360. szám. YII. évfolyam. ' Budapest, november hó 22. Krónika. POLITIKAI ÉS IRODALMI SZEMLE

1896.

YII. évfolyam.

AHET

HEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Előfizetési

feltételek:

Egész évre...

frt 1 0 . —

Félévre

»

5.—

Negyedévre...,

»

2.50

POLITIKAI

ÉS IRODALMI

SZERKESZTI

Egyes szám ára 20 kr.

—

'

J Ó Z S E F .

Szerkesztőség és kiadóhivatal1 BUDAPEST, VII. ker., Erzsébet-körut 6. sz. Hirdetések felvétele Kéziratok

ugyanott.

nem adatnak

vissza.

Budapest, november hó 22.

Krónika. A

K I S S

SZEMLE.

47/360. szám.

k a c z é r ó k r ó l . nov. 20.

Hanoteaux ur az ő politikája czéljaira szükségesnek ítélné is, hogy ez a nézet Francziaországban elterjedjen s megtudja az egész világ, hogy Francziaország igy gondolkozik: ezt a nézetét hirdettetheti az ő összes politikai barátjaival, emellett izgattathat minden újságban, csak éppen abban az egyben nem, amelyről köztudomásu, hogy a franczia külügyminisztérium félhivatalosa. Mert ha ebben tenné, a német kormánynak joga volna megkérdezni: az a félhivatalos valóban az ő nézeteit tolmácsolja-e, s Hanoteaux urnák, ha csak háborút nem akar, vérző szivvel kellene megtagadnia az ő leghívebb hivét. Sőt tovább megyek : ha valami uton módon kisülne, hogy a független franczia újságokba is az ő utján kerültek ama támadások, Hano teaux urnák le kéne mondania, s a kiváló diplomata visszavonulhatna a birtokaira, Morvaországba vagy a holdba. Vagy hogy a példáinkkal itthon maradjunk: Szokolay Kornél urnák, a külső ügyek e kiváló ismerőjének, lehet az a nézete, hogy a német politikánál hunczutabbat és hamisabbat ő keveset látott. Ez a nézet a hármasszövetség elvével nem ellenkezik, és Szokolay ur ezt megírhatná minden újságban, csak éppen a Fremdenblattban nem, amely a Goluchowski ur félhivatalosa képpen ismeretes, mert a monarchia külügyminisztere békeidőben egy barátságos állam kormánya politikájáról igy nem nyilatkozhat. S végre: Hegedűs Sándor urnák lehet az a hite — s ó , mily igaza van vele! — hogy az osztrák politika minden hitványságainak az osztrák kormány az oka, s az osztrák magyarellenes elemek nem volnának olyan erősek, ha az osztrák kormány velük össze nem játszana. Ez a képviselő ur hatvanhetes és dualista b e i v e l nem ellenkezik ; meg is Írhatja ezt a képviselő ur mindenütt — A Hét is boldogan ajánlaná föl néki a hasábjait — csak egy újságba nem volt szabad ezt irnia, a Nemzetbe, nem legalább addig, a mig ez újságot a magyar miniszterelnök újságjának tekintették. Mert a magyar miniszterelnök az osztrákot ilyen súlyos váddal még akkor sem illetheti, ha az tizszer ugy rá is szolgált, mint krapülinski és vaslapski gróf Badeni Kázmér, Ausztriának jelenleg való miniszterelnöke. Csak ugy, mint ahogy gróf Badeni sem vallhatta a maga meggyőződésének az osztrák újságok ama dumm aber pfiffig megfigyelését, hogy báró Bánffy a kossuthismust vezeti ostromra a duális alap ellen. Amelyikük azt teszi, az mehet: az egyik Dobokába szászokat szeliditeni, másik Galicziába választásokat csinálni.

Azonban (igy kezdené Bartha Miklós) egyben nincs igaza a Nemzetnek. Ellenben (igy folytatná) igaza van a németnek. Mert kormánypárti -újság, újságíró s publiczista kettő' között választhat.. Vagy lemond arról a gyönyörűségről, hogy az ország határain tűi is elolvassák, mint a kormány nézeteinek, Ítéleteinek és szándékainak letéteményesét: s ekkor lehet független, férfias, szókimondó, kérlelhetetlen, őszinte, meg nem alkuvó és határozott, szabad szája ize szerint. Vagy letesz arról az elégtételről, hogy a hon határain belül is akadjon olvasója, s ekkor teljesen beleolvadhat abba a nem alacsonyrendü, nem megvetendő, nem férfiatlan, sőt némely körülmények közt tiszteletreméltóan kényes, nehéz és áldozattal járó föladatába, hogy (manapság már nélkülözhetetlen) eszköze leszen a kormánya taktikájának. Amely perczben egy félhivatalos újság azt mondja, hogy lehet eset, amelyben az ő politikája nem kvadrál a kormányéval, abban a perczben megszűnt félhivatalos lenni. A Gajári Ödön minapi önérzetes czikkelye óta például a Nemzetet annak tekinteni nem lehet; a Nemzet lehet a szabadelvű politika lapja, lehet a szabadelvű párté, de nem lehet a kormányé — aminthogy kormánynak egyáltalában nem lehet olyan lapja, amely nem a kormány politikáját képviseli, hanem valamely élén álló politikusét, legyen bár e politikus a kormánynak legfanatikusabb hive is. A Gajári ur szép kijelentése, hogy a magyar publiczistákat dróton rángatni nem lehet, nagyon szép, elmés és férfias kijelentés ugyan, de baj volna, ha igaz volna. Mert ez azt jelentené, hogy a magyar kormánynak egyszer s mindenkorra le kell mondania a modern politika egyik legerősebb, legélesebb, legbiztosabb fegyveréről, a sajtóról. Ez az állítás tán egy kissé megdöbbentő, de mégis igaz. Az oka nagyon egyszerű: az az egyszerű ok, hogy kormány sosem beszélhet olyan• nyíltan, őszintén és tekintetek nélkül, mint a magán ember; s vannak olyan nyilvánvaló valóságok, amiket a világon mindenki elmondhat, csak éppen hivatalos személy nem. Teszem Francziaországban mindenki elmondhátja, hogy a németet utálja, Mindez pedig azért van igy, mert a politikát nemde Hanoteaux ur, a külügyminiszter bizonyára óvakodik csak az elvek teszik, hanem a módok is, nemcsak a ezéaz ilyen kijelentéstől, mert ez fölér egy hadizenettel, Ha tok teszik, hanem az eszközök is, nemcsak az iránya l

-810 teszi, hanem a taktikája is; — a politikát általában, s különösen a kormányok politikáját; s épp a kormány politikája elé (nem pusztán a Bánffy-kormányt értem) a legtöbb nehézséget nem az elvi ellenségek gördítik, mert ezekkel könnyen végezhet, hanem azok az elvtársak, a kik a módok, az eszközök s a taktika dolgában a kormányt vagy meg nem értik vagy vele egyet nem értenek, s a kiket azért el nem lökhet magától, mert hiszen valakire csak kell támaszkodnia. A ki valamely kormányt csak az elvei dolgában támogat, az hive ama kormány elveinek, de nem a politikájának, s avval a kormány csinálhat katekizmust, de nem politikát. Ilyen érzésű és nézetű képviselők összesége lehet csoport, a melyre a kormány számithat, de nem párt, a melyre támaszkodhat; a melylyel lehet alkotmányosan vegetálni, mint ahogy vegetált Taaffe, de nem lehet parlamentárisan kormányozni, mint ahogy kormányzott Tisza. Hiszen ha csak elvekről van szó: számos nagy elv dolgában a nemzeti párt s a néppárt egy nézetet vall a szabadelvű párttal; mit szólana ez a szabadelvű párt, ha az ő miniszterelnökük ezekkel vurstlizna fort, von Fali zu Fali a la Taaffe és Badeni?

tárt s kidobja az adóvégrehajtót, — s mindkettő egyképpen ama szomorú idők maradéka, mikor a kormányunk ellenség volt, s adót nem fizetni passzív resszisztenczia számba ment. S azt sem látom át, független és férfias ember mért ne csinálhatna félhivatalos lapot. Hát teszem az államtitkár mind csupa rabszolga és eunuch? (Mit szólna ehhez Gromon Dezső?) S a félhivatalos ujságiró nem tehet-e éppúgy, mint az államtitkár: hogy, ha a nézetei bármiben is eltérnek a kormányétól, ott hagyja az állását, s visszavonul a. kevésbbé exponált közkatonák közzé? Hogy az ellenzék ugy tesz, mintha igy gondolkozna, azt értem; az ellenzéknek minden fegyverre joga van. De hogy maguk a kormánypártiak is afféle sárga foltnak érzik a keblükön az ő kormánypártiságukat, s a hamis férfiasság vendég-szakállát eresztik föléje, hogy eltakarják, az már igazán rabszolga- szemérem; olyan, mint mikor a szegény zsidó sértésnek vette, ha rámondták, hogy zsidó. Kormánynak, amely egy országot képvisel, a legitim viszony biztos erejére van szüksége, s nem él meg a rokonlelkek kaczérkodásából. Különösen nem férfiakéból, akik természet szerint nem kaczérkodhatnak vele mással, mint a — hogy is mondja Heine? — a képviselői

Mindezekből ne következtessék kérem, hogy nem vallom én is azt, a mit Hegedűs ur, s hogy engem a kiegyezés ügyének mai állása valami különösképpen elbájolna. Nem s ha ma liberális képviselő volnék, föl világosítást kérnék a kormánytól, s ha meg nem adnák, kilépnék a pártból. Amint ha kormánypárti képviselő volnék, azt is megkérdezném báró Bánffytól: A báró ur jogosnak itélte a Badeni ur kérdését — s igaz is volt. De nem gondolja, hogy a magyar miniszterelnöknek is joga volna, sőt talán kötelessége is, megkérdezni az osztrák miniszterelnöktől: vájjon a félhivatalosnak mondott Reichswehr valóban az-e? s gróf ur áll-e az újságnak amaz állítása mögött, hogy én a kossuthizmussal paktálok a dualizmus ellen? ha igen, hajlandó-e visszavonulni Lembergbe s ha nem, fölhatalmaz-e, hogy én ezt a magyar parlamentben kijelentsem ?

üléseikkel.

De én most nem erről szólok, hanem igazán elvi dologról: félhivatalos újság meddig mehet el ? Azt tartom, egy lépéssel sem tovább, mint a kormány. Ideje volna, hogy ezt végre elismerjék, s hamis szeméremből a félhivatalosok ne viselkednének ugy, mintha jakobinusok volnának. S ideje volna végre fölvetni a kérdést: hát szégyen félhivatalosnak lenni, hogy ezt minálunk letagadják? Szégyenli a Standard, hogy az angol kormány félhivatalosa, szégyenli a Norddeutsche Allgemeine Zeitung hogy a németé? Minálunk kormánypárti ember s pláne kormánypárti iró azzal a zavart mosolygással járkál az emberek közt, mint a házas ember az agglegények klubjában. Hát szégyen kormánypártinak lenni? Hát megalázó gondolat, hogy az én meggyőződésem rendelkezik most a hatalom eszközeivel ? Hát a kormány nem magyar? Hát a kormány nem ennek a hazának a kormánya? Hát az ő nézetei nem lehetnek helyesek, az ő eszközei nem lehetnek tisztességesek, az ő taktikája nem lehet czélravezető ? Ez a fölfogás szakasztott olyan, mint az a naiv büszkeség, melylyel a czivis megcsalja a kincs-

. Dixi.

Stella maris.* Gyászba borult egek, Háborgó tengerek Csillaga, Mária! Hozzád fohászkodunk, Feléd sóhajtozunk Szeplőtlen szűz anya. Süvöltő felhők közt Nyugodtan tündökölsz Tiszta, szép csillagunk — Mig hazánk hajóját Viharok csapkodják S hozzád sir jajszavunk. Boldogasszony anyánk, Mennyei patronánk, Légy velünk! Légy velünk! Sok kiáltásunkra Siess oltalmunkra, — Ha néni jösz: elveszünk ! Nagy szived fényével, Lelked békéjével Hajolj a viharra! Egi trónusodból Csillagos lakodból Tekints a magyarra ! *A Kurucz Nótákból.

811 Viharon, vészen át íme, fölzúg hozzád Nyomorunk

jajszava:

Segitsd meg nemzeted, Háborgó tengerek Csillaga,

Mária! Endrődi Sándor.

Ismerőseim. Irta:

SIPULUSZ.

I. Ő pukkad.

Egy izben (sötét novemberi délután volt) a kávéházban ültem, s az angol lapokat olvastam. Unalmas foglalkozás, mert angolul egy árva betűt se tudok. Aki angolul nem tud és mégis ángol lapokat olvas, az bolond, — mondja a nyájas olvasó. Nem ugy van, nyájas olvasó: azért olvastam az angol lapokat, mert a szomszéd asztal-nál egy ur bosszankodott emiatt. Ez az ur irigy természetű fráter volt és fekete kávét ivott hozzá. Minden délután két órakor belépett a kávéházba, s mindig ugyanazon asztal mellé ült. Én már akkor régen a szomszédban ültem, asztalomon az angol lapok Csimborasszojával. Mikor ő megérkezett, a legnagyobb buzgalommal merültem az angol lapok böngészésébe, s nem haboztam néha a nyelvemmel csettenteni, mintha valami különösen Ízletes falatra akadtam volna. Kívánatossá .tudtam tenni az angol lapok olvasását, a szomszédom pedig majd megpukkadt mérgében. A föntebb emiitett novemberi délután az irigy szomszéd átszól hozzám; — Nem mesélne nekem egy kicsit, hogy mi van azokban az angol lapokban? Meghökkentem. — Kíváncsi rá? — Nagyon. — Tessék, átengedem valamennyit. Megvetőleg mosolygott. — Csakhogy nem tudok ám angolul. — Az baj. — Nehéz nyelv? — Roppant nehéz. Az idegen az asztalra ütött mérgében. — S ha meggondolom, hogy ez a nyelv nekem anyanyelvem lehetne! — mondá fogcsikorgatva. — Hogy-hogy? — Nagyatyám sült angol volt. — Ön tehát az angol sültek családjából származik ? Ez érdekes. Az idegen lehorgasztotta a fejét. — Atyám már csak fél angolosan volt megsülve... én pedig... — Ön pedig teljesen sületlen. — Ugy van. Nemde világos? — Nagyon világos, de nem értem. — Nagyatyám mint angol,: nyelvmester jött be Magyarországba és itt lassanként eímagyarosodtunk. Anynyira eímagyarosodtunk, hogy én most már német nyelvleczkékbó'l tartom fenn magamat. Őseim nyelvéből semmit se tudok. — Bizony kérem, ez nagyon fájhat az őseinek.^ — Tudja mit? Megtanítom németül, tanitson meg engem angolul.

— Nem tehetem. . — Miért ? — Mert engem szívességből tanított meg egy barátom. Jóformán ajándékba kaptam tőle az angol nyelvet. Beláthatja, hogy ilyen körülmények közt nem adhatom tovább. Az idegen boszusan nézett rám. — Hát akkor menjen más asztalhoz az angol lapjaival. — Miért? Én itt egészén jól érzem magamat. Ha ön bosszankodik, menjen ön odább.. — Legalább mondja meg, mi van az angol lapokban ? Meghökkentem. Mi is van most ? November. Mi van novemberben? Köd. Hol van a legtöbb köd? Londonban. Meg vagyok mentve. — A ködről irnak sokat, — feleltem fagyos nyugalommal. — Mi a ménküt Írhatnak a ködről? — Ön ugy látszik nem tudja, hogy az ön tágabb hazájában a köd miiyen óriási szerepet játszik ? — De tudom. Olvastam a Lidércz-naptárban. — Nos akkor mit kérdi? Tudhatja, hogy mikor Londonban köd van, akkor megszűnik minden közlekedés, mert nem lehet látni semmit. A kocsik összeütköznek, a járókelők egymásnak mennek, a gyengébb emberek összelapítva, halva rogynak össze. — Mitől? — Nem birják el a köd súlyát, mely gyakran öt-hat ki'ométernyire terjed fölfelé. — Ezt nem olvastam a Lidércz-Naptárban ? — Megtalálja a Protestáns Képes Arvaházi Naptárban. Egy szóval, ha köd van Londonban, öt-hatezer embert agyonnyomnak, elgázolnak naponta. — Rettentő! — Nem is beszélve azokról, akik a ködben eltévednek és sohse találnak haza. — Borzasztó! — Azokról se beszélve, akik a Themsébe potyognak, nem vévén észre a folyamot. — Iszonyú! Kezdek örvendeni, hogy nagyatyám elhagyta Angliát. Mennyivel jobb ezt az angol lapokból olvasni Budapesten. Csak legalább tudnék angolul! Befejeztem a ködről tartott előadásomat és leeresztettem a függönyt, vagyis a Timest a kezembe vettem. Az angolok ivadéka morogva vonult vissza a saját asztalához. II. Én pukkadok.

Másnap az idegen szép szőke asszonynyal jeleni még a rendes asztalánál. Nem voltam képes a rendes játék megcsinálására. A halom angol lap ott állt mellettem, de nem tudtam hozzá nyúlni annyira elbámultam a szép asszony látásán. Az idegen gúnyos mosolygással tekintett rám. És tekintete mintha azt kérdezte volna: Nos, mi kellemesebb ? Angol lapokat olvasni, vagy pedig egy ilyen szép asszonynyal fekete kávézni? — Szép asszonynyal kávézni, — felelte az én tekintetem. . — Irigyel ugy-e? kérdé az ő tekintete. — Irigyellek, — táviratozták az én -szemeim. — Ez többet ér a ködnél ? Mi ? hunyorgott ő némán. — Ez többet ér a napfénynél is,. — pislogtam viszsza néma hódolattal. A nyomorult elérte czélját: az angol lapokat nem élveztem többé és szivemet pusztán a dühös irigység töltötte el. Egyszerre az idegen oda hajolt hozzám: 2*

n 812 — Nőm, — monda kaján mosolylyal. — Örvendek, — feleltem udvariasan és meghajtottam magamat ő nagysága előtt. Ő nagysága kedves fejbiczczenéssel • válaszolt. — Ön az az angol ugy-e, akiről férjem beszélt? — Nem vagyok angol, de az Oxfordi egyetemen tanultam. — Az oxfordi egyetemen? Hisz ön akkor nagyon művelt ember lehet. — Őszintén megvallva: nagyon művelt vagyok. — Mily kellemes lehet az 1 — Higyje el nagysád, nem olyan kellemes, mint önök gondolják. A művelt ember számára nincs tiszta élvezet, mert mindig kritizál . . . És aztán egy szép aszszony a legműveltebb embert is a feje tetejére állitja. Az asszony édesen mosolygott. Még pedig rám mosolygott édesen. Aki egy idegen emberre igy tud mosolyogni, az nem szeretheti a férjét. — Nagysád nagyon hasonlít azokhoz az angol hölgyekhez, akiket eddig ösmertem. Nem angol származású ? — De igen. — Ah! És hol született? — Jungbunzlauban. — Ah! Ah! — Meglepi önt? — Nem. Engem nem lep meg semmi. De megjegyzem, hogy az angolok ritkán szoktak Jungbunzlauban születni. — Meg kell tudnia, hogy nekem ugyanaz a történetem, ami a férjemnek. Nagyapám oda költözött ki Angliából. — Mily okosan tette! — Ki tudja? szólt az asszony elmerengve, — talán most India alkirálya volna. — Ne higyje, nagysád. Nagyon kevés angollal történik ilyesmi. Az indiai alkirályokra nézve ki van mondva a numerus clausus. Egyszerre csak egy ember lehet India alkirálya. III. Megpukkadtam.

A férj felállt. — Bocsánat. Leczkére kell mennem. Egy óra múlva visszatérek. Várjon meg itt, Ellen. A bamba elment. Itt hagyta a szép asszonyt és miért? Miért? Hogy magyarokat német nyelvre oktasson. Ilyenek a férjek! Az asszony rövid tekintetet vetett a férje után, azután hosszú tekintetet vetett reám. Jó mathematikus vagyok: a rövid tekintetet azonnal kivontam a hosszúból és a maradékot biztatásnak tekintettem. — Milyen asszonynak tart engem ? kérdé az asszony lágy hangon. — Karakteres asszonynak. — Mit ért karakteres asszony alatt? — Karakteres asszony alatt értem az olyan asszonyt, aki követni meri hajlamait és nem habozik- megcsalni az urát . . . (Ez afféle szimbolisztikus definiczió volt.) Az asszony lesütötte a szemét. — Nem vagyok karakteres asszony, d e . . . — De? — De gondolkozni fogok afelett, amit ön mondott. Hanem... — Hanem? — Egy feltétel alatt. — Nos? * — Szeretnék az uramnak egy nagy, kellemes, örvendetes meglepetést szerezni, s ezt az ön segítségével akarom elérni.

— Parancsoljon. — Márczius hetedikén lesz a férjemnek a nevenapja. Tanítson meg engem addig titokban angolul. Halálsápadt lettem. Letörültem a hideg verejtéket a homlokomról. A tálczán levő hat pohár vizet mind felhajítottam. Azután megtört hangon szóltam: — Asszonyom, én mosolyogva teszem magamat anyagilag tönkre, ha ugy kívánja. — Ó kérem. — Én kettős öngyilkosságot követek el önnel, ha parancsolja. — De uram! — Elmegyek önnel Indiába és visszaveszem ősei alkirályi trónját. — De kérem. — Angolul azonban nem taníthatom meg. — Ön visszautasít? szólt az asszony fájdalmasan. — Vissza. —- Miért? . — Mert nem tudok angolul. És lassú léptekkel, melyek egy gyorsan dobogó szivet hordoztak, eltávoztam.

A fekete orvos. Prudhommeokká lettünk mindnyájan. Mert az ilyen döbbenet butit, mint a fejet érő ökölcsapás. Közhelyeket mondtunk és közhelyeket gondoltunk. Erkölcsi nihilizmus, morál insanity, aktiv istentelenség. De ezekkel a szavakkal nem értünk tovább a Frau Annánál, aki a kalaputczában, a harmadik házban, csapkodja a kezét : — Awer a Hausherr, awer a Hausherr! Hiába, bennünk is csak a házmesterné ethikája működik legerősebben. A Hausherr, a Hausherr a rettenetes, a megfoghatatlan, az ostobitó. A többi rendes dolog. Valahányszor elszaladtunk Váczra, egy kis államfogházat leülni, jelentkezéskor mindig láttunk az igazgatóság irodájában egynehány daróczruhás embert, aki az íróasztaloknál körmölt és jöttünkre spanyolfalat rögtönzött maga körül a nagy marhabőrhátu könyvekből. Azaz hogy volt olyan is, aki egykedvűen forditolta felénk sárga arczáját. Ezek a. magasrangú birók, alispánok, fiskálisok, szóval diplomás emberek, akik loptak. Loptak, mert nem volt nekik, vagy nem volt elég. Ez egészen természetes dolog. És az is természetes, mikor a kaszinói nagyurat meg a képviselőt paklizááon érik a zöld asztalnál, a villamos lámpák alatt, mint a huszonegyező komfortáblis kocsist a Stand trágyaládáján. Ezeknek is mind sürgős szüksége volt egy kis pénzecskére. Tökéletesen érthetők azok a gentlemanjeink is, akikről mindnyájan tudjuk, hogy gazemberek, szegény gazemberek; és mikor chrysanthemumos frakkban berobognak a földszintre és csapkodják a zártszéket, Barna Dóri hátul az alczimeken gondolkozik; mert őket alczimes tudósítás illeti majd meg. Ebben a dologban nem az előkelő, tudós, szeretetreméltó gavallér bukása képesztett el bennünket; hiszen az közönséges dolog. Panama. Amilyen Európában legalább is minden napra esik egy, Lissabontól Nizsnij-Novgorodig. De a Hausherr, a Hatisherr! Hiába; mégis csak a Frau Anna. a kalap-utczai orákulom, az okos asszony. Az .találta fején a szöget. És ezt a Hausherrt nem értjük mi, akik idestova husz esztendeje barátkoztunk azzal az emberrel. Nem zorult rá, nem volt vele kénytelen! Miért tette hát ? Ezek z együgyűségek forognak elménkben szüntelenül. És égis ugy látszik, hogy ezek az együgyűségek kevésbbé yügyűek a morális bölcselkedésnél. Okot, valami elhinni-

1896. valót keresünk a képtelenségben. PJs megint csak Prudhommeok vagyunk, mikor száz apró részletből megszerkesztjük magunknak azt az alakot az »uj alapon« és — vaticinium post eventum — azt dörmögjük: »Hm, sejteni lehetett volna, hogy ez nem kóser ember.« Pedig semmi, de semmi rosszat nem tudtunk róla. Kivéve azt az egy esetet, a Kaczander-félét. Az csúnya dolog volt. A doktor, alig hogy megszerezte diplomáját, mindjárt asszistens akart lenni a második anatómiai kathedránál; és ez csak úgy volt lehetséges, ha a hivataloskodó asszisztenst, dr. Kaczandert, kitúrja. Belekötött a jámbor anatómusba, aztán maga mellé véve egy jó markos baromorvost, fütykössel rohanta meg a bonczolóasztalnál és aznap nyilt teret közlött a Pesti Naplóban, felszólítva dr. Kaczandert, hogy a botozás közben elszakadt nadrágjáért vegyen föl nála öt forint kártérítést. A sértett ember csak azt az elégtételt nyerte, hogy az esküdtszék egyhangúlag elitélte a nyílttéri közlés szerzőjet. De dr. Kaczander mégis csak lehetetlenné vált az anatómiai intézetben. Elvesztette állását, elbujdosott. Helyére pedig a támadó lépett, miután kiülte Váczon a kéthavi sajtófogságot. És jelesül asszisztenskedett egynehány esztendeig. Rút história volt az, a sajtó is sokat foglalkozott vele. De mi, a kellemes doktor barátai, lassankint megalkudtunk magunkkal. Ej, még sem történhetett az a dolog egészen ugy, olyan ridegen, ahogy a jury elé került. A mi doktorunknak is lehetett valami igaza. Mert ha nem volt, miért fedezte őt egy kiváló professzor és az egész egyetemi tanács; hogyan nyerhette volna el az asszisztens bizalmi állását, ha csakugyan a legdurvább kenyérelcsikarás, amit véghez vitt? Mellette szólt egész szerény, udvarias, szelid valója is. Nem, mégis valami szörnyű súlyos injuriának kellett történnie, ami kihozta a sodrából ezt az örökké kedvesen mosolygó, gyöngéd melódiás hangon beszélő, csendes, jó fiatal embert. Nem kutattuk, elfeledtük azt az affairet. És örültünk, ha találkoztunk a szeretetreméltó doktorral. Az utczán, a vendéglőben is mindig az a kellemesen csevegő, rólunk aggódva gondoskodó orvos volt, aki a kórágynál vagy a vívóteremben. Szinte azt mondom, jól esett, mikor varrta a bőrünket. Mosolygása ugy hatott, mint a cocáin : nem csípett a tű szúrása. Gyönyörűség volt vitatkozni vele: nincs-e holmi hibácska a szivünk billentyűje körül. Élveztük a belénk szuggerált vigaszt. Szerettük érezni a rajtunk uralkodó erőt, mint ahogy a klinikák hisztériás női kívánják a hipnotizálást. A mi szemünkben erős ember minden pap, minden fiskális, minden orvos. Haj, mennyi titok van rájuk bizva, mily koldusmeztelenségben látják a világot és mely anatómusai a léleknek! Kivált az orvosok. Elbujhatunk mi firkálok, akik csak a papirosunkra mázolt téntaembereket ismerjük és azokat se jól. Énbelém látni nem valami nehéz dolog. Csupán czigánylegény vagyok és átlátszó. Hogy ez a doktor engemet apróra ismer, meg se rémitett és hogy kicsinyli élhetetlen naivságomat, nem bántott. De mindig valami félelemforma kerülgetett, mikor láttam, hogy a doktor a nálam sokkal bonyodalmasabb szerkezetű embereknek is bele tud pillantani a veséjébe. És miközben figyel és teljes erejével dolgozik, akkor is mindig csak ugy, olyan simán mosolyog, mint mikor rám néz. Elgondoltam magamban : hm, furcsa lehet az, mikor nem mosolyog ez a doktor. Rejtelmes ember volt; határozottan rejtelmes ember. Dehát melyik orvos nem az többé-kevésbbé ? Ez a rejtelmesség kellék az élet komédiájában. Most száz esztendeje még parókát és talárt viseltek a doktorok. Ma a paróka egy kis kellemes fontoskodás, a talár derült zárkózottság. Azok a jó fiatal doktorkák, a kik bohéme-eskednek és őszinték, pácziensek nélkül szűkölködnek, sőt

a smokság gyászos hire nehezedik rájok. Ej, ez az én jó pajtásom, ha nem is olvasta Grácián Oraculo manualját, ügyes diplomatája az életnek. Alkalmasint többet mutat abból, a mi nincs, mint abból, a mi van. Hátha nem is olyan igen erős. Ez mindig abban a kis régi, belvárosi fogadóban jutott az eszembe, a hova évekig jártunk egy asztalhoz. Itt ütközött ki az én doktoromból az, a ki egy csöppet sem rejtelmes, egy csöppet sem érdekes: a spíszburger. Délben mindig nagy sebbel-lobbal jött és ment, mint a kinek temérdek sok a dolga. Hát ez már a rendes doktor-tempó. Hirtelen kibujt elegáns felöltőjéből, megevett egy tányér levest, aztán mohón bekapott egy nagy almát vagy körtét. Nevettük ezt a furcsa szokását; ő meg mosolygott: »Egy helyre megy, a sorrend mellékes.« Aztán pompás étvágygyal megevett valami husocskát, leöblítette egy félmeszely vizes borral, két krajczárt hagyott az asztalon és szaladt. Vasárnaponkint már körülményesebb volt az ebédje. Pecsenyét, sőt néha holmi édességet is »fergunolt« magának, kivételt nem ismerő következetességgel. Vasárnap! A spíszburger! Ezt a nagy »snasszériát« éveken át sokan figyeltük meg, asztaltársai, és mulattunk rajta. Ma már libabőr fut végig a hátamon, mikor erre a vasárnapi pecsenyére gondolok. Ez a hallatlan zsugoriságba nyit perspektívát. Szent isten, hátha az a leves u'án felfalt gyümölcs is csak arra való volt, hogy étvágyrontó legyen; mert tiz deka hus a fiziologia szerint elég ebédre, de kellemetlen, ha éhség marad mellette. Ha ebédre, vacsorára hivtuk, sohasem maradt el és feltűnően sokat evett, ivott. Sőt még szivarra is gyújtott, a mit máskor nem tett soha. És most eszembe jut, hogy én azon az emberen sohasem láttam uj ruhát. Elegánsul öltözött, de észre lehetett venni, hogy kabátja nem jó, csak jól gondozott. Szeretett panaszkodni, hogy Budapesten a házi ur szegény ember, annyi rajta a teher. Csizmadia boltja már egy fertály óta üresen áll, bizogpfrj^ Szépen berendezett lakásán látszott, hogy csupa kinf|fiii£ r bői nem használja. Takaróvászon födött minden szőnjpF get, minden bútort. Nem fűttetett annak rendje szerint. Egy deczemberi este, emlékszem, téli kabáttal és czilinderesen tárgyaltam vele órákig, olyan farkasorditó volt a szalonja. Asztalán hevert az egész fiatal irodalom, kezdve a szegény Reviczky Gyulán, dedikált kötetekben. író- és zsurnaliszta-páczienseitől, a kiket valósággal keresett, nem fogadott el egyébb honoráriumot. De a lekötelezett újságírókat szabadkozást nem tűrő nyájassággal vitte rá, hogy egyengessék útját a tiszti főorvosi hivatal felé. Ez volt legfőbb vágya. Apró-cseprő, semmi dolgokat nagyra fujt föl és rávett bennünket, járatlanokat, hogy a tiszti főorvost egyre csipkedjük. Valóságos szuggerálás volt ez; és mi csak akkor szabadultunk föl az igézet alól, mikor igen jó, igen okos embereink figyelmeztettek másnap, hogy támadásunk csupa lappália és dr. Gebhardtnak van igaza. Az újságírónak még a magamforma legnaivabbja is beleszokik az efféle kis ármánykodásokba. Ej, lehet-e másképpen? Mikor a primadonna udvarol nekünk, talán nem is azt kéri, hogy őt dicsérjük, hanem hogy a konkurrensét üssük. És ugyanezt cselekszi a politikus, a művész és mindenki. Ártatlan dolog ez. Ugyan kitől lehet megtagadni egy — rossz szót? És a mi kedves doktorunk olyan meggyőzően, olyan szeretetreméltóan tudta kérni, nem is ép egyenesen. Néha persze elgondoltam: teringette, mégse tiszta sor ez! És eszembe jutott a mosolygó doktor, mikor nem mosolyog. De isten a tanúm, nem hittem, hogy ez az ember rossz ember. Kapaszkodó, szereti a pénzt, alkalmasint nem is igen válogatós és ez az ő nyájas, sima képe, mindig a legudvariasabb formákban

-814 mozgó, édeskés beszéde a politikájához tartozó fegyverzet ; de nem rossz ember. Most aztán, én Prudhomme, rekonstruálom az alakot ezekből a ma tiz napja még elmosódó, ma már rikitó vonásokból és azt hazudom magamban: értem! Ez a fekete orvos, a ki a világban csak azt a holt, irgalomra nem méltó emberanyagot látta, a ki az anatómián forgott ezrével a kezén. Nincsen se jó, se rossz. Nincsen boldogság, nincsen szerelem, sőt egy tál becsületes étel is csak vasárnap van. Mert nem futja a pénzből; mert a pénz sohasem lehet elég. Hát szerezni kell. A hogyan nem kérdés. És könnyű szerezni, ha nem muszáj válogatni a módját. És van abban valami ádáz bohózatosság: igy megcsúfolni ezt a szamár világot; meg, a saját konvenczioival: Róbert Macaire nem ilyen mulatságos. Az szökött rab és hamis rajta minden: a neve csinált, a frakkja álöltözet, az érdemjelei csupa fakova. Emez köztiszteletű polgár és igaz mindene: patrícziusi neve, gavalléri frakkja, melyet joggal visel és kitüntetéssel szerzett diplomája. És nem kéntelen a végső esetre töltött léghajót tartogatni, mint a nagy Róbert. Őt sohasem kaphatják rajta semmin. Ha auskultálás közben kilop a beteg asszony füléből egy boutont és meglátják: a kedves, a bohó doktor tréfája volt. Milyen szeretetreméltóság, hogy ily mukákkal is szórakoztatni' akarja a páczienst! Ha nem látják meg: a szobaleány Mária-Nostrára kerül. Szóval ez mathemathikai bizonyosságu praktika. És mely kaján gyönyöiüség este, leeresztett kárpitok mellett, zárt ajtó mögött, elővenni a halott szekrényéből elragadt gyémántot és megcsillogtatni a magányos gyertya .fényében, szemmel inni a hét izzó szin sziporkázását!. Hej drágalátos kő! Nincs nála semmi keményebb a mindenségben. Ha nincs-e? Hát ez a sziv? Ez ellentállóbb mindennél, ez győzedelmeskedik az egész buta, vak, siket világon, minden kába konvenczióján, egész csinált rendjén; mert oly hitvány, semmi és tehetetlen minden, mint egy döglött patkány, akin végig megy a kerék,' ha akad egy_ erős ember és azt mondja: nincs, nincs, semmi sincs. És az az erős ember akkor felkaczagott — fel kellett kaczagnia — győzedelmesen, kevélyen és leköpte ezt a nyomorult bolondságot, a magát eszesnek csúfoló társas állat ostoba csordáját. — ... Jézusom, sóhajtott tegnapelőtt egy jó lélek, mit szenvedhet az az ember a börtönben! Az a szégyen, az a kin, az a kétségbeesés! Egyik sem. Csak a százszor gyötrelmesebb: a düh. Hogy mégis van valami, egy erő, a mely külömb nála, mert leverte. Mi a neve ? Igazság, rend, természeti törvény, isten ? Nem hiszem, hogy keresgélné, mikor éjszaka a párnába vájja fejét és rázza, rázza, hogy zsibbadjon az agya veleje és legalább, egy perczig ne érezze gyehennai tortúráját, a verembe esett vad ádáz dühét. Tegez. A csengettyű. A szerencse pajkos, fürge gyermek ; Jó kedvében lármát csap, becsenget Boltozatos nagy kapu alatt; De mire a vén kapu kitárul Reád csak a mély sötétség bámul ; 0 már régen, régen, elszaladt. S a boldogság ! — az egy csendes álom : Ül szerényen hófehér párnádon, Esdekelve nyújt feléd kezet, De te csak a szerencsére vágyói, Csengettyű szól, lesietsz az ágyról : S mind a kettő eltűnt, elveszelt.

Katona Ernő.

Új képviselők. Igen sok régi, országos hirű képviselő maradt ki s temérdek uj ember jutott mandátumhoz. Temérdek uj ember, akinek ismeretlen nevét olvasván, önkéntelenül fölcseng emlékezetünkben a verssor: Vajh' ki ő és merre van. hazája ? Ettől a temérdek ismeretlen névtől ma meghőköl az egész ország. De ebben a meghőkölésben nincs igazság. Először azért nincs, mert hisz az országon magán mult, hogy kiket küld a parlamentbe. Nincs tehát az országnak jussa hozzá, hogy ájuldozzon a saját választottjai láttára. Másodszor, tessék elhinni, hogy átlagosan minden parlament egyforma. Ezek a ma még ismeretlen képviselők egy-két év múlva csak olyan ismertek lesznek, mint voltak a régiek, akik közül akkorra sokat már el is felejtünk. A kvótát ezek többsége csakúgy fel fogja 35°/0-ra emelni, mint ahogy felemelné azok többsége, akik kibuktak. A hazát pedig az ellenzék szerint nálunk minden parlamenti többség mindig elárulja. Szerencsénkre azonban, egyik sem liferálja. S ezenfelül nem is minden uj ember ismeretlen ember. Jutottak be a házba olyan ujak is, akik a megbízó levélen kívül a közvéleménynek tehetségükbe vetett bizalmára és reménykedésére szintén, mint jogezimre hivatkozhatnak, midőn a törvényhozó testületben helyet fog lalnak. Négy ilyen, a javából való uj képviselőt mutat ma be A. Hét. A legnépszerűebb és legismertebb köztük Herczeg Ferencz, a kitűnő novella-iró, akit szülő városa a derék sváb Versecz küldölt a házba. Magas irói qualitások magukban véve még nem bizonyságok arra, hogy a illető, aki ezekkel diszeskedik, jó politikus is leend. De speczialiter Herczeg Ferencz irói qualitásai olyanok, hogy azokból következtetve igaza lehet Versecznek. Az erős, tiszta, ítéletes polgári józan-ész dominál Herczeg Ferencz Írásaiban. Őt a politikában sem kell a lelkes, bohó csapongásoktól félteni. Jellemző az ő tántorithatlan józanságára, hogy bár irodalmi megszületése óta folytonosan a legélesebben ellenzéki újság szerkesztőségében él, környezete minden' hatásának és befolyásának szilárdul ellenállva, kormánypárti képviselővé fejlődött. Heltai Ferencz, bárha nem novellákat, hanem közgazdasági czikkeket ir, sokban hasoniit hozzá. Ez is igen határozott, kemény akaratú ész-ember. Heltait barátai tréfásan teutonnak hivják, mert vaskos, hatalmas okosságában van valami a Tacitus magasztalta ős német erőből. Herczeget pedig irigyei svábnak csúfolják a háta mögött. Ez a két erős ember még miniszter is lesz, ha akar. Herczeg nem fog akarni, bölcsen tudván, hogy a miniszterség reá nézve nem carriére. Végh Artúr azonban, alkalom adtán, miniszter lesz, akár akar, akár nem. Okos ember, tanult ember, derék ember, kiválóan kedves ember, gazdag ember s még hozzá ősrégi, sok összeköttetéssel biró, magyar gentry

-815 családból származik. Szóval ur. Só't több ennél: gentleman, még pedig literary gentleman. Nemcsak a szalonokban, hanem a könyvtárában is igen előkelő társasághoz szokott. Igen sokat és szépet olvas s nagyon jól ir. Csak nem régiben jelent meg egy vaskos kötet a tanulmányaiból, mely széles irodalmi, politikai és közgazdasági látköréről tanúskodik. Ha mindehhez még hozzá vetjük azt is, hogy Végh Artúr erdélyi ember, senki sem fog azon csudálkozni, hogy őt a mostani politikai pályakezdők közt a miniszterségre, legrosszabb esetben az államtitkárságra praedestináltak első sorába helyezzük. Rátkay László nem veszi kisebbítésnek, ha neki nem jósolunk a politikában ilyen fényes jövőt. Hiszen ő költő és Kossuth-párti. Felhő Klári Írója a lelkesedésnek, a szózatos gerjedelemnek embere. Ennek köszönheti azt is, hogy bejutott a parlamentbe. Megválasztása még a kevés szép választás közé tartozott, abban a baromvásárszerü sivárságban, mely az országos választások szemlélése közben undorította a finomabb érzésű embert. Rátkay pusztán a népies szó naiv erejével egy dúsgazdag néppárti grófot buktatott meg, aki rengeteg pénzzel s rengeteg papi meg gazdatiszti apparátussal mindenáron képviselő akart lenni.

de még nem tudta, hogy az éhség szokott igy jelentkezni. Hogy mi lesz ő belőle, ha Móricz meg nem érkezik, arra gondolni se mert. Végre! • Most jönnie kellett!! Nem volt ereje elébe menni, de szinte a lelkével nézte az utasokat, kik a korláton belül kerültek. Valahára ez ő! És valóban Móricz sietett feléje, hanem az arczkifejezése mintha más lett volna, mint amilyennek Lili várta. V.

Móricz hevesen fölugrott a reggeliző asztal mellől és föltárta az ablakot, hogy kinézhessen. Lenn a parton az utczai nép nyüzsgött. Az ablakon át kékes-szürke lenge szivarfüst szabadult ég felé, kívülről a reggeli napfény özönlött be és megaranyozta a leány alakját, ki mellett egy újság hevert érintetlenül a pamlagon, mig ő hosszú, sötét pillái alól lopva Móriczot leste. A szobában egy óra ketyegett csöndes egykedvűséggel Móricz tüntetőleg erőlködött, hogy valamit fütyörésszen. Néhány perez előtt hangosan perlekedtek, ő és Lili. Nem először esett meg, pedig még csak három napja, Ha csak ennyi maradna is a politikai pályán Rátkay hogy együtt valának. László összes sikere, ez is elég, hogy holtig büszke Móricz, mialatt szemeit czéltalanul jártatta a háztetők sokasága felett, azon töprengett, hogy tudtak olyan lehessen reája. lényegtelen kicsiségen összezördülni! Ez fájt neki főként és hiába kutatta okát azon váratlan átalakulásnak, mely Lili lelkében véghez ment, nem tudott nyitjára akadni. . Profilok. Eddig a lány és nénje közti viszálkodást nem vette • Tanulmány Crackanthorpe Hubert Hajótörés ezimü művéből. kbhiolyan, habár boszankodott miatta és Lilit- határozottan hibáztatta. (Folytatás.) De gondtalanul akarta élvezni boldogságát és nem 2. Lili vizsla szemekkel kutatta mindenfelé; egy izben avatkozott semmibe, annál is inkább, mert Lili otthoni azt képzelte ott áll a vonat legvégén és egy szolgával világától ösztönszerűleg idegenkedett. A Móricz megérkezése után való éjet együtt töltötértekezik. Kétségbeesetten tört magának utat odáig a sokaságon keresztül és ime egy idegennel állott szemközt. ték ; olyan természetesnek látszott. Mégis Móricz egy pilEzután vonat nem érkezett délutáni öt óráig, egy még lanatig habozott, mint a kit valami sejtelem szorongat. Reggel Lili egyszerre csak felült ágyában és szökése törkésőbbi pedig félnyolczkor este. Lili tehetetlenségében a • folyampartnak irányozta ténetét kezdte előadni. Móricz idegesen hallgatta. A lány felindulását otromfáradt lépteit. Az eső alighogy elállt. Nagy zörgéssel gördültek az omnibuszok a pocso- bának vagy legalább is indokolatlannak találta. Talán azt lyákon keresztül, szerte fröcscsentvén a sarat, ellenben a képzelte, hogy a lány a mit tett, iránta való szerelemből bérkocsik a járda mentén koczogtak. Egy pár kiéhezett tette. Lám csalódott. De azért boszuságát magába fojtotta pofájú siheder az esti lapok tartalmát ordítozta. Két virág- és mozdulatlanul fekve, titkon szörnyűködve hallgatta a árus lány, meg egy czipőpántlikát áruló öreg egy eresz mesét. Lilinek eközben minden arczizma rángatódzott és szemeiben uj, vad szenvedély csillogott. alatt húzódtak meg. Meggyónt apróra mindentA nedves fényű járdán föl és le hullámzott a lucsMóricz ugy szerette volna kérni: mondja, hogy hakos, pocsékos tömeg. Lilire senki sem vetett ügyet, legzudott, hogy mindez nem igaz. És később is, ha csak följebb _ hogy hébe-hóba meglökdösték És ez a sok idegen alak, ennek a tarka zsibongó .rágondolt, a szive azt mondta, Lili nem cselekedte hadnak folytonos mozgása ugy elszédítette, hogy a gyomra ezt meg. kezdett émelyegni. Csak az a nézés, az a vad nézés meg ne győzte És ekkor tudatára • ébredt annak, hogy teljesen el volna, hogy mégis igaz! És evvel vége szakadt szivében van hagyatva a régi, játszi, gyermek-szerelemnek- Lili, az ő Lilije, a ki még félig gyermek és félig.nő; a kit oly öntudatlannak, oly * * * szelesnek ismert, kissé makranezosnak, . néha álmodozó Az öt órai vonat, majd a hét órai vonat sorra meg- komolynak, de mindenkor nőiesnek, bájosnak: ez az édes gyermek-leány immár nem volt többé. érkezett. Móriczot egyik se hozta. A legutolsó vonatnak Asszony lett és az utóbbi napok eseményeinek behakilencz óra husz perczkor kellett érkeznie. tása alatt fölszabadult az eddig titkon szunnyadó szenLili fásultan maga elé bámult. Egész nap alig evett vedélyes természete, szilaj vére égni kezdett és a lány valamit és teljesen ki volt merülve. Fájdalmakat is érzett, tehetetlenül engedett e szilaj vér minden sugallatának.

816 Szeszélyes- lett, izgatott, néha vad, hogy aztán a megbánás legforróbb könnyeit hullassa és mindehhez még oly fokú érzékiség járult, melynek láttára a férfi megdöbbent és megzavarodott. És cscdálatoskép, mikor egy nappal előbb szóba hozta, hogy a hét végén egybekelhetnének, a lány kitérőleg felelt és egyszeriben másra terelte a beszédet. A férfi elfordult az ablaktól, hogy ellökhesse a czigarettáját és azon vette észre magát, hogy Lili már ott leselkedik a háta megett. Milyen nesztelenül tudott oda surrani! Két kis kezét vállára rakta és édes hangon mondá: »Édes Móricz adj egy csókot és ne haragudj már rám!«

Kevés vártatva Móricz azt mondá a lánynak : — Holnap vissza fogunk térni Guilfordba. Szabadságom lejár és meghosszabbítani nem áll módomban. Egyébként tenger sok tenni valónk is lesz. Lakást kell keresni, cseléd után nézni, meg a jó Isten tudja mi minden ? Te addig ellehetsz Neutonéknál, pár nap alatt reménylem végzünk, akkor vissza jövünk ide megesküdni Ezt a szobát egyelőre megtartom, azon esetre, ha szükség lenne rá. Mogorván felelt a lány: — Nem akarok vissza menni Guilfordba, utálom azt a helyet. —: De kicsikém, legyen eszed! A minek meg kell lenni, annak meg kell lenni. — Menj vissza te magad. Én itt foglak várni. Móriczot már-már elfutotta a harag, de megfékezte magát, belátta, hogy hirtelenséggel nem fog birni ezzel a gyerekkel. Inkább szép szóra fogta a dolgot. Kezdett neki mesélni egy kedves, kicsi, vörösfedelű házról a város szélén, melyet ő kettejük számára már rég kinézett. A lány oly közönyösen vette, hogy torkára forrott a szó. — Lilikém, szentem, hát téged ez mit sem érdekel ? Tétovázva jött a válasz. — Azt hiszem, sohasem fogok én oda visszamenni. — De hát ott kell, hogy éljünk, kedvesem! Mégha áthelyeztetném magamat, az is sok időbe kerülne. Kinos szünet állt be. a lány idegesen tépdeste az ujságpapirost. — É s meddig leszel oda? kérdé Végre.

— Ma szerda van. Ha holnap reggel indulnék, péntek estére vagy legkésőbb szombat reggelre vissza kerülnék. De hát te mit fogsz itt egyes-egyedül csinálni az alatt ? — Magam sem tudom. Csak annyit tudok, hogy Guilfordba^ többé vissza nem mehetek, Nem mehetek. — És ha már házasok leszünk? — Akkor talán — talán akkor más lesz, mondá mélázva. Ekkor Móricz átkarolta, leültette maga mellé a divánra és kimondhatatlan gyöngédséggel szólott hozzá: Lilim, édes kis szerelmem, mi lelt téged ? Valld meg nekem, már nem szeretsz többé ? vagy bánt valami ? szólj édes, kicsi asszonykám. Láthatod, mily gyötrelem nekem téged itt hagyni egyes egyedül. — Nem tudom Móricz, mi lelt ? Csak annyit tudok, hogy nagyon nyomorultnak érzem magamat. Bolond tánczot jár velem a világ, félek, hogy még valami baj fog' érni. Csak egyedül szeretnék lenni — nagyon szeretnék egyedül lenni.

VI. Nyolczat ütött az óra. A vendéglői étteremben bábeli zűrzavar uralkodott. Zúgott a sok hangos szó, az evőeszközök csörömpöltek. — Imádom ezt a zajt, e sok népet! szólt Lili elragadtatva. Móricz, nézze csak, ki az ott? ugy tesz, mintha ismerné magát. A terem közepe táján egy óriás termetű, barna arczu férfi támaszkodott egy oszlophoz. Az arcza, kikeményített, patyolat inggalérjához képest szinte rezesbarna volt és olyan, mintha bronzból lenne öntve. Szemöldei bozontosak valának, bajusza tömött, koromfekete és az ajkai vérpirosak. Nagy alakja az egész tömegből kivált és mintegy dominálta a termet. Egyébként közönyösen jártatta szemeit az étkezőkön. — Azt a férfit gondolod, ott az oszlop tövében ? kérdé Móricz felelelképen. — Igen! — Ismerem, futólag. Safford Adriennek hivják. Akarsz még levest? És tovább evett. Safford akkor éppen oda pillantott és olyan flegmatikus szemérmetlenséggel méregette őket, hogy szinte kihivó volt. Lili lesütötte szemeit és kenyérmorzsákat csipegetett. De nem soká birt a kísértésnek ellenállni, hogy lopva föl ne pislantson. Most már egészen közel volt hozzájuk az a nagy férfi, de háttal állt. Kezeit zsebre rakta és a hóna alatt szorongatta puha kalapját. — Móricz, nézze csak, nincs neki helye... — Nincs helye — kinek? — Annak a nagy embernek — Saffordnak. Mondhatná neki, hogy üljön le oda maga mellé. A szemközt levő tükör beárulta Lilinek, hogy az a nagy ember hallotta az ő szavait. Móricz pedig hátulról megveregette a vállát. Kezet fogtak, a kölcsönös ismerkedés következett, ezalatt Lili megfigyeléseket tett. Szemöldei szokatlanul szélesek valának ennek a Saffordnak és bika nyakán kidagadtak az erek. Mikor pedig ránézett csillogó, fekete szemeivel, e hosszantartó, erős nézéstől a kis lány égő rózsapirossá változott. Aztán megeredt a beszélgetés. A férfinak mély hangja volt és kissé vontatva ejté a szót. De Lili felét se hallotta annak amit mond. Safford az asztalkendővel babrált és Lili a kezeit nézte; fehérek és gömbölyűek voltak, szinte nőiesek és a körmei gondosan csucsivbe voltak vágva.

Másnap Móricz rosszkedvűen ébredt és a reggeli alatt is hallgatag volt. Lili ellenben ideges jó kedvet színlelt. A válás percze közelgett, a hangulat mindig feszültebb lett. Mindkettőnek egy dolgon járt az esze, de uralkodtak magukon. Csak mikor már a vasútnál voltak, és föl alá járkálva várakoztak, akkor Móricz nem birta tovább. Az utolsó perczben kitört belőle. Félre fordította arczát, melyet a fájdalom torzított el és rekedt, szenvedélyes hangon kezdett könyörögni Lilinek, hogy vele menjen. Hanem a lány meg nem indult. Sőt. — Ránézett a férfira, megfigyelte minden mozdulatát és egyszerre valóságos ellenszenv fogta el iránta. Olyan nevetséges volt igy ez az ember és nevetséges volt, melyet kimutatott, az a hő szerelem. Haragudott rá és kaczagni szeretett volna rajta.

817 • A férfi tán megfejtette, mi megy véghez a leány lelkében, mert elhallgatott. E perczben a portás fölzárta az ajtót és ő szó nélkül fölkapaszkodott a vonatra. És eltűnt Lili szemei elől. A leány pedig ment a városba kószálni. Kirakatok előtt ácsorogni, végig betűzni minden feliratot és mosolygó arczczal nézni szeme közé az embereknek. Vásárolt ís holmi apró-cseprő haszontalanságot, ha éppen megtettszett, vagy csak azért, mert volt nála pénz, amit Móricz adott. Végre kifüledve, porosan vissza érkezett a hotelbe. Azon mód le is vetette magát a divánra és elkezdett ábrándozni. Sok furcsa gondolat jött ment agyában. Vissza emlékezett, hogy látott koborlásai közt egy sárgahajú asszonyt hanyagul düleszkedni elegáns fogatjában. Azután egy rőt szakálú rendőrt, kitől megkérdezte merre menjen? Meg egy igen sovány, kopott külsejű embert, aki olyan furcsán bámult rá és még sok egyebet, ami most mind eszébe jutott És örvendezett arany petyes fátyolénak és a hamis gyöngyökkel kirakott melitűnek, hogy vélük olyan jó vásárt csinált. Majd új kép jött. Safford bronczszinű arcza, dudoros, vérmes ajkai és gömbölyű, fehér kezei. Egészen tisztán vélte látni a vendéglő középső oszlopához támaszkodva. Azután Móricz is megjelent képzeletének színpadján. A két férfi az ő birhatásáért versengett. Móricz meg-megcsukló hangon, könnytelt szemekkel, a másik hidegen, nyugodtan mint valami életre kelt szobor.. És körös-körűi az emberek zajongtak : melyik szereti jobban? melyik szereti jobban? Safford mondá: én ! és meleg lágy kezeivel megfogta a lány arczocskáját és a piros, fényes ajkak lehunyódó szemeit csókolgatták.

FÉLMÚLT IDŐKBŐL. Három a táncz . . . Anyáink még most is sóhajtva emlegetik: Nem volt több olyan daliás legény, olvan snajdig csárdástánezos mint a szegény Keglevich Béla, akire csak a napokban borult rá az egres-kátai kripta szomorú homálya. Hej! mikor ő a hires Európa-bálok idején Orczy Saroltával kiállt a pikétre, görcsöt kapott a Sárközy ujja a sok hogy volt-tói és még a legöregebb urak is előjöttek a kártyaszobából, s vissza álmodva saját boldog ifjuságukat, viharos tapsban törtek ki. Nem táncz volt az már, de valódi poézis, a délibábos róna, a kutgémes puszták, pásztorfurulyától viszhangzó, kerek ákáczerdők poézise. Keglevich Bela volt tulajdonképeni megteremtője a modernebb, szaloncsárdásnak, s a néhány évtized előtti báli tudósitók, nevét arany tollal jegyezték be a farsangok évkönyveibe. Volt Keglevich Bélában valami ős-zamatu, igazi magyar véna,, egy kis szalon Mokánybercziség, néhány csöp a Keglevich Miklós véréből, aki külömben nem. atyja, mint néhány lap tévesen irta, de nagybátyja volt Béla grófnak, Keglevich Gábor, egykori tárnokmester és neje, szlavniczai Sándor Mathild grófnő fiának. Mikor Keglevich Béla ifjúvá serdült, akkor a magyar ember csak a tánczával, no meg a pitykés mándlijával tüntethetett és hegedűszó meg boros pohár mellett vigadt sirva. Mikor 1859-ben, az olasz csatatereken csúfos vereséget szenvedtek az osztrák fegyverek, nálunk is szabadabb szellő kezdett lengedezni. Demonstráltak mindenfelé és mindenben. Színházban, utczán, báltermekben, a megyékben restóráczióról beszéltek és a czigány már próbálgatta a régi követválasztási nótát: .

VII. Egyszerre ok nélkül fölriadt álmodozásából Lili. Tekintete Saffordra esett. Egy perczig ezt csupán álma folytatásának vélte. Látja, -hiszen már előbb is látta. Hanem aztán fölocsudott és ijedtében a szive megdobbant. Saftord ott ült egy széken mintha lovon ülne. Széles hátával fölfogta a világosságot és látszólag mélyen el volt merülve az utcza szemlélésében.Lili csak ámult annyi otthoniasság láttára. Hogy került ide ? így telt el néhány másodpercz, ekkor a férfi, ki Lilinek külömben háttal volt fordulva, megmozdította a széket, mint aki föl akar kelni. Lili ösztönszerűleg, villámgyorsan lecsukta pilláit és ugy tett mintha aludnék. A férfi tényleg oda jött hozzá és pedig oly közei, hogy arczát érte lélekzete, de a lány — habár szive hevesen dobogott, megse moczczant. Erre amaz ismét eltávolodott és nehéz léptei alatt rengett a padló. Egy darabig csönd lett a szobában. Tán eiment? villánt meg a kis Lili agyában, ám akkor a kilincs nyikorgását okvetetlenül hallotta volna. Bajos dolog volt ily izgatott lelki állapotban, kíváncsiságtól égve sötét bizonytalanságban vesztegelni. Egy perczig csak küzködött, azután óvatosan felnyitotta szemeit. Tekintetük találkozott. — Amondó vagyok, aki jobban nem ért a tettetéshez, inkább hagyna föl vele. Fehér fogai csak ugy villogtak mosolygó ajkai közt. (Folytatjuk.)

.

Jaj de drága ez a hur — Megfizeti az az ur . . .

Különösen Hevesben, Borsodban, a két hires ellenzéki vármegyében folyt a mulatozás derűre, borura és a nóta, de még a szó is mindegyre hangosabb lelt ebben az országban, a melyről báró Bach Sándor, a mindenható miniszter még csak nem régen is azt mondta, hogy pusztán geográfiái fogalom. Hétországra szóló dáridóval ülték meg ebben a hajnalderengéshez hasonló korszakban Gyula napját a Gyöngyös mellett lévő Rédén, a # * # kastélyban. Nagyon mulatós vidék volt ez akkor, és középpont különösen Rédén, meg Gyöngyösön, az özvegy Szápáry József grófné kastélya volt, amelynek kapuja ősi magyaros vendégszeretettel éjjel-nappal tárva nyitva állt a vendégnek. Egymásután kanyarodtak be most is a rédei ákáezosba a négyes, meg ötös fogatok, hozva a vidék ifjúságát, és a háziúr * * * Gyula, alig győzte a parolázást, meg a Hozott Isten őcsém-et. Orczyak, Almássyak, Fáyak, Malatinszkyak, Mocsáryak, Brezovayak a megye ifjúságának szine-virága, feszes attilában, sarkantyusan, darutollas kalappal a halántékon, félhold formára bekanyaritott, bodros frizurával. Orczy Félix elhozta magával Keglevich .Bélát is, az akkori fiatalság bálványát, szeme fényét, aki itt is egyszeribe a társaság középpontja lett. •• Az egész országban tudták, hogy 1859 őszén, a pesti Kazinczy-ünnepély alkalmából, ő öltötte föl először a magyar viseletet, és ezért bizonyos nimbusz'vette körül az Antinous külsejű, karcsú, szőke grófot, akit imádott az asszony és becsült a férfi. Szápáry Józsefné leánya, Sarolta, berezeg Auers- • pergnál volt. már akkor férjnél s a herczegnővel néhány 2

-818 osztrák tiszt is eljött, az akkor Gyöngyösön állomásozott dsidás ezred tisztikarából. A házi ur nem igen örvendezett ezeknek a hívatlan vendégeknek, de miután a régi jó időkben névnapra hivás nélkül is lehetett, sőt szokás volt menni, kénytelen kelletlen szívesen látta az osztrák hadsereg tagjait, akik mindgyárt a hölgyek körül kezdtek settenkedni. — Sohse busuljon uram bátyám, majd kitánczolom én ezekét innen! mondá Keglevich Béla hetykén, midőn látta hogy a házi gazda ugyancsak görbe szemmel nézi az egyre leányával walczerozó báró Bülovv főhadnagyot. És csakugyan, a gazdag vacsora végeztével, mikor a szomorodni lángitala is tüzelte már a vért, Keglevich Béla egyszerre csak kiugrott a parkett közepére és zsebkendőjével legyintve a czigánynak, derékon kapta a házi kiasszonyt: — Három a táncz! Rikantotta sarkantyúját összepengetve és elkezdte azt a lánycsalogató, asszonybolonditó tánczát, a mely országos hirüvé tette akkortájba a Császár-fürdő platánjait. Hosszú volt a nóta, de nem is egy volt; — valamennyi szárazfában rekedt nótáját sorba vette a czigány, utoljára hagyva azt az akkortájt igen divatos nótát, hogy: Az ajtóig meg vissza, meg vissza A gyűrűmet ad vissza —

és a melynek az a sajátsága volt, hogy soha sem ért véget, vagy jobban mondva a vége volt az eleje is. A dsidás tisztek, akik szintén nagyon szerettek volna már tánczolni, unni kezdték a dolgot, és báró Bülow a csárdást tánczoló párok közt átfurakodva, odakiáltotta a czigánynak. — Quadrille . . . — Három a táncz! kiáltotta vissza Keglevich Béla és egy százas bankót dobott a czigánynak. A dsidás tisztek összenéztek és most már egy idősebb kapitány is intett a czigánynak : — Nem hallottad mit mondott a főhadnagy ur, Quadrille . . . — Három a táncz . . . Makacskodott Keglevich Béla, majd Fáy Béla is utána, és csakhamar az egész nemes ifjúság: — Három a táncz, három a táncz! Tombolták, kurjongatták, üvöltötték a neki hevült szittyák, és a czigány verejtékező homlokkal, gémberedő üjjál húzta tovább : Az ajtóig meg vissza, meg vissza A gyűrűmet ad vissza.

A tisztek összenéztek. Ez egyenes inzultus. Aztán a kapitány intett, s a többi urak is, búcsúzva a házi gazdától, korai rukkolást emlegetve, csakhamar elhagyták a' kastélyt. Mikor a czigány a vonóját keresztbe tette, az öreg Pappszáz József megnézte az óráját. Teljes három óráig járta volt épen a csárdást Keglevich Béla. — Ember vagy öcsém — szólt az öreg táblabíró a nyalka legény vállára veregetve. — Megérdemelted volna, hogy a Keglevich Miklós meg a Józsa Gyűri idejében élhess. — Sifli neked ez a mai világ! — Ugy-e megmondtam, hogy kitánczolom a nímetet... mondá Keglevich verejtékező homlokát törülgetve és diadalmas mosolylyal nézett szét a társaságban. ... Nyugszik már ő is, egy régen letűnt kornak typiküs alakja, annak a kornak midőn a Hazafiság a Nemzetiségnek járta, és mikor az adó nem fizetéssel, meg a gombos mándlival tüntettünk a hazáért. Annak a kornak melynek temérdek volt a ferdesége, léhasága, de a melyben színarany volt a hazaszeretet, a melyben nem fecsegtek sokat az egyenlőségről, de mindenki: ur, paraszt, zsidó és keresztény egyesült a tűrésben, várásban és bizakodó reménységben. Vicomte Letoriére.

INNEN-ONNAN. / ÍJ Ne tudja a jobb, mit csinál a bal. Jókai valami igen elmés tréfát irt Ugrón Gábornak. Ugrón Gábor erre egy táv- t irat formájára faragott bunkósbottal felelt. Mindnyájunknak fájt ez a felelet. Azért is, mert Jókai - • Jókai! De azért is, mert Jókai 73 esztendős tisztes öreg ur, aki még, akkor is kíméletet érdemel, ha elkövette a hibát, hogy tréfát űzött tréfa nem értő Ugrón Gáborral. Hanem aztán valami olyan következett, ami még jobban fájt mindnyájunknak, mint az Ugrón Gábor bunkós távirata. Tudniillik Jókai védelmezte magát a támadás ellen. Még pedig — mivel! Azzal, hogy felsorolta korona értékben, mennyit adakozott ő már jótékony czélokra. Hát mi az, jótékony czélokra adakozni ? Hiszen azt minden bankár megteszi, még sokkal nagyobb mértékben, mint a kitűnő regényíró. Akad olyan is, aki aztán időnként szintúgy nyilvánosságra hozza adakozásait korona értékben. Nos és a jó emberek miként itélik meg az ilyen dobra ütött közjótékonyságot ? Ugy, mint a mihez semmi köze a jóságnak. . Csak az az igazi jótékonyság, melynek pusztán és kizárólag az veszi hasznát, a " kinek adunk valamit. Mihelyt azért adunk,, hogy jótékonyságunkért rendjelet,'nemességet, báróságot kapjunk; vagy azért, hogy nevünk dicséretét kürtöljék a lapok; avagy azért, hogy adakozásunkat bárminő alkalommal is, magunk felhánytorgassuk — jótékonyságunk már csak befektetés a magunk javára. Az ilyen jótékonyságnak csupán azért nem kell magját veszteni, mert a gazdagok legtöbbnyire az ilyen jótékonyságra hajlandók s a szegényeknek végre a legsivárabb intenczióju adomány is hasznos. Hanem Jókai egyáltalán nem szorult arra, hogy jótékonyan adakozzék, akármilyen intenczióval is. Volna bár ő olyan gazdag és olyan jótékony, mint a néhai Hirsch báró, akkor sem tehetne a szegények közé szórt milliómaival annyi jót, amennyit félszázadon keresztül tett már az emberiséggel, pazarul szórván elébe szellemének fényes kincseit. És most Jókai azt hiszi, hogy a magyar nemzet előtt igazolnia kell magát: ne higyjetek Ugrón Gábornak, hisz én már jót is cselekedtem, ennyi, meg ennyi korona értékben! . . . Valóban fáj nekünk ez a mentegetőzés, mert első tekintetre olyan szine ' van, mintha dicsekedés volna benne. • Pedig dehogy az van! Voltaképen csak Jókai felséges naivitása és megható tulszerénysége van benne. Az neki eszébe sem jut, hogy hiszen ő, mint iró is, szintén valaki. Nem! Ő csupán mint jótékony czélu adakozó formál jogot az Ugrón Gáborénál irgalmasabb megitéltetésre. Tehát bocsássa meg neki Ugrón Gábor, hogy létezni mer. Hiszen adakozik ! *

*

*

rá Tenczer Pál szeme. Tenczer Pálról egyben egy véleményen van mindenki. Abban, hogy hatalmas ember ő a Terézvárosban. Gazdag és szegény, ur és hordár, keresztény és zsidó egyaránt tudja, hogy a VI. kerületben az lesz országos és városi képviselő, az lesz esküdt, lámpagyujtó, utczaseprő, kéményseprő, előljáró — és minden egyéb, a kit Tenczer Pál akar. Nagy véleménykülömbség van ellenben arra való nézvést, hogy milyen szeme van Tenczer Pálnak. Jó szeme-e, vagy rosz szeme-e ? Rövidlátó-e Tenczer Pál, vagy messzilátó ? Radocza János azt tartja, hogy messzelátó, mert neki már az Oktogonnál köszön, ha ő kifordul a Nagymező-utczából. Sanyaró Vendel, dijnok a VI. ker. elöljáróságnál, viszont azt tartja, hogy Tenczer Pál rövidlátó. Mert hiába emeli le Sanyaró térdig a kalapját a hatalmas férfiú előtt, az még egy lépésnyi távolságból sem veszi észre sem őt, sem alázatos köszöntését. A miniszterek, virilisták, val. bel. titk. tanácsosok- s az állami tisztviselők egészen az ötödik rangosztályig, mind Radocza véleményén vannak, hogy t. i. Tenczer Pál messzelátó. De már a

-819 kisebb adófizetők, a szolgálati viszonyban lévők, a tisztviselői rangosztályokban a hatodiktól továbbat besorozottak, az irók, Írnokok s egyéb efféle népségek, éppúgy megesküsznek rá, mint Sanyaró Vendel, hogy Tenczer Pál de bizony rövidlátó. Szóval az arisztokratikusabb elemek tartják őt messzelátónak, a demokratikusabb elemek rövidlátónak. Gróf Andrássy Gyula megint egészen kivételes egyéni nézeten van. 0 évekkel ezelőtt, mikor miniszter és VI. kerületi képviselő volt, Tenczer Pált messzelátónak tapasztalta. Mióta a miniszterségből, a képviselőségből és a VI. ker. kegyéből kimaradt, azt véli tapasztalhatni, hogy Tenczer Pál szeme határozottan meggyengült. Pichler Győző uj képviselő, éppen megfordított tapasztalatot tett. 0 ugy nézi, hogy Tenczer Pál szeme ezelőtt igen gyenge volt, de a legutóbbi idő: en feltűnően megerősödött. Á VI. ker. szavazó polgárainak nem ponderáló, hanem csak numeráló tömege, az meg éppen azt vallja, hogy Tenczer Pál szemének látó ereje minduntalan változik. Tenczer Pál minden választás előtt két hétig messzelátó; azontúl és azon kívül azonban rettenetesen rövidlátó. *

*

*

Klubtitok. Mindenekelőtt: olyan nincs! Még az is kétséges, hogy egyáltalán van-e titok. Ha mégis van, akkor is csak két-három ember közt lehet és csak az esetben, ha a titok kiderülése mindegyikükre egyaránt káros vagy szégyenletes. A mit azonban a szabadelvűpárt klubjában két-háromszáz ember hánytorgat heves vitatkozásban fél éjjelen keresztül, az nem lehet és nem maradhat titok. Az igen természetesen másnap reggel minden ellenzéki lapban megolvasható. A kormánypártiakban csak azért nem, mert ott a munkatársak figyelmeztetik egymást, hogy ezt, meg ezt a közszájon forgó hirt világért meg ne irják, mert az —- titok! Az egyik — és persze a legtulbuzgóbb kormánypárti lap, mégis nagyon kétségbeesik azon, hogy a klubtitok sohasem titok. Keresi: ki az a nyomorult ember .a klub-tagok között, a ki azon melegében kifecsegi a klubtitkokat, melyek nem titkok ? Felkéri összes olvasóit, bárki gyanús is előttük a klubtitkok elárulása dolgában, jelentsék, azt fel a szabadelvű párt lovagias elnökének, hogy az a bűnöst a klubból azonnal kilökethesse. Hohó, kérem! Ezzel vigyázni kell. Ha valamennyien megtesszük azt a szívességet, hogy feljelentünk mindenkit, a kitől már klubtitkot hallottunk s ha a szabadelvű párt lovagias elnöke valamenynyit kizáratja a klubból — akkor a szabadelvű párt hiába nyert a választáson hetven uj kerületet. Akkor az a rengeteg majoritás még mindig kicsiny, Mert az összes klubtitok-elárulók kizárása után, a szabadelvű párt törpe minoritássá zsugorodnék össze. S mi lenne aztán a kormányból, a szabadelvűségből, a kiegyezésből, a kvótából és a hazából ?... A szabadelvű klubtagoknak különben senki és semmi a világon nem tilthatja meg, hogy ne vacsoráljanak, ne diskuráljanak, ne vigyék hírét, hogy mit is főznek, terveznek a klubban a haza üdvére. A parlamentárizmus szelleme viszont egyenesen azt parancsolja nekik, hogy minden szavukat, tervüket és cselekedetüket a feltétlen nyilvánosság ellenőrzése és bírálata alá bocsássák. Nem is szabad, hogy egy parlamenti politikai pártnak titkai legyenek. A többségnek, mély határoz, éppenséggel óvakodni kell attól, hogy olyanformán konspiráljon a haza iidve're, mint a velenczei Signoria. S még ha az esett is meg egy este a szabadelvű klubban, hogy több párttag rágyújtott a jaj be hunczut... kezdetű nótára — mi van abban titkolni való ? Az nem titok Magyarországon sehol — az tény, Ausztriában egy párt sem titkolja, de még Badeni, meg a kormánya sem, a magyarellenes hangulatát. Hát mi a manónak akarják ezek kímélése végett megcsinálni azt, a mi lehetetlen is, tilos is: a klubtitkot ? * *

*

A szökött herezegnö. Igen szép a romantika és különösen szépnek találjuk, ha a lovagkorra emlékeztet és egy fejedelmi öreg ember kárán örvendhetünk. Ezek a sajátságok

mind megvannak Elvira herczegkisasszony szökésénél, azért ne tessék csodálkozni, ha a riporteri pegasus magasan szárnyal s virágos stílusban sül ki a megnyugtató tanulság, hogy a szerelem korlátlan ur a szivek fölött, nem respektálja a társadalmi előítéleteket s nem kíméli a koronás főket sem. Igen is, a herczeg kisasszony csak ugy esik szerelembe, mint a varró kisasszony s szerelmesével csak ugy szökik meg, elvetve fényt és gazdagságot, mit a ballerina. S ha valaki szerelmes, mindegy, ha borbélylegény, avagy festő. Ezt a szökésen végződő, avagy kezdődő (ki tudja ?) regényt a poézis komponálta a szerelem virágaiból s a közönsiges emberek örülhetnek és könyezhetnek rajta. - Ezek után egy kicsit józanitólag hatnak a következő adatok, miket a poézis első douche-ja után a lelkiismeretes report a maga czáfolatára megeresztett: 1) hogy Folchi ur nem anynyira piktor, mint gavallér, egy ősrégi nemesi familia sarja. 2) Hogy az az ur felette könyelmü természetű, iszik, kártyás és erősen megrongált vagyoni állapotát restaurálja a kényszerűségből elvállalt képrestaurácziókkal. 3) Elvira herczegkisasszony nem az első szerelem zsenge korát éli, hanem már huszonöt éves. 4) Arczvonásai karakterisztikusak, ami nem fejedelmi nyelven azt teszi, hogy csúnya. 5) Vérszegény. 6) Hisztérikus. Ez a hat pont pedig alaposan czáfolgatja azt a teóriát, mintha Elvira kisasszony esele a szerelem hatalmát jelentené a fejedelmi szivek fölött. Mert egyrészt Elvira kisasszony szökését nem a szerelem, hanem a hisztéria okozta, másrészt Folchi ur nem szerelmes, csak vég nélkül könyelmü. A regényből e szerint a gőgös apa mint igen okos ember kerül ki, aki lehető kevés feltűnés mellett be akarja fejezni ezt a regényt, avagy ha nem lehetséges, kitagadja a leányát, aki ha beteg, engedelmeskedjék ápolóinak. Ha pedig ez az interpretáczió nem elég érzékeny, érjük be a másikkal: a herczegkisasszonyok .szivén is ur lehet a szerelem s beállhatnak szökött herczegnőknek, ha vérszegények, hiszterikusok, mivel nem éplelküek és éptestüek.

¿x Brüsewitz u r Önvédelme. A német metafizikai politikusok ismét hozzálátnak a párbajkérdés alapos megvitatásához, megállapodván, hogy a párbaj an sich, a párbaj für sich és a párbaj an und für sich kárhozatos, barbár dolog. A mit minálunk kevesebb eredménynyel, de époly világosan kifejtettek anélkül, hogy a párbaj dolgán egy hajszálnyit is lendítettek volna. Az érdekes a berlini vitában az, hogy nem párbaj provokálta, hanem közönséges, úgynevezett katonai brutalitás. Brüsewitz hadnagy ur összekaszabolt egy fegyvertelen, de tiszteletlen czivilt s ezért beszéltek odaát a párbajról. Sőt kifejtették azt is, hogy nincs külön katonai becsület és nevettek a hadügyminiszter kijelentésén, hogy a Brüsewitz ur hőstette a jogos önvédelem aktusa volt. Egy védtelen polgárral szemben a kardos hadnagy jogos önvédelme! Igazán nevetséges, de mégis igaz. A német hadügyminiszter nem czáfolhatta meg a nevetőket, de csak tapintatból nem, mivel a fegyveres hadnagy valóban csak jogos önvédelemből vagdalkozott. 0 ugyanis a császár kabátját viseli és ha e toiletteben nem vagdalkozik, hát lehúzzák róla a kabátot. A szegény hadnagy e szerint a legjogosabb önvédelem álláspontját foglalta el: védte aí állását, esetleg a kenyerét. Mert a polgárnak is meg vannak a maga jogai, de a császár kabátjának is és a kabátjogok felett féltékenyen őrködik maga a kabáttulajdonos. Mert nyilvános tiszti körben Vilmos császár is nyilatkozott a Brüsewitz esetről, még pedig a következőképen: a tiszt, ha berúg, legokosabban teszi, ha a kaszárnya udvarán marad s nem keveredik polgári csőcselék közé, mert ilyenkor- beleakadhat valamelyik pugrisba, aki esetleg nem tiszteli eléggé a császár kabátját, de ha már bekövetkezett az olyan eset és a tiszt részegségében a kardjához nyul, legyen legalább annyi józansága, hogy azt alaposan használja. így beszél a császár, minden szines kabát tulajdonosa és ugyan mi más a Brüsewitz ur részeg vagdalkozása, ha nem a legjózanabb és legjogosabb önvédelem ?

820

A kártyás asszonyokról. — Feleletek A Hét kérdéseire. —

van és senki sincs (bevallom ritka eset) .akit megszólhatnának. No ilyen kritikus pillanatokban kincscsel ér fel egy pakli kártya, a házi asszony reputácziójának igazi megmentője! Mileh Ferenczné.

XII. Gyakran hangoztatják jó és rosz értelemben, hogy minden nő természettől fogva arisztokratikus hajlamú és e szempontból bevallom, hogy nekem a kártya túlságosan plebejikus voltánál fogva nem kell. A játékasztal mellett megszűnik minden egyéni megkülönböztetés s nem hajlam és választás az, ami a játékos- nőt összehozza partnereivel. A rokonszenv, az összetartozóság érzete közömbös, fő az, hogy jó partner legyen s ezen minden különbséget kiegyenlítő kedvtelés — valljuk be, nem nőies. Az az agressivitás, melylyel a játszó felek egymással S2embe szállanak, a leplezetlenül nyilvánuló- anyagi érdekeltség, mely nem ritkán heves debatte-okban nyer kifejezést, olyan visszatetsző, hogy nem egy nő ki buzgó hive a kártyajátéknak, visszariadna attól, hogy ilyen vonásokat az életnek nem is komoly, de csak köznapi nyilvánulásaiban is eláruljon. Pedig, tisztelt kártyázó barátnőim, higyjék el, igaz, hogy azokról, kiket barátainknak nevezünk, következtetést lehet vonni saját magunkra ugy még bizonyosabb, hogy kedvteléseink árulják el a legjobban, mennyit érünk az élet komoly helyzeteiben. Impaciente.

XIII. Ad. 1. Nem. Miért ? Énnek indokolását elhalászta az orrunk elől a redakczió, mikor megengedte, hogy czikkiró ur a kérdések elé oda irja a maga nézeteit. Ad. 2. Igen. Ez az igen, -csak olyan fél igen. Csak a mának szól. Határozottan állithatom, hogy a »Wlassics leányok« jó része, nem kártyázó, hanem kártyás lesz. Az ilyen hölgy pedig se jó asszony, se jó feleség, se jó anya nem lehet. Ad. 3. Nem. Erről a »nem«-ről lehetne a legtöbbet irni. De én, a ki zsűrokra nem járok, nem akarok tanítást adni azoknak, a kik járnak, de meg nem is akarok darázsfészekbe nyúlni. Nem mondom biz én, hogy jobb volna ott Vörösmar-, tyról, Jókairól, meg Petőfiről traccsolni, de a kártyázást épen nem szabad megengedni. Ad. 4. A férjnek minden módot fel kell arra használnia, hogy felesége ne jusson olyan helyzetbe, hogy kártyázhasson. Ezeket a módokat azonban ugy kell alkalmaznia, hogy a felesége észre ne vegye. Ujhely Gézámé,

XVI. Nézetem szerint a kártya ép oly kevéssé illik asszony kezébe, mint a komoly férfiakéba a dominó, csakhogy mig a kártyás asszony visszataszító, addig a másik csak nevetséges. A kártya egyáltalán nem intelligens nőnek való játék, mert mulatságnak szellemtelen, szenvedélyből, vagy nyerészkedési vágyból űzni pedig lealacsonyító és megvetendő dolog. Szerintem a nő maradjon ugy foglalkozásában, mint élvezeteiben mindig csak: nő, mert Eötvössel szólva: »az asszonynak sülyedni kell mihelyt természetes helyzetéből kilépve nemének közönséges körén tul akar emelkedni.« Természetesnek találom, hogy a kártyás asszony sem jó anya sem jó feleség nem lehet, mert valamint a kártyás férfi elhanyagolja üzletét és családját — annak a nemtelen szenvedélynek áldozva minden'idejét — ugy a kártyás asszonynak sem jut elegendő ideje férje és gyermekeivel törődni. A zsúrokon való kártyázást is határozottan elítélendőnek találom, mert nagy szegénységi bizonyítvány az a társaság tagjaitól, ha a kártyajátékot minden egyébb szórakozások fölébe helyezik. Az a férfi pedig kinek kártyás a felesége sirjon, sírjon és kössön harisnyát, ha nincs elég energiája feleségét a kártyázástól eltiltani. Helén.

XVII. Mese egy kártyás

nőről.

Egyszer volt egy szép és jó asszony, ki a sok kártyázás miatt elhanyagolta gyermekeit, férjét, háztartását. Egyszer jött az ördög s leült vele kártyázni. Szép ördög volt — fiatal huszárhadnagy alakját vette fel. Mikor már minden pénzét és ékszereit elvesztette az asszony — azt kérdezte az ördög: mi a betét ? Felelt a nő: magam vagyok ... A szép és jó aszszonyt elvitte az ördög. Zombori. V é g s z ó .

XIV. Nem illik a nőnek kártyázni. Férfinak való szórakozás ez és én gyönyörűséggel elnézegetem, mint üti a nemzeti csöndest barátságos téli estéken apuskám a kacskaringós bajuszú Zsiga bácsival, meg a pyöny'örü hófehér szakállát gyöngéden simogató Miklós kereszt-r upámmnl s közbe közbe ahogy jó kedvük szottyan, elég sürün idogálnak az aranyszínű »67-es ságliegyibül«, mit apó ugyan 48-asnak keresztelt vala el, pedig hiába titkolja a kiegyezés gyászos esztendejében búsultak e mellett az akkoriba szüretelt búfelejtő mellett a haza eladása fölött a mi édes 48-as öregeink... közlük nem egy a névtelen hősök sorábul való. Sajnálom azt a férjet, kinek kártyázik az oldalbordája. Hát ha ember az ilyen férjemuram a talpán, ugy akár finom, akár ha kell, drasztikus eszközökkel le fogja szoktatni asszonyát erről a nőietlen passióról. Ha pedig együtt ütik a blattot, ha az asszony csak a férje jó példája után indul, ugy méltók egymáshoz s megérdemlik a sorsukat, csak a szegény gyerekeket kellene az ilyen minta házaspár keze alul elvonni. Különben a kártyás asszony, aki rendszeresen űzi a szórakozásnak ezt a módját, én szerintem nem is nő többé, hanem a teremtésnek egy csodabogara, kire szánó részvéttel kell tekintenünk. Magassy Annuska.

XV. Látott ön már unatkozó asszonytártársaságot. Asszonyokat, kiknek megszakadt a beszédök fonala? Ne csodálkozzék, ez is megesik olykor, például, ha minden ismerős hölgy együtt

Bár számos, elmés felelet várná még közlését, kénytelenek vagyunk a feleletek közlését beszüntetni. Az eddig közlöttekben minden szempont megtalálta kifejezését, ujat már nem igen lehet mondani. A végszót, melylyel mi tartoznánk a kérdés elintézésének, átvette tőlünk koszorús irónk, Jókai Mór, akinek tömör véleményében úgyszólván mindenki megtalálja a maga felfogását is : .

Maga a kérdés föltevése is képtelenség. Hát nem elég, hogy a férfinem .minden jogot, hatalmat kizárólag magának tart, még az élvezeteket is le akarja foglalni a maga számára ? A tétel igy állitandó fel: »A kártyázás, mint szenvedély, mint tönkretevő szerencsejáték egyformán kárhoztatandó a férfinál is, az asszonynál is«. Aki nyereségvágyból kártyázik, bűnös. Ha meggazdagodik - a kártyán, akkor kerüljük ki, ha elbukik, hagyjuk olt. Itt nincs különbség férfi és asszony között. — De ahol a kártyázás csupán szórakozás, ahol a rut nyereségvágy ki van zárva, ott bizony épen olyan joggal részesül ebben a mulatságban a nő is, mint a férfi. Krajczáros játékban magam is sokszor jól mulattam álta-

-821 lam nagyon tisztelt hölgyek társaságában, a kiknél a átékszeliem (Spielgeist) még több változatban nyilatkozik, mint a férfiaknái. Ne legyünk mohamedánok, akik 'a hölgyeket a hárembe elzárják s a paradicsomból kizárják. Dr. Jókai Mór.

Színházi

krónika.

Paróka-válság. — nov. 20-án.

Bizony, a jó öreg Pásztory sem álmodott róla, hogy neki is meggyülik a baja a Nopcsa Elek báró intendánsságával. Pedig meggyült, az intendáló báró rövidesen felmondta neki a szolgálatot, kitette a szűrét és a szubvenczionált színházakba január elsejével be fog ütni a parókaválság. Hogy mit tesz az, arról laikus embernek fogalma sincs és igy Nopcsa Elek intendánsnak sincs. Az az most már van róla fogalma és szeretné is meg nem történtté tenni, ami megtörtént. Csakhogy nem lehet. Amit az intendáns egyszer kimondott, az mondva vagyon és ha tönkremegy is a világ. Abból ugyan nem enged egy hajszálat sem. A jó öreg Pásztory ugyanis emberemlékezet óta fodorítja a hajat a nemzeti szinházban és az operaházban. Minden művész ember ismeri, sőt elismeri a kollegájának. Mert az üreg valóságos hajművész. De ez hagyján. Sokkal nagyobb erénye, hogy van repertoireja.- A kis ujjában van minden uj és régi darab s a színművész uraknak csak el kell menniük a színházba, a jó öreg Pásztory gondoskodik a karakterről. Mert bizony ő is játszik, az az segit játszani mindenkinek. Tessék megkérdezni Újházit, mivel'kezd ő alakítani? Természetesen a parókával, meg a maszkkal. S tessék megkérdezni tőle, mennyi türelmet szentel ő egy-egy paróka megrendelésére. Semennyit. Néhány pattogó szóval megmondja, ilyen meg ilyen embert játszik és a jó öreg Pásztory liferálja a pontos parókát, mely ugy kvadrál a szerephez, mint a nóta a szöveghez. A régi repertoire pedig készen, raktáron hever samint a műsor megkívánja, ugy szállítja azokat az illető garderobe-ba. Ezt a gondot ugy elvetették már a színészek és a jó öreg Pásztoryt annyira beleértik már áz inventáriumba, högy a gondolatot is képtelenségnek Ítélik, mintha a jó öreg Pásztory parókái nélkül is játszhatnának. Pedig bizony, meg kell tenniök, január elsejétől. Ha ugyan megteszik. Mert ma még zug, forr bennük a lázadás szelleme s ügy sorakoztak a jó öreg Pásztory mellé, mintha bicskát is rántanának a védelmére. Valósággal strikeos hirek keringenek arról az esetről, ha Nopcsa báró megmarad a mellett, hogy a Nemzeti színház Pásztory parókái nélkül is tud játszani. A paróka-válság különben a belügyminisztériumból indult ki. Ott egy kicsit sokalták a költséget, a mit Nop-

csa báró az operai deficzit eltüntetésére fordított s kiadták kemény utasításban: hogy inkább legyen nagyobb deficzit, de okvetetlenül legyen legalább huszonötezer forinttal kevesebb a költség. Már most honnan spórolja el Nopcsa ezt a huszonötezer forintot? Ballerinákat okvetetlenül muszáj magasabb kiképzés végett Olaszországba küldeni. Onnan nem •vehet el semmit. A Nemzeti szinháznak sem elég sucresczencziának az egyetlen Dóri Margit, oda is kell minden esztendőben egy ujabb reménysugár a jövőre és engedelmes ifjúság a jelenre. Az e heti várszínházi vizsga alkalmával a jövő generáczió iránt érdeklődő intendáns már ki is gukkerezett egy fiatal, szép hölgyet, aki érdemes a szerződtetést megelőző Dóri-féle ösztöndíjra. Az operát továbbá nem lehet tönkretenni egy jó és olcsó tenorista szerződtetésével, hanem vendégül kell .meghívni sok drága és rossz tenoristákat. És huszonötezer forintot megtakarítani mégis csak kell. Hát honnan vegye? Ekkor akad meg a szeme a jó öreg Pásztoryn: nos, majd rajta kezdjük meg a spórolást. És Pásztory uram, aki eddig csak a becsületért szolgálta a színházakat, az elé az alternatíva elé került, hogy vagy enged huszonötezer forintot az ő évi háromezer forintjából, vagy megy. Az öreg hajművész azt a kunsztot megtudta ugyan cselekedni, hogy háromezer forintért csinálja ugyanazt a munkát, amiért a bécsi opera huszonnégyezer forintot fizet, de hogy a huszonegyezer forinton felül még huszonötöt engedjen, arra már abszolúte képtelen. Ez még elvégre nem volna baj, a baj ott kezdődik, hogy Nopcsa- báró rögtön szerződtetett egy másik fodrászt, aki soha szinét se látta sem a szinháznak, sem a parókának. Nincs is egy árva hajszála sem. És január elsején urává kell lennie háromezer parókának, mind a két szinház reportoeirjának megfelelően, különben nem lehet játszani. Lohengrint nem lehet adni szőke parókája nélkül, még a Cremonai hegedüst sem, mert Takács az Istennek sem énekli Phílippot a Philippo sürü, fekete haja nélkül. A nemzeti szinházról jobb. nem is beszélni. Hogy ott a művészek átalakítsák játékukat az uj parókához, vagy a régi alakításukhoz akczepíáljanak uj parókát inkább elmennek maguk borbélyoknak. Aztán ha eszmeileg lehetséges volna, még mindig megmarad a fizikai lehetetlenség, hogy január elsejéig az uj fodrász beszerezzen annyi parókát, amennyire a két szinházban szüksége van. A legjobb esetben a két szinház kerek egy esztendeig a szerint lesz kénytelen a játékrendjét megállapítani, hogy miféle paróka készült el. Művészeti igazgató voltaképen az uj fodrász lesz és Festetich gróf, meg Káldy Gyula csak engedelmes exekutorai a fodrászi intézkedéseknek, A legjobb esetben — csak hogy édes kevés a remény, hogy a legjobb eset fog beállani. Az uj fodrász ugyanis belecsöppenvén méltóságába, egyszerűen megrémült a feladat nagyságától és teljes tehetetlenül néz a jövendők elébe. Még bizakodott abban, hogy a jó öreg Pásztorytól megvásárolhatja a paróka-

-822 raktárt, csakhogy az olyan rengeteg érték, hogy az járát kifizetve, a szegény ember tönkremenne. Nem is szólva arról, hogy a jó öreg Pásztory annyira jó volna, hogy megkönyörülne szegény Nopcsa bárón és segítene magát nélkülözhetővé tenni. Nem ám, hanem szépen ráfordítja a kulcsot a drága kellékekre és azt kiáltja oda Nopcsának: ám lássuk méltóságos uram, mire megy nélkülem ? S bizony, kisül az a szomorú valóság, hogy fodrász nélkül az erélyes Nopcsa nem megy semmire. A válság — november végére jár az idő — e szerint már az ajtón kopogtat és megoldásához nem fog sem az intendáns, sem a fodrász. Január elsején Pásztory uram szépen összeszed minden vendéghajat és minden bajuszt, elbocsátja a legényeit s a színházban nem lehet játszani. Ugyan mit csinál majd Nopcsa? Ha kitépi is minden hajaszálát, annyit sem adhat, amennyi egy parókának elég volna. És hiába lesz a Nemzeti színháznak a régi gárdája, meg az uj ösztöndíjasa, az mind nem ér semmit fodrász nélkül. Hogy mi lesz akkor, nem tudom. Csak egy bizonyos. Nopcsa báró nem fog engedni és inkább összevásárolja Európa összes parókáit, semhogy a jó öreg Pásztorynak igazságot szolgáltasson. El fog költeni a megspórolandókon kivül még huszonötezer forintot, de bevallani, hogy ismét bakot méltóztatott lőni, azt soha. Mert Nopcsa báró a legkülönb intendáns széles e világon, szent és csalhatatlan és ő alatta tökéletesnek kell lennie az operának, ba ebek barminczadjára kerül is miatla. Simplex. Vigszinház. A múltkor e helyütt a Vígszínházban előadott angol darabocskákról szólván, nagyon udvariasan elmondottam mindazt, amit hogy ma nem mondok el gorombán, csak a Vigszinház kormánya iránt való szimpátiám s tiszteletem állja útját. Ki az ördög látott e tiszteletreméltó urakon kivül afféle mi.xed-picklest, mint a Létbe czimü angol darab, amelynél szomorúbb bohózatot már rég nem láttam. Ugy gondolom, ez a história még Angliában is a középfajú unalmasak közzé tartozik, de ha még olyan jó volna is, mi a mai színpadi angolságot be nem vesszük. Különösen, ha még bizonyos mellékkörülmények is megakadnak a garatunkon. Ez a részvétre méltó bohózat az angol temperanclereket ostorozza. Az isten szerelmére : mi közünk nekünk a temperancehoz ? Minálunk az iszákos ember ritkaság, viszont erre mifelénk bizonyos férfiasságot látnak benne, ha az ember iszik, mint a gödény. Angol ember előtt az ital a legerősebb csábítás számba megy, amelynek ellentállani csak a legfegyelmezettebb lélek képes. Mi szükség esetén beérjük a paprikás szalonnával is, és Silbertstein Ötvös Adolf doktor urat, a mi kitűnő kollengánkat is csak a filozófiája révén tekintjük Szokrátesznek s nem mert nem iszik egyebet viznél. Itt minálunk délen, keleten, a gazság is á la Franz Moor nagyobb stílben dolgozik, s nem szorul a szemforgatás és a hipokrizis garasos eszközeire. Egyszóval mi már rég nem voltunk olyan kévéssé angolok, mint most, és aki még egyszer angol bohózatot varr a nyakunkba, az nagyon rossz fiu és majd meglátja, mi történik vele. Evvel a dickensi fordulattal jelen soraimat be is zárom, csak még azt a gyönyörű cabinet-particulier diszletet említem meg, mely a második fölvonásban ugy ékeskedik ezen a darabon, mint, hogy ' Petőfit idézzem, szamáron a bársonynyereg. Hátul a szinen egy csudaszép Léda lóg fali festményül, s én szeretném megfojtani azt a gaz hattyút, aki lábatlankodik előtte. (I-s.)

IRODALOM. A

Petőfi-társaság. —

IIOV.

16.

Mélyen tisztelt szerkesztő Ú r ! Az én nevem Fekete János, most. tettem Halason érettségit és jelenleg első éves joghallgató vagyok Buda-' pesten. Halason én voltam a gimnáziumi önképzőkör elnöke, több költeményemmel, beszélyemmel, majd szavalatommal pályadijat is nyertem. Mélyen tisztelt szerkeszlő ur költeményeit, különösen balladáit is több izben sikerrel szavaltam és szerény tehetségeimhez képest széptanilag méltattam. Voltam bátor igen tisztelt lapjához is néhány költeményemet beküldeni, melyek ugyan közlésre méltóknak nem találtattak, de szerkesztő ur, mint hajdan Kazinczy a hozzája bizalommal forduló ifjakat, engem is biztatni méltóztatott és a tehetség némi szikráit vélte fölcsillanni látni bennük. Ez bátorit arra, hogy jelen soraimmal fölkeressem. Mielőtt gimnáziumunk szeretett magyar nyelvés irodalmi tanára végleg elbúcsúzott volna tőlünk, melegen figyelmünkbe ajánlotta, hogy tartsuk fönn az összeköttetést az irodalommal, olvassuk a hir- és a szépirodalmi lapokat, azokat a könyveket, amelyeket e lapok elolvasásra méltóaknak jeleznek, látogassuk az akadémiai, a múzeumi és az egyetemi könyvtárt és mindenekfölött az akadémia üléseit, a Kisfaludy- és a Petőfi-társaság felolvasó üléseit, hogy tudományos és irodalmi életünk kiváló férfiaival szémtül-szembe is megismerkedjünk. Fájdalom, mindeddig nem volt alkalmam, hogy szeretett tanárom lelkes utasításait kövessem. A beiratkozások, majd a berendezkedés, a tanulmányok és a kollokviumok szerfölött elfog'altak és csak a múlt vasárnap jutottam végre hozzá, hogy az irodalomért hevülő szivemnek egy régi vágyát betöltsem és elmenjek a Petőfi-társaság felolvasó ülésére. Egy másodéves kollegámmal mentem az akadémia tiszteletreméltó csarnokába, ahová akkor már igen sokhölgy sietett, néhányan kis gyermekeket is vezettek. A szivem hangosan dobogott, mikor a nagy Széchényink létesítette magasztos helyre léptem és szent áhitattal hatadtam föl a második emeletre, ahol a Petőfi-társaság, a legnagyobb magyar költő nevét méltón viselő társaság, fölolvasó üléseit tartja. A terem ajtajában egyenruhás szolga állott és amikor be akartam nyitni, igy szólt: — No, no! Maga talán még nem tag, hogy erre akar menni! És egy másik ajtóra mutatott, amelyen szakadatlanul özönlött be a tömeg. Még egy ajtó is volt ott és már a bemenetnél föltűnt nekem, hogy többen eltűnnek ez ajtó mögött és rövid időzés után visszatérnek a terembe. Megkérdeztem eziránt másodéves kollegámat, aki fölvilágosított azután. — Ilyen közel! — sóhajtottam én és némi tolongás után beszorultam az első padba, amely akkor már tömve

-823 volt. A korlát mögött sűrti pad- és széksorokban hölgyek ültek. Én még sohasem láttam ennyi hölgyet együtt, mert bizony őszintén megvallva én még nem voltam se majálison, se koszorkán, se máshol, ahol hölgyek szoktak lenni. De nem igen néztem őket, mert minden figyelmemet irodalmunk jelesei tartották lekötve, azonban egyelőre még egyet sem láttam közülök. Végre az az egyenruhás szolga, aki szives volt útbaigazítani bejött a terembe és fölhúzta a nagy ablak függönyeit, ugy hogy éppen a Széchényi-szoborra lehetett látni, amely bizonyára indokolatlanul fordit hátat az akedémiának. Erre azután úgynevezett gúnármenetben bejött öt komoly és tiszteletet gerjesztő alak és a szivem hangosabb dobogása megsúgta nekem, hogy ezek ők! Vártam a többit is, de több fájdalom nem jelent meg. Hárman fölültek a nagy asztalhoz, a többi pedig a fen tartott padokban foglalt helyet. Mig elhelyezkedtek, én tapasztaltabb kollegámat zaklattam kérdéseimmel és mindenekelőtt mélyen tisztelt szerkesztő ur után tudakozódtam. Sajnálattal vettem tudomásul, hogy nincs jelen, valamint rendkívül roszul esett látnom, hogy kedves iróim: Herczeg Ferencz, Rákosi Viktor, Ambrus Zoltán, Sebők Zsigmond, Bársony István, Bródy Sándor, Tóth Béla és Gárdonyi Géza közül egy sincs jelen, sőt megtudtam azt is, hogy az utóbbi három egyáltalában nem is tagja a Petőfi-társaságnak. Azonban némileg megvigasztalódtam, amikor megtudtam, hogy Bartók Lajos elnökön kivül Bodnár Zsigmond tanár úr, Palágyi Menyhért tanár úr, Jakab Ödön tanár úr és dr. Prém József tanár űr vannak jelen és őszintén megvallva ennyi tanár láttára szinte ismét gimnazistának éreztem magam. Legnagyobb tisztelettel természetesen az elnököt néztem, Bartók Lajost, mint aki hivatva van, hogy a Petőfi Sándor dicsőséges nevéről elnevezett társaság nimbuszára vigyázzon és soha ki ne hagyja aludni azt a Vesztatüzet, amely gyanánt Petőfi emléke minden magyar szívében ég. De tiszteletem csak kevéssel volt kisebb a tanár urak, Petőfi örökségének kitűnő részesei iránt. Az elnök ur csöngeteti, majd felállt és miután néhány szót szentelt Degré Alajos tiszteletreméltó emlékének, bejelentette, hogy Bodnár Zsigmond tanár ur fog fölolvasást tartani. Tehát, most jön a nagy pillanat! A tanár ur- az asztalhoz lépett, mindenki éljenezte és ő udvarias mosolylyal hajlongott. Istenem, milyen boldogság lehet igy hajlongani! Azután egy darab krétát vett a kezébe és néhány hullámot rajzolt a fekete táblára, amely a háta mögött volt. Megdörzsöltem a szememet, hogy hátha a fizikai és mathematikai társaság ülésére tévedtem, de másodéves kollegám megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj. A tanár ur tényleg elkezdett olvasni és Beöthy Zsoltot (akit kitűnő irodalomtörténetéből, mely kézikönyvünk voit, már ismerek) szigorúan lekritizálta. Én őszintén megvallva, nem sokat értettem a dologból, de a jelenvolt hölgyek mind nagy figyelemmel és élvezettel hallgatták. Azután nagy megdöbbenésemre borzasztóan leszólta legkedvesebb Íróimat Herczeg- Ferenczet, Ambrus Zoltánt és Rákosi Viktort, az elsőt -erkölcsi süllyedéssel, az utóbbi kettőt üres szelle-

meskedéssel vádolta. És a táblán is megmutatta, hogy ezek lenn vannak a hullám fenekén, ő a tanár ur pedig fönn van a hullám tetején. Ilyenformán: Bodnár Zsigmond

Herczeg Ferencz

Bodnár Zsigmond

Ambrus Zoltán

Bodnár Zsigmond

Rákosi Viktor

Borzasztó! Hát ez csakugyan igaz volna ? Igaznak kellett lennie, mert amikor vége volt a közönség megint éljenzett, a hölgyek mosolyogtak, a tagok pedig gratuláltak a tanár urnák. Istenem, magam forma szegény diák még nem alkothat magának józan Ítéletet az Írókról, hát könnyen megtörténhetett ez a tévedés, hogy én ezeket az irókat jó Íróknak véltem lenni. De a . Petőfi-társaság is tévedt, amikor ezeket az irókat beválasztotta. Vagy vannak a Petőfi-társaságban rosz irók is ? Hát miért választanak roszakat, amikor jókat is választhatnának? Most persze ugyebár szerkesztő ur, ezt a három irót ki fogják golyózni, mert a tanár urnák végre sikerült róluk kideríteni, hogy nem odavalók! Izgatottságom csak akkor csillapodott, amikor Jakab Ödön tanár ur az asztalhoz ült és fölolvasta a verseit. Óh, mélyen tisztelt szerkesztő ur én rajongok a versekért és főleg, amikor meghallottam, hogy a versek mutatványok a tanár ur legújabb verskötetéből, már előre elhatároztam, hogy ezt a kötetet megveszem. A tanár urat is megéljenezték és erre fölolvasta a versét a kiállításról. De nem ez volt a czime, hanem az, hogy »Tündérálom«. És ugy végződött: >Ha téged be nem zártak volna Bezártak volna engemet, Isten veled szép tündérálom, . Kiállítás isten veled !«

Ezen mindenki roppant nevetett és én is roppant nevettem, őszintén megvallva, nem tudtam, hogy mi ebben a mulatságos és hogy miért nem nevezi a tanár űr a kiállítást inkább lidércznyomásnak, ha annyira haragszik rá? De csakhamar kibékültem ezzel is, mert végül a tanár ur egy másik versét olvasta föl, amelyben a sírt meg a pinczét hasonlítja össze. Főleg azért örültem ennek mert az önképzőkörben január 8-án tartott ülésükön hasonló tárgyú költeményemmel csak második dijat nyertem és most ime a tanár ur — kivel egy közös thémában találkozhatni elég szerencsés voltam — némileg igazolt. Igazolt a közönség is, mely ismét viharos derültségbe tört ki és megérdemelt tapsokkal halmozta el a • kitűnő tanár urat. Utolsónak maradt dr. Prém József tanár Or, aki egy gyönyörű beszélyt olvasott föl, egy agyonütött házaló zsidóról, valóban igy agyonütve zsidó még sohasem volt és már azért is érdemes volt azt a zsidót agyonütni, hogy a tanár ur e beszélyét megírhassa róla. A másik beszélyt fájdalom már nem igen hallottam, mert a közönség elkezdett távozni és a székeket is tologatták, de bizonyára az is gyönyörű volt. Igen sajnáltam, hogy a negyedik tanár ur: Palágyi Menyhért nem olvasott föl, de talán lesz szerencsém a szintén kiváló tanár urat egy más alkalommal hallani.

1896. A tanulságos

dolgoktól

lesújtva h a g y t a m el a ter-

met. Őszintén megvallva én némileg m á s n a k képzeltem a Petőfi-társaságot. É n nem tudom elmondani, h o g y milyennek, de m á s n a k . Mintha a Petőfi S á n d o r halhatatlan szelleme — legalább a mult v a s á r n a p délelőtt — nem gett

volna a felolvasó asztalon

elhelyezed

vizek

lebefölött'

Mindig igy van e z ? E r r e kérem szerkesztő u r m e g n y u g tató válaszát és bocsánatot kérve alkalmatlankodásomért, maradok

mélyen

tisztelt

szerkesztő u r n á k igaz tisztelője Kovács első eves

János joghallgató.

Jékey Aladár, lapunk munkatársa előfizetési felhívást bocsátott ki ujabb költeményeire. Első kötetét elismeréssel fogadta a sajtó és mi ismételten ráirányítottuk olvasóink figyelmét e finom formai érzékkel megáldott poéta egyéni vonásaira. Nincs kétségünk benne, hogy uj kötetje ép oly gazdag lesz eredeti vonásokban, mint az első volt. Verseit ő maga a következőképpen jellemzi: Csöppnyi dolgok, apróságok, A miket én Írdogálok S egy parányi csöpp hullása Nem üt zajt az oczcánba. Tenger árját sem tétezi, Sugár is lia jól megnézi,

Pehelynyi kis köddé szállva Lebben el a magasságba. Hanem azért úgy is járhat, Hogy egy szomjú kis virágnak Rácsöppen a levelére S tengernyi jót tehet véle.

A magyar általános kőszénbánya részvénytársulat mult héten Teleky Géza gróf elnöklésével rendkívüli közgyűlést tartott, Királdi Hercz Zsigmond vezérigazgató bejelenti, hogy az igazgatóság indíttatva érezte magát a tatai kőszéntelepek megvételére annak alapján, hogy a behatóbb szakértői vizsgálatok a telepek gazdag kőszéntartalmát kétséget kizárólag megállapították. Az igazgatóság e vétellel kapcsolatosan azt a javaslatott teszi a közgyűlésnek, hogy a tatai bányák megszerzésére és kiaknázására szükséges tőkét 1 2.000 darab egyenkint száz forintra szóló részvény kibocsátásával szerezze meg. A részvényesek 6000 darab részvényre oly módon kapnak elővételi jogot, hogy minden tizenegy régi részvény után három uj részvény vehető át 110 forintos árfolyamban. A közgyűlés egyhangúlag elfogadta az igazgatóság javaslatát és a tőkefölemelésre vonatkozó alapszabályváltoztatásokat is helybenhagyta.

»Mercur Évkönyv«

H E T I POSTA.

1896. Nyomatott a z

pénzügyi

és

sorsolási mindenki 1 8 9 6 évi

végéig

kihuzatott-e

v a g y sem.

Az

napjától

é v k ö n y v e t Berger

Mór a

Mercur

s z e r k e s z t ő j e állitja. ö s s z e s b o l t i á r a 2 f r t l e s z . A M e r c u r l a p előfizetői a z o n b a n

ingyen

kapják.

F e l e l ő s s z e r k e s z t ő és k i a d ó t u l a j d o n o s : K I S S Főmunkatárs:

KÓBOR

JÓZSEF

TAMÁS.

Báli s e l y e m s z ö v e t e k e t 35 k r t ó l 14 f r t 6 5 k r i g m é t e r e n k i n t — v a l a m i n t fekete, fehér, s z m e s , H e n n e b e r g - s e l y e m 3 5 krtól 14 frt 6 5 k r i g m é t e r e n k i n t s i m a , c s i k ó s , k o c z k á z o t t , m i n t á z o t t , d a m a s z t s t b . ( m i n t e g y 2 4 0 k ü l ö n b ö z ő m i n ő s é g és 2 0 0 0 s z i n és m i n t á z a t b a n s t b . ) a m e g r e n d e l t á r u p o s t a b é r é s vámm e n t e s e n a h á z h o z szállítva, m i n t á k a t p o s t a f o r d u l t á v a l k ü l d : Henneberg G. (cs. k. u d v a r i szállitó) selyemgyára Z ü r i c h b e n . S v á j c z b a c z i m z e t t l e v e l e k r e 10 k r o s , l e v e l e z ő l a p o k r a 5 k r o s b é l y e g r a g a s z t a n d ó . M a g y a r n y e l v e n irt m e g r e n d e l é s e k p o n tosan elintéztetnek 4

.«/ «/ M ^ «/ ' / / / ( / / / / / < / « / / / / fi e

fi


GRÓF KEGLEVICH ISTVÁN-FÉLE

COGNAC M I N D E N Ü T T

K A P H A T Ó .

p, gr p! g, gr p, pl g, g> pt X^X V

%•

«O

• » pi p, g> p, ¿tg'

P'

I

XT

X } Qí

rekedtség, elnyálkásodás ellen ' legjobb RÉTHY gyógyszerész P e m e t e f ű c z u k o r k á j a : Doboz ára 30 kr.

Sí A A-A*AA A AAAAAA-A AAAAAA AAAA A & A- A A A A-A A A AAAA:«. 1A

Brlon. A fordításokat házilag kezeljük. Szivesen vesszük, ha olvasóink figyelmeztetnek a modern literalurák egy-egy s z e l b termék é r e , m á s s z ó v a l , h a nekünk is o l v a s n a k , d e a f o r d i t á s t k e v é s kivétellel s a j á t b e l s ő e m b e r e i n k r e b í z z u k . K ö s z ö n j ü k a z a j á n l a t o t . B u d a p e s t . Margithoz. Haszon. Mi n e m t e h e t ü n k r ó l a , h o g y é s z r e n e m v e t t ü k . H a c s a k e g y s o r a r á n k k i á l t o t t v o l n a , mi m e g h a l l j u k . M e r t n a g y o n s z e r e t j ü k a s z é p e t a m ű v é s z e t b e n és a z é l e t b e n e g y a r á n t . H a h i d e g e n m e n t ü n k el k e d v e s g y e r m e k e i e l ő t t , ne m i n k e t okozzon. Kellemetlenkedni pedig senkinek sem szeretünk. S z e m e r e . A z A n y u s k á r ó l irt v e r s é b e n s o k a b e n s ő s é g . L á t s z i k , nem a z é r t irta, h o g y verseljen, h a n e m a z é r t verselt, mert amit elmond a n i a k a r t , p r ó z á b a n s z i n t e el s e m o n d h a t ó . V e d c r e m o H a v a s i g y o p á r . Ön nem tévedt, mikor kedves b á t y j á t fűzfap o é t á n a k t a r t o t t a . — V i c o m t e L e t o r i é r e = G r ó f V a y S. Budapest,

czímii

rögtön megtudhatja va'jon sorsjegye a kibocsátás

A kis könyv előfizetési ára postai bérmentes küldéssel 1 fit 10 kr. Az előfizetések postautalványnyal, szerző nevére czímezve, Kolosvárra (Szentegyház-utcza 27. sz.) küldendők. A Pallas Lexikonnak most jelent meg XIII. kötete, mely 67 iven a Nemes ág és Pillér szók közé eső lexikális .anyagot magyarázza. A szokatlanul vastag kötet külön mellékletül 38 képet ad, köztük 5 gyönyörű szinnyomatot, a Nilus allegorikus szobor-csoporzatának réznyomatu képét, az Arany bulla pecsétjének aranyos nyomású mását, meg 10 térképet és 3 városi tervrajzot; magában a szövegben 100 ábra segiti elő az egyes czikkek könnyebb megérthetését. A Nagy Lexikon czikkeit két nagy csoportra oszthatjuk ; az elsőbe azokat sorozzuk, a melyek az általáno; műveltség és tudás körébe tartoznak, a másodikba pedig azokat, melyek kizárólag nemzeti kultúránkkal és hazai specziális viszonyainkkal foglalkoznak. S ez az osztályozás egyúttal mértéke annak a kiválóságnak is, a melylyel a Nagy Lexikon a hasonló idegen nyelvű vállalatoknál becsesebb: mert mig egyrészt mindaz benne van, a mit amazok felölelnek, addig másrészt bő és alapos tájékoztató olyan, pusztán magyar vonatkozású dolgokra nézve is, melyeket az idegen nyelvű lexikonok, mint rájuk és közönségükre nézve érdektelent, tárgyalni fölöslegesnek tartanak. Ezért joggal mondhatjuk, hogy a Nagy Lexikon elkészültével nemzetünk ismét egy fontos téren függetleníti magát a külföldi befolyás alól.

A Mercur

s z a k l a p a z i d é n is e g y é v k ö n y v e t á d ki. E z e n é v k ö n y v b ő l

IfgÉNYKÉP

Érzsébet-tér 18.

felvételeket

m ű v é s z i e s , Ízléses kiviielben és b á r m e l y kis f é n y k é p u t á n

életnagyságú r

T T S T*"> J u l v

„

T ~ | TTS X J J J p j j

platinaquarell- és olajfestmékészit

" ^ ^ T X X )

cs - és kir. u d v . fényképész-műterme

E r z s é b e t - t é r 18., a fürdő-utezai oldalon.

jé y * v- -g * W * w *

»At.henaeum«

nyeket

A * '4 A A 'A-4-AA-4 A A* '44' AA AA-A A AAA AA .«

V o d a l m i és n y o m d a i

r. t á r s .

betűivel.