A fordítás a konyvfanoknak honlap számára készült

A fordítás a konyvfanoknak honlap számára készült.

CRESCENDO Fordította: Hókiné ELŐSZÓ Coldwater, Maine 14 hónappal ezelőtt Az almafa ágai karmolászták az ablakot Harrison Gray mögött, és ő szamárfület hajtott az oldalra, nem volt képes tovább olvasni a zajban. Tomboló tavaszi szél taszigálta a parasztházat egész éjszaka, üvöltve, fütyülve, csapkodva a zsalukat ismétlődő bang! bang! bang!–el kísérve. Bár a naptár már márciust mutatott, Harrison jól tudta, hogy a tavaszra gondolni még korai. A közelgő vihar miatt nem lett volna meglepve, ha a vidék jeges fehérséggé fagyna reggelre. Hogy elnyomja a szél éles süvítését, Harrison megnyomta a távirányítót és bekapcsolta Bononcini “Ombra mai fu.”-ját. Ezután rádobott még egy farönköt a tűzre, nem először azt kérdezve magától, hogy akkor is megvette-e volna a parasztházat, ha tudja, hogy milyen sok tüzelő kell, hogy melegen tartson egyetlen kicsi szobát, nem beszélve mind a kilencről. Felrikoltott a telefon. Harrison felvette valahol a második csengés környékén, arra számítva, hogy lánya legjobb barátnője lesz, akinek megvan az az idegesítő szokása, hogy a házi feladat esedékességét megelőző este lehető legkésőbbi órájában telefonáljon. Sekélyes, gyors légzést hallott mielőtt egy hang megszólalt. – Találkoznunk kell. Milyen hamar tudsz ideérni? – A hang lebegett Harrison felé, mint egy szellem a múltból, meghűtve a vért az ereiben. Hosszú ideje nem hallotta ezt a hangot és most hallani is csak annyit jelenthetett, hogy valami nagy baj történt. Borzasztó nagy baj. Észrevette, hogy a telefon a kezében csúszós lett az izzadságtól és a testtartása merevvé vált. – Egy óra. – válaszolta határozottan. Lassan visszatette a kagylót. Becsukta a szemeit és kelletlenül gondolt vissza. Voltak idők, 15 évvel ezelőtt, mikor megdermedt a telefon csengésére, dobként ütöttek a másodpercek, amíg a vonal másik végén megszólaló hangra várt. Ahogy teltek az idők, egyik békés év a másik után, végül meggyőzte magát, hogy maga mögött hagyta a múltjának titkait. Egy normális életet élő ember lett, egy ember gyönyörű családdal. Egy ember, akinek semmitől sem kell félnie. A konyhában a mosogató előtt állva Harrison töltött magának egy pohár vizet, de visszaöntötte. Teljesen sötét volt kint, és a viaszos tükörképe visszabámult a szemben lévő ablakról. Harrison bólintott, mintha azt mondaná magának, hogy minden rendben lesz. De a szemei hazugságtól voltak sötétek. Meglazította a nyakkendőjét, hogy enyhítse a belső feszültséget, ami úgy tűnt, hogy szétfeszíti a bőrét és még egy pohárral töltött. A víz nehézkesen csúszott le a torkán, azzal fenyegetve, hogy visszajön. Letette a poharat a mosogatóba és felvette a kocsi kulcsokat a konyhaszekrényről egyszer megtorpanva, mintha meggondolná magát. Harrison leállította az autót a járdaszegély mellett és lekapcsolta a lámpákat. Portland egy nyomorúságos részében egy rozoga tégla házsornál ült a sötétben, füstöt belélegezve. Sok év telt el – 15, hogy pontosak legyünk – mióta megvetette a lábát a szomszédságban, és a rozsdás memóriája miatt nem volt biztos benne, hogy jó helyen jár. Kinyitotta a kesztyűtartót és kivett egy darabka megsárgult papírt. 1565 Monroe. Készült kiszállni az autóból, de aggasztotta a csend az utcákon. Kihúzott egy töltött Smith & Wesson-t az ülése alól és vesetájon az övébe rejtette. A főiskola óta nem lőtt fegyverrel, és akkor is csak lőtéren. Az egyetlen világos gondolat a lüktető fejében az volt, hogy remélhetőleg még mindig van egy órája. Harrison cipője hangosan kopogott az elhagyott járdán, de tudomásul sem vette a ritmust, inkább figyelmét az ezüst hold által vetett árnyékokra összpontosította. Kabátját jobban összehúzva elhaladt a lánckerítéssel körbevett szűk udvarok, sötét és hátborzongatóan csendes házak mellett. Kétszer úgy érezte, mintha követnék, de mikor visszapillantott, nem volt ott senki. 1565 Monroe-nál bement a kapun és a ház mögé került. Egyszer kopogott és egy árnyat látott megmozdulni a csipke függöny mögött. Az ajtó megreccsent. - Én vagyok. – mondta Harrison halk hangon. Az ajtó kinyílt, éppen csak annyira, hogy beférjen rajta. - Követtek? – kérdezték tőle. - Nem. - A lány bajban van. Harrison szíve felgyorsult. – Milyen bajban? - Amikor betölti a 16-ot, el fog jönni érte. El kell vinned innen. Valahova, ahol sosem találja meg. Harrison megrázta a fejét. – Nem értem… - Elhallgatatta egy fenyegető pillantás. – Amikor

megállapodtunk, mondtam neked, hogy lesznek dolgok, amiket majd nem értesz. A 16 egy átkozott kor az… az én világomban. Ez minden, amit tudnod kell. – fejezte be gorombán a fickó. A két férfi egymást nézte, míg végül Harrison óvatosan bólintott. - El kell tüntetned a nyomaitokat. – mondta – Bárhová is mentek, újra kell kezdenetek. Senki nem tudhatja meg, hogy Maine-ből jöttetek. Senki. Soha nem fogja abbahagyni a lány keresését. Megértetted? - Értettem. – De a felesége is meg fogja érteni? És Nóra? Harrison látása hozzászokott a sötétséghez, és kíváncsi kétkedéssel vette észre, hogy az előtte álló férfi egy napot sem látszott öregedni az utolsó találkozásuk óta. Valójában egy napot sem öregedett a főiskola óta, ahol szobatársak voltak és barátokká váltak. Az árnyak trükkje lenne? Tűnődött Harrison. Nem volt rá más magyarázat. Bár egy valami változott. Egy kicsi sebhely volt a barátja a torkánál. Harrison megnézte közelebbről, majd meghátrált. Egy égetett jel, domború és fényes, alig nagyobb, mint egy negyeddolláros. Egy ökölbe szorított kezet formázott. Ijedségére és rémületére Harrison ráébredt, hogy barátja meg lett bélyegezve. Mint egy marha. Barátja megérezte Harrison tekintetét és szemei acélossá és védekezővé váltak. – Vannak emberek, akik el akarnak pusztítani engem. Akik züllötté, embertelenné akarnak tenni engem. Egy megbízható baráttal szövetkeztem és még több tag lesz beavatva minden alkalommal. - Hirtelen elhallgatott, mintha nem lenne benne biztos, hogy mennyit mondhat el, majd sietősen befejezte. – Egy szövetséget szervezünk, hogy megvédjük magunkat és én hűséget esküdtem. Ha még ismersz engem annyira, mint régen, tudod, hogy bármit megteszek, hogy megvédjem az érdekeim. – Egy kis szünet után szinte szórakozottan hozzátette – és a jövőm. - Megbélyegeztek. – mondta Harrsion remélve, hogy barátja nem veszi észre, hogy elborzadt az iszonyattól. Barátja pusztán csak rá nézett. Egy pillanattal később Harrison bólintott jelezve, hogy megértette, még ha elfogadni nem is tudta. Minél kevesebbet tud, annál jobb. A barátja egyértelművé tette megszámlálhatatlan alkalommal. - Van még valami, amit tehetek? - Csak tartsd őt biztonságban. Harrison feltolta a szemüvegét az orrán. Félszegen kezdte – Úgy gondoltam talán szeretnéd tudni, hogy felnőtt épen és egészségesen. Nórának neveztük el… - Nem akarom, hogy emlékeztessenek a nevére – vágott a szavába nyersen a barátja. – Minden erőmmel azon vagyok, hogy elfelejtsem. Semmit nem akarok róla tudni. El akarok tüntetni minden rá utaló nyomot az agyamból, hogy semmit ne árulhassak el a fattyúnak. – Megfordult, és Harrison vette a lapot, hogy ezzel a beszélgetésnek vége. Harrison egy pillanatig még ott állt, sok kérdéssel a nyelve hegyén, de tudta, hogy semmi jó nem származik abból, ha erőlteti. Fojtogató szükségét érezve, hogy megértse ezt a sötét világot, amibe a lánya akaratlanul belecsöppent, távozott. Csak egy fél háztömbnyire jutott, mikor egy lövés hasított az éjszakába. Harrison ösztönösen a földre vetette magát és megpördült. A barátja. Mikor a második lövés is eldördült, gondolkodás nélkül visszafutott a ház felé. Átfurakodott a kapun, átvágott a szélső udvaron. Már majdnem befordult az utolsó sarkon, mikor vita hangjaira lett figyelmes és megállt. A hideg ellenére izzadt. A hátsó kertet eltakarta a sötétség, és ő a kert fala mentén araszolt, óvatosan, nehogy megrúgjon egy kiesett követ, ami elárulná, mielőtt meglátná a hátsó ajtót. - Utolsó esély. – mondta egy sima, higgadt hang, amit Harrison nem ismert fel. - Menj a pokolba. – köpte a barátja. Egy harmadik lövés. A barátja felordított a fájdalomtól, és a lövöldöző rákiabált – Hol a lány? Kalapáló szívvel, Harrison tudta, hogy tennie kell valamit. Újabb öt másodperc múlva már túl késő lehet. A derekához csúsztatta a kezét és elővette a fegyverét. Két kézzel fogva a markolatot elindult az ajtó felé, hátulról megközelítve a fekete hajú fegyveres fickót. Harrison látta a barátját a lövöldöző mögött, de mikor a szemébe nézett, figyelmeztetést látott. Menj! Harrison olyan hangosan hallotta a barátja utasítását, mint egy harang és egy pillanatig azt hitte, hogy hangosan kiáltott rá. De amikor a fegyveres fazon nem fordult meg meglepetten, Harrison döbbenten jött rá, hogy csak a fejében hallja barátja hangját. Nem – Gondolta Harrison egy hangtalan fejrázással kísérve, hűsége érthetetlenül túlzó. Ezzel az emberrel töltötte élete legszebb négy évét. Ő volt, aki bemutatta a feleségének. Nem fogja itt hagyni őt egy gyilkos kezei között. Harrison meghúzta a ravaszt. Hallotta a fülsüketítő lövést és várta, hogy a fegyveres fickó összeessen. Még egyszer lőtt. És még egyszer. A sötét hajú fiatalember lassan megfordult. Életében először Harrison igazán félt. Félt az előtte álló fiatalembertől. Félt a haláltól. Félt, hogy tudomást szerez a családjáról. Érezte, ahogy a lövedékek beléhasítanak perzselőn, mintha ezer darabba tépné szét. Térdre esett. A felesége, majd a lánya arcát látta homályosan maga előtt. Kinyitotta a száját, nevükkel az ajkán és próbálta megtalálni a módját, hogy elmondhassa, mennyire szereti őket, mielőtt túl késő lenne. A fiatalember megragadta Harrison-t és behúzta egy sikátorba a ház mögé. Harrison érezte, ahogy elveszti az eszméletét miközben sikertelenül küzdött, hogy lábra álljon. Nem hagyhatja cserben a lányát. Nincs senki más, aki megvédené. A fekete hajú fickó megtalálja, és ha igaza van a barátjának, meg is öli.

- Ki vagy te? – kérdezte Harrison, a szavak hatására tűz járta át a mellkasát. Abba reménybe kapaszkodott, hogy még mindig van ideje. Talán tudja figyelmeztetni Nórát a másik világból – egy világból, ami bekeríti, mint ezer hulló, feketére festett toll. A fiatalember Harrisont nézte egy pillanatig, mielőtt egy halvány mosoly megtörte jeges, kemény arckifejezését. – Rosszul hitted. Határozottan túl késő. Harrison hirtelen felnézett, megijedt, hogy a gyilkos kitalálta a gondolatait és bár nem segített, azon tűnődött, hogy a fiatalember hányszor volt már hasonló helyzetben és találta ki egy haldokló ember utolsó gondolatait. Nem kevésszer. Mintha csak bizonyítani akarta volna mennyire gyakorlott, a fiatalember tétovázás nélkül rászegezte a pisztolyt és Harrison a fegyver csövébe bámulva találta magát. A torkolattűz felvillant és ez volt az utolsó kép, amit látott.

1 Fejezet DELPHIC BEACH, MAINE Napjainkban Folt mögöttem állt, a kezei a csípőmön, teste nyugodt. 188 centi magasságát, szikár testalkatát még a bő szabású farmer és póló sem tudta elrejteni. A haja színe az éjfélt is egy kis pénzhez juttatná, a szemei hozzá illőek. A mosolya szexi, bajra figyelmeztető, de eldöntöttem, hogy nem minden baj rossz. A magasban tűzijáték világította meg az éjszakai eget, színek áradata özönlött az Atlanti-óceánba. A tömeg óó-zott és áá-zott. Késő Június volt, és Maine két lábbal ugrott a nyárba ünnepelve a két hónap napsütést, homokot és a vastag pénztárcájú turistákat. Én a két hónap napsütést, homokot és a sok Folttal töltött időt ünnepeltem. Beiratkoztam egy nyári iskolai kurzusra – kémia – és szánt szándékkal hagytam, hogy Folt kisajátítsa a többi szabadidőmet. A tűzoltóság a tűzijátékot egy dokkról indította, tőlünk nem messzebb, mint kétszáz méterre lenn a partnál, és minden egyes robbanásnál éreztem a vibrálást a homokban a lábam alatt. A hullámok a partot mosták a domb aljában és karneváli zene szólt teljes hangerőn. Vattacukor, popcorn és sercegő hús illata terjengett a levegőben és a gyomrom emlékeztetett, hogy ebéd óta nem ettem. - Megyek, szerzek egy sajtburgert – mondtam Foltnak – Te kérsz valamit? - Az étlapról semmit. Mosolyogtam. – Miért, Folt, te most flörtölsz velem? Megcsókolta a fejem búbját. – Még nem. Megszerzem a sajtburgered. Élvezd a tűzijáték végét. Megragadtam az egyik övbújtatóját, hogy megállítsam. – Köszi, de megoldom. Nem bírom a bűntudatot. Szemöldökét kérdőn felvonta. - Mikor volt utoljára, hogy a hamburgeres lány hagyott téged fizetni a kajáért? - Egy ideje. - Soha. Maradj itt. Ha meglát, az éjszaka hátralevő részében lelkiismeret-furdalásom lesz. Folt kinyitotta a pénztárcáját és kivett egy húszast. – Adj neki jó borravalót. Rajtam volt a sor, hogy felhúzzam a szemöldököm. – Most próbálod jóvátenni azokat az alkalmakat, amikor ingyen kaptál kaját? - Legutóbb, mikor fizettem a lány levadászott, és visszatuszkolta pénzt a tárcámba. Megpróbálok elkerülni egy újabb tapizást. Kitalációnak hangzott, de ismerve Foltot igaz is lehetett. A hosszú sor végét, ami a hamburgeres körül kígyózott, a beltéri körhinta bejáratánál találtam meg. A sor hosszát méregetve tizenöt perces várakozási időt tippeltem csak azért, hogy leadhassam a rendelésem. Egy hamburgeres az egész tengerparton. Nem vallott az amerikaiakra. Pár perces nyugtalan várakozás után körülbelül tizedszerre nézhettem körül, mikor unatkozó tekintetemmel kiszúrtam Marcie Millar-t két hellyel mögöttem. Marcie és én együtt jártunk iskolába óvodás korunk óta és tizenegy éves korunktól többször láttam, mint szerettem volna. Miatta az egész iskola a szükségesnél többet látott az alsóneműmből. Felső tagozatban Marcie szokása volt ellopni a melltartómat a tornatermi öltözőszekrényemből és kitűzni a hirdetőtáblára a fő épület előtt, de időnként kreatívabb volt és asztaldíszként használta az ebédlőben – mindkét A méretű kosara vanília pudinggal megtöltve, maraschino cseresznyével a tetején. Ízletes, tudom. Marcie szoknyái 2 mérettel kisebbek és tíz centivel rövidebbek voltak kelleténél. A haja eperszőke, az alakja, mint a Popsicle pálcika – fordítsd az oldalára, és gyakorlatilag eltűnik. Ha valaki számolná a játszmáink győzelmeit és vereségeit, tuti biztos, hogy neki dupla annyi pontja lenne. - Hey – mondtam, akaratlanul is a szemébe nézve és nem tudván jobbat egy puszta üdvözlésnél. - Hey – válaszolta már-már civilizált hangnemben. Marcie-t látni ma este Delphic Beach-en olyan volt, mint „Mi a baj ezzel a képpel”-t játszani. Marci apja volt a Toyota forgalmazója Coldwater-ben, a családja egy előkelő hegyoldali környéken lakott és a Millar-ok

büszkék arra, hogy ők az egyetlen Coldwater-i polgárok, akiket örömmel fogadtak a rangos Harraseeket Yacht Club-ban. Ebben a pillanatban Marcie szülei Freeport-ban lehettek vitorlázni és lazacot enni. Ezzel szemben Delphic egy szegény tengerpart. Egy jacht klub gondolata nevetséges. Az egyetlen étterem egy meszelt hamburgeres bódé, ketchup vagy mustár választási lehetőséggel. Egy jó napon sült krumplit is volt a kínálatban. A szórakoztatás kimerült a hangos árkádsorokban és lökhárítós autókban, és sötétedés után a parkolóban több drogot adtak el, mint egy gyógyszertárban. Nem az a fajta légkör, amivel Mr. és Mrs. Millar hagyták volna beszennyezni a lányukat. - Emberek, tudnak még ettől is lassabban mozogni? – kiáltott fel Marcie a sorban. – Néhányunk éhen hal itt hátul. - Csak egy ember dolgozik a pultnál. – mondtam. - És? Több embert kéne felvenniük. Kereslet és kínálat. A tanulmányi átlagát nézve Marcie volt a legutolsó, akinek a gazdaságról kellene beszélnie. Tíz perccel később előrébb jutottam és elég közel álltam a hamburgeres bódéhoz, hogy el tudjam olvasni a MUSTÁR szót felírva fekete Magic Markel-el a közös sárga fröccsöntött flakonon. Mögöttem Marcie tett egy csípőt-billent-és-sóhajt mozdulatot. - Éhes, nagy É-vel – panaszkodott. Az előttem lévő srác fizetett és elvitte a kajáját. - Egy sajtburgert és egy kólát – mondtam a bódéban dolgozó lánynak. Amíg a grillnél állt és készítette a rendelésemet, hátrafordultam Marcie-hoz. – Szóval, kivel vagy itt? – Nem különösebben érdekelt, hogy kivel jött, de az udvariasságom fölém kerekedett. Emellett Marcie nem volt nyíltan durva velem hetek óta. És viszonylag békében álltunk az elmúlt tizenöt percben. Lehet, hogy ez volt egy fegyverszünet kezdete. Spongyát rá, meg minden. Ásított, mintha hozzám beszélni még unalmasabb lenne, mint a sorban várni és a többiek hátát nézni. – Ne vedd sértésnek, de nem vagyok csevegős kedvemben. Úgy érzem, öt órája sorban állok, egy hozzá nem értő lányra várva, aki nyilvánvalóan nem tud két hamburgert egyszerre megcsinálni. A lány a pult mögött lehorgasztotta a fejét, és arra koncentrált, hogy kihámozza az előre elkészített hamburger húspogácsákat a zsírpapírból, de tudom, hogy hallotta. Valószínűleg utálta a munkáját. Valószínűleg titokban ráköpött a hamburger pogácsákra mikor hátat fordított neki. Nem lennék meglepve, ha a műszakja végén kimenne a kocsijához és sírna. - Nem bánja a papád, ha kint lógsz Delphic Beach-en? – kérdeztem Marcie-tól, kissé keskeny szemmel. – Talán fakul a Millar család becses megítélése. Főleg most, hogy a papádat bevették a Harraseeket Yacht Club-ba. Marcie arckifejezése elhűlt. – Meg vagyok lepve, hogy a te papád nem bánja, hogy itt vagy. Ó, várj. Persze. Hiszen halott. Az első reakcióm a sokk volt. A második a kegyetlenségén való felháborodás. A dühtől gombóc nőtt a torkomba. – Mi? – Egy vállrándítással válaszolt. – Halott. Ez tény. Azt akarod, hogy tényekről hazudjak? - Mit ártottam én neked? - Megszülettél. A totális érzéketlensége teljesen megrázott – olyannyira, hogy az óta sem térek magamhoz. Felkaptam a sajtburgerem és a kólám a pultról, otthagytam a húszast a helyén. Nagyon vissza akartam menni Folthoz, de ez csak rám és Marcie-ra tartozott. Ha most mutatkozok, egyetlen pillantás az arcomra elárulja Foltnak, hogy valami nincs rendben. Nem akarom belerángatni. Hogy egy pillanatra egyedül legyek és összeszedjem magam, találtam egy padot a hamburgeres közelében és leültem olyan kecsesen, ahogyan csak tudtam, mert nem akartam megadni Marcie-nak a lehetőséget, hogy tönkretegye az estémet. Az egyetlen dolog, ami még rosszabbá tette ezt a percet az az volt, hogy tudtam, hogy figyel, elégedetten, mert az önsajnálatba taszított engem. Beleharaptam a sajtburgerembe, de rossz ízt hagyott a számban. Az egyetlen dolog, amire gondolni tudtam az a halott hús volt. Halott tehenek. A saját halott apám. Kidobtam a sajtburgert a kukába és tovább sétáltam, éreztem a könnyeket a torkomban. Átölelve a karomat szorosan a könyökömnél, a parkoló szélénél lévő mosdók felé igyekeztem, remélve, hogy beérek az egyik ajtó mögé, mielőtt elkezd potyogni a könnyem. Állandó sorban ácsorogtak a női mosdónál, de én egyenesen az ajtóhoz furakodtam és megálltam az egyik kosszal borított tükör előtt. Még a gyenge izzó fényénél is meg tudtam mondani, hogy a szemeim vörösek és üvegesek. Bevizeztem egy papírtörölközőt, és a szemeimhez nyomtam. Mi baja van Marcie-nak? Mit tettem ellene, ami annyira kegyetlen volt, hogy ezt érdemlem érte? Pár nyugtató lélegzetvétel után elrendeztem a vállaimat, és építettem egy téglafalat az elmémben és Marciet a túloldalára tettem. Miért érdekelt, hogy mit mondott? Még csak nem is kedveltem. Semmit nem jelentett a véleménye. Goromba, önző volt és mindig övön alul támadt. Nem ismert engem, és határozottan nem ismerte apámat. Nem érdemes siránkozni egyetlen szava miatt sem. Tedd túl magad rajta, mondtam magamnak. Addig vártam, amíg a vörösség a szemeim körül el nem halványodott, majd elhagytam a mosdót. Foltot

keresve bolyongtam a tömegben, és az egyik dobálós játéknál találtam meg, háttal nekem. Rixon állt az oldalánál, valószínűleg arra fogadva, hogy Folt képtelen ledönteni egy normálméretű tekebábút. Rixon bukott angyal volt, akinek hosszú közös múltja volt Folttal és kapcsolatuk a barátságig mélyült. Folt nem engedett sok embert az életébe és még kevesebben bízott meg, de ha valaki tudta minden titkát, akkor az Rixon volt. Két hónapja még Folt is bukott angyal volt. Mikor megmentette az életemet, visszanyerte a szárnyait és az őrangyalom lett. Most a jó fiúkkal kellett volna játszania, de titokban éreztem, hogy a kapcsolata Rixon-nal és a bukott angyalokkal többet jelentett számára. És annak ellenére, hogy nem akartam beismerni, éreztem, hogy sajnálta, hogy az arkangyalok az őrzőmmé nevezték ki. Végül is, nem ezt akarta. Emberré akart válni. Megcsörrent a mobilom, és visszarántott a gondolataimból. A legjobb barátnőm Vee csengőhangja volt, de hagytam, hogy a hangposta vegye fel. A bűntudattól szorongva, tétován vettem tudomásul, hogy ma már a második hívását hagytam figyelmen kívül. Félretettem a bűntudatom arra gondolva, hogy úgyis ő lesz az első, akivel holnap találkozok. Másrészről Foltot nem fogom látni holnap estig. Úgy terveztem, hogy minden vele töltött percet kiélvezek. Néztem, ahogy eldobja a labdát az egyik asztalnál, ahol hat tekebábu volt gondosan felsorakoztatva, a gyomrom kissé megrebbent, mikor a hátán felcsúszott a pólója, megmutatva egy sávban a bőrét. Tapasztalatból tudtam, hogy minden centimétere kemény, szépen formált izom. A háta is sima és tökéletes volt, a sebhelyeket, amelyeket bukottként viselt, szárnyak váltották fel - szárnyak, amelyek számomra és a többi ember számára láthatatlanok. - Öt dollár, hogy nem tudod újra megcsinálni. – mondtam a háta mögé kerülve. Folt hátranézett és vigyorgott. – Nem kell a pénzed, angyalom. - Hé, srácok, ez a vita már korhatáros – szólt Rixon. - Mindhárom megmaradt bábu – hívtam ki Foltot. - Milyen jutalomról beszélünk? – kérdezte. - Kénköves pokol – mondta Rixon – Nem tudnátok várni ezzel, míg egyedül nem lesztek? Folt felén dobott egy rejtett mosolyt, aztán hátra helyezte a súlyát, mellkasához emelve a labdát. Leengedte a vállát, a karját meglendítve elrepítette a labdát amilyen erősen csak tudta. Egy hangos durr!-al a maradék három bábu is eltűnt az asztalról. - Igen! Na, most bajban vagy, lánykám. – kiáltotta át nekem Rixon a zűrzavarban, amit egy pár Foltnak tapsoló és fütyülő nézelődő okozott. Folt háttal nekidőlt a bódénak és felhúzott szemöldökkel nézett rám. A mozdulat azt súgta: Fizess. - Szerencséd volt. – mondtam. - A szerencsém még csak ezután jön. - Válassz nyereményt. – a bódét működtető öregember Foltra vakkantott, és lehajolt, hogy felszedje a bábukat. - Lila medve – mondta Folt és átvette egy förtelmesen csúnya, lila, csapzott szőrű mackót. Odanyújtotta nekem. - Az enyém? – kérdeztem és a kezem a szívemhez szorítottam. - Szereted a selejtet. Az élelmiszerboltban is mindig a horpadt konzervet veszed. Figyeltem. – beakasztotta az ujját a farmerem övébe és közelebb húzott. – Tűnjünk el innen. - Mire gondolsz? – De kimelegedtem és izgatott lettem, mert pontosan tudtam, hogy mire gondolt. - Hozzád. Megráztam a fejem. – Nem lehet. A mamám otthon van. Mehetnénk hozzád. – célozgattam. Két hónapja voltunk együtt és még mindig nem tudtam, hogy hol lakik Folt. És nem azért, mert nem próbáltam. Két hét egy kapcsolatban elég hosszú időnek tűnik, hogy áthívjanak, főleg mivel Folt egyedül élt. A két hónap túlzásnak tűnt. Próbáltam türelmes lenni, de a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni. Nem ismertem Folt életének privát, bizalmas részleteit, mint pl. a falainak színét. Hogy a konzervnyitója elektromos-e, vagy kézi. A szappan márkáját, amivel fürdik. Hogy a lepedője pamut vagy selyem. - Had találjam ki – mondtam – Egy, a város alá temetett titkos fogolytáborban élsz. - Angyalom. - Vannak edények a mosogatóban? Szennyes alsónemű a padlón? Sokkal privátabb, mint nálunk. - Igaz, de a válaszom még mindig nem. - Rixon volt már nálad? - Rixon-nak „muszáj-tudni” - Nekem nem „muszáj-tudni”? Megrándult a szája. – A „muszáj-tudni”-nak van egy sötét oldala. - Ha megmutatnád, meg kellene, hogy öljél? – tippeltem. Karjaival körbeölelt és megcsókolta a homlokomat. – Majdnem. Mikor van a takarodó? - Tízkor. A nyári suli holnap kezdődik. – Ez és az, hogy a mamám gyakorlatilag részmunkaidős állást vállalt, lehetővé teszi, hogy Foltot és engem szétválasszon. Ha Vee-vel lógnék, teljes bizonyossággal meg tudnám

mondani, hogy a takarodóm tíz harmincra tolódna. Nem tudom hibáztatni anyát azért, mert nem bízik Foltban – volt idő, mikor hasonlóan éreztem – de szerfelett kényelmes lett volna, ha időnként szünetelteti az éberségét. Mint mondjuk ma este. Különben is, semmi sem fog történni. Nem, mikor az őrangyalom velem van, pár centire tőlem. Folt ránézett az órájára – Ideje gurulni. 10:04-kor Folt megfordult a parasztház előtt és leparkolt a postaládánál. Leállította a motort és lekapcsolta a lámpákat, egyedül maradtunk a sötét vidéki tájon. Így ültünk néhány percig, mielőtt megszólalt. – Miért vagy ilyen csendes, angyalom? Azonnal kaptam az alkalmon. – Csendes vagyok? Csak elgondolkoztam. Halvány mosolyra görbült Folt szája. – Hazug. Mi a baj? - Jó vagy – mondtam. A mosolya kiszélesedett. – Nagyon jó. - Belefutottam Marcie Millar-ba a hamburgeresnél. – vallottam be. Ennyit arról, hogy magamban tartom a problémáimat. Nyilvánvalóan még mindig a felszín alatt lappangtak. Viszont ha Foltnak nem beszélhetek, akkor kinek? Két hónappal ezelőtt a kapcsolatunk része volt a spontán csókolózás autón belül, kívül, a lelátó alatt, a konyha asztal tetején. Ugyancsak része volt a sok tapizás, kócos haj, és elmosódott szájfény. De mostanra sokkal több lett. Érzelmileg kötődtem Folthoz. A barátsága többet jelentett nekem, mint több száz alkalmi ismeretség. Mikor a papám meghalt, egy hatalmas űr maradt bennem, ami azzal veszélyeztetett, hogy teljesen felemészt. Az üresség még mindig ott van, de a fájdalom nem hatol olyan mélyre. Nem láttam értelmét a múltban ragadni, mikor mindenem megvolt a jelenben, amit akartam. És ezt Foltnak köszönhettem. – Volt olyan figyelmes, és emlékeztetett, hogy az apám halott. - Akarod, hogy beszéljek vele? - Ez egy kicsit keresztapásan hangzott. - Mi robbantotta ki a háborút köztetek? - Ez az. Fogalmam sincs. Ez már túlmegy azon, hogy ki kapta a csokis tejet az ebédnél. Egyik nap a felső tagozatban Marcie bemasírozott a suliba és ráfestette a szekrényemre, hogy ’szajha’. Még csak meg sem próbálta titokban csinálni. Az egész suli végignézte. - Csak úgy mérges lett? Ok nélkül? - Aha – Mindenesetre nem volt olyan ok, amiről tudtam volna. A fülem mögé simította az egyik tincsemet. – Ki áll nyerésre? - Marcie, de nem sokkal. A mosolya szélesebb lett. – Kapd el, Tigris. - És még egy dolog. Szajha? Felsőben még csak meg sem csókoltam senkit. Marcie-nak a saját szekrényére kellett volna ezt festenie. - Kezd úgy hangzani, mintha ez zavarna, angyalom. Becsúsztatta az ujját a toppom pántja alá, az érintésére elektromos bizsergés futott végig a bőrömön. – Fogadok, hogy el tudom feledtetni veled Marcie-t. A parasztház emeletén égett a villany, de nem láttam a mamám arcát egyik ablaknál sem az üveghez nyomva, így gondoltam még van időnk. Kikapcsoltam a biztonsági övem és áthajoltam, Folt száját keresve a sötétben. Lassan csókoltam meg, a tenger sós ízét éreztem a bőrén. Megborotválkozott ma reggel, de a borostája dörzsölte az államat. A szája súrolta a torkomat, megérintett a nyelvével és a szívem majd’ kiugrott a helyéről. A csókjai folytatódtak a csupasz vállamon. Lehúzta oldalra a topom pántját, és gyengéden végighúzta a száját a karomon. Akkor olyan közel akartam hozzá lenni, amilyen közel csak tudtam. Soha nem akartam, hogy elmenjen. Szükségem volt rá most, holnap és holnapután is. Szükségem volt rá, mint még soha senki másra. Átmásztam hozzá, és szétvetett lábbal beleültem az ölébe. Felcsúsztattam a kezeimet a mellkasáról, megragadtam a nyakát, és közelebb húztam. A karjai körbefogták a derekamat, fogva tartva engem és én jobban odasimultam. Kihasználva a helyzetet benyúltam a pólója alá arra gondolva, hogy mennyire szeretem érezni testének melegét a szétáradni a kezemben. Amint az ujjaim a hátának azt a részét simították végig, ahol a sebhelyei voltak, egy halvány fény villant az agyam hátsó részén. Tökéletes sötétség, amelyet megtört egy vakító fényrobbanás. Olyan volt, mint egy kozmikus jelenséget látni az űrben, millió kilométeres távolságból. Éreztem, ahogy az elmém berántódik Foltéba a több ezer bizalmas emlék közé, mikor hirtelen elvette a kezemet, és lejjebb csúsztatta, távolabb attól a helytől, ahol a szárnyai csatlakoztak a hátához és hirtelen minden visszatért a rendes kerékvágásba. - Szép próbálkozás. – dörmögte, ajkai az enyémet súrolták miközben beszélt. Megharaptam az alsó ajkát. – Ha bele tudnál nézni a múltamba csak az által, hogy megérinted a hátam, neked is nehéz lenne ellenállni a kísértésnek. - E nélkül is nehezemre esik nem hozzád érni. Nevettem, de az arckifejezésem hirtelen komollyá vált. Még jelentős összpontosítással is alig tudtam visszaemlékezni milyen volt az élet Folt nélkül. Éjszaka, ágyban fekve teljes bizonyossággal fel tudtam idézni nevetésének mély hangszínét, ahogy a mosolya a jobb oldalon kissé feljebb görbül, kezeinek az érintését a

bőrömön – forró, sima és finom. De csak komoly fáradozással sikerült emlékeket találnom az előző tizenhat évből. Talán azért, mert azok az emlékek elhalványodtak Folthoz képest. Vagy, mert egyáltalán nem történt semmi jó. - Soha ne hagyj el. – mondtam Foltnak, és egy ujjamat a pólója nyakába akasztva közelebb húztam. - Az enyém vagy, angyalom. – mormolta, a szavakkal cirógatva az álkapcsomat, ahogy jobban hátrahajtottam a fejem, hívogatón, hogy mindenhol csókolhasson. – Örökre a tiéd vagyok. - Bizonyítsd be, hogy komolyan gondolod. – mondtam ünnepélyesen. Egy pillanatig engem fürkészett, majd hátranyúlt a nyakához és kikapcsolta a lapos ezüstláncot, amit találkozásunk napja óta viselt. Fogalmam sem volt, hogy honnan van, vagy milyen jelentősséggel bír, de éreztem, hogy fontos volt neki. Ez volt az egyedüli ékszer, amit hordott, és a pólója alá dugva tartotta, közvetlenül a bőrén. Soha nem láttam, hogy levette volna. A kezei az én tarkómhoz siklottak, ahol bekapcsolta a láncot. A fém a bőrömre hullott, még mindig tőle melegen. - Akkor kaptam ezt, amikor arkangyal voltam. – mondta - Hogy segítsen az igazságot és a csalást megkülönböztetni. Gyengéden hozzáértem, a fontosságát félve. – Még mindig működik? - Nekem nem. – Ujjait az enyéimbe fűzte és megfordította a kezemet, hogy megcsókolja az ujjperceim. – Te jössz. Lehúztam egy kicsi réz gyűrűt a bal kezem mutató ujjáról és átnyújtottam neki. Egy kézzel vésett szív volt a gyűrű sima belső felületén. Folt az ujjai közé fogta, csendben vizsgálgatva. - A papám adta nekem egy héttel azelőtt, hogy meggyilkolták. Folt szemei felpattantak. – Nem fogadhatom el. - Ez a számomra legfontosabb dolog a világon. Azt akarom, hogy a tiéd legyen. – Behajlítottam az ujjait, összezárva a gyűrű körül. - Nóra – habozott. – Nem fogadhatom el. - Ígérd meg, hogy megtartod. Ígérd meg, hogy soha semmi nem állhat közénk. – Fogva tartottam a pillantását, nehogy elforduljon. - Nem akarok nélküled létezni. Nem akarom, hogy valaha is vége legyen. Folt szemei pala feketék voltak, sötétebbek, mint milliónyi egymás tetejére halmozott titok. Leeresztette a tekintetét a kezében lévő gyűrűre, lassan megfordította. - Ígérd meg, hogy mindig szeretni fogsz. – suttogtam. Alig észrevehetően bólintott. Megfogtam a gallérját, magamhoz húztam és hevesebben csókoltam meg, ezzel pecsételve le ígéretünket. Az övéire zártam az ujjaim és a gyűrű éles széle a tenyerünkbe vágott. Úgy tűnt, bármit is tettem, nem vitt elég közel hozzá, nem tudtam betelni vele. A gyűrű mélyebbre nyomódott a kezemben, annyira hogy biztos voltam benne, felsértette a bőröm. Véreskü. Mikor úgy éreztem, hogy a tüdőm már nem bírja tovább levegő nélkül, eltoltam magamtól és a homlokomat az övéhez támasztottam. A szemeim csukva voltak, levegővételre emelkedtek, és hullottak alá a vállaim. – Szeretlek – mormoltam – Azt hiszem, jobban, mint kellene. Vártam, hogy válaszoljon, de helyette az ölelése szorosabb lett, szinte védelmező. A fejét az út túloldalán lévő erdő felé fordította. - Mi a baj? – kérdeztem. - Hallottam valamit. - Én voltam, azt mondtam, szeretlek. – mondtam mosolyogva, amint az ujjammal körberajzoltam a száját. Azt vártam, hogy viszonozza a mosolyomat, de a szemei még mindig a fákat figyelték, amelyek mozgó árnyakat vetettek, ahogy a szellő meghajlította az ágaikat. - Mi van odakint? – kérdeztem, követve a tekintetét. – Egy prérifarkas? - Valami nincs rendben. Meghűlt a vérem és kicsúsztam az öléből. – Kezdesz megrémiszteni. Egy medve az? – Évek óta nem láttunk medvét, de a parasztház a város legszélén állt és a medvék arról ismertek, hogy közelebb merészkednek a városhoz téli álom után, mikor éhesek és élelmet keresnek. - Kapcsold fel a fényszórókat és nyomd meg a dudát. – mondtam. Szememet az erdőre szegezve a mozgást figyeltem. A szívverésem felgyorsult arra az időre emlékezve, mikor a szüleim és én a ház ablakaiból néztük, amint egy medve meghintáztatta a kocsinkat a belőle áradó ételszag miatt. Mögöttem a veranda fényei felvillantak. Nem kellett visszafordulnom, hogy tudjam a mamám az ajtóban áll szemöldökét ráncolva és a lábával dobogva. - Mi az? – kérdeztem Foltot újra. – Kijött a mamám. Biztonságban van? Beindította a motort és sebességbe tette a Jeep-et. – Menj be. Van valami, amit meg kell tennem. - Menjek be? Viccelsz? Mi folyik itt? - Nóra! – hívott a mamám, lejött a lépcsőn, a hangja neheztelő. Megállt másfél méterre a Jeep-től és mutatta, hogy húzzam le az ablakot.

- Folt? – próbáltam újra. - Később hívlak. A mamám kinyitotta az ajtót. – Folt – nyugtázta kurtán. - Blythe – zavartan biccentett. Felém fordult – Késtél négy percet. - Tegnap négy perccel hamarabb jöttem. - A takarodónál nincsenek csúsztatott percek. Befelé. Most. Nem akartam addig menni, amíg Folt nem válaszolt, de nem volt más választásom. – Hívj fel. Egyet biccentett, de a szemei egyetlen pontra fókuszáltak, ami elárulta, hogy a gondolatai máshol jártak. Amint kiszálltam az autóból és szilárd talajon álltam, a Jeep előrelendült, nem vesztegetve az időt gyorsulásra. Akárhova is ment Folt, sietős volt. - Elvárom, hogy betartsd a takarodót. – Szólt a mamám. - Négy perces késés – mondtam, a hangszínem sugallta, hogy túlreagálja. Ezzel kiérdemeltem egy merev tekintetet, ami mindenre rányomta a rosszallás bélyegét. – Múlt évben megölték az apádat. Pár hónappal ezelőtt téged is meglegyintett a halál szele. Szerintem minden jogom megvan ahhoz, hogy túl védelmező legyek. – Kimérten, karba tett kezekkel visszasétált a házhoz. Oké, érzéketlen, lelketlen gyerek vagyok. Ott a pont. A figyelmemet az út túlsó szélénél lévő fasorra fordítottam. Semmi nem tűnt szokatlannak. Vártam a jeges érzést, ami figyelmeztet, hogy van ott valami, valami, amit nem láthattam, de nem éreztem semmit. Egy meleg nyári szellő suhogott tova, a kabócák hangja töltötte meg a levegőt. Ha valami, akkor az erdő békésnek nézett ki az ezüstösen ragyogó hold alatt. Folt nem látott semmit az erdőben. Azért ment el, mert kimondtam azt a nagyon ostoba szót, ami csak úgy kibuggyant mielőtt megállíthattam volta. Mit gondoltam? Nem. Mire gondol most Folt? Menekülésképpen hajtott el? Majdnem biztos voltam abban, hogy tudom a választ. És majdnem biztos voltam abban is, hogy ez megmagyarázza, miért maradtam ott a Jeep hátulját bámulva.

2 Fejezet A legutóbbi tizenegy másodpercben arccal lefelé feküdtem, a párnámat a fejemre szorítva próbáltam kizárni Chuck Delaney közlekedési híreit Portlandből, ami az ébresztőórámból szólt hangosan és tisztán. Hasonlóképpen próbáltam kizárni azt az ésszerű gondolatot, ami azt ordította, hogy öltözzek fel, mert ha nem teszem, következményei lesznek. De az agyam élvezetre vágyó része győzött. Az álmomra gondoltam – vagyis inkább az álmom tárgyára. Hullámos fekete haja és gyilkos mosolya volt. Ebben a pillanatban ő háttal ült a motorján és én szembe vele, a térdünk összeért. Az ujjaimat a pólójába csavartam és közelebb húztam, hogy megcsókoljam. Az álmomban Folt érezte, mikor megcsókoltam. Nem csak érzelmileg, hanem igazi testi értelemben is. Az álmomban inkább ember volt, mint angyal. Az angyaloknak nincsenek fizikai érzékeik – ezt tudtam -, de az álmomban azt akartam, hogy Folt érezze ajkunk lágy, selymes érintését. Azt akartam, hogy érezze, ahogy ujjaimmal a hajába túrok. Szükségem volt rá, hogy ő is érezze azt a borzongató és tagadhatatlan mágneses mezőt, ami testének minden egyes molekuláját felém vonzza. Épp’ ahogy én éreztem. Folt végigfutatta az ujját a nyakamban lévő ezüstláncon, érintésétől kellemes borzongás hullámzott át rajtam. – Szeretlek – mormolta. Ujjbegyeim a kemény hasához nyomva előredőltem és röviden megcsókoltam. – Én jobban szeretlek – mondtam, ajkaim cirógatták a száját, ahogy beszéltem. Csak éppen a szavak nem jöttek elő. A torkomon akadtak. Amíg Folt a válaszomra várt a mosolya elhalványult. - Szeretlek – próbáltam újra. De a szó újra bennragadt. Folt arckifejezése nyugtalanná vált. – Szeretlek, Nóra. – ismételte. Eszeveszetten bólogattam, de elfordult tőlem. Berúgta a motort és otthagyott anélkül, hogy visszanézett volna. - Szeretlek! – kiáltottam utána – Szeretlek, szeretlek! De olyan volt, mintha homok folyt volna le a torkomon; minél jobban küzdöttem, hogy kimondjam a szavakat, annál gyorsabban süllyedt alá. Folt eltűnt a tömegben. Egy szempillantás alatt besötétedett és én alig tudtam megkülönböztetni a fekete pólóját a több ezer sötét felső közül a tömegben. Szaladtam, hogy utolérjem, de amikor megragadtam a karját, valaki más fordult velem szembe. Egy lány. Túl sötét volt, ezért nem tudtam jól megfigyelni, de annyit meg tudtam mondani, hogy gyönyörű volt. - Szeretem Foltot – mondta, mosolyra húzva tűz pirosra festett száját. – És nem félek kimondani. - Kimondtam! – vitatkoztam. – Tegnap este mondtam neki!

Eltoltam a lányt, és a szememmel a tömeget pásztáztam, mikor megláttam Folt védjegyének számító kék baseballsapkáját felvillanni. Kétségbeesetten furakodtam felé és kinyúltam, hogy megfogjam a kezét. Megfordult, azonban újra a gyönyörű lány lett belőle. - Elkéstél – mondta – Én most szeretem Foltot. - És most időjárás-jelentés Angie-től – vakkantotta vidáman Chuck Delaney a fülembe. A szemeim kipattantak az „időjárás” szóra. Egy percig még az ágyban feküdtem, próbáltam megszabadulni a rossz álomtól és magamhoz térni. Az nem lehet, hogy az időjárás jelentés hallottam, mert az óra negyvenkor van, hacsak… Nyári suli! Elaludtam! Lerúgtam a takarót, és a szekrényhez siettem. Felrángattam magamra ugyanazt a farmert, amit tegnap este a szekrény aljába dobtam és belebújtam egy fehér pólóba, egy levendula kardigánnal. Rohamtempóban felhívtam Foltot, de három csöngés után bekapcsolt a hangposta. – Hívj fel. – Mondtam, és egy fél másodpercre eltűnődtem, hogy vajon kerül-e engem a tegnap esti nagy vallomás miatt. Eldöntöttem, hogy úgy teszek, mintha mi sem történt volna, amíg feledésbe nem merül és a dolgok vissza nem térnek a normál kerékvágásba, de a ma reggeli álmom után kételkedni kezdtem abban, hogy ilyen könnyen annyiban fogom tudni hagyni. Talán Foltnak is éppen ilyen nehéz ejteni a témát. Bárhogy is, most nem sokat tehetek ez ügyben. Ennek ellenére megesküdtem volna, hogy ígért nekem egy fuvart… Frizurakészítés gyanánt beletettem egy hajpántot a hajamba, lekaptam a konyhaszekrényről a hátitáskámat és kirohantam az ajtón. Megtorpantam a kocsifelhajtón éppen elég ideig, hogy elkeseredjek a 2,5-3 méter hosszú beton darabot látva, ahol az 1979-es Fiat Spider-em szokott állni. A mamám eladta a Spider-t, hogy kifizesse a háromhavi villanyszámla elmaradást és feltöltse a hűtőnket elég élelemmel, hogy hó végéig kihúzzuk vele. Még a házvezetőnőnket, azaz az én pótmamámat, Dorothea-t is elbocsátotta, hogy lefaragja a költségeket. Utálattal gondolva az anyagi helyzetünkre, vállamra vettem a hátitáskámat és elkezdtem kocogni. A legtöbb ember érdekesnek tartaná a vidéki Maine parasztházat, ahol anya és én élünk, de az igazság az, hogy semmi érdekes nincs a majdnem két kilométeres kocogásban a legközelebbi szomszédig. Hacsak az ’érdekes’ nem szinonim egy 18. századi huzatos pénznyelővel, elhelyezve egy légköri inverzió kellős közepén, ami elnyeli az összes ködöt innentől a tengerpartig, de remélem, hogy nem. Hawthorne és Beech sarkán élet jelét láttam, egy autó süvített végig a szokásos reggeli útján. Egyik kezemet arra használtam, hogy stoppoljak, a másikkal kicsomagoltam egy lélegzet-frissítő, fogkrém-helyettesítő rágót. Egy piros Toyota 4Runner fékezett le az út szélén, automatizált morajjal lehúzódott az anyósülés ablaka. Marcie Millar ült a kormánynál. – Kocsi problémák? – kérdezte. Kocsi problémák azaz, hogy nincs kocsim. Nem mintha ezt beismertem volna Marcie-nak. - Elvigyelek? - türelmetlenkedett, mikor nem sikerült válaszolnom. Nem tudtam elhinni, az összes autó közül, amelyik ezen az útszakaszon halad el, pont Marcie-nak kellett megállnia. Akartam, hogy Marcie elvigyen? Nem. Még mindig dühös voltam, azért, amit az apámról mondott? Igen. Készültem megbocsátani neki? Egyáltalán nem. Inthettem volna neki, hogy menjen tovább, de volt egy kis gubanc. Azt a szóbeszéd járja, hogy Mr. Loucks csak egyetlen dolgot szeret jobban a periódusos rendszernél, bezárásra ítélni a késő diákokat. - Köszi – fogadtam el kelletlenül – Az iskolába megyek. - Gondolom a kövér barátnőd nem tudott elvinni. Lefagytam kezemben az ajtókilinccsel. Vee és én már régen feladtuk, hogy kiosszuk a szűkagyú embereket, hogy a „kövér” és a „telt idomú” nem ugyanaz, de ez nem azt jelentette, hogy eltűrtük a tudatlanságot. És örömmel hívtam volna Vee-t, hogy vigyen el, de meghívták, hogy vegyen részt egy, az iskolai eZine reménybeli szerkesztőinek szervezett előkészítő találkozón és már az iskolában volt. - Meggondoltam magam, sétálok. – meglöktem Marcie ajtaját és az visszazáródott. Marcie zavarodott képet vágott. - Megsértődtél, mert kövérnek hívtam? Mert az is. Mi van veled? Úgy érzem, hogy mindent, amit mondok, cenzúrázni kell. Először a papád, most meg ez. Mi lett a szólás szabadságával? Egy fél pillanatig arra gondoltam, milyen jó és kényelmes lenne, ha még megvolna a Spider-em. Nem csak azért, mert nem állnék itt fuvar nélkül, hanem mert örömmel töltene el, ha elgázolhatnám Marcie-t. Az iskola parkolója kész káosz tanítás után. Balesetek mindig történnek. Mivel nem kenhettem fel Marcie-t az első lökhárítómra, a második legjobb dolgot tettem. – Ha az én papám lenne a Toyota forgalmazója, azt hiszem, hogy elég környezettudatos lennék, hogy egy hibridet kérjek. - Nos, a te papád nem a Toyota forgalmazója. - Így igaz. A papám halott. Egyik vállát felrántotta. – Te mondtad, nem én. - Szerintem az lenne a legjobb, ha elkerülnénk egymást mostantól. A körmét vizsgálgatta. – Rendben. - Jó.

- Csak kedves próbálok lenni, és nézd hová vezet – mondta az orra alatt. - Kedves? Kövérnek nevezted Vee-t. - És felajánlottam neked egy fuvart. – Padlóig nyomta a gázt, a gumijai felverték az utca porát, ami felém sodródott. Nem úgy keltem fel ma reggel, hogy még több okot keressek, amiért utálhatom Marcie Millar-t, de íme itt van. A Coldwater középiskolát a 19. század végén létesítették, és a szerkezete ekletikus keveréke a gótikus és a viktoriánus stílusnak, így inkább katedrálisnak nézett ki, mint iskolának. Az ablakok keskenyek és ívesek, az üveg ólmozott. A kő sokszínű, de főleg szürke. Nyáron borostyán kúszott fel a külsején, ami adott neki egy bizonyos Új Angliás bájt. Télen a borostyán hosszú csontvázszerű ujjakra hasonlított, fojtogatva az épületet. Félig sétáltam, félig szaladtam végig a folyosón kémiára, mikor csörgött a mobilom a zsebemben. - Anya? – feleltem, nem lassítva a lépteimet. – Visszahívha… - Soha nem találnád ki, kivel futottam össze tegnap este! Lynn Parnell-el. Emlékszel a Parnell-ekre. Scott mamája. A mobilom órájára lestem. Voltam olyan szerencsés, hogy lestoppoltam egy idegent a suli felé – egy nőt, aki kickboxolni ment a tornaterembe – de még mindig rövidre akartam fogni. Kevesebb, mint két perc volt a csengőig. – Anya? A suli mindjárt kezdődik. Felhívhatlak ebédidőben? - Te és Scott olyan jó barátok voltatok. Felidézett egy halovány emléket. – Mikor öt évesek voltunk. – mondtam. – Nem ő áztatta el mindig a nadrágját? - Lynn-el iszogattam tegnap este. Csak most véglegesítették a válását, és ő és Scott visszaköltöznek Coldwater-be. - Nagyszerű. Hívla… - Áthívtam őket vacsorára, ma estére. Ahogy elhaladtam az igazgatói iroda előtt, az ajtó feletti óra percmutatója a következő rovátkába ugrott. Onnan, ahol álltam így tűnt beragadt 7:59 és nyolc közé. Fenyegetően ránéztem, azt sugallva: ne merészelj hamarabb csöngeni. - A ma este nem jó, anya. Folt és én… - Ne légy butus! – vágott a szavamba anya. – Scott a világon az egyik legrégebbi barátod. Sokkal hamarabb ismerted, mint Foltot. - Scott arra kényszerített, hogy ászkarákot1 egyek. – mondtam, az emlékeim kezdtek előjönni. - És te soha nem kényszerítetted, Barbie-val játszon? - Az teljesen más! - Ma este 7-kor – Anya ezt olyan hangsúllyal mondta, ami lezárt minden vitát. Másodpercek voltak hátra, mikor berohantam kémiára és rácsusszantam egy fém ülőkére egy fekete gránit laborasztal mögé az első sorban. Az asztaloknál kettesével ültünk és szorítottam, hogy olyan párt kapjak, akinek a tudományokhoz való érzéke felülmúlja az enyémet, ami, a formámat hozva, nem volt nehéz. Inkább romantikus szoktam lenni, mint realista, a vak hitet választva a hideg logika helyett. Így a legelejétől a tudomány és én hadilábon álltunk egymással. Marcie Millar sétált be a terembe, magas sarkút, farmert és egy topot viselt a Banana Republic-ból, ami rajta van az én vissza-a-suliba kívánságlistámon. A tanítás első napjára a felső le lesz árazva, az én fizető képességem határain belülre. Éppen mentálisan kitöröltem a felsőt a listámról, mikor Marcie leült a mellettem lévő székre. - Mi van a hajaddal? – kérdezte – Kifogytál a hajhabból? Vagy a türelemből? – A szája féloldalas mosolyra húzódott. – Vagy azért ilyen, mert 6 és fél kilométert kellett szaladnod, hogy időben ideérjél? - Mi történt azzal, hogy térjünk ki egymás útjából? – félreérthetetlen pillantást vetettem a székére, aztán az enyémre, jelezve ezzel, hogy hatvan centi nem távolság. - Kell tőled valami. Halkan kifújtam a levegőt stabilizálva a vérnyomásomat. Tudhattam volna. – Az van, Marcie – kezdtem – hogy mindketten tudjuk, hogy ez az óra őrülten nehéz lesz. Had tegyek neked egy szívességet azzal, hogy figyelmeztetlek, a tudományokban vagyok a legrosszabb. Az egyetlen ok, amiért csinálom a nyári sulit az, hogy úgy hallottam a kémia könnyebb ebben a félévben. Nem akarod, hogy a párod legyek. Ez nem lesz egy könnyen megszerezhető 5-ös. - Úgy nézek én ki, mint aki azért ül melletted, mert az átlagáért aggódik? – mondta egy türelmetlen kézlegyintéssel. – Valami másra van tőled szükségem. Múlt héten kaptam egy állást. Marcie? Állást? Vigyorgott, és el tudtam képzelni, hogy leolvasta a gondolataimat az arcomról. – Iktatok a front office-ban. 1

Ászkarák: más néven pillbug, egy ízeltlábú.

Apám egyik eladója elvette a front office titkárnőjét. Nem árt, ha vannak kapcsolataid. Nem mintha te tudnál bármit is erről. Tudtam, hogy Marcie apja befolyásos volt Coldwater-ben. Tulajdonképpen egy olyan óriási hírverő klubjáró adakozó volt, beleszólása volt minden tanári pozícióba a középiskolában, hiszen ez nevetséges. - Időnként egy akta kinyílva leesik, és nem tehetek róla, de meglátok dolgokat. – mondta Marcie. Igen, persze. - Például, tudom, hogy még mindig nem vagy túl apád halálán. Tanácsadásra jársz az iskolai pszichiáterhez. Valójában mindenkiről tudok mindent. Kivéve Foltot. Múlt héten észrevettem, hogy az ő aktája üres. Tudni akarom, hogy miért. - Miért érdekel? - Múlt éjjel a kocsifelhajtómon állt, a hálószobám ablakát bámulta. Pislogtam – Folt a te kocsifelhajtódon állt? - Hacsak nem ismersz más srácot, akinek Jeep Commander-je van, tiszta feketébe öltözik és szuperdögös. Összehúztam a szemöldököm. – Mondott valamit? - Meglátta, hogy nézem az ablakból és elment. Gondolkoznom kellene egy távoltartási végzésen? Ez jellemző rá? Tudom, hogy fura, de mennyire furáról is beszélünk? Nem figyeltem rá, túlságosan lefoglalt, hogy feldolgozzam ezt az információt. Folt? Marcie-nál? Ennek az után kellett történnie, hogy elment tőlem. Miután azt mondtam neki, hogy „szeretlek” és lepasszolt. - Nem baj – mondta Marcie kiegyenesedve. – Vannak más módszerek is, hogy információt szerezzek, mint pl. az adminisztráció. Feltételezem, érdekelné őket egy üres akta. Még nem szóltam semmit, de a saját biztonságom érdekében… Nem azért aggódtam, mert Marcie az adminisztrációra akar menni. Folt tudná kezelni. A múlt éjszaka miatt aggódtam. Folt egyszer csak elment, azt állítva, hogy van valami, amit meg kell tennie, de nehéz elhinnem, hogy az a valami pont Marcie kocsifelhajtójánál csellenget. Egyszerűbb volt elfogadni, hogy azért ment el, amit mondtam neki. - Vagy a rendőrség. – tette hozzá Marcie, ujjhegyével megérintve az ajkát. – Egy üres iskolai akta szinte illegálisnak tűnik. Hogy került be Folt az iskolába? Nyugtalannak tűnsz, Nóra. Rátapintottam valamire? – A meglepetés örömétől egy mosoly derengett fel az arcán. – Ugye? Még nincs vége a történetnek. Hűvös tekintettel rámeredtem. – Valakinek, aki világossá tette, hogy az élete minden diákénál magasabb rendű ebben az iskolában, biztosan szokásává válik, hogy kövesse a mi unalmas és értéktelen életünk minden aspektusát. Marcie mosolya eltűnt. – Nem kellene ezt tennem, ha nem lennétek az utamban. - Az utadban? Ez nem a te iskolád. - Ne beszélj így velem. – mondta Marcie egy hiteltelen, szinte akaratlan fejrángással. – Tulajdonképpen egyáltalán ne szólj hozzám. Felemeltem a kezeimet. – Nem probléma. - És amíg ez teszed, mozdulj. Lepillantottam a székemre, arra gondolva, hogy biztos nem úgy értette. – Én voltam itt először. Engem utánozva Marcie felkapta a kezeit. – Nem az én bajom. - Nem megyek. - Nem ülök melletted. - Örömmel hallom. - Mozogj – parancsolta Marcie. - Nem. A csengő félbeszakított minket és mikor a visító hangja elhalt, úgy tűnt mindketten észrevettük, hogy a terem elcsendesedett. Körbepillantottunk és marón vágott gyomron, hogy az összes többi szék foglalt volt a szobában. Mr. Loucks elhelyezkedett a jobb oldalamnál lévő folyosón, egy papírlapot lóbálva. - Egy üres ülésrendet tartok a kezemben. – mondta – Mindegyik téglalap egy asztalnak felel meg. Írjátok a neveteket a megfelelő téglalapba és adjátok tovább. – Ledobta a lapot elém. – remélem, kedvelitek a partnereteket. – mondta nekünk. – Nyolc hetet kell együtt töltenetek.

Délben, mikor vége lett az órának Vee elvitt az Enzo’s Bistro-ba, a kedvenc helyünkre, hol az évszaknak megfelelően jeges kávét vagy gőzölt tejet szoktunk venni. Éreztem, ahogy a nap süti az arcomat, ahogy átvágtunk a parkolón, és ekkor láttam meg. Egy fehér Volkswagen Cabriolet-t, eladó felirattal az ablakán: $1,000 (vagy a legjobb ajánlat). - Csöpög a nyálad – mondta Vee, az ujját használva arra, hogy zárt állásba billentse az állam. - Nincs véletlenül kölcsönbe ezer dollárod?

- Még öt sincs. A malacperselyem hivatalosan is anorexiás. Vágyódó sóhajt küldtem a Cabriolet felé. – Pénzre van szükségem. Kell egy állás. – Becsuktam a szemeimet, elképzeltem magam a Cabriolet kormánya mögött, a teteje leengedve, a szél a göndör hajamat lobogtatja. A Cabriolet-el sosem kellene fuvarért kujtorognom. Szabadon mehetnék, ahová akarok, amikor csak jól esik. - Aha, de egy állás azzal jár, hogy tényleg dolgoznod kell. Úgy értem, hogy biztos vagy benne, hogy az egész nyarat el akarod rontani minimál bérért kínlódással? Lehet, nem tudom, hogy megszakadsz vagy valami. Áttúrtam a hátitáskámat egy darab papírért, és leírtam a feliratról a telefonszámot. Talán tudnék alkudni pár százast a tulajnál. Addig is felvettem a délutáni teendőim közé, hogy nézzem át az apróhirdetéseket rész munkaidős állásért. Egy állás több Folttól távolt töltött időt jelentene, de egyben saját szállítóeszközt is. Bármennyire is szeretem Foltot, ő úgy tűnik, mindig el van foglalva... valamivel. Ami megbízhatatlanná teszi őt a fuvarozásom tekintetében. Az Enzo’s-ban Vee és én jeges kávét és fűszeres pekándió salátát rendeltünk, és lehuppantunk a kajánkkal egy asztalhoz. Az elmúlt pár hét alatt az Enzo’s átesett egy teljes körű átalakításon, hogy huszonegyedik századi színvonalra emeljék és most Coldwater-nek megvan az első internet kávézója. Tekintettel arra, hogy az otthoni számítógépem hat éves volt, éppenséggel ez érdekelt. - Nem tudom, te hogy vagy vele, de én készen állok a szünidőre. – mondta Vee és feltolta a napszemüvegét a feje tetejére. – Még nyolc hét spanyol. Ez több mint, amire gondolni akarok. Kikapcsolódásra van szükségünk. Kell valami, ami elfeledteti velünk az előttünk feltárt végtelen terjedelmű minőségi oktatást. El kell mennünk vásárolni. Portland, jövünk! A Macy’s-nál nagy kiárusítás van. Szükségem van cipőkre, ruhákra és egy új parfümre. - Nemrég vettél ruhákat. Kétszáz dollárért. A mamád agyvérzést kap, amikor megkapja a MasterCard-ja számlakivonatát. - Igen, de nekem kell egy pasi. És ahhoz, hogy pasid legyen, jól kell kinézned. Nem árt, ha jó illatod is van. Bekaptam egy darab körtét a villámmal. – Van kiszemelt? - Ami azt illeti, van. - Csak ígérd meg, hogy nem Scott Parnell. - Scott kicsoda? Mosolyogtam – Látod? Most boldog vagyok. - Nem ismerek semmilyen Scott Parnell-t, de a srác, akin megakadt a szemem, történetesen dögös. Átlagonfelül dögös. Dögösebb-mint-Folt dögös. – szünetet tartott. – Nos, talán nem annyira dögös. Senki sem annyira dögös. Komolyan, a napom hátralévő része egy moslék. Portland vagy a kudarc, én azt mondom. Nyitottam a számat, de Vee gyorsabb volt. - Uh-oh – mondta – Ismerem ezt a nézést. Azt fogod mondani, hogy már más terveid vannak. - Visszatérve Scott Parnell-re. Itt élt, mikor öt évesek voltunk. Vee ágy nézett ki, mint aki keresgél a hosszú távú memóriájában. - Sokszor áztatta el a nadrágját. – segítettem. Vee szemei felderültek. – Scotty, a gyogyi? - Visszaköltözik Coldwater-be. A mamám áthívta vacsorára, ma estére. - Értem már hova akarsz kilyukadni. – mondta Vee, bölcsen bólintva. - Ez az, amit ágy hívnak, hogy ’meet cute’. Amikor két lehetséges romantikus partner élete keresztezi egymást. Emlékezz vissza, amikor Desi véletlenül a férfimosdóba ment be és Ernesto-t a piszoárnál találta? A villám megállt félúton a tányér és a szám között. – Mi? - Corazón, a spanyol szappanopera. Nem? Mindegy. A mamád össze akar hozni téged és Scotty, a gyogyit. Pronto. - Nem, nem akar. Tudja, hogy Folttal vagyok. - Csak mert tudja, nem azt jelenti, hogy örül neki. A mamád sok időt és energiát fog azzal tölteni, hogy átírja ezt az egyenletet ’Nóra meg Folt egyenlő szerelem’-ről ’Nóra meg Scotty, a gyogyi egyenlő szerelem’-re. És akkor mi van? Talán Scotty, a gyogyi Scotty, a sexi lett. Gondoltál már erre? Nem gondoltam, és nem is fogok. Nekem ott volt Folt, és én tökéletesen boldog voltam ezzel a felállással. - Beszélhetnénk valami sürgősebbről? – kérdeztem, arra gondolva, hogy ideje témát váltani mielőtt jelenlegi még több vad ötletet ad Vee-nek. – Mint az a tény, hogy az új kémia partnerem Marcie Millar? - Azta kurva. - Úgy tűnik, hogy iktat a front office-nak, és belenézett Folt aktájába. - Még mindig üres? - Úgy néz ki, mivel azt akarja, hogy mondjak el neki mindent, amit róla tudok. – Beleértve, hogy miért csellengett tegnap este a kocsifelhajtóján, a hálószoba ablakát bámulva. Egyszer hallottam egy szóbeszédet, hogy Marcie kitámasztotta az ablakát egy teniszütővel, mikor hajlandó volt fizetni bizonyos ’szolgáltatásokért’, de nem vagyok hajlandó erre gondolni. Különben is, minden szóbeszéd 90 százaléka kitaláció volt, ugye? Vee közelebb hajolt. – Mit tudsz?

A beszélgetésünk kényelmetlen hallgatásba süllyedt. Nem hittem a legjobb barátok közötti titkolózásban. De vannak titkok... és vannak kemény igazságok. Ijesztő igazságok. Elképzelhetetlen igazságok. Egy olyan barát, aki bukottból-lett-őrangyal, beleillik mindegyikbe. - Valamit titkolsz előlem. – szólt Vee. - Nem is. - De is. Síri csend. - Elmondtam Foltnak, hogy szeretem. Vee eltakarta a száját, de azt nem tudtam megmondani, hogy azért, mert elakadt a lélegzete vagy, hogy elfojtsa a nevetését. Ami csak még bizonytalanabbá tett engem. Ennyire vicces volt? Nagyobb butaságot csináltam, mint gondoltam? - Mit mondott? – kérdezte Vee. Merőn rá néztem. - Ennyire rossz? – kérdezte. Megköszörültem a torkomat. – Mesélj arról a srácról, akire pályázol. Úgy értem, ez olyan messzirőlepekedős dolog, vagy már beszéltetek is? Vee értette a célzást. – beszélni? Hot dogot ettünk a Skippy’s-nél tegnap ebédre. Ez egyike volt azoknak a vak randis dolgoknak, és jobban sült el, mint vártam. Sokkal jobban. Csak hogy tudd, mindent tudnál, ha válaszolnál a hívásaimra ahelyett, hogy állandóan a pasiddal lógsz. - Vee, én vagyok az egyetlen barátod, és nem én voltam, aki közvetített. - Tudom. A fiúd volt. Fulladoztam egy Gorgonzola sajtlabdától. – Folt szervezett neked egy vak randit? - Aha, és? – mondta Vee, védekező éllel a hangjában. Elmosolyodtam. – Azt hittem, nem bízol Foltban. - Nem is. - De? - Próbáltalak hívni, hogy ellenőrizd az első randimat, de ismétlem, már soha nem vetted fel a telefont. - Küldetés teljesítve. A valaha létezett legrosszabb barátnak érzem magam. – Egy összeesküvő mosolyát küldtem felé. – Most pedig meséld el a többit. Vee ellenálló hangneme eltűnt, és viszonozta a mosolyomat. – A neve Rixon, és ír. Az ír kiejtése, vagy hogy is hívják, tönkretesz. Maximálisan sexi. Egy kicsit soványka, figyelembe véve, hogy én vastag csontú vagyok, de tíz kilót tervezek leadni a nyáron, így augusztusra minden kiegyenlítve kellene legyen. - Rixon? Ilyen nincs! Imádom Rixon-t! – Alapszabály, hogy nem bíztam a bukott angyalokban, de Rixon kivétel volt. Mint Folt, az ő erkölcsi határai is a szürke zónában húzódtak, a fehér és fekete között. Nem volt tökéletes, de nem volt teljesen rossz sem. Vigyorogtam, villámmal Vee felé mutogatva. – Nem tudom elhinni, hogy vele találkoztál. Úgy értem, ő Folt legjobb barátja. Utálod Foltot. Vee egy fekete-macska nézést vetett rám, a haja gyakorlatilag égnek állt. – Az, hogy a legjobb barátok, nem jelent semmit. Nézz ránk. Nem vagyunk egyformák. - Ez nagyszerű. Egész nyáron együtt lóghatunk mind a négyen. - Uh-uh. Egy frászt. Nem fogok együtt lógni a te zakkant fiúddal. Nem érdekel, hogy mit mondasz, még mindig hiszem, hogy köze van Jules rejtélyes halálához a tornateremben. Egy fekete felhő ereszkedett a társalgásunkra. Csak három ember volt a tornateremben Jules halálának éjszakáján és én voltam az egyik. Soha nem mondtam el Vee-nek mindent, ami történt, csak éppen annyit, ami ráveszi, hogy ne erőltesse tovább, és a saját biztonsága érdekében úgy terveztem, hogy ez így is marad. Vee és én azzal töltöttük a napot, hogy körbe kocsikáztunk, összeszedtünk állásajánlatokat a helyi gyorséttermekből, és majdnem fél hét volt, mire hazaértem. Ledobtam a kulcsaimat a tálalóra és lehallgattam az üzeneteket a rögzítőről. Egy volt a mamámtól. A Michaud piacon volt fokhagymás kenyérért, fűszeres lasagna-ért és olcsó borért, és megesküdött a saját sírjára, hogy még Parnell-ék előtt haza ér. Töröltem az üzenetet és felmentem az emeletre a szobámba. Mivel kihagytam a reggeli zuhanyzást, és a hajam teljesen begöndörödött a nap folyamán, gondoltam, hogy a kár elhárítása gyanánt tiszta ruhába öltözöm. Minden egyes emlékem Scott Parnell-ről kellemetlen volt, de a társaság az társaság. Félúton jártam a kardigánom kigombolásában, mikor kopogást hallottam a bejárati ajtónál. Foltot találtam a másik oldalon, kezei zsebre téve. Normális esetben üdvözlésképpen egyenesen a karjaiba ugrottam volna. Ma visszatartottam. Múlt éjjel azt mondtam neki, hogy szeretem, erre ő elrohant és állítólag egyenesen Marcie-ék házához. A hangulatom valahol a sértett büszkeség, a harag és a bizonytalanság közötti állapotba került. Reméltem, hogy a kimért csend jelzi neki, hogy valami nincs rendben, és nem is lesz, amíg meg nem próbál javítani a helyzeten egy bocsánatkéréssel vagy magyarázattal. - Hey – mondtam, lezserséget színlelve. – Elfelejtettél felhívni tegnap este. Hol jártál végül?

- Itt-ott. Nem hívsz be? Nem hívtam. – Örömmel hallom, hogy Marcie-ék háza az csak, tudod, itt-ott. Egy pillanatra meglepetés suhant át a szemein, megerősítve, amit nem akartam elhinni: Marcie igazat mondott. - Nem akarod elmondani, mi folyik itt? Kérdeztem egy kissé barátságtalan hangnemben. – Hogy mit csináltál nála tegnap este? - Féltékenynek tűnsz, angyalom. – Mintha lett volna ugratás is mögötte, de a szokásossal ellentétben nem volt se gyengéd, se játékos. - Talán nem lennék féltékeny, ha nem adnál rá okot. – replikáztam. – Mit csináltál nála? - Gondoskodtam az üzletről. Felhúztam a szemöldököm. – Nem is tudtam, hogy te és Marcie üzleteltek. - Pedig igen, de ez csak üzlet. - Kifejtenéd? – Nagy adag vádaskodás volt a hangomban. - Vádolsz valamivel? - Kellene? Folt általában ügyes volt az érzései elrejtésében, de most a szája megfeszült. – Nem. - Ha az, hogy tegnap este a házánál voltál olyan ártatlan dolog, akkor miért olyan nehéz elmagyaráznod, hogy mit kerestél ott? - Nem nehéz. – mondta, minden szót óvatosan kimérve. – Azért nem mondom el, hogy mit csináltam Marcie-nál, mert semmi köze kettőnkhöz. Hogy gondolhatta, hogy ennek semmi köze kettőnkhöz? Marcie az egyetlen ember, aki minden lehetőséget kihasznál, hogy megtámadjon és ócsároljon. Az elmúlt tizenegy év alatt gyötört, szörnyű pletykákat terjesztetett rólam, nyilvánosan megalázott. Hogy gondolhatta, hogy ez nem személyes? Hogy gondolhatta, hogy csak úgy, kérdés nélkül elfogadom ezt? Mindezek felett nem látta, hogy megrémített a gondolat, hogy Marcie őt használja, hogy ártson nekem? Ha gyanította, hogy, még ha csak távolról is, de érdekelődik irántam, akkor megtenne minden tőle telhetőt, hogy ellopja őt tőlem. Ki nem állhattam Folt elvesztésének a gondolatát, de belehalnék, ha miatta veszteném el. Váratlan félelem által legyőzve mondtam. – Ne gyere vissza, amíg nem állsz készen, hogy elmondd, mit kerestél nála. Folt rögtön befurakodott és bezárta az ajtót maga mögött. – Nem vitatkozni jöttem. Azt akartam, hogy tudd, Marcie-t ma délután baj érte. Már megint Marcie? Nem gondolta, hogy elég mély lyukat ásott már így is? Elég sokáig próbáltam nyugodt maradni, hogy meghallgassam, de most már ordítani akartam. – Oh? – mondtam hidegen. - Kereszttűzben ragadt, mikor egy csapat bukott angyal próbált erőszakkal rávenni egy Nephil-t, hogy esküdjön hűséget a Bo’s Arcade férfi mosdójában. A Nephil nem volt tizenhat, így nem tudták kényszeríteni, de jól próbálkozás közben jót szórakoztak. Elég csúnyán felvágták és eltörték néhány bordáját. Ekkor lépett be Marcie. Túl sokat ivott és rossz mosdóba ment. Az őrt álló bukott angyal kést szegezett rá. Kórházban van, de hamarosan kiengedik. Hús seb. A pulzusom megugrott és tudtam, felzaklatott, hogy Marcie-t megkéselték, de ez volt a legutolsó dolog, amit be akartam vallani Foltnak. Mereven karba tettem a kezeimet. – Jé, a Nephil jól van? – Halványan emlékeztem, Folt régebben elmagyarázta, hogy a bukott angyalok nem tudják rávenni a Nephilim-et a hűségesküre, amíg be nem töltik a tizenhatot. Hasonlóképpen engem sem tudott volna feláldozni, hogy saját emberi testet kapjon, amíg nem lettem tizenhat. Tizenhat egy sötéten mágikus, már-már kritikus kor a Nephilim és az angyalok világában. Folt rám nézett, a pillantásában egy picike undor villant. - Marcie talán részeg volt, de van rá esély, hogy emlékszik arra, amit látott. Nyilván te tudod, hogy a bukott angyalok és a Nephilim próbál észrevétlen maradni, és olyasvalaki, mint Marcie, nagy szájjal, veszélyezteti a titokban maradásukat. Az utolsó dolog, amit akarnak, hogy bejelentse a világnak mit látott A mi világunk sokkal simábban működik, ha az emberek tudatlanok. Ismerem az érintett bukott angyalokat. – Az állkapcsa megfeszült. – Bármit megtesznek, hogy Marcie-t csendben tartsák. A Marcie-ért való félelemtől megborzongtam, de elűztem. Mióta érdekelte Foltot, hogy akár így, akár úgy, mi történt Marcie-val? Mióta aggódik jobban érte, mit értem? - Próbálom rosszul érezni magam. – mondtam. – de ez úgy hangzik, mintha eleget aggódnál kettőnk miatt. – Megrántottam az ajtókilincset és szélesre tártam az ajtót. – Talán mehetnél ellenőrizni Marcie-t, hogy a hús seb-e rendesen gyógyul-e. Folt elvette a kezemet és belökte a lábával az ajtót. - Nagyobb dolgok történnek, mint te, én és Marcie. – Tétovázott, mintha lenne még mit mondania, de az utolsó pillanatban becsukta a száját. - Te, és Marcie? Mikor kezdted hármunkat egy mondatban emlegetni? Mióta jelent ő neked bármit is? – csattantam fel. Egyik tenyerét a tarkójára kulcsolta és úgy nézett, mint aki tudja, hogy meg kell válogatnia a szavait, mielőtt válaszol.

- Csak mond ki, amire gondolsz. – Fecsegtem. – Nyögd ki. Éppen elég rossz az, hogy nem tudom, mit érzel, nem beszélve a gondolataidról! Folt körbenézett, mintha azon tűnődne, hogy hozzá beszélek-e. – Nyögjem ki? – mondta, a hangja sötéten kétkedő. Talán már bosszús. – Minek néz ki, amit tenni próbálok? Ha lenyugodnál, megtenném. Most hisztérikus leszel, mindegy mit mondok. Éreztem, ahogy a szemeim összeszűkülnek. – Jogom van mérgesnek lenni. Nem mondod el, mit csináltál Marcie-nál múlt éjjel. Folt feltartotta a kezeit. Újra itt járunk, sugallta a mozdulat. - Két hónappal ezelőtt – kezdtem, próbáltam büszkeséget vinni a hangomba, hogy elrejtsem a remegését – Vee, a mamám – mindenki – figyelmeztetett, hogy te az a fajta pasas vagy, aki csak hódításnak veszi a lányokat. Azt mondták, hogy én is csak egy újabb rovátka vagyok az öveden, egy újabb buta lány, akit elcsábítasz a saját megelégedésedre. Azt mondták, amint beléd szeretek, elhagysz. – Nyeltem egy nagyot. – Tudnom kell, hogy igazuk volt-e. Annak ellenére, hogy nem akartam visszaemlékezni a tegnap estére, tökéletesen világosan előjött. Emlékeztem az egész megszégyenítő jelenetre eleven részletességgel. Mondtam neki, hogy szeretem, és ő annyiban hagyta. Száz különböző módon lehetett értelmezni a hallgatását, egyik sem volt jó. Folt hitetlenkedve csóválta a fejét. – Azt akarod, hogy kimondjam, tévedtek? Mert úgy érzem, nem fogsz hinni nekem, bármit is mondok. – Mereven nézett. - Vagy annyira elkötelezettje ennek a kapcsolatnak, mint én? - Nem tudtam nem megkérdezni. Nem, miután minden szétesni látszott tegnap este óta. Hirtelen rájöttem, hogy gőzöm sincs, hogy mit érez Folt irántam. Azt hittem, én vagyok a mindene, de mi van, ha csak azt láttam, amit akartam? Mi van, ha erősen felnagyítottam az érzéseit? Fogva tartottam a tekintetét, nem egyszerűsítve a dolgát, nem adva második esélyt, hogy kikerülje a témát. Tudnom kell. – Szeretsz engem? Erre nem tudok válaszolni – mondta, megrémültem, hogy a fejemben szólalt meg. Ez a tehetség minden angyal birtokában volt, de nem értettem, hogy most miért döntött úgy, hogy használja. – Benézek holnap. Aludj jól. – mondta kurtán, az ajtó felé fordulva. - Amikor csókolózunk, csak megjátszod? Hirtelen megállt. Újra hitetlenkedve rázta a fejét. - Megjátszom? - Amikor megérintelek, érzel valamit? Meddig terjed a vágyad? Érzel bármit, ami az én irántad való érzéseimhez fogható? Folt csendben figyelt. – Nóra… - kezdte. - Egyenes választ akarok. Egy pillanattal később válaszolt. – Érzelmileg, igen. - De testileg nem, ugye? Hogyan lehetnék egy kapcsolatban, mikor azt sem tudom, mégis mennyit jelent neked? Teljesen más szinten tapasztalok dolgokat? Mert ilyen érzés. És utálom. – tettem hozzá. – Nem akarom, hogy megcsókolj, mert azt kell tenned. Nem akarom, hogy úgy tegyél, mintha jelentene valamit, mikor az egész csak színjáték. - Csak színjáték? Hallod magad? – A fejét hátrabillentette a falhoz, és felnevetett újra, sötétebben. Oldalvást vetett rám egy pillantást. - Végeztél a vádakkal? - Azt hiszed, vicces? – mondtam, a harag egy új hullámával sújtva. - Épp az ellenkezője. – Mielőtt bármi mást mondhattam volna, az ajtó felé fordult. – Hívj fel, mikor kész vagy értelmesen beszélni. - Mit akar ez jelenteni? - Hogy bolond vagy. Lehetetlen vagy. - Bolond vagyok? Megemelte az államat és egy gyors, nyers puszit nyomott a számra. – És én is biztosan bolond vagyok, hogy ezt eltűröm. Elhúzódtam, és sértődötten megdörzsöltem az állam. – Feladtad értem, hogy ember lehess, és ezt kapom? Egy pasit, aki Marcie-nál lóg, de nem mondja el miért. Egy pasit, aki kisétál egy veszekedés első beszólására. Ezt kapd ki: Te… tökfej! Tökfej? – A fejemben beszélt, a hangja hideg és éles. – Próbálom követni a szabályokat. Nem lenne szabad beléd esnem. Mindketten tudjuk, hogy ez nem Marcie-ról szól. Ez arról szól, hogy hogyan érzek irántad. El kell fojtanom. Egy veszélyes vonalon sétálok. Először is a szerelem sodort bajba. Nem lehetek veled úgy, ahogy én akarom. - Miért adtad fel értem, hogy ember lehess, ha tudtad, hogy nem lehetsz velem? – kérdeztem, a hangom kissé reszketett. – Mégis mit vártál egy velem való kapcsolattól? Mi értelme – a hangom elakadt és akaratlanul is nyeltem egyet – nekünk? Én mit vártam a Folttal való kapcsolattól? Egy bizonyos ponton gondolnom kellett arra, hogy merre tart a kapcsolatunk és mi fog történni. Persze, gondoltam. De annyira megijedtem attól, amit közeledni láttam, hogy

tovább színleltem az elkerülhetetlent. Úgy tettem, mintha egy kapcsolat Folttal működne, mert mélyen legbelül bármennyi idő Folttal jobbnak tűnt, mint egyáltalán semennyi. Angyalom. Felnéztem, mikor Folt kimondta a nevem a fejemben. Közel lenni hozzád, bármilyen módon is, jobb, mint a semmi. Nem foglak elveszíteni. – Szünetet tartott, és először, mióta ismerem, aggodalmat láttam felvillanni a szemében. – De már elbuktam egyszer. Ha okot adok az arkangyaloknak, hogy azt gondolják, még ha csekély mértékben is, szerelmes vagyok beléd, a pokolra küldenek. Örökre. A hír letaglózott, mintha gyomorszájon vágtak volna. – Mi? Őrangyal vagyok, legalábbis azt mondták, de az arkangyalok nem bíznak bennem. Nincsenek jogaim, nincs magánéletem. Ketten közülük sarokba szorított egy beszélgetés erejéig tegnap éjjel, és azzal az érzéssel sétáltam el, hogy azt akarják, hogy újra elbukjak. Bármilyen okból, most akarnak rám mászni. Kifogást keresnek, hogy megszabaduljanak tőlem. Próbaidőn vagyok, és ha elszúrom, a történetemnek nem lesz boldog befejezése. Rámeredtem, arra gondolva, hogy biztosan túloz, nem lehet ennyire szörnyű, de egyetlen pillantás az arcára elárulta, hogy még sosem volt ennyire komoly. - Mi lesz most? – Tűnődtem hangosan. Folt válasz helyett zaklatottan sóhajtott. Az igazság az volt, hogy ez rosszul fog végződni. Nem számít, mennyire harcoltunk ellene, halogattuk, vagy néztünk félre, előbb vagy utóbb, az útjaink szét fognak válni. Mi fog történni, mikor leérettségizek, és főiskolára megyek? Mi fog történni, mikor az álmaim állását az ország másik végéig követem? Mi fog történni, mikor eljön az idő, hogy férjhez menjek, vagy gyerekeim legyenek? Senkinek nem tettem szívességet azzal, hogy minden nappal jobban szerettem Foltot. Tényleg ezen az úton akarok maradni, tudva, hogy csak pusztulással érhet véget? Egyetlen múló pillanatig azt hittem, hogy tudom a választ – feladnám az álmaimat. Ennyire egyszerű. Becsuktam a szememet és elengedtem az álmaimat, mint a lufikat, hosszú, vékony szalagokkal. Nem volt szükségem azokra az álmokra. Még abban sem lehettem biztos, hogy valóra válnak. Még ha úgy is lesz, nem akartam az életem hátralevő részét egyedül tölteni, azzal a kínzó gondolattal, hogy bármit is teszek Folt nélkül nem ér semmit. És akkor szörnyű módon rádöbbentem, hogy egyikünk sem tud feladni mindent. Az életem folyni fog tovább, és nincs erőm megállítani. Folt örökre angyal marad; megy tovább az úton, amit bukása óta követ. - Nincs semmi, amit tehetnénk? – kérdeztem. - Dolgozom rajta. Más szavakkal, nincs. Mindkét oldalról csapdába estünk – az arkangyalok gyakorolnak nyomást az egyik oldalon, és a másik oldalon pedig, két jövő közelít mérhetetlenül különböző irányokból. - Szakítani akarok. – szólaltam meg halkan. Tudtam, hogy nem vagyok tisztességes – magamat védtem. Volt más választásom? Nem adhattam Foltnak lehetőséget, hogy lebeszéljen róla. Azt kellett tennem, ami mindkettőnknek a legjobb volt. Nem állhattam csak itt, tétlenül, mikor meg volt a kellő alkalom, ami minden egyes eltelt nappal semmivé lesz. Nem mutathattam ki, hogy mennyire bántam, amikor ez a végén csak még jobban megnehezítené a dolgokat. Leginkább nem akartam az lenni, aki miatt Folt elveszít mindent, amiért eddig dolgozott. Ha az arkangyalok ürügyet kerestek, amiért száműzhették őt örökre, én ezt csak megkönnyítettem. Folt meredten nézett, mintha nem tudná megmondani, hogy komolyan beszéltem-e. - Ennyi? Szakítani akarsz? Te voltál soron, hogy elmondd, mire gondolsz, amit mellesleg nem veszek be, de most, hogy megint én jövök, csak nyeljem le a döntésedet és sétáljak ki? Átöleltem magam és elfordultam. – Nem kényszeríthetsz egy olyan kapcsolatba, amit nem akarok. - Megbeszélhetnénk? - Ha beszélni akarsz, mondd el, mit csináltál Marcie-nál múlt éjjel. – De Foltnak igaza volt. Ez nem Marcieről szólt. Hanem arról, hogy féltem és feldúlt voltam amiatt, ahogy a sors és a körülmények szétválasztottak bennünket. Visszafordultam, és láttam, ahogy Folt végigsimít lefelé az arcán. Röviden, örömtelenül felnevetett. - Ha Rixon-nal lettem volna tegnap este, te is szeretnéd tudni, mi történt! – vágtam vissza. - Nem. – mondta, a hangja veszélyesen mély volt. – Megbízom benned. Attól félve, hogy elveszítem eltökéltségemet, ha nem cselekszem azonnal, ujjaim végével megböktem a mellkasát, ezzel egy lépéssel hátralöktem. – Menj. – mondtam, a könnyeim nyerssé tették a hangomat. – Más dolgok is vannak, amiket meg akarok tenni életemben. Dolgok, amikben nem szerepelsz. Ott van a főiskola és az eljövendő munkák. Nem fogom az egészet eldobni valamiért, aminek a létezése mindig is értelmetlen volt. Folt meghátrált. – Ez az, amit igazán akarsz? - Amikor megcsókolom a pasimat, tudni akarom, hogy érzi! Amint kimondtam, megbántam. Nem akartam őt bántani – én csak azt akartam, hogy ez a pillanat véget érjen, amilyen gyorsan csak lehet, mielőtt megnyílok, és zokogva összeomlok. De túl messzire mentem. Láttam, ahogy megmerevedik. Szemközt álltunk, mindketten nehezen lélegeztünk. Aztán kisétált, berántva csapta be az ajtót maga után.

Amint az ajtó bezárult, nekidőltem. A könnyek égették a szemet, de egyetlen csepp sem csordult ki. Túl sok csalódottság és düh kavargott bennem ahhoz, hogy bármi mást érezzek, de sejtettem, hogy valahogyan, torkomon akadó zokogást okozva, úgy öt perc múlva, amikor már minden más elmúlik és felfogom a tettem teljes hatását, érezni fogom, ahogy összetörik a szívem.

3 Fejezet Lekuporodtam az ágyam sarkába, és a semmibe bámultam. A düh kezdett elenyészni, de szinte már azt kívántam, bárcsak örökre hevének foglya maradhatnék. Az üresség, amit hátrahagyott, jobban fájt, mint az éles, égető fájdalom, amit akkor éreztem, mikor Folt kisétált. Próbáltam értelmet találni annak, ami történt, de a gondolataim összefüggéstelenül kavarogtak. Az egymásnak kiabált szavak csengtek a fülemben, de össze-vissza, mintha egy rossz álmot idéztem volna fel, nem pedig egy valódi beszélgetést. Tényleg szakítottam vele? Tényleg véglegesnek szántam? Nem volt más út, hogy elkerüljük a végzetet, vagy közvetlenül az arkangyalok fenyegetéseit? Válaszképpen a gyomrom összerándult, rosszulléttel fenyegetve. A fürdőbe siettem, letérdeltem a WC elé, a fülem csengett, sekélyesen és zihálva lélegeztem. Mit tettem? Semmi véglegeset, határozottan semmi véglegeset. Holnap újra látjuk egymást, és minden olyan lesz, mint ezelőtt. Ez csak egy veszekedés volt. Egy hülye veszekedés. Nem a vég. Holnap rájövünk, hogy milyen kicsinyesek voltunk és bocsánatot kérünk. Magunk mögött hagyjuk. Megoldjuk. Lábra húztam magam és kinyitottam a mosdó csapot. Megnedvesítettem egy mosdókesztyűt és az arcomhoz nyomtam. Úgy tűnt, az agyam gyorsabban feslett egy spulni cérnánál, és megnyomkodtam a szemem, hogy megszüntessem az érzést. De mi van az arkangyalokkal? Kérdeztem újra magamtól. Hogyan lehetett volna Foltnak és nekem normális kapcsolatunk, mikor állandóan figyeltek minket? Megdermedtem. Most is épp figyelhettek engem. Figyelhették Foltot is. Azt találgatva, hogy átlépte-e a határt. Ürügyet keresve, hogy pokolra küldhessék, messze tőlem, örökre. Éreztem, hogy a haragom újra fellángol. Miért nem tudtak békén hagyni minket? Miért igyekezték annyira elpusztítani Foltot? Folt elmondta nekem, hogy ő volt az első bukott angyal, aki visszakapta a szárnyait és vált őrangyallá. Ezért voltak az arkangyalok mérgesek? Úgy érezték, hogy Folt átverte őket valahogy? Vagy hogy elejétől fogva csak megjátszotta a visszatérését? Móresre akarták tanítani? Vagy pusztán csak nem bíztak benne? Becsuktam a szememet és éreztem, ahogy a könnyek az orrom vonalában folynak lefelé. Vondd vissza az egészet, gondoltam. Kétségbeesetten fel akartam hívni Foltot, de nem tudtam, hogy nem teszem-e ki ezzel Foltot valamilyen veszélynek. Le tudják hallgatni az arkangyalok a telefon-beszélgetéseket? Hogyan is lett volna egy őszinte beszélgetésünk Foltnak és nekem, ha hallgatóztak? A büszkeségemet sem engedhettem el olyan gyorsan. Nem jött rá, hogy neki is éppen annyira nincs igaza? A veszekedésünk egész indítéka először is az volt, hogy visszautasította, hogy elmondja, mit keresett Marcie házánál múlt éjjel. Nem voltam az a féltékeny típus, de ismerte a történetemet Marcie-val. Tudta, hogy ez egyszer tudnom kell. Valami más is émelygést okozott a bensőmben. Folt azt mondta, hogy Marcie-t megtámadták a Bo’s Arcade férfi mosdójában. Mit csinált Marcie a Bo’s-ban? Amennyire én tudom a Coldwater Középiskolából senki nem szokott a Bo’s-ban lógni. Valójában, mielőtt találkoztam Folttal, nem is hallottam a helyről. Véletlen lett volna, hogy egy nappal az után, hogy Folt Marcie hálószobájának ablakát bámulta, a csaj besétált a Bo’s ajtajain? Folt ragaszkodott hozzá, hogy üzleten kívül semmi nem volt köztük, de mit jelentett ez egyáltalán? És Marcie sok mindennek elmondható, köztük megnyerőnek és meggyőzőnek is. Nem csak, hogy nem fogadott el ’nem’-et válaszként, hanem semmilyen választ nem fogadott el, ami nem pontosan az volt, amit akart. Mi van, ha ezúttal, amit akart, … Folt volt? A bejárati ajtótól jövő hangos kopogás hozott vissza az ábrándozásomból. Összekuporodtam az ágyamon egy rakás párna között, becsuktam a szemem, és felhívtam anyámat. – Itt vannak Parnell-ék. - Ah! Walnut-nál járok. Két perc múlva ott vagyok. Hívd be őket. - Alig emlékszem Scott-ra, és a mamájára pedig egyáltalán nem. Behívom őket, de nem csevegek velük. A szobámban leszek, amíg vissza nem érsz. – Próbáltam a hanghordozásommal elmondani, hogy valami nincs rendben, de ez esetben nem avathattam a bizalmamba anyát. Utálta Foltot. Nem értené meg. Nem tudtam volna elviselni, hogy a hangjában boldogságot és megkönnyebbülést hallok. Nem most. - Nóra. - Rendben! Beszélgetek velük. – Összecsaptam a telefonom és átdobtam a szobán. Komótosan lesétáltam a bejárati ajtóhoz és elrántottam a zárat. A lábtörlőn álló srác magas volt és jól kidolgozott – láttam, mivel a pólója meglehetősen feszült és feltűnően hirdette, hogy PLATINUM GYM, PORTLAND. Egy ezüst karika szúrta keresztül a jobb fülcimpáját, és a Levi’s-e veszélyesen alacsonyan lógott a csípőjén. Egy rózsaszín Hawaii feliratú baseballsapkát viselt, ami úgy nézett ki, mintha egy használt ruhabolt

polcáról lett volna beújítva és biztosan valami bizalmas vicc volt, és a napszemüvege Hulk Hogan-re emlékeztetett. Mindezek ellenére volt egyfajta fiús sármja. A szája széle felfelé hajlott. – Te csak Nóra lehetsz. - Te pedig Scott. Belépett és lehúzta a napszemüvegét. A szemei végigpásztázták az előszobát, ami a konyhához és a nappalihoz vezetett. - Hol a mamád? - Hazafelé tart a vacsorával. - Mit eszünk? Nem tetszett, hogy úgy gondolta, ’mi’ (együtt). Nem volt ’mi’. Csak a Gray család és a Parnell család. Két külön álló entitás, akik véletlenül egy vacsorán fognak osztozni egy estén. Mikor nem válaszoltam, tovább erőltette. – Coldwater egy kicsit kisebb, mint amihez hozzászoktam. Karba tettem a kezeimet a mellkasomon. – Kicsit hidegebb is, mint Portland. Végigmért a fejem tetejétől a lábujjamig, majd alig láthatóan mosolygott. – Észrevettem. – Kikerült engem a konyhába menet és felrántotta a hűtő ajtaját. – Van sör? - Mi? Nincs. A bejárati ajtó még mindig nyitva volt, és hangok hallatszottak kintről. A mamám átlépte a küszöböt, két barna papírzacskót cipelt. Egy gömbölyű nő tündér-stílus hajjal és erős rózsaszín sminkkel követte őt. - Nóra, ő Lynn Parnell. – szólt a mamám. – Lynn, ő itt Nóra. - Nocsak, nocsak. – mondta Mrs. Parnell, összekulcsolva a kezeit. – Pont úgy néz ki, mint te, ugye Blythe? És nézd azokat a lábakat! Hosszabbak, mint a vegasi kifutópálya. Megszólaltam. – Tudom, hogy rosszkor, de nem érzem magam jól, szóval megyek lefeküdni… Elhallgattam, mivel anyám egy sötét pillantást lövellt felém. Megcéloztam egy igazságtalanságot kifejező nézéssel. - Scott igazán megnőtt, ugye Nóra? – mondta. - Nagyon figyelmes. Anya letette a zacskókat a konyhaszekrényre és Scott-hoz fordult. - Nóra és én egy kicsit nosztalgiáztunk ma reggel, felidéztük mindent, amit ti ketten együtt csináltatok. Móra mondta, hogy próbáltad rávenni, hogy ászkarákot egyen. Mielőtt Scott megvédhette volna magát, megszólaltam. – Élve megsütötte őket egy nagyító lencse alatt és nem próbálta megetetni velem. Ráült a mellkasomra és befogta az orrom, amíg el nem fogyott a levegőm és ki nem kellett nyitnom a számat. Aztán belepöckölte őket. Anyám és Mrs. Parnell egy gyors pillantást váltottak. - Scott mindig nagyon meggyőző volt. – mondta gyorsan Mrs. Parnell. Rá tudja beszélni az embereket, hogy olyan dolgokat tegyenek, amiről soha nem is álmodtak. Érzéke van hozzá. Rábeszélt, hogy vegyek meg neki egy eredeti állapotban lévő 1966-os Ford Mustangot. Persze, jókor próbálkozott, mivel annyira lelkiismeretfurdalásom volt a válás miatt. Nos. Ahogy mondtam, Scott valószínűleg a legjobb sült ászkarákot készítette az egész környéken. Mindenki rám nézett megerősítésért. Nem tudtam elhinni, hogy erről beszélgetünk, mintha egy teljesen normális beszédtéma lenne. - Szóval – kezdett bele Scott, mellkasát vakargatva. Közben a bicepsze megfeszült, de valószínűleg tudott róla. – mi lesz vacsorára? - Lasagna, foghagymás kenyér és Jell-O saláta. – mondta anyám egy mosollyal. – Nóra késztette a salátát. Ez új volt nekem. – Igen? - Te hoztad a Jell-O dobozokat. – emlékeztetett. - Az nem igazán számít. - Nóra csinálta a salátát. – győzködte Scott-ot a mamám. – Szerintem minden kész. Miért nem eszünk? Mikor mindenki leült, összetettük a kezeinket és anya megáldotta az ételt. - Mesélj a szomszédos lakásokról. – mondta Mrs. Parnell, miközben felvágta a lasagna-t és az első szeletet Scott tányérjára tette. – Mire számíthatok, mennyit kell fizetni két szobáért, két fürdőért? - Attól függ, mennyire felújítottat akarsz. – válaszolt anya. – A városnak ezen az oldalán majdnem minden 1900 előtt épült, és ez látszik is. Mikor először összeházasodtunk, Harrison és én több olcsó két szobás lakást is megnéztünk, de mindig volt valami baj vele – lyukak a falban, csótány problémák, vagy nem volt séta-közelben egy park. Mivel terhes voltam, úgy döntöttünk, egy nagyobb helyre van szükségünk. Ezt a házat 18 hónapig árulták, és sikerült olyan üzletet kötnünk, ami szinte túl szép volt, hogy igaz legyen. – körbenézett. – Harrison és én azt terveztük, hogy egyszer majd teljesen felújítjuk, de … nos, aztán … mint tudod … - lehajtotta a fejét. Scott megköszörülte a torkát. – Részvétem az apád miatt, Nóra. Még mindig emlékszem, apám felhívott aznap este, mikor történt. Pár háztömbbel arrébb dolgoztam egy kisboltban. Remélem, elkapják, bárki is volt a gyilkos. Próbáltam megköszönni, de a szavak darabokra hullottak a torkomban. Nem akarok apámról beszélni. Elég

volt a Folttal való szakításból eredő feldolgozatlan érzéseimmel foglalkoznom. Hol van most? Marja a bűntudat? Megérti, mennyire vissza akartam vonni mindent, amit mondtam? Hirtelen szerettem volna tudni, hogy írt-e SMSt, és azt kívántam, bárcsak lehoztam volna a mobilomat az asztalhoz. De mégis, mennyit mondhatna? El tudják olvasni az arkangyalok az SMS-eit? Mennyit láthatnak? Ott vannak mindenütt? Tűnődtem, nagyon sebezhetőnek érezve magam. - Mond csak Nóra. – mondta Mrs. Parnell – Milyen a Coldwater középiskola? Scott birkózik Protland-ben. A csapata nyerte az állami versenyt az utóbbi három évben. Milyen jó az itteni birkózó csapat? Biztos voltam benne, hogy küzdöttünk már Coldwater ellen, de aztán Scott emlékeztetett, hogy Coldwater C osztályos. Nehezen szántam rá magam, hogy kievickéljek a gondolataim ködéből. Van nekünk egyáltalán birkózó csapatunk? - Semmit nem tudok a birkózásról, – mondtam unottan. – de a kosárlabda csapatunk ment egyszer az államira. Mrs. Parnell fulladozott a borában. – Egyszer? – A pillantása hol rám, hol anyámra vetődött, magyarázatot követelve. A pillantása a mamám és köztem cikázott. - Van egy kép a front office-al átellenben. – mondtam. – A kép kinézetéből ítélve, több mint hatvan éve volt. Mrs. Parnell szemei elkerekedtek. – Hatvan éve? – Megtörölgette a száját a szalvétájával. – Mi a baj az iskolával? Az edző? Az atlétikai igazgató? - Nem nagy ügy. – mondta Scott. – Kiveszem ezt az évet. Mrs. Parnell hangos csörgéssel tette le a villáját. – De szereted a birkózást. Scott belapátolt még egy harapásnyi lasagna-t és közönyösen vállat rántott. - És ez az utolsó éved. - És? - mondta Scott, kerülve a szájában az ételt. Mrs. Parnell felkönyökölt az asztalra és előrehajolt. – És nem fogsz főiskolára jutni az osztályzataiddal, miszter. Ilyen későn ebben a játszmában az egyetlen reményed az, hogyha egy kiegészítő képzésre 2 felvesznek. - Mást akarok csinálni. A szemöldökei felugrottak. – Oh? Mint megismételni a múlt évet? – Amint kimondta, láttam a félelem egy szikráját a szemében. Scott még kettőt rágott, aztán keményen lenyelte. – Ideadnád a salátát, Blythe? A mamám átadta a tál Jell-O-t Mrs. Parnell-nek, aki letette Scott előtt egy kicsit túl óvatosan. - Mi történ múlt évben? – kérdezte a mamám, kitöltve a feszült csendet. Mrs. Parnell tett egy elutasító kézmozdulatot. – Oh, tudod, hogy van ez. Scott egy kis bajba keveredett, szokványos dolog. Semmi olyasmi, amit egy tinédzser fiú anyja ne látott volna már. – nevetett, de a hanglejtése fura volt. - Anya – mondta Scott olyan hangnemben, ami nagyon úgy hangzott, mint egy figyelmeztetés. - Tudod milyenek a fiúk – fecsegett tovább Mrs. Parnell, a villájával mutogatva. – Nem gondolkoznak. A pillanatnak élnek. Vakmerőek. Örülj, hogy neked lányod van, Blythe. Oh, a kutyafáját. Attól a fokhagymás kenyértől összefut a nyál a számban … adnál egy szeletet? - Semmit sem kellett volna mondanom. – morogta a mamám, közben átadta a kenyeret.- Nem tudom elégszer mondani, mennyire örülünk, hogy visszatértetek Coldwater-be. Mrs. Parnell erőteljesen bólintott. – Mi éppen annyira örülünk, hogy visszajöttünk, és egy darabban. Félbehagytam az evést és felváltva figyeltem Scott-ot és Mrs. Parnell, próbáltam kitalálni mi folyik itt. A fiúk, azok fiúk, ezt el tudtam hinni. Amit nem vettem be, az Mrs. Parnell nyugtalan ragaszkodása ahhoz, hogy a fia gondja a típikus kategóriába esik. És Scott alapos felügyelete minden egyes szava felett, amit kiejt a száján, szintén nem segített meggondolni magam. Arra gondolva, hogy több van e mögött, mint amit kimondanak, egyik kezemet a szívemhez kaptam, és azt mondtam – Miért, Scott, nem jársz körbe az éjszaka közlekedési táblákat lopni, hogy a szobádban felakaszd, ugye? Mrs. Parnell egy őszinte, már-már megkönnyebbült nevetésben tört ki. Bingo. Bármilyen bajba is ártotta magát, nem olyan ártalmatlan volt, mint a közlekedési táblalopás. Nem volt ötven dollárom, de ha lett volna, feltettem volna mindet arra, hogy Scott gondja minden, csak nem szokványos dolog volt. - Nos, - mondta a mamám, a mosolya a szája sarkában bujkált. – biztos vagyok benne, hogy bármi is történt, az már a múlt. Coldwater egy nagyszerű hely az újrakezdéshez. Feliratkoztál már az órákra, Scott? Némelyik nagyon gyorsan betelik, főleg a fakultatív3 órák. - Fakultatív órák? – ismételte Scott egy meglepett horkantással – Ne vedd sértésnek, de nincsenek ilyen nagyra törő céljaim. Ahogy a mamám – oldalról elérte az anyját és megrázta a vállát túl erősen ahhoz, hogy barátságos legyen – olyan kedvesen rámutatott, ha főiskolára megyek, az nem a jegyeim miatt lesz. Nem akartam senkinek az asztalnál ülők közül esélyt adni, hogy még távolabb terelje a témát Scott hajdani 2 3

Community college – szakképesítő vagy egyetemre előkészítő két éves iskola. Advanced placement classes – olyan órák, amik elvégzésével pontokat lehet gyűjteni a felsőoktatási felvételihez.

gondjaitól, ezért így szóltam. – Oh, gyerünk már Scott. Megöl a kíváncsiság. Mi rossz történt a múltadban? Nem lehet olyan szörnyű, hogy ne akard elmondani régi barátaidnak. - Nóra… - kezdte a mamám. - Ittas vezetés? Autólopás? Elkötöttél egy kocsit egy körre? Az asztal alatt anyám lábát éreztem megpihenni a lábfejemen. Egy éles pillantást irányzott felém, ami azt súgta, Mi ütött beléd? Scott széke a padlón csikorogva csúszott hátra, majd felállt. – Mosdó? – kérdezte anyámtól. Kisimította a gallérját. – Gyomorrontás. - A lépcső tetején. – A hangja bocsánatkérő volt. Valójában az én viselkedésem miatt kért bocsánatot, pedig ő volt az, aki ezt az egész nevetséges estét megszervezte. Bárki, akinek van egy kis józan ítélőképessége, láthatta, hogy a vacsora lényege nem az volt, hogy ételt osszunk meg régi barátokkal. Vee-nek igaza volt … Ez egy ’meet cute’. Nos, híreim voltak anyám számára. Scott és én? Nem történhet meg. Miután Scott kimentette magát, Mrs. Parnell szélesen mosolygott, mint ha az utolsó öt percet ezzel eltörölhetné, és új lappal kezdhetne. – Szóval mondd csak – szólt egy kissé túl vidáman. – van Nórának barátja? - Nincs – mondtam anyámmal egy időben, mikor ő így szólt – Olyasmi. - Ez zavaró – mondta Mrs. Parnell, egy villányi lasagna-t rágva, anyámra és rám tekingetve. - A neve Folt. – mondta anyám. - Fura név. – tűnődött Mrs. Parnell – Mit gondoltak a szülei? - Ez egy becenév. – magyarázta anya. – Folt a sok verekedés miatt kapta. Mindig össze kellett foltozni. Hirtelen bántam, hogy valaha is elmagyaráztam neki, hogy Folt a beceneve. Mrs. Parnell a fejét rázta. – Szerintem ez egy bandanév. Minden banda beceneveket használ. Szabdaló, Gyilkos, Csonkoló, Daráló, Kaszás. Folt. Forgattam a szemeimet. – Folt nem bandázik. - Te csak hiszed. – mondta Mrs. Parnell – A bandák a belvárosi bűnözőknek van, nem igaz? Csótányok, amik csak éjszaka jönnek elő. – Elhallgatott és azt hiszem, láttam a szemeit Scott üres székére rebbenni. – Változnak az idők. Pár hete néztem a Law & Order-t egy újfajta gazdag külvárosi bandáról. Titkos társaságoknak vagy vér egyleteknek vagy valami hasonló badarságnak hívták őket, de mind ugyanarról szól. Azt gondoltam, ez is tipikus túlzásba vitt hollywoodi szemét, de Scott apja azt mondta, egyfolytában ezt látja. Ő csak tudja – zsaru létére, meg minden. - A férjed zsaru? – kérdeztem. - Ex-férj, rohadjon meg. Elég legyen. Scott hangja sodródott ki az árnyékos előszobából, és én megugrottam. A tűnődés határán voltam, vajon kiment-e egyáltalán a mosdóban, vagy csak az ebédlőn kívül állt hallgatózva, amikor rádöbbentem, nem hittem, hogy hangosan kimondta. Valójában … Nagyon is biztos voltam benne, hogy a … fejemben hallottam őt. Nem. Nem az én fejemben. Az anyjáéban. És valahogyan én is meghallottam. Mrs. Parnell feltartotta a tenyereit. – Csak annyit mondtam, rohadjon meg. -- Nem vonom vissza, pontosan így érzek. - Azt mondtam, hallgass. - Scott hangja halk, de hátborzongató volt. A mamám megpördült, mintha csak most venné észre, hogy Scott belépett a szobába. Kábult hitetlenségben pislogtam. Tényleg nem hallhattam őt az anyja fejében beszélni. Úgy értem, Scott ember … ugye? - Így kell beszélni a saját anyáddal? - mondta Mrs. Parnell, ujját rázva felé. De észrevettem, hogy ez inkább a mi kedvünkért volt, mintsem Scott rendre utasítása céljából. Hideg tekintete egy pillanattal tovább időzött az anyján, aztán a bejárathoz hátrált és berántotta maga mögött az ajtót. Mrs. Parnell megtörölte a száját, a rózsaszín rúzs befogta a szalvétáját. - A válás kellemetlen oldala. Eleresztett egy hosszú, gondterhelt sóhajt. - Scott sosem volt heves természetű. Persze lehet, hogy ahogy nő, egyre inkább apja fia lesz. Nos, ez nem kellemes téma és nem vacsorához illő. Folt birkózik, Nóra? Fogadok, hogy Scott tudna neki tanítani pár dolgot. - Pool-t játszik. - mondtam élettelen hangon. Nem vágytam Foltról beszélni. Nem itt, nem most. Nem, mikor a neve említése gombócot növesztett a torkomban. Jobban, mint valaha azt kívántam, bárcsak lehoztam volna a mobilomat az asztalhoz. Már nem éreztem magam annyira dühösnek, ami azt jelentette, hogy Folt is valószínűleg lehiggadt már. Megbocsátott-e nekem annyira, hogy írjon vagy felhívjon? Minden zavaros kuszaság volt, de kell lennie egy kerülőútnak. Nem volt ez olyan rossz, mint amilyennek látszott. Találni fogunk egy megoldást. Mrs. Parnell bólintott. - Polo. Eredeti maine-i sport. - Pool, pool szalonokban. - javította ki a mamám, kicsit színtelen hangon. Mrs. Parnell felemelte a fejét, mintha nem lett volna biztos, hogy jól hallja. - Banda ténykedések melegágyai. - mondta végül. - A Law & Order-ben, mit láttam? Tehetős, felsőbb osztálybeli fiatalemberek működtették a környék pool szalonjait, mint a Las Vegas-i kaszinókat. A legjobb, ha rajta tartod a szemed a te

Foltodon, Nóra. Lehet, hogy van egy olyan oldala, amit elrejt előled. Egy sötét oldala. - Folt nem bandázik. - ismételtem, érzésem szerint milliomodszorra, erőlködtem, hogy megtartsam az udvarias hangnemet. De amint kimondtam, rájöttem, hogy nem tudhattam biztosan, hogy Folt soha nem bandázott. Egy csapat bukott angyal bandának számított? Nem tudtam sokat a múltjáról, különösen a találkozásunk előtti időről. - Meglátjuk - szólt Mrs. Parnell gyanakodva. - Meglátjuk. Egy órával később az étel elfogyott, az edények el lettek mosva, végre Mrs. Parnell is elment előkeríteni Scott-ot, és én visszavonultam a szobámba. A mobilom a kijelzővel felfelé a padlón hevert, láttatva, hogy nincs új SMSem, nincs új üzenetem és nincs nem fogadott hívásom. Az ajkam megrebbent és az ujjaimmal a szememet dörgöltem, hogy megállítsam a könnyeket, amiktől kezdett elhomályosodni a látásom. Hogy elkerüljem, hogy azokat a szörnyű dolgokat fejtegessem, amit Foltnak mondtam, megpróbáltam gondolatban kidolgozni egy módszer, amivel mindent rendbe tehetek. Az arkangyalok nem tilthatták meg, hogy beszéljünk, vagy lássuk egymást - nem, amikor Folt az őrangyalom. Az életem része kellett, hogy maradjon. Tovább tesszük, amit mindig is tettünk. Pár nap múlva, miután letudtuk az első igazi veszekedésünket, a dolgok újra normálisak lesznek. És kit érdekelt a jövő? Később is kitalálhatok mindent. Nem olyan vagyok, akinek az egész életét éppen ebben a pillanatban kell előre megterveznie. De egy dolognak nem volt értelme. Folt és én az utóbbi két hónapot azzal töltöttük, hogy nyíltan kimutattuk vonzalmunkat, fenntartások vagy bármi nélkül. Szóval miért csak most mutatta ki az arkangyalok miatti aggodalmát? A mamám dugta be a fejét a szobámba - Megyek, szerzek pár pipere cuccot a holnapi utamhoz. Hamar vissza kell, hogy érjek. Szükséged van valamire, amíg távol vagyok? Észrevettem, hogy úgy említette Scott-ot, mint potenciális barát jelöltet. Nyilvánvalóan a bizonytalan múltja lehervasztotta kerítő kényszereit. - Megvagyok, de amúgy köszi. Elkezdte behúzni az ajtót, hogy bezárja, aztán megtorpant. - Van egy problémánk, hogy úgy mondjam. Véletlenül elkottyantottam Lynnek, hogy nincs kocsid. Felajánlotta, hogy Scott elvisz a nyári suliba. Mondtam neki, hogy nem szükséges, de szerintem azt hitte, csak azért mondok nemet, mert aggódtam, hogy lefoglalnánk Scott-ot. Azt mondta, hogy kárpótolhatnánk az idejéért egy holnapi Coldwater városnéző túrával. - Vee visz az iskolába. - Egyértelművé tettem, de nem fogadott el nemet válaszként. Lehet, hogy jobb lenne, ha egyenesen Scottnak magyaráznád el a dolgokat. Köszönd meg neki az ajánlatot, de mond meg, hogy már van fuvarod. Épp, amit akartam. Még több érintkezés Scott-al. - Szeretném, ha Vee-vel mennél - tette hozzá lassan - Valójában, ha Scott beugrik, amíg a héten városon kívül vagyok, talán a legjobb lenne távol maradnod tőle. - Nem bízol benne? - Nem ismerjük igazán. - mondta óvatosan. - De Scott és én a legjobb barátok voltunk, emlékszel? Nyomatékosan rám nézett. - Az már régen volt. Változnak a dolgok. Ez az én érvem. - Csak szeretnék többet megtudni Scott-ról, mielőtt túl sok időt kezdenétek együtt tölteni. - folytatta - Mikor visszajövök, meglátom, mit tudok kideríteni. Nos, ez az események egy nem várt fordulata volt. - Kiteregeted a szennyesét? - Lynn és én jó barátok vagyunk. Nagy a nyomás rajta. Talán szüksége van valakire, akit a bizalmába avathat. - Egyet lépett a komódom felé, nyomott egy borsónyit a tenyerébe a testápolómból és összedörzsölte a kezeit. - Ha említi Scott-ot, nos, nem fogok nem figyelni. - Ha ez segít bizonyítani a feltevésedet, hogy még mindig rosszban sántikál, úgy gondolom, hogy igazán furcsán viselkedett vacsoránál. - A szülei egy váláson vannak túl. - mondta ugyanabban az óvatosan közömbös hangnemben. - Biztos vagyok benne, hogy sok nehézségen megy keresztül. Nehéz egy szülő elvesztése. Nekem mondod. - Az árverésnek szerda este van vége, és vacsorára haza kellene, hogy érjek. Vee itt marad holnap éjszakára, igaz? - Igaz. - mondtam, csak most emlékeztetve magamat arra, hogy ezt még meg kell beszélnem Vee-vel, de nem hiszem, hogy probléma lesz. - Egyébként azon gondolkozok, hogy szerzek egy állást. - Jobb kibökni nyíltan, főleg mivel reméltem, hogy egy kis szerencsével már alkalmazásban állok, mire hazatér. Anya pislogott. - Ez most honnan jött? - Kell egy kocsi. - Azt hittem Vee nem bánja, ha fuvaroz. - úgy érzem magam, mint egy élősködő. - Még beugorni sem tudtam a boltba egy vész-tamponért anélkül, hogy Vee-t hívnám. Ami még rosszabb, ilyen közel voltam, hogy Marcie Millar-t stoppoljam le iskolába menet.

Nem akartam szükségtelenül követelőzni anyámnál, főleg mikor pénzszűkén vagyunk, de nem akartam megismételni a ma reggel történteket sem. Azóta vágyok már egy autóra, mióta anyám eladta a Fiat-ot, és ma délután a Cabriolet látványa akcióba lendített. Saját erőből kifizetni az autót jó kompromisszumnak tűnt. - Nem gondolod, hogy egy állás akadályozni fog a tanulásban? - kérdezte a mamám, a hangneme elárulta, hogy nem akadt ki az ötlettől. Nem annyira, mint ahogy vártam. - Csak egy tantárgyam van. - Igen, de az kémia. - Már ne vedd sértésnek, de szerintem tudok kezelni két dolgot egyszerre. Ekkor ült le az ágyam szélére. - Valami baj van? Szörnyen harapós voltál ma este. Egy másodperccel tovább tartott válaszolnom, nagyon közel kerültem ahhoz, hogy elmondjam az igazságot. - Nem, jól vagyok. - Feszültnek tűnsz. - Hosszú napom volt. Oh, és említettem már, hogy Marcie Millar a partnerem kémián? Az arckifejezéséből meg tudtam mondani, hogy tudta, mennyire mélyen érint. Végtére is az anyám volt, akihez rohantam haza az elmúlt tizenegy évben, miután Marcie ellenkezett velem. És az anyám volt, aki összeszedte a darabokat, újra összerakott és visszaküldött az iskolába erősebben, okosabban és felfegyverkezve egy pár saját trükkel. - Összeragadtam vele nyolc hétre. - Megmondom mi lesz, ha túléled mind a nyolc hetet anélkül, hogy megölnéd őt, beszélhetünk arról, hogy kapsz egy autót. - Keményen alkuszol, anya. Homlokon csókolt. - Teljes jelentést várok az első pár napon, amikor visszajövök az utamról. Semmi vad bulizás, amíg távol vagyok. - Nem ígérek semmit. Öt perccel később a mamám lekormányozta a Taurus-át a kocsifelhajtóról. Hagytam visszahullani a függönyt a helyére, összegömbölyödtem a kanapára és a mobilomat bámultam. De nem hívtak. Folt nyaklánca után nyúltam, ami még mindig a nyakamban lógott, és erősebben szorítottam, mint hittem. Letaglózott a szörnyű gondolat, hogy talán ennyi maradt nekem belőle.

4 Fejezet Háromszínű álom jött: fekete, fehér és halvány szürke. Hideg éjszaka volt. Mezítláb álltam a koszos úton, a sár és az eső gyorsan töltötte meg kátyúkat, fodrozva őket. Sziklák és szikár gyomok bukkantak fel váltakozva. Sötétség fedte el a környéket, kivéve egy fényes pontot: pár száz méterre az úttól állt egy kő-és-fa kocsma. Gyertyák pislákoltak az ablakokban, és én épp a kocsma felé indultam menedékért, amikor távoli harangcsilingelést hallottam. Amint a csengők hangja erősödött, biztos távolba mentem az úttól. Figyeltem, ahogy egy ló-vontatta kocsi zötyög elő a sötétségből és megállt ott, ahol egy perccel előbb még én álltam. Amint a kerekek abbahagyták a pörgést, a hajtó levetette magát a kocsiról, félig sárral mocskolva be csizmáit. Felrántotta az ajtót és hátralépett. Egy sötét alak lépett elő. Egy köpeny lógott a vállain, nyitva lebegett a szélben, de a felvont kapucni takarta az arcát. - Várj itt. - mondta a kocsisnak. - Uram, erősen esik… A köpenyes férfi a kocsma felé bólintott. - Dolgom van. Nem lesz hosszú. Tartsd a lovakat készen. A kocsis szemei a kocsmára vetődtek. - De Uram … Tolvajok és csavargók tanyáznak ott. És rossz a levegő ma éjszaka. Érzem a csontjaimban. - Fürgén összedörzsölte a kezeit, mintha legyőzhetné a fagyot. - Uram, talán jobb lenne sietni haza az asszonysághoz meg a kicsi gyerekekhez. - Erről semmit ne szólj a feleségemnek. - a köpenyes férfi behajtotta és kinyitotta a kesztyűs kezeit, miközben tekintetét a kocsmára szegezte. - Eleget aggódik. - mormolta. A figyelmemet a kocsma felé fordítottam, és a baljóslatú gyertyafény pislákolt a kicsi, ferde ablakokban. A tető is be volt görbülve, kissé jobbra hajolt, mintha az építéshez használt eszközök igencsak pontatlanok lettek volna. A gyom beterítette a külsejét, és időnként garázda ordítás vagy üvegcsörömpölés hangja hallatszott a falai közül. A kocsis beletörölte az orrát a kabátja ujjába. - Nincs két éve, hogy a saját fiam meghalt pestisben. Szörnyű, amin te és az asszonyság megszenvedtek. A bekövetkezett síri csendben a lovak türelmetlenül dobbantottak, a bőrük gőzölgött. A jelenet annyira hiteles volt, hirtelen megrémített. Ezelőtt soha nem éreztem ennyire valóságosnak egyik álmomat sem.

A köpenyes férfi elindult a kocsmához vezető burkolatköves sétányon. Az álom határai elmosódtak mögötte, és egy pillanatnyi hezitálás után utána indultam, félve, hogy én is eltűnök, ha nem maradok közel. Becsusszantam a kocsmaajtón mögötte. Félúton lefelé a hátsó fal egy hatalmas kemence volt tégla kéménnyel. A kemence két oldalán, a falakon különféle fa tálak, bádog poharak és edények voltak nagy szögekre felakasztva. Három hordót gurítottak a sarokba. Egy lompos kutya aludt összegömbölyödve előttük. Felborult székektől és találomra elhelyezett piszkos edényektől és bögréktől volt zsúfolt a padló, ha egyáltalán padló volt. Koszos volt, simára döngölt és be volt szórva valamivel, ami fűrészpornak nézett ki, és abban a pillanatban, amikor ráléptem, a sár, ami már a sarkaimra száradt, felitatta a poros földet. Forró zuhanyra vágyakoztam, amikor eljutott a tudatomig a tíz vagy akörüli vendég jelenléte, akik a különféle asztaloknál ültek körben a kocsmában. A legtöbb férfinak vállig érő haja volt, furcsa hegyes szakállal. A nadrágjuk buggyos volt, a magas csizmáikba gyömöszölve a száruk összeráncolódott. Széles karimájú kalapokat hordtak, ami zarándokokra emlékeztetett engem. Az álmom minden bizonnyal jóval régebben játszódott a történelemben, és mivel az álom részletei olyan élénkek, kellett volna, hogy legyen legalább valami ötletem, milyen időintervallumba álmodtam magam bele. De tanácstalan voltam. Minden valószínűség szerint Anglia, de valahol a tizenötödik és a tizennyolcadik század között. Ötöst kaptam világtörténelemből az idén, de a korabeli öltözködési szokások nem szerepeltek a tesztekben. Ahogy semmi más sem az előttem lévő jelenetből. - Egy férfit keresek. - mondta a köpenyes ember a csaposnak, aki egy derékmagasságú asztal mögött állt, amiről feltételeztem, bárpultként szolgált. - Azt mondták, hogy itt találom ma este, de attól tartok, nem tudom a nevét. A csapos, egy alacsony, kopasz férfi, kivéve, hogy pár drótszerű hajszál ágaskodott a feje tetején, végigmérte a köpenyes embert. - Valamit inni? - kérdezte, széttárva ajkait, ezzel megmutatva fogai helyén a csorba fekete csonkokat. Visszanyeltem a hányingerem, ami felfordította a gyomromat a fogai láttán, és hátrébb léptem. A köpenyes férfi nem mutatott az enyémhez hasonló ellenérzést. Egyszerűen megrázta a fejét. - Meg kell találnom ezt a férfit, amilyen gyorsan csak lehet. Azt mondták, hogy maga segíthet. A csapos rothadt mosolya lelohadt - Ja, segíthetek megtalálni, Uram. De bízzon egy öregemberben, és először igyon egyet vagy kettőt. Valamit, hogy felmelegítse a vérét ezen a hideg éjszakán. - Egy kis poharat tolt elé. A férfi megrázta a fejét a kapucni alatt. - Félek, kissé sietek. Mondja meg, hol találom. - Egy pár meggörbült érmét lökött át az asztalon. A csapos zsebre tette az érméket. Fejével a hátsó ajtó felé bökött és azt mondta - Nem hagyja el azt az erdőt amott. De Uram? Legyen óvatos. Azt mondják az erdő kísértetjárta. Azt mondják, aki bemegy az erdőbe, sosem tér vissza. A köpenyes férfi ráhajolt az asztalra kétrét görnyedve és lehalkította a hangját. - Kérdeznék egy személyeset. Mond magának bármit is a zsidó Cheshvan hónapja? - Nem vagyok zsidó. - válaszolta a csapos unottan, de valami a szemében elárulta, nem ez volt az első alkalom, hogy ezt a kérdést feltették neki. - Az ember, akihez jöttem ma este, azt mondta, hogy itt találkozunk Cheshvan első éjszakáján. Azt mondta, hogy szüksége van a szolgálataimra két héten keresztül. A csapos megsimogatta az állát. - Két hét hosszú idő. - Túl hosszú. Nem jöttem volna, ha nem félek annyira attól, hogy mit tesz, ha nem vagyok itt. A családomat nevén említette. Ismerte őket. Van egy gyönyörű feleségem és négy fiam. Nem akarom, hogy bántódásuk essen. A csapos suttogott, mintha egy botrányos pletykát osztana meg. - A férfi, akihez jöttél, az … - elhalkult, egy gyanakvó pillantással tekintett körbe a kocsmában. - Szokatlanul erős. - mondta a köpenyes ember. - Korábban már láttam az erejét, ő egy nagyhatalmú férfi. Azért jöttem, hogy meggyőzzem őt. Bizonyára nem várhatja el tőlem, hogy elhagyjam a kötelességeimet és a családomat ilyen hosszú időre. Be fogja látni. - Semmit nem tudok ennek az embernek az ésszerűségéről. - mondta a csapos. - A legkisebb fiam elkapta a pestist - magyarázta a köpenyes férfi, a hangja remegett a kétségbeeséstől. - Az orvosok nem hiszik, hogy sokáig húzza. A családomnak szüksége van rám. A fiamnak szüksége van rám. - Igyon egyet. - szólt csendesen a csapos. Másodszorra is előrébb lökte a poharat. A köpenyes ember elfordult az asztaltól és a hátsó ajtó felé lépdelt. Követtem. Odakint mezítláb totyogtam a jeges sárban utána. Az eső zuhogott és óvatosan kellett járnom, nehogy elcsússzak. Megtöröltem a szemeimet és láttam, ahogy a férfi köpenye eltűnik a fák vonalában az erdő szélén. Utána botorkáltam, megtorpantam a fák vonalánál. Kezeimmel hátrasimítottam vizes hajamat, belebámultam az előttem lévő sötétségbe. Valami megmozdult és hirtelen a köpenyes férfi futott vissza felém. Megbotlott és elesett. A köpenyét elragadták az ágak; őrületesen küzdött, hogy kioldja a nyakánál. Rémülten sikoltott. A karjaival szélesen

hadonászott, az egész testében tekergett és görcsösen rángatózott. Felé vettem az irányt, ágak karmolászták a karjaimat, kövek szurkálták csupasz talpam. Letérdeltem elé. A csuklyája még mindig többnyire behúzva, de láthattam, hogy a szája kissé nyitva, megbénította egy sikoly. - Fordulj meg! - szóltam rá, rángatva, hogy kiszabadítsam az alatta csapdába esett ruhaanyagot. De nem hallott engem. Most először, az álom ismerős fordulatot vett. Úgy, mint minden rémálomban, amiben már csapdába estem, minél jobban erőlködtem, annál kevésbé tűnt elérhetőnek, amit akartam. Megragadtam a vállait és megráztam. - Fordulj meg! Ki tudlak vinni innen, de segítened kell. - Barnabas Underwood vagyok. - hadarta - Ismered az utat a kocsmába? Jó kislány. - mondta és megveregette a levegőt, mintha egy képzeletbeli arcot paskolt volna. Ledermedtem. Nem láthatott engem. Egy másik lányról hallucinált. Muszáj. Hogy láthatna, ha nem is hallott engem? - Fuss vissza és mondd meg a csaposnak, hogy küldjön segítséget. - folytatta. - Mondd el neki, hogy nem ember. Mondd el neki, hogy egyike az ördög angyalainak, aki azért jött, hogy megszállja a testem és elűzze a lelkem. Mondd meg neki, hogy küldjön papot, szentelt vizet és rózsákat. Az ördög angyalainak említésére felállt a szőr a karomon. Hátrakapta a fejét az erdő felé, megfeszítve a nyakát. - Az angyal! - suttogta rémülten. - Az angyal közeledik! A szája torz formába ferdült és úgy tűnt, mintha a saját teste irányításáért harcolt volna. Fájdalmasan hátrafeszült és a csuklyája egészen lehullott. Még mindig a köpenyt fogtam, de éreztem, ahogy a kezeim reflexszerűen elernyedtek. A férfira meredtem, a meglepetéstől elakadt a lélegzetem. Nem Barnabas Underwood volt. Hanem Hank Millar. Marcie apja. Éberen pislogtam. Fénysugarak ragyogtak be a szobám ablakán. Az üveg meg volt repedve és egy lusta szellő suhogott a reggel első leheleteként a bőrömön. A szívem még mindig dupla olyan gyorsan vert a rémálom miatt, de vettem egy mély levegőt és megnyugtattam magam, hogy nem volt valós. Az igazat megvallva, most, hogy a lábam határozottan megvetettem a saját világomban, jobban zavart a tény, hogy Marcie apjáról álmodtam, mint bármi más. Sietve, hogy elfelejtsem, félretettem az álmot. Kikaptam a mobilomat a párnám alól és megnéztem az üzeneteket. Folt nem hívott. Magamhoz húztam a párnát, köré gömbölyödtem és megpróbáltam nem tudomásul venni a bennem lévő üresség érzését. Hány óra telt el mióta Folt kisétált? Tizenkettő. Mennyi fog, amíg újra látom? Nem tudtam. Ez volt, ami igazán aggasztott. Minél több idő telt el, annál jobban érzem a jégfalat vastagodni kettőnk között. Csak a mai napot éld túl, mondtam magamnak, lenyelve a gombócot a torkomban. A szokatlan távolság közöttünk nem tarthat örökké. Semmi sem oldódik meg, ha elbújok az ágyamba egész napra. Újra láthatom Foltot. Talán még be is ugrik iskola után. Vagy ez, vagy fel is hívhatom. Megtartottam ezeket a nevetséges gondolatokat, megtiltva magamnak, hogy az arkangyalokra gondoljak. A pokolra. Arra, hogy mennyire meg voltam rémülve, hogy Folt és én egy olyan problémával szembesülünk, amit egyikünk sem elég erős, hogy megoldja. Kifordultam az ágyból és egy sárga Post-it-et találtam a fürdőszoba tükörre ragasztva. A jó hír: Meggyőztem Lynn-t, hogy ne küldje át Scott-ot ma reggel, hogy vegyen fel téged. A rossz hír: Lynn készül a városnézésre. Ezen a ponton nem vagyok benne biztos, hogy a ’nem’ működne. Nem bánnád, ha körbevinnéd órák után? Fogd rövidre. Igazán rövidre. A konyhaszekrényen hagytam a számát. X OX O - Anya U.I.: Felhívlak este a hotelből. Felsóhajtottam és a homlokom a szekrényhez nyomtam. Nem akartam újabb tíz percet sem Scott-al tölteni, nemhogy pár órát. Negyven perc alatt lezuhanyoztam, felöltöztem és elfogyasztottam egy tál epres zabpelyhet. Kopogtak a bejárati ajtón, és ahogy kinyitottam Vee-t találtam mosolyogva. - Kész vagy egy újabb mókával teli, nyári iskolai napra? - kérdezte. Lekaptam a hátizsákom az előszobai akasztóról. - Csak essünk túl ezen a napon, oké? - Vaó. Ki piszkított a levesedbe? - Scott Parnell. - Folt. - Úgy látom a vizelettartási probléma nem múlik el az idővel. - Állítólag körbevezetem a városban órák után. - Kettecskén egy fiúval. Mi abban olyan rossz? - Ott kellett volna lenned tegnap este. A vacsora bizarr volt. Scott mamája elkezdett beszélni a problémás

múltjáról, de Scott elhallgatatta. Nem csak ez, hanem szinte úgy tűnt, mintha megfenyegette volna. Utána kimentette magát és kiment a mosdóba, de végül kihallgatott minket a folyosóról. - És utána az anyja fejében szólalt meg. Talán. - Úgy hangzik, mintha próbálná megtartani a magánéletét. Úgy hangzik, mintha nekünk tennünk kellene valamit, hogy ezt megváltoztassuk. Két lépéssel Vee előtt voltam, a kijárat felé vezetve, és hirtelen rám tört. Épp akkor felvillant egy gondolat. Van egy nagyszerű ötletem. - mondtam megfordulva. - Miért nem viszed el te Scott-ot a túrára? Nem, komolyan, Vee. Imádni fogod. Neki olyan vakmerő, szabály-ellenzős, rossz-fiús modora van. Még azt is megkérdezte, van-e sörünk - botrányos, nem? Szerintem, pont a te eseted. - Nem tehetem. Ebéd randim van Rixon-al. Egy váratlan szúrást éreztem a szívem környékén. Foltnak és nekem is voltam ebéd terveink mára, de valahogy kételkedtem benne, hogy bekövetkeznek. Mit tettem? Fel kell hívnom. Meg kell találnom a módját, hogy beszélhessek vele. Nem így fogom befejezni a dolgokat. Ez olyan abszurd. De egy vékony hang, amit semmibe vettem, azt kérdezte, hogy miért nem ő hívott először. Neki is éppen annyira bocsánatot kellett volna kérnie, mint nekem. - Nyolc dollárt és harminckét centet fizetek neked, ha körbeviszed Scott-ot, végső ajánlat. - mondtam. - Csábító, de nem. És még valami. Folt valószínűleg nem lesz boldog, ha meg te és Scott rendszert csináltok a kettesben töltött alkalmakból. Ne érts félre. Egyáltalán nem érdekel, mit gondol Folt, és ha az őrületbe akarod kergetni, akkor hajrá. Mégis, úgy gondoltam, felhozom. Félúton voltam lefelé az első veranda lépcsőjén és a léptem megcsúszott Folt említésére. Gondoltam, elmondom Vee-nek, hogy elszúrtam a dolgokat, de nem voltam még kész hangosan kimondani. Éreztem a mobilomat, rámentve Folt képeivel, hogy éget a zsebemben. Egy részem el akarta dobni a telefont a fák közé, az út túlsó oldalára. Egy részem nem tudta őt ilyen gyorsan elveszíteni. Emellett, ha elmondom Vee-nek, akkor, elkerülhetetlenül rá fog mutatni, hogy egy szakítás lehetővé teszi számunkra, hogy más emberekkel randizzunk, ami rossz következtetés. Nem nézegettem más felé és Folt sem. Remélem. Ez csak egy bukkanó volt. Az első igazi veszekedésünk. A szakítás nem végleges. A pillanat hevében mindketten mondtunk dolgokat, amiket nem úgy gondoltunk. - A helyedben kimenteném magam. - mondta Vee, a tíz-centis sarkai a lépcsőket döfködték mögöttem. - Én mindig ezt csinálom, amikor lekvárba kerülök. Hívd fel Scott-ot és mond meg neki, hogy a macskád egér belsőségeket köhög fel, és el kell vinned az állatorvoshoz iskola után. - Itt volt tegnap este. Tudja, hogy nincs macskám. - Akkor, hacsak nem túlfőzött spagetti van az agya helyén, ki fogja találni, hogy nem érdekled. Ezt megfontoltam. Ha ki tudom kerülni, hogy túrázni menjek Scott-al, talán kölcsönkérhetem Vee kocsiját és követhetem őt. Amennyire lehet, próbáltam felfogni, amit múlt éjjel hallottam, nem vehettem semmibe azt a gyötrő gyanút, hogy Scott a mamáját a gondolataiban szólította meg. Egy évvel ezelőtt az ötletet is elűztem volna, annyira képtelen. De most minden másként volt. Folt számtalan alkalommal beszélt hozzám a fejemben. Ahogy Chauncey is (más néven Jules), egy Nephil a múltamból. Mivel a bukott angyalok nem öregszenek, és Scott-ot ismertem öt éves kora óta, ezt már kizártam. De még ha Scott nem is volt bukott angyal, még Nephilim lehetett. De ha Nephilim, mit keres Coldwater-ben? Mit csinál, hétköznapi tini életet él? Tud róla, hogy Nephilim? És Lynn? Örök hűséget esküdött már Scott egy bukott angyalnak? Ha nem, az én felelősségem figyelmeztetni, hogy mi várható? Nem jöttem ki rögtön valami jól Scott-al, de az nem azt jelenti, hogy szerintem megérdemli, hogy minden évben két hétre kiszolgáltassa a testét. Persze lehet, hogy egyáltalán nem Nephilim. Talán elragadott a képzelt meggyőződés, hogy meghallottam, ahogy az anyjához beszél a fejében. Kémia után a szekrényemhez masíroztam, kicseréltem a tankönyvemet a hátitáskámra és a telefonomra, aztán az oldalsó ajtóhoz sétáltam, ami szabad rálátást nyújtott a diák parkolóra. Scott az ezüst-kék Mustang-ja motorháztetőjén ült. Még mindig viselte a Hawaii sapkát, és rádöbbentem, hogy ha nem viselné, nem ismerném fel nélküle. Példának okáért: Még a hajszínét sem tudom. Kivettem a hátizsákomból a Post-it-et, amit anyám hagyott hátra és tárcsáztam a számát. - Biztosan Nóra Gray vagy. - vette fel. - Remélem, nem koptatsz le. - Rossz hírem van. A macskám beteg. Az állatorvos beszorított nekem egy időpontot tizenkettő harmincra. Muszáj máskorra halasztanom a túrát. Bocsi. - befejeztem, nem számítva arra, hogy eléggé bűnösnek érzem majd magam. Végtére is, ez csak egy kis hazugság volt. És egyetlen részem sem hitte őszintén, hogy Scott akarta ezt a coldwater-i túrát. Legalábbis ez az, amit mondtam magamnak, hogy könnyítsek a lelkiismeretemen. - Rendben. - mondta Scott, és megszakította a vonalat. Épp csak összecsuktam a mobilomat, mikor Vee mögém ért. - Ez az kislány, jól leráztad. - Nem bánnád, ha kölcsönkérném a Neon-t délutánra? - kérdeztem, Scott-ot figyelve, ahogy lecsúszik a Mustang-ról és felhív valakit a mobilján. - Minek? - Követni akarom Scott-ot.

- Minek? Ma reggel elég nyilvánvalóvá tetted, hogy szerinted egy potyázó4. - Van benne valami … fura. - Aha, úgy hívják, a napszemüvege. Hulk Hogan, valaki? Akárhogy is, nem tehetem. Rixon-al van ebéd randim. - Igen, de Rixon el tud vinni, szóval nálam lehetne a Neon. - mondtam, egy pillantást vetve az ablakon át, hogy meggyőződjek, Scott még nem huppant be a Mustang-ba. Nem akartam, hogy elmenjen, amíg Vee oda nem adta a Neon kulcsait. - Persze, el tud. De akkor úgy tűnne, rászorulok. A pasik manapság erős, független nőket akarnak. - Ha hagyod, hogy elvigyem a Neon-t, teletankolom. Vee arckifejezése megenyhült akár egy gyereké. - Az egész útra? - Az egész útra. - Vagy amennyi nyolc dollár harminckét centből kijön. Vee az ajkát rágta. - Oké - szólt lassan - De talán nekem is mennem kellene, hogy legyen társaságod, biztosítani, hogy ne történjen semmi rossz. - Mi lesz Rixon-al? - Csak mert mentem és elcsábítottam magamnak egy dögös pasit, még nem azt jelenti, hogy faképnél hagyom a legjobb barátnőmet. Emellett van egy olyan érzésem, hogy szükséged lesz a segítségemre. - Semmi rossz nem fog történni. Követni fogom. Nem fogja tudni, hogy ott vagyok. - De értékeltem az ajánlatát. Az utóbbi pár hónap megváltoztatott. Már nem vagyok olyan naiv és meggondolatlan, mint voltam, és Vee-t magammal vinni több szempontból is vonzó volt. Főleg, ha Scott Nephilim. Az egyetlen Nephil, akit ismertem megpróbált megölni. Miután Vee felhívta Rixon-t és lemondta a találkozót, vártunk, amíg Scott a kormánykerékhez hajolt és kitolatott a parkolóhelyéről, mielőtt kiléptünk az épületből. A parkolóból balra fordult, és Vee és én rohantunk az 1995-ös lila Dodge Neon-jához. - Te vezetsz. - mondta Vee, átpasszolva nekem a kulcsokat. Pár pillanattal később felzárkóztunk a Mustanghoz, és három autóval hátrébb követtem. Scott rátért az autópályára, keletnek, a part felé és én követtem. Fél órával később Scott kihajtott a mólónál és egy parkolóhely felé kormányzott, a boltok sora szélén, ami az óceánig nyúlt. Lassabban vezettem, hagytam időt neki, hogy bezárja az ajtót és elsétáljon, aztán két sorral odébb leparkoltam. - Úgy tűnik, Scotty, a gyogyi vásárolni megy. - mondta Vee. - Apropó vásárlás, nem bánnád, ha körülnéznék, amíg te kontár módon felügyeled? Rixon mondta, hogy szereti, amikor egy lány sálat használ kiegészítőként, és az én szekrényem híján van a sálaknak. - Hajrá. Egy fél tömbbel lemaradva Scott mögött figyeltem, ahogy besétál egy divatos ruhaáruházba és távozik egy bevásárló szatyorral, kevesebb, mint tizenöt perc múlva. Bement egy másik boltba és kijött tíz perccel később. Semmi szokatlan, és semmi, amiből azt gondolnám, hogy Nephilim lenne. Egy harmadik bolt után Scott figyelmét magára vonta egy csapat főiskolás korú lány, akik az út másik oldalán ebédeltek. Egy napernyős asztalnál ültek az étterem kültéri teraszán, rövidnadrágot és bikini felsőt viseltek. Scott kihúzta a fényképezős telefonját és nyíltan csinált egy pár képet. Megfordultam, hogy belegrimaszoljak a mellettem lévő kávézó síküveg ablakába, és ekkor láttam meg őt, egy boxban ülve. Khakiszínű nadrág, kék végig gombos ing és egy elefántcsont színű vászonkabát volt rajta. Hullámos szőke haja hosszabb volt most, lófarokba kötötte hátra. Újságot olvasott. Az apám. Összehajtotta az újságot és a bolt hátulja felé sétált. Leszaladtam a járdáról a kávézó bejáratához és belöktem. Az apám már eltűnt a tömegben, én siettem tovább a bolt hátuljához, kétségbeesetten nézegettem körbe. A fekete-fehér járólapos folyosó balra a férfi, jobbra a női mosdóval végződött. Nem volt más kijárat, ami azt jelentette, hogy apámnak a férfimosdóban kellett lennie. - Mit csinálsz? - kérdezte Scott közvetlen a vállaim felett. Megpördültem. - Hogy … mi … te mit csinálsz itt? - Épp ugyanezt kérdeztem. Tudom, hogy követtél. Ne nézz olyan meglepetten. Visszapillantó tükörnek hívják. Valami különleges okból lopakodsz utánam? A gondolataim túl kuszák voltak, hogy azzal törődjek, mit mond. - Menj be a férfimosdóba és szólj, ha van bent egy kék inges férfi. Scott megbökte a homlokom. - Drogok? Viselkedészavar? Úgy csinálsz, mint egy skizó. - Csak csináld. Scott megrúgta az ajtót, az repülve kinyílt. Hallottam, ahogy a rekeszajtók csapódtak, és egy pillanattal később vissza is jött. - Nyista. 4

Bottom-feeder: valaki, aki a haverja ex-párjával jön össze, mert könnyen elérhető, mivel már az ismerősi kapcsolat megvan.

- Láttam egy kék inges férfit hátrajönni ide. Nincs más kiút. - A figyelmemet a folyosó másik oldalán lévő ajtóra fordítottam -- az egyetlen másik ajtó. Beléptem a női mosdóba és meglökve minden rekeszt egyesével kinyitottam, a szívem a torkomban. Mindhárom üres volt. Észrevettem, hogy visszatartottam a lélegzetem, és kiengedtem. Különböző érzelmek feszítettek belülről, a lista élén a csalódottság és a félelem. Azt hittem, az apám láttam életben. De kiderült, hogy a képzeletem egy kegyetlen trükkje volt. Az apám meghalt. Soha nem jön vissza, és ki kell találnom, hogyan fogadjam ezt el. Leguggoltam háttal a falnak és éreztem, hogy az egész testemet rázzák a könnyeim.

5 fejezet Scott a bejáratnál állt karba tett kézzel. - Szóval így néz ki egy női mosdó belülről. Meg kell mondjam, sokkal tisztább. Lehajtva tartottam a fejem, megtöröltem az orrom a kézfejemmel. - Megbocsátasz? - Nem megyek, amíg el nem mondod, hogy miért követtél. Tudom, hogy egy lenyűgöző srác vagyok, de kezdem úgy érezni, hogy ez már beteges megszállottság. Lábra toltam magam és hideg vizet pocsoltam az arcomra. Tudomást sem véve Scott tükörképről a tükörben, felkaptam egy papírtörölközőt és letöröltem. - Azt is elmondod, kit kerestél a férfimosdóban. - mondta Scott. - Azt hittem, láttam az apámat. - replikáztam, összeszedve minden haragom, amit csak tudtam, hogy elrejtse a mélyen bennem lévő szúró fájdalmat. - Ott. Elégedett vagy? - Összegyűrtem a törlőt, és a kukába dobtam. A kijárat felé tartottam, amikor Scott hagyta az ajtót becsapódni és nekidőlt, ezzel bennrekesztve engem. - Majd amikor megtalálják a pasast, aki tette, és elveszik az életét, jobban fogod érezni magad. - Köszi a legrosszabb tanácsot, amit valaha kaptam. - mondtam keserűen, arra gondolva, hogy attól érezném jobban magam, ha visszakapnám az apám. - Bízz bennem. Az apám zsaru. Azért él, hogy elmondhassa a túlélő családtagoknak, hogy megtalálta a gyilkost. Megtalálják a pasit, aki tönkretette a családodat és megfizettetik vele. Életet életért. Akkor lelsz békére. Gyerünk ki innen. Szemétládának érzem magam itt a lány WC-ben állva. - várt. - Ennek meg kellett volna nevettetnie téged. - Nem vagyok olyan hangulatban. Összefűzte az ujjait a feje búbján és vállat vont, kényelmetlen tekintettel, mintha utálná a kínos pillanatokat, pláne nem tudja, hogyan kell feloldani őket. - Figyelj, ma este pool-ozni fogok ebben a csehóban, Springvale-ben. Akarsz jönni? - Passz. - nem voltam pool-ozós hangulatban. Annyit érnék el vele, hogy megtölteném a fejem kéretlen emlékekkel Foltról. Emlékeztem arra a legelső estére, amikor üldöztem őt egy biosz feladat miatt és a Bo’s alagsorában találtam, pool-t játszott. Emlékeztem, mikor pool-ozni tanított. Emlékeztem hogyan állt mögöttem, olyan szorosan, hogy éreztem az elektromosságot. Még inkább emlékszem hogyan bukkant fel mindig, amikor szükségem volt rá. De most is szükségem van rá. Hol van? Gondol rám? Az első verandán álltam, a táskámban kotorásztam a kulcsaim után. Az esőáztatta cipőim cuppogtak a deszkákon, és a vizes farmerom kidörzsölte a combom belső oldalát. Scott követése után Vee különböző butikokba vonszolt be, hogy kikérje a véleményem sálakról, és amíg én a véleményemet fejtegettem egy ibolyaszínű selyemről szemben egy népies, semleges színekben kézzel festett darabról, beállított a tenger felöl jövő vihar. Mire odasprinteltünk a parkolóhoz és bevágódtunk a Neonba, teljesen eláztunk. Teljes erővel fűtöttünk az egész hazaúton, de a fogaim vacogtak, a ruháim a bőrömre fagyott jégnek tűntek, és még mindig reszkettem a meggyőződéstől, hogy apámat láttam. Nekivetettem a vállamat a nedvességtől megdagadt ajtónak, aztán a belső falat tapogattam, amíg az ujjaim meg nem találták a villanykapcsolót. Az emeleti fürdőben lehámoztam magamról a ruháimat és felakasztottam őket a zuhanyrúdra száradni. Az ablak túloldalán villám cikázott át az égen és mennydörgés morajlott, mintha a tetőt döngetné. Voltam már egyedül a parasztházban számos vihar alatt, de a tapasztalat nem szokatott jobban hozzá. A ma délutáni vihar sem volt kivétel. Úgy volt, hogy Vee itt lesz most, itt alszik, de úgy döntött, hogy Rixon-nal találkozik egy pár órára, mivel előzőleg lemondta. Azt kívántam, bárcsak vissza tudnék menni az időben és megmondhatnám neki, hogy egyedül követem Scott-ot, ha ő velem marad ma este a parasztházban. A fürdőszoba villany kétszer villant. Ez volt minden figyelmeztetés, amit kaptam, mielőtt kialudtak, otthagyva engem az árnyékos sötétben állva. Eső csapkodta az ablakot, patakokba folyva róla. Egy pillanatig egy helyben álltam, arra várva, hogy visszajöjjön az áram. Az eső jégesővé vált, az ablaküveget csapkodta olyan erősen, hogy attól féltem az üveg elreped. Felhívtam Vee-t. - Épp most ment el az áram. - Aha, az utcavilágítás most hagyott cserben. Lógósok.

- Nem akarsz visszafordulni és velem maradni? - Nézzük csak. Nem különösebben. - Megígérted, hogy itt alszol. - Rixon-nak is megígértem, hogy találkozunk a Taco Bell-ben. Nem fogom másodszor is lemondani egy nap. Adj nekem pár órát, aztán teljesen a tied vagyok. Felhívlak, ha végeztem. Mindenképpen ott leszek éjfél előtt. Letettem és erőltettem a memóriám, próbáltam emlékezni, hol láttam utoljára a gyufát. Nem volt annyira sötét, hogy a látáshoz gyertya kelljen, de tetszett az ötlet, hogy kivilágítsam a helyet, amennyire csak lehet, főleg mivel egyedül voltam. A világosság egy módszer arra, hogy képzeletem szörnyeit sakkban tartsam. Az ebédlőasztalon volt gyertyatartó, felidéztem, betekertem magam egy törölközőbe és elindultam le a lápcsőn a földszintre. És gyertyák a konyhaszekrényben. De hol van a gyufa? Egy árnyék mozdult a ház mögötti mezőkön, és én a konyhaablak felé kaptam a fejem. A fátyolos eső ömlött le az üvegen, eltorzítva a kinti világot, és én közelebb léptem, hogy jobban lássak. Bármit is láttam, már elment. Egy prérifarkas, mondtam magamnak, egy hirtelen adrenalin löketet érezve. Csak egy prérifarkas. A konyhai telefon megcsörrent, és én felkaptam, félig azért, mert megijedtem, félig, mert emberi hangot akartam hallani. Imádkoztam, hogy Vee hívjon, hogy megmondja, meggondolta magát. - Halló? Vártam. - Halló? Statikus zaj recsegett a fülemben. - Vee? Anya? - a szemem sarkából láttam még egy árnyat átlopakodni a mezőkön. Egy megnyugtató lélegzetet vettem, és emlékeztettem magam, hogy nem létezik, hogy bármilyen valós veszélyben lennék. Folt talán nem a barátom, de még mindig az őrangyalom. De amint erre gondoltam, eltűnődtem, hogy számíthatok-e Foltra bármiben is bármikor. Biztosan utál engem, gondoltam. Biztosan semmit sem akar értem tenni. Biztosan dühös, és ezért nem törekszik, hogy kapcsolatba lépjen velem. A probléma a gondolatok sorával az, hogy csak újra feldühít. Itt vagyok, érte aggódok, de van esélye, bárhol is legyen ő, hogy ő nem aggódik értem. Azt mondta, hogy nem fogja csak úgy lenyelni abbéli döntésemet, hogy szakítsunk, de pontosan ez volt az, amit tett. Nem írt üzenetet, nem hívott. Nem tett semmit. És nem azért, mert nem volt oka. Bekopogtathatna az ajtómon most rögtön, és elmondhatná nekem, hogy mit csinált Marcie-nál két éjjel ezelőtt. Elmondhatná, hogy miért hajtott el, amikor azt mondtam neki, hogy szeretem. Igen, dühös voltam. Csak ezúttal teszek is ellene valamit. Lecsaptam az otthoni telefont és végiggörgettem a mobilomban a számokat, Scott-ét keresve. A szélbe hajítom az elővigyázatosságot és elfogadom a meghívását. Annak ellenére, hogy az indokok nem voltak helyesek, el akartam menni Scott-al. Be akartam inteni Foltnak. Ha azt gondolta, hogy otthon fogok ülni és őt síratom, tévedett. Szakítottunk; szabad más srácokkal randiznom. És amíg ezt teszem, tesztelem, hogy Folt képes-e megvédeni. Talán Scott tényleg Nephilim. Talán még rosszabb. Talán ő pontosan az a fajta srác, akitől távol kellene maradnom. Éreztem a széles mosolyt az arcomon, amint rájöttem, hogy mindegy mit csinálok, vagy Scott mit csinál; Foltnak meg kell védenie engem. - Elindultál már Springvale-be? - kérdeztem Scott-ot, miután tárcsáztam a számát. - Mégsem olyan rossz velem lógni? - Ha az orrom alá dörgölöd, nem megyek. Hallottam, hogy mosolyog. - Nyugi, Gray, csak ugratlak. Megígértem a mamámnak, hogy távol tartom magam Scott-tól, de nem aggódtam. Ha Scott kötözködne velem, Folt közbe lépne. - Nos? - mondtam. - Jössz értem, vagy mi lesz? - Beugrok hét után. Springvale egy kis halászváros, minden a fő utcán van: a posta, egy pár fish-and-chips étkezde, felszerelés boltok, és a Z Pool Hall. A Z egy emeletes volt, síküveg ablakokkal, amik belátást engedtek a pool terem és a bár belsejébe. Szemét és gyom dekorálta a külsejét. Két borotvált fejű, kecskeszakállas férfi dohányzott a járdán éppen az ajtók előtt; ledobták a földre a cigarettájukat és eltűntek bent. Scott leparkolt egy ferde parkoló helyen az ajtóhoz közel. - Elszaladok pár tömbnyire és keresek egy automatát (ATM). - mondta, leállította a motort. Az ablak feletti kirakatfeliratot tanulmányoztam. THE Z POOL HALL. A név ott motoszkált az agyamban. - Miért olyan ismerős ez a hely? - kérdeztem. - Pár héttel ezelőtt egy srác elvérzett az egyik asztalon. Kocsmaverekedés. Minden híradóban benne volt. Ó. - Veled megyek. - ajánlkoztam gyorsan.

Kifordult, és én követtem. - Ne - kiáltott át az esőn. - Elázol. Várj benn. 10 percen belül itt vagyok. Anélkül, hogy másik esélyt adott volna, hogy kövessem, begörbítette a vállait az eső ellen, a kezeit a zsebébe dugta és elkocogott a járdán. Lesimítva az esőt az arcomról elbújtam az épület kiálló része alá és összeszedtem a lehetőségeimet. Bemehetek egyedül, vagy várhatok itt Scott-ra. Öt másodpercig sem vártam, mire elkezdett a bőröm viszketni. Bár a járda kis gyalogos forgalmú, mégsem volt teljesen kihalt. Azok, akik kint voltak ebben az időjárásban flanel inget és munkás csizmát viseltek. Nagyobbnak, vagányabbnak, aljasabbnak néztek ki, mint az az ember, aki a fő utcán ténfereg Coldwater-ben. Páran rám néztek, ahogy elhaladtak. Elnéztem a járdán abba az irányba, amerre Scott ment és láttam, ahogy megkerüli az épületet és eltűnik az oldalsó sikátorban. Az első gondolatom az volt, hogy nehéz lesz ATM-et találni a Z mellett egy sikátorban. A második gondolatom, hogy talán hazudott nekem. Talán nem is ATM-keresésre ment. De akkor mit csinál egy sikátorban, kinn az esőben? Követni akartam, de nem tudtam, hogyan maradjak ki a látótérből. A legutolsó dolog, amire szükségem volt, hogy megint rajtakapjon, hogy kémkedek utána. Az biztosan nem építené a köztünk lévő bizalmat. Arra gondolva, hogy talán kitalálhatom, mit csinál, ha a Z-n belül az egyik ablakon át figyelem, meghúztam a kilincset. A benti levegő hűvös volt, és füsttel és férfi izzadság szaggal beborítva. Alacsony plafon, beton falak. Néhány poszter izom autókról, egy Sports Illustrated naptár, és egy Budweiser tükör nyújtotta az egyedüli dekorációt. Nem voltak ablakok a falban, ezzel el lettem vágva Scott-tól. Beballagtam a középső folyosón, mélyebbre gázolva az árnyékos teremben, és felületesen lélegeztem, így próbáltam csökkenteni a rákkeltő anyagok bevitelét. Mikor a Z hátulsó részébe értem, megakadt a szemem a kijáraton, ami a hátsó sikátorba vezet. Nem annyira kényelmes, mint egy ablak, de megteszi. Ha Scott rajtakap, hogy figyelem, még mindig ártatlanságot színlelhetek és állíthatom, hogy csak friss levegőért léptem ki. Miután meggyőződtem róla, hogy senki sem figyel, kinyitottam az ajtót és kidugtam a fejem. Kezek ragadták meg a farmerdzsekim gallérját, kirántva engem, háttal nekitámasztva a külső téglafalnak. - Mit csinálsz te itt? - kérdezte Folt. Az eső sziszegve ömlött le mögötte a fém ponyvatetőről. - Pool-ozok. - dadogtam, a szívem még mindig dermedt a meglepetéstől, hogy lekaptak a lábamról. - Pool-ozol. - ismételte, nem úgy hangzott, mintha bevenné. - Egy barátommal vagyok itt. Scott Parnell. Az arckifejezése megkeményedett. - Problémád van vele? - fakadtam ki. - Szakítottunk, emlékszel? Járhatok más srácokkal, ha akarok. mérges voltam - az arkangyalokra, a sorsra, a következményekre. Mérges voltam, hogy Scott-al vagyok itt, nem Folttal. Mérges voltam Foltra, amiért nem húzott a karjai közé és nem mondta, hogy maga mögött hagy mindent, amit az elmúlt huszonnégy órában történt velünk. Minden, ami elválaszt minket elmosódott és mostantól csak ő meg én vagyunk. Folt a földre vetette a tekintetét és megcsípte az orrnyergét. Tudtam, hogy mélyen belülről összeszedi a türelmét. - Scott Nephilim. Egy első generációs fajtatiszta. Épp, mint Chauncey volt. Pislogtam. Akkor hát igaz. - Köszi az infót, de már gyanítottam. Felháborodott mozdulatot tett. - Hagyd abba a merészkedést. Nephilim. - Nem minden Nephil Chauncey Langeais. - mondtam haragosan. - Nem minden Nephil gonosz. Ha adsz Scott-nak egy lehetőséget, akkor meglátod, hogy igazából elég … - Scott nem egy öreg Nephil - mondta Folt, félbeszakítva engem. - Egy Nephilim vérszövetséghez tartozik, ami erősödik. A szövetség fel akarja szabadítani a Nephilim-et a bukott angyalok szolgálása alól Cheshvan idején. Tagokat toboroznak őrülten, hogy visszavágjanak a bukott angyaloknak, és egy területi háború készülődik a két oldal között. Ha a szövetség elég erőssé válik, a bukott angyalok meghátrálnak… és inkább elkezdenek emberekre, mint hűbéreseikre támaszkodni. Beharaptam az ajkam, és esetlenül rá néztem. Anélkül, hogy akartam volna, eszembe jutott a múlt éjjeli álmom. Cheshvan. Nephilim. Bukott angyalok. Nem szabadulhattam tőlük. - Általában miért nem embereket szállnak meg a bukott angyalok? - kérdeztem. - Miért a Nephilim-et választják? - Az emberi testek nem olyan erősek vagy öngyógyítóak, mint a Nephilim testek. - válaszolta Folt. - Egy két hetes megszállás megöli őket. Emberek tízezrei halnának meg minden Cheshvan-kor. - És sokkal nehezebb megszállni egy embert. - folytatta. - A bukott angyalok nem kényszeríthetnek embereket, hogy hűséget esküdjenek, meg kell őket győzniük, hogy adják át a testüket. Időbe telik a rábeszélés. Az emberi testek gyorsabban is kopnak el. Nem sok bukott angyal akar bajlódni egy emberi test megszállásával, ha az egy héten belül meghal. Egy borzongató balsejtelem kúszott végig rajtam, de azt mondtam: - Szomorú történet, de aligha lehet Scott-ot vagy bármelyik Nephilim-et hibáztatni, ami azt illeti. Én sem akarnám, hogy egy bukott angyal átvegye az irányítást a testem fölött két hétre minden évben. Ez nem úgy hangzik, mint egy Nephilim problémája. Ez úgy

hangzik, mint egy bukott angyal problémája. Egy izom az állkapcsában megrándult. - A Z nem neked való hely. Menj haza. - Csak most jöttem. - Bo’s ehhez képest szelíd hely. - Köszi a tippet, de nem vagyok olyan hangulatban, hogy otthon üljek egész éjszaka magamat sajnáltatva. Folt karba tette a kezét és engem tanulmányozott. - Veszélybe sodrod magad, hogy visszajöhess hozzám? találgatott. - Ha elfelejtetted volna, nem én voltam, aki semmissé tette a dolgokat. - Ne áltasd magad. Ez nem rólad szól. Folt a zsebében kotorászott a kulcsokért. - Hazaviszlek. A hangneme azt súgta, hogy óriási kellemetlenség vagyok neki, és ha bármilyen kiutat látna, boldogan választaná azt. - Nem kell fuvar. Nincs szükségem a segítségedre. Nevetett, de humortalanul. - Beszállsz a Jeep-be, még akkor is, ha nekem kell bevonszolnom téged, mert nem fogsz itt maradni. Túl veszélyes. - Nem parancsolgathatsz nekem. Merőn rám nézett. - És addig is, abbahagyod a Scott-al való lófrálást. Éreztem, ahogy a dühöm felbugyog. Hogyan merészeli azt feltételezni, hogy gyenge és gyámoltalan vagyok. Hogy merészel az irányításommal próbálkozni úgy, hogy megmondja hova mehetek, és hova nem, és kivel tölthetem az időmet. Hogy merészel úgy tenni, mintha semmit sem jelentenék neki. Egy hideg, dacos pillantást küldtem felé. - Ne tegyél nekem szívességet többet. Soha nem kértem. És nem akarlak az őrangyalomnak többé. Folt felém hajolt, és egy csepp eső lecsúszott a hajáról, jégként landolva a kulcscsontomon. Éreztem, ahogy végigfolyik a bőrömön, eltűnik a pólóm nyaka alatt. A szemei követték az esőcseppet, és én elkezdtem legbelül reszketni. El akartam neki mondani, hogy mindent sajnálok, amit mondtam. El akartam mondani, hogy nem érdekel Marcie, vagy hogy mit gondolnak az arkangyalok. Csak magunkkal törődtem. De a kő kemény igazság az, hogy semmi, amit mondtam, vagy tettem nem tudja megváltoztatni a csillagok állását. Nem törődhetek magunkkal. Nem, ha közel akartam tartani Foltot. Nem, ha nem akartam őt a pokolba száműzetni. Minél többet harcoltunk, annál könnyebb volt elveszni a gyűlöletben és meggyőzni magam, hogy semmit sem jelent számomra, és hogy továbbléphetek nélküle. - Vond vissza. - mondta Folt, halk hangon. Nem tudtam rávenni magam, hogy rá nézzek, és nem tudtam magam rávenni, hogy visszavonjam. Felbillentettem az állam és szememet a válla felett az elmosódó esőre meresztettem. A fránya büszkeségem, és az övé is fránya. - Vond vissza, Nóra. - ismételte határozottan Folt. - Nem tudom a helyes dolgot tenni, ha az életem része vagy. - mondtam, és utáltam magam, amiért hagytam, hogy az állam reszkessen. - mindenkinek könnyebb lesz, ha mi csak … sima szakítást akarok. Átgondoltam. - Nem. Nem gondoltam át egyáltalán. Nem szándékoztam ezeket a szavakat kimondani. De egy kicsi, szörnyű és alávaló részem bántani akarta Foltot annyira, amennyire engem bántott. - Azt akarom, hogy ne légy többé az életem része. Sehogyan sem. Egy szívdobbanásnyi nehéz csend után Folt mögém került és mélyre tolt valamit a farmerem hátsó zsebébe. Nem tudtam megmondani, hogy csak képzeltem-e, de a keze a szükségesnél egy fél pillanattal tovább maradt ott. - Készpénz. - mondta. - Szükséged lesz rá. Kiástam a pénzt. - Nem akarom a pénzed. - Amikor nem vette el az átnyújtott pénzköteget, a mellkasához vágtam, azzal a szándékkal, hogy elslisszolok mellette, de Folt elkapta a kezemet, a testéhez szorította. - Vedd el. - Hangjának tónusa elárulta, hogy semmit sem tudok. Nem értem őt, sem az ő világát. Kívülálló voltam, és soha nem fogok bele tartozni. - A srácok fele odabenn magánál tart valamiféle fegyvert. Ha bármi történik, dobd a pénzt az asztalra és indulj az ajtó felé. Senki sem fog követni, amikor egy halom pénzt markolhat. Eszembe jutott Marcie. Azt sugallta, hogy talán valaki megpróbál megkéselni engem is? Majdnem felnevettem. Őszintén azt gondolta, hogy attól megijednék? Nem számít, hogy akartam-e az őrangyalomnak. Az igazság az, hogy semmi, amit mondtam, vagy tettem, nem változtat a kötelességén. Meg kell védenie. A tény, hogy most itt van, ezt bizonyítja. Elengedte a kezemhez és meghúzta a kilincset, a karjában az izmok megfeszültek. Az ajtó becsukódott mögötte, megremegve a zsanérjain.

6 Fejezet Scott-ot a pool dákójára támaszkodva találtam egy bejárathoz közeli asztalnál. A biliárdgolyók elhelyezkedését tanulmányozta, amikor odasétáltam. - Találtál ATM-et? - kérdeztem, lelökve a nyirkos farmerkabátomat egy fém összecsukható székre, ami a

falhoz volt tolva. - Aha, de előbb nyeltem tíz gallon esőt. - megemelte a Hawaii sapkát és kirázta a vizet a nyomaték kedvéért. Talán talált ATM-et -- de csak azután, hogy befejezte azt az akármit, amit a melléksikátorban csinált. És bármennyire is szerettem volna tudni, hogy mi volt az, valószínűleg nem fogom rövid időn belül kitalálni. Elszalasztottam a lehetőségemet, amikor Folt félrevont, hogy elmondja, a Z meghaladja az erőmet, és egészen hazáig kellene futnom. Rátettem a kezem az asztal szélére és lezseren rátámaszkodtam, remélve, hogy teljesen úgy nézek ki, mint aki elemében van, de az igazság az volt, hogy a pulzusom magas volt. Nem csak azért, mert éppen most estem át egy összecsapáson Folttal, hanem mert a közelben még távolról se tűnt senki sem barátságosnak. És ahogy csak lehet próbáltam, de nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy valaki az egyik asztalon vérzett el. Ez volt az? Ellöktem magam az asztaltól, és tisztára töröltem a kezeimet. - Mindjárt kezdjük a játékot. - mondta Scott. - Ötven dollár és benn vagy. Fogj egy dákót. Nem voltam olyan hangulatban, hogy játsszak, és inkább néztem volna, de egy gyors körbetekintés a teremben felfedte, hogy Folt egy pókerasztalnál ült hátul. Annak ellenére, hogy a teste nem közvetlenül felém nézett, tudtam, hogy figyel engem. Mindenkit figyelt a teremben. Sehová sem ment anélkül, hogy gondosan és részletesen ki nem értékelte volna a környezetét. Ezt tudva, felpróbáltam a legvakítóbb mosolyomat, amim csak volt abban a pillanatban. - Örömmel. - Nem akartam, hogy Folt megtudja, milyen feldúlt voltam, mennyire megbántódtam. Nem akartam, hogy azt gondolja, nem érzem jól magam Scott-al. De mielőtt a tartó felé fordultam volna, Scott mögött feltűnt egy alacsony férfi drótkeretes szemüvegben és egy svetter mellényben. Rajta minden ide nem illőnek tűnt -- ápolt volt, a nadrágja vasalt, a papucscipője kifényezve. Alig hallható hangon kérdezte Scott-ot. - Mennyi? - Ötven. - Válaszolta Scott kissé bosszúsan. - Ahogy mindig. - A játszma legalább egy százas. - Mióta? - Had fogalmazzam át. Neked legalább egy százas. Scott elvörösödött, az asztal szélén lévő italáért nyúlt, és visszazárta. Aztán elővette a tárcáját és egy pénzköteget tömködött a férfi ingjének mellső zsebébe. - Ez ötven. A másik felét a játszma után fizetem. Most pedig vidd a rossz leheletedet az arcomból, hogy koncentrálni tudjak. Az alacsony férfi egy ceruzát ütögetett az alsó ajkához. - Először rendezned kell a számládat Dew-val. Kezd türelmetlen lenni. Nagylelkű volt veled, és nem viszonoztad a szívességet. - Mond meg neki, hogy meg lesz a pénz az este végére. - Ez a vonat már elment egy héttel ezelőtt. Scott közelebb lépett, csökkentve a férfi terét. - Nem én vagyok az egyetlen itt, aki tartozik Dew-nak egy kicsivel. - De te vagy az, aki miatt aggódik, hogy nem fizeted vissza. - Az alacsony férfi kihúzta a készpénzt, amit Scott a zsebébe dugott és hagyta a bankjegyeket a földre hullani. - Ahogy mondtam, Dew kezd nyugtalan lenni. Jelentőségteljesen felhúzta a szemöldökét Scott-ra és elsétált. - Mennyivel tartozol Dew-nak? - kérdeztem Scott-ot. Rám bámult. Oké, következő kérdés. - Milyen a konkurencia? - Halk hangon beszéltem, miközben szemügyre vettem a többi játékost a különböző pool asztalok körül szóródtak szét. Háromból kettő dohányzott. Háromból kettőnek késes, fegyveres, és különféle egyéb fegyverzetes tetkó kúszott a karján. Bármelyik másik este meg lettem volna ijedve, vagy legalábbis kényelmetlenül éreztem volna magam, de Folt még mindig a saroknál volt. Ameddig ő itt van, tudtam, hogy biztonságban vagyok. Scott felhorkantott. - Ezek a srácok amatőrök. A legrosszabb napomon leverném őket. Az igazi konkurenciám itt van bent. - A folyosó felé fordította a tekintetét, ami a fő teremből ágazott ki. A folyosó szűk és félhomályos volt, és egy szobához vezetett, ami ragyogó narancssárgában izzott. Gyöngyszemes függöny lógott az ajtón. Egy tekervényesen kifaragott pool asztal állt a bejárattól kicsit beljebb. - Az az, ahol nagy pénzek játszanak? - találgattam. - Ott hátul egyetlen játszma felér ötven ittenivel. A szemem sarkából láttam, hogy Folt pillantása felém rebbent. Színlelve, hogy nem vettem észre, belenyúltam a hátsó zsebembe, és egy lépéssel közelebb mentem Scott-hoz. - Kerek százasra van szükséged a következő játékhoz, igaz? Itt van … ötven. - mondtam, gyorsan számolva a két húszast és egy tízest, amit Folt adott. Nem voltam egy nagy szerencsejáték-rajongó, de be akartam bizonyítani Foltnak, hogy a Z nem fog élve megenni és kiköpni engem. Be tudok illeszkedni. Vagy legalábbis nem esik bántódásom. És ha eközben úgy tűntem, mint aki Scott-al flörtöl, hát legyen. Cseszd meg, gondoltam, át a szobán, annak ellenére, hogy tudtam, Folt nem hallott engem. Scott hol engem, hogy a pénzt nézte a kezemben. - Ez vicc? - Ha nyersz, elosztjuk a hasznot.

Scott vágyakozva vette fontolóra a pénzt, ami meglepetésként ért engem. Kellett neki a pénz. Nem csak a szórakozás kedvéért volt a Z-ben ma este. A szerencsejáték egy szenvedély. Felmarkolta a pénzt, és elinalt a svetter mellényes alacsony ember után, akinek a ceruzája vadul, de aprólékosan írogatta a számokat és egyenlegeket a többi játékosnak. Lopva Folt felé pillantottam, hogy lássam a reakcióját arra, amit most tettem, de az ő szemei a póker játszmát figyelték, arckifejezése megfejthetetlen. A svetter mellényes férfi megszámolta Scott pénzét, gyakorlottan sorba rakta a bankjegyeket, így mindegyik egy irányba nézett. Mikor végzett, megajándékozta Scott-ot egy keskeny-ajkú mosollyal. Úgy tűnt, benn vagyunk. Scott visszajött, bekrétázta a dákóját. - Tudod, mit mondanak a jó szerencséről. Csókold meg a dákómat. Az arcomba nyomta. Hátraléptem egyet. - Nem fogom megcsókolni a pool botodat. Scott csapkodott a karjaival és játékosan csirke hangokat hallatott. A terem végébe pillantottam, remélve, hogy meggyőződök róla, hogy Folt nem figyelte az előadott megalázó jelenetet, és ekkor láttam meg Marcie Millar-t, ahogy mögüle előballag, bedől, és karjait a nyaka köré fonja. A szívem összeroskadt. Scott beszélt, a pool dákóval kopogtatta a fejemet, de a szavak rögtön elhaltak. Levegőért kapkodtam és az elmosódott betonra összpontosítottam egyenesen előre, hogy elnyomjam a teljes sokkot és az elárultság érzését. Szóval így értette, mikor azt mondta, hogy a Marcie-val kapcsolatos dolgok szigorúan üzletiek? Mert nekem nem úgy tűnik! És mit keres itt, miután épp most késelték meg a Bo’s-ban? Biztonságban érzi magát, mert Folttal van? Egy ezred-másodpercnyi gondolatban azon tűnődtem, hogy Folt vajon azért teszi-e, hogy féltékennyé tegyen. De ha ez lenne a helyzet, akkor tudnia kellett volna, hogy ma este a Z-ben leszek. Amit nem tudhatott, hacsak nem kémkedett utánam. Vajon többet volt közel az elmúlt huszonnégy óránál, mint ahogy hittem? A körmeimet a tenyerembe nyomtam, igyekeztem a fájdalomra összpontosítani és nem az elfojtott, megalázott érzésre, ami feltámadt bennem. Így álltam, zsibbadtan, visszatartva a könnyeimet, mielőtt a figyelmem a folyosóra vezető ajtó felé terelődött. Egy izompólós pasi dőlt a keretnek. Valami nem stimmelt egy darabon a bőrével a torka tövében - szinte deformáltnak tűnt. Mielőtt jobban szemügyre vehettem volna, megbénított egy felvillanó déjà vu. Volt benne valami ijesztően ismerős, annak ellenére, hogy tudtam, soha nem találkoztunk. Erős késztetést éreztem, hogy elfussak, de ugyanakkor a szükség, hogy megismerjem, ellenállhatatlan volt. Felkapta a fehér golyót a legközelebbi asztalról, és lustán feldobta párszor a levegőbe. - Gyerünk. - mondta Scott, előre-hátra lóbálva a pool botot a látóterem vonalában. Az asztalt körülvevő többi srác nevetett. - Tedd meg, Nóra. - mondta Scott. - Csak egy kis puszit. A szerencséért. Becsúsztatta a pool botot a felsőm szegélye alá és megemelte. Arrébb ütöttem a dákót. - Hagyd abba. Láttam megmoccanni a piros izompólós srácot. Olyan gyorsan történt, hogy két szívdobbanásomba tellett felfogni, hogy mi készülődik. Behajlította a karját és áthajította a golyót a termen. Egy pillanattal később a falon lógó tükör összetört, üvegszilánkok hullottak a padlóra. A terem csendbe borult a klasszikus rock szólt csak a hangszórókból. - Te. - mondta a piros izompólós pasi. Egy pisztolyt szegezett a szvetter mellényes férfira. - Add ide a pénzt. Meglegyintve a pisztolyt közelebb intette a férfit. - Tartsd látható helyen a kezeidet. Mellőlem Scott a tömeg elé tolakodott. - Egy frászt! Az a mi pénzünk. - Pár egyetértő kiáltás hangzott a teremből. A piros pólós pasi a szvetter mellényes férfira szegezve tartotta a fegyvert, de a szemei oldalról Scott-ot vizslatták. Vigyorgott, hiányos fogazattal. - Többé már nem. - Ha elveszed azt a pénzt, megöllek. - Fojtott düh volt Scott hangjában. Úgy hangzott, mint aki komolyan is gondolja. Meghűlve álltam egy helyben, alig lélegezve, rémülten, hogy most mi lesz, mert egyetlen részem sem kételkedett abban, hogy a fegyver meg van töltve. A fegyveres még jobban mosolygott. - Igazán? - Itt senki nem fogja hagyni, hogy a pénzünkkel távozz. - mondta Scott. - Tegyél egy szívességet magadnak és rakd le a pisztolyt. Újabb helyeslő morajlás keringett a teremben. Annak ellenére, hogy a hőmérséklet a teremben úgy tűnt, emelkedik, a piros izompólós pasi lustán megvakarta a nyakát a pisztoly csövével. A legkevésbé sem tűnt idegesnek. - Nem. - határozta el, és elfordította a fegyvert, hogy Scott-ra célozzon. - Mássz fel az asztalra. - Menj a fenébe. - Mássz fel az asztalra! A piros pólós fickó két kézre fogta a fegyvert és Scott mellkasára célzott. Nagyon lassan, Scott felemelte a kezeit a vállaival egy vonalba és feliszkolt a pool asztalra. - Nem fogsz innen élve kijutni. Harminc az egyhez túlerőben vagyunk. A piros pólós fickó három hosszú lépéssel Scott-hoz lépett. Egy pillanatig közvetlenül Scott előtt állt, az

ujját a ravaszon tartotta. Egy izzadságcsepp csorgott le Scott arcának az oldalán. Nem tudtam elhinni, hogy nem csavarta el a fegyvert. Nem tudta, hogy nem tud meghalni? Nem tudta, hogy Nephilim? De Folt azt mondta, hogy egy Nephilim szövetséghez tartozott -- hogyhogy nem tudta? - Nagy hibát követsz el. - mondta Scott, a hangja még mindig nyugodt, de most először elárulva egy csepp pánikot. Vajon miért nem sietett senki a segítségére? Ahogy Scott rámutatott, a banda létszámban felülmúlta a piros pólós fickót. De volt benne valami romlott és rémisztően erős. Valami … másvilági. Azon töprengtem, hogy ez őket is ugyanúgy elriasztotta-e, mint engem. Azt is szerettem volna tudni, hogy az émelyítő és kellemetlenül ismerős érzés bennem azt jelentette-e, hogy ő is bukott angyal volt. Vagy Nephilim. A bandában az összes arc közül hirtelen azon kaptam magamat, hogy Marcie-val szemezek. A tömeg túloldalán állt, olyan arckifejezéssel, amit csakúgy tudnék leírni, hogy: zavarba ejtett elragadtatás. És ekkor rájöttem, hogy fogalma sem volt róla, hogy mi történik. Nem ismerte fel, hogy Scott Nephilim és hogy több erő van egy karjában, mint egy ember egész testében. Nem látta Chauncey-t, az első Nephil-t, akivel valaha találkoztam, ahogy egy kezének tenyerében szétroncsolja a mobilomat. Nem volt ott azon az éjjelen, amikor a középiskola folyosóin végigüldözött. És a fickó a piros pólóban? Akár Nephilim, akár bukott angyal, valószínűleg ugyanolyan erős. Bármi is készülődött, az nem egy egyszerű ökölharc volt. Tanulnia kellett volna a Bo’s-nál történtekből, és otthon kellett volna maradnia. Ahogy nekem is. A piros pólós fazon meglökte Scott-ot a fegyverrel, és ő hátravágódott az asztallapon. A meglepettség vagy félelem jele nélkül, Scott a pool botjáért kotorászott, de a piros pólós fickó kaparintotta meg. Habozás nélkül felugrott az asztalra és a pool dákót Scott arcához szegezte. Belevágta a botot az asztalba három centire Scott fülétől. A pool bot olyan erővel sújtott le, hogy áttörte a filc felületet. Harminc centi látszott ki belőle az asztal alatt. Lenyeltem egy sikolyt. Scott ádámcsutkája remegett. - Őrült vagy, ember. - mondta. Hirtelen egy bárszék repült át, oldalt találva el a piros pólós fazont. Visszanyerte az egyensúlyát, de le kellett ugrania az asztalról, hogy megtartsa azt. - Kapd el! - kiáltotta valaki a tömegből. Valamiféle csatakiáltás hangzott el, és több ember bárszékeket ragadt meg. Négykézlábra ereszkedtem és a lábrengetegben a legközelebbi kijáratot kerestem. Pár testtel odébb volt egy fickó bokához szíjazott pisztolytáskával. Érte nyúlt és egy pillanattal később lövések pattogó zaja csengett. Ezután minden volt, csak csend nem, inkább zűrzavar: káromkodás, kiabálás, és öklök hangja, ahogy húsba csapódik. Lábra álltam és meglapulva futottam a hátsó ajtó felé. Éppen kicsusszantam a kijáraton, mikor valaki megakasztott a farmerem övénél fogva és felhúzott. Folt. - Vidd a Jeep-et. - utasított, és a kezembe nyomta a kocsi kulcsait. Pillanatnyi habozás. - Mire vársz? A szemeim megteltek könnyekkel, de mérgesen kipislogtam. - Ne csinálj úgy, mintha hatalmas teher lennék. Soha nem kértem a segítségedet! - Mondtam, hogy ne gyere ide ma este. Nem lennél teher, ha hallgattál volna rám. Ez nem a te világod … hanem az enyém. Annyira igyekszel bizonyítani, hogy tudod kezelni, amikor hülyeséget csinálsz és megöleted magad. Ezt rossz néven vettem, és nyitottam a számat, hogy megmondjam. - A piros pólós fickó Nephilim. - mondta Folt, kizárva engem a beszélgetésből. - A beégetett jel azt jelenti, hogy rendesen része a vérszövetségnek, amiről már beszéltem neked. Hűséget esküdött nekik. - Beégetett jel? - A kulcscsontja mellett. A deformáció beégetésből származott? Az ajtón lévő kis ablakra emeltem a szemem. Bent testek nyüzsögtek a pool asztalok felett, mindenhonnan öklök záporoztak. Többé nem láttam a piros pólós srácot, de most mát értettem, hogyan ismertem fel. Nephilim volt. Chauncey-ra emlékeztetett engem, valahogy úgy, ahogy Scott közelről sem. Eltűnődtem, hogy ez valahogyan azt jelentette-e, hogy ő is, mint Chauncey gonosz volt. És Scott pedig nem. Egy hangos zaj mintha berepesztette volna a dobhártyámat, és Folt a földre rántott. Üvegszilánkok zúdultak le körülöttünk. Kilőtték a hátsó ajtón lévő ablakot. - Tűnj el innen. - mondta Folt és az utca felé lökött. Visszafordultam. - Hová mész? - Marcie még mindig benn van. Majd elvitetem vele magam. A tüdőm mintha bezárult volna, levegő se ki, se be. - Velem mi lesz? Az én őrangyalom vagy. Folt mélyen a szemembe nézett. - Többé már nem, angyalom. - Mielőtt vitatkozhattam volna, becsusszant az ajtón, eltűnve a zűrzavarban. Kinn az utcán kinyitottam a Jeep-et, előre toltam az ülést és kilőttem a parkolóhelyről. Többé már nem az őrangyalom? Komolyan mondta? Mindez azért, mert elmondtam neki, mit akarok? Vagy azért mondta, hogy megijesszen? Hogy megbánjam, hogy azt mondtam, nem akarom őt? Hát, ha nem az én őrangyalom, akkor ez

azért van, mert helyesen próbáltam cselekedni! Próbáltam megkönnyíteni mindkettőnknek. Próbáltam biztonságban tartani őt az arkangyaloktól. Pontosan megmondtam neki, miért tettem, és ő meg a szememre veti, mintha az egész rumli az én hibám lenne. Mintha ezt akartam volna! Inkább az ő hibája volt, mint az enyém. Késztetés éreztem, hogy visszarohanjak hozzá és megmondjam neki, hogy nem vagyok haszontalan. Nem egy játékszer vagyok az ő nagy, gonosz világában. És nem vagyok vak. Elég jól látom, hogy van valami közte és Marcie között. Valójában, most teljesen biztos vagyok benne, hogy van valami köztük. El kell felejtenem. Jobb nekem nélküle. Ő egy slejm. Egy bunkó. Egy megbízhatatlan bunkó. Nincs rá szükségem -- semmiért. Begurultam a Jeep-el a parasztház elé. A lábaim még mindig remegtek, és egy kicsit hörgött a leheletem kifújáskor. Élesen tudatosult bennem a körülöttem lévő csend. A Jeep mindig egy menedékhely volt; de ma idegennek és elszigeteltnek tűnt, és túlságosan nagy egy ember számára. A kormányra hajtottam a fejemet és sírtam. Nem gondoltam arra, hogy Folt Marcie-t viszi haza az autójával - csak hagytam, hogy a meleg levegő a ventillátorokból végigfusson a bőrömön és rálehelje Folt illatát. Így ültem, meggörnyedve és zokogva, amíg az üzemanyagjelző mutatója fél bárral vissza nem esett. Szárazra töröltem a szememet és kieresztettem egy hosszú, gondterhelt sóhajt. Éppen le akartam állítani a motort, mikor megláttam Foltot a verandán állva, az egyik tartógerendának támaszkodva. Egy pillanatig azt hittem, hogy engem jött ellenőrizni, és a megkönnyebbülés könnyei szöktek a szemébe. De az ő Jeep-jét vezettem. Valószínűleg azért jött, hogy visszavegye. Meg aztán, ahogy velem bánt ma este, nem hihettem, hogy bármi más oka lenne. Lesétált a kocsifelhajtón és kinyitotta a vezető oldali ajtót. - Jól vagy? Hűvösen bólintottam. Mondhattam volna, hogy igen, de a hangom még mindig a gyomortájékomon rejtőzött. A hideg szemű Nephil frissen élt az emlékeimben és nem tudtam abbahagyni a töprengést, vajon mi történt miután eljöttem a Z-ből. Scott kijutott? Marcie? Persze, hogy ő kijutott. Folt, úgy tűnt, igyekezett róla megbizonyosodni. - Miért akart a piros pólós Nephil pénzt? - kérdeztem, oldalvást mászva át az utas ülésre. Még mindig csepergett, és bár tudtam, hogy Folt nem érezheti az eső fagyos nedvességét, valahogy nem tűnt helyesnek, hogy hagyjam benne állni. Egy pillanattal később a kormány mögé ült, összezárva bennünket a Jeep-be. Két éjjellel ezelőtt ez a gesztus meghittnek hatott volna. Most csak feszült és kínos volt. - A Nephilim vérszövetségnek gyűjtött. Bárcsak több fogalmam lenne arról, hogy mit terveznek. Ha pénzre van szükségük, akkor valószínűleg erőforrásokra kell. Vagy ez, vagy kiváltani a bukott angyalokat. De hogy hogyan, ki és miért, nem tudom. - Megrázta a fejét. - Szükségem van egy belső emberre. Most először hoz hátrányos helyzetbe az angyallét. A művelet egy mérföldes körzetébe sem engednek. A másodperc egy törtrészéig az volt az érzésem, hogy az én segítségemet kéri, de én aligha vagyok Nephilim. Elenyészően kicsi mennyiségű Nephilim vér fut az ereimben, ami visszavezethető négyszáz évvel ezelőttre a Nephilim ősömhöz, Chauncey Langeais-hoz. Minden tekintetben ember vagyok. Nem jutnék be gyorsabban, mint Folt. - Azt mondtad, hogy Scott és a piros pólós Nephil mindketten tagjai a vérszövetségnek, de úgy tűnt, hogy nem ismerik egymást. Biztos, hogy Scott benne van? - Biztos. - Akkor hogyhogy nem ismerik egymást? - A legjobb tippem most az, hogy bárki is vezeti a szövetséget, különválasztja az egyes tagokat, hogy sötétben tartsa őket. Összetartás nélkül csekély egy puccs esélye. Sőt mi több, ha nem tudják, mennyire erősek, a Nephilim nem tudja ezt az információt kiszivárogtatni az ellenségnek. A bukott angyalok nem kaphatnak információt, ha maguk a szövetség tagjai sem tudnak semmit. Ezen rágódva nem voltam biztos, kinek az oldalán is állok. Egy részem irtózott attól a gondolattól, hogy a bukott angyalok megszállják a Nephilim testeket minden Cheshvan-kor. Egy kevésbé nemes részem hálás volt, amiért a Nephilim volt a cél és nem az emberek. Nem én. Nem azok, akiket szeretek. - És Marcie? - kérdeztem, próbáltam természetes hangot megütni. - Szereti a pókert. - mondta Folt diplomatikusan. Rükvercbe tette a Jeep-et. - Mennem kellene. Rendben leszel ma este? A mamád elment? Oldalra fordultam, szembe vele. - Marcie átölelt. - Marcie nem ismeri a személyes tér fogalmát. - Szóval most már Marcie-szakértő vagy? A szeme elsötétült, és tudtam, hogy nem lenne szabad ráterelnem a szót, de nem érdekelt. Úgyhogy rákérdezek. - Mi van kettőtök között? Ahogy én látom, nem üzlet. - Egy játszma közepén voltam, amikor mögém lépett. Nem az első lány volt, aki ezt tette, és valószínűleg nem is az utolsó. - Eltolhattad volna. - Egy percre ölelt csak át, és a következő pillanatban a Nephil dobta is a golyót. Nem gondoltam Marcie-ra.

Kiszaladtam, hogy ellenőrizzem a terepet, arra az esetre, ha nem lenne egyedül. - Visszamentél érte. - Nem hagyhattam ott. Egy pillanatra az ülésembe ragadtam, a görcs a gyomromban annyira feszített, hogy fájt. Mit gondoltam? Udvariasságból ment vissza Marcie-ért? Kötelességből? Vagy valami teljesen más, és sokkal aggasztóbb miatt? - Volt egy álmom Marcie apjáról múlt éjjel. - Nem tudom, miért mondtam el. Valószínűleg, hogy elmondhassam Foltnak, hogy a fájdalmam annyira nyers, hogy még az álmaimba is behatol. Egyszer olvastam, hogy az álmok segítenek beletörődni életünk történéseibe, és ha ez igaz, akkor az én álmom minden bizonnyal azt jelenti, hogy nem békültem meg azzal az akármivel, ami Marcie és Folt között van. Nem, ha bukott angyalokról és Cheshvan-ról álmodok. Nem, ha Marcie apjáról álmodok. - Te Marcie apjáról álmodtál? - Folt hangja ugyanolyan nyugodt volt, mint mindig, de valami abban, ahogy hirtelen rám nézett azt sugallta, hogy meglepte a hír. Talán még nyugtalanította is. - Azt hiszem Angliában voltam. Régen. Marcie apját egy erdőn át kergették. Csak azért nem tudott elmenekülni, mert a köpenye beleakadt a fákba. Azt mondogatta, hogy egy bukott angyal próbálta megszállni. Folt rágódott rajta egy pillanatig. Hallgatása megint csak azt jelentette, hogy olyasmit mondtam, ami érdekelte. De sejtelmem sincs mit. Az órájára nézett. - Akarod, hogy végigmenjek a házon? Felbámultam a parasztház sötét, üres ablakaira. A szürkület és a szitáló eső kombinációja mindenfelől komor, taszító érzést keltett. Nem tudtam megmondani melyik volt a vonzóbb: bemenni egyedül, vagy itt ülni Folttal, attól rettegve, hogy továbbáll. Marcie Millar-hoz. - Csak azért tétovázok, mert nem akarok elázni. Ezenkívül neked nyilván máshol kell lenned. - kilöktem az ajtót és kilógattam az egyik lábam. - És a mi kapcsolatunknak vége. Nem tartozol szívességgel. Tekintetünk összekapcsolódott. Azért mondtam, hogy bántsam, de az én torkomban volt gombóc. Mielőtt még fájóbbat mondhattam volna a veranda felé rohantam, a kezemmel a fejem fölött, hogy megvédjem a hajamat az esőtől. Odabent a bejárati ajtónak dőltem, és hallgattam, ahogy Folt elhajt. A látásom könnyektől volt foltos, és becsuktam a szemem. Bárcsak Folt visszajönne. Azt akartam, hogy itt legyen. Azt akartam, hogy magához húzzon, és csókokkal űzze el a hideg, üres érzést, ami lassan fagyossá teszi bensőmet. De a nedves úton sikló gumik hangja csak távolodott. Figyelmeztetés nélkül egy hívatlan emlék jutott eszembe az utolsó együtt töltött esténkről, mielőtt minden összeomlott volna. Automatikusan igyekeztem elzárni. A probléma csak az volt, hogy emlékezni akartam. Valamilyen módon szükségem volt rá, hogy Folt közel legyen. Felhagytam az elővigyázatossággal és engedtem magamnak, hogy érezzem a száját az enyémen. Először gyengéden, majd sokkal hevesebben. Éreztem a meleg, szilárd testét az enyémnek feszülni. A kezei a nyakam tövénél, az ezüst nyakláncát kapcsolták be. Megígérte, hogy örökké szeretni fog… Elfordítottam az ajtózárat, szertefoszlatva az emléket. Csessze. Meg. Addig mondogatnám a szavakat, amíg kell. A konyhában fény áradt a kapcsoló kattanására, és megkönnyebbültem, hogy újra van áram. A telefon pirosan villogott, meghallgattam az üzeneteket. - Nóra. - szólt anyám hangja. - Tonnányi eső esik erre Boston-ban, és úgy döntöttek, hogy elhalasztják a többi aukciót. Hazafelé tartok, tizenegyre otthon leszek. Hazaküldheted Vee-t, ha gondolod. Szeretlek, nemsokára találkozunk. Ránéztem az órára. Pár perc múlva tíz. Már csak egy órát kellett egyedül töltenem.

7 Fejezet A következő reggelen kirángattam magam az ágyból és egy gyors fürdőszobai látogatás után, ami egy szemkontúr felfestéséből és a hajfürtjeim revitalizálásából állt, elódalogtam a konyhába, ahol anyám már az asztalnál ült. A kezében egy bögre gyógyteát tartott, és a haja kócos volt, látszólag elaludta, szépen szólva úgy nézett ki, mint egy sündisznó. Vetett rám egy pillantást a bögréje felett, mosolygott. - ’Reggelt. Rácsusszantam a szemben lévő székre és búzapelyhet szórtam egy tálba. A mamám epret és egy kis kancsó tejet rakott ki, és mindkettőből tettem a gabonapehelyhez. Lelkiismeretesen próbáltam megválogatni mit eszek, de mindig könnyebbnek tűnt, mikor anya itthon volt, ügyelt arra, hogy egy étkezés több legyen, mint amennyit én tíz perc alatt be tudok kapni. - Jól aludtál? - kérdezte. Bólintottam, mivel épp akkor kaptam be egy kanál pelyhet. - Elfelejtettem kérdezni tegnap este, - szólt anyám. - elvitted Scott-ot a városnézésre? - Lemondtam. - Talán legjobb lesz ennyiben hagyni. Nem voltam benne biztos, hogy hogyan reagálna, ha megtudná, hogy követtem a mólóhoz, aztán vele töltöttem az éjszakát egy springvale-i pool szalon

pincehelyiségében. A mamám az orrát ráncolta. - Mi ez… füstöt érzek? Na bumm. - Meggyújtottam pár gyertyát a szobámban reggel. - mondtam, megbánva, hogy nem szántam időt a zuhanyzásra. Biztos voltam benne, hogy a Z szaga beleivódott a ruhámba, a hajamba. A homlokát ráncolta. - Határozottan cigifüstöt érzek. - A széke hátracsúszott, felállva közelebb hajolt és szimatolt. Nincs értelme tovább titkolni. Idegesen összehúztam a szemöldököm. - Egy pool teremben voltam tegnap este. - Folt? - Lefektettünk egy szabályt nem is olyan régen, hogy semmilyen körülmények között nem mehetek sehová Folttal, amikor nincs itthon a mamám. - Ott volt, igen. - És? - Nem Folttal mentem, hanem Scott-al. - A nézéséből biztosra vettem, hogy ez rosszabb. - De mielőtt leszidsz, - sietve folytattam - csak azt akarom mondani, hogy megölt a kíváncsiság. Igazán nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy Parnell-ék mindent megtesznek, hogy Scott múltját ne fedjék fel. Miért van az, hogy mikor Mrs. Parnell kinyitja a száját, Scott máris ott van, hogy figyelje, mint egy héja? Mi rosszat követhetett el? Azt vártam, hogy anyám lábra ugrik, és szobafogságra ítél attól a pillanattól kezdve, hogy ma délután hazaértem az iskolából, egészen Július 4-ig, de így szólt: - Én is észrevettem. - Csak én látom úgy, vagy tényleg fél tőle? - folytattam, megkönnyebbülve, hogy jobban érdekelte Scott kibeszélése, mint az én büntetésem, amiért az estét egy hevenyészett pool teremben töltöttem. - Melyik anya fél a saját fiától? - tűnődött anyám hangosan. - Szerintem tudja a titkát. Tudja, mit tett. És Scott is tudja, hogy az anyja tudja. - Talán Scott egyetlen titka, hogy Nephilim, de nem hiszem. A tegnap esti reakciójából ítélve, mikor megtámadta a piros pólós Nephil, sejteni kezdtem, hogy nem tudta az igazat arról, ki is ő, vagy mire képes. Talán már rájött hihetetlen erejére, vagy hogy képes gondolatban kommunikálni, de valószínűleg nem tudta mivel magyarázni. De ha Scott és az anyja nem a Nephilim származást próbálják titkolni, akkor mit? Mit tett, amit ennyire fedezni kell? Harminc perccel később, besétáltam kémiára, ahol Marcie már az asztalunknál ült, a mobilján beszélt, teljesen semmibe véve ezzel a táblán lévő feliratot: MOBILTELEFON HASZNÁLATA TILOS, NINCS KIVÉTEL. Mikor meglátott, hátat fordított nekem és eltakarta a kezével a száját, nyilvánvalóan magányt akart. Mintha érdekelt volna. Mire odaértem az asztalhoz, csak a beszélgetés bájolgó részét kaptam el: „Én is szeretlek.” Becsúsztatta a mobilját egy zsebbe a táskája elején, és rám mosolygott. - A barátom. Nem jár iskolába. Egy pillanatnyi hirtelen jött önbizalomhiány után azon tűnődtem, vajon Folt volt-e a vonal másik végén, de megesküdött, hogy ami tegnap este közte és Marcie között történt nem jelentett semmit. Vagy őrjítő féltékenységbe lovallom magam, vagy hiszek neki. Megértően bólintottam. - Nehéz lehet egy bukott diákkal randizni. - Kac, kac. Csak hogy tudd, ki fogok küldeni egy SMS-t óra után mindenkinek, aki hivatalos az ez évi nyári partimra, kedd estére. Köztük vagy. - Mondta, mintegy mellékesen. - A legtutibb módja, hogy szabotáld a társasági életed, ha kihagyod a bulimat… nem mintha aggódnod kellene olyan miatt, ami neked nincs. - Éves nyári buli? Soha nem hallottam róla. Elővett egy sminkkészletet, ami egy kör alakú mintát koptatott a farmerja hátsó zsebére, és púdert kent az orrára. - Azért, mert még sosem voltál meghívva eddig. - Oké, várjunk csak. Miért hívott meg most Marcie? Attól még, hogy az én IQ-m kétszer akkora, mint az övé, észre kellett vennie a fagyos légkört közöttünk. Plusz, nincs egy közös barátunk sem. Vagy érdeklődési körünk, ami azt illeti. - Hú, Marcie. Ez igazán kedves, hogy meghívsz. Kicsit váratlan, de kedves. Mindenképpen megpróbálok ott lenni. - Csak nem túl buzgón. Marcie hozzám hajolt. - Láttalak tegnap este. A szívem kissé gyorsabban vert, de sikerült tartanom a hangszínemet. Egész diplomatikusan. - Aha, én is láttalak. - Olyan… őrületes volt. - Befejezetlenül hagyta a kijelentését, mintha tőlem várná a részletezést. - Azt hiszem. - Azt hiszed? Láttad a dákót? Soha sem láttam még ilyet senkitől. Keresztülszúrta az asztalon. Azok nem palából vannak? - A tömeg mögött álltam. Nem sokat láttam. Bocsi. - Nem szándékosan próbáltam keveset mondani; ez csak egy beszélgetés volt, amit nem akartam megejteni. És ezért akart meghívni a bulijába? Hogy elvesse a bizalom és barátság magvait a kapcsolatunkba, így majd elmondom neki, amit a tegnap éjszakáról tudok, bármi legyen is az? - Semmit sem láttál? - ismételte Marcie, kételkedve ráncolta a homlokát. - Nem. Tanultál a mai tesztre? A periódusos rendszer nagyját memorizáltam, de az alsó sor kifog rajtam. - Voltál mát ott pool-ozni Folttal? Láttál valaha ehhez hasonlót? Figyelmen kívül hagytam és kinyitottam a tankönyvemet.

- Hallottam, hogy szakítottatok Folttal. - mondta, máshonnan próbálkozva. Beszívtam egy kis levegőt, de egy kicsit későn, mivel az arcom már kimelegedett. - Ki szakított kivel? - kérdezte Marcie. - Számít? Marcie a szemöldökét ráncolta. - Tudod mit? Ha nem mondasz semmit, elfelejtheted a bulimat. - Amúgy sem mentem volna. A szemeit forgatta. - Mérges vagy, mert Folttal voltam a Z-ben múlt éjjel? Mert ő nem jelent számomra semmit. Csak szórakoztunk. Semmi komoly. - Aha, tényleg úgy nézett ki. - mondtam, épp elég cinizmussal a hangomban. - Ne légy féltékeny Nóra. Folt és én csak igazi jó barátok vagyunk. De ha érdekel, a mamám ismer egy jó kapcsolat-terapeutát. Szólj, ha szervezzelek be. Jobban meggondolva, elég drága a csaj. Úgy értem, tudom, hogy a mamádnak remek munkája van, meg minden… - Egy kérdés, Marcie. - a hangom hideg figyelmeztetésként hangzott, de a kezeim reszketettek az ölemben. Mit tennél, ha holnap felébrednél, és holtan találnád az apádat? Szerinted a mamád félidős állása a JC Penney-nél fedeznék a számlákat? Legközelebb, mielőtt felhozod a családi ügyeimet, képzeld magad a helyembe egy percre. Egyetlen icipici pillanatra. Egy hosszú pillanatig állta a tekintetemet, de az arckifejezése annyira érzéketlen volt, hogy kétlem, hogy elgondolkoztattam volna. Az egyetlen ember, akivel Marcie valaha is együtt tud érezni, az önmaga. Óra után Vee-t találtam a parkolóban. Elterült a Neon motorháztetején, a ruhaujja vállig feltűrve, napozott. Beszélnünk kell. - mondta, amint megjelentem. Ülőhelyzetbe húzta magát, és a napszemüvegét leengedte az orráig, hogy a szemembe nézhessen. - Te és Folt fasírtban vagytok, ugye? Felmásztam mellé a motorháztetőre. - Ki mondta? - Rixon. Megjegyezném, hogy ez fájt. Én vagyok a legjobb barátod, és nem egy barát barátjától kellene az ilyesmit megtudnom. Vagy egy volt pasi barátjától, - tette hozzá, miután végiggondolta. Rátette egyik kezét a vállamra és megszorította. - Hogy tartod magad? Igazán nem jól. De ez egyike volt azoknak a dolgoknak, amiket próbáltam a szívem mélyére temetni, és nem tudtam elásva tartani, ha beszéltem róla. Hátrahanyatlottam a szélvédőnek, a füzetemet használtam napellenzőnek. - Tudod mi a legrosszabb? - Hogy mindvégig igazam volt és most el kell szenvedned, ahogy azt mondom ’Én megmondtam’? - Vicces. - Nem titok, hogy Folt a baj. Az egész a-rossz-fiúnak-megváltás-kell dolga, de a csel az, hogy a rossz fiúk nem akarnak megváltást. Szeretnek rossz lenni. Szeretik az erőt, amit abból nyernek, hogy mindenfelé félelmet és pánikot keltenek az anyák szívében. - Ez igazán… elmés volt. - Bármikor, bébi. Sőt mi több… - Vee. Összecsapta a kezeit. - Hallgass ide. A legjobbat hagytam a végére. Szerintem itt az idő, hogy újraértékeld a prioritásaidat, ami a fiúkat illeti. Találnunk kell neked egy cserkészfiút, aki megmutatja milyen értékes is egy jó ember az életedben. Vegyük Rixon-t példának. Rászegeztem egy Most viccelsz velem nézést. - Zokon veszem ezt a tekintetet. - mondta Vee. - Rixon történetesen igazán rendes srác. Egymásra meredtünk három további másodpercig. - Oké, talán a cserkészfiú erőltetett, - mondta Vee - de az egész lényege az, hogy származhat előnyöd egy kedves srácból, egy srácból, akinek a ruhatára nem csak és kizárólag feketéből áll. Egyébként is mi a helyzet ezzel? Folt kommandósnak hiszi magát? - Együtt láttam Marcie-t és Foltot tegnap este. - mondtam egy szuszra. Kész. Kimondtam. Vee pislogott egy párszor, ezt emésztgetve. - Mi? - mondta, és leesett az álla. Bólintottam. - Láttam őket. A karjaival fonta körbe. Együtt voltak a pool szalonban, Springvale-ben. - Követted őket? Azt akartam mondani, hogy Jár nekem némi elismerés, de simán csak ennyit sikerült: - Scott meghívott pool-ozni. Vele mentem, és ott futottunk össze. - El akartam mondani Vee-nek mindent, ami ezután történt, de mint Marcie-nál, most is voltak dolgok, amiket nem magyarázhattam el neki. Hogyan meséltem volna a piros pólós Nephil-ről, vagy hogy átütötte a dákót az asztalon? Vee úgy nézett ki, mint aki eleped a válaszért. - Hát, mint mondtam, ha egyszer meglátod a fényt, soha nem fogsz visszafordulni. Talán van Rixon-nak egy barátja. Más, mint Folt, aki… - Esetlenül elhallgatott. - Nincs szükségem pasira. Munka kell. Vee vágott egy eltúlzott grimaszt. - Még több duma a melóról, uh. Nem túl csábító. - Kell egy autó, és ahhoz pénzre van szükségem. Azaz állásra. - Gondolatban rengeteg okot felsoroltam,

hogy miért vegyem meg a Volkswagen Cabriolet-et: A kocsi kicsi, ezért könnyű vele parkolni, és kis fogyasztású -- külön nyereség, figyelembe véve, hogy nem lesz sok pénzem üzemanyagra, miután leperkálom az ezer dollárt magáért a kocsiért. És noha tudtam, hogy nevetséges kapcsolatot éreznem valamivel, ami olyan élettelen és praktikus, mint egy autó, az életem változásának metaforájává kezdett válni a szememben. Szabadon mehetek, ahová csak akarok, amikor csak akarok. Az újrakezdés szabadsága. Szabadság Folttól és az összes közös emléktől, amikre még nem találtam ki, hogy vágjam rá az ajtót. - Az anyám barátja az Enzo’s egyik menedzsere, és felszolgálókat keresnek. - vetette fel Vee. - Semmit sem tudok a felszolgálásról. Vee vállat vont. - Kávét főzöl. Kitöltöd. Kiviszed a kis vágyakozó vendégeknek. Mennyire lehet nehéz? Negyvenöt perccel később, Vee és én a tengerparton voltunk, a sétányon mászkáltunk, a házinkat halogatva és diplomatikusan nézegetve a kirakatokat. Mivel egyikünknek sem volt állása és következésképpen pénze sem, felfrissítettük a kirakat-boltozási kézségeinket. Elértük a sétány végét és a szemünk egy pékségre vetődött. Gyakorlatilag hallottam Vee nyálát csorogni, ahogy az arcát az üveghez nyomta és egy fánkos dobozba bámult. - Azt hiszem egy egész órája nem ettem már. - mondta. - Mázas fánkok, jövünk, én állom. - Négy lépéssel előrébb járt, az ajtót húzta. - Azt hittem próbálsz pár kilót leadni a fürdőruha szezonra. Hogy vastag csontú vagy és egyenlíteni akarsz Rixon-al. - Te aztán tudod, hogy kell tönkretenni a hangulatot. Mindegy, hogyan árthatna egyetlen kicsi fánk? Soha nem láttam még Vee-t csak egy fánkot enni, de befogtam a számat. Fél tucat mázasat rendeltünk és éppen leültünk egy ablak melletti asztalhoz, mikor megláttam Scott-ot az üveg túloldalán. Az ablakhoz szorította a homlokát és mosolygott. Rám. Ijedtemben megugrottam. Egy ujját behajlította, kifelé hívogatott. - Mindjárt visszajövök. - mondtam Vee-nek. Követte a pillantásom. - Ez nem Scotty, a sexi? - Ne hívd már így. Mi lett a Scotty, a gyogyival? - Felnőtt. Minek akar veled beszélni? - Valami felismerésféle futott át az arcán. - Ó, nem. Tilos pótléknak használnod. Problémás -- te magad mondtad. Találunk majd neked egy kedves cserkészfiút, emlékszel? A vállamra akasztottam a hátitáskámat. - Nem használom. Mi van? - mondtam válaszolva arra, ahogy rám nézett. - Azt várod, hogy csak üljek itt és vegyem semmibe? Felkapta a tenyereit. - Csak siess, vagy a fánkod felkerül a veszélyeztetett fajok listájára. Megkerültem a sarkot odakint és visszasétáltam oda, ahol utoljára láttam Scott-ot. A járda egyik padján heverészett, zsebeibe akasztott hüvelykujjakkal. - Túlélted a tegnap estét? - kérdezte. - Még mindig itt vagyok, nem? Mosolygott. - Egy kicsit több izgalom, mint amihez szoktál? Nem emlékeztettem, hogy ő volt az, akit kifeszítettek egy Pool asztalra, amibe belefúródott egy dákó két centire a fülétől. - Bocs, hogy lógva hagytalak. - mondta Scott. - Úgy tűnik, találtál magadnak fuvart. - Ne aggódj miatta. - mondtam mogorván, nem véve a fáradságot, hogy elrejtsem a mérgemet. - Csak megtanultam, hogy soha többé ne menjek veled sehová. - Rád bízom. Van időd bekapni egy falatot? - Hüvelykujjával egy turista étterem felé bökött, lejjebb a sétányon. Alfeo’s. Évekkel ezelőtt már ettem ott az apámmal és emlékeztem a menüre, mert drága. Az egyetlen dolog a víz, amit öt dollár alatt kaphatok. Egy kóla, ha szerencsém van. Fontolóra véve az uzsoraárakat és a társaságot -- elvégre az utolsó emlékem Scott-ról, ahogy megpróbálta felpiszkálni a pólómat egy dákóval -semmit sem szerettem volna jobban, mint visszamenni a fánkomhoz. - Nem lehet. Vee-vel vagyok. - mondtam Scott-nak. - Mi történt a Z-ben múlt éjjel? Miután elmentem. - Visszakaptam a pénzem. - Valami abban, ahogy mondta azt sugallta, hogy nem volt ilyen egyszerű. - A mi pénzünket. - javítottam ki. - Otthon van a te részed. - mondta tétován. - Bedobom neked ma este. Aha, persze. Volt egy olyan érzésem, hogy elverte az összeset, meg még valamennyit. - És a pasi a piros pólóban? - kérdeztem. - Elszökött. - Igazán erősnek nézett ki. Neked is annak tűnt? Volt benne valami… más. Teszteltem, próbáltam kideríteni mennyit tudott, de csak egy zavaros magyarázatot adott: - Aha, azt hiszem. Szóval a mamám folyton azt hajtogatja, hogy menjek szórakozni, szerezzek új barátokat. Ne vedd sértésnek Grey, de te nem tartozol közéjük. Előbb vagy utóbb el kell hagyjalak. Ó, ne sírj. Csak emlékezz mindazokra a boldog pillanatokra, amiken együtt osztoztunk, és biztos vagyok benne, hogy vigaszt találsz. - Azért rángattál ki ide, hogy felbontsd a barátságunkat? Hogy lettem ilyen szerencsés? Scott nevetett. - Azt gondoltam, a pasiddal kezdem. Mi a neve? Kezdem azt hinni, hogy csak képzeletbeli barátod. Úgy értem, sohasem látlak benneteket együtt.

- Szakítottunk. Egy kicsavart mosolyra hasonlító valami kúszott az arcára. - Aha, ezt hallottam én is, de akartam látni a reakciódat. - Hallottál rólam és Foltról? - Valami dögös maca, Marcie, mondta nekem. Beleszaladtam a benzinkúton, és úgy intézte, hogy odajött és bemutatkozott. Mellesleg azt mondta, pancser vagy. - Marcie beszélt neked rólam és Foltról? - A gerincem megmerevedett. - Akarod a tanácsomat? Őszinte pasi-a-csajnak tanácsot? Felejtsd el Foltot. Lépj tovább. Találj egy srácot, aki azért van oda, amiért te. Tanulás, sakk, halott bogarak gyűjtése és osztályozása… és komolyan gondold meg, hogy befesteted a hajad. - Tessék? Scott az öklébe köhögött, de nem tévesztett meg, egy mosolyt takart el vele. - Legyünk őszinték. A vörös fej teher. Elkeskenyedtek a szemeim. - Nincs vörös hajam. Teljes erőből vigyorgott. - Lehetne rosszabb. Lehetne narancs. Gonosz-boszis narancs. - Te mindenkivel ilyen totál bunkó vagy? Hát ezért nincsenek barátaid. - Kicsit durva a szélek körül, ennyi. Feltoltam a napszemüvegem a fejem tetejére és közvetlenül a szemébe néztem. - Megjegyezném, hogy nem sakkozok, és nem gyűjtök rovarokat. - De tanulsz. Tudom. Ismerem az ilyet. Az egész személyed jellemzése két szóban körülírható. Mániákus megszállott. Csak egy tipikus OCD5-s eset. Leesett az állam. - Oké, talán tanulok egy kicsit. De nem vagyok unalmas… nem annyira. - Legalábbis reméltem, hogy nem. - Szemlátomást egyáltalán nem ismersz. - Reeeendben. - Jó. - mondtam védekezően. - Mi az, ami érdekel téged, és szerinted én nem szeretném? Ne nevess. Komolyan mondom. Nevezz meg egy dolgot. Scott megvakarta a fülét. - Voltál valaha bandaversenyen6? Hangos, rögtönzött zene. Hangos, engedetlen tömeg. Csomó botrányos sex a fürdőszobákban. Tízszer több adrenalin, mint a Z-ben. - Nem. - mondtam, kicsit habozva. - Felveszlek vasárnap este. Hozok hamis személyit. - Felvonta a szemöldökét és megtisztelt egy önző, gúnyos mosollyal. - Nem probléma. - mondtam, nemtörődöm arcot próbáltam vágni. Technikailag megszegem a szavamat, ha megint elmegyek Scott-al, de nem állhattam itt és hagyhattam, hogy unalmasnak nevezzen. És határozottan nem hagyhattam, hogy vörös fejűnek nevezzen. - Mit vegyek fel? - Törvényileg megengedhető legkevesebbet. Majdnem megfulladtam. - Nem tudtam, hogy ennyire odavagy a zenekarokért. - mondtam, amint helyreállt a légzésem. - Basszusoztam Portland-ban egy Geezer nevű bandában. Remélem, hogy bevesz valamelyik helyi. A terv, hogy felkutatom a tehetségeseket vasárnap este. - Mókásnak hangzik. - hazudtam. - Benne vagyok. - Később is visszakozhatok. Egy gyors SMS elintézi. Jelenleg egyedül azzal kell törődnöm, hogy ne hagyjam Scott-nak, hogy szemtől-szembe lenyúlbélázzon. Scott és én elváltunk, és az asztalunknál találtam a várakozó Vee-t és a félig megevett fánkomat. - Ne mond, hogy nem figyelmeztettelek. - mondta, figyelve, ahogy szemügyre veszem a fánkomat. - Mit akart Scotty? - Meghívott egy bandaversenyre. - Ó anyám. - Utoljára mondom, nem vagyok olyan hangulatban. - Ha te mondod. - Nóra Grey? Vee és én felnéztünk, és a pékség egyik alkalmazottját találtuk az asztalunknál álldogálva. A munkaruhájához tartozott egy levendula póló és egy hozzá illő levendula névcímke, amin a MADELINE volt olvasható. - Elnézést, te vagy Nóra Grey? - kérdezte tőlem másodszorra is. - Igen. - mondtam, azt találgatva, honnan tudja a nevemet. Egy manila borítékot szorongatott a mellén, és most odatartotta nekem. - Ez a tiéd. - Mi ez? - kérdeztem a borítékot átvéve. Vállat vont. - Egy srác csak odajött és kérte, hogy adjam át neked. 5

obsessive-compulsive disorder:

mentális betegség egy formája, a beteg mindig ugyanazt csinálja újra és újra. És nem tudja abbahagyni. 6 Battle of Bands egy verseny, amelyen általában rock vagy metal zenekarok indulnak a legjobb banda címért.

- Milyen srác? - kérdezte Vee, a nyakát nyújtogatva lesett körbe a pékségben. - Már elment. Azt mondta, hogy fontos, hogy Nóra megkapja a borítékot. Azt hittem, talán a barátod. Egyszer egy pasas virágokat küldetett ide és kérte, hogy adjuk át a barátnőjének. A nő ott ült az asztalnál a hátsó sarokban. - mutatta és mosolygott. - Még mindig emlékszem. Becsúsztattam az ujjamat a borítékba és belepillantottam. Egy papírlap volt benne egy nagy gyűrűvel. Semmi más. Felnéztem Madeline-re, akinek liszttől volt maszatos az arca. - Biztos, hogy ezt nekem szánták? - A srác pont rád mutatott és azt mondta ’Add ezt át Nóra Grey-nek’. Te vagy Nóra Grey, ugye? Elkezdtem felbontani a borítékot, de Vee rátette a kezét az enyémre. - Bocsáss meg, - mondta Madelinenek, - de szeretnénk egyedül lenni. - Szerinted kitől van? - kérdeztem Vee-t, amint Madeline hallótávolságon kívül került. - Nem tudom, de libabőrös lettem, mikor átadta neked. Vee szavaira az én hátamon is a hideg futkosott. - Szerinted Scott volt? - Nem tudom. Mi van a borítékban? - Átcsusszant a mellettem lévő székre, hogy közelebbről lássa. Kihúztam a gyűrűt, és csendben tanulmányoztam. Ránézésre meg tudtam mondani, hogy a hüvelykujjamra is túl nagy lenne -- határozottan egy férfi gyűrűje. Vasból készült, és a gyűrű éke, ami tipikusan egy kő szokott lenni, egy domború kézlenyomat volt. Egy kéz, feszes, fenyegető ökölbe szorítva. A gyűrű éke elfeketedett és úgy tűnt, mintha megégett volna egy bizonyos ponton. - Mi a… - kezdte Vee. Elhallgatott, mikor kihúztam a papírt. Fekete filccel egy üzenetet firkantottak rá: EZ A GYŰRŰ A FEKETE KÉZHEZ TARTOZIK. Ő ÖLTE MEG AZ APÁDAT.

8 Fejezet Vee állt fel először a székéről. Rohantam utána, a pékség ajtajáig, ahol kitódultunk a vakító napsütésbe. Szemeinket árnyékolva néztünk szét a sétányon mindkét irányba. Lesiettünk a homokhoz, és ott is körbenéztünk. A parton mindenfelé emberek voltak, de egy ismerős arcot sem láttam. A szívem dübörgött, és megkérdeztem Vee-től: - Mit gondolsz, csak vicc volt? - Én nem nevettem. - Scott volt? - Talán. Végül is épp itt volt. - Vagy Marcie? - Marcie volt az egyetlen ember, akire gondolni tudtam, hogy annyira tapintatlan, hogy ilyet csináljon. Vee hirtelen rám nézett. - Heccnek? Lehet. De Marcie ilyen kegyetlen? És venné a fáradtságot? Ez sokkal bonyolultabb, mint mellékesen tenni egy bántó megjegyzést. Az üzenet, a gyűrű--meg az átadás módja. Ez tervezést igényelt. Marcie olyan embernek tűnik, aki elunja magát öt perces tervezés után. - Járjunk utána. - mondta Vee, visszafelé sétálva a pékséghez. Odabent félrevonta Madeline-t. - Beszélnünk kell. Hogy nézett ki a srác? Alacsony? Magas? Barna hajú? Szőke? - Sapkát és napszemüveget viselt. - válaszolta Madeline, lopva pillantgatott a pékség többi dolgozója felé, akik figyelni kezdték Vee-t. - Miért? Mi volt a borítékban? - Ennél jobban kell csinálnod. - mondta Vee. - Mit viselt pontosan? Volt valami csapatjelzés a sapkáján? Volt arcszőrzete? - Nem emlékszem. - hebegte Madeline. - Egy fekete sapka. Vagy talán barna. Azt hiszem farmert viselt. - Azt hiszed? - Gyere, - mondtam, Vee karját húzgálva. - Nem emlékszik. Egy pillanatra Madeline szemeibe néztem. Köszi a segítséget. - Segítséget?- mondta Vee - Nem segített semmit. Nem lehet csak úgy borítékokat átvenni idegenektől és nem emlékezni, hogy néznek ki! - Azt hitte, a barátom. - mondtam. Madeline nyomatékosan bólintott. - Azt hittem! Sajnálom! Azt hittem, ajándék! Valami rossz volt a borítékban? Akarod, hogy hívjam a rendőrséget? - Azt akarjuk, hogy emlékezz, hogy nézett ki az a pszihopata. - vágott vissza Vee. - Fekete farmer! - bökte ki Madeline hirtelen. - Emlékszem, hogy fekete farmert visel. Úgy értem, majdnem biztos. - Majdnem biztos? - mondta Vee. Kihuzigáltam az üzletből, le a sétányon. Miután volt ideje lenyugodni azt mondta: - Bébi, sajnálom. Először bele kellett volna néznem a borítékba. Az emberek hülyék. És bárki is adta neked azt a borítékot, ő a leghülyébb

mind közül. Boldogan lenindzsa-csillagoznám őket, ha lehetne. Tudtam, hogy a feszültséget próbálta enyhíteni, de az agyam öt lépéssel előrébb járt. Többet nem gondoltam apám halálára. Egy boltok közötti szűk részhez értünk, és lehúztam őt a járdáról, a két épület közé szorítottam. Figyelj, beszélnem kell veled. Tegnap azt hiszem, láttam apámat. Itt, a stégnél. Vee rám bámult, de nem mondott semmit. - Ő volt, Vee. Ő volt. - Kislány… - kezdte kételkedve. - Szerintem még mindig él. - Az apámat zárt koporsóban temették el. Talán tévedés történt, egy félreértés, és nem az én apám volt, aki meghalt azon az éjszakán. Lehet, hogy amnéziában szenved, és ezért nem jött haza. Talán valami más akadályozza benne. Vagy valaki más… - Nem tudom, hogy mondjam meg, - mondta Vee, nézett fel, re, mindenhová, csak rám nem. - De nem jön vissza. - Akkor mivel magyarázod, amit láttam? - mondtam védekezőn, fájt, mindenki közül pont ő nem hisz nekem. Könnyek szúrták a szemeimet, gyorsan kisöpörtem őket. - Valaki más volt. Egy másik ember, aki hasonlít apádra. - Nem voltál ott. Őt láttam! - Nem akartam kifakadni. De nem fogok belenyugodni a tényekbe. Nem, miután annyi mindenen keresztülmentem. Két hónappal ezelőtt levetettem magam tornaterem tetőgerendájáról az iskolában. Tudtam, hogy meghaltam. Nem tagadhatom le, amire emlékszem abból az éjszakából. És mégis. És mégis élek. Van esély rá, hogy apám is él. Tegnap láttam. Láttam. Talán közölni akar velem valamit, üzenni. Tudatni akarta velem, hogy még mindig él. Azt akarta, hogy nem mondjak le róla. Vee megrázta a fejét. - Ne tedd ezt. - Nem mondok le róla. Nem, amíg nem tudom az igazságot. Ki kell derítenem mi történt azon az éjjelen. - Nem, nem kell. - mondta Vee határozottan. - Hagyd apád szellemét békében pihenni. Az áskálódás nem változtat a múlton -- hanem újra átéled miatta. Hagyjam apám szellemét békében nyugodni? És mi lesz velem? Hogyan pihenhetnék én, amíg nem tudom az igazságot? Vee nem értette. Nem ő volt, akinek az apját megmagyarázhatatlanul és erőszakosan elragadták. Az ő családja nem omlott össze. Még mindig meg van mindene. Egyedül a remény maradt nekem. Az egész vasárnap délutánt az Enzo’s Bistro-ban töltöttem a periódusos rendszer elemeinek társaságában, minden erőmmel a házira összpontosítva, megpróbálva kiszorítani minden gondolatot apámról, vagy a borítékról, amit kaptam, és ami szerint a Fekete kéz a felelős a haláláért. Biztos csak poén volt. A boríték, a gyűrű, az üzenet -mind valaki kitervelt kegyetlen vicce. Talán Scott-é, talán Marcie-é. De őszintén hiszem, hogy egyikük sem. Scott őszintének tűnt, mikor részvétét nyilvánította nekem és a mamámnak. És Marcie kegyetlensége majdnem mindig éretlen és spontán. Mivel egy számítógép előtt ültem, és már bejelentkeztem, rákerestem az interneten a Fekete Kézre. Be akartam bizonyítani magamnak, hogy nincs valóságalapja az üzenetnek. Valószínűleg valaki megtalálta a gyűrűt egy használtcikk boltban, ügyesen kitalálta a Fekete Kéz nevet, követett a sétányra, és megkérte Madeline-t, hogy adja át a borítékot. Visszagondolva, nem is számított, hogy Madeline nem emlékezett arra, hogy hogy nézett ki a srác, mivel valószínűleg nem ő állt a tréfa mögött. Az az ember valószínűleg találomra megállított egy srácot a sétányon, és fizetett neki pár dollárt, hogy kézbesítse a borítékot. Én így csináltam volna. Ha egy beteg, elmezavaros ember lennék, aki mások szenvedését élvezi. Egy oldalnyi Fekete Kézre mutató link bukkant fel a monitoron. Az első egy titkos társaság volt, akik állítólag meggyilkolták ausztriai Ferenc Ferdinánd főherceget 1914-ben, ezzel taszítva a világot az Első Világháborúba. A következő link egy rockbandára mutatott. A Fekete Kéz volt egy vámpírcsoport is egy szerepjátékban. Végül, az 1900-as évek elején, egy olasz bandát neveztek Fekete Kéznek, akik egy csapásra meghódították New Yorkot. Egyik linken sem volt említés Maine-ről. Egyik képen sem volt rajta az öklös vasgyűrű. Látod? Mondtam magamnak. Tréfa. Rájöttem, hogy épp ahhoz a témához kalandoztam, amire nem szándékoztam gondolni sem, a szemeimet újra az előttem elterülő házira szegeztem. Értelmet kellett találnom a kémiai formuláknak és atomtömeget számolnom. Közeledik az első kémiai laborom, és Marcie-val, mint a partneremmel, a legrosszabbra készülök, így ráhúzok pár extra órát suli után, hogy tovább vonszolhassam a csaj teljes testtömegét. Beütöttem pár számot a számológépembe, aztán gondosan átírtam a válaszomat a füzetembe, fejben hangosan ismételve, hogy kizárjam a gondolatokat a Fekete Kézről. Ötkor felhívtam anyámat, aki New Hampshire-ben volt. - Csak bejelentkezem. - mondtam. - Hogy megy a meló? - Ahogy szokott. Te? - Az Enzo’s-ban vagyok, tanulni próbálok, de a mangó turmixom folyamatosan csábítgat. - Na, most megéheztem.

- Vagy éhes annyira, hogy haza gyere? A „nem rajtam múlik” sóhajok egyikét hallatta. - Bárcsak tudnék. Palacsintát és turmixot fogunk készíteni szombaton reggelire. Hatkor Vee hívott, és rábeszélt, hogy menjünk tekerni a konditerembe. Hét harminckor tett ki a parasztháznál. Épp csak befejeztem a zuhanyzást és a hűtő előtt álltam, a maradékot vadászva, amit a mamám rakott be tegnap indulás előtt, amikor hangos kopogtatás hallatszott a bejárati ajtónál. Belebandzsítottam a kukucskálóba. Az ajtó túloldalán Scott Parnell békejelet mutatott. - Bandaverseny! - hangosan mondtam ki, homlokomra csaptam a tenyeremmel. Teljesen elfelejtettem lemondani. Lenéztem a pizsamanadrágomra és nyögtem egyet. Miután hiába próbáltam felborzolni a vizes hajamat, elfordítottam a zárat és kinyitottam az ajtót. Scott a pizsimet nézte. - Elfelejtetted. - Viccelsz? Ezt vártam egész nap, csak egy kicsit késésben vagyok. - Hátramutattam a vállam felett a lépcsőre. - Felöltözök. Miért nem… melegítesz egy kis kaját? Egy kék Tupperware-ban van a hűtőben. Kettesével vettem a lépcsőfokokat, becsaptam a hálóm ajtaját, és hívtam Vee-t. - Most azonnal át kell jönnöd. - mondtam. - Épp menni készülök a bandaversenyre Scott-al. - Azért hívtál, hogy féltékennyé tegyél? Az ajtóhoz nyomtam a fülem. Úgy hangzott, mintha Scott a konyhaszekrény ajtókat nyitogatta volna. Eddigi tudásom alapján vényköteles gyógyszerek vagy sör után kutakodott. Mindkét esetben csalódni fog, hacsak nem azt reméli, hogy a vastablettáimtól el lehet szállni. - Nem próbállak féltékennyé tenni. Nem akarok egyedül menni. - Akkor mond meg neki, hogy nem mész. - Az a helyzet… úgy szólván menni akarok. - Fogalmam sincs, honnan jött ez a hirtelen vágy. Mindössze annyit tudtam, hogy nem akartam egyedül tölteni az estét. Bevetettem egy egész napi házit, utána tekertem, és a legutolsó, amit akartam, hogy egyedül maradjak itthon ma este, és a hétvégi házimunkákat soroló listámat ellenőrizgessem. Jó voltam egész nap. Ilyen jó legyen az egész életem. Megérdemeltem egy kis szórakozást. Scott nem a világ legjobb randija, de nem is a legrosszabb. - Jössz, vagy nem? - El kell ismernem, sokkal jobban hangzik, mint spanyol igéket ragozni egész este a szobámban. Felhívom Rixon-t, megkérdezem, akar-e ő is jönni. Letettem, és gyors leltárt vettem a ruhásszekrényemről. Egy fakó selyem pántos póló, egy miniszoknya, átlátszatlan harisnya és balettcipő mellett döntöttem. Parfümöt fújtam a levegőbe és átsétáltam alatta, hogy gyenge grapefruit illatom legyen. Az agyam egyik kis zugában azon tűnődtem, vajon miért vesztegetem az időmet azzal, hogy kicsípjem magam Scott-nak. Semmire sem fogja vinni, nincs bennünk semmi közös, és a rövid beszélgetéseink többsége egymás piszkálásából áll. Nem csak azért, hanem mert Folt mondta, hogy maradjak távol tőle. És ekkor esett le. Esélyes, hogy vonzódom Scott-hoz valamilyen mélyen gyökerező lelki ok miatt, ami ellenkezéssel és bosszúvággyal jár. És mindez Foltra vezethető vissza. Ahogy látom, két dolgot tehetek: otthon ülök és hagyom, hogy Folt irányítja az életemet, vagy sutba dobom a vasárnapi-jótanuló önmagamat és jót szórakozom. És bár még nem voltam kész, hogy beismerjem, reméltem, hogy Folt rájön, hogy elmentem Scott-al a bandaversenyre. Reméltem, hogy ha arra gondol, hogy egy másik sráccal vagyok, megőrjíti. Lelkiekben felkészültem, előrehajtottam a fejemet, megszárítottam a hajamat éppen csak annyira, hogy látszódjanak a fürtjeim, és belibbentem a konyhába. - Kész. - mondtam Scott-nak. Ma este másodjára nézett végig tetőtől talpig, de ezúttal sokkal magabiztosabbnak éreztem magam. - Jól nézel ki, Grey. - mondta. - Csak utánad. - mosolyogtam, a baráti viszony kedvéért, de ideges voltam. Ami nevetséges, hiszen Scottról beszélünk. Barátok voltunk. Még barátok sem. Ismerősök. - A belépő tíz dolcsi. Megálltam egy pillanatra. - Ó. Rendben. Tudtam. Odafelé menet megállhatnánk egy automatánál? - Ötven dollár szülinapi pénz csücsült a folyószámlámon. Már a Cabriolet-re tettem félre, de nem mintha az a mínusz tíz dollár ölné meg az üzletet. Amilyen tempóban gyűjtögetek, egyébként sem fogom tudni megvenni a Cabriolet-et a huszonötödik szülinapom előtt. Scott egy maine-i jogosítványt lökött a konyhaasztalra, rajta az én évkönyv fényképemmel. - Kész vagy, Marlene? Marlene? - Nem vicceltem a hamis személyivel. Nem gondoltad meg magad, ugye? - Úgy vigyorgott, mint aki pontosan tudta, mennyire megugrott a vérnyomásom az illegális személyi használatának gondolatára, és arra tette fel minden pénzét, hogy öt másodpercen belül visszakozom. Négy, három, kettő… Felkaptam a személyit a szekrényről. - Kész. Scott átvezette a Mustang-ot Coldwater központján, a város másik fele felé, le egy pár kanyargós hátsó úton és

keresztül a vasúti síneken. Felhajtott egy négyemeletes raktárépület előtt, amelyet elborított és befutott a gaz. Emberek hosszú sorban várakoztak az ajtó előtt. Annyit megértettem, hogy az ablakok belülről lettek elfedve fekete papírral, de a ragasztás repedéseiben láttam a stroboszkóp fényeit. Egy kék neonfelirat világított az ajtó felett: A SÁTÁN TÁSKÁJA Jártam már a városnak ezen a részén, negyedikben, mikor a szüleim idehoztak engem és Vee-t egy Halloweenre megrendezett kísértetjárta házhoz. Soha nem voltam még A Sátán Táskájában, de ránézésre biztos voltam benne, hogy a mamám jobban szeretné, ha ez így is maradna. Hirtelen eszembe ötlött Scott leírása a helyről. Hangos, rögtönzött zene. Hangos, engedetlen tömeg. Csomó botrányos sex a fürdőszobákban. Ó anyám. - Itt kiteszlek. - mondta Scott, a járdához kormányozva. - Keress nekünk jó helyet. Középen, közel a színpadhoz. Kimásztam és a sor végére sétáltam. Őszintén szólva, még soha nem voltam olyan klubban, ahol belépőt kellett fizetni. Még soha nem voltam klubban, punktum. Az éjszakai életem Vee-vel való filmnézésből és jégkrémezésből állt. A mobilom Vee csengőhangját játszotta. - Hallom a hangoló zenét, de csak vasúti síneket és elhagyatott marhavagonokat látok. - Pár háztömbnyire vagy. A Neon-nal jössz vagy gyalog? - A Neon-nal. - Megyek, megkereslek. Kihúzódtam a sorból, ami percenként nőtt. A háztömb végénél, a sarkot megkerülve a sínek felé vettem az irányt, amin Scott átjött a Mustang-al. A járda repedezett és egyenlőtlen volt az éveken át való elhanyagoltságtól, és a ritkán elhelyezett utcai világításban figyelnem kellett hová lépek, nehogy leverjem a lábujjamat és elbotoljak. A raktárépületek sötétek voltak, az ablakaik kifejezéstelen szemek. A raktárakat a graffitivel festett házak váltották le. Több mint száz évvel ezelőtt valószínűleg ez volt Coldwater központja. Többé már nem. A hold hátborzongató, áttetsző fényt vetett az épületek temetőjére. A testem köré fontam a karjaimat és gyorsabban sétáltam. Két háztömbbel odébb egy alak öltött testet a ködös sötétségből. - Vee? - szóltam oda. A figura jött felém, fejét lehajtva, zsebre tett kézzel. Nem Vee, hanem egy férfi, magas és karcsú, széles vállakkal és halványan ismerős testtartással. Nem éreztem különösebben kellemesnek, hogy egy férfi mellett haladjak el egyedül, ezen a szűk járdán, és a zsebemben lévő telefonomért nyúltam. Már majdnem hívtam Vee-t, hogy megtudjam, hol van pontosan, mikor a férfi egy utcai lámpa alatt ment el. Az apám bőr bomber dzsekijét viselte. Gyorsan megálltam. Teljesen tudtán kívül volt a jelenlétemnek, felmászott pár lépést jobbra, és eltűnt az egyik elhagyatott ház belsejében. A tarkómon felállt a szőr. - Apa? Automatikusan futásnak eredtem. Átkeltem az úton, anélkül, hogy törődtem volna a forgalommal, tudtam, hogy nincs ott senki. Mikor odaértem a házhoz, amibe láttam bemenni, megpróbáltam kinyitni a magas duplaajtókat. Zárva. Megráztam a kilincset, az ajtót zörgetve, de azok nem engedtek. A kezeimet a szemem köré hajlítva átlestem az egyik ajtó melletti ablakon. A villany nem égett, de meg tudtam különböztetni egy rakás bútort, amik fakó lepedőkkel voltak letakarva. Mindenhol a szívem vert. Az apám élt? Mindvégig -- itt lakott? - Apa! - hívtam az üvegen át. - Én vagyok… Nóra! A házban, a lépcső tetején a cipői eltűntek a folyosón. - Apa! - kiabáltam, az üveget verve. - Idekinn vagyok! Messzebb hátráltam, hátra döntött fejjel a második emeleti ablakot néztem, figyelve, mikor halad el az árnyéka. A hátsó bejárat. Ahogy az ötlet felmerült bennem, azonnal cselekedtem. Leszaladtam a lépcsőkön, becsusszanva ez és a következő ház közötti szűk átjáróra. Persze. A hátsó ajtó. Ha az nyitva, be tudok jutni apához-Jég csókolt tarkón. A fagy lábujjhegyen lépdelt végig a gerincemen, megbénítva egy pillanatra. Az átjáró végén álltam, az udvarra szegezett szemekkel. A bokrok engedelmesen hajlongtak a szélben. A nyitott kapu a zsanérjain nyikorgott. Nagyon lassan hátrálni kezdtem, de nem azért, mert hittem a csendnek. Nem azért, mert nem hittem, hogy egyedül vagyok. Éreztem már így ezelőtt, és mindig veszélyt jelzett. Nóra, nem vagyunk egyedül. Más is van itt. Menj vissza! - Apa? - suttogtam, a fejem hasogatott. Menj, keresd meg Vee-t. El kell menned! Majd megkereslek. Siess! Nem érdekelt, mit mondott -- nem megyek el. Nem, amíg nem tudom, mi folyik itt. Nem, amíg nem láttam. Hogyan várhatja el tőlem, hogy elmenjek? Ő itt volt. Megkönnyebbülés és ideges izgalom hulláma csapott fel bennem, elsöpörve minden félelmet.

- Apa? Hol vagy? Semmi. - Apa? - próbáltam újra. - Nem megyek el. Ezúttal jött válasz. A hátsó ajtó nyitva. Megfogtam a fejemet, visszhangoztak benne a szavak. Most valahogy más volt a hangja, de nem eléggé feltűnően ahhoz, hogy gyanakodjak. Kissé hidegebb, talán? Élesebb? - Apa? - suttogtam, alig hallhatóan. Bent vagyok. Most hangosabb volt a hangja, egy igazi hang. Ezúttal nem csak a fejemben, hanem a fülemben is. A ház felé fordultam, biztos az ablakon szólt ki. Leléptem a köves útról, próbaképpen ráfektettem a tenyeremet az ablaküvegre. Kétségbeesetten akartam, hogy ő legyen az, de ugyanakkor mindenhol libabőrös voltam, ami arra figyelmeztet, hogy trükk is lehet. Egy csapda. - Apa? - A hangom el-elhalt. - Félek. Az üveg túloldalán, a kezem tükörképeként, öt ujjbegy igazodott az enyéimhez. Az apám arany karikagyűrűje volt a bal kezének gyűrűsujján. A szívem olyan gyorsan vert, hogy szédültem. Ő volt az. Az apám centikre van. Él. Gyere be, Nóra. Nem bántalak. Gyere, Nóra. A siettető hangnem megrémisztett. Az ablakon karmolásztam, próbáltam megtalálni a reteszt, kétségbeesett szükségét éreztem, hogy megölelhessem őt és megakadályozzam, hogy újra elhagyjon. Könnyek folytak le az arcomon. Gondoltam rá, hogy körbefutok a hátsó ajtóhoz, de nem tudtam rávenni magam, hogy ott hagyjam őt, még ha csak pár másodpercre is. Nem veszthettem el újra. Most jobban odanyomtam a tenyeremet az ablakhoz. - Itt vagyok, apa! Az üveg megfagyott az érintésemre. Apró jégszálak ágaztak szét az üvegen, pattogó hang kíséretében. A kezemből fakadó hirtelen hidegre eltántorodtam, de a bőröm odaragadt az üveghez. Odafagyott. Felkiáltottam, próbáltam magam a másik kezemmel kiszabadítani. Az apám keze kámforként hatolt át az ablaküvegen és az enyémre kulcsolódott, fogva tartva, így nem tudtam elfutni. Durván előrerántott, a téglák a ruhámat szaggatták, a karom hihetetlen módon eltűnt az ablakban. A rémült tükörképem bámult vissza rám, a szám riadt sikolyra nyitva. Egyetlen gondolattól lüktetett a fejem, hogy ez nem lehet az apám. - Segítség! - kiáltottam. - Vee! Hallasz? Segíts! Egyik oldalról a másikra vetődve, a súlyomat kihasználva próbáltam kiszabadulni. Éles fájdalom hasított az alkaromba, abba, amit fogva tartott, és egy kés képe égett az agyamba, olyan intenzitással, hogy azt hittem a fejem kettészakad. Tűz nyaldosta az alkaromat -- megvágott. - Hagyja abba! - visítottam. - Ez fáj! Éreztem a férfi jelenlétét, szétfeszítette a fejemet, az ő szemeivel láttam az enyémek helyett. Mindenhol vér volt. Fekete és csúszós… és az enyém. A torkomba gyűlt az epe. - Folt! - sikoltottam az éjszakába, rémülettel teljesen és abszolút kétségbeeséssel. A kéz elengedett és hátraestem a földre. Ösztönösen a felsőmhöz szorítottam a sebesült karomat, hogy elállítsam a vérzést, de meglepetésemre sehol sem volt vér. Sem vágás. Levegőt nyeltem, az ablakra bámultam. Tökéletesen érintetlen, visszatükrözte a mögöttem lévő fát, ami előre-hátra hajladozott az éjjeli szellőben. Lábra pattantam és kibotorkáltam a járdára. A Sátán Táskája felé rohantam, pár lépésenként a vállam fölött pillantgattam hátra. Vártam, hogy mikor látom az apámat -- vagy a hasonmását -- előbukkanni valamelyik házból, késsel a kezében, de a járda üres maradt. Az út túloldala felé vettem az irányt és egy szemvillanással hamarabb láttam meg valakit, mint ahogy belérohantam. - Hát itt vagy. - mondta Vee, ezzel elérte, hogy megnyugodjak, így visszanyeltem egy sikolyt. - Azt hiszem, elkerültük egymást. Odaértem a Sátán Táskájához és elindultam keresni téged. Jól vagy? Úgy nézel ki, mint aki mindjárt kidobja a taccsot. Nem akartam tovább az utcasarkon állni. Azon töprengve, hogy mi történt annál a háznál, önkéntelenül is felidéztem, mikor elütöttem Chauncey-t a Neon-nal. Pillanatokkal később a kocsi újra a régi lett, nem maradt bizonyítéka a balesetnek. De ezúttal ez személyes volt. Most az apám volt. A szemeim égtek, és az állam remegett, miközben beszéltem. - Azt… azt hiszem, megint láttam az apámat. Vee körém fonta karjait. - Bébi. - Tudom. Nem volt valódi. Nem volt igazi. - ismételtem, próbálva nyugtatni magamat. Többször pislogtam egymás után, a könnyek elhomályosították a látásomat. De igazinak éreztem. Olyan igazinak… - Akarsz róla beszélni? Miről beszélhetnék? Megkísértettek. Valaki szórakozik az agyammal. Játszik velem. Egy bukott angyal? Egy Nephil? Az apám szelleme? Vagy csak a saját agyam árult el? Nem mintha ez lett volna az első alkalom, hogy azt képzeltem, az apámat látom. Azt hittem üzenni próbál nekem, de lehet hogy ez csak egy önvédelmi mechanizmus. Talán az agyam láttat velem dolgokat, amiket nem voltam hajlandó elfogadni, hogy örökre elvesztek. Betöltöm az ürességet, mert ez könnyebb, mint belenyugodni.

Bármi is történt ott, nem volt valóságos. Az nem az apám volt. Ő soha nem bántana engem. Ő szeretett. - Menjünk vissza a Sátán Táskájához. - mondtam, erőtlenül lihegve. Távol akartam kerülni a háztól, amilyen gyorsan csak lehet. Még egyszer mondtam magamnak, hogy bárki volt is az, nem az apám volt. A visszhangos zsivaj, bongás, és a dobok és gitárok sírása egyre hangosabb lett, ahogy a show-ra készültek elő, és miközben a pánikom alábbhagyott, éreztem, ahogy a pulzusom lassul. Volt valami megnyugtató a gondolatban, hogy belevetem magam a benti forgatagba, testek száza zsúfolódott össze a raktárépületben. A történtek ellenére nem akartam hazamenni és nem akartam egyedül lenni; be akartam bújni a tömeg közepébe. Ereje van a sokaságnak. Vee megragadta a csuklómat és megállított. - Az az, akire gondolok? Fél házzal feljebb, Marcie Millar mászott be egy autóba. A testét mintha beleöntötték volna egy apró fekete ruhadarabba, ami elég rövid volt ahhoz, hogy megmutassa a fekete combfix-ét és harisnyakötőjét. Magas, térd felett érő csizmák, és egy fekete kalap egészítette ki a szerelését. De nem a kinézete ragadta meg a figyelmemet. Hanem az autó. Egy csillogó fekete Jeep Commander. A motor felbőgött, és a Jeep befordult a sarkon és eltűnt szem elől.

9 Fejezet - Szent szar. - suttogta Vee. - Jól láttam? Tényleg Marcie-t láttam Folt Jeep-jébe bemászni? - Nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de olyan volt, mintha valaki szögeket nyomott volna le a torkomon. - Csak én vettem észre - mondta Vee, - vagy te is láttad a piros tangáját kivillanni a ruhája alól? - Az nem ruha volt. - mondtam, nekidőltem egy épületnek, hogy megtámasszon. - Próbáltam optimista lenni, de igazad van. Az nem ruha volt. Hanem egy csőtop lehúzva a csontos seggéig. Az egyetlen dolog, ami nem engedi, hogy felcsússzon a derekára, a gravitáció. - Azt hiszem, mindjárt hányok. - mondtam, a szögek-a-torokban érzés kiterjedt a gyomromra is. Vee a vállamnál fogva lenyomott, kényszerítve, hogy leüljek a járdára. - Mély levegő. - Marcie-val jár. - Túl borzasztó, hogy elhiggyem. - Marcie kipakolja mindenét. - mondta Vee. - Ez az egyedüli oka. A csaj egy disznó. Egy patkány. - Azt mondta, nincs köztük semmi. - Folt sok minden, csak nem őszinte. Arra pillantottam, ahol a Jeep eltűnt. Megmagyarázhatatlan késztetést éreztem, hogy utánuk rohanjak, és olyat tegyek, amit később megbánok - például, hogy megfojtom Marcie-t a hülye piros tangájával. - Nem a te hibád. - mondta Vee. - Ő a bunkó, hogy kihasznált téged. - Haza kell mennem. - mondtam fásult hangon. Éppen akkor egy rendőrségi járőrautó állt meg a klub bejárata mellett. Egy magas, vézna zsaru szállt ki fekete nadrágban és ingben. Az út erősen árnyékolt volt, de azonnal felismertem. Basso nyomozó. Egyszer már estem munkájának fennhatósága alá és semmi kedvem nem volt megismételni. Főleg mivel meglehetősen biztos voltam benne, hogy nem tartoztam a kedvencei közé. Basso nyomozó a sor elejére tolakodott, felvillantotta a jelvényét a kidobónak, és besétált, anélkül, hogy lelassított volna. - Hú, - mondta Vee. - az egy zsaru volt? - Igen, de túl öreg, szóval még csak ne is gondolj rá. Haza akarok menni. Hol parkolsz? - Nem néz ki harmincnál többnek. Mióta túl öreg a harminc? - A neve Basso nyomozó. Ő kérdezett ki a Jules-os iskolai incidens után. - Inkább szerettem incidensként utalni rá, mint ami valójában volt. Gyilkossági kísérlet. - Basso. Tetszik. Rövid és szexi, épp, mint az én nevem. Megmotozott? Oldalvást ránéztem, de ő még mindig az ajtót bámulta, amin át a zsaru bement. - Nem. Kikérdezett. - Nem bánnám, ha megbilincselne. Csak ne mond el Rixon-nak. - Gyerünk. Ha itt van a rendőrség, valami rossz fog történni. - A rossz a középső nevem. - mondta, belém karolva húzott a raktárépület bejárata felé. - Vee… - Nagyjából kétszáz ember van benn. Sötét. Nem fog kiszúrni a tömegből, még ha emlékszik is rád egyáltalán. Valószínűleg már elfelejtett. És nem fog letartóztatni -- nem teszel semmi illegálist. Nos, eltekintve az egész hamis személyi ügylettől, de mindenki ezt csinálja. És ha tényleg rajta akart volna ütni a helyen, hozott volna erősítést. Egyetlen zsaru nem fog leszerelni egy ilyen tömeget. - Honnan tudod, hogy hamis személyim van? Egy ’Nem vagyok olyan buta, mint ahogy kinézek’ pillantást vetett rám. - Itt vagy, nem? - Hogy akartál bejutni? - Ahogy te is. - Neked van hamis személyid? - Nem tudtam elhinni. - Mióta? Vee kacsintott. - Rixon másra is jó, nem csak csókolózni. Gyere, menjünk. Egy olyan jó barátnak, mint te, még csak eszébe sem jutna arra kérni, hogy szökjek ki otthonról és szegjem meg a szobafogságomat a semmiért.

Főleg mivel már hívtam Rixon-t és úton van. Nyögtem egyet. De ez nem Vee hibája. Én voltam az, aki azt hitte, hogy jó ötlet ide jönni. - Öt perc, nem több. A sor gyorsan fogyott, beözönlött az épületbe, meggyőződésem ellenére kifizettem a belépőt és követtem Vee-t a sötét, kellemetlen, fülsüketítő raktárépületbe. Valahogy furcsán jónak éreztem, hogy zaj és sötétség vesz körül; a zene túl hangos, hogy gondolkozni lehessen, ami azt jelentette, hogy még ha akartam sem tudtam Foltra és arra koncentrálni, hogy mit csinálnak ebben a pillanatban Marcie-val. Volt egy bár hátul, feketére festve, fém bárszékekkel és függő lámpákkal, amik a plafonról lógtak, és Vee meg én rácsusszantunk az utolsó két szabad székre. - Személyi? - kérdezte a srác a bár mögött. Vee a fejét rázta. - Csak egy diétás kólát kérek. - Én pedig egy Cherry Coke-ot. - tettem hozzá. Vee bordán bökött és oldalt hajolt. - Láttad ezt? A személyinket kérte. Milyen tök jó! Fogadok, hogy a nevünket akarta megtudni, csak túl félénk megkérdezni. A csapos megtöltött két poharat és végigcsúsztatta a pulton, közvetlenül előttünk álltak meg. - Király trükk. - kiáltotta neki Vee a zenén át. A srác beintett neki és továbbment a következő vendéghez. - Egyébként is túl alacsony volt nekem. - mondta Vee. - Láttad Scott-ot? - kérdeztem, kihúzva magam a székemen, próbáltam a tömeg felett átnézni. Rengeteg ideje volt mostanáig, hogy leparkoljon, de nem láttam. Talán nem akarta használni a fizetős parkolót és messzebbre ment, hogy ingyenest találjon. Akkor is. Hacsak nem parkolt négy kilométerrel arrébb, és ez igazán nem tűnt valószínűnek, már itt kellett volna lennie. - Oó. Találd ki, épp ki sétált be. - Vee szemei egy pontra meredtek a vállam felett, és az arckifejezése haragossá vált. - Marcie Millar, ki más. - Azt hittem, lelépett! - A düh egy hulláma robbant végig rajtam. - Folt vele van? - Negatív. Elrendeztem a vállaimat, és még jobban kihúztam magam. - Nyugodt vagyok. Tudom kezelni. Valószínűleg észre sem vesz minket. Ha mégis, úgy sem jön ide beszélgetni. - És annak ellenére, hogy egyetlen részem sem hitt benne, hozzátettem. - Biztos van valami béna kifogás rá, hogy miért szállt be a Jeep-jébe. - Épp, ahogy arra is van egy béna magyarázat, hogy miért viseli a sapkáját? Letenyereltem a pultra és megpördültem. Valóban, Marcie utat csinált magának a tömegbe, az eperszőke lófarka kilógott Folt baseball sapkájának hátuljából. Ha ez nem bizonyíték arra, hogy együtt voltak, akkor nem tudom mi az. - Megölöm. - mondtam Vee-nek, újra szembefordultam a bárral, megmarkoltam a Cherry Coke-omat, forróság öntötte el az arcomat. - Persze, hogy meg. És itt az alkalom. Egyenesen erre tart. Egy pillanattal később Marcie leparancsolta a mellettem ülő srácot a székéről és letelepedett rá. Levette Folt sapkáját, és megrázta a haját, aztán az arcához nyomta a sapkát, mély lélegzetet véve. - Hát nem csodálatos illata van? - Hé, Nóra - mondta Vee, - nem tetvei voltak Foltnak múlt héten? - Mi ez? - kérdezte Marcie szónokian. - Frissen vágott fű? Exotikus fűszer? Vagy talán… menta? Kicsit erősebben tettem le a poharamat és egy kis Cherry Coke kilöttyent a pultra. - Ez igazán környezetbarát. - mondta Vee Marcie-nak. - Újrahasznosítani Nóra régi szemetét. - A dögös szemét jobb a kövérnél. - mondta Marcie. - Kövér? - mondta Vee, és felkapta a Cherry Coke-omat és Marcie-ra öntötte. De a tömegből valaki hátulról meglökte Vee-t és ahelyett, hogy az egész egyenesen Marcie-ra ment volna, a kóla szétfröccsent és mindhármunkat beterített. - Nézd, mit csináltál! - mondta Marcie, olyan gyorsan leugorva a bárszékéről, hogy hátradöntötte. A kólát söprögette az öléből. - Ez egy Bebe ruha! Tudod mennyibe került? Kétszáz dollárba. - Többé már nem ér annyit. - mondta Vee. - És nem tudom, miért panaszkodsz. Fogadok, hogy loptad. - Aha? És? Mi a lényeg? - Veled, azt kapod, amit látsz. És olcsónak látlak. Olcsó, mint a bolti lopás. - Kövér, mint egy toka. Vee szemei résnyire szűkültek. - Halott vagy. Hallasz? Halott. Marcie rám nézett. - Egyébként, Nóra, szerintem szeretnéd tudni. Folt azt mondta nekem, hogy azért szakított veled, mert nem ütötted meg a mércét. Vee fejbe verte a táskájával Marcie-t. - Ezt meg miért? - visította Marcie, a fejét fogva. Vee a másik fülénél is pofonvágta. Marcie hátratántorodott, meghökkent, de gyorsan összehúzta a szemeit. Te kis… - kezdte.

- Elég! - kiáltottam, kitartott kezekkel közéjük vetettem magam. Felkeltettük a tömeg figyelmét, és az emberek közelebb settenkedtek, felcsigázta őket a macskaharc lehetősége. Nem érdekelt mi történt Marcie-val, de Vee más tészta volt. Volt esély rá, hogy ha verekedésbe keveredik, Basso detektív bevinné az őrsre. Azzal együtt, hogy kiszökött a házból, nem hinném, hogy a börtönt jól fogadnák a szülei. - Mindketten hagyjátok abba. Vee, menj, és hozd a Neon-t. Odakint találkozunk. - Kövérnek nevezett. Halált érdemel. Te is azt mondtad. - Vee légzése szakadozott. - Hogy akarsz megölni? - vigyorgott gúnyosan Marcie. - Rám ülsz? És ekkor elszabadult a pokol. Vee felmarkolta a saját kóláját a pultról és a karját emelte, hogy eldobja. Marcie megfordult, hogy elfusson, de sietségében megbotlott az eldőlt bárszékében és a padlóra zuhant. Vee-hez fordultam, remélve, hogy megakadályozhatom a további erőszakot, mikor hátulról kirúgták a térdeimet. Összeestem, és a következő dolog, amire emlékszem, hogy Marcie lovagló ülésben ül rajtam. - Ezt azért kapod, mert elloptad tőlem Tod Bérot ötödikben. - mondta, és behúzott egyet a szememre. Nyüszítettem és a szememhez kaptam. - Tod Bérot? - kiáltottam. - Miről beszélsz? Ötödikesek voltunk! - És ezt pedig azért, mert múlt évben kiraktad azt a képemet az eZine főoldalára, amin egy óriási pattanás van az államon. - Az nem én voltam! Oké, talán volt egy kis beleszólásom a fotók kiválasztásánál, de nem mintha én lettem volna az egyetlen. És különben is, Marcie ezért hibáztatott? Egy kicsit nem túl sok egy év ahhoz, hogy haragot tartson? Marcie üvöltött, - És ezt pedig a kurva… - Megőrültél! - Ezúttal elhárítottam az ütést és sikerült megragadnom a legközelebbi bárszék lábát és ráborítani. Marcie ellökte a széket. Mielőtt magam alá kaphattam volna a lábamat, elemelt egy italt az egyik arra lézengőtől és rám öntötte. - Szemet szemért. - mondta. - Megalázol, én is megalázlak. Kitöröltem a kólát a szememből. A jobb szememet elöntötte a fájdalom, ahol Marcie behúzott. Éreztem, hogy a zúzódás terjed a bőröm alatt, kékre és lilára színezett. A hajam csöpögött a kólától, a legjobb felsőm elszakadt, és megalázottnak, legyőzöttnek… és elutasítottnak éreztem magam. Folt rámozdult Marcie Millar-ra. És Marcie épp most erősítette meg ezt a tényt. Az érzelmi hangulatom nem mentség arra, amit ezután tettem, de határozottan elősegítette. Fogalmam sem volt, hogy kell harcolni, de ökölbe szorítottam a kezeimet és állba vágtam Marcie-t. Egy pillanatra megdermedt az arckifejezése a meglepetéstől. Leugrott rólam, két kézbe kapta az állát, tátott szájjal bámult rám. Felbátorodva a kis győzelmemen, felé lendültem, de nem jutottam messzire, mert valaki hónalj alatt megfogott és felállított. - Kifelé, most. - mondta Folt a fülembe, miközben az ajtó felé húzott. - Meg fogom ölni! - mondtam, küzdöttem, hogy kikerüljek a szorításából. Kisebb tömeg gyűlt körénk, ’Harc, harc, harc’, kántálták. Folt elsöpörte őket az útból és kivonszolt. Folt mögött, Marcie lábra állt és bemutatott nekem. Önelégülten vigyorgott, magasra húzta szemöldökeit. Az üzenet nyilvánvaló volt: Gyerünk! Folt lepasszolt Vee-nek, aztán visszament és egyik kézével átfogta Marcie felkarját. Mielőtt láthattam volna, hogy hová viszi őt, Vee ellökdösött a legközelebbi bejárathoz. A sikátorba kötöttünk ki. - Bármilyen mulatságos is volt látni téged, ahogy Marcie-val verekszel, rájöttem, hogy valószínűleg nem éri meg, hogy börtönben töltsd miatta az éjszakát. - mondta Vee. - Utálom! - A hangom még mindig hisztérikusan hangzott. - Basso nyomozó épp a tömegen vágott keresztül, mikor Folt leemelt téged Marcie-ról. Azt gondoltam, ez a végszóm, hogy közbelépjek. - Hová vitte Folt Marcie-t? Láttam, ahogy megragadja. - Számít ez? Remélhetőleg mindkettőt bevitték a belvárosba. A cipőink alatt csikorgott a kavics, ahogy végigszaladtunk a sikátorban, oda, ahol Vee parkolt. Egy járőrautó kék-piros fénye vágott végig a sikátor bejáratánál, és Vee meg én a raktárépülethez simultunk. - Hát ez izgalmas volt. - mondta Vee, mikor magunkra zártuk a Neon-t. - Ó, aha, persze. - mondtam a fogaimon át. Vee megnyalta a karomat. - Elég jó ízed van. Szomjassá leszek a Cherry Coke, meg a többi szagától. - Az egész a te hibád! - mondtam. - Te voltál, aki rádobta a kólámat Marcie-ra. Ha nem pártollak, nem keveredek verekedésbe. - Verekedés? Ott feküdtél, és hagytad magad. Kérned kellett volna Foltot, hogy tanítson neked pár lépést, mielőtt szakítasz vele. Csörgött a mobilom, kikaptam az erszényemből. - Mi az? - förmedtem bele. Mikor senki sem válaszolt, rájöttem, olyan izgatott vagyok, hogy összekevertem a SMS-t jelző csengést a híváséval. Egy ismeretlen számról küldött olvasatlan üzenet várt rám. MA ESTE MARADJ OTTHON. - Ez őrület. - mondta Vee, oldalt hajolva, hogy elolvassa. - Kinek adtad meg a számodat? - Valószínűleg elírták. Valószínűleg másnak szánták. - Persze, egyből arra a házra gondoltam, apámra, és a látomásra, ahogy felvágja a karomat.

Bedobtam a mobilomat a lábamnál lévő nyitott erszényembe és kezeimbe hajtottam a fejemet. Lüktettek a szemeim. Féltem, egyedül voltam, összezavarodtam és a végeláthatatlan sírás szélén álltam. - Talán Folttól jött. - mondta Vee. - Az ő száma soha nem jelent meg még ismeretlenként. Ez egy tréfa. - Mintha kényszeríthettem volna magam, hogy elhiggyem. - Mehetnénk? Szükségem van egy Tylenol-ra. - Szerintem fel kellene hívnunk Basso nyomozót. A rendőrség imádja az ilyen ijesztő üldözős hülyeséget. - Csak fel akarod hívni, hogy flörtölhess vele. Vee sebességbe tette a Neon-t. - Csak próbálok segítőkész lenni. - Talán tíz perccel ezelőtt kellett volna segítőkésznek lenned, amikor Marcie-ra öntötted az italom. - Legalább volt merszem hozzá. Oldalra fordultam az ülésben, és jelentőségteljesen rá meredtem. - Azzal vádolsz, hogy nem szálltam szembe Marcie-val? - Ellopta a pasidat, nem? Tuti, hogy halálra rémít, de ha Marcie az én barátomat nyúlná le, pokollá tenném az életét. Egyenes ujjal az útra mutattam. - Vezess! - Tudod, mit? Neked tényleg szükséged van egy új pasira. Egy jó kis régimódi tapizós viszony kell neked, hogy megnyugtasson. Miért hiszi azt mindenki, hogy egy új pasi kell nekem? Nincs rá szükségem. Egy életre elég volt a pasikból. Egy barát csak arra jó, hogy összetörje a szívedet.

10 Fejezet Egy órával később, letelepedtem, és bekaptam egy kis harapnivalót, graham kekszet krémsajttal a tetején, rendbetettem a konyhát, és néztem egy kis TV-t. Az agyam egy sötét zugában nem sikerült elfelejtenem az üzenetet, ami figyelmeztetett, hogy maradjak otthon. Egyszerű volt kiűzni, akár egy téves hívást vagy egy tréfát, mikor épen és egészségesen ültem Vee autójában, de most, hogy egyedül voltam, közel sem éreztem olyan magabiztosnak magam. Eszembe jutott, hogy beteszek egy kis Chopin-t, hogy megtörje a csendet, de nem akartam hátrányos helyzetbe hozni a hallásomat. Még csak az kellene, hogy valaki beosonjon a hátam mögött… Szedd össze magad! Parancsoltam magamnak. Senki sem fog beosonni. Egy idő után, mikor már semmi jó nem ment a TV-ben, felmásztam az emeletre a szobámba. A szobám minden tekintetben tiszta volt, így szín szerint átrendeztem a ruhásszekrényem, megpróbáltam lefoglalni magam, hogy nehogy kísértésbe essek és elaludjak. Semmi sem tenne olyan sebezhetővé, minthogy elbóbiskolok, és ezért késleltetni akartam, amíg csak lehet. Leporoltam a komód tetejét, aztán ábécésorrendbe tettem a könyveimet. Megnyugtattam magam, hogy semmi rossz nem fog történni. Valószínűleg holnap felébredek és rájövök, hogy milyen nevetségesen paranoiás voltam. Aztán megint; talán az üzenet valaki olyantól jött, aki el akarja vágni a torkomat, amíg alszom. Egy ilyen hátborzongató éjszakán, mint ez, semmi sem volt túl bizarr, hogy elhidd. Valamikor később sötétben ébredtem. A függöny a szoba túloldalán hullámzott, ahogy a villanyventilátor afelé fordult. A levegő hőmérséklete túlságosan meleg volt, és a passzos ujjatlan pólóm és az alsónadrágom a bőrömhöz tapadt, de olyan nagyon belemerültem a legrosszabb esetek elképzelésébe, hogy még arra sem gondoltam, hogy megnyissam az ablakot. Oldalra nézve rápillantottam a számokra az órámon. Alig három óra. Dühödt lüktetés verődött vissza a koponyám jobb oldalán, és a szemem csukva volt a duzzanattól. Felkapcsoltam minden villanyt a házban, mezítláb kiporoszkáltam a hűtőhöz és összeszedtem egy jeges csomagot jégkockákból és cipzáros zacskóból. Bátorkodtam belenézni a fürdőszobai tükörbe és sóhajtottam. Erős lila és piros zúzódás éktelenkedett a szemöldökömtől az arccsontomig. - Hogy hagyhattad, hogy ez történjen? - kérdeztem a tükörképemtől. - Hogy hagyhattad, hogy Marcie lenyomjon? Kiráztam az utolsó két kapszulát a tükrös szekrényben lévő üvegből, lenyeltem őket, és legömbölyödtem az ágyra. A jég csípte a bőrömet a szemem körül és megborzongtam tőle. Amíg arra vártam, hogy hasson a Tylenol, küzdöttem az emlékképpel, amin Marcie éppen Folt Jeep-jébe mászik be. A jelenet lejátszódott, visszapörgött, és megint lejátszódott. Hánykolódtam és forgolódtam, és még a fejemre is ráhajtottam a párnámat, hogy elfojtsam a képet, de az csak táncolt, elérhetetlen távolban, engem gúnyolva. Egy órával később lehetett, mikor az agyam kifáradt abban, hogy minden leleményes módot átgondolt, hogyan ölném meg Marcie-t és Foltot, és megint álomba zuhantam. Nyíló zár hangjára ébredtem. Kinyitottam a szemet, de a látásom ködös volt, ugyanolyan rossz minőségű fekete-fehér, mint amikor Angliába álmodtam magamat, évszázadokkal ezelőttre. Próbáltam kipislogni és visszakapni a rendes látásomat, de a világ a füst és jég színeiben maradt. A földszinten az ajtó kitárult enyhe nyikorgással. Nem vártam anyámat haza szombat reggelig, ami azt jelentette, hogy valaki más az. Valaki, aki nem tartozik ide.

Lopva körbenéztem a szobában, kerestem valamit, amit fegyvernek használhattam. Pár kicsi képkeret volt kipakolva az éjjeliszekrényen, egy olcsó, drogériás lámpa mellett. Léptek taposták csendesen az előszoba keményfa padlóját. Másodpercekkel később a lépcsőn járt. A betolakodó nem állt meg, nem figyelte, hogy meghallották-e. Pontosan tudta, hogy hová megy. Halkan legurultam az ágyról, felkaptam a ledobott harisnyámat a padlóról. Kifeszítettem a kezeim között és a falnak vetettem a hátamat, épp a hálószobám ajtajánál, nyirkos izzadság gyöngyözött a bőrömön. Olyan csend volt, hogy hallottam a saját légzésemet. Belépett az ajtón, és a harisnya egyik lábát a nyaka köré tekertem, minden erőmmel húztam vissza. Egy pillanat küzdelem után egész súllyal előre estem és szemtől szemben találtam magam Folttal. Az elkobzott harisnyáról rám nézett. - Meg akarod magyarázni? - Mit keresel itt? - kérdeztem, a légzésem felgyorsult. Kettesével kapkodtam a levegőt. - Te írtad korábban azt az SMS-t? Amiben az volt, hogy maradjak itthon. Mióta van neked ismeretlen számod? - Új számot kellett szereznem. Egy sokkal biztonságosabbat. Nem akartam tudni. Milyen embernek volt szüksége ilyen titoktartásra? Ki volt az, akitől Folt félt, és aki még a hívásait is lehallgatja? Az arkangyalok? - Eszedbe jutott valaha, hogy kopogj? - mondtam, a pulzusom még mindig dörömbölt. - Azt hittem valaki más. - Mást vártál? - Ami azt illeti, igen! - Egy pszihopatát, aki névtelen üzenetet küld, amiben utasít, hogy tegyem magam elérhetővé. - Elmúlt három. - mondta Folt. - Bárkit is vártál, nem lehet túl érdekes… elaludtál. - mosolygott. - Még mindig alszol. - Miközben beszélt, elégedettnek tűnt. Talán még nyugodtnak is, mintha valami, amin eddig tépelődött, magától megoldódott volna. Pislogtam. Még mindig alszom? Miről beszél? Várjunk csak. Hát persze. Ez megmagyarázná, miért mosódott el minden szín, és miért láttam még mindig fekete-fehérben. Folt nem volt igazából a hálószobámban -az álmomban volt. De én álmodtam róla, vagy ő is tudta, hogy itt van? Ugyanazon az álmon osztoztunk? - Tájékoztatásul közlöm, hogy… Scott-ra vártam, mikor elaludtam. - Fogalmam sincs, hogy miért mondtam ezt, kivéve, hogy a szám az agyam útjába állt. - Scott, - ismételte Folt. - Ne kezd. Láttam Marcie-t beszállni a Jeep-edbe. - Szüksége volt egy fuvarra. Felvettem a kéz-a-csípőn pozíciót. - Milyen fuvarra? - Nem olyan fuvarra. - mondta lassan. - Ó, persze! Milyen színű volt a tangája? - Ez egy teszt volt, és igazán reméltem, hogy megbukik rajta. Nem válaszolt, de egyetlen pillantás a szemeibe elárulta, hogy nem bukott meg. Az ágyhoz masíroztam, megragadtam egy párnát, és megdobtam vele. Oldalra lépett, és a párna a falnak csapódott. - Hazudtál nekem. - mondtam. - Azt mondtad, nincs semmi közted és Marcie között, de ha két ember között nincs semmi, akkor nem cserélnek ruhákat, és nem szállnak be egymás kocsijába késő este, olyan ruhában, amiből a fehérnemű is kilátszik. - Hirtelen tudatosult bennem, hogy mi van rajtam, azaz hogy mi nincs. Harminc centire álltam Folttól, nem másban, mint egy spagetti pántos topban és egy férfi alsónadrágban. Hát, nem sokat tehettem most ez ellen, ugye? - Ruhákat cserélnek? - Rajta volt a sapkád! - Rosszul állt a haja. Leesett az állam. - Ezt mondta neked? És te bevetted? - Ő nem olyan rossz, mint ahogy te beállítod. Csak ezt ne mondta volna. Egy ujjal a szememre böktem. - Nem olyan rossz? Látod ezt? Ő csinálta! Mit keresel itt? - kérdeztem megint, a dühöm úgy forrt, mint még soha. Folt a komódnak dőlt és keresztbe tette a karjait. - Csak beugrottam, hogy megnézzem, hogy vagy. - Újra mondom, van egy monoklim, kösz az érdeklődést. - jegyeztem meg ingerülten. - Kell jég? - Az kell, hogy eltűnj az álmomból! - Lekaptam egy másik párnát is az ágyról, és erővel hozzávágtam. Ezúttal elkapta. - A Sátán Táskája. Monokli. A hellyel jár. Visszadobta a párnát, mintha ezzel kihangsúlyozná a véleményét. - Te Marcie-t véded? Megrázta a fejét. - Nem kell. Megvédi ő magát. Te viszont… Az ajtóra mutattam. - Kifelé. Mikor nem mozdult, odamasíroztam hozzá, és elkezdtem csapkodni a párnával. - Azt mondtam, tűnj el az

álmomból, te hazug, hűtlen… Kicsavarta a párnát a szorításomból és elindult felém, én pedig hátráltam, egészen a falig, a motoros bakancsa hozzáért a lábujjaimhoz. Beszívtam a levegőt, hogy befejezzem a mondatomat, és a legrosszabbat mondjam rá, amit csak ki tudtam találni, amikor Folt megragadta az alsóm derekát és még közelebb húzott. A szemei tiszta feketék voltak, a légzése lassú és mély. Úgy álltam, közé és a fal közé szorulva, a pulzusom emelkedett, ahogy egyre jobban tudatába lettem a testének, a bőr férfias illatának és a mentának a bőrén. Éreztem, ahogy az ellenállásom elapad. Hirtelen és anélkül, hogy a saját vágyaimon kívül bármi mással törődtem volna, belemarkoltam az ingébe és teljesen magamhoz húztam. Olyan jó érzés volt a közelében lenni. Annyira hiányzott, eddig a pillanatig fel sem fogtam milyen nagyon. - Ne hagyd, hogy megbánjam. - mondtam, lélegzet visszafojtva. - Régen nem bántad. - Megcsókolt, és én olyan éhesen viszonoztam, hogy azt hittem, az ajkaim összezúzódnak. Beletúrtam a hajába, közelebb húztam. A szám teljesen az övére tapadt, kaotikusan, vadul és éhesen. A szakításunk óta átélt megannyi zűrzavar és bonyolult érzelem eltűnt, ahogyan belefojtottam magam az őrült és megszállott szükségbe, hogy vele legyek. A kezei a pólóm alatt jártak, ügyesen hátam tövéhez csúsztatta, hogy magához tartson. Csapdába estem a fal és a teste között, az inge gombjaival ügyetlenkedtem, az ujjperceim hozzáértek az alatta lévő kemény izmokhoz. Letűrtem az ingét a vállairól, rácsaptam az ajtót az agyamra, ami figyelmeztetett, hogy hatalmas hibát követek el. Nem akartam magamat végighallgatni, attól félve, hogy mi lehet az ajtó másik oldalán. Tudtam, hogy csak nagyobb fájdalmat okozok magamnak, de nem tudtam Foltnak ellenállni. Csak arra tudtam gondolni, hogy ha Folt tényleg az én álmomban volt, akkor az egész éjszaka a mi titkunk lehet. Az arkangyalok nem láthattak minket. Itt minden szabályuk füstté válik. Azt tehetünk, amit csak akarunk, és ők soha nem fognak rájönni. Senki sem fog. Folt félútnál kihúzta a kezeit az ingujjakból és félrelökte az inget. Végigcsúsztattam a kezeimet a tökéletesen formált izmokon, ami a szenvedély egy hullámát zúdította rám. Tudtam, hogy ő fizikailag nem érezhet ebből semmit, de azt mondtam magamnak, hogy most a szerelem vezérli. Az irántam érzett szerelme. Nem engedtem meg magamnak, hogy arra gondoljak, képtelen érezni az érintésemet, vagy hogy milyen sokat vagy keveset jelent igazán neki ez a találkozás. Egyszerűen akartam őt. Most. Felemelt, és a dereka köré fontam a lábaimat. Láttam, ahogy a pillantása a komódra vetődött, aztán az ágyra, és a szívem össze-visszavert a vágytól. Felhagytam az ésszerű gondolkodással. Csak annyit tudtam, hogy bármit megtennék, hogy ebben a tébolyodott mennyországban maradhassak. Minden túl gyorsan történt, de a vad bizonyossága annak, amit tenni készültünk, gyógyír volt a hideg bomlasztó dühre, ami a felszín alatt fortyogott az elmúlt héten. Ez volt az utolsó gondolatom, amire emlékeztem, mielőtt az ujjam a hátához ért a szárnytövek helyénél. Mielőtt megállhattam volna, egy pillanat alatt az emlékeibe csöppentem. A bőr illata, a finom, sima érzés, ahogy a combom hátuljához ér, elárulta, hogy Folt Jeep-jében vagyok, még mielőtt a szemeim teljesen hozzászoktak a sötéthez. A hátsó ülésen voltam, Folt a kormánynál, Marcie az utas ülésen. Ugyanazt a testhezálló ruhát és magas csizmát viselte, amit kevesebb, mint három órája láttam rajta. Akkor ma este. Folt emlékezete csak három órával sodort vissza engem. - Tönkretette a ruhámat. - mondta Marcie, a combjaihoz tapadó anyagot piszkálta. - Most majd’ meg fagyok. És bűzlök a Cherry Coke-tól. - Akarod a dzsekimet? - kérdezte Folt, szemei az úton. - Hol van? - A hátsó ülésen. Marcie kikapcsolta a biztonsági övét, feltérdelt és felkapta mellőlem az ülésről Folt bőrdzsekijét. Miután visszafordult, kibújt a ruhájából, és a lábaihoz dobta a padlóra. A fehérneműit nem számítva teljesen meztelen volt. Elfúló torokhangot hallattam. Bedugta a kezeit Folt dzsekijébe és felhúzta a cipzárt. - A következőnél balra. - igazította útba. - Ismerem a hozzátok vezető utat. - mondta Folt, jobbra irányítva a Jeep-et. - Nem akarok hazamenni. Két háztömb után fordulj balra. De elhagyva a két háztömböt, Folt egyenesen ment tovább. - Hát, nem vagy mókás. - mondta Marcie egy bágyadt ajakbiggyesztéssel. - Egy kicsit sem vagy kíváncsi, hová akartalak vezetni? - Késő van. - Kikosarazol? - kérdezte szemérmesen. - Kiteszlek, aztán megyek haza. - Én miért nem mehetek?

- Talán máskor. - mondta Folt. Ó, tényleg? Rá akartam förmedni Foltra. Ez több mint amit valaha én kaptam! - Ez nem túl konkrét. - Marcie vigyorgott, feldobta a sarkait a műszerfalra, a lábait mutogatta. Folt nem szólt semmit. - Holnap este akkor. - mondta Marcie. Elhallgatott, majd bársonyos hangon folytatta. - Nem mintha máshová mehetnél. Tudom, hogy Nóra szakított veled. Folt kezei megfeszültek a kormányon. - Hallottam, hogy most Scott Parnell-el van. Tudod, az új srác. Helyes, de Nóra rossz üzletet csinált ezzel a cserével. - Tényleg nem akarok Nóráról beszélni. - Jó, mert én sem. Kettőnkről akarok beszélni. - Azt hittem van barátod. - Már csak múlt időben: volt. Folt hirtelen jobbra fordult, és a Jeep felszökkent Marcie-ék kocsifelhajtójára. Nem állította le a motort - Jó éjt, Marcie. Marcie egy pillanatig az ülésében maradt, aztán felnevetett. - Nem kísérsz el az ajtóig? - Erős, ügyes lány vagy. - Ha az apukám figyel, nem lesz boldog. - mondta, átnyúlt, hogy kiegyenesítse Folt gallérját, a keze tovább maradt ott, mint illett volna. - Nem figyel. - Honnan tudod? - Higgy nekem. Marcie hangja tovább mélyült, perzselő és sima lett. - Tudod, igazán csodálom az akaraterődet. Bizonytalanságban tartasz, és ezt szeretem. De had tisztázzak egy dolgot. Nem akarok kapcsolatot. Nem szeretem a zavaros, komplikált dolgokat. Nem akarok megbántott érzéseket, zavaró jeleket, vagy féltékenységet… csak szórakozni akarok. Kellemes időtöltést keresek. Gondolkozz el rajta. Most először, Folt szembefordult Marcie-val. - Észben tartom. - mondta végül. A profiljából láttam, hogy Marcie mosolyog. Áthajolt a konzolon és adott Foltnak egy hosszú, forró csókot. Folt elkezdett visszahúzódni, de aztán megállt. Bármelyik pillanatban megszakíthatta volna a csókot, de nem tette. - Holnap este. - mormolta Marcie, végre indult kifelé. - Nálad. - A ruhád. - mondta Folt, a padlón lévő nyirkos halom felé intve. - Mosd ki és add vissza holnap este. - kiszállt a Jeep-ből és felszaladt a bejárati ajtójukhoz, ahol beslisszant. A karjaimat erőtlenül Folt nyakához emeltem. Túlságosan megdöbbentett, amit láttam, nem jutottam szóhoz. Olyan volt, mintha egy vödör jeget öntött volna a nyakamba. Az ajkam a csókja durvaságától duzzadt, a szívem éppúgy égett. Folt az álmomban volt. Együtt osztoztunk rajta. Valahogy valóságos volt. Az egész elképzelés hátborzongatóan szürreális, a lehetetlenség határát súrolja, de igaz kellett, hogy legyen. Ha nem lenne itt, ha nem folyt volna bele az álmomba csendesen és titokban, nem tudtam volna megérinteni a sebhelyét és belepottyanni az emlékeibe. De megtettem. Az emlék élő volt, érvényes és minden túl igazi. Folt a reakciómból rájött, hogy láttam valamit, ami nem tetszett. Átölelte a vállaimat, és hátravetette a fejét, a plafont bámulta. - Mit láttál? - kérdezte csendesen. Hallatszott a szívem dübörgése. - Megcsókoltad Marcie-t. - mondtam, beharapva az ajkam olyan keményen, hogy elakadtak a felbuggyanó könnyeim. Végighúzta kezeit az arcán, aztán megnyomkodta az orrnyergét. - Mondd, hogy ez egy elme játék. Mondd, hogy ez egy trükk. Mondd, hogy a csajnak van valamiféle hatalma feletted, hogy nincs választásod, amikor arról van szó, hogy vele légy. - Ez bonyolult. - Nem. - mondtam heves fejrázással. - Ne mondd nekem, hogy bonyolult. Semmi sem bonyolult többé… nem, azok után, amin átmentünk. Mégis mit vársz egy vele való kapcsolattól? A szemei rám rebbentek. - Szerelmet nem. Üresség rágott magának utat a bensőmben. Minden darab összeállt, és hirtelen megértettem. Marcie-val való együttlét az értéktelen kielégülésről szólt. Önelégültség. Folt tényleg versenytársaknak lát minket. Ő volt a játékos. Minden lány egy új kihívás, egy rövid távú viszony, hogy szélesítse a látókörét. Megtalálta a sikerét a csábítás művészetében. Nem érdekelte a történet közepe, vagy vége… csak a kezdete. És, mint a többi lány, elkövettem azt a hatalmas hibát, hogy beleszerettem. Amint megtettem, elfutott. Nos, soha nem kell aggódnia, hogy Marcie szerelmet vall neki. Ő egyedül csak magát szerette.

- Beteg leszek tőled. - mondtam, a hangom a vádaskodástól remegett. Folt leguggolt, könyöke a térdén, arcát a kezébe temette. - Nem azért jöttem, hogy bántsalak. - Miért jöttél? Hogy szórakozz az arkangyalok háta mögött? Hogy még jobban megbánts? - Nem vártam választ. A nyakamhoz nyúltam, megrántottam az ezüstláncot, amit napokkal ezelőtt adott. Az elpattant a tarkómnál, elég fájón ahhoz, hogy megránduljon az arcom, de már túl nagy volt a fájdalmam ahhoz, hogy egy kicsivel többet észrevegyek. Vissza kellett volna adnom a láncot aznap, mikor véget vetettem a kapcsolatunknak, de egy kicsit későn jöttem rá, hogy eddig a pillanatig nem adtam fel a reményt. Még mindig hittem a kapcsolatunkban. Ragaszkodtam a hithez, hogy még mindig van mód arra, hogy olyan egyezségre jussunk a csillagokkal, ami visszahozná Foltot hozzám. Mekkora pazarlás. Hozzávágtam a láncot. - És kérem vissza a gyűrűmet. Sötét szemei tovább időztek rajtam, aztán lehajolt és felkapta az ingét. - Nem. - Hogy érted, hogy nem? Kérem vissza! - Nekem adtad. - mondta halkan, de nem finoman. - Hát, meggondoltam magam! - Az arcom kivörösödött, az egész testem forrt a dühtől. Megtartja a gyűrűt, mert tudja, hogy milyen sokat jelent nekem. Megtartja, mert annak ellenére, hogy őrangyallá szellemült át, a lelke épp olyan sötét, mint az első találkozásunk napján. És a legnagyobb hiba, amit valaha elkövettem, az volt, hogy becsaptam magamat, amiért mást hittem. - Akkor adtam neked, amikor olyan buta voltam, hogy azt hittem, szeretlek! - Kitartottam a tenyeremet. - Add vissza. Most. - Ki nem állhattam a gondolatot, hogy Foltnál hagyjam apám gyűrűjét. Nem érdemelte meg. Nem érdemelte meg, hogy megtartsa az egyetlen kézzelfogható emlékemet, ami az igaz szerelemet idézi. Semmibe véve a kérésemet, Folt kisétált. Kinyitottam a szemet. Felkattintottam a lámpát, a látásom több színben tért vissza. Felültem, az adrenalin forró hulláma melegítette a bőrömet. A nyakamhoz nyúltam, Folt ezüst nyakláncát kerestem, de nem volt ott. Végigsöpörtem a gyűrött lepedőn a kezemmel, arra gondoltam, hogy leesett, amíg aludtam. De a lánc eltűnt. Az álom valóságos volt. Folt felfedezett egy módszert, amivel meglátogathat, amíg alszom.

11 Fejezet Hétfőn suli után Vee kitett a könyvtárnál. Rászántam egy percet, és a bejárati ajtó előtt felhívtam anyámat, hogy megejtsem az aznapi telefont. Mint mindig, most is azt mondta, hogy a munka lefoglalja, és én is ugyanezt meséltem neki, csak az iskolával. Odabent lifttel mentem a média laborba, a harmadik emeletre, megnéztem az e-mail-jeim, Facebook-ot olvasgattam, Perez Hilton után kutattam. Csak hogy kínozzam magam, újra ráGoogle-iztam a Fekete Kézre. Ugyanazok a linkek jöttek fel. Nem igazán számítottam semmi újra, nem? Végül, mivel már nem halogathattam tovább, felütöttem a kémia könyvemet és rászántam magam a tanulásra. Későre járt, mikorra elérkezettnek láttam az időt, hogy egy kaja automatát keressek. A könyvtár nyugati ablakán túl a nap mélyen járt a horizonton, és az este gyorsan közeledett. A lift helyett a lépcsőt választottam, kellett egy kis testmozgás. Olyan sokáig ültem, hogy a lábaim kezdtek elzsibbadni. Az előcsarnokban bedobtam pár dollárt az automatába és a harmadik emeletre már sós pereccel és egy doboz áfonyás üdítővel tértem vissza. Mikor beléptem a média laborba, Vee az asztalomon ült, a fényes sárga magas sarkai a székemre pakolva. Az arckifejezése egyaránt volt önelégülten vidám és bosszús is. Egy kis fekete borítékot tartott a levegőben, két ujja közé csípve. - Ez a tiéd. - mondta, a borítékot az asztalra dobta. - És ez is. - Kitartott egy szájánál összetekert papír péksütis zacskót. - Gondoltam éhes lehetsz. Vee arcán ülő megvetésből ítélve rossz érzésem volt a borítékkal kapcsolatban, és kapva kaptam az alkalmon, hogy minden figyelmemet a zacskó tartalmára fordítsam. - Muffinok! Vee vigyorgott. - A pékségben a hölgy azt mondta, hogy organikus. Gőzöm sincs, hogy mitől lesz organikus egy muffin, és hogy miért kerül többe, de itt van. - Én hősöm. - Mit gondolsz, meddig maradsz még? - Harminc perc, max. Letette a Neon kulcsait a hátizsákom mellé. - Rixon és én elmegyünk valamit enni, ezért a saját sofőröd kell, hogy legyél. Az alagsori garázsban parkoltam le a Neon-t. B sor. Csak a negyedéig van a tank, szóval ne őrülj meg. Elvettem a kulcsokat, figyelmen kívül hagyva a kellemetlen fullánkot a szívemben, amiről azonnal tudtam, hogy féltékenység. Féltékeny voltam Vee új kapcsolatára Rixon-nal. Féltékeny a vacsora terveire. Féltékeny arra,

hogy ő most közelebb van Folthoz, mint én, mert bár Vee soha nem említette, de biztos voltam benne, hogy összefut Folttal, mikor Rixon-nal van. Annyit tudtam, hogy este hárman néznek filmet. Hárman henyélnek a kanapén, amíg én a parasztházban ülök egyedül. Kétségbeesetten vágytam arra, hogy Folttról kérdezzem Vee-t, de az igazság az, hogy nem tudtam megtenni. Én szakítottam vele. Én vetettem az ágyam, most itt az ideje, hogy bele is feküdjek. De mégis, hogy árthatna egy kis kérdezősködés? - Hé, Vee? Az ajtónál fordult vissza. - Na? Nyitottam a számat, és ekkor eszembe jutott a büszkeségem. Vee a legjobb barátom, de nagy szája van. Ha Foltról kérdezem, kockáztatom, hogy visszahallja. Rájönne, hogy milyen nehezen tudok rajta túljutni. Mosolyra húztam a számat. - Köszi a muffinokat. - Érted bármit, bébi. Miután Vee elment, lehámoztam a papírcsomagolást az egyik muffinról és megettem egyedül a labor csendes mechanikus zümmögésében. Még fél óráig házit csináltam, és megettem másik két muffint, mielőtt végre rá mertem nézni a látóterem szélén ülő fekete borítékra. Tudtam, hogy nem kerülgethetem egész este. Felszakítottam a borítékot, egy fekete kártyát ráztam ki belőle, egy kicsi dombornyomott szívvel a közepén. A Sajnálom szó volt keresztben ráírva. A kártya keserédes parfümtől illatozott. Az orromhoz emeltem és mélyet lélegeztem, a furcsán részegítő illat helyét keresve. Az égett gyümölcs és kémiai vegyi fűszer szaga szúrta a légcsövemet. Kinyitottam a kártyát. Bunkó voltam tegnap este. Megbocsátasz? Automatikusan karnyújtásnyira tartottam a kártyát. Folt. Nem tudtam mit kezdjek a bocsánatkérésével, de nem tetszett a nyugtalanság, amit bennem keltett. Igen, bunkó volt. És azt gondolta, hogy egy kártya a drogériából majd kiengesztel? Ha igen, akkor alábecsülte a kárt, amit okozott. Megcsókolta Marcie-t. Megcsókolta! És még be is tört az álmomba. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de amikor reggel felébredtem, tudtam, hogy ott volt. Ez kicsit több mint nyugtalanító. Ha be tud rontani az álmom magányába, mi mást tud még? - Tíz perc zárásig. – suttogta egy könyvtáros az ajtóból. Ráküldtem a három bekezdéses esszémet az amino savakról a nyomtatóra, aztán összekotortam a könyveimet és benyomtam őket a hátizsákomba. Felkaptam Folt kártyáját, újra elgondolkoztam, aztán több darabra szaggattam, és a szemetesbe dobtam. Ha bocsánatot akar kérni, személyesen tegye. Ne Vee-n keresztül, és ne az álmaimban. Félúton jártam a folyosón a nyomtató felé, mikor kinyúltam, hogy megtámaszkodjak a legközelebbi asztalban. A testem jobb oldalát nehezebbnek éreztem, mint a balt, és kibillent az egyensúlyom. Tettem még egy lépést, és a jobb lábam összerogyott, mintha papírból lett volna. Leguggoltam, megmarkoltam az asztalt mindkét kezemmel, behajtottam a fejemet a két könyököm közé, hogy a vér megint a fejembe folyhasson. Meleg, álmosító érzés örvénylett végig az ereimben. Kiegyenesítettem a lábaimat, roskatagon álltam, de valami baj volt a falakkal. Rendellenesen megnyúltak és összeszűkültek, mintha egy elvarázsolt kastély tükrein keresztül néztem volna őket. Többször erősen pislogtam, próbáltam egy pont köré összpontosítani. A csontjaim nehézzé váltak, moccanni sem tudtam, és a szemhéjam lecsukódott az erős neonvilágításban. Kétségbeesésemben megparancsoltam, hogy nyíljanak ki, de a testem elutasította. Meleg ujjakat éreztem az agyamra köré fonódni, azzal fenyegetve, hogy álomba húznak. A parfüm, gondoltam tétován. Folt kártyájáról. Négykézláb álltam. Furcsa téglalapok libegtek körös-körül, forogtak előttem. Ajtók. A szoba nyitott ajtókkal volt tele. Amilyen gyorsan feléjük kúsztam, olyan gyorsan ugrottak vissza. Valahol a távolban hallottam egy komor tik-tak-ot. Távolodtam a hangtól, elég tiszta volt, hogy tudjam, az óra a szoba hátuljában van, az ajtóval szemben. Pillanatokkal később rájöttem, hogy a kezeim és lábaim nem mozdulnak, a mászás érzete nem volt más, mint egy illúzió a fejemben. Szúrós, ipari minőségű szőnyeg párnázta az arcomat. Még egyszer felküzdöttem magam, aztán becsuktam a szememet és minden fény elkígyózott. A sötétben ébredtem. Mesterséges hideg levegő csiklandozta a bőrömet, és gépek halk zümmögése suttogott körös-körül. Magam alá kaptam a kezeimet, de amikor fel akartam nyomni magamat, lila és fekete pöttyök táncoltak a szemem előtt. Lenyeltem a vastag pamutszövetet a számból és a hátamra gördültem. Ekkor jutott eszembe, hogy még mindig a könyvtárban vagyok. Legalábbis elég biztos voltam abban, hogy hol voltam. Nem emlékszem, hogy elmentem volna. De mit csinálok a padlón? Próbáltam emlékezni, hogy hogy kerültem ide. Folt kártyája. Belélegeztem a csípős, kesernyés parfümöt. Nem sokkal ezután összeestem a padlón. Elkábultam?

Folt elkábított? Ott feküdtem, a szívem kalapált, olyan gyorsan pislogtam, hogy a pillantások egymást érték. Másodszor is megpróbáltam felállni, de olyan érzés volt, mintha valaki acél csizmával lépett volna a mellkasomba. Egy második, sokkal határozottabb lökéssel ülő helyzetbe toltam magam. Egy asztalba kapaszkodva felálltam. Az agyam tiltakozott a szédülés ellen, de a szememet a médialabor ajtaja felett lévő foltos, zöld kijárat feliratra szegeztem. Odatántorogtam. Lenyomtam a kilincset. Az ajtó kinyílt két centire, aztán beragadt. Éppen erősebben akartam rángatni, mikor megakadt valamin a szemem az ajtón lévő ablak másik oldalán. Megdermedtem. Ez furcsa. Valaki egy kötéllel összekötötte a kinti ajtókilincset és az egy szobával arrébb lévő ajtó kilincsét. Az üvegnek nyomtam a kezem. – Helló? – kiáltottam tántorogva. – Hall engem valaki? Megpróbálkoztam az ajtóval megint, minden erőmmel húztam, ami nem volt túl sok, mivel úgy tűnt, az izmaim elolvadtak, mint a meleg vaj abban a pillanatban, amikor megfeszítettem őket. A kötél olyan szorosan feszült a két kilincs között, hogy csak alig tíz centire sikerült kitárnom az ajtót. Közel sem elég, hogy kipréseljem magam. - Van ott valaki? – kiáltottam át az ajtónyíláson. – Csapdába estem a harmadik emeleten! A könyvtár csenddel válaszolt. A szemeim most már teljesen hozzászoktak a sötétséghez, és megtaláltam az órát a falon. Tizenegy? Annyi lenne? Tényleg több mint két órát aludtam? Kivettem a mobilomat, de nem volt térerő. Próbáltam bejelentkezni az internetre, de ismételten közölte, hogy nincs elérhető hálózat. Kétségbeesetten néztem körbe a média laborban, minden egyes tárgyat megvizsgálva, valamit kerestem, amit segíthet kijutni. Számítógépek, forgó székek, iktató szekrények... semmi hasznos. Letérdeltem a padló kifolyóhoz, és kiabáltam. – Hall engem valaki? Csapdába estem a média laborban a harmadikon! – Vártam, válaszért imádkozva. Az egyetlen esélyem az volt, hogy még mindig van itt egy könyvtáros, aki távozás előtt az utolsó percig dolgozik. De már alig egy óra volt éjfélig és tudtam, hogy a körülmények ellenem voltak. Odakint a főkönyvtárban fogaskerekek csikorogva lendültek mozgásba, ahogy a lift a folyosó végén elindult a földszintről. A zaj felé kaptam a fejem. Egyszer, amikor négy vagy ötéves lehettem, az apám elvitt a parkba, hogy megtanítson biciklizni pótkerekek nélkül, estére segítség nélkül meg tudtam tenni egy fél kilométeres kört. A papám megölelt és azt mondta, ideje hazamenni és megmutatni anyámnak. Könyörögtem még két körért, és kiegyeztünk egyben. Félúton elvesztettem az egyensúlyom és felbuktam. Ahogy a biciklimet állítottam fel, megláttam egy nagy barna kutyát nem olyan messze. Engem bámult. Abban a pillanatban, ahogy ott álltunk egymást nézve, egy hangot hallottam suttogni, Ne mozdulj. Nagyot lélegeztem és nem mozdultam, annak ellenére, hogy a lábaim futni akartak, olyan gyorsan, ahogy csak tudnak, az apám nyújtotta biztonságba. A kutya füleit hegyezte és felém indult agresszív ügetéssel. Megborzongtam a félelemtől, de megvetettem a lábaimat. Ahogy közeledett a kutya, úgy akartam elfutni, de tudtam, amint megmozdulok, feltámad a kutya állati ösztöne, és utánam ered. Félúton felém a kutya elvesztette az érdeklődését a szoborszerű testem iránt és új irányt vett. Megkérdeztem az apámat, hogy ő is hallotta-e a hangot, ami azt súgta, hogy ne mozduljak, és azt válaszolta, hogy az ösztönöm volt. Az ösztön most megszólalt. Tűnj el. Lekaptam egy monitort a legközelebb lévő asztalról, és az ablaknak dobtam. Az üveg összetört, egy nagy lyukat hagyva maga után. Megragadtam a háromlyukú lyukasztót a közösségi munkaasztalról épp az ajtó mellől és arra használtam, hogy kiüssem vele a maradék szilánkokat. Aztán áthúztam egy széket, felmásztam, kitámasztottam a cipőmet a keretben és kiugrottam a folyosóra. A lift magasabbra sziszegett és vibrált, elhagyta a második emeletet. Rohanva mentem végig a folyosón. Erősebben lóbáltam a karomat, tudva, hogy el kell jutnom a lift melletti lépcsőházig, mielőtt a lift elég magasra érne és bárki is, aki benne van, meglátna engem. Megrántottam a lépcsőház ajtaját, elpazaroltam sok értékes másodpercet, ahogy lassan hangtalanul bezártam magam után. Az ajtó másik oldalán a lift megállt. A behúzható ajtó zörögve kinyílt és valaki kilépett. A korlátot használtam, hogy gyorsabban előre hajtsam magam, halkan lépkedtem a lépcsőfokokon. Félúton voltam a második emelet felé, amikor a lépcsőház ajtaja kinyílt felettem. Megálltam lépés közben, nem akartam felhívni annak a valakinek odafenn a figyelmét a helyzetemre. Nóra? A kezem megcsúszott a korláton. Apám hangja volt. Nóra? Ott vagy? Nyeltem egyet, rá akartam kiáltani. Aztán eszembe jutott az a ház. Ne bujkálj. Bízz bennem. Engedd, hogy segítsek neked. Gyere elő, hagy lássalak. A hangja furcsa és parancsoló volt. Abban a házban, amikor az apám hangja először szólt hozzám, lágy volt és szelíd. Ugyanaz a hang mondta, hogy nem vagyunk egyedül, és hogy el kell mennem. Amikor újra megszólalt, más volt a hangja. Erélyesnek és megtévesztőnek hangzott. Mi van, ha apám próbált kapcsolatba lépni velem? Mi

van, ha elűzték és a második, furcsa hang olyasvalakié volt, aki úgy tett, mintha apám volna? Letaglózott a gondolat, hogy valaki az apámnak adhatja ki magát, hogy magához csalogasson. Nehéz léptek futásban közeledtek a lépcsőn, kirángatva a töprengésemből. Követett engem. Lecsörtettem a lépcsőkön, nem törődve tovább azzal, hogy csendben maradjak. Gyorsabban! Sikítottam magamban. Fuss gyorsabban! Egyre közelebb ért, alig több mint egy emeletnyire. Amikor a lábaim a földszintre léptek, átlöktem magam a lépcsőház ajtaján, át az előcsarnokon, és kivetődtem a bejárati ajtókon az éjszakába. A levegő meleg és csendes volt. A cement lépcsők felé futottam, ami az utcára vezetett, amikor egy másodperc tört része alatt meggondoltam magamat. Átmásztam a korlátot a bal oldali ajtóknál, kb. három métert estem egy kis füves udvarra. Felettem a könyvtár ajtaja kinyílt. A cementfalhoz lapultam, a lábaim szemetet és ördögszekeret tapostak. Abban a pillanatban, amikor meghallottam a lassú lépteket a cement lépcsőn lemenni, végigrohantam az épület mellett. A könyvtárnak nincs saját parkolója; egy alagsori garázson osztozik a bírósággal. Leszaladtam a parkoló feljárón, átbújtam a sorompó alatt, és átfésültem a garázst a Neon-ért. Mit mondott Vee, hol parkolt? B sor... Egy folyosóval odébb szaladtam és megláttam a kilógó Neon-t az egyik helyen. Begyömöszöltem a kulcsot az ajtóba, behuppantam a kormány mögé és felpörgettem a motort. Épp a kijárati felhajtó felé kormányoztam a Neon-t, amikor egy sötét SUV fordult be a sarkon. A sofőr rákapcsolt, egyenesen felém jött. Kettesbe tettem a Neon-t és ráléptem a gázra, elhúztam a SUV előtt, épp másodpercekkel azelőtt, hogy elállhatta volna előttem a kivezető utat és bezárt volna a garázsba. Az agyam túl kimerült volt, hogy tisztán át tudtam volna gondolni, hogy hová megyek. Két háztömbbel lejjebb belefutottam egy stop táblába, aztán Walnut felé fordultam. A SUV felgyorsított mögöttem, a sarkamban jött. A sebességkorlátozás 80 km/órára ugrott, dupla sávos lett az út. 90-ig hajtottam a Neon-t, a szememet az út és a visszapillantó tükör között kapkodtam. Index nélkül kaptam félre a kormányt, bevágtam egy mellékutcára. A SUV elvitte a járdaszegélyt, de követett. Még két jobbkanyart tettem, visszaértem Walnut-ba. Egy kétajtós fehér autó előtt kanyarodtam ki, ezzel a SUV és közém szorítva azt. Az előttem lévő közlekedési lámpa sárgára váltott, és én gyorsítva behajtottam a kereszteződésbe, ahogy a lámpa piros lett. A szemeim a visszapillantóra tapadtak, a fehér autót figyeltem, ahogy lassan megáll. Mögötte a SUV csikorogva fékezett. Kapkodtam a levegőt. A szívem a karomban lüktetett, és a kezeim a kormányt szorongatták. A walnut emelkedőn mentem, de amint a domb másik oldalára értem, szembejövő forgalomba futottam bele, és balra fordultam. Átzötykölődtem a vasúti síneken, kanyarogva vezetett az utam, át egy sötét, düledező, egyszintes téglaházas környéken. Tudtam, hol vagyok: Slaughterville („Mészárszék”). A környék kiérdemelte a nevét, mikor egy évtizeddel ezelőtt három tini lelőtte egymást egy játszótéren. Lelassítottam, mikor messze az utcától egy ház megragadta a figyelmemet. Semmi fény. Egy nyitott, üres garázs állt külön a birtok végében. Feltolattam a Neon-nal a kocsifelhajtón, be a garázsba. Háromszor is ellenőriztem, hogy az ajtók bezáródtak, lekapcsoltam a lámpákat. Vártam, félve, hogy a SUV fénye bármelyik pillanatban felvillanhat az úton. Feltúrtam az erszényemet, és kiástam a mobilomat. - Hé, - vette fel Vee. - Ki más ért meg Folt kártyájához? – kérdeztem, hadarva a szavakat. - He? - Közvetlenül Folt adta a kártyát neked? Vagy Rixon? Ki más nyúlt még hozzá? - Nem akarod elmondani, miről van szó? - Azt hiszem, elkábítottak. Csend. - Szerinted a kártyával? – kérdezte végül Vee kételkedve. - A papír parfümmel volt átitatva. – magyaráztam türelmetlenül. – Mond el, ki adta neked. Pontosan meséld el, hogy hogyan kaptad. - A könyvtár felé menet, hogy beadjam a muffinokat, Rixon hívott, hogy hol vagyok. – mesélte lassan. – A könyvtárnál találkoztunk, és Folt az anyósülésen ült Rixon furgonjában. Folt adta nekem a kártyát, és kért meg, hogy adjam neked oda. Bevittem a kártyát, a muffinokat, és a Neon kulcsait neked, aztán visszamentem Rixonhoz. - Senki más nem nyúlt a kártyához? - Senki. - Kevesebb, mint fél órára rá, hogy megszagoltam a kártyát, a könyvtár padlójára estem össze. Két órán át fel sem ébredtem. Vee nem válaszolt rögtön, és gyakorlatilag hallottam, ahogy gondolkozik, próbálva mindezt megemészteni. Végül annyit mondott: - Biztos vagy benne, hogy nem csak a kimerültségtől? Már régóta a könyvtárban voltál. Én nem tudok ilyen sokáig házit csinálni szundikálás nélkül.

- Mikor felkeltem, - folytattam, - valaki volt velem a könyvtárban. Szerintem ugyanaz az ember volt, aki elkábított. Végigkergetett a könyvtáron. Kijutottam, de követett Walnut-ba. Megint zavart csend. – Bármennyire is nem kedvelem Foltot, meg kell mondanom, nem hinném, hogy ő kábított el. Igaz, hogy zakkant, de vannak határai. - Akkor ki? – kicsit éles volt a hangom. - Nem tudom. Hol vagy most? - Slaughterville-ben. - Mi? Tűnj el onnan, mielőtt kirabolnak! Gyere ide. Maradj itt éjszakára. Megoldjuk. Kitaláljuk, mi történt. – De a szavak üres vigasznak tűntek. Vee épp úgy meg volt hökkenve, mint én. Tovább rejtőztem még olyan húsz percig, mielőtt elég bátornak éreztem magam, hogy visszamenjek az utcára. Az idegeim megkoptak, a fejem zúgott. Úgy döntöttem, elkerülöm Walnut-ot, arra gondolva, hogy a SUV le-fel cirkálhat most ott, hátha a nyomomra bukkan. Ragaszkodva a kis utcákhoz, semmibe véve a sebességkorlátozást, vakmerő sietséggel vezettem Vee-hez. Már nem voltam messze a házuktól, amikor észrevettem a piros-kék fényeket a visszapillantó tükörben. Leálltam a Neon-nal az út szélén, a kormánynak vetettem a fejemet. Tudtam, hogy gyorsan mentem, és csalódtam magamban miatta, de miért pont ma este kellett elkapniuk. Egy pillanattal később ujjpercek ütögették az ablakot. Megnyomtam a gombot, hogy leeresszem. - Nocsak, nocsak. – mondta Basso nyomozó. – Rég’ láttalak. Bármelyik másik zsaru, gondoltam. Bárki más. Felvillantotta a cédula tömbjét. – Jogosítványt és forgalmit, ismered a dörgést. Mivel tudtam, hogy esélyem sincs kimagyarázni magam a büntetés alól, Basso nyomozónál nincs, nem láttam értelmét, hogy bűnbánatot színleljek. – Nem is tudtam, hogy a nyomozói munka része a gyorshajtók büntetése. Leheletvékony mosolyt küldött felém. – Hol marad a szenvedély? - Mi lenne, ha csak megkapnám a cédulámat és mennék haza? - Van alkohol a kocsiban? - Nézzen körbe. – mondtam, széttárva a karomat. Kinyitotta nekem az ajtót. – Kifelé. - Miért? - Kifelé – a sávelválasztó szaggatott vonalra mutatott az úton – és sétálj a vonalon. - Maga szerint, részeg vagyok? - Szerintem bolond vagy, de ellenőrzöm a józanságodat, amíg itt vagy. Kifordultam és becsaptam magam mögött az ajtót. – Meddig? - Amíg azt nem mondom, hogy állj. Koncentráltam, hogy megvessem a lábaimat a vonalon, de valahányszor lenéztem, a látáson elferdült. Még mindig éreztem a szer hatását, ahogy a koordinációmat bizgeti, és minél jobban koncentráltam, hogy a vonalon tartsam a lábamat, annál jobban úgy éreztem, az út felé billenek. – Nem tudná csak odaadni a cédulát, megdorgálni és hazaküldeni? – A hangom lázadó volt, de legbelül kirázott a hideg. Ha nem tudok a vonalon végigsétálni, Basso nyomozó börtönbe is zárathat. Máris reszkettem, és nem hittem, hogy túlélnék egy éjszakát rácsok mögött. Mi van, ha a férfi a könyvtárból megint utánam jön? - Sok kisvárosi zsaru biztos csak úgy szabadjára engedne. Némelyik még kenőpénzt is elfogadna. Én nem ilyen vagyok. - Az számít valamit, hogy elkábítottak? Sötéten felnevetett. – Elkábítottak. - Az exbarátomtól kaptam egy parfümmel átitatott kártyát ma este korábban. Kinyitottam a kártyát, és a következő, amit tudtam, hogy kiütöttek. – Mikor Basso nyomozó nem szakított félbe, tovább mondtam. – Több mint két órát aludtam. Amikor felébredtem, a könyvtár már bezárt. Bezártak a média laborba. Valaki kikötötte az ajtókilincset... – Elhallgattam, becsuktam a számat. Intett, hogy folytassam. – Gyerünk. Ne hagyd abba az izgalmas résznél. Túl későn jöttem rá, hogy csak magamat kevertem gyanúba. Kapcsolatba hoztam magamat a könyvtárral, ma estével, a média laborral. Holnap az lesz az első dolguk, amikor a könyvtár kinyit, hogy jelentik a törött ablakot a rendőrségen. És nem volt kétséges, hogy Basso nyomozó kit keresne meg legelőször. - A média laborban voltál. – ismételte. – Mi történt azután? Túl késő visszakozni. Be kell fejeznem és a legjobbat remélnem. Talán valami, amit mondok meggyőzi Basso nyomozót, hogy nem az én hibám volt—hogy minden, amit tettem indokolt volt. - Valaki bezárta a média labor ajtaját úgy, hogy kikötözte. Egy számítógépet dobtam át az ablakon, hogy kijussak. Hátravetett fejjel nevetett. - Van egy elnevezés az ilyen lányokra, mint te, Nóra Grey. Bolondgyáros. Olyan

vagy, mint egy légy, akit senki sem tud elhessegetni. – Visszasétált a járőrautójához és kihúzta a rádiót a nyitott vezetőoldali ajtón. Kiadta a feladatot, - Szükségem van valakire, aki beugrik a könyvtárba és ellenőrzi a média labort. Szóljatok, hogy mit találtatok. Nekidőlt a kocsijának, az órájára pillantott. – Mit gondolsz, hány percig tart nekik, hogy visszaszóljanak? Megvan a vallomásod, Nóra. Letartóztathatnálak birtokháborításért és vandalizmusért. - A birtokháborítás azt jelentené, hogy nem voltam bekötözve a média laborba akaratom ellenére. – Idegesnek hangzottam. - Ha valaki elkábított és csapdába ejtett a laborban, akkor mit keresel itt most, a Hickory-n süvítve végig 100 km/órával? - Nem hittem, hogy megszökök. Kitörtem a teremből, amíg a férfi a lifttel jött fel, hogy elkapjon. - A férfi? Láttad? Írd le, hogy nézett ki. - Nem láttam, de egy hapsi volt. A léptei nehezek voltak, amikor a lépcsőházban jött utánam. Túl nehezek, hogy lány legyen. - Dadogsz. Általában ez azt jelenti, hogy hazudsz. - Nem hazudok. Be voltam zárva a laborba, és valaki jött fel a lifttel, hogy elkapjon. - Rendben. - Ki más lehetett volna ilyen későn az épületben? – csattantam fel. - Egy gondnok? – javasolta könnyedén. - Nem úgy volt öltözve, mint egy gondnok. Amikor felnéztem a lépcsőházban, sötét nadrágot és sötét teniszcipőt láttam. - Szóval, amikor a bíróságra viszlek, azt fogod mondani a bírónak, hogy szakértője vagy a gondnoki ruházatnak? - A pasi követett a könyvtáron kívül is, beszállt a kocsijába, és üldözött. Egy gondnok nem tenne ilyet. A rádió reccsent egyet, és Basso nyomozó behajolt a vevőért. - Befejeztem a könyvtár ellenőrzését, - egy férfi hangja recsegett a rádióban. – Semmi. Basso nyomozó hűvös, gyanakvó szemekkel nézett rám. – Semmi? Ez biztos? - Ismétlem: semmi. Semmi? Megkönnyebbülés helyett pánikot éreztem. Összetörtem a labor ablakát. Megtettem. Valódi volt. Nem csak képzeltem. Nem... Nyugodj le! Parancsoltam magamra. Ilyen történt már ezelőtt. Ez nem új. Régen ez mindig csak egy elmejáték volt. Valaki a színfalak mögött dolgozik, próbálja manipulálni az agyamat. Vajon mindig ez történik újra? De… miért? Ezt át kell gondolnom. Megráztam a fejemet, képtelenül azt kívánva, bárcsak a mozdulat kirázna egy választ. Basso nyomozó kitépte a legfelső lapot a cédula tömbjéből és a kezembe nyomta. A szemem átsuhant az alján lévő összeg fölött. – Kétszázhuszonkilenc dollár?! - Harminccal többel mentél a megengedettnél, egy olyan autóval, ami nem is a tiéd. Fizesd ki a büntetést, vagy találkozunk a bíróságon. - Nekem... nekem nincs ennyi pénzem. - Szerezz munkát. Talán az távoltart a bajtól. - Kérem ne tegye ezt. – mondtam, minden igyekezetet beleadtam a hangomba, amim csak volt. Basso nyomozó engem tanulmányozott. – Két hónappal ezelőtt egy személyi, család és lenyomozható múlt nélküli kölyök halálosan megsebesült a középiskola tornatermében. - Jules halála öngyilkosságnak lett nyilvánítva. – mondtam automatikusan, de izzadság csiklandozta a tarkómat. Mi köze van ennek az én bírságomhoz? - Ugyanezen az estén eltűnt, a középiskolai pszihológus felgyújtotta a házatokat, aztán ő maga is felszívódott. Van kapcsolat a két bizarr eset között. - Sötétbarna szemei odaszegeztek engem. - Te. - Mit beszél? - Mondd el mi is történt valójában azon az éjszakán, és semmissé teszem a büntetést. - Nem tudom, mi történt. - hazudtam, mivel nem volt más választásom. Rosszabb helyzetbe kerülök, ha elmondom az igazat, mint ha ki kell fizetnem a bírságot. Nem beszélhettem Basso nyomozónak a bukott angyalokról és a Nephilimről. Soha nem hinné el a történetem, ha bevallom, hogy Dabria a halál angyala. Vagy hogy Jules egy bukott angyal leszármazottja volt. - A te döntésed. - mondta Basso nyomozó, felém pöckölve a névjegykártyáját, mielőtt behajolt a kocsijába. Ha meggondolnád magad, tudod hogy érhetsz el. A kártyára pillantottam, amikor elhúzott. DETECTIVE ECANUS BASSO. 207-555-3333. A büntetőcédulát nehéznek éreztem a kezemben. Nehéznek és forrónak. Honnan fogok kétszáz dollárt előszedni? Nem kérhettem kölcsön anyámtól a pénzt -- élelmiszerre is alig jutott neki. Foltnak van pénze, de azt mondtam neki, hogy tudok magamról gondoskodni. Azt mondtam neki, hogy tűnjön el az életemből. Hogy nézne ki, ha visszarohannék hozzá rögtön, mikor bajba kerülök? Azt bizonyítaná, hogy végig igaza volt. Bizonyítaná, hogy szükségem van rá.

12 Fejezet Kedden, óra után kifelé tartottam az épületből, hogy találkozzak Vee-vel, aki kihagyta a sulit, hogy Rixon-nal lóghasson, de megígérte, hogy délben visszajön és hazavisz, amikor a mobilom ciripelt. Megnyitottam az SMS-t épp akkor, amikor Vee kiabálta a nevemet az utcáról. - Hé, kislány! Erre! Odasétáltam, ahol leparkolt párhuzamosan a járdaszegéllyel, és bekönyököltem a nyitott ablakba. - Na? Megérte? - Lógni óráról? Hogy a fenébe ne. Rixon és én a délelőttöt azzal töltöttük, hogy nála Xbox-oztunk. Halo 2. Átnyúlt és kinyitotta az utasülés ajtaját. - Romantikusan hangzik. - mondtam és bemásztam. - Ne szóld le, amíg nem próbáltad. Az erőszak hangulatba hozza a srácokat. Vee felvillantott egy száz watt-os vigyort. - Csókolóztunk. Ó apám, olyan jó volt. Nagyon lassan és finoman kezdődött, aztán Rixon igazán belejött… - Oké! - szakítottam félbe hangosan. Én is ennyire csöpögős voltam, amikor Folttal együtt voltunk és Vee volt a kívülálló? Remélem nem. - Most hová? Bevágott vissza a forgalomba. - Belefáradtam a tanulásba. Kell egy kis szórakozást vinnem az életembe, és ez nem fog megtörténni, ha a könyvet bújom. - Mit vettél a fejedbe? - Old Orchard Beach. Naphoz és homokhoz van kedvem. Plusz, a színemre is ráférne egy alapozás. Old Orchard Beach tökéletesen hangzott. Van ott egy hosszú stég, ami benyúlik a víz felé, egy tengerparti vidámpark, tűzijáték és tánc, sötétedés után. Sajnos a tengerpartnak várnia kell. A telefonomat himbáltam. - Már van tervünk ma estére. Vee oldalt hajolt, elolvasta az üzenetet és fintorgott. - Emlékeztető Marcie partijára? Tényleg? Nem vettem észre, hogy öribarik lettetek. - Azt mondták, hogy kihagyni a buliját a legtutibb módja a társasági életem szabotálásának. - Mekkora egy kurva. Kihagyni a buliját a legtutibb módja, hogy teljes legyen az életem. - Talán át akarod majd gondolni a hozzáállásodat, mivel én megyek… és te is jössz velem. Vee nekivetette a hátát az ülésének, a kezei megfeszültek a kormányon. - Különben is, mit akar? Miért hívott meg? - Partnerek vagyunk kémián. - Nekem úgy tűnik, szörnyen gyorsan megbocsátottad neki azt a monoklit. - Tartozok neki annyival, hogy legalább egy órára benézek. Mint a kémia partnere. - tettem hozzá. - Szóval azt mondod, hogy azért rángatjuk el magunkat Marcie bulijára, mert te minden reggel mellette ülsz kémián. - Vee úgy nézett rám, mint aki átlát rajtam. Tudtam, hogy ez béna kifogás, de nem olyan béna, mint az igazság. Teljesen biztosan tudnom kellett, hogy Folt továbblépett Marcie-val. Két nappal ezelőtt, mikor megérintettem a sebhelyeit és elragadtak az emlékei, kimértnek tűnt Marcie-val. Egészen a csókjukig még kurta is volt vele. Nem jöttem még rá, hogy hogyan érezhet iránta. De ha ő már továbblépett, nekem is sokkal könnyebb lenne ugyanígy tennem. Ha beigazolódna a Folt és Marcie közötti kapcsolat, könnyebb lenne gyűlölnöm őt. És gyűlölni akartam. Mindkettőnk érdekében. - Bűzlesz a hazugságtól, a hazug ember megüti a bokáját. - mondta Vee. - Itt nem rólad és Marcie-ról van szó. Hanem Foltról és Marcie-ról. Ki akarod deríteni, hogy mi van közöttük. A levegőbe csaptam a kezeimmel. - Jól van! És ez olyan rossz? - Ember, - mondta a fejét csóválva - te tényleg élvezed az önsanyargatást. - Arra gondoltam, hogy talán benézhetnénk a hálószobájába. Hátha találunk valamit, ami bizonyítja, hogy együtt vannak. - Mint például használt kotonok? A reggelim hirtelen elindult felfelé a nyelőcsövemben. Erre nem gondoltam. Vajon lefeküdtek egymással? Nem. Nem hinném. Folt nem tenné ezt velem. Nem Marcie-val. - Tudom már! - mondta Vee. - Ellophatnánk a naplóját! - Azt, amit elsőéves kora óta magával hurcol? - Azt, amire esküszik, hogy a National Enquirer unalmasnak tűnne mellette. - mondta meglepően ujjongva. - Ha van valami közte és Folt között, az a naplójában lesz. - Nem is tudom. - Ó, ne már. Visszaadjuk, amint végeztünk. Nincs kár, nincs baj. - Hogy? A verandájára hajítjuk és futunk? Megöl bennünket, ha kiderül, hogy mi vittük el. - Az biztos. A verandájára hajítjuk, vagy a buli alatt vesszük el, elolvassuk valahol, és visszatesszük, mielőtt távozunk. - Nem tűnik helyesnek. - Nem mondjuk el senkinek, amit olvastunk. A mi titkunk lesz. Nem helytelen, ha senkinek nem esik

bántódása. Nem voltam vevő Marcie naplójának elemelésére, de tudtam, hogy Vee nem fogja annyiban hagyni. A legfontosabb most az volt, hogy rávegyem, hogy eljöjjön velem a buliba. Főleg mivel nem számíthattam rá, hogy egyetlen barátom is lesz ott. Így azt mondtam: - Akkor jössz értem este? - Számíthatsz rám. Hé, felgyújthatjuk a szobáját, mielőtt lelécelünk? - Nem. Nem tudhatja meg, hogy mi szimatoltunk ott. - Aha, de a finomkodás nem az én stílusom. Oldalra néztem, a szemöldököm felszaladt. - Nem viccelsz? Épp elmúlt kilenc óra, mikor Vee és én a Marcie-ék felé vezető dombon másztunk felfelé. Coldwater társadalmigazdasági térképe könnyen meghatározható egy egyszerű kísérlettel: dobj el egy üveggolyót bármelyik utcán. Ha az üveggolyó lefelé gurul, a felsőbb osztályba tartozol. Ha a golyó egyáltalán nem gurul sehová, akkor középosztálybeli vagy. És ha elveszted az üveggolyót egy párafelhőben, mielőtt esélyed lenne megállapítani, hogy gurul-e, akkor… nos, az én környékemen laksz. Az Isten háta mögött. Vee felfelé hajszolta a Neon-t. Marcie-ék környéke öreg volt, terebélyes fákkal, amik ráborultak az útra, eltakarva azt a holdfény elől. Az otthonoknak szakszerűen parkosított udvarai és félkör alakú kocsifelhajtói voltak. Az architektúra grúz gyarmati volt; minden ház fehér, fekete szegéllyel. Vee leeresztette az ablakokat, és a távolban hallottuk a harsogó hip-hop állandó ütemét. - Mondd még egyszer a címét. - kérte Vee, bandzsítva át a szélvédőn. - Ezek a házak olyan messze vannak az úttól, hogy nem tudom leolvasni a házszámot a garázsok felett. - Brenchley utca 1220. Egy kereszteződéshez értünk és Vee ráfordult a Brenchley-re. A zene felerősödött, ahogy haladtunk, és feltételeztem, hogy ez azt jelenti, jó irányba megyünk. Autók parkoltak szorosan egymás után az út mindkét oldalán. Ahogy elhaladtunk egy elegánsan felújított kocsiszín előtt, a zene elérte a teljes hangerőt, megremegtetve az autót. Az emberek csapatostul vágtak át a gyepen, özönlöttek befelé a házba. Marcie-ék házába. Egyetlen pillantás rá, és el kellett tűnődnöm azon, hogy vajon miért lop. Az izgalom kedvéért? Hogy elmeneküljön a szülei gondosan és tökéletesen felépített imázsa elől? Nem rágódtam ezen tovább. Erős fájdalom kavargott a gyomromban. A kocsifelhajtón Folt fekete Jeep Commander-je parkolt. Nyilvánvalóan az elsőn érkezők egyike volt. Valószínűleg már benn volt kettesben Marcie-val órákkal a buli kezdete előtt. Hogy mit csináltak, inkább nem akartam tudni. Vettem egy mély levegőt és azt mondtam magamnak, hogy megbirkózom vele. És nem ez volt a bizonyíték, amiért jöttem? - Mire gondolsz? - kérdezte Vee, a pillantása neki is a Commanderre tapadt, ahogy tovább gurultunk. - Arra, hogy hánynom kell. - Mindenesetre szép lehet Marcie-ék előszobája. De komolyan. Nem bánod, hogy Folt is itt van? Összezártam az állkapcsomat és kissé felszegtem az államat. - Marcie hívott meg ma estére. Ugyanannyi jogom van itt lenni, mint Foltnak. Nem hagyom, hogy megmondja hová menjek, és mit tegyek. - Vicces, mert ez pontosan az, amit éppen csinálok. Marcie-ék bejárati ajtaja nyitva volt, egy sötét márvány előszobába vezetett, ami Jay-Z-re pörgő testektől volt zsúfolt. Az előtér egy hatalmas nappaliba torkollott, magas plafonnal és sötét viktoriánus bútorokkal. Mindegyik bútordarabot, beleértve a dohányzó asztalt is, széknek használták. Vee az ajtóban tétovázott. - Csak egy perc, hogy gondolatban felkészüljek erre. - mondta, túlkiabálva a zenét. - Úgy értem, ez a hely Marcie-val van elárasztva. Marcie portrék, Marcie bútorok, Marice illatok. Jut eszembe, portrék, kellene keresnünk pár régi családi fotót. Szeretném látni Marcie apját, milyen volt tíz évvel ezelőtt. Mikor a kereskedése reklámját látom a TV-ben, nem tudom eldönteni, hogy a plasztikai műtéttől, vagy a tetemes mennyiségű arcfestéktől néz ki olyan fiatalnak. Megragadtam a könyökét és letörtem a lelkesedését. - Nem fogsz most cserben hagyni. Vee belesett, összehúzta a szemöldökét. - Renden van, de figyelmeztetlek, ha csak egy bugyit is meglátok, itt sem vagyok. Ugyanez érvényes a használt gumira is. Kinyitottam a számat, aztán hirtelen be is csuktam. Meglehetősen nagy volt az esélye, hogy mindkettővel találkozunk, így leginkább az állt érdekemben, ha hivatalosan nem fogadom el a feltételeit. Marcie mentett meg a vitától, aki a sötétből sasszézott elő egy puncsos tállal. Bíráló pillantásokat vetett ránk. - Téged meghívtalak, - mondta nekem, - de őt nem. - Téged is jó látni. - mondta Vee. Marcie lassan végigmérte Vee-t, tetőtől talpig. - Te nem valami hülye szín diétán voltál? Nekem úgy tűnik, hogy feladtad, még mielőtt elkezdted volna. - Felém fordította a figyelmét. - És te. Szép monokli. - Te hallottál valamit, Nóra? - kérdezte Vee. - Azt hittem, hallok valamit. - Tutira hallottál valamit. - helyeseltem. - Lehet, hogy… egy kutya fingott? - kérdezte tőlem Vee. Bólintottam. - Azt hiszem.

Marcie szemei résnyire szűkültek. - Kacc, kacc. - Már megint. - mondta Vee. - Úgy tűnik, ez a kutya nagyon gázos. Talán Espumisan-t kéne adnod neki. Marcie felénk bökött a puncsos tállal. - Kell adomány. Senki nem jut be fizetés nélkül. - Mi? - mondtuk egyszerre Vee-vel. - Kell a-dohány. Nem gondoltátok, hogy ide hívlak benneteket ok nélkül, ugye? Szükségem van a pénzetekre. Világos és egyszerű. Vee és én a tálra néztünk, amibe dollár bankókat gyömöszöltek. - Mire kell a pénz? - kérdeztem. - Új pompomlány egyenruhákra. A csapat olyat akar, ami nem fedi a hasat, de az iskola túl smucig, hogy újakat vegyen, így most pénzt gyűjtök. - Ennek érdekelnie kellene. - mondta Vee. - A Randa Banda kifejezés teljesen új értelmet fog nyerni. - Igenis, fog! - mondta Marcie, az arca elsötétült a vértől. - Be akarsz jönni? Akkor jó, ha van egy húszasod. Ha teszel még egy megjegyzést, megemelem negyvenre. Vee megbökte a karomat. - Én nem erre jelentkeztem. Te fizetsz. - Fejenként tíz? - ajánlottam fel. - Kizárt. A te ötleted volt. Te fizetsz. Marcie felé fordultam és elmosolyodtam. - Húsz dollár nagyon sok. - érveltem. - Aha, de arra gondolj, milyen csodásan fog állni rajtam az az egyenruha. - mondta. - Ötszáz felülést kell csinálnom minden este, hogy 62 centiről 60-asra faragjam a derekamat, mielőtt elkezdődik az iskola. Egy deka zsír sem lehet rajtam, ha haspólót viselek. Nem mertem szennyezni az elmémet azzal, hogy elképzelem Marcie-t holmi pompomlány uniformisban, inkább azt mondtam: - Mit szólsz a tizenöthöz? Marcie csípőre tette az egyik kezét és úgy nézett, mint aki kész ránk vágni az ajtót. - Oké, nyugi, fizetünk. - mondta Vee, a farzsebébe nyúlva. Egy köteg kápét nyomott a tálba, de sötét volt és nem tudnám megmondani mennyit. - Sokkal jössz nekem. - közölte velem. - Felteszem, előbb engeditek megszámolnom a pénzt. - mondta Marcie, és beletúrt a tálba, próbálva Vee adományát kiszedni. - Csak gondoltam, hogy neked túl sok a húsz dolcsi, hogy meg tudd számolni. - mondta Vee. - Elnézést kérek. Marcie szemei megint összeszűkültek, aztán sarkon fordult és elvitte a tálat, vissza a házba. - Mennyit adtál neki? - kérdeztem Vee-t. - Semennyit. Egy kotont hajítottam bele. Felhúztam a szemöldököm. - Mióta hordasz magadnál kotont? - A fűből vettem fel, mikor felfelé sétáltunk. Ki tudja, talán majd Marcie fogja használni. Ezzel én megtettem a magamét, hogy a génállománya ne öröklődhessen tovább. Vee és én beléptünk és a falnak vetettük a hátunkat. A nappaliban egy bársony hintón több párocska gabalyodott össze, akár egy halom gemkapocs. A terem közepe táncoló alakokkal volt tele. A nappaliból egy boltíves átjáró vezetett a konyhába, ahol emberek ittak és nevettek. Senki sem figyelt fel Vee-re vagy rám, és én próbáltam összeszedni a bátorságomat, ahogy felfogtam, hogy észrevétlenül bejutni Marcie hálószobájába mégsem lesz annyira nehéz, mint gondoltam. A baj csak az volt, hogy kezdtem azt hinni, hogy nem azért vagyok itt ma este, hogy Marcie hálószobájában kutassak, és bizonyítékot keressek arra, hogy Folttal jár. Valójában vészesen közel jártam a gondolathoz, hogy azért jöttem el, mert tudtam, Folt is itt lesz. És látni akartam. Úgy tűnt, megkapom rá az esélyt. Folt jelent meg Marcie konyhájának bejáratánál, fekete pólóingbe és sötét farmerba öltözve. Nem ahhoz szoktam, hogy távolról vizsgálgassam. A szemei éjfeketék voltak és a haja a fülei alá tekeredtek, mint akinek már hat hete szüksége van egy nyírásra. Olyan teste volt, ami azonnal vonzotta az ellenkező nemet, de a hozzáállása azt sugallta, hogy Ne szól hozzám. A sapkája még mindig nem volt nála, ami valószínűleg azt jelentette, hogy Marcie birtokolta. Nem nagy ügy, emlékeztettem magamat. Többé már nem az én dolgom. Folt annak adta oda a sapkáját, akinek csak akarta. Csak mert nekem soha nem adta kölcsön, nem bántódtam meg. Jenn Martin, egy lány, akivel elsőben együtt jártam matekra, Folthoz beszélt, de ő nem figyelt. A szemei a nappaliban köröztek, éberen, mintha ott egy árva lélekben sem bízna. A testtartása nyugodt volt, de figyelmes, mint aki szinte arra vár, hogy bármelyik pillanatban történhet valami. Mielőtt a szemei körbe értek volna hozzám, elkaptam a tekintetem. Jobb, ha nem kap rajta, ahogy megbánón és vágyakozva bámulom. Anthony Amowitz mosolygott rám és integetett keresztül a szobán. Automatikusan visszamosolyogtam. Együtt voltunk tesin idén, és bár én alig szóltam tíz szónál többet hozzá, jó volt arra gondolni, hogy valaki örült, hogy itt lát engem és Vee-t. - Miért vigyorog rád a selyemfiú vigyorával Anthony Amowicz? - kérdezte Vee. A szemeimet forgattam. - Csak azért selyemfiúzod le, mert itt van. Marcie-nál. - Na és?

- Csak kedves. - meglöktem a könyökömmel. - Mosolyogj vissza. - Kedves? Inkább kanos. Anthony felemelte a piros műanyag poharát és kiabált valamit, de a zene miatt alig lehetett hallani. - Mi? - kiáltottam vissza. - Jól nézel ki! - Egy ostoba vigyor kenődött az arcára. - Ó, ember. - mondta Vee. - Nem csak egy selyemfiú, hanem egy ittas selyemfiú. - Na és ha egy kicsit sokat ivott. - Ivott és reménykedik, hogy sarokba szoríthat téged egyedül, egy emeleti hálószobában. Öt perccel később, mi még mindig tartottuk a helyünket a bejárati ajtó mellett. Már fél doboz sört loccsantottak véletlenül a cipőimre, de szerencsére le még nem hánytak. Épp javasolni akartam Vee-nek, hogy menjünk odébb a nyitott ajtótól, -- mert mindenki ebbe az irányba szaladt, akik pillanatokon belül készül kidobni a taccsot -- amikor Brenna Dubois jött oda és nyújtott felém egy piros műanyag poharat. - Ez a tiéd, üdvözlet a sráctól a szoba túlsó feléből. - Mondtam. - súgta oldalról Vee. Lopva gyorsan Anthony-ra pillantottam, aki kacsintott. - Um, köszi, de nem fogadhatom el. - mondtam Brenna-nak. Nem voltam túl gyakorlott bulizás terén, de azt tudtam, hogy kétséges eredetű italt nem szabad elfogadni. Amennyire meg tudtam állapítani, GHB 7 -t is rakhattak bele. - Mondd meg Anthony-nak, hogy semmi sem iszok meg, ami nem lezárt dobozban van. - Tyű, még butábban hangzott, mint gondoltam. - Anthony? - Az arca zavarttá vált. - Aha, Anthony Selyem-o-witz. - mondta Vee. - A srác, aki postásnak használ. - Azt hiszed, Anthony adta a poharat? - Megrázta a fejét. - Nem ő, hanem a srác a terem másik végéből. Arra fordult, ahol Folt állt pár perccel ezelőtt. - Hát, ott volt. Gondolom elment. Dögös és fekete inget visel, ha ez segít. - Ó, ember. - mondta Vee megint, ezúttal sóhajtva. - Köszi. - mondtam Brenna-nak, nem láttam más választást, minthogy elvegyem a poharat. A csaj megint beleveszett a tömegbe, és a hátam mögött lévő előszoba asztalkára tettem a pohár akármit, aminek cherry Coke szaga volt. Folt üzenni próbált? Emlékeztetni, hogy verekedésbe keveredtem a Sátán Táskájában, amikor is Marcie eláztatott sherry Coke-al? Vee valamit a kezembe nyomott. - Mi ez? - kérdeztem. - Egy walkie-talkie. A tesómtól vettem kölcsön. Én a lépcsőn fogok ülni és őrködöm. Ha valaki jönne, szólok. - Azt akarod, hogy most lopózzak be Marcie szobájába? - Azt akarom, hogy lopd el a naplót. - Hát, ami azt illeti, meggondoltam magam. - Most ugratsz? - mondta Vee. - Most nem rezelhetsz be. Képzeld el, mi lehet abban a naplóban. Ez a te egyetlen nagy lehetőséged, hogy kiderítsd, mi folyik Marcie és Folt között. Nem szalaszthatod el. - De ez helytelen. - Nem fog helytelennek tűnni, ha olyan gyorsan csened el, hogy a bűntudatnak sincs ideje feléledni. Félreérthetetlen pillantást vetettem rá. - Az is segít, ha beszélsz magadban. - tette hozzá Vee. - Sokszor mondogasd magadnak, hogy ez nem helytelen, és akkor majd magad is kezded elhinni. - Nem veszem el a naplót. Én csak… szét akarok nézni. És visszalopni Folt sapkáját. - Az eZine egész évi költségvetését kifizetem neked, ha leszállítod nekem a naplót a követező harminc percben. - mondta Vee, kezdett kétségbeesettnek hangzani. - Ezért akarod a naplót? Hogy közzétedd az eZine-en? - Gondolj csak bele. Megcsinálhatnám vele a karrierem. - Nem. - mondtam határozottan. - Sőt mi több, rossz Vee. Eleresztett egy sóhajt. - Hát, egy próbát megért. A kezemben lévő walkie-talkie-ra néztem. - Miért nem írunk inkább SMS-t? - A kémek nem SMS-eznek. - Honnan tudod, hogy nem? - Honnan tudod, hogy igen? Arra gondolva, hogy nem érdemes vitába szállnom, bedugtam a walkie-talkie-t a farmerem övébe. - Biztos vagy benne, hogy Marcie szobája a másodikon van? - Az egyik expasija mögöttem ül spanyolon. Ő mondta, hogy minden este tízkor a nagyokos Marcie felkapcsolt lámpáknál vetkőzik le. Néha, amikor a srác és a barátai unatkoznak, odamennek kocsival, hogy 7

Partydrog, folyékony extasy-nak is hívják.

megnézzék a műsort. Azt mondta, hogy Marcie soha nem siet, és mire befejezi, görcs áll a nyakába a felfelé bámulástól. Azt is mondta, hogy egyszer… A füleimre csaptam a kezeimet. - Elég! - Hé, ha az én agyamat muszáj, hogy beszennyezzék ezek a részletek, akkor a tiédet is. Az egyetlen ok, amiért ismerek minden hányingerkeltő infót, az az, hogy neked próbáltam segíteni. A lépcső felé pillantottam. A gyomrom kétszer olyan nehéznek tűnt, mint három perccel ezelőtt. Még semmit sem csináltam, és már beteg voltam a bűntudattól. Mikor alacsonyodtam le odáig, hogy Marcie hálószobájába lopózzak? Mikor hagytam Foltnak, hogy ennyire elferdítsen és összezavarjon? - Gondolom, én megyek fel. - mondtam meggyőződés nélkül. - Fedezel? - Vettem. Felmásztam a lépcsőkön. Az emeleten volt egy járólapos, a mennyezeten korona szegőléces fürdőszoba. Jobb kéz felé mentem végig a folyosón, elhaladtam egy vendégszobának látszó szoba és egy taposógéppel, eliptikus trainerrel felszerelt kondi szoba mellett. Visszafordultam, ezúttal jobb kéz felé indultam a folyosón. Az első ajtó résnyire nyitva volt és én bekukucskáltam. A szoba színvilága habos rózsaszínből állt -- rózsaszín falak, rózsaszín kárpit, és egy rózsaszín paplan rózsaszín díszpárnákkal. A ruhásszekrény tartalma széthányva az ágyra, a padlóra, a bútorok tetejére. Több poszter méretűre nagyított fénykép volt a falra kitűzve, és mindegyiken Marcie pózolt elragadóan a Razorbills-es pompomlány egyenruhájában. Enyhe hányinger kerülgetett, aztán megláttam Folt sapkáját a komódon. Bezárkóztam a szobába, összetekertem kúp formájúra, és a farzsebembe tömtem. A sapka alatt, a komódon egy szimpla kocsi kulcs feküdt. Egy pótkulcs, de Jeep-es függőcímke volt rajta. Folt adott Marcie-nak pótkulcsot a Jeep-jéhez. Elemeltem a kulcsot a komódról, a másik hátsó zsebem mélyére süllyesztettem. Eközben arra gondoltam, hogy akár mást is találhatok, ami az övé. Kihúztam és betoltam pár ruhás fiókot. Benéztem az ágy alá, a kelengyeládába, Marcie ruhásszekrényének felső polcára. Végül becsúsztattam a kezem a matrac és az ágykeret közé. Kihúztam a naplót. Marcie kicsi, kék naplója, amiről az a hír járja, hogy több benne a botrány, mint egy szennylapban. A kezemben tartva, ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy kinyissam. Mit írhatott Foltról? Milyen titkok bújhatnak meg a lapokon? Felrecsegett a walkie-talkie-m. - Szent szar - szólt bele Vee. Előkotortam az övemből és megnyomtam a gombot. - Mi a baj? - Kutya. Nagy kutya. Épp most baktatott be a nappaliba, vagy hogy hívják ezt a bazi nagy nyitott teret. Engem bámul. Mintha egyenesen rám nézne. - Milyen fajta kutya? - Nem vagyok napra kész a kutyafajták terén, de szerintem ez egy Doberman pinscher. Hegyes, mogorva fej. Egy kicsit túlságosan is hasonlít Marcie-ra, ha ez segít. O-ó. A füleit hegyezi. Felém jön. Szerintem ez egy olyan pszichés kutya. Tudja, hogy nem csak úgy üddögélek itt. - Maradj nyugodt… - Hess, kutya, mondom, hess! Egy nagy kutya félreérthetetlen morgása szól a walkie-talkie-ból. - Um, Nóra? Baj van. - mondta Vee egy pillanattal később. - Nem megy el a kutya? - Rosszabb. Éppen felfelé baktat a lépcsőn. Épp ekkor ingerült ugatás hallatszott az ajtó felől. Az ugatás nem maradt abba -- még hangosabb és még agresszívabb lett. - Vee! - sziszegtem a walkie-talkie-ba. - Szabadulj meg a kutyától. Valamit válaszolt, de nem hallottam a kutya morgásától. A fülemre lapítottam a kezemet. - Mi? - Jön Marcie! Tűnj el onnan! Elkezdtem visszatuszkolni a naplót a matrac alá, de ügyetlen voltam. Maréknyi jegyzet és kép ömlött ki a lapok közül. Idegességemben összekapartam egy kupacba és visszanyomtam őket a naplóba. Aztán begyömöszöltem a naplót, ami elég kicsi volt ahhoz képest, hogy állítólag milyen sok titok van benne, és a walkie-talkie-mat a nadrágom övébe és lekattintottam a villanykapcsolót. Majd később foglalkozom azzal, hogyan rakom vissza a naplót. Most el kell tűnnöm. Felhúztam az ablakot, arra számítva, hogy le kell majd szednem a szúnyoghálót, de már nem volt ott. Valószínűleg Marcie már rég leszedte, hogy elkerülje a kellemetlenségeket, mikor kioson. Ez a gondolat keltett bennem egy kis reményt. Ha Marcie már mászott ki itt, akkor én is ki tudok. Persze Marcie egy pompomlány és sokkal hajlékonyabb és rendezettebb mozgású. Kidugtam a fejem a nyitott ablakon, lenéztem. A bejárati ajtó közvetlenül alattam volt, négy oszlop által tartott csarnok alatt. Egyik lábamat kilógatva megvetettem a zsindelyen. Miután megbizonyosodtam róla, hogy nem fogok lecsúszni a lejtős csarnokról, kihúztam a másik lábamat is. Így egyensúlyozva visszaengedtem az ablakot a helyére. Éppen lebuktam az ablak vonala alá, amikor az üveg felfénylett. A kutya körmei az üveget

kopogtatták, és eleresztett egy sor mérges ugatást. A hasamat behúzva olyan közel lapultam a házhoz, ahogy csak tudtam és imádkoztam, hogy Marcie ne nyissa ki az ablakot, és ne nézzen ki. - Mi az? - hallottam Marcie hangját az ablaküvegen keresztül. - Mi a baj, Bommer? Az izzadság végigcsorgott a gerincemen. Marcie le fog nézni, és meg fog látni. Becsuktam a szememet és próbáltam elfelejteni, hogy a ház tele van olyan emberekkel, akikkel egy iskolába kell járnom még a következő két évig. Mivel fogom magyarázni, hogy beosontam Marcie szobájába? Mivel fogom magyarázni, hogy nálam van a naplója? Még a gondolat is túl megalázó, hogy elviseljem. - Hallgass, Boomer! - kiabálta Marcie. - Megfogná valaki a kutyámat, amíg kinyitom az ablakot? Ha nem tartjuk itt, elég hülye, hogy kiugorjon. Te… az előszobában. Igen, te. Fogd meg a kutyám nyakörvét, és el ne ereszd. Csak csináld. Remélve, hogy a kutya ugatása elnyomja a hangomat, átfordultam és a hátamat vetettem a zsindelyeknek. Lenyeltem az ijedségtől a torkomba nőtt gombócot. Tériszony-féleségem van, és a köztem és a föld között lévő nagy távolság gondolatától is kivert a víz. A sarkaimat a tetőbe nyomtam, hogy a súlyomat a lehető legtávolabb tudjam tolni a szélétől, kiküzdöttem a walkie-talkie-mat a nadrágomból. - Vee? - suttogtam. - Hol vagy? - mondta a háttérben harsogó zenén keresztül. - Szerinted meg tudnál szabadulni most a kutyától? - Hogyan? - Légy kreatív. - Például etessem meg méreggel? Letöröltem a kézfejemmel az izzadságot a homlokomról. - Inkább olyanra gondoltam, hogy bezárhatnád egy szekrénybe. - Úgy érted, érjek hozzá? - Vee! - Oké, oké, kitalálok valamit. Harminc másodperc telt el, mielőtt meghallottam Vee hangját Marcie szobájának ablakán keresztül. - Hé, Marcie? - kiabálta túl az ugatást. - Nem zavarnék, de a rendőrség van a bejárati ajtónál. Azt mondják, csendháborítás miatt jöttek. Akarod, hogy beengedjem őket? - Mi? - visította Marcie pont felettem. - Nem látok rendőrautót. - Valószínűleg pár házzal lejjebb kellett parkolniuk. Mindegy, de mint mondtam, illegális anyagot figyeltem meg pár vendég kezében. - És? - csattant fel. - Ez egy buli. - Az alkohol illegális huszonegy éves kor alatt. - Nagyszerű! - kiáltotta Marcie. - Most mit csináljak? - elhallgatott, aztán megint felemelte a hangját. Biztos te hívtad őket! - Ki, én? - mondta Vee. - És hagyjam ki az ingyen kaját? Soha. Egy pillanattal később Boomer eszeveszett ugatása elenyészett a házban, és a hálószoba elsötétült. Egy kicsit még teljesen mozdulatlan maradtam, hallgatóztam. Amikor biztos voltam benne, hogy Marcie szobája üres, hasra fordultam, és felkúsztam az ablakhoz. A kutya elment, Marcie elment, és ha csak ki tudnám… Az ablaknak nyomtam a tenyeremet, hogy feltoljam, de nem mozdult. Lejjebb engedtem a kezeimet az üvegen, minden erőmet beleadtam. Semmi sem történt. Oké, gondoltam, nem nagy ügy. Marcie biztosan bezárta az ablakot. Csak annyit kell tennem, hogy idekinn lógok még öt órát, amíg a bulinak vége nem lesz, aztán visszahívom Vee-t egy létrával. Lépteket hallottam odalentről és a nyakamat nyújtogattam, hogy lássam, hátha valamilyen csoda folytán Vee jött a megmentésemre. Rémületemre Folt hátát láttam, a Jeep felé sétált. Beütött egy számot a mobiljába és a füléhez emelte. Két másodperccel később a mobilom megcsörrent a zsebemben. Mielőtt bedobhattam volna a telót egy birtokszéli bokorba, Folt megállt. Hátranézett a válla felett, a szemei felfelé indultak. A pillantása megállt rajtam, és én arra gondoltam, jobb lett volna, ha Boomer élve darabokra tép. - És én még azt hittem, őket hívták kukkolóknak. - Nem kellett látnom, hogy tudjam, mosolyog. - Ne nevess. - mondtam, az arcom forró volt a megaláztatástól. - Szedj le innen. - Ugorj. - Mi? - Elkaplak. - Megőrültél? Menj be és nyisd ki az ablakot. Vagy szerezz egy létrát. - Nem kell létra. Ugorj. Nem ejtelek el. - Ó, persze. Majd el is hiszem! - Akarod, hogy segítsek, vagy nem? - Ezt hívod segítségnek? - sziszegtem mérgesen. - Ezzel nem segítesz! A kulcscsomóját forgatta az ujján, aztán távozóra fogta.

- Olyan bunkó vagy! Gyere vissza! - Bunkó? - ismételte. - Te kémkedsz ablakokban. - Nem kémkedtem. Hanem… hanem… - Találj ki valamit! Folt szemei a felettem lévő ablakra villant, és láttam, ahogy a felismerés kiült az arcára. Hátravetette a fejét és ugatva felnevetett. - Marcie szobáját kutattad át. - Nem. - Forgattam a szemeimet, mintha ez lett volna a legképtelenebb feltételezés. - Mit kerestél? - Semmit. - kirántottam Folt sapkáját a farzsebemből és hozzá vágtam. - És itt a hülye sapkád, egyébként! - A sapkámért mentél be? - Nagy pazarlás, nyilvánvalóan! A fejébe húzta a sapkát. - Leugrasz? Aggodalmaskodó pillantást vetettem a tető széle felé, és úgy tűnt, a föld még egy fél métert távolodott. Hogy elkerüljem a válaszolást, azt kérdeztem: - Miért hívtál? - Szem elől tévesztettelek odabenn. Meg akartam győződni róla, hogy rendben vagy. Őszintének hangzott, de ő folyékonyan tudott hazudni. - És a cherry Coke? - Békeajándék. Most akkor ugrasz, vagy mi lesz? Nem látva más alternatívát, óvatosan a tető szélére iszkoltam. A gyomrom liftezett. - Ha elejtesz… Figyelmeztettem. Folt felemelte a karját. Összeszorított szemekkel csusszantam le a szegélyről. Éreztem, ahogy a testem körül megtörik a levegő és aztán Folt karjaiban voltam, nekidőlve. Egy pillanatig ott maradtam, a szívem hevesen kalapált az esés okozta adrenalintól és Folt közelségétől. Olyan meleg és ismerős volt. Erős és biztonságos. Bele akartam kapaszkodni az ingébe, beletemetni az arcomat nyaka meleg hajlatába, soha el nem engedni. Folt egy kósza fürtöt simított a fülem mögé. - Vissza akarsz menni a buliba? - mormolta. A fejemet ráztam, hogy nem. - Hazaviszlek. - Az állát használta, hogy a Jeep felé mutasson, mert még mindig nem engedett el az öleléséből. - Vee-vel jöttem. - mondtam. - Vele kellene hazamennem. - Vee nem vesz neked hazafelé kínai kaját elvitelre. Elvitelre. Ez azt jelenti, hogy Folt bejönne a farmházba enni. Az anyám nem volt otthon, azaz kettesben lennénk… Hagytam, hogy az elővigyázatosságom tovább menjen. Talán biztonságban voltunk. Valószínűleg az arkangyalok a közelben sem voltak. Folt nem úgy tűnt, mint aki aggódik, szóval nekem sem kellene. És ez csak egy vacsora. Hosszú, kiábrándító napom volt a suliban, és megéheztem az egyórányi tornától. Kaja Folttal nagyszerűen hangzott. Hogy árthatna egy közös hétköznapi vacsora? Az emberek állandó jelleggel vacsoráznak együtt, és nem történik semmi. - Csak vacsora. - mondtam, inkább magamat győzködve, mint Foltot. Cserkészfiúsan tisztelgett, de a mosolya semmi jót nem ígért. Egy rosszfiús mosoly. Egy olyan srác csintalan, elbűvölő mosolya, aki megcsókolta Marcie-t két nappal ezelőtt… és aki vacsorázni hív ma este, minden valószínűség szerint azt remélve, hogy ez a vacsora teljesen máshová fog vezetni. Azt hitte, egyetlen szívdöglesztő mosoly képes semmissé tenni a fájdalmamat. Elfelejtetni, hogy megcsókolta Marcie-t. Minden belső zavarom szertefoszlott, ahogy visszatértem a jelenbe. Az elméleteim elhaltak, felváltotta őket a baj hirtelen, erős érzése, aminek semmi köze nem volt Folthoz, vagy a vasárnap estéhez. Libabőrös lettem. A fűre vetődő árnyékokat figyeltem. - Mmm? - mormolta Folt, észrevéve nyugtalanságomat, védelmezőn szorította körém ölelő karjait. És aztán megint éreztem. Változás a levegőben. Egy láthatatlan köd, furcsán meleg, alacsonyan lebegő, mindenre ható, cikcakkban közeledett, mint száz alattomos kígyó a levegőben. Az érzés annyira bomlasztó volt, hogy nehezen hittem, hogy Folt még annyit sem vett észre, hogy valami nincs rendben, még ha nem is érezte közvetlenül. - Mi az, angyalom? - A hangja csendes, érdeklődő volt. - Biztonságban vagyunk? - Számít? Körbejártattam a tekintetemet az udvaron. Nem voltam benne biztos, hogy miért, de folyamatosan egyre gondoltam, Az arkangyalok. Itt vannak. - Úgy értem… az arkangyaloktól. - mondtam, annyira csendesen, hogy alig hallottam a saját hangom. - Nem figyelnek? - De. Próbáltam hátralépni, de Folt nem hagyott. - Nem érdekel, mit látnak. Belefáradtam a játékba. - Nem cirógatta tovább az orrával a nyakamat, meggyötört dac volt a szemeiben. Erősebben igyekeztem eltolni. - Engedj. - Nem kellek neked? - A mosolya merő ravaszság volt. - Nem arról van szó. Nem akarok felelős lenni semmiért, ami veled történik. Engedj. - Hogy tudott ennyire nem törődni ezzel? Csak egy ürügyet vadásztak, hogy megszabadulhassanak tőle. Nem láthatták, hogy engem

ölel. A karom oldalát cirógatta, de ahogy próbáltam kiszabadulni, megfogta a kezemet. A hangja az elmémbe hatolt. Lehetnék szófogadatlan. Elsétálhatnék itt és most, és nem játszanánk tovább az arkangyalok szabályai szerint. Ezt olyan határozottan, olyan könnyen mondta, tudtam, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy erre gondolt. Ez egy terv volt, amiről titokban fantáziált, nagyon, nagyon sokszor. Vadul dobogott a szívem. Elsétálni? Megszegni a szabályokat? - Miről beszélsz? Folyamatos mozgásban élnék, állandóan bujkálva, remélve, hogy nem találnak rám az arkangyalok. - És, ha igen? Lenne tárgyalásom. Bűnösnek találnának, de ez lehetőséget adna nekünk pár hét egyedüllétre, amíg ők tanácskoznak. Éreztem, hogy lesújtott képet vágok. - És aztán? A pokolra küldenének. Szünetet tartott, majd szelíd meggyőződéssel hozzátette, Nem félek a pokoltól. Megérdemlem, amit kapok. Hazudtam, csaltam. Ártatlan embereket bántottam. Több hibát követtem el, mint amire emlékezni tudok. Így vagy úgy, létezésem nagy részében megfizetek értük. A pokol sem lesz más. Szája rövid, kényszeredett mosolyba húzódott. De biztos vagyok benne, hogy az arkangyaloknak van egy-két ütőkártyájuk. Mosolya elhalt, meztelen őszinteséggel nézett rám. Veled lenni soha nem tűnt helytelennek. Ez az egyetlen dolog, amit helyesen tettem. Te vagy az egyetlen dolog, ami helyesen tettem. Nem érdekelnek az arkangyalok. Mondd el, mit akarsz, mit tegyek. Mondd ki. Megteszek bármit, amit csak akarsz. Most rögtön elmehetünk. Eltartott egy percig is, mire felfogtam a szavait. A Jeep-re néztem. A köztünk lévő jégfal leomlott. Csak az arkangyalok miatt volt ott a fal. Nélkülük minden, amin Folt és én átküzdöttük magunkat semmit sem jelentett. Ők voltak a problémák. Hátra akartam őket hagyni, és elrohanni Folttal. Vakmerő akartam lenni; csak a jelenre gondolni. Elfelejtethetnénk egymással a következményeket. Fittyet hánynánk a szabályokra, határokra, és legfőképpen a holnapra. Csak én és Folt lennénk, és semmi más nem számítana. Két választásom volt, de a döntés egyértelmű. Az egyetlen módja, hogy megtartsam Foltot, ha elengedem. Ha nincs semmi közöm hozzá. Nem vettem észre, hogy sírok, amíg Folt végig nem futtatta a hüvelykujjait a szemem alatt. - Sss. mormolta. - Minden rendben lesz. Akarlak téged. Nem tudom tovább csinálni, amit most is, félúton élni. - De a pokolra küldenek. - dadogtam, képtelen voltam megfékezni az alsó ajkam remegését. - Sok időm volt megemészteni. Elszántam magam, hogy nem mutatom Foltnak, mennyire nehéz ez nekem, de fulladoztam a torkomon akadt könnyekben. A szemeim nedvesek és dagadtak voltak, és a mellkasom fájt. Ez az egész az én hibám. Miattam lett őrangyal. Miattam törekszenek az elpusztítására az arkangyalok. Én voltam a felelős, hogy ilyen helyzetbe került. - Kérnék egy szívességet. - mondtam végül halk hangon, ami inkább tűnt egy idegenének, mint a sajátomnak. - Mondd meg Vee-nek, hogy hazasétáltam. Egyedül kell lennem. - Angyalom? - Folt a kezem után nyúlt, de én kiszabadítottam. Éreztem, ahogy a lábaim elsétálnak, egyik lépés a másik után. Messzebb és messzebb vittek Folttól, mintha az agyam elzsibbadt volna, és minden cselekvést a testemre hagyna.

13 Fejezet A következő délután Vee kitett az Enzo’s bejárata közelében. Sárga, mintás ruhát vettem fel, ami a csábos és a hivatalos közötti határvonalon egyensúlyozott és sokkal optimistábbnak látszott, mint bármi, amit a bensőmben éreztem. Megálltam az ablakok előtt, hogy megrázzam a hajamat, ami hullámokban nyugodott az egész éjszakai alvás után, de a mozdulat esetlennek tűnt. Magamra erőltettem egy mosolyt. Azt, amit egész reggel gyakoroltam. A széleknél feszesnek és közöttük sérülékenynek tűnt. Az ablakban hamisnak és üresnek látszott. De egy átsírt éjszaka utáni reggelen ez volt a legjobb, ami sikerült. Miután hazasétáltam Marcie-tól tegnap este, bekuporodtam az ágyba, de nem aludtam el. Kínzó önpusztító gondolatok között töltöttem az éjszakát. Minél tovább maradtam fenn, a gondolataim annál jobban kerültek szédítő távolságra a valóságtól. Döntésre akartam jutni, és eléggé szenvedtem ahhoz, hogy ne érdekeljen, milyen drasztikus is az. Egy ötletem támadt, az a fajta, ami eddig soha életemben nem szórakoztatott volna. Ha véget vetek az életemnek, az arkangyalok látnák. Azt akartam, hogy lelkiismeret-furdalásuk legyen. Azt akartam, hogy kételkedjenek az elavult törvényeikben. Azt akartam, hogy felelősnek érezzék magukat, amiért az életem darabokra szakadt, aztán teljesen elbomlott. Egész éjszaka ilyen gondolatok kavarogtak és tántorogtak a fejemben. Az érzelmeim a szívszakasztó veszteségből, tagadásba, majd haragba csaptak át. Egy bizonyos pontnál megbántam, hogy nem futottal el Folttal. Bármilyen boldogság, mindegy milyen rövid is, jobbnak tűnt, mint a hosszú, lassan égető gyötrelem, ahogy nap nap után felébredek, tudva, hogy Folt soha nem lehet az enyém. De ahogy ma reggel a nap elkezdett áttörni az égen, döntésre jutottam. Muszáj továbblépnem. Vagy ez, vagy dermedt depresszióba esek. Erővel rávettem magam, hogy megtegyem a zuhanyzáshoz és öltözéshez

szükséges mozdulatokat, és azzal a fix elhatározással mentem iskolába, hogy senki sem fog a bőröm alá látni. A zsibbadtság kellemetlen érzése borította el a testemet, de megtagadtam, hogy az önsajnálat bármilyen külső jelét is mutassam. Nem hagyom az arkangyalokat nyerni. Lábra állok, szerzek állást, kifizetem a büntetést a gyorshajtásért, kitűnővel elvégzem a nyári sulit, és folyamatosan elfoglalom magam, hogy csak éjszaka, amikor menthetetlenül egyedül vagyok a gondolataimmal, gondolok Foltra. Az Enzo’s-ban két félkör alakú karzat húzódott a jobb és bal oldalamon, egy széles lépcsővel, amik a fő étkező részhez és a főpulthoz vezettek. A karzatok egy veremre néző, görbe átjáró pallókra emlékeztettek. A karzaton az asztalok tele voltak, de csak egy pár kávézó és újságot olvasó kóbor lélek maradt a veremben. Egy mély levegő segítségével lefelé vettem az irány a lépcsőkön és megközelítettem a főpultot. - Elnézést, úgy hallottam, felszolgálót keresnek. - mondtam a nőnek a pénztárnál. A hangom sekélyesnek hangzott a fülemben, de nem volt hozzá erőm, hogy megpróbáljam korrigálni. A nő, egy középkorú, vörös hajú, ROBERTA névkártyával, felnézett. - Szeretnék jelentkezni. - Sikerült félig elmosolyodnom, de valahogy attól féltem, közel sem volt hihető. Roberta megtörölte foltos kezeit egy rongyban, és megkerülte a pultot. - Felszolgálót? Már nem. Rámeredtem, lélegzet visszafojtva, éreztem, ahogy minden remény elszáll belőlem. A tervem volt a mindenem. Meg sem fordult a fejemben, mit tennék, ha csak egyetlen része is dugába dőlne. Szükségem volt egy tervre. Szükségem volt erre a munkára. Szükségem volt egy gondosan irányított életre, ahol minden egyes perc megtervezett, minden érzés szortírozott. - De még mindig keresek egy megbízható pultos segédet, csak estére, hattól tízig. - tette hozzá Roberta. Pislogtam, az ajkam kissé remegett a meglepetéstől. - Ó. - mondtam - Ez… nagyszerű. - Esténként tompítjuk a fényeket, kihozzuk a pultosokat, játszunk egy kis jazz-t, és igyekszünk elérni egy sokkal kifinomultabb hangulatot. Eddig öt után kihalt volt a hely, de reméljük, így majd tömegeket vonzunk. Kemény vállalkozás. - magyarázta. - A feladatod lesz a vendégek fogadása, a rendelések felvétele, majd leadása a konyhának. Amikor kész az étel, kiviszed az asztalokhoz. - Próbáltam bólogatni buzgón, eltökélten, megmutatni, hogy mennyire akarom ezt az állást, éreztem, ahogy az apró repedések felszakadnak az ajkamon, miközben mosolygok. - Ez… remekül hangzik. - sikerült megszólalnom rekedt hangon. - Van munkatapasztalatod? Nem volt. De Vee és én legalább hetente háromszor jöttünk az Enzo’s-ba. - Kívülről tudom a menüt. mondtam, biztosabbnak, valódibbnak kezdtem magam érezni. Egy állás. Minden ettől függ. Új életet kezdek. - Ez az, amit hallani akartam. - mondta Roberta. - Mikor tudsz kezdeni? - Ma este? - Alig tudtam elhinni, hogy felajánlotta nekem a munkát. Itt vagyok, arra is képtelenül, hogy összehozzak egy őszinte mosolyt, de ő szemet hunyt felette. Ad nekem egy esélyt. Előrenyújtottam a kezemet, hogy kezet rázzak vele, amikor kissé késve vettem észre, hogy reszket. Nem törődött a kinyújtott kezemmel, engem figyelt oldalra billentett fejjel, valahogy úgy, hogy még kiszolgáltatottabbnak és még félénkebbnek éreztem magam. - Minden rendben van? Halkan levegőt vettem és benn tartottam. - Igen… Jól vagyok. Fürgén bólintott. - Gyere ide háromnegyed hatra és adok egyenruhát még a műszakod előtt. - Nagyon szépen köszönöm… - kezdtem, a hangom még mindig ijedt volt, de ő már visszasietett a pult mögé. Mikor kiléptem a vakító napsütésbe, fejben költségvetést készítettem. Feltéve, hogy minimálbért kapok, ha minden este dolgozok a következő két hétben, akkor talán pont ki tudom fizetni a gyorshajtást. És ha két hónapig minden este dolgozok, az hatvan estét jelent túlságosan is elárasztva munkával ahhoz, hogy Folton agyaljak. Hatvan estével közelebb a nyári vakáció végéhez, amikor is újra az iskolába ölhetem minden energiámat. Már el is döntöttem, hogy megerőltető órákkal pakolom meg az órarendemet. A házi feladatok minden formájával elbírtam, de a szívfájdalom teljesen más tészta. - Na? - kérdezte Vee, lassan megállva mellettem a Neon-nal. - Hogy ment? Bemásztam az anyósülésre. - Megkaptam az állást. - Helyes. Befelé menet igazán idegesnek tűntél, szinte mint aki érzi a vesztét, de most már nincs miért aggódni. Most már hivatalosan is a társadalom szorgalmas tagja vagy. Büszke vagyok rád, kislány. Mikor kezdesz? Ránéztem a kijelzőre a műszerfalon. - Négy óra múlva. - Beugrok ma este és kérem, hogy a te asztalaid egyikéhez ülhessenek. - Jobb, ha hagysz borravalót. - mondtam, viccelődési kísérletemtől majdnem könnyeztem. - A sofőröd vagyok. Ez jobb, mint a borravaló. Hat és fél órával később, az Enzo’s dugig megtelt. A munkaruhám egy fehér blúzból, szürke gyapjú nadrágból, hozzá illő mellényből és egy rikkancs sapkából állt. A rikkancs sapka nem tett valami jó szolgálatot a hajam felfogásában, ami engedetlenül lelógott a szemembe. Éreztem a kósza fürtöket, ahogy az arcom oldalához tapadnak az izzadságtól. Annak ellenére, hogy teljesen el voltam havazva, furcsa mód megkönnyebbülésnek hatott a megterhelés. Nem volt időm arra, hogy a gondolataim elkalandozzanak, még ha csak kis időre is, Foltra.

- Új csaj! - Az egyik szakács, Fernando kiáltott rám. Egy alacsony fal mögött állt, ami elválasztotta a sütőket a konyha többi részétől. - Kész a rendelésed! Felkaptam a három szendvicses tányért, óvatosan sorba halmoztam őket a karomon, és kihátráltam a lengőajtón. Az alsó szinten haladtam keresztül, mikor elkaptam az egyik hostess pillantását. Egy újonnan elfoglalt asztal felé bökött az állával. Egy gyors biccentéssel válaszoltam. Egy pillanat és megyek. - Egy oldalas szendvics, egy szalámis, és egy sült pulykás. - mondtam, a tányérokat letéve egy három öltönyös üzletemberből álló társaság elé. - Jó étvágyat hozzá. Felkocogtam a karzatra vezető lépcsőkön, elővettem a jegyzettömböt a hátsó zsebemből. Félúton megtorpantam. Marcie Millar volt közvetlenül előttem, a legújabb asztalomnál ült. Felismertem Addyson Hales-t, Oakley Williams-t, és Ethan Tyler-t is, mind az iskolából. Arra gondoltam, hogy teszek egy hátra arcot, és megmondom a hostessnek, hogy adja másnak, bárki másnak az asztalomat, mikor Marcie felpillantott, és tudtam, hogy csapdába estem. Gránit-kemény mosolyra húzódott a szája. A légzésem akadozott. Lehet, hogy valahogy megtudta, hogy én vettem el a naplóját? Addig biztos nem, amíg haza nem mentem és be nem másztam az ágyba múlt éjjel, amikor is eszembe jutott, hogy még mindig nálam van. Azonnal visszavittem volna, de ez foglalkoztatott legkevésbé. A napló jelentéktelennek tűnt a nem múló zűrzavar mellett, ami belülről emésztett. Ezeddig a pillanatig a hálószobám padlóján csücsül érintetlenül, épp a tegnap esti levetett ruháim mellett. - Hát nem a te öltözéked a legaranyosabb? - mondta Marcie a lemezről játszott jazz-t túlharsogva. - Ethan, nem épp egy ilyen mellényt viseltél a tavalyi bálon? Szerintem Nóra a gardróbodban portyázott. Amíg nevettek, a tollamat a jegyzettömböm felett tartottam. - Hozhatok valamit inni? A ma esti ajánlatunk a kókuszos lime-os turmix. - Mindenki hallotta a bűntudatot a hangomban? Nyeltem egyet, remélve, hogy mikor újra megszólalok, nem hangzik majd idegesnek. - Legutóbb mikor itt jártam, anyám születésnapja volt. - mondta Marcie. - A pincérnőnk elénekelte neki a ’Boldog szülinapot’ dalt. Kerek három másodpercig tartott, amíg leesett. - Ó. Nem. Úgy értem… nem. Nem vagyok pincérnő. Pultos segéd vagyok. - Nem érdekel mi vagy. Azt akarom, hogy elénekeld nekem. Bénultan álltam, az agyam eszeveszetten kifogás után kutatott. Nem tudom elhinni, hogy Marcie arra kér, hogy alázkodjak meg. Várjunk csak. Hát persze, hogy arra kér, hogy alázkodjak meg. Az elmúlt tizenegy évben titokban számon tartottam a köztünk lévő harc eredményeit, de most biztos vagyok benne, hogy ő is. Most élt a lehetőséggel, hogy megelőzzön. Ami rosszabb, hogy tudta, dupla annyi pontja volt, mint nekem és még mindig gyűjtötte őket. Ami szerint nem csak egy zsarnok, hanem még sportszerűtlen is. Kitartottam a tenyeremet. – Láthatnám a személyidet? Marcie nemtörődöm módon vállát rántott. – Elfelejtettem. Mindketten tudtuk, hogy a jogosítványát nem felejtette el, és mindketten tudtuk, hogy nem ma van a szülinapja. - Nagyon sűrű a ma esténk. – mondtam mentegetőzést színlelve. – A menedzserem nem szeretné, hogy húzzam az időt más vendégek rovására. - A menedzsered azt szeretné, hogy elégedettek legyenek a vendégeid. Most énekelj. - És közben – szólt közbe Ethan, - hozd ki az egyik ingyenes csoki tortát. - Csak egyetlen szeletet szabadna adnunk, nem egy egész tortát. – mondtam. - Csak egyetlen szeletet szabadna adnunk. – csúfolódott Addyson, és az asztal nevetésben tört ki. Marcie a táskájába nyúlt és elővett egy Flip kamerát. A piros bekapcsolás-jelző felvillant, és rám irányította a lencsét. – Alig várom, hogy elterjesszem ezt a videót az egész suliban. Még jó, hogy mindenki e-mail-jéhez van hozzáférésem. Ki gondolná, hogy ennyire hasznos irodai segédnek lenni? Tud a naplóról. Tuti. És ez a visszavágó. Ötven pont nekem, amiért elloptam a naplóját. Dupla ennyi neki, amiért az egész Coldwater Középiskolának elküldi a videót, amin a ’Boldog szülinapot, Marcie’ –t éneklem. A vállam felett a konyha felé mutattam, és lassan visszakoztam. – Figyelj, a rendeléseim felgyűltek... - Ethan, menj és mondd meg annak az elragadó hostessnek, hogy beszélni akarunk a menedzserrel. Mondd meg neki, hogy a pultos segédünk egy félbolond. – mondta Marcie. Nem tudom elhinni. Kevesebb, mint három órája dolgozok, és Marcie kirúgat. Hogy fogom kifizetni a bírságomat? És pápá Volkswagen Cabriolet. Leginkább azért kellett a munka, hogy kirángasson a hasztalan erőlködésből, hogy rájöjjek, hogyan birkózzak meg a szörnyű igazsággal: Folt már nem része az életemnek. Soha többé. - Lejárt az idő. – mondta Marcie. – Ethan, hívasd a menedzsert. - Várj. – mondtam. – Megteszem. Marcie sikított és tapsolt. – Jó, hogy feltöltöttem az aksit. Ösztönösen behúztam a sapkám, hogy eltakarja az arcomat. Kinyitottam a számat. – Boldog szülinapot... - Hangosabban! – kiáltották mind.

- Boldog szülinapot, - énekeltem hangosabban, túl zavarban ahhoz, hogy észrevegyem, hogy veszélyesen hamis a hangom. - Boldog szülinapot, Marcie. Boldog szülinapot. Senki nem szólt egy szót sem. Marcie visszarakta a Flip-et a táskájába. – Hát, ez unalmas volt. - Ez olyan... átlagosan hangzott. – mondta Ethan. A vér-izzadság egy része felszáradt az arcomról. Eleresztettem egy rövid, ideges, diadalmas mosolyt. Ötszáz pont. A szólóm végül megérte. Ennyit arról, hogy Marcie porig aláz. Hivatalosan is átvettem a vezetést. – Inni valakinek? – kérdeztem, meglepően vidáman hangozva. Miután lejegyzeteltem a rendelésüket, a konyha felé fordultam, amikor Marcie megszólalt. – Ó, és Nóra? Megálltam. Élesen beszívtam a levegő, azon töprengve, vajon milyen átverést eszelhet ki megint az ugratásomra. Ó, nem. Hacsak... le nem leplez. Most rögtön. Az összes ember előtt. Elmondja a világnak, hogy elloptam a naplóját, hogy lássák, milyen aljas és megvetendő vagyok igazából. - Megsürgetnéd a rendelésünket? – fejezte be Marcie. – El kell mennünk egy buliba. - Megsürgetni a rendeléseteket? – ismételtem bután. Ez azt jelenti, hogy nem tud a naplóról? - Folttal találkozunk a Delphic Beach-en, és nem akarok elkésni. – Marcie hirtelen a szája elé kapta a kezét. – Sajnálom. Nem gondolkoztam. Nem kellett volna Foltot emlegetnem. Nehéz lehet mással látnod. Lehervadt a mosoly az arcomról. Felcsúszott a szívem a torkomba. A pulzuson olyan gyors volt, hogy megszédült a fejem. A szoba befelé dőlt, és Marcie gyilkos mosolya volt a középpontban, rajtam nevetett. Aztán minden normális lett megint. Folt visszament Marcie-hoz. Miután tegnap este elsétáltam, belenyugodott a helyzetbe, amit a sors szánt nekünk. Ha én nem lehetek az övé, beéri Marcie-val. Hogyhogy nekik megengedték, hogy együtt legyenek? Hol vannak az arkangyalok, amikor arról van szó, hogy Foltot és Marcie-t kell figyelni? Mi a helyzet az ő csókjukkal? Az arkangyalok békén hagyják őket, mert tudják, hogy egyiküknek sem jelent semmit? Sikítani akartam az igazságtalanságtól. Marcie együtt lehetett Folttal, pedig ő nem szereti, de én nem, mert én szeretem, és az arkangyalok tudják ezt. Miért olyan rossz, hogy szeretjük egymást? Az angyalok és az emberek tényleg annyira különböznek? - Minden rendben, túl vagyok rajta. – mondtam, hideg udvariasságot vittem a hangomba. - Jó neked. – mondta Marcie, csábítóan ráharapva a szívószálára, úgy nézett, mint aki egy szavamat sem hiszi. Hátul a konyhában, leadtam Marcie asztalának rendelését a szakácsoknak. Üresen hagytam a ’különleges elkészítési utasítás’ részt. Marcie sietett, hogy lássa Foltot Delphic Beach-en? Nagy kár. Felkaptam a már kész rendeléseket és kivittem a tálcát a konyhából. Meglepetésemre Scott állt a bejárati ajtó közelében, a hostessekkel beszélgetett. Kényelmes bő Levi’s és testhezálló póló volt rajta, és a két feketébe öltözött hostess testbeszédéből ítélve, flörtöltek vele. Elkapta a tekintetemet és intett köszönésképpen. Ledobtam a tizenötös asztal rendelését és megmásztam a lépcsőt. - Hé. – mondtam Scott-nak, levettem a sapkámat, hogy az arcomat legyezzem vele. - Vee mondta, hogy itt talállak. - Felhívtad Vee-t? - Aha, miután egyik üzenetemre sem válaszoltál. Megtöröltem a karommal a homlokomat, ezzel pár kósza tincset a helyére söpörve. – A mobilom hátul van. Nem volt lehetőségem megnézni, mióta beálltam dolgozni. Mit szeretnél? - Mikor végzel? - Tízkor. Miért? - Lesz egy buli Delphic Beach-en. Keresek egy szegény szerencsétlent, akit magammal cibálhatok. - Amikor együtt lógunk, mindig valami rossz történik. – Nem látszott a felismerés a szemeiben. – A verekedés a Z-ben. – emlékeztettem. – A Sátán Táskájában. Mindkét alkalommal úgy kellett fuvart szereznem haza. - A harmadik alkalom a szerencsés. – mosolygott, és most először vettem észre, hogy milyen kedves a mosolya. Egészen kisfiús. Meglágyította a személyiségét, elgondolkodtatva engem, hogy vajon van-e másik oldala is, olyan oldala, amit még nem láttam. Van rá esély, hogy ez ugyanaz a parti, ahová Marcie-ék is tartanak. Ugyanaz, ahol Foltnak is lennie kell. És ugyanaz a tengerpart, ahol vele voltam épp egy és fél héttel ezelőtt, amikor elhamarkodottan kijelentettem, hogy tökéletes az életem. Soha nem hittem volna, hogy ilyen könnyen tótágast állhat. Csináltam egy gyors leltárt az érzéseimről, de több időre volt szükségem, mint pár másodperc, hogy kitaláljam, hogyan érzek. Akartam látni Foltot -- mindig akarom, -- de nem ez volt a kérdés. El kellett döntenem, hogy kész vagyok-e látni őt. El tudnám viselni, ha Marcie-val látom? Főleg azok után, amiket tegnap este mondott nekem? - Még meggondolom. – mondtam Scott-nak, ahogy rájöttem, kicsit sokáig vártam a válasszal. - Akarod, hogy beugorjak tízre érted? - Nem. Ha megyek, Vee elvisz. – A konyhaajtó felé mutattam. – Figyelj, vissza kell mennem dolgozni. - Remélem találkozunk. – mondta, távozás előtt még egy utolsó vigyort villantva felém. Záráskor Vee-t találtam a parkolóban várakozva. – Köszi, hogy elviszel. –mondtam neki, az első ülésre

vágódva. A lábaim fájtak a sok állástól, a fülem még mindig csengett a beszélgető és hangosan nevetgélő zsúfolt étteremtől – nem is említve, hogy a szakácsok és a pincérek helyesbítéseket kiabáltak nekem. Legalább kétszer rossz rendelést vittem ki, és egynél többször a rossz ajtón mentem a konyhába. Mindkét alkalommal majdnem kiütöttem egy pincérnő kezéből a tányérokat. A jó hír, hogy harminc dollár borravaló van a zsebembe gyűrve. Miután kifizetem a bírságomat, minden borravaló a Cabriolet-re megy. Vágytam már a napra, amikor nem kell Vee-re támaszkodnom, hogy körbefurikázzon. De nem annyira, mint amennyire azt a napot vártam, mikor Foltot elfelejtem. Vee vigyorgott. – Nincs ingyen. Minden fuvar igazából a ’Tartozol nekem’ alapba mennek, ami egyszer visszatér kísérteni téged. - Komolyan beszélek, Vee. Te vagy a legjobb barát az egész világon. A legeslegjobb. - Á, talán emléket kellene állítanunk ennek a jelentős pillanatnak és beugrani Skippy-hez fagyiért. Jól esne egy fagyi. Valójában, egy kis E6218-et ennék igazán. Semmi nem tesz boldogabbá, mint egy hajónyi frissen sült gyors kaja, a jó öreg E621-be fojtva. - Máskor? – kérdeztem. – Meghívtak Delphic Beach-re ma estére. Több mint szívesen látnak téged is. – tettem hozzá gyorsan. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy jól döntöttem, mikor meggondoltam magam, és elmegyek ma este. Miért teszem ki magam a kínzásnak, hogy újra látom Foltot? Tudtam, hogy azért, mert a közelében akartam lenni, még ha a közel nem is elég közel. Egy erősebb, bátrabb ember minden kapcsolatot megszakítana és elsétálna. Egy erősebb ember szembeszállna a végzettel. Folt nem része többé az életemnek. Tudtam, hogy el kell ezt fogadnom, de más volt mondani, mint megtenni. - Ki lesz még ott? – kérdezte Vee. - Scott és egy pár ember a suliból. – Nincs rá szükség, hogy Marcie-t is említsem, és tiltakozzon. Volt egy olyan érzésem, hogy hasznát veszem Vee támogatását ma este. - Azt hiszem, inkább összekuporodok Rixon-nal és filmet nézek. Megkérdezhetem, hogy van-e másik barátja, akivel összejöhetnél. Szervezhetnénk egy dupla randi félét. Eszünk popcorn-t, viccet mesélünk, szórakozunk. - Passzolom. – Nem akartam senki mást. Foltot akartam. Mire Vee begurult a Dephic Beach parkolójába, az ég kátrány fekete lett. A nagy teljesítményű lámpák, amik az iskola focipályáján lévőkre emlékeztettek, megvilágították a fehérre festett faszerkezetű házat, amiben a körhintát, az árkádsort és a mini golfot helyezték el, lebegő fénygyűrűt alkotva a hely felett. Lejjebb a strandon nem volt áram, sem a környező területen, így ez volt az egyetlen fénylő pont kilométereken a parton. Az éjszaka ennek a részén nem számítottam senkire, aki hamburgert vesz, vagy léghokit játszik, és jeleztem Vee-nek, hogy húzódjon a vízhez vezető vasúti talpfából készült út felé. Kiszálltam a kocsiból és eltátogtam egy sziát. Vee integetett válaszként, a mobilja a füléhez nyomva, ő és Rixon a találkozó részleteit beszélték meg. A levegő még mindig tartotta a nappali hőséget és megtelt mindenféle hangokkal, a Delphic Kikötői Vidámpark sziklákon visszhangzó távoli zenéjétől kezdve, a tajték homokcsapkodó zúgásáig. Elhagytam a tengeri fű vonulatát, ami a parttal párhuzamosan futott, mint egy kerítés, leszaladtam a lejtőn, és elindultam a száraz homok vékony csíkján, amit épphogy csak nem ért el a dagály. Emberek kis csoportjai mellett haladtam el, akik még mindig a vízben játszottak, átugrálva a hullámokat, hordalékokat hajigálva az óceán sötétjébe, bár a vízimentők már rég elmentek. A szememet meresztgettem Folt, Scott, Marcie, vagy bárki más után, akit ismerek. Feljebb szemben, egy tábortűz narancs lángjai pislogtak és villogtak a sötétben. Kihúztam a mobilomat és hívtam Scott-ot. - Hé. - Eljöttem. - mondtam. -Hol vagy? - A tábortűztől délre. Te? - Északra. - Megkereslek. Két perccel később Scott pottyant le a homokba mellém. - Egész este bujkálni fogsz? - kérdezte. A lehelete az alkohol csípős szagától bűzlött. - Ezen a bulin a társaság kilencven százalékának nem vagyok nagy rajongója. Megértőn biccentett és elém tartott egy acél termoszt. - Nincsenek bacijaim, cserkész becs’szóra. Igyál, amennyit szeretnél. Előrehajoltam épp csak annyira, hogy megszagoljam a termosz tartalmát. Azonnal visszahúzódtam, éreztem, ahogy a pára végigégeti a torkomat. - Mi ez? - fulladoztam. - Motorolaj? - A titkos receptem. Ha elmondanám, meg kellene, hogy öljelek. - Nem kellene. Majdnem biztos vagyok benne, hogy ha iszok ebből, megtenné helyetted. 8

Ízfokozó ételadalék

Scott elterülve könyökölt a homokban. Egy letépett ujjú Metallica pólóba öltözött át, khaki rövidnadrággal és strandpapuccsal. Rajtam a munkahelyi egyenruhám volt, kivéve a sapkát, a mellényt és a blúzt. Szerencsére magamra kaptam egy pántos pólót, mielőtt munkába indultam, de nem volt nálam semmi, amire lecserélhettem volna a gyapjú nadrágot. - Szóval mondd, Gray. Mit csinálsz itt? Őszintén szólva, azt hittem lerázol a jövő heti házi feladattal. Hátradőltem mellé a homokba, és sandán ránéztem. - A bunkó viselkedés kiment a divatból. Szóval, béna vagyok. És akkor mi van? Vigyorgott. - Szeretem a bénákat. A Bénák segítenek nekem elvégezni az első évemet. Elsősorban angolból. Ó, ember. - Ha ez egy kérés volt, a válaszom nem, nem írom meg helyetted az angol dolgozatokat. - Most még ezt mondod. Mert még nem vetettem be a Scott Sármot. Nevetve felhorkantam, és ő még jobban vigyorgott. Azt mondta: - Mi? Nem hiszel nekem? - Nem hiszem, hogy neked és a ’sárm’ szónak egy mondatban van a helye. - Nincs csaj, aki ellent tud állni a Sármnak. Én mondom neked, megvesznek érte. Íme, az alapok: 24/7-ben iszok, nincs munkám, nem tudok átmenni alap matekon, és a napjaimat azzal töltöm, hogy videojátékokat játszok és kiütöm magam. Hátravetettem a fejem, éreztem, ahogy a vállaim rázkódnak a nevetéstől. Kezdtem azt hinni, hogy a Scott részeg változatát jobban kedvelem, mint a józant. Ki gondolta volna, hogy Scott képes az önbírálatra? - Hagyd abba a nyálcsorgatást. - mondta Scott, játékosan felfelé billentve az állam. - Még a fejembe száll. Nyugodt mosolyt küldtem felé. - Egy Mustang-ot vezetsz. Ezért legalább tíz pontot kellene kapnod. - Csodás. Tíz pont. Már csak kétszázra van szükségem, hogy kikerüljek a piros zónából. - Miért nem hagyod abba az ivást? - javasoltam. - Abbahagyni? Viccelsz? Az életem már akkor is szívás, mikor csak félig vagyok a tudatában. Ha abbahagynám az ivást, és meglátnám, milyen is valójában, valószínűleg leugranék egy hídról. Egy pillanatra elcsendesedtünk. - Mikor be vagyok nyomva, majdnem el tudom felejteni, hogy ki vagyok. - mondta, a mosolya kissé elhalványult. - Tisztában vagyok vele, hogy még mindig létezek, de csak alig. Jó ilyen állapotban lenni. Visszazárta a termoszt, szemei egyenesen előre néztek a sötét tengerre. - Aha, hát, az én életem sem olyan nagyszerű. - Az apád miatt? - tippelt, megtörölve a felső ajkát a kézfejével. - Az nem a te hibád volt. - Amitől még rosszabb. - Hogyhogy? - Ha az én hibám lett volna, az azt jelentené, hogy én toltam el. Hosszú ideig magamat hibáztatnám, de talán végül továbbléphetnék. De így, most leragadtam, mindig ugyanazzal a kérdéssel szembesülve: Miért az én apám? - Jogos. - mondta Scott. Lágy eső kezdett esni. Nyári eső, mindent lefröcskölő nagy, meleg cseppekkel. - Mi a fene? - hallottam Marcie hangját távolabb a partról, a tábortűz közeléből. Figyeltem a testek körvonalait, ahogy az emberek lábra tápászkodtak. Folt nem volt közöttük. - A lakásomra, mindenki! - kiáltotta el magát Scott, egy széles mozdulattal lábra ugorva. Oldalt tántorodott, alig tartva meg az egyensúlyát. - Deacon utca hetvenkettő, harminckettes lakás. Ajtók nyitva. Csomó sör a hűtőben. Ó, és mondtam már, hogy anyám egész éjjel Bunco-ban van? Üdvrivalgás hallatszott, és mindenki felkapta a cipőjét és az eldobott ruhadarabokat, majd felgyalogolt a homokon a parkoló felé. Scott megbökte a combomat a strandpapucsával. - Elvigyelek? Gyer’, még vezetni is hagylak. - Köszi az ajánlatot, de szerintem nekem elég volt. - Folt nem volt itt. Ő volt az egyedüli oka, amiért eljöttem, és hirtelen az este nem csak csalódásnak tűnt, hanem pazarlásnak is. Meg kellett volna könnyebbülnöm, hogy nem láttam Foltot és Marcie-t együtt, de leginkább csak csalódottnak éreztem magam, magányosnak, tele megbánással. És kimerültem. Csak arra tudtam gondolni, hogy ágyba vonszoljam magam, és lezárjam ezt a napot, amint lehet. - A barátok nem hagyják, hogy a barátjuk részegen vezessen. - csalogatott Scott. - A lelkiismeretemre próbálsz hatni? Meglóbálta előttem a kulcsokat. - Hogy hagyhatnád ki ezt az egyszer-az-életben lehetőséget, hogy vezesd a ’Stang-ot? Lábra álltam és lesepertem a homokot fenekemről. - Mit szólnál ahhoz, ha eladnád nekem a ’Stang-ot harminc dollárért? Akár kápéban is fizethetek. Nevetett, a karját a vállamra dobta. - Azért annyira nem vagyok részeg, Grey.

14 Fejezet Amint megint a coldwater-i városhatáron belülre értünk, a városon át, Beech-en Deacon felé hajtottam a Mustang-

gal. Az eső továbbra is csöpögött, sötét apró cseppekben. Az út szűk és kanyargós volt, örökzöld fák tolongtak rögtön a szélén. A következő kanyar előtt Scott rámutatott egy keskeny erkélyes, szürke zsindelyes Cape Cod stílusú bérházra. Egy lerobbant teniszpálya volt egy elülső kis füves területen. Az egész hely úgy nézett ki, mint amire ráfér egy festés. Beálltam a Mustang-al egy parkolóba. - Köszi a fuvart. - mondta Scott, egyik karját a székem háttámlájára ejtve. A tekintete üveges volt, a mosolya lazán féloldalasra húzódott. - Be tudsz menni? - kérdeztem. - Nem akarok bemenni. - hadarta. - A kárpit úgy bűzlik, mint a kutyapisi, a fürdőszoba plafonja penészes. Kinn akarok maradni, veled. Mert részeg vagy. - Haza kell mennem. Késő van, és ma még nem hívtam fel anyámat. Ki fog akadni, ha hamarosan nem jelentkezem. - Átnyúltam előtte és kinyitottam az anyósülés ajtaját. Eközben feltekerte egy hajtincsemet az ujja köré. - Szép. - Kiszabadítottam a hajfürtöt. - Ez nem fog megtörténni. Részeg vagy. Vigyorgott. - Csak egy kicsit. - Nem fogsz rá emlékezni holnap. - Azt hittem, volt egy közös pillanatunk a parton. - Volt. De csak eddig tartott. Komolyan. Ki foglak lökdösni. Menj be. - Mi lesz a kocsimmal? - Ma este hazaviszem, aztán holnap délután visszahozom. Scott elégedetten kifújta a levegőt és mélyebbre süppedt az ülésében. - Be akarok menni és szólózni Jimi Hendrix-el. Megmondanád a többieknek, hogy a bulinak vége? A szemeimet forgattam. - Épp most hívtál át hatvan embert. Nem fogok bemenni és elmondani, hogy lefújtad a partit. Scott kihajolt az ajtón és kidobta a taccsot. Ugh. Megragadtam az inge hátulját, visszahúztam az autóba, és elég gázt adtam a Mustang-nak, hogy fél métert előrébb guruljon. Aztán felengedtem a féket és kiszálltam. Körbesétáltam Scott oldalához, kirángattam a kocsiból a karjánál fogva, óvatosan, nehogy belelépjek a kiürített gyomortartalmába. Egyik karját a vállamra vetette, és annyit tudtam tenni, hogy megakadályozom, hogy összeessen. - Melyik lakás? - kérdeztem. - Harminckettes. Legfelül. Legfelső szint. Persze. Miért is kellene egy kis pihenésre számítanom? Felrángattam Scott-ot a kétemeletnyi lépcsőn, erősen zihálva, és betántorogtunk a nyitott ajtón a lakásába, ami nyüzsgött a testek összevisszaságától, lüktettek, zúztak a felhangosított rap-re, amitől éreztem, hogy az agyam darabokra esik. - A hálószoba hátul van. - morogta Scott a fülembe. Előretoltam a tömegen át, kinyitottam az ajtót a folyosó végén, és lehuppantottam Scott-ot a sarokban lévő ágy végére. A szomszédos sarokban egy kis asztal, egy összecsukható ruhás kosár, egy gitártartó és egy pár súlyzó volt. A falak piszkos fehérek voltak, és elszórva Keresztapa 3 filmposzter és egy New England Patriots lobogó dekorálta. - A szobám. - mondta Scott, rajtakapva, hogy körbenézelődöm. Megveregette a matracot maga mellett. Helyezd magad kényelembe. - Jó éjt, Scott. Épp behúztam az ajtót, amikor megszólalt: - Hoznál nekem inni? Vizet. Kimosnám ezt az ízt a számból. Alig vártam, hogy eltűnjek erről a helyről, de óhatatlanul bosszantó szimpátiát éreztem Scott iránt. Ha most elmegyek, valószínűleg a saját hányásában fog holnap felébredni. Akár rendbe is tehetem, és szerezhetek neki ibuprofent. A lakás kicsi u-alakú konyhája a nappaliból-lett-tánctérre nézett, és miután átfurakodtam a konyha bejáratánál összezsúfolódott testeken, kinyitogattam a szekrényeket, pohár után kutatva. Egy halom fehér műanyagpoharat találtam a mosogató fölött, felrántottam a csapot és alá tartottam egy poharat. Amint éppen megfordultam, hogy visszaviszem a vizet Scott-nak, megdobbant a szívem. Folt pár lépésre állt tőlem, a hűtővel szemben lévő konyhaszekrénynek dőlve. Elkülönült a tömegtől, és a sapkája mélyen behúzva, jelezve, hogy nem kapható a társalgásra. Türelmetlen volt. Az órájára pillantott. Láttam, hogy esélyem sincs kikerülni, kivéve, ha átmászok a pulton közvetlenül a nappaliba, és úgy éreztem, tartozok neki annyival, hogy udvarias leszek -- na meg, nem voltunk mindketten elég idősek, hogy ezt éretten kezeljük? -- megnyaltam az ajkamat, ami hirtelen kiszáradt, mint a homok, és megindultam. - Jól szórakozol? Az arca kemény vonalai meglágyultak, mosolygott. - Egy dolgot minimum tudok mondani, amit szívesebben csinálnék. Ha ez célzás akart lenni, elengedem a fülem mellett. Fellendültem a pultra, lábakat lelógatva.

- Egész este maradsz? - Ha itt kell maradnom egész éjjel, akkor most lőj le. Széttártam a kezeimet. - Nincs fegyverem, bocsi. A mosolya tökéletesen rossz fiús volt. - Csak ez az, ami megakadályoz benne? - A lövés nem ölne meg. - mutattam rá. - Ez az egyik árnyékoldala a halhatatlanságnak. Bólintott, ádáz mosoly mászott elő a sapkája árnyékából. - De megtennéd, ha tudnád? Haboztam a válasszal. - Nem utállak, Folt. Még. - Az utálat nem elég erős? - találgatott. - Valami mélyebb? Mosolyogtam, de nem annyira, hogy mutassam a fogaimat. Mindketten érezhettük, hogy semmi jó nem fog ebből a beszélgetésből kisülni, főleg nem itt, és Folt megmentett mindkettőnket azzal, hogy fejjel a mögöttünk lévő tömeg felé intett. - És te? Sokáig maradsz? Lehuppantam a szekrényről. - Nem. Vizet viszek Scott-nak és szájvizet, ha megtalálom, aztán el is húzok. Megfogta a könyökömet. - Engem lelőnél, de Scott másnaposságát mész dajkálni? - Scott nem törte össze a szívemet. Pár szívdobbanásnyi szünet állt be közénk, aztán Folt halk hangon szólalt: - Menjünk innen. - Ahogy rám nézett, pontosan elárulta, hogyan értette. Azt akarta, hogy szökjek el vele. Hogy szálljunk szembe az arkangyalokkal. Hogy ne vegyük tudomásul, mit tennének Folttal, ha egyszer megtalálják. A nélkül gondolni se tudtam arra, hogy mit tennének vele, hogy ne érezném úgy, mintha csapdába estem volna a jégben, félelemtől átfagyva, és a puszta iszonytól dermedten. Folt sosem mondta, milyen a pokol. De tudja. És a tény, hogy nem mesélte el, egy nagyon eleven, és nagyon zord képet festett róla elém. A szemeimet a nappalin tartottam. - Ígértem Scott-nak egy pohár vizet. - Nagyon sok időt töltesz egy olyan sráccal, akit én sötétnek neveznék, és az én mértékeimet ismerve ez egy nehezen megnyerhető cím. - Egy sötét herceg kell ahhoz, hogy megismerj egy másikat. - Örülök, hogy nem vesztetted el a humorodat, de komolyan mondom. Légy óvatos. Bólintottam. - Értékelem az aggodalmad, de tudom, mit csinálok. - Kikerültem Foltot és átfurakodtam a nappaliban pörgő testeken. Muszáj elmennem innen. Túl sok volt a közelében állnom, éreznem, hogy milyen vastag és áthatolhatatlan közöttünk az a fal. Tudni, hogy mindketten akarunk valamit, amit nem kaphatunk meg, annak ellenére sem, hogy az a valami karnyújtásnyira van tőlünk. Körülbelül félig jutottam át a tömegen, amikor valaki hátulról megmarkolta a felsőm pántját. Megfordultam, arra számítva, hogy Foltot találom ott, készen arra, hogy még több lehetőséget ajánljon fel, vagy talán, ami még ijesztőbb, hogy sutba hajítva az elővigyázatosságot, megcsókoljon, de Scott volt az, lazán vigyorgott le rám. Kisimította a hajamat az arcomból, előrehajolt, és lezárta a számat az övével. Olyan íze volt, mint a mentás szájvíznek és frissen mosott fogaknak. Elkezdtem hátrálni, aztán rájöttem, miért érdekeljen, hogy Folt látja-e? Nem teszek semmi olyasmit, amit ő nem tett már meg. Nekem is ugyanannyi jogom van továbblépni, amennyi neki. Marcie-t használta, hogy betöltse az űrt a szívében, és most én vagyok a soros, Scott-al. Felcsúsztattam a kezeimet Scott mellkasán és összekulcsoltam a tarkóján. Vette a lapot és közelebb húzott, a kezeivel végigsimítva a gerincem vonalán. Szóval ilyen érzés mást csókolni. Amíg Folt lassú és gyakorlott volt és nem kapkodott, Scott játékosan mohó és egy kicsit nyálas volt. Teljesen más és új… de egyáltalán nem rossz. - A szobám. - suttogta Scott a fülembe, összekulcsolta az ujjait az enyémekkel és a folyosó felé húzott. Vetettem egy pillantást oda, ahol Foltot láttam utoljára. A tekintetünk találkozott. A kezei a tarkójára kulcsolva megfeszültek, mintha mélyen elgondolkozott volna és megdermedt volna a látványtól, ahogy Scott-ot csókolom. Látod, ilyen érzés. Küldtem felé a gondolatot. Csakhogy, nem éreztem magam jobban, hogy erre gondoltam. Szomorúnak, gyengének és elégedetlennek éreztem magam. Nem az a fajta ember vagyok, aki játékokat játszik vagy piszkos trükkökre hagyatkozik, hogy vigasztalja magát vagy, hogy növelje az önbecsülését. De még mindig ott volt egy bizonyos nyers fájdalom, ami belülről égetett engem, és ami miatt hagytam Scott-nak, hogy végigvezessen a folyosón. Scott a lábait használva lökte be a hálószoba ajtót. Lekapcsolta a villanyokat, és csendes árnyak telepedtek körénk. A kicsi dupla matracra pillantottam, aztán az ablakra. Az ablak megrepedt. Egy pánik-keltő pillanatban ténylegesen elképzeltem magam, ahogy átcsúszok a repedésen és eltűnök az éjszakában. Valószínűleg ez egy jel, hogy hatalmas hibát készülök elkövetni. Tényleg azért akarok ezen átmenni, hogy bizonyítsak? Így akarom megmutatni Foltnak a dühöm és fájdalmam nagyságát? Mit mutat ez rólam? Scott megragadt a vállaimnál és hevesebben csókolt. Magamban átgondoltam a lehetőségeimet. Mondhatnám Scott-nak, hogy rosszul érzem magam. Mondhatnám, hogy meggondoltam magam. Mondhatnám egyszerűen, hogy nem… Scott lekapta a pólóját és félre dobta. - Uh… - kezdtem. Még egyszer körbenéztem kiutat keresve, megjegyezve, hogy a háló ajtaja biztos nyitva, mert egy árnyfolt kúszott be a folyosóról. Az árny belépett és bezárta az ajtót, és éreztem, ahogy az állam leesik. Folt Scott-hoz vágta a pólóját, arcán találva el.

- Mi a… - mondta Scott, átcibálta a pólót a fején és lehúzta, hogy eltakarja magát. - Kint van a slicced. - mondta neki Folt. Scott felrángatta a cipzárját. - Mit csinálsz? Nem jöhetsz be ide! Nem érek rá. És ez az én szobám! - Megőrültél? - mondtam Foltnak, kipirosodott arccal. Folt rám pillantott. - Te nem akarsz itt lenni. Vele nem. - Nincs jogod ezt eldönteni! Scott odébb tolt. - Had gondoskodjak én róla. Még két lépést sikerült megtennie, mielőtt Folt émelyítő reccsenéssel állon találta Scott-ot az öklével. - Mit csinálsz? - kiáltottam Foltra. - Eltörted az állát? - Ónneh - nyögte Scott, az állkapcsát fogdosva. - Nem törtem el az állát, de ha egy ujjal is hozzád ér, az lesz az első dolog a sok közül, ami eltörik. - mondta Folt. - Kifelé! - parancsoltam Foltra, egy ujjal az ajtó felé bökve. - Meg foglak ölni. - dörmögte Scott Foltnak, az állát nyitogatva, tesztelve, hogy még mindig működik. De ahelyett, hogy szót fogadott volna és elment volna, Folt három lépésben Scott elé állt. Megperdítette, így a fallal került szembe. Scott próbálta elérni a súlyzóit, de Folt a falnak csapta megint, tovább fokozva Scott zavarát. - Csak érj hozzá, - mondta Scott füleibe, a hangja halk és fenyegető. - és egész életedben bánni fogod. Mielőtt elment, még egyszer felém pillantott. - Nem éri meg. - elhallgatott. - És én sem. Nyitottam a számat, de nem volt ellenérvem. Nem azért voltam itt, mert itt akartam lenni. Hanem azért, hogy Folt képébe vágjam. Tudtam ezt és ő is tudta. Scott megfordult, a falhoz dőlt. - Le tudtam volna nyomni, ha nem vagyok beállva. - mondta, az állát masszírozta. - Ki a fenének képzeli ez magát? Még csak nem is ismerem. Te ismered? Scott nyilvánvalóan nem ismerte fel Foltot a Z-ből, de hát volt ott egy csomó ember azon az estén. Nem várhatom el, hogy emlékezzen minden egyes arcra. - Sajnálom. - mondtam, az ajtó felé intve, amin át épp csak távozott Folt. - Jól vagy? Lassan mosolygott. - Soha jobban. - mondta ezt hurkaszerű véraláfutásokkal az állán. - Nem volt önmaga. - Olyankor a legjobb. - mondta vontatottan, a kézfejét használva, hogy letörölje a felreped szájából származó vércsíkot. - Mennem kellene. - mondtam. - Holnap tanítás után visszahozom a Mustang-ot. - Azon tűnődtem, hogyan fogok innen kisétálni, el Folt mellett, és fenntartani bármilyen szintű méltóságot. Akár ki is sétálhatnék hozzá és bevallhatnám, hogy igaza volt: csak azért jöttem ide Scottal, hogy megbántsam. Scott a felsőmbe akasztotta az ujját, így tartott egy helyben. - Ne menj, Nóra. Még ne. Kihajtottam az ujját. - Scott… - Szólj, ha túl messzire mennék. - mondta, másodjára is lerántva magáról a pólóját. Fakó bőre ragyogott a sötétben. Egyértelműen sok időt töltött edzőteremben, látszott a karjai izomkötegeiből. - Túl messzire mész. - mondtam. - Ez nem hangzott túl meggyőzően. - Elsöpörte a hajamat a nyakamból és benyomta az arcát a hajlatba. - Én nem szeretnék így veled lenni. - mondtam, a kezeimet kettőnk közé téve. Fáradt voltam, fejfájás gyötört. Szégyelltem magam és haza akartam menni, és aludni és aludni, amíg el nem felejtem ezt az éjszakát. - Honnan tudod? Még soha nem próbáltad. Felkattintottam a villanykapcsolót, elárasztva a szobát fénnyel. Scott egyik kezét a szemei elé kapta és egy lépést hátratántorodott. - Elmegyek… - kezdtem, aztán elhallgattam, mivel a szemeim megakadtak egy bőrfolton, Scott mellkasának felső részén, félúton a mellbimbója és a kulcscsontja között. A bőr ráncos és fényes volt. Valahol, az agyam mélyén, összeraktam, hogy ez a beégetett jel akkor került Scott-ra, amikor hűséget esküdött a Nephilim vérszövetségnek, de olyan volt, mint egy ködös utógondolat, tompa, összevetve azzal, ami teljesen lebilincselte a figyelmemet. A billog egy összeszorított öklöt formázott. Még mintában és méretben is pontosan megegyezett a borítékból való vasgyűrűvel. Egyik kezét még mindig a szemei előtt tartva, Scott nyögött egyet és az ágytámla után nyúlt, hogy megtámaszkodjon. - Mi az a jel a bőrödön? - kérdeztem, a szám kiszáradt. Scott hirtelen ijedten felnézett, aztán a kezét a jelre csúsztatta, hogy eltakarja. - Néhány barátom és én ökörködtünk egyik este. Semmi komoly. Csak egy sebhely. Még van képe hazudni? - Te adtad a borítékot. - Amikor nem válaszolt, hevesebben hozzátettem: - A sétány. A pékség. A boríték a vasgyűrűvel. - A szoba hátborzongatóan elszigeteltnek tűnt, a nappaliban lüktető basszustól elszeparáltnak. Abban a pillanatban nem éreztem biztonságban magam Scott-al összezárva. Scott szemei összeszűkültek és rám sandított a fényben, ami még mindig úgy tűnt, bántja a szemeit. - Miről beszélsz? - A hangja óvatos, barátságtalan, zavart volt. - Szerinted ez vicces? Tudom, hogy te adtad a gyűrűt.

- A… gyűrűt? - A gyűrűt, ami azt a jelet hagyta a mellkasodon! Megrázta a fejét egyszer, erősen, mintha lerázhatná a kábulatát. Aztán a karja előrelendült és a falnak nyomott. - Honnan tudsz te a gyűrűről? - Ez fáj. - mondtam mérgesen, de reszkettem a félelemtől. Rájöttem, hogy Scott nem csak tetette. Hacsak nem volt sokkal jobb színész mint képzeltem, őszintén nem tudott a borítékról. De a gyűrűről tudott. - Hogy nézett ki? - Megmarkolta a felsőmet és megrázott. - A srác, aki a gyűrűt adta neked… hogy nézett ki? - Vedd le rólam a kezed. - parancsoltam, visszatolva. De Scott sokkal nehezebb volt, mint én, és a lábai szilárdak maradtak, a teste satuba szorított a fallal. - Nem láttam. Úgy kézbesíttette mással. - Tudja, hol vagyok? Tudja, hogy Coldwater-ben vagyok? - Ki? - vágtam vissza. - Ki ő? Mi folyik itt? - Miért adta neked a gyűrűt? - Nem tudom! Semmit sem tudok róla! Miért nem te mondod meg nekem? Erősen remegett a dühöngő pániktól, ami úgy tűnt, elragadja. - Mit tudsz? Scott szemeibe meredtem, de a torkom úgy összeszorult, hogy lélegezni is fájt. - A gyűrű a borítékban volt, amiben az állt, hogy a Fekete kéz ölte meg az apámat. És hogy a gyűrű az övé volt. - Megnyaltam a számat. - Te vagy a Fekete Kéz? Scott arckifejezése még mindig bizalmatlanságot mutatott; a szemei ide-oda jártak, azon rágódva, hogy hihet-e nekem. - Ezt a beszélgetést elfelejted, ha jót akarsz magadnak. Próbáltam a karomat szabaddá tenni, de még mindig fogva tartotta. - Kifelé. - mondta. - És tartsd magad távol tőlem. - Ezúttal elengedett, az ajtó felé lökött. Megálltam az ajtóban. Beletöröltem az izzadt tenyeremet a nadrágomba. - Nem, amíg nem mesélsz nekem a Fekete Kézről. Az hittem, Scott talán még dühösebben fakad ki, de csak egyszerűen rám meresztette a szemeit, ahogy talán egy olyan kutyával is tenné, aki a gyepén guggol. Felkapta a pólóját, úgy tett, mintha bele akarná megint tuszkolni magát, aztán a szája ijesztő mosolyba húzódott. Az ágyra dobta a pólót. Kioldotta az övét, lerántotta a cipzárját, és kilépett a rövidnadrágjából, ott állt egy szál pamut boxeralsóban. Az ijesztgetésre ment, nyilván próbált megfélemlíteni, hogy elmenjek. Elég jó munkát végzett, hogy meggyőzzön, de nem hagyom, hogy ilyen könnyen megszabaduljon tőlem. Azt mondtam: - A Fekete Kéz gyűrűje égett a bőrödbe. Ne várd, hogy elhiggyem, semmit sem tudsz róla, beleértve azt is, hogy került oda. Nem válaszolt. - Amint kisétálok innen, hívom a rendőrséget. Ha velem nem beszélsz, talán velük fogsz. Lehet, hogy már ezelőtt is látták a jelet. Ránézésről megmondom, hogy ez nem jelent jót. - A hangom nyugodt volt, de az alkarom izzadt. Ilyen hülye és kockázatos dolgokat beszélni. Mi van, ha Scott nem hagyja, hogy elmenjek? Nyilvánvalóan eleget tudok a Fekete Kézről, hogy kihozzam a sodrából. Szerinte túl sokat tudok? Mi van, ha megöl, aztán a testemet a Dumpster-be dobja? Az anyám nem tudja, hol vagyok, és mindenki, aki látott Scott szobájába lépni, be volt nyomva. Emlékezne bárki is, hogy látott engem ma este? Annyira lefoglalt a pánikolás, nem is vettem észre, hogy Scott leült az ágyra. Az fejét a tenyerébe hajtotta. A háta remegett, és rájöttem, hogy csendesen sír, nagyon, görcsösen zokog. Először arra gondoltam, hogy csak tetteti, hogy ez valamiféle csapda, de a fojtott hangok mélyen a mellkasában valódinak voltak. Részeg volt, érzelmileg zavarodott, és nem tudtam, hogy ez mennyire tette őt labilissá. Mozdulatlan maradtam, attól félve, egyetlen apró mozdulattól bekattanhat. - Nagyon sok adósságot összeszedtem a szerencsejátékból Portland-ben. - mondta, a hangja karcos volt az elkeseredettségtől és a kimerültségtől. - A pool szalon menedzsere a nyakamban lihegett, a pénzét követelte és fedezni kellett a hátamat amikor csak elhagytam a házat. Félelemben éltem, tudva, hogy egy nap majd megtalál, és szerencsés leszek, ha egy törött térdkaláccsal megúszom. - Egyik este munkából hazafelé menet, lerohantak hátulról, becibáltak egy raktárépületbe, és odakötöztek egy összecsukható asztalhoz. Túl sötét volt, hogy lássam a srácot, de tudtam, hogy a menedzser küldte. Mondtam neki, hogy fizetek, amennyit csak akar, ha elenged, de kinevetett és azt mondta, hogy nem pénzért csinálja… igazából már rendezte is az adósságaimat. Mielőtt rájöhettem volna, hogy csak viccel-e, azt mondta, ő a Fekete Kéz, és a legutolsó, amire szüksége van, az még több pénz. - Volt nála egy Zippo, és a bal kezén lévő gyűrűhöz tartotta a lángját, felmelegítette. Patakokban fojt rólam az izzadtság. Mondtam neki, hogy bármit megteszek, amit csak akar… csak engedjen le az asztalról. Feltépte a pólómat és a mellkasomba nyomta a gyűrűt. A bőröm égett, és torkom szakadtából ordítottam. Elkapta az ujjamat, eltörte a csontot, és mondta, hogy ha nem hallgatok el, sorban eltöri mind a tízet. Azt mondta, nekem adta a jelét. Scott hangja reszelőssé vált. - A nadrágomba vizeltem. Ott, rögtön az asztalon. A frászt hozta rám. Bármit megteszek, akármibe is kerül, hogy soha többé ne lássam. Ezért költöztünk vissza Coldwater-be. Abbahagytam az iskolát és egész nap a tornateremben bujkáltam, gyúrtam, arra az esetre, ha utánam jönne. Ha megtalál, ezúttal

készen állok. - Itt elhallgatott, megtörölte az orrát a kézfejével. Nem tudtam, hogy bízhatok-e benne. Folt világossá tette, hogy ő nem tenné, de Scott reszketett. Az arca sápadt volt, izzadtságtól maszatos, és ahogy a kezeivel végigszántotta a haját, elengedett egy hosszú, remegő sóhajt. Kitalálhatott egy ilyen történetet? Az részleteket beszőtte mindaz, amit eddig tudtam Scott-ról. Szerencsejáték függő. Éjszakánként egy traffikban dolgozott Portland-ben. Visszaköltözött Coldwater-be, hogy megszökjön a múltja elől. Volt egy beégetett jel a mellkasán, bizonyítva, hogy valaki odatette azt. Vajon tudna két lépésre ülni és hazudni nekem arról, amin keresztülment? - Hogy nézett ki? - kérdeztem. - A Fekete Kéz. Megrázta a fejét. - Sötét volt. Magas volt, ez minden, amire emlékszem. Tapogatózva kerestem a kapcsolatot Scott és az apám között… mindkettőjüknek volt köze a Fekete Kézhez. Scottot lenyomozta a Fekete Kéz, miután összeszedte az adósságot. Cserébe, hogy kifizette Scott tartozását, a Fekete Kéz megjelölte őt. Vajon apám is hasonlón mehetett át? Vajon a gyilkossága nem olyan véletlenszerű volt, mint ahogy a rendőrség eredetileg gondolta? Vajon a Fekete Kéz apának is kifizetett egy adósságot, aztán megölte, mikor az apám megtagadta a megbélyegzést? Nem. Ezt nem veszem be. Az apám nem szerencsejátékozott, és nem gyűjtött adósságot. Könyvelő volt. Ismerte a pénz értékét. Az ő esetéből semmi sem köthető Scott-éhoz. Kell lennie valami másnak. - Mondott valami mást is a Fekete Kéz? - kérdeztem. - Próbálok nem emlékezni semmire abból az estéből. - benyúlt a matraca alá és kihúzott egy műanyag hamutálat és egy doboz cigarettát. Rágyújtott, lassan beszívva a füstöt becsukta a szemeit. Az agyam egyre csak ugyanazt a három kérdést ismételgette. Tényleg a Fekete Kéz ölte meg az apámat? Ki ő? Hol tudnám megtalálni? Aztán egy újabb kérdés. A Fekete Kéz a Nephilim vérszövetség vezetője? Ha ő az egyetlen, aki Nehpilim-et bélyegezhet, akkor lenne értelme. Csak egy vezető, vagy egy nagyhatalmú valaki felelőssége lehet a tagok beszervezése, hogy hatékonyan visszavághassanak a bukott angyaloknak. - Mondta, hogy miért rakta rád a jelét? - kérdeztem. Nyilvánvaló, hogy a megbélyegzéssel jelölték meg a vérszövetség tagjait, de talán többet is jelentett. Valamit, amit csak a saját Nephilim tagjai ismertek. Scott megrázta a fejét, szippantott még egyet. - Nem mondott semmilyen okot? - Nem. - csattant fel Scott. - Keresett az óta az este óta? - Nem. - A vad nézéséből tudtam, hogy megijedt, soha nem lenne képes elmondani, mennyire. Visszagondoltam a Z-re. A piros pólós Nephilre. Ugyanolyan jele volt, mint Scott-nak? Majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy igen. Ennek csak akkor van értelme, ha minden tagnak ugyanolyan jele van. Ami azt jelentette, hogy mások is vannak olyanok, mint Scott és a Nephil a Z-ből. Tagok mindenhol, erővel beszervezve, de elszakítva bármilyen valódi erőtől vagy céltól, azért, hogy a sötétségben tartsák őket. Mire várt a Fekete Kéz? Miért tartja vissza az embereit az egyesüléstől? Nehogy a bukott angyalok megtudják, mire készül? Ezért ölték meg az apámat? Valami miatt, aminek köze van a vérszövetséghez? - Láttad már valaha máson is a Fekete Kéz jelét? - Tudtam, hogy veszélyes tovább erőltetnem, de ki kellett, hogy derítsem, mennyit tudott Scott. Scott nem válaszolt. Az ágyra volt zuhanva, kiütve. A szája tátva, és a leheletének erős alkohol és cigi szaga volt. Finoman megráztam. - Scott? Mit tudsz nekem mondani a szövetségről? - Óvatosan megütögettem az arcát. - Scott, ébredj. Elmondta a Fekete Kéz, hogy Nephilim vagy? Elmondta, mit jelent ez? De mély, részeg álomba zuhant. Eloltottam a cigarettáját, egy lepedőt felhúztam a válláig és kitessékeltem magamat.

15 Fejezet Mély álomban voltam, mikor a mobilom felrikoltott. Kicsaptam oldalra a karommal, végigsöpörtem a kezemmel az éjjeliszekrényen, és megkerestem a telefonomat. – Halló? – kérdeztem, letörölve a nyálat a szám széléről. - Megnézted már az időjárás-jelentést? – kérdezte Vee. - Mi? – morogtam. Pislogva próbáltam kinyitni a szememet, de még mindig visszazáródtak az álmosságtól. – Mennyi az idő? - Kék ég, tikkasztó hőség, semmi szél. Tuti megyünk Old Orchard Beach-re suli után. Éppen hullámdeszkákat pakolok a Neon-ba. – Hangosan énekelte a „Summer Nights” első versszakát a Grease-ből. Meghunyászkodtam, és eltartottam a telefont a fülemtől. Kidörzsöltem az álmot a szememből és figyeltem a számokat az órán. Az lehetetlen, hogy már hat óra legyen… ugye? - Egy rózsaszín pánt nélkülit, vagy egy fémes arany bikinit vegyek fel? Az a baj a bikinivel, hogy valószínűleg szükségem lesz egy napozásra mielőtt felvenném. Az arany mellett még fehérebbnek látszik a

bőröm. Talán mára a rózsaszínt veszem fel, szerzek egy alap barnaságot és… - Miért van az, hogy az órám hat huszonötöt mutat? - követeltem, próbáltam átgázolni az alvás homályán elég időre, hogy fel tudjam emelni a hangom. - Ez egy beugratós kérdés? - Vee! - Igeeen? Nagyon haragszol? Lecsaptam a telefont és mélyen a takaró alá bújtam. Az itthoni telefon elkezdett csörögni odalent a konyhában. A fejemre pakoltam a párnámat. Az üzenetrögzítő felvette, de Vee-t nem lehetett ilyen könnyen lerázni. Újratárcsázott. Újra és újra. Gyorsan felhívtam a mobilját. - Mi van? - Arany vagy rózsaszín? Nem kérdezném, ha nem lenne fontos. Csak mert… Ott lesz Rixon és most fog először fürdőruhában látni. - Ácsi. Az a terv, hogy mi hárman együtt megyünk? Nem teszem meg az egész utat Old Orchard Beach-ig, hogy aztán a felesleges harmadik legyek. - És én pedig nem hagyom, hogy egész délután savanyú képpel ülj otthon. - Nincs savanyú képem. - Igenis van. És most is épp olyat vágsz. - Ez az én dühös arcom. Reggel hatkor keltettél fel! Az ég horizonttól horizontig nyár-kék volt. A Neon ablakai leengedve, a hajunkat meleg szellő lobogtatta, és a sós víz mámorító illata töltötte meg a levegőt. Vee lehajtott az autópályáról és végigment Old Orchard Beach-ig, ahol szemeinkkel parkoló után kutattunk. Az út mindkét oldalán lassan haladó autók torlódtak fel, jócskán a megengedett sebesség alatt haladva, reménykedve, hogy felszabadul egy hely az utcán, mielőtt tovább gurulnak és elszalasztják a lehetőséget. - Ez a hely tele van. - panaszkodott Vee. - Most hol parkoljak? - Befordult egy sikátorba és lelassított egy könyvesbolt mögött. - Itt jónak tűnik. Egy rakás parkoló van itt. - Az van kiírva, hogy csak dolgozóknak. - Honnan tudják, hogy nem itt dolgozunk? A Neon pont ideillik. Itt az összes autó alsó kategóriás. - Azt írják, a szabálysértőket elvontatják. - Ez csak azért írják ki, hogy a hozzánk hasonló embereket elriasszák. Üres fenyegetés. Nincs miért aggódni. Beállt a Neon-nal egy helyre és behúzta a kéziféket. A csomagtartóból felmarkoltunk egy napernyőt és egy nagy szatyrot, tele vizes palackokkal, nasival, naptejjel és törölközőkkel, aztán végigmásztunk az Old Orchard utcán, amíg a parthoz nem értünk. A homok színes napernyőktől volt pöttyös, a habos hullámok begyűrűztek a móló vékony fa lábai alatt. Felismertem egy csapat jövőre végzős srácot az iskolából, épp előttünk Ultimate Frizbi-t játszottak. - Normál esetben azt mondanám, hogy menjünk és lessük meg azokat a srácokat, - mondta Vee, - de Rixon olyan dögös, hogy még kísértésbe sem esek. - Amúgy mikor kellene Rixon-nak ideérnie? - Ne már. Ez nem hangzott valami vidáman. Valójában egy kicsit cinikusnak hangzott. Eltakarva a szemeimet, a partvonalra sandítottam, ideális helyet kerestem, ahol leszúrhatom a napernyőt. Mondtam már neked: utálok felesleges harmadik lenni. - A legutolsó dolog, amire szükségem volt, hogy itt üljek a forró nap alatt egész délután és figyeljem Vee-t és Rixon-t, ahogy smaciznak. - Tájékoztatásul közlöm, hogy Rixon-nak van pár megbízása, amit teljesítenie kell, de háromra már itt kellene lennie. - Miféle megbízások? - Ki tudja? Lehet, hogy Folt belerángatta valamibe szívesség címén. Foltnak mindig van valamije, amihez Rixon kell neki, hogy elintézze. Azt gondolnád, Folt meg tudja csinálni maga is. Vagy legalábbis fizethetne Rixon-nak, akkor nem használná ki. Szerinted kenjem be magam? Nagyon dühös leszek, ha mindezek után nem barnulok le. - Rixon nem olyan srácnak tűnik, mint aki engedi az embereknek, hogy kihasználják. - Az embereknek? Nem. Foltnak? Igen. Olyan, mintha Rixon istenítené őt. Annyira béna. Felfordul tőle a gyomrom. Folt nem az a fajta srác, akit a barátom példaképének akarok. - Hosszú a közös múltjuk. - Hallottam. Bla, bla, bla. Lehet, hogy Folt drogkereskedő. Nem. Valószínűleg fegyverkereskedő és Rixon-t áldozati báránynak használja, ingyen csempésznek, aki vásárra viszi a bőrét. A szemeimet forgattam a Ray-Ban utánzat napszemüvegem mögött. - Rixon-nak van valami baja a kapcsolatukkal? - Nincs. - mondta sértődötten. - Akkor hagyd annyiban.

De Vee-nek eszében sem volt annyiban hagyni. - Ha Folt nem fegyverekkel kereskedik, akkor honnan van az a sok pénze? - Tudod, honnan szerzi a pénzét. - Mond ki. - mondta, makacsul keresztbe fonva karjait a mellkasán. - Mond ki hangosan, honnan szerzi a pénzét. - Ugyanonnan, ahonnan Rixon is. - A-ha. Épp ahogy gondoltam. Szégyelled kimondani. Nyomatékosan ránéztem. - Kérlek, ez a legbutább dolog, amit valaha hallottam. - Ó, igen? - Vee odamasírozott egy nem messze lévő nőhöz, aki homokvárat épített két kisgyerekkel. Elnézést, asszonyom. Ne haragudjon, hogy megzavarom a strandolását a kicsikkel, de a barátnőm szeretné elmondani magának, mit csinál az exe a megélhetésért. Megmarkoltam Vee karját és elhúztam. - Látod? - mondta Vee. - Szégyelled. Nem tudod hangosan kimondani, hogy ne éreznéd a bensődet közben rothadni. - Póker, pool. Tessék. Kimondtam és nem aszalódtam össze és haltam meg. Elégedett vagy? Nem tudom, mi ebben a nagy ügy. Rixon is így keresi a betevőre valót. Vee megrázta a fejét. - Annyira a sötétben tapogatózol, kiscsaj. A Bo’s Arcade-on csak a fogadások nyereményéből nem veszel olyan ruhákat, mint amit Folt hord. - Miről beszélsz? Folt farmert és pólót hord. Csípőre tette a kezét. – Tudod, mennyit kóstál egy olyan farmer? - Nem. - mondtam zavartan. - Csak annyit mondok, nem kapsz olyan farmert Coldwater-ben. Valószínűleg New York-ból rendeli őket. Négyszáz dollár egy olyan. - Hazudsz. - Ide a rozsdás bökőt. Múlt héten Mick Jagger autogrammos Rolling Stones póló volt rajta. Rixon mondta, hogy igazi. Folt nem póker zsetonokból fizeti a MasterCard-ját. Régen, még mielőtt te meg Folt szakítottatok, megkérdezted valaha is, hogy igazából honnan van ennyi pénze? Vagy hogy hogy szerezte azt a csili-vili Jeep-jét? - Folt egy pókerjátszmában nyerte a Jeep-jét. - vitáztam. - Ha egy Jeep-et nyert, akit biztos vagyok benne, hogy elég pénzt is tudott nyerni ahhoz, hogy vehessen egy négyszáz dolláros nadrágot. Talán csak nagyon jól pókerezik. - Folt mondta neked, hogy nyerte a Jeep-et. Rixon másképp adta elő. Hátradobtam a hajamat vállaimról, próbáltam úgy tenni, mint aki egyáltalán nem törődik azzal, hogy merre visz a beszélgetésünk, mert nem veszem be. - Ó, igen? Hogyan? - Nem tudom. Rixon nem mondja el. Csak annyit mondott, ’Folt csak szeretné, hogy azt hidd, nyerte a Jeepet. De bekoszolta a kezeit azért az autóért.’ - Talán rosszul hallottad. - Aha, talán. - ismételte Vee cinikusan. - Vagy talán Folt átkozott elmebeteg, aki egy illegális üzletet működtet. Odaadtam neki egy tubus naptejet, talán kicsit erősebben a kelleténél. - Kend a hátamra, és ne hagyd ki sehol. - Szerintem én rögtön olajozni fogok. - mondta Vee, ráfröccsentve a naptejet a hátamra. - Egy kis leégés jobb, mint az egész napot a parton tölteni, aztán ugyanolyan fehéren hazamenni, mint ahogy jöttél. A nyakamat nyújtogattam a vállam felett, de nem tudtam megmondani, hogy Vee mennyire végzett gondos munkát. - A pántok alatt is kend be. - Szerinted letartóztatnak, ha leveszem a felsőm? Nagyon utálom a fehér csíkokat. Leterítettem a törölközőmet a napernyő alá és összegömbölyödtem az árnyékában, ellenőrizve, hogy biztosan ne lógjon ki a napra a lábam. Vee kirázta a törölközőjét pár lépésre távolságban és bekente a lábát bébi olajjal. Az agyam hátsó szegletében felötlöttek a képek a bőrrákról, amit az orvosi rendelőben láttam. - Ha már Foltról beszélünk, - mondta Vee. - mi most a helyzet? Még mindig Marcie-val kavar? - Úgy hallottam. - mondtam hűvösen, arra gondolva, hogy csak azért tette fel ezt a kérdést, hogy tovább piszkáljon. - Hát, tudod mi a véleményem. Tudtam, de még egyszer hallani fogom, akár akartam, akár nem. - Azok ketten megérdemlik egymást. - mondta Vee, Sun-In-t fújva a hajára, beködösítve a levegőt vegyi citrommal. - Persze, nem mondom, hogy sokáig fog tartani. Folt el fogja unni magát és továbbáll. Épp, ahogyan… - Beszélhetnénk valami másról is, mint Folt? - vágtam közbe, összeszorítva a szemeimet, a tarkómat masszírozva. - Biztos nem akarsz beszélni róla? Úgy nézel ki, mint akinek sok minden jár a fejében. Kiengedtem egy sóhajt. Nincs értelme titkolózni. Kellemetlen vagy sem, Vee a legjobb barátom és megérdemli az igazságot, ha elmondhatom.

- Megcsókolt azon az estén. A Sátán Táskája után. - Mit csinált? A tenyeremet a szememre nyomtam. - A szobámban. - Nem hittem, hogy el tudom magyarázni, hogy álmomban csókolt meg. A lényeg az volt, hogy megcsókolt. A hely lényegtelen. Ezért, meg azért is, mert még csak gondolni sem akartam arra, hogy mit jelent, hogy úgy tűnik, képes behatolni az álmaimba. - Beengedted? - Nem egészen, de akárhogy is, bejött. - Oké, - mondta Vee, úgy nézett ki, mint aki küszködik, hogy előálljon egy megfelelő válasszal az idiótaságomra. - Megvan, mit fogunk csinálni. Véresküt fogunk tenni. Ne nézz rám így, komolyan mondom. Ha véresküt teszünk, akkor be kell tartanod, mert különben valami nagyon rossz fog történni… mint például, lerágják a patkányok a lábadat, amíg alszol. És mikor felkelsz, csak véres csonkok maradnak. Van egy zsebkésed? Keresünk egy zsebkést és mindketten megvágjuk a tenyerünket és összenyomjuk őket. Megesküszöl, hogy soha nem maradsz Folttal kettesben megint. Így, ha elfog a kísértés, lesz valami, ami visszatartson. Azon tűnődtem, hogy elmondjam-e neki, sohasem az én döntésem, hogy Folttal kettesben maradok-e vagy sem. Úgy mozog, mint a kámfor. Ha kettesben akar lenni velem, megkapja. És bár utáltam elismerni, sosem bántam. - A véreskünél valami sokkal hatásosabbra van szükségem. - mondtam. - Bébi, térj észhez. Ez nagyon komoly dolog. Remélem te is hiszel benne, mert én igen. Megyek, szerzek egy kést. - mondta, elkezdett lábra kászálódni. Visszahúztam. - Nálam van Marcie naplója. - M-Mi?! - vágta rá Vee. - Elvettem, de még nem olvastam el. - Miért csak most hallok erről? És mi tart ilyen sokáig, hogy felnyisd a kicsikét? Felejtsd el Rixon-t hazaviszlek most rögtön, gyerünk, olvassuk el! Tudod, hogy Marcie írt benne Foltról. - Tudom. - Akkor miért késlekedsz? Félsz attól, hogy mit árulhat el? Mert elolvashatom én először, hogy kiválogassam a rossz részeket, és aztán csak elmondom neked a válaszokat, ott rögtön. - Ha elolvasom, talán soha többé nem beszélek Folttal. - Az jó! Oldalra néztem Vee-re. - Nem tudom, hogy ezt akarom-e. - Ó, bébi. Ne tedd ezt magaddal. Belehalok. Olvasd el azt a hülye naplót és engedj végre magadnak, és zárd le. Vannak más srácok is idekinn. Csak hogy tudd. Srácokból soha nem lesz hiány. - Tudom. - mondtam, de olcsó hazugságnak éreztem. Nem volt Folt előtt másik srác. Hogyan is mondhatnám magamnak, hogy utána lesz? - Nem fogom elolvasni a naplót. Vissza fogom adni. Ez a nevetséges viszály Marcie és köztem évek óta tart, és kezd fárasztó lenni. Csak tovább akarok lépni. Vee álla leesett, és kicsit köpködve beszélt. - Nem várhatna a továbblépés addig, amíg elolvasod a naplót? Vagy legalábbis, amíg belekukucskálok? Öt perc, ennyit kérek. - Helyesen fogok cselekedni. Vee eleresztett egy sóhajt. - Nem tántorítasz, ugye? - Nem. Egy árnyék vetődött a törölközőkre. - Nem bánják a csinos hölgyek, ha csatlakozom? Felnéztünk, és Rixon-t találtuk felettünk álldogálva, fürdőnadrágban és ujjatlan pólóban, egy törölköző volt a vállára dobva. Nyurga teste volt, ami meglepően erősnek és ruganyosnak tűnt, sólyom orra, és tinta fekete hajbozontja, ami a homlokába lógott. Egy pár fekete angyalszárny volt tetoválva a bal vállára, és az erős ötórai árnnyal kombinálva úgy nézett ki, mint akit felbérelt a maffia. Bájos, játékos, és minden rosszra kapható. - Eljöttél! - mondta Vee, a mosolya beragyogta az egész arcát. Rixon lerogyott előttünk a homokba, könyöke lent, arcát az öklével támasztotta. - Miről maradtam le? - Vee azt akarja, tegyek véresküt. - mondtam. Felhúzta az egyik szemöldökét. - Komolynak hangzik. - Szerinte ez távol tartja Foltot tőlem. Rixon hátravetett fejjel nevetett. - Sok szerencsét hozzá. - Ne már. - mondta Vee. - A véreskü komoly dolog. Rixon rögtön Vee combjára tette a kezét és gyengéden rávigyorgott, és éreztem, hogy a mellkasom fáj az irigységtől. Hetekkel ezelőtt Folt ugyanígy érintett volna meg. Az az ironikus, hogy hetekkel ezelőtt, Vee érzett volna valószínűleg ugyanígy, ahogy én most, akárhányszor csak arra kényszerült, hogy Folttal és velem lógjon. Ennek tudatában kicsit könnyebben le kellett volna nyelnem a féltékenységemet, de csak mélyebbre vágott a fájdalom. Rixon-nak válaszolva, Vee előrehajolt, egy csókot nyomott a szájára. Elfordítottam a tekintetemet, de nem tudta enyhíteni az irigységet, ami úgy tűnt, sziklaként lóg a torkomban. Rixon megköszörülte a torkát. - Miért nem megyek, és hozok kólát magunknak? - kérdezte, elég figyelmes

volt, hogy észrevegye, hogy ő és Vee kényelmetlen helyzetbe hoztak. - Engedd meg nekem. - mondta Vee, és felállt, leporolta a homokot a hátsójáról. - Szerintem Nóra beszélni akar veled, Rixon. - Idézőjeleket rajzolt a ’beszélni’ szónál. - én is elmondanám, de nem vagyok nagy rajongója a tárgynak. - Óh… - kezdtem kényelmetlenül, nem voltam biztos benne, hogy Vee mire célzott, de teljesen tisztában voltam vele, hogy nem fog tetszeni. Rixon várakozón rám mosolygott. - Folt. - mondta Vee, tisztázva a dolgokat, csakhogy tízszer olyan súlyosabbá tegye a levegőt, mint már amúgy is. Ezzel elmasírozott. Rixon megdörzsölte az állát. - Foltról akarsz beszélni? - Nem igazán. De ismered Vee-t. Mindig kész rá, hogy egy kényelmetlen helyzetet tízszer rosszabbá tegyen. - motyogtam az orrom alatt. Rixon nevetett. - Még jó, hogy engem nem lehet olyan könnyen szégyenbe hozni. - Bárcsak én is ezt mondhatnám. - Hogy állnak a dolgok? - kérdezte, próbálta megtörni a jeget. - Folttal, vagy úgy általában? - Is-is. - Jobban. - Rájöttem, jó esély van rá, hogy Rixon bármit továbbadhat Foltnak, amit mondok, ezért gyorsan hozzátettem. - Kezdek kimászni a gödör mélyéről. De kérdezhetek egy személyeset? Foltról van szó, de ha kényelmetlennek érzed, ne válaszolj, teljesen megértem. - Ki vele. - Még mindig az őrangyalom? Régebben, egy veszekedés után azt mondtam neki, hogy többé nem akarom, hogy az legyen. De nem vagyok benne biztos, hányadán állunk. Többé már nem az én őröm csak azért, mert azt mondtam, hogy így akarom? - Még mindig hozzád van rendelve. - Akkor hogyhogy már soha nincs körülöttem? Rixon szemei megvillantak. - Szakítottál vele, emlékszel? Kínos neki. A legtöbb srác nem díjazza az ötletet, hogy a kelleténél tovább egy ex körül lébecoljon. Ezért, meg azért is, mert tudom, hogy elmondta, az arkangyalok a nyakában lihegnek. Kezét-lábát törve igyekszik szigorúan szakmai szinten tartani a dolgokat. - Szóval akkor még mindig engem védelmez? - Igen. Csak a háttérből. - Kinek a feladata volt, hogy hozzám rendelje? Rixon vállat vont. - Az arkangyaloké. - Van rá mód, hogy tudassuk velük, hogy szeretnék mást kapni? Ez nem működik valami jól. Mindenesetre a szakítás óta nem. - Nem működik? Ettől megszakad a szívem. Ez a kockázatos helyzet, hogy látom, de mégsem lehet az enyém, pusztító volt. Végigfuttatta a hüvelykujját az ajkán. - Elmondhatom neked, amit tudok, de jó esély van rá, hogy az információ elavult. Régen volt már, hogy elmondtak nekem bármit is. Ironikusan… felkészültél?... véresküt kell tenned. - Ez most egy vicc? - Megvágod a kezedet és pár csepp vért a porba cseppentesz a földre. Nem szőnyegre vagy betonra…talajra. Aztán fogadalmat teszel, igazolva a mennynek, hogy nem félsz a saját véredet ontani. Porból lettél és porrá leszel. Az esküben lemondasz a jogodról, hogy őrangyalod legyen és kijelented, hogy elfogadod a végzeted… a menny segítsége nélkül. Tartsd észben, hogy én nem javaslom. Őrangyalt adtak neked, és jó okkal. Valaki odafenn úgy gondolja, hogy veszélyben vagy. Ebben az egyben a zsigereimre hallgatok, és ez szerintem több mint egy paranoiás előérzet. Nem éppen új a hír -- én is éreztem valami sötétet, ami a világomat szorongatja, összeomlással fenyegetve azt. A legjelentősebb a fantom az apám újra megjelenő szelleme mögött. Egy gondolat tartott fogva. - Mi van, ha az az ember, aki üldöz az őrangyalom is? - kérdeztem lassan. Rixon ugatva nevetett. - Folt? - Úgy hangzott, mintha még lehetőség sem lenne rá. Nem meglepő. Rixon mindenen át Folttal tartott. Még ha Folt bűnös is lenne, Rixon mellette állna. Vak hűség mindenek felett. - Ha megpróbálna bántani engem, tudná valaki? - kérdeztem. - Az arkangyalok? A halál angyalai? Debria tudta, mikor van közel az ember a halálához. Más halálangyal meg tudná állítani Foltot mielőtt túl késő lenne? - Ha kételkedsz Foltban, akkor rossz emberhez jöttél. - A hangja fagyos lett. - Jobban ismerem őt, mint te. Komolyan veszi az őrangyali feladatát. De ha Folt meg akar ölni, akkor előkészítette a tökéletes gyilkosságot, nem? Az őrangyalom volt. Az volt a feladata, hogy biztonságban tartson engem. Senki sem gyanakodna rá… De már lett volna esélye megölni. És nem élt vele. Feláldozta az egyetlen dolgot, amit a legjobban akart -egy emberi testet -- hogy megmentsen engem. Nem tette volna, ha holtan akarna látni. Ugye?

Elkergettem a gyanút. Rixon-nak igaza volt. Foltot gyanúsítani nevetséges volt. - Boldog Marcie-val? - Összeszorítottam a számat. Először nem akartam feltenni a kérdést. Csak úgy kicsúszott. Pír ült az arcomra. Rixon engem figyelt, nyilvánvalóan meggondolta a válaszát. - Folt áll a legközelebb ahhoz, amit családnak neveznék, és úgy szeretem a srácot, mint egy testvért, de ő nem jó neked. Tudom, ő is tudja, és szerintem valahol mélyen te is tudod. Talán nem akarod hallani ezt, de ő és Marcie hasonlóak. Ugyanabból a fából faragták őket. Foltnak meg kellene engedni egy kis szórakozást magának. És megtehetné… Marcie nem szereti őt. Semmilyen Folt iránti érzelme nem keltené fel az arkangyalok figyelmét. Csendben ültünk, küszködtem, hogy elnyomjam az érzéseimet. Más szóval, én keltettem fel az arkangyalok figyelmét. A Folt iránti érzéseim állítottak minket a figyelem középpontjába. Semmi köze nem volt ahhoz, hogy Folt mit tett, vagy mondott. Minden miattam van. Rixon magyarázata szerint Folt sosem szeretett engem. Soha nem viszonozta az érzéseimet. Ezt nem akartam elfogadni. Azt akartam, hogy Folt törődjön velem, úgy, ahogy én is törődtem vele. Nem akartam arra gondolni, hogy nem voltam több szórakozásnál, időtöltésnél. Volt még egy kérdés, amit kétségbeesetten fel akartam tenni Rixon-nak. Ha jó lenne a viszony köztem és Folt között, őt kérdezném, de ez most egy sarkalatos pont. Rixon is annyira evilági volt, mint Folt, mégis. Tud dolgokat, amit más ember nem -- főleg, amikor bukott angyalokról és a Nephilim-ről van szó -- és amit nem tudott, ki tudta deríteni. Most, az egyetlen reményem megtalálni a Fekete Kezet, Rixon volt. Megnyaltam az ajkamat és eldöntöttem, hogy felteszem a kérdést. - Hallottál már valaha a Fekete Kézről? Rixon megrándult. Engem tanulmányozott csendben, mielőtt az arca felragyogott a vidámságtól. - Ez most vicc? Már régen nem hallottam ezt a nevet. Azt hittem Folt nem szereti, ha így szólítják. Akkor elmondta neked? Lassú fagy ragadta el a szívemet. Közel jártam, hogy elmondjam Rixon-nak a borítékot a vasgyűrűvel és az üzenettel, ami állította, hogy a Fekete Kéz ölte meg az apámat, de azon kaptam magamat, hogy egy új válaszon rágódok. - A Fekete Kéz Folt beceneve? - Évekig nem használta. Azóta nem, mióta elkezdtem Foltnak hívni. Soha nem szerette a Fekete Kéz-t. Megvakarta az arcát. - Ez azokon a régi napokon volt, mikor még zsoldosként dolgoztunk a francia királynak. Tizennyolcadik századi játék. Élvezetes feladat. Jó pénz. Akár arcul is csaphattak volna. Az egész pillanat olyan ingatagnak, felborultnak tűnt. Rixon szavait homályosan fogtam fel, mintha valami idegen nyelven beszélt volna, és nem tudtam követni. Azonnal elleptek a kétségek. Folt nem. Nem Folt ölte meg az apámat. Bárki más, de ő nem. A kétségek lassan kezdtek kiszorulni, más gondolatok vették át a helyüket. Azon kaptam magam, hogy tényeket sorolok fel, bizonyítékot keresve elemezgettem őket. Az éjszaka, amikor Foltnak adtam a gyűrűmet: abban a pillanatban, hogy elmondtam, az apámé volt, ragaszkodott hozzá, hogy nem fogadhatja el, majdhogynem hajthatatlanul. És az egyszerű név, a Fekete Kéz. Illet rá, nagyon is. Kényszerítve magamat, hogy még néhány percig kitartsak, visszaszorítva az érzelmeimet gondos ellenőrzés alá, óvatosan megválogattam a következő szavaimat. - Tudod, mit bánok a legjobban? - mondtam, a lehető leglezserebb hangon, amit csak tudtam. - A legbutább dolgot, és valószínűleg nevetni fogsz rajta. - Hogy meggyőző legyen a mesém, egy hétköznapi kacajt szedtem elő valahonnan a belsőm legmélyéről, aminek még a létezéséről sem tudtam. - A kedvenc melegítő felsőmet ott felejtettem a házában. Oxford-ból van… az álmaim sulijából. - magyaráztam. - Az apám hozta nekem, mikor Angliába ment, így sokat jelent. - Te jártál Foltnál? - Őszintén meglepettnek tűnt. - Csak egyszer. Az anyám otthon volt, szóval átautóztunk hozzá filmet nézni. A kanapén hagytam a melegítő felsőmet. - Tudtam, hogy veszélyes vizeken evezek… minél több részletet árulok el Folt házáról, annál nagyobb az esélye, hogy valami nem passzol, és lebukok. De ugyanakkor, ha túl bizonytalan vagyok, félő, hogy az rávezetné Rixon-t, hogy hazudok. - Le vagyok nyűgözve. Szereti titokban tartani az otthonát. És vajon miért? Tűnődtem. Mit rejteget? Miért Rixon az egyetlen ember, akit Folt beenged a belső szentélyébe? Mit tud Rixon-nal megosztani, amit mással nem? Vajon engem soha nem engedett volna oda, mert tudta, hogy olyasmit látnék ott, ami felfedné az igazságot… hogy ő a felelős az apám haláláért? - Sokat jelentene nekem, ha visszakaphatnám azt a felsőt. - mondtam. Valahogy úgy éreztem, mintha pár lépés távolságból, kívülről figyelném, ahogy Rixon-nal beszélgetek. Valaki erősebb, okosabb és összeszedettebb mondta ki a szavakat az én számmal. Az nem én voltam. Én az a lány voltam, aki érezte, hogyan esik olyan apró darabokra, mint a homok a lábaim alatt. - Menj át kora reggel. Folt hamar elmegy, de ha hat harminc előtt odaérsz, elkaphatod. - Nem akarok találkozni vele. - Akarod, hogy elhozzam a melegítő felsődet legközelebb, mikor átmegyek? Holnap este biztosan ott leszek. Legkésőbb a hétvégén. - Szeretném minél hamarabb visszakapni. Anyám folyamatosan arról kérdez. Folt adott egy kulcsot, amíg nem cseréli le a zárat, be tudok menni. A baj csak az, hogy sötét volt, mikor odavitt és nem emlékszem, hogy jutok oda. Nem figyeltem meg, mert nem terveztem, hogy vissza kell mennem oda, hogy elhozzam a felsőmet, szakítás

után. - Swathmore. Közel az ipari kerülethez. Az agyam elraktározta ezt az információt. Ha ez a hely közel van az ipari kerülethez, akkor fogadok, hogy az egyik téglalakásos épületek egyikében lakik az Old Town Coldwater szélén. Nem sok más választási lehetőség volt ott, hacsak nem az egyik elhagyatott gyárban rendezte be a lakhelyét vagy a csavargók folyó menti kunyhóiban, ami kétségesnek tűnt. Mosolyogtam, remélve, hogy nyugodtnak tűnök. - Tudtam, hogy valahol a folyón túl volt. Legfelső emelet, igaz? - mondtam, sötétben tapogatózva. Nekem úgy tűnt, Folt nem akarná azt hallgatni, hogyan topognak köröskörül felette. - Aha, - mondta Rixon. - a harmincnégyes. - Szerinted Folt otthon lesz ma este? Nem akarok beleszaladni. Főleg, ha Marcie ott van vele. Csak elveszem a felsőt és megyek is. Rixon az öklébe köhintett. - Ó, nem, rendben leszel. - Megvakarta az arcát és felém dobott egy ideges, szinte szánakozó pillantást. - Vee és én éppenséggel összejövünk Folttal és Marcie-val filmet nézni ma este. Éreztem, ahogy a gerincem megmerevedik. A levegő elillant a tüdőmből … és aztán, épp mikor úgy éreztem, hogy a gondosan irányított érzelmeim minden látszatát elvesztem, tisztán megszólaltam. Muszáj volt. Vee tudja? - Még mindig azt próbálom kitalálni, hogy jelentsem be neki. - Bejelenteni, mit? Rixon és én mindketten megfordultunk, mikor Vee lehuppant egy papírtálcányi kólával. - Öö… meglepetés. - mondta Rixon. - Beterveztem valamit ma estére. Vee vigyorgott. - Hagy találjam ki! Léééégyszi!!! Rixon és én egy gyors pillantást váltottunk, de félrenéztem. Nem akartam részt venni ebben. Amúgy is, már nem figyeltem oda. A gondolatban robotszerűen átrostáltam az új információkat: Ma este. Folt és Marcie. Randi. Folt lakása üres lesz. Be kell jutnom.

16 Fejezet Három órával később Vee combjai pirosra sültek, a lábfejei felhólyagosodtak, és az arca felpuffadt a hőségtől. Rixon egy órája elment, és Vee és én az ernyőt és a strand szatyrot cipeltük fel az Old Orchard utcából leágazó sikátorig. - Viccesen érzem magam. - mondta Vee. - Mindjárt elájulok. Talán óvatosabban kellett volna bánnom a baba olajjal. Szédültem és kényelmetlenül melegem volt, de az időjárás ellen nem volt mit tenni. Fejfájás hasított a koponyámba. Folyamatosan próbáltam lenyelni a rossz ízt a számban, de minél többet nyeltem le, annál jobban émelygett a gyomrom. ’A Fekete Kéz’ név cikázott a fejemben, mint aki azon gúnyolódik, hogy teljesen rá figyelek, a körmeit vájja a fejfájásomba akárhányszor csak próbálom semmibe venni. Nem tudtam most erre gondolni, Vee előtt, mert előre láttam, hogy amint megteszem, összeroppanok. Még egy kicsit tovább kell zsonglőrködnöm a fájdalommal, a levegőbe lökni, ahányszor csak azzal fenyeget, hogy rám zuhan. Az érzéketlen pusztulás biztonságába kapaszkodtam, az elkerülhetetlent halogatva, amíg csak tudtam. Folt. A Fekete Kéz. Nem lehet. Vee megtorpant. - Az meg mi? A parkolóban álltunk a könyvesbolt hátánál, pár lépésre a Neon-tól, és mereven bámultuk a hatalmas darab fémet, amit a bal hátsó kerékre csatoltak. - Azt hiszem, kerékbilincs. - mondtam. - Azt látom. De mit keres az én autómon? - Gondolom, amikor azt írták, hogy a szabálysértőket elvontatják, komolyan gondolták. - Ne okoskodj velem. Most mit csinálunk? - Hívjuk Rixon-t? - javasoltam. - Nem lesz valami boldog, ha megint ki kell autóznia egész idáig. Mi van az anyukáddal? Visszajött már? - Még nem. És a te szüleid? Vee leült a járdaszegélyre és a tenyerébe temette az arcát. - Valószínűleg egy vagyonba kerül levetetni a kerékbilincset. Ez lesz az utolsó csepp a pohárban. Az anyám be fog záratni egy kolostorba. Mellé ültem és együtt mérlegeltük a lehetőségeinket. - Nincs más barátod? - kérdezte Vee. - Akit felhívhatnánk, hogy jöjjön értünk, anélkül, hogy túl nagy bűntudatunk lenne? Nem éreznék bűntudatot, ha Marcie-t rángatnánk ki egész idáig, de biztos vagyok benne, hogy nem tenné meg. Értünk nem. Főleg értünk nem. Scott-al barátok vagytok. Szerinted haza vinne? Várj csak… az nem Folt Jeep-je? Követtem Vee tekintetét végig a sikátor másik végéig. Az Imperial utcába torkollott és valóban, az Imperial túloldalán egy csillogó fekete Jeep Commander parkolt. Az ablakok sötétítettek, vakító napfény verődött vissza

róluk. A szívem felgyorsult. Nem futhatok össze Folttal. Itt nem. Még nem. Nem, mikor az egyetlen dolog, ami megakadályozott abban, hogy zokogásban törjek ki, egy gondosan felépített védőgát, aminek az alapja egyre jobban repedezett minden egyes másodperc elteltével. - Valahol itt kell lennie. - mondta Vee. - Üzenj neki és írd meg, hogy itt ragadtunk. Lehet, hogy nem kedvelem, de attól még ki fogom használni, ha így hazajutok. - Üzenek Marcie-nak, mielőtt írok Foltnak. - Reméltem, hogy Vee nem vette észre a kín és az undor furcsa, tompa mellékzöngéit a hangomban. A Fekete Kéz… a Fekete Kéz ... nem lehet Folt… kérlek, csak Folt ne… tévedés, magyarázat … A fejfájás tompult, mintha a saját testem figyelmeztetett volna, hogy többet ne gondoljak erre, a saját biztonságom érdekében. - Ki mást hívhatnánk fel? - mondta Vee. Mindketten tudtuk, hogy kit hívhattunk. Egyáltalán senkit. Béna, barátok nélküli emberek voltunk. Senki sem tartozott nekünk szívességgel. Az egyetlen ember, aki mindent eldobna, hogy a megmentésemre siessen, mellettem ült. És vica verza. Megint a Jeep-re irányult a figyelmem. Minden ok nélkül, felálltam. - A Jeep-el megyünk haza. - nem voltam biztos benne, hogy mit is akarok Foltnak üzenni. Szemet szemért? Bántottál, én is bántalak? Vagy talán, ez csak a kezdet, ha volt bármi közöd apám halálához… - Folt nem lesz mérges, ha megtudja, hogy elloptad a Jeep-jét? - mondta Vee. - Nem érdekel. Nem fogok itt ülni egész este. - Rossz előérzetem van. - mondta Vee. - Egy normál napon sem kedvelem Foltot, hát, még ha elveszti a fejét. - Mi lett a kalandvágyaddal? - Heves vágy uralkodott el rajtam, és semmit sem akartam jobban, mint elvinni a Jeep-et és üzenni Foltnak. Elképzeltem, ahogy a Jeep egy fának ütközik. Nem olyan erősen, hogy kinyíljanak a légzsákok, csak annyira, hogy behorpadjon. Egy kis emlék tőlem. Egy figyelmeztetés. - A kalandvágyam véget ér, hogy úgy mondjam a kamikáze öngyilkos akcióknál. - mondta Vee. - Az nem lesz szép, mikor rájön, hogy te voltál. Egy ésszerű hang a fejemben talán arra utasítana, hogy álljak meg egy pillanatra, de minden logika elhagyott. Ha bántotta a családomat, ha lerombolta a családomat, ha hazudott nekem… - Tudod egyáltalán, hogy kell egy autót ellopni? - kérdezte Vee. - Folt megtanított. Nem tűnt meggyőzöttnek. - Úgy érted, láttad, hogy Folt ellopott egy autót és most úgy gondolod, megpróbálod te is? Az Imperial utca felé lépkedtem, végig a sikátorban, Vee kapkodta mögöttem a lábát. Az út széléhez érve szétnéztem, aztán átvágtam a Jeep-hez. Megpróbáltam az ajtókilincset. Zárva. - Senki sincs itthon. - mondta Vee, kezével árnyékolva a szemeinek, bekukucskált. - Szerintem el kellene innen mennünk. Gyere Nóra. Menjünk a Jeep-től. - Kell egy fuvar. Itt ragadtunk. - Még mindig van két lábunk, baloska és jobboska. Az enyéim tornázós hangulatban vannak. Úgy érzik, egy szép hosszú séta… Megőrültél? - sikoltotta. Ott álltam, a napernyő hegyével a vezető oldali ablakra célozva. - Mi? - mondtam. - Be kell jutnunk. - Tedd le az ernyőt! Rengeteg rosszalló tekintetet vonsz magadra, ha betöröd azt az ablakot. Mi ütött beléd? - mondta, engem figyelve tágra nyílt szemekkel. Egy látomás villant át az agyamon. Láttam, ahogy Folt az apám felett áll, kezében fegyver. A lövés hangja belehasított a csendbe. A térdemre támaszkodtam és előrehajoltam, éreztem a könnyeket gyűlni a szememben. A talaj megbillent, émelyítő pörgésbe kezdett. Az izzadság patakokban csorgott le az arcom két oldalán. Fulladoztam, mintha hirtelen minden oxigén elillant volna a levegőből. Minél jobban próbáltam beszívni a levegőt, annál bénultabbá vált a tüdőm. Vee nekem kiáltozott, de a hangja messziről jött, egy víz alatti hang. Hirtelenjében a talaj megállt. Vettem három mély lélegzetet. Vee rám parancsolt, hogy üljek le, valamit ordibált a hőgutáról. Kiszabadítottam magam a markából. - Jól vagyok. - mondtam, egyik kezemet feltartva, amikor megint felém nyúlt. - Jól vagyok. Hogy megmutassam neki, hogy rendben vagyok, lehajoltam, hogy felvegyem a szatyromat, amit biztosan eldobtam és ekkor megláttam a Jeep pótkulcsát aranyban fényleni az alján. Azt, amit Marcie hálószobájából loptam el a bulijának estéjén. - Van kulcsom a Jeep-hez. - mondtam, a szavak még engem is megleptek. Egy rosszalló ránc feszült Vee homlokára. - Folt sosem kérte vissza? - Sosem adta nekem. Marcie hálószobájában találtam kedd este. - Váá. Bedugtam a kulcsot a zárba bemásztam, és beültem a vezetőülésbe. Aztán előrehúztam az ülést, ráadtam a gyújtást, és megmarkoltam a kormányt mindkét kezemmel. A hőség ellenére a kezeim hidegek voltak és remegtek.

- Ugye nem arra gondolsz, hogy több kárt teszel ebben az izében, minthogy csak hazavezeted? - kérdezte Vee, közben becsatolta magát az anyósülésre. - Mert dobog az ér a halántékodon, és legutóbb, mikor így láttam, az épp azelőtt volt, hogy állon vágtad Marcie-t a Sátán Táskájában. Megnyaltam a számat, ami smirglinek és gumiszerűnek tűnt egyszerre. - Marcie-nak adott pótkulcsot a Jeep-hez… az óceán mélyére kellene ezzel az izével parkolnom, egy kilométer mélyen. - Talán nyomós oka volt rá. - mondta Vee idegesen. Sértődötten felnevettem. - Addig nem csinálok vele semmit, amíg téged ki nem raklak. - Balra tekertem a kormányt és kivágódtam az utcára. - Megesküszöl, hogy ezt is elmondod majd, mikor megpróbálod Foltnak elmagyarázni, miért loptad el a Jeep-jét? - Nem loptam el. Itt ragadtunk. Ezt kölcsönzésnek nevezik. - Téged meg őrültnek neveznek. - Szinte éreztem Vee zavartságát a dühömmel szemben. Láttam, hogy irracionálisnak tart, abból, ahogy bámult engem. Talán irracionális vagyok. Talán túlspilázom a dolgokat. Két embernek is lehet ugyanaz a beceneve, gondoltam, próbáltam magam meggyőzni. Lehet. Lehet, lehet, lehet. Reméltem, hogy minél többször kimondom, annál jobban elhiszem, de a hely, amit a bizalomnak tartottam fenn a szívemben, üresnek tűnt. - Tűnjünk el innen. - mondta Vee, óvatos, ijedt hangon, ahogy velem eddig még sosem beszélt. - Van limonádé nálunk. Aztán nézhetnénk TV-t. Vagy szundikálhatnánk. Ma este nem kell dolgoznod? Épp el akartam neki mondani, hogy Roberta nem osztott be ma estére, amikor rátapostam a fékre. - Mi az? Vee követte a tekintetemet. Előrehajolt, kihúzott egy darabka rózsaszín ruhaanyagot a műszerfalból. Meglóbálta a francia bikini felsőt közöttünk. Marcie. Semmi kétség, itt van Folttal. Épp most. A parton. A homokban fekszenek. Ki tudja, még mit csinálnak. A gyűlölet egy heves, áruló rohama vágott végig rajtam. Utáltam Foltot. És magamat is utáltam, mert beálltam azoknak a lányoknak a sorába, akiket elcsábított és elárult. Elfogott a nyers vágy, hogy helyrehozzam tudatlanságomat. Nem leszek csak újabb lány. Nem tüntethet el. Ha ő a Fekete Kéz, rájövök. És ha volt bármi köze apám halálához, megfizet érte. - Kereshet magának saját fuvart. - mondtam, reszkető állkapoccsal. Ráléptem a gázra, gumicsíkot hagyva az úton. Órákkal később, a hűtő előtt álltam, az ajtó nyitva, a tartalmát vizsgálgattam, valami olyat kerestem, ami elmegy vacsorának. Mikor semmi sem pattant az ölembe, a keskeny kamrához mentem, átlósan szemben a hűtővel és annak tartalmát is szemügyre vettem. Egy doboz csokornyakkendő tészta és egy üveg kolbászos spagetti szósz mellett döntöttem. Mikor a tűzhely órája csipogott, leöntöttem a tésztáról a vizet, beleöntöttem egy tálba, és bedugtam a szószt a mikróba. Kifogytunk a Parmesan-ból, így cheddar-t reszeltem, az is jó volt. A mikró felcsippant, és kanállal szósz és sajt rétegeket pakoltam a tésztára. Ahogy megfordultam, hogy mindent az asztalhoz vigyek, ott találtam Foltot nekidőlve. A tál tészta majdnem kicsúszott az ujjaim közül. - Hogy jöttél be? - kérdeztem. - Máskor bezárhatnád az ajtót. Főleg, mikor egyedül vagy itthon. A viselkedése nyugodt volt, de a szemei nem. A fekete márvány színe, egyenesen belém látott. Kétségem sem volt, hogy tudja, én loptam el a Jeep-et. Nem nehéz rájönni, hiszen ott állt a kocsifelhajtón. Csak olyan sok hely van, ahol el lehet rejteni egy Jeep-et egy olyan háznál, amit egyik oldalról nyílt mezők, a másik oldalról áthatolhatatlan erdőségek veszik körbe. Nem is gondolkoztam azon, hogy eldugjam, mikor felálltam a Jeep-el a kocsifelhajtóra; emésztett az émelyítő utálat és a sokk. Minden élesen a középpontba került: a hízelgő szavai, a fekete, fénylő szemei, a széleskörű tapasztalata a hazugságokkal, csábítás, nők. Beleszerettem az ördögbe. - Elvitted a Jeep-et. - mondta Folt. Nyugodtan, de nem boldogan. - Vee jogtalanul parkolt és bilincset raktak az autójára. Haza kellett jönnünk valahogy és akkor megláttuk a Jeep-et az út másik oldalán. - A tenyerem izzadt, de nem mertem szárazra törölni őket. Folt előtt nem. Másképp nézett ki ma este. Kimértebben, ridegebben. A konyhai lámpák halvány fénye árnyat vetett az arccsontja vonalán, és a fekete haja az egynapi strandolástól kócosan, mélyen lógott a homlokába, szinte elért az igazságtalanul hosszú szempillájáig. A szája, amiről mindig azt gondoltam, hogy érzéki, egyik oldalon cinikusan felfelé kanyarodott. Nem egy szívélyes mosoly volt. - Nem tudtál felhívni és szólni? - kérdezte. - Nem volt nálam a telefonom. - És Vee? - Neki nincs meg a számod. És én meg egyébként sem emlékeztem az új számodra. Nem volt rá módunk, hogy elérjünk. - Neked nincs kulcsod a Jeep-hez. Hogy szereztél? Annyit tehettem, hogy nem nézek rá áruló tekintettel. - A te pótkulcsod.

Láttam, ahogy próbálja kitalálni, hol jutottam hozzá. Mindketten tudtuk, hogy sosem adott nekem pótkulcsot. Erősen figyeltem, van-e bármilyen jele annak, hogy tudja, Marcie kulcsára utaltam, de a felismerés szikrája nem villant meg a szemeiben. Mindene irányított, áthatolhatatlan, olvashatatlan. - Melyik pótkulcs? - kérdezte. Ez csak még jobban feldühített, mert azt vártam tőle, hogy pontosan tudja, melyik kulcsról beszélek. Hány pótkulcsa volt? Hány másik lánynak volt még kulcsa a Jeep-hez a táskájuk mélyén? - A barátnődé. - mondtam. Vagy ez nem elég a tisztázáshoz? - Nézzük csak, jól értem-e. Elloptad a Jeep-et, hogy hozzám vághasd, hogy pótkulcsot adtam Marcie-nak? - Azért loptam el a Jeep-et, mert Vee-nek és nekem szükségünk volt rá. - mondtam higgadtan. - Volt idő, amikor mindig ott voltál, mikor szükségem volt rád. Gondoltam, ez talán még mindig igaz, de nyilvánvalóan tévedtem. Folt rezzenéstelenül nézett a szemembe. - Nem akarod elmondani, miről is van szó igazából? - Mikor nem válaszoltam, kirántotta az egyik konyhaszéket, ami az asztal alá volt dugva. Leült, karok keresztbe, lábak ernyedten kinyújtva. - Van időm. A Fekete Kéz. Erről volt szó igazából. De féltem szembeszállni vele. Azért, amit megtudnék, és ahogyan reagálna rá. Biztosra vettem, hogy dunsztja sem volt arról, mennyit tudhatok. Ha megvádolom azzal, hogy ő a Fekete Kéz, nincs visszaút. Szembe kell néznem az igazsággal, aminek hatalmában állt összeroppantani. Folt felvonta a szemöldökét. - Csendes hadviselés? - Az igazmondásról szól. - mondtam. - Valamiről, amit te sosem tettél. - Ha ő ölte meg az apámat, hogy tudott a szemembe nézni mindannyiszor, azt mondogatva, mennyire sajnálja, és soha nem mondott igazat? Hogy tudott megcsókolni, cirógatni, a karjaiban tartani, és megbékélni önmagával? - Sose tettem? Azóta, hogy találkoztunk, nem hazudtam neked. Nem mindig tetszett neked, amit mondanom kellett, de mindig őszinte voltam. - Elhitetted velem, hogy szeretsz. Ez is egy hazugság! - Sajnálom, ha hazugságnak tűnt. - Nem sajnálta. Jéghideg düh volt a tekintetében. Utálta, hogy szembeszálltam vele. Azt akarta, hogy hogy olyan legyek, mint a többi lány és hang nélkül eltűnjek a múltjában. - Ha bármit is éreznél irántam, nem kötöttél volna ki rekord idő alatt Marcie-nál. - És te nem rekord idő alatt kötöttél ki Scott-nál? Inkább választasz egy félig embert, mint engem? - Félig ember? Scott egy személy. - Nephilim. - Nemtörődöm módon az ajtó felé intett. - A Jeep többet ér. - Lehet, hogy ő is hasonlóképpen érez az angyalok iránt. Vállat vont, lazán és arrogánsan. - Kétlem. Ha mi nem lennénk, az ő faja nem létezne. - Frankenstein szörnye sem szerette őt. - És? - A Nephilim faj is már a bosszú lehetőségét keresi az angyalok ellen. Talán ez csak a kezdet. Folt megemelte a sapkáját és egyik kezét végighúzta a hajában. Az arcából ítélve az volt a benyomásom, hogy a helyzet sokkal súlyosabb, mint eredetileg hittem. Milyen közel volt a Nephilim faj ahhoz, hogy legyőzze a bukott angyalokat? A következő Cheshvan-ig biztos nem. Folt nem gondolhatja, hogy kevesebb, mint öt hónap múlva bukott angyalok tömkelege rohanja le és öli meg emberek tízezreit végül. De minden, a testtartásától, a tekintetéig, azt súgta, hogy pontosan erről volt szó. - Mit fogsz tenni ellene? - kérdeztem rémülten. Felkapta a pohár vizet, amit magamnak töltöttem és hagytam az asztalon, és beleivott. - Azt mondták, hogy maradjak ki belőle. - Az arkangyalok? - A Nephilim faj gonosz. Soha nem lett volna szabad a világra jönniük. A bukott angyalok büszkesége miatt léteznek. Az arkangyalok nem akarnak ellenük semmit sem tenni. Nem fognak közbelépni olyan ügyben, amiben a Nephilim érintett. - És azok az emberek, akik meg fognak halni? - Az arkangyaloknak megvan a saját tervük. Néha rossz dolgoknak kell történnie, mielőtt a jó is megtörténhet. - Terv? Milyen terv? Nézni, hogyan halnak meg ártatlan emberek? - A Nephilim egyenesen a saját maga állított csapdába sétál bele. Ha embereknek kell meghalniuk, hogy a Nephilim faj megsemmisüljön, az arkangyalok meg fogják kockáztatni. Bizserget a hajam töve. - És te egyet értesz velük? - Én most őrangyal vagyok. A hűségem az arkangyaloké. - Gyilkos utálat lángja bukkant fel a szemeiben, és egy rövid pillanatig azt hittem, rám irányul. Mintha engem hibáztatna azért, amivé lett. Védekezésül elfogott a düh. Elfelejtett mindent abból az estéből? Az életemet áldoztam érte, és visszautasította. Ha hibáztatni akar valakit a helyzetéért, hát ne engem! - Milyen erős a Nephilim? - kérdeztem. - Elég erős. - A hangja nyugtalanítóan gondtalan volt.

- Akkor már az idei Cheshvan-on is távolt tudják magukat tartani a bukott angyaloktól, ugye? Bólintott. Átöleltem magamat, hogy kivédjem az álnok, hirtelen feltörő hideget, de az inkább volt lelki, mint fizikai. Tenned kell valamit. Becsukta a szemeit. - Ha a bukott angyalok nem tudnak Nephilim-et megszállni, embereket fognak. - mondtam, próbáltam áttörni a nem-az-én-dolgom hozzáállását és hatni a lelkiismeretére. - Ezt te mondtad. Emberek tízezrei. Lehet Vee is. Anyám. Én. Még mindig nem mondott semmit. - Nem is érdekel? Vetett egy pillantást az órájára, és felkászálódott az asztaltól. - Utálom, hogy a beszélgetés közepén kell elszaladjak, de késésben vagyok. - A Jeep pótkulcsa a tálalószekrényen volt egy tálban, zsebre tette. - Köszi a kulcsot. A számládhoz írom a Jeep kölcsönzést is. Beálltam közé és az ajtó közé. - A számlámhoz? - Hazavittelek a Z-ből, leszedtelek Marcie tetőjéről, és most, hagytam, hogy használd a Jeep-et. Nem osztogatom ingyen a szívességeket. Biztosra vettem, hogy nem viccel. Valójában, teljesen biztos voltam benne, hogy halálosan komoly. - Csinálhatjuk úgy is, hogy minden egyes szívesség után viszonzod azt, de gondoltam egy számla egyszerűbb. - A mosolya gúnyosan görbült. Első-osztályú-bunkó önelégült. Összehúztam a szemeimet. - Igazából te ezt élvezed, ugye? - A közeljövőben jövök és begyűjtöm a fizetségem és igazán élvezni fogom. - Nem kölcsön adtad a Jeep-et. - vitáztam. - Én loptam el. És ezért nem szívesség volt… Lefoglaltam. Másodszor is az órájára pillantott. - Később kell ezt befejeznünk. Rohannom kell. - Ja, igen. - csattantam fel. - A film Marcie-val. Menj és szórakozz, miközben az én világom forog kockán. Azt mondtam magamnak, hogy akarom, hogy elmenjen. Megérdemelte Marcie-t. Nem érdekelt. Kísértésbe estem, hogy valamit utána vágjak; azt terveztem, becsapom mögötte az ajtót. De addig nem fogom elengedni, amíg fel nem tettem neki a kérdést, ami minden gondolatomat megégetett. Ráharaptam az arcom belső oldalára, hogy a hangom megfejthetetlen legyen. - Tudod, ki ölte meg az apám? - A hangom hideg és szabályozott volt, és nem olyan, mint az enyém. Másvalaki hangja volt, aki az ujjai legvégéig megtelt gyűlölettel, pusztulással, vádaskodással. Folt megállt, háttal nekem. - Mi történt azon az éjjelen? - Meg sem próbáltam elrejteni a kétségbeesést a hangomban. Egy pillanat csend után, megszólalt: - Ezt úgy kérdezted, mintha szerinted tudnám. - Tudom, hogy te vagy a Fekete Kéz. - Rövid időre becsuktam a szemeimet, éreztem, ahogy az egész testemet ellepi az émelygés hulláma. A válla felett nézett hátra. - Ki mondta ezt neked? - Akkor hát igaz? - Rájöttem, hogy a kezeim ökölbe szorultak az oldalamnál, hevesen remegtek. - Te vagy a Fekete Kéz. - Az arcát néztem, azért imádkozva, hogy valahogy megcáfolja. A folyosón az ingaóra elütötte az órát, súlyos, visszaverődő hanggal. - Kifelé. - mondtam. Előtte nem fakadok sírva. Megtagadom. Nem adom meg neki azt az elégedettséget. Nem mozdult, az arca hideg az árnyaktól, kissé sátáni. Az óra bimbammolt a csendben. Egy, kettő, három. - Ezért megfizetsz. - mondtam, a hangom még mindig furcsán idegen volt. Négy, öt. - Találok rá módot. Megérdemled, hogy a pokolra juss. Az egyetlen dolog, amit sajnálnék, ha az arkangyalok megelőznének. Indulat villant át a szemein. - Mindent megérdemelsz, ami rád vár. - mondtam. - Minden alkalommal, mikor megcsókoltál és öleltél, tudtad, hogy mit tettél az apámmal… - Fulladoztam és elfordultam, darabokra esve, amint végre megengedhettem. Hat. - Menj el. - mondtam, a hangom halk volt, de bizonytalan. Felnéztem, meredt szemekkel, azt tervezve, hogy elzavarom Foltot a szemeimben lévő heves gyűlölettel és megvetéssel, de egyedül voltam a folyosón. Körbepillantottam, azt várva, hogy csak kilépett a látóteremből, de már nem volt ott. Furcsa csend ereszkedett az árnyak közé és rájöttem, hogy az ingaóra nem ütött többet. A mutatói rögzültek a hatoson és a tizenkettesen, megállítva a pillanatot, mikor Folt örökre elment.

17 Fejezet Miután Folt elment, lecseréltem a strandöltözékemet egy sötét farmerra és egy pólóra, és magamra húztam egy

fekete Razorbills széldzsekit, amit a tavalyi eZine karácsonyi partin nyertem. Bár már a gondolattól is kellemetlenül forgott a gyomrom, át kellett kutatnom Folt lakását és még ma éjjel -- mielőtt túl késő. Hülye voltam, hogy elárultam, hogy tudom, Folt a Fekete Kéz. Az ellenségeskedés hevében kicsúszott a számon. Elvesztettem a meglepetés erejéből származó előnyömet. Kétlem, hogy igazi fenyegetésnek gondolna engem -- valószínűleg azt az ígéretemet is sötéten szórakoztatónak találta, hogy a pokolba küldtem -- de olyasmit tudtam meg, amit nyilvánvalóan nagy munkával tartott titokban. Arra alapozva, amit a mindentudó, mindent látó arkangyalokról tudtam, nem lehetett könnyű eltitkolni az apám halálában való részvételét előlük. Én nem küldhettem a pokolra, de az arkangyalok igen. Ha találnék rá módot, hogy kapcsolatba léphessek velük, fény derülne a gondosan előkészített titkára. Az arkangyalok ürügyet keresnek, hogy a pokolba száműzhessék. Hát, nekem volt egy okom. A szemeim könnybe lábadtak, sietősen kipislogtam őket. Volt idő az életemben, amikor soha nem hittem volna, hogy Folt képes megölni az apámat. Még a gondolat is nevetséges, esztelen… sértő lett volna. De ez is csak azt bizonyítja, milyen gondosan megtévesztett engem. Minden azt súgta, hogy a titkait a swatmore-i lakásban tartotta. Az volt az egyetlen gyengesége. Rixon-on kívül senki sem mehetett oda. Ma, korábban, mikor megemlítettem Rixon-nak, hogy ott voltam, őszintén meglepődve válaszolt. Szereti titokban tartani az otthonát, mondta. Vajon Foltnak sikerült az arkangyalok előtt is titokban tartania? Nagyon valószínűtlennek tűnt, már-már lehetetlennek, de Folt már bebizonyította, hogy nagyon jól ki tudja kerülni az útjában lévő akadályokat. Ha van valaki, aki olyan leleményes és okos, hogy kicselezze az arkangyalokat, az Folt. Váratlanul megborzongtam, ahogy azon tűnődtem, mit tarthat a lakásán. Baljós érzés fogott el, ami úgy tűnt, arra figyelmeztet, ne menjek, de tartoztam annyival az apámnak, hogy ítélőszék elé állítom a gyilkosát. Találtam egy elemlámpát az ágyam alatt, a széldzseki első zsebébe tettem. Miközben lábra tápászkodtam, megakadt a szemem Marcie naplóján. Egy sor könyv tetején pihent a könyvespolcomon. Civódtam egy pillanatig, éreztem, ahogy egy lyuk ég a lelkiismeretembe. Egy sóhajjal bedugtam a naplót az elemlámpa mellé, bezártam magam után és elindultam gyalog. Legyalogoltam két kilométert a partig, aztán felszálltam egy buszra a Herring utca felé. Három blokknyit Keate felé mentem, egy másik buszra huppantam Clementine felé, aztán egy újabb séta fel a kanyargós, festői hegyre, ami Marcie-ék környékére visz, ami olyan elegáns volt, mennyire csak Coldwater lehetett. Frissen vágott fű és hortenzia illat keringett a levegőben, és semmi forgalom. Az autókkal rendesen beálltak a garázsokba, így az út szélesebbnek, tisztábbnak tűnt. A fehér gyarmati házak ablakai visszaverték a lassan lenyugvó nap fényét, és a zsaluk mögött elképzeltem a családokat, ahogy együtt leülnek egy kései vacsorához. Beharaptam az ajkamat, megijedtem, ahogy hirtelen elfogott a vigasztalhatatlan bánat. Az én családom soha többé nem ülhet le újra együtt egy étkezésre. Hetente háromszor egyedül vacsoráztam, vagy jellemzően tálcáról ettem a TV előtt. Folt miatt. Ráfordultam a Brencheley-re folytatva az utamat Marcie-ék háza felé. A piros Toyota 4-Runner-je a felhajtón parkolt, de tudtam, hogy nincs otthon. Folt már eljött érte a Jeep-el, hogy elvigye mozizni. Átvágtam a gyepen, arra gondoltam, hogy a verandán hagyom a naplót, amikor kinyílt a bejárati ajtó. Marcie vállra vett táskával, kulcsokkal a kézében, nyilvánvalóan távozóban volt. Megdermedt az ajtóban, amikor meglátott engem. – Mit csinálsz te itt? – kérdezte. Nyitottam a számat, három teljes másodperc eltelt, mire kijöttek a szavak. – Én… Én azt hittem, nem vagy itthon. Összehúzta a szemeit. – Hát de. - Azt hittem, te… és Folt… - Aligha beszéltem összefüggően. A napló a kezemben volt, jól láthatóan. Marcie bármelyik percben észreveheti. - Lemondta. – csattant fel, mintha nem az én dolgom volna. Alig hallottam. Most már bármelyik pillanatban megláthatja a naplót. Mint még soha, most úgy vissza akartam tekerni az időt. Át kellett volna gondolnom, mielőtt idejövök. Számítanom kellett volna azzal a lehetősséggel, hogy itthon van. Idegesen magam mögé pillantottam, az útra bámulva, mintha az valahogy a segítségemre siethetne. Marcie lélegzete elakadt, a levegő a fogai közé szorult. – Mit keres nálad a naplóm? Megperdültem, az arcom lángolt. Lemasírozott a verandáról. Elmarta a naplót és reflexszerűen a mellkasához szorította. – Te… te elvetted? A kezeim hasztalanul az oldalamhoz hullottak. – A bulid estéjén vettem el. – Megráztam a fejemet. – Hülyeség volt. Sajnálom… - Elolvastad? – követelte. - Nem. - Hazudsz. – vigyorgott gúnyosan. – Elolvastad, igaz? Ki ne tenné? Utállak! Olyan unalmas az életed, hogy körülöttem kell, hogy szaglássz? Az egészet elolvastad, vagy csak a rólad szóló részeket? Már azon voltam, hogy hajthatatlanul még azt is letagadjam, hogy kinyitottam, mikor felfogtam Marcie szavait. – Rólam? Mit írtál rólam?

A naplót a verandára hajította, aztán kiegyenesedett, vállát igazította. – Bánom is én. – mondta, keresztbe tette a karját és engem bámult. – Most már tudod az igazságot. Milyen érzés tudni, hogy az anyád mások férjével kefél? Hitetlenkedve nevettem rá, nagyrészt mérgesen. – Tessék? - Tényleg azt hiszed, hogy a mamád nincs a városban ezeken az éjjeleken? Ha! Átvettem Marcie testtartását. - Éppenséggel, azt hiszem. - Mire célozgatott? - Akkor mivel magyarázod, hogy az autója hetente egyszer az utcán parkol? - Mást láttál. - mondtam, éreztem, ahogy forr a dühöm. Egészen biztos voltam benne, hogy pontosan tudom, Marcie hová fog kilyukadni. Hogy merészeli azzal vádolni anyámat, hogy viszonya van. És pont az ő apjával, minden ember közül. Ha ő lenne az utolsó ember a földön, anyám akkor sem állna össze vele. Utálom Marcie-t és ezt anyám tudta. Nem feküdne le Marcie apjával. Soha nem tenne ilyet velem. Soha nem tenne ilyet apával. Soha. - Bézs Taurus, a rendszáma X4I24? - Marcie hangja jéghideg. - Szóval tudod a rendszámát. - mondtam egy pillanattal később, próbáltam semmibe venni a feszítő érzést a mellkasomban. - Ez nem bizonyít semmi. - Ébredj, Nóra! A szüleink ismerték egymást a középiskolában. A te anyád és az én apám. Együtt voltak. Megráztam a fejemet. - Ez hazugság. Anya sosem beszélt az apádról. - Mert nem akarja, hogy tudj róla. - Megvillantak a szemei. - Mert még mindig vele van. Ő az anyád kicsi kis piszkos titka. Jobban megráztam a fejemet, úgy éreztem magam, mint egy törött baba. - Lehet, hogy az anyám ismerte az apádat a középiskolában, de az már régen volt, még azelőtt, hogy megismerte apámat. Nem ő az. Valaki más autóját láttad az utcán parkolni. Amikor nincs otthon, nincs a városban, dolgozik. - Láttam őket együtt, Nóra. Anyád volt, szóval meg se próbálj mentségeket találni neki. Elmentem suliba és ráfújtam festékkel a szekrényedre egy üzenetet az anyádnak. Hát nem érted? - A hangja forrongva sípolt. Lefeküdtek egymással. Azóta is, ennyi éven át. Ami azt jelenti, hogy az én apám a tied is lehet. És lehet, hogy te vagy a… testvérem. Marcie szavai pengeként hullottak közénk. Átöleltem a karommal a törzsemet és elfordultam, úgy éreztem magam, mint aki beteg. Könnyek fojtogatták a torkomat, égették az orrom tövét. Szó nélkül, mereven végigsétáltam Marcie-ék járdáján. Arra gondoltam, hogy talán utánam kiabál valami rosszat, de ettől nem tudott rosszabbat mondani. Nem mentem Folthoz. Vissza kellett, hogy gyalogoljak egészen Clementine-ig, el a buszmegálló mellett, a park mellett és a városi uszoda mellett, mert a következő dolog, amire emlékszem az, hogy egy padon ülök a közösségi könyvtár előtti gyepen. Az egyik utcalámpa fénye megvilágított. Meleg este volt, de a mellkasomhoz öleltem a térdeimet, a testemet szétrázta a remegés. A gondolataim ismétlődő elméletek összevisszasággá alakultak. A körém telepedő sötétségbe bámultam. Fényszórók cikáztak végig az úton, a közelben megnőttek, továbbmentek. Elszórtan nevetés hallatszott az utca nyitott ablakain át. A karom libabőrös lett a hideg légáramlatoktól. Fullasztott a fű mámorító illata, a pézsmaillat és a korábbi napsütésből visszamaradt pára. Hátrafeküdtem a padon, becsuktam a szememet a csillagok sokasága elől. Összefűztem a remegő kezeimet a hasamon, az ujjaim fagyott gallyaknak tűntek. Azon tűnődtem, hogy az életnek miért kell ilyen szívásnak lennie néha, vajon miért azok az emberek, akiket a legjobban szeretek okozzák a legnagyobb csalódást, vajon kit akarok jobban gyűlölni … Marcie-t, az apját, anyámat. Mélyen legbelül ragaszkodtam a reményhez, hogy Marcie tévedett. Reméltem, hogy a képébe vághatom majd. De a mélyülő érzés, ami kívül-belül piszkált, azt súgta, csak áltatom magam. Nem tudtam pontosan felidézni az emléket, de a múlt évben volt, vagy valahogy így. Talán nem sokkal azelőtt, hogy apám meghalt… nem. Utána. Meleg nap volt – tavasz. A temetés után, a gyászidőszakom véget ért, megint iskolába jártam. Vee rábeszélt, hogy lógjunk óráról, és én azokon a napokon nem nagyon tiltakoztam semmi ellen. Sodródtam az árral. Éldegéltem. Abban a hitben, hogy az anyám dolgozik, elsétáltunk hozzánk. Eltelt a hetedik óra is, mire odaértünk. Amint a parasztház látótérbe került, Vee lerántott az útról. - Egy kocsi áll a felhajtótokon. – mondta. - Kié lehet? Úgy néz ki, mint egy Land Cruiser. - Az anyukád nem vezet ilyet. - Szerinted egy nyomozó? – Nem volt valószínű, hogy egy nyomozó egy hatezer-dolláros SUV-ot vezetne, de annyira hozzászoktam már, hogy a nyomozók csak úgy beugranak hozzánk, hogy ez volt az első, ami eszembe jutott. - Menjünk közelebb. Már majdnem a felhajtóhoz értünk, mikor a bejárati ajtó kinyílt és hangok hallatszottak. Az anyámé… és egy mélyebb hang. Egy férfié. Vee félrerántott a ház oldalához, fedezékbe. Figyeltük, hogy Hank Millar bemászik a Land Cruiser-be és elhajt.

- Szent szar. – mondta Vee. – Normális esetben arra gyanakodnék, hogy rosszban sántikálnak, ha anyukád nem lenne olyan merev, amilyen. Fogadok, hogy autót próbált eladni neki. - Egész idáig eljött ezért? - Hogy a fenébe ne. Az autókereskedők nem tudják, hol kell meghúzni a határt. - De már van autója. - Egy Ford. Ami a Toyota legnagyobb ellensége. Marcie apja addig nem lesz boldog, amíg az egész város Toyotát nem vezet… Visszatértem az emlékből. De mi van, ha nem autót adott el neki? Mi van, ha -- önkéntelenül is nyeltem egyet -- viszonyuk volt? Most hova mehetnék? Haza? Többé nem érzem otthonomnak a parasztházat. Többé nem érzem biztonságosnak és nyugodtnak. Úgy érzem magam, mint akit hazugságok közé zártak. A szüleim a szeretetről, az összetartásról és a családról papoltak. De ha Marcie igazat mondott, -- és a legnagyobb félelmem, hogy igen -- a családom egy vicc volt. Egy nagy hazugság, amit még csak nem is sejtettem. Nem kellett volna árulkodó jeleknek lenniük? Nem kellett volna, hogy belém csapjon a felismerés, amit titkon végig gyanítottam, de a tagadást választottam a fájdalmas igazság helyett? Ez volt a büntetésem, amiért bíztam másokban. Ez volt a büntetésem, amiért a jót kerestem az emberekben. Bármennyire is gyűlöltem most Foltot, irigyeltem a fagyos függetlenségét, ami elszeparálta őt mindenki mástól. Ő a rosszat feltételezte az emberekről; nem számít milyen mélyre süllyedtek, mindig látta előre. Edzett és világias volt, de az emberek tisztelték ezért. Őt tisztelték, nekem meg hazudtak. Felültem a padon és beütöttem anyám számát a mobilomba. Nem tudtam, mit fogok neki mondani, mikor felveszi; hagytam, hogy a haragom és az árulás érzése vezessen. Amíg a telefonja kicsöngött, meleg könnyek folytak végig az arcomon. Lesöpörtem őket. Az állam reszketett, és a testem minden izma megfeszült. Dühös, rosszindulatú szavak jutottak az eszembe. Elképzeltem, ahogy hozzávágom őket, elhallgattatva minden alkalommal, mikor újabb hazugsággal próbálja magát védeni. És ha sírva fakad… nem fogom sajnálni. Megérdemli, hogy érezze minden egyes cseppjét a fájdalomnak, amit a tetteivel okozott. A hangpostája vette fel, és csak annyit tudtam tenni, hogy visszatartom magam, nehogy a sötétségbe dobjam a telefont. Aztán hívtam Vee-t. - Csá, csajszi. Fontos? Rixon-nal vagyok… - Nem akarok otthon maradni. - mondtam, mit sem törődve a sírástól vékony hangommal. - Maradhatok nálad egy ideig? Amíg kitalálom, hová megyek. A fülem megtelt Vee lihegésével. - Mit mondasz? - Az anyám szombaton ér haza. Addigra már nem akarok otthon lenni. Lakhatok nálad a hét hátralevő részén? - Ö, megkérdezhetem… - Nem. - Oké, persze. - mondta Vee, próbálta elrejteni az ijedtségét. - Lakhatsz, nem probléma. Egyáltalán nem. Akkor mondd el, hogy mi van, amikor készen állsz. Éreztem a friss könnyeket feltörni bennem. Jelen pillanatban, Vee az egyetlen ember, akire számíthatok. Lehet kellemetlenkedő, idegesítő és lusta, de sosem hazudna nekem. Kilenc körül értem a parasztházhoz, és belebújtam egy pamut pizsibe. Nem volt hideg este, de a levegő nyirkos volt, és úgy tűnt, a nedvesség a bőröm alá csúszik, csontig fagyasztva engem. Miután készítettem egy csésze gőzölt tejet, belesüppedtem az ágyba. Túl korai lett volna még aludni, de nem is tudtam volna, ha akarok sem; a gondolataim még mindig darabjaira voltak esve. A plafont bámultam, próbáltam elfelejteni az elmúlt tizenhat évet és újrakezdeni. Bármilyen erősen is próbáltam, nem tudtam elképzelni Hank Millar-t apámként. Kifordultam az ágyból és végigmasíroztam a folyosón anyám hálószobájába. Kinyitottam a kelengyeládáját, a középiskolai évkönyvét kerestem. Azt sem tudtam, van-e neki, de ha van, akkor a kelengyeláda lehet az egyetlen hely, ahol kereshetem. Ha ő és Hank Millar együtt jártak iskolába, kell lennie képeknek. Ha szerelmesek lettek volna egymásba, aláírta volna az évkönyvét valamilyen speciális módon, ami kifejezi azt. Öt perccel később, hogy gondosan átkutattam a ládát, üres kézzel távoztam. A konyhába poroszkáltam, átnéztem a szekrényt valami étel után, de elment az étvágyam. Nem tudtam enni, arra gondoltam, hogy kiderült, milyen nagy hazugság a családom. Azon kaptam magam, hogy a szemeim a bejárati ajtóra vándorolnak, de hová mehetnék? Elveszve éreztem magam a házban, nyugtalanul, hogy mehessek már, de nincs hová futnom. Miután pár percig a folyosón álltam, visszamásztam a szobámba. Az ágyon fekve, a takarót az államig húztam, becsuktam a szememet és gondolatban a pörgő képeket néztem. Képeket Marcie-ról; Hank Millar-ról, akit alig ismerek, és akinek az arcát csak nehezen tudom felidézni; a szüleimről. Gyorsabban és gyorsabban jöttek a képek, amíg el nem vegyültek az őrültség egy furcsa kollázsában. Úgy tűnt, a képek hirtelen felcserélődtek, visszafelé utazva az időben. Az összes szín elhalványult, amíg nem maradt más, csak homályos fekete és fehér. Ekkor már tudtam, hogy egy másik világba csöppentem.

Álmodtam. Az előkertben álltam. Egy csintalan szellő söpörte a halott leveleket a kocsifelhajtón keresztül, a bokáim körül. Egy furcsa tölcsér alakú felhő kavargott az égen a magasban, de nem mozdult, hogy leszálljon, mintha elégedetten várná az alkalmas pillanatot, hogy a lecsapjon. Folt ült a veranda korlátján, fejét lehajtva, kezeit lazán összekulcsolta a térdei között. - Tűnj el az álmomból. - kiáltottam rá túlkiabálva a szelet. Megrázta a fejét. - Nem, amíg el nem mondtam, mi folyik itt. Összehúztam a pizsama felsőmet. - Nem akarom hallani, amit mondani akarsz. - Az arkangyalok itt nem hallhatnak. Neheztelően felnevettem. - Nem volt elég, hogy a való életben manipuláltál… itt is azt akarod tenni? Megemelte a fejét. - Manipuláltalak? Azt próbálom elmondani, mi történik. - Betörtél az álmaimba. - vontam kérdőre. - A Sátán Táskája után is ezt tetted és most is. Egy hirtelen széllöket csapott közénk, engem egy lépéssel hátralökve. A fa ágai recsegtek, ropogtak. Kiszedtem a hajamat az arcomból. Megszólalt Folt: - A Z után, a Jeep-ben azt mondtad, Marcie apjáról álmodtál. Azon az estén, mikor azt álmodtad, rá gondoltam. Pontosan felidéztem az emléket, amiről te is álmodtál, azt kívánva, bárcsak lenne rá mód, hogy neked is elmondhassam az igazat. Nem tudtam, hogy így kapcsolatba léptem veled. - Te láttattad velem azt az álmot? - Nem álmot. Emléket. Ezt megpróbáltam feldolgozni. Ha az álom valós volt, Hank Millar Angliában élt évszázadokkal ezelőtt. Felelevenítettem az álmot. Mondd meg a csaposnak, hogy küldjön segítséget, mondta Hank. Mondd el neki, hogy nem ember. Mondd el neki, hogy egyike az ördög angyalainak, aki azért jött, hogy megszállja a testem és elűzze a lelkem. Hank Millar… Nephilim? - Nem tudom, hogy jutottam be az álmodba, - mondta Folt. - de azóta ugyanúgy próbálok kapcsolatba lépni veled. Sikerül átjutnom azon az éjjelen, mikor megcsókoltalak a Sátán Táskája után, de azóta falba ütközöm. Szerencsés vagyok, hogy most itt lehetek. Szerintem te csinálod. Te nem engedsz be. - Mert nem akarom, hogy bejuss a fejembe! Lecsusszant a korlátról, lejött egészen elém az udvarra. - Szükségem van rá, hogy beengedj. Elfordultam. - Átosztottak Marcie-hoz. - mondta. Öt másodperc telt el, mire minden a helyére állt. Az émelyítő, forró érzés, ami a gyomromban háborgott, mióta eljöttem Marcie-tól, átterjedt a végtagjaimra. - Marcie őrangyala vagy? - Nem egy kéjutazás. - Az arkangyalok tették ezt? - Amikor melléd jelöltek ki őrangyalnak, érthetővé tették, hogy a te érdekeidet kell, hogy szem előtt tartsam. Az, hogy összejöttünk, nem a te érdekedet szolgálta. Ezt tudtam, de nem tetszett a gondolat, hogy az arkangyalok mondják meg, mit kezdjek a magánéletemmel. Figyeltek bennünket, mikor nekem adtad a gyűrűdet. A Jeep-ben. A szakításunk előtti estén. Emlékeztem. - Amint rájöttem, hogy figyelnek minket, leléptem. De a baj már megtörtént. Azt mondták, lecserélnek, amint találnak helyettest. Aztán Marcie-hoz osztottak be. Elmentem a házukhoz azon az estén, hogy rákényszerítsem magam, hogy szembenézzek azzal, mit tettem. - Miért Marcie? - kérdeztem elkeseredetten. - Hogy engem büntessenek? Végighúzta a kezét a száján. - Marcie apja egy első generációs Nephilim, egy tisztavérű. Most hogy Marcie tizenhat lett, fenn áll a veszélye, hogy feláldozzák. Két hónappal ezelőtt, amikor megpróbáltalak feláldozni, hogy emberi testet kaphassak, de végül megmentettem az életedet, nem sok olyan bukott angyal volt, aki hitt benne, hogy változtathatnak a kilétükön. Most őrangyal vagyok. Ezt mind tudják, és azt is, hogy mindez azért van, mert megmentettelek a haláltól. Hirtelen sokkal többen hisznek abban, hogy ők is rászedhetik a végzetet. Vagy úgy, hogy megmentenek egy embert és visszakapják a szárnyaikat, - kifújta a levegőt, - vagy, hogy megölik a Nephil hűbéresüket és bukott angyal testük emberi testté változik. Átgondoltam mindent, amit a bukott angyalokról és a Nephilim-ről tudok. Enoch Könyve említett egy bukott angyalt, aki emberré vált, miután megölte Nephil hűbéresét – azzal, hogy feláldozta a hűbéres egyik női leszármazottját. Két hónappal ezelőtt Folt kipróbálva ezt, engem szándékozott felhasználni, hogy megölje Chauncey-t. Most, ha a bukott angyal, aki Hank Millar-t kényszerítette, hogy hűséget esküdjön, ember akart lenni, nos, muszáj… Feláldoznia Marcie-t. Megszólaltam: - Úgy érted, az a feladatod, hogy megakadályozd a bukott angyalt, aki Hank Millar-t kényszerítette hűségesküre, hogy feláldozza Marcie-t, hogy emberi testet kaphasson. Mint aki azt hiszi, ismer annyira, hogy kitalálja a következő kérdésemet, azt mondta: - Marcie nem tudja. Egyáltalán nem tud semmit.

Nem akartam erről beszélni. Nem akartam, hogy Folt itt legyen. Megölte az apámat. Örökre eltüntetett valakit, akit szerettem. Folt egy szörnyeteg. Bármit is mondott, semmi sem tudta megváltoztatni, hogy másképp érezzek. - Chauncey alapította a Nephilim vérszövetséget. - mondta Folt. A figyelmem újra rá irányult. – Mi? Honnan tudod? Úgy tűnt, vonakodik a válasszal. – Hozzájutottam pár emlékhez. Mások emlékeihez. - Mások emlékeihez? – Sokkolt, pedig nem kellett volna. Hogy tud belenyugodni mindabba a szörnyűségbe, amit tett? Hogy tudott idejönni és azt mondani, hogy titokban emberek legszemélyesebb, legintimebb gondolatait vizsgálgatta, és elvárni tőlem, hogy csodáljam érte? Vagy akár azt elvárni, hogy végighallgassam? - Találtak utódot, amikor Chauncey eltűnt. Még nem tudtam megszerezni a nevét, de az a szóbeszéd járja, hogy nem örül Chauncey halálának, aminek nincs semmi értelme. Most ő a főnök… már csak magában ennek el kellene törölnie minden ellenérzést, amit Chauncey halála miatt érez. Mindez arra enged következtetni, hogy az utód vagy közeli barátja Chauncey-nek, vagy rokona. Megráztam a fejemet. – Nem akarom hallani. - Az utód Chauncey gyilkosát keresteti. – Minden további ellenállás megszűnt részemről. Folt és én egymásra néztünk. – Azt akarja, hogy a gyilkos megfizessen. - Úgy érted, azt akarja, hogy én megfizessek. – mondtam, alig jött ki hang a számon. - Senki sem tudja, hogy te ölted meg Chauncey-t. Még ő sem tudta, hogy te a női leszármazottja vagy, egészen a haláláig, szóval van rá esély, hogy más sem tudja. Chauncey utódja talán megpróbálja lenyomozni Chauncey leszármazottait, de sok szerencsét kívánok neki. Nekem is sok időbe telt megtalálnom téged. – Felém lépett egyet, de én hátráltam. – Mikor felkelsz, arra kérlek, mondd ki, hogy megint engem akarsz őrangyalodnak. Úgy mondd, mint aki komolyan is gondolja, így az arkangyalok hallják és remélhetőleg teljesítik a kérésed. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy biztonságban tartsalak, de így korlátozva vagyok. Fokozott hozzáférésre van szükségem minden körülötted lévő emberhez, az érzéseidhez, mindenhez a világodban. Miről beszélt? Hogy az arkangyalok végül találtak nekem őrangyal-helyettest? Ezért tört be ma este az álmomba? Mert elvágták tőlem és nem volt többé hozzáférése ahhoz, amihez akart? Éreztem, ahogy a kezei a csípőmre csúsztak, védelmezőn magához vonva engem. – Nem hagyom, hogy bármi történjék veled. Megmerevedtem és elhúzódtam. Az agyam forgott. Azt akarja, hogy a gyilkos megfizessen. Nem tudtam elhessegetni a gondolatot. A tudat, hogy valaki meg akar ölni, zsibbasztó volt. Nem akartam itt lenni. Nem akartam ezekről a dolgokról tudni. Felismerve, hogy Foltnak nem állt szándékában elhagyni az álmomat, nekem kellett lépnem. Azzal küzdöttem az álom láthatatlan határai ellen, hogy kényszerítettem magam, hogy felébredjek. Nyisd ki a szemeidet, szóltam magamra. Nyisd ki! Folt megragadta a könyökömet. – Mit csinálsz? Éreztem, ahogy egyre éberebb leszek. Éreztem a takaró melegségét, a párnahuzatom puhaságát az arcomon. Minden ismerős illat, ami a szobámhoz társult, megvigasztalt. - Ne ébredj fel, angyalom. – Lesimította a kezeivel a hajamat, megfogva az arcomat, kényszerített, hogy a szemeibe nézzek. – Még sok mindent meg kell tudnod. Van egy nagyon fontos oka, amiért látnod kell ezeket az emlékeket. Valami olyasmit próbálok neked elmondani, amit másképp nem tudok. Ki kell találnod, mit próbálok elmondani neked. Nem szabad, hogy továbbra is kizárj engem. Elrántottam az arcomat. Úgy éreztem, a lábaim felemelkednek a fűről, a kavargó tölcsér-felhő felé lebegtem. Folt utánam kapott, az orra alatt káromkodva, de a fogása rajtam pehelykönnyű, képzeletbeli volt. Ébredj fel, parancsoltam magamra. Ébredj! Hagytam, hogy a felhő elnyeljen.

18 Fejezet Nagy lélegzetet véve keltem. A szobámat elborították az árnyak, a hold kristálygömbként ragyogott az ablak túloldalán. A lepedőm meleg és gyűrött volt, a lábamra tekeredett. Az óra kilenc harmincat mutatott. Kivetődtem az ágyból, és a fürdőszobába mentem, megtöltöttem egy poharat hideg vízzel. Megittam és a falnak dőltem. Nem alhatok vissza. Bármit is csináltam, nem engedhettem Foltot vissza az álmaimba. Az emeleti folyosón lépkedtem, eszeveszetten próbáltam magam ébren tartani, de annyira kikészültem, hogy minden bizonnyal akkor sem tudtam volna aludni, ha akarok. Pár perccel később a pulzusom lelassult, de az agyamnak nem volt ilyen könnyű lenyugodnia. A Fekete Kéz. Ez a három szó kísértett. Meghatározhatatlan, fenyegető, gúnyos volt ez a három szó. Nem tudtam rávenni magam, hogy igaznak tekintsem őket. A nélkül nem, hogy ne érezném, a már amúgy is gyenge világom összeomlani készül. Tudtam, hogy kerülöm, hogy módot találjak arra, hogyan tudathatnám az arkangyalokkal,

hogy Folt a Fekete Kéz és az apám gyilkosa, mert meg akarom védeni magam a szégyenteljes igazságtól: beleszerettem egy gyilkosba. Hagytam, hogy megcsókoljon, hazudjon nekem, eláruljon. Amikor megérintett az álmaimban, minden erőm szertefoszlott, és úgy éreztem magam, mint aki újra és újra a hálójába gabalyodik. Még mindig a kezeiben tartja a szívemet, és ez a legnagyobb árulás mind közül. Milyen ember vagyok én, amikor a saját apám gyilkosát nem tudom a törvény elé állítani? Folt azt mondta, tudathatom az arkangyalokkal, hogy megint őt akarom őrangyalomnak, ha egyszerűen csak hangosan kimondom. Logikusnak tűnt, akkor, csak kikiabálnám, hogy ’ Folt ölte meg az apámat!’ és vége is lenne. Igazságot szolgáltatnának. Foltot a pokolra küldenék, és én lassan újraépíthetném az életemet. De nem tudtam a szavakat kipréselni, mintha le lettek volna láncolva valahol mélyen bennem. Túl sok dolog nem passzolt. Miért Folt, egy angyal volt az, aki belekeveredett egy Nephilim vérszövetségbe? Ha ő a Fekete Kéz, akkor miért ő szedi össze a Nephilim újoncokat? Miért toborozta őket már a legelejétől? Nem csak furcsa volt -- logikátlan is. A Nephilim faj utálta az angyalokat, és fordítva. És ha a Fekete Kéz a Chauncey utódja és a szövetség új vezetője… hogyan lehetne az Folt? Megszorítottam az orrnyergemet, úgy éreztem, hogy az agyam szétpattan attól, hogy újra és újra ugyanarra a kérdésre kerestem a választ. Miért volt az, hogy a Fekete Kéz körül minden csapóajtók végtelen útvesztőjének tűnt, csapóajtó, csapóajtó után? Ebben a pillanatban Scott maradt az egyetlen megbízható kapcsolatom a Fekete Kézzel. Többet tud, mint amennyit elmond, ebben biztos voltam, de túl rémült volt, hogy beszéljen. A hangja, mikor a Fekete Kézről beszélt, tiszta pánik volt. Szükségem volt rá, hogy elmondjon mindent, amit tud, de elfutott a múltja elől, és semmi olyat nem tudok mondani, amivel rávehetném, hogy forduljon meg és nézzen vele szembe. A tenyerembe nyomtam a homlokomat, próbáltam tisztán gondolkozni. Felhívtam Vee-t. - Jó hírek. – mondta, mielőtt szóra nyithattam volna a számat. – Rábeszéltem apámat, hogy vigyen vissza a partra és fizesse ki a bírságot, hogy levegyék a kerékbilincset. Visszatérek a terepre. - Az jó, mert szükségem van a segítségedre. - Segítség a középső nevem. Biztos voltam benne, hogy egyszer azt mondta, a rossz a középső neve, de megtartottam a véleményemet magamnak. – Szükségem van valakire, aki segít átkutatni Scott hálószobáját. – Volt rá esély, hogy Scott nem hagy elöl semmilyen bizonyítékot, ami igazolja, hogy köze van a Nephilim vérszövetséghez, de milyen más lehetőségem volt? Nagyon ügyesen nem adott egyenes válaszokat a múltban, és a legutóbbi találkozásunk után tudtam, nem bízott bennem. Ha ki akartam deríteni, mit tud, egy kicsit utána kellett járnom. - Úgy tűnik, Folt lemondta a dupla randinkat, úgyhogy szabad vagyok. – mondta Vee, egy kicsi túl buzgón. Arra számítottam, megkérdezi, hogy mit keresünk Scott szobájában. - Scott szobáját átnézni nem lesz olyan veszélyes vagy izgalmas. – mondtam, csak hogy biztosra menjek, érti, miről van szó. – Csak annyit fogsz tenni, hogy ülsz a Neon-ban a lakása előtt és felhívsz, ha látod hazajönni. Én megyek be egyedül. - Csak azért, mert nem én csinálom a kémkedős részt, nem jelenti azt, hogy nem izgalmas. Olyan lesz, mintha filmet néznék. Csakhogy a filmekben a jó fiúkat szinte sosem kapják el. De ez a való élet, és nagy eséllyel téged el fognak kapni. Érted, mit akarok mondani? Az izgalom a tetőfokára hág. Személy szerint úgy gondoltam, hogy Vee egy kicsit túl izgatottan várta, hogy lássa, hogyan kapnak el. - Fogsz figyelmeztetni, ha Scott jön haza, igaz? – kérdeztem. - Hogy a fenébe ne, bébi. Fedezlek. Következőnek Scott otthoni telefonját hívtam. Mrs. Parnell vette fel. - Nóra, olyan jó hallani a hangodat! Scott mondta, hogy összemelegedtetek. – tette hozzá összeesküvő hangon. - Hát, ö… - Mindig azt gondoltam, hogy igazán jó lenne, ha Scott egy helyi lányt venne feleségül. Nem nagyon tetszik az ötlet, hogy idegen családba házasodjon be. Mi van, ha az anyósék idióták? Az anyukád és én olyan közeli barátok vagyunk, el tudod képzelni, milyen jó mulatság lenne együtt ünnepelni az esküvőn? De nagyon előreszaladtam! Mindent a maga idejében, ahogy mondani szokták. Ó, anyám. - Scott ott van, Mrs. Parnell? Van számára egy hírem, ami szerintem érdekelné. Hallottam, ahogy a szájához teszi a kezét és kiabál: - Scott! Vedd fel a telefont! Nóra az! Egy pillanattal később Scott szólt bele. – Most már leteheted, anya. – A hangjában volt egy kis óvatosság. - Csak megvártam, hogy felveszed, drága. - Felvettem. - Nórának érdekes híre van. – mondta. - Akkor tedd le, hogy elmondhassa. Csalódott sóhaj és kattanás. - Azt hittem, szóltam, hogy tarts távol magad tőlem. – mondta Scott.

- Találtál már együttest? – mondtam, tovább erőltetve, reméltem, hogy irányíthatom a beszélgetést és felkelthetem az érdeklődését mielőtt rám csapja a telefont. - Nem. – mondta ugyanazzal a tartózkodó kétkedéssel. - Említettem egy barátomnak, hogy gitározol… - Basszusgitározok. - … és világgá kürtölte és talált egy bandát, aki meg akar hallgatni téged. Ma este. - Mi a banda neve? Nem vártam ezt a kérdést. – Ö… Kucukanok. - Úgy hangzik, mint valami a 60-as évekből. - Akarod a meghallgatást, vagy nem? - Mikor? - Tízkor. A Sátán Táskájában. – Ha ismertem volna egy távolabbi raktárépületet, oda küldtem volna. Bárhogy is, be kellett érnem a húsz perccel, amíg megteszi ezt a körutat. - Kell a kapcsolattartó neve és száma. Határozottan nem lett volna szabad ezt kérnie. Így szóltam: - Azt mondtam a barátomnak, hogy átadom az információt neked, de arra nem gondoltam, hogy elkérjem a bandatagok neveit és telefonszámait. - Nem fogom az estémet elszúrni egy meghallgatáson, anélkül, hogy először meg ne tudnám kik ezek a srácok, milyen stílust játszanak, hol jönnek össze. Punk, indie-pop vagy metál a banda? - Te mi vagy? - Punk. - Megszerzem a számukat és mindjárt visszahívlak. Megszakítottam a vonalat Scottal és azonnal hívtam Vee-t. – Azt mondtam Scott-nak, hogy szereztem neki egy meghallgatást egy bandával ma estére, de tudni akarja, milyen zenét játszik a banda és hol. Ha megadom neki a számodat, megtennéd, hogy valamelyik bandatag barátnőjének adod ki magad? Csak mond, hogy mindig te veszed fel a pasid telefonját, mikor próbál. Ne bonyolítsd túl. Ragaszkodj a tényekhez: ők egy punk banda, tuti befutók, és hülye, ha kihagyja ezt a meghallgatást. - Igazán kezdem szeretni ezt a kémkedősdit. – mondta Vee. – Mikor az egyébként normális életem kezd unalmassá válni, csak annyit kell tennem, hogy melléd sompolygok. Az első verandán ültem a mellkasomhoz húzott térdekkel, amikor Vee befutott. - Szerintem meg kellene állnunk a Skippy’s-nél hot dogért, mielőtt belefogunk ebbe. – mondta, miközben beszálltam. – Nem tudom, mi van a hot dogban, de olyan, mint egy instant bátorságlöket. Úgy érzem, bármit meg tudnék tenni egy hot dog után. - Azért, mert elszállsz a sok méregtől, amit azokba az izékbe nyomnak. - Ahogy mondtam, szerintem be kellene ugranunk a Skippy’s-be. - Már tésztát vacsoráztam. - A tészta nem laktató. - A tészta nagyon is laktató. - Aha, de nem úgy, mint a mustár és az ízesítő. – vitatkozott Vee. Tizenöt perccel később távoztunk a Skippy’s autós étterméből két grillezett hot doggal, egy nagy karton sült krumplival, és két epres shake-el. - Utálom az ilyen kaját. - mondtam, éreztem, ahogy a zsír átszivárog a zsírpapírba tekert hot dogból a kezembe. - Egészségtelen. - Ahogy a kapcsolatod is Folttal, de ez mégsem állított meg téged. Nem válaszoltam. Fél kilométerre Scott lakhelyétől Vee az út szélére húzódott. A legnagyobb problémának a helyünket véltem. A zsákutca Deacon út pont az épületegyüttes előtt megy el. Vee és én jól látható helyen voltunk, és amint Scott elhajt a Neon mellett és meglátja Vee-t benne üldögélni, rájön, hogy valamiben sántikálunk. Azért nem aggódtam, hogy felismeri a hangját a telefonban, de azért már igen, hogy az arcára emlékszik. Több alkalommal is látott minket együtt, és még egyszer azt is észrevette, hogy a Neon-nal követjük. Vee bűnrészes volt. - Le kell hajtanod az útról és azok mögé a bokrok mögé parkolnod. - utasítottam Vee-t. Vee előrehajolt, belebámult a sötétségbe. - Az egy árok a bokrok előtt? - Nem annyira mély. Bízz bennem, átjutunk rajta. - Nekem mélynek tűnik. Egy Neon-ról beszélünk, nem egy Hummer-ről. - A Neon nem sokat nyom. Ha beragadunk, kiszállok és megtolom. Vee sebességbe tette az autót és átbiccent az útszegélyen, hallatszott, ahogy a megnőtt gyom a futóműt súrolja. - Nagyobb g-gázzal. - mondtam, a fogaim összeverődtem, ahogy végigzötykölődtünk a sziklás töltésen. Az

autó előrebillent és belerohant az árokba, és az első gumik becsapódtak, a fenékhez vágódtak. - Nem hiszem, hogy átjutunk. - mondta Vee, több gázt adva a Neon-nak. A gumik kipörögtek, de nem találtak fogást. - Más szögből kell megközelíteni. - Erősen balra tekerte a kormányt, és megint a gázra taposott. Így már jobb. - mondta, ahogy a Neon rákapott és inogva megindult. - Vigyázz a sziklára… - kezdtem, de már túl késő volt. Vee egyenesen egy nagy, kiálló, félig a földbe temetett kövön vezette át a Neon-t. Rátaposott a fékre és lefulladt. Kiszálltunk és a bal első gumira bámultunk. - Ez nem jól fest. - mondta Vee. - Így kell egy guminak kinéznie? A legközelebbi fatörzsbe vertem a fejem. - Szóval defektet kaptunk. - mondta Vee. - Most mi lesz? - Tartjuk a tervet. Átkutatom Scott szobáját és te pedig figyelsz. Mikor visszaértem, hívod Rixon-t. - És mit mondjak neki? - Hogy láttunk egy szarvast és kitértél, hogy elkerüld. Így hajtottál a Neon-nal az árokba, át egy sziklán. - Tetszik a történet. - mondta Vee. - Ez állatbarátnak tüntet fel. Rixon-nak tetszeni fog. - Kérdés? - kérdeztem. - Nincs. Értem. Felhívlak, amint Scott elhagyja a helyszínt. Megint hívlak, ha visszajön és figyelmeztetlek, hogy tűnj a fenébe onnan. - Lenézett a lábamra. - Fel fogsz mászni az épületen, és az ablakon át osonsz be? Mert akkor erre a célra inkább tenisz cipőt vehetnél. A balett cipőd aranyos, de nem praktikus. - A bejárati ajtón át megyek. - Mit fogsz mondani Scott mamájának? - Nem számít. Kedvel engem. Egyből be fog engedni. - Felé tartottam a hot dogomat, ami kihűlt. - Kéred? - Semmiképpen. Szükséged lesz rá. Ha bármi rossz történne, csak harapj bele. Tíz másodperc múlva, melegséget és boldogságot fogsz érezni a bensődben. Végigsiettem a Deacon-on, bevetettem magam a fák árnyékai közé, amint ki tudtam venni egy előre-hátra mozgó emberi alakot Scott lakásának kivilágított ablakaiban. Annyit meg tudtam mondani, hogy Mrs. Parnell a konyhában volt, a hűtő és a mosogató között mozgott, valószínűleg sütit süt vagy nasit csinál. A villany Scott szobájában égett, de az árnyak elmosódtak. A fény kialudt és egy pillanattal később Scott belépett a konyhába és egy puszit nyomott az anyja arcára. A helyemen maradtam, öt percig a szúnyogokat csapkodtam, mikor Scott kisétált az ajtón egy gitártoknak látszó tárgyat cipelve. Berakta a tokot a Mustang csomagtartójába és kitolatott a parkolóhelyről. Egy pillanattal később Vee csengőhangja szólalt meg a zsebemben. - A sas kirepült a fészekből. - mondta. - Tudom. - mondtam. - Maradj, ahol vagy. Bemegyek. Felgyalogoltam a bejárati ajtóhoz és megnyomtam a csengőt. Az ajtó kinyílt és amint Mrs. Parnell meglátott engem, széles mosoly ült az arcára. - Nóra! - mondta, jóindulatúan megragadott a vállaimnál fogva. - Épp most kerülted el Scott-ot. Elment a zenekari meghallgatásra. El sem tudom mondani, milyen sokat jelent neki, hogy vetted a fáradtságot és megszervezted ezt neki. Le fogja pipálni a többi bandatagot. Majd meglásd. - Gyengéden belecsípett az arcomba. - Valójában Scott épp most hívott. Itthon felejtette pár kottáját, és megkért, hogy hozzam el. Visszajöhetett volna értük ő maga is, de nem akar elkésni a meghallgatásról és rossz benyomást kelteni. - Ó! Persze! Gyere csak be. Mondta melyik szám kellene neki? - Üzenetben elküldött pár címet. Kitárta az ajtót. – Odakísérlek a szobájához. Scott nagyon mérges lesz, ha a meghallgatás nem pont úgy megy, ahogy ő akarja. Általában nagyon ügyel arra, hogy a megfelelő zenét vigye, de ez most olyan gyorsan történt. Biztos vagyok benne, hogy kiment a fejéből szegénykének. - Nagyon mérgesnek hangzott. – értettem egyet. – Sietek, ahogy csak tudok. Mrs. Parnell mutatta az utat végig a folyosón. Ahogy átléptem Scott szobájának küszöbét, teljesen más látvány fogadott. Az első, amit észrevettem, a fekete festék a falakon. Fehérek voltak legutóbb, mikor itt jártam. A Keresztapa poszter és a New England Patriots zászló le lett tépve. A levegő nehéz volt a festék és a légfrissítő szagától. - Elnézést a falakért. – mondta Mrs. Parnell. – Scott nemrég egy érzelmi hullámvölgyet élt át. A költözés néha nehéz. Többet kellene eljárnia. – Jelentőségteljesen rám nézett. Úgy tettem, mint aki nem vette a lapot. - Szóval, azok a kották? – kérdeztem, egy halom papírra mutatva a padlón. Mrs. Parnell a kötényébe törölte a kezeit. – Akarod, hogy segítsek megkeresni a számokat? - Igazán nem probléma. Nem akarom feltartani. Pár perc alatt megvagyok. Amint elment, becsuktam az ajtót. Letettem a mobilom és a Skippy’s hot dogot az ággyal szemben lévő asztalra, aztán a szekrényhez mentem. Egy pár magas szárú csuka állt ki egy halom farmer és póló alól a padlón. Csak három kockás ing lógott vállfán. Azon filóztam, vajon Mrs. Parnell vette-e őket, mert nem tudtam Scott-ot flanelingben elképzelni. Az ágy alatt találtam egy alumínium ütőt, egy baseball kesztyűt, és egy cserepes növényt. Felhívtam Vee-t. - Hogy néz ki a marihuána?

- Ötágúak a levelei. – mondta Vee. - Scott marihuánát termeszt idebenn. Az ágya alatt. - Meglepődtél? Nem, de a légfrissítőt megmagyarázta. Nem voltam biztos benne, hogy el tudom képzelni Scott-ot, ahogy füves cigit szív, de kitelik tőle, hogy eladja. Pénzért elszánt volt. - Felhívlak, ha mást is találok. – mondtam, rádobtam a mobilomat Scott ágyára és tettem egy lassú kört a szobában. Nem volt túl sok rejtekhely. Az íróasztal alja tiszta volt. A szellőzőnyílások üresek voltak. Semmi sem volt a takarójába varrva. Már épp feladtam volna, mikor valami magasan a szekrényben megragadta a figyelmemet. Meg volt sérülve a fal. Odahúztam a széket az íróasztaltól és ráálltam. Egy közepes nagyságú, négyszögletes lyuk volt a falból kivágva, de a vakolat vissza volt téve, hogy eltüntesse a lyukat. Egy drót vállfát használva olyan magasra nyúltam, ahogy csak tudtam és kiütöttem a vakolatdarabot. Annyit láttam, hogy egy narancssárga cipős doboz volt oda bedugva. Ráütöttem a vállfával, de ezzel csak beljebb löktem. Egy lágy zizegő hang törte meg a koncentrációmat, és rájöttem, hogy a mobilom vibrált, Scott ágyán a takarók tompították a hangot. Leugrottam. – Vee? – vettem fel. - Tűnj el onnan! – sziszegte halkan pánikolva. – Scott visszahívott, útbaigazítást kért a raktárépülethez, de nem tudtam melyik raktárépületet mondtad neki. Mondhatjuk úgy, hogy mellébeszéltem, és azt mondtam neki, hogy én csak egy barátnő vagyok, és nem tudom, hol tartják a meghallgatást. Megkérdezte, hogy melyik raktárépületben szoktak gyakorolni, és mondtam, hogy ezt sem tudom. A jó hír az, hogy letette és nem kellett még nagyobbat hazudnom. A rossz hír, hogy hazafelé tart. Éppen most. - Mennyi időm van? - Mivel most száguldott el mellettem kábé 180 km per órával, talán egy perc. Vagy kevesebb. - Vee! - Ne engem okolj… te nem vetted fel a telefonod! - Kövesd és tartóztasd fel. Kell még két perc. - Kövessem? Hogyan? A Neon defektes. - A saját két lábadon! - Úgy érted, gyalogoljak? A telefont az állam alá szorítva kerestem egy darab papírt a táskámban és feltúrtam Scott íróasztalát egy tollért. – Kevesebb, mint fél kilométer. Ami egyetlen kör a pálya körül. Menj! - Mit csináljak, ha utolérem? - Azt, amit a kémek ilyenkor… improvizálj. Találj ki valamit. Mennem kell. – Megszakítottam a vonalat. Hol vannak a tollak? Hogy lehet Scott-nak íróasztala toll és ceruza nélkül? Végül találtam egyet a táskámban és lefirkantottam egy gyors üzenetet a papírdarabra. Becsúsztattam a papírt a hot dog alá. Odakint hallottam a Mustang-ot, ahogy berobogott az épületegyüttes parkolójába. Odamentem a szekrényhez és másodszor is felmásztam. A lábujjon állva nyújtóztam, a vállfával bökdöstem a dobozt. Becsapódott a bejárati ajtó. - Scott? – hallottam Mrs. Parnell hangját a konyhából. – Miért jöttél vissza ilyen hamar? A vállfa kampós részével a fedél széle alá nyúltam és kipiszkáltam az üregből. Mikor már félig kint volt, a gravitáció megtette a többit. A doboz a kezembe pottyant. Épp csak belöktem a táskámba, és egy kézzel visszatettem a széket a helyére az asztalhoz, mikor a hálószoba ajtaja kivágódott. Scott szemei azonnal megtaláltak. – Mit keresel itt? – követelte. - Nem vártalak vissza ilyen hamar. – dadogtam. - A meghallgatás kitaláció volt, igaz? - Én… - Azt akartad, hogy ne legyek a lakásban. – Két lépéssel előttem termett, megfogta a karomat, durván megrázott. – Nagy hibát követtél el, hogy ide jöttél. Mrs. Parnell az ajtóba lépett. – Mi a baj, Scott? Az ég szerelmére, engedd el! Azért jött, hogy elvigye a kottákat, amiket elfelejtettél. - Hazudik. Nem felejtettem el semmit. Mrs. Parnell rám nézett. – Ez igaz? - Hazudtam. – ismertem be remegve. Nyeltem egyet, próbáltam egy kis higgadtságot vinni a hangomba. – A helyzet az, hogy meg akartam hívni Scott-ot a Nyári Napforduló partira Dephic-be, de nem tudtam rávenni magam, hogy személyesen tegyem meg. Ez igazán kínos. – Odasétáltam az íróasztalhoz és átnyújtottam neki a hot dogot a papírdarabbal, amire egy üzenetet írtam. - ’Ne légy szájtáti.’ – olvasta Scott. – ’Gyere el velem a Nyári Napfordulóra.’ - Na? Mit mondasz? – Próbáltam mosolyogni. – Szájtáti vagy, vagy nem? Scott az üzenetről a hot dogra, majd rám nézett. – Mi? - Hát nem aranyos? – csicseregte Mrs. Parnell. – Nem akarsz szájtáti lenni, ugye, Scott?

- Adnál egy percet nekünk, anya? - A Nyári Napforduló kiöltözős buli? – kérdezte Mrs. Parnell. – Mint egy bál? Tudnék szmokingot foglalni a Todd’s Tuxes-nál… - Anya. - Ó. Jól van. Itt leszek a konyhában. Nóra, minden elismerésem. Fogalmam sem volt, hogy a meghívót akartad behozni. Tényleg azt hittem, hogy kottákért jöttél. Nagyon okos. – kacsintott, aztán kifordult és bezárta az ajtót maga után. Egyedül maradtam Scott-al és minden megkönnyebbülésem elpárolgott. - Mit csinálsz itt valójában? – ismételte Scott, a hangja észrevehetően sötétebb volt. - Mondtam… - Nem veszem be. – Mögém pillantott, felmérte a szobát. – Mihez nyúltál hozzá? - Azért ugrottam be, hogy odaadjam a hot dogot, esküszöm. Az íróasztalon kerestem egy tollat, hogy megírjam a pupákos üzenetet, de ennyi. Scott odalépett az asztalhoz, kihúzta mindegyik fiókot és áttúrta a tartalmukat. – Tudom, hogy hazudsz. Az ajtó felé hátráltam. – Tudod mit? Tartsd meg a hot dogot, és felejtsd el a Nyári Napfordulót. Csak kedves próbáltam lenni. Próbáltam jóvátenni a múltkori estét, mert felelősnek éreztem magam, amiért összetört az arcod. Felejtsd el, bármit is mondtam. Csendben engem figyelt. Fogalmam sem volt, hogy bevette-e, de nem is érdekelt. Csak egyetlen dolgon járt az eszem, kijutni innen. - Rajtad tartom a szemem. – mondta végül olyan hangon, amit ijesztően fenyegetőnek találtam. Soha nem láttam még Scott-ot ennyire ellenségesnek. – Gondolj erre. Mikor azt hiszed egyedül vagy, jusson eszedbe. Ha még egyszer a szobámban talállak, halott vagy. Megértetted? Nyeltem egyet. – Teljesen. Kifelé menet, elmentem Mrs. Parnell mellett, aki a kandalló mellett állt, egy pohár jeges teát iszogatva. Kortyolt egyet, a poharat a kandallópárkányra tette és odaintett engem. - Scott igazi pasi, ugye? – mondta. - Mondhatjuk így is. - Fogadok, hogy hamar elhívtad a buliba, mert tudtad, hogy minden lány sorba fog állni érte, ha nem cselekszel gyorsan. A Nyári Napforduló holnap este van, és aki megy, annak már megvan a párja. Képtelen voltam ezt megmondani Mrs. Parnell-nek, inkább a mosolygást választottam. Úgy értelmezi, ahogy akarja. - Öltöztessem szmokingba? – kérdezte. - Valójában, a buliba utcai viselet kell. Egy farmer és egy ing megteszi. – Meghagytam Scottnak, hogy ő újságolhassa el a hírt, hogy nem együtt megyünk. Az arca kissé megnyúlt. – Hát még mindig ott van a régi diákok bálja. Nem is feltételezem, hogy őt tervezed meghívni a bálba? - Ezen még nem gondolkoztam. És egyébként is, Scott lehet, hogy nem velem akar menni. - Ne légy buta! Te és Scott megint együtt. Bolondul érted. Bolond, az fix. - Mennem kell Mrs. Parnell. Jó volt újra látni. - Vezess óvatosan! – Kiáltotta, utánam integetve. A parkolóban találkoztam Vee-vel. Előregörnyedt, tenyérrel a térdein támaszkodva kapkodta a levegőt. Egy izzadságfolt terült szét a felsője hátán. - Szép elterelő hadművelet. – mondtam. Felnézett, az arca vörös, mint a karácsonyi sonka. – Próbáltál már valaha is utolérni egy autót? – zihálta. - Egy-null nekem. Scott-nak adtam a hot dogomat és megkértem, hogy kísérjen el a Nyári Napfordulóra. - Mi köze van ehhez a hot dognak? - Azt mondtam, szájtáti, ha nem jön el velem. Vee zihálva nevetett. – Gyorsabban futottam volna, ha tudom, hogy láthatom, mikor szájtátinak nevezed. Negyvenöt perccel később, Vee apja hívta az autómentőket és elvontatta a Neon-t, engem pedig kitettek a parasztház előtt. Nem pazaroltam az időt, letakarítottam a konyhaasztalt és kiráztam a táskámból Scott cipős dobozát. Több réteg szigszalag volt a doboz köré tekerve, majdnem fél centi vastagon. Bármit is rejtegetett Scott, nem akarta, hogy más megtalálja. Körbevágtam a ragasztót egy steak-késsel. Kiszabadítottam a tetőt, félretettem, és belestem a dobozba. Egy sima fehér zokni hevert ártatlanul az alján. A zoknira bámultam és éreztem, ahogy a szívem megállt a csalódottságtól. Aztán szemöldök ráncolva szétfeszítettem a zokni, annyira, hogy belelássak. A térdeim elerőtlenedtek. A belsejében egy gyűrű volt. A Fekete Kéz egyik gyűrűje.

19 Fejezet Kifejezéstelenül bámultam a gyűrűt. Alig tudtam fékezni a gondolataimat. Két gyűrű? Nem tudtam, ez mit jelent. Nyilvánvalóan a Fekete Kéznek több gyűrűje van, de miért volt Scott-nál egy? És miért bajlódott azzal, hogy elrejtse egy rekeszben a falban? És ha annyira szégyellte a jelet a mellkasán, miért ragaszkodik ahhoz a gyűrűhöz, ami feltételezhetően azt okozta? A hálószobámban, kikotortam a csellómat a szekrényből és Scott gyűrűjét beleraktam a becipzárazott tokba, rögtön az ikertestvére mellé, a gyűrű mellé, amit borítékban kaptam múlt héten. Nem tudtam értelmet szerezni ennek. Scott-hoz válaszokért mentem, és úgy jöttem el, hogy jobban össze voltam zavarodva, mint valaha. Többet rágódtam volna a gyűrűkön, talán pár teóriát is összeraktam volna, de teljesen és véglegesen elvesztem. Mikor az ingaóra elharangozta az éjfélt, még utoljára ellenőriztem az ajtózárakat, duplán, és bemásztam az ágyba. Feldúcoltam a párnáimat, felültem, és kifestettem a körmeimet éj kékre. A kezem után a lábujjkörmeimet is. Bekapcsoltam az iPod-omat. Elolvastam több fejezetet is a kémia anyagomból. Tudtam, hogy nem húzom örökké alvás nélkül, de elszántan kitartok, amíg csak lehet. Rettegtem, hogy Folt vár rám a másik oldalon, ha elalszom. Észre sem vettem, hogy elaludtam, amíg furcsa, dulakodásra emlékeztető hangra nem ébredtem. Feküdtem az ágyban, dermedten figyeltem, hogy hallom-e a hangot megint és hogy honnan jön. A sötétítők összehúzva, a szoba árnyékos volt. Kicsusszantam az ágyból és félve kinéztem a függöny mögül. A hátsó udvar mozdulatlan volt. Zavartalan. Megtévesztően békés. Egy halk reccsenés hallatszott a földszintről. Felmarkoltam a mobiltelefonom az éjjeliszekrényről és kinyitottam a szobám ajtaját csak annyira, hogy kileshessek. A folyosó kint üres volt és én kiléptem, a szívem olyan hevesen dobogott a bordáim alatt, hogy azt hittem a mellkasom szétreped. A lépcsőig jutottam, mikor egy halk kattanás figyelmeztetett, hogy a bejárati ajtó kilincsét elfordították. Az ajtó kinyílt, és egy alak lépett óvatosan a sötét előszobába. Scott a házamban volt, öt méterre állt tőlem, a lépcső alján. Erősebben szorítottam a mobilomat, ami már csúszós volt az izzadtságtól. - Mit csinálsz itt? – kiáltottam le Scott-ra. Felkapta a fejét, megijedt. Felemelte a kezeit a válla vonaláig, mutatva, hogy ártalmatlan. – Beszélnünk kell. - Az ajtó be volt zárva. Hogy jutottál be? – A hangom magas volt, remegett. Nem válaszolt, de nem is kellett. Scott Nephilim volt – furcsamód erős. Majdnem biztos voltam benne, hogy ha lementem volna megnézni a zárat, láttam volna, hogy a keze puszta erejétől megrongálódott. - A betörés törvénytelen. – mondtam. - Ahogy a lopás is. Elloptál valamit, ami az enyém. Megnyaltam az ajkamat. – Tiéd a Fekete Kéz egyik gyűrűje. - Nem az enyém. Én… én loptam. – Az, hogy tétovázott, elárulta, hogy hazudik. – Add vissza a gyűrűt, Nóra. - Nem, amíg el nem mondasz mindent. - Csinálhatjuk kellemetlenebb módon is, ha azt akarod. – Felmászott az első lépcsőfokra. - Ne mozdulj! – parancsoltam, felkészülve arra, hogy hívjam a 911-et. – Még egy lépés, és hívom a rendőrséget. - Húsz percbe telik, mire kiérnek. - Ez nem igaz. – De mindketten tudtuk, hogy igaz. Még egy lépcsőfokot jött előre. - Állj. – szóltam rá. – Hívom őket, esküszöm, hogy megteszem. - És mit mondasz nekik? Hogy betörtél a szobámba? Hogy elloptál egy értékes ékszert? - Anyukád engedett be. – mondtam idegesen. - Nem tette volna, ha tudja, hogy lopni akarsz tőlem. – Még egyet lépett, a lépcső recsegett a súlya alatt. Erőltettem az agyamat, hogyan terelhetném el a figyelmét, nehogy közelebb jöjjön. Ugyanakkor rá akartam venni, hogy mondja el az igazat, egyszer és mindenkorra. – Hazudtál a Fekete Kézről. Azon az estén, húú, micsoda színészi teljesítmény volt. A könnyek majdnem meggyőztek. Láttam, hogy jár az agya, próbálta kitalálni, mennyit tudhatok. – Hazudtam. – mondta végül. – Próbáltalak távol tartani ettől az egésztől. Nem akarsz belekeveredni ebbe a Fekete Kéz dologba. - Késő. Megölte az apámat. - Az apád nem az egyetlen ember, akit a Fekete Kéz holtan akar látni. Engem is holtan akar, Nóra. Szükségem van a gyűrűre. – Hirtelen már az ötödik lépcsőfokon volt. Holtan? A Fekete Kéz nem tudja megölni Scott-ot. Halhatatlan. Scott azt hiszi, hogy nem tudom? És miért akarta annyira visszakapni a gyűrűt? Azt hittem, megveti a jelét. Egy újabb információ-darab ötlött az agyamba. – A Fekete Kéz nem kényszerített, hogy beégesd a jelet, ugye? – mondtam. – Te akartad. Te akartál a szövetséghez tartozni. Te akartál hűséget esküdni. Ezért tartottad meg a gyűrűt. Az egy emléktárgy, ugye? A Fekete Kéz adta

neked, miután rád nyomta a jelét? A keze ráfeszült a lépcsőkorlátra. – Nem. Kényszerített. - Nem hiszek neked. A szemei összeszűkültek. – Szerinted hagynám, hogy egy pszihopata hozzányomjon egy forró gyűrűt a mellkasomhoz? Ha olyan büszke vagyok a jelre, miért takargatom mindig? - Mert ez egy titkos szövetség. Biztos vagyok benne, hogy arra gondoltál, egy kis billogozás igazán nem nagy ár az előnyökért, ami egy nagyhatalmú szövetség tagságával jár. - Előnyök? Te azt hiszed, hogy a Fekete Kéz bármit is megtenne értem? – A hangja éles volt a dühtől. – Ő a Kaszás. Nem tudok megszökni előle, pedig hidd el, próbáltam. Meg sem tudom számolni hányszor. Ezt végiggondolva, Scott egy másik hazugságára jöttem rá. – Visszajött. – mondtam, hangosan kimondva a gondolataimat. – Miután megjelölt téged. Hazudtál, mikor azt mondtad, azóta nem láttad. - Persze, hogy visszajött! – vágta rá Scott. – Késő este hív, utánam oson, mikor hazafelé tartok a munkából, sí maszkot viselve. Mindig ott van. - Mit akart? Engem méricskélt a szemeivel. – Ha beszélek, visszaadod a gyűrűt? - Attól függ, hogy igazat mondasz-e. Scott az ujjperceit dörzsölgette dühösen a feje felett. – Legelőször a tizennegyedik születésnapomon találkoztam vele. Azt mondta, nem vagyok ember. Azt mondta Nephilim vagyok, mint ő. És hogy csatlakoznom kell ahhoz a csoporthoz, ahová ő is tartozik. Hogy minden Nephilim-nek csatlakoznia kell. Azt mondta, nincs más módja, hogy megszabaduljunk a bukott angyaloktól. – Scott felbámult a lépcsőn, kihívóan, de a szemeiben ott volt az óvatosság árnya, mintha azt várta volna, hogy őrültnek hiszem. – Azt hittem, hogy zavarodott. Hogy hallucinál. Folyamatosan kerültem, de mindig megtalált. Elkezdett fenyegetni. Azt mondta, a bukott angyalok értem jönnek, amint betöltöm a tizenhatot. Állandóan követett, suli után, munka után. Azt mondta, fedez, és hálásnak kellene lennem. Aztán rájött a szerencsejáték adósságaimra. Kifizette, azt hitte, szívességnek veszem majd, és csatlakozni akarok a csoportjához. Nem értett meg… azt akartam, hogy elmenjen. Mikor mondtam neki, hogy ráveszem apámat, szerezzen ellene távoltartási végzést, elhurcolt egy raktárépületbe, lekötözött, és megbillogozott. Azt mondta, ez az egyetlen mód arra, hogy biztonságban tartson. Hogy egy nap majd megértem és megköszönöm neki. – Scott hanghordozása azt súgta, hogy az a nap sosem fog eljönni. - Mintha a rögeszméje lennél. Scott megrázta a fejét. - Szerinte elárultam őt. Anya és én azért költöztünk ide, hogy megszökjünk előle. Anya semmit nem tud a Nephilim dologról, vagy a megbélyegzésről, azt hiszi, hogy csak egy kukkoló. Elköltöztünk, de a férfi nem szeretné, hogy eltűnjek, és főleg azt nem akarja kockáztatni, hogy eljárjon a szám és leleplezzem a titkos kultuszát. - Tudja, hogy Coldwater-ben vagy? - Nem tudom. Ezért van szükségem a gyűrűre. Akkor adta a gyűrűt, mikor végzett a megbélyegzésemmel. Azt mondta, hogy meg kell tartanom, és találnom kell másokat is, akiket beszervezhetek. Azt mondta, hogy nehogy elveszítsem. Mert akkor valami szörnyűség fog történni. - Scott hangja kissé megremegett. - Az az ember őrült, Nóra. Mindezt meg tudta tenni velem. - Segítened kell megtalálni. Tett még két lépést. - Felejtsd el. Nem fogom keresni. - Kinyújtotta a kezét. - Most add ide a gyűrűt. Ne halogasd. Tudom, hogy itt van. Ha másért nem is, az ösztönök miatt megfordultam és futottam. Becsaptam a fürdőszoba ajtót, bezártam magam mögött és behúztam a zárat. - Ez már unalmas. - Mondta Scott az ajtón át. - Nyisd ki. - Várt. - Szerinted ez az ajtó megállít engem? Nem hittem, de nem tudtam mi mást tehetnék. A fürdő hátsó falának támaszkodtam, és ekkor láttam meg a hámozó kést a pulton. A fürdőszobában tartottam, kozmetikai csomagokat bontottam ki és a címkéket szedtem le a ruhákról vele. Felkaptam, kitartottam a pengét. Scott a testével nekirontott az ajtónak, és az a falnak csapódva kivágódott. Szemtől szemben álltunk, és rászegeztem a kést. Scott odalépett hozzám, kirántotta a kést a szorításomból és felém fordította. – Na, most ki a főnök? mosolygott gúnyosan. A folyosó Scott mögött sötét volt, a fürdőszobai fény megvilágította a kifakult virágos folyosói tapétát. Az árnyék olyan lopva haladt a tapétán, hogy majdnem nem vettem észre. Rixon tűnt fel Scott mögött, a rézlámpa talpát fogta, amit az anyám a bejárat melletti asztalon tartott. Egy megsemmisítő csapással lesújtott a lámpával Scott koponyájára. - Oouf!” - sírt fel Scott, körbetántorgott, hogy lássa, ki ütötte meg. Egy reflexszerű mozdulattal felrántotta a kést és vakon vágott. Elhibázta, és Rixon lecsapott a lámpával Scott karjára, így a kés kiesett a kezéből, ugyanabban a pillanatban oldalt rogyott a falnak. Rixon elrúgta a kést a folyosón, elérhető távon kívülre. Ököllel bevert egyet Scott arcába. Vér fröccsent a falra. Rixon bevitt egy második ütést is, és Scott háta végigcsúszott a falon, amíg ülő

helyzetben le nem pottyant a földre. Rixon, megragadva Scott gallérját, felállította annyira, hogy harmadszorra is beverhessen neki. Scott szemei felfordultak. - Rixon! Vee hisztérikus hangjára hátratántorodtam az erőszaktól. A lépcsőkön mászott felfelé, a korlátot húzva, hogy gyorsabban haladjon. - Állj, Rixon. Meg fogod ölni! Rixon elengedte Scott gallérját és ellépett. - Folt megölne, ha nem tenném. - Felém fordult. - Jól vagy? Scott arcát bemocskolta a vér, ami az én gyomromat is megforgatta. - Jól vagyok. - mondtam dermedten. - Biztos? Kérsz valamit inni? Egy takarót? Nem akarsz ledőlni? Rixon-ra és Vee-re néztem. - Most mit fogunk csinálni? - Felhívom Foltot. - mondta Rixon, kinyitotta a mobilját és a füléhez nyomta. - Itt akar majd lenni. Túl nagy megrázkódtatás ért, hogy ellenkezzek. - A zsarukat is hívnunk kellene. - mondta Vee. Lopva Scott eszméletlen és megtört testére pillantott. - Nem kellene megkötöznünk? Mi van, ha felébred és megpróbál meglógni? - Megkötözöm a furgon hátuljában, amint végeztem ezzel a hívással. - mondta Rixon. - Gyere ide kislány. - mondta Vee, és a karjai közé húzott. Levezetett a lépcsőn, a karjai a vállamat ölelték. Jól vagy? - Igen. - válaszoltam automatikusan, még mindig kábultan. - Hogy kerültetek ide? - Rixon átjött, és a hálószobámban őgyelegtünk, mikor borzongató érzés tört rám, hogy meg kellene néznünk téged. Mikor megálltunk, Scott Mustang-ja a felhajtón parkolt. Tudtam, hogy nem jelent jót, ha itt van, főleg mivel a hálószobájában szaglásztunk. Mondtam Rixon-nak, hogy valami nincs rendben, erre ő megkért, hogy várjak az autóban, amíg bejön. Örülök, hogy ideértünk, még mielőtt valami rossz történt volna. Szent szar. Mit képzelt, kést szegezni rád? Mielőtt elmondhattam volna, hogy először én szegeztem a kést rá, Rixon lekocogott a földszintre és csatlakozott hozzánk az előtérben. - Hagytam egy üzenetet Foltnak. - mondta. - Nemsokára itt kell lennie. A zsarukat is hívtam. Húsz perccel később Basso nyomozó fékezett le a felhajtó alján, egy Kojak lámpa villogott a kocsija tetején. Scott lassan magához tért, Rixon furgonjának platóján ficergett és nyöszörgött. Az arca duzzadt volt, foltokban piszkos, a kezei hátul megkötve. Basso nyomozó lerángatta és lecserélte a kötelet bilincsre. - Nem követtem el semmit. - tiltakozott Scott, az ajka vértől és bőrcafattól vegyes rondasággá dagadt. - A betörés semmi? - válaszolta Basso nyomozó. - Vicces, a törvény nem ért egyet. - Ellopott tőlem valamit. - Scott felém bökött az állával. - Kérdezze őt. Nem sokkal ezelőtt ő volt az én hálószobámban. - Mit lopott el? - Nem… nem mondhatom meg. Basso nyomozó rám nézett megerősítésért. - Egész este velünk volt. - szólt köze Vee gyorsan. - Igaz, Rixon? - Teljesen. - mondta Rixon. Scott egy elárult tekintetével nézett rám. - Most nem vagy túl jó kislány, ugye? Basso nyomozó tudomásul sem vette. - Beszéljünk a késről, amit rászegeztél. - Először ő szegezte rám! - Betörtél a házamba. - mondtam. - Önvédelem. - Ügyvédet akarok. - mondta Scott. Basso nyomozó mosolygott, de nem együtt érzőn. - Ügyvédet? Bűnösnek tűnsz, Scott. Miért próbáltad megkéselni őt? - Nem próbáltam megkéselni. A kezéből vettem ki a kést. Ő volt az, aki próbált megkéselni engem. - Jól tud hazudni, meg kell hagyni. - mondta Rixon. - Scott Parnell, le vagy tartóztatva. - mondta Basso nyomozó, Scott fejét lenyomva, miközben a járőrautó hátsó ülésére ültette. - Jogod van hallgatni. Bármi, amit mondasz, felhasználható ellened. Scott még mindig ellenséges arcot vágott, de a zúzódások alatt sápadtnak tűnt. - Hatalmas hibát követsz el. - mondta, egyenesen rám nézett. - Ha börtönbe kerülök, mintha egy patkány lennék a ketrecben. Meg fog találni és megöl. A Fekete Kéz megteszi. Őszintén rémültnek hangzott, és azon tépelődtem, hogy csendesen gratuláljak-e neki a jól kivitelezett színészkedésért… vagy megfontoljam, hogy tényleg fogalma sincs arról, hogy mire képes Nephilim-ként. De hogy lehet az, hogy egy Nephilim vérszövetség tagja, és mégsem tud arról, hogy halhatatlan? Hogy-hogy nem említette meg ezt a szövetség? Scott továbbra is a szemembe nézett. Védekező hangot vett fel. - Ennyi, Nóra. Ha innen elvisznek, halott vagyok. - Ja, ja. - mondta Basso nyomozó, erősen becsapva az ajtót. Felém fordult. - Mit gondolsz, el tudod kerülni a bajt az éjszaka hátralevő részén?

20 Fejezet Kinyitottam a szobám ablakát és a párkányra ültem, gondolkoztam. Frissítő szellő és az éjszakai bogárkórus volt a társaságom. A mező távoli végében fény gyulladt fel az egyik házban. Furcsán megnyugtatónak éreztem a tudatot, hogy nem én voltam az egyetlen ember, aki ébren van még ebben a késői órában. Miután Basso nyomozó elhajtott Scott-tal, Vee és Rixon megvizsgálták a bejárati ajtón a zárat. - Váá. - mondta Vee, a szétroncsolt ajtót bámulva. - Hogy tudta Scott így meghajlítani a zárat? Forrasztólámpával? Rixon és én merőn egymásra néztünk. - Holnap beugrok és felteszek egy új zárat. - mondta. Ez több mint két órával ezelőtt volt, Rixon és Vee már rég elmentek, egyedül hagyva engem a gondolataimmal. Nem akartam Scott-ra gondolni, de azon kaptam magam, hogy az agyam mégis felé kalandozik. Túlreagálta, vagy holnap tényleg arról fogok hallani, hogy rejtélyes módon megtámadták, amíg őrizetben volt? Bárhogy is, nem halhat meg. Pár zúzódás talán, de halál nem. Nem engedtem meg magamnak, hogy arra gondoljak, hogy a Fekete Kéz tovább is mehet… ha egyáltalán veszélyt jelentett a Fekete Kéz. Scott még csak biztos sem volt abban, hogy a Fekete Kéz tudja, Coldwaterben van. Inkább azt mondogattam magamnak, hogy semmit sem tehetek most. Scott betört a házamba és rám fogott egy kést. Rácsok mögött volt, de csakis saját maga miatt. Őt bezárták és én biztonságban vagyok. Az az ironikus, hogy azt kívántam, bárcsak börtönbe kerülnék ma este. Ha Scott odacsalogatja a Fekete Kezet, én is ott akartam lenni, hogy szembenézzek vele egyszer és mindenkorra. A koncentrációm tompult az alváshiánytól, de minden tőlem telhetőt megtettem, hogy kibogozzam az ismert információkat. Scott-ot megbélyegezte a Fekete Kéz, egy Nephil. Rixon azt mondta, hogy Folt volt a Fekete Kéz, egy angyal. Úgy tűnt, két különböző egyént keresek ugyanazon a néven… Az óra jóval éjfél után járt, de nem akartam aludni. Nem, mikor az azzal járna, hogy szabaddá teszem az utat Foltnak, és érzem, ahogy a hálója körbevesz, elcsábít a szavaival, selymes érintésével, csak még jobban összezavar. Az alvásnál jobban csak válaszokat akartam. Még mindig nem jártam Folt lakásán, és most még inkább úgy éreztem, hogy ott találom meg a válaszokat. Felhúztam egy sötétre festett szűk farmert és egy fekete testhezálló pólót. Mivel az előrejelzés szerint eső lesz, egy tenisz cipőt választottam és a vízálló széldzsekimet. Fogtam egy taxit, ami elvitt Coldwater keleti szélére. A folyó csillogott, mint egy széles, fekete kígyó. A gyár kéményeinek körvonalai a folyón túl megtréfáltak a sötétben, elhitették velem, hogy esetlen szörnyetegeknek tűnjenek a szemem sarkából. Mikor az ötszáz tömbös ipari területhez sétáltam, két bérházat találtam, mindkettő három emelet magas. Bementem az első előcsarnokába. Minden csendes volt, feltételeztem, hogy a lakók már ágyba bújtak. Megnéztem hátul a postaládákat, de nem volt Cipriano egyiken sem. Nem mintha Folt olyan gondatlan lenne, hogy kibiggyessze a nevét, ha már ennyire titkolja a lakhelyét. Felmásztam a lépcsőkön a legfelső szintre. 3A, B és C lakások. Nincs 34-es. Lekocogtam a lépcsőkön, sétáltam fél háztömbnyit és megnéztem a másik épületet is. A főbejárat mögött egy szűk előcsarnok volt kopott csempével és egy vékony rétegben festett, alig látszó piros és fekete graffitival. Mint az előző épületnél is, a postaládák hátul voltak. A bejárat közelében légkondicionáló zörgött és berregett, a régi kalitkás lift ajtaja nyitva állt, mint egy tátott száj, ami csak arra vár, hogy bekapjon engem. Elmentem a lift mellett, inkább a lépcsőt választottam. Az épületnek magányos, elhagyatott hangulata volt. Egy hely, ahol a szomszédok csak a saját dolgukkal törődtek. Egy hely, ahol senki sem ismeri a másikat, és ahol könnyű a titkokat megtartani. A harmadik emelet halálosan nyugodt volt. Elsétáltam a 31-es, 32-es és a 33-as lakások mellett. A folyosó végén találtam meg a 34-es lakást. Hirtelen az jutott az eszembe, mit csinálok, ha Folt itthon van. Ennél a pontnál, már csak remélhettem, hogy nincs. Kopogtam, de nem jött válasz. Megpróbálkoztam a kilinccsel. Meglepetésemre engedett. Bekukucskáltam a sötétbe. Mozdulatlanul álltam, figyeltem, van-e mozgás. Felkattintottam a villanykapcsolót, ami az ajtó mellett volt, de vagy kiégtek a villanykörték, vagy lekapcsolták az áramot. Elővettem az elemlámpát a dzsekimből, betessékeltem magamat és becsuktam az ajtót. Letaglózott a romlott, avas életszag. A konyha felé fordítottam a lámpa fényét. A konyhapulton volt egy serpenyő több napos tojásrántotta és egy majdnem teli öt literes tej, ami dagadásig savanyodott. Nem olyan hely volt, amit el tudtam volna képzelni, hogy Folt az otthonának nevez, de ez csak azt bizonyítja, hogy milyen keveset tudok róla. Letettem a kulcsaimat és a táskámat a pultra és felhúztam a pólómat az orromra, próbáltam kirekeszteni a bűzt. A falak csupaszak voltak, a bútorozás is ritka. Egy ósdi TV szobaantennával, valószínűleg fekete-fehér, és egy vacak kanapé a nappaliban. Egyik sem látszott az ablakból, ami papírral volt leragasztva. Az elemlámpa fényét alacsonyan tartva elindultam a folyosón a fürdőszobához. Üres volt, eltekintve egy bézs zuhanyfüggönytől, ami szebb napjain fehér lehetett, és egy piszkos szállodai törülközőtől, ami a rúdra volt terítve. Semmi szappan, borotva vagy borotvakrém. A linóleum padló felhajlott a széleknél, és a gyógyszeres szekrény a mosdó fölött üres volt.

Tovább mentem a folyosón a hálószobába. Elfordítottam a kilincset, és belöktem az ajtót. Az áporodott izzadtság és a szennyes ágy szaga megállt a levegőben. Mivel nem volt villany, úgy gondoltam, biztonságos felhúzni a redőnyt, és küszködve kinyitottam az ablakot, beengedve a friss levegőt. Beszivárgott egy utcai lámpa fénye, homályos szürkébe borítva a szobát. Az éjjeli szekrényen száraz étellel teli edények voltak egymásra halmozva és bár az ágyon volt ágynemű, ráfért volna egy mosás. Valójában, a szagból ítélve, már hónapok óta nem láthattak mosószert. A sarokban egy kis íróasztalt állt, egy számítógép monitorral. A számítógép maga eltűnt és felvetődött bennem, hogy Folt gondoskodott róla, nehogy hátrahagyjon bármilyen nyomot. Leguggoltam az asztalhoz, kihúzogattam a fiókokat. Semmi különlegesre nem bukkantam: ceruzák, és a Yellow Pages egy példánya. Már éppen fel akartam adni, mikor megakadt a szemem egy, az asztallap aljára ragasztott fekete ékszeres dobozon. Benyúltam az asztal alá, vakon kihámoztam a dobozt a ragasztóból, amivel oda volt rögzítve. Megemeltem a tetőt. A testemen minden szőr az égnek állt. A dobozban a Fekete Kéz hat gyűrűje volt. A folyosó távoli végén a bejárati ajtó nyikorogva kinyílt. Felpattantam. Visszajött Folt? Nem hagyhattam, hogy itt találjon. Most nem, mikor épp felfedeztem a Fekete Kéz gyűrűit a lakásán. Körbenéztem, hogy hová bújhatnék el. A dupla ágy köztem és a szekrény között állt. Ha megpróbálom megkerülni az ágyat, kockáztatom, hogy meglássanak az ajtóból. Ha átmászok az ágyon, akkor fennáll a veszélye, hogy az megnyikordul. A bejárati ajtó lágy kattanással becsukódott. Szolid léptek vágtak át a konyhai linóleumon. Más lehetőség híján, feltoltam magam az ablakba, megfordultam lábakkal kifelé, és a lehető leghalkabban leugrottam a tűzlépcsőre. Próbáltam behúzni magam után az ablakot, de a csúszkák beragadtak, meg sem moccantak. Szemmagasságig lehúzódtam az ablak alá, továbbra is befelé lestem. Egy árnyék jelent meg a folyosó falán, közeledett. Lebuktam, nehogy meglásson. Féltem, hogy ennyi, elkapnak, mikor a léptek távolodtak. Kevesebb, mint egy perc múlva a bejárati ajtó kinyílt, majd be is csukódott. Újra hátborzongató csönd ereszkedett a lakásra. Lassan felálltam. Még egy percig úgy maradtam, és mikor már biztos voltam benne, hogy a lakás tényleg üres, visszamásztam. Hirtelen feltűnőnek és sebezhetőnek érezve magam, végiglépdeltem a folyosón. Valami csendes helyre kellett mennem, ahol rendezhettem a gondolataimat. Mit hagytam ki? Nyilvánvalóan Folt volt a Fekete Kéz, de hogy szivárgott be a Nephilim vérszövetségbe? Mi volt a szerepe? Mi a fene folyik itt? A vállamra akasztottam a táskámat és elindultam a kijárat felé. A kezem a kilincsen volt, mikor egy furcsa zaj ütötte meg a fülemet. Egy óra. Egy óra lágy, ritmikus ketyegése. Dermedten fordultam a konyha felé. Nem hallottam ezt a zajt, mikor jöttem… legalábbis nem emlékszem. Megfeszítve figyeltem, követtem a tompa ketyegést a szobán át. Leguggoltam a mosogatószekrény elé. Növekvő aggodalommal kinyitottam a szekrényt. Minden ijedségem és zavarom ellenére tudtam mi az a szerkezetet, ami centikre volt a térdemtől. Dinamit rudak. Ragasztószalag. Fehér, kék és sárga vezetékek. Felugrottam és kiszaladtam a bejárati ajtón. A lábaim olyan gyorsan dobogtak lefelé a lépcsőkön, hogy meg kellett kapaszkodnom a korlátba, nehogy elessek. Mikor leértem, az utca felé vettem az irányt és tovább futottam. Csak egyszer fordítottam hátra a fejem, mikor láttam egy villanást rögtön azelőtt, hogy a tűz kitört az épület harmadik emeleti ablakaiból. Füst gomolygott fel az éjszakában. A hőtől narancssárgán izzó tégla és fa törmelékek zúdultak az útra. Az épületek visszaverték a szirénák távoli hangját és felváltva sétáltam sietve és futottam a következő háztömbig, rettegtem attól, hogy felhívom magamra a figyelmet, de túl zaklatott voltam, hogy a helyszínen maradjak. Mikor befordultam a sarkon, veszett rohanásba kezdtem. Nem tudtam hová megyek. A pulzuson az egekben járt, a fejem forgott. Ha pár perccel tovább maradtam volna a lakásban, most halott lennék. Iszonyú sírás fogott el. Az orrom fojt, a gyomrom görcsbe rándult. Megtöröltem a szemeimet a kézfejemmel és próbáltam koncentrálni az alakokra, amik a sötétségből bukkantak elém: jelzőtáblák, parkoló autók, a járda -- megtévesztő lámpapislogás az ablakokból. Kábé egy másodperc alatt zavarba ejtő labirintussá vált a világ; az igazság fel-feltűnt, kicsúszott a lábam alól, elenyészett, mikor próbáltam vele szembenézni. Valaki bizonyítékokat próbált felrobbantani a lakásban? Például a Fekete Két gyűrűit? Folt is benne volt? Előttem egy benzinkút bukkant fel. Odatámolyogtam a kinti WC-hez és bezárkóztam. A lábaim roskadoztak, és az ujjaim annyira remegtek, hogy alig tudtam megnyitni a csapot. Jeges vizet fröcsköltem az arcomra, hogy felrázzon az ijedelemből. Rátámaszkodtam a mosdóra és a levegőt kapdostam.

21 Fejezet Harminchat órája nem aludtam, nem számítva a csütörtök esti rövid szunyát, mikor Folttal álmodtam. Nem kellett nagy erőfeszítés ahhoz, hogy egész éjjel fennmaradjak; akárhányszor úgy éreztem, a szemeim lecsukódnak, a robbanás villant át az agyamon, éberségbe taszítva engem. Mivel nem voltam képes aludni, az

éjszakát azzal töltöttem, hogy Folton gondolkoztam. Mikor Rixon azt mondta, hogy Folt a Fekete Kéz, a kétkedés magját ültette belém, ami a legszörnyűbb hazugság miatt megdagadt és kivirágzott, de nem töltött el teljesen. Még nem. Még mindig volt egy részem, ami sírni akart, hajthatatlanul rázni a fejem a gondolatra, hogy Folt ölte meg az apámat. Erősen megharaptam a számat, az okozott fájdalomra koncentrálva, inkább, mint hogy azokra az alkalmakra emlékezzek, mikor az ujjaival cirógatta a számat, vagy a fülem tövét puszilgatta. Nem tudtam ezekre gondolni. Nem törődtem azzal, hogy hétkor kikászálódjak az ágyból és iskolába menjek. Egy sor üzenetet hagytam Basso nyomozónak a reggel folyamán, aztán délután is és este felé minden órában felhívtam, egyikre sem válaszolt. Azzal nyugtattam magam, hogy Scott miatt telefonálok, de mélyen gyanítottam, hogy csak azért hívogatom, hogy tudjam, közel van hozzám a rendőrség. Hiába volt ellenszenves Basso nyomozó, egy hajszálnyival jobban biztonságban éreztem magam abban a hitben, hogy egy hívásnyira van tőlem. Egy részem kezdte azt hinni, hogy tegnap este nem a bizonyítékok megsemmisítéséről volt szó. Mi van, ha valaki engem próbált megölni? Tegnap éjjel, miközben gondolkodtam, újra átvettem minden információrészletet, amim csak volt, próbáltam valamit összerakni. Az egyetlen nyilvánvaló dolog, amihez folyton visszatértem, a Nephilim vérszövetség volt. Folt azt mondta, Chauncey utódja meg akarja bosszulni a halálát. Folt megesküdött, hogy senki sem vezetheti vissza Chauncey halálát hozzám, de kezdtem tartani az ellenkezőjétől. Ha az utód tudott rólam, talán a múlt éjjel volt az első próbálkozása a bosszúra. Valószínűtlennek tűnt, hogy valaki követett Folt lakásába olyan későn tegnap éjjel, de egyet tudtam a Nephilim-ről, hogy nagyon jók a valószínűtlen dolgok megvalósításában. A mobilom megcsörrent a zsebemben, és gyorsan felkaptam, mielőtt az első csörgés véget ért. - Halló? - Menjünk el a Nyári Napfordulóra. – mondta Vee. – Eszünk egy kis vattacukrot, kocsikázunk, talán meg is igéznek, és olyan dolgokat csinálunk, ami mellett eltörpül a Girls Gone Wild. A szívem, ami a torkomban dobogott, visszacsúszott a helyére. Hát, nem Basso nyomozó. – Hé. - Mit szólsz? Van kedved egy kicsit kiruccanni? Van kedved Delphic-hez? Őszintén nem volt. Azt terveztem, hogy újrahívom Basso nyomozót hatvan perces időközönként, amíg fel nem veszi. - Föld hívja kicsilányt. - Nem érzem jól magam. – mondtam. - Mi a baj? Hasfájás? Fejfájás? Görcs? Ételmérgezés? Delphic majd’ minden ilyesmire gyógyír. - Megyek, ledőlök, azért köszi. - Scott miatt van? Mert most börtönben van. Nem érhet hozzád. Gyere, szórakozzunk. Rixon és én nem fogunk előtted csókolózni, ha ez az, ami zavar. - Felveszem a pizsimet és nézek egy filmet. - Ezzel azt akarod mondani, hogy egy film szórakoztatóbb, mint én? - Ma este igen. - Hah, ezt kapd ki. Tudod, hogy addig foglak molesztálni, amíg el nem jössz. - Tudom. - Szóval egyszerűsítsük le a dolgokat és mondj igent. Eleresztettem egy sóhajt. Ülhetek itthon egész este, és várhatom, hogy Basso nyomozó előkerüljön és visszahívjon, vagy tarthatok egy kis szünetet és majd folytatom, ha visszajöttem. Egyébként is tudja a telefonszámom, bárhol el tud érni. - Rendben. – mondtam Vee-nek. – Adj tíz percet. A szobámban belepréseltem magam egy szűk szárú farmerbe, felhúztam egy mintás pólót és kardigánt, végezetül egy szarvasbőr mokaszint. Alacsony lófarokba simítottam a hajamat, oldalra kötve, így a jobb vállam felett lógott. Mivel több, mint egy teljes napja nem aludtam, a szemeimet szürke karikák keretezték. Felkentem egy kis festéket, ezüst szemhéjpúdert, és szájfényt, azt remélve, hogy összeszedettebben nézek ki, mint valójában. Hagytam egy többé-kevésbé udvarias üzenetet a konyhapulton az anyámnak, hogy elmentem a Nyári Napfordulóra Delphic-be. Holnap reggelig nem ér vissza, de már többször lepett meg azzal, hogy hamarabb jött haza. Ha ma este hazaérne, valószínűleg ez lenne az egyetlen alkalom, hogy azt kívánná, bárcsak tovább húzta volna a távollétét. Gyakoroltam, hogy mit mondok neki. Bármit is teszek, nem szakíthatom meg a szemkontaktust, mikor elmondom neki, hogy tudok a viszonyáról Hank-kel. És nem hagyhatom, hogy egy szót is szóljon, amíg nem közöltem, hogy kiköltözöm. Úgy terveztem, hogy ezen a ponton kisétálok. Ezzel azt az üzenetet akartam sugallni neki, hogy túl késő erről beszélnünk – ha el akarta volna mondani az igazságot, volt tizenhat éve, hogy megtegye. Most már túl késő. Bezártam és lesiettem a kocsifelhajtón, hogy Vee-vel találkozzam. Egy órával később, Vee bepréselte a Neon-t egy parkolóba, két túlméretezett furgon közé, amelyek mindkét oldalról belógtak a mi helyünkre. Letekertük az ablakokat és kimásztunk háttal, nehogy felsértsük a festést azzal, hogy kinyitjuk az ajtókat. Átvágtunk a parkolón és fizettünk, hogy bejuthassunk a kapukon. A park sokkal

tömöttebb volt, mint szokott a Nyári Napforduló miatt – ami az év leghosszabb napja. Rögtön felismertem pár arcot a suliból, de többnyire csak úgy éreztem, mintha tengernyi idegen között állnék. A tömeg nagy része kövekkel kirakott pillangó maszkokat viselt, ami az arcuk felét elrejtette. Az egyik kereskedő biztosan akciósan árusította őket. - Merre kezdjük? – kérdezte Vee. – Az árkádsoron? Az elvarázsolt kastélynál? Az büfésoron? Szerintem a kajával kellene kezdenünk. Akkor ehetnénk is egy keveset. - Micsoda logika. - Ha a végén állunk meg a büféknél, addigra megnő az étvágyunk. Én mindig többet eszek megnőtt étvággyal. Nem érdekelt, hol kezdjük. Csak azért voltam itt, hogy eltereljem a figyelmemet pár órára. Megnéztem a mobilomat, de nem volt nem fogadott hívásom. Mennyi ideig tart Basso nyomozónak visszahívni valakit? Történt vele valami? Fekete felhő borította el az agyam egy hátsó szegletét és nem tetszett, nyugtalanított. - Nyomottnak tűnsz. – mondta Vee. - Mondtam: nem érzem magam valami jól. - Azért, mert nem ettél eleget. Ülj le. Megyek és hozok vattacukrot és hot dogokat. Csak gondolj a fűszeres szószra és a mustárra. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én már érzem, ahogy kitisztul a fejem és lassul a pulzusom. - Nem vagyok éhes, Vee. - Persze, hogy éhes vagy. Mindenki éhes. Ezért van itt ennyi büfés. – Mielőtt megállíthattam volna, bemasírozott a tömegbe. A sétányon mászkáltam, Vee-re várva, mikor a mobilom megszólalt. Basso nyomozó neve jelent meg a kijelzőn. - Végre. – suttogtam, ahogy kinyitottam a telefont. - Nóra, hol vagy? – mondta abban a pillanatban, hogy felvettem. Gyorsan beszélt, és tudtam, hogy ideges. – Scott megszökött. Eltűnt. Az egész rendőrség őt keresi, de azt akarom, hogy tartsd magad tőle távol. Megyek, felveszlek, amíg ez el nem ül. Épp úton vagyok felétek. A torkom összeszorult, lehetetlenné téve, hogy egy szót is kipréseljek. - Mi? Hogy jutott ki? Basso nyomozó tétovázott a válasszal. – Elhajlította a cellája rácsait. Hát persze. Nephilim volt. Két hónappal ezelőtt láttam, ahogy Chauncey puszta kézzel összezúzta a mobilomat. Nem tűnt valószínűtlennek az elképzelés, hogy Scott a Nephilim erejét használta, hogy kiszabaduljon a börtönből. - Nem vagyok otthon. – mondtam. – A Delphic vidámparkban vagyok. Akaratlanul is végignéztem a tömegen Scott-ot keresve. De nem tudhatta, hogy hol vagyok. Miután kiszabadult a börtönből, valószínűleg egyenesen hozzánk ment, arra számítva, hogy ott talál. Hihetetlenül hálás voltam Vee-nek, amiért elrángatott ma este. Scott valószínűleg a házunkban van éppen ebben a pillanatba… A mobil megcsúszott a kezemben. Az üzenet. A konyhapulton. Amit anyámnak hagytam, hogy szóljak, Delphic-be jöttem. - Azt hiszem, tudja, hogy hol vagyok. – mondtam Basso nyomozónak, megérezve a pánik első hullámát. – Milyen hamar tud ide érni? - Delphic-be? Harminc perc. Menj a biztonságiakhoz. Bármit is csinálsz, legyen nálad a mobilod. Ha látod Scott-ot, azonnal hívj. - Nincs biztonsági szolgálat Delphic-ben. – mondtam, a szám kiszáradt. Köztudott volt, hogy Delphic nem alkalmazott biztonságiakat, ami egy ok volt a sok közül, amiért anyám nem szerette, ha ide jöttem. - Tűnj el onnan. – kiáltotta. – Gyere vissza Coldwater-be és találkozzunk a stadionnál. Fog menni? Igen. Fog. Vee elvihet. Máris abba az irányba gyalogoltam, amerre elindult, a szemeim őt kutatták a tömegben. Basso nyomozó kifújta a levegőt. – Rendben leszel. Csak… siess. Delphic-be küldöm a többieket, menjenek Scott után. Megtaláljuk. – Az aggodalom a hangjában nem nyújtott vigaszt. Letettem. Scott kint van. A rendőrség ide tart, és minden rendben lesz… csak el kell innen mennem. Összedobtam egy gyors tervet. Először is, meg kellett találnom Vee-t. A nyílt terepről is el kellett tűnnöm. Ha Scott pont erre sétálna most, meglátna. A büfék felé siettem, mikor belekönyököltek a bordáimba. A kifejtett erő nagysága arra engedett következtetni, hogy nem baleset volt. Hátra pördültem, de még mielőtt teljesen megfordultam volna, az agyam bizseregve felismert egy ismerős arcot. Először a fülében megcsillanó ezüstkarikát vettem észre. Utána, hogy mennyire össze volt verve a képe. Az orra összetörve – meghajlott és összezúzott, mélyvörös színű. A duzzanat elterjedt a szemei alatt, sötétlilává vált. A következő, amire emlékszem, hogy Scott megragadott a könyökömnél fogva és végigvezetett a sétányon. - Vedd le rólam a kezedet. - mondtam, küzdöttem ellene. De Scott erősebb volt és a szorítása kitartott. - Persze Nóra, amint elmondtad, hol van.

- Mi hol van? - mondtam, a hangom passzív-agresszív. Humortalanul felnevetett. Amennyire csak tudtam, ártatlan arcot vágtam, de az agyam járt. Ha elmondanám, hogy a gyűrű otthon van, elmenne a parkból. Valószínűleg engem is magával rángatna. Mikor a rendőrség ideér, egyikünket sem találna itt. Nem úgy nézett ki, hogy fel tudom hívni Basso nyomozót és közölni vele, hogy a házunkhoz tartunk. Nem, ha Scott mellettem van. Nem, itt kellett tartanom a parkban. - Odaadtad Vee pasijának? Szerinted ő meg tudja védeni tőlem? Tudom, hogy nem… normális. - Scott szemeiben ugyanolyan rémült bizonytalanság ült. - Tudom, hogy képes olyan dolgokra, amikre mások nem. - Mint te is? Scott lebámult rám. - Ő nem olyan, mint én. Nem ugyanolyan. Ennyit meg tudok mondani. Nem foglak bántani, Nóra. Add ide, és soha többé nem látsz. Hazudott. Bántani fog. Elkeseredett volt annyira, hogy megszökjön a börtönből. Semmi sem volt túlzás ezen a ponton… visszaszerzi a gyűrűt, mindegy mibe kerül. Adrenalin áradt szét a lábaimban, nem tudtam tisztán gondolkozni. De valahol az agyam mélyén, a túlélési ösztönöm azt súgta, hogy át kell vennem az irányítást a helyzet felett. Ki kellett találnom, hogyan válhatnék el Scott-tól. Vakon követtem az ösztöneimet, és azt mondtam: - Nálam van a gyűrű. - Tudom, hogy nálad van. - mondta türelmetlenül. - Hol? - Itt. Magammal hoztam. Engem vizslatott egy pillanatig, aztán lekapta a táskámat a karomról, feltépte és átkutatta. A fejemet ráztam. - Eldobtam. Odalökte nekem a táskát, elkaptam és a mellkasomhoz öleltem. - Hol? - követelte. - Egy szemetesbe a bejárat közelében. - mondtam automatikusan. - Az egyik női mosdóban. - Mutasd. Miközben végigmentünk a sétányon, magamra parancsoltam, hogy addig maradjak nyugodt, amíg ki nem találom, mi legyen a következő lépésem. Fussak el? Nem, Scott elkapna. Bújjak el valamelyik női mosdóban? Nem. Scott nem volt szégyenlős, nem okozna neki problémát utánam jönni, ha ez kell ahhoz, hogy megkapja, amit akar. Habár még mindig nálam volt a mobilom. A női mosdóban felhívhatnám Basso nyomozót. - Ez az. - mondtam az egyik szürke téglás épületre mutatva. A női mosdó bejárata egyenesen előttünk volt, egy lejtős cementlejárónál, a férfimosdó hátul, a másik oldalán. Scott megragadta a vállaimat és megrázott. - Ne hazudj nekem. Megölnek, ha elveszítem. Ha hazudsz nekem, én… - Elhallgatott, de tudtam, mit akart mondani. Ha hazudsz, megöllek. - A mosdóban van. - bólintottam, inkább, hogy magamat meggyőzzem, hogy képes vagyok rá, minthogy őt megnyugtassam. - Megyek, kihozom. És aztán békén hagysz, igaz? Válasz helyett Scott egy kézzel megállított. - A mobilodat. A szívem kihagyott. Más lehetőséget nem láttam, így elővettem a mobilomat és átnyújtottam neki. A kezem kissé remegett, de megszilárdítottam, nehogy rájöjjön, hogy volt egy tervem, vagy hogy épp most hiúsította meg. - Egy perced van. Ne próbálkozz semmi hülyeséggel. A mosdóban gyorsan felmértem a terepet. Öt mosdókagyló egy falnál, és öt fülke velük szemben. Két főiskolás korú lány volt a mosdóknál, buborékos hab borította a kezüket. Volt egy kis ablak a távolabbi falon és nyitva volt. Anélkül, hogy több időt pazaroltam volna, feltettem az egyik lábamat az utolsó mosdókagylóra és felálltam rá. Az ablak most a könyökömmel volt egy szinten és bár nem volt rács, hogy megállítson, de így is elég szűkösen fogok átférni rajta. Éreztem a többiek szemét magamon, de nem foglalkoztam vele és felhúztam magam a párkányra, alig véve tudomást a lecsöpögött madár kakiról és pókhálókról. Amikor megnyomtam a nyitott ablaküveget, az hirtelen kipattant és egy csattanással a földre esett. Benntartottam a levegőt, arra gondolva, hogy Scott meghallotta, de a tömeg odakinn a sétányokon elnyomta a zajt. A hasamat támasztva az ablakpárkánynak felhúztam a bal lábamat, a testemnek nyomtam, amíg át nem tudtam dugni az ablakon. Tekeregve jutottam át, a jobb lábamat húztam ki a legutoljára. Az ujjaimon lógtam az ablakpárkányról, aztán leugrottam a járdára. Guggoltam egy pillanatig, félig arra várva, hogy Scott megkerüli az épületet. Aztán futottam a park fősétánya felé és belevetettem magam a kavargó tömegbe.

22 Fejezet A sötétség szétterült az égen, elhomályosítva a horizontnál átszivárgó sápadt fénycsíkokat. Sietve gyalogoltam a park kijárata felé. Már láttam a kapukat előttem. Majdnem ott vagyok. Átnyomakodtam a tömeg szélén, amikor megálltam. Kevesebb, mint hatvan méterre tőlem Scott lépdelt a kapuknál, a szemeivel a kapukon ki-be áramló testek tömegét pásztázta. Rájött, hogy megszöktem a mosdóból és most elállta az egyetlen kiutat a parkból. Egy magas lánckerítés vette körül a parkot szögesdróttal a tetején, és az egyetlen kijáratok a kapuk voltak. Tudtam és Scott is tudta. Hirtelen visszafordultam és megint beleolvadtam a tömegbe, pár másodpercenként hátranézegetve,

figyelve, hogy Scott nem szúrt-e ki. A park belseje felé vettem az utamat, azt feltételezve, hogy ha az utolsó hely, ahol Scott-ot láttam a kapuk voltak, akkor az az érdekem, hogy olyan messze kerüljek tőlük, amennyire csak lehet. Elbújhatok az elvarázsolt kastély sötétjében, amíg megjön a rendőrség vagy választhatom a légi kocsikázást a park felett, ahonnan láthatom Scott-ot és rajta tarthatom a szememet. Amíg nem néz fel, rendben leszek. Persze, ha felnéz, kétség sem férhet hozzá, hogy a kocsikázás végénél várna. Úgy döntöttem, hogy tovább megyek, mindig a tömeg legzsúfoltabb részén, és kivárok. A sétány kettévált az óriáskeréknél, egyik ága a vízi kocsikázás felé, a másik az Arkangyalok hullámvasútjához vezetett. Ez utóbbi felé indultam, mikor megláttam Scott-ot. Ó is meglátott. Párhuzamos sétányokon voltunk, a légi kocsik ülőkés liftje választott el bennünket. Egy fiú és egy lány foglalták el a helyüket az egyik liftben, és ahogy az megingott a futószalagon, egy pillanatra megszakította a szemkontaktusunkat. Kihasználtam a pillanatot, és futottam. Lökdösődve haladtam a tömegben, de a sétány zsúfolt volt, nem lehetett gyorsabban menni, csak megmegállva. Ami rosszabb, hogy a sétányokat a park ezen részén magas sorfallal szegélyezték, ami a forgalmat egy kanyargós labirintusba préselte. Nem mertem magam mögé nézni, de tudtam, hogy Scott nem lehet messze mögöttem. Nem próbálkozna semmivel ennyi ember előtt, ugye? Megráztam a fejemet, hogy elkergessem a gondolatot és helyette inkább arra koncentráltam, merre menjek. Voltam már Delphic-ben ezelőtt háromszor vagy négyszer, mindig este és nem ismertem jól az elrendezést. Átkoztam magamat, amiért nem kaptam fel egy térképet a bejáratnál. Teljesen ironikusnak találtam, hogy harminc másodperccel ezelőtt elszaladtam a kijárattól; most meg másra sem tudok gondolni, minthogy oda jussak. - Hé! Vigyázz! - Elnézést. – mondtam levegő után kapkodva. – Merre van a kijárat? - Mi ég, ember?!? Átküzdöttem magam a tömegen. – Elnézést. Át kell jutnom… elnézést. – A sorfal fölött a kocsik fényei ragyogtak és csillogtak kontrasztban az éjszakai háttérrel. Megálltam az elágazásnál, próbáltam betájolni magam. Bal vagy jobb? Melyik vezet gyorsabban a kijárathoz? - Hát itt vagy. – lihegte Scott a fülembe. A kezét a nyakamra fektette, hideg nyilallott belém, csontig hatolt. - Segítség! – kiáltottam ösztönösen. – Valaki segítsen! - A barátnőm. – magyarázta Scott pár embernek, akik elég időre megálltak, hogy felfigyeljenek ránk. – Egy játékot játszunk. - Nem vagyok a barátnője! – kiabáltam pánikolva. – Vedd le rólam a kezeidet! - Gyere ide, kedves. – Scott begyűrt a karjai közé, a mellkasához szorított. – Figyelmeztettelek, hogy ne hazudj. – morogta a fülembe. – Kell a gyűrű. Nem akarlak bántani, Nóra, de megteszem, ha arra kényszerítesz. - Szedjék le rólam! – kiáltottam, hátha valaki figyel. Scott hátracsavarta a karomat. Összeszorított fogakkal beszéltem, próbáltam leküzdeni a fájdalmat. – Elment az eszed? – mondtam. – Nincs nálam a gyűrű. Odaadtam a rendőrségnek. Tegnap este. Menj és szerezd meg tőlük. - Hagyd abba a hazudozást! – dörmögte. - Hívd fel őket. Ez az igazság. Odaadtam nekik. Nincs nálam. – Becsuktam a szemeimet, imádkoztam, hogy higgyen nekem és elengedje a karomat. - Akkor segítesz visszaszerezni. - Nem adják ide nekem. Bizonyíték. Mondtam nekik, hogy a tiéd. - Vissza fogják adni. – mondta lassan, mintha beszéd közben dolgozta volna ki a tervét. – Ha elcseréllek a gyűrűért. Minden a helyére ugrott. – Túszul ejtesz? Elcserélsz a gyűrűre? Segítség! – sikítottam. – Valaki szedje le rólam! Az egyik ember, aki a közelünkben állt, felnevetett. - Ez nem vicc! – ordítottam, éreztem, ahogy a vér a fejembe száll, elfogott a rettegés és az elkeseredettség. – Szedjék le… Scott a számra nyomta a kezét, de egyik lábamat felkaptam és sípcsonton rúgtam. Felmordult és kétrét görnyedt. A karjai szorítása kissé engedett a támadás meglepetésében, és ellökve kiszabadítottam magam. Hátratántorodtam egy lépést, a fájdalmát figyeltem, ami eltorzította az arcát, aztán megfordultam és elrohantam, futólag megpillantva a kocsikat a tömegben hagyott réseken át. Csak jussak ki innen. A rendőrségnek már közel kell lennie. Akkor biztonságban leszek. Biztonság. Folyamatosan ismételgettem ezt a szót, hogy motiváljam magam, nehogy feladjam és pánikba essek. Balra, a nyugati égbolton volt egy halvány fény, amit arra használtam, hogy észak felé vegyem az irányt. Ha továbbra is északnak megyek, az ösvény végül elvezet a kapukhoz. Egy robbanás hasított a fülembe. Annyira megijesztett, hogy megbotlottam és térdre estem. Vagy talán csak reflexszerűen cselekedtem, mert körülöttem mások is a járdára vetették magukat. Egy pillanatnyi hajmeresztő csend után mindenki sikoltozni és tülekedni kezdett minden irányba.

- Fegyvere van! – A szavak összemosódtak a fülemben, nagyon távolinak hangzottak. Akaratom ellenére azon kaptam magam, hogy megfordulok. Scott az oldalát fogta, fényes piros folyadék szivárgott át a pólóján. A szája tátva, a sokktól tágra nyíltak a szemei. Egy térdre ereszkedett, és láttam valakit pár méterre állni mögötte, fegyvert tartva. Rixon. Vee az oldalánál állt, a kezeit a szájára szorította, az arca olyan fehér volt, mint a fal. Lábak és végtagok eszeveszett rohama indult meg és ijedt, vérfagyasztó sikolyok törtek elő, és az ösvény széléhez szaladtam, próbáltam elkerülni, hogy eltapossanak. - Elszökik! – hallottam Vee-t visítani. – Kapja el valaki! Rixon lőtt még párat, de ezúttal senki sem vetődött hasra. Valójában a roham, hogy kijussanak, felerősödött. Lábra húztam magam és visszanéztem oda, ahol utoljára láttam Rixon-t és Vee-t. A lövések visszhangja még mindig csengett a fülemben, de leolvastam a szavakat Rixon szájáról. Ide, itt vagyunk. Meglengette a szabad kezét a levegőben. Lassított felvételnek tűnt, ahogy az emberek áramlatával küzdve odaszaladtam hozzá. - Mi a fene? – sivította Vee. – Miért lőtted meg, Rixon? - Polgári intézkedés. – mondta. – Hát, meg Folt is ezt mondta. - Nem lőhetsz le embereket, csak mert Folt azt mondta! – mondta Vee a szemeit meresztve. – Le fognak tartóztatni. Mit fogunk most csinálni? – jajgatott. - A rendőrség úton van. – mondtam. – Tudnak Scott-ról. - El kell tűnnünk innen! – mondta, még mindig hisztérikusan, a karjaival csapkodott és előre-hátra lépkedett. – Elviszem Nórát a rendőrségre. Rixon, menj, kapd el Scott-ot, de ne lődd meg még egyszer… kötözd meg, mint a múltkor! - Nóra nem mehet a kapukhoz. – mondta Rixon. – Épp erre számít. Tudok egy másik kiutat. Vee, hozd a Neon-t és találkozzunk a parkoló végében a Kukák közelében. - Hogy juttok ki? – akarta tudni Vee. - A földalatti alagutakon át. - Alagutak vannak Delphic alatt? – kérdezte Vee. Rixon megcsókolta a homlokát. – Siess, kedvesem. A tömeg szerteoszlott, üresen hagyva az ösvényeket. Még mindig hallottam ijedt visításokat és sikolyokat visszhangzani a sétányon, de mintha másik világból jöttek volna. Vee tétovázott egy pillanatig, aztán határozottan bólintott. – Csak siessetek, oké? - Van egy mechanikai szoba az elvarázsolt kastély alagsorában. – magyarázta nekem Rixon, miközben sietve gyalogoltunk az ösvényen az ellenkező irányba. – Abból nyílik egy ajtó a Delphic alatt lévő alagutakba. Scott talán hallott az alagutakról, de ha rájön, hogy hová mentünk és követ bennünket, ott esélye sincs megtalálni minket. Olyan, mint egy labirintus odalent, és több kilométer hosszú. – Idegesen mosolygott. – Ne aggódj, Delphic-et a bukott angyalok építették. Konkrétan nem én, de egy pár haver segédkezett. Az útvonalat fejből tudom. Öö, többnyire.

23 Fejezet Ahogy közeledtünk a vigyorgó bohóc fejéhez, ami az elvarázsolt kastély bejárata volt, a távoli sikolyok helyét átvette a hátborzongató zene-doboz jellegű karneváli zene, hangosan csilingelt a ház belsejéből. Átléptem a szájon, és a padló megmozdult. Kinyúltam, hogy megtámaszkodjak, de a fal elfordult, elgurult a kezeim alól. Ahogy a szemeim alkalmazkodtak a kevés fényhez, ami a hátam mögött lévő bohóc száján szűrődött be, megláttam, hogy egy végtelen hosszúnak tűnő forgó hordóban vagyok. A hordó piros-fehér csíkosra volt festve, és szédítő rózsaszínbe mosódtak össze. - Erre. – mondta Rixon, átvezetve a hordón. Egymás után tettem a lábaimat, csúszkálva és ügyetlenkedve. A végén kiléptem a szilárd talajra, csakhogy sugárban jéghideg levegő csapott fel a padlóból. A hideg megnyalta a bőrömet, és én ijedten zihálva ugrottam oldalra. - Nem igazi. – nyugtatott meg Rixon. – Tovább kell mennünk. Ha Scott úgy dönt, hogy átnézi az alagutakat, idebent kell elkapnunk. A levegő poshadt, nyirkos és rozsdaszagú volt. A bohóc feje már csak távoli emlék volt. Az egyetlen fény piros villanykörtékből jött az üreges mennyezetről, ami csak annyi időre villant fel, hogy megvilágítson egy lógó csontvázat, egy feslett zombit, vagy egy koporsóból kikelő vámpírt. - Milyen messze van? – kérdeztem Rixon-t a körös-körül visszhangzó huhogás, vihogás és jajveszékelés eltorzult hangzavarán át. - A mechanikai szoba épp előttünk van. Utána már az alagutakban leszünk. Scott elég rendesen vérzik. Nem fog meghalni… Folt beszélt neked a Nephilim-ről, igaz?... de elájulhat a vérveszteségtől. Van rá esély, hogy addig nem találja meg az alagutak bejáratát. Hamarabb kinn leszünk a felszínen, mint észrevennéd. – A bizakodása kissé túlzónak tűnt, egy kicsit túlságosan is optimistának.

Tovább siettünk, és az a hátborzongató érzés fogott el, hogy követnek. Megpördültem, de a sötétség elborított. Ha van is ott valaki, nem látom. - Szerinted Scott követ minket? – kérdeztem Rixon-t, suttogva. Rixon megállt, megfordult. Hallgatózott. Egy pillanattal később bizonyossággal állította: - Nincs ott senki. Gyors léptekkel folytattuk az utunkat a mechanikai szoba felé, mikor megint megéreztem valakinek a jelenlétét mögöttem. A fejem bizsergett és hátrapillantottam a vállam fölött. Ezúttal egy arc körvonalai materializálódtak a sötétségen át. Majdnem felsikoltottam, de akkor a körvonalak egy pontosan kivehető, ismerős arccá szilárdultak. Az apám. A szőke haja vakító volt a sötétségben, a szemei ragyogók, mégis szomorúak. Szeretlek. - Apa? – suttogtam. De elővigyázatosságból tettem egy lépést hátra. Emlékeztettem magam a múltkori alkalmakra. Trükk volt. Hazudság. Sajnálom, hogy el kellett hagynom téged és anyádat. Azt akartam, hogy eltűnjön. Nem volt valóságos. Veszélyes volt. Bántani akart. Emlékeztettem magam, hogyan ragadta meg a karomat annak a háznak az ablakánál és próbált megvágni. Emlékeztettem magam, hogy üldözött végig a könyvtárban. De a hangja ugyanolyan enyhén hízelgő, mint legelőször annál a háznál. Nem a kemény, éles hang, ami felváltotta azt. Ez az ő hangja volt. Szeretlek, Nóra. Bármi is történik, ígérd meg nekem, erre emlékezni fogsz. Nem érdekel, hogy hogyan és miért lettél az életem része, csak hogy az lettél. Nem emlékszem mindenre, amit rosszul csináltam. A jó dolgokra emlékszem. Emlékszem rád. Te adtál értelmet az életemnek. Te tetted különlegessé. Megráztam a fejemet, próbáltam kiseperni a hangját, azon tűnődve, vajon Rixon miért nem mond semmit… ő is látta apámat? Nem tehetnénk valamit, hogy elküldjük? De az igazság az volt, hogy nem akartam elhallgattatni. Nem akartam, hogy elmenjen. Azt akartam, hogy valóságos legyen. Szükségem volt rá, hogy a karjaival átöleljen, és azt mondja, minden rendben lesz. Legfőképp arra vágytam, hogy hazajöjjön. Ígérd meg, hogy emlékezni fogsz. Könnyek potyogtak az arcomról. Ígérem, mondtam gondolatban, bár tudtam, hogy nem hallhat. Egy halálangyal segített, hogy láthassalak. Megállította az időt nekünk, Nóra. Segít, hogy gondolatban szólhassak hozzád. Van egy nagyon fontos dolog, amit el kell mondanom neked, de nincs sok időm. Hamarosan vissza kell mennem, ezért nagyon figyelj rám. - Ne – fulladoztam, a hangom elcsuklott. – Veled megyek. Ne hagyj itt. Veled megyek! Nem hagyhatsz el megint! Nem maradhatok, kicsim. Most már máshová tartozom. - Kérlek, ne menj. – zokogtam, az öklömet a mellkasomhoz szorítottam, mintha ezzel elmulaszthatnám a szívfájdalmamat. Kétségbeesett pánik hatalmasodott el rajtam, mikor arra gondoltam, hogy megint elhagy. Az elhagyatottság puszta tudata mellett minden más eltörpült. Itt fog hagyni. Az elvarázsolt kastélyban. A sötétben, ahol senki sincs, hogy segítsen, csak Rixon. – Miért hagysz el mindig? Szükségem van rád! Érintsd meg Rixon sebhelyét. Ott megtalálod az igazságot. Apám arca lassan beleveszett a sötétségbe. Kinyúltam, hogy megállítsam, de az arca köddé vált az érintésemre. Az ezüstös fehér vonalak elúsztak a sötétségbe. - Nóra? Rixon hangjára felocsúdtam. – Sietnünk kell. – mondta, mintha csak egy pillanat telt volna el. – Nem akarunk találkozni Scott-al az alagutak külső gyűrűjénél, oda nyílik minden bejárat. Az apám elment. Megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag tudtam, hogy utoljára láttam. A veszteség fájdalma kibírhatatlan volt. Akkor, mikor a legjobban volt rá szükségem, amikor az alagutak felé tartottam, ijedten és elveszve, itt hagyott, hogy egyedül nézzek ezzel szembe. - Nem látom, hogy merre megyek. – ziháltam, szárazra töröltem a szememet, keservesen rávettem magamat, hogy a konkrét célra koncentráljak: eljutni az alagutakba és találkozni Vee-vel a másik oldalon. – Kell valami, amibe kapaszkodhatok. Rixon türelmetlenül odatolta a pólója végét nekem. – Fogd a pólóm hátulját és kövess. Ne maradj le. Nincs sok időnk. Az ujjaim közé szorítottam a kopott gyapjút, a szívem erősebben vert. Csak centikre volt a háta csupasz bőre. Az apám azt mondta, hogy érintsem meg a sebhelyét; olyan könnyű lenne most megtenni. Csak annyit kell tennem, hogy felcsúsztatom a kezemet… Megadnom magamat a sötét vonzásnak, ami elnyel… Visszagondoltam azokra az alkalmakra, amikor megérintettem Folt sebhelyét, ahogyan elragadtak az emlékei. Halvány kétségem sem volt, hogy ha megérintem Rixon sebhelyét, ugyanez történik. Nem akartam. A saját lábaimon akartam maradni, bejutni az alagutakba, és kijutni Delphic-ből. De az apám visszajött, hogy elmondja, hol találom az igazságot. Bármit is találok Rixon múltjában, fontosnak kell lennie. Akárhogy is bántott a tudat, hogy apám itt hagyott, meg kellett benne bíznom. Hinnem

kellett benne, hogy azért tett mindent kockára, hogy ezt elmondhassa. Felcsúsztattam a kezemet Rixon hátán a pólója alatt. Éreztem a sima bőrt… aztán a sebhely szövetének egyenetlen redőit. Ott tartottam a kezemet, várva, hogy a furcsa, idegen világ magába rántson. Az utca csendes és sötét volt. A házak az út két oldalán elhagyatottak, rozogák. Az udvarok kicsik és elkerítettek. Az ablakok táblásak vagy rácsosak. Súlyos fagy meresztette fogait a bőrömbe. Két hangos dörrenés szakította meg a csendet. Megpördültem, szembe az út túloldalán lévő házzal. Lövések? gondoltam ijedten. Nyomban átnéztem a zsebeimet a telefonom után kutatva, hogy hívom a 911-et, mikor eszembe jutott, hogy Rixon emlékébe vagyok zárva. Minden, amit látok, már megtörtént a múltban. Már semmin sem tudok változtatni. Futó léptek zaja csengett az éjszakában, és megdöbbenve figyeltem, ahogy az apám bemegy az út túloldalán lévő ház kapuján és eltűnik az oldalsó udvaron. Hezitálás nélkül mentem utána. - Apa! – kiáltottam tehetetlenül. – Ne menj oda! – Ugyanazt a ruhát viselte, amiben azon az estén ment el, mikor megölték. Átnyomakodtam a kapun és a ház hátsó sarkánál értem utol. Zokogva öleltem meg. – Vissza kell mennünk. El kell innen tűnnünk. Valami szörnyűség fog történni. Az apám egyenesen a karjaimon sétált át, egy alacsony kőkerítéshez lépett, ami a telket határolta. Guggolva mászott végig a falnál, szemeit a ház hátsó ajtajára szegezte. A ház oldalának dőltem, ráhajtottam a fejemet a karomra és sírtam. Nem akartam látni. Miért mondta apa, hogy érintsem meg Rixon sebhelyét? Nem akartam ezt. Hát nem tudja, hogy már eddig is milyen sokat szenvedtem? - Utolsó esély. – A szavak a ház belsejéből jöttek a nyitott hátsó ajtón át. - Menj a pokolba. Még egy dörrenés, és térdre esve a ház oldalához lapultam, azt kívántam, hogy legyen vége ennek az emléknek. - Hol a lány? – A kérdést olyan csendesen, olyan nyugodtan tették fel, alig hallottam meg a halk zokogásom mellett. A szemem sarkából láttam megmozdulni az apámat. Átlopózott az udvaron, az ajtó felé haladt. Egy fegyver volt a kezében, megemelte és célzott. Utána futottam, megragadtam a kezét, próbáltam elvenni tőle a pisztolyt és visszatolni őt az árnyékba. De olyan volt, mintha egy szellemet próbáltam volna megmozdítani -- a kezeim egyenesen átmentek rajta. Az apám meghúzta a ravaszt. A lövés belehasított az éjszakába, kettétépve a csendet. Újra és újra lőtt. Bár egyetlen részem sem akarta, a ház felé fordultam, ahol megláttam a fiatal szikár testű férfit, akit az apám hátulról lelőtt. Rögtön mögötte egy másik férfi ült összeroskadva a földön, a hátát a kanapé támasztotta. Vérzett és az arckifejezését eltorzította a kín és a félelem. Egy pillanatnyi zavarodottság után rájöttem, hogy Hank Millar volt az. - Fuss! - kiáltotta Hank apámra. - Hagyj itt! Fuss és mentsd magad! Az apám nem futott el. Feltartotta a pisztolyt, újra és újra lőtt, golyókat repítve a nyitott ajtóba, ahol az érdektelennek tűnő fiatal férfi állt egy kék baseball sapkában. És aztán, nagyon lassan, szembe fordult apámmal.

24 Fejezet Rixon a csípőmnél fogva megragadott és erősen megszorított. - Légy óvatos, kinek a dolgába ütöd az orrod. - Az állkapcsa dühösen állt előre és az orrcimpája kissé kitágult. - Lehet, hogy ez működött Folttal, de senki sem érintheti meg az én sebhelyemet. - Jelentőségteljesen megemelte a szemöldökét. A gyomrom annyira görcsbe rándult, hogy majdnem összegörnyedtem. - Láttam az apámat meghalni. fecsegtem ki, a rémülettől megrendülve. - Láttad a gyilkost? - kérdezte Rixon, megrázva a csípőmet, hogy visszarángasson a jelenbe. - Foltot láttam hátulról. - ziháltam. - A baseball sapkáját viselte. Bólintott, mint aki elfogadta, hogy már nem lehet visszacsinálni amit láttam. - Nem akarta eltitkolni az igazságot előled, de tudta, ha elmondja, elveszít. Ez még azelőtt történt, hogy megismert téged. - Nem érdekel, mikor történt, - mondtam, a hangom éles volt és remegett. - Igazságot kell szolgáltatni. - Nem állíthatod bíróság elé. Ő Folt. Ha feljelented, tényleg azt hiszed, hagyja a zsaruknak, hogy lecsukják? Nem, nem hittem. A rendőrség nem jelentett semmit Folt számára. Csak az arkangyalok állíthatják meg. Csak egy valamit nem értek. Csak három ember volt az emlékben. Apám, Folt és Hank Millar. Ők hárman látták, hogy mi történt. Akkor én hogy láthattam őket a te emlékeidben? Rixon nem mondott semmit, de a szája vonala megfeszült. Egy szörnyű gondolat jutott eszembe. Az apám gyilkosával kapcsolatban minden bizonyosság elillant. Hátulról láttam a gyilkost és a sapka miatt feltételeztem, hogy Folt az. De minél többet gondoltam az emlékre, annál biztosabb voltam benne, hogy a gyilkos túl nyurga volt, hogy Folt legyen, a válla vonala pedig túl szögletes. Valójában, a gyilkos sokkal inkább hasonlított… - Te ölted meg. - suttogtam. - Te voltál. Te viselted Folt sapkáját. - A megrázó pillanatot rögtön felemésztette az undor és a jéghideg félelem. – Te ölted meg apámat.

A kedvesség vagy együttérzés mindennemű jele kihalt Rixon szemeiből. – Hát, ez kínos. - Folt sapkáját viselted azon az estén. Kölcsönvetted, ugye? Nem tudtad megölni apámat anélkül, hogy másnak ne tettetted volna magadat. Nem, anélkül, hogy másra ne hárítottad volna a felelősséget. – mondtam, felidézve mindent, amire emlékeztem a pszichológiából, elsőéves tanulmányaimból. – Nem. Várjunk csak. Nem is. Azért adtad ki magad Foltnak, mert szeretnél a helyében lenni. Féltékeny vagy rá. Ez az oka, ugye? Inkább lennél az ő helyében… Rixon megfogta az arccsontomat, kényszerítve, hogy elhallgassak. – Fogd be. Visszahőköltem, az állam fájt, ahol megszorított. Rá akartam vetni magam, ütni őt mindennel, ami a kezembe akad, de tudtam, hogy nyugodtnak kell maradnom. Ki kellett találnom, hogy mit tegyek. Kezdtem azt hinni, hogy Rixon nem azért hozott az alagutakhoz, hogy segítsen nekem megszökni. Ami még rosszabb, kezdtem azt hinni, hogy nem áll szándékában visszavinni sem. - Rá féltékeny? – mondta kegyetlenül. – Persze, hogy féltékeny vagyok. Nem ő az egyetlen, aki pokolra jut. Mindent együtt csináltunk, de most már egyedül vagyok, ő meg visszaszerezte a szárnyait. – Undorodva nézett rám. – Miattad. Megráztam a fejem, ezt nem veszem be. – Még azelőtt megölted az apámat, hogy tudtad, ki vagyok. Humor nélkül felnevetett. – Tudtam, hogy valahol létezel és kerestelek téged. - Miért? Nem válaszolt. - A rendőrség már erre tart. - Tojok a rendőrségre. – mondta Rixon. – Végzek, mire ideérnek. Végez? Maradj nyugodt, mondtam magamnak. Húzd az időt. – Most meg fogsz ölni, amiért megtudtam az igazságot? Hogy te ölted meg az apámat? - Harrison Gray nem volt az apád. Nyitottam a számat, de akaratom ellenére nem tudtam vitázni vele. Egyetlen kép lebegett a szemem előtt, Marcie áll az első udvarukon, és közli, hogy lehet, hogy Hank Millar az apám. Éreztem, ahogy felfordult a gyomrom. Ez azt jelenti, hogy Marcie igazat mondott? Tizenhat évig eltitkolták előlem az igazságot a családomról? Vajon az apám -- az igazi tudta? Harrison Gray. A férfi, aki felnevelt és szeretett. Nem a biológiai apám, aki elhagyott engem. Nem Hank Millar, aki felőlem elmehetett a fenébe. - A te apád egy Barnabas nevű Nephil. – mondta Rixon. – Mostanában, Hank Millar. Nem. Oldalra léptem, szédültem az igazságtól. Az álom. Folt álma. Egy megtörtént emlék volt. Nem hazudott. Barnabás – Hank Millar – Nephilim volt. A világom az összeomlás szélén állt, de kényszerítettem magam, hogy még egy kicsit tartsak ki. Az agyam hátsó zugában eszeveszetten próbáltam felidézni, hol hallottam már a Barnabas nevet. Nem tudtam hova tenni, de biztos voltam benne, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy hallom. Túl szokatlan, hogy elfelejtsem. Barnabas, Barnabas, Barnabas … Erőlködtem, hogy két összefüggéstelen dolgot összeillesszek. Miért mondta ezt el Rixon? Honnan tudott a biológiai apámról? Miért foglalkozott vele? Aztán bevillant. Egyszer, mikor megérintettem Folt sebhelyét és az emlékeiben jártam, hallottam beszélni a Nephil hűbéreséről, Chauncey Langeais-ról. Említette Rixon hűbéresét is, Barnabas-t… - Nem. – mondtam, csak úgy kicsúszott. - De. Kétségbeesetten el akartam futni, de a lábaim földbe gyökereztek, megmerevedtek. - Mikor Hank teherbe ejtette anyádat, hallott elég szóbeszédet Enoch Könyvéről, hogy aggódni kezdjen, hogy keresni fogom a kicsit, főleg, mivel lány volt. Szóval megtette, amit lehetett. Elrejtette. Elrejtett téged. Mikor Hank elmondta Harrison Gray-nek, hogy anyád bajban van, beleegyezett, hogy elveszi feleségül és úgy tesz, mintha az övé volnál. Nem, nem, nem. – De én Chauncey leszármazottja vagyok. Apai ágon. Harrison Gray ágáról. Van egy anyajegy a csuklómon, ami bizonyítja. - Igen, így van. Évszázadokkal ezelőtt Chauncey egy naiv parasztlányt szórakoztatott. Lett egy fia. Senki sem hitt semmi különöset a fiúról, vagy annak fiairól, vagy az ő fiúkról és így tovább, éveken át, amíg az egyik fiú egy hajadon nővel nem hált. Átadta az ősei, Langeais hercegi, nemes Nephilim vérét, egy másik vonalba. Egy vonalba, ami végül Barnabas-t szülte, vagy Hank-et, ahogy mostanában hívatja magát. – Rixon türelmetlenül intett, hogy vonjam már le a következtetést. Már levontam. - Azt mondod, hogy Harrison és Hank is Chauncey vére. – mondtam. És Hank a tisztavérű elsőgenerációs Nephil, halhatatlan, amíg az én apám nem az, akinek Nephilim vére évszázadokon át hígult fel, mint az enyém. Hank, a férfi, akit alig ismerek, és még kevésbé tisztelek, örökké élhet. Míg az apám örökre elment.

- Azt, kedvesem. - Ne hívj a kedvesednek. - Jobban szeretnéd, ha angyalomnak hívnálak? Csúfolódott velem. Játszott velem, mert pont ott voltam, ahol akarta. Ezen már átmentem egyszer, Folttal, és tudtam, mi jön. Hank Millar volt a biológiai apám és Rixon Nephil hűbérese. Rixon fel fog áldozni, hogy megölje Hank Millar-t és hogy emberi testet kapjon. - Válaszolnál még az utolsó kérdéseimre? – kérdeztem, a hangom már-már kihívó volt, a félelmem ellenére. Vállat rántott. – Miért ne? - Azt hittem, csak a tisztavérű első generációs Nephilim esküdhet hűséget. Ahhoz, hogy Hank első generációs legyen, a szüleinek egy embernek és egy bukott angyalnak kellett lenniük. De az apja nem volt bukott angyal. Chauncey férfi leszármazottainak egyike volt. - Nem veszed figyelembe, hogy a férfiaknak lehet viszonya nőnemű bukott angyalokkal. Megráztam a fejemet. – A bukott angyaloknak nincs emberi testük. A nők nem szülhetnek. Folt mondta. - De egy női bukott angyal, Cheshvan alatt egy női emberi testet megszállva teherbe tud esni. Az ember Cheshvan után jóval később is megszülheti a gyereket, de a gyermek fertőzött lesz. Egy bukott angyal által fogant gyerek. - Felháborító. Halványan elmosolyodott. – Egyet értek. - Csak kíváncsiságból, mikor feláldozol engem, a te tested válik emberré, vagy egy másik emberi testet szállsz meg végleg? - Én válok emberré. – A szája kissé felfelé hajlott. – Szóval, ha visszajössz a sírból kísérteni, csak hogy tudd, ugyanazt a jóképű palit kell keresned. - Folt bármelyik percben itt lehet, hogy megállítson. – mondtam, próbáltam erős lenni, de nem voltam képes megállítani a végtagjaim elviselhetetlen remegését. A szemei nevettek. – Elég nehéz volt véghez vinnem, de beértem azzal, hogy éket verek közétek, annyira, amennyire csak lehet. Azzal indítottad el, hogy szakítottál vele … jobban nem is tervezhettem volna. Aztán folyamatosan veszekedtetek, a féltékenységed Marcie-ra, és Folt kártyája … amit azért gyógyszereztem be, hogy még nagyobb bizalmatlanságot keltsek. Mikor elloptam a gyűrűt Barnabas-tól és elküldettem neked a pékségben, kétségem sem volt, hogy Folt lenne az utolsó ember, akihez fordulnál. Lenyelni a büszkeséged és segítséget kérni tőle? Esélytelen. A kezemre játszottál, mikor megkérdezted, hogy ő e a Fekete Kéz. Megdönthetetlenné tettem a bizonyítékokat ellene, amikor azt válaszoltam, hogy igen, ő. Aztán az én javamra fordítottam a beszélgetést azzal, hogy Barnabas egyik menedékházának címét adtam meg, mint Folté helyett, biztosra vettem, hogy oda fogsz menni körbeszaglászni és hogy valószínűleg találsz majd érdekes dolgokat a Fekete Kézről. Én mondtam le a filmet tegnap este, nem Folt. Nem akartam egy film előtt ragadni, amíg te teljesen egyedül voltál a lakásban. Muszáj volt követnem téged. Elhelyeztem a dinamitot, mikor már benn voltál, reméltem, hogy feláldozhatlak, de elszöktél. - Meg vagyok hatódva, Rixon. Egy bomba. Milyen alapos. Miért nem egyszerűsítetted le a dolgokat és miért nem masíroztál be a szobámba egyik este és küldtél golyót a szemeim közé? Széttárta a kezeit. - Ez egy nagy pillanat számomra, Nóra. Hogy hibáztathatnál, amiért tettem egy kis kitérőt? Próbáltam eljátszani Harrison szellemét, hogy közelebb csábíthassalak, arra gondolva, milyen nagyszerű is lenne, ha azzal a tudattal küldhetnélek a sírba, hogy a saját apád ölt meg, de nem bíztál bennem. Folyamatosan elfutottál. - A szemöldökét ráncolta kissé. - Elmebeteg vagy. - Inkább kreatív. - Mi más volt még hazugság? A parton azt mondtad, Folt még mindig az őrangyalom… - Hogy hamis biztonságérzetet keltsek benned? Igen. - És a véreskü? - Egy pillanat- ihlette hazugság. Csak hogy érdekessé tegyük a dolgokat. - Szóval alapvetően semmi sem volt igaz, amit valaha mondtál nekem. - Kivéve azt a rész, hogy feláldozlak. Akkor halál komoly voltam. Elég a beszédből. Haladjunk. - A fegyvert használva mélyebbre taszított az elvarázsolt kastélyban. A durva lökés kibillentett az egyensúlyomból, és oldalra léptem, hogy megvessem a lábamat, egy olyan padlórészre landoltam, ami fel-le hullámzott. Éreztem, ahogy Rixon a csuklóm után kap, hogy támaszt nyújtson, csakhogy valami félresikerült. A keze lecsúszott az enyémről -- ahogy leesett az egyik csapóajtón a sok közül, ami a szóbeszéd szerint szerteszét hevert az elvarázsolt kastélyban -- de nem maradtam ott addig, hogy meggyőződjek róla, hogy tényleg az volt-e. Visszarohantam arra, amerről jöttünk, a bohócot kerestem. Egy alak ugrott ki előttem, fény villant felette, hogy megvilágítson egy kalóz szakállas fejébe ékelt, véráztatta baltát. Engem bámult egy pillanatig, mielőtt a szemei felfordultak és a fény elhalványult. Vettem pár mély lélegzetet, győzködtem magam, hogy nem volt valóságos, de képtelen voltam szilárdan állni, ahogy a padló rázkódott és mozgolódott a lábaim alatt. Letérdeltem, átmásztam a mocskon és poron, ami a

tenyerembe nyomódott, próbáltam tisztán tartani a fejemet, ami úgy tűnt, a padlóval együtt inog. Pár lépést másztam, nem akartam megállni, nehogy Rixon kitaláljon a csapóajtó mögül. - Nóra! - Rixon durva kiáltása hangzott mögülem. Felhúztam magam, a falhoz támaszkodva, de a falak nyálkával voltak bevonva, ami a kezembe csöpögött. Valahol a fejem fölött nevetés harsant fel, fokozatosan vihogássá alakulva át. Erősen megráztam a kezeimet, hogy megszabaduljak a nyálkától. Aztán belevetettem magam a puszta sötétségbe, ami előttem feküdt. Eltévedtem. Elvesztem, elvesztem, elvesztem. Pár lépést előre szaladtam, befordultam egy sarkon, és rásandítottam egy gyenge narancsfényre, pár méterre az úton. Nem a bohóc feje volt, de az éjjeli lepkéhez hasonlító fény ígéretesnek látszott. Mikor elértem a fényforrást, az ízléstelen halloween-szerű fény a végzet ALAGÚTja szavakat világította meg. Egy hajó dokkon álltam. Kicsi műanyag hajók szorosan egymás után parkoltak, a csatorna vize az oldalukat nyaldosta. Lépteket hallottam mögülem az úton. Anélkül, hogy meggondolhattam volna, a legközelebbi hajóhoz léptem. Épp csak megtaláltam az egyensúlyomat, amikor a hajó billegve elindult, engem hátralökve egy falécre, ami ülésként szolgált. A hajók libasorban mentek, a csapágyak alul zörögtek, ahogy bevezették a hajókat előre az alagútba. Egy lengőajtó csapódott ki, elnyelve a hajómat az alagútban. Tapogatózva a hajó elejébe mentem és átmásztam a biztonsági korláton, a hajó orrába. Egy pillanatig ott maradtam, egy kézzel kapaszkodva a hajóba a másik kezemet kinyújtottam előre, próbáltam megfogni az előző hajó hátsó korlátját. Pár centi hiányzott. Ugornom kell. Amilyen gyorsan csak mertem, nekifutottam a hajó orrának. Behajlítottam a lábaimat magam alatt, aztán ugrottam, sikerült becsusszanni az előző hajóba. Engedélyeztem magamnak egy pillanatnyi megkönnyebbülést, aztán újra nekifogtam. Másodjára is a hajóorrba mentem azzal a szándékkal, hogy végigugrálok a hajókon egészen a legelejéig. Rixon nagyobb és erősebb és fegyvere van. Az egyetlen reményem a túlélésre, ha folyamatosan megyek, húzom az időt, hogy tovább tartson neki elkapnia. A következő hajón voltam, felkészülve az ugrásra. Egy sziréna harsant fel és hirtelen egy felvillanó piros fény vakított el. Egy csontváz hullott alá az alagút mennyezetéről, lecsapva rám. Kicsúszott alólam a lábam, szédülés fogott el, ahogy oldalra csúsztam, át a hajó oldalán. Fagyos víz tódult a ruhám alá, összecsapva a fejem felett. Hirtelen letettem a lábamat, megtörtem a vízfelszínt és átgázoltam a mellig érő vízen vissza a hajóhoz. A fogamat csikorgatva a hideg miatt, a hajó biztonsági korlátjára kulcsoltam a kezeimet és behúztam magam. Pár lövés visszhangzott az alagútban, az egyik golyó a fülem mellett süvített el. Hasra vágtam magam a hajóban, miközben hallottam Rixon nevetését pár hajóval hátrébb. – Csak idő kérdése. – kiáltotta. Több fény villant a fejem fölött, és a fények vibrálása között láttam Rixon-t, ahogy felém mászik a hajókon át. Egy erőtlen kiáltás hangzott valahonnan felülről. A gyomrom felfordult. Éreztem, ahogy a koncentrációm elfordul Rixon-tól és a levegőben lévő nyirkos permetre irányult. A szívem megállt egy pillanatra, aztán sokkal erősebben kezdett dobogni. Erősen megszorítottam a fém korlátot, felkészültem az esésre. A hajó eleje megbillent, aztán előrebukott a vízesésbe. A hajó fenékkel érkezett, vizet fröcskölve két oldalra. A víz talán hidegnek tűnt volna, ha már nem lettem volna elázva és átfagyva amúgy is. Szárazra töröltem a szemeimet, és ekkor jobbra megláttam egy kicsi szerviz állványt kihajolni az alagút falából. Egy ajtó VIGYÁZAT: MAGAS FESZÜLTSÉG felirattal állt épp az állványnál. Visszanéztem a vízesésre. Rixon hajója még nem esett le, és csak másodperceim voltak, így hoztam egy kockázatos döntést. Átugrottam a hajó oldalát és amilyen gyorsan csak tudtam, átgázoltam az állványhoz és felhúztam magam és megpróbáltam az ajtót. Az kinyílt, kieresztve a gépek hangos sziszegését és zörgését, fogaskerekek százainak forgását és csikorgását. Megtaláltam az elvarázsolt kastély mechanikus szívét és a bejáratot a földalatti alagutakba. Behajtottam az ajtót magam mögött, egy kis rést hagyva, hogy kilássak. Egyik szememet a réshez nyomva figyeltem a következő hajót, ami lerepült a vízesésen. Rixon a hajón volt. Áthajolt a fém korláton, a vizet kémlelte. Vajon látott engem kiugrani? Engem keresett? A hajója tovább ment a vonalon, ő könnyedén átvetette magát a hajó oldalán, talpra érkezve a vízben. A kezeivel hátrasimítva tartotta a vizes haját, hogy ne lógjon az arcába, a víz homályos felszínét kutatta. Ekkor jöttem rá, hogy a kezei üresek. Nem engem keresett… elejtette a fegyverét a vízesésben és azt kereste. Az alagút sötét volt és lehetetlennek találtam, hogy Rixon egészen a csatorna aljáig lelásson. Ami azt jelentette, hogy tapogatózva kellett keresnie a fegyvert. Ami időbe telik. Persze, nekem többre volt szükségem, mint csak időre. Mérhetetlen szerencsére volt szükségem. A rendőrségnek mostanra már át kellett fésülnie a parkot, de gondolnak-e arra, hogy az elvarázsolt kastély alatt is szétnézzenek, mielőtt túl késő lesz? Gyengéden bezártam az ajtót, reméltem, hogy találok egy zárat belülről, de nem volt. Hirtelen azt kívántam, inkább kockáztattam volna, hogy Rixon előtt kijussak az alagútból, minthogy mögé kerülve bujdossak. Ha Rixon bejön a szerviz szobába, csapdába esek. Egyenetlen légzés hallatszott a balom felől, egy villanyszekrény mögül. Megpördültem, meresztgettem a szemeimet a sötétben. – Ki van ott?

- Mit gondolsz, ki? Az árnyra pislogtam. – Scott? – Tettem néhány ideges lépést hátra. - Eltévedtem az alagutakban. Egy ajtón át ide jutottam. - Még mindig vérzel? - Aha. Csoda, hogy még nem száradtam ki teljesen. A hangja ingadozott és tudtam, hogy nagyon sok energiájába került a beszéd. - Neked orvos kell. Fáradtan felnevetett. – Nekem a gyűrű kell. Ekkor már nem tudtam, hogy Scott mennyire vette komolyan, hogy visszakapja a gyűrűt. Kifáradt a fájdalomtól, és biztos voltam benne, hogy mindketten tudtuk, hogy nem fog kirángatni innen, hogy túszul ejtsen. Legyengítette a lövés, de Nephilim volt. Túl fogja élni. Ha összedolgozunk, van rá esély, hogy kijutunk. De mielőtt rábeszélem, hogy segítsen megszökni Rixon elől, az kellett, hogy megbízzon bennem. A villanyszekrény mögé sétáltam és letérdeltem elé. Egyik kezét az oldalához nyomta, éppen a bordája alatt, megakadályozva a vérzést. Az arca kukoricaliszt színű és a feldúlt tekintete azt bizonyította, amit már tudtam: nagy fájdalmai voltak. – Nem hiszem, hogy új tagok besorozására fogod használni a gyűrűt. – mondtam halkan. – Nem fogsz másokat is a szövetségbe kényszeríteni. Scott egyetértőn megrázta a fejét. – Valamit el kell mondanom neked. Emlékszel, mikor azt mondtam, hogy dolgoztam azon az estén, mikor apádat meglőtték? Rémlett, hogy mondta, dolgozni volt, mikor telefonhívást kapott, hogy apámat megölték. – Hová akarsz kilyukadni? – kérdeztem hezitálva. - Egy kisboltban dolgoztam, amit Quickies-nek hívtak, pár házzal odébb. – Elhallgatott, mintha arra várna, hogy én vonjam le a következtetést. – Követnem kellett volna az apádat azon az estén. A Fekete Kéz utasított rá. Azt mondta, az apád egy találkozóra tart, és hogy tartsam biztonságban. - Miről beszélsz? – kérdeztem krétaszáraz hangon. - Nem követtem. – Scott a tenyerébe temette az arcát. – Meg akartam mutatni a Fekete Kéznek, hogy nem parancsol nekem. Meg akartam neki mutatni, hogy nem leszek a szövetsége tagja. Szóval munkában maradtam. Nem mentem. Nem követtem az apádat. És meghalt. Miattam halt meg. Háton csúsztam le a falon, amíg le nem ültem vele szemben. Nem tudtam megszólalni. Nem jöttek megfelelő szavak. - Gyűlölsz, ugye? – kérdezte. - Nem te ölted meg az apám. – mondtam zsibbadtan. – Nem a te hibád. - Tudtam, hogy bajban van. Mi másért akart volna arról gondoskodni a Fekete Kéz, hogy biztonságban odaérjen a találkozóra? Mennem kellett volna. Ha követem a Fekete Kéz utasításait, az apád még mindig élne. - Ez már a múlt. – suttogtam, próbáltam nem engedni, hogy e miatt az információ miatt Scott-ot hibáztassam. Szükségem volt a segítségére. Együtt kijuthatunk innen. Nem engedhettem meg magamnak, hogy gyűlöljem. Össze kell vele dolgoznom. Bíznom kell benne, és neki is bennem. - Csak azért, mert ez már a múlt, nem jelenti azt, hogy könnyű elfelejteni. Kevesebb, mint egy órával azután, hogy apád után kellett volna mennem, hívott az apám a hírrel. Akaratlanul is nyöszörgő hangot hallattam. - Aztán a Fekete Kéz eljött a kisboltba. Maszkot viselt, de felismertem a hangját. – Scott megborzongott. – Soha nem felejtem el azt a hangot. Adott egy fegyvert és azt mondta, hogy gondoskodjak róla, hogy soha többé ne kerüljön elő. Az apád fegyvere volt. Azt mondta, azt akarja, hogy a rendőrségi jelentés arról szóljon, hogy az apád ártatlanul, fegyvertelenül halt meg. Nem akarta a családodat bántani és összezavarni azzal, ami valójában történt azon az estén. Nem akarta, hogy bárki is gyanítsa, hogy az apádnak köze lehet a magafajta bűnözőkhöz. Azt akarta, hogy véletlen utcai rablásnak tűnjön. - A folyóba kellett volna hajítanom a fegyvert, de megtartottam. Ki akartam kerülni a szövetségből. Csak úgy láttam erre esélyt, ha van valamim, amivel zsarolhatom a Fekete Kezet. Szóval megtartottam a fegyvert. Mikor anyám és én ideköltöztünk, egy üzenetet hagytam hátra a Fekete Kéznek. Azt írtam, ha utánam jön, gondoskodom róla, hogy a rendőrség megkaparintsa Harrison Gray fegyverét. Gondoskodom róla, hogy az egész világ megtudja, köze volt a Fekete Kézhez. Megesküdtem, hogy apád nevét annyiszor ásom elő, ahányszor csak kell, ha ezzel visszakaphatom az életemet. Még mindig megvan a fegyver. – Szétnyitotta a kezét és a betonon koppanva a térdei közé esett a fegyver. – Még mindig megvan. Tompa, haragos fájdalom futott át rajtam. - Olyan nehéz volt körülötted lennem. – mondta Scott, a hangja törékeny volt. – Azt akartam, hogy gyűlölj. Isten tudja, hogy gyűlölöm magam. Minden alkalommal, mikor látlak, csak arra tudok gondolni, milyen gyáván viselkedtem. Megmenthettem volna apád életét. Sajnálom. – mondta, a hangja rekedtes volt. - Rendben. – mondtam, annyira magamnak is, mint Scott-nak. – Minden rendben lesz. – De az eddigi legrosszabb hazudságnak tűnt. Scott felvette a fegyvert, kibiztosította. Mielőtt felfoghattam volna, láttam, ahogy a fejéhez emeli. – Nem érdemlem meg az életet. – mondta.

Hideg járta át a szívemet. – Scott… - kezdtem. - A családod megérdemli. Nem tudok többé a szemedbe nézni. Nem tudok többé a saját szemembe nézni. – Az ujja a ravaszra csúszott. Nem volt idő a gondolkodásra. – Nem te ölted meg az apámat. – mondtam. – Rixon tette…Vee pasija. Ő egy bukott angyal. Igaz, minden igaz. Nephilim vagy. Nem tudod magad megölni. Így nem. Halhatatlan vagy. Soha nem fogsz meghalni. Ha enyhíteni akarsz a bűntudaton, amit apám halála miatt érzel, akkor segítesz innen kijutnom. Rixon annak az ajtónak a másik oldalán van és meg fog ölni. Csak úgy élhetem túl, ha segítesz. Scott szótlanul bámult rám. Mielőtt válaszolhatott volna, a szerviz szoba ajtaja kivágódott. Rixon tűnt fel a nyílásban. Elsimította a haját a homlokából és végignézett a kis szobán. Ösztönösen közelebb húzódtam Scotthoz. Rixon tekintette rólam Scott-ra vándorolt. - Először velem kell elbánnod, mielőtt hozzá érhetnél. – mondta Scott, elém rakta a bal karját, és áthelyezte a testsúlyát, hogy engem takarjon. Kapkodva vette a levegőt. - Nem gond. – Rixon felemelte a fegyverét belelőtt párszor Scott-ba. Scott összeesett, a teste az enyémnek hanyatlott. Könnyek csorogtak végig az arcomon. – Hagyd abba. – suttogtam. - Ne sírj, kedvesem. Nem halt meg. Semmi kétség … borzasztó fájdalmai lesznek, mikor magához tér, de ez az ára, hogy tested van. Kelj fel és gyere ide. - Cseszd meg! – Nem tudtam honnan szedtem a bátorságot, de ha már meghalok, ne harc nélkül tegyem. – Megölted az apámat. Neked nem fogadok szót. Ha engem akarsz, gyere és kapj el. Rixon végighúzta a hüvelykujját a száján. – Nem értem miért vagy ezen úgy kiakadva. Technikailag Harrison nem volt az apád. - Megölted az apámat! – ismételtem, Rixon szemébe nézve, olyan erősen és élesen éreztem a haragomat, úgy tűnt, mindjárt kitör belőlem. - Harrison Gray magát ölte meg. Ki kellett volna ebből maradnia. - Próbálta megmenteni egy másik ember életét! - Ember? – horkantotta Rixon, feltekerte a nedves ingujjait a könyökéig. – Aligha nevezném Hank Millar-t embernek. Ő Nephilim. Egy állat, inkább. Nevettem, valóban nevettem, de olyan volt, mintha egy buborék nőtt volna a torkomban és fojtogatna. – Tudod, mit? Már majdnem sajnállak. - Vicces, épp én is ezt akartam mondani. - Most meg fogsz ölni, ugye? – Vártam, hogy a felismerés majd újból félelmet szít bennem, de minden félelmemet feléltem már. Fagyos nyugalmat éreztem. Az idő nem lassult, és nem is gyorsult fel. Egyenesen a szemembe nézett, pont olyan hidegen és érzelemmentesen, mint a fegyver, amit Rixon rám fogott. - Nem, nem öllek meg. Feláldozlak. – A szája egyik sarka felkunkorodott. – Hatalmas különbség. Megpróbáltam elfutni, de perzselő tűz lobbant, és a testem nekivágódott a falnak. Mindenhol fájt, és nyitottam a számat, hogy sikítsak, de túl késő volt. Egy láthatatlan takaró ráncai között fulladoztam. Figyeltem Rixon mosolygó arcát, ami el-elúszott a szemeim előtt, amíg én hasztalan a takarót markolásztam. A tüdőm megtelt, fenyegetőn feszített, és épp mikor már azt hittem, nem bírom tovább, a mellkasom megnyugodott. Rixon válla fölött megláttam Foltot az ajtóban. Próbáltam odakiáltani neki, de a kétségbeesett szükség, hogy levegőt vegyek, szertefoszlott. Vége volt.

25 Fejezet - Nóra? Próbáltam kinyitni a szememet, de noha az agyam közvetítette az üzenetet, a testem nem fogta. Elmosódó hangok jöttek és mentek. Valahol az agyam hátsó részében tudtam, hogy az este meleg, de úgy éreztem, hideg izzadságban fürdök. És még valamiben. Vérben. Az én véremben. - Rendben vagy. – mondta Basso nyomozó, amint felkiáltottam, a hangom fojtottan hangzott. – Itt vagyok. Nem megyek sehová. Maradj velem Nóra. Minden rendben lesz. Próbáltam bólintani, de még mindig úgy éreztem, mintha valahol a testemen kívül léteznék. - A mentősök elvisznek a sürgősségire. Egy kerekes ágyra raktak. Éppen kifelé tartunk Delphic-ből. Pár meleg könnycsepp gurult le az arcomon, és pislogva kinyitottam a szememet. – Rixon. – A nyelvem csúszós volt, a szavak botladozva jöttek ki. – Hol van Rixon? Basso nyomozó szája összeszorult. – Css. Ne beszélj. Karon lőttek. Húst ért. Szerencséd volt. Minden rendben lesz. - Scott? – mondtam, mindenre visszaemlékezve. Próbáltam felemelkedni, de rájöttem, hogy le vagyok szíjazva. – Scott-ot kihozták?

- Scott veled volt? - A villanyszekrény mögött. Megsérült. Rixon őt is meglőtte. Basso nyomozó a mentő oldalához lépve ráordított az egyik egyenruhás tisztre, aki magához tért és közelebb lépett. – Igen, Uram, nyomozó? - Azt mondja, Scott Parnell a mechanikai szobában volt. A tiszt megrázta a fejét. – Átkutattuk a szobát. Senki más nem volt ott. - Hát akkor kutassák át megint! – üvöltötte Basso nyomozó Delphic kapui felé hadonászva. Hozzám fordult. – Ki a fene az a Rixon? Rixon. Ha a rendőrség senki mást nem talált a mechanikai szobában, akkor megszökött. Odakint volt valahol, valószínűleg távolról figyelt, a második esélyét várva. Basso nyomozó kezéért nyúltam és megragadtam. – Ne hagyjon egyedül. - Senki sem fog egyedül hagyni. Mit tudsz mondani erről a Rixon-ról? A kerekes ágy végigzötykölődött a parkolón keresztül, és a mentősök beemeltek a mentőautó hátuljába. Basso nyomozó felhúzta magát, mellettem foglalt helyet. Alig vettem észre; a figyelmem más irányba terelődött. Beszélnem kellett Folttal. Beszélnem kell neki Rixon-ról… - Hogy néz ki? Basso nyomozó hangja térített magamhoz. - Ott volt. Tegnap este. Ő kötözte meg Scott-ot a kocsija hátuljában. - Az a fickó lőtt meg? - Basso nyomozó a rádiójába beszélt. - A gyanúsított neve Rixon. Magas és vékony, fekete hajú. Sólyom orral. Húsz év körüli, plusz-mínusz. - Hogy talált meg? - Az emlékeim csak lassan kerültek a helyükre és emlékszem, hogy láttam Foltot belépni a mechanikai szoba ajtaján. Csak egy másodperc töredékéig, de ott volt. Biztos voltam benne. Hol van most? Hol van Rixon? - Névtelen bejelentő. A telefonáló azt mondta, hogy a szerviz szobában talállak, a Végzet Alagútjában. Valószínűtlennek tűnt, de nem tudtam semmibe venni. Azt is mondta, gondoskodik a srácról, aki meglőtt. Azt hittem Scott-ra célzott, de te azt mondod, Rixon volt a felelős. Nem mondanád el, mi folyik itt? Kezdve a srác nevével, aki fedezett, és hogy hol találom. Órákkal később, Basso nyomozó lelassított az út széle mellett a parasztház előtt. Hajnal kettő felé járt, és az ablakok visszatükrözték a csillagtalan eget. Elengedtek a sürgősségiről, megtisztítva és bekötözve. Míg a kórház személyzete beszélt anyámmal telefonon, én nem. Tudtam, hogy beszélnem kell majd vele előbb vagy utóbb, de a kórház sürgés-forgása nem tűnt a megfelelő helynek, és nemet intettem a fejemmel, mikor az ápolónő felém tartotta a telefont. A vallomásomat is elmondtam a rendőrségnek. Biztos voltam benne, hogy Basso nyomozó azt hiszi, hallucináltam, mikor Scott-ot láttam a mechanikai szobában. Abban is biztos voltam, hogy azt hiszi, információkat tartok vissza Rixon-ról. Ez utóbbiban igaza volt, de még ha el is mondok minden Basso nyomozónak, akkor sem találja meg Rixon-t. Folt viszont nyilvánvalóan megtalálta … vagy legalábbis tudatta, hogy az a terve. De ezen kívül nem tudtam semmit. A torkomban dobogott a szívem, mióta elhagytuk Delphic-et, azon tépelődve, hol lehet Folt, és hogy mi történt, miután elájultam. Kiszálltunk az autóból és Basso nyomozó az ajtóhoz kísért. - Köszönet még egyszer. - mondtam neki. - Mindenért. - Hívj, ha kellek. Bent felkapcsoltam a villanyt. A fürdőszobában kihámoztam magamat a ruháimból, amiben igencsak hátráltatott, hogy a bal karom felső része be volt bugyolálva. A félelem és ijedtség csípős szaga friss volt a ruháimon, otthagytam őket a padlón egy kupacban. Miután műanyagba csomagoltam a kötésemet, bemásztam a gőzölgő zuhany alá. Ahogy a meleg víz végigdübögött rajtam, ma esti jelenetek villantak át az agyamon. Úgy tettem, mintha a meleg víz elmoshatná mindet, mindent magával víve a lefolyón át. Vége. Mindennek. De egy dolgot nem tudott elmosni. A Fekete Kezet. Ha nem Folt volt a Fekete Kéz, akkor ki? És hogy tudhatott róla ilyen sokat Rixon, egy bukott angyal? Húsz perccel később, megtörölköztem és lehallgattam az otthoni telefon üzeneteit. Egy hívás az Enzo’s-ból, azt tudakolva, hogy tudok-e ma este dolgozni. Egy haragos hívás Vee-től, követelve, hogy mondjam meg, hol vagyok. A rendőrség kitette a parkolóból és lezárta a vidámparkot… de anélkül, hogy személyesen is biztosították volna arról, hogy jól vagyok és megkérték volna, hogy menjen haza és maradjon otthon? A hívást kiabálva fejezte be: - Ha kihagytam valami tuti bulit, igazán mérges leszek! A harmadik üzenet egy ismeretlen számról jött, de felismertem Scott hangját, amint megszólalt. - Ha beszélsz a rendőrségnek erről az üzenetről, én már rég elmentem, mire lenyomoznak. Csak még egyszer el akartam mondani, hogy sajnálom. - Elhallgatott, a hangjából hallottam, hogy lassan elmosolyodott. - Mivel tudom, hogy halálra aggódtad magad miattam, gondoltam tudatom veled, hogy gyógyulok, és jobb leszek, mint

valaha. Köszi a tanácsot a, öö, az egészségemmel kapcsolatban. Egy picurka mosoly tört fel belőlem, és az ismeretlen dolgok súlya enyhült. Scott végül rendben volt. - Örülök, hogy megismertelek, Nóra Grey. Ki tudja. Talán nem ez az utolsó alkalom, hogy hallasz felőlem. Talán a jövőben is keresztezik egymást az útjaink. - Újabb szünet. - Még egy dolog. Eladtam a Mustang-ot. Túl feltűnő. Ne legyél túl izgatott, de vettem neked valamit a fennmaradó pénzből. Hallottam, hogy szemet vetettél egy Volkswagen-re. A tulaj holnap viszi. Kifizettem egy teljes tank üzemanyagot, szóval bizonyosodj meg róla, hogy leszállítja. Az üzenet véget ért, de még mindig a telefont bámultam. A Volkswagen? Nekem? Kábult voltam az örömteli és zavarba ejtő meglepetéstől. Egy autó. Scott vett nekem egy autót. Hogy viszonozzam a szívességet töröltem az üzenetet, eltüntetve ezzel minden bizonyítékát, hogy valaha is hívott. Ha a rendőrség megtalálja Scottot, az nem miattam lesz. Egyébként is, valahogy nem hittem, hogy megtalálják. Telefon a kézben, felhívtam anyámat. Nem halogatom tovább. Ma este közel jártam a halálhoz. Jobbá teszem az életem, kipucolom és tiszta lappal kezdek, és most fogom megtenni. Ez a hívás volt az egyetlen dolog, ami még az utamban állt. - Nóra? - vette fel ijedt hangon. - Megkaptam a nyomozó üzenetét. Máris megyek haza. Veled minden rendben? Mondd, hogy minden rendben! Remegve vettem levegőt. - Most már igen. - Ó, kicsim, annyira szeretlek. Tudod, igaz? - zokogott. - Tudom az igazat. Szünet. - Tudom az igazat, hogy mi történt valójában tizenhat évvel ezelőtt. - mondtam jobban érthetően. - Miről beszélsz? Már majdnem otthon vagyok. Nem tudtam abbahagyni a remegést, mióta a nyomozóval beszéltem. Egy roncs vagyok, teljesen roncs. Van valami fogalmad róla, hogy ki lehetett ez a fickó… Rixon? Mit akart tőled? Nem értem, hogy rángattak ebbe bele. - Miért nem mondtad el csak egyszerűen? - suttogtam, a szemeim csordultig teltek könnyel. - Kicsim? - Nóra. - Többé már nem vagyok kislány. - Mindvégig hazudtál nekem. Minden alkalommal, mikor kiakadtam Marcie-ra. Minden alkalommal, mikor a Millar-okon nevettünk, amiért hülyék és gazdagok és tapintatlanok… - A hangom elcsuklott. Korábban eltöltött a harag, de most nem tudtam, hogyan is érezzek. Felzaklatva? Kimerülten? Elveszetten ebben az összevisszaságban? A szüleim szívességet tettek Hank Millar-nak, hogy összejöttek, de nyilvánvalóan megszerették egymást… és engem. Működővé tettük a dolgokat. Boldogok voltunk. Az apám elment, de még mindig gondol rám. Még mindig törődik velem. Azt akarná, hogy tartsam együtt a családunkat, ami maradt belőle ahelyett, hogy elfutok az anyám elöl. Én is ezt akartam. Beszívtam a levegőt. - Amikor hazaért, beszélnünk kell. Hank Millar-ról. Megmikróztam egy bögre meleg csokoládét és a szobámba vittem. Az első reakcióm a félelem volt, amiért egyes egyedül voltam a parasztházban, a tudattal, hogy lehet, hogy Rixon szabadon mászkál. A második reakcióm a csendes nyugodtság volt. Nem tudom megmondani miért, de tudtam, hogy biztonságban vagyok. Próbáltam visszaemlékezni, mi történt a mechanikai szobában, mielőtt elvesztettem az eszméletemet. Folt besétált a szobába… És aztán fogalmam sincs. Ami idegesítő volt, mert éreztem, hogy van még más is. Elérhetetlen távolba táncolt, de tudtam, hogy fontos. Egy idő után feladtam a próbálkozást, hogy felidézzem az emléket, és a gondolataim vettek egy éles, figyelmeztető fordulatot. A biológiai apám élt. Hank Millar adott nekem életet, aztán lemondott rólam, hogy megvédjen. Ebben a pillanatban nem vágytam rá, hogy beszéljek vele. Túl fájdalmas még csak gondolni is arra, hogy közelítsek hozzá. Beismerés lenne, hogy ő az apám, és azt nem akartam. Így is elég nehéz volt apám arcát megtartani az emlékeimben; nem akartam lecserélni ezt a képet vagy még gyorsabban engedni elenyészni, mint ahogy már amúgy is. Nem, hagyom Hank Millar-t, ott ahol van… távol. Eltűnődtem, hogy vajon egy nap meggondolom-e majd magam, de a lehetősség megrémisztett. Nem is a tény, hogy egy teljesen másik életet rejtettel el előlem, hanem hogy ha egyszer felfedem, az aktuális életem örökre megváltozna. Egyáltalán nem vágytam rá, hogy tovább rágódjak Hank-en, de egy dolog még mindig nem passzolt. Hank gyermekként elrejtett, hogy megvédjen Rixon-tól, mert lány voltam. De mi van Marcie-val? Az én… húgommal? Ugyanannyira a vére, mint én. Akkor őt miért nem rejtette el? Próbáltam kitalálni az okát, de nem volt rá válaszom. Épp összegömbölyödtem a takaró alatt, amikor kopogtak az ajtón. A bögre csokoládét az éjjeliszekrényre tettem. Nem volt túl sok ember, aki ilyen késő este beugrana. Lesétáltam a földszintre és kikémleltem a kukucskálón. De nem volt szükségem a kukucskálóra, hogy meggyőződjek arról, ki áll a másik oldalon. Tudtam, hogy Folt az, mert a szívem össze-vissza vert.

Kinyitottam az ajtót. - Te mondtad el Basso nyomozónak, hogy hol talál. Te állítottad le Rixon-t, hogy lelőjön. Folt sötét szemei engem méregettek. Egy fél pillanatra egy sor érzelmet láttam lejátszódni bennük. Kimerültség, aggodalom, megkönnyebbülés. Rozsda, vattacukor és állott víz szaga volt és tudtam, hogy a közelben volt, mikor Basso nyomozó megtalált az elvarázsolt kastély szívében. Ott volt egész idő alatt, megbizonyosodott róla, hogy biztonságban vagyok. Átölelt és szorosan tartott, magához szorított. - Azt hittem, későn értem. Azt hittem, meghaltál. Belemarkoltam a pólója elejébe és a fejemet nekidöntöttem a mellkasának. Nem érdekelt, hogy sírok. Biztonságban voltam, és Folt itt volt. Semmi más nem számított. - Hogy találtál meg? - kérdeztem. - Gyanítottam egy ideje, hogy Rixon az. - mondta csendesen. - De biztosra kellett mennem. Felnéztem. - Tudtad, hogy Rixon meg akar ölni? - Folyamatosan voltak erre utaló jelek, de nem akartam hinni nekik. Rixon és én barátok voltunk… - Folt hangja rekedt volt. - Nem akartam elhinni, hogy átvágna. Mikor az őrangyalod voltam, éreztem, hogy valaki meg akar téged ölni. Nem tudtam, hogy ki, mert óvatos volt. Nem gondolt folyamatosan a megölésedre, szóval nem sikerült sokat megtudnom. Tudtam, hogy egy ember nem tudná ilyen gondosan elfedni a gondolatait. Ők nem tudják, hogy a gondolataikkal mindenféle információt adnak át az angyaloknak. Időnként villanásnyi belátást engedett. Apró dolgok arra késztettek, nézzek rá Rixon-ra, annak ellenére, hogy nem akartam. Összehoztam Veevel, így közelebbről figyelhettem. Meg azért is, hogy ne adjak okot arra, hogy azt gondolja, rajta vagyok. Tudtam, hogy az egyetlen ok, amiért megölne téged, az emberi test, szóval elkezdtem beleásni magam Barnabas múltjába. Ekkor fedeztem fel az igazságot. Rixon két lépéssel előttem járt, de biztosan akkor jöhetett rá, mikor tavaly lenyomoztalak és beiratkoztam az iskolába. Ugyanannyira fel akart áldozni téged, mint amennyire én. Megtett mindent, hogy meggyőzzön, mondjak le Enoch Könyvéről, így én nem ölnélek meg, és ő megtehetné. - Miért nem mondtad el, hogy megpróbált megölni? - Nem tudtam. Kirúgtál, mint őrangyal. Fizikailag nem léphettem közbe az életedbe, ha a biztonságodról volt szó. Az arkangyalok megakadályoztak, amikor csak megpróbáltam. De találtam egy módot, hogy kikerüljem őket. Felfedeztem, hogy meg tudom mutatni neked az emlékeimet, mikor alszol. Próbáltam tudatni veled, hogy rá kell jönnöd, hogy Hank Millar a biológiai apád, és Rixon hűbérese. Tudom, hogy azt hitted elhagytalak, mikor a legjobban volt rám szükséged, de sosem adtam fel, hogy módot találjak rá, hogyan figyelmeztesselek Rixon-ra. – A szája széle felfelé rándult, de csak a fáradtságtól. – Még akkor sem, mikor blokkoltál. Rájöttem, hogy visszatartottam a lélegzetemet és lassan kiengedtem. - Hol van most Rixon? - A pokolra küldtem. Soha nem jön vissza. – Folt egyenesen előre bámult, a szemei ridegek, de nem mérgesek. Csalódottak, talán. Más véget kívántak. De mindezek ellenére gyanítottam, hogy jobban szenved, mint amennyire mutatja. Az egyetlen embert, aki mindvégig mellette állt, a legjobb barátját vetette örök sötétségbe. - Sajnálom. – suttogtam. Egy pillanatig csendben állt, mindketten a Rixon végzetéről alkotott saját elképzelésünket játszottuk le fejben. Nem láttam a saját szememmel, de a kép, amit felidéztem annyira borzalmas volt, hogy rögtön megborzongtam tőle. Végül Folt szólalt meg a fejemben. Szófogadatlan voltam, Nóra. Amint az arkangyalok rájönnek, értem jönnek. Igazad volt. Nem igazán érdekel, ha szabályt kell szegnem. Őrült késztetést éreztem, hogy kitoljam Foltot az ajtón. Szófogadatlan? Ez az első hely, ahol az arkangyalok keresnék. Szándékosan gondatlan? – Megőrültél? – mondtam. - Megőrülök érted. - Folt! - Ne aggódj, van időnk. - Honnan tudod? Egy lépést hátratántorodott, a keze a szívén. – Bizalmatlanságod sértő. Csak még komorabban néztem rá. – Mikor? Mikor nem fogadtál szót? Ma este. Beugrottam ide, hogy meggyőződjek a biztonságodról. Tudtam, hogy Rixon Delphic-ben volt, és amikor megláttam az üzenetet a pulton, hogy elmentél, tudtam, hogy lépni fog. Hátat fordítottam az arkangyaloknak és utánad mentem. Ha nem teszem, angyalom, fizikailag nem léphettem volna közbe. Rixon nyert volna. - Köszönöm. – suttogtam. Folt szorosabban tartott. Az ölelésében akartam maradni és minden mást semmibe venni, csak az erős, szilárd testét érezni, de maradtak még kérdések, amik nem várhattak. - Ez azt jelenti, hogy nem vagy többé Marcie őrangyala? – kérdeztem. Éreztem, hogy Folt mosolyog. – Magánvállalkozó lettem. Én választom az ügyfeleimet, és nem fordítva. - Engem miért rejtett el Hank Millar és Marcie-t miért nem? – A fejemet a pólójába fúrtam, így nem

láthatta a szemeimet. Nem érdekelt Hank. Egyáltalán. Semmit nem jelentett számomra, és mégis, a szívem egy titkos szegletében azt akartam, hogy ugyanannyira szeressen, mint Marcie-t. Én is a lánya vagyok. De csak annyit láttam, hogy Marcie-t választotta helyettem. Engem elküldött, érte pedig rajongott. - Nem tudom. – Annyira halk volt, hogy hallottam, ahogy lélegzik. – Marcie-nak nincs olyan jele, mint neked. Hank-nek van, és Chauncey-nek is volt. Nem hinném, hogy ez véletlen egybeesés, angyalom. A szemem a jobb csuklóm belső oldalára siklott, a sötét vonalra, amit az emberek gyakran hegnek hisznek. Mindig is azt gondoltam, hogy az anyajegy egyedi. Amíg nem találkoztam Chauncey-val. És most Hank-el. Volt egy olyan érzésem, hogy a jel többet jelent, minthogy biológiailag Chauncey vérvonalához köt, és a gondolat megrémített. - Velem biztonságban vagy. – mormolta Folt, a karjaimat simogatva. Egy pillanatnyi csend után azt mondtam: - Hová fog ez vezetni? - Együtt leszünk. – Kérdőn felvonta a szemöldökét és keresztbe tette az ujjait, mint aki szerencsét kíván. - Sokszor veszekszünk. – mondtam. - Sokszor ki is békülünk. – Folt a kezemért nyúlt és az ujja hegyéről a tenyerembe ejtette apám gyűrűjét és ráhajtotta az ujjaimat. Megcsókolta az ujjperceimet. – Hamarabb vissza akartam adni, de nem volt kész. Kinyitottam a kezemet és feltartottam a gyűrűt. A szív ott volt belegravírozva a belső oldalán, de most két név volt vésve a két oldalára: NÓRA és JEV. Felnéztem. – Jev? Jev az igazi neved? - Senki sem hívott így már nagyon régóta. – Végigsimította az ujját az ajkamon, engem figyelve a lágy fekete szemeivel. Meleg és sürgető vágy öntött el. Látszólag Folt is ugyanezt érezte, mert bezárta az ajtót és ráfordította a zárat. Lekapcsolta a nagy lámpát és a szoba sötétségbe borult, egyedül a sötétítőkön átszűrődő holdfény világított. Egyszerre néztünk a kanapéra. - Anyám mindjárt hazaér. – mondtam. – Hozzád kellene mennünk. Folt egyik kezét végigfuttatta borostás állán. - Vannak szabályaim arra, hogy kit viszek oda. Igazán kezdtem unni ezt a választ. - Ha odavinnél, meg kellene ölnöd? – tippeltem, küzdöttem a késztetéssel, hogy bosszankodjak. – Ha egyszer ott járok, többé nem mehetek el? Folt egy pillanatig engem tanulmányozott. Aztán belenyúlt a zsebébe, letekert egy kulcsot a csomójáról és belecsúsztatta a pizsama felsőm első zsebébe. - Ha egyszer ott jársz, folyamatosan vissza kell térned. Negyven perccel később felfedeztem, hogy melyik ajtót nyitja a kulcs. Folt beállt a Delphic vidámpark üres parkolójába a Jeep-el. Kéz a kézben vágtunk át a parkolón, egy hűvös nyári szellő a hajamat az arcomba kuszálta. Folt kinyitotta a csikorgó kaput, tartotta, amíg átmentem. Delphic teljesen más érzetet keltett a tömeg zaja és a karneváli fények nélkül. Egy csendes, elszigetelt, mágikus hely volt. Egy eldobott szódásdoboz zörgött a járdán, ahogy a szellő fújta. A sétányon maradva, a szememet a fekete égbe emelkedő Arkangyal sötét vázán tartottam. A levegőnek eső szaga volt. Vihar távoli hangja morajlott felettünk. Épp az Arkangyalnak északra, Folt lehúzott az ösvényről. Felmásztunk egy közüzemi viskó lépcsőin. Kinyitotta az ajtózárat, pont mikor eleredt a járdán táncoló, dobogó eső. Az ajtó lendülve bezárult mögöttem, viharos sötétségbe borítva minket. A park hátborzongatóan csendes volt, kivéve az eső folyamatos rat-a-tatázását, ahogy a tetőre csöpögött. Éreztem, ahogy Folt megmozdul mögöttem, a kezei a derekamon, a hangja lágyan szólt a fülemben. - Delphic-et a bukott angyalok építették, és ez az egyetlen hely, aminek a közelébe sem jönnek az arkangyalok. Csak te meg én vagyunk ma este, angyalom. Megfordultam, elmélyültem a teste melegében. Folt egy ujjal megemelte az államat és megcsókolt. A csók meleg volt és kellemes bizsergést ébresztett bennem. A haja nyirkos volt az esőtől, és éreztem a szappan gyenge illatát. A szánk összeért, a bőrünk sima volt az esőtől, ami az alacsony mennyezetről csöpögött, kicsi, hideg tűszúrásokkal szórva meg bennünket. Folt kezei beborítottak, olyan intenzitással tartottak, amitől még jobban össze akartam olvadni vele. Lecsókolta az esőt az alsó ajkamról, és a számon éreztem, hogy mosolyog. Félreseperte a hajamat és megcsókolt a kulcscsontom alatt. Megharapta a fülemet, aztán a vállamba mélyesztette a fogait. Beakasztottam az ujjaimat a derékszíjába, közelebb húztam. Folt a vállam hajlatába temette az arcát, a kezei a hátamra feszültek. Halkan felsóhajtott. – Szeretlek. – mormogta a hajamba. – Boldogabb vagyok most, mint emlékeim szerint valaha is. - Milyen megható. – Egy mély hang jött a viskó sötétebb részéből, a fekete faltól. – Kapjátok el az angyalt. Egy maroknyi túlságosan is magas fiatal férfi, kétségtelenül Nephilim, jött elő a sötétből, körbevették

Foltot, hátracsavarták a karjait. Zavaromra, Folt ellenállás nélkül hagyta. Mikor elkezdek velük harcolni, szaladj el, üzente Folt gondolatban, és rájöttem, azért halogatta a harcot, hogy beszélhessen hozzám, hogy segítsen nekem kijutni. Elterelem a figyelmüket. Fuss. Vidd a Jeep-et. Emlékszel, hogy lehet kulcs nélkül elindítani? Ne menj haza. Maradj a Jeep-ben, amíg megtalállak… A férfi, aki a viskó sötétjében maradt és a többieknek parancsolt, előrelépett egy homályos fénysugárba, ami a viskó számos repedéseinek egyikén szűrődött át. Magas volt, sovány, jóképű, természetellenesen fiatalnak nézett ki a korához képest, és kifogástalanul volt öltözve, egy fehér galléros pólóba és vasalt gyapjú nadrágba. - Mr. Millar. - suttogtam. Nem tudtam elképzelni, hogy máshogy is hívhatnám. Hank túl közvetlen; az Apa pedig undorítóan meghittnek tűnt. - Had mutatkozzak be rendesen. - mondta. - Én vagyok a Fekete Kéz. Jól ismertem apádat, Harrison-t. Örülök, hogy most nincs itt és nem látja, ahogy megalázod magad egy ördögfiókával. - A fejét csóválta. - Nem az a lány lett belőled, akinek gondoltalak, Nóra. Lepaktálni az ellenséggel, gúnyt űzni a származásodból. Úgy hiszem még fel is robbantottad az egyik Nephilim menedékemet tegnap este. De nem baj. Ezt meg tudom bocsájtani. Jelentőségteljesen elhallgatott. - Mondd, Nóra, te ölted meg az én drága barátomat, Chauncey Langeais-t?