Meg Cabot
Ki vagyok?
1
Meg Cabot
Ki vagyok?
2
Ciceró Könyvstúdió
3
A mû eredeti címe
Airhead
Benjaminnak
Fordította
Lacza Katalin
4
5
Hálás közönetem Beth Adernek, Jennifer Brownnak, Michele Jaffe-nek, Susan Jubynak, Laura Langlie-nek, Abigail McAdennek, Rachel Vailnek és mindenekelôtt Benjamin Egnatznek
6
7
ELSô FEJEZET
– Emerson Watts! – kiáltotta az egyik hajnali órán a beszédtechnika tanárom, Mr. Greer, felri-
asztva ezzel békés szunyókálásomból. Eh, a csodába is! Ezek tényleg azt várják tôlünk, hogy hajnali nyolc tizenötkor már ébren legyünk? Na ne már! – Jelen! – kaptam fel a fejem a padról, és lopva megtöröltem a szám szélét, ha netán nyálas lenne. De azt hiszem, ez a mozdulat nem sikerült elég feltûnésmentesre, mert Whitney Robertson, aki hosszú, barnára sült combját keresztbe téve ücsörgött a padjában nem messze tôlem, felvihogott, és azt sziszegte: – Pancser! Megsemmisítô pillantást vetettem rá, és hangtalanul azt tátogtam: – Fordulj fel! Amire ô csak összehúzta erôsen sminkelt babakék szemét, és visszagrimaszolt: – Szeretnéd, mi? – Nos… – nyomott el egy ásítást Mr. Greer. Gondolom, ô is elég késôig lehetett fenn tegnap este. Bár valószínûleg ô nem azért, mert minden erejét latba vetve igyekezett befejezni a házi fel8
9
adatát erre az órára, ahogyan én tettem. – Nem névsorolvasást tartottam. Rajtad a sor, hogy elôadd az osztálynak a kétperces meggyôzô beszédedet. Fordított ábécésorrendben haladunk, ha még emlékszel. Remek. Mondhatni, remek. Bosszúsan felkecmeregtem az asztalom mellôl, és kisétáltam a terem elejébe, miközben a többiek vígan kuncogtak. Mindannyian, kivéve Whitneyt, állapítottam meg. ô is csak azért nem, mert éppen azzal volt elfoglalva, hogy a saját képét bámulta a táskájából elôhalászott zsebtükörben. Lindsey Jacobs, aki a padsorban épp mögötte ült, elragadtatva meresztette rá a szemét, és azt suttogta: – Ez a szájfény annyira te vagy! – Tudom – dörmögte Whitney a tükörképének. Igyekeztem leküzdeni a hányingeremet – ez amiatt tört rám, hogy hallgatóság elôtt kellett beszélnem, nem az ô épületes párbeszédük hatására… bár, azt hiszem, annak is lehetett némi köze hozzá – és megfordultam, hogy szembenézzek a többiekkel. Huszonnégy álmos szempár pislogott vissza rám. És ekkor rádöbbentem, hogy teljesen kiment a fejembôl a beszéd, amelyen fél éjszakán át dolgoztam. – Rendben, Emerson – szólalt meg Mr. Greer. 10
– Két perced van. – Az órájára pillantott. – Éés… Hát ez döbbenet. Ahogy ezt kimondta, az agyam még az eddiginél is jobban kiürült. Csak arra tudtam gondolni, hogy… honnan tudja? Mármint Lindsey. Hogy az a szájfény jól áll Whitneynek? Már csaknem tizenhét éve élek ezen a földön, de még most sincs a leghalványabb fogalmam sem róla, milyen szájfény állna jól nekem… vagy bárki másnak, ha már itt tartunk. Errôl is az apám tehet. Elôször is, ô az, aki fiúnevet adott nekem, mivel meg volt róla gyôzôdve, hogy fiú leszek – mit sem törôdött azzal, amit az ultrahang mutatott –, mert hogy olyan erôsen rugdostam anyát a hasában. Apa ragaszkodott hozzá, hogy a kedvenc költôjérôl nevezzenek el. Hát erre számíthat az ember, ha az apja angol irodalmat tanít az egyetemen. Anya pedig valószínûleg még nem tért magához az epidurális érzéstelenítésbôl, vagy mi, mert a legkevésbé sem tiltakozott, még az után sem, hogy kiderült, az ultrahangnak igaza volt. Így került az Emerson Watts név a születési bizonyítványomra. Igen, tudom. Már az anyaméhben a nemek szerinti diszkrimináció áldozata lettem. Vajon hány lány mondhatja el ezt magáról? – …rajta! – indította el Mr. Greer a tojásfôzô óráját. 11
És abban a pillanatban minden adat, amit elôzô este összeszedtem, visszaáramlott a fejembe. Huh. – Az interaktív számítógépes játékokat játszók közt – kezdtem bele – a nôk aránya harminckilenc százalék, de a világban hozzávetôleg harmincötmilliárd dolláros forgalmat bonyolító számítógépesjáték-ipar által alkotott játékoknak csak töredéke célozza meg a nôi fogyasztókat. Itt tartottam egy kis szünetet… de sokat nem értem el vele. Azt hiszem, igazából nem is hibáztattam ôket. Végül is, tényleg nagyon korán volt még. Még Christopher sem figyelt, az a Christopher, akivel egy házban lakunk, és aki elvileg a legjobb barátom. A szokásos padjában ült, az utolsó sorban, egyenes derékkal. De a szeme csukva volt. – A Kaliforniai Egyetem Felsôoktatási Kutatóintézetének tanulmánya – folytattam – kimutatta, hogy a számítástechnikából diplomát szerzett nôk aránya az eddig tapasztalt legalacsonyabb értékre zuhant vissza, kevesebb, mint harminc százalékra. A számítástechnika az egyetlen tudományág, ahol a nôk részvételi aránya az idôk folyamán csökkenô tendenciát mutat… Jaj, istenem! A kora reggeli beszédtechnika óra látogatói közül mostanra már senki sem volt ébren, csak én. Még Mr. Greer szeme is lecsukódott. 12
Nagyszerû. Így lesz része a problémának, Mr. Greer, nem pedig a megoldásnak. – A kutatók közül sokan azt tartják, hogy ez annak köszönhetô, hogy az oktatási rendszerünk nem szeretteti meg a lányokkal a tudományokat (különösen a számítástechnikát) még a középiskolai tanulmányaik alatt – daráltam kitartóan, s közben tekintetemet egyenesen Mr. Greerre szegeztem. Nem mintha ez feltûnt volna neki. Most már halkan horkolt is. Remek. Mondhatni, remek. Az az igazság, hogy eléggé lázba jöttem, amikor megkaptam a témámat, mert imádom a számítógépes játékokat. Vagyis, egy bizonyos játékot mindenképp. – Szóval, mit lehetne tenni, hogy elérjük, hogy a lányokat is érdekeljék a számítógépes játékok, amelyek – folytattam rendületlenül –, amint azt tanulmányok is kimutatják, fejlesztik a problémamegoldó és stratégiai képességet, és a társadalmi érintkezés és a játékokban való együttmûködés terén is jótékony hatással bírnak? Hiábavaló erôfeszítés, jöttem rá. De abszolút. – Szóval – jelentettem ki –, akár le is dobálhatnám magamról a ruhát, hogy megmutassam, hogy a pulcsim és a farmerom alatt ujjatlan pólót és aprócska rövidnadrágot viselek, kábé olyat, amilyet Lara Croft a Tomb Raiderben… csak az enyém még éghetetlen is, és sötétben világító dinoszaurusz matricák éktelenkednek rajta. 13
Senki meg sem rezzent. Még Christopher sem, aki aztán rendesen bele van zúgva Lara Croftba. – Tudom, hogy most mit gondoltok – beszéltem tovább. – A sötétben világító dinoszaurusz matricák már olyan divatjamúltak. De én úgy gondolom, adnak valami nem is tudom, milyen pluszt az egész öltözéknek. És igaz, hogy a parányi rövidnadrág a farmer alatt nem túl kényelmes viselet, és a mosdóban sem épp egyszerû leoperálni magunkról, de ebben irtó könnyen elô tudom kapni a combra erôsíthetô dupla fegyvertáskából a nagy kaliberû pisztolyaimat… Ekkor megszólalt az idômérô. – Köszönjük, Em – ásította Mr. Greer. – Igazán meggyôzô volt. – Nem, Mr. Greer – vigyorodtam el. – Én köszönöm maguknak. Még szerencse, hogy a szüleimnek nem kerül pénzébe – ösztöndíjjal vagyok itt –, hogy a Tribeca Alternatív Gimnáziumban tanulhassak. Mert erôs kétségeim vannak az itt nyújtott oktatás színvonalát illetôen. Már a helyemre igyekeztem, amikor Mr. Greer – szerintem leginkább magának – feltette a kérdést: – Nos, ki is a következô? Ja, igen. Whitney Robertson! – mosolyodott el. Mert mindig mindenki mosolyog, ha kimondja Whitney nevét. Kivéve engem. – Te jössz! Whitney – aki úgy döntött, gyorsan bepúderozza 14
az orrát, miután az idômérô megszólalt – lecsapta a púdertartó fedelét, és felemelte keresztbe tett lábát. És nyilvánvalóan nem én voltam az egyetlen, aki e mûvelet közben rálátást nyerhetett leopárdmintás tangájára. Hirtelen mindenki mintha felélénkült volna. – Hát, megpróbálhatom éppen – nevetett fel Whitney. Vékony, magas alakja felemelkedett az asztal mellôl, és könnyed léptekkel – de komolyan, pedig tíz centi magas patacipô volt rajta; ezt vajon hogy csinálják? Ha én próbálnék meg négycentis sarkakon (vagy akár kétcentiseken) tipegni, garantáltan megbotlanék és orra esnék – elôrevonult a padok közt az osztályterem elejébe, rövid, fodros szoknyája csak úgy lebegett utána. Amikor felénk fordult, egyetlen szempár sem akadt, amelyik ne ôrá szegezôdött volna. Kivéve Christopherét, állapítottam meg, amikor hátranéztem. Mert ô még mindig békésen aludt. – És… rajta! – indította el a tojásfôzô órát Mr. Greer. – Az én témám – kezdett bele Whitney csilingelô hangon, ami a legkevésbé sem hasonlított arra, amelyet akkor szokott bevetni, amikor nekem javasolja, hogy forduljak fel –, hogy miért tartom va-lótlannak azt az állítást, mely szerint a nyugati társadalmak elvárásai a nôi szépséget illetôen túlságosan magasak. Rengeteg nô panaszkodik arra, hogy a divat- és filmipar mennyire káros hatással van a fiatal és idôs nôk 15
önértékelésére egyaránt. Ezek az illetôk azt szeretnék, ha az említett iparágak jóval több, idézem, „átlagos testalkatú nôt” alkalmaznának. Én azt mondom, ez nevetséges! Whitney hátravetett néhány hosszú, szôke – szemmel láthatólag festett, legalábbis a húgom, Frida szerint, aki mindig tisztában van az ilyesmivel – hajtincset, és kék szeme bosszúsan csillogott, miközben feltette a kérdést: – Hogyan minôsíthetnénk az egészséges testsúly (amely a tudósok meghatározása szerint huszon-négy egész kilenc tized alatti testtömegindexet jelent) szépnek való kikiáltását a nôk önértékelése elleni támadásként? Ha vannak nôk, akik lusták arra, hogy eljárjanak a konditerembe, inkább egész nap a számítógép elôtt ülnek és videojátékokat játszanak, hát az az ô bajuk. De nem háríthatják ezért ránk a felelôsséget, és nem vádolhatnak minket, akik törôdünk a testünkkel, azzal, hogy szexisták vagyunk, vagy hogy lehetetlen kívánalmakat támasztunk feléjük a külsejük terén… különösen úgy nem, hogy sokan közülünk élô bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy ezek az elvárások egyáltalán nem teljesíthetetlenek. Leesett az állam. A tekintetemet körbejárattam a termen, hogy lássam, mások is annyira meg vannak-e rökönyödve, mint én. Ez volt az, amit Whitney kihozott a témából, amelyet Mr. Greer rá osztott, hogy készítsen róla egy kétperces elôadást? Hogy az átla16
gos testalkatú nôk ne hibáztassák a médiát azért, mert a pálcikavékonyságú modelleket és színésznôket kiáltják ki szépségideálnak? De úgy tûnt, én voltam az egyetlen az osztályban, aki szerint az elôadó nem jól értelmezte a feladatot. Legalábbis abból az elragadtatásból ítélve, amellyel a többiek (de legalábbis az osztály fiú tagjai) Whitney hetyke mellbimbóit bámulták. – Ha az, hogy valaki úgy szeretne kinézni, mint Nikki Howard, például – folytatta Whitney bedobva a kozmetikai és divatvilág jelenlegi bálványának nevét – olyan rossz dolog lenne, akkor költenének-e a nôk nagyjából hárommilliárd dollárt évente fogyókúrás célokra, és másik hétmilliárd dollárt szépségápolási cikkekre, háromszázmilliót pedig plasztikai mûtétekre? Természetesen nem! Az emberek nem ostobák! Tudják, hogy némi erôfeszítés árán és tán egy kevés pénz befektetésével olyan vonzóvá válhatnak, mint… mint, mondjuk, én. Whitney hátravetette haját az egyik válla fölött, és tovább beszélt. – Néhányan – és ide helyettesítsük be az Emerson Watts nevet, olvashattuk ki a tekintetébôl, amelyet rám vetett – úgy vélhetik, beképzeltség a részemrôl, hogy vonzónak tartom magam. De az igazság az, hogy a szépség nem annyiból áll, hogy valaki száznyolcvan centi magas és harminchatos méretet hord. A legfontosabb tulajdonsága egy szép 17
nônek a magabiztosság… és azt hiszem, abból nekem bôven akad! Whitney ártatlanul megrándította a vállát, és szinte minden fiú – valamint a lányok fele is –, miközben vágyakozón meresztette rá a szemét, felsóhajtott. Megpördültem a széken, és megnyugodva vettem tudomásul, hogy Christopher feje ál- mában elôrebillent. Egy srác legalább – a tizennégybôl – biztonságban volt. Éppen idôben fordultam vissza, hogy halljam, amint Whitney még hozzáteszi: – És az igazsághoz hozzátartozik, hogy azzal szemben, amit a kritikusok állítanak, hogy az ideális külsô elérhetetlen, és nôk halnak meg azért, hogy vékonyak legyenek, az egyetlen halálos dolog a nôk számára ebben az országban az elhízás, amely már-már járványos méreteket ölt. Az osztály egyetértôn bólogatott, mintha ez az egész valami teljesen értelmes dolog lett volna. Ami persze a legkevésbé sem volt így. Legalábbis az én szememben nem. – Hát – zárta le Whitney a mondókáját –, ennyi lett volna. Megvolt a két perc? És pont végszóra az óra a tanár asztalán csörögni kezdett. Mr. Greer arca felragyogott. – Pontosan két perc. Szép munka volt, Whitney. ô pedig ismét negédesen elmosolyodott, és elindult visszafelé a helyére. Mivel láttam, hogy senki más 18
nem akar megszólalni – ahogyan általában –, felemeltem a kezem. – Mr. Greer! Fáradtan nézett rám. – Igen, Miss Watts? – Én komolyan azt hittem – engedtem le a kezem –, hogy a kétperces meggyôzô beszéd célja, hogy meggyôzzük a közönségünket valamirôl, tények és adatok segítségével. – Pontosan ezt csináltam – jelentette ki Whitney, miközben kecsesen lehuppant a székére. – Te mindössze annyit értél el – háborogtam –, hogy mindenki az osztályban, aki nem olyan vékony és tökéletes, mint Nikki Howard, garantáltan rosszul érezze magát. Miért nem említetted meg azt az aprócska tényt, hogy legtöbbünk sohasem fog úgy kinézni, mint ô, akármilyen keményen is dolgozik rajta és akármennyi pénzt is költ el a cél érdekében? Ebben a pillanatban felberregett a csengô, hoszszan és hangosan. Azt hiszem, többet aludhattam át, mint gondoltam, mert az idô mintha elröppent volna. És miközben a népek felpattantak, hogy átadják helyüket a következô osztálynak, Lindsey odalépett hozzám: – Egyszerûen csak féltékeny vagy – vágta a fejemhez. – Abszolút mértékben – simított végig vékony combján Whitney. – És egy dologban igazad van, Em: 19
mindegy, mennyire erôlködsz, sosem fogsz ilyen jól kinézni. Hangosan felvihogott a saját szellemes megjegyzésén, majd a kuncogó Lindsey kíséretében kiviharzott a terembôl, és magunkra hagyott minket a tanárral. És Christopherrel. – A jövô héten felvetheted ezeket a dolgokat, ha gondolod, Em – ajánlotta fel Mr. Greer segítôkészen –, amikor a cáfoló beszédeket tartjuk. Meglepetten néztem rá. – Köszönöm, tanár úr – mondtam. Zavartan vállat vont. Én pedig Christopherre néztem, aki lassan feltápászkodott, és odaszóltam neki: – És neked is köszönöm. Nagy segítségemre voltál ott hátul. Christopher álmosan pislogott és megdörgölte a szemét. – Haver, minden szót hallottam – állította. – Ó, tényleg? – húztam fel a szemöldököm. – Mi is volt a témám? – Öhm… nem vagyok benne biztos – Christopher mosolya kissé lehervadt. – De azt tudom, hogy valami köze volt az aprócska rövidnadrágokhoz. És a sötétben világító dinoszaurusz matricákhoz. Lassan megráztam a fejem. Néha úgy érzem, a gimi olyan hely, ahová a társadalom csak abból a célból küldi a fiatalokat, hogy letesztelje, van-e elég kitartásuk ahhoz, hogy megbirkózzanak a való világgal. És ez egy olyan vizsga, amin én tutira meg fogok bukni. 20
MÁSODIK FEJEZET
Az ember azt hinné, hétvégén legalább kap egy kis levegôt. Tudjátok, az
ilyen Whitney Robertson-féléktôl. A gond csak az, hogy a húgom is lassan ilyenné válik. Úgy értem, ilyen Whitney-félévé. Na jó, azért annyira nem szörnyû, mint a Balgák Királynôje. Egyelôre. Ám lassan, de biztosan afelé tart. Legalábbis erre a következtetésre jutottam szombat reggel, amikor anya azt mondta, el kell kísérnem a Stark Áruház ünnepélyes megnyitójára, mert tizennégy éves korában Frida még „túl fiatal” ahhoz, hogy egyedül menjen egy ilyen helyre. Csak helyettesítsük be a kelekótya szót a fiatal helyére, és máris látjuk, anya mit is értett ez alatt. Na, nem mintha Frida tényleg szellemi fogyatékos lenne vagy ilyesmi. Ahogyan én, úgy ô is ösztöndíjat nyert a Tribeca Alternatív Gimnáziumba. Egyszerûen csak Whitney Robertson-jelölt vált belôle… pontosabban fogalmazva: beállt a Zombik Seregébe, ahogy Christopher és én elôszeretettel nevezzük osztálytársaink többségét. A legtöbb ember, ha azt hallja, zombik, élôhalottakra gondol. De Christophernek és nekem a zombik nem mások, mint a Tribeca gimi népszerû diák21
jai, akik nagyban hasonlítanak az említett élôholtakra, tekintve, hogy nincs lelkük, sem személyiségük. De ha szó szerint vesszük, azért természetesen élnek. Mindazonáltal, mivel senki és semmi nem érdekli ôket (vagy ha netán mégis, azt jó mélyre temetik magukban, hogy beilleszkedjenek a többiek közé), és csak azok után futnak, akikrôl úgy gondolják, jó fényt vethetnek rájuk az egyetemi jelentkezési lapjukon, valódi zombik. Ebbôl következôen a Zombik Serege teszi ki a Tribeca gimi diákjainak többségét. És elég rémisztô azt látni, hogy a saját húgod lassan a Zombik Seregének tagjává válik. De, sajnos, semmilyen eszköz nincs a kezedben, hogy megállítsd ezt a folyamatot. Leszámítva azt, hogy megpróbálod a lehetô legkényelmetlenebb helyzetekbe hozni a többiek elôtt. Ezért lett Frida (amikor a húgom született, anyán volt a névadás sora, így lett ô Frida, Frida Kahlo – anya nôi egyenjogúságot tanít a New Yorki Egyetemen –, a leginkább az összenôtt szemöldökû, bajszos önarcképeirôl ismert, mexikói feminista festônô után) ilyen izgatott, amikor megtudta, hogy felsôbb utasításra el kell kísérnem a Stark Áruház megnyitóbulijára. Öhm. Na igen. – De anyaaaa – nyafogott. – Miért kell Emnek is velem jönnie? Mindent tönkre fog tenni! 22
– Em semmit sem fog tönkretenni – húzta fel a szemöldökét anya a húgom hisztije hallatán. – Csak gondoskodik róla, hogy épségben hazakerülj. – Csak KÉT HÁZTÖMBNYIRE van! – méltatlankodott Frida. De anya nem adta meg magát. Már azt megelôzôen is tüntetések voltak a Stark Áruház elôtt, hogy egyáltalán elkezdték volna építeni. A problémák már akkor kezdôdtek, amikor a szomszédságban rájöttek, hogy az új áruház a Mama Zöldségés Gyümölcsstandja helyén fog állni (egy elhagyott telek közepén) a Broadway és a Houston találkozásánál. A Mama Standja mindössze kétsaroknyira volt a Keleti Harmadik utca és a La Guardia tér sarkán lévô lakásunktól, amelyet az egyetem fizet, és mi is mindig itt vettük a salátát meg a banánt, mert a helyi Gristedes kínálatában nem nagyon lehetett megbízni, a Dean Deluca delikátboltja a Broadwayn pedig rettenetesen drága volt. És nem mi voltunk az egyetlenek anyával, akik begurultak, amikor meghallották, hogy mi épül majd azon az üres telken. Az egész lakóközösség összefogott, hogy megpróbálják megmenteni a Mama Standját, és követelték, hogy a Stark tartsa magát távol a helytôl. De hiába volt minden tiltakozó levél, az ELF* * E.L.F.: Enviromental Liberation Front (Amerikai Környezetvédô Szervezet).
23
(amihez, esküszöm, semmi közöm sincs, akármit is gondol apa meg anya) összes károkozása az építkezésen és a beígért teljes közösségi bojkott, a Mama Standját lebontották, és a helyén felépült a gigantikus méretû Stark Áruház, háromszintnyi CD-, DVD-, videojáték-, háztartásielektronika- és könyvkínálattal (az épület legkisebb és legelérhetetlenebb zugában), amely a hatalmas árengedményeivel, mérhetetlen nagyságú kínálatával garantáltan kiüti a nyeregbôl az öszszes helyi kis boltot, ahol eddig ilyesmit árultak… …Nem is beszélve az olyan, nagyszabású rendezvényekrôl, mint amilyen ez a mai is: gigantikus megnyitóünnepség ingyen itallal és ropogtatnivalóval (Stark Cola, Stark keksz, Stark perec) és élô mûsorokkal mindhárom szinten, amelyeket a legmenôbb ifjú sztárok tartanak, akik a fellépés után lehetôséget adnak a népeknek, hogy megvásárolják a kifejezetten számukra dedikált CD-iket. Frida pedig pontosan ezért akart annyira ott lenni. Mert a családunk többi tagjával – és a környéken lakókkal – ellentétben a húgom nagyon is lelkesen várta, hogy megnyisson az új Stark Áruház alig egy köpésre a szobája ablakától (nem mintha Frida valaha is mûvelne ilyen rangon aluli dolgot, mint a köpködés). A legkevésbé sem érdekelte, hogy a Mama Standját az Alphabet City egy elhagyatott, szeles zugába számûzték, a 24
lehetô legtávolabb a háztól, ahol lakunk, sem az, hogy mostantól kénytelenek leszünk fonnyadt salátát és megbarnult banánt venni a Gristedesben. – Nem lesz semmi gond – erôsködött Frida anyának. – Majd figyelek az ELF tüntetôire. És felveszem a biciklis sisakomat is, ha szükséges. Anya csak a szemöldökét ráncolta. – Én nem az ELF miatt aggódom, Frida – jelentette ki. – Hanem Gabriel Luna miatt. A húgom pufók arca (pufók, na. Most mit mondjak? A kerek arc – csakúgy, mint a szögegyenes, barna haj, a barna szem, a közepes testmagasság és súly, valamint a negyvenes lábméret – nálunk családi örökség ugyanúgy, ahogy a keskeny arc és a tökéletes minden más Whitneynél) azonnal lángoló vörös lett. – Anya! – kiáltott fel. – Ne már! Hisz van vagy húszéves! Nem hinném, hogy ilyen magamfajta kislányok érdekelnék. A szájával ezt mondta. De a szeme villanásából bárki kiolvashatta, hogy igazából nem így gondolja. Szentül meg volt gyôzôdve róla, hogy Gabriel Luna ôrülten beleesik majd, amikor dedikálja neki a CD-jét. Erre mérget mertem volna venni. Végtére is én is voltam tizennégy éves, alig két és fél röpke évvel ezelôtt. Szóval anya helyesen tette, amikor erre csak anynyit mondott: 25
– Akkor nyilván nem bánod, ha a nôvéred is veled tart. Csak ha netán történne valami. – Valami? Mégis mi? – tudakolta Frida. – Mondjuk, az, hogy Gabriel Luna meghív egy bulira a loftjába. Napnál világosabb, hogy pontosan ez volt az, amire Frida ácsingózott. Na, nem mintha ezt egy pillanatig is elismerte volna. Inkább felhorkant: – Gabrielnek nincs is loftja, anya! Nincsenek ilyen sztárallûrjei! És amikor a sztárallûrök szó hallatán kipukkadt belôlem a röhögés, dühös pillantást vetett rám. – Hát pedig nincsenek! Egy garzonlakásban lakik valahol itt, a NoHóban. ô nem olyan „zeneipar-kitalálta szépfiú a bandából” típus, akiket annyira utálsz, Em. Hanem énekes és zeneszerzô. És annak ellenére, hogy már most nagyon népszerû a szülôvárosában, Londonban, Anglián kívül kevesen ismerik. – Leszámítva azokat, akik olvassák a CosmoGIRL!-t, természetesen – mutattam rá. – Ahogyan te is az ô cikküket idézted az elôbb a múlt havi számból. Beleértve a sztárallûrös részt is. – Hát ezt meg te honnan tudod? – csattant fel gúnyosan. – Eddig úgy tudtam, hogy soha nem olvasol tinimagazinokat. Hogy nálad csak a Videojátékok Havilapja vagy mi a szösz jöhet szóba. Felsóhajtottam. – Így is van, csak amikor azt már kiolvastam, és 26
az egyetlen újság, amit találok a lakásban, az a te CosmoGIRL!-öd, mi mást tehetnék? – Anyaaa! – nyafogott tovább Frida. Szemmel láthatólag nagyon el volt keseredve amiatt, hogy a Stark ilyen rövidlátó módon szeptember utolsó meleg hétvégéjére szervezte a nyitóbuliját, amelyet a Zombik Serege összes többi tagjának a családi nyaralóban „kellett” töltenie a Hamptonsban. Ahová természetesen Fridát is meghívták. ô azonban elôbb enne üvegcserepet, mint hogy elszalassza a lehetôséget arra, hogy sztárokkal találkozzon – még ha olyanokkal is, akik nem loftban laknak. – Em mindent tönkre fog tenni! Nem érted? Annyira ciki! Amikor nem tanul, mást se csinál, csak azokat a hülye számítógépes játékokat nyomja Christopherrel, vagy undorító sebészeti mûsorokat néz a Discovery Channelen. Tuti be fog szólni valami hülyeséget Gabrielnek, és jól leéget! – Dehogy fogok! – tiltakoztam, miután beleharaptam a mikróból kivett gofriba. – De, nagyon is fogsz! – makacskodott Frida. – Mindig olyan bunkó vagy a fiúkkal. – Hát ez egyáltalán nem igaz – háborogtam. – Mikor voltam egyszer is bunkó Christopherrel? – Na jó, de Christopher Maloney a pasid – forgatta a szemét Frida. – Mellesleg én helyes fiúkra gondoltam. Ez akkora rágalom volt – Christopher Maloney 27
a legkevésbé sem a „pasim” –, hogy majdnem félrenyeltem a gofrimat. Nem mintha néha nem szerettem volna, ha Christopher tényleg a pasim lenne, nem csak egy barátom – pontosabban a legjobb barátom –, aki történetesen fiú. De Christopher soha nem mutatta semmi jelét, hogy hasonlóképpen érzett volna. Mármint, hogy azt gondolná, több mint plátói szintre kellene mozdítanunk a barátságunkat. Tulajdonképpen abban sem vagyok biztos, hogy Christopher egyáltalán rájött, hogy én nem fiúból vagyok. Jó, tényleg nem én vagyok a világ legnôiesebb teremtménye. ôszintén szólva, párszor azért megpróbálkoztam tenni valamit ez ellen, de azon két-három alkalommal, amikor kihúztam a szemem vagy bármi hasonlóra vetemedtem, Frida harsány nevetésben tört ki, és rám parancsolt, hogy „Mosd le! Mosd le, de azonnal!” még mielôtt kiléphettem volna otthonról. Így hát lemostam. Azt hiszem, nem épp szokványos dolog, hogy a legjobb barátom fiú. De az igazság az, hogy ötödik óta lányokkal egyáltalán nem barátkozom. Az a néhány eset, amikor a középiskolás lányok meghívtak magukhoz, mindig olyan… furán sült el. Mert rendre kiderült, hogy tulajdonképpen semmi közös nincs bennünk. Én például általában videojátékokkal szerettem volna elütni az idôt, míg a többiek folyton „Mondod vagy mered”-et akartak 28
játszani. (A hangsúllyal a bevallós részen… mint például „Igaz-e, hogy bele vagy zúgva abba a Christopher gyerekbe, de mindenkinek azt mondod, hogy csak barátok vagytok, és még ô sem tudja, hogy titokban szerelemes vagy belé? Akarod, hogy elmondjuk neki, mit érzel valójában? Mert tényleg szívesen megtesszük.”) Szóval, ilyenek. Én egyszerûen nem bírom az ilyet. Meg is mondtam anyának, hogy inkább itthon maradok és olvasok. Ez az egyik elônye annak, ha a szüleid egyetemi tanárok. Hogy tudják, mit érzel. Mert valójában ôk is mindig otthon szerettek volna olvasni. De Christopher más. Az elsô pillanatban, amikor megláttam a költöztetô teherautó mellett, amelyben a család összes holmija volt, amikor ideköltöztek a házba, tudtam, hogy jól ki fogunk jönni egymással. Jó, erre a következtetésre leginkább azért jutottam, mert belekukkantottam a CHRISTOPHER VIDEOJÁTÉKAI feliratú dobozba a teherlift mellett, és megállapítottam, hogy ugyanazokat a számítógépes szerepjátékokat szeretjük. De ez mindegy is. Azt hiszem, abból, hogy annyit lógunk együtt, az emberek azt szûrik le, hogy együtt járunk, de ennél mi sem áll távolabb a valóságtól (sajnos). Ám annak ellenére, hogy nem randizunk – bár29
mennyire is szeretném, hogy így legyen –, vissza kellett utasítanom Frida felvetését, hogy Christopher nem helyes srác. Persze, a Zombik Seregének meghatározása szerint nem pont a legmenôbb. Ugyan több mint száznyolcvan centi magas, és megfelel a szôke haj, kék szem kívánalmának, amiért a Zombik Serege annyira odavan. Csakhogy Christopher azon igyekszik, hogy letesztelje, meddig tudja növeszteni a haját, mielôtt az apját, a Parancsnokot (aki a politikatudományok tanára) teljesen az ôrületbe kergetné. Úgyhogy most már majdnem a válla alá ér. És nem tölt naponta négy órát súlyok emelgetésével, ezért távolról sem olyan kigyúrt izompacsirta, mint Whitney barátja, Jason Klein. De azért, mert Christopher nem pont olyan, mint amilyennek a Zombik Serege a menô srácokat elképzeli, attól még szó nincs arról, hogy ne lenne helyes. – Köszi! – dörrentem rá Fridára. – Nagyon köszi. Azt lesheted, hogy ezek után Christopher mikor csinálja meg a töredezettségmentesítést a gépeden. – Christopher haja hosszabb, mint az enyém! – sziszegte Frida. – És tegnap is hogy ráförmedtél Jason Kleinre, hogy fogja be a száját, miközben ketchupért álltatok sorba a hamburgeretekhez az ebédlôben! – Hát – rántottam meg a vállamat zavartan. – 30
Tegnap rossz napom volt. Ráadásul meg is érdemelte. És Christopher legalább le tudja vágatni a haját, ha akarja. De te mit tudsz felhozni Jason mellett? – ô csak annyit mondott, hogy jobban tetszik neki a pomponlányok tavaszi egyenruhájának ujjatlan felsôje, mint a télen hordott melegítôjük – háborgott tovább. – Ez tényleg szexista megjegyzés volt, Frida! – jegyezte meg anya. A gofrim fölött diadalittas pillantást vetettem a húgomra. De ô továbbra sem hagyta annyiban. – A pomponlányok sportolók, anya – erôsködött. – És az ujjatlan felsô kevésbé kényelmetlen, abban sokkal szabadabban tudnak mozogni, mint melegítôben. – Istenem! – A reggelim fölött döbbenten néztem Fridára. – Az idén te is jelentkezel pomponlánynak, ugye? Frida vett egy mély levegôt. – Hagyjuk! Felejtsétek el! Majd megkérdezem apát. ô biztos elenged majd egyedül. – Nem, nem fog elengedni – jelentette ki anya. – És eszedbe ne jusson zavarni ezzel. Tudod, milyen késôn ért haza tegnap. Apa hét közben New Havenben lakik, ott tanít a Yale-en, és csak hétvégenként jön haza Manhattanbe (nincs könnyû dolguk a tanár házaspárok31
nak, mivel nem taníthatnak ugyanazon az egyetemen). Apának emiatt olyan bûntudata van, hogy általában bármit megenged nekünk, amit akarunk. Ha Frida arra kért volna engedélyt, hogy Atlantic Citybe utazzon a teljes férfi úszócsapattal a hétvégére, hogy elkártyázza az egyetemi tanulmányaira félretett pénzt, apa minden bizonnyal csak annyit mondott volna: „Persze, miért is ne? Itt a bankkártyám, érezzétek jól magatokat!” Épp ezért anya árgus szemekkel kezd figyelni minket, amint apa hazaér. Teljes mértékben tisztában van vele, hogy ha a tinédzser lányairól van szó, apát kenyérre lehet kenni. – És mi ez a történet a pomponlánykodással? – érdeklôdött anya. – Frida, azt hiszem, beszélnünk kell… Miközben anya arról magyarázott, hogy a hetvenes évek végéig a lányok nem játszhattak semmilyen férfisportot, és arra voltak kárhoztatva, hogy az oldalvonalról lelkesítsék a játékosokat, így alakult ki a szurkolólányok hagyománya, Frida gyilkos pillantásokat lövellt felém, és azt sziszegte: – Ezért még megfizetsz! És semmi kétségem nem volt afelôl, hogy boszszút is áll majd rajtam a Stark Áruház megnyitóján. És, mint kiderült, nem is tévedtem. Csak épp nem úgy, mint amire számítottam. 32
33
34
35
36
37
38