Emberhalászok (Lk 5,1-11) Imádságos készülődés A történet előtt Krisztus magányba vonult, hogy hosszan imádkozzon. Minden fontos döntés előtt hosszan imádkozik. Messiási küldetésének mikéntje Jézus előtt is folyamatosan bontakozott ki, az Atya akaratának felismeréséért és elfogadásáért Jézusnak is kellett hosszan imádkoznia, töprengnie, odahallgatnia. A Lk evangélium elején vagyunk, Jézus elkezdett tanítani, lassan megérti, hogy küldetésének tágulnia kell: „Más városokban is kell hirdetnem az Isten országát, hiszen ez a küldetésem.” Aztán elkezd a zsidóknál tanítani, majd a pogányok hitével találkozva, még tovább tágul messiási küldetésének határa, felfogja, hogy a pogányoknál is van hit, őket is meg kell váltani. Az utolsó vacsora búcsúimádságán pedig már mindazokért imádkozik, akik szavára hinni fognak: küldetése mindenkiért van. A helyi zsidóktól egész Izrael felé, a zsidókon túl a pogányok felé, a kortársakon túl minden ember felé így tágul Jézus messiási küldetése. Ebben a folyamatban az egyik első állomásnál járunk: a nagy küldetéshez társakat, apostolokat választ. Ehhez kell előtte imádkoznia, hallgatnia. A hosszú ima után tud jól dönteni, küldetésének megfelelően. Bár minden ember hosszan imádkozna a nagy döntések előtt. A pályaválasztás nem csak pontszám kérdése, hanem ki kell imádkozni: „Itt vagyok Uram, merre menjek, mire teremtettél?” Ki kell imádkozni a házastársat: imádkozni érte kamaszkor óta, majd a házasságkötés előtt. Alig találkozni olyan jegyesekkel, akik kiimádkozták házasságukat. Imádkozni kell a nagy műtét előtt, a pénz és az idő beosztásért stb. Amit kiimádkozott az ember, amire az Atya bólintott, azt sokkal több erővel, pszichés energiával, elszántsággal fogjuk megvalósítani – és nem hagyjuk ott, nem válunk el, nem ugrunk ki a papságból, szerzetességből. A fontos dolgokat kiimádkozni nem fakultatív, érzelmi kérdés, hanem a bőrünk múlik rajta. Igazzá válik a mondás: „Ki mint imádkozik, úgy is él”. Krisztus is kiimádkozta, hogy apostolokat kell keresnie. Elindul, hogy összeszedje őket, hogy új nép alakuljon körülötte, ami már nem 12 törzsre, hanem 12 apostolra épül.
A bizalom többlete Jézus odamegy a halászokhoz és meghívja őket apostoloknak. Nem messziről hívja őket, nem küld értük, nem a templomban várja őket. Odamegy a mindennapi életükbe. Heidegger szívesen idéz egy történetet Hérakleitoszról: a nagy filozófust szívesen látogatták, szinte turistalátványosság lett. Amikor egy csapat érdeklődő megjelent, csalódva távoztak. Egy nagy gondolkodót vártak, aki filozófiai tekercsek fölött töpreng, komor arccal gondolkodik – ehelyett a filozófus a kemence melegéhez kuporodott. Amikor a turistacsapat csalódva távozni készült, Hérakleitosz megszólalt: „az istenek itt is jelen vannak”. Azaz a nagyon egyszerűen, mindennapiban. Akik látványosságra vágytak, nagy élményre számítottak, csalódottan távoztak, akik elbeszélgettek Hérakleitosszal, megtalálták a nagy filozófust. Érdemes ezt ellesnünk a görögöktől: nem azért hittek sok istenben, mert buták voltak, hanem mert valahogy minden tevékenységükben közel érezték magukhoz az isteneket, az istenséget. Valahogy az isteninek köze volt a borhoz, a szépséghez, a bölcsességhez, a mindennapokhoz. Krisztus odament a halászok hétköznapjaiba, s azóta is leszáll mindennapjainkba, folytatva a karácsonyi kenózist. Ma is vannak persze kíváncsiskodó élményvadászok, különlegességre vágyók. Vannak, akik a szép éneklésért, a szívhez szóló prédikációért, a szimpatikus papért járnak templomba, az élmény miatt – vagy annak hiánya miatt nem jönnek. Akik csak karácsonykor jönnek az éjféli Liturgiára, mert „úgy igazi, mégiscsak karácsony van”, azok az élményvadász kíváncsiskodók kategóriájába tartoznak. A lelki írók nem győzik hangsúlyozni: amikor Istennel találkozunk, ne nagy élményre vágyjunk. Megtörténhet, hogy villámcsapásszerűen meglátogat, mint Pált a damaszkuszi úton, de ez az Ő szuverén döntése, ritka beavatkozása. Tudni kell istenünket észrevenni a hétköznapjainkban: ez a mindennapi misztika. Amikor reggel kinyitom a szemem, és felfogom, hogy „vagyok”, amikor 1
szeretek, dolgozom, játszok, iszom egy finom kávét, felöltöztetem a gyerekem. Amikor faarcú embereket látok, olykor eszembe jut: nem veszik észre a testközelükbe alászállt Istent? Nem Isten olyan szerencsétlen, hogy nem tud eljutni az ő hajójukba, az ő mindennapjaikba, hanem az ember az, aki mást vár, nem veszi észre a Közelit. Istenünk minden élethelyzetben tud közel lenni, boldogítani, ez a mi elvehetetlen reményünk. És ha úgy halok meg, hogy nem voltam híres ember, nem alkottam nagyot, nagy élményekben nem volt részem, ha egyszerű embernek is láttam önmagam – a legnagyszerűbb megtörténhetett: eljöhetett Isten az én egyszerű, dolgozó világomba. Jézus messziről meglátja Pétert, és tudja, hogy kudarcot szenvedtek. Péter kudarca súlyos. Oda a szaktekintélye, súlyos folt az önbecsülésén. Aznap tegnapi szárított halat fognak enni, nem volt még hűtő. A siker létfontosságú, nem hiúsági kérdés. Felelős a többiek éhezéséért is, talán a szomszéd kineveti, az asszonya pedig a fejéhez vágja a házassági ígéretét. A kudarcot Péter mégis Istennek tetszően viseli. Ezért is lesz jó apostol. Kudarcában nem káromolja az eget, Istent, nem szidja a mindenkori kormányt, nem bántja embereit, nem hajítja a hálót vissza a tóba, nem tesz kárt a hálóban vagy önmagában, nem ment el a kocsmába inni, nem vetemedett bűnözésre a megélhetésért. Meglepő, mennyi mindent nem tett Péter, amit olykor mi megteszünk a kudarc idején. Péter mossa a hálót. A tűrésküszöbe magas. Bár Pétert az utókor lángoló természetűnek, fellobbanó indulatúnak őrizte meg, azért nem volt széltől hánytatott lenge nádszál. Itt derül ki, hogy az olykor lobbanékony érzelmek alatt azért tűrni tudó idegek húzódnak. Aki apostol lesz, annak erre nagyon szüksége lesz. Aki sokat halászott, sokat dolgozott a természetben, annak kialakul egy hosszú hullámú nyugalma, lassan esik kétségbe, tudja, hogy nem esznek mindent olyan forrón, a növekedés lassú folyamat, az eredmény nem azonnali, s hogy a kitartás a legfontosabb. Nem csoda, hogy a modern ember tűrésküszöbe nagyon alacsony: hamar felcsattanunk, kiabálunk, hamar örülünk semmiségeknek és hamar el is tudunk keseredni. A természetbe Istenünk békét, balzsamot írt, így ne csodálkozzon ennek hiányán, aki elszakad a természettől. A természetben ma is felülmúlhatatlan nyugalom, vigasztalás, bátorítás, lassú öröm sugdolózik, tudni kell meghallani. Zaklatott állapotunkban, a kudarc idején, rossz gondolatinktól kísértve érdemes kimenni a természetbe, ott dolgozni egy kicsit, s Istenünk felemel. Az alacsony tűrésküszöb ugyanis rossz ómen a házassághoz, egy felelős beosztáshoz, az élet idegjátékaihoz. A fával dolgozó ács Jézus Krisztus is szeretett egyedül lenni a természetben, ott találkozni az Atyával, ott készült a nagypéntekre – talán többet töprengve, imádkozva a természetben, mint a zsinagógákban. Péter mossa a hálót. Kudarca idején is megbecsüli munkaeszközét, nem dobja dühösen a csónakba, vagy vissza a tengerbe. Aki a tárgyakkal tud bánni, arra lehet majd embereket is bízni. Ahogy a tárgyi világgal bánunk, az a lelkünket jellemzi. A testünk, a tárgyaink, a szobánk mindmind a lelkünk megtestesülése, kivetülése. A szerzeteseknél ha valaki eltört egy tányért, akkor jeleznie kell az elöljáró felé. Meg kell becsülni a tárgyakat, fontos a figyelmesség, a tapintat. A jó szakembernél, mint Péter, lehet ellesni, hogyan kell bánni a tárgyakkal. Messziről árulkodik a tárgyak minősége, tisztasága, a velük való bánásmód a mester szakmaiságáról és emberségéről. Még a koldusszegénységet hirdető Szent Ferenc is megengedte szerzetestársainak, hogy a szakmájukhoz tartozó munkaeszközöket megtarthatják. A tárgyakkal való bánásmód fontos, nem vagyunk platonisták, rajongó szemű szekták. Senki sem feküdne szívesen egy orvos keze alá, ha dobálózik a szikékkel. A japán teázás szertartásossága nem szokás, kultúra, több annál: a tárgyak felé való figyelmet akarja koncentrálni, művelni. A szertartásos teázás így nyit meg az emberek és Isten felé. Sok mai ember ledobja a ruháit, töri a tárgyait, nem tiszteli mestersége munkaeszközeit, rendetlen a szobája és öltözete hanyag. Mindez a lelkét jellemzi. Igaz a tétel: „tartsd meg a rendet, a rend megtart téged”. Tartsd meg a tárgyak rendjét, ez megtartja benső figyelmed, összeszedettséged. Ahogy Péter kudarca idején is szépen megtisztítja a hínártól a hálóját, kötözgeti a szakadásokat, készül a holnapra – ez sejteti meg alkalmasságát az emberhalászatra. Péter biztosan mindent bevetett: szakmai tudását, tapasztalatát, legjobb technikai eszközeit, mások segítségét, és főleg sok időt. Valószínűleg imádkozott is. Aki már mindent bevetett, az nehezen vehető rá egy újabb próbálkozásra. Az isteni azonban addig nem tud megmutatkozni. Akkor még magunknak vélnénk az eredményt, így viszont már napnál világosabb, hogy Krisztus tehet róla. Péterben a szakmaiságon, az észérveken győz a bizalom: „egész éjjel fáradoztunk, de a te 2
szavadra kivetem a hálót”. Isten szava mindig teremtő szó. Nem egyszerű hangok, nem csak közlés, buzdítás, hanem teremtés. Ha Ő azt mondja: „tedd”, akkor érdemes tenni, akkor képes vagy tenni, érdemes megtenned értelmed és akaratod szűkösségén túl mégis megtenni. Ez a „mégis”, ez a hit. Ahol véget ér az értelem, ahol elfáradt az akarat, ahol már nincs motiváció, ahol már nem éri meg. Eddig a „mégis” hitvallásig el kell jutni. Az észnek és a tapasztalatnak olykor le kell borulnia, a szív bizalmával kell lépni. Valahogy öregjeink megérezték, hogy ennek a csúcspontja a nagycsütörtök este. Sok idősnél ezért vált kedvenc faliképpé a nagycsütörtök este imádkozó Krisztus képe. Magának Krisztusnak is kellett jutni odáig, hogy az észnek le kellett borulni: eszével eljutott a határig, nem látta a kereszt értelmét. Az Atya nem is világította meg neki, „csak” megerősítette. A keresztben, az erkölcsi kitartásban, az áldozatvállalásban olykor éppen a sötétség, a nemértés a fő kereszt. Ha sírva, vérrel verejtékezve is, de el kellett jutnia odáig, hogy mégis vállalja a nagypénteket. A bizalom több, mint az ész. Péterben ez volt meg, pont ettől lesz főapostol. Ádámból pont ez hiányzott, önmaga akart átlátni mindnet, felülbírálni erkölcsi szabályokat. A keresztény erkölcs végső alapja nem a kötelezőség, a büntetés, hanem a bizalom. Végső soron nem lehet bebizonyítani, hogy miért érdemes jónak lenni, a végső alap a bizalomé, ami több, mint az ész. A „Te szavadra teszem Uram!” – az isteni szó mindig teremtő szó. Szóval teremti a világot, gyógyít, bocsát meg bűnöket, ad új életet. Ez az isteni teremtő szó elhangzott felettünk, amikor megkereszteltek, amikor házasságot kötöttünk, amikor pappá szenteltek. Újra és újra elhangzik minden Liturgián, a Biblia minden olvasásakor, az ima minden eseményekor. Amióta az isteni Szó a világba jött, s feltámadottként állandó velünk létéről biztosított, az Élő Szó velünk van, mindig elhangzik. Minden lélegzésünk ennek a visszhangnak a belélegzése, az ima ezért kötődik szorosan a lélegzéshez. Tetteink fő vezetőjének a bizalomnak, a reménynek kell lenni, nem a rációnak, a szenvedélyeknek, az érzelmeknek. „A te szavadra mégis kivetem a hálót” – ott, ahol nem látja át az értelmét az egésznek. Csak azt kell tennie, amit eddig tett, folytatnia a szokásos mozdulatokat. Újra a nagy vízbe ki kell vetnie a hálót. A mindennapjaink ilyenek. Minden nap nem ébredünk úgy, hogy kristálytisztán látjuk az életünk értelmét, rajongásig szerelmesek vagyunk a házastársunkba, látjuk a munkánk értelmét, vagy életerőtől duzzadna életkedvünk. Minden nap még Istent sem egyformán látjuk. Nem kell ilyenkor kapkodni, rosszul dönteni, válni, hivatást váltani. Csak folytatni, amit eddig tettünk. Aztán majd kiderül az ég, majd lesz fogás. Minden nap így vetjük ki a hálót az élet homályába, s amikor nagy fogás van, ragyognak életünk csillagai, tisztán látjuk az értelmét, nagyon szeretünk, jó imádkozni – akkor abból tudni kell élni a későbbiekben, amikor a szürke hálódobálás marad. Az életben való haladás nem annyira folyamatos lépegetés, mint inkább impulzusos meglódulás, aztán lassulás az újabb impulzusig. Ezeket az impulzusokat buta, aki a véletlenre hagyja, mi beépítjük az életünk ritmusába: ilyen az ima, a családi étkezés, játék, a baráti borozgatás, a vasárnapi Liturgia, a lelkigyakorlat. Péter egy hajóban van Istennel, sokat fog fogni, nem kell félnie. Egy hajóban vagyunk Istennel a templomban, az egyházban is. Nem véletlenül nevezik a templomot és az egyházat is hajónak. A hívő ember igazából mindig ebben a hajóban van, még ha ki is lép a templomból. Valahogy a szívünk, a tudatunk, a súlypont ott marad. Amíg egy hajóban vagyunk, nem kell félni. „A hit az, ami legyőzi a világot” – írja a János levél. A lehetőségeket a hit tudja megváltoztatni, a tényeket átváltoztatni. A hittel hegyeket lehet mozgatni. Milyen hegyeket? Az Olajfák hegyeit, amikor nincs tovább, amikor kimerülnek az emberi lehetőségek, amikor sötét van, közeledik a kereszt, a szenvedés, a halál. Péter vívódik egy darabig Jézussal, nem akarja kivetni a hálót. Az ember addig indulatos, szomorú, depressziós, görcsös, sérülékeny, amíg számító. Amikor tudja, hogy Istennel egy hajóban van, nincs mit veszítenie, újra kidobja a hálót – akkor nyugalom szállja meg. A ráhagyatkozás, „a nincs mit veszíteni, csak a kudarcainkat” mentalitás valahogy nyugalmat, békét, életerőt ad. El kell jutni odáig, hogy nem minden rajtunk múlik. Csak a kamaszok hiszik, hogy minden rajtuk múlik. Kamaszos ítélet a „mindenki azt kapja az élettől, ami jár neki” felfogás is. Mennyi szenvedő van, aki nem érdemli meg, nem tehet róla. Ha gyereksírást hallunk, s a csontunkig hatol a gyerek fájdalma, akkor hasít belénk újra és újra, hogy az életben nem minden rajtunk múlik, az ember nem mindig azt kapja, ami jár neki. Az életben tudni kell ráhagyatkozni, 3
nem minden rajtunk múlik. Nem kell így a sikertől gőgössé válni, és a kudarc sem teljesen a mienk. Tudni kell ünnepelni, és tudni kell bevenni olyan kanyarokat is, amit 20 évesen nem terveztünk be az életünkbe. Tudni ráhagyatkozni az Életre, még ha a rákos daganatba bele is halunk. A ráhagyatkozás a hit. Pétert Isten utólag igazolta: rengeteg halat fogott. Érdemes volt bíznia Istenben, még ha nem is tartotta túl értelmesnek, megalapozottnak a kérést. Utólag nem bánta meg. Azt talán egy életre bánta volna, ha akkor nem teszi meg. Sok döntésünkben tudni kellene előre szaladni, s onnan visszanézni a jelen szituációra: utólag mit fogok nagyon bánni, s mit nem? A döntéseinket innen, a jövőnk, sőt, a végső jövőnk felől is szemügyre kell venni. Minél nehezebb egy döntés, minél súlyosabb, minél nagyobb a homály, annál inkább meg kell kérdezni: melyiket nem fogom megbánni soha? Végső soron a lelkiismeret jut szóhoz az ész előtt. Érdemes föltenni a kérdést a válóper előtt: most nehéz, de melyik lépésemet bánom majd jobban? Érdemes feltenni a kérdést, amikor tűrni kell az életben, amikor szívesen visszaütnénk, amikor nem éri meg becsületesnek lenni, amikor lehetne sokat kaszálni becstelenül, amikor szívesen feladnánk, kiszállnánk, amikor nem akarunk sok időt pazarolni a gyerekre, a házastársa, a templomra. Melyiket fogjuk jobban bánni? Senki sem akar úgy meghalni, hogy utálja önmagát, sajnálja a másik utat, hogy szembeköpje önmagát. A jövő felől nézve könnyebben vállalja az ember a nehéz döntéseket, a tűrést, a szeretet tetteit.
Péter leborul Péter hittel értelmezi az eseményeket. Hittel veti ki a hálót újra, hittel értelmezi a sok hal fogását. Oly könnyű az eseményeket tudományosan, ésszel, ösztönösen, pszichológiailag értelmezni. És könnyű azt is mondani: véletlen. Péter abban nagyszerű, hogy tud mindent hittel értelmezni. A hívőnek joga van ahhoz, hogy ahol más véletlent, természeti okot lát, ott ő Isten ujját lássa. Persze Istennel nem lehet terrorizálni („megvert az Isten”), nem felelős, ha az ujjunkra ütünk a kalapáccsal. Borzasztó nehéz határt húzni, hogy meddig kapott önállóságot az ember és az anyagvilág, hogyan működnek a másodlagos okok. A kérdést rövidre zárni nem szabad. De a hívőnek joga van, hogy alapjában és elsősorban mindent hittel értelmezzen, ne naiv, szektás, rajongó hittel. Valahogy Isten gondviselése mégiscsak átfogja a világot, mégiscsak Ő az Úr. A hívő így élete eseményeiben, a véletlenekben keresheti Isten akaratát, imádságos gondolkodással, s nem szerencsejátékosként. Nagyon tiszteletreméltóak azok, akiken a hit szemüvege van, akik bizalommal lépkednek az Atya felé, s útközben imádságosan gondolkodnak: „Uram, most ilyen helyzetbe kerültem, most családos lettem, most beteg, most szegény, most igazgató – hogyan éljek?” Minden csodának végső soron a meghívás a célja, nem a természeti törvények felfüggesztése. Jézus mindig meghív a csodával, a csodát átélt ember ragaszkodni akar Hozzá, már az Ország küszöbén van. Ez a csoda is elsősorban a halászokhoz, Péterhez szól. A kis és nagy napi események így lesnek csodák, Isten Országának hívó jelei. Ekkor már a fésűmön maradt hajszálakról is eszembe Jézus gondviselésről szóló beszéde, a madarak és a virágok, a véletlenek és életem eseményei mind áttetszőek lesznek a nagy hívás felé. Ez a hétköznapi misztika. Jézus azóta is, ma is művel csodákat: ma is hív. Péter leborul Jézus lábai elé, mert megérzi, hogy mennyire senki. Amíg az ember fiatal és erős, előtte a világ, tehetséges, akkor úgy érzi, majd lesz ő valaki. Amikor ledolgozott az ember 1520 évet, s ráadásul jó szakemberré vált, akinek neve, rangja, talán kitüntetései vannak, akkor úgy érzi, ő valaki. Ugyanezt tudja sugallni, ha sok a barátunk, a társadalmilag ismertek és elismertek vagyunk, ha erkölcsileg nem züllöttünk le, ha szép a családunk, van hitünk és erkölcsi tartásunk, ráadásul ha anyagiakban és szellemiekben is gazdagok vagyunk. Elfogja az embert Antigoné érzése: „számtalan csoda van, de az embernél jelesebb csoda nincs”. A humanizmus, a polgári filozófiák is mind arról szólnak, hogy az ember legyen valaki, legyen önbecsülése, büszkesége. És vannak olyan egzisztenciális pillanatok, amikor megérezzük, hogy mennyire senkik vagyunk. Egy pillanat, és beteggé válok, a halál elrabolhatja szeretteimet. Egy kis anyagi-lelki nyomor elég, hogy súlyos bűnökön, bűnös megoldásokon törjem a fejem, s oda az erkölcsi-lelki tartásom. Egy baleset a 4
pénzpiacon, és meginog a vagyonom, egyik napról a másikra munkanélküli lehetek. Elég találkozni egy lelkileg sokkal érettebb személlyel, s porrá hullik eddig nagynak értékelt önbecsülésem a megszégyenülésben. Drága az ilyen pillanat, ekkor oda tudunk borulni az Úr lába elé Péterrel együtt. Szent Pál azt írja: a gyengeségemmel dicsekszem. Szent Ferenc azt mondja: minden siker az Úrnak köszönhető, az egyetlen ami igazán a mienk: a gyöngeségünk. Odaborult Jézus lába elé, mert megértette: a sok kudarc után a siker már nem az én érdemem, több mint véletlen, megérdemelt eredmény. Ajándék. Amíg az ember házasságát, munkáját, gyerekeit a véletlen szeszélyeinek tartja, amíg ugyanezeket a saját munkája, erőfeszítése, okossága megérdemelt eredményeinek tartja, ami jár neki, addig nem borul a Mindenható lábai elé. Amikor megérzi, hogy ez nem jár neki, nem az ő véresre dolgozott kezeinek az automatikus következménye, hanem ajándék, akkor nyílik meg a Nagyobb felé. Van úgy, hogy amikor sok kudarc, helyben járás, könnyes ima, megfeszített munka után végre beköszön a siker, megtér egy családtagom, elismerik a munkám, gyerekem születik, meggyógyul valaki – akkor hirtelen az ember nem is tud örülni. Már számtalanszor megálmodta, hogyan fog ünnepelni, behűtötte a pezsgőt, megtervezte a templomi hálaadását – s a siker torkára forrasztja a szót, mellbe vágja, s levegőt sem kap. Nincs más, mint a leborulás. Nem látványosan és hejehujázva fog örülni, hanem elindul a gyomra táján egy mély hála: tudja, hogy lekötelezett Istennek. Aki hálás, többre képes. Péter leborul Jézus lába elé: mennyire más leborulás ez, mint amit majd a Feltámadt előtt tesz. Hosszú utat fog bejárni Péter. Itt még talán félelemből, megrendültségből borul le. Még nem tudja pontosan, ki is ez a Jézus, csak megsejt valamit. Később hiszi, hogy Ő az Isten Fia, s meg is vallja Jézusnak, apostoltársai előtt. Ott már tudja, kicsoda Jézus Krisztus. De nem ez az út vége: a Feltámadott előtt már szeretetből fog leborulni. Ott már meg is vallja szeretetét az Úr iránt. Így indulunk imára, szentáldozásra mindannyian: „Isten félelemmel, hittel és szeretettel közeledjetek” – hív a pap. Ez talán egy út: az elején félelemmel, tele homályos sejtéssel, majd megtanult hittel, átgondolt racionalitással, tapasztalt felnőttséggel közeledünk. Félünk a betegségtől, a sorscsapástól, az utolsó ítélettől, sok halat akarunk fogni. Majd megtapasztaljuk, és hiszünk felnőtten, éretten Istenben. Még egy kicsit magunkat szeretjük, s emiatt akarjuk Istent. S talán eljutunk az utolsó szóig is, fogunk tudni szeretettel is közeledni. Túl a félelmen és a racionális hiten, Őt magát fogjuk szeretni. Nem a szerencsét, a sikert, nem egy eszmét, a kereszténységet, az emberségességet – hanem az ő személyét. Bárhol is járunk, maga az Úr bátorít: menjünk csak, haladjunk a magunk érésének útján, jussunk oda, ahová Péter eljutott. S aki úton van, aki már szeretné úgy igazán szeretni is az Istent, nem csak tudni, hinni, szolgálni, hanem szeretni – az sejti meg, milyen nagy apostol volt Szent Péter. A sikeres fogás után Pétertől dicsőítő himnuszt várnánk, hálazsoltárt, „gyere Uram holnap is!” jellegű felkiáltásokat. Péter azonban leborul. Miért? Talán megszégyenült. Neki csak egy kis hal kellett volna, aznapra a családjának, az embereinek, és rengeteget kapott. Ő mindent megtett, minden fortélyt bevetett, Krisztusnak csak egy szavába került. Megérezte, hogy milyen kicsi ő, milyen kicsiben gondolkodik, s hogy Isten milyen nagy, és milyen nagyban gondolkodik. Mennyire emberi síkon jár: megélhetés, munka, étel, szakmai siker – és Isten útjai milyen magasrendűek, csak bízni kell, ezen emberi szükségletekről majd Ő gondoskodik. Elő fog még jönni Péterből ez az emberi sík: nem akarja engedni, hogy Jézus a kereszt elé menjen, a vízen akar járni, a színeváltozás hegyén sátrat akar építeni, kezét-lábát-fejét is meg akarja mosatni Krisztussal nagycsütörtökön, kardot ránt a védelmében, a hagyomány szerint első pápaként elhagyná Rómát az üldöztetés miatt. Aztán hagyja magát mindig Isten által legyőzni. Aki élt már át ilyet, tudja, milyen lenyűgöző az, amikor Isten legyőz. Nem megsemmisít, nem megaláz, nem megszégyenít, hanem felülmúl, fölemel. A merev, racionális, földhöz ragadt emberi síkon gondolkodunk, tervezünk, s van úgy, hogy egy pillanat alatt istenünk ezt felülmúlja. Boldog az ember ilyenkor, mint Jákob a viaskodó angyallal, mint Péter fejjel lefelé a kereszten. Feuerbach szerint az istenség nem más, mint az ember projekciója: szerinte az istenségbe vetítjük azokat a vágyainkat, amiket nem érhetünk el. A haldokló ember találta ki a halhatatlan istent és a halhatatlan lelket, az elnyomott ember álmodozik az igazságos ítéletről, az örök boldogságról, a tökéletlen ember vágyik a tökéletes felé vágyaiban. Szerinte így lesz a vallás ópium, ábránd. Feuerbach, Marx, Nietzsche, a „nagy vádlók” sokat 5
ártottak a vallásnak, de helyenként nagyon érzékeny sebre teszik az ujjukat. Istenbe valóban belevetítjük önmagunkat, tökéletesen nem tudjuk, ki az Isten. Vádjaik örök figyelmeztetések: megtörténhet, hogy nem csak Isten teremti meg az embert az Ő képmására, hanem az ember is megteremti a maga istenét a saját képmására. Teremthetünk magunknak kényelmes, polgári, sebeinket nyalogató isteneket, aki nem noszogat, követel, mindig irgalmas, helyesli életünket. Mindig az baj, amikor pontosan ismerni véljük Istent és az ő akaratát, útjait. Az igaz keresztényt nem az inkvizíciós elszántság, pontosság jellemzi, hanem a naponta kolduló ima, kolduló keresés. Jó nekünk, ha Péterrel tudjuk hagyni magunkat, hogy legyőzzön Isten, felülmúljon, nagyobbra vezessen. „Deus semper maior! – Isten mindig nagyobb!” A negatív teológiát emlékezetben kell tartani, Istenről többet nem tudunk, mint amit tudunk, a tudós tudatlanság az őszinte állapot. A nagypéntek évente visszatérő eseménye, a csodálatos halfogás evangéliuma rendszeresen figyelmeztet erre.
Emberhalászok A halászok mindenüket elhagyva követték. Miért nem mentek eddig Jézus után? Biztosan hallottak már róla, de eddig nem mentek követni őt. Úgy tűnik, a távoli hallás, a távoli jó hír még nem elég. Az kellett, hogy Jézussal személyesen találkozzanak, rájuk tekintsen, legyen egy személyes élményük, s akkor követik őt. Tudja ezt Krisztus, ezért önmagát hagyja hátra, nem pusztán a jó hírét. Önmagát hagyja az apostolaiban, „aki titeket hallgat, engem hallgat”, önmagát hagyja hátra az Eukarisztiában, az egyházban. Nem pusztán a jó hírt szállító postásokat akart hátrahagyni, hanem személyeket, akiken keresztül Ő maga szólíthat meg embereket. Ezt a lehetőséget, Krisztusnak ezt a papban vett lakását, a pap által való cselekvését, megszólalását tisztelnie kell a híveknek, de magának a papnak is. A pap szavai, tettei, jelenléte kegyelmi jelenlét: egy-egy szó, mozdulat, keresztvetés, tett kegyelmi lehet, úgy hat, ahogy senki másé. A személyességen túl fontos az élmény: azért tudták Krisztust azonnal követni, mert volt egy mélyreható élményük. Senki sem tér meg pusztán az istenérvek alapján, még senkit nem láttam, aki a racionális érvek alapján megtért volna. Viszont sokat láttam olyat: ha egy fiatalt bevonunk egy jó közösségbe, a felnőttet bevonjuk egy szociális segítésbe, akkor hamarabb meghallja a jó hírt. Ha az embernek élménye van a kereszténységről egy közösségben, jó tettben, a pap személyében, akkor könnyebben vevő a szóra is. Az élmény több, mint a szó: az élmény a megélésre utal, a megélést pedig mindig csak követni tudja a szó, egy lépéssel mindig lemarad a most élménye mögött a reflektáló szó. Ezért fontosak a vallásos élmények, mindig több van bennük, mint a legjobb prédikációban. Nem vagyunk élményvadászok, nem akarunk az egyházból élményközösséget csinálni, de az élmény többletét komolyan kell venni. „Emberhalásszá teszlek titeket” – ez a szép kép a Jer 16,16-ból való. A babiloni fogság után az Úr sok halászt küld, hogy összegyűjtsék az igazakat. Péter és apostoltársai emberhalászok lesznek. A halászat közel áll a papság lelkületéhez: nem emberkovácsok, emberszobrászok, akik durván alakítják az embereket, hanem halászok. A halásznak ébernek kell lennie, türelmesnek, jól ismernie a halak járását, alázatosnak, hiszen sok minden nem rajta múlik. Igen hasonló a lelkülete a földműveshez, a megvetőhöz. A történet vége is eszünkbe juttatja a papi mentalitást: a gazdag fogást otthagyják, már a legdrágábbat megkapták: magát Jézust. A papnak is gyakran kell költöznie: felépít egy templomot, s ott kell hagynia. Életre kelt egy közösséget, s mennie kell tovább. Megszeretik a hívek, s a szeretetgazdagságot ott kell hagynia. A pap tud örülni a nagy fogásnak, és tudja otthagyni, mer újra szegény, templomtalan, szeretetlen lenni, hogy egy új helyen kezdjen újra halászni. Csak az a pap képes töretlen szívvel erre, aki olyan, mint Péter: nem a nagy fogás, a név, a rang, a cím, az elismertség a fontos, hanem a Mester. Az emberhalász szolgálatban az első az elszántság, az apostolok-papok-szülők élete, a jelenléte, a szavaik, a munkájuk, a szívük, a lelkesedésük. Hiába azonban a jó szándék, a helyes motiváltság egy horgásznál, ha nincs megfelelő hálója, felszerelése. Ha eredményes akar lenni, kell a jó háló is. Különben mit vetne ki sokadszorra is a világba? A jó szándéknak bele kell testesülnie a világba, a Jó újra és újra karácsonyi kenózissal meg akar születni. Nem vagyunk platonisták: kell a 6
háló. Mi a háló? A szaktudás, a szakmai felkészültség. A jó háló jó szakmai felkészültséget jelent. Egy papnak a teológia az élete, ebből és ezért él, így hát a teológiát tudnia kell, és magas szinten művelnie kell. Papnak, szerzetesnek lenni egy teológiai életforma, a teológia mély és személyes művelése nélkül nem is lehet kitartani benne. Egy papnak tudnia kell beszélgetni, a beszéd technikájához, a segítő beszélgetés pszichológiájához értenie kell. Az emberekben is mélyre kell kivetni a hálót. Nem elég felszínesen beszélgetni. Olyan könnyű egy kórházban lévő beteggel a kezelésről, a gyógyszerekről, a műtétről beszélgetni. A pap dolga a mélybe kivetni a hálót: az imáról, a gyónásról, a felkészültségről, a halálról kell beszélgetnie. Neki nem dolga a felszíni horgászás, hanem a mélybe kell kivetnie a hálót. A pap karikatúrává válik, ha nincs kora műveltségi szintjén, ha barbár, műveletlen, buta. A szellemi hálón túl a konkrét háló is fontos: a jó munkaeszköz nem luxus. Nem rombolja le az alapvető apostoli szegénységet egy megbízató autó, értékes könyvek, igényes munkaeszközök. Lehet attól még nagyon szegényen élni, az életvitel lehet nagyon puritán, de a luxust kerülő, ám mégis igényes munkaeszköz nem szabad hogy lelkiismeretfurdalást okozzon a papban, vagy megbotránkozást a hívekben. Krisztus elhívja az apostolokat a halászháló mellől, ezzel kettéosztja a világot: vannak, akiket kihív a kenyérkereső munkából, és apostolaivá tesz, s vannak, akiket meghagy a halászhálónál. Mindkét csoportnak egymást kell erősíteni, tisztelve a határokat. Akiket elhív a halászháló mellől, azok a papok, szerzetesek. Krisztus kihívja őket a világi munkából, nem merülhetnek el benne. A hivatásuk innentől az Istennek szentelt élet, a hívek lelki szolgálata. Persze olykor olyan jó lenne nekik is egyszerű munkásnak lenni. Főleg aki szorgos családból származik, annak nagyon hiányzik a fizikai munka, az alkotás. Mindenki bele tud fáradni az életdöntéseibe, olykor vágyunk át a kerítésen, egy másik életről ábrándozunk. Olykor látva a lelki munka, a szellemi szolgálat eredménytelenségét, az aratás késését, megkísért a könnyebb aratás, a látványos eredmény, a fogható, mérhető siker délibábja. Olykor rosszul esik az anyagi kiszolgáltatottság, a hívek méltánytalansága, az „ingyenélő” vádja, nehéz a szegénység, s jobb élet reménye űzne másféle munka felé. Minden papot, szerzetest megkísért a másféle munka csábítása. Pedig ha Krisztus elhívott a halászháló mellől, akkor ebbe kell belefáradni testileg-lelkileg, ennek kell az eredményeit látni és örülni neki, és ebből kell megélni. A fizikai, a másféle munka azt hiszem csak annyiban megengedett, ha az is sanszot jelent az istennel és az emberekkel való lelki kapcsolathoz. Az „ora et labora” elv nem akarja elszállni engedni a szerzeteseket: tudni kell, miben élnek az emberek. A középkor folyamán a szerzetesek terjesztették a vetésforgót, a földművelés és állattenyésztés európai találmányait – s mellette a hitet. A másféle munka annyiban elfogadható, ha az pihenés, ha az is imádság, ha bármikor abba tudjuk hagyni a lelkekért. Ismert a francia munkáspapi mozgalom: a papok vállaltak ugyanolyan fizikai, gyári munkát, mint mindenki más, hogy közelebb kerüljenek a munkásokhoz, hogy fölemeljék őket. A puska fordítva sült el: olykor a papok süllyedtek le, a haldoklókhoz nem tudtak azonnal menni, a szertartásokat a munkaidejükhöz kellett igazítani. Ha Krisztus elhívott a halászháló mellől, akkor ott kell hagyni, bármilyen fájdalmas, jól esne a másféle munka, vagy a szegénység indokolná. A szent ugyanis már a héberben „elkülönítést” jelent. A szent embernek, edénynek, napnak, épületnek másnak kellett lennie, mint a hétköznapinak. Mindez jelzi a Szent Isten jelenlétét köztünk, jelenti a már most elérkezett Istent, de a megjeleníti a célt is, ahová tartunk, a Szent otthonába. Elhívja őket apostolaivá: ennek a hívásnak először csak a hátránya látszik. Otthagyják a hálót, Zakeus visszafizet, a bűnös asszonynak más munka után kell nézni. Senki ne gondolja, hogy Krisztus egy polgári jólétre, könnyű életre hív. A meghívást végig kíséri nélkülözés, üldöztetés. Van veszteség, mert nem szólok vissza, nem ütök vissza, nem hagyom el a párom egy másvalakiért, nem dőzsölök a pénzemből csak a magam luxusára költve, nem alszom vasárnap délig. Péter meg is kérdezi, mi lesz a jutalmunk, mert a veszteség szembetűnő. A legnagyobb vesztes a nagypénteki Krisztus: az ő veszteségéből élt Pál és a többi apostol, Szent Ferenc, ebből élünk mi is. Mit ér, ha az ember az egész világot meg is nyeri, de a lelke kárát vallja? De ez fordítva is igaz: milyen öröm, megvigasztaltság, ha az ember a lelkét megnyeri, még ha a veszteségei óriásiak is, még ha keresztre is szegezik. A 8 boldogság már megvigasztaltsága járja azt, aki megnyerte a lelkét, s annak a 7
veszteségek nem fognak fájni. Nem erőfeszítés így a veszteségek, a szegénység elviselése, hanem fogszorítva viseli el az ember, hanem előbb eltölti az öröm, s a többi már könnyebben megy. A másik csoportot meghagyja Krisztus a háló mellett: nekik ott kell megtalálni hivatásukat. Isten őket oda állította, nekik sem kell vágyni át a kerítés túlsó oldalára: nekik ott és akkor kell helytállni, ahol élnek, szeretnek, dolgoznak, politizálnak. Nekik élő jelek a papok, a szerzetesek: a munka lehet rabság, elmerülés a világban. Ma egy modern rabszolgaság van kibontakozóban, ahol nem számít a vasárnap, alacsony a megbecsültség, a haszon idegené. A munka azért is rabbá tesz, mert megnőttek az igények, nem tudunk szegények lenni, ezért sok állás kell. A papok és szerzetesek a maguk megbotránkoztató „ingyenélésével” és szegénységével éppen a munka, a pénz, a leragadás fölé akarnak emelni. A pap és a munkás úgy viszonyul egymáshoz, mint a vasárnap és a munkanap. Egyik sem fontosabb, jobb, a kettő együtt fontos, egymást lendíti előbbre. Persze ahogy a papnak és a szerzetesnek is bizonyos fokig kell dolgoznia, úgy a dolgozó emberek is bizonyos fokig emberhalászok. Nekik „kicsiben”, de annál inkább testközelben kell halászniuk. Tőlük is megkérdi majd Isten: „Hej halászok, mit fogott a hálótok?” – s nekik házastársukról, gyerekeikről, barátaikról kell majd beszámolni. Mindenüket elhagyva követték őt. Ez a haláluk, és elkezdtek Isten Országában élni. Szent Ferenc énekli, hogy akik megadják magukat a szent Akaratnak, a második halál nem fog fájni azoknak. Mi az a második halál? Az első halál az alapdöntés: mindenki életében meg kell hoznia az egyetlen alapdöntést: az ego vagy Isten, a szeretet vagy az önzés. Az egész élet erről szól. Aki már most az ego, az önzés helyett elkezd élni Istennek, a szeretetnek, az meghalt önmagának, az önzésnek, de elkezd élni a szeretetnek. Az első halál a döntés a szeretet mellett, s onnantól van igazi élete az embernek. Milyen sokan senyvednek látszólagos életben. Aki már most szeret, az már most belép Isten Országába. Isten Országát Krisztus úgy hirdeti, mint ami már eljött Ővele. Miért lenne Isten olyan szűkkeblű, hogy csak a biológiai halál után, hogy csak majd lehetne belépni az Ő Országába, miért ne most? Aki már ott van, az máshogy dolgozik, szeret, az megvigasztalt, az a 8 boldogság szerint él, elvehetetlenül vidám, viszonzatlanul is jóságos, már ott él. A második halál, a biológiai, már csak ajtó lesz nekik. Fizikailag a halál biológiai órája az, amikor elhagyjuk mindenünket – de ki tudja, milyen tudatállapotban leszünk, tudunk-e mindent átgondolni, szépen meghalni? Nem arra az órára kell utazni, már most meg kell hozni ezt a döntést. Így a halál órája a mostani, most kell igényesen élni, szeretni, gondolkodni, dolgozni, politizálni, a halál órája így az egész élet – a biológiai halál órája akkor már az életvezetés lényegét, a jól teljesített életet nem fogja érinteni, kómám, félrebeszélésem nem teszi tönkre az egész életművemet. A halál biológiai órája az lesz ami: csak a testre fog vonatkozni. Valóban nem az a kérdés, hogy van-e élet a halál után, hanem hogy van-e élet a halál előtt. Nem az a baj, ha meghalunk, hanem az, ha úgy halunk meg, hogy nem éltünk. „A mindenüket elhagyták” formula talán nem 5 perc alatt történt, rendezték családjukat, munkájukat – de belül ez képes egy pillanat alatt megtörténni. Ez a lényeg, a többi már csak következmény. Erre várunk mindannyian életünk elején, hogy Krisztus lépjen oda hozzánk, tekintsen ránk. S onnantól egész életünkben ebből élünk, ezt keressük újra. A többi már csak következmény.
8
