Tartalom. Tudor Hushpush A KVIDDICS ÉVSZÁZADAI. A kviddics évszázadairól írták. Előszó. A szerzőről

1 Tudor Hushpush A KVIDDICS ÉVSZÁZADAI

Tartalom

Az Animus Kiadó és a WizzHard Book Ákombák Könyvek London, Abszol út 129./a közös gondozásában

Előszó 1. A repülő seprű fejlődéstörténete 2. A régmúlt seprűjátékai 3. A queerditch-lápi játék 4. Az aranycikesz születése 5. Muglimentesítési intézkedések 6. A kviddicsjáték fejlődése a 14. század óta

A Roxforti Iskolakönyvtár tulajdona A kölcsönző neve - kölcsönzés lejár Figyelmeztetés: Aki eltépi, szétszakítja, megcsonkítja, összegyűri, behajtja, olvashatatlanná teszi, elrútítja, összemaszatolja, beszennyezi, dobálja, elejti vagy bármely egyéb módon megrongálja ezt a könyvet, illetve nem a megfelelő óvatossággal és tisztelettel bánik vele, az a tőlem telhető legszörnyűbb megtorlásra számíthat. Irma Cvikker könyvtáros

A kviddics évszázadairól írták Tudor Hushpush szorgalmas kutatómunkával kincset érő, mindeddig ismeretlen információkat gyűjtött össze a varázslók sportjáról. Könyve lebilincselő olvasmány. Bathilda Bircsók, A mágia története c. mű szerzője Hushpush minden olvasói igényt kielégít: tanulságos, egyben szórakoztató könyvet ad a kviddicsrajongók kezébe. A seprűk világa szerkesztője Alapmű a kviddics eredetének és történetének témájában. Csak ajánlani tudom. Brutus Scrimgeour, A terelők bibliájának szerzője Hushpush úr kimondottan ígéretes tehetségű szerző. Ha így folytatja, előbb-utóbb együtt fényképezkedhet velem! Gilderoy Lockhart, az Egy elbűvölő ember szerzője Tizet teszek egy ellen, hogy bestseller lesz. Na, fogadunk? Ludovic Bumfblt, az angol válogatott és a Dimbourne-i Darazsak terelője Olvastam rosszabbat is... Rita Vitrol, Reggeli Próféta

A szerzőről Tudor Hushpush a kviddicsjáték elismert szakértője (és - saját bevallása szerint - fanatikus rajongója). Számos kviddics-témájú könyvet írt, melyek közül a legjelentősebbek: A Wigtown Wanderers varázslatos játéka, Az őrült röptű ember („Durrbek” Dai Llewellyn életrajza), Gondolatok a gurkóról - Védekezési stratégiák a kviddicsben. Tudor Hushpush, ha nem nottinghamshire-i otthonában tartózkodik, ott van, „ahol a Wigtown Wanderers azon a héten játszik”. Szabadidejében backgammonozik, gyakorolja a vegetáriánus szakácsművészetet és márkás antik seprűket gyűjt.

A küzdőtér A labdák A játékosok A szabályok A játékvezetők

7. Nagy-Britannia és Írország kviddics csapatai 8. A kviddics a világban 9. A versenyseprű fejlődése 10. A kviddics napjainkban

Előszó A KVIDDICS TÖRTÉNETE a legnépszerűbb művek közé tartozik a Roxforti Iskolakönyvtárban. Könyvtárosnőnk, Madam Cvikker elmondása szerint a diákok napi rendszerességgel „mancsolják, nyálazzák, és minden módon bántalmazzák” a kötetet - márpedig ez a legnagyobb olvasói elismerés jele. Hushpush úr könyvében örömét lelheti mindenki, aki rendszeresen játszik vagy néz kviddicset, illetve akit érdekel a tágabban értelemben vett mágiatörténet. Ahogy mi fejlesztettük a kviddics-játékot, úgy az is fejlesztett minket. A kviddics egyesít minden rendű és rangú boszorkányt és varázslót - együtt éljük át a lelkesedés perceit, a győzelem mámorát és (a Chudley Csúzlik szurkolóinak esetében) a vereséggel járó csalódást. Bevallom, nem volt könnyű rávennem Madam Cvikkert, hogy váljon meg az egyik rábízott könyvtől, engedje, hogy lemásoljuk és szélesebb körben terjesszük azt. Mikor elmondtam, hogy a művet muglik számára is hozzáférhetővé kívánjuk tenni, könyvtárosnőnk átmenetileg elvesztette beszélőképességét, és hosszú percekig nem mozdult, nem is pislogott. Miután magához tért, együttérző figyelmességgel érdeklődött józan eszem holléte felől. Volt szerencsém biztosíthatni róla, hogy aggodalma alaptalan, s elmagyaráztam neki, milyen megfontolásból jutottam erre a precedens nélkül álló döntésre. A mugli olvasóknak nem kell bemutatnom a Comic Relief tevékenységét; Madam Cvikkernek adott magyarázatomat azoknak a boszorkányoknak és varázslóknak a kedvéért ismétlem itt meg, akik megvásárolták ezt a könyvet. A Comic Relief a nevetés fegyverével küzd a nyomor, az igazságtalanság, az emberi szenvedés ellen. A széles körű szórakoztatást rengeteg pénzre váltják át (1985-ös megalakulásuk óta 174 millió fontot - több mint 34 millió galleont - szereztek). E könyv megvásárlása amit mindenkinek javaslok, ugyanis aki túl sokáig olvassa fizetés nélkül, a tolvajátok szenvedő alanyává válik -, tehát e könyv megvásárlása egyben hozzájárulás a Comic Relief varázslatos vállalkozásának sikeréhez. A nyájas olvasó megtévesztése volna azt állítani, hogy magyarázatom meghallgatása után Madam Cvikkert már nem zavarta, hogy muglikézre kell adnia egy könyvtári könyvet. Több alternatív

2 megoldást is javasolt, pl.: adjam a Comic Relief munkatársainak tudtára, hogy porig égett a könyvtár, vagy hogy hirtelen elhaláloztam, és sajnos nem végrendelkeztem. Miután közöltem Madam Cvikkerrel, hogy eredeti elképzelésemet célravezetőbbnek tartom, kelletlenül beleegyezett a könyv kiszolgáltatásába; mikor azonban sor került annak átadására, önuralma cserbenhagyta, s ujjait egyenként kellett lefejtenem a könyv gerincéről. Bár a kötetről eltávolítottam a szokásos könyvtári bűbájokat, nem garantálhatom, hogy tökéletesen varázsmentes lett. Madam Cvikker tudvalevőleg különleges igézeteket is használ a rábízott könyvek védelmére. Jómagam tavaly egy alkalommal szórakozottságomban firkálgatni kezdtem a Teóriák a transz-szubsztanciális transzformációról egyik példányába, mire a nyomdatermék harcias hévvel csapkodni kezdte a fejemet. Kérem, bánjanak óvatosan ezzel a könyvvel! Ne tépjék ki a lapjait, ne pottyantsák a fürdőkád vizébe, mert könnyen megeshet, hogy Madam Cvikker ott helyben lecsap a gondatlan olvasóra, és nagy összegű büntetést követel tőle. Végezetül megköszönöm az olvasónak, hogy támogatta a Comic Reliefet, valamint megkérem a muglikat, ne próbálják ki otthon a kviddicset! Ez természetesen kitalált sport, amit nem játszik sehol senki. Egyúttal sok sikert kívánok a Puddlemere Unitednek a következő bajnoki idényre. Albus Dumbledore

Első fejezet A repülő seprű fejlődéstörténete Mindmáig nincs olyan bűbáj, amely lehetővé tenné, hogy egy varázsló emberi alakban segédeszköz nélkül repüljön. Azon kevés animágusok, akik át tudnak alakulni valamely szárnyas lénnyé, részesülnek a repülés örömében, de ők ritka kivételek. Az a boszorkány vagy varázsló, akit denevérré változtatnak, felszállhat a magasba, viszont a felröppenés pillanatában elfelejti, hova indult, hiszen egy denevér észbeli mindennapos dolog, azonban elődeink nem elégedtek meg azzal, hogy a talajtól másfél méterre lebegjenek. Többre vágytak: úgy akartak repülni, mint a madár, de a megtollasodás kellemetlensége nélkül. Ma már Nagy-Britannia minden varázsló-háztartásában található legalább egy repülő seprű, s mi annyira megszoktuk ezt a tényt, hogy ritkán merül fel bennünk a kérdés: miért? Miért a szerény küllemű seprű vált a varázslók egyetlen törvényes röpművévé? Pontosabban: nálunk, nyugaton miért nem a keleti testvéreink által előszeretettel használt szőnyeg honosult meg? Vagy miért nem döntöttünk repülő hordók, repülő karosszékek, repülő fürdőkádak gyártása mellett? Miért épp a seprű? A varázslók és boszorkányok már jóval a nemzetközi varázstitokvédelmi alaptörvény életbe lépése előtt inkább egymás társaságát keresték, belátva, hogy mugli szomszédaik, ha megismernék valódi képességeiket, megirigyelnék azokat. Ha a varázslók repművet akartak tartani otthon, annak szükségszerűen valamilyen hétköznapi, könnyen elrejthető tárgynak kellett lennie. A seprű minden szempontból ideálisnak tűnt: olcsó volt, könnyen szállítható, s nem kellett magyarázkodni, ha a mugli megtalálja. Az első megbűvölt seprűknek mindazonáltal még voltak hiányosságaik. A krónikákból kiderül, hogy az európai boszorkányok és varázslók már i. sz. 962-ben használtak repülő seprűt. Egy korabeli német kódex illusztrációján három, fájdalmasan fintorgó varázslót láthatunk, amint leszállnak seprűjükről. Guthie Lochrin skót varázsló 1107-es keltezésű feljegyzésében megemlíti, hogy „tomporba fúródott szálkák tucatjai és aranyérbántalmak” tették kínosan emlékezetessé számára a Montrose és Arbroath közti rövid légi utazást. A londoni Kviddics-múzeumban őrzött középkori seprű láttán (1. ábra) képet alkothatunk Lochrin megpróbáltatásairól. A durva kőrisfa nyél a sebtében rákötözött mogyoróveszőkkel nem

mondható se kényelmesnek, se áramvonalasnak. A repmű bűbájozottság tekintetében is primitív: csak meghatározott sebességgel előre haladni, felfelé és lefelé repülni, valamint megállni képes. Mivel kezdetben a varázslócsaládok maguk készítették el seprűjüket, azok sebességében, kényelmi szintjében és kezelési módjában igen nagy különbségek mutatkoztak. A 12. századra, azonban a varázslók között gyakorlattá vált a cserekereskedelem, így aki jól tudott seprűt készíteni, üzletet köthetett szomszédjával, aki esetleg a bájitalfőzés mestere volt. Attól kezdve, hogy kényelmesebb seprűk készültek, a varázslók már nem csak a szigorú értelemben vett közlekedésre használták őket, hanem szórakozásból is repültek rajtuk.

Második fejezet A régmúlt seprűjátékai Miután a seprűk tökéletesedése folytán lehetővé vált a gyors kanyarodás valamint a sebesség és a repülési magasság szabályozása, szinte azonnal kialakultak az első seprűsportok. A mágusok korai irodalmi és festészeti alkotásaiból bizonyos fokig rekonstruálható, milyen játékokat játszottak őseink. Ezek némelyike mára feledésbe merült, mások fennmaradtak, és továbbfejlődtek a ma ismert sportágakká. A népszerű svédországi évenkénti seprűverseny 10. századi eredetű. A versenyzők Kopparbergből Arjeplogba repülnek, azaz körülbelül 480 km-t tesznek meg. Útjuk során áthaladnak egy sárkányrezervátumon, a győztesnek járó hatalmas ezüst trófea is svéd sróforrú sárkányt mintáz. A rendezvény mára világhírűvé nőtte ki magát. Nemzetközi varázslóközönséget vonz, akik előbb Kopparbergbe gyűlnek, hogy biztassák az indulókat, majd Arjeplogba hoppanálnak, hogy gratuláljanak a túlélőknek. Az 1105-ben készült Günther der Gewalttatige ist der Gewinner (Gátlástalan Günther a győztes) című festményről ismerjük a Stichstock nevű régi német játékot, amelyben 6 méter magas pózna tetejére erősített, felfújt sárkányhólyagot használtak. Az egyik, seprűnyélen lovagoló játékos feladata a hólyag őrzése volt. A hólyagőrző derekára kötelet kötöttek, a kötél másik végét pedig a póznához rögzítették, így az őrző mozgástere a pózna körüli 3 méteres körre korlátozódott. A fennmaradó játékosok egyesével „rárepültek” a hólyagra, s igyekeztek kilyukasztani azt seprűjük e célból kihegyezett végével. A hólyagőrnek varázspálcája segítségével ki kellett védenie a támadásokat. A játék akkor ért véget, ha: 1. a hólyag kilyukadt; 2. az őrzőnek sikerült minden ellenfelet harcképtelenné varázsolnia; 3. az őrző elájult a kimerültségtől. A Stichtstockot a 14. század óta nem játsszák. Az Írországban közkedvelt aingingein nevű játékról számos ír népballada szól (a hagyomány szerint a legendás varázsló, Félhetetlen Fingal aingingein-bajnok volt). A játékosok egyenként magukhoz vették a domot, azaz a labdát (ami kecske epehólyagjából készült), és átrepültek egy sor, cölöpökön elhelyezett lángoló hordón. A domot át kellett dobniuk az utolsó hordón. Az a játékos nyert, aki a legrövidebb idő alatt juttatta át a labdát az utolsó hordón anélkül, hogy útközben tüzet fogott volna. A seprűsportok legveszélyesebbike, a creaothceann Skóciában fejlődött ki. Fennmaradt egy 11. századi gael nyelvű tragikus költemény, mely a játékról szól, s melynek első versszaka fordításban így hangzik: Felállt a tizenkét erős, bátor legény, Fejükön a kondér, mind csak a jelre várt. Kürt búgó szavára, fürgén felröppentek, De jaj, tíz közülük a halálba szállt. A creaothceann-játékosok mindegyike üstöt szíjazott a fejére. A játék kezdetén (amit kürtvagy dobszó jelzett) hullani kezdtek rájuk a megbűvölt kődarabok, melyek addig 30 méter magasan

3 lebegtek. A játékosok ide-oda cikáztak seprűjükön, s igyekeztek minél több követ elkapni kondérjukkal. A creaothceannt a skót varázslók közül sokan a férfiasság és a bátorság legszebb próbájának tartották, s a játék a halálos áldozatok jelentős számának dacára nagy népszerűségnek örvendett a középkorban. 1762ben végül betiltották, s bár „Horpadtfejű” Magnus Macdonald az 1960-as években mozgalmat indított a hagyomány felélesztésére, a Mágiaügyi Minisztérium nem oldotta fel a tilalmat. A shuntbumps, a lovagi torna primitív változata, az angliai Devonban dívott. A résztvevőknek nem volt más dolguk, mint lelökni ellenfeleiket seprűjükről, s az a játékos győzött, aki utolsóként a seprűjén maradt. A bokorsöprés herefordshire-i eredetű játék. Csakúgy mint a Stichstockban, itt is egy felfújt hólyagot használnak (általában sertését). A játékosok fordítva ülnek a seprűjükön, s annak vesszőnyalábos végével ütik át a hólyagot egy sövény fölött. Ha a játékos elvéti az ütést, ellenfele egy pontot kap. Az győz, aki előbb gyűjt össze 50 pontot. A bokorsöprést ma is játsszák Angliában, de sosem vált igazi tömegsporttá. A shuntbumps a gyermekek szórakozásaként maradt fenn. A Queerditch-lápon viszont kialakult egy játék, amelyről akkor még senki nem sejtette, hogy egyszer a mágusvilág legnépszerűbb sportja lesz.

Harmadik fejezet A queerditch-lápi játék A kviddics születésének körülményeit és a játék kezdetleges formáját egy 11. századi boszorkány, Gertie Konder leírásából ismerjük. Konder a Queerditch-láp mellett lakott, s az utókor nagy szerencséjére naplót vezetett. Az értékes forrást ma a londoni Kviddics-múzeumban őrzik. Az alábbi részlet a hibás óangolsággal írt eredeti modern fordítása. Kedd. Tikkasztó meleg. A lápon túli banda már megint kezdi. Röpködnek a seprűjükön, és játsszák az ostoba játékukat. A nagy bőrlabdájuk a káposztaágyásomba esett. Megátkoztam a szemtelen frátert, aki érte jött. Bárcsak a hátához nőne a térde annak a torzonborz behemótnak! Kedd. Eső. Kimentem a lápra csalánt szedni. A seprűs bolondok megint játszanak. A szikla mögül néztem őket egy ideig. Szereztek egy másik labdát. Egymásnak dobálják, és megpróbálják beletuszkolni a láp két szélén álló fákba. Haszontalan bohóckodás. Kedd. Szeles idő. Gwenog átjött csalánteára. Azt mondta, mutat valami érdekeset, és kivitt a lápra. A röpdöső tökkelütötteket kellett bámulni vele. Köztük volt az a nagydarab skót varázsló is, a hegyről. Most már van két nagy kövük is. A kövek ide-oda röpködnek köztük, és megpróbálják lelökni őket a seprűről. Amíg ott voltam, sajnos egy se törte ki a nyakát. Gwenog azt mondta, ő is szokott játszani. Elfogott az undor, és hazamentem. Ezekből a szemelvényekből nemcsak az derül ki, hogy Gertie Konder mindössze a hét egyetlen napjának a nevét tudta, hanem sok minden más is - több, mint azt a napló írója sejthette. Először: a káposztaföldre pottyant labda bőrből volt, csakúgy mint a modern kvaff - ez logikus is, hiszen a más seprűjátékokban használt felfújt hólyaggal nehéz lett volna pontos dobásokat végrehajtani, különösen szeles időben. Másodszor: Gertie beszámol róla, hogy a játékosok „megpróbálják beletuszkolni” a labdát „a láp két szélén álló fákba” - ez nyilván a gólszerzés korabeli módja volt. Harmadszor: a szerző megismertet minket a gurkók ősével. Érdekes körülmény, hogy ott volt „az a nagydarab skót varázsló”. Egy creaothceann-játékos lehetett? Talán ő volt az, aki a skót népi játékban használt kövekre gondolva javasolta, hogy száguldozzanak megbűvölt kődarabok a játékosok között? A queerditch-lápi játékról legközelebb csak egy évszázad múltán esik említés, mikor is Googwin Kneen varázsló pennát ragadott, és levelet írt norvég unokabátyjának, Olafnak. Kneen Yorkshire-ben élt, ami

jelzi, hogy a játék már a Gertie Konder-féle első beszámolót követő száz év alatt elterjedt a brit szigeteken. Kneen levelét a norvég Mágiaügyi Minisztérium levéltárában őrzik. Kedves Olaf! Remélem, jól vagy. Én magam kitűnő egészségnek örvendek, Gunhilda viszont sárkányhimlővel küszködik. Szombat este igen lendületes és szórakoztató Kwidditch-mérkőzést vívtunk, bár szegény Gunhilda nem tudott játszani, úgyhogy Radulfot, a kovácsot kellett beállítanunk helyette kapónak. Az ilkley-iek jól játszottak, de ellenünk nem volt esélyük, mivel mi egész hónapban szorgalmasan edzettünk. Negyvenkétszer dobtuk be nekik a labdát. Radulfot fejen találta az egyik Blooder, mert a vén Ugga nem forgatta elég fürgén a furkót. A kocsmárosnétól, Oonától kapott új gólhordók jól beváltak. Cölöpre tűzve állítottunk fel hármat-hármat a pálya két végében. Oonánál aznap este győzelmünk tiszteletére ingyen ihattuk a mézbort. Gunhilda kicsit mérges volt, hogy olyan későn mentem haza. Félre kellett ugranom néhány csúnya átok elől, de azóta már újra van ujjam. Levelemet a legjobb baglyommal küldöm, remélem kibírja az utat. Ölel unokaöcséd Goodwin A szövegből kiderül, milyen sokat fejlődött a játék egy évszázad alatt. Goodwin feleségének „kapó”-ként kellett volna játszania - ez bizonyára a hajtó régi neve. A „Blooder”-t (a gurkó elődjét), ami eltalálta Radulfot, a kovácsot, Uggának kellett volna félreütnie, aki, mivel furkósbot volt nála, nyilván terelő volt. Gólszerzéshez már nem fákat kellett megcélozni, hanem cölöpre szerelt hordókat. Még mindig hiányzott azonban a játék egy igen fontos tartozéka: az aranycikesz. A negyedik labda csak a 13. század derekán tűnt fel a kviddicspályán, s akkor is igen furcsa körülmények között.

Negyedik fejezet Az aranycikesz születése A golden snidget vadászata a 10. század elejétől dívott a boszorkányok és varázslók körében. A golden snidget (2. ábra) ma már védett faj, de akkoriban közönséges volt Európa északi területein, jóllehet a muglik ritkán figyeltek fel a sebes röptű, kiváló rejtőzőképességű madárra. A snidget befogásával járó dicsőséget csak növelte, hogy a madár apró, rendkívül mozgékony, és ügyesen elbújik a prédára leső ragadozók elől. Egy a Kviddics-múzeumban kiállított 12. századi falikárpit snidgetfogással próbálkozó csapatot ábrázol. Az első jelenetben azt látjuk, amint a vadászok igyekeznek elkapni a snidgetet, s ehhez hálót és varázspálcát használnak, illetve puszta kézzel próbálkoznak. Az ábrázolásból kiderül, hogy a madár sok esetben nem élte túl a befogást. Az utolsó jelenetben a snidgetet befogó varázsló látható, amint átveszi jutalmát, egy zsák aranyat. A snidgetvadászat sok szempontból is elítélendő szórakozás volt. Jóérzésű varázsló nem helyeselheti a békés kis madarak sportolás címén űzött pusztítását. Emellett a snidgetvadászatok, melyeket szinte mindig fényes nappal rendeztek, gyakrabban vezettek a muglik előtt való lelepleződéshez, mint bármely más tevékenység. Az akkori Varázslótanács ennek ellenére nem tudta visszaszorítani a kegyetlen sport gyakorlatát, sőt, mint látni fogjuk, nem is találtak kivetnivalót benne. A snidgetvadászat és a kviddics találkozására 1269-ban került sor, egy olyan mérkőzés alkalmával, amelyen a Varázslótanács akkori elnöke, Barberus Brutte is jelen volt. Erről egy szemtanú beszámolójából tudunk. A kenti Madam Indigna Rabnott levélben tudósította az eseményekről Aberdeenben élő nővérét, Pruderiát (ez a levél is megtekinthető a Kviddicsmúzeumban). Madam Rabnott szerint Brutte egy kalitkába zárt snidgettel jelent meg a pályán, és százötven galleont [Ez több

4 mint egymillió mai galleonnak felel meg. Egyébként semmi sem bizonyítja, hogy Brutte valóban ki akarta fizetni az összeget] ígért annak a játékosnak, aki a mérkőzés ideje alatt elkapja a madarat. A további eseményekről Madam Rabnott így ír: A játékosok egy tömegben emelkedtek a levegőbe. Ügyet sem vetetettek a kvaffra, csak a Bloodereket kerülték ki. Mindkét őrző otthagyta a gólkosarakat, és beszállt a vadászatba. Szegény kis snidget kétségbeesetten cikázott a pálya fölött. Menekülni próbált, de a közönség soraiban ülő varázslók mindig visszakergették riasztóbűbájjal. Jól tudod, Pru, mi a véleményem a snidgetvadászatról, s mire vagyok képes, ha felmérgesítenek. Beszaladtam a pályára, és így kiabáltam: „Brutte elnök, ez nem sport! Add vissza a snidget szabadságát, mi pedig hadd nézzük a nemes Cuaditch játékot, hiszen ezért jöttünk!” Akár hiszed, Pru, akár nem, az a lelketlen szörnyeteg kinevetett, és hozzám vágta az üres kalitkát. No, akkor aztán elöntött a méreg, Pru, de amúgy istenigazából! Mikor a szegény kis snidget felém repült, elvégeztem egy begyűjtő bűbájt. Tudod, milyen erős a begyűjtő bűbájom, Pru, és persze könnyű is volt pontosan céloznom, mivel nem ültem seprűnyélen. A kismadár egyenesen a markomba röppent, én pedig bedugtam talárom alá, és futottam, ahogy a lábam bírta. Természetesen utolértek, de addigra sikerült kijutnom a nézőtérről, és szabadon eresztenem a snidgetet. Brutte elnök tombolt a dühtől, s egy percig azt hittem, békagyíkként végzem, de tanácsadói szerencsére lecsillapították. Csupán tíz galleon büntetéssel sújtottak a játék megzavarásáért. Soha életemben nem volt tíz galleonom, így hát meg kellett válnom a családi otthontól. Úgy tervezem, hogy hozzád költözöm - a hippogriffet szerencsére nem vették el. ha volna szavazatom, Pru, Brutte nem adnám többet, az biztos. Szerető húgod Indigna Bátor tettével Madam Rabnott egyetlen snidgetet meg tudott menteni, de az összeset nem menthette meg. Brutte elnök ötlete egyszer és mindenkorra megváltoztatta a kviddicsjáték jellegét. Az újítás gyorsan terjedt, és hamarosan már minden kviddicsmérkőzésen kieresztettek egy snidgetet. Egyidejűleg mindkét csapatban kijelöltek egy játékost (a vadászt), akinek egyetlen feladata a madár elfogása volt. Ha a snidget elpusztult, a mérkőzés véget ért, és az eredményes vadász csapata százötven jutalompontot kapott a Brutte elnök által felajánlott százötven galleon emlékére. A madár szökését a nézők riasztóbűbájjal akadályozták meg, ahogy azt Madam Rabnott is említi. A következő század közepére azonban a snidgetállomány drámai mértékben megfogyatkozott, így a Varázslótanács, melyben akkor már az elődjénél jóval felvilágosultabb Elfrida Clagg elnökölt, védett madárnak nyilvánította a snidgetet, megtiltva annak befogását, elejtését és a kviddicsjátékban való használatát. Somersetben megalapították az Indigna Rabnott Snidget-rezervátumot, kviddics-körökben pedig lázas kutatás kezdődött megfelelő snidget-pótló után. Az aranycikesz feltalálása egy Godric's Hollow-i varázsló, Bowman Wright nevéhez fűződik. Míg az ország összes kviddics-csapata a madarak között kereste a snidget alkalmas utódját, a fémbűvölésben járatos Wright hozzálátott egy olyan labda kifejlesztéséhez, ami viselkedésében és repülési technikájában a snidgetet utánozza. Kísérleteinek átütő sikerét ékesen bizonyítja a hagyatékában talált számtalan pergamentekercs (ma egy magángyűjtő tulajdonában vannak), az ország minden részéből befutott megrendelések listájával. Az aranycikesz, ahogy Bowman találmányát nevezte, dió nagyságú, a golden snidgettel egyező súlyú labda volt. Ezüstös szárnya a snidgetéhez hasonlóan forgó ízülettel rendelkezett, így a cikesz is képes volt az élő modelljét jellemző villámgyors irányváltoztatásra és hajszálpontos manőverezésre. A snidgettel ellentétben azonban a cikeszt úgy bűvölték meg, hogy a játék idején a küzdőtér határain belül maradjon.

Megállapíthatjuk, hogy az aranycikesz bevezetésével lezárult a háromszáz évvel korábban, a Queerditch-lápon kezdődött fejlődési folyamat, és megszületett az igazi kviddics.

Ötödik fejezet Muglimentesítési intézkedések A kviddicsjáték első részletes leírását Zacharias Mumps varázsló készítette el 1398-ban. Mumps kiemelten hangsúlyozza a muglikkal kapcsolatos biztonsági óvintézkedések szükségességét: „Küzdőtérnek lakatlan lápvidéket válassz, mely messze esik a mugli településektől, s ügyelj rá, hogy senki ne láthassa a játékosokat, miután azok seprűre szálltak. Ha állandó pályát rendezel be, célszerű mugliriasztó bűbájokat alkalmazni, s éjnek idején rendezni a mérkőzéseket.” Több mint valószínű, hogy kevesen fogadták meg Mumps hasznos tanácsait, mivel a Varázslótanács 1362-ben megtiltotta a kviddicsezést a városok 80 km-es körzetében. A játék gyorsan növekvő népszerűségére következtethetünk abból, hogy a Tanács 1368-ban szükségesnek ítélte módosítani a törvényt, és 150 km-esre bővíteni a tilalmi zónát. 1419-ben a Tanács kiadta megfogalmazásáról elhíresült rendeletét, mely szerint „az olyan helynek a környékén se merészeljetek kviddicsezni, ahol a legkisebb esély van rá, hogy esetleg egy mugli leskelődhet, különben kipróbálhatjátok, hogyan tudtok játszani vasra verve egy tömlöc mélyén.” Ahogy azt minden iskolás varázsló tudja, seprűlovaglási képességünk a legrosszabbul őrzött titkaink közé tartozik. A muglik boszorkány-ábrázolásain elmaradhatatlan motívum a seprű, s bármily nevetségesek is ezek a képek (hiszen az ábrázolt seprűk egyike se tudna akár egy másodpercig is a levegőben maradni), figyelmeztetnek rá minket, hogy sok évszázados elővigyázatlanságunk eredményeképpen a seprű és a mágia végérvényesen összekapcsolódtak a mugli gondolkodásban. A megfelelő biztonsági óvintézkedések csak 1692-től váltak kötelezővé, mikor is a hatályba lépő Nemzetközi Varázstitok-védelmi Alaptörvény közvetlenül az egyes Mágiaügyi Minisztériumokat tette felelőssé az illetékességi területükön végzett mágikus sporttevékenységek következményeiért. Nagy-Britanniában ennek folyományaképpen került sor a Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztályának megalapítására. Attól kezdve a minisztériumi irányelveket megszegő kviddics-csapatokat feloszlatták. A legismertebb ilyen eset a Banchory Banditáké. A skót csapatot alacsony színvonalú játékuk mellett a mérkőzések utáni tivornyáik is hírhedtté tették. Az Appleby Arrows (lásd 7. fejezet) ellen vívott 1814-es meccsük után szélnek eresztették gurkóikat az éjszakában, azután elindultak fogni maguknak egy hebridai feketesárkányt, hogy legyen a csapatnak kabalaállata. A Mágiaügyi Minisztérium emberei Inverness fölött tartóztatták fel őket, s a Banchory Banditák többet nem léphettek pályára. A kviddics-csapatok manapság már nem hazai pályáikon játszanak, hanem felkeresik a Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztálya által kijelölt, megfelelő szinten muglimentesített stadionokat. Zacharias Mumps hatszáz éve adott bölcs tanácsa mit sem veszített érvényességéből: a legbiztonságosabb, így kviddicspályának legalkalmasabb helyek ma is a lakatlan lápvidékeken találhatók. Hatodik fejezet A kviddicsjáték fejlődése a 14. század óta A küzdőtér Zacharias Mumps a 14. századi kviddicspályát 150 méter hosszú, 54 méter széles, ovális területként írja le. A pálya közepén kb. 60 cm átmérőjű kör helyezkedett el, oda vonult be a labdákkal a bíró (ahogy akkoriban nevezték: a kviddöntnök), a csapatok tagjai pedig felálltak körülötte. Abban a

5 szempillantásban, mikor a labdák a felröppentek (a kvaffot a bíró dobta fel; lásd lentebb a kvaffról szóló alfejezetet), a játékosok a levegőbe emelkedtek. Mumps idejében a labdát gólszerzés céljából póznára szerelt nagy kosarakba dobták (3. ábra). 1620-ban jelent meg Quintius Umfraville A varázslók nemes sportja című munkája, amelyben található egy vázlatos kép a 17. századi kviddicspályáról (4. ábra). Ezen már feltűnik a büntetőzónaként ismert terület (lásd a szabályokról szóló alfejezetet). A kosarak immár jóval kisebbek, mint Mumps idejében voltak, és magasabb póznákon helyezkednek el. 1883-ban a kosarak eltűntek a pályákról, s helyüket átvették a karikák. Ezzel az újítással, melynek visszhangjáról a Reggeli Próféta is beszámolt (a cikket lásd lentebb), megszületett a ma is használt, modern kviddicspálya. A kosarainkat nem adjuk! Így kiáltottak fel országszerte a kviddics-játékosok tegnap este, mikor nyilvánosságra került, hogy a Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztálya úgy döntött: tűzre veti a kviddicsjátékban évszázadok óta használt kosarakat. „Ne túlozzunk, kérem, nem vetjük tűzre őket! - jelentette ki a főosztály mogorva képviselője, miután a döntés kommentálására kérték. - Talán az önök figyelmét sem kerülte el, hogy a kosarak méretében igen nagy eltérések mutatkoznak. Úgy találtuk, hogy a kosárméret országos érvényű egységesítésével próbálkozni kilátástalan. Bizonyára belátják, hogy ez a sportszerűséget érintő probléma. Ott van például az a Barnton környéki csapat, akik a saját térfelükön olyan gyűszünyi kis kosárkákat szereltek fel, amelyekbe egy szőlőmagot se lehet beledobni, a pályájuk másik végén viszont bálnafogó kasok ásítoznak. Ez, kérem, nem sportszerű. Megállapítottunk egy egységes karikaátmérőt, és ezzel az ügy le van zárva. Ettől a játék csak sportszerűbbé válik.” Ezen a ponton a főosztály képviselőjének vissza kellett vonulnia, mert a helyiségbe sereglett tüntetők soraiból záporozni kezdtek felé a kosarak. Bár az ezt követő zavargást kobold uszítok művének minősítették, tény, hogy a kviddicsrajongók gyászolják, ami már sosem lesz olyan, amilyennek ők megszerették. „Kosarak nélkül nem lesz az igazi - szomorkodik egy pirospozsgás arcú, öreg varázsló. Emlékszem, sihederkoromban mókából felgyújtottuk őket játék közben. A karikákat nem lehet felgyújtani. Oda a fele mulatság.” Reggeli Próféta, 1883. február 12.

ereszkedjen a talaj felé, mintha vízben süllyedne -, lehetővé téve, hogy a hajtok még a levegőben elkapják. A kviddicsben ma is a „Pennifold-kvaff”-ot használjuk.

A labdák

A játékosok

A kvaff Gertie Konder naplójából tudjuk, hogy a kvaffot már a kezdet kezdetén bőrből készítették. A négy kviddicslabda közül ez az egyetlen, amit eredetileg nem bűvöltek meg. Egyszerű, varrott bőrlabda volt; gyakran füllel is ellátták az egykezes dobás megkönnyítése céljából, egyes régi kvaffokon pedig lyukak találhatók az ujjak számára (5. ábra). A markolássegítő bűbájok 1875-ös felfedezése azonban feleslegessé tette a fület és a lyukakat, mivel a bűbájozott bőr azok nélkül is biztos fogást nyújt a hajtónak. A modern kvaff 30 cm átmérőjű, felülete varratmentes. Skarlátpirosra először 1711 telén, egy szakadó esőben lejátszott mérkőzés után színezték. Az esőben ugyanis szinte képtelenség volt megtalálni a labdát, valahányszor az a sáros talajra hullott. A hajtókat az is egyre jobban bosszantotta, hogy minden egyes elrontott átadás után le kell szállniuk a földre a kvaffért. Nem sokkal a labda színének megváltoztatása után Daisy Pennifold boszorkány azzal az ötlettel állt elő, hogy célzott bűbájt alkalmazva befolyásolják a kvaff zuhanási sebességét - azaz érjék el, hogy az elejtett labda olyan lassan

A gurkók Mint megtudtuk, az első gurkók (avagy „Blooder”-ek) repülő kőtömbök voltak, s Mumps koráig is csak annyiban változtak, hogy gömbölyűre faragták őket. Ezeknek a kő-labdáknak azonban volt egy igencsak hátrányos tulajdonságuk: a 15. századi terelők mágikus úton megnövelt erejű ütője könnyen széttörhette őket, s ilyen esetekben a játékosokat a mérkőzés végéig kőtörmelék üldözte. Valószínüleg ez az oka annak, hogy egyes kviddics-csapatok a 16. század elején elkezdtek fém gurkókkal kísérletezni. Agatha Chubb, a mágusok alkotta régi tárgyak szakértője nem kevesebb mint tizenkét, írországi tőzegtelepeken és angliai lápokban talált korabeli ólomgurkót azonosított. „Ezek kétségkívül gurkók, nem pedig ágyúgolyók” - írja. A golyókon jól kivehetők a bűbájjal megnövelt erejű terelőütők nyomai, s minőségük is arra utal, hogy nem muglik, hanem varázslók készítették őket, ugyanis tökéletesen gömbölyűek, felületük sima. Meggyőződésemben külön megerősített az a tény, hogy a dobozból kiszabadulva a golyók röpködni kezdtek dolgozószobámban, és megpróbáltak letaszítani engem a székről. Az ólomról végül megállapították, hogy túl puha a gurkókészítéshez (minden felületi sérülés, egyenetlenség negatívan befolyásolja a gurkó iránytartását). Ma már a gurkók vasból készülnek, átmérőjük 25 cm. Speciális bűbájozottságukból kifolyólag a gurkók részrehajlás nélkül mindenkit üldözőbe vesznek. Ha nem ütik valamely irányba őket, a legközelebbi játékost célozzák meg, ebből következően a terelőknek igyekezniük kell a lehető legtávolabb tartani a gurkókat csapattársaiktól. Az aranycikesz Az aranycikesz elődjéhez, a golden snidgethez hasonlóan dió nagyságú. Arra bűvölik, hogy minél tovább igyekezzen megőrizni szabadságát. Mesélik, hogy egy 1884-es bodmin-lápi mérkőzésen hat hónap alatt sem sikerült elkapni az aranycikeszt. A fogók kritikán aluli szereplését megelégelve végül mindkét csapat feladta a meccset. A környéket ismerő cornwalli varázslók mind a mai napig bizonygatják, hogy a cikesz elvadultan él a lápvidéken. Személyesen nem sikerült meggyőződnöm róla, hogy ez az állítás igaz. Az őrző Ez a pozíció a források szerint már a 13. században is létezett (l. 4. fejezet), bár az őrző feladata módosult az idők során. Zacharias Mumps szerint az őrzőnek elsőként kell a kosarakhoz érnie, mivel az ő dolga megakadályozni, hogy a kvaff bejusson azok valamelyikébe. Nem tanácsos túl messzire távolodnia helyétől, nehogy kosarait távollétében érje támadás. A fürge őrző mindazonáltal képes lehet gólt szerezni, majd időben visszatérve meghiúsítani az ellentámadást. Minden őrzőnek magának kell eldöntenie, milyen akcióra mer nyugodt lelkiismerettel vállalkozni. A szövegből kiderül, hogy Mumps idejében az őrző tulajdonképpen plusz feladattal megbízott hajtó volt. Jogában állt átrepülni a pálya túlsó végébe, és gólt szerezni. Mire Quintius Umfraville 1620-ban megírta A varázslók nemes sportját, az őrző feladatköre már leszűkült. A küzdőtéren kijelölték a büntetőzónát, s kimondták: az őrzőknek célszerű, de nem

6 kötelező azon belül maradva őrizniük kosaraikat. Ha jónak látják, kirepülhetnek onnan, hogy megzavarják az ellenfél hajtóit, illetve, hogy feltartóztassák a támadót. A terelők A terelők feladata keveset változott az évszázadok során, s valószínű, hogy szerepük egyidős a gurkók használatával. Elsőrendű kötelességük megvédeni csapattársaikat a gurkóktól; ezt ütőjük segítségével teszik (egykor furkósbotot használtak, lásd Goodwin Kneen levelét a 3. fejezetben). A terelőknek sosem volt feladatuk a gólszerzés, s arra sem utal semmi, hogy korábban lettek volna a kvaffal kapcsolatos teendőik. A gurkók terelése komoly testi erőt igényel, érthető hát, hogy ezt a pozíciót, a többivel ellentétben, szinte mindig varázsló, nem pedig boszorkány tölti be. Emellett fontos, hogy a terelő fejlett egyensúlyérzékkel rendelkezzen, hiszen néha mindkét kezével el kell engednie a seprűnyelet, hogy kétkezes ütést mérhessen a gurkóra. A hajtók A legkorábban kialakult szerepkör a kviddicsben - a játék célja ugyanis egykor kizárólag a gólszerzés volt. A hajtók egymásnak dobálják a kvaffot, és 10 pontot szereznek csapatuknak, valahányszor sikerül átjuttatniuk a labdát a gólkarikák valamelyikén. A hajtás technikájában csak a kosarakat felváltó karikák bevezetése után egy évvel, 1884-ben állt be jelentős változás. Akkor meghoztak egy új szabályt, amely kimondta, hogy a büntetőzónába csak a kvaffot birtokló hajtó repülhet be, ellenkező esetben a gól érvénytelen. Ez a megkötés az un. „stooging”-ot volt hívatott megakadályozni (lásd a szabálytalanságokról szóló alfejezetet), vagyis azt az eljárást, mikor két hajtó a karikák elé repül, és az őrzőt félresöpörve szabad utat nyit a kvaffal érkező harmadik hajtónak. Az új szabály bevezetésének visszhangjáról a Reggeli Próféta is tudósított. A hajtóink nem huligánok! Így kiáltottak fel Nagy-Britannia szerte a felháborodott kviddicsrajongók tegnap este, mikor a Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztálya kihirdette az úgynevezett „stooging-tilalmat”. „A csapatok egyre gyakrabban élnek a stooging módszerével - nyilatkozta a főosztály megtépázott idegzetű képviselője. - Úgy véljük, hogy ez az új szabály csökkenteni fogja a súlyos őrzősérülések számát. Ezentúl az őrzőt egyetlen hajtó igyekszik majd kicselezni, nem pedig három kibelezni. A játék fegyelmezettebbé, sportszerűbbé válik.” Ezen a ponton a főosztály képviselőjének vissza kellett vonulnia, mert a felbőszült tömeg kvaffokkal kezdte bombázni őt. Ha Varázsbűnüldözési Főosztály emberei nem lépnek közbe, a rendbontók talán magát a mágiaügyi minisztert is stoogingolták volna. Egy hatéves szeplős fiúcska könnyeit törölgetve hagyta el a termet. „Úgy szerettem a stoogingot - szipogta a Reggeli Próféta tudósítójának. - Mindig együtt nevettünk apuval, amikor a hajtók kilapították az őrzőt. Nem is akarok többet kviddicsmeccsre menni!” Reggeli Próféta, 1884. június 22. A fogó A fogó rendszerint a legkisebb testsúlyú, leggyorsabb röptű játékos. Feladata végrehajtásához éles szemre van szüksége, valamint tudnia kell fél kézzel és szabad kézzel repülni. Mivel teljesítménye kulcsfontosságú a mérkőzés végeredménye szempontjából - a cikesz megszerzése a vesztésre álló

csapatot is győztessé teheti -, ezért a fogó az ellenfél szabálytalankodásainak leggyakoribb célpontja. A fogókat, akik hagyományosan a csapatok legjobb repülői, nagy megbecsülés övezi, ugyanakkor a tapasztalatok szerint ők szenvedik el a legsúlyosabb sérüléseket. „Intézd el a fogót!” - ez az első szabály Brutus Scrimgeour könyvében, A terelők bibliájában.

A szabályok 1750-es megalakulásakor a Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztálya az alábbi szabályokat fektette le: 1. A játékos a mérkőzés ideje alatt tetszőleges magasságba emelkedhet, a küzdőtér légterét azonban nem hagyhatja el. Ha egy játékos a pálya határain kívül eső terület fölé repül, csapata köteles átadni a kvaffot az ellenfélnek. 2. A csapatkapitány a bírónak jelezve „időt” kérhet. A játékosok talpa a mérkőzés folyamán csak ebben a szünet jellegű időszakban érintheti a talajt. Ha a mérkőzés már minimum 12 órája tart, hosszabb, de legfeljebb két órás „idő” kérhető. A játékosok a két óra letelte után kötelesek visszatérni a pályára. Ennek elmulasztása a csapat diszkvalifikálását vonja maga után. 3. A bírónak jogában áll büntetőtámadást ítélni. A büntetőt elvégző játékos a kezdőkörből indul, onnan repül a büntetőzóna felé. A büntetőtámadás elvégzésekor az említett játékoson és az ellenfél őrzőjén kívül egyetlen játékos sem tartózkodhat a közelben. 4. Szereléskor a kvaffot ki szabad venni vagy ütni a támadott játékos kezéből, tilos azonban megfogni a támadott játékos bármely testrészét. 5. A sérülést szenvedett játékos nem cserélhető le. A csapatnak a sérült nélkül kell folytatnia küzdelmet. 6. A játékos magával viheti a pályára pálcáját [Az állandó pálcaviselés jogáról 1692-ben, a legkegyetlenebb varázsló- és boszorkányüldözés idején hozott törvényt a Mágusok Nemzetközi Szövetsége. Abban az időben már tervbe vették a varázsvilág elrejtését a muglik elől.], de azzal semmilyen körülmények között nem hajthat végre varázslatot a másik csapat játékosain, a másik csapat játékosainak seprűjén, a bírón, a labdákon, illetve a közönség tagjain. 7. A kviddicsmérkőzés akkor és csak akkor ér véget, ha az aranycikesz befogásra került, illetve ha a két csapatkapitány közösen indítványozza a küzdelem lezárását. Szabálytalanságok A szabályok természetesen „arra valók, hogy megszegjék őket”. A Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztályának nyilvántartásában 700 szabálytalanság szerepel, s úgy tudjuk, ezek mindegyikét elkövették az 1473-as első Kviddics Világkupa döntőjén. A szabálytalanságok teljes listáját a főosztály nem hajlandó nyilvánosságra hozni, mondván, nem akarnak „ötleteket adni” a boszorkányoknak és varázslóknak. Jómagam kutatómunkám során bepillantást nyertem a titkosított anyagba, s megerősíthetem, hogy közzétételéből semmi jó nem származna. A felsorolt szabálytalanságok 90%-át el se lehet követni, amíg érvényben van az ellenféllel szembeni pálcahasználat tilalma (melyet 1538-ban vezettek be). A fennmaradó 10%-ot túlnyomórészt olyan cselekedetek alkotják, amelyekről bízvást állíthatom, hogy a legelvetemültebb játékosnak se jutnának eszébe: „az ellenfél seprűjének felgyújtása”, „az ellenfél seprűjének felaprítása furkósbottal”, „az ellenfél széthasítása csatabárddal” -, hogy csak néhány példát említsek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a kviddicsjátékosok napjainkban nem szegik meg a szabályokat. Az alábbiakban felsorolok tíz gyakori szabálytalanságot. A cselekmények hivatalos megnevezése után zárójelben a lehetséges elkövető olvasható. Blagging (Minden játékos): Az ellenfél seprűjének (a seprű farkának) megragadása annak lelassítása céljából

7 Blatching (Minden játékos): Szándékos törekvés az összeütközésre Blurting (Minden játékos): A seprűnyél használata a másik játékos repülési irányának megváltoztatására Bumfhing (Csak a terelők): A gurkónak a közönség felé való terelése. A bíró megállítja a játékot, hogy az illetékesek a nézők segítségére siethessenek. Gátlástalan játékosok néha így próbálják megakadályozni, hogy az ellenfél gólt szerezzen Cobbing (Minden játékos): A könyök aktív használata a másik játékos ellen Flacking (Csak az őrző): Bármely testrész átdugása a karikán a kvaff visszaütése céljából. Az őrzőnek elölről kell védenie a karikát, nem hátulról Haversacking (Csak a hajtók): A kézben tartott kvaff átdugása a karikán (a kvaffot dobni kell) Quafflepocking (Csak a hajtók): A kvaff fizikai manipulálása (például kilyukasztása, hogy gyorsabban vagy cikcakkban repüljön) Snitchnip (Hajtók, terelők, őrző): Az aranycikesz megérintése, elkapása (ui. ezt csak a fogó teheti) Stooging (Csak a hajtók): Két vagy több hajtó berepülése a büntetőzónába

A játékvezetők Kviddicsmérkőzések levezetésére egykor csak a legbátrabb boszorkányok és varázslók vállalkoztak. Zacharias Mumps beszámol róla, hogy egy Cyprian Youdle nevű norfolki bíró 1357-ben életét vesztette a helyi varázslók barátságos mérkőzésén. Az halálos átok kimondóját nem sikerült azonosítani, de feltételezik, hogy az egyik néző volt a tettes. Egyértelműen bíróölésnek minősíthető cselekményt azóta nem követtek el, ellenben egy sor seprű-bűvöléses merénylet történt a századok során. Ezen esetek közül a legveszélyesebbek azok voltak, mikor zsupsz-kulccsá változtatták a játékvezető seprűjét úgy, hogy az illető bíró vagy bírónő a mérkőzés folyamán eltűnt, s csak hónapokkal később bukkant fel valahol a Szaharában. A Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztálya ma már szigorúan szabályozza a játékban részt vevők seprűinek védelmét, így hasonló esetek szerencsére rendkívül ritkán fordulnak elő. A kviddicsbíróval szemben elvárás, hogy kiváló repülő legyen, és szemmel tudjon tartani egyszerre 14 játékost. Nem véletlen, hogy a leggyakoribb bírói sérülés a nyakizom-szakadás. Professzionális csapatok mérkőzésein a játékvezetőt két, a küzdőtér szélén álló vonalbíró segíti: ők ügyelnek rá, hogy se játékos, se labda ne hagyja el a pálya légterét. Nagy-Britanniában a kviddicsbírók működési engedélyét a Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztálya adja ki. A jelölteknek számot kell adniuk repülési készségükről, majd írásbeli szabályismereti vizsgát kell tenniük, végezetül pedig tűréshatár-vizsgálaton kell bizonyítaniuk, hogy szélsőséges helyzetben sem fognak rontást vagy átkot szórni az agresszívan fellépő játékosokra.

Hetedik fejezet Nagy-Britannia és Írország kviddicscsapatai Annak érdekében, hogy a kviddicsjáték titokban tartható legyen a muglik előtt, a Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztályának korlátoznia kell az egy év alatt lejátszható mérkőzések számát. Amatőr találkozók a vonatkozó előírások betartása mellett szabadon rendezhetők, a professzionális kviddicscsapatok száma azonban a bajnoki liga megszervezése, azaz 1674 óta törvényileg szabályozott: annak idején Nagy-Britannia és Írország tizenhárom legjobb csapatából

megalkották a ligát, a többi egyesületet pedig megszüntették. A tizenhárom csapat azóta is évről évre megküzd a bajnoki címért. Appleby Arrows 1612-ben alakult észak-angliai csapat. Világoskék talárban játszanak, melyet ezüst nyíl díszít. Az Arrows-drukkerek egyetértenek abban, hogy csapatuk eddigi legnagyobb sikerét 1932-ben érte el, amikor egy sűrű ködben és zuhogó esőben lejátszott, 16 napig tartó mérkőzésen legyőzték az akkori Európa-bajnokot, a Vratsa Vulturest. A klub szurkolóinak azt a szokását, hogy az Arrows minden sikeres támadása után varázspálcáikból nyilakat lőttek a levegőbe, a Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztálya 1894-ben betiltotta, miután egy alkalommal az egyik nyíl átfúrta Nugent Potts játékvezető orrát. Az Arrows régi nagy riválisa a Dimbourne-i Darazsak. Ballycastle Bats Észak-Írország legünnepeltebb kviddicscsapata. Eddig huszonhét alkalommal nyertek bajnokságot, így ők a liga történetének második legsikeresebb klubja. A Bats-játékosok fekete kviddicstalárjának mellrészét piros denevér díszíti. Híres kabalaállatukat, Barnyt, a pisze denevért többek között a vajsörreklámokból ismerhetjük (Barny mondja, Vajsört vedelj! / Kérek minden denevért, / Igyon bátran, de ne vért!) Caerphilly Catapults Az 1402-ben alapított walesi klub játékosai keresztben csíkozott, világoszöld-piros talárban játszanak. A Catapults tizennyolcszor nyert bajnoki címet a ligában, 1956-ban pedig az Európa-kupa döntőjében diadalt aratott a norvég Karasjoki Kányák fölött. Leghíresebb játékosuk, „Durrbele” Dai Llewellyn tragikus halála után (nyaralás közben felfalta őt egy kiméra a görögországi Míkonosz szigetén) a walesi boszorkányok és varázslók nemzeti gyásznapot tartottak. A Durrbele Dai Emlékérmet minden bajnoki idény végén az a játékos kapja, aki az adott szezonban a legizgalmasabb és legvakmerőbb légi mutatványokat hajtotta végre. Chudley Csúzlik Sokan úgy vélik, hogy a Chudley Csúzlik dicsősége már örökre a múlté, de a hűséges rajongók ma is reménykednek a klub eljövendő reneszánszában. A Csúzlik huszonegyszeres bajnokok, de utoljára 1892-ben vihették haza a kupát, s teljesítményük az elmúlt több mint száz évben nem volt valami fényes. Élénk narancssárga csapattalárjukon két fekete C betű és egy suhanó csúzligolyó látható. Jelmondatukat 1972-ben „Győzni fogunk!”-ról „Fohászkodjunk, és reméljük a legjobbakat!”-ra változtatták. Dimbourne-i Darazsak A Dimbourne-i Darazsak sárga-fekete, keresztben csíkozott talárját darázs képe díszíti. Az 1312-ben alapított csapat tizennyolcszor szerzett bajnoki címet, és két alkalommal jutott a legjobb négy közé az Európa-bajnokságon. Nevét a klub állítólag egy meglehetősen csúnya incidens kapcsán vette fel, mely a 17. század közepén, az Appleby Arrows ellen vívott mérkőzésen történt. Az egyik terelő a pálya szélén álló fa ágai között felfedezett egy darázsfészket, s az Arrows fogója felé ütötte azt. A fogó olyan sok darázscsípést szenvedett, hogy abba kellett hagynia a játékot. A dimbourne-iek megnyerték a mérkőzést, s úgy döntöttek, a darazsat választják szerencsét hozó jelképüknek. A Darazsak szurkolói (a „szurkák”) körében hagyomány, hogy hangos zümmögéssel igyekeznek megzavarni a az ellenfél hajtóját a büntetőtámadás elvégzése közben.

8 Falmouth Falcons A Falcons-játékosok talárja sötétszürke és fehér, emblémájuk sólyomfejet mintáz. Közismerten a kemény játék hívei; ez különösen igaz volt világhírű terelőikre, Kevin és Kari Broadmoorra, akik 1958tól 1969-ig játszottak a csapatban, s akiket a Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztálya nem kevesebb, mint tizennégy alkalommal szabott ki eltiltást veszélyes játék miatt. Az egyesület mottója így hangzik: „Győzzünk, de ha nem megy, legalább törjünk be pár fejet!” Holyhead Harpies A Holyhead Harpies igen régi walesi klub (1203-ban alapították). A világ kviddicscsapatai között egyedülálló módon megalakulása óta kizárólag boszorkányok játszanak benne. Kviddicstalárjuk sötétzöld, mellrészét arany karom díszíti. Az általános vélemény szerint a Harpies és a Heidelberg Harriers 1953-as mérkőzése, melyet a boszorkánycsapat nyert meg, a kvidicstörténet egyik legszebb meccse volt. A hét napos találkozó végén a Harpies fogója, Glynnis Griffiths parádés cikeszbefogást mutatott be. Közismert, hogy a Harriers csapatkapitánya, Rudolf Brand ezután leszállt seprűjéről, és ott helyben megkérte kapitánytársa, Gwendolyn Morgan kezét, aki viszont Jólsep-R 5-ösével hozzásegítette a varázslót egy kiadós agyrázkódáshoz. Kenmare Kestrels Az 1291-ben alakult ír egyesületet világszerte népszerűvé tették kabala-leprikónjaik szellemes mutatványai és szurkolóik gyönyörű hárfajátéka. A Kestrels-játékosok smaragdzöldben lépnek pályára. Taláruk mellrészét két, háttal egymás felé fordított K betű ékesíti. Darren O'Hare, aki 1947-60 között őrizte a Kestrels gólkarikáit, háromszor volt az ír nemzeti válogatott csapatkapitánya, s az ő nevéhez fűződik a Karvalyfej támadóalakzat kifejlesztése (lásd 10. fejezet). Montrose Magpies A Magpies a brit-ír liga történetének legsikeresebb csapata: harminckét alkalommal nyerték el a bajnoki címet. Kétszeres Európa-bajnokok, nemzetközi szurkolótáborral büszkélkedhetnek. Számos kitűnő játékosuk közé tartozik Eunice Murray fogó (1942-ben halt meg), aki egy ízben kérvényezte, hogy használjanak fürgébb cikeszeket, mert „ezeket túl könnyű elkapni”, és Hamish MacFarlan (195768 között volt csapatkapitány), aki ragyogó kviddicsjátékosi pályafutása után hasonlóan kitűnő munkát végzett a Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztályának vezetőjeként. A Magpies-talár fekete-fehér, elöl és hátul szarka-embléma díszíti. Porpicy SC Az 1163-ban alapított Porpicy SC a liga legrégebben működő csapata. Huszonkétszer nyertek brit-ír bajnokságot, és kétszer Európa-kupát. A Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály javára indított adománygyűjtés keretében nemrég jótékony célú felvétel készült „Suhints rá a gurkóra, a kvaffot kapjuk el!” kezdetű csapatindulójukból, Celestina Warbeck boszorkány-énekesnő előadásában. A Porpicy SC játékosainak tengerészkék talárját a klub jelképe, a két keresztbe tett arany sáslevél ékesíti. Pride of Portree A csapat hazája Skye szigete, ott alapították 1292-ben. A „Pride”-ok, ahogy szurkolóik nevezik őket, mellrészén arany csillaggal díszített bíborszínű talárban játszanak. Híres hajtójuk, a harminchatszoros skót válogatott Catriona McCormack az 1960-as években kapitányként két bajnoki címhez segítette hozzá a csapatot. Ma lánya, Meaghan őrzi a Pride-ok karikáit. (Fia, Kirley szólógitáros a Walpurgis Lányai nevű népszerű varázslózenekarban.)

Tutshill Tornados A Tornados játékosok égszínkék talárjuk mellén és hátán két-két sötétkék T betűt viselnek. Az 1520-ban alapított csapat legnagyobb sikereit a 20. század elején érte el, amikor - brit-ír rekordot döntve ötször egymás után szereztek bajnoki címet a ligában. A csapatkapitányi tisztet abban az időben Roderick Plumpton fogó töltötte be. Plumpton huszonkét alkalommal játszott az angol válogatottban, s ő tartja a cikesz-elkapás brit rekordját: az 1921-es Caerphilly Catapults elleni mérkőzés Plumpton jóvoltából mindössze három és fél másodpercig tartott. Wigtown Wanderers A skót határvidéki klubot 1422-ben alapította egy Walter Parkin nevű varázsló-mészáros hét gyereke. A négy fivér és a három nővér kétségkívül erős csapatot alkothatott; ritkán veszítettek mérkőzést, nem utolsósorban azért, mert - úgy hírlik - ellenfeleiknek inukba szállt a bátorságuk a pálya szélén álló Walter láttán, aki egyik kezében varázspálcát, a másikban hentesbárdot szorongatott. A századok során sok Parkin-ivadék játszott a csapatban, de az alapítók emlékét őrzi a Wigtown Wanderers ezüstszínű hentesbárddal díszített vérvörös kviddicstalárja is.

Nyolcadik fejezet A kviddics a világban Európa A 14. században a kviddics már közkedvelt sport volt Írországban. Ezt igazolja Zacharias Mumps beszámolója egy 1358-as mérkőzésről: „Egy corki varázslókból álló csapat barátságos találkozóra Lancashire-be repült, s a helybéliek nagy bosszúságára fölényes győzelmet aratott a vendéglátók fölött. Olyan cseleket végeztek a kvaffal, amihez foghatókat a lancashire-iek sose láttak. Az íreknek végül menekülniük kellett a faluból, mivel a nézők pálcát rántottak, és megtámadták őket.” Számos forrásból kimutatható, hogy a 15. század elejére a játék Európa más részeibe is eljutott. Norvégiát már igen korán „megfertőzte” (talán épp Goodwin Kneen unokabátyja, Olaf volt a kviddics norvégiai apostola?). Bizonyíték erre Jambikus Ingolfnak az 1400-as évek elején született költeménye: Mily csoda volt ama légi kaland! Fent a cikesz és a pálya alant. Szálltam a szélbe', de, jaj, azután jött az a gurkó - s a púp a kupán. Malecrit francia varázsló körülbelül ugyanabban az időben írta Hélas, Jé me mis Transfiguré Les Pied („Ajaj, átváltoztattam a lábam!”) című színdarabját, melyben az alábbi párbeszéd olvasható: GRENOUILLE: Ma nem tudok kimenni veled a vásárba, Crapaud. CRAPAUD: De Grenouille, egyedül nem bírom el a tehenet. GRENOUILLE: Jól tudod, Crapaud, hogy délelőtt be kell állnom őrzőnek. Ki tartóztatja fel a kvaffot, ha én nem? 1473-ban megrendezésre került az első Kviddics Világkupa, melyen azonban csak európai nemzetek képviseltették magukat. A messzi országok csapatai különféle okokból maradtak távol: információhiány miatt (a meghívóleveleket szállító baglyok félúton elpusztultak végkimerülésben), óvatosságból (nem vállalkoztak a hosszú és veszélyes útra), illetve kényelemből (nem volt kedvük kimozdulni otthonról). Az Erdély és Flandria között lezajlott döntőt a kviddicstörténet legdurvább mérkőzéseként tartják számon. A játékosok rengeteg, korábban soha nem látott szabálytalanságot követtek el, pl. egy

9 hajtót görénnyé változtattak, az egyik őrzőt megpróbálták pallossal lefejezni, s az erdélyi csapat kapitánya száz vérszopó denevért eresztett ki a talárja alól. A világkupát azóta négyévenként megrendezik, de csak a 17. század óta vesznek részt benne Európán kívüli csapatok. Európa-bajnokságot a nemzetek 1652 óta háromévenként vívnak. A számos kiváló európai klub közül talán a bolgár Vratsa Vultures tett szert a legnagyobb hírnévre. A hétszeres Európa-bajnok csapat világviszonylatban is kimagaslóan látványos játékstílust képvisel. Ők a távoli (azaz a büntetőzónán kívülről dobott) gól úttörői, s mindig szívesen biztosítanak lehetőséget addig ismeretlen ifjú tehetségeknek a felemelkedésre. A sokszoros francia bajnok Quiberon Quafflepunchers túlcifrázott játékáról és világító rózsaszín csapattalárjáról vált híressé. A német Heidelberg Harriers játékosai az ír válogatott kapitánya, Darren O'Hare elhíresült jellemzése szerint „vadabbak a sárkánynál és kétszer olyan okosak”. A régtől fogva kviddics-országként ismert Luxemburg adta a világnak a támadási taktikákban élenjáró, kimagaslóan gólerős Bigonville Bomberst. A portugál Braga Broomfleetet forradalmian új terelő-jelölő rendszere a közelmúltban emelte az élvonalba. A lengyel Grodzisk Goblinsban vált híressé a világ talán legkreatívabb fogója, Jozef Vronszkij.

Ausztrália és Új-Zéland Új-Zélandra valamikor a 17. században jutott el a kviddics, állítólag egy európai herbológuscsoport jóvoltából, akik mágikus füvek és gombák kutatása végett szerveztek expedíciót a távoli kontinensre. A hagyomány szerint a tudós boszorkányok és varázslók az egész napi fáradságos mintagyűjtés után kikapcsolódás gyanánt kviddicseztek - a helybéli varázslókolónia tagjainak nagy ámulatára. Az Új-Zélandi Mágiaügyi Minisztériumnak igen sok idejébe és pénzébe került a muglik számára hozzáférhetetlenné tenni az akkoriban készült nagyszámú maori festményt és faragványt, amelyek kviddicsező fehér varázslókat ábrázolnak. (Az alkotások a Mágiaügyi Minisztérium wellingtoni székházában tekinthetők meg.) Ausztráliában a kviddics valamikor a 18. században jelent meg. Földrajzi adottságaiból kifolyólag az ország ideális kviddicsterepnek mondható; hatalmas kiterjedésű lakatlan, kviddicspályák elhelyezésére tökéletesen alkalmas területekkel rendelkezik. Az ellenlábas kontinens csapatai gyorsaságukkal és látványos stílusukkal mindig is elkápráztatták az európai közönséget. Az élvonalbeli klubok közül meg kell említenünk a piros-sárgakék talárban játszó Moutohora Macaws-t (Új-Zéland). Az ő kabalaállatuk a híres Szikra nevű főnix. Az ausztrál bajnokság mezőnyét az évszázad nagy részében két csapat, a Thundelarra Thunderers és Woollongong Warriors uralta. Agresszív rivalizálásuk egyenesen közmondásossá vált - az ausztrál varázsló, ha egy hencegő kijelentés hallva ki akarja fejezni hitetlenkedését, gyakran így válaszol: „Persze, én meg jelentkeztem bírónak a Thunderer-Warrior meccsre.”

Afrika A repülő seprű valószínűleg az afrikai varázslók által magas szinten művelt alkímia és asztronómia tanulmányozása céljából útnak induló európai boszorkányok és varázslók közvetítésével jutott el a fekete kontinensre. A kviddics népszerűsége Afrika-szerte folyamatosan nő, ha nem is öltött még olyan mértéket, mint Európában. Az afrikai országok közül különös figyelmet érdemel Uganda, ahol a kviddics máris nemzeti sporttá vált. Legerősebb csapatuk, a Patonga Proudsticks 1986-ban döntetlent játszott a Montrose Magpies-szal, s ezzel a teljesítményükkel annak idején az egész kviddicsvilágot ámulatba ejtették. A legutóbbi világkupán szereplő Ugandái csapatban hat Proudsticks-

es seprűlovag játszott. Egyszerre ennyi embert előttük egyetlen klub sem delegált nemzeti válogatottba. Az afrikai csapatok közül említést érdemel még a togói Tchamba Charmers, a „reverse pass” mesterei, az etiópiai Gimby Giant-Slayers, akik kétszer nyertek összafrikai bajnokságot, és egy igen népszerű csapat, a tanzániai Sumbawanga Sunrays, akik csoportos légibukfenc mutatványukkal világszerte kivívták a közönség csodálatát.

Észak-Amerika Észak-Amerikában a 17. század elején jelentek meg az első kviddicsezők, de a sportág elterjedését lassította az ugyanabban az időben Európából átterjedő erős varázslóellenes közhangulat. A varázsló-telepesek, akik eredetileg abban a reményben költöztek át az Újvilágba, hogy ott előítéletmentes környezetet találnak, fokozott óvatosságra kényszerültek, s ez eleinte akadályozta az ÉszakAmerikai kviddicskultúra kialakulását. A nehéz kezdet ellenére a későbbiekben három kanadai kviddicscsapat is felküzdötte magát a világ élvonalába: a Moose Jaw Meteorites, a Haileybury Hammers és a Stonewall Stormers. A Meteorites-játékosok azelőtt minden megnyert mérkőzésük után diadalrepülést tartottak a környező városok és falvak fölött, seprűjükkel szikracsóvát húzva. A mugliügyi szempontból veszélyes tevékenységért az 1970-es években majdnem feloszlásra kötelezték a klubot, ezért a játékosok a hagyományos rítust ma már a küzdőtér fölött végzik el. A Metorites-meccsek igazi varázslóturista látványosságnak számítanak. Az Egyesült Allamok aránylag kevés világklasszis kviddicscsapatot tud felmutatni, s ennek legfőbb oka egy konkurens amerikai seprűjáték, a kviddics egy változatának tekinthető quodpot. A quodpotot egy 18. századi varázsló, Ábrahám Peasegood találta fel. Peasegood egy kvaffal a poggyászában indult útnak az óhazából, mert azt tervezte, hogy kviddicscsapatot szervez Amerikában. Úgy tartják, a mágus ládájába zárt kvaff útközben hozzáért a varázspálca hegyéhez, így mikor Peasegood végül elővette és szórakozottan dobálni kezdte, a labda az arcába robbant. Peasegood, akinek a jelek szerint igen vaskos humora volt, azonnal elhatározta, hogy a jelenséget további bőrlabdákon reprodukálja. Végül kviddicscsapat-alakítási szándékáról is letett, s helyette kifejlesztett barátaival egy másik játékot, amely a „quod”-nak elkeresztelt újfajta, robbanékony labda használatára épül. A quodpotot tizenegy fős csapatok játsszák. Feladatuk a pálya végén felállított „pot”-ba juttatni a quodot, mielőtt az felrobbanna. Ezt a célt a játékosok a quodot egymás között továbbítva igyekeznek elérni. Annak a játékosnak, akinek a kezében felrobban a labda, el kell hagynia a pályát. Ha sikerül beledobni a quodot a pótba (ami egy robbanásgátló folyadékkal töltött kisméretű üst), az eredményes játékos csapata kap egy pontot, és a mérkőzést új quoddal folytatják. Kis számú quodpot-rajongó Európában is akad, de az óvilági varázslók többsége hű maradt a kviddicshez. A kviddics népszerűsége a rivális quodpot varázsa ellenére az Egyesült Államokban is növekszik. Az utóbbi időben két amerikai csapat is felhívta magára a figyelmet nemzetközi szinten: a texasi Sweetwater All-Stars, akik 1993-ban izgalmas, ötnapos mérkőzés során megérdemelt győzelmet arattak a Quiberon Quafflepunchers fölött; és a hétszeres USA-bajnok massachusettsi Fitchburg Finches, akiknek fogója, Maximus Brankovitch III az utóbbi két világkupán az Egyesült Allamok csapatának kapitánya volt.

Dél-Amerika A kviddics egész Dél-Amerikában elterjedt, bár a quodpot ott ugyanúgy konkurenciát jelent számára, mint a kontinens északi felén. Az elmúlt száz évben Argentína és Brazília is jutott már be a legjobb négy közé a világkupán, de a legerősebb válogatottal egyértelműen Peru rendelkezik. Sokan arra

10 tippelnek, hogy tíz éven belül bennük ünnepelhetjük majd az első Dél-Amerikai világbajnokot. Az elterjedt vélemény szerint a peruiakat azok az európai varázslók ismertették meg a kviddiccsel, akiket a Nemzetközi Szövetség küldött az országba az elszaporodó vipertooth-ok (Peruban őshonos sárkányfaj) megfigyelésére. Azóta a perui varázslók a kviddics megszállottaivá váltak; hírneves csapatuk, a Tarapoto Tree-Skimmers nemrég tért haza nagy sikerű európai körútjáról.

Ázsia Keleten a kviddics nem tudott igazán széles körű népszerűségre szert tenni, hiszen a repülő seprű ma is ritkaságnak számít azokban az országokban, ahol a szőnyeg a bevett közlekedési eszköz. Ott, ahol virágzik a repülőszőnyeg-kereskedelem, így Indiában, Pakisztánban, Bangladesben, Iránban és Mongóliában, a helyi Mágiaügyi Minisztérium némi bizalmatlansággal tekint a kviddicsre. Az egyszerű boszorkány- és varázslónép körében viszont akadnak a sportágnak rajongói. A fenti általános megállapítás nem vonatkozik Japánra, ahol a kviddics népszerűsége mintegy száz éve folyamatosan nő. A legsikeresebb japán csapat, a Toyohashi Tengu 1994-ben hajszál híján legyőzte a Gorodok Gargoyles nevű litván csapatot. A japán kviddicsezők minden elvesztett mérkőzés után hagyományos ceremónia keretében felgyújtják seprűiket, de a Varázslók Nemzetközi Szövetségének Kviddicsbizottsága ezzel kapcsolatban rosszallását fejezte ki, mivel úgy vélik, kár elégetni azt a sok jó fát.

Kilencedik fejezet A versenyseprű fejlődése A kviddicset a 19. század elejéig különböző minőségű hétköznapi seprűkön játszották. Ezek a repművek már sokkal fejlettebb voltak középkori elődeiknél, az Elliot Smethwyck által 1820-ban kifejlesztett párnázó bűbáj pedig egycsapásra nagyságrendekkel kényelmesebbé tette a repülő seprűt (6. ábra). Általánosságban azonban elmondhatjuk, hogy a 19. századi seprűk végsebessége meglehetősen alacsony volt, s nagy magasságban kormányzásuk nehézkessé vált. A korabeli seprűk kézművesmesterek műhelyéből kerültek ki; bár külcsín, kidolgozottság tekintetében remekművek voltak, teljesítményük általában messze elmaradt esztétikai értékük mögött. Jó példa erre az Oakshaft 79 (a szám arra utal, hogy az első darab 1879-ben készült), amely egy portsmouth-i seprűkészítő, Éliás Grimstone terméke volt. Az Oakshaft masszív tölgyfanyéllel szerelt, impozáns megjelenésű seprű. Távolsági repülésre tervezték, stabilitását erős szélben is megőrzi. Bár napjainkban értékes antik modellnek számít, s a gyűjtők magas árat fizetnek érte, kviddics-seprűként már a múlt században sem vált be. Mivel nagy sebességnél túl lomhán fordul, sosem tett szert igazi népszerűségre azok körében, akik többre becsülik a mozgékonyságot a röpbiztonságnál. A modell hírnevét elsősorban annak köszönheti, hogy Jocunda Sykes egy Oakshafttel hajtotta végre 1935-ben a varázslótörténelem első óceán-átrepülését. (Azelőtt a varázslók ilyen hosszú útra inkább hajóval indultak el. A seprűben nem bíztak eléggé, az interkontinentális hoppanálás pedig annyira kockázatos, hogy arra csak a legképzettebb varázslók mernek vállalkozni.) Gladys Boothby 1901-ben kifejlesztett Moontrimmere nagy előrelépést jelentett a seprűkészítés történetében. A karcsú, kőrisfa nyelű modell jó ideig keresett kviddics-seprű volt. A Moontrimmer legfontosabb előnye a többi seprűvel szemben az volt, hogy mindegyiknél magasabbra tudott emelkedni (és csúcsmagasságon is jól kormányozható maradt). Gladys Boothby nem tudott annyi seprűt gyártani, amennyit a kviddicsjátékosok rendeltek tőle, ezért a piacon megjelenő újabb modell, a Silver Arrow is élénk keresletre talált. A Silver Arrow tekinthető a modern versenyseprű igazi elődjének: sokkal nagyobb sebességet tud elérni, mint a Moontrimmer vagy az Oakshaft (hátszéllel max. 110 km/h-

t). Ugyanakkor ezt a modellt is egyetlen, kézműves módszerekkel dolgozó varázsló (Leonard Jewkes) készítette, s a kereslet messze meghaladta a kínálatot. A nagy áttörésre 1926-ban került sor, amikor az Olerton fivérek, Bob, Bili és Barnaby megalapították a Jólsep-R Seprűgyárat. Első terméküket, a Jólsep-R1-et kimondottan sportcélokra tervezett versenyseprűként hirdették meg, s addig soha nem látott mennyiségben dobták piacra. A hihetetlenül fordulékony modell elsöprő sikert aratott; egy év se kellett hozzá, s már az ország összes kviddicsjátékosa Jólsep-R-en repült. Az Ollerton fivérek nem sokáig élvezhették monopolhelyzetüket a versenyseprű-piacon. Randolph Keitch és Basil Horton, a Falmouth Falcons játékosai 1929-ben megalapították a második versenyseprű-gyárat. A Kométa Kereskedelmi Vállalat első seprűje a Comet 140 volt. A szám azt jelzi, hogy ennyi példányt tesztelt Keitch és Horton a modell piacra dobása előtt. A szabadalmaztatott HortonKeitch fékezőbűbáj elkerülhetővé tette a kirepüléseket és túllövéseket, így aztán sok brit és ír klub ültette át játékosait Cometekre. Mialatt a Jólsep-R és a Comet a maguk konkurenciaharcát vívták (1934-ben kijött a továbbfejlesztett Jólsep-R2, 1937-ben a Jólsep-R3, 1938-ban pedig a Comet 180), Európa-szerte egy sor újabb seprűgyár nyitotta meg kapuját. A fekete-erdei Elierby & Spudmore cég modellje, a Tinderblast 1940-ben került forgalomba. Igen jól kezelhető seprű volt, de sebességben elmaradt a Cometek és a Jólsep-R-ek mögött. 1952-ben a cég kihozott egy újabb modellt, a Swiftsticket. A Swiftstick gyorsabb ugyan a Tinderblastnál, de emelkedéskor nem húz eléggé, ezért professzionális kviddicscsapatokban már annak idején sem használták. 1955-ben az Univerzál Seprűgyártó Vállalat piacra dobta a Meteort, a korszak legolcsóbb versenyseprűjét. A modell eleinte lelkes fogadtatásra talált, később azonban kiderült róla, hogy idővel alacsony röptűvé és lomhává válik, s az Univerzált 1978-ban felszámolták. 1967-ben az egész kviddicsvílágot lázba hozta az újonnan alapított Nimbusz Versenyseprű Vállalat első modellje. A csúcsminőségű Nimbusz 1000-ben egyesült a régi Oakshaft 79-ek megbízhatósága és a legjobb Jólsep-R-ek könnyű kezelhetősége. A Nimbusz 1000 akár 160 km/h-s sebességet is el tudott érni, s egy helyben lebegve 360 fokos fordulatra volt képes. Európa-szerte egy csapásra a professzionális kviddicscsapatok kedvence lett, s tökéletesített változataival (az 1001-sel, az 1500-sal és az 1700-sal) a Nimbusz Versenyseprű Vállalat mindmáig megőrizte vezető helyét az iparágban. A Flyte & Barker cég 1990-ben azzal a nem titkolt céllal hozta ki Twigger 90 elnevezésű seprűjét, hogy leszorítsa vele a Nimbuszt a dobogó legfelső fokáról. A luxuskivitelű modell egy sor újfajta bűbájjal dicsekedhet (beépített vészjelző fütty, farok-önkifésülő stb.), azonban kiderült róla, hogy nagy sebességnél elgörbül, s az a vélemény terjedt el, hogy olyan varázslók használják, akiknek több galleonjuk van, mint eszük.

Tizedik fejezet A kviddics napjainkban A kviddicsjáték a századok során mit sem veszített varázsából, s változatlanul nagy tömegeket vonz világszerte. Aki ma jegyet vásárol egy kviddicsmeccsre, nem zsákbamacskát vesz: a pénzéért kiváló seprűrepülők magas színvonalú játékában gyönyörködhet. (Igaz, ha a cikeszt már az első öt percben elkapják, valamennyien kicsit megrövidítve érezzük magunkat.) Ezt igazolják azok a bonyolult cselek és fogások is, amelyeket a saját tudásuk és a játék gazdagítása, tökéletesítése mellett elkötelezett boszorkányok és varázslók dolgoztak ki a kviddics ezer éves fejlődése során. Az alábbiakban ezek közül mutatunk be néhányat.

11 Bludger Backbeat Speciális ütés; a terelő hátralendülő ütőjével találja el a gurkót, így azt nem előre, hanem hátrafelé küldi. Pontos ütést nehéz ily módon végrehajtani; a mozdulat inkább az ellenfél megzavarását szolgálja. Csorszkov-féle csel Petrova Csorszkov orosz hajtóról elnevezett trükk. A kvaffot birtokló hajtó felfelé repül, hogy az ellenfél játékosai azt higgyék, egérutat próbál nyerni, hogy aztán gólt dobhasson. A hajtó azonban váratlanul ledobja a labdát alacsonyabban repülő társának. A csel sikerének kulcsa a pontos időzítés. Dopplebeater Defence A két terelő egyszerre üti meg gurkót, így az fokozott lendülettel támad a megcélzott játékosra. Double Eight Loop Az őrző nagy sebességgel szlalomozik a karikák között és körül. Általában büntetőtámadás védésekor alkalmazzák. Karvalyfej támadóalakzat A hajtok nyílhegyet mintázó alakzatba állnak, úgy repülnek a karikák felé. A cél az ellenfél megfélemlítése, játékosainak eltávolítása az útból. Parkin's Pincer Nevét a Wigtown Wanderers alapító tagjairól kapta, mivel állítólag ők találták fel ezt a manővert. Két hajtó két oldalról, egy pedig szemből rárepül az ellenfél kiszemelt hajtójára. Plumpton Pass A fogó speciális mozdulata: látszólag céltalan bekanyarodás, melynek során a cikesz a fogó talárujjába kerül. Nevét Roderick Plumptonról, a Tutshill Tornados fogójáról kapta, aki ezt a módszert alkalmazta 1921-es, rekordidő alatt végrehajtott cikeszbefogásakor. Egyes szakértők szerint az eset a véletlen műve volt, Plumpton azonban haláláig kitartott amellett, hogy tudatosan kapta el talárujjával a cikeszt. Reverse Pass A hajtó a válla fölött továbbítja a kvaffot csapattársának. A módszerrel nehéz pontos átadást végrehajtani. Sloth Grip Roll A játékos úgy tér ki a közeledő gurkó elől, hogy fejjel lefelé fordul, és kezével-lábával kapaszkodva lóg a seprűn. Starfish and Stick Az őrző speciális testtartása; széttárt végtagokkal, fél kézzel és fél lábbal kapaszkodva lóg a vízszintesen lebegő seprűn. (7. ábra) Seprű nélkül ne gyakoroljuk a levegőben. Transylvanian Tackle Ezt a trükköt először az 1473-as világkupa-döntőn alkalmazták. A játékos ijesztésképpen ellenfele orra felé lendíti öklét. Ha az ököl nem ér orrot, a mozdulat nem minősül szabálytalanságnak, de száguldó seprűn ülve nehéz pontosan bemérni az ál-ütés hosszát. Woollongong Shimmy Az ellenfél hajtóinak lerázását célzó nagy sebességű cikcakkrepülés. Technikáját az ausztrál Woollongong Warriors játékosai fejlesztették tökélyre. Vronszkij-műbukás A fogó meredeken a föld felé repül - azt a látszatot keltve, hogy megpillantotta odalent a cikeszt -, majd közvetlenül a földet érés előtt kihúzza seprűjét a bukórepülésből. Ezzel azt próbálja elérni, hogy az ellenfél fogója utánozza őt, és a talajnak ütközzön. A trükk Jozef Vronszkij lengyel fogóról kapta a nevét.

Vitathatatlan tény, hogy a kviddics a felismerhetetlenségig megváltozott azóta, hogy Gertié Konder leírta a queerditch-lápi „tökkelütöttek” játékát. Ha a hölgy napjainkban élne, talán ő sem tudná kivonni magát a kviddics költői varázsa alól. Kívánjuk, hogy a játék további fejlődést érjen meg, s a távoli jövő boszorkány- és varázslónemzedékei is élvezhessék e minden sportok legdicsőbbikét.

*** Göthe Salmander Legendás állatok és megfigyelésük Alkalmi kiadás ALBUS DUMBLEDORE előszavával Az Animus Kiadó és a Obskurus Könyvek London, Abszol út 129./a közös gondozásában Ez a könyv Harry Potter tulajdona ... meg Ron Weasleyé, mert az övé szétesett Akkor miért nem veszel magadnak egy másikat? A saját könyvedbe firkálj Hermione! Szombaton bevásároltál egy rakás trágyagránátot! Vettél volna inkább egy új könyvet! A tágyagránát szuper!

TARTALOM 1. A szerzőről 2. Előszó (Albus Dumbledore) 3. Bevezetés (Göthe Salmander) 4. A műről 5. Mit nevezünk bestiának? 6. A muglik bestia-észleléseinek rövid története 7. Az elrejtett mágikus bestiák 8. A magizoológia jelentőségéről 9. A Mágiaügyi Minisztérium által meghatározott osztályok 10. Legendás állatok A-tól Z-ig = CHUDLEY CSÚZLIK = Weasley! Ha már belefirkálsz a könyvembe, legalább egy normális csapat nevét írd bele!

A SZERZŐRŐL GOETHIUS (GÖTHE) Artemis Fido Salmander (jó kis név) 1897-ben született. A legendás bestiák iránti érdeklődés csiráját édesanyja plántálta belé, aki szenvedélyes hippogriff-tenyésztő volt. A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakkollégium elvégzése után Salmander a Mágiaügyi Minisztérium Varázslényfelügyeleti Főosztályán helyezkedett el. Miután eltöltött két, saját bevallása szerint „lélekölően unalmas” évet a Házimanó Áttelepítési Részlegnél, áthelyezték a Bestia Tagozathoz, ahol a bizarr mágikus állatokról szerzett kimagasló tudása gyors előmenetelt biztosított számára. Azzal együtt, hogy szinte kizárólag Salmander érdeme a Vérfarkasnyilvántartó 1947-es megalapítása, ő maga a kísérleti keresztezést tiltó törvényre a legbüszkébb. Az 1965-ben hatályba lépett jogszabálynak köszönhető, hogy sikerült gátat vetni az új, szelídíthetetlen szörnyeteg-fajták kitenyésztésének Nagy-Britanniában. Salmander a Sárkányügyi Kutató és Ellenőrző Központ

12 munkatársaként számos alkalommal járt külföldi kutatóúton. Ezek során gyűjtött anyagot világsikert aratott Legendás állatok és megfigyelésük című művéhez, mely immár 52. kiadását éri meg. Göthe Salmandert a mágikus bestiák tanulmányozása, a magizoológia területén végzett munkásságért 1979-ben a Merlin-díj ezüstfokozatával tüntették ki. A nyugalmazott tudós Dorsetben él feleségével Porpetinával és három apró kneazle kedvencével: Hopszival, Moreival és Torkossal.

ELŐSZÓ Göthe Salmander felkérését, hogy írjak előszót a Legendás állatok és megfigyelésük jelen alkalmi kiadásához, nagy megtiszteltetésnek érzem, és örömmel teszek eleget neki. Salmander kitűnő műve megjelenése óta hivatalos tankönyv a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában, és jelentős mértékben hozzájárul ahhoz, hogy tanulóink évről évre kiválóan szerepelnek a legendás lények gondozása tantárgy vizsgáin. Ne higgyük azonban, hogy ez a munka csupán iskolai használatra készült. Minden valamirevaló mágusháztartásban megtalálható a Legendás állatok egy olyan példánya, mely nemzedékek ujja nyomát hordozza gyűrött lapjain, jelezve, hogy tulajdonosai benne kerestek bölcs tanácsot, ha nem tudták, hogyan irtsák ki a kertet ellepő turkál, miként értelmezzék az augurey bús énekét, vagy hogyan szoktassák le róla kedvenc puffskeinjüket, hogy a vécékagylóból igyon. Ezen alkalmi kiadás mindazonáltal a varázslótársadalom művelésénél is nemesebb céllal lát napvilágot. A nagy múltú Obskurus Kiadó, alapítása óta most először, arra vállalkozik, hogy egy kiadványát muglik számára is hozzáférhetővé teszi. A Comic Relief elévülhetetlen érdemeket szerzett az emberi szenvedés egyes legrosszabb fajtái ellen vívott harcban - a mugli világban ez közismert tény, de nem titok varázslótársaim előtt sem, akikhez ezúton kívánok szólni. Fogadjuk el, hogy nem csak mi ismerjük a nevetés gyógyító erejét, hanem a muglik is tisztában vannak vele. Ki is használják ezt az áldást, méghozzá igen ötletes módon: segítségével adományokat gyűjtenek, s azokat emberéletek megmentésére, jobbítására fordítják - olyan varázslatot hajtva végre, amelyre valamennyien büszkék lehetnénk. 1985 óta a Comic Reliefhez 174 millió font (harmincnégymillió-nyolcszázhetvenkét galleon, tizennégy sarló és hét knút) folyt be. Mostantól a varázslótársadalomnak is lehetősége nyílik rá, hogy segítse vállalkozásában a Comic Reliefet. A kötetet, melyet az Olvasó kezében tart, a Legendás állatok és megfigyelésük Harry Potter tulajdonában lévő példányának hasonmását, Harry és barátai tanulságos széljegyzetei egészítik ki. Harry ugyan csak némi vonakodás után adta hozzájárulását könyve úgynevezett reprintjének elkészítéséhez, de barátaink a Comic Reliefnél úgy vélik, az apró személyes adalékok még szórakoztatóbb olvasmánnyá teszik a kötetet. Göthe Salmander úrnak, aki már rég beletörődött abba, hogy remekművének példányait szorgos kezek könyörtelenül kidekorálják, szintén nem volt ellenvetése. A Legendás állatok jelen kiadása a Czikornyai és Patzában és a mugli könyvesboltokban egyaránt megvásárolható. Pénzbeli adományaikat a mágusok a Gringotts Varázslóbankban fizethetik be (Ampókot keressék). Nem maradt más hátra, mint figyelmeztetnem azokat, akik e sorokat olvassák, de nem vásárolták meg a könyvet, hogy a köteten tolvajátok ül. Egyúttal szeretném kihasználni az alkalmat és megnyugtatni a mugli vásárlókat: a könyv oldalain bemutatott érdekes lények a képzelet szülöttei, így nem jelentenek semmiféle veszélyt. A varázsló olvasónak csak annyit mondok: Draco dormiens nunquam titillandus. Albus Dumbledore

BEVEZETÉS, A MŰRÖL Jelen írás, a Legendás állatok és megfigyelésük sokévi utazgatás és kutatómunka gyümölcse. Úgy tekintek vissza a hajdani hétéves varázslóra, aki szobájában üldögélve hosszú órákat töltött horklumpok boncolásával, hogy irigylem őt a rá váró utazások miatt. Igen, irigylem azt a turkabéltől szutykos kezű fiút, aki felnőve bejár majd éjsötét dzsungelt és verőfényes sivatagot, hegycsúcsokat és süppedő mocsarakat, hogy megkeresse mindazon bestiákat, melyek e könyvben bemutatásra kerülnek. Öt kontinensen kutattam odúk, vackok és fészkek után, száz országban tanulmányoztam a mágikus bestiák viselkedését - meggyőződtem képességeikről, megnyertem bizalmukat, és ha a szükség úgy hozta, úti üstömmel elkergettem őket. A Legendás állatok keletkezésének története 1918-ra nyúlik vissza, amikor is Augustus Ferreg úr volt olyan kedves és megkérdezte tőlem, volna-e kedvem tudományos igényű kézikönyvet írni a mágikus lényekről az Obskúrus Kiadó számára. A Mágiaügyi Minisztérium alacsony beosztású hivatalnokaként kapva kaptam az lehetőségen, hogy kiegészíthetem szánalmas, heti két sarlós fizetésem, egyszersmind távoli tájakon tölthetem szabadságomat, új mágikus fajok után kutatva, így hát a Legendás állatok elkészült - s immár 52. kiadását éri meg. Jelen bevezetésben igyekszem választ adni néhányra azon kérdések közül, melyek a mű 1927es megjelenése óta rendszeresen érkeznek hozzám a heti postazsákban. Az első és legfontosabb e kérdések közül: Mit nevezünk legendás állatnak avagy bestiának? a nagy szőrős izét, aminek túl sok a lába

MIT NEVEZÜNK BESTIÁNAK? A „bestia” fogalom meghatározása évszázadok óta vita tárgyát képezi. Ez a tény talán meghökkentő lehet a magizoológia kezdő művelője számára, de könnyen rávilágíthatunk a problémára azzal, ha górcső alá vesszük a mágikus lények három faját. A vérfarkasok életük nagy részét emberként (varázslóként vagy mugliként) élik. Havonta egyszer azonban átalakulnak vérengző, négylábú bestiává, mely híján van minden emberi érzésnek. A kentaurok életmódja cseppet sem hasonlít az emberéhez: a vadonban élnek, nem viselnek ruhát, távol tartják magukat a mágusoktól és a mugliktól, intelligenciájuk mégis egyenértékű azokéval. A trollok emberszabású lények, felegyenesedve járnak, képesek megtanulni egyszerűbb szavakat - de értelmi képességek terén a legbutább egyszarvú mögött is messze elmaradnak, s természetfeletti testi erejüktől eltekintve nem rendelkeznek semmiféle mágikus képességgel. Tegyük fel most a kérdést: a fenti fajok közül melyik „értelmes lény” - vagyis méltó arra, hogy törvény adta jogai legyenek és beleszólhasson a varázsvilág kormányzásába - és melyik „bestia”? A „bestia” kategória meghatározására tett korai próbálkozások igencsak átgondolatlanok voltak. Burdock Muldoon, a Varázslótanács (A Varázslótanács a Mágiaügyi Minisztérium elődje) egyik 14. századi elnöke úgy rendelkezett, hogy értelmes lénynek tekintendő a mágikus társadalom minden olyan tagja, aki két lábon jár - a többiek viszont mind bestiák maradnak. Mikor aztán Muldoon a barátság jegyében és új mágikus törvények megvitatása céljából csúcstalálkozóra hívta az „értelmes” fajok és a varázslók képviselőit, nagy megdöbbenéssel tapasztalta, hogy elszámította magát. A terem zsúfolásig megtelt koboldokkal, akik annyi kétlábú lényt hoztak magukkal, ahányat csak össze tudtak szedni. Bathilda Bircsók így írja le a jelenetet A mágia története című művében:

13 A teremben minden más hangot elnyomott a diricawlok rikoltása, az augureyk bugása és a fwooperek könyörtelen, idegborzoló éneke. A papírjaik fölé görnyedő boszorkányok és varázslók fejét vihogó, fecsegő pixik és tündérek röpködték körül. Egy tucat furkósbotokkal felszerelt troll nekilátott szétverni a berendezést, a banyák pedig fel-alá osontak, porhanyós húsú gyermekeket keresve. Az elnök, mikor felállt, hogy megnyissa az ülést, nyomban elcsúszott egy rakás porlocktrágyán - erre átkozódva kivonult a teremből. Amint az a fentiek alapján belátható, a két lábon járás korántsem garantálta, hogy az adott mágikus lényt valóban érdeklik a varázsvilág kormányzásával kapcsolatos ügyek. A kudarc annyira elkeserítette Burdock Muldoont, hogy ünnepélyesen megfogadta: többé meg se próbálja nem varázsló tagokkal kibővíteni a Varázslótanácsot. Muldoon utódja, Madame Elfrida Clagg új meghatározást adott az „értelmes lény” kategóriának, abban a reményben, hogy sikerül szorosabb kapcsolatot kiépíteni más mágikus teremtményekkel. Kijelentette, hogy az „értelmes” státus feltétele az emberi beszéd képessége, s a következő ülésre nyilvánosan meghívott minden olyan lényt, amelyik meg tudja értetni magát a tanács tagjaival. Az eredmény azonban ezúttal sem volt kielégítő. A trollok, akik megtanultak néhány egyszerű mondatot a koboldoktól, ismét nekiestek a berendezésnek. A jarveyk ide-oda futkároztak a széklábak között, és bokán haraptak mindenkit, akit csak értek. Közben megérkezett a kísértetek népes delegációja (őket Muldoon idején kirekesztették, mondván, nem két lábon járnak, hanem a levegőben úsznak), de ők hamar távoztak, mert, mint később kijelentették, felháborítónak találták, hogy „a tanács csak az élők igényeivel törődik, a holtak kívánságaira ügyet sem vet”. A kentaurok, akik Muldoon definíciója szerint a bestiák közé tartoztak, de Madame Clagg jóvoltából értelmes lényekké avanzsáltak, meg se jelentek, mert szolidaritást vállaltak a kirekesztett sellőkkel, akik a víz fölé emelkedve csak sellőül tudnak beszélni. A mágikus társadalom többsége által elfogadhatónak tartott definíció csak 1811-ben született meg. A frissen kinevezett mágiaügyi miniszter, Grogan Stump elrendelte, hogy értelmesnek kell tekinteni „mindazon lényeket, akik képesek felfogni a mágikus társadalom törvényeit, és felelősen részt venni nevezett törvények megalkotásában”. (A kísértetek kivételes elbánásban részesültek, mert ők holtak lévén - sérelmesnek találták az „élőlény”-t idéző „lény” titulust. Stump ennek figyelembevételével alkotta meg a Varázslényfelügyeleti Főosztály ma is létező három tagozatát: a Bestia, az Értelmes Lény és a Szellem Tagozatot) A trollok képviselőit - a koboldok távollétében kihallgatták, és megállapítást nyert, hogy azok egy szót se értenek a hozzájuk intézett kérdésekből, így hát a trollokat kétlábúságuk ellenére a bestiák közé sorolták. A sellőket tolmácsok közvetítésével értesítették, hogy ezentúl értelmes lénynek tekintik őket. A tündérek, a pixik és a kerti törpék emberszerű testalkatuk dacára egyértelműen bestiának ítéltettek. A vita természetesen ezután sem csitult el teljesen. Valamennyien ismerjük azoknak a szélsőséges elemeknek a véleményét, akik szerint a muglikat is a bestiák közé kellene sorolni; az is köztudott, hogy a kentaurok elutasították az „értelmes lény” státust, s inkább bestiák maradtak; (A kentauroknak az ellen volt kifogásuk, hogy egy kategóriába sorolják őket olyan lényekkel mint a banyák és a vámpírok. Kijelentették, hogy saját ügyeiket a varázslóktól függetlenül kívánják intézni. Egy évvel később a sellők hasonló igényt fogalmaztak meg. A Mágiaügyi Minisztérium sajnálkozását fejezte ki, de eleget tett a kérésnek. A Varázslényfelügyeleti Főosztály Bestia Tagozatán belül megalapították ugyan a Mágus-Kentaur Kapcsolatok Hivatalát, de még soha egyetlen kentaur sem fordult hozzájuk. Jellemző, hogy az „áthelyezik a Kentaur Hivatalba” kifejezést a főosztály dolgozóinak zsargonjában azokra a munkatársakra használják, akik az elbocsátásukra számíthatnak) a vérfarkasokat hosszú évek óta oda-vissza „passzolgatja” a Bestia és az Értelmes Lény Tagozat. E sorok

írásakor működik egy Vérfarkassegítő Iroda az Értelmes Lény Tagozaton belül, a Vérfarkasnyilvántartó és a Vérfarkasbefogó Egység viszont a Bestia Tagozat részét képezi. Számos kimondottan értelmes faj bestiának minősül, csak mert nem képes úrrá lenni brutális természetén. Az acromantulák és a manticoreok tudnak beszélni, de habozás nélkül felfalnak bárkit, aki a közelükbe merészkedik. A szfinx rejtvényekben és találós kérdésekben beszél, s ha helytelen választ kap, dúvad módjára viselkedik. A könyvben bemutatott bestiák leírásakor külön felhívom rá a figyelmet, ha az illető faj kategorizálása vita tárgyát képezi. Térjünk most rá arra a kérdésre, amit a boszorkányok és varázslók leggyakrabban feltesznek a magizoológiát érintő beszélgetésekben: Miért nem veszik észre a muglik ezeket a teremtményeket?

A MUGLIK BESTIAÉSZLELÉSEINEK RÖVID (hazugság) TÖRTÉNETE Sok varázsló talán meglepőnek tartja a tényt, hogy a muglik nem mindig zárkóztak el az általunk oly gondosan rejtegetett varázslatos és szörnyűséges teremtmények létezésének elismerésétől. Elég csak futólag áttekinteni a középkori mugli művészetet és irodalmat, s máris nyilvánvalóvá válik, hogy sok olyan bestiát, amelyet ma a képzelet szülöttének tartanak, akkoriban létezőnek tekintettek. A sárkány, a griff, az egyszarvú, a főnix, a kentaur - ezek és más bestiák igenis szerepelnek a korszak mugli alkotásaiban, bár rendszerint szinte komikus pontatlansággal ábrázolják őket. A régi mugli bestiáriumok alaposabb vizsgálata során azonban kiderül, hogy a mágikus lények többségét a muglik vagy egyáltalán nem vették észre, vagy valami egészen másnak vélték. Vessünk csak egy pillantás az alábbi, töredékben fennmaradt szövegre, melynek szerzője egy worchesteri franciskánus szerzetes, bizonyos Benedek barát: Az ÚRnak mai napján, mi koron az Füves Kertben valéc, az Basilicumot félre hajtva megpillantéc egy szörnyeteg nagy Menyét állatot. Az nem futa avagy reyteze el, miként az közönséges Menyét teszi, hanem reám veté magát, az Földre taszíta, és természet ellen való haraggal rikkantá: „Mit turkálsz itt, kopasz?!” Annac utána belemart orromba, de oly vadul, hogy utána órák hosszán vérezéc. Az perjel vonakoda hinni, hogy ember hangián szóló Menyéttel találkozéc, és kérdé, vajh belekortyintéce Bonifác testvér répaborába. Mivel orrom még a'koron is tsúf és véres vala, felmentetéc az Vecsernye alól. Egyértelmű, hogy mugli barátunk nem egy menyétre bukkant, mint hitte, hanem egy jarweyre, amely valószínűleg épp kerti törpéket próbált becserkészni. A téves értelmezés gyakran veszélyesebb a teljes tudatlanságnál. Ennek következtében a muglik mágiaellenességét kétségkívül fokozta félelmük mindattól, ami egy-egy „füves kertben” leselkedhetett rájuk. A varázslóüldözés abban az időben korábban sosem tapasztalt mértéket öltött, a sárkányok, hippogriffek és hasonló bestiák észlelése pedig további tápot adott a muglik hisztérikus hangulatának. Jelen munkának mindazonáltal nem célja a boszorkányok és varázslók elrejtőzését megelőző sötét idők bemutatása. (A varázslótörténelem e különösen véres korszakáról részletes leírás található Bathilda Bircsók A mágia története című munkájában (Kis-piros Könyvek, 1947)) Mi itt csupán azon legendás bestiák sorsával foglalkozunk, melyeket a hajdani mágusoknak ugyancsak el kellett rejteniük ahhoz, hogy a muglik elhiggyék: mágia nincs és sosem volt. A Mágusok Nemzetközi Szövetsége a nevezetes 1692-es csúcstalálkozón foglalkozott ezzel a kérdéssel. A világ nemzeteinek vezető varázslói nem kevesebb mint hét héten át folytattak gyakran pálcahegyre menő vitát a legendás lények nehéz problémájáról. Hány faj létezését tudjuk eltitkolni a muglik elől, és melyek legyenek azok? Hol rejtsük el őket? Sok teremtmény nem is tudott róla, hogy

14 ezekben a hetekben a sorsukról döntenek, mások maguk is részt vettek a heves szócsatákban. (A kentaurok, a sellők és a koboldok képviselőit sikerült rávenni, hogy jelenjenek meg a csúcstalálkozón) Végül megszületett a mindenki számára elfogadható határozat (A koboldok nem értettek egyet vele), amely kimondta, hogy összesen 27, méretben a bundimuntól a sárkányig terjedő fajt kell elrejteni a muglik elől, azt az illúziót keltve, hogy e teremtmények mindig is csupán az emberi képzeletben léteztek. A következő évszázadban, ahogy a varázslók nagyobb jártasságra tettek szert az eltitkolási technikákban, ez a szám növekedett. 1750-ben kiegészítették a Nemzetközi Varázstitokvédelmi Alaptörvényt a 73-as cikkellyel, amely ma is világszerte kötelező érvénnyel bír a mágiaügyi hatóságokra nézve: Minden varázsügyi kományzószerv felelős az illetékességi területén élő mágikus bestiák, mágikus értelmes lények és kísértetek elrejtéséért, gondozásáért és felügyeletéért. Ha a fenti teremtmények bármelyike kárt okoz a mugli lakosságnak, vagy felhívja magára azok figyelmét, a Varázslók Nemzetközi Szövetsége az illető nemzet varázsügyi kományzószervét vonja felelősségre.

AZ ELREJTETT MÁGIKUS BESTIÁK Képmutatás volna azt állítani, hogy a 73-as cikkelyt annak hatályba lépése óta mindig mindenütt betartották. Az idősebb brit olvasók bizonyára emlékeznek az 1932-es ilfracombe-i incidensre, melynek során egy elcsavargott walesi zöldsárkány leszállt egy napfürdőző muglikkal teli tengerpartra. Egy nyaraló varázslócsalád hősies fellépésének köszönhetően az eset nem követelt halálos áldozatokat. A később a Merlin-díj aranyfokozatával kitüntetett varázslók kimondták Ilfracombe lakóira az évszázad legkiterjedtebb kollektív felejtés-átkát, kivédve a katasztrofális következményeket. (1972ben megjelent, Muglik, akik tudják című könyvében Blenheim Stalk azt állítja, hogy Ilfracombe néhány lakója elkerülte a tömeges emléktörlést. „Egy Dumás Dirk csúfnevű mugli a mai napig hangoztatja a déli partvidék kocsmáiban, hogy »egy randa nagy repülő gyík« kilyukasztotta a gumimatracát.”) A Varázslók Nemzetközi Szövetségének egyes nemzeteket ismételten meg kellett büntetnie a 73-as cikkely megsértéséért. Tibet és Skócia az élen járnak a törvénysértők között. A jetit olyan sok mugli látta, hogy a Varázslók Nemzetközi Szövetsége végül úgy döntött, nemzetközi különítményt telepít a hegyekbe. A mai napig sem sikerült befogni a világ legnagyobb kelpiét, mely a Loch Nesstóban lakik, és a jelek szerint kimondottan éhezi a közfigyelmet. Ezektől a szerencsétlen kisiklásoktól eltekintve mi, varázslók elmondhatjuk magunkról, hogy szép munkát végeztünk. Kétség sem fér hozzá, hogy a ma élő muglik túlnyomó többsége nem hisz azokban a mágikus bestiákban, melyektől őseik még rettegtek. Úgy tűnik, még azok a muglik is, aki porlocktrágyát vagy streelercsíkot találnak - botorság volna elvárni az ilyen nyomok maradéktalan eltüntetését -, megelégednek a legprimitívebb varázsmentes magyarázattal. (A muglik eme szerencsés tulajdonságáról lebilincselő elemzést ad Mordicus Pete professzor A földhözragadtság filozófiája. Miért boldogítja a muglikat a tudatlanság? című munkájában (Por & Penes, 1963)) Ha egy mugli meggondolatlanul elmeséli valamely társának, hogy látott egy észak felé repülő hippogriffet, jó esélye van rá, hogy részegesnek vagy „flúgosnak” bélyegezzék. Bár keményszívűségnek tűnhet hagyni, hogy a mugli szemtanúk ilyen sorsra jussanak, de ők még mindig jobban járnak, mint azok, akiket máglyára vetettek, vagy belefojtottak a falu kacsaúsztatójába. Hogyan rejti hát el a varázslótársadalom a legendás állatokat? Szerencsére vannak olyan fajok, amelyek önerőből is észrevétlenek tudnak maradni. A tebó, a demiguise és a bowtruckle esetében például sosem volt szükség a Mágiaügyi Minisztérium beavatkozásra, hisz ezek a bestiák igen hatékony módon képesek álcázni magukat. Más fajok furfang

segítségével vagy a természetükből fakadó félénkség okán kerülik el a muglikkal való találkozást példa erre az egyszarvú, a mooncalf és a kentaur. Egyes mágikus teremtmények a muglik számára megközelíthetetlen helyen élnek, gondoljunk csak a borneói dzsungelben lakó acromantulára vagy épp a főnixre, amely varázslat nélkül megmászhatatlan hegycsúcsokon fészkel. Végül, de nem utolsósorban vannak bestiák, amelyek olyan parányiak, olyan fürgék vagy oly könnyen összetéveszthetők közönséges állatokkal, hogy nem szúrnak szemet a mugliknak - ebbe a kategóriába tartozik a chizpurfle, a billywig és a crup. A fenti csoportokat leszámítva azonban igen sok az olyan bestia, amelyik, szándékosan vagy jellegéből adódóan, külső beavatkozás nélkül felhívná magára a muglik figyelmét. Ezek a fajok rengeteg munkát adnak a Varázslényfelügyeleti Főosztálynak. A VFF, mely a Mágiaügyi Minisztérium második legnagyobb főosztálya (A Mágiaügyi Minisztérium legnagyobb főosztálya a Varázsbűnüldözési Főosztály, amely bizonyos mértékig felügyeletet gyakorol a többi hat főosztály fölött - ez alól talán csak a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály képez kivételt), feladatának ellátásakor a legkülönbözőbb eszközöket veszi igénybe, szem előtt tartva a gondjaira bízott számos faj szerteágazó igényeit.

Rezervátumok A mágikus teremtmények elrejtését célzó intézkedések közül talán a legfontosabb a rezervátumok vagy védett élőhelyek kialakítása. Mugliriasztó bűbáj tartja távol az illetékteleneket a kentaurok és unikornisok lakta erdőktől és a sellők használatára kijelölt tavaktól, folyóktól. Különleges esetekben az illetékes mágiaügyi hatóság egész térségeket tesz feltérképezhetetlenné - jó példa erre a quintapedek szigete. A védett területek némelyikét, így például a sárkányrezervátumokat, szakértő varázslók állandó ellenőrzés alatt tartják. Ellentétben az egyszarvúakkal és a sellőkkel, akiknek eszük ágában sincs elhagyni kijelölt élőhelyüket, a sárkányok adandó alkalommal szívesen portyáznak a rezervátum határain kívül. Olyan fajok is vannak, amelyek esetében a mugliriasztó bűbáj nem alkalmazható, mert a bestia saját varázsereje kioltja azt. Ilyen a kelpi, ami egyedüli életcéljának az emberek csalogatását tekinti, valamint a pogrebin, ami maga szegődik az ember nyomába.

A kereskedelmet és a tenyésztést korlátozó intézkedések A nagytestű vagy az átlagnál veszélyesebb mágikus bestiák tenyésztéséért, illetve kicsinyeik vagy tojásaik kereskedelmi forgalomba hozásáért kiszabható súlyos büntetés elrettentő hatásának köszönhetően jelentősen csökkent az esélye annak, hogy egy-egy ilyen bestia rémisztgetni kezdje a muglikat. A Varázslényfelügyeleti Főosztály szigorú ellenőrzés alatt tartja a legendás állatok kereskedelmét, a kísérleti keresztezésről szóló, 1965-ben hatályba lépett törvény pedig megtiltotta új fajok létrehozását. de Hagridnak erről senki sem szólt.

Kiábrándító bűbáj A mágikus bestiák elrejtésének szükségessége a hétköznapi varázslóra is feladatokat ró. A hippogriffre például tulajdonosának a törvény szerint kiábrándító bűbájt kell szórnia, hogy a bestiát megpillantó muglik szeme káprázni kezdjen. A kiábrándító bűbájt naponta meg kell újítani, mivel gyorsan hatását veszti.

Emléktörlő bűbáj Ha bekövetkezik a legrosszabb, azaz a mugli lát valamit, amit nem lenne szabad neki, a kárenyhítés talán legcélszerűbb eszköze az emléktörlő bűbáj. Egyszerűbb esetekben a varázslatot a megpillantott bestia gazdája hajtja végre. Súlyosabb információ-kiszivárgás, vagy több muglira kiterjedő

észleletszerzés alkalmával azonban a Mágiaügyi Minisztérium gyakorlott amneziátorokat küld a helyszínre.

A Félrevezetési Ügyosztály A Félrevezetési Ügyosztály csak a legeslegsúlyosabb mágia-lelepleződéses esetekben lép közbe. Egyes mágikus katasztrófák és balesetek túl szembeszökőek ahhoz, hogy a muglik külső segítség nélkül el tudják tussolni, félre tudják magyarázni őket. Ilyenkor a Félrevezetési Ügyosztály munkatársai felveszik a kapcsolatot a mugli miniszterelnökkel, s vele együttműködve dolgoznak ki hihető varázsmentes magyarázatot a történtekre. A Loch Ness-i kelpi ismételt megmutatkozása miatt kialakult kritikus helyzetben épp az ügyosztály fáradhatatlan propagandamunkájának eredményeként sikerült elhitetni a muglikkal, hogy a „szörny” létezését bizonyító fényképek mindegyike hamisítvány.

A MAGIZOOLÓGIA JELENTŐSÉGÉRŐL A fent leírt intézkedések csupán utalni hivatottak a Varázslényfelügyeleti Főosztály tevékenységének hatókörére. Már csak az a kérdés van hátra, amelyre a szívünk mélyén mindnyájan tudjuk a választ: miért van az, hogy társadalmi és egyéni szinten egyaránt ilyen kitartóan védelmezzük és rejtegetjük a mágikus bestiákat, köztük azokat is, amelyek megátalkodottan vérszomjasak és szelídíthetetlenek? A válasz egyértelmű: azért, hogy a boszorkányok és varázslók jövendő nemzedékei is gyönyörködhessenek különös szépségükben, képességeikben, miként az nekünk megadatott. Munkám célja nem több mint bevezetni az olvasót a legendás bestiák színpompás, gazdag világába. A következő oldalakon hetvenöt faj leírása található, de biztosra veszem, hogy a magizoológia még az idén újabb fajt fedez fel, s így megjelenhet majd a Legendás állatok és megfigyelésük ötvenharmadik, bővített kiadása is. Addig is legyen szabad elmondanom: nagy örömömre szolgál, hogy könyvemet forgatva, ifjú boszorkányok és varázslók nemzedékeinek sora megismerte és talán megkedvelte az általam hőn szeretett mágikus bestiákat.

A MÁGIAÜGYI MINISZTÉRIUM ÁLTAL MEGHATÁROZOTT OSZTÁLYOK A Varázslényfelügyeleti Főosztály minden ismert bestiát, mágikus értelmes lényt és szellemet besorol egy öt kategóriából álló rendszerbe. A besorolás az adott faj tapasztalati úton megállapított veszélyességét hivatott tükrözni. Az osztályok a következők: A Mágiaügyi Minisztérium által meghatározott (M. M.) osztályok: XXXXX - bizonyítottan varázslót ölt/idomításra, szelídítésre alkalmatlan vagyis Hagrid imádja XXXX - veszélyes/kezelése szaktudást igényel/csak magasan képzett varázsló tud bánni vele XXX - képzett varázslóra nem veszélyes XX - ártalmatlan/szelídíthető X – unalmas Egyes bestiák besorolása magyarázatra szorul. Ezekben az esetekben az indoklást lábjegyzet formájában közlöm.

LEGENDÁS ÁLLATOK A-TÓL Z-IG ACROMANTULA M. M. osztály: XXXXX

15 xxxxxxxxx Az acromantula nyolclábú, emberi beszédre képes óriáspók. Őshazája Borneó, ahol a sűrű dzsungeleket lakja. Jellemzői: egész testét sűrű, fekete szőrzet borítja; terpesztávolsága nagy, akár a négy és fél métert is elérheti. Ha izgatott vagy dühös, csáprágójával jellegzetes csattogó hangot hallat; mérgező váladékot termel. Az acromantula ragadozó bestia. A nagytestű zsákmányokat kedveli. Harang alakú hálóját a talajon szövi. Nősténye, mely nagyobb méretű a hímnél, lágy héjú, fehér, strandlabda méretű tojásokat rak - egyszerre akár százat is. A kicsinyek 6-8 hét múltával kelnek ki. A Varázslényfelügyeleti Főosztály A-kategóriájú, kereskedelmi forgalomba nem hozható cikknek minősítette az acromantula tojását, így csempészése és árusítása súlyos büntetést von maga után. Az acromantuláról úgy tartják, mágusok tenyésztették ki - számos más, bűbájteremtette szörnyhöz hasonlóan eredetileg azzal a céllal, hogy varázsló-lakhelyeket, illetve kincseket őriztessenek vele. (A beszélő bestiák általában nem maguktól tettek szert e képességükre. Ebből a szempontból kivételt képez a jarwey. A kísérleti keresztezés tilalma csak századunkban lépett életbe, tehát jóval az acromantula első dokumentált észlelése (1794) után) Az acromantula az emberét megközelítő értelmi képességei ellenére nem idomítható; varázslókra és muglikra egyaránt rendkívül veszélyes. Azon híresztelést, mely szerint Skóciában is található egy acromantulatelep, nem erősíti meg semmiféle bizonyíték. Harry Potter és Ron Weasley megerősítik. ASHWINDER M. M. osztály: XXX Az ashwinder a hosszabb ideje égő, őrizetlenül hagyott mágikus tüzek (Mágikus minden olyan tűz, amely varázsszer-adalékot, pl. Hop-port tartalmaz) parazsában keletkezik. A vékony, sápadtszürke, siklószerű lény születése után nyomban elhagyja a tüzet, és elkúszik az épület sötétebb részei felé. Útját hamucsík jelzi. Az ashwinder egyetlen óráig él. Miután talált egy félreeső helyet, s ott lerakta tojásait, egyszerűen elporlad. Tojása izzóvörös színű és tűzforró. Ha nem hűtik le a megfelelő bűbájjal, percek alatt felgyújtja a lakóépületet. Aki tehát észreveszi, hogy egy vagy több ashwinder szabadult el a házban, azonnal eredjen a nyomába, és sürgősen kutassa fel a ashwinder-fészket. A lehűtött tojás a szerelmi bájitalok értékes hatóanyaga, egészben elfogyasztva pedig gyógyítja a maláriát. Ashwinderrel a világ minden részén találkozhatunk. AUGUREY (más néven irish phoenix) M. M. osztály: XX Az augurey Nagy-Britanniában és Írországban honos, de Észak-Európában is felbukkan néha egy-egy példánya. Zöldesfekete tollazatú, sovány, mélabúsnak tetsző madár - megjelenésében némileg emlékeztet egy csökött, alultáplált keselyűre. Rendkívül félénk állat. Tüskés bokrokban fészkel, táplálékát nagyobb rovarok és tündérek alkotják. Napjait túlnyomórészt könnycsepp alakú fészkében megbújva tölti, csak szakadó esőben kel szárnyra. Az augurey jellegzetesen mély, lüktető énekét egykor a halál előjelének hitték. A varázslók elkerülték az augurey-fészkeket, nehogy meghallják a szívszorító hangot. Mondják, több mágus is szívrohamot kapott, mikor bokrok közelében járva megütötte a fülét az augurey sírása. (Ütődött Uricról köztudott, hogy hálószobájában nem kevesebb mint ötven augureyt tartott házi kedvenc gyanánt. Egy különösen csapadékos tél során Uricnak a madarak kitartó, panaszos énekét hallgatva, az a téveszméje támadt, hogy ő maga elhalálozott, és kísértetté vált. Ezt követően számos próbálkozást tett arra, hogy átsétáljon háza falán, melynek következtében, ahogy biográfusa, Radolphus Condolens írja, „többrendbeli agyrázkódást szenvedett”.) A kitartó vizsgálódások azonban végül kimutatták, hogy

16 az augurey énekével csupán az eső közeledtét jelzi. (Lásd Gulliver Pokeby: Miért nem haltam meg az augurey szavára? (Kispiros Könyvek, 1824.)) Azóta divattá vált az augureyt mint házi időjóst tartani, bár a madárnak a téli hónapokban tapasztalható szüntelen „óbégatása” sokak szerint elviselhetetlen. Az augurey tolla pennaként nem használható, mivel taszítja a tintát. BAZILISZKUSZ (más néven a Kígyók Királya) M. M. osztály: XXXXX A források szerint az első baziliszkusz kitenyésztője Hitvány Herpón volt. A párszaszájú görög feketemágus hosszas kísérletezés után jutott arra a felfedezésre, hogy a tyúktojásból, ha varangy kotlik rajta, hatalmasra megnövő, minden más hüllőnél veszélyesebb kígyó kel ki. A baziliszkusz teste fénylő zöld, hossza a 15 métert is elérheti. A hím példányok skarlátvörös fejtollaikról ismerhetők fel. A baziliszkusz méregfogával is ölni tud, de legveszélyesebb fegyvere hatalmas, sárga szeme: aki belenéz, azonnal meghal. Ha elegendő mennyiségű táplálékhoz jut (emlősöket és madarakat eszik, de a legtöbb hüllőfajt is elfogyasztja), a kígyók királya jelentős kort érhet meg. Hitvány Herpón baziliszkusza állítólag közel kilencszáz évig élt. Bár a baziliszkuszköltést a középkor óta törvény tiltja, tény, hogy e tevékenység igen könnyen eltitkolható: elég kivenni a tojást a varangy alól, mikor megjelennek a Varázslényfelügyeleti Főosztály ellenőrei. Mivel azonban a baziliszkusznak csak párszaszájú tud parancsolni, a feketemágusok többsége éppúgy tart a bestiától, mint bárki más. Bizonyára ennek tudható be, hogy legalább négyszáz éve senki nem találkozott baziliszkusszal Nagy-Britanniában. nagyon tévedsz BILLYWIG M. M. osztály. XXX Ausztráliában honos rovar. Kb. 12 mm-es, s bár színe élénk zafírkék, sebes röpte miatt a muglik csak elvétve veszik észre, mi több, gyakran a varázslók is csak akkor figyelnek fel rá, ha már megcsípte őket. Az állat szárnya a feje tetején helyezkedik el, s repülés közben a test többi részével együtt propellerként forog. A potroh hosszú, vékony fullánkban végződik. A billywig csípése szédüléssel és lebegéssel jár. A fiatal ausztrál boszorkányok és varázslók körében nemzedékek óta dívik a billywiggyűjtés szokása. A befogott példányokat csípésre ingerlik, hogy élvezhessék az említett mellékhatásokat. Tudnivaló azonban, hogy a túl sok csípés napokig tartó, irányíthatatlan lebegést okoz, súlyosabb allergiás reakció esetén pedig az elemelkedés krónikussá válhat. A szárított billywigfullánkot bájitalok készítéséhez használják, s úgy tudni, a Bűvös Bizsere nevű népszerű édesség összetevői között is szerepel. olyat se eszem többet. BOWTRUCKLE M. M. osztály: XX A bowtruckle faőrző kisbestia, Nyugat-Anglia, Dél-Németország és egyes skandináviai erdők lakója. Igen nehéz észrevenni, mivel kicsiny (max. 20 cm magas), és apró barna szemétől eltekintve egy darab gallyas fakéregre hasonlít. A bowtruckle rovarevő, s alapjában véve igen félénk, béketűrő lény. Ha azonban valaki ártó szándékkal közeledik az általa őrzött fához, köztudottan megvadul. A lomb közül leugorva támad, és hosszú, hegyes ujjait az otthonát fenyegető favágó vagy kéregfaragó szemébe vájja. Ha fatetűvel kínálják, azt békésen elfogyasztja, s engedi, hogy a boszorkány vagy varázsló varázspálcának való ágat vágjon a fájáról. BUNDIMUN M. M. osztály: XXX

A világszerte elterjedt bundimun házi kártevő. A padló alatt és a szegélylécek mögött közlekedik, jelenlétét átható rothadásszag jelzi. A bundimun váladéka rothasztó hatású, a házak alapjait támadja meg. Nyugalmi állapotában a bundimun pislogó, zöldes penészfoltra hasonlít, de ha megzavarják, kidugja számos, pókszerűen hosszú lábát, és fürgén eliszkol. Port és piszkot eszik. Csutakoló ráolvasással megtisztíthatjuk otthonunkat a bundimunoktól, de ha már túl nagyra nőttek, sürgősen értesítsük a Varázslényfelügyeleti Főosztályt (Kártevőmentesítési Alrészleg), mielőtt összedől a ház. A hígított bundimunváladékot - felületaktív anyagként - mágikus tisztítószerekbe keverik. CHIZPURFLE M. M. osztály: XX A chizpurfle parányi, 1 mm-nél alig nagyobb élősködő. Testük atkaszerű, rágójuk aránytalanul nagy. A mágia vonzza őket, befészkelik magukat a crupok, augureyk és hasonló bestiák szőrébe, tollazatába. Varázslóházakban is feltűnhetnek, ahol megtámadják a mágikus tárgyakat. Beleeszik magukat a varázspálcába, hogy elérjék annak mágikus magját, de az elmosatlan üstben is megtelepszenek, s bekebelezik az edényben maradt bájitalcseppeket. (Mágikus tárgyak hiányában a chizpurfle az elektromos szerkezetekre fanyalodik - azokat belülről rágja szét. (Az elektromosság mibenlétéről lásd Wilhelm Wigworthy: A brit muglik társasági és magánélete. Kispiros Könyvek, 1987.) A viszonylag új mugli elektromos szerkezetek rejtélyes meghibásodása nem egy esetben chizpurfle-fertőzéssel magyarázható) Bár a kereskedelemben számos, a chizpurfle elpusztítására alkalmas, szabadforgalmú irtóvarázsszer kapható, súlyosabb esetekben a Varázslényfelügyeleti Főosztály Kártevőmentesítési Alrészlegének segítségét kell kérni, mivel a mágikus anyagokon meghízott chizpurfle-k igen ellenállóak lehetnek. CLABBERT M. M. osztály: XX A clabbert fán lakó bestia. Külseje alapján békával keresztezett majomra emlékeztet. Őshazája Dél-Amerika, de exportált példányai világszerte megtalálhatók. Sima, szőrtelen bőre márványos zöld színű, ujjai között repülőhártya feszül. Hosszú, mozgékony végtagjainak hála egy orangután ügyességével lendül ágról ágra. Fejéből két kurta szarv áll ki. Széles szája - mely pofájának vigyorgó kifejezést kölcsönöz - borotvaéles fogakat rejt. Táplálékát főként gyíkok és madarak alkotják. A faj legjellegzetesebb külső jegye a homlok közepén elhelyezkedő jókora hólyag, mely vörös színt ölt és villogni kezd, ha a bestia veszélyt érez. Amerikai mágusok egykor előszeretettel tartottak clabberteket a kertjükben, hogy azok figyelmeztessék őket, ha mugli közeledik. A Mágusok Nemzetközi Szövetsége azonban súlyos pénzbüntetések kiszabásával visszaszorította ezt a gyakorlatot. A éjszakában világító, clabberthólyagokkal teli fa igen látványos volt ugyan, de túl sok muglit csábított arra, hogy megkérdezze a szomszédot, miért hagyja fent még júniusban is a lámpafűzért. CRUP M. M. osztály: XXX A crup Anglia délkeleti részéről származik. Villás farkától eltekintve nagyjából úgy fest, mint a Russelterrier. A crupot szinte bizonyosan mágusok tenyésztették ki, mivel varázslókkal szemben végtelenül engedelmes, a muglikhoz viszont ellenségesen viszonyul. Kiváló háztáji „tisztogató”: a kerti törpétől a régi gumiabroncsig mindent megeszik. Crup-tartási engedély a Varázslényfelügyeleti Főosztálytól szerezhető be. Az igénylőnek egyszerű vizsga keretében számot kell adnia arról a képességéről, hogy muglilakta területen is kordában tudja tartani a bestiát. A gazda köteles 6-8 hetes korban fájdalommentes metszőbűbáj segítségével levágni a crupkölyök villás farkát, nehogy az feltűnjön a mugliknak.

17 DEMIGUISE M. M. osztály: XXXX Demiguise-t kizárólag a Távol-Keleten láthatunk, de ott is csak nehezen, mivel a bestia veszély esetén láthatatlanná válik - csak a befogásában jártas varázsló veszi észre. A demiguise békés növényevő, karcsú emberszabású majomra emlékeztet. Nagy, szomorú, fekete szeme csak ritkán csillan ki fejszőre mögül. Egész testét hosszú, vékony szálú, selymes, ezüstszürke bunda borítja. A demiguise-bunda igen értékes, mivel a szőrszálakból láthatatlanná tévő köpeny szőhető. DlRICAWL M. M. osztály: XX A diricawl pufók testű, bolyhos tollazatú, repülésre képtelen madár. Mauritius szigetén őshonos. Igen jellegzetes módon menekül: tollhullatva eltűnik, hogy aztán valahol másutt felbukkanjon. (Ezzel a képességgel a főnix is rendelkezik, lásd lentebb!) A faj érdekessége, hogy egykor a muglik is tudtak a létezéséről, bár ők „dodó” néven ismerték. Mivel nem voltak tisztában vele, hogy a diricawl képes eltűnni, azt hitték, vadászaik kiirtották a fajt. Tekintve, hogy ez a tény a jelek szerint rádöbbentette őket a többi élőlény válogatás nélküli pusztításának veszélyeire, a Mágusok Nemzetközi Szövetsége nem tartja célszerűnek eloszlatni a diricawl kihalásának tévhitét. DOXY (más néven biting fairy) M. M. osztály: XXX A doxyt gyakran összetévesztik a tündérrel (lásd lentebb!), pedig a két faj sok szempontból különbözik. Bár méretük hasonló és egyformán emberszabásúak, a doxy könnyen felismerhető a testét borító sűrű fekete szőrzetről valamint plusz két karjáról, illetve lábáról. Szárnya vastag, ívelt és fényes, bogárszárnyhoz hasonlatos. Doxykat szép számmal találunk Észak-Európa-szerte és Amerika hűvösebb éghajlatú vidékein. Petéiket, melyekből egyszerre mintegy ötszázat raknak, a földbe ássák. Lárváik 2-3 hét után kelnek ki. A doxynak kétszer két sor apró, hegyes méregfoga van. Doxymarás esetén ellenszérum adása javallott. DUGBOG

M. M. osztály: XXX A dugbog Európa, Észak- és Dél-Amerika lápvidékeinek lakója. Ha mozdulatlan, könnyen összetéveszthető egy fadarabbal, de ha közelebbről megszemléljük, észrevehetjük uszonyszerű tappancsait és éles fogait. A dugbog csúszva, kígyózva közlekedik a mocsárban. Főleg kisemlősöket fogyaszt, de súlyos sebet ejthet a sétáló ember bokáján is. Legkedveltebb csemegéje azonban a mandragóra. Sok mandragóratenyésztővel előfordult már, hogy legszebb palántájának levelét félrehajtva, az alatt szétmarcangolt, véres cafatokat talált - a dugbog lakomájának maradékait. EGYSZARVÚ (más néven unikornis) M. M. osztály: XXXX(Lásd a kentaurok besorolásához fűzött lábjegyzetet) Az egyszarvú Európa északi erdőségeiben élő, gyönyörű bestia. Kifejlett állapotban homloka közepén szarvat viselő, hófehér lóként írható le, de a csikók eleinte arany-, majd pedig ezüstszínűek. Az egyszarvú alapvetően emberkerülő természetű, s adott esetben boszorkány közeledését szívesebben fogadja, mint varázslóét. Mivel igen gyors mozgású, rendkívül nehéz befogni. Az unikornis szarva, vére és szőre komoly varázserővel bír. (Akárcsak a lentebb jellemzett tündérek, az unikornisok is nagy népszerűségnek örvendnek a muglik körében - ez az ő esetükben jogos is)

ERKLING M. M. osztály: XXXX Az erkling manószerű bestia, a németországi Fekete-erdőben őshonos. Nagyobb mint a gnóm (átlagosan 90 cm magas), arca hegyes, és jellegzetes, visító hangon nevet. Hangja hipnotikus erejű, különösen a gyerekekre hat, akiket az erkling igyekszik elcsalogatni a felnőttektől, hogy azután felfalja őket. A német Mágiaügyi Minisztérium szigorú óvintézkedéseinek köszönhetően az utóbbi évszázadokban minimálisra csökkent az erklingek által elkövetett gyilkosságok száma. A legutóbbi ismert erkling-támadás, amely egy hatéves varázslógyermeket, Bruno Schmidtet ért, a bestia halálával végződött. Az ifjú Schmidt ugyanis fejbe csapta az erklinget apja kompakt üstjével. ERUPMENT M. M. osztály: XXXX Az erupment termetes, nagy erejű afrikai bestia. Akár egy tonnát is nyomhat, s messziről könnyen összetéveszhető a rinocérosszal. Vastag, szürke bőre védelmet nyújt neki a legtöbb bűbájjal és átokkal szemben. Orrán vaskos, hegyes szarvat visel, farka hosszú, kötélszerű. Nősténye egyszerre egy borjút hoz a világra. Az erupment csak akkor támad, ha felingerlik, viszont szinte minden támadása tragikus következményekkel jár. Szarvával, mely nem csak a bőrt, de még a fémpáncélt is átlyukasztja, olyan nedvet fecskendez ellenfelébe, amitől az felrobban. Az erupmentek elszaporodásának az vet gátat, hogy a párzási időszakban a bikák nem ritkán felrobbantják egymást. Az afrikai varázslók különös óvatossággal kezelik a veszélyes bestiát. A erupment szarvát, farkát és robbanó nedvét egyaránt használják varázsfőzetek készítéséhez, jóllehet mindhárom B-kategóriájú (veszélyes, csak szigorú ellenőrzés mellett használható) varázscikk. FŐNIX M. M. osztály: XXXX(A főnix nem azért kapott XXXX besorolást, mert agresszív, hanem mert kevés varázslónak sikerült megszelídíteni) A főnix fenségesen szép, hattyú nagyságú, karmazsinpiros madár. Hosszú arany farktollai, arany csőre és karma van. Egyiptom, India és Kína hegyormain fészkel. Igen magas kort érhet meg, mivel képes újra meg újra regenerálódni: mikor teste elöregszik, lángra lobban, majd saját hamvaiból kismadárként új életre kel. A főnixek szelíd lények, kizárólag gyógyfüveket esznek, ember vagy állat halálát még soha nem okozták. Akárcsak a diricawl (lásd fentebb!), a főnix is képes bármikor eltűnni és másutt felbukkanni. Éneke mágikus erővel bír: úgy tartják, bátorságot önt a tiszta szívűekbe, és rettegéssel tölti el a gonoszokat. A főnixkönny gyógyító hatású. FUTÓFÉREG M. M. osztály: X A vastag, barna futóféreg nedves helyeken, vizesárkokban él. Legfeljebb 25 cm-esre nő meg, s gúnyból ráragasztott nevével ellentétben igen keveset mozog. Feji és farki végén, melyek tökéletesen egyformák, nyálkát termel, amit néha varázsfőzetek besűrítésére használnak. A futóféreg kedvenc tápláléka a salátalevél, de szinte bármilyen növényt elfogyaszt. FWOOPER M. M. osztály: XXX A fwooper feltűnően élénk színű afrikai madár. Lehet narancssárga, rózsaszínű, citromzöld vagy sárga. Tollából igen szép penna készíthető, de színpompás, mintás tojása is kedvelt. Éneke - bár kezdetben kellemes hallgatni - hosszú távon őrjítő hatású (Ütődött Uricnak meggyőződése volt, hogy a fwooper hangjának egészségmegőrző hatása van. Hogy ezt bizonyítsa, három hónapig szünet nélkül hallgatta a madár énekét. Az illetékeseket sajnos nem sikerült meggyőznie a kísérlet pozitív

18 eredményéről, mivel anyaszült meztelenül jelent meg a Varázslótanács előtt, fején különös parókával, amiről utóbb kiderült, hogy az egy döglött borz), ezért a fwoopert mindig némító átokkal verve árulják. Az átkot havonta meg kell kell újítani. A fwooper-vásárláshoz külön engedély szükséges, mivel az állat tartása fokozott körültekintést igényel. GLUMBUMBLE M. M. osztály: XXX Az Európa északi tájain honos glumbumble szürke, szőrös testű, repülő rovar. Melankóliakeltő melaszt termel, melyet a hopszánglevél elfogyasztása után fellépő hisztéria gyógyítására használnak. A glumbumble gyakran költözik be méhkasokba, s fertőzi meg a mézet. Fészkét faodúban, barlangban vagy más sötét, félreeső helyen építi. Csalánnal táplálkozik. GOLDEN SNIDGET M. M. osztály: XXXX(A golden snidget nem azért kapott XXXX besorolást, mert veszélyes, hanem mert befogását és bántalmazását a törvény szigorúan bünteti) Igen ritka, védett madárfaj. Teste tökéletesen gömbölyű, csőre vékony és hosszú, piros szeme ékkőszerűen csillog. Rendkívül sebesen repül, s körbeforgó szárnyízületének köszönhetően hihetetlenül gyorsan képes irányt változtatni. A golden snidget tolla és szeme olyan becses portéka, hogy a vadászó mágusok egy időben a kihalás szélére juttatták a fajt. A hatóságok felismerték a veszélyt: védelem alá helyezték a golden snidgetet, és - legfontosabb intézkedésként - a kviddicsjátékban az aranycikesszel helyettesítették. (A golden snidget a kviddicsjáték fejlődésében játszott szerepéről lásd Tudor Hushpush: A kviddics évszázadai (Varázsütés Könyvek, 1952)) Snidgetrezervátumokat világszerte találunk. GRAPHORN M. M. osztály: XXXX A graphorn Európa hegyvidékeinek lakója. Megtermett, szürkésvörös szőrű, hajlott hátú lény. Felegyenesedve jár nagy, négyujjú hátsó lábán. Hosszú, hegyes szarvát előszeretett használja, lévén igen agresszív természetű. Néha tanúi lehetünk, amint egy hegyi troli graphornt próbál szelídíteni. Az efféle kísérlet többnyire kudarccal végződik, ezért gyakori látvány a graphorn ejtette sebekkel borított troli. Az őrölt graphornszarv, mely sok varázsfőzet hozzávalója, méregdrága termék, hiszen a szarvat igen nehéz megszerezni. A graphorn bőre még a sárkányénál is ellenállóbb, a legtöbb bűbáj lepattan róla. GRIFF M. M. osztály: XXXX A griff fejét és mellső lábát tekintve óriássasra emlékeztet - teste és hátsó lába viszont oroszlánt idéz. Őshazája Görögország. Csakúgy mint a szfinxet (lásd lentebb!), a griffet is gyakran alkalmazzák kincsek védelmére. Bár a griff nem épp szelíd természetű, tudunk egy esetről, mikor egy kis csapat jól képzett varázsló összebarátkozott eggyel. A griff nyers hússal táplálkozik. HIPPOGRIFF M. M. osztály: XXX A hippogriff sasfejű, lótestű nagybestia. Európából származik, de mára az egész világon elterjedt. Szelídítése szaktudást igényel! (Hagrid nem olvasta ezt a könyvet?) A hippogriff megközelítésekor nézzünk az állat szemébe, s békés szándékunkat jelezzük meghajlással. Ha a bestia viszonozza a gesztust, odamehetünk hozzá. A hippogriff elsősorban a földből kikapart rovarokkal táplálkozik, de szívesen elfogyaszt madarakat és kisebb emlősöket is. Fészkét a földön építi, s egyetlen nagy, törékeny héjú tojást rak, melyből alig 24 óra múlva kikel az utódállat. A kicsi egy hét alatt megtanul repülni, de hosszabb utakra csak hónapok múltán tudja elkísérni anyját.

HIPPOKAMPOSZ M. M. osztály: XXX A Görögországban őshonos hippokamposz deréktól előre ló, attól hátra hal. Bár a faj a Földközi-tengerben honos, a sellők 1949-ben Skócia partjainál befogtak és megszelídítettek egy gyönyörű, kék-aranyderes példányt. A hippokamposz nagy, félig átlátszó héjú tojásában jól megfigyelhető az ebicsikó. HORKLUMP M. M. osztály: X A horklump Skandináviából terjedt el, Európa északi részén. Gombára emlékeztető húsos, rózsaszín testén fekete, drótszerű sörtéket találunk. Gyorsan szaporodik, egy átlagos méretű kertet néhány nap alatt megtolt. Fő tápláléka a földi giliszta, felkutatására izmos tapogatóit használja, melyeket gyökér módjára a földbe ereszt. A horklumb a kerti törpe kedvelt csemegéje, de más említésre méltó hasznot nem hajt. IMP M. M. osztály: XX Kizárólag Nagy-Britanniában és Írországban előforduló kisbestia. Gyakran összetévesztik a hasonló méretű (15-20 cm-es) tündérmanóval, bár az imp nem tud repülni, és korántsem nevezhető színpompásnak (általában sötétbarna vagy fekete). A humora azonban épp olyan közönséges, mint a tündérmanóé. A vizenyős, lapos területeket kedveli, de folyópartokon is tanúi lehetünk, amint kedvenc elfoglaltságát űzi: megpróbálja fellökni, elgáncsolni az arra járókat. Az imp apró rovarokat eszik; szaporodási szokásai hasonlóak a tündéréhez, de petéiből nem hernyók, hanem „kész”, kb. 2,5 cm-es utódok kelnek ki. JARWEY M. M. osztály: XXX A janvey Nagy-Britanniában, Írországban és Észak-Amerikában honos. Csupán annyiban különbözik egy nagyra nőtt menyéttől, hogy beszélni tud. Alacsony értelmi szintjéből kifolyólag azonban tartalmas eszmecsere nem folytatható vele: megnyilvánulásai rövid (s gyakran sértő) kijelentésekre korlátozódnak, ezekkel viszont cseppet sem fukarkodik. A jarweyk életük nagy részét a föld alatt töltik; főleg gnómokra vadásznak, de zsákmányul ejtik a vakondot, a patkányt és a mezei egeret is. JETI (más néven majomember, lapáttalpú, undok hólény) M. M. osztály: XXXX A Tibetben élő jeti feltételezhetően a troll rokona, de ez nem bizonyított, mert még senkinek nem sikerült elvégeznie rajta a megfelelő vizsgálatokat. A jeti akár 4,5 méteresre is megnőhet, testét tetőtől talpig hófehér bunda borítja. Mindent és mindenkit megeszik, ami és aki az útjába kerül, de fél a tűztől. Képzett varázslónak nem jelenthet gondot az elriasztása. JOBBERKNOLL M. M. osztály: XX Az Európa és Amerika északi részén elterjedt jobberknoll apró testű, kék pettyes, rovarevő madár. Érdekes tulajdonsága, hogy élete végégig néma, de halála percében hosszan felkiált. Búcsúdalával kiad magából minden hangot, amit életében hallott, visszafelé „öklendve fel” azokat. A jobberknolltoll az igazságszérumok és a memóriaital egyik hozzávalója. KÁKALAG M. M. osztály: XX

19 Nagy-Britannia és Írország tavaiban találhatunk rá erre a halványzöld, hegyes szarvú, apró halakkal táplálkozó vízidémonra. A kákalag a muglikkal és a mágusokkal szemben egyaránt ellenséges, a sellőknek ellenben sikerült háziasítaniuk. Hosszú ujjai markolásra igen alkalmasak, viszont könnyen eltörnek. Piton se ebből tanult. KAPPA M. M. osztály: XXXX A kappa japán vízidémon, sekély tavak és folyók lakója. Majomra emlékeztet, de testét szőr helyett pikkelyek borítják. Feje tetején vízzel teli üreg található. A kappa az élő ember vérével táplálkozik, de nem támad meg olyan személyt, akitől kap egy olyan uborkát, melybe az illető belekarcolta a nevét. Ha kappával kell harcolnunk, igyekezzünk elérni, hogy a bestia meghajoljon - ha ugyanis így tesz, fejüregéből kifolyik a víz, s a kappa elveszti minden erejét. KELPI M. M. osztály: XXXX Ez a Nagy-Britanniában és Írországban honos vízidémon, amellett hogy rengeteg féle alakot képes ölteni, leggyakrabban hínársörényű ló képében jelenik meg. A hátára csalogatja a gyanútlan vándort, majd nyomban beugrik a lakóhelyéül szolgáló folyóba vagy tóba, s a mélyben elfogyasztja lovasát. A kelpi oly módon győzhető le, hogy elhelyező bűbáj segítségével felkantározzuk. Ettől megszelídül, és kezessé válik. A világ legnagyobb kelpije a skóciai Loch Nessben él. Kedvenc megjelenési formája a tengeri kígyó (lásd lentebb!). A Mágusok Nemzetközi Szövetségének megfigyelői akkor jöttek rá, hogy nem igazi tengeri kígyóval van dolguk, mikor tanúi voltak, hogy a bestia mugli kutatók közeledtére vidrává változott, majd azok távozása után újfent kígyó alakját öltötte. KENTAUR M. M. osztály: XXXX(A kentaur nem agresszivitása miatt kapott XXXX besorolást, hanem mert különös tisztelettel kell bánni vele. Ugyanez vonatkozik a sellőkre és az egyszarvúakra is) A kentaur fejét, törzsét és karját tekintve ember, deréktól lefelé azonban ló. A lótest színe változó. Mivel a kentaurok emberi értelemmel rendelkeznek és beszélni is tudnak, a fogalom szigorú értelmezése szerint nem bestiák. A Mágiaügyi Minisztérium csak saját kifejezett kívánságukra sorolta őket ebbe a kategóriába (lásd a Bevezetést). A kentaur erdőlakó lény. Őshazája Görögország, de ma már Európa-szerte találunk kentaurközösségeket. A mágiaügyi hatóságok minden érintett országban kijelöltek olyan területeket, ahol a muglik nem háborgathatják a kentaurokat - jóllehet, ez utóbbiak maguk is el tudnak bújni az emberek elől, így nemigen szorulnak varázslói védelemre. A kentaurok életéről keveset tudunk. Általánosságban elmondhatjuk, hogy varázslókkal és muglikkal szemben egyaránt bizalmatlanok, s tény, hogy nagyjából egyformán ítélik meg a két embercsoportot. 10-50 fős csordákban élnek. Azt tartják róluk, hogy jól értenek a gyógyításhoz, a jövendőmondáshoz, az íjászathoz és az asztronómiához. KERTI TÖRPE (más néven gnóm) M. M. osztály: XX A gnóm egész Észak-Európában és Észak-Amerikában elterjedt közönséges kerti kártevő. Magassága kb. 30 cm, feje aránytalanul nagy, lába erős, csontos. Eltávolításának módja: a lábánál fogva megforgatjuk, hogy elszédüljön, majd a kerítés fölött kihajítjuk a kertből. A törpementesítéshez jarweyt is használhatunk, bár ezt a módszert manapság sok varázsló túl kegyetlennek tartja.

KlMÉRA M. M. osztály: XXXXX A kiméra ritka görög szörnyetegfaj. Oroszlánfeje, kecsketeste és sárkányfarka van. Rendkívül veszélyes, gonosz és vérszomjas bestia. Egyetlen olyan esetet ismerünk, amikor valakinek sikerült elpusztítania egy kimérát, de a győztes varázsló annyira kimerült a harcban, hogy nem sokkal később lezuhant szárnyas lováról (lásd lentebb!), és szörnyethalt. A kimératojás A-kategóriájú, kereskedelmi forgalomba nem hozható cikknek minősül. tuti, hogy Hagrid nemsokára szerez egyet. KNARL M. M. osztály: XXX Az Európa és Amerika északi felén honos knarlt a muglik általában sündisznónak nézik. Külsőre a két faj valóban tökéletesen egyforma, de van köztük egy fontos viselkedésbeli különbség. A sün, ha élelmet tesznek ki neki a kertbe, elfogadja és elfogyasztja az adományt. A knarl ezzel szemben a gesztusból arra következtet, hogy a ház lakója csapdába akarja csalni őt, és bosszúból feldúlja a kertet, nem kímélve se növényt, se díszeket. Nem egy mugli gyermek szenvedett már el méltatlanul büntetést olyan vandál cselekedetért, melynek valódi tettese egy sértődött knarl volt. KNEAZLE M. M. osztály: XXX A kneazle-t, ezt a macskaszerű kisbestiát Nagy-Britanniában tenyésztették ki, de ma már a világ minden részébe exportálják. A kneazle bundája foltos, pettyes vagy tarka, füle feltűnően nagy, farka az oroszlánéhoz hasonló. Okos, önálló, esetenként agresszív állat, de ha megkedvel egy boszorkányt vagy varázslót, remek házi kedvenc válik belőle. Különleges képességei közé tartozik, hogy felismeri az alattomos, gyanús egyéneket, és biztos ösztönnel hazavezeti eltévedt gazdáját. Keresztezhető a macskával; egyszerre legfeljebb nyolc kölyköt fiadzik. Kneazle (a cruphoz és a fwooperhez hasonlóan) csak engedéllyel tartható, mivel külseje elég szokatlan ahhoz, hogy felkeltse a muglik érdeklődését. LEPRIKÓN (más néven ír manó) M. M. osztály: XXX A leprikónok értelmesebbek a tündéreknél, s jóindulatúbbak az impeknél, a pixiknél vagy épp a doxyknál - de azért pajkos kis bestiák. Kizárólag Írországban fordulnak elő. Színük zöld, magasságuk kb. 15 cm. Kezdetleges ruhájukat levelekből készítik. Képesek az emberi beszédre - ezzel egyedül állnak az „aprónépbe” tartozó fajok között -, de sosem kérvényezték, hogy vegyék fel őket az értelmes lények sorába. A leprikón elevenszülő. Erdőkben, illetve erdős vidékeken él, de szereti felhívni magára a muglik figyelmét, ennek következtében majdnem olyan gyakori figura a mugli gyermekirodalomban, mint a tündér. Az aranyhoz megtévesztésig hasonló anyagot termel, ami néhány óra múlva eltűnik - ezt roppant szórakoztatónak tartja. (Én nem R.W.) Levelekkel táplálkozik, s bár megrögzött csínytevő hírében áll, nem tudunk róla, hogy valaha is súlyos kárt vagy maradandó sérülést okozott volna bárkinek. LETHIFOLD (más néven living shroud) M. M. osztály: XXXXX A lethifold - szerencsére - ritka bestia, s csak a trópusokon fordul elő. Fekete köpenyhez hasonlít, vastagsága kb. l cm (az áldozat bekebelezése és megemésztése után egy ideig valamivel vastagabb). Éjjelenként a földön siklik. A lethifoldról szóló legelső beszámoló szerzője Flavius Belby mágus, aki 1782-ben pápua új-guineai nyaralása során túlélt egy lethifoldtámadást. Hajnali egy óra tájt, midőn végre elnyomott volna az álom, egyszerre halk suhogás ütötte meg fülem. A’ hiszemben, hogy a künt magasló fa lombjának zaját hallám, megfordultam ágyamban, hátamat

20 mutatván az ablaknak, s akkor pillantásom egy forma és alak nélkül való, éjfekete árnyra ese, mely hálószobám ajtaja alatt siklott befelé. Mozdulatlanul feküdtem, találgatván, vajh mi vethet ily árnyékot egy szobában, melyet csupán a hold világa ér. Mivel nem mozdulék, a lethifold bizonnyal azt hitte: kiszemelt áldozata aluszik. Módfelett elborzadék viszont, midőn látnom kellett, hogy az árnyék mászni kezd felfelé ágyamon. Hamarost könnyű terhét is érzem testemen. Mint holmi lebegő szélű, hullámzó fekete köpeny, úgy kúsza a bestia arcom iránt. Már államon erezem nyirkos érintését, midőn rémülten felültem az ágyban. Az álnok szörnyeteg iparkoda megfojtani engem oly módon, hogy rátapadt arcomra, betakarván szájam, nemkülönben orrlikam. Hanem én hadakoztam ellene, bőrömön tapasztalva elborító hűvösségét. Segedelmet híni nem bírtam, megmarkolám hát jó varázsos pálcám. Arcomon a bestiával, életető ájer híján mind inkább elkábulék, de figyelmem erőnek erejével a bódító átokra irányozám, annak utána penig - mivel az átok nem gyűrte le a szörnyet, habár likat égetett az ajtóba - a hátráltató rontásra, amely sajna épp oly kevés eredményt hozott. Kótyagosan vergődve tovább kapálódzék, s oldalt fordulván lezuhantam az ágyról. A lethifold immár körbe csavarodott testemen. Tudván, hogy hamarost eszméletem veszítem az ájer hiányától, megmaradt erőmet öszvegyűjtvén pálcámat a bestia halált hozó redőire szegeztem. Felidézem a napot, melyen a városi Köpkő Klub elnökének választaték, és elvégeztem a patrónusbűbájt. Azon nyomban friss ájer legyintette meg arcomat. Felpillantván látám, hogy patrónusom szarvával eltaszítá tőlem a halálos árnyat, amely a sarokba hulla, s azonmód eliszkolt. Amint az Belby drámai hangú beszámolójából is kiderül, a lethifoidot csak a patrónusbűbájjal győzhetjük le. Mivel azonban a nyavalyás szinte mindig az alvó embert támadja meg, többnyire nincs lehetőség varázslással védekezni ellene. Megfojtott áldozatát a lethifold ott helyben, az ágyban megemészti. Azután - kissé megvastagodott állapotban - elhagyja a házat, s épp oly nyomtalanul eltűnik, mint az áldozatul esett ember.( A lethifoldtámadások áldozatainak számát gyakorlatilag lehetetlen megállapítani, mivel a bestia nem hagy nyomot. Azt már könnyebb megmondani, hány önző és gátlástalan varázsló próbálta lethifold-martaléknak beállítani magát. A legutóbbi ilyen csalást Janus Thickey követte el, 1973-ban. A varázsló eltűnt az ágyából, az alábbi, kusza betűkkel írt üzenetet hagyva az éjjeliszekrényen: „Jaj, rám mászott egy lethifold, mindjárt megfulladok!” A nyomok hiánya meggyőzte róla a családot, hogy Janust valóban az említett szörnyeteg ölte meg. A feleség és a gyermekek mély gyászának az a felkavaró hír vetett véget, hogy Janus öt mérföldnyire otthonától, a Zöld Sárkány fogadóban tartózkodik, ahol élettársi kapcsolatot folytat a tulajdonosnővel) LOBALUG M. M. osztály: XXX A lobalug az Északi-tenger fenekén él. Ez a 25 cm hosszú, meglehetősen primitív lény mindössze egy gumiszerű csőből és egy méregzsákból áll. Ha veszélybe kerül, összehúzza méregzsákját, és tartalmát támadója felé pumpálja. A sellők fegyverként használják a lobalugot, egyes varázslók pedig bájitalokba keverik lefejt mérgét. A méreg felhasználását szigorú előírások korlátozzák! MACKLED MALACLAW M. M. osztály: XXX A mackled malaclaw szárazföldi állat, Európa sziklás partvidékein él. Annak ellenére, hogy némileg hasonlít a homárra, semmiképp sem tanácsos megenni, mert húsa magas lázat és visszataszító zöldes bőrelszíneződést okoz. A mackled malaclaw páncélja világosszürke, sötétzöld pöttyökkel. Nagysága nem haladja meg a 30 cm-t. Főleg apró héjas állatokat fogyaszt, de nagyobb testű zsákmánnyal is megbirkózik. Csípése különös mellékhatással jár: a sérültet az eset után kb. egy hétig

balszerencse üldözi. Akit mackled malaclaw csípett meg, legalább egy héten át ne kössön fogadásokat, és ne kezdjen kockázatos vállalkozásokba, mert biztos kudarcra számíthat. MANTIKÓR M. M. osztály: XXXXX A mantikór emberfejű, oroszlántestű, skorpiófarkú görög szörnyeteg. Épp olyan ritka s épp olyan vérszomjas, mint a kiméra; úgy tartják, halkan dudorászik, miközben elfogyasztja áldozatát. A mantikór bőre visszaver szinte minden ismert bűbájt, szúrása azonnali halált okoz. MOKE M. M. osztály: XXX A moke kb. 25 cm hosszú, ezüstös zöld gyík. Nagy-Britanniában és Írországban lelhető fel. Bármikor képes összezsugorodni, ennélfogva a muglik még soha egyetlen moke-ot se vettek észre. A moke-bőrt a varázslók nagy becsben tartják, mivel kiváló erszény, pénztárca készíthető belőle. A pikkelyes bőr idegen közeledtére összezsugorodik, csakúgy mint az élő állat, így a zsebmetszők, tolvajok nehezen találják meg. MOONCALF M. M. osztály: XX A mooncalf rendkívül félénk teremtés - csak teliholdkor merészkedik elő odújából. Halványszürke teste sima. Esetlenül vékony lába jókora, lapos lábfejben végződik. Két dülledt, kerek szeme a feje tetején helyezkedik el. Elhagyatott helyeken a mooncalfok hátsó lábukra állva bonyolult koreográfiájú táncot - sokak szerint egyfajta násztáncot - lejtenek a holdfényben. A búzaföldeket gyakran érdekes geometriai alakzatokban tapossák ki, nagy fejtörést okozva ezzel a mugliknak. Holdfényben táncoló mooncalfokat látni felejthetetlen élmény, emellett hasznos is lehet: ha ugyanis napkelte előtt összegyűjtjük az ezüstszínű ürüléket, s azzal trágyázzuk a mágikus növények, virágok ágyasait, a palánták rendkívül gyorsan és nagyra nőnek. Mooncalfokat világszerte találunk. MURTLAP M. M. osztály: XXX A murtlap patkányszerű lény, Nagy-Britannia partvidékeinek lakója. Hátán tengeri rózsára emlékeztető kinövés található. Ez a „lobonc”, ha pácolva megesszük, ellenállóbbá tesz az átkokkal, rontásokkal szemben. Túl nagy mennyiségben fogyasztva azonban csúnya vörös szőr nő tőle a fülünkben. A murtlapok héjas állatokat esznek, valamint azoknak a lábát, akik botor módon rájuk lépnek. NOGTAIL M. M. osztály: XXX A nogtail Európa, Oroszország és Amerika ritkán lakott területein előforduló démon. Csökött malacra hasonlít. Hosszú lába, tömpe farka és keskeny, fekete szeme van. Belopakodik az ólba, és a malacokkal együtt szopja a kocát. Minél tovább teheti ezt észrevétlenül, minél nagyobbra nő, annál több kárt okoz a gazdaságnak, ahova beköltözött. A nogtail rendkívül fürge, igen nehéz elkapni, de ha egy fehér kutya kiűzi a birtokról, nem tér vissza többet. A Varázslényfelügyeleti Főosztály Kártevőmentesítési Alrészlege tucatnyi albínó ebet tart készenlétben erre a célra. NUNDU M. M. osztály: XXXXX Ez a kelet-afrikai bestia, mely óriásira nőtt leopárdhoz hasonlít, a világ talán legveszélyesebb szörnyetege.Hatalmas termete ellenére zajtalanul jár, és már a lehelete is mérgező. Legkevesebb száz jól képzett varázslónak kell összefognia a legyőzéséhez.

21 OCCAMY M. M. osztály: XXXX Az occamy a Távol-Keleten és Indiában honos. Tollas, kétlábú, szárnyas és kígyótestű lény, testhossza a 4,5 métert is elérheti. Tápláléka főleg patkányból és madarakból áll, de néha majmokat is elragad. Minden közeledőre rátámad, különösen ha tojásait védi, amelyek héját a legtisztább, puha ezüst alkotja. ORRONTÓ FURKÁSZ M. M. osztály: XXX A furkász Nagy-Britanniában honos. Ez a fekete, bolyhos szőrű, hosszú orrú, ásólábú kisbestia szenvedélyesen szeret mindent, ami csillog. A koboldok föld alatti kincseket kerestetnek vele. Bár a furkász szelíd, sőt kedves állat, otthoni tartásra nem alkalmas, mert nagy károkat okozhat ingóságainkban. Vackát mélyen a föld alatt - akár 20 méter mélyen - készíti, s egyszerre 6-8 fiókát ellik. PADLÁSSZÖRNY M. M. osztály. XX A padlásszörny csúf, de nem különösebben veszélyes lény. Külsőre pedig elég ijesztő, kissé nyálkás testű, és fogszabályzásra is szorulna. Általában varázslók birtokában lévő házak padlásán vagy a pajtában lakik, ahol összefogdossa és elfogyasztja a pókokat, molylepkéket. Gyakran hallat panaszos hangokat, néha kisebb tárgyakat hajigál céltalanul, de alapjában véve jámbor, együgyű lény, legfeljebb rámordul arra, aki elbotlik benne. A Varázslényfelügyeleti Főosztályon belül működő Padlásszörny Különítmény minden esetben eltávolítja a bestiákat a muglikézbe kerülő ingatlanokból, de a varázslók számára a padlásszörny jelenléte általában kedvelt társalgási téma, sőt, sok családban házi kedvencnek tekintik. PIXI (más néven tündérmanó) M. M. osztály: XXX Lockhartnak XXXXXX Tündérmanókkal leggyakrabban az angliai Cornwallban találkozhatunk. Acélkék színűek, max. 20 cm nagyok és szerfölött pajkosak. Nagy örömüket lelik különféle csínyek, heccek elkövetésében. Bár szárnyuk nincs, tudnak repülni; fülénél fogva felkapják az óvatlan embert, és fa vagy épület tetejére helyezik áldozatukat. Magas, vékony, csacsogó hangokat hallatnak, de beszédük csak a többi pixi számára érthető. Elevenszülők. PLIMPY M. M. osztály: XXX Ennek a gömbölyű, márványos testű halnak két hosszú, úszóhártyás lába van. A mély tavak lakója. A fenéken fel-alá járkálva gyűjti táplálékát, mely elsősorban vízicsigákból áll. Nem különösebben veszélyes állat, bár néha megcsipkedi az úszó ember lábát, ruházatát. A sellők, akiket bosszant a plimpy jelenléte, úgy bánnak el vele, hogy csomót kötnek a lábára. A mozgásképességét vesztett plimpynek, hogy újra úszni tudjon, ki kell csomóznia lábát, az pedig órákig is eltarthat. POGREBIN M. M. osztály: XXX A pogrebin orosz démon. Alig 30 cm magas, teste szőrös, hatalmas, szürke feje viszont csupasz. Ha kuporog, fényes, gömbölyű kőre hasonlít. Előszeretettel szegődik az ember nyomába, akit árnyékként, pontosabban annak árnyékában maradva követ. Valahányszor az árnyék gazdája hátranéz, a pogrebin azonnal lekuporodik. Néhány óra után a kiszemelt áldozaton a kedélybetegség tünetei mutatkoznak: levertség, mélabú lesz úrrá rajta. Mikor végül megáll és térdre rogy, hogy az élet értelmetlenségén keseregjen, a pogrebin ráveti magát, s megpróbálja felfalni. A támadás azonban

könnyen visszaverhető: megteszi bármilyen egyszerű bűbáj vagy bódító átok, de egy jól irányzott rúgás is megfelel a célnak. PORLOCK M. M. osztály: XX A porlock az angliai Dorsetben és Írország déli részén honos lóőrző lény. Füvet eszik. Bundája bozontos, sűrű fejszőrzete merev, hajszerű, orra feltűnően nagy. Felegyenesedve jár patás lábán, rövid karja négy tömpe ujjban végződik. A kifejlett példányok kb. 60 cm magasak. A porlock félénk lény, életét lovak őrzésével tölti. Istállókban összegömbölyödve pihen a szalmán, a legelőn a lovak között keres helyet magának. Az emberrel szemben gyanakvó, közeledtére mindig elrejtőzik. PUFFSKEIN M.M. osztály: XX Nekem volt egy ilyenem. - És mi lett vele? - Fred gurkónak használta. A puffskein világszerte elterjedt. Ez a gömbölyű testű, vajszínű, puha bundájú lény rendkívül szelíd, a simogatást és a dobálást egyaránt jól tűri. Igénytelen, így gondozása egyszerű; ha jól érzi magát, mély, zümmögő hangot hallat. Időről időre kidugja hosszú, vékony, rózsaszínű nyelvét, s táplálékot keresve körültapogatózik a házban. Az ételmaradéktól a pókig mindent elfogyaszt, s előszeretettel dugja fel nyelvét az alvó varázsló orrába, hogy elmajszolja az orrváladékot. Ez a szokása igen népszerűvé tette a mágusgyermekek körében, akik házi kedvencként tartják. QUINTAPED (más néven Hairy MacBoon) M. M, osztály: XXXXX A quintaped vérszomjas, emberevő hajlamú ragadozó bestia. Alacsony súlypontú testét és öt tuskóvégű lábát sűrű, vörösesbarna szőr borítja. Egyetlen helyen, a Skócia legészakibb pontja fölött található Drear-szigeten fordul elő. Jelenléte miatt Dreart feltérképezhetetlenné tették. A legenda szerint a Drear-szigetet egykor két varázslócsalád, a McClivertek és a MacBoonok lakták. A McClivert klán feje, Dugald és a MacBoonokat vezető Quintius egy alkalommal részegen párbajoztak, s a tusa során Dugald életét vesztette. A hagyomány úgy tartja, hogy a bosszúszomjas McClivertek ezután egyik éjjel körülvették a MacBoon-házat, és a klán minden egyes tagját ötlábú szörnnyé változtatták. Később kiderült, hogy ezzel hibát követtek el, ugyanis a varázslónak hírhedten ügyetlen MacBoonok szörnyalakban összehasonlíthatatlanul veszélyesebb ellenfélnek bizonyultak. A visszaváltoztatásra tett kísérletek rendre kudarccal végződtek, s az ötlábúak az egész McClivert klánnal végeztek. Ilyenformán egyetlen pálcaforgatásra képes ember se maradt a szigeten, következésképpen az átváltoztatott MacBoonoknak bele kellett törődniük, hogy örök időkig szörnyként fognak élni. A legenda talán igaz, talán nem. Bizonyosságot nem szerezhetünk, hisz egyetlen McClivert vagy MacBoon se maradt, aki elmesélhetné, mi történt őseivel. A quintapedek nem tudnak beszélni, és mindeddig sikeresen kivédték, hogy a Varázslényfelügyeleti Főosztály mágusai befogják és visszaváltoztassák akár egyetlen példányukat is. Jobb híján feltételeznünk kell hát, hogy a „Hairy MacBoon”-ok - ha csúfnevük valóban eredetüket tükrözi - elégedettek jelenlegi bestia állapotukkal. RAMÓRA M. M. osztály: XX A ramóra az Indiai-óceánban élő ezüstszínű hal. Erős varázsa segítségével lehorgonyozza a hajókat, megvédi a tengeri utazót. A Varázslók Nemzetközi Szövetsége nagy eszmei értékűnek nyilvánította a ramórát, s számos törvényerejű rendelettel védi a halorzó mágusoktól. RÉEM M. M. osztály: XXXX

22 A réem rendkívül ritka, aranybőrű óriásbivaly, az észak-amerikai és távol-keleti vadonok lakója. Vére emberfeletti erőt kölcsönöz annak, aki megissza. E varázslatos nedű azonban a beszerzési nehézségek miatt szinte soha nem bukkan fel a szabadpiacon. RŐTSIPKÁS M. M. osztály: XXX Ezek a törpeszerű lények csatamezők földi üregeiben és egyéb olyan helyeken élnek, ahol valaha emberek vérét ontották. Bűbájjal vagy ártással könnyen elűzhetők, de komoly veszélyt jelentenek a magányos muglikra, akiket éjszaka megtámadnak, és megpróbálnak agyonverni. A rőtsipkások főleg Európa északi részén gyakoriak. RUNESPOOR M. M. osztály: XXXX A háromfejű runespoor őshazája az afrikai Burkina Faso. 180-200 cm-es, élénk narancssárga testét fekete csíkok díszítik. Igen feltűnő állat, ezért a Burkina Faso-i Mágiaügyi Minisztérium egyes erdőkben feltérképezhetetlen rezervátumokat jelölt ki számára. A runespoor, bár nem különösebben agresszív lény, egykor a feketemágusok kedvelt állata volt - nyilván feltűnő, félelmet keltő külseje miatt. A faj sajátos viselkedési szokásait azon párszaszájú varázslók leírásaiból ismerjük, akik birtokoltak és kifaggattak ilyen lényeket. Ezekből a feljegyzésekből kiderül, hogy a kígyó egyes fejei más és más célt szolgálnak. A (szemből nézve) bal oldali fej a tervező: kitalálja, merre menjen és mit csináljon a kígyó. A középső fej az álmodozó (a runespoor gyakran napokig mozdulatlanul fekszik, gyönyörű látomásoknak, képzelgéseknek adva át magát). A jobb fej, melynek feladata a kritizálás, szüntelen, idegesítő sziszegéssel kommentálja két társa teljesítményét. A kritikusnak veszélyes méregfoga van. A runespoor általában rövid életű, mivel fejei hajlamosak a civakodásra. Gyakori az olyan példány, amelyiknek hiányzik a jobb feje - ennél a bal és a középső fej összefogtak, és leharapták bírálójukat. A runespoor - a mágikus lények között egyedülálló módon - száján préseli ki tojásait. A runespoor-tojás az agyserkentő bájitalok értékes hozzávalója. Ennek és magának a bestiának évszázadok óta virágzó feketepiaca van. SÁRKÁNYOK M. M. osztály: XXXXX A mágikus bestiák talán leghíresebb és az egyik legnehezebben elrejthető csoportja. Nőstényeik általában nagyobbak és agresszívebbek a hímeknél, de az utóbbiakhoz is csak speciálisan képzett, hozzáértő varázsló közelítsen! A sárkánybőr, -vér, -szív, -máj és -szarv komoly varázserővel bíró, keresett cikkek, a sárkánytojás azonban A-kategóriájú, kereskedelmi forgalomba nem hozható árunak minősül. A sárkányok családjába tíz faj tartozik. Ezek néha kereszteződnek egymással, így ritka hibridek jöhetnek létre. A telivér fajok a következők: ANTIPODEAN OPALEYE Az opaleye Új-Zélandon honos, de bizonyítottan átvándorol Ausztráliába is, ha eredeti élőhelyén túlszaporodik. Sárkánytól szokatlan módon nem hegyvidékeken, hanem völgyekben él. Mérete közepes, tömege mindössze 2-3 tonna. Talán a legszebb sárkányfajta. Pikkelye szivárványszínekben játszik, csillogó, sokszínű szemében nincs pupilla - innen a neve. Élénkpiros lángot fúj. Viszonylag békés természetű, többnyire csak akkor öl, ha éhes. Kedvenc tápláléka a juh, de tudvalevőleg nagyobb zsákmányállatokat is elejt. A hetvenes évek végén lezajlott kengurumészárlást feltehetőleg egy hím opaleye követte el, amelyet egy domináns nőstény elűzött területéről. Az opaleye tojása sápadtszürke, a fészekhez tévedő muglik általában őskövületnek tartják.

HEBRIDAI FEKETESÁRKÁNY Ez a Nagy-Britanniában honos sárkányfajta agresszívebb walesi rokonánál. Minden egyes példánya 250 méteres vadászterületre tart igényt. A hebridai fekete hossza a kilenc métert is elérheti. Pikkelye durva, szeme fénylő, bíborpiros. Hátán borotvaéles taréjsort, farka hegyén nyílhegy alakú tüskét visel. Szárnya a denevérére emlékeztet. Fő tápláléka a szarvas, de néha nagytestű kutyákat, sőt szarvasmarhát is felragad a földről. A feketesárkányokkal kapcsolatos vadőri teendőket hagyományosan a hebridai MacFusty mágusklán tagjai végzik el. KÍNAI GÖMBLÁNGSÁRKÁNY (más néven oroszlánsárkány) Az egyetlen távol-keleti sárkányfaj. Külseje igen szembetűnő. Testét sima, vörös pikkelyek borítják, fitos orrban végződő pofáját aranyszínű tüskék veszik körül, szeme látványosan kidülled. Nevét annak köszönheti, hogy ha ingerlik, orrlyukain át gomba alakú tűzgomolyagot fúj. Testsúlya 2-4 tonna, a nőstény nagyobb, mint a hím. Élénkpiros, arannyal pöttyözött tojásának héja nagyra becsült varázsszer a kínai mágiában. A gömblángsárkány agresszív, de fajtársai közelségét a többi sárkánynál jobban tűri. Néha még vadászterületét is hajlandó megosztani egy-két másik sárkánnyal. Mindenféle emlőst elfogyaszt, de legjobban a sertést és az embert kedveli. KÖZÖNSÉGES WALESI ZÖLDSÁRKÁNY A walesi zöldsárkány remekül beleolvad hazája buja zöld mezőibe, bár fészkét a hegyvidéken rakja, ahol - az állomány fennmaradását biztosítandó - rezervátumot jelöltek ki számára. Az ilfracombe-i incidens ellenére (lásd a Bevezetőt!) ezzel a sárkányfajjal van a legkevesebb gond. Az opaleye-hoz hasonlóan főleg juhokra vadászik, az emberek elől elbújik. A walesi zöldsárkány jellegzetes, meglepően dallamos üvöltése könnyen felismerhető. Tüzet karcsú csóvákban fújja. Tojása földszínű, zölddel pöttyözött. MAGYAR MENNYDÖRGŐSÁRKÁNY A legveszedelmesebbnek (ez nem vicc) tartott sárkányfaj. Kimondottan óriásgyíkszerű testét fekete pikkelyek borítják. Szeme sárga, szarvai és a farkából kiálló tüskék bronzvörösek. Kivételesen hosszú lángcsóvát tud fújni, akár 15 métereset is. Cementszürke tojásának héja rendkívül kemény. Áttöréséhez a kicsinyek kikelésükkor a farkukat használják, amelyen addigra kifejlődnek a tüskék. A magyar mennydörgősárkány kecskét, juhot és - ha teheti - embert eszik. NORVÉG TARAJOSSÁRKÁNY Kicsi Norbert A norvég tarajos meglehetősen hasonlít a mennydörgőhöz, de nem faroktüskéi vannak, hanem erőteljes, szurokfekete taréjok sorakoznak a gerince mentén. Fajtársaival szemben különösen ellenséges, állománya napjainkra erősen megcsappant. Alig van olyan nagy testű szárazföldi emlős, amit ne fogyasztana el, és - sárkánytól szokatlan módon - a vízi állatokat se veti meg. Egy bizonyítékokat nélkülöző beszámoló szerint 1902-ben a norvég partok közelében egy tarajossárkány elragadott egy bálnaborjút. A tarajos tojása fekete, kicsinyei a többi fajhoz képest korán (már 1-3 hónapos korukban) elkezdenek tüzet fújni. PERUVIAN VIPERTOOTH A legkisebb, egyben a leggyorsabb röptű az ismert sárkányfajok közül. Testhossza mindössze 4,5 méter. Fején kurta szarvakat visel, pikkelye sima, rézvörös, hátát fekete taréjfoltok mintázzák. A fogaiból csöpögő méreg rendkívül veszélyes. A vipertooth - bár jól elél kecskén és szarvasmarhán - annyira kedveli az emberhúst, hogy a 19. század vége felé a Varázslók Nemzetközi Szövetségének exterminátorok bevetésével kellett gondoskodnia a vészesen megnövekedett vipertooth állomány csökkentéséről. ROMANIAN LONGHORN A hosszúszarvú pikkelye sötétzöld, fején hosszú, csillogó aranyszínű szarvpár pompázik azzal sebesíti meg áldozatát, mielőtt megpörkölné azt. Őrölt szarva értékes bájital-hozzávaló. A hosszúszarvú őshazájában terül el ma a világ legjelentősebb sárkányrezervátuma, ahol nemzetközi

23 varázslócsapat tanulmányozhatja közvetlen közelről a különféle sárkányokat. A hosszúszarvúakat napjainkban intenzív szaporítási programnak vetik alá, mivel számuk az utóbbi években - elsősorban a virágzó szarvkereskedelem miatt - erősen lecsökkent. A sárkányszarv ma B-kategóriájú, forgalmazható varázscikk. SVÉD SRÓFORRÚ SÁRKÁNY A svéd sróforrú tetszetős külsejű, ezüstöskék pikkelyű sárkány. Bőre keresett varázsiparí nyersanyag, védőkesztyűt és pajzsot készítnek belőle. Orrlyukain vakító kék szúrólángot fúj, mely másodpercek alatt hamuvá égeti a csontot és a legvastagabb gerendát is. A statisztikák szerint a sárkányfajok közül a sróforrúak ölték meg a legkevesebb embert, de mivel főként vad, lakatlan hegyvidékeken élnek, ezt nem kell különösebb érdemnek tartanunk. UKRAINIAN IRONBELLY A legnagyobb testű sárkányfaj, egyes példányok súlya a hat tonnát is eléri. Alkatánál fogva nehézkesebben és lassabban repül, mint a vipertooth vagy a longhorn, mégis rendkívül veszélyes, hiszen akár egy házat is romba tud dönteni pusztán azzal, hogy leszáll rá. Az ironbelly pikkelye fémszürke, szeme mélyvörös, karma feltűnően hosszú és hegyes. 1799-ben egy ironbelly felragadott a Fekete-tenger vizéről egy (szerencsére üres) vitorláshajót. Azóta az ukrán mágiaügyi hatóságok folyamatos megfigyelés alatt tartanak minden egyes példányt. SELLŐ (más néven szirén, triton, szelki, merro) M. M. osztály. XXXX(Lásd a kentaurok besorolásához fűzött lábjegyzetet) Sellőket világszerte találunk, bár külsejük épp oly változatos, mint az embereké. Akárcsak a kentaurokéról, a sellők életmódjáról, szokásairól is vajmi keveset tudunk. A sellő nyelvet beszélő varázslók szerint magas szervezettségi szintű, az élőhely függvényében változó létszámú csapatokban élnek, s egyes közösségek lakóépületei valódi remekművek. A kentaurokhoz hasonlóan a sellők is visszautasították az értelmes lény státust, s inkább bestiák maradtak (lásd Bevezetés). A legrégebbi feljegyzésekben említett sellők a görög szirének és tritonok. A mugli irodalomban és festészetben oly gyakran ábrázolt gyönyörű hableányok a melegebb vizek lakói. A skóciai szelkik és az írországi merrók kevésbé szépek (rondák), de, mint minden sellő, ők is rajonganak a zenéért. SHRAKE M. M. osztály: XXX A sharke az Atlanti-óceánban élő, tüskékkel borított testű hal. A hagyomány szerint az első shrakerajt hajós varázslók alkották a 19. század elején, mégpedig azért, hogy megtorolják a mugli halászok inzultusait. A mélyben úszó shrake-k azóta is cafatokra szaggatják a tengernek azon a részén halászó muglik hálóit. STREELER M. M. osztály: XXX A streeler óriási csiga. Két fontos jellemzője van: óránként változtatja a színét, és mérgező nyálkás nyoma kiégeti a növényzetet. A streeler egyes afrikai országokban őshonos, de a tapasztalatok szerint Európában, Ázsiában és Amerikában is felnevelhető. Kaleidoszkopikus színváltozása szemet gyönyörködtető látvány, ezért egyesek házi kedvencként tartják. Mérges váladéka azon kevés anyagok egyike, melyek alkalmasak a horklump elpusztítására. SZALAMANDRA M. M. osztály: XXX A szalamandra kis testű, tűzlakó, lánggal táplálkozó gyík. Teste fényes fehér, de a tűz hőfokától függően kéknek vagy skarlátpirosnak is tűnhet. A szalamandra, ha borssal etetjük, akár hat

órán át is kibírja tűz nélkül. Egyébként addig él, amíg ki nem alszik a tűz, amelyben született. A szalamandravér gyógyító és regeneráló hatású. SZÁRNYAS LÓ M. M. osztály: XX-XXXX Szárnyas lovak a világ minden táján élnek. Számos változatuk ismert, többek között az abraxan (óriási termetű, aranysárga, rendkívül erős), az aethonan (pej, Nagy-Britanniában és Írországban népszerű), a granian (szürke, igen gyors) és a ritka thestral (fekete, láthatatlanná tud válni, sokak szerint balszerencsét hoz). A szárnyas lóra, akárcsak a hippogriffre, gazdájának rendszeres időközönként kiábrándító bűbájt kell szórnia (lásd Bevezetés!). SZFINX M. M. osztály: XXXX Ezt az egyiptomi eredetű, emberfejjel és oroszlántesttel rendelkező bestiát a varázslók több mint egy évezrede használják értékes tárgyak és titkos rejtekhelyek őrzésére. A szfinx igen fejlett értelmű lény, kedveli a rejtvényeket, találós kérdéseket. Általában csak akkor támad, ha illetéktelenek közelítik meg az őrizetére bízott helyet vagy tárgyakat. TEBÓ M. M. osztály: XXXX A tebó Kongóban és Zairéban honos hamuszínű varacskos disznó. Igen veszélyes bestia, s mivel képes láthatatlanná válni, lerázni és befogni egyaránt nehéz. Értékes bőréből pajzs és védőruházat készül varázslók számára. TENGERI KÍGYÓ M. M. osztály: XXX Tengeri kígyók az Atlanti- és a Csendes-óceánban, valamint a Földközi-tengerben élnek. Jóllehet külsőre riasztóak, nem tudunk olyan esetről, hogy emberre támadtak volna - a muglik hisztérikus hangvételű beszámolói minden valóságalapot nélkülöznek. A tengeri kígyónak a lóéhoz hasonló feje és hosszú kígyóteste van, melyet gyakran hullámszerű púpokban a víz fölé emel. TROLL M. M. osztály: XXXX Én lenni Monstro, én lenni büdös A troll 6 méter magas, egy tonnát is meghaladó súlyú, félelmetes bestia. Közismert róla, hogy rettentően erős és nem kevésbé buta, ráadásul kiszámíthatatlan és gyakran agresszív. Őshazája Skandinávia, de ma már Nagy-Britanniában, Írországban és más észak-európai régiókban is előfordul. A trollok morgásokból álló primitív nyelven kommunikálnak, bár egyes példányokról tudjuk, hogy megértik az emberi beszédet, sőt néhány egyszerűbb szót is ki tudnak mondani. Az értelmesebb egyedek kiképezhetők őrző-védő munkára. A trollnak három típusát ismerjük: a hegyi, az erdei és a folyami trolit. A kopasz, világosszürke bőrű hegyi troll a legnagyobb termetű s egyben a legvadabb változat. Az erdei troll halványzöld, egyes példányainak bőrén zöld vagy barna színű, vékony szálú, kusza szőr nő. A folyami trollnak két kurta szarva van, bőre vörhenyes, esetenként szőrös. Ez a típus gyakran hidak alatt áll lesben. A trollok nyers húst esznek, s nem válogatnak az áldozatokban: a vadállatoktól az emberig bármit zsákmányul ejtenek. TÜNDÉR M. M, osztály: XX A tetszetős külsejű, de korlátozott értelmi képességű tündéreket (A tündérek igen nagy népszerűségnek örvendenek a muglik körében, s a mugli gyermekmesék gyakori szereplői. Az un.

24 „tündérmesékben” olyan, fejlett egyéniséggel rendelkező szárnyas lényekként ábrázolják őket, akik társalogni tudnak az emberekkel (bár stílusuk jobbára émelyítőén érzelgős), mi több, varázspálcájuk van. A muglik elképzelése szerint a tündérek virágsziromból, kivájt kalapos gombából és hasonló anyagokból készült házikókban laknak. Összességében meglehetős bizonyossággal állíthatjuk, hogy a mágikus bestiák közül a tündéreknek van a legjobb mugli sajtója) a mágusok gyakran használják dekorációs célokra. A tündérek erdőkben és erdei tisztásokon élnek. Nagyságuk 2-12 cm között változik, testük az emberi test miniatűr mása, de a rovarokéhoz hasonló szárnyuk is van. A szárny alfajtól függően átlátszó vagy sokszínű lehet. Gyenge varázserejüket a tündérek a rájuk leső ragadozók, pl. az augurey elriasztására használják. Veszekedős természetűek, de mivel végtelenül hiúak is, kezessé válnak, ha lehetőségük nyílik díszítő elemként működni. Emberi küllemük dacára nem tudnak beszélni, egymás között magas zümmögő hangokkal kommunikálnak. A tündér legfeljebb ötven petét rak, azokat levelek alsó oldalán rögzíti. A petékből színpompás hernyók kelnek ki, melyek 6-10 napos korukban bebábozódnak, hogy egy hónap múltán kifejlett, szárnyas egyedként szülessenek újjá. TÜZES RÁK M. M. osztály: XXX Nevük ellenére a tüzes rákok inkább megtermett teknőcre emlékeztetnek. Páncéljukat ékkövek sokasága díszíti. Őshazájukban, a Fiji-szigeteken egy partszakaszt védelmi övezetnek jelöltek ki számukra - nem csak az értékes páncéltól esetleg kísértésbe eső muglik távoltartására, hanem a gátlástalan varázslók miatt is, akik díszes üstként használják a páncélt. A tüzes rák egyébként hatásosan meg tudja védeni magát: hátsójából lángot szór támadójára. A tüzes rák - külön engedéllyel - kedvtelésből tartott állatként importálható. A VÉRFARKAS ok nem mind gonoszak (más néven farkasember) M. M. osztály: XXXXX(Ez a besorolás természetesen csak az átalakult vérfarkasra vonatkozik. Két telihold között a vérfarkas épp oly veszélytelen, mint a közönséges ember. Szívszorító beszámolót olvashatunk egy varázslónak a e kórral vívott küzdelméről ismeretlen szerző Veres száj, érző szív című, klasszikussá vált művében (Varázsütés Könyvek, 1975)) A vérfarkas, bár feltételezhetően Európa északi feléből ered, világszerte megtalálható. Az ember csak harapás útján válik vérfarkassá. Erre az áldatlan kórra nincs igazi gyógyír, de a bájitaltani kutatásoknak köszönhetően a legrosszabb tünetek ma már kiküszöbölhetők. A farkas kórban szenvedő varázsló vagy mugli egész hónapban normálisan él, de teliholdkor bestiává változik. A vérfarkas abban különbözik a legendás lények túlnyomó többségétől, hogy kifejezetten az emberre vadászik. * A könyv számos belefirkálást tartalmaz kézírással (talán éppen ezek a legviccesebbek) amelyeket a megfelelő helyekre dőlt írással illesztettem be. (Elminster)