra támaszkodva állt előtte. Ideje egy kicsit lecsillapítani őket, gondolta Julie. - Biztosra veszem, hogy O’Connor kapitány mindkettőnek örülne - szólt közbe, de pontosan tisztában volt vele, hogy egyik hölgy sem akar engedni. Ezért így folytatta: - Mint ahogy az is meggyőződésem, hogy nem szeretnék elrontani a visszatérését. Miss Clifford elvörösödött, Mrs. Smit pedig lehorgasztotta a fejét. - Természetesen nem - felelték szinte egyszerre. - Mrs. Smit, akkor ön menjen le a kertbe. A kertész minden bizonnyal segíteni fog önnek friss virágokat vágni. Önnek pedig, Miss Clifford, van annyi művészi tehetsége, hogy nem lesz nehéz egy üdvözlőszalagot festenie. - Már el is készült. - Mikorra várható a kapitány? - tudakolta Mrs. Smit. - Brent doktor fogja elhozni, ha végez a kórházban. Körülbelül egy óra múlva, mivel ma nincs, sok műtét. Julie lekísérte a beteget a kertbe, majd Peter, a kertész gondjaira bízta. Amikor visszatért az osztályra, Miss Clifford Prudence segítségével éppen azon igyekezett, hogy felakassza az üdvözlőszalagot O’Connor kapitány szobájában. Isten hozta itthon, kapitány! - festette rá nagy betűkkel. - Remélem, nem számít, hogy csak kapitány-t írtam rá - jegyezte meg az idős hölgy. - De egyszerűen nem volt erőm hosszabb szöveghez. - Igazán jól mutat - nyugtatta meg Julie. Röviddel később ugyanezt mondta Mrs. Smitnek is, amikor az asszony beállított egy hatalmas virágcsokorral. - Éppen idejében készült el - fűzte hozzá, mivel megpillantotta Brent doktor kocsiját. Figyelte, ahogy az orvos megáll a főbejárat előtt, kerít egy tolószéket, s kisegíti O’Connor kapitányt az autóból. Néhány perccel később megérkeztek az osztályra. - Mindannyian nagyon örülünk, hogy újra itt van, O’Connor kapitány - üdvözölte az idős férfit Julie a folyosón. - Én is, Napsugár nővérke. - Jó lesz, ha egy kicsit kipiheni magát - figyelmeztette az orvos a beteget. - Az utazás meglehetősen kimerítő volt. - Mosolyogva Julie-hoz fordult. - Látnia kellett volna ma reggel. Csupán egy hetet töltött ott, mégis megjelent az összes nővér, hogy elbúcsúzzon tőle. - Nyilván sikerült megkedveltetnie magát, kapitány. - Nem tagadom, nővér.
Amikor megérkeztek a szobájához, az idős ember megtorpant. - Micsoda meglepetés! - mondta ellágyulva a virágok és a felirat láttán. - Isten hozta! - kiáltotta Mrs. Smit és Miss Clifford egyszerre. A kapitány előhúzott egy zsebkendőt, és megtörölte az orrát. 1 - Úgy tűnik, összeszedtem egy kis náthát. Julie és Adam tekintete egy pillanatra egymásba fonódott, és a nővér rádöbbent, hogy az orvos éppúgy meghatódott, mint ő. Elsőként Mrs. Smit tért magához. - Hát hogy van, O’Connor kapitány? Meggyógyult a lába? - A lábam rendben volna. Egészen jó foltozó vargák dolgoznak odaát. De a hátsó fe... - Az öregúr zavartan elhallgatott. - Úgy értem, ahonnan a bőrt vették, ott még fáj. Elég kényelmetlen így ülni. - Julie-hoz fordult. - Bizonyára közlik önnel, hogy egy darabig hason kell feküdnöm. Amíg... szóval, amíg be nem gyógyul a hátsó felem. - Hát persze - felelte Maynard nővér. - Esetleg megihatna egy teát Miss Clifford és Mrs. Smit a kapitánnyal, mielőtt ágyba dugjuk? - kérdezte Julie Brent doktortól. - Jó ötlet. - Az orvos az órájára nézett. - Kicsit még én is maradhatok. Valóságos kis ünnepség kerekedett, mert a főnővér a szokásos keksz helyett egy kis süteményt hozott. Miss Clifford és Mrs. Smit izgatottan hallgatta a történeteket a kapitány kórházi kalandjairól. - Akár hiszik, akár nem, hölgyeim - mesélte a férfi -, mindennap hoztak egy étlapot, és arról választhattunk ebédet, illetve vacsorát. Persze csak a műtétet követően. Igazán jó soruk van ott a betegeknek, ugye, Brent doktor? - Úgy bizony. - És aki jobban van, még egy pohárka bort is ihat. Milyen kár, hogy itt soha nem kapunk bort, nem gondolja, nővér? - Majd fontolóra vesszük - válaszolta a lány, és felállt. Brent doktornak is mennie kellett. - Később még benézek - ígérte. Együtt mentek a lifthez. - Hutton doktor óvatos az előrejelzésekkel, de úgy véli, jók a kapitány gyógyulási esélyei. Ami pedig a kivett bőr helyét illeti, az öregúr csak egy kicsit meg akarta rémíteni a hölgyeket. Valójában remekül gyógyul. De továbbra is ügyelnünk kell, mert a vérkeringése még mindig nincs rendben. Mialatt a felvonóra vártak, az orvos még néhány utasítást adott Julie-nak a kenőcsre vonatkozóan, amelyet használnia kell. Azután váratlanul hozzátette: - Remélem, nem fázott meg. Julie-nak eszébe jutott, ahogy együtt teáztak a gyerekekkel a nappaliban. Kissé megzavarta az emlékezés, és igyekezett közömbös hangon felelni. - Nem, szerencsére nem.
Amikor elváltak útjaik, a fiatal nővér arra gondolt, milyen kellemes együtt dolgozni Brent doktorral, ha nem olyan elutasító. Aztán visszament O’Connor kapitány szobájába, ahol épp véget ért az ünnepség. - Elfáradtam, nővér - vallotta be a beteg. - Az altatástól van. Ne felejtse el, hogy a műtét elég sokáig tartott, és megviselte a szervezetét. Beletelik még egy kis időbe, amíg teljesen kipiheni magát. - És már nem vagyok a legfiatalabb, tudom. De eszem ágában sincs panaszkodni. Az, hogy egy hetet távol töltöttem, szintén nem volt olyan rossz. A doktorok pontosan elmagyarázták, miért volt rá szükség. A kapitány nemsokára elszundított. Miss Clifford is lepihent, Mrs. Smit pedig egy képes lapot olvasgatott. - Jó receptek vannak benne - újságolta. - Elkészíti őket, ha újra otthon lesz? Az idős asszony félretette a lapot. - Igen, biztosan - felelte csöndesen. - Elize, a kisunokám, szívesen segít a főzésben. De nem esküdnék meg rá, hogy az anyja örül neki. Szerinte a gyerekek a terhemre vannak, pedig én szeretem, ha körülöttem nyüzsögnek. Julie tétovázott. - Beszélt erről a menyével? - Nem olyan egyszerű Riettával beszélni - fejtette ki Mrs. Smit némi hallgatás után. - Saját akarata van, és nagyon makacs teremtés. - Csak nem lehet olyan nehéz megmondani neki, hogy nem találja terhesnek a gyerekeket. - Nem szeret erről beszélni. Ahogy Mrs. Smit sem, gondolta Julie, és egyelőre nem feszegette a dolgot. - Megpróbálok szót érteni Mrs. Smit menyével - közölte Julie este Adam Brenttel. Néhány nap múlva bejön. Az orvos beleegyezett, még ha úgy vélte is, hogy ez nem tartozik a nővér feladatköréhez. - Mrs. Smit egy héten belül elhagy bennünket, és tulajdonképpen semmi közünk hozzá, visszatér-e a farmra, vagy itt marad a városban a fivérénél - mondta. - Tudom - ismerte be vonakodva Julie. - Maga szerint nyilván túlságosan beleavatkozom a betegek magánügyeibe, és inkább annyiban kellene hagynom az egészet. - Nem, egyáltalán nem. Csak csodálkozom, hogy ennyire a szívén viseli a betegek sorsát. Nem mondja ki, de biztosan azt gondolja, futott át Julie agyán. Hogy is mondta egyszer? Egy ilyen fiatal nő, mint maga! Julie igyekezett visszatartani a könnyeit. Tulajdonképpen miért érdekel, hogy mit gondol rólam ez az ember? - töprengett. Végül határozottan felszegte az állát, és hűvösen a férfira mosolygott.
- Nem is kellett volna meglepődnöm ezen - jegyezte meg az orvos. - Hiszen már többször tapasztalhattam, hogy Napsugár nővérke számára nem ér véget a szolgálat azzal, hogy kimegy a betegszobából. Tehát sok szerencsét Mrs. Smittel és a menyével! Julie teljesen elképedt, amikor a férfi odabiccentett neki, és a dolgára indult. Az ajtóban azonban Brent doktor megállt. - A főnővér szerint egészen jó a javaslata. Beleegyezett, hogy a gyerekek a kutyával meglátogassák a betegeket, persze odakint a kertben. Mondtam neki, hogy ma délután elhozom őket. Mit szól hozzá? - Ha tehetem, én is lemegyek - felelte Julie mosolyogva. A délután nyugodtan telt, így Julie - miután ellátta pontos utasításokkal - egyedül hagyhatta Prudence-t az osztályon. Mrs. Smit, Miss Clifford és Ted Ramsay már odalent voltak az épület előtti pázsiton. Julie egy tolószékben levitte O’Connor kapitányt is. - Magányos vagyok odafent a szobámban - mondta az öregúr. - És a két hölgy minden bizonnyal hiányol. - Ó, abban nem kételkedem - felelte Julie nevetve. Sok beteg üldögélt a kényelmes kerti székeken. Egy ápolónő teát és süteményt szolgált fel. Julie Mrs. Smit és Miss Clifford közé állította O’Connor kapitány tolószékét. - Esetleg enne egy kis kekszet? - lehelte Miss Clifford. - Ez a kedvence. Mrs. Smit az idős férfihoz hajolt. - Szívesen megkínálnám egyszer a saját készítésű kekszemmel. Az biztosan jobban ízlene önnek. Julie látta, hogy Adam Brent közeledik a füvön. A férfi kézen fogva vezette a gyerekeit, a kutya pedig mellettük ballagott. - Nekünk is jut egy kis tea? - kérdezte az orvos. Shandy engedelmesen a lábához ült, és csak akkor ugrott fel, amikor Adam egyik betegtől a másikhoz lépve bemutatta a családját. David cseppet sem volt félénk, és a hajókról faggatta a kapitányt, meg arról, hogy járt-e már hajóroncson. Catherine szemlátomást nehezebben szokta meg a sok idegent. Mihelyt Julie észrevette a zavarát, odament hozzá, kézen fogta, és Miss Cliffordhoz vezette. - Miss Clifford balett-táncosnő volt - magyarázta. - Bizonyára sokat tud mesélni neked. - Kislányokat is oktattam - tette hozzá Miss Clifford. - Veszel majd balett órákat? Catherine bólintott. - Jövőre kezdem el. - Még mindig Julie kezébe csimpaszkodott. - Megmutatod majd, mit tanultál? - kérdezte a beteg. - Igen, szívesen. - Catherine félénksége egy szempillantás alatt elpárolgott. - Nézze! kiáltott fel. - Shandy üdvözöl mindenkit. A kutya sorban végigjárta a betegeket, mindenki előtt leült, hagyta, hogy hosszasan megvakargassák a füle tövét, és néha felemelte a mancsát.
Julie visszafojtotta a lélegzetét, amikor a tekintete találkozott Brent doktoréval. - Igaza volt, nővér. Tényleg remek ötlet volt idehozni a gyerekeket és a kutyát. -A férfi az órájára pillantott. - Most be kell mennem a kórházba, hogy megnyugtassam azokat a betegeket, akiket holnap operálunk. Catherine, David - szólt oda a gyerekeinek. - Ideje hazavinnetek Shandyt. - Apu - súgta a fülébe Catherine. - Megkérdezted Julie-t? - Ó nem, teljesen kiment a fejemből - válaszolta a férfi zavartan. - Meg akartam kérdezni, nem lenne-e kedve szombaton leruccanni velünk a tengerhez. Persze csak ha nincs más elfoglaltsága. - Nincs - felelte Julie, és éppen azon morfondírozott, mit jelentsen ez, amikor Catherine ismét megfogta a kezét. - Kérlek, mondj igent, Julie! Megmutatjuk neked a kedvenc helyünket, és ha szerencsénk van, talán fókákat is láthatunk. - Egyszer még bálnát is láttunk. - David odaszaladt hozzájuk. - Megnézheted a homokvárat, amelyet apuval építünk. Amíg nem jön a víz, és el nem mossa. Julie hangosan felkacagott. - Ilyen meghívásnak nem tudok ellenállni. Szeretem a homokvárakat és a fókákat is. Adam Brentre nézett. - Ha tényleg úgy gondolja... - Nagyon örülnék neki. Bár a hangja hűvösen és közömbösen csengett, a szemében olyan melegség ült, amely meggyőzte Julie-t, hogy komolyan gondolja. A megbeszélés szerint kilenc órakor indultak a strandra. - Piknikezni is fogunk - hadarta David, amikor beszálltak a kocsiba. - Van kávé neked és apunak és hideg üdítő Catherine-nek és nekem. Meg szendvicsek. És az sem baj, ha elöl ülsz. Julie bekapcsolta a biztonsági övet. - Miért, kinek a helyét foglaltam el? - Az enyémet - vágta rá a kisfiú. - De nem számít. - Nem is kellett volna szólnod - korholta Catherine. - Nem illik. - De én azt akartam, hogy Julie tudja. Azért mondtam. - Nagyon köszönöm, David, hogy átengedted nekem a helyedet - vetett véget a lány a vitának. - Most pedig irány a tenger! - kiáltotta Adam, amikor maguk mögött hagyták a Halvey Házat. - Inkább oda szoktunk menni, ahol nyugalmasabb egy kicsit, akkor Shandyt is magunkkal vihetjük. Csodálatos a kilátás a tengerre és a hegyvonulatra. Valóban pompás hely ez, és fantasztikus a kilátás, gondolta Julie félórával később, amikor kinyújtózott a napernyő árnyékában. - Sehol egy szellő - jegyezte meg Adam. - Forró napnak nézünk elébe. Gyertek, gyerekek, hadd kenjelek be benneteket naptejjel, mielőtt nekilátunk a homokvárépítésnek!
A fiatal nő figyelte az orvost, ahogy szeretettel gondoskodik a gyermekeiről. - Kalapot is kellene feltennünk - mondta Catherine. - Tudom, de még nem vagy kész a krémezéssel. - Julie sincs - szólalt meg a kisfiú. - Nem tudja bekenni a hátát, segítened kell neki, apu. A lány éppen a karját krémezte, ám ekkor a keze megállt. Adam Brentre lesett. - Egyedül is boldogulok - állította. - Nem hiszem. - Azzal a férfi elvette tőle a tubust. - Forduljon meg! Julie érezte az ujjait, ahogy lassan végigsiklottak a hátán. Erős, ugyanakkor hihetetlenül gyengéd keze volt. A lány megborzongott. A tenger kéken csillog a hőségben, s a távolban szikrázik a hegylánc. Ráadásul Adam Brent szorosan mögötte guggol, és a hátát simogatja. Julie hirtelen úgy érezte, mintha megállt volna az idő. Soha életében nem fogja elfelejteni ezt a pillanatot. Nehezére esett elfordulni. - Köszönöm - mondta, remélve, hogy a hangja könnyednek és fesztelennek tűnik. - Elég lesz. - És most neked kell bekenned apu hátát - utasította Catherine. - Mi komolyan vesszük a nap elleni védelmet. - Azt nagyon okosan teszitek. - Julie rápillantott Adam széles vállára és feszes izmaira, és semmire sem vágyott jobban, mint hogy megérintse. - Majd én - szólt David. - Gyere, apu, fordulj ide! - Köszönöm, David. Julie letette a krémet, és azon tűnődött, hogy bár meg kellett volna könnyebbülnie, mégis valami egészen más érzés kerítette hatalmába. Csak nem a csalódás? Nem, hiszen ez nevetséges, győzködte magát elszántan. - Shandy is segít ásni? - kérdezte kicsit később, amikor apa és fia hozzálátott a homokvárépítéshez. Catherine megrázta a fejét. - Nem, ő csak nézi. Furcsa, hiszen odahaza mindig túrja a kertet, hogy csontot rejtsen el. - Még ürügyre sincs szüksége - tette hozzá Adam Brent. - Egyszerűen szeret ásni. Kivéve, ha nekünk kellene segítenie. A labrador az árnyékban hűsölt, és másfelé nézett, mintha nem is róla lenne szó. - Talán nem érti, hogy itt olyasmit művelnek, amit neki általában tiltanak - okoskodott Julie. - Valószínűleg igaza van. - Adam rávillantotta sugárzó mosolyát, s a lányt mélységes béke és elégedettség szállta meg, amiért itt lehet a strandon vele és a gyerekeivel. A hangulat olyan fesztelen volt, hogy teljesen megfeledkezett arról, milyen különösen érezte magát még az imént. Adam és a gyerekei nyilvánvalóan összeszokott csapatot alkottak, ha homokvárépítésről volt szó. Catherine és David pontos utasításokat adott Julie-nak, hol ásson, mikor hozzon
vizet, és hová öntse. Ám mihelyt a részletek kidolgozására került sor, a szakértők maguk vették kézbe a dolgot. Julie szeme láttára keletkeztek kis tornyok, erkélyek, sőt még lőrések is az ellenség legyőzésére. - Kár, hogy a dagály mindent elmos - sajnálkozott Catherine, de a férfiak elmélyültek a munkában. Apa és fia összedugta a fejét, s árkokról és felvonóhidakról tárgyalt. Julie-nak ismét feltűnt, milyen közel áll Adam a gyerekeihez. Az anya halála bizonyára igazi közösséggé kovácsolta őket. Ó, milyen szörnyű lehetett Adamnek, hogy el kellett veszítenie a feleségét, a gyermekei édesanyját! - gondolta. Amikor Adam felállt, gyorsan elfordította a fejét, és a tengert fürkészte. Szerencsére sötét napszemüveg volt rajta, így az orvos feltehetően nem vette észre, hogy figyeli. - Az ott egy fóka? - kérdezte. - Nem, nem hiszem. Talán menjünk át a sziklákhoz! - javasolta Adam Brent. Shandy vidáman felugrott, és már neki is iramodott, David pedig utána. - Szép a bikinid - szögezte le Catherine komolyan. - Ha nagy leszek, én is ilyet szeretnék. Nagy virágokkal. Szerintem kislányoknak nem áll jól. Julie mindent elkövetett, hogy hangja éppoly komolyan csengjen. - Igazad lehet. - Egyszerre tudatára ébredt, milyen falatnyi a bikinije, és mennyire kiemeli a nőiességét. Futva tették meg az utat a sziklákig, ahol apró, természetes medencék képződtek. Catherine és David viháncolva vetette bele magát az egyikbe. Julie és Adam egy magas kőnek támaszkodva leült, és a gyerekeket figyelte. A lány lehunyta a szemét. Feleslegesnek érezte a beszédet. Hallgatni akart, és élvezni a csöndet... Hirtelen minden olyan egyszerűnek tűnt Adam Brent közelében. És mindez azok után, ami kettőjük között történt! Kis idő múlva Adam a családjáról érdeklődött, a lány pedig mesélt a szüleiről, a fivéreiről, Glenről, az öreg kutyáról, és Hollyról, a fiatalról. - Annak idején azért vettük Hollyt, hogy Glennek legyen játszótársa. Most meg koplalhat, mert Holly mindent felfal előle. A gyerekek és Shandy elnyargaltak, hogy felkutassák a sziklákat. - Shandy biztosan jól kijönne a kutyájukkal - mélázott el Adam, majd a lányhoz fordult: Tudom, hogy már régen ki kellett volna mondanom, de nem könnyű: Bocsásson meg, kérem. Most arra gondol, hogy eleinte esélyt sem adott nekem, vagy arra, ami azon az éjszakán történt? - tűnődött a lány, de csak ennyit kérdezett: - Mit akar ezzel mondani? - Akkor éjszaka olyan dolgokat mondtam és tettem, amiket nem lett volna szabad. Tudom, hogy túl messzire mentem, ezért elnézést kérek. Julie motyogott valamit, amit Adam úgy tekintett, hogy elfogadta a bocsánatkérését. - Az a fiatalember... Nos, szorosabb kapcsolat fűzi hozzá? Julie megrázta a fejét. - Ryanhez? Nem, dehogy. Csupán barátok vagyunk. Együtt jártunk az egyetemre, és azóta is együtt dolgozunk.
Csak a szikláknak verődő hullámok zubogása és a közeledő gyerekek nevetése emlékeztette Julie-t, milyen sokáig hallgattak. Örült, hogy a szél kibontotta a haját, és így elrejthette arcát a fürtjei mögé. - Meglep, hogy ezt mondja - szólalt meg Adam Brent. - Úgy érti, egy ilyen nő, mint én... - Egyszerűen nem tehetett róla, végre ki kellett böknie. Ám nyomban el is szégyellte magát, látva, hogy a férfi elsápad. - Persze nem is érdemeltem mást - válaszolta a férfi. Julie átölelte a térdét. - Huszonhat éves vagyok, Adam - mondta végül. - Elég idős ahhoz, hogy tapasztalt nővér legyek, és hogy tudjak egyet s mást az életről. Igen, volt az életemben egy orvos, aki beleszeretett egy másik nőbe. És volt egy beteg, aki elhallgatta előttem, hogy vőlegény. A menyasszonya éppen síelni volt, amikor őt megoperálták vakbéllel. Mark Elliot... Julie-nak megint eszébe jutott, s vele a fájdalom is, amit akkor érzett, amikor a férfi végre bevallotta, hogy vőlegény. Még rosszabb volt, mint az, amikor Tim Curran közölte vele, hogy beleszeretett egy másik nőbe. Most azonban úgy tűnt, mintha mindez egy másik világban történt volna. Julie úgy vélte, hogy a társalgás túl komolyra fordult, ezért örült, amikor a gyerekek visszajöttek. Rövidesen megérkezik a dagály, és sárrá változtatja a homokvárat. - Ideje visszamennünk - jegyezte meg Adam. - Én leszek az első - kiáltotta David. - Nem - vágott vissza rögtön Catherine. - Én sokkal gyorsabban tudok futni, mint te. - Nem igaz! - A kutya pedig még gyorsabban - nevetett Adam. Shandy már majdnem odaért a napernyőhöz, mire a gyerekek nekiiramodtak. Adam felállt, és talpra segítette Julie-t. - Azért is elnézést kellene kérnem, hogy megcsókoltam, de képtelen vagyok rá. Nem lenne tisztességes tőlem. Julie érezte, hogy elvörösödik. Nyilván észrevette, hogy cseppet sem sajnálom a dolgot, gondolta. A testem túlságosan egyértelműen válaszolt. Biztosan tudja, milyen nagyon kívántam abban a pillanatban. - Nem kell bocsánatot kérnie, Adam - felelte a lehető legkönnyedebben. Talán túl fesztelenül is csengett a hangja, de mindenáron el akarta titkolni, mennyire felkavarta az emlékezés. - Nézzük meg, mit csinálnak a gyerekek! A homokvárat már szinte teljesen elmosta a víz, de Adam úgy választotta ki a táborhelyüket, hogy a hullámok pontosan a lábuk előtt elcsitultak, s így ők a száraz homokon ülve gyönyörködhettek a tenger látványában. A nap hátralevő része igen békés hangulatban telt. A napernyő árnyékában megebédeltek, azután sokat úsztak és játszottak a vízben. Rengeteget nevettek és történeteket meséltek egymásnak. Amikor végül hazaindultak, egy fáradt kisfiú dőlt Julie vallanak. A lány megköszönte Adamnek a csodálatos kirándulást, mire a férfi biztosította, hogy ő is élvezte, és reméli, hogy rövidesen megismétlik.
Különös, tűnődött Julie. Milyen kellemes, nyugodt napot töltöttünk együtt. Egész mondatok jutottak eszébe, és képek, ahogy falatoztak, játszottak, beszélgettek. Pedig nemrég Adam még olyan elutasítóan viselkedett vele. Különös, gondolta ismét, de nagyon szép. Úgy érezte, végre igazán megértik egymást. Természetesen még nem ismerték eléggé egymást, de Julie remélte, hogy idővel az is elkövetkezik. Mindenekelőtt szeretnék többet megtudni a feleségéről, gondolta. És szeretném megmondani Adamnek, mennyire sajnálom, hogy meghalt. Ám valami megakadályozta ebben. Ezután sokkal jobban tudtak együtt dolgozni, mivel Adam Brent már nem kételkedett Julie képességeiben. A lány sem érezte úgy, hogy folyton azt lesik, mikor hibázik, s így nyíltan és őszintén megbeszélhetett az orvossal minden felvetődő gondot. Akkor is ezt tette, amikor elérkezett Mrs. Ngalo hazabocsátásának ideje. - Még egyszer utánanéztem a szakirodalomban - kezdte Julie, amikor leültek kávézni. Úgy tűnik, a legnagyobb baj az, hogy az elbocsátott betegek túlterhelik magukat. Mindent túl gyorsan és túl korán akarnak csinálni. De szerintem Mrs. Ngaloval más a helyzet. Ő inkább mintha mindent különösen lassan csinálna, hogy kímélje a csípőjét. Adam Brent bólintott. - Azt hiszem, igaza van - helyeselt. - Nagyon fél attól, hogy újrajárjon, és használja a mankót. Meglehet, hogy semmit nem szabad elsietni, ám Mrs. Ngalonak a jelenlegi állapotában többet kellene mozognia. Ugye holnap délután engedjük ki? Előtte beszélek erről vele és a férjével. - Letette a csészéjét. - Köszönöm a megfigyeléseit, nővér. - Hűvösen és tárgyilagosan beszélt. - És a kávét is. Másnap eljött Mr. Ngalo, hogy hazavigye a feleségét. Adam Brent bement a betegszobába, amely ridegnek és kedélytelennek tetszett, miután Mrs. Ngalo összecsomagolta a holmiját. - Egy ideig még szüksége lesz erre a botra - magyarázta az orvos a betegnek. - De ha a gyakorlatokat előírásszerűen és főleg rendszeresen végzi, rövidesen eldobhatja. - Bizonyára igaza van, doktor, de mi lesz, ha valamit rosszul csinálok, vagy elesem? - Akkor ismét a vendégünk lesz - nevette el magát az orvos. - Erre azonban nem fog sor kerülni. Lassan járkáljon a szobában, azután a házban, és végül tegyen kisebb sétákat a férjével! Ne emelgessen súlyos tárgyakat, és ne erőltesse meg magát! Most a mozgás a legfontosabb, járhatna például úszni. - Jól figyelj, mit mond a doktor! - intette a feleségét Mr. Ngalo. Julie megkönnyebbülésére és csodálkozására Mrs. Ngalo felnevetett. - Brent doktor, nézzen rám! Még soha életemben nem úsztam. És most tanuljam meg, az én koromban? Nálunk odahaza nem illendő a nőknek úszni. Talán a fiataloknak igen, de az öregeknek semmi esetre sem. És főleg nem az én súlyommal. - Mrs. Ngalo derűsen Julie-ra mosolygott. - Látja, doktor, Maynard nővér alig bírja visszatartani a nevetést. Nem, úszni nem fogok. De minden egyebet megteszek, amit mondott. Megígérem. Együtt mentek végig a folyosón. A beteg szemlátomást bizakodóbbá vált, még ha a botjára támaszkodott is.
- Nagyon köszönök mindent, Maynard nővér. Csodálatosan a gondomat viselte. Nemcsak a tetteivel, hanem elsősorban azzal, hogy beszélgetett velem. És önnek is köszönöm, Brent doktor. Talán kap Maynard nővértől a csokoládéból, amelyet a nővérszobában hagytam. - Mrs. Johnson nincs túl jó bőrben - közölte a főnővér Julie-val másnap reggel. - Bár rövid ideje ismét tud beszélni, s beszédgyógyász és gyógytornász is kezeli, a szíve évek óta rendetlenkedik, és a szélütés még tovább gyengítette. - Meg kell értetnünk a családjával, hogy nálunk a legjobb kezekben van. Julie gyakran észrevette, hogy a hozzátartozóknak rossz a lelkiismeretük, mert úgy vélik, hogy tulajdonképpen nekik kellene idős, beteg rokonaikról gondoskodniuk. Mrs. Ngalo mesélte, milyen nehezen törődtek bele a lányai és a menyei, hogy kórházba vonul, és ezzel Mrs. Johnson lányai ugyanígy voltak. - Azt szeretnénk, hogy anyu a lehető legjobban érezze itt magát - mondta a fiatalabbik Julie-nak. - Már beszéltünk erről a főnővérrel. - Természetesen - válaszolta Julie. - Mi is azt szeretnénk, ha a Halvey Ház a betegeink második otthona lenne. A legtöbben állandóan itt élnek, ezért a hangulat nálunk nem olyan, mint egy átlagos kórházban. Az édesanyjánál először megpróbáljuk visszaállítani a végtagok mozgékonyságát, hogy a lehető legönállóbb legyen. És persze gondosan ellenőrizzük a szívműködését. Az idősebbik lány szemlátomást nagyon aggódott. - Ott akartam hagyni az állásomat, hogy otthon ápolhassam anyát. De ő hallani sem akart róla. Helennek meg éppen elég dolga van a gyerekeivel. - Ha apánk még élne, talán megoldottuk volna. Ő mellette maradhatott volna, amikor nekem el kell mennem otthonról. De így... - Mindent elkövetünk, hogy az édesanyjuk jól érezze magát. Ezt megígérem önöknek. És nem vesszük túl szigorúan a látogatási időt, tehát akár késő este is bejöhetnek hozzá. Mrs. Johnsont másnap beszállították. Jobb oldala a szélütést követően lebénult. Amikor a hölgy megpillantotta a barátságosan berendezett betegszobát, megcsóválta a fejét. - Ó, kislányok! - szólt a lányaihoz. - Ezt csodálatosan megcsináltátok. - Kislányok... - nevetett az idősebbik lány. - Negyvenöt éves vagyok, Helen pedig negyven. - Nekem ti mindig az én kislányaim maradtok. - A beteg Julie-hoz fordult. - Nagyon köszönöm, hogy máris előkészített egy kis teát. A nővér észrevette a szeme alatt húzódó sötét karikákat. - Ha megitta a teáját, Mrs. Johnson, a lányainak távozniuk kell. Önnek sürgősen pihenésre van szüksége. Röviddel később, amikor a két asszony elment, Julie és Prudence ágyba fektették Mrs. Johnsont. A jobb karját megtámasztották egy párnával, hogy az izmok kicsit elernyedjenek. - Igen, így sokkal jobb - jelentette ki a beteg, és már le is hunyta a szemét. - Igénytelen beteg lesz - magyarázta Julie a segédápolónőnek, mialatt visszatértek a nővérszobába. - De nagyon gondosan kell vigyáznunk rá. A szívműködése nem túl kielégítő, és hajlamos a fulladásra. Ugyanakkor tornáztatni kell, hogy az izmai megerősödjenek. Tehát meg kell találnunk a megfelelő egyensúlyt a gyógytornásszal.
A következő hétvégén Julie nem volt szolgálatban, és azon tépelődött, nem hívja-e meg Adam Brent egy újabb kirándulásra. De nem történt semmi, így hát amikor a fiatal könyvelő, akivel Ryan unokafivérénél ismerkedett meg, elhívta szórakozni, igent mondott. Kellemes este volt. Megnéztek egy filmet a moziban, azután ettek egy pizzát lent a tengernél, egy olasz vendéglőben. A férfi csókja pedig, melyet búcsúzáskor adott, lágy volt, és cseppet sem követelődző. - Köszönöm, Richárd, csodálatos nap volt - mondta Julie. - Esetleg felhívhatlak a jövő héten is? - érdeklődött a fiatalember, és a lány vidáman beleegyezett. Vasárnap reggel Julie korán felkelt, hogy ússzon egyet az uszodában. Éppen felült a medence peremére, hogy kicsavarja a hajából a vizet, amikor Adam odaért a gyerekekkel. - Megnézed, hogy úszom, Julie? - kérdezte Catherine. - Megmutatom, milyen mélyre tudok merülni - harsogta David. - Nem is tudtam, hogy itt van - jegyezte meg Adam kissé zavartan. Egy pillanatig tétovázott, majd folytatta: - Tegnap este felhívtam, de nem volt otthon. - Nem. Moziba mentem egy barátommal, azután meg vacsorázni. - Kellemes este volt? - érdeklődött langyosan Adam. - Nagyon kellemes - felelte Julie éppoly nyugodtan. A férfi megértette, hogy semmi többről nem volt szó, és elégedetten rámosolygott. - Boldog vagyok, hogy összefutottunk, Julie. Nagyon boldog.
6. FEJEZET Julie és Adam figyelte, ahogy a gyerekek úsznak. Catherine ügyelt, hogy mindent helyesen csináljon, és szabályosan lélegezzen, David ellenben vadul fickándozott. - Nézd csak, apu! - rikoltotta. - Hogy tudok háton úszni! Adam nevetve csóválta a fejét. - Ha nem fecsegne annyit, sokkal jobban menne. - Ugrani is tudok - dicsekedett a kisfiú, azzal kimászott a medence szélére, és fejest ugrott a vízbe, hogy csak úgy csobbant. - Megpróbáltam megtanítani neki, hogy kell helyesen csinálni - magyarázta Adam -, de az a baj, hogy már tökéletesnek képzeli magát. Brent doktor remek úszó volt. Elegánsan a vízbe vetette magát, és leúszott néhány hosszt. - Maga aztán jó formában van - állapította meg Julie, amikor a férfi visszaült a medence szélére. - Diákkoromban az egyetemi csapatban úsztam, de az már régen volt. Viszont maga sem panaszkodhat. Figyeltük idejövet. - Hát, ebben a bikiniben nem lehet igazán gyorsan úszni. - Nekem is az volt az érzésem, hogy bajba került, amikor azt az orsót csinálta. Julie elvörösödött, mert eszébe jutott, hogy majdnem elveszítette a felsőrészét. - Éhes vagyok - mászott ki a kisfiú a medencéből. - Apu, mi lesz a reggeli? - Sonka tojással - válaszolta a férfi, és ismét a lányhoz fordult. - Nincs kedve velünk reggelizni? - Szívesen. - Megígértem a szüleimnek, hogy meglátogatjuk őket. Stellenboschban laknak. Ezért sietünk annyira. A konyha tágas volt, világos és derűs. Julie segített Catherine-nek megteríteni az asztalt. Amikor Adam egy másodpercre kiment, a kislány megkérdezte Julie-t, nem akar-e velük tartani a nagyszüleihez. - Köszönöm a meghívást, Catherine, de nem lehet. A nagyszüleid bizonyára örülnek, hogy egy napot zavartalanul veletek tölthetnek. Adam nyilván meghallotta a társalgást, mert amint visszatért a konyhába, így szólt: - Már magam is akartam javasolni, Julie. Vagy más tervei vannak mára? - Nem. Csak takarítani akartam, és megírni egy-két levelet. De az várhat. - Akkor felhívom anyámat - mondta Adam. - Nagyon fog örülni. Julie nem volt olyan biztos benne, de a kilátás, hogy Adammel és a gyerekeivel töltheti a napot, túl csábító volt. S egy órával később, amikor megérkeztek a szőlőhegyen álló parasztházhoz, és Adam édesanyja melegen fogadta, be kellett vallania, hogy az orvos egyáltalán nem túlzott.
- Nagyapa felsétált Tess-szel a hegyre. Fogjátok Shandyt, és szaladjatok utánuk - ajánlotta Mrs. Brent az unokáinak. A gyerekek elnyargaltak a dombra vezető ösvényen. Shandy a sarkukban ügetett. - Már feltettem a vizet, nem kell várnotok a teára - mondta Adam édesanyja. - Gyertek be! A régi parasztházat tiszta fehérre meszelték. Vastag falainak köszönhetően odabent kellemesen hűvös volt a levegő. - Milyen csodálatos ház! - kiáltott fel önkéntelenül Julie. - Igen, mi is szeretjük. Amikor néhány évvel ezelőtt eladtuk a farmot, csak ezt a házat tartottuk meg. Mindig is úgy terveztük, hogy itt fogunk élni, ha George egyszer visszavonul. Adam édesanyja alacsony, karcsú asszony volt, sugárzóan kék szempárral. Az anyámra emlékeztet, gondolta Julie, és érezte, hogy honvágya támad. Adam inkább az apjára hasonlít, állapította meg magában, amikor a gyerekek beléptek a nagyapjukkal. - Shandy Tess kedvese - magyarázta Catherine komolyan. - Nagyon szeretik egymást. - Tisztán plátói a kapcsolatuk - nevetett Adam. - Legalábbis ami Tesst illeti. - Olyan meleg van, hogy úgy gondoltam, jobb, ha csak később ebédelünk - mondta Adam anyja. - Addig azt javaslom, tegyetek egy kis sétát arra a helyre, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a városra. Az út java része árnyékos, és az erdőben nincs olyan hőség. - A csöndes beszédű, törékeny asszonyon látszott, hogy nem tűr ellentmondást. - Ti már sétáltatok - szólt a kutyákhoz. - Most itthon maradtok. Shandy és Tess azonnal követte. - Ő a főnök - jegyezte meg Adam mosolyogva, miközben átvágtak a kerten. - Pont olyan, mint az édesanyám - felelte Julie. Az út a kilátóhelyig valóban nagyon kellemes volt. A magas fák üdítő árnyékot adtak, s amikor kiértek az erdőből, a vakító napfényben fürdő város gyönyörű képe tárult a szemük elé. - Ott van a stadion, ahol Pavarotti tavaly énekelt. - Adam a távolba mutatott, de Julie nem látta rögtön, mire gondol, erre a férfi közelebb lépett hozzá, és megfogta a karját. - Pont egyenesen. - Maga is ott volt? Durbanbe sajnos nem jött el. Adam bólintott, és egyik karját a lány vállára tette. - Csodálatos volt - mesélte. - Pavarottinak valóban rendkívüli hangja van, ráadásul még az amfiteátrum magas kőfalai is visszaverték. A nap pedig besütött, és megvilágította a stadiont. - Felejthetetlen lehetett. - Julie egyszer csak tudatára ébredt, milyen közel van hozzá a férfi. Testének közelsége felizgatta, és azt latolgatta, nem lenne-e okosabb, ha egy kicsit elhúzódna. De hát egyáltalán nem azt akarom, gondolta, hanem azt, hogy a közelemben legyen! - Julie - szólalt meg lágyan Adam. Hirtelen átölelte, és gyengéden megcsókolta. Csak egy csók volt, mélázott Julie, egy futó csók. Nagy a hőség, a táj csodaszép, és teljesen egyedül vagyunk itt. Ám amint megérezte, hogy a férfi ölelése egyre szenvedélyesebbé válik, szétnyitotta az ajkát, hogy viszonozza a
csókot. Lehunyta a szemét, és átadta magát a pillanatnak. Szinte beleszédült, amikor megérezte, Adam mennyire kívánja őt. Amikor sokkal később felnyitotta a szemét, észrevette, hogy a férfi nézi. - Julie... - suttogta Adam. A lány az ajkára tette az ujját. - Ne mondd, hogy sajnálod. - Nem is akartam. De nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy csak ezért hoztalak ide. - Miért? - kérdezte Julie, s maga is meglepődött. - Csókolózáshoz el sem lehetne képzelni szebb helyet. Adam felnevetett. Azután elkomolyodott, és a lány szemébe nézett. - Amikor megcsókoltalak, eleinte csupán játék volt. Egy könnyed kis csók, mert egyedül vagyunk ezen a szép vidéken, és mert meleg van. Vagy talán azért, mert kezdetben nem voltam túl kedves hozzád. Ó, nem, egy szó sem igaz az egészből. - Adam zavarba jött. - Tudod - segítette ki Julie -, olyan ez, mint a tánc. A tangózáshoz is két ember kell. És én sem tiltakoztam éppen. Az orvos szemlátomást megkönnyebbült. - Nem, azt nem állítanám. - Minden rendben van. Nem kell mindjárt a fejünket törni rajta. Lehet, hogy pusztán testi vonzalomról van szó. Valóban ez lenne minden? - tűnődött a lány. Sejtette, hogy sokkal mélyebben érez a férfi iránt, ugyanakkor azt is gyanította, hogy Adam számára még túl korai beszélni erről. Okosabbnak látta hát, ha nem tulajdonít túl nagy jelentőséget a dolognak. - Tény, hogy eleinte nem voltál valami kedves hozzám - szögezte le. - Tudom, hogy elhamarkodottan ítéltelek meg. De már annyi fiatal lánnyal találkoztam, aki elkezdett dolgozni a Halvey Házban, de néhány hét vagy hónap múlva rájött, hogy ez nem neki való, és felmondott. A betegeknek viszont állandóságra van szükségük. Nem jó, ha megkedvelnek egy nővért, aki aztán elmegy. Julie érezte, hogy még mást is akart mondani. A férfi egészen elsápadt, és cseppet sem hasonlított arra az emberre, aki néhány pillanattal előbb olyan szenvedélyesen csókolta. - Soha nem tennék ilyet - mondta Julie. - Talán nem fogom az egész életemet a Halvey Házban tölteni, de az biztos, hogy a közeljövőben nem változtatok munkahelyet. Legszívesebben felszólította volna Adamet, hogy megint ölelje át, és csókolja meg, de a férfi már bezárkózott, és nyugtalanul fürkészte szürke szemével. - Bizonyára igazad van, Julie - kezdte tétován, mint aki nem tudja, hogyan folytassa. De aztán közelebb húzódott a lányhoz, és ismét mosolygott. - Nem kellene amiatt emészteni magam, hogy a betegek elveszíthetik az ő Napsugár nővérkéjüket. - Hosszú szünet után hozzáfűzte: - Menjünk, Julie, már várnak. A visszaúton kézen fogta a lányt. Akármit is akart mondani, tépelődött Julie, valamiért meggondolta magát. Egyszer úgyis kiderül, de jobb, ha kivárom, amíg magától hozza szóba.
Adam édesanyja az ebéddel foglalatoskodott, amikor beléptek a házba. A nappaliból csengő kacagás hallatszott. - Apád, mint mindig, örömét leli benne, hogy a gyerekekkel játszhat - mondta az asszony, és kivett a sütőből egy sült csirkét. - Ahogy én is. - Átnyújtott Julie-nak egy hatalmas salátástálat. - Lenne szíves az asztalra tenni? Amikor a lány visszament a konyhába, Adam anyja megkérdezte: - Élvezte a kilátást? - Igen, valóban csodaszép. - A lány tekintete egy pillanatra találkozott Adamével, s jól látta, hogy a férfi valami egészen másra gondol. - Adam, légy szíves, hívd apádat és a gyerekeket enni! Az ebédet vidám hangulatban fogyasztották el, de Mr. és Mrs. Brent tudtak szigorúak is lenni a gyerekekkel, ha kellett. Pont olyanok, mint Adam, futott át Julie agyán. Végül a férfi így szólt: - Sajnos, ideje hazaindulnunk. A srácoknak holnap óvoda és iskola, Julie-nak és nekem pedig munka. - Bezzeg Shandynek és Tessnek semmi dolga - duzzogott David. - És nagyapának sincs. Elgondolkodva tette le a teáscsészéjét. - Szívesen lennék nyugdíjas - mondta komolyan. A többiek felnevettek, és a nagyanyja megjegyezte: - Az imént hallottam, ahogy nagyapának újságoltad, milyen klassz az óvodában. - Igen, de ha nyugdíjas lennék, örökre itt maradhatnék. Mrs. Brent szeretettel megcsókolta az unokáját. - Akkor jössz ide, amikor csak akarsz. - Rámosolygott Julie-ra. - És remélem, ön is eljön hamarosan. - Örömmel - felelte a lány. Már sötét volt, amikor megérkeztek Adam házához. - Nézzétek azokat a fényeket ott fenn a hegyen! - csodálkozott Catherine. - Egész nyáron látni őket - magyarázta Adam, majd Julie-hoz fordult: - Még nem jártál ott? Megígértem a gyerekeknek, hogy egyszer elviszem őket. Eljönnél velünk? Mondjuk, a következő hétvégén, amikor nem vagy szolgálatban? Julie alig akart hinni a fülének. Mintha minden nézeteltérés, ami létezett közöttük, megszűnt volna. Mit akar? - morfondírozott. A barátságomat? Egy pillanatig habozott. - Igen, szívesen - válaszolta végül. Mivel a kicsik ragaszkodtak hozzá, még segített Adamnek megfürdetni és lefektetni őket. David nyomban elaludt, de Catherine még egy kicsit olvasni akart. Julie felfigyelt rá, hogy a gyerekek csak ritkán beszélnek az édesanyjukról, sőt David tulajdonképpen soha nem említette. Két év ebben a korban nagy idő. - Elkísérlek egy darabon - mondta Adam, amikor Julie felkerekedett. Nem vetette fel, hogy maradhatna még, és a lány szerint ez rendjén is volt így. Egész nap olyan jól megértették egymást, nem akarta, hogy most árnyék vetüljön nyiladozó barátságukra.
- Jó éjszakát! - búcsúzott a férfi gyengéden, miután megtettek néhány lépést némán a sötétben. - Jó éjszakát! A férfi még egyszer átölelte és megcsókolta. Mrs. Smitet a hétvégén meglátogatta a menye, és Julie bosszankodott, hogy elszalasztottá. - Ne aggódjon, nővér - nyugtatta meg Mrs. Smit, miközben Julie a vérnyomását mérte. Ma délután ismét eljön. Hiszen rövidesen kiengednek, nem igaz? - Még szüksége van a mindennapos tornázásra. - De már nem sokáig. Rietta hozott ruhát, hogy egyenesen elmehessek az öcsémhez és a feleségéhez. De azt nem mondta, mikor költözhetek vissza a farmra. Délután Julie elcsípte Mrs. Smit menyét a felvonónál, és négyszemközti beszélgetésre kérte. - Ugye jól van az anyósom? - kérdezte Rietta gondterhelten, amint beléptek a nővérszobába. - Igen, a legjobb úton halad a gyógyulás felé. - Julie azt latolgatta, hogyan hozakodjon elő a kényes témával. - Rietta, az anyósa jobban szeretne a farmra visszamenni, mint a fivéréhez költözni. - Nekem egy szóval sem mondta - felelte Rietta meglepődve. - Azt hittem, örömmel tölt néhány hetet Johannái és Nellel. - De nagyon hiányoznak neki a gyerekek és az állatok. - Érdekes. - A fiatalasszony lesütötte a szemét. - Éppen az ellenkezőjét gondoltam... Hogy a gyerekek csak a terhére lennének. És úgy láttam, az sem tetszik neki, ahogy a farmot vezetjük. A férje halála után évekig egyedül döntött mindenben, és folyton úgy érzem, most a szememre veti, ha valamit másképp csinálok. - Zavarná önt, ha Mrs. Smit egyből hazaköltözne? - Hogy zavarna? Dehogy, örülnék neki. A gyerekeknek nagyon hiányzik, engem pedig megnyugtatna a tudat, hogy a közelünkben van. - Rietta könnyekre fakadt. - Az én anyám igen messze lakik tőlünk. Ha az anyósom a farmon lesz, ismét igazi családként élhetünk. De mindig azt hittem, a gyerekek csak fárasztják. - Jöjjön, Rietta, legjobb, ha rögtön tisztázzuk a félreértéseket! A fiatalasszony igen idegesnek tűnt, miközben követte Julie-t az anyósa szobájába. - Mrs. Smit, elárultam a menyének, hogy szívesen visszatérne a farmra, és hogy hiányoznak önnek a gyerekek - szólalt meg Julie. - Igaz ez, anyuka? - kérdezte Rietta remegő hangon. - Igen, nagyon hiányoznak. És az állatok is. Ó, annyira szeretnék újra veletek lenni! Rietta leült. - Néha az volt a benyomásom, hogy nem értesz egyet azzal, ahogy vezetjük a farmot. Mrs. Smit megcsóválta a fejét.
- Sajnálom, hogy így érezted, szerintem remekül csináljátok. És azzal is tisztában vagyok, hogy sok minden megváltozott. Manapság mindent számítógéppel csinálnak. - Ami nem feltétlenül könnyíti meg a munkát. - Rietta az anyósára mosolygott. - Jó lenne, ha néha segítenél nekem. Julie Mrs. Smit csillogó szeme láttán tudta, hogy többé nem lesz félreértés a két asszony között. A nővérszobában Adam Brentbe botlott. - Nagyon elégedettnek látszik, nővér. - Az is vagyok. - A lány beszámolt neki Mrs. Smitről és a menyéről. - Jó munkát végzett - dicsérte az orvos. Milyen jó, hogy ami tegnap történt, nem zavarja a munkakapcsolatunkat, gondolta Julie. Itt a klinikán ő a nővér, a férfi pedig az orvos. Ezen nem változtat a barátságuk sem. Julie nagyon aggódott Ted Ramsay miatt. Tudta, hogy a szklerózis multiplexnél mindig fennáll a hanyatlás veszélye. A legcsekélyebb ok visszaeséshez vezethet, néha elég egy kis megfázás vagy kifáradás. Ismerte Ted feleségét, Lindát, és tökéletesen nyugodt volt, amikor az asszony a hétvégén a férjénél időzött. A beteg a legjobb kezekben volt a felesége felügyelete alatt. Az utóbbi időben azonban akadt egy-két influenzás eset az osztályon, s bár a tüneteket Ted Ramsayn alig lehetett észlelni, Julie a beteg lábában az izomsorvadás terjedését állapította meg. - Igen, nekem is feltűnt, hogy kissé erőteljesebben remeg - fejtette ki Adam Brent, amikor a lány szóba hozta a dolgot. - Hoztam egy új gyógyszert, amelyről nem tudom, hatásos-e, de nem látok más lehetőséget. A jövőben gondosan figyelje, erősödik-e a remegés, vagy gyengül. Az orvos mandzsettákat helyezett Ted Ramsay kezére, hogy rögzítsék a csuklóját. - Azt hittem, itt nyugodt, békés életet élhetek, erre megbilincselnek - tréfálkozott a beteg. Adam letelepedett az ágya szélére. - Azt hiszem, az elkövetkező napokban képtelen lesz tornagyakorlatokat végezni. Először ki kell gyógyulnia ebből a megfázásból. A nővérszobában aztán Adam azt mondta Julie-nak: - Egyelőre leállítjuk az izommegtartó gyógyszereket, mivel le kell győznünk a remegést és az influenzát. Nem szerencsés, hogy nem csinálja a tornagyakorlatokat, de nagy a túlfáradás veszélye. - Letette a kartont, és Julie-ra nézett. - Mindenekelőtt a légzése aggaszt. Egy náthának végzetes következményei lehetnek. Kérem, tudassa velem, ha változás következne be az állapotában. Késő délután Ted felesége bekopogott Julie-hoz a nővérszobába. - Bejöhetek, nővér? - Természetesen. Foglaljon helyet! - Julie észrevette, hogy a gondok mély árkokat véstek az asszony arcára.
- Az az érzésem, Ted nincs túl jól mostanában. - Ez igaz, Mrs. Ramsay. Mint tudja, a betegsége gyógyíthatatlan. - Igen, tisztában vagyok vele. De most már a mandzsettákkal sem képes megtartani egy csészét. Gondolja, hogy ismét erőre kap majd? Julie Adamtől tudta, hogy Ted és a felesége az igazat akarják hallani. - Nem, Mrs. Ramsay - felelte határozottan. - A szklerózis multiplexben szenvedő betegnél az izomgyengeség visszafordíthatatlan. Linda Ramsay hátradőlt, egy ideig tűnődve nézett maga elé, végül szomorkásán Julie-ra mosolygott. - Nos, tartottam neki a csészét, és ezt a jövőben is megtehetem. Ted megjegyezte, hogy talán a lányunk régi cumisüvegét kellene használnunk. Ezen aztán jót nevettünk. - Már én is gondoltam valami hasonlóra - mondta Julie, és örült, hogy őszintén beszélhet Lindával erről a témáról. - Adunk a férjének egy csőrös csészét. Kikísérte az asszonyt a lifthez. Útközben elárulta, hogy Brent doktort aggasztja a beteg légzése. - De nagyon vigyázunk rá - nyugtatta meg Mrs. Ramsayt. Linda bólintott. - Tudom. Amikor Tedet először szállították be ide, szörnyen éreztem magam. Mintha lemondtam volna róla, csak mert egyedül képtelen voltam tovább ellátni. De soha nem bántam meg. Ő boldog itt, és ez a hely szinte a második otthonává vált. Tudom, hogy bízhatom önökben. Még szerencse, hogy Julie említette Linda Ramsaynek a férje légzési nehézségeit, mert két nappal később sürgősen fel kellett hívnia Adam Brentet a kórházban. Az orvos éppen akkor jött ki a műtőből. - Ted Ramsayről van szó, Brent doktor - hadarta Julie. - A légzése jelentősen romlott. - Azonnal megyek. - Tennünk kell valamit, Ted - mondta az orvos, miután megvizsgálta Ted Ramsayt. Beutalom a kórházba. Mesterséges lélegeztetésre van szüksége. - Igazán nem maradhatok itt? - kérdezte a beteg fulladozva. - Sajnálom, de erre nem vagyunk felszerelkezve. Az intenzív osztályra kell befeküdnie, Ted. A legmegfelelőbb a Groote Schuur Kórház lesz. A beteg Julie-ra nézett. - Felhívná, kérem, a feleségemet? - Természetesen. Miután Julie előkészítette az áthelyezéshez szükséges papírokat, felhívta Linda Ramsayt. - Azonnal ott vagyok - mondta az asszony. - Vele utazhatok a mentőautóban? - Természetesen.
Mihelyt Mrs. Ramsay megérkezett a klinikára, Brent doktor tárgyilagosan elmagyarázta neki, mi fog történni. - A kórházban erős nyugtatószereket kap majd a férje - mondta. - Különben előfordulhatna, hogy a saját tüdőműködése ütközik a mesterséges lélegeztetéssel. Addig kell ebben az állapotban maradnia, amíg újra elég erős nem lesz a saját lélegzése. Linda látszólag nyugodtan hallgatta, de a keze reszketett. - Mit jelentenek pontosan az erős nyugtatószerek, doktor? - Olyan szereket fog kapni, hogy magát sem fogja felismerni, ha bemegy hozzá. Sajnálom, de erre feltétlenül szükség van. Rövid szünet után az asszony elmosolyodott. - Gondolom, Tednek nem tetszene az intenzív osztály, így még jobb is, ha semmit sem lát belőle. - Felállt. - Most szeretnék bemenni hozzá. Tíz perccel később előállt a mentőautó, Adam Brent pedig a saját kocsijával ment a kórházhoz. Amikor visszaérkezett, Julie éppen befejezte a szolgálatot. - Hazavittem Mrs. Ramsayt. Holnap majd eljön a kocsijáért - mondta Adam. - Hogy van Ted? - kérdezte aggodalommal telve Julie. - Nem jól. Szerencse, hogy rögtön hívott, Julie. Így kórházba vitethettük, mielőtt drámaian rosszabbodott volna az állapota. Ted Ramsay olyan nyugodt és igénytelen ember volt, hogy Julie meglepődött, mennyire feltűnik neki-a távolléte. De nemcsak neki hiányzott a férfi, hanem a többi betegnek is. - Remélem, jól van - szólt O’Connor kapitány Julie-hoz. - Ted kedves fickó. - Szegény! - tette hozzá Miss Clifford. - Mindig mosolygott, bármilyen rosszul volt is. - Hát Mrs. Ramsay hogy van? - faggatta Julie-t Mrs. Smit. A nővér igyekezett a lehető legtöbb jó hírrel szolgálni nekik. Naponta felhívta a kórházat, és a többi beteggel együtt örvendezett a legcsekélyebb javulásnak is. Végre az ügyeletes orvos közölte vele, hogy Mr. Ramsayt rövidesen levehetik a lélegeztetőkészülékről. - Ha minden jól megy, egy hét múlva visszatérhet önökhöz - mondta. Julie elújságolta Adamnek, amit megtudott. - Csökkentik a nyugtatóadagját, és már időnként leveszik a gépről. Linda mesélte, hogy még nagyon kábult, de már felismeri őt. - Julie alaposan szemügyre vette az orvost. Fáradtnak látszik, Brent doktor. - Az is vagyok. Az elmúlt éjjel sürgős műtétem volt, amely kora reggelig tartott. Még éppen idejében hazaértem, hogy elvigyem a gyerekeket az iskolába és az óvodába. - Mihez kezd Daviddel és Catherine-nel, ha ilyenkor el kell mennie otthonról? - Beauty nem lakik messze. Ha felhívom, ő bármikor eljön. Ez persze nem eszményi megoldás, de nincs más választásom. - Elmosolyodott. - Holnaptól pedig itt a szünidő. A szüleim ma délután ideutaznak, és néhány napra elviszik a gyerekeket. Akkor nyugodt lehetek, feltéve, ha nem lesz újabb vészhelyzet. - Felállt. - Este kilenckor lemegyek az uszodába. Olyantájt senki más nem úszik. Nem akar lenézni?
- Talán. - Julie remélte, hogy hangja éppoly hűvösen cseng, mint a férfié, hiszen ez volt az első alkalom, hogy Adam a gyerekei nélkül akar találkozni vele. Később azon töprengett, valóban jó ötlet-e, ha elfogadja a férfi meghívását. Pontosan érezte, milyen vonzalom ébred közöttük. Igazán különös, gondolta Julie, pedig tulajdonképpen Adam nem is az esetem. Vagy éppen ez olyan izgató benne? Ilyen körülmények között okos dolog, ha kettesben maradunk? Mit gondolok és érzek valójában? Nem, nem megyek el. Ennek ellenére Julie valamivel kilenc óra előtt elhagyta a lakását. Egy apró bikinit viselt, és fölötte fürdőköpenyt. A medence sötétségbe borult, ám amikor közelebb lépett, hallotta, hogy valaki úszik. A holdfényben felismerte Adam Brentet, aki éppen ekkor kiült a medence peremére. - Úgy tűnik, a lámpa nem működik - jegyezte meg a férfi üdvözlés helyett. A hűvös éjszakai levegőben a víz kellemesnek ígérkezett. Mint a meleg selyem, gondolta Julie, miután a medencébe ereszkedve úszott néhány hosszt. Adam egy törölközőt csavart a dereka köré, amikor felment a medencét körülvevő teraszra. - Könnyű neked a rövid hajaddal. Bezzeg az enyémnek órák kellenek, míg megszárad incselkedett a lány. A férfi szó nélkül kivette a kezéből a törölközőt, és megdörgölte vele a haját. - Köszönöm - mondta Julie kissé zavartan. - Gyakran csinálom Catherine-nek is. - Adam könnyedén megsimogatta a lány szőke tincseit. - Persze az övé nem ilyen hosszú. Hogy ápolod? - Csak alaposan kifésülöm, de most otthon felejtettem a kefémet. - Akkor gyere el hozzám! Ihatunk egy forró kávét is. Julie habozott. Mit csináljak? - tépelődött. Természetesen tudta, hogy egy ilyen meghívás meglehetősen veszélyes. - Illendően fogok viselkedni - ígérte Adam. - Igen, azt elhiszem. De nem tudom, én képes leszek-e visszafogni magam. Adam egy pillanatig megdöbbenve hallgatott, majd hangos nevetésben tört ki. - Julie, Napsugár nővérke, csodálatos vagy! - Azzal megragadta a lány kezét, és magával húzta. A ház némán ásítozott, mivel Shandy is elkísérte a gyerekeket a nagyszülőkhöz. - Csak felteszem a vízforralót, addig helyezd magad kényelembe. Beszélgettek egy kicsit Ted Ramsayről és a gyógyulás felé tett lépéseiről, de Julie rövidesen látta, hogy Adam szemhéja elnehezül. - Majd én elkészítem a kávét - ajánlotta, és kisietett. Különös érzés volt egyedül lenni Adam konyhájában. A gyerekek nélkül, a kutya nélkül. Hogy is mondhattam azt, amit mondtam, bosszankodott fejcsóválva. Tálcára tett két csészét, cukrot, tejet, és visszament, a nappaliba. Az ajtóban azonban megtorpant, mert Adam elaludt.
Cseppet sem hasonlít azokra a férfiakra, akikbe eddig szerelmes voltam, állapította meg újra Julie. Adamen látszólag nem volt semmi különleges, ő mégis ellenállhatatlanul vonzódott hozzá. Látta, ahogy a férfi ennivalót készít a lányának és homokvárat épít a fiával. Látta, milyen szeretettel viseltetik David és Catherine iránt, és érezte, milyen szenvedélyesen tud csókolni. Újból felidézte, milyen gyöngéd volt Adam, amikor bekente a hátát. Nem, gondolta, itt többről van szó puszta testi vonzalomnál. És megkönnyebbült, hogy végre magának beismerte. De ha ő is így érez, tűnődött, időt kell hagynom neki, hogy kimondja. Hiszen még nem olyan régen halt meg a felesége, és minden bizonnyal nehezére esik, hogy újból szeretni tudjon valakit. Julie elmosolyodott. Tudta, hogy bőven van idejük. Nem, semmiképpen nem megy el a Halvey Házból olyan hamar. Kivárja, amíg a vonzalmukból több lesz. Adam felnyitotta a szemét. - Sajnálom, Julie. A lány rámosolygott. - Semmi baj. Éppen elkészült a kávé. Letette a tálcát egy kis asztalra, és letelepedett Adam mellé. A férfi kedvesen beletúrt a hajába. - Catherine szerint olyan a hajad, mint egy hercegnőé. Bár azt ígérte, jól fog viselkedni, átölelte Julie-t. Csókja gyengéd volt, és puha. Miközben lassan cirógatta a lány haját és a vállát, Julie élvezte a jóleső vágyat, amely eláradt benne. Viszonozta a férfi csókját, és egészen a karjába simult. Adam csodálatosan erős volt, és gyengéd. Teljesen más, mint a többi férfi, gondolta a lány. - Julie - súgta Adam -, feltétlenül mondanom kell neked valamit. A lány megint az ajkára tette az ujját. - Semmi baj, Adam. Bármi is van köztünk, nagyon nehéz lehet neked mindazok után, amiken keresztülmentél. A feleséged halála iszonyú megrázkódtatást okozhatott. Én megértelek. Adam hirtelen felegyenesedett. - Nem. Ezt egyszerűen nem értheted. - Szemében végtelenül szomorú kifejezés jelent meg. - Gondolom, tudod, hogy a feleségem autóbalesetben vesztette életét. De azt csak kevesen tudják, hogy amikor mindez történt, éppen el akart hagyni engem. Engem és a gyerekeket. - Ó, Adam - nyögte ki kis idő múlva Julie. - Hiszen ez szörnyű. Úgy szeretett volna a férfihoz bújni, de Adam arckifejezése olyan zárkózott volt, hogy nem merte, megtenni. Mozdulatlanul várta hát a folytatást.
7. FEJEZET - Azt akartam, hogy tudd, Julie - szólalt meg végül Adam meglepően nyugodtan. - Azok után, ami köztünk történt. A lány némi tétovázás után megkérdezte: - Hogy érted ezt? - Muszáj kimondanunk? Igen, talán szükséges. Te is tudod, hogy kezdődött ez az egész közöttünk. Az én hibám volt. Amikor először megláttalak, az volt a benyomásom, mintha Celia állna előttem. Ó, nem arról van szó, hogy annyira hasonlítasz rá. Csupán arról a tényről, hogy fiatal vagy, és csinos. És máris azt gondoltam, nem vagy alkalmas arra, hogy az öregek otthonában dolgozz. Kedves, szép, és mindenki szeretni foga. Ezt mondtam magamban. De egy nap elmegy, úgy, mint Celia. Már sokkal hamarabb gyanítottam, hogy egyszer elhagy, csak azt nem tudtam, pontosan mikor. Adam olyan elesettnek látszott, hogy Julie kicsit közelebb húzódott hozzá, és egyik kezét a karjára tette. Az orvos erőtlenül rámosolygott. - Egyszerűen fogalmam sem volt róla, mit tartsak felőled - folytatta a férfi. - Azt hittem, eléggé ismerem az efféle lányokat, és nem akartam ilyen embert a klinikán, még kevésbé a magánéletemben. Aztán amikor egyik éjszaka láttalak hazajönni, és a barátod megcsókolt, úgy véltem, minden előítéletem beigazolódott. Ugyanakkor rengeteg olyan dolgot tettél, ami elbizonytalanított. Szeretettel megjavítottad a játékmackót, és elbűvölően törődtél a gyerekekkel. A betegekkel nemcsak jól bánsz, de többet is nyújtasz nekik az ápolásnál. Még Shandy szívét is meghódítottad. - Lágyan megsimogatta Julie arcát. - Aztán ott az a nap a szüleimnél. S a pillanat, amikor kettesben voltunk a kilátónál. Ó igen, futott át a lány agyán, túlságosan is jól emlékszem rá. - Akkor értettem meg, hogy mesélnem kell neked Céliáról. Julie, nem szeretnélek megbántani, de nagyon fontos vagy a gyerekeknek meg nekem, és fogalmam sincs, boldogulok-e ezzel az érzéssel. Persze te egészen más vagy, mint Celia, és biztosra veszem, hogy nem hagynál el egy másikért. De az emberekbe vetett bizalmam alaposan megingott. Visszahúzta a kezét, és mereven ült. - Nem csodálom, Adam - jegyezte meg Julie csöndesen, remélve, hogy megtalálja a megfelelő szavakat. - Úgy érzed, minden túl gyorsan történik? - Igen, talán - felelte a férfi tűnődve. - A gyerekek nagyon szeretnek téged, de nem tudom, hogy fogadnának, ha... szóval, ha a kapcsolatunk komolyra fordulna. Julie mély lélegzetet vett. - Hát akkor mit szeretnél? A férfi hirtelen elmosolyodott. - Nem lenne okos dolog, ha elárulnám, mit szeretnék ebben a pillanatban. - Adam a lány arcát fürkészte. - Jé, elpirultál - állapította meg, és finoman megcirógatta Julie-t. - Szeretném, ha továbbra is találkozgatnánk, és eljárnánk kirándulni a gyerekekkel, hogy lássuk, mit szólnak hozzá. És szeretném, ha biztosak lennénk az érzéseinkben. - Megfogta a lány kezét. Egyetértesz, Julie? Nem akarok semmit elsietni, még ha ez nem is túl tisztességes veled szemben. - De igen, Adam, ez így tisztességes. Őszinte voltál, ez minden. És talán nekem is jobb, ha a dolgok lassan alakulnak. - Elvégre nemcsak rólunk van szó, gondolta Julie, hanem a gyerekekről is.
Nagyon szeretem őket, tűnődött, de valóban felkészültem rá, hogy átvegyem az édesanyjuk szerepét? Nem az én gyermekeim, és ezt sohasem fogják elfelejteni. Biztosnak kell lennem magamban, nagyon biztosnak. - Igen - mondta elszántan. - Igazad van, Adam. Mindkettőnknek időre van szüksége. - Nagyon örülök, hogy ilyen nyíltan beszélhetünk egymással - felelte a férfi. - De későre jár. Gyere, hazakísérlek. - Ám a legcsekélyebb jelét sem adta, hogy fel akarna állni. Végigsimított a lány haján. - Most már tényleg száraz. Adam húzta magához, vagy ő volt az, aki közeledett hozzá? A lány nem tudta volna megmondani. Ajkuk perzselő csókban forrt össze. Julie minden idegszálával kívánta Adamet, és a férfi is közel állt hozzá, hogy elveszítse az önuralmát. - Ezt nem nevezném éppen lassúnak - suttogta Julie. - Nem. - A férfi kissé eltolta magától. - Zavar? - Muszáj megkérdezned? Mindketten nevetésben törtek ki, s végül Adam felállt. - Hát akkor most hazaviszlek. Néhány nappal később Ted Ramsay visszajött a kórházból. Kicsit soványabb, de cseppet sem levert, állapította meg Julie. - Örülök, hogy újra itt van - üdvözölte a kapitány a férfit. - Nem lehetett valami vidám a helyzete. - Mondhatjuk. De volt más választásom? Az még rosszabb, ha az ember egyáltalán nem lélegzik, nem igaz, kapitány? A vén tengeri medve felnevetett. - Úgy bizony. - Egyébként nem sok élményben volt részem. Elaltattak, és közel egy hétig tartott, amíg először felismertem Lindát. - Szinte végig maga mellett volt - közölte vele Julie. - Igen, mondták a kórházban is. Igazán kedvesek az ottani nővérek, de azért örülök, hogy újra itt lehetek - folytatta Ted Ramsay, és körülnézett a szobában. Ott voltak a személyes holmijai, és főleg számos fénykép a családjáról. - Most hagyjuk, hogy kipihenje magát - szólt Julie O’Connor kapitányhoz. - Tehát mára nincs több látogató, amíg nem jön meg a felesége, megértette? Késő délután azonban Julie-nak kivételt kellett tennie, mert Mrs. Smit feltétlenül be akart menni Mr. Ramsayhez. - Visszatér a farmra? - érdeklődött Ted. Mrs. Smit biccentett. - Igen, elhagyhatom a klinikát. Otthon folytatom a tornázást Rietta segítségével. Mindjárt értem jön, és három óra múlva otthon leszünk. - Búcsúzáskor sokáig tartotta Mr. Ramsay kezét. - Minden jót, Ted. Önnek és a feleségének. Kérem, mondja meg neki, hogy majd elküldöm a gyümölcstorta receptjét, amelyet kért.
Julie lekísérte Mrs. Smitet. Örömmel állapította meg, hogy a beteg sokat fejlődött, és ismét tud járni, bár egyelőre még botra kell támaszkodnia. - Látogasson meg bennünket, ha a városba megy vizsgálatokra! - mondta neki. - Megígérem - felelte Mrs. Smit, és az órájára lesett. - Rietta bármelyik percben itt lehet. Még gyorsan elbúcsúzom a kapitánytól és Miss Cliffordtól. A két idős ember a télikertben üldögélt, és szókirakót játszott. - Maga nélkül már nem lesz olyan vidám itt az élet - jelentette ki a kapitány. - Hiányozni fog nekünk, ugye, Miss Clifford? - Igen, persze - válaszolta az öreg hölgy, de közben elpirult, és úgy tűnt, inkább örül Mrs. Smit távozásának. - Maguk is hiányozni fognak nekem, de mellettem lesznek a gyerekek, és egy kicsit dolgozgatok is majd a farmon. Kezet nyújtott Miss Cliffordnak, majd hirtelen odahajolt a kapitányhoz, hogy arcon csókolja. Azután gyorsan megfordult, és kisietett. - Ilyet én sohasem tettem volna - szörnyülködött Miss Clifford. - Micsoda merészség! - Meglehet - somolygott a kapitány. - De nagyon kellemes. Maga jön, Miss Clifford. Nemsokára megérkezett Rietta. - Ideje indulnunk - mondta. - Háromórás autóút áll előttünk. Gondolja, hogy az anyósom ki fogja bírni, nővér? - kérdezte Julie-tól. - Igen, de óránként tartsanak pihenőt, hogy egy kicsit megmozgathassa a tagjait. Legjobb, ha tesznek egy-egy ötperces sétát. - Nagyon köszönöm, nővér - hálálkodott Mrs. Smit Julie-nak, miközben a lány a kocsihoz kísérte őket. Amikor az asszony egy utolsót intett, Julie boldog volt, hogy így látja távozni. Sajnos azonban nem mindenki gyógyult ilyen szépen. Mrs. Johnson szemlátomást nem volt túl jól... - Alig tud együttműködni a gyógytornásszal - mondta Brent doktor. - Pedig kívánatos lenne. De leginkább a szíve miatt aggódunk. Beszéltem Morton doktorral, a kezelőorvosával. Nem szeretné, ha más gyógyszereket adnánk. Kérem, négyóránként mérje meg a beteg vérnyomását és pulzusát. A legcsekélyebb változás esetén azonnal hívja fel Morton doktort! Néhány nappal később Julie egy levelet akart átadni Mrs. Johnsonnak, amely a reggeli postával érkezett. Jane és Helen az édesanyjuk mellett ült az ágy két szélén. Julie megtorpant, miután résnyire kinyitotta az ajtót. - Minden rendbe fog jönni - mondta éppen a beteg idősebbik lánya. - Talán - felelte az anyja -, mégis azt akarom, hogy tudjatok erről a listáról. Jane, legyen a tiéd a gyémántköves jegygyűrűm, a tiéd pedig, Helen, az arany nyakláncom. És azt kívánom, hogy... - Kérlek, anya! - szakította félbe Helen. - A doktorok mondták, hogy a javulás útjára léptél. Nem szabad ilyen borúlátónak lenned. Julie hallotta, hogy Mrs. Johnson felsóhajt, és belépett. - Levele érkezett légipostával.
- Biztosan Angliából, a húgomtól - válaszolta a beteg, s hangja ismét kissé vidámabban csengett. - Megismerem a kézírását. Jane, kérlek, bontsd ki! Julie visszament a nővérszobába, és az imént hallott beszélgetésen töprengett. Szólnom kell a lányainak, döntötte el végül, és már ki is lépett a folyosóra. A két nő éppen a lift felé tartott. - Ráérnének egy percre? - kérdezte tőlük Julie. Mihelyt beléptek a nővérszobába, elmesélte nekik, hogy fültanúja volt a beszélgetésüknek. - Anyának nem lenne szabad ilyeneket mondania - fakadt ki Helen. - Érdekelnek is minket az ékszerei! Mi csak azt akarjuk, hogy velünk maradjon. - Ezt bizonyára ő is tudja - felelte Julie határozottan. - És mindannyian reméljük, hogy átvészeli ezt a rossz időszakot. De az édesanyjuknak most szüksége van arra, hogy beszéljen erről, mert úgy érzi, el kell rendeznie a dolgait. Arra az esetre, ha bekövetkezne a legrosszabb. Tehát nyugodtan hagyják, hogy elmondja, amit akar. Jane Julie-ra nézett. - Nem is tudom. Engem szörnyen felkavar. - Önök mindketten kijelentették, hogy szívesen tennének többet az édesanyjukért. Nos, ezzel valóban a segítségére lehetnek. Beszélgessenek vele teljesen gyakorlatias dolgokról! Kérdezzék meg tőle, mit hogyan szeretne! Biztosra veszem, hogy ez jót fog tenni neki, és nagy kő esik le a szívéről. A két testvér összenézett. - Ha gondolja, hogy ez segít anyának... - Meggyőződésem. Ne emlegessék folyton ezt a témát, de legközelebb, ha ő hozza fel, ne szakítsák félbe! Amikor a két nővér elhagyta a szobát, Julie-nak az volt a benyomása, hogy többet nem tehet, már csak remélheti, hogy Jane és Helen megfogadják a tanácsait. Úgy tűnt, Mrs. Johnson tisztában van a helyzetével, és el akarja rendezni a dolgait. Ez talán a lányainak is segíteni fog, gondolta Julie, és bátorítóan rámosolygott a liftben eltűnő két nőre. Hétvégén hosszú sétát tett Adammel, a gyerekekkel és Shandyvel a hegyekben. Miközben az illatos mandulafenyő-erdőben jártak, elmesélte az orvosnak a Mrs. Johnson lányaival folytatott beszélgetését. - Az elmúlt napokban nem láttam őket, de úgy veszem észre, Mrs. Johnson lényegesen nyugodtabb - fűzte hozzá. - Talán mégis használt valamit, hogy szóltam nekik. - Nagyon jól tetted - felelte a férfi. - Lehetséges, hogy az asszony túléli, de a szíve valóban nem erős. Morton doktor osztja a véleményemet. És minden, ami megkönnyebbülést okoz a betegnek, jó hatással van a szívére. Igazad van, beszélni kell a halálról, legalábbis, ha az idős ember úgy kívánja. Ebben a pillanatban odaszaladt hozzájuk Catherine, David és a kutya. - Kaphatunk almát? - kérdezte Catherine kifulladva. - Hoztunk cukorkát? - David soha nem adta fel a reményt. - Almáról lehet szó, de édesség nincs nálunk, nagyon jól tudod, David.
- Hmm - dünnyögte a kisfiú. - Akkor be kell érnem egy almával. - Úgy bizony - vágta rá Adam, és Julie látta rajta, hogy alig bírja megőrizni a komolyságát. Egy tisztáson letelepedtek a magas fűbe, és almát majszoltak. Shandy éberen figyelte őket. - A maradékra fáj a foga - állapította meg Catherine. - Már számtalanszor megmagyaráztam neki, hogy a kutyák nem esznek almát, de rá se hederít. - Tudod, Catherine, a mi öreg Glenünk is szereti az almát - magyarázta Julie. - Holly viszont nem. Catherine egy darabig gondolkodott, és Julie-t meglepte, mennyire hasonlít ilyenkor az apjára. - Talán csak a fiúkutyák szeretik az almát - ismertette végül töprengése eredményét. - Nem - szólt közbe David. - Én is fiú vagyok, mégsem szeretem. - De nem vagy kutya! - Egész nap ez megy - fordult Adam Julie-hoz. - Mindenen hajba kapnak. Ha az egyik mond valamit, a másik rögtön az ellenkezőjét állítja. Feltételezem, hogy ez egyszerűen a korukkal jár. - Nincs sok tapasztalatom gyerekekkel - válaszolta Julie -, de emlékszem, a szüleim sokszor mondták: Ó, ez csak átmeneti állapot, majd elmúlik. Azt hiszem, ez adott erőt nekik, hogy továbbcsinálják. Csakhogy Adamnek nincs senkije, akivel megoszthatná a mindennapi gondokat, tette hozzá magában. - Mindezek ellenére ez a két kölyök olyan vidám, hogy az ember néha szeremé felkacagni a közelükben - folytatta Julie. - Ez igaz. Tegnap meséltem nekik, hogy nálunk odahaza nem volt tévé, amikor én kicsi voltam. Erre tudod, mit kérdezett David? Hát akkor hogy néztél videofilmeket, apu? Ilyenek a gyerekek. Amikor befejezték a falatozást, Shandynek adták az almacsutkákat, azután folytatták a sétát. Időnként találkoztak más kirándulókkal, többnyire gyerekes-kutyás családokkal. Nyilván azok is teljesen hétköznapi családnak tartották őket. Julie még mindig nem szokott hozzá ehhez a gondolathoz, jóllehet egyre jobban megértette magát Adammel és a gyerekekkel. - Csodálatos délelőtt volt - mondta a férfinak, amikor visszaértek a kocsihoz. - Nagyon élveztem. - Remélem, így is érzed. - Adam egy másodpercig tétovázott, majd hozzáfűzte: - Persze pontosan tudom, hogy nem mondanád, ha nem gondolnád őszintén. Én is nagyon élveztem. Van egy ötletem. Megkérem Beautyt, hogy péntek este vigyázzon a gyerekekre, akkor elmehetnénk valahová kettesben. Talán leruccanhatnánk a tengerhez, és megvacsorázhatnánk egy étteremben, ha akarod. - Az csodálatos lenne. - Előtte még szólok neked - mosolygott rá az orvos.
Amikor csütörtök este megcsörrent a telefon a lakásában, Julie azt hitte, csakis Adam lehet az. Természetesen soha nem beszéltek magánügyekről a klinikán munkaidőben. De nem Adam volt. Julie túlságosan jól ismerte ezt a hangot. - Szia, Julie! - harsogta Mark Elliot a vonal túlsó végén. - Hogy vagy, kislány? Emlékszel még rám? Volt idő, amikor Julie azt képzelte, soha nem lesz képes elfelejteni. De annak már rég vége. - Persze, Mark. - Egyáltalán nem volt olyan egyszerű megjátszani a közömböst. - Csak meglepődtem, hogy hallatsz magadról. - Ugyan Julie, kedvesem, hallom a hangodon, hogy még mindig nem bocsátottál meg nekem. Lásd be, nem mesélhettem neked rögtön Cherylről, hiszen akkor soha nem tölthettünk volna olyan gyönyörű perceket együtt. Tudod... Julie félbeszakította. - Hogy van Cheryl? Gondolom, időközben összeházasodtatok. - Cheryl jól van, de nem házasodtunk össze. Különböző okok miatt elhalasztottuk az esküvőt, és valamikor húsvét előtt tervezzük. A lány rádöbbent, hogy ez az egész már nem érdekli. Hihetetlen, gondolta, néhány hónappal ezelőtt még ez volt számomra a legfontosabb dolog a világon, most pedig teljesen hidegen hagy, mi van Markkal. - Megtől szereztem meg a telefonszámodat. Tőle tudom, hogy most Fokvárosban élsz, és egy öregek otthonában dolgozol. - Igen, egy magánklinikán. - Ezért is hívtalak fel, Julie. Az egyik nagyanyám Fokvárosban lakik. A minap elesett, és eltörte a lábát. Most egy klinikát keresünk a számára a gyógyulás idejére. Csak addig maradna, amíg a gipsz lekerül a lábáról, mivel van egy házvezetőnője, aki a továbbiakban ellátná. Hallottuk, hogy a Halvey Ház kitűnő hírnévnek örvend. Julie kíváncsi volt, mit vár tőle a férfi. - Azon töprengtem - folytatta Mark -, nem szólnál-e egy jó szót az érdekében. Tisztában vagyok vele, hogy nincs sok szabad helyetek, de te bizonyára rá tudnád beszélni az orvost. Nagyon szeretem a nagyanyámat, és szeretnék megfelelő helyet találni a számára. A szüleim éppen Amerikában tartózkodnak, így nekem kell gondoskodnom róla. Valóban semmit sem változtál, Mark, gondolta Julie. Még mindig azt képzeled, hogy egyetlen nő sem tud ellenállni a kedvességednek, és rögtön azt teszi, amit elvársz tőle. - Sokkal kisebb a befolyásom, mint gondolod - felelte végül. - Az osztályon dolgozom, és semmi beleszólásom a felvételekbe. - De megemlíthetnéd az orvosnak. - Van egy bizottság, amely dönt a felvételekről. Benne van az orvos, a főnővér, egy pszichológus... és azt sem tudom, még kicsoda. - Nem szólhatnál a nagyanyám érdekében? - Nem hiszem, hogy ez bármit számítana. Azt sem tudom, van-e szabad ágyunk.
Végül vonakodva bár, de megígérte, hogy megadja Mark nagymamájának a nevét és telefonszámát Mrs. Harrisonnak, a pszichológusnőnek. Ám mihelyt a férfi tovább akart társalogni vele, értésére adta, hogy semmi kedve hozzá. - Viszlát, Mark - mondta kimérten. - Viszlát, édes, és nagyon köszönöm. Mint mindig, Mark hangja ezúttal is melegen és dallamosan csengett. Ezzel veszi le a nőket a lábukról, mondta egyszer Julie Megnek. Most viszont érezte, hogy már nem érdekli a férfi. És annak, ami történt, semmi köze az Adamhez fűződő érzelmeihez. Másnap reggel megadta a pszichológusnőnek Mark nagymamájának az adatait. - Nincs szabad ágyunk, és igen hosszú a várakozók listája - felelte az asszony. - Az egyetlen, amit tehetek, hogy felhívom a hölgyet, és adok neki néhány másik címet. Miután ezt elintézte, Julie felhőtlenül örült az estének. Elmosolyodott magában, amikor felidézte, hogyan hívta meg Adam. Azután pedig megcsókolt, emlékezett. Vagy én kezdeményeztem? Péntek reggel sok volt a tennivaló. Julie először beszélt Mrs. Johnson gyógytornászával, majd elő kellett készítenie Ted Ramsayt, aki hétvégére hazautazhatott a feleségéhez. Prudence-szel az ajtó előtt várakozó kocsihoz tolták a férfit, majd Julie felhívta Mrs. Ramsayt, hogy közölje vele, a férje úton van. Alig ültek le egy csésze kávéra, máris megszólalt a telefon. - Maynard nővér? Itt Brent doktor. Be tudna jönni azonnal az irodámba? Adam Brentnek volt egy kis szobája a földszinten, de ritkán fordult elő, hogy odakérette Julie-t. A nővér gyorsan ellátta a szükséges utasításokkal munkatársait, és az irodához sietett. Bekopogott. - Szabad. Volt még egy férfi a helyiségben, de Julie alig vett róla tudomást. - Beszélni óhajtott velem, Brent doktor - mondta hivatalosan. - Igen, nővér. Új betegünk lesz, Mrs. Elliot. Azt hiszem, ismeri az unokáját. Mark Elliot felállt, és megrázta Julie kezét. - Örülök, hogy újra látlak, Julie. Szép vagy, mint mindig. A nővér igyekezett kiszabadulni a szorításából, ám a férfinak nyilvánvalóan esze ágában sem volt gyorsan elereszteni. Rávillantotta kék szemét. - Szívből köszönöm a közbenjárásodat - folytatta zavartalanul Mark. - Igazán nagyon aggódtam a nagyanyám miatt. Julie-nak végre sikerült kiszabadítania a kezét. - Akkor Mrs. Hamson mégiscsak tudott tenni valamit. - Azok után, amit a pszichológusnő mondott, Julie őszintén csodálkozott. - Nagyon örülök, hogy a nagyi itt lehet a Halvey Házban. Remélem, törődsz majd vele. A férfi ismét Brenthez fordult. - Köszönöm a segítségét, doktor. - Mosolyogva az ajtóhoz lépett. - Viszlát, Julie! Amikor elment, Julie bizonytalanul az orvosra nézett.
- Mrs. Elliot az én osztályomra kerül? - kérdezte végül. - Igen - felelte Brent doktor színtelen hangon. - Mr. Elliot ragaszkodott hozzá. -A férfi alig bírt uralkodni magán. - Hogyhogy ragaszkodott hozzá? Örüljön, hogy a nagyanyja egyáltalán kapott itt helyet. Mrs. Harrison azt mondta, hogy... Adam Brent felemelte a fejét, és elgondolkodva méregette Julie-t. - A barátja nyilván igen jó kapcsolatokkal rendelkezik. Szemlátomást ismeri a felvételi bizottság több tagját. Julie határtalanul dühös volt. Nem szabad éreztetnem a beteggel, elvégre nem is ismerem, gondolta határozottan. - Hagytam üzenetet a főnővérnek, mivel éppen megbeszélésen van. Bár most minden bizonnyal maga akarja előkészíteni az új beteg fogadását, nem igaz? Julie világosan látta, hogy Adam Brent nem ért egyet a történtekkel, és hogy dühe részben neki szól. A lány egy pillanatig azt fontolgatta, mivel oszlassa el a félreértést, de végül csak ennyit mondott: - Természetesen, Brent doktor. t Ez aztán vidám este lesz, tűnődött, miközben utasította Prudence-t, hogy készítse elő a kis szobát, amelyben Mark nagyanyja lakni fog. Később megkereste a főnővér, és átadta neki Mrs. Elliot kórlapját. - Combnyaktörés. Nem különösebben bonyolult, de hat hétig nem mozdíthatja a lábát. Hallottam, hogy ismeri a beteg unokáját, Maynard nővér. - Ismerem - válaszolta Julie, és maga is csodálkozott azon, mennyire zavarban van. - De már hónapok óta nem láttam. A főnővér egy pillanatig tűnődve szemlélte. Talán szándékában állt újabb kérdéseket feltenni, egy perc múlva mégis megértően biccentett, és folytatta Mrs. Elliot egészségi állapotának elemzését. A mentőautóval egyidőben befutott Mark Elliot is. Julie látta a nővérszobából, ahogy elegáns sportkocsijával az épület elé hajt. Nemsokára nyílt a lift ajtaja, és betolták az új beteget. - Erre, hatos szoba - szólt Julie a mentősöknek. - Jó napot, Mrs. Elliot, már előkészítettük a szobáját. A beteg hordágyon feküdt, de még ebben a testtartásban is megőrizte méltóságát. Frizurája makulátlan volt, ajakrúzsa illett vörös gyapjúkardigánjához. Világoskék szemével azonban, melyet unokája örökölt tőle, riadtan pislogott, és szája körül mély ráncok húzódtak. Julie a beteg háta mögé tett egy párnát, majd begipszelt lábát sínre fektette. - Nagyon köszönöm, nővér - mosolyodott el Mrs. Elliot. Ugyanaz a mosoly, mint az unokájáé, futott át Julie agyán, de meg kellene próbálnom többé nem gondolni rá. - Mit szólna egy csésze teához? - javasolta. Hosszú idő óta először egyenesen Markra nézett. - Talán az unokájának is jólesne. A férfi a beteg hölgy fölé hajolt, és arcon csókolta.
- Hát nem megmondtam, hogy itt a legjobb kezekben leszel? - Ebben biztos vagyok. De számomra ő csak Maynard nővér, még akkor is, ha egyszer a barátnőd volt. A barátnője? - képedt el Julie. A legjobb esetben is a szeretője, ez minden. Markra meredt, de a férfi elfordította a tekintetét. - Solomon nővér rögtön hozza a teájukat, Brent doktor pedig a délután folyamán benéz önhöz - közölte Julie, majd visszavonult a nővérszobába, és a kartonokba merült. Félórával később Mark jelent meg az ajtóban. - Csak el akartam köszönni. Holnap reggel vissza kell utaznom Durbanbe, vár a munka. De a jövő héten eljövök megnézni, hogy van a nagyi. Talán akkor láthatjuk egymást. A nővérnek semmi kedve nem volt belemenni ebbe, erősen összpontosított Ted Ramsay kórlapjára. - Tudom, hogy sok a dolgod, mégis felvetődött bennem a kérdés, nem vacsorázhatnánk-e együtt ma este. A régi idők emlékére. Hogy lehet ilyen arcátlan? Julie nem tudta, bosszankodjon, vagy nevessen rajta. Mivel azonban a hely egyiknek sem kedvezett, kurtán csak annyit felelt, hogy nem ér rá. - Talán legközelebb - vont vállat a férfi. Mielőtt Julie rávághatta volna, hogy a válasza legközelebb ugyanez lesz, Mark már el is tűnt. Öt perccel később Adam Brentet látta elsietni a szoba ajtaja előtt. A férfi nyilvánvalóan Mrs. Elliothoz igyekezett, ezért Julie utánament. - Ó, Maynard nővér! Azt hittem, nagyon elfoglalt. Adam Brent kissé zavartnak tűnt, mivel még soha nem fordult elő, hogy az ápolónő tudta nélkül látogatott meg egy beteget. Gyorsan belépett a betegszobába. - Jó napot, Mrs. Elliot! Éppen az imént találkoztam az unokájával. Tőle tudom, hogy sikerült berendezkednie. - Igen. Maynard nővér és a személyzet szeretetre méltóan gondoskodik rólam. Valóban szerencse, hogy az unokám Maynard nővér révén rábukkant erre a helyre. - Igen - felelte Brent doktor, majd feltett néhány kérdést a balesettel kapcsolatban, és közölte, hogy már beszélt a hölgy kezelőorvosával. - A gyógyulása csak idő kérdése folytatta -, de ezt bizonyára Field doktor is mondta önnek. Maynard nővér megteszi a szükséges intézkedéseket, és pár nap múlva el is kezdhetjük a tornagyakorlatokat. - Rendben van - felelte az idős asszony. - Közel járok a hetvenhez, de még mindig nagyon aktív életet folytatok. Sokat túrázom a barátaimmal, s gyakran megyünk színházba vagy moziba. Mindenesetre nem áll szándékomban az életem hátralevő részét ágyban tölteni. Adam a betegre mosolygott. - Nagyon helyes. Nálunk találkozhat néhány remek játékossal, már ha szereti a társasjátékokat. Maynard nővér majd összeismerteti egy-két beteggel. Rövidesen ön is kikerekezhet a télikertbe. - Az orvos Julie-hoz fordult. - Szeretnék még egy pillantást vetni Mrs. Elliot kórlapjára. A nővérszobában átfutotta a kartont, s végül bólintott.
- Jól van. Field doktor mindenre gondolt. Most megnézem Miss Cliffordot. Ne fáradjon, nővér, látom, nagyon sok a dolga! - Az ajtóból még visszafordult. - Maynard nővér, azt hiszem, az adott körülmények között talán el kellene halasztanunk a ma esti kiruccanásunkat. - Elhalasztani? Ugyan miért? - Feltételezem, hogy inkább Mr. Elliottal szeretné tölteni az estét. Julie elvörösödött. - Nem, megmondtam neki, hogy nem érek rá. Ez a válasz szemlátomást egyáltalán nem nyugtatta meg Adam Brentet, ám Julie nem akart lemondani erről az estéről. Már olyan rég várta. - És még ha ráérnék is, akkor sem mennék el vele - tette hozzá. - Annyira örülök, hogy végre kettesben lehetünk. Adam összevonta a szemöldökét, és tűnődve méregette a lányt. - Ahogy gondolja - vetette oda, azzal sarkon fordult. Ahogy gondolom? Hát valóban ejteni akarta a közös estét? Pedig én az igazat mondtam neked, kiáltott rá Julie gondolatban Adamre. Veled akarok elmenni és senki mással! Se Mark Elliottal, se Tim Currannel. Csakis veled, Adam Brent! Miközben átöltözött az estéhez, azon töprengett, tulajdonképpen milyen rendes dolog Adamtől, hogy felajánlotta neki, töltse az estét egy régi barátjával, aki másnap elutazik. Ami pedig a haragját illeti, tisztában volt vele, hogy a férfi cseppet sem szereti, ha valaki arra használja a befolyását, hogy megkerülje a Halvey Ház várólistáját. Julie halványsárga nyári ruhát vett fel, és kibontotta a haját. Mosolyogva idézte fel, hogy megcsodálta őt Catherine. Ma este teljesen egyedül leszünk, csak Adam és én, mélázott. Úgy beszélték meg, hogy a férfinál találkoznak, mert nem akarták, hogy a klinika előtt együtt lássák őket. Julie csöngetésére a kisfiú nyitott ajtót. - Ma este sült krumplit vacsorázunk - újságolta. - Nem készít Beauty valami rendes ennivalót? - Nem bizony. A sült krumpli a kedvencem - magyarázta a gyerek komolyan. Adam egész úton egy szót sem szólt. Talán csak azért, mert nagy a forgalom, és a vezetésre összpontosít, érvelt magában Julie. A tengerparton langyos szellő fújdogált, és a lány megjegyezte, úgy érzi, mintha nyaralna. - Igen - felelte Adam kurtán. - Micsoda szerencse, hogy ilyen szép esténk van - igyekezett Julie megindítani a beszélgetést. - Aha. A kompkikötő közelében állva az óceánban gyönyörködtek. A nap még nem nyugodott le teljesen, s néhány vörösarany fénysugár megcsillant a hullámokon. Csodálatos, gondolta Julie, de valami nincs rendben. A szeme sarkából Adamre lesett, és látta, hogy a férfi összeszorítja a száját. - Mi a baj, Adam? - kérdezte.
A férfi lassan felé fordult. - Nagyon jól tudod. Egyáltalán nem tetszik, ahogy te és a barátod, Mark Elliot kiügyeskedtétek, hogy a nagyanyja helyet kapjon a klinikánkon. - Nekem semmi közöm a dologhoz. Mindössze annyit tettem, hogy odaadtam Mrs. Elliot telefonszámát Mrs. Harrisonnak. Közöltem Markkal, hogy nem tudom befolyásolni a felvételi bizottság döntését. Ez minden. Te magad mondtad, hogy nyilvánvalóan ismeri a bizottság néhány tagját. - Igen. Hangsúlyozta Fitzpatrick tábornoknak és Mrs. Daltonnak, hogy a nagyanyjának feltétlenül a mi klinikánkra kell kerülnie, mert hogy ti igen jól ismeritek egymást. Különösen Mrs. Dalton volt elragadtatva, hogy egy ilyen sikeres fiatal vállalkozó ennyire érdeklődik irántunk, elsősorban irántad. - Ó, Adam, én nem tehetek róla. Jellemző Markra, még a te szavaidat is kiforgatná, ha a hasznára válna. Ennek semmi köze hozzám. - Valóban, Julie? Én nem vagyok olyan biztos benne. Egyszer azt mondtad nekem, hogy még soha nem voltál igazán szerelmes. Akkor miért nem említetted Mark Elliotot?
8. FEJEZET - De hiszen meséltem neked Markról - csattant fel Julie. - Amikor mindannyian a strandon voltunk. A beteg, aki nem tartotta szükségesnek bevallani, hogy vőlegény. A menyasszonya éppen síelni volt, amikor őt vakbéllel operálták. - Igen, ezt tényleg elmesélted. De azt elhallgattad, mennyire fontos volt számodra ez a kapcsolat. Julie egy pillanatig eltűnődött. - Fontos volt, ez igaz. És mélyen megrázott, amikor rá kellett döbbennem, hogy Mark vőlegény. De azóta sok-sok hónap eltelt, és amióta a Halvey Házban vagyok, egyetlen gondolatot sem fecséreltem rá. - Bár higgadtan akart beszélni, nem tudott uralkodni a hangja remegésén. - Ezt tudnod kell, Adam. Az orvos azonban elfordult. - Kérlek, hallgass meg, Adam! Mark vőlegény, és rövidesen megnősül. Már semmit nem jelent nekem, és csak arra használt, hogy helyet szerezzen a nagyanyjának. Valóban ez minden. Ám amikor Adam ránézett, látta rajta, hogy a férfi még mindig nem hisz neki. - Igazán nem tudom, miért nem hiszel nekem. Ez a színtiszta igazság! - kiáltotta. A férfi szótlanul tett néhány lépést a part mentén. - Kinek hiszel, Adam? Nekem, vagy egy olyan embernek, akivel csupán egyszer találkoztál? Egy olyan férfinak, aki addig csűri-csavarja az igazságot, amíg a maga hasznára nem fordítja? Adam csak nagy sokára válaszolt: - Nem tudom, Julie. Persze nem kellene így gondolkodnom, de egyszerűen nem tehetek róla. A lánynak gombóc ült a torkában, és könnyek szöktek a szemébe. - Akkor - nyögte ki nagy nehezen - nem látom értelmét, hogy bárhová is elmenjünk ma este. Kérlek, vigyél haza. Haza. E szónál Julie hirtelen rádöbbent, hogy nem a Halvey Ház tetőterében lévő kis lakásra gondolt, hanem a szülei házára. Ott találkozhatna a családjával, együtt kacaghatna a fivéreivel, játszhatna a kutyákkal. A hazafelé vezető úton mindketten hallgattak. Adam megállította a kocsit a klinika előtt, és Julie kiszállt. - Jó éjszakát, Adam. - Julie, én... Olyan boldogtalannak látszott, hogy a lány egy másodpercre kísértésbe esett, hogy megölelje. Később gyakran felidézte ezt a pillanatot, és azt mondogatta magában: ha egy szóval is elárulja, mire gondol valójában, minden jóra fordult volna. Ám a férfi csak némán nézte. Julie rövid tétovázás után megfordult, és elindult a lakása felé.
Amikor megmászta a három emeletet és bezárta maga mögött az ajtót, hihetetlenül szomorúnak érezte magát. Szomorúnak és magányosnak. A harag, amelyet a tengerparton érzett, már elszállt, de a fájdalom sokkal mélyebben gyökerezett. Később Julie hosszan szemlélte magát a tükörben, amely előtt nemrég készülődött. Sárga ruhája akkor derűt árasztott, most viszont úgy érezte, mintha egy másik nő nézne vissza rá. Szeme alatt sötét karikák húzódtak, a haja fénytelenül omlott a vállára. - Szedd már össze magad! - kiáltott rá tükörképére. Természetesen nem változtathatok azon, ami történt, gondolta, de nem kell feltétlenül katasztrófának tekintenem. Adamnek nem lett volna szabad így viselkednie, ez világos, de bizonyára jó oka volt a bizalmatlanságra. Meg kellene próbálnom jobban megérteni őt. Miért nem mentem egyszerűen oda hozzá? - tépelődött. Talán féltem, hogy eltaszít magától? És most mihez kezdjen? Főzött magának egy kávét, és letelepedett az ablakpárkányra, hogy átgondolja a helyzetet. Biztosra vette, hogy neki kell megtennie az első lépést. De nem most azonnal, döntötte el. Nyugodtan kivárom a következő hétvégét, aztán keresek rá alkalmat, hogy mindezt megbeszéljem vele. Még fogalma sem volt róla, mit fog mondani, egyet azonban pontosan tudott: az Adam Brenthez és gyermekeihez fűződő kapcsolat sokkal fontosabb a számára, semhogy egyszerűen lemondjon róla. Miután ezt eldöntötte, lényegesen nyugodtabbnak érezte magát, és lefeküdt. A vártnál hamarabb sikerült elaludnia. Amikor felébredt, rájött, hogy az egész hétvégéje szabad. Tulajdonképpen arra számított, hogy Adammel és a gyerekekkel elmegy valahová, de ez most kizártnak tűnt. Így aztán amikor Ryan unokafivére telefonált, hogy meghívja egy kirándulásra, nyomban beleegyezett. A fiatal könyvelő, akivel egyszer már randevúzott, szintén elment, és Julie nagyon örült, hogy viszontláthatta. A nap hamar elszállt. Sokat sétáltak, piknikeztek, beszélgettek erről-arról, és rengeteget nevettek. Ám amikor lassan rájuk esteledett, Julie ismét ráébredt, mennyire hiányzik neki Adam, David és Catherine. Vasárnap kétszer is lement a medencéhez és sokáig úszott, remélve, hogy összefut az orvossal. De nem jött senki. Hétfőn reggel a főnővér benézett Julie-hoz a nővérszobába. - Maynard nővér, ma Bates doktor fog vizitelni. Ő volt Brent doktor elődje, és néhány napig megint itt helyettesít. - Brent doktor talán beteg? A főnővér meglepettnek látszott. - Nem, nővér. Brent doktor egy kongresszuson vesz részt Grahamstownban. Csak az utolsó pillanatban döntött az utazás mellett. Bizonyára személyesen közölte volna önnel, de maga nyilván elutazott, hiszen szabad hétvégéje volt. Akkor hát a beszélgetésünket egy kicsit el kell halasztanunk, gondolta Julie. De van időnk bőven. Eszébe jutott, hogy Adam említette a konferenciát, sőt azt is mondta, hogy jó lenne, ha a következőn ő is részt venne. Minden bizonnyal hirtelen döntötte el, hogy odautazik, és Julie
pontosan tudta, miért akar néhány napot távol tölteni a Halvey Háztól. Jó alkalom, hogy kitérjen az utamból, hasított belé a felismerés. Mindez azonban nem változtatott az elhatározásán, hogy rövidesen sort kell keríteniük egy mindent tisztázó beszélgetésre. Csupán kicsit várniuk kell vele, de lehet, hogy ez kifejezetten előnyös. Ami a betegeket illeti, Adam boldog lesz, ha meghallja, hogy Mrs. Johnson állapota sokat javult. Amióta Julie beszélt a lányaival, és meggyőzte őket, hogy jobb, ha nem vetik el a halál lehetőségét, a beteg sokkal jobban érezte magát. Most, hogy nyíltan beszélhetett erről a témáról, már nem félt annyira. - A szívspecialista igen elégedett volt Mrs. Johnsonnal, sőt azt fontolgatja, hogy csökkenti a gyógyszeradagját - jegyezte meg Julie a főnővérnek. - Igen - bólintott az asszony. - Nagyon helyesen cselekedett, nővér. Elsődleges célunk gondoskodni az itt élő beteg és idős emberek jó közérzetéről. És ha a szükség úgy hozza, hogy valamit meg kell értetnünk a hozzátartozókkal, legjobb lenne, ha mindig magára bíznánk. - A főnővér bátorítóan Julie-ra mosolygott. - Hogy van Mrs. Elliot? - A körülményekhez képest jól - válaszolta a nővér. - Amúgy elég fárasztó beteg - fűzte hozzá. - Természetesen jó értelemben. - Én csak futólag találkoztam vele, de el tudom képzelni. Ügyeljen rá, nehogy megpróbáljon hasznot húzni abból, hogy maga és az unokája ismerik egymást. - Nem hiszem, hogy megtenné. Julie-nak is megfordult a fejében, de felismerte, hogy Mrs. Elliot nem viselkedne úgy, mint az unokája, aki gátlástalanul kihasználta a befolyását. - Nagyon köszönöm, Maynard nővér - mondta Mrs. Elliot, amikor Julie helyére tolta a sínt, amelyen begipszelt lába nyugodott. - így már sokkal kényelmesebb. Már egészen jól érzem magam, és biztosan vannak, akiknek sokkal nagyobb szükségük van a segítségére, mint nekem. - Ma délután nincs sok dolgom az osztályon, mivel a legtöbb beteg lent van a télikertben, és teázik a látogatókkal. Mrs. Johnsonon kívül, mert az ő lányai csak később jönnek. - Én mára nem várok látogatót - magyarázta Mrs. Elliot. - A barátaim csak holnap jöhetnek be, ha rendbe hozattam a frizurámat. - Az idős asszony gondterheltnek látszott. - Az a lány, aki idejár, tisztességesen végzi a munkáját? Raymondon kívül általában senkit nem engedek a hajamhoz nyúlni. - Valóban csodálatos a frizurája. Marion ugyan nem olyan gyakorlott, de nagyon ügyes. Ahhoz mindenesetre eléggé, hogy megmossa a haját, Mrs. Elliot. Ráadásul van benne tapasztalata, hogyan kell bánni ágyban fekvő betegekkel. Mrs. Elliot beletúrt a hajába. - Fő, hogy ismét rendesen álljon, mielőtt Mark meglátogat. - És az mikor lesz? - Azt hiszem, csütörtökön vagy pénteken. Még el kell intéznie néhány üzleti ügyet Durbanben, aztán felül az első gépre. - Egy pillanatig habozva Julie-ra nézett. - Ismeri Cherylt, Maynard nővér?
Julie megrázta a fejét. - Nem, soha nem láttam - felelte, és remélte, hogy soha nem is kell találkoznia vele. - Nem túl jól ismertem az unokáját, Mrs. Elliot. Beteg volt abban a kórházban, ahol dolgoztam. Vakbélműtéten esett át. - Igen, emlékszem - bizonygatta az asszony. - Az orvos azt mondta, hogy az esküvőre Durbanbe utazhatom. Semmi esetre sem szeretném elmulasztani. Ők ketten elragadó pár. - Bizonyára. - És Cheryl elég erős ahhoz, hogy megzabolázza az unokámat - folytatta a beteg elgondolkozva. - Mark nagyon elbűvölő, és sok nő képtelen ellenállni neki. Nagyon is megértem, gondolta Julie, és azon morfondírozott, Mrs. Elliot vajon mit tud a Mark és közte fennálló barátságról. Adam helyettese rokonszenves, idősebb úr volt, akinek mindig akadt egy-egy kedves szava a Halvey Ház lakóihoz. Atyáskodó típus, őszülő halántékkal és megnyugtató mosollyal. Pontosan olyan, amilyennek Julie Adam Brentet annak idején elképzelte. - Brent doktor csütörtökön hazatér - mondta egy ízben Bates doktor. Szerencse, hogy szólt, így legalább nem ér váratlanul, hogy viszont kell látnom, sóhajtott fel Julie magában. - Jó reggelt, nővér! - üdvözölte Adam csütörtök délután. Hangja semmit nem árult el az érzelmeiről. - Minden rendben van az osztályon? - Igen. - Julie felállt. - Remélem, érdekes volt a konferencia. - Az volt. Nagyon örülök, hogy részt vettem rajta. Együtt leviziteltek, eltársalogtak a betegekkel, s az orvos olykor-olykor belepillantott a kórlapokba. Most természetesen nem volt helye semmiféle magánjellegű megjegyzésnek, és Julie azon töprengett, mikor adódik alkalom négyszemközti beszélgetésre. Másnap reggel Adam Brent a szokásosnál később jött vizitelni, mivel sokáig dolgozott a kórházban. - Még műtőszagot áraszt magából - állapította meg Miss Clifford elfintorodva. - Ezúttal nem túloz - hagyta rá az orvos mosolyogva, és szemügyre vette a beteg kezét. Használ az új kenőcs? - Mintha egy kicsit jobb lenne. - Az asszony pajkosan Julie-ra nézett. - De néha az a benyomásom, hogy csak azért, mert Napsugár nővérke olyan remekül masszírozza. Julie egy másodpercig magán érezte Adam pillantását, s bár a férfi igyekezett hivatalosnak mutatkozni, tekintetéből őszinte rokonszenv tükröződött, sőt talán több is. - Biztos vagyok benne, hogy Maynard nővér nagyszerűen gondját viseli. Amikor este egyedül üldögélt apró lakásában, Julie azon tépelődött, hogyan kerülhetne ismét közelebb Adamhez. Lehetséges, hogy őt is foglalkoztatja ez a kérdés, és nekem csupán az első lépést kell megtennem. Itt nincs helye büszkeségnek! Holnap este, ha a gyerekek már lefeküdtek, felkeresem, határozta el.
Másnap Julie-t egy üzenet várta a főnővértől, amelyből megtudta, hogy Brent doktor csak délután jön be, mert sürgős teendője akadt a kórházban. - Sajnos, türelemmel kell lennie - magyarázta a lány O’Connor kapitánynak. - Vagy nagyon fontos, hogy azonnal lássa az orvos? - Nem, csak egy kicsit beszélgetni akartam vele. A beteg lábán szépen begyógyult a seb, de még mindig fennállt a gyulladás veszélye, ezért Julie rendszeresen ellenőrizte. - Gondolom, unatkozik kissé, most, hogy Mrs. Smit elutazott, és már nem játszhatja ki őt és Miss Cliffordot egymás ellen - jegyezte meg Julie mosolyogva. - Hát az bizony szórakoztató volt - vigyorodott el a kapitány. - De ki tudja, mit hoz a jövő. Talán érkezik egy másik kedves nőbeteg. - Megcsóválta a fejét. - Játszottam szókirakót Mrs. Elliottal, de ő túl előkelő hozzám. Valahányszor káromkodtam egyet, összerezzent. Julie felkacagott, ahogy elképzelte a jelenetet. A kapitány valóban különös szerzet, gondolta, visszatérve a nővérszobába. De nagyon elragadó. Azután nekilátott kitölteni a kórlapokat. A fejét sem emelte fel, amikor kopogtak. - Szabad. Mark Elliot lépett be. Karjában hatalmas csokor vörös rózsát cipelt. - Nincs váza a nagymamád szobájában? Megkérem Prudence-t, hogy gondoskodjon róla. - Nem a nagyinak szántam, hanem neked. - Nem, Mark, nem fogadhatom el. - Ó, Julie, nincs semmi hátsó szándékom, becsületszavamra. De a nagyi mesélte, milyen jól érzi itt magát, mert te gondját viseled. Tehát gondoltam, hozok neked valami csekélységet hálám jeléül. Valóban nincs mögötte semmi több? - tűnődött Julie. - Akár elhiszed, akár nem - folytatta Mark -, nagyon szeretem a nagyanyámat, és boldog vagyok, hogy jó kezekbe került. Julie máskor is kapott már apróbb ajándékokat a betegektől vagy a hozzátartozóiktól, de ez a csokor különösen megindította. Talán azért, mert Marktól származik? - merengett. - Csak nem sírsz, Julie? - kérdezte Mark újfajta gyengédséggel. - Kicsit meghatódtam, ez minden. Mark mellé lépett. - Igazán elbűvölő lány vagy, Julie. - Gyorsan csókot lehelt az arcára. De nem elég gyorsan. - Zavarok? - kérdezte Adam Brent a nyitott ajtóban állva. S a rokonszenv halvány nyoma, amelyet Julie tegnap végre újra felfedezni vélt a tekintetében, már el is tűnt. Arcvonásai szinte maszkká merevedtek. Julie némán meredt rá. A vörös rózsákat a karjában tartotta, és még arcán érezte Mark forró csókját. - Brent doktor - szólalt meg végül. - Azt hittem, ma reggel a kórházban van. - A vártnál korábban szabadultam, mert az egyik műtétet elhalasztották. - A férfi hangja fagyosan csengett. - Ha ráér egy kicsit, nővér, szeretnék levizitelni.
- Természetesen, Brent doktor - vágta rá villámgyorsan Julie. Tudta, hogy nincs lehetősége megmagyarázni, mi történt. Mark Elliot nyilván észrevette, milyen feszültté vált a hangulat Julie és az orvos között, mert így szólt: - Sajnálom, ha elrontottam valamit, de csak köszönetet akartam mondani Julie-nak, azaz Maynard nővérnek, amiért olyan kitűnően gondoskodik a nagyanyámról. - Értem. - Adam Brent hangja még mindig jeges volt. - Maynard nővérre számíthat az ember, ha munkáról van szó. De egyébként nem, ezt gondolja, csak nem mondja ki, hasított Julie-ba. - És most bocsásson meg, kérem, vizitelnünk kell. Miközben Julie követte az orvost, minden erejére szüksége volt, hogy teljes egészében a munkájára tudjon összpontosítani. Felírta a Miss Cliffordnak elrendelt új gyógyszereket, észben tartotta O’Connor kapitány és a gyógytornász találkozóját, Mrs. Elliot kezelését és a szívspecialista következő látogatását Mrs. Johnsonnál. Éppen olyan lelkiismeretesen végezte a munkáját, mint mindig. Felírta Brent doktor rendelkezéseit és felelt a kérdéseire, még ha úgy érezte is, hogy hatalmas gombóc ül a torkában. - Brent doktor már elment? - kérdezte csodálkozva Prudence, amikor látta, hogy Julie egyedül lép be a nővérszobába. - Főztem neki kávét. Bár ha jobban belegondolok, az utóbbi napokban mindig siet. Mindenesetre ritkán néz be ide. Ez igaz, gondolta Julie. Természetesen mindez azért van, mert Mark felbukkant itt, ráadásul én is elég ostobán viselkedtem az imént. De egyszerűen örültem, hogy elismeri a munkámat. Örültem, és semmi több! Ebben biztos vagyok, és úgy gondolom, Mark is tisztában van vele. Csak Adam nem foga soha elhinni nekem. Feltehetően azt gondolja, hogy igaza volt az első ítéletével, szögezte le magában szomorúan. Egy olyan nő, mint maga - így mondta. Aztán rajtakapta, ahogy Mark megcsókolta. Hogy magyarázzam ezt meg neki? - tette fel magának a kérdést Julie újra meg újra. Miért nem utasítottam vissza Markot? Persze ez csak futó puszi volt, és semmi szükség nem volt rá, de ezt Adam nem tudhatja. Délután Mark még egyszer bekukkantott hozzá. - Igazán sajnálom, Julie. Ostoba véletlen volt. Brent doktornak szemlátomást nem tetszett. - Nem szereti, ha a beosztottai összekeverik a hivatalos és a magánügyeket. - Talán egy kicsit eltúlozza a dolgot. Más orvosok könnyedebben vették volna. Igen, gondolta Julie, más orvosok talán, de Adam nem olyan. - Ne aggódj, minden rendben - jelentette ki végül, és úgy találta, ez elég meggyőzően hangzott. Mark tűnődve fürkészte az arcát, de Julie nem akarta, hogy megsejtse, több van közte és Brent doktor között. A férfira mosolygott: - Még egyszer köszönöm a rózsákat.
Julie és Adam soha nem beszélt róla, de egyikük sem akarta, hogy a Halvey Házban kitudódjon a barátságuk. Teljesen magától alakult így. Nem mutatkoztak együtt a betegek vagy a személyzet előtt, és ha elmentek valahová, mindig a férfi házánál találkoztak. A klinikán azonban nyilvánvalóan mindenki észrevette, hogy az utóbbi időben feszült lett a viszony Julie és az orvos között. - Vajon mi történt Brent doktorral? - kérdezte Prudence. - Máskor gyakran beugrott, hogy megvitassa a betegek állapotát. Sőt hallottam, ahogy Napsugár nővérkének nevezte magát, amikor a kapitánnyal társalgott. Mostanában viszont alig lehet látni. - Mark Elliot és én régről ismerjük egymást - magyarázta Julie. - És Brent doktor úgy véli, hogy összekeverem a magánügyet a munkával. - És mi az igazság? - faggatta Prudence. - Mr. Elliot igazán vonzó férfi. - Engem nem érdekel - vágta rá kurtán Julie. Néhány nappal később azonban, amikor Mark ismét meglátogatta a nagyanyját, Julie észrevette, hogy Prudence éberen figyeli. - Brent doktor borzasztóan szomorúnak látszik - állapította meg Miss Clifford egyik nap. Szinte annyira, mint akkoriban, amikor meghalt a felesége. Pedig az utóbbi időben az volt a benyomásom, hogy túltette magát rajta. Sokkal fiatalabbnak és derűsebbnek hatott. A dolog O’Connor kapitánynak is feltűnt. - Mintha a doktor nem érezné jól magát a bőrében - jegyezte meg. - Természetesen remekül végzi a munkáját, mint mindig, de valahogy máson jár az esze. Ön nem így látja, nővér? Julie lehajolt, és kisimította a lepedőt. - Ezen még nem gondolkodtam - válaszolta, és témát váltott. - Mit szólna egy kis szójátékhoz? Esetleg Mrs. Johnsonnal? De valamivel Julie egyáltalán nem számolt. Éppúgy hiányoztak neki a gyerekek, ahogy Adam. Néha mókás dolgokat mondtak, vagy gondtalanul civakodtak, néha kimerülten nekidőltek, vagy hancúroztak a strandon. És Julie-nak mindez nagyon hiányzott. Egyik délután, amikor levitte Miss Cliffordot a télikertbe, belebotlott a gyerekekbe, akik Shandyvel együtt meglátogatták a betegeket. - Julie! - rikoltotta David. - Maynard nővérnek kell szólítanunk, ha szolgálatban van - utasította rendre Catherine. Bár suttogott, mégis többen meghallották, és derűsen elmosolyodtak. Úgy tűnt, Shandy is határtalanul örül, hogy viszontláthatja Julie-t. - Ülsz - parancsolt rá a kislány, de a kutya egyszerűen nem volt hajlandó engedelmeskedni. Farkcsóválva elszaladt, amikor a nővér Miss Cliffordot a kedvenc helyére vitte. - A főnővér megkérdezte aput, nem tudnánk-e megint idejönni Shandyvel - mesélte Catherine. - Mert mindenki örült nekünk - tette hozzá David. - De te már rég nem jártál nálunk, Julie, vagyis Maynard nővér. Építettem egy új várat, sárkány is van benne. Nem akarsz eljönni és megnézni? Ha igen, sietned kell, mert hamarosan lebontom, hogy állomást építsek helyette. - Sajnálom, David, de most nem mehetek.
Catherine elgondolkodva méregette. - A hétvégén a nagyiéknál voltunk, és nagyon csalódtak, amiért nem jöttél velünk magyarázta. - Julie... Maynard nővér, nemsokára születésnapom lesz, de nem akarok ünnepséget. Csak azt szeretném, ha az éjszaka közepén felmennénk a hegyre, oda, ahol a fények világítanak. Apával, Shandyvel, Daviddel és veled. Eljössz? - Shandy be sem szállhat a hegyi vasúiba - ellenkezett David. Julie nem tudta, mit feleljen. - Azt hittem, tetszene neked egy igazi zsúr a pajtásaiddal, lufikkal és játékokkal. És mindenki jelmezben lenne. Catherine azonban a fejét ingatta. - Nem, nem vágyom rá. - Catherine - szólalt meg a hirtelen felbukkanó Adam. - Már elmagyaráztam neked, hogy Maynard nővér nagyon elfoglalt, és vannak más barátai is. Julie érezte, hogy elpirul. Legszívesebben megölelte volna Catherine-t, de persze a betegek előtt nem tehette. Iszonyúan fájt neki, hogy abban a hitben kell hagynia a kislányt, hogy vannak barátai, akiket jobban szeret, mint Adamet és a gyerekeit. - Igazán sajnálom - mondta, s egy pillanatra találkozott a tekintete Adamével. Az orvos azonban gyorsan elfordult. Néhány nappal később Mrs. Johnson pont akkor csengetett, amikor Julie szolgálata lejárt. Brenda Morkel, az éjszakás nővér már indult volna, de Julie kijelentette, hogy maga szeretné megnézni a beteget. Mrs. Johnson visszahanyatlott a párnáira, és megpróbált mosolyogni, amikor Julie belépett. - Sajnálom, nővér. Abban a pillanatban, ahogy megnyomtam a csengőt, mondtam magamnak, hogy teljesen felesleges. Tulajdonképpen nincs semmi, csupán... - Tétovázása láttán Julie érezte, hogy valami fontos dologról van szó. - Fájdalmai vannak, Mrs. Johnson? - kérdezte. - Nem, ez nem fájdalom. Csak egy kicsit elzsibbadt a karom. Persze tudom, hogy butaság. - Butaság vagy sem, mesélje el, mit érez! - Egyszerűen nem vagyok jól. Nem testileg, hanem inkább lelkileg. Julie gyanította, hogy súlyos szívkoszorúér görcsről, azaz infarktusról van szó. - Adok gyógyszert, aztán szeretném, ha Brent doktor is vetne egy pillantást önre. Julie megkérte Prudence-t, hogy hívja a doktort, és adott Mrs. Johnsonnak egy tablettát. Ha a beteg pár perc múlva jobban lesz, helyes a diagnózisa. Súlyos infarktus. Valamivel később Mrs. Johnson elmosolyodott. - Máris jobb a karom. És az a teher, amely úgy nyomott, szintén mintha elviselhetőbb lenne. - A gyógyszertől. - Talán. De főleg a maga jelenlététől, nővér.
Ebben a pillanatban belépett Brent doktor. Julie gyorsan tájékoztatta a tünetekről, mielőtt az orvos Mrs. Johnson fölé hajolt. - Úgy vélem, nem ártana még egy tabletta - állapította meg Brent doktor. - Maynard nővér már felállította a helyes diagnózist. De még várjunk egy kicsit. Öt percig ültek az idős asszony ágya szélén, s ezt az öt percet Julie örökkévalóságnak érezte. Aztán végre eltűnt a félelem Mrs. Johnson arcvonásaiból, mire a lány megkönnyebbülten felsóhajtott. - Talán aludjon egy keveset - ajánlotta Adam a betegnek. - Addig felhívom Morton doktort, és megkérem, hogy nézzen be önhöz. Mrs. Johnson hangja sokkal nyugodtabbnak hatott, amikor válaszolt. - Kedvem lenne egy csésze teához. - Morkel nővér gondoskodik róla. A folyosóra érve Adam így szólt: - Szerencse, hogy ilyen gyorsan cselekedett. Tájékoztatom Tony Mortont, elvégre ő a kezelőorvosa. De úgy vélem, túléli a rohamot. Elgondolkodva Julie-ra nézett, és egy pillanatra minden olyan volt, mint régen. A munkában összeszokott csapatot alkottak, és a barátságuk is erősödött. De egyszer csak megint megjelent a férfi szemében az a visszautasító kifejezés. - Nagyon köszönöm, nővér - ismételte kimérten. - Későre jár, és letelt a munkaideje. Tehát nem kell itt maradnia. Vagyis nem tehetek mást, mint hogy itt hagyom a beteget, és felkaptatok a lakásomba, gondolta a lány bánatosan. Vajon meddig bírom még ezt? Talán jobban tenném, ha visszatérnék Durbanbe, és elhagynám Adamet. Adamet meg a gyerekeket. Nem lenne könnyű elfelejteni a férfit, azt már most tudta, de talán egyszerűbb, mint naponta találkozni vele és elviselni néma szemrehányásait. Nem beszélni Catherine-ről és Davidről, akik szintén csak szenvednének. Ha viszont most elmegyek, Adam beigazolódni látja az előítéleteit. Lehet, hogy nem is ez lenne a legrosszabb a számára. De itt vannak még a betegek, tépelődött tovább Julie. Hagyjam cserben O’Connor kapitányt, Miss Cliffordot, Mrs. Johnsont, Ted Ramsayt és Mrs. Elliotot is? Nem, döntötte el. Arra nem vinne rá a lélek. Szinte maga is meglepődött azon, hogy rokonszenvet táplál Mark nagyanyja iránt. A hölgy nagyon önálló és makacs ember volt, aki néha kissé sokat követelt a személyzettől, másrészt viszont gyakran osztogatott bókokat is. - Úgy látom, valami nyomja a szívét, nővér - mondta egyik nap Julie-nak. - Ha a vén Casanova nem mesélte volna el, hogy Napsugár nővérkének becézik, meg sem fordult volna a fejemben, olyan szomorúnak látszik az utóbbi időben. Talán az unokám tehet róla? Julie nem felelt. - Akkoriban, amikor Markot megoperálták, Cheryl éppen szabadságon volt. Lehetséges, hogy az unokám nem árulta el önnek, hogy vőlegény, és...
Julie elvörösödött. Mrs. Elliot persze rögtön látta rajta, hogy ráhibázott a feltételezésével. - Mindjárt gondoltam. Mindennél jobban szeretem az unokámat, de ismerem is. És cseppet sem lep meg, hogy kikezdett egy csinos ápolónővel, holott már eljegyezte magát. Jellemző Markra az ilyen kis közjáték. Közjáték, gondolta Julie. Igen, ahogy most visszatekint, Mark számára a kapcsolatuk sohasem jelentett többet. És vajon az én számomra? - tűnődött. Az osztály összes nővére odáig volt érte, és amikor engem kérdezett meg, volna-e kedvem elmenni vele szórakozni, természetesen hízelgőnek éreztem. Azt képzeltem, szerelmes vagyok belé, de ez nem volt igaz. Csakhogy akkoriban még nem tudtam, mi az igazi szerelem. - Rég volt - mondta Julie végül. - Annak idején nagyon bántott a dolog, de mára szinte teljesen elfelejtettem. Mark nagyanyja azonban nem zárta le a témát. - Látom, hogy komolyan gondolja. Tehát nem az a baj, hogy Mark ismét felbukkant. Mégis biztos vagyok benne, hogy maga boldogtalan. És ez összefügg azzal, ahogy Mark latba vetette a befolyását, hogy megkapja, amit akar. Nyilván nem tetszik magának, ahogy helyet szerzett nekem itt a klinikán. - Nem volt éppen tisztességes a várólistán szereplőkkel szemben. - És biztosan Brent doktornak sem tetszett, hogy Mark megcsókolta magát. - Szolgálatban voltam, és olyankor nincs helye az ilyesminek. Bár nem volt benne semmi különös, Brent doktornak az lehetett a benyomása, hogy... - Hogy még mindig van valami maga és az unokám között? Erre gondolt? Mivel Julie nem válaszolt, az asszony nyugodtan folytatta: - Kedveském, lehet, hogy öreg vagyok, de vak nem. Figyeltem magát és Brent doktort. Természetesen nagyon illendően viselkednek, sőt túlságosan is, de maguk között olyan feszültség uralkodik, amely már szinte kézzel tapintható. - Mrs. Elliot... - kezdte Julie. Ám az idős asszony nem hagyta szóhoz jutni. - Ne aggódjon, nővér! Szerintem senki más nem vette észre. Csak én voltam rendkívül éber, mert biztosra veszem, hogy a Brent doktorral kapcsolatos gondjai mögött az unokám bújik meg. így van? - Igen, Mrs. Elliot, igaza van. - És nem akar beszélni róla? - Nem, most nem. - Úgysem változtatna semmit a helyzeten, tette hozzá gondolatban Julie. Ami Adam és köztem történt, az már a múlté.
9. FEJEZET Julie eldöntötte, hogy a Halvey Házban a betegek a legfontosabbak számára. Tehát együtt fog dolgozni Adam Brenttel, és naponta találkozik vele, még akkor is, ha idegenekként viselkednek egymással szemben. Nem, gondolta, ez így sokkal rosszabb, mintha idegenek lennénk. Nemrég még olyan meghitt volt a kapcsolatunk, de pár nap alatt minden megváltozott. Olykor összefutott a gyerekekkel, és váltott velük néhány szót, amikor a kutyával meglátogatták a betegeket, és látta, milyen csalódott David, amiért nem akarja megnézni a játékait. S azt is, hogy Catherine-nek könnybe lábad a szeme, valahányszor elhívja őt magukhoz. Julie-nak majd megszakadt a szíve, de nem tehetett mást, kénytelen volt visszautasítani. Ryan unokatestvére egyszer meghívta, hogy töltse a napot vele és a barátaival. Egy másik alkalommal elment a könyvelővel moziba. Aligha fogom egyedül tölteni a szabadidőmet, sóhajtott fel Julie, és különben is rengeteg levelet kell megírnom a családomnak és a barátaimnak. Egyik este Meg telefonált. - Szörnyeteg vagyok - kezdte. - Amióta visszajöttünk Fokvárosból, nem jelentkeztem. Julie biztosította róla, hogy nem kell olyan tragikusan felfognia a dolgot, de Meg újra meg újra szemrehányást tett magának. - Legalább egyszer felhívhattalak volna. - Ezt én is elmondhatnám. - Julie, soha nem találod ki, miért voltam mostanában annyira elfoglalt. - Ó! Talán férfi van a dologban? - kérdezte Julie vidáman. - Hát persze. De képzeld csak, Ryan az! Azok után, hogy hosszú évekig jó barátok voltunk, és mindent meggyóntunk egymásnak. Ó, hányszor bőgtem ki magam a vállán más pasasok miatt! És most... én mondom neked, ezúttal eljött a nagy szerelem. - Hát ez óriási, tényleg örülök. És tervezgettek? - De még mennyire! Semmi egyébről nem beszélünk, csak az esküvőnkről. Persze talpig fehérben, csodaszép aranygyűrűkkel, és mindazzal, ami vele jár. Még nem tűztük ki a pontos dátumot, de feltétlenül el kell jönnöd. Szeretném, ha te lennél a tanúm. Julie megígérte, Meg pedig hozzáfűzte, hogy a lehető leghamarabb mindenről beszámol levélben. Julie már éppen le akarta tenni a kagylót, amikor Meg hirtelen ismét megszólalt: - Figyelj csak, Julie, még egyáltalán nem meséltél a doktorodról. - Nem az én doktorom. És különben sincs mit mesélnem. Azután elbúcsúztak egymástól. Nem, valóban nincs semmi mesélnivalóm, gondolta Julie. Néhány nappal később Adam a vizit után így szólt hozzá: - Szeretnék valamit megbeszélni magával, Maynard nővér. - Szapora léptekkel továbbment, Julie-val a nyomában. - Tudja, mit kívánt Catherine a születésnapjára. Megpróbáltam lebeszélni róla, de nem sikerült. - A lány felé fordult. - Félre tudná tenni
egyetlen estére a nézeteltéréseinket, és eljönne hozzánk? - Szemmel láthatóan nehezére esett megkérdezni. - Catherine-nek nagyon fontos. Julie először azt akarta válaszolni, hogy túl sokat kíván tőle. De mégiscsak Catherine születésnapjáról volt szó. Később gyakran eltűnődött azon, vajon csak azért egyezett bele, mert nem akart csalódást okozni a kislánynak, vagy esetleg remélte, hogy újra megértik egymást Adammel. Mindketten erősen zavarban voltak, amikor megállapodtak, és két nappal később Julie kalapáló szívvel sietett Adam házához. Boldog születésnapot kívánt Catherine-nek, majd odaadta az ajándékot, amelyet még délután előkészített. - Egy barát a kék mackómnak! - kiáltott fel ragyogó arccal a kislány. - Nagyon köszönöm, Julie, most már soha többé nem lesz magányos. Davidét és Catherine-t annyira boldoggá tette Julie látogatása, hogy izgatottan vágtak egymás szavába. Még szerencse, futott át a lány agyán, így kevésbé feltűnő, milyen zavarban vagyunk Adammel. Ám amikor valamivel később a hegyi vasúton a férfi elgondolkodva nézte őt, tekintetében olyan kifejezés ült, amelytől Julie szíve hevesebben dobogott. A vasút majdnem a Table Mountain nevű csúcsig vitte őket. A város alattuk terült el, és mivel estére járt az idő, kigyúltak az első fények. A csúcshoz vezető út könnyű volt, így hamar megérkeztek az étteremhez, amelyben Adam asztalt foglalt a számukra. - Catherine hamburgert akar enni, de talán lehet kapni mást is - magyarázta a férfi, és átnyújtotta az étlapot Julie-nak. - Nagyon szeretem a hamburgert - vágta rá a lány, Catherine-re mosolyogva. - És a sült krumplit is? - firtatta David. - Hát persze, azt is. Julie élvezettel mókázott a gyerekekkel, s ez csökkentette a férfi és közte még mindig meglévő feszültséget is. Adam csak akkor vette át a szót, amikor a vacsora végeztével felsétáltak a csúcshoz, és a gyerekek előreszaladtak. - Julie, ma beszéltem Mrs. Elliottal, jobban mondva ő beszélt velem. Elmagyarázta, milyen kapcsolatban álltál Markkal - folytatta, és Julie látta rajta, milyen nehezére esik kiönteni a szívét. - Azt is mondta, nem volt helyes tőlem, hogy mindjárt meggyanúsítottalak, amikor láttam, hogy Mark megcsókol. Mrs. Elliot sokat mesélt nekem az unokája jelleméről. - Már olyan régóta el akartam mondani neked. - Julie elnémult, és Adam szemébe nézett. De nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. - Én sem könnyítettem meg éppen a dolgod. Hirtelen megszólalt Adam személyi hívója. - A fenébe! Elfelejtettem telefonálni az étteremből. - Azzal a férfi már el is iramodott. - Hozom a gyerekeket - kiáltott utána Julie. - Catherine, David, visszamegyünk. Édesapátoknak sürgősen telefonálnia kell. Ám a két gyerek sokkal messzebb volt, mint gondolta. - Nézd csak azokat a madarakat, Julie! Úgy látom, fiókáik vannak.
- Ne menj közelebb a szakadékhoz! - kiáltotta oda a kislánynak Julie. - Csak meg akarom lesni őket. De túl késő volt. David felsikoltott. Catherine átbukott a peremen. A sötétben Julie először azt sem látta, hol a kislány. - Maradj, ahol vagy! - kiáltotta. - Odamegyek hozzád. Elkezdett lefelé mászni, és a holdfényben végre megpillantotta a kis testet. Szerencsére Catherine egy kiszögellésre esett. Ám fennállt a veszélye, hogy ha megmozdul, még mélyebbre zuhan. - Maradj szépen fekve, Catherine! - igyekezett Julie megnyugtatni a gyereket. - Megütöttem a lábam, és olyan furcsának érzem a fejemet. Julie azonnal tudta, mit kell tennie. Feltekintett Davidre. - David, te vissza mégy az étteremhez. Oda, ahol a hamburgert ettük. Ott van az apukád. Mondd meg neki, hogy Catherine lezuhant a szakadékba, és hogy én mellette vagyok. Rendben? A kisfiú remegett a félelemtől, de azért bólintott. - Akkor szaladj! - kiáltott rá Julie. Szerencsére lapos sarkú cipőt húzott, de így is többször megcsúszott a sima sziklákon. A kiszögellés, amelyre a kislány esett, jó messze volt, de Julie felfedezte, hogy egy keskeny út vezet oda. Örökkévalóságnak tűnt számára, amíg végre leért Catherine-hez. A kislány sírdogált, de amint Julie a karjába vette, kissé megnyugodott. - Minden rendbe fog jönni - suttogta a lány. - Együtt maradunk, mi ketten, amíg az apukád idejön. Most azonban mozdulatlanul kell tartanod a lábadat és a fejedet. Julie moccanni sem mert, hogy megvizsgálja a gyereket. De úgy látta, nemcsak a lába sérült meg, hanem a nyaka is. Ráadásul Catherine fejfájásról panaszkodott. - Julie! Lemegyek hozzátok. - Adam a kiszögellés fölött állt. - Ne, Adam, itt nincs elég hely hármunk számára. Nagyon óvatosan kell mozgatnunk Catherine-t, mondtam neki, hogy feküdjön nyugodtan. Ennyi elég lesz, hogy a férfi megértse, miről van szó, anélkül hogy a kislányt megrémítenék. - Már értesítettem a mentőket - kiáltott le Adam, és Julie pontosan érezte, milyen nehezen uralkodik magán. - Catherine, itt vagyok. Fogadj szót Julie-nak! - Csak a fiókákat akartam megnézni - zokogta a kislány. - Semmi baj - felelte Adam. - Most feküdj szép nyugodtan! Kihozunk onnan, és persze Julie-t is. Julie úgy érezte, órák teltek el. A karjában tartotta a gyereket, és mindent elkövetett, hogy a kicsi mozdulatlan maradjon. Gondolni sem mert arra, mi történhet, ha komoly sérülésről van szó. A nyári éjszaka meleg volt, a fiatal lány hirtelen mégis megborzongott. Hallotta, hogy Adam odafent emberekkel beszél, de nem értette a szavait. Ó, sóhajtott fel, bárcsak átölelhetne most Adam!
- Rövidesen megérkezik a mentőcsapat - biztatta őket a férfi. - Az étterem tulajdonosa pontosan megmondta nekik, hol vagytok. Helikopterrel jönnek. Jól vagytok? - Lehetnénk jobban is - vágta rá Julie. Catherine majdnem elveszítette az eszméletét, és Julie azon morfondírozott, felfogta-e egyáltalán, mi történik vele. Az idő megint gyötrelmesen lassan telt. Végre meghallotta Adam kiáltását: - Itt jönnek! Több férfi ereszkedett le a szakadékba hosszú köteleken. Julie figyelte, ahogy minden biztonsági intézkedést megtesznek, nehogy lezuhanjanak, és egy pillanatig azon tűnődött, hogyan sikerült neki egyáltalán lemásznia Catherine-hez a kiszögellésre. Az emberek már melléjük is értek. Az egyikük így szólt: - Rendben, asszonyom. Elsőként a gyereket visszük fel. - De legyenek óvatosak, azt hiszem, megsérült a nyaka. - Szállítás előtt felhelyezünk rá egy mandzsettát. Julie karja úgy elzsibbadt, hogy felszisszent, amikor Catherine-t eleresztette. Figyelte, ahogy a mentősök mandzsettát tesznek a kislány nyaka köré, azután ráemelik a hordágyra, erősen lecsatolják, majd felhúzzák a szakadék peremére. - Most maga következik - mondta az egyik mentős. - Hiszen teljesen elgémberedett, és görcsben van a keze. Magát is így visszük fel. Julie-nak semmi kedve nem volt vitatkozni. Szótlanul a hordágyra feküdt, éppúgy lekötözték, és felhúzták. Amikor újra felállt, úgy érezte, a lába nem bírja el, de szerencsére ott volt Adam, hogy a karjába vegye. - Hol van Catherine? - Ez volt Julie első kérdése. - A helikopterben. Julie félig kába volt, és később csupán halványan emlékezett a repülőútra. Olykor látta maga előtt Catherine kicsi, törékeny testét, hallotta, ahogy David az apját faggatja, hogy meggyógyul-e a nővére, és látta Adamet, amint némán fürkészi őt. És aztán a megérkezés a kórházba, s a hosszú várakozás Daviddel az ölében... Semmi egyéb, csak a várakozás. Később teát hoztak neki, és Julie csak akkor érezte, milyen kimerült, amikor kiderült, hogy még a csészét sem tudja rendesen tartani. De mindez nem számított. Egyedül az volt fontos, túléli-e a kislány a zuhanást, és ha igen, hogyan. Adam elkísérte a lányát. Nagy sokára visszajött, és közölte: - A röntgenfelvételekre várnak. Csak tudni akartam, hogy vagytok. - David elaludt. A férfi leereszkedett Julie mellé a padra. Nagyon elcsigázottnak látszott. A lány megfogta a kezét, és érezte, ahogy a férfi viszonozza ujjai szorítását. Kissé elviselhetőbb a várakozás most, hogy ketten vagyunk, gondolta, amikor belépett egy orvos. - Brent doktor? A férfi valamivel idősebb volt Adamnél. A kezében röntgenfelvételeket tartott.
- Catherine-nek agyrázkódása van, de nincs koponyatörése. Extenziós ágyba fektettük, hogy ne nehezedjen nyomás az idegpályákra. Később egy ideig még valószínűleg viselnie kell a mandzsettát. A lába nem tört el. - Elmosolyodott. - A lányának hihetetlen szerencséje volt. Erős nyugtatókat adtunk neki, ezért most alszik. Többet pillanatnyilag nem tehetünk érte. Bár már nem sok van hátra az éjszakából, talán mégis jobb lenne, ha hazamennének, és aludnának egy kicsit. Úgy látom, magukra fér. Valaki elhozta Adam kocsiját a hegyi vasúttól a kórházhoz, így gond nélkül hazatérhettek. Mialatt a kihalt utcákon száguldottad, Julie a karjában tartotta Davidét, és kilesett az ablakon: már hajnalodott. Anélkül, hogy megbeszélték volna, Adam egyenesen a saját házához hajtott. Kiemelte a kisfiát a kocsiból, és bevitte a lakásba. Amikor Julie követte, látta, hogy Shandy nyugtalanul toporog a bejárat mellett. Mintha a kutya megérezte volna, hogy valami baj van. Miután Adam ágyba dugta a gyereket, visszament Julie-hoz. -- Azt hiszem, mindkettőnknek jót tenne egy tea. Aztán pedig hazaviszlek. Julie felnevetett. - Igazán elegem van a teából. A kórházban literszám döntötték belém. - Majd komolyabban folytatta: - De neked tényleg szükséged van rá. Gyorsan kiment a konyhába, elkészítette a teát, aztán visszasietett Adamhez. Némán ültek egymás mellett, és nézték a felkelő napot. - Az este éppen azt kezdtem el mesélni, hogy beszéltem Mrs. Elliottal – szólalt meg Adam, és Julie újfent látta, milyen nehezére esik ezt a témát boncolgatni. - Bíznom kellett volna benned, Julie. Igen, gondolta a lány, bíznod kellett volna. - Meg tudsz nekem bocsátani? - folytatta a férfi tétován. - Megbocsátani? - Mintha még kérdéses lenne. - Ó, Adam, ha egyáltalán van mit, hát mindent megbocsátok - felelte Julie. És végre megint megölelték és megcsókolták egymást. Mélyen egymás szemébe néztek, és mosolyogtak. - Gyere! - mondta végül Adam. - Hazaviszlek. - Nem - tiltakozott a lány, és a vállához simult. - Szeretnék itt maradni. - Julie, kedvesem. - A férfi hangja olyan gyengéd volt, mint még soha. - Fáradt vagy, és le kell feküdnöd. - Akkor feküdjünk le - súgta Julie a fülébe. - El akarsz csábítani? Julie megrázta a fejét. - Nem, legalábbis nem most. Szerintem mind a ketten túlságosan kimerültek vagyunk. De a közeledben szeretnék lenni. A férfi magához vonta. - Igen, én is a tiédben. Különben is túl fáradt vagyok ahhoz, hogy bármiről is vitatkozzam. Tehát, irány az ágy!
Később majd mindent megbeszélünk, gondolta Julie, most csak az a fontos, hogy együtt vagyunk.
10. FEJEZET A nap vakítóan ragyogott, amikor Julie felébredt. Adam már felkelt. Julie belebújt a férfi fürdőköpenyébe, és mezítláb leosont a konyhába. David az asztalnál ült, Adam pedig éppen letette a telefonkagylót. - Még a nyugtatók hatása alatt áll - közölte, mielőtt a lány bármit is kérdezhetett volna. Mondtam, hogy mindjárt reggeli után bemegyünk, hogy mellette legyünk, amikor felébred. - Szia, Julie - rikkantotta David. - Szörnyen féltem, amikor Catherine leesett. De a repülés a helikopterrel klassz volt, nem? Adam megcsóválta a fejét. - Semmi másról nem beszél, csak a helikopterről és a mentősökről. - De aztán mosolyogva hozzátette: - Legalábbis amióta tudja, hogy a nővére jól van. - Tudod, Julie - a fiúból csak úgy ömlött a szó -, Catherine-nek néhány napig a kórházban kell maradnia, és nem kell iskolába mennie. És ha hazajön, egy olyan micsodát kell a nyaka körül viselnie. Persze nem olyat, mint ami Shandynek van, az teljesen más. Az orvosok mandzsettának nevezik. - De jól megtanultad - vágta rá a lány, és észrevette, Adam milyen hálásan és szeretettel néz rá. - Mondd csak! - fordult a férfihoz. - Tulajdonképpen kit kellett felhívnod tegnap este? - Tom Morton keresett egy sürgős műtét miatt. - Mihelyt Julie letelepedett, Adam felszolgálta a reggelit. - Tea és pirítós. Sajnos, nincs időnk kiadósabb étkezésre. - Hirtelen ismét elbizonytalanodott. - Persze csak ha velünk akarsz jönni Catherine-hez. - Ez csak természetes. - Annyi minden történt az elmúlt órákban, hogy Julie majdnem megfeledkezett a Halvey Házról. De vasárnap lévén szabadnapja volt. - Catherine-t tetőtől talpig begipszelték? - kíváncsiskodott David. - Nem, dehogy - nevetett Adam. - De kötés biztosan van a fején. És a nyaka körül mandzsetta. Mihelyt megérkeztek a kórházba, a kisfiú már cseppet sem volt olyan élénk. Julie megfogta a kezét, amikor észrevette, mennyire elsápadt. A nővére ágyához lépve David így szólt: - Ez nem igazság! Azt hittem, az ágyban fog ülni, és beszélgethetünk. - Nem - magyarázta az apja. - Az orvosok olyan gyógyszert adtak neki, amelytől alszik. De hamarosan felébred. Azzal Adam elsietett, hogy beszéljen a kezelőorvossal. Julie - még mindig David kezét fogva - leült az ágy szélére. Kis idő múlva Adam visszajött. - Catherine-nek valóban szerencséje volt. Kificamodott a térde, és egy darabig be lesz kötve. Az orvosokat viszont leginkább a fejsérülése aggasztotta, de a gerincoszlopa nem sérült meg. Csupán agyrázkódást szenvedett. Szóval csak idő kérdése, és maradandó károsodás nélkül meggyógyul. Szótlanul várták, hogy a kislány felébredjen. Félórával később megrebbent Catherine szempillája. - Csak meg akartam nézni a fiókákat - dünnyögte. - Tényleg sajnálom, apu.
Adam odahajolt hozzá. - Tudom, kicsim. Később megbeszéljük. A kislány újra lecsukta a szemét. - Alszik - nyugtatta meg Adam a kisfiát. - Rövidesen jobban lesz. - Haragszol rá? - faggatta David. Adam egy másodpercig tétovázott, mielőtt válaszolt volna. - Nem, nem haragszom. De ha meggyógyult, megbeszéljük, amit tett. Nagyon veszélyes volt, és óriási szerencse, hogy nem sérült meg súlyosabban. Julie sokat kockáztatott miatta, és a mentősök is. Catherine délután felébredt, és Adam kihasználta az alkalmat egy alapos fejmosásra. Julie legszívesebben védelmébe vette volna a kislányt, mert Adam igen szigorú volt hozzá. Másrészt viszont tudta, hogy a férfinak igaza van. Tisztázniuk kellett a dolgot. És különben is amint befejezték, Adam a karjába vette a lányát, és megvigasztalta. Másnap befutottak Catherine nagyszülei Stellenboschból, miután Adam telefonon beszámolt nekik a balesetről. Míg ők bementek a kórházba, Julie otthon maradt Daviddel, hogy ne legyen egyszerre olyan sok látogató a kis betegnél. - Nagyon örülök, hogy újra láthatom - mondta Adam édesanyja, amint visszatértek a kórházból. - Nagyon aggódtam, amikor Adam felhívott, és meg kell mondanom, igazán nem kellemes Catherine-t extenziós ágyban látni. De rosszabb is lehetett volna. - Az asszony figyelmesen szemügyre vette Julie-t. - Adam elmesélte, mit tett a kislányért. Szerinte a gyerek súlyosabb sérüléseket is szerezhetett volna, ha maga nem mászik le hozzá. - Erre gondolni sem akarok. Mrs. Brent megragadta a kezét. - Nagyon örülök, hogy itt van. Adammel, Daviddel és Catherine-nel. - Csupán ennyit mondott, mégis egyértelműen kiderült belőle, mire gondol. Búcsúzáskor magához ölelte Juliet, és arcon csókolta. - Látogasson meg minket hamarosan Stellenboschban! - Megyünk, amint Catherine-t kiengedik a kórházból - ígérte Adam, átkarolva Julie derekát. Később, miután David lefeküdt, így szólt a lányhoz: - Beszélnünk kell egymással, Julie. Letelepedtek a nappaliban, és végre kimondták, ami a szívüket nyomta. Minden terítékre került: magyarázatok, bocsánatkérések, ígéretek és tervek. Adam hirtelen elnémult. Tűnődve méregette Julie-t, és mintha a megfelelő szavakat keresgélte volna. Vagy talán nem is akart mást mondani? A lány nevét suttogta, majd a karjába vette. Végre nyoma sem volt a visszafogottságuknak. Szenvedélyesen csókolták egymást, és Julie már meg sem próbált küzdeni a vágya ellen. Az a kívánsága, hogy a férfi végre szeresse őt, egyszerűen túl erős volt. Később, sokkal később, Adam karjában feküdt. - Miről is beszélgettünk, mielőtt közbejött valami? - nevetett Julie, gyengéden végigsimítva Adam mellén.
A férfi lágy csókot lehelt az ajkára, amit Julie szeretett volna nyomban viszonozni, de Adam kissé elhúzódott. - Azt hiszem, éppen azt taglaltuk, mikor házasodjunk össze. - Igen, már emlékszem - vette a lapot Julie. - Szerintem minél előbb, annál jobb. De természetesen megvárjuk, amíg Catherine-t kiengedik a kórházból. Adam megkérdezte Julie-t, nem akar-e inkább Durbanben oltár elé állni, a lány azonban megrázta a fejét. - A családom biztosan szívesen jön Fokvárosba - mondta. - A barátaim úgyszintén. - Julie kinézett az ablakon, és látta, ahogy a fák között megcsillant a Halvey Ház kápolnája. Ott akarta kimondani a boldogító igent. Adam egyetértett az elképzelésével. Ismerte a papot, aki hetente egyszer misét tartott a klinikán, s azután felkereste a betegeket. - Nem gondolod, hogy ezek a gyakorlati kérdések várhatnak egy kicsit? - dörmögte a férfi, majd magához ölelte a lányt, és csókot nyomott az arcára. Azután ismét belefeledkeztek a vágyak szenvedélyes játékába. Természetesen nem volt értelme tovább titkolni a kapcsolatukat a Halvey Ház betegei és személyzete előtt. És persze tájékoztatniuk kellett a családjukat is. Másnap Julie felhívta az anyját, aki nagyon örült, bár nem lepődött meg igazán. - Gondoltam, hogy van köztetek valami - mondta. - Kiderült a leveleidből. - De hiszen alig tettem említést Adamről. - Pontosan ezért gyanítottam, hogy el akarsz hallgatni valamit. Természetesen elmegyünk Fokvárosba, az öcséiddel és a nagyanyáddal együtt. Szemlátomást Adam szülei sem csodálkoztak különösebben. - Kezdettől fogva reméltem, hogy így lesz - jelentette ki Adam anyja -, és szörnyen csalódott voltam, amikor úgy tűnt, mégsem jöttök ki egymással. Valamivel később Julie látta, hogy Adam pusmog az anyjával. Röviddel ezután megjelent Mrs. Brent egy kis bársonydobozkával, melyet átadott a fiának. - A nagymamám jegygyűrűje - magyarázta Adam. - Anya kérdezte, vettem-e már neked gyűrűt, és amikor meghallotta, hogy még nem, azt mondta, viseld ezt. Mit szólsz hozzá? Julie kinyitotta a dobozt. Egy zafírral és gyémánttal ékesített aranygyűrű lapult benne. A lány ragyogó mosolya minden válasznál beszédesebb volt. Adam hozzálépett, megfogta a kezét, és ujjára húzta a gyűrűt. - Senki sem viselte, amióta a nagyanyám tíz évvel ezelőtt meghalt - mondta, és Julie megértette, mire gondol. Celia nem hordta. Ebben a pillanatban bejött David és a nagyapja a kutyákkal. - Láttad a gyűrűt Julie ujján? - kérdezte Mrs. Brent az unokájától. - Ez azt jelenti, hogy apád és Julie összeházasodnak. - Mindjárt gondoltam - jelentette ki a kisfiú. - Már csókolóztak is. Elújságoljuk Catherinenek ma délután?
A kislánynak még mindig feküdnie kellett, de a szeme a régi fénnyel tündökölt, amint megtudta a jó hírt. - Ugye nem tartjátok meg addig az esküvőt, amíg nem gyógyultam meg teljesen? kérdezte, mire Julie gyorsan megnyugtatta. Először a Halvey Ház főnővére is aggodalmaskodott. - Szóval elveszítjük Napsugár nővérkét? - kérdezte rögtön. - Nem, dehogy! - vágta rá Julie. - Még nem vitattuk meg, de úgy gondolom, Julie itt marad - fűzte hozzá Adam mosolyogva. És a klinikán máris mindenki tudott mindent, anélkül hogy Adam és Julie felfogta volna, hogyan terjedt el az esküvőjük híre. De nyilvánvaló volt, hogy Mrs. Elliot nem teljesen vétlen a dologban. Délután így szólt Julie-hoz: - Úgy véltem, váltanom kell Mr. Brenttel néhány komoly szót. Felelősnek éreztem magam, mivel részben az unokám volt a hibás az összezördülésükben. Miss Clifford egészen kipirult izgalmában. - Hát ez csodálatos - lelkendezett. - És Brent doktor végre megint boldog. Magukat az isten is egymásnak teremtette, nővér, ez mindjárt látszott. Mihelyt Julie magára hagyta, rögtön nekilátott levelet írni Mrs. Smitnek, hogy beszámoljon az újságról. - Remek - dörmögte O’Connor kapitány. - Szóval nem veszítjük el magát. - Kicsit talán féltékeny volt, de aztán felnevetett. - Napsugár nővérke nálunk marad! Ted Ramsay is nagyon örvendezett. - Linda már hetekkel ezelőtt mondta nekem, hogy Brent doktornak és magának össze kellene házasodniuk. Valahogy megérezte. Ő is annyira fog örülni, mint én. Mrs. Johnson meglepődve vette észre a gyűrűt Julie ujján. Aztán elmesélte, hogy azon az éjszakán, amikor olyan beteg volt, megállapította, hogy Julie és Brent doktor olyan nagyszerűen összedolgozik, hogy nem csodálkozna rajta, ha a magánéletükben is jól kijönnének egymással. Nem sokkal később Meg telefonált, aki Julie anyjától értesült a küszöbönálló eseményről. - Miért nem hívtál fel? - kezdte. - Szándékomban állt - mentegetődzött Julie -, de egyszerűen még nem volt rá időm. Vagy dolgozom, vagy Catherine-nél vagyok a kórházban. Annyi a tennivaló. Szóval, ki megy férjhez elsőként, te vagy én? Úgy tűnt, Ryannek és Megnek nem sietős a dolog, de Julie esküvőjére mindenáron el akartak jönni Fokvárosba. Mark Elliot is bekukkantott Julie-hoz a nővérszobába, amikor a nagyanyjától megtudta, hogy a lány férjhez megy. - A nagyitól hallottam. - Elmosolyodott, de mintha szokásos önbizalma eltűnt volna. - Azt is elárulta, hogy miattam majdnem kútba esett az egész. Igazán sajnálom. És nem csak ezt.
Amióta Julie ismerte, ez volt az első eset, hogy a szavait valóban komolyan is gondolta. - Sok boldogságot a doktorral! - Neked is Cheryllel! Egyik este a kórházból hazafelé Adam hirtelen leállította az autót. Kettesben voltak, mert David otthon maradt Beautyval. - Ezek a tervek... - kezdte. - Catherine alig várja, hogy koszorúslány legyen. De arról soha nem beszéltünk, nem lesz-e neked túl sok magadra vállalni az anyaszerepet. - Volt idő - felelte Julie lassan, mivel érezte, mennyire fontos, amit most mond -, amikor én is feltettem magamnak ezt a kérdést. Miután közölted, hogy időre van szükséged, rájöttem, hogy nekem és a gyerekeknek is szép lassan kell összeszoknunk. Amikor aztán a baleset történt Catherine-nel, világossá vált előttem, mennyire ragaszkodom mindkettőjükhöz. Nem, Adam, őszintén szeretem a gyerekeidet, és az anyjuk szeretnék lenni. - Tudod, nekik is megvannak a maguk hibái - folytatta Adam. - Most a legjobb oldalukat mutatják, de jönnek más idők is. - Tisztában vagyok vele, de majdcsak átvészeljük. És ha lesz egy közös gyerekünk, az sem lesz tökéletes. - Julie pajkosan megcsókolta a férfit. - Egyszer hallottam, ahogy az anyám azt mondta a barátnőjének: Néha szinte ki nem állhatom a gyerekeimet, de mindig szeretni fogom őket. És ez így lesz velünk is. Amikor hazaértek, David eléjük szaladt. - Mikor jön haza Catherine? - kérdezte, mint mindennap. Ezúttal azonban választ is kapott. - Kettőt kell aludnod, és itthon lesz - magyarázta Adam. - Aztán még három-négy hétig hordja a mandzsettát, és utána újra egészséges lesz. - És akkor ti összeházasodtok, és Catherine lesz a koszorúslány. Tegnap eldicsekedett vele a kórházban. - Igen, kap egy szép új ruhát és egy hatalmas virágcsokrot. - Vannak koszorúsfiúk is? - kíváncsiskodott David, mire Julie azt felelte, hogy ő is olyan csinos lesz, mint a nővérkéje. - Rendben, akkor elmegyek - bólintott végül a kisfiú nagyot ásítva. Ideje volt ágyba vinni, ahol még egy darabig mormogott maga elé. - Koszorúsfiú leszek, és Shandyt is magammal viszem. - A kutya az ágy végénél heverészett, és a neve hallatán felkapta a fejét. De a kisfiú már aludt. Adam és Julie a bejárati ajtóban állt, és a csillagos éjszakában gyönyörködött. A levegőben már érződött a közelgő ősz. Az orvos a lány vállára tette a karját, és együtt néztek a hegylánc felé, ahol a baleset történt. - Hamarosan véget ér a nyár - jegyezte meg Adam. Ez a nyár, gondolta Julie, de még oly sok közös nyár vár ránk. Adammel, Daviddel és Catherine-nel.
