Scott Westerfeld CSÚFOK. regény. konyvfanoknak

Scott Westerfeld

CSÚFOK regény konyvfanoknak

Scott Westerfeld A mű eredeti címe: Uglies Fordította: Bosnyák Viktória A borítót tervezte: Balogh József Originál English language edition Copyright © 2005 by Simon & Schuster Published by arrangement with Simon Pulse, an imprint of Simon & Schuster Children's Division

Tizenkét éves kortól ajánljuk © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2007–ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551–132, Fax: (62) 551–139

1. rész ÁTVÁLTOZÁS

Hát nem jó az, ha gondoskodunk róla, hogy egy társadalom csupa szép emberből álljon? –idézi a The New York Times Jang Jüant

Újszéphely A kora nyári ég macskahányás–színű volt. Persze csak ha az ember egy ideig lazacos macskaeledellel eteti a cicáját, hogy a rózsaszínek stimmeljenek – gondolta Tally. A sebesen vonuló, az erős széltől pikkelyessé gyűrődött felhők valóban egy kissé halszerűnek tűntek. A mélykék éjszaka úgy kukucskált be a lyukakon feneketlenül és hidegen az elhaló fényben, mint egy tótágast álló óceán. Bármely más nyáron tetszett volna neki egy ilyen naplemente. De amióta Peris szép lett, többé semminek sem örült. Pocsék dolog, ha az ember elveszti a legjobb barátját, akár csak három hónapra és két napra is. Tally Youngblood a sötétedésre várt. Ablakából átlátott Újszéphelyre. A bulitornyok fényei már kigyúltak, égő fáklyák kígyózó sora pislákolva jelezte a parkok sétaútjait. Néhány hőlégballon az egyre sötétebb rózsaszín égen igyekezett elszabadulni kötele végéről, miközben utasaik biztonsági csillagszórókkal lődöztek más hőlégballonokra és az arra szálló siklóernyőzőkre. Úgy szökött át a nevetés és a zene a vízen, mint a tökéletesen eldobott kacsázó kavics, s épp annyira sértette Tally idegeit, mint egy éles kődarab.

A város szélén, ott, ahol a folyó fekete oválisban keríti körül a házakat, minden sötétségbe borult. Az összes csúf ágyban volt már. Tally levette az azonosító gyűrűjét és így szólt: – Jó éjt! –Szép álmokat, Tally! – felelt a szoba. Elrágott egy fogkefe–tablettát, belebokszolt a párnáiba, és bedugott a takaró alá egy régi, hordozható fűtőtestet – olyat, amelyik nagyjából annyi meleget ad, mint egy Tally méretű, alvó ember. Aztán kimászott az ablakon. Odakint, mivel az éjszakai ég végre szénfeketévé sötétedett, mindjárt jobban érezte magát. Talán hülyeség volt a terve, de bármi jobb volt, mint még egy éjszakát ébren, önsajnálattal tölteni az ágyban. Az ismerős, zöldellő ösvényen a vízpart felé haladva könnyű volt azt képzelnie, hogy Peris osonva követi, miközben elfojtottan nevetgél, készen arra, hogy egész éjjel az újszépek után kémkedjenek. Együtt. Ők ketten már tizenkét évesen – amikor úgy tűnt, sosem fog számítani az a három hónap korkülönbség kettőjük között–rájöttek, hogyan verhetik át a felügyelő tanárokat. − Örök barátság – motyogta Tally, miközben végigsimított a jobb tenyerén levő kicsiny hegen. A víz ott csillogott a fák lombja közt, s a lány hallotta az arra járó siklóhajó által felvert, aprócska hullámok csobogását. Leguggolt és megbújt a nád közt. A nyár

mindig a legjobb alkalom volt a felderítő expedíciókra. A fű magasra nőtt, sosem volt hideg, s nem kellett másnap ébren maradnia az iskolában. Peris persze most már akkor kel, amikor csak akar. Ez a szépség egyik előnye. Öreg, zömök híd ívelt át a víz felett. Hatalmas vasváza fekete, mint az ég. Olyan régen épült, hogy saját súlyát tartotta, lebegő merevítők segítsége nélkül. Egymillió év múlva, amikorra a város többi része porrá válik, a híd valószínűleg még mindig állni fog, mint egy megkövesedett csontváz. Újszéphely más hídjaival ellentétben a régi híd nem tudott beszélni, vagy ami ennél lényegesebb: jelenteni az illetéktelen behatolókat. A híd azonban hal Igatagsága ellenére is mindig bölcsnek tűnt Tally szemében, mint egy néma, sokat megélt, ősöreg fa. Szeme már tökéletesen megszokta a sötétséget, s csak másodpercekbe telt, hogy megtalálja a szokásos kőhöz kötött damilt. Megrántotta, s hallotta, ahogy a kötél becsapódik a vízbe a híd lábánál, ahová a múltkor eldugta. Addig húzta, míg a láthatatlan damil végén meg nem jelent a vizes, megcsomózott kötél. A másik vége még mindig oda volt kötve a híd vázához. Tally megfeszítette a kötelet, és egy dobással ráhurkolta a szokásos fára. Még egyszer le kellett buknia a fűbe, amikor egy újabb siklóhajó ment el a közelben. A fedélzeten táncolók nem

vették észre a híd és a part között feszülő kötelet. Sosem vették észre. Az újszépek mindig túl jól szórakoztak ahhoz, hogy fura apróságok feltűnjenek nekik. Amikor a siklóhajó fényei elhalványultak, Tally teljes súlyával nekifeküdt a kötélnek, hogy kipróbálja. Egyszer előfordult, hogy leoldódott a fáról, és ő meg Peris ott himbálódzott a folyó fölött, mielőtt belepottyantak volna a hideg vízbe. Az emlék mosolyt csalt az arcára, s érezte, hogy szívesebben volna azon az expedíción, csuromvizesen és vacogva Perisszel, mint ma éjjel szárazon és nem fázva, de egyedül. Felhúzódzkodott a kötélen a sötét hídra, majd átlopakodott a vasvázon Újszéphelyre. Abból az egyetlen üzenetből, amit volt szíves küldeni, amióta szép lett, tudta, hol lakik Peris. A címet nem adta meg, de Tally megfejtette a véletlenszerűnek tűnő számsort az üzenet végén. A kód egy Garbó Palota nevű helyre utalt a város dombos részén. Nem lesz könnyű odajutni. Felfedezőútjaikon Tally és Peris mindig a vízpart közelében maradtak, ahol a növényzet és Csúfszállás sötét körvonalai megkönnyítették az elrejtőzést. Ezúttal azonban Tally a sziget közepe felé tartott, ahol egész éjjel virágokkal feldíszített kocsik és mulatozók hada népesítette be az utcákat. A Perishez hasonló vadonat–újszépek mindig odagyűltek, ahol a legőrületesebb volt a buli.

Tally megjegyezte az útvonalat, de ha csak egyszer is rossz helyen fordul be, neki annyi. Azonosító gyűrűje nélkül a járművek számára láthatatlan. Úgy átmennének rajta, mintha ott sem volna. Itt persze Tally semmi sem volt. Vagy ami még annál is rosszabb: csúf volt. Mégis abban reménykedett, hogy Peris nem így látja majd. Az nem lehet, hogy ilyennek lássa őt. Tallynek fogalma sem volt, mi történne, ha elkapnák. Ez nem olyan, mintha lebukna, amiért „elfelejtette" az azonosító gyűrűjét. Nem olyan, mint mikor lógott az órákról vagy egy trükkel rávette a házat, hogy a megengedettnél hangosabban játssza a kedvenc zenéjét. Olyanokat mindenki csinál, és mindenki lebukik. De ő és Peris arra mindig nagyon vigyáztak, nehogy elkapják őket egy ilyen felderítő expedíción. Átkelni a folyón nem piti húzás. Most már azonban késő ezen rágódni. Különben is, mit tehetnek vele? Három hónap múlva úgyis szép lesz ő is. Tally addig kúszott a folyóparton, míg egy parkhoz nem ért. Ott aztán átiramodott egy sor szomorúfűz takarásába. A fák fedezékében folytatta útját az apró, pislákoló lángok által megvilágított gyalogút mentén. Egy szép pár sétált arra az ösvényen. Tally megdermedt ijedtében, ők azonban nem gyanakodtak. Olyan mélyen bámultak egymás szemébe, hogy nem

vették észre a sötétben guggoló lányt. Tally hangtalanul figyelte, ahogy eltávolodnak, miközben elárasztotta a forróság, melyet minden alkalommal érzett, amikor szép arcot látott. Még olyankor is kénytelen volt megbámulni őket, amikor Perisszel együtt kémkedtek utánuk a sötétben, azon röhögéséivé, hogy milyen hülyeségeket mondanak, és miket művelnek. Volt valami mágikus azokban a hatalmas, tökéletes szemeikben, valami, ami miatt kénytelen volt odafigyelni rájuk, bármit is mondtak, megvédeni őket minden veszélytől és boldoggá tenni őket. Hiszen olyan ... szépek voltak. A pár eltűnt a következő kanyarban, Tally pedig igyekezett elhessegetni az érzelgős gondolatokat. Nem bámészkodni jött. Betolakodó volt. Betörő. Egy csúf. És célja volt. A park egészen a városig húzódott. Fényes, fekete folyóként kanyargott a bulitornyok és a házak között. Néhány percnyi kúszás után megriasztott egy fák közé bújt párt (persze mi másra való egy park), de a sötétben nem láthatták az arcát, így csak csúfondárosan utánaszóltak, miközben ő valami bocsánatkérést motyogva elhúzta a csíkot. Ő sem látott túl sokat belőlük, csak összegabalyodott tökéletes lábaikat és karjaikat. Aztán elért a park végébe, néhány háztömbnyire a helytől, ahol Peris lakott. Tally kikukucskált a csüngő indák függönye mögül. Messzebbre jutott, mint ameddig Perisszel valaha is

elmerészkedtek, és jóval messzebb, mint tervezte. A forgalmas, kivilágított utcákon esélye sem volt elbújni. Megérintette az arcát, érezte széles orrát és keskeny ajkait, túl magas homlokát és kócos, göndör hajzuhatagát. Elég kilépnie a bokor mögül, és észreveszik. Úgy érezte, mintha az arca égne a lámpafényben. Mit keres itt? Csúfszállás sötétjében kellene várnia a sorára. Neki azonban látnia kell Perist, beszélnie kell vele. Nem tudta biztosan, hogy miért is, csak azt, hogy agyára ment az ezernyi képzeletbeli beszélgetés, amit elalvás előtt magában folytatott a fiúval estéről estére. Kicsi koruk óta minden napjukat együtt töltötték, most pedig... semmi. Ha csak néhány percet beszélgethetnének, abba tudná hagyni a társalgást a képzeletbeli Perisszel. Három perc elég lenne három hónapra. Körülnézett az utcán. Udvarokat keresett kétoldalt, melyeken keresztülfuthat, és sötét kapualjakat, ahol meghúzódhat. Úgy érezte magát, mint a sima sziklafallal szembenéző sziklamászó, aki repedések és fogódzók után kutat. Kissé alábbhagyott a forgalom, ő pedig a jobb tenyerén lévő sebhelyet dörzsölgetve várakozott. Végül nagyot sóhajtott és ezt suttogta: – Örök barátság – majd kilépett a fényre. Jobbról robbanásszerű zajt hallott, erre visszaugrott a sötétbe, és belegabalyodott a kúszónövényekbe. Térdre

esett a puha földön, s néhány másodpercig biztos volt benne, hogy lebukott. A hangzavar azonban lüktető ritmussá állt össze. Dobgép dübörgött végig az utcán. Akkora volt, mint egy ház, tucatnyi mechanikus karja csillogott, s mindenféle méretű dobot püfölt. Mögötte egyre dagadt a mulatozó tömeg. Táncoltak a ritmusra, ittak, üres üvegeiket a hatalmas, sebezhetetlen masinához vágták. Elmosolyodott. A mulatozók álarcot viseltek. A maszkok a gép hátulján hullottak ki, hogy minél többen csatlakozzanak a spontán felvonuláshoz. Voltak ott ördögpofák és rémes bohócok, zöld szörnyek és szürke, nagy tojásszemű űrlények, kutyák, macskák és tehenek, csámpásan vigyorgó, vagy krumpliorrú arcok. A menet lassan haladt, Tally pedig visszahúzódott a bokrok közé. A mulatozók egy része olyan közel ment el előtte, hogy orrát megcsapta az üvegeikből áradó, undorítóan édes illat. Egy perccel később, amikor a gép elgörgött egy fél háztömbnyire, Tally előugrott a bokrok közül, és felkapott az útról egy eldobott maszkot. A műanyag puhán simult a kezébe. Még meleg volt attól, ahogy néhány másodperccel korábban megformálódott a gép belsejében. Mielőtt az arcára nyomta volna, észrevette, hogy pontosan olyan macskahányás–rózsaszín, mint a naplemente volt. Turcsi orra volt és két kis rózsaszín füle.

Ahogy az álarc tökéletesen elhelyezkedett a lány arcán, az intelligens ragasztó alkalmazkodott körvonalaihoz. Tally utat tört magának a részeg táncosok között, kijutott a menet túloldalán, majd malacpofásan futott az út szélén a Garbó Palota felé. Örök barátság A fényárban úszó Garbó Palota hatalmas volt és zajos. A két bulitorony közti teret úgy töltötte be, mint két nyúlánk pezsgőspohár közé szorult testes teáskanna. A két torony egy–egy liftaknánál nem szélesebb oszlopon állt. Az épületek feljebb ötemeletnyi, körkörös erkélyekké szélesedtek, melyek zsúfolva voltak újszépekkel. Tally a három épület irányába, felfelé sietett a domboldalban, s álarcán keresztül igyekezett magába szippantani a látványt. Valaki sikoltozva, kalimpálva ugrott ki az egyik toronyból, de az is lehet, hogy ledobták. Tallynek összeszorult a torka, s akarata ellenére végignézte a zuhanást, míg a fiút csupán néhány másodperccel azelőtt, hogy teste szétmállott volna a földön, fel nem fogta a bungeedzsekije. Néhányszor nevetve fel–le rugózott a hámban, mielőtt puhán földet ért, elég közel ahhoz, hogy Tally hallhassa, ahogy kacarászását ideges csuk– lások szakítják meg. Legalább annyira megijedt, mint ő. Tally megborzongott, bár az ugrás alig volt veszélyesebb, mint ott állni a fölé magasodó tornyok árnyékában. A bungeedzseki ugyanolyan emelőkkel

működött, mint a nyurga épületeket tartó, lebegő merevítők. Ha valami oknál fogva hirtelen nem működne ez a sok szép játék, Újszéphely csaknem minden épülete egyszeriben összeomolna. A palota tele volt vadi–újszépekkel, a legrosszabb fajtával, ahogy Peris szokta mondani. Együtt laktak vagy százan egy nagy kollégiumban, mint a csúfok. Csakhogy ebben a kollégiumban nem voltak szabályok. Hacsak nem nevezzük szabálynak azt, hogy Viselkedj idiótán!, Szórakozz! és Csapj zajt! Egy csapat báli ruhás lány torkaszakadtából visongott a tető szélén egyensúlyozva, miközben biztonsági csillagszórókkal lövöldözött az odalent állókra. Narancssárga tűzlabda fütyült el Tally mellett, hűvösen, mint az őszi szél, eloszlatva a körülötte levő sötétséget. – Né, ott egy disznó! – visított valaki odafent. Mindannyian nevettek, Tally pedig megszaporázta lépteit a palota szélesre tárt ajtaja felé. Beküzdötte magát, nem törődve két kifelé jövő szép meglepett pillantásával. Egy nagy buli volt az egész, ahogyan azzal mindig is kecsegtették a csúfokat. Aznap este estélyi ruhát és frakkot viselt az egész társaság. Nevetve mutogattak rá, mintha mindenki mulatságosnak találta volna a malac álarcot, de Tally csak ment, nem adva nekik lehetőséget ennél többre. Persze itt mindig mindenki nevetett. A csúfok bulijaival ellentétben itt sosem volt verekedés, de még vita sem.

Haladt teremről teremre, s igyekezett megkülönböztetni az arcokat anélkül, hogy figyelmét elvonták volna azok a szép, nagy szemek, vagy hogy lesújtotta volna az érzés, hogy ő nem ide való. Percről percre csúnyábbnak érezte magát. Persze nem könnyítette meg a dolgát, hogy aki csak az útjába akadt, kinevette. De ez még mindig jobb volt annál, mint amit akkor tettek volna, ha a valódi arcát látják. Tally azon morfondírozott, hogy vajon felismeri–e egyáltalán Perist. Csak egyszer látta a műtét óta, amikor éppen kijött a kórházból, és az arca még püffedt volt. De hisz olyan jól ismerte a vonásait. Bár Peris azt állította, hogy a szépek teljesen egyformák, ez nem volt igaz. Felfedezőútjaikon láttak néha szépeket, akik ismerősnek tűntek. Mintha egy ismerős csúf idősebb, magabiztosabb, sokkal szebb bátyja vagy nővére lett volna az illető. Valaki, akire az ember egész életében féltékeny lett volna, ha száz évvel korábban születik. Peris nem változhatott meg annyira. − Láttátok a röfit? − A mit?

− Elszabadult egy röfi! Egy emelettel lejjebbről hallatszott a röhögcsélés. Tally megtorpant és fülelt. Egyedül volt a lépcsőházban. A szépek nyilván inkább lifttel járnak.

− Hogy merészelt malacnak öltözve jönni a bulinkra?

Ez egy báli ruhás estély! − Biztosan eltévedt. − Micsoda bunkó, hogy így néz ki! Tallynek gombóc volt a torkában. Az álarc sem volt sokkal jobb, mint a saját arca. Már nem sokáig bújhat mögé. Felrohant a lépcsőn, eltávolodva a hangoktól. Talán ha mozgásban marad, megfeledkeznek róla. Már csak két emelet volt hátra, meg a tető. Perisnek ott kellett lennie valahol. Hacsak nem ment ki az épület mögötti pázsitra, fel egy hőlégballonnal vagy valamelyik bulitoronyba. Vagy az egyik parkba valakivel. Tally a folyosón futtában elhessegette magától ezt a képet, elengedte a füle mellett a maszkjával kapcsolatos vicceket, s megkockáztatta, hogy benézzen minden egyes terembe. Nem talált mást, mint csodálkozó tekinteteket, mutogató ujjakat és szép arcokat. Senki sem tűnt ismerősnek. Perist nem találta sehol. Röfi! Gyere ide, röfi! Hé, itt van! Tally kettesével szedte a lépcsőfokokat, úgy inalt fel a legfelső emeletre. Lihegésétől felforrósodott az álarc belseje, a homlokán izzadság gyöngyözött, a ragasztó csiklandozta, ahogy igyekezett továbbra is megtartani a maszkot. Egy egész csapat követte most már fel a lépcsőn nevetgélve és botladozva.

Ezt az emeletet nem volt ideje átvizsgálni. A folyosóra érve szétnézett. Amúgy sem volt ott senki. Minden ajtó zárva. Néhány szép talán éppen szundikál, hogy ne legyen táskás a szeme. Ha felmegy a tetőre, hogy megnézze, Peris nincs–e ott, csapdába kerül. − Röfi, gyere ide! Röfi! Ideje volt visszavonulót fújni. Nem is állt meg, csak amikor már bent volt a liftben. − Földszint! – parancsolta. Várt, miközben aggódva kukucskált ki a folyosóra, műanyag álarca alatt lihegve. − Földszint! – ismételte el. – Ajtót becsuk! Nem történt semmi. Sóhajtva hunyta le a szemét. Azonosító gyűrű nélkül ő senki. A lift nem hallgat rá. Tudta, hogyan kell átverni a felvonót, de ahhoz idő kellett és egy levélbontó kés. Egyikkel sem rendelkezett. Első üldözője ekkor lépett ki botladozva a lépcsőházból a folyosóra. Tally a lift oldalfalához lapult, s igyekezett láthatatlanná válni. Megérkeztek a többiek is, lihegve és szuszogva, mint a tipikus szépek, akik nincsenek formában. Tally a lift hátsó falán lévő tükörből látta őket. Ez azt jelentette, hogy azok is láthatnák őt, ha odanéznének. − Hová tűnt a röfi?

− Ide gyere, malac! − Talán felment a tetőre?

Egy fiú nesztelenül szállt be a liftbe, s jót mulatott a nyomozó csapaton. Amikor meglátta Tallyt, ugrott egyet ijedtében. − Jesszusom, de megijesztettél! – pislogott hosszú szempilláival, Tally álarcos arcát vizsgálva, majd lenézett a saját frakkjára. − Na ne! Nem frakkos estélyről volt szó? Tallynek elakadt a lélegzete, a szája kiszáradt. − Peris? – suttogta. A fiú közelebbről megnézte. − Ismerlek? Tally kinyújtotta a kezét, de aztán eszébe jutott, hogy a fal mellett kell maradnia. Az izmai görcsöltek a lábujjhegyen állástól. − Peris, én vagyok az. − Röfi! Hol vagy, röfi? Peris a folyosói hang irányába fordult, felvonta a szemöldökét, majd újra Tallyre nézett. − Ajtó becsuk. Tart. – hadarta. Az ajtó a helyére csusszant, Tally pedig előretántorodott. Levette az álarcát, hogy jobban láthassa a fiút. Peris volt az: az ő hangja, az ő barna szeme. A homlokát is úgy ráncolta, mint mindig, amikor zavarban volt. De most olyan szép.

A suliban elmagyarázták, hogy ez milyen hatással van az emberre. Nem számít, hogy tisztában vagy–e az evolúcióval, vagy sem – mindenképpen működik. Mindenkinél. Létezik egy bizonyosfajta szépség, egy olyan szépség, amit mindenki lát. Nagy szemek és duzzadt ajkak, mint egy gyereké; egyenletes, tiszta bőr; szimmetrikus vonások; és ezernyi apró jel. Az ember valahol a gondolatai leghátsó bugyraiban mindig ezeket a jeleket keresi. Akaratlanul is látja őket mindenki, neveltetéstől függetlenül. Egymillió évnyi evolúció az emberi gondolkodás részévé tette. A nagy szemek és az ajkak ezt mondják: fiatal vagyok és sebezhető. Nem bánthatlak, te viszont védj meg engem! A többi pedig ezt üzeni: egészséges vagyok. Tőlem nem kapsz el betegséget.És mindegy, hogy az ember mit gondol valakiről, aki szép, egy része ezt gondolja: ha lennének gyerekeink, azok is egészségesek lennének. Akarom ezt a szép embert... Az iskolában azt mondták, ez a biológia. Mint a szívdobogás. Az ember képtelen nem hinni mindezt, amikor ilyen arcot lát. Egy szép arcot. Egy olyan arcot, mint Perisé. − Én vagyok az – mondta Tally. Peris felvont szemöldökkel hátrált egy lépést. Lepillantott a ruhájára.

Tallyben ekkor tudatosult, hogy fekete, bő akcióruhája van rajta, ami sáros a kötélmászástól és a parkokban való bujkálástól, meg attól, hogy beesett a kúszónövények közé. Peris frakkja éjfekete bársonyból készült, az inge, mellénye és nyakkendője vakítóan fehér. Tally elhúzódott. − Jaj, bocs! Nem akarlak összesározni. − Te meg mit keresel itt, Tally? − Én csak... – nyögte. Most, hogy ott álltak szemtől szemben egymással, nem tudta, mit is mondjon. Az összes képzeletbeli beszélgetés felolvadt a fiú édes, nagy szemeiben. – Tudnom kellett, hogy mi ketten még mindig... Tally kinyújtotta a kezét, koszcsíkok tarkította, sebhelyes tenyerével felfelé. Peris felsóhajtott. Nem nézett sem a lány kezére, sem a szemébe. Azokba a hunyorgó, közel ülő, unalmas barna szemekbe. Olyan semmilyen szemekbe. − Aha – mondta. – Úgy értem, nem tudtál volna várni ezzel, Kancsi? Csúf beceneve furcsán hangzott egy szép szájából. Az persze még furább lenne, ha ő meg Krumpliorrnak nevezné, ahogyan azt naponta százszor is tette azelőtt. Tally nyelt egy nagyot. − Miért nem írtál? − Megpróbáltam. De olyan műdolognak éreztem. Annyira megváltoztam.

− De mi... – mutatott a sebhelyre Tally. − Nézd! – nyújtotta ki a kezét Peris.

Tenyerén a bőr puha volt és tökéletes. − Nem kell keményen dolgoznom és elég okos vagyok, hogy ne történjenek velem balesetek – mondta ez a kéz. Eltűnt a sebhely, melyet közösen ejtettek magukon. − Elvették. − Hát persze, Kancsi. Az egész bőröm új. Tally pislogott. Ez nem jutott eszébe. − Te még mindig olyan gyerekes vagy – ingatta a fejét Peris. − Várják a liftet – mondta a lift. – Le vagy fel? Tally összerezzent a géphang hallatán. − Kérem tartani – mondta Peris nyugodtan. Tally nyelt egyet és ökölbe szorította a kezét. − De a véredet nem cserélték ki. Az közös, bármi történjék is. Peris végre egyenesen az arcába nézett, s bár Tally tartott tőle, legkevésbé sem fintorgott. Sugárzóan elmosolyodott. − Azt tényleg nem. Új bőr? Nagy ügy. Három hónap múlva csak nevetni fogunk ezen az egészen. Hacsak... – Hacsak mi? – nézett fel Tally Peris aggodalommal telt, nagy, barna szemeibe. − Ígérd meg, hogy nem csinálsz több hülyeséget! – kérte Peris. – Mint például azt, hogy idejössz. Olyasmit, ami miatt bajba kerülhetsz. Szépnek akarlak látni.

− Hát persze. − Akkor ígérd meg nekem!

Peris csak három hónappal volt idősebb Tallynél, de a lány a padlót bámulva kisgyereknek érezte magát mellette. − Jól van na, megígérem. Nem csinálok semmi hülyeséget. És ma éjjel sem fognak elkapni. − Rendben. Most vedd fel a maszkod és... – itt elhalkult a hangja. Tally lenézett a földre, ahová az álarc leesett. Miután szemétté vált, a műanyag maszk rózsaszín porrá változott, amit a felvonó szőnyege már kezdett is beszippantani. Némán bámultak egymásra. − Várják a liftet. Le vagy fel? − Peris, megígérem, hogy nem fognak elkapni. Egyetlen szép sem tud olyan gyorsan futni, mint én. Csak vigyél le a... Peris a fejét rázta. − Fel. Tető. A lift megmozdult. − Fel? Peris! Hogy fogok onnan...? − Egyenesen ki az ajtón, egy nagy állvány tele van bungeedzsekikkel. Ott lóg egy csomó, tűz esetére. − Úgy érted, ugorjak le? – Tally gyomra bukfencet vetett, amikor a felvonó megállt. Peris vállat vont.

− Én állandóan ugrálok, Kancsi – kacsintott. – Imádni

fogod. Arca így még ragyogóbbnak tűnt, s Tally lépett egyet előre, hogy átölelje. Ez az érzés legalább még mindig ugyanolyan volt. Talán egy kicsit magasabb és soványabb, de még mindig meleg és kézzelfogható, még mindig Peris. − Tally! Amikor az ajtó kinyílt, a lány hátratántorodott. Teljesen összesározta Peris mellényét. − Jaj, ne! Nagyon... − Menj már! Elkeseredését látva Tally újra meg akarta ölelni, és letisztítani a ruháját, hogy tökéletes formában mehessen a buliba. Kinyújtotta felé a kezét. –Én... − Menj! − De ugye barátok vagyunk? Peris sóhajtva törölgetett egy barna foltot. − Naná. Örökre. Három hónap múlva. Tally megfordult és futásnak eredt. Az ajtók bezáródtak mögötte. Először senki sem vette észre, hogy odafent van a tetőn. Mindenki lefelé nézett. Sötét volt, csak néha lobbant fel egy– egy biztonsági csillagszóró. Megtalálta az állványt a bungeedzsekikkel, és elvett egyet a sok közül. Oda volt csíptetve. Sietett kitapogatni a

kapcsot. Azt kívánta, bárcsak rajta lenne az azonosító gyűrűje, ami segíthetne. Ekkor észrevett egy gombot: TŰZ ESETÉN MEGNYOMNI! − Fenébe is! Az árnyéka ugrott egyet és idegesen izgett–mozgott. Két szép közeledett csillagszóróval a kezében. − Ki az? Mi van rajta? − Hé, te! Ez egy estélyi ruhás parti! − Nézd az arcát... − A fenébe is! – ismételte Tally és megnyomta a gombot. Fülsiketítő szirénázás kezdődött, és a bungeedzseki mintha csak odaugrott volna a kezébe. Tally becsusszant a hámba, majd a két szép felé fordult. Azok úgy ugrottak hátra, mintha vérfarkassá változott volna. Egyikük elejtette a csillagszórót, ami azonnal kialudt. − Próbariadó – mondta Tally és a tető széle felé futott. Amint felvette a dzsekit a vállára, a pántok és cipzárok − kígyóként tekeregtek rajta, míg a műanyag kényelmesen rá nem illeszkedett a derekára és a combjaira. Zöld lámpa villogott a gallérján ott, ahol mindenképpen látnia kellett. Jó kis dzseki vagy – mondta. Az azonban ahhoz már nem volt elég intelligens, hogy válaszoljon. A tetőn szórakozó szépek mind elnémultak s most csak tipródtak azon tépelődve, hogy vajon tényleg tűz

van–e. Felé mutogattak, és Tally hallotta, hogy többen azt suttogják: „csúf'. Vajon mi lehet rosszabb Újszéphelyen? Ha leég a palotád, vagy ha egy csúf beteszi a lábát a bulidra? Tally elérte a tető szélét, fellendült a korlátra, és egy pillanatra elbizonytalanodott. Alatta szépek tömegei kezdtek kiáradni a Garbó Palotából a gyepre és a domboldalra. Mind felfelé tekingettek, füstöt vagy lángokat keresve. De nem láttak mást, csak őt. Mély szakadék tátongott alatta, és Tally gyomra mintha máris szabadesésben lett volna. Izgatott is volt. A visító sziréna, az őt bámuló tömeg, az odalent milliónyi gyertyaként elterülő fények... Mély levegőt vett, behajlította a térdét, és felkészült az ugrásra. A másodperc tört részére eszébe jutott, hogy vajon működni fog–e a dzseki, hiszen nem viselte az azonosító gyűrűjét. Vajon egy senkit is megtart? Vagy egyszerűen szétloccsan a földön? De megígérte Perisnek, hogy nem hagyja magát elkapni. A dzsekit vészhelyzet esetére szánták, a zöld lámpa pedig világított... − Ezt nézzétek! – kiáltotta. És ugrott.

Shay A háta mögött elhalkult a sziréna. Mintha egy örökkévalóságig zuhant volna, miközben a bámuló arcok egyre nagyobbak és nagyobbak lettek. A föld süvítve közeledett, a pánikba esett tömeg félrehúzódott onnan, ahová be fog csapódni. Néhány pillanatig mintha hangtalan és csodálatos repülésről álmodott volna. Aztán a valóság megrántotta a vállát és a combját, a dzseki hálós anyaga durván a húsába vágott. Tally tudta, hogy magasabb egy átlagos szépnél; a dzseki valószínűleg nem volt felkészülve ekkora súlyra. Szaltózott egyet a levegőben, néhány rémítő pillanatra fejjel lefelé találta magát – olyan közel a földhöz, hogy még egy eldobott kupakot is észrevett a fűben. Azután már repült is újra felfelé, megtéve egy teljes kört, úgy, hogy a feje felett forgott az ég, majd ez megismétlődött, s egy másik helyen nyílt meg előtte a tömeg. Tökéletesen működött. Elég erősen rugaszkodott el ahhoz, hogy egyre messzebb pattogjon a Garbó Palotától, le a domboldalon. Vitte a dzseki a sötét és biztonságos parkok felé. Még kétszer megpördült, azután a dzseki letette a fűbe. Találomra rángatta a hevedereket, míg végül a ruhadarab sziszegve esett a földre.

Beletelt egy pillanatba, mire elmúlt a szédülése, és sikerült megkülönböztetnie a fentet a lenttől. – Hát nem... csúf? – kérdezte valaki a tömeg széléről. Két légi tűzoltóautó húzott el a feje felett, piros villogóval és fülsiketítő szirénázással.– Fantasztikus ötlet, Peris – motyogta. – Vaklárma. Most aztán tényleg bajban lenne, ha elkapnák. Még soha nem is hallott róla, hogy valaki ekkora balhét csinált volna. Futva indult a park felé. Megnyugtató volt a fűzfák alatti sötétség. Itt, félúton a folyó felé, alig ért el hozzá valami a város közepén folyó teljes tűzriadóból. Azt azonban látta, hogy a keresés folyik. A szokásosnál több légautó volt fent a levegőben, és mintha a folyó is szokatlanul fényesen ki lett volna világítva. De ez talán csak véletlen volt. Bár valószínűleg nem. Tally óvatosan haladt a fák között. Perisszel még sosem maradtak Újszéphelyen ilyen sokáig. A parkokban nagyobb volt a tömeg, főleg a sötétebb részeken. S most, amikor alábbhagyott a menekülés izgalma, Tally kezdett ráébredni, micsoda eszement ötlet volt ez. Persze hogy Perisnek nem volt már meg a sebhelye. Amikor megvágták magukat és kezet fogtak, csak levélbontó kést használtak. Az orvosok sokkal élesebb és nagyobb szikét használnak a műtétekhez. Egészen a húsig

eltávolították a bőrt, ami tökéletesen és pattanásmentesen nő vissza. Eltűnnek a balesetek, a helytelen étkezés és a gyermekbetegségek régi nyomai. Új élet kezdődhet, tiszta lappal. Tally azonban elrontotta Peris új életét azzal, hogy megjelent, mint valami idegesítő picur, akire semmi szükség, s a csúfság rossz szájízét hagyta maga után, hogy arról már ne is beszéljünk, hogy nyakig besározta a fiút. Tally remélte, hogy Perisnek volt másik mellénye, amit átvehetett. De legalább nem tűnt dühösnek. Azt mondta, újra barátok lesznek, amint ő is megszépül. De ahogy az arcába nézett... Talán ezért különítik el a csúfokat a szépektől. Rémes lehet csúnya arcot látni, amikor valakit állandóan szép emberek vesznek körül. Mi van, ha ma este mindent tönkretett, és Peris ezután mindig ilyennek fogja látni – bandzsának és kócosnak – még a műtét után is? Egy légautó szállt el a feje felett, erre lebukott. Ma éjjel valószínűleg úgyis elkapják, és soha nem is csinálnak szépet belőle. Megérdemli, amiért ekkora idióta. Eszébe jutott Perisnek tett ígérete. Nem hagyhatta, hogy elkapják; széppé kell válnia Peris kedvéért. Szeme sarkából villanó fényt vett észre. Leguggolt és kikukucskált a lelógó fűzfaágak között.

Egy biztonsági őr járta a parkot. Középszép nő volt, nem újszép. A tűz fényében egyértelműen látszottak a második műtét utáni csinos jellegzetességek: széles váll, erős állkapocs, keskeny orr és magas pofacsont. A nő éppen olyan megkérdőjelezhetetlenül, tekintélyparancsolóan nézett ki, mint Tally tanárai odaát Csúfszálláson. Nyelt egy nagyot. Az újszépeknek saját őreik voltak. Egy középszép őr csak egyetlen okból lehetett itt Újszéphelyen: keresnek valakit, és komolyan meg is akarják találni. A nő zseblámpájával egy padon ülő párra világított, csak a másodperc tört részéig zavarva őket, amíg ellenőrizte, hogy szépek–e. A párocska szétrebbent, és az őr kuncogva kért elnézést tőlük. Tally hallotta mély, magabiztos hangját, s látta, hogy az újszépek megnyugszanak. Biztosan minden rendben, ha ez a nő mondja. Tally legszívesebben feladta volna magát, bízva az őr bölcs könyörületességében. Elég lenne elmagyaráznia, a nő megértené, és mindent rendbe hozna. A középszépek mindig tudják, mi a teendő. Ő azonban megígérte Perisnek. Visszahúzódott a sötétbe, s igyekezett elhessegetni a borzalmas érzést, hogy ő egy kém, egy betolakodó, amiért nem hajolt meg a nő tekintélye előtt. Olyan gyorsan haladt előre a bozótban, amennyire csak tudott.

A folyópart közelében hangot hallott maga előtt. Sötét alak rajzolódott ki a folyó fényeiben. Nem párocska, hanem csupán egy magányos figura a sötétben. Biztosan egy őr, aki rá vár a bozótban. Lélegezni sem mert. Megdermedt a mozdulat kellős közepén, négykézláb, ahogy volt, súlyával az egyik térdén és egyik sáros kezén. Az őr még nem vette őt észre. Ha Tally elég sokáig vár, talán továbbmegy. Végtelen percekig várakozott meredten. Az alak meg sem moccant. Nyilván tudja, hogy Újszéphelyről kizárólag a sötét parkokon át lehet ki– és bejutni. Tally karja remegni kezdett, izmai nem sokáig bírták a mozdulatlanságot. Ő azonban nem merte áthelyezni a testsúlyát a másik kezére. Egyetlen ágacska reccsenése is elárulná. Addig tartotta magát, míg végül már minden izomrostja kegyelemért könyörgött. Az az őr talán csak optikai csalódás. Lehet, hogy csak képzelődik. Tally pislogott, hátha eltűnik az alak. Az azonban még mindig ott volt, tisztán kirajzolódva a folyó hullámzó fényei előtt. Térde alatt megreccsent egy ágacska, fájó izmai végül elárulták. De az a figura még mindig nem mozdult. Pedig biztosan meghallotta... Az őr nyilván rendes akart lenni vele, arra várt, hogy feladja magát. Engedte, hogy megadja magát. A tanárok

csináltak néha ilyet a suliban. Hagyták, hogy felismerd, nincs menekvés, és végül mindent bevallasz. Tally megköszörülte a torkát. Vékonyka, nevetséges hang volt. − Sajnálom – mondta. Az alak nagyot sóhajtott. − Hú! Semmi baj. Biztos én is megijesztettelek. A lány grimaszolva hajolt előre, mint akinek szintén fáj mindene a hosszú mozdulatlanságtól. A fény megvilágította az arcát. Ő is csúf volt. Shaynek hívták. Hosszú, sötét haját lófarokban viselte, és szemei túlságosan távol ültek egymástól. Az ajkai eléggé teltek, de teste még egy újszépnél is soványabb volt. Egyedül jött át Újszéphelyre, és már egy órája bujkált a folyóparton. − Ilyet még nem pipáltam – suttogta. – Minden tele van őrökkel és légautókkal. Tally megköszörülte a torkát. − Azt hiszem, az én hibám. Shay kétkedve nézett rá. − Az meg hogy sikerült? − Hát bent jártam a városban egy bulin. − Betörtél egy buliba? Te hibbant vagy! – mondta Shay, majd suttogva folytatta. – Őrület, de fantasztikus. Hogyan jutottál be?

− Álarcot viseltem. − Hűha! Szépet? − Hát, inkább olyan disznószerűt. De az hosszú

történet. − Szóval egy disznó álarcot – pislogott Shay. – Oké. Hadd találjam ki! Lebuktál? − Mi? Nem. Már majdnem elkaptak, ezért, fogalmazzunk úgy... tűzriadót csináltam. − Jó trükk. Tally elmosolyodott. Tényleg nagyon jó kis sztori, most, hogy van kinek elmesélnie. –Csapdába estem a tetőn, ezért fogtam egy bungeedzsekit, és leugrottam. Félútig azzal pattogtam el. − Ne már! − Legalábbis az út egy részén. − Marhajó – vigyorgott Shay, de aztán elkomorult az arca és rágni kezdte a körmét. Ez is olyan rossz szokás, ami a műtét után megszűnik. – Fogadok, azért voltál azon a bulin, hogy... találkozz valakivel. Most Tallyn volt a csodálkozás sora. − Hogy jöttél rá? Shay sóhajtva vizsgálgatta tövig rágott körmeit. − Nekem is vannak barátaim ideát. Úgy értem, volt barátaim. Néha kémkedek utánuk. – Felpillantott. – Tudod, mindig én voltam a legfiatalabb. És most... − Totál egyedül vagy. Shay bólintott.

− De nekem úgy hangzik, mintha te nem csak

kémkedtél volna. − Na ja. Köszöntem is neki. − Azt a... ez őrület! A fiúd vagy valakid? Tally a fejét rázta. Peris járt már más lányokkal, s ő mindig túltette magát rajta, s maga is próbálkozott más fiúkkal, de mindkettőjük életében mindig is kettőjük barátsága volt a legfontosabb. De ez már nyilvánvalóan megváltozott. − Tudod, hajártunk volna, nem hiszem, hogy képes lettem volna megtenni. Nem akartam volna, hogy lássa a ronda képemet. De mivel barátok vagyunk, azt gondoltam, talán... − Aha. És hogy ment? Tally egy pillanatra elgondolkodott, s a fodrozódó vizet nézte. Peris olyan szép volt és olyan felnőttes, és azt mondta, hogy újra barátok lesznek. Majd, ha már ő is szép... − Lényegében pocsékul – mondta. − Sejtettem. − Kivéve a menekülést. Az elég nagy szám volt. − Annak hangzik – Tally hallotta Shay hangján, hogy mosolyog. – Nagyon ügyes. Egy pillanatra elhallgattak, amíg egy légautó elhúzott felettük.

− De azt tudod, hogy még nem menekültünk meg

teljesen – mondta Shay. – Máskor szólj, mielőtt meghúzod a tűzjelzőt! − Bocs, hogy csapdába estél. Shay vigyorogva nézett rá. − Nem azért. Csak úgy értettem, ha már futva kell menekülnöm, legalább élvezzem is. Tally halkan kacarászott. − Rendben. Legközelebb szólok. − Köszi – Shay végigpillantott a folyón. – Úgy tűnik, szabad a pálya. Hol a deszkád? − A micsodám? Shay légdeszkát húzott elő a bokrok alól. − Van deszkád, nem? Vagy mit csinálsz, átúszol? − Nem, én... Hé, várj! Hogy tudsz átmenni deszkával a folyó fölött? Minden, ami repült, fel volt szerelve ellenőrző műszerekkel. − Szakállas trükk – nevetett Shay. – Azt hittem, ismered. − Nem sokat deszkázom – vont vállat Tally. − Hát, ez mindkettőnket átvisz. − Várj, pszt! Egy újabb légautó jelent meg a látóhatáron, majd alacsonyan, épp csak a hidak fölött végigrepült a folyó felett.

Miután a járőr elment, Tally tízig számolt magában, majd megszólalt: − Szerintem nem túl jó ötlet deszkán menni vissza. − Akkor hogy jöttél át? − Gyere! – Tally guggolásból négykézlábra állt, és előremászott. Visszanézett. − Tudod hozni? − Persze. Nem nehéz. – Shay pattintott az ujjával, mire a légdeszka felemelkedett. – Gyakorlatilag nincs súlya, csak ha én akarom. − Praktikus. Shay mászni kezdett, a deszka meg úgy követte, mint a picurokat a léggömb, bár Tally madzagot nem látott rajta. − És hová megyünk? – kérdezte Shay. − Ismerek egy hidat. − Be fog köpni bennünket. − Ez nem. Régi haverom.

Kölcsön kenyér Tally leesett. Már sokadszor. Ezúttal nem fájt annyira. Abban a pillanatban, amikor a lába lecsúszott a légdeszkáról, elengedte magát, ahogy Shay már többször is tanácsolta. Az, hogy körbe forgott, nem volt sokkal rosszabb, mint amikor az embert kiskorában az apukája forgatja körbe a csuklójánál fogva. Na persze csak ha az apuka emberfeletti képességekkel rendelkezik és az a célja, hogy kirángassa az ember karját a helyéből. De a nyomatéknak – mint Shay elmagyarázta – valamerre el kell mozdulnia. És körbe–körbe repülni jobb, mint neki egy fának. Abból pedig volt bőven itt a Kleopátra parkban. Néhány fordulat után Tally érezte, ahogy szédülten, de sértetlenül leér a fűbe. Shay felemelkedett, és olyan elegánsan állította meg a deszkáját, mintha születése óta mást sem csinálna. − Ez egy kicsit jobbnak tűnt. − Hát nem úgy éreztem – Tally levette az egyik zuhanásgátló karkötőt, és megdörzsölte a csuklóját. Kezdett bepirosodni, az ujjai pedig egészen elgyöngültek. A karkötő súlyosan és tömören nyugodott a tenyerén. A zuhanásgátló karkötőben fém volt, mivel mágnesességgel működött, mint a deszka. Valahányszor

Tally lába megcsúszott, a karkötők fenntartották és nem engedték leesni, mintha egy barátságos óriás kapta volna el és hintáztatta volna, míg meg nem áll. A csuklóinál fogva. Már megint. Tally lehúzta a másik karkötőt is, és annak a helyét is megmasszírozta. − Ne add fel! Már majdnem sikerült. Deszkája magától visszajött hozzá, és úgy böködte a bokáját, mint egy bűnbánó eb. Tally keresztbe tett karral megdörzsölte a vállát. − Úgy érted, majdnem kettétörtem. − Ugyan már! Olyan biztonságos, mint a hullámvasút. − A micsoda? − Mindegy. Gyere, próbáld meg még egyszer! Tally felsóhajtott. Nem csak a csuklója fájt. Sajgott a térde a kemény földet éréstől, és olyan gyorsan pördült meg a kanyarokban, hogy testét tonnányi súlynak érezte. Shay ezt „magas gravitációnak" nevezte, olyankor jön létre, amikor egy gyorsan mozgó tárgy irányt változtat. − A légdeszkázás olyan jópofának látszik. Mintha madár lenne az ember. Pedig igazából kemény munka. Shay vállat vont. − Biztosan madárnak lenni is nehéz. Egész nap csapkodsz a szárnyaddal. − Lehet. Fog ez javulni? − A madaraknál? Nem tudom. A deszkán? Tutira.

− Nagyon remélem! – Tally felvette a karkötőit és

fellépett a légdeszkára, ami a magas műugródeszkához hasonlóan egy kicsit ringott, míg beállítódott a súlyához. − Ellenőrizd az érzékelődet! Tally megérintette a köldökgyűrűjét, amire a kis érzékelőt csíptette. Ez mondta meg a deszkának, hogy hol van Tally egyensúlyi középpontja, és hogy arccal merre áll. Az érzékelő még a hasizom feszülését is mérte, amit mint kiderült, a légdeszkások megfeszítenek fordulók előtt. A deszka elég intelligens volt, hogy fokozatosan megtanulja a teste működését. Minél többet használta, a deszka annál inkább meg tudott maradni a talpa alatt. Persze Tallynek is tanulnia kellett. Shay folyamatosan azt szajkózta, hogy ha az embernek nem a megfelelő helyen van a lába, a világ legokosabb deszkája sem bírja megtartani. Az utazófelület érdes volt, mégis hihetetlenül könnyen le lehetett csusszanni róla. Az ovális deszka hossza nagyjából Tally testmagasságának a fele, fekete, ezüst leopárdfoltokkal – ami az egyetlen állat, amely gyorsabban fut, mint ahogyan a légdeszka repül. Ez volt Shay első deszkája, s ő nem adta le újrafeldolgozásra. Mostanáig az ágya fölött lógott a falon. Tally csettintett az ujjaival, berogyasztotta a térdét, felemelkedett a levegőbe, majd előredőlve gyorsított. Shay ott haladt fölötte, valamivel lemaradva.

A fák egyre gyorsabban rohantak el mellettük, örökzöld tűleveleikkel meg–megszúrva Tally karját. A deszka nem engedte, hogy bármi keménynek nekimenjen, de az apró ágakkal nem törődött. − Nyújtsd ki a karod! Maradj terpeszben! – kiáltott rá Shay ezredszer is. Tally idegesen csúsztatta előrébb a bal lábát. A park végénél Tally elhajolt jobbra, s a deszka hosszan bekanyarodott. Térdét berogyasztotta, teste elnehezült, amikor visszafordult. Most a szlalomzászlók felé süvített, kezét az egyensúly miatt teljesen kinyújtva. − Válts! – kiabált Shay. Tally megcsavarta a testét, hogy alatta keresztbe kerüljön a deszka, így kerülte meg a következő zászlót. Amint túl volt rajta, újra csavart egyet. A lábai azonban túl közel voltak egymáshoz. Ne, már megint! Cipője megcsúszott a deszka felületén. − Ne! – kiáltott. Lábujjait begörbítette, tenyeréből csészét formált. Mindent megtett, hogy a levegőben maradjon. Jobb cipője a deszka széléig csúszott, míg végül már a fákat látta a cipő orrán túl. A fák! Jóformán az oldalán haladt, a teste párhuzamos volt a földdel. A szlalomzászló elsuhant mellette, és hirtelen vége volt. A deszka visszalendült alá, miközben kiegyenesítette az irányt. Sikerült a fordulás!

Tally Shay felé perdült. − Megvan! – kiáltotta és leesett. A deszka a fordulattól megzavarodva megpróbált bekanyarodni, és ledobta a lányt. Tally ellazult, a karja megrándult, és a világ forgott körülötte. Nevetve ért le a fűbe, karkötőinél fogva, himbálódzva. Shay is nevetett. − Majdnem sikerült. − Nem! Már megkerültem a zászlókat. Te is láttad. − Jól van, na! Megcsináltad – nevetett Shay, és lelépett a fűre. – De utána ne kezdj táncikálni! Az nem valami menő, Bandzsi. Tally nyelvet öltött rá. Az elmúlt egy hétben rájött, hogy Shay csak azért szólítja így őt, hogy leszoktassa arról, hogy őt a gúnynevén szólítsa. Shay ragaszkodott hozzá, hogy általában a rendes nevükön nevezzék egymást, amit Tally hamar meg is szokott. Tulajdonképpen tetszett neki. Solon és Ellie–n, vagyis a szülein kívül csak néhány beképzelt tanár hívta valaha is Tallynek. − Ahogy parancsolod, Cingár. Ez szuper volt. Tally a fűbe rogyott. Minden porcikája sajgott, minden izma kimerült. − Köszi a tanítást! Imádok repülni. Shay leült szorosan mellé. − A deszka s a lég sosem elég!

− Azóta nem volt ilyen jókedvem, amióta... – Tally

nem mondta ki a nevet. Felnézett a tündöklően kék égre. Tökéletes. Csak késő délután kezdték a deszkázást. Odafent a magasban néhány felhő már épp rózsaszínbe fordult, bár a nap csak órák múlva fog lemenni. − Ja – értett egyet vele Shay. – Én sem. Kezdett az agyamra menni, hogy egyfolytában egyedül lógok. − Neked mennyi van még hátra? Shay gondolkodás nélkül felelt: − Két hónap és huszonhat nap. − Biztos vagy benne? – kérdezte Tally megrökönyödve. − Még szép. Tallynak egyszeriben fülig ért a szája, aztán nevetve zuhant vissza a fűbe. − Ne hülyéskedj! Egy napon születtünk! − Ne már! − De már! Nem semmi. Egyszerre leszünk szépek. Shay egy pillanatra elnémult. − Ja, asszem igen. − Szeptember kilencedike, igaz? Shay rábólintott. − Csúcs! Úgy értem, nem hiszem, hogy kibírnám, ha még egy barátot el kellene veszítenem. Tudod? Nem kell egyikünknek sem azon rágódnia, hogy hátrahagyja a másikat. Egyetlen napra sem. − Ilyet úgysem tennék – ült fel Shay elkomorodva.

− Nem is állítottam, de... – tiltakozott Tally. − De mi? − Utána már Újszéphelyen van az ember. − És?

Tudod ugye, hogy a szépeknek szabad átjönniük. Vagy írniuk. − De nem teszik – horkant fel Tally. − Én megtenném. Shay a távolba pillantott, át a víz felett, a bulitornyok csúcsaira, miközben rágcsálni kezdte hüvelykujja körmét. − Én is, Shay. Átjönnék, hogy lássalak. − Tényleg? − Aha. Tuti. Shay vállat vont, aztán a hátára feküdt és a felhőket bámulta. − Oké. De ugye tudod, hogy nem te vagy az első, aki ezt ígéri? − Ja. Tudom. Egy kis ideig hallgattak. Felhők úsztak el komótosan a nap előtt, és a levegő hűvössé vált. Tally Perisre gondolt és igyekezett maga elé képzelni, hogy hogyan nézett ki régen, amikor még ő volt Krumpliorr. Valamiért már nem tudta felidézni a csúf arcát. Az a néhány perc, amíg szépnek látta, egy egész élet emlékképeit kitörölte. Már nem látott mást, csak a szép Perist. Azokat a szemeket, azt a mosolyt. − Vajon miért nem jönnek vissza sosem? – töprengett Shay. – Legalább látogatóba.

Tallynek összeszorult a torka. − Mert olyan csúnyák vagyunk, Cingár, azért.

Szembenézés a jövővel − Ez itt a második variáció – érintette meg Tally az

azonosító gyűrűjét, mire a fali képernyő mást mutatott. Ezen a képen elegáns volt, iszonyúan magas arccsontokkal, mélyzöld macskaszemekkel és mindentudó mosolyra nyíló, telt ajkakkal. − Hű, ez eléggé más. − Aha. Szerintem nem is megengedett. Tally lejjebb vitte a szemforma paramétereit, a szemöldök ívét majdnem normálisra húzva. Egyes városokban engedélyezték az egzotikus műtéteket – kizárólag az újszépek számára, de itt a hatóságok hírhedten maradiak voltak. Tally nem hitt benne, hogy az orvosok akár egy pillantást is vetnének egy ilyen metamorfózis–tervre, mégis jól szórakozott azon, hogy a szoftverrel a végletekig elmenjen. − Szerinted túl félelmetesen nézek ki? − Nem. Igazi cicababa vagy – kuncogott Shay. – Úgy értem, szó szerint, olyan döglött–egér–faló módon. − Jól van, menjünk tovább! A következő átváltoztatott Tally sokkal hétköznapibb volt, barna, mandulavágású szemekkel, egyenes szálú, fekete hajjal, hosszú frufruval, és annyira telt, sötét ajkakkal, amennyire csak lehetett. − Ez elég szokványos, Tally.

− Ne csináld már! Annyit dolgoztam rajta. Szerintem

fantasztikusan néznék így ki. Irtóra menő ez a Kleopátra– stílus. − Tudod – felelt Shay azt olvastam, hogy Kleopátra nem is nézett ki olyan jól. Az eszével csábított el mindenkit. − Ja, persze. És láttál róla képet? − Akkoriban nem volt fényképezőgép, Kancsi. − Akkor meg honnan tudod, hogy csúnya volt? − Mert ezt írták a kor történészei. Tally vállat vont. Valószínűleg klasszikus szépség volt, csak ezt akkoriban nem tudták. Régen az embereknek fura elképzeléseik voltak a szépségről. Fogalmuk sem volt a biológiáról. − Szerencsések – bámult ki Shay az ablakon. − Ha szerinted az összes arcom olyan vacak, miért nem mutatsz meg te egy párat a tieid közül? Tally letörölte a képet a faliképernyőről, és hátradőlt az ágyon. − Nem tudok. − Másét leszólni, azt tudod, de te nem viselnéd el a kritikát, mi? − Nem azért. Csak egyszerűen nincs mit mutatnom neked. Sosem csináltam egyet sem. Tallynek leesett az álla. Mindenki csinált magának metamorfózis–terveket, még a picurok is, akiknek meg

sem szilárdult az arcberendezésük, mert túl fiatalok. Persze irtózatos időpocsékolás volt azon filózni, hogy hogyan nézhet ki az ember, amikor végre szép lesz. − Egyetlenegyet sem? − Talán kiskoromban. De a barátaim és én már rég abbahagytuk az ilyesmit. − Hát – ült fel Tally –, ezen könnyen segíthetünk. − Én inkább elmennék légdeszkázni – rángatta Shay idegesen az ingét. Tallynek az jutott eszébe, hogy Shay talán még éjszakára is magán hagyja a köldökérzékelőjét, és álmában is deszkázik. − Később, Shay. Nem tudom elhinni, hogy egyetlen morfod sincs. Légyszi! − Hülyeség. Az orvosok úgyis azt csinálnak, amit akarnak, bármit mondasz is nekik. − Tudom, de olyan vicces. Shay látványosan forgatta a szemét, de végül rábólintott. Feltápászkodott az ágyról és lezöttyent a faliképernyő elé, majd hátrasimította a haját. Tally felhorkant. − Szóval csináltad már. − Mondtam már, hogy picur koromban. − Na persze. Tally elfordította az azonosító gyűrűjét, hogy megjelenjen a képernyőn a menü, majd szem–egér funkcióval átpislogta magát egy sor választási lehetőségen. A képernyőbe épített kamera zöld

lézerfénnyel villogott, majd zöld háló jelent meg Shay arcán, pinduri négyzetekből álló mező simult arccsontjára, orrára, ajkaira és homlokára. Néhány másodperccel később két arc jelent meg a képernyőn. Mindkettő Shay volt, de a kettő között nyilvánvaló különbségek voltak. Az egyik vadnak, egy kissé dühösnek tűnt, a másiknak enyhén távolságtartó volt az arckifejezése, mintha álmodozna. − Fura, ahogy működik, mi? – szólalt meg Tally. – Mintha két különböző ember volna. − Kiráz tőle a hideg – bólogatott Shay. A csúf arcok mindig aszimmetrikusak. A két fél sosem egyforma. Ezért az átváltoztató szoftver első lépésként veszi az arc egy–egy oldalát és megduplázza, mintha az ember középre tartana egy tükröt, így teremtve két tökéletesen szimmetrikus példát. Már ez a két teljesen szimmetrikus Shay is sokkal jobban nézett ki, mint az eredeti. − Na, szerinted melyik az előnyös oldalad? − Miért kell szimmetrikusnak lennem? Jobban szeretném, ha két különböző felű arcom lenne. − Mert ez a gyermekkori stressz jele – morgott Tally. – Erre senki sem kíváncsi. − Azt a..., nehogy már úgy nézzek ki, mint aki stresszes! – horkantott Shay, és a vadabb kinézetű arcra mutatott. – Oké, tök mindegy. A jobb oldali előnyösebb, szerinted nem?

− Én gyűlölöm a jobb oldalamat. Mindig a ballal

kezdek. − Na ja. Én meg éppenséggel szeretem a jobb felemet. Keményebbnek látszik. − Rendicsek. Te vagy a főnök. Tally pislogott, és a jobb oldalt megkettőző arc betöltötte a képernyőt. − Először az alapvető dolgokat! A szoftver munkához látott: a szemek fokozatosan nőttek, miközben az orr mérete csökkent, Shay arccsontja feltolódott, és az ajkai egy cseppet teltebbek lettek. (Bár már eleve jóformán szép–méretűek voltak.) Minden pattanás eltűnt, a bőre tökéletesen egyenletes lett. A koponya finoman mozdult el az arcvonások alatt. Homloka egy kissé megdőlt, az álla kifejezettebbé vált, az állkapcsa erősebbé. Tally füttyentett, amikor elkészült. − Hűha, ez máris egész jó. − Csodás – morgott Shay. – Totálisan úgy nézek ki, mint minden más újszép a világon. − Még szép, hiszen csak most kezdtük. Ne rakjunk rád egy kis hajat? – Tally sietve pislogta végig a menüpontokat, és véletlenszerűen választott ki néhány frizurát. Amikor a képernyő váltott, Shay majd összeesett a röhögőgörcstől. Úgy tornyosult keskeny arca fölött egy

feltornyozott frizura, mint valami törpe sipka, s a hidrogénszőke haj legkevésbé sem illett kreol bőréhez. Tally alig bírt megszólalni a nevetéstől. − Na jó, talán inkább ne ezt. – Végignézett még jó pár frizurát, míg végül egyszerű, sötét, rövid haj mellett döntött. – Először is tökéletesítsük az arcot! Feljebb emelte a szemöldököket, amitől drámaibb lett az ívük és kikerekítette az orcákat. Shay még most is, miután az átváltoztató szoftver közelítette az átlaghoz, túlságosan sovány volt. − És talán kicsit halványabbra? – azzal Tally közelebb vitte a bőrszínt az átlaghoz. − Hé, Kancsi! – szólt rá Shay. – Ez tulajdonképpen kinek az arca? − Csak szórakoztam – felelt Tally. – Kipróbálod? − Nem. Deszkázni akarok. − Jól van, na. Csak előbb ezt csináljuk meg rendesre! − Hogy érted azt, hogy rendesre, Tally? Nem lehet azt gondolnom, hogy már így is rendes az arcom? − Ja. Csúcs szuper – forgatta a szemét Tally. – Egy csúfnak. Shay haragosan nézett rá. − Mi van, nem tetszem? Valami képet kell betöltened az agyadba, hogy azt nézegethesd a lelki szemeiddel az én arcom helyett? − Shay! Ne csináld már! Ez csak játék.

− Egyáltalán nem játék az, amitől csúnyának érezzük

magunkat. − De hiszen mi csúnyák is vagyunk! − Ezt az egész játékot arra találták ki, hogy meggyűlöljük magunkat. Tally morogva vágta hanyatt magát az ágyán, és a mennyezetet bámulta. Shay néha olyan furcsa tudott lenni. Mintha nem volna kibékülve a műtét gondolatával. Mintha kényszerítené őket valaki arra, hogy betöltsék a tizenhatot. − Aha. És persze régen, amikor mindenki csúf volt, marhajó volt minden. Vagy hiányoztál a suliból, amikor ezt tanultátok? − Persze, persze, tudom – mondta Shay és nekilátott felmondani a tananyagot. – Mindenkit a külseje alapján ítéltek meg. A magasabb emberek jobb állást kaptak, és voltak olyanok, akik csak azért szavaztak egy politikusra, mert az nem volt annyira csúf, mint mindenki más. Bla– bla–bla. − Na ja. És az emberek olyasmikért ölték meg egymást, mint mondjuk az eltérő bőrszín. – Tally a fejét ingatta. Akárhányszor ismételték át az iskolában, ezt sosem volt képes igazán elhinni. – Akkor meg miért baj, ha mostanában jobban hasonlítunk egymásra? Csak így lehet mindenki egyenlő. − Mi lenne, ha inkább okosabbá tennének mindenkit?

− Az ki van zárva – nevetett Tally. – Különben is, ez az

egész csak arra való, hogy lássuk, hogyan fogunk kinézni nem több, mint... két hónap és tizenöt nap múlva. − Nem várhatnánk meg egész egyszerűen? Tally sóhajtva hunyta le a szemét. − Néha úgy érzem, képtelen vagyok rá. − Hát, az pech. Tally érezte Shay súlyát az ágyon, aki finoman belebokszolt a karjába. − Na, fel a fejjel! Most már mehetünk deszkázni? Légyszi! Tally kinyitotta a szemét és látta, hogy barátnője mosolyog. − Na jó. Lássuk azt a légdeszkát! – felült és a képernyőre pillantott. Shay arca már most, túl sok átalakítás nélkül is vonzó, sérülékeny, egészséges... szép volt. – Szerinted nem vagy szép? Shay oda sem nézett, csak vállat rántott. − Az nem én vagyok. Az csak valami bizottság elképzelése rólam. Tally mosolyogva ölelte át. − Pedig ilyen leszel. Igazán. Nemsokára.

Még szép, hogy unalmas − Szerintem felkészültél.

Tally lassan leállította a deszkáját – jobb láb le, bal fel, térdhajlítás. − Mire készültem fel? Shay komótosan húzott el mellette, hagyta, hogy a szellő sodorja. Olyan magasra és olyan messzire mentek, ameddig légdeszkával csak lehetett, nagyjából a fák csúcsának magasságáig, a város szélén. Tally hihetetlenül gyorsan hozzászokott a magassághoz, pedig csak egy deszka volt a talpa alatt, és a karkötők óvták meg a leeséstől. Odafentről fantasztikus kilátás tárult eléjük. Hátuk mögött Újszéphely belvárosi tornyai meredtek az ég felé, ezt a zöldövezet vette körül, egy darabka erdő, mely elválasztotta a közép– és későszépeket a fiataloktól. Az idősebb szépek a külvárosban laktak, a dombok mögött megbújva sorakozó nagy házaikban, melyeket saját kertjük választott el egymástól, hogy a picuroknak legyen hol játszaniuk. Shay elvigyorodott. − Indulhat az éjszakai repülés. − Hát... figyelj! Én nem vagyok biztos benne, hogy még egyszer át akarok kelni a folyón – nyögte Tally, visszaemlékezve Perisnek tett fogadalmára. Az elmúlt

három hétben egy csomó trükköt megmutattak egymásnak Shayjel, de találkozásuk éjszakája óta nem mentek vissza Újszéphelyre. – Persze csak addig, amíg át nem változtatnak bennünket. A múltkori hecc óta biztos tele van őrökkel. − Nem Újszéphelyről beszéltem – szólt közbe Shay. – Az különben is uncsi. Egész éjjel bujkálnunk kellene. − Ja, jó. Úgy érted, körülrepüljük Csúfszállást? Shay a fejét ingatva haladt tovább előre komótosan a szellő szárnyán. Tally kényelmetlenül fészkelődött a deszkán. − Mi van még? Shay zsebre dugta a kezét, azután kinyújtotta a karját, így csinált vitorlát iskolai egyendzsekijéből. A szellő távolabb sodorta Tallytől. Tally reflexszerűen előrenyomta a lábujjait, hogy deszkája lépést tartson vele. − Hát, van még odakint is – bólintott Shay az előttük fekvő nyílt vidékre. − A kertváros? Az unalmas. − Nem a kertváros. Azon túl. Shay egészen a deszka két széléig tolta a lábát. Szoknyájába belekapott a hűvös, esti szél, s még gyorsabban vitte. A zöldövezet széléhez, tiltott területhez közeledtek. Tally lenyomta mindkét talpát, és lendületet adott a deszkának, hogy barátnője mellé jusson. − Hogy érted ezt? Teljesen a városon kívül?

–Aha. − Marhaság. Ott nincs semmi. − Egy csomó minden van ott. Sok száz éves igazi fák. Hegyek. És romok. Jártál ott valaha? − Hát persze – pislogott Tally. − Nem úgy értem, hogy osztálykiránduláson. Voltál már ott éjszaka? Tally hirtelen lefékezett. A Rozsdás Romok egy régi város maradványai voltak, behemót emlékeztető a múltra, amikor túlságosan sok ember élt, és mindenki hihetetlenül idióta volt. És ronda. − Még szép, hogy nem. Csak nem azt akarod mondani, hogy te voltál? Shay bólintott, mire Tallynek leesett az álla a csodálkozástól. − Az lehetetlen. − Azt hiszed, te vagy az egyetlen, aki ismer egypár jó trükköt? − Hát, neked talán elhiszem – mondta Tally. Shay arcán megjelent az az arckifejezés, amiről Tally már tudta, hogy jobban teszi, ha óvatos lesz. − És ha elkapnak? –Tally, mint te magad mondtad, nincs ott semmi. És senki, aki elkaphatna – nevetett Shay. − Egyáltalán működik ott a légdeszka? Működik ott bármi?

− Csak a spéci deszkák, ha tudod, hogy csapd be őket

és merre menjél. A kertváros mellett meg gyerekjáték kijutni. Az ember végigrepül a folyó fölött. Valamivel odébb annyi a zúgó, hogy a haboktól fehér a víz. Ott nem járnak sétahajók. Tallynek ismét tátva maradt a szája a csodálkozástól. − Te ezt tényleg kipróbáltad már! Szélfuvallat kapott bele Shay dzsekijébe, s ő még mindig mosolyogva repült odébb. Tally kénytelen volt előredőlni és követni, hogy hallótávolságon belül maradjon. Egy fa teteje súrolta a bokáját. − Irtó jó lesz – kiáltotta oda Shay. − Túl veszélyesnek hangzik. − Ne csináld már! Azóta meg akarom mutatni neked, amióta megismertelek. Amióta elmesélted, hogy beszabadultál egy szépbulira és tűzriadót csináltál. Tally nyelt egyet és azt kívánta, bárcsak elmondta volna a teljes igazságot arról az éjszakáról, azt, hogy az egész csak véletlen történt. Most Shay azt hiszi, ő a világ legnagyobb vagánya. − Hát, az a tűzriadó tulajdonképpen véletlen volt. − Ja, persze. − Talán jobb lenne, ha várnánk. Már csak két hónap van hátra. − Tényleg ám! – mosolygott gúnyosan Shay. – Két hónap, és ott ragadunk a tömegben. Szépen és unalmasan.

− Nem hinném, hogy annyira unalmas lesz, Shay –

horkant fel Tally. − Mindig unalmas azt tenni, amit elvárnak az embertől. A magam részéről nem tudok rosszabbat elképzelni, mint hogy kötelezően jól érezzem magam. − Én el tudok – felelt csendesen Tally. – Ha sosem érzed jól magad. − Ide hallgass, Tally! Ez a két hónap az utolsó lehetőségünk egy igazi nagy dobásra. Hogy önmagunk lehessünk. Ha már átváltoztunk, nincs más, mint újszép, középszép, későszép. – Shay hirtelen leeresztette a karját, s a deszkája nem sodródott tovább. – Aztán halálszép. − Inkább, mint halálcsúf – mondta Tally. Shay vállat vont, és újra vitorlává feszítette a dzsekijét. Már nem voltak messze a zöldövezet szélétől. Shay hamarosan figyelmeztetést fog kapni, aztán a deszkája is ezt hajtogatja majd. − Mellesleg – vitatkozott Tally – ki mondta, hogy nem csinálhatunk ilyeneket, csak azért, mert túl leszünk a műtéten? − De Tally, a szépek soha, de soha nem csinálnak ilyesmit. Tally sóhajtva mozdította meg a lábát, hogy kövesse. − Talán mert van jobb dolguk, mint az ilyen gyerekes trükkök. Talán jobb a városban bulizni, mint sötét romok között lófrálni. Shaynek szikrát szórt a szeme.

− Vagy

esetleg miután megműtöttek, megfelelő formájúra csiszolták és nyújtották a csontjaidat, lehámlasztották az arcodat, leradírozták az egész bőrödet, és műanyag arccsontot raktak a képedbe, hogy úgy nézz ki, mint mindenki más, már te magad sem vagy olyan nagyon érdekes. Tallynek megrándult az arca. Még sosem hallott senkit így beszélni a műtétről. Még bioszon sem hangzott ilyen rémesen a dolog, pedig ott belementek egészen a részletekbe. − Ne hülyéskedj! Azt sem fogjuk tudni, mi történik. Egész idő alatt szépeket álmodunk. − Na persze. Ekkor megszólalt egy hang Tally fejében: − Figyelmeztetés, tiltott övezet. Amint lement a nap, a szél hidegen kezdett fújni. − Gyere, Shay, menjünk vissza! Mindjárt vacsora. Shay mosolyogva rázta a fejét, és lehúzta azonosító gyűrűjét, így már nem fogja hallani a figyelmeztetéseket. − Menjünk még ma éjjel! Már te is majdnem olyan jól repülsz, mint én. − Shay! − Gyere velem! Mutatok neked egy hullámvasutat. − Mi az a...? − Második figyelmeztetés. Tiltott övezet. Tally lefékezte a deszkáját.

− Shay, ha továbbmész, elkapnak, és semmit sem

csinálunk ma éjjel. Shay csak a vállát rángatta, miközben a szél egyre messzebb sodorta. − Csak meg akarok mutatni neked valamit, ami szerintem szórakoztató. Látnod kell, még mielőtt széppé válnánk, s már csak úgy szórakoznánk, ahogy mások szerint kell. Tally a fejét rázta. Azt akarta mondani, hogy Shay már úgyis megtanította légdeszkázni, aminél menőbb dolgot életében nem tanult. Kevesebb mint egy hónap elteltével úgy érezte, ők a legjobb barátnők. Majdnem úgy, mint amikor megismerkedtek Perisszel picur korukban, és rögtön tudták, hogy örökké együtt maradnak. − Shay! − Tessék? − Oké – sóhajtott Tally. Shay egyszeriben leeresztette a karját és lenyomta a lábujjait, hogy megállítsa a deszkát. − Komolyan? Ma éjjel? − Ja. Lássuk azokat a Rozsdás Romokat! Tally megpróbált lazítani. Nem olyan nagy ügy. Hiszen folyton áthágja a szabályokat, és évente egyszer osztálykiránduláson úgyis mindenki elmegy a romokhoz. Nem lehet olyan veszélyes. Shay visszarepült az övezet széléről, és odakanyarodott Tally mellé, hogy megölelje.

− Várj csak, míg meglátod a folyót! − Ugye azt mondtad, fehér a vize?

–Aha. − Az milyen? Shay elmosolyodott. − Víz. Csak annál sokkal, de sokkal jobb.

A zúgók − Jó éjt! − Szép álmokat! – felelt a szoba.

Tally felvett egy dzsekit, aztán az érzékelőt a köldökgyűrűjéhez csatlakoztatta, és kinyitotta az ablakot. A levegő mozdulatlan volt, a folyó olyan sima, hogy kivehette a benne tükröződő város körvonalának minden apró részletét. Úgy tűnt, valami rendezvény van a szépeknél. Hallotta a hatalmas tömeg zsivaját a vízen túlról, ahogy ezrek ujjonganak, majd hallgatnak el. A bulitornyok sötéten magasodtak a telihold fényében, a kék különböző árnyalataiban fénylő tűzijátékot olyan magasra lőtték, hogy az hangtalanul robbant. A város még sosem tűnt ennyire távolinak. − Hamarosan találkozunk, Peris – mondta halkan. A tetőcserepek csúsztak a késő esti esőtől. Tally óvatosan mászott ki a kollégium épületének sarkáig, melyre ráhajlottak egy öreg platánfa ágai. Jól megkapaszkodott az ismerős ágakban, és egykettőre leereszkedett az egyik újrahasznosító mögötti sötétbe. Amikor maga mögött hagyta a kollégium területét, visszanézett. Olyan praktikus mintázatban vezetett el az épületektől ez a fedezéket nyújtó, mintha szándékos lenne. Mintha a csúfoktól elvárnák, hogy néhanapján kiszökjenek.

Tally csóválta a fejét. Kezdett úgy gondolkodni, mint Shay. A gátnál találkoztak, ott, ahol a folyó két ágra szakad, hogy körülfogja Újszéphelyet. Ma este nem jártak a sétahajók, így nem zavarhatták meg a sötétséget. Shay éppen néhány mozdulatot gyakorolt, amikor Tally odaért. − Biztos, hogy ezt itt kell csinálni a városban? – kiáltott oda, túlharsogva a gát kapuin átzubogó vizet. Shay táncos mozdulatokkal helyezte át a súlyát jobbra–balra a lebegő deszkán, képzelt akadályokat kerülgetve. − Csak kipróbáltam, hogy működik–e. Hogy ne aggódj! Tally lenézett a saját deszkájára. Shay megbütykölte a biztonsági érzékelőt, hogy ne jelezzen, ha éjszaka repülnek, és átlépik a város határát. Tally igazából nem azon aggódott, hogy a kütyü kiabálni fog velük, hanem inkább azon, hogy repül–e majd egyáltalán. Vagy hogy emiatt hagyni fogja, hogy nekimenjen egy fának. De úgy tűnt, Shay deszkája gond nélkül lebeg. − Egészen idáig deszkán jöttem, és senki nem követett – mondta Shay. Tally a földre pottyantotta a deszkáját. − Kösz, hogy ellenőrizted. Nem akartam nyavalyogni. − Nem nyavalyogtál.

− De igen. Valamit el kell mondanom. Aznap éjjel,

amikor találkoztunk, tulajdonképpen megígértem a barátomnak, Perisnek, hogy nem kockáztatok. Tudod, nehogy tényleg bajba kerüljek, és komolyan megharagudjanak. − Kit érdekel, hogy megharagszanak–e? Már majdnem tizenhat éves vagy. − De mi van, ha annyira bedühödnek, hogy nem változtatnak széppé? Shay abbahagyta az ugrálást. − Nem hallottam róla, hogy ilyesmi valaha előfordult volna. − Azt hiszem, én sem. De lehet, hogy elhallgatnák előlünk, ha volna ilyen. Különben is, a lényeg az, hogy Peris megígértette velem, hogy nem vagánykodom. − Tally, nem gondolod, hogy csak azért mondta, hogy ne menj át hozzá még egyszer? − Tessék? − Talán azért akarta, hogy rendesen viselkedj, hogy ne zargasd újra. Hogy ne merj máskor is átmenni Újszéphelyre. Tally válaszolni próbált, de kiszáradt a torka. − Figyelj! Semmi baj, ha nem akarsz jönni – mondta Shay. – Komolyan beszélek, Kancsi. De nem fognak elkapni bennünket. És ha mégis, majd én elviszem a balhét – nevetett. – Azt mondom nekik, hogy elraboltalak. Tally fellépett a deszkájára, és csettintett az ujjaival.

− Jövök. Megmondtam, hogy jövök – mondta, amikor

egy magasságba ért Shayjel, aki elmosolyodott, majd egy másodpercre megfogta és megszorította Tally kezét. − Szuper. Tök jó lesz. Nem újszép–jó, hanem igazi jó. Ezt vedd fel! − Mi ez? Infraszemüveg, hogy lássak a sötétben? − Nem. Úszószemüveg. Imádni fogod, ahogy fröcsköl a víz. Tíz perc múlva értek a zúgókhoz. Tally egész életében látótávolságra lakott a lassú folyású és méltóságteljes folyótól, ami körülölelte a várost, határt alkotva a két világ közt. Arról azonban Tallynek fogalma sem volt, hogy csupán néhány kilométerrel a gát fölött a tekintélyparancsoló ezüst szalag zúgó szörnyeteggé változik. A háborgó víz valóban fehér volt. Áttört a sziklákon, keskeny csatornákon átvágva, holdfénytől csillogón fröccsent fel, vált széjjel, egyesült újra és zuhant le a meredek vízesés alján lévő fortyogó katlanba. Shay olyan mélyen repült el a zuhatag felett, hogy ahányszor megdöntötte a deszkát, felfröccsent mögötte a víz. Tally olyan távolságból követte, melyet biztonságosnak tartott, reménykedve, hogy felspécizett deszkája még mindig nem akar lezuhanni a sötétbe burkolódzó sziklákra és faágakra. Kétoldalt az erdő vad és ősöreg fákkal teli fekete űr volt, semmiben sem hasonlított

a várost díszítő, génmanipulált szén–dioxid–szivattyúkra. Ágaikon keresztül úgy fénylettek a holdfényben sütkérező felhők, mint valami gyöngyökből készült mennyezet. Valahányszor Shay felsikkantott, Tally tudta, hogy mindjárt követni fogja barátnőjét az örvénylő vízből felfröcskölt vízpermetfalon át. Némelyik úgy fehérlett a holdfényben, mint a fehér csipkefüggöny, mások azonban váratlanul ugrottak elő a sötétből. Tally időnként a Shay vizet érő deszkája nyomán felfröccsenő hideg víz ívében találta magát, de legalább tudta, mire számítson. Az első néhány perc halálos pánikban telt. Annyira összeszorította a fogát, hogy még az állkapcsa is belesajdult. Lábujjai begörcsöltek a spéci, új tapadócipőben. Nem csak a karját, de az ujjait is kinyújtotta, hogy sikerüljön megtartania egyensúlyát. Aztán fokozatosan hozzászokott a sötétséghez, az odalent dübörgő vízhez, és ahhoz, hogy váratlanul hideg permet csapódik az arcába. Vadabban, gyorsabban és messzebbre repültek, mint életében valaha. A folyó a sötét erdők közt kanyargott, kígyózó utat vágva az ismeretlenbe. Végül Shay intett és megállt, deszkájának fara mélyen a vízbe merült. Tally magasabbra emelkedett, hogy elkerülje a felfröcskölő farvizet, tett egy kis kört, majd finoman lefékezett. − Megérkeztünk?

− Nem egészen. De odanézz! – Shay arra mutatott,

amerről jöttek. Tallynek a lélegzete is elakadt a látványtól. A távoli város olyan volt, mint a sötétben megcsillanó pénzérme. Újszéphely tűzijátékai alig látható, halványkék fénnyel világítottak. Jó magasra juthattak. Tally látta, ahogy a holdfény foltjai, melyeket a felhőket alig megmozgató könnyű szellő hajtott, lassan közelítenek a várost körülvevő alacsony dombokhoz. Még sosem járt éjszaka a városhatáron kívül, és sosem látta ilyen messziről, kivilágítva. Levette vízfoltos szemüvegét, és mélyet lélegzett. A levegő telve volt erős illatokkal: örökzöld nedvekkel és vadvirággal, meg a kavargó víz elektromos szagával. − Szép, mi? − Aha – lihegett Tally. – Sokkal jobb, mint Újszéphelyen kémkedni. − Igazán örülök, hogy így gondolod – vigyorgott Shay elégedetten. – Irtóra szerettem volna kijönni ide, de nem egyedül. Érted? Tally az őket körülvevő erdőt figyelte, megpróbált belátni a fák közötti sötét helyekre. Ez itt tényleg a vadon, ahol bármi megbújhat. Nem emberi lényeknek való hely. Beleborzongott a gondolatba, hogy egyedül vannak. − És most? − Most gyalogolunk. − Gyalogolunk?

Shay a parthoz irányította a deszkáját, és lelépett róla. − Aha. Innen úgy fél kilométernyire van egy vasér. De addig semmi. − Miről beszélsz? − Tally! A deszka a mágneses lebegés elvén működik, igaz? Vagyis kell hozzá valamiféle fém, különben nem száll fel. − Azt hiszem, ez igaz. De a városban... − Az egész városban acélhálózat van a föld alatt. Itt kint azonban óvatosnak kell lenned. − Mi történik, ha a deszka nem tud többé lebegni? − Lezuhan. És akkor a zuhanásgátló karkötőid sem működnek. –Ó! Tally lelépett a deszkájáról, és a hóna alá kapta. Minden izma fájt a vad repüléstől. Jó érzés volt szilárd talajt érnie. A sziklákat megnyugtatóan stabilnak érezte remegő lábai alatt. Néhány percnyi gyaloglás után azonban a deszka kezdett egyre nehezebbé válni. Mire a folyó zaja tompa morajjá halkult a hátuk mögött, úgy érezte, mintha tölgyfa deszkát cipelne a hóna alatt. − Nem tudtam, hogy ez ilyen nehéz. − Ilyen súlyos a deszka, amikor nem lebeg. Idekint meglátod, hogy mennyire megtéveszt a város a dolgok valódi működésével kapcsolatban.

Az ég egyre jobban befelhősödött, s a sötétben egyre hidegebb lett. Tally feljebb emelte a deszkát, hogy jobb fogást találjon rajta, miközben azon gondolkodott, vajon esni fog–e. Már így is elég vizes volt a zúgóktól. − Tulajdonképpen nem bánom, ha néhány dologban megtévesztenek. Miután hosszasan másztak négykézláb a sziklák között, Shay törte meg a csendet. − Erre! Itt van egy természetes vasér a föld alatt. Érezheted a zuhanásgátló karkötődön. Tally homlokát ráncolva nyújtotta előre az egyik kezét. Nem volt meggyőzve. Egy perccel később azonban finom rántást érzett a karkötőn, mintha egy szellem húzta volna odébb. Deszkája kezdett könnyebbé válni, és Shay hamarosan már fel is ugrott a magáéra, hogy végigrepüljön egy hegygerinc felett, majd le egy sötét völgybe. Újra a deszkán Tally már kiszusszantotta magát, hogy feltegye a kérdést, ami egy ideje az oldalát fúrta. − Ha a légdeszkának fém kell, mitől megy a víz fölött? − Az arany miatt. − Tessék? − A folyók a föld belsejében keletkező forrásokból erednek. A víz ásványokat hoz fel a föld mélyéből. Vagyis a folyók medrében mindig van fém.

− Értem. Mint amikor régen az emberek aranyat

mostak? − Pontosan. De a deszkának tulajdonképpen jobb a vas. Ami csillog, az nem annyira emel fel. Tally a homlokát ráncolta. Shay néha olyan titokzatosan beszélt, mintha egy mindenki más számára ismeretlen együttes dalszövegeiből idézne. Már majdnem rákérdezett, de Shay hirtelen fékezett és lefelé mutatott. Az oszlóban lévő felhőkön át a holdfény bevilágította a völgy mélyét. Behemót tornyok emelkedtek odalent, csipkézett szélű árnyakat vetve. Emberi kéz által létrehozott formájuk élesen rajzolódott ki a szélben fodrozódó lombok egységes háttere előtt. A Rozsdás Romok voltak.

A Rozsdás Romok A hatalmas épületek vázáról üres ablakok bámultak le rájuk némán. Üvegeik már rég kitörtek, a faanyag elrothadt, s nem maradt más, csak a fémváz, a malter és a kő, az előretörő növényzet szorításában. Ahogy lenézett a fekete, ajtó nélküli bejáratokra, Tally már a gondolattól is libabőrös lett, hogy lemenjen és bekukkantson valamelyiken. A két barátnő besuhant a rozoga épületek közé. Olyan magasan és halkan repültek, mintha nem akarnák megzavarni a halott város szellemeit. Alattuk az utcák tele voltak a felsejlő falak között feltorlódott, kiégett autókkal. Bármi végzett is ezzel a várossal, lakói megpróbáltak elmenekülni. Tally még legutóbbi osztálykirándulásukról emlékezett arra, hogy ezek az autók nem tudtak lebegni. Csak gumikerekeken gurultak. A rozsdások beszorultak ezekbe az utcákba, mint egy patkány– csürhe az égő útvesztőbe. − Izé, Shay! Biztos vagy benne, hogy a deszkáink nem fognak egyszer csak lerobbanni, igaz? – szólt barátnőjéhez Tally halkan. − Ne aggódj! Aki ezt a várost felépítette, nem fukarkodott a fémmel. Nem véletlen hívják Rozsdás Romoknak.

Tally igazat adott neki. Az épületek mállófélben lévő falaiból szabálytalan formájú fémrudak álltak ki, ahogy a csontok kibökik egy régen elpusztult állat tetemét. Eszébe jutott, hogy a rozsdások nem használtak lebegő merevítőket. Minden épület zömök volt, durva, masszív, és valamiféle acélvázra volt szüksége, hogy megtartsa, s ne dőljön össze. Némelyik pedig hatalmas volt. A rozsdások nem vitték le a gyáraikat a föld alá, és együtt dolgoztak, mint a méhek a méhkasban, nem pedig otthon. Itt a legkisebb rom is nagyobb volt, mint a legnagyobb kollégium Csúfszálláson, sőt, nagyobb még a Garbó Palotánál is. Most, hogy éjszaka látta őket, Tally sokkal valósabbaknak érezte a romokat. Az iskolai kirándulásokon a tanárok mindig úgy beszéltek a rozsdásokról, mint valami retardált népségről. Hihetetlen volt, hogy léteztek emberek, akik fákat égettek, hogy így szerezzenek termőterületet, meg olajat, hogy meleget csináljanak, és felgyújtották a légkört is a fegyvereikkel. A holdfényben azonban maga elé tudta képzelni, ahogy az emberek lángoló autókon átmászva próbálnak menekülni a darabokra hulló városból, s közben pánikba esnek a hatalmas rakás lakhatatlan fémtől és kőtől. Shay hangja terelte vissza a valóságba. − Gyere, mutatok neked valamit! Shay az épületek széléhez repült, majd ki a fák fölé. − Biztos vagy benne, hogy meg tudjuk...?

− Nézz

le! Tally odalent a fák között csillogó fémet látott. − A romok sokkal kiterjedtebbek, mint gondolnád – mondta Shay. – A városnak ezt a részét használják csak osztálykirándulásokra meg múzeumnak, de különben irtó messzire elhúzódik. − És tele fémmel? − Aha. Csupa fém. Ne félj, én már láttam az egészet. Tally nyelt egyet és a romok nyomát figyelte odalent. Örült, hogy Shay kényelmesen, lassan repül. Az erdőből hosszú gerincforma emelkedett ki, mely úgy nézett ki, mint egy megfagyott hullám. A vége beleveszett a sötétbe. − Itt van. − Na jó, de mi ez? – kérdezte Tally. − Hullámvasútnak hívják. Mondtam, hogy mutatok neked egyet. − Szép. De mire való? − Szórakozásra. − Na ne! − De. Nyilván a rozsdások is szórakoztak néha. Olyan, mint egy pálya. Kocsikat szereltek rá és olyan gyorsan mentek, ahogyan csak tudtak. Fel–le, körbe–körbe. Mint a légdeszkázás, csak lebegés nélkül. És valami egyáltalán nem rozsdásodó acélból építették – gondolom a biztonság miatt.

Tally a homlokát ráncolta. Eddig csak azt képzelte maga elé, ahogy a rozsdások együtt dolgoznak a hatalmas méhkasokban, meg azt, ahogy próbálnak menekülni azon az utolsó, borzalmas napon. Azt nem, hogy szórakoznak. − Gyere! – szólt Shay. – Hullámvasutazzunk! − Hogyan? − A deszkán – felelt Shay, majd Tallyhez fordulva komolyan folytatta. – De gyorsnak kell lenned. Ha nem mész rendesen, akkor veszélyes. − Miért? − Majd meglátod. Shay elfordult, és a sín fölött sebesen lerepült a hullámvasút völgyébe. Tally felsóhajtott, aztán előredőlve követte. Legalább fémből volt az egész. Szuper repülés volt. Olyan, mint egy légdeszkapálya szűk, behatárolt fordulókkal, meredek felívelésekkel, melyeket hosszú hullámvölgyek követnek, sőt, még hurkok is voltak benne, melyekben Tally fejreállt, s a zuhanásgátló karkötői beindultak, hogy a deszkán tartsák. A szerkezet elképesztően jó állapotban volt. A rozsdások biztosan valami különleges anyagból építették, ahogy Shay mondta. A pálya sokkal magasabbra felvitte őket, mint ahová egy deszka magától feljuthatott volna. A hullámvasúton deszkázni tényleg olyan érzés volt, mint madárként repkedni.

Széles, lassú ívben aztán oda kanyarodott vissza, ahonnan elindultak. Az utolsó hullám hatalmas emelkedővel kezdődött. − Ezt gyorsan vedd! – kiáltott hátra Shay a válla fölött, miközben sebesen repült előre. Tally maximális sebességgel követte, úgy szállt felfelé a keskeny sínek felett, mint egy rakéta. Látta a távolban a romokat: megtört, fekete ormok a fák háttere előtt. Azok mögött pedig talán a tenger csillogott a holdfényben. Már tényleg magasan volt! Örömteli sikkantást hallott, amikor felért a tetőre. Shay eltűnt. Tally előredőlve gyorsított. Lába alól hirtelen kiesett a deszka. Egyszerűen ott maradt nélküle, egyedül szállt a levegőben. Eltűnt alóla a sín. Tally ökölbe szorította a kezét, úgy várta, hogy működésbe lépjenek a zuhanásgátló karkötők. Azok azonban használhatatlanná váltak, éppúgy, mint a deszka. Csupán nehéz fémdarabként húzták őt a föld felé. − Shay! – sikította a sötétségbe zuhanva. Aztán meglátta maga előtt a hullámvasút vázát. Csak egy kicsi rész hiányzott. A zuhanásgátlók hirtelen felfogták, s megérezte talpa alatt a deszka szilárd anyagát. Lendülete átvitte a tátongó űr túloldalára. A deszka a szabadesés néhány félelmetes pillanatában nyilván vele együtt repült, pontosan a lába alatt.

Azután már szállt is tovább a sínek fölött le, oda, ahol Shay várta. − Te megőrültél! – kiabálta. − Őrületes, mi? − Nem! – ordított Tally. – Miért nem szóltál, hogy eltörött? Shay vállat vont. − Talán mert így jobb móka? − Jobb móka? – A szíve hevesen vert, látása furcsán éles volt. Majd szétvetette a düh, a megkönnyebbülés és... az öröm. − Na jó. Fogjuk rá! De te tiszta idióta vagy! Tally lelépett a deszkáról, és bizonytalan lábakon tántorgott keresztül a füvön. Talált egy alkalmas követ, amire leülhetett, és remegve ereszkedett le rá. Shay leugrott a deszkájáról. − Hát... bocs! − Rettenetes volt, Shay. Zuhantam. − De nem sokáig. Úgy öt másodpercig. Nem azt mondtad, hogy leugrottál egy ház tetejéről bungeedzsekiben? Tally dühösen nézett fel rá. − Igen, leugrottam, de tudtam, hogy nem fogok szétloccsanni. − Az igaz. De tudod, amikor nekem először megmutatta valaki a hullámvasutat, nekem sem árulták

el, hogy ott a luk. Azt gondoltam, marha jó így rájönni. Az első alkalom a legjobb. Azt akartam, hogy te is érezd. − Azt gondoltad, hogy marha jó zuhanni? − Hát, lehet, hogy először eléggé felhúztam magam. Hát igen. Dühös voltam – mosolyodott el Shay szélesen. – De túltettem magam rajta. − Adj egy percet, Cingár! Hadd gondolkozzam el ezen! − Gondolkozz csak! Tally kezdte újra normálisan venni a levegőt, és már a szíve sem kalapált úgy, mintha ki akarna szabadulni a mellkasából. Az agya azonban olyan tiszta maradt, mint a szabadesés másodperceiben, s azon kapta magát, hogy az érdekli, vajon ki találta meg elsőként a hullámvasutat, és azóta hány csúf járt itt. − Shay, ki mutatta meg neked ezt az egészet? − Idősebb barátok. Csúfok, mint mi, akik megpróbáltak rájönni, hogyan működik minden. Meg arra, liogy hogyan lehet mindent kijátszani. Tally felnézett a hullámvasút ősöreg, kígyózó alakjára, melynek tartószerkezetére kúszónövények kapaszkodtak fel. − Vajon mióta járhatnak ide csúfok? − Biztosan régóta. Az ilyesmi szájról szájra jár. Valaki nyilván rájött, hogyan lehet felspécizni a deszkát, a következő megtalálta a zúgókat, a harmadik meg eljutott a romokhoz.

− Aztán

valaki eléggé felbátorodott ahhoz, hogy átugorja a lyukat a hullámvasúton – nyelt egyet Tally. – Vagy véletlenül ugrotta át. Shay bólintott. − Végül pedig mindenki szép lesz. − Happy end – mondta Tally. Shay vállat vont. − Különben is, honnan tudod, hogy hullámvasútnak hívják? Olvastad valahol? − Nem – felelt Shay. – Mondta valaki. − De ő honnan tudta? − Az a srác irtó sok mindent tud. Trükköket, dolgokat a romokról. Állati jó fej. Volt valami Shay hangjában, ami miatt Tally úgy érezte, oda kell fordulnia és meg kell fognia a kezét. − De most már biztosan ő is szép. Shay elhúzta a kezét, és rágni kezdte a körmét. − Nem. Nem szép. − Azt hittem, minden barátod... − Tally! ígérj meg nekem valamit! Komolyan. − Hát persze. Mit ígérjek meg? − Soha nem árulhatod el senkinek, amit most mutatok. − Van benne szabadesés? − Nincs. − Oké. Esküszöm – emelte fel Tally a kezét, amire Perisszel együtt csinálták a sebet. – Sosem árulom el senkinek.

Shay egy pillanatig fürkészően nézett a szemébe, majd bólintott. − Jól van. Szeretném, ha ma éjjel megismerkednél valakivel. − Ma éjjel? De hát csak hajnalra érünk vissza... − Nem a városban – mosolygott Shay. – Idekint van.

Davidre várva − Most hülyéskedsz?

Shay nem felelt. Újra a romos város szívében, a legmagasabb épület árnyékában jártak. Tépelődő arckifejezéssel nézett fel rá. − Azt hiszem, emlékszem, hogy kell – mondta. –Mit? − Feljutni. Aha, itt van. Shay elődöntötte a deszkáját és behúzta a fejét, hogy beférjen az omladozó fal nyílásán. − Shay? − Ne félj! Csináltam már ilyet. − Shay! Azt hiszem, nekem elég volt ennyi újdonság egy éjszakára. Tallynek semmi kedve sem volt egy újabb Shay–féle vicchez. Fáradt volt és még hosszú út állt előttük, vissza a városba. Holnap pedig ő a tisztaságfelelős a kollégiumban. Csak azért, mert nyár van, még nem alhat egész álló nap. Mégis követte Shayt a nyíláson át. Valószínűleg több időbe telne vitatkozni. Egyenesen felemelkedtek a levegőbe. A deszkák az épület fémszerkezete segítségével működtek. Hátborzongató volt odabent, ahonnan kiláttak az üveg nélküli ablakokon keresztül a többi épület szabálytalan

alakjára. Mintha városuk széthullását századokon át figyelő rozsdás szellemek lennének. Hiányzott a tető, s amikor feljutottak, lélegzetelállító látvány tárult a szemük elé. A felhők eltűntek, s a holdfény élesen kirajzolta a romok körvonalait. Olyanok voltak az épületek, mint a letöredezett fogsor. Tally látta, hogy valóban az óceán volt az, amit a hullámvasútról megpillantott. Ideföntről a víz sápadtezüst szalagként fénylett a holdsugárban. Shay előhúzott valamit a válltáskájából, és félbetépte. Lángba borult a világ. − Aú! Vakíts csak meg! – kiáltott fel Tally, és eltakarta a szemét. − Jaj, bocs! – mondta Shay, és eltartotta magától a biztonsági csillagszórót. Az hangosan ropogott a romok csendjében, s táncoló árnyakat vetített az épület belsejére. Shay arca félelmetesnek tűnt a ragyogásban, a szikrák lehullottak, s elvesztek a tönkrement épület mélyén. Végül kihunyt a csillagszóró. Tally pislogva igyekezett megszabadulni a szeme előtt táncoló foltoktól. Most már nem látott a sötétben, s az égen ülő hold is csak homályosan rajzolódott ki előtte. Összeszorult a torka, amikor rájött, hogy a csillagszórót a völgy bármely pontjáról látni lehetett. Talán még odakint a tengeren is. − Shay, ez jelzés volt? –Az.

Tally lepillantott. Az alattuk álló épületek tele voltak fantom fénycsóvákkal, a retinájába bevésődött csillagszóró visszfényeivel. Ahogy rájött, mennyire nem lát egyszeriben, érezte, amint hideg veríték csurog le a gerincén. − Különben kivel randizunk? − Davidnek hívják. − David? Fura név. – Tally fülének műviesen hangzott. Úgy számított, ez is valami vicc. – Szóval ő most mindjárt felbukkan? Ugye ez a srác igazából nem a romok közt él? − Nem. Elég messze lakik. De lehet, hogy itt van a közelben. Néha eljön. − Úgy érted, egy másik városba való? Shay ránézett, de Tally nem tudta kivenni az arckifejezését a sötétben. − Olyasvalami. Shay megint a látóhatárt kémlelte, mintha a jelére érkező választ keresné. Tally összehúzta magán a dzsekijét. Egy helyben ácsorogva rájött, milyen hideg lett. Azon morfondírozott, vajon mennyi lehet az idő. Azonosító gyűrű nélkül azonban nem tudta megkérdezni. A hold lemenőben volt, vagyis éjfél biztosan elmúlt már. Erre csillagászatóráról emlékezett. Volt egy pozitívuma annak, hogy kívül voltak a városon: legalább úgy érezte, sokkal hasznosabb mindaz, amit a természetről tanítottak a suliban. Most eszébe jutott, hogy hogyan hullik a hegyekre az eső, és szívódik be a földbe,

mielőtt feltörne valahol, tele ásványokkal. Azután évszázadokon át folyóvölgyeket és szurdokokat vájva a talajba visszajut a tengerbe. Ha az ember idekint lakik, a folyókat követve járhat a deszkájával, mint nagyon– nagyon régen, a rozsdások előtti időkben, amikor a kevésbé őrült, rozsdások előtti civilizációk lakói fából készített csónakokon közlekedtek a vízen. Lassan visszatért a látása, így végigpásztázhatta a látóhatárt. Vajon fellobban ott is valami, válaszul Shay jelzésére? Tally abban reménykedett, hogy nem. Még sosem találkozott más városok lakóival. Az iskolában megtanulta, hogy az egyes városokban más–más nyelven beszélnek, vagy csak tizennyolc évesen válnak széppé, meg egyéb ilyen fura dolgokat. − Shay, talán indulnunk kellene. − Várjunk még egy kicsit! Tally az ajkába harapott. − Az a David talán itt sincs ma éjjel. –Az lehet. Valószínűleg nincs. De azt reméltem, hogy itt lesz. – Tally felé fordult. – Iszonyú klassz lenne, ha megismernéd. Ő olyan... más. − Gondoltam. − Nehogy azt hidd, hogy csak kitaláltam! − Hiszek neked – mondta Tally, bár Shayjel kapcsolatban ebben sosem volt egészen biztos. Barátnője a körmét rágva fordult újra a látóhatár felé. − Na jó, azt hiszem, nincs itt. Ha akarod, mehetünk.

− Csak

azért, mert tényleg késő van, és hosszú az út. És holnap én vagyok a tisztaságfelelős. − Én is – bólintott Shay. − Kösz, hogy megmutattad ezt az egészet, Shay Komolyan hihetetlen volt. De azt hiszem, még egy menő dologba beledöglenék. − A hullámvasútba se haltál bele – nevetett Shay. − De majdnem. − Megbocsátottál már érte? − Majd szólok, Cingár. − Oké. De ne felejtsd el, hogy Davidről senkinek egy szót sem! – nevetett Shay. − Megígértem, nem? Bennem megbízhatsz. Komolyan. − Jól van. Bízom benned, Tally. Behajlította a térdét, és a deszkája ereszkedni kezdett. Tally még egyszer körülpillantott, emlékezetébe vésve az alattuk elterülő romokat, a sötét erdőt, a fénylő tenger felé kanyargó folyó gyöngyházfényű csíkját. Azon tűnődött, vajon tényleg van–e ott valaki, vagy hogy Davidét csak a csúfok találták ki egymás ijesztgetésére. Azonban úgy tűnt, Shay nem fél. Őszintén csalódottnak látszott, amiért senki nem felelt a jelzésére, mintha Daviddel találkozni még jobb lett volna, mint elbüszkélkedni a zúgókkal, a romokkal és a hullámvasúttal. Akár valós, akár nem – gondolta Tally Shay számára nagyon is igazi.

A falban levő nyíláson át távoztak és a romváros széléig repültek, majd követték a földben megbúvó vasréteget végig, ki a völgyből. Deszkáik a hegyháton ki– kihagytak, ezért leszálltak. Tally bármennyire is fáradt volt, már nem érezte olyan képtelenségnek, hogy cipelnie kell a deszkát. Már nem játékszerként gondolt rá, mint egy picur a léggömbjére. A deszka valami sokkal kézzelfoghatóbb dologgá vált, valamivé, ami saját törvényeinek engedelmeskedik, és ami veszélyes is lehet. Tally rájött, hogy Shaynek egyvalamiben igaza volt: a városi élettől valahogy mintha minden mű lenne. Ahogy az épületeket és a hidakat lebegő merevítők tartják, vagy az, hogy bungeedzsekiben le lehet ugrani egy épület tetejéről. Ott semmi sem volt egészen valódi. Örült, hogy Shay kivitte őt a romokhoz. A rozsdások után maradt rendetlenség bizonyította, hogy nagy baj lehet belőle, ha az ember nem óvatos. A folyó közelében a deszkák könnyebbé váltak, s mindketten hálásan ugrottak fel rájuk. − Nem tudom, te hogy érzed, de én ma éjjel egy lépést sem teszek már – mormogott Shay, miután megtalálta az egyensúlyát. − Az egyszer tuti, hogy én sem. Shay előredőlt és a víz fölé kormányozta a deszkáját, miközben összehúzta magán az egyendzsekit, hogy megvédje a zúgók felfröccsenő vizétől. Tally hátrafordult,

s még egyszer visszanézett. Most, hogy a felhők szétszéledtek, éppen csak ki tudta venni innen a romokat. Pislogott egyet. Mintha alig láthatóan pislákoló fény gyulladt volna ott, ahol a hullámvasútnak kellett lennie. Talán csak megviccelték a fények, csak a hold fényét tükrözte vissza valami meg nem rozsdásodott fém. − Shay? – szólt halkan. − Gyere már! – kiabálta túl Shay a folyó zaját. Tally megint pislogott, de már nem látta az aprócska világosságot. Különben is túl messze voltak. Ha megemlítené, Shay biztosan vissza akarna menni. Neki azonban esze ágában sem volt újra megtenni az utat. Valószínűleg különben sem volt ott semmi. Nagy levegőt vett és odakiáltott Shaynek: − Gyerünk, Cingár! Ki lesz a gyorsabb? Deszkáját a víz fölé kormányozva áttört a hideg vízpermeten, s egy pillanatra maga mögött hagyta a nevető Shayt.

Veszekedés − Nézd,

de gáz, ahogy kinéznek! − Lehet, hogy mi is ilyenek voltunk? − Valószínűleg. De az, hogy mi idiótán néztünk ki, még nem zárja ki, hogy ők is nézhetnek ki hülyén. Tally bólogatott, és megpróbált visszaemlékezni arra, hogy milyen érzés is volt tizenkét évesnek lenni és hogy milyennek látta az iskolát az első ott töltött napon. Emlékezett rá, hogy mennyire megszeppent az épülettől, ami természetesen sokkal nagyobb volt, mint Sol és Ellie háza, és nagyobb, mint azok a házikók, ahová a picurok jártak iskolába. Ott tíz gyerekre jutott egy tanár. Most azonban a kollégium kicsinek és szűknek tűnt. Nevetségesen gyerekes volt harsány színeivel és kipárnázott lépcsőházaival. Napközben rém unalmas, éjszaka viszont könnyen meg lehetett szökni. Az újcsúfok mind együtt maradtak egy kupacban, nem mertek túl messzire eltávolodni vezetőjüktől. Csúnya kis arcukat a kollégium négy emelet magas épületére emelték, szemük csupa csodálkozás és rémület volt. Shay behúzta a fejét az ablakból. − Ez jó vicc lesz. − Ezt az útbaigazítást aztán nem fogják egyhamar elfelejteni.

A nyárból már csak két hét volt hátra. Tally kollégiumának lakói az elmúlt évben egyre fogytak, ahogy a végzősök betöltötték a tizenhatot. Már majdnem itt volt az ideje, hogy újabb csapat vegye át a helyüket. Tally figyelte az utolsó néhány csúfot, ahogy szájtátva és idegesen, borzasan és csámpásan jöttek befelé. A tizenkét éves kor egyértelmű fordulópont, amikor a helyes picurokból aránytalan és tökfej csúfok lesznek. Örült, hogy életének ezt a szakaszát hamarosan maga mögött hagyja. − Tutira működni fog? – kérdezte Shay. Tally elmosolyodott. Nem gyakran fordult elő, hogy kettejük közül Shay volt az óvatosabb. Tally a bungeedzseki gallérjára mutatott. − Látod azt a kis zöld fényt? Azt jelenti, működik. Vészhelyzetre szánták, ezért bármikor használható. Shay a dzsekije alá nyúlva a köldökgyűrűjére kapcsolt érzékelőt rángatta, ami azt jelentette, hogy ideges. − És ha tudja, hogy nincs vészhelyzet? − Annyira nem okos. Ha zuhansz, megtart. Nem kell hozzá trükk. Shay vállat vont és felvette a dzsekit, amit Csúfszállás legmagasabb épületéből, a képzőművészeti iskolából kölcsönöztek. Tartalék felszerelés volt a pincéből, s minden trükk nélkül leemelhették az állványról. Tally semmi esetre sem szerette volna, ha elkapják, amiért a tűzriasztóval szórakozik, nehogy az őröknek eszükbe

jusson párhuzamot vonni egy bizonyos nyár eleji eseménnyel, ami odaát Újszéphelyen történt. Shay egy nagyméretű kosaraspólót húzott a bungeedzsekire. A póló az ő kollégiumának a színeit viselte, s az itteni tanárok egyike sem ismerte jól az arcát. − Milyen? − Mintha híztál volna. Jól áll. Shay morcosan nézett rá. Utálta, ha botsáskának vagy malacszemnek csúfolták, vagy bárhogy máshogy, ahogy a csúfok nevezni szokták egymást. Shay néha azt állította, hogy nem érdekli, hogy széppé fogják–e operálni valaha. Persze hülyeségeket beszélt. Shay nem volt ugyan egy szörny, de semmiképpen sem számított született szépségnek. Hiszen ilyen nem is született, amióta a világ világ. − Akarsz te ugrani, Kancsi? − Nekem már nem nagy cucc, Shay. Még nem is ismertelek, és már túl voltam rajta. Különben is neked támadt ez a briliáns ötleted. Shay morcos pillantása mosollyá szelídült. − Zseniális, mi? − Köpni, nyelni nem tudnak majd. Megvárták, míg az újcsúfok bemennek a könyvtárba és szétszóródva leülnek az asztaloknál, hogy megnézzenek valami információs videót. Shay és Tally hason feküdtek a legfelső szinten, ahol a poros, régi

papírkönyveket tárolták, s lekukucskáltak a csoportra. Arra vártak, hogy a vezető lecsendesítse a fecsegő csúfokat. − Ez már majdnem túl egyszerű – mondta Shay, miközben vastag, fekete szemöldököt húzott magának. − Könnyű neked! Mire felfogják, mi történt, árkon– bokron túl leszel. Nekem viszont le kell jutnom a lépcsőn. − Na és? Mit csinálnak, ha elkapnak bennünket? − Az igaz – vont vállat Tally. Ennek ellenére felvette átlagos barna parókáját. A nyár folyamán, miközben az utolsó végzősök is betöltötték a tizenhatot és szépek lettek, a csínyek egyre durvábbá váltak. Mégis úgy tűnt, soha senkit nem büntettek meg érte. Ráadásul mintha Perisnek is nagyon régen tette volna azt az ígéretet. Ha már szép lesz, semmi sem fog számítani, amit az utolsó hónapban tesz. Alig várta, hogy maga mögött hagyja az egészet, de nem akárhogyan. Tally, miközben Perisre gondolt, felragasztott magának egy nagy műanyag orrot. Előző este kifosztották a színjátszó szakkör raktárát, s most volt náluk mindenféle álca. − Kész vagy? – kérdezte, majd orrhangon kacarászott a furcsa hangon, amit a műanyag orr miatt adott ki. − Várj egy kicsit! – kapott fel Shay egy nagy, vastag könyvet a polcról. – Oké! Mehet! Felálltak.

− Add

ide azt a könyvet! – kiabált Tally Shayre. – Ez

az enyém! Hallotta, amint odalent egyszeriben elcsendesednek a csúfok, s alig bírta megállni, hogy le ne pillantson csodálkozó arcukra. − A fenéket, Malacpofa! Én vettem ki előbb! − Most szórakozol, Hájas? Nem is tudsz olvasni. − Nem tudok? Akkor ezt olvasd el! Shay Tally felé hajította a könyvet, de az lebukott előle. Elkapta és visszadobta, telibe találva Shay felemelt alsókarját. Shay az ütés erejétől hátratántorodott, és átfordult a korláton. Tally kihajolt utána és tágra nyílt szemekkel nézte, ahogy Shay lebukfencezik a könyvtár három emelettel lejjebb lévő földszintjére. Az újcsúfok egy emberként sikítottak, s szétspricceltek a feléjük zuhanó test elől. Egy másodperccel később a bungeedzseki működésbe lépett és Shay fel–le rugózott a levegőben, teli tüdőből röhögve, mint akinek elment az esze. Tally várt, amíg a csúfok rémülete zavarodottsággá változott, miközben Shay újra fel–le pattogott, s végül talpra állt az egyik asztalon, majd az ajtó felé indult. Tally ekkor elhajította a könyvet és futva indult a lépcsők felé, hatalmas szökellésekkel ugorva át a lépcsőfokokat, míg el nem érte a kollégium hátsó kijáratát. − Hát ez

őrületes volt!

− Láttad

a képüket? − Nem nagyon – felelt Shay. – Eléggé lefoglalta a figyelmemet a közeledő padló. − Aha, erre emlékszem. Nekem is ilyen volt .miikor leugrottam a tetőről. Leköti az ember figyelmét. − Jut eszembe, imádom az orrod. Tally kacarászva vette le. − Na ja. Felesleges a szokásosnál is rondábbnak lenni. Shaynek elkomorult az arca. Letörölte az egyik szemöldökét, majd Tally szemébe nézett: − Nem vagy csúnya. − Ugyan már, Shay! − Komolyan mondom. – Shay kinyújtotta a kezét és megérintette Tally valódi orrát. – Szuper a profilod. − Ne marháskodj, Shay! Én is csúf vagyok, te is csúf vagy. Még két hétig azok maradunk. Nem nagy ügy. – Felnevetett. – Neked például van egy busa szemöldököd. Shay elfordította a fejét, és szó nélkül letörölte az álca maradványát. A homokos part melletti öltözőben bújtak el, ahol korábban az azonosító gyűrűiket és a váltóruhát hagyták. Ha bárki megkérdezné, azt mondanák, egész idő alatt úsztak. Az úszás szuper trükk. Meggátolja a testhő érzékelését, át lehet miatta öltözni, és tökéletesen megindokolja, hogy miért nem viselted az azonosító gyűrűdet. A folyó minden bűntől megtisztít.

Egy perccel később már fröcskölve úsztak el a parttól, hogy elsüllyesszék az álruhákat. A bungeedzsekit majd éjszaka visszaviszik a képzőművészeti iskola pincéjébe. − Komolyan mondom, Tally – szólalt meg Shay, amikor már a vízben úsztak, nem csúnya az orrod. És a szemed is tetszik nekem. − A szemem? Hát neked tényleg elment az eszed! Túlságosan is közel ülnek egymáshoz. − Ki szerint? − A biológia szerint. Erre Shay lefröcskölte. − Csak nem hiszed el azt a sok marhaságot? Hogy csakis egyféleképpen szabad kinézni, és mindenkit úgy programoztak, hogy egyetértsen ezzel? − Ez nem hit kérdése, Shay. Egyszerűen csak tudom. Te is láttál már szépeket. Egyszerűen... gyönyörűek. − Mind egyformák. − Régebben én is így gondoltam. De amikor Perisszel beszöktünk a városba és sokukat láttuk, rájöttünk, hogy a szépek is különböznek egymástól. Önmaguk maradnak, csak az egész sokkal kifinomultabb, mert nem torzszülöttek. − Mi nem vagyunk torzszülöttek, Tally. Normálisak vagyunk. Lehet, hogy nem vagyunk gyönyörűek, de legalább nem vagyunk felturbózott Barbie babák sem. − Milyen babák? Shay a távolba révedt.

− David mesélt

róluk. − Na tessék! Már megint az a David. – Tally ellökte magát, a hátán lebegve az eget bámulta, s azt kívánta, bárcsak befejeződne ez a párbeszéd. Az első alkalom óta voltak még néhányszor a romoknál, és Shay mindig ragaszkodott hozzá, hogy meggyújtson egy jelzőfényt, de David sosem került elő. Tally t kiverte a víz attól, hogy a halott városban kellett várakoznia egy számára nem létező fiúra. Nagy kaland volt odakint lenni, de Shay Daviddel kapcsolatos mániája kezdte elvenni Tally kedvét az egésztől. − Létezik! Nem is egyszer találkoztam vele. − Jól van, Shay, David létezik. De az is létezik, hogy csúnyák vagyunk. Azt nem lehet csak úgy megváltoztatni, hogy azt kívánod, bárcsak megváltozna, vagy úgy, hogy bebeszéled magadnak, hogy szép vagy. Ezért találták fel a műtétet. − De az egy trükk, Tally! Te egész életedben csak szép arcokat láttál. A szüléidét, a tanáraidat, mindenkit, aki tizenhat évesnél idősebb. De nem azzal az elvárással születtél, hogy mindenkinek így kell szépnek lennie. Csak beléd programozták a gondolatot, hogy minden más csúnya. − Ez nem programozás, hanem természetes reakció. És ami ennél fontosabb: így igazságos. Régen ez véletlenszerű volt. Egyesek nagyjából szépek voltak,

mások egész életükben rondák. Most mindenki csúf... amíg szép nem lesz. Nincsenek vesztesek. Shay egy ideig hallgatott, majd így szólt: − Vannak vesztesek, Tally. Tally megborzongott. Mindenki tudott róla, hogy léteznek életük–végéig–csúfok, akiknél nem hajtható végre a műtét. Az ilyeneket nem nagyon lehet látni. Szabad az emberek közé menniük, de legtöbbjük szívesebben húzódik meg valahol. Ki ne tenné a helyükben? Az lehet, hogy ők ketten csúfok és nevetséges a külsejük, de legalább fiatalok. Az öreg csúfok tényleg hihetetlenül néznek ki. − Hát ez a baj? Félsz, hogy nem tudnak megműteni? Ez butaság, Shay. Te tök normális vagy. Két hét múlva ugyanolyan szép leszel, mint bárki más. − Nem akarok szép lenni. Tally felsóhajtott. Már megint kezdi. − Elegem van ebből a városból – folytatta Shay. – Elegem van a szabályokból és a határokból. Eszem ágában sincs átváltozni valami üresfejű újszéppé, és egész nap csak bulizni. − Ugyan már, Shay! Ők is ugyanazt csinálják, amit mi: bungee jumpingolnak, repülnek, tűzijátékoznak. Csak nem kell titokban belopakodniuk. − Nincs annyi képzelőerejük, hogy eszükbe jusson. − Figyelj, Cingár! Én veled vagyok – mondta Tally élesen. – Szuper együtt hülyéskedni. Igaz? Marha jó

megszegni a szabályokat. De egy idő után muszáj valami mást is csinálni, mint okos, kis csúfnak lenni. − Mint például lapos, unalmas széppé válni? − Nem. Mint felnőni. Eszedbe jutott már valaha, hogy ha szép vagy, lehet, hogy szükségtelen trükközni és összezavarni a dolgokat? Talán a csúfok csak azért csúfolódnak és bántják egymást, mert elégedetlenek önmagukkal. Hát én boldog akarok lenni, és ehhez az első lépés az, hogy úgy nézzek ki, mint egy igazi ember. − Én nem félek így kinézni, mint most, Tally. − Lehet, hogy nem, de felnőni félsz. Shay nem felelt. Tally csendben lebegett, az eget nézte, s a dühtől alig látta a felhőket. Ő szép akart lenni és viszont akarta látni Perist. Hihetetlenül régnek tűnt, amikor utoljára beszélt vele, vagy bárki mással Shayen kívül. Undorodott az egész csúf ügytől, és csak arra vágyott, hogy vége legyen. Egy perccel később hallotta, ahogy Shay a part felé úszik.

Az utolsó csíny Tally fura mód szomorú volt. Tudta, hogy hiányozni fog neki az ablakából elé táruló kilátás. Az elmúlt négy évben egyfolytában az odaát tornyosuló Újszéphelyet bámulta, és semmire sem vágyott jobban, mint hogy átkelhessen a folyón, és soha ne kelljen visszatérnie. Valószínűleg ez csábította ki az ablakon számtalanszor, ez vette rá, hogy minden trükköt elsajátítson, melynek segítségével közelebb férkőzhet az újszépekhez, hogy kikémlelje jövőbeli életét. De most már csak egy hét volt hátra a műtétig, s az idő mintha felgyorsult volna. Tally néha azt kívánta, bárcsak fokozatosan csinálnák a műtétet. Először megcsináltatná a bandzsa szemét, aztán az ajkait, és fokozatosan költözne át a túlpartra, csak ne kellene úgy kinéznie az ablakon, hogy tudja, sosem csodálhatja többé ezt a látványt. Shay nélkül minden csonkának tűnt, ezért még több időt töltött az ágyán gubbasztva és Újszéphelyet bámulva. Persze ezekben a napokban nem sok más tennivalója akadt. Most már mindenki fiatalabb volt a kollégiumban, mint ő, s a legjobb trükkjeit már mind megtanította a következő osztálynak. Végignézte már legalább tízszer az összes filmet, amit a faliképernyője ismert, még néhány olyan régi fekete–fehéret is, aminek a nyelvezetét alig

értette. Nem volt kivel koncertre mennie, és most már unalmas volt a kollégiumi csapatok meccseit nézni, hogy senkit sem ismert közülük. Az összes csúf irigyen nézett rá, de senki sem látta értelmét barátkozni vele. Talán mégis jobb egyszerre túlesni az egész műtéten. Sokszor azt kívánta, bárcsak elrabolnák az orvosok az éjszaka közepén, és megoperálnák. Az iskolában azt beszélték, hogy már tizenöt éveseken is el tudják végezni a műtétet. Csak hülye, elavult szokás megvárni a tizenhatodik születésnapot. Ez azonban olyan szokás volt, amit senki sem kérdőjelezett meg, kivéve nagy ritkán egy–egy csúfot. így hát Tallynek egy hetet kellett még eltöltenie magányosan várakozva. Shay a nagy veszekedés óta nem állt szóba vele. Tally megpróbált írni neki, de miközben mondanivalóját megfogalmazta a képernyőn, csak újra feldühödött. Különben sem volt már sok értelme helyretenni a dolgokat. És ha Shay még mindig utálja, akkor is ott van Peris és az összes régi barátjuk, akik nagy szemekkel és csodás mosollyal várják a folyó túlpartján. Tally mégis sok időt töltött azon morfondírozva, vajon hogy fog kinézni Shay szépként, amikor telt lesz csont és bőr teste, tökéletesek már most is telt ajkai, és nem lesznek állandóan tövig rágva a körmei. Valószínűleg élénkebb zölddé teszik majd a szemeit. Vagy talán valamelyik új színt kapják: ibolyát, ezüstöt vagy aranyat.

− Hé,

Kancsi! Tally felugrott a suttogásra. Kikukucskált a sötétbe, és meglátott a tetőn egy felé siető alakot. Mosolyra derült az arca. − Shay! Az alak egy pillanatra megtorpant. Tally meg sem próbált suttogni. − Ne állj már ott! Gyere be, te lökött! Shay nevetve mászott be az ablakon. Tally forrón, boldogan és erősen ölelte magához. Azután egyet hátra léptek, de még mindig fogták egymás kezét. Shay csúf arca egy pillanatig tökéletesnek látszott. − De jó, hogy látlak! − Téged is jó látni, Tally. − Hiányoztál. Akartam... sajnálom, hogy... − Nem – szakította félbe Shay. – Igazad volt. Elgondolkodtattál. Akartam írni neked, de minden olyan... – felsóhajtott. Tally bólogatott és megszorította Shay kezét. − Ja. Pocsék volt. Kis ideig némán álldogáltak, miközben Tally egy pillantást vetett ki az ablakon barátnője válla fölött. Újszéphely látványa egyszeriben már nem is tűnt olyan lehangolónak. Vidámnak és hívogatónak látta, mintha minden kétsége elillant volna. A nyitott ablak újra izgalmas lett. − Shay?

− Igen? − Menjünk

el valahová ma éjjel! Csináljunk valami nagy marhaságot! − Reméltem, hogy ezt fogod mondani – nevetett Shay. Tally csak ekkor vette észre barátnője öltözékét. Profi álcaruhát viselt: tetőtől talpig feketét, szorosan összefogott hajat és félvállra vetett hátizsákot. Elvigyorodott. − Látom, a terv már megvan. Szuper! − Aha – felelt Shay halkan. – Tervem az van. Tally ágyához ment, és levette válláról a hátizsákot. Léptei nyikorogtak, s Tally elmosolyodott, amikor meglátta, hogy Shay tapadós cipőt visel. Napok óta nem légdeszkázott már. Egyedül repülni duplán megerőltető volt, viszont fele olyan jó szórakozás. Shay az ágyra borította a hátizsák tartalmát, majd egyesével rámutatott a holmikra. − Helyzetjelző. Tűzgyújtó. Víztisztító. – Megfogott két szendvics méretű, fénylő anyagcsomót. – Ezeket ki lehet bontani hálózsáknak. Belül finom melegek. − Hálózsák? Víztisztító? – csodálkozott Tally. – Ez biztosan valami őrületes, többnapos csíny lesz. Elmegyünk egészen a tengerig, vagy mi? Shay a fejét rázta. − Messzebb. − Azt a...! – mosolygott Tally még mindig. – De a műtétig már csak hat napunk van.

− Tudom,

milyen nap van – Shay kinyitott egy vízhatlan zacskót, és tartalmát a többi tárgy mellé öntötte. – Dehidratált kaja két hétre. Csak bele kell dobni a víztisztítóba és vizet adni hozzá. Mindegy, milyet – kacarászott. – A víztisztító olyan jól működik, hogy akár bele is pisilhetsz. Tally leült az ágyra, és az elemózsiás zacskók címkéjét böngészte. − Két hétre elég? − Két hétre két főnek – mondta Shay óvatosan. – Négy hétre egynek. Tally nem szólt semmit. Hirtelen nem tudott többé az ágyon levő kupacra vagy Shayre nézni. Kifelé bámult az ablakon, át Újszéphelyre, ahol éppen most kezdődött a tűzijáték. − De nem kell hozzá két hét, Tally. Annál sokkal közelebb van. Vörös fénycsóva indult a város közepéből, a tűzijáték szikrái úgy hulltak alá, mint egy hatalmas fűzfa ágai. − Mihez nem kell két hét? − Hogy elmenjünk oda, ahol David lakik. Tally bólintott és lehunyta a szemét. − Nem olyan, mint itt, Tally. Nem különítenek el senkit, sem a szépeket a csúfoktól, sem az újakat a középkorúaktól és a későszépektől. És otthagyhatod, amikor csak akarod, és oda mész, ahová csak akarsz. − Mint például?

− Bárhová.

A romokhoz, az erdőbe, a tengerhez. És... sosem kell megműttetned magad. − Micsoda? Shay leült mellé, s egy ujjal megérintette az arcát. Tally felnézett. − Tally, nekünk nem kell úgy kinéznünk, mint mindenki másnak, és nem kell úgy viselkednünk, ahogy mindenki más. Van választásunk. Úgy nőhetünk fel, ahogyan csak akarunk. Tallynek elszorult a torka. Úgy érezte, képtelen megszólalni, de tudta, hogy felelnie kell valamit. − Hogy ne legyünk szépek? – préselte ki a szavakat kiszáradt torkán. – Ez őrültség, Shay. Ahányszor erről beszéltél, azt hittem, csak hülyéskedsz. Peris is mindig ilyeneket mondott. − Tényleg csak hülyéskedtem. De amikor azt mondtad, hogy félek a felnőtté válástól, komolyan elgondolkodtattál. − Én gondolkodtattalak el? − Rávezettél, hogy mekkora marha vagyok. Tally, el kell mondanom neked még egy titkot. − Na jó. Azt hiszem, ennél rosszabb nem lehet – sóhajtott fel Tally. − Az idősebb barátaim, azok, akikkel együtt lógtam, mielőtt megismertelek, nem mind lettek szépek. − Ezt meg hogy érted?

− Voltak

köztük, akik megszöktek, mint én. Ahogy azt remélem, együtt megszökünk. Tally Shay szemébe nézett, s valami jel után kutatott, ami azt mutatná, hogy csak vicc ez az egész. De Shay határozott arckifejezése nem mutatott semmi effélét. Halálosan komolyan gondolta. − Ismersz valakit, aki tényleg megszökött? − Úgy

volt, hogy én is megyek – bólintott Shay. – Mindent megterveztünk úgy egy héttel az előtt, hogy az első közülünk betöltötte a tizenhatot. Loptunk magunknak túlélőfelszerelést és tudattuk Daviddel, hogy jövünk. Minden készen állt. Ennek négy hónapja. − De te nem... − Néhányan elmentek, de én beparáztam – nézett ki Shay az ablakon. – És nem én voltam az egyetlen. Még ketten itt maradtak és inkább szépek lettek. Valószínűleg velem is ez történt volna, ha nem találkozom veled. − Velem? − Egyszeriben nem voltam már egyedül. Nem féltem visszamenni és újból megkeresni Davidét. − De hiszen mi sosem... – pislogott Tally. – Végül megtaláltad, igaz? − Csak két nappal ezelőtt. Minden éjjel odakint voltam, amióta... amióta összevesztünk. Miután azt mondtad, hogy nem merek felnőni, rájöttem, hogy igazad van. Egyszer megfutamodtam, de még egyszer nem fogok.

Shay megragadta Tally kezét, s megvárta, hogy barátnője a szemébe nézzen. − Azt akarom, hogy te is gyere, Tally. − Nem – felelt Tally gondolkodás nélkül. Aztán megrázta a fejét. – Várj csak! Miért nem szóltál erről mostanáig? − Akartam, de azt hitted volna, hogy elment az eszem. − El is ment. − Lehet. De nem úgy. Ezért akartam, hogy megismerd Davidét. Hogy tudd, valódi az egész. − Nem tűnik valódinak. Úgy értem, miféle helyről beszélsz egyáltalán? − Egyszerűen csak Füstösnek hívják. Nem város, és nincs vezetése. És ott senki sem szép. − Rémálomnak hangzik. És hogy jutsz oda? Gyalog? − Most hülyéskedsz? – nevetett Shay. – Légdeszkán, mint mindig. Létezik napenergiával működő távolsági deszka, és az útvonal is adott a folyók és hasonlók mentén. David állandóan jön–megy a Romok és Füstös között. Ő kísér el bennünket. − De hogyan élnek ott az emberek, Shay? Mint a rozsdások? Fát égetnek, hogy melegedjenek és mindenfelé elássák a szemetüket? Helytelen a természetben élni, kivéve, ha úgy akarsz élni, mint egy állat. Shay sóhajtva ingatta a fejét.

− Ez

csak iskolás duma, Tally. Még mindig használnak technikát. És nem olyanok, mint a rozsdások, akik fákat égettek, meg minden. Viszont nem zárkóznak el a természettől. − És mindenki csúnya. − Vagyis senki sem az. Tally erőltetetten nevetett. − Ami azt jelenti, hogy senki sem szép. Némán ültek tovább. Tally a tűzijátékot figyelte, és ezerszer rosszabbul érezte magát, mint azelőtt, hogy Shay megjelent az ablakban. Végül Shay mondta ki helyette a gondolatait. − El foglak veszíteni, ugye? − Te vagy az, aki elszökik. Shay öklével a térdére csapott. − Én tehetek az egészről. Előbb el kellett volna mondanom neked. Talán ha több időd lett volna hozzászokni a gondolathoz... − Shay, én sosem szoktam volna hozzá. Én nem akarok egész életemben csúf lenni. Én akarom azt a tökéletes szempárt és azokat az ajkakat, meg azt, hogy mindenkinek, aki csak rám néz, elálljon a lélegzete. És azt, hogy aki csak meglát, azt gondolja: „Hűha, ez meg ki?", és meg akarjon ismerni, és kíváncsi legyen arra, amit mondok. − Én jobb szeretném, ha lenne mondanivalóm. − Mint például? Ma lelőttem egy farkast és megettem?

− Az

emberek nem esznek farkast, Tally – nevette el magát Shay. – Azt hiszem, inkább nyulat meg őzet. − Fujj! Köszi a felvilágosítást, Shay. − Na ja. Azt hiszem, én maradok a zöldségnél és a halnál. De ez nem kempingezés, Tally. Ez arról szól, hogy mivé akarok válni. Nem pedig arról, hogy mit gondol efelől egy sebészeti bizottság. − Belül még önmagad maradsz, Shay. De ha szép vagy, az emberek jobban odafigyelnek rád. − Nem mindenki gondolja így. − Biztos vagy benne? Hogy ésszel meg azzal, hogy érdekes vagy, legyőzheted az evolúciót? Mert akkor nagyon tévedsz... Ha nem jössz vissza húszéves korodig, a műtét nem fog olyan jól sikerülni. Örökre furcsán fogsz kinézni. − Nem jövök vissza. Soha. Tallynek torkára forrt a szó, de erőt vett magán és kimondta: − Én meg nem megyek. A gát tövében búcsúztak el egymástól. Shay távolsági légdeszkája vastagabb volt és csillogott a napkollektor celláitól. Korábban egy fűthető dzsekit és egy kalapot is eldugott a híd alá. Tally ebből arra következtetett, hogy Füstösben a telek hidegek és kellemetlenek. Nem akarta elhinni, hogy a barátnője tényleg megteszi.

− Bármikor

visszajöhetsz, ha az agyadra ment az a

hely. Shay vállat vont. − Egyetlen barátom sem jött vissza. Ezektől a szavaktól Tally megborzongott. Eszébe jutott egy csomó rettenetes ok, amiért senki nem tért vissza. − Óvatos légy, Shay! − Te is. Ugye nem árulod el senkinek? − Soha, Shay. − Esküszöl? Bármi történjen? Tally felemelte sebhelyes tenyerét. − Esküszöm. − Tudom – mosolyodott el Shay. – Csak hallanom kellett, mielőtt. .. – azzal egy papírfecnit húzott elő és átnyújtotta Tallynek. − Ez mi? – Tally széthajtogatta, és macskakaparást látott a papíron. – Mióta tudsz kézzel írni? − Még akkor tanultuk meg mindannyian, amikor a szökést terveztük. Praktikus, ha nem akarod, hogy a nevelők a naplódban szimatoljanak. Különben is, neked szól. Nem lenne szabad nyomot hagynom arról, hogy hová megyek, ezért tulajdonképpen kódolva van. Tally homlokát ráncolva olvasta a dőlt betűs írás első sorát. − Siklasz a hullámon, átugrod a hiányt?

− Aha.

Vili? Csak te tudod megfejteni, hiába találná meg másvalaki. Arra az esetre, ha valaha utánam akarnál jönni. Tally mondani akart valamit, de képtelen volt kibökni, csak bólintott. − Ha esetleg mégis – mondta Shay, azzal felugrott a deszkájára, és csettintett az ujjával, amitől a hátizsák mindkét vállán a helyére került. − Viszlát, Tally. − Szia Shay. Bárcsak... Shay várt, épp csak egy kicsit bukdácsolt a deszka a szeptemberi szélben. Tally megpróbálta elképzelni, ahogy megöregszik és ráncos lesz, fokozatosan tönkremegy anélkül, hogy valaha is igazán szép lett volna. Sosem tanulja meg, hogyan kell rendesen öltözni, vagy egy bálon viselkedni. Soha nem fog senkit lázba hozni azzal, hogy a szemébe néz. − Bárcsak láthattam volna, hogy milyen lennél! Úgy értem, szépnek. − Attól tartok, kénytelen leszel így emlékezni az arcomra – mondta Shay. Aztán megfordult, légdeszkáján a folyó felé indult, Tally.szavait pedig elnyelte a víz robaja.

A műtét Amikor eljött a nagy nap, Tally egyedül várakozott az autóra. Holnap, amikor túl lesz a műtéten, a szülei a kórház előtt fogják várni, Perisszel és a többi, idősebb barátjával együtt. Ez a szokás. Az azonban furcsának tűnt, hogy itt nincs senki, aki elbúcsúztassa. Néhány arra járó csúfon kívül senki sem köszönt el tőle. Ezek olyan fiatalnak tűntek, főleg az éppen most érkezett gólyák! Úgy bámulták, mintha egy kupac dinoszauruszcsont volna. Tally világéletében szeretett független lenni, most mégis olyan elhagyatottnak és magányosnak érezte magát, mint az utolsó picur, akiért még nem érkeztek meg az oviba. Pocsék dolog szeptemberinek lenni. − Te vagy Tally, igaz? Felpillantott. Egy furán nyurga újcsúf volt az, aki úgy ráncigálta iskolai egyenruháját, mintha máris kinőtte volna. –Aha. − Nem te vagy az, aki ma fog széppé válni? − De bizony én, Töpszli. − Akkor miért nézel ilyen szomorúan? Tally vállat vont. Különben is, mit érthetne meg ez a langaléta picur, ez a félig csúf? Az járt az eszében, amit Shay tegnap mondott az operációról.

Előző nap elvégezték a végső méréseket Tallyn, átgörgetve őt a képfeldolgozó csövön. Olyasmit kellene mondania ennek az újcsúfnak, hogy valamikor a délután folyamán fel fogják nyitni a testét, a csontjait a megfelelő formára csiszolják, némelyiket megnyújtják, vagy kipárnázzák, aztán kiszedik az orr porcát és az arccsontját, és programozható műanyaggal helyettesítik, a bőrét lefejtik és újranövesztik, mint tavasszal a focipálya füvét? Hogy a szemét meglézerezik, hogy egész életében tökéletesen lásson és fényvisszaverő implantátumot helyeznek az írisze mögé, hogy unalmas barnájának aranyos csillogást kölcsönözzön? Hogy izmait egy éjszakányi elektro edzéssel megnövelik, és örökre kiszippantják bébiháját? A fogait olyan erős kerámiára cserélik, mint egy szuborbitális repülő szárnya, és olyan fehér lesz, mint a kollégiumi ebédlő ünnepi porcelántányérjai? Állítólag nem fáj semmi, csak az új bőr, ami néhány hétig olyan, mintha leégett volna az ember a napon. Miközben a műtét részletei zsongtak a fejében, el tudta képzelni, hogy Shay miért szökött meg. Elég soknak tűnt mindez csak azért, hogy az ember egy bizonyos módon nézzen ki. Bárcsak bölcsebbek és fejlettebbek lennének az emberek, hogy mindenkit egyformán kezeljenek akkor is, ha más a kinézetük! Csúfok. Bárcsak sikerült volna megtalálni a megfelelő indokot, hogy maradásra bírja barátnőjét!

Visszatértek a képzeletbeli párbeszédek, de most sokkal rosszabbak voltak, mint Peris távozása után. Fejben ezerszer veszekedett Shayjel – véget nem érő vitákat folytattak szépségről, biológiáról, felnőtté válásról. Hányszor mondta el Shay a véleményét odakint a romoknál, a csúfokról és a szépekről, a városról és a városon kívüli világról, hogy mi mű és mi valódi. De Tallynek egyetlenegyszer sem jutott eszébe, hogy barátnője meg is szökhet, s feladja az életet, melyben szép, csillogó, elegáns lehet. Bárcsak a megfelelő dolgot mondta volna! Bármit. Itt ülve úgy érezte, jóformán meg sem próbálta. Tally az újcsúf szemébe nézett. − Mert a lényeg az, hogy kétheti irgalmatlan leégést megér az, hogy az ember egész életében gyönyörű legyen. A gyerek a fejét vakarta. –He? − Ezt kellett volna mondanom, de nem mondtam. Ennyi. Végre megérkezett a kórházi légautó és olyan finoman szállt le a kollégium kertjében, hogy alig borzolta fel a frissen nyírt pázsitot. A vezető egy magabiztosságot és tekintélyt sugárzó középszép volt. Annyira hasonlított az apjára, hogy Tally majdnem Sóinak szólította. − Tally Youngblood? – kérdezte.

Tally látta az íriszleolvasó villanását, mégis felelt: − Igen, én vagyok. Volt a középszépekben valami, ami miatt nehéz volt nyegléskedni velük. A férfi a megtestesült tudás volt, viselkedése annyira komolynak és előírásosnak tűnt, hogy Tally azt kívánta, bárcsak ünneplőbe öltözött volna. − Elkészültél? Nem sok mindent viszel magaddal. Sporttáskája csak félig volt megpakolva. Mindenki tudta, hogy az újszépek a folyón átvitt cuccuk nagy részét végül úgyis beadják újrafelhasználásra. Természetesen új ruhái lesznek, és övé lehet bármely újszép játék, amit csak akar. Nem tartott meg mást, csak Shay levelét egy csomó véletlenszerűen bedobált szemét között. − Elég lesz ez. − Igazad van, Tally. Ez nagyon érett gondolkodásra vall. − Ilyen vagyok, uram. Az ajtó becsukódott, és a légautó felszállt. A nagy kórház Újszéphely alsó végében volt. Mindenki idejárt komolyabb műtétekre: a picurok, a csúfok, még a későszépek is bejöttek a messzi Rozogatelepről életmeghosszabbító kezelésekre. A folyó megcsillant a felhőtlen ég alatt, és Tally hagyta, hogy magával ragadja Újszéphely látványa. Éjszakai fények és tűzijáték nélkül is csillogott a csupa üveg és fém város, a nyurga bulitornyok valószerűtlen formái keskeny árnyakat vetettek keresztbe a szigeten.

Ahogy hirtelen meglátta, sokkal vibrálóbb volt, mint a Rozsdás Romok. Talán nem olyan sötét és titokzatos, de élőbb. Ideje volt abbahagyni a Shay miatti duzzogást. Mostantól csupa buli az élet, tele szép emberekkel. Olyanokkal, mint Tally Youngblood. A légautó a kórház tetején levő egyik piros X–re szállt le, s a sofőr bekísérte Tallyt a váróterembe. Egy asszisztens megkereste a nevét a listán, újra a szemébe villantott, majd azt mondta, várjon. − Minden rendben? – kérdezte a sofőr. Tally belenézett tiszta, szelíd szemébe, s azt kívánta, bárcsak ott maradna vele. Azt kérni azonban, hogy várjon, nem tűnt túl felnőttesnek. − Megvagyok. Köszönöm. A férfi mosolygott, majd távozott. Más nem várakozott a teremben. Tally hátradőlt és a mennyezeti csempéket számolgatta. Várakozás közben eszébe jutottak a Shayjel folytatott párbeszédek, de itt nem voltak olyan aggasztóak. Most már késő volt meggondolnia magát. Azt kívánta, bárcsak lenne ott egy Újszéphelyre néző ablak. Olyan közel volt most már hozzá. Elképzelte a másnap estét, első éjszakáját szépként, új, csodás ruhában (miután az iskolai egyenruháját begyömöszölte az újrahasznosítóba), ahogy lepillant a létező legmagasabb bulitorony tetejéről. Látni fogja a folyón túli villanyoltást,

amikor Csúffalván takarodó van, tudván, hogy előtte az egész éjszaka Perisszel és új barátaival, az összes szép emberrel, akivel meg fog ismerkedni. Felsóhajtott. Tizenhat éves. Végre! Egy hosszú órán át semmi sem történt. Ujjaival dobolt, miközben azon törte a fejét, hogy vajon mindig megvárakoztatják–e a csúfokat ebben a szobában. Aztán bejött egy férfi. Furán nézett ki. Nem hasonlított egyetlen szépre sem, akit valaha látott. Egyértelműen középkorú volt, de elszúrták a műtétjét. Kétségtelenül szép volt, de rettenetes szépség. Nem bölcsnek és magabiztosnak látszott, hanem ridegnek, parancsolónak, félelmetesnek, mint valami fenséges ragadozó. Amikor odajött hozzá, Tally meg akarta kérdezni, hogy mi folyik itt, de egy pillantásától elnémult. Még sosem találkozott felnőttel, aki ilyen hatással lett volna rá. Mindig tiszteletet érzett, amikor szemtől szemben állt egy közép– vagy későszéppel, de ennek a kegyetlenül gyönyörű férfinak a jelenlétében a tisztelet félelemmel keveredett. – Valami gond van a műtéteddel – mondta a férfi. – Gyere velem! Tally követte.

Különleges körülmények Ez a légautó nagyobb volt, és nem olyan kényelmes. Az út sokkal kevésbé volt kellemes, mint Tally aznapi első repülése. A furcsa külsejű férfi agresszív türelmetlenséggel vezetett, sávváltásnál úgy zuhantak le, mint a kő, és minden kanyarnál olyan szűken fordultak, mint egy légdeszka. Tally azelőtt sosem volt rosszul a repüléstől, most azonban az ülés felfüggesztését markolta, ujjpercei egészen elfehéredtek, szemét az alattuk elterülő biztos talajra szegezte. Egy utolsó pillantást vetett a hátuk mögött távolodó Újszéphelyre. A folyó folyásának megfelelően haladtak, át a zöldövezet felett, és tovább ki, az áruszállító körgyűrű felé, ahol a gyárak emelkedtek ki a földből. Egy óriási, formátlan domb mellett az autó a csúfok kollégiumaihoz hasonlító, száraz fű színűre festett, alacsony, szögletes épületek között szállt le. Kellemetlen zökkenéssel értek földet, s a férfi bevezette az egyik épületbe, majd be a sárgásbarna folyosók homályába. Tally még sosem látott ilyet, hogy ekkora felületet ilyen undorító színűre festettek volna. Mintha az épület célja az lett volna, hogy a benne tartózkodóknak enyhe hányingerük legyen. Többen is voltak ott olyanok, mint a kísérője.

Mindannyian előírásos ruhát hordtak, fekete és szürke nyersselymet, s mindegyikük a karvaly rideg arckifejezését viselte. A nők és a férfiak egyaránt magasabbak voltak az átlagos szépeknél, és erőteljesebb volt a testfelépítésük. A szemük olyan színtelen, mint egy csúfé. Volt ott néhány hétköznapi ember is, de ők jelentéktelenekké halványultak a folyosón kecsesen mozgó, ragadozóforma alakok mellett. Tally azon törte a fejét, hogy vajon azokat hozzák–e ide, akiknek nem sikerült a műtétje. Azokat, akiknél a szépség szörnyűvé változik? De akkor ő mit keres itt? Hiszen ő még nem is esett túl az operáción. Elszorult a torka. Mi van, ha ezeket a rettenetes szépeket szándékosan csinálták ilyenre? Amikor tegnap méretet vettek róla, úgy találták, hogy sosem fog beleférni a sérülékeny, őzikeszemű, szép mintába? Talán már ki is választották arra, hogy ehhez a furcsa, másik világhoz alakítsák? A férfi egy fémajtó előtt állt meg, s Tally is megtorpant mögötte. Újra úgy érezte magát, mint egy picur, mint egy marionett, akit a rá vigyázó felnőtt rángat láthatatlan fonálon. Abban a pillanatban, amikor meglátta a férfit a kórházban, minden végzős magabiztossága elillant. Semmivé lett négy, évnyi csínytevés és függetlenség. Az ajtó leolvasta a férfi íriszét, majd kinyílt. Intett Tallynek, hogy kövesse. Tallynek feltűnt, hogy a férfi egy

szót sem szólt, amióta elhozta a kórházból. Mély levegőt vett, amitől görcsbe rándultak bénult mellizmai. − Mondja, hogy legyek szíves! – sikerült kikrákognia. − Befelé! – jött a válasz. Tally elmosolyodott, hangtalanul könyvelve el az apró győzelmet, hogy szólásra kényszerítse a férfit, de követte a parancsot. − Dr.

Cable vagyok. − Tally Youngblood. Dr. Cable elmosolyodott. − Tudom, ki vagy. A nő kegyetlen szép volt. Sasorra volt, éles fogai, és semmit sem visszatükröző szeme. Olyan lassú és természetes volt a hanglejtése, mint egy esti meséket tartalmazó hangoskönyvnek. Tallyt azonban aligha tette álmossá. Megbújt ebben a hangban valami él, olyan, mint az üveget lassan végigkarcoló fém. − Baj van veled, Tally. − Hát, ezt valahogy sejtettem... Szokatlan volt nem tudnia a nő keresztnevét. − Szólíts csak Dr. Cable–nek! Tally pislogott. Soha életében nem szólított senkit a vezetéknevén. − Rendben, Dr. Cable. – Megköszörülte a torkát, és sikerült kiszáradt torokkal még valamit mondania. – A baj

az, hogy nem tudom, mi folyik itt. Szóval... miért nem magyarázza el nekem? − Teszerinted mi folyik, Tally? Tally lehunyta a szemét, hogy pihentesse a nő arcának éles vonalaitól. − Hát, az a bungeedzseki tartalék volt, és visszatettük feltölteni. − Itt nem valami csúf csínyről van szó. Tally sóhajtva nyitotta ki a szemét. − Sejtettem. − Egy elveszett barátod miatt vagy itt. Hát persze. Shay eltűnős trükkje túlzás volt, s most neki kell kimagyarázkodnia. − Nem tudom, hol van. Dr. Cable elmosolyodott. Ilyenkor csak a felső fogsora látszott. − De valamit azért csak tudsz. − Különben is ki maga? – fakadt ki Tally. – És hol vagyok? − Dr. Cable vagyok – mondta a nő. – Ez pedig itt a Különleges Körülmények Ügyosztálya. Dr. Cable először is részletesen kifaggatta. − Ugye nem olyan régen ismered Shayt? − Nem. Csak idén nyáron találkoztunk és más kollégiumban laktunk. − És egyetlen barátját sem ismerted?

− Nem.

Mind idősebbek voltak nála. Addigra már

átváltoztak. − Mint á barátod, Peris? Tally nyelt egyet. Mennyit tud róla ez a nő? − Aha, mint Peris meg én. − De ugye Shay barátai nem lettek szépek? Tally lassan szívta be a levegőt, miközben eszébe jutott Shaynek tett ígérete. Hazudni azonban nem akart. Dr. Cable úgyis rájönne, ebben biztos volt. Már így is eléggé bajban volt. − Már miért ne lettek volna? − Mesélt neked a barátairól? − Nem nagyon beszélgettünk. Csak együtt lógtunk. Mert... rossz volt egyedül. Csak csínyeken törtük a fejünket. − Tudtad, hogy benne volt egy bandában? Tally Dr. Cable szemébe nézett, mely majdnem akkora volt, mint egy normál szépé, de ferde, mint egy farkasé. − Bandában? Ezt hogy érti? − Tally, voltatok valaha a Rozsdás Romoknál? − Mindenki járt ott. − De előfordult, hogy kilopództatok oda? − Aha. Sokan megteszik. − Találkoztatok ott valakivel? Tally az ajkába harapott. − Mi ez a Különleges Körülmények Ügyosztálya? − Tally! – A nő hangja hirtelen borotvaéles lett.

− Ha

megmondja, mi ez a Különleges Körülmények Ügyosztálya, majd válaszolok. Dr. Cable hátradőlt a széken. Összekulcsolta a kezét és bólintott. − A mi városunk maga a Paradicsom, Tally. Enni ad, tanít, vigyáz rád, széppé tesz. Tally erre kénytelen volt reménykedve felpillantani. − És a mi városunkban meglehetősen szabad az élet. A fiataloknak szabad csínyeket elkövetniük, hogy ezáltal fejlődjön a kreativitásuk és a függetlenségük. De előfordul, hogy rossz dolgok érkeznek a városon kívülről. Dr. Cable összevonta a szemét, s most még inkább ragadozószerű lett az arca. − Egyensúlyban élünk a környezetünkkel, Tally. Megtisztítjuk a vizet, mielőtt visszaeresztjük a folyóba, feldolgozzuk a biomasszát, és kizárólag saját termelésű napenergiát használunk. De előfordul, hogy a kintről érkező dolgokat nem tudjuk megtisztítani. Előfordul, hogy szembe kell néznünk a környezetből érkező fenyegetéssel. – Elmosolyodott. – Léteznek különleges körülmények. − Szóval maguk itt olyan őrfélék, akik az egész városra felügyelnek? Dr. Cable bólintott. − Kihívást jelentenek számunkra más városok. És néha a városokon kívül élő emberek is bajt okozhatnak.

Tally nagyot nézett. A városokon kívül? Ezek szerint Shay igazat beszélt – tényleg léteznek olyan helyek, mint Füstös. − Rajtad a sor, Tally, hogy felelj a kérdésemre. Találkoztál valaha valakivel a romoknál? Valakivel, aki nem ebből a városból jött? Vagy bármilyen városból? Tally elvigyorodott. − Soha. Dr. Cable homlokát ráncolva hirtelen egy másodpercre lepillantott, hogy ellenőrizzen valamit. Amikor szemét újra Tallyre emelte, az hidegebb volt, mint addig. Tally újra elmosolyodott, biztosan abban, hogy Dr. Cable tudja, igazat beszél. Nyilván a szoba leolvasta a szívverését, az izzadságát, a pupillatágulatát. De Tally nem árulhatta el azt, amiről nem is tudott. A nő hangja újra borotvaéles lett. − Ne szórakozz velem, Tally! A barátnőd, Shay sosem fogja megköszönni neked, mivel soha többé nem fogsz találkozni vele. Elpárolgott az aprócska győzelem öröme, és Tally érezte, ahogy lehervad arcáról a mosoly. − A barátai közül hatan is eltűntek egyszerre, Tally. Egyiküket sem találták meg, soha. Két másik azonban, aki eredetileg csatlakozni akart hozzájuk, úgy döntött, hogy mégsem dobja el az életét, így aztán megtudtunk ezt–azt azzal kapcsolatban, hogy mi történt a többiekkel. Nem egyedül szöktek meg. Elcsábította őket valaki odakintről.

Olyasvalaki, aki el akarta csábítani a legokosabb kis csúfjainkat. Rájöttünk, hogy ez különleges körülmény. Egy szó jeges hideget küldött végig Tally gerincén. Shayt valóban elcsábították? Mit tudott Shay, vagy bármelyik másik csúf Füstösről? − Azóta megfigyelés alatt tartottuk Shayt abban a reményben, hogy elvezet bennünket a barátaihoz. − Akkor miért nem tartotta vissza? – fakadt ki Tally. − Én? – Dr. Cable hangja elhalkult. – Azt hittük, talált egy olyan barátot, aki miatt a városban fog maradni. Azt hittük, minden rendben lesz. Tally lehunyt szemmel ingatta a fejét. − De aztán Shay eltűnt – folytatta Dr. Cable. – Kiderült, hogy trükkösebb, mint a barátai. Jól megtanítottad. − Én? – kiáltott fel Tally. – Én sem tudok több trükköt, mint a legtöbb csúf. − Alábecsülöd magadat – mondta Dr. Cable. Tally elfordult a ravaszdi szemektől, kizárta agyából a pengeéles hangot. Ez nem az ő hibája. Hiszen ő úgy döntött, hogy a városban marad. Ő szép akart lenni. Még Shayt is megpróbálta meggyőzni. De nem sikerült. − Nem az én hibám. − Segíts nekünk, Tally! − Miben? − Megtalálni. Megtalálni valamennyiüket. Tally mély levegőt vett.

− És

mi van, ha nem akarják, hogy megtalálják őket? − Mi van, ha igen? Mi van, ha becsapták őket? Tally megpróbálta felidézni magában Shay arcát azon az utolsó éjszakán. Milyen reményteli volt! Annyira el akarta hagyni a várost, mint amennyire ő szép akart lenni. Bármilyen eszement választásnak tűnt is, Shay nyitott szemmel döntött és tiszteletben tartotta Tallynek azt a döntését, hogy marad. Tally felnézett Dr. Cable kegyetlen szépségére és a falak hányásszínű sárgásbarnájára. Visszaemlékezett arra a sok trükkre, amit a nap folyamán a Különleges Körülmények Ügyosztálya vele szemben elkövetett – ahogy egy órán át várakoztatták a kórházban, miközben azt hitte, hamarosan szép lesz, a borzalmas repülés idefelé, és a kegyetlen arcok a folyosón – és döntött. − Nem tudok segíteni – mondta. – ígéretet tettem. Dr. Cable megvillantotta a fogsorát. Ezúttal még csak nem is tett úgy, mintha mosolyogna. Egyszerűen bosszúálló, embertelen szörnyeteggé változott. − Akkor én is megígérek neked valamit, Tally Youngblood. Addig nem leszel szép, míg minden erőddel nem segítesz nekünk. – Dr. Cable hátat fordított. – Tőlem életed végéig is csúf maradhatsz. Fütyülök rá. Az ajtó kinyílt, s ott állt előtte a félelmetes férfi, aki nyilván egész idő alatt tapodtat sem mozdult.

Örökre csúf Biztosan értesítették a nevelőket arról, hogy visszajön. Nem volt ott egyetlen csúf sem. Valami spontán iskolai kirándulásra mentek. A holmiját azonban már nem tartották meg. Amikor Tally bement a régi szobájába, látta, hogy mindenét újrahasznosították. A ruhái, az ágynemű, a bútorok, a faliképernyő képei mind visszakerültek az Általános Csúfba. Sőt úgy tűnt, mintha egy rövid időre valaki beköltözött volna, azután megint kiköltözött, csak egy furcsa üdítős dobozt hagyva maga után a hűtőben. Tally leült az ágyra. Túlságosan döbbent volt a síráshoz. Tudta, hogy hamarosan elbőgi magát. Valószínűleg a legrosszabbkor és a legrosszabb helyen borul majd ki. Most, hogy túl volt a Dr. Cable–lel való találkozáson, a düh és a dac elpárolgóban volt, s nem maradt semmi, amiből erőt meríthetett volna. Eltűnt a holmija, eltűnt a jövője, s nem maradt más, csak a kilátás az ablakból. Csak ült és bámult, s néhány percenként kénytelen volt emlékeztetni magát arra, hogy mindez valóban megtörtént: a kegyetlen szépek, a furcsa épületek a város szélén, a borzalmas ultimátum Dr. Cable–től. Úgy érezte, mintha valami vakmerő csíny végződött volna iszonyú

rosszul. Egy bizarr és borzalmas új valóság tárult fel előtte, felfalva az általa ismert és értett világot. Nem maradt más tulajdona, mint a kis sporttáska, amit a kórházba menetelre csomagolt össze. Már arra sem emlékezett, hogy visszahozta magával. Előhúzta azt a néhány ruhadarabot, amit találomra belegyűrt, és megtalálta Shay üzenetét. Átolvasta, s igyekezett megfejteni a kódolt üzenetet. Siklasz a hullámon, átugrod a hiányt, Aztán csak előre, nem téveszthetsz irányt. Keress egy másikat, ami hosszú, lapos, Jéghideg a tenger, légy nagyon óvatos. A másodiknál kövesd el, mi legnagyobb hiba, Négy nap után csúf oldal felé érhetsz oda, Virágokból tűzbogarak néznek vissza rád, Ha meglelted, hajtsd előre mindig a deszkád. Várj ott, ahol meglátod a kopasz kobakot, Akkor már a mentőcsapat érted megy legott. Jóformán semmit sem értett az egészből, csak töredékeket itt–ott. Shay nyilvánvalóan mindenki más számára megfejthetetlenné akarta tenni az üzenetet, ezért olyan utalásokat használt, amit csak ők ketten értettek. Most már sokkal érthetőbb volt barátnője üldözési mániája. Tally, miután megismerte Dr. Cable–t,

megértette, hogy David miért akarja titokban tartani a városa, a tábor, vagy mindegy mi létezését. Most, hogy a kezében tartotta, Tally rájött, hogy Dr. Cable ezt az üzenetet akarta. A nő egész idő alatt egy szobában ült a levéllel, de eszébe sem jutott átkutatni a holmiját. Eszerint Tally megtartotta Shay titkát és még mindig volt a kezében valami, amit tárgyalási alapnak használhatott. Vagyis a Különleges Körülmények Ügyosztálya is követ el hibát. Tally ebéd előtt látta a többi csúfot visszajönni. Ahogy lekászálódtak az iskolai légbuszról, mindannyian az ő ablaka felé nyújtogatták a nyakukat. Néhányan még mutogattak is, mielőtt Tally visszahúzódott a sötétbe. Néhány perccel később hallotta odakint a folyosón a gyerekeket, akik elnémultak, amikor elmentek az ajtaja előtt. Néhányan még röhögcséltek is, ahogy azt az újcsúfok szokták, amikor igyekeznek csendben maradni. Rajta nevetnek? Korgó gyomra eszébe juttatta, hogy nem reggelizett, és előző este nem is vacsorázott. A műtét előtti tizenhat órában nem volt szabad enni és inni. Majd éhen halt. Ennek ellenére a szobájában maradt az ebéd végéig. Nem bírta volna elviselni a zsúfolt ebédlőt, tele csúfokkal, akik minden mozdulatát figyelik, és azon törik a fejüket, hogy vajon mit művelhetett, amivel kiérdemelte még

mindig csúf arcát. Amikor nem bírta tovább az éhséget, felosont a tetőteraszra, ahová ki szokták tenni a maradékokat annak, aki még éhes. A folyosón összefutott néhány csúffal. Elhallgattak és félreálltak, míg elment mellettük, mintha fertőző lenne. Tally elgondolkodott. Vajon mit mondhattak nekik a felügyelők? Hogy a kelleténél több csínyt hajtott végre? Hogy nem lehet megműteni, és élete végéig csúf marad? Vagy csak annyit, hogy ő különleges körülmény? Bármerre ment, a pillantások elfordultak tőle, mégis most érezte magát életében a legláthatóbbnak. Fóliába csomagolt tányér várta a tetőteraszon, rajta a neve. Valaki észrevette, hogy nem evett. És persze mindenki észre fogja venni, hogy bujkál. A hervatag és magányos tányér étel látványától szemébe szöktek a könnyek, melyeket odáig elfojtott. Égett a torka, mintha lenyelt volna valami éles tárgyat, s nem tehetett mást, mint hogy visszasiessen a szobájába, még mielőtt hangos, fulladozó zokogásban tör ki. Amikor odaért, észrevette, hogy nem felejtette el magával hozni a tányért. Sírás közben evett, s minden falattal érezte könnyei sós ízét. Szülei úgy egy óra múlva érkeztek meg. Ellie viharzott be elsőként, úgy megszorongatta, hogy levegőt sem kapott, és felkapta, hogy a lába nem érte a földet. − Tally, szegény kicsikém!

− Nehogy

kárt tegyél a lányban, Ellie! Nehéz napja

volt. Még oxigén nélkül is jó volt ebben a szorongató ölelésben. Ellie–nek mindig tökéletes anya–illata volt, és Tally mindig picurnak érezte magát a karjaiban. Miután édesanyja kiengedte öleléséből, ami legalább egy percig tartott, mégis túlságosan rövid volt, Tally egyet hátralépett, azt remélve, hogy nem sírja el magát megint. Birkamód bámult a szüleire, s azon tűnődött, vajon mit gondolhatnak. Tökéletes kudarcnak érezte az életét. − Nem tudtam, hogy jöttök. − Még szép, hogy eljöttünk – mondta Ellie. Sol a fejét ingatta. − Még soha életemben nem hallottam ilyen esetről. Nevetséges. De ne félj, mi majd utánajárunk. Tally érezte, ahogy hatalmas kő gördül le a szívéről. Végre valaki az ő oldalán van. Apja középszép szemei nyugodt bizonyossággal csillogtak. Nyilvánvaló volt, hogy mindent el fog rendezni. − Mit mondtak nektek? – kérdezte Tally. Sol intett, hogy üljön le, s Tally le is ült az ágyra. Elli melléje telepedett, miközben az apa fel–alá járkált a kis szobában. − Nos, meséltek nekünk erről a Shay nevű lányról. Ahogy elhallgattuk, nagy bajkeverő lehet.

− Sol!

– szakította félbe Ellie. – Az a szegény lány

eltűnt! − Nekem úgy tűnik, mintha el is akart volna tűnni. A mama szótlanul lebiggyesztette az ajkát. − Nem az ő hibája, Sol – mondta Tally. – Csak nem akart széppé válni. − Vagy úgy, egy független gondolkodó. Na jó. De lehetett volna több esze, mint hogy mást is belerángasson a dologba. − Nem rángatott engem sehová. Itt vagyok – Tally kinézett az ablakon Újszéphely ismerős képére. – És nyilvánvalóan örökre itt is maradok. − Ugyan már – mondta Ellie. – Azt mondták, hogy amint segítettél megtalálni ezt a Shay nevű lányt, minden megy normálisan, ahogy kell. − Nem számít, ha a műtétet néhány nap késéssel végzik el. Legalább lesz mit mesélned öregkorodban – heherészett Sol. Tally az ajkát harapdálta. − Nem hinném, hogy tudok segíteni nekik. − Csak tégy meg minden tőled telhetőt! – mondta Ellie. − De nem lehet. Úgy értem, megígértem Shaynek, hogy senkinek sem árulom el a terveit. Egy pillanatig hallgattak. Sol leült és a tenyerébe fogta Tally kezét. Olyan meleg és erős volt. Attól, hogy napokat töltött famunkával a barkácsműhelyében, majdnem olyan ráncos, mint egy

rozogáé. Tallynek eszébe jutott, hogy a nyári vakáció kezdete óta nem látogatta meg a szüleit, hiszen jóformán semmi másra nem vágyott, mint hogy egyfolytában Shayjel lógjon. De azért jó volt most látni őket. –Tally, mindannyian teszünk ígéreteket kiskorunkban. Ez hozzátartozik a csúf léthez. Minden izgalmas, viharos és fontos, de ki kell nőnöd belőle. Hisz végeredményben semmivel nem tartozol annak a lánynak. Csak bajba sodort téged. Ellie megfogta a másik kezét. − Te pedig csak segítesz neki. Ki tudja, hol van most és mi történik vele? Csodálkozom, hogy hagytad így megszökni. Nem tudod, milyen veszélyes odakint? Tally azon kapta magát, hogy bólogat. Sol és Ellie arcába nézve minden olyan világosnak tűnt. Talán tényleg segítene Shaynek, ha együttműködne Dr. Cable–lel, s így a saját élete is visszazökkenne a rendes kerékvágásba. De amikor lelki szemei előtt megjelent Dr. Cable, összerezzent. − Látnotok kellett volna azokat az embereket, akik Shay után nyomoznak. Úgy néztek ki... Sol felnevetett. − Hát persze, a te korodban ez biztosan sokkoló, Tally. Mi öregek azonban mindent tudunk a Különleges Körülményekről. Lehet, hogy kemények, de tudod, csak a dolgukat végzik. Durva világ van odakint.

Tally felsóhajtott. Talán csak azért van benne ellenállás, mert megijedt a kegyetlen szépektől. − Találkoztatok már velük? Alig bírtam elhinni, hogy hogy néznek ki. Ellie felvonta a szemöldökét. − Hát, azt nem mondhatom, hogy személyesen találkoztam volna akár eggyel is. Sol a homlokát ráncolta, majd nevetésben tört ki. − Ne is akarj találkozni velük, Ellie! Tally, te pedig ha most a megfelelő dolgot teszed, valószínűleg soha többé nem találkozol eggyel sem. Mindannyian megvagyunk az ilyen ügyek nélkül. Tally az apjára nézett, s egy pillanatra meglátott valamit az arckifejezésében, ami nem bölcsesség és magabiztosság volt. Jóformán túl könnyedén nevetett a Különleges Körülmények Ügyosztályán, elbagatellizálva mindent, ami a város határain túl történik. Tallyt életében először nem győzték meg tökéletesen egy középszép szavai. Egészen megszédült a felismeréstől. Ráadásul azt a gondolatot sem tudta elhessegetni, hogy Sóinak fogalma sincs a kinti világról, ahová Shay szökött. Talán a legtöbb ember nem is akar tudni róla. Tally történelemből tanult a rozsdásokról és a régi korokról, de az iskolában egy szóval sem említették, hogy most is vannak emberek, mint például David, akik a városokon kívül élnek. Ez Tallynek sem jutott eszébe, míg Shayjel nem találkozott.

Mégsem tudta úgy semmibe venni az egészet, mint apja. Ráadásul ünnepélyes ígéretet tett Shaynek. − Ide hallgassatok! Ezen el kell gondolkodnom. Egy pillanatig kínos csend töltötte be a szobát. Olyasvalamit mondott, amire nem számítottak. Azután Ellie elnevette magát, és megpaskolta Tally kezét. − Hát persze, Tally. Sol is összeszedte magát, és bólogatott. − Tudjuk, hogy helyesen fogsz cselekedni. − Hát persze. De addig talán hazamehetnék veletek. Szülei újfent csodálkozva néztek össze. − Tudjátok, elég hülye érzés itt lenni. Mindenki tudja, hogy... nem kell órákra járnom. Szóval olyan lenne, mintha hazamennék az őszi szünetre, csak egy kicsit korábban. Sol tért magához elsőnek, és megveregette lánya vállát. − Na de Tally! Nem gondolod, hogy még furcsábban éreznéd magad odaát Rozogatelepen? Úgy értem, ilyenkor nincsenek ott gyerekek. − Sokkal jobb lesz neked itt a többiekkel, aranyom – tette hozzá Ellie. – Hiszen van, akinél csak néhány hónappal vagy idősebb. Tetejébe a szobád sincs előkészítve.

− Nem

érdekel. Semmi sem lehet rémesebb ennél itt – mondta Tally. − Ó, hát csak rendelj magadnak néhány ruhát és tedd vissza a faliképernyőt úgy, ahogy neked tetszik! – mondta Sol. − Nem a szobára értettem... − Különben is – szakította félbe Ellie –, minek ez a felhajtás? Mindjárt vége az egésznek. Csak beszélgess el a Különleges Körülményekkel, mondj el nekik mindent, s már indulhatsz is oda, ahová valóban vágysz. Mindhárman Újszéphelyet nézték az ablakból. − Lehet. − Édesem – mondta Ellie és megveregette a combját –, van más választásod?

Peris Tally napközben ki sem tette a lábát a szobájából. Kínszenvedés volt elmennie bárhová. A csúfok úgy bántak vele a saját kollégiumában, mint egy fertőző beteggel, és aki csak felismerte, előbb–utóbb megkérdezte: – Te miért nem vagy még szép? Furcsa volt. Négy évig volt csúf, de ez a néhány plusz nap értette meg vele, hogy valójában mit is jelent a szó. Tally egész nap bámulta magát a tükörben, megfigyelt minden apró hibát, minden szabálytalanságot. Keskeny ajkát lebiggyesztette boldogtalanságában. A haja még göndörebb lett, mivel elkeseredésében állandóan beletúrt. Három pattanás is kivirágzott a homlokán, mintha a tizenhatodik születésnapja óta eltelt napokat jelölnék. Vizenyős, apró szemei dühvel telten néztek vissza rá. Csak éjszaka menekülhetett ki szűk szobájából, bújhatott el az idegen tekintetek és saját csúf arca elől. A felügyelő tanárokat átverve a szokásos módon kimászott az ablakon, de semmi kedve sem volt igazi csínyekhez. Nem volt kit meglátogatnia és nem volt kit megtréfálnia, s az elképzelés, hogy átkeljen a túlpartra, túlságosan is fájdalmas volt. Kapott egy új légdeszkát, amit felspécizett, úgy, ahogy Shay től tanulta, így legalább éjszakánként repülhetett.

De a repülés sem volt már ugyanaz. Egyedül volt, az éjszakák hűvösebbek lettek, és Tally tisztában volt vele, hogy csapdába esett, bármilyen gyorsan repül is. Csúf száműzetésének negyedik éjszakáján eldeszkázott a zöldövezetbe, a város szélére. Fel–alá röpködött a sötét fák között, teljes sebességgel száguldozott, olyan gyorsan, hogy a keze és arca csupa karcolás lett a mellette elsüvítő faágaktól. Néhány óra deszkázás némileg enyhítette gyötrelmeit, és boldogan ébredt rá, hogy még soha nem röpült ennyire jól. Már majdnem ugyanolyan ügyes volt, mint Shay. Egyszer sem dobta le magáról a deszka, amiért túl közel ment egy fához, a cipője úgy simult a tapadós felülethez, mintha odaragasztották volna. A mozgástól az őszi hűvös ellenére is megizzadt. Addig repült, míg a lába el nem fáradt, a bokája meg nem fájdult és a karja bele nem sajdult abba, hogy szárnyként kitárva repült vele a sötét erdőn át. Ha egész éjjel így repülnék – gondolta –, talán a rémes holnapi napot átaludhatnám. Addig repült, míg a kimerültség haza nem kényszerítette. Amikor hajnalban bemászott a szobájába, valaki várt rá. − Peris!

A fiú arcán nyomban sugárzó mosoly jelent meg, nagy szemei gyönyörűen csillogtak a kora reggeli fényben. De amikor közelebbről megnézte Tallyt, arckifejezése megváltozott. − Mi történt a képeddel, Kancsi? Tally arca megrándult. − Nem hallottad? Nem csinálták meg a... − Nem az – nyúlt felé Peris. Ahogy megérintette az arcát, ujjai nyomán Tallynek égő érzése támadt. – Úgy nézel ki, mint aki egész éjjel macskákkal zsonglőrködött. − Ja, igen. Tally a hajába túrt, aztán kotorászni kezdett az egyik fiókban. Előszedett egy gyógysprayt, lehunyta a szemét, és az arcára permetezte. − Aú! – nyüszített fel, mielőtt a fájdalomcsillapító hatni kezdett volna. Összekarcolt kezeit is befújta. – Csak egy kis éjféli légdeszkázás. − Nem gondolod, hogy egy kicsivel elmúlt már éjfél? Az ablakon túl a nap épp most kezdte rózsaszínűre festeni Újszéphely tornyait. Macskahányás–rózsaszínre. Tally kimerülten és zavarodottan nézte Perist. − Mióta vagy itt? A fiú feszengve fészkelődött az ablak előtt álló széken. − Elég régen. − Bocs. Nem tudtam, hogy jössz. Peris szépséges aggodalommal vonta fel a szemöldökét.

− Még

szép, hogy eljöttem. Amint megtudtam, hol vagy, azonnal indultam. Tally elfordult, s miközben kifűzte tapadó cipőjét, igyekezett összeszedni magát. Születésnapja óta olyan elhagyatottnak érezte magát. Eszébe sem jutott, hogy Peris esetleg látni akarja, főleg nem itt, Csúfszálláson. De most itt volt, aggódva, izgulva, gyönyörűen. − Jó, hogy látlak – mondta Tally, és érezte, ahogy könnyek szöknek az utóbbi időben jóformán egyfolytában vörös és püffedt szemébe. Peris sugárzóan mosolygott rá. − Téged is jó látni. Tally rágondolni sem mert, hogy vajon hogy nézhet ki. Az ágyra rogyott, kezével eltakarta az arcát és zokogott. Peris odaült mellé, s átölelve tartotta egy ideig, aztán megtörölte az orrát és felültette. − Szép látvány vagy, Tally Youngblood. Tally a fejét ingatta. − Légyszi ne! − Borzalmasan nézel ki. Peris talált egy kefét, és átgereblyézte Tally haját, aki képtelen volt a szemébe nézni, csak a padlót bámulta. − Szóval te mindig turmixgépben deszkázol? Tally a fejét rázta, és óvatosan megérintette az arcán levő karcolásokat. − Csak faágak voltak. Nagy sebességgel.

− Á,

szóval a következő zseniális trükköd az lesz, hogy megölöd magad. Azt hiszem, az azért túltenne ezen a mostanin. − A mostanin? Peris a szemét forgatta. − Hát ezen a mostani trükkön, hogy még nem változtál át széppé. Nagyon titokzatos. − Ja. Jó kis trükk. − Mióta vagy ilyen szerény, Kancsi? Minden barátom el van ájulva tőled. Tally bedagadt szemeit a fiúra emelte, s azt fürkészte, hogy viccel–e. − Úgy értem, mindenkinek meséltem rólad azután a tűzriadós dolog után, de most majd megvesznek, hogy megismerhessenek – folytatta. – Ráadásul azt rebesgetik, hogy a Különleges Körülményeknek is köze van a dologhoz. Tally csak pislogott. Peris komolyan beszélt. − Hát, az igaz – mondta. – Miattuk vagyok még mindig csúf. Peris hatalmas szemei még nagyobbra nyíltak. − Komolyan? Mekkora poén! Tally felegyenesedett ültében. − Rajtam kívül mindenki tudott róluk? − Nekem éppenséggel fogalmam sem volt, hogy miről beszél mindenki. A Különlegesek nyilván olyanok, mint a gonosz manók – őket hibáztatják minden szokatlan

eseményért. Van, aki úgy gondolja, hogy egyáltalán nem is léteznek, és nem ismerek senkit, aki valaha látott volna Különlegest. − Csak nekem van ilyen mákom, az egyszer tuti – sóhajtott fel Tally. − Szóval valódiak? – kérdezte Peris suttogva. – Tényleg máshogy néznek ki? Mármint, hogy nem szépek? –Nem arról van szó, hogy ne lennének szépek, Peris. Hanem az, hogy nem igazán... – Tally a csodaszép fiúra nézett, aki itta minden szavát. Olyan tökéletes érzés volt mellette ülni, beszélgetni vele és hozzáérni, mintha sosem lettek volna külön. Elmosolyodott. – Csak nem olyan szépek, mint te. Peris elnevette magát. − El kell mesélned róluk mindent. De nehogy másnak is el merészeld árulni! Még ne! Mindenkinek majd kifúrja az oldalát a kíváncsiság. Majd ha már megszépíttetted magad, rendezünk egy orbitális bulit. Tally mosolyogni próbált. − Peris...! − Tudom, nyilván nem szabad beszélned róla. De ha majd odaát leszel, csak ejts el néhány utalást a Különleges Izéről, és minden buliba meghívnak. De ne felejts el megemlíteni engem is! – Peris közelebb hajolt. – Azt is beszélik, hogy az összes menő állást olyanok kapják, akik gyerekkorukban irtóra trükkösek voltak. De az még soká

lesz. A lényeg, hogy mihamarabb szépet csináljunk belőled. − De Peris – mondta Tally, miközben megfájdult a hasa. – Szerintem nem fogok... − Imádni fogod, Tally. Szépnek lenni a legszuperebb dolog. És én is milliószor jobban fogom élvezni, ha végre ott leszel velem. − Nem tudok. Peris a homlokát ráncolta. − Mit nem tudsz? Tally felnézett a fiúra és a kezét szorongatta. − Tudod, azt akarják, hogy beköpjem egy barátomat. Valakit, akit nagyon közelről megismertem. Miután elmentél. − Beköpni? Azt akarod mondani, hogy ez az egész egy csúf trükk miatt van? − Valami olyasmi. − Hát akkor köpd be! Nem lehet olyan nagy dolog. Tally elfordult. − Ez fontos, Peris. Nem csak egy trükk. Megígértem ennek a barátnőmnek, hogy megtartom a titkát. Peris erre összevonta a szemöldökét és egy pillanatra úgy nézett ki, mint régen: komoly volt, elgondolkodó, még egy kicsit boldogtalan is. − Tally, nekem is tettél egy ígéretet. Tally nagyot nyelt és visszabámult rá. Peris szemében könnyek csillogtak.

− Megígérted,

hogy nem csinálsz semmi hülyeséget. Hogy hamarosan velem leszel. Hogy együtt leszünk szépek. Tally megérintette a tenyerén lévő sebhelyet, ami még mindig megvolt, akkor is, ha Perisét már leradírozták. A fiú megragadta a kezét. − Örökre barátok maradunk, Tally. Tally tudta, ha még egyszer a szemébe néz, elgyöngül. Egy pillantás, és minden ellenállása szertefoszlik. − Örök barátok? − Amíg a világ világ. Tally nagy levegőt vett, összeszedte magát, és a szemébe bámult. Olyan szomorúnak tűnt, olyan sérülékenynek és sebzettnek. Olyan tökéletes volt. Tally elképzelte magát Peris oldalán, amint éppen olyan szép, mint ő, s a napot kizárólag beszélgetéssel, nevetéssel és szórakozással tölti. − Betartod az ígéretedet, Tally? Tally megborzongott a kimerültségtől és a megkönnyebbüléstől. Most már megvolt az ok arra, hogy megtörje az ígéretét. Perisnek még azelőtt tett ígéretet, mielőtt Shayt egyáltalán megismerte volna. Perist évek óta ismeri, de Shayt csak egy pár hónapja. És Peris itt van az orra előtt, nem pedig odakint valami fura vadonban, és egyenesen őrá néz azokkal a csodás szemeivel... − Hát persze.

− Komolyan?

– mosolyodott el a fiú olyan vidáman, mint a kinti hajnalhasadás. − Aha. – Könnyen jöttek a szájára a szavak. – Ott leszek, amint csak lehet. Megígérem. Peris felsóhajtott, megszorongatta és finoman ringatta. Tallynek megint könnyek szöktek a szemébe. Peris végül elengedte és kinézett a napsütésbe. − Mennem kell – mondta az ajtóra mutatva. – Tudod, még mielőtt a kis... izék... mind felébrednek. − Hát persze. − Ideje lefeküdnöm, előtted pedig nehéz nap áll. Tally bólintott. Még soha nem volt ennyire kimerült. Sajogtak az izmai, és az arcán meg a kezén kezdtek megint csípni a sebek. Ennek ellenére nagyon megkönnyebbült. A rémálom három hónapja kezdődött, amikor Peris átkelt a folyón. S most hamarosan vége. − Oké, Peris. Nemsokára találkozunk. Amint csak lehet. Peris újra átölelte és megpuszilta sós, összekarcolt arcát és azt súgta: − Talán már két nap múlva. Olyan izgatott vagyok. Azután elköszönt és elment, de mielőtt kilépett az ajtón, körülnézett a folyosón, hogy nem jön–e valaki. Tally kinézett az ablakon, hogy még egyszer láthassa Perist és észrevette, hogy odalent légautó várja. A szépek tényleg mindent megkapnak, amit csak akarnak.

Tally semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy elaludjon, döntésének kivitelezése mégsem várhatott. Tudta, hogy Peris távoztával visszatérnek a kétségek, s üldözni fogják. Nem bírt volna elviselni még egy napot így, nem tudva biztosan, hogy véget ér–e valaha csúf purgatóriuma. Hiszen megígérte Perisnek, hogy amint tud, vele lesz. − Sajnálom, Shay – mondta Tally halkan. Azután felemelte az azonosító gyűrűjét az éjjeliszekrényről, ahol egész éjszaka árválkodott, s felvette. − Üzenet Dr. Cable–nek vagy bárkinek – mondta bele. – Megteszem, amit akarnak, csak hagyjanak aludni egy ideig. Üzenet vége. Nagyot sóhajtott, s levetette magát az ágyra. Tudta, hogy elalvás előtt be kellene fújnia a sebeit, de már a mozgás gondolatától is fájt mindene. Néhány tucat karcolás nem fogja megakadályozni abban, hogy ma aludjon. Semmi sem fogja. Néhány másodperccel később megszólalt a szoba: − Válasz Dr. Cable–től. Autót küldenek érted, érkezés húsz perc múlva. − Ne! – motyogta Tally, de tudta, hogy felesleges volna vitatkoznia. A Különleges Körülmények Ügyosztálya akkor is érte jönne, felébresztené és elvinné. Úgy döntött, megpróbál szundítani néhány percet. Az is több a semminél.

A következő húsz percben azonban egy pillanatra sem tudta lehunyni a szemét.

Beépített ember A kegyetlen szépek a fáradt szem számára még inkább földönkívülinek tűntek. Tally úgy érezte magát, mint egy ölyvekkel teli ketrecbe zárt egér, ami csak arra vár, hogy valamelyik lecsapjon rá és elragadja. Az utazás a légautóban ezúttal még kellemetlenebb volt. A gyomrát kínzó émelygésre összpontosított, miközben igyekezett megfeledkezni arról, hogy miért is van ott. Miközben kísérőjével a folyosón haladtak, megpróbálta összeszedni magát. Betűrte az ingét, és a frizuráját gereblyézte az ujjaival. Dr. Cable persze egyáltalán nem úgy festett, mint aki épp az imént kelt fel. Tally hiába próbálta elképzelni, hogy vajon hogyan nézhet ki kócosan. A nő metsző, acélszürke szemei olyanok voltak, mintha sosem csukódnának le elég hosszan ahhoz, hogy elaludjon. − Szóval meggondoltad magad, Tally. − Igen. − És ezúttal minden kérdésünket megválaszolod? Őszintén, és szabad akaratodból? − Van más választásom? – horkant fel Tally. Dr. Cable elmosolyodott. − Az embernek mindig van választása. Te megtetted a tiedet.

− Szuper.

Nagyon köszönöm. Inkább hagyjuk ezt! Mit

akar tudni? − Hát persze. Először is, mi a fene történt az arcoddal? − Fák – sóhajtott Tally, miközben megérintette a karcolásokat. − Fák? – vonta fel a szemöldökét Dr. Cable. – Na jó. Inkább térjünk rá valami fontosabbra! Miről beszéltetek Shayjel, amikor utoljára láttad? Tally lesütötte a szemét. Ez lesz az a pillanat, amikor megszegi Shaynek tett esküjét. Kimerült agyában azonban megszólalt egy apró hangocska és emlékeztette rá, hogy egyúttal be is tart egy ígéretet. Azután végre Perisszel lehet. − Arról beszélt, hogy elmegy. Megszökik valami Daviddel. − Ó, igen, a titokzatos David – dőlt hátra Dr. Cable. – És elárulta, hogy hova mennek ezzel a Daviddel? − Egy Füstös nevű helyre. Az valami városszerűség, csak kisebb. Nincs vezetése és ott senki sem szép. − Megmondta, hogy hol van? − Tulajdonképpen nem – sóhajtott Tally és előszedte a zsebéből Shay gyűrött céduláját. – De ezt az utasítást hagyta nekem. Dr. Cable rá sem nézett a cédulára. Ehelyett Tally elé tolt egy papírlapot. Tally álmos szemekkel látta, hogy a levél tökéletes, háromdimenziós másolata az. Még az is

látszott rajta, ahogy Shay ügyetlen kézírásától néhány helyen megsérült a papír. − Erről bátorkodtunk készíteni egy másolatot, amikor először itt jártál. Tally, miután rájött, hogy csőbe húzták, ellenségesen meredt Dr. Cable–re. − Akkor mi szükségük van rám? Semmit sem tudok azon kívül, amit az előbb elmondtam. Nem faggattam ki semmiről. És nem mentem el vele, mert én... nem akartam mást... csak szép lenni. Gombóc volt a torkában, de úgy döntött, semmilyen körülmények között – legyen az akármilyen különleges is – sem fogja elsírni magát Dr. Cable jelenlétében. − Sajnos ezeket a feljegyzéseket meglehetősen titokzatosnak találjuk. − Én is. Dr. Cable még szúrósabban nézett. − Mintha úgy lenne megfogalmazva, hogy olyasvalaki tudja csak megfejteni, aki elég jól ismeri Shayt. Talán te? − Hát igen. Egy részét értem. De az első pár sor után elakadok. − Bizonyára nagyon nehéz. Főleg, ha az ember az éjszakát... fák társaságában töltötte. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy tudsz segíteni nekünk. Dr. Cable kinyitott egy kis aktatáskát a kettejük között álló íróasztalon. Tally fáradt agya küzdött, hogy értelmet

adjon a benne levő tárgyaknak. Egy tűzgyújtónak, egy gyűrött hálózsáknak. .. − Hé, ez olyan, mint Shay túlélőfelszerelése! − Így igaz, Tally. Előfordul, hogy lába kél az ilyen járőrfelszereléseknek. Általában olyankor, amikor eltűnik egy a csúfjaink közül. − Akkor megoldódott a rejtély. Shay egy kupac ilyen cuccal készült Füstösbe. − Mi volt még nála? Tally vállat vont. − Légdeszka. Olyan különleges, napenergiával hajtott. − Hát persze, egy légdeszka. Vajon miért ragaszkodnak hozzá annyira azok a gazemberek? És szerinted mit szándékozott enni? − Volt nála dehidratált kaja. − Mint ez itt? – húzott elő Dr. Cable egy ezüstös csomagot. − Igen. Négy hétre elegendőt vitt magával. – Tally nagy levegőt vett. – Ha vele megyek, két heti adag. Azt mondta, ez bőven elég. − Két hét? Nincs is olyan messze. – Dr. Cable felemelt egy oldaltáskát az íróasztala mellől, és sorban belerakta a különböző holmikat. – Talán sikerül odaérned. − Odaérnem? Hova? − Füstösbe. − Hogy én odaérek?

− Tally!

Majdcsak megérted valahogy ezeket az

utasításokat. − Megmondtam már: nem tudom, mit jelentenek! − Majd útközben rájössz. Ha eléggé motivált leszel. − De már mindent elmondtam, amit tudni akart! Odaadtam a levelet is. Megígérte! Dr. Cable a fejét rázta. − Én azt ígértem, hogy addig nem leszel szép, amíg legjobb képességed szerint nem segítesz nekünk. Nagyon bízom benne, hogy megvannak a képességeid ehhez a feladathoz. − De miért nekem kell elmennem? –Jól figyelj, Tally! Komolyan azt hiszed, hogy most hallottunk először erről a Davidról? Vagy Füstösről? Vagy most történt meg először, hogy valaki lefirkantotta, hogy hogy lehet odajutni? Tally összerándult a borotvaéles hangtól és elfordult, hogy ne lássa a haragot a nő kegyetlen arcán. − Nem tudom. − Történt már ilyen. De ha mi megyünk, nem találunk semmit. Csak füstöt. Tally torkában újra megjelent a gombóc. − Akkor én hogy találjak meg bármit? Dr. Cable maga elé húzta Shay üzenetét. − Ez az utolsó előtti sor, ahol azt mondja: „Várj ott, ahol meglátod a kopasz kobakot!" egyértelműen a találka helyére vonatkozik. Odamész és vársz. Előbb–utóbb érted

mennek. Ha én küldök oda egy légautót tele Különlegesekkel, a barátaid valószínűleg gyanút fognak. − Úgy érti, azt akarja, hogy egyedül menjek? Dr. Cable undorral az arcán mély lélegzetet vett. − Nem olyan bonyolult ez, Tally. Meggondoltad magad. Úgy döntöttél, követed Shay barátnődet, és te is meglógsz. Csak egy újabb csúf leszel, aki megszökött a szépség önkényuralma elől. Tally gyülekező könnyei függönyén át nézett fel a kegyetlen arcra. − És azután? Dr. Cable újabb tárgyat vett elő az aktatáskából. Egy nyakláncot, aprócska, szív alakú medállal. Megnyomta az oldalát, amitől a szív felpattant. − Nézz bele! Tally a szeméhez emelte a pindurka szívet. − Semmit sem látok... aú! A medál felvillant, elvakítva őt egy pillanatra, majd halkan csipogott egyet. − A detektor csak akkor lép működésbe, ha leolvasta az íriszedet. Ha aktiváltad, néhány órán belül megérkezünk. Nagyon gyorsan tudunk közlekedni. – Dr. Cable az asztalra hajította a láncot. – De addig ne indítsd be, amíg Füstösbe nem értél! Elég időnkbe telt, mire mindent megszerveztünk. Eredményt akarok látni, Tally. Tally pislogott, hogy kitörölje a villanást a szeméből, miközben kimerült agyát megpróbálta gondolkodásra

bírni. Már rájött, hogy sosem néhány kérdés megválaszolására akarták rábírni. Mindig is azt akarták, hogy kémkedjen, hogy beépüljön a Füstösben lakók közé. Azon törte a fejét, hogy vajon mióta tervezték ezt? Hányszor próbált meg a Különleges Körülmények rávenni egy csúfot arra, hogy nekik dolgozzon? − Nem tudom megtenni. − Meg tudod, Tally. Kénytelen vagy. Vedd úgy, hogy ez kaland! − De hiszen még soha nem töltöttem el egy egész éjszakát a városon kívül. Egyedül nem. Kérem! Dr. Cable figyelemre sem méltatta Tally hüppögő szavait. − Ha nem vállalod most azonnal, találunk mást. Te pedig örökre csúf maradsz. Tally felnézett, s igyekezett megállíthatatlanul patakzó könnyein át Dr. Cable kegyetlen álarca mögé tekinteni és meglátni az igazságot. Ott is volt a rettenetes valóság, fénytelen, acélszürke szemeiben, úgy, ahogy azt egy átlagos szép sosem tudná közvetíteni. Tally vagy beférkőzik Füstösbe és elárulja Shayt, vagy örökre csúf marad. − Meg kell gondolnom. − A szöveged az lesz, hogy a születésnapod előtti éjjel megszöktél – mondta Dr. Cable. – Ez azt jelenti, hogy máris be kell hoznod négynapi lemaradást. Ha tovább

késlekedsz, nem fognak hinni neked. Rájönnek, mi történt. Szóval most dönts! − Nem tudok. Túl fáradt vagyok. Dr. Cable a faliképernyőre mutatott, mire megjelent egy kép. Olyan volt, mint egy tükör, ami közelről mutatja Tallyt: dagadt szemekkel, rendetlenül, kimerülten. Arca csupa vörös karcolás, a haja kócos, és elborzadt arckifejezéssel méregeti önmagát. − Ez vagy te. Örökre. − Kapcsolja ki! − Dönts! − Jól van, megteszem. Kapcsolja ki! A képernyő elsötétült.

2. rész FÜSTÖS

Nincs az a csodálatos szépség, melynek arányai tökéletesek. – Francis Bacon: Esszék avagy tanácsok az okos és erkölcsös életre „A szépségről"

Indulás Tally éjfélkor indult. Dr. Cable megtiltotta, hogy bárkinek is szóljon a küldetéséről, még a kollégium felügyelő tanárainak sem. Az nem volt baj, ha Peris terjeszti a szóbeszédet, hiszen az újszépek pletykáit úgysem hiszi el senki. De még a szüleit sem fogják értesíteni arról, hogy szökésre kényszerítették. Apró, szív alakú medáljától eltekintve egyedül volt. A szokott módon szökött ki az ablakon át és le az újrahasznosításra szánt dolgok konténere mögött. Azonosító gyűrűje az éjjeliszekrényen maradt. Nem vitt magával semmit, csak az oldaltáskát és Shay levelét. Majdnem megfeledkezett az érzékelőről, de még távozás előtt felkapcsolta a köldökgyűrűjére. A félhold növekvőben volt. Legalább lesz egy kis világosság útközben. A gát alatt különleges, távolsági deszka várta. Jóformán meg sem rezdült, amikor fellépett rá. A legtöbbje egy kicsit meginog, mint egy ugródeszka, miközben beállítódik az utazó súlyához. Ez azonban tökéletesen stabil volt. Tally csattintott az ujjaival, mire a deszka felemelkedett. Olyan szilárd volt a talpa alatt, mint a beton. – Nem is rossz – mondta, majd az ajkába harapott. Mióta Shay tíz nappal korábban megszökött, Tally

elkezdett magában beszélni. Ez nem volt jó jel. Még legalább néhány napig teljesen egyedül lesz, és legkevésbé sem volt szüksége még több képzeletbeli beszélgetésre. A deszka finoman indult meg előre, majd felrepült a védőgát tetejéig. Amint a folyó fölé ért, Tally előredőlve gyorsított, míg a folyó már csupán összemosódott csillogás volt a lába alatt. Úgy tűnt, a deszkába nem építettek sebességkorlátozót – nem hallatszott biztonsági figyelmeztetés. Talán nincsenek is korlátai, mint az előtte elterülő nyílt terep, a föld alatti fém és az, hogy Tally lába ne csússzon le a deszkáról. Csakis a sebességtől függött, hogy be tudja–e hozni az elmúlt négy napban a pokol tornácán elvesztegetett időt. Ha túl sokkal a születésnapja után ér oda, Shay rájöhet, hogy elhalasztották a műtétjét. Abból pedig már kikövetkeztetheti, hogy Tally nem átlagos szökevény. A folyó egyre gyorsabban suhant a lába alatt, és rekordidő alatt elérte a zúgókat. Amikor belerepült az első vízesésbe, a vízpermet jégesőként zúdult rá, s Tally hátradőlt, hogy egy kissé lelassuljon. Még így is gyorsabban jutott túl a zúgókon, mint azelőtt bármikor. Rájött, hogy ez a deszka nem valami csúfoknak szánt játékszer. Ez igazi. Az orrán félkörben fények, amik a metáldetektor érzékelői által adott jeleket mutatták, mely állandóan kereste az előtte a földben lévő fémet, hogy a deszka a levegőben tudjon maradni. Miközben egyre feljebb jutott a zúgókon, a jelzőfények egyfolytában

világítottak, s Tally remélte, hogy Shay nem tévedett, és valóban minden folyómederben van fémlerakódás. Különben nagyon sokáig tarthat az út. Persze ilyen sebességnél nem lenne elég ideje megállni, ha a jelzőfények hirtelen kialudnának. Akkor viszont hamar véget érne az utazás. A fények azonban folyamatosan égtek, s Tally idegeit megnyugtatta a fehéren habzó folyó morajlása, az arcába csapódó hideg víz, és a mozdulat izgalma, ahogy jobbrabalra dőlt a kanyarokban a holdfénytől foltos sötétségben. A deszka intelligensebb volt, mint az, amit eddig használt, s néhány perc alatt megtanulta a mozdulatait. Olyan volt, mint háromkerekű bicikliről motorkerékpárra átszállni: félelmetes, de izgalmas. Tally azon tűnődött, hogy vajon a Füstösbe vezető úton sok vízesést kell–e majd meglovagolnia. Talán igazi kaland lesz ez. Persze az út végén ott az árulás. Vagy ami még rosszabb: rájön, hogy Shay tévedett, amikor megbízott Davidben, ami azt jelentené... ami bármit jelenthetne. Nyilván valami borzalmas dolgot. Tally megborzongott, és úgy döntött, erre az eshetőségre nem gondol többet. Amikor elért a helyhez, ahol el kellett hagynia a folyót, lelassított és visszafordította a deszkát, hogy még egyszer lássa a várost, ami briliánsán csillogott a sötét völgyre, olyan távolinak tűnt, hogy fél kézzel el tudta takarni. A tiszta éjszakai levegőben kivehette a tűzijátékok

színesen nyíló virágait. Minden tökéletes volt, csak icipiciben. A körülötte levő vadon jóval nagyobbnak tűnt, a zubogó folyó tele energiával, az erdő sötét mélyén megbúvó titkokkal terhes. Hosszan bámulta a város fényeit, mielőtt a partra lépett volna, s az járt az eszében, hogy látja–e még ezt valaha. Az ösvényen haladva azon gondolkozott, hogy vajon hányszor kell majd gyalogolnia. Még soha életében nem repült olyan gyorsan, mint most a folyó fölött. Ez még annál is gyorsabb volt, mint amikor a Különleges Körülmények légautója cikázott vele a városi forgalomban. Ezután az észvesztő sebesség után az oldaltáskát és a deszkát cipelve úgy érezte magát, mintha ház nélküli csigává változott volna. Hamarosan azonban megjelentek odalent a Rozsdás Romok, s a deszka fémdetektora természetes fémérhez vezette. A szétesőfélben levő tornyok felé repült. Idegei megfeszültek, amikor a romok a földből kinőve eltakarták a holdat. Körülvették a tönkrement épületek, odalent sorakoztak a mozdulatlan, kiégett autók. Ahogy benézett az üres ablakokon, érezte, mennyire egyedül van. Magányos vándor volt egy kihalt városban. – „Siklasz a hullámon, átugrod a hiányt, aztán csak előre, nem téveszthetsz irányt" – mondta magának hangosan, mint valami varázsigét, hogy távol tartsa a

rozsdás szellemeket. Az üzenetnek ez a része legalább kristálytiszta volt: a hullámnak nyilvánvalóan a hullámvasútnak kellett lennie. Ahol a tornyok romjai laposabb vidéknek adják át a helyüket, Tally kinyitotta a légdeszkát. A hullámvasúthoz érve teljes sebességgel ment végig az egész pályán. Talán az egész utasításban az a rész a lényeg, hogy „átugrod a hiányt, aztán csak előre", Tally azonban úgy döntött, varázsigeként tekint az üzenetre. Talán ha kihagy belőle valamit, értelmetlenné válik az egész. Jó érzés volt újra gyorsan és keményen repülni, maga mögött hagyva a Rozsdás Romok szellemeit. Miközben szűk kanyarokat tett, meredeken emelkedett és ereszkedett, a világ forgott körülötte, úgy érezte magát, mintha szárnyára kapta volna a szél, s nem tudná, merre visz az útja. Néhány pillanattal azelőtt, hogy átugrott a hiányos rész fölött, kialudtak a metáldetektor fényei. A deszka kizuhant alóla, s mintha a gyomra is vele együtt zuhant volna, ürességet hagyva maga után. Feltételezése beigazolódott: nem kapott figyelmeztető jelzést még csúcssebességnél sem. Csak repült a levegőben a néma sötétségben, s az egyetlen hallható hang röptének zaja volt. Eszébe jutott, milyen dühös volt, miután először jutott át ezen a részen. Néhány nappal később aztán már igazi csúfok módjára viccelődtek rajta. De most Shay megint elkövette

ugyanazt: eltűnt, mint a sín Tally alól, s őt otthagyta zuhanás közben. Mire ötig számolt, kigyulladtak a jelzőfények, és a zuhanásgátló karkötők megfogták. A deszkája újra működésbe lépett, és megnyugtató szilárdsággal emelkedett szép egyenletesen a talpa alatt. A völgyben a sín elfordult, majd egy sorozat dugóhúzókanyar következett. De Tally lassított és csak ment előre. − „Siklasz a hullámon, átugrod a hiányt, aztán csak előre, nem téveszthetsz irányt" – motyogta. Lába alatt folytatódtak a romok. Idekint már jóformán teljesen elnyelte őket a növényzet, csupán néhány formátlan építmény ágaskodott a természet szorításában. A rozsdások azonban masszívan építkeztek. Mániákusan pocsékolták épületeik csontvázára a fémet. A deszka orrán lévő fények kitartóan világítottak. − „Keress egy másikat, ami hosszú, lapos" – mondta Tally magában. Betéve tudta az üzenetet, de jelentése a sok ismételgetéstől sem vált világosabbá. Mit keressen? Hullámvasutat? Hiányos részt? Az első butaság lett volna. Mi értelme lenne egy hosszú, lapos hullámvasútnak? És egy hosszú, lapos hiánynak? Talán egy kanyonra vonatkozhat, aminek az alján folyó folyik. De hogy lehet lapos egy kanyon? Talán az „egy" számot jelöl. Olyasvalamit keressen, ami úgy néz ki, mint egy egyes? De hiszen az egyes

amúgy is csak egy egyenes vonal, már eleve hosszú és lapos. Ugyanez igaz a római I–re is, csak annak van talpa meg kalapja. Vagy esetleg egy pont a tetején, ha kis i–nek vesszük. − Kösz a csúcs segítséget, Shay! – mondta Tally hangosan. Itt a városszéli romok között, ahol a rozsdások elhagyatott emlékei folytatták küzdelmüket az őket fojtogató kúszónövényekkel, nem tűnt olyan rossz ötletnek magában beszélni. Bármi jobb volt a nyomasztó csöndnél. Betonfennsíkok, a repedések közt burjánzó hatalmas, füves területek felett haladt el. Ledőlt falak ablakai bámultak fel rá, melyekben úgy ütötte fel a fejét a gyom, mintha a Föld szemeket növesztett volna. A látóhatárt vizslatta, hátha észrevesz valamiféle jelzést. Nem vett észre semmit, ami hosszú és lapos lett volna. Amikor lepillantott az alatta elrohanó földre, alig látott valamit a gyomokba fulladó sötétben. A végén még tudtán kívül elrepül afölött, amire a levél utal, bármi legyen is az, aztán kénytelen lesz nappali világosságban újra megtenni az utat. De honnan fogja tudni, hogy már túl messze ment? − Köszi, Shay! – ismételte bosszankodva. Ekkor észrevett valamit a földön, és megállt. A gyomok és a sitt közül mértani formák látszottak ki – egy sor téglalap. Lejjebb szállt és látta, hogy alatta egy fémsínekből és keresztfákból álló pálya húzódik, olyan,

mint egy hullámvasút, csak sokkal nagyobb. Ráadásul egyenesen haladt, ameddig csak a szem ellátott. „Siklasz a hullámon, átugrod a hiányt, aztán csak előre, nem téveszthetsz irányt, keress egy másikat, ami hosszú, lapos..." − De mire jó ez? – gondolkodott hangosan. Mi a jó egy kanyarok és hegyek–völgyek nélküli hullámvasútban? Vállat vont. Mindegy, hogyan szórakoztak ezzel a rozsdások. Légdeszkázáshoz tökéletesen megfelel. Az út két irányba vitt, de könnyen sikerült választania. Az egyik visszament arra, amerről jött, a romok közepébe. A másik előretartott, majd északnak fordult a tenger felé. − „Jéghideg a tenger" – idézte a következő sort Shay üzenetéből és elgondolkodott, vajon milyen messze kell mennie észak felé. Felgyorsította a légdeszkát, s örült, hogy megtalálta a választ. Ha Shay összes talányát ilyen könnyű lesz megfejteni, nem lesz nagy ügy az egész akció.

BolSpag Éjszaka jól haladt. A sín csak úgy suhant alatta, a dombok körül finom íveket húzva, folyók fölött szétmállófélben lévő hidakon át haladva, mindig a tenger felé. Két alkalommal is átvezetett más rozsdás romokon, kisebb városokon, melyek sokkal rosszabb állapotban voltak. Csak néhány kicsavarodott fémalakzat állt még, felemelt csontváz kezekként markolászva a levegőt a fák fölött. A városból kivezető utakon mindenfelé a rozsdások végső pánikrohamában összeütközött, kiégett, összetorlódott, földön guruló autói okoztak akadályt. Az egyik romos város központja közelében Tally rájött, hogy mire való a hosszú, lapos hullámvasút. Hatalmas kapcsolótáblára emlékeztető, összebogozódott sínek fészkében hullámvasúti kocsit látott, óriási guruló konténereket tele a rozsdások holmijával, és meghatározhatatlan eredetű, rozsdamarta fém és műanyag kupacokkal. Eszébe jutott, hogy a rozsdások városai nem voltak önellátóak, kereskedtek egymással, legalábbis olyankor, amikor nem háborúztak amiatt, hogy melyiküknek van több cucca. Biztosan arra használták a lapos hullámvasutat, hogy árut szállítsanak vele egyik városból a másikba.

Ahogy hajnalodni kezdett, Tally meghallotta a távolból a tenger zaját, egy halk morajt a látóhatár felől. Sós volt a levegő, amiről eszébe jutott, hogy kiskorában Ellie–vel és Sollal többször is elmentek az óceánhoz. „Jéghideg a tenger, légy nagyon óvatos" – írta Shay az üzenetében. Hamarosan látni fogja, ahogy a hullámok megtörnek a parton. Talán közel jár a következő nyomravezető jelhez. Azon tűnődött, hogy vajon mennyi időt sikerült behoznia az új deszkával. Gyorsított, miközben szorosabban összehúzta magán az iskolai egyendzsekit a napfelkelte előtti hűvösben. A pálya most mészkősziklákon keresztül vágva lassan emelkedett. Tally emlékezett az óceán partja fölé tornyosuló fehér sziklákra, melyek körül csapatokban köröztek a magasan fekvő barlangokban fészkelő vízimadarak. Olyan érzése volt, mintha ezek a kempingezések Sollal és Ellie–vel legalább száz éve történtek volna. Azon morfondírozott, hogy vajon létezik–e olyan műtét, mellyel örökre visszaváltoztathatják picurrá. Majd egyszeriben egy nyílás tárult elé, mely felett roskadozó híd ívelt át. Egy pillanattal később már azt is látta, hogy a híd nem éri el a túloldalt, és hogy nincs alatta fémlerakódással teli folyó, ami fenntarthatná a deszkát. Nem volt más lehetőség, mint a hirtelen leszakadó part.

Egy hirtelen mozdulattal befarolt. Térde megrogyott a fékezés erejétől, tapadó cipője visítva csúszott a felületén, teste jóformán párhuzamos volt a talajjal. De a talaj hirtelen eltűnt. Mély szakadék tátongott alatta, egy hasíték, melyet a tenger vágott a sziklába. Háborgó hullámok csapódtak be a keskeny csatornába, fehér tarajuk világított a sötétben, éhes üvöltésük visszhangzott Tally fülében. A deszka fémdetektorai sorra kialudtak, miközben maga mögött hagyta a vashíd töredezett végét. Érezte, ahogy a deszka veszít lendületéből, és süllyedni kezd. Egy gondolat hasított belé: ha most leugrik, megpróbálhatja elkapni a düledező híd végét. Ebben az esetben azonban a deszka lehullana a hasadékba, ő pedig ott maradna fennakadva. A deszka végül megállt reptében a levegő kellős közepén, Tally azonban továbbra is leszállóban volt. A mállófélben lévő híd utolsó kinyúló darabjai most már elérhetetlen távolságban voltak felette. A deszka lefelé araszolt, a fémdetektor kijelzője ki–be kapcsolt, ahogy a mágnesek elvesztették az összeköttetést. Tally túlságosan nehéz volt. Levette az oldalzsákot, hogy elhajítsa. De nélküle hogyan élné túl az utat? Kénytelen lenne visszatérni a városba utánpótlásért, amivel újabb két napot veszítene. Hideg szél támadt az óceán felől, s a halál hideg leheletétől libabőrös lett a karja.

A légmozgás azonban fenntartotta a deszkát, ami egy pillanatra megállt. Azután tovább süllyedt... Tally a dzsekije zsebébe dugta a kezét, és kitárta a karját, így feszítve vitorlát a szélnek. Egy erősebb löket beleakaszkodott, finoman megemelte, levéve némi súlyt a deszkáról, s az egyik jelzőfény erősebben kezdett pislákolni. Tally emelkedni kezdett, mint egy kiterjesztett szárnyú madár. Az emelők fokozatosan visszanyerték erejüket, s a légdeszka végül felemelkedett a híd törött végéig. Tally óvatosan visszairányította a sziklák fölé. Minden porcikája remegett, amikor végre újra szárazföld volt alatta. Reszketeg lábakkal lépett le a deszkáról. „Jéghideg a tenger, légy nagyon óvatos" – lihegte rekedten. Hogy lehetett ilyen tökkelütött, hogy éppen ott gyorsított, ahol Shay egyértelműen azt írta, hogy vigyáznia kell? A földre rogyott. Egyszeriben szédülni kezdett és kimerültnek érezte magát. Fejében újra lejátszódott az a pillanat, amikor megnyílt alatta a hasadék, s lent a hullámok közönyösen csapódtak a csipkés szikláknak. Most ő is odalent lehetne, újra és újra a sziklákhoz csapódva, míg semmi sem marad belőle. Ez a vadon – emlékeztette magát. – A hibák komoly következményekkel járnak.

Azonban még mielőtt szíve abbahagyta volna a vad kalapálást, megkordult a gyomra. Benyúlt a táskába a víztisztítóért, amit még a legutóbbi folyónál megtöltött, és kiürítette a szűrőt. A vízből kiszűrt, kanálnyi barna iszap a földön placcsant. – Fujj! – mondta és felnyitotta a készülék tetejét, hogy belenézhessen. Amit benne talált, tisztának tűnt, és vízszaga volt. Ivott néhány kortyot, mert már nagyon szomjas volt, de a nagy részét megtartotta vacsora, reggeli, vagy más készítéséhez. Azt tervezte, hogy az út nagy részét éjszaka teszi meg, s hagyja, hogy a deszka napközben feltöltődjön. így nem pazarol egy percet sem. Benyúlt a vízálló zacskóba, és találomra előhúzott egy ételcsomagot. „BolSpag". Ez állt a címkén. Vállat vont. Amikor kinyitotta, tartalma olyan volt, mint egy ujjnyi összegubancolódott, száraz fonal. Bedobta a víztisztítóba, ami rotyogó hangot adott, amint forrni kezdett benne a víz. Amikor Tally a vöröslően izzó látóhatár felé pillantott, tágra nyílt a szeme. Még sosem látta a városhatáron kívül a napfelkeltét. A legtöbb csúfhoz hasonlóan ritkán kelt fel elég korán, s a horizont különben is megbújt Újszéphely felhőkarcolói mögött. Elámult a valódi napfelkelte láttán. Narancsszín és sárga szalagja pompázatosan és váratlanul gyújtotta lángra az eget, olyan szédítően, mint egy tűzijáték, de komótos, alig észrevehető lassúsággal

változva. Ezek szerint ilyen idekint a vadonban. Veszélyes vagy gyönyörű. Vagy mindkettő. A víztisztító pittyegett. Tally felnyitotta a tetejét és belenézett. Tészta volt, valami piros szószban, kis szójagombóckákkal, és ínycsiklandóan illatozott. Újra a címkére pillantott. –BolSpag... bolognai spagetti! Az oldalzsákban talált villát, és éhesen falni kezdett. Most, hogy a napfelkelte melengette és a tenger odalent robajlott, úgy érezte, talán még soha életében nem evett ilyen finomat. A légdeszka még nem merült le teljesen, ezért Tally reggeli után úgy döntött, továbbmegy. Újra elolvasta Shay üzenetének első néhány sorát: „Siklasz a hullámon, átugrod a hiányt, Aztán csak előre, nem téveszthetsz irányt. Keress egy másikat, ami hosszú, lapos, Jéghideg a tenger, légy nagyon óvatos. A másodiknál kövesd el, mi legnagyobb hiba." A „második" nyilván egy újabb tönkrement hidat jelentett, amihez napvilágnál akart odaérni. Ha egy szempillantással később vette volna észre a hiányzó részt, BolSpagként végezte volna a sziklák tövében. Legfőbb gondja azonban pillanatnyilag az volt, hogy hogyan jusson át a hasadékon, mely jóval szélesebb volt,

mint a hullámvasúiból hiányzó síndarab. Egyértelműen túl nagy ahhoz, hogy átugorja. Úgy tűnt, nincs más megoldás, gyalog kell megkerülnie. A szárazföld felé indult a gubancos fűben. A lába hálás volt, amiért ki nyújtózhatott a deszkán töltött hosszú éjszaka után. Hamarosan bezárult a hasadék, s egy óra elteltével Tally már át is ért a túloldalra. Most sokkal lassabban repült, pillantását előreszegezte, s néha megkockáztatott egy–egy pillantást maga köré. Jobb felől hegyek emelkedtek, melyek elég magasak voltak ahhoz, hogy még a langyos, kora őszi időben is hósipkás legyen a csúcsuk. Tally mindig úgy hitte, hogy a város hatalmas, már önmagában egy világ, itt azonban jóval nagyobb volt minden. És gyönyörű. Megértette, hogy régen miért éltek az emberek a természetben annak ellenére, hogy ott nem voltak bulitornyok vagy paloták. Sőt, még kollégiumok sem. Az otthona azonban eszébe juttatta, mennyire jólesne sajgó izmainak egy forró fürdő. Óriási fürdőkádat képzelt maga elé, olyat, amilyenek Újszéphelyen vannak, hidromasszázsfejekkel, meg egy nagy csomag vízben oldódó masszázsbuborékkal. Azon tűnődött, vajon a víztisztító meg tudna–e tölteni forró vízzel egy kádat, abban a valószínűtlen esetben, ha találna egyet. Vajon hogyan fürdenek Füstösben? Azon morfondírozott, hogy vajon mennyire fog bűzleni, mire odaér, miután napokig

nem fürdött. Van szappan a túlélőcsomagban? Sampon? Törülköző biztosan nincs. Tallynek ezelőtt még sosem tűnt fel, hogy mennyi mindenre van szüksége. Egy óra múlva érkezett a második olyan helyhez, ahol hiányzott egy darab a sínekből: egy a hegyekből lekígyózó folyó felett rogyadozó hídhoz. Gond nélkül lefékezte a deszkát és lenézett a szakadék szélén. Nem volt olyan mély, mint az első hasadék, de azért halálosan veszélyes hely volt ez is. Túl széles ahhoz, hogy átugorja. Megkerülni pedig jóformán lehetetlen. A szurdokban sehol sem látott olyan helyet, ahol könnyedén lemászhatott volna. „A másodiknál kövesd el, mi legnagyobb hiba" – motyogta. Jó kis segítség. Ő soha nem tenne ilyesmit. Az agya túlságosan is kimerült volt ahhoz, hogy zöld ágra vergődhessen, és a deszka különben is nagyjából lemerült. Késő délelőttre járt. Ideje volt aludni. Először azonban ki kellett nyitnia a légdeszkát. A Különleges, aki megtanította rá, elmagyarázta, hogy a feltöltéshez akkora felületet kell kiteríteni, amekkorát csak lehet. Tally megrántotta a kiengedőkart, mire a deszka úgy nyílt ki a kezében, mint egy könyv. Két légdeszka lett belőle, majd ezek is tovább nyíltak, mint egy kivágott papírbabalánc. Végül nyolc egymás melletti légdeszkája lett. Kétszer olyan szélesen terült el, mint amilyen magas Tally volt, s az egész nem volt vastagabb, mint egy merev

papírlap. Az egész papírsárkány módjára lebegett az óceán felől jövő fuvallatban, bár a mágnesek nem engedték elrepülni. Tally lefektette és kiteregette a napon, ahol fémes felülete szénfeketévé változott, amint szívni kezdte a napenergiát. Néhány óra alatt fel fog töltődni, s folytathatja az utat. Csak azt remélte, hogy ugyanolyan könnyű lesz összehajtogatni is, mint kibontani. Előhúzta a hálózsákját, kiráncigálta a csomagolásából, és ruhástól belebújt. Pizsama – tette hozzá gondolatban ahhoz a listához, melyen a hiányzó városi holmikat gyűjtötte. Dzsekijét összehajtogatta párnának, kihámozta magát az ingéből, és letakarta vele a fejét. Máris érezte, hogy egy kicsit leégett az orra, és eszébe jutott, hogy elfelejtett napfelkelte után ráragasztani egy leégés elleni tapaszt. Ez aztán szép lesz! Némi hámló, vörös bőr pompásan fog illeni csúf, összekarmolt arcához. Képtelen volt elaludni. Egyre melegebb lett, s furcsa érzés volt ott feküdni védtelenül. A feje zúgott a madárcsicsergéstől. Sóhajtva ült fel. Talán ha eszik még egy keveset. Egyesével vette elő az ételes zacskókat. A címkéken ez állt: BolSpag BolSpag BolSpag

BolSpag BolSpag... Negyvenegy adagot számolt össze. Ha naponta három csomaggal eszik, két hétre elég. Hátradőlt és lehunyta a szemét. Egyszeriben nagyon kimerültnek érezte magát. – Kösz szépen, Dr. Cable. Néhány perc múlva már aludt is.

A legnagyobb hiba Repült, újra és újra megérintve a földet. Lába alatt nem volt sín, még légdeszka sem, csupán akaraterejével és a kitárt dzsekijébe kapaszkodó szél segítségével tartotta fent magát. Megkerülte a hatalmas, fekete óceánra néző masszív sziklát. Egy csapat vízimadár követte, melyek vad sikolyai úgy sértették a dobhártyáját, mint Dr. Cable borotvaéles hangja. Az alatta lévő sziklák egyszeriben megrepedtek és kettéhasadtak. Óriási rés nyílt, melybe beáradt a tengeri madarak kiáltásait elnyomó óceán. Tally megpördült a levegőben, s zuhanni kezdett a fekete víz felé. Elnyelte az óceán, megtöltötte a tüdejét, és megfagyasztotta a szívét, hogy még sikoltani sem tudott... – Ne! – riadt fel Tally és hirtelen felült. A hideg tengeri szél az arcába csapott és kitisztította a fejét. Körülnézett, s eszébe jutott, hogy odafent van a sziklán, a hálózsákjába gabalyodva. Fáradt volt, éhes és nagyon kellett pisilnie, de nem hullott alá az örökkévalóságba. Mély levegőt vett. A tengeri madarak még mindig sivítottak körülötte, de már távolabbról. Ez csak egy volt a sok zuhanós álom közül. Esteledett. A Nap lebukott az óceánba, vérvörösre festve a vizet. Tally felvette az ingét és a dzsekijét, mielőtt

kimerészkedett volna a hálózsákból. Mintha percről percre hidegebb lett volna. A fény a szeme láttára halványult el. Sietve készülődni kezdett. A légdeszkával volt egy kis gond. Kiterített felülete nedves lett, vékony réteg tengervíz és harmat borította. Megpróbálta szárazra törölni a dzsekije ujjával, de túl vizes volt és a dzseki meg túl kicsi. A nedves deszkát sikerült elég könnyen összehajtogatnia, de amikor elkészült, túl nehéznek tűnt, mintha a víz beszorult volna a rétegek közé. A deszka fényjelzése sárgára váltott. Ekkor Tally közelebbről megnézte a szerkezetet. Az oldalán folyamatosan csurgott kifelé a víz. − Jól van. Legalább van időm enni – jegyezte meg. Elővett egy csomag BolSpagot, de ekkor rájött, hogy a víztisztítója üres. A legközelebbi vízforrás a szikla lábánál volt, de oda lehetetlen volt lejutni. Kifacsarta nedves kabátját, amiből csurrant is néhány kortynyi, aztán összegyűjtött néhány maréknyi vizet a deszkáról, míg a víztisztító félig tele nem lett. A végeredmény egy adag kemény, túlságosan fűszeres és rágós BolSpag lett. Mire végzett nem túl élvezetes vacsorájával, a deszka jelzőfényei zöldre váltottak. − Oké, mehetünk – mondta magának. – De hová? – Ezt fontolgatta, miközben mozdulatlanul állt, fél lábbal a deszkán, a másikkal a földön. Shay üzenete így hangzott: „A másodiknál kövesd el, mi legnagyobb hiba"

Hibát elkövetni nem nehéz. De mi a legnagyobb hiba? Ma már majdnem sikerült megölnie magát. Eszébe jutott az álma. Ha lezuhanna a szurdokba, az elég durva hibának számítana. Fellépett a deszkára, és kiaraszolt vele a híd mállófélben lévő széléig, ahonnan lenézett oda, ahol a folyó messze odalent találkozik a tengerrel. Ha lemászna, nem maradna más választása, mint követni a folyót folyással szemben. Talán ezt jelenti az üzenet. A meredek sziklán azonban nem látott egyetlen lefelé vezető ösvényt vagy kapaszkodót sem. Persze lehet, hogy biztonságban lejuthatna egy a sziklában megbúvó vasér segítségével. Végignézett a szurdok falán, a vas vöröses színe után kutatva. Néhány hely biztatóan nézett ki, de a sűrűsödő sötétségben nem lehetett biztos benne – Szuper. Rájött, hogy túl sokáig aludt. Ha megvárja a napleltét, elveszít tizenkét órát, ráadásul egy korty vize sem maradi Más lehetőség nem volt, mint a szikla fölött, a folyó folyásával szemben repülni. De az is lehet, hogy napokba telik, mire talál egy helyet, ahol lemászhat. És hogyan venné észre a sötétben? Be kellett hoznia a késést, nem pedig a sötétben tipródni. Nyelt egyet, és döntött. Biztosan le tud jutni valahogy deszkán is. Talán hibázik, de az üzenet éppen erre

biztatja. Addig araszolt előre a deszkával a hídon, míg el nem fogyott alóla a fém. Esni kezdett a szikla mellett, s minél jobban távolodott a sínek fémjétől, annál gyorsabban zuhant. Kétségbeesetten kereste a vas bármely jelét a sziklában. Óvatosan elindította a deszkát, közelebb a kőfalhoz, de semmit sem látott. Ekkor kihunyt néhány a fémdetektor lámpái közül. Ha ennél alacsonyabb lesz a fémkoncentráció, lezuhan. Ez nem lesz így jó. Tally csettintett az ujjaival. A deszka egy másodpercig lassított, emelkedni próbált, de azután megremegett és tovább folytatta útját lefelé. Késő. Tally kifeszítette a dzsekijét, de a szurdokban nem volt semmi légmozgás. Észrevett egy rozsdásnak látszó csíkot a sziklában, és közelebb ügyeskedte hozzá a deszkát, de kiderült, hogy az nem volt más, mint egy kis nyálas zuzmófolt. A deszka egyre gyorsabban zuhant lefelé, miközben a metáldetektor fényei egymás után aludtak ki. Végül teljesen kihunytak. Tally rádöbbent, hogy talán élete utolsó hibáját követte el. Olyan gyorsasággal hullott egyenesen a csapkodó hullámok a szót, miközben a tüdeje megtelt vízzel, pontosan, mint az álomban. A deszka hulló falevél módjára pörgött alatta.

Lehunyta a szemét, úgy várta a pillanatot, amikor összezúzza a becsapódás ereje. Ekkor váratlanul csuklón ragadta valami, és durván felrántotta, majd megpörgette a levegőben. A válla majd kiszakadt fájdalmában, majd megtett egy teljes kört, mint tornász a gyűrűn. Pislogva nyitotta ki a szemét. Éppen talpra ért a légdeszkán, ami pontosan a víz szintje fölött várakozott, stabilan, mint a beton. - Hogy létezik ez? – gondolkozott hangosan. Azután, amikor már talpra állt, rájött, hogy mi történt. A folyó fogta meg. Évszázadok óta, vagy ki tudja, mennyi ideje hordta már oda fémtartalmú hordalékát, amibe a deszka mágnesei még épp időben bele tudtak kapaszkodni. - Azt hiszem, megmenekültem – motyogta. Megmasszírozta a zuhanásgátló karkötők rántásától sajgó vállát, s azon tűnődött, vajon milyen mélyre kell zuhannia az embernek ahhoz, hogy a karkötők valóban le is tépjék a karját. Sikerült lejutnia. A folyó ott húzódott előtte, a hósipkás hegyek felé kanyarogva. Megborzongott az óceán felől jövő fuvallatban, s szorosabban húzta össze magán csatakos dzsekijét. „Négy nap múlva rossz felé menj" – idézte Shay üzenetét. – Négy nap múlva. Jobb lesz indulni.

Miután először leégett, minden hajnalban leégésgátló tapaszt ragasztott a bőrére. De még így is, hogy csupán napi néhány órát töltött a napon, amúgy is barna karja fokozatosan egyre sötétebb lett. A BolSpag soha többé nem ízlett annyira, mint először, a sziklán. Volt, amikor egészen jól meg tudta enni, máskor undorodott tőle. A legrosszabbak a naplementekor elfogyasztott BolSpag–reggelik voltak, amikor már a tészta gondolatától is elment az étvágya. Néha már azt kívánta, bárcsak elfogyna és akkor kénytelen lenne halat fogni és megfőzni, vagy egyszerűen éhezne. Legalább lefogyna, s már nem lenne kövér csúf, bár ez elég durva módszer. Leginkább azonban attól rettegett, hogy elfogy a WC– papírja. Egyetlen tekercsének már csak a fele volt meg, s ezután már szigorúan beosztotta, egyesével megszámolva a lapokat. Ráadásul napról napra egy kicsivel büdösebb lett. Amikor harmadik napja haladt felfelé a folyón, úgy döntött, megfürdik. Szokás szerint egy órával naplemente előtt ébredt és érezte, hogy ragacsos a teste a hálózsákban. Aznap reggel kimosta a ruháit és kiteregette száradni a sziklára. Viszketett a bőre a gondolattól, hogy koszosan kell belebújnia a tiszta holmikba. A folyó gyors folyású volt, s a víztisztító jóformán semmit sem szűrt ki belőle. Ez azt jelentette, hogy tiszta.

Viszont jéghideg volt. Nyilván az egyre közelebb kerülő hegyek olvadó hava táplálta. Tally abban reménykedett, hogy késő délután, miután a napnak volt ideje felmelegíteni, már nem annyira jeges. A túlélőfelszerelésben szappant is talált – néhány eldobható csomagocskát az oldaltáska egyik sarkába dugva. Tally a folyó partján állva és a hűvös szellőtől reszketve szorongatta az egyiket, miközben nem volt rajta semmi a köldökgyűrűjén fityegő azonosítón kívül. – Na gyerünk! – mondta és igyekezett összeszorítani a fogát, hogy ne vacogjon. Fél lábát a vízbe dugta, de a jeges hidegtől olyan fájdalom hasított bele, hogy ugrott egy nagyot hátra. Képtelenség lenne óvatosan bearaszolni. Nekifutásból kell beugrania. Elsétált a parton, megfelelő helyet keresve, hogy beugorjon, miközben lassacskán gyűjtögette a bátorságát. Eszébe jutott, hogy még sohasem volt meztelen a szabad ég alatt. A városban minden ilyen hely közpark. Itt azonban napok óta nem találkozott emberi lénnyel. Mintha az egész világ az övé lett volna. Még a hűvös levegőt és a napsugarat is csodásnak érezte a bőrén. Összeszorított foggal fordult a folyó felé. Attól biztosan nem lesz tiszta, hogy itt áll, és a vadonról filozofálgat. Csak néhány lépés, ugrás és a gravitáció megteszi a magáét.

Visszaszámolt öttől, aztán tíztől, de egyik sem segített. Ekkor vette észre, hogy már az álldogálástól is fázik. Végül mégis beugrott. A fagyos víz vasmarokkal szorította. Minden izmát megbénította, s ujjait didergő karmokká változtatta. Egy pillanatra azon gondolkodott, hogy hogyan fog kijutni a partra. De lehet, hogy itt végzi, örökre elnyeli a jéghideg víz. Borzongva vett nagy levegőt, miközben azt bizonygatta magának, hogy a rozsdások előtti emberek biztosan állandóan fürödtek a jéghideg folyókban. Összeszorította a fogát, hogy ne csattogjon, víz alá merítette a fejét, majd hátradobta vizes haját. Néhány pillanattal később valószerűtlenül meleg érzés gyúlt a hasában, mintha a jeges víz működésbe hozott volna valamiféle titkos energiát a testében. Azon kapta magát, hogy tágra nyílt szemmel, izgatottan ujjong. A fölé tornyosuló hegyek a szárazföld belseje felé való háromnapi utazás után egyszeriben kristálytisztán rajzolódtak ki előtte. Hósapkás csúcsaik elkapták a lemenőben levő nap utolsó sugarait. Tally szíve veszettül kalapált, vére váratlan melegséget árasztott szét a testében. A hirtelen jött energia azonban gyorsan fogyott. Ügyetlenkedve tépte fel a szappancsomagot. Gyorsan végigszánkáztatta az ujjai közt, a bőrén, a hajában. Még egyszer alámerült, aztán ideje volt kimásznia.

Amikor felnézett a partra, észrevette, hogy messzire sodródott a táborhelyétől. Úszott néhány karcsapásnyit árral szemben, majd kimászott a köveken. A víz derékig ért, s máris vacogott a bőrét érő szellőtől, amikor olyan hangot hallott, amitől a szívverése is elállt. Valami közeledett. Valami nagy.

Rossz oldal Dörgött az ég, mintha hatalmas dob peregne vadul és gyorsan, s a zaj megtöltötte a fejét, mellkasát. Mintha minden dörgéstől megrázkódott volna a látóhatár, s a folyó tükre is újra és újra megcsillant. Tally leguggolt a vízben, egészen nyakig merült, mire a gép megérkezett. A hegyek felől jött, alacsonyan repülve, és kisebb szélvihart keltett maga mögött. Jóval nagyobb volt, mint egy légautó, és vagy százszor hangosabb. Nyilván mágnesesség nélkül közlekedett és a napfényben csillogó, alig látható koronggal terelte maga alá a levegőt. A folyóhoz érve visszakanyarodott. Útjában felverte a vizet, s olyan körkörös hullámokat dagasztott, mint egy óriási, kacsázó kő. Tally látta, hogy a benne ülő emberek a táborhelyét nézik. Kiterített légdeszkája megremegett a szélviharban, a mágnesek igyekeztek a földön tartani. Oldaltáskája eltűnt a porfelhőben, s látta, ahogy a gép nyomában szétszóródnak a ruhái, a hálózsák és több csomag BolSpag. Mélyebbre merült a tomboló vízben, s belehasított a gondolat, hogy itt marad egyedül és meztelenül, minden nélkül. Már így is csonttá fagyott. A gép azonban ekkor megbillentette az orrát, mint egy légdeszka, és továbbment. Elindult a tenger felé, s olyan

gyorsan tűnt el, ahogy megérkezett. Nem maradt más utána, csak a dobolás Tally fülében és a vízfelület kavargó hullámai. Remegve mászott ki a partra. Testét jéghidegnek érezte, ujjai úgy elgémberedtek, hogy alig tudta őket behajlítani. Visszament a táborhelyére, magához szorította a ruháit, és felöltözött, még mielőtt a lemenő nap megszáríthatta volna a bőrét. Csak ült és addig tartotta magát átkarolva, míg meg nem szűnt a remegés. Közben aggódva tekingetett másodpercenként a vörös horizont felé. A kár kisebb volt, mint hitte. A légdeszka zöld fényei mutatták, hogy üzemképes, és az oldaltáskája is csak poros lett, más baja nem esett. Megkereste a BolSpag csomagokat, s miután összeszámolta, látta, hogy csak kettő veszett el. A hálózsák azonban rongyosra szakadt, darabokra nyirbálta valami. Elszorult a torka. A hálózsák legnagyobb darabja is csak akkora volt, mint egy zsebkendő. Mi lett volna, ha benne fekszik, amikor ideért a gép? Sietve összehajtogatta a légdeszkát, s mindent elcsomagolt. A deszka jóformán azonnal menetkész volt. A furcsa gép szele legalább megszárította. – Köszi – mondta Tally, amikor fellépett rá, majd előredőlt a naplementében. Igyekezett olyan gyorsan elhagyni a táborhelyét, ahogy csak lehetett, hátha visszajönnek.

De kik voltak ezek? A repülő gépezet pontosan olyan volt, ahogyan Tally a tanárok magyarázata alapján a rozsdások szerkezeteit elképzelte: egy mindent megtépázó tornádó. Olvasott már az olyan repülőgépekről, amiktől kitörtek az ablakok, meg páncélozott hadigépezetekről, amik egyenesen átmentek a házon. De a rozsdások már régen eltűntek. Ki olyan idióta, hogy újra megépíti értelmetlen gépeiket? Tally az egyre növekvő sötétben repült. Szemét meresztve kutatott a következő jel után. „Négy nap után csúf oldal felé". Vajon miféle meglepetés vár még rá? Egy dologban azonban biztos volt ezek után. Nem volt egyedül. Aznap késő éjjel a folyó elágazott. Tally lassan fékezett és az elágazást figyelte. Az egyik ág szemmel láthatólag szélesebb volt, a másik inkább csak akkora, mint egy nagyobb patak. Eszébe jutott, hogy az ilyen kisebb folyót, ami beleömlik egy nagyobba, mellékfolyónak hívják. Valószínűleg jobb lesz, ha a szélesebb folyót követi. Eszébe ötlött, hogy ugyan csak három napot utazott, de a deszkája gyorsabb a szokásosnál. Talán itt az ideje felhasználni a következő kulcsot. – „Négy nap után csúf oldal felé érhetsz oda" – motyogta.

A telihold fényénél vizsgálgatta a két folyót. Melyik lehet a rossz oldalon? Vagy vajon Shay szerint melyik a csúf oldal? Tallynek mindkettő meglehetősen hétköznapinak tűnt. Szemét erőltetve nézett a távolba. Talán az egyik valami borzalmas helyre vezet, ami csak napvilágnál kivehető. Ha azonban vár, veszít egy napot, és hidegben és sötétben, hálózsák nélkül kell aludnia. Eszébe jutott, hogy a kulcs talán nem is erre az elágazásra vonatkozik. Talán a szélesebb folyóval kellene tartania, míg valami egyértelmű dologba nem botlik. Különben is, miért nevezné Shay „oldalaknak" a folyókat? Ha erre az elágazásra gondolt volna, nem azt írja, hogy „válaszd a rossz irányt"! Ujjaival megérintette az arcát. Amikor megmutatta Shaynek a szép fotóit, Tally megemlítette, hogy mindig a bal arcfele tükrözésével kezdi, mert mindig is csúnyának tartotta az arca jobb oldalát. Márpedig Shay az ilyesmit nem felejti el. Azt akarta mondani, hogy forduljon jobbra? Jobbkézről a kisebbet, a mellékfolyót látta. Arrafelé közelebb voltak a hegyek. Talán közeledik Füstöshöz. Csak bámulta a két folyót a sötétben, a széleset és a keskenyet, és eszébe jutott, amikor Shay azt mondta, hogy a szimmetria butaság, mert ő jobban szereti, ha arca két fele különböző.

Tally akkor nem vette észre, hogy ez milyen fontos beszélgetés volt Shay számára. Ekkor beszélt először arról, hogy csúf akar maradni. Bárcsak feltűnt volna neki és lebeszélhette volna barátnőjét a szökésről! Most mindketten egy bulitoronyban lehetnének, és szépek volnának. − Akkor legyen a jobb! – sóhajtott Tally, és deszkáját a keskenyebb folyó felé fordította. Mire a nap felkelt, tudta, hogy helyesen döntött. Ahogy a mellékfolyó felfelé tartott a hegyek felé, a partja mentén levő mezők tele voltak virágokkal. Nemsokára már olyan sűrű volt a kápráztató fehér kalpagok szőnyege, mint a pázsit, s minden más színt kiszorított a tájról. A hajnali fényben olyan látvány volt ez, mintha izzana a föld. − „Virágokból tűzbogarak néznek vissza rád" – mondta magának Tally, s azon gondolkodott, vajon leszálljon–e a deszkáról. Talán meg kellene keresnie valamiféle tűzbogarakat. Kisodródott a partra és leszállt. A virágok egészen a vízpartig értek. Leguggolt, hogy közelebbről megvizsgálhasson egyet. Az öt hosszú, fehér szirom finoman hajlott el a szárról, s közepe csupán egy gondolatnyi sárgát mutatott. Egy lejjebb nőtt szirom sokkal hosszabb volt, majdnem leért a földig. Megérezte, hogy valami mozog, s apró madárkát látott a virágok közt

cikázni. Egyiktől a másikig suhant, megpihent a leghosszabb szirmon, s bedugta a csőrét a virágkelyhekbe. − Milyen gyönyörűek! – mondta Tally a virágokat nézve. És milyen sok volt belőle. Legszívesebben leheveredett volna a virágokra, és aludt volna egyet. De semmi olyat nem látott, amit tűzbogárnak nevezhetett volna. Csak állt ott a látóhatárt kémlelve. Nem látott mást, csak a dombokat, melyek elvakították fehér virágaikkal, és a hegyre felkúszó, csillogó folyót. Minden olyan békésnek tűnt, más világnak, mint amit tegnap széttépett a repülő szerkezet. Visszaszállt a deszkára és lassabban folytatta útját, mindent figyelmesen megnézve, hátha rátalál a Shay által kódolt dologra. Közben, amikor a nap magasabbra emelkedett, nem felejtett el felragasztani egy leégés elleni tapaszt. A folyó egyre magasabbra ért a dombok között. Onnan fentről csupasz foltokat, kiterjedt, száraz, homokos földdarabokat vett észre a virágok között. Furcsa látvány volt a foltos táj, mint egy gyönyörű festmény, aminek valaki smirglivel esett neki. Többször is leszállt a deszkáról, hogy megvizsgálja a virágokat, rovarokat keressen, vagy bármit, amit tűzbogárnak lehetne nevezni. De nem talált semmi értelmeset. Dél felé a mellékfolyó egyre kisebb lett. Előbb–utóbb eléri a helyet, ahonnan ered, egy hegyi forrást, vagy

olvadó hómezőt, s akkor gyalogolnia kell. A fárasztó éjszaka után Tally úgy döntött, letáborozik. Aggódva pásztázta az eget, azon tűnődve, hogy vajon van–e még a közelben több rozsdás repülő masina. Rettegett az elképzeléstől, hogy álmában elkapja őt egy ilyen. Ki tudja, mit akarnak a benne ülők? Mit műveltek volna vele előző este, ha nem bújik el a vízben? Egy dologban biztos volt: a légdeszka csillogó napelemei árulkodóak lennének a levegőből nézve. Ellenőrizte a töltést: mivel lassan repült és erősen sütött a nap, még csak félig merült le. Kihajtogatta a légdeszkát, de csak félig, és eldugta a közelben levő leghosszabb szárú virágok közé. Azután felgyalogolt a legközelebbi domb tetejére, ahonnan szemmel tarthatta a deszkáját, és nemcsak hallhatott, de láthatott is mindent, ami a levegőben közeledik. Úgy döntött, mielőtt lefekszik aludni, összecsomagolja az oldalzsákját, hogy egy pillanat alatt útra kész legyen. Mindent megtett, amit csak lehetett. Egy közepesen undorító adag BolSpag után összegömbölyödött ott, ahol a fehér virágok elég magasak voltak ahhoz, hogy eltakarják. A szellő meglengette a hosszú szárakat, s az árnyak táncot lejtettek csukott szemhéján. Furcsán védtelennek érezte magát hálózsák nélkül, ahogy ott feküdt felöltözve, de a meleg napsugaraktól és a hosszú éjszakai utazástól hamar elaludt.

Amikor felébredt, az egész világ lángokban állt.

Tűzvihar Először úgy hallotta álmában, mintha a szél süvöltene. Azután borzalmas zaj töltötte be a levegőt, a száraz bozót lángolt ropogva, s a Tally felé sodródó füst szaga riasztotta fel hirtelen. Füstfelhő kavargott körülötte, mely eltakarta az eget. Csipkés lángfal közeledett a virágok között, elviselhetetlen forróságot árasztva. Tally felkapta az oldaltáskáját és botladozva rohant le a domboldalon, el a tűztől. Fogalma sem volt, merre van a folyó. Semmit sem látott a sűrű füstfelhőben. Levegő után kapkodott a bűzös, barna füstben. Ekkor megpillantotta a lemenő nap néhány sugarát, amint megtörik a hullámokon, s már tudott tájékozódni. A folyó a háta mögött, a tűzön túl, a domb túloldalán volt. Tally visszament a dombtetőre, arra, amerről jött és lenézett a füstön át. A tűz egyre vadabbul lobogott. Lángja elérte a domb tetejét, s egyik szépséges virágról a másikra ugrott. Nyomában mind fekete maradt, megperzselődött. Tally hiába vette észre a csillogó folyót a füstön keresztül, a forróság visszatartotta. Köhögve és köpködve botorkált vissza a túloldalra, s csupán egyetlen gondolat kavargott a fejében: vajon a légdeszkáját felfalták–e már a lángok?

Tudta, hogy le kell jutnia a folyóhoz. Csakis a víz védheti meg az őrjöngő tűztől. Ha nem tud átkelni a hegyen, talán megkerülheti. Mélyen előregörnyedve haladt lefelé a domboldalon. Itt is lángolt néhány folt, de nem annyira, mint a háta mögött pusztító tűz. Leért a lapos részre, s elindult a domb lábánál körbe, mélyen előrehajolva, hogy ne lélegezzen be annyi füstöt. Feleútnál egy fekete folthoz ért, amit már elpusztított a tűz. Talpa alatt ropogtak a törékeny virágszárak, s a megperzselt földből felszálló hő marta a szemét. Ahogy a megfeketedett virágok között rohant, léptei nyomán újra feltámadt a tűz, mint amikor az ember piszkavassal túr a szunnyadó parázsba. Érezte, hogy kiszárad a szeme és felhólyagzik az arcbőre. Néhány pillanat múlva meglátta a folyót. A tűz a túlparton összefüggő falat alkotott, amit az üvöltő szél hátulról szított, s parazsat fújt át az innenső oldalra. Újabb fojtogató füstfelhő gomolygott Tally felé. Az orráig sem látott. Amikor újra ki tudta nyitni a szemét, észrevette légdeszkája fényes napkollektorait. Rohanva indult felé, fittyet hányva az útjában lángoló virágokra. Úgy tűnt, a deszkában nem tett kárt a tűz. Megvédte a szerencse és az éjszakánként rajta lecsapódó páraréteg. Sietve összehajtogatta és fellépett rá, meg sem várva, hogy a sárga fény zöldre váltson. A hőségben nagyjából

úgyis megszáradt, s parancsára rögtön felemelkedett. Tally a folyó fölé irányította a' deszkát. Alacsonyan, alig valamivel a víz szintje fölött, és árral szemben haladt lassan, miközben átjárót keresett a bal oldalon levő lángfalban. Tönkrement tapadócipőjének talpa olyan repedezett lett, mint a kiszáradt sár. Lassan repült, s kezével vizet meregetett égő arcára és karjára. Balfelől mennydörgésszerű, összetéveszthetetlen hangot hallott, amit még a tűz zaja sem tudott elnyomni. Hirtelen deszkástól felkapta egy széllökés, és visszatolta a túlpart felé. Tiszta erőből ellenkormányozott, s egyik lábát a vízbe dugta, hogy ezzel is lassítson. Mindkét kezével görcsösen kapaszkodott, kétségbeesetten küzdve a vízbe esés ellen. A füst hirtelen szétoszlott, s ismerős, vészjósló alakzat jelent meg a sötétben. A repülő szerkezet volt az. Dobhártyaszaggató zaja most már nyilvánvaló volt a tomboló tűzön keresztül is. Szikrák ugrottak át a folyón, ahogy a gép szele felélesztette a lángokat. Mit művelnek ezek? – csodálkozott Tally. – Nem fogják fel, hogy így csak táplálják a tűzvészt? Kérdésére néhány másodperccel később megkapta a választ, amikor a masinából lángnyelv csapott ki, s a folyó túlpartját nyaldosva újabb virágos részt gyújtott meg. Ők gyújtották a tüzet és ők tartják életben minden erejükkel.

A repülő szerkezet dübörögve jött egyre közelebb, s Tally megpillantott egy kifejezéstelen arcot, mely a pilótaülésből bámult rá. Megfordította a deszkáját, hogy elrepüljön, de a gép felemelkedett a levegőbe, és elhaladt felette, amitől túlságosan feltámadt a szél. Tally egyenesen bebukfencezett a vízbe. Zuhanásgátló karkötői egy pillanatra megfogták, s megtartották a víz fölött, de azután a szél belekapaszkodott a légdeszkába, ami az ő súlya nélkül sokkal könnyebb volt, s megforgatta, mint egy falevelet. Tally oldalzsákostól, mindenestől elmerült a folyó közepének mély vizében. A víz mélyén hűvös volt és csend. Néhány végtelen pillanatig nem érzett mást, csak megkönnyebbülést, amiért megmenekült a süvítő széltől, a dübörgő gépezettől, a tűzvihar égető forróságától. A zuhanásgátló karkötők és az oldalzsák súlya azonban gyorsan húzta lefelé, amitől pánik tört ki kalapáló mellkasában. Csapkodva igyekezett feljutni a felszín lobogó fényei felé. Vizes ruhái és felszerelése lehúzta ugyan, de amikor már éppen úgy érezte, hogy szétpattan a tüdeje, felért a felszín vad forgatagába. Kapkodva kortyolta a füstös levegőt, amikor egy hullám arcon csapta. Köhögve és prüszkölve küzdött, hogy a felszínen maradjon.

Egy árny haladt el felette, feketére festve az eget. Azután megérintett valamit – egy ismerős, tapadós dolgot... Visszatért hozzá a deszkája, mint mindig, amikor leesett róla. A zuhanásgátló karkötők felemelték, míg bele nem tudott kapaszkodni. Levegő után kapkodva érte el a recés felületet. A közeli part felől vonyítás hallatszott. Tally kipislogta szeméből a vizet, s látta, hogy a rozsdás repülő masina leszállt. Utasai kiugráltak belőle, és az égő virágok között rohangálva fehér habot fújtak a folyóba és szét a földön. Egyre közeledtek Tallyhez, aki igyekezett feltornázni magát a deszkára. – Várj! – kiáltott rá a legközelebb lévő alak. Tally remegve állt talpra, s próbálta megtartani egyensúlyát a deszka nedves felületén. Keményre sült cipője csúszkált, s elázott oldalzsákja mintha egy tonnát nyomott volna. Előrehajolt, s egy kesztyűs kéz nyúlt felé, hogy megragadja a deszka orrát. Álarcot viselő fej bukkant fel a vízből, és hatalmas szemek bámultak fel rá. Ő rátaposott a kézre, aminek ujjai csak úgy ropogtak. Az alak elengedte, de Tally súlya túlságosan elöl volt, ezért a deszka orra lemerült a vízbe, ő pedig újra a folyóba esett. Valaki megragadta, s elhúzta a légdeszkától. Kiemelték a vízből, aztán valakinek a széles vállán találta magát. Egy–egy pillanatra álarcos fejeket pillantott meg:

hatalmas, kifejezéstelen szemek bámultak rá, pislogás nélkül. Mint a bogarak.

Bogárszemek Miután kihúzták a vízből a partra, a gép felé cipelték. Tally úgy érezte, a tüdeje tele van vízzel és füsttel. Alig tudott levegőt venni anélkül, hogy ne rázta volna kínzó köhögés az egész testét. − Tedd le! − Ez meg honnan a csudából került ide? − Adj neki egy kis nulla kettest! Ledobták Tallyt a földre, amit beterített a vastag, fehér hab. Aki mostanáig cipelte, most levette bogárszemű álarcát. Tally nem hitt a szemének. Szép volt. Újszép. Pontosan olyan gyönyörű, mint Peris. A férfi Tally arcára nyomta a maszkot. A lány egy pillanatig erőtlenül küzdött ellene, de aztán hideg, tiszta levegő árasztotta el a tüdejét. Feje könnyűvé vált, miközben hálásan szívta be magába a levegőt. A férfi levette róla az álarcot. − Ne vidd túlzásba! Még a végén hiperventillálni fogsz! Tally szeretett volna megszólalni, de csak köhögni tudott. − Baj lesz ebből – mondta egy másik. – Jenks fel akarja vinni. − Jenks várhat.

Tally megköszörülte a torkát. − A deszkám. A férfi gyönyörűen elmosolyodott és felnézett. − Jön már. Hé! Valaki kösse oda azt az izét a helikopterhez! Hogy hívnak, hugi? − Tallynek – köhögött a lány. − Na, Tally! Mehetünk? A tűz nem vár. Tally megint megköszörülte a torkát és újból köhögött. − Azt hiszem, igen. − Jól van. Gyere! A férfi felsegítette és a gép felé húzta. Tally érezte, hogy belökik az ajtón. Odabent, ahol három másik bogárszemű szorongott álarcosan, sokkal kisebb volt a zaj. Becsapódott az ajtó, felbőgött a motor, majd érezte, ahogy felemelkednek. − A deszkám! − Nyugi, hugi! Megvan – mondta egy nő, aki szintén levette az álarcát. Ő is egy fiatal szép volt. Tally azon törte a fejét, hogy vajon ezekről az emberekről szólt–e a rejtvény. Ők–e a tűzbogarak, akik visszanéznek rá. Őket kellett megtalálnia? − Túléli? – kérdezte egy hang. − Megmarad, Jenks. Tegyük meg a szokásos kitérőt, s majd hazafelé menet tovább dolgozunk egy kicsit a tűzön. Tally lepillantott a magasba emelkedő gépből. Útjuk a folyó mentén vezetett, s látta, hogyan terjed át a tűz a

túlpartra a gép szelétől. A szerkezet időnként lángcsóvát fújt ki. Figyelte a személyzet arcát. Ahhoz képest, hogy újszé– pek voltak, meglehetősen határozottnak tűntek, ahogy a feladatukra koncentráltak. Amit csináltak, az azonban kész őrület volt. − Tulajdonképpen mit műveltek? – kérdezte. − Égetünk egy kicsit. − Azt látom. De minek? − Hogy megmentsük a világot, hugi. De bocs, nagyon sajnáljuk, hogy az utunkba akadtál. Környezetőröknek nevezték magukat. Azt, aki Tallyt kihúzta a folyóból, Tónknak hívták. Mindannyian akcentussal beszéltek, s egy olyan városból jöttek, amiről Tally még sosem hallott. − Nincs túl messzire – mondta Tonk. – De mi, környezetőrök, a legtöbb időnket idekint töltjük a vadonban. A tűzhelikopterek bázisa a hegyekben van. − A tűzmicsodáknak? − Helikoptereknek. Abban ülünk éppen. Tally körülnézett a dübörgő gépben, s igyekezett túlüvölteni a zajt. − Olyan rozsdás cucc. − Aha. Igazi antik darab. Néhány része megvan majdnem kétszáz éves. Ami elkopik, azt utángyártjuk. − De minek?

− Bárhova

elrepülhetsz rajta, akár van mágneses háló, akár nincs. És tökéletesen lehet vele tüzet gerjeszteni. A rozsdások aztán tudták, hogyan kell felfordulást csinálni. Tally a fejét ingatta. − És azért terjesztitek a tüzet, mert... Tonk elmosolyodott, felemelte Tally cipőjét és levett a talpáról egy összetaposott, de meg nem égett virágot. − A phragmipedium panthera miatt – felelte. − Tessék? − Valaha ez a virág volt a Földön a legritkább növények egyike. Fehér tigris orchidea. A rozsdások idejében egyetlen hagymája egy háznál is többet ért. − Egy háznál többet? De hiszen megszámlálhatatlanul sok van belőle. − Észrevetted? – Tonk felemelte a virágot és belenézett törékeny kelyhébe. – Úgy háromszáz évvel ezelőtt egy rozsdásnak sikerült ellenállóbb fajtát létrehoznia. Belekontárkodott a génjeibe, hogy könnyebben szaporodjanak. − Miért? − A szokásos. Hogy elcserélje egy csomó mindenre. Csak egy kicsit túl jól sikerült. Nézz csak le! Tally kikukucskált az ablakon. A gép már felemelkedett és maga mögött hagyta a tűztengert. Odalent végtelen fehér mezők látszottak, melyeket csak itt–ott pöttyöztek csupasz foltok. − Úgy látszik, jó munkát végzett. Na és? Szépek.

−A

világ egyik legszebb növénye. De túl sikeres. Szupergazzá változott. Ezt nevezzük monokultúrának. Kiszorítanak minden más fajt, megfojtják a fákat és a füvet, és semmi nem fogyasztja, kivéve egy kolibrifajt, ami a nektárját eszi. A kolibri azonban fán fészkel. − Odalent nincsenek fák – jegyezte meg Tally. – Csak orchidea. − Pontosan. Ezt jelenti a monokultúra: minden egyforma. Miután elég orchidea összegyűlik egy területen, nem marad elég kolibri, hogy beporozza. Tudod, hogy széthordja a magokat. − Aha – felelt Tally. – Hallottam már a madarakról meg a méhekről. − Hát persze. Szóval, akkor a saját sikere áldozataként kihal az orchidea és nem marad utána más, mint pusztaság. Biológiai nulla. Mi, környezetőrök megpróbáljuk feltartóztatni. Kipróbáltuk már a mérget, a művileg előállított betegségeket, ragadozókat vetettünk be a kolibrik ellen... de a tűz az egyetlen, ami tényleg használ. – Tonks megfordította kezében az orchideát és felemelt egy öngyújtót. Hagyta, hogy a láng a virágtölcsért nyaldossa. – Tudod, óvatosnak kell lennünk. Tally észrevette, hogy a többi őr a csizmáját és az egyenruháját tisztogatja, virágrészecskék után kutatva a sár és a hab között. Lenézett a végtelen fehérségre. − És mióta csináljátok ezt?

− Majdnem

háromszáz éve. A rozsdások kezdték a munkát, miután rájöttek, hogy mit műveltek. De sosem fogunk győzni. Csak abban reménykedhetünk, hogy sikerül kontroll alatt tartanunk a gyomot. Tally a fejét ingatva dőlt hátra és újra köhögni kezdett. Olyan gyönyörűek voltak a virágok, olyan törékenyek és ártatlanok, pedig mindent megfojtottak maguk körül. A környezetőr előredőlt és a kulacsát nyújtotta Tallynek. A lány elfogadta és hálásan kortyolt belőle. − Füstösbe tartasz, igaz? Tally félrenyelt, és prüszkölve kérdezte: − Aha. Honnan tudod? − Ugyan már! Egy csúf, aki a virágok kellős közepén várakozik légdeszkával és túlélőcsomaggal felszerelkezve? − Ja persze – Tallynek eszébe jutott az üzenet. „Virágokból tűzbogarak néznek vissza rád." Nyilván láttak már csúfot. − Mi segítünk a füstösöknek, ők meg segítenek nekünk – mondta Tonk. – Ha a véleményemre vagy kíváncsi, szerintem bolondok. Primitív körülmények között élnek és csúfak maradnak. Viszont jobban ismerik a vadont, mint a legtöbb városi szép. Komolyan irigylésre méltóak. − Aha – mondta Tally. – Lehet. Tonks a homlokát ráncolta. − Lehet? De hiszen oda tartasz. Nem vagy biztos a dolgodban?

Tally ráébredt, hogy most kezdődnek a hazugságok. Nem mondhatta el a környezetőröknek az igazat, azt, hogy kém, hogy betolakodó. − Még szép, hogy biztos vagyok benne. − Akkor jó, mert nem sokára kiteszünk. − Füstösben? Tonk csodálkozva kérdezett vissza: − Hát nem tudod? Szigorúan őrzött titok, hogy hol van. A füstösök nem bíznak meg a szépekben. Még bennünk, környezetőrökben sem. Elviszünk a szokásos helyre, s onnan már tudod a többit, ugye? Tally bólintott. − Naná. Csak keresztkérdés volt. A helikopter porfelhőt kavarva szállt le. A fehér virágok elhajlottak a leszállóhely környékén. − Kösz, hogy elhoztatok – mondta Tally. − Sok szerencsét! – felelt Tonk. – Remélem, tetszeni fog Füstös. − Én is remélem. − De ha meggondolod magad, beállhatsz közénk környezetőrnek. Mindig szükség van önkéntesekre. Tally összeráncolta a szemöldökét. − Mi az az önkéntes? Az őr elmosolyodott. − Ha magad választod meg a foglalkozásodat.

− Vagy

úgy. – Tally hallott róla, hogy egyes városokban létezik ilyesmi. – Még az is előfordulhat. Addig is jó munkát! Jut eszembe, ugye errefelé nem gyújtogattok? Az őrök felnevettek, Tonks pedig így szólt: − Mi csak a fertőzött terület szélén dolgozunk, hogy megakadályozzuk a virágok továbbterjedését. Ez a hely pedig pontosan a közepe. Itt már nincs remény. Tally körülnézett. Szemernyi szín sem látszott semerre, ameddig a szem ellátott. A nap már egy órája lenyugodott, de az orchideák szellemekként világítottak a holdfényben. Most, hogy már tudta, mifélék, megborzongott a látványuktól. Hogy is nevezik? Biológiai nulla. − Szuper! Kiugrott a helikopterből és megrántotta az ajtó melletti mágneses állványon lévő deszkáját. Hátrálva indult el, óvatosan lehajolva, ahogyan arra az idegenek figyelmeztették. A gép felnyüszített, újra életre kelt. Tally felnézett a csillogó korongra. Tonks elmagyarázta neki, hogy két, olyan sebesen forgó keskeny légcsavar repíti a gépet a levegőbe, hogy látni sem lehet őket. Azon tűnődött, hogy vajon viccelt–e. A dolog csak átlagos erőtérnek tűnt. Ahogy a rotor felpörgött, megint őrjöngő szél támadt, Tally pedig szorosan fogta a deszkáját, s integetett, míg a helikopter el nem tűnt az ég sötétjében. Nagyot sóhajtott.

Újra egyedül volt. Körülnézett, s azon gondolkodott, vajon hogyan fog rábukkanni a füstösökre ebben az egybefüggő orchidea– sivatagban. „Várj ott, ahol meglátod a kopasz kobakot, Akkor már a mentőcsapat érted megy legott." Ez volt Shay üzenetének utolsó két sora. Tally végigpásztázta a látóhatárt, majd megkönnyebbült mosoly terjedt szét az arcán. Nem messze tőle magas, gömbölyű domb emelkedett. Olyan hely lehetett, ahol a génmódosított orchideák elsőként telepedtek meg. A domb teteje élettelen volt, miután az orchideák tönkretették, nem maradt más, csak a puszta föld. A csupasz rész úgy nézett ki, mint egy kopasz fej. Néhány óra alatt felért a kopár hegytetőre. Légdeszkájának itt semmi hasznát nem vehette, de a gyaloglás könnyen ment az új cipőben, amit az őröktől kapott, miután égett lábbelije szétesett a helikopteren. Tonk a víztisztító készülékét is teletöltötte. A helikopteres repülés alatt Tally ruhája kezdett megszáradni, s a mászás megtette a többit. Oldalzsákja átvészelte a fürdőt, s még a BolSpag is száraz maradt a vízhatlan zacskóban. Csak Shay üzenete ázott el. Nem maradt belőle más, mint egy vizes papírgalacsin a zsebében.

De már majdnem a célba ért. Ahogy letekintett a dombtetőről, rájött, hogy a kezén és lábán levő hólyagoktól, a térdén levő horzsolásoktól és néhány megpörkölődött hajtincsétől eltekintve simán megúszta. Ha a füstösök tudják, merre keressék és beveszik a meséjét arról, hogy ő is egy csúf, aki be akar állni közéjük, s nem jönnek rá, hogy gyakorlatilag kém, akkor minden a legnagyobb rendben. Kimerülten várakozott a dombon, mégis képtelen volt elaludni. Azon tűnődött, vajon mit is akar tőle valójában Dr. Cable. A nyakában lógó medál is átvészelte a megpróbáltatásokat. Nem tartott attól, hogy egy kis víz megárthatott volna neki, de talán útközben valamelyik bukkanónál eltört a kis íriszleolvasója, s az üzenet sosem fog megérkezni Dr. Cable–hez. Ebben azonban nem volt érdemes reménykednie. Mi értelme is lett volna? A medál nélkül örökre itt ragad a vadonban. Örök életére csúnyán. Csak úgy juthat haza, ha elárulja egy barátját.

Hazugságok Néhány órával pirkadat után jöttek érte. Tally látta, ahogy négy alak közeledik az orchideák között. Légdeszkákat cipeltek s tetőtől talpig fehérbe öltöztek. Széles karimájú, formátlan kalap fedte a fejüket, s Tally rájött, hogy ha leguggolnának a virágok közé, jóformán láthatatlanná válnának. Mindent megtettek, hogy észrevétlenek maradjanak. Ahogy a társaság közeledett, Tally az egyik kalap alatt felismerte Shay libegő copfjait, és őrülten integetni kezdett. Eredetileg azt tervezte, hogy szó szerint betartja az üzenet utasítását és a dombtetőn vár, de amint meglátta barátnőjét, felkapta a deszkáját és elébük rohant. Akár betolakodó volt, akár nem, alig várta, hogy láthassa Shayt. A magas, cingár alak elvált a többiektől és futva indult felé, aztán a két lány nevetve ölelkezett össze. − Hát te vagy az! Tudtam! − Még szép, Shay. Nem bírtam ki, annyira hiányoztál. Ez lényegében igaz is volt. Shay megállás nélkül vigyorgott. − Amikor tegnap este megláttuk a helikoptert, legtöbben azt mondták, ez biztosan megint egy csoport lesz. Úgy gondolták, túl sokat késlekedtél, ne is reménykedjek.

Tally igyekezett visszamosolyogni rá, miközben azon törte a fejét, hogy vajon elég időt sikerült–e behoznia. Nem ismerheti be, hogy négy nappal a tizenhatodik születésnapja után indult útnak. − Egy kicsit eltévedtem. Ennél rejtélyesebb üzenetet nem tudtál volna hagyni? Shay arcáról lehervadt a mosoly. − Azt hittem, érteni fogod. Tally nem bírta elviselni, hogy Shay önmagát hibáztatja, ezért a fejét ingatva így szólt: − Tulajdonképpen az üzenettel nem volt gond. Csak én vagyok ilyen béna. És a legnagyobb baj akkor történt, amikor a virágokhoz értem. A környezetőrök nem vettek észre, s majdnem ropogósra sütöttek. Shay elkerekedett szemmel vizsgálgatta Tally összekarmolt, leégett arcát, felhólyagzott kezét, és tépett, megpörkölődött haját. − Jaj Tally! Úgy nézel ki, mintha háborús övezeten kellett volna keresztüljutnod. − Nagyjából olyan is volt. Ekkor odaért a másik három csúf is. Egy kicsit távolabb álltak meg, s az egyik fiú valamiféle szerkentyűt emelt a magasba. − Poloska van rajta – mondta. Tally ereiben meghűlt a vér. − Micsoda?

Shay finoman elvette Tally deszkáját és átadta a fiúnak. Az végighúzta felette az érzékelőt, bólintott, majd leszedte az egyik stabilizáló szárnyat. − Itt van. − Előfordul, hogy helyzetérzékelőt tesznek a távolsági deszkákra – magyarázta Shay. – így próbálják megtalálni Füstöst. − Jaj, én nagyon... nem tudtam. Esküszöm, nem tudtam. − Nyugi, Tally! – mondta a fiú. – Nem a te hibád. Shay deszkáján is volt egy. Ezért itt találkozunk az újonnan jöttekkel. – Magasra emelte a poloskát. – Elvisszük találomra valahová, ahol rátesszük egy vándormadárra. Hadd menjenek a Különlegesek Dél–Amerikába. Ezen jót nevettek. A fiú közelebb lépett, s végighúzta az érzékelőt Tally teste előtt. A lány ijedten figyelte, ahogy a medálhoz közelít, de a fiú mosolygott. − Oké. Tiszta vagy. Tally megkönnyebbülten sóhajtott. Hát persze. Hiszen nem aktiválta a medált, így ez a kis kütyü nem is érzékelhette. A másik poloskát Dr. Cable csak félrevezetésnek rakta a deszkára, hogy a füstösök ne gyanakodjanak. Az igazi veszély Tally maga volt. Shay odalépett a fiú mellé, és megfogta a kezét. − Tally, ő David.

A fiú újra elmosolyodott. Csúf volt, de a mosolya helyes. Az arcán pedig volt valamiféle magabiztosság, amit Tally még sosem látott egy csúfnál. Talán néhány évvel idősebb volt nála. Tally még sosem találkozott senkivel, aki tizenhat éves elmúlt és nem változtattak rajta semmit. Azon tűnődött, vajon az életkor mennyire számít a csúf lét szempontjából, hiszen ennyi idősnek lenni már önmagában is furcsa. Persze David távolról sem volt szépnek mondható. Ferde volt a mosolya, és a homloka túlságosan magas. De akár csúfok voltak, akár nem, jó volt látni Shayt, Davidét meg a többieket. A környezetőrökkel töltött néhány elképesztő órától eltekintve mintha évek óta nem látott volna emberi arcokat. ♦♦♦ − Mit

hoztál? − Tessék? Croy volt az egyik a másik két csúf közül, akik előjöttek. Ő is tizenhat évesnél idősebbnek tűnt, de neki nem állt olyan jól, mint Davidnek. Egyeseknek nagyobb szükségük van a műtétre, mint másoknak. Croy Tally oldalzsákja után nyúlt. − Ja, köszi! – mondta Tally, akinek már sajgott a válla attól, hogy egy hete jóformán le sem tette a csomagot. A fiú menet közben kinyitotta és belenézett. − Víztisztító. Helyzet meghatározó. – Elővette a vízálló tasakot és kinyitotta. – BolSpag! Nyami!

Tally felmordult. − Tied lehet. Croy nagyot nézett. − Komolyan? Shay kivette a kezéből a táskát. − Nem. Szó sem lehet róla. − Figyu, ezt a vackot eszem naponta háromszor már... egy örökkévalóság óta – mondta Tally. − Az lehet. De Füstösben nehezen lehet dehidratált kajához jutni – magyarázta Shay. – Meg kellene tartanod, hogy elcserélhesd. − Hogy elcseréljem? – csodálkozott Tally. – Ezt meg hogy érted? A városban a csúfok szoktak egymással feladatot vagy lopott holmit cserélni, de ennivalót? Shay felkacagott. − Majd megszokod. Füstösben a dolgok nem a falból jönnek elő. Vigyáznod kell a motyódra, amit magaddal hoztál. Ne osztogasd szét, ha valaki elkéri tőled. Shay dühösen meredt Croyra, aki birkapillantással bámult maga elé. − Adtam volna neki érte valamit cserében – bizonygatta. − Na persze – mondta David. Tallynek feltűnt, hogy a kezét Shay vállán tartja, s menet közben finoman megsimogatja. Emlékezett rá, hogy hogyan beszélt Shay mindig Davidról. Olyan

álmodozóan. Barátnőjét talán nem csupán a szabadság ígérete vonzotta ide. A virágtenger szélére értek. Egy hatalmas hegy lábánál sűrű erdő és bozót kezdődött. − Hogy akadályozzátok meg az orchideát abban, hogy tovább terjedjen? – kérdezte Tally. Davidnek felcsillant a szeme, mintha ez volna a kedvenc témája. − Ez az őserdő állítja meg. Évszázadok óta itt van, valószínűleg már a rozsdások előtt is megvolt. − Számtalan faj él benne – mondta Shay. – így elég erős ahhoz, hogy távol tartsa magától a gyomokat. Shay elismerésre várva nézett Davidre. − A többi területen földművelés folyt, vagy legelőnek használták – folytatta David, maguk mögé mutatva a hatalmas, fehér részre. – A rozsdások már a gyom megérkezése előtt tönkretették. Amikor már néhány perce bent jártak az erdőben, Tally rájött, hogy az miért erősebb az orchideánál. A kusza csalitos és az összefonódott, vastag fák mindkét oldalon áthatolhatatlan falat alkottak. Még a keskeny ösvényen is gyakran ki kellett térnie a lelógó ágak elől, s állandóan elbotlott a gyökerekben és sziklákban. Még sosem látott ilyen barátságtalan és megzabolázatlan erdőt. A kúszónövények szögesdrótként kapaszkodtak mindenfelé, s meresztették kegyetlen tüskéiket. − Ti itt laktok?

Shay felnevetett. − Ne tojj be! Tudnánk könnyebben haladni, csak meg kell bizonyosodnunk róla, hogy nem követnek. Füstös sokkal magasabban fekszik, ahol nem ennyire sűrű az erdő. De mindjárt itt a patak. Akkor deszkázhatunk. − Az jó lesz – felelt Tally. Lábát máris feltörte az új cipő, de legalább melegebb volt, mint a tönkrement tapadós csuka, és azt is észrevette, hogy jobban lehet benne járni. Vajon mi történt volna, ha nem adják oda neki az őrök? Hogy jut az ember cipőhöz Füstösben? Odaadja érte valakinek az összes kajáját? Vagy készít magának? Lenézett az előtte haladó lábra. Davidé volt. Úgy látta, a cipője kézzel készülhetett. Olyan volt, mint két durván összevarrt bőrdarab. Furcsamód azonban elegánsan mozgott bennük az aljnövényzeten át, nesztelenül és magabiztosan, míg a többiek úgy trappoltak a nyomában, mint egy csorda elefánt. Fel nem foghatta, hogyan lehet kézzel cipőt készíteni. De aztán emlékeztette magát, hogy mindegy is. Nagy levegőt vett. Amint Füstösbe érnek, aktiválhatja a medált és egy nap alatt, de talán már órák múlva otthon lehet. Mindig lesz annyi ruhája és ennivalója, amennyit csak akar. Végre szép lesz az arca és együtt lehet Perisszel meg az összes régi barátjukkal. Végre vége lesz ennek a rémálomnak. ♦♦♦

Hamarosan vízcsobogás zaja töltötte be az erdőt, s egy kis tisztásra értek. David újra elővette a kis ketyeréjét, és az ösvény felé irányította, arra, amerről jöttek. − Tiszta a levegő – mondta, majd Tallyre mosolygott. – Gratulálok, most már közénk tartozol. Shay kacagva ölelte át újból, miközben a többiek nekiláttak előkészíteni a deszkáikat. − Még mindig alig bírom elhinni, hogy eljöttél. Azt hittem, mindent elrontottam azzal, hogy túl sokáig nem beszéltem neked a szökésről. Jó nagy marha voltam, amiért összevesztem veled, ahelyett, hogy egyszerűen elmondtam volna, mit tervezek. Tally a fejét ingatta. − Te elmondtál mindent, csak én nem figyeltem oda eléggé. De miután rájöttem, hogy komolyan gondolod, át kellett gondolnom a dolgot. Csak időbe telt... egészen a szülinapom előtti éjszakáig rágódtam rajta. – Nagy levegőt vett, s azon gondolkozott, hogy miért is mondja mindezt, miért hazudik Shaynek, amikor nem is lenne muszáj. Legjobb lenne, ha befogná a száját, eljutna Füstösbe, és végezne az egésszel. Azon kapta magát, hogy mégis folytatja. – De aztán rájöttem, hogy ha nem jövök utánad, soha többé nem látlak. És sosem tudnám meg, milyen lett volna. Legalább a vége igaz volt. Ahogy egyre feljebb repültek a hegyre, a patak kiszélesedett, és kis alagutakat vágott a sűrű erdő

lombjaiba. A göcsörtös, alacsonyabb fákat magasabb fenyves váltotta fel, az aljnövényzet ritkább lett, s a patak néha vízesésekben zúdult tovább. Shay fel–felsikoltott, amikor átrepült a felfröccsenő, habos vízen. − Annyira szerettem volna megmutatni neked ezt az egészet. Az igazán szuper vízesések a túloldalon vannak. Egy idő után elhagyták a patakot, és egy sziklaháton át vezető vaseret követtek. A csúcsról lepillantottak egy apró völgybe, ahol alig voltak fák. Shay megfogta Tally kezét. − Nézd! Megjöttünk. Füstös ott terült el alattuk.

A MODELL

Füstös valóban füstös volt. Kis csoportok állták körül a völgyben mindenfelé égő tüzeket. Tally megérezte a fa füstjének, és a készülő ennivalónak az illatát, ami a kempingezést és a kerti bulikat juttatta az eszébe. A levegőben nemcsak füst terjengett, hanem a reggeli pára is, melynek fehér ujja a magasabban, a hegyen ücsörgő felhőszőnyegből araszolt le a völgybe. Erőtlenül csillogott néhány napkollektor, összegyűjtve azt a kevéske napfényt, ami a párán tükröződött. A házak, nagyjából húsz földszintes, hosszú deszkákból eszkábált építmény között különböző méretű veteményeskertek látszottak. Fából készült minden, ameddig a szem ellátott: a kerítés, a nyársak, a járdának lefektetett deszka ott, ahol nagy volt a sár, és nagy kupacokban a tűz közelében. El sem tudta képzelni, hol találtak ennyi fát. Ekkor vette észre a település szélén meredező fatönköket, és elállt a lélegzete. − A fák... – suttogta elszörnyedve. – Ti kivágjátok a fákat. Shay megszorította a kezét.

− De csak ebben a völgyben. Először irtó fura érzés, de

tudod, a rozsdások előtt is így éltek. És a hegy túloldalán ültetünk, hogy visszaszorítsuk az orchideát. − Hát, jó – mondta Tally kétkedve. Látta, hogy egy csapat csúf egy kivágott fát szállít két légdeszkán. − Itt van hálózat? Shay boldogan bólogatott. − Csak néhány helyen. Felszedtünk egy csomó vasúti sínt, olyat, amilyenen végigjöttél a part mentén. Lefektettünk egy pár légdeszkával járható ösvényt Füstösben. Egyszer majd az egész völgyben megcsináljuk. Én is ezen dolgozom. Néhány lépésenként elásunk valamilyen fémhulladékot. De itt minden nehezebb, mint hinnéd. Fogalmad sincs, milyen súlyos egy acéllal teli oldalzsák. David és a többiek már lefelé tartottak, libasorban repülve két sor neon narancssárgára mázolt szikla között. − Ez a légösvény? – kérdezte Tally. − Aha. Gyere, leviszlek a könyvtárhoz. Meg kell ismerned a Főnököt. − Valójában nem a Főnök a vezető – magyarázta Shay. – Csak úgy tesz, főleg az újoncokkal szemben. Ő a könyvtárért felel, ami a legnagyobb a épület központi téren. A poros könyvek ismerős illata nyomasztóan hatott Tallyre, s körülnézve rájött, hogy a könyvtárban gyakorlatilag könyveken kívül nincs is más. Nincs

hatalmas lebegő képernyő, még csak egyszemélyes munkaképernyők sincsenek. Csak szedett–vedett asztalok és székek, meg egyik sor könyvespolc a másik után. Shay középre terelte, ahol egy kerek fülkében üldögélő ványadt emberke régimódi, kézben tartott telefonon beszélt. Ahogy közeledtek hozzá, Tally meghallotta saját szívdobogását. Rettegett attól, amit látni fog. A Főnök egy öreg csúf volt. A faluba érkeztekor már messziről kiszúrt néhányat, de sikerült nem odanéznie. Most azonban itt volt az orra előtt a ráncos, kidagadó vénájú, elszíneződött bőrű, csoszogó, taszító valóság. A férfi ködös pillantással fordult feléjük, és egyik karomszerű ujját rázva igyekezett elküldeni őket, miközben reszelős hangon hordott le valakit a vonal túlsó végén. Shay heherészve húzta Tallyt a polcok felé. − Majd ráér foglalkozni velünk is. Előbb mutatni akarok neked valamit. − Szegény. − A Főnök? Őrület, mi? Képzeld, megvan vagy negyven éves! Várj csak, míg beszélsz vele! Tally nagyot nyelt és igyekezett emlékezetéből kitörölni a férfi megereszkedett arcvonásait. Megőrültek ezek, hogy elviselik az ilyesmit, sőt, akarják is? − De az arca... – mondta Tally. − Az még semmi. Ezt kapd ki!

Shay leültette egy asztalhoz, majd egy polcról egy kupac védőborítós kötetet húzott elő, és lecsapta Tally elé. − Papírra nyomtatott könyvek? Na és? − Nem könyvek. Magazinnak nevezik – magyarázta Shay. Fellapozott egyet és rámutatott. Furcsán fényes lapjai tele voltak képekkel. Emberek fényképeivel. Csúfokkal. Tallynek tágra nyílt a szeme a csodálkozástól, ahogy Shay lapozott, mutogatta a képeket és kacarászott. Tally még sosem látott ennyi különböző arcot. Szájak, szemek és orrok minden elképzelhető formában, s mindegyik összevissza kombinálva különféle korú embereken. És azok a testek! Voltak nevetségesen kövérek, vagy bődületesen izmosak, meg kényelmetlenül soványak, s jóformán mindegyik furán aránytalan és csúf volt. Azonban ahelyett, hogy ezek az emberek szégyenkeztek volna a testi hibáik miatt, nevettek, csókolóztak és pózoltak, mintha az összes kép valami hatalmas partin készült volna. − Kik ezek a szörnyszülöttek? − Nem szörnyszülöttek – mondta Shay. – Az őrületes az egészben az, hogy ezek hírességek. − Mitől híresek? Attól, hogy nevetségesek? − Nem. Élsportolók, színészek, művészek. Azt hiszem, a zsíros hajú pasik zenészek. Az igazán rondák politikusok, és valakitől azt hallottam, hogy a dagik legtöbbször humoristák.

− Hát ez muris. Vagyis fura – felelt Tally. – Szóval így

néztek ki az emberek az első szép előtt? Hogyan bírtak ezek egymásra nézni? − Hát igen. Először elég ijesztő. De az benne a furcsa, hogy ha tovább nézed őket, valahogy megszokod. Shay egy testhezálló alsóneműt, csipkés fürdőruhafélét viselő nő egész oldalas képéhez lapozott. − Mi a... − Na ja. A nő úgy nézett ki, mint aki rögvest éhenhal. Bordái kiálltak, s a lábszára olyan vékony volt, hogy Tally azon tűnődött, hogy nem törik el a súlya alatt. Könyöke és csípőcsontja hegyesnek tűnt, mint a tű. De ő csak állt mosolyogva és büszkén mutogatta magát, mintha épp most esett volna túl a műtéten és nem vette volna észre, hogy túl sok zsírt szívtak le róla. A furcsa az volt benne, hogy az arca jobban hasonlított egy szépre, mint a többieké. Nagy volt a szeme, sima a bőre és kicsi az orra, de az arccsontja túl feszes volt, a koponyája pedig gyakorlatilag áttetszett a húsán keresztül. − Ez meg mi a csuda? − Egy modell. − Az mi? − Olyan profi szépszerűség. Azt hiszem, ha mindenki más csúf, akkor szépnek lenni olyan, mintha a foglalkozásod lenne.

− És miért van bugyiban? – kérdezte Tally, amikor

felvillant benne egy emlék. – Beteg! Az a baja van, amiről annyit papoltak nekünk a tanárok. − Biztos. Én mindig azt hittem, csak kitalálták ezt a betegséget, hogy ijesztgessenek vele. Tally emlékezett rá, hogy régen, amikor még nem létezett a műtét, főleg a fiatal lányok annyira szégyellték magukat, amiért kövérek, hogy nem ettek többet. Túl gyorsan lefogytak, s volt, aki nem tudta abbahagyni, s úgy végezte, mint ez a „modell". Az iskolában azt mondták, volt olyan is, aki belehalt. Részben ezért vezették be a műtétet. Amióta mindenki tudja, hogy tizenhat évesen szép lesz, azóta senki sem kapja el a betegséget. Sőt, a legtöbben egyfolytában habzsolnak a műtét előtt, tudván, hogy úgyis leszívják az egészet. Tally borzongva bámulta a képet. Miért térne vissza ehhez? – Kísérteties, nem? – fordult el Shay. – Megnézem, hogy ráér–e már a Főnök. Mielőtt Shay eltűnt volna a sarkon, Tally észrevette, hogy milyen sovány. Nem betegesen sovány, csak csúf sovány. Igaz, sosem evett sokat. Tally azon gondolkodott, hogy vajon itt Füstösben addig romlanak–e Shay evési szokásai, míg végül éhen nem hal. Megtapogatta a medált. Itt volt a lehetőség. Akár túl is eshet rajta most rögtön.

Ezek az emberek elfelejtették, milyen is volt valójában a régi világ. Persze jól szórakoznak a táborban, bújócskát játszanak, és azzal, hogy idekint élnek, egész jól borsot törnek a városok orra alá. De valahogy megfeledkeztek arról, hogy a rozsdások őrültek voltak, akik megszámlálhatatlan módon pusztították a világot. Ez az éhező majdnem szép csak egy volt közülük. Miért kellene újra ilyennek lenniük? Máris kivágják itt a fákat. Tally felpattintotta a medált és belenézett az apró világító nyílásba, ahol a lézer csak arra várt, hogy leolvassa az íriszét. Remegő kézzel emelte feljebb. Butaság lenne várni. Csak egyre nehezebb lesz megtennie. Különben sincs más választása. –Tally? Mindjárt... Tally sietve csukta be a medált és dugta be az inge alá. Shay ravaszul vigyorgott. − Már az előbb is észrevettem. Halljam a sztorit! − Hogy érted? − Na ne csináld már! Sosem viseltél semmi ehhez hasonlót. Elég, hogy két hétre magadra hagylak, és rádtör a romantika? Tally elszorult torokkal nézett le az ezüst szívre. − Persze nagyon szép kis nyaklánc. Gyönyörű. De kitől kaptad? Tally képtelen volt hazudni. − Valakitől. Csak úgy valakitől.

Shay a szemét forgatta. − Egy kis románc az utolsó pillanatban, mi? Mindig azt hittem, hogy Perisnek tartogatod magadat. − Nem úgy. Hanem... Most mit mondjon neki? Úgyis rá fog jönni, amikor rájuk törnek a Különlegesek. Ha Shay tudna róla, legalább felkészülhetne rá, mielőtt összeomlik ez a képzelt világ. − El kell mondanom neked valamit. − El bizony. − Az, hogy eljöttem, olyan... szóval úgy volt, hogy amikor elmentem, hogy... − Ti meg mit műveltek ott? Tally összerezzent a markáns hang hallatán, mely olyan volt, mint Dr. Cable–é, csak megtört változatban. Rozsdás borotvapenge tépte az idegeit. − Azok a magazinok több mint háromszáz évesek, rajtatok pedig nincs kesztyű! A Főnök odacsoszogott, ahol Tally ült, miközben fehér cérnakesztyűt húzott elő, s vett fel. Átnyúlt Tally válla fölött, hogy becsukja azt, amelyiket éppen olvasta. − Csupa veszélyes sav az ujja, kisasszony. Tönkreteszi ezeket a magazinokat, ha nem óvatos. Először is hozzám jöjjön, még mielőtt mindenbe beleüti az orrát itt a gyűjteményben! − Bocsánat, Főnök! – mondta Shay. – Én tehetek róla. − Ebben nem kételkedem – csattant fel a férfi, majd elegáns, óvatos mozdulatokkal, melyek ellentétben álltak

nyers szavaival, visszatette a magazinokat a polcra. – Feltételezem, hogy a kedves hölgy munkáért jött. − Munkáért? – csodálkozott Tally. Mindketten az ő értetlen arckifejezését figyelték, aztán Shay elnevette magát.

Munka A füstösök mind együtt ebédeltek, mint egy csúf kollégium lakói. A hosszú asztalokat nyilvánvalóan a fák szívéből hasították ki. Csomók és csigavonalak látszottak bennük, s végigfutott rajtuk az erezet. Durvák és szépek voltak, de Tally nem tudta túltenni magát a gondolaton, hogy ezeket a fákat meggyilkolták. Örült, amikor Shay és David kivitte őt a tűzhöz, amin az ebéd főtt. Ott lógott egy csapat fiatalabb csúf. Megkönnyebbült, amiért eltávolodhatott a kivágott fáktól és az öregebb csúfok zavaró látványától. Ezek a füstösök mind beillettek volna a végzős kollégisták közé. Tallynek nem volt benne túl nagy tapasztalata, hogy megbecsülje egy csúf korát, de kiderült, hogy többé–kevésbé igaza volt. Ketten nemrég érkeztek egy másik városból, és még nem töltötték be a tizenhatot. A másik három, Croy, Ryde és Astryx Shay barátai voltak abból a csoportból, amelyik Tally és Shay találkozása előtt szökött meg. Igaz, hogy még csak öt hónapja éltek Füstösben, de máris volt bennük valami David magabiztosságából. Valahogy magukon viselték a középszépek határozottságát a hangsúlyos áll, az alig ráncos szemek vagy az elegáns ruhák nélkül is. Ebéd közben az éppen folyamatban lévő munkájukról beszélgettek. Egy csatornáról, ami közelebb fogja hozni a patakot Füstöshöz;

új kötésmintákról a birkagyapjúból készült pulóvereikhez, meg a latrináról. (Tally elképzelni sem tudta, mi lehet az a latrina.) Olyan komolynak tűntek, mintha az egész életük egy nagyon bonyolult csíny lenne, amit naponta számtalanszor újra kell gondolniuk. Az étel is komoly volt, ahogy komoly mennyiségben ott tornyosult a tányérjaikon. Nehezebb volt, mint amit Tally megszokott, túlságosan is ízes, mint amikor az ételekről szóló történelemórán ők maguk próbáltak meg főzni. Az eper viszont cukor nélkül is édes volt, s bár irtó furcsának tűnt, hogy csak úgy magában egye, de a füstösök kenyerének magában is volt íze. Persze Tally boldogan felfalt volna bármit, ami nem BolSpag. Azt azért inkább nem kérdezte meg, hogy a pörkölt miből készült. Erre a napra elég volt megemésztenie a halott fák gondolatát. Miközben a tányérjukról fogyott az étel, Shay barátai városi hírekről faggatták Tallyt. Iskolai sportversenyekről, egy–egy szappanopera folytatásáról, arról, hogy mi történt a város ügyeivel. Tudni akarták, hallott–e más szökevényekről is. Tally igyekezett megválaszolni a kérdéseiket. Senki sem próbálta eltitkolni, hogy honvágya van. Miközben felidézték régi barátaikat, csínytevéseiket, arcuk évekkel fiatalabbnak tűnt. − Amikor végre megértettem Shay útmutatását, tulajdonképpen egészen egyszerű volt.

− Annyira azért nem lehetett egyszerű. Tíz napodba

telt, vagy nem? – kérdezte David. − A szülinapod előtti éjszakán indultál útnak, ugye? – kérdezte Shay. − Pontban éjfélkor – mondta Tally. – Kilenc... és fél nap. Croy elhúzta a száját. − Akkor beletelt egy kis időbe, mire az őrök rád találtak, mi? − Azt hiszem, igen. És amikor végre odaértek, majdnem ropogósra sütöttek. Hatalmas perzselés volt, ami egy kissé elharapódzott. − Komolyan? Azt a...! – ámuldoztak Shay barátai. − Majdnem megégett a deszkám. Meg kellett mentenem, ezért beugrottam a folyóba. − Akkor lett ilyen a képed? – kérdezte Ryde. Tally megérintette orrán a rongyos bőrt. – Hát, ez egy olyan... Majdnem azt mondta, egyszerűen, hogy „leégés". A többiek azonban olyan elmélyült arckifejezéssel hallgatták, ő pedig olyan sokáig volt egyedül. Azon kapta magát, hogy élvezi, hogy a figyelem középpontjában lehet. − Teljesen körülvettek a lángok – magyarázta. – A cipőm is elolvadt, miközben átkeltem egy hatalmas égő virágmezőn. − Őrület! – füttyentett Shay.

− Furcsa. Az őrök általában odafigyelnek, hogy nem

látnak–e közülünk valakit – mondta David. − Azt hiszem, engem nem vettek észre. – Tally így inkább nem részletezte a tényt, hogy szándékosan rejtette el a légdeszkáját. – Különben is bent voltam a folyóban, és azelőtt sosem láttam helikoptert, csak egy nappal korábban, és iszonyúan dübörögve jött elő a füstből, és felém hajtotta a tüzet. De persze fogalmam sem volt róla, hogy a környezetőrök a jó fiúk. Azt hittem, sírjukból feltámadt rozsdás piromániások. Mindenki nevetett, Tally pedig élvezte, hogy ennyien figyelnek rá. Olyan érzés volt, mint a suliban elmesélni egy igazán jól sikerült csínyt, csak sokkal jobb, mivel igazi életveszélyes helyzetet élt túl. David és Shay itta minden szavát. Tally örült, hogy még nem hozta működésbe a medált. Aligha ülhetne itt és élvezhetné a füstösök érdeklődését, ha épp az imént árulta volna el őket. Úgy döntött, estig vár, s majd akkor teszi meg, amit kell, amikor egyedül van. − Hátborzongató lehetett – mondta David, s hangja elvonta Tally figyelmét kellemetlen gondolataitól. – Mármint ott gubbasztani az orchideák között és napokig csak várakozni. Tally vállat vont. − Nekem tetszettek. Fogalmam sem volt az egész szupergyom dologról.

− Te semmit nem mondtál el neki az üzenetedben? –

nézett David hitetlenkedve Shayre. Shay elpirult. –Te mondtad, hogy ne írjak le semmi olyat, ami elárulhatja Füstöst, ezért olyan titkosírásfélével jegyeztem le. − Ahogy elhallgatom, a titkosírásod majdnem kinyiffantotta Tallyt – mondta David, mire Shay arcáról lefagyott a mosoly. David Tallyhez fordult. – Gyakorlatilag soha senki nem teszi meg egyedül az utat. Legalábbis nem akkor, amikor életükben először hagyják el a várost. − Én voltam már a városon kívül – ölelte át Tally barátságosan Shay vállát. – Jól megvoltam. Nekem nem jelentett mást, mint egy csomó szép virágot és különben is két hétre elég kajával indultam. − Miért csak BolSpagot csórtál? – kérdezte Croy. – Marhára odalehetsz érte. Mindenki vele nevetett. Tally mosolyogni próbált. − Észre sem vettem, amikor megfújtam. Napi három csomag BolSpag kilenc napon át. A második nap végére alig bírtam lenyelni, de ha éhes az ember... Mindenki bólogatott. Nyilvánvalóan mindannyian ismerték nem csak a nehéz munkát, de az utazás viszontagságait is. Tally már korábban észrevette, milyen sokat evett mindenki ebédre. Lehet, hogy Shay nem is

fogja elkapni az éhezéses betegséget. Ő is befalta a kupac ennivalót a tányérjáról. − Örülök, hogy sikerült ideérned – mondta David. Kinyújtotta a kezét, és finoman megérintette a Tally arcát csúfító karcolásokat. – Úgy látom, voltak olyan kalandjaid, amiről nem meséltél nekünk. Tally nagyot nyelt, vállat vont és remélte, hogy úgy tűnik, mintha szerénykedne. Shay mosolyogva ölelte meg Davidét. − Tudtam, hogy csípni fogod Tallyt. Harang kondult, mire valamennyien igyekeztek befejezni az evést. − Ez mi volt? – kérdezte Tally. David elvigyorodott. − Vár a munka. − Te velünk jössz – mondta Shay. – Ne félj, túl fogod élni. Útközben Shay a sínnek nevezett hosszú, lapos hullámvasúiról mesélt. Némelyik egy egész földrészt is átszel. A rozsdások után megmaradt kevés dolog egyike, mely még mindig a tájat csúfítja. A romokkal ellentétben azonban a sínek hasznosak, és nem csak légdeszkázáshoz. Füstösben főként ebből nyerték a fémet. David nagyjából egy éve fedezett fel egy újabb sínpályát. Nem vezetett hasznos helyre, ezért megtervezte a lebontását, hogy belőle további légiösvényeket

építsenek a völgyben. Shay tíz napja, amióta megérkezett Füstösbe, ott dolgozott. Hatan átdeszkáztak a völgy túloldalára, majd ki a habosan zubogó folyócska fölé, végig egy vasérccel teli, pengeéles hegygerinc fölött. Onnan lenézve Tally megérezte, hogy milyen magasra jutott, amióta elhagyta a tengerpartot. Mintha az egész kontinens ott feküdt volna a lábuk alatt. Egy vékony, a gerinc alatt húzódó felhőtakaró tükrözte a fejük feletti vastagabb felhőréteget, de a párafátylon keresztül is láthatóak voltak az erdők, mezők és a folyók csillogó kanyarulatai. A hegynek erről az oldaláról még mindig látszott a fehér orchideatenger, mely terjeszkedő sivatagként csillogott a napfényben. − Olyan hatalmas minden – motyogta Tally. − Ezt odalentről sosem érezheted – felelt Shay. – Nem érzed, milyen kicsi a város. Hogy milyen apróvá kell tenniük mindenkit, hogy fogságban tudják tartani őket. Tally bólogatott, de közben elképzelte, milyen is lenne, ha azt a sok embert szabadjára engednék odalent. Kivágnák a fákat és leölnék az állatokat, hogy legyen mit enniük és úgy száguldoznának fel s alá, mint valami feltámadt rozsdás gépezet. Mégsem cserélte volna el ezt a pillanatot a világ minden kincséért sem, amikor ott állhat és letekinthet az alatta húzódó síkságra. Az elmúlt négy évet azzal töltötte, hogy Újszéphely felhőkarcolóinak körvonalát bámulta, s

azt gondolta, az a világ legszebb látványa, de ma már másképp vélekedett. Lejjebb, félúton a hegy másik oldala felé egy folyó keresztezte David vasúti sínpárját. Az út Füstöstől odáig összevissza kanyargott, kihasználva vasereket, folyókat és kiszáradt patakmedreket, de egyszer sem kellett leszállniuk a deszkáról. Shay mondta is, hogy gyalog semmiképpen sem jöhetnének visszafelé, nehéz fémrakománnyal megpakolva. A síneket kúszónövények és satnya fák nőtték be. Minden talpfát a növényzet tucatnyi csápja szorongatott. Helyenként, ahol kisebb szakaszokon hiányzott a sín, már kivágták az erdőt, de a maradékot szorosan fogta a markában. − Ezt meg hogy fogjuk kiszabadítani? – kérdezte Tally, és belerúgott egy göcsörtös gyökérbe, miközben nyeszlettnek érezte magát a vadon erejével szemben. − Ezt kapd ki! – mondta Shay, és hátizsákjából előhúzott egy szerszámot, egy karhosszúságú teleszkópos botot, ami kihúzva olyan hosszú volt, mint amilyen magas Tally. Shay megcsavarta az egyik végét, mire kihajtódott négy rövid csáp, úgy, mint egy esernyő küllői. – Erőkarnak nevezik, és gyakorlatilag bármit meg lehet mozdítani vele. Shay újra megcsavarta a fogót, és a küllők visszahúzódtak. Azután az emelő egyik végét bedöfte egy talpfa alá. Egy újabb csuklómozdulattól a rúd remegni

kezdett, a fából pedig morgó hang hallatszott. Shay lába hátracsúszott, de teljes súlyával a botnak dőlt, s nem engedte kiszabadulni a talpfa alól. Az öreg fa lassan emelkedni kezdett, letépte magáról a növényeket, elszakadt a földtől, és meggörbítette a rajta fekvő sínt. Tally látta, ahogy az erőkar küllői kinyílnak a talpfa alatt, és fokozatosan felfelé kényszerítik, miközben a sín kezd kiszakadni a helyéből. Shay Tallyre mosolygott. − Megmondtam. − Hadd próbáljam ki! – kérte Tally, és a szerszám felé nyúlt. Shay nevetve húzott elő a hátizsákjából egy másik erőkart. Tally kinyitotta, és beszúrta a Shay által mutatott talpfa alá. Lassan elcsavarta a fogóját, míg a szerszám remegni nem kezdett a kezében. A fa megmozdult, s Tally keze nyomán kifordult a fém és a föld. Kúszónövények szakadtak ki a földből, és Tally cipőtalpán keresztül is érezte panaszukat, mintha távoli földrengés moraját hallaná. A fém sikolya betöltötte a levegőt, és a sín kezdett meghajolni, kiszabadult a növényzet és az őt évszázadok óta leszorító rozsdás csavarok hatalma alól. Végül a szerszám teljesen kinyílt, és a sín ott feküdt még mindig csak félig megszabadulva ősi béklyóitól. A két lány együttes erővel igyekezett kicibálni az erőkarokat.

− Tök

jó, mi? – kérdezte Shay, homlokáról az izzadságot törölgetve. Tally vigyorogva bólogatott. − Akkor ne állj ott, hanem fejezd be a munkát!

David Néhány órával később egy halom fémhulladék tornyosult a tisztás sarkában. Egy–egy sínszakaszt egy órába telt felszedniük, és hatan kellettek hozzá, hogy elszállítsák. A talpfák egy másik kupacban gyűltek. A füstösök tűzifája legalább nem élő fáktól származott. Tally alig tudta elhinni, mennyit megmentettek azzal, hogy szó szerint kitépték az erdő karmai közül. De azt is alig hitte, ahogy a tenyere kinézett. Vérvörösre törte fel az emelő, és csupa hólyag volt. Sikítani tudott volna a fájdalomtól. − Elég csúnya – mondta David Tally válla fölött átkukucskálva, miközben a lány elképedten bámulta a kezeit. − És hogy fáj – mondta Tally. – De eddig észre sem vettem. − A kemény munka eltereli az ember figyelmét – nevetett David. – Talán pihenned kellene. Éppen egy kis felfedezőútra készültem, hogy újabb helyet keressek, ahonnan felszedjük a sínt. Van kedved velem jönni? − Hát persze – felelt Tally hálásan. Már az erőkar gondolatától is sajgott a tenyere. Otthagyták a többieket a tisztáson, és eldeszkáztak az alig kivehető síneket követve a göcsörtös fák fölött az erdő sűrűje felé. David alacsonyan repült a lombkorona között, elegáns mozdulatokkal kerülgetve az ágakat és a

liánokat, mintha valami ismerős szlalompályán volna. Tally észrevette, hogy Davidnek nemcsak a cipője, de a ruhái is mind kézzel készültek. A városi ruhákon csak dísznek használtak felhajtást és öltéseket, David dzsekijét azonban mintha tucatnyi különböző színű és alakú bőrdarabból rakták volna össze. Csupa folt mintázata Tallyt Frankensteinre emlékeztette, amitől rettenetes gondolata támadt. Mi van, ha valódi bőrből készült, mint a régi korokban? Állatbőrből? Beleremegett a gondolatba. Kizárt dolog, hogy David egy csomó döglött állatot viseljen. Ezek az emberek itt nem vadak. Tally kénytelen volt elismerni, hogy a kabát jól állt a fiúnak. Úgy simult a vállára, mint egy régi barát karja. Ráadásul jobban védte a visszacsapódó ágak ütéseitől, mint a mikroszálas iskolai egyendzseki. Amikor egy tisztáshoz értek, David lassított, s Tally látta, hogy tömör sziklafal állja útjukat. − Ez fura – mondta. A sínek úgy tűntek el egy kupac szikla között, mintha egyenesen befutottak volna a hegybe. − A rozsdások ragaszkodtak az egyenes vonalakhoz – mondta David. – Nem szívesen kerültek, ha vasútépítésről volt szó. − Szóval egyszerűen átmentek bármin?

− Aha – bólintott David. – Ez egy hegybe vájt alagút

volt. Biztosan azután omlott be, hogy a rozsdások pánikba estek. − Szerinted volt valaki... odabent? Már amikor megtörtént. − Valószínűleg nem. De sosem lehet tudni. Az is lehet, hogy van odabent egy egész szerelvény, tele rozsdás csontvázakkal. Tallynek elszorult a torka, miközben megpróbálta elképzelni, hogy mi van odabent a sötétben, évszázadok óta lelapítva és betemetve. − Jóval kevésbé sűrű errefelé az erdő – magyarázta David. – Könnyebb benne dolgozni. Csak attól félek, hogy ha elkezdjük felfeszíteni a síneket, ledőlnek ezek a töltések. − Elég stabilnak tűnnek. − Tényleg? Akkor ezt nézd! Azzal átlépett a deszkájáról a töltésre, és fürgén felmászott egy a lemenő nap fényében is árnyékban lévő pontra. Tally közelebb kanyarodott, és átugrott egy nagy sziklára David mellé. Amikor szeme megszokta a sötétséget, észrevette a kövek között húzódó hosszú hasítékot. David lemászott, s lábai eltűntek a sötétben. − Gyere! – hallotta a hangját Tally. − Ugye tényleg nincs ott egy vagon halott rozsdás?

–Én még nem találtam egyet sem. De lehet, hogy szerencsés napunk van. Tally szemét forgatva hasra ereszkedett. Bemászott, s érezte a hűvös sziklák nyomasztó súlyát. Fény pislákolt előtte. Látta, hogy David egy kis beugróban ül, kezében zseblámpával. Tally is teljesen behúzódott a lyukba és leült a fiú mellé egy lapos kődarabra. Felettük hatalmas üregek voltak. − Szóval nem teljesen omlott be az alagút. − Nem bizony. A szikla kisebb–nagyobb darabokra repedt – világított le David a zseblámpával egy kettejük közötti résen keresztül. Tally lekukucskált a sötétbe, s odalent sokkal nagyobb barlangot látott. Egy villanás a sín egy darabját sejtette. − Gondolj bele! Ha oda lejuthatnánk – mondta David –, nem kellene küszködnünk a kúszónövényekkel. Ez a sín csak ránk vár. − Csupán száz tonnányi szikla van az utunkban. Nem nagy ügy David bólogatott. − De megérné. – A saját arcára irányította a zseblámpa fényét, amitől komikusan nézett ki. – Több száz éve nem járt idelent egy lélek sem. − Szuper. Tallynek bizsergett a bőre, s a körülöttük található sötét repedéseket vizslatta. Az lehet, hogy rég nem járt

erre ember, de sok minden más is szeret hűvös, sötét barlangokban élni. − Azon jár az eszem – mondta David hogy ha megtalálnánk a megfelelő sziklát, talán magától felszabadulna a bejárat. − Nekem meg azon, hogy hogyan ne éppen azt mozdítsd el, amelyiktől ránk dől az egész? David nevetve irányította Tallyre a zseblámpa fényét, s most a lány arca látszott. − Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. Tally igyekezett kivenni David arckifejezését a sötétben. − Ezt meg hogy érted? − Látom, hogy küzdesz. − Küzdök? Mivel? − Azzal, hogy itt vagy Füstösben. Nem vagy meggyőződve az egészről. Tallynek megint bizsergett a bőre, de most nem a kígyók, denevérek, vagy régen halott rozsdások gondolatától. Azon törte a fejét, hogy David vajon máris rájött–e, hogy ő kém. − Hát, lehet, hogy nem vagyok biztos a dologban – mondta Tally különösebb hangsúly nélkül. Látta, hogy fény tükröződik David szemében, ahogy bólogat. − Az jó. Komolyan veszed. Sok srác úgy jön ide, hogy azt hiszi, játék az egész.

− Ezt egy percig sem hittem – felelt Tally halkan. − Látom. Ez nem csupán csíny a számodra, mint a

legtöbb szökevénynek. Még Shay sem érzi át, milyen halálosan veszélyes hely Füstös, pedig ő tényleg hisz abban, hogy a műtét helytelen. Tally nem felelt. Egy hosszú pillanatnyi hallgatás után David folytatta a sötétben: − Veszélyes idekint. A városok olyanok, mint ezek a hatalmas kövek. Erősnek tűnnek, de ha meggondolatlanul nyúlsz hozzájuk, leomolhat az egész kupac. − Azt hiszem, értem – mondta Tally. Az elmaradt műtét napja óta érezte a város fenyegetését, s első kézből tanulta meg, hogy mennyire fenyegetik a Füstöshöz hasonló helyek a Dr. Cable–féléket. – De azt még mindig nem értem, miért izgatják magukat annyira miattatok. − Hosszú történet. Részben... Tally egy pillanatig várt, mielőtt megkérdezte: − Részben? − Hát az titok. Nem szoktam elmondani csak olyanoknak, akik már itt vannak egy ideje. Évek óta. De nekem úgy tűnik... te elég komolyan veszed ahhoz, hogy megemésszed. − Bízhatsz bennem – felelt Tally, majd rögtön az jutott eszébe, hogy vajon miért is bízzon? Hiszen ő kém, egy

betolakodó. Ő az utolsó, akiben Davidnek meg kellene bíznia. − Remélem, bízhatok, Tally – mondta a fiú és felé nyújtotta a kezét. – Simítsd meg a tenyeremet! Tally megfogta a kezét, és ujjait végighúzta a bőrén. Olyan durva volt, mint az ebédlőasztal erezete, és a hüvelykujja bőre olyan kemény és száraz, mint a régi, repedezett bőr. Nem csoda, hogy képes egész nap zokszó nélkül dolgozni. − Hűha! Mennyi idő alatt lehet ilyen bőrkeményedést szerezni? − Kábé tizennyolc év kell hozzá. − Mennyi? – nézett Tally hitetlenkedve, majd összehasonlította David tenyerének cserzett bőrét saját sajgó, hólyagos tenyerével. Az egy délutánnyi kimerítő munkából megérezte, milyen lehet egy életen át így dolgozni. – Az hogy lehet? − Én nem vagyok szökevény, Tally. − Nem értem. − A szüleim szöktek el, nem én. –Ó! Tiszta hülyének érezte magát, de ez soha eszébe sem jutott. Ha az ember élhet Füstösben, akkor ott gyereket is nevelhet. De picurokat nem látott. És az egész hely olyan bizonytalannak, átmenetinek tűnt, mintha az ember

kempingezés közben nevelne gyereket. – Hogyan sikerült nekik? Úgy értem, orvosok nélkül? − Ők maguk orvosok. − Ja. De... várj csak! Orvosok? Mennyi idősek voltak, amikor megszöktek? − Elég öregek. Akkor nem voltak csúfok. Azt hiszem, az ilyet középszépnek nevezik. − Aha, minimum. Az újszépek, ha úgy tartotta kedvük, dolgoztak vagy tanultak, de kevesen akartak komolyan szakmát választani, míg középkorúak nem lettek. − Várj csak! Azt hogy érted, hogy akkor nem voltak csúfok? − Nem voltak, de most már azok. Tally agya minden idegszálával igyekezett megfejteni a talányt. − Úgy érted, sosem estek át a harmadik műtéten? Még mindig középszépnek néznek ki, pedig már rozogák? − Nem. Mondtam, hogy orvosok. Tallyn ijesztő gondolat futott át. Ez még a kidöntött fáknál és a kegyetlen szépeknél is elképesztőbb volt. Annyira letaglózta, mint Peris távozása óta semmi. − Visszacsinálták a műtétet? − Igen. − Megműtötték egymást? Itt a vadonban? Hogy újra... – Torkára forrt a szó, s úgy érezte, menten megfullad. − Nem. Nem műtéti úton csinálták.

A sötét barlang egyszeriben úgy préselte ki a levegőt a mellkasából, mintha rá akarna omolni. Tally erőnek erejével lélegzett. David elhúzta a kezét, s Tally pánikba esett, agya egy szegletével rájött, hogy egész idő alatt szorongatta. − Nem lett volna szabad elmondanom neked ezt az egészet. − Nem, David. Sajnálom. Nem akartam bepánikolni. − Az én hibám. Még csak most értél ide, én meg mindent rádzúdítok. − De szeretném ha... – Tally küzdött az ellen, hogy kimondja, de veszített – .. .megbíznál bennem. Hogy elmondd. Én komolyan veszem. Ez igaz is volt. − Hát persze. De pillanatnyilag ennyi talán elég lesz. Vissza kellene mennünk. – Azzal megfordult és mászni kezdett a napfény felé. Miközben Tally követte, azon gondolkodott, amit David a nagy sziklákról mondott. Bármilyen erősek is, bármikor szétgurulhatnak, ha az ember helytelen irányba löki őket. Azonnal összelapíthatnak. Érezte, ahogy a medál himbálódzik a nyakában. Aprócska, de állandó mozgás volt. Dr. Cable már nyilván türelmetlen. Alig várja a jelzést. A meglepő dolgok azonban, amiket Davidtól hallott, egyszeriben mindent sokkal bonyolultabbá tettek. Ráébredt, hogy Füstös nem egyszerűen mindenféle szedett–vedett szökevény tanyája.

Igazi város, saját jogán. Ha aktiválja a jeladót, az nem csupán Shay nagy kalandjának vetne véget. Ezzel elvenné Davidtől az otthonát. Megszűnne az egész élete. Érezte, ahogy ránehezedik a hegy, s alig jutott levegőhöz, miközben kimászott a napsütésre.

Szerelem Aznap este vacsoránál a tűz mellett Tally elmesélte, hogy hogyan rejtőzött el a folyóban, amikor először megjelent a környezetőrök helikoptere. Megint mindenki tágra nyílt szemmel hallgatta. Nyilvánvalóan az átlagnál izgalmasabb volt az útja ide Füstösbe. − El tudjátok képzelni? Ott kuporgok pucéran a vízben, miközben a rozsdás masina tönkreteszi a táborhelyemet! − Miért nem szálltak le? – kérdezte Astrix. – Nem vették észre a cuccodat? − Én azt hittem, hogy látták. − Az őrök csak a fehér virágok közül szedik össze a csúfokat − magyarázta David. – Minden szökevénynek megmondjuk, hogy ott van a randi. Nem szedhetnek fel csak úgy bárkit, hiszen akkor véletlenül a nyakunkra hozhatnának egy kémet. − Gondolom, azt nem akarnátok – jegyezte meg Tally halkan. − Akkor is óvatosabbnak kellene lenniük azokkal a helikopterekkel – mondta Shay. – Egyszer még darabokra aprítanak valakit.

− Nekem

mondod? A szél majdnem elvitte a deszkámat - mondta Tally. – Felkapta a földről a hálózsákomat, és a propeller lapátjai közé fújta. Darabokra szakadt. Örömmel látta az elképedt arcokat. − Akkor hol aludtál? – kérdezte Croy. − Azért nem volt olyan rossz. Csak... – még éppen időben hallgatott el. Egy éjszakát töltött el hálózsák nélkül, de a fedőtörténet szerint négy napig várakozott az orchideák közt. − Elég meleg volt. − Jobban teszed, ha szerzel egy újat még lefekvés előtt − javasolta David. – Idefent jóval hűvösebb van, mint odalent a gazban. − Majd én elkísérem a csereboltba – ajánlkozott Shay. − Az olyan, mint a raktár, ahonnan bármit igényelhetsz, amire szükséged van, csak itt annak fejében, amit elhozol, ott is kell hagynod valamit. Tally kínosan fészkelődött a helyén. Még mindig nem szokta meg az elképzelést, hogy itt fizetni kell a dolgokért. − Nincs nálam más, csak BolSpag. − Az tökéletes fizetőeszköz – mosolyodott el Shay. – Mi itt nem tudunk dehidratált ételeket készíteni, csak aszalt gyümölcsöt. Normál kajával utazni pedig egy kínszenvedés. A BolSpag aranyat ér.

Vacsora után Shay elkísérte Tallyt egy nagy kunyhóhoz a város közepén. A polcok roskadoztak a Füstösben készült holmik súlya alatt, s mellettük ott sorakozott a városban készült néhány dolog. A városi tárgyak nagy része ütött–kopott és használt volt, többszörösen megjavítva, de a kézzel készült darabok elképesztették. Még mindig sajgó ujjaival végigsimított az agyagedényeken és fából készült szerszámokon, s megcsodálta különböző felületüket és súlyukat. Minden olyan nehéznek és... komolynak tűnt. A boltvezető egy idősebb csúf volt, aki nem tűnt olyan félelmetesnek, mint a Főnök. Gyapjúholmikat és néhány ezüstös hálózsákot vett elő. A takarók, sálak és kesztyűk gyönyörűek voltak, visszafogott színekben és egyszerű mintákkal, de Shay ragaszkodott hozzá, hogy Tally egy városi hálózsákot válasszon. − Sokkal könnyebb, és kicsire össze lehet gyűrni. Ha felfedezőútra megyünk, sokkal praktikusabb. − Hát persze – próbált mosolyogni Tally. – Az csúcs lesz. Végül tizenkét csomag BolSpagot adott egy hálózsákért és hatot egy kézzel kötött pulóverért. így már csak nyolc csomagja maradt. Nem akarta elhinni, hogy a világosbarna, halványpiros csíkos pulcsi, amibe itt–ott zöld szálakat is kevertek, csak feleannyiba került, mint az agyonhasznált, foltozott hálózsák.

− Szerencséd

van, hogy nem vesztetted el a víztisztítódat – mondta Shay útban hazafelé. – Az megfizethetetlen. Tally nagyot nézett. − Mi van, ha eltörik? − Állítólag tisztítás nélkül is iható a patakvíz. − Na ne hülyéskedj! − Nem vicc. Egy csomó idősebb füstös azt issza – mondta Shay. – Még ha van víztisztítójuk, akkor sem vacakolnak vele. –Fujj! − Megáll az ész, mi? – kacarászott Shay. – De ne félj, az enyémet bármikor használhatod. Tally a vállára tette a kezét. − Te is az enyémet. Shay lassította lépteit. − Tally? − Tessék? − Akartál mondani valamit még a könyvtárban, mielőtt a Főnök üvöltözni kezdett veled. Tallynek görcsbe rándult a gyomra. Elhúzódott Shaytől, és ujjai akaratlanul is a nyakában lógó medált kezdték babrálni. − Az volt az – mondta Shay. – Arról a nyakláncról volt szó. Tally bólintott, de nem tudta, hogyan fogjon hozzá. Még mindig nem hozta működésbe a medált, és a

Daviddel való beszélgetése óta nem is volt biztos benne, hogy képes lesz megtenni. Talán legjobb, ha egy hónap múlva kiéhezve és üres kézzel tér vissza a városba. Akkor Dr. Cable talán megszánja. De mi van, ha Dr. Cable betartja a szavát, és őt sosem változtatják széppé? Huszon–egynéhány év múlva ráncos lesz és rút, mint a Főnök, és egy régi hálózsákban fog aludni, rettegéssel várva a napot, amikor tönkremegy a víztisztítója. Belefáradt a hazudozásba. − Nem mondtam el neked mindent – kezdte. − Tudom. De azt hiszem, sikerült rájönnöm. Tally csak nézte barátnőjét, de nem mert megszólalni. − Szerintem elég nyilvánvaló. Szégyelled magad, mert megszegted a nekem tett ígéretedet, és nem tartottad titokban Füstöst. Tallynek leesett az álla a csodálkozástól. Shay mosolyogva fogta meg a kezét. − Ahogy közeledett a szülinapod, rájöttél, hogy meg akarsz szökni. Időközben azonban megismerkedtél valakivel. Valaki fontossal. Azzal, akitől a nyakláncot kaptad. Ezért szegted meg az ígéretedet. Elmondtad neki, hogy hová mész. − Hát, így is mondhatjuk – nyögte ki Tally. − Tudtam! – heherészett Shay. – Ezért voltál olyan ideges. Itt akarsz lenni, de közben azt kívánod, bárcsak valahol máshol lennél. Valaki mással. És még mielőtt

elszöktél volna, útmutatót hagytál neki, a levelem másolatát, arra az esetre, ha szíved szerelme csatlakozni akar hozzánk. Igazam van, vagy igazam van? Tally az ajkába harapott. Shay arca ragyogott a holdfényben, s szemmel láthatólag rettentően elégedett volt magával, amiért ilyen ügyesen megfejtette Tally nagy titkát. − Hát, részben igazad van. − Jaj, Tally! – ragadta meg Shay barátnője mindkét vállát. – Nem fogod fel, hogy ez rendben van? Hiszen én is ugyanezt tettem. − Ezt meg hogy érted? – kérdezte Tally homlokát ráncolva. − Nekem sem lett volna szabad senkinek sem elárulnom, hogy ide tartok. David megígértette velem, hogy még neked sem mondom el. − Miért? –Nem találkoztatok és nem tudta, megbízhat–e benned. Normális esetben a szökevények csak régi barátaikat szervezik be, olyanokat, akikkel éveken át együtt követték el az összes csínyt. De téged csak a nyár eleje óta ismertelek. És egyetlenegyszer sem említettem neked Füstöst, a távozásom előtti estéig. Sosem volt hozzá elég merszem. Attól féltem, nemet mondasz. − Szóval nem volt szabad elárulnod nekem? − Semmi esetre sem. Ezért lett mindenki ideges, amikor tényleg megjelentél itt. Nem tudják biztosan, hogy

megbízhatnak–e benned. Még David is kicsit furcsán viselkedik, amikor velem van. − Shay, én annyira sajnálom. − Nem a te hibád – rázta fejét Shay –, hanem az enyém. Én szúrtam el az egészet. Na és? Majd ha megismernek, azt fogják gondolni, hogy irtó jó fej vagy. − Aha – felelt Tally halkan. – Mindenki nagyon kedves velem. Azt kívánta, bárcsak működésbe hozta volna a medált odaérkezése pillanatában. Egyetlen nap alatt rájött, hogy nem csupán Shay álmát tenné tönkre. Emberek százai élnek Füstösben. − És abban is biztos vagyok, hogy az a bizonyos valaki is jó fej – mondta Shay. – Alig várom már, hogy mind együtt legyünk. − Nem tudom, hogy... úgy lesz–e. Kell léteznie kiútnak ebből a helyzetből. Talán ha elmegy egy másik városba... vagy megkeresi a környezetőröket és jelentkezik közéjük önkéntesnek, akkor széppé tennék. De alig tudott valamit a városukról, csak annyit, hogy ott egy lelket sem ismer... Shay vállat vont. − Lehet, hogy nem. De én sem voltam biztos benne, hogy eljössz. – Megszorította Tally kezét. – De irtóra örülök neki. Tally mosolyogni próbált. − Akkor is, ha bajba sodortalak?

− Nem olyan nagy ügy. Szerintem itt mindenki

üldözési mániás. Egyfolytában álcázni próbálják a helyet, hogy a műholdak ne vegyék észre, és levédik a mobilhívásokat, hogy ne lehessen lehallgatni. És totális túlzás ez a nagy titkolózás a szökevényekkel szemben. Meg veszélyes is. Most gondolj bele! Mi van, ha nem lett volna elég sütnivalód, hogy megfejtsed az útmutatásomat. Mostanra fele úton járhatnál Alaszka felé. − Nem tudom, Shay. Talán tudják, mit tesznek. A városi hatóságok elég kemények tudnak lenni. − Csak azt nem mondd nekem, hogy hiszel a Különleges Körülmények létezésében! – kacagott fel Shay. − Én... – Tally lehunyta a szemét. – Én csak azt gondolom, hogy a füstösöknek óvatosnak kell lenniük. − Na persze. Nem azt mondom, hogy ragasszunk ki óriásplakátokat. De ha olyanok, mint te meg én, ide akarnak jönni és itt akarnak élni, miért ne tehetnék? Szerintem senkinek sincs joga kötelezni bennünket arra, hogy szépek legyünk, igaz? − Talán csak azért aggódnak, mert gyerekek vagyunk. − Ez a baj a városokkal. Ott mindenki kisgyerek. Mindenkit elkényeztetnek, mindenki kiszolgáltatott és szép. Pontosan ahogyan a suliban mondják: a nagy szem a sérülékenység jele. Hát, ahogy mondtad egyszer, az embernek fel kell nőnie. − Tudom, hogy érted – bólogatott Tally. – Itt a csúfok sokkal felnőttesebbek. Az arcukon is látszik.

Shay megállította Tallyt, és egy másodpercig közelről bámult az arcába. − Lelkiismeret–furdalásod van, ugye? Tally állta a tekintetét, s egy pillanatig nem tudott megszólalni. Egyszeriben olyan meztelennek érezte magát a hideg éjszakai levegőn, mintha Shay átlátna a hazugságain. − Mi? – nyögte. − Lelkiismeret–furdalásod. Nem elég, hogy beszéltél valakinek Füstösről, de még az is lehet, hogy az illető valóban idejön. Most, hogy láttad Füstöst, nem vagy biztos benne, hogy ez olyan jó ötlet volt. – Shay nagyot sóhajtott. – Tudom, hogy először furának tűnik, és nagyon sokat kell keményen dolgozni, de szerintem végül megszereted. Tally lehajtotta a fejét, s érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. − Nem erről van szó. Vagy talán igen. Csak fogalmam sincs, hogy hogyan tudnám... – A torkában lévő gombóctól nem tudott tovább beszélni. Ha még egy szót szól, a teljes igazságot el kell mondania Shaynek: azt, hogy kém, áruló, akit azért küldtek ide, hogy körös–körül mindent elpusztítson. És hogy Shay volt az a bolond, aki elvezette ide. − Semmi baj. Shay átölelte és gyöngéden ringatta, Tally pedig sírni kezdett.

− Sajnálom,

nem akartam a nyakadba zúdítani az egészet. De amióta megjöttél, úgy éreztem, hogy elválaszt tőled valami. Mintha nem lennél biztos benne, hogy látni akarsz. − Mindent el kellene mondanom neked. − Csitt! – Tally érezte, ahogy Shay a haját simogatja. – Egyszerűen csak örülök, hogy itt vagy. Tally nem próbálta többé visszafojtani a könnyeit. Arcát új, szúrós gyapjúpulóvere ujjába temette, érezte maga mellett Shay melegét, és barátnője minden kedves mozdulatától rémesebben érezte magát. Részben örült, hogy eljött és láthatta mindezt. Leélhette volna egész életét a városban és sosem látott volna ennyit a világból. Másrészt viszont azt kívánta, bárcsak aktiválta volna a medált abban a pillanatban, amikor Füstösbe érkezett. Úgy sokkal könnyebb lett volna. Most már azonban nem tekerhette vissza az idő kerekét. Döntenie kellett, hogy elárulja–e Füstöst, vagy sem, miközben pontosan értette, hogy mit jelentene ez Shaynek, Davidnek és az összes többi itt lakónak. – Semmi baj, Tally – motyogta Shay. – Semmi baj.

A gyanú Ahogy teltek–múltak a napok, Tally hozzászokott a Füstösben folyó élethez. Volt valami vigasztaló a nehéz munkától származó kimerültségben. Tally egész életében rossz alvó volt. Éjszakánként legtöbbször ébren feküdt és a lefolytatott vitákon gondolkozott, vagy olyanokon, melyekre vágyott, netán azon, hogy mit kellett volna másként csinálnia. De Füstösben amint lehajtotta a fejét a párnájára, kikapcsolt az agya, pedig még csak igazi párnája sem volt, csupán az új gyapjúpulóvere, amit begyömöszölt egy vászonzsákba. Még mindig nem tudta, meddig marad. Nem döntötte el, hogy működésbe hozza–e a medált, de tudta, hogy belebolondul, ha egyfolytában ezen töri a fejét, ezért úgy döntött, félresöpri a gondolatot. Talán egy nap arra ébred, hogy nem bírja csúfként leélni egész életét, bárhogy fájjon is és bármibe kerüljön is... de Dr. Cable pillanatnyilag várhat. Füstösben könnyen megfeledkezhetett a gondjairól. Az élet sokkal mozgalmasabb volt, mint a városban. Olyan hideg folyóban fürdött, hogy sikoltozva kellett kiugrania a partra, és olyan ételeket evett, amiket éppen akkor vettek le a tűzről és megégették a nyelvét, ami a városi ennivalóval sosem fordult elő. Persze hiányzott neki a sampon, ami nem csípte a szemét és az angolvécé

(elképedt, amikor megtudta, hogy mi az a latrina), de leginkább a gyógyspray. De bármennyire hólyagos volt is a tenyere, erősebbnek érezte magát, mint valaha. Képes volt egész nap dolgozni a sínek felszedésén, azután hazafelé versenyzett Daviddel és Shayjel, miközben a hátizsákjában több fémhulladék volt, mint amennyit egy hónappal korábban fel tudott volna emelni. Megtanulta Davidtől, hogy hogyan kell tűvel és cérnával megjavítani a ruháit, hogyan különböztesse meg a ragadozó madarakat a prédájuktól, sőt még halat pucolni is, amiről kiderült, hogy távolról sem olyan borzalmas, mint biológiaórán feldarabolni őket. Füstös fizikai szépsége feloldotta aggodalmait. Mintha a hegy, az égbolt és a környező völgyek napról napra változtak volna, ami teljesen új módon tette őket izgalmassá. A természetnek legalább nem kell műtét, hogy szép legyen. Egyszerűen csak az, és kész. Egy reggel, útban a sínekhez, David odakanyarodott Tally mellé. Egy ideig némán siklott, megszokott, elegáns stílusában kanyarogva. Az elmúlt két hétben Tally megtudta, hogy a fiú dzsekije valóban bőrből készült, igazi döglött állatokból, de idővel megszokta a gondolatot. A füstösök vadásztak, de úgy gondolkodtak, mint a környezetőrök; vagy csak olyan állatokat öltek meg, amik idegenek a világnak ezen a részén, vagy olyanokat, amik a rozsdások kotnyeleskedésének

köszönhetően mértéktelenül elszaporodtak. Összevissza foltjaival a dzseki valószínűleg bárki máson nevetségesen mutatott volna. Davidnek azonban jól állt, mintha a tény, hogy a vadonban született, feljogosítaná arra, hogy egybeolvadjon az állatokkal, melyek bőrükkel szolgáltak az ő ruházatához. És nyilván az is közrejátszott ebben, hogy a dzsekit ő maga készítette. David váratlanul megszólalt: − Hoztam neked ajándékot. − Ajándékot? Komolyan? Mostanra Tally megtanulta, hogy Füstösben soha semmi nem válik értéktelenné. Semmit sem dobnak ki vagy adnak oda valakinek azért, mert régi vagy törött. Mindent megjavítanak, újra összeraknak, felhasználnak, és ha egy másik füstös még tudja valamire használni, akkor elcserélik egymás közt. Kevés dologtól válnak meg könnyűszerrel. − Aha, komolyan – felelt David, és közelebb araszolt, majd egy kis csomagocskát nyújtott oda Tallynek. A lány kibontotta, miközben jóformán oda sem kellett figyelnie az ismerős útvonalra a folyó felett. Egy pár kézzel készült, világosbarna bőrkesztyű volt. Zsebre vágta az élénk színű, városi csomagolópapírt, majd vízhólyagos kezére felhúzta a kesztyűt. − Köszi! Pont jó. David bólintott.

− Annyi

idős voltam, mint te most, amikor csináltam. Azóta egy kicsit kinőttem. Tally elmosolyodott és szívesen megölelte volna. Amikor kitárták a karjukat, hogy bevegyenek egy éles kanyart, egy pillanatra megérintette a fiú kezét. Amikor behajlítgatta az ujjait, érezte, hogy a kesztyű puha és simulékony a sokéves használattól. Az ujjakon keresztben húzódó fehér csíkok mutatták, hogy hogyan ült David kezén. − Csodálatos! − Ugyan már – mondta David. – Nem varázskesztyű, vagy ilyesmi. − Az igaz, de... van benne valami. Történelem – villant Tally agyába. A városban sok minden volt – gyakorlatilag bármi, amit csak akart, a falból jött ki. A városi holmik azonban eldobhatóak, helyettesíthetőek és felcserélhetőek, mint az iskolai egyenruhához tartozó póló, dzseki és szoknya. Itt Füstösben a tárgyak megöregednek, s horpadásaikban, karcolásaikban és szakadásaikban magukon hordják történetüket. David kuncogva nézte, majd gyorsított és csatlakozott Shayhez a banda élén. Amikor a sínekhez értek, David bejelentette, hogy hosszabb pályaszakaszt kell megtisztítaniuk, vibrafűrésszel kell átvágniuk a növényzeten, ami benőtte a fémet.

−A

fákkal mi lesz? – kérdezte Croy. − Mi lenne? − Fel kell aprítanunk? David vállat vont. − Az ilyen satnya fa nem sok mindenre jó, de azért nem fogjuk elvesztegetni. Hazavisszük Füstösbe tűzifának. − Elégetitek? – kérdezte Tally. A füstösök általában csak a völgyben vágtak ki fát, a hegy más részein nem. Ezek a fák évtizedek óta növekednek, David meg ebédet akar főzni rajtuk? Tally Shayre pillantott támogatásért, de barátnője arckifejezése óvatosan semleges volt. Valószínűleg egyetértett vele, de nem akart a többiek orra előtt azon vitatkozni Daviddel, hogy hogyan kellene intéznie a dolgokat. − Igen, elégetjük – mondta David. – És miután felszedtük a síneket, újratelepítjük az erdőt. Hasznos fasort ültetünk a sínpálya helyére. A másik három csendben hallgatta Davidét, aki megpörgetett egy fűrészt. Alig várta, hogy munkához láthasson, de érezte, hogy még nem nyert meg mindenkit teljesen. − Tudod, David – mondta Croy –, ezek a fák nem feleslegesek. Megvédik a napfénytől a talajeróziót megakadályozó aljnövényzetet.

− Rendben,

győztél. Ahelyett, hogy másfajta fákat ültetnénk, hagyjuk, hogy az erdő visszahódítsa a területet. Annyi rohadt aljnövényzettel, amennyit csak akarsz. − Mindenképpen tarvágás kell? – kérdezte Astrix. David lassan szívta be a levegőt. A „tarvágás" az volt, amit a rozsdások tettek a régi erdőkkel: kivágtak minden fát, megöltek minden élőlényt, egész országokat tettek legelővé. Teljes esőerdőket pusztítottak el. Milliónyi egymással harmonikusan együtt élő fajból csak néhány legelő tehenet hagytak meg, az élet végtelen hálózatát olcsó hamburgerrel cserélve fel. − Ide hallgassatok! Amit csinálunk, az nem tarvágás. Csak felszedjük a szemetet, amit a rozsdások itt hagytak – mondta David. – Csakhogy ehhez kell egy kis műtét. − Kivághatnánk a fák körüli bozótot – mondta Tally. – És csak ott vágnánk bele a fákba, ahol elkerülhetetlen. Mint mondtad: műtét. − Na jó – heherészett David. – Majd meglátjuk, mit gondolsz ezekről a fákról, miután egy néhányat kicsákányoztál a földből. Igaza volt. A vibrafűrész dorombolva haladt a vastag kúszónövényszárakon és a gubancos aljnövényzeten keresztül, mint a fésű a nedves hajban, és tisztán szeletelte a fémet is olyankor, amikor egy rossz mozdulat folytán a vágóéi leért a sínre. Az azonban már más dolog volt,

amikor fogai a bütykös gyökerekkel és kicsavarodott ágakkal találkoztak. Tally eltorzult arccal próbálta megtartani a keményfáról újra és újra visszapattanó fűrészt, mely fakéreg darabkákat köpködött az arcába, s melynek halk zümmögése ilyenkor tiltakozó vonyításba csapott át. Minden igyekezetével azon volt, hogy a pengét beleerőltesse a kemény, öreg ágba. Még egy vágás, és a sínnek ez a darabja kiszabadul. − Jól megy. Mindjárt meglesz, Tally. Észrevette, hogy Croy ott áll a háta mögött ugrásra készen, ha esetleg kiugrana kezéből a fűrész. Már értette, miért akarta David feldarabolni a fákat. Sokkal könnyebb lett volna, mint átnyúlni az összegabalyodott gyökerek és ágak sűrűjén, s eltalálni a pontos helyet a vibrafűrésszel. − Hülye fák! – morogta Tally, és fogcsikorgatva csapott le újra a pengével. A fűrésznek végre sikerült belekapnia a fába, magas sikoly– lyal marva az ágba. Azután hirtelen megindult, s egy pillanatig szabad volt, mielőtt köpködve és visítva a földbe harapott. − Hú! – lépett egyet hátra, és levette a védőszemüvegét. A fűrész lefulladt a kezében. Croy tett egy lépést előre, és lerúgott egy ágdarabot a sínről. − Tökéletes sebészi munka, doktornő – mondta.

− Azt

hiszem, kezdek ráérezni – felelte Tally, és megtörölte a homlokát. Már majdnem délre járt, és a nap kegyetlenül tűzött a tisztáson. Miután észrevette, hogy a hajnali csípős hűvös már rég elmúlt, levette a pulóverét. − Igazad volt, hogy a fák árnyékot adnak. − Ahogy mondod. Jut eszembe, jó a pulcsid. Tally elmosolyodott. Új kesztyűje mellett ez volt legféltettebb kincse. − Kösz. − Mibe került? − Hat BolSpagba. − Nem volt olcsó, de jól néz ki – nézett a szemébe Croy. − Emlékszel a napra, amikor ideértél? Amikor – mondjuk úgy − elmartam a tatyódat? Komolyan nem vettem volna el a cuc– codat. Vagyis adtam volna érte cserébe valamit. Csak irtóra meglepett, amikor azt mondtad, enyém lehet az egész. − Semmi vész – mondta Tally. Most, miután már együtt dolgoztak, Croy egészen rendes srácnak tűnt. Tally szívesebben lett volna párban Daviddel vagy Shayjel, de aznap ők ketten együtt vágták a fát. Különben is ideje volt jobban megismerkedni a többi füstössel is. − Remélem, lett új hálózsákod is. − Aha. Tizenkét BolSpagért.

− Akkor már tutira

alig maradt. − Csak nyolc – bólogatott Tally. − Nem is olyan kevés. De fogadjunk, hogy idefelé jövet nem sejtetted, hogy a vagyonodat pusztítod! Tally felnevetett. A félig kivágott fa alatt kuporogtak és marokszámra rángatták ki az elvágott kúszónövényeket a sín mellől. − Ha tudtam volna, milyen értékes a kajacsomag, valószínűleg nem zabáltam volna annyit, még akkor sem, ha majd éhen haltam. Különben is már látni sem bírom. A legrosszabb volt reggelire BolSpagot enni. − Nekem jól hangzik – heherészett Croy. – Te elég tisztának látod ezt a részt? − Naná. Lássunk hozzá a következőhöz! – mondta Tally, és átadta a fűrészt. Croy a könnyű résszel kezdte. Az aljnövényzet ellen indított támadást a búgó fűrésszel. − Szóval Tally, van itt valami, ami zavaros. − Mi az? A fűrész szikraesőt hányva siklott félre a fémen. − Aznap, amikor megérkeztél, azt mondtad, hogy kétheti kaját hoztál magaddal. –Aha. − Vagyis ha kilenc napodba telt ideérni, akkor már csak öt napra való tartalékodnak kellett volna lennie. Talán összesen tizenöt zacskónyi. De én emlékszem, hogy

amikor első nap belenéztem a tatyódba, azt gondoltam: De hisz egy mázsa kajája van! Tally nagyot nyelt, miközben igyekezett semleges arcot vágni. − És most kiderült, hogy igazam is volt. Tizenkettő meg hat, meg nyolc, az... huszonhat? − Lehet. A fiú bólogatott, miközben óvatosan dolgozott a fűrésszel egy alacsony ág alatt. − Sejtettem. Pedig a születésnapod előtt jöttél el a városból, igaz? Tally feszülten törte a fejét. − Persze. De talán nem is ettem meg naponta hármat. Mint mondtam, egy idő után látni sem bírtam a BolSpagot. − Úgy tűnik, alig ettél valamit azon a hosszú úton. Tally görcsösen igyekezett fejben kiszámolni a maradékot. Eszébe jutott, amit Shay mondott első este: vannak füstösök, akik nem bíznak benne, félnek, hogy kém. Tally azt hitte, azóta már befogadták, de ezek szerint nyilván nem. Nagy levegőt vett, s remélte, nem fog remegni a hangja félelmében. − Figyu, Croy! Hadd áruljak el egy titkot! − Mi az? − Azt hiszem, több mint kétheti tartalékkal jöttem el a városból. Igazából sosem számoltam meg.

− De

mindig azt mondtad... − Na ja. Talán túloztam egy kicsit, csak hogy izgalmasabbnak hangozzon az utam, érted? Mintha elfogyhatott volna az ennivalóm, ha az őrök nem kerülnek elő. De igazad van, mindig volt bőven mit ennem. − Hát persze – nézett rá a fiú kedves mosollyal. – Sejtettem. Egy kissé túl... kalandosnak hangzott az utad, hogy igaz legyen. − De a nagy része... − Naná – állt meg nyüszítve kezében a fűrész. – Biztos vagyok benne, hogy a nagy része igaz. A kérdés csak az, hogy hányadrésze. Tally állta átható pillantását, miközben válaszon törte a fejét. Csak néhány csomag ennivalóról volt szó, ami nem bizonyítja, hogy kém. Legjobb lenne elnevetgélni a dolgot. De a tény, hogy Croynak tökéletesen igaza volt, Tallybe fojtotta a szót. − Kéred egy kicsit a fűrészt? – kérdezte a fiú kedvesen. − Nehéz ez a munka. Amióta a sínfelszedő csapat a bozótot irtotta, nem kellett délben hazaszállítaniuk a fémet, ezért magukkal hozták az ebédet: krumplilevest és sós olajbogyóktól pöttyös kenyeret. Tally örült, amikor Shay ebédjével a többiektől távolabb ült le a sűrű erdő szélén. Utánament és letelepedett mellé a fényfoltos árnyékba.

− Beszélnem

kell veled, Shay. Shay fel sem nézett, csak halkan sóhajtott, miközben apró darabokra tépte a kenyerét. − Szerintem is. − Ó. Mondott valamit? Shay a fejét rázta. − Felesleges lett volna bármit is mondania. − Ezt meg hogy érted? – nézett rá Tally csodálkozva. − Úgy, hogy egyértelmű. Amióta csak megérkeztél. Rögtön észre kellett volna vennem. − De én nem... – kezdte Tally, de elcsuklott a hangja. − Miről beszélsz? Szerinted Croynak igaza van? Shay felsóhajtott. − Csak azt mondom, hogy... – Shay elhallgatott és Tally felé fordult. – Croy? Hogy jön ide Croy? − Ebéd előtt beszélgettünk, észrevette a pulcsimat és megkérdezte, hogy van–e hálózsákom. Ebből rájött, hogy kilencnapi út után túl sok BolSpagom maradt. − Túl sok micsodád maradt? – kérdezte Shay értetlen képpel. – Mi a csudáról beszélsz? − Emlékszel, amikor megérkeztem? Mindenkinek azt mondtam, hogy... – Shay szemét látva Tally hangja elhalkult. Tiszta piros volt, mintha nem aludt volna. – Várjunk csak, te mit hittél, miről beszélek? − Erről – nyújtotta ki Shay kitárt tenyerét. − Miről? − Mutasd csak a kezedet!

Tally kitárta a tenyerét, Shay kezének tükörképét adva. − Ugyanaz a méret – mondta Shay. Felfelé fordította a tenyerét. – A vízhólyagok is ugyanolyanok. Tally pislogva nézett le rá. Shay keze talán még rosszabb állapotban volt, mint az övé. Teljesen vörös, száraz és rücskös a kifakadt hólyagok cikcakkos széleitől. Shay mindig keményen dolgozott. Elsőként kezdte a munkát, és mindig a legnehezebb feladatokat vállalta. Tally ujjai az övébe tűrt kesztyűhöz tévedtek. − Shay, én biztos vagyok benne, hogy David nem akarta... − Én meg biztos vagyok benne, hogy akarta. Füstösben az emberek komolyan meggondolják az ilyesmit és nem hamarkodják el az ajándékozást. Tally az ajkába harapott. Ez igaz volt. Kihúzta övéből a kesztyűt. − Legyen a tied! − Nekem ugyan nem kell! Tally elképedve dőlt hátra. Előbb Croy, most meg ez. − Rendben, értem. – Azzal leejtette a kesztyűket. – De Shay, nem kellene beszélned Daviddel, még mielőtt teljesen becsavarodsz emiatt? Shay a körmét rágta és a fejét csóválta. − Amióta megjöttél, alig beszél velem. Legalábbis semmiről, ami fontos. Azt mondja, tele van a feje.

−Ó

– mondta Tally fogcsikorgatva. – Én soha... úgy értem, kedvelem Davidét, de... − Nem a te hibád. Tudom. – Shay kinyújtotta a kezét, és megpöccintette Tally szív alakú medálját. – Különben is lehet, hogy felbukkan az a te titokzatos valakid, és akkor nem számít az egész. Tally bólogatott. Ez már igaz. Ha megjönnek a Különlegesek, Shay szerelmi élete senkit sem fog érdekelni. − Megemlítetted egyáltalán Davidnek? Talán fontos lehet. − Nem. Nem beszéltünk róla. − Miért nem? − Nem került szóba. Shay összeszorította az ajkát. − Milyen praktikus. − De Shay, hisz te magad mondtad: nem lett volna szabad útmutatást hagynom Füstösbe – mordult fel Tally. – Lelkiismeret– furdalásom van az egész miatt. Nem fogom nagydobra verni. − Csak azzal, hogy a nyakadban hordod ezt az izét, aminek viszont nem sok értelme van, ha David nyilvánvalóan észre sem vette. Tally felsóhajtott. − Vagy talán nem érdekli, mert ez az egész csakis a te fejedben... – Képtelen volt befejezni a mondatot. A dolog nem csak Shay fejében létezett; ezt már ő maga is belátta

és érezte is. Amikor David megmutatta neki a vasúti alagút barlangját és elmondta a titkot a szüleiről, megbízott benne, pedig nem kellett volna. Most meg ez az ajándék. Lehetséges, hogy csak Shay túlozza el az egészet? Tally tudat alatt abban reménykedett, hogy nem így van. Mély levegőt vett, és elhessegette a gondolatot. − Mit akarsz, Shay, mit tegyek? − Csak mondd el neki! – Mit? − Azt, hogy miért hordod azt a szívet. Beszélj neki arról a titokzatos valakiről! Tally nem bírt kifejezéstelen arcot vágni. − Nem akarod, igaz? Ez elég világos – bólintott Shay. − De igen. El fogom mondani. Komolyan. − Hát persze. Shay elfordult, kivett egy nagy kenyérdarabot a leveséből, és vadul beleharapott. − El fogom mondani. Tally megérintette barátnője vállát, aki ahelyett, hogy elhúzódott volna, majdhogynem reménykedő arckifejezéssel fordult újra felé. − Mindent elmondok neki. Megígérem – nyögte ki Tally gombóccal a torkában.

Bátorság Aznap este egyedül vacsorázott. Miután egész nap egyedül vágta a fát, már nem rémisztette az ebédlő faasztala. Erezete megnyugtatóan tömör volt, és könnyebb volt csomóit követni a pillantásával, mint gondolkodni. Először tűnt fel neki az étel egyhangúsága. Megint kenyér és pörkölt. Néhány nappal korábban Shay elmagyarázta, hogy a benne levő húsdarabok nyúlból származnak. Nem szója alapú, mint a dehidratált BolSpag, hanem igazi állatból készül, ami a Füstös szélén álló túlzsúfolt ketrecek egyikében nőtt nagyra. A gondolat, hogy megölik, megnyúzzák és megfőzik a nyulat, illett a kedvéhez. A nap többi részéhez hasonlóan a vacsora íze is brutális és komoly volt. Shayjel nem beszélt ebéd óta és fogalma sem volt, mit mondjon Croynak, így hát a nap hátralévő részében némán dolgozott. Mintha Dr. Cable medálja egyre súlyosabb lett volna, és olyan szorosan tekeredett a nyakára, ahogyan a kúszónövények, a cserjék és a gyökerek szorongatták a vasúti síneket. Az volt az érzése, mintha Füstösben mindenki látná, hogy a nyaklánc mi is valójában: árulásának szimbóluma. Tally azon töprengett, vajon itt maradhat–e egyáltalán. Croy gyanakodott rá, és úgy tűnt, csupán idő

kérdése, hogy ezt mindenki más is megtudja. Egész nap nem tudott kiverni a fejéből egy rettenetes gondolatot: talán valójában ide való, de mivel kémként jött ide, elvesztette az esélyt. Most pedig David és Shay közé állt. Akarata ellenére megsebezte legjobb barátját. Mindent elpusztít. A lenti síkságon elterülő orchideamezőkre gondolt és arra, hogy az a virág más növényeket megfojt, kizsigereli a földet, önző, megállíthatatlan. Tally Youngblood gyom. Ráadásul az orchideával ellentétben még csak nem is szép. Épp amikor befejezte az evést, David ült le vele szemben. − Helló! − Szia – mosolyodott el kényszeredetten. Mindentől függetlenül megkönnyebbülés volt látnia Davidét. Az egyedül elfogyasztott vacsora a születésnapja utáni időre emlékeztette, amikor csúfként csapdába esett, pedig mindenki tudta róla, hogy szépnek kellene lennie. Füstösbe érkezése óta most érezte magát először csúfnak. David az asztalon átnyúlva megfogta a kezét. − Tally, sajnálom. − Mit sajnálsz? A fiú felfelé fordította Tally tenyerét. Ujjait újonnan szerzett hólyagok borították. − Észrevettem, hogy miután Shayjel ebédeltél, levetted a kesztyűt. Nem volt nehéz kitalálni, hogy miért.

− Aha.

Nem azért, mert nem tetszik. Egyszerűen csak nem tehettem. − Hát persze. Tudom. Az egész az én hibám. – Körülnézett a zsúfolt teremben. – Kimehetnénk innen? Mondanom kell neked valamit. Tally bólintott, miközben érezte a hideg medált a nyakában és eszébe jutott Shaynek tett ígérete. − Oké. Nekem is lenne mit elmondanom. Átsétáltak Füstösön, el a több lapátnyi földdel eloltott főzőtüzek mellett; a gyertyafényes vagy villanykörtével megvilágított ablakok és egy csapat fiatal csúf mellett, akik egy elszabadult csirkét kergettek. Felmásztak a hegygerincre, oda, ahonnan Tally először nézett le a településre. David végigvezette a hegyháton, egy kiálló, hűvös, lapos kőhöz, ahonnan le lehetett látni a fák között. Tally észrevette, hogy David mozgása most is, mint mindig, milyen kecses, mintha jól ismerné az ösvény minden centiméterét. Még a szépek sem képesek ennyire erőfeszítés nélkül parancsolni a testüknek, pedig azt úgy alakítják, hogy tökéletes legyen az egyensúlya és elegáns bármilyen öltözékben. Tally szándékosan elfordította a pillantását. Odalent a völgyben az orchideák sápadtan fénylettek a rosszindulatú holdsugárban. David szólalt meg elsőként. − Tudod, hogy te vagy az első szökevény, aki teljesen egyedül jött? − Tényleg?

− Legtöbbször

én kísérem ide őket – bólogatott David még mindig a fehér virágtengert bámulva. Tally emlékezett arra, amikor Shay elment hozzá, mielőtt elhagyta a várost. Azt mondta, a titokzatos David viszi el őt Füstösbe. Akkor Tally még nem nagyon hitte el, hogy ez a személy egyáltalán létezik. Most, hogy ott ült mellette, David nagyon is valóságosnak tűnt. A fiú komolyabban vette a világot, mint bármely más csúf, akivel Tally valaha találkozott – sőt, komolyabban, mint az olyan középszépek, mint a szülei. Fura módon volt a pillantásában valami erőteljes, mint a kegyetlen szépeknek, csak az ő ridegségük nélkül. − Régen anyám csinálta – mondta David. – De most már túl öreg hozzá. Tally nyelt egyet. Az iskolában számtalanszor elmagyarázták, hogy azok a csúfok, akiken nem végzik el a műtétet, egy idő után elpuhulnak. − Nagyon sajnálom. Egyébként hány éves? David elnevette magát. − Egészen jó karban van, de a csúfok könnyebben megbíznak olyasvalakiben, aki velük egyidős, mint én. − Hát persze – emlékezett vissza első itt töltött napjára, amikor a Főnökkel találkozott. Elég volt hozzá két hét, s már egészen megszokta a különböző arcokat, melyeken látszott az idő múlása. − Néha sikerült idejutnia néhány csúfnak egyedül, kódolt utasítást követve, ahogyan ezt te is tetted. De

mindig legalább hárman, négyen voltak a csapatban. Soha senki nem jött még egyedül. − Biztosan azt hiszed, elment az eszem. − Szó sincs róla – fogta meg David a kezét. – Szerintem irtóra bátor voltál. − Igazán nem is volt olyan rossz út – vont vállat Tally. − Nem az utazáshoz kell a bátorság, Tally. Tettem én már meg sokkal hosszabb utakat is egyedül. Bátorság ahhoz kell, hogy elhagyd az otthonodat. – Ujjával végigsimított Tally sajgó tenyerének egy vonalán. – El nem tudnám képzelni, hogy elhagyjam Füstöst, elhagyjak mindent, amit valaha ismertem, tudva, hogy valószínűleg sosem térek vissza. Tally nagyot nyelt. Nem volt könnyű. Persze neki valójában nem volt más választása. –De te egyes–egyedül elhagytad a várost, az egyetlen helyet, ahol valaha éltél – folytatta David. – Még csak nem is találkoztál soha egyetlen füstössel sem, aki első kézből meggyőzhetett volna arról, hogy ez a hely valóságos. Bizalmi alapon tetted, csak azért, mert egy barátod megkért rá. Azt hiszem, ezért érzem úgy, hogy megbízhatok benned. Tally lenézett a gazra, és David minden szavától egyre rosszabbul érezte magát. Bárcsak tudná a fiú, hogy ő valóban miért is van itt! − Amikor Shay elmondta, hogy jössz, nagyon megharagudtam rá.

− Azért,

mert elárulhattam volna Füstöst? − Részben. Másrészt viszont azért, mert komolyan veszélyes egy városi tizenhat évesnek egyedül megtennie sok száz mérföldnyi távolságot. De legfőként azért, mert úgy gondoltam, felesleges rizikó volt megadni a kódolt útvonalat, hiszen valószínűleg még a kollégium ablakán sem fogsz kijutni. David felnézett Tallyre, és finoman megszorította a kezét. − Teljesen elképedtem, amikor megláttalak, ahogy futsz lefelé azon a domboldalon. − Elég szerencsétlen látvány voltam aznap – mosolyodott el Tally. − Az arcod csupa karcolás volt, a hajad és a ruhád kormos a tűztől, de fülig ért a szád, úgy mosolyogtál. David arca mintha sugárzott volna a halvány holdfényben. Tally lehunyta a szemét és a fejét rázta. Marha jó. Még a végén kitüntetik a hősiességért, amikor pedig ki kellene hogy tiltsák Füstösből árulásért. − De most nem látszol valami boldognak – tette hozzá David halkan. − Nem mindenki örül olyan marhára annak, hogy itt vagyok. − Na ja. Croy beszámolt nekem a nagy felfedezéséről – nevetett David. − Tényleg? – kérdezte Tally tágra nyílt szemmel.

− Ügyet

se vess rá! Érkezésed pillanatától gyanús voltál neki, amiért egyedül jöttél. Úgy gondolta, biztosan kaptál segítséget útközben. Mármint segítséget a városból. De megmondtam neki, hogy elment az esze. − Köszi. David vállat vont. − Olyan boldogok voltatok Shayjel, amikor megláttátok egymást. Láttam rajtad, hogy tényleg hiányzott neked. − Aha. Aggódtam miatta. − Még szép. És elég bátor voltál, hogy magad gyere utána egyedül, még akkor is, ha ezért ott kellett hagynod mindent, amit valaha ismertél. Ugye nem azért jöttél, mert tényleg Füstösben akarsz élni? − Hát... hogy érted ezt? − Azért jöttél, hogy meglásd, Shay jól van–e. Tally mélyen David szemébe nézett. Még akkor is jó volt a szavaiban sütkérezni, ha a fiú teljes tévedésben volt vele kapcsolatban. Egész nap nyomasztotta a gyanú és a kétségek, de David arca ragyogott attól, amit Tally tett. Tallyben pedig jóleső meleg áradt szét, ami elsöpörte a hegyháton fújó metsző, hideg szelet. Megremegett, amikor ráébredt, mi is ez az érzés. Ugyanaz a forróság volt, amit akkor érzett, amikor Perisszel beszélt a műtéte után, vagy amikor a tanárok elismerően néztek rá. Csúfok miatt még sosem támadt ilyen érzése. Óriási, tökéletes formájú szemek nélkül nem

válthatott ki ilyen érzelmeket az arcuk. Azonban a holdfény és a környezet, vagy talán csak kimondott szavai széppé tették Davidét. Épp csak egy pillanatra. De a varázslat hazugságokon alapult. Tally nem érdemelte meg, hogy David így nézzen rá. A lány újra az óceánnyi gaz felé fordult. − Fogadni mernék, hogy Shay megbánta, hogy beszélt nekem Füstösről. − Most talán bánja. Talán egy ideig bánni is fogja – mondta David. – De nem örökké. − De ti ketten... − Mi ketten – sóhajtott David. – Tudod, Shay elég sűrűn változtatgatja a véleményét. − Ezt hogy érted? − Először még tavasszal akart eljönni Füstösbe. Amikor Croy meg a többiek. − Mesélte. Betojt, mi? David bólintott. − Mindig is sejtettem, hogy inába fog szállni a bátorsága. Csak azért akart megszökni, mert a barátai is megszöktek. Ha a városban marad, teljesen egyedül lesz. Tally a Peris műtétje utáni magányos napjaira gondolt. − Aha. Ismerem az érzést. − De aznap éjjel oda sem dugta a képét. Előfordul az ilyesmi. Nagyon meglepődtem, amikor néhány héttel később a romok közt láttam, és hirtelen biztos lett benne, hogy örökre el akarja hagyni a várost. Már akkor is arról

beszélt, hogy hoz magával egy barátot, pedig neked még egy szóval sem említette. – David a fejét csóválta. – Majdnem azt mondtam neki, hogy felejtse el az egészet, maradjon a városban, és legyen szép. Tally nagyot sóhajtott. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha David tényleg ezt teszi! Mostanra már szép lenne, és ebben a szent pillanatban fent állna egy bulitorony tetején Perisszel meg Shayjel és egy csomó új barátjával. Az elképzelés azonban nem töltötte el a szokásos izgalommal; unalmas volt, mint egy agyonhallgatott zeneszám. David megszorította a kezét. − Örülök, hogy nem tettem. − Én is – mondatta valami Tallyvel. Ő maga is meglepődött saját szavain, mert valahogy igaznak érezte őket. Közelről megnézte Davidét, s az érzés még mindig nem múlt el. Látta, hogy túl magas a homloka, hogy egy apró seb fehér vonást vágott a szemöldökébe. A mosolya pedig eléggé ferde. Mégis, mintha Tally fejében valami megváltozott volna. Valami, amitől számára szép lett a fiú arca. Testének melege elhárította az őszi hideget, és Tally közelebb húzódott hozzá. − Shay nagyon igyekezett jóvátenni azt, hogy először berezelt, meg azt is, hogy üzenetet hagyott neked, pedig megígérte, hogy nem fog – mondta David. – Most meg úgy döntött, Füstös a világon a legjobb hely. És hogy én vagyok a világon a legjobb ember, amiért elhoztam ide.

− Tényleg

kedvel téged, David. − Én is komolyan kedvelem. Egyszerűen csak nem... − Mi nem? − Nem komoly. Nem olyan, mint te. Tally elfordult. Forgott vele a világ. Tudta, hogy vagy betartja a szavát és most elmond mindent, vagy soha nem fogja. Ujjai a medálra tévedtek. –David...! − Igen, észrevettem a nyakláncot. A mosolyod után ez volt a második dolog, ami feltűnt nekem. − Tudod, ezt valakitől kaptam. Rájöttem. − És... beszéltem az illetőnek Füstösről. − Erre is rájöttem – bólintott David. − Nem haragszol rám? David vállat vont. − Nem ígértél nekem semmit. Még csak nem is ismertük egymást. − De akkor is... David Tally szemébe bámult. Arca újra sugárzott. Tally elfordította a tekintetét, s igyekezett a fehér gaz tengerébe fojtani rejtélyes érzéseit. David halkan felsóhajtott. − Sok mindent hagytál ott, amikor eljöttél ide: a szüléidét, a városodat, az egész életedet. És kezded megkedvelni Füstöst. Látom rajtad. Úgy megérted, amit itt csinálunk, ahogyan csak kevesen a szökevények közül.

− Jól

érzem itt magam. De lehet, hogy... nem maradok. − Tudom – mosolyodott el David. – Ide hallgass! Nem sürgetlek. Talán eljön, akitől azt a szívet kaptad, talán nem. Talán visszamész. De addig is megtennél nekem valamit? − Hát persze. Mármint mit? David felállt, és a kezét nyújtotta felé. − Szeretném, ha megismerkednél a szüleimmel.

A titok Keskeny, meredek ösvényen ereszkedtek le a gerinc túloldalán. David gyors iramban vezette a sötétben, tétovázás nélkül találva meg, hogy hova lépjen a jóformán láthatatlan csapáson. Tally nem tehetett egyebet, igyekezett lépést tartani vele. Egész nap egyik sokk a másikat követte, most pedig még David szüleivel is találkozni fog. Erre aztán tényleg nem számított, miután megmutatta neki a medált és elmondta, hogy nem tartotta titokban Füstös létezését. David másképpen reagált mindenre, mint bárki, akit Tally valaha ismert. Talán azért, mert idekint nőtt fel, távol a városi szokásoktól. Vagy talán csak azért, mert... más volt. Messze maguk mögött hagyták az ismerős hegyhátat. A hegy meredeken emelkedett egyik oldalon. − A szüleid nem Füstösben laknak? − Nem. Az túl veszélyes. − Hogyhogy veszélyes? − Ez azzal függ össze, amit első nap az alagútban meséltem neked. − A titkodról? Hogy a vadonban nevelkedtél? David egy pillanatra megtorpant, és felé fordult a sötétben. − Ennél többről van szó. − Miről?

− Majd

ők elmondják neked. Gyere! Néhány perc múlva apró négyszöget vett észre, ami mintha a levegőben lógott volna a hegyoldal sötétjében. Tally látta, hogy egy ablak az. A benti fény izzón szűrődött ki a behúzott, piros függönyön. A ház úgy állt a hegyoldalba ékelve, mintha félig betemették volna. Amikor egy kőhajításnyira jártak, David megállt. − Nem akarom megijeszteni őket. Könnyen felidegesítik magukat – mondta, majd kiáltott egyet. – Sziasztok! Egy pillanat múlva ajtó nyílt, s fénycsóva vetődött ki a sötétbe. − Te vagy az, David? – kiáltott egy női hang. Szélesebbre tárult az ajtó, míg végül a fény egészen rájuk nem ömlött. – Azel, David az! Ahogy egyre közelebb értek, Tally látta, hogy a nő öregcsúf. Azt nem tudta megállapítani, hogy idősebb vagy fiatalabb, mint a Főnök, csak az volt biztos, hogy nem félelmetes látvány. A szeme úgy csillogott, mint egy szépé, és ráncai barátságos mosollyá olvadtak, amikor átölelte a fiát. − Szia, Anya! − Biztosan te vagy Tally. − Örülök, hogy megismerhetem. – Tally azon törte a fejét, hogy vajon kezet kellene–e nyújtania, vagy valami. A városban senki sem töltött sok időt más csúfok

szüleivel, kivéve kiskorában, amikor szünidőben egymásnál lógtak. A ház jóval melegebb volt, mint az, ahol aludtak, és a fapadló finom volt, mintha David szülei olyan régóta élnének itt, hogy síkosra koptatták. A ház biztonságosabbnak tűnt, mint Füstös bármely más épülete. Most már látta, hogy valóban a hegyoldalba vájták. Az egyik fal valamiféle átlátszó szigetelőanyagtól csillogó, csupasz kő volt. − Én is örülök, hogy megismerhetlek, Tally – mondta David mamája. Tally azon gondolkozott, vajon hogy hívhatják. David mindig csak úgy emlegette őket, hogy a „Papám" meg a „Mamám". Tally picur kora óta nem szólította így Solt és Ellie–t. Előkerült egy férfi is, aki kezet rázott Daviddel, mielőtt Tallyhez fordult volna. − Örülök, hogy eljöttél, Tally. Tally egy pillanatig megszólalni sem tudott. Elállt a lélegzete. David és az apja annyira... hasonlítottak egymásra. Hogy létezik ez? Hiszen legalább harminc évnek kellett lennie kettőjük között, ha a papája orvos volt már, amikor David született. De az állkapcsuk, a homlokuk, még az a féloldalas mosolyuk is olyan hasonló volt. − Tally? – szólt David. − Bocsánat. Csak... ugyanúgy néztek ki.

David szüleiből kibuggyant a nevetés, Tally pedig érezte, hogy elvörösödik. − Sokan mondják – felelt a papa. – A hozzád hasonló városi gyerekek mindig frászt kapnak tőle. De ugye tanultál a genetikáról? − Hát persze. Mindent tudok a génekről. Ismertem két csúf lány testvért, akik majdnem egyformák voltak. De hogy a gyerekek és a szülők? Ez olyan fura. David anyukája komoly arckifejezést erőltetett magára, de szemében továbbra is mosoly bujkált. −A szüléinktől örökölt arcvonásaink tesznek bennünket különbözőekké. Egy nagy orr, vékony ajkak, magas homlok, ez mind olyasmi, amit a műtét elvesz. − A hétköznapira való törekvés – mondta a papa. Tally bólogatva emlékezett vissza az iskolában tanultakra. Az átlagos emberi arcvonások előállítása a műtét fő célja. − Hát persze. Az emberek egy arcon az átlagos jellemzőket keresik. − A családok azonban nem átlagos kinézetet örökítenek tovább. Mint például a nagy orrunkat. David szemét forgatva tűrte, hogy apja megfacsarja az orrát, ami sokkal nagyobb volt, mint egy átlagos szépnek. Ez vajon miért nem tűnt fel neki eddig? − Ez az egyike azoknak a dolgoknak, amiket feladsz, amikor szép leszel. A családi orrot – mondta a mama. – Azel! Légy szíves fűts be egy kicsit jobban!

Tally ekkor vette észre, hogy még mindig vacog, de már nem a kinti hidegtől. Olyan őrületes volt az egész. Nem bírta túltenni magát a David és apja közötti hasonlóságon. − Megvagyok. Nagyon szép lakás, ööö... − Maddy – mondta a nő. – Nyugodtan tegezhetsz bennünket. Gyere, üljünk le! Azel és Maddy nyilván számítottak érkezésükre. A nappaliban négy antik csésze várta őket négy apró csészealjon. Hamarosan sípolni kezdett a vízforraló az elektromos platnin, s Azel egy antik teáskannába öntötte a forró vizet, amitől virágillat árasztotta el a szobát. Tally körülnézett. A ház nem hasonlított egyikre sem, amit Füstösben látott. Olyan volt, mint egy átlagos rozoga otthona, telezsúfolva haszontalan tárgyakkal. Márványszobrocska állt az egyik sarokban és vastag szőnyegek lógtak a falakon, hozzáadva színeiket a szoba fényéhez, és puhává téve mindent. Maddy és Azel biztosan sok mindent magukkal hoztak, amikor megszöktek a városból. És a csúfokkal ellentétben, akiknek nem volt másuk, csak az iskolai egyenruhájuk és más eldobható használati tárgyaik, ők ketten a fél életüket gyűjtögetéssel töltötték, mielőtt elmenekültek a városból. Tallynek eszébe jutott, hogy Sol letörött ágakból eszkábált absztrakt fafaragásai közt nőtt fel, melyekhez picurként ő hordta haza a lehullott ágakat a parkból.

Talán David gyerekkora nem volt teljesen más, mint az övé. − Olyan ismerősnek tűnik minden – mondta. − David nem mesélt róla? – kérdezte Maddy. – Azel és én ugyanabból a városból származunk, mint te. Ha ottmaradtunk volna, talán éppen mi operálnánk széppé téged. − Az lehet – motyogta Tally. Ha a városban maradtak volna, most nem létezne Füstös, és Shay sem szökött volna meg. − David azt mesélte, hogy egyedül jöttél – mondta Maddy. Tally bólintott. − Egy barátnőmet követtem. Ő hagyott nekem útmutatást. − És úgy döntöttél, hogy egyedül vágsz neki? Nem várhattál volna Davidre? − Nem volt rá idő – magyarázta David. – A tizenhatodik születésnapja előtti éjszakán indult. − Te aztán igazán az utolsó pillanatra hagytad – jegyezte meg Azel. − De kétségtelenül drámai – mondta Maddy elismerően. − Valójában nem nagyon volt más választásom. Nem is hallottam Füstösről, amíg a barátnőm, Shay nem közölte velem, hogy elmegy. Ez úgy egy héttel a szülinapom előtt volt.

− Shay?

Azt hiszem, vele még nem találkoztunk – mondta Azel. Tally Davidre pillantott, aki vállat vont. Sosem hozta el ide Shayt? Tally egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy tulajdonképpen mi is van David és Shay között. − Akkor tényleg rettentő gyorsan döntöttél – mondta Maddy. Tally újra a jelenre koncentrált. − Kénytelen voltam. Meg kellett ragadnom a lehetőséget. − Úgy beszélsz, mint egy igazi füstös – mondta Azel, miközben sötét folyadékot öntött a kannából a csészékbe. – Teát? − Öö, kérek. Tally átvette a csészealjon nyugvó csészét, és a vékony porcelánon keresztül is érezte a perzselő forróságot. Miután rájött, hogy ez is olyan füstös főzet, ami megégeti a nyelvét, óvatosan szürcsölte. Elfintorodott a keserű íztől. − Ö. Vagyis... bocsánat. Tulajdonképpen még sosem ittam teát. Azel nagyot nézett. − Komolyan? Pedig igazán közkedvelt volt ott, amikor még a városban éltünk. − Hallottam róla. De inkább a rozogák isszák. Vagyis úgy értem, inkább csak a későszépek kedvelik. Tally igyekezett nem elvörösödni.

− Hát,

mi eléggé rozogák vagyunk, akkor gondolom, ihatjuk nyugodtan – nevetett Maddy. − Te csak a saját nevedben beszélj, drágám! − így kóstold meg! – mondta David, és egy kockát pottyantott Tally teájába. Mire másodszor belekortyolt, édes íz terjedt szét a nyelvén, ami elvette a keserűséget. így már grimaszok nélkül meg lehetett inni. − Gondolom, David mesélt neked rólunk egy kicsit – mondta Maddy. − Hát, azt mondta, hogy jó régen megszöktetek. Még a születése előtt. − Komolyan? – kérdezte Azel olyan arckifejezéssel, amilyen Davidé szokott lenni, amikor a sínfelszedő csapat valamelyik tagja meggondolatlan, veszélyes dolgot művel a vibrafűrésszel. − Nem árultam el semmit, Apa – tiltakozott David. – Csak annyit, hogy a vadonban nőttem fel. − A többit meghagytad nekünk? – kérdezte Azel kissé mereven. – Kedves tőled. David apja szemébe nézett. − Tally azért jött, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a barátnője biztonságban van. Az egész utat egyedül tette meg. De lehet, hogy nem akar itt maradni. − Mi nem kényszerítünk senkit arra, hogy maradjon – mondta Maddy. − Nem úgy értettem – felelt David. – Szerintem tudnia kellene, mielőtt eldönti, hogy visszamegy–e a városba.

Tally elképedve nézett előbb Davidre, aztán a szüleire. Olyan furcsán társalogtak. Egyáltalán nem úgy, mint egy csúf a rozogákkal. Sokkal inkább úgy, mint amikor csúfok veszekszenek egymással. Egyenlőként. − Mit kellene tudnom? – kérdezte Tally aggodalmasan. Erre felé fordult mindhárom szempár. Maddy és Azel töprengve méregették. − A nagy titkot – felelt Azel. – Azt, ami miatt majdnem húsz évvel ezelőtt elmenekültünk. − Amit általában megtartunk magunknak – mondta Maddy higgadtan, szemét Davidén nyugtatva. − Tally megérdemli, hogy tudja – nézett David farkasszemet az anyjával. – Meg fogja érteni, hogy mennyire fontos. − De ő csak egy gyerek. Egy városi gyerek. − Egyedül ideért, pedig csak egy csomó badarságot kapott útmutatóul. Maddy haragosan ráncolta a homlokát. − David, te még sosem jártál egyetlen városban sem. Fogalmad sincs, mennyire elkényeztetik őket. Egész életüket vattába csomagolva töltik. − Kilenc napig kihúzta egyedül, Anya. Túljutott a bozóttűzön is. − Nem hagynátok abba? – szólt közbe Azel. – Itt ül az orrotok előtt. Nem igaz, Tally? − De igen – felelt Tally halkan. – És hálás lennék, ha elárulnátok, hogy miről beszéltek.

− Ne

haragudj, Tally! – mondta Maddy. – De ez egy nagyon fontos titok. És nagyon veszélyes. Tally bólogatva bámulta a földet. − Idekint minden veszélyes. Egy pillanatig mind a négyen hallgattak. Tally nem hallott mást, csak a kiskanál csilingelését, ahogy Azel a teáját kevergette. − Látod? – szólalt meg végül David. – Megérti. Megbízhatsz benne. Megérdemli, hogy megtudja az igazat. − Mindenki megérdemli – felelt Maddy halkan. – Majd egyszer, valamikor. − Nos – szólalt meg Azel, majd elhallgatott, míg belekortyolt a teájába. – Azt hiszem, el kell hogy mondjuk neked, Tally. − De mit? David nagy levegőt vett. − Az igazat a szépekről.

Szép agyak − Orvosok

voltunk – kezdte Azel. − Pontosabban esztétikai sebészek – mondta Maddy. – Mindketten több száz műtétet végeztünk el. És éppen akkor neveztek ki a Morfologikus Sztenderd Bizottságba, amikor megismerkedtünk. − A Szépség Bizottságba? – nézett nagyot Tally. Maddy elmosolyodott a becenév hallatán. − Egy Morfológiai Kongresszusra készültünk. Ilyenkor osztjuk meg egymással a műtétek adatait. Tally bólintott. A városok igyekeztek egymástól függetlenek maradni, de a Szépség Bizottság olyan globális intézmény volt, ami gondoskodik arról, hogy minden szép nagyjából egyforma legyen. Értelmetlenné tenné a műtétet, ha végül az egyik város lakói szebbre sikerülnének, mint mindenki más. Tally a legtöbb csúfhoz hasonlóan gyakran álmodozott arról, hogy egy nap tagja lesz a Szépség Bizottságnak és beleszólhat, hogy hogyan nézzen ki a következő generáció. Az iskolában, amikor különböző arcokat néztek, a tanárok persze mindig úgy beszéltek róla, mintha ez valami igazán unalmas dolog lenne, csupa grafikon, átlag– és pupillamérés.

− Ezzel

párhuzamosan önálló kutatást folytattam az altatás terén – mondta Azel. – Igyekeztem biztonságosabbá tenni a műtétet. − Biztonságosabbá? – kérdezte Tally. − Évente még most is meghal néhány ember, mint minden műtétnél – felelte. – Főként a hosszan tartó altatás miatt. Tally az ajkát rágta. Erről még sosem hallott. –Hú. − Rájöttem, hogy az altatáshoz használt szer komplikációkat okoz. Apró defektusokat az agyban, melyek még a legjobb műszerekkel is alig érzékelhetőek. Tally úgy döntött, hogy kérdez valami butaságot. − Mi az a defektus? − Valójában néhány abnormálisnak tűnő, sérült sejt – magyarázta Azel. – Mint egy seb, vagy a rák, szóval olyasvalami, aminek nem kellene ott lennie. − Nem tudtad volna eleve ezt mondani? – szólt David, miközben pofákat vágott Tally felé. – Orvosok! Maddy nem reagált rá. − Amikor Azel megmutatta nekem az eredményeket, nyomozni kezdtem. A helyi bizottság adatbázisában sok millió szűrési eredmény volt. Nem olyasmi, amit beletesznek az orvosi szakkönyvekbe, hanem feldolgozatlan adatok az egész világ szépeiről. A defektusok mindenütt előfordultak.

− Úgy

érted, az emberek megbetegedtek? – kérdezte csodálkozva Tally. − Nem látszott rajtuk. És a defektusok nem hasonlítottak a rákra, mert nem terjedtek tovább. Majdnem mindenkiben előfordultak, ráadásul pontosan ugyanazon a helyen – mutatott egy pontot a koponyáján. − Egy kicsit balra, drágám – figyelmeztette Azel, és egy fehér kockát pottyantott a teájába. Maddy engedelmeskedett, majd folytatta. − A legfontosabb az, hogy jóformán mindenkinek szerte a világon volt ilyen sérülése. Ha ez az egészségre veszélyes lenne, akkor a lakosság kilencvenkilenc százalékánál kimutatható lenne valamilyen szimptóma. − De ez nem természetes, igaz? – kérdezte Tally. − Nem. Csak a szépeknél jelenik meg, akik már túl vannak a műtéten – mondta Azel. – Egyetlen csúfnál sem találtam ilyet. Egyértelműen a műtét okozta. Tally fészkelődni kezdett a széken. Hirtelen rosszullét fogta el a gondolattól, hogy mindenkinek ilyen titok lappang az agyában. − Sikerült kideríteni, hogy hogyan jön létre? − Bizonyos értelemben igen – sóhajtott fel Maddy. – Azellel nagyon figyelmesen megvizsgáltuk az összes negatív alanyt - mármint azt a kevés esetet, amikor olyan szépeket találtunk, akiknek nem voltak defektusai –, és igyekeztünk rájönni, miben különböznek másoktól. Mi tette őket immúnissá a sérülés ellen? Kizártuk a

vércsoportot, a nemet, a fizikai méretet, az intelligenciafaktorokat, a genetikai markereket. Úgy tűnt, semmi sem felelős a negatív eredményért. Ezek az emberek semmiben nem különböztek bárki mástól. − Míg végül észre nem vettünk egy furcsa egybeesést − mondta Azel. − A foglalkozásukat – mondta Maddy. − A foglalkozásukat? − Mindenki, akinek a tesztje negatív lett, bizonyos foglalkozások egyikét űzte – magyarázta Azel. – Tűzoltók, őrök, orvosok, politikusok és mindenki, aki a Különleges Körülmények Ügyosztályának dolgozott. Az ilyen munkát végzők közül senkinek nem volt defektusa, minden más szépnek azonban igen. − Szóval ti ketten rendben voltatok? − Elvégeztük magunkon a tesztet, és negatív lett – bólintott Azel. − Különben ma nem ülnénk itt – mondta csendesen Maddy. − Ezt hogy érted? − A sérülés nem véletlen, Tally – szólalt meg David. – A műtét része, csakúgy, mint a csontszobrászat és a bőrradírozás. Hozzá tartozik a széppé váláshoz. − De azt mondtátok, hogy nem mindenkinél. − Néhány szépnél eltűnik, vagy szándékosan kijavítják, olyan foglalkozást végzőknél, ahol szükséges, hogy gyorsan tudjanak dönteni, mint a műtőben vagy a

tűzoltásnál – bólogatott Maddy. – Azoknál, akiknek konfliktusokra vagy veszélyre kell reagálniuk. − Olyan embereknél, akik kihívással szembesülnek – tette hozzá David. Tally hosszan kifújta a levegőt, miközben gondolatai az idefelé úton jártak. − És a környezetőrök? − Azt hiszem, volt az adatbázisomban néhány – bólintott Azel. – Mind negatív. Tallynek eszébe jutott azoknak a környezetőröknek az arckifejezése, akik megmentették. Ismeretlen magabiztosság és öntudatosság sugárzott róluk. Olyanok voltak, mint David, nem pedig olyanok, mint az újszépek, akiket Perisszel mindig kinevettek. Peris... Tally nyelt egy nagyot. Valami keserűséget érzett a torkában. Keserűbbet a tea ízénél. Megpróbálta felidézni magában Peris viselkedését akkor, amikor ő bejutott a Garbó Palota partijára. Tally akkor annyira szégyellte a saját arcát, hogy nehezen tudott visszaemlékezni bármi konkrétra Perisszel kapcsolatban. Annyira máshogy nézett ki, de ha konkrétumot kellene mondania, idősebbnek és érettebbnek tűnt. Valahogy azonban nem volt meg köztük a régi harmónia... mintha Peris más emberré vált volna. Vajon csak azért, mert a műtét óta két különböző világban éltek? Vagy több volt ez annál? Tally megpróbálta elképzelni,

hogy hogyan bírná Peris itt Füstösben. Hogyan végezne kétkezi munkát és készítené a saját ruháit. A régi, csúf Peris élvezte volna a kihívást. De mi van a szép Perisszel? Majd szétrobbant a feje, mintha a ház egy gyorsan süllyedő lift volna. − Milyen hatásuk van a defektusoknak? – kérdezte. − Nem tudjuk pontosan – mondta Azel. − De azért van egy–két jó tippünk – szólt közbe David. − Csak gyanakszunk – mondta Maddy. Azel szenvedő arccal révedt a teájába. − Arra azért elég volt az a gyanú, hogy elszökjetek – mondta Tally. − Nem volt más választásunk – felelt Maddy. – Nem sokkal a felfedezésünk után meglátogatott bennünket a Különleges Körülmények. Elkobozták az adatainkat és azt tanácsolták, hogy ne kutassunk tovább, különben elveszítjük az engedélyünket. Nem volt más választásunk: vagy elfelejtünk mindent, vagy megszökünk. − Márpedig ez nem olyasmi volt, amit el tudtunk volna felejteni – tette hozzá Azel. Tally Davidhez fordult, aki komor arccal ült anyja mellett. Előtte az érintetlen tea. Szülei még mindig nem voltak hajlandóak minden gyanújukról beszámolni. De Tally érezte, hogy David szükségtelennek tartja az óvatoskodást. − Te mit gondolsz? – kérdezte a fiút.

− Azt

ugye tudod, hogyan éltek a rozsdások? Háborúk, bűnözés, meg minden... − Hát persze. Őrültek voltak. Majdnem elpusztították a világot. − Ezért lett az emberek meggyőződése, hogy a városokat vissza kell vonni a vadonból és a természetet békén kell hagyni – sorolta David. – Most pedig mindenki boldog, mert mindenki egyformán néz ki. Nincsenek többé rozsdások, nincs többé háború. Igaz? − Aha. A suliban rém bonyolultan tanítják, de gyakorlatilag ennyi a történet. David arcán komor mosoly jelent meg. − Talán nem olyan bonyolult. Talán annak, hogy nincs többé háború meg az összes többi, az az oka, hogy nincs többé ellentmondás. Az emberek nem követelik a változást. Az egész csak egy nagy, mosolygó, szép tömeg, meg néhány megmaradt ember, akik mindezt vezetik. Tallynek eszébe jutott, amikor átkelt a folyón Újszéphelyre, s figyelte, ahogy mindenki megállás nélkül szórakozik. Ő és Peris azzal áltatták magukat, hogy sosem lesznek ennyire idióták, ilyen sekélyesek. De amikor viszontlátta... − A széppé válás nem csak az ember külsejét változtatja meg – mondta. − Hát nem – felelt David. – A gondolkodását is.

Lángoló hidak Késő éjszakáig ott maradtak és Azellel meg Maddyvel a felfedezéseikről beszélgettek, és arról, hogy hogyan szöktek el a vadonba és alapították meg Füstöst. Végül Tally nem bírta tovább és feltette a kérdést, ami azóta nem hagyta nyugodni, hogy meglátta őket. − Szóval, hogy változtattátok vissza magatokat? Úgy értem, szépek voltatok, most meg... − Csúfok? – mosolyodott el Azel. – Ez a része egyszerű volt. A műtét fizikai részének szakértői vagyunk. Amikor a sebészek szép arcot készítenek, egyfajta intelligens műanyagot használnak a csontok pótlására. Amikor újszépeket közép– vagy későszépekké alakítunk, egy kémiai reakciót kiváltó szert adunk ehhez a műanyaghoz, ami felpuhul és olyan lesz, mint az agyag. − Fujj! – szólalt meg Tally, miközben maga elé képzelte, ahogy felpuhul az arca, és mindenféle formájúra tudja gyurmázni. − Ha ezt a vegyszert naponta adagoljuk, a műanyag fokozatosan leépül és felszívódik a testben. Az arcod újra olyan lesz, mint volt. Legalábbis nagyjából. − Nagyjából? – vonta fel Tally a szemöldökét. − Azt csak megbecsülni tudjuk, hogy honnan gyalultak le csontot. És műtét nélkül nem változtathatunk meg nagy dolgokat, mint mondjuk valakinek a

magasságát. Maddynél és nálam mind a mai napig megmaradtak a műtétből származó nem esztétikai előnyök: a tönkretehetetlen fogak, a tökéletes látás, a betegségekkel szembeni ellenálló képesség. Ami a leszívott zsírt illeti – itt megveregette a pocakját –, az könnyen pótolhatónak bizonyult. − De miért? Miért akartatok csúfok lenni? Orvosok voltatok, vagyis nem volt semmi baj az agyatokkal, igaz? − A gondolkodásunk rendben volt – felelt Maddy. – De meg akartunk alapítani egy olyan közösséget, amelyben az emberek szabadon gondolkodhatnak, nem úgy, mint a szépek. Csak így figyelhettük meg, hogy valójában milyen hatásuk van a defektusoknak. Ez azt jelentette, hogy össze kellett gyűjtenünk egy csapat csúfot. A városokból toborzott fiatalokat. − Ezért nektek is csúffá kellett válnotok – bólogatott Tally. – Különben ki bízott volna meg bennetek? − Továbbfejlesztettük a szert. Kidolgoztunk egy tablettát, amiből napi egyet kellett bevenni. Néhány hónap alatt visszatért a régi arcunk. – Maddy huncut csillogással a szemében nézett a férjére. – Tulajdonképpen izgalmas folyamat volt. − Sejtem – mondta Tally. – És mi történik a defektusokkal? Elő tudtok állítani gyógyszert annak a helyreállítására is? Mindketten hallgattak egy kis ideig, majd Maddy felelt, fejét ingatva.

− Nem

találtuk meg rá a választ a Különlegesek megjelenése előtt. Húsz éve dolgozunk a kérdésen eredménytelenül. Itt Füstösben azonban láttuk, hogy mit jelent csúfnak maradni. − Azt én is láttam – mondta Tally a Peris és David közötti különbségre gondolva. − Ezek szerint elég gyors a felfogásod – jegyezte meg felvont szemöldökkel Azel. − De tudjuk, hogy van gyógyulás – mondta David. − Hogyan? − Kell, hogy legyen – mondta Maddy. – Az adatainkból kiderült, hogy az első műtét után mindenkinek vannak defektusai, vagyis azt, aki olyan munkánál köt ki, ami kihívást jelent, a hatóságok valahogy meggyógyítják. A sérüléseket titkosan távolítják el, az is lehet, hogy valami olyasfajta gyógyszerrel, mint a csontpótló műanyag, és visszatér az agy normális működése. Biztosan létezik egyszerű segítség. − Egy nap majd megtaláljátok a megoldást – mondta David. − Nincs megfelelő felszerelésünk – sóhajtott fel Maddy. – Ha legalább a rendelkezésünkre állna egy szép, akit tanulmányozhatnánk. − Várjunk csak egy percre! – mondta Tally. – Azelőtt egy szépekkel teli városban éltetek. Amikor orvosok lettetek, eltűnt a defektusotok. Nem vettétek észre a változást?

Maddy vállat vont. − Persze hogy észrevettük. Megtanultuk a test működését és azt, hogy hogyan viseljük az emberi életek megmentésének hatalmas felelősségét. De nem olyan érzés volt, mintha megváltozott volna valami az agyunkban. Olyan volt, mint a felnőtté válás. − De amikor körülnéztetek, hogy nem tűnt fel nektek, hogy mindenki más... agykárosult? − Nemigen volt mihez hasonlítanunk embertársainkat, mivel csak néhány kollégánk tűnt különbözőnek másoktól – mosolyodott el Azel. – Elkötelezettebbek voltak. Ez azonban nem jelentett meglepetést. A történelem is bizonyítja, hogy a társadalom nagy része mindig is birkákból állt. A műtét előtti időkben háborúk voltak, tömeges gyűlölködés és tarvágás. Bármilyen hatása van is a defektusoknak, az nem áll távol attól, amilyen az emberiség a rozsdás időkben volt. Mostanság csupán egy kicsit... könnyebben kezelhetőek vagyunk. − Most a defektus a normális – mondta Maddy. – Mindannyian megszoktuk a hatásait. Tally sóhajtva gondolt vissza Sol és Ellie látogatására. A szülei olyan magabiztosak voltak, s valahogy mintha mégsem lettek volna tisztában azzal, hogy mi folyik körülöttük. De hát mindig is ilyennek tűntek: bölcsnek és magabiztosnak, s ugyanakkor Tally csúf, valódi életének gondjaitól elszigeteltnek. Ez volna a szépek

agykárosodása? Tally mostanáig abban a hitben volt, hogy a szülőknek ilyeneknek kell lenniük. Az újszépeknek ugyanezért kell sekélyesnek és önzőnek lenniük. Peris csúfként kigúnyolta őket, mégsem tétovázott egy percig sem, hogy csatlakozzon–e a bulizókhoz. Soha senki nem tétovázott. Akkor honnan lehet tudni, hogy ebből mennyit tesz ki a műtét, és mennyit az, hogy az emberek elfogadják azt, ami régóta így működik? Ezt csak úgy lehet kideríteni, ha teljesen új világot teremtenek, ahogyan azt Maddy és Azel is tette. Tally azon tűnődött, vajon mi volt előbb: a műtét vagy a defektus? Vajon a széppé változtató műtét csupán csaliként szolgál ahhoz, hogy mindenki kés alá feküdjön? Vagy a defektus csak az utolsó simítás a széppé váláshoz? Talán abból, hogy mindenki egyformán néz ki, az egyforma gondolkodás is logikusan következik. Tally hátradőlt a széken. Minden összefolyt a szeme előtt és a gyomra összeszorult, ahányszor csak Perisre és minden más szépre gondolt, akivel valaha találkozott. Vajon mennyire mások? – morfondírozott. – Milyen érzés lehet szépnek lenni? Mi van valójában azok mögött a nagy szemek és remekbe szabott arcvonások mögött? − Fáradtnak tűnsz – mondta David. Tally halkan felnevetett. Mintha ő és David már hetek óta itt lennének. Egy néhány órás beszélgetés megváltoztatta szemében a világot.

− Talán

egy kicsit. − Azt hiszem, jobb lesz, ha megyünk, Anya. − Hát persze, David. Későre jár, és Tallynek lesz mit megemésztenie. Maddy és Azel felállt, David pedig felhúzta Tallyt a székről. Kábultan köszönt el, s görcsbe rándult a gyomra, amikor felismerte öreg és csúf arcukon a sajnálatot. Szomorúak voltak, amiért meg kellett tudnia az igazat, szomorúak, amiért nekik kellett elmondaniuk. Húsz év alatt ők talán már megszokták az elképzelést, azt azonban még átérezték, hogy szörnyű megtudni az igazságot. Az emberiség kilencvenkilenc százalékának az agyával csinálnak valamit, és csupán néhányan tudják a világon, hogy pontosan mit. − Érted már, hogy miért akartalak összeismertetni a szüleimmel? − Aha. Azt hiszem, igen. Tally és David kint voltak a sötétben és visszafelé másztak a gerincre, Füstös felé. Most, hogy a Hold már lement, az ég tele volt csillagokkal. − Visszamehettél volna a városba anélkül, hogy tudnád. Tally megborzongott, amikor rájött, hogy hányszor választotta el csupán egy hajszál attól, hogy megtegye. A könyvtárban valóban ki is nyitotta a függőt és majdnem a szeméhez emelte. Ha megteszi, a Különlegesek órákon belül megérkeznek.

− Azt

nem bírtam volna elviselni – mondta David. − De ugye vannak csúfok, akiknek vissza kell menniük? − Hát persze. Elunják a táborozást, és mi nem tilthatjuk meg nekik, hogy hazatérjenek. − Elengeditek őket? Akkor is, ha nem tudják, mit jelent a műtét? David megtorpant, és gyötrődő arccal megfogta Tally vállát. − Mi sem tudjuk. És mi van, ha mindenkivel közöljük a sejtésünket? Legtöbbjük nem hinne nekünk, a többiek azonban rohannának vissza a városba, hogy megmentsék a barátaikat. A városok rájönnének, hogy miben mesterkedünk, és mindent megtennének, hogy levadásszanak bennünket. Meg is tesznek mindent – gondolta magában Tally. Azon gondolkodott, vajon hány másik kémet zsaroltak meg már, hogy elmenjen megkeresni Füstöst, és vajon hányszor sikerült is már majdnem? El akarta mondani Davidnek, de hogyan? Azt képtelen lenne elárulni, hogy kémként érkezett, hiszen David soha többé nem bízna meg benne. Felsóhajtott. Akkor legalább nem állna többé David és Shay közé. − Nem tűnsz valami boldognak.

Tally mosolyogni próbált. David megosztotta vele a legnagyobb titkát; neki is azt kellene tennie. Ő azonban nem volt elég bátor hozzá. − Hosszú éjszaka volt. Ennyi. David visszamosolygott rá. − Ne félj, nem tart örökké. Tally azon gondolkodott, vajon mennyi idő van hátra napfelkeltéig. Néhány óra múlva ott fog reggelizni Shayjel, Croyjal meg mindenki mással, akiket elárult és ezzel majdnem műtétre ítélt. Megborzongott a gondolattól. − Ide hallgass! – mondta David, és tenyerébe fogva a lány állát, felemelte az arcát. – Szuper voltál ma este. Szerintem nagy hatást tettél a szüleimre. − Mi? Én? − Hát persze, Tally. Azonnal megértetted, mit jelent mindez. A legtöbben először el sem hiszik. Azt mondják, a hatóságok sosem lennének ilyen kegyetlenek. Tally kínosan mosolygott. − Ne félj, én elhiszem. − Pontosan. Láttam én már jó pár városi gyereket errefelé. Te más vagy, mint az összes többi. Tisztán látod a világot, még akkor is, ha a neveltetésed helytelen. Ezért kellett elmondanom neked. Ezért... Tally a szemébe nézett és látta, hogy az arca megint fényt áraszt, s megérinti őt a szépek módján, ahogy azt azelőtt sosem érezte.

− Ezért

vagy szép, Tally. Ezektől a szavaktól egy pillanatra megszédült, mintha egy szép szemébe nézett volna. –Én? − Igen. − Na ne csináld! – rázta a fejét kacagva. – Az én keskeny ajkammal és túlságosan közel ülő szemeimmel? –Tally...! − És a borzas hajammal, meg a lapos orrommal? − Ne mondj ilyeneket! David ujja hegyével megsimogatta Tally arcát, ott, ahol már majdnem begyógyultak a karmolások, és röpkén végigsimított az ajkán. Tally tudta, milyen bőrkeményedéses az ujjbegye. Kemény és durva, mint a fa. Érintését valahogy mégis finomnak és puhának érezte. –Ez a legrosszabb, amit veletek tesznek. Mindannyiótokkal. Bármit okoz is az az agysérülés, a legnagyobb kárt már megtették, mielőtt késhez nyúltak volna: mindannyian agymosáson mentek keresztül, hogy azt higgyétek, csúnyák vagytok. − Azok vagyunk. Mindenki az. − Szerinted én csúf vagyok? Tally elfordította a pillantását. − Értelmetlen kérdés. Ez nem az egyénről szól. − Dehogynem. De bizony, hogy az egyes emberről szól.

− Úgy

értem, igazából senki sem lehet... tudod, biológiailag vannak bizonyos dolgok, amiket mi mind... – elcsuklott a hangja. – Komolyan azt gondolod, hogy szép vagyok? − Igen. − Szebb, mint Shay? Mindketten némán, tátott szájjal álltak. Tallyből kibuggyant a kérdés, még mielőtt végiggondolta volna. Hogy mondhatott ilyen rettenetes dolgot? − Ne haragudj! David vállat vont és elfordult. − Jogos kérdés. Igen, úgy gondolom. –Mit? − Úgy gondolom, szebb vagy, mint Shay – mondta olyan tényszerűen, mintha az időjárásról beszélne. Tally lehunyta a szemét. Hirtelen úrrá lett rajta a hosszú, kimerítő nap fáradsága. Látta maga előtt Shay túlságosan keskeny arcát, túlzottan távol ülő szemeivel, és borzalmas érzés fogta el, ami kioltotta a Davidból áradó meleget. Egész életében mindennap sértegetett más csúfokat, és cserében őt is folyamatosan sértegették. Dagi, Malacszemű, Csontos, Ragyás, Szörnyeteg – minden csúfnevet használt már, válogatás nélkül és boldogan. Ezeket a csúfolódásokat azonban valamennyien eltűrték és szórták másokra, hogy senki se érezze magát kizárva valamely lényegtelen véletlenség folytán, és senkit nem

tartottak szépnek, kiváltságosnak csak azért, mert a génjeikben volt valami véletlenszerű egybeesés, hiszen éppen ezért tesznek széppé mindenkit. Ez nem fair. − Kérlek, ne mondj ilyet! − Te kérdezted. Tally kinyitotta a szemét. − De ez borzasztó. Helytelen. − Ide hallgass, Tally! Nekem nem ez a fontos. Ami belül van, az számít. − De először az arcomat látod. Reagálsz a szimmetriára, a bőr árnyalatára, a szemformámra. Aztán az ezekre adott reakcióidból szűröd le, hogy milyen vagyok belül. Erre vagy programozva. − Én nem vagyok beprogramozva. Nem a városban nőttem fel. − Ez nem csak kultúra, ez evolúció. David megadóan vont vállat. Hangjából elpárolgott a düh. − Valamennyire talán igen – heherészett fáradtan. – De tudod, mi keltette fel irántad az érdeklődésemet? Tally mély lélegzetet vett, s igyekezett megnyugodni. –Mi? − A karcolások az arcodon. − Micsoda? – pislogott Tally. − Ezek a karcolások – érintette meg újra finoman.

Tally lerázta magáról az elektromosságot, amit ujja érintése nyomán érzett. − Marhaság. A tökéletlen bőr a gyenge immunrendszer jele. David felnevetett. − Ez annak a jele, hogy milyen kalandokon mentél keresztül, Tally. Annak a jele, hogy keresztül száguldottál a vadonon, hogy idejuss. Az én számomra ez annak a jele, hogy van mit mesélned. Tally ellágyult. − Hogy van mit mesélnem? – rázta a fejét, miközben érezte, ahogy gyűlik benne a nevetés. – Még bent a városban karcoltam össze a képemet, amikor fák között légdeszkáztam, őrületes sebességgel. Jó kis kaland, mi? − Az is érdekes mesélnivaló. Amikor először megláttalak, mindjárt azt gondoltam, hogy... hogy hajlandó vagy vállalni a rizikót. – Ujjaival beletúrt Tally megpörkölődött fürtjeibe. – Te még mindig vállalod a rizikót. − Az lehet. Ott állni Daviddel a sötétben, eléggé rizikósnak tűnt, mintha attól fogva minden megváltozna. Davidnek még mindig ott volt a szemében a szépség. Talán tényleg belát Tally csúnya arca mögé. Talán tényleg mindennél jobban számít neki az, ami belül van.

Tally fellépett egy öklömnyi kőre, ami ott volt az ösvényen, és megpróbált egyensúlyozva megállni rajta. Most szemtől szemben álltak egymással. Nagyot nyelt. − Szerinted tényleg szép vagyok? − Igen. Attól, amit csinálsz és ahogy gondolkodsz. Tallynek furcsa gondolat futott át az agyán, majd megszólalt: − Gyűlölném, ha megműtenének téged. – Maga is elcsodálkozott azon, amit mondott. – Úgy értem, még akkor is, ha az agyadhoz nem nyúlnának. − Hű, kösz! – mosolygott sugárzóan David a sötétben. − Nem akarom, hogy úgy nézz ki, mint mindenki más. − Azt hittem, ez az értelme a szépségnek. − Én is azt hittem – felelt Tally és megérintette David szemöldökét ott, ahol fehér vonal szelte ketté. – Ezt hol szerezted? − Egy kaland alkalmával. Jó sztori. Majd valamikor elmesélem. − Megígéred? − Meg. − Akkor jó. Tally előrehajolt és nekidőlt a fiúnak. Lába lecsúszott a kőről, s az ajkuk összeért. David átölelte és közelebb húzta magához. Teste meleg volt a kora hajnali hidegben, és kézzelfoghatóan igazinak tűnt Tally zavaros

valóságában. Erősen kapaszkodott, s csodálkozott csókjuk intenzitásán. Amikor egy pillanatra abbahagyta, elhúzódott, hogy levegőt vegyen, egy másodpercig azt gondolta, mennyire furcsa ez az egész. A csúfok is szoktak csókolózni, sőt, csináltak még sok minden mást is, de mindig is úgy érezték, semmi sem számít, amíg szépek nem lesznek. Ez azonban most számított. Újra magához húzta Davidét, dzsekije bőrébe markolva. A hideg, sajgó izmai, a borzalmas valóság, amit ma éjjel tudott meg, csak mind felerősítették benne ezt az érzést. Aztán David fél kézzel megérintette Tally tarkóját, és végigsimított a vékony láncon, le egészen a medál hideg, kemény fémjéig. Tally megdermedt, s ajkuk különvált. − Hát ez? – kérdezte David. Tally markába szorította a fémszívet, miközben másik karjával átölelve tartotta a fiút. Szó sem lehetett róla, hogy ezek után beszéljen Davidnek Dr. Cable–ről. Elhidegülne tőle, talán örökre. A medál még mindig elválasztotta őket. Tally egyszeriben rájött, mi a teendő. Tökéletes megoldás volt. − Gyere! − Hová? − Füstösbe. Mutatnom kell neked valamit.

Maga után húzta Davidét fel a hegyoldalon, s megállás nélkül másztak fel a gerincre. − Jól vagy? – lihegett David. – Nem akartalak... − Fantasztikusan – felelt fülig érő mosollyal Tally, majd lenézett Füstösre. Egyetlen tábortűz égett a városközpont közelében, ott, ahol az éjjeli őrség óránként összegyűlt melegedni. – Gyere! Egyszeriben fontosnak tűnt, hogy gyorsan odaérjenek, még mielőtt veszítene határozottságából, mielőtt a lelkét betöltő melegséget kételyek váltanák fel. A légdeszkaösvény festett kövein másztak lefelé. David igyekezett lépést tartani vele. Amikor Tally leért a sík részre, futásnak eredt. Pillantást sem vetett a kétoldalt sorakozó néma és sötét kunyhókra, csak az előtte lobogó tüzet látta. Könnyeden száguldott, mintha egy nyílt síkságon légdeszkázna. Addig futott, míg a tűzhöz nem ért, s csak a forróság és a füst állította meg. Hátranyúlt, hogy kikapcsolja a nyakláncot. − Tally? – ért oda David lihegve, zavarodott arccal. Mondani akart valamit, de nem kapott levegőt. − Csak figyelj! – felelt a lány. A markában szorongatott láncon ott himbálódzott a medál, szikrát vetve a tűzfényben. Tally rá irányította minden kétségét, a lelepleződéstől való félelmét, rettegését Dr. Cable fenyegetéseitől. Megmarkolta, s addig szorította a merev fémet, míg izmai bele nem

sajdultak, mintha azt próbálná az agyába beszorítani, hogy talán valóban örök életére csúf marad. De valahogy egyáltalán nem marad csúf. Kitárta a markát, és a nyakláncot a tűz közepébe hajította. A fémszív egy pattogó rönkre esve egy pillanatig feketén égett, majd lassan sárgává és fehérré változott a hőtől. Végül apró pukkanást hallatott, mintha felrobbant volna benne valami, aztán lecsúszott a rönkről és eltűnt a lángok között. Tally ekkor David felé fordult. Szeme előtt kígyózó figurák táncoltak attól, hogy a tűzbe nézett. David köhögött a füsttől. − Hűha, ez aztán drámai volt! Tally egyszeriben butaságnak érezte az egészet. − Na ja. Lehet. − Komolyan gondoltad. Bárki adta is neked... – lépett közelebb hozzá David. − Már nem számít. − És ha eljön? − Nem jön senki. Biztos vagyok benne. David mosolyogva ölelte át és húzta el a tűztől. − Hát, Tally Youngblood, te aztán értesz a dramatizáláshoz. Tudod, hittem volna neked akkor is, ha egyszerűen csak azt mondod, hogy... − Nem. Ezt meg kellett tennem. El kellett égetnem, hogy biztos legyek benne.

David kacagva puszilta meg Tally homlokát. − Gyönyörű vagy. − Amikor ezt mondod, majdnem... – súgta Tally. Hirtelen olyan kimerültnek érezte magát, mintha utolsó cseppnyi ereje is elégett volna a tűzben, a medállal együtt. Fáradt volt a vad rohanástól, a hosszú éjszakától Maddyvel és Azellel, és az egész napi kemény munkától. Holnap pedig újból szembesülnie kell Shayjel és elmagyaráznia neki, hogy mi történt közte és David között. Persze Shay tudni fogja, amint észreveszi, hogy eltűnt a nyakából a medál. De legalább sosem tudja meg az igazat. A medál a felismerhetetlenségig elszenesedett, s valós célja örökre feledésbe merül. Tally David karjába zuhant és lehunyta a szemét. Az égő szív képe az emlékezetébe vésődött. Szabad volt. Dr. Cable most már sosem jöhet ide, és őt senki soha nem viheti el Davidtől vagy Füstösből, vagy teheti az agyával azt, amit a műtét tesz a szépekkel. Már nem betolakodó. Végre idetartozik. Csodálkozva vette észre, hogy sír. David némán kísérte el a hálóházhoz. Az ajtóban előrehajolt, hogy megcsókolja, de Tally fejét ingatva húzódott el tőle. Shay ott volt az ajtó túloldalán. Holnap beszélniük kell. Nem lesz könnyű, de Tally tudta, hogy ezután már bármivel szembe tud nézni. David bólintott, csókot lehelt az ujjára és végigsimított vele Tally egyik még megmaradt karcolásán.

− Holnap

találkozunk – suttogta. − Hová mész? − Sétálni. Gondolkodnom kell. − Sosem alszol? − Ma éjjel nem – mosolyodott el David. Tally megpuszilta a fiú kezét és besurrant a házba, ahol lerúgta a cipőjét, és ruhástól mászott be az ágyba. Úgy aludt el másodpercek alatt, mintha a világ súlya esett volna le a válláról. Káosz volt, amikor másnap felébredt. Szaladgálás és kiabálás, gépek zaja sikoltott bele az álmaiba. A ház ablakán kinézve látta, hogy a levegő tele van légautóval. Megérkezett a Különleges Körülmények Ügyosztálya.

3. rész EGYENESEN A TŰZBE

A szépség oly Medúza–fő, melynek fegyverrel indulnak nyomára. Holtában is haláloső, S holtában kémlelve dermeszt halálra. Archibald MacLeish – A szépség

Invázió Tally elfordult az ablaktól és nem látott mást, mint üres ágyakat. Egyedül volt a hálóházban. Fejét rázta, hátha eloszlik az álom és a hitetlenkedés köde. Meztelen talpa alatt morajlott a padló, és a ház remegett körülötte. Hirtelen darabokra hullott az egyik ablak műanyag táblája, s odakintről fülsiketítőén ömlött be az addig tompa hangzavar. Az egész épület úgy rázkódott, mint ami mindjárt összedől. Hol lehetnek a többiek? Elmenekültek Füstösből, őt meg itt hagyták, hogy egyedül nézzen szembe a támadókkal? Az ajtóhoz rohant és feltépte. Egy légautó éppen az orra előtt ért földet, s Tallyt elvakította a porfelhő, amit felkavart. Emlékezett a gép durva körvonalaira akkorról, amikor a Különleges Körülmények először vitte őt Dr. Cable–höz. Ez azonban négy csillogó pengével volt felszerelve ott, ahol a földön járó autó kerekei vannak, és a normál légautó meg a környezetőrök helikopterének ötvözete volt. Tally látta rajta, hogy egy ilyennek bárhová el lehet jutni a városban és a vadonban is. Eszébe jutottak Dr. Cable szavai: – Néhány órán belül ott leszünk.

Elhessegette a gondolatot. Ennek a támadásnak nem lehet semmi köze őhozzá. A légautó tompa puffanással ért le a poros földre. A pillanat nem volt alkalmas az álldogálásra és a fejtörésre. Sarkon fordult és rohant. Az áthatolhatatlan füstben pánikba esett alakok rohangáltak összevissza. A főzéshez használt tűzrakásokat kifújta gödrükből a szél. Mindenfelé szétszórt parázs izzott. A település nagy épületei közül kettő lángokban állt. Tyúkok és nyulak szaladgáltak összevissza, por meg hamu kavargott a féktelen forgószélben. Volt, aki a tüzet próbálta eloltani, mások igyekeztek elmenekülni, megint mások pánikba estek. Kegyetlen szépek bukkantak fel mindenfelé. Szürke egyenruháik úgy suhantak a zavarodottság közepette, mint a megfoghatatlan árnyak. Kecsesen és minden sietség nélkül, mintha mit sem tudnának a körülöttük uralkodó káoszról, hozzáláttak leigázni a pánikba esett füstösöket. Mozdulataik elmosódtak, s bár Tally nem látott náluk fegyvert, lépteik nyomán mindenki megkötözve és elkábítva maradt a földön. Emberfelettien gyorsak és erősek voltak. A különleges műtét nem csak félelmetes arcot adott nekik. Az ebédlő közelében úgy két tucat füstös összefogott, és baltákkal meg szedett–vedett botokkal sakkban tartott egy maroknyi Különlegest. Tally a csata színhelye felé

indult, s a reggeli oda nem illő szaga csapta meg az orrát a fojtogató füstön át. Megkordult a gyomra. Rájött, hogy átaludta a reggelire hívó jelzést. Túlságosan fáradt volt felkelni a többiekkel együtt. A Különlegesek nyilván megvárták, mire mindenki összegyűlik az ebédlőben, mielőtt akcióba léptek volna. Hát persze. Egy csapásra annyi füstöst akartak elfogni, amennyit csak lehetett. A Különlegesek nem támadták meg az ebédlőnél összegyűlt nagy csoportot. Az épület körül állva vártak türelmesen, miközben létszámuk egyre nőtt, mivel percről percre újabb légautók landoltak. Ha bárki megpróbált átjutni a kordonon, fürgén reagáltak, lefegyverezve és ártalmatlanná téve mindenkit, aki szökni merészelt. A legtöbb füstös azonban túlságosan is rémült volt ahhoz, hogy ellenálljon. Lebénította őket ellenfeleik félelmetes arca. A legtöbben még az itteniek közül sem láttak kegyetlen szépet. Tally egy épülethez simult, s megpróbált beleolvadni egy tűzifarakásba. Kezével védte a szemét a porvihartól, s menekülő útvonal után kutatott. Lehetetlen volt bejutni Füstös központjába, ahol a cserebolt tetején feküdt a légdeszkája, hogy feltöltődjön a napon. Csakis az erdőn keresztül volt kiút. Kisebb facsoport húzódott a város szélén, csupán húsz másodpercnyi futásra tőle. De közte és a sűrű fák és bokrok között ott állt egy Különleges, arra várva, hogy

elkapjon minden kóbor füstöst. A nő az erdőhöz vezető távolságot méregette. Feje furcsán szabályos mozdulatokkal járt ide–oda, mint amikor valaki teniszmérkőzést néz lassításban, nem túl nagy érdeklődéssel. Tally az épület falához préselődve közelebb osont. Feje felett elrepült egy légautó, porból és apró fadarabokból álló forgatagot fújva a szemébe. Amikor újra látott, egy idősödő csúf guggolt a közelében, a fal mellett. − Psssz! – sziszegte. Tally felismerte a megereszkedett arcot, a keserű arckifejezést. A Főnök volt az. − Van egy kis gondunk, kis hölgy – hasított bele nyers hangja a támadás hangzavarába. Tally a várakozó Különleges felé pillantott. − Aha, tudom. Egy újabb légautó dübörgött el felettük, mire a Főnök elhúzta őt az épület sarkán túlra, s be egy hordó mögé, amibe az ereszről lefolyó esővizet gyűjtötték. − Neked is feltűnt? – vigyorodott el a férfi, s látszott, hogy hiányzik egy foga. – Ha egyszerre eredünk futásnak, egyikünk talán odaér, ha a másik ellenáll. Tally nyelt egy nagyot.

− Lehet.

– Kikukucskálva látta, hogy a Különleges olyan nyugodtan áll ott, mint egy turistahajóra várakozó rozoga. – De elég gyorsak. − Majd meglátjuk. – A Főnök ledobta a válltáskáját. – Veszély esetére mindig tartok magamnál két dolgot. Kicipzározta a táskát, és elővett belőle egy akkora műanyag dobozt, amibe belefért volna egy szendvics. − Ez itt az egyik. Felpattintotta a tető egyik sarkát, s apró porfelhő szállt fel belőle. Egy másodperccel később tűzhullám gyúlt Tally fejében. Eltakarta az arcát, a szeme könnyezett, s megpróbálta kiköhögni a torkában kígyózó lángot. − Nem rossz, mi? – heherészett a Főnök. – Színtiszta habanero paprika, megszárítva és porrá őrölve. Babban sem rossz, de a szemedben pokoli. Tally kipislogta szeméből a könnyeket, s végre sikerült megszólalnia. − Megőrült? − A másik dolog ebben a zsákban a rozsdás korszak kétszáz évének reprezentatív mintáját tartalmazza. Felbecsülhetetlen értékű, pótolhatatlan műtárgyak. Szóval melyiket akarod? − Tessék? − A habanero paprikát akarod, vagy a magazinokat? Azt akarod, hogy elkapjanak, miközben belekötsz Különleges barátunkba, vagy megmented az emberiség örökségének e drága darabját ezektől a barbároktól?

Tallyre újra rájött a köhögés. − Azt hiszem... el akarok menekülni. − Jól van – mosolyodott el a Főnök. – Nekem elegem van a menekülésből. Unom, hogy hullik a hajam és hogy rövidlátó vagyok. Én már megtettem a magamét, te pedig elég gyorsnak tűnsz. A Főnök átadta neki a válltáskát. Nehéz volt, de Tally megerősödött, amióta Füstösbe érkezett. A magazinok pillekönnyűek voltak a fémhulladékhoz képest. Visszagondolt érkezése napjára, amikor először látott magazint a könyvtárban és iszonyodva ébredt rá, hogy hogyan nézett ki valaha az emberiség. Azon az első napon rosszul lett a képek látványától, most pedig készen állt rá, hogy megmentse őket. − A terv a következő – felelt a Főnök. – Én megyek elsőnek, és amikor a Különleges elkap, a képébe szórom a paprikát. Te fuss egyenesen, ahogy csak bírsz, és vissza se nézz! Megértetted? –Aha. − Egy kis szerencsével mindkettőnknek sikerülhet. Bár én komolyan nem bánnék egy ránctalanítást. Készen állsz? Tally feljebb húzta a vállán a táskát. − Gyerünk! − Egy... kettő... – A Főnök abbahagyta a számolást. – Ó jaj! Van egy kis gond, hölgyem. –Mi?

− Nincs

rajtad cipő. Tally lepillantott. Zavarodottságában mezítláb tántorgott ki a házból. Füstös összetömörödött földjén elég könnyen tudott járni, de az erdőben... − Tíz méterre sem jutsz, gyerekem. A Főnök kivette Tally kezéből az oldaltáskát és helyette odaadta a műanyag dobozt. − Indulás! − De én... – kezdte Tally. – Nem akarok visszamenni a városba. – Ez világos, kedves kisasszony, én pedig nem bánnám, ha rendbe tennék a fogaimat. De mindannyian kénytelenek vagyunk áldozatot hozni. Most! – Azzal kilökte Tallyt a hordó mögül. A lány előretántorodott, s egyszeriben ott állt védtelenül az utca közepén. Egy légautó éppen a feje felett repült el dübörögve, ő pedig ösztönösen összehúzta magát, miközben teljes erejét megfeszítve iramodott a védelmet nyújtó erdő felé. A Különleges hirtelen felé fordította a fejét, nyugodtan összefonta a karját és úgy ráncolta a homlokát, mint egy tanár, amikor picurokat lát tiltott helyen játszani. Tallyben felmerült a kérdés, hogy vajon a paprika lesz–e valamilyen hatással a nőre. Ha úgy hat rá, mint Tallyre, akkor lehet esélye eljutni az erdőig. Még akkor is, ha elvileg ő a csali. Még akkor is, ha nincs cipő a lábán.

Még akkor is, ha kiderül, hogy Davidét már elkapták és soha többé nem láthatja... A gondolattól Tally hirtelen feldühödött, s egyenesen a nő felé szaladt, két kézzel szorongatva a dobozkát. Ezt látva mosoly ült ki a Különleges kegyetlen arcára. Egy pillanattal az ütközés előtt mintha a nő eltűnt volna, Tally hirtelen sehol sem látta, mint a bűvész kezében a pénzérmét. A következő lépésnél érezte, ahogy a sípcsontja valami keménybe ütközött, s lábszárán fájdalom kúszott fel. Teste előrezuhant, karját kinyújtotta, hogy felfogja az esését, s ekkor kiesett kezéből a doboz. Tally nagyot puffant a földön, és a tenyerén csúszott tovább. A porban gurulva meglátta, hogy a Különleges ott guggol mögötte. A nő észrevehetetlen gyorsasággal hajolt le, ő pedig átesett rajta, mint valami kétballábas picur egy nevetséges csetepatéban. Tally a fejét rázta, szája tele volt földdel, amit megpróbált kiköpni. Ekkor észrevette a dobozt, ami karnyújtásnál alig volt messzebb. Négykézláb indult felé, de hirtelen megdöbbentő súly nehezedett rá, amitől arccal a porba hullott. Érezte, hogy hátracsavarják a csuklóját, és kemény műanyag bilinccsel kötik össze, ami a húsába vág. Dobálta magát, de nem tudott megmozdulni. Ekkor felemelkedett róla a rettenetes súly, és egy csizma apró rúgása gond nélkül megfordította. A

Különleges, kezében a dobozzal, hideg mosollyal nézett le rá. − Nyugodj meg! Nem akarunk bántani. De ha kényszerítesz rá, megtesszük. Tally megpróbált megszólalni, de állkapcsa, mellyel elestében felszántotta a földet, megbénult a fájdalomtól. − Ez miért olyan fontos? – kérdezte a Különleges a dobozt rázogatva, és belenézett az átlátszó műanyagon keresztül. Tally a szeme sarkából látta, ahogy a Főnök az erdő felé tart. Lassan, kínlódva futott. Túl nehéz volt neki az oldalzsák. − Nyissa ki és meglátja! – nyögte Tally kínkeservesen. − Ki is nyitom – mondta a nő még mindig mosolyogva. – De mindent csak szép sorjában. Figyelmét a Főnök felé fordította, testtartása egyszeriben állativá vált, összekuporodott és felpúposította a hátát, mint egy ugrásra kész macska. Tally átfordult a hátán, s mindkét lábával vadul rugdalódzott. Sikerült eltalálnia a dobozt, ami kinyílt, s tetőtől talpig barnászöld porfelhő lepte be a Különlegest. A nő egy pillanatra elképedt arcot vágott, öklendezett, egész testében reszketett. Azután becsukta a szemét, összeszorította az öklét és sikított. Nem emberi hang volt. Úgy hasított Tally fülébe, mint amikor a vibrafűrész fémet ér, s ő minden izomrostjával küzdött, hogy megszabaduljon a bilincsektől, mivel

ösztönei azt követelték, hogy befogja a fülét. Egy újabb vad rúgással hasra fordult, sikerült felállnia, és elbotorkált az erdő felé. Torka egyre jobban kapart, ahogy az őrölt paprikát szertevitte a szél. Köhögve futott, szeme annyira szúrt és könnyezett, hogy jóformán félig megvakult. Meztelen lába beleakadt a sűrű növényzetbe, s ő hátrakötött kézzel egyensúlyát veszítve zuhant a bokrok közé. Tovább küzdött, igyekezett elvonszolni magát a Különleges szeme elől. Miután kipislogta szeméből a könnyeket, látta, hogy a nő embertelen sikolya valamiféle riasztás lehetett. Három kegyetlen szép is reagált rá. Egyikük magától kartávolságnyira eltartva elvezette a Különlegest, a többiek pedig az erdő felé indultak. Tally megdermedt, hiszen a bozót alig nyújtott fedezéket. Azután csiklandó érzés támadt a torkában, mely lassan egyre erősebb lett. Visszatartotta a lélegzetét, lehunyta a szemét, de mellkasa remegni kezdett, teste rángott, követelte, hogy megszabadulhasson a tüdejében lévő paprika maradványától. Nem tudta visszatartani a köhögést. Újra és újra nyelt, azt remélve, hogy a nyál eloltja a torkában lángoló tüzet. Tüdeje oxigénre szomjazott, de lélegezni nem mert. Az egyik Különleges csupán kőhajításnyira volt tőle, és fejét lassan ide–oda mozgatva

pásztázta az erdőt, miközben szeme fáradhatatlanul kutatott a fák sűrűjében. Mintha a Tally mellkasában lobogó lángok lassacskán, fájdalmasan alábbhagytak volna, a köhögés némán elhalt benne. Ellazult, s végül lassan kiengedte a levegőt. A Különleges a dübörgő légautók, a ropogva égő épületek és a csatazaj hangjai közt is meghallotta valahogy a finom kilégzést. Fejét hirtelen arra fordította, szemeit összehúzta, s mintha egyetlen mozdulattal ott termett volna Tally mellett, hogy megragadja a nyakszirtjét. – Te vagy az a kis trükkös! – mondta. A lány felelni próbált, de csak vad köhögés tört fel belőle, a férfi pedig arccal a földre nyomta, még mielőtt sikerült volna újra levegőt vennie.

A nyúlketrec A nyúlketrechez kísérték, ahol már vagy negyven bilincsbe vert füstös ült a szögesdrót kerítés mögött. Úgy egy tucatnyi Különleges alkotott kordont körülöttük, kifejezéstelen arccal figyelve foglyaikat. A ketrec bejáratánál néhány nyúl ugrabugrált céltalanul, túlságosan megzavarodva a hirtelen jött szabadságtól ahhoz, hogy kihasználják a lehetőséget. A Különleges, aki Tallyt elkapta, bevitte őt a kaputól legtávolabb eső sarokba, ahol maroknyi véres orrú, véraláfutásos szemű füstös szorongott. − Fegyveres ellenálló – közölte a két könyörtelen széppel, akik a ketrecnek ezt a felét őrizték, majd lenyomta őt a földre a többiek közé. Tally megbotlott, a hátára esett, a bilincs fájdalmasan mélyedt bele csuklójába. Amikor rángatózni kezdett, hogy megforduljon, egy láb megtámasztotta a hátát és felültette. Egy pillanatra azt hitte, a cipő egy Különlegeshez tartozik, pedig az egyik füstös volt az, aki segített neki, ahogy tudott. Tallynek sikerült törökülésbe felülnie. A körülötte levő sebesült füstösök mogorván mosolyogtak, biztatóan bólogattak. − Tally – súgta valaki.

A lány megpróbált a hang felé fordulni. Croy volt az. Egy vágás volt a szeme fölött, a vér végigcsurgott az arcán, a másik oldala pedig csupa sár volt. Egy kicsit közelebb csúszott. − Hé! Azt hiszem, tévedtem veled kapcsolatban. Tally csak köhögni tudott. Úgy érezte, mintha a csípős paprika maradványai beszorultak volna a tüdejébe, égette, mint a parázs. Patakzottak a könnyei. − Észrevettem, hogy átaludtad a reggelire hívó jelzést – mondta. – Aztán amikor megjöttek a Különlegesek, azt hittem, kihasználtad az alkalmat, hogy kényelmesen felszívódjál. Tally a fejét rázta és égő torkán keresztül erőltette ki a szavakat. − Későn jöttünk vissza Daviddel. Ennyi az egész. A beszédtől sajgott az álla. Croy a homlokát ráncolta. − Egész délelőtt nem láttam. − Tényleg? – pislogta ki Tally szeméből a könnyeket. – Talán sikerült elmenekülnie. − Nem hinném, hogy bárkinek is sikerült volna – bökött Croy az állával a ketrec ajtaja felé. Egy nagy csapat füstös közeledett egy egységnyi Különleges kíséretében. Köztük Tally felismerte olyanoknak az arcát, akik korábban ellenállást tanúsítottak az ebédlőnél. − Most szedik össze a maradékot – mondta Croy. − Shayt láttad?

Croy megrántotta a vállát. − A reggelinél, amikor elkezdődött a támadás, ott volt, de azután elvesztettem a szemem elől. − Hát a Főnököt? − Őt sem – nézett körül Croy. − Azt hiszem, sikerült elmenekülnie. Együtt indultunk szökésnek. Croy arcát sötét vigyor árnyékolta. − Hát ez fura. Mindig is azt mondogatta, hogy nem bánná, ha elkapnák. Valami ráncfelvarrást emlegetett. Tally mosolyt erőltetett az arcára, de azután eszébe jutott a széppé válással együtt járó defektus, és megborzongott. Azon tűnődött, vajon hányan tudják ezek közül a foglyok közül, hogy valójában mi is fog történni velük. − Na ja. A Főnök fel akarta adni magát, hogy segítsen megszöknöm, de én nem jutottam volna át az erdőn. − Miért nem? Tally megmozgatta a lábujjait. − Nincs cipőm. Croy felvonta a szemöldökét. − Nem a legjobb napot választottad a lustálkodásra. − Azt hiszem, tényleg nem. A zsúfolt nyúlketrec előtt csoportokba rendezték az újonnan érkezetteket. Két Különleges körbejárt a ketrecben, és a megkötözött füstösök szemébe villantott az íriszleolvasóval, majd egyesével kiráncigálta őket.

− Nyilván

városok szerint különítenek el bennünket –

mondta Croy. − Miért? − Hogy hazavigyenek – felelt a fiú minden érzelem nélkül. − Haza – ismételte Tally. Csak tegnap este volt, hogy megváltozott számára a szó értelme. Most pedig lerombolták az otthonát. Romokban hever, lángokban áll. Lakói fogságba estek. A foglyokat figyelte, Shay és David után kutatva köztük. A tömegben felvillanó ismerős arcok megviseltek, mocskosak és gyűröttek voltak az ijedtségtől és a veszteségtől, de Tallynek feltűnt, hogy már nem látja őket csúnyának. Most sokkal inkább a Különlegesek tűntek számára borzalmasnak, bármennyire is szépek voltak. Ekkor mozgolódásra lett figyelmes. A támadók közül hárman egy összekötözött kezű és lábú, rángatózó embert cipeltek át a ketrecen. Egyenesen az ellenállók sarkához masíroztak vele, ahol ledobták a földre. Shay volt az. − Ezt tartsátok szemmel! Az őket őrző két Különleges a még mindig rángó figurára pillantott. − Fegyveres ellenálló? – kérdezte az egyik. Egy pillanatig csend volt. Tally látta, hogy az egyik Különleges szép arcát zúzódás csúfítja el. − Fegyvertelen, de veszélyes.

A három Különleges kegyetlen arcán némi dühvel hagyta ott foglyát. − Shay! – súgta oda Croy. Shay átgurult a másik oldalára. Az arca kivörösödött, ajka püffedt és véres volt. Köpött egyet, véres nyál folyt a szájából és vörös pocsolyát alkotott a poros földön. − Croy – nyögte dagadt nyelvvel, majd észrevette Tallyt. –Te! − Figyelj, Shay... – kezdte Croy. − Te tehetsz erről! – Shay egész teste rángott, mint egy kígyóé haláltusájában. – Nem volt elég ellopni a fiúmat? Füstöst is el kellett árulnod? Tally lehunyt szemmel rázta a fejét. Ez nem lehet igaz. Hiszen ő megsemmisítette a medált. Elégett a tűzben. − Shay! – szólalt meg Croy. – Nyugodj meg! Nézz rá Tallyre. Ő is küzdött ellenük. − Nem látsz a szemedtől, Croy? Nézz körül! Ő tehet az egészről. Tally mély levegőt vett és kényszerítette magát, hogy Shayre nézzen. Barátnője szemében gyűlölet szikrázott. − Shay, esküszöm, hogy nem én voltam. Én soha... – megremegett a hangja. − Akkor ki más vezethette ide őket? − Nem tudom. − Nem hibáztathatjuk egymást, Shay – mondta Croy. – Bármi lehetett. Műholdas kép. Egy felfedezőcsapat.

− Egy

kém. − Nem néznél rá végre? – kiabált Croy. – Megkötözték, ugyanúgy, mint bennünket. Ő is ellenállt. Shay összeszorított szemmel rázta a fejét. A két Különleges az íriszleolvasóval ekkor ért oda a ketrecnek ahhoz a sarkához, ahol az ellenállók voltak. Egyikük hátrébb húzódott, míg a másik elővigyázatosan lépett előre. − Nem áll szándékunkban bántani benneteket – mondta a nő. – De ha kell, megtesszük. A kegyetlen szép megragadta Croy állát, és a szemébe villantott a leolvasóval. Az eredmény láttán a fejét csóválta. − Ez is a mienk – mondta. − Nem tudtam, hogy ilyen sok szökevényünk van – vonta fel a szemöldökét a másik Különleges. Közös erővel talpra állították Croyt, és kivonultak vele az odakint gyülekező legnagyobb füstös csoporthoz. Tally az ajkába harapott. Croy Shay egyik régi barátja volt, vagyis ezek a Különlegesek az ő városukból jöttek. Vagy talán minden támadó odavalósi? Csakis véletlen lehetett. Biztosan nem az ő hibája. Látta, ahogy szénné ég a nyaklánc! − Szóval már Croyt is megnyerted magadnak! Értem – sziszegte Shay. Tally szeme megtelt könnyel, de ezúttal nem a paprikától.

− Nézz

rám, Shay! − Az első perctől kezdve gyanakodott rád. De én mindig azt mondtam neki: „Ugyan már, Tally a barátnőm. Soha nem tenne olyat, amivel árt nekem." − Shay, nem hazudok. − Hogy vetted rá Croyt, hogy megváltoztassa a véleményét, Tally? Ugyanúgy, ahogy Daviddel csináltad? − Shay, nem akartam, hogy megtörténjen. − Akkor hol voltatok tegnap éjjel? Tally nagyot nyelt és remélte, hogy amikor megszólal, nem fog remegni a hangja. − Csak dumáltunk. Beszéltem neki a nyakláncomról. − És ez egy egész éjszakába telt? Vagy egyszerűen csak úgy döntöttél, hogy rámászol, még mielőtt megérkeznek a Különlegesek? Szórakozol még vele egy utolsót. Meg velem. Tally lehorgasztotta a fejét. –Shay...! Egy kéz ragadta meg az állát, és erőszakkal felemelte. Tally pislogott, és vakító vörös fény villant. A Különleges tüzetesen megvizsgálta a műszert. − Hé, ez az! Tally a fejét rázta. − Nem. A másik Különleges is megnézte a kijelzőt és egyetértőleg bólintott. − Tally Youngblood?

Tally nem felelt. Talpraállították és leporolták. − Jöjjön velünk! Dr. Cable azonnal látni akarja. − Tudtam! – sziszegte Shay. − Nem! Tallyt a ketrec ajtaja felé vonszolták. Ő megpróbált visszanézni, kigondolni valamiféle magyarázatot. Shay gyűlölködve nézett fel, véres fogait csikorgatva. Pillantása Tally megkötözött csuklójára esett. Tally egy pillanattal később érezte, hogy enged a szorítás, s kezei kiszabadulnak. A Különlegesek levágták róla a bilincset. − De nem – mondta halkan. − Ne félj, Tally, azonnal hazaviszünk – szorította meg a vállát az egyik Különleges. − Évek óta keressük ezt a csürhét – tette hozzá a másik. − Aha, szép munka volt.

Amennyiben megsemmisül A főhadiszállássá átalakított könyvtárhoz kísérték. A hosszú asztalokon sorakozó hordozható képernyőknél Különlegesek dolgoztak. A megszokott csend helyett kurta párbeszédek és parancsok zaja fogadta. A kegyetlen szépek hangjától végigfutott a hideg a hátán. Dr. Cable az egyik hosszú asztal végén várta. Egy régi magazint olvasgatva jóformán lazának tűnt, mintha nem sok köze lenne a körülötte folyó munkához. − Á, Tally! – mutatta ki fogait mosolyogni próbálva. – Örülök, hogy látlak. Ülj le! Tally egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy mi is lehet a doktornő üdvözlő szavai mögött. A Különlegesek úgy kezelték, mint cinkostársukat. Talán elért hozzájuk valamiféle jelzés a medálból, még mielőtt megsemmisítette? Bármi legyen is a valóság, egyetlen esélye a szökésre az, ha az ő szabályaik szerint játszik. Kihúzott egy széket és leült. − Te jó ég! Hogy nézel ki? – kérdezte Dr. Cable. – Ahhoz képest, hogy szép akarsz lenni, csuda egy látványt nyújtasz mindig. − Nehéz délelőttöm volt. − Igencsak benne lehettél a csetepaté kellős közepében. Tally vállat vont.

− Csak

megpróbáltam félreállni az útból. − Hát persze – tette le Dr. Cable a magazint fejjel lefelé az asztalra. – Abban úgy tűnik, nem vagy valami jó. Tally kettőt köhintett, ahogy a paprika maradéka elhagyta a tüdejét. − Szerintem sem. Dr. Cable a képernyőjére pillantott. − Úgy látom, az ellenállók között találtak rád. − Néhány füstös már gyanakodott, ezért amikor hallottam, hogy jönnek, igyekeztem elhúzni a csíkot. Nem akartam itt lenni, amikor mindenki rájön, mi történt. Hogy eszükbe se jussak. − Önfenntartás. Nos, legalább egyvalamiben jó vagy. − Nem én kértem, hogy jöjjenek. − Nem. Ráadásul nem is sietted el a dolgot valami túlzottan. − Dr. Cable hátradőlt, és hosszú, vékony ujjai hegyét összerakta. − Egészen pontosan mennyi ideje vagy itt? Tally erőltetetten köhögött, s azon gondolkodott, hogy merjen–e hazudni. A paprikától még mindig reszelős és akadozó hangja valószínűleg nem fogja elárulni. S ámbár Dr. Cable asztala a városi irodájában talán nem más, mint egy hatalmas hazugságvizsgáló készülék, ez az asztal és ez a szék tömör fából van, s nincs benne semmiféle ketyere. − Nem olyan régen – próbált mellébeszélni Tally.

− Azt

reméltem, gyorsabban ideérsz. − Kis híja volt, hogy egyáltalán ne érkezzek meg. És amikor itt voltam, már ezer éve elmúlt a szülinapom. Ezért voltam gyanús nekik. Dr. Cable a fejét csóválta. − Nyilván aggódnom kellett volna, amiért egyedül voltál odakint a vadonban. Szegény Tally! − Köszönöm az aggodalmat. − Biztos vagyok benne, hogy ha valóban bajba jutottál volna, használtad volna a medált, hiszen az önfenntartás az egyetlen képességed. − Hacsak le nem esem egy sziklaszirtről – mosolygott gúnyosan Tally –, ami majdnem megtörtént. − Akkor is eljöttünk volna érted. Ha a medál megsérült volna, automatikusan jelzett volna. Időbe telt, mire Tally felfogta a szavakat: ha a medál megsérült volna... Megragadta az asztal szélét, s igyekezett rezzenéstelen arcot vágni. Dr. Cable felvonta a szemöldökét. Az lehet, hogy nincsenek gondolatolvasó masinái, amik mérnék Tally hangját, szívverését és izzadságát, de a saját érzékszervei résen vannak. Azért választotta ezeket a szavakat, hogy reakciót váltson ki velük. − Jut eszembe, hol van? Tally ujjai a nyakához tévedtek. Hát persze! Dr. Cable azonnal észrevette, hogy nincs rajta a nyaklánc. Kérdései pontosan erre irányultak. Tally lázasan törte a fejét. A

bilincseket levették róla. Ki kell jutnia innen, a cserebolthoz kell mennie. A légdeszkája remélhetőleg még mindig ott van kinyitva a tetőn, s töltődik a délelőtti napon. − Eldugtam – mondta. – Féltem. − Mitől féltél? − Tegnap este, amikor már biztos voltam benne, hogy ez tényleg Füstös, aktiváltam a medált. De van valami poloska érzékelőjük. Azt is megtalálták, amelyik a deszkámon volt – amelyiket a tudtomon kívül tett oda. Dr. Cable elmosolyodott és tehetetlenül tárta szét a karját. − Attól majdnem az egész akciónak befellegzett – folytatta Tally. –Úgyhogy miután aktiváltam a medált, attól tartottam, hogy tudni fogják, hogy üzenetet küldtem. Eldugtam, hátha keresni fogják. − Értem. Előfordul, hogy némi intelligencia is párosul az erős önfenntartási ösztönnel. Örülök, hogy úgy döntöttél, segítesz nekünk. − Mintha lett volna más választásom. − Mindig is volt más választásod, Tally. De te helyesen döntöttél. Úgy döntöttél, hogy eljössz és megkeresed a barátnődet, hogy megmentsd attól, hogy csúf maradjon egy életre. Örülnöd kellene. − Teljesen odavagyok. –Ti csúfok olyan akadékoskodóak vagytok. Nos, hamarosan felnőtt leszel.

E szavak hallatán Tallynek végigfutott a hideg a hátán. Dr. Cable számára a felnőtté válás azt jelentette, hogy megváltoztatják az agyát. − Már csupán egyetlen dolgot kell megtenned, Tally. Elhoznád a medált onnan, ahová rejtetted? Nem szeretek elvarratlan szálakat hagyni magam után. − Boldogan – mosolyodott el Tally. − Ez a tiszt elkísér. – Dr. Cable felemelte az ujját, mire egy Különleges jelent meg mellette. – S csakis azért, hogy biztonságban légy füstös barátaid elől, úgy teszünk, mintha bátor ellenálló volnál. A Különleges hátracsavarta Tally kezét, aki érezte, ahogy újra húsába mar a műanyag bilincs. Nagy levegőt vett, a szíve csak úgy kalapált, majd ennyit sikerült kinyögnie: − Nekem mindegy. –Erre! Tally a cserebolt felé vezette a Különlegest, s közben jól megfigyelte a helyzetet. Füstöst leverték. Néma csend uralkodott. A tüzeket hagyták szabadon égni. Némelyik már kezdett elhamvadni, s csak a megfeketedett fa füstje szállt fel és tekergett a táborban. Néhány arc gyanakodva fordult Tally felé. Ő volt az egyetlen füstös, aki még ment valahová. Mindenki más a földön feküdt megbilincselve és az őrök árgus

tekintetének kitéve. Legtöbbjüket a nyúlketrec közelében gyűjtötték össze. Megpróbált baljósan mosolyogni azokra, akiket látott, hátha észreveszik, hogy őt is megbilincselték. Amikor a cserebolthoz értek, felnézett. − A tetőn dugtam el. A Különleges gyanakodva szemlélte az épületet. − Jól van – mondta. – Várj meg itt! Ülj le, és ne mozdulj! Tally vállat vont és óvatosan letérdelt. Tally megborzongott a könnyed lendület láttán, mellyel a Különleges felugrott a tetőre. Hogy fogja legyőzni ezt a kegyetlen szépet? Még ha nem lenne megkötözve a keze, a férfi akkor is nagyobb, erősebb, gyorsabb. Egy pillanat múlva megjelent a Különleges feje a tető széle fölött. − Hol van? − A zörgőtokmány alatt. − Mi alatt? − A zörgőtokmány. Tudja, az a régimódi izé, ahol a tető széle a halkantyúhoz csatlakozik. − Mi a fenéről dumálsz? − Füstös szleng, azt hiszem. Hadd mutassam meg! A Különleges kifejezéstelen arcán egy pillanatra gyanakvással vegyes bosszúság jelent meg, de aztán újra leugrott és egymásra rakott néhány ládát. Felugrott rájuk,

és felhúzta Tallyt is. Úgy ültette fel a tető szélére, mintha semmi súlya nem volna. − Ha hozzá mersz nyúlni azokhoz a légdeszkákhoz, megnézheted magad – fenyegette meg csak úgy mellesleg. − Vannak itt fent légdeszkák? A férfi felugrott mellőle, majd őt is felhúzta a tetőre. − Keresd meg azt a vackot! − Persze, persze. Óvatosan lépkedett a ferde tetőn, kezével kalimpálva eltúlozta az egyensúlyozás nehézségét. A töltődő légdeszkák napkollektorai fényesen villogtak a napsütésben. Saját deszkája túl messze volt, a tető túloldalán, és nyolcrét ki volt hajtva. Legalább egy teljes percébe telne összehajtogatni. Látott azonban egyet a közelben, talán Croyét, aminek csak egy eleme volt kinyitva. Zölden világított. Egy rúgással becsukhatja és a deszka készen áll a repülésre. Összebilincselt kézzel azonban nem tudott repülni. Az első kanyarban leesne. Nagy levegőt vett, és kikapcsolta agyának azt a részét, amelyik csak a földtől való távolságot látta. Ha a Különleges olyan gyors, mint amilyen erősnek tűnik... Bungeedzseki van rajtam – ámította önmagát. – Nem történhet semmi baj. Azzal szándékosan megbotlott és legurult a lejtőn.

A durva zsindely gurulás közben felsértette a térdét és a könyökét. Fájdalmában felsikoltott. Küzdött, hogy a tetőn maradjon, kalimpálva próbálta lefékezni magát. Abban a pillanatban, amikor a tető széléhez ért, vasmarok szorította meg a vállát. Ő kigurult a levegőbe, s a mélység ott tátongott alatta. Ekkor egy rántással megállt a levegőben. Karja majd kiszakadt a vállgödréből, s hallotta, ahogy a Különleges metsző hangon káromkodik. Tally egy pillanatig lengett, megállt estében, majd mindketten csúszni kezdtek. Hallotta, ahogy a Különleges ujjaival és lábával igyekszik megtartani magát. Azonban bármilyen erős volt is, nem volt mibe belekapaszkodnia. Tally érezte, hogy le fog esni, de legalább a Különlegest is magával rántja. Ekkor a férfi felhorkant és Tally érezte, ahogy hatalmas rántással megemelkedik. Visszarepült a tetőre és egy árnyék haladt el felette. Valami földet ért odalent. A Különleges ledobta saját magát, hogy őt megmentse! Tally a gurulásból felguggolt, felállt, majd lábával kissé megemelte Croy deszkáját és becsukta. Ekkor zajt hallott a tető széle felől. Ellépett Croy deszkájától. Megjelentek a Különleges ujjai, majd fellendült a teste is. Egy karcolás sem volt rajta. − Jól van? – kérdezte Tally. – Hűha! Hogy maguk milyen erősek! Kösz, hogy megmentett! A férfi hűvösen nézett rá.

− Csak

vakard elő, amiért jöttünk. És igyekezz nem megölni magad! − Rendben – fordult el Tally, s mindjárt sikerült fél lábbal beleakadnia egy zsindelybe, s újra meginognia. A Különleges egy másodperc alatt átkarolta. Ekkor már valódi düh érződött a hangjából. –Ti csúfok olyan... inkompetensek vagytok! − Hát, ha esetleg meg tudná... De még mielőtt kimondta volna, érezte, ahogy megszűnik csuklóján a szorítás. Maga elé emelte a kezét és megmasszírozta a vállát. – Aú! Kösz. − Ide hallgass! – mondta a férfi, s pengeéles hangja fülsértőbb volt, mint valaha. – Nem akarlak bántani, de... − Ha muszáj, megteszi – mosolygott Tally. A férfi tökéletes helyen állt. − Csak keresd meg, amit Dr. Cable akar! És ne merj hozzányúlni azokhoz a légdeszkákhoz! − Ne aggódjon, nem szükséges – mondta Tally, és olyan hangosat csattintott, amilyet csak bírt. Croy légdeszkája felugrott a levegőbe, és kirúgta a Különleges lábát. A férfi másodszor is legurult a tetőről, Tally pedig felugrott a deszkára.

Menekülés Tally még sosem légdeszkázott mezítláb. A fiatal füstösök tartottak mindenféle vetélkedőt, mint például teherrel való, vagy páros repülést, de ennyire eszement még soha senki nem volt. Az első kanyarban majdnem lezuhant egy új ösvényre, amit csak néhány napja tűzdeltek meg fémhulladékkal. Abban a pillanatban, amikor a deszka bedőlt, piszkos talpa csúszni kezdett a felületen, s félig meg is penderült. Karjaival vadul kapálódzott, de valahogy sikerült talpon maradnia, és sebesen átrepülnie a telep és a nyúlketrec felett. Éljenzés hangfoszlányai szűrődtek fel hozzá, amikor az odalent szorongó foglyok észrevették, hogy valaki menekülőben van. Tally azonban nem tudott lenézni, mert arra koncentrált, hogy le ne essen a deszkáról. Amikor egyensúlyát visszanyerte, eszébe jutott, hogy nem visel zuhanásgátló karkötőket. Ha lezuhan, az igazi lesz. Lábujjaival kapaszkodott, és megfogadta, hogy a következő kanyart lassabban veszi be. Ha reggel az ég felhős lett volna, a nap még nem szárította volna fel a harmatot Croy deszkájáról. Tally pedig valószínűleg törött nyakkal feküdne a nyúlketrecben. Még szerencse, hogy a legtöbb fiatal füstöshöz hasonlóan ő is a köldökérzékelőjével aludt.

Ebben a pillanatban meghallotta a háta mögött felemelkedő légautók visítását. Csak két utat ismert, amelyen légdeszkán elhagyhatta Füstöst. Ösztönösen a vasúti sínek felé vette az irányt, arra, amerre naponta dolgozott. Elmaradt mögötte a völgy, neki pedig leesés nélkül sikerült ráfordulnia a habos patakra. Oldaltáska és nehéz zuhanásgátló karkötői nélkül meztelennek érezte magát. Croy deszkája nem volt olyan gyors, mint az övé, és nem ismerte Tally stílusát. Olyan volt repülni rajta, mint új cipőt bejáratni, amikor az ember az életéért fut. A víz felett arcába csapott a permet, benedvesítve kezét, lábát is. Letérdelt, vizes kézzel markolta a deszka szélét és olyan alacsonyan szállt, amennyire csak mert. Itt lent a felfröccsenő víz talán még nehezebbé teszi a repülést, de legalább a fák láthatatlanná tették. Megkockáztatott egy pillantást hátrafelé. Még nem követték a légautók. Ahogy a kanyargó patak felett száguldott, és bevette az ismerős fordulókat, eszébe jutott, hogy hányszor versenyeztek Daviddel és Shayjel munkába menet. Azon törte a fejét, hogy hol lehet David. A táborban megkötözve, arra várva, hogy a városba vigyék, amit még sosem látott? Neki is átszabják az arcát és csinos álarcra cserélik, agyát pedig olyan pürévé változtatják, ami a hatóságok döntése szerint megfelelő egy a vadonban felnövekedett, volt renegátnak?

Tally a fejét csóválta, s igyekezett elhessegetni a gondolatot. David nem volt a fogságba ejtett ellenállók között. Ha elkapták volna, küzdött volna. Biztosan elmenekült. Feje fölött meghallotta egy elhaladó légautó hangját. A jármű keltette, váratlan hullámok majdnem lelökték a deszkáról. Néhány pillanat múlva már tudta, hogy észrevették, mivel a légautó sivító visszhangot keltve fordult vissza a folyó felé. A légautó bármerre mehetett, Tallyt azonban korlátozták a mágneses emelők. Csapdába esett útban a sínek felé. Visszaemlékezett első útjára Dr. Cable irodája felé, a légautó erőszakos mozgékonyságára és a kegyetlen szép sofőrre. Egyenesen röpülve gyorsabbak voltak bármely légdeszkánál. Tally egyetlen előnye az volt, hogy az ösvény minden apró részletét úgy ismerte, mint a tenyerét. Szerencsére legkevésbé sem volt egyenes vonalnak nevezhető. Két kézzel megragadta a deszkát, és a folyóról átugratott a part szélére. A légautók eltűntek a távolban. Túlrepültek, miközben Tally a vaseret követte. Most azonban már nyílt terepen járt. A fennsík olyan hatalmasnak tűnt a lába alatt, mint még soha. Egy pillanatra azt is észrevette, hogy a nap gyönyörűen süt, sehol egy felhő. Jóformán hasra feküdt, hogy csökkentse a légellenállást, így igyekezve kihozni a maximumot Croy

deszkájából. Nem úgy tűnt, hogy sikerül újra fedezékbe jutnia, mielőtt a két légautó visszafordul. Azon gondolkodott, hogy vajon hogyan is akarják elkapni. Bénítót használnak? Vagy hálót dobnak rá? Vagy csak ledöntik a lábáról a sokkhullámaikkal? Ilyen sebességnél és zuhanásgátlók nélkül, ha bármi lelökné a deszkáról, szörnyethalna. Talán éppen ezt akarják. Rotorjaik visítását most egyre hangosabban hallotta jobb felől. Ekkor befarolt, lendülete lenyomta a deszkára. A két légpárnás jármű egy mérföldnyire felette húzott el, de az általuk keltett szél megforgatta. A deszka a hátára pördült, azután vissza, Tally pedig két kézzel kapaszkodva csüngött rajta, miközben a világ vadul pörgött körülötte. Amikor visszaszerezte uralmát a deszka fölött, teljes sebességgel folytatta útját, még mielőtt a légautó visszafordulhatott volna. Igaz ugyan, hogy a Különlegesek gyorsabbak nála, de az ő légdeszkája könnyebben kormányozható. A következő kanyarnál a légautók lassabban közeledtek felé, miután pilótáik rájöttek, hogy teljes sebességnél minden egyes alkalommal túl fognak repülni rajta. Próbáljanak csak nyugodtan a fák koronája alatt repülni!

Tally most térdelve haladt, két kézzel markolva a deszkát. A következő kanyart olyan alacsonyan szállva vette be, hogy jóformán súrolta a kiszáradt patakmeder repedezett földjét. Hallotta, ahogy a légautók egyre hangosabban vonyítanak. Túlságosan könnyen tudták követni őt. Valószínűleg a testhőjét figyelték a fák között, mint az otthoni őrök. Az apró, hordozható fűtőtestre gondolt, amit olyan sokszor csempészett ki a kollégiumból. Bárcsak itt lenne most nála! Azután eszébe jutottak a barlangok, amiket David az első Füstösben töltött napján mutatott neki. A hegy hideg kövei alatt eltűnne a testmelege. Nem figyelt üldözői zajára, csak száguldott a patakmeder fölött, majd egy érceret követett, s végül a folyó fölött a sínekhez ért. Alig valamivel a folyó szintje fölött kanyargott, a légpárnás járművek pedig a fák fölött maradtak, türelmesen várva, hogy előjöjjön a takarásból. Amikor a sínekhez való lekanyarodás közeledett, Tally megnövelte a sebességet, s olyan gyorsan repült, le– leérve a víz felszínére, ahogyan csak mert. Teljes sebességgel vette be a kanyart és száguldott tovább a síneken. Üldözői mentek tovább a folyó fölött. A Különlegesek talán arra számítottak, hogy egy másik folyónál fog elkanyarodni, egy régi sín hirtelen felbukkanása azonban meglepte őket. Ha sikerülne elérnie a hegyekhez, még

mielőtt a légpárnás járművek lassan visszakanyarodnak, biztonságban lenne. Éppen az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy egy helyen felszedték a síneket és elszállították a fémet, s egy gyomorfacsaró pillanatig szabadesésben próbálta maga alatt tartani a deszkáját, nagy ívben repülve át a hiányos rész fölött. Azután az emelők újra rátaláltak a fémre, ő pedig harminc másodperccel később befarolva állt meg a szakasz végén. Leugrott a légdeszkáról, visszafordította és lökött rajta egyet a folyó irányában. Mivel nem voltak rajta a zuhanásgátló karkötők, hogy visszahúzzák, a deszka egyenes vonalban fog haladni a sínek fölött, amíg a felszedett részhez nem ér, ahol leesik a földre. A Különlegesek remélhetőleg azt gondolják majd, hogy lezuhant róla, s arrafelé kezdik keresni. Tally négykézláb mászott fel a sziklára, és igyekezett le a barlang mélyének a sötétjébe. Behúzódott, amennyire csak tudott, abban a reményben, hogy a feje felett lévő sok tonnányi kő elbújtatja a Különlegesek elől. Amikor a barlang apró szája szőlőszemnyi nagyságra szűkült, Tally lihegve rogyott le a kőre. Keze még remegett a repüléstől, de egyre csak azt ismételgette magában, hogy sikerült. És most mi lesz? Nincs cipője, nincs deszkája, nincsenek barátai, még csak víztisztítója vagy egy csomag BolSpagja sincs. Nincs hová hazamennie. Teljesen magára maradt.

− Nekem

annyi – mondta ki hangosan. − Tally? Te vagy az? – szólalt meg ekkor egy hang a sötétben.

Elképesztő Tally vállát két kéz ragadta meg a sötétben. − Sikerült! – Ez David hangja volt. Tally a meglepetéstől szólni sem tudott, csak magához ölelte a fiút, és fejét a mellébe temette. − Ki van még veled? Tally csak ingatta a fejét. − Ó – suttogta David. Aztán erősebben szorította a lányt, miközben a barlang megrázkódott körülöttük. A légautók üvöltése lassan haladt el fölöttük, Tally pedig elképzelte, ahogy a Különlegesek műszerei átvizsgálják a szikla minden repedését, zsákmányuk után kutatva. Vajon idecsalta őket Davidhez? Az volna aztán a tökéletes, a végső árulás. Az őt kereső gépek halkan morogva haladtak el újra a fejük felett, David pedig hátrább vonta őt a feketeségbe, végig egy hosszú, kanyargós járaton, ami egyre hidegebb és egyre sötétebb lett. Nedves és hűvös csend vette körül őket, és Tally lelki szemei előtt megjelent a kövek között a vonatnyi halott rozsdás. Úgy tűnt, már órák óta várakoznak némán, egymást átölelve. Egyikük sem mert megszólalni, amíg a járművek zaja el nem halt. − Mi történik Füstösben? – súgta végül David. − Ma reggel megjelentek a Különlegesek.

− Azt

tudom. Láttam. – Még erősebben ölelte Tallyt. – Képtelen voltam elaludni, ezért felmentem deszkával a hegyre, hogy megnézzem a napfelkeltét. Pont a fejem fölött mentek el. Egyszerre húsz légautó repült át a hegygerincen. De mi történt azóta? − Mindenkit bezárnak a nyúlketrecbe, aztán csoportokra osztják őket. Croy szerint mindenkit visszavisznek a saját városába. − Croy? És kit láttál még? − Shayt és egy–két barátját. A Főnöknek talán sikerült kijutnia. Együtt menekültünk. − A szüleimmel mi van? − Nem tudom. –Tally örült, hogy sötét van. A félelem David hangjában éppen elég fájdalmas volt számára. A szülei alapították Füstöst és ismerték a műtét titkát. Bármilyen büntetés vár is a füstösökre, az övék százszor rosszabb lesz. − Nem tudom elhinni, hogy végül tényleg megtörtént – mondta David halkan. Tally szeretett volna valami vigasztalót mondani, de csak Dr. Cable gúnyos mosolyát látta maga előtt a sötétben. − Hogyan sikerült megszöknöd? – kérdezte a fiú. Tally odahúzta David kezét a csuklójára, ahol kitapogathatta a műanyag bilincseket.

− Ezeket

levágtam, felmásztam a cserebolt tetejére, és elloptam Croy légdeszkáját. − Miközben Különlegesek őriztek? Tally az ajkába harapott és nem felelt. − Ez elképesztő. Anyám szerint emberfeletti képességeik vannak. A második műtétjük megnöveli az izmaikat és átkábelezi az idegrendszerüket. És olyan félelmetesen néznek ki, hogy sokan már attól is pánikba esnek, hogy először meglátják őket. – Erősebben szorította magához a lányt. – Pedig tudnom kellett volna, hogy te elmenekülsz. Tally lehunyta a szemét, bár ez semmi különbséget nem jelentett a teljes sötétségben. Azt kívánta, bárcsak örökre itt maradhatna, és soha ne kellene szembesülnie a kinti világgal. − Csak szerencsém volt. Tally elképedt azon, hogy már megint hazudik. Bárcsak mindjárt az elején elmondta volna magáról az igazat! Akkor a Füstösök tudták volna, hogy mit tegyenek a medállal. Felerősítették volna egy vándormadárra, Dr. Cable pedig most útban lenne Dél–Amerika felé, ahelyett, hogy a könyvtárból felügyelné Füstös lerombolását. De Tally tisztában volt vele, hogy nem mondhatja el az igazat. Most nem. David soha többé nem bízna benne azután, hogy lerombolta az otthonát és tönkretette a családját. Nem bírta volna elviselni, ha Davidét is el kell veszítenie.

S mi haszna lenne most egy vallomásnak? Mindketten magukra maradnának, amikor leginkább szükségük van egymásra. David végigsimított a lány arcán. − Még mindig képes vagy meglepni, Tally. Tally érezte, ahogy megremeg. A szavak tőrként hasítottak belé. Ekkor megfogadta, hogy egyszer elmondja Davidnek, mit tett szándékán kívül. Nem most, de egy napon. Miután mindent rendbe tett, felépítette az általa tönkretett világ egy részét, talán megérti. − Utánuk megyünk – mondta. – Megmentjük őket. − Kiket? A szüleimet? − Az én városomból származnak, nem? Vagyis oda fogják vinni őket. És Shayt meg Croyt is. Mindannyiukat megmentjük. − Mi ketten? – nevetett fel David keserűen. – Egy csomó Különleges ellen? − Nem számítanak ránk. − De hogyan fogjuk megtalálni őket? Még sosem jártam városban, de úgy hallottam, elég nagyok. Több mint egymillió ember. Tally lassan vett levegőt, s újra felidézte magában első látogatását Dr. Cable irodájában, az alacsony, földszínű épületekben a város szélén, a zöldövezeten kívül, a gyárak között, a közelben a hatalmas, formátlan dombbal. − Tudom, hol lesznek.

− Tessék? –

bontakozott ki David az ölelésből. − Jártam a Különleges Körülmények főhadiszállásán. − Azt hittem, titkos hely – szólalt meg David egy pillanatnyi hallgatás után. – A legtöbb srác idekint a létezésükben sem hisz. Tally folytatta, miközben gyűlölte magát, amiért ilyen könnyen képes kieszelni a következő hazugságot. − Egyszer elkövettem egy igazán durva csínyt. Olyat, ami felkelti az ember iránt a Különlegesek érdeklődését – fejét újra David vállán nyugtatta, s örült, hogy nem látja hiszékeny arckifejezését. – Belopództam Újszéphelyre, ahol a műtéten átesettek élnek, egész idejüket szórakozással töltve. − Hallottam róla. És a csúfoknak nem szabad odamenniük, igaz? − Aha. Elég meredek csíny. Lényeg az, hogy álarcot viselve bementem egy buliba. Majdnem elkaptak, ezért felkaptam egy bungeedzsekit. − Az meg mi? − Olyan, mint egy légdeszka, csak az ember magán viseli. Mentőfelszerelésnek találták ki arra az esetre, ha kigyullad egy épület, de az újszépek főként ökörködésre használják. Szóval fogtam egyet, megnyomtam a tűzjelzőt és leugrottam a tetőről. Jól ráhoztam a frászt egy pár emberre. − Ez igaz. Shay elmesélte nekem a történetet útban Füstös felé, s azt mondta, hogy te vagy a legjobb fej csúf a

világon – mondta. – De én csak azt gondoltam, hogy rém unalmas lehet az élet a városban. − Azt hiszem, ez igaz. − És elkaptak? Shay ezt nem említette. A hazugság beszéd közben formálódott, Tally igyekezett beleszőni az igazság minél több szálát. − Azt hittem, megúsztam, de megtalálták a DNS– emet, vagy mit. Néhány nappal később bevittek a Különleges Körülmények Ügyosztályára, és bemutattak egy félelmetes nőnek. Azt hiszem, ő volt ott a főnök. Akkor láttam először Különlegest. − Tényleg olyan borzalmasak közelről? − Tökéletesen gyönyörűek – bólogatott Tally a sötétben. – De kegyetlen, borzalmas módon. Az a legrosszabb, amikor először meglátod őket. De csak rám akartak ijeszteni. Figyelmeztettek, hogy nagy bajban leszek, ha még egyszer elkapnak. Vagy ha valaha valakinek elárulom a dolgot. Ezért nem említettem soha Shaynek. − Így már érthető. –Mi? − Mintha te mindig is tudtad volna, mennyire veszélyes Füstös. Valahogy megértetted, hogy milyenek valójában a városok, még mielőtt a szüleim elmagyarázták volna neked az igazat a műtéttel kapcsolatban. Te vagy az egyetlen szökevény, akit ismerek, aki valóban felfogta.

− Én

felfogtam – bólogatott Tally. Ez igaz volt. − És mégis vissza akarsz menni a szüleimért és Shayért? Megkockáztatod, hogy elfogjanak? Kockára teszed az agyadat? − Nincs más választásom – csuklott el Tally hangja. Jóvá kell tennem. David még szorosabban ölelte és megpróbálta megcsókolni. Tally kénytelen volt elfordulni, mert csurogni kezdtek a könnyei. − Tally, te elképesztő vagy.

Rom Másnap reggelig nem hagyták el a barlangot. Tally hunyorgott a hajnali fényben, szemével egy flottányi hirtelen a fák fölé emelkedő légautót keresett. Azonban egész éjjel nem hallottak semmilyen zajt sem, amiből arra következtethettek volna, hogy keresik őket. Talán most, hogy lerombolták Füstöst, nem volt érdemes megkeresni az utolsó néhány szökevényt. David éjszakára a barlangban dugta el a deszkáját, ami már egy napja nem kapott napfényt, de ahhoz éppen eléggé fel volt töltődve, hogy felvigye őket a hegyre. A folyóhoz repültek. Tallynek korgott a gyomra, miután egy napja nem evett egy falatot sem, de először is vízre volt szüksége. A szája annyira kiszáradt, hogy beszélni is alig bírt. David letérdelt a partra, és a jeges vízbe dugta a fejét. Tally megborzongott a látványtól. Takaró és cipő nélkül egész éjjel fagyoskodott a barlangban, még úgy is, hogy David a karjában tartotta. Meleg ennivalóra volt szüksége, hogy szembenézhessen bármivel, ami hidegebb a reggeli szellőnél. − Mi van, ha Füstöst még mindig megszállva tartják? – kérdezte. – Honnan szerzünk kaját? − Nem azt mondtad, hogy a foglyokat a nyúlketrecben gyűjtötték össze? Hát a nyulak hová lettek?

− Szétszaladtak. − Pontosan.

Mostanra bárhol lehetnek. Nem nehéz

elkapni őket. − Hát jó, de csak ha nem nyersen kell megenni – grimaszolt Tally. − Hát persze, hogy nem – nevetett David. − Én még sosem gyújtottam tüzet – vallotta be Tally. − Ne aggódj! Ügyes vagy – mondta David, majd fellépett a deszkájára és a kezét nyújtotta. Tally még sosem repült együtt valakivel. Örült, hogy Daviddel van és nem csak úgy akárkivel. Ő állt elöl. Testük összeért. Tally kinyújtotta a kezét, David pedig átfogta a derekát. Szavak nélkül beszélték meg, hogy hol kanyarodjanak. Tally fokozatosan áttette az egyensúlyát, s megvárta Davidét, hogy kövesse a mozdulatát. Ahogy lassan megszokták, testük kezdett együtt mozogni, és egy emberként kanyarogtak az ismerős ösvényen. Ez jól is ment addig, amíg lassan repültek, de közben Tally nyitva tartotta a fülét, hátha rájuk akadnak üldözőik. Ha megjelent volna egy légautó, nehezen tudtak volna teljes sebességgel menekülni. Már messziről, jóval azelőtt, hogy láthatták volna, megérezték Füstös szagát. Fentről, a magas hegyről az épületek úgy mutattak, mint egy elhamvadt tábortűz. Füstöltek, szertehullottak, és teljesen feketére szenesedtek. Semmi sem mozdult a

telepen, kivéve néhány papírdarabot, amit odébbfújt a szél. − Úgy néz ki, mintha egész éjszaka égett volna – mondta Tally. David bólintott. Nem jött szó az ajkára. Tally megszorította a kezét és azon tűnődött, milyen érzés lehet, amikor valaki füstölgő romhalmazzá égve látja viszont gyermekkori otthonát. − Annyira sajnálom, David – mondta. − Le kell mennünk. Meg kell néznem, hogy a szüleim... – elharapta a mondat végét. Tally figyelt, hogy nem lát–e bárkit, aki itt maradt Füstösben. Teljesen kihaltnak tűnt, de attól még megbújhatott néhány Különleges arra várva, hogy előkerülnek néhányan, akik elcsatangoltak. − Jobb lenne várni. − Nem lehet. A szüleim háza a hegy túloldalán van. Talán a Különlegesek nem vették észre. − Akkor Maddy és Azel még mindig ott van. − És ha elmenekültek? − Akkor megtaláljuk őket. Addig is jobb lenne, ha bennünket nem kapnának el. − Jól van – sóhajtott David. Tally szorosan fogta a kezét. Kihajtogatták a légdeszkát és megvárták, míg a nap feljebb jut az égen. Közben figyelték, hogy odalent nem látják–e az életnek

bármi jelét. Néha fellángolt a parázs a szellőtől, s az utolsó még álló faoszlopok is ledőltek egyesével, hamuvá morzsolódva. Néhány állat élelem után kutatott, és Tally elszörnyedve látta, ahogy egy farkas elkap egy nyulat, s a rövid küzdelem után nem marad más, mint egy kis kupac szőr, s egy apró vértócsa. Ez maradt a nyers és vad természetből, csupán órákkal Füstös eleste után. − Felkészültél rá, hogy lemenjünk? – kérdezte David egy óra elteltével. − Nem – felelt Tally. – De arra hiába is várnánk. Lassan közeledtek, arra számítva, hogy ha megjelenik egy Különleges, azonnal visszafordulnak és menekülnek. Amikor azonban a város szélére értek, Tally érezte, hogy aggodalma valami rosszabbá változik át: rettenetes bizonyossággá, hogy senki sem maradt ott. Otthona eltűnt, s megpörkölődött romok váltották fel. A nyúlketrecnél lábnyomok mutatták, hogy merre hajtották ki a füstösöket a kapukon, mint egy csordát. Néhány nyúl még mindig ott ugrándozott a csupasz földön. − Nos, legalább éhenhalni nem fogunk – mondta David. − Azt hiszem, nem – felelt Tally, bár Füstös látványa igencsak elvette az étvágyát. Azon tűnődött, hogy David

hogyan képes mindig gyakorlatiasan gondolkodni, bármilyen borzalmas látvány tárul is a szeme elé. – Hé, az meg mi? A ketrec egyik sarkában a kerítésen kívül egy kis kupac feküdt a földön. Közelebb repültek. David hunyorogva vizsgálgatta a füst függönyén keresztül. − Úgy látom... cipők. Tally pislogott. Davidnek igaza volt. Lejjebb ereszkedett, leugrott a deszkáról és odafutott. Csodálkozva nézett körül. Legalább húsz pár cipő feküdt körülötte nagy összevisszaságban, mindenféle méretben. Térdre esett, hogy közelebbről megvizsgálhassa őket. A cipőfűzőket nem kötötték ki, mintha hátrakötözött kezű emberek rúgták volna le őket... − Croy felismert – motyogta. − Tessék? − Amikor megszöktem, átrepültem a ketrec fölött – fordult Tally David felé. – Croy biztosan látta, hogy én vagyok az. Tudta, hogy nincs rajtam cipő. Még viccelődtünk is ezen. Lelki szemei előtt megjelentek a füstösök, amint tehetetlenül várnak a sorsukra, s egy utolsó ellenálló gesztust tesznek. Biztosan Croy rúgta le elsőként a cipőjét, aztán odasúgta, akinek csak tudta: „Tally szabad és mezítláb van." Egy tucat cipőt hagytak ott neki, amiből

választhatott. Csak így segíthettek az egyetlen füstösnek, akit menekülni láttak. − Tudták, hogy visszajövök ide. – Tally hangja megremegett. Azt azonban nem tudták, hogy ki árulta el őket. Kiválasztott egy pár tapadós talpú deszkázócipőt, ami nagyjából megfelelő méretűnek tűnt és felvette. Illett a lábára, még jobban is, mint az, amit a természetőröktől kapott. Visszapattant a deszkára, s igyekezett kifejezéstelen arcot vágni. Ez most már így lesz. Áldozatainak minden egyes jó szándékú tettétől csak rosszabbul érezheti magát. − Oké, menjünk! A légdeszkaösvény a füstölgő táboron át, az elszenesedett romokkal szegélyezett utcákon kanyargott. David egy hosszú épület mellett megállította a deszkát, ami most nem volt több, mint megfeketedett sitt. − Ettől tartottam. Tally megpróbált visszaemlékezni rá, hogy mi is állt ott. Emlékeiből kitörlődött Füstös képe, az ismerős utcák hamu és parázs felismerhetetlen keverékévé váltak. Ekkor azonban észrevett néhány megfeketedett papírlapot szárnyalni a szélben. A könyvtár. − Nem hozták ki a könyveket, mielőtt... – kiáltott fel. – De miért? − Nem akarják, hogy az emberek tudják, milyen volt a világ, amikor még nem létezett a műtét. Azt akarják, hogy

továbbra is utáljátok magatokat. Különben túl könnyen hozzászoknátok a csúf arcokhoz. A normális arcokhoz. Tally odafordult, hogy David szemébe nézhessen. − Legalábbis egynémelyikhez. A fiú szomorúan mosolygott. − A Főnök néhány magazinnal együtt indult futásnak – jutott eszébe Tallynek. – Talán sikerült megszöknie. − Gyalog? – kérdezte David kételkedve. − Remélem. Tally előredőlt, és a deszka elindult a város széle felé. Egy paprikafolt még mindig jelezte a helyet, ahol megküzdött a Különlegessel. Leugrott, s igyekezett visszaemlékezni rá, hogy a Főnök pontosan merre is menekült be az erdőbe. − Ha sikerült neki, akkor már messze jár – mondta David. Tally beverekedte magát a bozótba, s küzdelem nyomait kereste. A reggeli nap beáradt a levelek között, s letörött ágak sora mutatta a menekülő útját. A Főnöknek nem sok ideje maradt vigyázni a növényekre. Úgy törtetett át az erdőn, mint valami támadásra készülő elefánt. Félig elrejtve, egy mohás kidőlt fa alatt Tally megtalálta a zsákot. Kinyitotta a cipzárját, s látta, hogy a magazinok még mindig benne vannak, egyesével gondosan becsomagolva műanyag borítójukba. Vállára vetette a zsákot, s örült, hogy sikerült valamit

megmentenie a könyvtárból. Aprócska győzelem Dr. Cable felett. Egy pillanattal később rátalált a Főnökre. A hátán feküdt úgy kicsavarodva, hogy Tally mindjárt tudta, nagy baj van. Kezét ökölbe szorította, körmei véresek voltak attól, ahogy megkarmolt valakit. Biztosan azért küzdött, hogy elterelje a figyelmüket, vagy azért, hogy ne találják meg a zsákot. Vagy talán Tally miatt, miután látta, hogy ő is beért az erdőbe. Eszébe jutott, amit a Különlegesek mondtak nem is egyszer: nem akarunk bántani, de ha kell, megtesszük. Komolyan gondolták. Mindig mindent komolyan gondoltak. Döbbenten támolygott ki az erdőből. A zsák még mindig ott lógott a vállán. − Találtál valamit? – kérdezte David. Nem felelt. David az arckifejezését látva leugrott a deszkáról. − Mi történt? − Elkapták. Megölték. David tátott szájjal nézett rá, azután lassan beszívta a levegőt. − Gyere, Tally! Mennünk kell. Tally pislogott. Valami baj volt a napfénnyel. Kicsavarodott, mint a Főnök nyaka. Mintha a világ borzalmasan formátlanná vált volna, mialatt ő bent járt a fák között.

− Hová?

– motyogta. − El kell mennünk a szüleim házához.

Maddy és Azel David olyan gyorsan repült át a hegyháton, hogy Tally azt hitte, mindjárt leesnek. Mélyen David dzsekijének bőrébe fúrta az ujjait, hogy megtarthassa az egyensúlyát, és hálás volt az új, tapadós cipőért. − Figyelj, David! A Főnök ellenállt nekik, ezért ölték meg. − A szüleim is ellenállnának. Tally az ajkába harapott, és minden idegszálával arra összpontosított, hogy a deszkán maradjon. Amikor a légdeszkaösvényen felértek a szülők házához legközelebbi emelkedőn, David leugrott és futva ment tovább. Tally észrevette, hogy a deszka még mindig nem töltődött fel teljesen, és egy kis időbe telt, mire követni tudta. Nem sietett megtudni, hogy mit műveltek a Különlegesek Maddyvel és Azellel. Ekkor azonban eszébe jutott, hogy milyen érzés lesz Davidnek egyedül rátalálnia a szüleire. Utánafutott. Hosszú percekbe telt, mire megtalálta az ösvényt a sűrű cserjésben. Két éjszakával korábban sötétben jöttek és egy másik irányból. Fülelt, hátha meghallja Davidét, de hiába. Ekkor azonban megváltozott a szélirány, és füstszagot hozott a fák között. Nem lehetett könnyű felgyújtani a házat.

A hegybe vájták, kőből épült falai és teteje nemigen szolgáltattak tápanyagot a lángoknak. A támadók nyilván behajítottak valami éghető anyagot. Az ablakok kifelé robbantak. A ház előtt üvegcserép csillogott, s az ajtóból nem maradt más, csak néhány kis darabka égett fa, ami zsanérján ide–oda himbálódzott a szélben. David ott állt. Képtelen volt átlépni a küszöböt. − Maradj itt! – mondta Tally. Belépett az ajtón, de néhány pillanatig nem kapott levegőt. Rézsútosan sütött be a reggeli napfény, megvilágítva a levegőben szálló hamuszemcséket, amik úgy köröztek Tally körül, mint a lépteitől mozgásba jött apró, spirális galaxisok. A megfeketedett, helyenként a kőig kiégett padló szétmállott a talpa alatt. Néhány dolog azonban ellenállt a tűznek. Emlékezett a látogatásukkor látott márványszobrocskára és az egyik faliszőnyegre, ami rejtélyes módon érintetlenül megmaradt. A nappaliban fehéren világított néhány teáscsésze az elszenesedett bútoron. Tallynek az jutott az eszébe, hogy ha ezek a teáscsészék megmaradtak, egy emberi test sem tűnhetett el nyomtalanul. Nyelt egyet. Ha David szülei itt voltak, ami megmaradt belőlük, azt könnyen meg lehet találni. Az aprócska konyhában, a mennyezetről lelógó, eldeformálódott, megfeketedett de néhány foltban még mindig csillogó városi lábasok és fazekak között egy

csomag lisztet, és néhány szem aszalt gyümölcsöt vett észre, amitől megkordult a gyomra. A hálószoba maradt utoljára. Az alacsony, ferde mennyezeten megrepedezett és megfeketedett a festék a tomboló tűz melegétől. Még mindig érezte az ágyból felszálló hőt, melynek szalmával kitömött matracai és vastag takarói tápot adtak a tűzvésznek. Azel és Maddy azonban nem voltak ott. Nem volt a szobában semmi, ami emberi maradvány lehetett volna. Tally megkönnyebbülten sóhajtott fel, és kifelé indult, újra ellenőrizve minden helyiséget. Fejét rázva lépett ki az ajtón. − Vagy elvitték őket a Különlegesek, vagy elmenekültek. David bólintott és befurakodott mellette az ajtón. Tally köhögve rogyott le a földre, tüdeje tiltakozott a belélegzett füst és porszemcsék ellen. Látta, hogy a keze és a karja fekete a koromtól. David nagykéssel a kezében tért vissza. − Add ide a kezed! − Tessék? − Nem bírom már nézni a bilincset. Tally bólintott és kinyújtotta a kezét. David óvatosan bedugta a pengét a bőre és a műanyag közé, s finoman fűrészelni kezdte.

Egy jó perc elteltével csalódottan húzta ki a kést. − Nem megy. Tally közelebbről megvizsgálta. Alig ejtett nyomot a műanyagon. Nem látta, hogy a Különleges hogyan vágta el a háta mögött a bilincset, de csak egy pillanatba telt. Talán valamilyen kémiai anyagot használt. − Biztos valamilyen repülőgépekhez használt műanyag – mondta. – Van, amelyik erősebb az acélnál. − Akkor neked hogy sikerült elvágnod? – ráncolta a homlokát David. Tally szólásra nyitotta a száját, de hang nem jött ki a torkán. Nem árulhatja el, hogy maguk a Különlegesek engedték el. − Különben is, miért van két bilincs mindkét csuklódon? Tally értetlenül bámult le, s eszébe jutott, hogy egyszer megbilincselték, amikor először elkapták, majd újra Dr. Cable előtt, amikor elvitték, hogy megkeresse a nyakláncot. − Nem tudom – nyögte ki végül. – Biztos duplát tettek ránk. De elvágni könnyű volt. Egy éles kővel nyiszáltam el. − Ezt nem értem – vizsgálgatta David a kést. – Apa mindig azt mondta, hogy ez a leghasznosabb dolog, amit a városból magával hozott. Tiszta high–tech ötvözet és szuperpolimer.

Tally vállat vont. − Talán más anyagból volt az a rész, ahol összerakták a két felét. David a fejét csóválta. Nem nagyon hitte el Tally meséjét. Végül megvonta a vállát. − Na mindegy. Akkor együtt kell élnünk vele. De egy biztos: a szüleim nem menekültek el. − Honnan tudod? David feltartotta a kést. − Ha apa előre tudta volna, sosem indult volna el e nélkül. A Különlegesek meglepetésszerűen üthettek rajtuk. − Jaj, de sajnálom, David. − De legalább életben vannak. David Tally szemébe nézett, s a lány látta, hogy már nincs annyira pánikba esve. − Szóval Tally, még mindig utánuk akarsz menni? − Hát persze. David elmosolyodott. − Rendben. – Ott ült mellette és fejcsóválva nézett vissza a szülei házára. – Fura, hogy anya hányszor mondta, hogy ez lesz a vége. Egész gyerekkoromban igyekeztek felkészíteni rá. És sokáig el is hittem nekik. De annyi év után kételkedni kezdtem. Azt gondoltam, a szüleimnek talán csak üldözési mániájuk van. Talán a Különleges Körülmények Ügyosztálya nem is létezik, ahogy azt a szökevények szokták mondani.

Tally némán bólogatott, megszólalni nem mert. − Most pedig, amikor megtörtént, még kevésbé tűnik valóságosnak. − Sajnálom, David – mondta Tally, de a fiúnak fogalma sem lehetett arról, hogy mennyire sajnálja. Legalábbis addig nem, míg nem segített megmenteni a szüleit. – Ne aggódj, megtaláljuk őket! − De előbb még el kell mennünk valahová. − Hová? − Mint mondtam, a szüleim már Füstös alapítása óta fel voltak készülve erre. Tettek előkészületeket. − Mint például gondoskodtak arról, hogy megállj a magad lábán – mondta Tally és megérintette a fiú puha, kézzel készült bőrdzsekijét. David rámosolygott, és ujjával ledörzsölte a kormot az arcáról. − Annál sokkal többet tettek. Gyere! A ház közelében lévő barlangban, melynek bejárata olyan szűk volt, hogy Tallynek hason csúszva kellett bejutnia, David megmutatta neki az elrejtett raktárkészletet, amit szülei húsz éven át gyűjtögettek. Voltak ott víztisztító készülékek, útiránykeresők, pillesúlyú ruházat és hálózsákok – Füstös színvonalához képest vagyont érő túlélő felszerelés. A négy légdeszka régimódi volt ugyan, de mindent tudott, amit az, amelyiket Tally Dr. Cable–től kapott, sőt, volt ott egy

csomag használaton kívüli, nedvesség ellen szigetelt köldökérzékelő is. Minden csúcsminőségű volt. − Hűha! Tényleg mindenre felkészültek. David felemelt egy zseblámpát és próbaképpen a sziklára világított vele. − Ahányszor csak bejöttem ide, hogy ellenőrizzem a cuccot, elképzeltem ezt a pillanatot. Milliószor átgondoltam, hogy mire lesz szükségem. Olyan érzésem van, mintha annyiszor elképzeltem volna a dolgot, hogy végül meg kellett történnie. − Nem te tehetsz róla. − Ha itt lettem volna... − Akkor most megbilincselve ülhetnél a Különlegesek egyik légautójában, és nem sok esélyed lenne, hogy bárkit megments. − Hát igen. Ehelyett itt vagyok – nézett rá David. – De legalább te is. Pedig nem is szerepeltél a terveimben. Egy váratlan szövetséges vagy. Tallynek sikerült elmosolyodnia. David egy nagy, vízhatlan zacskót szedett elő. − Mindjárt éhen veszek. Tally bólogatott, s egy pillanatig forgott vele a világ. A két nappal korábbi vacsora óta nem evett. David a csomagban turkált. − Van elég instant kaja. Lássuk csak: Vegerizs, Currystészta, Svédgolyó, ÉdSavKínai... mit szeretsz? Tally nagy levegőt vett. Vissza a vadonba!

− Mindegy,

csak ne BolSpagot.

Az olajpestis Naplemente után indultak. Mindketten dupla deszkán repültek. A szendvics módjára összepárosított deszkák kétszeres súlyt bírtak el, amit főleg a rajtuk átvetett, lelógó nyeregtáskákban helyeztek el. Minden hasznos dolgot becsomagoltak, amit találtak, a Főnök által megmentett magazinokkal együtt. Az biztos, hogy nem lesz értelme visszatérni Füstösbe. Tally óvatosan haladt lefelé a hegyoldalon. Az extra súly úgy himbálódzott alatta, mintha lánc és vasgolyó volna mindkét bokájára csatolva, de legalább megint viselt zuhanásgátló karkötőket. Útvonaluk eltért Tally ideútjától, amit úgy terveztek, hogy könnyen követhető legyen, s magába foglalt egy helikopteres repülést is a környezetőrökkel. A visszaút nem volt annyira egyenes. Úgy fel voltak málházva, hogy szó sem lehetett még a legrövidebb gyaloglásról sem. Az út minden centiméterét repülve kellett megtenniük, bármekkora kerülőt jelentett is ez. Az invázió után pedig nagy ívben el kellett kerülniük a városokat. David szerencsére több tucatszor megtette már az utat Tally városába és vissza, egyedül és gyakorlatlan csúfokat vezetve is. Ismerte a folyókat és síneket, a romokat és természetes fém lerakódásokat, meg a több tucatnyi

menekülő útvonalat, melyeket arra az esetre gondolt ki, ha valaha is üldözőbe vennék a városi hatóságok. – Tíz nap – jelentette ki induláskor. – Ha egész éjjel megyünk és napközben meghúzzuk magunkat valahol. − Jól hangzik – felelte Tally, bár közben azon járt az esze, hogy így időben odaérnek–e, hogy bárkit megmentsenek a műtéttől. Utazásuk első napján éjfél körül hagyták el a patakot, ami levezette őket a kopasz dombról, majd a kiszáradt folyómedret követték a fehér virágok közt. Azután egy hatalmas sivatag szélére értek. − Ezen hogy jutunk át? David a homokból kiemelkedő sötét formák távolba vesző sorára mutatott. − Azok régen tornyok voltak, amiket acélkábelek kötnek össze. − Mire használták? − Egy szélfarmról szállítottak vele elektromos áramot egy városba. − Nem tudtam, hogy a rozsdások használtak szélenergiát – nézett rá Tally csodálkozva. − Nem mind voltak őrültek. Csak a legtöbbjük – vont vállat David. – Ne felejtsd, mi majdnem mindannyian a rozsdásoktól származunk, s alapvetően még mindig az ő technológiájukat használjuk. Néhányuknak helyén kellett, hogy legyen az esze.

A kábelek még ott feküdtek a sivatagban betemetve, s védte őket a vándorló homok, valamint a teljes szárazság. A vezetékek néhol megszakadtak vagy átrozsdásodtak, ezért óvatosan, szemüket a deszkájuk metáldetektorán tartva kellett repülniük. Ha olyan hiányos részhez értek, amit nem tudtak átugratni, kigurítottak egy tekercs kábelt, amit David hozott magával, és felettük elsétáltatták a deszkáikat, mint valami csökönyös szamarat a keskeny gyaloghídon. Miután átértek, újra feltekerték a drótot. Tally azelőtt még sosem látott igazi sivatagot. Az iskolában azt tanították, hogy a sivatag csupa élet, ez azonban olyan volt, ahogy picur korában elképzelte: jellegtelen, távolba vesző púpok, egyik a másik után. Semmi sem mozdult, csupán a szél keltette lassú homokkígyók vándoroltak. Csak egy sivatag nevét ismerte a kontinensen. − Ez a Mojave? – kérdezte. − Ez távolról sem akkora és nem természetes – ingatta David a fejét. – Ott állunk, ahol a fehér gyom kezdődött. Tally füttyentett egyet. Úgy tűnt, a homok végtelen. − Micsoda tragédia. − Miután eltűnt az aljnövényzet és felváltotta az orchidea, nem volt, ami megkösse a jó termőföldet. Elfújta a szél, s nem maradt más, csak a homok. − Ez már örökre sivatag marad?

− Az

elkövetkező ezer évben biztosan. De talán addigra valaki rájön, hogy hogyan lehet megakadályozni, hogy a gyom visszajöjjön. Ha nem sikerül, a folyamat újra beindul. Hajnaltájt értek el egy rozsdás városhoz, egy csoport érdektelen, a homoktenger közepén megfeneklett épülethez. A sivatag átvette az uralmat az évszázadok során, s a dűnék úgy folytak az utcákon, mint a víz. Az épületek azonban jobb állapotban voltak, mint azok a romok, amiket Tally korábban látott. A homok lecsiszolta mindennek az élét, de nem rombolt olyan vadul, mint az éhes eső és a növényzet. Egyikük sem fáradt még el, de napközben mégsem utazhattak; a sivatag nem védte őket sem a napsütéstől, sem a levegőtől. Letáboroztak egy alacsony gyárépület második emeletén, melynek még nagyjából megvolt a teteje. Ősrégi gépek álltak körülöttük némán. Mindegyik akkora volt, mint egy légautó. − Mi volt ez a hely? – kérdezte Tally. − Azt hiszem, újságokat gyártottak itt – felelt David. – Az olyan, mint a könyv, csak elolvasás után kidobták és mindennap újat vettek. − Na ne marháskodj! − Komolyan. És te még azt gondoltad, hogy mi vagyunk azok Füstösben, akik pazarolják a fát.

Tally talált egy helyet, ahol a hiányos tetőn át besütött a nap, és ki hajtogatta a légdeszkákat, hogy feltöltődhessenek. David két csomag TojRántot húzott elő. − Kijutunk a sivatagból ma éjjel? – kérdezte Tally, miközben figyelte, ahogy David igyekszik belecsurgatni utolsó néhány csepp vizüket a víztisztítókba. − Tutira. Éjfélre elérjük a legközelebbi folyót. Tallynek eszébe jutott, amit Shay akkor mondott, amikor először mutatta meg neki a túlélő felszerelését. − Tényleg bele lehet pisilni a víztisztítóba? Már úgy értem, hogy utána meg lehet inni? − Aha. Én kipróbáltam már. Tally elhúzta a száját és kinézett az ablakon. − Rendben. Nem kellett volna megkérdeznem. David kuncogva lépett a háta mögé és kezét a vállára tette. − Elképesztő, mit meg nem tesz az ember a túlélésért – mondta. − Tudom – sóhajtott fel Tally. Az ablak egy mellékutcára nézett, ami részben védve volt a betolakodó sivatagtól. Odalent néhány kiégett, földön járó autó állt, amit félig betemetett a homok. Fekete alakjuk élesen elütött a fehér homoktól. Tally a csuklóját masszírozta, amin még mindig rajta voltak a bilincsek.

− Az

egyszer biztos, hogy a rozsdások túl akarták élni. Ahány romvárost csak láttam, mind tele van a kocsijaikkal, amikkel menekülni próbáltak. De mintha sosem sikerült volna nekik. − Volt, akinek sikerült, de nem autóval. Tally hátradőlt, hogy érezze David testének megnyugtató melegét. A nap csak órák múlva fog felkelni, hogy felszívja a sivatag hűvösét. − Fura. A suliban nem nagyon volt szó arról, hogy hogyan történt, milyen volt a végső pánik, amikor széthullott a rozsdások világa. Csak vállvonogatva azt mondják, hogy összeadódtak a hibák, míg végül az egész kártyavárként dőlt össze. − Ez csak részben igaz. A Főnöknek volt erről néhány régi könyve. − És mi állt bennük? − Hát az, hogy a rozsdások valóban kártyavárban éltek, amit valaki összedöntött. Soha nem derült ki, hogy ki volt az. Talán egy önálló életre kelt rozsdás fegyver, vagy egy szegény ország polgárai, akiknek nem tetszett az, ahogyan a rozsdások intézték a dolgokat. Talán csak baleset volt, mint a virágokkal, vagy egy magányos tudós akarta összezagyválni a dolgokat. − De mi történt? − Elszabadult egy betegség, de nem az embereket fertőzte meg, hanem a benzint. − Fertőzött lett a kőolaj?

− Az

olaj szerves, ősi növényekből, dinoszauruszokból meg hasonlókból jött létre – bólintott David. – Valaki létrehozott egy baktériumot, ami felzabálta. A spórák a levegő segítségével terjedtek, s ha olajat találtak, akár feldolgozatlant, akár finomítottat, elszaporodtak. Mint a penész vagy mi. Ettől megváltozott az olaj kémiai összetétele. Láttál már foszfort? − Az egy kémiai elem, igaz? − Aha. És ha levegő éri, meggyullad. Tally bólogatott. Emlékezett rá, ahogy kémiaórán játszottak vele és arról a sok cselről beszélgettek, amire használni lehetne. De olyan trükk soha senkinek nem jutott eszébe, ami ne lett volna életveszélyes. − A baktérium által megfertőzött olaj olyan instabil volt, mint a foszfor. Felrobbant, ha oxigén érte. Égés közben pedig a szél széthordta a füstöt, amivel továbbterjedtek a spórái. Amikor elérték a következő kocsit, repülőgépet vagy olajkutat, újra szaporodni kezdtek. − Azt a...! És ugye mindenhez olajat használtak? − Mint azok a kocsik odalent – bólintott David. – Biztosan akkor fertőződtek meg, amikor az emberek megpróbáltak kijutni a városból. − Miért nem mentek egyszerűen gyalog? − Azt hiszem, annyi eszük nem volt. Tally újra megborzongott, de nem a hidegtől. Nehezére esett úgy gondolnia a rozsdásokra, mint valódi

emberekre, akik számára inkább csak a történelem idióta, veszélyes és néha komikus elemét jelentették. Pedig emberi lények voltak valaha odalent, s bármi maradt is belőlük kétszáz év után, még mindig ott ültek megfeketedett autóikban, mintha azóta is menekülni próbálnának a sorsuk elől. − Vajon miért nem mondják el ezt nekünk töriórán? Pedig imádnak minden történetet, ami azt bizonyítja, hogy a rozsdások idióták. –Talán nem akarták, hogy rágyertek, minden civilizációnak megvan a maga gyenge pontja – halkította le a hangját David. – Mindig függ valamitől. És ha azt elveszi valaki, nem marad más, mint egy sztori történelemórára. − De mi nem ilyenek vagyunk – ellenkezett Tally. – Megújuló energiaforrások, fenntartható fogyasztás, szabályozott számú népesség. Ekkor csengetett a két víztisztító. − Nem feltétlen gazdasági kérdés – mondta David, miközben odavitte Tallyhez az ennivalót. – A gyenge pont lehet egy elv is. Tally odafordult, hogy begörbített tenyerével elvegye a forró TojRántot, amikor észrevette David komoly pillantását. − Szóval ezen gondolkoztál annyi éven át, miközben elképzelted, hogy hogyan fogják elfoglalni Füstöst? Azon törted a fejed, hogy mitől válnak történelemmé a városok?

David elmosolyodott és bekapott egy nagy falatot. − Ez napról napra világosabbá válik.

Ismerős helyek Másnap éjszaka terv szerint elérték a sivatag szélét, majd három napon át a folyót követték, egészen a tengerig. így még északabbra jutottak, és az októberi hűvös olyan hidegnek érződött, mint bármelyik tél, amit Tally valaha megélt. David városban készült, fényes ezüstös, mylar alapanyagú, sarkvidéki felszerelést vett elő, amit Tally egyetlen Füstösből származó holmija, kézzel kötött pulóvere fölött viselt. Örült, hogy kábultan feküdt le a Különlegesek támadása előtti éjjel, különben ez is elveszett volna aznap, mint minden más. Az utazás napjai végtelennek tűntek. Ezen az úton nem kellett megfejtenie Shay rejtélyes útmutatásait, nem kellett bozóttűz elől menekülnie és nem röpködtek felette ósdi rozsdás masinák, hogy halálra ijesszék. Mintha a világ kihalt volna, s nem lenne benne más, csak néhány rozsdás rom, s mintha Tally és David volna az utolsó életben maradt emberpár. Étrendjüket a folyóból fogott hallal egészítették ki, s Tally nyulat sütött a maga gyújtotta tűzön. Figyelte, ahogy David megjavítja bőrruházatát és úgy érezte, ő sosem lesz képes jól kezelni a tűt és a cérnát. David megtanította a csillagok állásából tájékozódni és meghatározni az időt, Tally pedig azt mutatta meg neki cserében, hogy hogyan kell feltörni a deszkájuk

különleges szoftverjét, hogy az éjszakai utazáshoz optimalizálhassák. A tengerhez érve délnek fordultak, csatlakozva ugyanannak a parti sínnek az északi végéhez, amit Tally Füstösbe menet követett. David azt mesélte, hogy az egykor egészen Tally városáig elért, sőt, még azon túl is. Most azonban nagy szakaszok hiányoztak belőle, és új városok is épültek a tengerparton, ezért többször kerülniük kellett a szárazföld belseje felé. David azonban ismerte a folyókat, a sínpálya nyúlványait és más, a rozsdások által hátrahagyott utakat, így hát jó sebességgel haladtak úti céljuk felé. Csak az időjárás tartóztatta fel őket. Miután már néhány napja utaztak a parton, sötét, fenyegető felhőóriások jelentek meg az óceán felett. A viharnak először mintha nem akaródzott volna a part fölé szállni, csak lassan, huszonnégy óra alatt gyűjtötte össze tomboló energiáit. A légnyomás úgy megváltozott, hogy a légdeszkák túl bizonytalanok lettek a repüléshez. A vihar jó előre figyelmeztette őket jöveteléről, de amikor végül kitört, sokkal rosszabb volt, mint amilyennek Tally az időjárást el tudta képzelni. Még sosem szembesült a hurrikán erejével, csupán a szárazföld belsejében épült városa biztonságos épületeiből látta. Újabb tanulságos élmény volt ez számára a természet vadsá– gával kapcsolatban.

Tally és David három napig gubbasztottak egy sziklakiszögellés védelmében felvert műanyag sátrukban. Kémiai fényrudakat gyújtottak fűtésnek és világításként, azt remélve, hogy légdeszkáik mágnesei nem vonzzák a villámokat. Az első órákban elbűvölte őket a vihar drámaisága. Csodálkoztak erején és azt várták, vajon mikor rengeti meg a szirteket a következő égzengés. Azután egyhangúvá vált a zuhogó eső, s egész nap csak beszélgettek mindenféléről, de főként a gyerekkorukról, míg végül Tally úgy érezte, hogy David jobban megérti őt, mint bárki, akit valaha ismert. A sátor fogságában töltött harmadik napjukon aztán borzasztóan összevesztek – hogy min, arra Tally képtelen volt visszaemlékezni –, mindenesetre azzal végződött, hogy David kiviharzott és egy teljes órát töltött egyedül álldogálva a jeges szélben. Miután végül visszabújt a sátorba, még órákig vacogott, hiába tartotta Tally átölelve. − Túl lassúak vagyunk – mondta végül David. Tally erre még erősebben megszorította. Időbe telt felkészíteni az embereket a műtétre, főleg, ha elmúltak tizenhat évesek. De Dr. Cable David szüleinek operációjával nem vár évekig. A vihar miatt elvesztett minden egyes nappal nagyobb a valószínűsége annak, hogy Maddy és Azel már kés alá került. Shay számára, aki pontosan megfelelő korú volt az átváltoztatáshoz, még rosszabbul álltak a dolgok.

− Odaérünk,

ne félj! Engem egy éven át hetente méricskéltek a tervezett műtétem előtt. Időbe telik jól csinálni. David megborzongott. − De mi van, ha nem izgatja őket, hogy jól csinálják? Másnap reggelre elült a vihar, s amikor előbújtak a sátorból, más színben látták a világot. A felhők élénkrózsaszínűek voltak, a fű mesésen zöld, az óceán sötétebb, mint amilyennek Tally valaha látta, s csupán a hullámok habos ívei, meg a szél által a vízre kisodort uszadékfa tarkította. Sokkos állapotban repültek egész nap, hogy behozzák a lemaradást, s csodálkoztak, hogy a világ még létezik egy ilyen vihar után. Aztán a sín elkanyarodott a szárazföld belseje felé, s néhány éjszakával később elérték a Rozsdás Romokat. A romok kisebbnek tűntek, mintha felhőkarcolói összezsugorodtak volna azóta, hogy Tally több mint egy hónapja maga mögött hagyta őket Füstös felé igyekezve, csupán Shay üzenetével és egy oldaltáskányi BolSpaggal felszerelkezve. Most, amikor Daviddel repültek a sötét utcákon, már nem érezte úgy, mintha a rozsdások szelleme fenyegetőleg figyelné az ablakokból. − Amikor először jártam itt éjszaka, komolyan kirázott a hideg a helytől – mondta.

− Hátborzongató,

hogy mennyire jó állapotban maradt meg – bólogatott David. – Ez tűnik a legújabbnak az összes rom közül, amit valaha láttam. − Befújták valamivel, hogy megmaradjon iskolai kirándulásokhoz. – Tally ekkor jött rá, hogy városa dióhéjban ennyi. Semmi sem maradhat olyan, amilyen. Mindent megvesztegetésre, figyelmeztetésnek, vagy szemléltetőeszközként használnak. Felszerelésük nagy részét eldugták egy a központtól távol eső, omladozó épületben, amit valószínűleg még az iskolából lógó csúfok is elkerülnének. Nem vittek magukkal mást, csak víztisztító készülékeiket, egy zseblámpát és néhány élelmiszercsomagot. David még sosem járt ennél közelebb a városhoz, így hát kivételesen Tally vette át a vezetést. Azt a fémeret követték, amit hónapokkal korábban Shay mutatott meg neki. − Szerinted kibékülünk még valaha? – kérdezte a fiútól, miközben a folyó felé masíroztak, az út során először cipelve deszkáikat. − Te meg Shay? Hát persze. − Még azután is... hogy te meg én? − Szerintem ha megmentjük a Különlegesek karmai közül, bármit megbocsát neked. Tally hallgatott. Shay rájött, hogy elárulta Füstöst. Nem valószínű, hogy ezt bármi semmissé teheti. A folyóhoz érve teljes sebességgel száguldottak a habos víz felett, s örültek, hogy megszabadultak a

nyeregtáskák terhétől. Most, hogy a víz felfröcskölt az arcába, s körülötte bömbölt a vízesés, Tally jóformán úgy érezte magát, mint amikor gondtalan városi gyerekként csak egy átlagos felfedezőúton volt, nem pedig egy... Most micsoda is ő tulajdonképpen? Már nem kém, és füstösnek sem nevezheti magát többé. Aligha szép, de csúfnak sem érzi magát. Semmi megnevezhető. De legalább célja van. Ekkor tárult szemük elé a város. − Itt van! – kiáltott oda Davidnek a zubogó víz zaján át. – De hiszen láttál már várost, igaz? − Voltam ilyen közel egynéhányhoz, de közelebb nem. Tally az ismerős körvonalakat figyelte, a tűzijáték fényében kirajzolódó bulitornyokat és palotákat. Érezte, ahogy szíven szúrja valamiféle honvágy, csak ez annál sokkal rosszabb volt. Újszéphely látványa valaha vágyakozással töltötte el. Davidhez hasonlóan azonban ő is elvesztette az otthonát. Füstössel ellentétben az ő városa viszont még létezett, ott volt az orra előtt, csak már nem azt jelentette, amit egykor. − Van néhány óránk napfelkeltéig – mondta. – Meg akarod nézni a Különleges Körülményeket? − Minél előbb, annál jobb – felelte David. Tally bólintott, s a várost körülvevő ismerős fényeket és árnyakat vizslatta. Volt elég idejük megtenni az utat oda–vissza még napfelkelte előtt. − Gyerünk!

Egészen a Csúfszállást a kertvárostól elválasztó fák és bozót sávjáig követték a folyót. A zöldövezet volt a legmegfelelőbb hely a repüléshez, ha nem akarták, hogy észrevegyék őket. Itt legalább haladni is lehetett. − Ne menj olyan gyorsan! – sziszegett David hátulról, miközben Tally sebesen kanyargott a fák között. A lány lassított. − Felesleges suttognod. Éjjel senki sem jön ide. Ez a csúfok felségterülete, ők pedig mind ágyban vannak, hacsak nem készülnek valami csínyre. − Oké – felelt David. – De nem kellene jobban odafigyelnünk a légiösvényekre? − A légiösvényekre? De David, az egész város tele van lég– deszkázókkal. Fémrács húzódik az egész alatt. − Ja, akkor jó. Tally elmosolyodott. Annyira megszokta az életet David világában, hogy jó érzés volt egyszer most neki megmagyaráznia valamit. − Mi baj? – gúnyolódott. – Csak nem lemaradtál? − Fogadjunk, hogy nem – vigyorgott David. Tally megfordult és elviharzott, cikcakk vonalat vágva a nyárfák között, hagyta, hogy a reflexei irányítsák. Felidézte magában mindkét légautóval megtett útját a Különleges Körülmények főhadiszállására. A város túlsó szélén keresztezték a zöldövezetet, azután a körgyűrűt, majd az ipari körzetet a középszép kertváros és külső

Rozogatelep között. A kertvároson nehéz lesz átjutni, túl rizikós csúf képpel. Szerencsére azonban a középszépek korán fekszenek. Legalábbis a legtöbbjük. A zöldövezet feléig versenyzett Daviddel, míg a folyó túlpartján álló kórház fényeivel egyvonalba nem értek. Tallynek eszébe jutott az első borzalmas reggel, amikor elráncigálták a beígért műtéttől, elvitték, hogy kivallassák, s megfosztották a jövőjétől. Arca elkomorodott, amikor ráébredt, hogy ezúttal ő keresi a Különlegeseket. Amikor elhagyták a zöldövezetet, halk csilingelést hallott. Megszokásból még mindig azt várta, hogy azonosító gyűrűje figyelmeztesse, hogy elhagyja Csúffalvát. Hogyan viselhette azt az idióta vacakot tizenhat éven keresztül? Akkor úgy érezte, mintha szervesen hozzá tartozna, most azonban undorodott az elképzeléstől, hogy a nap minden percében kövessék, megfigyeljék és tanácsokkal lássák el. − Maradj a sarkamban! – mondta Davidnek. – Itt jobb, ha suttogunk. Kiskorában Tally a középszép kertvárosban lakott Sollal és Ellie–vel. Akkori világa azonban nevetségesen apró volt: néhány park, egy ösvény, ami az iskolába vezetett, és a zöldövezet egy sarka, ahol kifigyelhette a csúfokat. A Rozsdás Romokhoz hasonlóan, most a rendezett házsorok is sokkal kisebbnek tűntek, olyannak, mint egy babaházakból álló végtelen falu.

Mélyen lehajolva szálltak el a tetők felett. Ha valaki ébren volt, és késő esti kocogásra vagy kutyasétáltatásra indult, remélhetőleg nem néz fel. Deszkáik alig egy arasszal a háztetők felett szálltak, az alattuk elsuhanó zsindelyek mintázata hip– notikusan hatott rájuk. Nem találkoztak mással, csak fészkelő madarakkal és néhány macskával, amik meglepetten repültek illetve ugrottak el az útjukból. A kertváros hirtelen ért véget. A parkok utolsó szalagja a körgyűrűbe torkollott, ahol a föld alatti gyárak kidugták fejüket a földből, és a teherszállító kamionok éjjel–nappal ott sorjáztak a betonutakon. Tally megbillentette a deszkáját és gyorsított. − Tally! – súgta oda David. – Észrevesznek! − Nyugi! Ezek a kamionok automatikusak. Senki nem jár ki ide, főleg nem éjszaka. David idegesen bámult le a száguldó járművekre. − Nézd, még fényszóróik sincsenek! – mutatott le Tally egy hatalmas konvojra, ami éppen alattuk haladt el, s nem bocsátott ki más fényt, mint a járművek alól jövő tompa vörös pislákolást, ahogy a navigációs lézer leolvasta az útra festett vonalkódokat. Továbbrepültek, de Davidét még mindig aggasztották az odalent haladó járművek. Hamarosan Tally számára ismerős látvány tárult eléjük az ipari sivatagban.

− Látod

azt a dombot? A Különleges Körülmények Ügyosztálya ott van a lábánál. Felmegyünk a tetejére és megnézzük. A domboldal túl meredek volt ahhoz, hogy gyár épüljön rajta, és nyilvánvalóan túl nagy és tömör, hogy robbantással és buldózerekkel lebontsák, így hát féloldalas piramisként tűnt ki a lapos vidékből. Egyik oldalán meredek volt, a másikon lejtős, és benőtték a cserjék meg a barna fű. Alacsonyan repülve haladtak felfelé a lankásabb oldalon, kikerültek néhány sziklát és csenevész fát, míg felértek a dombtetőre. Ebből a magasságból Tally ellátott egészen Újszéphelyig. A sziget fénylő korongja akkorának látszott, mint egy lapostányér. A külváros sötétségbe burkolódzott, és odalent a Különleges Körülmények alacsony, barna épületeinél csak a biztonsági világítás fényei égtek. − Az az ott lent – suttogta Tally. − Nem látszik valami komoly helynek. − Nagy része a föld alatt van. Nem tudom, hány emelet mélységben. Némán figyelték az épületcsoportot. Odafentről Tally világosan látta a területet körülvevő drótot, mely jóformán tökéletes négyzetként húzódott az épületek körül. Ez komoly biztonsági felkészültséget jelentett. A városban nem sok korlátozás létezett – vagy legalábbis egyik sem volt látható. Ha az embernek nem lett volna

szabad ott lennie, ahol éppen volt, az azonosító gyűrűje udvariasan figyelmeztette rá, hogy haladjon tovább. − Az a kerítés olyan alacsonynak látszik, hogy akár át is repülhetnénk felette. Tally a fejét ingatta. − Nem kerítés, érzékelő drót. Ha húsz méterre megközelíted, a Különlegesek tudni fogják, hogy itt vagy. Ugyanez történik, ha odabent a földet érinted. − Húsz méterre? Az túl magas lenne légdeszkán. Akkor mit tegyünk? Kopogjunk be a kapun? − Én nem látok itt kaput. Légautóval mentem be és jöttem ki is. David ujjaival a deszkáján dobolt. − Mi lenne, ha elkötnénk egyet? − Egy légautót? – füttyentett Tally. – Az egészen jó csíny volna. Ismertem csúfokat, akik elmentek szórakozásból kocsikázni, de nem a Különlegesek légpárnás járművén. − Kár, hogy nem ugorhatunk le. − Leugorni? – nézett Tally értetlenül. − Aha. Innen. Odalent a domb aljában visszaszállnánk a deszkánkra, felgyorsítanánk maximális sebességre, aztán nagyjából erről a helyről leugranánk. Valószínűleg halál pontosan annak a nagy épületnek a közepén landolnánk. − A halál az igaz. Szétloccsannánk.

− Az

lehet. Valószínűleg még zuhanásgátlóval is kirántaná a helyéből a karunkat egy ilyen esés. Ejtőernyő kellene. Tally lenézett, miközben a röppályát méricskélte és lepisz– szegte Davidét, amikor újra megszólalt. Csak úgy zakatolt az agya. Eszébe jutott a Garbó Palota partija. Mintha évekkel ezelőtt lett volna. Végül elmosolyodott. − Nem ejtőernyő, David. Bungeedzseki kell.

Cinkostársak − Lesz

elég időnk, ha sietünk. − Mire lesz elég? − Beugrani Csúfszállásra a képzőművészeti suliba. Náluk vannak bungeedzsekik a pincében. Egy egész kupac, amit nem használnak. − Oké – sóhajtott David egy nagyot. − Csak nem vagy betojva? − Nem – grimaszolt a fiú. – Csak soha életemben nem láttam még ennyi embert. − Embert? De hiszen senkit sem láttunk. − Az lehet, de az a sok ház idefelé jövet. Nem tudom kiverni a fejemből, hogy mindben lakik valaki, ilyen kis helyen összetömörülve. − Szerinted nagy a zsúfoltság a kertvárosban? – nevetett Tally. – Várj csak, amíg Csúfszállásra érünk! Teljes sebességgel indultak visszafelé a háztetők felett. Az ég szurokfekete volt, de Tally mostanra elég jól olvasott a csillagokban, hogy tudja, már csak néhány óra van hátra a hajnal első sugarainak felbukkanásáig. A zöldövezethez érve visszafordultak arra, amerről jöttek. Mindketten hallgattak, inkább a fák kikerülésére összpontosítottak. Az övezetnek ez az íve a Kleopátra parkon vezette őket keresztül, ahol Tally a régi szép idők

emlékére megkerülte a szlalompóznákat. Egy kicsit megremegett, amikor elhaladtak a régi kollégiumához vezető ösvény mellett. A másodperc tört részéig az az érzése támadt, mintha akár be is kanyarodhatna, bemászhatna az ablakon, és lefekhetne aludni. Hamarosan meglátták a csúfszállási képzőművészeti iskola kusza tornyait. Tally megálljt intett. A dolognak ez a része könnyű volt. Mintha egymillió éve történt volna, hogy Shayjel kölcsönvették az iskola egyik bungeedzsekijét az utolsó csínyükhöz, amikor Shay ráugrott az újcsúfokra az iskolai könyvtárban. Tally megkereste azt az ablakot, amit akkor feszítettek fel. A koszos üvegtáblát mutatós bokrok védték a szem elől. Szerencsére az ablak azóta is nyitva volt. Tally a fejét csóválta. Micsoda bátor tettnek tűnt egy ilyen betörés két hónappal korábban! Akkoriban a könyvtári mutatvány volt a legvadabb tréfa, amit Shayjel ki tudtak eszelni. Most azonban látta, hogy a csíny csak arra való, hogy a csúfok kieresz– szék a gőzt. Nem más, mint értelmetlen időtöltés addig is, míg lázadó természetüket a felnőttkor és a műtét ki nem radírozza. − Add ide a zseblámpát, és várj meg itt! Becsusszant az ablakon, megtalálta a dzsekiket, felkapott kettőt, és egy perc múlva már kint is volt. Amikor felhúzódzkodott az ablakba és kiugrott rajta, látta, hogy David tágra nyílt szemmel bámulja. − Mi van? – kérdezte.

− Olyan

jó vagy ilyesmikben. Olyan magabiztos. Én már attól ideges vagyok, hogy bent vagyunk a városban. − Nem nagy cucc – vigyorodott el Tally. – Mindenki ezt csinálja. Azért mégis örült, hogy betörői képességeivel sikerült ekkora benyomást tennie Davidre. Az elmúlt hetekben a fiú tanította meg őt tüzet rakni, halat tisztítani, sátrat verni és térképet olvasni. Jó volt tudni a változatosság kedvéért, hogy mi hogyan működik. Óvatosan visszarepültek a zöldövezetbe, és elérték a folyót, még mielőtt az ég egy icipici rózsaszínt is mutatott volna. Elhúztak a habzó vízesések felett, és végig a féméren. Éppen akkor kezdett pirkadni, amikor meglátták a romokat. − Akkor holnap éjjel? – kérdezte Tally útban visszafelé. − Nincs értelme várnunk. − Nincs. Valóban minden okuk megvolt rá, hogy mihamarabb megpróbálkozzanak a többiek kiszabadításával. Már több mint két hét eltelt Füstös elfoglalása óta. David megköszörülte a torkát. − Szóval, szerinted hány Különlegesre kell számítanunk? − Hát, amikor engem odavittek, sokan voltak. De ez napközben volt. Csak kell aludniuk valamikor. − Vagyis éjszaka kihalt lesz. − Nem hinném. De talán csak néhányan őrzik.

Többet nem mondott. Akár egyetlen Különleges is sok két csúfnak. Nincs az a meglepetésszerű rajtaütés, ami felér egy kegyetlen szép mindennél nagyobb erejével és különlegesen gyors reflexeivel. − Vigyáznunk kell, nehogy észrevegyenek bennünket. − Na ja. Vagy reménykedhetünk abban, hogy holnap éjjel más dolguk van. Tally már csak vánszorgott. Most, hogy biztonságban kijutottak a városból, úrrá lett rajta a kimerültség. Magabiztossága lépésről lépésre apadt. Mostanáig nem pazaroltak túl sok gondolatot a rájuk váró feladatra. Embereket kimenekíteni a Különleges Körülmények Ügyosztályáról nem egyszerűen csak egy csúf csíny, mint ellopni egy bungeedzsekit, vagy átlógni a folyón. Ez komoly ügy. S bár Croy, Shay, Maddy és Azel valószínűleg az egyik borzalmas föld alatti épületben raboskodik, mégis fennáll az esélye annak, hogy máshová vitték őket. S még ha nem is vitték őket máshová, Tallynek fogalma sem volt, hol lehetnek a hányásbarna folyosók útvesztőjében. − Bárcsak volna valami segítségünk! – mondta halkan. − Talán van – állította meg David, kezét a vállára téve. Tally kérdőn nézett rá, majd pillantásával követte Davidét a romok felé. A legmagasabb torony csúcsán éppen ekkor hunyt ki egy biztonsági csillagszóró utolsó fénye. Csúfok voltak.

− Engem

keresnek – mondta David. − Akkor mit tegyünk? − Van másik út vissza a városba? – kérdezte a fiú. − Nincs. Pont ezen az ösvényen fognak hazaindulni. − Akkor várunk. Tally hunyorogva figyelte a romokat. A csillagszóró kialudt, s semmit sem látott a hajnali fényben, mely épp csak az imént kezdett szétterjedni az égen. Bárki volt is az, megvárta a hazaindulással az utolsó lehetséges pillanatot. Persze ha ezek a csúfok Davidét keresik, lehet, hogy meg akarnak szökni. Lázongó utolsó évesek, akiket nem izgat, hogy lemaradnak a reggeliről. − Szóval még mindig keresnek téged a csúfok – fordult Tally David felé. – És nem csak nálunk. − Hát persze – felelt David. – A legenda évszázadokig fennmarad minden városban, akár eljövök értük, akár nem. A csillagszórót sokszor hiába gyújtják meg, nem történik semmi, így hosszú időbe fog telni, mire akár azok a csúfok is rájönnek, hogy többé nem jövök, akikkel találkoztam már. És legtöbbjük még csak nem is hisz benne, hogy Füstös... Torkára forrt a szó. Tally megfogta a kezét. David egy pillanatra megfeledkezett róla, hogy Füstös gyakorlatilag nem létezik többé. Csendben várakoztak, míg léptek zaját nem hallották a köveken. Három csúfnak hangzott, akik halkan

beszéltek, még mindig tartva a rozsdás romok szellemeitől. − Ezt figyeld! – súgta David, és zseblámpát húzott elő a zsebéből. Felállt, bekapcsolta, és alulról megvilágította az arcát. − Engem kerestek? – kérdezte hangosan és határozottan. A három csúf az ijedtségtől tágra nyílt szemmel és tátott szájjal dermedt kővé. Aztán a fiú ledobta a deszkáját, ami a kövekre zuhant a lába mellett, ezzel törve meg a bénultságot. − Ki vagy? – nyögte ki végül az egyik lány. − David. –Ó. Úgy érted...? − Hogy tényleg létezem–e? – kapcsolta ki vigyorogva a zseblámpát. – Aha, ezt gyakran megkérdezik tőlem. Sussynak, Annek és Dexnek hívták őket, és már egy hónapja jártak ki a romokhoz. Azóta hallottak mindenfélét Füstösről, amióta évekkel korábban megszökött egy csúf a kollégiumukból. − Én éppen akkor költöztem Csúfszállásra – mondta Sussy –, Ho pedig végzős volt. Amikor eltűnt, különféle őrült elméletek keringtek arról, hogy hová lett. − Ho? – bólogatott David. – Emlékszem rá. Néhány hónapig maradt, de aztán meggondolta magát és visszajött. Ma már szép.

− De

tényleg sikerült odajutnia? Füstösbe? – kérdezte

An. − Aha.

Én kísértem el. − Hűha! Ez olyan igazi – An izgatottan nézett össze barátaival. – Mi is látni akarjuk. David szóra nyitotta a száját, de aztán ismét becsukta. Elfordította a tekintetét. − Nem lehet – szólalt meg Tally. – Most nem. − Miért nem? – kérdezte Dex. Tally hirtelen nem tudott mit felelni. Az igazság, hogy Füstöst egy fegyveres támadásban lerombolták, elképzelhetetlennek tűnt. Néhány hónapja maga sem hitte volna, mire képes a saját városa. És ha beismeri, hogy Füstös nincs többé, a szóbeszédet csúfok generációi adnák tovább. Dr. Cable elérné a célját, még akkor is, ha néhány elmenekült füstösnek sikerülne valahogy új közösséget létrehoznia a vadonban. − Nos – kezdte –, Füstösnek időnként el kell költöznie ahhoz, hogy titkos maradhasson. Pillanatnyilag valójában nem létezik. Mindenki szétszéledt, szóval nem fogadunk új vállalkozókat. − Az egész hely elköltözik? – csodálkozott Dex. – Azt a...! − Várjunk csak! – ráncolta a homlokát An. – Ha nem toboroztok új embereket, akkor minek vagytok itt?

− Egy

cselre készülünk – mondta Tally. – Egy igazán hatalmasra. És azután, ha Füstös ismét talpra állt, ti lesztek az elsők, akik megtudják. − Azt akarjátok, hogy segítsünk? Mint valami próba? – kérdezte Dex. − Nem – jelentette ki határozottan David. – Senkit sem kényszerítünk semmiféle próbatételre ahhoz, hogy eljöhessen Füstösbe. De ha segíteni akartok, azt Tally és én nagyra értékelnénk. − Csupán egy kis figyelemelterelő hadműveletre lenne szükségünk – magyarázta Tally. − Jól hangzik – mondta An a többiekre pillantva, akik buzgón bólogattak. Bármire képesek lennének – gondolta Tally. – Pontosan olyanok, mint én voltam. Nyilvánvalóan végzősök. Ő maga alig volt egy évvel idősebb náluk, de elcsodálkozott azon, hogy mennyire fiatalnak tűnnek. David a többiekkel együtt bámult Tallyre, magyarázatra várva. Tallynek azonnal ki kellett eszelnie valamit, ami elvonja róluk a figyelmet. Valami jót. Valamit, ami miatt a Különlegesek szükségesnek látnák a nyomozást. Valamit, amire még maga Dr. Cable is felfigyelne. − Szóval, szükségetek lesz egy csomó csillagszóróra. − Nem gond. − És ugye tudjátok, hogyan lehet bejutni Újszéphelyre?

− Újszépre?

– nézett An a barátaira. – Hát nem jelentenek a hidak mindenkit, aki átkel a folyón? Tally elmosolyodott. Mindig örült, ha új trükköt taníthatott valakinek.

Eszement ugrás Egész nap a Rozsdás Romok közt várakoztak. A roskadozó tetőn át bevilágító napfény foltjai vánszorogtak a földön, lassú fényszóróként jelezve az eltelt időt. Hosszú időbe telt, mire Tallynek sikerült elaludnia, maga elé képzelve az ugrást a dombtetőről a bizonytalanba. Végül úgy aludt el, mint akit fejbevágtak, túlságosan kimerülten ahhoz, hogy álmodjon. Amikor alkonyatkor felébredt, látta, hogy David már összecsomagolt két oldaltáskába mindent, amire szükségük lehet a szöktetéshez. Két–két deszkát szendvicsszerűen összerakva repültek ki a romok széléig. Abban reménykedtek, hogy szükség lesz a plusz deszkákra, amikor a menekültekkel a sarkukban elhagyják a Különleges Körülmények főhadiszállását. A folyóparton reggeliztek. Tally nem siette el az evést, élvezte a SvéHúGo ízét. Ha ma éjjel elkapják őket, legalább soha többé nem kell dehidratált ételeket ennie. Néha már úgy érezte, inkább választaná az agykárosodást, ha az egy porból rekonstruált tészta nélküli életet jelentene. Sötétedéskor elérték a zúgókat, s a zöldövezeten épp akkor haladtak keresztül, amikor Csúfszálláson kialudt a világítás. Éjfélre a Különleges Körülmények feletti dombon voltak.

Tally előhúzta a látcsövet, és Újszéphely felé irányította, ahol a bulitornyok fényei egymás után gyúltak ki. David a tenyerébe lehelt. Lehelete fehéren gomolygott az októberi hűvösben. – Szerinted tényleg megcsinálják? − Miért ne csinálnák? – kérdezte Tally, miközben a város legnagyobb parkjának sötét foltjait figyelte. – Úgy tűnt, benne vannak a buliban. − Az igaz. De nem vállalnak túl nagy kockázatot? Úgy értem, alig ismernek bennünket. Tally vállat vont. − A csúfoknak a csíny az életük értelme. Te még sosem csináltál valamit csak azért, mert egy titokzatos idegen felkeltette a kíváncsiságodat? − Egyszer neked adtam a kesztyűmet, de amiatt is nagy bajba kerültem. Tally leeresztette a távcsövet, s látta, hogy David mosolyog. − Ma este nem tűnsz annyira idegesnek – mondta. − Örülök, hogy végre itt vagyunk és tehetünk valamit. És miután az a három gyerek ráállt, hogy segítsen nekünk, úgy érzem... − Hogy akár még sikerülhet is? − Nem. Valami sokkal jobbat. – David lepillantott a Különleges Körülmények főhadiszállásának területére. – Annyira segítőkészek voltak, csak azért, hogy galibát

okozzanak, csak azért, hogy elkövethessenek egy csínyt. Először majd belepusztultam, amikor úgy beszéltél Füstösről, mintha még mindig létezne. De ha van elég hozzájuk hasonló csúf, akkor lehet, hogy tényleg létezni is fog. − Hát persze – mondta halkan Tally. David vállat vont. − Talán igen, talán nem. De még ha ma este el is szúrjuk, s mindketten kés alatt végezzük, legalább lesz, aki tovább fog harcolni. Úgy értem a rendbontásban. − Remélem, azok a rendbontók mi leszünk – felelt Tally. − Én is azt remélem – bólintott David, majd magához húzta Tallyt és megcsókolta. Amikor újra elengedte, a lány nagy levegőt vett és lehunyta a szemét. Jobb érzés volt megcsókolni Davidét, sokkal valósabb volt most, amikor hamarosan nekilát jóvátenni a hibát, amit elkövetett. − Odanézz! – szólt David. Valami történt Újszéphely sötét részein. Tally szeméhez emelte a látcsövet. A park fekete háttere előtt csillogó vonal húzódott, mintha fényes repedés nyílt volna a földben. Azután egymás után több vonal is megjelent, remegő ívek és körök suhantak a sötétben. Úgy tűnt, az egyes részek véletlenszerűen kezdenek szikrázni, végül mégis betűket és szavakat alkottak.

A legvégén néhány része újból életre kelt, miután az első vonalak már kezdtek kihunyni, hiszen az őket alkotó csillagszórók kialudtak. Néhány pillanatra felvillant az egész csillogó mű, Tally még messzelátó nélkül is elolvashatta. Csúfszállásról nézve hatalmasnak kellett lennie, mindenkinek látnia kellett, aki vágyakozva bámult kifelé az ablakon. Az üzenet ez volt: FÜSTÖS ÉL. Tally figyelte, ahogy elhalványodik, újra összevissza vonalakká és ívekké esik szét, ahogy a csillagszórók kihunynak, s az járt az eszében, hogy vajon igaz–e ez. − Már mennek is – szólt David. Alattuk, a legnagyobb épület tetején megjelent egy nagy kör alakú nyílás, és három légautó emelkedett fel gyors egymásutánban, majd sivítva repült el a város felé. Tally azt remélte, hogy An, Dex és Sussy megfogadták a tanácsát és rég eltűntek Újszéphelyről. − Mehetünk? – kérdezte. Válaszképpen David megszorította bungeedzsekije hevederjét és felugrott a dupla deszkára. Lerepültek a dombról, visszafordultak és elindultak visszafelé. Tally tizedszer is ellenőrizte a fényt a dzsekije gallérján. Még mindig zöld volt, s látta, hogy Davidé is működik. Itt az idő – gondolta. A sötét ég felé közeledve egyre jobban felgyorsultak. A domboldal óriási rámpaként tornyosult előttük. A szél

hátrasimította Tally haját, és pislognia kellett az arcába repülő bogarak miatt. Lábát óvatosan a dupla deszka eleje felé csúsztatta. Egyik tapadós cipőjének orra elöl kilógott az utazófelületről. Úgy tűnt, mintha kicsúszna alóla a horizont. Tally ugrásra készen leguggolt. A talaj eltűnt. Minden erejével ellökte magát, s a deszkákat teljes erejéből elrúgta, le a domb meredek oldalán. Odalent majd megállnak maguktól. Ő és David kikapcsolták zuhanásgátló karpereceiket, hogy deszkáik ne kövessék őket. Egyelőre. Tally csak szállt a levegőben, s az első néhány másodpercben tovább emelkedett. A külváros ott feküdt alatta a fény és a sötétség végeérhetetlen foltjaival. Széttárta kezét, lábát. Az ív csúcsán mintha mindent beterített volna a csend, az arcát érő szél, a gyomorforgató súlytalanság, az izgalom és a félelem keveréke, mely szétáradt benne. Tekintetét elszakította a némán várakozó földtől, és megkockáztatott egy pillantást Davidre. A fiú alig karnyújtásnyira volt tőle és sugárzó arccal nézett vissza rá. Tally rávigyorgott, majd újra lenézett, hogy lássa, nem közeledik–e még a talaj. Egyre gyorsabban zuhant. Ahogyan előre kiszámította, pontosan a drót közepe felé

tartottak. Tally kezdett felkészülni arra, ahogy a bungeedzseki rántása megállítja majd az esést. Hosszú pillanatokig semmi sem történt, csak annyi, hogy a föld egyre közeledett, s Tally azon gondolkodott, hogy vajon a bungeedzseki alkalmas–e az ilyen magasságból való ugrásra. A lezuhanás száz különböző kimenetelének is volt hely a fejében. Persze valószínűleg semmit nem érezne. Soha többé. A föld egyre közelebb és közelebb került, míg végül már biztos volt benne, hogy baj van. Ekkor hirtelen erővel életre keltek a dzseki hevederei, és durván a combjába meg a vállába vágtak, kiszorították a levegőt a tüdejéből, s a nyomás annyira megnőtt, mintha egy hatalmas hajgumit tekertek volna köré, s az próbálná megállítani. Száguldott felé a telep csupasz földje, ami laposnak, tömörnek és keménynek tűnt. A dzseki most már minden erejével küzdött a lendület ellen, s vasmarokkal szorította. Végül, amikor a láthatatlan gumiszalag már majdnem pattanásig feszült, Tally borzongva lassult le és állt meg kéznyújtásnyira a talajtól. Behúzta a karját, hogy le ne érjen, a szemgolyói azonban még tovább nyúltak, mintha ki akarnának mászni szemgödréből. Azután a dzseki felfelé kezdte húzni. Ide–oda bukfencezett a levegőben, s az ég meg a látóhatár úgy kavargott körülötte, mintha a játszótéren volna valamelyik játékon. Fogalma sem volt róla, hogy merre

lehet David, vagy hogy merre van fent és lent. Ez az ugrás tízszer olyan mély volt, mint az, amit a Garbó Palota tetejéről tett. Vajon hányszor fogja felrántani a dzseki, mielőtt megáll? Most újra zuhant, s a telep földjét felváltotta odalent egy épület. Fél lábbal majdnem megérintette a tetőt, de a dzseki újra felrántotta, s még mindig pörgött a lendület erejétől, mellyel a dombról leugrott. Éppen időben sikerült tájékozódnia, megállapítania, hogy hol van fent és hol lent, hogy észrevegye a közeledő tetőt. Át fog repülni az épület felett...Kalimpálni kezdett a dzseki szorításában, tehetetlenül repült fel, majd újra le, s sikerült elszállnia egy kicsivel a háztető széle mellett. Kinyújtott karja azonban beleakadt az ereszbe, s hirtelen megállította. − Hűha! – nézett le Tally. Az épület nem volt túlzottan magas, s a dzseki felfogná, ha leesne, de abban a pillanatban, amikor a lába földet ér, a drót riaszt. Két kézzel markolta az ereszt. A bungeedzseki azonban, megelégedve a ténnyel, hogy az esés megállt, kezdett kikapcsolni, s Tally lassan visszanyerte valódi súlyát. Küzdött, hogy fel húzódzkodjon a tetőre, de a mentőfelszereléssel teli oldalzsák vészesen húzta lefelé. Olyan volt, mint ólomcipőben tornászni a nyújtón. Csak lógott, s várta, hogy leessen. Fogalma sem volt, mitévő legyen.

Ekkor lépteket hallott a tetőről, s megjelent egy arc – Davidé. − Valami gond van? Tally valamit morgott válaszképpen, David pedig kinyújtotta a kezét és megragadta az oldaltáska pántját. A súly megkegyelmezett és nem nyomta tovább a vállát, Tally pedig felhúzódzkodott a tetőre. David fejcsóválva ült le. − Szóval neked ez volt a szórakozás? − Nem mindennap. − Sejtettem. Pihenhetünk egy percet? Tally körülnézett a tetőn. Nem jött senki és nem szólt a riasztó. A drót nyilvánvalóan nem érzékelte őket idefent. Elmosolyodott. − Hát persze. Kapsz két percet. Ahogy elnézem, a Különlegesek nem számítottak arra, hogy valaki az égből fog bepottyanni hozzájuk.

Odabent A Különleges Körülmények Ügyosztályának teteje a dombról nézve laposnak látszott, s onnan azt sem vehették ki, hogy tele van ventilátorok dobozaival, antennákkal, karbantartó kijáratokkal és persze van rajta egy nagy, kerek ajtó is a légautóknak, ami most zárva volt. Csoda, hogy egyikük sem törte be a fejét, miközben ott ugráltak felette. − Szóval, hogy jutunk be? – kérdezte David. − Ezzel kellene kezdenünk – mutatott Tally a légautók bejáratára. − Nem gondolod, hogy észreveszik, ha ott megyünk be és nem vagyunk légpárnások? − Igazad van. De mi lenne, ha megakasztanánk az ajtót? Ha előkerül még néhány Különleges, ne jöhessen egykönnyen utánunk. − Jó ötlet – mondta David, és némi keresgélés után egy tubus hajzselének látszó valamit szedett elő az oldaltáskájából. A fehér ragacsot körben az ajtó szélére nyomta, de óvatosan, hogy az ujjait össze ne maszatolja. − Az mi? − Nanoragasztó. Ezzel akár a mennyezethez ragaszthatod a cipőtalpadat és lóghatsz fejjel lefelé.

Tally nagyot nézett. Hallott már nanoragasztós trükkökről, de csúfoknak tilos volt igényelniük akár egy tubussal is. − Mondd, hogy nem próbáltad ki! David elmosolyodott. − Kénytelen voltam fenthagyni a csukámat a plafonon. Na, hogy jutunk le? Tally előhúzott egy erőkart a csomagjából, és azzal mutatta az utat. − Lifttel. A tetőből kiálló nagy fémdoboz szerszámoskamrának tűnt, de valódi funkcióját elárulták a dupla ajtók és az íriszleolvasó. Tally bandzsított, hogy a készülék ne tudja leolvasni a szemét, majd az erőkart benyomta az ajtók közé. A két ajtószárny olyan könnyen felgyűrődött, mint a fólia. Az ajtó mögött sötét liftakna zuhant alá a semmibe. Tally csettintett a nyelvével, s a visszhang azt jelezte, hogy igen mély. Gallérfényére pillantott. Még mindig zöld volt. − Várd meg, hogy füttyentsek! – szólt oda Davidnek, azzal lelépett a semmibe. A liftaknában zuhanni sokkal félelmetesebb volt, mint a Garbó Palota tetejéről, vagy akár a dombról leugrani. A sötétség semmilyen támponttal nem szolgált arról, hogy

milyen mély az akna, s Tally úgy érezte, talán örökké zuhanni fog. Érezte, ahogy a falak elsuhannak mellette, és azon gondolkodott, hogy vajon estében elsodródik–e valamerre, s nekivágódik– e. Elképzelte, ahogy egyik faltól a másikig csapódik, míg le nem jut egészen az aljára, ahol összetörve és véresen fog földet érni. Karját feszesen maga mellé szorította. Abban legalább biztos volt, hogy a dzseki működni fog idebent. A liftek ugyanolyan mágneses emelőket használtak, mint bármely más légpárnás berendezés, tehát mindig volt az alján egy tömör fém aljzat. Hosszú időnek tűnt, mire elszámolt ötig, de aztán a dzseki felfogta. Kétszer rugózott, egyenesen fel–le, aztán leért a kemény felületre, ahol teljes csendet és sötétséget talált. Nyújtott karral tapogatta ki a négy falat maga körül. Semmi sem utalt arra, hogy zárt ajtókat érintett volna, de az ujjait összezsírozta. Felpillantott. Odafent meglátott egy apró fénycsóvát és David lekukucskáló arcát. Már éppen füttyenteni készült, de félbehagyta. Tompa hangokra lett figyelmes a lába alatt. Valaki beszélt. Leguggolt, s igyekezett kivenni a szavakat, de nem hallott mást, csak egy kegyetlen szép borotvaéles hangját. A gunyoros hangsúly Dr. Cable–re emlékeztette.

A talaj váratlanul kihullott a lába alól, ő pedig alig bírt talpon maradni. Amikor a lift újra megállt, egyik bokája fájdalmasan megrándult, de nem esett el. Elhalkultak a hangok a talpa alatt. Egy dologban biztos lehetett: az épület nem elhagyatott. Felemelte a fejét és füttyentett, azután összekuporodott az akna egyik sarkában, kezével a fejét védte és számolt. Öt másodperccel később egy pár láb kalimpált mellette, majd újra felrántódott, s David zseblámpájának fénypászmája részegen imbolygott. Végül földet ért mellette. − Hú, de sötét van idelent! − Psszt! – csitította Tally. David bólintott és körbevilágított az akna falán. A fény két zárt ajtóra esett, pontosan a fejük felett. Hát persze. A lift tetején állva éppen két emelet között voltak félúton. Tally összefonta az ujjait, és bakot tartott Davidnek, hogy beszoríthassa az erőkart a két ajtó közé. Az ajtószárnyak olyan fémes csikorgással gyűrődtek fel, amitől égnek állt a haja. David felhúzódzkodott a lyukon, majd lenyúlt Tallyért. Tally megragadta a kezét és igyekezett feljutni, miközben tapadócipője úgy nyiszogott a liftakna oldalán, mint egy csapat pánikba esett egér. Túl nagy zajt csaptak.

A folyosón sötét volt. Tally igyekezett megnyugtatni magát, hogy senki nem hallotta meg őket. Talán éjszakánként kihalt ez az emelet. Előszedte a zseblámpáját, és miközben végigmentek a folyosón, rávilágított az ajtókra. Minden ajtót barna táblácska jelölt. − Röntgen, Neurológia, Mágneses képfeldolgozás – olvasta halkan. – Műtő II. Davidre nézett, aki vállat vont, majd belökte az ajtót. − Egy földalatti bunkerben nyilván feleslegesnek tartják bezárni az ajtót – jegyezte meg halkan. – Csak utánad. Tally beosont. A nagy teremben a falak mellett sötét, néma gépek sorakoztak. A műtőtartály ott állt középen. A folyadékot leeresztették belőle, a csövek és elektródák laza összevisszaságban lógtak ki az aljából. A fémasztalon szikék és vibrafűrészek kegyetlen alakja csillogott. − Ez úgy néz ki, mint amit anya fényképen mutatott nekem – mondta David. – Itt végzik a műtéteket. Tally bólintott. Az orvosok csak nagy műtétekhez helyezik tartályba az embert. − Talán itt készülnek a Különlegesek – mondta. A gondolat nem vidította fel. Visszamentek a folyosóra. Néhány ajtóval odébb találtak egy PROSZEKTÚRA feliratú termet. − Szerinted... – kezdte Tally, de David a fejét rázta. − Nem.

Végigkutatták az emelet többi részét. Gyakorlatilag egy apró, jól felszerelt kórház volt. Kínzókamrát vagy börtöncellákat nem találtak. És füstösöket sem. − És most? − Hát – kezdte Tally, – ha te volnál a gonosz Dr. Cable, hová dugnád a foglyaidat? − A gonosz kicsoda? − Ja, így hívják a nőt, aki ezt az egészet vezeti. Akkor találkoztam vele, amikor elkaptak. David a homlokát ráncolta, Tally pedig azon rágódott, hogy vajon túl sokat mondott–e. Aztán a fiú vállat vont. − Azt hiszem, én a várbörtönbe tenném. − Oké. Akkor irány lefelé! Találtak egy lefelé vezető tűzlépcsőt, de csak egy emelettel jutottak lejjebb. Nyilván elérték a Különleges Körülmények legalsó szintjét. − Óvatosan! – súgta Tally. – Az előbb hallottam, ahogy valaki beszállt alattam a liftbe. Valahol idelent kell lenniük. Ezt a szintet a folyosó padlóján végigvezető, halványan fénylő csík világította meg. Mintha hideg ujjak zongoráztak volna Tally gerincén, amikor elolvasta a feliratokat az ajtókon. − Vallatószoba I, Vallatószoba II, Elkülönítő I – suttogta, miközben zseblámpájának fénye izgatott

szentjánosbogárként pislákolva ugrott egyik szóról a másikra. – Diszorientációs szoba I. Jaj, David, itt kell lenniük valahol! David bólogatott és óvatosan megpróbált kinyitni egy ajtót, de az nem mozdult. Ujjával körbesimított rajta, kapaszkodót keresve az erőkarnak. − Vigyázz, nehogy rád villantson az íriszleolvasó! – figyelmeztette halkan Tally az ajtó melletti apró kamerára mutatva. – Ha szemet érzékel, leolvassa az íriszedet és összehasonlítja a központi számítógép adataival. − Rólam nem talál semmit. − És mindjárt kiveri a biztosítékot. Csak ne menj túl közel hozzá! Automatikus. − Rendben – bólogatott David. – Ezek az ajtók különben is túl simák. Sehol sem tudom beleilleszteni az emelőt. Próbálkozzunk máshol! Távolabb a folyosón egy felirat tűnt Tally szemébe. − Hosszú távú magánzárka – suttogta. Az ajtó mindkét oldalán hosszú, csupasz fal volt, mintha ez a helyiség nagyobb volna a többinél. Fülét rátapasztva valamiféle aprócska zajra várt. Ismerős hangot hallott közeledni. − David! – suttogta, elhúzódva az ajtótól és a falhoz lapulva. A fiú kétségbeesetten keresett fedezéket, de nem volt hova bújniuk. Az ajtó kinyílt, s Dr. Cable rosszindulatú hangja hasított a levegőbe.

− Egyszerűen

csak nem igyekszel eléggé. Meg kell

győznöd, hogy... − Dr. Cable! – szólalt meg Tally. A nő hirtelen felé fordult, és sashoz hasonló arcvonásai eltorzultak a meglepetéstől. − Szeretném feladni magamat. − Tally Youngblood? Hogy a...! Ekkor hátulról David erőemelője puffant Dr. Cable halántékán, mire a nő a földre zuhant. − Most... mi van vele? – dadogott David falfehér arccal. Tally letérdelt és elfordította Dr. Cable fejét, hogy szemügyre vehesse a sebet. Nem vérzett semmije, de elájult. Bármennyire félelmetesek voltak is a kegyetlen szépek, a meglepetésnek megvolt a maga előnye. − Kutya baja. − Dr. Cable? Mi történt... Tally a hang felé fordult. Egy fiatal nő állt előtte. Magas volt, elegáns, minden arcvonása tökéletes. Szemei – melyek mély érzelmeket tükröztek, íriszük réz és ezüst csillámmal megszórva – tágra nyílt csodálkozással bámultak. Érzéki ajkai hangtalanul nyíltak szét, miközben felemelte kecses kezét. Tallynek majdnem elállt a szívverése a zavarodott nő szépsége láttán. Ebben a pillanatban felismerés jelent meg a nő arcán, s széles mosolya bevilágította a sötét teret, Tally pedig azon kapta magát, hogy visszamosolyog. Jó érzés volt boldoggá tenni ezt a nőt.

– Tally! Te vagy az? Shay volt.

Menekülés − Shay! − Sikerült

bejutnotok! – Shay ragyogó mosolya elhalványult, amikor lepillantott az ájultan fekvő Dr. Cable–re. – Vele meg mi történt? Tally elképedten pislogott barátnője átváltozása láttán. Shay szépsége mintha mindent elsöpört volna; Tally félelmét, meglepetését és izgalmát, s nem hagyott meg mást, csak a csodálkozást. –Te... átváltoztál. − Aha – mondta. – David! Mindketten jól vagytok? − Izé, helló – nyögte David kiszáradt torokkal, remegő kezében az erőkarral. – Szükségünk van a segítségedre, Shay. − Aha, én is úgy nézem – pillantott le újra Dr. Cable–re és felsóhajtott. – Azt látom, hogy még nem felejtettétek el, hogyan kell felfordulást okozni. Tally elfordította a szemét Shay szépségétől, s igyekezett saját gondolataira koncentrálni. − A többiek hol vannak? David szülei? Croy? − Pont itt – mutatott a háta mögé. – Mind be vannak zárva. Dr. C. rendesen átvert bennünket. − Tartsd itt! – mondta David, és befurakodott Shay mellett, be az ajtón. Tally egy sor kisebb ajtót látott

odabent a hosszú teremben, mindegyiken picurka ablak volt. Shay sugárzóan mosolygott rá. − Úgy örülök, hogy jól vagy, Tally! Borzalmas volt arra gondolni, hogy odakint vagy egyedül a vadonban... bár ugye nem voltál egyedül? Tally újra teljesen lenyűgözve nézett Shay szemébe. − Mit műveltek veled? − A nyilvánvalón kívül? – mosolygott Shay. − Igen. Vagyis nem – rázta a fejét Tally, nem tudva, hogyan kérdezhetné meg Shayt, hogy nem agykárosodott–e. – A többiek közül is van, aki... − Szép? Nem. Én voltam az első, mert én okoztam a legtöbb gondot. Látnod kellett volna, ahogy rúgkapáltam és haraptam - kacarászott Shay. − Kényszerítettek? − Aha. Dr. C. elég szemét tud lenni. De azért igazából nagy megkönnyebbülés. Tally nagyot nyelt. − Megkönnyebbülés...? − Aha. Gyűlöltem ezt a helyet. Kizárólag azért vagyok itt, mert Dr. C. azt akarta, hogy jöjjek el és beszéljek a füstösök fejével. − Nyilván Újszéphelyen laksz – mondta halkan Tally. Megpróbált megfeledkezni barátnője szépségéről, hogy meglássa, mi van tágra nyílt, tökéletes szemei mögött. − Aha. Épp most jövök a legszupibb buliról.

Tally ekkor vette észre, hogy Shay beszéde mennyire összemosódik. Részeg. Talán ezért viselkedett olyan furcsán. Füstösöknek nevezte a többieket. Már nem tartozik közéjük. − Bulizol, Shay? Miközben itt mindenki mást bezárva tartanak? − Hát, azt hiszem, igen – felelt Shay védekezően. – Hiszen úgyis kijutnak, amint átváltoztak. Amint Dr. Cable kigyógyul az erőfitogtatási kényszeréből. – Fejcsóválva nézett le a földön fekvő, ájult alakra. – Hú, de rossz kedve lesz holnap. Ezt jól elintéztétek. A magánzárkából fémcsikorgás hallatszott. − Persze, ahogy elnézem, senki nem lesz itt, hogy lássa − mondta Shay. – Egyébként hogy vagytok? Tally kinyitotta a száját, majd becsukta, majd sikerült ennyit kinyögnie: − Kösz... jól. − Az szuper. Különben bocs, hogy olyan cirkuszos voltam ezzel kapcsolatban. Tudod, milyenek a csúfok – kacagott Shay. − Hát persze, hogyne tudnád. − Akkor nem gyűlölsz? − Ne hülyéskedj már, Tally! − Örülök. Persze Shay áldása nem jelentett semmit. Nem megbocsátás volt, hanem csupán agykárosodás.

− Nagy

szívességet tettél nekem azzal, hogy kihoztál abból a Füstös nevű kócerájból. − Ezt nem gondolhatod komolyan, Shay! − Hogy érted? − Hogyan változhatott meg a véleményed ilyen hirtelen? Shay nevetett. − Pontosan egy forró zuhany elég volt hozzá. – Kinyújtotta a kezét és megérintette Tally kétheti sátrazástól és deszkázástól kócos és gubancos haját. – A zuhanyról jut eszembe, igazán rádférne. Tally pislogott. A szeme megtelt forró könnyekkel. Shay olyan nagyon meg akarta tartani a saját arcát, és a saját szabályai szerint akart élni odakint. De kiölték belőle ezt a vágyat. − Nem akartam... nem akartalak elárulni – mondta Tally halkan. Shay hátrapillantott a válla fölött, majd mosolyogva fordult vissza. − Ugye ő nem tudja, hogy Dr. C.–nek dolgoztál? Ne félj! súgta és elegáns mutatóujját az ajkához emelte. – Nem árulom el csúf kis titkodat. Tally nagyot nyelt és azon gondolkodott, hogy vajon Shay maga jött–e rá mindenre, vagy Dr. Cable mindenkinek elmondta, hogy mit tett.

Berregő hang hallatszott Dr. Cable mellől. A nála levő hordozható munkapulton villogó lámpa jelezte a bejövő hívást. Tally felemelte a pultot és Shay kezébe nyomta. − Beszélj velük! Shay kacsintott, megnyomott egy gombot és azt mondta: − Hali, Shay vagyok! Nem, bocsi, Dr. Cable nem ér rá. Hogy mit csinál? Hát azt bonyolult elmagyarázni... – Elnémította a készüléket. – Neked nem kellene embereket mentened, vagy valami, Tally? Ez volna ennek a kis csínynek az értelme, igaz? − Te itt maradsz? − Naná. Ez tök jó poén. Az, hogy szép vagyok, még nem jelenti azt, hogy totál semmi humorom. Tally befurakodott mellette a szobába. Két ajtó már fel volt tépve, és kiszabadult David anyja és egy füstös. Mindketten narancssárga kezeslábast viseltek, s arcukon elképedt, álmos arckifejezést. David éppen egy újabb ajtón dolgozott, erőemelőjét bedugta a padló magasságában levő kis résbe. Tally Croy arcát látta, amint tágra nyílt szemmel kikukucskál az egyik pici ablakon, mire erőemelőjét az ajtó alá illesztette. A készülék motorja felpörgött, a vastag fém pedig felvisított, ahogy meggörbült. − David, ezek tudják, hogy valami történik! – kiáltott oda Tally.

− Rendben.

Rögtön kész leszünk. Tally emelője csak egy kis nyílást feszített a fémbe, nem elég nagyot ahhoz, hogy Croy kiférjen. Újra beillesztette a szerszámot, és a fém megint feljajdult. Hamarosan azonban megtérültek a talpfák felszedésével eltöltött napok, s az emelő egy kutyaajtó méretű lyukat tépett ki az ajtóból. Croy előbb a karját dugta ki, aztán a fejét. Kezeslábasa eltépődött a sorjás fémen, miközben kifurakodott a lyukon. Maddy elkapta a kezét és kihúzta. − Ennyien maradtunk – mondta. – Menjünk! − És apa? – kiáltott David. − Rajta nem segíthetünk – futott ki Maddy a folyosóra. Tally és David aggódva nézett össze, majd követte. Maddy a lift felé rohant, Shayt a csuklójánál fogva vonszolva magával. Shay megnyomta a munkalap gombját és megszólalt: − Egy pillanat! Azt hiszem, épp most jön vissza. Várjon egy percet! – majd kacarászva némította el újra a készüléket. − Hozzátok Cable–t! Szükségünk van rá. − Anya! – futott utána David. Tally Croyra nézett, aztán le Dr. Cable fekvő alakjára. Croy bólintott, megfogták a két csuklójánál, s futva vonszolták végig a csúszós padlón. Tally tapadós cipője egyfolytában nyiszogott.

Amikor a társaság a lifthez ért, Maddy a gallérjánál fogva megragadta Dr. Cable–t és felemelte az íriszleolvasóhoz. A nő halkan felmordult. Maddy óvatosan kinyitotta az egyik szemét, a lift csilingelt, az ajtók kinyíltak. Maddy leráncigálta a doktornő azonosító övét, majd őt magát a földre ejtette, Shayt pedig behúzta a liftbe. Tally és a többi füstös követte, de David nem volt hajlandó távozni. − Anya! Hol van apa? − Rajta nem segíthetünk – rántotta ki Maddy a tálcát Shay kezéből, majd a falhoz csapta és Davidét minden tiltakozása ellenére beráncigálta a liftbe. Az ajtók becsukódtak. − Hányadikra? – kérdezte a lift. − A tetőre – mondta Maddy az azonosítót a kezében tartva. A lift elindult. Tallynek a gyors emelkedéstől megfájdult a füle. − Mi a menekülési terv? – kérdezte türelmetlenül Maddy. Már egyáltalán nem volt üveges a tekintete, mintha előző este azzal a várakozással feküdt volna le aludni, hogy másnap reggel megmentik. − Izé, légdeszka – nyögte ki válaszként Tally. – Négy. Ekkor eszébe jutott, hogy még nem intézkedett, ezért hívásra állította a zuhanásgátló karkötőit. − Hű, az szupi! – mondta Shay. – Tudod, hogy nem deszkáztam, amióta Füstösből eljöttem?

− Heten

vagyunk – mondta Maddy. – Tally! Te viszed Shayt, Astrix és Ryde mennek együtt. Croy, te menj egyedül és cselezd ki őket! David, én veled megyek. − Anya... – könyörgött David. – Ha szép lett, nem tudod meggyógyítani, vagy legalább megpróbálni? − David, apád nem lett szép – felelt halkan Maddy. – Apád halott.

Szökés − Adj

egy kést! – nyújtotta a kezét Maddy, mint aki észre sem vette fia elképedt arckifejezését. Tally oldaltáskájában kotorászott, majd átadott egy többfunkciós bicskát Maddynek, aki kinyitotta a rövid pengét és kihasított egy darabot kezeslábasa ujjából. Amikor a lift elérte a tető szintjét, az ajtók félig kinyíltak és nyikorogva megálltak, eléjük tárva a Tally által ütött egyenetlen lyukat. Egyesével csusszantak ki rajta, majd a tető széle felé futottak. Száz méter távolságra Tally meglátta a zuhanásgátló karkötői által odahívott, sebesen közeledő légdeszkákat. Körülöttük mindenfelé megszólaltak a riasztók. Ha a Különlegesek valamiféle csoda folytán nem vették volna észre a menekülésüket, a magányos deszkák most nekimennek a drótnak. Tally sarkon fordult, és Davidét kereste. A fiú tántorgott a csoport nyomában. Tally megfogta a vállát. − Annyira sajnálom. David a fejét csóválta. A fejcsóválás nem Tallynek szólt, és nem konkrét dologra volt felelet. − Nem tudom, mitévő legyek, Tally. A lány megfogta a kezét. − Sietnünk kell. Pillanatnyilag nem tehetünk mást. Kövesd anyukádat!

David vad arckifejezéssel nézett a szemébe. − Oké – kezdte, de hangját elnyomta egy zaj, mely leginkább olyan volt, mintha hatalmas körmök kapartak volna valami fémet. Légautó küzdött a nanoragasztóval, ettől remegett az egész tető. Maddy, aki utolsóként szállt ki a liftből, kiékelte az ajtaját egy erőemelővel. A lift egyre csak ezt ismételgette: − A liftet várják. A tetőre azonban más úton is fel lehetett jutni. − Ragaszd le azokat a csapóajtókat, hogy ne jussanak ki rajtuk! – fordult Maddy Davidhez. A fiú pillantása egy másodpercre kitisztult, majd bólintott. − Hozom a deszkákat – szólt Tally, és futva indult a tető széle felé. Amikor odaért, abban a reményben ugrott le a semmibe, hogy a bungeedzsekiben maradt még egy kis töltés. Egy rugózás után lent volt a földön és futásnak eredt. A deszkák megérezték a zuhanásgátló karkötőket, és gyorsan repültek felé. − Tally! Vigyázz! Tally Croy kiáltásának hallatán hátranézett. Egy csapat Különleges tartott felé a telepen keresztül. Hátuk mögött nyitott földszinti ajtó. Embertelenül gyorsan futottak, hosszú, szökellő léptekkel közeledtek. A deszkák megbökték Tally vádliját, mint a játszani akaró kiskutya. Tally felugrott rájuk, egy pillanatig

bizonytalankodva fél lábbal egy–egy összefogott deszkapáron. Még sosem hallott senkiről, aki egyszerre négy deszkán utazott volna. A legközelebbi kegyetlen szép azonban már csupán néhány lépésnyire volt. Tally csettintett az ujjával és hirtelen felemelkedett a levegőbe. A Különleges elképesztően magasra felugrott, s egyik kinyújtott kezének ujjaival megérintette a deszkák orrát, amitől azok meginogtak Tally alatt. Olyan volt, mint trambulinon állni, amikor másvalaki ugrál. A többi Különleges a földről figyelte, arra várva, hogy leesik. Tally azonban visszanyerte az egyensúlyát, és előredőlve visszaindult az épület felé. A deszkák felgyorsultak, s néhány másodperccel később leugrott a tetőre, az egyik pár deszkát odarúgva Croynak. A fiú szétválasztotta őket, miközben Tally is szétszedte a másik kettőt. − Most menj! – mondta Maddy. – Ezt vidd magaddal! Egy darabka narancssárga textíliát nyomott Tally kezébe, melynek egyik oldalán apró áramkör volt látható. Tally észrevette, hogy Maddy az összes kezeslábas ujjából kivágott egy–egy darabot. − Mikrocsip van az anyagban – magyarázta Maddy. – Dobd el valahol, hogy félrevezesd őket.

Tally bólintott és szemével Davidét kereste. A fiú futva közeledett, arca zord maszkká keményedett, kezében egy üres ragasztós tubus. − David – kezdte volna Tally, de Maddy rákiáltott: − Indulj! – azzal Shayt feltolta Tally mögé a deszkára. − Izé. Zuhanásgátló nincs? – kérdezte Shay, aki bizonytalanul állt a lábán. – Tudod, ma este nem ez az első bulim. − Tudom. Kapaszkodj! – felelt Tally, és amilyen gyorsan csak tudott, elindult. Egy pillanatig mindketten bizonytalankodtak, s majdnem elvesztették az egyensúlyukat, de Tally összeszedte magát, és érezte, hogy Shay is erősebben szorítja a derekát. − Azt a... Tally! Lassíts! − Te csak kapaszkodj! Tally bedőlt egy kanyarban, miközben a deszka csigalassúsága miatt bosszankodott. Nem csak az volt a baj, hogy két utast vitt, de Shay bizonytalan mozdulatai is megzavarták. − Elfelejtetted, hogy hogyan kell deszkázni? − Ugyan már! – felelt Shay. – Csak egy kicsit berozsdásodtam, Bandzsi. Meg ittam is egy kortyot ma éjjel. − Csak le ne ess, mert fájni fog. − Hé! Én nem kértem, hogy ments meg!

− Azt

hiszem, ez igaz – nézett le Tally, miközben elszáguldottak Rozogatelep fölött, elkerülve a zöldövezetet, hogy egyenesen visszajussanak a folyóhoz. Ha Shay ilyen sebességnél lezuhanna, az nem csak egy kis zúzódást jelentene. Halott volna. Mint David apja. Tally azon törte a fejét, hogy Azel hogyan halhatott meg. Talán a Főnökhöz hasonlóan megpróbált megszökni a Különlegesek karmai közül? Vagy Dr. Cable csinált vele valamit? Egy gondolatot nem bírt elhessegetni: bármi történt is, az az ő hibája. − Shay, ha lezuhansz, ránts magaddal engem is! − Mi van? − Csak kapaszkodj belém és ne engedj el, bármi történik is. Bungeedzsekit és zuhanásgátló karkötőket viselek. Azok visszarántanak. Valószínűleg. Ha nem az történik, hogy a dzseki az egyik irányba, a karkötő meg a másikba húzza. Vagy az, hogy kettejük együttes súlya túl sok az emelőknek. − Akkor add ide a karkötőket, te gyagya! − Nincs idő megállni – rázta a fejét Tally. − Az igaz. Különleges barátaink irtó zabosak lesznek. – Shay még erősebben kapaszkodott. Már majdnem a folyónál jártak és semmi jelét nem látták követőiknek. A nanoragasztó nyilván megtette a magáét. De a Különleges Körülményeknek volt más légautójuk is – legalább az a három, amit korábban láttak –, és a normál őrségnek is voltak járműveik.

Tally azon tűnődött, hogy vajon a Különleges Körülmények Ügyosztálya segítséget kér–e az őröktől, vagy inkább titokban tartják az egészet. Mit szólnának az őrök a földalatti börtönhöz? Tudja vajon a városi vezetés, hogy mit műveltek a Különlegesek Füstössel vagy Azellel? Megcsillant alattuk a víztükör. Ráfordultak a folyóra, miközben Tally ledobta a narancssárga textildarabkát, ami lebegve hullott le a folyó felé. A sodrás majd elviszi a város irányába, éppen az ellenkező felé, mint amerre menekülnek. Tally és David megbeszélték, hogy a folyóparton találkoznak, jóval a romokon túl, ott, ahol a fiú évekkel korábban talált egy barlangot. Mivel bejáratát vízesés takarja, meg fogja védeni őket a hőérzékelőktől. Onnan visszamehetnek a romokhoz a többi felszerelésükért, aztán... Újra felépítik Füstöst? Heten? Shayjel, a kakukktojással? Tally ráébredt, hogy hosszabb távú terveken nem gondolkoztak még. Mostanáig nem is tűnt valóságosnak a jövő. Persze még mindig elkaphatják őket. − Szerinted igaz, amit Maddy mondott? – kiabált Shay. Tally óvatosan hátranézett rá. Shay szép arcán aggodalom tükröződött.

− Úgy

értem, Azelnek semmi baja sem volt, amikor néhány napja meglátogattam – mondta Shay. – Azt hittem, széppé operálják, nem pedig megölik. − Nem tudom. Nem volt valószínű, hogy Maddy hazudjon ilyesmivel kapcsolatban. De talán tévedett. Tally előredőlt, alacsonyan és sebesen haladt a folyó felett, s igyekezett maga mögött hagyni a gyomrában ülő jeges érzést. Amikor a zúgókhoz értek, víz fröccsent az arcukba. Ekkorra Shay már rendesen repült, beledőlt a folyókanyarulatok fordulóiba. − Hé, erre emlékszem! – kiáltotta. − Emlékszel valami másra is a műtéted előttről? – kiabálta túl Tally a folyó zaját. Shay összehúzta magát, amikor Tally áttört egy vízfalat. − Hát persze, te gyagya! − Gyűlöltél, mert elvettem tőled Davidét. Mert elárultam Füstöst. Emlékszel? Shay egy pillanatig hallgatott, s csak a zúgók robajlottak és a szél fütyült körülöttük. Végül közelebb hajolt, és elgondolkodva szólt Tally fülébe: − Igen, tudom, miről beszélsz. De az csúf ügy volt. Bolond szerelem, féltékenység és a város elleni lázadás kényszere. Minden gyerek ilyen. De tudod, az ember egyszer felnő. − Te egy műtéttől nőttél fel. Nem tűnik ez furcsának?

− Nem

a műtét miatt. − Akkor miért? − Csak mert jó volt hazajönni, Tally. Ráébresztett, micsoda bolond hely volt Füstös. − És mi lett a harapással, rugdosódással? − Tudod, beletelt egy néhány napba, mire felfogtam. − És mikor ébredtél rá? Még csúfan, vagy amikor már szép voltál? Shay megint hallgatott. Tally azon tűnődött, vajon beszélgetéssel ki lehet–e gyógyítani valakit az agykárosodásból. Előhúzott egy helyzetmeghatározót a zsebéből. A koordináták szerint a barlang még félórányira volt. Hátrapillantott, de nem látott légautókat. Legalábbis egyelőre. Ha mind a négy deszka más–más útvonalon közelíti meg a folyót, s mind a négyen máshol dobják el a mikrocsipes rongyot, a Különlegeseknek elég zavaros éjszakájuk lesz. És ott volt még Dex, Sussy és An is, akik megígérték, hogy minden csúf ismerősüket ráveszik egy kis éjszakai deszkázásra. Csúcsforgalom lesz a zöldövezetben. Tally azon gondolkodott, vajon hány csúf láthatta az Újszéphelyen égő betűket, hányan tudják, hogy mi Füstös, illetve hányan találnak ki saját magyarázatot a titokzatos üzenettel kapcsolatban. Vajon milyen új legendákat indított el ő és David ezzel a kis figyelemeltereléssel?

− Szóval,

Tally – szólalt meg újra Shay, amikor ismét a folyó egy nyugodtabb szakaszához értek. − Igen? − Miért akarod, hogy utáljalak? − Nem akarom, hogy utálj – sóhajtott fel Tally. – Vagy talán mégis. Elárultalak, és borzalmasan érzem magam miatta. − Füstös úgysem maradhatott fenn örökké, Tally. Akár a nyakunkra hívtad őket, akár nem. − Nem én hívtam oda őket – kiáltott fel Tally. – Legalábbis nem szándékosan. És a dolog Daviddel csak véletlen volt. Nem akartam fájdalmat okozni neked. − Hát persze, hogy nem. Csak össze vagy zavarodva. − Én vagyok összezavarodva? – morgott Tally. – Te vagy az, aki... Elhallgatott. Hogyan érthetné meg Shay, hogy megváltoztatta a műtét? Nemcsak az arca lett szép, hanem... a gondolkodása is. Nincs rá más magyarázat, hogy hogyan változhatott meg ilyen hirtelen, hogy elhagyta a barátait a bulizás meg a forró zuhany kedvéért, pontosan úgy, ahogyan azt Peris tette hónapokkal korábban. − Szereted? – kérdezte Shay. − Davidét? Hát... talán. − Ez cuki. − Ez nem cuki! Ez valódi. − Akkor miért nem szégyelled?

− Én

nem vagyok... – hadarta Tally. Egy pillanatra nem figyelt oda és a deszka túl mélyre merült, magasan felfröccsentve mögöttük a vizet. Shay felsikkantott és szorosabban kapaszkodott. Tally fogcsikorgatva vitte magasabbra a deszkát. − Szerinted én vagyok zavarodott? – kérdezte Shay, miután abbahagyta a kacagást. − Ide hallgass, Shay! Van valami, amivel kapcsolatban én biztosan nem vagyok zavarodott. Nem akartam elárulni Füstöst. Megzsaroltak, hogy menjek oda kémkedni. A Különlegeseket pedig véletlen értesítettem. Komolyan baleset volt. De sajnálom, Shay. Sajnálom, hogy tönkretettem az álmodat. Tally érezte, hogy kicsordulnak a könnyei, és hátrasöpri őket a szél. A fák csak úgy suhantak mellettük a sötétben. − Én csak örülök annak, hogy visszajöttél a civilizációba – mondta halkan Shay, miközben erősen kapaszkodott. – És nem bánom, ami történt. Ha ettől jobban érzed magad. Tally a Shay agyában levő defektusokra, azokra az apró sejtekre, sebekre vagy ki tudja mikre gondolt, amik megváltoztatták barátnője gondolatait, eltorzították érzéseit, és személyisége gyökerét rágják. Emiatt bocsát meg neki. − Kösz Shay, de ez nem segít.

Magányos éjszaka Tally és Shay értek elsőként a barlanghoz. Croy néhány perccel később érkezett, figyelmeztetés nélkül robbant be fröcskölve és káromkodva a vízesésen át. Bezuhant a sötétbe, csak úgy gurult a sziklaaljzaton, és többször ijesztően a kőhöz csapódott. Tally zseblámpával a kezében mászott elő a barlang mélyéről. − Leráztam őket – hörgött Croy a fejét rázva. Tally a barlang bejáratára nézett. A vízfüggöny áthatol hatatlannak tűnt az éjszaka sötétjében. − Remélem is. Hol vannak a többiek? − Fogalmam sincs. Maddy azt mondta, hogy mindenki másfelé menjen. Mivel én egyedül voltam, először teljesen megkerültem a zöldövezetet, hogy félrevezessem őket. − Még mindig lihegve tette le a fejét a földre. Egyik kezéből helyzetmeghatározó hullott ki. − Hű, de gyors voltál! − Te mondod? És zuhanásgátló nélkül. − Azt én is kipróbáltam már. De rajtad legalább volt cipő - mondta Tally. – Üldöztek? Croy bólintott. − Addig tartogattam a mikrocsipet, amíg csak lehetett. A legtöbb Különleges engem követett, de az övezetben

egy csomó deszkás röpdösött. Tudjátok, városi gyerekek. A Különlegesek állandóan összetévesztették őket velem. Tally elmosolyodott. Dex, An és Sussy jól végezték a feladatukat. − David és Maddy rendben van? − Azt nem tudom, hogy rendben–e – felelt Croy halkan. – De mindjárt utánatok elindultak, és nem úgy tűnt, mintha valaki követné őket. Maddy azt mondta, egyenesen a romokhoz mennek. Ott kell találkoznunk velük holnap este. − Holnap? – kérdezte Tally. − Tudod, Maddy egyedül akart maradni egy kicsit Daviddel. Tally bólintott, de a szíve összeszorult. Davidnek szüksége van rá. Vagy legalábbis azt remélte. A gondolat, hogy Davidnek egyedül kell feldolgoznia apja halálát, még jegesebben ült a gyomrában, mint eddig. Persze Maddy vele van. Hiszen Azel a férje volt, és Tally csak egyetlenegyszer találkozott vele. De akkor is. Felsóhajtott. Megpróbált visszaemlékezni az utolsó szavakra, amiket Davidnek mondott, s azt kívánta, bárcsak vigasztalóbbak lettek volna. Nem volt ideje megölelni Davidét. Füstös elfoglalása óta nem voltak külön többet, mint azt az órányit a vihar idején, most pedig egy egész napig nem fogja látni. − Talán a romokhoz kellene mennem. Éjjel odaérnék.

− Ne

őrülj meg! – mondta Croy. – A Különlegesek még mindig keresnek. − De hátha szükségük van valamire... − Maddy megkért, hogy mondjam meg neked, hogy ne menj oda. Astrix és Ryde fél órával később kerültek elő. Elegánsabban jöttek be a barlangba, mint Croy, de saját sztorijaik voltak a légautók elől való menekülésről. A Különlegeseket annyira megzavarta az éjszaka számtalan történése, hogy nem tudták őket rendesen követni. − Még a közelünkbe sem jutottak – mondta Astrix. Ryde a fejét csóválta. − Tele volt velük minden. − Olyan, mintha csatát nyertünk volna, nem? – mondta Croy. – A saját városukban győztük le őket. Most tiszta idiótáknak néznek ki. − Talán nem kell többé a vadonban bujkálnunk – jegyezte meg Ryde. – Olyan lehet, mint amikor csúf korunkban csínyeket csináltunk. Csak most elárulnánk az igazat az egész városnak. − És ha elkapnak, jön Tally és kiszabadít – rikkantott Croy. Tally az éljenzés hallatán igyekezett mosolyogni, de tudta, hogy nem fog megnyugodni, míg Davidét nem láthatja. Holnap estig. Úgy érezte, kizárták valamiből, az egyetlen igazán fontos dologból.

Shay elaludt egy kis hasadékban, miután hosszasan panaszkodott amiatt, hogy a nedvesség tönkreteszi a haját, és megkérdezte, hogy mikor viszik őt haza. Tally bemászott barátnőjéhez és szorosan melléfeküdt, miközben igyekezett megfeledkezni a Shay agyában végbement rombolásról. Shay új teste legalább nem volt olyan kényelmetlenül sovány; puha és meleg volt a barlang nedves hűvösében. Mellébújva Tallynek sikerült abbahagynia a vacogást. Ennek ellenére sokáig nem tudott elaludni. ÉdSavKín illatára ébredt. Croy megtalálta az ételcsomagokat és a víztisztítót Tally oldalzsákjában és éppen ennivalót készített a vízesés vizével, miközben Shayt próbálta kiengesztelni. − Egy kis szökés az egy dolog, de arról fogalmam sem volt, hogy egész idáig kivonszoltok engem. Én befejeztem ezt az egész lázadozósdit. Irtózatosan másnapos vagyok és komolyan hajat kell mosnom. − Épp itt egy vízesés – javasolta Croy. − De az hideg! Olyan elegem van ebből a táborozós marhaságból! Tally előmászott a hasítékból, a barlang öblösebb részébe. Minden izma elgémberedett, minden kő, melyen feküdt, meghagyta a nyomát. A vízesés függönyén át látta, hogy odakint szürkül. Eszébe jutott, hogy vajon képes lesz–e még valaha éjjel aludni.

Shay egy sziklán guggolt és tömte magába az ÉdSavKínt, miközben amiatt méltatlankodott, hogy az nem elég fűszeres. Piszkosan, összekoszolt kimenőruhában, arcára ragadt hajjal még mindig gyönyörű volt. Ryde és Astrix szépségétől lenyűgözve, némán figyelték őt. Mindketten Shay régi barátai közül valók voltak, abból a csapatból, amely akkor szökött el, amikor Shaynek inába szállt a bátorsága, vagyis bizonyára hónapok óta nem láttak szép arcot. Úgy tűnt, mindenki hajlandó elviselni a nyavalygását. Az egyik jó dolog abban, ha valaki szép, hogy az emberek lenyelik a kellemetlen szokásait. − Jó reggelt! – szólt Croy. – SvédGót vagy VegeRizst? − Amelyik gyorsabb – nyújtózkodott Tally. A romokhoz akart érni, amilyen gyorsan csak lehet. Amikor leszállt az este, Tally és Croy kimászott a vízesés fedezékéből. Az égen a Különlegeseknek híre– hamva sem volt. Tally kételkedett benne, hogy ilyen messze is folytatnák a keresést. Negyvenpercnyire a várostól gyors deszkán – bizony nagy távolság volt. Jeleztek a többieknek, hogy tiszta a levegő, mire mindenki továbbrepült fel a folyón, egy olyan helyhez, ahol az közelebb kanyarodott a romokhoz. Hosszú gyaloglás következett, s a négy csúf közös erővel cipelte a deszkákat és a felszerelést. Shay abbahagyta a nyavalygást, és ajkát biggyesztve másnapos hallgatásba burkolódzott. Két hét alatt nem múlt el jó erőnléte, amit a

Füstösben végzett munkával szerzett, s a műtét még tovább is fejlesztette az újszépek izmait, legalábbis egy időre. Bár Shay egyszer kijelentette, hogy haza akar menni, úgy tűnt, az nem merült fel benne, hogy egyedül is útnak indulhatna. Tally azon morfondírozott, hogy mihez kezdenek majd vele. Tudta, hogy ezt nem lehet egyszerűen rendbe tenni. Maddy és Azel hiábavalóan dolgoztak a gyógymódon már húsz éve. Azonban mégsem hagyhatják így Shayt. Persze abban a pillanatban, amikor meggyógyul, vissza fog térni Tally iránti gyűlölete. De melyik rosszabb: egy agykárosodott barátnő, vagy egy olyan, aki utál? Éjfélkor értek a romokhoz. Berepültek az elhagyatott épülethez, ahol Tally és David táborozott. David odakint várta őket. Kimerültnek látszott, szeme alatt a sötét karikák még a holdfénynél is jól kivehetőek voltak. De amint Tally lelépett a deszkáról, David magához ölelte, megszorongatta, a lány pedig erősen visszaölelte. − Jól vagy? – suttogta, de aztán hülyén érezte magát. Most mit lehet erre felelni? – Jaj, David, hát persze, hogy nem. Ne haragudj, én... − Psszt! Tudom – bontakozott ki a fiú az ölelésből mosolyogva.

Tally megkönnyebbülten szorította meg David kezét, hogy megbizonyosodjon róla, hogy valódi. − Hiányoztál – mondta. − Te is – csókolta meg David. − Olyan édik vagytok együtt – mondta Shay, miközben a haját gereblyézte az ujjaival a szeles repülés után. − Szia, Shay – mosolygott rá fáradtan David. – Elég éhesnek tűntök. − Csak ha van rendes kajád – felelt Shay. − Sajnos az nincs. Csak háromféle zacskós indiai rizzsel szolgálhatok. Shay morogva ment el mellette, be a roskadozó épületbe. David pillantásával követte, de arcán nem látszott a Ryde–éhoz és Astrixéhoz hasonló csodálat. Mintha ő nem vette volna észre a szépségét. Újra Tallyhez fordult. − Végre ránk mosolygott a szerencse. − Tényleg? – nézett Tally a fiú gyűrött, kimerült arcába. − Sikerült bekapcsolnunk Dr. Cable munkapultját, azt, ami nála volt. Anya kiszedte a telefon részt, hogy ne tudjanak követni bennünket, és sikerült megjelenítenie Dr. Cable munkaadatait. − Miről? − Minden feljegyzését arról, hogy hogyan kell szépekből Különlegeseket csinálni. Nem csak fizikailag –

vonta közelebb magához Tallyt –, hanem a defektus működését is. Mindent, amit a szüleim nem tudhattak meg, amikor orvosok voltak. Tally nyelt egyet. –Shay...? − Anya szerint meg fogja találni a gyógymódot – bólogatott David.

Hippokratészi eskü A Rozsdás Romok szélén maradtak. Időnként légautók szálltak el a mállófélben levő város felett, lassú kereső formációban gereblyézve át az eget. A füstösök azonban nem voltak kezdők a műholdak és repülők előli elbújásban. Vörös heringeket – izzó, emberi test méretű, kémiai hőleadó rudakat helyeztek el mindenfelé a romok között, annak az épületnek az ablakait viszont, amelyikben tartózkodtak, fekete hőelnyelő anyaggal takarták el. És persze a romok hatalmas kiterjedésűek voltak, nem volt könnyű hét embert megtalálni valahol, ami valaha sokmilliós nagyváros volt. Tally minden éjjel azt figyelte, hogyan nő Újfüstös befolyása. Sok csúf látta az égő üzenetet a szöktetés éjjelén, vagy hallott róla, így lassan egyre szaporodtak a zarándokok a romoknál, míg végül éjféltől hajnalig égtek már a csillagszórók a magas épületek tetején. Tally, Ryde, Croy és Astrix kapcsolatba lépett a városi csúfokkal, új legendákat indítottak el, új trükköket tanítottak nekik, és megengedték, hogy belepillantsanak a Főnök által Füstösből megmentett ősrégi magazinokba. Ha kételkedtek a Különleges Körülmények Ügyosztályának létezésében, Tally csak megmutatta nekik a csuklóján levő

műanyag bilincseket és arra kérte őket, hogy próbálják meg levágni róla. De egy új legenda minden mást túlszárnyalt. Maddy úgy döntött, hogy az agykárosodást többé nem lehet titokban tartani; minden csúfnak joga van megtudni, hogy valójában mit von magával a műtét. A hírt, hogy nem csak az arcodat változtatja meg a szike, Tally és a többiek terjesztették el városi barátaik körében. Az ember személyisége, valódi benső énje a szépség ára. Persze nem minden csúf hitt el egy ilyen elképesztő mesét, de sokan igen. S néhányuk átlopódzott Újszéphelyre az éjszaka kellős közepén, hogy szemtől szemben beszéljen régi barátaival, s maga döntse el, hogy igaz–e a hír. A Különlegesek néha megpróbáltak rajtuk ütni, csapdát állítottak az új füstösöknek, de valaki mindig figyelmeztette őket, s nem volt az a légautó, ami utolérhetett volna egy légdeszkát a kígyózó utcák és a sitthalmok között. Az új füstösök úgy megismerték a romok minden zegét–zugát, mintha ott születtek volna, míg végül egy szívdobbanásnyi idő alatt fel tudtak szívódni. Maddy az agyhelyreállító gyógymódon dolgozott a romokból összeszedett, vagy a városi csúfok által hozott anyagokkal, melyeket kórházakból vagy kémiaóráról csentek. Maddy visszavonult, csak Daviddel tartotta a kapcsolatot. Tallynek bűntudata volt minden Daviddel

töltött percért, most, hogy a fiú anyja egyedül maradt, Maddy vele különösen hűvösen viselkedett. Azel haláláról egyikük sem beszélt. Shay velük maradt, és megállás nélkül nyafogott az étel, a romok, a haja és a ruhája miatt, meg azért, amiért kénytelen volt állandóan csúf arcokat látni maga körül. Azonban sosem tűnt keserűnek, csupán folyamatosan bosszúsnak. Néhány nap elteltével azonban már nem is beszélt az elmenetelről. Talán az agykárosodás, vagy az, hogy nem sokáig élt Újszéphelyen, belenyugvóvá tette. Még mindig barátjaként emlékezett valamennyiükre. Tally néha azon gondolkodott, hogy Shay talán titokban élvezi, hogy övé az egyetlen szép arc az ő kis forradalmukban. Az egyszer biztos, hogy nem dolgozott többet annál, mint amennyit a városban dolgozott volna; Ryde és Astrix leste minden kívánságát. David az anyjának segédkezett. Végigkutatta a romokat felhasználható anyagokat keresve, és a vadonban hasznosítható túlélési trükköket tanított minden tudásra éhes csúfnak. Két héttel David apjának halála után azonban Tallynek hiányozni kezdtek azok a napok, amikor még csak kettesben voltak. Húsz nappal kiszabadulásuk után Maddy bejelentette, hogy megtalálta az ellenszert. − Shay, részletesen el akarom magyarázni neked. − Hát persze, Maddy.

− Amikor

elvégezték rajtad a műtétet, csináltak valamit az agyaddal. Shay elmosolyodott. − Hát persze – mondta és ismerős arckifejezéssel tekintett Tallyre. – Tally is folyamatosan ezt hajtogatja. De ti nem értitek. − Ezt mire mondod? – kulcsolta össze a kezeit Maddy. − Nekem tetszik, ahogy kinézek – hangsúlyozta Shay. – Boldogabb vagyok ebben a testben. Agykárosodásról akarsz beszélni? Nézz magatokra! Itt rohangáltok a romok közt és kommandóst játszotok. Tele vagytok cselszövéssel és lázadással, megbolondultok a félelemtől és a paranoiától, még a féltékenységtől is – mondta, miközben ide–oda nézett Tally és Maddy között. – Ez azért van, mert csúfok vagytok. − És te hogyan érzel, Shay? – kérdezte Maddy higgadtan. − Pezseg bennem az életöröm. Kellemes, hogy nem őrjöngenek bennem a hormonok. És persze elég vacak idekint lenni és nem bent a városban. − Senki nem tartóztat, Shay. Miért nem mentél el? Shay vállat vont. − Fogalmam sincs... Azt hiszem, aggódom miattatok. Veszélyes idekint, és butaság ujjat húzni a Különlegesekkel. Ezt neked már tudnod kellene, Maddy. Tally sípolva vett levegőt, de Maddynek arcizma sem rándult.

− És te fogsz megvédeni tőlük? – kérdezte nyugodtan.

Shay vállat vont. − Csak aggódom Tally miatt. Ha nem meséltem volna neki Füstösről, most szép lenne és nem ezen a szeméttelepen lakna. És felteszem, hogy majdcsak úgy dönt, hogy felnő. Akkor együtt megyünk vissza. − Mintha nem akarnál magad dönteni. − Mit kellene eldöntenem? – forgatta a szemét Shay, majd Tallyre nézett, visszaigazolást várva, hogy mindez mennyire unalmas. Ők ketten már vagy egy tucatszor végigmentek ugyanezen, míg végül Tally rájött, hogy Shayt nem lehet meggyőzni arról, hogy megváltozott a személyisége. Shay szemében az új hozzáállása egyszerűen csak a felnőtté válás, a haladás eredménye volt, és azé, hogy maga mögött hagyta a csúf lét érzelmeit. − Te nem mindig voltál ilyen – szólalt meg David. − Nem bizony. Csúf voltam. Maddy gyengéden mosolygott. − Ezek a tabletták nem változtatnak a külsődön. Csakis az agyadra lesznek hatással. Visszaállítják az agyműködésedet olyanra, amilyen Dr. Cable beavatkozása előtt volt. Akkor magad döntheted el, hogy hogyan akarsz kinézni. − Eldönteni? Miután elfuserálod az agyamat? − Shay! – szólt rá Tally, megfeledkezve ígéretéről, mely szerint hallgatni fog. – Nem mi fuseráljuk el az agyadat.

− Tally! – szólt halkan David. − Így igaz, én vagyok őrült – mondta Shay azon a

hangon, melyen naphosszat panaszkodni szokott. – Nem ti, akik egy lerobbant épületben laktok egy halott város szélén és lassan csodabogarakká váltok, miközben szépek lehetnétek. Aha, én vagyok az eszement... amiért segíteni próbálok rajtatok. Tally hátradőlt és összefonta a karját. Shay szavaira nem tudott mit felelni. Amikor erről a témáról beszélgettek, a valóság egy kicsit mindig kifordult önmagából, mintha tényleg ő és a többi füstös lenne abnormális. Olyan érzése volt, mint az első borzalmas, Füstösben töltött napokban, amikor nem tudta, kinek az oldalán áll. − Hogyan segítesz nekünk? – kérdezte Maddy nyugodtan. − Próbálom megértetni veletek. − Úgy, mint amikor Dr. Cable behozott a cellámba? Shay felvont szemöldökkel, a zavarodottságtól felhős arccal nézett, mintha a földalatti börtön képe nem illene bele egyébként szép világképébe. − Tudom, hogy Dr. C. rémesen viselkedett veletek – felelte. – A Különlegesek nem normálisak. Elég rájuk nézni. De ez még nem jelenti azt, hogy az egész életeteket bujkálással kell töltenetek. Erről beszélek. Ha átváltoztok, a Különlegesek leszállnak rólatok. − Miért?

− Mert nem okoztok több kalamajkát. − Miért nem? − Mert boldogok lesztek! – Shay néhányszor mély

levegőt vett, majd visszatért szokásos nyugalma. Elmosolyodott, s újra szép volt. – Mint én. Maddy felemelte az asztalon előtte fekvő pirulákat. − Nem veszed be önszántadból ezeket? − Dehogy veszem. Azt mondtad, nem is biztonságosak. − Azt mondtam, halvány esély van rá, hogy valami baj lehet. Shay felkacagott. − Te tényleg azt hiszed, hogy dilis vagyok. Még ha működnének is ezek a tabletták, mi is a cél velük? Az én olvasatomban a „gyógyult" azt jelenti: féltékeny, elbizakodott és nyávogós kis csúf–agyú. Azt jelenti, hogy azt hiszed, mindenre tudod a választ – mondta és összefonta a karját. – Te és Dr. Cable sok mindenben hasonlítotok egymásra. Mindkettőtöknek meggyőződése, hogy személyesen kell megváltoztatnotok a világot. Hát nekem erre semmi szükségem. És azokra a pirulákra sincs. − Rendben – mondta Maddy, és zsebre tette a gyógyszereket. – Nincs más mondanivalóm. − Ezt meg hogy érted? – kérdezte Tally. David megszorította a kezét. − Ennél többet nem tehetünk, Tally.

− Mi van? Azt mondtad, meggyógyíthatjuk.

Maddy a fejét ingatta. − Csak ha meg akar gyógyulni. Ez még csak kísérleti stádium, Tally. Nem adhatjuk be senkinek akarata ellenére, amikor nem tudhatjuk, hogy működik–e. − De hisz az agyát... megműtötték! − Hahó! – szólt közbe Shay. – Én még itt vagyok. − Ne haragudj, Shay! – mondta Maddy szelíden. – Tally? Maddy félrehúzta a mylar függönyt és kilépett oda, amit az új füstösök erkélynek hívtak. Valójában csak az épület legfelső emeletének egy része volt, ahol teljesen beomlott a tető, s ahonnan csodálatos látványt nyújtottak a romok. Tally követte. Amint elfordult, Shay máris a vacsoráról kezdett beszélni. David is kijött egy pillanattal később. − Szóval titokban adjuk be neki? – suttogta Tally. − Nem – jelentette ki határozottan Maddy. – Nem tehetjük. Nem fogunk orvosi kísérleteket végezni egy alanyon, aki nem egyezett bele. − Orvosi kísérletet? – nyelt egy nagyot Tally. David megfogta a kezét. − Nem tudhatjuk biztosan, hogy hogyan fog működni. Csak egy százalék a valószínűsége, de akár örökre tönkreteheti az agyát. − De hiszen már úgyis tönkretették.

− De boldog vele, Tally – ingatta a fejét David. –

Képtelen önálló döntésekre. Tally elhúzta a kezét, miközben a város felé bámult. A legmagasabb tornyon máris kigyulladt egy csillagszóró, s érkeztek a csúfok pletykálkodni és csereberélni. − Miért kellett egyáltalán megkérdeznünk? Ők sem kérték az engedélyét, amikor ezt tették vele. − Ez a különbség köztük és köztünk – mondta Maddy. – Miután Azellel rájöttünk, hogy mit is jelent valójában a műtét, tudatosult bennünk, hogy rettenetes dologban vettünk részt. Az emberek tudtukon kívül hagyták, hogy megváltoztassák az agyukat. Orvosként ősrégi esküt tettünk, hogy sosem teszünk ilyet. Tally Maddy arcába bámult. − De ha nem akartál Shayen segíteni, minek törted magad, hogy megtaláljad az ellenszert? − Ha tudnánk, hogy a módszer biztonságosan működik, beadhatnánk Shaynek és később meglátnánk, hogy mi a véleménye az egészről. De a kipróbáláshoz olyan alany kell, aki beleegyezik. − És olyat hol találunk? Minden szép nemet fog mondani. − Pillanatnyilag talán igen. De ha többször bemegyünk a városba, lehet, hogy találunk olyan szépet, aki ki akar törni. − De azt tudjuk, hogy Shay bolond.

− Nem bolond – felelt Maddy. – Sőt, nagyon is

értelmesek az ellenérvei. Boldog úgy, ahogy van, és nem akarja életveszélyes rizikónak kitenni magát. − De nem önmaga. Vissza kell változtatnunk. − Azel azért halt meg, mert valaki így gondolkodott – jegyezte meg Maddy zordan. − Tessék? David átölelte Tally vállát. − Apám... – kezdte, majd megköszörülte a torkát, miközben Tally némán várt. Végre megtudja, hogyan halt meg Azel. David lassan szívta be a levegőt, mielőtt folytatta volna. − Dr. Cable mindannyiukat át akarta változtatni, de attól tartott, hogy anya és apa még a műtét után is beszélni fognak a defektusról, mivel olyan sokáig állt ez érdeklődésük középpontjában. – Davidnek remegett a hangja. Halkan és óvatosan beszélt, mint aki nem meri szavakba önteni az érzelmeit. – Dr. Cable már régebb óta az emlékek megváltoztatásán dolgozott, egy módszeren, mellyel örökre kitörölheti Füstös emlékét az emberek agyából. Apát bevitték a műtőbe, ahonnan nem jött ki többé. − Ez borzalmas – suttogta Tally és magához szorította.

− Azel egy orvosi kísérlet áldozata lett, Tally – mondta

Maddy. – Nem tehetem ugyanezt Shayjel. Különben igaza lenne, amikor Dr. Cable–höz hasonlít. − De Shay megszökött. Nem akart széppé válni. − De azt sem akarja, hogy kísérletezzünk rajta. Tally lehunyta a szemét. A mylar függönyön át hallotta, ahogy Shay a maga készítette hajkeféről mesélt Ryde–nak. Napok óta büszkén mutogatta az agyagdarabba szurkált fada– rabkákból készített eszközt. Mintha ennél fontosabbat soha életében nem csinált volna. Mindent kockára tettek, hogy megmentsék, de minek. Shay már sosem lesz az igazi. S mindez Tally hibája. Ő ment el Füstösbe és hozta a nyakukra a Különlegeseket, s emiatt lett Shay üresfejű szépség, Azel pedig halott. Tally nagy levegőt vett. − Oké. Van önkéntesetek. − Ezt hogy érted? − Én megteszem.

Vallomások − Mit? – kérdezte David. − Az semmit sem bizonyít, ha te veszed be a pirulákat,

Tally – mondta Maddy. – Neked nincsenek defektusaid. − De majd lesznek. Visszamegyek a városba, hagyom, hogy elkapjanak és Dr. Cable megoperál. Adjátok ide azokat a gyógyszereket! Megvan a kísérleti nyulatok. Mindhárman némán álltak egy darabig. A szavak maguktól buggyantak ki Tallyből. Ő maga is alig hitte, amit az imént mondott. − Tally... – ingatta a fejét David. – Ez őrültség! − Nem őrültség. Önkéntesre van szükségetek. Valakire, aki még mielőtt széppé válna, beleegyezik a kísérletbe, hogy meg akarja gyógyíttatni magát. Nincs más megoldás. − Nem adhatod fel magad! – kiáltott fel David. Tally Maddyhez fordult. − Azt mondtad, kilencvenkilenc százalékig biztos vagy benne, hogy a gyógyszer működik, igaz? − Igen. De attól az egy százaléktól örökre degenerált lehetsz, Tally. − Egy százalék? A Különlegesek főhadiszállására való bejutáshoz képest semmiség. − Hagyd már abba! – ragadta vállon David. – Túl veszélyes.

− Veszélyes?

David, te gond nélkül bejutsz Újszéphelyre. A városi csúfok egyfolytában átjárnak. Csak eljössz értem a palotába, nyakon csípsz és feldobsz egy deszkára. Veled fogok jönni, pont ahogy Shay is. Aztán meggyógyítotok. − És ha a Különlegesek úgy döntenek, hogy megváltoztatják a memóriádat? Ahogy apáméval tették? − Nem fogják – szólalt meg Maddy. David csodálkozva bámult az anyjára. − Shayjel sem fáradoztak. Egész jól emlékszik Füstösre. Csak Azel miatt és miattam aggódtak, mivel fél életünkben az agyi defektusokkal foglalkoztunk. Tudták, hogy akkor sem hallgatnánk róla, ha szépek lennénk. − Anya! – kiáltott fel David. – Tally nem megy sehová! − És különben is – folytatta Maddy. – Dr. Cable nem tesz olyasmit, amivel ártana Tallynek. − Ne beszélj úgy róla, mint ami meg fog történni! Tally Maddy szemébe nézett. A nő bólintott. Tudta. − David – mondta Tally. – Meg kell tennem. − Miért? − Shay miatt. Maddy csak akkor tudja meggyógyítani. Igaz? Maddy bólintott. − Nem kell megmentened Shayt – mondta David lassan és megfontoltan. – Eleget tettél már érte. Utánamentél Füstösbe, megmentetted a Különleges Körülményektől.

− Na ja. Tettem érte bőven eleget – vett nagy levegőt

Tally. – Én tehetek arról, hogy most ilyen. Szép és eszetlen. David a fejét rázta. − Miről beszélsz? Tally felé fordult és megfogta a kezét. − David, én nem azért mentem el Füstösbe, hogy megbizonyosodjam arról, hogy Shay jól van, hanem azért, hogy visszahozzam a városba. – Tally felsóhajtott. – Azért mentem, hogy eláruljam. Már annyiszor elképzelte, hogy hogyan fogja elmondani a titkát Davidnek, majd minden éjjel elpróbálta magában, így most alig akarta elhinni, hogy ez valós és nem csak egy újabb rémálom, amiben kierőszakolják belőle az igazat. De abban a pillanatban, amikor felfogta a helyzet valós voltát, csak úgy áradtak belőle a szavak. − Dr. Cable kémje voltam. Ezért tudtam, hogy hol van a Különleges Körülmények főhadiszállása. Ezért szállták meg a Különlegesek Füstöst. Helyzetjelző volt nálam. − Összevissza beszélsz! – mondta David. – Harcoltál ellenük, amikor ránk támadtak. Elmenekültél. Segítettél megszöktetni anyámat... − Később meggondoltam magam. És őszintén mondom, nem akartam működésbe hozni a helyzetjelzőt. Füstösben akartam élni. De a támadás előtti éjjel, miután hallottam a defektusról... – Lehunyta a szemét. – Miután megcsókoltál, véletlenül beindítottam.

− Mi van? − A medál. Nem akartam. Meg akartam semmisíteni.

Mégis én vagyok az, aki megmutatta az utat Füstösbe a Különlegeseknek. Én vagyok az oka, hogy Shay szép. Én tehetek róla, hogy a papád meghalt. − Csak kitaláltad az egészet! Nem fogom megengedni, hogy... − David – szólt Maddy élesen a fiára, hogy elhallgattassa. – Nem hazudik. Tally kinyitotta a szemét. Maddy szomorúan nézett rá. − Dr. Cable mindent elmondott nekem arról, hogy hogyan manipulált téged, Tally. Először nem hittem neki, de aznap éjjel, amikor megmentettetek, elhozta Shayt, hogy alátámassza az állítását. Tally bólintott. − Shay végül rájött, hogy áruló vagyok. − Nem is felejtette el – mondta Maddy. – Csak már nem jelent számára semmit. Tallynek ezért kell megtennie. − Nektek elment az eszetek! – kiabált David. – Ide hallgass, anya! Csak szállj le a magas lóról és add be Shaynek azokat a pirulákat! – nyújtotta ki David a kezét a gyógyszerért. – Vagy majd én megteszem helyetted. − David, nem engedem, hogy szörnyeteget csinálj magadból. Tally ráadásul már döntött. David egyikükről a másikukra nézett, s képtelen volt elhinni az egészet. Végül így szólt:

− Kém voltál? − Igen. Az elején.

David a fejét ingatta. − Kisfiam! – lépett egyet előre Maddy, majd megpróbálta átölelni. − Nem! David megfordult és a mylar függönyt letépve elrohant. Az odabent lévők döbbenten hallgattak el. Még Shaynek is a torkára forrt a szó a meglepetéstől. Még mielőtt Tally követhette volna Davidét, Maddy keményen megragadta a karját és azt mondta: − Most azonnal el kellene indulnod a városba. − Ma éjjel, de... − Különben még meggondolod magad. Vagy David győz meg arról, hogy ne menj. Tally elhúzódott. − El kell búcsúznom tőle. − Menned kell. Tally Maddyre bámult és lassan ráébredt az igazságra. Bár a nő pillantása inkább szomorú volt, mint dühös, volt valami ridegség a szemében. Az lehet, hogy David nem őt tartja felelősnek Azel haláláért, de Maddy igen. − Köszönöm – mondta Tally halkan, s igyekezett állni Maddy pillantását. − Mit köszönsz? − Hogy nem mondtad el neki. Amiért hagytad, hogy én tegyem meg.

Maddy a fejét rázta és sikerült elmosolyodnia. − Davidnek szüksége volt rád az elmúlt két hétben. Tally nyelt egyet, tett egy lépést és a várost nézte. − Még mindig szüksége van rám. –Tally...! − Elmegyek még ma éjjel, rendben? De tudom, hogy David lesz az, aki visszahoz majd.

Lefelé a folyón Indulás előtt Tally írt magának egy levelet. Maddy ötlete volt, hogy vesse papírra a beleegyezését. Így még ha szép lesz is és nem fogja megérteni, hogy miért akarná helyreállíttatni az agyát, legalább saját szavait olvashatja és megtudja, hogy mi fog történni. − Bármit leírok, ami neked jó – mondta Tally. – Csak gyógyíts meg, bármit is mondok. Ne hagyj úgy, mint Shayt! − Meggyógyítalak Tally, ezt megígérem. De szükségem van az írásos beleegyezésedre – mondta Maddy és tollat, meg egy kis darab értékes papírt adott neki. − Nem tanultam kézzel írni – mondta Tally. – Már nincs rá szükség. Maddy szomorúan ingatta a fejét, majd azt mondta: − Na jó. Akkor diktáld, én meg írom. − Ne te! Shay le tudja írni nekem. Ő elvégzett egy tanfolyamot, amikor Füstösbe készült. – Tally lelki szemei előtt megjelent barátnője ügyetlen, de olvasható kézírása a cédulán, melyen meghagyta neki a Füstösbe vezető útmutatást. ♦♦♦ Nem telt sok időbe a levél megírása. Shay kacarászott Tally szívből jövő szavai hallatán, de lejegyezte őket a

kérésnek megfelelően. Volt valami komolyság abban, ahogy a tollhegy a papírhoz ért, mint amikor egy picur olvasni tanul. David, aki eldeszkázott a romok közt, még mindig nem jött vissza, mire elkészültek. Tally csomagolás közben egyfolytában kifelé nézegetett az ablakon abban a reményben, hogy visszaér. De Maddynek valószínűleg igaza volt. Ha Tally újra látná, meggondolná magát. Vagy David tartaná vissza. Vagy ami még rosszabb lenne: nem tartaná vissza. De bármit mondana is David ezután, sosem fogja elfelejteni, hogy Tally mit tett, hogy hány életbe került a titka. Csak így bizonyosodhatott meg arról, hogy a fiú megbocsátott neki. Ha eljön és megmenti, akkor tudni fogja. − Akkor, indulás! – szólt Shay, amikor elkészültek. − Shay, én nem maradok ott örökre. Jobban örülnék, ha te... − Ugyan már. Agyamra megy ez a hely. Tally az ajkába harapott. Mi értelme feladnia magát, ha Shay is vele megy? Persze bármikor eltéríthetik őt is újra. Ha már bebizonyosodott, hogy működik a gyógymód, bárkinek beadhatják a szert. Vagy akár mindenkinek. − Csakis azért töltöttem a drága időmet ezen a szeméttelepen, hogy megpróbáljalak rábeszélni, hogy gyere haza – mondta Shay, majd suttogóra fogta. – Tudod,

hogy én tehetek arról, hogy még nem vagy szép. Én kutyultam össze mindent azzal, hogy megszöktem. Tartozom neked. − Jaj, Shay – nyögte Tally és forogni kezdett vele a világ. Lehunyta a szemét. − Maddy mindig azt mondja, hogy bármikor elmehetek. Ugye nem akarod, hogy egyedül menjek vissza? Tally megpróbálta maga elé képzelni, ahogy Shay egyedül kutyagol vissza a folyóhoz. − Azt hiszem, nem. Ahogy barátnője arcába nézett, látta, hogy szikrázik a szeme, mintha valami valóságos dolog lépett volna működésbe az elképzeléstől, hogy Tallyvel mennek erre a kis útra. − Naa! Akkorát bulizunk Újszéphelyen! Tally kitárta a karját. − Na jó. Azt hiszem, nem tarthatlak vissza. Együtt repültek egy deszkán. Croy elkísérte őket egy másikon, hogy visszavigye az övékét, amikor a város szélére érnek. Croy egész úton egy szót sem szólt. A többi új füstös mind hallotta az odakint lezajlott veszekedést, így végül megtudták, mit tett Tally. Croy számára rosszabb lehetett, mint a többieknek. Ő eleve gyanakodott, és Tally a szemébe hazudott. Valószínűleg azt kívánta, bárcsak

megállította volna Tallyt, még mielőtt lehetősége adódott elárulni őket. Amikor azonban a zöldövezethez értek, erőt vett magán és Tally re nézett. − Mellesleg mit tettek veled, amivel ilyesmire rá tudtak kényszeríteni? − Azt mondták, addig nem lehetek szép, míg Shayt meg nem találom. Croy elfordította a fejét és Újszéphely fényesen szikrázó fényeit bámulta a tiszta, hideg novemberi éjszakában. − Akkor végre teljesül a kívánságod. − Aha. Azt hiszem, igen. − Tally szép lesz – mondta Shay. Croy nem figyelt rá, hanem újra Tallyre nézett. − Azért kösz, hogy kiszabadítottál. Jó kis trükköt dobtatok be ti ketten. Remélem... – majd vállat vont és a fejét csóválta – még találkozunk. − Én is remélem. Croy összerakta a két deszkát, és elindult vissza a folyó felett. − Mekkora poén lesz! – örvendezett Shay. – Alig várom, hogy megismerd az összes új barátomat. És végre bemutathatsz Perisnek. − Hát persze. Csúfszállás felé mentek, míg a Kleopátra parkba nem értek. A késő őszi hűvösben kemény volt a föld a lábuk

alatt, ők pedig összebújtak, hogy ne fázzanak. Tally a Füstösben készült pulcsiját viselte. Szerette volna, ha Maddy vigyáz rá, de inkább a mikroszálas dzsekijét hagyta nála. A városi holmik túl értékesek voltak ahhoz, hogy olyasvalakire pazarolják, aki visszamegy a civilizációba. − Tudod, már kezdtem közkedvelt lenni – magyarázta Shay. – A legjobb bulikra az jut be, aki elkövetett valami törvényelleneset. Persze arra senki nem kíváncsi, hogy mit tanultál a csúf suliban – kacarászott. − Akkor irtóra menők leszünk. − De még mennyire! Majd azt figyeld meg, milyen lesz, amikor elmeséljük, ahogy elraboltál a Különleges Körülmények főhadiszállásának a kellős közepéről. Meg azt, ahogy rábeszéltelek, hogy menekülj el ettől az eszement bagázstól. De azért vissza kell fognunk a dumát egy kicsit, Bandzsi. Az igazat soha senki nem hinné el. − Ebben igazad van. Tally a Maddynél hagyott levélre gondolt. Ő maga vajon el fogja hinni az igazat néhány hét múlva? Hogyan fogja látni egy elkeseredett, nevetséges, szökevény csúf szavait egy szép szemével? Milyennek látja majd Davidét, miután napi huszonnégy órában csakis szép arcok veszik körül? Vajon újra el fogja hinni azt a sok mindent a csúfságról, vagy emlékezni fog arra, hogy az ember műtét nélkül is lehet szép? Megpróbálta maga elé képzelni David arcát, de túl

fájdalmas volt arra gondolnia, hogy milyen sokára fogja viszontlátni. Azon tűnődött, hogy vajon mennyi ideig fog hiányozni neki David. Maddy figyelmeztette arra, hogy talán néhány napba is beletelik, míg a defektusok teljesen kifejtik a hatásukat. De ez nem azt jelenti, hogy a saját agya változtatja meg önmagát. Talán ha úgy dönt, hogy továbbra is hiányozni fog neki, bármi történjék is, megakadályozhatja, hogy megváltozzon a gondolkodása. A legtöbb emberrel ellenétben ő tud a defektusról. Talán legyőzheti. Sötét tárgy repült el felettük, az őrök légautója. Tally akaratlanul is megdermedt. A városi csúfok mesélték, hogy mostanában több a járőr. A városi vezetés végre észrevette, hogy valami történik. A jármű megállt a levegőben, majd halkan leszállt mellettük a fűre. Kinyílt egy ajtó, és vakító fény világította meg őket. − Jól van gyerekek... ó, elnézést hölgyem! A fény Shay arcára esett, majd Tallyre ugrott. − Mit csináltok itt ti ketten...? – dadogott az őr. Ki érti ezt, egy szép és egy csúf együtt sétálgat? Az őr középszép arcán zavarodott kifejezéssel jött közelebb. Tally rámosolygott. Legalább az utolsó pillanatig okoz némi galibát. − Tally Youngblood vagyok – mondta. – Tegyenek széppé!

Vége