STUDIA CAROLIENSIA
2009. 1 . (X.)
121–126.
P. NAGY ILDIKÓ A FANTASZTIKUS IRODALOM MÉRFÖLDKÖVE – E. T. A. HOFFMANN Minden kor irodalmában jelen voltak a fantasztikus motívumok, a természetfeletti szereplők, a csodás események, de Antoine Faivre elmélete szerint csak a „17. század elejétől körülbelül a 19. század közepéig fejlődött ki egy olyan irodalmi áramlat, amelyben a természetfeletti jelenlétét már nem a megnyugtatás és a nevelő szándék, hanem a félelem, szorongás felkeltésével járó esztétikai élmény megszerzése magyarázza.” 1 Ebben az új irodalmi áramlatban alakultak ki a kísértethistóriák (gothic novel), a tündérmesék (Grimm-mesék), a keleti történetek (Az ezeregyéjszaka meséi), a félelem (pl. Mary Shelley: Frankeinstein), az éj, a halál költészete (Novalis: Sehnsucht nach dem Tode) valamint a boszorkányperek leírásai. A romantika felelevenítette a naiv népmesei hagyományokat (C. Brentano, Hauff). A 19. század elejéről Jakob és Wilhelm Grimm népmese-feldolgozásai újra népszerűvé tették a mese műfaját, mely eredetileg a felnőttek szórakoztatására szolgáló műfaj (ún. felnőttmese) volt. A felnőttmese később háttérbe szorult, azonban e műfajban néhány későbbi világirodalmi alkotó mégis híressé tudott válni: E. T. A. Hoffmann, Oscar Wilde, Anatole France. A felnőttmesék háttérbe szorulásával azonban – a Grimm-testvérek és Hans Christian Andersen hatására – a műmesék előtérbe kerültek, melyek alatt elsősorban a gyermekmesék értendők. A fantasztikus irodalmat sokan azonosítják a science fictionnel, 2 a két fogalom azonban nem azonos, mivel a fantasztikus irodalom magában foglalja a sci-fit. A fantasztikus műfajok a köznapi élet valóságos tapasztalataival szemben a képzeletbeli jelenségeket, eseményeket tárják elénk. Ebbe a tág műfajba tartoznak többek között a mítoszok, a legendák, a mondák, a kísértet- és varázslótörténetek, a tündérmesék, valamint az egyéb meseműfajok. Csupán a 19. század első felében történt meg az a tényleges gondolkodásmódbeli áttörés, mely rányomta bélyegét a fantasztikus irodalomra. A fantasztikus irodalom történetét feldolgozó munkák a műfaj előzményének tekintik a frenetikus irodalmat, más néven az angol gótikus regényt. A frenetikus irodalom elsődleges célja, hogy rettegést keltsen az olvasóban. Ennek egyik legismertebb példája Horace Walpole The Castle of Otranto című (1764) regénye. A gótikus regény rendkívül gyorsan népszerűvé vált a mozgó köz1
Todorovot idézi MAÁR Judit, A fantasztikus irodalom, Bp., Osiris, 2001, 51. Tudományos fantasztikus műfaj, olyan művészeti (irodalmi, film stb.) alkotások, melyek legtöbbször a valódi vagy elképzelt tudománynak a társadalomra, vagy egyes egyénekre gyakorolt hatását mutatják be. 2
Studia Caroliensia 2009. 1.
121
P. NAGY ILDIKÓ
könyvtáraknak köszönhetően, melyeket többek között a későbbi német fantaszta, E. T. A. Hoffmann is kihasznált. A 19. századi ún. tiszta fantasztikum időszakát többek között E. T. A. Hoffmann, Edgar Allan Poe, valamint Charles Nodier neve fémjelzik. Ekkor – az 1800-as évek első évtizedeiben – a filozófiában, a képzőművészetben, az irodalomban, a zenében egyaránt a romantika vált uralkodó irányzattá. „A romantikával viszont tért hódított az idealizmus, a fantázia, a képzelőerő, a látomásosság, a szélsőséges érzelmesség és érzékenység, a regényességre való hajlam, az alkotói én felfokozott szerepe, a látható világ mögötti láthatatlan, transzcendens értékek keresése – ezek a romantika legáltalánosabb ismérvei.” 3 A romantika korában – de már a szentimentalizmusban is – fontos szerephez jutott a lélektani regény. Ez a műfaj háttérbe szorította a társadalomrajz mozzanatait és a külső valóságban lejátszódó eseményeket, helyettük a szereplők jellemében végbement változások, lelkiviláguk eseményeire, érzelmi reakcióikra, önelemző reflexióikra helyezte a hangsúlyt. Így helyeződött át a hangsúly a belső fantasztikumra, s váltak fontossá a tudatalattiban végigmenő folyamatok, a pszichés betegségek, az őrület. Természetesen ez jelenti a fantasztikus irodalom táptalaját. A német irodalom a romantika korában fordulatot vett, elrugaszkodott a klasszikus mintáktól, s az írók igyekeztek ledönteni mind a műfaji, mind a nemzeti- történelmi határokat. Ezzel együtt szükségszerűen átalakult a világirodalomról vallott „köz”-nézet is. A romantikus művek kitörtek az antikvitás korlátai közül. Ez nem teljes elrugaszkodást jelent, a „nagy klasszikusok” – mondhatnám a kanonizált elődök – eztán csupán forrást jelentettek a realitástól elrugaszkodott romantikus művekhez, ahogyan a német romantika nagy alakja, E.T.A. Hoffmann is számtalan, korábbi szerzőre reflektál műveiben: olyan szerzők neveit fedezzük fel könyveiben, mint Cervantes, Calderon, Shakespeare, Tieck. Sőt olykor ősi mitológiák (Bibliai történetek – ördöggel való alkukötés, ókori mítoszok – Pygmalion legenda, középkori legendák – szentek élete) motívumaira is figyelmesek leszünk írásaiban. A Hoffmann-művek közül a Die Elixiere des Teufels áll leginkább közel a már említett frenetikus irodalomhoz. Sokáig nem került be a romantikus irodalmi kánonba annak ellenére, hogy közvetlen előzménye, Matthew Gregory Lewis The Monk című gótikus regénye már korában népszerűségnek örvendett. Ebben az írásban már felfedezhető az a pszichológiai mélység, mely Hoffmann műveire is oly jellemző. Ebből a műből nem csak alapmotívumokat és narratív konstellációkat emelt át, hanem női főszereplőjének, Aureliának olvasmányélményévé teszi a művet.
3 MAÁR Judit, Utószó = A bűvös kéz – XIX. századi fantasztikus elbeszélések, vál. MAÁR Judit és ÁDÁM Anikó Bp., Eötvös József Könyvkiadó, 2002, 267.
122
Studia Caroliensia 2009. 1.
A
FANTASZTIKUS IRODALOM MÉRFÖLDKÖVE
– E. T. A. H O F F M A N N
A romantikától egyébként egyáltalán nem áll távol a csúnya, a torz, a kísérteties beemelése a művészetbe. Ezzel a fogással Hoffmann is előszeretettel élt. Hoffmann legtöbb elbeszélésében a fantasztikus motívumokat mélylélektani ábrázolással vegyíti, ilyen Die Elixiere des Teufels és a Der Sandmann is. A démonihoz vagy kísértetieshez vonzódás nem egyszerűen posztromantikus tulajdonság vagy dekadens betegségkultusz, hanem tulajdonképpen egyfajta reakció a felvilágosodás eszméire, valamint a társadalmi haladásba vetett hitre. A fantasztikus irodalom rávilágított az ember és a természetfölötti dolgok kapcsolatára, „az Ember birtoklásáért folyó harcára Isten és Ördög között.” 4 A természetfeletti hatalom és az emberi erő összecsapása az irodalomban belső konfliktust eredményez. Ennek a belső konfliktusnak a következménye az ördöggel való alkukötés. Ez a motívum nem sajátosan hoffmanni kitaláció, már a fent említett ősi mítoszokban is jelen volt, s ebből táplálkozott a teljesség igénye nélkül Balzac, Goethe és Hoffmann is. A fantasztikus szerzők gyakran élnek az álom és a valóság határainak öszszemosódásának szemléltetésével, mely általában különböző külső tényezők hatására jön létre. Ilyen külső hatás a delírium állapota, a rémálom, vagy bármilyen pszichés betegség következménye. E. T. A. Hoffmann vagy Gérard de Nerval művei szinte elképzelhetetlenek e motívum nélkül. A valóságtól való eltávolodás, a fikció szempontjából kiemelt helyet foglalnak el a horror- és az egyéb fantasztikus irodalmi alkotások. Hiszen ezek a művek arra hivatottak, hogy a befogadó félelmeit, szorongásait felszínre hozzák, s így funkciójukat betöltve borzongást idézzenek elő az olvasóban. A mára népszerűvé vált E. T. A. Hoffmannt saját korában sokan bírálták, s csak a 20. század elején fedezték fel újra, ekkor ismerték el jelentőségét. A valószínűsíthető kérdésre, hogy miért nem vált népszerűvé saját korában, szövegeinek ambivalenciája adhat választ. A korabeli értelmiség, a Goethe-kor nagy alakjai Hoffmann szövegeit értelmezve, azok ambivalens szerkesztésmódja, valamint a tudatalatti erőkre figyelmeztető tartalmuk miatt veszélyben érezték az egyén autonómiáját. Hoffmann könnyeden lavíroz a realitás és az irrealitás között, átjárhatóvá teszi e két dimenziót. A befogadóban joggal kelti azt az érzést, hogy ezek a határok igenis átjárhatók. Ez pedig félelemhez, frusztrációhoz vezet. Freud szerint a fantasztikumot a tudatalattiban kell keresni. Elsősorban a lelki folyamatok tudatalatti jelenségeinek tanulmányozása szolgált a pszichoanalízis kialakulásának keretéül. Freud a 19. századi irodalomban fedezte fel a tudatalatti jelenségek túlburjánzását. Hoffmann elbeszéléseiben ez a jelenség drasztikus és komplex formában jelenik meg, ezért Freud kiemelt jelentőségűnek ítélte őket, főként az álomfejtés és a doppelgänger motívum megjelenési formái érdekelték. A fantasztikum nyugtalanító közelsége szervesen kapcsolódik a szorongáshoz, a tudattalanunk mélyén rejlő elfojtott élményekhez. A pszichoanalízis szerint a 4
Larousse Enciklopédia I. kötet, Bp., Akadémiai Kiadó, 1991, 799. Studia Caroliensia 2009. 1.
123
P. NAGY ILDIKÓ
fantasztikum életünk benyomásainak része, s ugyanúgy működik, mint az emlékezet, mivel gyermekkorunk elnyomott komplexusaiból születik. Ezeket a gyermekkori emlékeket valamilyen benyomás újra felszínre hozza, így újra feltámadnak bennünk gyermekkori élményeink, s ezzel magyarázható a kísértetek és boszorkányok képzete. „A tudattalan hatalmas birodalmát tematizálva, a felvilágosodás és a romantika-posztromantika antropológiáit és egymással legtöbbször homlokegyenest szembenálló tradícióit integrálva Freud felhívta figyelmünket a racionalitás korlátaira, a karteziánus világosság csalóka voltára.” 5 Hoffmann szerint a doppelgängereket hasonlóságuk miatt azonosnak kell tekinteni. Nála „ez a viszony tovább erősödik a lelki folyamatok egyik személyről a másikra történő átvitele által (ezt telepátiának nevezzük).” 6 Ilyenkor az egyik személy olyannyira birtokába kerül a másik tudásának, hogy elbizonytalanodik önidentitásában. „[…] én-kettőzés, én-hasadás és éncsere, és végül ugyanazon helyzetek állandó visszatérése történik, bizonyos arcvonások, jellemvonások, sorsok, bűncselekmények, nevek ismétlődnek az egymást követő generációk során.” 7 Gyakran a test és a tudat is különválik Hoffmann egyes írásaiban, így a hősben tudathasadás megy végbe. Az őrület és az alakmás motívum között kapcsolat tételezhető fel, de az őrületet gyakran azonosítják a művészléttel. Ennek oka az észlelési túlérzékenység. Az mindenesetre elmondható, hogy sokrétű kapcsolat tételezhető fel az alakmás, az őrület és a művészlét között. Hoffmannál a doppelgänger-motívum külön problematikaként tematizálódik, hiszen ez különféle pszichés betegségekkel, skizofréniával, szorongással, hallucinációkkal, őrülettel, illetve az író alkoholizmusával áll szorosan kapcsolatban. Hoffmann, alkoholszenvedélye miatt sem válhatott népszerűvé. Goethe „betegesnek” nevezte őt, Jean Paul is negatívan nyilatkozott róla – bár Hoffmann első kötetéhez 8 ő írta az előszót –, Hegel, Eichendorff, Wilhelm Grimm, Ludwig Börne és Heine pedig egyenesen irritálónak tartották. Alkoholfüggősége köztudott volt, ez az életvitel azonban sokszor segített neki a fantáziavilágba „repülni”. Ám víziókkal teli életében mindvégig a tisztességes polgári életformára vágyott. Ezt a két világot, a valóság világát és az alkohol segítségével megtalált természetfeletti világot mutatja be elbeszéléseiben. Claude Roy szerint „részeges, aki a puncsban kereste az ihletet, és kocsmaasztalokon írta édesbús tündérjátékait, a legvilágosabban látó és legjózanabb önuralommal rendelkező ember.” 9 Walter Scott is becsmérlőn nyilatkozott 5
http://tinyurl.com/mskwjh (Utoljára látogatva: 2009. 06. 15.) Sigmund FREUD, A kísérteties = Sigmund Freud művei IX., Művészeti írások, szerk. ERŐS Ferenc, Bp., Filum Kiadó, 2001, 260. 7 Uo. 8 E. T. A. HOFFMANN, Fantáziadarabok Callot modorában (1814). A kötet címe Jean Callot, 17. századi francia képzőművészre utal, akinek munkái nagy hatást gyakoroltak Hoffmannra. 9 Claude ROY, Hoffmannról, ford. BAJOMI LÁZÁR Endre = A romantika az európai irodalomban,szerk. KELEMEN Hajna, Bp., Holnap Kiadó, 1993, 90. 6
124
Studia Caroliensia 2009. 1.
A
FANTASZTIKUS IRODALOM MÉRFÖLDKÖVE
– E. T. A. H O F F M A N N
Hoffmannról, többször is kifejtette negatív véleményét alkoholizmusáról, műveit pedig erkölcstelen írásoknak tartotta. Ma mégis kanonizált íróvá lett. Olyannyira, hogy recepciója nem csak a korai modernség német nyelvű irodalmi diskurzusát befolyásolta, hanem igen mély nyomot hagyott a magyar irodalomban is. Kosztolányi Dezső, Csáth Géza, a Cholnoky-testvérek, Krúdy Gyula, Lovik Károly, Balázs Béla és Szini Gyula is sok értelemben a német fantaszta lelki rokonainak tekinthetők, mivel műveik tárgyai, motívumai gyakran táplálkoznak írásaiból. A századforduló magyar irodalmában az európai tendenciától eltérően mégis nagy divatja lett a felnőttmeséknek, sőt az elbeszéléseket is gyakran a mese hangulata szövi át. Hoffmann fantasztikus elbeszélései az irodalmi szecesszió magyar művészeire (Cholnoky Viktor, Cholnoky László, Szomori Dezső, Szini Gyula, Elek Artúr, Balázs Béla) igen nagy hatást gyakoroltak. „A századforduló jellegzetes művészei voltak valamennyien: legtöbbjük neve már ott szerepel a A Hétben és a Nyugatot megelőző, rövid életű haladó szellemű folyóiratokban, művészetük előkészítője és megindítója volt annak az átalakulásnak, amelyet a Nyugat valósított meg a magyar irodalom történetében.” 10 Hogy miért nyúltak vissza a romantika eszköztárához, módszereihez, arra a hazai történelmi- politikai események adhatnak magyarázatot, mely a századforduló írói körében a szembefordulás helyett az elvágyódást eredményezte. Közben ugyanakkor a valóság mélyebb megértésére is törekedtek, felfedezték a pszichoanalízis adta lehetőségeket, s ezzel együtt a fantasztikumot. Az intellektualizmus és miszticizmus kettőségének jelenléte indokolta a romantikához – elsősorban E. T. A. Hoffmannhoz – való vonzódást. Hoffmann életvitele ma már nem botránkoztat meg senkit. Így gondolták a romantika korában Franciaországban is, hiszen a kortárs francia kritika olyanynyira elismerte őt, hogy fantasztikus elbeszélései nyomán egész iskola jött létre. Ő lett a francia romantikusok abszolút példaképe. Az újabb kanonizációs problémát vet fel, hogy vajon miért válhattak a Hoffmann-művek fordításai elismertté más országokban, míg saját nemzete körében nem? Loève-Veimars irodalomtörténetének köszönhetően váltak ismertté Franciaországban a német romantikusok, így Hoffmann is. Hatására valósággal divattá vált a 19. századi francia írók körében a természet misztikumként való átélése. „Baudelaire a Choix de maximes consolantes sur l’amour (Válogatás a szerelem vigasztaló maximáiból) című, 1846 márciusában megjelent prózai írásában ironizáló hangnemben említi a „hoffmannista költőket” („poetes offmaniques”), akikből a „természet látványa
10
http://tinyurl.com/p7re8p (Utoljára látogatva: 2009. 06. 15.) Studia Caroliensia 2009. 1.
125
P. NAGY ILDIKÓ
[...] veszélyes extázist” vált ki, ám amit költőtársairól megállapít, saját magára is érvényes.” 11 Hogy miért kezelik kiindulási alapként a posztmodern szerzők Hoffmann műveit, arra a válasz az elbeszélő diskurzusában keresendő. Hoffmann írásmódja szorosan összefügg szövegeinek átfogó intertextualitásával. Szövegeinek egyes momentumai meghaladják korát, melynek mi sem jobb bizonyítéka, mint a 20. század utolsó harmadában kezdődő új recepciója. Úgy is felfoghatjuk, hogy az egyik legfontosabb állomás Hoffmann a fantasztikus irodalom kialakulásában.
11
TALASI István, Charles Baudelaire. Esti harmonia, A Tiszatáj Diákmelléklete, 111(2006. febr.) http://www.lib.jgytf.u-szeged.hu/folyoiratok/tiszataj/06-02/diak.pdf. (Utoljára látogatva: 2009. 06. 15.)
126
Studia Caroliensia 2009. 1.
