Orson Scott Card KOVÁCSINAS

Orson Scott Card KOVÁCSINAS „Prentice Alvin” © 1988 by Orson Scott Card Fordította: Horváth Norbert

A Felvigyázó Hadd kezdjem Alvin tanoncéveinek történetét ott, ahol először rosszra fordultak a dolgok. Messze délen kezdődött, egy emberrel, akivel Alvin sosem találkozott és sosem fog találkozni életében. Mégis ő hozta mozgásba a dolgokat, melyek végül oda vezettek, hogy Alvin olyasmit követett el, amit a törvény gyilkosságnak nevez – éppen azon a napon, hogy inasévei véget értek és teljes jogú férfi vált belőle. Appalachee országában történt, 1811-ben, mielőtt az Appalachee aláírta a Rabszolga-felszabadítási törvényt és csatlakozott az Egyesült Államokhoz, a határhoz közel, ahol az Appalachee találkozik a Királyi Kolóniákkal, és ahol nem akadt olyan fehér ember, aki ne vágyott volna arra, hogy földjét fekete rabszolgákkal műveltesse meg. Rabszolgaság: ez volt aztán az igazi alkímiája az efféle fehér népeknek, legalábbis így gondolták ők maguk. Kiszámították, hogyan válthatják minden fekete ember minden egyes verejtékcseppjét aranyra, és minden fekete asszony elkeseredett nyögését ezüstpénz csilingelő hangjára. Lelkeket adtak-vettek azon a helyen. Mégsem akadt köztük egyetlen egy sem, aki felfogta volna a valódi árát annak, hogy más embereket birtokol. Figyelj jól, és elmondom, hogyan nézett ki a világ Cavil Planter szívében. De előbb dugd ágyba a gyermekeket – ez a történet nem az ő fülüknek való, mert olyan éhségről szól, amit még nem értenek meg, és nem akarom, hogy ez a történet tanítsa meg rá őket. Cavil Planter istenfélő ember volt, templomba járó fajta, aki mindig befizette a tizedét. Minden rabszolgáját megkeresztelte, és amint elég jól értettek angolul, hogy megértsék a zsoltárok szavát, keresztény nevet adott nekik. Megtiltotta nekik, hogy sötét praktikákat űzzenek: még egy csirkét sem vághattak le, nehogy egy ilyen egyszerű cselekedetet valami ocsmány istenségnek tett áldozattá változtassanak. Cavil Planter minden cselekedetével az Urat szolgálta. És mi volt a jutalma becsületességéért? Feleségét, Dolorest szörnyű kín és fájdalom emésztette, csuklója és ujjai göcsörtösek lettek tőle, mint egy öregasszonyé. Mire huszonöt éves lett, majd’ minden este nyöszörögve-sírva merült álomba, hogy Cavil már az ágyukon sem bírt osztozni vele. Próbált segíteni rajta. Hideg vizes borogatással, meleg vizes fürdőkkel, orvosságokkal és kenőcsökkel a kelleténél többet is költött azokra a sarlatán orvosokra, akik a nagy Cameloti Egyetemről szerezték a diplomájukat, és végtelen sorokban hívta a prédikátorokat örökös imáikkal, meg a papokat a bárgyú kántálásaikkal. Mindez mit sem ért. Minden este ott kellett feküdnie mellette, hallgatni a sírását, amíg nyöszörgéssé szelídült, a nyöszörgést, amíg egyenletes lélegzéssé simult, éppen csak egy sóhajtásnyi nyüszítéssel, mikor kifújta a levegőt. Csaknem őrületbe kergette Cavilt a szánalom, harag és elkeseredettség. Úgy érezte, hónapokig nem alszik, míg végül már azt hitte, aludni is elfelejtett. Egész nap a munka, éjszaka meg feloldozásért imádkozott a sötétben fekve. Ha feleségének már nem, legalább magának. Végül maga Dolores nyugtatta meg háborgó lelkét. – Minden nap dolgoznod kell, Cavil. Ha nem alszol, nem tudod elvégezni a munkádat, én pedig nem tudok csendben maradni, ahogyan te sem bírod hallgatni. Kérlek... aludj egy másik szobában. Cavil felajánlotta, hogy marad inkább. – A férjed vagyok, itt a helyem... – mondta, de Dolores jobban tudta, mire van szüksége. – Menj – mondta. Még a hangját is megemelte. – Menj! Így aztán Cavil ment, és szégyellte magát, amiért megkönnyebbülést érzett. Aznap éjszaka zavartalanul aludt, teljes öt órát hajnalig, tán hónapok, tán évek óta nem aludt ilyen jót... reggel pedig bűntudattól gyötörten kelt fel, amiért nem maradt a felesége mellett. Idővel azonban megszokta, hogy egyedül alszik, de gyakran látogatta feleségét, reggel és este. Együtt

ettek, Cavil egy székben az asszony szobájában, ennivalója egy kis asztalkán, Dolores pedig az ágyban fekve, keze a lepedőn, akár két élettelen rák, míg egy fekete nő óvatosan megetette. Hiába aludt másik szobában, Cavil mégsem menekült a gyötrelmek alól. Nem lesznek gyermekei. Nem lesz fia, akit felnevelhet és megörökölheti remek ültetvényét. Nem lesz lánya, akit pompás esküvő kíséretében házasíthatna ki. Odalent üresen állt a bálterem – mikor elhozta Dolorest a házba, amit neki építtetett, azt mondta: – A lányaink itt találkoznak majd a kérőikkel, itt fogják meg először a kezüket, ahogyan mi tettük apád házában. – Dolores nem járt le a bálterembe. Csak vasárnaponként jött le, mikor templomba mentek, és azon ritka alkalmakkor, mikor új rabszolgákat vettek, hogy gondoskodjék a megkeresztelésükről. Olyankor mindenki látta őt, és csodálta mindkettőjüket bátorságukért és hitükért minden nehézség ellenére. A szomszédok elismerése azonban sovány vigasz volt, mikor Cavil szemügyre vette álmai romjait. Mindaz, amiért imádkozott... mintha az Úr lajstromba vette volna, aztán a lap szélére minden sor mellé odaírta, hogy „nem, nem, nem”. A csalódás talán megkeserített volna egy hitében gyengébb embert. Cavil Planter azonban ájtatosan vallásos, egyenes ember volt, és amint a leghalványabb gondolat megfogant a fejében, hogy Isten esetleg rosszul bánt vele, abbahagyta, bármit csinált is éppen, és elővette a kis zsoltároskönyvet a zsebéből, és hangosan elsuttogta a bölcsek szavait. Tebenned bíztam, Uram; Hajtsd hozzám füledet; Légy nékem erős kőszálam. Erősen összpontosította a gondolatait, hogy minden kétség és megbánás elszálljon. Az Úr Cavil Planterrel volt, még megpróbáltatásai alatt is. Egészen addig a reggelig, mikoron a Teremtés könyvét olvasgatta és a 16. szakasz első négy sorára tévedt a tekintete. És Szárai, az Ábrám felesége nem szüle néki; de vala néki egy Egyiptomból való szolgálója, kinek neve Hágár vala. Monda azért Szárai Ábrámnak: ímé az Úr bezárolta az én méhemet, hogy ne szüljek: kérlek, menj be az én szolgálómhoz, talán az által megépülök. Abban a pillanatban megfogant egy gondolat Cavil Planter fejében: Ábrahám becsületes, tisztes ember volt, és én is az vagyok. Ábrahám felesége nem szült neki gyermeket, ahogyan az én feleségemnek sincs reménye rá. Volt neki egy afrikai rabszolganője a háztartásában, ahogyan az enyémben is vannak. Miért ne tehetnék úgy, ahogyan Ábrahám tett, és egyiküktől nemzzek magamnak gyermeket? Abban a pillanatban, hogy formát öltött a gondolat, rögvest el is borzadt tőle. Hallott már szóbeszédet spanyolokról, franciákról és portugálokról, akik a déli, dzsungelborította szigeteken nyíltan együtt éltek fekete asszonyokkal – bizony, ők voltak a legalantasabb élőlények, mintha csak állatokkal háltak volna. Mellesleg, hogyan is lehetne egy fekete nő gyermeke valaha is az ő örököse? Egy keverék fiúnak annyi esélye van, hogy ültetvényt birtokoljon az Appalachee-ban, mint amennyi arra, hogy szárnyra kél és repülni fog. Cavil rögtön ki is verte a gondolatot a fejéből. Ahogy azonban reggelinél ült a felesége mellett, csak visszatért a gondolat. Azon kapta magát, hogy figyelte a fekete nőt, aki a feleségét etette. Akárcsak Hágár, ez a nő is egyiptomi, nem igaz? Figyelte, ahogy karcsú dereka könnyedén elfordult, mikor Dolores szájához emelte a kanalat. Figyelte, ahogy előrehajolt, hogy a törékeny asszony ajkához tartsa a poharat, és melle egészen nekifeszült az ingjének. Figyelte, ahogy finom ujjai a morzsákat és a leves cseppeit törlik le Dolores ajkáról. Arra gondolt, hogy őt érintik meg ezek az ujjak, és enyhén megreszketett. Bensőjében azonban mintha földrengés dúlt volna.

Egy szó nélkül viharzott ki a szobából. A házon kívül megragadta a zsoltároskönyvét, és felcsapta. Egészen moss ki engemet az én álnokságomból, és az én vétkeimből tisztíts ki engemet; Mert ismerem az én bűneimet, és az én vétkem szüntelen előttem forog. Még el sem suttogta a szavakat, fölnézett, és meglátta az ültetvényen dolgozó asszonyokat, amint a pataknál mosdottak. Köztük volt az a fiatal lány, akit alig pár napja vett, hatszáz dollárért, mert bár apró termetű volt, jól fog majd szülni. Olyan frissiben érkezett a hajóról, hogy még egy morzsányi keresztényi szerénységet sem tanult. Állt a vízben, meztelen, előrehajolt és vizet öntött egy kis edényből a fejére, meg a hátára. Cavil meredten állt és figyelte. Ami felesége hálószobájában apró, bűnös gondolatként fogant meg, immár buja révületté vált. Sosem látott még olyan kecseset, mint egymásnak simuló, lágyan mozgó feketekék combjait, olyan csábítót, mint a borzongás, amit a hátán végigcsorduló hideg víz keltett. Ez volt a válasz buzgó imádságaira? Azt akarta talán mondani az Úr, hogy ővele is úgy van, ahogyan Ábrahámmal volt? Ugyanígy lehetett boszorkányság is. Ki tudja, miféle fortélyokkal bírtak ezek az Afrikából frissiben hozott feketék? Tudja, hogy itt vagyok és figyelem, ezért hoz kísértésbe engem. Ezek a feketék igazán az ördög gyermekei, amiért ilyen ördögi gondolatokat keltenek bennem. Elszakította pillantását az új lánytól és elfordult, égő tekintetét a könyv lapjaira szegezte. Csakhogy a könyv valahogyan átlapozódott – mikor lapozhatott bele? – és az Énekek Éneke sorai kerültek a szeme elé. A te két emlőd olyan, mint két vadkecske, egy zergének kettős fia, amelyek a liliomok közt legelnek. – Istenem, segíts – suttogta. – Szabadíts meg a bűbájtól. Nap mint nap suttogta az imát, mégis, nap mint nap vágyakozva figyelte a rabszolganőit, különöst ezt az új szerzemény leányt. Miért nem figyelt oda rá az Isten? Hát nem volt mindig igaz ember? Nem volt mindig jó a feleségéhez? Nem volt mindig becsületes az üzletben? Hiszen mindig fizette a tizedet és adott alamizsnát. Jól bánt a rabszolgáival és a lovaival is, nem? Miért nem védte meg őt a Mennyek Ura, és űzte el róla ezt a fekete rontást? Mégis, vallomása még imádkozás közben újabb bűnös képzelgésekké alakult. Ó, Uram, bocsáss meg nekem, amiért arra gondolok, hogy az új lány a hálószobám ajtajában áll, zokog, mert a felvigyázó megvesszőzte. Bocsáss meg, amiért azt képzelem, hogy az ágyamba fektetem és fölemelem a szoknyáját, hogy olyan erős gyógyírral kenegessem be a sebeit, amitől azok nyomban, a szemem láttára múlnak el a combján és a fenekén, ő pedig finoman kuncogni kezd, meg fészkelődni a lepedőn, aztán a válla fölött rám néz, mosolyog, a hátára fordul és felém nyúl... Ó, Uram, bocsáss meg, ments meg! Ahányszor csak megesett, végül mindig azon csodálkozott: miért akkor törnek rám ezek a gondolatok, mikor imádkozom? Talán ugyanolyan igaz ember vagyok, mint Ábrahám; talán az Úr küldi ezeket a vágyakat. Hiszen nem akkor jutott először eszembe ilyen gondolat, mikor a szentírást olvasgattam? Az Úr csodákra képes... mi történik, ha magamévá teszem ezt az új leányt, és gyermek fogan belőle, az Úr pedig csodát tesz és a gyermek fehér lesz? Isten segedelmével minden lehetséges. Egyszerre volt csodálatos és szörnyű gondolat. Bárcsak igaz lenne! Ábrahám azonban hallotta Isten hangját, ezért aztán sosem kellett azon töprengenie, mit akarhat tőle Isten. Isten azonban soha egy szót sem szólt Cavil Planterhez. Miért nem? Miért nem mondta meg neki Isten egyenesen? Vedd a lányt, a tiéd! Vagy: ne érintsd, mert tiltott ő neked! Csak hadd halljam a hangodat, Uram, hogy tudjam, mit kell tennem!

Hozzád kiáltok, Uram, én szirtem; ne fordulj el szótlanul tőlem, hogy ne legyek, ha néma maradnál, a sírba szállókhoz hasonló. Aztán egy napon, 1810-ben, imája meghallgatásra talált. Cavil a gabonaszárítóban térdelt, ami ebben az évszakban üres volt, hiszen a tavalyit már eladták, az idei pedig még a szántóföldeken zöldellt. Éppen imájával és bűnös gondolatainak meggyónásával viaskodott, míg végül hangosan felkiáltott. – Hát senki sem hallja meg Imádságom? – Ó, hallak én, éppen eléggé – felelte egy szigorú hang. Cavil először rettentően megijedt, attól félt, hogy valaki idegen – a felvigyázója, vagy egy szomszédja – meghallotta valamelyik szörnyű vallomását. Mikor azonban fölnézett, látta, hogy nem ismerőssel akadt dolga. Mégis rögvest tudta, milyen emberrel áll szemben. Izmos karja, napbarnította arca, kigombolt ingje – kabátot nem is viselt – rögtön elárulta, hogy nem úriember. De nem is mihaszna fehér naplopó volt, és nem is kereskedő. Szigorú ábrázata, hűvös tekintete, feszes izmai akár a pattanásig húzott rugó a farkascsapdában: tagadhatatlanul olyan ember volt, akinek korbácsa és vasakarata fegyelmet tud tartani minden, ültetvényen dolgozó rabszolga között. Egy felvigyázó. Csakhogy erősebb és veszélyesebb volt, mint bárki felvigyázó, akit Cavil valaha is látott. Rögtön tudta, hogy ez a felvigyázó minden morzsányi erőt képes kicsikarni minden lusta majomból, aki megpróbálja elkerülni a munkát a földeken. Bárki ültetvényének felvigyázója legyen is, annak a birtoka virágzó gazdaság. Cavil azonban azt is tudta, hogy ő sosem merne ilyen embert felbérelni, mert olyan erős volt, hogy Cavil hamarost elfelejtené, ki a gazda a háznál. – Sokan szólítottak már gazdájuknak – mondta az idegen. – Tudtam, hogy te rögtön fel fogod ismerni, ki vagyok én. Honnét tudta ez az ember, hogy mire gondolt Cavil elméje rejtett zugaiban? – Akkor tehát valóban felvigyázó vagy? – Ahogy egykor volt, akit nem egyszerűen mesternek, hanem a Mesternek szólítottak, úgy én nem egy felvigyázó vagyok, hanem a Felvigyázó. – Miért jöttél? – Mert szólítottál. – Hogyan szólíthattalak, mikor soha életemben nem láttalak még? – Ha a láthatatlant szólítod, Cavil Planter, persze, hogy olyasmit fogsz majd látni, amilyet még soha azelőtt. Cavil csak ekkor értette meg igazán, miféle jelenést lát saját gabonaszárítójában. Egy ember, akit sokan gazdájuknak szólítottak, válaszolt az imádságára. – Mindenható Jézus urunk! – kiáltotta Cavil. A Felvigyázó ettől rögvest hátrahőkölt, feltartotta kezét, mintha azzal próbálná hárítani Cavil szavait. – Tilos bárkinek is ezen a néven neveznie engem! – kiáltotta. Cavil riadtan a földre vetette magát. – Bocsáss meg, Felvigyázó! De ha méltatlan vagyok rá, hogy a nevedet kimondjam, hogyan nézhetek az arcodba? Vagy talán ütött az órám, és még ma meghalok, feloldozatlanul? – Jaj neked, bolond – mondta a Felvigyázó. – Tán azt hiszed, hogy az arcomat látod? Cavil fölemelte a fejét és a férfira nézett. – Látom a szemedet is, ahogyan letekint rám. – Azt az arcot látod, amit kitaláltál magadnak a fejedben, a testet, amit saját képzeleted idézett meg hozzá. Gyenge tudatod sosem fogná föl, mit lát, ha igaz valómban pillantanál meg. Józanságod véd meg téged azáltal, hogy kitalál egy maszkot, amit közénk tart. Ha Felvigyázóként látsz engem, annak oka az, hogy ez a külső bír azzal a nagysággal és hatalommal, melyet nekem tulajdonítasz. Ezt az alakot szereted

és féled egyszerre, ez az alak késztet imádatra és rettenetre. Sok néven illettek már: a Fény Angyala és Sétáló Ember, Hirtelen Jött Idegen és Fényes Látogató, A Rejtőző és a Háború Oroszlánja, a Vas Pusztítója és a Víz Hordozója. Ma Felvigyázónak neveztél, ezért neked ez az én nevem. – Megtudhatom valaha is az igazi nevedet, vagy megismerhetem igazi arcodat, ó, Felvigyázó? A Felvigyázó arca elsötétült és félelmetessé vált, kitátotta a száját, mintha ordítani akarna. – Eddig a világon csak egyvalaki akadt, aki látta igaz alakomat, neki pedig pusztulnia kell! Mennydörgés gyanánt csattantak a szavak, velejéig megrázták Cavil Plantert, ezért próbált is megkapaszkodni a földben, nehogy elsodorja a szavak ereje. – Ne pusztíts el arcátlanságomért! – könyörgött Cavil. A Felvigyázó válasza gyengéd volt, akár a reggeli napfény. – Elpusztítani? Hogyan is tenném, mikor téged választottalak ki, hogy megismerkedj titkos tanaimmal, olyan evangéliummal, amit sem pap, sem senki lelkipásztor nem ismer. – Engem? – Már tanítgattalak, te pedig megértetted. Tudom, hogy szeretnéd azt tenni, amit parancsolok, de a hited még gyenge. Még nem vagy teljesen az enyém. Cavilnek nagyot dobbant a szíve. Lehetséges, hogy a Felvigyázó meg akarja adni neki azt, amit Ábrahámnak is megadott? – Méltatlan vagyok, ó Felvigyázó! – Hát persze, hogy méltatlan vagy. Senki sem méltó hozzám, nem, egyetlen lélek sem ezen a világon. Mégis, ha engedelmeskedsz, talán kedvemre teszel. Ó, úgy lesz, kiáltotta magában Cavil, igen, nekem adja a nőt! – Amit csak parancsolsz, Felvigyázó. – Gondolod, hogy neked adnám Hágárt, csak hogy csillapítsd ostoba bujaságod, és gyermek utáni vágyadat? Nemesebb célom van. Ezek a fekete emberek Isten fiai és lányai, de Afrikában az ördög hatalma alatt éltek. Az a szörnyű pusztító megfertőzte a vérüket – mit gondolsz, mi másért lennének feketék? Sosem menthetem meg őket, amíg minden nemzedék tisztán feketének születik, mert addig az ördög uralkodik felettük. Hogyan lehetnének ismét az enyéim, ha te nem segítesz? – Akkor hát fehérnek születik a gyermekem, ha magamévá teszem a lányt? – Nekem csak az számít, hogy ne legyen tiszta fekete. Érted már, mit kívánok tőled? Nem egy Ismáelt, hanem sok gyermeket; nem egy Hágárt, hanem sok asszonyt. Cavil alig merte megnevezni szíve legtitkosabb vágyát. – Mindegyiket? – Neked adom őket, Cavil Planter. Ez a gonosz nemzedék a te tulajdonod. Ha állhatatos vagy, létrejöhet egy másik nemzedék, ami már az enyém. – Úgy lesz, Felvigyázó! – Senkinek sem beszélhetsz arról, hogy láttál. Csak azokhoz szólok, akik vágyaik folytán már amúgy is felém és munkám felé fordulnak, akik már szomjaznak az után a víz után, amit én kínálok nekik. – Senki emberfiának nem szólok, Felvigyázó! – Engedelmeskedj, Cavil Planter, és ígérem, hogy életed végén ismét találkozol velem és megtudod, mi vagyok valójában. Abban a pillanatban azt mondom majd neked, az enyém vagy, Cavil Planter. Jöjj, és legyél igaz rabszolgám örökre. – Boldogan! – kiáltotta Cavil. – Boldogan! Boldogan! Kitárta karját és átölelte a Felvigyázó lábát. Ám ahol a lábát kellett volna érintenie, nem volt már ott semmi. Eltűnt. Attól az estétől fogva Cavil Planter rabszolganőinek nem volt nyugodalma. Cavil magához vitette őket éjszaka és próbált úgy bánni velük, olyan erővel és hatalommal, ahogyan azt a Felvigyázótól látta. Ha rám néznek, az Ő arcát kell látniuk rajtam, gondolta Cavil, és úgy is volt.

Először azt a bizonyos új rabszolgalányt vette magához, aki még alig értette meg az angol nyelvet. Először rémülten felkiáltott, amíg Cavil olyan hurkákat ütlegelt a pálcájával a testére, amilyeneket vágyálmaiban látott. Aztán nyöszörögve engedte, hogy Cavil megtegye vele, amit a Felvigyázó parancsolt neki. Akkor, az első alkalommal azt gondolta, a nyöszörgés olyan volt, mint Dolores hangja, mikor csendben sírdogált az ágyában, és ugyanazt a mélyről fakadó sajnálatot érezte, amit szeretett felesége iránt. Majdnem kinyúlt, hogy gyengéden megérintse a lányt, ahogyan egykor Dolorest vigasztalta. Aztán eszébe jutott a Felvigyázó arca és arra gondolt, ez a fekete lány az ő ellensége; az én tulajdonom. Márpedig, ahogy az embernek gondoznia kell az Isten által rábízott földet, úgy én sem hagyhatom meddőn ennek a fekete nőnek a méhét. Hágár, így nevezte azon az első éjszakán. Nem is tudod, milyen áldásban részesítlek téged. Másnap reggel a tükörbe nézett és valami új dolgot látott az arcán. Harciasságot, rejtett erőt. Ah, gondolta Cavil, senki sem látta még, milyen vagyok igazából, még én magam sem. Csak most ébredek rá, hogy magam is az vagyok, ami a Felvigyázó. Attól kezdve egy pillanatig sem érzett szánalmat éjszakai ténykedése során. Pálcával a kézben az asszonyok kunyhójába ment és rámutatott egyikükre, akinek vele kellett mennie. Ha valamelyik visszamaradt, a pálcától tanulta meg, mennyibe kerül az ellenkezés. Ha bárki fekete, férfi vagy nő tiltakozni próbált, Cavil másnap gondoskodott róla, hogy a Felvigyázó vérrel kapjon elégtételt. Senki fehér ember nem sejtette és senki fekete nem merte megvádolni. Az új lány, az ő Hágárja esett elsőként teherbe, ő pedig büszkén figyelte, ahogy növekszik a hasa. Cavil ekkor értette meg igazán, hogy a Felvigyázó valóban kiválasztotta, ő pedig vad büszkeséget és örömet érzett ezért. Gyermek születik, az ő gyermeke. Már egyértelmű is volt előtte a következő lépés. Ha fehér vére annyi fekete lelket menthet meg, amennyit csak bír, akkor nem tarthatja meg a keverék gyermekeket, nem igaz? Eladja őket délre, mindegyiket más vevőnek, más városba, aztán a Felvigyázóra bízza, hogy felcseperedjenek és elhintsék magvaikat az egész, szerencsétlen fekete népség között. És minden reggel figyelte, ahogy a felesége elfogyasztja a reggelijét. – Cavil, szerelmem – mondta az asszony egy napon –, valami baj van? Sötét árnyékot látok az arcodon, haragot, s talán könyörtelenséget is. Talán veszekedtél valakivel? Nem szólnék, de... megrémítesz. Gyengéden megtapogatta felesége göcsörtös kezét, miközben a fekete nő félig lecsukott szemhéja alól figyelte. – Senki emberre nem haragszom – mondta Cavil gyengéden. – Amit kegyetlenségnek gondolsz, nem más, mint a földbirtokos hatalma. Jaj, Dolores, hát hogyan gondolhatsz engem kegyetlennek, ha rám nézel? Felesége elpityeredett. – Bocsáss meg – mondta. – Csak képzeltem. Te vagy a legkedvesebb ember, akit valaha is ismertem... bizonyára az ördög ültetett ilyen látomást a fejembe. Tudod, az ördög képes hamis látomásokat küldeni, de csak a komisz embert tévesztheti meg. Bocsáss meg komiszságomért, drága férjem! Ő pedig megbocsátott neki, de Dolores nem hagyta abba a sírást, míg nem küldetett papért. Nem csoda, hogy az Úr csak férfiakat választott prófétának. Az asszonyok túl gyengék és kíméletesek voltak, hogy elvégezzék a Felvigyázó munkáját. így kezdődött hát. Az első lépés ezen a sötét és szörnyű úton. Sem Alvin, sem Peggy nem ismerte ezt a történetet, amíg meg nem tudtam és hosszú idő múltán elmondtam nekik. Mindketten felismerték, hogy ez volt mindennek a kezdete. De nem akarom, hogy azt gondoljátok, csak ez volt az oka minden rossznak, ami megtörtént. Voltak más döntések, más tévedések, hazugságok és szándékos kegyetlenségek. Az ember fiának számos segítője akadhat, hogy megtalálja a pokolba vezető legrövidebb utat, de senki más nem bírhatja rá, hogy megtegye az első lépést.

Szökevény Peggy azzal ébredt a reggel, hogy Alvin Millerrel álmodott, s az álom mindenféle szörnyű vágyakkal töltötte meg a szívét. El akart szaladni a fiú elől, és maradni, hogy megvárja; el akarta felejteni, hogy ismerte, és mindig figyelemmel kísérni. Hevert az ágyán, majdnem lehunyt szemmel figyelte, ahogy a pirkadati félhomály lassan belopózik padlásszobája sötétjébe. A kezemben tartok valamit, vette észre. Úgy összeszorította az ujjait, hogy mikor végre kinyitotta a tenyerét, úgy fájt, mintha megcsípte volna valami. Nem csípés volt, hanem a doboz, amiben Alvin magzatburkának darabját őrizte. De az is lehet, gondolta magában, hogy valami tényleg megcsípte, méghozzá jó nagyon, és csak most érezte meg a fájdalmat. Peggy el akarta hajítani a dobozt, amilyen messze csak lehet, vagy eltemetni jó mélyre, aztán elfeledni, hova ásta el, víz alá vetni, aztán köveket dobni rá, hogy ne ússzon tova. Ó, nem úgy gondolom ám, mondta némán, bocsánat, hogy ilyesmi eszembe jutott, de már jön, annyi év után visszatér Hatrack Riverbe és nem az a fiú lesz, akit a jövő ösvényein láttam, nem az a férfi lesz, akivé válni láttam. Még csak egy fiú, alig tizenegy éves. Eleget látott már az életben ahhoz, hogy belül talán megfelnőttedjen, amennyi gyászt és fájdalmat tapasztalt, többet, mint mások egy emberöltő’ alatt, de mégis csak tizenegy éves lesz, mikor besétál a városba. Én pedig nem akarok tizenegy éves Alvint itt látni. Engem fog keresni rögtön, tudja ki vagyok, bár még sosem látott. Tudja, hogy láttam a jövőjét azon az esős napon, mikor megszületett, ezért eljön, és azt mondja majd: – Peggy, tudom, hogy fáklya vagy, tudom, hogy te írtad Mendemondó könyvébe, hogy Teremtő leszek. Mondd meg hát, mit kellene tennem! – Peggy tudta, hogy ezt fogja mondani, és tudta, hányféle más módon, más szavakkal kérheti még – hiszen látta már százszor, ezerszer. Ő pedig megtanítja rá, Alvinból nagy ember lesz, igazi Teremtő, és... Aztán egy napon, mikor már jóképű, huszonegy esztendős legény, én pedig felvágott nyelvű, huszonhat éves leány leszek, Alvin olyan hálás lesz, olyan lekötelezett, hogy házasságot ajánl, mintha ez lenne a kötelessége. Én pedig, aki ennyi éven át szerelmes betege voltam, telve álmokkal, hogy mit fog tenni, és mit teszünk majd együtt, én azt mondom, igen, és olyan felesége leszek, akit igazából sosem akart elvenni, a tekintete pedig más nők után fog sóvárogni életünk hátralévő részében... Peggy azt kívánta, olyan nagyon kívánta, bárcsak ne tudná biztosan, hogy így lesz. Peggy azonban fáklya volt, a legerősebb fáklya, akiről valaha is hallott, még erősebb is, mint amennyire Hatrack River lakói sejtették. Felült, és nem dobta el a dobozt, nem is rejtette el, vagy törte össze, és nem is ásta el. Ehelyett kinyitotta. Odabent Alvin magzatburkának utolsó darabja hevert, szárazon és fehéren, mint egy megpörkölődött papírdarab a kandalló hamujában. Tizenegy évvel ezelőtt, mikor Peggy anyja bábaként átsegítette a csecsemőt az életbe, és Alvin először kapott levegő után apa fogadójában, Peggy lehúzta a vékony, véres hártyát az arcáról. Alvin, egy hetedik fiú hetedik fia, és a tizenharmadik permek... Peggy azonnal látta, miféle lehetőségek állnak előtte az életben. Halál. Arra tartott százféle halál, százféle baleset egy olyan világban, ami úgy tűnt, meg akarja ölni még mielőtt igazán élhetett volna. Akkor még csak a kis Peggy volt, öt éves, de már két éve fáklyaként látott a lelkekbe, és még sosem látott olyan gyermeket, akire ennyiféle halál várt. Peggy átkutatta élete minden ösvényét, és csak egyetlen olyan utat látott, amelyen át fiúból férfivá válhat. Ehhez pedig meg kellett tartsa a magzatburkot, és távolból figyelnie, hogy amikor látja a halált kinyúlni érte, használja a magzatburkot. Csak egy csipetnyi kellett belőle, hogy elmorzsolja az ujjai közt és elsuttogni, minek kell történnie, látnia kellett a fejében, és megtörtént. Megmentette a vízbefúlástól, egy feldühödött bölénytől, megóvta, nehogy lecsússzon a tetőről, sőt, egyszer még egy gerendát is kettévágott,

mikor majd’ húsz méterről lezuhanván csaknem agyonnyomta egy félig kész templom padlóján; szépen kettőbe hasadt, a fiú két oldalára zuhant, közte éppen csak annyi hely maradt, hogy egy haja szála se görbüljön. Még vagy száz másik alkalommal kerülte el a halált, mikor Peggy jó előre cselekedett, olyan korán, hogy senki sem gondolta volna, hogy a fiú élete egyáltalán veszélyben forog. Hogyan? Maga sem tudta igazán, csak annyit, hogy a fiú saját hatalmát, veleszületett erejét használta hozzá. Az évek során Alvin is megtanult egyet s mást annak fortélyáról, hogy olyanná alakítsa a tárgyakat, amilyenné akarja, hogy együtt maradjanak, vagy éppen váljanak szét. Végül az elmúlt évben, mikor belekeveredett a rézbőrűek és fehérek közti háborúba, már maga mentette meg saját életét, ezért Peggynek nemigen akadt dolga. És ez jó dolog volt, mert már alig maradt valami abból a magzatburokból. Lecsukta a doboz tetejét. Nem akarom látni, gondolta. Nem akarok többet tudni róla. Ujjai azonban megint kinyitották a dobozt, mert persze tudni akarta. Úgy tűnt, Peggy fél életét vele töltötte, megérintette a magzatburkot, megkereste a szíve lángját messze északnyugaton, a Wobbish országában, Erélyegyházán, hogy megnézze, hogyan boldogul, belenézett a jövőjébe, hogy lássa, miféle veszedelem leselkedik rá. Mikor pedig megbizonyosodott róla, hogy jól van, távolabbra nézett a jövőbe és látta, hogy egy nap visszatér Hatrack Riverbe, ahol született és Peggyt keresi majd, az arcába néz és azt mondja, te voltál, aki annyiszor megmentett, aki látta, hogy Teremtő leszek, mielőtt bárkinek eszébe jutott volna ilyesmire gondolni. Peggy pedig majd figyeli, ahogy megtanulja használni a hatalmát, látja, hogyan végzi a dolgát, hogy fölépíthesse a kristályvárost. Látta, hogy gyermekeket nemz neki, látta, ahogy megérinti a csecsemőket Peggy karjában; látta, melyik gyermekük marad életben és melyik hal meg; és végül látta... Könnyek peregtek az arcán. Nem akarom tudni, mondta. Nem akarom tudni a jövő útjait. Más lányok álmodhatnak a szerelemről, a házasság öröméről, arról, hogy erős, egészséges gyermekek szülei lesznek; én azonban minden álmomban halált látok és fájdalmat, meg félelmet, mert az én álmaim igaz álmok, többet tudok, mint bárki más és mégis reménykedem a lelkem mélyén. Igen, Peggy reménykedett. Igen ám, az már biztos – még mindig kétségbeesetten kapaszkodott a reménybe, mert hiába tudta bárki ember életének útját, néha elkapott egy pár pillanatot, egyes napok kristálytiszta látomását, egyes órákat, egyes örömteli, múló pillanatokat; ilyenkor úgy érezte, megéri majd a sok szenvedés, hogy eljusson odáig. A gond az volt, hogy ezek a pillanatok oly ritkák és aprók voltak Alvin életének terebélyes jövőjében, hogy nem talált olyan utat, ami oda vezetett volna. Az utak, melyeket könnyedén megtalált, amik egyszerűek voltak, amik a legvalószínűbb, hogy bekövetkeznek, mind oda vezettek, hogy Alvin szerelem nélkül veszi feleségül, hálából és kötelességből, melynek vége nyomorúságos házasság lesz. Akárcsak Lea története a Bibliában, akit jóképű férje, Jákob gyűlölt, bár Lea szerette és több gyermeket szült neki, mint a többi felesége, és meg is halt volna érte, ha azt kéri tőle. Gonosz dolgot tett Isten az asszonyokkal, döntötte el Peggy, amiért vágyakozunk férj és gyerekek után, míg egy merő önfeláldozás, nyomorúság és gyász lesz az életünk tőle. Ilyen szörnyű lett volna Éva bűne, hogy Isten minden asszonyt ilyen szörnyű átokkal sújtson? Nyögni fogsz, és gyermekeket szülni, mondotta a Mindenható Könyörületes Isten. Vágyakozni fogsz a férjed után, aki uralkodni fog fölötted. Ez emésztette őt belülről – vágyakozás a férje iránt. Bár még csak egy tizenegy éves fiút látott, aki nem feleséget, hanem tanárt keresett. Lehet, hogy még csak egy kisfiú, gondolta Peggy, de én már nő vagyok, és láttam, milyen férfi lesz belőle, aki után vágyódom. Kezét a mellére tette; olyan nagynak és lágynak tűnt, még mindig kicsit idegennek érezte nemrég még vékony, csontos, és kemény testén, ami mostra már lágyult, akár egy borjú, amit felhizlalnak, mire a tékozló fiú hazatér. Megborzongott, ha arra gondolt, mi történt a felhizlalt borjúval, és ismét megérintette a magzatburkot, hogy lásson: A távoli Erélyegyházán az ifjú Alvin utolsó reggelijét fogyasztotta otthon, anyja asztalánál. A zsák, amibe holmiját készítették, a padlón hevert az asztal mellett. Anyja arcán leplezetlenül peregtek a könnyek. A fiú szerette az anyját, de egy pillanatig sem sajnálta, hogy mennie kell. Otthona sötét hely lett,

túl sok kiontott, ártatlan vér szennyezte be. Várta már, hogy elinduljon, és új életet kezdjen a Hatrack River-i kovács inasaként, és várta, hogy megismerkedjen a fáklya-lánnyal, aki megmentette az életét, mikor megszületett. Egy falatot sem tudott már enni. Eltolta magát az asztaltól, felállt, megcsókolta anyját... Peggy eleresztette a magzatburkot és lezárta a doboz fedelét amilyen gyorsan csak tudta, mintha egy legyet próbált volna meg csapdába ejteni. Jön, hogy megtaláljon. Jön, hogy elkezdődjön nyomorúságos életünk együtt. Sírjon csak, Miller asszonyság, de ne azért, mert a fia útnak indul keletre. Értem sírjon, a nőért, akinek életét tönkreteszi majd a fiú. Újabb asszony magányos fájdalmáért ejtsen könnyeket! Peggy megborzongott, lerázta magáról a szürke hajnal komorságát, és gyorsan felöltözött – behúzott nyakkal, nehogy az alacsony tető gerendájába verje a fejét. Az évek során megtanulta már, hogy női mivoltában miként feledkezzen meg Alvin Millerről arra az időre, amíg elvégezte teendőit a családi háztartásban, és hogy verje ki fejéből fáklya mivoltában, ha a környékbeli emberek hozzá fordultak. Órákig képes volt úgy tenni a dolgát, hogy ne gondoljon a fiúra. Bár most nehezebb volt, tudván, hogy éppen aznap reggel kel útra, mégis félretette egy időre a gondolatot. Peggy széthúzta a függönyt a délre nyíló ablak előtt, és leült a párkányra. Elnézett az erdő fölött, ami még mindig a fogadó mellett kezdődött, és tartott egészen a Hatrack-folyóig, s azon túl a Hióig, útközben alig egy-két disznófarmmal megszakítva. Persze nem látta a Hiót ilyen messziről, még a tiszta, hűvös tavaszi időben sem. Amit azonban a szemével nem látott, a benne égő fáklya könnyedén meglelte. Ha látni akarta a Hiót, csak keresnie kellett egy távoli szív tüzét, aztán belebújni a lángjába, és az ő szemével látni olyan könnyedén, mintha a sajátjával nézne. Ha pedig már ott volt, más dolgokat is láthatott, nem csak azt, amit az ember a szemével, hanem amit gondolt, vagy amit kívánt. Sőt, még többet is: a láng legfényesebb részén – gyakran rejtve – az ember gondolatai és kívánságai zajában látta jövőjének útjait, a döntéseket, amiket meg kell hoznia, az életet, amit megteremt magának, ha ezt, vagy azt választja majd. Peggy sokat látott más emberek szíve lángjában, olyan dolgokat, amiket aligha mondhatott volna el önmagával kapcsolatban. Néha úgy gondolt magára, mint magányos tengerészre a vitorlás hajó árbocának tetején. No nem mintha életében látott volna egyetlen vitorlást is, kivéve a Hión úszó bárkákat, meg egyszer egy csatornajárót az Irrakva-csatornán, de ahány könyvet csak Whitley Physicker doktortól meg tudott szerezni elolvasott, mikor az visszatért dekane-i látogatásaiból. Így aztán tudott az őrszemekről, akik az árboc tetejéről – kémlelik a tengert, és a kötélzetbe kapaszkodnak, egyik kezüket vagy lábukat a kötélbe csavarva, hogy egy hirtelen mozdulat, vagy erősebb széllökés le ne taszajtsa őket a magasból. Az őr télen kékre fagyott, nyáron rákvörösre főtt, és egész álló nap semmi más dolga nem akadt, mint őrsége hosszú órái során bámulni az üres, kék óceánt. Kalózhajón az áldozatokat jelző vitorlák után kutatott. Ha bálnavadász, gejzírek vagy uszonyok nyomát fürkészte. A legtöbb hajón csak földet, zátonyt, rejtett homokpadot keresett, esetleg kalózokat, vagy nemzetének esküdt ellenségét leste. Legtöbbször nem látott semmit, csak hullámokat, halászó madarakat, vagy fodros felhőket. Én is egy árbockosárban ülök, gondolta Peggy. Egyszer, tizenhat éve, mikor megszülettem, a magasba küldtek, és azóta is itt tartanak, egyszer sem engedtek le, egyszer sem pihenhettem a fedélköz hintaágyaiban, egyszer sem hagyták, hogy a fejemre zárjam a csapóajtót, vagy az ajtót a hátam mögött. Mindig, mindig őrködöm, távolra és közeire bámulok. És mivel nem az igazi szememmel teszem, nem is tudom lecsukni őket, még álmomban sem. Nincs menekvés. A padláson ülve látott anélkül, hogy akart volna: Anya, akit mindenki Vén Peg Guesternek hívott, magát pedig Margaretnek nevezte, a konyhában főzött a vendégeknek. Nem volt valami nagy szakács, más fortéllyal bírt, ezért nehéz dolga volt, nem úgy, mint Gertie Smithnek, aki a sózott malacot százféleképpen el tudta volna készíteni, minden nap máshogy. Peg Guester fortélya az asszonyi dolgokban rejlett, a bábaságban, házak hexáiban, egy jó fogadónak azonban jó ételre van szüksége, és

mióta nagypapi elment, neki kellett főznie, ezért csak a konyhára tud gondolni. Ki nem állhatja, ha megzavarják, különöst a lányától, aki csak lófrál fel-alá a házban, alig beszél és egyébként is, a legkellemetlenebb, rossz modorú gyermek, bár olyan édes volt kiskorában, ígéretes, de hát az életben minden megsavanyodik így, vagy úgy... Ó, micsoda öröm tudni, hogy anyád milyen keveset tart rólad! Hiába tudta, milyen heves odaadás munkálkodott az anyjában, hiába tudta, hogy anyja szívében ott bujkál a szeretet is, ettől még nem fájt kevésbé a felé áradó rosszallás. Apa pedig, akit Horace Guesterként, a Hatrack River-i fogadósként ismert mindenki, az emberek szerint kedélyes fickó volt. Most is az ajtóban állt, valami történetet mesélt épp egy vendégnek, akinek gondjai voltak az elbúcsúzkodással. Úgy tűnt, apának és neki mindig van még miről beszélgetni. És óh, igen! Egy clevelandi ügyvéd szerint Horace Guester a legderekabb, legtisztességesebb állampolgár volt, akivel valaha is találkozott, ha mindenki olyan rendes volna, mint az öreg Horace, nem is lenne több bűnözés, és nem lenne szükség ügyvédekre a Hio országában. Mindenki így érzett iránta, mindenki szerette az öreg Horace Guestert. A lánya azonban, Peggy, a fáklya, ő a szívébe látott és tudta, mit gondolt erről Horace Guester. Látta, ahogy az emberek rámosolyognak és tudta, azt mondja magának, „ha tudnák, milyen voltam valójában, a lábam elé köpnének a földre, és elmennének, elfelednék, hogy valaha is láttak, vagy ismerték a nevemet”. Peggy ült a padlásszobában, látta ragyogni a szívek lángját, mindenkiét a városban. Leginkább a szüleiét, mert őket ismerte a legjobban; a favágókét, akik a fogadóban szálltak meg; aztán az embereket a többi házban. Látta Makepeace Smitht, a kovácsot és feleségét Gertie-t, meg három komisz kölyküket, akik mikor éppen nem hánytak, vagy pisiltek be, valami újabb rosszaságon törték a fejüket, – Peggy látta Makepeace örömét, amivel a vasat formázta, megvetését gyermekei iránt, és csalódottságát, amiért felesége elbűvölő, titokzatos szépségből loncsos hajú banyává változott az évek során, Gertie-t, aki éles hangon rikácsolt előbb a gyerekeivel, majd haragját rázúdította Makepeace-re is. Pauley Wiseman, a seriff szerette, ha az emberek féltek tőle; WhitIcy Physicker dühös volt magára, mert az esetek felében nem használt az orvossága, és minden héten találkozott a halállal, ami ellen semmit sem tudott tenni. Új népek és régi népek, farmerek és kézművesek; látott a szemükön keresztül, és belelátott a szívükbe. Látta a kihűlt hitvesi ágyakat éjszaka, és a házasságtörések titkát a bűnös szívekben. Látta a lopást a megbízhatónak tartott eladók, barátok és szolgálók lelkében és a becsületességet sokak szívében, akiket megvetettek, vagy lenéztek. Látta mindet, és nem szólt semmit. Tartotta a száját. Nem beszélt senkivel. Mert nem akart hazudni, ezt évekkel ezelőtt megfogadta, és be is tartotta, inkább nem szólalt meg, de nem hazudott. Másoknak ez nem okozott gondot, ők beszélhettek és kimondhatták az igazságot. Peggy azonban túl jól ismerte őket, tudta, mitől félnek, mit akarnak, mit tettek, és megpróbálnák megölni őt, vagy magukat, ha rájönnének, mi mindent tud róluk. Még azok is, akik sosem tettek rosszat életükben, ők is szégyellnék magukat, ha tudnák, hogy Peggy ismerte titkos álmaikat, vagy kis őrültségeiket. Ezért aztán sosem beszélhetett egyenesen velük, nehogy kikotyogjon valamit, akár csak egy szót is, vagy egy rossz mozdulatot tegyen, vagy kitérjen valami téma elől; máris tudnák, hogy sejt valamit, vagy attól félnének, hogy tudja. Vagy egyszerűen csak félnének. A félelem önmagában, anélkül, hogy megneveznék egyáltalán, tönkretehetne egyeseket, a leggyengébbeket. Örökösen figyelt, egyedül az árboc tetején, kapaszkodott a kötélzetbe, többet látott, mint amennyit valaha is akart, és soha egy perce sem jutott saját magára. Ha nem gyermek született, ahol néznie kellett, rendben mennek-e a dolgok, akkor valakik, valahol bajban voltak és segíteni kellett rajtuk. Az alvás sem használt. Sosem aludt mélyen, tudatának egy része őrködött, és látta a tüzeket égni, felvillanni. Akárcsak most. Ebben a pillanatban, ahogy kinézett az erdő fölé, már meg is pillantotta. Messze a

távolban ott pislákolt egy szív lángja. Közelebb rebbent – nem a testével persze, az ott maradt a padláson –, de fáklyaként tudta, hogyan nézze meg közelebbről a távoli lángokat. Egy fiatal nő volt az. Nem, mégsem nő, hanem lány, fiatalabb, mint ő maga. És furcsa volt belülről, ezért rögtön tudta, hogy a lánynak nem angol az anyanyelve, bár most angolul gondolkodott. Ettől aztán furcsák, kifacsarodottak lettek a gondolatai. Néhány dolog azonban mélyebbről ered, mint a szavak hagyta nyomok az ember fejében; Peggynek nem megértenie kellett azt a csecsemőt, akit a karjában a lány tartott, és a módot, ahogyan a folyóparton állt, tudván, hogy meg fog halni, és milyen szörnyűség várt rá az ültetvényen, vagy azt, hogy mit kellett tennie a múlt éjszaka, hogy megszökhessen. Lám, ott a Nap, három ujjnyival a fák fölött. Szökevény fekete rabszolgalány, és a kis fattyú, félig fehér kis csecsemő fia, lám ott állnak a Hio partján, félig a fák és bokrok között, figyelik, ahogy a fehér emberek tovaúsztatják tutajaikat. Fél, tudja, hogy a kutyák nem találják, de hamarost kerítenek egy szökevényeket fürkészőt, szörnyű dolog, és hogyan fog átkelni vajh’ a folyón a kicsi babával? Szörnyű gondolata támadt: itt hagyom a babát, elrejtem korhadó fatörzsbe, úszom és lopok csónakot, aztán jövök vissza ide. Ez megteszi, meg ám. Ám a fekete lány, akit soha senki nem tanított meg, hogyan legyen anya, tudta, hogy egy jó anya nem hagy magára egy ilyen kis babát, akinek szopnia kell, napjában sokszor, mint ahány ujj van a kezén. Azt suttogja, jó anya nem hagy magára babát ott, ahol róka, vagy menyét, vagy hód rátalálhat és csipegethet belőle kis darabokat, hogy belépusztuljon. De nem ám! Ezért aztán csak letelepszik itt, ölében a gyermekkel, figyeli, ahogy folyik a folyó, jó neki akár a partján is, mert úgysem jut keresztül rajt’. Talán fehér emberek segítenek rajta? Itt, az Appalachee partján akasztják a fehér embert, ha segít rabszolgalánynak elszökni. De a rabszolgalány hallott történeteket az ültetvényen olyan fehér emberekről, akik azt mondják, senki sem lehet senki más tulajdona. Akik azt mondanák, ennek a fekete lánynak ugyanolyan joga van, mint a fehér asszonyoknak, és mondhat nemet bárki férfinak, aki nem a férje. Akik azt mondják, ez a fekete lány megtarthatja a gyermekét, és nem kell hagynia, hogy a fehér főnök eladja, mikor megnő, eladja egy másik házba rabszolgának, ahol egy fehér ember lába nyomát kell csókolnia, ha azt mondják neki. – Ó, olyan szerencsés a te gyermeked – mondják a leánynak. – Finom úri kastélyban nőhet föl a Királyi Kolóniákon, ahol még van király... talán látja is majd a királyt egy napon. Ő nem szól semmit, csak nevet magában. Ő aztán nem gondol sokat arról, hogy láthatja a királyt. Apja király volt otthon, Afrikában, lelőtték és meghalt. Azok a portugál rabszolga-kereskedők megmutatták neki, mit jelent királynak lenni – azt jelenti, ugyanolyan gyorsan halsz meg, mint bárki más, a véred is vörösen folyik, mint bárki másnak, és hangosan felkiáltasz a fájdalomtól, meg félsz is... ó, jó dolog persze királynak lenni és jó dolog látni egyet. A fehér ember elhiszi ezt a hazugságot? Én nem hiszek nekik. Mondom, hiszek nekik, de hazudok. Sosem hagyom, hogy elvegyék a fiam. Király unokája ő, ezt neki elmondom minden nap. Ha majd ő lesz a magas, daliás király, senki sem ütheti meg bottal, különben ő is visszaüt, és nem foghatják ezt az asszonyt, nem foghatják le, mint egy malacot a vágóhídon, hogy belédugják ezt a félig fehér babát, hogy ő ne tehessen semmit. De nem ám! Ezért aztán megtette a tiltott, gonosz, szörnyű rossz dolgot. Ellopott két gyertyát és felolvasztotta őket puhára a tűz mellett. Összegyúrta, mint a tésztát, saját tejét csöpögtette bele, miután a fia szopott, aztán bele is köpött a viaszba, aztán addig nyomkodta, meg böködte, meg forgatta a hamuban, míg olyan forma bábu nem lett belőle, mint egy fekete rabszolgalány. Mint ő maga. Aztán elrejtette ezt a fekete rabszolgalány-bábut, és odament Kövér Rókához, és kért tőle tollakat abból a feketerigóból, amit fogott magának. – Fekete rabszolgalánynak nem kellenek tollak – mondta Kövér Róka. – Játékot csinálok a babámnak – mondta.

Kövér Róka nevetett, mert tudta, hogy hazudik. – Nincs olyan, hogy fekete tollból babajáték legyen. Sose nem hallottam még ilyenről! Erre azt mondta neki a fekete rabszolgalány. – Apám király volt, Umbawanában. Tudok mindenféle titkos dolgokat. Kövér Róka meg a fejét csóválta és nevetett, nevetett. – Mit tudsz te egyáltalában? Még beszélni sem tudsz rendesen. Annyi rigótollat kapsz, amennyit akarsz, de ha az a kölök már nem szopja a csecsedet, gyere el hozzám, és csinálok neked másik kölköt, jó feketét. Gyűlölte Kövér Rókát, ahogy gyűlölte a fehér főnököt is, de kapott feketerigó tollát, ezért azt mondta. – Igen, uram. Két maréknyi tollat kapott. Nevetett magában. Messze jár majd, és rég halott lesz, mielőtt Kövér Róka gyereket csinálna neki. Befedte a fekete rabszolgalány-babát a tollakkal, addig-addig, míg lányforma madár nem lett belőle. Nagyon erős dolog, a tejével, meg a köpetével, meg a feketerigó tollával. Nagyon erős, minden életet kiszívott belőle, de a babája nem fogja a fehér főnök lábát csókolgatni, fehér főnök nem fogja megütni se pálcával, se korbáccsal! Sötét éjszaka, a Hold nem világít. Kisurran a kabinjából. Szoptatja a babát, hogy ne csináljon zajt, rákötözi a mellyére, hogy le ne essék. Tűzbe dobja a bábut, amit csinált. Aztán minden erő kiszabadul a tollból, ég, és ég, és ég. Érzi, ahogy általáramlik belé a tűz, kiterjeszti szárnyát, ó, hatalmas szárnyak, csapkod vele, ahogyan a madártól látta. Fölemelkedik a levegőbe, magasra a sötét éjszakában, emelkedik és repül, messze északra, mikor aztán fölkel a Hold, mindig a jobb oldalán tartja, hogy olyan helyen szálljon le, ahol a fehérek azt mondják, fekete lány sose nem rabszolga, félig fehér kisfiú-gyermek sose nem rabszolga. Jön a reggel, és vele a nap, ő pedig nem repül többet. Ó, akár a halál, akár a halál, gondolja, lába már a földön jár. Az a törött szárnyú madár, imádkozott érte, hogy Kövér Róka megtalálja, most már érti. Repülés után olyan szomorú a földön járni, fáj a járás, mintha rabszolga lenne láncokkal. Mégis ment-ment a babával egész reggel, és most ehhez a széles folyóhoz ért. Ilyen messzi jutottam, mondja a fekete rabszolgalány. Idáig repültem, bár átrepültem volna folyót! Most már sosem jutok át, a vén fürkész meg megtalál valahogy, félholtra ver, elveszi a babámat és eladja délre. Nem úgy van az! Kicselezem őket. Előbb halok meg. Nem... majd csak másodiknak. Más emberek talán elvitatkoznának rajta, hogy a rabszolgaság halálos bűn volt-e, vagy csak különös szokás; mások talán azt mondanák, az egyenjogúságért harcoló aktivisták túl bolondok voltak, hogy törődjön velük az ember, bármilyen rossz dolog is volt a rabszolgaság; megint mások ránéznek a feketékre és sajnálják őket, de valahol mégis örülnek neki, hogy leginkább Afrikában, vagy a Királyi Kolóniákon, vagy Kanadában vannak, vagy bárhol másutt, csak messzire legyenek. Peggy nem engedhette meg magának, hogy véleménye legyen a dologról. Csak annyit tudott, hogy nem látott annyi fájdalmat és szenvedést a szívek lángjában, mint amennyit az örök korbács és nádpálca árnyékában élő feketék lelkében. Peggy kihajolt a padlás ablakán, és lekiáltott. – Apa! Apja kisétált a ház mögül, megállt az út közepén, onnét nézett föl, hogy lássa az ablakban. – Szóltál, Peggy? Ő pedig csak nézett rá, nem szólt semmit, apjának pedig több se kellett. Olyan gyorsan búcsúzkodott és kívánt jó utat a vendégének, hogy az talán csak a város túlsó végében fog felocsúdni. Apja már a házban járt, sietett föl a lépcsőn. – Egy leány, meg a babája – mondta Peggy. – A Hio túloldalán. Fél, és arra gondol, hogy megöli magát, mielőtt elkapnák. – Milyen messze van?

– Alig túl a Hatrack torkolatán, nem messze, ha nem tévedek. Veled megyek, apa. – Nem, nem jössz. – De igen, apa. Sosem találod meg, sem te, sem tíz olyan ember, mint te magad. Túlságosan fél a fehér embertől és oka van rá. Apa ránézett, nem tudta, mit tegyen. Sosem engedte, hogy velük tartson, de általában fekete férfiak szöktek el. Általában a Hio innenső oldalán találta meg őket, félve és elveszve, s ez azért biztonságosabb volt. Átkelni Appalachee területre, és segíteni egy feketének megszökni már teljesen más helyzet, azért odaát börtön járt. Vagy egy sebtében átvetett kötél, valamelyik magasabb fa ágán. Az egyenjogúságért küzdők dolga nem állt túl jól a Hiótól délre, és még kevésbé azoké, akik segítettek a szökevényeknek francia területre, Kanadába jutni. – Túl veszélyes a folyón keresztül – mondta végül. – Annál inkább vinnetek kell, hogy megtaláljátok, és észrevegyük, ha más is van a közelben. – Anyád megölne, ha tudná, hogy magammal viszlek. – Akkor megyek most, a hátsó ajtón át. – Mondd neki, hogy Smith asszonyságot... – Vagy semmit, vagy az igazat mondom neki, apa. – Akkor én fönnmaradok itt és imádkozom az Úrhoz, hogy ne vegyen észre téged. Találkozunk a Hatrack torkolatánál, naplementekor. – Nem lehet... – Egy perccel sem korábban – mondta. – Sötétedésig nem kelhetünk át a folyón. Ha elkapják, vagy meghal, mire odaérnék, hát az szomorú, de fényes nappal nem kelhetünk át a Hión, erre mérget vehetsz. Zaj az erdőben, megijeszti a fekete rabszolgalányt, nagyon megrémíti. Fák kapnak utána, baglyok rikoltják, merre lapul, a folyó pedig végig csak nevet rajta. Nem mer mozdulni, mert elesik a sötétben, megütheti a babát. Nem maradhat, mert itt biztos megtalálják. A repülés nem téveszti meg a fürkészeket, azok messzire látnak, még ilyen messzire is. Lépés volt az a hang. Ó, jó urunk, jézuskrisztusunk, ments meg minket ettől az ördögtől a sötétben. Lépés, lélegzés, ágak hajolnak félre. De sehol egy lámpás, sehol egy fény! Ez lát a sötétben! Ó, urunkistenünk, Mózes, megváltó, Ábrahám! – Te leány. Hallom ezt a hangot, de nem kapok levegőt. Hallod ezt, kisbabám? Vagy csak álmodom? Ez női hang, nagyon lágy női hang. Az ördögnek nincs női hangja, ezt mindenki tudja, nem igaz? – Te leány. Azért jöttem, hogy átvigyelek a folyón és segítsek neked, meg a babának megszökni. Már nem találok szavakat, se rabszolga szavakat, se umbawa beszédet. Mikor szárnyra keltem, elvesztettem a szavakat? – Van egy csónak a parton, meg két erős férfi, aki átevez. Tudom, hogy értesz engem, és tudom, hogy bízol bennem és jönni akarsz. Nyugodj meg, és fogd meg a kezem, úgy, ez a kezem... egy szót sem kell szólnod, csak fogd a kezem. Van itt két fehér férfi, de ők a barátaim és nem nyúlnak hozzád. Senki sem nyúl hozzád, csak én, higgy nekem. Csak higgy nekem. A keze megérinti bőröm, hideg és lágy, mint a hangja. Ez az angyal lány, ez a szent szűz, istennek anyja... Sok lépés, súlyos léptek, meg lámpás és fény, meg nagy, termetes fehér férfi, de a hölgy fogja a kezem, és nem ereszti. – Halára rémült a szegény pára. – Nézz csak rá. Csupa csont és bőr. – Hány napja nem evett? Nagy férfiak hangja, olyanoké, mint a fehér főnök, aki a gyereket csinálta neki. – Múlt éjszaka szökött meg az ültetvényről – mondta a hölgy.

Honnét tudja ez a fehér hölgy? Mindent tud, Éva, minden babának anyja. Nincs idő beszélni, nincs idő imádkozni, mozogni kell gyorsan, támaszkodni fehér hölgyre, menni és menni és menni a csónakhoz, ami amott bújik a parton. Akár egy álom, ó, nézd a csónakot, kisbabám, az majd átvisz a Jordánon az ígéret Földjére. Félúton jártak a túlpart felé, mikor a fekete lány egyszerre reszketni és sírni és motyogni kezdett. – Hallgattasd el – mondta Horace Guester. – Senki sincs a közelben – felelte Peggy. – Senki sem hallja. – Miről motyog itt össze-vissza? – kérdezte Po Doggly. Disznófarmja volt, közel a Hatrack torkolatához, és Peggy egy pillanatig azt hitte, róla beszél. De nem, a fekete lányra gondolt. – Az anyanyelvén beszél, azt hiszem – mondta Peggy. – Nem akármi, ahogyan ez a lány megszökött. – A babával együtt – helyeselt Po. – Ó, a baba – mondta Peggy. – Fognom kell a babát. – Miért? – kérdezte apa. – Mert ketten kell vigyétek – mondta. – Legalább a szekérig. Egy lépést sem tud tenni már ez a szegény gyermek. Mikor partot értek, így is tettek. Po régi szekere nem sok kényelmet adott – azt a keveset is csak egy lópokróc szolgáltatta – de lefektették rá, és ha zavarta is, nem szólt miatta. Horace magasra tartotta a lámpást, úgy nézett rá. – Igazad volt, Peggy. – Miben? – kérdezte. – Hogy gyermeknek nevezted. Esküszöm, egy nappal sem idősebb tizenháromnál. És máris babája van. Biztos vagy benne, hogy az övé? – Biztos – mondta Peggy. Po Doggly halkan felkuncogott. – Ó, tudjátok, milyenek ezek a feketék. Akár a nyulak. Amint tudják, máris csinálják. – Aztán eszébe jutott, hogy Peggy is velük van. – Már bocsásson meg kiskisasszony. Hölgyek nem jöttek még velünk efféle útra. – Tőle kell bocsánatot kérnie – mondta Peggy fagyosan. – A gyerek keverék. A tulajdonosa ejtette teherbe, a maga kényére-kedvére. Gondolom, ért engem. – Elég volt az efféle beszédből – mondta Horace Guester ingerülten. – Elég baj az, hogy velük kellett jöjjél, hát még az, hogy mi mindenfélét tudsz szerencsétlen lányról. Nem szép dolog így elárulni a titkait. Peggy elhallgatott, és egészen hazáig meg se szólalt. Mindig ez volt, ahányszor csak egyenesen beszélt, és éppen ezért nem tette szinte soha. A lány szenvedése miatt feledkezett meg magáról és mondott túl sokat. Apa most arra fog gondolni, hogy mennyi mindent tudott meg a lánya erről a fekete rabszolgáról percek alatt, és azon aggódott, mennyit tud vajon róla. Tudni akarod, mi az, amit én tudok, apa? Tudom, miért csinálod. Nem olyan vagy, mint Po Doggly, aki nem gondol sokat a feketékről, de nem szereti, ha bármi szabadnak született vad teremtést bezárnak. Azért segít a rabszolgáknak Kanadába szökni, mert egyszerűen szükségét érzi, hogy felszabadítsa őket. De te, apa, te azért teszed, hogy megfizess titkos bűnödért. Azért a csinos kis titokért, aki úgy mosolygott rád, hogy elolvasztotta a szívedet és mondhattál volna nemet, de te nem tetted, inkább azt mondtad, igen, ó igen. Anya akkor velem volt várandós, te meg Dekane-ben jártál bevásárolni, és egy hetet ott maradtál, vagy tízszer bújtál ágyba azzal a nővel ez alatt. Emlékszem minden alkalomra, olyan tisztán, akárcsak te, érzem, hogy éjszaka vele álmodsz. A szégyen hevesebben izzik, mint a vágy, tudom milyen érzés, ha egy férfi kíván egy asszonyt, hogy bizsereg tőle a bőre, és nem bír nyugton maradni. Ennyi éven át gyűlölted magad azért, amit tettél és még jobban gyűlölted magad, amiért kedves volt neked az az emlék, ezért megfizetsz érte. Kockáztatod a börtönt, vagy a kötelet a nyakad köré, de nem azért, mert kedveled a

feketéket, hanem azért, mert reméled, hogy jót teszel Isten gyermekeivel és talán ezért megbocsátást nyersz. Tudod mi a legviccesebb, apa? Hogy ha tudnád, hogy én ismerem a titkodat, talán belehalnál, elpusztulnál ott, egyhelyben. Pedig ha elmondhatnám neked, ha elmondhatnám, hogy tudom, akkor mást is elmondhatnék neked. Azt mondhatnám, apa, tudod mi a te fortélyod? Te, aki azt hitted, sosincs fortélyod, te is bírsz eggyel. Méghozzá azzal a fortéllyal, hogy az emberek úgy érzik, hogy valaki kedveli őket. Eljönnek a fogadódba, és máris otthon érzik magukat. Mikor megláttad azt a nőt, ott Dekane-ben, ki volt éhezve, arra volt szüksége, hogy úgy érezze magát, ahogyan tőled érzik magukat az emberek. Nagyon nagy szüksége volt rá. Nehéz, apa, nehéz nem szeretni valakit, aki úgy szeret téged, aki úgy csüng rajtad, mint felhők a Holdon, tudják, hogy továbbállsz, tudják, hogy sosem maradsz, de éheznek, apa. Kerestem azt az asszonyt, kerestem a szíve lángját, messze-messze kutattam, és megtaláltam. Tudom, hol van. Nem olyan fiatal már, ahogyan emlékszel, de még csinos, és jó asszony vált belőle. Nem ártottál neki. Meleg szívvel emlékszik rád, apa, tudja, hogy Isten megbocsátotta neki is, és neked is. Csak te nem bocsátasz meg, apa. Milyen szomorúság, gondolta Peggy hazafelé a szekéren. Apa olyasmit tesz, amitől minden gyermek szemében hős lenne az apja. Nagyszerű ember. De mivel fáklya vagyok, tudom az igazat. Nem úgy vonul ki, mint Hektór Trója falai elé, az életét kockáztatva, hogy megmentsen másokat. Úgy somfordál ki, mint egy kivert kutya, mert belülről úgy is érzi magát. Kiszalad, hogy elbújjon egy bűn elől, amit a Jóisten már réges-régen megbocsátott volna, ha apa engedte volna, hogy legyen megbocsátás Rövidesen azonban Peggy már nem gondolta úgy, hogy milyen szomorú az apja dolga. Szinte mindenkivel így volt ez, nem igaz? A legtöbb szomorú ember úgy kapaszkodott a nyomorúságába, mintha az lenne az utolsó korty víz a sivatagban. Ahogy Peggy várta, hogy Alvin idejöjjön, bár tudta, hogy nem hoz örömet az életébe. Ez a lány, ő volt más. Szörnyű nyomorúság várt rá, a fia elvesztése, de nem várta meg, hogy megtörténjen, és majd keseregjen miatta. Azt mondta: nem. Csak így, egyszerűen: nem hagyom, hogy eladjátok a fiamat délre, legyen bármilyen jó család. A gazdag ember rabszolgája is csak rabszolga, nem igaz? Lenn, délen pedig még nehezebb dolga lenne északra szökni, ahol szabad lehet. Mindezt érezte a lányban, még most is, ahogy a szekéren hánykolódott. Volt még valami. Ez a lány nagyobb hős volt, mint apa és Po Doggly együttvéve, mert csak úgy szökhetett el, olyan erős boszorkányságot használt, amiről Peggy még csak nem is hallott ezelőtt. Álmodni sem mert róla, hogy a fekete embereknek ilyen tudományuk van. Ez azonban nem álom volt, nem hazugság, ez a lány repült. Viaszbábut készített, tollakkal ékesítette, aztán elégette. El bizony. Egészen idáig repült, ilyen hosszú utat tett meg, míg feljött a Nap, olyan közel, hogy Peggy megláthassa, és áthozza a Hión. De micsoda árat fizetett érte! Mikor visszatértek, anya olyan dühös volt, amilyennek Peggy még sosem látta. – Meg kéne korbácsoltatni téged a főtéren, amiért magaddal viszed a tizenhat éves lányodat, miközben bűntényt követsz el az éjszakában. Apa azonban nem válaszolt. Nem is kellett, amint bevitte a lányt és lefektette a padlóra a kandalló elé. – Biztos napok óta éhezik. Van talán egy hete, vagy több is! – kiáltotta anya. – A homloka pedig szinte éget, olyan forró. Hozz vizet, Horace, hogy borogassuk, én meg melegítek egy kis levest... – Ne, anya – mondta Peggy. – jobb, ha inkább tejet kerítesz a babának. – – A baba nem hal meg, de ez a lány bizonyosan, úgyhogy ne mondd nekem, hogy mit tegyek, értem én a dolgomat, ezt különösen... – Nem, anya – mondta Peggy. – Boszorkányságot csinált magán, viaszbábuval. Fekete boszorkányság, de tudta, hogyan kell és volt hozzá ereje, egy király lánya volt Afrikában. Tudta, mi az ára, és most fizeti meg. – Azt mondod, ez a lány meg fog halni? – kérdezte anya. – Magáról csinált bábut, anya, aztán tűzbe dobta. Szárnyakat adott neki, amivel egy éjszakán át repülni tudott. De most az életével fizet.

Apa egészen szörnyen nézett rá. – Peggy, ez őrültség. Mi haszna lenne belőle, ha azért szökik meg a rabszolgaságból, hogy meghaljon? Miért nem ölte meg magát ott, ha túl akart lenni rajta? Peggynek nem kellett felelnie: éppen ekkor sírt fel a karjában a gyermek, ez pedig ékesebben beszélt bárki helyett. – Hozok tejet – mondta apa. – Christian Larssonnak biztos van egy kancsóra való, még ilyenkor is. Anya azonban megálljt intett. – Gondold meg, Horace – mondta. – Csaknem éjfél. Mit mondasz neki, mire kell a tej? Horace sóhajtott és nevetett saját bolondságán. – Egy szökevény rabszolgalány keverék fiának. – Aztán elvörösödött nyomban a haragtól. – Miféle őrültséget csinált ez a fekete lány? Eljön idáig, tudja, hogy meg fog halni, és mégis mit képzel, mit csinálunk egy ilyen kis csöppséggel? Az már biztos, hogy nem vihetjük el a kanadai határig, hogy bőgjön, amíg a franciák meghallják. – Talán úgy gondolta, jobb szabadon meghalni, mint rabszolgaként – mondta Peggy. – Talán tudta, hogy bármilyen élet vár itt a babára, az csak jobb lehet, mint ami ott volt. A lány mozdulatlanul hevert a kandalló tüze előtt, egyenletesen szuszogott, a szemét lecsukta. Alszik, ugye? – kérdezte anya. – Még nem halt meg – felelte Peggy de nem hall minket. – Akkor megmondom egyenest, hogy nagyon nagy kalamajkát kevertetek – mondta anya. – Az emberek nem tudhatják meg, hogy szökevény rabszolgákat hordasz ide. Ha híre megy, olyan gyorsan fog terjedni, hogy tucatszám járnak majd ide a fürkészek az év minden napján, aztán majd egyikük lesből úgyis megtalál téged is. – Senkinek sem kell tudnia róla – mondta apa. – Mit fogsz csinálni, azt mondod, belebotlottál a hullájába az erdőben? Peggy rájuk akart kiáltani, hogy vigyázzanak a szájukra, a lány még nem halott! Ám az igazság az volt, hogy ki kellett találniuk valamit, méghozzá gyorsan. Ha valamelyik vendég fölébred az éjszaka közepén, és lejön, akkor mi lesz? Akkor nem tarthatják titokban. – Mennyi ideje van még? – kérdezte apa. – Reggelig? – Meghal, mire fölkel a nap, apa. – Akkor ideje nekilátni a dolgoknak. A’ lánnyal boldogulok, de ti asszonyok, remélem, kitaláltok valamit, hogy mi legyen a gyerekkel. – Hát hogyne, persze – felelte anya. – Nekem aztán nem fog menni, úgyhogy jobb, ha töritek a fejeteket. – Majd azt mondom az embereknek, hogy az én babám. Apa nem haragudott, csak vigyorgott. – Egy percig sem fogják elhinni a népek, még ha naponta háromszor tejbe mártod is. – Ezzel kiment, és Po Dogglyval nekiláttak sírt ásni. – Nem rossz ötlet ám, ha azt mondjuk, errefelé született – mondta anya. – Az a fekete család, akik a bozótos részen laknak... emlékszel, két éve egy ültetvényes esküdözött, hogy az ő rabszolgái voltak. Mi a nevük, Peggy? Peggy jobban ismerte őket, mint bárki más fehér ember Hatrack Riverben; ugyanúgy figyelt rájuk, mint bárki másra, ismerte minden gyermeküket, tudta mindegyik nevét. – Berrynek nevezik magukat – mondta. – Mint egy nemesi ház, mindig megtartják a vezetéknevet, bármi legyen is a foglalkozásuk. – Miért ne mondhatnánk, hogy ez is az ő gyerekük? – Szegények, anya – mondta Peggy. – Nem tudnának etetni még egy szájat. – Ezen segíthetünk – mondta anya. – Nekünk van elég. – Gondolkozz. Hogy nézne ki? Berryéknek hirtelen terem egy világosbőrű pulyájuk, te is tudod, hogy

félig fehér, csak rá kell nézned. Aztán Horace Guester hirtelen ajándékokat kezd vinni Berryék házához. Anya arca rögtön elvörösödött. – Honnét tudsz te ilyen dolgokról? – követelte. – Az ég szerelmére, anyám. Fáklya vagyok. És tudod, hogy az emberek pletykálni kezdenének, tudod jól, milyenek. Anya a fekete lányra nézett. – Nagy bajba kevertél minket, te lány. A baba mocorogni kezdett. Anya fölállt és az ablakhoz ment, mintha látna is odakint valamit a sötétben, vagy az égre írva a megoldást. Aztán hirtelen megindult az ajtó felé és kinyitotta. – Anya. – Libát kopasztani is többféleképpen lehet – mondta. Peggy kezdte érteni, mire gondolta az anyja. Ha nem vihetik le a gyereket Berryékhez, akkor itt tarthatják a fogadóban, és mondhatnák, hogy ők vigyáznak rá, mert Berryék olyan szegények. Amíg Berry tartja magát ehhez a történethez, addig senki sem furcsállaná, hogy honnét került elő egy félig fekete gyerek. Azt meg senki sem gondolná, hogy a purdé Horace fattya volt... máskülönben a felesége nem fogadta volna a házukba. – Tudod ugye, mit kérsz tőlük? – mondta Peggy. – Mindenki azt fogja hinni, hogy valaki felszarvazta Mr. Berryt. Anya úgy meglepődött ezen, hogy Peggy csaknem hangosan felnevetett rajta. Nem gondoltam volna, hogy Berryéket zavarhatja ilyesmi – mondta. Peggy a fejét rázta. – Anya, Berryék a legkeresztényebb népek egész Hatrack Riverben. Muszáj, hogy azok legyenek, amiért megbocsátják ahogyan a fehérek bánnak velük, meg a kölkeikkel. Anya becsukta az ajtót, visszafordult és nekitámaszkodott. – Hogyan bánnak a kölkeikkel? Helyénvaló kérdés volt, gondolta Peggy, és anyának is még éppen idejében jutott eszébe. Mert egy dolog, hogy megszánja ezt a szerencsétlen babát, és azt mondja, gondoskodni fogok róla, megmentem az életét. Aztán megint más dolog volt belegondolni, hogy egyszer majd ötéves lesz, meg hét, meg tizenhét, daliás legény, aki a fogadóban él. – Azt hiszem, emiatt nem kell aggódnod – mondta Peggy. – Mint inkább azon, hogy te hogyan akarsz bánni a fiúval. A szolgádnak akarod fölnevelni, alantasabb embernek a szép, nagy házadban? Mert ha igen, akkor ez a lány hiába halt meg, akár hagyhatta volna, hogy eladják délre. – Sosem akartam rabszolgákat tartani – mondta anya. – Ne mondj ilyeneket. – Akkor hogyan lesz? Úgy fogsz bánni vele, mint a saját fiaddal, kitartasz mellette minden nehézségben, ahogyan akkor tennéd, ha a te véred lenne? Peggy figyelte, ahogy anya elgondolkodik ezen, és hirtelen mindenféle új utak nyílnak a szíve lángjában. Egy fiú – ez lehetne a kis félvér gyerekből. Ha pedig az emberek rossz szemmel néznék, amiért nem teljesen fehér, akkor Margaret Guester természetével kellene megbirkózniuk, bizony ám, amihez képest még a pokol kénköves tüze is elviselhető. Mióta csak Peggy az emberek szívébe látott, sosem tapasztalt ilyen erős elszántságot anyja szíve lángjában. Azon ritka alkalmak egyike volt ez, mikor valakinek a jövője a szeme láttára változott meg. Mind az összes régi út csaknem ugyanaz volt; anya előtt nem álltak olyan döntések, amik megváltoztatnák az életét. Most azonban ez a haldokló lány elhozta a változást. Több száz új út nyílt meg előtte, és mindegyikben ott volt egy kisfiú, akinek úgy volt szüksége rá, ahogyan a lányának soha. Idegenek közt, a városi fiúk zaklatásai után, újra és újra anyához fordul védelemért, tanításért, az életre nevelésért, csupa olyasféle dologért, amit Peggy sosem tett.

Ezért okoztam csalódást, nem igaz, anya? Mert túl sokat tudtam, túl korán. Azt akartad, hogy hozzád forduljak, ha kérdésem van, ha tanácsot akarok kapni. Nekem pedig sosem voltak kérdéseim, mert már gyermekként tudtam, amit kellett. Az emlékeidből tudtam, mit jelent asszonynak lenni, tudtam mindent a házas életről anélkül, hogy elmondtad volna. Sosem volt könnyes pillanatom, mikor a váltadon sírtam volna ki magamat, amiért nem viszonozta szerelmemet egy fiú; sosem vágytam egyetlen fiú után sem. Egyszer sem tettem olyasmit, amit te elképzeltél a lányodnak, mert fáklya lettem és mindent tudtam, semmire sem volt szükségem, amit adhattál volna nekem. De ez a félvér fiúcska, neki szüksége lesz rád, mindegy miféle fortélya van. Látom az ösvényeket, látom, hogy ha befogadod és fölneveled, inkább lesz a fiad, mint amennyire én valaha is a lányod voltam. – Te lány – mondta anya. – Ha kilépek ezen az ajtón, jót teszek azzal a fiúnak? És magunknak is? – Azt akarod, hogy nézzek a sorsotokba, anya? – Igen, Peggy. Sosem kértem tőled ilyet, sosem kértem magamnak. – Akkor megmondom. – Peggynek nemigen kellett túl messzire néznie anyja szíve lángjában, hogy lássa, mennyi örömet szerez neki a fiú. – Ha befogadod, és saját fiadként neveled, sosem bánod meg. – No és apád? Ő is jól bánik majd vele? – Nem ismered a saját férjedet? – kérdezte Peggy. Anya egy lépést tett felé, két kezét máris ökölbe szorította, pedig sosem emelt kezet Peggyre. – Ne szájalj velem, te. – Úgy beszélek, ahogy akkor szoktam, ha sorsot fürkészek – mondta Peggy. – Ha fáklyaként fordulsz hozzám, fáklyaként felelek. – Akkor mondd, amit kell. – Egyszerű. Ha nem tudod, hogyan bánik majd vele a férjed, akkor egyáltalán nem ismered őt. – Talán nem ismerem – mondta anya. – Talán egyáltalán nem ismerem őt. Vagy igen, és azt akarom, hogy mondd meg, igazam van-e. – Igazad van – mondta Peggy. – Tisztességesen bánik majd vele, és egész életében érezteti majd vele, hogy szeretet veszi körül. – Igazából szeretni fogja? Erre a kérdésre nem volt válasz. A szeretet a közelében sem járt apja lelkének. Gondoskodni fog a fiúról, mert kötelességének érzi, mert kell, de a fiú úgysem tudja megkülönböztetni. Ő úgy érzi majd, mintha szeretné, és ez sokkal megbízhatóbb, mint a szeretet. Ám ha ezt el akarta volna magyarázni anyának, akkor el kellett volna mondania, hogy apa sok mindent azért tett, mert olyan rosszul érezte magát régi bűnei miatt, és anya életében sosem lesz alkalmas pillanat, hogy megtudja ezt a történetet. Így aztán Peggy anyára nézett és úgy válaszolt, ahogyan azoknak az embereknek szokott, akik túl mélyre próbáltak kutakodni olyan dolgokba, amit nem akartak tudni. – Erre neki kell válaszolnia – szólt Peggy. – Neked csak annyit kell tudnod, hogy a döntés, amit a szívedben már meghoztál, jó döntés. Már ez az elhatározás is megváltoztatta az életedet. – De még nem döntöttem – mondta anya. Anya szívében nem akadt egyetlen ösvény, egyetlen út sem, amelyen nem ment el Berryékhez, hogy rávegye őket a tervére, és ő nevelje fel a gyermeket. – De igen – mondta Peggy. – És örülsz neki. Anya megfordult és elment, óvatosan zárta be maga mögött az ajtót, hogy ne ébressze föl az utazó prédikátort, aki a bejárat fölötti szobában lakott. Peggyt egy pillanatra elfogta a nyugtalanság, de maga sem tudta, miért. Ha rászánt volna egy kis időt, tudta volna, hogy azért, amiért öntudatlanul is becsapta anyját. Mert amikor Peggy bárki más szíve lángjába nézett, mindig ügyelt rá, hogy messzire nézzen a jövőjébe, hogy keresse a sötétséget, a baljós következményeket, amikre senki sem gondolt. Peggy azonban olyan biztos volt benne, hogy ismeri anyját és apját, hogy nem is foglalkozott vele, mi történhet hosszú évek múltán. Így megy ez egy családban. Az

emberek azt hiszik, jól ismerik egymást, ezért nem is törődnek vele, hogy jobban megismerjék a másikat. Peggy is csak évek múltán gondol majd vissza erre a napra és megpróbál majd rájönni, miért nem látta, mi fog történni. Néha azt képzeli majd, a fortélya hagyta cserben. Holott ő hagyta cserben a fortélyát. Nem ő volt az első, nem is az utolsó, sőt nem is a legrosszabb, de kevesen bánták meg nála jobban. A nyugtalan pillanat elmúlt, Peggy pedig el is feledkezett róla, ahogy visszafordult a fekete lány felé. Ébren volt, a szeme nyitva. A baba még mindig nyafogott. Anélkül, hogy a fekete lány egy szót is szólt volna, Peggy tudta, hogy kész megszoptatni a csecsemőt, ha maradt még egyáltalán teje hozzá. A lánynak még ahhoz sem maradt ereje, hogy kigombolja pamutingét. Peggynek mellé kellett telepednie, egyik kezében a babával, másikkal esetlenül kioldani a ruhát. A lány mellkasa olyan csontos volt, melle mintha léckerítésre vetett homokzsák lett volna. A bimbója azonban készen állt, hogy a baba szopjon rajta, és hamarost fehér tajték jelent meg az ajka körül, tehát még így, élete utolsó pillanataiban is volt mit adnia neki. A lány túl gyenge volt, hogy beszéljen, de nem volt szükség rá; Peggy hallotta, mit akar kérdezni, és válaszolt is rá. – Édesanyám befogadja a fiadat – mondta Peggy. – És nem hagyja majd, hogy bárki rabszolgát csináljon belőle. Ezt akarta hallani a lány... ezt, és a baba mohó cuppogását és szuszogását, ahogy a tejét nyelte. Peggy azt akarta, ennél többet is tudjon, mielőtt meghal. – A fiad tudni fog rólad – mondta a lánynak. – Hallani fogja, hogyan áldoztad föl az életedet, hogy elrepülj, és szabaddá tegyed. Ne gondold, hogy elfelejt téged, mert nem így lesz. Aztán Peggy a gyermek szíve lángjába nézett, kereste, mi lesz belőle. Ó, ez volt aztán a fájdalmas dolog, mert egy félvér gyerek élete egy fehérek lakta városban nehéz volt, mindegy, milyen utat választ. Mégis eleget tudott meg ahhoz, hogy lássa a gyermek természetét. – Olyan ember lesz belőle, akiért érdemes meghalni, ezt megígérhetem. A lány örült, hogy ezt hallja. Ez elegendő megnyugvással töltötte el ahhoz, hogy ismét elaludjon. Egy idő múltán a baba is jóllakott és álomba merült. Peggy fölvette, pokrócba csavarta és anyja ölébe fektette. Tölts minden pillanatot anyáddal, amíg még él, mondta némán a gyermeknek. Ezt is elmondjuk majd, hogy a karjában tartott, mikor meghalt. Mikor meghal. Apa odakint volt Po Dogglyval, a sírját ásták; anya Berryéknél volt, hogy meggyőzze őket, segítsenek megmenteni a gyermek életét és szabadságát; Peggy pedig itt állt, és már úgy tett, mintha a lány meghalt volna. De még nem halt meg, még nem. Aztán Peggynek hirtelen eszébe jutott valami, amitől elöntötte a harag; hogy lehetett ilyen ostoba, hogy nem gondolt rá korábban, hisz’ van valaki, aki képes meggyógyítani a legnagyobb bajokat is. Hiszen ott térdelt Te-Kumsza mellett a detroiti csatában, mikor a golyók felszaggatták a testét – Alvin ott térdelt, és meggyógyította. Alvin pedig megmenthetné a gyermeket, ha itt volna. Elnézett a sötétségbe, kereste azt a fényes szívlángot, amit jobban ismert, mint bármi mást a világon, jobban, mint a sajátját. Ott is volt, futott a sötétben, ahogy a rézbőrűektől tanulta. Olyan volt, mintha aludna, és a vidék lenne a lelke körülötte. Gyorsabban jött, mint bárki fehér ember képes lenne rá, gyorsabban, mint a leggyorsabb lovas a legjobb úton Wobbish és Hatrack között, de holnap délnél előbb nem ér ide, akkorra pedig ez a lány már halott lesz, a családi temetőben. Alig tizenkét órával kerülte el azt az egy embert a vidéken, aki megmenthette volna az életét. Hiszen nem így volt? Alvin megmenthetné, de nem tudja, hogy szükség van rá. Peggy pedig, aki semmit sem tehetett, tudta, mi történik, tudta mi történhet, tudta, mi az az egyetlen dolog a világon, aminek meg kellene történnie. Mégsem így lesz. Micsoda szörnyű ajándék ez, fáklyának lenni és tudni mindent, ami bekövetkezik, s közben milyen kevés hatalma van változtatni rajta. Csak egy hatalma volt, a szavak hatalma, amivel elmondhatta a

népeknek, mi történhet, és még akkor sem lehetett biztos benne, hogy szót fogadnak neki. Mindig lehet olyan választás, olyan döntés, ami rosszabb útra tereli őket, mint amitől meg akarta óvni őket – sokszor pedig komiszságukban és rosszindulatukban, vagy csupán puszta balszerencséből szörnyű döntést hoznak, és rosszabbul járnak, mintha Peggy tartotta volna a száját és egy szót sem szólt volna. Bárcsak ne tudnám. Bárcsak lenne remény, hogy Alvin időben érkezik. Bárcsak lenne remény, hogy életben marad a lány. Bárcsak magam is megmenthetném. Aztán arra gondolt, egyvalaki életét hányszor megmentette már. Alvin életét, Alvin magzatburkával. Abban a pillanatban felcsillant a remény a szívében, hátha ezúttal, csak most az egyszer, Alvin magzatburkának egy darabkájával megmentheti a lányt. Peggy fölpattant és botorkálva felszaladt a lépcsőn, lába úgy elzsibbadt az ülésben, hogy alig érezte lépteit a fán. Meg is botlott a lépcsőn, amivel kisebb zajt is csapott, de úgy tűnt, egyetlen vendég sem ébredt fel rá. A legfelső emeleten a padláslétrához ment, amiből nagypapi rendes lépcsőt ácsolt, alig három hónappal azelőtt, hogy meghalt volna. Peggy átverekedte magát a ládák és régi bútorok között, míg elérte a szobáját a ház nyugati oldalán. Holdfény áradt be a délre néző ablakon, ezüst négyzetet vetített a padlóra. Felfeszegette a padlódeszkát, majd kivette a ládát a helyéről, ahová rejteni szokta, mikor elhagyta a szobáját. Vagy hangosan lépdelt, vagy rosszul aludt a vendég, de amint Peggy jött le a létrán, egyikük ott állt a folyosón, vékony, csontos lába kilógott hálóinge alól és bámészkodott lefelé a lépcsőn, majd vissza a szobájába, mintha nem tudná eldönteni, kimenjen, vagy bemenjen, föl, vagy le. Peggy éppen csak egy kicsit pillantott bele a szíve lángjába, hogy megtudja, járt-e már lent és látta-e a lányt a babájával – mert ha igen, minden óvatosságuk hiábavaló volt. Még nem ment le... volt remény. – Miért van még utcai ruhában? – kérdezte a férfi. – Ráadásul éjnek évadján? Peggy finoman a férfi ajkára tette a kezét, hogy elnémítsa, legalábbis így kezdődött a mozdulat. Aztán rögtön rájött, hogy ő volt az első nő, aki megérintette a férfi arcát, mióta anyját maga mögött hagyta oly sok évvel ezelőtt. Abban a pillanatban látta, hogy a szíve megtelik, nem bujasággal, hanem a magányos emberre jellemző vágyakozással. Ő volt az a lelkipásztor, aki tegnapelőtt reggel érkezett, azt mondta, utazó prédikátor, aki Skóciából jött. Peggy nem nagyon foglalkozott vele, gondolatai már egy ideje Alvin körül forogtak, mert tudta, hogy a napokban érkezik. Most azonban csak az számított, hogy visszaküldje a férfit a szobájába, amilyen gyorsan csak lehet, és ennek egyetlen biztos módját ismerte. Kezét a férfi vállára tette, erősen megszorította a nyakánál, és lenyomta, hogy egy vonalba kerüljön az arcuk, és teljesen szájon csókolhassa. Jó hosszú pillanat volt, ilyen csókot életében nem kaphatott még a férfi. Ahogy számította, alig eresztette el, a férfi máris visszasietett a szobájába. Nevetett volna rajta, csakhogy a szíve lángjából tudta, hogy nem a csók zavarta vissza, ahogy tervezte, hanem a ládika, amit még mindig egyik kezében tartott, abban, amelyiket a nyakához érintett. A ládika, amiben Alvin magzatburkát őrizte. Abban a pillanatban, hogy hozzáért, a férfi megérezte, mi van benne. Nem kellett hozzá semmiféle fortély, ezt valami más művelte – elég volt, hogy ilyen közel került valamihez, ami Alvinhoz tartozott. Látta, amint Alvin arca megjelenik a fejében, olyan félelemmel és gyűlölettel, amilyet Peggy még sosem látott korábban. Akkor vette csak észre, hogy nem egyszerű prédikátor volt az, hanem Philadelphia Thrower tiszteletes, aki egykor pap volt Erélyegyházán. Thrower tiszteletes, aki egykor megpróbálta megölni a fiút, csakhogy Alvin apja megakadályozta benne. Egy nő csókjától való félelem semmiség volt ahhoz képest, ahogyan az ifjabbik Alvintól félt. Már csak az volt a gond, hogy annyira félt, hogy azt gondolta, ebben a pillanatban távozik a fogadóból. Ahhoz pedig le kellett mennie a lépcsőn, és rögtön meglátta volna, amitől Peggy távol akarta tartani. Így volt ez olykor: megpróbált elhárítani valami rossz dolgot, amitől csak rosszabbra fordult a helyzet, ami annyira valószínűtlen volt, hogy nem is látta előre. Hogyhogy nem ismerte föl korábban a papot? Nem látta

elégszer Alvin szemén keresztül, annyi éven át? Az elmúlt év alatt azonban sokat változott: soványabbnak, megviseltebbnek és öregebbnek tűnt. Meg aztán, nem is gondolta, hogy itt fog felbukkanni, meg amúgy is késő lett volna már visszacsinálni, ami történt. Most már csak az számított, hogy a szobájában maradjon. Ezért aztán kinyitotta az ajtót és követte a szobájába. Egyenest a szemébe nézett, úgy szólalt meg. – Itt született. – Kicsoda? – kérdezte a pap. Az arca olyan sápadt volt, mintha éppen most látta volna az ördögöt. Tudta jól, kire gondol Peggy. – Visszajön. Már most is úton van. Csak akkor van biztonságban, ha ma este a szobájában marad, és holnap kora reggel elmegy. – Nem tudom... nem tudom, miről beszél. Tényleg azt hitte, megtéveszthet egy fáklyát? Talán nem tudta, hogy... de, de igen, tudta, csak nem hitt a fáklyákban, sem a hexákban, sem az efféle fortélyokban. A tudomány embere volt, magasabb rendű vallást képviselt. Átkozott bolond. Be kell bizonyítania, hogy amitől a legjobban félt, az úgy is volt. Peggy ismerte őt és ismerte a titkait. – Megpróbálta megölni Alvint egy késsel – mondta. Ez aztán megtette a hatását. A pap térdre rogyott. – Nem félek a haláltól – mondta, aztán rögtön imádságba kezdett. – Imádkozzék, amennyit csak akar – mondta. – De a szobájában tegye. Aztán kilépett az ajtón, és bezárta maga mögött. Már félúton járt lefelé, mikor meghallotta, ahogy a retesz a helyére csúszik. Bele sem gondolt, vajon nem okozott-e igaztalan nyomorúságot a papnak – szíve mélyén nem volt gyilkos. Most csak az érdekelte, hogy levigye a magzatburkot, és segítsen a szökevényen, hátha sikerül felhasználnia Alvin erejét. Annyi idejét elvette ez a prédikátor. Annyi értékes lélegzetvételt a rabszolgalánytól. Még lélegzett, ugye? Igen. Nem. A baba mellette aludt, de a lány mellkasa nem mozdult, a lehelete sem bizsergette meg Peggy kezét. De a szíve lángja még égett, ezt tisztán látta! Még mindig égett, olyan erős volt az akarata. Peggy tehát kinyitotta a ládikát, kivette a magzatburok maradványát és a sarkát elmorzsolta az ujjai közt, úgy suttogta. – Élj, légy erős. – Próbálta azt tenni, amit Alvin, mikor gyógyított, megérezni a sérült helyeket az ember testében, és helyretenni őket. Hiszen látta már, nem egyszer, hogyan csinálja. Ez azonban más volt, hogy maga próbálta csinálni. Furcsa érzés volt, a képzelőereje nem volt elég hozzá, csak érezte, ahogy az élet elszivárog a lány testéből, a szíve megáll, tüdeje elernyed, szeme nyitva, de fénytelen, és végül a szíve lángja felvillant, akár egy hullócsillag fénye, és eltűnt. Elkéstem. Ha nem állok meg az emeleten, ha nem bajlódok a pappal... De nem, nem hibáztathatta magát, már késő volt, mikor nekilátott. A lány egész testében haldoklott. Még Alvin sem, ha itt lett volna, nem tudta volna megállítani a halált. Sosem volt több halovány reménynél, még annyi sem, hogy akár egyetlen keskeny ösvényt láthasson a szíve lángjában, amivel sikerült volna. Ezért aztán nem tette azt, amit sokan szoktak ilyenkor, hogy örökösen magukat vádolják, hiszen ő megtette, amit tudott, ráadásul kezdettől reménytelen próbálkozás volt. Most, hogy a lány meghalt, nem hagyhatta itt a babát, hogy érezze, ahogy anyja teste kihűl. Fölvette. A baba megmozdult, de aludt tovább, ahogy a babák szoktak. A mamád meghalt, kis félvér fiú, de itt lesz neked az én mamám, és papám. Bennük van elég szeretet, hogy ne kelljen éhezned utána, mint annyi gyereknek, akiket láttam. Használd ki, kicsi fiú, a mamád meghalt, hogy ide hozzon – használd hát ki, és viszed valamire, meglásd. Viszed valamire, hallotta saját gondolatát. Viszed valamire, akárcsak én. Meghozta a döntését, mielőtt rájött volna, hogy döntést kell hozni. Érezte, ahogy saját jövője megváltozik, bár nem látta pontosan, mi fog történni. Ez a rabszolgalány a legvalószínűbb jövőre hibázott rá – nem kell fáklyának lenni, hogy az ember tisztán lásson bizonyos dolgokat. Ronda élet várt rá, gyermeke elvesztése, élet rabszolgaként, munka az

ültetvényen, amíg meg nem hal. Mégis meglátta a leghalványabb reményt a gyermekének, és attól fogva nem volt megállás, de nem ám, ez a lehetőség megérte, hogy az életével fizessen érte. Most pedig magamra nézek, gondolta Peggy, látom Alvin leendő életét, látom a saját nyomorúságomat – közel sem olyan szörnyű, mint ezé a lányé, de elég rossz. Itt és most megpillantom a boldogság halvány reménysugarát, furcsa és cifra módját annak, hogy Alvin az enyém legyen, és szeressen is. Amint meglátom, vajon itt fogok ülni és figyelni, ahogy elhalványul a remény, csak azért, mert nem tudom biztosan, hogyan jussak el odáig? Ha ez a szerencsétlen gyermek viaszból, hamuból és tollakból, meg önmagából reményt kotyvasztott magának, akkor én is képes vagyok megcsinálni a saját életemet. Van valahol egy út, amin el kell indulnom, és a végén a boldogság vár. Még akkor is, ha sosem találom meg egészen pontosan azt az utat, jobb lesz, mint az az elkeseredés, ami itt vár, ha maradok. Még ha sosem leszek része Alvin életének, mikor férfivá válik, az még mindig nem olyan nagy ár, mint amit ez a rabszolgalány fizetett a szabadságáért. Mikor Alvin megérkezik holnap, már nem leszek itt. Ez volt a döntése, csak így, egyszerűen. Alig tudta elhinni, hogy korábban nem jutott eszébe. Minden ember közül a környéken éppen neki kellett volna tudnia, hogy mindig van másik lehetőség. Az emberek arról beszéltek, hogyan kényszerültek nyomorúságba és szenvedésbe, hogy nem volt választásuk – de ez a szökevény lány megmutatta, hogy mindig van kiút, amíg az ember észben tartja, hogy még a halál is sima, világos út lehet. Nekem madártoll sem kell, hogy repüljek. Ült, karjában a gyermek, s közben bátor és rettenthetetlen terveket gyártott, hogyan távozik reggel, mielőtt Alvin megérkezne, megrémült attól, mibe vágott bele, csak lenézett, és a lány látványa megnyugtatta. Lehet, hogy egy nap úgy végzem, mit te, szökevény lány, holtan valaki idegen házában, de jobb az ismeretlen jövő, mint az, amit mindig ismertem és gyűlöltem, aztán nem tettem semmit, hogy elkerüljem. Megteszem, valóban elmegyek reggel, és nem fordulok vissza? Szabad kezével megérintette Alvin magzatburkát, épp csak becsúsztatta kezét a dobozba, és amit látott, attól szinte dalolni támadt kedve. A legtöbb út oda vezetett, hogy találkoznak, és megteszik a nyomorúságos, közös életük felé vezető első lépéseket. Most alig néhány út maradt – Alvin jövőinek többségében azt látta, hogy megérkezik Hatrack Riverbe, keresi a fáklya-lányt, és nem találja. Azáltal, hogy elhatározta magát ma este, elvágta a legtöbb, keserves életbe vezető ösvényt. Anya és Berryék előbb érkeztek, mint ahogy apa végzett a sírásással. Anga Berry megtermett asszonyság volt, ábrázatán a nevetőráncok győzedelmeskedtek az aggodalom barázdái fölött, bár mindkettőből akadt elég. Peggy jól ismerte, és jobban kedvelte, mint a legtöbb embert Hatrack Riverben. Indulatos teremtés volt, de könyörületes is, ezért Peggy meg sem lepődött, mikor belépvén egyenest a lány testéhez sietett, kezébe vette kihűlt, ernyedt kezét és a mellkasához szorította. Mintha altatóféleséget dúdolt volna, hangja mély volt, kedves és megnyugtató. – Meghalt – mondta Mock Berry. – De a baba, látom erős. Peggy fölállt és hagyta, hogy Mock megnézze a babát a kezében. Feleannyira sem kedvelte a férfit, mint a feleségét; Mock az a fajta ember volt, aki képes akkora pofont leverni egy gyereknek, hogy elered az orra vére, csupáncsak azért, mert nem tetszett neki, amit mondott, vagy tett. Mintha semmit sem érzett volna, mit sem számított neki, hogy bánt valakit, vagy nem. Viszont keményen dolgozott, és szegények voltak ugyan, de a családja jól megvolt; aki pedig ismerte Mockot, nem törődött azokkal a rosszmájú népekkel, akik azt mondták, minden néger tolvaj, és kutyából nem lesz szalonna. – Egészséges – mondta Mock, aztán anyához fordult. – Aztán, ha legénnyé cseperedik, akkor is fiának szólítja majd, asszonyom? Vagy kint alszik majd az ólban az állatokkal? Hát, legalább nem köntörfalazott, gondolta Peggy.

– Elhallgass, Mock – mondta a felesége. – Adja csak ide azt a gyereket, kisasszony. Ha tudtam volna, hogy ilyen vendég érkezik, szoptattam volna még a kölykömet, hogy legyen egy kis tejem. Már vagy két hónapja, hogy leszoktattam a szopásról, de azóta is csak a gond van vele, de veled nincs gond, babám, de nincs ám – dúdolta a babának, ahogy az anyjának is dúdolt, de a csecsemő erre sem ébredt föl. – Mondtam már. A fiamként nevelem föl – mondta anya. – Sajnálom, asszonyság, de sosem hallottam még, hogy fehér asszony ilyesfélét csinált volna – mondta Mock. – Amit mondtam, megmondtam – felelte anya. Mock eltöprengett ezen egy keveset, aztán bólintott. – Úgy vélem – mondta –, úgy vélem, az asszonyság sosem szegte meg a szavát, még a feketéknek sem. – Elvigyorodott. – A legtöbb fehér azt gondolja, egy négernek hazudni nem úgy hazugság. – Megtesszük, amit kért – mondta Anga Berry. – Aki kérdi, annak megmondom, hogy az én fiam, csak azért adtuk maguknak, mert túl szegények vagyunk. – De el ne feledje, hogy ez hazugság – mondta Mock. – Soha ne gondolja, hogy ha igazándiból a mi kölykünk volna, feladnánk. Meg azt se gondolja, hogy a feleségem hagyná, hogy valami fehér ember gyereket csináljon neki, én meg hagynám. Anya alaposan végigmérte Mockot, hogy lássa, minden szavát hallotta. – Mock Berry, remélem, meglátogat minket, amikor csak kedve tartja, és meglátja majd, hogy ez a fehér asszony tartja a szavát. Mock felnevetett. – Tudom ám, hogy maga harcias hirdetője az egyenjogúságnak. Ekkor érkezett meg apa, csupa izzadtság, meg föld, kezet rázott Berryékkel, és pár perc alatt meg is beszélték, milyen mesét fognak mondani azoknak, akik kérdezik. Apa is megígérte, hogy saját fiaként neveli föl a babát, sőt még arra is gondolt, ami anyának meg sem fordult a fejében: azt mondta Peggynek, hogy nem fognak jobban kedvezni a gyereknek, mintha neki tették volna. Peggy bólintott, de nem akart sokat beszélni, mert vagy hazudnia kellett volna, vagy elárulta volna saját tervét. Tudta, hogy nem akar a házban lenni, mikor formát ölt a gyerek jövője. – Most már hazamennénk, Guester asszonyság – mondta Anga, és átadta a gyereket anyának. – Szeretnék otthon lenni, ha az egyik kölyköm föl talál ébredni az éjszaka, hogy rosszat álmodott, különben idáig hallaná a bömbölését. – Nem mondatnak pár szót egy pappal, a sírjánál? – kérdezte Mock. Apa nem is gondolt rá. – Lakik most nálunk egy pap – mondta. Peggy azonban nem hagyta, hogy a gondolat gyökeret verjen a fejében. – Nem – mondta olyan szigorú hangon, amennyire csak tudta. Apa ránézett, és tudta, hogy a fáklya beszél belőle. Vitának helye nem volt, csak bólintott. – Most nem – felelte. – Nem lenne biztonságos. Anya az ajtóig szóval tartotta Anga Berryt. – Van még valami, amit tudnom kéne? – kérdezte. – Különböznek valamiben a fekete babák? – Ó, rengeteg dologban – mondta Anga. – De ez a kölyök félig fehér, szóval úgy vélem, a legjobb, ha maga törődik a fehér felével, a fekete fele pedig tud magára vigyázni. – Tehéntej, disznóhólyagból? – erősködött anya. – Tud maga mindent – felelte Anga. – Én mindent magától tanultam, Guester asszonyság. Errefelé minden anya magától tanult. Most miért engem kérdez? Nem tudja, hogy aludnom kell? Amint Berryék elmentek, apa fölnyalábolta a lány testét, és kivitte. Még koporsót sem kap, bár apa köveket rak majd a holttestre, nehogy a kutyák kikaparják. – Könnyű, mint a pihe – mondta, mikor megemelte. – Akár egy szénné égett farönk a kandallóból. Találó, gondolta Peggy. Pontosan ez volt. Csak hamu – elemésztette magát.

Anya tartotta a gyereket, amíg Peggy fölment a padlásra és lehozta a bölcsőt. Ezúttal senki sem ébredt föl, kivéve a papot. Éberen kuporgott az ajtaja mögött, de esze ágában sem volt kijönni. Helyet csináltak a bölcsőnek anya és apa szobájában, és belefektették a babát. – Mondd, van neve a gyereknek? – kérdezte anya. Nem adott neki nevet – mondta Peggy. – Az ő törzsében az asszonyoknak nem volt nevük, amíg férjhez nem mentek, a férfiaknak pedig amíg el nem ejtették az első állatot. – Rémes – mondta anya. – Még csak nem is keresztény. Hozzá keresztelkedés nélkül halt meg. – Nem – mondta Peggy. – Megkeresztelték. A gazdája felesége gondoskodott róla – az ültetvényen minden feketét megkereszteltek. Anya elfintorodott. – Biztosan azt gondolta, ettől majd keresztény lesz. Én tudok neked egy nevet, kicsi fiú. – Cinkosan elvigyorodott. – Mit gondolsz, mit tenne az apád, ha ifjabb Horace Guesternek nevezném? – Belehalna – felelte Peggy. – Szerintem is – mondta anya. – De még nem akarok özvegy lenni. Egyelőre nevezzük... jaj, nem jut eszembe semmi, Peggy. Milyen nevet adnak egy feketének? Vagy csak nevezzem el úgy, mint bárki fehér gyereket? – Az egyetlen fekete név, amit ismerek, az Otelló – mondta Peggy. – Ez aztán a furcsa név – mondta anya. – Biztosan Whitley Physicker egyik könyvéből szedted. Peggy nem felelt. – Tudom már. Legyen Cromwell. A Lord Protektor neve. – Akkor akár elnevezhetnéd Arthurnak, a király után – mondta Peggy. Anya ezen hangosan fölnevetett. – Ez lesz a neved, te fiú. Arthur Stuart! És ha a királynak nem tetszik, hogy ilyen druszája van, hát küldjön egy sereget, akkor is maradni fog. Változtassa meg ő a nevét! Bár későn bújt ágyba, Peggy mégis korán kelt másnap reggel. Patadobogás ébresztette – nem kellett kinéznie az ablakon, felismerte a pap szíve lángját, ahogy ellovagolt. Vágtasson, Thrower, mondta magában. Nem maga lesz az egyetlen, aki elmenekül ma reggel egy tizenegy éves fiú elől. Az északra néző ablakon tekintett ki. A fák között megpillanthatta a temetőt a domb tetején. Próbálta megtalálni a tegnap este ásott sírt, de szabad szemmel nyomát sem látta, a temetőkben pedig szívlángot is hiába keresett. Alvin azonban látni fogja, ebben biztos volt. Első útja a temetőbe vezet majd, ahol legidősebb testvére feküdt, Erély, akit elsodort a Hatrack-folyó, mikor megmentette szülni készülő anyja életét. Erélynek a víz erejével dacolva sikerült életben maradnia, amíg Alvin, a hetedik fiúgyermek megszületett. Peggy maga figyelte, ahogy szíve lángja kihunyt, rögvest az után, hogy a gyermek megszületett. Alvin számtalanszor hallhatta már élete során a történetet, ezért bizonyosan odamegy majd. Ő pedig jól látja a föld alatti dolgokat is, megtalálja, amit oda rejtettek. Megtalálja a jelöletlen sírt, a frissen eltemetett rabszolgalány testét. Peggy fogta a ládikát, benne a magzatburokkal, zsákja mélyére süllyesztette, amibe váltás ruháját, köpenyét, és a Whitley Physickertől kapott néhány könyvét tette. Csak azért, mert nem akart szemtől szembe találkozni vele, még nem jelentette azt, hogy megfeledkezhet a fiúról. Ma este újból megérinti majd a magzatburkot, vagy talán holnap reggel, és mellette áll majd az emlékeiben, és az érzékeivel megtalálja azt a névtelen, fekete lányt a föld alatt. Mikor végzett a csomagolással, lement a földszintre. Anya kivitte a bölcsőt a konyhába, és énekelt a babának, míg a kenyeret dagasztotta, egyik lábával ringatta is, pedig Arthur Stuart még aludt. Peggy letette a zsákját a konyhaajtón kívül, bement és megérintette anyja vállát. Remélte, hogy majd nekikeseredik egy kicsit, ha látja, hogy a lánya elment, de nem így lesz. Ó, először bosszankodni fog, de nem kell hozzá sok idő és rájön, hogy nem is hiányzik neki annyira Peggy, mint gondolta volna. A baba leköti majd a figyelmét, nem lesz ideje aggódnia a lánya miatt.

Meg aztán, anya tudta, hogy Peggy képes vigyázni magára, nincs szüksége rá, hogy valaki fogja a kezét. Arthur Stuartnak viszont igen. Ha ez lett volna az első alkalom, hogy Peggy megtudja, hogyan gondol rá az anyja, biztosan mélyen megbántódik; a századik után már hozzászokott, kereste az okát és szerette anyját, amiért jobb ember, mint a többség, és megbocsátotta neki, hogy nem szereti őt annyira. – Szeretlek, anya – mondta Peggy. – Én is szeretlek, kicsim – mondta anya. Föl sem nézett, nem is sejtette, mit forgat a fejében. Apa még aludt. Végtére is, éjszaka sírt ásott és meg is töltötte. Peggy írt egy rövid üzenetet. Olykor gondosan belerakott egy csomó betűt, ahogyan a könyvekben látta, de ezúttal biztos akart lenni benne, hogy apja is el tudja olvasni magának. Ez azt jelentette, hogy csak annyi betűt és szót írt bele, hogy felolvasván könnyen megértse. Szeretlek apa és anya de menem kel tudom hogy nem hejes elmeni Hetrekből hogy ne legyen Jákja a városban de már 16 éve Jákja vagyok. Látam a jövömet sémi bajom nem lesz ne agódjatok miatam. Kisétált az ajtón, zsákját az út szélére tette és alig tíz percet kellett várnia, amíg Whitley Physicker doktor kocsija megérkezett, hogy elvigye egy darabig Philadelphia felé. – Nem azért várt meg az út mellett, kisasszony, hogy visszaadja azt a Miltont, amit kölcsön adtam, igaz? – mondta Whitley Physicker. Peggy elmosolyodott és megrázta a fejét. – Nem, uram. Szeretném megkérni, hogy vigyen magával Dekane-be. Apám egyik ismerősét készülök meglátogatni, de ha nem bánja a társaságomat, inkább nem költeném a pénzemet postakocsira. Peggy figyelte, ahogy eltöpreng ezen, de tudta, hogy magával viszi, hozzá anélkül, hogy megkérdezné a szüleit. Az a fajta ember volt, aki ugyanannyira tartott egy lányt, mint egy fiút, mi több, kedvelte Peggyt, mintha valami rokona, netán unokahúga lenne. Tudta azt is, hogy Peggy sosem hazudott, ezért nem kellett megkérdeznie a szüleitől. Peggy pedig nem hazudott neki, nem jobban, mint amikor nem mondott el mindent, amit tudott. Apa régi szeretője, az asszony, akiről olykor álmodott, és aki miatt gyötörte magát, Dekane-ben élt. Pár éve megözvegyült, de a gyászév lejárt, ezért nem kell elutasítania a társaságot. Peggy jól ismerte a hölgyet, évek óta figyelte a távolból. Ha kopogok az ajtaján, gondolta Peggy, meg sem kell mondanom, hogy Horace Guester lánya vagyok, idegenként is befogadna és törődne velem, meg segítene a dolgomban. Talán mégis megmondom majd, kinek a lánya vagyok és honnét tudok róla, és hogy apa még mindig az iránta érzett szerelme fájó emléke miatt gyötri magát. A szekér átzötyögött a hídon, amit Alvin apja és bátyjai építettek tizenegy évvel ezelőtt, miután a legidősebb fiú a vízbe fúlt. Madarak fészkeltek a gerendái között. Vad dallam volt, boldog hang, legalábbis Peggy fülének. Olyan hangosan csiripeltek a híd teteje alatt, mintha operaházban lennének. Ilyen lehetett az opera, gondolta. Lenn, délen, Camelotban volt operaház. Egyszer talán elmegyek oda és meghallgatom, és láthatom a királyt a páholyában. Vagy talán nem. Mert egyszer talán megtalálja az utat, ami ahhoz a rövid, de kellemes álomhoz vezetett, amitől majd fontosabb dolga is lesz, mint királyokat nézegetni, vagy hallgatni az osztrák udvar zenéit Virginia csipkés ruhájú zenészeitől, Camelot pazar operaházában. Alvin fontosabb volt, mint ezek a dolgok, feltéve ha sikerül uralnia minden hatalmát és rájönni, mihez kezdjen vele. Ennek pedig ő is a része volt. Ilyen egyszerűen képzelte magát az álmaiba. Miért is ne? Alvinról szóló álmai, bármilyen rövidek és ritkák voltak, a jövő igazi látomásai voltak; élete legboldogabb és legszomorúbb pillanatai kötődtek ehhez a fiúhoz, aki még nem is volt férfi, és aki még sosem látta őt szemtől szembe. Aztán egyszerűen elhessegette ezeket a gondolatokat. Jöjjön, aminek jönnie kell, gondolta. Ha találok

utat, az is jó, ha nem, hát nem. Most egyelőre szabad vagyok, elszabadultam az őrségből, az árboc tetejéről, Hatrack tetejéről. Szabadon tervezhetem az életem a fiú körül. És mi lesz, ha végül örökre megszabadulok tőle? Mi lesz, ha találok még egy jövőt, amiben ő nem szerepel? Ez a leginkább valószínű – elég idő múltán elfeledem azt a rövidke álmot is, és megtalálom az utamat egy békés véghez, nem pedig engedek és alkalmazkodom az ő rögös útjához. A lovak olyan gyorsan húzták a szekeret, hogy a szél a hajába kapott, és összeborzolta. Lehunyta a szemét és úgy tett, mintha repülne; mint egy szökevény, aki ismerkedik a szabadság érzésével. Hadd találja meg nélkülem a nagysághoz vezető utat. Hadd legyen boldog életem, távol tőle. Álljon mellette egy másik asszony a dicsőségben. Térdeljen másik asszony zokogva a sírjánál.

Hazugságok Mikor Alvin tizenegy esztendős korában elérte a Hatrack-folyót, elveszítette a fél nevét. Odahaza, Erélyegyházán, nem messze onnét, ahol a Tippy-Canoe a Wobbishba ömlött, mindenki tudta, hogy apját Alvinnak hívják, ő volt a város és a környék molnára. Alvin Miller. Ezért aztán hetedik fia, aki az ő nevét örökölte, az ifjabbik Alvin lett. Most azonban olyan helyen fog élni, ahol alig féltucat ember lakott, aki találkozott az apjával. Itt nincs szükség sem az ifjabbik, sem a Miller névre. Egyszerűen csak Alvin volt, s ettől a magányos névtől úgy érezte, nem is teljesen önmaga. Gyalog érkezett Hatrack Riverbe, több száz mérföldet tett meg a Wobbish és a Hio vidékén. Otthonról még jófajta, betaposott bakancsban indult útnak, meg egy zsák elemózsiával a hátán. Öt mérföldet haladt így, mielőtt megállt volna egy rozzant házikónál, és az ottani embereknek adta az ennivalóját. Egy mérfölddel arrébb összefutott egy szegény, vándorló családdal, akik nyugatra tartottak, a Noisy-folyó vidékére. Nekik adta a sátrát és pokrócát a zsákból, és mivel volt egy tizenhárom esztendős fiuk, aki nagyjából akkora volt, mint Alvin, levette új lábbelijét és csak úgy nekik adta, zoknival együtt. Csak a ruháját tartotta meg, és az üres zsákját a hátán. A család meg aztán nézett nagy szemekkel és buta ábrázattal, s azon aggódtak, hogy ha Alvin papája megtudja, dühös lesz rá, amiért odaadta nekik. Alvin azonban azt mondta, az ő dolga volt, kinek adja. – Biztosan nem találkozunk majd apáddal, puskával a keziben, hogy mit tettünk a fiával? – kérdezte a szegény ember. – Biztosan nem, uram – felelte ifjú Alvin. – Mivel Erélyegyházáról jövök, az ottaniak pedig nem találkoznak senkivel, csak ha muszáj. Beletellett egy kis időbe, míg rájöttek, hol hallották már korábban Erélyegyháza nevét. – Ők azok, akik részt vettek a Tippy-Canoe menti mészárlásban – mondta a férfi. – Nekik tapad vér a kezükhöz. Alvin bólintott. – Ahogy mondtam. Békében hagyják magukat. – Igaz, hogy minden utazónak végig kell hallgatnia azt a szörnyű véres történetet, ahogyan hidegvérrel megölték a rézbőrűeket? – Nem hidegvérrel tették – felelte Alvin. – És csak azoknak az utazóknak mondják el, akik egyenest bemennek a városba. Maradjanak csak ezen az úton, ne törődjenek velük, hajtsanak keresztül. Amint átkelnek a Wobbishon, megint nyílt vidéken járnak majd, ott aztán bárki telepessel nyugodtan szóba állhatnak. Alig tíz mérföld. Nem is aggályoskodtak többet, meg sem kérdezték, neki miért nem kell elmondania a történetet. A Tippy-Canoe menti mészárlás elég volt, hogy úgy elhallgassanak a népek, akárha templomban lettek volna; afféle szent, szégyenkező és áhítatteljes csönd támadt olyankor. Mert ugyan a legtöbb fehér elítélte a véreskezű népeket, akik rézbőrűeket öltek a Tippy-Canoe-nál, tudták, hogy ha ők lettek volna a helyükben, ugyanezt tették volna, és most az ő kezükről csöpögne a vér, nekik kellene minden utazónak elmondani szörnyű tettüket. Ebből a bűntudatból fakadóan aztán a népeknek nem nagyon akaródzott megállnia Erélyegyházán, vagy bárhol a Wobbish felső vidékén. A szegény család fogta Alvin cipőjét meg holmiját, majd megindultak tovább az úton és örültek, hogy lesz tető a fejük fölött és akadt valami a kölykük lábára. Alvin nemsokára letért az útról és bevetette magát a legsűrűbb erdőbe. Cipőben össze-vissza botladozott volna és akkora zajjal lett volna, mint egy megkergült bölény – a legtöbb fehér ember pontosan így járt az erdőben. Mivel azonban mezítláb volt, a bőre érintette a talajt, s ettől mintha más ember lett volna. Te-Kumsza nyomában keresztül-kasul bejárta az országot, az erdőket, és megtanulta,

hogyan futott a rézbőrű, hogyan hallotta az élő vidék zöld énekét, és hogyan mozgott tökéletes harmóniában a kellemes, néma zenével. Mikor így futott és nem is gondolt rá, hová lép, a föld megpuhult a lába alatt, egyetlen ág sem reccsent, egyetlen bokor sem sustorgott, egy gally sem tört el haladása nyomán. Még lábnyomot sem hagyott maga után. Úgy mozgott, akár egy rézbőrű, és nemsokára a sápadtarcú ember ruhája dörzsölni kezdte a bőrét, ezért megállt, levette, beletömködte zsákjába, aztán úgy, ahogy volt, pőrén futott tovább, és érezte a levelek simogatását a testén. Hamarosan elragadta a saját ritmusa, megfeledkezett testéről, ami az élő erdő részévé lett és csak haladt előre, gyorsan, erősen, nem evett, nem ivott; akár egy rézbőrű, aki örökké képes lenne nyargalni a legsűrűbb erdőn át pihenés nélkül, és naponta több száz mérföldet futni. Alvin tudta, ez az utazás természetes módja. Nem a nyikorgó faszekerek, amik a kiszáradt földön zörögnek, vagy cuppognak a sáros utakon, és nem is lóháton, hogy az állat izzadjon és ziháljon alattad, sietséged szolgájaként, szabad akaratától megfosztva. Csak egyetlen ember az erdőben, mezítláb, arcát szél cirógatja, és álmodik futás közben. Egész nap és egész éjszaka futott, késő reggelig. Honnét tudta az utat? Érezte a sokat használt út nyomát a balján, akár egy régi heg bizsergését és tudta, hogy bár sok falun és városon áthaladt, végül a Hatracknél találkozni fognak. A szülei is ezt az utat követték, s közben hidat vertek minden patakon és folyón. Bár még sosem utazott rajta és most sem figyelt oda rá, tudta, hova vezet. Így aztán a második reggelen megállt az erdő’ szélén, egy zöldellő szántóföld mellett. Errefelé sűrűn lakott volt a vidék, megannyi farm és szántás követte egymást, amitől az erdőnek már amúgy sem maradt ereje tovább fenntartani az álmot. Beletellett egy kis időbe, míg eszébe jutott, ki is ő valójában és hová tart. A természet zenéje mögötte erős, előtte egyre halványabb volt, s csak annyit tudhatott biztosan, hogy egy város van előtte, meg egy folyó talán ötmérföldnyire. Csak ennyit érzett biztosan, de azt tudta, hogy a Hatrack-folyó vidékén jár, ezért a város nem lehetett más, mint úti célja. Először arra gondolt, egészen a város határáig az erdőben fog futni, most azonban látta, nincs más választása, mint az utolsó mérföldeket fehér ember módján megtenni. Erre nem is gondolt előtte – hogy lehet olyan hely a világban, ami már annyira lakott, hogy egymást érik a farmok és csak egy fasor, vagy kerítés jelölte a határokat. Ezt látta a Próféta a látomásában? Visszaszorítják, megölik az erdőt, és szántóföldeket csinálnak a helyükre, ahol a rézbőrű már nem tudott futni, az őz sem talált menedéket, a medve sem lelt zugot, ahol téli álmát aludhatta. Ha így volt, nem csoda, hogy az összes rézbőrűvel, aki hajlandó volt követni, nyugatra ment, és átkelt a Mizzipyn. Errefelé rézbőrűnek nem volt maradása. Alvin ettől egy kicsit elszomorodott és meg is ijedt, nehezére esett elhagyni az élő vidéket, amit úgy ismert, mint a tenyerét. Alvin azonban nem volt filozófus, csak tizenegy esztendős fiú, aki egy bőségesen lakott városba tart éppen kovácsinasnak. Más dolga is volt itt még, amire már egy éve készült, mióta megtudta, hogy van egy bizonyos fáklya-lány, aki látta az ő sorsát is és azt írta, Teremtő válik belőle. Elővette a ruháit és rendesen felöltözött. Kisétált az útra, és már az első helyen, ahol az út áthaladt egy patakon, tudta, hogy jó helyen jár fedett híd vezetett át a víz fölött, amit egy gyerek könnyedén átugrott volna. Apja és bátyjai építették ezt is, és a többit is végig az úton Hatracktől Erélyegyházáig. Tizenegy évvel ezelőtt építették, amikor Alvin még csak az anyatejet nyelte a nyugatnak zötykölődő szekéren. Követte az utat és nem is volt már olyan messze. Több száz mérföldet futott érintetlen erdőkön át anélkül, hogy egy karcolás esett volna a lábán, de a fehér ember útjának nem volt helye a zöld dalban és nem engedelmeskedett Alvin lábának. Alig néhány mérföld után már sajgott a talpa, csupa por volt, szomjas és éhes. Alvin remélte, hogy nincs már messze az a város, különben bánni fogja, hogy odaadta a csizmáját. Az út melletti táblán ez állt: Hatrack városa, Hio. Jókora város volt a telepesek falvaihoz képest. Persze eltörpült a francia Detroit mellett, de az egy idegen hely volt, ez pedig... nos, amerikai. Az épületek olyanok voltak, akár az elszórt házak Erélyegyházán, és más új településeken, csak simábbak, és nagyobbak. Négy utca keresztezte a főutat,

rajta bankkal, néhány üzlettel és templommal, még egy bírósági épülettel is, néhol pedig cégérek lógtak, rajtuk Ügyvéd, Orvos és Alkimista feliratokkal. Márpedig ha ilyen emberek laktak itt, akkor ez tisztes város volt, nem olyan nagy reményeket dédelgető hely, mint Erélyegyháza a mészárlás előtt. Alig egy évvel ezelőtt látomása volt Hatrack városáról, amikor a Prófétával, Lolla-Wossikyval együtt felragadta őt egy tornádó a Mizogan-tavon. A forgószél fala átlátszóvá vált, kristályszerűvé, amiben Alvin sok dolgot látott. Egyikük Hatrack városa volt, ahogyan az Alvin születésekor létezett. Az alatt a tizenegy év alatt sok minden megváltozott. Semmit sem ismert fel a látomásból – már akkora hely volt, hogy úgy tűnt, mintha senki sem venné észre az idegen látogatót, és nem köszöntötték. Már félúton járt a városon át, mikor végre megértette, nem a város méretei miatt nem törődtek vele az emberek. Az arca poros volt, mezítláb járt, hátán üres zsákkal. Ránéztek, egy pillantással felmérték, aztán elfordították a tekintetüket, mintha attól félnének, odalép valamelyikükhöz és ennivalót vagy szállást kér tőlük. Alvin még sosem találkozott ilyesmivel, de rögtön tudta, mi az. Az elmúlt tizenegy évben Hatrack városa megtanulta, mi a különbség gazdag és szegény között. Átért a város túlsó végébe, és még mindig nem látott egyetlen kovácsműhelyt sem, pedig oda kellett volna mennie, de a fogadót sem látta, ahol született, pedig igazából azt kereste. Csak egy pár disznófarmot látott, amik már messziről bűzlöttek, aztán az út kicsit délnek kanyarodott és eltűnt egy domb mögött. A kovácsműhelynek még itt kellett lennie, nem igaz? Alig másfél éve hozta el Mendemondó a tanoncszerződést, amit apa írt Makepeace-nek, Hatrack River kovácsának. Kevesebb mint egy évvel ezelőtt pedig Mendemondó maga mesélte Alvinnak, hogy átadta a levelet, és hogy Makepeace Smith hajlandóságot mutatott – így mondta, hajlandóságot. Mivel Mendemondó félig-meddig angol modorban beszélt, Alvinnak úgy hangzott, mintha a vén Mendemondó szerint Makepeace Smith „hal adósságot” mutatott volna. Végül Mendemondónak le kellett írnia a szót, hogy megértse. Tehát a kovács még itt volt egy évvel ezelőtt. A fáklya-lány pedig a fogadóban, akit Lolla-Wossiky kristálytornyában is látott, neki is itt kell lennie. Hiszen ő írta Mendemondó könyvébe: „Teremtő születik.” Mikor a szavakra nézett, a betűk olyan fénnyel égtek, mintha varázslattal vetették volna papírra, akárha Isten írta volna, ahogyan a Bibliában Isten szavai a falon: „Bűnös, bűnös, bontsd szét, fiam”, és bizony úgy is lett, Babilon elpusztult. A prófécia szavai változtatták fényesre azokat a betűket. Tehát, ha az a Teremtő Alvin volt, márpedig tudta, hogy ő az, akkor az a fáklya-lány többet is lát a maga módján. Tudnia kell, micsoda pontosan egy Teremtő, és hogyan kell azzá lenni. Teremtő. A népek suttogva ejtették ki ezeket a szavakat, vagy vágyakozva emlegették, hogy már lejárt a Teremtők ideje a világon, és nem lesz több. Ó, voltak, akik szerint a vén Ben Franklin is Teremtő volt, de ő tagadta, hogy akárcsak varázsló is lett volna. Mendemondó, aki szinte apjának tartotta a Vén Bent, azt mondta, Ben csak egy dolgot teremtett életében, az Amerikai Egyezményt, azt a papírt, ami összekötötte a holland és svéd kolóniákat az angol és német telepekkel Pennsylvaniában és Suskwahennyben, és ami a legfontosabb, magába foglalta Irrakva rézbőrűek lakta országát. Ezek együtt alkották az Amerikai Egyesült Államokat, ahol rézbőrű s fehér, holland, svéd és angol, gazdag és szegény, kereskedő és munkás mind szavazhatott, és senki sem mondhatta a másikra, én különb ember vagyok nálad. Voltak, akik szerint Ben ettől igaz Teremtő lett, de Mendemondó azt mondta, nem, Ben kapocs, összekötő lett, nem Teremtő. Én vagyok a Teremtő, akiről a fáklya-lány írt. Megérintett, mikor megszülettem és meglátta bennem a Teremtő erőt. Meg kell találnom ezt a lányt, mostanára már tizenhat esztendős lehet, hogy elmondja, mit látott. Mert az erők, amiket magamban találtam, a dolgok, amikre képes vagyok, ezeknek kell legyen egy nagyobb célja annál, hogy köveket tudok kivágni a sziklából és meggyógyítani a betegeket, meg futni az erdőben, ahogyan a rézbőrűek tudnak. Dolgom van az életben és fogalmam sincs róla, hogyan készüljek föl rá. Állt az úton, mindkét oldalt disznófarm, amikor meghallotta a fém csilingelő hangját, ahogy a kalapács lecsap a vasra. Mintha egyenest szólította volna a kovács. Itt vagyok, mondta a kalapács, megtalálsz, ha tovább mész az úton.

Mielőtt azonban elért volna a kovácshoz, a kanyar után meglátta a fogadót, ahol született, éppen olyan tisztán, ahogy a kristálytoronyban látta. Fehérre meszelt, vakító fala volt, amit csak az idei nyár pora koptatott. Örömteli látvány minden fáradt utazó számára. Alvinnak kétszeresen is örömteli volt, mert odabent – kis szerencsével – a fáklya-lány megmondhatja neki, hogyan kellene élnie az életét. Alvin bekopogtatott az ajtón, mert így szokás, gondolta. Sosem járt még fogadóban ezelőtt, így aztán nem is tudta, mi az a nyilvános hely. Kopogtatott egyszer, kopogtatott kétszer, aztán hallózott, amíg végül kinyílt az ajtó. Egy asszony állt ott, lisztes kézzel, ételmaszatos kötényben, nagydarab asszonyság, roppant bosszús ábrázattal – de Alvin ismerte az arcát. Ez az asszony volt az, aki kihúzta őt az anyja méhéből. – Mégis mi az ördögöt képzelsz, te fiú, hogy így kopogtatsz az ajtómon, meg kajabálsz, mintha tűz lenne? Miért nem jössz be és ülsz le, mint bárki más? Vagy talán olyan átkozottul fontos ember vagy, hogy neked szolgáló nyisson ajtót? – Sajnálom, nagysága – mondta Alvin olyan tiszteletteljesen, ahogyan tőle tellett. – No és mi dolgod van velünk? Ha koldulsz, akkor tudnod kell, hogy nincs maradék ebéd utánig, de megvárhatod. Ha netán lelkiismeretes vagy, vághatsz nekünk némi fát. Bár ahogy rád nézek, nem lehetsz több tizennégynél... – Tizenegy, nagysága. – Hát akkor jó nagy darab vagy a korodhoz képest. De még mindig nem tudom, mi keresnivalód van itt. Piát meg akkor sem adok neked, ha van pénzed rá, amit persze kétlek. Ez keresztény ház, mi több, nem egyszerűen keresztény, hanem igazi metodista, vagyis nem iszunk egy kortyot sem és nem is szolgálunk föl, de ha meg is tennénk, gyereknek aztán végképp nem. Arra pedig fogadni mernék, hogy nincs pénzed egy éjszakai szállásra. – Nem, nagysága – mondta Alvin. – De... – Nahát akkor csak úgy kirángattál a konyhámból, pedig még meg sem dagasztottam a kenyeret, meg magára hagytam a gyereket, aki bármelyik pillanatban tejért kezd sírni, aztán meg gondolom nem akarsz az asztalnál állni és elmondani a vendégeimnek, hogy miért késik az ebéd, merthogy egy kölyök képtelen volt kinyitni magának az ajtót. Nem, felteszem rám hagyod a szabadkozást, ami igazán barátságtalan dolog tőled, ha meg nem bántlak, de még akkor is, ha igen. – Nagysága – mondta Alvin. – Nem akarok ennivalót és nem akarok szobát. – Szorult belé annyi udvariasság, hogy ne tegye hozzá, hogy az apja házában mindig szívesen látták az utazókat, akár volt pénzük, akár nem, az éhes ember pedig nem a maradékot kapta, ha leült apa asztalához. Kezdte kapizsgálni, hogy itt, a civilizált vidéken máshogy mentek a dolgok. – Nos, mi itt csak étellel és szobákkal szolgálhatunk – mondta az asszonyság. – Azért jöttem ide, asszonyom, mert itt születtem, ebben a házban, majd’ tizenegy esztendeje. Hirtelen az egész viselkedése megváltozott. Máris nem fogadósné volt, hanem bába. – Ebben a házban? – Aznap, amikor legidősebb bátyám, Erély belefúlt a Hatrack-folyóba. Gondoltam, hátha emlékszik még a napra, és talán meg tudná mutatni nekem, hol fekszik a bátyám sírja. Az arca megint megváltozott. – Te – mondta. – Te vagy az a fiú, amelyik abba a családba született... hetedik fiú... – Hetedik fiú hetedik fia – felelte Alvin. – Nohát mi történt veled, meséld el! Ó, milyen szörnyű nap volt az. A lányom itt állt és nézett a távolba, és látta hogy a bátyád még élt, mikor te megszülettél... – A lánya – mondta Alvin, annyira megfeledkezve magáról, hogy észre sem vette, hogy az asszonyság szavába vágott. – Ő egy fáklya. Az asszonyság tekintete elfelhősödött. – Volt – mondta. – Már nem az. Alvin azonban észre sem vette, hogy megváltozott a viselkedése.

– Úgy érti, elveszítette a fortélyát? Ilyenről még nem hallottam. De ha itt van, szeretnék beszélni vele. – Már nincs itt – mondta az asszonyság. Alvin végre megértette, hogy nem nagyon akart beszélni róla. – Most már nincs fáklya Hatrack Riverben. A babák mostantól úgy születnek, hogy senki sem látja előre, hogyan fekszenek az anyaméhben. Ez minden. Egy szót se szólok többet olyan lányról, aki elszökik, csak úgy fogja magát, és... Mintha elcsuklott volna az asszonyság hangja, és hátat fordított Alvinnak. – Be kell fejeznem a kenyeret – mondta. – A temető ott van fönn, a dombon. – Megint megfordult, hogy szembe nézzen Alvinnal, arcán pedig nyoma sem volt se szomorúságnak, se haragnak. – Ha Horace itt volna, szólnék neki, hogy mutassa meg az utat, de amúgy is látni fogod, vezet oda egy kis ösvény. Egy egyszerű családi temető, léckerítéssel. – Szigorú hangja még jobban megenyhült. – Ha végeztél, gyere csak vissza és kapsz rendes ennivalót. – Visszasietett a konyhába, Alvin a nyomában. Egy bölcső állt a konyhaasztal mellett, benne egy alvó csecsemővel, aki álmában matatott egy kicsit. Volt valami fura a babában, de Alvin nem tudta rögtön megmondani, mi az. – Köszönöm a kedvességét, nagysága, de nem kérek alamizsnát. Megdolgozom az ennivalóért. – Derék beszéd, akár egy igazi férfi... apád is ilyen volt, a híd, amit a Hatracken vert, azóta is áll, ugyanolyan szilárdan, mint újkorában. Most menj csak, nézz el a temetőbe, aztán gyere vissza, ha megéheztél. A tészta fölé hajolt és dagasztani kezdte. Alvinnak olyan érzése támadt egy pillanatra, hogy az asszonyság sírt, és mintha könnycseppek hullottak volna a tésztába. Nyilván egyedül akart maradni. Megint a babára nézett és rájött, mi más rajta. – Ez egy néger kisbaba, ugye? – kérdezte. A fogadósné abbahagyta a dagasztást, de kezét nem húzta ki a tésztából. – Egy’ baba – mondta. – Az én babám. Örökbe fogadtam, és ha négernek nevezed, úgy meggyúrom az arcodat, mint ezt a tésztát. – Bocsánat, nagysága, nem akartam rosszat. Csak az arca árnyalata olyan, mintha... – Ó, félig fekete, annyi szent. De én a fehér felét nevelem föl, mintha csak a saját fiam lenne. Arthur Stuartnak neveztük el. Alvin rögtön megértette a tréfát. – A királyt aztán senki nem fogja négernek nevezni. Az asszonyság elmosolyodott. – Úgy vélem, nem. Most pedig menj, fiú, ródd le a tiszteletedet a bátyád sírjánál. A temetőt könnyű volt megtalálni, és Alvin örömmel tapasztalta, hogy Erélynek sírkövet is emeltek és a sírját éppen úgy rendben tartották, mint a többit. Itt csak néhány sír volt. Két sírkövön ugyanaz a név – Kislányunk – és az évszámok alapján nem is éltek sokat. Egy másik kövön az állt, „Nagypapi”, meg az igazi neve, és az évszámok alapján hosszú életet élt. Aztán Erély. Letérdelt bátyja sírja mellé és próbálta elképzelni, milyen lehetett. Leginkább Mértéket tudta elképzelni, kedvenc bátyját, akivel együtt elrabolták a rézbőrűek. Erély olyasféle lehetett, mint Mérték. Vagy talán Mérték volt Erélyhez hasonlatos. Mindketten készek voltak meghalni a családjukért, ha kellett. Erély halála megmentette az életemet, mielőtt megszülettem volna, gondolta Alvin, és még utána is kapaszkodott az életbe, hogy amikor megszületek, én legyek egy hetedik fiú hetedik fia, akinek minden bátyja életben van. Ugyanez az önfeláldozás, bátorság és erő kellett hozzá, mikor Mérték, aki egyetlen rézbőrűt sem ölt meg, aki csaknem meghalt, hogy megakadályozza a Tippy-Canoe-mészárlást, magára vette apja és testvérei átkát, akiknek véres lesz a keze, ha nem mesélik el egy arra tévedő idegennek az ártatlan rézbőrűek lemészárlásának igaz történetét. Így aztán, mikor Erély sírja mellett térdelt, olyan volt, mintha Mérték sírjánál térdelt volna, bár tudta, hogy Mérték nem halott. Vagyis, nem teljesen halott, de akárcsak Erélyegyháza többi lakója, ő sem hagyja el többet azt a helyet. Ott fogja leélni az életét, ahol nem kell túl sok idegennel találkoznia, és így talán hosszú napokra megfeledkezhet arról a véres napról. Az egész család együtt maradt a városban, meg az összes ember a

környéken, hogy leéljék az életüket, s velük együtt az átok is elpusztuljon, miközben osztoztak egymás szégyenén és magányosságán, mintha mind egy szálig rokonok lettek volna. Mindenki, kivéve engem. Rám nem szállt átok, én elhagytam őket. Ahogy térdelt ott, Alvin egészen árvának érezte magát. Talán az is volt. Inasnak küldték ide, tudták, hogy bármit tesz és csinál, a rokonai sosem jöhetnek ide, hogy lássák. Ő persze visszamehet abba a komor, szomorú városba, de az inkább volt temető, mint ez a füves domb, mert itt a városban volt remény és élet, az emberek pedig előre tekintettek, nem hátra. Alvinnak is előre kellett tekintenie. Meg kell találnia a módját, hogy beteljesítse, amire született. Értem haltál meg, Erély, és még csak nem is találkoztunk; de azt még nem sikerült megtudnom, miért volt olyan fontos, hogy én éljek. Ha megtudom, remélem, büszke leszel rám. Remélem, azt gondolod majd, megérte meghalni értem. Mikor minden gondolata elszállt, mikor a szíve megtelt és újból kiürült, Alvin olyasmit tett, amire sosem gondolt még. Benézett a föld alá. No persze nem ásott. Alvin fortélya olyan volt, hogy megérezte a földalatti dolgokat anélkül, hogy a szemét használta volna; mint ahogy a kőbe is bele tudott nézni. Egyeseknek talán sírrablásnak tűnhet, ahogyan Alvin a föld alatt kutakodik a testvére teste után, de Alvin számára ez volt az egyetlen mód, hogy lássa azt az embert, aki az életét adta, hogy megmentse. Így aztán lehunyta a szemét, benézett a föld alá és megtalálta a csontokat az elkorhadt fadobozban. Erély megtermett legény volt életében, kellett is hozzá, hogy félregördítsen egy jókora fát a folyó sodrásában. A lelke azonban nem volt ott a csontok mellett, és Alvin hiába tudta, hogy ez így van jól, mégis csalódott volt kissé. Mindent látó tekintete megtalálta az apró testeket, akik alig éltek egy keveset, meg a Nagypapi göcsörtös, vén testét is, aki alig egy esztendeje nyugodott a föld alatt. De volt ott egy másik test, frissen elhantolva. Az ő nyughelyét nem jelölte sír. Legfeljebb egy napja lehetett halott, még minden hús a csontokon volt, s a férgek is alig láttak munkához. Felkiáltott meglepetésében, aztán bánatában, ahogy eszébe jutott egy gondolat: Tán csak nem a fáklyalány nyugszik itt? Anyja azt mondta, elszökött, de nem ritka, hogy az elszökött gyermekek holtan kerülnek elő. Mi másért lett volna olyan szomorú az anyja? A fogadós lánya, jelöletlen sírban – ó, ez szörnyű dolgokról mesélt. Talán akkora szégyenbe hozta magát, hogy saját családja nem jelzi a sírját? Mi másért hagynák itt heverni fejfa nélkül? – Mi bajod, te kölök? Alvin fölállt és szembe fordult a férfival. Vaskos, szívós termetű alak volt, ahogy ránézett az ember fia, rögtön megnyugodott; az arca azonban nem volt valami barátságos éppen. – Mit csinálsz ebben a temetőben, fiú? – Uram – mondta Alvin –, a bátyám itt van eltemetve. A férfi gondolkodott egy keveset, arca kisimult. – Akkor te abba a családba tartozol... de ha jól emlékszem, a fiaik mind legalább annyi idősek voltak akkoriban, mint te lehetsz most... – Én születtem itt, a fogadóban aznap. Erre aztán kitárta a karját a férfi és megölelte. – Alvinnak neveztek el, ugye? – mondta. – Mint az apád. Mifelénk Alvin Bridgernek hívjuk, mert annyi hidat vert. Afféle legendás alak lett errefelé. Hadd lássalak, hadd nézzem, mivé lettél. Hetedik fiú hetedik fia. Eljöttél, hogy lásd a szülőhelyed, meg a bátyád sírját. Megszállhatsz az én házamban. Horace Guester vagyok, ahogy sejthetted már. Örülök, hogy találkoztunk. De nem vagy te egy kicsit nagy... tíz, tizenegy esztendős létedre? – Majdnem tizenkettő. Mindenki azt mondja, magas vagyok. – Remélem büszke vagy a sírkőre, amit a bátyádnak csináltunk. Tisztelik a nevét errefelé, bár csak

holtan találkoztak vele. – Megfelel – mondta Alvin. – Derék sírkő. – Aztán, mert nem tudott mit kezdeni magával, bár nem volt túl bölcs dolog, megkérdezte, ami annyira foglalkoztatta a gondolatait. – Csak azon tűnődök, uram, hogy lehet, hogy egy lányt eltemettek itt tegnap este, és nem jelöli fejfa a nyughelyét? Horace Guester arcából kifutott a szín. – Hát persze, hogy látod – suttogta. – Bogárszalajtó, vagy mifene. Hetedik fiú hetedik fia. Isten irgalmazzon. – Tán valami szégyenleteset tett, amiért nincs sírja? – kérdezte Alvin. – Dehogy – mondta Horace. – Isten a tanúm rá, derék egy lány volt és dicső halált halt. Azért jelöletlen a sírja, hogy a házam menedék lehessen a hozzá hasonlóknak. De ide figyelj, te legény, nem mondhatod el senkinek, amit itt találtál. Számtalan elveszett léleknek okozhatsz keservet vele, akik a rabszolgaságból menekülnek a szabadság felé. Elhiszed ezt nekem, és megbízol bennem? Túl keserves lenne, hogy éppen aznap derüljön ki a titok, mikor elveszítem a lányomat. Mivel előled nem tarthatok titkot, megtartod-e velem, Alvin, fiam? Mondd, hogy igen. – Megtartom én, ha tisztességes dologról van szó – felelte Alvin. – De miféle tisztes titok az, amiért az ember sírkő nélkül temeti el a saját lányát? Horace szeme erre nagyon elkerekedett, aztán akkorát nevetett, hogy visszhangzott belé a vidék. Mikor végre összeszedte magát, nagyot csapott Alvin vállára. – Nem az én lányom ez, te fiú, miből gondoltad ezt? Egy fekete lány, szökevény rabszolga, aki múlt éjjel halt meg, miközben északnak menekült. Alvin közben maga is rájött, hogy túl kicsi a test egy tizenhat éves lányhoz. – Az a baba a konyhában, a testvére? – A fia – felelte Horace. – De hiszen olyan fiatal – mondta Alvin. – Ez nem tartotta vissza a fehér gazdáját, hogy teherbe ejtse, fiú. Nem tudom, mit gondolsz a rabszolgaságról, vagy hogy gondolsz-e róla egyáltalán valamit, de most itt az ideje elkezdeni. Gondolj arra, hogy a rabszolgaság megengedi a fehér embernek, hogy elrabolja egy leány erényét, aztán mégis megtűrik a templomban vasárnap, miközben a lány nyögve, szégyenben megszüli a fattyát. – Maga is egyenjogpárti, ugye? – kérdezte Alvin. – Úgy vélem, igen – felelte a fogadós. – Ámbár szerintem minden jó keresztény egyenjogpárti a szíve mélyén. – Szerintem is – bólogatott Alvin. – Remélem te az vagy, mert ha kiderül, hogy segítettem egy rabszolgalánynak Kanadába szökni, fürkészek és nyomkövetők fognak kémkedni utánam, hogy aztán a többieknek már ne tudjak segíteni. Alvin visszanézett a sírra és a babára gondolt a konyhában. – Meg fogja mondani a babának majd, hogy hol az anyja sírja? – Ha elég idős hozzá, hogy megtudja és ne mondja el senkinek-jött a válasz. – Akkor megtartom a titkát, ha maga is megőrzi az enyémet. A férfi felvonta a szemöldökét és Alvint fürkészte tekintetével. – Miféle titka lehet egy magadfajta legénynek, Alvin? – Nem igazán van kedvem hozzá, hogy mindenki tudja, hogy hetedik fiú vagyok. Azért jöttem, hogy inas legyek a kovácsnál; ha jól sejtem, az ő kalapálását hallom odalentről. – És nem akarod, hogy az emberek tudják, hogy látod a jelöletlen sírban heverő testeket. – Látom egy kerékre jár az agyunk – mondta Alvin. – Én nem mondom el a maga titkát, maga pedig nem mondja el az enyémet. – A szavamat adom rá – mondta a férfi, majd kezet nyújtott. Alvin pedig örömmel rázta meg a kezét; a legtöbb felnőtt nem kötne ilyen alkut egy ilyen fiatal

kölyökkel, mint ő. Ez a férfi pedig még a kezét is nyújtotta, mintha egyenrangúak volnának. – Majd meglátja, hogy tudom, hogyan kell megtartani a szavamat, uram – mondta Alvin. – Errefelé pedig mindenki megmondhatja, hogy Horace Guester is megtartja az ígéretét. – Azzal Horace elmondta, milyen történetet agyaltak ki a babával kapcsolatban, hogy az Berry legifjabb kölyke volt és azért adták Peg Guesternek fölnevelni, mert nem bírtak volna már még egy gyerekkel, ő pedig mindig fiút akart magának. – És ez így is igaz – mondta Horace Guester. – Méginkább, most, hogy Peggy így elszökött. – A lányuk – mondta Alvin. Horace Guester szeme hirtelen megtelt könnyekkel és olyan zokogás reszkettette meg a vállát, amilyet Alvin még sosem látott felnőtt embertől. – Éppen ma reggel szökött el – mondta. – Talán csak a városba ment találkozni valakivel – vélte Alvin. Horace azonban a fejét rázta. – Már elnézést, hogy így sírva fakadtam, az igazat megvallva szörnyen fáradt vagyok, egész éjszaka ébren voltam, aztán meg ma reggel elment a lány. Hagyott üzenetet is. – Nem tudja, kivel szökött el? – kérdezte Alvin. – Talán összeházasodnak... egyszer történt már ilyen, egy svéd lány a Noisy-folyó mentén... Horace arca kicsit elvörösödött. – Te csak egy kölök vagy, magad sem tudod, mit beszélsz. Ezért aztán mondom neked, nem férfival szökött el. Ő egy tisztességes lány és senki sem mondhat rosszat róla. Nem. Egyedül ment el. Alvin azt hitte, már elég sok furcsaságot látott életében – tornádóból kristálytornyot, szőttest, amibe minden férfi és nő sorsát beleszőtték, gyilkosságot és kínzást, meséket és csodákat – Alvin többet tudott az életről, mint a legtöbb tizenegy esztendős fiú. Mégis ez volt a legfurcsább mind közül, hogy egy tizenhat esztendős lány csak úgy fogja magát és elhagyja apja házát, egyedül. Egész életében nem látott még olyan asszonyt, aki bárhová is nekiindult volna magában. – És... biztonságban van? Horace keserűen fölnevetett. – Biztonságban? Hát hogyne. Fáklya, Alvin, a legjobb, akiről valaha is hallottam. Mérföldekről látja az embereket, ismeri a szívüket. Senki ártó szándékú emberfia nem mehet úgy a közelébe, hogy ő ne tudjon róla. Még áldásomat is adtam volna az útjára, mielőtt elmegy. Az anyja meg csinálhatott volna neki valami jófajta hexát... no nem mintha szüksége lett volna rá, de legalább útravalót csomagolt volna neki. De nem, semmi isten veled, sem szerencsés utat. Mintha valami rémséges szörnytől menekült volna el, és nem vitt magával mást, csak egy váltás ruhát. Menekült egy szörny elől – Alvin lelkéig hatoltak ezek a szavak. Amilyen hatalmas fáklya volt, még az is lehet, hogy látta Alvin érkezését. El is szökött rögvest, azon a reggelen, mikor megérkezett. Ha nem fáklya lett volna, talán csak véletlen lett volna, hogy éppen aznap dönt így, mikor Alvin megérkezett. De nem így volt. Látta jönni Alvint. Tudta, hogy Alvin azért is jött idáig, mert remélte, hogy’ találkozhat vele és a segítségét kéri, hogy azzá váljon, amire született. Peggy pedig látta mindezt és elszökött. – Sajnálom, hogy elment – mondta Alvin. – Köszönöm a sajnálatot, barátom. Remélem, nem tart sokáig. Remélem, megteszi, ami miatt elment és néhány nap, talán pár hét múltán hazatér. – Megint nevetett, vagy talán zokogott, egészen egyforma volt a hangja. – Még csak meg sem kérdezhetem a város fáklyáját, hogy megtudjam, milyen jövő vár rá, mert Hatrack River fáklyája elment. Horace megint kesergett egy keveset, aztán megragadta Alvin vállát, a szemébe nézett, meg sem próbálta elrejteni a könnyeit. – Alvin, emlékezz rá, hogy egyszer ilyen gyengének láttál, és ne feledd, hogy így éreznek az apák, ha a gyermekük elmegy. Apád is így érez most, hogy ilyen távol vagy tőle. – Tudom, hogy így érez – felelte Alvin.

– Most ha nem bánod – mondta Horace Guester –, egyedül szeretnék maradni. Alvin megérintette a karját egy pillanatra, aztán elment. De nem ám a házhoz, hogy megebédeljen, ahogy Peg Guester felajánlotta. Túlságosan zaklatott volt, hogy velük egyen most. Hogyan is magyarázhatná meg, hogy talán még náluk is jobban elkeseredett, amiért elment a lányuk? Nem, inkább hallgatni fog. A válaszok, amiket Hatrackben akart megtudni, elmentek egy tizenhat éves lánnyal, aki nem akart találkozni vele. Talán látta a jövőmet és gyűlöl. Talán olyan rémséges szörny vagyok neki, amilyeneket rémálmában lát az ember. Követte a kovács kalapácsának hangját. Megindult egy keskeny ösvényen, ami elvezetett egy, a hegyből eredő csermely fölé épített tavaszi lak mellett. Elhaladt egy lejtős rét mellett, egészen addig, míg az aljában el nem érte a kovácsműhelyt. A kemencéből sűrű füst szállt föl. Megkerülte az épületet és meglátta a kovácsot egy széles tolóajtón túl, amint egy forró vasdarabot ütlegel ívesre az üllő szélén. Alvin csak állt és figyelte, hogyan dolgozik. Még odakintről is tisztán érezte a kemence forróságát; odabent olyan meleg lehetett, mint a pokolban. A kovács izmai, mint megannyi önálló kötél tartották a karját a bőre alatt. Hullámzottak és elgördültek egymáson, ahogy a kalapács a levegőbe emelkedett, aztán mind összeugrottak, mikor a kalapács lecsapott. Amilyen közel volt, Alvin már alig bírta elviselni a fém csengő hangját a fémen. Izzadtságcseppek gyöngyöztek a kovács meztelen felsőtestén, fehér bőre rozsdavörösnek tűnt a forróságban, verejtéke koromfoltokat maszatolt el rajta. Az ördög inasának szegődtem, gondolta Alvin. Amint elgondolta, már tudta is, milyen ostoba ötlet. A kovács keményen dolgozó ember volt, ez minden, olyasmivel kereste a kenyerét, amire minden városnak szüksége volt, ha fejlődni akart. A karámban patkolásra váró lovakból, meg az ekének és kaszának való vasakból ítélve jó dolga volt. Ha megtanulom a mesterségét, sosem leszek éhes, gondolta Alvin és az emberek mindig örülni fognak nekem. És még valami; volt valami a tűz forróságában és az izzó vasban, ami valamelyest rokonságban állt a teremtéssel. Alvin ismerte az érzést, mikor a kőfejtőből malomkövet vágott, és megérezte a vékony repedéseket, s tudta, a vasat is képes lenne úgy alakítani, ahogy akarja. Tanulnia kellett azonban valamit a műhelyből és a kalapácsból, meg a fújtatóból és a tűzből, a hűtővízből s az üllőből, valamit, ami segít neki azzá válnia, amire született. Így aztán a kovácsra nézett és nem az erős idegent látta benne, hanem eljövendő önmagát. Látta, hogyan dagadnak az izmok a kovács vállán és hátán. Alvin teste is erős volt a favágástól, meg a cipekedéstől, de az afféle munkában az egész teste mozgott. Az ember megemelte a fejszét, és egész testét beleadta a csapásba, csípőből és lábból is. A kovács azonban fogóval markolta a forró vasat és olyan rezzenetlenül tartotta, míg jobb karjával lecsapott, hogy a teste többi része nem mozdult meg, és bal keze is rezzenetlen maradt. Ettől aztán máshogy formálódott a kovács teste, a karja sokkal erősebb lett, mint a teste többi része, az izmok a nyaka tövéből eredtek, a mellkasa pedig úgy duzzadt, ahogy egy farmerlegénynek sosem fog. Alvin önmagába nézett, megérezte, hogyan nőnek az ő izmai és tudta, hol következnek majd be a legnagyobb változások. Ez is a fortélya része volt, hogy olyan könnyen eligazodott az élő húsban, mint ahogy az élő kő útjait fürkészte ki. Így aztán máris tanítgatni kezdte a testét, hogy olyanná váljék, amilyenre a munkához szüksége lesz. – Kölyök – szólt a kovács. – Uram – mondta Alvin. – Dolgod van velem? Nem ismerlek téged, ugye? Alvin előbbre lépett és kinyújtotta felé az üzenetet, amit az apja írt. – Olvasd föl, fiú, a szemem már nem a régi. Alvin kihajtogatta a papírt. – Alvin Millertől, Erélyegyházáról. Makepeace-nek, Hatrack River kovácsának. Íme a fiam, Alvin,

akiről azt mondta, felfogadja inasának, amíg tizenhét esztendős nem lesz. Keményen fog dolgozni, és megtesz mindent, amit maga mond, maga pedig jó kovácsot farag belőle, ahogy a papirosokon áll, amiket aláírtam. Derék legény. A kovács a papírért nyúlt és egészen közel tartotta a szeméhez. Mozgott a szája, ahogy magában elolvasott néhány részletet, aztán lecsapta a papírt az üllőre. – Szép, mondhatom – szólalt meg. – Tán nem tudod, hogy egy évet késtél, kölyök? Múlt tavasszal kellett volna jönnöd. Három inast utasítottam vissza azért, mert apád a szavát adta, hogy jönni fogsz, én meg itt maradtam egy évig segéd nélkül, mert ő nem tartotta a szavát. Most pedig föl kéne vennem téged, mikor egy évvel kevesebb van a szerződésből és még egy bocsánatkérést sem kaptam. – Sajnálom, uram – felelte Alvin. – De tavaly ott volt a háború. Éppen idefelé tartottam, mikor elkaptak a csoktauk. – Elkaptak a... ugyan már, kölyök, ne mesélj nekem ilyeneket. Ha elkaptak volna a csoktauk, már nem lenne haj a fejeden. És talán még néhány ujjad is hiányozna. – Te-Kumsza megmentett – felelte Alvin. – Ó, persze, és még a Prófétával is találkoztál, osztán együtt sétáltatok a vízen. Ami azt illeti, Alvin éppen ezt tette, de a kovács ábrázatából meg a hangjából sejtette, hogy nem lenne okos dolog ezt megemlíteni. Így aztán Alvin nem szólt semmit. – Hol a lovad? – kérdezte a kovács. – Nincsen – mondta Alvin. – Apád két nappal ezelőtt írta a levelet, kölyök! Biztos lóháton jöttél. – Futottam. – Amint kimondta, Alvin rögtön tudta, hogy hiba volt. – Futottál? – mondta a kovács. – Mezítláb? Legalább négyszáz mérföld innét a Wobbish! Ennyi futástól rojtosnak kéne lennie a lábadnak! Ne mesélj nekem ilyen történeteket, kölyök! Hazugokkal nem foglalkozom. Alvinnak döntenie kellett. Elmagyarázhatná, hogyan képes úgy futni, mint a rézbőrűek. Makepeace nem hinné el neki, ezért Alvinnak meg kellene mutatnia, mire képes. Ez könnyű is volna, mondjuk meghajlítani egy vasrudat csak azzal, ahogy hozzáér. Összenyomni két követ, hogy eggyé váljanak. Alvin azonban már elhatározta, hogy itt nem akarja mutogatni a fortélyait. Hogyan is válhatna rendes inas belőle, ha az emberek azzal jönnének hozzá, hogy vágjon nekik követ, javítson meg egy törött kereket, meg efféléket, amikre jó volt a fortélya? Meg aztán sosem csinált még olyat, hogy fitogtassa a képességeit csak azért, hogy bizonyítsa, mire képes. Otthon csak akkor használta a fortélyát, ha szükség volt rá. Így aztán tartotta magát ahhoz a döntéshez, hogy megtartja magának a fortélyát. Nem mondja meg, mit tud tenni, csak tanul, mint bárki rendes kovácslegény, úgy bánik a vassal, ahogyan a kovács maga, s hagyja, hogy magától nőjön izom a karjára, vállára, mellkasára és hátára. – Csak tréfáltam – mondta Alvin. – Egy ember elhozott a tartalék lován. – Nem kedvelem az efféle tréfákat – felelte a kovács. – Nem tetszik, hogy ilyen könnyen hazudtál nekem. Mit is mondhatott volna Alvin? Most már azt sem mondhatja, hogy nem hazudott – mert már megtette, mikor a tartalék lóról beszélt. Így aztán éppen olyan hazug volt, ahogyan a kovács gondolta. Csak az nem volt világos számára, melyik állítása volt hazugság. Sajnálom – mondta Alvin. – Nem veszlek föl, kölyök. Amúgy sem kell fölvennem téged, hogy egy évet késtél. Most meg első dolgod, hogy hazudsz nekem. Ezt nem tűröm. – Sajnálom, uram – mondta Alvin. – Nem fog még egyszer előfordulni. Otthon sem hazugként ismernek és majd meglátja, hogy itt is tisztességgel fogok viselkedni mindenkivel, ha ad nekem egy esélyt. Ha rajtakap, hogy hazudok, vagy nem dolgozok tisztességgel, kidobhat, és egy szót sem szólok. Csak adjon esélyt, hogy bizonyítsak. – Nem tűnsz te nekem tizenegy esztendősnek.

– Pedig annyi vagyok. Maga is tudja, jól. Maga húzta ki Erély bátyám testét a folyóból aznap este, mikor születtem, legalábbis apám így mesélte. A kovács tekintete elrévedt, mintha a múltra emlékezne. – Igen, igazat mondott, én húztam ki onnét. Még halálában is a fa gyökerébe kapaszkodott, azt hittem, fejszével kell nekiesnem a gyökérnek, hogy kiszabadítsam. Gyere ide, kölyök. Alvin közelebb ment, a kovács pedig megbökdöste az izmait a karján. – Látom nem vagy lusta gyerek. A lusta kölkök elpuhulnak, de te erős vagy, mint aki keményen dolgozik a földeken. Erről nem hazudtál, úgy vélem. De még nem láttad, milyen az igazi munka. – Készen állok megtanulni. – Ó, efelől biztos vagyok. Sok legény örülne, ha tőlem tanulhatna. Más munkák jönnek-mennek, de kovácsra mindig szükség lesz. Ez nem változik. Szóval, úgy vélem, elég erős vagy. Most lássuk az eszedet. Ez itt az üllő. Itt, a végén van a szarva, látod. Mondjad. – Szarv. – Aztán itt a torka, ez meg az oldallapja – nem edzett acélból van, hogy ha ráversz egy hideg vésővel, a véső nem csorbul ki. Aztán jön a lapja, ahol a fémmel dolgozok. Ez itt az odorlyuk, ahová a bélyegítőt, a lapítót, és a ványolót támasztom. Ez meg itt a bökőlyuk, ahol lyukat ütök a vaslapon. Megértetted? – Azt hiszem, uram. – Akkor mondd el az üllő részeit. Alvin pedig visszamondta, amennyire tudta. Nem emlékezett rá, melyik mit csinál, legalábbis nem mindegyiknél, de így is elég jó volt, mert a kovács bólintott és elvigyorodott. – Hát, félkegyelmű sem vagy, ahogy látom, úgyhogy gyorsan fogsz tanulni. Az is jó, hogy elég nagy vagy a korodhoz képest, ezért nem kell a fújtatóknál tartsalak az első négy évben, meg effélék, ahogy a kisebb kölykökkel szoktam. A korod viszont nem mindegy. Az inasok hét évig tanulnak, de a papirosok, amiket megírattam apáddal, azt mondják, hogy tizenhét éves korodig. – Már majdnem tizenkettő vagyok, uram. – Azt mondom ezzel, hogy ha szükséges, hét teljes évig akarlak itt tartani. Nem akarom, hogy éppen akkor somfordálj el, mikor már eleget gyakoroltál ahhoz, hogy végre hasznodat lássam. – Hét év, uram. Azon a tavaszon, mikor tizenkilenc leszek, akkor jár le az időm. – Hét év hosszú idő, kölyök, én pedig tartom is magam hozzá. A legtöbb legény kilenc-tízesztendősen kezd hozzá, hogy mire tizenhat, vagy tizenhét évesek lesznek, munkát, meg asszonyt kereshessenek maguknak. Elvárom, hogy jó keresztény módjára ne szűrd össze a levet egyetlen városbéli lánnyal sem. Megértettél? – Meg, uram. – Jól van akkor. Az inasaim a konyha fölött alszanak a padláson; az asztalomnál, a feleségemmel, a kölykeimmel, meg velem együtt eszel, de jobban érzem magam, ha nem beszélsz a házban, amíg nem szólnak hozzád – nem akarom, hogy az inasaim azt gondolják, ugyanolyan joguk van, mint a saját gyerekemnek, mert ez nem így van. – Igen, uram. – Most pedig újból föl kell hevítenem ezt a vasat, úgyhogy kezdj dolgozni a fújtatón. Alvin a fújtató karjához ment. T-alakú szára volt, hogy két kézzel lehessen dolgozni vele, de Alvin elfordította a végét, hogy hosszában legyen és úgy fogta, ahogy a kovács fogja a kalapácsát, mikor lendíti. Aztán egy kézzel nekiállt dolgozni a fújtatón. – Mit csinálsz, te kölyök? – kiáltott rá új gazdája. – Tíz percig sem bírod a fújtatót egy kézzel. – Akkor tíz perc múlva cserélek, és másik kézzel csinálom – felelte Alvin. – De úgy sosem leszek készen a kalapácsra, ha mindig hajolgatnom kell, mikor a fújtatót nyomom. A kovács először dühösen nézett rá, aztán fölnevetett. – Bátor a mondókád, kölyök, de nem beszélsz összevissza. Csináld, ahogy akarod, de nehogy lankadjon

a lendületed – forró tűz kell nekem, ami most fontosabb, minthogy erőt gyújts a karodba. Alvin nekiállt a fújtatásnak. Nemsokára érezte a szokatlan mozgás keltette fájdalmat, amint a nyakába, meg a hátába költözött. Mégis tovább fújtatott, nem törte meg a lendületét, tűrte az erőltetést. Már most rábírhatta volna az izmait, hogy nőjenek meg úgy, ahogy kellene, de abban biztos volt, hogy nem azért van itt, hogy a fortélyával erősödjön. Hagyta hát a fájdalmat, és hagyta, hogy a teste úgy változzék, ahogy kell, az izmai saját erejükből dagadjanak. Tizenöt percig bírta a jobb kezével, tízig a ballal. Érezte a sajgó izmokat és tetszett neki az érzés. Makepeace Smith elégedettnek tűnt Alvin fújtatásával. Alvin pedig tudta, hogy itt megváltozik majd, hogy a munkától erős és gyakorlott ember válik belőle. Ember, de nem Teremtő. Még nem teljesen azon az úton járt, amire született. Mivel azonban talán ezer éve, vagy régebb óta nem volt Teremtő a világon, ahogy azt a népek mondták, kinél tanulhatja ki azt a mesterséget?

Viola Whitley Physicker Dekane egyik legjobb negyedében, egy tisztes külsejű ház előtt segítette le Peggyt a kocsiról. – Legszívesebben elkísérném az ajtóig, Peggy Guester, hogy bizonyos legyek felőle, hogy otthon van az illető – mondta, de Peggy tudta, hogy a doktor nem számított rá, hogy a szaván fogja. Ha valaki tudta, mennyire nem szenvedhette a lány, ha sürgölődnek körülötte, az Whitley Physicker doktor volt. Így aztán udvariasan megköszönte a fuvart és elbúcsúzott a férfitől. Hallotta, ahogy elzörög a hintó, a lovak patája végigcsattog az utca kövén, és bekopogtatott az ajtón. Egy cselédlány nyitott ajtót, egy német lány, nagyon frissiben érkezhetett, mert még annyira sem tudott angolul, hogy megkérdezze Peggy nevét. Egy intéssel behívta, leültette egy padra a nappaliban, aztán egy ezüst tálcát nyújtott felé. Mire kell neki az a tálca? Peggy alig tudta kibogozni, amit a külföldi lány fejében talált. Várt valamire... mire? Egy kis darab papírra, de Peggynek fogalma sem volt, miért. A lány határozott mozdulattal előrébb nyújtotta a tálcát. Peggy nem tudott mást tenni, csak vállat vont. Végül a német lány feladta és elment. Peggy ült a pádon és várt. Szívfények után kutatott a házban, és megtalálta, akit keresett. Csak akkor jött rá, mire kellett a tálca – a névjegykártyára. A városi népek, legalábbis a gazdagabbak, kis kártyákra írják a nevüket, hogy így mutatkozzanak be, ha látogatóba mennek. Peggy emlékezett is rá, hogy egy könyvben olvasott róla, de az a Királyi Kolóniákból volt. Nem gondolta volna, hogy ezen a szabadabb vidéken is megőrizték ezt a formaságot. Hamarosan megjelent a ház úrnője, sarkában a német cseléddel, aki az úrnő szoknyája mögül kukucskált ki. Peggy a szíve lángjából tudta, az asszony nem gondolta magáról, hogy különösebben kiöltözött volna, de Peggy számára maga volt a Királynő. Peggy a szíve lángjába nézett és megtalálta, amit remélt: a nő nem volt dühös, amiért Peggy így beállított, csak kíváncsiságot látott benne. Ó, persze a hölgy rögtön ítélkezni kezdett magában a külső alapján – Peggy még sosem találkozott olyan emberrel, beleértve önmagát is, aki ne gondolta volna el magában ránézésre, milyen ember lehet egy idegen –, de a hölgy véleménye kedvező volt. Mikor végigmérte Peggy öltözékét, egy vidéki lányt látott, nem egy koldust; mikor Peggy komor, rezzenéstelen arcára nézett, nem csúnyának látta, hanem olyannak, aki sok fájdalommal találkozott. Mikor pedig elképzelte Peggy fájdalmát, az első gondolata az volt, hogyan gyógyíthatná meg. Mindent összevetve a hölgy kedves és jóságos volt. Nem bánta meg, hogy idejött. – Úgy vélem, még nem találkoztunk – mondta a hölgy. Hangja édes, lágy és kellemes volt. – Bizony nem, Viola asszonyság – felelte Peggy. – A nevem Peggy. Sok-sok éve ismerte az apámat. – Talán elárulhatnád a nevét? – Horace – felelte Peggy. – Horace Guester, Hatrack városából. Már a neve hallatára kavarogni kezdett a szíve lángja – boldog emlék, meg egy kis félelem, hogy mit akar ez a furcsa lány tőle. A félelem azonban hamar kialudt – a férje évekkel ezelőtt meghalt, így őt nem érheti a fájdalom. Ezek az érzelmek nem látszottak a hölgy arcán. Tökéletes kecsességgel őrizte meg kedves és barátságos kifejezését. Viola a cseléd felé fordult és néhány szót szólt neki németül. A lány pukedlizett, aztán elment. – Az apád küldött? – kérdezte a hölgy. A kimondatlan kérdés pedig ez volt: Elmondta apád, mit jelentettem neki, és ő mit jelentett nekem? – Nem – felelte Peggy. – Magamtól jöttem. Apám bele is pusztulna, ha rájönne, tudom a maga nevét. Tudja, én fáklya vagyok, hölgyem. Nincsenek titkai, előttem aztán nem. Senkinek sem. Nem lepődött meg rajta, hogyan fogadta Viola a híreket. A legtöbb ember rögtön azokra a titkokra

gondolt volna, amikről remélték, hogy nem találja ki. Ehelyett a hölgy rögtön arra gondolt, milyen szörnyű lehet Peggynek, hogy annyi mindent tud, amit nem kellene elviselnie. – Mióta van ez így? – kérdezte halkan. – Bizonyára nem kislánykorod óta. Az Úr túlságosan könyörületes, hogy engedje, ilyesféle tudás töltse meg egy gyermek elméjét. – Azt hiszem, az Úr nem sokat törődik velem – felelte Peggy. A hölgy megérintette Peggy arcát. Peggy tudta, hogy a hölgy észrevette, milyen koszos az út porától, de nem a ruhákra, meg a tisztaságra gondolt. Fáklya, gondolta. Ezért van egy ilyen fiatal leánynak ilyen fagyos, szigorú ábrázata. A túl sok tudás tette ilyen rideggé. – Miért jöttéi el hozzám? – kérdezte Viola. – Bizonyára nem ártani akarsz apádnak, vagy nekem egy ilyen régi üggyel. – Ó, dehogy, hölgyem – felelte Peggy. Soha életében nem hangzott még ilyen nyersnek a saját hangja, a hölgyhöz képest pedig egyenest károgott, mint egy holló. – Fáklyaként ismerem a maga titkát, és fáklyaként eleget tudok ahhoz, hogy megértsem, legalább annyi jó volt benne, mint amennyi bűn, márpedig ami a bűnt illeti, apa azóta is fizet érte és kétszerest, háromszorost bűnhődik minden évben. Könnyek szöktek Viola szemébe. – Reméltem – szólt halkan –, reméltem, hogy idővel enyhül majd a szégyene és örömmel emlékszik majd rá. Mint azok a régi fakó faliszőnyegek Angliában, aminek már régóta nem erősek a színei, de a kép maga a szépség halvány árnyéka. Peggy elmondhatta volna, hogy több mint örömet érzett, hogy minden érzését újra átélte, mintha csak tegnap történt volna. Ám ez apa titka volt, nem az övé. Viola zsebkendőt érintett a szeméhez, hogy felitassa a meggyűlt könnyeket. – Annyi éven át sosem beszéltem senkinek sem erről. Kiöntöttem a lelkemet az Úrnak, ő pedig megbocsátott; mégis örömmel tölt el, hogy olyasvalakivel beszélhetek erről, akinek saját szememmel látom az arcát, nem csak képzeletemmel. Mondd csak, gyermekem, ha nem bosszúálló angyalként jöttél, talán megbocsátást hozol? Viola úrnő olyan eleganciával beszélt, hogy Peggy azon kapta magát, a könyvek nyelve után kutat az emlékezetében és nem saját szavaival akar szólni. – Én... kérvényezni jöttem – mondta Peggy. – Segítséget kérek. Meg akarom változtatni az életemet, s azt gondoltam, mivel apámat szerette, talán hajlandó volna kedvességgel viseltetni a lánya iránt is. A hölgy elmosolyodott. – Márpedig ha azt állítod magadról, hogy fáklya vagy, tudod is a választ. Miféle segítségre van szükséged? A férjem tekintélyes összeget hagyott rám a halálakor, de azt hiszem, neked nem pénzre van szükséged. – Nem, asszonyom – felelte Peggy. De akkor mit is akart tőle, most már, hogy itt volt? Hogyan magyarázhatná el, miért jött? – Nem tetszett az élet, amit Hatrackben láttam magamnak. El akartam... – Szökni? – Olyasféle, azt hiszem, csak nem egészen. – Más akarsz lenni, mint ami vagy – mondta a hölgy. – Igen, Viola asszonyság. – Mi akarsz lenni? Peggy sosem gondolta, hogy szavakba öntse, amiről álmodott, de most, hogy Viola asszonyság itt állt előtte, Peggy látta, milyen egyszerűen megfogalmazhatja az álmait. – Maga, asszonyom. A hölgy elmosolyodott és megérintette az arcát, a haját. – Jaj, gyermekem, ennél nagyobb céljaid is lehetnének. Ami jóság van bennem, azt apádtól kaptam. Ahogyan szeretett, megtanított rá, hogy talán – nem, nem talán –, hogy megérte szeretni engem. Azóta sokat tanultam, többet arról, mit jelent asszonynak lenni. Milyen csodás szimmetria, ha visszaadhatok a lányának némi bölcsességet, amit ő adott nekem. – Finoman fölnevetett. – Sosem gondoltam rá, hogy

valaha is diákot fogadjak. – Inkább tanítvány, asszonyom. – Sem diák, sem tanítvány. Itt maradsz a házamban, mint a vendégem? Engeded, hogy a barátod legyek? Bár Peggy nem láthatta saját életének ösvényeit, mégis érezte, hogy megnyílnak előtte, és velük minden jövő, amit remélni mert magának. – Jaj, asszonyom – suttogta –, ha megtenné.

Vízfakasztó Hank Dowser már sok inaslegényt látott élete során, de ilyen frisset még nem. Íme, itt volt Makepeace Smith, amint Piklesz bal mellső patája fölött görnyed, és éppen be akarná verni a szöget, mikor megszólal a kölyök. – Ne azt a szöget – mondta a kovácsinas. – Ne oda. Nohát ez volt aztán a kiváló pillanat, gondolta Hank, hogy a mester akkora fülest adjon a legényének, hogy az nyüszítve kotor vissza a műhelybe söprögetni. – Gondolod, hogy meg tudod patkolni ezt a patát, Alvin? – kérdezte a mester. – Nagy darab kanca ez, de látom, erősödtél azóta, hogy utoljára patkoltál. – Meg tudom tenni – felelte a fiú. – No álljon meg a menet – szólt Hank Dowser. – Piklesz az egyetlen hátasom, és nincs rá pénzem, hogy újat vegyek. Nem akarom, hogy az inasa az én vén kancám rovására tanulgassa a lópatkolás csínját-bínját. – És mivel már amúgy is olyan őszintén megmondta a véleményét, Hank hőbörgött is tovább, bolond fejjel. – Hát ki itt a mester és ki a tanítvány? Nohát ezt nem kellett volna mondania. Hank tudta abban a minutumban, hogy kimondta a szavakat. Az ember nem mondja, hogy ki itt a mester, az inas előtt aztán semmiképp. És lám, Makepeace Smith füle rögvest elvörösödött. Fölállt és kihúzta magát, mind a majd’ két méteres magasságában, karja, mint az ökrök lába, kezével tán egy medve pofáját is összeroppantotta volna, és azt mondta: – Én vagyok a mester, és ha azt mondom, a legényem elég jó a feladathoz, akkor elég jó a feladathoz, máskülönben viheti másik kovácshoz a lovát. – Nono, csak ne olyan hevesen – mondta Hank Dowser. – Hevesen a kohó izzik a műhelyemben, Dowser uram – mondta Makepeace. – Ez meg itten a hideg vas, a lova patájánál. Ami azt illeti, fogom itt a lábát és már igencsak rám nehezedik. És most kezdi kérdezgetni, én vagyok-e a mester a saját műhelyemben? Bárki, akinek van egy kis sütnivalója, tudja, hogy csak annyira okos dolog hergelni a kovácsot, aki a lovadat patkolja, mint dühíteni a méheket, mikor mézet gyűjt az ember. Hank Dowser már csak azt remélte, Makepeace-t valamelyest könnyebb lesz lecsillapítani. – Hát persze, hogy maga – mondta Hank. – És nem is akartam vele rosszat mondani, csak meglepett, mikor a legénye ennyire kinyitotta a száját. – Azért, mert ez a fortélya – felelte Makepeace Smith. – Alvin meg tudja mondani, milyen a lónak a patája – hol tartja meg a szög a patkót, hol megy érzékeny húsba, meg effélék. Született patkolókovács. És ha nekem azt mondja, ne oda verjem a szöget, akkor most már tudom, hogy azt a szöget nem akarom beverni oda, mert megbolondul vagy lesántul tőle a ló. Hank Dowser elvigyorodott és hátrált pár lépést. Forró nap volt, ez minden, bizonyára ezért ilyen türelmetlen. – Tisztelem én minden ember fortélyát – mondta végül. – Ahogyan én is elvárom, hogy tiszteljék az enyémet. – Hát akkor, elég ideig tartottam a lova lábát – mondta a kovács. – Gyere, Alvin, patkóid meg. Ha a fiú elvigyorodott vagy kuncogott volna, Hanknek oka lett volna ilyen dühösnek lenni rá. De Alvin csak lekuporodott, szögekkel a szájában és felemelte a ló bal mellső lábát. Piklesz ránehezedett, de a fiú magas volt, bár az arcán még csak nem is pelyhedzett a szakáll, ha pedig izmokról volt szó, szinte kiköpött mása volt mesterének. Nem tellett bele egy perc, míg a patkó a helyére került. Piklesz meg se rezzent, nem is toporgott, ahogy szokott patkoláskor. Most, hogy Hank jobban belegondolt, Piklesz mindig egy kicsit

óvatosabb volt azzal a lábával, mintha fájna a patája. De már olyan régóta ilyen volt, hogy Hank alig vette észre. Az inaslegény ellépett az útból és még mindig nem mutatkozott rajta hencegés, vagy pimaszság nyoma. Az égvilágon semmi bosszantót nem tett, Hank mégis indokolatlan haragot érzett iránta. – Hány éves? – kérdezte Hank. – Tizennégy – felelte Makepeace. – Tizenegy volt, mikor magamhoz vettem. – Kissé öreg már, hogy inaskodni kezdjen, nem igaz? – Egy évet késett, mert akkoriban volt az a háború a rézbőrűek, meg a franciák között... a Wobbish vidékéről való. – Nehéz évek voltak azok – mondta Hank. – Szerencsémre én akkoriban Irrakvában voltam. Kutakat kerestem a malmaiknak, végig a vasút mentén, amit építettek. Szóval tizennégy? Amilyen nagydarab, biztos hazudott magának a koráról. Ha a fiúnak nem tetszett, hogy hazugnak nevezték, nem adta jelét. Ettől Hank Dowser csak még bosszúsabb lett. Olyan volt ez a kölök, mint a viszketés a háta közepén, bármit tett is, minden idegesítette. – Nem – mondta a kovács. – Jól tudjuk, hány esztendős. Itt született, Hatrack Riverben, tizennégy éve, mikor a családja úton volt nyugatnak. A legidősebb bátyját ott temettük el, a dombon. A korához képest jó nagydarab, mi? Mintha lóról és nem egy fiúról beszélgettek volna. Alvin azonban úgy tűnt, nem bánja. Csak állt ott és bámult keresztül rajtuk, mintha üvegből lettek volna. – Akkor még négy év van a szerződéséből? – kérdezte Hank. – Kicsit több. Míg majdnem tizenkilenc lesz. – Hát, ha már most ilyen jó, úgy vélem, hamarabb kivásárolja magát és vándorkovács lesz belőle. – Hank figyelte, de a fiú erre sem kapta föl a fejét. – Azt azért még nem – felelte Makepeace Smith. – Jól bánik a lovakkal, de a kohó környékén még figyelmetlen. Bármelyik kovács képes patkolni, de egy ekevashoz, vagy kerékabroncshoz igazi kovács kell, amihez nem elég, ha valaki ért a lovakhoz. Én magam például egy vasmacskát csináltam vizsgamunkának! Akkoriban Netticutban éltem ugyanis. Errefelé persze nincs szükség horgonyokra. Piklesz horkantott és topogott párat – de nem amúgy bosszúsan, mint mikor a lovakat zavarni szokta az új patkó. Jóféle patkolás volt ez, de Hanket még ez is bosszantotta a fiúval kapcsolatban. Saját maga sem értette, miért dühös rá. A fiú tette föl Piklesz utolsó patkóját arra a lábára, amire lesántult volna, ha egy másik patkolókovács csinálja. A fiú jót tett vele. Akkor meg miért emésztette belülről ez a harag, ami egyre rosszabb lett, bármit csináljon is a fiú? Hank elhessegette a gondolatot. – Derék munka volt – mondta a kovácsnak. – Most rajtam a sor, hogy megcsináljam a részemet. – Ugyan, mindketten tudjuk, hogy egy varázsvesszőzés többet ér, mint egy patkolás – felelte Makepeace Smith. – Így aztán, ha szüksége van még valamire, tudja, hogy tartozom magának. – Visszajövök még, Makepeace, legközelebb, ha meg kell patkolni a lovamat. – És mivel Hank Dowser keresztény ember volt és szégyellte magát, amiért annyira nem kedvelte a fiút, dicséret gyanánt még hozzátette. – Majd ügyelek rá, hogy még addig visszajöjjek, míg a fiú itt inaskodik magánál, ezzel a fortélyával, ami van neki. A fiú mintha ezt sem hallotta volna meg, a kovácsmester meg csak kuncogott. – Nem maga az egyetlen, aki ezt mondja – felelte. Akkor értett meg valamit Hank Dowser, amit máskülönben nem vett volna észre. A fiú fortélya a patákkal jó volt az üzletnek, Makepeace Smith meg az a fajta kovács volt, aki az utolsó napig kitölteti a fiúval a szerződését, hogy a tiszta patkolásokkal szerezzen magának jó hírnevet. Egy kapzsi gazdának csak annyi volt a dolga, hogy azt mondja, a fiú még nem volt elég jó a kovácsolással, vagy efféle dologgal, aztán ezt használja póráz gyanánt. Eközben a fiú nevet szerez a műhelynek mindenfelé, a Hiótól keletre.

Pénz üti Makepeace Smith zsebét, a fiú pedig egy fillért sem kap: se pénzt, se szabadságot. Márpedig a törvény az törvény, a kovács nem is szegte meg – joga volt az utolsó napig kihasználni a fiú szolgálatait. A szokás azonban az volt, hogy eleresztik az inast, amint elég gyakorlata és esze van, hogy megállja a helyét a világban. Máskülönben, ha a fiú nem reménykedhetett a korai szabadulásban, miért is dolgozna olyan keményen és gyorsan, ahogy bír? Mondják, még a Királyi Kolónia rabszolgatartói is hagyják, hogy a legjobb rabszolgáik keressenek egy kis zsebpénzt, hogy egyszer még megvásárolhassák a szabadságukat, mielőtt még meghalnának. Nem, Makepeace Smith nem szegte meg a törvényt, de megszegte a mester és tanítvány hagyományát, Hank pedig ezért rosszat gondolt róla; komisz egy mester volt, aki maga mellett tartja az inasát, mikor az már mindent tud, amit megtaníthatott neki. Mégis, bár tudta, hogy a fiúval igazságtalanul bánik a gazdája, ha ránézett Alvinra, hűvös, nyirkos gyűlölet költözött a szívébe. Hank megborzongott, próbálta lerázni magáról a gondolatot. – Azt mondta, kútra van szüksége – szólalt meg Hank Dowser. – Ivásra kell, vagy mosásra, vagy a műhelyhez? – Mi a különbség? – kérdezte a kovács. – Éppenséggel van különbség – felelte Hank. – Iváshoz tiszta víz kell, mosáshoz meg olyan, amelyik nem romlott. De a műhelyhez, úgy vélem, a vasnak mindegy, hogy tiszta, vagy koszos vízben hűl, jól mondom? – A dombtetőn a forrás kezd elapadni, évről évre kevesebb vizet ad – mondta a kovács. – Olyan kút kell, amire számíthatok. Mély és tiszta kút kell nekem. – Tudja, miért apad el a patak – mondta Hank. – Mindenki kutakat ás és elszívja a vizet, mielőtt az kibuggyanhatna a forrásból. A maga kútja lesz az utolsó csepp a pohárban. – Nem lep meg – biccentett Makepeace. – De nem temethetem be a kútjaikat, nekem pedig szükségem van vízre. Azért itt telepedtem le, mert itt volt a patak, most meg kiszárították. Akár tovább is állhatnék, de itt a feleségem, meg a három kölköm a házban, és szeretek itt élni. Ezért inkább vizet keresek, mint továbbállok. Hank a patak mentén álló fűzekhez ment, ahol a víz előbukkant egy régi, elhagyott tavaszi lak alól. – A magáé? – kérdezte Hank. – Nem. Horace Guesteré, övé a fogadó fentebb. Hank keresett egy vékony fűzfaágat, ami éppen jól ágazott el és elkezdte levágni a késével. – Mostanában már nemigen használják azt a házat. – Mint mondottam, elapad a patak. A nyár javában nincs elég víz benne, hogy hűsen tartsa a tejszínes köcsögöket. Mi haszna van a tavaszi laknak, ha nem számíthat rá az ember? Hank levágta az utolsó ágat is, aztán megkopaszította a levelektől, hogy villás fadarabot kapjon. Voltak vízfakasztók, akiket nem érdekelt, milyen sima volt a botjuk, csak letépkedték a leveleket és hagyták olyan rücskösnek, ahogy volt, de Hank tudta, hogy a víz néha nem akarta, hogy megtalálják, akkor pedig jó, sima fűzfa kellett hozzá. Voltak aztán mások, akik sima pálcát használtak, de mindig ugyanazt, évről évre, helyről helyre, de az sem volt jó, Hank tudta jól, mert a pálcának olyan fűzről, vagy hasonlóról kellett nőnie, ami azt a vizet itta, amit az ember meg akart találni. A többi vízfakasztó sarlatán volt, bár semmi haszna nem volt fölfedni őket. Legtöbbször azért találtak vizet, mert ha elég mélyre ás az ember, előbb-utóbb úgyis talál vizet. Hank azonban tisztesen csinálta, neki igazi volt a fortélya. Érezte, ha a fűzfapálca reszketni kezd a kezében, érezte, ahogy dalol neki a víz a föld alatt. Nem ugrott rá a víz első jelére, de nem ám; tiszta, magasan fekvő vizet keresett, közel a felszínhez, ahonnét könnyebb kihúzni. Büszke volt a munkájára. De nem olyan volt ez, mint annak az inaslegénynek – hogy is hívták? Alvin. Az ember vagy tudott lovat patkolni anélkül, hogy lesántítana egy lovat, vagy nem. Ha egyszer is lesántult miatta egy ló, az emberek kétszer is meggondolják, mielőtt újból hozzá viszik patkoltatni a jószágot. A vízfakasztónál azonban, úgy

tűnt, nem számít, talál-e vizet minden alkalommal, vagy sem. Ha az ember vízfakasztónak nevezi magát és van egy villás botja, az emberek fizetnek azért, hogy kutakat keressen, és nem kérdezik meg, valóban vane hozzá fortélya. Ahogy erre gondolt, Hanknek az jutott eszébe, talán ezért gyűlöli annyira a fiút – mert annak máris neve volt a jó munkájáért, míg Hanknek nem, pedig ő volt az egyetlen igazi vízfakasztó közel, s távol. Hank letelepedett a füves patakparton és levette a csizmáját. Mikor lehajolt, hogy egy sziklára tegye őket, hogy ne másszanak bele a bogarak, egy szempár pislogott vissza rá a sűrű bozótból. Alaposan megijedt tőle, mert azt hitte, medvét lát, aztán azt hitte, egy rézbőrű az, aki a skalpját akarja, bár egyiket sem láttak erre már évek óta. De nem, ez csak egy halvány bőrű néger kölyök volt, aki a bokorban bujkált. Keverék gyerek volt, félig fehér, félig fekete, ezt jól látta, amint túltette magát a meglepetésén. – Mit bámulsz? – mordult rá Hank. A szempár lecsukódott és az arc eltűnt. A bokor zörgött egy keveset, ahogy valami gyorsan odább inait mögötte. – Ne is törődjön vele – mondta Makepeace Smith. – Az csak Arthur Stuart. Arthur Stuart! Nem akadt senki New Englandben, vagy az Egyesült Államokban, aki ne tudta volna, hogy az egyetlen Arthur Stuart a Királyi Kolóniákon él. – Akkor örömmel tudatom, hogy én meg a Lord Protektor vagyok – felelte Hank Dowser. – Mert ha a király bőrének ilyen árnyalata van, akkor olyan hírem van, amiért minden városban naponta háromszor ehetek ingyen a Hiótól Suskwahennyig, amíg meg nem halok. Makepeace jót nevetett ezen. – Nem, ez Horace Guester tréfája, ő nevezte el így. Horace és Peg Guester nevelik ezt a pulyát, mivel az anyja túl szegény hozzá, hogy ellássa. Persze szerintem nem csak ez az oka. Mivel olyan világos a bőre, a férje, Mock Berry nyilván nem szeretné látni, ahogy a többi, szénfekete kölykével egy asztalnál eszik. Hank Dowser nekilátott lehúzni a zokniját. – Tán csak nem azért fogadta be az öreg Horace Guester, mert ő felelős azért, hogy ilyen világos a fiú bőre? – Nyelje le gyorsan a szavait, Hank, mielőtt más nyeleti le magával – szólt Makepeace. – Horace nem az a fajta férfi. – Meglepődne, ha tudná, ki mindenki bizonyult olyasféle férfinak – mondta Hank. – Persze Horace Guesterről nem feltételezek ilyesmit. – Gondolja, hogy Peg Guester beengedte volna a férje keverék purdéját az otthonába? – Mi van, ha nem tudja? – Tudná, ha úgy volna. A lánya, Peggy fáklya volt errefelé. Azt meg mindenki tudta, hogy a kis Peggy Guester sosem hazudik. – Hallottam már a Hatrack Riveri-fáklyáról, mielőtt erre jártam volna. Hogyhogy nem láttam még? – Mert elment, azért – válaszolt Makepeace. – Három évvel ezelőtt. Egyszerűen elszökött. Bölcsen teszi, ha sosem kérdezősködik felőle a Guesterék fogadójában. Kissé érzékenyek rá. Hank Dowser mezítláb állt a patak partján. Éppen fölnézett, és távolabb, a fák közt ott állt és őt figyelte megint az az Arthur Stuart gyerek. Már miféle kárt tudott volna okozni az a kis néger kölök? Sémin ilyet. Hank belépett a patakba és hagyta, hogy a jéghideg víz körbefolyja a lábát. Magában beszélt a vízhez: nem akarom gátolni a folyásod, vagy tovább apasztani téged. A kút, amit ásni akarok, nem akar ártani neked. Csak egy másik helyet adok, amin átfolyhatsz, mintha új arcot, új kezet, másik szemet kapnál. Ezért aztán ne rejtőzz előlem, te víz. Mutasd meg, hol emelkedsz fölfelé, hol törsz az égnek, én meg megmondom nekik, hol ássanak és engedjenek szabadon, hogy a földet mossad. – Elég tiszta ez a víz? – kérdezte Hank a kovácsot. – Amennyire csak lehet – felelte Makepeace. – Még nem hallottam, hogy bárki megbetegedett volna tőle.

Hank belemártotta a vessző hegyesebbik végét a vízbe, folyásnak fölfelé. Kóstold meg, mondta a vesszőnek. Érezd meg az ízét és emlékezz rá, keress olyan helyet, ami épp ilyen édes. A vessző ficánkolni kezdett a kezében. Készen állt. Kiemelte a vízből; a bot megnyugodott, de még mindig remegett egy picit, hogy tudassa, még él, él és keres. Most már nem volt helye több beszédnek, meg gondolkodásnak. Hank csak körbejárt, szeme résnyire lehunyva, mert nem akarta, hogy az ő látása megzavarja a vesszőt. A vessző sosem vezette félre; ha nézné, merre vezeti, az annyit tenne, mintha nem bízna a vessző hatalmában. Csaknem fél órába tellett. Pedig számos helyet talált rögtön, de nem elég jót, Hank Dowsernek nem volt mindegy. Amilyen erősen a vessző lebukott a föld felé ott, ahol vizet érzett a közelben, abból tudta, milyen mélyen van. Mostanára már olyan jól csinálta, hogy az emberek nem tudták volna megkülönböztetni egy bogárszalajtótól, aminél jobbat egy vízfakasztó nem is kívánhatott magának. Mivel a bogárszalajtók igen ritkák voltak, általában hetedik fiúk, vagy tizenharmadik gyermekek voltak, Hank már nem kívánta, hogy bogárszalajtó legyen vízfakasztó helyett, vagy legalábbis nem túl gyakran. A vessző olyan erősen bukott le, hogy három hüvelyk mélyen fúródott a földbe. Ennél jobb úgysem lesz. Hank elmosolyodott és kinyitotta a szemét. Alig tíz méternyire volt a műhely mögött. Jobb helyet nyitott szemmel sem találhatott volna. Egy bogárszalajtó sem csinálhatta volna szebben. A kovács is így gondolta. – Nohát, ha engem kérdezett volna, hova szeretném a kutat, ezt a helyet választottam volna. Hank mosolytalanul bólintott, szemét még félig lehunyta, teste még bizsergett a víz hívó szavától. – Nem akarom kivenni innét ezt a pálcát – mondta Hank –, amíg körbe nem árkolta a helyet, hogy megjelölje. – Hozz egy ásót! – kiáltott a kovács. Az inaslegény elügetett a szerszámért, Hank pedig észrevette, hogy Arthur Stuart rögvest a nyomába iramodott, olyan gyorsan szedve apró lábait, hogy majd’ felbukott bennük. Végül aztán el is hasalt, arccal előre a fűben, még csúszott vagy egy métert, aztán harmattól nyirkosán feltápászkodott. Ment is tovább rögtön, egy mukk nélkül, és fürgén eltűnt a műhely mögött, amerre Alvin ment. Hank visszafordult Makepeace Smith felé és lábával megböködte a földet, ahol a vessző állt. – Nem tudhatom biztosan, hiszen nem vagyok bogárszalajtó – mondta Hank olyan szerényen, ahogyan tőle csak tellett –, de úgy vélem, alig tíz láb mélyre kell ásni, hogy elérjétek a vizet. Friss és élénk errefelé. – Nekem aztán mindegy – felelte Makepeace. – Nem én fogom kiásni. – Ez a maga inasa elég erősnek tűnik, hogy kiássa maga is, ha nem lustul el és dől ki aludni, amint hátat fordít neki. – Nem a lusta fajta – felelte Makepeace. – A fogadóban éjszakázik, nem igaz? – Nem – felelte Hank. – Vagy hat mérföldre nyugatra egy család azt szeretné, hogy valami száraz helyet találjak nekik, ahol jó, mély pincét áshatnak. – Afféle fordított vízfakasztás? – Az bizony, Makepeace és sokkal nehezebb az ilyen nyirkos vidéken, mint ez. – Akkor térjen be visszafelé – mondta Makepeace. – Félreteszek magának egy kortyot az első vödör vízből, amit a kútból húzunk fel. – Úgy lesz – felelte Hank. – Örömmel. – Nem gyakran érte ilyen megtiszteltetés, hogy elsőként ihat a vízből. Annak hatalma volt, de csak ha önként és szabad akaratból adják, Hank pedig már nem tudta tovább leplezni a vigyorgását. – Pár nap múltán erre járok, efelől biztos lehet. Az inaslegény visszatért az ásóval és azon nyomban ásni kezdett. Csak egy sekély árkot vájt ki, de Hank észrevette, hogy méricskélés nélkül szabályos négyzetet ásott ki, minden oldala egyforma volt, és amennyire meg tudta állapítani, még az égtájakhoz is igazodott. Ahogy ott állt, a vessző még mindig a földbe fúrva, Hank hirtelen rosszullétet érzett a gyomrában, amiért a fiú ilyen közel volt hozzá. Csakhogy

ez nem az a fajta rosszullét volt, mikor az ember visszaöklendezné a reggelijét, hanem az a fajta, ami fájdalommá válik, ami erőszakká válik; Hank vágyat érzett magában, hogy kikapja az ásót a fiú kezéből és az élével jól fejbe vágja. Végül aztán felderengett benne, ahogy állt ott a reszkető vesszővel a kezében, hogy nem Hank gyűlöli ennyire a fiút, de nem ám, hanem a víz, amit Hank szolgált, a víz – az akarta holtan látni a kölyköt. Abban a pillanatban, hogy megfordult a fejében a gondolat, Hank rögtön el is fojtotta, leküzdötte a rosszullétét. Ez volt a legőrültebb gondolat, ami valaha is megfordult a fejében. A víz az víz. Csak föl akar törni a földből, vagy lezúdulni a felhőkből és megmosdatni a földet. Nem volt benne rosszindulat, nem akart ölni. Meg aztán, Hank Dowser keresztény volt, méghozzá baptista – a legvízfakasztóbb vallás, ha van ilyen egyáltalán. Mikor víz alá mártják az embert, a megkeresztelkedésért teszik, nem azért, hogy belefujtsák őket. Hank szívében nem lappangott gyilkos gondolat, mert a Megváltó lakott ottan, arra tanította, hogy szeresse ellenségeit, arra tanította, hogy már gyűlölni is olyan volt, mintha gyilkolt volna. Hank néma imát mondott Jézushoz, hogy űzze el a haragot a szívéből és ne kívánja ennek az ártatlan fiúnak a halálát. Mintegy válaszként a vessző kiugrott a földből, kiröppent a kezéből és a bokrok közé esett a rét szélén. Ez még sosem fordult elő Hankkel, mióta csak a fortélyát használta. Hogy egy fűzfavessző így kiszökjék! Mintha a víz úgy eltaszította volna, ahogy nyaklevest kever le a mester a szájaló inasnak. – Kiástam az árkot – mondta a fiú. Hank odakapta a pillantását, hogy lássa, vajon a fiú észrevett-e valamit abból, ahogyan a vessző elröppent, de a kölyök csak a földet bámulta ott, ahol kiásta a kút alapját. – Szép munka – mondta Hank. Igyekezett, hogy hangjából ne érződjék ki a megvetés, amit érzett. – Ide aztán nem lehet kutat ásni – mondta a fiú. Hank alig akart hinni a fülének. Elég baj volt, hogy a kölyök dirigált a mesterének a saját szakmájában, de mi az öreg ördögöt tudhatott a vízfakasztásról? – Mit mondtál, te legény? – kérdezte Hank. A fiú láthatta a fenyegetést Hank ábrázatán, vagy megérezte a haragot a hangjában, mert rögvest visszakozott. – Semmit, uram – felelte. – Nem is az én dolgom. Hank összegyűlt haragja azonban akkora volt már, hogy nem hagyta annyiban a dolgot. – Azt gondolod, jobban érted az én dolgomat is? Talán a gazdád hagyja, hogy úgy gondold, vagy olyan jó, mint ő, mert értesz a patákhoz, de én mondom neked, kölyök, igazi vízfakasztó vagyok, és a pálcám azt mondja, itt víz van! – Így igaz – felelte a fiú. Szelíden szólt, így Hank nem igazán vette észre, hogy a fiú majd’ fél fejjel magasabb volt nála, és legalább egy vállal szélesebb. Alvin nem volt akkora, hogy óriásnak neveznék, de nem volt törpe sem. – Így igazi Nem a te dolgod megmondani, mi igaz és mi nem, ha a vessző vizet mutatott! – Tudom, uram. Meggondolatlanul szóltam. A kovács egy talicskával jött vissza, rajta csákánnyal és két emelőkarral. – Mi folyik itt? – kérdezte. – A legényének nagy a szája – mondta Hank. Amint kimondta, tudta, hogy ez így nem teljesen tisztességes – a fiú már bocsánatot kért, nem igaz? Most végre Makepeace keze is meglendült és úgy csapta nyakon a fiút, mintha egy medve mancsa vágott volna oda. Alvin megtántorodott az ütéstől, de nem esett el. – Sajnálom, uram – mondta Alvin. – Azt mondta, itt nem lesz víz. – Hank csak nem bírta megállni. – Én tisztelem az ő fortélyát. Az ember azt hinné, ő is tiszteli az enyémet. – Fortély vagy sem – mondta a kovács –, tisztelettel kell bánnia az ügyfeleimmel, vagy’ különben megtanulja, mennyi időbe telik kovácsnak lenni, de meg ám!

Most már az egyik emelőkar volt a kovács kezében, mintha csak azzal akarta volna elnáspángolni a fiút. Az meg már gyilkosság volna, Hanknek pedig nem volt szíve hozzá, hogy holtan lássa a kölyköt. Kinyújtotta a kezét és elkapta a vasrúd végét. – Jól van, Makepeace, elég már. Bocsánatot kért. – És ez elegendő magának? – Ez, meg az, hogy tudom, rám hallgat és nem rá – mondta Hank. – Még nem vagyok olyan öreg, hogy azt hallgassam, hogy patkolós legények kételkedjenek a fortélyomban. – Ó, márpedig itt fog ásni, arra mérget vehet. Hozzá ő maga fogja egyedül kiásni és egy falatot sem kap addig enni, míg vizet nem talál. Hank elmosolyodott. – Hát akkor örömmel veszi majd, hogy tudja, mit csinálok... nem kell sokáig ásnia, hogy vizet találjon, annyi bizonyos. Makepeace a fiú felé fordult, aki már pár méterrel arrébb állt, csak lógatta a kezét a teste mellett, az arcán nyoma sem volt haragnak, sőt, semmiféle érzelemnek. – Visszakísérem Dowser urat a lovához, Alvin. Most akarlak utoljára látni, amíg nem hozol egy vödör tiszta vizet a kútból. Egy falatot sem ehetsz, egy kortyot sem ihatsz, míg el nem készülsz! – Ugyan, ugyan – mondta Hank. – Ne legyen ilyen kőszívű. Tudja jól, hogy néha napokba telik, míg a kosz leülepszik a kút fenekére. – Akkor is hozz nekem egy vödör vizet a kútból – mondta Makepeace. – Még akkor is, ha egész éjszaka dolgoznod kell. Ezzel visszaindultak a műhelyhez, meg a karámhoz, ahol Piklesz várakozott. Beszélgettek egy keveset, felnyergelték a lovat, aztán Hank Dowser útra kelt, lova könnyebben és nyugodtabban ügetett alatta, boldogan és jámboran. Hank látta a fiút a távolból, ahogy a kutat ásta. Nem röpködött a föld, csak módszeresen ásta és fordította, ásta és fordította a földet. Úgy tűnt, pihenni sem áll meg, csak surrant az ásó feje, ahogy a földbe mart és puffant a föld, ahogy távolabb lendítette egy halomba. Hank haragja nem hagyott alább, míg hallótávolon kívülre nem került a fiútól, sőt, míg el nem felejtette az ásás hangját. Bármi hatalma is volt Hanknek, mint vízfakasztónak, ez a fiú a fortélya ellensége volt, ennyit Hank maga is kimódolt magában. Korábban azt gondolta, indokolatlan volt a haragja, de mióta a fiú kinyitotta a száját, Hank tudta, hogy végig igaza volt. A fiú azt gondolta, uralja a vizet, talán még bogárszalajtó is volt, akkor pedig Hank ellensége. Jézus azt mondta, add a köpenyed az ellenségednek, meg tartsd oda a másik orcádat – de mi van akkor, ha az ellenséged a megélhetésedet akarja elvenni tőled? Hagyod, hogy tönkre tegyen? Hát ez a keresztény ember aztán nem, gondolta Hank. Tanítottam valamit ennek a fiúnak, és ha most nem véste az eszébe, akkor még többet is tanítok neki legközelebb.

Álarcosbál Nem Peggy volt a kormányzó báljának szépe, de nem is bánta. Viola asszonyság már rég megtanította neki, hogy milyen téves eszme a nőknek egymással versengeni. – Nincs olyan díj, amit ha az egyik nő megszerez, elérhetetlenné válna a többi számára. Ezt azonban látszólag senki sem értette meg. A többi nő egymást fürkészte irigy tekintettel, felmérték, mennyibe kerülhetett a másik ruhája, vagy a szépség-amulettek, amiket viseltek; megjegyezték, ki kivel táncolt, hány férfi várakozott rá, hogy bemutatkozzon a másiknak. Csak kevesen vetettek féltékeny pillantást Peggyre – legalábbis akkor még nem, mikor először lépett a terembe. Peggy tudta, milyen benyomást keltett. Elegáns frizura helyett a haját csak kifésülte és egyszerűen fogta fel, néhány rakoncátlan tincs mégis kilógott belőle itt-ott. A ruhája is egészen szerény és szimpla volt – ámde szándékosan. – Kellemesen fiatalos a tested, így a ruhádnak nem kell elvonnia a figyelmet az ifjúság természetes, karcsú vonalaitól. Báli ruhája szokatlanul szerény volt, kevesebb csupasz bőrfelületet tárt föl, mint a többi nő ruhája, mégis többet, mert felfedte teste szabadabb mozgását. – Szinte hallotta Viola asszonyság hangját, amint azt mondja: – Olyan sok lány félreérti. A fűző önmagában nem cél – arra való, hogy egy idősebb, megereszkedett testet megtartson és az egészséges, fiatalos test benyomását keltse. Neked a fűzőt csak lazán kell megkötni, a kényelem, nem a formába szorítás kedvéért, hogy szabadabban mozoghass és lélegezhess. A többi lány majd csodálkozni fog azon, hogy van bátorságod megmutatni a természetes vonalaidat. A férfiak azonban nem a nők ruhájának szabását nézik, hanem örömüket lelik egy hölgy természetességében, aki biztos magában, élvezi az életet ezen a napon, ezen a helyen, az ő társaságukban. A legfontosabb azonban az volt, hogy nem viselt ékszert. A többi hölgy mind az efféle látszatokra támaszkodott, ha társaságba ment. Hacsak nem volt fortélya rá, hogy megszépítse magát, vennie kellett – avagy szülei, vagy férje vett neki – egy gyűrűre, vagy amulettre vésett hexát. Az amulett volt igazán divatos, mert az archoz közelebb lehetett hordani, így sokkal gyengébb – tehát olcsóbb – hexa is megtette. Az efféle bűbájoknak messziről nem volt hatása, de minél közelebb került az ember egy szépség-bűbájjal felvértezett hölgyhöz, annál inkább érezte, hogy az arca különösen szép. Az alakja nem változott meg, azt mindig olyannak látta, amilyen volt, hanem inkább a megítélés módosult, amivel a hölgyre tekintett a férfi. Viola úrnő mindig nevetett az efféle hexákon. – Mi haszna van megtéveszteni valakit, ha az úgyis tudja, hogy megtévesztik? így aztán Peggy nem viselt ilyen hexát. A bálon minden más nő álcát viselt. Bár egyikük sem rejtette el arcát, mégis egyetlen nagy maszkabál lett az egész. Csak Peggy és Viola úrnő nem viselt jelmezt közöttük, nem tettek úgy, mintha holmi természetellenes szépségideáiba burkolóztak volna. Peggy persze kitalálta a többi lány gondolatát, ahogy ránéztek, mikor belépett: Szegény pára. Milyen egyszerű. Nem vetélytárs. Kezdetben helytálló is volt a megállapításuk – senki sem figyelt föl Peggyre. Viola úrnő azonban gondosan kiválasztott néhány férfit, aki bemutatkozott nekik. – Szeretném bemutatni ifjú barátnémat, Margaretet – mondta, Peggy pedig mosolygott, friss, üde, egyáltalán nem mesterkélt mosollyal, ami őszinte örömről árulkodott, amiért megismerkedhetett Viola úrnő egyik barátjával. A férfiak pedig megfogták a kezét, meghajoltak, Peggy kecsesen viszonozta a köszöntést, keze megszorította a férfiét, ahogy a barátok szokták. – A szépség művészete az igazság művészete – mondta Viola úrnő. – A többi nő másnak tetteti magát; te pedig legkedvesebb önmagad leszel, afféle természetes

kecsességgel, ahogy egy szarvas szökell, vagy egy sólyom köröz. – A férfi a táncparkettre vezeti, Peggy pedig táncol vele, nem törődik a pontos tánclépésekkel, vagy a ritmussal, meg a ruhája mutogatásával, hanem élvezi a táncot, a szimmetrikus mozgást, ahogy a zene átáramlik a testükön. A férfi, aki táncolt vele, utána már emlékezett rá. Őutána a többi lány merevnek, esetlennek, kötöttnek és mesterkéltnek tűnt. Sok férfi, többségük éppen olyan mesterkélt, mint a hölgyek, magukat sem ismerték eléggé ahhoz, hogy tudják, jobban élvezték Peggy társaságát, mint a többi ifjú hölgyét. Viola úrnő azonban nem mutatta be ilyen férfiaknak, inkább olyanoknak, akik fogékonyak lehetnek rá; Viola úrnő pedig pontosan tudta, kik azok a férfiak, mert azok nagyon kedvelték Viola úrnőt. Ahogy tehát teltek az órák a bálban, és a ködös délután fényes estének adta át a helyét, egyre több férfi kerülgette Peggyt, hamar megtöltötték a táncrendjét és lelkesen társalogtak vele a táncok közti szünetben, frissítőket hoztak neki – amiket elfogadott, ha szüksége volt rá és kedvesen elutasított, mikor nem kívánta –, míg végül a többi lánynak is elkezdett feltűnni. Persze akadtak férfiak bőven, akik nem törődtek Peggyvel; egyetlen lány sem szenvedett hiányt azért, mert Peggy körül is legyeskedtek férfiak, ők azonban nem így látták. Ők azt látták, hogy mindig körülveszik a bókolók és Peggy sejtette, mit sugdosnak egymás közt. – Miféle bűbájjal csinálja? – Amulettet visel a ruha alatt... biztos vagyok benne, hogy láttam a formáját az olcsó ruha alatt. – Hát nem látják, milyen vastag a dereka? – Nézd, milyen kócos a haja. Mintha most jött volna az istállóból. – Biztosan a beszédjével csavarja el a fejüket. – Remélem észrevetted, csak egyféle férfi gyűlik köré. Szegény teremtések, szegénykék. Peggynek semmi olyan fortélya nem volt, amivel a többi lány ne rendelkezett volna. Ő csupán nem használt olyan mesterséges dolgokat, amikért a többiek pénzt adtak. Még fontosabb volt, hogy itt nem használta a valódi fortélyát sem. Viola úrnő minden tanítását könnyedén megjegyezte az évek során, mert azok természetes őszinteségének bővítményei voltak. Az egyetlen nehézség Peggy fortélya volt. Megszokásból belenézett minden ember szíve lángjába, akivel csak találkozott, és máris többet tudott róla, mint saját magáról, aztán pedig lepleznie kellett, hogy ismeri legsötétebb titkait is. Ettől lett olyan visszafogott, ettől tűnt olyan gőgösnek. Mindketten egyetértettek abban, hogy nem mondhatta meg másoknak, mennyit tudott róluk. Ugyanakkor Viola úrnő afelől is biztosította, hogy amíg ilyen fontos dolgot rejtegetett, nem lehetett legszebb önmaga – nem válhatott azzá a nővé, akit Alvin önmagáért szeretne, nem pedig szánalomból. A válasz egyszerű volt: mivel Peggy nem mondhatta el, amit tudott és nem is rejthette el, az egyetlen megoldás, ha már kezdettől nem is tud róla. Ez volt a legnehezebb küzdelem az elmúlt három évben – hogy ne nézzen a körülötte lévők szíve lángjába. Végül kemény munkával, sok bosszúság és keserű könny, meg ezernyi fogás múltán, amivel meg akarta téveszteni magát, végül sikerrel járt. Beléphetett egy zsúfolt bálterembe és nem vett tudomást a körülötte lévők szívfényéről. Persze látta őket, hiszen vak mégsem lehetett, csak nem figyelt oda rájuk. Nem érzett késztetést, hogy közelebb kerüljön és a mélyükre nézzen. Mostanára pedig már elég gyakorlott lett ahhoz, hogy meg sem kellett próbálnia nem a szívek mélyére nézni. A közvetlen közelében bírt állni, hallgatta a szavait és nem látta jobban belső gondolatait, mint bárki más. Persze a hosszú évek fáklyasága alatt megtanult egyet s mást az emberi természetről – bizonyos szavakat, hangsúlyokat, vagy gesztusok mögött megbúvó gondolatokat –, ezért könnyen ki tudta találni mások gondolatait. A rendes emberek nem bánták, ha úgy tűnt, Peggy rögtön kitalálja a gondolataikat, ezt nem kellett rejtegetnie. Csak legféltettebb titkaikat nem ismerte – azok immár láthatatlanok voltak számára, hacsak nem akarta megnézni. Úgy döntött, nem nézi meg. Újdonsült függetlenségében olyan szabadságot lelt, amit egész addigi életében nem ismert. Cselekedeteik alapján ismerte meg az embereket, élvezhette a társaságukat, nem

ismerte rejtett vágyaikat, vagy veszélyes jövőjüket, ezért nem is érzett felelősséget irántuk. Ettől aztán üde szeleburdiság költözött tánclépéseibe, nevetésébe, beszélgetéseibe; azon a bálon senki sem érezte magát olyan szabadnak, mint Viola ifjú barátnéja, Margaret, mert senki nem élt át olyan keserű bezártságot, amitől Peggy egész életében szenvedett. Így aztán Peggy estéje dicsőséges volt a kormányzói bálon. Nem diadal, persze, mivel senkit sem győzött le – aki férfinak kivívta a barátságát, azokat nem meghódította, hanem felszabadította. Tiszta örömet érzett, akárcsak azok, akik a társaságában voltak. Az efféle jó érzést nem lehet kordában tartani. Még azokat is, akik komisz pletykákat súgtak a háta mögött, még őket is megérintette az este öröme; sokan azt mondták a kormányzó feleségének, hogy ez volt a legjobb estély, amit valaha is Dekane-ben tartottak, vagy ami azt illeti, egész Suskwahennyben. Néhányan még arra is rájöttek, ki költöztetett ilyen boldogságot az estébe. Köztük volt a kormányzó felesége és Viola úrnő is. Peggy látta őket beszélni egyszer, mikor éppen elegánsan fordult egyet a táncparketten, és olyan mosolyt vetett a partnerére, amitől annak nevethetnékje támadt, amiért vele táncolhat. A kormányzó felesége mosolygott és bólintott, legyezőjével a táncparkett felé mutatott, és egy pillanatra találkozott a tekintetük. Peggy meleg, üdvözlő mosolyt vetett rá, a kormányzó felesége pedig visszamosolygott és biccentett. A gesztus nem maradt észrevétlen. Peggyt ezentúl minden estélyen szívesen látják Dekane-ben... esténként akár kettőn, hármon is, ha kedve tartja. Peggy azonban nem fürdőzött sikere fényében, mert rájött, milyen kicsi is az valójában. Bebocsátást nyert Dekane legelőkelőbb köreibe, ám Dekane csak egy állam fővárosa volt az amerikai határvidék szélén. Ha társasági diadalokra vágyott, Camelotig kell eljutnia, hogy a nemesek és királyok elismerését vívja ki – onnét pedig Európába, a bécsi, párizsi, varsói, vagy madridi udvarba, De még akkor is, ha koronás főkkel táncol, az sem érne semmit. Mind meghalnak idővel, és vajon mennyire lenne jobb hely a világ, csak azért, mert egyszer táncolt velük? Tizennégy éve, egy újszülött csecsemő szíve lángjában látta az igazi nagyságot. Megvédte a gyermeket, mert szerette a jövőjét; idővel aztán megszerette a fiút is, mert látta milyen lélek. Sőt mi több, még Alvin iránt táplált érzéseinél is jobban szerette azt a munkát, ami előtte állt az életben. A királyok birodalmakat építettek vagy veszítettek el, a kereskedők vagyonokat kerestek vagy pazaroltak el, a művészek munkáját idővel kifakította az idő. Csak Alvinban lakott igazán a Teremtés magja, ami kiállja az idő próbáját és a Pusztító végtelen rombolását. Így aztán, miközben táncolt, Alvinért is táncolt, tudván, hogy ha kivívja ezeknek az idegeneknek a szeretetét, akkor Alvin szerelmét is kivívhatja magának és elfoglalhatja a helyét mellette a Kristályvárosba vezető úton. Kristályváros. Ott az emberek mind fáklyaként látnak, teremtőként építenek és krisztusi tisztasággal szeretnek. Ahogy Alvinra gondolt, figyelmét távoli szíve lángja felé fordította. Bár megtanította magát, hogy ne nézzen a közeli szívekbe, sosem hagyott fel Alvin fényének fürkészésével. Talán ettől nehezebb volt uralni a fortélyát, de mi célja lenne minden tanulásnak, ha azzal elveszítené kapcsolatát a fiúval? Így aztán nem kellett keresnie; mindig tudta, hol ég pontosan Alvin szíve lángja. Az évek során megtanulta, hogy ne képzelje állandóan maga elé, de még mindig bármikor láthatta, ha akarta. Mint például most. Lyukat ásott a kovácsműhely mögött, de alig vette észre, mit csinált. Legfényesebben a harag égett a szívében. Valaki igazságtalanul bánt vele – ám ez aligha újdonság, nem igaz? Makepeace, aki egykor a legtisztességesebb mesterek közé tartozott, egyre irigyebb lett Alvin tehetségére, és féltékenységében igazságtalanná vált, s minél jobban túlszárnyalta inasa, annál inkább lekicsinyelte képességeit. Alvin minden nap ezzel az igazságtalansággal élt, Peggy mégsem látott benne soha ekkora haragot. – Valami baj van, Margaret kisasszony? – kérdezte aggódva táncpartnere. Peggy megállt a parkett közepén, a zene még mindig ment, a párok még mindig mozogtak a zenére, de körülötte néhányan megálltak és őt nézték. – Nem... tudom folytatni – mondta. Magát is meglepte, hogy szinte levegőt alig kapott a félelemtől. Mitől félt?

– Szeretne friss levegőt szívni? – kérdezte a férfi. Hogy is hívták? Csak egy név járt a fejében: Alvin. – Igen, kérem – felelte. A férfira támaszkodott, ahogy elindultak az erkély felé. A tömeg szétvált előtte, de Peggy – mit sem látott belőlük. Mintha minden harag, amit Alvin az évek során felhalmozott magában, mióta Makepeace Smith alatt tanult, egyszerre tört volna ki, és minden kifordított röggel a bosszú mély sebét ejtette volna valakin. Egy vízfakasztó, egy vándorló vízkereső bosszantotta föl, őt akarta bántani. Peggy azonban nem a vízfakasztó miatt aggódott, és nem is az ingerlése miatt. Alvinnal volt a baj. Hát nem látja, hogy ha ilyen gyűlölettel ás, az már rombolás? És nem tudja, hogy ha a rombolásért dolgozik, azzal a Pusztítót hívja magához? Odakint, a sűrűsödő’ félhomályban már hűvösebb volt, a napfény utolsó, rőt sugarai rozsdás fényt vetettek a kormányzó villájának pázsitjára. – Margaret kisasszony, remélem, nem én okoztam a rosszullétét. – Nem, nem is vagyok igazán rosszul. Megbocsát nekem? Támadt egy gondolatom, ez minden. Most pedig gondolkodnom kell rajta. A férfi igen furcsán nézett rá. Ha egy hölgy el akart távolodni egy úrtól, mindig rosszullétre hivatkozott. Margaret kisasszony azonban nem... Peggy tudta, hogy a férfi zavart és bizonytalan. A rosszullét etikettje egyértelmű volt. De hogyan illett viselkedni egy úriembernek, ha a táncpartnerének „támadt egy gondolata”? Peggy a férfi karjára tette a kezét. – Biztosíthatom, barátom... jól vagyok és öröm volt táncolni önnel. Remélem, még lesz rá alkalmunk. Most azonban egy kis időre egyedül kell maradnom. Látta, ahogy szavai enyhítik aggodalmát. Barátjának nevezte, ami ígéret volt, hogy emlékezni fog rá; reménye, hogy újra táncolhatnak majd, olyan őszinte volt, hogy a férfi is hitt benne. Adott a szavára, és mosolyogva meghajolt. Peggy már nem is látta távozni. Figyelmét a messzeségbe fordította, Hatrack River felé, ahol Alvin a Pusztítót hívogatta magához, és fogalma sem volt, mit csinál. Peggy keresett és kutatott a szíve lángjában, próbált találni valamit, ami megmenthetné. De nem volt ott semmi. Most, hogy Alvint a harag hajtotta, minden út egyetlen helyre vezetett; Peggy pedig megrémült attól a helytől, mert nem látta, mi van ott, nem látta, mi fog történni. Egyetlen út sem vezetett kifelé belőle. Mit keresek ezen az ostoba bálon, mikor Alvinnak szüksége van rám? Ha igazán odafigyeltem volna, előre láthattam volna, hogy ez fog történni és találtam volna valami kiutat. Ehelyett táncoltam ezekkel az emberekkel, akik a semminél is kevesebbet jelentenek a világ jövője szempontjából. Igen, örömömet lelem bennük. De mit ér az egész, ha Alvin elbukik, ha a Kristályváros elpusztul, mielőtt a Teremtő megépíthetné?

Kutak Alvinnak nem kellett fölnéznie, hogy tudja, mikor ment el a vízfakasztó. Érezte, merre haladt a férfi, haragja sűrű, fekete zaj volt az erdő édes, zöld zenéje közepette. Ez volt a baj azzal, hogy ő volt az egyetlen fehér ember, aki érezte a vadon életét – így aztán ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy a vidék haldoklott. Nem mintha a talaj nem lett volna dús; a hosszú évek erdei élete olyan termékennyé tette a földet, hogy – ahogy mondani szokták – egy mag árnyéka is gyökeret tudna verni és kihajtani. Volt élet a földekben, még a városokban is, de ez nem a vidék saját dala volt, hanem egyszerű zaj, suttogó zaj. Az erdő zöldje, a rézbőrűek élete, az állatok, növények és a föld harmóniája, közös daluk elhalkult, szomorkássá vált. Alvin hallotta haldokolni és gyászolt. Hiú kis vízfakasztó. Miért volt olyan dühös? Alvin nem tudott rájönni, de nem erőltette, nem vitatkozott, mert amint feltűnt a vízfakasztó, Al megpillantotta a Pusztító árnyékát a szeme sarkában, mintha csak Hank Dowser hozta volna magával. Alvin először kisgyerekként találkozott a Pusztítóval, rémálmaiban; akkor hatalmas semmiként jelent meg, ami láthatatlanul gördült felé, megpróbált belebújni, vágyta eltiporni, darabokra őrölni. A vén Mendemondó segített Alvinnak nevet adni ennek az ellenségnek. A Pusztító, aki el akarja emészteni a mindenséget, lerombolni addig, amíg minden lapos és hideg, sima és halott lesz. Amint nevet tudott adni neki és kapiskálni kezdte, mi is az, olykor már napfénynél, ébren is megpillantotta. Persze sosem a szeme előtt. Legtöbbször nem használt, ha egyenest a Pusztítóra akart nézni, mert láthatatlanul bújt meg minden élet és teremtett dolog mögött, de a szeme sarkából, a látómezeje szélén mindig látta lapulni, mintha a háta mögé akarna kerülni. Ott bujkált a ravasz vén kígyó, és Alvin is mindig ott látta. Gyerekként megtanulta, hogyan tartsa távol magától a Pusztítót. Annyit kellett tennie hozzá, hogy épít valamit a két kezével. Lehetett az olyan egyszerű dolog is, mint kosarat fonni fűszálakból, és máris békén hagyta. Így aztán, mikor a Pusztító megjelent a kovácsműhely körül nem sokkal azután, hogy Alvin odaért, nem aggódott túlságosan. A műhelyben aztán rengeteg tennivaló akadt, és amúgy is tele volt tűzzel, meg vassal – a legkeményebb földdel. Alvin azt is tudta már régóta, hogy a Pusztító a vízzel végezte a dolgát. A víz volt az ő szolgája, az végezte el a munkát, az rombolt le dolgokat. Így aztán nem csoda, hogy mikor egy Hank Dowser-féle ember járt erre, a Pusztító felélénkült a környéken. Most azonban Hank Dowser már úton volt, magával vitte haragját és igazságtalanságát, de a Pusztító maradt, a réten és a bokrok közt bújt meg, az este megnyúlt árnyékai között settenkedett. Ásni, kiemelni a földet, átemelni a gödör peremén, a kupacra szórni. Egyenletes ritmus, a halom gondos rakása, a kút falának megformálása – előbb a három láb mély alapot kiásni, hogy meglegyen a káva formája, aztán lehet kerekíteni, meg szűkíteni, ahol kikövezik majd a falát. Bár jól tudta, hogy ebből a kútból sosem merítenek vizet, mégis gondosan csinálta, úgy ásott, mintha bízna a sikerben. Olyan simára és majdnem tökéletesre ásta, amennyire csak bírta, ez talán távol tartja majd azt a ravasz, vén kémet. Miért nem érezte mégis bátrabbnak magát? Alvin akkor érzékelte csak, hogy közeleg az este, mikor feltűnt Arthur Stuart, vacsora után tisztára suvickolt arccal; pemetefüvet rágcsált és nem szólt egy szót sem. Alvin már hozzászokott. Mióta csak járni tudott, a kis lurkó egyfolytában Alvin nyomában járt, akárha az árnyéka lett volna, és jött minden nap, mikor nem esett. Sosem volt sok mondanivalója, mikor mégis, akkor sem volt könnyű megérteni gyerekes beszédét – az r és s betűvel még gondjai voltak. Persze ez sem számított, Arthur ugyanis sosem akart semmit, sosem ártott senkinek, és Alvin olykor el is felejtette, hogy a kölyök a közelben van. Csak ásott, az esti legyek döngicséltek az arca előtt, Alvinnak pedig nem akadt más dolga közben, mint

gondolkodni. Három éve volt Hatrackben, és az idő alatt egy tapodtat sem jutott közelebb, mire jó a fortélya. Ritkán használta, csak amikor lovat patkoltak, azt is csak azért, mert nem bírta elviselni, hogyan szenvednek az állatok, mikor olyan könnyű volt jól megpatkolni a lovakat. Ez is jó dolog volt, de nem számított valami nagy építésnek, különöst, ahogyan hanyatlott a vidék mindenfelé. A fehér ember a Pusztító eszköze volt ezen a tájon, még jobb munkát is végzett, mint a víz, ahogyan rombolta a dolgokat. Minden kivágott fa, minden borz, mosómedve, őz és hód, amit a táj beleegyezése nélkül öltek meg, mind része volt a vidék haldoklásának. A rézbőrűek megtartották az egyensúlyt, de ők vagy meghaltak, vagy elmentek nyugatra, át a Mizzipyn – avagy az irrakvákhoz és cserokézekhez hasonlóan szívükben fehérré váltak, feltűrték az ingujjukat és keményen dolgoztak azon, hogy még a fehér embernél is gyorsabban pusztítsák a földet. Senki sem maradt, hogy megpróbálja egészben tartani a dolgokat. Alvin olykor úgy gondolta, ő az egyetlen, aki még gyűlöli a Pusztítót és építeni akar, hogy megfékezze. Azt nem tudta, hogyan tegye, fogalma sem volt, mi legyen a következő lépése. A fáklya, aki születésekor megérintette, az egyetlen, aki megtaníthatta volna, hogyan legyen igazi Teremtő, elment, elszökött aznap reggel, mikor Alvin a városba érkezett. Nem lehetett véletlen. Nem akarta tanítani. Sorsa elrendeltetett, ezt tudta magától is, de nem akadt egy lélek sem, hogy segítsen neki megtalálni a helyes utat. Márpedig hajlandó vagyok rá, gondolta Alvin. Megvan hozzá a hatalmam, csak ki kell találnom, hogyan használjam igazán, és tényleg az akarok lenni, aminek lennem kell, csak valakinek tanítania kell engem is. Nem a kovácsnak, az már biztos. Haszonleső vén gazember. Alvin tudta, hogy Makepeace Smith próbált olyan keveset tanítani neki, amilyen keveset csak tudott. A kovács talán még azt sem tudta, mennyi mindent tanult el Alvin csak azzal, hogy olyankor is figyelte őt, amikor azt hitte, nem látja. Ha rajta múlik, a vén Makepeace nem engedi el az ideje lejárta előtt. Íme, itt állok, valahol meg vár a végzetem, az igazán tisztességes munka, amit meg kell tennem, mint a régieknek a Bibliában, vagy Odüsszeusznak, vagy Hektórnak, és az egyetlen tanárom egy kovács, aki olyan kapzsi, hogy lopva kell tőle megszereznem azt a tudást, ami jog szerint megilletne. Néha nagyon mardosta belülről az érzés, és vágyat érzett, hogy valami olyan látványosat csináljon, amivel megmutathatja Makepeace Smithnek, hogy a tanítványa nem csak egy egyszerű gyerek, aki nem tudja, hogy becsapják. Vajon mit tenne Makepeace, ha tudná, hogy Alvin egy ujjal képes kettétörni a vasat? Mit tenne, ha látná, hogy Al képes kiegyenesíteni egy elgörbült szöget, és az ugyanolyan erős volna, mint előtte? Mi lenne, ha meglátná, hogy Al olyan vékonyra képes kalapálni a vasat, hogy a Nap fénye átsütne rajta, és mégsem törne el? Ez azonban ostobaság volt, ahogy jobban belegondolt, és tudta is, hogy nem szabad. Makepeace Smith először talán felhördülne, vagy megütné a guta, de amint magához térne, máris azon törné a fejét, hogyan csinálhatna pénzt belőle, Alvinnak pedig még kevésbé lenne esélye idő előtt szabadulni. Aztán pedig híre menne a dolognak, bizony ám, így mire tizenkilenc esztendős lesz és Makepeace Smithnek el kéne eresztenie őt, máris túl sokan ismernék Alvin nevét. Az emberek azzal abajgatnák, hogy gyógyítson, meg keresgéljen, és javítson, meg köveket vágjon, meg mindenféle olyan munkát végezzen, amivel egy tapodtat sem jut közelebb ahhoz, amit tennie kéne. Ha minden beteget hozzá hordanának, hogyan lehetne ideje, hogy ne csak doktor legyen belőle? Majd lesz ideje gyógyítgatni, ha megtanult Teremtőnek lenni. A Próféta, Lolla-Wossiky megmutatta neki a Kristályváros képét, alig egy héttel a Tippy-Canoe mészárlás előtt. Alvin tudta, hogy egyszer majd eljön az idő, hogy megépítse azokat a jég- és fénytornyokat. Ez volt a sorsa, nem pedig az, hogy mindenféle dolgokat megjavítson. Amíg Makepeace Smith szolgálatában tölti az idejét, titokban kell tartani igazi fortélyát. Ezért nem szökött el sosem, bár már elég nagy volt hozzá, hogy senki se tartsa szökevény inasnak. Mi haszna lenne a szabadságból? Előbb meg kell tanulnia Teremtőnek lenni, mert különben nem számít, hogy megy vagy marad. Ezért aztán sosem beszélt arról, mire képes, és ritkán használta többre adottságát, mint a patkolásra,

vagy arra, hogy érezze, hogyan haldoklik körülötte a föld. Közben azonban egy percre sem feledte, mi is ő valójában. Teremtő. Bármi legyen is az, belőlem is az lesz, ezért is akart megölni a Pusztító, mielőtt megszülettem volna, meg azután is abban a rengeteg balesetben és majdnem gyilkosságban. Ezért somfordál most is a közelben, engem figyel, várja a lehetőséget, hogy elkapjon, talán éppen ma este, mikor egyedül vagyok itt a sötétben, csak én, meg az ásó és a haragom, amiért dolgoznom kell, pedig semmi sem lesz belőle. Hank Dowser. Miféle ember az, aki nem hallgat mások jó ötletére? Persze, a pálca keményen fúródott a földbe – mintha a víz bármelyik pillanatban kitörhetne azon a helyen. Amiért azonban mégsem tört fel magától a víz, annak oka egy réteg szikla volt, alig több mint négy láb mélyen a föld alatt. Mégis, mi másért alakult volna ki itt egy természetes rét? A nagy fák nem tudtak itt megtelepedni, mert a víz egyenest lefolyt a sziklán, a gyökerek pedig nem tudtak áttörni a kövön, hogy elérjék a vizet. Hank Dowser biztos kézzel találta meg a vizet, de azt nem tudhatta, mi fekszik a víz és a felszín között. Nem Hank hibája volt, hogy nem látta, de az ő hibája volt, hogy nem vette fontolóra, hogy szikla lehet a föld alatt. Így aztán Alvin csak ásott, szépen, ahogy kellett, és alig ásta ki a kút kerek falát, mikor csling, csling, csling, az ásó feje kőbe ütközött. Az új hangra Arthur Stuart is megjelent, a gödör széléhez futott és belenézett. – Kong, kong – mondta, aztán tapsolt. – Kong, kong, úgy bizony – mondta Alvin. – Aztán kongathatom a követ, végig a kút mentén. Én pedig meg nem mondom Makepeace Smithnek, az is biztos. Azt mondta, nem ehetek és nem ihatok, amíg vizet nem találok, én pedig nem megyek be sötétedés előtt, hogy vacsoráért könyörögjek csak azért, mert sziklába ütköztem, de nem ám. – Kong – mondta a kisfiú. – Kiások minden rög földet ebből a gödörből, míg csupasz nem lesz a szikla. Gondosan elkapargatta a földet a durva kőről, amennyire csak az ásóval tudta, de még mindig barna volt és földes, Alvin pedig nem volt elégedett. Azt akarta, hogy a kő fehéren ragyogjon. Senki sem volt a környéken, csak Arthur Stuart, ő meg amúgy is túl kicsi volt még, így aztán Alvin úgy használta a fortélyát, ahogyan még sosem tette, mióta eljött otthonról. Minden szem földet legördített a szikláról, minden apró göröngy legurult és a gödör falára tapadt, míg végül csupasz lett a kő. Pár pillanat alatt olyan fényes és fehér lett mindenütt a szikla, mintha egy medence víztükre volna, amiről visszaverődnek a Nap utolsó sugarai. Az esti madarak daloltak a fák között. Izzadtság csörgött Alvinról, olyan gyorsan, hogy kis, fekete foltokat hagyott a sziklán. Arthur a gödör szélére állt. – Víz – mondta. – Állj csak hátrébb, Arthur Stuart. Hiába nem mély, akkor se menj ilyen közel semmiféle lyukhoz. Nyakad szegheted, ha beleesel. Madár repült el a rét fölött, hangosan verdesett a szárnyával. Másutt, egy másik madár felrikoltott. – Hó – mondta Arthur Stuart. – Nem hó, hanem kő – mondta Alvin. Aztán kimászott a gödörből és megállt ő is a szélén. Nevetett magában. – Íme a kútja, Hank Dowser. Majd ha visszafelé jön, látni fogja, hol talált maga vizet. Akkor majd bánni fogja, hogy addig erősködött, amíg Alvin pofont kapott a mesterétől. Nem tréfadolog, ha az embert egy kovácsmester csapja pofon, különösen ez a mester, aki még egy fiatal kölyköt sem kímélt, hát még egy olyan megtermett legényt, mint Alvin. Most már fölmehet a házhoz és megmondhatja Makepeace Smithnek, hogy kiásta a kutat. Aztán idevezeti a kovácsot a gödörhöz, aminek az aljáról egy rendíthetetlen szikla bámul majd vissza rá. Alvin már el is gondolta, mit mond neki. – Mutassa meg, hogy igyák belőle, és iszom. – Elégtétel lesz hallani, ahogy Makepeace szitkozódik majd magának, ha meglátja. Csakhogy hiába mutatja meg, mekkorát tévedtek azzal, hogy így bántak vele, Alvin tudta, hosszú távon

úgysem számít, tanulnak-e a leckéből, vagy sem. Az számított igazán, hogy Makepeace Smithnek szüksége volt a kútra, méghozzá akkora szüksége, hogy ingyen munkával fizetett egy vízfakasztónak érte. Akár ott ásta ki, ahol Hank Dowser mondta, akár valahol másutt, Alvin tudta, neki kell kiásnia. Most, hogy jobban belegondolt, az még jobbat tenne a büszkeségének: beállít azzal a vödör vízzel, ahogy Makepace utasította... de olyan kútból, aminek a helyét ő maga választotta ki. Körülnézett a rőt esti félhomályban, s azon töprengett, hol kezdjen ásni. Hallotta, hogy Arhtur Stuart fűszálakat tépked, a madarak esti kórusa gyakorolt; mind nagyon hangosak voltak ma este. Vagy talán féltek. Mert most, hogy körülnézett, Alvin látta, hogy a Pusztító élénkebb a szokásosnál. Pedig csak ennek a gödörnek a kiásása elég kellett volna legyen ahhoz, hogy messzire szalajtsa. Ettől aztán inkább rajta futott keresztül a félelem, amitől meg is borzongott a langyos, tavaszesti levegő dacára. Alvin elhessegette a félelmét. Tudta, hogy a Pusztító nem érintheti meg. Élete során már számtalanszor próbálta megölni balesetnek álcázott dolgokkal, mint például eljegesíteni a vizet ott, ahova lépni készült, vagy lemállasztani a folyópartot, hogy a vízbe csússzon. Olykor még emberi segítője is akadt a Pusztítónak, mint például Thrower tiszteletes, vagy a csoktau rézbőrűek. Álmain kívül a Pusztító sosem cselekedett közvetlenül. És most sem fog, mondta magának Alvin. Csak keress tovább, hol ásd meg az igazi kutat. A hamis kút nem kergette el a vén ármánykodót, de az igazi bizonyosan megteszi, és akkor talán hónapokig színét sem látja. Ezzel a gondolattal a fejében Alvin lekuporodott és arra összpontosította elméjét, hogy rést találjon a föld alatt megbújó sziklában. Alvin nem egészen a nézésével keresett a föld alatt. Inkább volt olyan, mintha lett volna még egy keze, ami fürgén átbújt a földön és a sziklán is – bár sosem találkozott még bogárszalajtóval, úgy gondolta, a szalajtás nem különbözhet túlságosan attól, ahogyan ő csinálta: elküldte a bogarát, be a föld alá, hogy kiismerje odalent a dolgokat. Ha pedig mégis úgy csinálta, mint a bogárszalajtók, akkor talán igaza volt az embereknek, akik azt mondták, hogy a bogárszalajtó lelke az, ami bebújik a föld réseibe, és meséltek olyan bogárszalajtókról, akiknek a lelke eltévedt, és az ember többet egy szót sem szólt, egy izmát sem mozdította, míg meg nem halt. Alvin azonban nem hagyta, hogy az efféle történetek elriasszák attól, amit tenni készült. Ha kőre volt szükség, megtalálta a természetes réseket benne, hogy szinte vésés nélkül leváljon a kő a sziklából. Ha vízre volt szükség, megtalálja a módját, hogyan kell leásni odáig. Végül talált egy helyet, ahol a szikla vékony és málladozó volt. Ott magasabban volt a föld, a víz pedig mélyebben, de az számított igazán, hogy át tudott törni a kövön, hogy elérje. Ez a hely félúton volt a ház és a kovácsműhely között – ami nem olyan kényelmes Makepeace Smithnek, ám a feleségének igen, aki szintén ugyanezt a vizet használta. Alvin eztán nagyon nekidurálta magát, mert lassacskán teljesen besötétedett és elhatározta, hogy nem pihen addig ma este, amíg el nem végezte a munkáját. Anélkül, hogy gondolkodott volna rajta, úgy használta a fortélyát, ahogyan otthon, apja földjén szokta. Ásója sosem ért kőhöz: mintha a föld lisztté változott volna, és csaknem magától ugrott ki a gödörből, anélkül, hogy igazán emelnie kellett volna. Ha bárki felnőtt éppen arra nézett volna, hogy mit csinál, bizonnyal azt gondolná, tán túl sokat ivott, vagy csak egyszerűen káprázik a szeme, olyan gyorsan ásott. Senki sem látta, csak Arthur Stuart. Már igencsak sötét lett, és Alvinnak lámpása sem volt, így aztán senki sem vette észre, hogy egyáltalán ott ás. Ma este gond nélkül használhatta a fortélyát, senki sem fogja rajtakapni. A házból kiáltozás zaja hallatszott, de nem elég tisztán ahhoz, hogy Alvin kivegye a szavakat. – Mérges – mondta Arthur Stuart. Egyenest a házra nézett, mint a zsákmányt lelt vadászkopó. – Hallod, amit mondanak? – kérdezte Alvin. – Vén Peg mindig azt mondja, olyan a hallásod, mint egy kutyának, a legapróbb neszt is megérzed. Arthur Stuart lehunyta a szemét. – Nincs jogod éheztetni azt a szegény fiút – mondta.

Alvin majdnem hangosan fölnevetett. Arthur olyan tökéletesen utánozta Gertie Smith hangját, hogy szinte meg sem tudta különböztetni. – Túl nagy már, hogy felképeljem, valahogy fegyelmeznem kell – mondta Arthur Stuart, ezúttal Alvin mesterének hangján. – Azannya – dünnyögte Alvin. A kis Arthur pedig folytatta. – Vagy megeszi ezt a tál vacsorát Alvin, vagy a fejeden fogod viselni, Makepeace Smith. Próbáld csak meg, vén szipirtyó és eltöröm a kezed. Alvin nem bírta visszafojtani a nevetését. – Kutya legyek, ha nem te vagy a legjobb hangutánzó seregély, akit valaha is láttam, Arthur Stuart. A kisfiú fölnézett Alvinra és elvigyorodott. A házból csörömpölés hallatszott. Arthur Stuart körbekörbe kezdett szaladgálni. – Eltört edény, eltört edény! – kiabálta. – Ez aztán nem semmi – mondta Alvin. – Mondd csak, Arthur, ugye nem értetted igazán, miket mondtak odabent, igaz? Csak úgy ismételgetted, amit hallottál, ugye? – Eltört egy tányért a fején! – kiáltotta nevetve Arthur és hanyatt vágta magát a fűben. Alvin is vele nevetett, de nem tudta levenni a szemét a gyerekről. Több van benne, mint ami látszik, gondolta Alvin. Vagy egyszerűen elment az esze. A másik irányból egy másik női hang hallatszott, teli tüdőből elkiáltott hívás, ami szinte lebegett a nyirkos levegőben. – Arthur! Arthur Stuart! Arthur rögvest felült. – Mama – mondta. – Úgy bizony, a vén Peg Guester, téged keres – mondta Alvin. – Lefekvés – mondta Arthur. – Csak vigyázz, nehogy gyorsan megfürdessen, kicsit koszos lettél. Arthur fölpattant és átügetett a réten, fel az ösvényen, ami a tavaszi laktól a fogadóig vezetett. Alvin figyelte, amíg eltűnt a fák közt, kezével csapkodva futás közben, mintha repülne. Valami madár, talán egy bagoly repült a fiú mellett, félútig a réten, egész alacsonyan a föld fölött, mintha csak kísérné. Alvin csak akkor fordult vissza a munkájához, mikor a tavaszi lak már eltakarta előle a kis legényt. Pár perc múlva már teljesen besötétedett, nyomában pedig gyorsan érkezett az éjszaka mélységes csöndje. Még a kutyák is hallgattak az egész városban. A Hold is csak órák múltán kel föl. Alvin tovább dolgozott. Nem kellett látnia; érezte, hogyan alakul a kút, milyen a föld a lába alatt. Nem olyan volt ez, ahogyan a rézbőrű látja a világot, a zöld zene ajándékával, hanem a saját fortélyát használta, hogy jobban érezze a talajt. Tudta, hogy ezúttal kétszer olyan mélyen lesz a szikla, de mikor ásója odaért, nem olyan egybefüggő, kemény követ talált, mint a másik helyen. Itt mállott és töredezett volt a kő, Alvinnak pedig a fortélyát is alig kellett használnia, hogy nagy rögökben forgassa ki a követ és hajítsa a peremen túlra. Amint átásta magát azon a rétegen, a föld cuppogóssá vált a talpa alatt. Ha nem az lett volna, aki, meg kellett volna állnia és segítséget kérnie, hogy másnap reggel kikotorják az alját. Alvin számára azonban egyszerű volt az egész. Keményebbé tette a földet a gödör oldalán, hogy a víz ne tudjon átszivárogni. Ettől kezdve nem ásóval dolgozott. Egy sajkával merte az iszapos földet, és kötélre, meg társra sem volt szüksége, hogy kiemelje, hanem csak úgy hajintott rajta egyet, a sár pedig szépen, rendben összetapadt és cuppanva ért földet odakint, csinos kis halomba. Mintha csak nyulakat dobált volna ki a lyukból, olyan könnyen kotorta ki. Itt Alvin volt a mester, ez már biztos, ahogyan a csodákat tette a gödörben. Nekem aztán mondhatja, hogy nem eszem, nem iszom, amíg a kutat ki nem ástam. Azt aztán várhatja, hogy majd könyörögjek egy

pohár vízért, meg hogy hadd aludjak egy keveset. Meglesz a kútja, olyan szilárd fallal, hogy még akkor is lehet belőle vizet merni, mikor a háza és a műhelye rég porrá omlott. Hiába érezte azonban a győzelem édes ízét a szájában, látta azt is, hogy a Pusztító közelebb volt, mint az elmúlt pár esztendőben valaha is. Pislákolt és táncolt, de ezúttal már nem csak a látóköre peremén. Látta egyenest maga előtt, még abban a sötétben is, tisztábban, mint napfénynél, mert most nem akadt semmi valóságos, ami elvonhatta volna a figyelmét. Hirtelen ijesztővé vált az egész, mint gyermekkora rémálmaiban, és Alvin egy darabig csak állt a gödörben, dermedten a félelemtől, miközben a víz csak szivárgott a lába alatt, nyálkás, lucskos iszappá. Vastag iszappá, száz méter mély mocsárrá, amibe lassan belesüllyedt, a falak pedig lassan meglágyultak, mindjárt be is omlanak és maguk alá temetik, hogy aztán megfulladjon, mikor sarat próbál belélegezni. Tudta, érezte a hideg, nyirkos tapintást a combján, a derekán, összeszorította az öklét és érezte, ahogy a sár átszivárog az ujjai közt, akárcsak a semmi a rémálmaiban... Aztán magához tért, kizökkent a látomásból. Persze már derékig sárban volt, és a helyében bárki más legény kapálózni kezdett volna, amivel csak még mélyebbre merült volna az ingoványba és ott is veszett volna. Alvin azonban nem egyszerű legény volt, tudta, hogy addig biztonságban van, míg nem ragadja el a félelem. Megkeményítette a talpa alatt az iszapot, éppen csak annyira, hogy megtartsa a súlyát, aztán rábírta a kemény részt, hogy emelkedjen fölfelé, emelje ki a sárból, míg a gödör fenekének durva talaján nem állt. Egyszerű, mint kitörni egy patkány nyakát. Ha ez minden, amire a Pusztító gondolni tudott, akár haza is mehetne. Alvin méltó ellenfél volt, ahogyan méltó volt Makepeace Smithhez és Hank Dowserhez is. Ásott, kotort, emelt, hajintott, aztán megint lehajolt kotorni. Már elég mélyen volt, jó hat lábbal a sziklaréteg alatt. Ha nem keményítette volna meg a földet a kút falán, most már a feje búbjáig vízben állna. Alvin megragadta a csomózott kötelet, amit belógatott a kútba, és kimászott. A Hold is lassan fölkelt, de a lyuk olyan mély volt, hogy még jó sok időnek kell eltelnie, hogy bevilágítson a kút mélyére. Nem számít. Alvin bedobált egy talicskányi követ a mélybe, ahonnét nemrégiben kiásta, aztán lemászott utána. Kiskölyök kora óta dolgozott már kövekkel, és még sosem volt olyan biztos kezű vele, mint most este. Puszta tenyérrel simította le a darabokat, mintha csak agyagot formált volna, majd lentről kezdve a kút falának rakta meg őket, olyan szilárdan, hogy ellenálljon a földnek és a víznek, és ne omoljon be. A víz könnyedén átszivároghatott a kövek közti réseken, de a föld nem, így aztán már kezdettől tiszta lesz a kút vize. Persze nem volt elég kő a kút falához; Alvin háromszor fordult a patakpartról, hogy megtöltse a talicskáját a víztől simára koptatott kövekkel. Bár a fortélyát használta, hogy dolgát megkönnyítse, késő éjszaka volt már és lassan rátelepedett a fáradtság. Nem is törődött vele, hiszen megtanulta a rézbőrűek fortélyát, akik még azután is futottak tovább, hogy a fáradtságnak le kellett volna gyűrnie őket. Aki TeKumsza nyomában futott pihenés nélkül, Detroittól egészen a Nyolcarcú Dombig, nem adhatta meg magát egy kis fáradtságnak, meg kútásásnak, hiába szomjazott, hiába fájt a háta, meg a combja, meg a válla, és a könyöke meg a térde. Végre elkészült. A Hold túljutott a delelőjén, Alvin szája pedig már olyan száraz volt, mint a tapló, de elkészült. Kimászott a lyukból, felkapaszkodott a kövekre támaszkodva, amiket ő hordott oda. Ahogy kiért, eleresztette a fogását a földön a kút körül, a víz pedig immár szelíden, halk csobogással elkezdte megtölteni a kút fenekét. Alvin mégsem ment még be a házba, nem is sétált le a patakhoz inni. Első korty vizét ebből a kútból issza majd, éppen ahogy Makepeace Smith mondta. Itt marad és megvárja, míg a kútban a víz eléri a természetes szintjét, aztán megtisztul, és felhúz egy vödörrel, beviszi a házba, hogy a gazdája előtt igyék egy pohárral. Aztán majd kivezeti Makepeace Smitht és megmutatja neki a helyet, ahol Hank Dowser

akart kutat, amiért Makepeace Smith megütötte, aztán megmutatja neki azt, amit ő ásott, ahol csobbanni fog a vödör, ha beledobja, nem pedig zörögni. Állt a kút kávájánál, elképzelte, ahogy Makepeace Smith hebeg-habog, meg szitkozódik. Aztán leült, hogy pihentesse kicsit a lábát, és elképzelte Hank Dowser arcát, mikor meglátja, mit csinált Al. Aztán leheveredett egy kicsit, hogy pihentesse sajgó hátát, majd lehunyta szemét egy kicsit, csak egy percre, hogy ne kelljen odafigyelnie a pusztulás imbolygó árnyára, amit a szeme sarkából még mindig látni vélt.

Pusztító Viola úrnő fészkelődött álmában. Peggy hallotta, ahogy lélegzésének ritmusa megváltozik, majd kisvártatva fölébred és hirtelen felül a díványon. Rögtön Peggyt kereste a szoba sötétjében. – Itt vagyok – dünnyögte Peggy. – Mi történt, kedvesem? Egyáltalán nem aludtál? – Nem merek – felelte Peggy. Viola úrnő kilépett mellé az erkélyre. A délnyugat felől érkező szellő meglobogtatta a damaszt függönyöket az ajtóban. A Hold egy felhővel kacérkodott; Dekane városa tetők változatos térképe volt alattuk, a domboldalban. – Látod őt? – kérdezte Viola úrnő. – Őt nem – felelte Peggy. – De látom a szívfényét; látom a szemén keresztül, ahogyan ő lát. Látom a jövőjét. De őt magát nem. – Szegénykém. Milyen csodálatos az este, milyen kár, hogy ott kellett hagynunk a bált. Te pedig egy távoli gyermek fölött virrasztasz, aki nagy veszélyben van. Viola úrnő így kérdezte meg, miféle veszély leselkedik a fiúra, anélkül, hogy igazából kérdezett volna. Így aztán Peggy eldönthette, hogy válaszol-e, vagy sem, és nem bántja meg vele házigazdáját. – Bárcsak elmondhatnám – felelte Peggy. – Az ellensége az, akinek nincs arca... Viola úrnő megborzongott. – Nincs arca! Mily kísérteties! – Ó, van neki arca mások előtt. Volt egyszer egy tiszteletes, aki tudósnak gondolta magát. Ő látta a Pusztítót, de nem igazából, nem úgy, ahogy Alvin látja, hanem kitalált magának egy emberformát a fejében, meg egy nevet Látogatónak” nevezte el és azt hitte, angyal. – Egy angyal! – Úgy hiszem, mikor mi meglátjuk a Pusztítót, nem foghatjuk föl a lényegét, az elménk nem érhet föl hozzá. Így aztán az agyunk próbál testet adni neki, méghozzá olyan formát, ami valami nyers, pusztító erőt jelképez, valami szörnyű és ellenállhatatlan hatalmat. Azok, akik szeretik az efféle gonosz erőt, gyönyörűnek látják a Pusztítót. Mások, aki félik vagy gyűlölik, a legszörnyűbb dolgot látják, amit csak el tudnak képzelni. – Mit lát Alvin? – Magam sosem láttam, olyan ravasz; még úgy sem vettem észre, hogy az ő szemén keresztül láttam. Észre sem venném, ha ő nem venné észre. Láttam, hogy lát valamit, és csak akkor értettem meg, mi az. Képzelje el olyannak, mintha... mintha úgy érezné, látott valami mozgást a szeme sarkából, csakhogy amikor megfordul, nincs ott semmi. – Mintha valaki mindig a hátad mögé akarna lopakodni – mondta Viola úrnő. – Igen, pontosan. – Ez lopakodik Alvin nyomában? – Szegény fiú, nem is fogta föl, hogy ő maga hívogatta. Mély, sötét vermet ásott a szívében, éppen affélét, amit a Pusztító bír megtölteni. Viola úrnő felsóhajtott. – Jaj, gyermekem, az efféle dolgok felfoghatatlanok számomra. Sosem volt fortélyom; alig értem, amit te látsz, vagy teszel. – Magának nincs fortélya? – csodálkozott Peggy. – Tudom, alig akad ember, akinek ne lenne valamilyen fortélya, de én nem tartozom közéjük. – Félreértett, Viola úrnő – mondta Peggy. – Az lepett meg, hogy azt hiszi, nincs fortélya. Pedig magának

is van. – Jaj, de én nem bánom, hogy nincsen, kedvesem... – A maga fortélya, hogy mindenben meglátja a szépséget, mintha már ott is lenne és azzal, hogy meglátja, valóra is válthatja. – Milyen kedves gondolat – mondta Viola úrnő. – Kételkedik bennem? – Nem kétlem, hogy elhiszed, amit mondasz. Hiábavaló lett volna vitatkozni vele. Viola úrnő hitt Peggynek, de ő maga képtelen volt hinni. Nem számított. Most csak Alvin számított, aki befejezte a második kutat. Egyszer már megmentette magát; azt hitte, elmúlt a veszély. Most már leült a kút tövébe, hogy pihenjen; most meg leheveredett. Nem látta, hogy közeledik hozzá a Pusztító? Nem látta, hogy az álmossággal megnyitotta magát a Pusztító előtt. – Ne! – suttogta Peggy. – Ne aludj el! – Ah, beszélsz hozzá. Hallja, amit mondasz? – Soha – felelte Peggy. – Egy szót sem. – Akkor mit tehetsz? – Semmit. Semmi nem jut eszembe. – Azt mondtad, hogy a magzatburkát használtad... – Az a hatalmának része, azt használtam föl. De még a saját ereje sem képes elűzni azt, amit ő hívott magához. Amúgy sem tudtam soha elűzni magát a Pusztítót, nem sikerülhet, még ha egy lepedőnyi magzatburkom lenne, akkor sem. Peggy elkeseredett hallgatásba burkolózva figyelte, ahogy Alvin lehunyja a szemét. – Elalszik. – Ha a Pusztító győz, meg fog halni? – Nem tudom. Talán. Talán eltűnik, elemészti a semmi. Vagy talán a Pusztító a hatalmába keríti... – Nem látod a jövőjét? – Minden út sötétségbe vezet, és egy utat sem látok kifelé belőle. – Akkor vége – suttogta Viola úrnő. Peggy valami hűvöset érzett az arcán. Ah, hát persze: saját könnyei száradtak a hűs szellőben. – De ha Alvin fölébredne, ő el tudná űzni a láthatatlan ellenséget? – kérdezte végül Viola. – Bocsáss meg, hogy ilyen kérdésekkel zaklatlak, de ha tudom, hogyan működik, talán segíthetek kigondolni valamit. – Nem, nem. Meghaladja a képességeinket. Csak figyelhetünk... – Ám alig vetette el Viola úrnő javaslatát, gondolatai máris arra irányultak, hogyan tudná kihasználni. Föl kell ébresztenem. Nem kell megküzdenem a Pusztítóval, de ha fölébresztem, akkor megharcolhat vele ő maga. Bár fáradt és gyenge, talán megtalálja a győzelemhez vezető utat. Peggy gyorsan visszasietett a szobájába, feltúrta legfelső fiókját, míg megtalálta a faragott ládikát, amiben a magzatburkot tartotta. – Magadra hagyjalak? – kérdezte Viola úrnő, mikor visszatért a nappaliba. – Maradjon velem, kérem – mondta Peggy. – A társaság kedvéért. És vigasztalni, ha elbukom. – Nem fogsz elbukni – mondta Viola úrnő. – És ő sem fog elbukni, ha olyan ember, amilyennek mondod. Peggy már alig hallotta. A dívány szélén ült, Alvin szíve lángjában kutatott valami után, amivel fölébreszthetné. Általában hallott Alvin fülével; mikor a fiú aludt, elalvás előtti emlékeiből tudta, hogy néz ki a hely, ahol alszik. Most azonban, hogy a Pusztító beszivárgott, érzékei elhalványultak. Nem bízhatott bennük. Kétségbeesetten keresgélt, milyen más tervet kovácsoljon. Valami hangos zaj? Alvin érzékének maradékával körbetapogatózott, miféle élet van körülötte, talált egy fát, aztán összedörzsölt egy aprócska darabot a magzatburokból és megpróbálta – ahogy Alvintól is látta – elképzelni a fejében, hogyan hasadna szét a fa ága. Szörnyen lassú volt – Alvin olyan gyorsan csinálta! – de végül csak leesett. Későn. Alvin már alig hallotta. A Pusztító már annyira elemésztette körülötte a levegőt, hogy a hang alig bírt áthatolni rajta. Talán észrevette; talán kicsit közelebb került az ébrenléthez. Talán nem.

Hogyan ébresszem föl, mikor annyira nem érzékel már maga körül semmit, hogy nincs, ami megzavarhatná? Egyszer régen a kezemben tartottam a magzatburkot, mikor egy gerenda rázuhant; égettem bele egy épp akkora rést, hogy a haja szála sem görbült meg. Egyszer rádőlt egy malomkő; kettébe hasítottam. Egyszer a saját apja állt egy szénapadláson, vasvillával a kezében, s a Pusztító tébolyától hajtva majdnem megölte legkedvesebb fiát; odavittem Mendemondót, le a domboldalba, hogy eltereljem az apa figyelmét sötét gondolatától és elűzzem a Pusztítót. Hogyan? Hogyan zavarta el Mendemondó érkezése a Pusztítót? Mert látván a gyűlöletet az apa szemében, Mendemondó felkiáltott, és ezért ment el a Pusztító. Mendemondó most nem járt Alvin közelében, de biztosan akad valaki, akit fölébreszthetnék, hogy lesétáljon a dombon; valakit, aki telve van szeretettel és jósággal, ami elől a Pusztítónak menekülnie kell. Csontig ható félelemmel a szívében elhúzódott Alvin szíve lángjától, pedig a Pusztító sötétsége az enyészettel fenyegette és másik szívfényt keresett az éjszakában, valakit, akit fölébreszthetne és időben hozzá küldhetne. Miközben így kutakodott, Alvin szíve lángjában máris észrevett némi halovány világosságot, árnyékok foltját az árnyékokban, ahol korábban nem látott mást, csak végtelen ürességet. Ha Alvinnak volt egy kis esélye, akkor annak az én keresésem az oka. Még ha talál is valakit, fogalma sem volt, hogyan ébressze föl. De megtalálja a módját, különben a Kristályvárost elnyeli az áradat, amit Alvin ostoba, gyermeki haragja idézett meg.

Vörösbegy Alvin órák múltán ébredt, a Hold már alacsonyan járt nyugaton, keleten pedig feltűntek az első halvány fénysugarak. Nem akart aludni, de fáradt volt, és amúgy is végzett a munkával, így aztán nem csoda, hogy amint lehunyta a szemét, rögtön elnyomta a buzgóság. Még mindig volt idő meríteni egy vödör vizet és bevinni a kovácsnak. Vajon már nyitva volt a szeme? Az eget látta: balra halványszürke, jobbra is halványszürke. De hol vannak a fák? Nem kellene őket látnia mozogni a reggeli szellőben a szeme sarkából? Ami azt illeti, szellő sem volt; a látásán, meg a tapintásán kívül voltak egyéb dolgok, amiket nem érzett igazán. Az élő erdő zöld zenéjét. Eltűnt; nem zsongtak az apró rovarok a fűben, nem dobogott a vízpartra inni járó őzek szíve ritmusa, nem neszeztek madarak a fák közt, várván a Nap sugarát, hogy fölébressze a bogarakat. Halott. Elpusztult. Az erdő eltűnt. Alvin kinyitotta a szemét. Az előbb már nyitva volt, nem? Alvin megint kinyitotta a szemét, mégsem látott; anélkül, hogy lehunyta volna, újból kinyitotta, és az ég minden alkalommal egyre sötétebbnek tűnt. Nem, nem is sötétebb, egyszerűen csak távolibb, mintha menekült volna előle, vagy ő zuhant volna egy mély gödörbe, olyan mélyre, hogy az ég összement fölötte. Felkiáltott félelmében és kinyitotta már nyitva lévő szemét, és meglátta; A Pusztító reszkető levegőjét, amint lenyomja, leszorítja, bebújik az orrlikába, az ujjai közé, a fülébe. Nem érezte, de nem ám, csak tudta, hogy mi nem volt ott; a bőre legkülső rétege, ahol a Pusztító hozzáért, a saját teste, ahogy széthullott, legapróbb darabjai haltak el, elszáradtak, leperegtek. – Nem! – kiáltotta. A kiáltásnak nem volt hangja. Ehelyett a Pusztító betolakodott a szájába, le a tüdejébe, és most már nem tudta olyan szorosan összezárni a száját, hogy megállítsa az alattomos Pusztítót, hogy beférkőzzék a testébe és belülről eméssze fel. Próbálta meggyógyítani magát, ahogy a lábával tette, mikor a malomkő miatt eltörött, de úgy járt, ahogy egyszer Mendemondó mesélte: feleolyan gyorsan sem tudta építeni, amilyen gyorsan a Pusztító lerombolta. Minden helyre, amit meggyógyított, ezer új elpusztított hely jutott. Meg fog halni, már félig el is enyészett, de nem egyszerűen csak halál lesz ez, mikor a hús elenyészik, de a lélek tovább él: a Pusztító testét-lelkét egyaránt fel akarta falni. Loccsanás. Loccsanó hangot hallott. A legkedvesebb hang volt ez, amit életében valaha is hallott, már hogy hallott valami hangot egyáltalán. Ez azt jelentette, hogy volt valami a Pusztítón túl, ami körbevette és megtöltötte. Hallotta, ahogy a csobbanás visszhangot vet az emlékezetében, és végre volt mibe kapaszkodnia. Most, hogy ismét kapcsolatba került a valós világgal, kinyitotta a szemét. Ezúttal valóban kinyitotta, mert ismét látta az eget, szélén az erdő lombjának csipkéjével. És ott állt Gertie Smith, Makepeace felesége, kezében egy vödör vízzel. – Úgy vélem, ez az első vödör víz a kútból – mondta. Alvin kinyitotta a száját és érezte, ahogy beáramlik a hűs, nyirkos levegő. – Bizony – suttogta. – Sosem gondoltam volna, hogy ki bírod ásni és kövekkel kirakni, mindezt egyetlen éjszaka – mondta. – Az a keverék kölyök, Arthur Stuart bejött a konyhába, mikor csináltam a reggeli cipókat, ő mondta, hogy kész a kút. Látni akartam. – Igencsak korán kel föl – jegyezte meg Alvin. – Te pedig igencsak sokáig maradsz fönt – mondta Gertie. – Ha én lennék ekkora darab legény, jól elagyabugyálnám a páromat, Al, akár tanonc vagy, akár nem.

– Csak azt tettem, amit kért. – Biztosan. Mint ahogy biztos vagyok benne, hogy ott kellett volna ásnod, ahol a kövek vannak, közel a műhelyhez, nem igaz? – Elégedetten kuncogott. – Ebből majd megtanulja a vén bolond. Hogy hajbókol a vízfakasztó előtt, de a saját tanoncának jobb fortélya van, mint annak a vén csalónak... Alvin most először ébredt rá, hogy az a gödör, amit dühében ásott, ékes bizonyíték volt mindenki számára, hogy nem csak egyszerűen a lovak patájához értett. – Kérem, asszonyság – mondta. – Mit kérsz? – Az én fortélyom nem a vízfakasztás, asszonyom. Ha mindenkinek elmondja, nem hagynak nekem nyugtot. Az asszonyság hűvös pillantással mérte végig. – Ha nincs fortélyod a vízfakasztáshoz, te legény, akkor hogyan van tiszta víz ebben a kútban? Alvin gondosan válogatta össze a szavait. – A vízfakasztó pálcája itt is lebukott – hazudta. – Láttam, mikor keresgélt. Ezért ahogy kőbe ütköztem a másik helyen, megpróbáltam itt is. Gertie asszonyságnak azonban gyanakvó természete volt. – Ugyanezt mondanád, ha az Úrjézus állna itt előtted, és az örökkévaló lelked üdvössége múlna azon, mit felelsz? – Asszonyom, ha Jézus állna itt, akkor már rég bűneim megbocsátásáért esedeznék, nem holmi vacak, régi kút miatt főne a fejem. Erre megint fölnevetett és barátságosan vállon csapta. – Tetszik ez a vízfakasztós történeted. Éppen csak figyelted a vén Hank Dowsert, mi? Hát ez tetszik. Ezt mindenkinek elmesélem, úgy bizony. – Köszönöm, asszonyom. – Tessék, igyál. Megérdemled az első korty vizet az első vödör tiszta vízből, amit ebből a kútból merítettünk. Alvin tudta, hogy szokás szerint a tulajdonost illette meg az első ivás, de Gertie Smith önként kínálta, Alvinnak pedig már annyira ki volt száradva a szája, hogy gyapotot köpött volna. Így aztán a szájához emelte a vödröt és ivott belőle, hagyta kiloccsanni az ingjére is. – Fogadok, hogy éhes is vagy – mondta. – Inkább fáradt, mint éhes, azt hiszem – felelte Alvin. – Akkor gyere be aludni. Tudta, hogy mennie kéne, de még mindig látta a Pusztítót a közelben, ezért nem mert aludni. – Köszönöm, asszonyság, de szeretnék kicsit magam lenni pár percre. – Ahogy gondolod – mondta, és bement. A reggeli szellő megborzongatta, ahogy lassan szárítani kezdte az ingjére csörgött hideg kútvizet. Vajon csak álmodta a Pusztító támadását? Nem valószínű. Ébren volt, az élmény pedig valóságos, és ha Gertie Smith nem jött volna megmeríteni a vödröt, Alvin talán elenyészett volna. A Pusztító már nem rejtőzködött, nem somfordált az árnyak között és nem is köntörfalazott. Bármerre nézett Alvin, ott látta a reszketést a pirkadati félhomályban. Valamiért ezt a reggelt választotta a Pusztító, hogy szemtől szembe megküzdjenek. Alvin csak azt nem tudta, hogyan harcoljon ellene. Ha egy ilyen remek kút kiásása nem volt elég teremtés, hogy elűzze, mi mást tehetne? A Pusztító nem olyan volt, mint azok az emberek, akikkel olykor megbirkózott a városban. A Pusztítón nem talált fogást. Egy dolog biztos volt: Alvin addig nem alszik egy jót, amíg valahogyan nem kergeti el a Pusztítót, vagy nem teperi le a földre. Nekem kellene az uradnak lennem, mondta Alvin a Pusztítónak. Mondd meg hát, téged hogyan lehet

elpusztítani, mikor ez a te mesterséged? Ki tanítja meg nekem, hogyan nyerjem meg ezt a csatát, ha már álmomban is elérsz, nekem pedig fogalmam sincs, hogyan szorongassalak meg téged? Ahogyan ezeket a szavakat gondolta a fejében, az erdő szélére sétált. A Pusztító elhátrált előle, mindig biztos távolságra. Al nézés nélkül tudta, hogy mögötte összezárult és bekerítette őt a remegés. Itt, a vad erdő közepén, ahol leginkább otthon kellene éreznem magam, a zöld dalt sem hallom, elhallgatott, körülöttem pedig ősellenségem vár lesben, nekem pedig még tervem sincsen. A Pusztítónak ellenben volt terve. Nem vesztegette az időt, hogy kifundálja, mit tegyen, máris nekilátott. Amíg ugyanis Alvin csak álldogált a hűs, nyár reggeli szelőben, a levegő hirtelen fagyossá vált, és egészen olybá tűnt, mintha hópelyhek kezdtek volna szállingózni – egyenest a zöld levelű fákra, a dús, hosszú fűszálakra. Máris megtelepedett mindenütt, s nem is a nedves, nagy pelyhű fajta volt, hanem az az apró, jeges kristályokból álló, ami a leghidegebb téli hóviharban hullik. Alvin megborzongott. – Ezt nem teheted – mondta. Most azonban nyitva volt a szeme, nem álmodott. Ez igazi hó volt, és máris olyan vastag, olyan sűrű és hideg, hogy a zöldellő nyári lombokban a fagytól eltörtek az ágak, a levelek pedig mint törött jégdarabok potyogtak a földre. Alvin maga is közel járt már hozzá, hogy jéggé fagyjon, ha ki nem jut innét valahogyan. Elindult visszafelé, amerről jött, de a hó már olyan sűrűn hullott, hogy alig egy-két métert látott előre, és megérzésére sem hagyatkozhatott, mert a Pusztító elfojtotta az élő erdő zöld hangját. Nemsokára már nem sétált, hanem futott, csakhogy nem olyan biztos lábbal, ahogyan Te-Kumszától tanulta. Hangosan és esetlenül botladozott, ahogy a fehér ember, és ahogy a legtöbb fehér ember, ő is megcsúszott egy jeges kődarabon, és arccal előre a hóba zuhant. A hó betolakodott a szájába, az orrába, a fülébe, megtapadt ujjai közt, ahogy az iszap az éjjel, vagy a Pusztító az álmában, ő pedig öklendezett és köpködött tőle, és azt kiáltotta: – Tudom, hogy ez mind hazugság! Hangját elnyelte a hó fala. – Nyár van! – kiáltotta. Állkapcsa fájt a hidegtől és tudta, hogy fájni fog, ha még egyszer megszólal, mégis kiáltott egyet. – Megállítlak! Akkor aztán rájött, hogy a Pusztítóból nem tud semmit se csinálni, nem veheti rá a Pusztítót, hogy tegyen, vagy legyen valami más, mert ő csak az enyészethez értett. Nem a Pusztítót kell hívnia, hanem minden élő dolgot, ami körülvette, a fákat, a füvet, a földet, magát a levegőt. A zöld zenét kell helyreállítania. Belekapaszkodott az ötletbe, megint megszólalt, hangja alig volt több suttogásnál. Megszólította őket, de nem haraggal. – Nyár – suttogta. – Meleg levegő! – mondta. – Zöld levelek! – kiáltotta. – Forró szél délnyugatról. Viharfelhők délután, köd reggel, napfény issza föl, szárítja ki a levegőt. Megváltozott volna egy kicsit? Alábbhagyott volna a havazás? Megolvadt volna a hótakaró a földön? Kibukkantak volna barna foltokban az ágak és a talaj? – Forró reggel van, és szárazság! – kiáltotta. – Később talán eső szállingózik, mint a Háromkirályok ajándéka, a távolból, de most napfény perzseli a leveleket, felébreszti őket, növeszti őket, leveleket fakaszt, úgy bizony! Úgy bizony! Öröm volt a hangjában, mert a hóesés havas esővé szelídült, a földön egyre zsugorodó foltokká vált a hó, a leszaggatott, lefagyott levelek helyett újak rügyeztek az ágakon. Aztán, az utolsó kiáltása nyomán támadt csöndben madárdalt hallott meg. Olyan dal volt ez, amihez foghatót még sosem hallott. Nem ismerte ezt a madarat, ezt az édes dallamot, ami minden füttyel változott, és sosem dalolta kétszer ugyanazt. Mintha mintát szőtt volna, de olyat, amit

nem lehetett megfejteni, hogy utána énekelje az ember, de szálakra bontani sem lehetett, hogy felgombolyítsa és felszedje az ember. Az egész egyetlen, nagy darab volt, mind egyetlen Teremtés és Alvin tudta, hogy ha megtalálná azt a madarat, ami így énekel, biztonságban lenne. Győzelme teljes lesz. Futott, s ezúttal vele volt az erdő zöld dala is, a lába megtalálta a biztonságos helyeket, ahová léphetett, még figyelnie sem kellett rá. Követte a dalt, míg odaért egy tisztáshoz, ahonnét a dal eredt. Egy vén fatörzsön, melynek egyik sarkában még hó csillogott, egy vörösbegy ült. A fatörzs előtt pedig, szinte úgy, hogy a madár csőre az orrához ért, Arthur Stuart üldögélt és hallgatta az énekét. Alvin nagyon lassan, óvatosan megkerülte őket, és megtett egy teljes kört, mielőtt közelebb ment. Arthur Stuart mintha észre sem vette volna, hogy Alvin is megérkezett, le sem vette a szemét a madárról. A napfény szinte szikrákat vetett rajtuk, de sem a madár, sem a fiú meg se moccant. Alvin sem szólt semmit – akárcsak Arthur Stuartot, őt is magával ragadta a vörösbegy dala. A madár semmiben sem különbözött a többi vörösbegytől, akiket Alvin gyermekkora óta látott. Kivéve, hogy ennek a csőréből olyan dallam áradt, amilyet madár még sosem énekelt ezelőtt. Ez nem egy vörösbegy volt, hanem a vörösbegy. De nem olyan ám, amelyik különlegesebb volt a többinél, hanem csak egyszerűen Vörösbegy volt, aki ebben a pillanatban kiválasztatott, hogy minden madár hangján szóljon, minden énekes helyett énekeljen, hogy ez a fiú itt meghallgassa. Alvin letérdelt a frissen nőtt fűbe, alig egy méterre Vörösbegytől és hallgatta a dalát. Lolla-Wossikytól tudta, hogy Vörösbegy dalában volt minden rézbőrű ember története, minden, amit valaha is tettek és említésre méltó. Alvin remélte, hogy megérti ezt az ősi történetet, vagy legalább meghallgathatja, hogyan beszéli el Vörösbegy azt, amiben ő részt vett. Lolla-Wossiky vízen járt; a Tippy-Canoe vize vörösre váltott a sok rézbőrű vérétől; Te-Kumsza talpon, tucatnyi golyóval a testében, amint embereinek kiált, maradjanak állva és harcoljanak, űzzék vissza a fehér tolvajokat. A dal értelme azonban minduntalan elkerülte, hiába hegyezte a fülét. Lehet, hogy úgy fut az erdőben, mint egy rézbőrű, és a rézbőrű fülével hallja a zöld dalt, de Vörösbegy éneke nem neki szólt. A mondás igaz volt: egy lány sem kaphatja meg minden kérőjét, egyetlen fiú sem kaphat meg minden fortélyt. Alvin már így is rengeteg mindent tudott tenni, és még sok tanulnivalója volt, de mindig sokkal több lesz azon túl, amit felfogni képes, s Vörösbegy dala ezek közé tartozott. Alvin egy dologban azonban teljesen biztos volt: ez a vörösbegy nem véletlenül volt itt. Az után jelent meg, hogy először mérkőzött meg szemtől szembe a Pusztítóval, ezért kellett legyen valami céljának, hogy megjelent itt ez a madár. Válaszokat kell kapnia. Már éppen megszólalt volna, s föltette volna első kérdését, ami azóta motoszkált benne, hogy először megtudta, mi lesz a sorsa, de nem az ő hangja törte meg Vörösbegy dalát. Arthur Stuart szólalt meg. – Nem ismerem az eljövendőt – mondta a keverék kisfiú. A hangja olyan volt, mint a zene, szavai pedig tisztábbak, mint bárki hároméves fiúnak, akivel eddig dolga volt. – Csak azt tudom, ami elmúlt. Beletellett pár szívdobbanásnyi időbe, míg Alvin rájött, mi történik. Arthur szavai választ adtak Alvin kérdésére. Teremtő leszek valaha is, ahogy a fáklya-lány mondta? Ezt kérdezte volna Alvin, amire Arthur válaszolt. De nem Arthur Stuart saját válasza volt ez, annyi biztos. A kisfiú maga sem értette igazán, amit mond, nem jobban, mint amikor Makepeace és Gertie civakodását utánozta múlt este. Vörösbegy válaszát közölte vele, lefordította a madárdalt beszéddé, hogy Alvin is megértse. Alvin tudta, hogy rossz kérdést tett föl. Nincs szüksége, hogy Vörösbegy megmondja, Teremtőnek kell lennie – ezt már évek óta tudta, minden kétsége ellenére. A valódi kérdés az volt, hogyan válhat Teremtővé. Mondd meg nekem. Vörösbegy dala megváltozott, lágy, egyszerű dallam lett, inkább szokásos madárdal, nagyon is különbözött attól az ezeréves történettől, amit eddig énekelt. Alvin nem értette igazán, de tudta, miről szólt. A Teremtésről. Újra meg újra, ugyanaz a dallam szólt, csak pár pillanatig – vakító fényesség volt,

olyan igaz dal, hogy Alvin a saját szemével látta, érezte minden porcikájában, érezte az ízét, az illatát. A Teremtés dala, az ő saját dala, tudta ezt abból, milyen édes volt az íze. Aztán, mikor a dal elérte csúcsát, Arthur Stuart ismét megszólalt, magas, alig emberi hangon, élesen, tisztán. – Teremtő az, ki része annak, amit teremt – mondta a keverék fiú. Alvin a szívébe véste a szavakat, bár nem értette őket, de tudta, hogy egy napon majd megérti, és akkor olyan hatalma lesz, mint az ősi Teremtőknek, akik megépítették a Kristályvárost. Megérti majd, és arra használja hatalmát, hogy megtalálja a Kristályvárost, hogy újból fölépítse. Teremtő az, ki része annak, amit teremt. Vörösbegy elhallgatott. Mozdulatlanul állt, fejét félrebillentette; aztán hirtelen már nem Vörösbegy volt, csak egy öreg madár, vörös tollakkal. Tovaszállt. Arthur Stuart figyelte a madár röptét, aztán utána kiáltott saját, gyermeki hangján. – Madár! Repülj, madár! – Alvin letérdelt a fiú mellé, a munkától fáradtan, a szürkületi félelemtől kimerültén. – Repültem – mondta Arthur Stuart. Úgy tűnt, most először veszi észre Alvint. – Tudtad? – suttogta Alvin. Nem akarta összetörni a gyermek álmait azzal, hogy elmondja: az emberek nem tudnak repülni. – Nagy fekete madár mutatta – felelte Arthur. – Repültem és repültem. – Aztán kinyújtotta apró kezét és Alvin arcához nyomta. – Teremtő. – Aztán csak nevetett, nevetett örömében. Arthur tehát nem egyszerű utánzó volt. Tényleg értette Vörösbegy dalát, legalábbis egy részét. Eleget, hogy tudja Alvin sorsának nevét. – Ne mondd el senkinek – mondta Alvin. – Én sem mondom el senkinek, hogy tudsz beszélni a madarakkal, te pedig nem mondod el, hogy Teremtő vagyok. Rendben? Arthur arca ünnepélyesen elkomolyodott. – Nem beszélek – válaszolt. – Madarak beszélnek nekem. – Aztán: – Repültem. – Hiszek neked – mondta Alvin. – Hiszek neked – felelte Arthur. Aztán megint nevetett. Alvin fölállt, akárcsak Arthur. Al megfogta a kezét. – Menjünk haza – mondta. Elkísérte Arthurt a fogadóig, ahol Peg Guester már igen mérges volt, amiért a kölyök elkószált és másokat zavargászott ilyen kora reggel. Szerető dorgálás volt ez, Arthur pedig a szidalmak hallatán vigyorgott, mint a vadalma. Ahogy bezárult az ajtó Arthur Stuart mögött, Alvin azt mondta magának, egyszer majd elmondom ennek a fiúnak, mit tett értem ma reggel, hogy mit jelentett az egész. Alvin a tavaszi lak mellett vezető ösvényen indult vissza a műhelyhez, ahol Makepeace már bizonyosan mérges volt rá, amiért nem áll készen a munkára, bár egész éjszaka kutat ásott. A kút. Alvin megállt a gödör mellett, amit Hank Dowser emlékére ásott, alján fehéren világított a kő a rá eső napfényben, komiszán, akár egy lenéző kacaj. Abban a pillanatban Alvin megértette, miért jöttééi érte a Pusztító aznap este. Nem azért, mert igazi kutat ásott, nem azért, mert visszatartotta a vizet a fortélyával és nem is azért, mert meglágyította a követ és alárendelte az akaratának. Azért jött, mert csak egyetlen oka volt, amiért leásott a kőig – hogy rossz fényben tüntesse föl Hank Dowsert. Meg akarta büntetni. Úgy bizony, azt akarta, hogy rajta nevessenek azok, akik látják a követ a gödör mélyén. Ez aztán tönkretenné, oda lenne a vízfakasztó híre – hozzá igazságtalanul, mert igazán jó vízfakasztó volt, akit megtévesztett a föld fekvése. Hank egyszerű hibát vétett, Al pedig nekilátott, hogy megbüntesse, mint egy bolondot, pedig nem az volt. Bármilyen fáradt is volt a munkától és a Pusztítóval vívott küzdelemtől, egy percet sem vesztegetett:

felkapta az ásót a kút mellől, levetette ingjét és nekilátott betemetni a régi gödröt. Mikor kiásta, rosszindulat, gonoszság vezérelte, hogy tönkre tegyen egy becsületes embert, pusztán haragból. Betemetni azonban Teremtő munka volt, és mivel már nappali világosság volt, a fortélyát sem használhatta hozzá – keményen dolgozott, míg azt hitte, olyan fáradt, hogy belepusztul. Már dél volt, és ő se reggelit, se ebédet nem evett, de feltöltötte a gödröt, a fűcsomókat is visszarakosgatta, hogy rendesen benője a fű és senki ne vegye észre, hogy itt bárki is ásott. Alvin használta egy kicsit a fortélyát, mivel ezt senki sem láthatta, hogy összekösse újból a fűcsomók gyökereit, és azok jól megkapaszkodjanak, és ne legyen egyetlen árulkodó száraz folt sem. Míg így dolgozott, a hátát perzselő napsütésnél és a gyomrát maró éhségnél is jobban emésztette a szégyene. Múlt éjszaka úgy elfoglalta a haragja, és az, hogyan csináljon bolondot Hank Dowserből, hogy egyszer sem fordult meg a fejében, hogy helyesen cselekedjék, és arra használja a fortélyát, hogy áttörjön a sziklarétegen pontosan ott, ahol Hank megjelölte a kutat. Senki sem tudta volna, csak Alvin, hogy valami nem volt rendben azzal a hellyel. Ez lett volna az igazi keresztény cselekedet, a jóságos cselekedet. Ha valaki arcul csap, nyújtsd a kezed, ezt tanítja Jézus is, Alvin pedig nem figyelt oda, túlságosan is büszke volt. Ez hívta hozzám a Pusztítót, gondolta Alvin. Használhattam volna a fortélyomat, hogy építsek, ehelyett rombolni akartam. Soha, soha, soha többé. Háromszor is megfogadta, és bár néma fogadalom volt, amiről soha senki nem szerez tudomást, jobban megtartja majd, mintha pap, vagy bíró előtt fogadta volna meg. Hát most már túl késő volt. Ha azelőtt eszébe jut, hogy Gertie meglátta volna a kiásott gödröt, vagy vizet merített volna az igaziból, talán feltöltötte volna azt a másikat, és ebből csinált volna rendes kutat. De most, hogy látta a követ, és Alvin mégis keresztülvágja magát rajta, akkor minden titka kiderül. Meg aztán, ha már egyszer valaki ivott egy új kútból, nem temetheted be, míg ki nem szárad magától. Feltölteni egy használt kutat annyit tett, hogy szárazságot meg kolerát hoz az ember mindenki fejére a környéken. Visszacsinálná, ha tudná. Szégyellheti magát, megbocsátást is nyerhet, de nem hozhatja vissza azokat a jövőket, amik elvesztek rossz döntése miatt. Ehhez még tudósokra és bölcsekre sem volt szüksége, hogy megértse. Makepeace nem kalapált a műhelyben, a kéményből sem gomolygott a füst. Bizonyára a házban dolgozik, gondolta Alvin. Így aztán visszavitte az ásót a kovácsműhelybe, és megindult a ház felé. Félúton, mikor elért a jó kúthoz, ott találta Makepeace Smitht, amint a káván üldögélt. – ’Reggelt, Alvin – mondta a kovács. – ’Reggelt, uram – mondta Alvin. – Az előbb merítettem meg egy vödröt, egyenest a kút fenekére. Úgy áshattál, mint valami ördög, te legény, hogy ilyen mélyre fúrtál. – Nem akartam, hogy kiszáradjon. – És máris kiraktad kővel – mondta a kovács. – Igazi csoda, én mondom. – Keményen dolgoztam, uram. – Látom, jó helyen is ástál. Alvin nagy levegőt vett. – Ahogy én látom, uram, éppen ott ástam, ahol a vízfakasztó mondta. – Lentebb láttam még egy gödröt – mondta Makepeace Smith. – Jókora sziklaréteg volt az alján, kemény és vastag, mint az ördög patája. Azt mondod, nem akarod, hogy az emberek tudják, miért itt ástál? – Már fel is töltöttem a másik gödröt – felelte Alvin. – Már azt kívánom, bárcsak ki sem ástam volna. Nem akarom, hogy bárki pletykálkodjon Hank Dowserről. Van ott víz, épp ahogy mondta, de senki vízfakasztó nem tudhatott volna arról a nagy szikláról a föld alatt. – Csak te – mondta Makepeace. – Én nem vagyok vízfakasztó, uram – mondta Alvin. Aztán megint elmondta a hazugságot. – Csak láttam, hogy a vesszője itt is megbillent a föld felé.

Makepeace a fejét csóválta és halvány mosoly jelent meg a szája sarkában. – A feleségem már elmondta, én meg majd’ belehaltam a nevetésbe. Kaptál egy fülest, mert azt mondtad, hogy tévedett. Most meg azt akarod, hogy övé legyen a dicsőség? – Ő igazi vízfakasztó – felelte Alvin. – Én pedig egyáltalán nem vagyok az, uram, ezért aztán úgy vélem, ha már ő a vízfakasztó, övé legyen az elismerés, amiért vizet talált. Makepeace felhúzta a bádogvödröt, a szájához emelte és ivott belőle pár kortyot. Aztán megdöntötte a fenekét, hogy a maradék vizet az arcára öntse, és felnevetett. – Ez a legfinomabb víz, amit életemben ittam. Ez nem egészen azt jelentette, hogy elfogadja Alvin meséjét és hagyja, hogy Hank Dowser azt higgye, ez az ő kútja, de Alvin tudta, ez a legtöbb, amit ki tud csikarni belőle. – Ha nem bánja, uram – mondta végül –, kicsit éhes vagyok. – Igen, menj enni, megdolgoztál érte. Alvin elsétált mellette. A kútból felszálló friss víz illata megcsapta az orrát. Makepeace Smith még egyszer Alvin után szólt. – Gertie azt mondja, te ittál először a vízből. Alvin megfordult, attól tartott, megint rosszat csinált. – Igen, uram, de csak azután, hogy az asszonyság megkínált vele. Makepeace eltöprengett ezen egy keveset, mintha azon tűnődne, megbüntesse-e ezért Alvint, vagy sem. – Nohát – mondta végül ez rá vall, de nem bánom. Maradt még elég víz abban a vödörben, hogy maradjon belőle Hank Dowsernek, mire visszaér. Megígértem neki, hogy ihat az első vödör vízből, és be is tartom az ígéretemet. – Ha visszatér – szólalt meg Alvin remélem nem bánja, hogy ezt mondom, de úgy vélem, jobb lenne neki is, meg nekem is, ha akkor éppen nem lennék a közelben, ha érti, mire gondolok. Azt hiszem, nem zárt igazán a szívébe. A kovács szeme résnyire szűkült. – Ha így akarsz pár órát ellógni a munkából, mikor Dowser erre jár... – Elvigyorodott. – Azt hiszem, ezt is megérdemled a munka után. – Köszönöm, uram – mondta Alvin. – Mész vissza a házba? – Igen, uram. – Majd én elrakodom a szerszámokat, te pedig vidd be ezt a vödör vizet az asszonyságnak. Már várja. Kevesebbet is kell gyalogolnia vízért most, hogy itt ez a kút. Majd külön megköszönöm Hank Dowser-nek, hogy ezt a helyet választotta. – A kovács magában kuncogott saját elmésségén, Alvin pedig fölment a házba. Gertie Smith átvette tőle a vödröt, leültette Alvint és csordultig töltötte forró, sült szalonnával és jó zsíros cipóval. Olyan sok volt, hogy Al a végén már úgy könyörgött neki, hogy elég legyen. – Már megettünk egy malacot – mondta Alvin. – A reggelim kedvéért ugyan nem kéne egy másikat is levágni. – A malacok csak négy lábon járó kukoricatárolók – mondta Gertie Smith. – Te pedig vagy két malacra valónyit dolgoztál az éjjel. Teli hassal, böfögve Alvin fölkászálódott a létrán a konyha fölötti padlástérbe, levetette magáról a ruháit és bebújt az ágyába. Teremtő az, ki része annak, amit teremt. Újra és újra elsuttogta magának ezeket a szavakat, úgy merült álomba. Nem álmodott semmit, se jót, se rosszat, szépen átaludta a vacsoraidőt, meg az egész éjszakát, egész másnap reggelig. Mikor fölébredt, nem sokkal hajnal előtt, a holdfénynél alig erősebb szürkeség szivárgott be az ablakon. Alig jutott föl belőle valami Alvin vackába, és ahelyett, hogy fürgén kipattant volna az ágyból,

ahogy reggelente szokott, még kicsit kábának érezte magát a sok alvástól, meg a kemény munkától. Így aztán csak hevert némán, fejében halk madárdal emlékével. Nem gondolt arra a mondatra, amit Arthur Stuart közvetített neki Vörösbegytől, hanem inkább azon törte a fejét, hogyan történtek a dolgok tegnap. Miért vált ismét nyárrá a jeges tél, csak azért, mert elkiáltotta magát? – Nyár – suttogta. – Meleg levegő, zöld levelek. – Mi volt abban, mi-kor Alvin azt mondta nyár, hogy meg is jött tőle a nyár? Az már biztos, hogy nem mindig működött ez így – sosem, ha vassal dolgozott, vagy átbújt gondolatban a kövön, hogy összerakja, vagy szétszedje. Akkor mindig határozottan a fejébe kellett idéznie az alakját, megértenie, hogyan rendeződtek össze a dolgok, megtalálni a természetes repedéseket, a vas mintázatát, vagy a szikla anyagát. Mikor pedig gyógyított, az olyan nehéz volt, hogy minden csepp gondolatára szüksége volt, ha meg akarta javítani a testet. A dolgok olyan aprók voltak, olyan nehéz volt látni őket – vagyis nem látni, de észlelni úgy, ahogyan tudta. Néha nagyon keményen kellett dolgoznia azért, hogy megértse, hogyan mentek belül a dolgok. Odabenn, mélyen, ahol olyan apró és törékeny minden, ahol a létezés titkai munkálkodtak, minduntalan szétfutottak, mint a csótányok a lámpafényre, s mindig egyre kisebbek lettek, furcsa, új módon rendeződtek össze. Vajon létezett olyan valami, aminél nincs kisebb? Valami a dolgok mélyén, ahol valóság volt, amit látott, és nem sok apró darabból állt össze? Mégsem értette meg, hogyan csinált a Pusztító telet, és hogyan varázsolták vissza elszánt kiáltásai a nyarat. Hogyan lehetek Teremtő, ha azt sem tudom, hogyan csinálom, amit csinálok? Odakint világosabb lett, a fény beáramlott az ablakon, Alvin pedig egy pillanatig azt hitte, látta a fényt, mint megannyi apró labdát olyan gyorsan szállni, mintha puskából lőtték volna ki, vagy még annál is gyorsabban, és ide-oda pattogtak, többségük megragadt a falak, meg a padló repedéseiben, így csak nagyon kevés jutott föl a padlásra, Alvin szemébe. Aztán a pillanat elszállt, és a fény csak tűz volt, puszta tűz, úgy áramlott be a szobába, ahogy a lágy hullámok nyaldossák a Mizogan-tó partját, és ahová eljutottak, ott fel melegítették a dolgokat – a konyha falán a deszkákat, a konyhaasztalt, a sütő lapját – hogy mind remegni kezdtek, táncoltak az élettől. Csak Alvin látta, csak Alvin tudta, hogyan ébredt föl a szoba az új nappal együtt. A Nap tüze, azt gyűlöli legjobban a Pusztító. Oltsd el azt a tüzet, mondja magának a Pusztító. Olts el minden tüzet, váljék minden víz jéggé, az egész világ egyetlen sima jégtükör legyen, az ég pedig fekete és hideg, mint az éjszaka. És az egyetlen, aki ellenszegülhet a Pusztító vágyainak, egy Teremtő, aki még akkor sem bír helyesen cselekedni, mikor kutat ás. Teremtő az, aki része annak... minek a része? Mit teremtek? Hogyan volnék a része? Mikor a vassal dolgozom, a vas része vagyok? Mikor szétválasztom a követ, a kő része lennék? Ennek nincs értelme, de meg kell találnom, vagy elveszítem a háborút a Pusztító ellen. Egész életemben harcolhatok ellene, mindenféle módon, és mikor meghalok, a világ csak lejjebb lesz a lejtőn, mint mikor megszülettem. Kell legyen valami titok, valami kulcs mindenhez, hogy egyszerre építsek föl mindent. Meg kell találnom azt a kulcsot, a titkot, hogy aztán csak egy szót kelljen mondanom és a Pusztító elhátrál és elszalad, föladja és meghal, és így talán örökké tartani fog az élet és nem fakul el. Alvin hallotta, hogy Gertie mocorogni kezd a hálószobában, az egyik gyerek pedig hangosat szusszantott, amolyan ébredés előtti hang gyanánt. Alvin nyújtózkodott egyet és érezte a fáradt izmok kellemes sajgását, amint felkészülnek egy újabb napra a kohó mellett, egy újabb napra a tűz mellett.

Jóasszony Peggy nem aludt olyan sokáig, sem olyan jól, mint Alvin. Az ő csatája véget ért, aludhatta a győztesek álmát, Peggynek azonban a béke végét jelentette. Kora délutánig hánykolódott az ágyában Peggy, Viola úrnő házában. Kimerültnek érezte magát, fájt a feje. Hálóinget viselt, bár nem emlékezett rá, mikor öltözött át. Hallotta Vörösbegy dalát, figyelte, ahogy Arthur Stuart lefordítja neki a dalt. Emlékezett rá, hogy belenézett Alvin szíve lángjába és látta, ahogy minden jövője helyreállt – de még mindig nem látta magát egyikben sem. Aztán kihagyott az emlékezete. Bizonyára Viola úrnő vetkeztette le és dugta ágyba, mikor a Nap már magasan járt. A másik oldalára fordult; az ágynemű a testéhez tapadt, a háta lúdbőrös lett, ahogy az izzadt hálóinget levegő érte. Alvin győzelmet aratott, megtanulta a leckét, a Pusztító még egyszer nem talál rajta ilyen gyenge pontot. Nem látott veszélyt Alvin jövőjében, a közeli jövőjében. A Pusztító bizonyára meglapul és vár a következő alkalomra, vagy emberi szolgáin keresztül cselekszik majd. Talán a Látogató visszatér Thrower tiszteleteshez, vagy talál magának egy másik lelket, aki titokban éhezik a gonoszságra és elfogadja a Pusztítót mentorául. Ez azonban nem volt veszély, nem volt közeli veszély. Amíg Alvinnak nem volt fogalma róla, hogyan legyen Teremtő, vagy mihez kezdjen a hatalmával, addig mit sem számított, mennyi ideig sikerül kordában tartani a Pusztítót. A Kristályváros sosem épül föl. Márpedig meg kell épülnie, különben Alvin élete – és Peggy élete is, aki elhatározta, hogy segít neki – hiábavaló lesz. Ez után a lázas, kimerült alvás után valahogy elősejlett a lényeg. Alvin munkája az volt, hogy felkészítse önmagát, hogy uralja emberi gyarlóságait. Ha volt valahol a világban bármi tudás is arról, mi a Teremtés művészete, vagy tudománya, Alvinnak esélye sem volt megtanulni azt. Neki a kovácsműhely volt az iskola, a kohó a mestere, ami arra tanította – mire is? – hogy meggyőzés és sok-sok szenvedés árán változtasson meg másokat, gyengédséggel és alázattal, rendíthetetlen szeretettel és kedvességgel. Akkor hát valaki másnak kell megszereznie azt a nyers tudást, ami Alvint naggyá teheti. Én pedig befejeztem a tanulásomat Dekane-ben. Annyi sok lecke, mind megtanultam őket, Viola asszonyság. Mindet, hogy készen álljak viselni a címet, amiről azt tanította nekem, hogy a legmagasabb rang volt, amit egy hölgy csak viselhetett. Jóasszony. Ahogy anyját is sokan jó Guester asszonyságnak nevezték, más feleségeket meg jó ilyennek és jó olyannak, bárki asszony viselhetett ilyen nevet, de kevesen voltak, akik igazán megérdemelték. Kevesen voltak, akik másokat arra késztették, hogy teljes címén: Jóasszonynak nevezzék, ne csak amúgy röviden. Viola úrnőt sem nevezte senki nagyságának. Foltot ejtene a nevén, ha ilyen egyszerű, közönséges címmel illetnék. Peggy felült az ágyban. A feje kóválygott még egy kicsit; várt, aztán fölállt, meztelen lábát a száraz, hűs padlóra eresztette. Halkan járt, de tudta, hogy meghallják, és hamarost Viola asszonyság elindul föl a lépcsőn. Peggy megállt a tükör előtt és megnézte magát. Haja kócos volt az alvástól, csapzott az izzadtságtól. Arcán a párna gyűrődései hagytak ráncos nyomokat. Mégis azt az arcot látta a tükörben, amire Viola úrnő tanította, hogy lásson. – A kezünk munkája – mondta Viola úrnő. Peggy nem fordult meg, előre tudta, hogy tanára ott fog állni az ajtóban. – Egy asszonynak tudnia kell, hogy szép – folytatta Viola úrnő. – Isten is bizonyára adott Évának egy darab tükröt, vagy fényesre pucolt ezüstöt, vagy akárcsak egy mozdulatlan tavacska víztükrét, hogy lássa, mi az, amit Ádám lát.

Peggy megfordult, és megcsókolta Viola úrnő arcát. – Szeretem, amit csinált belőlem – mondta. Viola úrnő viszonozta a csókját, de mikor szétváltak, szemében könnyek csillogtak. – Most pedig elveszítem a társaságodat. Peggy nem szokott hozzá, hogy mások kitalálják, ő mit érez, különösen, ha még maga sem fogta föl, hogy meghozta a döntését. – Valóban? – kérdezte Peggy. – Megtanítottalak mindenre, amire tudtalak – felelte Viola úrnő. – Tegnap este óta azonban tudom, hogy olyan dolgokra van szükséged, amikről nem is álmodtam, mert olyan dolgod van, amiről azt hittem, senki sem képes rá. – Csak Alvin jó asszonya akartam lenni. – Számomra ez volt a kezdet és a vég – mondta Viola úrnő. Peggy úgy válogatta meg a szavait, hogy azok igazak legyenek, tehát szépek és jók. – Talán néhány férfinak csak az kell egy asszonytól, hogy szerető legyen, bölcs és óvatos, olyan, akár egy virágos rét, ahol a férfi lehet a pillangó, és kedvességet meríthet a szirmokból. Viola úrnő elmosolyodott. – Milyen kedvesen írsz le engem. – Alvin előtt azonban keményebb munka áll, és neki nem csak egy szép nőre van szüksége, aki friss és üde, és szereti, amíg ő végzi a munkáját. Neki olyan asszony kell, aki segít neki megtartani a terhét. – Hova mész most? Peggy válaszolt, mielőtt rájött volna, hogy tudja a feleletet. – Azt hiszem, Philadelphiába. Viola úrnő meglepve nézett rá, könnybe lábadó tekintete mintha azt mondta volna: Máris döntöttél? Peggy sietett magyarázni: – Ott vannak a legjobb egyetemek. Ingyenesek, és ott megtanítanak mindent, amit tudni kell, nem olyan gyöpös vallási iskolák, mint New Englandben, vagy olyan fellengzős, úri helyek, mint délen. – Ez olyan hirtelen – mondta Viola úrnő. – Már régóta tervezheted, hogyha tudod, hova érdemes menned. – Igen, hirtelen, és talán terveztem is, tudtomon kívül. Hallgattam mások beszélgetését, most már minden itt van a fejemben, minden a helyére került és megszületett a döntés. Van ott egy iskola hölgyeknek, de ami igazán számít, az a sok könyvtár. Sosem jártam igazán iskolába, de valahogyan majd meggyőzöm őket, hogy vegyenek föl. – Nem kell sokat győzködnöd őket – mondta Viola úrnő. – Különöst, ha Suskwahenny kormányzójának ajánlásával érkezel, meg olyan urakéval, akik bíznak az én ítélőképességemben. Peggy nem lepődött meg, hogy Viola úrnő még mindig segíteni akar neki, hiába határozta el magát ilyen hirtelen a távozás mellett. Peggy pedig nem volt olyan ostoba, hogy büszkeségből visszautasítsa. – Köszönöm, Viola úrnő. – Nem ismertem soha olyan férfit, vagy nőt, akinek hozzád hasonló képessége lett volna. Nem a fortélyodról beszélek, bármilyen egyedülálló legyen is. Én nem ilyen mércével mérem az embereket. Attól félek, hogy elfecsérled magad arra a hatracki fiúra. Hogyan érdemelhet meg bárki ember ilyen áldozatot mástól? – Kiérdemelni... ez az ő dolga. Az enyém az, hogy rendelkezzem a tudással, mire szüksége lesz rá. Viola úrnő most már nyíltan zokogott, s közben végig mosolygott – mert megtanulta már, hogy a szeretetnek mindig mosolyognia kell, még ha gyászol is. – Jaj, Peggy, hogy lehet, hogy ilyen sokat tanultál, mégis ilyen hibát követsz el? Hibát? Hát nem bízott meg Peggy ítélőképességében, még most sem? – Az asszony bölcsessége ajándék a többi asszonynak – idézte Peggy.

– Szépsége ajándék a férfiaknak, szerelme pedig ajándék Istennek. Viola úrnő a fejét csóválta, ahogy visszahallotta saját szavait Peggy szájából. – Akkor miért kényszeríted rá a bölcsességed erre a szegény, szerencsétlen emberre, akit, mint mondod, szeretsz? – Mert vannak férfiak, akik elég nagyok ahhoz, hogy egészében szeressenek egy asszonyt, ne csak részeiben. – És ő ilyen ember? Erre hogyan tudna válaszolni? – Az lesz, különben nem leszek az övé. Viola úrnő megtorpant egy pillanatra, mintha szép szavakat keresne, hogy fájdalmas igazságot mondjon el. – Mindig azt tanítottam neked, hogy ha teljesen és tökéletesen önmagad leszel, akkor jó emberek vonzódnak majd hozzád és szeretni fognak téged. Peggy, tegyük föl, hogy ennek a férfinek nagy igényei vannak – de ha olyanná kell válnod miatta, ami nem te vagy, akkor nem leszel tökéletes önmagad, és nem fog szeretni. Hát nem ezért hagytad el Hatrack Rivert, hogy önmagadért szeressen, és nem azért, amit teszel érte? – Igen, azt szeretném, hogy szeressen. De szeretem azt a munkát is, amit be kell teljesítenie, még nála is jobban. Amilyen most vagyok, az elég lenne a férfinek. Amit holnaptól teszek, az nem neki szól, hanem a munkájának. – De... – kezdte Viola úrnő. Peggy felvonta egyik szemöldökét és halványan elmosolyodott. Viola úrnő bólintott, és elhallgatott. – Ha jobban szeretem a munkáját, mint őt, akkor ahhoz, hogy tökéletes önmagam legyek, azt kell tennem, amit az ő munkája követel tőlem. Akkor talán nem leszek még szebb? – Nekem talán igen – felelte Viola úrnő. – De kevés férfinek elég tiszta a látása ahhoz, hogy meglássák az ilyen finom szépséget. – Ő pedig jobban szereti a munkáját, mint saját magát. Akkor talán nem fog jobban szeretni egy olyan asszonyt, aki osztozik ebben, mint egy olyan asszonyt, aki csak egyszerűen szép? – Talán igazad van – felelte Viola úrnő. – Én sosem szerettem jobban a munkát, mint azt az embert, aki elvégezte, és sosem ismertem olyan férfit, aki igazán jobban szerette a munkáját, mint a saját életét. Minden, amit tanítottam neked, igaz abban a világban, amit én ismerek. Ha az én világomból egy másikba lépsz, többé már nem taníthatok neked semmit. – Talán nem lehetek egyszerre tökéletes nő és élhetem úgy az életemet, ahogyan kellene. – Vagy talán, Margaret úrnő, talán a legjobb világ sem képes felismerni a tökéletes nőt, ezért beéri velem, a tisztes másolattal, miközben te észrevétlen továbbállsz. Ez már több volt annál, mint amit Peggy el tudott viselni. Félretette minden méltóságát és Viola úrnő nyakába borult, és sírva csókolta meg az arcát, és biztosította róla, hogy semmi hamis nem volt benne. Ám a sírdogálás semmin sem változtatott. Peggy végzett Dekane-nel és másnap reggelre becsomagolta a bőröndjét. Mindenét, amije volt a világon, Viola úrnőtől kapta ajándékba, kivéve a ládikát, amit nagypapi adott neki. Ami a ládikában volt, nehezebb teher volt minden másnál, amit Peggy magával vitt. Felült az északra tartó vonatra, figyelte, ahogy a hegyek elvonulnak a keleti oldalon. Nem is olyan rég Whitley Physicker a kocsijával hozta Dekane-be. Először a legnagyszerűbb helynek tűnt a város, azt gondolta, az egész világot fedezi föl azzal, hogy ide jött. Most már tudta, hogy a világ sokkalta nagyobb volt, mint amit egy ember felfedezni képes. Egy nagyon kis helyet hagyott maga mögött, hogy egy másik nagyon kis helyre menjen, s onnan talán más kicsi helyekre. Ugyanakkora szívfények égtek minden városban, nem fényesebben attól, mert annyi társaságuk akadt. Elhagytam Hatrack Rivert, hogy megszabaduljak tőled, Alvin. Ehelyett egy nagyobb, még kuszább

csapdát találtam odakint, a világban. A munkád nálad is nagyobb, nálam is nagyobb, és mert tudok róla, segítenem kell. Ha nem teszem meg, gonosz ember leszek a saját szememben is. Akár szeretni fogsz, akár nem, mit sem számít. Ó, igen, nekem számít, de a világ se így, se úgy nem változik meg miatta. Az számít, hogy mindketten felkészüljünk a rád váró munkára. Aztán, ha jön a szerelem, ha jó férjem leszel és én jó feleség, jóasszony, akkor azt váratlan áldásnak tekinthetjük, és örülni fogunk neki, amíg tudunk.

Pálca Egy hét is eltelt, mire Hank Dowser hazafelé menet visszatért Hatrack Riverbe. Nyomorúságos hét volt, haszna sem igen akadt belőle, mert akárhogyan próbálta is, nem talált rendes száraz földet, ahová pincét áshattak volna a farmerek. – Az egész föld nedves – mondta. – Nem tehetek róla, ha mindenütt víz van. Mégis őt tartották felelősnek érte. Az emberek már csak ilyenek. Úgy tesznek, mintha a vízfakasztó tenné oda a vizet, ahová akarja, nem pedig csak megmutatja, hol kell keresni. Ugyanez volt a fáklyákkal is – felerészben őket hibáztatták, mintha ő okozta volna, amit látott, mikor csak belenézett a lelkűkbe. Semmi hála, sőt még megértés sem volt a legtöbb emberben. Ezért is volt jó érzés visszatérni olyasvalakihez, aki legalább félig-meddig tisztességes, mint például Makepeace Smith. Még akkor is, ha Hank nem volt túl büszke arra, ahogyan Makepeace bánt az inasával. De hogyan is kritizálhatná, hiszen maga sem volt sokkal jobb – hogy szégyellte magát, amikor visszagondolt, hogyan szidalmazta a fiút és kapott miatta egy maflást, pedig semmiség volt, csak Hank Dowser büszkeségét sértette egy kicsit, jézus korbácsolást, meg töviskoronát tűrt némán, én meg rögtön odaszólok, ha egy inasgyerek pár ostoba szót mormol. Ó, az efféle gondolatoktól rosszkedvű lett, és már alig várta, hogy bocsánatot kérjen a fiútól. A fiú azonban nem volt ott, sajnos, bár Hanknek nem sok ideje maradt ezen búslakodni. Gertie Smith felhívta a házba Hank Dowsert és szinte seprűnyéllel tuszkolta le a falatokat a torkán, hogy még egy fél kenyér beleférjen. – Már járni alig tudok – mondta Hank, ami igaz is volt; de az is igaz volt, hogy Gertie Smith olyan jól főzött, ahogyan a férje kovácsolt, az inasa patkóit, és Hank vizet keresett, vagyis: igazi fortéllyal. Mindenkinek megvolt a maga tehetsége, mindenki kapott ajándékot Istentől, mi pedig megosztjuk egymással ezen ajándékokat. Ez a világ rendje, a legjobb módszer. Így aztán elégedetten és büszkén ivott Hank az első vödör vízből, amit az új kútból merítettek. Finom víz volt az, édes víz, Hank pedig örült neki, ahogyan szívükből köszönték meg neki a munkáját. Csak amikor már szállt volna nyeregbe jutott eszébe, hogy nem is látta még az új kutat. Pedig látnia kellett volna... Lóháton megkerülte a kovácsműhelyt és arrafelé nézett, amerre emlékezete szerint a kutat kijelölte, de ott úgy tűnt, mintha száz éve senki nem nyúlt volna a földhöz. Még az ároknak sem látta nyomát, amit az inas ásott. Majd’ egy percbe tellett, mire megtalálta a kutat, félúton a kovácsműhely és a ház között, takaros tetővel a kerék fölött, az egész káva szépen faragott kövekkel kirakva. Pedig bizonyosan nem ilyen közel volt a házhoz, mikor a pálca megbillent... – Hó, Hank! – kiáltott Makepeace Smith. – Hank, örülök, hogy még nem ment el! Honnét szólalt meg? Oh, ott állt, lentebb a réten, nem messze attól a helytől, ahol Hank először keresett vizet. Egy pálcát lóbált a kezében, egy villás végű pálcát... – A vessződ amivel a kutat kereste... kéri vissza? – Nem, Makepeace, köszönöm. Sosem használom kétszer ugyanazt a pálcát. Nem az igazi, ha nem friss. Makepeace elhajította a háta mögé a pálcát és lesétált a lejtőn pontosan oda, ahol Hank emlékezete szerint a kutat kijelölte. – Mit gondol a kútról? Hank visszanézett a kút felé. – Remek kőműves munka. Ha valaha is felhagy a kovácsolással, fogadok, hogy kőfaragóként is boldogulna. – Köszönöm, Hank, de az egészet az inaslegényem csinálta.

– Derék kölyök akkor – mondta Hank. Mégis furcsa ízt hagyott a szájában, hogy kimondta ezeket a szavakat. Volt valami, ami nyugtalanná tette az egész beszélgetésben. Makepeace Smith valamit ravaszkodott, Hank pedig nem tudta megmondani, mi az. Sebaj. Ideje indulni. – Viszlát, Makepeace! – mondta és visszanógatta lovát az út felé. – Még jövök patkoltatni, ne feledje. Makepeace nevetett és integetett. – Örömmel látom majd a ronda képét! Ezzel Hank megsarkallta a vén Pikleszt és elindult vissza az útra, ami a fedett hídhoz vezetett. Ez volt a legszebb a Hatracktől nyugatra vezető úton: innentől egészen a Wobbishig kényelmes volt, és fedett híd állt minden folyó, minden patak, minden csermely fölött. Mondják, akadtak, akik egy ilyen hídon vertek tábort éjszakára, olyan jó vízhatlan volt. Legalább háromtucat vörösbegyfészek lapulhatott a Hatrack-folyó fölötti híd teteje alatt. Akkora ricsajt csaptak, hogy csoda, ha a holtakat föl nem ébresztették. Kár, hogy túl aprócskák voltak ahhoz, hogy megegyék őket. Ennyiből már lakomát is lehetne csapni. – Hóka, hó, Piklesz – mondta. Ült a lova nyergében a híd közepén és hallgatta a madarak zsivaját. Most már kristálytisztán emlékezett rá, hogyan szökkent ki a pálca a kezéből és fúrta bele magát a rét földjébe. Északkeletnek attól a ponttól, ahol keresett. Pontosan ott, ahonnét Makepeace fölvette, mikor búcsúzkodott. A szép, új kútjuk nem is azon a helyen állt, ahol ő megjelölte. Egész idő alatt, amíg ott volt, hazudtak neki, úgy tettek, mintha kutat talált volna nekik, de egy másik helyről húzták a vizet. Hank tudta, ó igen, tudta, ki választotta azt a helyet. Hiszen a pálca is jelezte, mikor úgy kirepült a kezéből. Kirepült, mert a fiú megszólalt, az a nagyszájú inaslegény. Most biztosan kigúnyolják a háta mögött, egy szót sem szólnak neki, hát persze, de tudta, hogy Makepeace mindvégig nevetett magában, amiért annyi esze sem volt, hogy észrevegye a cserét. Nohát én észrevettem, úgy ám. Bolondot csináltál belőlem, Makepeace Smith, te meg az az inasod. De én észrevettem. Az ember megbocsáthat hétszer, vagy akár hetvenhétszer is, de aztán eljön a nyolcvanadik alkalom is, mikor már egy jó keresztény nem felejthet. – Gyia! – mondta dühösen. Piklesz megrázta a fülét és lassú ügetésbe fogott, új patkói hangosan kopogtak a híd deszkáin és visszaverődtek a falakról, meg a tetőről. – Alvin – suttogta Hank Dowser. – Alvin legény. Nem tiszteli senki fortélyát, csak a sajátját.

Iskolai tanács Mikor a kocsi megállt a fogadó előtt, Vén Peg Guester az emeleten szellőztette a paplanokat az ablakpárkányokon. Fölismerte Whitley Physicker hintóját, azt az újfajta kocsit, ami az időjárást és a por javarészét kívül tartotta; Physicker jó hasznát vette egy ilyen kocsinak most, hogy megengedhette magának, hogy kocsist fizessen. Az efféle dolgok miatt hívták mostanában Dr. Physickernek Whitley helyett. A kocsis Po Doggly volt, aki régebben a saját farmján gazdálkodott, míg a felesége halála után ivásra nem adta a fejét. Jó dolog volt, hogy Physicker fölfogadta, mikor mindenki más piásnak gondolta a vén Pót. Az emberek az efféle dolgok miatt kedvelték Dr. Physickert, még akkor is, ha gyakrabban villogtatta, milyen vagyonos, mint amennyire az ember egy keresztény lélektől elvárná. Szóval Po leugrott a bakról és sietett kinyitni a kocsi ajtaját. Mégsem Whitley Physicker szállt ki előbb, hanem Pauley Wiseman, a seriff. Ha volt valaki, aki nem érdemelte meg a nevét, az Pauley Wiseman volt. Méghogy bölcs ember. Vén Peg már a látványától is elfintorodott magában. Ahogy ura, Horace mindig mondogatta – az az ember, aki seriff akar lenni, egyértelműen nem érdemli meg a hivatalát. Pauley Wiseman pedig akarta ezt a munkát, sokkal jobban, mint mások levegőt venni. Bárki láthatta ezt abból, ahogyan azt az ostoba ezüstcsillagot viselte, nyíltan, a kabátja külsején, hogy senki se felejtse el, aki vele beszél, hogy ő őrzi a városi börtön kulcsát. Mintha Hatrack Rivernek szüksége lett volna börtönre! Aztán Whitley Physicker is kiszállt a hintóból, Vén Peg pedig pontosan tudta, mi járatban vannak. Az iskolai tanács meghozta a döntését, ezek ketten pedig azért jöttek, hogy megbizonyosodjanak felőle, hogy Peg belenyugszik anélkül, hogy nyilvános patáliát csapna belőle. Vén Peg ledobta az ágyneműt, olyan erővel, hogy majdnem kifordult az ablakon; megragadta a sarkánál fogva és visszahúzta, hogy le ne csússzon. Aztán lesietett a lépcsőn – még nem volt olyan vén, hogy ne tudjon szaladni egy emeletet. Lefelé, legalábbis. Körülnézett, Arthur Stuartot kereste, de persze nem volt a házban. Már épp elég nagy volt hozzá, hogy feladatokat lehessen rábízni, ő pedig meg is csinálta rendesen, de aztán rögtön el is ment, magában, hol a városba, hol pedig a kovácslegényt zargatta, azt az Alvin gyereket. – Miért csinálod ezt, te fiú? – kérdezte tőle egyszer Vén Peg. – Miért kell folyton az Alvin legény körül sündörögnöd? – Arthur meg csak vigyorgott, aztán széttárta a karját, mit egy utcai bunyós, amint éppen készül lebirkózni valakit, és azt mondta. – Meg kell tanulnom lebirkózni olyat, aki nálamnál kétszerte nagyobb. – Attól lett igazán vicces, ahogy mondta, hogy pont úgy hangzott, mint Alvin, a hangja, a gesztusai... hozzá tréfálkozó hangon, hogy az ember tudja, nem veszi olyan komolyan magát. Arthurnak olyan fortélya volt, hogy bárki emberfiát utánozni tudott, mintha a lelke mélyéig ismerné. Néha meg is fordult Peg fejében, hátha van benne valami fáklyaféle képesség, mint a kis Peggynek volt, de úgy tűnt, Arthur nem értette igazán, amit csinált. Egyszerűen utánozott. De okos is volt hozzá, ezért tudta Vén Peg, hogy a fiúnak iskolában a helye, talán még jobban is, mint bárki más gyereknek Hatrack Riverben. Éppen akkor ért az ajtóhoz, mikor kopogtattak volna. Állt egy kicsit, kifújta magát a sietős érkezés után, és várt egy kicsit, mielőtt ajtót nyitott volna, bár látta az árnyékukat a csipkefüggönnyel takart ablakon keresztül. Egyik lábukról a másikra álltak, olyan nagy zavarban lehettek – és okuk is volt rá. Hadd izzadjanak. Az iskolai tanácsra vallott, hogy éppen Whitley Physickert küldték. Vén Peg már attól dühös lett, hogy meglátta az árnyékát. Hiszen ő volt, aki magával vitte a kis Peggyt hat évvel ezelőtt, aztán meg nem mondta meg, hova ment a lány. Dekane. Csak ennyit mondott, ismerősökhöz, azt mondta. Aztán Horace újra meg újra elolvasta a levelet és azt mondta, ha egy fáklya nem látja tisztán a jövőjét, hát senki sem vigyázhat rá nála jobban. Ha Arthur Stuartnak nem lett volna olyan nagy szüksége rá, Vén Peg maga is útra kelt volna. Csak úgy fogta volna magát, és elmegy, aztán majd nézhettek volna. Elvitte magával a lányát és

azt mondta, így a legjobb mindenkinek – miféle dolog ez, ilyet mondani egy anyának! Akkor mit gondolnának, ha én szedném a sátorfámat. Ha nem lett volna Arthur, akire vigyáznia kellett, olyan gyorsan elment volna, hogy a lába sem éri a földet. Most pedig megint Whitley Physickert küldik, hogy keseregnie kelljen egy másik gyermeke miatt. Csakhogy ezúttal rosszabb volt, mert a kis Peggy valóban tudott magára vigyázni, Arthur Stuart pedig nem, hiszen csak hatéves, aki előtt semmiféle jövő nem állna, ha a Vén Peg nem küzdött volna érte foggalkörömmel. Megint kopogtattak. Ajtót nyitott. Ott állt Whitley Physicker, derűsen és méltóságteljesen, mögötte Pauley Wiseman, fontoskodó képpel és méltóságteljesen. Mint két árboc egy hajón, felduzzasztott, pöffeszkedő vitorlákkal. Tele széllel. Jöttek, hogy megmondják, mi helyes és mi jó, nem igaz? Majd meglátjuk. – Jó Guester asszonyság – mondta Dr. Physicker. Még a kalapját is megemelte, ahogy egy úriemberhez illik. Ez volt a baj Hatrack Riverrel mostanában, gondolta Vén Peg. Túl sok ember adja ki magát úriembernek meg úrihölgynek. Hát nem tudták, hogy ez itt a Hio vidéke? Minden fennhéjázó népség odalent lakott a Királyi Kolóniákon Őfelségével, a másik Arthur Stuarttal. A hosszú hajú fehér királlyal, szemben az ő rövid hajú, fekete Arthurjával. Bárki, aki Hio államban úriembernek gondolja magát, csak magát, meg a hozzá hasonlókat teszi bolonddá. – Gondolom, bejönnének – mondta Vén Peg. – Reméltem, hogy beinvitál – felelte Physicker. – Az iskolai tanácstól jöttünk. – itt a tornácon is elutasíthatják a kérésemet, nem kell ahhoz bejönniük a házamba. – Na figyeljen – kezdte Pauley seriff. Nem szokott hozzá, hogy az emberek a tornácon ácsorogtassák. – Nem azért jöttünk, hogy elutasítsuk, Guester asszonyság – felelte a doktor. Vén Peg egy pillanatig nem is akarta elhinni. – Azt akarja mondani, hogy az a csomó karót nyelt képmutató engedi, hogy egy fekete gyerek járjon az új iskolába? Ettől aztán már Pauley Wiseman felfortyant. – Ha olyan bizonyosan tudja a választ, Vén Peg, miért fáradozik a kérdéssel? – Mert azt akarom, hogy nyilvánvaló legyen, hogy mind feketegyűlölő rabszolgatartók a szívük mélyén! Hogy egy napon, mikor az egyenjogúságért küzdők sikerre viszik az ügyüket és a feketéknek minden joguk meg lesz mindenütt, maguk a szégyen bélyegét viseljék, amerre mennek. Vén Peg nem is hallotta, mikor lépett mögé a férje, olyan hangosan beszélt. – Margaret – mondta Horace Guester. – Senki sem álldogálhat a tornácomon szíveslátás nélkül. – Hát akkor te lásd őket szívesen – mondta Vén Peg. Hátat fordított Dr. Physickernek és Pauley seriffnek, aztán besétált a konyhába. – Én mosom kezeimet! – kiáltotta még vissza a válla fölött. Amint a konyhába ért, rájött, hogy még nem is főzött aznap reggel, mert az emeleti ágyakat szellőztette. Ahogy állt ott, kissé zavarodottan, arra gondolt, hogy Poncius Pilátus elhíresült mondását vetette oda nekik. Csaknem igazságtalannak bélyegezte magát saját szavaival. A Jóisten nem fog örülni neki, ha elkezdi utánozni az embert, aki megölte az Úrjézust. Így aztán megfordult, visszasétált a fogadószobába és leült a kandalló mellé. Augusztus lévén persze nem volt tűz benne, hanem egészen hűs kis zug volt, szemben a konyhával, ahol a tűzhely miatt akkora forróság volt, mint a pokolban. Mi értelme agyon izzadnia magát odabent a konyhában, míg ezek itt kint eldöntik Arthur Stuart sorsát a ház leghűvösebb zugában? Férje és a két látogató ránéztek, de nem szóltak egy szót sem, amiért kiviharzott, aztán így visszajött. Vén Peg tudta, mit mondanak róla a háta mögött – hogy előbb fog forgószelet az ember medvecsapdával, minthogy összerúgja a port Vén Peg Guesterrel – ő azonban cseppet sem bánta, ha az ilyen Whitley Physicker- meg Pauley Wiseman-félék nagy ívben elkerülték őt, ha szembe jöttek az utcán. Pár másodperc múlva, mikor Peg már elfészkelte magát, visszatértek a beszélgetéshez.

– Ahogy mondtam, Horace, komolyan fontolóra vettük az ajánlatukat – mondta Physicker. – Nagyon megfelelne nekünk, ha az új tanítót a maguk fogadójában szállásolnánk el, és nem erre meg arra, ahogyan az szokás. Persze nem gondoltuk ingyen. Elég diák jelentkezett az iskolába, meg elég adót tudunk összegyűjteni, hogy abból kisebb összeget fizessünk a fáradozásukért. – Mennyi az a kisebb összeg manapság? – kérdezte Horace. – A részleteket még meg kell beszélni, de felmerült az évi húsz dolláros összeg. – Nohát az kissé alacsony – szólt Horace ha arra gondolunk, mennyi egy szoba minálunk. – Épp ellenkezőleg, Horace, tudjuk jól, hogy nem fizetünk sokat. Tudjuk azt is, hogy először ingyért ajánlottad föl a szobát, ezért reméltük, hogy ez az ajánlat mégis jobban fog tetszeni, mint az eredeti. Horace már majdnem beleegyezett, de Peg nem tűrhette ezt a színjátékot. – Tudom, mi folyik itt, Dr. Physicker és az minden, csak nem jobb, mint volt. Nem ingyért ajánlottuk föl, hogy elszállásoljuk az új tanítót, hanem azt mondtuk, hogy Arthur Stuart tanítóját szállásoljuk el ingyen. És ha most azt gondolják, hogy húsz dollárért meggondolom magamat, akkor jobb, ha újból nekifutnak annak a gondolatnak. Dr. Physicker fájdalmas arckifejezést vágott. – Ugyan, jó Guester asszonyság. Ne kapkodja el a dolgot. Nem akadt ember az iskolai tanácsban, akinek bármi baja lett volna éppen Arthur Stuart iskolába járásával. Mikor Physicker ezt mondta, Vén Peg szigorú pillantást vetett Pauley Wisemanre. Hát persze, hogy fészkelődni kezdett a székében, mintha ott viszketne, ahol nem vakarhatja meg. Úgy bizony, Pauley VViseman. Dr. Physicker azt mond, amit akar, de én ismerlek és tudom, hogy akadt legalább egyvalaki, akinek mindenféle kifogása volt Arthur Stuart ellen. Whitley Physicker persze tovább beszélt. Mivel úgy tett, mintha mindenki nagyon szerette volna Arthur Stuartot, nem vehette észre, milyen kellemetlenül érezte magát Pauley seriff. – Tudjuk, hogy Arthurt a vidék két legrégebbi telepese és a város kiváló polgára neveli, és egész Hatrack River szereti a kis legényt. Csak azt nem látjuk be, miféle haszna lenne neki az iskolai oktatásból. – Ami bárki más gyereknek, aki iskolába jár – felelte Peg. – Valóban? Vajon attól, hogy tud írni-olvasni, intézheti-e bárki könyvelését egy irodában? El tudja képzelni, hogy egyáltalán engedik-e neki letenni a vizsgát, vagy hogy’ egy esküdtszék meghallgat egy fekete ügyvédet? A társadalom elkönyvelte magának, hogy a fekete gyerekből fekete ember lesz, és a fekete ember, akárcsak Ádám a maga idejében, a teste verejtékével keresi meg a kenyerét, nem a szellemével. – Arthur Stuart okosabb, mint bárki más gyerek abban az iskolában, és ezt maguk is tudják. – Annál több indok, hogy ne éltessünk hiú reményt az ifjú Arthur szívében, hogy aztán, majd ha idősebb lesz, csalódnia kelljen. Én a világ rendjéről beszélek, Guester asszonyság, nem a szív dolgáról. – Hát akkor maguk bölcs emberek ott az iskolában miért nem mondják azt, pokolba a világ rendjével, mi azt tesszük, ami helyes? Nem bírhatom rá magukat, hogy olyat tegyenek, amit nem akarnak, de átkozott legyek, ha hagyom, hogy úgy tegyenek, mintha ez Arthur javát szolgálná. Horace összerezzent. Nem szerette, mikor Peg káromkodott. Csak mostanában szokott rá, mikor először pirított rá Millicent Mercherre mindenki előtt, mikor amaz azon erősködött, hogy Mercher nagyságos asszonynak szólítsák Mercher asszonyság helyett. Nem tetszett Horace-nak, ahogyan azokat a szavakat használta, hozzá úgy tűnt, nem tudja, mikor van helye az ilyen beszédnek. Peg azonban úgy gondolta, ha nem szidhat egy hazug képmutatót, akkor mi értelme van egyáltalán a káromkodásnak? Pauley Wiseman feje már kezdett elvörösödni, alig bírta magában tartani az ő kedvenc káromkodásait. Whitley Physicker úriember módjára viselkedett, ezért csak lehajtotta a fejét egy pillanatra, mintha imát mormolna – Vén Peg azonban sejtette, hogy inkább arra vár, hogy eléggé lehiggadjon ahhoz, hogy udvariasan bírjon megszólalni. – Igaza van, Guester asszonyság. Mi is csak azután találtuk ki a történetet Arthur javáról, miután már

meghoztuk a döntést. Egyenessége pár pillanatra Vén Pegbe fagyasztotta a szót. Még Pauley seriff is csak halk nyekkenést bírt kipasszírozni magából. Whitley Physicker nem tartotta magát ahhoz, amit előre megbeszéltek; amit mondott, már nagyon hasonlított az igazsághoz, Pauley seriff pedig nem tudta, mit tegyen, ha az emberek elkezdenek körülötte igazságokkal dobálózni. Vén Peg élvezte, ahogy Pauley Wiseman csak néz ostobán, ami amúgy is könnyen ment neki. – Tudja, jó Guester asszony, azt akarjuk, hogy ez az iskola rendesen működjön, igazán rendesen – mondta végül. – Az egész köziskola dolog még kicsit furcsa. A Királyi Kolóniákon csak a vagyonosak és rangosak járhatnak, így a szegényeknek nincs esélyük felemelkedni. New Englandben minden iskola vallásos, így aztán nem túl eszes ifjak kerülnek ki onnan, hanem tökéletes kis puritánok, akik maradnak a helyükön, ahogyan Isten akarta. A holland államokban és Pennsylvaniában azonban olyanok az iskolák, hogy megmutassák: Amerikában mi másként csináljuk. Minden gyermeket, a vidék minden zugából megtanítunk írni-olvasni, hogy mindenki elég tanult legyen szavazni, tisztséget viselni és igazgatni a dolgokat. – Ez mind szép és jó – mondta Vén Peg. – És ha jól emlékszem, pont ugyanezt a beszédet tartotta a mi fogadónkban alig három hónapja, mielőtt a város szavazott volna az iskolai adóra. Akkor már csak azt nem értem, Whitley Physicker, hogy miért gondolja, hogy az én fiam legyen a kivétel. Pauley seriff ekkor döntött úgy, hogy leteszi a maga fillérjét az asztalra. És mivel az igazságot olyan gondatlanul is lehet használni, maga sem tudott uralkodni magán és ő is őszintén beszélt. Új élmény volt ez neki, bizonyára a fejébe szállt. – Már megbocsásson, nagysága, de abban a fiúban egy csöpp vére sincs magának, ezért aztán nem igazából a fia, és ha Horace-nak volt is köze hozzá, az még nem elég, hogy fehérré változtassa. Horace lassan fölkelt a székéből, mintha arra készülne, hogy kiinvitálja Pauley seriffet a ház elé az udvarra és némi óvatosságot verjen belé. Pauley Wiseman pedig már rájött, hogy abban a pillanatban, mikor azzal vádolta Horace-t, hogy esetleg ő a keverék gyerek apja, nagyon nagy bajba keverte magát. Mikor pedig Horace kihúzta magát, Pauley-nak az is eszébe jutott, hogy nem volt méltó ellenfele Horace Guester-nek. Horace nem volt igazán aprótermetű ember, Pauley pedig nem volt igazán nagydarab fickó. Így aztán a jó öreg Pauley azt tette, amit mindig, ha kicsúsztak a kezéből a dolgok. Kissé féloldalvást fordult, hogy a jelvénye farkasszemet nézzen Horace Guesterrel. Próbálkozz csak, mondta az a jelvény, és máris a bíróságon találod magad, amiért megtámadtad a rend őrét. Vén Peg azonban tudta, hogy Horace nem üt meg embert csak azért, amit az mond; még azt a folyami patkányt sem tanította móresre, aki mindenféle szörnyűséges bűnökkel vádolta meg Horace-t, hogy mit művelt a pajtájában az állatokkal. Horace nem az a fajta ember volt, aki elveszítette az önuralmát haragjában. Peg már látta is, hogy amint Horace áll ott, már el is feledkezett a haragjáról és másvalamin gondolkozott. És valóban, kisvártatva Vén Peg felé fordult, mintha Wiseman ott sem lett volna. – Talán ideje feladnunk, Peg. Szép dolog volt, mikor Arthur még csak kisbaba volt, de... Horace egyenest Peg arcára nézett és több esze volt annál, hogy befejezze a gondolatot. Pauley seriffnek azonban korántsem vágott ennyire az esze. – Minden nappal egyre feketébb lesz, jó Guester asszony. Mit is mondhatna az ember egy efféle dologra? Most legalább világos volt, mi folyik itt – hogy Arthur Stuart színe, és nem más miatt nem járhat a Hatrack Riveri Iskolába. Whitley Physicker sóhaja törte meg a csendet. Pauley Wiseman társaságában sosem úgy alakultak a dolgok, ahogyan eltervezték. – Hát nem látja? – mondta Physicker. Szelíden és meggyőzően beszélt, ami jól ment neki. – Vannak még olyan tudatlan és elmaradott népek – e helyütt fagyos pillantást vetett Pauley seriffre akik nem szenvedhetik a gondolatát, hogy egy fekete gyerek ugyanolyan oktatást kapjon, mint a saját kölkeik. Mi az

iskoláztatás előnye, gondolják ők, ha a fekete ugyanazt kapja, mint a fehér? Legközelebb majd azt találják ki, hogy a feketék is szavazni akarnak, meg tisztséget viselni. Vén Peg bizony nem gondolt erre. Egyszerűen meg sem fordult a fejében efféle gondolat. Megpróbálta elképzelni Mock Berryt kormányzóként, meg ahogyan parancsokat osztogat a hadseregnek. Nem akadt egyetlen katona sem a Hio vidékén, aki parancsot fogadott volna el egy fekete embertől. Olyan természetellenes volna, mintha egy lazac kiszökkenne a folyóból, hogy medvét öljön. Vén Peg azonban nem akarta ilyen könnyedén feladni, csak azért, mert Whitley Physicker ilyen érvvel tudott előrukkolni. – Arthur Stuart jó gyerek – mondta. – Amúgy sem akarna szavazni, mint ahogyan én sem. – Tudom én – felelte Physicker. – Az egész iskolai tanács tudja. De a vidéki népség nem tudja ezt. Ők azok, akik azt hallják majd, hogy van egy fekete gyerek az iskolában, és otthon tartják majd miatta a sajátjukat. Mi pedig fizetünk egy iskoláért az adónkból, ahol nem tanítják a gyerekeket arra, hogy jó polgárai legyenek a köztársaságunknak. Azt kérjük, hogy adja föl Arthur azt az oktatást, amivel amúgy sem menne sokra, hogy mások olyan oktatásban részesülhessenek, ami nekik, és egész nemzetünknek jót jelentene. Olyan logikusnak hangzott. Végtére is, Whitley Physicker orvos volt, nem igaz? Philadelphiában járt egyetemre, így jobban megértette ezeket a dolgokat, mint ahogyan Peg valaha is fogja. Miért is gondolta, akár csak egy pillanatra, hogy ellenkezhet Physickerrel és igaza lehet? Bár nem tudott egyetlen indokot sem felhozni ellene, valahol mélyen úgy érezte, ha ráhagyja a dolgot Whitley Physickerre, kést döf egyenest a kis Arthur szívébe. Elképzelte, amint azt kérdezi majd. – Anya, miért nem mehetek iskolába, mint a barátaim? – Akkor majd úgy elszállnak Physicker szép szavai, mintha ott sem lettek volna, és ő majd ül és azt feleli. – Azért, mert te fekete vagy, Arthur Stuart Guester. Whitley Physicker megadásnak vette a hallgatást, és majdnem az is volt. – Tudja – folytatta Physicker Arthur nem is igazán bánná, ha nem mehet iskolába. A fehér gyerekek mind irigyek lehetnek majd rá, amiért neki nem kell egy fél napot az iskolapadban senyvednie, és odakint játszhat. Vén Peg Guester tudta, hogy valami nem stimmelt ezzel, valami nem volt rendjén, de nem tudta pontosan, mi az. – Egy napon majd másként mennek a dolgok – mondta Physicker. – Egyszer majd megváltozik a társadalom. Talán nem tartanak fekete rabszolgákat a Királyi Kolóniákon és Appalachee-ban. Talán eljön az idő, mikor... – hangja egyre ábrándosabb lett. Aztán megrázta a fejét. – Néha magam is eltűnődöm a dolgokon, ez minden – mondta. – Ostoba dolgokon. A világ olyan, amilyen. Egyszerűen csak nem természetes, hogy a fekete ember úgy nőjön föl, mint a fehér ember. Vén Peg keserű gyűlöletet érzett, mikor meghallotta ezeket a szavakat – nem izzó harag volt, hogy rákiabáljon, hanem jeges, elszánt indulat volt, ami azt mondta: talán valóban természetellenes, amit teszek, de Arthur Stuart az én fiam, és nem hagyom cserben. Nem ám. Hallgatását megint beleegyezésnek vették. A férfiak fölálltak, mind megkönnyebbültnek tűntek, különösen Horace. Nyilván azt hitték, Vén Peg nem hallgat ilyen hamar az érveikre. A látogatók megkönnyebbülésére számított, de miért tűnt olyan boldognak Horace? Vén Pegnek az a gyanúja támadt, aztán azon nyomban tudta, hogy ez az igazság: Horace Guester és Dr. Physicker, meg Pauley seriff már korábban megbeszélték a dolgot, és az egész beszélgetés csak színjáték volt, Vén Peg Guester kedvéért. Horace sem akarta jobban iskolában tudni Arthur Stuartot, mint Whitley Physicker, vagy bárki más Hatrack Riverben. Vén Peg haragja rögvest felizzott, de most már késő volt. Physicker és Wiseman már kívül volt, Horace meg követte őket. Bizonyra jól vállon veregetik egymást, meg mosolyognak, amint Peg nem láthatja őket. Vén Peg azonban nem mosolygott. Jól emlékezett még arra, mikor a kis Peggy a jövőbe nézett aznap este, mielőtt elszökött volna. Peg azt kérdezte, szeretni fogja-e Horace a kis Arthurt, a lánya pedig nem

válaszolt. Ez is válasz volt önmagában. Horace úgy tett, mintha sajátjaként bánna Arthurral, de igazából úgy gondolt rá, hogy csak egy fekete gyerek, akit a felesége megkedvelt. Horace nem volt Arthur Stuart apja. Arthur tehát megint árva lett. Elveszítette az apját. Jobban mondva, sosem volt neki. Ám legyen. Helyette két anya jutott neki: az egyik, aki meghalt érte, mikor megszületett, aztán pedig itt vagyok én. Nem tudom iskolába járatni. Tudtam, hogy nem fog menni, tudtam már kezdettől fogva. De attól még taníttathatom. Egy terv kezdett kibontakozni a fejében – minden azon a tanárnőn múlott, akit az iskola Philadelphiából hívott ide. Kis szerencsével kvéker lesz, aki nem gyűlöli a feketéket, és a terve jól beválik majd. De még ha a tanárnő annyira gyűlöli is a feketéket, mint a fürkészek, akik a szökevény rabszolgák nyomát kutatták, az sem számítana. Vén Peg majd megtalálja a módját. Arthur Stuart maradt az egyetlen családtagja, az egyetlen, akit szeretett és nem hazudott neki, vagy nem csinált bolondot belőle a háta mögött. Nem hagyja, hogy bármiből is kiforgassák, ami a hasznára válna.

Tavaszi lak Alvin már akkor tudta, hogy valami történt, mikor meghallotta Horace és Vén Peg Guester civakodását a tavaszi lak előtt. Egy ideig olyan hangos volt, hogy tisztán hallotta a kohóban lobogó tűz és saját kalapálása mellett is. Aztán lehalkították a hangjukat egy kicsit, ám Alvin addigra már olyan kíváncsi volt, hogy alább is hagyott a kalapácsolással. Végül le is tette, és kilépett a műhely elé, hogy jobban hallja. Nem, nem hallgatózott igazán, éppeg csak a kúthoz ment, hogy friss vizet húzzon szomját csillapítandó, meg aztán a hordóba is kellett egy kevés hideg víz a hűtéshez. Ha közben hallotta, mit beszéltek, hát nem az ő hibája, nem igaz? – Az emberek azt mondanák, milyen rossz fogadós vagyok, hogy a tanítót a tavaszi lakban szállásolom el, nem pedig rendesen, a nagy házban. – Ez egy üres ház, Horace, mi csak kihasználjuk. A fogadóban pedig marad hely a fizető vendégeknek. – Nem hagyom, hogy a tanárnő egymagában lakjon itt. Az nem volna tisztességes. – Miért? Csak nem terveid vannak vele? Alvin alig akart hinni a fülének. Házas emberek nem vagdostak efféle dolgokat csak úgy egymás fejének. Alvin szinte már hallotta a pofon csattanását. Ehelyett úgy tűnt, Horace eltűrte ezt is. Sokan mondogatták, hogy papucsférj volt, és ez is csak ezt bizonyította – eltűrte, hogy a felesége hűtlenséggel vádolja, ő meg fel sem pofozza, annyit sem mond, bú. – Amúgy sem számít – mondta Vén Peg. – Talán neked lesz igazad és nemet mond. De attól még rendbe tesszük és felkínáljuk neki. Horace dünnyögött valamit, amit Alvin nem hallott. – Nem érdekel, ha a kis Peggy maga építette ezt a házat. A saját akaratából ment el, egy szó nélkül, én pedig nem őrizgetem ezt a tavaszi lakot úgy, mint holmi emlékművet csak azért, mert kiskorában ide járt. Hallod? Alvin megint nem hallotta, mit felelt Horace. Vén Peget azonban tisztán és érthetően hallotta. A hangja úgy szállt a fák közt, mint a mennydörgés. – Te mondod nekem, ki kit szeretett? Hát hadd mondjak valamit, Horace Guester, bárhogyan szeretted is a kis Peggyt, az nem tartotta itthon, nem igaz? Én pedig úgy szeretem Arthur Stuartot, hogy taníttatni fogom, megértetted? Aztán majd a végén, Horace Guester, meglátjuk, ki végez jobb munkát azzal, hogyan szereti a gyerekét! Nem hallotta pofon csattanását, vagy effélét, de becsapódott egy ajtó, méghozzá akkorát úgy, hogy belereccsent még az ajtófélfa is. Alvin nem állhatta meg, hogy ne nyújtogassa a nyakát és ne nézze meg, ki csapkodott. Persze, Vén Peg volt az. Egy perc, talán kettő múlva lassan kinyílt az ajtó. Alvin alig látta a bokrokon keresztül, ahogyan Horace Guester lassan kilépett, lehorgasztott fejjel, ahogyan Alvin még sosem látta. Állt ott egy darabig, keze az ajtón, aztán becsukta, olyan finoman, mintha egy csecsemőt takargatna be. Alvin mindig is töprengett rajta, vajon miért nem bontják már le azt a házat, mikor a kút, amit ásott, amúgy is elapasztotta azt az eret, ami a ház alatt futott. Vagy legalább kihasználhatták volna. Most már tudta, hogy Peggyhez volt köze, a fáklyalányhoz, aki elment, mielőtt Alvin megérkezett volna Hatrack Riverbe. Ahogyan Horace megérintette az ajtót, meg ahogyan bezárta, Alvin először látta meg, hogyan szeretheti egy apa úgy a gyermekét, hogy mikor az elmegy, a kedvenc helyei afféle szent területté válnak a számára. Először jutott Alvin eszébe, hogy vajon szereti-e majd így a saját gyermekét. Aztán azon tűnődött, ki lesz annak a gyermeknek az anyja, és vajon ő is kiabál-e Alvinnal úgy, ahogyan a Vén Peg perlekedett Horace-szal, és úgy bánik-e majd vele, ahogyan Makepeace Smith bánik a saját feleségével – az egyik nadrágszíjjal hadonászik, a másik meg edényeket töröget.

– Alvin – mondta Horace. Alvin legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében, amiért így bámult Horace-ra és rajtakapták. – Bocsásson meg, uram – mondta Alvin. – Nem lett volna szabad hallgatóznom. Horace szomorkásán elmosolyodott. – Süketnek kellene lenned ahhoz, hogy ne halld meg, ami itt történt. – Egy kissé hangos volt – bólintott Alvin. – De én sem törtem össze magam, hogy ne figyeljek oda. – Tudom, hogy te jó gyerek vagy, Alvin, és sosem hallottam, hogy bárki tőled tudott volna bármi pletykáról. Ez a „jó gyerek” kissé bántotta Alvint, aki már tizennyolc esztendős volt, kevesebb mint egy év múlva tizenkilenc, és rég utazgatnia kellene, meg gyakorolni a mesterségét egymagában. Attól, hogy Makepeace Smith nem engedett el egy napot sem az inaséveiből, Horace-nak még nem kellett volna fiúnak neveznie őt. Lehet, hogy most még Alvin inas vagyok és nem felnőtt férfiember a törvény szemében, de engem senki asszony nem kiabál le. – Alvin – mondta Horace. – Mondd meg a mesternek, hogy új zsanérokra, meg efféle javításokra lesz szükségünk a tavaszi laknál. Helyrehozzuk, mire az új tanítónő ideér, hátha kell neki. Tehát így ment ez. Horace csatát vesztett Vén Peggel szemben. Beadta a derekát. Vajon ez történik minden házasságban? A férfi vagy legyen hajlandó megütni a feleségét, mint Makepeace Smith, vagy úgy egzecíroztatják, mint Horace Guestert? Hát, ha ez a két választás van, én egyikből sem kérek, gondolta Alvin. Ó, pedig Alvin már szemet vetett a lányokra a városban. Látta, ahogy flangálnak föl-alá az utcán, a mellyüket feltolják a fűzőkkel, a derekuk meg olyan karcsú, hogy két tenyérrel könnyedén átfoghatná őket, és ide-oda dobálhatná; csakhogy sosem a dobálgatás jutott eszébe róluk, hanem szégyenlősnek érezte magát, meg elvörösödött a füle tőlük, ezért mindig lesütötte a szemét, mikor azok ránéztek, vagy igyekezett tenni, ami miatt a városba vitte a dolga. Alvin tudta, mit láttak, mikor ránéztek azok a városi lányok. Egy férfit láttak kabát nélkül, ingujjban, izzadtan a munkától. Egy szegény embert, aki sosem költözteti őket olyan szép, fehérre meszelt házba, mint amiben szüleikkel laktak, akik talán ügyvédek vagy kereskedők voltak. Alacsonyabb rendűnek látták, csak egy inasnak, pedig már elmúlt tizennyolc. Ha pedig valami csoda folytán valaha is feleségül venne egy ilyen lányt, tudta jól, hogyan menne az: az asszony mindig lenézné, mindig engednie kellene neki, mert ő úrihölgy. Ha pedig olyan lányt venne feleségül, aki rangban hozzá illett, az olyan lenne, mint Gertie Smith, vagy Vén Peg Guester, jó szakács, keményen dolgozó asszony, de igazi fúria, ha nem kapja meg, amit akar. Nem termett még olyan asszony, aki Alvinhoz való lett volna, azt pedig sosem hagyná, hogy úgy járjon, mint Horace Guester. – Hallottad, amit mondtam, Alvin? – Igen, Mr. Horace, és megmondom Makepeace mesternek, amint találkozom vele. Zsanérok meg effélék a tavaszi lakhoz. – Aztán szép munka legyen ám – mondta Horace. – A tanítónőnek lesz. – Annyira azonban mégsem volt letörve, hogy ne eresszen meg egy komiszabb megjegyzést a végén. – Hogy magánórákat adhasson. Ahogyan a magánórát mondta, úgy hangzott, mintha holmi bordélynak, vagy effélének gondolná a házat, de Alvin rögtön tudta, ki is venne külön leckéket. Hiszen mindenki tudta, hogy mennyire akarta Vén Peg, hogy Arthur Stuart is járhasson az iskolába. – Akkor hát minden jót – mondta Horace. Alvin búcsút intett neki, Horace pedig leballagott a fogadó felé. Makepeace Smith nem jött le a műhelybe aznap délután. Most, hogy Alvin már olyan megtermett volt, mint egy felnőtt, egyedül is tudott dolgozni a műhelyben, hozzá gyorsabban és jobban, mint Makepeace. Senki sem szólt semmit erről, de Alvin észrevette, hogy már tavaly is mindig akkor kezdtek szállingózni a népek a műhelybe, mikor nem Makepeace állt az üllő mellett. Mind arra kérték Alvint, hogy csak gyorsan

csinálja meg nekik, amit kértek, majd megvárják. – Csak egy kis apróság – mondogatták, csakhogy néha nem is apróság volt. Alvin pedig nemsokára rájött, hogy nem véletlenül jártak arra. Azt akarták, hogy Alvin csinálja meg nekik, amit kértek. Nem is azért jöttek, mert Alvin valami különlegest művelt a vassal, kivéve néhány hexát itt meg ott, ha szükség volt rá, de ennyit minden kovács megtett. Alvin tudta, hogy nem lenne helyes titkos fortélyokkal felülmúlnia a mesterét, mert az olyan volna, mint kést rántani birkózás közben. Amúgy is csak bajt hozna rá, ha arra használná a fortélyát, hogy az ő vasa erősebb legyen. Így aztán csak természetesen dolgozott, a kezével meg a szemével. Minden izomcsomóért megdolgozott a karján, meg a vállán és a hátán. Ha az emberek jobban kedvelték az ő munkáját, mint Makepace Smith-ét, hát az azért volt, mert Alvin jobb kovács, nem pedig azért, mert a fortélya juttatta előnyhöz. Szóval, idővel maga Makepeace Smith is rájöhetett, mi történik, ezért egyre többet és többet maradozott távol a műhelytől. Talán azért, mert tudta, hogy jobbat tesz az üzletnek, Makepeace pedig volt olyan alázatos, hogy utat engedjen inaslegénye ügyességének... de Alvin ezt sosem hitte el igazán. Valószínűbb, hogy azért maradt távol, nehogy mások azon kapják, hogy a legénye válla fölött lopva próbál rájönni, hogyan csinálta Alvin jobban, amit ő. Vagy egyszerűen csak féltékeny volt és nem bírta elviselni a látványt, ahogy Alvin dolgozott. Ámbár az is előfordulhatott, hogy Makepeace egyszerűen csak lusta volt, és mivel az inasa jól boldogult, miért is ne ihatná le magát a folyami patkányokkal Hatrack Mouth-ban? Még az is lehetett valami véletlen folytán, hogy Makepeace szégyellte magát, amiért ilyen szigorúan kötötte Alvint a szerződéshez, mikor a legény már régóta eleget tudott ahhoz, hogy vándorkovácsként útra keljen. Alantas dolog volt egy mestertől, ha magánál tartotta az inasát, miután az kitanulta a mesterséget, mindössze azért, hogy kihasználja a tehetségét és munkáját anélkül, hogy rendes fizetséget adna neki. Alvin éppen elegendő pénzt hozott Makepeace Smith házának, ezt mindenki tudta, miközben Alvin szegény és koszos maradt, egy padláson aludt és sosem kapott annyi pénzt, hogy csilingeljen valami a zsebében, ha sétált egyet a városban. Gertie ugyan rendesen etette – az ő főztje volt a legjobb a városban, Alvin is tudta, de a jó étel nem ugyanannyit ért, mint egy rendes fizetség. Az ételt megette az ember, és azzal el is ment. A pénz azt jelentette, vásárolhatott volna magának, megtehetett volna más dolgokat – szabadságot jelentett. A szerződés, amit Makepeace Smith fent őrzött a házban, rajta Alvin apjának aláírásával, olyan rabszolgává tette Alvint, ahogyan egy fekete ember az volt a Királyi Kolóniákon. Egy különbséggel. Alvin számolhatta a napokat a szabadságig. Augusztus. Kevesebb, mint egy év. Jövő tavasszal szabad lesz. Ezt az érzést egyetlen déli rabszolga sem ismerhette; még csak a remény sem fordult meg a fejükben. Alvin gyakran gondolt erre az évek során, mikor nagyon rosszkedvű volt; azt gondolta, ha ők tovább tudnak élni és dolgozni, pedig reményük sincs a szabadságra, akkor én is kibírom még öt évig, három évig, egy évig tudván, hogy egyszer úgyis véget ér. Makepeace Smith tehát nem jött aznap délután, így mikor Alvin befejezte a dolgát, meg kitakarított, úgy döntött, fölmegy a tavaszi lakhoz és méretet vesz az ajtókról, meg ablakokról. Úgy építették azt a házat, hogy a föld alatt futó patak vize tartsa hűvösen, ezért az ablakok nem is nyíltak, de a tanítónő sosem tűrné el, hogy ne levegőzhessen, ezért Alvin arról is méretet vett. Nem mintha új ablakot akart volna csinálni a tokokba, ahhoz nem volt igazán ács, nem jobban, mint bárki emberfia. Éppen csak méreteket vett a helyről, és mikor az ablakhoz ért, egyszerűen méricskélt tovább. Mindenféle dologról méretet vett. Hova kellene egy kis, potrohos kályha, hiszen télen fűteni kell a helyet; ha pedig már erre rájött, arra is gondolt, hogy egy ilyen nehéz kályhának jól ki kell kövezni a padlót, meg a kéményt is meg kell csinálni hozzá, meg mindenféle dolgot, ami a tavaszi lakot egy takaros kis házikóvá varázsolja, amiben ellakhat a tanítónő. Alvin nem írta le a méreteket, sosem volt rá szüksége. Egyszerűen csak tudta őket, ha egyszer ujjal, meg tenyérrel meg könyékkel kimérte. Ha pedig elfelejtette és valahol rossz méretet vett, tudta, hogy egy kis ügyeskedéssel még úgy is passzolni fog. Sejtette ő, hogy ez lustaság egy kicsit, de vajmi kevés hasznát látta a fortélyának mostanság, az efféle kis matatások miatt aztán nem is szégyenkezett.

Éppen mikor befejezte a dolgát, Arthur Stuart jelent meg a tavaszi laknál. Alvin nem szólt semmit, és hallgatott Arthur is; az ember nem köszönti azt, aki ugyanoda tartozik, mint ő, éppenséggel alig veszi észre. Mikor azonban Alvinnak meg kellett mérnie a tetőt, csak szólt, és feldobta Arthurt a tetőre, olyan könnyedén, ahogy Peg Guester a tollpaplanokat teríti ki szellőzni. Arthur pedig úgy sétált a tetőn, mint egy macska, nem is törődött vele, milyen magasan van. Lelépte, milyen hosszú a tető, s mikor végzett, nem is figyelt oda, Alvin vajon készen áll-e, hogy elkapja, egyszerűen leugrott. Mintha elhitte volna, hogy tud repülni. S mert Alvin ott volt alatta, hogy elkapja, akár igaz is lehetett, mivel Alvin karja olyan erős volt, hogy könnyedén elkapta és leeresztette, mintha csak lebegne. Mikor végeztek, mindketten visszamentek a műhelybe. Alvin fogott néhány vasrudat a halomból, fölfűtötte a kemencét és munkához látott. Arthur nekilátott pumpálni a fújtatót, meg szerszámokat hozni – már olyan régóta csinálták ezt, olyan volt, mintha Arthur Alvin inasa lett volna és egyiküknek sem fordult meg a fejében, hogy ebben bármi rossz is lehet. Egyszerűen csak együtt csinálták, olyan könnyedén, hogy szinte táncnak tűnhetett mások szemében. Pár órával később Alvin elkészült minden zsanérral. Feleannyi idő alatt is elkészült volna, de valamiért Alvin a fejébe vette, hogy zárat is kellene tenni arra az ajtóra, aztán a fejébe vette, hogy igazi zár legyen, az a fajta, amit a gazdagok rendeltek keletről, Philadelphiából – rendes kulccsal, nyelvvel, amitől becsukódik és úgy is marad az ajtó. Mi több, még hexákat is tett minden pántra, tökéletes, hatcsúcsú formákat, amik biztonságot sugalltak, hogy senki ártó szándékú ember ne tudja kinyitni az ajtót. Amint a zár a helyére kerül az ajtóban, senki sem fogja látni a hexákat, de azok attól még működni fognak, mert mikor Alvin hexát csinált, olyan tökéletesen mérte ki az oldalait, hogy hexák egész hálózatát formázták minden irányba. Alvin fejében megfordult a gondolat, hogy vajon mitől működnek egyáltalán a hexák. Persze tudta, miért mágikus forma, hiszen kétszer három, és tudta, hogyan lehet hexákkal kirakni egy asztalt úgy, hogy tökéletesen illeszkedjenek egymáshoz, mint a négyzetek, csak erősebben. Meg aztán, négyzetet amúgy sem igazán találni a természetben, mert túl egyszerű és gyenge; a hópelyhekben, kristályokban, méhkasokban azonban hexák voltak. Egyetlen hexát létrehozni olyan volt, mintha egész anyagot csinált volna belőlük az ember. Ezért aztán a tökéletes hexák, amiket a zárba rejtett, körbefonták az egész házat, végig a falak mentén, és úgy lezárták a külvilág elől, mintha vasból szőtt volna hálót a ház köré. Ez azonban nem volt válasz a kérdésre, hogy miért működött. Miért téríti el egy ember kezét a kilincstől, miért tereli el a gondolatait attól, hogy belépjen? Miért ismételgeti magát végtelenszer a hexa amilyen messzire csak tudta, miért volt, hogy minél tökéletesebb, annál messzebbre terjedt a hálózata? Annyi éve próbálja már megfejteni a dolgokat, és mégis milyen keveset tudott. Elkeserítette, hogy éppenséggel szinte semmit sem ért a tudása, és miközben a tavaszi lakra szánt vasalást tartotta a kezében, eltűnődött rajta, nem kéne-e megelégednie azzal, hogy jó kovács legyen és feledkezzen el a Teremtésről szóló álmairól. A sok tűnődés, meg gondolkodás közepette Alvin föl sem tette magának a legegyszerűbb kérdést mind közül: Ugyan mi szüksége van egy tanítónőnek egy ilyen tökéletes hexákkal védett, erős ajtózárra? Meg sem próbálta kitalálni. Nem így járt az agya. Csak azt tudta, hogy remek darab lett az a zár, és ennek a kis háznak olyan jó zárra van szüksége, amilyen csak lehet. Később majd eltűnődik rajta, vajon tudta-e már akkor is, mielőtt találkozott volna vele, hogy mit fog jelenteni neki ez a tanítónő. Talán már készen is volt a terv a fejében, egy hátsó kis zugban, ahogyan a Vén Peg Guesternek is. Most azonban még nem tudott róla, efelől biztos volt. Mikor azokat a zsanérokat csinálta, és mintákat vágott belé, bizonyára Arthur Stuart miatt csinálta; talán valahol azt gondolta, ha a tanítónőnek csinos kis kunyhót csinálnak, szívesebben ad magánleckéket Arthur Stuartnak. Ideje volt befejezni a napi munkát, Alvin mégsem állt meg. Az összes vasalást meg effélét feltalicskázta a tavaszi lakhoz, meg még néhány szerszámot, amire úgy gondolta, szüksége lehet, valamint egy darab

bádogot a kémény kibéleléséhez. Gyorsan dolgozott, és anélkül, hogy igazán akarta volna, könnyítette munkáját a fortélyával. Minden elsőre a helyére illett, az ajtót is sikerült ugyanúgy visszatennie, hogy jól csukódjon, a zár pontosan belefért az ajtó, meg a félfa oldalába, hozzá olyan szorosan, hogy sosem fog leesni. Ezt az ajtót aztán erővel be nem nyitják – egyszerűbb volna fejszével nekiesni a falnak, mint nekimenni az ajtónak. A hexák folytán pedig nem akadt volna ember, aki fejszét merne emelni a házra, vagy ha mégis, túl gyenge lenne kárt okozni benne – ezeket a hexákat még egy rézbőrű sem nevetné ki. Al fordult még egyet a műhelybe, és kiválasztotta a legjobb állapotú potrohos kályhát, amit Makepeace beolvasztani vásárolt. Egy egész kályhát cipelni még egy megtermett kovácsnak is becsületére válik, márpedig a talicska biztosan nem bírta volna el a súlyát. Így aztán Alvin a kezében vitte föl a dombra. Letette a ház előtt, míg köveket hozott a régi patakmederből, hogy kikövezze a kályha helyét a házban. A tavaszi lak padlóját hosszában futó gerendákra építették, de azt a részt, ahol a víz futott a ház alatt, nem deszkázták be – mi értelme lett volna a tavaszi laknak, ha eltakarják a hideg víz útját. A régi folyásirány felőli oldalon kövezte hát ki a földet, de nem túl magasra, aztán vékonyra kalapált fémlapokkal takarta be a deszkákat, hogy tűzbiztossá tegye a padlót. Eztán a helyére illesztette a kályhát, és kicsövezte a lyukig, amit a tetőn vágott. Arthur Stuartra bízta, hogy lereszelje a fal belső oldalára telepedett, majd kiszáradt mohát. Könnyedén lejött, de főként elvonta Arthur figyelmét, amíg Alvin olyan dolgokat javított meg a kályhán, amit halandó ember nem tudott volna, Végül olyan lett, mint az új, minden illesztőkében szorosan zárt. – Éhes vagyok – mondta Arthur Stuart. – Eridj Gertie-hez és mondd meg neki, hogy sokáig dolgozom, és küldjön ennivalót mindkettőnknek, mert te is segítesz. Arthur Stuart elszaladt a ház felé, Alvin pedig tudta, hogy szórul-szóra megismétli az üzenetet, ráadásul Alvin hangját utánozva, amin aztán Gertie majd jót nevet és telepakol nekik egy kosarat vacsorával. Bizonyára úgy megtömi, hogy Arthurnak többször is meg kell állnia pihenni, olyan nehéz lesz. Makepeace Smith pedig ez idő alatt egyszer sem dugta elő az orrát. Mire Arthur Stuart végre visszaért, Alvin a tetőn térdelt és éppen végzett a kémény bélelésével, és ha már fönt volt, megjavítgatta az ereszt, meg a zsindelyt is. A bélelés olyan szoros lett, hogy azon aztán víz nem jut be a házba, erről gondoskodott. Arthur Stuart odalent állt, várt és figyelt, nem kérdezte meg, ehet-e már, sem azt, meddig marad még Alvin odafönt. Nem az a panaszkodós fajta volt. Mikor Alvin elkészült, lelógatta a lábát a peremen túl, és leugrott. – A hideg csirke jól fog esni egy meleg nap után – mondta Arthur Stuart Gertie Smitht utánozva a maga vékonyka hangján. Alvin elvigyorodott és kinyitotta a kosarat. Úgy láttak neki az evésnek, mint a tengerészek, akik hónapokig szárított húson és vízen éltek, és hamarosan mindketten a hátukon feküdtek a fűben, teli hassal, olykor-olykor böffentve egyet és figyelték, ahogyan a fehér felhők jámbor nyájként bandukoltak fölöttük az égen. A Nap már alacsonyan járt a nyugati láthatár fölött. Ideje volt szedelődzködni, de Alvinnak még nem akaródzott mennie. – Jobb, ha hazamész – mondta Arthurnak. – Talán még beadhatnád az üres kosarat Gertie Smithnek, és még azelőtt hazaérsz, hogy a mamád aggódni kezdene. – Mit csinálsz most? – Meg kell csinálnom az ablakkereteket, aztán visszarakni őket a helyükre. – Nekem meg falat kell reszelnem – mondta Arthur Stuart. Alvin elvigyorodott, de tudta azt is, hogy amit az ablakokkal akart csinálni, annak jobb, ha nem akad szemtanúja, nem akart ugyanis nagyon ácsolgatni, és nem akarta, hogy bárki lássa, amint valami látványosat művel a fortélyával. – Jobb, ha hazamész. Arthur sóhajtott.

– Ügyesen segítettél nekem, de nem szeretném, ha bajba kerülnél. Alvin nagy meglepetésére Arthur visszamondta neki a szavait az ő hangján. – Ügyesen segítettél nekem, de nem szeretném, ha bajba kerülnél. – Komolyan gondolom – mondta Alvin. Arthur Stuart a hasára fordult, fölállt, aztán lovaglóülésben Alvin hasára telepedett – amit gyakran csinált, csakhogy most nem volt túl kényelmes, miután vagy másfél csirkét megevett egymagában. – Gyerünk, Arthur Stuart – mondta Alvin. – Senkinek se nem beszéltem a vörösbegyről – mondta Arthur Stuart. Ettől aztán végigfutott a hideg Alvin hátán. Azt hitte, Arthur túl fiatal volt hozzá, hogy emlékezzen rá, mi történt velük három évvel ezelőtt. Tudhatta volna, hogy attól, mert Arthur Stuart nem beszélt valamiről, nem azt jelenti, hogy elfeledte. Arthur még annyit sem feledett el soha, hogy mikor látott hernyót mászni egy falevélen. Ha pedig emlékezett a vörösbegyre, akkor bizonyára emlékezett arra is, hogy tél volt a jó idő közepén, mikor Alvin kutat ásott és megtisztította a földtől anélkül, hogy a kezét használta volna hozzá. Márpedig ha Arthur Stuart tudott erről a fortélyáról, akkor mi értelme volt titkolóznia? – Rendben van – mondta Alvin. – Segíts felrakni az ablakokat. – Majdnem hozzátette, hogy „de csak akkor, ha egy léleknek sem mondod el, mit látsz, ” de Arthur Stuart már tudta ezt. Ez is egyike volt azoknak a dolgoknak, amiket Arthur Stuart csak úgy megértett magától. Még sötétedés előtt befejezték, Alvin az ujjaival vájta ki az ablakok tokját, és ahol addig csak egymáshoz szögezett fa volt, most simán csúszkált az ablak föl-le. Kis lyukakat fúrt a tok oldalába, meg csinált kis pockokét is, amik beleillettek, hogy az ablak addig maradjon nyitva, amíg akarják. Persze nem úgy faragott, mint bárki más ember, mert minden vágással tökéletes szeletet sikerült levágnia a fadarabból – alig hat mozdulat kellett egynek a kifaragásához. Addig Arthur Stuart befejezte a reszelést, aztán egy seprűvel kisöpörte a házat – utóbbiba Alvin is besegített egy kicsit a fortélyával, hogy minden forgács, meg vasreszelék és porcica a házon kívülre kerüljön. Az egyetlen dolog, amit nem csináltak meg, hogy lefedjék a ház közepén átfutó, csupasz földes részt, ami alatt egykor a patak futott. Ahhoz ki kellett volna vágnia egy fát, hogy legyen elég deszkára való, és Alvin már így is megijedt kissé, hogy ennyi mindent megcsináltak, ilyen hamar. Mi lesz, ha valaki már ma este erre jár és rájön, hogy egyetlen, hosszú délután alatt mindent megcsinált? Kényelmetlen kérdésekhez, meg találgatásokhoz vezetne. – Ne mondd el senkinek, hogy ezt egyetlen nap alatt csináltuk – mondta Alvin. Arthur Stuart csak vigyorgott. Nemrég esett ki az egyik első’ foga, a helyén rózsaszínen villant az ínye. Rózsaszín, mint bárki fehér emberé, gondolta Alvin. A száján belül már ő sem különbözik a fehér embertől. Aztán Alvinnak az a bolond ötlete támadt, hogy mi lenne, ha Isten fogná az összes embert a világon, akik meghaltak, és felaggatná őket szépen sorba, ahogy a fél disznókat a böllérnél, csak hús meg csontok az egész, fej meg mindenféle belek nélkül. Aztán Isten megkérdezné a Hatrack River-i Iskola tanácsának tagjait, hogy jöjjenek be és válasszák ki, melyik volt fekete, melyik rézbőrű és melyik fehér. Nem tudnák megmondani. Akkor aztán Isten azt mondaná. – Hát akkor meg mi az ördögnek mondtátok, hogy ez, meg ez, meg emez nem mehet iskolába ezzel, meg ezzel, meg emezzel? – Akkor mit válaszolnának? Isten pedig azt mondaná. – Ti emberek, mind ugyanolyan nyers hús vagytok a bőr alatt. De én azt mondom nektek, hogy nem tetszik a ti ízetek. A kutyák elé vetem a ti húsotokat. Ez aztán vicces ötlet volt, annyira, hogy Alvin nem állta meg, hogy el ne mondja Arthur Stuartnak, Arthur Stuart pedig ugyanúgy nevetett rajta, mint Alvin. Csakhogy miután elmondta az egészet, és jól kinevették magukat, akkor jutott Alvin eszébe, hogy talán senki sem mondta el Arthur Stuartnak, hogyan próbálta az anyja iskolába járatni, de az iskolai bizottság nemet mondott. – Tudod, miről van szó? Arthur Stuart nem értette a kérdést, vagy talán jobban is értette, mint Alvin. Azt válaszolta hát: – Mama azt akarja, hogy a tantónéni engemet is tanítson meg írni-olvasni, itten a házban.

– Úgy bizony – mondta Alvin. Nem volt értelme elmagyarázni az iskolás dolgot. Vagy tudta Arthur, hogyan gondolt néhány fehér ember a feketékre, vagy úgyis hamar megtudja magától is. – Mind ugyanaz a nyers hús vagyunk – mondta Arthur Stuart. Furcsa hangon beszélt, amilyet Alvin még sosem hallott előtte. – Ez kinek a hangja volt? – kérdezte Alvin. – Hát Istené – felelte Arthur Stuart. – Egészen hasonlít – tréfálkozott Alvin. – Az már biztos – így Arthur Stuart. Ő nem tréfált. Végül aztán senki sem járt a tavaszi lak közelében jó néhány napig. Horace Guester csak a következő hétfőn ballagott be a műhelybe. Kora reggel jött, amikor a legnagyobb esély volt rá, hogy Makepeace is ott legyen, és tudálékosan tanítsa valamire Alvint, amit Alvin nála jobban tudott. – Az én mestermunkám egy horgony volt – mondta Makepeace. – Persze, ez még Newportban történt, mielőtt nyugatra jöttem volna. Azok a bálnavadászhajók nem olyan törékeny kis dolgok voltak, mint a házak errefelé, vagy a szekerek. Oda igazi kovácsmunka kellett. Egy magadfajta legény jól elboldogulhat errefelé, ahol az ilyesmi nem számít sokat, de ott, ahol a kovácsnak igazi férfinak kell lennie, nem lenne esélyed. Alvin már megszokta az efféle beszédet és hagyta, hogy leperegjenek róla a szavak. Azért hálás volt, mikor Horace bejött és véget vetett Makepeace hencegésének. A köszöngetések után Horace rögtön a tárgyra tért. – Csak benéztem, hogy megkérdezzem, mikor tudsz nekikezdeni a tavaszi laknak. Makepeace felvonta a szemöldökét és Alvinra nézett. Csak ekkor jött rá, hogy nem is beszélt Makepeace-nek a munkáról. – Már készen van, uram – mondta Alvin Makepeace-nek, úgy, mintha a mester kimondatlan kérdése az lett volna: „Elkészültél már?” nem pedig az, hogy „Ez meg mi az ördögről beszél?” – Készen? – mondta Horace. – Azt hittem, észrevette, uram – fordult felé Alvin. – Azt hittem, sietős a dolog, ezért rögvest meg is csináltam a szabadidőmben. – Hát akkor lássuk csak – mondta Horace. – Meg sem néztem magamnak idefelé jövet. – Magam is alig várom, hogy láthassam – mondta a kovács. – Én maradok és folytatom a munkát – mondta Alvin. – Nem – szólt rá Makepeace. – Gyere csak velünk és mutasd meg, miféle munkát végeztél a szabadidődben. – Alvin alig vette észre, hogy kihangsúlyozta Makepeace az utolsó szót, annyira zavarban volt, amiért meg kellett mutatnia, mit csinált ott. Az is alig jutott eszébe, hogy a zsebébe csúsztassa a kulcsokat, amiket az ajtóhoz csinált. Fölmentek a dombon a tavaszi lakhoz. Horace az a fajta ember volt, aki meglátta, ha valaki jó munkát végzett és nem szégyellte megmondani. Megtapogatta a díszes zsanérokat, és dicsérte a zárat is, mielőtt még beledugta volna a kulcsot. Alvin büszkén figyelte, ahogy simán elfordul, az ajtó pedig olyan halkan nyílik ki, mintha csak a szél susogna a fák közt. Ha észre is vette Horace a hexákat, nem szólt semmit. Ő más dolgokat vett észre, nem a hexákat. – Látom levakartad a falakat – mondta Horace. – Azt Arthur Stuart csinálta – felelte Alvin. – Szépen lereszelgette, ahogyan kell. – És ez a kályha – megmondom őszintén, Makepeace, nem számoltam bele egy új kályha árát az egészbe. – Nem új kályha – mondta Alvin. – Mármint, megbocsásson, uram, de ez egy kidobott darab volt, amit a műhelyben tartottunk beolvasztásra. Aztán mikor vetettem rá egy alaposabb pillantást, láttam, hogy meg lehet javítani, és arra gondoltam, miért ne rakhatnánk ide? Makepeace fagyos pillantást vetett Alvinra, aztán visszafordult Horace felé.

– Ettől persze még nincs ingyen. – Hát persze – felelte Horace. – De ha ócskaság árban vetted... – Nem is lesz olyan drága sem. Horace megcsodálta, milyen pontosan illeszkedett a tetőhöz. – Tökéletes munka – mondta és feléjük fordult. Alvin kicsit szomorúnak látta, vagy talán csak beletörődött a dolgokba. – Be kell deszkázni a padló közepét. – Nem nekünk való munka – mondta Makepeace Smith. – Csak hangosan gondolkodom, ne is foglalkozz vele. – Horace a keleti ablakhoz ment, megnyomta egy kicsit, aztán megemelte. Megtalálta a pockokét a párkányon, betette őket a harmadik lyukba mindkét oldalt, aztán leeresztette az ablakot a pöckökre. Nézte az ablakot, aztán ki a ház elé, majd megint az ablakra, és sokáig bámulta. Alvin már rettegett attól, hogyan magyarázza meg, miként tudott ilyen remek ablakot csinálni, pedig nem is ács. Hát még akkor mi lesz, ha Horace rájön, hogy ez az eredeti ablak, nem pedig újat csinált? Azt csak Alvin fortélyával lehet megmagyarázni – egyetlen ács sem lenne képes egy ilyen ablakból mozgó, nyíló ablakot varázsolni. Horace azonban csak annyit mondott: – Látom, megcsináltál még egy-két apróbb munkát. – Azt gondoltam, nem árthat – felelte Alvin. Ha Horace nem kérdezgeti, hogyan csinálta, Alvin csak örült, hogy nem kell magyaráznia. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan elkészül – mondta Horace. – Sem azt, hogy ilyen sok minden. Az ajtózár drágának tűnik, a kályha pedig... remélem, nem egyszerre kell kifizetnem az egészet. Alvin már majdnem azt mondta, egy fillért sem kell fizetnie érte, de persze ez szóba sem jöhetett. Makepeace Smith dolga volt eldönteni az ilyesmit. Mikor azonban Horace megfordult, a válaszért nem Makepeace-re nézett, hanem egyenest Alvin szemébe. – Makepeace Smith eddig is teljes áron mérte a munkádat, gondolom most sem jár kevesebb neked. Alvin csak ekkor jött rá, hogy hibát követett el, mikor azt mondta, a szabadidejében dolgozott, mivel amit az inas a szabadidejében dolgozott, azért neki járt fizetség, nem a mesterének. Makepeace Smith azonban sosem adott szabadidőt Alvinnak – bárki bármi munkát akart megcsináltatni velük, Makepeace megcsináltathatta Alvinnal a maga javára, ehhez joga volt a szerződés szerint. Azzal, hogy azt mondta, szabadidejében csinálta, Alvin azt sugallta, hogy Makepeace engedett neki időt, hogy magának is kereshessen pénzt. – Uram, én... Makepeace gyorsan megszólalt, mielőtt Alvin még megmagyarázhatta volna a hibáját. – A teljes ár nem volna helyénvaló – mondta Makepeace. – Mivel Alvin már olyan közel jár a szerződése végéhez, gondoltam próbáljon szerencsét egy kis munkával magának, hogy lássuk, hogyan bánik a pénzzel. Ám neked ugyan jónak tűnhet a munkája, de az én szememnek határozottan másodrendű. Ezért a félár a tisztességes. Úgy vélem, legalább húsz órányi munka volt velük, igaz, Alvin? Inkább volt az tíz, gondolta Alvin, de csak bólintott. Amúgy sem tudta, mit mondhatna, hiszen a gazdája láthatóan nem akarta elmondani az igazságot a munkájával kapcsolatban. A munka pedig legalább húsz órát – két munkanapot – vett volna igénybe egy halandó kovácsnak, fortélyok nélkül. – Szóval – mondta Makepeace. – Al félárú munkája, meg a kályha és a vas árával együtt az tizenöt dollár. Horace Rittyentett egyet és a sarkára ereszkedett. – Az én munkámat veheti ingyért, és tekintse gyakorlásnak – javasolta Alvin. Makepeace szigorú pillantást vetett rá. – Nem is álmodnék róla – mondta Horace. – A Megváltó is azt mondta, aki dolgozik, megérdemli a bérét. Csak a vas hirtelen drágasága ért kissé váratlanul.

– Egy kályháról beszélünk – így Makepeace Smith. Nem az volt, míg meg nem javítottam, gondolta Alvin. – Ócskavasnak vetted – mondta Horace. – Alvin munkájáról meg azt mondtad, féláron számítod. Makepeace sóhajtott. – A régi szép idők emlékére, Horace, mert te hoztál ide engem és segítettél megvetnem a lábamat tizennyolc évvel ezelőtt. Kilenc dollár. Horace nem mosolygott, de bólintott. – Legyen. Mivel Alvin munkájáért napi négy dollárt számítasz föl, úgy gondolom, húsz óra féláron az összesen négy dollár. Gyere föl a házamba, Alvin ma délután, és megkapod. Makepeace, neked pedig kifizetem a többit, ha majd aratáskor megtelik a fogadóm. – Legyen – felelte Makepeace. – Örülök, hogy már adsz Alvinnak némi szabadidőt – mondta Horace. – Sokan mondogatták már, hogy milyen szigorú vagy egy jó inaslegénnyel, de én mindig mondtam nekik, hogy Makepeace csak a jó alkalmat várja, majd meglátjátok. – Úgy bizony – mondta Makepeace. – Csak az alkalomra vártam. – Akkor nem bánod, ha másoknak is mondom, hogy eljött az idő’? – Alvinnak még mindig velem kell dolgoznia – válaszolt Makepeace. – Gondolom – bólintott mindenttudón Horace. – Így van rendjén. Reggelente neked dolgozik, délután meg magának, ugye? A legtöbb tisztességes gazda így szokta, ha a legénye már ilyen közel jár a vándorlásához. Makepeace egy kicsit kezdett elvörösödni. Alvin nem lepődött meg rajta. Látta, mire megy ki az egész – Horace Guester afféle ügyvédként járt közben, és megragadta az alkalmat, hogy szégyennel kényszerítse Makepeace-t arra, hogy hat évnyi inaskodás után végre tisztességesen bánjon Alvinnal. Mikor Makepeace úgy tett, mintha Alvinnak valóban lett volna szabadideje, Horace meglátta a lehetőséget, a rést az ajtón és rögvest elkezdett befurakodni rajta. Nem kevesebb, mint fél nap szabadságot akart kierőszakolni Makepeace-nél. Ezt azonban már nehezen nyelte le a kovács. Mégis nyelt egyet. – A fél nap nekem elég. Egy ideje már terveztem, hogy így legyen. – Akkor tehát délutánonként fogsz dolgozni, igaz, Makepeace? Ó, Alvin már őszinte elismeréssel nézett Horace-ra. Nem hagyta, hogy Makepeace ellustálkodja az időt, és Alvinnal csináltasson minden munkát a műhelyben. – Az én dolgom, hogy mikor vagyok a műhelyben, Horace. – Csak azt akarom tudni, mit mondjak az embereknek, mikor találják a műhelyben a mestert, és mikor az inaslegényt. – Egész nap ott leszek. – Hát ezt örömmel hallom – felelte Horace. – Meg kell mondjam, Alvin, remek munka. A mestered jól tanított, és te gondosabb voltál, mint valaha. Ne felejts el feljönni a fogadóba a négy dollárodért. – Igen, uram. Köszönöm, uram. – Most már hagylak benneteket, menjetek a dolgotokra – mondta Horace. – Csak ez a két kulcs van az ajtóhoz? – Igen, uram – felelte Alvin. – Beolajoztam őket, hogy ne rozsdálljanak. – Magam is olajozni fogom őket. Köszönöm, hogy emlékeztettél. Horace kinyitotta az ajtót és gondosan nyitva tartotta, míg Makepeace és Alvin kisétált. Eztán gondosan bezárta az ajtót és feléjük fordult. – Talán az első dolgom az lesz, hogy csináltatok veled egy zárat az én ajtómra is. – Aztán hangosan fölnevetett és megrázta a fejét. – Nem, azt hiszem mégsem. Fogadós vagyok, az a dolgom, hogy beengedjem az embereket, nem az, hogy kizárjam őket. Vannak azonban mások is a városban, akiknek tetszeni fog egy ilyen zár.

– Remélem, uram. Köszönöm. Horace megint biccentett, aztán hűvös pillantást vetett Makepeace-re, mintha azt üzenné neki: Ne feledd, mit ígértél itt a mai napon. Aztán megindult vissza a fogadó felé. Alvin elindult vissza a műhely felé. Hallotta Makepeace lépteit a háta mögött, de nem igazán számított beszélgetésre. Sőt, amíg nem szólt egy szót sem, addig még örült is. A hallgatás egészen a műhelyig tartott. – Az a kályha már teljesen tönkre volt menve – mondta Makepeace. Erre számított legkevésbé Alvin, és ettől félt leginkább. Nem kapott szemrehányást, amiért azt állította, van szabadideje, nem próbálta visszavonni, amit megígért Horace előtt. Makepeace jobban emlékezett arra a kályhára, mint Alvin sejtette. – Igen, tényleg elég rosszul nézett ki – felelte. – Azt aztán nem lehetett megjavítani anélkül, hogy újraöntsék – mondta Makepeace. – Ha nem láttam volna rajt’, hogy lehetetlen, magam javítottam volna meg. – Én is így gondoltam – felelte Alvin. – De amikor alaposabban megvizsgáltam... Makepeace Smith arckifejezése elnémította. Tudta. Alvin fejében nyoma sem volt kétségnek. A mester tudta, mire képes az inasa. Alvin a csontjaiban érezte a lelepleződéstől való félelmet; olyan érzés volt, mint mikor a testvéreivel bújócskát játszottak odahaza, Erélyegyházán. Az volt a legrosszabb, mikor ő maradt utoljára, még mindig rejtőzködve, és csak várt, csak várt, aztán hallotta a közeledő lépteket, és érezte a bizsergést minden porcikájában, mintha egész teste éber lett volna, mozgásra vágyva. Idővel olyan rossz szokott lenni, hogy az ember föl akar ugrani és elkiáltani magát: Itt vagyok! Itt vagyok! Aztán megiramodna, mint egy nyúl, de nem a házhoz, hanem bárhová, akárhová, míg minden izma elfárad és sajogni kezd. Őrültség volt... soha semmi jó dolog nem született az efféle bolondságokból. Ilyen érzés volt játszani a testvéreivel, és így érezte magát most, hogy mindjárt lelepleződik. Meglepetésére lassan mosoly terült szét mestere arcán. – Tehát erről van szó – mondta Makepeace. – Ez az. Hát nem tele vagy meglepetésekkel? Most már értem. Apád mondta, mikor megszülettél, hogy hetedik fiú hetedik fia vagy. Értesz a lovakhoz, hát persze. Erről tudtam. És mikor megtaláltad a kút helyét, mint egy bogárszalajtó, azt is láttam ám. De most. – Makepeace elvigyorodott. – Azt hittem, íme egy kovácslegény, akihez foghatót még nem láttam, és te végig úgy matattál a vassal, mint egy alkimista. – Nem, uram – szólt Alvin. – Ó, megőrzőm én a titkodat – mondta Makepeace. – Egy léleknek se beszélek róla. – De ahogyan nevetett, Alvin tudta, hogy ugyan senkinek nem mondja el kerek-perec, innentől a Hióig tesz majd sanda megjegyzéseket. Mégsem ez zavarta Alvint. – Uram – mondta Alvin. – Mindent, amit magának csináltam, becsülettel, a kétkezi munkámmal csináltam. Makepeace bölcsen bólogatott, mintha elértené a titkos gondolatot Alvin szavaiban. – Értem én – mondta. – A titkod biztonságban van. De végig tudtam. Tudtam, hogy nem lehetsz olyan jó kovács, amilyennek látszottál. Makepeace Smithnek fogalma sem volt róla, milyen közel járt akkor a halálhoz. Alvin nem dédelgetett gyilkos gondolatokat – minden vérszomj kihalt belőle, ha egyáltalán volt is benne, mikor a Nyolcarcú Dombban járt csaknem hét esztendővel ezelőtt. Inasévei alatt azonban sosem hallott egyetlen jó szót, egyetlen dicséretet sem ettől az embertől, csakis panaszkodást, milyen lusta volt Alvin, milyen másodrendű a munkája, és közben végig hazudott neki, végig tudta, milyen jó kovács Alvin. Mostanáig, míg meggyőződött arról, hogy titkos fortélyt használt kovácsolás közben, csak most, hogy a kályha elárulta, vallotta meg igazából, hogy Alvin jó kovács. Nem egyszerűen jó, még annál is jobb. Alvin persze tudta, hogy ösztönös tehetsége van hozzá, de hogy sosem mondták ki hangosan, jobban fájt neki, mint sejtette. Hát nem tudta a mester, mennyit jelentett volna pár jó szó, akár fél órával ezelőtt is, csak annyi,

hogy „Van érzéked hozzá, fiú”, vagy „Ügyes kezed van ehhez a munkához”? Makepeace azonban képtelen volt rá, hazudnia kellett és úgy tenni, mintha Alvin ügyetlen lenne, egészen mostanáig, míg elhitette magával, hogy Alvinnak nincs is igazi tehetsége hozzá. Alvin legszívesebben megragadta volna Makepeace fejét és addig verte volna az üllőbe, míg bele nem megy az igazság. Sosem használtam a fortélyomat a kovácsoláshoz, mióta elég erős vagyok hozzá, hogy saját erőmből és ügyességemből csináljam, hát ne fintorogjon rám, mintha csaló lennék és nem igazi kovács. Meg aztán, még ha használtam volna, tán azt hiszi, olyan könnyű? Azt hiszi, nem fizettem meg annak is az árát? Alvin életének minden haragja, az elmúlt évek rabszolgasága, mestere igazságtalansága, a sok évi titkolózás és rejtegetés, elkeseredett vágyakozása az után, hogy tudja, mihez kezdjen az életével, mikor nem volt kitől megkérdeznie, forróbban izzott Alvinban, mint a kohó tüze. Az a sok bizsergés és viszketés odabenn már nem azt súgta, hogy fusson el, hanem azt, hogy bántson valakit, hogy letörölje a vigyort Makepeace Smith képéről, és örökre belepasszírozza az üllő lapjába. Alvinnak mégis sikerült mozdulatlanul maradnia, némán állni, rezzenetlenül, mint egy állat, amint próbál láthatatlanná válni, nem ott lenni, ahol van. Abban a mozdulatlanságban Alvin meghallotta maga körül a zöld dalt és hagyta, hogy az erdő élete beleköltözzék, megtöltse a szívét és békét hozzon. A dal nem volt olyan hangos, mint régebben, nyugatabbról, messzebbről hallatszott, mint mikor a rézbőrűek is énekelték. Mostanára gyenge volt és halk, néha egészen elfojtotta a városi élet kusza zsivaja, meg a gondozott szántóföldek monoton zúgása. Alvin azonban még megtalálta a dalt, ha szüksége volt rá és némán énekelte magában, hagyta, hogy átjárja és lecsillapítsa szíve haragját. Tudta vajon Makepeace Smith, milyen közel járt a halálhoz? Mert annyi biztos volt, hogy birkózásban nem volt ellenfele Alvinnak, amilyen megtermett és erős volt fiatal korában, és amilyen hevesen izzott benne becsületességének tüze. Akár érezte, akár nem, a mosoly lehervadt Makepeace Smith arcáról és komoran bólintott. – Tartom, amit odafönt mondtam, mikor Horace úgy erősködött velem. Sejtem én, hogy te vetted rá, de igazságos ember vagyok, ezért megbocsátok, amíg az én dolgomat is egyengeted a szerződésed végéig. Makepeace vádaskodása, hogy összebeszélt Horace Guesterrel, még inkább haragra kellett volna gerjessze, de mostanára áthatotta a zöld dal, és Alvin szinte ott sem volt a műhelyben. Olyan révületben volt, amit akkor tanult, mikor Te-Kumsza rézbőrűivel futott, mikor elfeledte, kicsoda és hol van, a teste meg csak egy távoli lény volt, amint szalad az erdőn át. Makepeace várta a választ, de nem kapott. Így aztán csak okosan bólintott és indult kifelé. – Dolgom van a városban – mondta. – Tedd a dolgod. – Megállt még a széles ajtóban és visszafordult a műhely felé. – És ha már itt tartunk, megjavíthatnád az egyik ócska kályhát a fészerből. Aztán elment. Alvin még sokáig állt ott, nem mozdult, alig volt tudatában, hogy létezett a teste. A szíve teljesen megbékélt, nyoma sem maradt benne haragnak. Ha rágondol, talán tudta volna, hogy a harag biztosan visszatér, mert nem meggyógyult, hanem lecsillapodott. A nyugalom egyelőre elég volt. Tavasszal lejár a szerződése, aztán már itt sem lesz, végre szabad emberként kelhet útra. Volt azonban egy dolog – meg sem fordult a fejében, hogy megtegye, amire Makepeace kérte, és megjavítsa valamelyik rossz kályhát. Makepeace sem bolygatta többet a dolgot. Alvin fortélya nem volt része az inaséveinek, és Makepeace Smith is sejthette ezt valahol, tudhatta, hogy nincs joga megmondani Alvinnak, mire használja a fortélyát. Pár nappal később Alvin egyike volt azoknak, akik segítettek letenni az új padlót a tavaszi lakban. Horace félrevonta és megkérdezte, miért nem jött el a négy dollárjáért. Alvin nem mondhatta meg neki az igazat, hogy sosem kérne pénzt, amikor Teremt. – Vegyük úgy, hogy ezzel járulok a tanítónő fizetéséhez – felelte. – Neked itt nincs tulajdonod, ami után adóznod kéne – mondta Horace. – Sem gyereked, aki iskolába

járhatna. – Akkor mondjuk azt, hogy ezzel fizetek azért a földért, amiben a bátyám teste pihen – így Alvin. Horace ünnepélyesen bólintott. – Azt az adósságot, ha volt is ilyen egyáltalán, apádék már kamatostul megfizették tizenhét évvel ezelőtt, Alvin, de tisztelem, hogy te is hozzájárulsz. Ezúttal tehát úgy veszem, kifizettelek. De bármi más munkát végzel nekem, azért teljes fizetséget kapsz, megértetted? – Úgy lesz, uram – felelte Alvin. – Köszönöm, uram. – Szólíts Horace-nek, fiú. Ha egy felnőtt ember „uramnak” nevez, attól mindig olyan öregnek érzem magamat. Aztán visszamentek dolgozni, és egy szót sem szóltak többet Alvin munkájáról, amit a tavaszi lakban végzett. Volt azonban valami, ami ott keringett Alvin fejében: amit Horace mondott, mikor Alvin felkínálta, hogy a fizetése legyen a tanítónő fizetségének része. „Nincs tulajdonod, se gyereked, aki iskolába járna.” Erről volt szó hát, alig néhány szóban összefoglalva. Ezért volt, hogy hiába nőtt olyan nagyra, hiába volt olyan erős, derék ember, és nevezte Horace is felnőttnek, még nem volt igazi férfi, még a saját szemében sem. Mert nem volt családja, nem volt tulajdona. Amíg ezeket be nem szerzi, csak nagyra nőtt fiú volt. Gyerek, akárcsak Arthur Stuart, csak magasabb, és néha már borostás, ha sokáig nem borotválkozott. És akárcsak Arthur Stuartnak, neki sem lehetett része az iskolából. Túl öreg volt. Nem a magafajtának építették. Akkor meg miért várta olyan izgatottan a tanítónőt? Miért gondolt rá olyan reménykedve? Nem Alvin miatt jön ide, ő mégis a tanítónő miatt dolgozott annyit a tavaszi lakon, mintha előre adósává akarná tenni, vagy előre megköszönni azt, amit kérni akart tőle, amit olyan nagyon kérne tőle. Tanítson, mondta némán. Dolgom van a világban, de senki sem tudja, mi az és hogyan kell. Tanítson. Ezt akarom magától, hölgyem, hogy segítsen megtalálni az utat a világ gyökeréhez, önmagam gyökeréhez, vagy Isten trónjához, vagy a Pusztító szívéhez, bárhol is lapuljon a Teremtés titka, mert építkezni akarok a téli hó ellen, azt akarom, hogy fény ragyogjon az éjszaka sötétjében.

Folyami patkány Alvin Hatrack Mouth-ban volt aznap délután, mikor a tanítónő megérkezett. Makepeace a városba küldte a szekérrel, hogy szedjen föl egy rakomány vasat, ami a Hión érkezett. Hatrack Mouth régebben csak egy mólóból állt, ahol a hajók megálltak és kirakodták a Hatrack River városának szánt árut. Most azonban, ahogy egyre nőtt a forgalom a vízen, és egyre több ember telepedett le a Hio mindkét partján, szükség volt néhány fogadóra és boltra, ahol a farmerek eladhatták a termést a hajóknak, az utazók pedig megpihentek egy-egy éjszakára. Hatrack Mouth és Hatrack River egyre fontosabbak lettek, mivel ez volt az utolsó település, ahol a Hio közel járt a nagy Wobbish-úthoz – ahhoz az úthoz, amit Al apja és testvérei vágtak az erdőn át nyugatnak, Erélyegyházáig. Az emberek lehajóztak a folyón, partra tették a szekereiket és lovaikat, aztán útra keltek nyugatnak. Voltak aztán olyan dolgok, amiket Hatrack Riverben nem tűrtek meg az emberek: játékbarlangok, ahol pókert és egyéb szerencsejátékot űztek, meg a pénzek gazdát cseréltek, a törvény pedig nem merészkedett a folyami patkányok és hasonló söpredék búvóhelyeire. Az ilyen házak emeletén, mondják, a nők nem voltak úrihölgyek, és olyan mesterséget űztek, melyről a tisztes népek csak ritkán beszéltek, az Alvin-korú fiúk pedig suttogva és ideges nevetéssel tárgyaltak egymás közt. Nem a fellibbenő szoknyák és meztelen combok miatt várt Alvin erre az útra. Ő maga alig vette észre az ilyen épületeket, tudta, semmi dolga nincs ott. Őt a móló vonzotta, meg a raktárak és a folyó, amin hajók és bárkák jártak-keltek. Minden tíz lefelé úszóra jutott egy, ami felfelé tartott. Kedvencei a gőzösök voltak, melyek sípolva-pöfögve, valószerűtlen sebességgel rótták az útjukat. Az Irrakvában épített súlyos gépeket széles és hosszú hajótestbe szerelték, mégis gyorsabban haladtak a folyón fölfelé, mint ahogy a bárkák sodródtak folyásnak lefelé. Most már nyolc járt a Hión, Dekane-ből le Sphinxig és vissza. Sphinxnél lejjebb azonban nem mentek, mert ott már sűrű köd ülte meg a Mizzipyt, amiben senki sem mert hajózni. Egy napon majd, gondolta Alvin, az ember fölszállhat egy olyan hajóra, mint a Hio büszkesége és mehet, amerre akar. El nyugatnak, a vad vidékre, és talán megpillanthatja a helyet, ahol Te-Kumsza és Tenszkva-Teva éltek; vagy fölfelé Dekane-be, ahonnét az új gőzmozdonyokkal fölutazhat Irrakváig és a csatornákig. Onnét pedig az egész világot be lehetett utazni, átszelni az óceánt. Vagy talán megállhat ezen a mólón és az egész világ elhalad majd előtte. Alvin azonban nem volt lusta. Nem időzött sokat a folyóparton, bár szeretett volna. Hamar a kikötői irodába ment és bemutatta Makepeace Smith papírjait, amivel átvehette a kilenc láda vasat a dokknál. – Nem akarom, hogy a kézikocsijaimmal tologassa a ládákat – mondta a kikötőmester. Alvin bólintott – mindig ez volt. Az, embereknek nagy szükségük volt a vasra, beleértve a kikötőmestert is, aki bizonyára hamarosan feltűnik a műhelynél és kér ezt meg azt. Addig azonban hagyta, hogy Alvin maga cipelje a vasat ahelyett, hogy az ő drága kordéit terhelné ilyen nehéz szállítmánnyal. Makepeace pedig sosem adott pénzt Alvinnak, hogy fölbéreljen egy folyami patkányt a rakodáshoz. Alvin az igazat megvallva örült ennek. Nem kedvelte igazán azokat az embereket, akik a folyami életet választották. Bár a rablók és kalózok kora lejárt, mert túl nagy volt már a forgalom a vízen ahhoz, hogy titokban maradjanak a dolgok, mégis elég sok volt a lopás, meg a gyanús üzletelés, Alvin pedig rossz szemmel nézte azokat, akik efféle dolgokat műveltek. Úgy gondolta, az ilyen emberek a becsületes népek bizalmára építettek, aztán elárulták őket; ez pedig csak ahhoz vezethetett, hogy az emberek idővel egyre kevésbé bízhatnak meg egymásban. Inkább nézek farkasszemet egy verekedős emberrel és mérkőzöm meg vele puszta kézzel, mint egy hazug emberrel. Akár hiszik, akár nem, Alvin találkozott az új tanárral és megverekedett egy folyami patkánnyal – mindössze egy óra leforgása alatt.

A folyami patkány, akivel verekednie kellett, a kikötői iroda árnyékában kérődző banda tagja volt, bizonyára várták, hogy kinyisson valamelyik játékbarlang. Minden alkalommal, mikor fordult egyet valamelyik ládával, gúnyolódva kiáltoztak oda neki. Először csak amolyan kedélyesen szólogattak oda, hogy „Miért egyesével hordod, fiú? Csapj a hónod alá egyet-egyet inkább!” Alvin csak vigyorgott az ilyen megjegyzéseken, mert tudta, hogy ők is tisztában vannak vele, milyen nehéz egy ládányi vas. Mikor előző nap lerakodták a hajóról, bizonyára két ember jutott egy ládára. Ezért aztán dicséretnek vette, ahogyan lustának csúfolták, hiszen a vas igen nehéz volt, Alvin pedig nagyon erős. Aztán Alvin elment a zöldségeshez megvenni a fűszereket, amiket Gertie kért magának, meg néhány Irrakvából és New Englandből való konyhai edényt, amelyek célját Alvin meg nem fejthette. Mikor visszajött, tele kézzel, a folyami patkányok még mindig az árnyékban lézengtek, és új célpontot találtak a gúnyolódáshoz, ám ezúttal csúfabb volt a helyzet. Egy középkorú asszonyt szemeltek ki, talán negyvenéves lehetett, haját szigorú kontyba fogta, egyszerű kalapot húzott rá, sötét ruhája a nyakát is eltakarta, a kezén a csuklójáig ért, mintha attól félne, hogy esetleg napfény érheti a bőrét és belepusztulna. Mereven nézett maga elé, miközben a folyami patkányok szólongatták. – Szerintetek is rá van varrva a ruha, fiúk? Szerintük is. – Biztos senki férfi kedvéért le nem veszi. – Ugyan, fiúk, hiszen nincs semmi a szoknya alatt. Csak a feje ember, a többi csak egy kitömött ruha. – Kizárt, hogy igazi nő legyen. – Márpedig én felismerek egy igazi nőt, ha meglátom. Amint észrevesznek, az igazi nők maguktól felemelik a szoknyájukat és szétteszik a lábukat. – Tán segíthetnél neki egy kicsit, hátha igazi nő válik belőle. – Ebből? Ezt fából faragták. Szálka menne az evezőmbe, ha az ő vizeire tévednék. Alvin eddig tűrte ezt a beszédet. Már az is elég szörnyű volt, ha egy férfi ilyesféléket mondott egy nőnek, aki kacérkodott vele – a játékbarlangok lányai, akik olyan mély kivágású ruhában kellették magukat, hogy nem volt nehéz összeszámolni, hány mellük is van, a szoknyájukat meg egészen a térdükig felhúzták, ha az utcán jártak-keltek. Ez a nő azonban nyilvánvalóan úrihölgy volt, és egyáltalán nem kellett volna hallgatnia, milyen mocskos gondolataik vannak ezeknek az alantas fickóknak. Alvin úgy sejtette, vár valakire, hogy elvigye valahová – a Hatrack River-i postakocsi pár óra múlva volt várható. A hölgy nem tűnt ijedtnek – talán tudta, hogy a fickóknak csak a szájuk jár, ezért erényét biztonságban érezte. Az arcáról pedig nem tudta volna megmondani, hallja-e egyáltalán, miket mondanak, olyan szenvtelen maradt mindvégig. A folyami patkányok szavai azonban őt zavarták annyira, hogy nem állhatta tovább, és nem érezte volna helyesnek, ha csak úgy felpattan a szekerére és továbbáll. Így aztán letette a zöldségestől hozott holmikat a szekérre, aztán odasétált a folyami patkányokhoz, és odaszólt a leghangosabb és legdurvább alaknak közöttük. – Tán jobb lenne, ha nem így beszélnél egy hölgyhöz – mondta Alvin. – Vagy tán az lenne a legjobb, ha meg se szólalnál. Alvint nem lepte meg a szemükben felcsillanó fény, amint rájuk szólt. Mert egy dolog zaklatni egy asszonyt, de tudta, már azt méregették, milyen könnyen tudnának elbánni Alvinnal. Mindig igyekeztek megragadni az alkalmat, hogy megleckéztessenek egy városi fiút, még ha olyan jókötésű volt is, mint Alvin. – Tán jobb volna, ha nem is szólnál hozzánk – mondta a harsány alak. – Tán máris többet szóltál, mint kellett vón’. Egy másik meg nem értette meg a dolgot, és azt hitte, még mindig azt játsszák, hogy heccelik a hölgyet. – Csak féltékeny. Ő akar a zavarosában halászni. – Még nem szóltam eleget – mondta Alvin –, ha nem tudjátok, hogyan illik egy hölgyhöz beszélni. A hölgy csak ekkor szólalt meg először.

– Nincs szükségem védelemre, fiatalember – mondta. – Csak menjen tovább, kérem. – Furcsa hangzása volt a szavainak. Választékos volt, mint Thrower tiszteletesnek, minden szót tisztán ejtett. Mint azok az emberek, akik keleten jártak iskolába. Jobb lett volna, ha nem szólal meg, mert a hangja csak tovább bátorította a legényeket. – Ó, máris kedveli a kölyköt! – Szerintem udvarolni akar neki! – A fiú meg el akarja süllyeszteni a hajónkat! – Mutassuk meg a banyának, ki az igazi férfi! – Ha az ő kis árbocát akarja, vágjuk le és adjuk oda neki. Megjelent egy kés, majd egy másik. Miért nem tartotta a száját? Ha csak egyedül Alvinnal kell törődniük, megelégszenek egy verekedéssel, egy az egy ellen. De ha neki teszik magukat, jönnek a kések, és többen mennek rá, hogy jól összeszabdalják, talán meg is öljék, vagy legalább levágják az orrát, vagy fülét. Alvin a hölgyre meredt egy pillanatig, magában azt üzente neki, tartsa a száját; akár megértette, akár nem, vagy egyszerűen csak megijedt, de nem szólt többet, Alvin pedig nekilátott olyan irányba terelni a helyzetet, amit tudott kezelni. – Kések – mondta Alvin a lehető legtöbb megvetéssel a hangjában. – Szóval féltek puszta kézzel szembeszállni egy kováccsal? Kinevették, de mindenki elrakta a kését. – A kovácsolás semmi ahhoz képest, milyen izmaink lesznek a sok evezéstől. – Többé már nem eveztek a folyón, fiúk, ezt mindenki tudja – mondta Alvin. – Csak ültök és hizlaljátok magatokat, meg lesitek, ahogy a lapátkerekek hajtják a hajókat. A legharsányabb beszélő erre fölállt és előrelépett, levetette mocskos ingjét. Izmos volt, jócskán, nem egy fehér, vagy vörös heggel a mellkasán, meg a karján. Meg a fél füle is hiányzott. – Ahogy elnézlek – mondta Alvin –, sok emberrel verekedtél már. – Úgy bizony – felelte a folyami patkány. – És ahogy elnézlek, a legtöbbjük jobb volt nálad. Na erre aztán elvörösödött, jól elpirult napbarnított arca, egészen a nyaka tövéig. – Nincs köztetek olyan, akivel érdemes birkózni? Valaki, aki győzni szokott verekedésben? – Én győzni szoktam! – kiabált a fickó egyre dühösebben, ami megkönnyítette volna Alvin dolgát. A többiek azonban kezdték visszarángatni. – A kovácslegénynek igaza van, nem vagy jó birkózásban. – Add meg neki! – Mike, lásd el a baját. – A tiéd, Mike. Hátulról – a legárnyékosabb, legsötétebb zugból – egy férfi állt föl és lépett előre. – Én majd elkenem a száját – mondta. A hangoskodó rögvest befogta a száját és elhátrált az útból. Alvin egyáltalán nem ezt akarta. A Mikenak nevezett férfi nagyobb és erősebb volt a többinél, és ahogy levette az ingjét, látta, hogy van ugyan egykét heg a testén, de többnyire sértetlen volt, és mindkét füle épen maradt, ami biztos jele volt annak, hogy ha valaha is alulmaradt verekedésben, sosem vesztett igazán csúnyán. Olyan izmai voltak, mint egy bölénynek. – A nevem Mike Fink! – bömbölte. – Én vagyok a lekkeményebb, lekkomiszabb anyaszomoríttó, aki valaha is vízen járt! Puszta kézzel csinállok árvát minden aligátorkölyökből! Két kézzel hányok szekérre egy élő bölént, oszt’ fejbesumom, hogy feldobgya a talpát! Ha nem tetszik a folyó kanyara, mekkapom a végét, addig rázom, míg kiegyenesedik. Minden asszony, akit meghágtam, hármasikreket szűt, ha ki tudott kelni az ágyból egyáltalán. Mire veled végzek, kölyök, le fog lógni a hajad minkét ódalt, mer nem lesz

füled, hogy megállítsa. Űve fogsz pisáni és többet nem kell borotválkoznod. Amíg Mike Fink hencegett, Alvin levette az ingjét, meg a kését és letette a szekér bakjára. Aztán egy kört rajzolt a porba a lábával, olyan higgadtan és zavartalanul, mintha Mike Fink csak egy nagyszájú kölyök lett volna, és nem gyilkos tekintetű férfi. Mire Fink befejezte a kiáltozást, elkészült a kör. Fink körbesétálta a kört és eltörölte a lábával a vonalat. – Nemtom ki tanittott verekenni, kölyök – mondta –, de ha velem verekedel, nincsen se vonal, se szabállok. A hölgy megint megszólalt. – Nyilván a beszédében sincsenek szabályok, különben tudná, hogy aki így használja az anyanyelvét, az csak annyit árul el magáról, hogy tudatlan és ostoba. Fink a nő felé fordult, és mintha szólni akart volna; de mintha tudta volna, hogy nincs mit mondania, vagy tán rájött, hogy bármit is mondana, attól csak ostobábbnak tűnne, hát hallgatott. A nő hangjában csendülő megvetés dühítette, egyszersmind kétséget ébresztett benne. Alvin először azt hitte, a hölgy csak megnehezíti a dolgát az ilyen beszéddel, aztán rájött, hogy azt csinálta Finkkel, amit Alvin próbált a nagyszájúval – felbosszantani, hogy rosszabbul verekedjen. A gond az volt, hogy amint Alvin fölmérte a folyami patkányt, sejtette, hogy Fink akkor sem harcolt ostobán, ha dühös volt, hanem csak veszélyesebb lett tőle és talán ölni is kész volt. Mondjuk beváltja a fenyegetését a fülek tépkedéséről. Ez nem afféle baráti birkózás lesz, mint amilyeneket a városi legényekkel szokott művelni, ahol csak az volt a cél, hogy földre kerüljön a másik, vagy ha füvön jártak, leszorítani a vállát a földre. – Kevés vagy te – mondta Alvin. – Ezt te is tudod, különben nem lenne kés rejtve a csizmádba. Fink egy pillanatra összerezzent, aztán elvigyorodott. Felhúzta a nadrágszárát, kihúzott egy hosszú pengéjű kést a csizmájából és a többieknek dobta. – Nincs szükségem késre ellened. – mondta. – Akkor miért nem veszed ki a kést a másik csizmádból is? – kérdezte Alvin. Fink elfintorodott és felhúzta a másik nadrágszárát is. – Itten nincs semmiféle kés – mondta. Alvin persze jobban tudta, és valahol örült neki, hogy Fink tartott tőle annyira, hogy ne váljon meg legtitkosabb késétől. Meg aztán, valószínűleg senki más nem tudott a késről, csak Alvin, mert ő képes volt meglátni efféle rejtett dolgokat. Fink nem akarta, hogy a többiek tudjanak a másik rejtett késről, mert ha híre megy a folyó mentén, nem lesz semmi haszna a fegyverből. Alvin mégsem hagyhatta, hogy Fink késsel a csizmájában álljon neki a verekedésnek. – Akkor vedd le a csizmád és birkózzunk mezítláb – mondta Alvin. Kés ide, vagy oda, ez amúgy is jó ötlet volt. Alvin tudta, hogy a folyami patkányok verekedés közben szerettek rúgkapálni, mint az öszvérek. Mezítláb talán már Fink sem olyan magabiztos. Ha veszített is valamit a bátorságából, Fink nem mutatta ki. Leült a földre és levette a csizmáját. Alvin is ugyanígy tett, és a zokniját is levette – Fink nem viselt zoknit. Most már egyikükön sem volt más, csak nadrág, és a verőfényes napsütésben, az eddig felkavart portól és izzadtságtól mindkettejük bőrén szürke csíkokat rajzolt a nedvesség. A sok por meg nedvesség sem tudta azonban elrejteni Alvin elől az érzést, hogy Mike Fink egész testét hexa ereje védte. Hogyan lehetséges ez? Tán valami amulett volt a zsebében? A mintázat a háta környékén volt a legerősebb, de mikor Alvin az elméjével kikutatta a farzsebét, nem volt ott más, csak Fink nadrágjának durva vászna. Egy fillér sem volt nála. Eddigre szép tömeg gyűlt köréjük. Nem csak a folyami patkányok, akik az árnyékban lebzseltek, de mások is, a viselkedésükből pedig egyértelmű volt, hogy Mike Fink győzelmére számítottak. Biztosan legendaszámba ment már a fickó a folyó mentén. Nem is csoda, ha ilyen titokzatos hexa védte. El tudta képzelni, amint az emberek kést rántanak ellene, hogy megszúrják, és az utolsó pillanatban félrebicsaklik a

penge, vagy gyengül a fogásuk a markolaton. Sokkal könnyebb volt úgy’ nyerni birkózásban, hogy senki emberfia nem tudott ártani neki, hogy se harapás, se kés pengéje nem fogott rajta. Fink először kipróbálta mind az összes egyszerű dolgot, mert azok a leglátványosabbak: bömbölve lerohanta Alvint, mint egy bölény, átkarolni és a szuszt kiszorítani belőle, mint egy medve, megragadni és lódítani rajta egyet, mint egy parittyán. Alvin azonban egyiket sem engedte. Még a fortélyát sem kellett használnia hozzá, hogy megússza – fiatalabb és gyorsabb volt Finknél, a fickó pedig alig-alig tudta megérinteni, Alvin olyan gyorsan kitért előle. A tömeg először fújolt és gyávának nevezte Alvint. Egy idő múlva azonban már Finken nevettek, olyan ostobának tűnt, ahogy ordítva rohamozott és mindig hoppon maradt. Alvin egész idő alatt azt kutatta, honnét ered Fink hexája, mert addig nem győzhetett ellene, amíg nem tudja felbontani ezt az erős hálót. Nemsokára meg is találta – tinta alkotott mintázatot Fink fenekének bőrén. Nem volt már tökéletes hexa, hiszen a bőr megváltozott, megnyúlt az évek során, de ügyes mintázat volt, erős kötődésekkel, meg kapcsolatokkal – elég jó, hogy még akkor is erős mintát alkosson, mikor már eltorzult kissé az alakja. Ha nem egy verekedés kellős közepén lett volna, Alvin talán finomabb, óvatosabb módszert választott volna a hexa meggyöngítésére, mert nem akarta megfosztani Finket attól a védelemtől, ami olyan sokáig körülvette. Talán bele is halhat, ha elveszíti a hexáját, különösen, ha ettől óvatlanabb marad és arra számít, hogy megvédi. De mi más választása volt? Így aztán rávette a tintát Fink bőre alatt, hogy induljon meg, szivárogjon be a vérébe és oldódjon föl. Ezt meg bírta tenni úgy, hogy nem is összpontosított igazán – csak elindította, aztán a többi ment magától, miközben ő tovább kerülgette Finket. Hamarosan érezte, hogy gyengül a hexa, elhalványul, s végül teljesen felszívódik. Fink persze nem tudott róla, de Alvin igen – most már ugyanúgy ártani lehetett neki, mint bárki másnak. Eddigre azonban Fink már nem rontogatott rá olyan durván és ostobán, hanem körözött, cselezett, fogást keresett, hogy zömökebb termetével átdobja Alvint. Alvin keze azonban messzebbre ért, a karja pedig erősebb volt, így amikor Fink mozdult, hogy megragadja, A1 egyszerűen csak félreütötte a kezét. Most, hogy a hexa eltűnt, Al már nem hessegette el, hanem kinyúlt ő is, és mikor Fink megragadta a karját, Alvin benyúlt a keze alatt és Fink nyaka mögé akasztotta a karját. Alvin erősen lerántotta, hogy Fink meghajolt és a mellkasa egy vonalba került Alvin mellkasával. Túl könnyen ment – Fink hagyta magát, ő pedig tudta is, miért. És valóban, Fink közelebb húzta magát, aztán gyorsan felrántotta a fejét, azt remélte, hogy tarkójával felütheti Alvin állkapcsát. Amilyen erős volt, Alvin nyakát is eltörhette volna, csakhogy Alvin már nem volt ott. Sőt, már húzta is hátra a fejét, hogy amikor Fink fölegyenesedett és kibillent az egyensúlyából, a homlokával egyenest Fink arcába fejelt. Érezte, ahogy Fink orra megreccsen az ütéstől és vér fröccsent mindkettejük arcára. Nem volt ritkaság, hogy az embernek betörik az orra egy verekedésben, és persze pokolian fájdalmas is volt – egy barátságos verekedésnek itt lett volna vége, ámbár barátságos meccsen az ember nem fejelt a másik arcába. Bármelyik másik folyami patkány megrázta volna a fejét, ordított volna párat, hogy lerázza magáról a fájdalmat, aztán ment volna vissza a birkózásba. Fink azonban hátratántorodott, arcán őszinte megdöbbenéssel, kezét az orrára tapasztva. Aztán felvonyított, mint egy kivert kutya. Mindenki elhallgatott. Mulatságos volt, hogy egy Mike Fink-féle folyami patkány így vonyítson egy törött orr miatt. No nem olyan derűsen volt mulatságos, hanem nagyon furán. Egy folyami patkány nem szokott így viselkedni. – Rajta már, Mike – dünnyögte valaki. – Elbírsz vele, Mike. Korántsem voltak már ezek olyan lelkes buzdítások, mint előtte. Sosem látták még Mike Finket sérülten, vagy félni. Nem leplezte valami jól a gyengeségét. Csak Alvin tudta miért, csak ő tudta, hogy Mike Fink ezelőtt még sosem érzett ilyen fájdalmat, sosem folyt vére egy verekedésben. Sokszor törte be mások orrát

és nevetett a fájdalmukon – könnyű volt nevetnie, mikor nem tudta, milyen érzés. Most megtudta. A gond csak az volt, hogy mások hatévesen tanulják meg az ilyet, ő pedig most viselkedett hatéves módjára. Nem sírt éppen, de vonyított. Egy pillanatig Alvin azt hitte, talán ezzel vége a mérkőzésnek. Fink félelme és fájdalma azonban nemsokára haraggá vált és belevetette magát a verekedésbe. Talán a fájdalmat megtapasztalta, de az óvatosságot nem. Így aztán alig pár fogásba, csavarásba és rántásba tellett Alvinnak, hogy a földre vigye Finket. Bármilyen rémült és meglepett volt is Fink, nála erősebb emberrel Alvinnak még nem akadt dolga. Egészen eddig a pillanatig Alvinnak sosem volt alkalma megtapasztalni, milyen erős is volt; sosem kellett igazán megerőltetnie magát. Most azonban, míg a porban fetrengtek, már nehezen szedte a levegőt, Fink forró, bűzös lehelete hol fölötte, hol alatta fújtatott, kemény térdelések, erős szorítások, porban kaparászó, támaszt kereső lábak kavargása közt igazán próbára tette magát. A küzdelmet végül az döntötte el, hogy Fink nem volt tisztában saját gyengeségével és határaival. Mivel soha nem törték még csontját, Fink sosem tanulta meg behúzni a lábát, védeni, nehogy valaki megtapossa. Mikor Alvin kiszabadult egy fogásból és talpra állt, Fink gyorsan átfordult és egy pillanatig, míg a földön feküdt, egyik lábát keresztbe tette a másik előtt, ami szinte hívogató volt. Alvin nem is gondolkodott, csak felugrott és két lábbal taposott Fink felül levő lábára, és minden súlyával ránehezedett. Olyan keményen érkezett a felső lábra, hogy nem csak az, de a másik láb csontja is nagyot reccsenve adta meg magát. Fink felvisított, mint egy kisgyerek. Alvin csak ekkor jött rá, mit tett. Ó igen, a harcnak vége volt – senki sem olyan kemény, hogy két törött lábbal tovább verekedjék. Alvin azonban tudta anélkül, hogy odanézett volna – legalábbis a szemével látta volna – hogy ezek nem tiszta törések voltak, amik könnyen begyógyulnak. Fink már nem volt fiatal, nem volt serdülő kölyök. Ha egyáltalában meggyógyulnak a törések, örök életére sánta marad, vagy teljesen megnyomorodik. Oda a megélhetése. Bizonyára sok ellenséget szerzett az évek során – hát még azok mit tennének vele? Meddig élhetett még így? Ezért aztán Alvin letérdelt a földre, a vergődő Mike mellé – legalábbis a felsőteste vergődött, miközben próbálta nem mozgatni a lábát és megérintette. Most, hogy hozzáért a testéhez, még ha a nadrág szövetén keresztül is, Alvin könnyebben tudott dolgozni, gyorsabban összeforrasztani a csontokat. Csak ennyit tett, nem többet – a horzsolásokat, a felszakadt izmokat, a vérzést nem szüntette meg, nehogy Fink megpróbáljon fölkelni és megint támadni. Elvette a kezét Finkről és ellépett. A folyami patkányok rögtön elbukott hősük köré gyűltek. – A lába eltört? – kérdezte a nagyszájú. – Nem – felelte Alvin. – Darabokra tört! – bömbölte Fink. Addigra egy másik már fölvágta a nadrágszárát. Meglátta a zúzódást, végigtapogatta a csontot, miközben Fink visított és elhúzódott. – Ne nyúlj hozzá! – Nekem nem tűnik töröttnek – mondta a fickó. – Nézd, hogy mozgatja a lábát. Nem tört ez el. Valóban – Fink már nem csak a felsőtestével rángatózott, de a lába is kapálózott. Egyik társa talpra támogatta, Fink pedig megtántorodott, majdnem elesett, és a nagyszájúra nehezedett, orra vérét belemaszatolta az ingjébe. A többiek elhúzódtak tőle. – Csak egy fiú – dünnyögte az egyik. – Vonyít, mint egy kutyakölyök. – Akár egy óriási csecsemő. – Mike Fing. – Kuncogás. Alvin már a szekérnél állt és az ingjét öltötte magára, aztán a bakra ült, hogy fölvegye a cipőjét, meg a

zokniját. Fölnézett és látta, hogy a hölgy őt nézi. Alig két méterre állt tőle, arcán halvány undorral. Alvin rájött, hogy bizonyára azon undorodik, ahogyan kinéz, amilyen koszos. Talán nem kellett volna rögtön felöltöznie, de az is udvariatlanság volt, hogy az ember félmeztelen mutatkozzék egy hölgy előtt. Ami azt illeti, a városi férfiak, különösen az orvosok és ügyvédek szinte szégyellték magukat, ha megfelelő kabát, meg kravátli nélkül mutatkoztak az utcán. A szegény embereknek általában nem futotta ilyen ruhákra, egy inaslegénytől pedig egyenesen páváskodás lett volna így öltözni. Az ing azonban... az ingjét föl kellett vennie, akár koszos volt, akár nem. – Megbocsásson, nagysága – mondta Alvin. – Majd otthon megfürdök. – Megfürdik? – kérdezte a hölgy. – Attól majd lemossa magáról a brutalitást is? – Azt nem tudhatom, mert még sosem hallottam ezt a szót. – Merem állítani, hogy nem – jegyezte meg a hölgy. – Brutalitás. A latin brute szóból. Annyit tesz, vadállat. Alvin érezte, hogy elvörösödik a haragtól. – Talán igen. Talán hagynom kellett volna, hogy úgy beszéljenek magával, ahogy kedvük tartja. – Én nem törődtem velük. Nem zavartak. Nem kellett volna megvédenie, különösen nem ezen a módon. Meztelenre vetkőzni, és a porban hempergőzni... Csupa vér. Alvin nem is tudta, mit feleljen, olyan fellengzős és keményfejű nőszemély volt. – Nem voltam meztelen – felelte Alvin, aztán elvigyorodott. – Ez meg az ő vére. – Maga pedig büszke rá? Igen, az volt. De tudta, hogy ha ezt is válaszolja, attól még jobban lealacsonyodik a szemében. És akkor mi van? Mit érdekelte, mit gondol róla? Azért inkább nem felelt. A köztük támadt csendben hallotta a folyami patkányok zsivaját, részint Finken köszörülték a nyelvüket, aki már nem jajveszékelt, de nem is szólt semmit. Most azonban már nem csak Fink járt az eszükben. – A városi legény azt hiszi, kemény. – Tán meg kéne mutatni neki, milyen egy igazi verés. – Aztán meglátjuk, mennyire flancos is a barátnője. Alvin nem látott a jövőbe, de nem kellett fáklyának lennie ahhoz, hogy megjósolja, mi fog történni. Fölvette a csizmáját, a lovak befogva, ládák a szekéren, ideje mennie. De bármilyen lenéző és öntelt is volt a hölgy, nem hagyhatta hátra. Tudta, hogy mostantól csak még jobban zargatnák a folyami patkányok és bármennyire is úgy gondolta, nincs szüksége védelemre, ezek az emberek épp most látták, amint a vezérüknek ellátják a baját és megalázzák, s mindez a hölgy miatt történt, vagyis valószínű, hogy a porban fekve végzi, a bőröndjeit pedig a folyóba dobálják, vagy még rosszabbul is járhat. – Jobb lesz, ha fölszáll – mondta neki Alvin. – Most még parancsolgatni is akar nekem, mintha holmi közönséges... Mit csinál? Alvin a bőröndjeit és táskáit dobálta föl a szekérre. Neki olyan egyértelműnek tűnt, hogy nem fáradt a válasszal. – Maga kirabol engem, uram! – Úgy bizony, ha nem száll föl magától – felelte Alvin. Addigra a folyami patkányok már a szekér közelében gyülekeztek, és egyikük megfogta a lovak gyeplőjét. A hölgy körülnézett, dühös arckifejezése kicsit megváltozott. Éppen csak egy kicsit. A dokkról a bakra lépett, Alvin pedig a kezét nyújtotta és segített neki helyet foglalni a bakon. Addigra a nagyszájú már mellette állt és a szekérre támaszkodva, komiszán vigyorgott. – Egyikünket legyőztél, kovácslegény, de vajon boldogulsz mindannyiunkkal? Alvin csak nézett rá, s közben a lovat tartó emberre koncentrált. Amaz úgy érezte, mintha ezernyi tű szúrt volna a tenyerébe – felkiáltott és eleresztette a lovat. A nagyszájú fickó a kiáltás felé nézett, Alvin pedig kihasználta az alkalmat és fültövön rúgta. Nem volt igazi rúgás, de a füle sem volt már az igazi, és végül a földön ülve végezte, a fejét tapogatva.

– Gyia! – kiáltotta Alvin. A ló engedelmesen megindult, a szekér pedig mozdult vagy két centit. Aztán még kettőt. Nehéz megindulni egy olyan szekérrel, amit teleraktak vassal. Alvin megkönnyítette a kerekek forgását, de a szekér súlyával, meg a ló erejével nem tudott mit kezdeni. Mire a ló megindult, a szekér már jóval nehezebb volt, mert a folyami patkányok visszatartották, és próbáltak fölkapaszkodni rá. Alvin hátrafordult és feléjük csattintotta az ostorát. Az ostort csak ijesztésnek szánta, senkit sem talált el vele. Mégis mind úgy eresztették el a szekeret, vagy fordultak le róla, mintha eltalálta volna őket. Igazából az történt, hogy a szekér fája hirtelen olyan csúszós lett, mintha bezsírozták volna. Egyszerűen nem találtak fogást rajta. A szekér tehát megindult, amazok meg elterültek az utca porában. Ezzel azonban még nem volt vége, Alvinnak ugyanis meg kellett fordulnia a szekérrel, és visszaindulni^)? az úton, el a folyami patkányok mellett. Törte a fejét, hogy mitévő legyen, mikor eldördült egy muskéta, jó hangosan, mintha ágyút sütöttek volna el. Mire megfordult a szekérrel, látta a kikötőmestert a dokkon állva, mellette a felesége. Kezében muskétát tartott, az asszony pedig éppen újratöltötte azt, amelyiket az előbb sütött el. – Többnyire jól elvagyunk egymással, ti meg én, fiúk – mondta a kikötőmester. – Ma azonban mintha nem tudnátok, mikor kenték el a szátokat tisztességgel. Ideje, hogy visszabújjatok az árnyékba, mert ha még egy lépést tesztek a szekér felé, amelyikőtök nem döglik bele a sörétbe, az bíróság előtt végzi Hatrack Riverben. Aztán ha azt hiszitek, nem fizettek meg, amiért megtámadtok egy helybéli legényt, meg az új tanítónőt, akkor valóban olyan ostobák vagytok, amilyennek látszotok. Derék beszéd volt, és hatásosabb, mint sok másik, amit Alvin életében hallott. A folyami patkányok rögvest visszaültek az árnyékba, meghúztak egy kancsót, és igen morcos arccal néztek Al és a hölgy után. A kikötőmester visszament az irodájába, mielőtt a szekér még igazán eltávolodott volna a mólótól. – Gondolja, hogy a kikötőmester bajba kerül, amiért segített nekünk? – kérdezte a hölgy. Alvin örömmel tapasztalta, hogy a fennhéjázásnak már nyoma sem volt a hangjában, bár még mindig olyan tisztán beszélt, ahogyan a kalapács csendült az üllőn. – Nem – felelte Alvin. – Mind tudják, hogy ha bármi baja esik a kikötőmesternek, és ők ártanak neki, sosem dolgozhatnak többé a folyón, vagy ha mégis, nem élik meg a következő kikötőt. – És maga? – Hát arra nincs biztosíték. Úgyhogy majd pár hétig nem jövök le Hatrack Mouth-ba. Addigra már találnak munkát a fickók és messzire járnak fölfelé, vagy lefelé a folyón. – Aztán eszébe jutott, amit a kikötőmester mondott. – Maga az új tanítónő? A hölgy nem válaszolt. Legalábbis nem közvetlenül. – Felteszem vannak efféle emberek keleten, csak nemigen találkozik velük az ember ilyen nyíltan. – Hát, jobb nyíltan találkozni velük, mint négyszemközt – nevetett Al. A hölgy azonban nem. – Dr. Whitley Physickerrel kellett volna találkoznom. A hajómat későbbre várhatta, de lehet, hogy már úton van. – Ez az egyetlen út, asszonyom – felelte Alvin. – Kisasszony. Nem asszonyom. Ez a megnevezés a férjezett hölgyeknek jár. – Ahogy mondtam, ez az egyetlen út van. Ha már útra kelt a jó doktor, nem kerülhetjük el. Kisasszony. Ahogy a szeme sarkából ránézett, mintha halovány mosoly tűnt volna föl a hölgy szája sarkában. Talán mégsem volt olyan szigorú, mint amilyennek látszott. Talán majdnem egészen emberi volt. Talán bele is egyezik, hogy magánórákat adjon egy kis, félvér fiúnak. Talán megéri majd azt a sok munkát, amit a tavaszi lak helyrehozásával töltött. Mivel előre nézett és a szekeret hajtotta, nem lett volna illendő, ha felé fordul és úgy bámulja, ahogyan kedve tartja. Ezért inkább azt a részét küldte ki a hölgy felé, ami „látott”, méghozzá olyan dolgokat, amiket más ember nem láthatott a saját szemével. Alvinnak ez már szinte természetes volt, hogy úgymond

bepillantson mások bőre alá. Ez azonban, ne feledjük, nem olyan volt, mintha a szemével látott volna. Persze meg tudta mondani, mi lapult egy ruha alatt, de nem meztelenül látta az embereket. Inkább megtapasztalta a bőrüket, mintha a pórusaikba költözött volna. Nem úgy tekintett hát rá, mintha leskelődött volna, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak egy másik módja volt, hogy lássa az embereket és megértse őket. Nem látta a test formáját és színét, de tudta, ha izzadnak, melegük van, egészségesek, vagy feszültek. Látta a horzsolásokat, és a rég begyógyult sebeket. Látta a rejtett pénzt, vagy titkolt papírokat – de ha el akarta volna olvasni őket, föl kellett fedeznie a tinta nyomát a papíron, követni az útját, amíg a fejében összeálltak a vonalak betűkké. Nagyon lassú művelet volna az ilyesmi. Nem olyan, mintha látna, de nem ám. Szóval megnézte magának olyan „szemmel”, amivel másként látta az embereket. Amit talált, igencsak meglepte, mert legalább annyira behálózták a hexák, mint Mike Finket. Több rétegen át borította, a nyakában lógó amulettől a ruhájába varrt hexákig, még a kontyába fonva is talált egyet drótokból. Csak egyikük szolgált védelmül, és az korántsem volt olyan erős, mint Mike Finké. A többi pedig... mire volt jó? Alvin nem látott még ilyen mintákat ezelőtt, és időbe került neki, míg rájött, mit csinálnak ezek a testét beborító hexák. A legtöbb, amire jutott, miközben szemét az úton tartotta, hogy ezek a hexák valahogyan nagyon erős illúziót bocsátottak rá, amitől másnak tűnt, mint aki valójában volt. Az első gondolata persze az volt – talán természetesnek is mondható –, hogy megtudja, ki is ez a hölgy valójában, az álcája alatt. A ruhák valódinak tűntek – a hexák csak a hangját változtatták meg, és a bőre árnyalatát, meg a felszínét. Alvinnak kevés tapasztalata volt az efféle illúziókkal, az olyanokkal pedig, amiket hexákból csináltak, szinte semmi. A legtöbb ember szavakkal és mozdulatokkal bűvölt, meg lerajzolták hozzá, amit láttatni akartak. Az efféle dolgok a másik ember fejében működtek, és amint valaki átlátott rajta, többé már nem tévesztette meg. Mivel Alvin mindig átlátott ezeken, az efféle bűbájok hatástalanok voltak nála. A tanítónőnél azonban más volt a helyzet. A hexa azt változtatta meg, ahogyan a fény érte, és visszaverődött róla, így nem a másik ember fejében alkotott téves képet. Az ember valóban másnak látta, mert a fény úgy érte a szemét. Mivel a változást nem Alvin fejében hozta létre, hiába tudta, hogy bűbájosságról van szó, még nem látott át rajta. A fortélyával pedig nem tudta igazán megmondani, mit rejteget a hexák alatt, csak annyit, hogy nem volt olyan ráncos és csontos, amilyennek tűnt, tehát arra tudott gondolni, hogy esetleg fiatalabb, mint látszik. Csak amikor abbahagyta a találgatást, hogy mi rejtőzhet az álca alatt, jutott eszébe az igazi kérdés: Ha már egy hölgynek megadatott, hogy álcázza magát és annak tűnjék, aminek akart, miért pont így akart kinézni? Hűvösnek, szigorúnak, komolynak, mosolytalannak és mérgesnek. Mindennek, amiről egy asszony csak remélhette, hogy sosem lesz, ez a tanítónő egyenest ezt választotta. Talán szökevény volt. A hexák alatt azonban bizonyosan egy nő rejtőzött, Alvin pedig sosem hallott női bűnözőről, tehát ez nem lehetett. Talán csak fiatal volt és úgy gondolta, az emberek nem veszik elég komolyan, ha nem tűnik idősebbnek. Erről aztán Alvin is mesélhetett. Vagy talán csinos volt, és a férfiaknak mindig más járt a fejében – Alvin megpróbálta elképzelni, mit csináltak volna azok a folyami patkányok, ha egy szép hölgy várakozik a mólónál. Az igazat megvallva, a hajósok bizonyára olyan udvariasak lettek volna, amennyire csak tőlük tellett. Csak a ronda nőket szerették gúnyolni, mert biztosan a saját anyjukra emlékeztette őket. Ezért az egyszerűsége nem igazán védte meg tőlük. Sebet, hegeket sem rejtett az álca, Alvin ugyanis nem talált a bőrén se foltot, se himlőhelyet, se efféle nyomokat. Akárhogy is, nem tudta kitalálni, miért rejtőzött el ennyi hazugság alá. Bárki és bármi lehetett. Meg sem kérdezhette, mert ha elárulja neki, hogy átlát az álcáján, azzal a fortélyát is fölfedné, és honnét tudhatja, hogy egy ekkora titkot rá lehetne bízni, mikor azt sem tudta, kicsoda, és miért rejti el az igazi valóját? Eszébe jutott, hogy el kéne mondani valakinek. Az iskolai tanácsnak tudni kellene, hogy a hölgy nem egészen az, aminek látszik, mielőtt rábízzák a gyerekeket. De hát nekik sem mondhatta el anélkül, hogy magát el ne árulná; végső soron pedig, ez a tanárnő titka volt, és senkinek sem árt vele. Meg aztán, ha

elmondaná a titkát, azzal mindkettejüket tönkretenné, amiből senkinek semmi haszna nem lenne. Nem. Jobb csak figyelni és megismerni úgy, ahogy másokat: a cselekedetein keresztül. Ez a legjobb terv, ami az eszébe jutott, és igazság szerint most, hogy tudta, van valami titka, nem is tudna közömbös maradni. Annyira megszokta már, hogy bogárszalajtó módjára felfedezte maga körül a dolgokat, hogy komolyan küzdenie kellett, hogy ne vizsgálgassa a hölgyet, különösen, ha a tavaszi lakban fog élni. Kicsit remélte, hogy nemet mond, mert akkor nem foglalkoztatná annyira ez a titok; ugyanakkor remélte is, mert akkor szemmel tarthatná és meggyőződhetne róla, hogy rendes ember. Akkor pedig még jobban szemmel tarthatnám, ha tanulnék tőle. Figyelhetném a saját szememmel, kérdezhetnék, hallgathatnám a válaszait és megítélhetném, milyen ember. Talán ha elég sokat tanít, idővel megbízik bennem, én pedig benne, aztán elmondanám neki, hogy Teremtő akarok lenni, ő pedig megosztaná velem a titkait és segíthetnénk egymáson. Igaz barátokká válhatunk, amiben nem volt részem, mióta eljöttem otthonról és elbúcsúztam Mérték bátyámtól. Nem hajtotta a lovat, a szekér így is nehéz volt a ládákkal, meg bőröndökkel együtt. A beszélgetésük után, a beálló csöndben, amíg megpróbálta kideríteni, ki ez a nő, még mindig csak alig fél mérföldre jártak Hatrack Mouth-tól, mikor Dr. Physicker puccos szekere szembejött velük. Alvin rögtön felismerte és intett Po Dogglynak a kocsin. Alig pár perc alatt átszállították a tanítónőt, meg a holmiját a szekérről. Po és Alvin cipekedtek, Dr. Physicker minden figyelmét lekötötte, hogy udvariasan átsegítse a tanítónőt a szekérre. Alvin még sosem látta ilyen elegánsan viselkedni az öreg doktort. – Szörnyen röstellem, hogy ilyen kényelmetlen szekéren kellett utaznia – mondta a doktor. – Nem gondoltam, hogy késni fogok. – Ami azt illeti, korán jött – felelte a hölgy. Aztán elegánsan Alvin felé fordult és hozzátette. – A szekérút pedig meglepően kellemes volt. Mivel Alvin alig szólt egy szót az út során, hirtelenjében meg sem tudta mondani, hogy dicséretnek szánta, amiért kellemes társaság volt, vagy hálás volt, amiért tartotta a száját és nem zavarta. Így vagy úgy, de érezte, hogy ég az arca, de nem a haragtól. Miközben dr. Physicker felmászott a hintóra, a tanítónő megkérdezte: – Hogy hívják ezt a fiatalembert? – Mivel a doktorhoz beszélt, Alvin nem válaszolt. – Alvin – felelte a doktor helyet foglalva. – Itt született. A kovácsunk inasa. – Alvin – mondta és a hintó ablakán át nézett Alvinra. – Köszönöm, amiért ilyen lovagias volt és remélem, megbocsátja, amiért elsőre hálátlanul szóltam magához. Nyilvánvalóan alábecsültem nemkívánatos társaságunk rosszindulatát. Szavai olyan elegánsan hangzottak, mintha zenélt volna a hangjával, és bár Alvin csak félig-meddig sejtette, miről beszél, a hölgy arckifejezése olyan kedves volt, amennyire szigorú ábrázatától tellett. Vajon milyen lehet alatta az igazi arca? – Nincs mit, asszonyom – felelte. – Mármint, kisasszony. Po Doggly csettintett a lovaknak és a hintó megindult, még mindig Hatrack Mouth felé. Ezen az úton nem volt könnyű olyan helyet találni, ahol megfordulhatott a szekérrel, így Alvin már jócskán odébb járt, mire a hintó megint beérte. Po lelassította a hintót, dr. Physicker pedig kihajolt és egy ezüstdollárt dobott ki; Alvin reflexből elkapta. – Amiért segítettél Miss Larnernek – mondta dr. Physicker. Azzal Po megint gyiázott a lovaknak és elzörögtek, otthagyták Alvint a porfelhőben. Érezte az érme súlyát a kezében és egy pillanatig a hintó után akarta hajítani. Annak azonban semmi haszna nem lenne. Nem, majd visszaadja valahogy Physickernek, valamikor, amikor senki nem kerül kellemetlen helyzetbe miatta. Mégis bántotta kicsit, hogy fizettek neki, amiért segített a hölgynek, mintha valami szolga volna, vagy utcakölyök. A legjobban az bántotta, hogy vajon a tanítónő ötlete volt-e a fizetség. Mintha úgy gondolta volna, megérdemel egy negyednapi fizetséget, amiért megvédte a becsületét. Biztos volt benne, hogy ha kabátot, felöltőt, kravátlit viselt volna a koszos inge helyett, azt gondolta volna,

hölgynek kijáró szolgálatot tett, amire bárki keresztény úriember hajlandó lett volna, és csak hálával tartozna neki, nem fizetséggel. Fizetség. A pénz égette a tenyerét. Pár percig azt hitte, a hölgy megkedvelte. Szinte remélte, hogy beleegyezne a tanításába, segítene neki megérteni, hogyan működik a világ, mit kell tennie, hogy igazi Teremtő váljon belőle és megzabolázza a Pusztító szörnyű erejét. Most azonban nyilvánvaló volt, hogy megvetette őt. Hogyan is kérhetné meg ezek után? Hogyan is képzelhetné, hogy méltó a tanítására, mikor a tanítónő csak koszt, vért és szegény ostobaságot látott benne? Tudta ő, hogy Alvin jót akart, de még mindig egy nagy vadember volt a szemében, ahogy először mondta. Azt látta benne. Brutalitást. Miss Larner. Így nevezte a doktor. Ízlelgette a nevét, ahogy a por ropogott a szájában. Az állatokat nem viszik iskolába.

Tanító Miss Larnernek nem állt szándékában egy tapodtat sem engedni ezeknek az embereknek. Elég sok rémtörténetet hallott már a határvidéki iskolák tanácsairól, hogy tudja, megpróbálnak majd kibújni minden korábban tett ígéretük alól. Már kezdődött is. – A levelükben említették, hogy fizetségem részeként lakhelyet biztosítanak nekem. Egy fogadót nem tekintek privát lakhelynek. – Saját, privát szobája lesz – mondta dr. Physicker. – És minden étkezésemet egy közös asztalnál kell elfogyasztanom? Elfogadhatatlan. Ha maradok, a napom jelentős részét gyermekek társaságában töltöm, és ha végeztem a munkával, elvárom, hogy lehetőségem legyen elkészíteni a saját ételemet egyedül, és magányosan elfogyasztani, majd az estéket a könyveim társaságában óhajtom tölteni, zavartalanul. Ez egy útszéli fogadóban lehetetlen, uraim, ezért egy szoba a fogadóban nem tekinthető privát rezidenciának. Látta, hogy mind őt méricskélik. Néhányan zavarba jöttek a beszédétől – pontosan tudta, hogy a vidéki ügyvédek szeretnek fellengzősen viselkedni, de egy valódi oktatásban részesült nagyvárosi emberrel szemben esélytelenek maradtak. Az egyetlen igazi problémát Pauley Wiseman seriff jelentette. Milyen abszurd, hogy felnőtt létére még mindig kölyökkori becenevét használta. – Nézze, kérem, kisasszony – kezdte a seriff. Miss Larner felvonta a szemöldökét. Az efféle emberre jellemző volt, hogy bár Miss Larner látszólag túl járt a negyvenen, férjezetlen mivolta miatt feljogosítva érezte magát, hogy úgy bánjon vele, mint egy makacs, fiatal lánnyal. – Mit kellene látnom? – Nos, Horace és Peg Guester felkínáltak egy kis házat az ön részére, de nemet mondtunk, ilyen egyszerűen: nemet mondtunk nekik, és magának is nemet mondunk. – Rendben van. Látom már, hogy nem áll szándékukban betartani a szavukat. Szerencsére uraim, nem hétköznapi tanító vagyok, aki hálás minden ajánlatért. Jó helyem volt a Penn iskolában és biztosíthatom önöket, hogy bármikor visszatérhetek oda. Minden jót. Talpra állt, s a férfiak rögtön felpattantak, kivéve a seriffet – de nem udvariasságból keltek föl. – Kérem. – Foglaljon helyet. – Beszéljük meg. – Ne siessük el. Végül Dr. Physicker, a tökéletes békéltető volt az, aki a sarkára állt, miután szigorú pillantással elnémította a seriffet. Wiseman azonban nem tűnt túlságosan nyugodtnak. – Miss Larner, a magánházra vonatkozó döntésünk nem visszavonhatatlan. De kérem, vegye figyelembe a minket aggasztó problémákat. Először is, aggódtunk, hogy a ház nem lenne megfelelő. Nem is ház igazán, hanem egyszerű szoba, egy elhagyatott tavaszi lakból alakították ki... A régi tavaszi lak. – Fűtés van? – Igen. – Ablak van rajta? Zárható az ajtaja? Van benne szék, asztal és ágy? – Igen, akad mindegyikből. – A padlója deszkázott? – Szépen bedeszkázták. – Akkor kétlem, hogy korábbi rendeltetése, mint tavaszi lak, gondot okozna. Volt még más kifogásuk is? – Na még szép, hogy van! – kiáltott föl Wiseman seriff. Aztán látván a többiek döbbent tekintetét,

hozzátette. – Már megbocsásson a durva szavakért. – Kíváncsi vagyok, miféle kifogások azok – mondta Miss Larner. – Egyedül, egy magányos házban, az erdőben! Egy hölgy! Nem tisztességes ez! – A maga szórendje nem tisztességes, Mr. Wiseman – mondta Miss Larner. – Ami pedig a magányos élet illendőségét illeti, biztosíthatom magukat, hogy hosszú éveken át éltem egyedül, és mindvégig háborítatlanul. Van másik ház a közelben? – A fogadó az egyik irányba, a kovács háza, meg műhelye a másik irányba – felelte Dr. Physicker. – Akkor tehát, ha bármiféle nehézségem támadna, biztosíthatom önöket, hogy hallatni fogom a hangomat és elvárom, hogy akik meghallják, a segítségemre siessenek. Vagy talán attól fél, Mr. Wiseman, hogy helytelen viselkedésben kívánok részt venni, önként? Hát persze, hogy pontosan erre gondolt, elvörösödő arca is ezt bizonyította. – Úgy vélem, kellő referenciákkal bírnak eddigi tevékenységeimről – mondta Miss Larner. – Ám ha kétségeik támadtak efelől, talán jobb lenne, ha visszatérnék Philadelphiába, minél hamarabb, mert ha életkorom ellenére nem bízhatnak meg abban, hogy tisztességes életet bírok élni felügyelet nélkül, akkor a gyermekeik felügyeletét sem bízhatják rám, nem igaz? – Akkor se nem tisztességes! – kiáltotta a seriff. – Se. – Sem – – mosolygott Miss Larner Pauley Wisemanre. – Tapasztalatom szerint, Mr. Wiseman, azok az emberek, aki feltételezik másokról, hogy alkalmasint tisztességtelen cselekedetre ragadtathatják el magukat, mindössze saját belső vívódásukat ismerik el. Pauley Wiseman föl sem fogta, hogy éppen megvádolták valamivel, amíg néhány ügyvéd kuncogni nem kezdett a keze takarásában. – Úgy látom, tisztelt uraim az iskolai bizottságban, hogy két választásuk van. Az egyik, hogy kifizetik a hajójegyemet vissza Dékánéig, illetve onnan a szárazföldi útiköltségemet Philadelphiáig, valamint egy hónapi fizetésemet, amit megkerestem volna az utazás ideje alatt. – Ha nem tanít, nem jár pénz – mondta a seriff. – Elhamarkodottan beszél, Mr. Wiseman – mondta Miss Larner. – Úgy vélem, az itt megjelent ügyvédek is tájékoztathatják róla, hogy az iskolai tanács levele tartalmaz egy szerződést, amelyet önök éppen megszegnek, és ezért nem csak egyhavi, de az egész évi fizetésemet is behajthatnám magukon. – Nos, ez nem biztos, Miss Larner – kezdte az egyik ügyvéd. – A Hio most már az Egyesült Államok része, uram. Más államok bíróságán pedig elegendő precedens áll rendelkezésükre, ami egészen addig kötelező érvényű magukra nézvést, amíg Hio kormánya törvényileg másként nem rendelkezik. – Biztos, hogy tanárnő? Nem ügyvéd? – tréfálkozott egy másik ügyvéd, és mindannyian nevettek. – A másik lehetőségük, hogy szemügyre veszem ezt a... ezt a tavaszi lakot, és eldöntőm, elfogadható-e számomra. Ha igen, akkor engedik, hogy ott lakjam. Ha bármikor erkölcsileg kifogásolható viselkedésen kapnak, a szerződés keretein belül megadott módon megszüntethetik a munkaviszonyomat. – Börtönbe is csukhatjuk, bizony ám! – tódította Wiseman. – Lám, Mr. Wiseman, kissé mintha előreszaladtunk volna, nem igaz? Börtönről beszél, pedig még el sem döntöttem, miféle erkölcsileg undorító cselekedetet fogok elkövetni. – Pofa be, Pauley – mondta az egyik ügyvéd. – Melyik alternatívát választják, uraim? – kérdezte Miss Larner. Dr. Physicker nem hagyta, hogy Pauley Wiseman hatással legyen a tanács gyengébb akaratú tagjaira. Eldöntötte, hogy nem lesz további vita. – Ehhez nem szükséges visszavonulnunk, igaz, uraim? Meglehet, hogy mi itt a Hatrack mentén nem vagyunk kvékerek, ezért nem szoktunk hozzá a gondolathoz, hogy a hölgyek egyedül is akarhatnak lakni, és mindenféle tevékenységet végezni, de nyitottak vagyunk és hajlandóak rá, hogy új dolgokat tanuljunk meg. Szükségünk van a szolgálataira, és betartjuk a szerződést. Mindenki egyetért?

– Igen. – Ellenszavazat? Akkor tehát elfogadtuk. – Nem – mondta Wiseman. – A szavazásnak vége, Pauley. – Túl gyorsan véget vetett neki! – Ellenszavazatát feljegyeztük, Pauley. Miss Larner fagyosan elmosolyodott. – Biztos lehet benne, Wiseman seriff, hogy én nem felejtettem el. Dr. Physicker megkopogtatta a pálcájával az asztalt. – A gyűlést berekesztem jövő kedd délután három óráig. Most pedig, Miss Larner, szívesen elkísérem Guesterék tavaszi lakjához, ha önnek megfelel. Mivel nem tudták, mikor érkezik, rám bízták a kulcsokat és megkértek, hogy nyissam ki önnek a házat; ők majd később üdvözlik önt. Miss Larner, akárcsak a többiek, tudatában volt annak, hogy igencsak furcsa dolog, hogy a háziúr nem személyesen köszönti a vendégét. – Tudja, Miss Larner, nem volt biztos, hogy elfogadja az ajánlatot a tavaszi lakra. Úgy akarták, hogy ön hozza meg a döntést, ha megtekintette a helyet... méghozzá nem az ő jelenlétükben, nehogy zavarban érezze magát, ha vissza akarná utasítani. – Akkor igazán nagylelkűen cselekedtek – mondta Miss Larner. – Majd megköszönöm nekik, amikor találkozom velük. Megalázó volt Vén Peg számára, hogy ki kellett sétálnia a tavaszi lakhoz, hogy rimánkodjék ennek a felfuvalkodott philadelphiai vénlánynak. Horace-nak is jönnie kellett volna. Ő talán beszélhetett volna vele, mint férfi a férfival – mert úgy tűnt, ez a nő nem hölgynek gondolta magát, hanem úrnak. Akár Camelotból is jöhetett volna, hogy azt hiszi, hercegnő, aki parancsolgathat a köznépnek. Hát, Franciaországban megoldották a gondot, Napóleon tett róla, és helyrerakta Lajos királyt. Az efféle uraskodó hölgyek, mint Miss Larner sosem kaptak még pofont az élettől, csak tették a dolgukat és azt gondolták, amelyik ember nem beszél helyesen, az már túl alacsony rangú volt, hogy sokra tartsák őket. Hol volt tehát Horace, hogy helyrerakja ezt a hölgyet? Hát a tűz mellett üldögélt és duzzogott, mint egy négyéves kölök. Még Arthur Stuart sem rendezett soha efféle duzzogást. – Nem kedvelem – mondta Horace. – Hát akár kedveled, akár nem, ha taníttatni akarjuk Arthurt, azt csak tőle kaphatja meg – mondta Vén Peg a józan észre hivatkozva, de vajon hallgatott rá Horace? Na persze! – Élhet ott, meg taníthatja Arthurt, ha akarja, vagy nem, ha nem tetszik neki, de én akkor sem kedvelem és nincs helye abban a tavaszi lakban. – Miért, talán szent föld? – kérdezte Vén Peg. – Vagy tán átok ül rajta? Palotát kellett volna építeni őfelségének? – Ó, hát minek is beszél neki? Ha Horace egyszer valamit a fejébe vesz, ki nem veri onnét többé. – Nem, egyik sem, Peg – felelte Horace. – Hát akkor? Vagy már indokokra sincs szükséged? Csak eldöntőd, aztán jobb, ha az emberek szót fogadnak? – Azért, mert az a kis Peggy helye, azért. Nekem pedig csöppet sem tetszik, hogy az a fennhéjázó nőszemély lakik ottan. Nézzenek oda. Jellemző volt Horace-ra, hogy fölemlegeti szökevény lányukat, aki egy sort sem írt, mióta elszökött, és fáklya nélkül hagyta Hatrack Rivert, Horace-t pedig a szíve csücske nélkül. Ha én elszöknék, Horace, vagy Isten ne adja, meghalnék, az én emlékemet is tiszteletben tartanád, és nem hagynád, hogy más asszony elfoglalja a helyemet? Hát persze. Gondolom, még ki sem hűlne az ágyam, máris másik asszony bújna bele. Engem egy perc alatt pótolni tudsz, de a kis Peggy az más, szentélyként kell bánnunk a tavaszi lakkal, nekem pedig egyedül kell kimennem, hogy szembenézzek ezzel a kényes

vénlánnyal, meg könyörögni neki, hogy tanítson egy kis, fekete gyereket. Ha szerencsém lesz, nem próbálja megvásárolni tőlem. Miss Larner nem siette el az ajtónyitást sem, és mikor megtette, kendőt tartott az arca elé – bizonyára valami illatosat, hogy ne kelljen elviselnie egy becsületes vidéki ember szagát. – Ha nem bánja, szeretnék megbeszélni magával néhány dolgot – mondta Vén Peg. Miss Larner félrenézett, el Vén Peg feje fölött, mintha egy madarat vett volna észre egy távoli ágon. – Ha az iskoláról van szó, azt mondták, van még egy hét felkészülési időm, mielőtt beíratják a gyerekeket és megkezdődik a tanítás. Odalentről Vén Peg hallotta a kovácsműhely hangjait, a kalapács csing, csing, csing csendülését. Akarata ellenére is eszébe jutott a kis Peggy, meg az, hogy mennyire gyűlölte ezt a hangot. Talán Peggy szelleme valóban kísértette a házat. Most azonban Miss Larner állt az ajtóban, és Pegnek vele kellett boldogulnia. – Miss Larner, Margaret Guester vagyok. A férjemmel miénk a fogadó és a tavaszi lak. – Ó, bocsásson meg. Maga tehát a házigazdám, én pedig udvariatlan vagyok. Kérem, jöjjön be. Ez már jobban tetszett. Peg belépett a nyitott ajtón és körülnézett odabent. Tegnap még üres volt, de tiszta, ígéretekkel teli hely. Ma pedig már szinte otthonos lett – a nagyszekrényen egy tucatnyi könyv, meg egy zsúrterítő, a padlón egy kis fonott szőnyeg, egy fali kampóról pedig két ruha lógott. A ládák és zsákok megtöltötték az egyik sarkot. Kicsit úgy nézett ki, mintha valaki már lakott volna itt. Peg nem is tudta, mire számított. Miss Larnernek természetesen nem csak egy sötét utazóruhája volt, csupán Pegnek nem jutott eszébe, hogy a tanítónő olyan halandó dolgokra is képes, mint átöltözni. Aztán, amikor éppen két ruha váltás közt van, ő is az alsóneműjében álldogál, mint bárki más emberfia. – Foglaljon helyet, Mrs. Guester. – Mifelénk nem dívik a Mr. és a Mrs. megszólítás, kivéve, ha ügyvédekkel akad dolgunk, Miss Larner. Engemet errefelé Guester asszonyságnak szólítanak, meg néha Vén Pegnek. – Vén Peg. Milyen... érdekes név. Megfordult a fejében, hogy elmagyarázza, miért hívták így – mert a lánya, aki elszökött, szintén Margaret –, meg efféle, de már így is elég nehéz lesz elmagyarázni a tanítónőnek, honnét van fekete fia. Miért festené le még furább színben a családját? – Miss Larner, nem fogok én köntörfalazni, van magának valamije, amire szükségem volna. – Ó? – Vagyis, ami azt illeti, nem nekem, hanem a fiamnak, Arthur Stuartnak. Ha föl is ismerte, hogy ez a király neve volt, a tanítónő nem adta jelét. – Mi szüksége van neki rám, Guester asszonyság? – Tanulásra. – Ezért jöttem Hatrack Riverbe, Guester asszonyság, hogy tanítsam a gyermekeket. – Arthur Stuartot ugyan nem. Már ha azoknak a gyöpös agyú senkiháziaknak a szava számít az iskolai tanácsban. – Miért nem fogadták el a fiát? Talán már túlkoros? – Éppen megfelelő’ idős, Miss Larner. Csak éppen nem a megfelelő színű. Miss Larner várt, arcán nyoma sem volt semmiféle érzelemnek. – Ő ugyanis fekete, Miss Larner. – Feltételezem, csak félig – jegyezte meg a tanítónő. Miss Larner nyilván azt próbálta meg kitalálni, hogyan lehet a fogadós feleségének fekete bőrű fia. Vén Peg magában élvezte egy kicsit, ahogy a tanítónő látszólag próbált udvarias maradni, miközben befelé biztosan összerezzent, vagy fintorgott egy kicsit. De nem jó dolog sokáig időzni hagyni egy ilyen gondolatot, nem igaz? – Örökbe fogadtam, Miss Larner – mondta Peg. – Mondjuk inkább azt, hogy a fekete anyukáját

szégyenbe hozta, hogy félig fehér gyereke született. – Maga pedig puszta felebaráti szeretetből... Valóban lett volna némi gúnyos él Miss Larner hangjában? – Gyermeket akartam magamnak. Nem szánalomból gondoskodom Arthur Stuartról. Most már az én fiam. – Értem – felelte Miss Larner. – Hatrack jó polgárai pedig úgy döntöttek, hogy gyermekük oktatása csorbát fog szenvedni, ha félvér fülek is hallják a szavaimat, nem csak fehérek. Miss Larner hangjának megint komisz éle volt, de Peg ezúttal örült neki, hogy így beszélt. – Tanítaná őt, Miss Larner? – Bevallom, Guester asszonyság, túl sokáig éltem a kvékerek városában, elfelejtettem, hogy vannak még helyek a világban, ahol korlátolt elméjű emberek szégyentelenül képesek megbüntetni egy gyermeket, amiért a bőrének árnyalata sötétebb a megszokottnál. Biztosíthatom, hogy nem leszek hajlandó addig elkezdeni az oktatást, amíg az ön adoptált fia nem lehet a diákjaim között. – Ne! – kiáltotta Vén Peg. – Ne, Miss Larner, az túlzás volna. – Jómagam gyakorló egyenjogúsági aktivista vagyok, Guester asszonyság. Nem leszek része semmiféle összeesküvésnek, ami megfoszt egy fekete gyermeket intellektuális örökségétől. Vén Pegnek aztán fogalma sem volt, mi a bánat lehet az az intellektuális örökség, de tudta, hogy Miss Larner túlságosan együttérző. Ha így marad, elront mindent. – Hallgasson végig, Miss Larner. Ha így tesz, majd kerítenek másik tanárt, én pedig rosszabbul járok, akárcsak Arthur Stuart. Nem. Én csupán annyit kérek, hogy esténként egy órát foglalkozzék vele, hetente egy-két napon. Én majd ügyelek rá, hogy napközben is tanuljon egy keveset. Okos fiú, majd meglátja. Máris jobban ismeri a betűket, mint Horace. Mármint a férjem, Horace Guester. Nem kérek sokat, csak pár órácskát egy héten, ha lehet. Ezért is hoztuk ilyen szépen rendbe ezt a házikót, hogy taníthasson és senkinek se kelljen tudnia róla. Miss Larner fölállt az ágya széléről és az ablakhoz sétált. – Nem így képzeltem... hogy titokban kelljen tanítanom egy gyermeket, mintha bűnt követnék el. – Egyes emberek szemében, Miss Larner... – Ó, efelől kétségem sincs. – Maguk kvékerek nem szoktak csendes találkozókat tartani? Én is csak ilyen csöndes kis találkozót kérek, hogy... – Nem vagyok kvéker, Guester asszonyság. Csupán egyszerű halandó, aki nem tagadja meg az emberséget másoktól, hacsak azok saját tettei nem teszik őt méltatlanná az ilyesmire. – Akkor tanítani fogja? – Iskola után, igen. Itt, az otthonomban, amit a férjükkel oly kedvesen fölajánlottak. Igen. De titokban? Soha! Tudomására hozom én bárkinek, hogy tanítok Arthur Stuartnak is, méghozzá nem csak egykét nap a héten, hanem minden iskolanapon. Szabadon vállalhatok magánórákat iskolaidőn kívül – a szerződésem meglehessen precíz ez ügyben – és amíg nem szegem meg a szerződést, legalább egy évig el kell viselniük engem. Megfelelő ez így? Vén Peg elismerően nézett a tanítónőre. – A kutyafáját! – mondta. – Maga aztán olyan komisz, mint macska bogánccsal a hátsójában. – Attól tartok még sosem láttam macskát efféle balszerencsés helyzetben, Guester asszonyság, így fogalmam sem lehet hasonlata pontosságáról. Vén Peg egy szót sem értett abból, amit Miss Larner mondott, de a szemében mintha derűs csillogást látott volna, tehát nem bántotta meg. – Mikor küldjem Arthurt magához? – kérdezte Peg. – Mint mondottam, mikor ajtót nyitottam, egy hét felkészülési időre van szükségem. Mikor az iskola megnyit a fehér gyerekek előtt, Arthur Stuartnak is megnyílik. Már csak a fizetség kérdését kell

rendeznünk. Peg egy pillanatra meglepődött. Mikor idejött, felkészült rá, hogy pénzt ajánljon, de ahogyan Miss Larner beszélt, azt hitte, nem kell fizetnie. Ám mivel a tanítás volt Miss Larner megélhetése, igazából jogos kérés volt. – Arra gondoltunk, hogy havonta egy dollárt tudunk felajánlani, Miss Larner, de ha többre van szüksége... – Ó, nem, nem pénzre gondoltam, Guester asszonyság. Csupán arra, megkérdezem, hogy engedné-e. hogy vasárnap esténként verseket olvassak fel azok számára, akik Hatrack Riverben úgy érzik, szeretnék bővíteni ismereteiket az irodalom legjobbjairól. – Fogalmam sincs, kik lehetnek, akik versek felolvasására vágynának a városban, Miss Larner, de tegyen csak egy próbát nyugodtan. – Meg fog lepődni, hányan akadnak, akik szeretnék, ha műveltnek gondolnák őket, Guester asszonyság. Alig bírunk majd ülőhelyet biztosítani a Hatrack River-i hölgyeknek, akik rábírják férjeiket, hogy jöjjenek el és hallják olyan költők halhatatlan sorait, mint Dryden, Donne és Milton, Shakespeare és Gray, valamint... nem is merem remélni... Wordsworth, Coleridge és talán meg egy amerikai költőt is, egy vándorló meseszövőt, bizonyos Blake-et. – Tán csak nem a vén Mendemondóra céloz? – Úgy hiszem, ezen a becenéven ismerik a legtöbben. – Magának megvannak leírva a versei? – Leírva? Ez aligha szükséges, kedves barátom, mivel sok versét betéve tudom. – Merre nem jut el ez a vén csataló. Ezek szerint megfordult Philadelphiában is. – Sok helyütt tiszteletét tette már, és emelte jelenlétével a társaság fényét. Tarthatjuk most vasárnap az első estélyt önöknél, Guester asszonyság, – Milyen estét akar tartani? – Estélyt. Esti gyűlést, talán egy kis gyömbéres punccsal... – Ó, a vendéglátásra nem kell oktatnia, Miss Larner. Ha ez az ára Arthur Stuart taníttatásának, inkább attól tartok, hogy mi csaljuk ki önt a jussából, mert nekem úgy tűnik, egyszerre két szívességet is tesz nekünk. – Ön igazán kedves, Guester asszonyság. Volna azonban még egy kérdésem. – Kérdezzen. Azt nem ígérem, hogy rendes választ is tudok adni. – Guester asszonyság – mondta Miss Larner. – Tisztában van ön a Rabszolgakiadatási egyezménnyel? Félelem és harag döfött Peg szívébe, már csak az említésére is. – Ördögi egy egyezmény! – A rabszolgaság valóban ördögi intézmény, de az egyezményt aláírták, hogy az Appalachee is csatlakozzon a szövetséghez, és törékeny nemzetünk ne keveredjék háborúba a Királyi Kolóniákkal. A békét aligha lehet ördöginek bélyegezni. – Márpedig az, ha a béke megengedi, hogy azok az átkozott fürkészek a szabad államokba jöjjenek és visszavigyék a szökött feketéket rabszolgának! – Talán igaza van, Guester asszonyság. Ami azt illeti, vannak, akik szerint a Rabszolgakiadatási egyezmény nem békeszerződés, hanem megadási nyilatkozat. Ennek ellenére ez a törvény a vidéken. Vén Peg csak ekkor jött rá, mit is tett a tanítónő valójában. Mi mást jelenthet, hogy felhozta az egyezményt, mint azt, hogy tudatosítsa vén Peggel, hogy Arthur Stuart nincs biztonságban, hogy a fürkészek bármikor érte jöhetnek a Királyi Kolóniákról, hogy közöljék, a fiú valamelyik déli, úgynevezett keresztény család tulajdona. Ez azt is jelentette, hogy Miss Larner egy pillanatig sem hitte el Peg történetét Arthur származásáról. Márpedig ha ilyen könnyedén átlátott a hazugságon, miért olyan ostoba Peg, hogy azt gondolja, mások elhitték a mesét? Ami azt illeti, talán már az egész város régóta tudja, hogy Arthur Stuart egy szökött rabszolga fia, aki valahogyan fehér anyánál kötött ki. Márpedig ha mindenki tudta, mi tartott vissza bárkit is, hogy elárulja Arthur Stuartot és üzenjen a

Kolóniákra, hogy egy bizonyos hatracki fogadóban egy szökevény fekete gyerek lakik? A Rabszolgakiadatási egyezmény egyenest illegálissá tette a fiú örökbe fogadását. Elvehetik tőle a fiút, és többé joga sem lenne hozzá, hogy újból láthassa. Sőt, ha Peg valaha is délre menne, letartóztathatják és fölakaszthatják Arthur király alattomos törvényei alapján. A cameloti barlangjában gubbasztó királyról pedig eszébe jutott egy másik könyörtelen dolog – hogy ha valaha is délre viszik Arthur Stuartot, megváltoztatják a nevét. A Kolóniákon felségárulás lenne, hogy egy rabszolgagyereknek ugyanaz legyen a neve, mint a királynak. Szegény kis Arthur tehát egyszerre olyan nevet kapna, amit azelőtt még sosem hallott. Nem tudta elűzni a gondolatot, hogy a fiú csak áll zavarodottan, valaki meg szólongatja, aztán korbácsolja, amiért nem fogadott szót, pedig honnét is tudná, hogy mennie kellett volna, hiszen senki sem a rendes nevén hívta. Arcáról bizonyára könnyedén leolvasható volt minden gondolata, mert Miss Larner a háta mögé sétált és kezét a vállára tette. – Nincs mit félnie tőlem, Guester asszonyság. Philadelphiából jöttem, ahol az emberek nyíltan beszélnek az egyezmény megtagadásáról. Egy fiatal New England-i úriember, bizonyos Thoreau igen nagy felbolydulást keltett, mikor azt szónokolta, hogy a helytelen törvényt meg kell tagadni, és a jó polgároknak akár a börtönt is vállalniuk kell, mintsem engedelmeskedjenek. Örülne a szíve, ha hallaná a beszédét. Vén Pegnek kétségei voltak efelől. Már attól megdermedt, hogy csak az egyezményre gondolt. Börtönbe menni? Mi haszna lenne abból, ha Arthurt közben elviszik és láncra verik? Akárhogyan is, ez mind nem Miss Larnerre tartozott. – Nem tudom, miért mondja el mindezt, Miss Larner. Arthur Stuart egy szabad, fekete asszony szabadon született gyermeke, még akkor is, ha rossz apától született. A Rabszolgakiadatási egyezmény számomra semmit sem jelent. – Akkor nem is gondolunk rá többet, Guester asszonyság. Most pedig, ha megbocsát, kissé fáradt vagyok még az utazástól és reméltem, hogy korán visszavonulhatok, bár odakint még világos van. Vén Peg rögtön talpra ugrott, igencsak megkönnyebbülten, hogy többet nem kell Arthurról és az egyezményről beszélgetni. – Hát persze. De csak nem akar fürdés nélkül ágyba bújni, nem igaz? Nincs is annál jobb, mint fürödni egyet egy hosszú út után. – Egyetértek, Guester asszonyság, de attól tartok, a poggyászomban már nem maradt elég hely egy kád számára. – Majd elküldetem Horace-t a tartalék fürdődézsánkkal, és ha nem bánja, hogy be kell fűteni a kályhába, Gertie kútjából vizet is hozhatunk magának melegíteni. – Jaj, Guester asszonyság, a végén még meggyőz róla, hogy Philadelphiában vagyok. Szinte csalódott vagyok, annyira felkészültem már a vadonbeli életre. Most pedig azt látom, hogy a civilizáció összes áldásával rendelkeznek. – Akkor úgy veszem, hogy amit mondott, az annyit tesz, köszönöm, úgyhogy igazán szívesen. Én pedig nemsokára visszatérek Horace-szal és a káddal. Aztán ne merjen vizet hordani magának, legalábbis nem ma. Csak üljön és olvasgasson, vagy filozofáljon, vagy mit is csinál egy művelt ember, nehogy elbóbiskoljon. Ezzel Vén Peg már kint is volt a házból, és szinte röpült az úton vissza, a fogadóhoz. Ez a tanítónő korántsem volt olyan rémes, mint elsőre látszott. Talán olyan nyelven beszél, amit Vén Peg alig értett meg, de legalább hajlandó volt beszélni az emberekkel – és tanítani fogja Arthurt, méghozzá ingyen, meg verseket olvas föl a fogadóban vasárnaponként. A legjobb pedig, a legjobb az, hogy olykor talán hajlandó lesz beszélgetni Peggel is, aztán hátha rá is ragad valami abból a választékos, úri beszédből. Nem mintha az efféle okosságra szüksége lett volna Vén Pegnek, de hát mi haszna volt egy ékkőnek egy gazdag hölgy ujján? Ha pedig ennek a vénlánynak a közelsége segít Pegnek jobban megérteni a Hatrack Riveren kívüli világot, annál többre már nem is vágyhatott életében. Mintha színes pöttyöt festene egy szürke molylepke

szárnyára. Attól még nem lesz belőle pillangó, de talán nem lesz elkeseredett jószág, és nem repül a tűzbe. Miss Larner figyelte, ahogy Vén Peg elsétál. Anyám, suttogta. Nem, nem is suttogta, a száját sem nyitotta ki, csak egy kicsit mozgatta az állát, ahogy némán megformálta a szót. Fájt, hogy hazudnia kellett, pedig megfogadta, hogy mindig igazatmond, és bizonyos értelemben még most sem hazudott. A neve, Lamer azt jelentette, tanár és mivel tanár volt, ugyanúgy tekinthette saját nevének, mint apja a Guesten, vagy Makepeace a Smithí. Mikor pedig kérdeztek tőle az emberek, nem hazudott, csak nem válaszolt olyan kérdésekre, amik többet árultak volna el, mint amennyit tudniuk kellett, amitől gyanakodni kezdtek volna. Bár gondosan kerülte, hogy nyíltan hazudjon, mégis attól tartott, csak ámítja magát. Hogyan is hihetné, hogy álcázott jelenléte itt nem más, mint hazugság? Még ez a megtévesztés is igazság volt, valahol mélyen. Nem volt már ugyanaz az ember, aki elhagyta Hatrack Rivert. Nem volt a város fáklyája, nem kötődött úgy az emberekhez, mint előtte. Ha ismét a kis Peggynek állítaná be magát, az nagyobb hazugság lenne, mint az álcája, mert azt hinnék, hogy ő még mindig ugyanaz a kislány, akit egykor ismertek, és aszerint bánnának vele. Ebben az értelemben az álcája azt tükrözte, ki is volt valójában, legalábbis itt és most – művelt, elzárkózó vénlány és elérhetetlen a férfiak számára. Álcája tehát nem hazugság volt, bizonyosan nem az; csupán egy titkot őrzött meg így, annak a titkát, hogy ki volt ő régebben, ezelőtt, ígéretét tehát nem szegte meg. Anyja már rég eltűnt a fák közt, de Peggy még mindig utána nézett. Ha akarta volna, ennél is jobban láthatta volna, a fáklya-lényével – megtalálhatta volna anyja szíve lángját. Anya, hát nem tudod, hogy nincs titkod előttem, a lányod előtt? Anyja azonban minden titkát megtarthatta, mert Peggy nem akart.1 szíve lángjába nézni. Peggy nem azért jött haza, hogy megint Hairack fáklyája legyen. Ennyi év tanulás után, mikor annyi könyvet olvasott el, hogy úgy érezte, ha nem lassít, nem marad olvasnivaló, csak egy képességében volt biztos. Végre sikerült uralkodnia magán, hogy ne lásson bele mások szívébe, csak ha akart. Végre megzabolázta fáklya-látását. Ó, még mindig belenézett más emberek lelkébe, ha kellett, de már csak ritkán fanyalodott rá. Még az iskolai tanáccsal szemben is elegendő volt az, amit az emberi természetről tudott, hogy kitalálja gondolataikat és megbirkózzon velük, megszelídítse őket. Ami pedig a szívek lángjában rejlő jövőket illeti, már nem is vette észre őket. Nem vagyok felelős a jövőtökért, egyiktekéért sem. Legkevésbé a tiedért, anya. Eleget ártottam már bele magam az életedbe, mindenki életébe. Ha tudnám a jövőtöket, Hatrack River minden emberének jövőjét, erkölcsi kötelességem lenne úgy alakítani saját cselekedeteimet, hogy a lehető legboldogabb holnapot érjék meg. Ám ha így teszek, megszűnők létezni, megszűnők önmagam lenni. Saját jövőm lesz az egyetlen, amiben nincs remény. Miért is legyen így? Ha behunyom a szemem azelőtt, ami történni^-, olyan leszek, mint te, mint ti, és úgy élhetem le az életemet, hogy csak találgatni tudok, mit hoz a holnap. Amúgy sem garantálhatom a boldogságotokat, így legalább nekem van esélyem, hogy egyszer boldog legyek. Bárhogyan igyekezett is igazolni önmagát, keserű bűntudat ébredt benne. Azáltal, hogy megtagadta fortélyát, vétett Isten ellen, akitől kapta. A nagy Erasmus magiszter annyit megtanított: A fortélyod a sorsod. Sosem ismersz örömöt, ha nem követed az utat, amit a bensődben rejtező erőd tár eléd. Peggy nem akart engedelmeskedni ennek a könyörtelen elvnek; gyermekkorát már így is elrabolták tőle, és mivégre? Anyja nem kedvelte, Hatrack River lakói féltek tőle, sokan gyűlölték, bár újra és újra eljöttek hozzá és választ vártak önző, kicsinyes kérdéseikre, aztán őt hibáztatták, ha valami rossz dolog történt velük, de sosem köszönték meg, ha megmentette őket, hiszen azok a baljós dolgok nem köszöntöttek be. Nem hálát várt, hanem szabadságot. Azt, hogy enyhüljön a teher, amit olyan korán a vállára vett, az emberek pedig könyörtelenül és együttérzés nélkül kihasználták. Saját félelmük mindig elnyomta Peggy vágyát a gondtalan gyermekkor iránt. Vajon megértette ezt bárki is közülük? Tudták vajon, milyen nagy örömmel hagyta őket mind maga mögött?

Peggy, a fáklya most visszatért, de ők nem tudták. Nem miattatok jöttem vissza, Hatrack River lakói, és nem is a gyermekeiteket akarom szolgálni. Egyetlen tanítvány miatt jöttem vissza, a férfi miatt, aki most is a kohó mellett állt, és a szíve lángja olyan fényesen világított, hogy még álmomban is csak őt látom. Visszajöttem és megtanultam, amit a világ taníthatott nekem, hogy segítsek ennek a fiatalembernek elvégezni azt a munkát, ami többet jelent mindannyiunknál. Ez az én sorsom, ha van egyáltalán. Közben mindent megteszek, amit lehet – tanítom Arthur Stuartot, megpróbálom beteljesíteni bátor, ifjú anyja álmait; tanítom a többi gyermeket is, már amennyire hajlandóak lesznek, ahogyan a szerződésemben áll; olyan költészetet és tudást tárok Hatrack River városa elé, amilyet hajlandó befogadni. Talán nem vágynak annyira a költészetre, mint fáklya-képességemre, lehetséges jövőjük ismeretére, de merem állítani, hogy a költészettel többre mennek majd. A jövő ismerete csak szelíddé és engedelmessé tesz, míg a költészet olyan embert farag belőlük, aki bátorsággal, bölcsességgel és méltósággal száll szembe a jövővel, hogy végül már egyáltalán nem is kell ismerni a jövőt, s a jövő nagyszerű pillanatok lehetőségét tárja eléjük, ha lakozik bennük ilyesmi. Megtaníthatom, hogy lássátok magatokban, amit Gray látott? Valaha mennyei tűzzel terhes szív, Hatalom rúdjától csábított kezek Avagy lírától hévre ébredett Gyanította, hogy Hatrack Riverben egyetlen halandó lélek sem egy néma, hálátlan Milton. Pauley Wiseman sem volt titokban Cézár. Talán arra vágyik, de sem esze, sem önuralma nem volt hozzá. Whitley Physicker sem volt Hippokratész, bármennyire is próbált gyógyító és tanácsadó lenni – luxus utáni vágya rombolta le, és sok más jószándékú orvoshoz hasonlóan a pénzért, s nem a munka öröméért dolgozott. Fölvette a vizesvödröt az ajtó mellől. Bármennyire fáradt is volt, nem akart tehetetlennek látszani egy pillanatra sem. Apja és anyja meglátják majd, hogy mindent megtett magáért, magától. Csing-csing-csing. Hát Alvin sosem pihent? Nem tudta, hogy a Nap már a nyugati láthatáron izzott, és vörösre váltott, mielőtt eltűnt volna a fák fölött? Miközben lesétált a dombról a műhely felé, úgy érezte, mindjárt futásnak ered, leszalad a dombon a műhelyhez, ahogy aznap, mikor Alvin megszületett. Aznap csak úgy ömlött az eső az égből, Alvin anyja pedig a szekéren rekedt a folyó közepén. Peggy látta meg őket, a szívük lángját az eső és az áradó folyó feketeségében. Peggy riasztotta az embereket, aztán ő őrködött a szülés közben és látta Alvin jövőit a szíve lángjában, a legerősebb szívfényben, amit valaha is látott. Peggy mentette meg az életét megannyiszor az évek során. Lehet, hogy hátat fordított a városnak és fáklya-létének, de neki sosem fordított hátat. Félúton lefelé azonban megtorpant. Mit is képzelt? Nem mehetett oda hozzá, most még nem. Neki kellett eljönnie őhozzá. Csak úgy lehet a tanára, csak úgy volt esély, hogy ennél több is történjen. Elkanyarodott és keletnek vette útját a kút felé. Figyelte, ahogy Alvin kiássa a kutat – mindkettőt –, és ezúttal teljesen tehetetlen volt, mikor a Pusztító eljött érte. Alvin saját haragja és pusztításvágya hívta magához az ellenségét, Peggy pedig semmire sem ment a magzatburokkal. Csak figyelhette, ahogy kipurgálta magából a pusztítást, és egy időre legyőzte ismét a Pusztítót. Ez a kút állított emléket Alvin hatalmának és gyarlóságának is. A kútba eresztette a rézvödröt, a kerék zörögve engedte utána a kötelet. Távoli csobbanás. Várt egy kicsit, míg a vödör megtelt vízzel, aztán fölhúzta. Csordultig megtöltve érkezett a kávához. Először a favödörbe akarta önteni, amit magával hozott, de inkább az ajkához emelte és belekortyolt a hűvös vízbe. Annyi éven át várta már, hogy belekóstoljon a vízbe, amit Alvin megzabolázott aznap este, mikor megszelídítette magát. Annyira félt, miközben figyelte, és mikor Alvin másnap reggel feltöltötte az első gödröt, amit bosszúvágytól égve ásott, Peggy sírva fakadt megkönnyebbülésében. Bár a víz nem volt sós, mégis olyan íze volt, mintha saját könnyeit inná.

A kalapács elhallgatott. Rögtön megtalálta Alvin szíve lángját, anélkül, hogy kereste volna. Éppen kisétált a műhelyből. Vajon tudta, hogy Peggy ott volt? Nem. Mindig vízért ment, mikor befejezte a napi munkát. Persze nem fordulhatott felé, még nem, amíg meg nem hallja a lépteit. Bár tudta, hogy jön és hallgatózott, mégsem hallotta lépteit; olyan zajtalan volt, mint mókus az ágon. Csak akkor hallotta, hogy ott van, mikor megszólalt. – Finom a víz, nem igaz? Peggy megfordult – túl gyorsan, túl izgatottan –, kezében a vödör, a vödör fülén kötél, ezért aztán ki is fordult a kezéből, eláztatta a ruháját és visszaesett a kútba. – Alvin vagyok, emlékszik? Nem akartam megijeszteni, asszonyom... Miss Larner. – Botor módon megfeledkeztem róla, hogy a vödör ki van kötözve mondta. – Attól tartok, túlságosan hozzászoktam a pumpákhoz és csapokhoz. Az efféle nyílt kutak ritkák már Philadelphiában. Visszafordult a kút felé, hogy újból felhúzza a vödröt. – Majd én – mondta Alvin. – Szükségtelen. Magam is fel tudom húzni. – De miért tenné, Miss Larner, mikor én is szívesen felhúzom magának? Félrelépett és figyelte, ahogy Alvin fél kézzel tekeri a kereket, olyan könnyedén, ahogy a gyerekek játszanak az ugrókötéllel. A vödör szinte felröppent a kútból. Peggy a szíve lángjába nézett, éppen csak egy kicsit, hogy lássa, az erejét fitogtatja-e előtte. De nem, nem látta, milyen megtermett válla volt, hogyan táncoltak az izmok a karján. Nem láthatta saját békés ábrázatát sem, azt a csendes nyugalmat, ami ahhoz fogható, ahogyan a szarvas áll higgadtan az erdőben. Nem volt éberség a tekintetében – egyes emberek szeme ide-oda rebbent, mintha mindig veszélyre lesnének, vagy talán prédára. Mások feszülten koncentráltak a dolgukra. Alvin azonban mintha a távolból szemlélődött volna, mintha nem aggódna amiatt, hogy mit csinálnak mások, vagy éppen ő maga, hanem inkább befelé fordult és olyan gondolatokat hallgatott, amit senki más nem hallhatott. Megint eszébe jutottak Gray Elégiájának sorai: távol a városi viszályok alantas zajától ahol nem kalandoznak a józan óhajok tova az élet hűvös, magányos zugából útjuk maga a hangtalan zaj sora Szegény Alvin. Mire végzek veled, nem lesz hűvös, magányos zug. Akkor majd visszanézel inaséveidre és úgy gondolsz majd rájuk, mint életed utolsó békés napjaira. Alvin megbillentette a vödröt a káván és könnyedén átöntötte a vizet Peggy favödrébe, amit a másik kezében tartott. Olyan könnyedén csinálta, ahogy egy háziasszony méricskél sütés közben. Mi lenne, ha keze ugyanilyen könnyedén tartaná az én kezemet? Vajon óvatlanul eltörné, amilyen erős? Vajon bilincsben érezném magam, ha megölelne? Vagy felemésztene a szíve fehéren izzó lángja? Peggy a vödörét nyúlt. – Hadd vigyem én, asszonyom... Miss Larner. – Szükségtelen. – Tudom, hogy piszkos vagyok, meg minden, de el tudom vinni az ajtajáig, meg bevinni magához, és nem koszolok össze semmit. Ilyen szörnyűséges nőszemélynek látszom, hogy azt gondolod, nem fogadom el a segítségedet, mert koszos vagy? – Úgy értettem csupán, hogy biztosan eleget dolgozott már egy napra. Amúgy is eleget segített már nekem. Alvin egyenest a szemébe nézett, és most már nyoma sem volt a békés arckifejezésnek. – Ha attól tart, hogy fizetségért teszem, nem kell aggódnia. Ha ez a maga egydollárosa, megtarthatja.

Sosem akartam. – Kinyújtotta a kezét, benne az egydollárossal, amit Whitley Physicker dobott neki a hintóból. – Még akkor szemrehányást tettem Dr. Physickernek. Sértőnek tartottam, hogy fizessen magának, amiért lovagias szolgálatot tett nekem. Mindkettőnket alávalóbbnak éreztem, amiért azt hitte, hogy a reggeli események pontosan egy dollárt értek. Alvin tekintete ellágyult. Peggy folytatta Miss Larner hangján. – Kérem, bocsássa meg Dr. Physickernek. Saját gazdagsága zavarba ejti, ezért lesi az alkalmat, hogy másokkal is megossza. Még nem tanulta meg, hogyan kell jól bánni vele. – Ó, hát akkor nem bánom, Miss Larner, ha nem magától jött. – Visszacsúsztatta a pénzt a zsebébe, és a vödör vízzel megindult a ház felé. Nyilván nem szokott hozzá, hogyan kell egy hölgy társaságában sétálni. Túl hosszúakat lépkedett, túl gyorsan, Peggy nem tudott lépést tartani vele. Ugyanazt az utat sem választhatta – úgy tűnt, Alvint nem is zavarja a lejtő meredeksége. Olyan volt, mint egy gyermek, nem pedig egy felnőtt, és a legrövidebb utat választotta, még ha közben mindenféle akadályokon kellett is átverekednie magát. Én pedig alig öt évvel vagyok idősebb nála. Vajon túlságosan elhittem saját álcámat? Huszonhárom évesen máris úgy gondolkodom és élek, mint aki kétszer olyan idős. Régebben én is szerettem úgy mászkálni, ahogyan ő, a legnehezebb úton, pusztán az erőfeszítés és a sikerélmény kedvéért. Mégis a könnyebb utat választotta, megkerülte a dombot és a legenyhébb lejtőjén sétált föl. Alvin már az ajtónál állt. – Miért nem nyitotta ki az ajtót, és tette be a vödröt? Nincs bezárva – mondta. – Bocsásson meg, Miss Larner, de ez az ajtó nem akarja, hogy kinyissák, akár zárva van, akár nem. Tehát a tudtomra akarja hozni a hexákat, amiket a zárba rejtett. Nem sok ember vett volna észre egy titkos hexát – még Peggy sem, ami azt illeti. Nem tudott volna róla, ha nem figyelte volna, hogyan rejti bele Alvin. Ezt azonban mégsem mondhatta meg. – Ó, tehát valamiféle védelem van rajta, amit én nem láthatok? – Tettem pár hexát a zárba. Nem sok, de ettől kicsit biztonságosabb lesz a hely. Van még egy hexa a kályha tetején, úgyhogy amiatt sem kell aggódnia, hogy szikrák pattannak ki belőle. – Nagyon magabiztosan nyilatkozik a hexáiról, Alvin. – Egészen jól megy. A legtöbb ember amúgy is ismer néhány hexát, Miss Larner, de kevés kovács van, aki a vasba is bele tudja tenni őket. Csak szerettem volna, ha tudja. Persze ennél is többet szeretett volna a tudomására hozni, ezért úgy válaszolt, ahogyan Alvin remélte. – Ha jól értelmezem, dolgozott a tavaszi lak átalakításán. – Én csináltam az ablakokat, Miss Larner. Olyan könnyen csúsznak fel-le, hogy csak na, és vannak pöckök is, hogy megtartsák őket. A kályhát, a zárakat, meg minden vasalást is én csináltam. Még segítségem is akadt, Arthur Stuart. Ő reszelte le a falakat. Ahhoz képest, hogy egyszerű legény volt, egészen ügyesen terelgette a beszélgetést. Peggy egy pillanatig eljátszadozott a gondolattal, hogy úgy tesz, mintha még mindig nem látná az összefüggést, hogy lássa, hogyan bánik a helyzettel. De nem – hiszen Alvin csak azért jött, hogy megkérje arra, ami miatt Peggy idejött. Szükségtelen volt megnehezíteni a dolgát. Maga a tanítás is nehéz lesz enélkül is. – Arthur Stuart – mondta. – Ő biztosan ugyanaz a fiú, akiről Guester asszonyság beszélt. Azt kérte, adjak neki magánórákat. – Ó, tehát már megkérte? Vagy inkább ne kérdezzem? – Nem szándékozom titokban tartani, Alvin. Igen, tanítani fogom Arthur Stuartot. – Ennek örülök, Miss Larner. Nagyon okos lurkó, majd meglátja. És milyen ügyes hangutánzó! Amit csak hall, rögtön visszamondja az ember saját hangján. El sem hiszi, míg meg nem hallja. – Remélem nem játszik velem ilyen játékot majd, mikor tanítom.

Alvin a homlokát ráncolta. – Ami azt illeti, ez nem igazán játék nála, Miss Larner. Inkább olyasmi, amit önkéntelenül is csinál. Azt akarom mondani, hogy ha a saját hangján beszél vissza magához, nem kigúnyolja, vagy ilyesmi. Csak amikor hall valamit, hangostul együtt emlékszik rá, ha érti, mire gondolok. Nem tudja különválasztani és emlékezni a szavakra a hangok nélkül. – Észben fogom tartani. Messziről ajtócsapódás hallatszott. Peggy a távolba nézett és meglátta apja és anyja szíve lángját, amint felé tartanak. Veszekedtek, persze. Ha Alvin kérdezni akart valamit, gyorsan kellett tennie. – Van még valami, amit mondani akart, Alvin? Ez volt a pillanat, amire Alvin készült, de egyszerre szégyenlős lett. – Nos, volna valami, amit kérdeznék... de meg kell értenie, nem azért hoztam föl a vödör vizét, hogy úgy érezze, szívességet tettem. Azt amúgy is megtettem volna, bárkinek, és ami ma történt, hát nem tudhattam, hogy maga volt a tanítónő. Vagyis talán kitalálhattam volna, csak nem gondoltam rá. Amit tettem, csak önmagáért tettem és nem tartozik nekem semmivel. – Úgy vélem, majd én eldöntőm, mennyi hálával tartozom, Alvin. Mit akart kérdezni tőlem? – Persze majd úgyis elfoglalja az idejét Arthur Stuart, tehát biztosan nem lesz sok szabadideje, talán csak hetente egy nap, vagy csak egy óra. Lehetne akár vasárnap is, és annyit kér érte, amennyit akar, a mesterem most már ad szabadidőt, én pedig félretettem valamennyit a pénzemből, hogy... – Arra kér, hogy oktassam magát, Alvin? Alvin megzavarodott a kérdéstől. – Oktassam. Annyit tesz, tanítsam magát? – Igen, Miss Larner. – A díj ötven cent egy hétre, Alvin. És szeretném, ha akkor jönne, mikor Arthur Stuart. Érkezzen akkor, mikor Arthur, és távozhat, mikor Arthur végzett. – De hogyan tudna mindkettőnket tanítani egyszerre? – Merem állítani, hogy magának is hasznára válhat néhány lecke, amit neki adok. Amíg pedig írni, meg számolni tanul, társaloghatok magával. – Nem szeretném az ő leckéinek rovására... – Gondolkozzon, Alvin. Nem lenne helyénvaló, ha csak kettesben tartanék órákat magának. Meglehet, hogy idősebb vagyok magánál, de akadnak, akik azt lesik, mikor követek el hibát, mint például magánórákat adok egy nőtlen ifjúnak – ettől aztán megerednének a nyelvek. Arthur Stuart minden leckéjénél jelen lesz, és a ház ajtaja nyitva marad. – Adhatna leckéket fönt, a fogadóban is. – Alvin. Elsoroltam a feltételeimet. Szeretné, ha oktatnám? – Igen, Miss Larner. – A zsebébe nyúlt és kivett egy érmét. – Tessék, egy dollár az első két hétre. Peggy az érmére nézett. – Azt hittem, vissza akarja adni Dr. Physickernek. – Nem szeretném, ha kényelmetlenül érezné magát a vagyona miatt, Miss Larner – felelte vigyorogva. Lehet, hogy szégyenlős, de nem bír sokáig komoly maradni. Mindig lesz benne egy kis rakoncátlanság, éppen a felszín alatt, és idővel mindig elő fog bukkanni belőle. – Nem, gondolom nem szeretné – mondta Miss Larner. – A leckék jövő héten kezdődnek. Köszönöm a segítségét. Abban a pillanatban Horace és Peg Guester jelent meg az ösvényen. Horace egy nagy kádat cipelt a feje fölött, nehézkesen támolygott a súlya alatt. Alvin azonnal sietett segíteni – pontosabban átvette a kádat és maga vitte tovább. Így látta meg Peggy több mint hat év után először apja arcát – kivörösödve, izzadtan, fújtatva a cipekedéstől. Mérges is volt, legalábbis duzzogott. Bár anyja már bizonyára megnyugtatta, hogy a tanítónő

feleannyira sem volt fennhéjázó és fagyos, mint elsőre tűnt, apja még mindig rosszkedvű volt, amiért egy idegen lakott a régi tavaszi lakban, azon a helyen, ami rég elveszett leánya kedvenc helye volt. Peggy szívesen megszólította volna, apjának nevezte volna, hogy megnyugtassa, igazából a lánya lakik ezen a helyen, hogy minden munkája, amivel otthont varázsolt ebből a régi házból, igazából örömteli ajándék volt neki. Mennyire megnyugtatta, hogy így szerette, hogy nem felejtette el ennyi év után; ugyanakkor majd’ megszakadt a szíve, amiért nem fedhette föl magát, még nem, ha el akart érni mindent, amit tervezett. Azt kell tennie, amivel Alvinnál és anyjánál is próbálkozott – nem a régi kapcsolatokat és tartozásokat feleleveníteni, hanem új ismeretséget, szeretetet, barátságot kivívnia. Nem jöhetett haza lányukként, még apának sem, aki talán egyedül örvendett volna igazán a viszontlátásnak. Idegenként tért haza. Mert most bizonyosan az volt, még ha nem is álcázta volna magát; mert három év tanulása Dekane-ben, és még három év iskola és tanulás után már nem a kis Peggy volt, a halk szavú, éles nyelvű fáklya. Már rég valami más lett belőle. Viola asszonytól sok kecsességet tanult, számos más dolgot pedig könyvekből és tanároktól. Nem az volt már, mint mikor elment. Ugyanolyan hazugság volna azt mondani, apám, én vagyok az, a lányod, Peggy, mint amit helyette mondott: – Mr. Guester, én vagyok az ön új lakója, Miss Larner. Örülök, hogy találkoztunk. Horace Guester pedig fújtatott és szuszogott, és a kezét nyújtotta. Minden ellenszenve ellenére, hiába kerülte vele a találkozást, mióta csak megérkezett a fogadóhoz, túlságosan is lelkiismeretes fogadós volt hozzá, hogy ne a kellő udvariassággal köszöntse – legalábbis azon az egyszerű, nyers módon, ami a határvidéken divatban volt. – Örülök, hogy találkoztunk, Miss Larner. Megfelelőnek találja az elhelyezését? Kicsit elszomorította, ahogy apja próbált választékosán szólni hozzá, ahogyan azokhoz a vendégekhez szokott, akiket „előkelőnek” nevezett, vagyis úgy tartotta, magasabb posztot foglalt el az életben, mint ő. Sokat tanultam, apám, de legfőképpen ezt: az életben senki sem foglal el magasabb helyet a másiknál, ha jó szíve van. Ami Horace Guester szíve jóságát illeti, Peggy hitt benne, de nem akarta megnézni. Túl jól megismerte a szíve lángját gyermekkorában. Ha túl alaposan nézett volna bele, olyan dolgokat találhatna, amiket egy leánygyermeknek nem lenne szabad látnia. Túl fiatal volt még, hogy uralkodjon a fortélyán, mikor fölfedezte apja szíve lángját; ártatlan gyermekkorában olyan dolgokat tudott meg, amitől mind a gyermekkor, mind az ártatlanság lehetetlenné vált. Most azonban, hogy jobban uralkodott a fortélyán, legalább meghagyhatta neki saját szíve magányát. Tartozott ennyivel neki, és anyjának. Nem is beszélve arról, hogy magának is tartozott annyival, hogy ne tudja pontosan, mit gondoltak és éreztek bizonyos dolgokról. Beállították a kádat a házba. Anya újabb vödröt, meg egy kannát hozott, apa és Alvin pedig vizet hordtak a kútból, míg egy’ adag melegedett a tűzön. Mikor elkészült a fürdő, anya elküldte a férfiakat; majd Peggy, némi erősködés árán, elküldte anyját is. – Hálás vagyok a gondoskodásáért – mondta Peggy-, de szokásom a legteljesebb magányban fürdőt venni. Nagyon kedvesek voltak hozzám, és biztosíthatom, hogy amíg egyedül fürdőzöm, hálásan gondolok önökre. A cirkalmas, választékos nyelvezetnek Vén Peg sem tudott ellenállni. Végre becsukta és bezárta az ajtót, meg behúzta a függönyöket. Levetette utazóruháját, ami már nehéz volt a portól és izzadtságtól, aztán az alsószoknyát, meg az alsóinget, melyek már nyirkosán tapadtak a bőréhez. Álcája egyik előnye volt, hogy nem kellett fűzőt hordania. Egy efféle vénlánytól senki sem várta el, hogy betegesen karcsú dereka legyen, mint azoknak a szerencsétlen ifjú hölgyeknek, a divat áldozatainak, akik addig szorították össze magukat, míg alig kaptak levegőt. Végül levette amulettjeit, azt a hármat, ami a nyakában lógott, meg azt, amit a hajába font. Nehezen szerzett holmik voltak, drágák, mert azzal dolgoztak, amit mások láttak, nem csak azzal, amit gondoltak a látványról. Négy látogatásába került, mire a hexás ember elhitte neki, hogy valóban rondábbnak akar

látszani. „Egy magafajta kedves teremtésnek nincs szüksége a művészetemre” hajtogatta újra meg újra, míg végül Peggy megragadta a vállát és azt mondta: „Éppen ezért van rá szükségem! Hogy ne legyek szép.” A férfi végül beadta a derekát, de egyfolytában azt dünnyögte, hogy bűn elrejteni azt, amit Isten ilyen szépen megalkotott. Isten, vagy Viola úrnő, gondolta Peggy. Viola úrnő házában szép voltam. Vajon most is szép vagyok, mikor senki sem lát, csak én magam? Végre meztelenül, végre önmagaként letérdelt a kád mellé és a vízbe dugta a fejét, hogy elsőként a haját mossa meg. A meleg vízbe bújva végre ugyanazt a szabadságot érezte, amit egykor rég a tavaszi lakban, azt a nyirkos elszigeteltséget, amit egyetlen szívfény sem zavart meg, és igazán egyedül lehetett, és végre megtudhatta, milyen is lenne igazából. A házikóban nem volt tükör, és nem is hozott magával. Mikor végzett, és törölközőbe burkolózva megállt a kályha előtt, izzadtan a párás szobában, az augusztusi kora estében – tudta, hogy szép volt, úgy, ahogyan Viola úrnő tanította; tudta, hogy ha Alvin úgy látná, amilyen volt, megkívánná, de nem a tudása miatt, hanem egyszerű, sekélyes szerelemből, amit bárki férfi érez egy nő iránt, akit szépnek lát. Ahogyan tehát egyszer már elrejtőzött előle, hogy ne szánalomból menjen hozzá, most is elrejtőzött előle, hogy ne kisfiús szerelemből akarja feleségül venni. Ez az önmaga, a sima, fiatalos test láthatatlan marad előtte, hogy igazi énje, az okos, és tudással teli elme a legelegánsabb, legjobb férfit csábítsa, azt a férfit, aki nem szerető, hanem Teremtő lesz majd. Bárcsak elrejthetné az ő testét is saját szeme elől, hogy ne képzelné el Alvin érintését – ami gyengéd, mint a szellő simogatása a bőrén –, gondolta, miközben átment a szoba másik végébe.

Tulajdon A feketék még kakasszó előtt óbégatni kezdtek. Cavil Planter nem ébredt föl rögtön; a hangok egészen beleillettek álmába. Alvás közben mostanság gyakran látott óbégató feketéket. Végül csak fölébredt rá és kipattant az ágyból. Odakint még alig világosodott; el kellett húznia a függönyt, hogy a szürkületi fényben megtalálja a nadrágját. Látta a rabszolgák kvártélyai körül mozgolódó árnyakat, de nem tudta kivenni, mi történik. Persze rögtön a legrosszabbra gondolt, ezért levette a puskáját a hálószoba faláról. A rabszolgatartók, ha esetleg valaki nem tudná, mindig abban a szobában tartották a fegyverüket, ahol aludtak. A nappaliban csaknem belebotlott valakibe. Női sikoly. Cavil csak pár pillanat múlva jött rá, hogy felesége, Dolores volt az. Néha elfelejtette, hogy még tudott járni, olyan ritkán hagyta el a szobáját. Nem szokott hozzá, hogy az ágyon kívül látja, és támasz nélkül jár-kel a házban. – Hallgass, Dolores, én vagyok az, Cavil. – jaj, mi történik, Cavil? Mi folyik odakint? – A karjába kapaszkodott, hogy Cavil mozdulni sem tudott. – Talán könnyebben megmondhatnám, ha elengedsz, hogy megnézzem. Az asszony még erősebben kapaszkodott. – Ne menj, Cavil! Ne menj ki egyedül! Meg is ölhetnek! – Miért ölnének meg? Hát nem vagyok igazságos gazda? Talán az Úr nem véd meg engem? – Hiába a szavak, azért félt egy kicsit. Lehet, hogy ez is olyan rabszolgalázadás, amitől a rabszolgatartók féltek, de sosem beszéltek róla? Ekkor ébredt rá, hogy ez a gondolat motoszkált a fejében, mióta csak fölkelt. Dolores csak szavakba öntötte. – Nálam van a puskám – mondta Cavil. – Ne aggódj miattam. – Félek – mondta Dolores. – Tudod, hogy én mitől félek? Hogy megbotlasz a sötétben, és megütöd magad. Menj vissza az ágyba, hogy ne kelljen miattad aggódnom, míg odakint vagyok. Valaki dörömbölni kezdett az ajtón. – Gazda! Gazda! – kiabálta egy rabszolga. – Szükség van magára, gazda! – Látod? Ez Kövér Róka – mondta Cavil. – Ha lázadnának, kedvesem, őt ölnék meg először, mielőtt nekem esnének. – Ettől most meg kellene nyugodnom? – kérdezte Dolores. – Gazda! Gazda! – Menj ágyba – mondta Cavil. Dolores keze egy pillanatra megpihent a kemény, hideg puskacsövön, aztán megfordult, s akár egy sápadt, szürke kísértet a nappali sötétjében, eltűnt az árnyékok közt. Kövér Róka kis híján föl-alá ugrált már türelmetlenségében. Cavil mindig csak undorral bírt ránézni; bár Kövér Rókától függött, hogy idejében értesüljön a rabszolgák zúgolódásairól, ezért még nem kellett kedvelnie. Szemernyi remény sem volt a mennybemenetelre a tisztavérű feketék számára. Mind mély rontásból fogantak, mintha elfogadták volna az eredendő bűnt és az anyatejjel csak még többet szívtak volna magukba. Csoda, hogy a tejük nem volt fekete attól a rengeteg romlottságtól. Bárcsak ne ilyen lassú művelet volna, hogy a feketéket elég fehérré változtassák és megmentsék a lelkűket. – Az a Szalamandi lány, gazda – mondta Kövér Róka. – Ilyen korán megindult a szülés? – kérdezte Cavil. – Ó, dehogy – felelte Kövér Róka. – Nem, nem, nem jön az, gazda. Kérem jöjjön. Nem a puskára lesz szüksége, gazda, hanem a nagykésére. – Azt majd én eldöntőm – mondta Cavil. Ha egy fekete azt javasolja, tedd el a fegyvered, akkor kell a leginkább belekapaszkodni.

Megindult a rabszolganők szállása felé. Már elég világos volt, hogy lássa a földet, meg az itt-ott kószáló feketéket, amint őt nézik világító szemükkel. Szalamandi szobájának ajtaja előtt egy csapat nő ácsorgott. Mivel már közel járt a szüléshez, nem kellett dolgoznia és kényelmes ágyban aludhatott. Senki sem mondhatja, hogy Cavil Planter nem törődik a tenyészjószágaival. Az egyik nő – a sötétben nem tudta megmondani, kicsoda, de a hangja alapján talán Coppy volt az, akit Ágnes névre keresztelt, mégis Coppynak neveztette magát – odakiáltott neki: – Jaj, gazda, hadd véreztessünk ki egy tyúkot érte! – Az én ültetvényemen szó sem lehet semmiféle pogány praktikáról – mondta Cavil szigorúan. De most már tudta, hogy Szalamandi meghalt. Alig egy hónapja volt hátra a szülésig, és meghalt. Ez aztán szíven ütötte. Eggyel kevesebb gyermek. Eggyel több odaveszett kanca. Ó, könyörülj rajtam, Istenem! Hogyan szolgálhatnálak téged, ha elveszed a legjobb ágyasomat? A szobában beteges bűz terjengett, ahogyan a belei elengedték magukat, mikor meghalt. A lepedőjével kötötte föl magát. Cavil átkozta magát saját ostobaságáért, hogy ilyen dolgot adott a kezébe. Pedig milyen különleges kedveskedésnek szánta, amiért a hatodik félvér gyerekét hordozta, erre ellene fordult és így köszönte meg. A lába alig három hüvelyknyire lógott a padló fölött. Bizonyára az ágyról lépett le és még most is, ahogy finoman himbálózott a beáramló huzatban, a sarka néha nekiütődött a kerevetnek. Beletellett pár másodpercbe, míg Cavil rájött, mit jelent ez. Mivel a nyaka nem tört el, hosszú ideig fuldokolhatott, az ágy egész idő alatt csak egy mozdulatnyira volt tőle, és a lány tudta ezt. Bármikor abbahagyhatta volna, meggondolhatta volna magát. Ez az asszony meg akart halni. Nem, ölni akart. Megölni a babát a méhében. Újabb bizonyosság volt ez, milyen erősen gonosz lelkek voltak ezek a feketék. Ahelyett, hogy életet adott volna egy keverék gyereknek, akinek reménye volt a megváltásra, inkább megölte magát. Hát nem volt határa a perverziójuknak? Hogyan menthetne meg egy hívő ember efféle teremtményeket? – Megölte magát, gazda! – kiáltotta a nő, aki az előbb is megszólalt. Cavil felé fordult és a fényben most már látta, hogy valóban Coppy volt az. – Holnapig itt fog várni, hogy megöljön valaki mást, hacsak nem véreztetünk el egy csirkét! – Rosszul vagyok a gondolattól is, hogy ennek a szegény lánynak a halálát kifogásnak használod, hogy soron kívül csirkehúshoz jussatok. Tisztességes temetést kap, és a lelke senkit sem fog bántani, bár az öngyilkosság miatt bizonyosan örökre a pokol tüzén fog égni. Szavai hallatán Coppy gyászosan jajveszékelni kezdett. A többi asszony is csatlakozott hozzá a jajongásban. Cavil megbízta Kövér Rókát, hogy néhány fekete legénnyel ássanak sírt, de persze nem a rendes rabszolgatemetőben, hiszen az öngyilkos nem nyugodhatott megszentelt földben. Valahol a fák közt, fejfa nélkül, ahogy egy vadhoz illik, aki magával vitte a gyermekét. Alkonyat előtt eltemették. Mivel öngyilkos lett, mégsem kérhette meg a baptista prédikátort, vagy a katolikus papot, hogy jöjjön és segítsen. Végül úgy gondolta, maga mond pár szót, csakhogy éppen úgy esett, hogy aznap estére hívott meg vacsorára egy vándorló prédikátort. Amaz pedig korábban érkezett, a házban dolgozó rabszolgák pedig hátraküldték, ahol is észrevette a sírásást, és felajánlotta szolgálatait. – Ó, igazán nem szükséges – mondta Cavil. – Ne mondja senki, hogy Philadelphia Thrower tiszteletes nem terjesztette ki a keresztény szeretetet Isten minden gyermekére, legyen bár fehér vagy fekete, férfi vagy nő, szent vagy vétkes. A papok erre fölkapták a fejüket, akárcsak Cavil – csak éppen más okból. Az efféle beszéd egyenjogúsági aktivistára vallott, Cavil pedig hirtelen attól kezdett félni, hogy esetleg magát az ördögöt hívta a házába, mikor meginvitálta ezt a presbiteriánus papot. Ugyanakkor valószínűleg lenyugtatná a feketék babonás félelmeit, ha a szertartást egy igazi papféle végezné el. És valóban, mikor kimondta a szavakat, és befedték a sírt, mind csöndben maradtak és egyikük sem jajveszékelt vagy óbégatott. Vacsoránál a prédikátor – Thrower volt a neve – eloszlatta Cavil félelmeit.

– Úgy vélem, Isten nagy tervének része, hogy a fekete embereket láncon hozza Amerikába. Akárcsak Izráel gyermekei, akik hosszú évekig éltek láncra verve Egyiptomban, ezek a feketék is az Úr korbácsa alatt görnyednek, míg az Ő akarata szerint nem lesznek. Az egyenjogúsági aktivisták egy dolgot jól megértettek: Isten szereti fekete gyermekeit... minden mást azonban félreértenek. Hiszen ha elérnék a célukat és egyszerre csak felszabadítanák az összes rabszolgát, azzal az ördög ügyét szolgálnák, nem Istenét, mert a rabszolgaság nélkül a feketéknek nincs reményük kiemelkedni a vadságukból. – Nohát ez már egyenest hittudományosan hangzott – mondta Cavil. – Az egyenjogúságért küzdők nem értik meg, hogy minden fekete, aki megszökik jogos tulajdonosától és északra menekül, örök kárhozatra ítéltetik, akárcsak a leszármazottai. Akár maradhattak volna Afrikában is, ennyi erővel. A fehérek fönn, északon gyűlölik a feketéket, és jól is teszik, mivel csak a legkomiszabbak, legbüszkébbek és legkonokabbak merészelik megsérteni Istent azáltal, hogy elszöknek gazdáiktól. De maguk itt az Appalachee-ban és a Királyi Kolóniákon, maguk igazán szeretik a fekete embert, mert csak maguk hajlandóak felelősséget vállalni ezekért az elkóborolt gyermekekért, és segítenek nekik a teljesen emberré válás útján. – Lehet, hogy maga presbiteriánus, Thrower tiszteletes, de ismeri az igaz vallást. – Örülök, hogy egy istenes ember otthonába jutottam, Cavil testvér. – Remélem, hogy a testvére vagyok, Thrower tiszteletes. így folyt a beszélgetés, és azok ketten egyre jobban megkedvelték egymást, ahogy múlt az este. Éjszakára, mikor a tornácon hűsöltek, Cavil kezdte úgy gondolni, hogy talán először találkozott olyan emberrel, akinek elmondhatja nagy titka egy részét. Megpróbálta közönyösen felhozni a témát. – Thrower tiszteltes, gondolja, hogy az Úristen beszél bárkihez is manapság? Thrower hangja egészen ünnepélyes lett. – Tudom, hogy igen. – Gondolja, hogy beszélhet egy olyan átlagos halandóval is, mint mondjuk én? – Nem szabad reménykednie benne, Cavil testvér – felelte Thrower. – Mert az Úr arra jár, amerre akar, és nem arra, amerre mi szeretnénk. Azt azonban tudom, hogy még a legegyszerűbb, legszerényebb ember számára is lehetséges, hogy... látogatója akadjon. Cavil érezte, hogy a gyomra reszketni kezd. Thrower egyenest úgy hangzott, mintha már ismerte volna Cavil titkát. Mégsem bökte ki rögtön. – Tudja, mit gondolok én? – kezdte Cavil. – Azt gondolom, hogy Isten nem jelenhet meg igaz alakjában, mert az ő dicsősége bárki halandóval végezne. – Valóban – helyeselt Thrower. – Mint például, mikoron Mózes látomást kért az Úrtól, ő pedig befogta Mózes szemét és Mózes csak a hátát látta, ahogyan elhaladt előtte az Úr. – No és akkor mi van, ha egy magamfajta ember látja az Úrjézust, csakhogy nem úgy néz ki, mint bármiféle festmény, ami róla készült, hanem úgy, mint egy felvigyázó. Úgy vélem, az ember csak olyasmit láthat, ami megérteti vele Isten hatalmát, de nem magát az Úr méltóságát látja. Thrower bölcsen bólogatott. – Meglehet – felelte. – Ez kézenfekvő magyarázat. Vagy az is lehet, hogy csupán egy angyalt látott, testvérem. Na tessék, ilyen egyszerű volt. Máris eljutottak a „magamfajta halandótól” egészen az „angyalt láttál, testvéremig”. Ennyire hasonlóak voltak ők ketten. Így aztán Cavil elmondta az egész történetet, hét hosszú év után először. Mikor befejezte, Thrower megfogta a kezét, barátian megszorította és harcias ábrázattal nézett rá. – Az önfeláldozásod, ahogyan a húsodat a fekete asszonyokéval kevered, hogy így szolgáld az urat... Hány gyermek? Huszonöt élve született. Maga segített eltemetni a huszonhatodikat Szalamandi hasában ma este.

– Hol vannak ezek a reményteli keverék ifjak? – Hát ez a munkám másik fele – mondta Cavil. – A Rabszolgakiadatási Egyezményig általában azon nyomban délre adtam őket, amint lehetett, hogy ott nőjenek föl és terjesszék a fehér vért a Királyi Kolóniákon. Mindegyikük misszionárius lesz a magván keresztül. Per–./, (■ az utolsó néhányat itt tartottam. Nem éppen a legbiztonságosabb dolog, Thrower tiszteletes. A nemzőképes férfiak mind feketék a gazdaságomban, az emberek pedig egy idő múlva elkezdenek majd csodálkozni, honnét jönnek ezek a keverék gyerekek. Mostanáig Lashman, a felvigyázóm tartotta a száját, ha meglátta, rajta kívül pedig senki más nem látja. Thrower bólogatott, de látszott, hogy másutt jár az agya. – Csak huszonöt gyermek? – Ennyire tellett tőlem – felelte Cavil. – Még egy fekete asszony sem eshet teherbe rögtön a szülés után. – Úgy értettem... tudja, nekem is volt egy látogatóm. Ezért jöttem ide, hogy bejárjam az Appalachee-t. Azt mondták nekem, hogy itt találkozom majd egy földművessel, aki szintén ismerte az én Látogatómat, és aki huszonhat élő ajándékot adott már Istennek. – Huszonhatot? – Élőt. – No látja... ez micsoda furcsaság. Tudja, a számolásomba nem vettem bele a legelső fiút, mert az anyja elszökött tőlem vele együtt, alig pár nappal azelőtt, hogy eladhattam volna. Vissza kellett fizetnem az előleget a vásárlónak, és a nyomát sem találtam, mert a kutyák nem találták a szagot. A rabszolgák közt az a szóbeszéd járta, hogy madárrá változott és elrepült, de tudja, milyenek ezek a feketék. – Tehát... huszonhat. Mondja, jelentéssel bírhat a maga számára valamiért az a szó, hogy „Hágár”? Cavilnek elakadt a lélegzete. – Senki sem tudja, hogy így neveztem magamban az anyját! – A Látogatóm azt mondta, hogy Hágár ellopta magától az első ajándékát. – Ő az. Maga is látta Őt, igaz? – Mikor előttem megjelenik, nem... felvigyázó. Inkább tudós, egy rejtélyes és végtelenül bölcs ember. Felteszem azért, mert magam is tudós volnék amellett, hogy tiszteletesként tevékenykedem. Mindig úgy sejtettem, hogy ő csupán egy angyal – nézzenek oda, már azt mondom, csupán egy angyal – mert nem mertem remélni, hogy Ő maga volt... maga volt a mester. De most, hogy így elmondta a maga esetét... lehetséges volna, hogy mindkettőnket a mi Urunk tisztelt volna meg jelenlétével? Ó, hiszen hogyan is kételkedhetnék? Mi másért hozott volna így össze minket az Úr? Ez azt jelenti, hogy... megbocsátást nyertem. – Megbocsátást? Cavil kérdésére elfelhősödött Thrower arca. – Nem kell elmondania, ha nem akarja – tette hozzá Cavil sietve. – Szinte... elviselhetetlen gondolni rá. De most, hogy úgy tűnik, megbocsátást nyertem, avagy legalábbis kaptam egy másik esélyt... Cavil testvérem, egyszer küldetést kaptam én, legalább olyan nehéz és sötét küldetést, mint a magáé. Csakhogy ahol magának volt bátorsága és ereje véghezvinni, én elbuktam. Próbáltam, de nem volt elég eszem, vagy erélyességem, hogy felülkerekedjek az ördög hatalmán. Azt hittem, elutasításban volt részem, ezért is lettem utazó prédikátor, mert méltatlannak éreztem magamat a pulpitusomra. Most azonban... Cavil bólintott és a pap kezét fogta, miközben könnyek peregtek az arcán. Thrower végül fölnézett. – Mit gondol, a... barátunk miképpen gondolta, hogy segítségére lehetek a munkájában? Nem tudhatom – felelte Cavil. – De csak egy dologra tudok gondolni így hirtelen. – Cavil testvér, nem vagyok biztos benne, hogy képes lennék efféle undorító feladatra. – Tapasztalatom szerint az Úr erőt ad az embernek, és attól... elviselhetőbb lesz.

– Az én esetemben azonban... tudja, én sosem ismertem még nőt Közelebbről, úgy, ahogyan a Biblia írja. Egyszer érintették női ajkak a számat, de az is akaratom ellenére történt. – Akkor majd én segítek magának. Mit szólna, ha hosszas imát mondanánk, aztán megmutatom, hogyan is kell? Ez jó ötletnek tűnt, egyiküknek sem jutott jobb az eszébe, ezért aztán meg is tették, és úgy tűnt, Thrower tiszteletes gyorsan tanult. Cavil nagy megkönnyebbülést érzett, amiért valaki csatlakozott hozzá, nem is beszélve arról a különös jóérzéstől, ami attól fogta el, hogy valaki nézi, ahogyan csinálja, aztán ő figyelhette a másikat. Nagy és szoros testvériség volt ez, hogy magjaik elkeveredtek ugyanabban a kehelyben – jelképesen szólva. Ahogyan Thrower tiszteletes mondta, „Ha ez a termés szárba szökik és eljön az aratás, Cavil testvér, nem tudhatjuk, kinek a magja érlelődött meg, mert az Úr ez alkalommal egyszerre adta mindkettőnknek ezt a mezőt.” Aztán Thrower tiszteletes megkérdezte a lány nevét. – Nos, mi a Hepzibah névre kereszteltük, de ő Csótánynak nevezi magát. – Csótány! – Mind állatnevet választanak maguknak. Úgy vélem, nincs nagy véleményen önmagáról. Erre aztán Thrower tiszteletes megfogta Csótány kezét és megveregette, afféle kedveskedő gesztus gyanánt, mintha férj és feleség lettek volna. A gondolattól Cavilnek nevethetnékje támadt. – Kérlek, Hepzibah, használnod kell a keresztény nevedet – mondta Thrower. – Ne ezt a lealacsonyító, állati nevet. Csótány csak nézett rá nagy szemekkel, és kuporgott tovább az ágyon. – Miért nem válaszol, Cavil testvér? – Ó, ilyenkor sosem beszélnek. Ezt már idejekorán kivertem belőlük... mindig megpróbáltak lebeszélni róla. Úgy gondoltam, jobb, ha egy szót sem szólnak, minthogy az ördög szavait szajkózzák. Thrower visszafordult a nő felé. – Most arra kérlek, hogy szólj hozzám, Csótány. Nem szólsz ördögi szavakat, ugye? Válaszul a nő csak fölnézett a plafonra, ahonnét a gerendáról még mindig lelógott egy darab az összecsomózott lepedőből. Thrower arca hirtelen riadtnak tűnt. – Úgy érti, ez az a szoba, ahol... a lány, akit eltemettünk... – Ebben a szobában van a legjobb ágy – felelte Cavil. – Nem akartam, hogy holmi szalmaágyon csináljuk, ha nem muszáj. Thrower nem szólt semmit, csak igen gyorsan elhagyta a szobát és kisietett a sötétbe. Cavil sóhajtott, fölvette a lámpást és követte. Thrower a vízpumpának támaszkodva állt. Hallotta, ahogyan Csótány kisiet a szobából, ahol Szalamandi meghalt, vissza a saját szállására, de nem törődött vele. Throwerrel foglalkozott – csak volt annyi lélekjelenlét az emberben, hogy nem öklendezik bele az ivóvízbe. – Jól vagyok – suttogta Thrower. – Csak... az a szoba... Nem vagyok babonás, tudja, csak tiszteletlenségnek tartom a holtakkal szemben. Ezek az északiak. Még ha tudnak is valamit a rabszolgaságról, nem tudtak szabadulni a gondolattól, hogy a feketék is emberek. Hiszen azért csak használnak tovább egy szobát, mert egy egér megdöglött benne, vagy lecsaptak egy pókot a falon. Az istállót sem égetik fel, ha a kedvenc lovuk abban pusztult el. Szóval, Thrower lassan összeszedte magát, felhúzta és eligazgatta a nadrágját rendesen, aztán visszamentek a házba. Cavil a vendégszobában szállásolta el Throwert, amit alig használtak, így kisebb porfelhő szállt föl, mikor Cavil megcsapkodta az ágyneműt. – Sejthettem volna, hogy a szolgák nem gondozzák rendesen ezt a szobát – jegyezte meg. Nem számít – mondta Thrower. – Ilyen meleg estén amúgy sincs szükség takaróra. A saját szobájába menet Cavil megállt egy pillanatra, hogy hallgatózzon felesége szobája előtt. Olykor megesett, hogy még így is hallotta felesége nyüszítő lélegzését; bizonyára ilyenkor is gyötörte a fájdalom.

Ó, uram, gondolta Cavil, hányszor kell még az akaratod szerint cselekednem, mielőtt megkönyörülsz rajtunk és meggyógyítod Dolorest? Mégsem ment be a szobájába – semmit sem tudott tenni érte, legfeljebb imádkozhatott, az alvásra viszont szüksége volt. Hosszú nap volt, másnap pedig lesz még elég dolga. Valóban, Doloresnek rossz éjszakája volt, még reggel is aludt, így Cavil Thrower tiszteletes társaságában reggelizett. A prédikátor derék mennyiségű kolbászt és kenyeret falt be. Mikor harmadszorra is kiürült a tányérja, Cavilra nézett és elmosolyodott. – Az Úr szolgálatától megjön az ember étvágya! – Ezen mindketten jót nevettek. Reggeli után aztán sétáltak egyet, és úgy esett, hogy annak a helynek a közelében haladtak el, ahol előző nap eltemették Szalamandit. Thrower azt javasolta, vessenek egy pillantást a sírra, máskülönben Cavil sosem jött volna rá, mit tettek a feketék az éjszaka. Lábnyomok voltak mindenütt, még a síron is, a földet egészen sárosra dagasztották a lépések. Most pedig hangyák lepték el az egészet. – Hangyák! – mondta Thrower. – Nem érezhetik a holttest szagát olyan mélyről. – Nem is – felelte Cavil. – Annál frissebbet éreznek, egyenest a tetején. Nézze csak... kiontott belek. – Csak nem... kiásták a testét, és... – Nem az övéi, tiszteletes. Bizonyára egy mókusé, vagy madáré, vagy efféle. Ördögi áldozatot mutattak be az este. Thrower azonnal imát kezdett mormolni. – Tudják, hogy megtiltottam az efféle dolgokat – mondta Cavil. – Estére bizonyára az összes bizonyíték eltűnik. Megszegték a parancsomat a hátam mögött. Ezt nem hagyhatom. – Most már értem, milyen óriási feladat hárult a rabszolgatartókra. Az ördög vasmarokkal tartja a kezében a szerencsétlenek lelkét. – Ne is törődjön vele. Majd megfizetnek érte. Vért akarnak csöpögtetni a sírjára? Akkor a sajátjuk lesz az. Mr. Lashman! jöjjön ide! A felvigyázó éppen akkor érkezett, hogy megkezdje a munkáját. – Kis ünnepséget rendezünk a feketéknek ma reggel, Mr. Lashman – mondta Cavil. Lashman meg sem kérdezte, miért. – Melyiket akarja megkorbácsoltatni? – Mindet. Tíz csapás fejenként. Kivéve a terhes asszonyokat. De még nekik is... egy csapást a combjukra. És mind lássák. – Kicsit nyakasabbak lesznek, ha nézniük kell, uram – mondta Lashman. – Thrower tiszteletes meg én is végignézzük – mondta Cavil. Míg Lashman elindult összeterelni a rabszolgákat, Thrower dünnyögött valami olyasmit, hogy ő ugyan nem akarja látni. – Az Úr munkája – mondta Cavil. – Nekem elég erős a gyomrom, hogy minden igazságos cselekedetet végignézzek. Azt hittem, a múlt éjszaka után magának is van bátorsága hozzá. így aztán együtt nézték végig, míg minden rabszolgát megkorbácsoltak, és a vérük Szalamandi sírjára hullott. Thrower egy idő múlva már nem is rezzent össze. Cavil örömmel látta ezt – a pap nem gyenge, csak kicsit puhány volt a skóciai neveltetése, meg az északon töltött ideje miatt. Ezután Thrower tiszteletes szedelődzködött, hogy útra keljen – megígérte, hogy prédikál egy városban félnapi lovaglásra innét – csak még föltett egy kérdést. – Észrevettem, hogy a rabszolgái... no nem öregek, csak éppen nem is fiatalok. Cavil vállat vont. – A Rabszolgakiadatási Egyezmény mián. Bár az ültetvényem gyarapszik, nem vehetek és nem adhatok el rabszolgákat – most már az Egyesült Államok tagja vagyunk. A legtöbb ültetvényes szaporítja a rabszolgáit, de tudja, az én kölkeim mind délen kötöttek ki mostanáig, éppen elvesztettem egy újabb asszonyt, így már csak öten maradtak. Szalamandi volt a legjobb. A többieknek már nincs sok évük hátra,

amíg még szülhetnek. – Erről eszembe jut... – kezdte Thrower, aztán elhallgatott. – Micsoda? – Sokat utazgattam északon, Cavil testvér, és a Hiótól Suskwahenny-ig, meg Irrakvától a Wobbishig minden városban akad egy-két fekete család. Namost azt mind tudjuk, hogy nem az északi fákon nőttek azok. – Mind szökevények. – Néhányan bizonyára megvásárolták a szabadságukat. De sokan... bizonyára sokan vannak szökevények. Namost, ha jól értem, minden rabszolgatartónál szokás, hogy megtart egy darabka körmöt, meg haj tincset... – Ó igen, amint megszületnek, vagy megvásároljuk őket. A fürkészek miatt. – Pontosan. – De a fürkészeket sem küldhetjük ki csak úgy, hogy járjanak be minden talpalatnyi földet északon, hátha belefutnak éppen azokba a feketékbe, akiket keresnek. Ez többe kerülne nekem, mint amennyit a rabszolga ér. – Nekem úgy tűnik, hogy a rabszolgák ára igencsak fölment mostanság. – Ha arra gondol, hogy egy darabot sem vehetünk... – Erre gondolok, Cavil testvér. És mi van akkor, ha a fürkészeknek nem kell vaktában keresgélniük északon? Mi van, ha felbérel embereket északon, hogy vizsgálják át a papírokat és jegyezzék föl minden fekete nevét és életkorát, akivel összefutnak? Akkor a fürkészek már információkkal felvértezve kelhetnek útra. Ez aztán akkora jó ötlet volt, hogy Cavilnek szinte földbe gyökerezett a lába. – Kell legyen valami hiba ebben a gondolatban, hogy még senkinek sem jutott eszébe. – Megmondom én, miért nem jutott még senki eszébe. Északon nagyon rossz szemmel néznek a rabszolgatartókra. Bár ők is gyűlölik a fekete szomszédaikat, félrevezetett lelkiismeretük nem hagyja, hogy együttműködjenek bármiféle rabszolgavadászattal. Így aztán bárki déli, aki eddig északra ment szökevényt keresni, hamar megtanulta, hogy ha nincs mellette egy fürkész, vagy ha a nyom már kihűlt, már nem volt értelme keresni. – Ez az igazság. Azok ott északon olyanok, mint egy falka tolvaj, akik összebeszélnek, nehogy az ember visszaszerezze az elszökött jószágait. – De mi van akkor, ha északiak keresgélnének magának? Mi lenne, ha volna egy ügynöke északon, mondjuk egy lelkész, aki megnyerhetne másokat is az ügynek, aki találna megbízható embereket? Egy ilyen vállalkozás persze költséges, de tekintve, hogy lehetetlenség új rabszolgákat vásárolni Appalachee-ben, képzelje, mennyit fizetnének az emberek, hogy támogassák azok munkáját, akik visszaszerzik a szökevényeiket. – Fizetni? A dupláját annak, amennyit kér. Előre fizetnének már csak az esélyért is, hogy megteszi. – Tegyük föl, hogy húsz dollárt kérek a szökevény lajstromba vételéért – születési dátum, név, személyleírás, a szökés ideje, körülményei í*s leírása –, aztán ezer dollárt kérek, ha nyomra vezetem... – Ötven dollár a lajstromért, máskülönben nem veszik komolyan. Újabb ötven, amikor bármilyen információt szerez róluk, még ha nem Is bizonyul pontosnak. Aztán háromezer dollár az épségben visszaszerzett rabszolgáért. Thrower szerényen elmosolyodott. – Nem kívánok tisztességtelen hasznot húzni azért, mert helyesen cselekszem. – Haszon! Rengeteg embert kell megfizetnie, ha jó munkát akar végezni. Én mondom, Thrower, írjon egy szerződést, aztán nyomtassa ki a városban a nyomdásznál ezer példányban. Aztán csak járjon körbe és mondja el minden rabszolgatartónak Appalachee-ben, mit tervez. Úgy vélem, egy héten belül újabb ezer példányt kell nyomtatnia. Itt nem haszonról beszélünk, hanem értékes szolgáltatásról. Fogadok, hogy még

olyanok is támogatni fogják, akiknek sosem szökött el rabszolgájuk. Ha el tudja érni, hogy többé ne a Hio legyen az utolsó határvonal, amin túl szabadnak érezhetik magukat, nem csak a régi szökevényeket szerezheti vissza, de a többi rabszolgától is elveszi a reményt, és otthon maradnak! Alig fél óra múltán Thrower már odakint volt, lóháton, kezében a szerződéshez összeírt jegyzetekkel, meg ajánlólevelekkel Caviltől az ügyvédjének, meg a nyomdásznak, valamint egy ötszáz dollárról szóló hitellevéllel. Mikor Thrower tiltakozott, hogy túl sok pénz, Cavil meg sem hallgatta. – Az induláshoz kell ennyi – mondta. – Mindketten tudjuk, kinek a munkáját végezzük. Ehhez pedig pénz kell. Nekem van, magának nincs, úgyhogy fogja és menjen a dolgára. – Ez igazi keresztény viselkedés – mondta Thrower. – Akár a szentek az egyház korai szakaszában, akikben mind volt valami közös vonás. Cavil barátian megveregette Thrower lábát – a tiszteletes mereven ült a nyeregben, mint minden északi, akik nem tudták, hogyan kell rendesen megülni a lovat. – Több bennünk a közös, mint bárki más emberben – mondta Cavil. – Ugyanolyan látomásunk volt és ugyanazt a munkát végezzük, és ha ettől nem leszünk olyanok, mint két tojás, hát semmitől sem. – Mikor legközelebb találkozom a Látogatóval, ha leszek még olyan szerencsés, tudom, hogy elégedett lesz. – Ámen – mondta Cavil. Aztán rácsapott Thrower lovára és figyelte, ahogy ellovagol. Az én Hágárom. Megtalálja az én Hágáromat és a fiút. Lassan hét éve már, hogy ellopta tőlem elsőszülött fiamat. Most majd visszajön, de ezúttal láncra verve tartom és addig szüli nekem a gyermekeket, amíg csak bírja. Ami pedig a fiút illeti, ő lesz az én Ismáelem. Így fogom hívni: Ismáel. Itt tartom magam mellett, és felnevelem, hogy erős legyen, és engedelmes, és igaz keresztény. Ha már elég idős lesz, bérbe adom más ültetvényekre és éjszakánként majd folytatja az én munkámat, terjeszti a magját szerte az Appalachee-ben. Aztán az én gyermekeim is olyan számtalanul sokan lesznek, mint homok a sivatagban, akárcsak Ábrahámnak. Ki tudja? Talán megtörténik a csoda és az én drága feleségem is meggyógyul, hogy tiszta, fehér gyermeket szülhessen, az én Izsákomat, hogy megörökölje minden földemet és munkámat. Ó, Uram, Felvigyázóm, légy könyörületes hozzám.

Betűző Kora január, a hó mély, a szélnek pedig olyan éle van, hogy akár az ember orrát is lenyisszantaná – hát persze, hogy Makepeace Smith úgy döntött, ezen a napon kell dolgoznia a műhelyben, míg Alvint a városba küldte, hogy felszerelést vegyen, meg leszállítsa az elkészült dolgokat. Nyáron valahogy mindig fordítva szokott lenni a dolog. Sebaj, gondolta Alvin. Végtére is, ő itt a mester. De ha egyszer a saját kovácsműhelyem ura leszek és tanítványt fogadok, az már egyszer biztos, hogy tisztességesebben fogok bánni vele, mint ahogyan velem bántak. Mesternek és inasának osztozniuk kell a munkában, kivéve akkor, ha az inas nem tudja, hogyan kell csinálni valamit, akkor pedig a mesternek kell megtanítania rá. Ez az alku, nem pedig az, hogy rabszolgát tartson, és mindig akkor vigye a kocsit az inas a városba, mikor a legnagyobb a hó. Az igazat megvallva, Alvin tudta, hogy nem kell szekéren mennie. Horace Guester kétlovas szánja is megteszi és tudta, hogy Horace nem bánja, ha elkéri, feltéve, hogy az ő dolgait is elintézi, amíg a városban van. Alvin jól bebugyolálta magát a ruháiba, és kiment a csípős szélbe – egyenest az arcába csapott, nyugat felől fújt, végig szembe neki, amíg fölkaptatott a fogadóig. A Miss Larner háza melletti ösvényt választotta, mivel ez volt a legrövidebb út és a fák közt vezetett, ahol kicsit enyhébb volt a szél. Persze nem volt ott. Iskolaidő lévén, a gyerekekkel volt a városban. A házról azonban, ahogy elhaladt az ajtaja előtt, eszébe jutottak a leckék. Miss Larner olyan dolgokat tanított neki, amire sosem gondolt volna. Több számolásra, meg írásolvasásra gondolt, és bizonyos mértékben ezt is tették. Csakhogy nem az olvasókönyvből kellett olvasnia, mint a gyerekeknek, meg mint Arthur Stuartnak, aki mindig a könyvekbe mélyedt a lámpás fényénél, míg a tanítónő házában volt. Nem, Miss Larner olyan ideákról beszélt Alvinnak, amikre sosem gondolt, és minden írás, meg számolás, amit csinálnia kellett, ehhez kötődött. Tegnap: – A legkisebb részecske az atom – mondta Miss Larner. – Démoszthenész tanai szerint minden kisebb dolgokból épült fel, míg az ember eljut az atomig, ami a legkisebb részecske mind közül és nem lehet tovább osztani. – Hogyan néz ki? – kérdezte Alvin. – Nem tudom. Túl kicsi, hogy szabad szemmel látni lehessen. Te tudod? – Azt hiszem nem. Sosem láttam még olyan kis dolgot, amit ne lehetett volna félbevágni. – El tudsz képzelni valami kisebbet? – Igen, de azt is félbe tudom vágni. Miss Larner felsóhajtott. – Gondolkozz, Alvin. Ha lenne olyan apró dolog, amit nem lehet tovább darabolni, hogyan nézne az ki? – Nagyon kicsinek, azt hiszem. Persze csak tréfált. Miss Larner felvetett egy problémát, Alvin pedig nekiállt megválaszolni úgy, ahogyan minden gyakorlati problémát Igyekezett megoldani. Elszalajtotta a bogarát, tudata apró darabját, bele a padlóba. A padló fából volt, mindenféle dolgok elegyéből, az egykor élő fák feldarabolt szívéből, ezért Alvin gyorsan a kályhába szalajtotta át a bogarát, ami többnyire egyféle dologból állt össze. Mivel néhol forró volt, a legapróbb darabjai, amit tisztán látott, elmosódtak az örökös mozgástól; míg a tűz odabent saját fényt és meleget árasztott és minden darabja olyan apró, olyan finom volt, alig tudta a fejében tartani a gondolatukat. Sosem látta igazán a tűz darabkáit. Csak tudta, hogy mozogtak valamerre. – A fény – mondta. – Meg a meleg. Azokat nem lehet szétvágni. – Igaz. A fény nem olyan, mint a föld... nem lehet darabolni. De meg lehet változtatni, nem igaz? El

lehet oltani és akkor megszűnik önmaga lenni. Ezért aztán a darabjaiból valami más lesz, tehát ezek nem a megváltoztatható, oszthatatlan atomok. – Hát mivel nincs apróbb dolog, mint a tűz apró darabjai, úgy gondolom, hogy nincs olyan dolog, hogy atom. – Alvin, nem szabad ilyen empirikusan szemlélned a dolgokat. – Hát ha tudnám mi az, akkor nem lennék olyan. – Tapasztalati. – Az. – Alvin, nem válaszolhatsz meg minden kérdést örökké azzal, hogy hátradőlsz és elszalajtod a bogaradat a sziklába, vagy a világba. Alvin sóhajtott. – Néha azt kívánom, bár ne mondtam volna meg magának, mire vagyok képes. – Nem akarod, hogy megtanítsam neked, mit jelent Teremtőnek lenni? – De igen, pont ezt akarom! És ahelyett, hogy atomokról, meg gravitációról, meg... nem érdekel mit mondott az a vén lókötő Newton, sem senki más. Azt akarom tudni, hogyan építsem föl a... helyet. – Csak ekkor jutott eszébe, hogy Arthur Stuart is a szobában volt, és bizonyosan minden szót az eszébe vésett, meg azt is, amilyen hangsúllyal mondták. Fölösleges a Kristályvárossal tömni Arthur fejét. – Nem érted, Alvin? Olyan rég... több ezer éve nem volt már Teremtő, senki sem tudja, mi az és mit is csinál pontosan. Csak azt tudni, hogy voltak ilyen emberek és ismernek egy-két dolgot, amiket tettek. Például az ólmot, vagy a vasat arannyá változtatták. A bort meg vízzé. Efféle dolgok. – Úgy vélem, vasból aranyat még könnyebb lenne – mondta Alvin. – Azok a fémek belül szinte teljesen egyformák. De a bor... abban olyan sokféle dolog van benne, hogy ahhoz... ahhoz... – Nem talált szavakat arra, milyen hatalmú embernek kellett hozzá lennie. – Teremtőnek kell lenni. Ez volt rá a legjobb szó. – Ha meg akarod tanulni, hogyan csináld úgy a dolgokat, ahogyan a Teremtők egykor, meg kell értened a dolgok természetét, Alvin. Nem tudod megváltoztatni, amit nem értesz. – Azt pedig nem tudom megérteni, amit nem látok. – Tévedés. Abszolúte téves gondolat, Alvin Smith! Éppen az, amit látsz, azt a legnehezebb megérteni. Az a világ, ami a szemed elé tárul, nem több, mint egy példa, egy különleges eset. Ám a mögöttes elvek, a rend, ami összetartja az egészet, az marad örökre láthatatlan. Csak a képzelet fedezheti föl, neked pedig pontosan ez az tulajdonságod a leginkább elhanyagolt. Előző este Alvin dühös lett emiatt, Miss Larner szerint pedig pontosan ez az, ami miatt tudatlan marad, amire Alvin azt felelte, neki az is jó, mivel idáig is túlélt jó néhány dolgot nagy tudatlanságában, az fi segítsége nélkül. Aztán kiviharzott és járt egyet, figyelte, ahogyan v/.állingózni kezdtek az első hópelyhek. Nem kellett sokat járkálnia, míg belátta, hogy Miss Larnernek igaza volt, ő pedig tudta mindvégig. Tudta. Mindig elszalajtotta a bogarát, hogy lássa, mi van ott, de mikor meg akart változtatni valamit, először ki kellett gondolnia, mivé akarja változtatni. Olyasmire kellett gondolnia, ami előtte nem volt ott, megragadni a képét a fejében, aztán született képességével, melyet még mindig nem értett, azt mondta: látod? Így kell kinézned. Aztán néha gyorsan, néha lassan a darabkák mozgolódni kezdtek, míg az új helyükre nem rendeződtek. Mindig így csinálta: mikor leválasztotta a szikla darabját, mikor összeillesztett két darab fát, mikor megerősítette a vasat, mikor egyenletesen szétoszlatta a hőséget az olvasztótégely alatt. Tehát látom, ami nincs ott, méghozzá a fejemben, és ettől lesz aztán másként. Egy szörnyű, szédítő pillanatig azon tűnődött, talán az egész világ nem volt más, mint aminek ő képzelte el, és ha így volt, akkor ha nem képzeli magának tovább, egyszerűen elenyészne. Persze, amint összeszedte a gondolatait tudta, hogy ha ő gondolná ki, akkor nem lenne annyi furcsaság a világban, olyan dolgok, amik magától sosem jutottak volna eszébe.

Tehát a világot talán csak Isten álmodta meg a fejében. De nem, az sem lehet, mert ha Isten olyan embereket álmodott meg, mint Harrison, akkor Isten nem volt valami rendes. Nem, Alvinnak az jutott eszébe, hogy bizonyára Isten is nagyjából úgy dolgozott, ahogyan Alvin – megmondta a föld szikláinak, meg a Nap tüzének, meg az efféle dolgoknak, hogyan kellene lenniök. De mikor Isten mondta az embereknek, hogyan legyenek, csak fügét mutatnak neki, meg kinevetik, vagy úgy tesznek, mintha engedelmeskednének, és teszik tovább a dolgukat úgy, ahogyan kedvük tartja. A bolygók, meg a csillagok, meg az elemek talán mind Isten fejében születnek, de az emberek túl rosszindulatúak voltak ahhoz, hogy bárki másra lehessen fogni a természetüket. Ennél többre nem is futotta aznap este Alvin erejéből, hogy azon tűnődjön, mi az, amit sosem tudhat. Mint az olyan gondolatok, hogy vajon Isten miről álmodik, ha alszik egyáltalán, és vajon minden álma valóra válik-e, és minden este újabb világot álmodik-e tele emberekkel. Olyan kérdések ezek, melyek egy hangyányival sem viszik közelebb ahhoz, hogy Teremtő legyen. Így aztán másnap, a hóban gázolva, dacolva a széllel, míg a fogadó felé tartott, megint az eredeti kérdésre gondolt – milyen lehet egy atom. Próbált elképzelni valami olyan apró dolgot, amit nem tud kettévágni. De bármit képzelt is el – egy kis dobozt, vagy egy kis golyót, bármit – hát azt is fogta és félbevágta. Az egyetlen mód, hogy valamit ne lehessen félbevágni, ha az a valami olyan vékony volt, hogy annál vékonyabb nem lehetett volna. Arra gondolt, hogy összelapít valamit, ami vékonyabb a papírnál, olyan vékony, hogy abban az irányban szinte már nem is létezett, ha az éle felől nézte volna, mintha ott sem lett volna. De még akkor is ketté tudta volna vágni keresztbe, mint a papírt. Tehát... mi volna, ha a másik irányban is lapos volna, olyan vékony, hogy csak egyetlen éle lenne, mint a legvékonyabb fonál, ami csak létezhet? Senki sem látná, de mégis ott lenne, mert innentől odáig érne. Azt aztán nem tudná az éle mentén elvágni, mert nem lenne semmiféle lapos felülete, mint a papírnak. De amíg egyik ponttól a másikig ért, bármilyen vékony és láthatatlan is legyen, mindegy milyen rövid, még azt is félbe tudná vágni, mint cérnát az ollóval, aztán a felel is félbevágni, meg azt is. Nem, az egyetlen mód, hogy valami olyan kicsi legyen, mint egy atom, ha egyáltalán nem lenne mérete semelyik irányba sem; se hossza, se széle, se mélysége. Az már aztán atom lenne – éppenséggel létezne, csak semmi volna. Egy hely, amiben semmi sincs. Állt a fogadó tornácán, letopogta a havat a csizmájáról, ami felért egy kopogtatással. Hallotta Arthur Stuart lábdobogását, ahogyan szaladt nyitni az ajtót, de még mindig csak az atomon járt az esze. Mert lilába jött rá, hogy olyan nincs, hogy létezzenek atomok, kezdett arra is ráébredni, hogy még nagyobb bolondság volna, ha nem léteznének atomok és mindent egyre kisebb darabokba lehetne vágni, aztán azokat is kisebbekbe, és így tovább, örökkön örökké. Ha pedig belegondolt az ember fia, valahogyan lennie kellett. Vagy eljut ahhoz a részhez, amit már nem lehet szeletelni, és akkor az az atom, vagy sosem, és akkor örökké lehetne aprózni a dolgokat, amit már Alvin a fejében sem tudott tartani. A fogadó konyhájában találta magát, Arthur Stuarttal a hátán, aki a sáljával, meg a sapkájával játszott. Horace Guester odakint volt a szénapajtában, matracokat tömött, így Alvin Vén Pegtől kérdezte meg, elviheti-e a szánt. A konyhában meleg volt, Guester asszonyság pedig nem volt valami fényes kedvében. Megengedte, hogy Alvin elvigye a szánt, de cserébe kért tőle valamit. – Mentsd meg egy mihaszna kölök életét, Alvin, és vidd magaddal Arthur Stuartot – mondta vagy különben esküszöm én, ha még valamit csinál, amivel felbosszanthat, estére pudingot csinálok belőle. Valóban, Arthur Stuart bajkeverő kedvében volt – Alvint fojtogatta éppen és közben derűsen kacagott. – Gyakoroljunk valami leckét, Arthur – mondta Alvin. – Ki tudod betűzni, hogy halálra fojtogatsz? – H-A-L-Á-L-R-A – mondta Arthur Stuart. – F-O-J-T-O-G-A-C. Bármilyen dühös is volt Guester asszonyság, ezen nevetnie kellett – de nem azért, mert rosszul betűzte a második szót, hanem azért, mert Miss Larner hangján szólalt meg. – Esküszöm neked, Arthur Stuart – mondta –, jobb, ha Miss Larner nem hallja meg, hogy az ő hangját

utánzód, különben vége az iskoláztatásodnak. – Jó! Utálom az iskolát! – mondta Arthur. – Nem utálod te annyira az iskolát, mint ahogy azt utálnád, ha velem kéne dolgoznod a konyhában, minden nap – szólt Guester asszonyság. – Minden nap, télen-nyáron, még amikor fürödni is lehet a folyóban. – Akkor inkább lennék rabszolga Appalachee-ben! – kiáltotta Arthur Stuart. Guester asszonyság rögtön nem volt se vidám, se mérges, csak nagyon komoly lett. – Ezzel ne tréfálj, te gyerek. Valaki már meghalt azért, hogy ne legyél te is rabszolga. – Tudom – felelte Arthur. – Nem tudod te azt, de jobb, ha gondolkodsz... – Az anyukám – mondta Arthur. Most Vén Pegen volt a sor, hogy riadtan nézzen. Alvinra pillantott, aztán azt mondta. – Ne törődj te ezzel. – Anyukám fekete madár volt – mondta Arthur. – Olyan magasan szállt, csak na, de a föld elfogta és ott ragadt és meghalt. Alvin látta, ahogy Guester asszonyság ránézett és még riadtabb lett. Tehát mégiscsak volt abban valami, hogy Arthur repült egyszer. Talán az a lány, aki Erély mellett nyugszik, valahogy rávett egy fekete madarat, hogy vigye magával a fiát. Vagy talán csak valami látomás volt. Guester asszonyság inkább úgy döntött, úgy tesz, mintha semmiség volna az egész. Alvint már késő volt megtéveszteni, de ezt nem tudhatta. – Érdekes mese, Arthur – mondta Vén Peg. – Igaz – így Arthur. – Emlékszem. Guester asszonyság még zaklatottabbnak látszott, de Alvinnak több esze volt, mintsem vitatkozzék Arthurral erről a madaras dologról, meg arról, hogy egyszer már repült. Csak úgy hallgattathatja el a pereket, ha eltereli a gondolatait. – Jobb, ha velem jössz, Arthur Stuart – mondta Alvin. – Lehet, hogy egyszer nagy, fekete madár volt a mamád, de van egy olyan érzésem, hogy ez a mamád itten hamarosan úgy megdagaszt, mint a kenyértésztát. – Ne feledd, mit kell venned – mondta Vén Peg. – Ne aggódjon, megvan a listám – felelte Alvin. – Nem láttam, hogy egy szót is leírtál volna. – Arthur Stuart az én listám. Mutasd meg, Arthur. Arthur közel hajolt Alvin füléhez, és olyan hangosan kiáltott a fülébe, hogy a dobhártyája majd’ beszakadt. – Egy kis hordó búzalisztet, meg két süveg cukrot, és egy fontnyi borsot, meg egy tucat papírt és néhány méter vásznat, amiből inget varrhatok Arthur Stuartnak. Bár kiabált, ahogy bírt, mégis Vén Peg hangján szólalt meg. Márpedig ő gyűlölte, ha utánozták, így aztán egyik kezében a húsvillával, a másikban a csontvágóval megindult feléjük. – Ne mozdulj, Alvin, hadd szögezem oda a nyelvét és vágom le az egyik fülét! – Ments meg! – kiabálta Arthur Stuart. Alvin futásnak eredt, legalábbis a hátsó ajtóig. Akkor Vén Peg letette a mészáros-szerszámokat és segített Alvinnak jól bebugyolálni Arthur Stuartot minden kabátjába, nadrágjába és sáljába, amíg olyan kerek nem lett, mint egy labda. Akkor aztán Alvin kibillentette Arthurt az ajtón és a lábával hempergette maga előtt a hóban, míg teljesen fehér nem lett. – Szépen vagyunk, Alvin fiam! Fagyaszd halálra az anyja szeme láttára, te, semmirekellő inaslegény! Alvin és Arthur Stuart csak nevettek. Vén Peg még hozzátette, hogy legyenek óvatosak és érjenek haza sötétedés előtt, aztán jól becsapta mögöttük az ajtót. Befogták a lovakat a szán elé, aztán letakarították a havat, ami ez idő alatt a szánra hullott, felültek a bakra és az ölükbe terítették a pokrócot. Először lementek a műhelybe, hogy Alvin fölszedje az elkészült

dolgokat – zsalukat, meg illesztékeket leginkább, és szerszámokat az ácsoknak meg bőrcserzőknek a városban, akiknek ilyenkor volt a legtöbb dolguk. Aztán elindultak a város felé. Nem jutottak messzire, mielőtt beértek egy embert, aki előttük bandukolt a magas hóban, nem éppen jó melegen öltözködve. Mikor mellé értek és meglátták az arcát, Alvin nem is lepődött meg rajta, hogy Mock Berry volt az. – Pattanjon föl a bakra, Mock Berry, nehogy az én telkemen száradjon a halála – mondta neki Alvin. Mock úgy nézett Alvinra, mintha ezek lettek volna az első szavak, amiket az út során hallott, bár nem egy lovas és szekér haladt el már mellette. – Köszönöm, Alvin – mondta a férfi. Alvin arrébb csusszant, hogy helyet csináljon. Mock fölkapaszkodott melléjük – kissé esetlenül, mert átfázott már a keze. Csak amikor már készült leülni, akkor vette észre Arthur Stuartot Alvin mellett. Akkor pedig, mintha pofont kapott volna, rögvest kezdett lekászálódni. – Álljon meg a menet – mondta Alvin. – Ne mondja, hogy maga is olyan ostoba, mint a városi fehér népek, és nem hajlandó egy keverék fiú mellé leülni. Szégyellje magát! Mock egy hosszú pillanatig szigorúan nézett Alvinra, mielőtt úgy döntött, válaszol. – Idefigyelj, Alvin Smith, jobban ismersz te engem ennél. Tudom, hogyan születnek az efféle keverék gyerekek, és nem hibáztatom őket azért, amit holmi fehér ember művelt az anyjukkal. De a városban kering elég szóbeszéd arról, hogy ki a gyerek igazi anyja, nekem pedig nem válna javamra, ha éppen vele együtt látnának a városba érkezni. Alvin jól ismerte a történetet – hogy Arthur Stuart állítólag Anga Herry kölke, és mivel nyilván fehér volt az apja, Mock még azt sem engedte, hogy a házukban maradjon, és ezért fogadta Guester asszonyáig örökbe. Alvin azt is tudta, hogy ez nem igaz. Ám egy efféle városban jobb volt, ha elhisznek egy ilyen mesét, mint azt, hogy az igazat találgassák. Alvin még azt is kinézte néhány emberből, hogy megpróbálják rabszolgának titulálni Arthur Stuartot és délre vitetni, hogy megszabaduljanak tőle, és akkor nem lesz több gond az iskolával, meg effélékkel. – Ne törődjön vele – mondta Alvin. – Senki sem veszi észre magát egy ilyen napon, és ha mégis, Arthur úgy néz ki, mint egy kitömött kócbaba, nem pedig egy gyerek. Aztán mielőtt a városba érünk, lepattan a szekérről és egyedül sétál be. – Alvin kinyújtotta a kezét és fölsegítette Mockot a bakra. – Most aztán húzódjon közelebb és takarja be magát a pokróccal, ne kelljen egyből a sírásóhoz mennem a fagyott testével. – Köszönöm szépen, te nagyszájú, pimasz kovácslegény. – Mock olyan magasra fölhúzta a pokrócot, hogy a végén Arthur Stuart ki sem látszott már belőle. Arthur nyikkant egyet és lehúzta a pokróc szélét, hogy kilásson, aztán olyan pillantást vetett Mock Berryre, hogy azzal el tudta volna hamvasztani, ha nem lett volna olyan piszkosul hideg és nyirkos minden. Mikor a városhoz értek, már rengeteg szán járt az úton, de sehol sem volt az a vidámság, ami az első nagy havazást követni szokta. Az emberek csak mentek a dolgukra, a lovaik álltak és vártak, topogtak és horkantgattak, meg párafelhőt eregettek a hideg szélben. A lustább népek – az ügyvédek, meg hivatalnokok, meg effélék – mind otthon maradtak ilyen időben. Azok pedig, akik igazi munkát végeztek, fölfűtötték a kályhájukat, dolgoztak a műhelyükben, kinyitották az üzletüket. Alvin először elvitte mindenkinek, amit a kovácstól kértek, és mind aláírták a nevüket Makepeace könyvében. A mester nem bízott annyira Alvinban, hogy a pénzt is beszedhesse, mintha még mindig csak egy kilencéves kölyök volna. Amíg ezeket a dolgokat intézte, Arthur Stuart végig a bakon gubbasztott pokrócba bugyolálva – Alvin sosem maradt oda annyi ideig, hogy neki melege legyen, Arthur pedig fázni kezdjen. Pieter Vanderwoort vegyesboltjáig nem is volt értelme hosszabb időre bemenni, és átmelegedni egy kicsit. Pieter mindig alaposan felfűtötte a kályhát, és nem is Alvinék voltak az elsők, akik úgy gondolták, itt melegednek meg egy ideig. Néhány városi fiú is bent lézengett, a lábukat melengették, forró teát kortyolgattak, vagy meg-

meghúztak egy flaskát, hogy belülről is oldódjanak. Nem olyan legények voltak, akikkel Alvin sok időt töltött volna. Birkóztak már egyszer-kétszer, de így volt ez minden birkózós kedvű fiatallal a városban. Alvin ismerte ezt a kettőt – a szeplőst Martinnak hívták, a másikat Daisynek... nos, valóban, ha nem tehénről van szó, igen furán hangzik ez a név, de hát ha egyszer már így hívták; szóval Alvin tudta, hogy ezek afféle legények voltak, akik szerettek macskákat bántani, meg gyújtogatni, és komisz vicceket mesélni a lányokról a hátuk mögött. Nem olyan fiúk voltak, akikkel Alvin túl sok időt töltött, de nem is utálta őket különösebben. Így aztán köszöntésképp biccentett nekik, amazok meg visszabiccentettek. Egyikük megemelte a flaskáját Alvin felé, de ő csak a fejét rázta, hogy köszöni, nem kér, és ezzel el is intézték a dolgot. A pultnál Alvin levetette a sálját, ami jó érzés volt, mert már izzadt alatta; aztán nekilátott kihámozni Arthur Stuartot is, aki úgy pörgött, mint egy orsó, míg megszabadult a sáltól. Arthur nevetése előcsalta Mr. Vanderwoortot is a hátsó szobából, és őt is megnevette a fiú. – Olyan aranyosak, amíg fiatalok, nem igaz? – mondta Mr. Vanderwoort. – Ma ő a bevásárlólistám, igaz, Arthur? Arthur Stuart rögtön fel is mondta a listát, megint csak az anyja hangján. – Egy kis hordó búzalisztet, meg két süveg cukrot, és egy fontnyi borsot, meg egy tucat papírt és néhány méter vásznat, amiből Inget varrhatok Arthur Stuartnak. Mr. Vanderwoort majd belerokkant a nagy nevetésbe. – Mindig megnevettet, ahogyan utánozza az anyját. A kályha mellett elkurjantotta magát az egyik legény. Már a nevelőanyjára gondolok – helyesbített Vanderwoort. – Ó, biztosan ő az anyja! – mondta Daisy. – Mondják, Mock Berry sokat dolgozik odafönt a fogadóban! Alvin összeszorította a száját, hogy nehogy kibökje az első választ, ami az eszébe jutott. Ehelyett csak fölhevítette a flaskát Daisy kezében, amitől amaz rikkantott egyet és elejtette. – Gyere hátra, Arthur Stuart – mondta Vanderwoort. – Egészen megégette a kezemet! – dünnyögte Daisy. – Mondd el azt a listát megint, de apránként, hogy összeszedjem, ami kell – mondta Vanderwoort. Alvin átemelte Arthurt a pult fölött, amaz pedig letette a túloldalt. – Biztosan a kályhára tetted, amilyen világbarma vagy – mondta Martin. – Tán a whisky már csak akkor melegít föl, ha előtte felforralod? Vanderwoort hátravezette Arthurt, Alvin pedig felmarkolt néhány sós kekszet a pulton lévő tálból és egy széket húzott a kályha mellé. – Nem is raktam a kályha közelébe – mondta Daisy. – Helló, Alvin – üdvözölte Martin. – Helló, Martin, Daisy – felelte Alvin. – Kellemes nap ez a kandalló melletti ejtőzéshez. – Francokat kellemes nap – dünnyögte Daisy. – Szájaló kis fekete kölkök, és megégetett ujjak napja. – Mi szél hozott a városba, Alvin? – kérdezte Martin. – Aztán hogyhogy magaddal hoztad azt a kis feketét? Vagy megvetted Vén Peg Guestertől? Alvin csak rágcsálta a kekszét. Hiba volt megbüntetni Daisyt azért, amit az előbb mondott és még nagyobb hiba lenne megint megtenni. Hiszen múlt nyáron is ez a büntethetnék hozta rá a Pusztítót, nem igaz? Alvin pedig azon dolgozott, hogy uralkodjon a haragján, ezért nem szólt semmit, csak csócsálta a kekszét. – A fiú nem eladó, ezt mindenki tudja – mondta Daisy. – Ahogy hallom, még taníttatni is akarja. – Én is tanítom a kutyámat – mondta Martin. – Gondolod, hogy ez a fiú is megtanulhat pitizni, meg vadra lesni, vagy valami hasonló? – Neked jobb dolgod van, Marty – mondta Daisy. – A kutyának pont annyi esze van, hogy tudja, ő egy kutya, ezért nem próbál meg olvasni tanulni. De ezek a csupasz majmok, kezdik azt hinni magukról, hogy

emberek, ha érted, mire gondolok. Alvin fölállt és a pulthoz ment. Vanderwoort éppen előjött, tele kézzel, nyomában Arthurral. – Gyere be a pult mögé, AI – mondta Vanderwoort. – Jobb, ha te választod ki az anyagot Arthur ingjéhez. – Fogalmam sincs az anyagokról – mondta Alvin. – Hát én meg ismerem az anyagokat, de nem tudom, melyiket szereti Vén Peg Guester, és ha nem örül annak, amit vittél neki, inkább legyen a te hibád, mint az enyim. Alvin felült a pultra és átlendítette a lábát a túloldalra. Vanderwoort hátravezette a raktárba és pár percig matattak az anyagok közt, a flaneleket nézegették, melyik lenne elég jó, meg erős, melyikből lehet foltot varrni, ha már szétmegy. Mikor visszajöttek, Arthur Stuart a kályha mellett állt Daisyvel és Martinnal. – Betűzd, szasszafrasz – mondta Daisy. – Szasszafrasz – mondta Arthur Stuart Miss Larner hangján, mint Ilyenkor mindig. – SZ-A-SSZ-A-F-RA-SZ. – Jól mondta? – kérdezte Martin. – Fogalmam sincs. Ne használjatok ilyen szavakat a gyerek előtt – mondta Vanderwoort. – Ne is törődjön vele – legyintette Martin. – Ő a kis házi négerünk. Nem bántjuk. – Nem vagyok néger – mondta Arthur Stuart. – Keverék vagyok! – De még mennyire! – Daisy olyan vékony hangon mondta, hogy majd’ belerekedt. Alvinnál lassan betelt a pohár. Nagyon halkan szólalt meg, hogy csak Vanderwoort hallja. – Még egy tréfa, és hóval tömöm be mindkét fülét. – Ne hergeld magad – mondta Vanderwoort. – Ártalmatlanok. Ezért nem ölöm meg – felelte, de közben vigyorgott, akárcsak Vanderwoort. Daisy és Martin csak játszadoztak, Arthur Stuart pedig élvezte. Martin levett valamit az egyik polcról és Vanderwoorthoz lépett vele. – Mi ez a szó? – kérdezte. – Eukaliptusz – felelte Vanderwoort. – Betűzd, eukaliptusz, keverék fiú. – Eukaliptusz – mondta Arthur. – E-U-K-A-L-I-P-T-U-SZ. – Ezt figyeld! – kiáltotta Daisy. – A tanítónő hallani sem akar rólunk, erre itt a hangján betűz nekünk bármit. – Betűzd, keblek – mondta Martin. – Na most már elég legyen – mondta Vanderwoort. – Csak egy gyerek. – Csak hallani akartam a tanítónő hangján – mondta Martin. – Tudom, mit akartál, de az ilyen beszéd az istálló mögé való, nem az én boltomba. Kinyílt az ajtó és egy hideg fuvallat keretében Mock Berry lépett be; fáradtnak és átfázottnak tűnt, és persze az is volt. A fiúk észre sem vették. – Az istálló mögött nincs kályha – mondta Daisy. – Akkor tartsd ezt észben, mielőtt kinyitod a szádat – mondta Vanderwoort. Alvin figyelte, ahogy Mock Berry lapos pillantást vet a kályha felé, de nem próbált a közelébe menni. Épeszű ember nem hagyta volna ki a lehetőséget, hogy átmelegedjen egy kicsit egy ilyen napon, de Mock Berry tudta, hogy van rosszabb annál, ha az ember fázik. Ezért aztán egyenest a pulthoz ment. Vanderwoortnak tudnia kellett, hogy ott van, de egy darabig még nézte, ahogy Martin és Daisy betűzőt játszik Arthur Stuarttal, és nem is törődött Mock Berryvel. – Suskwahenny – mondta Daisy.

– S-U-S-K-W-A-H-E-N-N-Y – mondta Arthur. – Fogadok, hogy a fiú megnyerne bármilyen betűző-versenyt – jegyezte meg Vanderwoort. – Vásárlója van – mondta Alvin. Vanderwoort jó lassan fordult csak meg és kifejezéstelen arccal nézett Mock Berryre. Aztán szintén lassan, kényelmesen odasétált és megállt pontosan Mock Berryvel szemben. – Csak két fontnyi lisztet kérek, meg tizenkét lábnyit a félhüvelykes kötélből – mondta Mock. – Hallottad? – mondta Daisy. – Be akarja púderezni az arcát, aztán felkötni magát, fogadok. – Betűzd, öngyilkosság – mondta Martin. – Ö-N-GY-I-L-K-O-S-S-Á-G – mondta Arthur Stuart. – Nincs hitel – szólt Vanderwoort. Mock letett néhány pénzérmét a pultra. Vanderwoort nézte egy ideig. – Hat láb kötél. Mock csak állt ott. Vanderwoort is csak állt. Alvin tudta, hogy az a pénz több mint elég volt arra, amit Mock venni akart. Nem akarta elhinni, hogy Vanderwoort drágábban adta az árúját valakinek, aki annyira szegény volt; és legalább olyan dolgos, mint bárki más a városban. Alvin már kezdte megérteni, miért maradt Mock ilyen szegény. Alvin tudta, hogy nem tehet sokat érte, legfeljebb annyit, amennyit Horace Guester tett meg érte Makepeace Smithnél: fölfedni azt, hogy hányadán áll Vanderwoort a dolgokkal, és mennyire volt tisztességes ember másokkal szemben. Így aztán Alvin letette a papírt Vanderwoort elé, amire az összeírta a dolgokat. – Sajnálattal hallom, hogy nincs hitel – mondta. – Akkor megyek is és hozom a pénzt Guester asszonyságtól. Vanderwoort Alvinra nézett. Most vagy hagyja, hogy Alvin elmenjen a pénzért, vagy kimondja, hogy Guesteréknek volt hitel, csak Mock Berrynek nem. Persze más megoldást választott. Egy szó nélkül hátrament és kimerte a lisztet. Aztán lemért tizenkét lábat a félhüvelykes kötélből. Vanderwoortról mindenki tudta, hogy becsületesen mérte az áruját, és azt is, hogy tisztességes árat kért érte. Ezért is lepte meg Alvint, hogy Mock Berryvel másként tett. Mock fogta a kötelet meg a lisztet és elindult kifelé. – Itt a visszajáró – mondta Vanderwoort. Mock megfordult, és igen meglepettnek tűnt, bár próbálta leplezni. Visszament a pulthoz és figyelte, amint Vanderwoort kiszámol egy negyeddollárost, meg három pennyt a pultra. Mock kicsit tétovázott, aztán fölvette a pultról és a zsebébe süllyesztette. – Köszönöm, uram – mondta, azzal kisétált, vissza a hidegbe. Vanderwoort visszafordult Alvin felé, kicsit mérgesnek tűnt, vagy talán bűnbánónak. – Nem adhatok hitelt mindenkinek. Alvin most mondhatott volna valamit, hogy legalább egyforma áron adhatná az áruját feketéknek és fehéreknek egyaránt, de nem akarta magára haragítani Mr. Vanderwoortot, aki amúgy többnyire rendes ember volt. Így aztán Alvin igazán barátságosan elvigyorodott és azt mondta: – Tudom én, hogy nem. Azok a Berryék majdnem olyan szegények, mint én. Vanderwoort megnyugodott kissé, ami azt jelentette, hogy többet ért neki, hogy Alvin jó véleménnyel legyen róla, mint az, hogy elégtételt vegyen rajta, amiért kellemetlen helyzetbe hozta. – Meg kell értened, Alvin, nem tesz jót a boltnak, ha mindig ide járnak. Az a kis keverék kölyök senkit nem zavar, hiszen olyan aranyosak, amíg kicsik, de a vevőim távol maradnak, ha azt hiszik, itt is összefuthatnak velük. – Én tudom, hogy Mock Berry mindig megtartja a szavát – mondta Alvin. – És soha senki nem állította róla, hogy lopna, vagy lusta volna, vagy ilyesmi. – Nem, senki sem mondott róla ilyesmit.

– Örülök, hogy mindkettőnket a vásárlói közé számít – mondta erre Alvin. – Nézzenek oda, Daisy – mondta Martin. – Mintha ez az inaslegény Alvin gyerek hirtelen tiszteletesnek állt volna. Fiú, betűzd, tiszteletes. – TT-SZ-T-E-L-E-T-E-S. Vanderwoort látta, hogy komiszra fordulhat a helyzet, ezért persze próbálta másfelé terelni a beszélgetést. – Ahogy mondtam, Alvin, ez a kis legény akár a legjobb betűzővé is válhat a városban, nem igaz? Miért nem megy el a jövő heti betűzőversenyre? Szerintem megnyerhetné a vetélkedőt Hatrack Rivernek. Talán még állami bajnok is lehet, ha engem kérdel. – Betűzd, vetélkedő – mondta Daisy. – Miss Larner sosem mondta még nekem ezt a szót – felelte Arthur Stuart. – Akkor találd ki. – V-E-T-T-É-L-K-E-N-D-Ő. – Nekem jónak tűnik – mondta Daisy. – Ebből látszik, mennyit tudsz te – jegyezte meg Martin. – Neked talán jobban menne? – kérdezte Vanderwoort. – Én nem indulok a megyei betűző-versenyen – mondta Martin. – Mi az a betűző-verseny? – kérdezte Arthur Stuart. – Ideje mennünk – mondta Alvin, mert jól tudta, hogy Arthur Stuart nem volt rendes, beíratott diák a Hatrack Riveri Általános Iskolába, így az is biztos volt, hogy semmiféle versenyen nem fog indulni. – Ó, Mr. Vanderwoort, tartozom önnek két sós kekszért, amit megettem. – A barátaimnak nem kell fizetniük néhány sós kekszért – felelte Vanderwoort. – Büszke vagyok, hogy a barátai közt tart számon – mondta Alvin és így is gondolta: jó embernek kell lenni ahhoz, hogy ha rajtakapnak valakit, mikor rosszat tesz, utána megforduljon a dolog és barátjának tekintse azt, aki leleplezte. Alvin visszatekerte Arthur Stuartot a sáljába, aztán maga is beöltözött és visszamentek a hóba, a Vanderwoorttól vásárolt portékát pedig vászonzsákban vitték magukkal. Alvin betuszkolta a zsákot a szán bakja alá, hogy ne essék rá a hó, aztán föltette Arthur Stuartot a bakra, majd utánamászott. A lovak örültek, hogy újból útra kelhetnek, ők csak fagyoskodtak eddig a bolt előtt állva. Útban visszafelé megint beérték Mock Berryt, és megint fölvették maguk mellé a bakra. Egy szót sem szólt arról, ami a boltban történt, de Alvin tudta, hogy nem hálátlanságból teszi. Úgy gondolta, Mock Berry egyszerűen szégyellte, amiért egy tizennyolc esztendős inaslegény kellett hozzá, hogy tisztes bánásmódot kapjon Vanderwoort vegyesboltjában – méghozzá azért, mert az a legény fehér volt. Az ilyesmiről nem szeret beszélni az ember. – Üdvözöljük Berry asszonyságot – búcsúztatta Alvin, mikor Mock leszállt a szánról. – Átadom neki – mondta Mock. – És köszönöm a fuvart. Alig tett meg hat lépést, máris elnyelte a kavargó hóesés. A vihar egyre rosszabb és rosszabb lett. Amint mindent letettek a fogadónál, már lassan ideje is volt Alvin és Arthur leckéinek Miss Larner házában. Odafelé menet hógolyókkal dobálták egymást. Alvin megállt a műhelynél, hogy leadja a könyvet Makepeace Smithnek, de a mester korán lepihenhetett, mert már nem volt ott. Alvin a párkányra tette a könyvet az ajtó mellé, hogy Makepeace tudja, hol keresse, aztán vissza a hógolyózáshoz, meg a sétához Miss Larner házáig, ott várták, hogy megérkezzen. Dr. Whitley Physicker hozta haza a fedett szánjában, és az ajtóig kísérte. Mikor meglátta, hogy Alvin és Arthur ott lézengnek, kicsit bosszúsnak tűnt. – Ilyen időben igazán gondolhatnátok, hogy elég volt a tanításból mára Miss Larnernek. Miss Larner Dr. Physicker karjára tette a kezét. – Köszönöm, hogy hazahozott, Dr. Physicker.

– Igazán szólíthatna Whitley-nek. – Kedves öntől, Dr. Physicker, de úgy gondolom, tanult főként megilleti, hogy a titulusán szólíttassék. Ami pedig a tanítványaimat illeti, ilyen rossz időben a legkönnyebb a dolgom, mert nem akarnak kint lubickolni a vízben. – Én aztán nem! – kiáltotta Arthur Stuart. – Hogy betűzöm a vetélkedőt? – V-E-T-É-L-K-E-D-Ő – felelte Miss Larner. – Ezt a szót meg hol hallottad? – V-E-T-É-L-K-E-D-Ő – mondta Arthur Stuart... Miss Larner hangján. – Lenyűgöző ez a gyermek – mondta Physicker. – Én mondom, akár egy seregély. – A seregély csak utánozza a hangokat – mondta Miss Larner. – De nincs tisztában az értelmükkel. Meglehet, hogy Arthur Stuart az én hangomon mondja vissza a szavakat, de valóban tudja, mi az a szó és bármikor képes leírni, vagy elolvasni. – Nem vagyok seregély – mondta Arthur Stuart. – Betűző vetélkedő vagyok. Dr. Physicker és Miss Larner összenéztek, aminek jelentősége volt, még ha Alvin nem is jött rá, miért. – Ám legyen – mondta végül Dr. Physicker. – Mivel feljegyeztem speciális diákként... az ön kérésére... részt vehet a megyei betűző-versenyen. De ennél tovább nem mehetünk, Miss Larner. – Az ön indokai kiválóak voltak, Dr. Physicker, és egyet is értek. Ám az én indokaim... – Az ön indokai lehengerlőek, Miss Larner. És szinte előre élvezem a megrökönyödést azoknak a képén, akik ellenezték, hogy iskolába menjen, mikor látják, hogy jobban teljesít, mint a nála kétszer idősebbek. – Megrökönyödés, Arthur Stuart – mondta Miss Larner. – Megrökönyödés – mondta Arthur Stuart. – M-E-G-R-Ö-K-Ö-NY-Ö-D-É-S. – Jó estét, Dr. Physicker. Gyertek be, fiúk. Ideje tanulni. Arthur Stuart meg is nyerte a megyei betűző vetélkedőt, méghozzá az „ünnepélyesség” szóval. Ezután Miss Larner visszaléptette a további szerepléstől; az állami versenyen egy másik gyerek vette át a helyét. Éppen ezért kevesen törődtek az esettel a helybélieken kívül. Csak egy rövidke hír számolt be róla a Hatrack River-i újságban. Pauley Wiseman seriff pedig összehajtotta azt az oldalt az újságban, majd rövid megjegyzést írt hozzá egy papírlapra, és betette őket egy borítékba, amit megcímzett Philadelphia Thrower tiszteletesnek, Carthage City-be. Két hét múlva az újsághír kiterítve hevert Thrower asztalán, mellette a papírdarab, rajta egyszerűen fogalmazva csak ennyi: A fiú 1811 nyarán tűnt föl, alig pár hetes lehetett. Horace Guester fogadójában lakik, Hatrack Riverben. Az örökbefogadás elég humbugnak tűnik, talán szökevény a fiú. Aláírás nem volt, de Thrower már hozzászokott, ámbár nem értette igazán. Miért próbálják meg elrejteni személyazonosságukat az emberek, mikor helyesen cselekszenek? Megírta a saját levelét és továbbküldte délre. Egy hónappal később Cavil Planter felolvasta Thrower levelét néhány fürkésznek, aztán két ládikát adott nekik, Hágár és az ellopott Iomáll nyomaival. – Még nyár előtt visszatérünk – szólt a fekete hajú fürkész. – Ha a magáé, megszerezzük. – Akkor pedig megdolgoztak a pénzükért, még jutalmat is kapnak – mondta Cavil Planter. – Jutalomra semmi szükség – mondta a fehér hajú fürkész. – A fizetség, meg a költségek éppen megteszik. – Ahogy óhajtják – bólintott Cavil. – Isten áldása kísérje az útjukat.

Bilincs Kora tavasz volt már, alig pár hónappal Alvin tizenkilencedik születésnapja előtt, mikor Makepeace Smith azt mondta neki. – Ideje elkezdened dolgozni a vizsgamunkádon, Al, nem gondolod? A szavak madárdalként hangoztak Alvin fülének, meg se bírt szólalni, csak bólintott. – Gondolkoztál már rajta, mit fogsz csinálni? – kérdezte Makepeace. – Egy ekére gondoltam – felelte Alvin. – Ahhoz sok vas kell. Tökéletes öntés kell, és nem is könnyű. Jó sok vasat kell kockáztatnom emiatt, fiú. – Ha nem sikerül, még mindig beolvaszthatja. Mivel mindketten tudták, hogy Alvinnak annyi esélye volt rá, hogy elrontsa, mint hogy hirtelen szárnyra kapjon és elrepüljön, csak üres beszéd volt az egész – Makepeace foszladozó pórázának utolsó rántásai, erőtlen célzás arra, hogy Alvin nem volt jó kovácslegény. – Úgy bizony – mondta Makepeace. – Csak csináld ügyesen, fiú. Legyen kemény, de ne túl törékeny. Elég nehéz, hogy mélyre harapjon, de elég könnyű, hogy el lehessen húzni. Elég éles, hogy felhasítsa a földet, de elég erős, hogy félretaszítsa a köveket. – Igen, uram – Alvin már tizenkét esztendős korában megtanulta a szerszámkészítés szabályait. Voltak azonban más szabályok is, amiket Alvin követni akart. Bizonyítania kellett magának, hogy jó kovács is, nem csak egy félig kész Teremtő, vagyis nem használhatta egyetlen fortélyát sem, csak azokat a képességeket, amiket bárki más kovács – a szemét, a fémek ismeretét, a karja erejét, és a keze ügyességét. A vizsgamunkán dolgozni annyit tett, hogy nem volt más feladata, míg el nem készül. Mint minden rendes vándorkovács, ő is a semmiből kezdte a munkát. Az öntőmintához nem a szokványos agyagot akarta használni – feljebb a Hatrack mentén jófajta fehér agyag termett, innen hozott anyagot, hogy a felülete sima és tiszta legyen, hogy megtartsa az alakját. Az öntőminta elkészítéséhez kifordítva is el kellett tudnia képzelni a formát, de Alvinnak jó esze volt az ilyesmihez. Megtapogatta és elsimítgatta az agyagot a fakereten, és közben látta, hogyan alakítják ki az öntőforma egyes részei az eke alakját. Aztán megvárta, míg kiszárad és keményre kiégette az agyagot, hogy készen álljon az olvadt fémre. Vasnak a roncsok közül válogatott, aztán gondosan lereszelte, lekaparta róluk a rozsdát, meg a szennyeződést. Az olvasztótégelyt is alaposan megtisztította, s csak ezután állt készen, hogy megolvassza és kiöntse a vasat. Felhevítette a tüzet, maga kezelte a fújtatót, szépen egyenletesen, ahogyan akkoriban, mikor megkezdte inaséveit. Mikor már fehéren izzott a vas az olvasztótégelyben, a tűz pedig olyan hevesen égett, hogy alig bírt a közelébe menni, fogóval a kézben odalépett, kiemelte az olvasztótégelyt a tűzből, aztán az öntőformához vitte és beleöntötte. A vas szikrázott és kápráztatóan ragyogott, de az öntvény kitartott, nem rogyott meg, nem repedt szét. Visszatette a tégelyt a tűzbe, helyére tette az öntőforma többi részét, csak szépen, óvatosan, ne loccsanjon az olvadt fém. Éppen jól becsülte meg a vas mennyiségét, mert mikor az öntőforma utolsó darabját is a helyére csúsztatta, éppen csak egy kevés vas csurrant ki a szélek mentén, ami mutatta, pont elég volt, alig ment veszendőbe. Készen is volt. Nem akadt más dolga, mint várni, hogy a vas meghűljön és megkeményedjen. Holnap tudni fogja, mit sikerült öntenie. Holnap majd meglátja Makepeace Smith az ekét és végre férfiszámba kell vennie őt, vándorkovácsnak tekinteni, aki szabadon ügyködhet bármilyen kohónál, bár még tanítványokat nem fogadhat. Alvin már évek óta készen állt a feladatra. Makepeace pedig ekképpen csak néhány hetet engedett el a hét teljes évből – erre várt igazán, nem az ekére. Ám Alvin igazi vizsgamunkája még korántsem állt készen. Miután Makepeace elég jónak ítéli meg az ekét, Alvinnak lesz vele egy kis dolga.

– Arannyá fogom változtatni – mondta Alvin. Miss Larner felvonta a szemöldökét. – Aztán mi lesz? Mit mondasz az embereknek, honnan van az arany eke? Találtad? Éppen csak belebotlottál egy halom aranyba és azt gondoltad, ebből pont lehet ekét önteni? – Maga mondta, hogy egy Teremtő képes akár arannyá változtatni a vasat is. – Igen, de ez nem jelenti azt is, hogy bölcs dolog volna – Miss Larner kisétált a műhely forróságából a késő délutáni fülledt melegbe. Nem sokkal volt hűvösebb. – Több mint arany lesz – mondta Alvin. – Legalábbis nem egyszerű arany. – A rendes arany már nem is elég jó neked? – Az arany halott. Akár a vas. – Nem halott. Egyszerűen... a föld tűz nélkül. Sosem élt, így halott sem lehet. – Maga mondta, hogy ha elképzelek valamit, akkor talán valóra is válthatom. – El tudsz képzelni élő aranyat? – Olyan eke, ami magától szántja a földet, hogy senki sem vontatja. Miss Larner nem szólt semmit, de fölcsillant a szeme. – Ha ilyet tudnék csinálni, Miss Larner, úgy venné, hogy kijártam a Teremtők iskoláját? – Azt mondanám, többé már nem vagy tanítvány a Teremtésben. – Én is éppen erre gondoltam, Miss Larner. Vándorkovács és vándorló Teremtő is. Mindkettő egyszerre, ha képes vagyok rá. – Képes vagy rá? Alvin bólintott, aztán vállat vont. – Azt hiszem. Úgy, ahogyan az atomokról beszélt, még januárban. – Azt hittem, azt föladtad. – Nem, asszonyom. Csak tovább gondolkoztam: mi az, amit nem lehet kisebb darabra vágni? Aztán arra gondoltam, hogy amíg van valami mérete, addig vágni is lehet. Az atom tehát nem más, mint egy hely, egyetlen határozott hely, aminek semerre sincs szélessége. – Az euklidészi geometria szerinti pont. – Hát igen, asszonyom, csakhogy azt mondta, hogy az a geometria képzeletbeli. Ez meg valóság. – De ha nincs mérete, Alvin... – Erre gondoltam én is... ha nincs mérete, akkor az semmi. Pedig nem semmi. Egy hely. Aztán arra gondoltam, nem is hely... csak van egy helye. Már ha érti a különbséget. Az atom lehet egy helyen, a geometriai pont, ahogy mondta, de aztán mozoghat is. Lehet máshol is. Tehát nem csak helye van neki, hanem múltja és jövője. Tegnap ott volt, ma itt van, holnap ki tudja hol. – De ez nem valami, Alvin. – Tudom én azt, hogy nem valami. De nem is semmi sem. – Nem is semmi. Sem nélkül. – Ismerem a nyelvtant, Miss Larner, de most nem arra gondolok. – Addig nem is lesz helyes a beszéded, amíg akkor is jól nem beszélsz, ha nem figyelsz oda rá. De ne is törődj vele. – Tudja, arra gondoltam, hogy ha az atomnak nincs mérete, honnét tudja bárki is, hol van? Nem bocsát ki fényt, mert nincs benne tűz. Ezért arra lyukadtam, hogy az atomnak nincs mérete, de attól még van valami tudata neki. Valami aprócska kis értelem, amitől tudja, hogy hol van. Az egyetlen hatalma pedig az, hogy máshová is mozoghat, és akkor is tudja, hol van. – Hogyan lehetséges, hogy emlékezzen valami, ami nem is létezik? – Csak tegyük fel! Mondjuk van több ezer, heverésznek szerteszét a világban, mennek amerre látnak. Honnét tudják, hol vannak? Mivel a többiek is arra mennek, amerre kedvük tartja, semmi nem marad ugyanolyan. Aztán gondolom jön valaki – és itt Istenre gondolok –, aki mutat nekik egy mintázatot.

Mondjuk azt mondja, te ott, te vagy a középpont, ti többiek meg mindig maradjatok egyforma távolságra tőle. Akkor mit kapunk? Miss Lamer eltöprengett egy keveset. – Egy üres gömböt. Egy labdát. De még mindig semmiből áll össze, Alvin. – Hát nem látja? Ezért tudtam, hogy igaz. Vagyis, ha valamit tanultam a bogárszalajtásból, az az, hogy belül minden jobbára üres. Az az üllő, szilárdnak tűnik, nem igaz? Én meg azt mondom magának, hogy jobbára üres. Apró kis fémdarabok, bizonyos távolságra egymástól, és mintába rendeződnek. De az üllő többnyire a köztük lévő ürességből áll. Nem érti? Azok a kis darabok pont úgy viselkednek, mint az atomok. Mondjuk, hogy az üllő egy hegy, aminek ha a közelébe megy, látja, hogy kavicsokból áll össze. Mikor pedig fölveszi a kavicsot, az elporlad a kezében, és látja, hogy porból van. Aztán fölvesz egyetlen apró porszemet, és látja, hogy az pont olyan mint a hegy, csak még apróbb kavicsokból áll össze. Azt állítod, hogy a tárgyak, amiket szilárdnak látunk, nem másak, mint illúziók. Kis semmik apró gömböket alkotnak, amik összeállnak, hogy apró darabkákat alkossanak, az üllő pedig ezekből a darabkákból épül fel... – Csak még rengeteg lépcsőfok van közöttük, azt hiszem. Ez megmagyaráz mindent, nem? Miért van az, hogy csak el kell képzelnem egy új formát, vagy egy új mintát, vagy új rendet, meg kell mutatnom a fejemben, és ha elég tisztán és erősen gondolok rá, és megparancsolom a darabkáknak, hogy változzanak meg, hát... megteszik. Mert élnek. Lehet, hogy kicsik és nem túl okosak, de ha elég tisztán mutatom meg nekik, megteszik. – Ez túl furcsa nekem, Alvin. Arra gondolni, hogy minden igazából semmiből épül fel... – Nem, Miss Larner, nem értette meg. A lényeg az, hogy minden él. Mindent élő atomok alkotnak, amik engedelmeskednek a parancsnak, amit Isten adott nekik. Aztán azokat a parancsokat követve néhányból fény lesz, meg forróság, néhány meg vas, vagy víz, vagy levegő, néhányból meg a bőrünk lesz, meg a csontunk. Mindez igazi – tehát az atomok is azok. – Alvin, azért meséltem neked az atomokról, mert érdekes elmélet. Korunk legnagyobb koponyái úgy tartják, nem léteznek ilyen dolgok. – Már megbocsásson, Miss Larner, de a legnagyobb koponyák sosem látták, amiket én láttam, úgyhogy túrót se tudnak. Én mondom magának, hogy ez az egyetlen idea, ami szerintem mindent megmagyarázhat – amit látok, amit csinálok. – Honnan jöttek ezek az atomok? – Nem jöttek sehonnét. Vagy inkább mindenhonnét jöttek. Ezek az atomok talán csak ott vannak, mindig is ott voltak és mindig ott lesznek. Nem lehet szétvágni őket, nem halhatnak meg, nem lehet csinálni őket és nem lehet eltörni sem. Örökkévalóak. – Akkor nem Isten teremtette a világot. – Persze, hogy ő teremtette. Az atomok semmik voltak, csak helyek, amik azt sem tudták, hogy léteznek. Isten rakta őket a helyükre, hogy tudja, hol vannak, és ők tudják, hol vannak... és az egész univerzumban minden belőlük épül föl. Miss Larner nagyon sok időt gondolkozott ezen. Alvin állt és várt, figyelte a tanítónőt. Tudta, hogy igaz, legalábbis igazabb, mint bármi más, amiről valaha is hallott, vagy amire gondolt. Hacsak Miss Larner nem talál valami hibát az ötletben. Az év során már annyiszor csinált ilyet, rámutatott valamire, amiről Alvin megfeledkezett, amiért nem működne a dolog. Így aztán várt, hogy Miss Larner előrukkoljon valamivel. Valami hibával, amit észrevett Alvin szavaiban. Talán eszébe is jutott volna valami, csakhogy amint odakint álltak a műhely előtt és gondolkoztak, lódobogást hallottak a város felől közeledni. Persze odanéztek, ki érkezik ilyen sietve. Pauley Wiseman seriff volt az, meg két férfi, akiket Alvin sosem látott. Mögöttük Dr. Physicker kocsija érkezett, a bakon Po Dogglyval. Nem Is mentek tovább, megálltak a műhely előtt. – Miss Larner – mondta Pauley Wiseman. – Arthur Stuart errefelé van?

– Miért kérdi? – kérdezte Miss Larner. – Kik ezek az urak? – Itt van – mondta egyikük, a fehér hajú. Egy apró dobozkát tartott két ujja közt. Mindkét idegen ránézett, aztán fölnéztek a dombon a tavaszi lak felé. – Odabent – szólt megint a fehér hajú. Kell ennél több bizonyíték? – kérdezte Pauley Wiseman. Dr. Physickerhez beszélt, aki már kiszállt a kocsijából és állt ott dühösen és tehetetlenül, igen zaklatottan. – Fürkészek – suttogta Miss Larner. Azok vagyunk – felelte a fehérhajú. – Szökevény rabszolga van odabent, asszonyom. Nem az – mondta a tanítónő. – Ő az én diákom, Horace és Margaret Guester örökbefogadott... Levelünk van a tulajdonosától, a születési dátumával, meg itt a szelencéje, úgyhogy ő az. Értjük a dolgunkat, és igazolásunk van hozzá, asszonyom. Amit mi keresünk, azt megtaláljuk. Ez a törvény, és ha ön az utunkba áll, akadályozza az igazságszolgáltatást. – A férfi udvariasan és halkan beszélt. – Ne aggódjon, Miss Larner – mondta Dr. Physicker. – Már van papírom a polgármestertől, amivel itt tarthatjuk, amíg a bíró holnap visszatér. – Börtönben, természetesen – tette hozzá Pauley Wiseman. – Hiszen nem akarhatjuk, hogy valaki megpróbálja megszöktetni, nem igaz? – Hiába is tenné – folytatta a fehér hajú fürkész. – Követnénk. Ha utolérjük, akkor meg lelőjük, mivel tolvaj, aki lopott tulajdonnal menekül. – Még el sem mondták Guesteréknek, nem igaz? – mondta Miss Larner. – Hogyan is tehettem volna? – mondta Dr. Physicker. – Velük kellett maradnom, nehogy egyszerűen csak elvigyék. – Betartjuk a törvényt – mondta a fehér hajú fürkész. – Már itt is van – mondta a fekete hajú fürkész. Arthur Stuart a tavaszi lak nyitott ajtajában állt. – Maradj csak ahol vagy, fiú! – kiáltotta Pauley Wiseman. – Ha megmoccansz, ellátom a bajodat! – Fölösleges fenyegetnie – mondta Miss Larner, de már senki sem figyelt rá, mert mind szaladtak fölfelé a dombon. – Ne bántsák! – kiáltotta Dr. Physicker. – Ha nem szalad, nem esik bántódása – felelte a fehér hajú fürkész. – Alvin – mondta Miss Larner. – Ne tedd. – Nem viszik sehová Arthurt. – Ne használd erre az erődet. Ne bánts vele senkit. – De mondom... – Gondolkozz, Alvin. Holnapig van időnk. Talán a bíró... – Börtönbe viszik! – Ha bármi történik a fürkészekkel, az állami hatóságok is megjelennek, hogy betartassák a Rabszolgakiadatási Törvényt. Megértetted? Az nem helyi ügy lenne, mint a gyilkosság. Appalachee-ben állíthatnak bíróság elé. – Nem nézhetem tétlenül. – Menj, mondd el Guesteréknek a hírt. Alvin várt egy kicsit. Ha rajta múlna, megperzselné a kezüket, mielőtt Arthurhoz érnének. A fiú azonban már a markukban volt, a karját szorongatták. Miss Larnernek igaza volt. Arra volt szükségük, hogy megnyugtatóan gondoskodjanak Arthur szabadságáról. Bármi ostobaság, és az egész csak rosszabb lesz. Alvin futva ment Guesterékhez. Meglepődött rajta, hogyan fogadták a hírt – mintha mindvégig számítottak volna rá az elmúlt hét évben. Vén Peg és Horace csak egymásra néztek, és Vén Peg egy szó nélkül csomagolni kezdett – a saját ruháit és Arthur Stuart holmiját. – Miért szedi a saját holmiját is? – kérdezte Alvin.

Horace keserűen elmosolyodott. – Nem hagyja, hogy Arthur egy napot is börtönben töltsön egyedül. Vele együtt kell rács mögé dugniuk. Ennek persze volt értelme – mégis furcsa érzés arra gondolni, hogy Arthur Stuart és Vén Peg Guester börtönbe vonulnak. – És maga mit fog csinálni? – kérdezte Alvin. – Megtöltöm a puskákat – felelte Horace. – Aztán, ha elmentek, követem őket. Alvin elmondta neki, amit Miss Larnertől hallott arról, mi történik, ha a fürkészeknek bajuk esik. – Mit tehetnek velem? Fölakasztanak? Én mondom neked, inkább akasszanak föl, mint hogy egy napig is úgy éljek tovább, hogy nem tettem semmit a fiúért. Az ördögbe is, fiam, legalább ötven szökevény rabszolgának segítettem már a magam idejében. Po Doggly meg én fölszedtük őket a folyónak ezen az oldalán, és útnak indítottuk őket Kanada felé. Sokszor csináltuk. Alvint meg sem lepte, hogy Horace Guester ilyen nagy pártfogója az egyenjogúságnak. És nem csak a szája járt. – Azért mondom neked, Alvin, mert segítened kell. Én egyedül vagyok, ezek meg ketten vannak. Senkiben sem bízhatok – Po Doggly pedig már vagy hét esztendeje nem csinált ilyet, azt se tudom, melyik oldalon áll. Te azonban... tudom, hogy tudsz titkot tartani és tudom, hogy te is majdnem úgy szereted Arthur Stuartot, mint a feleségem. Ahogyan mondta, szöget ütött Alvin fejébe a gondolat. – Hát maga nem szereti, uram? Horace úgy nézett Alvinra, mintha megbolondult volna. – Nem hagyom, hogy elvigyenek egy félvér kölyköt a házamból, Al. Guester asszonyság ekkor jött le a lépcsőn, hóna alatt két batyuval. – Vigyél a városba, Horace Guester. Hallották a lódobogást, ahogy amazok közeledtek a fogadóhoz. – Ezek biztosan ők lesznek – szólt Alvin. – Ne aggódj, Peg – mondta Horace. – Ne aggódjak? – fordult felé dühösen Peg. – Csak két dolog történhet, Horace. Vagy elveszítem a fiamat és rabszolga lesz belőle délen, vagy az ostoba férjem megöleti magát, mikor megpróbálja kiszabadítani. Hát persze, hogy nem aggódom. Aztán könnyekre fakadt és olyan szorosan megölelte Horace-t, hogy Alvin szíve is majd’ megszakadt belé. Végül Alvin vitte be Guester asszonyságot a városba a fogadó szekerén. Végig ott állt, míg Peg leküzdötte Pauley Wiseman tiltakozását, hogy egy cellában tölthessék az éjszakát – bár a seriff megeskette, hogy nem próbálja meg kiszöktetni a börtönből Arthur Stuartot. Miközben mutatta az utat a cellához, Pauley Wiseman így szólt: – Ne aggódjon, Guester asszonyság. A gazdája bizonyára jó ember. Az emberek errefelé rosszul ítélik meg a rabszolgaságot. – Akkor elmenne a helyében, Pauley? – perdült sarkon Guester asszonyság. – Ha már úgy gondolja, nem olyan szörnyű? – Én? – Wisemant mulattatta a gondolat. – Én fehér vagyok, Guester asszonyság. A rabszolgaság nekem nem természetes állapotom. Alvin úgy intézte, hogy kicsússzon a kulcs Pauley ujjai közül. – Már kezdek ügyetlen lenni – dünnyögte Pauley Wiseman. Guester asszonyság lába pedig éppen a kulcscsomón kötött ki. – Emelje csak föl a lábát, Guester asszonyság – mondta a seriff –, különben még megvádolom bűnpártolással és akadályoztatással is. Vén Peg arrébb lépett. A seriff kinyitotta az ajtót. Vén Peg belépett és magához ölelte Arthur Stuartot.

Alvin figyelte, ahogy Pauley Wiseman becsukta és bezárta az ajtót mögöttük. Aztán hazament. Alvin feltörte az öntőformát és ledörzsölte az agyagot, ami még az ekéhez tapadt. A vas sima volt és kemény, olyan jó kis eke, amilyet Alvin még nem is látott. Belenézett a belsejébe, és nem talált hibát, legalábbis nem olyan nagyot, ami számított volna az ekének. Dörzsölte és reszelte, reszelte és dörzsölte, míg a lapja sima, az éle éles lett, mintha csak egy hentesnek szánta volna, nem a szántóföldre. Letette a munkapadra, aztán megvárta, míg fölkel a nap és felébred a világ. Idővel megérkezett Makepeace is és megnézte magának az ekét. Alvin azonban nem látta, mert aludt. Makepeace fölébresztette és felküldte a házba. – Szegény pára – mondta Gertie. – Fogadok egy percet sem aludt múlt éjjel. Biztosan egész éjszaka dolgozott az ekén. – Az eke jónak látszik. – Fogadok, hogy tökéletes, ahogy én Alvint ismerem. Makepeace elfintorodott. – Mit tudsz te a kovácsmunkáról? – Ismerem Alvint és ismerlek téged. – Furcsa egy legény. Hát nem érdekes? Akkor csinálja a legjobb munkáját, ha egész éjszaka fönt van. – Makepeace hangjába még némi kedvesség is vegyült, ahogyan ezt mondta. Alvin azonban már az ágyában aludt és nem hallotta. Úgy kedveli ő is azt a keverék fiút – mondta Gertie. – Nem csoda, hogy nem tud aludni. – Most már alszik – felelte Makepeace. – Képzeld csak el, rabszolgasorba viszik Arthur Stuartot, ilyen fiatalon. A törvény, az törvény – mondta Makepeace. – Nem mondom, hogy nekem tetszik, de az embernek a törvény szerint kell élnie, különben mi lenne? – Te meg a törvény – jegyezte meg Gertie. – Örülök, hogy nem a Hio túlpartján lakunk, Makepeace, különben biztosan rabszolgát tartanál inas helyett – már ha tudod, mi a különbség. Ennél nyíltabb hadüzenetet talán még sosem küldtek egymásnak, és már készen is álltak egy újabb rikácsolós-ordítozós, tányértörögetős veszekedésre, de Alvin fölöttük aludt a padláson, ezért csak szigorúan egymásra meredtek, és ezúttal annyiban hagyták a dolgot. Mivel minden veszekedésük ugyanoda lyukadt ki, ugyanazokat a kegyetlen dolgokat mondták egymásnak, ugyanúgy bántották egymást, most olyan volt, mintha belefáradtak volna a civakodásba és azt mondták egymásnak, vedd úgy, hogy azokat a dolgokat mondtam, amiket a legjobban gyűlölsz hallani, én pedig úgy teszek, mintha visszamondtad volna azokat, amiket én gyűlölök leginkább, és hagyjuk ennyiben. Alvin nem aludt olyan sokáig, és nem is aludt túl jól. Félelem, harag és izgatottság járta át a testét, míg már alig bírt nyugton maradni, hát még visszatartani a gondolatait, hogy elragadják az álmai. Mikor fölébredt, arról álmodott, hogy egy fekete eke arannyá változott. Mikor fölébredt, arról álmodott, hogy Arthur Stuartot éppen megkorbácsolják. Mikor megint fölébredt, arra gondolt, hogy célba veszi az egyik fürkészt és meghúzza a ravaszt. Mikor megint fölébredt, arra gondolt, hogy célba veszi az egyik fürkészt, és nem húzza meg a ravaszt, hanem figyeli, hogyan hurcolják el Arthurt, aki végig azt kiabálja: Hol vagy, Alvin? Ne hagyd, hogy elvigyenek! – Ébredj föl, vagy hallgass! – kiáltotta Gertie. – Megrémíted a gyerekeket. Alvin kinyitotta a szemét és ledugta a fejét a padlásról. – A gyerekek nincsenek is itt. – Akkor engem rémítesz meg. Nem tudom, mit álmodtál, fiú, de ilyen álmot még a legádázabb ellenségemnek sem kívánnék... aki történetesen a férjem ma reggel, ha az igazságra vagy kíváncsi. Makepeace nevének említésére Alvin fölébredt, de föl ám! Felvette a nadrágját, s közben azon tűnődött, ki vette le róla a cipőjével együtt. Gertie-nek ennyi idő is elég volt, hogy ételt varázsoljon az asztalra – kukoricakenyeret, sajtot, meg egy tál melaszt.

– Nincs időm enni, asszonyom – mondta Alvin. – Sajnálom, de mennem kell... – Van időd. – Nem, asszonyom, sajnálom... Akkor legalább a kenyeret vidd magaddal, te félkegyelmű. Egész nap üres gyomorral akarsz dolgozni? Miután ilyen keveset aludtál? Hiszen még csak dél van. Így aztán éppen a kenyeret rágcsálta, mikor leért a műhelyhez. Ott állt megint Dr. Physicker kocsija, meg a fürkészek lovai. Alvin egy pillanatig azt hitte, azért jöttek, mert Arthur Stuart valahogy megszökött, és a fürkészek elvesztették... Nem. Arthur Stuart velük volt. – Jó reggelt, Alvin – mondta Makepeace. A többiek felé fordult. – Igen lágyszívű mester lehetek, ha hagyom, hogy az inasom délig aludjon. Alvin észre sem vette, hogy Makepeace őt kritizálta és még mindig Inasnak nevezte, mikor a vizsgadarabja ott állt előtte befejezetten a munkapadon. Csak leguggolt Arthur Stuart elé és a szemébe nézett. – Lépj hátrébb – mondta a fehér hajú fürkész. Alvin észre sem vette. Nem igazán Arthur Stuartot nézte, legalábbis nem a szemével. A testét vizsgálta, hogy esett-e valami baja. Nem. Legalábbis még nem. Csak félt. – Még nem válaszolt – mondta Pauley. – Megcsinálja, vagy sem? Makepeace köhintett. – Uraim, egyszer még New Englandben csináltam egy bilincset. Egy férfit elítéltek árulásért, és vasra verve akarták visszavinni Angliába. Remélem, sosem kell bilincset csinálnom egy hétéves fiúnak, aki egy árva léleknek sem ártott, aki a műhelyem körül játszadozott és... – Makepeace – mondta Pauley Wiseman. – Azt mondtam nekik, ha megcsinálja a bilincset, nem kell ezt használniuk. Wiseman föltartott egy nehéz, vasból és fából készített nyakörvet, amit eddig a teste mellett lógatott. – Ez a törvény – mondta a fehér hajú fürkész. – A szökevényeket ilyen nyakörvben visszük vissza, hogy a többiek lássák, mi történik. Mivel ő még csak egy gyerek és az anyja szökött meg, nem ő, beleegyeztünk a bilincsbe. De ha nem csinálja meg, nekünk mindegy. Így is, úgy is megkapjuk a fizetségünket. – Maguk, meg az az átkozott egyezményük! – kiáltotta Makepeace. – Ezzel a törvénnyel minket is rabszolgatartóvá tesznek! – Majd én megcsinálom – mondta Alvin. Makepeace döbbenten nézett rá. – Te! – Jobb, mint az a nyakörv – felelte Alvin. Azt azonban nem tette hozzá, hogy nem tervezte, hogy Arthur Stuartnak egy perccel is tovább kelljen viselnie azt a bilincset, mint ma éjszaka. Arthur Stuartra nézett. – Olyan bilincset csinálok, hogy ne fájjon, Arthur Stuart. – Bölcs döntés – mondta Pauley Wiseman. – Örülök, hogy valakinek végre megjött az esze – mondta a fehér hajú fürkész. Alvin ránézett és megpróbálta visszafojtani a megvetését. Nem egészen sikerült, és egy jókorát köpött egyenest a fürkész lába elé. A másik már készült, hogy megüsse ezért, Alvin pedig cseppet sem bánta volna, ha megpróbálja és egy kicsit beletörölheti a fickó képét a földbe. Pauley Wiseman azonban kettejük közé ugrott és volt annyi esze, hogy a fekete hajú fürkészhez szólt, nem Alvinhoz. – Sültbolondnak kell lennie, ha épp egy kováccsal akar verekedni. Nézzen csak a karjára. – Elbírnék vele – mondta a fürkész. – Maguk nem értik – szólalt meg a fehér hajú fürkész. – Ez a mi fortélyunk. Nem tehetünk jobban arról, hogy fürkészek vagyunk, mint... – Vannak fortélyok – kezdte Makepeace amikkel jobb lett volna születéskor meghalni, mint felnőni és

használni. – Alvin felé fordult. Nem akarom, hogy az én műhelyemet használd erre. – Ne okvetetlenkedjen, Makepeace – mondta Pauley Wiseman. – Kérem – szólt közbe Dr. Physicker is. – Többet árt a fiúnak, mint használ. Makepeace nem túl méltóságteljesen bár, de meghátrált. – Add a kezed, Arthur Stuart – mondta Alvin. Alvin úgy tett, mint aki egy madzaggal megméri a csuklóit, de az igazat megvallva a fejében pontosan tudta a méreteket, minden centiméterét, és úgy akarta megcsinálni a bilincset, hogy simán és tökéletesen illeszkedjék, lekerekített szélekkel, meg éppen csak annyira lesz nehéz, hogy ne legyen kényelmetlen. Arthur nem érez majd fájdalmat a bilincs viselésekor... legalábbis testében nem. Mind álltak és figyelték, hogyan dolgozik Alvin. A legtisztább, legkönnyedebb munka volt, amit valaha is láttak. Alvin ezúttal használta a fortélyát, de nem úgy, hogy az meglátsszék. Elkalapálta a laposvasat, míg meg nem görbült, és pont jól vágta le. A két fele úgy illett egymáshoz, mintha tükörképek lettek volna – ez aztán nem mozdul el és nem fogja becsípni a bőrét. Közben pedig végig arra gondolt, hogyan kezelte a kis Arthur a fújtatót, vagy csak állt és nézte, míg Alvin dolgozott. Soha többet. Még ha meg is mentik ma este, Kanadába kell vinniük, vagy elrejteni valahogyan... mintha el lehetne bújni egy fürkész elől. – Szép munka – jegyezte meg a fehér hajú fürkész. – Sosem láttam még ennél jobb kovácsot. Makepeace erre aztán már megszólalt a műhely másik sarkából. – Büszke lehetsz magadra, Alvin. Akár lehetne a bilincs is a vizsgamunkád, nem igaz? Alvin a kovács felé fordult. – A vizsgamunkám az az eke ott, az asztalon, Makepeace. Ez volt az első alkalom, hogy Alvin a keresztnevén szólította a mesterét. Ennél tisztábban nem adhatta tudtára, hogy véget ért az az idő, mikor Makepeace így beszélhetett vele. Makepeace nem akarta megérteni. – Vigyázz a szádra, fiú! Az a vizsgamunkád, amire én azt mondom, és... – Gyerünk, fiú, rakjuk föl. – A fehér hajú fürkészt úgy tűnt, nem érdekelte Makepeace beszéde. – Még nem – – mondta Alvin. – Már elkészült – mondta a fürkész. – Túl forró még. – Akkor belemártjuk abba a vödörbe és lehűtjük. – Ha megteszi, eltorzul egy kicsit az alakja és összevagdossa a fiú kezét. A fekete hajú fürkész csak a szemét forgatta. Mit érdekelte őt, ha egy kis keverék purdé keze véres lesz? A fehér hajú fürkész azonban tudta, hogy senki sem lesz boldog, ha nem várnak. – Nem kell sietni – mondta. – Nem tarthat túl sokáig. Üldögéltek mind, és vártak. Aztán Pauley elkezdett semmiségekről beszélgetni, akárcsak a fürkészek, és még Dr. Physicker is beleszólt, aztán már úgy társalogtak, mintha a fürkészek látogatóba jött régi ismerősök lettek volna. Talán azt gondolták, ha udvariasan és kedvesen viselkednek, a fürkészek jó érzéssel indulnak el és nem töltik ki a fiún a haragjukat, amiért kellemetlenségük akadt. Alvin ezt akarta gondolni róluk, máskülönben meggyűlölte volna őket. Meg aztán, motoszkálni kezdett egy ötlet a fejében. Hiszen nem volt elég megszöktetni Arthurt ma este... mert mi volna, ha Alvinnak sikerülne elérnie, hogy ne találják meg többet? – Mi van abban a szelencében, amit maguk, fürkészek használnak? – kérdezte. – Szeretnéd tudni – jegyezte meg a fekete hajú fürkész. – Nem titok – így a másik. – Minden rabszolgatartó csinál egy ilyen szelencét minden rabszolgájának, amint megveszi, vagy megszületik. Egy darabka bőr, néhány hajszál, vagy egy csepp vér, vagy efféle. A testének egy darabkája. – Innen érzik meg a szagot?

– Ó, nem szag ez. Nem vérebek vagyunk, Mr. Smith. Alvin tudta, hogy hízelgésből nevezte Mr. Smithnek, ő pedig elmosolyodott, mintha ez jó érzéssel töltené el. – Hát akkor hogyan segít? – Ez a fortélyunk – felelte a fehér hajú fürkész. – Ki tudja, hogy működik? Csak ránézünk, és... mintha látnánk annak az alakját, akit keresünk. – Nem is ilyen – mondta a fekete hajú fürkész. – Hát nekem ilyen. – Én egyszerűen csak tudom, hol van. Mintha a lelkét látnám. Már ha elég közel vagyok hozzá. Annak a rabszolgának a lelke, akit keresek, úgy ragyog, mint a tűz. – Elvigyorodott. – Már messziről látom. – Megmutatja, hogyan csinálja? – kérdezte Alvin. – Nincs semmi látnivaló – mondta a fehér hajú. – Én megmutatom – felelte a másik. – Hátat fordítok nektek, te pedig mozgathatod a kölyköt a műhelyben. A vállam fölött majd rámutatok és meglátod, sosem tévesztem el. A fekete hajú fürkész meg is tette, amivel elhencegett... mindig pontozni rámutatott Arthur Stuartra. Alvin azonban alig látta, ő ugyanis belülről figyelte a fürkészt, hogy megértse, mit csinált, mit látott, és mi köze volt annak a szelencéhez. Nem értette, hogyan lehet, hogy Arthur Stuart testének hét éves, elszáradt darabkái miként mutathatják meg, hol volt most. Aztán felötlött benne a válasz, amint a fürkész nem rögtön Arthurra mutatott. Az ujja tétovázott egy kicsit, és csak rövid helyesbítés után mutatott egyenest Arthur Stuartra. Mintha próbálta volna kitalálni, melyikük Arthur a háta mögött álló emberek közül. A szelence nem megtalálni segített nekik, hanem fölismerni. A fürkészek mindenkit láttak, de a szelence nélkül nem tudták megmondani, ki kicsoda. Tehát amit látlak, az nem Arthur elméje volt, vagy a lelke. Csak egy testet láttak, ami olyan volt, mint bármelyik másik, amíg a szelence segítségével ki nem válogatták, melyiket keresik. Az pedig, hogy mit válogattak, világos volt Alvin számára – hiszen elég embert gyógyított már meg életében, hogy tudta, az emberek nagyjából egyformák voltak, csak a húsuk minden élő darabjának közepén lévő kis darabokban különböztek. Azok a kis darabkák minden emberben mások voltak, de a testének minden darabjában benne voltak. Mintha Isten így nevezte volna el őket, a húsukban. Avagy ez volt a fenevad jele, ahogy a Jelenések könyvében állt. Nem számított. Alvin tudta, hogy abban a szelencében egyedül az egyezett meg Arthur Stuart testével, ami egyedi volt testének minden porcikájában, még az elszáradt, elhalt részeiben is. Azokat meg tudom változtatni, bizonyosan meg tudom, méghozzá az egész testében. Mintha arannyá változtatta volna a vasat. Mintha borrá változtatta volna a vizet. Akkor pedig nem működne a szelencéjük, de nem ám. Egyáltalán nem segítene. Annyit kutakodhatnának Arthur Stuart után, amennyit akarnak, de amíg nem látták szemtől szembe és nem ismerték föl úgy, ahogyan bárki más, sosem találják meg. Hozzá még arra sem jönnének rá, hogy mi történt. Hiszen meglenne a szelence, ugyanúgy, mint mindig, és tudnák, hogy egy darabja sem változott, mert Alvin nem azt változtatná meg. De átkutathatnák az egész világot és senkit sem találnának, akinek pont olyan lenne a teste, mint aminek a darabjai náluk voltak. Még azt sem értenék, miért. Megteszem, gondolta Alvin. Valahogy kitalálom, hogyan változtassam meg. Bár biztosan több millió efféle jel volt az egész testében, megtalálom a módját, hogy mindet megváltoztassam. Ma este megteszem, holnaptól pedig örökre biztonságban lesz. A vas kihűlt. Alvin letérdelt Arthur Stuart elé és gyengéden rátette a bilincset. Olyan tökéletesen illett a kezére, mintha csak öntőforma alapján csinálta volna. Mikor rázárták, és láncot fűztek rá, Alvin Arthur Stuart szemébe nézett. – Ne félj – mondta. Arthur Stuart nem szólt semmit. – Nem feledlek el – mondta még Alvin.

– Hát persze – jegyezte meg a fekete hajú fürkész. – De ha mégis a fejébe venné, hogy eszébe jut, míg ő hazafelé tart a jogos tulajdonosához, megmondom egyenest: sosem alszunk egyszerre, és fürkészként tudjuk azt is, ha bárki közelít. Senki sem jöhet úgy a közelünkbe, hogy ne vennénk észre. Különöst te nem, kovácslegény. Téged mérföldekről észrevennélek. Alvin csak nézett rá, és a fürkész idővel vicsorogva elfordult. Lóra ültették Arthur Stuartot, a fehér hajú fürkész elé, de Alvin sejtette, hogy amint átkeltek a Hión, biztos leszállítják róla. Talán nem is azért mert komiszak, hanem azért, mert mit szólnának hozzá mások, ha azt látnák, hogy a fürkészek kedvesen bántak egy szökevénnyel. Hiszen példát kell mutatniuk a többi rabszolgának, nem igaz? Hadd lássák, hogy egy hétéves Fiút is gyalog hoznak, hiába törte már föl a lábát a sok járás. Máris kétszer meggondolják, hogy a gyerekükkel együtt szökjenek el. Tudták, hogy a fürkészek nem könyörülnek. Pauley és Dr. Physicker mögöttük lovagoltak. Elkísérték a fürkészeket a Hóig, és figyelték, amíg átkelnek a folyón, hogy megbizonyosodjanak, Arthur Stuartnak nem esett bántódása, míg szabad területen jár. Ennél többet nem tehettek. Makepeace-nek nem volt sok mondanivalója, de azt a keveset egyszerűen fogalmazta meg. – Egy igaz ember sosem tenne bilincset a barátjára – mondta Makepeace. – Fölmegyek a házba, és aláírom a papirosaidat, hogy végeztél nálam, és vándorkovács lettél. Nem akarlak a műhelyemben látni egy nappal sem tovább. – A kohó mellett hagyta Alvint. Alig telt bele öt perc, mikor Horace Guester érkezett a műhelyhez. – Induljunk – mondta. Nem – rázta a fejét Alvin. – Még nem. Látnák, hogy követjük őket. Megmondják a seriffnek, ha követik őket. – Nincs más választásunk. Nem veszíthetjük nyomukat. – Tud egyet s mást arról, mi vagyok és mire vagyok képes – mondta Alvin. – Már most is a markomban vannak. Nem jutnak egy mérföldre a Hiótól, mikor elnyomja őket az álom. – Képes vagy erre? – Tudom, mi történik az emberekben, ha álmosak. Én pedig létrehozhatom ezt a testükben, amint az Appalachee-ben vannak. – Ha már úgyis ott vagy, miért nem ölöd meg őket? – Nem tehetem. – Ezek nem emberek! Az nem gyilkosság volna. – De igen, emberek – mondta Alvin. – Meg aztán, ha megölném őket, akkor megszegnénk a Rabszolgakiadatási egyezményt. – Most már ügyvéd is vagy? – Miss Larner elmagyarázta nekem. Vagyis Arthur Stuartnak, amíg én is ott voltam. Arthur tudni akarta, még tavaly ősszel. Azt kérdezte, „Miért nem öli meg az apám, ha fürkészek jönnek értem?” Miss Larner pedig azt felelte, hogy akkor csak még több fürkész jönne, de akkor magát fölakasztanák, Arthur Stuartot meg amúgy is elvinnék. Horace arca elvörösödött. Alvin egy pillanatig nem is értette miért, míg Horace Guester elmagyarázta. – Nem kellene apjának neveznie engem. Sosem akartam őt a házamba. – Nyelt egyet. – De igaza van. Megölném a fürkészeket, ha azt gondolnám, hasznunkra válna. – Nincs gyilkosság – mondta Alvin. – Azt hiszem, megoldhatom, hogy ne találják meg többet Arthurt. – Tudom. Magam viszem el Kanadába. Elmegyek a tóig és áthajózunk rajta. – Nem, uram – így Alvin. – Azt hiszem, meg tudom oldani, hogy sehol se találják meg többet. Csak el kell bújtatnunk, amíg elmennek. – Hol? – A tavaszi lakban, ha Miss Lamer megengedi. – Miért ott?

– Mert úgy teleraktam hexákkal, ahogyan csak lehetett. Azt hittem, a tanítónő miatt csináltam. De most már sejtem, hogy Arthur Stuartért tettem. Horace elvigyorodott. – Te aztán nem vagy semmi, Alvin, ugye tudod? – Talán. Bárcsak tudnám, mi vagyok. – Megkérdezem Miss Larnert, hogy használhatjuk-e a házát. – Ha jól ismerem Miss Larnert, igent mond, mielőtt a végére érne. – Akkor mikor kezdjük? Alvint meg is lepte kissé, hogy egy felnőtt ember őt kérdezi, mit csináljanak. – Gondolom, amint besötétedik. Amint azok ketten elaludtak. – Tényleg meg tudod csinálni? – Meg, ha figyelem őket. Mármint a magam módján. Ha nyomon követem, merre mennek. Nehogy rossz embereket altassak el. – Most is figyeled őket? – Tudom, merre vannak. – Akkor csak figyeld őket. – Horace kicsit riadtnak is látszott, majdnem annyira, mint amikor Alvin megérkezett és megmondta, hogy egy lányt temettek el a földbe. Megijedt, mert tudta, hogy Alvin valami furcsa dologra képes, ami sokkal több, mint Horace hexái és fortélya, meg amiket még ismert. Hát nem ismer, Horace? Nem tudja, hogy még mindig Alvin vagyok, a fiú, akit kedvelt, akiben bízott és akinek segített már párszor? Attól, hogy megtudta, nagyobb hatalmam van, mint gondolta, olyan módon, amit el sem tud képzelni, még nem vagyok veszélyes magára. Nincs oka félni. Mintha meghallotta volna a szavait, Horace ábrázatáról eltűnt a félelem. – Csak azt akarom mondani... Peg és én számítunk rád. Istennek hála, hogy ezen a helyen kötöttél ki, éppen akkor, mikor olyan nagy szükség van rád. A Jóisten gondoskodik rólunk. – Ezzel elmosolyodott, és elment. Horace szavaitól Alvin máris jobban érezte magát, és biztos volt magában – de hát ez volt Horace fortélya, nem igaz? Hogy az emberek olyannak lássák magukat, amilyennek szerették volna látni magukat. Alvin a fürkészek felé fordította a gondolatait, és elszalajtotta a bogarát, hogy maradjon velük, hogy kövesse őket, amint kis, fekete viharfellegek gyanánt keresztülvonulnak az erdő zöld muzsikáján, köztük Arthur Stuart vékony, de tiszta dalával. A feketének meg a fehérnek semmi köze nem volt ahhoz, kinek volt sötét a szíve és kinek nem, gondolta Alvin. Elfoglalta a kezeit és tett-vett a műhelyben, de nem tudott igazán odafigyelni rá. Sosem figyelt még másokat ilyen távolból, csak amikor számára ismeretlen erők segítették a Nyolcarcú Domb belsejében. A legrosszabb dolog pedig az lenne, ha elveszítené őket szem elől, ha elszöknének Arthur Stuarttal, mert Alvin nem figyelt eléggé éberen, ha elveszíti a fiút az Appalachee-beli nyomorúságos lelkek közt, vagy messze délen, ahol a fehér emberek a másik Arthur Stuart, Anglia Királyának szolgái voltak, ahol a feketék urai is szolgák. Nem veszítheti el Arthurt egy ilyen helyen. Úgy kapaszkodom belé, mintha fonál kötne össze minket. Amint kigondolta ezt, amint elképzelt egy vékony, láthatatlan szálat közte és a kis keverék fiú közt, lám, már ott is termett. Íme, egy vékony szál a levegőben, olyan vékony, amilyenhez foghatót akkor képzelt el, mikor az atomok létezését akarta megfejteni. Olyan fonál volt ez, aminek csak egy kiterjedése volt – abba az irányba, amerre Arthur Stuart járt, és a szívüket kötötte össze. Maradj vele, mondta Alvin a fonálnak, mintha tényleg élne. Válaszul mintha fényesebbé, vastagabbá vált volna, míg Alvin már azt hitte, bárki megláthatja. Amikor azonban a szemével nézett, egyáltalán nem látta a fonalat, nyoma sem volt a levegőben; csak akkor jelent meg ismét, mikor nem a tekintetével kereste. Lenyűgözte, hogy ilyen dolog egyáltalán létezhet, ami nem a semmiből teremtődött, hanem olyan mintázatból, ami sehol másutt, csak Alvin fejében létezett.

Ez a Teremtés. Az első, vékony, láthatatlan Teremtésem... de valóságos, és elvezet ma este Arthur Stuarthoz, hogy kiszabadítsam. Kis házában Peggy egyszerre figyelte Alvint és Arthur Stuartot, ide-oda fordította a figyelmét, és próbált olyan utat találni, ami Arthur szabadulásához vezetett Alvin halála, vagy elfogása nélkül. Bármilyen alaposan és gondosan nézett is, nem talált ilyen utat. A fürkészek túl képzettek voltak szörnyű fortélyukkal fölfegyverkezve; egyes ösvényeken Alvin és Horace kiszabadította Arthurt, de újra megtalálták és elfogták, általában Alvin vére, vagy szabadsága árán. Így aztán elkeseredetten figyelte, ahogy Alvin megszőtte szinte nem létező fonalát. Akkor először látott halovány lehetőséget Arthur Stuart Kiszabadulására a szíve fényében. Nem abból eredt, hogy a fonál elvezeti Alvint a fiúhoz – mielőtt Alvin megszőtte volna a fonalat, több ösvényen is látta, amint Alvin megtalálja a fürkészeket és elaltatja őket. Nem, most annyi volt a különbség, hogy Alvin egyáltalán létrehozott egy ilyen fonalat. Ennek a lehetősége olyan kicsi volt, hogy egyetlen ösvény sem mutatta. Avagy talán – erre még sosem gondolt ezelőtt – maga a Teremtés annyira megzavarta a természet rendjét, hogy saját fortélyával sem találta meg azokat az utakat, amik ebből fakadtak, csak azután, hogy a Teremtés megtörtént. Mégis, Alvin születésekor látta dicsőséges jövőjét, nem igaz? Látta, hogy várost épít a legtisztább üvegből, vagy jégből. Látta, hogy a város tele van emberekkel, akik az angyalok nyelvét beszélik, és Isten szemével látnak. A tény, hogy Alvin Teremteni fog, mindig lehetséges volt, feltéve, hogy életben marad. Ám a Teremtés, bármelyik pillanatban is történjék, nem volt sem valószínű, sem elég természetes jelenség ahhoz, hogy egy fáklya előre láthassa – még egy olyan különleges fáklya sem, mint amilyen Peggy volt. Látta, amint Alvin elaltatja a fürkészeket ahogy besötétedik és találnak maguknak egy pihenőhelyet éjszakára. Látta, hogy Alvin és Horace találkozik a műhelyben és átkelnek az erdőn a Hióhoz – kerülték az utat, nehogy találkozzanak a városba visszatérő seriffel és Dr. Physickerrel. Most már nem igazán törődött velük. Most, hogy volt új remény, minden figyelmét Arthur jövőjének szentelte, vizsgálgatta, hogyan és hol gyökereznek szabadságának keskeny ösvényei a mostani cselekedetekben. Nem találta meg azt a tiszta pillanatot, mikor választás és változás történt. Ez azt bizonyította Peggynek, hogy minden azon múlott, hogy Alvin igazán Teremtővé válik-e ezen az éjszakán. – Ó, Isten – suttogta –, ha ilyen ajándékkal áldottad meg ezt a fiút, imádkozom hozzád, tanítsd meg neki a Teremtést most, ma éjjel. Alvin Horace mellett állt, a folyóparti árnyékok közt, várták, hogy egy jól kivilágított folyami hajó elússzon. Odakint a hajón zenészek játszottak, és elegáns öltözetű emberek táncoltak a muzsikára. Alvin mérges volt miatta, hogy gyerekek módjára játszadoznak, miközben egy igazi gyermeket éppen rabszolgaságba hurcolnak. De tudta, hogy nem akartak rosszat, és nem volt tisztességes dolog másokat okolni azért, mert ők boldogok, míg valaki, akit nem is ismernek, nagy veszélyben van. Mert ha így néznénk a dolgokat, nem lenne boldogság a világban, gondolta Alvin. Ahogyan az élet zajlott, gondolta Alvin, nem volt olyan pillanat, mikor ne akadt volna több száz ember, aki éppen gyászolt. Alig tűnt el a hajó egy kanyarulat mögött, mikor reccsenést hallottak maguk mögött az erdőben. Jobban mondva, Alvin hallotta csak, és neki is csupán azért tűnt olyan nagy zajnak, mert érezte a zöld muzsika harmóniáját a vidéken. Beletellett pár percbe, mire Horace egyáltalán meghallotta. Bárki lopakodott is mögéjük, a fehér ember mércéjével mérve igencsak zajtalan volt. – Most kívánom csak igazán, hogy lenne nálunk fegyver – suttogta Horace. Alvin megrázta a fejét. – Várjon és figyeljen – suttogta. Vártak. Nemsokára egy férfit láttak előbukkanni a fák közül. Az alak lecsúszott a saras, lejtős parton a kikötött csónakig. Mivel senkit sem látott ott, körülnézett, sóhajtott egyet és beszállt a csónakba, majd leült a tatba, morcosán térdére könyökölve. Horace kuncogni kezdett.

– Kutya legyek, ha ez nem a jó öreg Po Doggly. Amint a férfi kicsit hátradőlt a csónakban, Alvin végre meglátta az arcát is a holdfényben. Valóban Dr. Physicker kocsisa volt, de ez úgy tűnt, Horace-t egyáltalán nem zavarja. Már csúszott is le a parton, pattant be a csónakba és úgy megölelte a férfit, hogy a csónak megbillent és vizet nyelt. Abban a pillanatban mindketten megérezték, hogy túlságosan billeg a csónak és egy szó nélkül, egyszerre mozdultak, hogy egyensúlyba hozzák, aztán megint csak szó nélkül Po a villákba csúsztatta az evezőket, Horace pedig egy bádoglábassal merni kezdte a vizet a csónak fenekéről. Alvin rácsodálkozott egy pillanatra, mennyire összeillettek ezek ketten. Kérdeznie sem kellett, már a mozgásukból tudta, hogy jó néhányszor végigcsinálták már ugyanezt. Mindketten tudták, mit fog csinálni a másik, már gondolkozniuk sem kellett rajta. Az egyik csinálta a dolgát, a másik is a sajátját, nem volt szükség, hogy megbizonyosodjanak a másikról. Mint az apró darabkák, amik felépítették a világot; mint az atomok lánca, ahogyan Alvin elképzelte a fejében. Sosem gondolt még rá korábban, de az emberek is lehettek olyan atomok. Legtöbbször szervezetlenek, rendetlenek voltak, senki sem tudta, kicsoda-micsoda a másik, egyik sem maradt mozdulatlan annyi ideig, míg megbízhatott másban, vagy mások megbízhattak benne. Éppen ahogyan Alvin elképzelte az atomokat, mielőtt Isten megtanította nekik, kicsodák, és munkát adott nekik. És íme két ember, akikről mindenki azt hinné, alig ismerik egymást azon túl, ahogyan Hatrack Riverben mindenki ismer mindenkit. Po Doggly, az egykori farmer, aki odáig fanyalodott, hogy Dr. Physicker kocsiját hajtja, és Horace Guester, az első telepes ezen a vidéken, akinek még mindig jól megy a sora. Ki gondolná, hogy ilyen jól összeillenek? Mégis, mert mindketten tudták, ki a másik, egyszerűen és tisztán, pont, ahogyan az atomok tudhatták, minek nevezte el őket az Isten – megvolt a helyük és tették a dolgukat. Ezek a gondolatok mind egy szemvillanás alatt futottak keresztül Alvin agyán, szinte alig vett tudomást róluk akkor, ám évekkel később tisztán emlékezett erre a pillanatra, mert ekkor értette meg, hogy ez a két ember együtt létrehozott valamit egymás közt, ami éppen olyan valóságos és kézzelfogható volt, mint a föld a talpa alatt, vagy a fa törzse, aminek támaszkodott. A legtöbb ember nem látta – rájuk néztek és csak két embert láttak, akik éppenséggel egy csónakban ültek. Még az is lehet, hogy az atomoknak föl sem tűnik, hogy a többiekkel együtt ők alkotják a vasat, csak azt gondolják, hogy egymás mellé keveredtek valahogyan. Talán jó távol kell lenni, mint Istennek, vagy legalábbis sokkal nagyobbnak, hogy az ember lássa, mit alkot két atom, ha valahogyan összekapcsolódnak. De csak azért, mert egy másik atom nem látja a kapcsolatot, az nem jelenti azt, hogy nem létezik, hogy a vas nem olyan kemény, amilyennek lennie kell. Márpedig ha megtaníthatom ezeknek az atomoknak, hogy miként alkossanak fonalat a semmiből, vagy ha aranyat tudok csinálni a vasból, avagy – bárcsak úgy lenne – megváltoztathatom Arthur titkos, láthatatlan jelzését a teste minden porcikájában, hogy a fürkészek nem találnak rá többet, akkor miért ne tudná a Teremtő megtanítani az embereknek, amit az atomoknak, és új rendet mutatni nekik. Aztán amikor elég embert talál, akiben megbízhat, őket együtt valami új, valami erős dologgá kovácsolhatja, ami olyan valóságos, mint a vas. – Jössz már, Alvin, vagy mi lesz? Ahogy mondtam, Alvin alig volt tisztában azzal, miféle gondolatok öltöttek formát a fejében. De nem is feledte el őket, nem ám, miközben lecsúszott a parton, tudta, hogy sosem felejti el, amit akkor gondolt, kerüljön bár évekbe és mérföldekbe, könnyekbe és vérbe, mielőtt igazán teljesen megértené. – Jó, hogy látlak, Po – mondta Alvin. – Csak azt gondoltam, hogy titokban csináljuk a dolgot. Po közelebb evezett a csónakkal, hogy lazuljon a kötél és Alvin száraz lábbal be tudjon szállni. Alvin nem bánta a figyelmességet, amennyire irtózott a víztől, ami nem is csoda, hiszen a Pusztító annyiszor próbálta már vízzel megölni. – Ó, még mindig titok, Alvin – mondta Horace. – Csak te nem tudhatod, hogy mielőtt Hatrack Riverbe jöttél volna... mármint mielőtt visszajöttél volna... Po meg én sokszor szedtünk fel szökevény rabszolgákat és segítettük őket Kanada felé szökni, amikor csak lehetett.

– Hát a fürkészek nem kapták el magukat? – kérdezte Alvin. – Amelyik rabszolga idáig eljutott, annak nem lehettek olyan szorosan a nyomában – felelte Po. – Többségük ráadásul ellopta a saját szelencéjét a gazdájától. – Meg aztán, ez még a Rabszolgakiadatási egyezmény előtt volt – mondta Horace. – A fürkészek nemigen tehettek semmit, ha nem kaptak rajta az ő vidékükön. – Meg akkoriban volt fáklyánk, hogy előre lásson – tette hozzá Po. Horace nem szólt semmit, csak eloldozta a csónakot és a partra dobta a kötelet. Po rögtön evezni kezdett, Horace pedig akkor már felkészült az első rándulásra. Csoda volt, ahogyan ismerték egymás következő mozdulatát, mielőtt egyáltalán megtették volna. Alvin csaknem fölnevetett örömében, amiért ilyen dolgot látott; tudta, hogy lehetséges, és máris azon álmodozott, mit jelenthet – több ezer ember, akik olyan jól ismerték egymást, éppen jól illettek egymáshoz, és együtt dolgoztak. Ki állhatna Ilyen emberek útjába? – Mikor Horace lánya elment, hát fogalmunk sem volt, jön-e errefelé szökevény – Po a fejét csóválta. – Azok az idők már elmúltak. De azt tudtam, hogy ha Arthur Stuartot láncra verve elviszik, Horace nem fogja annyiban hagyni, és egyedül úgysem tudja megtenni. Így aztán amint elbúcsúztunk a fürkészektől és elindultunk visszafelé, megállítottam a kocsit és lepattantam a bakról. – Gondolom Dr. Physicker észrevette – mondta Alvin. – Hát persze, hogy észrevette, te bolond! – felelte Po. – Látom, tréfálkozol velem. Szóval észrevette, és azt mondja nekem, „Legyen óvatos, ezek a fiúk veszélyesek.” Én pedig azt mondtam, óvatos leszek, mire azt mondja, „Az az ostoba Pauley Wiseman seriff. Nem kellett volna hagynia, hogy ilyen gyorsan elvigyék. Talán vitathattuk volna a kiadatást, ha Arthur Stuart nálunk marad, míg a megyei bíró felénk jár. De Pauley, hiába csinálta jogszerűen, túl gyorsan intézkedett. Mindig is tudtam én, hogy meg akar szabadulni attól a fiútól, eltávolítani Hatrack Riverből, hogy sose jöjjön vissza.” Én meg hiszek neki, Horace. Pauley Wiseman nem kedvelte a kölyköt, mióta Vén Peg a fejébe vette, hogy iskolába járatja. Horace mordult egyet; kicsit elmozdította a kormánylapátot éppen akkor, mikor Po kiemelte az evezőket a vízből, amitől a csónak sodrásnak szembe fordult egy kicsit. Ettől majd a túlparton éppen jó helyen tudnak kikötni. – Tudod, min gondolkoztam? – kezdte Horace. – Azon gondolkoztam, hogy a munkád nem éppen neked való elfoglaltság. – Szeretem én a munkámat éppen eléggé – felelte Po Doggly. – Arra gondoltam, hogy ősszel megyei választás lesz, és a seriff hivatalára is lehet jelentkezni. Szerintem ideje megszabadulni Pauley Wisemantől. – És engem választatni seriffnek? Gondolod, hogy bárki rám szavazna, mikor mindenki piásnak ismer? – Egy kortyot sem ittál, mióta a doktornak dolgozol. Ha túléljük a ma estét és épségben hazavisszük Arthurt, akkor még hős is lehetsz. – Hős a fenéket! Elment az eszed, Horace? Egy léleknek sem mondhatjuk el, mi történt, különben akkora vérdíjat tűznek ki a fejünkre, hogy innentől Camelotig minden fejvadász minket keres majd. – Hát nem fogjuk éppenséggel újságban elregélni, ha erre gondolsz, de tudod, hogyan terjed a szóbeszéd. A jó emberek tudni fogják, mit csináltunk. – Akkor legyél te a seriff, Horace. Én? – vigyorodott el Horace. – El tudsz képzelni, amint bárkit is rács mögé dugok? Po halkan fölnevetett. – Nem éppen. Mikor partot értek, mozgásuk megint fürge és összehangolt lett. Nehéz volt elhinni, hogy olyan régóta nem dolgoztak már együtt. Mintha a lestük magától tudta volna, mit kell tenni, ezért gondolkodni sem kellett rajta. Po a bokáig érő vízbe ugrott, közben a csónak peremébe kapaszkodott, hogy ne csapjon nagy zajt. Ettől persze már megbillent a csónak, de Horace könnyed mozdulattal ellene tartott és lecsillapította,

anélkül, hogy igazán észrevette volna, mit csinál. Egy perc múltán már a partra is húzták az orrát a homokos fövenyre, és egy fához kötözték. A kötél már elég rothadtnak tűnt, de mikor Alvin megnézte a belsejét, látta, elég nős hozzá, hogy megtartsa a csónakot a folyó sodrása ellenében. Mikor minden szokásos feladattal megvoltak, Horace megvetette a lábát, mint egy parancsnok a főtéren, és egyenest Alvinra nézett. – Nos, Alvin, itt az ideje, hogy mutasd az utat. – Nem követjük a nyomaikat? – kérdezte Po. – Alvin tudja, hol vannak – felelte Horace. – Ez pompás – jegyezte meg Po. – És azt nem tudja tán, hogy nem fognak-e éppen töltött puskát a fejünkre? – De, tudom – felelte Alvin olyan hangsúllyal, mint aki nem akart több kérdezősködést. Po számára azonban nem volt elég. – Azt akarod mondani, hogy a fiú fáklya, vagy mi? Eddig csak azt hallottam, jó érzéke van a patkoláshoz. Ez volt a rosszabbik része annak, hogy valaki más is velük tartott. Alvinnak nem volt kedve elmondani Po Dogglynak, hogy mire képes, de azt mégsem mondhatta, hogy nem bízik benne. Végül Horace sietett segítségére. – Po, én mondom neked, Alvin nem része a ma esti történetnek. – Nekem pedig úgy tűnik, ő a főszereplő. – Mondom, Po, mikor majd elbeszélik a történetet, csak az lesz benne, hogy te meg én erre jöttünk és mikor rájuk találtunk, a fürkészek mindketten aludtak. Megértetted? Po a homlokát ráncolta, aztán bólintott. – Akkor csak annyit mondj meg, te fiú, bármilyen fortélyod is legyen, ugye keresztény vagy? Azt már nem is kérdem, hogy metodista-e. – Igen, uram – felelte Alvin. – Keresztény vagyok, úgy vélem. A Biblia szerint élek. – Akkor jó – mondta Po. – Mert nem szeretnék belekeveredni az ördög dolgaiba. – Velem aztán nem fog – mondta Alvin. – Rendben. Jobb, ha nem tudom, mit teszel, Al. Csak ügyelj rá, hogy bele ne haljak, hogy nem tudom, mit csinálsz. Alvin kezet nyújtott, Po pedig megrázta és elvigyorodott. – Tik kovácsok bizton olyan erősek vagytok, mint a medve. – Én? Ha medve kerül az utamba, addig ütlegelem a fejét, míg rozsomák lesz belőle. – Tetszik, ahogy kérkedsz, fiú. Egy pillanatig még álltak némán, aztán Alvin megindult előre, követte a fonalat, ami összekötötte Arthur Stuarttal. Nem volt olyan messze, de még így is egy órába tellett átvágni az erdőn – már levélbe borultak a fák, így aztán vajmi kevés holdvilág szivárgott át a lombokon. Alvin tájékozódási képességei nélkül háromszor ennyi időbe is kerülhetett volna. Mikor rátaláltak a fürkészekre, már mindketten aludtak, a tábortüzük is kihunyóban volt. A fehér hajú a hálózsákjában aludt, a fekete – bizonyára ő lett volna őrségben – egy fa törzsének támaszkodva horkolt ültében. A lovak is bóbiskoltak a tisztás túlsó végén. Alvin megállt, mielőtt még túl közel mentek volna, nehogy fölriasszák az állatokat. Arthur Stuart ébren volt, csak üldögélt ott és a tűzbe bámult. Alvin ült egy percig és próbálta kitalálni, hogyan legyen. Nem tudta, mennyire ravaszak ezek a fürkészek. Megtalálják vajon az elhullajtott hajszálakat, lehámlott bőrt, vagy efféléket, hogy abból csináljanak új szelencét? Talán jobb is, ha nem ott helyben próbálja megváltoztatni; aztán az sem volna túl

bölcs, ha kisétálna a tisztásra, ahol saját magából hagyhatna ott nyomokat, aztán még azt is megtalálják a fürkészek, ki szöktette meg a fiút. Így aztán a messzeségből bújt Alvin a bilincsbe, és megrepesztette mind a négy részét, amitől aztán csörömpölve hullott a földre. A zajra motoszkálni kezdtek a lovak, de a fürkészek még mindig mozdulatlanul aludtak tovább. Arthur azonban rögtön megértette, mi történik – talpra is ugrott és forgolódni kezdett, hogy megtalálja Alvint a fák között. Alvin füttyentett egyet, igyekezett a vörösbegy hangját utánozni. Szörnyű próbálkozás volt, már ami a madárhangokat illeti, de Arthur meghallotta és tudta, hogy Alvin hívja magához. Egy pillanatnyi aggályoskodás, vagy tétovázás nélkül bevetette magát az erdőbe, és még néhány rémes madárhang, meg pár perc múltán már ott is állt Alvin előtt. Arthur Stuart persze rögtön meg is akarta ölelni, de Alvin föltartotta a kezét. – Ne nyúlj senkihez és semmihez – suttogta. – Meg kell változtatnom téged egy kicsit, Arthur Stuart, hogy a fürkészek ne találjanak rád megint. – Nem baj – felelte Arthur. – Nem hagyhatunk meg egy darabkát sem belőled. A ruhádon akadhatnak hajszálak, meg bőrdarabok, meg minden. Vesd le őket. Arthur Stuart nem tétovázott. Le is vette magáról mindet és a lába elé dobta. – Már bocsánat, én nem tudom, mire készülsz pontosan – szólalt meg Po –, de ha itt hagyod heverni a ruhákat, a fürkészek tudni fogják, hogy erre jött, és könnyen kitalálják, innét merre ment tovább. – Igaza van – felelte Alvin. – Akkor hozzad a ruhádat, Arthur Stuart, aztán majd bedobjuk a folyóba – mondta Horace. – Csak vigyázzanak, nehogy hozzányúljanak Arthur Stuarthoz, vagy a ruhájához – mondta Alvin. – Arthur, te csak gyere utánunk lassan, óvatosan. Ha eltévedsz, utánozd a vörösbegyet és megtalállak. – Tudtam, hogy jössz, Alvin – mondta Arthur Stuart. – Téged is, apa. – Akárcsak a fürkészek – jegyezte meg Horace. – De bárhogy is szeretnénk, nem fognak örökké aludni. – Várjunk egy percet – mondta Alvin. Elszalajtotta a bogarát vissza a bilincshez és újból összeillesztette a vasat, mintha szét sem repedt volna. Ha a fürkészek fölébrednek, fogalmuk sem lesz, hogyan szabadult ki a fiú. – Felteszem, nem törnéd el a lábukat, vagy valami, Alvin – mondta Horace. – Meg tudná tenni ilyen messziről? – kérdezte Po. – Nem teszek semmi ilyesmit – rázta a fejét Alvin. – Azt akarjuk, hogy a fürkészek ne keressenek egy fiút, aki, amennyire meg tudják állapítani, nem is létezik. – Ennek van értelme, de én mégiscsak jobb szeretném törött lábbal látni a fürkészeket – jegyezte meg Horace. Alvin elvigyorodott és elindult a fák közt. Szándékosan zajt csapott és lassan ment, hogy a többiek követni tudják a csaknem teljes sötétségben; ha akart volna, mehetett volna úgy, mint a rézbőrűek, zajtalanul, nyom nélkül, hogy senki se tudja követni. Elérték a folyót és megálltak. Alvin nem akarta, hogy Arthur így szálljon be a csónakba, hogy mindenütt nyomot hagyjon. Tehát, ha meg fogja változtatni, itt kell tennie. – Dobd be a ruhákat, fiú, amilyen messzire csak tudod – mondta Horace. Arthur tett pár lépést a vízbe, amitől Alvin meg is ijedt egy kicsit, mert belső szemével azt látta, hogy Arthur fényből, meg földből és levegőből való teste hirtelen részben eltűnik a víz feketeségében. A víz azonban nem bántotta őket az ide vezető úton, és Alvin kezdte látni, hol válhatna még hasznukra. Arthur Stuart messzire hajította a ruhacsomóját a vízbe; figyelte, ahogy a lomha áramlat beléje kapaszkodik és lassan széjjel, meg lefelé sodorja. Arthur csak állt ott, fenékig a vízben és figyelte a ruhákat. Nem, nem is azokat figyelte – nem fordult utánuk, mikor elsodródtak. Az északi partot figyelte, a folyó szabadabbik partját.

– Jártam már itt – mondta. – Láttam már ezt a csónakot. – Talán igen – felelte Horace. – Bár kicsit még fiatal voltál, hogy emlékezz rá. Po meg én segítettük be anyádat ugyanebbe a csónakba. Peggy lányom tartott a kezében, mikor partot értünk. – A testvérem, Peggy – mondta Arthur. Megfordult és úgy nézett Hotace-ra, mintha kérdést tett volna föl. – Úgy bizony – felelte Horace és nem mondott többet. – Csak álljál ott, Arthur Stuart – mondta Alvin. – Mikor megváltoztatlak, mindenütt meg kell változnod, kívül-belül. Jobb, ha a vízben csináljuk, ahol minden elhalt bőr, benne a régi önmagaddal, elmosódik. – Fehérré fogsz változtatni? – kérdezte Arthur Stuart. – Képes vagy rá? – kérdezte Po Doggly. – Nem tudom, mi minden fog megváltozni – mondta Alvin. – Remélem, nem változtatlak fehérré. Az olyan volna, mintha ellopnám tőled azt, amit a mamád hagyott rád. – Fehér fiúkból nem lesznek rabszolgák – mondta Arthur Stuart. – Ezt a keverék fiút mindenesetre nem teszik rabszolgává – felelte Alvin. – De nem ám, ha rajtam múlik. Most állj csak ott és ne mozdulj, hadd találjam ki, hogyan legyen. Mind álltak, a férfiak, meg a fiú, míg Alvin Arthur Stuartot tanulmányozta belülről, és megkereste azt az apró kis jelzést, ami minden élő porcikájában benne volt. Tudta, hogy nem piszkálhat bele csak úgy hipp-hopp, mivel nem értette igazán, mit jelentett ez a kis jelzés. Csak annyit tudott, hogy valahogyan része volt annak, ami Arthurt Arthurrá tette, és azt meg nem lehet csak úgy megváltoztatni. Ha rossz dolgot változtat meg, a végén még megvakul, vagy vízzé válik a vére, vagy ilyesmi. Honnan is tudhatná? Végül a kettejüket összekötő, vékony fonal adott neki ötletet – meg az, amit Vörösbegy mondott, Arthur Stuart hangján. „Teremtő az, ki része annak, amit teremt”. Alvin levetette saját ingjét és belépdelt a vízbe, majd letérdelt, hogy Arthur Stuart szemébe nézhessen. Aztán megfogta Arthur Stuart vállát és magához szorította, hogy a mellkasuk meg a válluk összeért. – Azt hittem, nem szabad megérinteni a fiút – mondta Po. – Hallgass, bolond – mondta Horace Guester. – Alvin tudja, mit csinál. Bárcsak így lenne, gondolta Alvin. De legalább volt elképzelése, mit tegyen, ami több a semminél. Most, hogy a bőrük összeért, Alvin megnézhette és összehasonlíthatta kettejük titkos jelzését. Többnyire ugyanaz volt, pontosan ugyanaz, Alvin elgondolása szerint azok a részek, amik emberré tesznek minket és nem békává, vagy tehénné, vagy malaccá. Ezt a részét nem merem megváltoztatni, egy darabját sem. A többit már meg lehet, de nem akárhogyan. A végén még sárga lesz, vagy félkegyelmű, vagy ilyesmi. Így aztán Alvin az egyetlen dolgot tette, amit érdemesnek látott. A saját rejtett jelzéséhez hasonlatossá változtatta Arthurét. Nem volt az annyira más – legalábbis nem sokkal. Ép csak kicsit. De még egy kicsi is azt jelentette, hogy Arthur Stuart többé nem lett önmaga és kezdett kicsit olyan lenni, mint Alvin. Alvinnak úgy tűnt, egyszerre csodálatos és szörnyű az, amit csinál. Mennyire? Mennyire kellett megváltoztatnia, hogy a fürkészek ne találják meg? Bizonyosan nem teljesen, és nem bizonyosan csak ennyire. Nem tudhatta. Csak találgathatott, így aztán elhatározta, amit kellett és készen volt. Ez persze csak a kezdet, hiszen meg kellett változtatnia a többit, hogy megegyezzenek az újjal, Arthur minden egyes porcikájában. Először tucatszám, aztán százszám; megkeresett minden egyes jelzést és megváltoztatta az újra, hogy illeszkedjék. Százával, aztán még százával változtatta meg, és még mindig csak egy apró darabkával végzett Arthur mellkasán. Hogyan is változtathatná meg az egész testét, ha ilyen lassan csinálja? – Fáj – suttogta Arthur. Alvin eltolta magát. – Nem csinálok semmi olyat, ami fájna, Arthur Stuart.

Arthur a mellkasára nézett. – Itt ni – mondta, és megérintette a mellkasát ott, ahol Alvin elkezdte a változtatást. Alvin jobban megnézte a holdfényben és látta, hogy az a pont duzzadtabb, sötétebb volt. Megint megnézte, ezúttal nem a szemével és látta, hogy Arthur testének többi része megtámadta azt, ahol Alvin megváltoztatta, apránként elpusztították, olyan gyorsan, amennyire csak tudták. Hát persze. Mire is számított? Az a jelzés szolgált arra, hogy a test felismerje önmagát – ezért kellett minden porcikájában benne lennie. Ha nem volt ott, a test azt gondolta, hogy az valami betegség, vagy efféle, és megtámadta. Nem elég, hogy Arthur megváltoztatása ilyen sokáig tarlóit, most már azt is tudta, hogy nem használna, ha meg is tenné – minél többet változtatott meg belőle, Arthur Stuart annál betegebb lett, teste önmaga ellen fordult, és a fiú vagy meghal, vagy levedli magáról az új részeket. Pont mint Mendemondó régi történetében, mikor arról mesélt, hogy ha megpróbálna egy óriási falat építeni, mire a feléig elérne, a legrégibb darabjai már porrá omlanának. Hogyan is építhetne falat, ha gyorsabban porladt el, mint ahogy fölépítené. – Nem megy – mondta Alvin. – Azt próbálom megtenni, amit nem lehet. – Hát, ha nem teszed – mondta Po Doggly –, remélem tudsz repülni, mert csak úgy juthat el a fiú Kanadába, mielőtt a fürkészek utolérnek. – Nem megy – dünnyögte Alvin. – Fáradt vagy – mondta Horace. – Befogjuk a szánkat, hogy jobban tudj figyelni. – Nem segítene – mondta Alvin. – A mamám tudott repülni – szólt Arthur Stuart. Alvin türelmetlenül felsóhajtott, hogy megint előkerült ez a régi történet. – Így volt pedig – jegyezte meg Horace. – Peggy mondta. Az a kis fekete rabszolgalány hamut, meg rigótollat, meg efféléket kutyult össze és idáig repült. Ebbe halt bele. Mikor először emlegette, nem is hittem el, hogy a kölyök emlékszik rá, mert mi mindig tartottuk a szánkat és reméltük, hogy elfelejti. De én mondom neked, Alvin, szégyen volna, ha az a lány azért halt meg, hogy te föladd éppen ezen a szent helyen, hét évvel később. Alvin lehunyta a szemét. – Akkor csak hallgasson, hadd gondolkozzak. – Mondtam én, hogy azt tesszük – felelte Horace. – Akkor hallgass – szólt rá Po Doggly. Alvin már alig hallotta őket. Megint Arthur testébe nézett, azon a helyen, amit megváltoztatott. Az új jelzés nem volt rossz – csak ahol találkozott a régi bőrrel, ott lett beteg és kezdett pusztulni. Arthurnak nem lesz semmi baja, ha Alvin megtalálná a módját, hogy egyszerre változtassa meg mindenütt, nem pedig egyenként. Arra gondolt, ahogyan az a fonál létrejött, mikor rágondolt. Elképzelte, hol kezdődik és hol végződik, és mi is volt az igazából. Minden atom egyszerre mozdult a helyére. Ahogyan Po Doggly és Horace Guester rögtön összeillettek és tették a maguk dolgát, miközben tudták, mit tesz a másik. Az a fonál azonban egyszerű volt; ez sokkal nehezebb. Ahogy Miss Larnernek is mondta, hogy a vizet borrá változtatni nehezebb, mint a vasat arannyá. Nem, nem gondolhatok rá így. A fonállal megtanítottam az atomoknak, mik és hol legyenek, mert mindegyikük élő volt, és mindegyikük engedelmeskedett nekem. Arthur testében azonban nem atomokkal van dolgom, hanem az élő darabkákkal, és azok mindegyike is él. Talán éppen ez a jelzés kelti életre őket, talán mindnek megtaníthatom, milyen legyen és nem egyenként változtatnám meg a darabkájukat. Mondjuk, azt mondom, „legyél ilyen” és ők megteszik. Amint kigondolta, meg is próbálta. A fejében elképzelte, hogy beszél Arthur bőrének minden jelzésével, végig a mellkasán; megmutatta nekik a mintázatot, amit a fejében kialakított, valami olyan bonyolult mintázatot, hogy maga sem értette, csak tudta, hogy éppen olyanok, mint azon a folton, amit

egyenként változtatott meg. Amint megmutatta nekik, amint megparancsolta nekik – Legyetek ilyenek! Legyetek ilyenek! – máris megváltoztak. Egyszerre mind átalakult Arthur Stuart mellkasán. Arthur felnyögött, majd fájdalmasan felkiáltott. Ami eddig csak egy sajgó folt volt a mellkasán, kiterjedt majdnem az egész törzsére. – Bízz bennem – mondta Alvin. – Megváltoztatlak mindenhol most már biztos, és elmúlik a fájdalom. De a víz alatt kell tennem, ahol a régi bőrödet rögtön elmossa. Fogd be az orrod! Nagy levegőt! Arthur Stuart már lihegett a fájdalomtól, de megtette, amit Alvin kért. jobb kezével befogta az orrát, aztán nagy levegőt vett és becsukta a száját. Alvin rögtön megragadta a bal karját, jobbját a fiú háta mögé tette és lemerítette a víz alá. Ugyanabban a pillanatban Arthur egész testét elképzelte magának a fejében, az összes jelet egyszerre; megmutatta nekika mintázatot, az új formát, és ezúttal olyan erősen gondolt rá, hogy hangosan ki is mondta. – Így kell lennetek! Ilyenek legyetek! A kezével nem érezte – Arthur teste semmit sem változott, amit szabad szemmel látni lehetett volna –, de látta a változást, egyszerre, egyetlen pillanat alatt, a test minden pontján, a szervekben, az izmokban, a vérben, az agyban; még a hajában is. Ami pedig már nem kapcsolódott hozzá, azt elmosta a víz. Alvin maga is a víz alá merült, hogy lemossa magáról Arthur bőrének minden nyomát, hátha hozzátapadt, aztán előbújt a víz alól és ugyanazzal a mozdulattal felrántotta Arthur Stuartot is. A fiúról úgy peregtek le a vízcseppek, mint megannyi hideg gyöngyszem. Levegőért kapkodott és reszketett a hidegtől. – Mondd, hogy sehol se nem fáj – mondta Alvin. – Sehol sem – helyesbített Arthur Stuart, pont mintha Miss Larner javította volna ki. – Jól vagyok. Csak fázom. Alvin kiemelte a vízből és visszavitte a partra. – Adjuk rá az ingemet és tűnjünk el innét. Így is tettek. Azt egyikük sem vette észre, hogy mikor Arthur utánozta Miss Larnert, nem az ő hangján, hanem a sajátján szólalt meg. Peggy sem vette észre, legalábbis nem rögtön. Túlságosan elfoglalta, hogy Arthur Stuart szíve lángjába nézzen. Hogy megváltozott, mikor Alvin átalakította! Olyan finom változtatás volt, hogy Peggy meg sem tudta mondani, mit változtatott meg Alvin – mégis, abban a pillanatban, mikor Arthur Stuart fölbukkant a víz alól, múltjából egyetlen ösvény sem maradt meg – egy út sem vezetett délre, a rabszolgaságba. Az új ösvények pedig, lehetséges jövői, mind csodálatos lehetőségeket ígértek. Mialatt Horace, Po és Alvin átkeltek Arthurral a Hión, aztán az erdőn át a kovácsműhelyig, Peggy nem csinált mást, csak Arthur Stuart szíve lángját bújta, számba vette a lehetőségeket, amik korábban nem léteztek a világban. Új Teremtő járta a világot; Arthur lelkét érintette meg elsőként, és minden megváltozott. Hozzá Arthur jövőinek többsége szorosan összefonódott Alvinéval. Peggy hihetetlen utazások lehetőségét látta – az egyik úton Európába mentek és ott állt Alvin oldalán, mikor az új Szent Római Császár, Napóleon fejet hajtott előtte; egy másik ösvényen egy furcsa szigeten jártak, amit rézbőrűek laktak, akik egész életüket úszó hínárszigeteken töltötték. Egy másik ösvényen diadalmasan átkelt a nyugati földekre, ahol a rézbőrűek a két nép egyesítőjeként ünnepelték Alvint, és megnyitották előtte utolsó menedéküket is, annyira bíztak benne. Arthur Stuart pedig mindvégig mellette volt – a keverék fiú, akit a Teremtő felruházott hatalmának egy részével. Az utak többsége azzal kezdődött, hogy a tavaszi lakhoz hozták, ezért nem is lepődött meg rajta, mikor kopogtattak az ajtaján. – Miss Larner – mondta Alvin halkan. Csapongtak a gondolatai; a valóság korántsem volt olyan érdekes, mint az Arthur Stuart szíve lángjában megbúvó jövők. Kinyitotta az ajtót. Ott álltak mind, Arthur még mindig Alvin ingjében. – Visszahoztuk – mondta Horace. – Azt látom – mondta Peggy. Örült is neki nagyon, de hangjában nem mutatta ki. Ehelyett úgy tett, mintha elfoglalt lett volna, és kissé bosszús, amiért megzavarták. És valóban, Essünk már túl rajta, gondolta.

Láttam már ezt a beszélgetést, ahogyan Arthur hallotta, úgyhogy essünk túl rajta, beszéljük meg és hadd térjek vissza Arthur jövőjéhez. Persze mindezt nem mondhatta, ha nem akart lelepleződni. – Nem találják meg többet – mondta Alvin. – Addig nem, míg a saját szemükkel nem látják. Valamit... szóval nem működik a szelencéjük már. – Már nem működik a szelencéjük – helyesbített Peggy. – Igen – hagyta rá Alvin. – Azért jöttünk, hogy el-e... elrejthetjük-e magánál? A maga házát olyan erős hexák védik, hogy meg sem fordul a fejükben majd, hogy idejöjjenek, amíg zárva tartja az ajtót. – Nincs más ruhájuk neki, csak ez? Látom vizes is lett... azt akarják, hogy megfázzon? – Meleg az éjszaka – mondta Horace. – A házból meg nem akarunk ruhát hozni, míg a fürkészek föl nem adják és elmennek. – Legyen – mondta Peggy. – Megyünk is a dolgunkra – szólalt meg Po Doggly. – Vissza kell mennem Dr. Physickerhez. – Én meg azt mondtam Vén Pegnek, hogy a városban leszek, úgyhogy jobb, ha úgy is teszek – mondta Horace. Alvin egyenest Peggyhez beszélt. – A műhelyben leszek, Miss Larner. Ha valami történik, csak kiáltson egyet, és máris itt termek. – Köszönöm. Most pedig... kérem menjenek a dolgukra. Becsukta az ajtót. Nem akart ilyen kurtán-furcsán elbúcsúzni, de fürkésznie kellett a jövőket. Ezidáig csak Peggy volt olyan fontos Alvin életében, mint amilyenné Arthur vált. Talán ez történik mindenkivel, akit megérint és megváltoztat – talán Teremtőként mindenkit megváltoztat, akit szeret, míg mind ott állnak mellette dicsősége pillanatában, aztán majd mind mellette állnak a Kristályváros átlátszó falai közt, és úgy látnak minden dolgot, ahogyan Isten látja őket. Kopogtattak. Ajtót nyitott. – Először is – mondta Alvin –, ne nyisson ajtót, ha nem tudja, ki az. – Tudtam, hogy te vagy az – felelte. Igazából nem tudta. Nem is gondolkodott rajta. – Másodszor is, vártam, hogy bezárja mögöttem az ajtót, de nem tette meg. – Elnézést – mondta. – Elfelejtettem. – Keményen megdolgoztunk azért, hogy megmentsük a fiút ma este, Miss Larner. Most minden magán múlik. Amíg a fürkészek elmennek. – Igen, tudom. – Valóban sajnálta, hagyta, hogy a hangja megbánásról árulkodjon. – Akkor jó éjszakát. Állt ott és várt. Mire? Ó, igen. Hogy bezárja az ajtót. Becsukta, kulcsra zárta, aztán visszatért Arthur Stuarthoz, és megölelte, míg kapálózni nem kezdett, hogy kiszabaduljon. – Biztonságban vagy – mondta neki Peggy. – Hát persze – felelte Arthur Stuart. – Keményen megdolgoztunk azért, hogy megmentsük a fiút ma este, Miss Larner. Hallotta, amit a fiú mond és valami nem volt rendjén. Mi volt az? Hát persze, Alvin is ezeket a szavakat mondta. Akkor mi volt a baj? Arthur Stuart mindig utánozott másokat. Mindig utánozott. De ezúttal a saját hangján idézte Alvin szavait. Még sosem hallotta, hogy ne a másik hangján utánozta volna, amit mondtak neki. Azt hitte, ez a fortélya, olyan természetes hangutánzó volt, hogy észre sem vette, mit csinál. – Betűzd, kabóca – mondta. – K-A-B-Ó-C-A – felelte. A saját hangján, nem Peggyén. – Arthur Stuart – suttogta. – Mi a baj? Semmi baj se nincsen, Miss Larner – mondta. – Itthon vagyok.

Arthur nem is vette észre. Nem jött rá. Sosem tudta igazán, hogy milyen tökéletes hangutánzó, ezért azt sem vette észre, hogy elveszett a fortélya. Még mindig pontosan emlékezett arra, amit mások mondtak – a szavakat megjegyezte, de a hangok eltűntek; csak saját hétesztendős hangja maradt. Újból megölelte, ezúttal csak egy rövid időre. Most már megértette. Amíg Arthur Stuart önmaga marad, a fürkészek megtalálják, és elviszik délre rabszolgának. Csak úgy menthették meg, hogy ha nem marad teljesen önmaga. Alvin nem tudta, hát persze honnét is tudhatta volna, hogy Arthur megmentésével elvette tőle a fortélyát, legalábbis részben. Arthur megmentésének ára az volt, hogy megszűnt teljesen Arthurnak lenni. Vajon felfogta ezt Alvin? – Fáradt vagyok, Miss Larner – mondta Arthur Stuart. – Hát persze... Alhatsz itt, az ágyamban. Vedd le azt a koszos inget és bújj a takaró alá. Nem fogsz fázni és biztonságban leszel. Arthur tétovázott. Peggy a szíve lángjába nézett és megértette, miért; mosolyogva hátat fordított neki. Ruha surrogását hallotta, aztán ágyrugó nyikorgását, meg súrlódás hangját, ahogy bebújt az ágyba és magára húzta a takarót. Ekkor megfordult, fölé hajolt az ágyban és megcsókolta a homlokát. – Jó éjt, Arthur – mondta. – Jó éjt – dünnyögte a fiú. Pillanatok múlva már aludt is. Peggy az íróasztalánál ült és feltekerte a lámpás kanócát. Olvasni fog egy kicsit, míg a fürkészek visszatérnek. Valamivel el kell foglalnia magát, amíg vár. De nem, hiába voltak előtte a szavak, valahogy nem álltak össze egésszé. Descartes-t olvasott, vagy Deuteronómiát? Nem számított. Nem tudott elszakadni Arthur új szívfényétől. Hát persze, hogy élete minden ösvénye megváltozott. Már nem ugyanaz az ember volt. Nem, ez nem teljesen igaz. Még mindig Arthur volt... többnyire. Majdnem Arthur. De nem egészen. Megérte? Elveszíteni önmaga egy részét, hogy szabadon élhessen? Talán ez az új énje jobb volt, mint a régi; de a régi Arthur Stuart eltűnt. Elment örökre, biztosabban, mint ha délre ment volna és rabszolgaságban éli le hátralévő életét, és Hatrack csak az emlékeiben él. Bolond! – kiáltotta magában. Egyetlen ember sem ugyanaz, mint előző nap volt. Senki sem marad ugyanolyan fiatal, ugyanolyan naiv, vagy tudatlan, mint korábban. Sokkal szörnyűbb változás – torzulás – lenne bilincsben élnie, mint ahogyan Alvin finoman megváltoztatta. Arthur Stuart biztosabban önmaga lehetett most, hogy nem vitték el az Appalachee-ba. Hiszen korábban látta azokat a komor, kegyetlen jövőket a szívében, a korbács csapásait; a tűző napot, ami a hátát égette, mikor a földeken görnyedt; a kötelet, ami rá várt, miután részt vett egy rabszolgalázadásban és tucatnyi fehér embert mészároltak le álmukban. Arthur Stuart túl fiatal volt, hogy megértse, mi történt vele; ám ha elég idős lenne, ha megválaszthatná a jövőjét, biztosan azt választaná, amit Alvin tett lehetővé neki. Bizonyos mértékben elveszített egy darabot magából, a fortélyának egy részét, s vele együtt néhány választást az életében. Ezzel együtt viszont olyan szabadságot szerzett, annyival több hatalmat és erőt, hogy igazából előnyösen került ki a helyzetből. Mégis, mikor Peggynek eszébe jutott Arthur Stuart derűs arca, ahogyan az ő hangján betűzi ki a szavakat, nem tudott visszatartani néhány keserű könnycseppet.

Az eke A fürkészek nem sokkal azután ébredtek, hogy Arthur Stuart kiszabadítói átkeltek a folyón. – Nézd csak. A bilincs még mindig zárva. Jó, kemény vas. – Nem számít. Jó kis bűbájjal altattak el, egy másikkal meg kibújtatták a bilincsből, de nem tudják, hogy mi fürkészek mindig megtaláljuk a szökevényeket? Úgy tűnt, szinte még örülnek is, hogy Arthur Stuart megszökött. Igazából ezek a fickók szerették a hajtóvadászatot, szerették megmutatni az embereknek, hogy a fürkészeket nem lehet lerázni. Hát ha még közben egy maréknyi sörétet is küldhetnek valaki hasába, hát az is csak a móka része. Mint a vérebek a sérült vad nyomában. Követték Arthur Stuart útját az erdőn át, míg a vízpartra értek. Derűs ábrázatuk csak ekkor kezdett elkomorodni. Fölemelték tekintetüket és átnéztek a túlpartra, keresték az emberek szívfényét, akik ilyenkor a szabadban kószáltak, mikor minden becsületes ember már alszik. A fehér hajú nem látott elég messzire; ám a fekete hajú azt mondta. – Látok néhányat mozgolódni. Mások meg nem mozognak. Hatrack Riverben újból megtaláljuk a szagát. Alvin a kezében tartotta az ekét. Tudta, hogy képes lenne arannyá változtatni – látott már elég aranyat az életében, hogy ismerje a mintázatát, és meg tudná mutatni a vasnak, milyen legyen. De azt is tudta, hogy nem hétköznapi aranyat akart csinálni, az túl puha lenne és hideg, mint egy darab kő. Nem, ő valami újat akart, nem csak olyan arannyá változtatást, amiről minden alkimista álmodott, hanem élő aranyat, ami jobban megtartja az alakját és erejét, mint a vas, jobban, mint a legfinomabb acél. Olyan aranyat, amely éber volt, tudatában a körülötte lévő világnak, ami ismerte a földet, amit fölszánt. Olyan arany ekét akart, amely felismeri az embert, egy embert, akiben bízhat, ahogyan Po Doggly ismerte Horace Guestert és megbíztak egymásban. Olyan ekét, ami elé nem kellett ökröt fogni, hogy húzza, sem súlyokat, hogy lent tartsa. Olyan ekét, ami tudta, melyik talaj gazdag és melyik nem. Olyan aranyat, amilyet még nem látott a világ, ahogyan olyan fonalat sem látott még, amit Alvin saját és Arthur Stuart szíve közé feszített. Így aztán letérdelt, és elképzelte a fejében az arany formáját. – Ilyen legyél – suttogta a vasnak. Érezte, ahogy az atomok odavonzódtak az ekevashoz a közelből, és csatlakoztak a vasban lévőkhöz, aztán valami sokkal nehezebbet hoztak létre, mint amilyen a vas volt, és átrendeződtek, míg létrehozták azt a mintázatot, amit mutatott nekik. Kezei közt immár egy arany ekét tartott. Megdörzsölte az ujjával. Igen, arany volt, fényes sárga a kohó tüzében, de még mindig halott, hideg. Hogyan taníthatná meg rá, hogy éljen? Úgy biztosan nem, hogy megmutatja neki saját teste mintázatát – neki nem olyan élet kellett. Az élő atomokat akarta fölébreszteni, hogy megmutassa nekik, mik voltak ahhoz képest, amik lehetnének. Hogy az élet tüzét szítsa fel bennük. Az élet tüzét. Alvin fölemelte az arany ekét – most már sokkal nehezebb volt – és a lankadó tűz perzselő hősége ellenére betette egyenest a kohó izzó széndarabkái közé. Most már megint lóháton ültek azok a fürkészek, nyugodtan poroszkáltak a Hatrack River-i úton, benéztek minden egyes házba és kalyibába, maguk elé tartották a szelencét és összevetették a bent lévők szívfényével. Ám egyetlen helyen sem találtak ismerős szívfényt, egyik sem passzolt a szelencéhez. Elhaladtak a kovácsműhely mellett is és láttak odabent egy szívlángot, de nem a szökevény kölyöké volt. Bizonyára a kovács volt az, aki a bilincset csinálta. – Meg szeretném ölni – suttogta a fekete hajú fürkész. – Tudom, hogy ő mondott bűbájt a bilincsre, hogy a kölök ki tudjon bújni belőle. – Majd arra is lesz elég idő, miután megtaláltuk a gyereket – felelte a fehér hajú fürkész. Láttak két szívlángot a tavaszi lakban, de egyik sem egyezett meg a szelencével, így aztán

továbbmentek, keresték a gyermeket, hátha fölismerik. A tűz már mélyre hatolt az aranyba, de nem tett mást, csak megolvasztotta. Az pedig nem járja – életre volt szüksége az ekének, nem a fém halálára a tűzben. Fejébe idézte az eke formáját és megmutatta minden darabka fémnek, némán kiáltott minden atomnak, hogy nem elég aranyformára rendeződni, magatoknak kell megtartanotok ezt az alakot, hiába a tűz, hiába minden erő, vagy hatalom, ami megpróbál összenyomni, szétszakítani, vagy elolvasztani titeket. Érezte, hogy meghallották – mozgás támadt az aranyban, az olvadással ellentétes irányba. De nem volt elég erős, nem volt elég biztos, Alvin gondolkodás nélkül a tűzbe nyúlt és megmarkolta az aranyat, megmutatta neki az ekeformát és szívében azt kiáltotta: Ilyen! Légy ilyen! Ez vagy te! Ó, a fájdalom pokoli volt, de tudta, hogy ott kell lennie a kezének, mert a Teremtő része annak, amit csinál. Az atomok meghallották és úgy formálták magukat, ahogyan Alvinnak sosem jutott még eszébe, de ennek következtében az arany fölvette a tűz hevét anélkül, hogy elolvadt volna, hogy’ alakját vesztette volna. Kész volt; az eke még nem élt, nem igazán, nem úgy, ahogy akarta, de már kiállta a kohó tüzét olvadás nélkül. Az arany már több volt egyszerű aranynál: tudta, hogy eke, és ekének is kell maradnia. Alvin elvette a kezét az ekétől és látta, hogy még mindig lángok táncolnak a karján, elszenesítik, és néhol már hámlott is le a csontjáról. Némán, összeszorított fogakkal a vizeshordóba dugta a kezét, hallotta a hús sercegését, ahogy kialudt a tűz. Aztán mielőtt a fájdalom igazán rátörhetett volna, nekilátott meggyógyítani magát, elválasztotta az elhalt bőrt és újat növesztett. Állt, egész testében gyengén, amiért meg kellett gyógyítania a kezét, és a tűzbe nézett, az arany ekére. Az csak állt ott, tudta, milyen az alakja s meg is tartotta – de ettől még nem lett élő. Tudnia kellett, mire való az eke. Tudnia kellett, mi létezése célja, hogy beteljesíthesse azt. Ez volt a Teremtés, most már tudta; ezt mondta a vörösbegy három évvel ezelőtt. A teremtés nem olyan volt, mint az ácsmesterség, vagy a kovácsmesterség, a vágás, meg hajlítás, meg olvasztás és új formák létrehozása. A teremtés valami kifinomultabb és erősebb volt... elérni azt, hogy a dolgok másként akarjanak lenni, új formában, hogy az legyen számukra a természetes. Olyasvalami volt ez, amit Alvin évek óta ösztönösen csinált, anélkül, hogy tudta volna, mit tesz. Mikor arra gondolt, hogy nem csinál mást, mint megkeresi a természetes repedéseket a kőben, igazából ő hozta létre azokat; elképzelte, hol kellene lenniük és megmutatta az atomoknak a szikla parányi darabkáiban, és megtanította őket arra, hogy ők is akarják létrehozni azt a formát, amit megmutatott nekik. Ezzel az ekével végre nem öntudatlanul tette meg, hanem szándékosan; megtanította az aranyat, hogy legyen valami erősebb, hogy jobban megtartsa az alakját, mint eddig bármi, amit Teremtett. De hogyan taníthatná többre, hogyan taníthatná cselekedni, úgy mozogni, ahogyan az arany sosem tudott? Agya egy hátsó zugában tudta, hogy nem az arany eke volt az igazi probléma, hanem a Kristályváros. Márpedig annak az alkotóelemei nem egyszerű atomok lesznek. Annak a városnak emberek, férfiak és nők lesznek az atomjai, akik nem hiszik el a formát, amit mutatnak nekik, nem olyan egyszerű hittel, mint az atomok. Nem értik meg olyan egyszerű tisztasággal, s hozzá a cselekedeteik sem olyan tiszták. Ha meg tudom tanítani ezt az aranyat, hogy éljen és hogyan legyen eke, akkor talán felépíthetem a Kristályvárost az emberekből. Talán találok olyan tiszta embereket, amilyenek ennek az aranynak az atomjai, akik megérthetik a Kristályváros formáját és szerethetik úgy, ahogyan én tettem, mikor megláttam annak a tornádónak a belsejében Tenszkva-Tevával. Akkor nem csak megtartják azt a formát, hanem létre is hozzák, élővé teszik a Kristályvárost, valami nagyobbá és hatalmasabbá, mint mi, alkotó atomjai. Teremtő az, ki része annak, amit teremt. Alvin a fújtatóhoz ment és addig hevítette a tüzet, míg olyan forróság támadt, ami elől bárki más kovács már rég a szabad ég alá menekült volna, amíg alábbhagy a meleg odabent. Alvin azonban egyenest a kohóhoz ment és belépett a lángok közé. Érezte, ahogyan a testéről rögvest leég a ruha, de nem is törődött vele. Az eke köré gömbölyödött s nekilátott meggyógyítani magát, de nem apránként, hanem egyszerre mondta az egész testének, Maradj életben! Tedd a tüzet, ami téged éget, egyenest az ekébe! 7

Ugyanakkor azt mondta az ekének, Tedd, amit az én testem tesz! Élj! Tanulj az élő szöveteimből, tanuld meg, hogy minden részemnek saját célja van és aszerint cselekszik. Nem tudom megmutatni, milyen formát ölts, vagy hogyan kell, mert magam sem tudom. De megmutathatom, milyen élni a fájdalmam által, ahogyan meggyógyítom, ahogyan küzdők az életben maradásért. Légy ilyen! Bármibe kerül, bármilyen nehéz megtanulni, ez vagy te, legyél olyan, mint én! Örökkévalóságnak tűnt, amíg reszketett a tűzben és a teste küzdött a forróság ellen, és új utakat talált, hogy elvezesse, ahogyan a folyó vezeti el a vizet, beleárasztotta az ekébe, mintha aranyló tűz óceánja lenne. Az ekében pedig az atomok küzdöttek, hogy tegyék, amit Alvin kért, engedelmeskedni akartak, de nem tudták, hogyan. A hívása azonban erős volt, túl erős, hogy ne hallják meg; és nem csak azon múlott, hogy meghallják-e. Mintha tudták volna, hogy amit Alvin akar tőlük, az jó. Megbíztak benne, élő ekévé akartak válni úgy, ahogyan Alvin megálmodta, így az idő milliomod része alatt, ami olyan kevés volt, hogy ahhoz képest egy másodperc örökkévalóságnak tűnt, megpróbálták ezt, megpróbálták azt, míg valahol az arany ekében új mintázat jött létre, ami tudta magáról, hogy él, pontosan úgy, ahogyan Alvin akarta. Aztán egyetlen pillanat alatt a mintázat átjárta az ekét és az életre kelt. Élt. Alvin érezte, ahogyan mozog a teste takarásában, belefészkelte magát a széndarabok közé, belevágott, úgy szántotta, mint a termőföldet. És mivel meddő talaj volt, ami nem szült életet, az eke gyorsan kiemelkedett belőle és kicsúszott, el a tűztől, a kohó peremére. Mozgott, mert úgy döntött, más helyen lesz, aztán ott is termett; mikor elérte a kohó szélét, megbillent és kiesett a műhely padlójára. Egész testét átjáró agóniája közepette Alvin is kigördült a tűzből, és a padló hűvös földjére zuhant. Most, hogy a tűz nem vette körbe, a teste erőre kapott és meggyógyította magát, ahogyan tanította neki, meggyógyult anélkül, hogy megmondta volna, mit tegyen. Légy önmagad, ez volt Alvin parancsa, így a teste minden darabkájában ott rejtőző jelzés engedelmeskedett a benne tárolt mintázatnak, míg a teste egész lett, hibátlan, a bőre új, makulátlan és ép. A fájdalom emlékét azonban nem tudta eltávolítani, sem a gyengeségei, ami erőtlenül hagyta a megpróbáltatások után. Nem érdekelte. Bármilyen gyenge, fáradt is volt, a szíve örült, mert a mellette fekvő eke élő irány volt, és nem azért, mert azzá tette, hanem azért, mert megtanította rá, hogyan teremtse meg önmagát. A fürkészek nem találtak semmit, sehol a városban – a fekete hajú fürkész mégsem találta nyomát menekülőknek olyan távolságon belül, ahová ennyi idő alatt ember, vagy lovas eltávolodhatott volna. A kis keverék fiú bujkált előlük, amiről pedig jól tudták, hogy lehetetlen... mégis így kellett legyen. Ott kellett keresniük, ahol a fiú az elmúlt években élt. A fogadóban, a tavaszi lakban, a kovácsműhelyben – olyan helyeken, ahol az emberek különösen sokáig ébren szoktak lenni éjszaka. A fogadó közeibe lovagoltak, aztán kipányvázták a lovaikat nem messze az úttól. Megtöltötték puskáikat és pisztolyaikat, aztán gyalog indultak neki. A fogadó mellett elhaladván megint átvizsgálták, számba vettek minden szívfényt; egyik sem illett a szelencéhez. – Az a kunyhó, a tanítónővel – mondta a fehér hajú fürkész. – Ott volt a fiú, mikor megtaláltuk. A fekete hajú fürkész arra nézett. Nem látta a tavaszi lakot a fák közt, de amit keresett, annak úgysem állhatott útjában az erdő. – Két ember van odabent – mondta. – Akkor az egyik lehet a fiú – szólt a fehér hajú fürkész. – A szelence szerint nem. – Aztán a fekete hajú fürkész komiszán elmosolyodott. – Magányos tanítónő, aki egyedül él, és látogatója van az éjszaka közepén? Tudom én, milyen társaság az, de nem ám a keverék fiú. – Nézzük meg – mondta a fehér hajú fürkész. – Ha igazad van, nem fog panaszkodni, ha rátörjük az ajtót, különben szétkürtöljük, miféle társasága van odabent. Ezen jót nevettek, és a holdfényben elindultak Miss Larner ház felé. Persze be akarták rúgni az ajtót és jót nevetni, ahogyan a tanítónő felháborodik, meg fenyegetőzik egy keveset.

Furcsamód, mikor a házikó közelébe értek, a terv egyszerűen csak kiment a fejükből. Teljesen megfeledkeztek róla. Megint megnézték a szívfényeket odabent és összevetették a szelencével. – Mi a fenét keresünk itt fönn? – kérdezte a fehér hajú fürkész. – A fiú biztosan a fogadóban lesz. Tudjuk, hogy nincs itt. – Tudod, mit gondolok? – szólt a fekete hajú. – Talán megölték. – Ostobaság. Akkor miért mentették meg? – Máskülönben hogyan magyarázod, miért nem látjuk? – A fogadóban lesz. Biztosan valami hexával rejtik el. Amint kinyitjuk a megfelelő’ ajtót odabent, meglátjuk, és azzal vége. Egy kósza pillanatra a fekete hajú fürkész azt gondolta, ha már így okoskodnak, megnézhetnék a tanítónő házát is, hátha ott is van efféle hexa. Miért ne nyitnák ki ezt az ajtót is? Amint felötlött benne a gondolat, máris kicsusszant, és nem is emlékezett rá, még arra sem, hogy egyáltalán gondolt valamire. Megindult a fehér hajú fürkész után. A keverék kölyöknek a fogadóban kell lennie, ez már biztos. Persze látta a szívfényüket, ahogy a ház felé tartottak, de Peggy nem félt. Alaposan átvizsgálta Arthur Stuart szíve lángját, de egyetlen úton sem fogták el újból a fürkészek. Arthur jövőjében akadtak veszélyes pillanatok, de ma este nem esik bántódása. Így aztán nem törődött velük. Tudta, mikor döntöttek a távozás mellett, tudta, mikor gondolt rá az egyik, hogy bejöjjön, tudta, mikor taszították el a hexák. Ő azonban Arthur Stuartot figyelte, kutatta az eljövendő éveket. Aztán hirtelen nem tudta tovább türtőztetni magát. El kellett mondania Alvinnak, mindazt az örömöt és szomorúságot, amit okozott. De hát hogyan is tehetné? Hogyan is mondhatná meg, hogy Miss Larner igazából fáklya volt, aki látta Arthur Stuart szívében a milliónyi új jövőt. Viola úrnőnek talán elmondta volna évekkel ezelőtt, mikor nem őrzött titkokat. Őrültség volna lemenni a műhelybe, tudván, hogy nem mondhatja el Alvinnak, amit szeretne anélkül, hogy föl ne fedje magát. Node az is őrületbe kergetné, ha a négy fal között kellene maradnia egyedül, felvértezve azzal a tudással, amit nem oszthat meg senkivel. Így aztán fölkelt, kinyitotta az ajtót és kilépett. Senki sem volt a környéken. Becsukta az ajtót és bezárta. Aztán megint Arthur szíve lángjába nézett és látta, hogy a fiúra nem leselkedik veszély. Biztonságban lesz. Ő pedig meglátogatja Alvint. Csak ekkor nézett Alvin szíve lángjába, csak ekkor látta, milyen szörnyű fájdalmat élt át percekkel ezelőtt. Miért nem vette észre? Miért nem látta? Alvin éppen átlépte élete legfontosabb küszöbét és valóban Teremtett, valami újat hozott a világra, ő pedig nem látta. Mikor Alvin a Pusztítóval nézett farkasszemet, és ő Dekane-ben volt, látta a küzdelmét – most, mikor kőhajításnyira sem volt tőle, miért nem fordult felé? Miért nem vette észre a fájdalmát, mikor a tűzben szenvedett? Talán a tavaszi lak tehetett róla. Csaknem tizenkilenc évvel ezelőtt, mikor Alvin megszületett, a tavaszi lak elnyomta a fortélyát és álomba ringatta, míg már majdnem késő lett. De nem, az nem lehetett – a víz már nem futott át a ház alatt, a kohó tüze pedig erősebb volt ennél. Talán maga a Pusztító takarta el. Ám ahogy körülnézett fáklya-tekintetével, nem látott semmi szokatlan sötétséget a világ színei közt, a közelben legalábbis nem. Semmi sem vakíthatta el. Nem, csak Alvin tettének mivolta lehetett az. Ahogyan azt sem látta, hogyan kerül ki élve a Pusztítóval vívott összecsapásból, ahogyan nem látta, miként változtatja meg a kis Arthurt a Hio partján, ugyanígy nem láthatta, mit csinál a műhelyben. Ez a Teremtés sem volt része azoknak a jövőknek, amiket a fortélya folytán láthatott. Mindig így lesz vajon? Mindig elvakítja majd, amikor éppen élete legfontosabb munkáját végzi? Ettől dühös lett, de félni is kezdett: Mi haszna a fortélyomnak, ha cserbenhagy, éppen amikor a legnagyobb szükségem volna rá? Nem. Most nem volt szükségem rá. Alvinnak nem volt szüksége sem rám, sem a látásomra, mikor

bemászott a tűzbe. A fortélyom sosem hagyott cserben, mikor szükségem volt rá. Csak a vágyaimat térítette el. Most azonban szüksége van rám. Óvatosan haladt lefelé a lejtőn; a Hold alacsonyan járt, az árnyékok hosszúra nyúltak, az ösvény csalóka volt. Mikor megkerülte a kovácsműhelyt, a kohóból áradó fény szinte vakító volt; olyan vörösen ragyogott, amitől a fű fényes feketének látszott, nem zöldnek. Alvin a műhelyben hevert a földön összekuporodva, Peggynek háttal. Nehezen, szaggatottan lélegzett. Alszik? Nem. Meztelen volt; beletellett egy pillanatba, míg rájött, hogy a ruhája biztosan leégett róla a tűzben. Észre sem vette nagy fájdalmában, ezért emléke sem volt róla; ezért nem látta, hogyan történt, mikor a szíve lángjába nézett. A bőre meglepően sápadt és sima volt. Emlékezett rá, hogy még előző nap is milyen barna és cserzett volt a sok napfénytől, meg a kohó tüzétől, itt-ott egy apróbb heggel a kipattantó szikráktól, vagy perzselésektől, amik megesnek az emberrel, ha tűzzel dolgozik. Most azonban olyan sima és ép volt a bőre, akár egy csecsemőnek, Peggy pedig nem tudta megállni és belépett a műhelybe, hogy letérdeljen mellé. Finoman végigsimított a hátán, a vállától a derekáig. Alvin bőre olyan lágy volt, hogy saját kezét durvának érezte tőle, mintha azzal is megsértette volna, hogy hozzáért. Alvin nagyot sóhajtott. Peggy visszahúzta a kezét. – Alvin – mondta. – Jól vagy? Megmozdította a kezét; valamit simogatott, ami a teste hajlatában hevert. Csak most vett észre valami halvány ragyogást a teste árnyékában. Egy arany ekét. – Él – dünnyögte Alvin. Mintegy válaszképpen, az eke megmozdult Alvin keze alatt. Persze, hogy nem kopogtak. Ilyenkor, éjszaka? Azonnal tudnák, hogy nem betévedt vándor érkezett, hanem csakis a fürkészek lehettek. Ha kopogtatnak, azzal figyelmeztetik őket, esélyt adnak rá, hogy kimenekítsék a fiút. A fekete hajú fürkész azonban még csak nem is próbálkozott a kilinccsel – csizmatalppal nyitotta be az ajtót, hogy a felső zsaluja reccsenve el is engedett. Aztán puskával a kézben gyorsan be is ugrott és körülnézett a közös helyiségben. A tűz már alig pislákolt, így nemigen akadt fény, de annyit láttak, hogy nincs ott senki. – Én figyelem a lépcsőt – mondta a fehér hajú. – Te menj hátra, nézd meg, nem akar-e valaki arrafelé kiszökni. A fekete hajú rögvest elsietett a konyha, meg a lépcsők mellett a hátsó ajtóhoz, és gyorsan ki is nyitotta. Mire becsukódott az ajtó, a fehérhajú már félúton járt fölfelé a lépcsőn. A konyhában pedig Vén Peg kimászott az asztal alól. Egyik ember sem torpant meg a konyhaajtó előtt. Persze nem tudta, kik lehetnek, de remélte... remélte, hogy a fürkészek azok, akik azért jöttek vissza, mert valami csoda folytán Arthur Stuart elmenekült és most nem tudták, hol lehet. Kibújt a papucsából és nesztelenül a közös szobába sietett, ahol Horace egy töltött puskát tartott a kandalló fölött. Peg fölnyúlt és levette, de közben levert egy bádog teáskannát, amit a tűz mellett felejtett melegedni még az este. A kanna zörögve földet ért; forró víz fröccsent a lábára, amitől felszisszent. Rögvest lépteket hallott meg a lépcső felől. Nem törődött a fájdalommal és a lépcső aljához sietett, még éppen idejében, hogy lássa a fehér hajú fürkészt lejönni. Egyenest Pegre fogta a puskáját. Bár még soha életében nem lőtt másik emberre, Peg egy pillanatig sem tétovázott. Meghúzta a ravaszt; a puska visszarúgott a gyomrába és a szuszt is kiszorította belőle, meg hozzálökte a falhoz, a konyhaajtó mellett. Peg észre sem vette. Csak azt látta, hogy a fehér hajú fürkész áll, arca hirtelen elernyed, míg olyan ostoba nem lett, mint egy tehén pofája, majd vörös virág nyílik a mellkasán és hátrazuhan. Nem rabolsz el több gyermeket az anyjától, gondolta Vén Peg. Több feketét nem rángatsz vissza a rabszolgaéletbe, a korbács alá. Megöltelek, te fürkész, és gondolom most az Úr is örvend. De még ha pokolra is kerülök miatta, örülök, hogy megtettem.

Úgy elfoglalta magát a fürkész figyelésével, hogy észre sem vette, amint kinyílik a hátsó ajtó, és bebújik rajta a fekete hajú fürkész puskájának csöve, egyenest Vén Pegre célozva. Alvint annyira elfoglalta, hogy elmondja Peggynek, mi történt, hogy észre sem vette pucérságát. Peggy nyújtotta oda neki a bőrkötényt a szögről, Alvin pedig megszokásból felöltötte, oda sem figyelt igazán. Peggy pedig a szavaira nem figyelt; mindent kiolvasott már a szíve lángjából. Inkább csak nézte és arra gondolt, Lám, ez már egy Teremtő, részben azért, amit én tanítottam neki. Talán már végeztem, talán végre enyém lehet az életem... avagy talán nem, csak most kezdődött az egész, és végre férfiként, nem diákként tekinthetek rá. Alvin pedig mintha belső fénytől ragyogott volna; az arany eke pedig minden lépését követte, de nem ám úgy, hogy belebotlott volna, hanem úgy csusszant körülötte, mintha a holdja volna; nem volt útban, mégis elég közel maradt, hogy hasznára válhassék. Mintha Alvin része lenne. – Tudom – mondta Peggy. – Értem. Most már valóban Teremtő vagy. – Többről van szó! – kiáltotta Alvin. – A Kristályváros! Már tudom, hogyan építsem föl, Miss Larner. Tudja, a város nem a kristálytornyokból áll, amit láttam, hanem az emberekből, akik benne élnek. Ha föl akarom építeni a helyet, akkor olyan embereket kell találnom, akiknek ott a helyük, akik olyan igazak és hűségesek, mint ez az eke, olyan emberek, akik osztoznak annyira ebben az álomban, hogy föl akarják építeni és akkor is építsék, ha nem vagyok ott. Érti, Miss Larner? A Kristályváros nem olyan hely, amit egyetlen Teremtő létre tud hozni. Az a Teremtők városa; találnom kell mindenféle embereket, és valahogy Teremtőket kell faragnom belőlük. Ahogyan kimondta, Peggy tudta, hogy ez az, valóban erre a feladatra született... a munka pedig majd összetöri a szívét. – Igen – mondta Peggy. – Igaz, tudom hogy az. – Egyáltalán nem úgy beszélt, mint Miss Larner, higgadtan és kimérten, hanem úgy, mint önmaga, mint a valódi érzései. Belülről emésztette a tűz, amit Alvin gyújtott benne. – Jöjjön, Miss Larner – mondta Alvin. – Olyan sokat tud, és olyan jó tanító... segítenie kell. – Ne, Alvin, ezeket a szavakat ne. Igen, ezekért a szavakért is veled tartok már, de mondd ki a többit is, amiket annyira hallanom kell. – Hogyan taníthatlak olyasmire, amit már magadtól is tudsz? – kérdezte, és próbált higgadt maradni. – Nem csak a tanításról van szó... ezt nem tudom egyedül megcsinálni. Amit ma este tettem, olyan nehéz volt... szükségem van magára. – Közelebb lépett Peggyhez. Az Alvin körül keringő arany eke elcsusszant mellette, Peggy háta mögé; ha ez jelölte Alvin nagyobbik énjének sugarát, Peggy most már jócskán benne volt. – Miért van szükséged rám? – kérdezte Peggy. Nem nézett bele a szíve lángjába, nem akarta látni, hogy lehetséges-e... nem, még csak nem is akarta megnevezni, mit akart most, attól félt, hogy fölfedezi, nem lehetséges, sosem történhet meg, hogy valahogyan azok az utak visszavonhatatlanul lezárultak. Rájött arra is, hogy részint ezért merült el annyira Arthur Stuart új jövőiben, mert ő olyan közel lesz Alvinhoz, hogy az ő szemén keresztül láthatja Alvin nagyszerű és szörnyű jövőjét anélkül, hogy Alvin szíve lángjába kellene néznie. Mert Alvin szíve megmutatná, hogy a számos lehetséges jövő között akad-e olyan, amiben szerette Peggyt és feleségül vette, és karjaiba zárta, hogy megadja neki és megkapja tőle azt az ajándékot, amit csak a szerelmesek oszthatnak meg egymással. – Jöjjön velem – mondta Alvin. – Még csak gondolni sem tudok rá, hogy maga nélkül menjek ki a nagyvilágba, Miss Larner. Én... – elnevette magát. – Még csak nem is tudom a keresztnevét sem. – Margaret – felelte. – Szólíthatom így? Margaret? Velem tart? Tudom, hogy nem az, akinek látszik, de nem érdekel, hogyan néz ki a hexák alatt. Úgy érzem, maga az egyetlen lélek, aki igazán ismer, aki tudja, milyen vagyok valójában, és... Csak állt ott és kereste a szavakat, Peggy pedig állt és várta, hogy meghallja. – Szeretem magát – mondta. – Bár azt hiszi rólam, csak egy fiú vagyok.

Talán válaszolt volna neki. Talán megmondta volna neki, hogy tudta ő, hogy férfi, és azt is, hogy ő volt az egyetlen asszony, aki képes lenne szeretni őt anélkül, hogy bálványozná, és ő az egyetlen, aki igazi segítőtársa lehetne. Ám a szavai nyomán támadt csendben, mielőtt megszólalhatott volna, eldördült egy fegyver. Rögtön Arthur Stuartra gondolt, de egy pillanat múltán már tudta, hogy az ő szíve lángja zavartalan volt; békésen aludt a tavaszi lakban. Nem, a hang távolabbról jött. Fáklya-tekintetével a távolba nézett, a fogadó felé, és meglátta egy ember szíve lángját a halála előtti utolsó pillanatban, amint egy asszonyra néz a lépcső aljában. Az anyja volt az, puskával a kezében. A férfi szívfénye kifakult, elenyészett. Peggy rögtön anyja szíve lángjába nézett, és látta, hogy gondolatai, érzelmei és emlékei mögött, a jövő milliónyi, kusza ösvénye mind megváltozik a szeme láttára és egyetlen útra szűkül le, ami egyetlen helyre vezetett. Fájdalmas nyilalláshoz, majd a semmibe. – Anya! – kiáltotta. – Anya! Aztán a jövő jelenné vált, Vén Peg szíve lángja pedig eltűnt, mielőtt a második lövés hangja elért volna a műhelyig. Alvin alig hitte el, amit Miss Larnernek mondott. Addig a pillanatig, amíg ki nem mondta, nem is tudta, mit érez iránta. Úgy félt tőle, hogy kineveti, úgy félt, hogy azt mondja, túl fiatal, és idővel majd túlteszi magát rajta. Válasz helyett azonban csak hallgatott egy kicsit, és akkor eldördült egy lövés. Alvin rögtön tudta, hogy a fogadóból jött; követte a hangot a bogarával és megtalálta, honnét jött – egy halott férfit látott, akin már semmiféle gyógyítás nem segített. Aztán egy pillanattal később újabb lövés, és megint látott haldokolni valakit, egy nőt. Ismerte azt a testet jól, nem volt idegen. Csakis Vén Peg lehetett. – Anya! – kiáltotta Miss Larner. – Anya! – A Vén Peg Guester! – kiáltotta Alvin. Látta, hogy Miss Larner feltépi a ruhája gallérját, benyúl és előhúzza az amuletteket. Letépte őket a nyakából, csúnyán meg is vágta a szíjakkal a nyakát. Alvin alig hitte el, amit látott – egy fiatal nőt, aki alig lehetett idősebb nála, és gyönyörű volt, bár az arcát rémület és gyász torzította el. – Az anyám! – kiáltotta. – Alvin, mentsd meg! Egy pillanatot sem tétovázott. Kirohant a műhelyből, mezítláb futott a füvön, nem érdekelte, mennyire sértik föl a kövek a friss, puha bőrt a lábán. A bőrkötény a lába közé gabalyodott; rántott rajta egyet és félrehúzta, hogy ne akadályozza. A bogarával látta, hogy Vén Peg már menthetetlen volt, mégis futott, mert meg kellett próbálnia, bár tudta, hogy semmi értelme. Aztán meghalt, ő pedig még futott, mert nem tudta megtenni, hogy ne szaladjon oda, ahol ez a derék asszony – a jó barátja – holtan hevert. Jó barátja és Miss Larner anyja. Ez csak úgy volt lehetséges, ha ő az a fáklyalány, aki hét éve elszökött. De ha olyan fáklya volt, ahogyan az emberek mondták róla, miért nem látta, hogy ez fog történni? Miért nem nézett bele anyja szíve lángjába, és látta előre a halálát? Ennek nem volt semmi értelme. Egy férfi jelent meg előtte az úton. Egy férfi, aki éppen kiszaladt a fogadóból néhány kipányvázott ló felé, a fák közé. Ez az ember ölte meg Vén Peget. Alvin tudta, és több már nem is érdekelte. Nekiiramodott, és gyorsabban futott, mint valaha is a saját erejéből, anélkül, hogy a vidékből merített volna. Talán harminc méterre járhatott, mikor a férfi meghallotta és felé fordult. – Te kovács! – kiáltotta a fekete hajú fürkész. – Téged is örömmel öllek meg! Pisztoly volt a kezében. Lőtt. A golyó Alvin hasába fúródott, de nem is törődött vele. A teste rögtön gyógyítani kezdte a sérülést, de az sem számított volna, ha elvérzik tőle. Még csak le sem lassított; nekirontott a férfinak, a földre döntötte, és együtt csúsztak még néhány métert a porban. A férfi riadtan és fájdalmasan felkiáltott. Ez volt az utolsó hang, ami elhagyta a torkát. Alvin olyan erősen ragadta meg a férfi fejét, hogy egyetlen hirtelen mozdulattal már el is törte a nyakát. Már halott volt, de Alvin újra meg újra az arcába csapott az öklével, míg egész karja és mellkasa, meg a bőrköténye csupa vér nem lett, a férfi koponyáját meg úgy össze-

vissza törte, mintha egy agyagedény lett volna. Aztán csak térdelt ott, kimerültén és haragtól kábán. Egy pillanat múltán eszébe jutott, hogy Vén Peg még mindig ott hevert a fogadóban. Tudta, hogy már halott volt, de hova máshova mehetett volna? Lassan talpra állt. Lódobogást hallott a város felől. Ilyenkor éjszaka a fegyverdörgés csak bajt jelenthetett. Emberek jönnek majd, megtalálják a holttestet az úton... feljönnek a fogadóhoz. Alvinnak nem kellett ott fogadnia őket. A fogadóban Peggy már anyja teste mellett térdelt zokogva és lihegve a futástól. Alvin csak a ruhájáról ismerte föl... az arcát csak egyszer látta, egy másodpercig. Elfordult, mikor Alvin belépett. – Hol voltál?! Miért nem mentetted meg? Meg kellett volna mentened! – Nem tudtam volna – felelte Alvin. Nem volt szép, hogy Peggy ilyet mondott. – Már nem volt idő. – Látnod kellett volna! Látnod kellett volna, mi fog történni! Alvin nem értette. – Nem látom, mi fog történni – felelte. – Az a te fortélyod. Aztán Peggy újból zokogni kezdett, szívszaggató, mélyről fakadó sírással. Alvin nem tudta, mit tegyen. Kinyílt az ajtó. – Peggy – suttogta Horace Guester. – Kicsi Peggy. – Peggy fölnézett az apjára, sírástól vörös és eltorzult arcán patakzottak a könnyek, haja ziláltan állt mindenfelé, csoda, hogy az apja fölismerte.Megöltem! – kiáltotta. – Sosem lett volna szabad elmennem, apám! Megöltem! Horace csak akkor értette meg, hogy a felesége teste hevert ott. Alvin figyelte, ahogy reszketni kezd, felnyög, aztán keservesen elordítja magát. Alvin még sosem látott ilyen gyászt. Az apám is így sírt vajon, mikor Erély bátyám meghalt? Ilyen hangot hallatott, mikor azt hitte, Mértéket és engem halálra kínoztak a rézbőrűek? Alvin kinyújtotta a kezét és megragadta Horace vállát, aztán odavezette Peggyhez és segített neki letérdelni a lánya mellé. Mindketten zokogtak, egyik sem vette észre a másikat. Mindketten csak Vén Peg testét látták a padlón heverni; Alvin nem is sejthette, milyen erősen hibáztatták saját magukat a halála miatt. Nemsokára a seriff is megjelent. Már megtalálta odakint a fekete hajú fürkész holttestét és nem tellett sok időbe, míg megértette, mi is történt pontosan. Félrevonta Alvint. – Ez puszta önvédelem volt, a vak is láthatja – mondta Pauley Wiseman. – Egy percre sem zárnálak börtönbe miatta. De annyit mondhatok, hogy Appalachee törvényei nem veszik könnyen egy fürkész halálát, az egyezmény miatt pedig idejöhetnek és elhurcolhatnak magukkal délre, hogy ott ítélkezzenek fölötted. Azt mondom én neked, fiú, jobb, ha eltűnsz innét pár napon belül, különben nem ígérhetem, hogy biztonságban leszel. – Amúgy is menni készültem – mondta Alvin. – Nem tudom, hogy csináltad – folytatta Pauley Wiseman –, de ha jól sejtem, kiszabadítottad azt a félvér purdét a fürkészek karmából az este, és valahol elrejtetted. Én mondom neked, Alvin, ha mész, jobb, ha magaddal viszed őt is. Vidd Kanadába. De ha megint meglátom a képét, magam viszem le délre. Az a fiú az oka mindennek... rosszul vagyok a gondolattól, hogy egy derék fehér asszonynak meg kellett halnia egy félig fekete keverék kölyök miatt. – Jobb, ha többet nem mond ilyet előttem, Pauley Wiseman. A seriff csak a fejét csóválta, és elsétált. – Akkor sem természetes – mondta. – Hogy mind úgy bántok egy majommal, mintha ember volna. – Megfordult és Alvinra nézett. – Teszek rá, mit gondolsz rólam, Alvin Smith, de adok neked, meg annak a pulyának egy esélyt, hogy életben maradjatok. Remélem lesz elég eszed, hogy élj a lehetőséggel. Addig is menj, és mosd le magadról a vért, meg öltözz fel rendesen.

Alvin visszaindult az úton. Más emberek is érkeztek, de nem törődött velük. Csak Mock Berry értette meg, mi történik. A házába kísérte Alvint, ahol Anga megmosdatta, Mock pedig adott neki ruhát, hogy fölvegye. Már hajnal volt, mire Alvin visszatért a műhelybe. Makepeace egy sámlin ült a műhely ajtajában, és az arany ekét nézte. A földön hevert, mozdulatlan, a tűzhely előtt. – Ez aztán a vizsgadarab – mondta Makepeace. – Bizony – felelte Alvin. Az ekéhez lépett és lenyúlt érte, az pedig egyenest a kezébe szökkent – már egyáltalán nem volt nehéz. Ha Makepeace észre is vette, hogyan mozdult magától, nem szólt egy szót sem. – Egy csomó ócskavasam van – mondta Makepeace. – Még azt sem kérem, hogy felezzünk. Csak hagyj nekem néhány darabot, ha arannyá változtatod. – Nem változtatok több vasat arannyá – mondta Alvin. Erre aztán Makepeace dühbe gurult. – Ez arany, te ostoba! Az az eke, amit csináltál azt jelenti, hogy sosem kell éheznem, és jól élhetnék abban rozoga házban, ott fenn. Új ruhákat vehetnék Gertie-nek, meg magamnak is. Az emberek a városban jóreggelttel köszönnének, még a kalapjukat is megemelnék, mintha én is úriember lennék. Vehetnék egy kocsit, mint Dr. Physicker és Dekane-be, vagy Carthage-be mehetnék, meg oda, ahová kedvem tartja, és nem kellene törődnöm a pénzzel. És te azt mondod, nem csinálsz több aranyat? Alvin tudta, hogy semmi haszna elmagyarázni, mégis megpróbálta. – Ez nem egyszerű arany, uram. Ez egy élő eke – nem hagyom, hogy bárki beolvassza és pénzt verjen belőle. Ha jól sejtem, hiába is próbálkozna vele bárki is. Hagyjon békét és hadd menjek. – Mit fogsz csinálni vele? Szántani? Átkozott bolond, urak lehetnénk mind a ketten! – Mikor azonban Alvin csak elindult mellette, és kiment a műhelyből, Makepeace abbahagyta a könyörgést és fenyegetőbbre fogta. – Az az én vasam, amiből az arany ekét csináltad! Az arany nekem jár! A vizsgamunka mindig a mestert illeti, hacsak oda nem adja az inasának, márpedig én biztosan nem adom neked! Tolvaj! Meglopsz engem! – Maga öt évet rabolt el az életemből, mikor már rég eleget tudtam, hogy vándorkovács legyek – vágott vissza Alvin. – Ez az eke pedig... nem a maga tanításának az eredménye. Ez az eke él, Makepeace Smith és nem tartozik se magához, se hozzám. A maga ura. Lássuk hát, ha lerakom ide, kihez kerül majd. Alvin letette az ekét a fűre kettejük közé, aztán hátralépett pár lépést. Makepeace megindult az eke felé, de az rögvest a földbe fúrta magát, aztán megindult Alvin felé, csak ott bújt elő megint teljesen a fű alól. Mikor Alvin fölvette, melegnek érezte. – Jó termőföld – mondta. Az eke finoman megreszketett a kezében. Makepeace csak állt egyhelyben, a szeme kidülledt a félelemtől. – Szent Isten, fiú, az az eke mozgott. – Tudom – felelte Alvin. – Mi vagy te, fiú? Az ördög? – Nem hiszem – mondta Alvin. – Bár meglehet, hogy találkoztam már vele egyszer-kétszer. – Tűnj el innét! Vidd azt is magaddal, és menj! Nem akarlak még egyszer itt látni! – Magánál van a papirosom, hogy vándorkovács lettem – mondta Alvin. – Adja ide. Makepeace a zsebébe nyúlt, elővett egy összehajtogatott papírlapot és a földre dobta kettejük közé. Aztán beljebb lépett a műhelyébe és bezárta az ajtót, amit szinte sosem tett, még télen sem. Jól becsukta és be is reteszelte belülről. Szegény bolond, gondolta Alvin, hiszen bármikor ledönthette volna a falakat, ha akarja. Alvin odasétált és fölvette a papírt. Kinyitotta, elolvasta... Makepeace aláírta, ahogy kellett. Minden szabályos volt. Alvin vándorkovács lett. A nap már éppen fölkelt, mikor Alvin a tavaszi lak ajtajához ért. Persze zárva volt, de a zárak és hexák nem tarthatták kívül Alvint, különöst, ha ő maga csinálta őket. Kinyitotta az ajtót és besétált. Arthur Stuart mocorogni kezdett álmában. Alvin megérintette a vállát és felébresztette. Az ágya mellett térdelve mondta

el Arthurnak, mi történt az éjszaka. Megmutatta neki az arany ekét, meg azt, hogyan mozgott magától. Arthur lelkesen nevetett rajta. Aztán Alvin elmondta neki, hogy az asszony, akit egész életében anyjának nevezett meghalt, megölték a fürkészek. Arthur pityeregni kezdett. De nem sokáig. Még túl fiatal volt, hogy sokáig sírdogáljon. – Azt mondod, egyet maga ölt meg? – Az apád puskájával. – Jól tette! – mondta Arthur Stuart olyan harciasan, hogy Alvin majdnem elnevette magát tőle. – A másikat én magam öltem meg. Azt, amelyik lelőtte. Arthur kinyúlt és megérintette Alvin jobb kezét. – Ezzel a kézzel tetted? Alvin bólintott. Arthur megcsókolta Alvin nyitott tenyerét. – Meggyógyítottam volna a mamádat, ha tudtam volna – mondta Alvin. – De túl gyorsan meghalt. Még ha ott álltam volna mellette, mikor eltalálta a lövés, akkor sem tudtam volna meggyógyítani. Arthur Stuart kinyújtotta a kezét és Alvin nyakába kapaszkodott, aztán sírdogált még egy kicsit. Egy napba tellett eltemetni Vén Peget, fönt a dombon, ahol a lányai és Alvin testvére, meg Arthur igazi anyja nyugodott. – Bátor emberek nyugvóhelye – jegyezte meg Dr. Physicker. Alvin tudta, hogy igaza van, bár a jó doktor nem tudott a szökevény fekete lányról. Alvin felmosta a vérnyomokat a padlóról, meg a lépcsőről, a fortélyával tisztította meg a fát attól, amit a víz meg a súrolókő nem szedett föl. Ez volt az utolsó ajándék, amit Horace-nak és Peggynek adhatott. Margaretnek. Miss Larnernek. – Most már mennem kell – mondta nekik. Székeket rakosgattak a közös helyiségben, ahol egész délelőtt a gyászolókat fogadták. – Magammal viszem Arthurt a családomhoz, Erélyegyházára. Ott biztonságban lesz. Aztán megyek tovább. – Köszönünk mindent – mondta Horace. – Jó barátunk voltál, Alvin. Vén Peg is kedvelt téged. – Aztán megint sírva fakadt. Alvin vállon veregette, majd Peggy elé lépett. – Minden, ami vagyok, Miss Larner, magának köszönhetem. Peggy a fejét rázta. – Komolyan gondoltam mindent, amit mondtam. Még mindig úgy gondolom. Megint megrázta a fejét. Alvin nem lepődött meg rajta. Hiszen meghalt az anyja, aki még azt sem tudta, hogy a lánya hazatért, hát Alvin nem is várhatta el tőle, hogy fogja magát és útra keljen vele. Valakinek segítenie kell Horace Guesternek a fogadóval. Ennek volt értelme. Mégis szívfacsaró érzés volt, mert most mindennél jobban tudta, hogy igaz – szerette Peggyt. De ő nem hozzá való volt, ezt is tisztán látta. Sosem volt az. Egy ilyen művelt, finom és gyönyörű nő lehet a tanára, de sosem szeretheti úgy Alvint, ahogyan Alvin szerette őt. – Hát akkor, azt hiszem, eljött a búcsúzás ideje – mondta Alvin. Kezet nyújtott, bár tudta, hogy kissé butaság volt kezet rázni valakivel, aki úgy gyászolt, mint Peggy. Annyira szerette volna a karjaiba zárni és ölelni, ahogyan Arthur Stuarttal tette, amíg sírdogált, de a kézrázás volt a legtöbb, amit megtehetett. Peggy észrevette a kinyújtott kezet, és megfogta. Nem kezet rázni akart, csak fogta a kezét és szorította. Ez meglepte Alvint. Az elkövetkező hónapok és évek során sokat gondolt erre a kézfogásra, és arra, milyen szorosan tartotta. Talán azt jelentette, hogy szereti. Talán azt, hogy diákként gondolt rá, vagy megköszönte, amiért megbosszulta anyja halálát... honnét tudhatná, mit jelent az ilyesmi? Mégis belekapaszkodott az emlékbe, hátha azt jelentette, hogy szereti. Akkor aztán tett egy ígéretet, míg Peggy a kezét fogta; megígérte, bár nem tudta, hogy a lány akarja-e, hogy betartsa.

– Visszajövök még – mondta. – Amit tegnap este mondtam, mindig igaz lesz. – Minden bátorságát összeszedve végül kimondta a nevét, amit tegnap este árult el. – Isten veled, Margaret. – Isten veled, Alvin – suttogta. Alvin megkereste Arthur Stuartot, aki szintén búcsúzkodott, és kivezette a fiút a fogadóból. Hátul mentek, a pajta felé, ahol Alvin elrejtette az arany ekét egy hordó bab mélyén. Levette a hordó fedelét és kinyújtotta a kezét, az eke pedig fölemelkedett az aljáról. Alvin fölvette, vászonba csavarta, és egy vászonzsákba tette, amit a vállára vetett. Alvin letérdelt és a kezét nyújtotta, ahogyan akkor szokta, ha azt akarta, Arthur Stuart másszon a hátára. Arthur meg is tette, azt hitte, az egész csak játék – egy ilyen fiatal gyerek nem tud gyászolni egy-két óránál tovább. Alvin hátára ugrott és jót kacagott. – Ezúttal hosszú lesz az út, Arthur Stuart – mondta Alvin. – Elmegyünk a családomhoz, egészen Erélyegyházáig. – Gyalog egész úton? – Én gyalogolni fogok. Te lovagolni. – Gyia! – kiáltotta Arthur Stuart. Alvin lassú ügetésben indult neki, de nemsokára teljes erőből futott. Nem tette a lábát az útra, hanem a vidéken, földeken, kerítéseken át ment egészen az erdőig, ami akkor még nagy területet foglalt el a Hio és a Wobbish között. A zöld muzsika sokkal gyengébb volt, mint amikor csak a rézbőrűek éltek a tájon, de még mindig elég erős volt hozzá, hogy Alvin Smith meghallja. Hagyta, hogy a zöld ének magával ragadja és megadja a ritmust, ő pedig futott, ahogyan a rézbőrűek szoktak. Arthur Stuart pedig – talán ő is hallott valamit a zöld dalból, talán eleget ahhoz, hogy álomba ringassa, Alvin hátába kapaszkodva aludt. A világ eltűnt, csak ő volt, Arthur Stuart, meg az arany eke – a táj pedig énekelt körülöttük. Most már vándorkovács vagyok. És ez az én első utam.

Cavil cselekedete Cavil Planternek a városban akadt dolga. Már korán lóra ült azon a szép tavaszi reggelen, maga mögött hagyta a feleségét és a rabszolgákat, házat és birtokot tudván, hogy minden az ő akarata szerint volt, ő uralta és minden a sajátja volt. Déltájban, számos kellemes látogatás és üzleti megbeszélés után betért a postára. Három levél várta. Kettő régi barátoktól, egy pedig Philadelphia Thrower tiszteletestől, Carthage-ből, a Wobbish fővárosából. A régi barátok várhatnak. Biztosan a felbérelt fürkészekről van szó, bár nem értette igazán, miért Thrower írt, miért nem a fürkészek. Talán valami baj volt. Talán északra kell mennie tanúskodni. Hát, ha ez kell, akkor megteszem, gondolta Cavil. Örömmel hagyom el a kilencvenkilenc bárányt, ahogyan Jézus is mondta, hogy visszahozzam az egy eltévelyedettet. Szörnyű hírek voltak. Mindkét fürkész halott volt, meg a fogadós felesége is, aki azt állította, örökbe fogadta Cavil ellopott elsőszülött fiát. Érte nem kár, gondolta Cavil, és a fürkészeket sem sajnálta egy pillanatig sem – őket csak felbérelte, és kevesebbre tartotta, mint a rabszolgáit, mert nem az övéi voltak. Nem, az utolsó hír, a legrosszabb hír miatt akadt el a lélegzete. A férfi, aki megölte az egyik fürkészi, egy bizonyos Alvin nevű kovácsinas elszökött, hogy ne kerüljön bíróság elé, és magával vitte Cavil fiát. Elvitte a fiamat. A legrosszabb sorok még csak ez után jöttek. Thrower azt írta: „Ismertem ezt a fickót, Alvint, mikor még csak gyermek volt, már akkor is az ördög szolgája. Közös Barátunk legfőbb ellensége az egész világon, és most már legértékesebb tulajdona is nála van. Bárcsak jobb híreim lennének. Imádkozom magáért, hogy a fiából ne váljék Barátunk munkájának veszélyes és kérlelhetetlen ellenfele.” Ilyen hírekkel hogyan is lenne képes tovább intézni a napi dolgát? Egy szót sem szólt a postamesternek, vagy bárki másnak, csak a zsebébe gyűrte a leveleket, lóra szállt és elindult hazafelé. Egész úton harag és félelem dúlt a szívében. Hogyan hagyhatták azok az északi egyenjogúsági senkiháziak, hogy az ő rabszolgáját, az ő fiát ellopják az orruk elől? Méghozzá a Felvigyázó legfőbb ellensége... Északra megyek, megfizetnek, és megtalálom a fiút... aztán gondolatai hirtelen arra terelődtek, mit fog mondani a Felvigyázó, ha valaha is újra megjelenik előtte. Mi van, ha most gyűlöl, és sosem tér vissza? Vagy ami még rosszabb, mi lesz, ha visszatér és elátkoz, amiért ilyen hitvány szolgája voltam? Avagy méltatlannak tart és megtiltja, hogy több fekete nőt magamévá tegyek? Hogyan is élhetnék, ha nem az Ő szolgálatában... mi mást ér az életem? Aztán megint a harag, szörnyű istenkáromló harag, amivel a lelke mélyén kétségbeesetten felkiáltott: Ó, én Felvigyázóm! Miért hagytad, hogy ez történjen? Egy szavaddal megállíthattad volna, ha valóban te vagy az Úr! Majd a rettenet: Micsoda dolog, megkérdőjelezni a Felvigyázó hatalmát! Ne, bocsáss meg, igaz rabszolgád vagyok, ó Uram! Bocsáss meg, elveszítettem mindent, bocsáss meg! Szegény Cavil. Hamarosan megtudja, mit jelent mindent elveszíteni. Hazatért és a ház felé vette az útját, csakhogy a nap olyan erősen sütött, hogy a tölgyfasor árnyékában maradt, az út déli oldalán. Talán ha az út közepén lovagol, hamarabb észreveszik. Akkor talán nem hangzott volna fel a női sikoltás a házból éppen akkor, mikor előbukkant a fák közül. – Dolores! – kiáltotta. – Valami baj van? Nem jött válasz. Ez megrémítette. Ettől olyan képek ugrottak elébe, hogy rablók, vagy tolvajok törtek be a házba, amíg ő távol volt. Talán már meg is ölték Lashmant, és éppen a feleségével végeznek. Megsarkantyúzta a lovát és vágtatva kerülte meg a házat. Még éppen idejében érkezett, hogy lássa, amint egy megtermett fekete szalad elfelé a hátsó ajtótól a

rabszolgák kvártélyai irányába. Nem látta az arcát, mert a nadrágja, amit nem a lábán viselt, s ami azt illeti, más ruhát sem nagyon, azt úgy tartotta az arca elé, mint egy lobogót, és ott csapkodott a két szára a feje körül, míg eltűnt a kalyibák között. Egy fekete, nadrág nélkül, és rohan ki a házamból, ahonnét női sikoly hallatszott. Cavil egy pillanatig fontolgatta a gondolatot, hogy a fekete után ered és puszta kézzel öli meg, de föl is kellene sietnie Doloreshez, hogy megnézze, jól van-e. Idejében érkezett? Vagy már meggyalázták? Cavil felsietett a lépcsőn és kivágta felesége szobájának ajtaját. Dolores ott feküdt az ágyban, állig betakarózva, és tágra nyílt, riadt szemekkel nézett rá. – Mi történt? – kérdezte Cavil. – Jól vagy? – Hát persze! – vágott vissza az asszony. – Mit csinálsz te itthon? Nem ilyen választ várt egy nőtől, aki az előbb még riadtan felsikoltott. – Hallottam a kiáltásodat – mondta Cavil. – Nem hallottad, mikor válaszoltam? – Hallok én mindent idefent – felelte Dolores. – Semmi más dolgom az életben, mint itt heverni és hallgatózni. Hallok mindent, amit ebben a házban beszélnek, meg csinálnak. Igen, hallottam a kiáltásodat. Csakhogy te nem nekem feleltél. Cavil megrökönyödve állt. Dolores mérgesnek tűnt. Sosem hallotta még ilyennek. Mostanában alig hallott egy szót is felőle – mindig aludt, mikor Cavil fölkelt reggelizni, vacsoránál pedig nem szóltak egymáshoz. Most meg ez a harag... miért? Miért most? – Láttam egy feketét kifutni a házból – mondta Cavil. – Azt gondoltam, talán... – Talán micsoda? – Úgy vetette oda a szavakat, mintha gúnyolódna, vagy dacolna vele. – Talán bántott téged. – Nem, nem bántott. Ekkor aztán olyan gondolat támadt Cavil fejében, ami annyira szörnyű volt, hogy még elismerni is szégyellte volna. – Akkor mit csinált? – Hát ugyanazt a szent munkát, amit te, Cavil. Cavil erre nem tudott semmit se mondani. Dolores tudta. Tudott mindent. – Tavaly nyáron, mikor a barátod, Thrower tiszteletes megérkezett, itt hevertem az ágyamban, amíg beszélgettetek, ti ketten. – Aludtál. Az ajtód... – Hallottam mindent. Minden szót, minden suttogást. Hallottam, hogy kimentek. Hallottam, mit beszéltetek reggelinél. Tudod, hogy meg akartalak ölni? Évekig azt hittem, szerető férj, krisztusi erényű férfi vagy, és egész idő alatt a fekete asszonyokkal feküdtél össze. Aztán eladtad minden gyermekedet rabszolgának. Szörnyeteg vagy. Olyan gonosz, hogy élni hagyni téged csak még szörnyűbb bűn lenne. A kezem azonban nem bír el egy puskát, nem bírja megtartani a kést. Így aztán hevertem itt és gondolkoztam. Tudod mit gondoltam? Cavil nem szólt semmit. Ahogyan Dolores elmondta neki, attól olyan rémesen hangzott. – Nem így volt, ez szent dolog. – Házasságtörés! – Látomásom volt! – Igen, a látomásod. Hát rendben van, derék jó Cavil Planter uraság, olyan látomásod volt, hogy jó dolog félig fehér gyermekeket csinálni. Hát akkor mondok valamit. Én is tudok félig fehér gyerekeket csinálni! Most már kezdett összeállni a kép. – Megerőszakolt! – Nem erőszakolt meg, Cavil. Én hívtam föl ide. Megmondtam, mit csináljon. Azt akartam, hogy a nőstényének szólítson, meg imádkozzon velem előtte, meg utána, hogy éppen olyan szent legyen, mint amit

te csinálsz. Imádkoztunk a te átkozott Felvigyázódhoz, de valamiért sosem jelent meg. – Nem történt meg. – Újra meg újra, minden alkalommal, mikor elmentél hazulról, egész télen, egész tavasszal. – Nem hiszem el. Hazudsz, hogy bánts. Te nem tudsz összefeküdni senkivel... a doktor azt mondta, túl fájdalmas lenne. – Cavil, mielőtt rájöttem, mit tettél azokkal a fekete nőkkel. Azt hittem, tudom mi a fájdalom, de minden szenvedés eltörpült emellett. Hallod, mit mondok? Azzal a fájdalommal életem minden napján együtt tudnék élni. Állapotos vagyok, Cavil. – Megerőszakolt. Ezt mondjuk majd mindenkinek, és felakasztjuk, hogy példát statuáljunk... – Felakasztani? Csak egy erőszakoló van ezen az ültetvényen, Cavil és egy pillanatig se gondold, hogy nem mondom el senkinek. Ha egy ujjal is hozzáérsz a gyermekem apjához, az egész országnak elmondom, mit csináltál mostanáig. Fölállok vasárnap a templomban, és elmondom. – Csak a szent ügyet szolgáltam... – Gondolod, elhiszik neked? Nem jobban, mint én. Nem a szentség a jó szó arra, amit tettél, hanem a bujaság. Házasságtörés. Meggyalázás. Aztán ha híre megy, hogy fekete gyermekem születik, mind ellened fordulnak majd és elkergetnek innét. Cavil tudta, hogy igaza van. Senki sem hinne neki. Tönkretették. Hacsak nem tesz meg egy egyszerű dolgot. Kisétált a szobából. Dolores csak feküdt és nevetett utána, gúnyosan. A hálószobájába ment, levette a puskát a falról, megtöltötte lőporral, fojtást rakott bele, golyót, és újabb fojtást utána. Mikor visszatért a szobába, az asszony már nem nevetett. A fal felé fordult és zokogott. Már túl késő könnyezni, gondolta Cavil. Dolores felé sem fordult, mikor az ágya mellé állt és letépte róla a takarót. Meztelen volt, mint egy kopasztott csirke. – Takarj be! – nyöszörögte. – Olyan gyorsan szaladt ki, fel sem öltöztetett. Fázom. Takarj be, Cavil... Aztán meglátta a puskát. Göcsörtös karjával hadonászni kezdett a levegőben, a teste rángatózott. Felkiáltott fájdalmában, amiért ilyen gyorsan próbált mozdulni. Aztán Cavil meghúzta a ravaszt, Dolores teste pedig rögvest visszarogyott az ágyra és még egy utolsót sóhajtott, mielőtt elszállt volna belőle az élet. Cavil visszament a szobájába és újratöltötte a puskáját. Kövér Rókát teljesen felöltözve találta, amint a kocsi bakját pucolgatta. Mindig is nagy hazug volt, azt hitte, Cavil Plantert is megtévesztheti. Cavil azonban nem is figyelt oda a hazugságaira. – A nőstényed látni akar a szobájában – mondta. Kövér Róka mindvégig tagadta, míg föl nem értek a szobába, és meg nem látta Dolorest az ágyon. Akkor aztán rögtön máshogy kezdett dalolni. – Ő vett rá, gazdám! Mit tehettem volna? Úgy volt, mint maga meg a többi asszony, gazdám! Mi más választása van egy fekete rabszolgának? Hisz engedelmeskednem kell, nem igaz? Mint a fekete asszonyok, meg maga! Cavil persze fölismerte az ördögi beszédet, és oda sem figyelt a szavaira. – Vedd le a ruhádat és csináld megint – mondta. Kövér Róka óbégatott és jajveszékelt, és könyörgött, de mikor Cavil a bordái közé bökött a puskával, végül engedelmeskedett. Lehunyta a szemét, hogy ne kelljen látnia, mit tett Cavil puskája Doloresszel, és tette, amit mondtak neki. Aztán Cavil megint meghúzta a ravaszt. Nemsokára Lashman érkezett az ültetvényről, fújtatott a sok futástól, meg az ijedségtől, mióta meghallotta a lövéseket Cavil a földszinten fogadta. – Zárd be a rabszolgákat, Lashman, aztán menj el a seriffért. Mikor megjött a seriff, Cavil fölvezette a szobába és megmutatta, mit tett. – Atyaég – suttogta a seriff sápadtan.

– Ez gyilkosság, seriff? Én tettem. Letartóztat? – Nem, uram – mondta a seriff. – Ezt senki nem fogja gyilkosságnak nevezni. – Aztán olyan furcsa ábrázattal nézett Cavil szemébe. – Miféle ember vagy te, Cavil? Cavil egy pillanatig nem értette a kérdést. – Hagyod, hogy így lássam a feleséged. Előbb halnék meg mintsem hagyom, hogy valaki így lássa a feleségemet. Aztán a seriff elment. Lashman kitakaríttatta a rabszolgákkal a szobát. Egyiküknek sem volt temetése. Mindkettőt oda temette a fák közé, ahová Szalamandit is temették. Cavil biztos volt benne, hogy néhány csirke is a vérét ontotta a sírok fölött aznap éjjel, de akkor már nem érdekelte. A tizedik üveg bourbonjénél, és a tízezredik Felvigyázóhoz mondott imájánál tartott, aki ilyenkor bezzeg igencsak tartózkodónak bizonyult. Úgy egy hét múltán, vagy talán még egy kicsit később megint jött a seriffa pappal, meg a baptista prédikátorral. Hármasban fölébresztették Cavilt részeg álmából és mutattak neki egy bizonylatot huszonötezer dollárról. – A szomszédjai gyűjtést rendeztek – magyarázta a pap. – Nincs szükségem pénzre – így Cavil. – Kivásárolják a birtokát – mondta a prédikátor. – Az ültetvény nem eladó. A seriff csak a fejét rázta. – Nem érted, Cavil. szörnyű, ami történt. De ahogyan hagytad, hogy az emberek úgy lássák a feleségedet... – Csak te láttad. – Nem vagy úriember, Cavil. – Meg aztán itt a rabszolgagyerekek kérdése is – szólalt meg a baptista prédikátor. – Feltűnően halvány bőrűek, pedig minden nemzőképes rabszolgája fekete, mint az éjszaka. – Isteni csoda – mondta Cavil. – Az Úr kivilágosítja a feketéket. A seriff egy papírt tolt Cavil elé. – Ez a papír szól minden tulajdonod – a rabszolgák, birtok és ültetvény – átruházásáról egy közös társaságnak, ami a szomszédaidból áll. Cavil elolvasta. – Itt az áll, hogy minden rabszolgám – mondta. – De engem illet egy szökött rabszolgafiú fent, északon is. – Az minket nem érdekel. A tiéd, ha megtalálod. Remélem észrevetted, hogy van itt egy olyan záradék, hogy nem térsz vissza többé ebbe a megyébe, sem bármelyik szomszédos megyébe az életed hátralévő részében. – Láttam azt is – felelte Cavil. – Biztosíthatlak, hogy ha megszeged ezt a részét, akkor ott ér véget az életed. Még egy olyan lelkiismeretes, keményen dolgozó seriff, mint én, még én sem tudnálak megvédeni attól, ami akkor történne. – Azt mondta, nem fenyegetőzik – dünnyögte a pap. – Cavilnek tudnia kell a következményekről – mondta a seriff. – Nem térek vissza – mondta Cavil. – Imádkozzon Istenhez megbocsátásért – így a pap. – Azt fogom tenni – Cavil aláírta a papírokat. Aznap este kilovagolt egykori birtokáról, egy huszonötezer dollárt érő bizonylattal a zsebében, egy váltás ruhával, meg egy heti élelemmel a málháslován. Senki sem búcsúztatta el. A rabszolgák örömdalokat énekeltek a szállásaikon. A lova letrágyázta a kocsifelhajtója végét. Cavil fejében pedig csak

egyetlen gondolat járt. A Felvigyázó gyűlöl engem, máskülönben ez nem történhetett volna meg. Csak egy módon szerezhetem vissza a szeretetét. Meg kell találnom azt az Alvin Smitht, meg kell ölnöm és vissza kell szereznem a fiamat, az utolsó rabszolgámat, aki még az enyém. Akkor, Ó Felvigyázó, akkor majd megbocsátasz nekem és begyógyítod azokat a szörnyű sebeket, amiket korbácsod tépett a lelkemen?

Vándorkovács Alvin egész nyáron Erélyegyházán maradt, és újra megismerkedett a családjával. Mindenki megváltozott, nem is kicsit – Cally már megtermett legény volt, Mérték megnősült, apa lett, az ikrek, Keres és Talál feleségül vettek két francia leánytestvért Detroitból, anya és apa pedig mindketten megőszültek már és lassabban mozogtak, mint ahogy Alvin emlékezett rá. Bizonyos dolgok azonban nem változtak – az egész családban megmaradt a játékosság, a sötétség pedig, ami a városra telepedett a Tippy-Canoe-menti mészárlás után, olyasféle árnyékká változott, ami minden mögött ott lapult, és ettől az élet fényes pillanatai még tisztábban ragyogtak. Mindannyian azonnal befogadták Arthur Stuartot. Olyan fiatal volt még, hogy meghallgatta mindeniktől a városban a szörnyű történetet és csak azt gondolta róla, hogy cserébe ő is elmond egyet, méghozzá a saját meséjét. Ez igazából amolyan kesze-kusza elbeszélése volt az igazi mamája, Alvin és a fürkészek történetének, meg annak, ahogyan a fehér mamája megölte egyiküket, mielőtt meghalt volna. Alvin hagyta, hogy Arthur Stuart úgy mondja el a történetet, ahogy akarta, nem javította ki. Részint azért, mert miért is hazudtolná meg Arthur Stuartot, mikor úgy szerette elmondani, részint pedig azért, mert lassanként ő is rájött, hogy Arthur Stuart már csak a saját hangján beszélt mindenkivel, és ez elszomorította kicsit. Mégis, az emberek szerették hallgatni a beszédét, mert még mindig szóról-szóra emlékezett arra, mit mondtak mások, és sosem felejtett el egy betűt sem. Miért is csorbítaná meg Alvin azt, ami Arthur Stuart fortélyából megmaradt? Alvin azt is gondolta, hogy amit sosem mondott el, azt senki sem adhatja tovább. Ott volt például az a vászonzsák, aminek a tartalmát senki más nem látta. Az pedig nem tenne jót, ha híre menne, hogy egy bizonyos Erélyegyháza városában valakinek arany ekéje van – abban a városban, amelynek azóta nem nagyon akadt látogatója, hogy részt vettek a Tippy-Canoe-menti mészárlásban. Most meg aztán hirtelen mindenféle nemkívánatos népek jönnének arany után kutatni, és nem törődnének vele, kinek ártanak menet közben. Így aztán egy léleknek sem mesélt az arany ekéről, és az egyetlen ember, aki egyáltalán tudta, hogy titkol valamit, Eleanor volt. Alvin egyszer meglátogatta a vegyesboltban, amit Istenvértezetjével vezettek a város főterén, már azelőtt, hogy egyáltalán lett volna főtere a városnak. Régebben olyan hely volt, ahová mindenféle távoli vidékről érkeztek fehérek és rézbőrűek egyaránt, hogy térképeket, meg híreket cseréljenek, mikor a vidéket még sűrű erdő borította a Mizzipytől Dékánéig. Most is forgalmas hely volt, de csak helybéliek fordultak meg benne, hogy vásároljanak, vagy meghallgassák, milyen szóbeszédek járták a nagyvilágban. Úgy esett, hogy aznap Istenvértezetje nem volt otthon, mert Misy-Wakában járt, hogy üvegárut, meg porcelánt hozzon, így Alvin csak Eleanort, meg a legidősebb fiukat, Hectort találta ott. A dolgok megváltoztak errefelé is. Eleanor, aki majdnem olyan ügyesen bánt a hexákkal, mint Alvin, már nem virágos kosarakkal, kaspókkal meg fűszerekkel csinált rejtett hexákat a házban. Néhány hexa egészen nyíltan díszelgett itt meg ott, amitől tisztábbak és erősebbek lettek. Istenvértezetje bizonyára megenyhült ez ügyben és már nem viszolygott annyira az efféle fortélyoktól, ami jó dolog volt – régebben rossz volt látni, hogy Eleanornak úgy kellett tennie, mintha nem az lenne, aki volt, nem tudná, amit tud. – Van nálam valami – mondta Alvin. – Látom – mondta Eleanor. – Vászonzsákba csomagolva, mozdulatlan, mint egy darab kő, mégis olyan érzésem van, mintha élő dolog lenne. – Ne törődj te azzal – mondta Alvin. – Ami ebben van, csak én láthatom, senki más. Eleanor nem kérdezősködött. Ezekből a szavakból már pontosan tudta, miért hozta el Alvin hozzá ezt a titokzatos csomagot. Szólt Hectornak, hogy foglalkozzon a betérő vásárlókkal, aztán kivezette Alvint az új raktárszobába, ahol tucatnyi hordóban babot, meg sózott húsokat, bödönökben cukrot, vízhatlan edényben

sót, meg fűszereket, meg efféléket tartottak. Egyenest a legtelibb hordóhoz ment, amiben valamiféle zöldes babféle volt, amilyet Alvin még sosem látott azelőtt. – Nem nagyon kell senkinek ilyen bab – mondta Eleanor. – Úgy vélem, sosem látjuk meg ennek a hordónak az alját. Alvin letette rá a zsákba csomagolt ekét, aztán szétválasztotta a babot, hogy körbefolyjék, mintha csak sűrű melasz volna, és a csomag lassan a hordó fenekére süllyedt. Még csak meg sem kérte Eleanort, hogy forduljon el, mert a nővére tudta, hogy ilyesfélére Alvin már kölyökkora óta képes volt. – Bármi is éljen benne – mondta Eleanor –, nem fog meghalni ott a hordó fenekén, igaz? – Sosem fog meghalni – felelte Alvin. – Legalábbis nem úgy, ahogyan az emberek szoktak. Eleanor csak egy keveset engedett a kíváncsiságának. – Szeretném, ha megígérnéd, hogy ha bárki más megtudhatja, mi van benne, én is megtudom. Alvin bólintott. Ennyit megígérhetett. Akkor még nem tudta, hogyan és mikor fogja megmutatni bárkinek is az ekét, de annyit tudott, hogy Eleanor megőrizte mások titkát. így élt tehát Alvin Erélyegyházán, régi hálószobájában a szülei házában, méghozzá jó darabig, egészen július közepéig, és közben megtartotta magának, mi történt vele inasévei alatt. Igazából alig beszélt többet, mint amennyit kellett. Ment ide, ment oda, segített akinek kellett, a szüleinek, meg a szomszédoknak, és elmulasztott minden fogfájást, meggyógyított minden törést, vagy elfertőzött sebet, amivel dolga akadt. Segített a malomban, dolgozott más farmerek földjén és pajtájában, épített egy kis kovácsműhelyt és megjavított mindenféle szerszámokat, meg efféléket, amikre rendes üllő’ nélkül képes volt. És mindvégig csak akkor szólt, mikor beszéltek hozzá, és nem mondott többet a kelleténél. Nem volt rosszkedvű, nevetett a tréfákon, néha-néha ő is tréfálkozott egy keveset, és nem volt komor sem, nemegyszer lent járt a főtéren, hogy bizonyítsa minden földművesnek Erélyegyházán, hogy senki sem érhet föl egy kovács karjának erejével, ha birkózni kell. Csupáncsak nem pletykálkodott, meg társalgóit, és sosem mesélt magáról. Ha pedig mások nem szóltak hozzá, Alvin hallgatásba merült és nem bánta a csöndet, csak végezte a dolgát, vagy bámult a távolba, mintha elfeledkezett volna róla, hogy mások is vannak körülötte. Néhányan észrevették, milyen keveset beszél, de hosszú ideig volt távol, és senki sem várta el egy tizenkilenc éves legénytől, hogy úgy viselkedjen, mint tizenegy évesen. Úgy gondolták, egyszerűen hallgatag ember lett belőle, ahogy felnőtt. Néhányan azonban mást sejtettek. Alvin anyja és apja nem egyszer beszéltek róla egymás közt. „Történt valami ezzel a fiúval”, mondogatta anya; apja azonban másként látta. „Szerintem történt vele jó is, meg rossz is, ahogyan más emberekkel is... csak még nem ismer minket eléggé, hiszen hét évig odavolt. Hadd szokjék hozzá az itteni élethez, és nemsokára majd megered a nyelve.” Eleanor szintén észrevette, milyen szűkszavú Alvin, de mivel tudta, hogy valami csodálatos, titkos és élő dolgot rejteget a baboshordóban, egy percig sem aggódott amiatt, hogy valami baj lenne Alvinnal. Ahogyan férjének, Istenvértezetjének is mondta, mikor az megemlítette, hogy Alvin egész nap alig szólt valamit, „Csak mély gondolatai vannak. Olyan problémákon töpreng, amikről egyikünk sem tud eleget, hogy segítsen neki. Meglátod... beszél majd rengeteget, ha mindent kigondolt.” Aztán ott volt Mérték, Alvin bátyja, akit vele együtt raboltak el a rézbőrűek; aki majdnem annyira jól ismerte Tenszkva-Tevát és Te-Kumszát, mint Alvin. Mérték persze észrevette, milyen keveset beszélt Alvin az inaséveiről és tudta, hogy ha eljön az ideje, Alvin biztosan beszélni fog neki róla – hiszen Alvin mindig bízott Mértékben, meg aztán annyi mindenen mentek keresztül együtt. Alvin azonban eleinte Mérték körül is szégyenlős volt, mert bátyjának ott volt Delphi, a felesége, és a vak is láthatta, hogy alig bírnak meglenni egymás nélkül; Mérték gyengéd volt vele, mindig figyelmes, szívesen beszélgetett vele, ha a közelben volt és várta haza, ha éppen elment. Honnét tudhatta volna Alvin, hogy van még helye Mérték szívében? Nem, még Mértéknek sem beszélhette el a történetét, legalábbis eleinte. Egyszer, a nyár derekán Alvin kerítést vert egy szántóföld körül öccsével, Callyvel, aki már megtermett

ember volt. No nem olyan nagydarab, mint Alvin, de szép szál legény. Martin Hűlnek dolgoztak egy hétig a földjén, meg a farmja körül. Alvin hasogatta a léceket, nem is igazán használta a fortélyát hozzá, bár az igazat megvallva felhasogathatta volna őket úgy, hogy egyszerűen megkéri rá a fát. Ehelyett fogta az éket, és rávert egyet-kettőt a kalapáccsal és csak arra ügyelt a fortélyával, hogy ne hasadjon túl rossz irányba a fa, és ne legyen használhatatlan. Már vagy negyed mérföldet megcsináltak, mikor Alvinnak feltűnt, milyen különös, hogy Cally sosem maradt le. Alvin hasogatta a deszkát, Cally leverte a cölöpöket, helyükre rakta a léceket és sosem maradt le, nem kért segítséget, nem volt gondja, hogy mikor túl kemény, mikor túl puha a talaj. így aztán rajta tartotta a szemét – pontosabban nem a szemét, hanem a fortélyával figyelte Cally munkáját –, és valóban, Alvin látta, hogy Cally-nek is volt valami Alvin fortélyához hasonló, úgy, ahogyan annak idején neki volt, mikor még nem értette, mit csinál. Cally mindig megtalálta a legjobb helyet a cölöpnek, aztán meglágyította a földet, éppen amennyire kellett. Alvin úgy’ gondolta, Cally nem egészen tudatosan csinálta, hanem bizonyára úgy gondolta, hogy éppen jó helyeket választott a cölöpöknek. Tessék, itt van, gondolta Alvin. Itt van előttem, amit tennem kell: mást is megtanítani Teremtőnek lenni. Márpedig ha van valaki, akit taníthatnék, az éppen Cally, mivel neki is hasonló a fortélya. Hiszen ő is hetedik fiú hetedik fia, mint én, mivel Erély még élt, mikor megszülettem, de régóta halott, mikor Cally született. így aztán Alvin fogta magát és beszélni kezdett munka közben, és mesélt Callynek az atomokról, és arról, hogyan taníthatná őket arra, hogy legyenek mások. Most először próbálta elmagyarázni valaki másnak, mióta beszélt róla Miss Larnernek – Margaretnek – és csak úgy ízlelgette a szavakat a szájában. Erre a munkára születtem, gondolta Alvin. Ha elmondom az öcsémnek, hogyan működik a világ, megértheti, és uralmat szerezhet fölötte. Képzelhetik, hogy meglepődött Alvin, mikor Cally hirtelen a feje fölé emelt egy cölöpöt és a földhöz vágta Alvin lába elé. Olyan erővel dobta le – vagy annyira szétdúlta a fortélyával –, hogy szilánkokra hasadt ott helyben. Alvin nem is sejtette, miért, de Cally nyilvánvalóan tele volt dühvel és haraggal. – Mit mondtam? – kérdezte Alvin. – A nevem Cal – mondta Cally. – Tízéves korom óta nem neveztek Callynek. – Nem tudtam – mondta Alvin. – Sajnálom, és mostantól nekem is Cal leszel. – Neked én semmi sem vagyok – mondta Cal. – Bárcsak elmennél. Alvin csak ebben a pillanatban döbbent rá, hogy nem Cal hívta magával erre a munkára, hanem Martin Hill kérte meg Alvint, hogy jöjjön el; előtte egyedül Calvin dolga volt. – Nem akartam beleavatkozni a munkádba – mondta Alvin. – Csak meg sem fordult a fejemben, hogy nem szeretnéd, ha segítenék. Én viszont szerettem volna veled lenni. Úgy tűnt, bármit is mondjon Alvin, attól Cal csak még jobban feldühödik. Most már vörös volt az arca és összeszorította az öklét is. – Megvolt a helyem – mondta Cal. – Aztán visszajöttél. Flancos iskolában tanult nyelven beszélsz, meg olyan nagy szavakat használsz. És meggyógyítod az embereket anélkül, hogy hozzájuk érnél, csak bemész a házukba és csinálsz valami bűbájt, aztán mikor elmész, mindenki meggyógyul, bármi baja is volt... Alvin nem is tudta, hogy az emberek észrevették, mit csinált. Mivel senki sem mondott egy szót sem, azt gondolta, mindenki természetes gyógyulásnak tartja. – Nem tudom, ez miért dühít fel téged, Cal. Jó dolog meggyógyítani másokat. Hirtelen könnyek jelentek meg Cal szemében és leperegtek az arcán. – Még ha rájuk is teszem a kezemet, akkor sem mindig tudom meggyógyítani őket – mondta Cal. – Most már senki nem is kér rá. Alvinnak sosem fordult meg a fejében, hogy Cal maga is megpróbál gyógyítani. Pedig volt értelme. Mióta Alvin elment, Cal csinálta azokat a dolgokat, amiket előtte Alvin szokott. Látván, hogy mennyire hasonlatosak voltak a fortélyaik, egészen közel járt ahhoz, hogy átvegye Alvin helyét. Aztán olyan

dolgokat csinált, amilyeneket Alvin kiskorában sosem, például másokat gyógyított meg, amennyire tudott. Most, hogy Alvin visszatért, nem csak a régi helyét veszi vissza, de mindenben jobbnak bizonyul Calnél, amiről eddig azt hitte, csak ő ért hozzá. Hát akkor most hol van Cal helye? – Sajnálom – mondta Al. – De taníthatlak. Azt kezdtem el éppen. – Sosem láttam azokat a darabokat, meg mifenéket, amikről beszélsz – mondta Cal. – Egy szót sem értettem abból, amit beszéltél. Talán nem olyan jó a fortélyom, mint a tiéd, vagy túl ostoba vagyok, hát nem látod? Csak az lehetek, amit magamtól kitalálok magamnak. És nincs szükségem rá, hogy bizonyítsd, sosem érhetek föl hozzád. Martin Hill téged kért meg erre a munkára, mert tudja, hogy jobb kerítést tudsz csinálni. És tessék, itt vagy, még a fortélyodat sem használod a deszkák hasogatására, pedig tudom, hogy képes vagy rá, csak azért, hogy megmutasd nekem, hogy a fortélyod nélkül is vagy olyan jó, mint én. – Nem ezt akartam – mondta Alvin. – Csak nem használom a fortélyomat olyan... – Olyan ostoba emberek előtt, mint én – vágott közbe Cal. – Rosszul próbáltam elmagyarázni – próbálkozott Alvin. – De ha engeded, Cal, megtaníthatlak, hogyan változtasd a vasat... – Arannyá. – Cal hangjából megvetés sugárzott. – Minek nézel te engem? Ilyen alkimista mesékkel próbálsz etetni? Ha tudnád, hogyan kell csinálni, nem jöttél volna haza szegényen. Tudod, volt idő, hogy úgy gondoltam, te voltál a világ kezdete és vége. Azt gondoltam, ha A1 hazajön, olyan lesz, mint a régi szép időkben, együtt játszunk és dolgozunk, meg beszélgetünk, együtt csinálunk mindent. Csakhogy úgy tűnik, még mindig azt gondolod, kisfiú vagyok, nem szólsz hozzám semmit, csak azt, hogy „itt egy újabb léc”, meg „add ide a babot, kérlek”. Elvetted minden munkámat, amiket az emberek eddig nekem adtak, még az olyan egyszerűt is, mint a léckerítés. – A munka a tiéd – mondta Alvin és vállára vetette a kalapácsát. Értelmetlen volna bármit is tanítani Calnek – még ha meg is tudná tanulni, Alvintól nem fogja. – Más munkám is van, nem tartóztatlak föl tovább. – Tartóztatsz? – kérdezte Cal. – Ezt a szót is egy könyvből tanultad, vagy attól a ronda vén tanítónőtől Hatrack Riverben, akiről az a ronda kis keverék kölyök beszél állandóan? Alvin haragja egészen felizzott attól, ahogyan Miss Larnerről és Arthur Stuartról beszélt, különöst, hogy éppenséggel Miss Larnertől tanulta ezt a kifejezést. De Alvin nem szólt semmit, nem mutatta ki a haragját. Csak hátat fordított és elsétált, vissza az elkészült kerítés mentén. Cal használhatja a fortélyát és befejezheti vele a kerítést egyedül; Alvint már az sem érdekelte, hogy begyűjtse a fizetségét, ami megillette majd’ egy egész napi munka után. Más dolgokon járt az esze – részint Miss Larneren, de leginkább feldúlta, hogy Cal nem akart Alvintól tanulni, íme egy ember, akinek a legtöbb esélye van játszi könnyedséggel megtanulni, hiszen hasonló volt a fortélya, csakhogy nem akarta megtanulni, Alvintól meg semmiképp. Alvin sosem gondolta volna, hogy ez lehetséges, hogy valaki elutasítsa a tanulás lehetőségét, csak azért, mert a tanár olyasvalaki, akit nem kedvel. De ha jobban belegondolt, maga is gyűlölt iskolába járni, míg Thrower tiszteletes tartotta, mert Thrower mindig azt éreztette vele, hogy valamiért rossz volt, vagy gonosz, vagy ostoba. Lehetséges, hogy Cal úgy gyűlölte Alvint, ahogyan Alvin gyűlölte Thrower tiszteletest? Egyszerűen nem értette, miért ilyen mérges Cal. Pedig az egész világon legkevésbé neki kellene féltékenynek lennie Alvinra, mert ő kerülhetne a legközelebb ahhoz, amit Alvin tud. Mégis, éppen ezért Cal olyan féltékeny volt rá, hogy sosem tanulja meg, csak ha minden lépést magától, egyedül tesz meg. Ha ez így megy tovább, sosem építem fel a Kristályvárost, mert sosem leszek képes megtanítani a Teremtést egy másik léleknek. Néhány héttel ezután történt, hogy Alvin végre megpróbált szóba állni valakivel, hogy lássa, valóban meg tudná-e tanítani a Teremtést valakinek. Vasárnap történt, Mérték házában, ahová Alvin és Arthur Stuart ebédelni ment. Meleg nap volt, ezért Delphi hideg ételt tálalt – kenyeret, sajtot, sózott sonkát és

füstölt pulykát – és mind kimentek a házból, hogy Mérték északra néző konyhai tornácának árnyékában hűsöljenek. – Alvin, okkal hívtalak ide titeket ebédelni – kezdte Mérték. – Delphi meg én már megbeszéltük és váltottunk pár szót apával és anyával is. – Elég szörnyen hangzik, ha ennyit kellett beszélni róla. – Annyira azért nem – felelte Mérték. – Csak... nos, Arthur Stuart derék legény, keményen dolgozik és jó társaság is. Arthur Stuart elvigyorodott. – És jó mélyen alszom! – tette hozzá. – Jól is alszik – hagyta rá Mérték. – De apa és anyu már nem olyan fiatalok. Anya már jobb szeret egyedül tenni-venni a konyhában – Úgy bizony – sóhajtotta Delphi, mintha nyomós oka lenne tudni pontosan milyen makacsul tette a dolgát Miller asszonyság. – Apa pedig, nos, hamar elfárad. Ha hazajön a malomból le kell dőlnie egy kicsit, és szereti, ha csönd van körülötte. Alvin sejtette, merre tart a beszélgetés. Talán az ő családja nem volt olyan megértő, mint Vén Peg Guester, vagy Gertic Smith. Talán nem tudnak befogadni egy keverék fiút az otthonukba. Elszomorodott, amiért ilyet gondolt a családjáról, de rögtön tudta, hogy sosem panaszkodna miatta. Szedik a cókmókjukat Arthur Stuarttal és útra kelnek... igazából semerre. Talán Kanadába. Oda, ahol örömmel látnak egy keverék fiút. – No persze nekem sosem mondott egy rossz szót sem – mondta Mérték. – Éppenséggel én mondtam el nekik minden! Tudod, Delphinek meg nekem kicsit nagyobb házunk van, mint amire szükségünk volna, és a három kicsi mellett Delphi örülne, ha egy Arthur Stuart korú legény segítene neki a konyhában. – Tudok kenyeret sütni magamtól – mondta Arthur Stuart. – Fejből tudom anya receptjét. Ő meghalt. – Látod? – mondta Delphi. – Ha tud magának kenyeret sütni olykor, vagy csak néha segíteni a dagasztásban, akkor nem fáradnék el annyira a hét végére. – És nemsokára nekem is tud majd segíteni a földeken mondta Mérték. – De ne gondold, hogy úgy szeretnénk bánni vele, mint egy szolgával. – tette hozzá Delphi. – Nem, nem! – mondta Mérték is. – Inkább úgy gondolunk rá, mint egy másik fiunkra, aki idősebb, mint Jeremiah, mert ő még, csak három és fél éves, vagyis elég haszontalan még emberként, de legalább nem próbálja állandóan a patakba vetni magát, mint Shiprah húga vagy mint te, mikor kicsi voltál, ha már itt tartunk. Arthur Stuart jót nevetett ezen. – Alvin engem is majd’ megfullasztott egyszer – mondta. – Lenyomott a Hióba. Alvin elszégyellte magát. Szégyellte, hogy sosem mondta el Mértéknek az egész történetet arról, hogyan mentette meg Arthur Stuartot a fürkészektől; hogy egy pillanatig megfordult a fejében a gondolat, hogy Mérték, meg a szülei megpróbálnak megszabadulni egy keverék kölyöktől, mikor azon vitatkoztak, kinél lakjon inkább. – Arthur Stuart döntése, hol lakik, ha egyszer meghívják – felelte Alvin. – Velem jött haza, de nem én döntök helyette. – Lakhatok itt? – kérdezte Arthur Stuart. – Cal nem nagyon kedvel engemet. – Calnek megvan a maga gondja – mondta Mérték –, de azért kedvel téged. – Miért nem hozott haza valami hasznosabbat Alvin, mondjuk egy lovat? – mondta Arthur Stuart. – Úgy eszel, mint egy ló, de fogadok, még egy kordét sem bírnál arrább vinni. Mérték és Delphi nevettek. Tudták, hogy Arthur Stuart szóról szóra megismételte, amit Cal mondott neki. Arthur Stuart olyan gyakran csinálta, hogy az emberek hozzászoktak, és jókat derültek, milyen jó az emlékezete. Alvin azonban csak elszomorodott, mert tudta, hogy egy hónappal ezelőtt még Cal saját hangján szólalt volna meg, hogy még anya sem tudta volna megmondani a különbséget.

– Alvin is itt fog lakni velünk? – kérdezte Arthur Stuart. – Na látod, mi is erre gondoltunk – mondta Mérték. – Miért nem jössz át te is ide, Alvin? Egy darabig ellakhatnál a nagyszobában. Aztán, ha vége a nyári munkának, megjavíthatnánk a régi viskónkat – még mindig elég jól bírja, mert még csak két éve, hogy kiköltöztünk belőle. Ott magad lehetnél. Úgy vélem, már túl öreg vagy ahhoz, hogy apád házában lakj és anyád asztalánál egyél. Alvin sosem hitte volna, de hirtelen könnyek szöktek a szemébe. Talán annak az öröme volt, hogy valaki végre észrevette, hogy már nem az ifjabbik Alvin Miller volt, vagy talán Mérték miatt, aki megint gondoskodott róla, mint a régi szép időkben. Ez volt tehát az első pillanat, mikor Alvin úgy érezte, valóban hazaérkezett. – Persze, hogy ideköltözöm, ha szükségetek van rám. – Nohát, akkor meg semmi ok nincsen a pityergésre. – mondta Delphi. – Már így is három gyerek gőgicsél itt nekem. Nem szeretném, ha neked is törölgetnem kellene az orrodat, meg a szemedet, mint a kis Keturah-nak. – Legalább nem visel pelenkát – jegyezte meg Mérté és jót nevettek. Delphivel, mintha ez lett volna a legviccesebb dolog, amit a héten hallottak. Igazából azért nevettek, mert Alvin úgy elérzékenyült az ötlettől, hogy velük fog lakni. Így esett, hogy Alvin és Arthur Stuart beköltözet Mérték házába és Alvin újból megismerte legkedvesebb bátyját. Minden régi dolog, amit Alvin úgy szeretett benne, a felnőtt férfivá érett Mértékben is megmaradt, de voltak új dolgok is. A gyengédség, amivel a gyermekei iránt viseltetett, még egy elfenekelés, vagy dorgálás után is. Ahogyan gondozta a földjét és a házait, gondoskodott mindenről a ház körül, így sosem akadt nyikorgó ajtó, éhező állat, vagy beteg jószág felügyelet nélkül. Mindenek felett Alvin látta, hogyan bánt Mérték Delphivel. Nem volt valami szemrevaló teremtés, de csúnyának sem lehetett mondani. Erős volt és szívós, meg olyan hangosan nevetett, mint egy szamár. De Alvin azt is látta, hogy Mérték néha úgy tudott rá nézni, mintha ő lenne a legszebb teremtés a világon. Mikor Delphi fölnézett, Mérték meg ott állt és nézte, ábrándos mosollyal az arcán, amire az asszony elnevette magát vagy elpirult, de egy pár percig utána kecsesebben járt, talán kicsit lábujjhegyen, mintha táncolna, vagy repülni készülne. Alvin eltűnődött, vajon ő tudna-e így nézni Miss Larnerre, és megörvendeztetni őt úgy, alig bír a földön járni. Éjszakánként Alvin csak hevert az ágyán, érezte a finom mozgásokat a házban és tudta, anélkül, hogy a bogarát elszalajtotta volna, mitől eredt az a lassú, ütemes nyikorgás, Ilyenkor eszébe jutott a Margaret nevű nő arca, aki Miss Larner álcájában bujkált, és elképzelte, amint az arcuk közel kerül egymáshoz, Margaret ajka szétválik, és torkából olyan kéjes hangok buknak fel, mint amilyeneket Delphi hallatott az éjszaka csendjében. Aztán megint látta az arcát, ezúttal gyász és sírás torzította el. Ilyenkor megsajdult a szíve és vágyott rá, hogy visszamenjen hozzá, a karjába vegye és megkeresse benne azt a helyet, ahol a gyász kínozta, hogy meggyógyítsa és újból egésszé tegye. És mivel Alvin Mérték házában volt, az óvatosság lassan kiszivárgott a pórusaiból és arca ismét tükrözni kezdte érzelmeit. Akkor történt, hogy mikor Mérték és Delphi megint olyan szerelmetes pillantást vetettek egymásra, ahogy szoktak, Mérték Alvin arcára pillantott. Addigra Delphi már kiment a szobából, a gyerekek pedig már rég ágyban voltak, így Mérték kinyújthatta kezét, hogy megérintse Alvin térdét. – Ki az a lány? – kérdezte. – Kicsoda? – kérdezett vissza Alvin értetlenül. – Az, akit úgy szeretsz, hogy már attól elakad a lélegzeted, hogy rágondolsz. Alvin egy pillanatig tétovázott, megszokásból. Aztán átszakadtak a gátak és kiöntötte a lelkét, elmesélte a történetét. Miss Larnerrel kezdte, meg azzal, hogy igazából Margaret volt, ugyanaz a lány, akit Mendemondó fáklyaként emlegetett a történeteiben, aki a távolból figyelte Alvint. Ahogy elmesélte szerelme történetét, el kellett mondania hozzá, hogy miként tanította, és mire ezzel a történettel végzett, már majdnem hajnal volt. Delphi Mérték vállára dőlve aludt – valamikor éjszaka kijött hozzájuk, de nem

maradt sokáig ébren, ami így volt jól, hiszen a három gyerek, meg Arthur Stuart reggel bizonyára éhes lesz, és meg kell őket etetni. Mérték azonban ébren volt, szeme csillogott, ahogy hallgatta, mit mondott a vörösbegy, meg hogyan született az arany eke, mikor Alvin bemászott a kohó tüzébe, és beszélt Arthur Stuartról is, mikor megmártóztatta a Hióban. Mérték szemébe mély szomorúság költözött a csillogás mögé, mikor Alvin elbeszélte, hogyan ölt a puszta kezével, bár talán megérdemelte az a fürkész; elmesélte Peg Guester halálát, még annak a fekete rabszolgalánynak a történetét is, és Arthur Stuart örökbe fogadását. – Valahogyan neki kell indulnom és találni olyan embereket, akiket megtaníthatok Teremtőnek lenni – mondta Alvin. – De azt sem tudom, hogy akinek nincs olyan fortélya, mint nekem, megtanulhatja-e egyáltalán, vagy mennyit kellene tudniuk, vagy tudni akarják-e egyáltalán. – Azt hiszem – kezdte Mérték –, hogy előbb szeretniük kell a Kristályvárosod álmát, mielőtt megtudják, hogy akár képesek volnának segíteni is neked benne. Ha híre megy, hogy egy Teremtő teremtést tanít, olyan emberekkel lesz majd dolgod, akik uralkodni akarnak mások fölött ezzel a hatalommal. De a Kristályváros... ó, Alvin, .gondolj csak bele! Mint abban a forgószélben élni, ami felragadott téged, meg a Prófétát a tavon. – Megtanulod, Mérték? – kérdezte Alvin. – Megteszek mindent, amit tudok, hogy megtanuljam – felelte Mérték. – De előbb ígéretet teszek neked, hogy csak arra használom, amit megtanítasz, hogy felépítsük a Kristályvárost. Aztán, ha kiderül, hogy nem tudok eleget tanulni ahhoz, hogy Teremtő legyek, segítek bárhogy máshogy, ha tudok. Bármit kérsz, Alvin, én megteszem... elviszem a családomat a világ végére, mindent feladok, meghalok, ha kell... bármit megteszek, hogy a látomás, amit Tenszkva-Teva mutatott neked, valósággá váljon. Alvin ekkor már mindkét kezét a kezében tartotta, és sokáig csak fogták egymást. Aztán Mérték előrehajolt és testvéri, baráti csókot adott neki. A mozgástól Delphi is fölébredt. Nem hallotta igazán, miről beszéltek, de tudta, hogy valami ünnepélyes dolog történik, és álmosan elmosolyodott és hagyta, hogy Mérték ágyba vigye, még mielőtt felkel a nap. Így kezdődött Alvin igazi munkája. A nyár hátralévő részében Mérték volt a tanítványa. Míg Alvin a Teremtést tanította meg neki, Mérték az apaságra, a férj dolgaira, meg férfiasságra tanította Alvint. Csupán az volt a különbség, hogy Alvin maga is alig jött rá, mit tanul, míg Mérték minden új gondolat megértéséért, a Teremtés hatalmának minden morzsájáért szörnyen keményen megküzdött. Mégis, apránként megértette, és nem is kevés Teremtést tanult meg; Alvin pedig kezdte megérteni, számos sikertelen próbálkozás után, hogyan tanítson valakit „látni” szem nélkül, „érinteni” kéz nélkül. Most pedig, mikor ébren feküdt az ágyán éjszakánként, nem vágyakozott már olyan gyakran a múltra, inkább megpróbálta elképzelni a jövőt. Valahol a nagyvilágban volt egy hely, ahol föl kell építenie a Kristályvárost; és valahol a nagyvilágban akadtak emberek, akiket meg kellett találnia, és megtanítani nekik, hogy szeressék ezt az álmot, aztán megmutatni neki, hogyan valósítsák meg. Valahol a nagyvilágban ott várt a tökéletes termőtalaj, amibe az élő ekéjével szántania kellett. Valahol várta egy nő, akit szerethetett, akivel leélheti majd az életét. Hatrack Riverben azon az őszön választások voltak, és úgy esett, hogy keringett némi szóbeszéd arról, ki volt hős és ki kígyó, minek következtében Pauley Wiseman elveszítette a munkáját, Po Doggly pedig új állást kapott. Ezidőtájt Makepeace Smith jött panaszt tenni, hogy még a tavasszal az inasa elfutott, és magával vitt valamit, ami Makepeace-t illette meg. – Hosszú ideig vártál, hogy panaszt nyújts be – mondta Doggly seriff. – Megfenyegetett – mondta Makepeace Smith. – Féltettem a családomat. – Akkor azt mondd meg, mit vitt el. – Egy ekét – felelte Makepeace Smith. – Egy egyszerű ekét? Egy egyszerű ekét kellene megkeresnem? Aztán mi a búbánatért kellene neki egy

ekevas? Makepeace lehalkította a hangját és bizalmaskodón dünnyögve válaszolt. – Aranyból volt az az eke. Po Doggly ezen aztán jót nevetett. – Pedig igaz, én mondom – erősködött Makepeace. – Valóban? Azt hiszem, hiszek neked, barátom. De ha volt is arany eke a műhelyedben, tizet az egy ellen, hogy Alviné volt, és nem a tiéd. – Amit az inas csinál, a mestert illeti meg! Po ekkor kezdett igazán szigorú lenni. – Ha efféle dolgokat kezdesz mondogatni Hatrack Riverben, Makepeace Smith, úgy gondolom, mások is elkezdik majd mondogatni, hogyan tartottad magadnál azt a fiút, már jócskán az után is, hogy jobb kovács volt, mint te magad. Aztán akkor már arról is pletykálnának, hogy nem voltál rendes mester, és ha olyan valami ellopásával vádolod meg Alvin Smitht, amit csak ő lenne képes elkészíteni, hát mindenki kinevetne. Talán igen, talán nem. Az mindenesetre biztos volt, hogy jogi trükkökkel nem próbálja visszaszerezni azt az ekét Alvintól, bárhol is járjon. De mindig elmondta a történetét, és mindig egyre nagyobb és vadabb lett – hogy Alvin mindig is lopott tőle, meg az az arany eke Makepeace Smith öröksége volt, ekeformára csinálva, lefestve feketére, Alvin pedig ördögi praktikákkal megszerezte és elvitte. Amíg Gertie Smith élt, mindig hőzöngött ezeken a meséken, de nem sokkal Alvin távozása után meghalt, mikor elpattant egy ér a fejében; mondják, éppen a férjével kiabált, meg mindenféle bolondnak elmondta. Attól kezdve Makepeace úgy mesélte a történetet, ahogyan akarta, még azt is beleszőtte, hogy Alvin megátkozta a feleségét, és attól kapott agyvérzést. Szörnyű hazugság volt, de mindig vannak efféle szóbeszédek, meg emberek, akik meghallgatják, és a történet bejárta Hio minden zegét-zugát. Pauley Wiseman is hallotta, Thrower tiszteleteshez is eljutott. Meghallotta Cavil Planter is. Akárcsak sok másik ember. Ezért volt aztán, hogy mikor Alvin végre elindult Erélyegyházáról, sokan figyelték már az utazókat, kinek van afféle csomagja, amibe ekét lehet rejteni, meg lesték, nem csillan-e valami a batyuja mélyén, keresték, melyik idegen lehetett kovácsinas nemrég, aki megszökött a mestere örökségével. Néhányan közülük vissza is akarták vinni Makepeace Smithnek Hatrack Riverbe azt az arany ekét, ha egyszer majd a kezük közé kaparintják. Mindazonáltal sok embernek meg sem fordult ilyesmi a fejében.

TARTALOM A Felvigyázó Szökevény Hazugságok Viola Vízfakasztó Álarcosbál Kutak Pusztító Vörösbegy Jóasszony Pálca Iskolai tanács Tavaszi lak Folyami patkány Tanító Tulajdon Betűző Bilincs Az eke Cavil cselekedete Vándorkovács