ŐÓ7. szám.. AHET. POLITIKAI ÉS IRODALMI SZEMLE. felvétele ugyanott. Budapest, junius hó 18., ^ József főherczeg -f

XVI. évfolyam. MEGJELEN .

MINDEN

Előfizetési

Egész

VASÁRNAP.

feltételek : kor.

20.—

.'

»

10.—

Negyedévre

>

5.—

Félévre

évre

E g y e s s z á m á r a 40

fillér.

' iÖOS.

AHET

POLITIKAI

ÉS IRODALMI

SZERKESZTI

KISS

SZEMLE.

JÓZSEF.

2B/ŐÓ7. szám.. Szerkesztőség és kiadóhivatal: BUDAPEST, V I I I . , R ö k k S z i l á r d - u t c z a 18. sz.

H

irdetések

felvétele

ugyanott.

Kéziratok nem a d a t n a k vissza.

— B u d a p e s t , junius hó 18., ^ — •

József főherczeg -f .

1

—

junius

13.

Jókai Mór halála óta akkora darab Magyarország nem hanyatlott a sirba, mint most, azzal a jóságos es egyszerű öreg királyi herczeggel, akiért fiúi gyász ül az egész nemzeten. Ez nagy szó, nagy értékelés, a. legnagyobb megdicsőülés még habsbu'rgi főherczeg számára is. Aminthogy a gyász is, mely ravatala körül támadt, csöndes egyszerűségében is hatalmasabb minden spanyol pompánál, minden katonai disznél, melylyel József főherczeget kriptájába kisérik. Ez az idegen és nagy vonású pompa szinté n e m ' í s illik az ő igénytelen alakjához. Olyasvalami, mintha Jókai Mórt temették volna •keleti pompával, szerecseny rabszolgákkal, mint Meseország királyát. A keleti mesekirálynak s a franczia-német származású habsburg-lotharingiai herczegnek a legbelsőbb lelke magyar táblabirói lélek volt; ez a valóságos belső titkos táblabíróság fűzte is barátságba a főherczeget a költővel, ki mintha a palatinus-család lelki történetét irta volna meg az Uj földesúrban, a mágyar föld magához alakitó hatalmának e halk himnuszában. József főherczeg nemcsak magyar ur volt, de az a régi, az a talán legértékesebb magyar uri fajta, melynek ő előtte és Jókai előtt legtökéletesebb két megtestesítője a költő Vörösmarty Mihály volt s a politikus Deák Ferencz. A József főherczeg sirató-beszédjét annak a magyar történetirónak kellene elmondania, aki még nem született meg; annak a magyar Taine-nek, aki megtalálná és megmutatná az ő egyénisége titkát a származásban és a környezetben. *

*

*

Mert József főherczeg nem máról lett ember volt, mint ahogy nem máról lett a magyar népmese sem, a magyar táncz, muzsika, viselet, ékesség s a sok egyéb speczifikum, amit ő mind ösztönszerűen kedvelt s tudós hajlandósággal figyelt meg. József főherczegnek története van, teljesen más természetű, mint afféle magyarnak, csehnek, lengyelnek vagy horvátnak beosztott főherczeg urnák. Ravatalától az emlékezet hirtelen ötvennyolcz évvel száll vissza:, az ő dicső emlékezetű édes ápja ravatalához. De még itt sem állapodik meg. Visszaszáll még- messzebbre; vissza a Habsburgok közül egy férfiura, ki, bár a világbir szárnyaira nem vette s rövid uralkodásán a történelem átsiklik, a legnemesebb sziv, a legfenköltebb elme, a tisztjére legjobban rászületett férfiú volt e királyságra született családban. Ez a férfiú második Leopold volt, Mária Terézia fia és második József öcscse. Nem II. József, hanem ő volt a Habsburgok közt az első modern király. II. József csak nagyelméjü, de ködös gondolkozású szobatudós, volt; nem király, hanem tirannus, aki erőnek erejével akarta boldoggá tenni az ő népeit. II. Leopold volt az, aki előtt először világosodott meg, hogy az erőszak nem teremthet boldogságot, s aki gyökerét is megtalálta annak, ami gyökeretlenül és hazugan kóválygott a levegőben' a II. Frigyes hires mondásában: h o g y ' a király az ország első szolgája. II. Leopold még Toscánában .irt emlékirataiban ki is fejti végre, hogy miben áll és mikor igaz, őszinte és hasznos ez a szolgálat. A királynak nemcsak »boldogítania« kell az ő népeit, hanem meg

'402 kell ismernie természetüket, sajátságaikat és szükségeiket, és ezek szerint kell őket boldogítania. Ezt tartotta II. Leopold s e szerint uralkodott is —• sajnos, igen rövid ideig. Hirdetője az ő tanításának azóta igen sok akadt, de követője, legalább a mi uraink közt, egy sem. Sőt a legtöbb vétek e tanítás ellen éppen a magyar kormányzatban történt, pedig igaz voltának megmutatására éppen a magyar kormányzat kívánkozott, s éppen magyar földön állottak az ősi család rendelkezésére hiteles és megbizható adatok e tanitás igazolására. Mert a dicső Leopoldnak ha nem is legidősebb fia, a császár, Ferencz, de elébb Sándor fia, majd ennek gyors és szerencsétlen halála után József, mind a kettő palatinus, eléggé megmutatta, mit tesz az és milyen gyümölcsöt terem, ha a Habsburgok nem felülről kormányozzák, bármily jóindulattal, Magyarországot, hanem belülről, maguk is magyarokul, akik tehát nem bűnnek tekintik e nemzet tagadhatatlanul sok hibáját, könnyelműségét és fogyatkozását, hanem adatnak, melylyel a politikának számolnia kell, és számolnia kell az uralkodásnak, mely nem lehet egyéb, mint politika, még pedig mindig aznapi politika. József nádorispán, bár nem volt lángelme, s bár küzdenie kellett lefelé a nemzet, fölfelé az ő császári bátyja bizalmatlanságával, s aki mint főherczeg, mint konzervatív arisztokrata a lehető legrosszabbkor cseppent bele egy demokratizálódni kezdő s forradalmi hajlandóságú világba: mégis • csodákat sikerült mívelnie az ő ötven eves nádorsága alatt, — sőt, ki tudja, ha a halál a legrosszabbkor ki nem ragadja az ő erejét közéletünkből, talán az 1848-iki tavasznak sem kellett volna oly rettenetes télbe átfordulnia. Idősebb fiában és széke örökösében, a szerencsétlen István nádorban csak apjának jószándéka volt meg, csöndes ereje hiányzott belőle. *

*

*

József főherczegben, a kisebbik fiában, ez is megvolt. Nem áll az, hogy neki sok-sok alkalma ne lett volna tévedni és ártani. A császári seregnek közössé és néphadsereggé válta, mellette a honvédségnek nyilvánvaló politikai czéllal való felállítása mind nem oly kis dolog, hogy magas katonai állású főherczeg lépten-nyomon ne ütközhetett volna bele, mint ahogy például Albrecht főherczeg számára mindez csupa bonyodalom és csupa veszedelem volt. A politika mezőségén is egyebek közt az egyházpolitikai nagy harczot is megérte József főherczeg, akinek konzervatív és kegyes érzését e dolgok igen-igen bánthatták, s akinek hatalmas társadalmi befolyása és személyes tekintélye •elég csábitás lehetett volna arra, hogy exponálja magát e harczban. Nem tette; magyar érzése, a magyar nemzettel és társadalommal való természetes egybeforrottsága átsegítette minden nehézségen és visszatartotta minden hamis lépéstől, és csöndes dilettálgatása, szerény elvonultsága közepett mégis egyike volt az utóbbi két emberöltő legderekabb és leghasznosabb magyarjainak. E keserves és konfliktusos napokban az ő szerény alakja fölemelkedik a ravatalról, és szimbólummá, tanitássá, figyelmeztetővé válik, ugy azok számára, akik a magyarság nevében, mint azok számára, akik a •magyarság számára csinálnak politikát. 0 a maga személye és szűkebb családja számára mégoldotta azt a problémát, melyet az egész dinasztiának meg kell oldania Magyarországon s a huszadik századbari. A legjobb szándékú, szándékaiban csakis magyar érdeken induló király sem boldogulhat semelyik nemzettel s nem is teheti boldoggá azt a nemzetet másképp, mintha érzésében, egyéniségében is egybeolvad vele, és megérti akár hibáit, akár bűneit is. Ez bizonyára nehéz probléma olyan fejedelmek számára, akik több nemzeten uralkodnak, de meg kell oldaniok, különben nem tudnak uralkodni. Nemzeti veszteség a József főherczeg halála, — s ha a palatinus-család példájának néma beszédessége a pusztába kiáltó szava marad, akkor nemzeti csapás is.

'403 Kis lányomnak. V i r á g o s réten, A m e n n y r a g y o g ó n kék boltja alatt, M a g á n y o s , nagy, z e n g ő fa t ö v é b e n P i h e n n i dőlök, f e k s z e m hanyatt. D e ó h föl s e m kell n é z n e m az égre, Ú g y látom a m e n n y o r s z á g o m a t

itt:

K i s tündér hajlik a s z i v e m f ö l é b e S csalogánydalnál

édesb a beszéde,

A m i n t rám hinti virágait — „Elfáradtál, ú g y - e , é d e s apám ? ! Virágba takarlak s aludj azután . . ." S csak altat, a l t a t . . . „ H u n y d , h u n y d le, apácskám, h ú n y d

szemedet!"

S ajkát, a kis angyali ajkat Ott é r z e m a hányó

szemem

felett.

S l e g s z e b b m e s é i t m i n d sorra súgja, Hogy álmodjam s csupa szép álmom legyen . . . Majd é b r e s z t : „Már többet n e aludj m a ! " S c s ó k o l j a a s z e m e m e t újra m e g újra S boldog, m i k o r i s m é t nyitva s z e m e m

...

„Mit álmodtál hát, é d e s apám ? M o n d d el, de m i n d e n álmodat ám !" S kedves meséit Regélem álmomul, amiket beleszőtt. . . S oly b o l d o g ! — A h o g y m o s t áltatom én itt, R o s s z a b b u l s o r s a s e csalja m e g ő t ! . Mért s e j t e n é , mi volt i m e á l m o m , Mikor ú g y ért c s ó k j a l e h ú n y t s z e m e m e n , — H o g y azt a csókját é r e z t e m

pillámon,

M e l y l y e l majd c s ó k o l , ha örök á l m o n Én már a csókját n e m é r e z h e t e m . . . L á n y k á m , járd m i n d i g tündérek hónát, H a n e m is fog már m e s é t á l m o d n i a p á d ! . . . Telekes

Béla.

Két novella. Irta: H E L T A I

JENŐ.

1. Madmazel.

Azon az emlékezetes napon, amikor Margit az utolsó japáni csészénket is eltörte, az a korszakalkotó gondolat fogamzott meg bennem, hogy végleg szakltok a szobaleányi intézménynyel és madmazelt veszek a házhoz. Az uram, aki hála Istennek minden ötletemet kitűnőnek minősiti, nagy lelkesedéssel csatlakozott ehhez a tervhez is. — Ilonka már négy éves, Pistuka meg három, teljesen megértek tehát arra, hogy- a franczia nyelv rejtelmeibe behatoljanak. Én is négyesztendős koromban tanultam meg francziául . . . Ezt mondta az uram, aki még máig sem tud francziául és soha nem is fog megtanulni. Kicsit rösteltem, hogy az uram ilyen műveletlen, de megvigasztal az, hogy én sem tudok francziául. Ez igy is van helyesen, egyetértés nélkül nincs jó. házasság. Abból indulván ki, hogy egyikünk sem tud francziául, szigorúan elhatároztuk, hogy csak olyan madmazelt

fogadunk, aki a franczián kivül semmiféle más nyelven nem beszél. Csakhamar jelentkezett is nálunk a helyszerzőné egy madmazellel sulyosbitva. A helyszerzőné egyúttal a tolmács szerepét is játszotta, mert a madmazel egy kukkot sem tudott se németül, se magyarul. Én elmondtam a helyszerzőnének, hogy miről van szó, ez a tekintélyes nő pedig, akin olyan briliántok csillogtak, amilyenekben nekem száz év múlva sem lesz részem, lefordította a szavaimat francziára. A madmazel figyelmesen hallgatta, az uram pedig közben néhányszor helyesléssel bólintott és azt mimelte, hogy ő érti a helyszerzőnét. A madmazel csak annyit mondott: »Oui!«, amire az uram meg én boldogan összenéztünk, mert ezt megértettük. Azaz, dehogy értettük meg! Mi azt hittük, hogy a madmazel azt mondta: »Igen!«, holott a helyszerzőné ezt az »Ouit«-t a következőképpen fordította magyarra: — A madmazel azt mondja,' hogy ő nagyon szivesen lesz itt és a gyerekekkel is szivesen foglalkozik, mert a nagyságáról látja, hogy nagyon kedves és finom asszony és az ur is jó embernek látszik. Újra összenéztem az urammal. Mit tagadjam, mind a ketten büszkék és boldogok voltunk. A dicső és hatalmas franczia nemzet bókja, nekünk szegény barbároknak mód nélkül jól esett. Legbájosabb mosolyomat öltöttem fel és amikor a bér ügyében hat korona nézeltérés mutatkozott közöttünk, habozás nélkül megadtam a madmazelnek azt, amit kért. A madmazel, egy karcsú, előkelően hideg és elegáns fiatal hölgy, egyszerű fejbólintással vette tudomásul eztaz áldozatot, amelyet a franczia nyelv oltárán elhelyeztem. Azután elegáns határozottsággal figyelmeztette a helyszerzőnét arra, hogy ő csak takaritani és tálalni segit, de á súlyosabb munkában nem vesz részt. — Ezt nem is kéri senki a madmazeltől, — mondtam erre, szinte fölháborodva a kijelentésben rejlő gyanúsításon. És a férjem, aki szentimentális lélek, hozzátette: — A madmazelt családtagnak nézzük, nálunk igazán otthona lesz. : Nagyon meghatottan mondta ezt, nyilván arra gondolt, hogy ez a szegény teremtés, aki igy elszakadt az övéitől, milyen árván és szeretetlenül bolyonghatott eddig ebben az idegen és gonosz országban. A madmazel ezt az érzelmes kijelentést is fölényes fejbólintással vette tudomásul, azután a helyszerzőné társaságában elsuhogott, közben egy-egy csókot lehelvén az inkább reszkető, mint elbájolt Ilonka és Pistuka gyermeki homlokára. Magunkra maradván, valamelyes hallgatás után az uramhoz fordultam : — Nos? Az uram, akinek annyi emberismerete van, mint egy tapasztalatlanabb verébnek, a komoly .elragadtatás hangján mondta: — Nekem nagyon tetszik. Egyszerű, komoly, előkelő, szóval nagyon rokonszenves. — Nekem is nagyon tetszik, — csatlakoztam áz uram véleményéhez. — Azt hiszem, nagyon meg leszünk vele elégedve. — Föltétlenül. Ne feledd el, hogy franczia leányról van szó . . . a franczia pedig komoly nemzet, akármit hazudnak is a franczia léhaságról. Egy nemzet, amelynek olyan ipara, olyan kereskedése van, hogy az irodalomról és művészetről ne is beszéljek . . . Minthogy az efajta kitéréseket nem szeretem, félbeszakítottam az uramat és visszatértem a madmazelre: — Az egyetlen kifogásom, ha ugyan kifogásnak nevezhetem, az, hogy a madmazel nem elég barátságos.. . . — Ezt szeretem benne a legjobban, — mondta'erre az uram. — Tartózkodó, diszkrét.... ez a jónevelés és

404; az előkelő gondolkozás legkitűnőbb bizonyítéka. És aztán van még egy nagy erénye, amelyről nem szabad megfeledkeznünk . . . gyönyörűen beszél francziául! Bámulva néztem rá. Honnan tudja azt, hogy a madmazel gyönyörűen beszél francziául? De az uram olyan tekintélyesen ült a karosszékben, mintha csakugyan meg tudná ezt itélni. Nem akartam tehát a kedvét szegni és én is őszinte meggyőződéssel ismételtem: — Az már igaz! Gyönyörűen beszél francziául! Reggel már az egész ház tudta, hogy franczia madmazel jön hozzánk. Mifelénk, a külső- Józsefvárosban éz nem közönséges dolog és nem tagadom, hogy e szenzácziós hir révén a tekintélyünk határozottan emelkedni kezdett. A háziúr, aki a fürdőszoba kifestését negyedévrőlnegyedévre halogatta, udvariasan megkérdezte tőlünk, hogy mikor jelentkezhetik a festő ? Az ügyvédné, aki eddig megvárta, hogy én köszönjek neki, a madmazel hatása alatt szó nélkül beadta a derekát és majdnem levette a kalapot a fejéről, olyan hódolattal tisztelgett, nekem. Nem tudom, véletlen-e, vagy ezt is a madmazelnek köszönhetjük, de tény az, hogy ezen a napon még a mészárszékben is jobb hust kaptunk. Egyáltalában', az emberek viselkedésében volt valami abból a rejtélyes tiszteletből, amelylyel egy, főnyeremény nyerteseit, vagy a történelmibb nevü grófokat szokás körülrajongni. Ilyen körülmények között állított be hozzánk egy, nevezetes hétfőn a madmazel. Az uram, aki máskor korán/ reggel bemegy a hivatalába, már szonjbaton szabadságot kért, hogy jelen lehessen a madmazel bevonulásánál. Én a legigézőbb pongyolámat vettem föl, a gyerekeket pedig az ünneplő ruhájukba bujtattam. Lázasan izgatottak vol-. tunk valamennyien, hogy miért, azt az uram ezzel magyarázta meg: — Nagy dolog az, amikor egy egyszerű polgári családba beteszi a lábát a nyugat-európai kultura ! Azon a lábon, amelyet a nyugat-európai kultura betett hozzánk, kaczér sárgaczipő és finom, fekete selyeméharisnya volt, a kultura mind a kettőt tüntetően mutogatta. A madmazel kecses fejbicczentéssel üdvözölt minket, azután megkérdezte, melyik lesz a szobája ? Az uram, aki. a társaságos érintkezés sikerének az érdekében bevásárolt: egy franczia zsebszótárt, e szótár segélyével megmutatta a madmazelnek a szobáját. A madmazel egy elragadó »Merci, monsieur« után bevonult a szobájába és a ládái. ból kirakta a holmiját. Én eleinte türelmesen és előzékenyen néztem ezt a műveletet, de amikor a rakosgatásnak csak nem akart vége szakadni, bizonyos csüggedés-félét éreztem. A gyerekek, akik eleinte illedelmesen pongyolámba kapaszkodtak, utóbb megunták a szórakozásnak e nem nagyon változatos nemét és kiszöktek a másik szobába, ahol azzal mulattak, hogy egymást harapni kezdték. Az erre következő nagy-, szabású sirást az uram egypár pofonnal akarta csillapi-; tani, de sajnos, eredménytelenül. A gyermekeimnek a visi-' tása csakhamar tébolyitó arányokat öltött és az uram meg én tanácstalanul néztünk egymásra, majd pedig a madmazelre. Különösen a madmazelra, akitől mint a nyugat-európai kultura képviselőjétől és eszerint határozottan felsőbb lénytől, ez ügynek az elintézését vártuk. Azt reméltük, hogy néhány franczia szóval vagy valami különös párisi eljárással rögtön mosolyt fog varázsolni a siró gyermekek arczára. De hiu volt minden reménykedés! A madmazel isteni nyugalommal folytatta selyem-alsószoknyáinak a kirakását és a gyereksivalkodással szemben az imponáló nemtörődömség álláspontjára helyezkedett. Bennem forrni kezdett a méreg, de az uram kérő tekintetére egyelőre nem üzentem háborút a franczia nemzetnek. A magyar ékesszólás minden csábításával halmoztam el gyermekeimet és olyanokat Ígértem nekik, amik

egy milliomos családot is az anyagi tönk szélére juttatnának. Ezen az alapon annyira amennyire helyreállt a béke, amire a madmazel királynői mosolylyal jegyezte meg: — Ugylátszik, a kicsikék rosszak! (Az uram a zsebszótárból lefordította.) Zavart mosolylyal hallgattuk ezt a szigorú birálatot, miközben a madmazel fenséges gőggel folytatta a ládák kiürítését. Amikor az intimebb fehérneműjére került a sor, az uram, aki nagyon szemérmes lélek, kiment a szobából, én pedig utána. — Nos? — kérdeztem tőle egy kis hallgatás után. — Még mindig olyan rokonszenves? — Istenem, — mondta áz uram, — az első délelőtt . . . Kérlek, a holmiját csak ki kell raknia . . . De a hangjából hiányzott a meggyőződés heve, a jövőbe vetett bizalom . . . Szomorúan néztünk egymásra, mint két, szerető lélek, akit együtt valami nagy csapás ért . . . És nem szóltunk semmit, csak éreztük, hogy a kiábrándulás és keserűség lopózik a szivünkbe . . . Ebédnél a helyzet még feszültebb lett. A madmazel megterítette ugyan az asztalt, de az ajka szögletében hihetetlenül fájdalmas mosolylyal. Igy mosolyoghatott Stuart Mária a vérpadon, vagy Jeanne d'Arc a máglyán. Az uram arcza elsötétült. ' — Nagyon érezteti velünk a kulturát! — morogta magában. Aztán a tányérjára hajolt és egy fenevad elkeseredésével kezdett enni. Csönd volt. Egyszerre az uram letette a kanalat és csodálkozva, fürkészve nézett rám. — Mi az? — kérdeztem csodálkozva. — Semmi! — mondta az uram és tovább evett. A madmazel -arcza hideg és merev volt. De ahogy újra a tányér fölé hajoltam, félszemmel megláttam, hogy a madmazel mosolyog. Félig zavartan, félig biztatóan, valami nagyon különös mosolylyal, olyan mosolylyal, amelylyel az asszonyok csak férfiakra mosolyognak . . . Ebéd után az uram félrevont. — A madmazelt el fogjuk küldeni, — mondta keserűen. — Az asztal alatt a nyugati kultura Iába meg akart ismerkedni az enyémmel . . . Eleinte rád gyanakodtam . . . aztán azt hittem, hogy véletlen . . . de háromszor ismétlődött . . . a madmazel volt . . . Udvariasan és finoman el fogod küldeni . . . Az »udvarias és finom« fogalmazásra nagyot nyeltem, de hát csendes asszony vagyok és nem szeretem a veszekedést. Szépen megkértem tehát a madmazelt, hogy menjen el. A madmazel előkelően bicczentett a fejével. Megértett. Azt is megértette, hogy miért küldöm el. Bement a szobájába, szépen, kényelmesen visszarakta a holmiját a ládába, aztán egy czédulára fölirt egypár franczia szót és átadta az uramnak. Mialatt ő és vele a nyugaUeurópai kultura örökre eltávozott tőlünk, az uram a zsebszótár segítségével kibetűzte á czédula tartalmát. A madmazel ezt irta: — Ha maguk szeretik egymást, akkor mi az ördögnek vesznek franczia nevelőnőt a házhoz? 2.

A szabóné. • I. Mikor kinn voltak a külső Népszinház-utczában, az aggasztóan szőke naiva megállt egy kívül-belül egyaránt sötét, nagy ház előtt és negyedik számú mosolyát alkalmazva (angyali bucsumosoly félbalra), igy szólt:

'405 — Igy ni . . . most már nem kisérhet tovább. Én már helyben vagyok. — Hát itt lakik a szabónéja ? — kérdezte a mélabús fiatalember. — Itt! És az angyali naiva fölösleges áradozással tette hozzá: — Soha még ilyen kitűnő szabóném nem volt. Ez az asszony a megtestesült izlés és lelemény. Olyan ötletei vannak, mint egy lirai költőnek és olyan ujjai, mint egy zongoravirtuóznak. Amit csinál, az csupa szin és illat, suhogó versek, csillámló hangulatok. Most egy elégiát rendeltem nála . . . azt fogom próbálni. — Megvárnám magát, — szólt félénken a mélabús. — Mi jut az eszébe? — nevetett a naiva. — Azt hiszi, hogy én olyan könnyen szabadulok innen? Amig mi kipletykázzuk magunkat, az is eltart egy óráig. Csak azután kezdünk próbálni . . . no és hogy az meddig tart,, azt csak az egek tudják 1 No pá 1 i— Legalább hadd kisérem be a kapu alá, — könyörgött az ifju. — Istenem, — türelmetlenkedett a naiva, — de hát minek ? — Luczi, ne legyen kegyetlen! — Hát jó . . . de csak a kapu alá, — szólt a naiva megadással. Benn a sötét kapualjban a mélabús ifju nyakon ölelte a Művészet e gömbölyű papnőjét és olyan hévvel szoritotta magához, mintha a lelket akarná belőle kipréselni. Azután megcsókolta vadul, szomorúan, husz éves szivének minden szerelmével és fájdalmával. Luczi behunyta a szemét, egy kicsit vergődött a szerelmes ifju karjai között, azután kibontakozott és hatodik számú mosolyával (czéltudatos tébolyitás előre) az ifjút a pokolba küldte. — De most már menjen. És igérje meg lovagi szavára, hogy nem ólálkodik itt, hanem megy szépen el innen. — Jó, igérem . . . de mikor látom ? — A hét végén . . . vagy a jövő hét elején, jöjjön föl hozzám! Ezzel már el is tünt a lépcsőházban, mig az ifju szomorúan nézett utána. Nyájas olvasó, mit szépítsük a dolgot? Ez a mélabús fiatalember én voltam. Én voltam az, aki az angyali naivát bekisértem a kapu alá és ugyancsak én voltam az, aki a kapu alól emelt fővel és meggondolatlanul távoztam. •Lovagi szavamat adtam Luczinak, hogy nem fogok ólálkodni. Lovagi szavamat 1 Nyájas olvasó, hallottál-e már ilyen badarságot? Ugy mentem el onnan, mintha valami hősi cselekedetet követtem volna el. És azt hittem, hogy gentleman vagyok, pedig ló voltam. Azonban mindegy. Nincsen logaritmus-tábla, amelynek segitségével ki lehetne számítani, milyen buta tud lenni egy szerelmes ember, életének bármely korában. Nincs az a maszlag, amelyet a gyermek jóhiszeműségével és felséges, gyanútlan derűjével be ne szedne. Ilyenkor valami nagyszabású, szinte földöntúli hülyeségben leledzik, amely gyógyíthatatlan bizalommal van súlyosítva. Bonyolítja a dolgot az is, hogy az asszonyok minden szerelmesüket lovaggá ütik. Ez azért történik, hogy utóbb a lovagiasságára hivatkozhassanak, ami néha nagyon kellemetlen, de mindig bekövetkezik. Röviden: az ember némi megfontolás után ugy érzi magát, mintha olyan ruhában járna, amelyet nem neki csináltak, amely hol szük, hol bő, de mindenképpen kényelmetlen és minden irányban tiltja a szabad mozgást. Szóval, én, mint lovag, beszedtem a szabónét és a szarvasmarha isteni fölényével távoztam a helyszínéről.

Még csak azon sem elmélkedtem, miért megy Luczi -este nyolcz órakor a szabónéhoz és miért lakik ez a varázslatos szabóné kinn a külső Népszinház-utczában, az előkelő forgalmi igényeknek éppen nem megfelelő, sötét, öreg házban? De hát Luczi maga mondta, hogy ennek a szabónénak.olyan ötletei vannak, mintegy lirai költőnek, hátha ez a ház is ilyen lirai ötlet? Azért nem tagadom, hogy ütóbb vagy két év múlva, mégis csak gyanakodtam valamelyest. De csak amolyan tisztességes gyanakodással, amely legfölebb abban mert kételkedni, hogy Luczi a szabónéjához ment. Hogy kihez ment hát Luczi, ha nem a szabónéjához — ennek a kutatásába már nem mertem belemerülni . . . H1

Hat év múlva. A külső Fülemüle-utcza egy elsőemeleti legénylakásában izgatottan jár föl-alá- egy fiatalember. Néha előveszi hétkoronás alumínium-zsebóráját és az időt kémleli. Hét óra. A fiatalember, aki amúgy is ideges, határozottan nyugtalankodni kezd. Mégegyszer körülszemléli a szobát. A nem túlságosan pazar berendezést egy nagy rózsabokréta enyhíti. A frissen tépett sárga rózsák hanyag előkelőséggel pihennek a pamlag előtt egy asztalkán, egy palaczk madeira és néhány inkább szánalmas piskóta társaságában. Minden arra vall, hogy a fiatalember szerelmi kaland előtt.-áll. Pirulva vallom be, hogy a fiatalember ismét én vagyok. És akit várok, az Luczi, akibe hat évvel azelőtt szerelmes voltam, "akivel közben sikerült összevesznem, kibékülnöm, újra összevesznem, újra kibékülnöm és végre egy merész fordulattal végleg beszüntetnem az ismeretséget. Nagyon természetes, hogy ezen az alapon azután újra megismerkedtünk egymással. És Luczi, gyenge pillanatainak egyikében, egy királynő leereszkedő kegyességével megígérte, hogy végre valahára meg fogja jutalmazni alattvalói hűségemet. És én most ugy álltam e szerelmi esemény előtt, mint a szorgalmas hivatalnok a fizetésemelés, a katona az előléptetés, a költő az akadémiai koszorú előtt. Fél nyolcz és Luczi még nem mutatkozik . . . o . Kinyitom az ablakot és lenézek a külső Fülemüleutczába. A költői nevü utczában házmesterek ülnek a kapu előtt és pipáznak. Nyár van. A hatodik határban villámos csenget. A gázember jön a hosszú fogpiszkálójával és meggyújtja az egyetlen lámpát, amely a külső Fülemüle-utczában a világosságot terjeszti . . . Háromnegyed nyolcz . . . Az utcza torkolatában megjelenik Luczi. Szőkébb, mint valaha, a járása kecses és ártatlan. De nincs egyedül. Egy fiatalember kiséri. Lassan jönnek és én madártávlatból is látom, hogy a fiatalember szerelmes Lucziba. Óvatosan az ablakfüggöny mögé húzódom, de azért nézem őket. Luczi ugy jön, mintha semmi köze sem volna ahhoz a házhoz, amelynek a számát tegnap megmondtam neki. A fiatalember pedig csak a Luczit nézi. Végre megállnak a ház előtt. Luczi ismét a negyedik számú mosolyt alkalmazza (angyali bucsumosoly félbalra), azonban még beszélgetnek. Most belépnek a kapu alá mind a ketten. Két perez múlva a fiatalember egyedül kijön és a szarvasmarha isteni fölényével távozik. Hátra sem néz, de hátulról is belelátok lelkébe, amelybe éppen most rakták le a kötelező lovagiasság alapkövét. És eltűnik a sötétségben . . . De odakinn már megszólal a csengő, követelően, parancsolóan, LS én, aki más körülmények között kiröpültem volna az előszobába; most bizonyos lehangoltsággal lépegetek ki. Velem született, legyőzhetetlen ostobaságom következtében nem a folyosón várakozó kívánatos

'406 Luczira, hanem a távozó fiatalemberre gondolok. Bizonyos bajtársi részvét fakad a szivemben . . . Azonban mégis kinyitom az ajtót és bejön Luczi, csábítóan, tizenkettedik számú mosolyával az ajkán (beváltott igéret^ és odaadás féljobbra). — Édes, — mondja gyönyörű nevetéssel és átkarolja a nyakamat. Én megcsókolom és megpróbálom mégegyszer ugy magamhoz szorítani, mint akkor a kapualjban. Mintha a lelkét akarnám kipréselni. De tudja az ördög, nem megy. Azonban mégis a bála és köszönet szavait dadogom, választékos kifejezéseket a Bourget modorában.. Ezalatt Luczi kitűnő orra. megszimatolja a rózsaillatot. — Rózsák, — mondja, miközben nemes egyszerűséggel és minden fölszólitás nélkül leteszi a kalapját, a keztyüjét. Én hallgatok. Ő minden átmenet nélkül folytatja: — Képzelje, van egy kis udvarlóm . . . Különben nagyon kedves fiu, de sehogyan sem tudtam lerázni a nyakamról. Idáig kisért . . . azt mondtam neki, hogy a szabónémhoz megyek! És ezen elkezdett kaczagni édesen, jókedvűen, szinte csodálkozva azon, hogy én nem nevetek vele együtt. Nem, én nem nevettem, ellenben olyan hihetetlenül bamba és szomorú arczot vágtam, hogy ezen még jobban nevetett: — Mi baja? — kérdezte aztán álmélkodva. — A szabóné! — mondottam komolyan. — Emlék1 szik-e, Luczi, arra, hogy egyszer én is elkísértem magát a szabónéjához . . . a külső Népszinház-utczába ? Luczi rámnézett és könnyedén elpirult. Talán megérezte azt, hogy bennem most mi zúg ? Hogy egy régi kedves álmom foszlik szét, hogy egy idill romjain ülök, hogy a sötétségben eltűnt fiatalember egy szelid, szép emlékemet vitte magával. Hogy az egész fiatalságom, lelkemnek minden hite belebotlott ebbe az egy szóba és kitörte nyakát. Talán megérezte azt, hogy el akarom kergetni, ki akarom dobni. Némán nézett rám és szemében valami nedvesség csillogott. Talán most hitte el először, hogy szeretem, most, amikor már nem szerettem. És félig sajnálkozó, félig vigasztaló mosolylyal, amely mindent bevallott és bocsánatot kért, olyan mosolylyal, amely nem volt benne a megszokott és megszámozott mosoly-lajstromában, halkan azt mondta: — Gyerek! Én a fejemet ráztam, azzal a méltósággal, amelylyel egy tudós ló rázza a fejét, amikor azt kérdezik tőle, hogy mennyi kétszer kettő? — Nem vagyok gyerek, — mondtam, — csak azt a fiatalembert sajnálom és benne magamat... . Luczi ezen újra nevetett. De most már gőgösen, fölényesen. — Nincs igaza . . . Látja, én nem vagyok nagy filozófus, de valamit én is csak konyítok a dologhoz. Higyje el nekem, hogy az a fiatalember most boldog, aminthogy maga is boldog volt akkor, ugy-e? De hát határtalan boldogság nincs. Az ő boldogsága a földszinten végződött . . . És most már nagyon bájosan tette hozzá: — És ha az egyik boldogság a földszinten végződik, miért ne kezdődhetnék az első emeleten a másik?

Ha a husz esztendős fiatalember ábrándozik : az szamárság ; ha a hatvanesztendős filozófus : az komoly világnézet. Balzac. *

Minden ember halandó,

hangoztatja

minden ember, de egyik

sem tudja lelke mélyén elhinni,- hogy ő maga is halandó.

Tolsztoj.

Saison. Nyár. — juniiis

IS.

Szent Iván éjszakáján hajnali két óra van. Minden tisztességes évszakban ilyenkor az ég még sötét, a csillagok ragyognak, az egész világ fekete üvegharang alá van borítva és jól, nyugodalmasan, álmosan érzi magát alatta. Most az ég már nem fekete, de még nem is kék, hanem olyan füstszínű, mint a fekete pápaszem üvegje; az utczák felett a levegő nem sötét, kedvesen melegítő köpenyegnek látszik, hanem undoritóan szürke pornak. Még porize is van. A kávéházak előtt rövid szénre égett villamos lámpák olykor-olykor nagyokat hunyorítanak, ugy látszik, mennykőnek álmodják magukat, de minden egyes lepislanásuk csak arra jó, hogy a szemtelenül előre tolakodó idétlen hajnal egy-egy lépéssel megtoldhassa az ólomkardját. A Nagykörúton két unott alak bandukol, az' egyik doktor, — mindegy, akárminek a doktora — a másik ujságiró. — Te, — szól a doktor — gyere, üljünk ide le egy kicsit még a kávéház elé. Hiszen ma Szent Iván éjszakája van. A midsummernight! Az ujságiró a vis inertiae folytán nem ellenkezik és mindketten helyet foglalnak egy kávéház előtt az u. n. kertben. Szelet czitromot rendelnek pohárban, szalmával. Az ujságiró nagyot ásit. A DOKTOR : Igazán nem értelek. Te, aki fiatalabb korodban verseket is Írtál, most ásítasz, Szent Iván éjszakáján ? Te, aki most is hivatalból vendége vagy Oberon és Titánia lakodalmának . . . Az UJSÁGIRÓ : Ühüm ! Látod, ez az. Ez a "hivatalból.* Ezért ásitok. És ezért vagyok kellemetlen, mint ahogy kellemetlen a mai éjszaka, mert szintén hivatalból jelenti a nyarat. A DOKTOR : Kellemetlen! Miért látod minden dolognak, miért látod a mai éjszakának is csak a kellemetlen oldalát ? (Czigarettre gyújt.) Nézd, vannak ennek is kellemességei! Igaz, hogy a szinhatásokban nem valami pompás ez a koránkelő szürkület, de belőle is lehet kicsiholni szépségeket. Itt, a szabad levegőn, nézd, milyen szép kéken száll fel a czigarettem füstje a levegőbe, ugyanaz a füst, amely a téli kávéház levegőjében mint sárgásszürke, otromba köd mérgezi meg a tüdőmet. És nem jobb-e ez a fagylaltszelet itt a poharamban, mint az őszi pikkoló, kapucziner vagy a téli fekete? Az UJSÁGIRÓ : Tökéletesen igazad van — kávéházi nézőpontból. De én más gondolatszögletekből szeretem nézni a világot. A D O K T O R : Hát nézd a midsummernight gondolatszögletéből ! Gondolj Tezeuszra, Hippolitára, Puckra, Zubolyra, az athéni ligetekre . . . Az UJSÁGIRÓ (dühösen): Pukkadjon meg Puck és hagyjál nekem békét az athéni ligetekkel. Az én nézőpontom a hálószoba! (Más hangon.) Édes barátom. Nekem Szent Iván éjszakája, meg az egész nyári dicsőség csak

- 407 arra jó, hogy megsirattassa velem a téli hálószobámat. Hónapos szobára kárhoztatott ember "vagyok. De télen a hónapos szoba vágyott és áldott menedékhely, amelybe hazamenni jó. Isteni sötétség vesz körül, amelyet barátságosan szakit félbe — nem is félbeszakit, csak ugy egyetlen, szelid, reszkető ujjal félretol — a meggyújtott gyertya lángja. Az ágyad meleg és mégis hűvös, a párnád hófehéren mosolyog feléd és szinte élőszóval mondja: »gyere, én hűvös vagyok és felmelegítelek, lágy vagyok, de biztos támasztéka a fejednek. És a paplan! Szelid pirossága a kandalló enyhe tüzére emlékeztet, tudod, hogy szellős melegséggel fog körülölelni . . . (Eleszmél, egyszerre' a valóra ébred s nagyot üt öklével az asztalra, ami megint csak neki fáj és nem az asztalnak.) Mig most! Hah! Most! Hazamész és a - b e z á r t spalétán át rádvigyorog a reggel, tehát a valóság, a holnap, a kezdődés, a munka és a törődés gaz szimbóluma. Gyújthatsz gyertyát, szelid mosolygását az ablaktábla hasadékain át is túlröhögi az a ma, amely már holnap, tehát egészen közvetetlenül emlékeztet arra, hogy még egypár ilyen világosság, aztán jön az örök sötétség . . . És az ágyad! Dől bélőlé a hőség, átérted • egyszerre, hogy tollból is lehet máglyát rakni. A vánkos fehér fogát vicsoritja rád és érthető szóval mondja: »gyere kutya, ha kell már életedben a purgatórium!« És a paplan ! Dühödt vörös ábrázata a lázban égő tifuszbeteg kinjaira emlékeztet, tudod, hogy alatta nem lesz nyugovásod, mert ki fekhetik parázs alatt, de azt is tudod, hogy le sem rúghatod magadról, mert a saját tested vérmezeje helyett azt kell odaadnod gyakorlótérül a . . . ( A k ö r ú t o n h o s s z ú bottal járó emberek ezalatt eloltották a l á m p á s o k a t . U g y a n e z alatt az idő alatt valaki az é g b e n , ó l m o t öntött s annak a szürke csöppjei sürün hullottak a l á a városra. S z ü r k e és ólmosan n e h é z minden, a k á v é h á z i kert asztalának fehér m á r v á n y á r a a l e v e g ő b ő l különféle bogarak kezdenek aláp o t y o g n i . Olyik fekete, k e m é n y és pattanik, olyik sárgásbarna, s z a l a d és s z a r v a van, o l y i k m e g l á g y , g y á m o l t a l a n , zöld és egyhelyben vonaglik.)

-A D O K T O R : Pesszimizmus! A jó oldalait keresd a dolgoknak! Végre is nyár van! Értsd meg a nagy szót: nyár! ( A körút, a m e l y egészen elvilágosodott, de e g é s z e n néptelen, kezdi felvenni a z ainholofrai s i v a t a g képét. Távolról oroszlán ü v ö l t é s e hallatszik. N e m o r o s z l á n : részeg e m b e r ; n e m ü v ö l t : bőg.)

Az U J S Á G I R Ó : Nyár! A.nyár! Tudod mi ez a mi nyarunk ? Az a nagy hőség, ami teljesen vizzé olvasztja szét a csirizt, mely télen legalább összetartja ezt a nagy kozmopoliszt. Az az egészen felesleges világosságtömeg, amely befurakodik hozzád és életrekelti Mefisztó összes apró és soklábu barátait, az a fülledés, amely kinyittatja veled az ablakot'és az utczára kibámuló • feketekarikás szemednek azt az egyetlen igazságot revelálja, hogy azok az u. n. »stráfkocsik,« amelyek aludni nem hagynak, egyenesen a rezonánczbóden elvei szerint vannak építve. Négy keréken, tehát négy robogva zörgő hangszeren fekszik a négyszögletes deszkaskatulya, amely ugy sokszorozza meg és ugy teszi döngővé a hangot, hogy Guarneri vagy Stainer sem tudta volna jobban kigondolni. Tudod mi a mi nyarunk ? Az, hogy a cselédek az udvarodon — hahaha, a te udvarodon! — ugy ütik a pokróczot meg az ágy-

némüt, mintha rekontra kasszánál csapnák rá az adukilenczesre az- alsót. Az, hogy a házmester reggel hat órakor már ugy ordit az udvaron, mint télen csak délután hat órakor, mert nincs tisztában azzal, hogy huszonnyolcz fok Celsiusnál a pálinka elevenereje éppen nyolczszor olyan erősen hat, mint minusz három foknál. Ez a nyár Budapesten! A DOKTOR : No jó, jó! Budapesten. De hiszen,, ha már nem beszélek is Oberon birodalmáról, azt csak nem tagadhatod, hogy a mérsékelt égövről beszélhetek. És itt, a nagyvárost nein tekintve, elvégre a nyár mégis csak... Az ÚJSÁGÍRÓ : No, mostmár aztán igazán eltaláltad! Ez a helyes szó, jó hogy a nyelvemre adtad. A mérsékelt égöv! Még van orczátlan geográfus, aki ezt meri mérsékelt égövnek nevezni! A tél "olyan hideg, hogy a jövedelmed fele szénre megy fel, vagy olyan meleg, hogy okvetlenül járványossá válik az influenza. A tavasz, a bűvös bájos tavasz, a költői május, a majálisok ideje, a legundoritóbb baczillustenyészde, a hidegnek és forró melegnek a legmegokolatlanabb változásperiódusa, a nyár pedig, azt hiszem, a nyárról már eleget beszéltem. A D O K T O R : É S az ősz? Az UJSÁGIRÓ : Az őszről nem mondhatok semmit. Lásd, ez mutatja, hogy az évszakok nők, hogy a svájczi kártyának igaza van s hogy az a legjobb asszony, akiről nem. beszélnek semmit. Akkor kezdek el én élni, amikor jön a vénasszonyok nyara. Akkor megint magamhoz térek a nyári kábulatból, tavaszi ingerültségből és téli aluszékonyságból. A DOKTOR : Lásd, mogtmár egy kicsit megint kezdesz poéta lenni. Legalább azt félig-meddig beismered, hogy az ősznek van poézise. Az UJSÁGIRÓ : Nézd, most látom (elgondolkozik), hogy a nyárnak is van. Tudod-e, hogy Szent Iván éjszakáján a két nagy lélek találkozik: Shakespeare és Goethe. És cserélnek egymással. Szent Ivánért Valpurgiszt. A

DOKTOR:

? ? ?

Az Ú J S Á G Í R Ó : No igen. Valpurgiszkor összegyülekeznek a boszorkányok a Gellért hegyén, Szent Iván után pedig szerteszaladnak mellőle. Ki a Balaton mellé, ki Marienbadba, ki meg Norderneybe, vagy Ostendebe . . . ahogy a seprő birja. (Nagyot ásit.) Menjünk haza. (Hazamennek. n a h e n der okozzák.)

Sonne.«

» U n g e h e u r e s Getöse Az

»ungeheures

verkündet das Heran-

Getöse«-t

a

seprőgépek

Cholnoky Viktor.

A szerelem könyvéből. M é g u g y é r z e m , karomba tartlak, M é g a r c z o m h o z s i m u l hajad S le kell t a g a d n o m m á r az üdvöt, A m i t b o g y ó n y i ajkad ad.! K a c a g u n k , játszunk, h o g y h a látnak S ö s s z e s í r u n k , ha n i n c s tanunk. . . . Ó, h o g y igy kell a b o l d o g s á g o t Hazugsággal megváltanunk! Balla

Ignácz.

'408

Zarathustra múmiája. — Kisebb regény. — Irta: KUPCSAY FELICIÁN. (5)

Es oh hallatlan dolog! Phintiast három rendőr fényes nappal, nyilt utczákon, előkelő közönség sorfala között bekisérte a legközelebbi őrszobába. Jó óráig tartott a vallatás, a sok irka-firka s végre is szabadon kellett őt bocsátani. A rendőri közegben, aki kihallgatta, Czibulkát, egykori intézeti szobatársát ismerte fel Phintias, akinek az utczai eset igen jó tárgyul kínálkozott egy hatásos novellához, melynek kéziratát még az este le is adta a »Tárogató« czimü h:tilapba. Phintias szabadságát visszanyerve, a kiállott izgalomtól remegő szivvel járta be az utczákat s tűnődött a dolgok furcsaságán. -i- Mert voltaképpen mit is akartam én ? Jót-e vagy rosszat ? Rosszat semmi szin alatt. Jót, csak jót akartam, amire lelkemben egy titkos hang ösztönzött. Csupán a formát tévesztettem el egy kissé; a forma, a tányér volt egy kissé szokatlan, amelyben feltálaltam ezt az embereknek. A forma ! Erről megfeledkeztem. Ugy látszik, a forma sehol és semmiben sem nélkülözhető ; még a jót is formába kell önteni, mig itt a földön élünk, mert különben meg sem értenek, félreértenek. A forma, a forma, ami azt jelenti, hogy vigyázat, mérséklet, tapintat, emberismeret és ezekhez hasonlók mind szükségesek, hogy a jót, amit lényed cselekedni óhajt, az életben jó eredményhez is vesesd. A jó megismerésében tehát egy lépéssel újra előbbre volnék. Krepelka a Városmajorban megtanított arra, hogy a helyzet félreismerése, egy pillanatnyi késés a jó cselekvésben rosszabb következményekkel járhat, mintha egyáltalán sohasem akartunk volna jót cselekedni. A jó tehát időbeli dolog s az idő betartása fontos tényező, hogy a jó jó maradjon az eredményben is. A lámpás esete megtanított, hogy minden jó lenni akarás, minden törekvés a jó cselekvésre hiábavaló, ha józanságunk nem fékezi vérünk s szenvedélyünk kitöréseit. Ezer mázsányi' bánat sem teheti jóvá azt, amit tollnyi sulyu haragunkban rontottunk a vakságunkban fel nem ismert jón. De a jó az értelem dolga is és nemcsak az érzelemé. A gyermek is lehet jó, szive szerint, de jobb lehet a férfi, aki jóságában szive mellett értelmének tanácsát is hallja. A jó tehát nem egy és oszthatatlan valami, hanem egyéni izlés, felfogás szerint sokféle fajú és változó a klima, a vallások, a földalakulások, mindenféle tanitások s babonák szerint. Egyetemes emberi sziv, emberismeret, egyetemes tudás és felfogás kell tehát ahhoz, hogy jóakaratoddal a jótettet mindig eltaláld. A Fruzina esete megtanított, hogy a jót az asszony meg sem érti s ha a jóról van is tudomása, olyan más az tartalmában, hogy azt megint a férfi soha meg nem értheti. És valóban, ugy látszik, hogy merő erőfogyasztás, kinlódás, károsodás, ha a női nemmel jót akar tenni a férfi szive szerint. Filozofikus hangulatából csak akkor ébredt fel Phintias, mikor a Dunán áthajló uj Rákóczy-hidhoz érkezett. Népnek sokasága tolongott a jegyárusító emberek körül, akik nyugodt egykedvűséggel és lassúsággal osztogatták a hidtallérokat. Phintiast is magával ragadta az áradat s anélkül, hogy voltaképen szándéka lett volna, ő is megváltotta hidjegyét s a többiekkel együtt ő is Budának tartott. A hid alatt a hajók egymásután siklottak el s a bámészok, megállva a hidkorlát előtt, prüszköltek a kéményekből felpökdösött füsttől. Most a »Zrinyi« vontató

hajó közelgett a hid felé. A gyalogjárón a közlekedés csaknem teljesen megakadt, olyan sokan álltak meg a hidkorlátnál, kiváncsian nézve az uszó kolosszust. Már hallatszott a hajókerék kattogása, a hullámcsobbanás, már látni lehetett a hid alól kibúvó hajó elejét . . . a hajó kéménye ismét kiegyenesedett. Minden szem a »Zrínyire« volt irányozva . . . mikor egyszerre csak hangos riadalom támadt. — Valaki a Dunába ugrott! Ezren, ötezren is látták amint a hullám felvetette, azt lehetett volna hinni, hogy ennyi szemtanú között akad egy bátor, önfeláldozásra kész ember, aki megmentésére siet. És akadt is, csakhogy a rémület első perczében alig egynéhányan vették észré, hogy valaki ledobta a kalapját, czipőit, kabátját és egy szempillantás alatt a hídról az öngyilkos után vetette magát s a zavaros Dunában fürge tempókban siklott .az áldozat után. Most elérte . . . most ő is elmerült a viz alá; most mintha kisiklott volna kezei közül . . . most ismét mind a ketten a viz felszinén vannak s világosan látni, hogy egymással küzdenek s hallani lehet, amint az öngyilkos rárivall a megmentőjére: Te nyomorult ! . Hagyj meghalnom ! . . . Meg akarok halni . . . Phintias ! Phintias !! . . . Lehet, hogy Phintias veszni is hagyja a fuldoklót.' Ereje apadóban volt már, de e pillanatban rémületére és szivének mégis örömére olyan felfedezést tett úgyszólván a halál kapujában, mely visszaadta, sőt meghatványozta izmainak erejét s szinte emberfeletti küzdelmek között vonszolta a feléjök közeledő csónak irányába az öngyilkosjelöltet, akiben Krepelka Mátyást ismerte föl. — Oh csakhogy megvagy, csakhogy megtaláltalak, édes Krepelka Mátyás!! Csakhogy megvagy! . . .• csakhogy megtaláltalak! . . . A tömeg éljenzett, a tömeg tapsolt . . . . Mentők, rendőrök jöttek s aztán valami csodálatos, érthetetlen komoly czeremónia következett, de a melyből Phintias keveset értett. 0 didergő testtel, aléltan fekve a dunaparti lépcsőn, csak álomszerű boldogságának élt ebben az órában, annak a kéjes érzésnek, mely betöltötte őt valahányszor valamely jócselekedet öntudatára jutott s egész lénye felolvadt most annak a boldogitó tudatnak, a tüzében, hogy megtalálta gyermekkori régi barátját: Krepelka Mátyást. Mire azonban aléltságából teljesen magához" tért, Krepelkát már elvitték a rendőrségre s valaki a körülötte ácsorgók közül olyasmit fecsegett összevissza, hogy ő irigylésre méltó, mert Krepelkát a rendőrség régóta keresi, kétezer korona van a fejére kitűzve, mert ő gyilkolta meg és ő rabolta ki a csepeli erdő közepében a gazdag öreg Szmialovszkynét. •' — Ez a kétezer kor.ona mind, mind az öné lesz, Phintias, sőt talán még többet

is fog kapni, talán

még

királyi kitüntetés is jár érte. » *

*

Nem telt bele három-négy hét, mikor egy napon »Idézvényt« hoztak a rendőrségtől Phintiasnak. A megszokott »utasitjuk«, »tartozik«, »rendeljük«, "különbeni elővezetés terhe alatt« kifejezések helyett udvarias hangon volt fogalmazva: »kérjük tisztelettel«, »szíveskedjék « . . . Phintiast a dolog nem lepte meg. Krepelka megmentése óta annyi baja, annyi tárgyalása volt már a rendőrséggel, birósággal, hogy ez az ujabb idézvény nem hathatott rá meglepetésképen. Aztán mintha nem is bánná már a Krepelka dolgait, aki miatt annyi izgalmon kellett átesnie. Krepelkát halálra- Ítélték a gazdag, fukar Szmialovszkyné meggyilkolásáért s halála mintha az ő halálos ítéletét is jelentette volna. Kétségbeejtő gondolatoknak

m végtelen láriczolatát szülte benne ez az eset. Krepelka Mátyást . . . ó borzalom! . . . hóhér keze, hóhér kötele fogja megfojtani . . . és ennek előkészítésében neked is van részed, Phintias! És az önvád kinos óráiban elvonultak szemei előtt a néhány év előtti történeteknek képei: a találkozás Gligorral és Fruzinával, amint azok Salvatore táti panorámás bódéjába hivták; a találkozás Krepelkával; a városmajori kirándulás és a többi közbeeső részletek. Majd feltűnt előtte Zarathustra festett képe, mely a panoráma bejárata mellett lógott, érezte a varázsteli hatást, melyet rá ez a titokzatos lény gyakorolt ; azt a néhány sort, mely képe alá irva volt, még most sem felejtette el s e pillanatban ugy érezte, hogy ha akkor, azon a reggelen, abban az órában követi Gligorék hivogatását s vélük együtt ő is elmegy a panoráma csodái közé, ha Zarathustra múmiájának megtekintését nem halasztja el, a Krepelkával való találkozás, a városmajori merénylet, Krepelka bujdosása s rossz útra térése, egyszóval a mai nap, a maga szörnyűségeivel is elmarad. — Egy embertől elveszik ma az életet, egy embert ma felakasztanak s mindezt csak azért, mert akkor ő sajnált a panoráma viaszbábjaiért husz fillért költeni abban a téves hitben, hogy ezt a pénzt jobbra is fordithatja még 1 Egy embertől elveszik ma az életet, egy embert ma felakasztanak ő miatta, mert a jót, amelyet lelkével akart,, tettekben nem tudta megvalósítani. A rendőrségen a főkapitányhoz vezették Phintiast, aki néhány szó kíséretében két iratot adott át neki és egy kicsi vászonzacskót, tele csengő' aranypénzzel. — Ime, itt az összeg, amely Krepelka Mátyás fejére volt kitűzve, — mondá félhivatalos stilusban a főkapitány. Összesen 2000 korona; vegye ezt jutalmul defék cselekedeteért, hogy kezünkbe juttatta a zsiványt, a gyilkost, a betörőt. — És itt e borítékban király ő Felsége legkegyelmesebb elismerése önfeláldozó cselekedeteért, hogy Krepelka Mátyást saját élete koczkáztatásával kimentette a hullámokból. — Ez pedig itt a" ma reggel kivégzett Krepelka levele, melyet önhöz intézett. Tessék, vegye át. És ezzel az ügyet a rendőrség befejezvén, ajánlom magam1 . . . * *

*

Utolsó perczeimbe'n csak azt akarom neked megírni, — igy kezdődött a Krepelka levele, — hogy szégyenbe és gyalázatba te miattad kerültem, Phintias. Az akasztófán te miattad lógok! Mert minden vétkemet, minden bűnömet megbánva, önakaratommal kívántam megszabadulni piszkos - életemtől! A Duna vize lemosta volna szivem, lelkem szennyét. De te megmentettél — a hóhér kezének, megmentettél nemzetségem s szegény, öreg édesanyám szégyenére. Te nagyon jó vagy Phintias! Oh csak élvezd, élvezd a fejemre kitűzött aranyakat! Mulasd el mind halálom éjszakáján s légy boldog, boldog, de ne olyan, mint szerető barátod, a jóságodért felakasztott szegény kuvasz, Krepelka Mátyás . . . Phintias a főkapitányság előtti Széchenyi-kertben egy padon ülve olvasta el Krepelka levelét. Sirt, zokogott fájdalmában. Más válasza nem lehetett Mátyás levelére. Egy borzalmas bizonyosság előtt állott a tökéletes jót, a valódi jócselekvés lényegét kutató lelke. Mint bizonyosság jelentkezett belátása előtt az a tény, hogy jó szándékunk tetté válva, nemcsak hogy nem eredményez egyetemes jót, de nagyon sokszor a legrosszabbat szülheti, olyat, amire emberi elme előre nem gondolhatott. És ilyen lehetőségek közepett megszűnnek a. határvonalak, amelyek a

jót a rossztól elválasztják. Megszűnnek a határvonalak erény és bün között; nincs érdem és nincs' ellentéte többé; ilyesmikről beszélni nem egyéb hiu csacsogásnál. Nincsen isteni szikrától megvilágított emberi mérték a földi dolgok hiteles értékelésében, mert minden a véletlenségek szeszélye szerint alakul és egyénileg méretik. Öreg este lett, mélységes sötét, mikor Phintias .önmagából a világba kitekintett. Zsebéből kivette az aranyakat, a kis zacskót a kétezer koronával s megindult Budára, át a Rákóczy-hidon, egyenesen a Zsuzsika-utczábá a 1 l-es számú házig . . . Itt lakott a Krepelka Mátyás szegény öreg édesanyja, egy picziny udvari szobában. Csendesen végigosont az udvaron a szoba ablakáig, melyből gyertyafény világlott. Asszonylátogatói voltak szegény Krepelkánénak, sirtak és szomorú arczuk sejtetni éngedé, hogy miről beszélgetnek. Phintias meghúzódott egy sarokba és várt, mig az asszonyok eltávoztak. Akkor a nyitott ablakon átnyúlva, az ablakpárkány virágcserepei, fuksziái között, az aranyakat kis zacskóstól együtt Krepelkáné ölébe hullatá. — Néni, nénikém, vegye ezt a pénzt! A fia küldi a mennyországból. Tisztelteti és csókoltatja az édes nénikét és arra kéri, ültessen sírjára virágokat 1 . . . — mondá Phintias s aztán elfutott, eltűnt, gyorsan, hogy senki, senkise lássa meg őt a Zsuzsika-utczában. V. Az utczák, amelyeken át Phintias haladt, lassankint teljesen néptelenné váltak s a nagyvárosi életnek ez a kihalása jelezte, hogy az éjfél is már régen elmúlt. Phintias fáradt, kimerült volt és nagy szüksége lett volna a nyugalomra, de valáhányszor hazafelé vette útját, mindannyiszor újra letért a lakásához vezető irányból. Félt, irtózott a lefekvéstől, azoktól a rettenetes álmoktól, amelyek bizonyára 'megrohanják, mihelyt álomra fogja lecsukni szemeit. Mintha ébren! kint az utczákon bolyongva,- elviselhetőbb volna minden emberi szenvedés. Észre sem vette, hogy. egy fordulónál a Kis-csibeutczába lépett, hogy e pillanatban éppen ama ház előtt haladt el, amelyben hajdan, régen az öreg Gligornak volt a 'csipkeverő-üzlete. Most az üzlet zárva van, de felette az emeleten jóismerősök laknak. Ha az ablakokra feltekint, látta volna az átszűrődő lámpafényt, a lámpást, amely körül Salamon felesége s fiacskája ültek. Talán éppen az apáról beszéltek mostan, hogy a Balkánra, a csatába kellett mennie, itt kellett hagynia hazáját, hozzátartozóit,félbe kellett szakitani hivatása betöltését, hogy idegen területért harczoljon. A kapura kifüggesztett táblát bátran le lehetne venni, ugy is hiába keresnék már .dr. Salamont a betegek, a testben szenvedőknek ő nem rendelhet most, mert nincs idehaza s ki tudja: haza fog-e térni valaha ? Phintiasnak Salamon még az intézetből jó barátja volt. Már az utcza felső végéhez közeledett, mikor egy kóbor állatot látott a túlsó járdáról letérni s feléje szaladni. Az utczai lámpás fényénél egy sovány, kiéhezett, gazdátlan kuvaszt ismert fel a négylábú jövevényben. Zsebeiben önkénytelenül keresgélni kezdett, hátha valami ennivalót találna a szegény állat számára. Az egyik zsebében még ott volt az a néhány sonkaszelet, melyet útközben, mága sem tudta már mikor és hol vásárolt vacsorára, odadobta a kóbor kutyának és az mohó étvágygyal falta be a ritka csemegét. • — Szegény kutya, szegény kóbőr kuvasz,' olyan vagy te is, mint én, — tűnődött Phintias. — Szemeidből olvasom ki, hogy. te is keressz valamit, te is örökös kutatásban, örökös keresésbén vagy. Talán téged is; az enyéimhez hasonló vágyak zaklatnak, hasonló remények hajtanak.

'410 Talán te is a jót, a tökéletes boldogságot teremtő, tökéletes jót keresed valahol ?! Igen! igen 1 Hálás tekintetedből látom, hogy szenveded a rosszat s van hited a nagy jó eljövetelében. — Phintias lehajolt, hogy megsimogassa az állatot. E perczben zene hangjai törtek elő valamelyik sikátorból s a kutya, mintha üldözői közelgését sejtené, vonitva eliramodott. Ismerős hangok közeledtek felé, mintha egy régen hallott nóta édes melódiája csendült volna meg . . . Phintias megállt, körülnézett s ekkor látta csak, hogy a véletlen ilyen messze, az egykori Rinaldó-térre hozta őt, ahol hajdan Salvatore táti panorámás bódéja állott . . . Mily különös meglepetés, ha Salvatore-táti sátorát most, .valahol itt a Rinaldó-tér valamelyik zugában felfedezné?. . . Zarathustra bölcs tanácsaira sokszor lett volna szüksége már a bizonytalanságok napjaiban, de egy bölcs és tapasztalt ember vigasztaló szavait sohasem szomjúhozta annyira, mint éppen most. Valami fekete tömeget látott maga előtt, annak irányából jöttek a zenei hangok. És mikor Phintias egészen megközelítette, akkor látta, hogy azok emberek, egy egymást átölelve tartó részeg társaság, férfiak, leányok s előttük egy éjjeli harmónikás. Fruzina és Gligor is ott voltak közöttük s nyelvüket öltötték rá és hivták, hogy menjen velük az Újvilágba, mert ott jó a bor s a mulatóst folytatják hajnalig . . . Czibulka, Kerekes s még néhány jó ismerőse is ott volt a vigadók sorában; pedig ezek jobbfajta gyerekek s az éjjeli kurjongatásnál szebb dolgokra hitte őket képeseknek Phintias . . . Valóban ugy látszott e pillanatban, mintha minden józanság, mintha minden erkölcsi érzés megbomlott volna ezen a földön s az-emberek a világ végének közeledését érezve, önként rohannának a . saját vesztükbe. Immár nincsen bizonyosság sem a jóban, sem a rosszban ezen a , sártekén, egymásba szédülnek az eddig olyan biztossággal felfogott és megértett dolgok. Valami menekülni készteté Phintiast e helyről. De alig hogy befordult a Kis-csibe-utczába, egy kuvasz eb szaladt utána s rávetvén magát, bordái közé harapott. Phintias most már úgyszólván fájdalmat sem érzett, azt a kevés öntudatot is elvesztette abban e pillanatban, midőn a támadó kutyában az előbb megvendégelt kuvaszt ismerte fel. Nem látott, nem hallott semmit, csak futott, futott . . . Egyenesen haza, keresztül az utczákon, keresztül a tereken, egyenesen be a szobájába, becsukta az ajtót s ruhástól együtt ledobta magát az ágyra s titkos fogadást tett, hogy ezentúl megszakít minden érintkezést az emberekkel, hogy ő még fog halni, mert az életet nem érti meg, mert jó tettre képtelen s aki ezekhez nem ért, az az életre nem is érdemes . . . Nemsokára lázas álom szállt szemeire s megmeredt testtel, oly mozdulatlanul feküdt az ágyon, mintha már meg is halt volna, mintha szive felmondott volna minden szolgálatot. * *

*

múmiának. A nézők és a várakozók csoportjában Gligor és Fruzina is ott voltak kurta nadrágban, szoknyácskában, mintha csak az egész dolog jó husz évvel ezelőtti esetnek a keretébe illeszkedett volna. És a legcsodálatosabb, hogy maga Phintias is ott volt, kurta kék nadrágban, elől vasalt czipőcskékben, de senki seni látta, senki sem ismerte fel őt. Ez olyan furcsának tünt fel Phintias előtt, de bár szólni szeretett volna ismerőseihez, egy hang sem jött ki torkán, mert a rendező észrevevén zavaró szándékát, kezét a . Phintias mellére tette s ez ugy hatott, minthacsak egy emeletes házat építettek volna hirtelen reá. . . . És mindazok, akik néztek és figyeltek, lassanként tényleg éledni látták Zarathustra tetemét. Látták' lassan meginduló lélegzését, keblének esését, emelkedését; látták szemeinek megnyílását, sötétes, feketés bőrének rózsaszínre változását; látták hullámzását ezüstös hajának, fehér szakállának és látták a homlok és az arcz, a kezek és a nyak ránczainak elsimulását. És haliák beszélni azt, aki némaságra zárta ajkait évszázadok óta. Majd kinyujtá jobb kézét, amelyben égő lámpást tartott s hallgatói felé vetítve mécsének fényét, igy kezdé meséjét: — Egyszer egy ifjúra találtam, amint a mezőn bolyongva a csillagokat nézte. Megszólitám s kérdezém: Hogy hivnak, beszélj ? — Nevem Aristid — feleié — s bizony, aki ezt a nevet viseli, nem boldog, nem szerencsés legény . . . Keresek, kutatok valamit évek hosszú sora óta . . . tudni akarok' valamit, tudni a valódi, tökéletes tiszta »Jó«-t egész biztonsággal s ezt seholsem találom, sehol. Nincs, aki rá megtanítson, hogy megmentsen engemet a tudatlanság kinos helyzetéből . . . — De jer,' — folytató Aristid barátságosan — jer, jó öreg, üljünk le ide, elmondok életemből egy-egy részletet, amelyek mind a keresett, kutatott dologról szólnak s te megismerheted nemcsak a nevemet, de a lelkemet is és annak" szenvedéseit . . . S mi leültünk este a csillagos ég alatt, a tágas mezőkön, pásztorsip lehelletétől ringó kalászoknak néma árnyékába, a bársonyos fűbe, közel egy virágzó bokorhoz, amelyben csattogó csalogány; fészkelt s egy csobogó patakhoz, amelynek hullámgyöngyei milliónyi változatban tük : rozték vissza az ezüstös-lilaszint öltött környezetet. Meszsziről harangkongás hallatszott s mi elkezdtünk elmélkedni a »Jó«-róI és a jó cselekedetekről . . . (Folytatása köv.)

Krónika. Absolutismus. — junius

. . . És mindazok,, akik bejuthattak Salvatore táti bódéjába, remegő meghatottsággal nézték Zarathustra száraz, sötét múmiáját. Aztán csengetést, harangkongást lehetett hallani, a sipláda valami bánatos nótába kezdett és jött egy tarka-barka ruházatu ember, a rendező s jelentette: — Ki-ki foglaljon helyet s ezután egy szó se legyen többet, se nevetés, se szemhunyorgatás, mert Zarathustra most életre fog kelni s elmond egy gyönyörű tanulságos mesét, amelynek czime lészen: A balga i f j u Aristid. Mindenki' parancsnak vette a rendező szavát s körben' ültek a koporsóba állított múmia körül, lesték a bekövetkezendő nagy csodát: feltámadását a sok ezeréves

16.

Históriai korszak lett az obstrukczió kaján és személyeskedő csinyjeiből. Általános felfordulás a Tisza István energikus akcziójából, hogy véglegesen és gyökeresen, rendet teremtsen. Az alkotmány válsága lett a nagy nemzeti felbuzdulásból, hogy a magyar politikának végre független nemzeti hatalma legyen. Mindenki nekiment nagy hajszával s egészen mást csinált, mint akart. Visszafelé tekintve ezt mindenki megismeri, de előre tekintve, nem akarják és nem tudják átlátni, hogy sohasem, most sem készül az, amit csinálni akarnak. A mi politikai stílusunk kizárja a jóhiszeműség föltevését a másik félnél. Fejérváryt, ezt a gyönyörű férfit

'411 megteszik vénasszonynak, ezt a naiv gyermeket vén agyafúrt intrikusnak, ezt a királyáért és hazájáért mindenre kész katonát aljas konczleső strébernek, akinek egyéb vágya nincs és nem is volt, csak miniszterelnöknek lenni. Ez bizonyára gálád eljárás, de Fejérvárynak nincs joga panaszkodni, mert viszont a koaliczió urairól neki is megvan a maga véleménye, mely éppoly kevéssé hizelgő s bizonyára nem kevésbbé meggyőződéses, mint amilyen téves. Pedig ha gondolnának arra, hogy az emberek máshová indulnak és máshová érnek, ha számba vennék, hogy a politikai matériának külön élete van, mely úrrá válik megmunkálóin, hogy itt éppenséggel nem áll, hogy aki szelet vet, föltétlenül vihart arat s az sem bizonyos, hogy az elhintett mustármagból nem kutyatej nő-e ki, bátran félretehetnék a személyes invektivákat s megegyezhetnének abban, hogy ha más készül is, mint amit bevallanak, abból még nem következik, hogy a bevallás hamis és a más eredmény kezdettől fogva kontemplálva volt. Hogy Fejérváry az ő átmeneti kabinetjét valóban azzal a szándékkal vezeti harczba, hogy kimentse az országot a konfliktusból s bizonyos időn belül megértést hozzon létre a korona és a többség között, azt minden becsületes ember elhiheti neki. Hogy viszont az az átmeneti kabinet sohasem éri el czélját, hanem ellenkezőleg, a viszonyok nyomása alatt az absolutismushoz vezet, azt viszont elhiheti mindenki a koaliczió aggódó hazafiainak. Csakhogy ez nem szándék s az absolutismus nem czél. Csakhogy az absolutismust nem maga az átmeneti kabinet hozza magával, hanem a fogadtatás is, melyben részesül. A koaliczió ilyen magatartása mellett a Fejérváry-kabinetnek más sorsa nem lehet, ellenben az ilyen módon kinevezett kormánynyal szemben a koaliczió mást, mint amit tesz, aligha tehet. Igy az ellenfelek voltak munkatársak, egy antiszövetkezet, oly eredmény létrehozására, melyet senki nem akar, de amelyet a legnagyobb buzgalommal és fanatikus kitartással bármi áron mégis megteremtenek. Az ilyen lázas krízisek, melyeknek megfogható inditéka nincsen, mely a közreműködők fején keresztül elharapódzik és úrrá válik minden programmon és taktikán, rendszerint a tévedések és az alapvető hibák mélyéből törnek elő, mint a láz, melyet egy kis, a szervezetbe szorult nátha okoz, amelyet hiába gyógyítanak és csillapítanak más diagnózis alapján. Fölismerni a hibákat valóban nem nehéz, de nem keresik. A harcz egészen más körül forog, mint a tudott programmokban kifejeződik. Az egyik szerint most kell leszámolni a szabadelvű regime-mel, a másik szerint nem kell a hatvanhetes kiegyezést egészen a nemzet javára felhasználni, a harmadik szerint most kell a Deák kiegyezését pokrócznak teriteni ki, amelyen a nemzet a personál-unió felé sétálhat. Egyik front a liberális párt felé, a másik a Deák törvénye ellen irányul s akarva akaratlan kialakul a két front éle a dinasztia ellen, mely a szabadelvű párttal ugyan nem sokat törődik, de annál többet a kiegyezéssel, melynek értelmezésére, mint egyik szerződő fél, ugyanannyi jogot formál, mint a másik s nem logika nélkül kérdi: ha fölhányjátok az összes differencziákat, amik a ti jogotok és a közös érdek között

lappanganak, akkor mit ér a 67-iki megegyezésünk, melynek éppen az volt a czélja, hogy a differencziákat közösen elhallgattassuk anélkül, hogy akár jogfeladást, akár érdemcsorbulást jelentsen! A hatvanhetediki kiegyezés velejében egy a 48-as alkotmánynyal, de létezése maga mutatja, hogy vele szemben a negyvennyolczas alkotmány tartalmát ridegen érvényesíteni nem szabad, különben nem kellett volna 48-ból 67-et csinálni. S akár nézzük a koaliczió hatvanhetes árnyalatait,, melyek ez alap nemzeti erősitését várják a koaliczió prog-. rammjától, akár a függetlenségi pártot, mely átmenetnek nézi a personál-unió felé: a kor.ona mindakét irányban veszélyeztetve látja a. .Deák kiegyezését, mely a mai köz-: jogi helyzet alapja. Há a Deák-kiegyezésbe mindazt • beleteszik, ami mellett sohasem jött volna létre, akkor elveszti azt a jelentőségét, mely miatt a dinasztia ragaszkodik hozzá. Ha átmenetül szolgál a personál-unió felé, • még kevésbbé van értéke. Ez az igazi casus belli, mely körül az általános és . kétségtelenül helyes és jogos közjogi elvek nagy ágyúiból lőnek. Egy megkötött kompromisszum ellenében a teljes, kompromisszummá.!' le nem kötött jogokat érvényesíteni lehetetlen. Innen való, hogy a két álláspont meg nem értheti egymást, de nem .is.engedhet egymásnak. Itt nem a magyar kommandóról. van szó, hanem a koronának arról a tételéről, hogy a Deák-kiegyezésnek csak az eddigi értelmezésben van értéke s hogy egyoldalúan máskép , értelmezése egyet jelent az 1867-iki kiegyezés megsze- , gésével. .... '. Oly kontroverzia ez, melynek megoldása ki van zárva. De éppen ez vezet magában az absolutizmus felé. Hiába hivatkozik mindakét fél a kiegyezésre, egy kiegyezés, ' melyet nem egyértelműen fognak föl, nem kiegyezés, hanem kontroverzia. S mivel egyiknek sem kell a másik értelmezésében, mindakét fél a kiegyezésen kivül találja magát, ugyanolyan állásponton, melyen voltak annak megkötése előtt.' Ez pedig az 1867 előtti idő, azaz: az absolutizmusé. Rá "kell mutatnom, különben az olvasó nem igen venné észre, hogy a mostani válságban ez látszólag tudott dolog, de igazában erről szó sincsen. Ehelyett az alkotmányosság technikai dolgaiban hegyezik ki az ellentétet és vivják meg a harczot. Mostanában arról van szó, hogy a korona nem a többség kebeléből nevez ki kormányt és nem veti magát alá a -nemzeti akaratnak. Ezekkel a technikai vádakkal szállanak szembe a Fejérváry-kabinettel, mely e vádakkal szemben védtelenül áll, mivel szent igazak. De az alkotmányos proczedurákban rejlő sérelem már eredmény s nem magában álló ok. Az igazi ok és az igazi veszedelem a hatvanhetediki kiegyezés, mely igy, vagy amúgy, egyik félnek sem kell, mégis - mind a két fél rajta veti meg a lábát. Már most-a dolgok logikája' után alkotmányos megoldás más nem is lehetséges, mint amely az igazi válság természetéből folyik. Meg kellene egyezniök . abban, hogy nem egyeznek meg a kiegyezésben. Konstatálniok kellene, hogy ilyeténképpen a Deák Ferenez kiegyezése nincs már, vagy legalább nem kivánatos, hogy legyen. Ez az egyezség eddig jó volt azért, mert a két hatalmi fél, nemzet 2*

1 412 és korona, békésen meg tudott maradni alkotmányos királyságnál?. Mert éppen a ragaszkodás ehhez a kiegyezéshez hozza magával, hogy az alkotmányos királyság meg nem állhat rajta. Mire való tehát a harcz és a háború és főképpen mire való a jogi disputa, hogy melyiknak ad igazat az a kiegyezés! Ahogy válságos időben meg tudtak egyezni a Deák kiegyezésében, azonképpen most, niikor voltaképpen ez a kiegyezés már nem kiegyezés, a disputálás és a régi, kopott alapra való hivatkozás helyett azt kelléne tenni, amit akkoriban tettek, mikor a dinasztia dualisztikus érdeke és hivatása és a magyar nemzet politikai és gazdasági jogai összeegyeztetésre vártak. Tessék uj, kiegyezést esi-' nálni, a visszatért bonyodalmakból necsak a vele járó absolutismust nézni, szidni és megátkozni, hanem az absolutizmusból kivezető utat keresni, mint akkoriban. A harezban és háborúban győzelemre törekszik mind a két fél és sebeket akar ejteni. De a két hadviselő fél ugyancsak a magyar alkotmányosságnak két faktora, a győzelem tehát értéktelen. Össze kell ülnie az új hatvanhetes bizottságnak egy uj tizenötös albizottsággal s egy Deák Ferencz és egy Tisza Kálmán vezetése alatt megcsinálni a mai kiegyezést, mintha a régi nem is lett volna. Fejérváryban föl akarják ismerni a második Bachot, de a vele járó korral nem tudják megismerni a Deák Ferencz hivatását és a megegyezésre való kötelességet. Pedig egy második Deák Ferencznek nem is kellene a haza bölcsének lennie, mivel az első bölcsesége már mégadta a módot, melyet a másodiknak éppen csak utánoznia kell.

Nem. I l y rosszúl m é g s e m Nem

muszáj

állunk,

kétségbeesni.

Van tudomány még

minálunk,

Csak j ó h e l y e n kell

keresni.

Persze, aki k ö n y v e k e t Vagy

kathedrán

búj

görnyed —

M a g y a r tudós nem

pfuj!

lehet.

De keresd föl a gyepet, A h o l . mindenféle S

állat

versenylovak szaladgálnak,

A h o l flörtölni szokott A nagy S

úr s a kis

kokott

a h o l a nép nem nyer s o h a

Ez a magyar Imponáló

—

tudománynak

csarnoka.

Nincs seholse

olyanforma

Nagyszabású

elme-torna,

Mint a turfon

odakint.

V e s z e d e l m e s h e l y a ring. Könnyű ottan

elmerülni,

Fölszinre már ' n e m

kerülni.

Hanem

tud:

annak, aki

N y i t v a áll az egész S azonfölül

világ

Köbölkút.

Hát aztá.i a

kártyaasztal,

M é g csak a z teljes

malaszttal.

H o g y h a o t t a n vita

készül,

Benne részt veszek

vitézük

Érveimből s o h s e foszt ki S e S z á p á r y , se S e a báró (Valamennyi

Potoczky,

Königswarter-, g y ö n g e partner !)

Semper. A m i t állttok, azt tartom, N i n c s retira, nincsen pardon, N á l a m m e g s z o k o t t dolog, H o g y v e s é k b e n gázolok, É r v e i m n e k g y ő z n i ö k kell,

Krónika II.

B i z o n y í t o m m a k k a l , tökkel, H o g y nekem van igazam,

Egy magyar tudós. • junius Őseimnek véres kardja F o g a s o n f ü g g , rozsda marja. Rozsda marja, nem r a g y o g , Én m a g y a r tudós

vagyok,

B é k e s s é g n e k embere É s a n e v e m Szemere, M o n d h a t n á m : de genere.

i6.

A r a n y a t ér a s z a v a m . S g y ő z ö k mindig. É s az ok : É n m a g y a r tudós v a g y o k .

K o s s u t h Ferencz

protektorom,

A d é k á n o m , a rektorom. A legújabb titulust K ö s z ö n ö m neki, H o g y m a g y a r tudós Ő s ü t ö t t e ki.

vagyok:'

K o s s u t h Ferencz protektorom, A d é k á n o m , a rektorom, A legújabb titulust

Hál' istennek itt a jobb kor, A tiéd : É l e t m ű v é s z e t ! É s most már a kártya-doktor

K ö s z ö n ö m neki. H o g y m a g y a r tudós

É s a ló-tanár lenézhet T é g e d nyomorút, s o v á n y

Ő sütötte ki.

vágyók: ,

Nesze neked s z e g é n y m u l y a , A k a d é m i k u s K a u t z Gyula, A k i fennen siratod, Hogy hazánkban N a g y hiány van Tudósokban (Pedig sok v a n !) S ez keserves

állapot.

Elméleti t u d o m á n y . K ü s z ö b é n e dicső kornak Nincs elmélet, csak g y a k o r l a t . K á r t y a , ló m e g szép l e á n y Ez a magyar tudomány.

Incubus. T a v a s z i d i v a t - c z i k k e k legelőnyösebben Szekulesz R. czégnél szerezhetők be. Ezúton felhívjuk a t. olvasóközönség figyelmét lapunkban közölt hirdetésére.

'413

INNEN-ONNAN. + A boykott. A boykott sohase szép dolog, de nem is az a szándékuk azoknak, akik az uj kabinetet társadalmi boykott vesztegzárába akarják hajtani, hogy valami szép dologgal kedveskedjenek neki. Sőt ellenkezőleg. Hogy jogos-e v a g y sem, azon fölösleges lenne tanakodni, mert az bizonyos, h o g y mindenkinek joga van azzal társalkodni, akivel akar és még inkább joga van nem társalkodni azzal, akivel nem akar. Ha tehát vannak, akik nem kivánnak érintkezni az uj kormánynyal, amelyről kétségtelen, hogy nem a nemzeti szeretet melegágyából hajtott ki, senki se kényszeritheti őket, hogy érintkezzenek vele. De hogy ez a boykott azután csakugyan azt a czélt szolgálja-e, 'amelyre .rendeltetve lenne, hogy tudniillik tűrhetetlenné tegye ezeknek a kegyelmes uraknak a sorát, ez már egy csöppet se bizonyos. A miniszteri állásnak az érintkezés aligha tartozott bármikor is a legkívánatosabb gyönyörűségei közé. Mert ez az érintkezés mindig munkát, kérést, fáradságot v a g y legalább is alkalmatlanságot jelentett — nekik. A z összeférhetetlenségi törvénynek van egy paragrafusa-, amelynek éppen az volt az inditéka, hogy ez az érintkezés, valamennyire legalább, megcsökkentessék. Miniszternek lenni ugy, hogy ne hívják soha sehova, ne kérjenek tőle semmit, se állást, se kegydijat, se jelenvalóságot: ez nem is lehet olyan n a g y o n ' rossz dolog. Nagyon félős, hogy ez magában nem fogja megutáltatni a mesterségüket az uj kegyelmes urakkal.

Csakhogy mig minálunk az embereket osztályozzák olyanokra, akik nem szagosak és olyanokra, akik szagosak és a pénz az, ami sohase szagos: odaát megfordítva van a dolog. Ott a pénztől követelik meg, hogy ne legyen rossz illatú,- ami a milliomosoknak kellemetlenebb, mert maguk ugyan megfürödhetnek rózsavízben, de pénzen ilyen művelet nem segit. Carnegie András elköltött egynéhány száz millió dollárt, hogy magának •a nemes és jó ember rangját, czimét megvásárolja és ime most egy gyönge huszonötmilliós kötésnél megbukik az egész akczió. Szegény Carnegie, mennyire sajnálhatja — a többi millióit! .*

*

•

• *

6 A béke. Legyőzetni is kétségtelenül rossz dolog: de van valami, ami ennél még keservesebb állapot. Legyőzöttnek lenni. A háborút már szerencsésen ' elveszhették az oroszok, a hatalmas czár már olyan becsületesen meg van verve, hogy nincs az a zsűri, amelyben még csak véleménykülönbség is lehetne efelől: de a legkeserűbb pilula még hátra van. És ez a békekötés. Lehet az orosz kormányrendszer, amely a szent birodalomra ezt a katasztrófát fölidézte még oly gyűlöletes, amilyen; lehet a magatartása most a béke vajúdásának kezdetén még oly ostoba és ellenszenves: ebben az idétlen és lehetetlen erőszakoskodásban, ebben a torz és nevetséges hánya-vetiségben és erőltetett önbizalomban van. valami meginditó, valami elemien, sőt brutálisan tragikus. Valami olyan, mint mikor a ketreezbe fogott vad, a helyett, hogy véres testét nyugodtan * meghúzná a szalmán, rohan egyik faltól a másikhoz és a vas* * rácson töri, zúzza magát, mig a koponyája is összeroncsolódik. A T ó t h Géza. Ha a Kertész-utczában véletlenül nem esik Mert belátni, megismerni, megfontolni és főként — megvallani halál, ez a kis trafik-dráma olyan csúnyának és jelentéktelena helyzetet a szerencsétlenségben, ehhez egy magasabb rendű nek látszanék, aminő. Igy azonban nagy karikákat vet s min-. lelki fejlettség, egy finomabb konstrukezió gondolkodásbeli denféle szempont kapaszkodik beléje. A hangulat különösen az munkája szükséges, méltóság, amely fölötte van az esélyeknek özvegy ellen fordul, akitől kérdik: hát igy jobb ? Meg kellett és a maga nemes költészetének zománczát rakja a szerencsétölnöd az uradat ? Mintha bizony az lett volna a szándéka s lenségre is. Ez a méltóság valamelyes méltányosságot mindig nem az, hogy öreg urát kiszabadítsa egy fiatal boszorkány ráparancsol a végzetre, is: van azonban sors, amely nem tür körmei közül, ami, szerinte, szent kötelessége volt. Viszont a magával szemben semmi méltányosságot és ennek már a lényebűnbocsánó megvetés szemével néznek az öreg ember tetemére : gében van a kötelesség, h o g y ezt a jogosulatlanságát igazolja hát tisztes agg létedre ilyen ember voltál ? Végigjártál az utczán is. A czár még talán kaphatna most is megalázás nélkül való mint egy nagyapa és ugy bujkáltál, mint a suhancz! Pfuj! — békét a japánoktól, de okvetetlenül ki fogja vinni, hogy másPedig hát ez a szegény ember is boldogabb lett volna, ha formára kényszerüljön. tudott volna nyugodt lélekkel és már kihűlt szivvel pihenni * * * az aggság tiszteletreméltó párnáján s embernek fogalma sem lehet arról a kinról, amivel az öreg testben, lélekben felhalmo'5 E g y p ö r . Az ember azt hinné, hogy a franczia bohózatzódott és összeütköző ellentétek megsanyargatják szegénynek irók már minden képtelenséget kitaláltak és ime kiderül, hogy jobbik eszét. Tudja ő is, hogy ideje lejárt, azt is, h o g y csúnya az életnek még mindig vannak friss ötletei, amelyekkel le dolog ilyenkor a szerelem, azt is, hogy utálják, sőt önmaga is tudja főzni őket. És az életnek nem is kell francziának lennie,, .utálja magát. De hát mit csináljon? 0 már olyan örökifjú! az élet tud minden franczia bohózati ötletnél furább ötletet A fiatal hölgyet is körülfogják s itt talán legtisztább a helyprodukálni akár Berlinben is, ahol pedig inkább czitromos vizet zet. Minden rendben volna itt is, ha nem irta volna azokat a szüretelnek, mint pezsgőt. Berlinben történt, hogy egy gazdag leveleket, amiket olvastam. Ez már sok. Az öreg embert ki gyáros, miután nyaralót és automobilt már vásárolt áz ő kis lehet szolgálni, de elhitetni vele a nagy szerelmet és vágyódást barátnőjének, vett neki egy — férjet is. Csak azért, h o g y ez . — az már több a soknál, v á g y kevesebb a semminél. is légyen a kicsikének. De csakis ezért. Mert egyébként a * derék ur Írást adatott magának a fiatalokkal, h o g y többet * * nem is kivánnak — egymástól. Főként nem kiván a gavallér, aki az iráson kivül a becsületszavával is kötelezte magát, hogy Ó Olet. Minálunk a vén Európában még rendületlen igazaz oltár elől egyenesen a pályaudvarhoz hajtat és tiz esztendei ság, hogy — non olet. E g y hatos még lehet büdös, egy ezres is kellemetlen szagú, de egy millió, az már messze fölül áll a' nászútra indul — egyedül. Vagy, ha nem is egyedül, hát — mással. Ez az irás most a berlini törvényszék előtt van, melszaglás határain. A millió szagtalan és ragyogó, mint a gyélékletképpen a gyáros keresetéhez, aki az erkölcsi felháborodás mánt. Igy van ez minálunk. Amerikában már nincs. Három eszreszkető hangján panaszolja el, hogy rászedték. A fiatal férj tendeje sincs, mikor egy amerikai tanítóegyesület köszönettel ugyanis a saját feleségével ment nászútra, a derék gyáros visszautasította a Rockefeller Jakab tiz millióját; most ugyanmindössze apósi állapotba került, ebbe is csak azon a czimen, ezt cselekedte a Missisipi-egyetem, köszönet nélkül, a Carnegie hogy ő adta a — hozományt. Hogy ennek a pörnek mi lesz András huszonöt milliójával. Az egyetem a maga jótékony az eredménye, az majd elválik, de egy tanulsággal már most alapjai gyarapítására köszönettel fogad el egy czentet is, de is szolgálhat az okulni v á g y ó emberiségnek. Azt, hogy óvaezekből a milliókból nem kér, mert ezek a milliók vér és kodjunk a túlzásoktól. Ha az embernek adott a sors egy kedves verejték szagával terhesek, még pedig igen szegény emberek és csinos barátnőt, érje be vele és ne követeljen hozzá okvekisajtolt vérének és verejtékének a szagával. Ime a demokrata tetlenül még egy — férjet is. Amerikában is van előitélet, megkülönböztetés és osztályozás.

'414

Clownok. Az önmagában való, ősi erővel hevülő jókedv inkarnácziói ők, a clownok, s az ő művészetük az egyetlen valamennyi között, amely egészséges, üditő mellékiz nélkül való nevetést tud felidézni. Az ő jókedvük nem humor, amely melankolikusan néz bele a megszégyenítő emberi szamárságokba, nem is szatira, amely aszkétikus gyönyörrel önmagát kinozza a változhatatlan nagy butaságok nyilvántartásával, hanem egy része a boldog állati életnek, maga a rakonczátlan, önmagából eredő életöröm, sőt Életöröm, amely lehámozza az emberről a kultura szenvedéseit, s a nagyvárosok izgalmas jajszóval és végtelen panaszokkal telitett környezetében fölidézi a nagy Pánt, a füvek, a fák és a vizek túlömlő életenergiájának mámoros istenét. Minden művészeten át megérezzük az élet fájdalmát, emberi voltunk súlyos keresztjét, minden művészi produktum felidézi lelkünkben az elkallódott értékek emlékezetét, amelyek a gondolat kialakuló proczesszusában belevesztek a kifejezőképesség vigasztalan gyöngeségeibe, minden művészetből érezzük az akarat és a tény elcsüggesztő nagy különbségét, és minden humorban és minden szatirában érezzük az emberi lénybe belenyomoritott szabad erők siralmát, a bús megnyugvást, vagy a kinos lázongást a roppant tehetetlenség ellen, látjuk mindig, hogy minden mindegy és görcsösen ragaszkodunk fikcziókhoz, amelyekről tudjuk, hogy fikcziók, mert azt is tudjuk, hogy örökre el van zárva emberségünk elől a dolgok misztériuma. Mi csak mosolyogni tudunk a kultura túlcsigázott, deliriumos idegéletében és minden mosoly mögött könyek csillognak; nevetni csupán azokban az üditő pillanatokban tudunk, mikor fel van függesztve minden fikczió, amit logikának vagy világnézletnek neveznek, mikor egy pillanatra egészségesek vagyunk, lelkünket belemeritjük a boldog állatok életörömébe és nem tartozunk számot adni magunknak arról, hogy miért örülünk. A kultura lucidum intervallumait köszönhetjük a clownoknak, akik nemcsak a czirkuszok manégejein ficzánkolnak, hanem ott vannak az angol operettben, az értelmetlen, semmiféle irodalmi törekvésbe bele nem illeszthető, play őrült kavarodásában, ott vannak mindenütt, ahol a kulturától beteg ember gyógyulást akar, s annál inkább szeretik őket, mentől súlyosabb az emberek kultúrélete, amelyből szabadulást várnak tőlük. Óriási emberi érték van az egészséges gyermeki, vagy mondjuk állati jókedvben s nagyon szeretnünk kell az egészséges nevetés művészeit, a clownokat.

Őszinte, mellékiz nélkül való gyönyörűséggel nézem a két Wiellandot, a Beketow-czirkusz pompás pojáczáit, s végtelenül örülök azoknak a megvesztegetően furcsa mozdulatoknak, amelyekkel egy más képére másznak minden értelmes ok nélkül, csupán, hogy kielégítsék túlömlő akczióvágyukat, mint ahogy örülnék az erdők tisztásain tülekedő faunok mozgásainak. Értem és élvezem azt a nagy művészetet, amelylyel ezek az intelligens fiuk abstrahálni tudják magukat mindentől, amit az évezredes evoluczió rákényszeritett az emberre, s vissza tudják élni magukat abba az isteni állapotba, mikor még csak két nagy érzése volt az embernek: a borús napokkal beköszöntő fájdalom és a verőfényes napok oktalan, édes életöröme. És hálás vagyok nekik, a művészet vidám anarchistáinak azért, hogy fel tudják bennem kelteni az ősi jókedv, a teljes magamegfeledkezés boldog illúzióját és értem és nagyon megbecsülöm azt a művészetet, amelylyel el tudnak kerülni mindent, ami fölébresztené a kultura mámorában kimerült és elgyötört agyamat, el tudják kerülni az ok és okozati összefüggés minden megszokott jelenségét, ami föltétlenül gondolkodást, analizist, ellenőrzést, kritikát asszocziálna agyamban. Ennek a művészetnek az az esztétikája, hogy különböző legyen minden megszokott esztétikától, az az igazsága, hogy semmi köze se legyen semmiféle igazsághoz, s akkor nagy, akkor tökéletes, ha telve van a meglepő, elkábító, megfoghatatlanul vad értelmetlenségek friss szenzáczióival. A pihentetés és felüdités művészeit tisztelem a legféktelenebb őrültségekig bölcs Wielland testvérekben, s éppen azért nagyon komolyan megérzek minden kis disszonancziát, ami az ő harmonikus féktelenségükbe belelopódzik. Mert harmonikus és befejezett az ő művészetük, nagyszerű stilus van benne, mikor óriási logikával el tudják sikkasztani a logikát és kifejezőeszközeiket magából az anyagból, a nagy értelemmel összeszedett értelmetlenségből stilizálják ki. Az a zagyva, groteszk nyelv, amin eddig beszéltek a clownok, az a vad németség, amely minden hajmeresztő fordulatra olyan alkalmas, az a hosszú fejlődésben kialakult clowndialektus szorosan hozzátartozik az ő művészetükhöz és éppen azért nem tudok hazafias örömre gyuladni, ha a Wiellandok magyarul beszélnek. A magyar nyelv még akkor is komoly és súlyos rithmusu, ha olyan vadul beszélik, mint a két Wielland, másrészről pedig nekünk magyaroknak, akik ezen a nyelven gondolkodunk, lehetetlen nem gondolkodnunk, ha magyar nyelven hallunk beszélni. Németül fentartás nélkül beveszünk mindent, magyarul hallva azonban, a megszokott szavak nyomán föltétlenül föltámadnak a hozzájuk tartozó fogalmak, s egyszerre akczióba lép a legyőzhetetlen rendező, logikába gyömöszölő hajlandóság és egyszerre vége a boldog illúziónak: ellenőrizni kezdünk és vége a pihenésnek. Mindenki beszéljen magyarul, magyar lelkem legmélyéből kívánom, csak a clown ne, mert abban a pillanatban, amikor ez a stiltelenség általánossá válik, mikor megjön az első negyvennyolczas clown és a dummer August ostoba Ágostonná fog szittyásodni, mi előttünk örökre bezárulnak a boldog megfeledkezés lehetőségei és örökre elhagy bennünket a szentséges, öreg, halhatatlan Pán.

Marco.

'415 szólal még a magyar lyrában, a nagyvárosi élet reflektálódik bennök különös és sajátos viszonylataival és viszonyaiSZÍNHÁZ. val, ábrándjainak. és szórakozásainak, hangjának és érzé"seinek vegyültebb és analysálóbb charakterével. A lyrikus Orfeusz flai.. A czim —- az upszalai egyetemi énekkar e jelentősége mellett azonban iktassuk jogaiba Heltai Jenőt, a prózairót is, annál inkább, mert .e kettő szorosan összeczime — kissé különös. A z t képzeli az ember, h o g y ezek az tartozik, ugy az ujitói rang, mint a benső szellem kapurak a r a n y lanttal a k e z ü k b e n söröznek s a f r a k k h o z boroscsolata révén. t y á n k o s z o r u t viselnek a fejükön. A kórus, keletkezésének a Ami az elsőt illeti: prózai munkáiban ez még közhistóriája — amint az Orphei Drangars é v k ö n y v e hitelesen vetlenebbül észlelhető,. mint verseiben'. . Ahogy uj' lyrai elmondja —• szintén m e g l e h e t ő s e n különös. 1 8 5 3 - b a n e g y igen phraseo.logiát alkotott költeményeiben, ugyanugy uj dialekszigorú koleraquarantaine idejében, mikor U p s z a l a el volt zárva tust teremtett a beszédben; de mig -amaz csak a versirók a világtól, összeverődött e g y r o m a n t i k u s ifjú daloscsapat, használatára marad, ez kihatolt, a közhasználatba. Ahogy Orfeusznak emiitett flai, akik » v i d á m dalaikkal s z ó r a k o z t a t t á k a versirók nagy és nem is mindig szemérmes, annál az upszalai h ö l g y e k e t * . A d o l o g kissé Boccaccióra emlékezkevésbbé őszinte többsége Heltai nyomdokaiba lép és az tet . . . Örömmel kell azonban kijelentenünk, h o g y sem a czim ő filigrán diszitéseit variálja, sajnos, gyakran esetlen másoarchaisztikus n a i v s á g a , sem a keletkezés archaisztikus novellalatokban, ugy az az argót is, amit ez a többé-kevésbbé szerűsége nem ártott m e g az upszalai daloskör egészen modern, egészen újszerű s a m a g a nemében páratlan m ű v é s z e t é n e k . . általánosan bohém Budapest beszél, nagyjában és megkülönböztető színezetére nézve Heltai szólásformáiból gyaEzek a s v é d énekesek, akik pénteken m u t a t k o z t a k be a budarapodott össze. Ambrus Zoltán mellett, hogy az invenczió pesti Operaház színpadán, m ű v é s z i tudás, fegyelem, finomság, legújabb idő óta pumpolt nagytőkéséről: Molnár Ferenczg o n d o s s á g , intelligenczia d o l g á b a n a v i l á g l e g k i t ű n ő b b énekesei. ről ne szóljunk, az irodalom tanulékony ifjai senkit annyira A zord, vaskos, recsegő férfihang végtelenül k ö n n y e d , szubtilis, meg nem csapoltak, mint Heltai Jenőt; de viszont a közszinte l é g i e s ' h a r m ó n i á v á finomul ennek az ötven fehérsapkás nyelv "se olvasztott magába senkitől annyit, mint ő tőle. urnák a c s o d á l a t o s a n összetanult . énekében. Csupa s v é d dalt énekeltek, szomorú, m e l a n k o l i k u s szép dalokat, mesterien e g y Ahogy gunyolódunk vagy csodálkozunk, haragszunk szerű feldolgozásban. Karmesterük, Hedenblad Ivar igen jóvagy beczézgetünk ezt ma, a XX-ik század elején, a izlésü, kitűnően képzett, lelkes ember lehet. Szeme p i l l a n t á s á v a l magyar fővárosban legfőként mint Heltai Jenő szólásának vezeti a z ötven tagból álló kórust. A z igaz, h o g y az énekesek és e szólás variansainak vagy' — mondjuk igy — továbbe g y pillanatra nem vették le s z e m ü k e t a karmesterről, bár az képzésének segítségével teszszük. Ez a szemünk láttára Opera r a g y o g ó a n kivilágított nézőtere tele volt sok-sok szép végbement nyelvujitás azonban merőben sajátos termém a g y a r a s s z o n y n y a l . A svédek m e l e g ) temperamentumos, tüzes szetű. Heltai Jenő nem szavakat csinált, hanem a szavak énekében ez volt az e g y e t l e n északi vonás. egymás mellé helyezésével ujitott; nem uj megjelöléseket talált, hanem uj clichékkel mintegy uj commentálását adja' A zsidók. E g y s z e r ű e n bájos volt az a n a g y b u z g ó s á g , a dolgoknak. Hiven a lyrikus jelleméhez: nem az objectiv a m e l y l y e l a nyári színházak- rávetették m a g u k a t Csirikov úrra. jegyek számának növelésével dolgozik, hanem a tárgyak-' Kisenev és vidéke biztosan hatni f o g a mi zsidóságunk körében, nak -felelkező érzésbeli reactiók uj megállapításaival. E gyaki g y o k o s k o d t a k a direktorok, s m i n t h o g y a szinházjáró p u b l i k u m ran .furcsa és hyperbolikus, de rakonczátlanságukban is n a g y h á n y a d á t a budapesti z s i d ó s á g liferálja, ez a spekuláczió mosolygó és mindig gracziózus fordulatu szópárositásokban egészen h a s z n o s n a k Ígérkezett. Kitűnt azonban, h o g y egészen lyrai philosophia van és világnézetet fejeznek ki. Formáblőd spekuláczió volt, mert a p u b l i k u m a c s a p n i v a l ó a n , rossz, jukra nézve azt lehetne mondani: a trivialitás, mely drámát l á t t a m e g a darabban és nem akarta elhinni, h o g y az önmagát gúnyolja; tartálmukban és szellemükben: újra a tragédia, ami odafenn folyik a színpadon, a m i n t h o g y a Krecsányi városi élet flórája, — gamin-tapasztalat, ironikus képzelet színészei se hitték el és igen m u l a t s á g o s a n ölték e g y m á s t . Lehet és kiábrándult józanság összegeződése. A prózairó e tulajazonban, " h o g y ők m é g i s k o m o l y a n gondolták. A Népszínházdonságaival elértünk a novellistához. Nyelvformálásának b a n több h a s z n a volt az előadásnak, mert egyrészről Szirmai sajátságai ismétlődnek elbeszéléseinek megszerkesztésében. Imre egyszerre emberi h a n g o n kezdett beszélni, ami az ő fejMadmazel czimmel a Singer és Wolfner czég Vidám könyhangjai u t á n kellemes szenzáczióval hatott, sőt j á t é k á b a n is vek feliratú uj sorozatában jelent meg most belőlük egy kötet az átérzés n y o m a i m u t a t k o z t a k , másrészről pedig a kis V á g ó és itt üjra azt a lyrikus Heltait találjuk, akit a szólásformák Géza, aki eddig a g y o n r i p a c s k o d o t t mindent, most moderálta alkotásában. Philosophiát és életnézetet vagy inkább: életm a g á t és ime m o s t v e t t ü k észre, h o g y k v a l i t á s a i is vannak. ironiát fejez ki. Szójegyek helyett persze elbeszéléseiben eseA viharos b u k á s n a k ezek v o l t a k az e n y h é b b m o m e n t u m a i . mények vagy epizódok kapcsolatával doigozik; de bár ötlete és leleménye dús terméssel t fakad, mégsem az anekdotai rész a fő bennök, hanem a mögöttük levő gondolat-grimace, csúfondáros alapföltevés, — majdnem azt mondtuk: IRODALOM. a gúnyos tanulság. Egynéhánytól eltekintve, jóformán megannyi példázat, abból a műteremből, honnan a Modern mesék bijoui kerültek ki és ahol néha szégyenkező elérHeltai Jenő novellái. zékenyüléseket is takar a jókedv ruhája. Mert jókedvű és vidám ez a könyv valóban, dé kissé csipős' és m'aliAz irodalomtörténetiró — bocsánat e fontoskodóan- cziózus mellékizzel. Vagy inkább: fényesen mulatságos hangzó és elkoptatott, lenézett és rosszhitelü, de mind- történetek, amelyek mögött azonban egy figyelő szem azonáltal nem kevésbbé idevágó szóért •—• tehát: az iro- fölényesen ironikus és végleg naivtalan tekintete látszik. dalomtörténetiró meg fogja állapítani, hogy Heltai Jenő uj s. étape-ot jelent a magyar lyrai költészetben, nemcsak annyiban, hogy számlálhatatlanul vannak követői, utánzói, sőt „Váljunk el! Dr. Hertzka Tivadar, a világhirü tudós s egyszerűen: másolói — tiz mai magyar vers közül nyblcz Heltai tőjéről nyesett hajtás — de abban a tekintetben a köztünk szerényen m e g h ü z ó d ó pubiiczista hirtelen e g y roppant is, hogy hangja, formája, tárgya és kifejezési módja uj temperamentumos, szinte s z e n v e d é l y e s e n t u d o m á n y o s röpirattal valami. E kecses czinizmusba öltözött, gyöngéd és bájos veri föl k ö n y v p i a c z u n k n a k a politikaihoz képest o l y érthetetlen melancholiával erezett költői álmokban .mintegy a város (Vagy n a g y o n is érthető ?) csöndjét. A röpiratnak, . m e l y arról

'416 Szól: mint juthatunk önálló vámterülethez s .hogy vehetjük hasznát, ha megvan, első sorai elolvasta után nyilvánvaló, mi késztette az ő túlságosan tartózkodó iróját a felszólalásra. A lelkiismeret, a tudományos és politikai lelkiismeret és felelősség, mely minden jó hazafit és becsületes tudóst megráz olyankor, mikor nemzete válságokba sodródik vagy sodortatik. Nálunk évek óta jelszó a külön vámterület s évek óta senki sem mer azzal törődni, hogy ez sokkal komolyabb és mélyebbre vágó dolog, hogysem üres jelszavakkal lehetne körülötte politizálni. Most már késő minden figyelmeztetés; az önálló vámterület politikai hadi jelszó lett nálunk; a magyarral való gazdasági harcz hadi jelszó lett Ausztriában — a vége mindenesetre szakítás lesz, nem is lehet egyéb, még ha el is véreznék bele akár Ausztria, akár Magyarország. Igy látja a ' h e l y zetet Hertzka és jól látja, s e helyzetben nem az a kérdés többé, csináljuk-e meg az önálló vámterületet, hanem az, hogy van-e módunkban megcsinálni s ha igen, hogy' kezeljük, hogy tönkre ne menjünk vele ? •

az legeslegmélyébe vág a finánczpolitikának s a közgazdaságnak — és semmi túlzás nincs benne, ha azt mondjuk, hogy Thiers és Gladstone óta finánczpolitikóról ily egyszerűen, népszerűen és virtuóz világossággal nem beszéltek, hozzátéve, ami szintén valami, hogy Thiers és Gladstone mégis csak dilettánsa volt a közgazdaságnak, Hertzka azonban tudója, tudósa és gyakorlati politikusa is, akinek többek közt a valuta-elmélet és rendezés körül világszerte, főképp minálunk, hervadhatatlanok az érdemei. Szellemesebb és előkelőbb politikai' írást keveset olvastunk s kíváncsiak vagyunk arra a tudósra, aki egy tételét meg tudná czáfolni s arra a kávéházi olvasóra, aki egy sorát is meg ne értené.

Az I-ső nemzetközi physiotherapiai kongresszus a

belga kormány védnöksége alatt Liége-ben (Lüttich) fog megtartatni f. évi augusztus hó 12., .13., 14. és 15-ikén. A kon.gresszus felöleli a fizikális gyógymódoknak (electrotherapia, mechanotherapia, massotherapia, Finsen- és Röntgen-therapia, E gondolatmenetről lendül útjára a Hertzka tanulmánya; thermo-, aero-, hydrotherapia stb.) ma már elismert nagya legfényesebb s okfejtésében ellenállhatatlanabb politikafessay, jelentőségű összes ágait. A szervező-bizottság felhívására nálunk mely a hatvanas évek óta Magyarországon megjelent.' Nem is megalakult már e hó 9-én a magyar bizottság, amely tiszutolsó pikantériája az, Hogy Hertzka első ellensége a most teletbeli-elnökökül dr. Kétly Károly udvari tanácsost és dr. világszerte őrjöngő védővámosságnak, tehát tulajdonképen' minDollinger -Gyula t gyet.- tanárokat, elnökéül dr. Donálh Gyula den vámnak és vámpolitikának — s azonfelül ő, aki Széchenyiegyet, tanárt, titkárnak dr. Reich Miklós igazgató-főorvost és vel együtt azt tartja, hogy a gazdasági felődés mozgatója nem pénztárnoknak dr. Huber Alfrédet választotta meg. Bizottsági első sorban a termelés, hanem ennek alján és sarkalója gyatagoknak ' megválasztattak : dr. Schajfer Károly és dr. Kuthy nánt is első sorban a fogyasztás: a priori véteknek itél minden Dezső egyetemi tanárok, továbbá dr. Pajor Sándor és dr. vámbeli elaprózódást, vagyis a fogyasztási terület megszükitését, Kopits Jenő orvosok. A kongresszusra vonatkozó minden felnem szólva arról, hogy, mint a munka s a termelés világközi világosítással készséggel szolgál dr. Reich Miklós igazgatómegosztásának és szervezetének követelője, még különösen is főorvos, a magyar bizottság titkára (lakik: VIII., Muzeumképtelenségnek itél minden mesterséges iparfejlesztést s egyálta-' körut 2.). Iában nem látja át, miért kell olyan országnak, melyet a természet első sorban agráriusnak rendelt, erőnek erejével'ipart teremtenie,, még mielőtt mezőgazdasági erejét kifejtette ? De HETI POSTA. Hertzka éppen nem az a világboldogító, az az utópista és elmélet-hajhászó, akinek azok mondják, akik lusták megérteni, vagy dühösek, mert nagyon is jól megértik. Hertzka politikus, J u l i u s e l s e j é n k e z d ő d i k l a p u n k n á l a z uj félévi f o l y a m . aki szómba veszi a valóság adatait, Ausztria és MagyarTisztelettel kérjük olvasóinkat, h o g y előfizetésüket még a nyári ország specziális politikai viszonyait, és -ezekkel együtt vonja h ű s e l ő e l ő t t m e g ú j í t a n i s z í v e s k e d j e n e k . Mint m i n d e n n y á r o n , le megczáfolhatatlan, mert hiszen ugyancsak • a gyakorlatból a z idén is a l e g p o n t o s a b b a n u t á n u k - k ü l d j ü k a l a p o t a fürdőre, leszűrt,' elméleteiből a következtetéseket. A külön vámpolitikáé s c s a k arra k é r j ü k , h o g y m i n d e n h e l y v á l t o z t a t á s t n e k ü n k idejetól nem sok gazdasági jót vár, de egyfelől politikai szükség- k o r á n j e l e z n i m é l t ó z t a s s a n a k . nek itéli, hogy megkötetlen kézzel foghassunk kezet Ausztriával, Mai s z á m u n k h o z p o s t a - b l a n q u e t t á k a t m e l l é k e l t ü n k . másfelől megmutatja a módot, hogy' lehet a külön magyar Előfizetési f e l t é t e l e k : E g é s z é v r e 20 k o r . F é l é v r e 10 k o r . vámpolitika alapján Ausztriával ugy fognunk kezet, hogy ne Negyedévre 5 kor. Mutatványszámok ingyen. vigyen el vele bennünket. A mesterséges iparfejlesztés körül A H É T kiadóhivatala, nincsenek illúziói, de ipari munkás-, tisztviselő- és- vállalkozóosztálynak még mesterséges megteremtéséből is azt a társadalmi VIII. ker., R ö k k Szilárd-utcza 18. s z á m . erjedést várja, melylyel egy uj értelmiség követelődzése az egész közéletet és termelést felpezsdíti s az uj osztályok s uj igények Budapest. V. Mindent koncedálunk Önnek, de ezek a n a g y o n nevelte uj és nagyobb fogyasztástól aztán a valóban szüktisztelt szimbolikus írók mégis a legbosszantóbb keresettség benyomását teszik az emberre és ha eredetiben talán nem is, de fordításségessé váló hazai ipar természetes kifejlődését is reméli. ban határozottan komikusan hatnak. " Például :

Mindehhez, s mindenekfölött a külön vámterület megszerzéséhez és hasznavehetőségéhez az kell, • hogy Magyarország már elébb gazdaságilag független legyen Ausztriától, mert ezt a vámbeli szakítás magában nemcsak hogy nem biztosítja, de a szükséges feltételek nélkül való kierőszakolása még elérhetetlenebbé teszi.. Ez a Hertzka röpiratának tulajdonképeni tárgya ; annak virtuóz és bármely regénynél érdekesebb kimutatása, hogy Ausztriától való gazdasági függőségünknek valutánk rendezetlensége az oka, s önálló vámterületről csak akkor beszélhetünk, ha elébb valutánkat rendeztük és ami ennek s Ausztria hangulatainak elkerülhetetlen köve'tkezése, a mai Osztrák-Magyar-Bank részvénytársaságával megcsináltatjűk a külön Magyar . Nemzeti Bankot. Szerencsére mindez a lehető legkönnyebben, a lehető legrövidebb idő alatt és mindenki más beleszólalása nélkül megcsinálható — és csakis rajtunk áll, hogy csakugyan önálló vámterülethez jussunk s Hasznát is vegyük, ha már megvan. Ahogy s amivel Hertzka mindezt bebizonyítja:

S az esi, az szép, a szelek, ha elállnak, S zománezosan csillan meg egyszer-másszor A birka nyája és a bundás pásztor Hallgatva dől az utolsó lámpásnak. Ez a b u n d á s pásztor, aki nekidől az utolsó lámpásnak, a jtihász a k a r lenni. Kissé különös ! Ilyen v o n a t k o z á s b a n a mi népünk egyelőre nem ismeri a j u h á s z t . T a l á n később, ha a szimbolizmus j o b b a n elterjed. Noha -tizenkét oldalas leveleket tisztelettel mellőzni szoktunk, az Önét mégis örömmel elolvastuk. Van a b b a n a demi viergen kezdve Ellen Key-ig minden, mi szemnek, s z á j n a k ingere, csak azt nem tudjuk, hogy miért van és minek ? W —r. Nem érkezett be. .Veszprém Z. Teljes példányunk nincs. Egyes évfolyamokkal szolgálhatunk. . F e l e l ő s s z e r k e s z t ő é s k i a d ó t u l a j d o n o s : KISS JÓZSEF. H a r i s n y á k , lábtyük, matróz-ingek, keztyük, elismert legjobb minőségben H E Y E K A D O L F - n á l Budapest, IV,, Szervita-tér 8-

Budapest, 1905. — Nyomatott az Athenaeum irodalmi és nyomdai r.-társ. betűivel.