LIMES 2008.1 TUDOMÁNYOS SZEMLE A MONARCHIA TÖRTÉNETI KÉPE TATABÁNYA
TARTALOM A MONARCHIA TÖRTÉNETI KÉPE Szerkesztette: Csóti Csaba A MONARCHIA A TÖRTÉNETI IRODALOMBAN Hornyák Árpád: Az Osztrák–Magyar Monarchia történeti képe az ezredforduló szerb történetírásában............................................................... Sokcsevits Dénes: A Habsburg Monarchia és a Habsburgok képe a mai horvát történettudományban..................................................................... Gaucsík István: Nemzetiek és kozmopoliták, avagy a szlovák amalgám. Észrevételek az újabb szlovák történetírás Monarchia-képéről..........................
5 11 21
Hasonlóságok és különbségek az Osztrák–Magyar Monarchiában Katona Csaba: Magyar és cseh fürdők az Osztrák–Magyar Monarchiában......... Majdán János: A vasút társadalmi kapcsolatteremtő és polgári mentalitást közvetítő szerepe a Monarchiában................................... Pilkhoffer Mónika: Az épületállomány változása és városképre gyakorolt hatása az Osztrák–Magyar Monarchia városaiban.............................................
29 45 59
Műhely Fried István: A Monarchia szláv irodalmai – a szláv irodalmak Monarchiája..... Szalai Anna: A kiemelkedés sikeres és sikertelen útjai Kóbor Tamás önéletrajzi vonatkozású regényeiben...................................................................
79 87
Nézőpont „A Kert és a Műhely”. Körkérdés történészekhez....................................................
93
Szemle Vér Eszter Virág: K. und K. kalandozások........................................................... Vesztróczy Zsolt: Közép-európai olvasókönyv...................................................... Wencz Balázs: Magyar külpolitikai gondolkodás a 20. században........................ Horváth Géza: Tatabánya történelmi olvasókönyve II..........................................
101 104 108 113
Limes
4
Otto Wagner terve Bécs XXII kerületéhez (ld. Pilkhoffer Mónika tanulmányát az 59. oldaltól)
Limes
Limes
5
Történeti irodalom
Hornyák Árpád
Az Osztrák-Magyar Monarchia történeti képe az ezredforduló szerb történetírásában*
Az elmúlt évtizedben az Osztrák–Magyar Monarchia nem tartozott a szerb történeti irodalom preferált kutatási témái közé. Nem születtek monografikus feldolgozások a Monarchia egészéről sem gazdasági, sem politikai, sem pedig kulturális vagy katonai vonatkozásban. Ennélfogva a szerb történeti irodalom kettős monarchiáról alkotott képét az egyes munkák Monarchiával is foglalkozó részeiből, illetve tanulmányokból kell összerakni. Az államalakulattal nem központi, hanem melléktémaként foglalkozó művekben alapvetően három irányból közelítenek a Monarchiához. Az egyik megközelítés (1) kiindulópontja az, hogy a szerb fejedelemség majd királyság külpolitikai céljait mennyire segítette vagy akadályozta (nem annyira Budapest, mint) elsősorban Bécs. Ez a belgrádi történészek kedvelt témája. Közülük is mindenekelőtt Mihajlo Vojvodić, Andrija Radenić és Milorad Ekmečić nevét kell megemlíteni. Az újabb munkákban lényegében változatlanul ítélik meg a Monarchiának a szerb politikai célok megvalósulása akadályozásában játszott szerepét. Eszerint Bécs a berlini kongresszus után igyekezett teljesen befolyása alá vonni a félszigetet. Az 1881-es titkos konvencióval Szerbiát gazdaságilag is teljesen magához láncolta, egyben meghatározta a szerb külpolitika irányát is, arra kényszerítve Belgrádot, hogy lemondjon Boszniáról és Hercegovináról, s helyette a déli, szerblakta területek felé forduljon. (Azt azonban többnyire elfelejtik hozzátenni, hogy ezért cserében Bécs a déli, délkeleti irányú szerb külpolitika támogatását ígérte, s ezen ígéretének megfelelően, nem egyszer valóban támogatta Belgrád törekvéseit). A Szerb Királyság gazdaságilag teljesen a Monarchia kényétől-kedvétől függött, s Bécs számára elsőrangú kérdés volt Szerbia gazdasági, katonai és politikai megerősödésének megakadályozása – olvasható minden írásban. Egyszóval a Monarchia, mint a szerb törekvések és a nemzeti kiteljesedés legfőbb akadályozója jelenik meg, s el kell ismerni, nehéz lenne ezen a képen a tények elferdítése nélkül nagyon változtatni. Ennek a negatív képnek az újrafestői, kontúrjainak megerősítői a „nagy öregek”: Milorad Ekmečić, Andrija Radenić, Čedomir Popov, Vasilije Krestić.1 Mindannyiuknál közös a nagyszerb eszme alapkövének számító, 1844-ben elkészített, Ilija Garašanin nevével fémjelzett Načertanije jelentőségének tagadása, aminek túldi* A tanulmány az MTA-PTE Magyarország, Európa és Ibero-Amerika Kutatócsoport keretében készült.
Hornyák Árpád
6
Történeti irodalom
menzionálását – és egyáltalán a köztudatba kerülését – a Monarchia Szerbiát lejárató s az európai békére veszélyt jelentő nemzetként beállító propagandájának tulajdonítják.2 Ebben a kérdésben teljes a konszenzus a szerb történészek körében. Az egyébként is sötét képen – nyilván nem nélkülözve minden politikai aktualitást – régi-új komor tónusként hangsúlyosan jelenik meg Bécsnek az albán nemzeti törekvések támogatásában és Albánia létrehozásában játszott szerepe, ami szintén a szerb nemzeti célok kiteljesedését, a tengeri kijárat megszerzését akadályozta.3 A másik irányzat (2) leginkább a vajdasági, délvidéki szerbség helyzetét, politikai küzdelmeit, és azt boncolgatja, hogy milyen utat kellett megtenniük a Szerb Királysághoz történő csatlakozás pillanatáig.4 Érthető módon ez a megközelítés elsősorban a Habsburg Birodalom magyar felére koncentrál, s aligha meglepő, hogy főleg a vajdasági, újvidéki történészek körében gyakori. Čedomir Popov akadémikus és Dejan Mikavica nevét lehet kiemelni. Az előbbihez képest nem sok eltérés tapasztalható ebben az irányzatban. Az alapszín itt is változatlanul sötét, bár bizonyos részkérdések vizsgálatával helyenként élesebbé, másutt pedig árnyaltabbá válik a kép. A vajdasági történészek körében vizsgált, a Monarchiával is összefüggő kérdések elsősorban a kettős monarchia Budapest által irányított részét érintik.5 A vajdasági szerbek helyzetét és politikai küzdelmeit tárgyaló írások jelentős része Svetozar Miletić-tyel, az ismert szerb politikai vezetővel, népvezérrel, magyar országgyűlési képviselővel, lapszerkesztővel és újságtulajdonossal, újvidéki polgármesterrel foglakozik. Személyének, politikai nézetei alakulásának ábrázolása kapcsán egy elmosódott Monarchia-képet is felvázolnak. Ebben élen jár a fentebb már hivatkozott Čedomir Popov, illetve Dejan Mikavica, akik öt kötetben adták közre Miletić összes írását, és közöltek belőle különböző szempontok alapján készült tematikus válogatásokat. Az újvidéki egyetem történelem tanszékének vezetője, Dejan Mikavica nemrégiben megjelent monográfiájában a Habsburg Monarchián belüli szerb vajdaság megteremtését célzó gondolat változásait követi nyomon annak kialakulásától 1920-ig.6 A 17. század végétől a Habsburg Birodalmon belüli, császári privilégiumokkal beígért, történelmi jogokra való hivatkozással igényelt szerb vajdaság létrehozása érdekében a legtöbbet a szerb egyház tette, melynek a bécsi udvar volt a (legtöbbször) megbízhatatlan, és egyedül akkor eltökélt politikai szövetségese, amikor a magyar országgyűlés terveit kellett letörni – olvashatjuk munkájában. A szerb egyházi és liberális demokrata politikai vezetők fő célja 1861-től kezdődően az volt, hogy újraélesszék a szerb vajdaság területi-politikai autonómiáját, s egyúttal megőrizzék meglévő egyházi-kulturális autonómiájukat a magyarosítás lendületével szemben, ami szerintük teljesen megkérdőjelezte a szerb nemzet megmaradását az 1868 (sic!) utáni dualista berendezkedésű Habsburg Monarchiában. A birodalom területén élő más nemzetek képviselői többnyire nem bizonyultak őszinte és megbízható szövetségeseknek. A magyar liberálisok mindvégig bizalmatlanok voltak a szerb vajdaság létrehozásával szemben: a Szerb Vajdaságot osztrák Szerbiának tekintették, vagy olyan Szerbiának, amely veszélybe sodorja Magyarország integritását. A magyarokkal folytatott háborút követően létrehozott Szerb Vajdaság koronatartományi státusa nem elégítette ki a szerbek várakozásait, de sem előtte, sem azt követően nem sikerült többet elérniük a Monarchiában. Mikavica végkövetkeztetése: a Magyar Királyságban élő szerbekben a 19. század utolsó negyedére érett meg a felismerés, hogy politikai és nemzeti fennmaradásuk biztosítéka csakis olyan államban remélhető, ahol államalkotó és többségi nemzetként léteznek. Ezért, amikor a világháború után kedvező alkalom
Hornyák Árpád
7
Történeti irodalom
kínálkozott, a Szerb Vajdaság létrehozása helyett, amely előtte hetven évig elérhetetlen ideálnak bizonyult, a vajdasági szerbek a Szerb Királyságban kívánták biztosítani nemzeti megmaradásukat, kulturális és gazdasági fejlődésüket. Az újvidéki történészek sorába tartozik Pál Tibor, aki az eddig említettektől eltérően nem szerb szemszögből közelít a vajdasági szerbek ügyéhez és a Monarchiához, illetve Budapesthez való viszonyukhoz, hanem a magyar politikai közvéleménynek a szerb kérdéssel kapcsolatos, 1860–1878 közötti álláspontját vizsgálja.7 Noha a birodalom gyengébb és kevésbé fejlett felének politikai nyilvánosságáról van szó, amely ráadásul egy átalakuló félben lévő társadalom nyilvánossága volt, Pál arra a magyar történészek által képviselt álláspontra jut, hogy az mégis komoly befolyást gyakorolt a magyar belpolitikára. A magyar közvéleményt a közös birodalmi külpolitikában sem lehetett figyelmen kívül hagyni, s hatása a hivatalos politikára alig maradt el más európai államok közvéleményének jelentőségétől. A kiegyezéssel elnyert új helyzet a magyarok számára biztosította a vezető szerepet a Magyar Királyság területén élő más nemzetekkel szemben. Egyidejűleg a felsőbbrendűség érzetét keltette körükben, főleg a balkáni nemzetekkel szemben, amelyek sorsának alakulásában a Monarchiának mind nagyobb szerepe volt. A magyar politikai nyilvánosságnak a vizsgált időszakban a szerb (és egyáltalán a balkáni) kérdéssel szembeni álláspontját a bel- és a külpolitikai kérdések határozták meg: mindenekelőtt – főleg a Monarchia keleti feléről volt szó – a nemzetek birodalmon belüli helyzetének, erőpozíciójának alakulásától függött. De az is előfordult, hogy a balkáni események befolyásolták a magyarok kapcsolatát a Magyar Királyság más nemzeteivel. A másik tényező, ami e kérdésben a magyar közvélemény hangulatára hatott, az Oroszország vélt vagy valós térségi jelenléte volt. Mindezek következtében a Habsburg Birodalmon belüli nagyobb magyar önállóság elérése mellett a magyar politikai közvélemény szemében a vizsgált időszakban a szerb, illetve az egész balkáni problematika volt a legfontosabb kérdés, amellyel kapcsolatban viszonylag egységes álláspontot foglalt el. A Monarchiát is érintő munkák harmadik köre (3) a kettős Monarchiához, mint kulturális és szellemi központhoz közelít. Legfontosabb szerzőkként Dejan Medaković, Branko Bešlin és Ljubinka Trgovčević nevét lehet megemlíteni. A Monarchiának a szerb tudományos, szellemi/kulturális életre és fejlődésre gyakorolt hatását vizsgáló ezen irányzat keretében figyelhető meg a legjelentősebb elmozdulás. Pontosabban az egyébként ismert hatások és azok jelentőségének előtérbe kerülése, a részkérdések feldolgozása az, ami miatt úgy tűnhet, hogy jelentős pozitív irányú változásról beszélhetünk a dualista állam megítélése kapcsán. A Szerb Tudományos Akadémia korábbi elnöke, Dejan Medaković akadémikus művészettörténészként közelít a Monarchiához, elsősorban Bécshez. A 2001-ben kiadott, rövidebb írásait, cikkeit és beszédeit tartalmazó, Izabrane Srpske teme (Válogatott szerb témák) címet viselő kötetben helyet kapott írása: Beč kao duhovno uporište (Bécs, mint szellemi központ) eredetileg az UNESCO szerbiai közlönyében jelent meg 1997-ben. Medaković ebben azt emeli ki, hogy a császárváros kultúrája több mint két évszázadon keresztül volt jelen a szerb nemzet társadalmi folyamataiban, s erősítette a szerbség európaizálódását a nagy vándorlás (1690) után. A Monarchia felbomlásáig Bécs és Pest vonzó szellemi és politikai központ volt az Ausztria-Magyarország területén élő szerbek számára, akik az itt elért eredményeket hűen közvetítették a szerbiai közeg felé. „Ez a kettőség, vagy akár hármasság a kultúrában szükségszerűen hatással volt a mindennapi
Hornyák Árpád
8
Történeti irodalom
életre, s nem túlzás azt állítani, hogy a politikai elkötelezettségre is. Ily módon Ausztria és Bécs a szerbség sorsává vált.” Bécs a szerbek számára hosszú éveken keresztül nem csak politikai, de szellemi központ is volt, s a szerb „ambuláns” fővárosok számát növelte. Medaković Bécset a szerbek nyugat-európai kultúra felé történő tájékozódása kiindulási pontjának tartja, amelynek befolyása – különösen a művészetek esetében – egyáltalán nem volt ráerőszakolt. Ellenkezőleg: a bécsi művészeti akadémián tanuló szerbek munkásságának vizsgálatából kiderül, hogy teljesen spontánul és önként választották meg képzőművészeti vonzódásaikat. Bécs meghatározó jelentőségét mutatja a tény: ha egy-egy kíváncsi személy elvetődött is más művészeti központok – mint pl. München vagy Párizs – felé, szinte törvényszerű volt visszatérésük Bécsbe. Legalábbis a realista irányzatot követő generációig. Bécset – lelkesedik Medaković – teljesen egyedülálló társadalmi klíma jellemezte, amely egyszerre volt kozmopolita és hazafias, s a császárváros még az abszolutizmus idején is a Monarchia nemzetiségei nemzeti mozgalmainak egyik központja volt. Szerinte a művészeti alkotómunka számára rendkívül termékeny szellemi táptalaj volt ez, amilyenhez foghatót nehéz találni az egész 19. századi európai kultúrtörténetben. Ezt a szinte idillien toleráns képet egészítette ki a hosszú ideje uralkodó monarcha alakja – írja Medaković –, aki magát alattvalói szemében a haza gondoskodó édesapjaként s a földi igazságosság letéteményeseként kívánta láttatni. Másrészt viszont Medaković úgy látja: politikai szempontból csak látszólag jelentett megoldást a kettős monarchia intézményrendszerére való átállás. A birodalom polgárai a 19. század végén és a 20. század elején álom és valóság között éltek. Az ünnepi, birodalmi külsőségek mögött olyan társadalmi és politikai folyamatok zajlottak, amelyek előrevetítették a nemzetiségi kérdés rendezetlensége által terhelt társadalmi viharokat. S bár a császárváros még egyszer felvirágzott a századfordulón, ekkor már nem a szerb művészek keresték a tudást Bécsben, hanem a műszaki tudományokat, orvostant és történelmet tanuló diákok. Noha 1918-cal egy egész korszak véget ért, Bécs esete újfent bizonyítja, hogy a tudomány és a művészet üzenetei, vagyis a valódi szellemi áramlatok képesek túlélni azokat a politikai kereteket, amelyekben létrejöttek. Nem véletlenül mondják a bécsiek még ma is, zárja tanulmányát a szerző, hogy Bécs az Bécs. Bécs a szerb értelmiségképzés korai központjaként jelenik meg Ljubinka Trgovčević Megtervezett értelmiség8 című monográfiájában. A kötet a külföldön élő és tanuló szerb diákokkal, leendő értelmiségiekkel és vezetőkkel, egyben a szerb állam kultúrpolitikájával foglalkozik. A szerző a szerb nemzet 19. századi történetében – a 20. századig átnyúlóan – az értelmiség kialakulásának három szakaszát különbözteti meg. Az elsőben szinte kizárólag a külföldről, „odaátról” – a Száván és a Dunán túlról –, északról a Habsburg Birodalomból, a Magyar Királyság területéről érkezettek, az úgynevezett prečani szerbek alkották az értelmiség szűk csoportját. Szellemi központjaik Újvidék (a „szerb Athén”), Pest és Bécs voltak, s tudásukat szinte kizárólag bécsi és német egyetemeken szerezték. A második szakaszban egyre nagyobb számban voltak a hazai születésű értelmiségiek, akik szintén külföldön képezték magukat, ám elkezdődött szellemi függetlenedésük Ausztriától, és más európai államokkal is érintkezésbe kerültek. A harmadik, az 1880-as évektől számított szakaszban az értelmiségiek már döntően franciaországi és svájci egyetemeken képezték magukat. Az első világháború kitöréséig mintegy 400 szerb diák szerzett diplomát Bécsben. Ez a szám csak első hallásra – és nyugat-európai mértékkel – tűnhet alacsonynak, hiszen egyedül a német egyetemeken végzett szerbek létszáma múlja felül (500 fő körül). Bécs jelentőségét bizonyítja, hogy az ott végzettek jelentős
Hornyák Árpád
9
Történeti irodalom
része állami ösztöndíjasként tanult a császárvárosban. A német és osztrák hatás leginkább a reáltudományok, a történelem és a jogtudományok területén érvényesült. Az angliai tanulmányok a polgári liberalizmus alakításában játszottak meghatározó szerepet, míg a franciaországi tanulóévek a modern jog és az irodalom területén gyakoroltak maradandó hatást a szerb értelmiségi elit gondolatrendszerére. Ehhez a témakörhöz szorosan kapcsolódik Branko Bešlinnek, az Újvidéki Egyetem docensének monográfiája a szerb liberalizmusra gyakorolt európai befolyásról.9 A szerb liberalizmus esetében az 1840-es és 1850-es évekig erőteljes közép-európai – osztrák és német – hatásról beszélhetünk, amit a Monarchia szerbjei közvetítettek. E hatások azonban a század hatvanas éveitől elenyésztek, s helyüket a francia, angol, illetve az olasz befolyás vette át. Bešlin a szerb és a szerbiai liberalizmus fejlődésén keresztül bemutatja a Magyar Királyság területén élő szerbek szellemi-kulturális fejlődését, és rámutat jelentőségükre a szerbiai szellemi élet kialakulása terén. A friss és modern szemléletű munka új megközelítéseket vet fel és tesz magáévá. Nem sok egyéb helyen olvashatunk például arról, hogy a Bach-korszak (!) milyen jótékony hatással volt a délvidéki szerb értelmiség megerősödésére, s közvetve az egész szerb nemzeti fejlődésre. A szerző rámutat, hogy az abszolutizmus idején a Szerb Vajdaságban jelentősen megnőtt adminisztratív feladatok ellátásával a szerb világi értelmiség előtt is megnyílt az érvényesülés útja. Ennek következtében e réteg a korábbinál biztosabb és nagyobb jövedelemre tett szert, ami növelte esélyeit az egyházi hierarchiával szemben az egyházi-kulturális autonómia vezetésének megszerzéséért folytatott versenyben. Noha a szerbek elégedetlenkedtek amiatt, hogy a vajdaság vezetése nincs a kezükben és a hivatalos nyelv a német, a korábbi időszakokhoz viszonyítva a közigazgatásban mégis tízszeresére nőtt a számuk. * E rövid áttekintésből is kitűnik, hogy összességében a szerb történetírás Habsburg Monarchiáról alkotott összképe az elmúlt tíz évben alig változott a korábbi időszakhoz képest. A kép, amelyet a sötét tónusok uralnak, nagy valószínűséggel a jövőben sem fog „kifehéredni”, de remélhető, hogy egyes részletei, ha más szögből éri őket a fény, kevésbé tűnnek majd sötétnek. Jegyzetek Radenić kivételével valamennyien a Szerb Tudományos Akadémia tagjai. Legtávolabb talán Krestić ment ezen az úton, aki 1998-ban megjelent munkájában: Genocidom do Velike Hrvatske (Népirtással Nagy-Horvátországot) azt igyekezett bizonyítani, hogy a szerbek kiirtásának eszméje a Monarchiában alakult ki. 3 Vö. Slavenko Terzić: Austrougarsko oblikovanje Albanskog nacionalnog pokreta 1878–1912. In Evropa i Istočno pitanje. Beograd, 2001. 4 Az 1980-as és az 1990-es években, nyilván nem véletlenül, a Habsburg Birodalom más területein, Horvátországban és Szlavóniában, illetve a Határőrvidéken élő szerbek történetéről született számos feldolgozás vagy forráskiadvány elsősorban Slavko Gavrilović, illetve Vasilije Krestić tollából és szerkesztésében. 1 2
Hornyák Árpád
10
Történeti irodalom
A közelmúlt szerb történeti irodalom magyarokról alkotott képéről Ress Imre nyújt részletes és átfogó képet a Nemzeti legitimáció és a magyarságkép historiográfiai elemei a horvátoknál, szerbeknél és bosnyákoknál c. tanulmányában. In Kapcsolatok és keresztutak. Horvátok, szerbek, bosnyákok a nemzetállam vonzásában. Budapest, 2004. 288. 6 Srpska Vojvodina u Habsburškoj monarhiji 1690–1920 Stylos. Novi Sad, 2005. 7 Mađarska politička javnost i Srpsko pitanje na Balkanu 1860–1878. Novi Sad, 2001. 8 Planirana elita. Beograd, 2003. 9 Evropski uticaji na srpski liberalizam u XIX veku. Novi Sad, 2005. 5
Irodalom Andrija Radenić: Spoljna politika Srbije u kontroverznoj istoriografiji. Beograd, 2006. Branko Beslin: Evropski uticaji na srpski liberalizam u XIX veku. Novi Sad, 2005. Dejan Medaković: Izabrane Srpske teme. Beograd, 2001. Dejan Mikavica: Srpska Vojvodina u Habsburškoj monarhiji 1690–1920. Novi Sad, 2005. Evropa i istočno pitanje (1878–1923). Političke i civilizacijske promene, međnarodni naučni skup. 9-11 decembar 1998. Odgovorni urednik Slavenko Terzić. Beograd, 2001. Mihailo Vojvodić: Putevi Srpske diplomatije. Ogledi o spoljnoj politici Srbije u XIX i XX veku. Beograd, 1999. Milorad Ekmečić: Ogledi iz istorije. Beograd, 2002. Radoš Ljušić: Istorija srpske državnosti, knj. II. Srbija i Crna Gora – novovekovne srpske države. Novi Sad, 2001. Ress Imre: Nemzeti legitimáció és a magyarságkép historiográfiai elemei a horvátoknál, szerbeknél és bosnyákoknál. In Kapcsolatok és keresztutak. Horvátok, szerbek, bosnyákok a nemzetállam vonzásában. Budapest, 2004. Svetozar Miletić o Srpskom pitanju. Izbor i predgovor Čedomir Popov. Novi Sad, 2001. Svetozar Miletić: Sabrani spisi. Priredio Čedomir Popov i Dejan Mikavica. Zavod za udžbenike i nastavna sredstva. Beograd, 1999. Tibor Pál: Mađarska politička javnost i Srpsko pitanje na Balkanu 1860–1878. Novi Sad, 2001. Trgovčević, Ljubinka: Planirana elita. Beograd, 2003. Vasilije Krestić: Genocidom do Velike Hrvatske. Novi Sad, 1998. Vasilije Krestić: Istorija srpske štampe u Ugarskoj (1791–1914). Zavod za udžbenike i nastavna sredstva. Beograd, 2003. Velika Srbija. Istine, zablude, zloupotrebe. Zbornik radova cs Međunarodnog naučnog skupa 24-26. oktobra 2002. Uredio Vasilije Đ. Krestić, Marko Nenadić. Beograd, 2003.
Limes
11
Történeti irodalom
Sokcsevits Dénes
A Habsburg Monarchia és a Habsburgok képe a mai horvát történettudományban
A horvátok és a Habsburg-dinasztia négy évszázadon átnyúló kapcsolata rendkívül összetett és sokrétű volt, így megítélése a történettudományban korántsem egyszerű feladat. Ma sem az, noha a jelenlegi horvát történetírás szereplőit munkájuk során nem, vagy sokkal kevésbé terhelik, akadályozzák politikai megfontolások, mint elődeiket 1918 előtt, vagy kollégáikat a két jugoszláv állam fennállása idején. Amíg létezett az Osztrák–Magyar Monarchia, a horvát történettudomány képviselői természetesen nem tudták magukat teljesen függetleníteni a korszak politikai viszonyaitól. A korabeli horvát történeti munkákban a Habsburg-uralom megítélését a szerzők politikai pártállása befolyásolta, még akkor is, ha megpróbáltak eleget tenni az objektivitás követelményeinek. A dualista korszak (illetve általában véve a 19. és részben a 20. század) történetírásában amúgy is nagyon fontos szerepet játszottak a nemzetpolitikai célok: a művek írásánál, de a történelem oktatásában még inkább nagy fontosságot tulajdonítottak a nemzeti nevelésnek, s mindez hatott a Habsburgok horvát történelemben játszott szerepének bemutatására is. Ugyanakkor, az uralkodó és családja törvényes védettséget élvezett, s a kritika nem léphetett túl bizonyos határokat. (A tankönyvekben persze jobban kellett ügyelni erre, mint a szakmunkákban, sőt az oktatásban követelmény volt az uralkodó iránti lojalitás kialakítása.)1 A dualista korszak horvát belpolitikájában nem egy Habsburg-ellenes megnyilvánulást fedezhetünk fel. Ez – legalábbis a nyílt politikai színpadon – kevésbé volt jellemző a Strossmayer püspök és a történész Franjo Rački szellemi irányítása alatt álló Nemzeti (majd később Független Nemzeti) Pártra, mely a délszláv egység híve volt, ellentétben az Ante Starčević nézeteit követő Horvát Jogpárttal. Különösen a Jogpárt vezére fogalmazott meg éles Habsburg-ellenes kritikákat; Eugen Kvaternik és Starčević követői valóságos kultuszt alakítottak ki 1871 táján a Habsburg Lipót császár által 1671-ben kivégeztetett Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc alakja körül. Ez természetesen a korabeli horvát történettudományban is megjelent, és jelentősen (s igen negatív irányba) befolyásolta a Habsburgokról kialakított képet. Különösen felerősítette a Habsburg- és osztrákellenességet Eugen Kumičić Urota zrinsko-frankopanska („Zrínyi–Frangepán összesküvés”) című regénye. A huszadik század elején ugyanakkor a horvát közvélemény egy részében tompította a Monarchia- és Habsburg-ellenességet a Tiszta Jogpárt politikája, amely Ferenc Ferdinánd trónörököstől várta a horvátok politikai jogállásának pozitív irányú megváltoztatását a dunai monarchia keretein belül. Ekkoriban viszont a délszláv egység hívei (főleg az ifjabb generációk) váltak radikálisan Habsburg-ellenessé.
Sokcsevits Dénes
12
Történeti irodalom
A Habsburg Monarchia összeomlása és az egységes délszláv állam megalakítása 1918-ban csak a politikában teremtett teljesen új helyzetet. A horvát (és jugoszláv) történettudományban a Habsburgok távozása a politikai színpadról tulajdonképpen csak felerősítette az osztrák dinasztiával szembeni, korábban is létező kritikus megnyilvánulásokat, hiszen az előző államalakulat s az előző uralkodó család bírálata az új állam létrehozásának szükségességét kellett igazolja. Jellegzetes példája e változásnak, hogy a kor kiemelkedő horvát történésze, Ferdo Šišić, az 1916-ban megjelent Pregled povijesti hrvatskoga naroda („A horvát nemzet történetének áttekintése”)2 című könyvének 1920-as, második kiadásában megváltoztatta az I. Lipótról és Mária Teréziáról szóló fejezeteket, és sokkal kritikusabban viszonyult e Habsburg-uralkodókhoz, mint könyvének a Monarchia fennállása idején megjelent első kiadásában. Egyébiránt az új kiadásból ugyanúgy kihagyta a magyar–horvát államközösség történelmi jelentőségéről írt méltatását is. A horvát történetírásban is eluralkodott az a nézet, ami a Monarchia többi utódállamát (legalábbis Csehszlovákiát és Romániát) is jellemezte: eszerint a Habsburg Monarchia a „népek börtöne” volt, s az új állam(ok) létrehozása felszabadulást jelentett az idegen uralom alól. A második, szocialista jugoszláv állam fennállása idején sem tűnt el a fenti nézet, s az uralkodó ideológia, a marxizmus megalapítói, Marx és Engels éles Habsburg-ellenessége tovább erősítette a horvát történetírásban – legalábbis az 1945 utáni első években – az osztrák uralkodóházzal szembeni kritikus történetírói megnyilvánulásokat. Többek között emiatt került ki a horvát nemzeti panteonból a Habsburg-hű Josip Jelačić bán, s emiatt távolították el szobrát 1947-ben Zágráb – addig a bán nevét viselő – főteréről. (Természetesen a tér nevét is megváltoztatták, s Horvátországban mindenütt törölték az utcai névjegyzékekből a Jelačić nevet.) Viszonylag hamar, alig másfél évtized múlva azonban már megjelentek az első óvatos kísérletek a Habsburg-uralom objektívebb megítélésére, s ez a tendencia felfedezhető mindvégig a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek horvát történettudományában. Így például új megvilágításba helyezte a horvát történész szakma a Habsburgok szerepét a 16. századi Horvátország történetében. A korábbi, a 19. századig visszanyúló sztereotip állítás szerint ugyanis a Habsburgok nem törődtek a horvát területek védelmével. Ezzel szemben egy új, zágrábi kiadású történeti szintézis (Historija naroda Jugoslavije)3 – már az újabb kutatásokra alapozva – világosan kimondta: igaz ugyan, hogy az 1520-as, 1530-as években Ferdinánd király nem akadályozta meg Horvátország nagy részének török kézre kerülését, de a század második felében, a maradék területek megtartása érdekében, Bécs rengeteg pénzt áldozott a végvári vonal fenntartására, s a horvát állami bevételek (a hadiadó, a dica) az óriási védelmi kiadások 5%-át sem fedezték volna. Vagyis nyilvánvalóvá vált az objektivitásra érzékenyebb olvasók számára, hogy a Habsburgok nyugati tartományainak segítsége nélkül a maradék Horvátország is az oszmán hódítók kezére került volna. Ez az állítás egyben a Habsburgokra nézve is egyértelműen pozitívumot jelentett, noha a szerzők tartózkodtak a dinasztia tagjainak vagy politikájának méltatásától. Közben egy újabb, a Monarchia megítélése szempontjából fontos változás következett be Jelačić megítélése kapcsán. A kor neves történésze, Jaroslav Šidak már a hatvanas, hetvenes években árnyaltabb álláspontot képviselt: a bán személyét az 1848-as események bonyolult kontextusába helyezve megállapította, hogy horvát szempontból a szerepét nem lehet teljesen negatívnak beállítani.4 Ez egyben a Habsburgok szerepére is új fényt vetett, noha közvetlenül még senki sem illette dicsérő jelzőkkel az uralkodóház
Sokcsevits Dénes
13
Történeti irodalom
történelmi szerepét. Nem tette ezt a hetvenes–nyolcvanas években a 19. századi horvát történelem jeles kutatója, Mirjana Gross sem, mégis a források részletes elemzésén és bemutatásán alapuló munkái a Monarchia-problematika árnyaltabb megközelítését jelentették.5 Hasonlóképpen üdítő változatosságot jelentett vizsgálatunk szempontjából Josip Horvat kétkötetes Kultura Hrvata kroz 1000 godina („A horvát kultúra 1000 éve”) című művének újbóli megjelentetése 1980-ban – különösen, ha összevetjük Zvane Črnja 1964-ben írt horvát kultúrtörténeti szintézisével, melyben erőteljesen háttérbe szorulnak a horvát kultúra közép-európai vonásai a délszláv–szláv jelleggel szemben.6 A Habsburg-ellenesség egyébként nem tűnt el teljesen, s a tankönyvek szintjén nem állt be jelentős változás e téren. Fordulatra került sor viszont a Habsburgok, illetve a Dunai Monarchia megítélésében Jugoszlávia szétesése és a horvát állam függetlenné válása után. A változás jelentős: nemcsak a történettudomány, de a horvát közvélemény Monarchia-képe is határozottan pozitív irányban módosult. (Bár meg kell jegyeznem: ez egy hosszabb folyamat volt, s a fordulat nem következett be azonnal.) E változást kívánom röviden áttekinteni az utóbbi tizennyolc évben megjelent horvát történeti szintézisek Habsburg Monarchiára vonatkozó nézeteinek rövid bemutatása segítségével, illetve néhány, e tekintetben fontos szakmonográfia, valamint nagyobb lélegzetű folyóiratcikk alapján. * A politikai rendszerváltozás a volt Jugoszlávia területén egybeesett az addigi szövetségi állam dezintegrációs folyamatával. Eltérő mértékben, de mindkét jugoszláv államalakulat legitimációs alapot talált magának a Habsburg Monarchia negatív megítélésében. A függetlenné váló Horvátországnak erre nem volt szüksége, inkább a jugoszláv államalakulatok bírálata (s a két Jugoszlávia története során a horvátok által elszenvedett sérelmek hangsúlyozása) adott muníciót a délszláv államalakulatból való kiválás jogosságának igazolására. A kilencvenes évek legelején a horvát közvéleményben ezért felerősödött a Közép-Európához való tartozás tudata, amit szembeállítottak a balkáni integrációt képviselő jugoszlávizmussal. Márpedig közép-európaiságról nem lehet úgy beszélni, hogy a Habsburg Monarchiának ne tulajdonítsunk legalább valami csekély pozitív szerepet. Ez volt a kiindulópont a horvát közgondolkodás egésze, s így a történettudomány számára is, bár a változások ez utóbbi területen lassabbak és összetettebb jellegűek. (Mind a mai napig nem tűnt el az összes régi negatív sztereotípia a Monarchiával és a Habsburgokkal kapcsolatban.) Már 1990-ben visszaállították Jelačić szobrát Zágráb főterén, s a tér azóta újra a bán nevét viseli. Ezt közvetlenül megelőzően jelent meg Anđelko Mijatović Ban Jelačić című könyve, amely archív anyagok és számtalan illusztráció felhasználásával elsősorban a nagyközönség számára készült. (A könyv elején a szerző megemlíti, hogy a mű részben már 1971-ben készen állt, de a horvát nemzeti mozgalom akkori elfojtása miatt nem jelenhetett meg.) Noha a szerző csak Jelačić-ot kívánta „rehabilitálni”, és számos bíráló megjegyzést tett a bécsi udvar politikájára, mégis egyszerűen lehetetlen feladat a Gesammtsmonarchie egyik legfőbb védelmezőjét pozitív alaknak beállítani úgy, hogy ne essen legalább egy kicsinyke pozitív fény az általa megóvni kívánt államalakulatra is. Ugyancsak 1990-ben jelentették meg újra Josip Horvat Politička povijest Hrvatske („Horvátország politikatörténete”) című kétkötetes, még a második világháború előtt
Sokcsevits Dénes
14
Történeti irodalom
megjelentetett munkáját Dragutin Pavličević és Hrvoje Matković szerkesztésében, Pavličević új, az 1990-es korszellemet tükröző jegyzeteivel.7 Horvat műve egészében ugyan kritikus a Habsburg Monarchiával szemben (hiszen az első Jugoszlávia idején íródott), mégis, részben részletessége folytán, árnyaltabb képet rajzol arról. Az első, 1990 után újonnan kiadott – élő, kortárs szerző által írt – horvát történeti szintézis az 1971-ben már megjelent, de utána a könyvforgalomból kivont mű, Trpimir Macan Povijest hrvatskoga naroda („A horvát nemzet története”) című munkája lett.8 A könyv a Habsburg Monarchia megítélése szempontjából tulajdonképpen nem jelentett áttörést, hiszen az általa 1971-ben felelevenített, a korábbi horvát polgári történetírásra jellemző nézetek sem voltak különösebben Habsburg-barátok, de például Macan művéből is kisugárzik, amit Mijatović Jelačić-könyve kapcsán állítottam: áttételesen mégiscsak azt sugallja, hogy voltak pozitív dolgok is Közép-Európában, illetve a Habsburg-államalakulatban. Ez különösen akkor igaz, ha figyelembe vesszük, hogy Macan igen élesen bírálta az első Jugoszlávia politikai gyakorlatát, s a két korszak és a két államalakulat a figyelmes olvasó számára jól összevethető. A következő szintézis – az első ilyen jellegű, az ország függetlenné válása után írott mű – Dragutin Pavličević Povijest Hrvatske („Horvátország története”) című, először 1994-ben kiadott könyve volt. Érdekességként jegyzem meg, hogy ebben a Habsburg Monarchia és a Habsburgok, más meggondolásból ugyan, mint a jugoszláv korszakban keletkezett szintézisekben, de ugyancsak nem sok dicsérő jelzőt kaptak. Az ok: a szerző a horvát történelmet a horvát függetlenség, illetve legalábbis a belső állami önállóság megvalósulásának, megvalósíthatóságának szempontjából vizsgálta – vagyis gyakorlatilag Eugen Kvaternik és Ante Starčević történelemszemlélete jegyében. A kilencvenes évek horvát történettudományát – érthető okokból – egyébként erőteljesen áthatotta ez a szemlélet. A középkori horvát történelem legmodernebb szemléletű áttekintését adta Tomislav Raukar Hrvatsko srednjovjekovlje című könyve 1997-ben. A mű kulcs az európai (közép-európai és mediterrán) kontextusba helyezett középkori horvát történelem jobb megértéséhez. A szerző a kezdetektől 1526/27-ig tárgyalta a horvát történelmet, így fontos hely jutott a Habsburgok horvát trónra kerülésének is. Raukar rámutatott, hogy az egyre fenyegetőbb török veszély árnyékában a horvát rendeknek egyszerűen nem volt más választásuk, kénytelenek voltak a növekvő Habsburg-hatalomhoz fordulni a segítség reményében – még ha ez a Habsburg-segítség az oszmán terjeszkedést véglegesen csak 1593-ban, a sziszeki csata idején állította is meg.9 A következő történeti áttekintést Ivo Goldstein írta és jelentette meg, előbb rövidített változatban, angol nyelven 1999–2000-ben, majd mintegy ötven százaléknyi anyaggal kibővítve, horvátul 2003-ban. Goldsteinnek a Habsburgokról, a Habsburg Monarchiáról e könyvben vallott nézetei és történészi megítélései a B. Grafenauer – N. Klaić – J. Šidak – M. Gross nevével fémjelzett, fentebb már bemutatott irányzatot képviselték. A szerző hangsúlyozta a Habsburgok által a 16–17. században kialakított katonai határőrvidék rendkívül fontos szerepét Horvátország maradék területeinek megvédésében, illetve jelezte, hogy ez egyben kiinduló bázist jelentett a 17. század végi felszabadító háborúkhoz. A Habsburgok szerepét meglehetősen árnyaltan ítélte meg, ami nem jelenti azt, hogy időnként ne tett volna bíráló megjegyzéseket is Bécs politikájára. Érdekességként jegyzem meg, hogy horvát szemszögből (legalábbis gazdasági, valamint horvát nemzeti
Sokcsevits Dénes
15
Történeti irodalom
integrációs szempontok alapján) pozitívan ítélte meg Bosznia 1878-as osztrák–magyar megszállását. Mielőtt a legújabb, legnagyobb szabású és terjedelmű, 2003–2005-ben megjelentetett horvát történeti szintézis Habsburgokról alkotott képének bemutatásához kezdenék, fel kell villantanom néhány fontos történeti monográfia, sőt egy folyóirat (a patinás zágrábi Kolo), Habsburg Monarchiáról, illetve magáról az osztrák uralkodócsaládról formált képét. Mindenekelőtt meg kell említeni Mirjana Gross két jelentős monográfiáját. A korábbi, még 1992-ben megjelent Prema hrvatskom građanskom društvu („A horvát polgári társadalom felé”) című munkát Agneza Szaboval együtt írta. (Az utóbbi szerző elsősorban a közvetlenül gazdaságtörténettel foglalkozó fejezeteket alkotta.) A könyv a horvát társadalom fejlődését mutatja be az 1860-as, 1870-es években, s közvetlen folytatása Mirjana Gross 1985-ben megjelent, a neoabszolutista korszak horvát történelmével foglalkozó munkájának. Ez a modern szemléletű, a korabeli horvát társadalom képét plasztikus részletességgel feldolgozó mű források tömegét, s a korszakkal foglalkozó legújabb hazai és külföldi publikációk sokaságát használta fel. Részletes és realista korrajz, s noha távol állt a szerzőktől a Habsburg Monarchia dicsőítése, nagyfokú objektivitásra törekedtek, s valósághűen festették le a horvátok és a Habsburg-ház viszonyát. Érezhető náluk a Monarchia föderalista átalakításával kapcsolatos törekvések iránti szimpátia, ami egyébként már a korábbi horvát történetírásban is megjelent.10 Ez persze egyben a dualizmus bírálatát jelenti Gross esetében is, ami horvát szemszögből érthető. A másik monográfia egyedül Mirjana Gross nevéhez kötődik, s a Horvát Jogpárt történetét mutatja be. Tulajdonképpen részben ez is a szerző egy korábbi művének alaposan kibővített változata (Povijest pravaške ideologije. Zagreb, 1973), de a szerző egyes részeket kihagyott belőle, illetve rövidítve közölt, viszont számos új fejezetet adott hozzá, s a mű szemlélete is sok tekintetben új. A könyv címe Izvorno pravaštvo („Eredeti jogpártiság”),11 s részletes áttekintését adja Ante Starčević és Eugen Kvaternik függetlenségpárti ideológiájának, illetve a Jogpárt történetének, annak alapításától Starčević haláláig, s a Josip Frank fémjelezte trialista politika színrelépéséig. A horvát történelem ismerői előtt köztudott, hogy Starčevićnél senki sem gyűlölte jobban a Habsburgokat és Ausztriát, s ez a Gross által idézett forrásokból is nyilvánvaló. A szerző – más munkáihoz hasonlóan – itt is objektivitásra törekedett, de azért érezhető, hogy inkább az eredeti jogpárti függetlenségi eszmékkel rokonszenvezett, mint Frank trializmusával. A Jogpárt kettészakadása utáni helyzetről és a Frank által létrehozott trialista irányzatot követő Tiszta Jogpárt megalakulásának időszakáról Stjepan Matković a Čista stranka prava 1895–1903 („A Tiszta Jogpárt 1895–1903”) című munkában a szerzőre mindig is jellemző higgadt tárgyilagossággal írt. A trialista gondolatot mint az adott korszakban megmutatkozó politikai opciók egyikét mutatja be, minden pozitív vagy negatív felhang nélkül.12 Egy évvel korábban jelent meg Tomislav Markus monográfiája az 1848/49-es horvát eseményekről Hrvatski politički pokret 1848–1849. godine („A horvát politikai mozgalom 1848–1849-ben”) címmel. A mű kitűnő elemzése a kor horvát történelmi folyamatainak, mindemellett érezhető, hogy a szerző a Habsburg Monarchia föderalista átalakítására törekvő politikai erőkkel rokonszenvezett, részletesen bemutatva a korszakban felbukkanó ilyen irányú terveket, illetve a horvát sajtóban megjelent föderalista gondolatokat.
Sokcsevits Dénes
16
Történeti irodalom
Ezzel együtt Markus – a horvát történetírás hagyományaival összhangban – elutasította a dualista megoldást. Mindenképpen a változó idők és a Habsburgok újszerű megítélése jelének kell tekinteni, hogy a Matica Hrvatska 1842-ben alapított tekintélyes folyóirata, a Kolo 2002-ben egyik számának közel felét a Habsburgoknak szentelte. (Ugyanezen folyóiratszám másik felét történetesen a kortárs magyar irodalom bemutatása foglalta el.)13 Az összeállítás három szerző munkája. Neven Budak egy nagylélegzetű történelmi esszében adott áttekintést a Habsburgok és a horvátok kapcsolatáról 1526-tól egészen 1848-ig. Ferenc Józseffel és korával Mario Strecha foglalkozott a Kolo lapjain, míg a Habsburgok és a horvátság legújabb kori kapcsolatairól Željko Krušelj írt összefoglaló cikket. Neven Budak több mint száz folyóiratoldalt elfoglaló áttekintésének a Habsburzi i Hrvati („A Habsburgok és a horvátok”) címet adta. Budak hangsúlyozta, hogy „kevés nemzetség játszott a horvát történelemben olyan hosszantartó és fontos szerepet, mint a Habsburg-dinasztia. Egyetlen más dinasztia sem uralkodott ilyen hosszú ideig a horvátok felett, de még a hazai nemesi nemzetségek között is ritka volt az olyan, mint a brebiri Subicsok és Zrínyiek, vagy a Frangepánok, akik több mint négyszáz éven át döntően befolyásolták a horvát nép sorsát. Elvárhatnánk ezután, hogy a Habsburg-dinasztia története és a horvátokhoz fűződő kapcsolatainak sorsa legyen jól ismert a horvát olvasók előtt, és alaposan fel legyen dolgozva a horvát történettudományban. Azonban nem így van. Abban a pillanatban, amikor a horvát történettudomány a tudományos fejlődését megkezdte, a múlt század második felében (a 19. századról van szó – S. D.) a horvátok és uralkodóházuk viszonyát napi politikai nézeteltérések terhelték. Amikor összeomlott az Osztrák–Magyar Monarchia, lehetőség nyílott, hogy végre először objektíven és higgadtan tanulmányozzák a Habsburg–horvát kapcsolatokat, ám ekkor másfajta politikai akadályok bukkantak fel, s ez eltartott a század végéig.”14 Budak természetesen a jugoszláv államalakulatokra gondolt, s ahogy a bevezetőben már említettem, mindkét Jugoszlávia történetírása, ideológiai okokból kifolyólag, negatívan ítélte meg a Habsburg Monarchia történetének egészét; ennek ellenére – mint azt már láttuk – egyes szerzők árnyaltabban közelítették meg a Habsburg-problémakört. Budak írásában először rövid áttekintést adott a Habsburg-dinasztia történetéről, majd rátért a neves uralkodóház és a horvátok kapcsolatára. A szerző a horvátok és az osztrák uralkodóház viszonyának a 16.-tól a 19. századig terjedő, több mint 300 évét tekintette át, rengeteg, a szélesebb olvasóközönség által addig kevéssé ismert, vagy korábban másként, tévesen interpretált tényt mutatott be, valóban a bevezetőben általa jelzett tárgyilagos és higgadt módon. Az összeállítás másik szerzője, Mario Strecha Első Ferenc József (1848–1916) című cikkében bemutatta az utolsó előtti Habsburg-uralkodó életét és a horvátokhoz fűződő kapcsolatait. Tekintettel arra, hogy Ferenc József és a horvátok viszonya korántsem volt mindig felhőtlen, ez az írás már időnként erősen kritikus az uralkodó politikájával szemben. A horvát történetírás hagyományaival összhangban Strecha is bírálta Ferenc Józsefet a dualizmus melletti állásfoglalása miatt. A Kolo Habsburg-összeállítása utolsó fejezetének a szerző, Željko Krušelj U dvadesetom stoljeću („A huszadik században”) címet adta. Ebben rövid áttekintést ad a Monarchia utolsó éveiről, meglehetősen rokonszenvesnek ábrázolva az utolsó Habsburguralkodót, IV. Károlyt, bár nem hallgatja el tévedéseit és hibáit sem. A szerző tovább követi a Habsburg-család sorsát a 20. században a Monarchia összeomlása után. Ír a
Sokcsevits Dénes
17
Történeti irodalom
magyarországi királypuccsokról, Károly száműzetéséről és haláláról, s nagyon pozitív portrét rajzol Zita királynéról, valamint fiáról, Habsburg Ottóról. Külön alfejezetet szentel a Habsburgok Hitlerrel szembeni fellépésének. Az utolsó alfejezet „A Habsburg család segít Horvátországnak” (Obitelj Habsburg pomaže Hrvatskoj) címet viseli. Krušelj részletesen leírja, milyen sokat segített Habsburg Ottó Horvátország nemzetközi diplomáciai elismertetése körül, míg családja a horvátországi háború idején komoly szerepet játszott a nemzetközi humanitárius segélyek összegyűjtésében és horvát földre juttatásában. Ottó legidősebb fia, Károly a horvátországi Karlovacon (Károlyváros) ismerkedett meg egy ilyen humanitárius akció során a későbbi feleségével, Thyssen-Bornemissza Franciskával, s első két gyermekük részben horvát neveket kapott (Eleonóra Jelena és Ferdinand Zvonimir). A szerző kiemeli a Habsburg Ottó által Horvátországnak az európai integrációs folyamatban nyújtott segítségét is. Krušelj cikkét Habsburg Ottó egy horvátul is megjelent könyvének előszavából vett – Horvátországra nézve nagyon pozitív – idézettel zárja. Mindezek megmagyarázzák, hogy a horvát közvélemény miért vált az utóbbi bő másfél évtizedben megértőbbé a Habsburg-dinasztia irányába, ami egyértelműen kedvezően befolyásolja a történészek munkáját. Végül a legújabb horvát történeti szintézis Habsburg-képének szentelnék néhány gondolatot. A három kötetből álló mű első két része jelent meg eddig; a második 1914-el, az első világháború kitörésével zárul. A Povijest Hrvata („A horvátok története”) címet viselő könyvet a Školska knjiga (Tankönyvkiadó) adta ki 2003-ban, illetve 2005-ben. (A harmadik, a 20. századi horvát történelmet tárgyaló rész e sorok írásakor, 2007 őszén még nem látott napvilágot.) Noha a művet a szélesebb nagyközönségnek szánták, a főszerkesztők: Franjo Šanjek (1. kötet, a kezdetektől 1526-ig), Mirko Valentić és Lovorka Ćoralić (2. kötet 1526-tól 1914-ig) igyekeztek a legkorszerűbb nézeteket képviselő szerzőket felkérni az egyes korszakok és (társadalom-, gazdaság- és kultúrtörténeti) fejezetek megírására. Ennek megfelelően a Habsburgokról szóló részek szinte mindegyik szerzőnél jobbára tárgyilagos hangnemben íródtak, negatív és pozitív jelenségeket egyaránt bemutatnak. A Habsburgok horvát és (magyar) trónra kerülését – tárgyilagosan – már az első kötet végén ismerteti Tomislav Raukar. A második kötetben Mirko Valentić és Milan Kruhek a Habsburgok, illetve Ausztria s a horvátok kölcsönös egymásrautaltságát hangsúlyozza a török elleni küzdelmekben. A 17. századi horvát történelmet tárgyaló részben Miroslav Kurelac és Zoran Ladić meglehetősen kritikusak a Zrínyi–Frangepán-féle (a magyar történetírásban: Wesselényi-) összeesküvést elfojtó I. Lipóttal szemben. Nenad Moačanin viszont alapjában véve pozitívan értékeli a Habsburgok szerepét a 17. század végi törökellenes felszabadító háborúkban – a későbbi horvát történelem szemszögéből. A 19. századi, 20. század eleji horvát–Habsburg kapcsolatok megítélése változó a korszakot tárgyaló különböző szerzőknél: Ivo Perić, Agneza Szabo, Mira Kolar-Dimitrijević, Zoran Grijak, stb. Természetesen a dualizmushoz ragaszkodó, s ezáltal a horvát nemzeti integrációs törekvéseket (azaz a horvátok lakta területek egyesítését) akadályozó Ferenc József ebben a könyvben is bírálat tárgyát képezi, de a korszak egészének megítélésekor a szerzők más, társadalmipolitikai, gazdasági, kulturális szempontokat is figyelembe vesznek. Összességében elmondhatjuk, hogy az újabb horvát történetírás sikeresen szakított a 19. század második felétől a független Horvátország megalakulásáig a történelemkönyvekben domináló egyoldalú Habsburg-ellenességgel, és a Habsburg–horvát viszonyt másként, előítéletektől mentesen vizsgálja.
Sokcsevits Dénes
18
Történeti irodalom
Jegyzetek Šišić egy 1905-ös tankönyvét például kinyomtatása után megsemmisíttette a cenzor, csak három példány maradt az utókorra. Lásd Viktor Novak: Ferdo Šišić. Ljetopis JAZU 54. 1949. 2 A Matica Hrvatska eredetileg 1906-ban, 1908-ban és 1913-ban jelentette meg Šišić művét három kötetben Hrvatska povijest címen, majd átdolgozva, a fenti címen, 1916-ban egy kötetben is megjelent a mű. Érdekességként jegyzem meg, hogy az előbbi jegyzetben említett, a cenzúra által 1905-ben megsemmisített tankönyv tartalmilag lényegében megegyezett az 1906-ot követő években három kötetben megjelentetett művel, ami azt jelenti, hogy a felnőtt nagyközönség számára le lehetett olyasmit is írni, amit a nebulók számára nem! Az 1916-os könyvnek az 1790-ig terjedő részét jelentette meg a szerző 1920-ban. Ezt a Šišić-féle horvát történeti áttekintést szerkesztette egybe Jaroslav Šidak a szerző más, a horvát történelmet az egységes délszláv állam megalakulásáig követő műveivel; historiográfiai jegyzetekkel látta el, s ily módon jelentette meg 1962-ben. 3 Historija naroda Jugoslavije. I. kötet. Zagreb, 1953; II. kötet. Zagreb, 1959. A végvidék költségeire vonatkozó konkrét számokat a szlovén B. Grafenauer írta le a II. kötet XII. fejezetében, de hasonló szellemben közelítette mg a témát a horvát Nada Klaić is ugyanezen kötet XIV. fejezetében. 4 Ez a változás már érzékelhető az 1968-ban megjelent újabb kori horvát történeti szintézisben is (J. Šidak – I. Karaman – D. Šepić – M. Gross: Povijest hrvatskog naroda 1860–1914), de még jobban Šidak későbbi munkáiban: Studije iz hrvatske povijesti 19. stoljeća. Zagreb, 1973, illetve Studije iz hrvatske povijesti za revolucije 1848–49. Zagreb, 1979. 5 M. Gross két nagyobb munkájára gondolok: Povijest pravaške ideologije. Zagreb, 1973, illetve Počeci moderne Hrvatske. Neoapsolutizam u civilnoj Hrvatskoj i Slavoniji 1850–1860. Zagreb, 1985. 6 J. Horvat: Kultura Hrvata kroz 1000 godina. Zagreb, 1939–42. Illetve Zvane Črnja: Kulturna historija Hrvatske. Zagreb, 1964. 7 J. Horvat: Politička povijest Hrvatske. I–II. Zagreb, 1936–1938. 8 T. Macan: Povijest hrvatskoga naroda. Zagreb, 1971 és 1992. 9 Tomislav Raukar: Hrvatsko srednjovjekovlje. Zagreb, 1997. A Habsburgokról szóló részek: 107–110. o. 10 Például Ferdo Šišić és Jaroslav Šidak fentebb tárgyalt munkáiban. 11 Mirjana Gross: Izvorno pravaštvo. Ideologija, agitacija, pokret. Zagreb, 2000. 12 Stjepan Matković: Čista stranka prava 1895–1903. Zagreb, 2001. Matković, aki jelenleg (2007 óta) a zágrábi Történettudományi Intézet (Hrvatski institut za povijest) igazgatója, egyben az Osztrák Tudományos Akadémia által kiadott Die Habsurgermonarchie 1848–1918 című sorozata horvát kötetének szerkesztője és egyik szerzője. 13 Kolo, 2002/3. Habsburgovci. A szám első felét teljesen elfoglalják Márai Sándor, valamint kortárs magyar szerzők műveiből készült műfordítások. E magyar összeállítás megjelentetése – a lap állandó szerkesztői mellett – Lukács István érdeme. 14 Kolo 2003/3. 251. 1
Irodalom Historija naroda Jugoslavije. I. kötet. Zagreb, 1953; II. kötet. Zagreb, 1959. J. Horvat: Kultura Hrvata kroz 1000 godina. Zagreb, 1939–1942. J. Horvat: Politička povijest Hrvatske. I–II. Zagreb, 1936-1938. J. Šidak: Studije iz hrvatske povijesti 19. stoljeća. Zagreb, 1973. J. Šidak: Studije iz hrvatske povijesti za revolucije 1848–49. Zagreb, 1979. J. Šidak – I. Karaman – D.Šepić – M. Gross: Povijest hrvatskog naroda 1860–1914. Kolo, 2002/3. Habsburgovci.
Sokcsevits Dénes
19
Történeti irodalom
M. Gross: Počeci moderne Hrvatske. Neoapsolutizam u civilnoj Hrvatskoj i Slavoniji 1850–1860. Zagreb, 1985. M. Gross: Povijest pravaške ideologije. Zagreb, 1973. Mirjana Gross: Izvorno pravaštvo. Ideologija, agitacija, pokret. Zagreb, 2000. Stjepan Matković: Čista stranka prava 1895–1903. Zagreb, 2001. T. Macan: Povijest hrvatskoga naroda. Zagreb, 1971 és 1992. Tomislav Raukar: Hrvatsko srednjovjekovlje. Zagreb, 1997. Viktor Novak: Ferdo Šišić. Ljetopis JAZU 54. 1949. Zvane Črnja: Kulturna historija Hrvatske. Zagreb, 1964.
Szarajevó, 1915 (Somogy Megyei Levéltár képeslapgyűjteménye)
Limes
20
Fiume 1918 után (Somogy Megyei Levéltár képeslapgyűjteménye)
Limes
Limes
21
Történeti irodalom
Gaucsík István
Nemzetiek és kozmopoliták, avagy a szlovák amalgám Észrevételek az újabb szlovák történetírás Monarchia-képéről1
Alan J. P. Taylor angol történész a Habsburgok államáról írt könyvében említi, hogy a Monarchia és egyben a Habsburgok problémaköre a birodalmi keret 1918-as felbomlása után is tovább él.2 Szorosabban véve természetesen a történeti kutatás tárgyára gondolhatunk, de emellett a közép- és kelet-európai népek alapvetően nemzetközpontú történetírásainak a Monarchiáról alkotott (pre)koncepcióira, megközelítési stratégiáira, értelmezési halmazaira, a nemzeti történetírások mitizálási hajlamára és az ideologizálás eszközeire is. Az alábbiakban a szlovák történetírásban kialakult Monarchia-értelmezéseket szeretném bemutatni. Teljességre nem törekedhettem, hiszen a témakörben 1989 előtt és a rendszerváltás után született szlovák munkák feltérképezése behatóbb kutatásokat igényel. Írásomban a közelmúltban, nagyjából az utolsó tíz évben keletkezett legfontosabb eredményekre támaszkodva vázolom a szlovák Monarchia-megközelítéseket és azok változásait. E történészi teljesítményeket jobban megérthetjük, ha a szlovák történetírás helyzetére is rávilágítunk.3 * A szlovák történész szakma 1989-et követően nemcsak a szlovákiai társadalmi légkörrel (erősödő nacionalizmus, az önálló Szlovákia megalakulása), a dezideologizálás kényszerével, a felhalmozódott intézményi/strukturális problémákkal szembesült, hanem az elméleti és módszertani kihívásokkal is.4 Juraj Podoba etnológus 15 év távlatából figyelemre méltó látleletet készített erről az állapotról. Szerinte a szlovák történetírást kevésbé jellemzi a kritikai szemlélet, nehezen valósul meg az európai tudományos életbe való integráció, a témaválasztások pedig még mindig politikaközpontúak; annak ellenére, hogy már jelentkeztek új témák, új megközelítések, hiányoznak a nemzeti identitás és etnicitás kapcsolatát vagy éppen a nemzeti mítoszteremtést és sztereotípiákat boncoló elemzések. A szerző négy, természetesen pontosan nem körülhatárolható irányzatot különböztet meg: • a nemzeti történelem apologetikus iránya, amely nemzeti történelmet konstruál; • kritikai viszonyulással is rendelkező apologetikus irányzat, amely döntően a 19. és 20. század történelmével, illetve a kisebbségi kérdéssel foglalkozik; • a szociális jelenségekkel, nemzeti identitással és kollektív emlékezettel foglalkozó kutatók kis csoportjának tevékenysége; • a nemzeti identitást etnológiai módszerekkel (multikulturalizmus, etnikai együttélési minták) megközelítő kutatók nevével fémjelzett irányzat.5
Gaucsík István
22
Történeti irodalom
(Roman Holec még kategorikusabban jellemezte az újabb szlovák történetírást, amikor megfogalmazta sommás „ítéletét” annak neopozitivista hajlamairól, a módszertani hiányosságokról és a történelemelméleti kutatások teljes hiányáról.)6 A szlovák történettudomány rendszerváltást követő fejlődéséről a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének folyóirata, a Historický časopis 1997-ben és 2004-ben közölt értékeléseket. E tanulmányokat vizsgálva, véleményem szerint a szlovák történészi önreflexióban 2004-re alapvető szemléletváltásra került sor. Már az 1997-es értékeléseket áttanulmányozva is látszik, hogy csak kisebbik részük tekinthető nemzetközpontúnak, éspedig azok, amelyek a szlovákok és Szlovákia területének történelmét pontos(abb) nyelvi, kulturális, területi és államterületi definiálásával, tehát a bizonyos fokú etnikai izoláció elvének az alkalmazásával mutatják be. (Ez főleg a középkorral foglalkozó történészekre jellemző, mint pl. Richard Marsina, Ferdinand Uličný, Ján Beňko esetében.)7 Ugyanakkor már jelentkeznek az új témák és megközelítések, amelyek a modernizációval, iparosodással, a kollektív identitásokkal, a polgársággal és a nacionalizmusokkal foglalkozó kutatási eredményeket helyezik mérlegre. (Elsősorban Ľubomír Lipták, Dušan Kováč, Roman Holec, Elena Mannová.)8 A Historický časopis 2004-es évfolyamában közölt tanulmányok9 közös nevezőjének a Szlovákia-kutatások „egyezményes” koncepcióját, a territoriális és az etnikai-kulturális elv vegyítését tartom. Pontosabb megfogalmazásban: „a mai szlovák territórium története a szlovák etnikum történelmével kombinálva.”10 A szóban forgó kötet közölte Peter Švorc koncepcióolvasatát is, amely az előző képletet egészíti ki. Szerinte a szlovák történetírásban három síkon zajlik Szlovákia múltjának vizsgálata: • Szlovákia, mint elszigetelt entitás; • Szlovákia, mint egy nagyobb régió alrégiója (Magyar Királyság, Osztrák– Magyar Monarchia, Csehszlovákia); • Szlovákián belüli alrégiók, tehát a hagyományos helytörténeti kutatások tárgya. Švorc szerint a 19. századi Szlovákia a korabeli szlovák nemzeti törekvések szem pontjából nem határolható körül, azonban 1918-tól Szlovákia nemzetpolitikai célokat követő, megvalósító, érvényesítő, dominánsan földrajzi és geopolitikai entitás.11 Meg állapításai Alexander Avenarius 2003-ban megjelent, a szlovák történett udomány mítosztalanítását célzó fontos tanulmányának a vezérgondolatával csengenek egybe, amely szerint a szlovák nemzet és Szlovákia történetét a közép-európai régióban, mint kulturális és földrajzi téren belül szükséges vizsgálni.12 A 19. század és a 20. század kezdete hagyományosan a szlovák nemzetfejlődés és nemzeti programalkotás kutatásainak súlypontja, ezért az újabb kori Habsburg államkeret vizsgálata szinte alig jelenik meg a szlovák historiográfiában.13 Ez két okra vezethető vissza. Az 1918-at követő nemzeti optika jelentősen átformálta a cseh és szlovák Habsburg-képet. A cseh–német ellentét történelmi tapasztalata, illetve a cseh nemzeti trauma (Fehérhegy) emlékképe és a Habsburg-ellenesség áthagyományozódott a két világháború közötti Csehszlovákiába is. A cseh és szlovák történelmi emlékezet, miként az egyik jeles szlovák történész, Roman Holec megállapította, célzott ideologizálás eredményeképpen egy új(abb) mítosszal gazdagodott. A (cseh)szlovák marxista történetírás jelentéktelennek minősítette a Habsburg-dinasztia történeti szerepét és kutatási témaként
Gaucsík István
23
Történeti irodalom
a perifériára szorította, a Habsburgokat lényegében „kiradírozták a szlovák történelemből”.14 Az 1989 utáni szlovák történetírásban pedig a következő alapvető irányvonal érvényesült: Magyarország (és tágabban a dualista államszerkezet) egy olyan keretet alkotott, amelyben a szlovák nemzeti modernizáció – a magyar nemzetállam építésének stratégiájával szembesülve – nem tudott kibontakozni. A szlovák történészek a Habsburg Birodalmat – és természetesen a magyar államot – nem utolsó sorban a szlovák politikai érdekérvényesítés kudarcai, az oktatási-kulturális jogsérelmek, valamint az érdekvédelem lehetőségeinek beszűkülése miatt a kisebbségi nemzetépítés akadályának tekintették.15 Az etnikai Szlovákia és a szlovákság történetének újabb, árnyaltabb megközelítései a szlovák politikát a Monarchián belüli erőviszonyok összefüggésrendszerébe helyezték. A szociális és kulturális kötődéseket, a kollektív identitásokat vizsgálták, kihangsúlyozták a felső-magyarországi régióra jellemző multikulturalizmust, feltérképezve a magyarországi modernizáció előnyeit és hátrányait.16 * A legújabb szlovák Monarchia-kutatások jelentősebb eredményei két szerzőhöz köthetők. Dušan Kováč szűkebb szakterületét a közép-európai nacionalizmusok vizsgálata alkotja.17 Egyik legújabb tanulmányában a Monarchián belüli nacionalizmusok és a politikai kultúra kapcsolatait elemezte. Szerinte a politikai nacionalizmusok pozitívan hatottak a politikai kultúrára, dinamizálták a közéletet, elősegítették a társadalom demokratizálódását, továbbá azzal, hogy a nemzetközpontúság felé mozdították el a tömegeket, megváltoztatták a lakosság értékrendjét. A nemzetiségi konfliktushelyzetek kiéleződése azonban fokozatosan aláásta a birodalmi univerzalizmus, az udvar, a dinasztia és a császár iránti bizalmat, s ez lojalitásvesztéshez vezetett. Mérlege szerint a Monarchia egyrészt választ talált a korszak modernizációs kihívásaira – e téren egyébként egyöntetűen kedvező a szlovák vélemény –, hiszen képes volt fenntartani a nemzeti és polgári elv egyfajta egyensúlyát. Másrészt nem nyújtott alternatívát a nemzeti modernizációra, az egyes etnikai és politikai nacionalizmusokra, amelyek nem egységesítettek, hanem elkülönítettek és destruáltak. A többnemzetiségű birodalom 1918-as felbomlásának kódolt okai közé a kiegyezéstől kezdve felerősödő magyar nemzetállami törekvéseket, a mind jobban gyengülő Habsburg-lojalitást és a nemzeti programok megerősödését sorolta.18 Az igazi „áttörés”, a Habsburgok „beemelése” a szlovák történelembe – és ezzel „történészi rehabilitálásuk” – Roman Holec nevéhez fűződik, aki szerint a nemzeteknek (komplexusaikat és kisebbrendűségi érzésüket pótolandó) szükségük volt (van) a mítoszokra. A közelmúltban megjelent publikációiban ezeket a szlovák mítoszokat dekonstruálja azzal, hogy a nemzeti történetlenítést, nevezetesen a Habsburg – magyarországi és csehszlovák – történeti kontextus szándékos törlését rója fel, s a Tátra és Duna közötti (szimbolikus) történeti térre szűkített „nemzeti történelemszemlélet” káros hatásairól értekezik.19 A szlovák kultúr-, illetve nemzetpolitikai programok (1849: koronatartomány, 1861: autonómiaterv) megvalósításának lehetőségeit a Bécs és Budapest közötti „oszcillálás” tükrében mutatja be. A szlovákok Bécs felé orientálódásának két okát jelöli meg: • a magyarokkal való megegyezési kísérletek kudarcait; • a szlovákok hagyományos császár- és dinasztiahűségét („utolsó mentsvár az uralkodó”).
Gaucsík István
24
Történeti irodalom
E törekvések intenzitása, ahogyan a politikai eredménytelenség állandósult, idővel csökkent, de a lojalitás és hűség – legalábbis az első világháború kitörésének előestéjéig – megmaradt. A szlovák politikai elit a két hatalmi központ közötti ellentétekből próbált meríteni, ugyanakkor az udvar és a magyarok is fel akarták használni a szlovákokat.20 Az osztrák–magyar kiegyezés új fejezetet nyitott a szlovákok számára. A kiegyezéssel az uralkodó megszűnt hatalmi tényező lenni a mindinkább beszűkülő mozgástérrel rendelkező és eszköztelen szlovák politika számára. 1867 után a szlovákkérdés már Magyarország belügye lett. Ferenc József azonban a nép körében továbbra is népszerű maradt. Még ha az elit csalódott is, a nép lojális volt, az uralkodó „jóságáról” legendák, mítoszok keletkeztek és terjedtek. (Holec konkrét példákat is hoz, amikor egy-egy személy vagy család jogorvoslatért fordult az uralkodóhoz.) A szlovák történészek közül Holec elsőként szentelt figyelmet a szlovák dinasztiahűség kérdésének. A 18. századi németesítő szándékok ellenére a szlovákok hűsége minden bizonnyal a Habsburgok nemzetfeletti univerzalizmusa miatt maradhatott állandó. A szlovák politikai elit, amely a 19. században a nemzet és az uralkodóház egységében gondolkodott, a magyar nacionalizmussal szemben hosszú ideig a Habsburg-házban látta az egyetlen támaszt.21 A századforduló elitjének az uralkodóhoz való viszonyulását ellenben már ellentmondásosnak tekinti, mivel a hagyományos lojalitás a reális magatartással vagy a szkepticizmussal váltotta egymást. Mindenesetre, mivel a szlovákok érdekeit az uralkodó a kiegyezés időszakában nem karolta fel, a szlovák politikai elit egyre távolabb került tőle. A nép körében azonban a tisztelete és tekintélye töretlen maradt. Az egyének viszonyulása változatos skálán mozgott: a lojalitástól a közömbösségen át az ellenérzésig.22 Holec kihangsúlyozza, hogy a Monarchia államrendszerének átalakítása, Ferenc Ferdinánd úgynevezett „belvederi” politikája, amely a dualizmus radikális lebontását, a magyar nacionalizmus hegemónia-törekvéseinek letörését, s ezzel a birodalom megerősítését tűzte ki céljául, nem jelentette egyben a szlovák érdekek képviseletét. Az első világháború idején pedig a szlovák elit osztrák (birodalmi) lojalitása már nem létezett, a népi tömegek hűsége is más gyökerű (tekintélyelvet követő) volt.23 A háború alatt a frontokon harcoló szlovák nemzetiségűekből verbuválódott katonai egységeket – természetesen a háború vége felé ez már nem volt jellemző – szintén a dinasztiahűség jellemezte. 1917–1918-ban a háborús események, az új nemzetközi és geopolitikai helyzet új szlovák politikai alternatívát hívott életre: a cseh–szlovák együttműködést, amely már nem számolt a Monarchiával. Az uralkodó és a dinasztia már nem játszott szerepet a szlovák megnyilvánulásukban, az évszázados lojalitás semmivé foszlott.24 Holec a Habsburg Birodalom „tragikus sorsát” a gazdasági, szociális és nemzetiségi problémák megoldatlanságában határozta meg.25 A nemzetiségi kérdések terén szerinte az osztrák területeken modellértékű kezdeményezések voltak (Badeni nyelvreformja, az 1899-es brünni szociáldemokrata nemzetiségi program), de Magyarországon a problémák „konzerválására” került sor. A dualista államkeretet Holec az egység sokszínűségeként jellemezte, amelynek történeti „üzenetét” az egyedinek mondható, kulturális-mentális közép-európaiság kialakulásában jelölte meg.26
Gaucsík István
25
Történeti irodalom
Jegyzetek A címet részben Milan Šútovectől kölcsönöztem, akinek a „Szlovák amalgám” (Slovenský amalgám) című írása a pozsonyi Štúr-szobor körüli nemzeti és kommunista „jelképharcot” mutatja be (OS Fórum občianskej spoločnosti, 2007. 1. sz. 17–33. o.). A kifejezés alatt a különböző ideológiai indíttatású, „keverék” történészi koncepciókat értem. A nemzeti és kozmopolita felosztás pedig a szlovák történésztársadalom polarizációjára, megosztottságára utal (bár Elena Mannová ezt a szlovák történettudomány mítoszai közé sorolja). Vö. Mannová, Elena: Problémy a nové prístupy v slovenskej historiografie na Slovensku po roku 1989. Historický časopis, 2004. 2. sz. 243–245. o. 2 Taylor, J. P. Alan: A Habsburg Monarchia 1809–1918. Az Osztrák Birodalom és az Osztrák– Magyar Monarchia története. Budapest, 1998. 8. o. 3 Szarka László és Sallai Gergely foglalkozott a szlovák történetírás magyarság- és Magyarország szemléletével. Vö. Szarka László – Sallai Gergely: Önkép és kontextus. Regio, 2000. 2. sz. 71–107. o. 4 Kováč, Dušan: Popoluška slovenskej historiografie – vlastné dejiny. Historický časopis, 2004. 2. sz. 233–237. o. Vö. uő: Filozófia és mitizálás a szlovák történelemben. Tiszatáj, 49. (1995) 68–81. o. Uő: Szlovákia története. Pozsony, 2001. 7–11. o. 5 Podoba, Juraj: Národná identita a „Erinnerungspolitik” v slovenskej historiografii: niekoľko kritických postrehov od „susedov”. Historický časopis. 2004. 2. sz. 261–268. o. 6 Holec, Roman: Historik a peniaze (Alebo podiel peňazí na poľudštení historika). Historický časopis, 2002. 1. sz. 24–26. o. 7 A szlovák történetírás nemzeti szemléletére lásd pl. Marsina, Richard: Slovenské dejiny (K otázke ich pomenovania). Historický časopis, 1990. 5. sz. 625–638. o.; Uličný, Ferdinand: Fenomény slovenských dejín v stredoveku. Historický časopis, 1997. 1. sz. 38–43. o.; Beňko, Ján: K niektorým otázkam výskumu osídlenia Slovenska. Historický časopis, 1997. 1. sz. 44–51. o. 8 Lipták, Ľubomír: Modernizácia Slovenska: národ, štát, spoločnosť. Historický časopis, 1997. 1. 71–76. o.; Kováč, Dušan: Nacionalizmus 19. a 20. storočia. Historický časopis, 1997. 1. sz. 77–84. o.; Kováč, Dušan (ed.): Slovensko v 20. storočí. Na začiatku storočia 1901–1914. Bratislava, 2004; Holec, Roman: Ekonomika a modernizácia na príklade Slovenska. Historický časopis, 1997. 1. sz. 91–99. o.; uő: Poľnohospodárstvo na Slovensku v poslednej tretine 19. storočia. Bratislava, 1991; uő: Ekonomický nacionalizmus v strednej Európe v 19. storočí. Univerzita Komenského, Bratislava, 1995; Mannová, Elena: Meštianstvo na Slovensku v 19. a 20. storočí ako predmet historického výskumu. 85–90. o.; uő (ed.): Bürgertum und bürgerliche Gesellschaft in der Slowakei 1900–1989. Bratislava, 1997; Csáky, Moritz – Mannová, Elena (ed.): Collective Identities in Central Europe in Modern Times. Bratislava, 1999. 9 A Historický časopis hivatkozott 2004. 1. számában található tanulmányok a müncheni Collegium Carolinum és a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének közös konferenciájának az előadásai, amelyek német nyelven megjelentek a Bohemia című folyóiratban is. 10 Ehhez szükséges hozzáfűzni, hogy a szlovák történelemnek ezt a koncepcióját a pozsonyi kutatóműhelyek (Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete, Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karának Szlovák Történelem Tanszéke) mellett ugyan a mártoni Matica Slovenská Történettudományi Intézetében dolgozó történészek is képviselik, de az utóbbiak a modern nemzet jegyeit a „nemzetelőtti” korszakokra is kiterjesztik, a minoritások kérdését megkerülik és céljuk a szlovákság történetének tudatos „koncipiálása”. A „nemzeti” és a „kozmopolita” tábor közötti végleges szakadásra 1997-ben került sor, amikor a Ďurica-féle „kompiláció“ megjelent. Bővebben lásd Haslinger, Peter: Historiografia o Slovensku v európskom kontexte. Historický časopis, 2004. 2. sz. 270., 272–273. o. Az idézetre Kováč, Dušan: Szlovákia története. Pozsony, 2001. 5. o. Vö. Macho, Peter: Poznámky kvýskumu kolektívnych identít v 19. a 20. storočí na Slovensku. Historický časopis, 2004. 2. sz. 353–354. o. A Ďurica-kötetre lásd Szarka 1
Gaucsík István
26
Történeti irodalom
– Sallai: i. m. 74–75. o. A könyv szlovák kritikájára Július Bartltól: Historický časopis, 1997. 1. sz. 114–123. o. 11 Švorc, Peter: Slovensko ako regionálny prvok v historickom výskume. Historický časopis, 2004. 2. sz. 295–296. o. Ľubomír Lipták megfogalmazásában Szlovákia „Felső-Magyarország bizonytalan földrajzi fogalmából jött létre”. Szlovákia önálló entitását a nemzetközileg rögzített határok alakították ki. Csak megjegyezzük, hogy az 1927-ben bevezett tartományi rendszer először jelölte ki Szlovákiát saját közigazgatási határain belül (Slovenská krajina). Lipták, Ľubomír: Szlovákia geopolitikai helyzete 1918 és 1938 között. In Szlovákok az európai történelemben. Budapest, 1994. 78. o. 12 Avenarius, Alexander: Základné problémy slovenských dejín a historiografie. In Mannová, Elena (ed.): Krátke dejiny Slovenska. Bratislava, 2003. 331–339. o. 13 Mindenféleképpen kiemelendő, hogy a Habsburg Birodalom 16–18. századi történetének kutatása is elkezdődött. Legjelentősebb szakértője ennek az időszaknak Jozef Baďurík, a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karának igazgatója. Vö. Baďurík, Jozef – Sládek, Kamil (ed.): Politický zrod novovekej strednej Európy. (500. výročie narodenia Ferdinanda I. zakladateľa habsburskej monarchie). Bratislava, 2005; Baďurík, Jozef – Kónya, Peter (ed.): Slovensko v Habsburskej monarchii 1526–1918. Prešov, 2000. Lásd még Szarka László utószavát Kováč Dušan könyvében. (Kováč: Szlovákia története… 360–369. o.) 14 Holec, Roman: Poslední Habsburgovci a Slovensko. Bratislava, 2001. 8–9. o. 15 Podrimavský, Milan (ed.): Dejiny Slovenska III. (od roku 1848 do konca 19. storočia). Bratislava, 1992, 507–566., 616–656., 665–723. o.; Marsina, Richard – Čičaj, Viliam – Kováč, Dušan – Lipták, Ľubomír: Slovenské dejiny. Vydavateľstvo Matice slovenskej. Martin, 1992, 170–194. o. Eklatáns példája ennek a koncepciónak a szlovákok helyzetét a Monarchián belül tárgyaló, népszerűsítő jellegű, az általános iskolák felső tagozatának a tananyagát tartalmazó könyv. Vö. Kováč, Dušan: Slovensko v Rakúsko-Uhorsku. Bratislava, 1995. 16 Kováč: Szlovákia története… 129–154. o.; uő: Slovensko v 20. storočí. Na začiatku storočia 1901–1914. Bratislava, 2004; Mannová, Elena (ed.): Krátke dejiny Slovenska. Bratislava, 2003. 213–221., 238–257. o. 17 Lásd pl. Kováč: Nacionalizmus 19. a 20. storočia… 77–84. o. 18 Uő: Nacionalizmus a politická kultúra v Rakúsko-Uhorsku v období dualizmu. Historický časopis, 2005. 1. sz. 45–46., 51–52., 55., 56. o. 19 Holec, Roman: Dynastická vernosť ako atribút Slovákov. In Baďurík, Jozef – Kónya, Peter (ed.): Slovensko v Habsburskej monarchii 1526–1918. Prešov, 2000, 105–122. o.; uő: Poslední Habsburgovci a Slovensko. Bratislava, 2001, 11. o.; uő: Habsburská monarchia – Európsky dom alebo Žalár národov? OS Fórum občianskej spoločnosti, 2002. 5. sz. 29–36. o. 20 Holec: Poslední Habsburgovci a Slovensko... 50., 51–53., 55–57., 60–61. o. 21 Holec Ján Kollár érvrendszerére utal, aki az uralkodóház tagjainak nyelvismeretére hivatkozott, amikor a néppel való érintkezésben az alattvalók nyelvét „használták”, illetve az 1848–49-es szlovák önkéntesek zászlait hozza fel példának, amelyeken a következő feliratok álltak: „Dicsőség a királynak és a szabadságnak” (Sláva kráľovi a slobode); „A királyért és a szlovák nemzetért” (Za kráľa a národ slovenský). 22 Holec: Habsburská monarchia – Európsky dom alebo Žalár národov?... 31–32. o. 23 Uő: Dynastická vernosť ako atribút Slovákov… 115–117. o.; uő: Poslední Habsburgovci a Slovensko... 102., 107., 110., 254–267. o. 24 Uő: Dynastická vernosť ako atribút Slovákov… 121. o.; uő: Poslední Habsburgovci a Slovensko… 279–281. o. Holec visszahelyezi a szlovák nemzeti térbe azon művelődéstörténeti, kulturális és építészeti emlékeket, amelyek a Habsburg-ház (és más arisztokrata családok) tagjaihoz kötődtek, így a felső-magyarországi kastélyokat, nyári rezidenciákat, birtokokat, szobrokat stb.
Gaucsík István
27
Történeti irodalom
Roman Holec a történeti kutatások új területeit nyitotta meg azzal is, hogy összehasonlította a monarchikus berendezkedést jelképező Ferenc József és a cseh államiságot megteremtő Tomáš Garrigue Masaryk államfői nimbuszát, a népeiket védő, nemzeteik boldogulásával törődő államvezetők közös vonásait. (Ezek közül néhány: az uralkodó/elnök személyét védő törvények, a kultuszépítés, vagy a hadsereg és a külpolitika, mint közös érdeklődési területek.) Vö. Holec: Poslední Habsburgovci a Slovensko... 288–289. o.; uő: Habsburská monarchia – Európsky dom alebo Žalár národov?... 34. o. 26 Uő: Habsburská monarchia – Európsky dom alebo Žalár národov?... i. m. 36. o. 25
Irodalom Avenarius, Alexander: Základné problémy slovenských dejín a historiografie. In Mannová, Elena (ed.): Krátke dejiny Slovenska. Bratislava, 2003. Baďurík, Jozef – Kónya, Peter (ed.): Slovensko v Habsburskej monarchii 1526–1918. Prešov, 2000. Baďurík, Jozef – Sládek, Kamil (ed.): Politický zrod novovekej strednej Európy. (500. výročie narodenia Ferdinanda I. zakladateľa habsburskej monarchie). Bratislava, 2005. Beňko, Ján: K niektorým otázkam výskumu osídlenia Slovenska, Historický časopis, 1997. 1. sz. Csáky, Moritz – Mannová, Elena (ed.): Collective Identities in Central Europe in Modern Times. Bratislava, 1999. Ekonomický nacionalizmus v strednej Európe v 19. storočí. Univerzita Komenského, Bratislava, 1995. Haslinger, Peter: Historiografia o Slovensku v európskom kontexte. Historický časopis, 2004. 2. sz. Holec, Roman: Dynastická vernosť ako atribút Slovákov. In Baďurík, Jozef – Kónya, Peter (ed.): Slovensko v Habsburskej monarchii 1526–1918. Prešov, 2000. Holec, Roman: Ekonomika a modernizácia na príklade Slovenska. Historický časopis, 1997. 1. sz. Holec, Roman: Habsburská monarchia – Európsky dom alebo Žalár národov? OS Fórum občianskej spoločnosti, 2002. 5. sz. Holec, Roman: Historik a peniaze (Alebo podiel peňazí na poľudštení historika). Historický časopis, 2002. 1. sz. Holec, Roman: Poľnohospodárstvo na Slovensku v poslednej tretine 19. storočia. Bratislava, 1991. Holec, Roman: Poslední Habsburgovci a Slovensko. Bratislava, 2001. Kováč, Dušan (ed.): Slovensko v 20. storočí. Na začiatku storočia 1901–1914. Bratislava, 2004. Kováč, Dušan: Filozófia és mitizálás a szlovák történelemben. Tiszatáj, 49. (1995). Kováč, Dušan: Nacionalizmus 19. a 20. storočia, Historický časopis, 1997. 1. sz. Kováč, Dušan: Nacionalizmus a politická kultúra v Rakúsko-Uhorsku v období dualizmu. Historický časopis, 2005. 1. sz. Kováč, Dušan: Popoluška slovenskej historiografie – vlastné dejiny. Historický časopis, 2004. 2. sz. Kováč, Dušan: Slovensko v 20. storočí. Na začiatku storočia 1901–1914. Bratislava, 2004. Kováč, Dušan: Slovensko v Rakúsko-Uhorsku. Bratislava, 1995. Kováč, Dušan: Szlovákia története. Pozsony, 2001. Lipták, Ľubomír: Modernizácia Slovenska: národ, štát, spoločnosť. Historický časopis, 1997. 1. sz. Lipták, Ľubomír: Szlovákia geopolitikai helyzete 1918 és 1938 között. In Szlovákok az európai történelemben. Budapest, 1994. Macho, Peter: Poznámky kvýskumu kolektívnych identít v 19. a 20. storočí na Slovensku. Historický časopis, 2004. 2. sz. Mannová, Elena (ed.): Bürgertum und bürgerliche Gesellschaft in der Slowakei 1900–1989. Bratislava, 1997. Mannová, Elena (ed.): Krátke dejiny Slovenska. Bratislava, 2003.
Gaucsík István
28
Történeti irodalom
Mannová, Elena: Problémy a nové prístupy v slovenskej historiografie na Slovensku po roku 1989. Historický časopis, 2004. 2. sz. Marsina, Richard: Slovenské dejiny. (K otázke ich pomenovania.) Historický časopis, 1990. 5. sz. Marsina, Richard – Čičaj, Viliam – Kováč, Dušan – Lipták, Ľubomír: Slovenské dejiny. Vydavateľstvo Matice slovenskej, Martin, 1992. Podoba, Juraj: Národná identita a „Erinnerungspolitik” v slovenskej historiografii: niekoľko kritických postrehov od „susedov”. Historický časopis, 2004. 2. sz. Podrimavský, Milan (ed.): Dejiny Slovenska III. (od roku 1848 do konca 19. storočia). Bratislava, 1992. Švorc, Peter: Slovensko ako regionálny prvok v historickom výskume. Historický časopis, 2004. 2. sz. Szarka László – Sallai Gergely: Önkép és kontextus. Regio, 2000. 2. sz. Taylor, J. P. Alan: A Habsburg Monarchia 1809–1918. Az Osztrák Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia története. Budapest, 1998. Uličný, Ferdinand: Fenomény slovenských dejín v stredoveku. Historický časopis, 1997. 1. sz.
Zsolna, 1887 (Somogy Megyei Levéltár képeslapgyűjteménye)
Limes
29
Hasonlóságok és különbségek
Katona Csaba
Magyar és cseh fürdők az Osztrák–Magyar Monarchiában
Isten veled Karlsbad szép tája! – Örökké az ember nem állja, Rothad neki tüdeje-mája; — Igy végződik a földi pálya. Alás’szolgája! (Arany János: Búcsú a fürdőtől)
1878-ban a Magyar Történelmi Társulat közlönye, a Századok tragikus eseményről tájékoztatta olvasóit. Augusztus 19-én a jeles csehországi fürdőhelyen, Karlsbadban (Karlovy Vary) elhunyt Horváth Mihály püspök, történetíró, a Szemere Bertalan-kormány egykori minisztere, az Akadémia tagja, egyben a Társulat elsőként megválasztott elnöke: „A Magyar Történelmi Társulat, éppen az előkészületeket tette kassai kirándulásához s a hadtörténeti bizottság már el is hagyta a fővárost, midőn Karlsbadból megérkezett a megdöbbentő hír, hogy első elnökünk, ki üdülést ment keresni oda, meghalt!”1 Cseh földön érte hát a halál a kiváló történészt, méghozzá egy fürdőhelyen, ahova a gyászhír szerint üdülni ment. A fürdők azonban köztudottan nem csupán üdülő-, hanem gyógyhelyek is voltak, sőt eredendően e céllal jöttek létre. Nem volt hát szokatlan, hogy egy-egy fürdővendég „nyaralás közben” lelte halálát. Hogy mennyire nem, azt e helyt néhány másik – ugyancsak Csehországhoz kötődő – példával is alátámaszthatjuk. 1869-ben Murányi Ignác, Temes vármegye főispánja hunyt el Marienbadban (Mariánské Lázně),2 míg Palochay Kornélia (Alapi Salamon Elekné) 1873-ban, akárcsak néhány évvel később Horváth Mihály, Karlsbadban távozott az élők sorából.3 E néhány szomorú adat azt látszik igazolni, hogy a magyar fürdővendégek igen szép számmal látogatták a csehországi fürdőhelyeket. Nem kétséges, hogy ez valóban így volt, amint arról lejjebb még bővebben is szó lesz. Nem érdektelen tehát röviden áttekinteni – az Osztrák–Magyar Monarchia időszakára fókuszálva – a cseh és magyar fürdők viszonyait, legalább nagy vonalakban felvázolni, hogy vajon a két ország lakói mennyire látogatták egymás gyógyhelyeit, volt-e valamiféle jelentősebb különbség a fürdők működése között a dualista állam fennállásának évtizedei alatt?
Katona Csaba
30
Hasonlóságok és különbségek
A Monarchia egységes fürdőkultúrája4 A 18. század második felében kezdett kibontakozni – döntően a német nyelvterületeken – a fürdőzés sajátos divatja, amely az Osztrák–Magyar Monarchia bukásával együtt hanyatlott le és vált a múlt részéve a maga sajátos formáival, merevvé rögzült kereteivel egyetemben. A Magyarországnál erősebben polgárosult osztrák és cseh vidékeken, valamint néhány más területen, ahol a történelem során szintén érvényesült legalább egy időre a Habsburg-befolyás (Lombardia, Belgium) a fürdőkultúrának egy karakteres, csak ezekre a területekre, szűkebben véve a későbbi Monarchiára jellemző szellemisége kristályosodott ki a 18–19. század fordulóján. Nincs abban semmi különös, hogy még a Belgium területén levő fürdők is ismertek voltak, hiszen Leopold von Dernath 1825-ben megjelent munkájában, Spa fürdőjével összevetve, dicsérte Balatonfüredet, az egyik leglátogatottabb magyar fürdőt: „A füredi kutak javarészt pótolják Spa forrását.”5 Közel négy évtized elteltével pedig Huszár Imre író ugyancsak egy belga fürdővel vetette össze a Balaton partján fekvő fürdőt: „Füred Magyarország Ostendéje.”6 A fürdőre járás kezdetei a mentalitásban, a gyökeresen megváltozott természetszemléletben csíráznak. A felvilágosodás korában az ember „felfedezte” a természetet, és nem csupán a szó magasztos, ha úgy tetszik rousseau-i értelmében; a természet szépsége önmagában, mint esztétikum is vonzó lett – erre korábban nem volt példa, hiszen a reneszánsz olyannyira fogékony művészete is csupán háttérként jelenítette meg. Petneki Áron pedig egy talán kevésbé szembeszökő tényre is felhívta a figyelmet a fürdőlátogatás gyorsan hódító divatjával kapcsolatosan: „A gyógyfürdők fellendülő forgalmának volt még egy, talán kissé különös, de eddig nem sokat vizsgált tényezője is. A francia felvilágosodás eszméinek mind szélesebb körű elterjedése óta immár nem minden társadalmi rétegben volt »sikk« búcsújáró helyekre zarándokolni. Ezt a felvilágosult XIX. században a gyógyfürdőre menés helyettesítette. [...] Ahogy hajdanán a nagy búcsújáró helyeken történt csodálatos gyógyulásokat följegyezték vagy szájról szájra adták, most a gyógyfürdőt, a természet csodáját reklámozták.”7 A természetbe való elvágyódás természetesen nem jelentette a kultúrával, életmóddal, a társasági beidegződésekkel való drasztikus szakítást. Felszínre töréséhez kellett az a stabil háttér is, ami nem csak azt tette lehetővé (mind a több-kevesebb anyagi függetlenség, mind pedig a tudatos pihenésre fordítható idő tekintetében), hogy a fürdőre utazók kiszakadjanak megszokott környezetükből, hanem azt is, hogy a rajongott és enyhülést nyújtó természet közeléből bármikor visszatérhettek kényelmesen felszerelt otthonaikba. A fürdővendégek társadalmi összetételének vizsgálata azt bizonyítja, hogy elsősorban azok tudtak nyáron üdülni, akik anyagilag jobbára függetlenek voltak, ill. munkájuk nem kötötte őket bizonyos „szezonhoz.”8 A szándékosan pihenésre, kikapcsolódásra szánt időt a városi polgárság igénye alakította ki. A folyamatos, állandó munka, amelyet a mezőgazdasági jellegű munkálatokkal ellentétben az időjárás, az agrárterminusok kötöttsége nem befolyásolt, tudatosan kialakított szabadidőt hozott létre. A fürdőn időzők tehát, miután megcsodálták – példának okáért – a közeli hegyek szépségét, nyugodtan elfogyaszthatták kávéjukat a megszokott társasággal és kényelemben. A német költőfejedelem, Johann Wolfgang Goethe azért is lett hűtlen addigi kedvenc fürdőjéhez, Karlsbadhoz, mert: „Karlsbadot, mint geológiai vadászterületet néhány éve már kimerítette, mindent megkopogtatott és leírt. Így figyelme a fürdőhelyként épp akkoriban felvirágzó Marienbad felé fordult, s többször kirándult az Eger9 melletti
Katona Csaba
31
Hasonlóságok és különbségek
Kammerbergre. [...] Sokat barangol a környéken kis kalapácsával, megkopogtatja a köveket, és hoz belőlük haza is.”10 Meggyőző érvelés, de bizonyos: abban, hogy Goethe Marienbadot részesítette előnyben, kulcsszerepe van a „felvirágzó” jelzőnek is. Az idősödő költő legalább annyira élvezte a lüktető társasági élet szellemet élénkítő hatását, mint természettudományos vizsgálódásaival elegyített magányos sétáit és a számára az újdonság felfedezésre váró csodáit nyújtó környező táj szépségét. Nem véletlenül érintette meg őt ismét a szerelem a nála fél évszázadnál is fiatalabb Ulrike von Levetzow láttán, és született meg ily módon a Marienbadi elégia („Marienbader Elegie”). Goethe tételesen sorolta fel az élvezetes fürdőhelyi időtöltés elemeit: „Pompás szállás, barátságos házigazdák, jó társaság, csinos leányok, muzikális műkedvelők, kellemes esti szórakozás, remek étkezés, új, jelentős ismeretségek s újra megtalált régiek, könnyű atmoszféra, kétezer párizsi lábnyi magasság a tenger felett, klastromi lakomák stb. mind hozzájárult, hogy a három hétig tartó szép időt teljesen kihasználhattam, élvezhettem.”11 Nemigen lehet kétséges, hogy Goethéhez hasonlóan érezhetett a fürdőhelyre érkezők zöme, bár az erszények eltérő vastagsága kinél-kinél másképp szabott gátat az élvezeteknek. A fürdőzés elterjedésével párhuzamosan kialakulóban volt a sajátos fürdőhelyi kultúra, irodalom és zene – ám ezek részletesebb taglalása szétfeszítené e tanulmány kereteit. Azt azonban le lehet szögezni, hogy a Monarchia idejére kialakult egy egységes fürdői kultúra, életvitel, mentalitás: ennek jegyében azonosak voltak az elvárások az egyes fürdőhelyeken a látogatók részéről. Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy valamennyi Monarchiabeli fürdőhely ugyanazt, ugyanolyan színvonalon nyújtotta volna a vendégeknek. A magyarországiak például bizonyosan nem tartoztak az élvonalbeli fürdők közé, dacára minden igyekezetüknek, ellentétben több csehországi létesítmén�nyel. Világosan igazolja ezt az is, hogy mennyivel többen látogatták Magyarországról a nevesebb csehországi fürdőket, mint Csehországból a magyarországiakat. Ezt az állítást konkrétan a 19. század egyik legismertebb magyar fürdője, Balatonfüred vonatkozó adatainak vizsgálatával szeretném alátámasztani. Külföldi fürdővendégek Balatonfüreden A bencés rend kezelésében működő híres balatoni fürdőhelyen, a füredi Savanyúvízen már a 19. század elején felbukkantak külföldi vendégek (sőt nem kétséges, hogy korábban is). Michael Eissl osztrák utazó, aki 1818-ban Festetich Györgyhöz készült Keszthelyre, útba ejtette Füredet is, és ennek során nem mulasztotta el megemlíteni, hogy idegen beszéd is megütötte a fülét: „Ide Magyarország minden részéből tódulnak az emberek. [...] Találkoztam itt magyarokkal, szlávokkal, németekkel, rácokkal, minden rendű és rangú emberrel a Kis- és Nagyalföldről és a Kárpátokból.”12 Nyilván az sem véletlen: Füred méltatói előszeretettel példálóztak azzal, hogy a Savanyúvizet külországi fürdőkkel vetették össze. A korabeli sajtóban is megtalálható annak bizonyítéka, hogy Füred nem csak Magyarországot tartotta vonzáskörzetének. A Hazai Tudósítások az 1820-as években már rendszerint közölt hirdetéseket a füredi fürdői szolgáltatások árairól, így pl. a fürdő egyik legkelendőbb árucikkéről, a palackozott savanyúvízről. Ennek borsos árát (20 krajcár) indokolva, a lap több érvet is akkurátusan felsorolt. Ezek közül az egyik ez volt: „Ezen hasznos, és eléggé meg nem becsülhető orvosló víznek igazi híre, a továbbra nem csak hazánkban, hanem külföldre is való
Katona Csaba
32
Hasonlóságok és különbségek
szállításban egyedül jó rendtartás, és egy bizonyos felvigyázás alatt tartathatik fenn.”13 Écsy László füredi fürdőigazgató 1852. évi naplójegyzetei pedig arról tanúskodnak, hogy a fürdő vezetősége a későbbiekben is tudatosan próbálkozott a külföldi vendégek Füredre csalogatásával: „Ost Deutsche Postba és Wiener Allgemeine Zeitungba füredi hirdetés beletétetett kétszer.”14 Később, az 1860-as évek elején, az első füredi újság, a Balaton-Füredi Napló első száma e szavakkal indult: „Balatonfüred édes magyar hazánknak valóságos éden kertje, elvitázhatatlanul legkiesebb vidéke, sőt Európának is legszebb tájképei közé számíttatik. [...] Balatonfüred nem csak a hazai fürdők közt lett legfényesebb s fényűzőbb, legkedvesebb és kitűnőbb, de a külföldi fürdők sorában is méltán előkelőbb helyet foglalt.”15 A folytatásban pedig ezt olvashatták az érdeklődők: „... az eddig is megjönni szokott külföldi előkelőbb vendégek, a megkönnyebbült utazhatás16 miatt, jövőre nagyobb számmal várhatók oda, hol saját nemzetünk legjobbjai is meg szoktak jelenni. A fürdőnek nyereménye mellett azon szép remény lelkesíthet mindnyájunkat, miszerint jobb és vonzóbb alkalmat nyertünk nemes hazánknak, rég megérett, tudományilag művelt, férfikeblű és jellemű, nemes és szilárd elvű, szabad szellemű, a megszilárdult európai nemzetek közé méltán beilleszkedő nemzetünknek [...] a külfölddel leendő bővebb megismerhetésére.”17 Ezek az idézetek azt sugallják, hogy Füredet bőséges számban látogatták nem magyarországi vendégek. Ez azonban erős túlzás volt. Lássuk pl., hogy a tudós füredi fürdőorvos, Orzovenszky Károly által összeállított, az 1856. évi fürdőidény adatait tárgyaló statisztika mit árul el a füredi vendégsereg lakóhely szerinti megoszlásáról? Mindenekelőtt azt, hogy a vendégek túlnyomó többsége nem a határokon túlról érkezett, sőt a nem magyarországiak száma elenyészőnek mondható: „Magyarország 528, Budapest 172, Szerb Vajdaság 43, Bécs 22, Temesi Bánság 18, Szlavónia 11, katonai végvidék, Morva, Galícia, Szerbia, Ausztria, Tirol 2−2, Cseh, Szilézia, Moldva, Porosz, HessenKassel, Afganisztán 1−1.”18 E számok nem igényelnek különösebb kommentárt… Az is szembeszökő, hogy szerényen – olyan egzotikus helyek, mint Afganisztán társaságában – húzódik meg Csehország, illetve Morvaország is az adatsor vége felé. A cseh- és morvaországi vendégek Füreden a fürdőlisták adatai alapján A Balatonfüred múltját kutató történész abban a szerencsés helyzetben van, hogy (Magyarországon egyedülálló módon) számos teljes fürdőlista áll rendelkezésére a fürdő vendégeiről. Az 1839-től évente megjelenő vendégnévsorok (más néven kurlisták)19 − szerencsés módon, több évet tekintve is − a teljes idényt lefedve maradtak fent. Az Országos Széchényi Könyvtárban található az 1840., az 1852., az 1857., az 1863., az 1868., az 1869. és az 1872. év listája.20 Ugyanitt, a mikrofilmtárában őrzik az 1884., az 1908. és az 1916. évi listákról készült felvételeket.21 Az 1841. évi lista a balatonfüredi Városi Helytörténeti Gyűjteményben található meg. E források segítségével ezekből az évekből szám szerint kimutathatóak a Füredre Cseh- és Morvaországból érkező vendégek.22 (A kurlisták mellett egyébiránt a füredi cseh vendégek jelenlétéről tanúskodik az is, hogy Écsy László 1854-ben tett fürdőügyi tanulmányútja során Prágában felkereste az ott lakó füredi törzsvendégeket.23 Hogy hányan lehettek, azt sajnos nem tudjuk.) A fürdőlisták alapján készített adatsor – amint a fent idézett Orzonveszky-féle statisztika is megelőlegezi – csupán gyér adatokat tartalmaz. 1840-ben Budweissből (České
Katona Csaba
33
Hasonlóságok és különbségek
Budějovice) érkezett egy vendég, 1852-ben Brünnből (Brno) jöttek hárman, illetve volt egy olyan vendég is, akinek lakóhelyéről csak ennyit jegyeztek fel: Csehország. 1857-ben a jeles fürdőhelyről, Franzensbadból (Františkovy Lázně), illetve a másik híres fürdővárosból, Töplitzből (Teplice) érkezett egy-egy vendég. 1861-ben a morvaországi Olmütz (Olomouc) két, 1862-ben Brünn egy, illetve Prága négy lakója kereste fel Füredet. 1868-ban ugyancsak Prágából érkezett egy látogató, illetve egy másik vendég esetében csak annyit tudunk, hogy Morvaországban lakott. 1869-ben hasonló a helyzet: egy fő Morvaországból jött, ketten Prágából, egy vendég pedig Kuttenbergből (Kutná Hora). 1872-ben egy brünni, illetve egy iglaui (Jihlava) látogató időzött a Balatonnál, 1884-ben két olmützi, egy prágai és egy komotaui (Chomutov). Áttérve a 20. század elejére: 1908-ban egy cseh fürdővendég volt, aki Vitkovicéből (Ostrau/Ostrava) kelt útra, 1916-ban pedig Prágából érkeztek ketten. A többi vizsgált évben a fürdőlisták tanúsága szerint nem érkeztek vendégek cseh és morva földről. Itt említeném meg, hogy egy neves csehországi24 vendég 1855-ben bukkant fel Füreden: ez Ludwig Uhl (1825–1906) író, kritikus Teschenből (Česky Těšín). Az ebből az évből fennmaradt fürdőlista nem teljes, augusztus 8-a után nem maradtak fent adatok, az azt megelőző időszakban viszont ő az egyetlen olyan fürdővendég, aki cseh területről érkezett.25 Az alacsony külföldi látogatottság okai Nehéz lenne tagadni, hogy ez a létszám, főleg ha a füredi fürdővendégek összlétszámával vetjük össze (évente mintegy 1500–4000 főről van szó), fájdalmasan alacsonynak mondható. Füred – csakúgy, mint a többi magyar fürdő – soha nem volt igazán vonzó a külföldi látogatók számára, dacára a fentebb citált, inkább optimizmust, mintsem a realitásokat tükröző sajtóhíradásoknak. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert nem arról van szó, hogy kifejezetten cseh és morva földről kerülték el Füredet, hanem általánosságban is igaz, hogy a magyar fürdők (kevés, a határokhoz közel fekvő kivétellel, lásd alább) nem sok külföldi látogatóval számolhattak, vagyis a csehországi vendégek alacsony száma tökéletesen illeszkedik a nagyobb léptékű vizsgálódás alapján megrajzolható képbe. Ha a vizsgálat tárgya az, hogy konkrétan mely nem magyar települések lakói látogattak el a Balatonhoz, akkor egy város, Bécs kiemelkedik ezek közül. Érdekességként megemlíthető ugyan New York, Tokió vagy akár a kanadai Vancouver neve, de igazán a német nyelvterületről (beleértve Cseh- és Morvaországot is) keresték fel rendszeresen nem magyar vendégek Füredet. Főleg osztrák (Linz, Klagenfurt, Graz, Krems stb.), bajor (München, Nürnberg, Würzburg), szász (Drezda, Lipcse), cseh (Budweiss, Prága) és morva (Olmütz, Brünn) városok lakói regisztrálták magukat, de szerepelnek a listán olyan távolabbi német városok is, mint Hamburg vagy Frankfurt am Main. Összegezve: ismét azt kell leszögezni, hogy bár Füredet csakugyan a világ minden tájáról felkeresték, nemzetközi forgalma nem volt jelentős, és ez mit sem változott a Monarchia fennállásának évtizedei során; sőt, figyelembe véve a német anyanyelvű, főleg a bécsi fürdővendégek döntő többségét a külföldiek között, valójában itt is egy erőteljes regionális jelleg volt a meghatározó. Itt kell megjegyezni, hogy egyszerű, gyakorlati okoknál fogva az országhatárhoz közelebb eső fürdőkön értelemszerűen több külföldi látogató tette tiszteletét, mint Füreden. A 19. század elejére vonatkozóan három ilyet említ Petneki Áron: Bártfafürdőn
Katona Csaba
34
Hasonlóságok és különbségek
és Új-Lublón a lengyelek, Előpatakon a románok bukkantak fel nagyobb számban.26 A későbbi évtizedeket tekintve pedig említést érdemel Fest Imre politikus, közgazdász azon néhány sora, amelyekkel Mehádián (Herkulesfürdőn) szerzett tapasztalatait örökítette meg 1870-ben: „A társaság tarka volt, mivel itt már észrevehető a kelet közelsége, és a vendégek többsége román a dunai fejedelemségekből, szerb, sőt török, örmény. Magyart keveset találtam közöttük.”27 Lévay József költő pedig – már a század vége felé, 1898-ban – így írt trencsénteplici (Trenčianske Teplice) élményeiről: „De a fürdőlista, mely már a háromezer számon felül van, még mindig alig mutat az érkezők között egy-két magyar nevet. Többnyire külföldiek.”28 Hasonló volt a helyzet az osztrák határhoz közel fekvő Tarcsafürdő (Tatzmannsdorf) esetében, ahol pl. 1858-ban a vendégek 20%-a érkezett Alsó-Ausztriából és Stájerországból.29 (Tegyük azonban hozzá azt is, hogy Tarcsa jóval kisebb fürdő volt, 1876-ban összesen 457-en keresték fel.)30 A magyar fürdők ellenpéldájaként ugyanakkor feltétlenül érdemes egy pillantást vetni az ausztriai (azaz a Monarchiának nem a magyar koronához tartozó részein fekvő) fürdők háromévi összesített vendégforgalmát, és ezen belül a külföldről érkezettek arányát bemutató adatsorra: 1867-ben 76 158 vendégből 29 135 érkezett más országokból, 1869-ben 91 010-ből 35 554, míg 1870-ben 86 573-ból 33 060 látogató volt külföldi.31 Ez stabilan egyharmad körüli arányt jelent! Az okok között azt is meg kell említeni, hogy a magyarországi fürdők szolgáltatásai nem érték el az ausztriai vagy csehországi fürdők színvonalát: Füreden pl. csak az 1860-as években vette kezdetét a fürdő komolyabb fejlesztése.32 Nem véletlen, hogy Széchenyi István gróf a reformkorban így írt Füredről: „Szinte semmiben sem létezik Füreden azon csín, azon falusi csend, azon kényelem, azon minden fesznélküliség és még is mindenek fölött illedelem, mely más, kivált külföldi fürdő- és borvíz-helyeket oly magához vonzó bájerővel ruház fel, hogy mind a már sokat élvezett, mind a még sokat élvezni akaró […] nagy számban tódul beléjük.”33 Dőreség lenne tehát Petneki Áron megállapításával vitába szállni: „... a múlt század közepén a legnagyobb magyarországi fürdőhelyek többé-kevésbé ugyanabba a kategóriába tartoztak, mint a cseh és osztrák középmezőny.” Hogy a Petneki által leírt jelenség a következő évtizedekben sem változott, azt egy – több csehországi fürdőt is felsoroló – kiragadott példán keresztül a statisztika is alátámasztja. Míg 1870-ben Karlsbad 13 549, Baden bei Wien 9017, Töplitz 6506, Franzensbad 6210, Marienbad 6148 és Ischl 4471 vendéget fogadott, addig Füred az évi vendégeinek száma csupán 2160 fő – a nevesebb nem magyar fürdők közül ezzel csak az 1264 főt fogadó Gasteint előzte meg. A legnagyobb vendégforgalmat Magyarországon a Mehádia (Mehadia) melletti Herkulesfürdő bonyolította le ebben az évben 4252 látogatója révén.34 A magyar fürdőknek az osztrák és cseh fürdőkhöz képest alacsony látogatottsága évtizedekkel később sem változott, hiszen 1893-ban pl. Trencsénteplic (4885), Pöstyén (Piešťany) (3657), Herkulesfürdő (3045), a Nagyvárad (Oradea) melletti Félixfürdő (Băile Felix/Băile Victoria) (2513) és Balatonfüred (2052) fogadta a legtöbb vendéget Magyarországon.35
Katona Csaba
35
Hasonlóságok és különbségek
Magyarok a Monarchia nem magyar fürdőiben Amennyire nem volt jellemző a külföldi vendégek magas száma Füreden, az egyik legnevesebb magyarországi fürdőben, annyira mindennapos volt a magyar szó a határokon túli üdülőhelyeken. Természetesen Csehországot itt sem lehet kiragadni a többi Monarchiabeli terület sorából, hanem azokkal együtt kell figyelemmel kísérni a magyarok ottani jelenlétét. Igen jelentős volt a Monarchia idején, főleg miután a vasút révén az utazás a korábbiakhoz képest kényelmessé és gyorssá vált, a nagyhírű csehországi (Karlsbad, Marienbad, Franzensbad) és ausztriai (Baden bei Wien, Gleichenberg, Ischl, Gastein) fürdőhelyek – korábban sem elhanyagolható – magyar látogatottsága. A Felföld nyugati részéről és a Dunántúlról ezeket nem volt nehéz megközelíteni, így pl. Gleichenberget sem, a „tüdőbajosok Mekkáját”. Mások mellett Petőfi Zoltán is itt próbált kigyógyulni az őt gyötrő tüdővészből, de Molnár Aladár, az 1870-ben megnyílt füredi Szeretetház igazgatója is itt próbált gyógyulást keresni,36 aminthogy az 1880 nyarán Füreden elhunyt Zlinszky Mihály jogtudós is előbb Gleichenbergben kúrálta magát, mielőtt a Balatonhoz ment volna – sajnos hiába.37 Teleki Zsófia (Vay Béláné) pedig éppen Gleichenbergben folytatott kúrája során hunyt el.38 Miért voltak oly népszerűek a magyarok körében e fürdőhelyek? A „gyakorlati” okok mellett meg kell említeni egy „elméletit” is: ez pedig a divat volt, hiszen a nemesség és polgárság képviselői előszeretettel utaztak olyan helyekre, ahol a Habsburg uralkodócsalád tagjai (és nyomukban az arisztokraták) is szívesen időztek.39 Ezt annál is inkább szükséges hangsúlyozni, mert a magyarországi fürdők hátrányos helyzetét akár e példával is érzékeltetni lehet. Ischl pl. az uralkodó, Ferenc József kedvenc fürdőhelye volt, ahol sűrűn időzött: 1914-ben itt keltezte azon levelét, amelyben Tisza István magyar miniszterelnököt értesítette arról, hogy elhatározta magát a háború mellett.40 Balatonfüredre viszont összesen csak két alkalommal látogatott el a király: 1852-ben,41 országjáró körútja során, amikor 1848–1849-et követően ily módon is igyekezett elfogadtatni magát, valamint 1857-ben − és mindkét alkalom óriási eseménynek számított. Az előbbi, 1852. június 29-i látogatásról az uralkodó vélhetően szokott hivatali merevségével vett részt – Écsy László fürdőigazgató a közismert Ferenc József-i fordulatról emlékezett meg naplójában: „Őfelsége teljes megelégedését kijelenté.”42 Az ausztriai és csehországi fürdők egyébként is sokkal inkább felkészültek voltak a külföldi vendégek fogadására, mint a magyarországiak. Gleichenbergben már 1853-tól volt magyar nyelvű ismertető, 1863-tól pedig ez már Karlsbadról is elmondható. Gleichenberg népszerűségét jelzi, hogy az 1880 nyarán Szombathelyen ülésező „magyar orvosok és természetgyógyászok nagygyűlése” résztvevői is Gleichenbergbe tettek kirándulást: a 120 vendéget D’Orsay igazgató és Závori fürdőorvos diadalkapuval, magyar lobogóval fogadta, miközben a gleichenbergi fürdőzenekar a Rákóczi-indulót húzta.43 (A teljesség kedvéért illik megemlíteni, hogy a nagygyűlés résztvevői Tarcsára is ellátogattak.44) Szintén apró, de érdekes adalék a gleichenbergi fürdő hazai ismertségével kapcsolatosan a Vasárnapi Ujság 1880. évi évfolyamából merített idézet: „Itt vannak még magyar fürdőkül: Radegund, Gleichenberg és Mehádia.”45 Az Ausztriával való állandó szoros kapcsolat, majd a Monarchia létrejöttével a közös állam átjárhatósága végképp nem kedvezett a magyar fürdőknek. A külföldi fürdőkkel
Katona Csaba
36
Hasonlóságok és különbségek
való rivalizálás akut problémája volt a magyarországi fürdőhelyeknek már a Monarchia létrejöttét megelőző években is. Daday András így fogalmazott: „…igényesebb betegeink egy része […] szívesebben kereste fel a többet ígérő nyugati fürdőket s azoknak csinált itthon reklámot.”46 Füreden a törzsközönséghez tartozó fürdővendégek maguk vetették fel ezt a problémát: „… több hazánkfiai, lehet kényelmek hiánya, de gyakran előítéleteknél fogva is szívesebben külföldi fürdőket látogatván, hogy azok lehető kényelmek megszerzésével ide édesgessenek, s ez által is a magyar szűkebb pénznek külföldön elköltése […] gátoltassék, ellenben a külföldiek is a fürdő helyet látogassák…”47 A reformkori Füredet oly szeretettel (valamint nem egy esetben élénk képzelőerővel is...) ábrázoló Eötvös Károly – hazafias színezetet kölcsönözve a kérdésnek – így dohogott: „A bécsi orvos természetesen osztrák fürdőt ajánl. Még akkor is osztrák fürdőt ajánlana, ha jól tudná, hogy a magyar fürdő a jobb. És mit csinál a magyar orvos? Hát a magyar orvos is osztrák fürdőt ajánl.”48 Véleményével pedig nem állt magában, idéznék (még későbbről) egy 1907-ben kelt úti beszámolót: „Siófokon, Balatonföldvárott, Balatonfüreden otthon van a pénzes angol, a szellemes francia, a hamburgi német. A magyar haute-volé viszont Ostende, Sylt és Nizzában mulat és onnan ösztönzi a Balaton látogatására az idegent.”49 Magyarok a cseh- és morvaországi fürdőkben Rátérve a magyarok csehországi fürdőbe járására, feltétlenül említést kell tennünk Kósa László50 és Csoma Borbála51 munkásságáról. Közülük előbbi főleg a karlsbadi, utóbbi a gräfenbergi (Lázně Jeseník) magyar vendégekre vonatkozóan tette közzé kutatási eredményeit több ízben. Részben az ő nyomdokaikon járva, ám helyszűke miatt inkább további konkrét példákat hozva szeretném bemutatni azt, hogy milyen mértékű volt a magyar fürdővendégek csehországi jelenléte. Elsőként egy kevesebbet emlegetett, ám mégis igen neves fürdőhelyet említenék: Töplitzet. Ennek magyarok általi látogatottsága meglehetősen feltáratlan, de bizonyos, hogy a nevesebb személyiségek közül ott járt 1836-ban a politikus Szemere Bertalan, 52 1841-ben Haan Lajos békéscsabai evangélikus lelkész, történész, az Akadémia tagja, 53 1863-ban pedig a már említett Fest Imre, aki Karlsbadból ment át oda, mivel a válása miatt megviselt idegeinek inkább Töplitz kedvezett: „1863 májusának végén Pestre költöztem, és nyáron elmentem Karlsbadba – amelynek azonban leggyengébb vize is annyira felizgatta zilált idegrendszeremet, hogy átmentem Teplicre.”54 Karlsbadban folyamatosan magas volt a magyar vendégek aránya: ez a szám többnyire 10% körül mozgott.55 A karlsbadi vendégek közül talán a legnevesebb – de mindenképpen az, akinek emléke helyben a leginkább maradandónak bizonyult – Arany János volt. Az epebántalmak által gyötört költő 1869-től több éven át töltötte nyarai egy részét Karlsbadban, így nem véletlen, hogy 1957 óta emléktábla is megörökíti ottani időzését. 56 A város honlapján ma három magyar neve olvasható a híres látogatók között: Liszt Ferenc, Arany János és Móra Ferenc57 – a tiszteletadás azonban csorbát szenved az által, hogy a költő neve „Arány”-ként szerepel azon...58 Mindamellett nyilvánvaló, hogy a karlsbadi magyar fürdővendégek tekintélyesebb része nem a közismert személyiségek közül került ki, nem ők alkották az ott időző magyar
Katona Csaba
37
Hasonlóságok és különbségek
fürdőközönség magvát. Az alábbiakban néhány más, a középosztály rétegeit reprezentáló példával szeretném érzékeltetni, hogy kik jártak ott a Monarchia idején. Ebenhöch Ferenc győri kanonok, történész és régész 1874-ben vette útját a neves fürdőhely irányába: „1874. július 13-án indultam Bécs felé karlsbadi utamra, este tovább Prága felé, 14. tartózkodás Prágában. 1874. július 14. este tovább Karlsbad felé, 15-én érkezés s 4 heti tartózkodás után, hétfőn, augusztus 10-én délután indulás […] hazafelé, 11-én Bécsbe, aznap este pedig haza Győrbe. […] 1875. június 30-án kezdettem el itthon a karlsbadi gyógyvíz ivását.”59 A karlsbadi kúra emlékezetes lehetett Ebenhöch számára, hiszen itt kötött életre szóló barátságot Lehóczky József orosházi plébánossal, aki szintén itt kezeltette magát.60 1882-ben a miskolci ipar jeles képviselője, Pfliegler J. Ferenc kúráltatta négy héten át a súlyosbodó gyomorbaját Karlsbadban.61 Kolbenheyer Móric (Moritz Kolbenheyer) soproni evangélikus lelkész, költő és műfordító évtizedeken át látogatta máj- és vesebaja miatt a karlsbadi gyógyfürdőket, míg állapota 1883-ra annyira súlyossá vált, hogy már az ágyat sem hagyhatta el.62 A kisebb fürdők közül Gräfenberg a magyar történelem olyan jeles személyiségeit látta vendégül, mint pl. Wesselényi Miklós, Reguly Antal, Tompa Mihály vagy Barabás Miklós, de a fürdő látogatottságára utaló egyetlen adat az ismert neveknél is sokatmondóbb. „A vizsgált időszakban 1159 magyarországi beteg kereste fel Priessnitz gyógyintézetét. Számuk a teljes vendégszámnak körülbelül tíz százalékát teszi ki.”63 Érdemes ehhez hozzátenni, hogy akadt olyan év – például 1842 (12,18%), 1843 (11,42%), 1847 (13,12%) és 1853 (11,78%), amikor a 10%-ot is meghaladta a magyar vendégek aránya.64 A „haza bölcse”, Deák Ferenc kedvelt fürdőhelye a fentebb sűrűn említett Balatonfüred volt,65 ami nem is csoda, hiszen a fürdő Deák szűkebb pátriájához, Zala vármegyéhez tartozott. De 1857 nyara például Marienbadban találta, amint azt a sógorához, (Tarányi) Oszterhueber Józsefhez írt levelének sorai igazolják. „Két nap óta használom a vizet; lótok-futok, keveset alszom, s oly fáradt vagyok, mintha megvertek volna. Magyar az idén sokkal kevesebb van, mint tavaly.”66 Nem először vitte arra útja; egy évvel korábban, 1856-ban előbb unokaöccséhez, Nedeczky Istvánhoz írt soraiban jelezte, hogy Marienbadba készül,67 majd az akkor megözvegyült Pázmándy Dénesnéhez írt levelét már a fürdőn datálta.68 Deákot korántsem a friss levegő vagy a víg társaság vonzotta Marienbadba, hanem egészsége kényszerítette a gyógyvíz használatára. Talán nem is eredménytelenül, mert 1860. március 5-én Pestről így írt Pulszky Ferencnek egy esetleges újabb csehországi fürdőlátogatásról. „Én is fürdőbe készülök. […] Talán június végével megyek valamelyik fürdőbe. Még teljes bizonyossággal nem tudom, hová, de valószínűleg Marienbadba.”69 Deákon kívül pedig illik megemlíteni a magyar költészet kiemelkedő alakját, Vajda Jánost, akinek orvosa szintén Marienbadot javasolta gyógykezelésre.70 Tanulmányút cseh fürdőkbe Fentebb már esett róla szó, hogy Balatonfüred fejlesztése csupán az 1860-as évek derekától kapott nagyobb lendületet, vagyis épp a Monarchia létrejöttének elején kezdődtek meg a nagyobb arányú fejlesztések. Ez természetesen nem az új állam létrejöttével függött össze, hanem sokkal inkább azzal, hogy a fürdőt tulajdonló bencés rendnél mind a tihanyi apáti (Simon Zsigmond), mind a pannonhalmi főapáti (Kruesz Krizosztom) székbe
Katona Csaba
38
Hasonlóságok és különbségek
olyan ember került, aki vállalkozó szellemmel tekintett a fürdőre, és fontos kérdésnek tartotta annak fejlesztését.71 A külföld mintaként való követése már a reformkorban felmerült. A füredi fürdővendégek 1844-ben Zala vármegyéhez eljuttatott alapszabály-tervezetükhöz például az alábbi indoklást csatolták: „… azokat egyéb külföldi fürdők mintájára szokott úton jóvá hagyni, s azáltal megerősítésüket annyival inkább eszközölni méltóztassék.”72 A fürdő szakemberei is már jóval előbb, mintsem a komoly beruházást igénylő fejlesztésekre sor került volna, felhívták a figyelmet arra, hogy Füred elmarad attól a színvonaltól, amit egy nemzetközi elismertségre pályázó fürdőtől megkíván a külföldi vendég. Orzovenszky fürdőorvos így írt 1856-ben. „Hogy Balatonfüredet azon színvonalra emeljük, melyet az előhaladt polgáriasultság, finomult ízlés, és életmód igényel, erre nézve élénken meg vagyunk győződve: hogy a létező gyógyerőket fokozni, a kényelem és társalmi átalakulás kívánalmainak megfelelni legelső feladatunk.”73 Sok mindent elárul egyébként a kisebb magyar fürdők állapotáról, hogy akadt olyan is – a Széchenyi István kezdeményezésére létrejött fertőbozi fürdő –, amely viszont Füredet tekintette mintának (meglepő módon Trieszttel állítva azt párhuzamba): „Az a kívánsága is volt kivált a finomabb nevelésű asszonyoknak és serdülő kisasszonyok gondos szülőinek, hogy mint más tavi és tengeri fürdőknél – s nevezetesen Füreden és Triesztben – bizonyos távolságok jeleltetnének ki, melyeken belül más, tán botránkozólag meztelen fürdők ne közelíthessenek.”74 Volt a füredi fürdőnek egy olyan fürdőigazgatója, a már többször említett Écsy László, aki több mint fél évszázadon át töltötte be ezt a posztot (1835–1888 között). Nem véletlenül, hiszen Écsy igazi „száraz” hivatalnok volt: pontos, precíz, megbízható, már-már kicsinyes, aki szinte teljesen függetleníteni tudta magát a külvilág eseményeitől és teljes mértékig feladatára, a füredi fürdő fejlesztésére fordította energiáit. Roppant gyakorlatias voltát, hivatali szorgalmát – ugyanakkor korlátait is – jelzi, hogy az 1849 nyarán a déli partról átkelő és Füreden partra szálló elhivatott forradalmárhoz, a somogyi kormánybiztos Noszlopy Gáspárhoz képes volt levelet írni négy elkobzott ló és a forradalom szolgálatára rendelt két kocsis ügyében: „Könyörgésem megújítom, s esedezem az Apátság nevében, ne terheltessék rendelkezni, hogy minél előbb a kérdésben lévő négy ló, két kocsis megjöjjön.”75 De ugyancsak Écsy volt az, aki – illúzióktól mentesen – levélben fordult a tihanyi apáthoz még 1866-ban, tehát a nagy fürdői beruházások kezdeti időszakában, az alábbi érveket sorakoztatva fel: „… ha e kitűnő gyógyhely kellően felszereltetik, s nemes céljának megfelelő épületekkel díszíttetik, európai hírre kap; a nemzeti gazdászatot előmozdítja, mert a pénzek magyar honból nem szivárognak külföldre, mert nagyjaink javulásukat inkább a hazai gyógyerővel bíró hazai fürdőkben keresik, ha feltalálják mindazon kényelmeket, melyeket a külföldi fürdőkben élveztek.”76 Écsy személye e helyt azonban elsősorban azért figyelemreméltó, mert igen komoly cseh kapcsolatokkal rendelkezett. Jobbára gazdasági intézkedéseket és adatokat soroló naplójából kiderül, hogy betegeskedő feleségét 1851-ben Prágában kezeltette egy bizonyos Fischl nevű ottani orvossal, sőt a súlyos beteg, de javuló állapotú asszonyért ő maga utazott a cseh fővárosba: „…elutaztam Prágába október 2-án, honnan 10-én este 10 órakor megjővén, nőmet meghoztam.”77 Ennek azért van jelentősége, mert az általa kezelt fürdő elmaradásával Écsy is tisztában volt, ezért a főapát engedélyével 1854 őszén fürdői tanulmányútra indult. Ennek során nem csak Ausztria, de Csehország fürdőit is
Katona Csaba
39
Hasonlóságok és különbségek
érintette: Vöslau, Helenthal, Töplitz, Bilin (Bílina), Karlsbad, Franzensbad és Marienbad voltak útjának állomásai.78 Az út célja kifejezetten a tapasztalatszerzés volt: a részletek bemutatását helyszűke okán elhagynám (ezt egyébként is megtette Daday András példás pontossággal 1956-ban). Aminek témánk szempontjából komoly jelentősége van, az itt és most az, hogy – dacára a Füred nagyszerűségét hirdető reklámoknak – az út puszta léte kiválóan példázza: a hozzáértő szakemberek nagyon is tisztában voltak azzal, hogy (Ausztria és) Csehország nagyobb fürdői korántsem azt a színvonalat nyújtják, mint Füred. Ennek – valamint a fentebb idézett látogatottsági adatok – fényében pedig meglehetősen komikus színben tűnik fel, hogy Marienbad neve ebben az összefüggésben is elhangzott: „... ez volt Füred legkomolyabb ellenfele”.79 Összegzés Cseh- és Morvaország történeti útja, fejlődése gyökeresen eltért Magyarországétól: az eltérő csapásirányokat frappánsan fogalmazta meg Németh László: „A magyar és a cseh írói alkat közt rögtön szembe szökik a különbség: amit minálunk költők csináltak, őnáluk tudósok.”80 Az író véleménye természetesen erősen sarkít. Ám tény, hogy a polgárosultabb, iparilag is fejlettebb terület, a nagyszámú németajkú lakos, illetve a Birodalomba való erőteljesebb betagozódása okán Csehország sokkal szorosabb szálakkal tapadt a Habsburgok örökös tartományaihoz, mint a függetlenség és nemzeti/ állami önállóság – olykor illúziónak bizonyuló – bűvöletétől elszakadni soha nem tudó Magyarország. Ebbe az eltérő történeti beágyazottságba illeszkedik bele mindaz, ami a két ország fürdőiről elmondható. Kétségtelen: a Monarchia fürdőinek szellemisége egységes volt, ám ha a fürdők látogatottságát, kínálatát, fejlettségét, színvonalát vesszük alapul, látnivaló, hogy a magyar fürdőhelyek szerényebbek, vonzáskörzetüket tekintve jóval partikulárisabbak voltak. Látogatóik száma a konkrét értékeket tekintve jelentős mértékben elmaradt a jelentősebb osztrák és cseh fürdőhelyekétől, a külföldről érkező vendégek aránya pedig ugyancsak azt tükrözte, hogy a magyar fürdőhelyek képtelenek voltak bizonyos mértéken túl kitörni az elszigeteltségükből. Ennek számos egyéb tényező mellett – különösen a vasút térhódítását követően – az egy államon, a Monarchián belül működő konkurencia is egyik oka volt. Ez mutatkozott meg egyebek mellett abban is, hogy mind gyógyászati, mind pedig üdülési céllal, jóval több magyar időzött cseh- és morvaországi fürdőkben, mintsem Csehország lakosai a magyarországiakban. Ez az állapot egészen a Monarchia bukásáig fennmaradt. A Trianon utáni Magyarország fürdőinek története viszont már egy merőben más viszonyrendszer részeként tárgyalható. Az általános köztörténeti helyzet változásain túl részben azért, mert a neves magyar fürdőhelyek (talán Füred, Harkány és Hévíz kivételével) a határokon túlra kerültek, részben pedig azért, mert az újonnan felfedezett fürdők (pl. Hajdúszoboszló) is hozzájárultak ahhoz, hogy átrajzolódjon az ország fürdőtérképe. Éppúgy, mint ahogy a Mátra idegenforgalmának is komoly előnyére várt, hogy a Kékesnél nagyobb hegyek a határokon túlra kerültek…
Katona Csaba
40
Hasonlóságok és különbségek
Jegyzetek Tárcza. Századok, 1878. 9. sz. 746. o. – A források idézett részleteit a könnyebb érthetőség kedvéért a mai magyar helyesírásnak megfelelően közlöm. 2 Tárcza. Századok, 1869. 7. sz. 508. o. 3 Tárcza. Századok, 1873. 5. sz. 371–372. o. 4 E kérdéskört tekintve Kósa László monográfiája szolgál zsinórmértékül. Kósa László: Fürdőélet a Monarchiában. Budapest, 1999. 5 „Der Füreder Brunnen ersetzt ganz die Quelle von Spaa.” Saját fordítás. Von Denath, Leopold: Merkwürdigkeiten des Königreiches Ungarn oder historisch, statistisch, topographische beschreibung aller in diesem Reiche ... Kassa, 1825. 68. o. 6 Huszár Imre: Balatoni saisonok. Nayad. Fürdői-album. Szerk.: Balázs Sándor – Huszár Imre – Rózsaági Antal. Pest, 1863. 34. o. 7 Petneki Áron: A magyarországi gyógyfürdők idegenforgalma és vendéglátása a XVIII. század végén és a XIX. század első felében. In Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum Évkönyve, 1982. Budapest, 1982. 151. o. 8 Uo. 150. o. 9 Eger természetesen nem Heves megye székhelye, hanem német nevén Cheb városa. 10 Friedenthal, Richard: Goethe élete és kora. Budapest, 1978. 726–728. o. 11 Johann Wolfgang Goethe levele Karl Friedrich Zelterhez. Marienbad, 1822. augusztus 8. Közli: Így élt Goethe. Vallomások, művek, dokumentumok. Szerk.: Walkó György. Budapest, 1964. 464. o. 12 Dömötör Sándor: Lóháton Keneséről Keszthelyre 1808-ban. Balatoni Kurir, 1939. 1. sz. 2. o. 13 Árszabása azon cikkelyeknek, melyek a szállásbeli alkalmaztatásra, kosztra, fördésre, nem különben a savanyóvíz szállítására nézve, a fördői rendtartásokkal egyetemben az illető uradalom által 1825-dik esztendőre a balatonfüredi savanyóvízre határoztattak. Hazai Tudósítások, 1825. 36. sz. 5. o. 14 Écsy László naplója, 1850–1852. Városi Helytörténeti Gyűjtemény, Balatonfüred. (A továbbiakban: VHGy, Bf.) 15 Hírharang. Balaton-Füredi Napló, 1861. 1. sz. 2. o. 16 A szerző arra utal, hogy a Pestről induló déli vasút elérte a Füreddel szemben, a Balaton túlpartján fekvő Siófokot, és ezáltal onnan hajóval meg lehetett közelíteni a fürdőt. Korábban Fürednek még ilyen szintű vasúti közlekedése sem volt. 17 Hírharang. Balaton-Füredi Napló, 1861. 1. sz. 3. o. 18 Orzovenszky Károly: Orvosi jelentés 1856-ki Balaton-Füredi fürdő-évszakról. Pest, 1857. 1. VHGy, Bf. 19 Csupán adalékul: Gräfenbergben 1840-től adták ki a kurlistákat. Csoma Borbála: Magyar fürdővendégek a gräfenbergi vízgyógyintézetben. Egy csehországi fürdő mindennapjai magyar szemmel. Korall, 3. (2002) 7–8. sz. 79. o. 20 Országos Széchényi Könyvtár (a továbbiakban: OSzK) P. 28.124/1840, 1852, 1857, 1863, 1868, 1869, 1872. 21 OSzK FM3. 5575./1. 22 Katona Csaba: Cseh- és morvaországi fürdővendégek Balatonfüreden. Prágai Tükör, 2003. 5. sz. 36–40. o. 23 Daday András: Az első magyar fürdőügyi tanulmányút. In Az Országos Orvostörténeti Könyvtár Közleményei, 1956. Budapest, 1956, 107. o. 24 Szándékosan használom következetesen a csehországi (cseh- és morvaországi) kifejezést, hiszen az onnan érkező fürdővendégek tekintélyes hányada bizonyosan német anyanyelvű volt. 25 1855. évi balatonfüredi fürdőlista. Vas Megyei Levéltár. IV. 185/138. A Felsőőri cs. k. Vegyes Szolgabíróság. Közigazgatási iratok. Fürdőfelügyelőség, Felsőőr, 1855. 1
Katona Csaba
41
Hasonlóságok és különbségek
Petneki: i. m. 148. o. Fest Imre: Emlékirataim. Ford.: M. Windisch Éva. S. a. r.: Korompay Bertalanné – Korompay H. János. A jegyzeteket írta: Bódyné Márkus Rozália. Budapest, 1999. 127. o. 28 Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892–1907) Szerk.: Porkoláb Tibor. Miskolc, 2001, 115. o. 29 Bajzik Zsolt: Fürdővendégek Tarcsán a 19. század második felében. In Előadások Vas megye történetéről IV. Szerk.: Mayer László – Tilcsik György. Szombathely, 2004. /Archivum Comitatus Castriferrei, 1./, 244. o. 30 Uo. 249. o. 31 Konek Sándor: Magyar birodalom statisztikai kézikönyve folytonos tekintettel Ausztriára. Budapest, 1875. 49. o. 32 Erre nézve lásd Katona Csaba: A bencés rend mint fürdőtulajdonos az 1860–70-es években. (Balatonfüred fejlesztésének fő kérdései) Egyháztörténeti Szemle, 2000. 2. sz. 53–74. o.; Uő: Adatok Balatonfüred 1860-as évekbeli fejlődéséhez. Századok, 2002. 6. sz. 1423–1454. o. 33 Széchenyi István: Balatoni gőzhajózás. Pest, 1846. 31. o. 34 Konek: i. m. 50–51. o. 35 Güntner Péter: A balfi fürdő története (1865–1914). Soproni Szemle, 1998. 3. sz. 237. o. 36 Molnár Aladár életrajza. A Dunántúl Képes Naptára (Pápa, 1882) nyomán közli: „... szép magyar hazánknak tündérvidéke ...” Emlékek, dokumentumok Füred múltjából, 1796–1913. Szerk.: Katona Csaba – Németh Ákosné. Balatonfüred, 1997. 63. o. 37 Mi újság? Vasárnapi Ujság, 1880. 29. sz. 474. o. 38 Szentpéteri üres fészek… 114. o. 39 Petneki: i. m. 149. o. 40 Ferenc József levele Tisza Istvánhoz. Bad Ischl, 1914. július 28. Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) K 26 Miniszterelnökség. Központilag iktatott és irattározott iratok. 1914-XLI-1591-(1914-5611). 41 Bogyay Lajos megyefőnöki hirdetmény az uralkodó Füredre látogatásáról. Zalaegerszeg, 1852. június 13. VHGy Bf. 42 Écsy László naplója… VHGy, Bf. 43 A magyar orvosok és természetvizsgálók nagygyűlése Szombathelyen. Vasárnapi Ujság, 1880. 36. sz. 599. o.; Ebenhöch Ferenc kivonata naplójából. H. n., é. N. [Győr, 1880–1889 között.] Győri Egyházmegyei Levéltár (a továbbiakban: GyEL) N 631. Acta personalia canonici. Francisci Ebenhöch (a továbbiakban: N 631). 44 Bajzik: i. m. 249. o. 45 H. Z.: Keszthelyi fürdő-riadozás. Vasárnapi Ujság, 1880. 32. sz. 532. o. 46 Daday: i. m. 102. o. 47 Balatonfüredi vendégeket illető alapszabályok. Balatonfüred, 1844. július 22. Zala Megyei Levéltár (a továbbiakban: ZML). Közgyűlési iratok. 1844: 2931. (a továbbiakban Kgy. ir. 1844: 2931). 48 Eötvös Károly: Balatoni utazás. I. köt. Budapest, 1982. /Magyar Hírmondó/, 86. o. 49 Walkó László: Budapesttől Velencéig. Budapest, 1917. 12. o. 50 Kósa László: Magyar fürdővendégek Karlsbadban. In Ab imo pectore. Rákos Péter hetvenedik születésnapjára. Praha, 1995 (Slavica Pragensia XXXVII. Acta Universitatis Carolinae Philologiae, 1.). 194–198. o.; Uő: Magyarországi vendégek csehországi fürdőhelyeken. Prágai Tükör, 1995. 3. sz. 35–43. o. 51 Csoma: Magyar fürdővendégek…; uő: Magyarok priznicben, avagy a gräfenbergi magyar fürdővendégek hétköznapjai I. Prágai Tükör, 2002. 5. sz.; uő: Magyarok priznicben, avagy a gräfenbergi magyar fürdővendégek hétköznapjai II. Prágai Tükör, 2003. 1. sz.; Uő: Wesselényi Miklós levél- és naplórészletei a gräfenbergi gyógykúráról. Levéltári Közlemények, 76. (2005) 1. sz. 165–187. o. 52 Utazás külföldön. Válogatás Szemere Bertalan nyugat-európai útinaplójából. H. n., é. n. [1983] Vál., szerk. stb.: Steinert Ágota. 18–20. o. 26 27
Katona Csaba
42
Hasonlóságok és különbségek
Haan Lajos naplója. Részletek. Szerk.: Papp János. H. n., én. n. [Békéscsaba, 1971] /Bibliotheca Bekesiensis, 6./, 23. o. 54 Fest: i. m. 97. o. 55 Kósa: Fürdőélet a Monarchiában… 88. o. 56 F. J. Gy.: Magyar emlékek a világban: Karlovy Vary. Népszabadság, 2000. július 22. 33. o. 57 http://www.mult-kor.hu/cikk.php?article=18074 58 http://www.karlovyvary.cz/static/historie_3.asp?LangId=3&Kol=1 59 Ebenhöch Ferenc kivonata naplójából… GyEL N 631. 60 Ebenhöch Ferenc tomaji címzetes apáttá történő kinevezéséhez írásban gratulálók névsora. Győr, 1886. március 16. GyEL N 631. 61 Pfliegler J. Ferenc: Életem. Egy miskolci polgár visszaemlékezései, 1840–1918. A bev. tanulmányt írta, jegyz. ellátta és s. a. r.: Pfliegler György. Miskolc, 1996. 143. o. 62 Boronkai Szabolcs: A Toldi szerelme német fordításáról. Néhány megjegyzés Moritz Kolbenhayer Szász Károlyhoz írt leveleihez. Soproni Szemle, 2004. 2. sz. 182. o. 63 Csoma: Magyarok priznicben… 64 Uő: Magyar fürdővendégek… 79. o. 65 Füreden a mai Tagore-sétányt 1865-ben – tehát még életében – Deákról nevezték el: a sétány 1957-ig viselte nevét. Deák füredi jelenlétére nézve lásd Katona Csaba: Deák Ferenc és Balatonfüred. Füredi História, 2003. 2. sz. 2–6. o.; Uő: Deák Ferenc Balatonfüreden (Egy sétány elnevezésének anatómiája). Pannon Tükör, 2003. 4. sz. 61–73. o.; Uő: Deák Ferenc és Balatonfüred. Balatonfüred, 2004 /Balatonfüred Városért Közalapítvány kiadványai, 14./ 66 Deák Ferenc levele (Tarányi) Oszterhueber Józsefhez. Marienbad, 1857. július 21. Közli: Deák Ferencz emlékezete. II. Levelek, 1822–1875. Szerk.: Váczy János. Budapest, 1890. 238. o. 67 Deák Ferenc levele Nedeczky Istvánhoz. Pusztaszentlászló, 1856. június 29. Közli: Száz levél Deák Ferenctől, 1850–1875. Vál., jegyz. ellátta és az előszót írta: Katona Csaba. Budapest, 2004. 60. o. 68 Deák Ferenc levele Pázmándy Dénesnéhez. Marienbad, 1856. augusztus 4. Közli: Deák Ferenc kiadatlan leveleiből. Vál., jegyz. ellát. és az előszót írta: Sándor Pál. Budapest, 1992. 94–96. o. 69 Deák Ferencz emlékezete… 270. o. 70 Tarjányi Eszter: Madách Imre három orvosa. Palócföld, 1994. 1. sz. 55. o. 71 Kósa László: Fürdőkultúra és természetszemlélet kapcsolata a felvilágosodástól a XX. század elejéig. In Európa híres kertje. Szerk.: Kósa László – R.Várkonyi Ágnes. Budapest, 1993, 217. o. 72 Czindery László és Sebők Károly levele Zala vármegye közgyűléséhez. Balatonfüred, 1844. július 22. ZML Kgy. ir. 1844:2931. 73 Orzovenszky: i. m. 4. o. 74 Nyilatkozat a bozi fürdőalapítványról. Nagycenk, 1839. július 4. Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltára. IV. A. 1. b. Sopron vármegye közgyűlésének iratai. 444. d. 1839:3518. 75 Écsy László fürdőigazgató levele Noszlopy Gáspár somogyi kormánybiztoshoz. Balatonfüred, 1849. augusztus 12. MOL H 108. Noszlopy Gáspár kormánybiztos iratai. 2. d. 156. 76 Sólymos Szilveszter: Balatonfüred-fürdő bencés kézben (1743–1949). Tihany, 2003. 61. o. 77 Écsy László naplója… VHGy, Bf. 78 Daday: i. m. 99–112. o. 79 Daday: i. m. 106. o. 80 Németh László: Az én cseh utam. In uő: Megmentett gondolatok. Budapest, 1975. 178. o. 53
Irodalom Bajzik Zsolt: Fürdővendégek Tarcsán a 19. század második felében. In Előadások Vas megye történetéről IV. Szerk.: Mayer László – Tilcsik György. Szombathely, 2004. /Archivum Comitatus Castriferrei, 1./
Katona Csaba
43
Hasonlóságok és különbségek
Boronkai Szabolcs: A Toldi szerelme német fordításáról. Néhány megjegyzés Moritz Kolbenhayer Szász Károlyhoz írt leveleihez. Soproni Szemle, 2004. 2. sz. Csoma Borbála: Magyar fürdővendégek a gräfenbergi vízgyógyintézetben. Egy csehországi fürdő mindennapjai magyar szemmel. Korall, 3. (2002) 7–8. sz. Csoma Borbála: Magyarok priznicben, avagy a gräfenbergi magyar fürdővendégek hétköznapjai I. Prágai Tükör, 2002. 5. sz. Csoma Borbála: Magyarok priznicben, avagy a gräfenbergi magyar fürdővendégek hétköznapjai II. Prágai Tükör, 2003. 1. sz. Csoma Borbála: Wesselényi Miklós levél- és naplórészletei a gräfenbergi gyógykúráról. Levéltári Közlemények, 76. (2005) 1. sz. 165–187. o. Daday András: Az első magyar fürdőügyi tanulmányút. In Az Országos Orvostörténeti Könyvtár Közleményei, 1956. Budapest, 1956. Deák Ferenc kiadatlan leveleiből. Vál., jegyz. ellátta és az előszót írta: Sándor Pál. Budapest, 1992. Deák Ferencz emlékezete. II. Levelek, 1822–1875. Szerk.: Váczy János. Budapest, 1890. Denath, Leopold von: Merkwürdigkeiten des Königreiches Ungarn oder historisch, statistisch, topographische beschreibung aller in diesem Reiche ... Kassa, 1825. Eötvös Károly: Balatoni utazás. I. köt. Budapest, 1982. /Magyar Hírmondó./ Fest Imre: Emlékirataim. Ford.: M. Windisch Éva. S. a. r.: Korompay Bertalanné – Korompay H. János. A jegyzeteket írta: Bódyné Márkus Rozália. Budapest, 1999. Friedenthal, Richard: Goethe élete és kora. Budapest, 1978. Güntner Péter: A balfi fürdő története (1865–1914). Soproni Szemle, 1998. 3. sz. Haan Lajos naplója. Részletek. Szerk.: Papp János. H. n., é. n. [Békéscsaba, 1971.] /Bibliotheca Bekesiensis, 6./ Huszár Imre: Balatoni saisonok. Nayad. Fürdői-album. Szerk.: Balázs Sándor – Huszár Imre – Rózsaági Antal. Pest, 1863. Így élt Goethe. Vallomások, művek, dokumentumok. Szerk.: Walkó György. Budapest, 1964. Katona Csaba: A bencés rend mint fürdőtulajdonos az 1860–70-es években (Balatonfüred fejlesztésének fő kérdései). Egyháztörténeti Szemle, 2000. 2. sz. 53–74. Katona Csaba: Adatok Balatonfüred 1860-as évekbeli fejlődéséhez. Századok, 2002. 6. sz. 1423–1454. o. Katona Csaba: Cseh- és morvaországi fürdővendégek Balatonfüreden. Prágai Tükör, 2003. 5. sz. 36–40. o. Katona Csaba: Deák Ferenc Balatonfüreden. (Egy sétány elnevezésének anatómiája.) Pannon Tükör, 2003. 4. sz. 61–73. o. Katona Csaba: Deák Ferenc és Balatonfüred. Balatonfüred, 2004 /Balatonfüred Városért Közalapítvány kiadványai, 14./ Katona Csaba: Deák Ferenc és Balatonfüred. Füredi História, 2003. 2. sz. 2–6. o. Konek Sándor: Magyar birodalom statisztikai kézikönyve folytonos tekintettel Ausztriára. Budapest, 1875. Kósa László: Fürdőélet a Monarchiában. Budapest, 1999. Kósa László: Fürdőkultúra és természetszemlélet kapcsolata a felvilágosodástól a XX. század elejéig. Európa híres kertje. Szerk.: Kósa László – R.Várkonyi Ágnes. Budapest, 1993. Kósa László: Magyar fürdővendégek Karlsbadban. In Ab imo pectore. Rákos Péter hetvenedik születésnapjára. Praha, 1995 /Slavica Pragensia XXXVII. Acta Universitatis Carolinae Philologiae, 1./, 194–198. o. Kósa László: Magyarországi vendégek csehországi fürdőhelyeken. Prágai Tükör, 1995. 3. sz. 35–43. o. Németh László: Az én cseh utam. In uő: Megmentett gondolatok. Budapest, 1975. Orzovenszky Károly: Orvosi jelentés 1856-ki Balaton-Füredi fürdő-évszakról. Pest, 1857. Petneki Áron: A magyarországi gyógyfürdők idegenforgalma és vendéglátása a XVIII. század végén és a XIX. század első felében. In Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum Évkönyve, 1982. Budapest, 1982.
Katona Csaba
44
Hasonlóságok és különbségek
Pfliegler J. Ferenc: Életem. Egy miskolci polgár visszaemlékezései, 1840–1918. A bev. tanulmányt írta, jegyz. ellátta és s. a. r.: Pfliegler György. Miskolc, 1996. Sólymos Szilveszter: Balatonfüred-fürdő bencés kézben (1743–1949). Tihany, 2003. Száz levél Deák Ferenctől, 1850–1875. Vál., jegyz. ellátta és az előszót írta: Katona Csaba. Budapest, 2004. Széchenyi István: Balatoni gőzhajózás. Pest, 1846. Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892–1907) Szerk.: Porkoláb Tibor. Miskolc, 2001. „...szép magyar hazánknak tündérvidéke...” Emlékek, dokumentumok Füred múltjából, 1796–1913. Szerk.: Katona Csaba – Németh Ákosné. Balatonfüred, 1997. Tarjányi Eszter: Madách Imre három orvosa. Palócföld, 1994. 1. sz. Utazás külföldön. Válogatás Szemere Bertalan nyugat-európai útinaplójából. H. n., é. n. [1983] Vál., szerk.: Steinert Ágota. Walkó László: Budapesttől Velencéig. Budapest, 1907.
Bad Ischl, 1904 (Somogy Megyei Levéltár képeslapgyűjteménye)
Limes
45
Hasonlóságok és különbségek
Majdán János
A vasút társadalmi kapcsolatteremtő és polgári mentalitást közvetítő szerepe a Monarchiában
Az 1825 szeptemberében megrendezett angliai gőzmozdonyok versenyének híre gyorsan terjedt a kontinensen, s így ismertté vált Bécsben és Pesten is. Az időjárás viszontagságaitól nagyjából mentes, a közúti szállítás többszörösét vontatni képes eszköz bevezetésének lehetősége sok vállalkozó és politikus fantáziáját megmozgatta a Duna völgyében is. Szabályozások és magántársasági építkezések 1849-ig A hatalmas kiterjedésű birodalomban az Osztrák Császárság területén is hiányoztak a jó minőségű országos utak. A szállítás napi problémát jelentett, amely különösen az iparcikkek esetében okozott gondot, időnként ellátási zavart. Ennek kiküszöbölésére épült meg a Duna menti Linz és a csehországi Budweis (Česke Budejovice) között az első vasút 1828-ban. Ezen a vonalon lóvontatású szerelvények haladtak. A sebességük nem győzte meg a vaspálya ellenzőit, mivel a szekérposta 12 órai útjával szemben – a kétségtelenül több embert és árut szállítani tudó járat – három órával lassabban érte el a végállomást. A lóvontatás módszerét ezt követően is alkalmazták, s így Ausztria területén Linz, illetve Prága központtal 254 kilométer hosszúságban lóvasút működött a gőzvontatás bevezetése előtt.1 Az első birodalmi kísérleti vaspálya megnyitásával egy időben, a Pozsonyban ülésező magyar diétán napirendre került a közlekedés ügye. A rendek képviselői felismerték, hogy a további fejlődés egyik fontos előfeltétele a szállítási viszonyok megjavítása. Az új közlekedési eszköz hazai kivitelezése lehetőségként felmerült ugyan, de mivel a tőkehiányos magyar gazdaságban a kincstárban erre nem volt pénz, a vasutakat magánbefektetőkkel tervezték kiépíttetni. Mindezt az 1827-ben bezárt országgyűlés VIII. törvénycikkében rögzítették. Ezáltal a társaságok vagy magános befektetők lehetőséget kaptak vasutak, csatornák építésére, de csak az előzetesen elfogadott fő irányokban. Az országgyűlés kijelölte a 12 legfontosabb irányt, és bár eredetileg az utak számára készült a terv, de az esetleges vaspálya építését is engedélyezte elvileg a törvény. Kivitelező Magyarországon egyelőre nem akadt.
Majdán János
46
Hasonlóságok és különbségek
E korban egyre több magyar főúr látogatott el Nyugat-Európába, s így a saját benyomásaik is segítették a vasutak hazai terjedését. Célszerűnek látszott egy önálló vasúti törvénnyel támogatni az új közlekedési eszköz bevezetését. Ennek szellemében fogadta el a diéta, és szentesítette az uralkodó 1836 májusában az első hazai vasúti törvényt (XXV. tcz.),2 amely továbbra is a magánbefektetőkkel kívánta a 12 legfontosabb útirányban megépíttetni a pályákat. Anglia és Franciaország után harmadikként Magyarországon szabályozták törvénnyel a vasutak építését. Négy évvel később pontosították a szabályokat, illetve a diéta megalkotta a kereskedelmi és váltótörvényt (amely biztonságossá tette a magántőke összegyűjtését), valamint a vállalkozások felelősséggel történő szervezését és működtetését segítő csődtörvényt. A jogi háttér ezzel biztosított volt. Ausztriában nem működött országgyűlés, s ebből eredően nem törvényi szabályozással, hanem császári rendeletekkel serkentették a vasutak építését. A Rotschild család bécsi bankháza kezdeményezte az első gőzvontatású vasút megépítését Bécsből Krakkóba. A cél a sóbányák vasúti elérése volt. A Kaiser Ferdinand Nordbahn engedélyokmányát 1836 márciusában keltezték, s a következő évben megnyílt az első 14 kilométeres szakasz. Az északkeleti útirányhoz igazodva Morvaország területén is épültek vonalak Brünnig (Brno), majd Olmücig (Olmuc). A bécsi magántársaságoknak engedélyezett másik útirány a déli tartományok felé mutatott. A birodalmi fővárosból a tengerig – Triesztig – tervezett vasút első szakaszai elkészültek Grácig (Graz), illetve Laibachig (Ljubljana), de ez 1849-ig nem volt egybefüggő vonal. Ennek magyarázata az volt, hogy a Semmeringen való átvezetés óriási műszaki kihívást jelentett a korban, s az alagutak és viaduktok megépítésére a magántársaságnak nem volt elég pénze. Az osztrák kormány 1849-ig nem vett részt közvetlenül a vasutak építésében, bár mindent megtett a birodalom szempontjából fontos vonalak megépítésének támogatására. Az engedélyek gyors megadását a törvényi szabályozás hiánya is segítette, mivel a gyakorlatban Metternich kancellár és közvetlen köre döntött az építkezések megindításáról. Az osztrák jogi szabályozásra a magyar országgyűlésen elfogadott 1836. XXV. tcz. után egy évvel került sor Bécsben. Ezen túl az 1840-es évtized elején báró Kübeck udvari kamarai elnök kezdeményezte a birodalmi hálózat állami költségvetésből történő kiépítését. Elkészült egy átfogó államvasúti hálózati terv, de a kincstár a gyakorlatban nem tudta a kivitelezéseket finanszírozni, s így maradtak a magánbefektetői fejlesztések. A két nagy befektetőt (az anyagi hasznon kívül) személyes ambícióik is a gőzvasúti hálózat kiépítésére ösztönözték. A lehetséges piacot felosztva – az északi irányt Rotschild báró, a déli összekötetést Sina báró –, e vállalatok szervezték a tőkebegyűjtést, a kivitelezést és a működtetést. Az Ausztriában akkortájt már felhalmozódott magántőkét – részvények formájában – egy új vállalkozási típusba forgatták be, ami egyúttal az eddigiektől eltérő mentalitást is kialakított. A döntően bécsi, de a birodalom más településein is élő osztrák kispolgár közvetlen részesévé vált a tőkés gazdaság kialakulásának. Részvényesként napi szinten figyelte a gazdasági környezet változásait, örült az árfolyamok emelkedésének, s elkeseredett a vállalati kamatozások csökkenésének hallatán. Bármilyen kis összeggel, de aktív résztvevőjévé vált a befektetők körének, és bekapcsolódott – ha esetenként csak látszólag is – a tőkés gazdaságot alakítók közé. Vállalkozónak érezte magát – annak minden előnyével és veszélyével együtt. A megszületett törvények alapján Magyarországon – alig tíz évvel az angliai forgalomba helyezés után – három nagyvállalkozó kezdeményezett építkezést: Rotschild báró
Majdán János
47
Hasonlóságok és különbségek
Pozsony és Nagyszombat között, báró Sina György Bécsből Sopronon át Győrig, szitányi Ullmann Móric pedig Pestről (a Duna bal partján) Bécsig kívánt vasutat létesíteni.3 Az utóbbi két nagytőkés a hazai pénzügyi élet vezető személyiségének számított, Ullmann a bécsi bankárcsalád támogatását is élvezte. A törvényi háttér biztosította a részvénytársaság megalapítását, a mezőgazdasági termékek folyamatos európai konjunktúrája pedig állandó szállítási igényeket szült. A 49 kilométer hosszú nagyszombati lóvasutat – több részletben – 1840-től adták át, s hat évvel később készült el teljes hosszban. (A jól megépített pályán a lóvontatást 1872 márciusában cserélték fel gőzüzemű mozdonyokra.) A Duna bal partján tervezett pozsonyi vasutat Ullmann Móric összekapcsolta egy Pest központú hálózat kiépítésével, s a létrehozott „Középpontú Vasúti Társaság” előbb Vác, majd Szolnok felé építette meg első vonalait. A magánbefektetők elkészítették a Bécsújhely és Sopron közötti szakaszt (mint a tengeri útvonal részét), illetve Pozsonytól az osztrák határig (az északi összeköttetés elemeként) húzódó 17 kilométert. Magyarországon az 1848-as polgári forradalom kitöréséig a lóvasút mellett 176 kilométeren a gőzüzemű forgalom is megindult.4 A bécsi szakemberek egy részével együtt, Széchenyi István szintén az államvasúti módszer mellett foglalt állást. Angliai tapasztalatai alapján kevésnek tartotta a magánvállalatok által épített vasutakon az állami beavatkozás lehetőségét, holott a gróf ezt kiemelten fontosnak minősítette. Az egységes nemzeti piac megteremtése, Buda-Pest fővárossá fejlesztése, a polgári életmód elterjesztése Széchenyi szerint az államvasút segítségével valósítható meg a tőkehiányos Magyarországon. Mindezekről – munkatársaival közösen – külön fejlesztési tervet dolgozott ki, amely 1848 januárjában jelent meg nyomtatásban.5 A 136 oldalas könyv a világ első komplex közlekedésfejlesztési összegzése volt, amelyben a vízi (csatorna-) hálózat fejlesztése mellett részletesen szó esett a közúti és a vasúti hálózat országos kiépítéséről, rendszerbe foglalt működtetéséről, – s mindezt állami költségvetésből javasolta megvalósítani. Az első felelős magyar minisztérium tagjaként, Széchenyi István minden támogatást megadott a vasút működéséhez. Határozottan nekilátott – az általa jónak ítélt – belga típusú államvasúti változat megvalósításához, s a hazai vállalatok pénzügyi gondjait kihasználva, fokozatosan államosítani kívánta a részvénytársaságokat. A politikai és katonai változások következtében megvalósult az egységes állami kezelés, de már nem Széchenyi tervei alapján. Az osztrák államvasúti kísérlet és a vegyes rendszer kialakulása 1867-ig A magyar szabadságharc leverése után a bécsi kormányzat elérkezettnek látta az időt az államvasúti rendszer megteremtésére. A Bécsből irányított egységes Ausztriában minden vasutat állami kezelésbe vettek, s így Kübeck báró megvalósíthatta a birodalom egységét segítő hálózat kiépítését. A Magyar Középponti Vasút részvényeit is megváltották 1850 márciusában, s a hálózat további építkezéseit Bécsből vezényelték. Folytatódott a Vác és Pozsony közötti pályaépítés, majd Ceglédtől Szegedig is megépült a vasút. A magyarországi vonalakat is magába foglaló Délkeleti Államvasút az alföldi térségnek a birodalmi fővárossal történő összeköttetését segítette. Az európai városokban és ipari térségekben hiányzó mezőgazdasági termékeket e vonalakon szállították ki, s így a ma-
Majdán János
48
Hasonlóságok és különbségek
gyar gazdaság is bekapcsolódott a korszak konjunktúrájába, habár a nyereség nagyobb része bécsi kereskedőké volt. A birodalmi fejlesztés során az államvasúti korszakban fejezték be a Semmeringen átvezető szakasz alagútjainak kiépítését, a Krakkótól keletre fekvő pálya megépítését. A hatalmas költségekkel járó és nagy műszaki gondokat okozó fejlesztések kiadásai nagyon megterhelték a költségvetést. Az itáliai térségben folyamatos kiadásokat kívánó katonai jelenlét, a magyar ügy rendezetlenségéből eredő befektetési bizalmatlanság, az államkincstárt terhelő udvari kiadások oda vezettek, hogy Ausztria fizetésképtelenné vált, ami államcsődöt jelentett. A szorult gazdasági helyzetből kivezető út egyik megoldási kísérlete az államvasúti rendszer felszámolása volt. A bécsi kormány 1854-ben kiadott engedélyezési törvényével lehetővé tette a magánvállalatok számára a meglévő hálózat megvásárlását, illetve új vasutak építését. Ettől kezdve a vállalkozó előmunkálati engedélyt kért, s ennek birtokában a részvények kibocsátásával megszerzett tőkéből kisajátíthatta az érintett területeket, megépíthette a vasutat, s a működtetés is a társság kezében maradt. Az eltelt évtizedek bebizonyították, hogy a vasutak működtetése – legjobb esetben – hosszú távon nyereséges, s ezért a bécsi kormány úgy ösztönözte a befektetőket, hogy kamatgaranciát ígért. A teljesen magánszférából építkező angol és a kincstári alapokon nyugvó államvasúti rendszer belga változata mellé Poroszországban alakult ki ez a harmadik típus. A magánbefektető kockázatát úgy próbálta az állam csökkenteni, hogy éves szinten – általában 5% körüli – garantált kamatot fizettek a kincstárból a vasutat építő vállalkozónak. Ezt a típust vezették be a birodalomban, s a kincstár rövid távon megszabadult a rendkívül költséges vasutak építésétől és fenntartásától. Az államosított hálózatot nagy magántársaságok vették át, s ezek fejlesztették tovább a magyarországi hálózatot is. Az elkészült Bécs–Pozsony–Pest–Szeged vasútból alakult az egyik, Nyugat-Magyarországon és a Dunántúlon jött létre a másik társaság, míg az újonnan engedélyt kapottak között volt a Pécsről a mohácsi kikötőbe szenet szállító 57 kilométeres vonal, illetve a Szolnokról Debrecenen és Miskolcon át Kassáig tartó Tiszavidéki Vasút. A kamatbiztosítás bevezetése után megindultak a bővítések, de nem a magyar gazdaság szempontjai voltak az elsődlegesek. Az alkotmány nélküli időszak magyar gazdaságpolitikusai közül többen kifejtették azon nézetüket, hogy a vasutakat nem Bécs, hanem Budapest központtal kell bővíteni. A francia tapasztalatok alapján azt is megfogalmazták, hogy nem kell minden vonalat első osztályú pályaként megépíteni, a kisebb forgalomnak megfelelnek az „olcsó vasutak”, vagyis a vicinálisok is.6 Az építkezések befolyásolására az 1867-ben aláírt osztrák– magyar kiegyezés után volt mód, mivel a törvény kimondta: a „vasúti vonalak fölött kizárólag azon minisztériumot és országgyűlést illeti az intézkedés, melynek területén ezek keresztül mennek”.7 Vasutak különböző működtetési típusai az Osztrák–Magyar Monarchiában A magyar minisztérium új vezetője országos hálózatfejlesztési programot adott közre, amely Széchenyi István elképzelései alapján készült, de megfelelő anyagi hátér híján továbbra is fennmaradt a vegyes rendszer.8 A kamatbiztosítás folyamatos megadása meggyorsította ugyan Magyarországon a vasutak építését, de ezzel párhuzamosan – a csődbement salgótarjáni magántársaság államosítása folytán – létrejött a Magyar Ál-
Majdán János
49
Hasonlóságok és különbségek
lamvasutak (MÁV) is. Az 1869 októberében rendeleti úton elnevezett vállalat keretében előbb Gömör, Heves és Borsod megyékben épültek vonalak, majd a magyar határ és Zágráb közötti vonal épült és működött állami kezelésben. Bebizonyosodott, hogy állami keretek között is lehet hatékonyan működtetni vasutat. Időközben a kamatgarancia olyan hatalmas összegekkel terhelte meg az egyébként veszteséges magyar kincstárat, hogy minden politikai erő kereste a megoldást a problémára. Baross Gábor államtitkárként, majd miniszterként kezdeményezte a nemzetgazdasági szempontból fontosnak minősített magánvasutak államosítását.9 Csak néhány tőkeerős vállalat tudott ellenállni e törekvésnek (Déli Vasút, Győr–Sopron–Ebenfurti Vasút, Kassa–Oderbergi Vasút, Pécs–Mohácsi Vasút), de a többséget az 19. század végére sikerült a MÁV kereteibe kapcsolni. A vasutak gazdasági életre gyakorolt jelentős hatása következtében a kisebb települések folyamatosan kezdeményezték térségükben új vonal nyitását. Ezen „olcsó vasutak” helyi kezdeményezéssel, az érdekeltek anyagi és természetbeli támogatásával, az első osztályú vonalakhoz képest kisebb teljesítőképességgel, általában nappali forgalommal és kevés személyzettel működtek. Magyarországon 1880-ban, majd nyolc évvel később törvényekben is szabályozták a vicinális vasutak építését és működtetését, s ennek következményeként nagyon sűrű hálózat alakult ki.10 A földrajzi adottságok is lehetővé tették az átlagosan száz kilométernél rövidebb helyiérdekű vasutak gyors ütemű építését. Ausztriában a magántársaságok vasútépítését a folyóvölgyek és az átmenő forgalom nagymértékben befolyásolták, s a vállalatok legtöbbje fővonali előírások szerinti, több száz kilométeres vonalakat működtetett. A birodalom katonai és stratégiai szempontjai legtöbbször egybeestek a gazdasági körök érdekeivel, s emiatt a vonalvezetések mindkét fél számára megfelelően történtek. Az államvasút létezett, de nem bírt egybefüggő országos hálózattal, s nem tudta alapvetően befolyásolni a forgalmat, a díjakat. Vicinális vasutak működtek, de gyakran valamelyik térségben érintett magánvállalat érdekeltségében.11 Az Osztrák–Magyar Monarchia keretei között tehát két, egymástól jól elkülönülő logikával rendelkező vasúthálózat jött létre. Közös volt azonban, hogy mindkettő alapvető változásokat váltott ki az életmódban, a pihenési, utazási, valamint a fogyasztási és munkavállalási szokásokban. A vasutak polgárosító hatása A vasutak alapvetően alakították át a Monarchián belül a közlekedést, de nagy változásokat okoztak a polgárok életmódjában, a közigazgatás, a kereskedelem, az oktatás, a kulturális élet, az egészségügy területén is.12 Az érintettek már a vasúti építkezés előkészületei folyamán is szembesültek új helyzetekkel. A tőkebegyűjtés, a vonalvezetés, a földtulajdonosokkal folytatott tárgyalások, a részvénytársaság létrehozása és működtetése mind–mind Magyarországon eddig kevesek által ismert feladatot jelentettek. A helyi érdekeket (egyeztetve) egyrészt rögzíteni kellett, másfelől a különféle szintű tárgyalásokon érvényt kellett azoknak szerezni, esetenként a legfelső katonai vezetéssel, vagy a minisztériumok szakembereivel szemben is. Hatalmi szó helyett vitával, meggyőzéssel kellett dönteni a nyomvonalról, a kisajátításokról,13 s a helyenkénti kudarc a politikai és gazdasági elit tagjainak mindennapos tapasztalatává vált. A kivitelezések során gyakran versenytárgyalásokon nyerték el a munkákat, a vállalt
Majdán János
50
Hasonlóságok és különbségek
határidőket teljesíteni kellett, a késés után kötbért fizettek, – mindez ismeretlen volt az eddigi hazai gazdálkodók előtt. Az új polgári értékrend kialakulása szempontjából különösen fontos volt, hogy a nagyvállalkozók mellett a helyi gazdasági élet résztvevői is ilyen feltételekkel találkoztak. Csökkentek vagy eltűntek a gazdálkodásban korábban oly fontos családi kapcsolatok, helyettük a kiszámítható és számszerűsíthető vállalások kerültek előtérbe. Mindezzel a vidéki Magyarország lakói a helyiérdekű vasutak építésének időszakában találkoztak, s ez a 19. század végén egyre nagyobb térségben változtatta meg a korábbi gazdálkodási szemléletet. Újabb jelentős változást jelentett, hogy a vállalkozó – és emiatt kockázatot is vállaló – polgár a hagyományos gazdálkodói körökön kívüli társadalmi rétegekkel is érintkezésbe került. A nemesi származású földbirtokosok mellett a különböző nagyságú bérelt területeken gazdálkodó – gyakran zsidó vallású – vállalkozókon túl a parasztgazdák jó része is tevékenyen bekapcsolódott a vasútépítésbe. Különböző jogi állású települések kezdeményeztek vasútépítést, esetenként pedig falvak jegyeztek nagy mennyiségben részvényeket. A már működő vasúthoz kapcsolható változások alapvetően megváltoztatták a vidéki lakosság életmódját. Az első szerelvény érkezésekor ünneplőben ott álló lakosok azt tapasztalták, hogy a településük árucikkekkel történő ellátása alapvetően megváltozott. A vasúton érkezett árucikkek minden érintett település boltjában megjelentek, és a vidékiek nagyrészt ugyanazt vásárolhatták, mint a nagyvárosok lakói. Ez egyrészt ritka déli gyümölcsök megjelenésében, a rizs és a fűszerek elterjedésében követhető nyomon, másrészt abban, hogy a budapesti, bécsi, prágai iparosoktól, gyáraktól, kereskedőktől rendelt bútorok, tükrök megváltoztatták a lakások berendezését. A vasút segítségével ugyanakkor olyan árukat is eladtak és szállítottak, amelyekre korábban nem, vagy alig akadt vásárló. Az egységes nemzeti (majd később a nemzetközi) piac igényei alapján új termékek előállítására rendezkedtek be a változtatásoktól nem félő gazdák. A helyiérdekű vasutak olyan sűrű hálózatot alkottak Magyarországon, hogy a Dunántúlon nem volt olyan település, melynek lakói 20 kilométeren belül ne érhettek volna el egy állomást. A vasúttal legkevésbé ellátott – s a századforduló után állami költségvetésből támogatott hálózatépítés révén fejlesztett – erdélyi és horvátországi megyékben is minden település lakója 50 kilométeres körzeten belül talált állomás. Különösen sokan utaztak vasúton az 1890-es évtizedtől kezdve, mivel a Baross Gábor minisztersége idején bevezetett „zónatarifa” olcsó díjtételei lehetővé tették a kevés készpénzzel rendelkező polgárok számára is a vonatozást. Az utazásra vállalkozó polgár akár hivatalos ügyeit intézni, akár vásárolni vagy eladni indult, nem az otthon használt ruhájában, lábbelijében szállt vonatra. Az „ünnepi öltözködés” eddig az egyházi rendezvényekre vagy a bálokra volt jellemző, de a vasúti utazások elterjedése (is) hozzájárult az ünneplő és a hétköznapi ruházkodás elkülönüléséhez. Még a szegényebb réteghez tartozók is jelezték az utazás fontosságát: a nők a kendőjüket ünnepire cserélték, és ünnepi módon kötötték meg, a férfiak az ünnepi kalapjukat vették fel, vagy kikefélték a használtat. A cipő, csizma híján lévők megmosták a lábukat, és úgy ültek vonatra. Az állomásra tartó utas a legtöbb helyen a részvénytársaság által zúzott kővel, kaviccsal leszóratott úton haladt, s a belterületi utakkal ellentétben, a legnagyobb esőzésekben is a pocsolyák kerülgetése és sár nélkül közlekedhetett. Az épület előtt minden utas tágas
Majdán János
51
Hasonlóságok és különbségek
teret talált, amely a kocsik, hintók fogadására szolgált.14 A nagyobb vonzással rendelkező településeken az állomás előtti téren néhány szobás szálloda épült, amelynek földszintjén vendéglő működött.15 A kisebb forgalmú helyeken is nyitottak vendéglőt, s az általában közkedvelt volt, de nem csak a várakozó utasok körében.16 Az állomásra érkezőket az egész országban egységes épületegyüttesek fogadták. Az államvasutak vonalain 1870-től kezdve indult meg a típustervek szerinti építkezés. A kezdeti időszakban – a hálózati fejlesztésnek megfelelően – elsősorban az első- és másodosztályú vonalak mentén épültek egységes tervek alapján állomások. A feladatok ellátása alapján öt osztályba sorolt épületek közül az első háromban emeletes, a IV. és V. osztályban pedig földszintes létesítményt adtak át a forgalomnak. Az első típustervek szerint épült állomások esetében több fontos alapelvet rögzítettek. A személyzet számára lakást (lakásokat) alakítottak ki az épületben. Osztályonként elkülönítették az utasok várótermét, és rögzítették a belső berendezéseket. A személyzet munkahelyét a várótermek felől nem lehetett megközelíteni. A nagyobb állomási épületek két végén helyet kapott a posta és a vendéglő, melyeket a fedett verandával ellátott peronról közelíthettek meg. Szabványosították a mozdonyszíneket, a raktárakat, az őrházakat, s így az egész állomás egységes képet mutatott.17 Az 1880-as években megindult helyiérdekű vasúti építkezések esetében a kezdetektől igény volt az egységesítésre, és felhasználták az államvasúti tapasztalatokat is. Így alakult ki a vidéki települések új és egyben meghatározó épületeként az állomás. A várható forgalomhoz igazodva négy osztályba sorolták ezeket. Az I. osztályú állomásépület a MÁV fővonali hálózatán bevezetett típust követte, de az emeleten lévő lakások kicsit kisebbek voltak: egy háromszobás főnöki és egy kétszobás beosztotti készült el. A II. osztályba sorolt épületben ugyanúgy elkülönítették a harmadik osztályra jegyet váltott utasokat a másik két osztályon utazóktól, mint az előző típusban, de a földszinten kevesebb irodahelyiséget alakítottak ki. Az emeleten lévő főnöki lakás két szobája mellett a nőtlen tisztként dolgozó vasutasnak egy garzonlakás állt rendelkezésére. A III. osztályba sorolt állomásépület is emeletes volt, ebben is elkülönülten tartózkodtak az utasok. A forgalom lebonyolítására már csak egy helyet alakítottak ki, és egy darab kétszobás emeleti lakásba költözködhetett a főnök. A legkisebb forgalom lebonyolítására berendezett IV. osztályú, földszintes állomásépületben egyetlen váróterem állt az utasok rendelkezésére, és egy szobában dolgozott az ottani vasutas. A kétszobás szolgálati lakás közvetlenül az irodából nyílt. Az állomásra érkezőt – a település forgalmához és fontosságához mért – állomásépület fogadta. Az épület külső megjelenése teljesen eltért az addig megszokott építkezésektől. Az állomások téglából készültek és színes külső vakolatot kaptak. Az épület alatt nagy száraz pince volt, s itt alkalmazták először a különféle szigetelési eljárásokat. A sérülékeny sarkokon és pontokon általában dísztéglás borítással védekeztek az idő viszontagságai és a forgalomból eredő rongálások ellen. Az ajtó- és az ablakkeretek hasonló, téglás díszítést kaptak. Az állomásra belépő utazó jegyet váltott a pénztárnál és besétált az osztályokhoz igazodó váróterembe, ahol minden vicinális állomáson egyforma berendezést talált. A székek, az asztalok és a padok sorozatban készült ipari termékek voltak, amelyek teljesen eltértek az addig ismert bútoroktól. A várótermekben új berendezési tárgy volt a vaskályha, amely fokozatosan jelent meg a családoknál. A várótermekben és a szolgálati
Majdán János
52
Hasonlóságok és különbségek
helyeken óra függött a falon, s az ingaóra egy-két évtized alatt szinte minden vidéki lakás tartozékává vált.18 A várótermek belső falait az órán kívül a menetrend és a reklámok foglalták el.19 Az állampolgárok nagy része a századfordulón valamilyen szinten tudott írni-olvasni, ezért érdemes volt hirdetményeket kihelyezni. A reklám megjelenése egyfelől jelezte az eladható áru meglétét, másfelől a vásárlóerőt. A magánosok által használható különféle termékek hirdetései teljesen új tudást nyújtottak a várakozó utasnak: az egész országban – esetenként egész Európában – ismert termékekről kapott ismertetést. Az egységes nemzeti piac reformkorban megindult kialakulása a fogyasztás egységessé válásával folytatódott. Magyarország gyakorlatilag akkor vált egységes állammá, amikor a fővárostól és a nagyvárosoktól távol eső közösségek tagjai ugyanazokat a termékeket ismerték meg – és egy idő után fogyasztották –, mint a többi polgár. Az új termékek és szolgáltatások elterjesztésében nagy szerepe volt a vicinális állomásokon megjelent hirdetéseknek, színes plakátoknak.20 Az állomásokon kis haranggal jeleztek, illetve a személyzet egyik tagja csengőt lengetve körbejárta a várótermeket és fennhangon közölte az utasokkal az érkező vagy induló szerelvény úti célját.21 Az állomásépület körül mindenhol virágoskerteket alakítottak ki; hársfát és vadgesztenyét ültettek, amelyek jól bírták a gőzmozdonyok okozta szennyezést. Nagy lombkoronájukkal a fák árnyékot adtak az épületnek és az utazóknak egyaránt. A személyzet által kezelt virágágyásokban Magyarországon addig nem ismert virágfajták honosodtak meg: a dália és a különféle nemesített rózsák, amelyek a századfordulótól kezdve a családok akkortájt kialakított, ház előtti kiskertjeiben is otthonra leltek. A virágágyások között fehér kővel vagy folyami kaviccsal felszórt utakat alakítottak ki, s ez a szokás hamarosan megjelent a települések nyilvános parkjaiban, a templomkertekben, a középületek udvarán is. Az állomások ablakaiban megjelent a muskátli, amelyet az ország sok vidékén ismertek, de a hidegebb tájakon nem. A vicinálisok állomásain faládákban, felfüggesztett cserepekben virított a muskátli. A virágosítás egységesítését a MÁV azzal segítette, hogy központi kertészetet hozott létre, s onnan látták el az állomásokat virágokkal, fákkal. A vasút segítségével így vált „magyar” virággá a muskátli, amely igénytelensége miatt gyorsan terjedt a magánházaknál is. (Az igénytelen, hideget is tűrő, de hosszasan és pompásan virágzó muskátli elterjesztésére külön egyeztetés után hoztak utasítást, miszerint a Lajtán túl a lefelé konyuló futós, a Lajtán innen a felfelé álló típus kerüljön az ablakokba.) Minden állomáson kötelezően megépítették, kővel vagy téglával kirakták, a téglából készült kávával, falécekből készült zárt kerettel, védett és bádogos tetővel rendelkező ásott kutat, melynek csodájára jártak mindenhol a környékbeliek, mivel ez idáig nagyon kevés ilyen építményt láttak.22 Az egészségügyi helyzet gyors javulását megcélzó magyar kormány számára nagyon fontos volt a kövezett kutak megléte és elterjesztése. Egyfelől a vasutasok járványos megbetegedéseit lehetett ezáltal megelőzni, másfelől bíztak abban, hogy az utasok révén máshol is elterjed az ásott kút. Mind a két esetben sikeres volt a korábbi szokásokat átalakító törekvés. Az egészséges vizet adó kutak típusa egy emberöltő alatt elterjedt az országban. A kúttal ellentétes oldalon egy kis épület állt; ez volt az illemhely, amelyre szintén nagy figyelmet fordítottak a tervezés és a kivitelezés során.23 A vicinális vasutak építésének korában már pontosan tudták, hogy a fertőzések nagy része a víz útján terjed. Elvként ekkor fogalmazódott meg, hogy csak fedett illemhelyet szabad ilyen forgalmas helyre
Majdán János
53
Hasonlóságok és különbségek
telepíteni, és az legyen minél messzebb a kúttól. A megvalósítás nem volt egyszerű, mivel Magyarországon nem terjedtek el (még a nagyvárosokban sem) a kőből vagy téglából épült nyilvános illemhelyek. Az árnyékszék épületében női és férfi részt különítettek el, s azokat belül fülkékre osztották. A szilárd építőanyagból készült mellékhelyiségek cserepes tetőfedést kaptak, és helyenként díszített fából ácsoltak hozzá előrészt. (Az elnevezésbeli különbözőségek is jól jelzik, hogy sem a magyar nyelvben, sem a magyarországi háztartásokban ez a hely nem volt jól elkülönítve.) A megépült mellékhelyiségek lassan kezdtek a magánházaknál is elterjedni. A vicinálisok vezetői nagy gondot fordítottak az árnyékszékek tisztántartására, külön személyzetet fogadtak a rendszeres ürítésre. Ezt a munkát általában véve a vonal mentén lakó egy-két megbízható cigány család végezte, akik ezáltal munkavállalói kapcsolatba – esetenként dolgozói állományba – kerültek a vasúti társasággal. A teherforgalmat is lebonyolító állomásokon áruraktárat is építettek, amelynek alapját kőből és betonból, a falait deszkából készítették. Az épületen úgy a vágányok felé, mind a tér felé kétszárnyas, zárható kaput nyitottak, melyek előtt mindkét oldalon a vasúti kocsik padlójának magasságában lévő emelt rakodó volt. Ezzel oldották meg a szekerekről, kocsikról történt átemelést, illetve a vasúti kocsikból való ki- és berakodást. A raktár mellett állatrakodók álltak, amelyek segítségével emelés nélkül, saját lábaikon hajtották ki és be a szállításra váró szarvasmarhákat, lovakat, juhokat, sertéseket. A vicinális vasutak országos elterjedésével egy időben bővült a hazai cukorrépa-termelés, és a gyárak sűrű hálózata alakult ki. A vállalatok termeltetőkként léptek fel, s a kiszedetett répát vasúton szállították a feldolgozóhelyekre. A répa átvételéhez az állomásokon mázsaházakat építettek és mázsákat telepítettek, s ezeket a környékbeli gazdák egész évben használták. Vidéken a vasútállomások számítottak a nagytételű kereskedelem központjának: jól kirajzolódó vonzáskörzet alakult ki körülöttük.24 Az állomások be- és kimeneteli oldalán, az utat lezáró sorompó kezelését végző vasutas és családja számára típusterv szerinti szoba-konyha-kamrás őrház épült. A vonal többi pontján, a veszélyes helyeken, az egymástól nagy távolságokra lévő állomások között építettek őrházat. A viszonylag kis épületeket a vidéki lakosok sokszor megcsodálták, mivel az őrház téglából épült, melynek falusi elterjedése egybeesett a vicinális vasutak kiépülésével. Az épület alatt téglából készült boltozott pince szolgált tárolásra. Minden őrház mellett fúrt kútból merték az ivóvizet; a kutat ugyanolyan módszerrel építettek, mint az állomásokon találhatókat. A vasúti dolgozó ingyen kapott szolgálati lakása előtt a kötelező virágos kiskert volt.25 A vasút munkahelyei új lehetőséget jelentettek az elhelyezkedésre. Gyorsan közismertté vált, hogy a vasutasok egy teljesen új, addig ismeretlen munkavállalói típust jelenítettek meg vidéken. A magántársaságtól állandó fizetést és nyugdíjat élvező, különféle ingyenes szolgáltatásokat igénybe vevő, előre kiszámítható munkarendben dolgozó vasutas óriási tekintélynek örvendett.26 A szerelvény bármelyik osztályú kocsijába új, addig ismeretlen tárgyakkal, szolgáltatásokkal találkoztak az utasok. A padok, ülések kiképzése, a kovácsoltvasból készült ruha- és kalaptartók új formákkal ismertettek meg mindenkit. Az ülések felett tükrök és reklámképek függtek. A hazai és európai áruk képe, neve, legfontosabb adatai egyszerre jelentek meg a fővárosban és a legtávolabbi vicinális vasúti kocsiban. Lassan „mindenki tudott mindenről” – ahogyan a kortársak fogalmaztak. A vasúti kocsikban az első perctől kezdve volt világítás.27
Majdán János
54
Hasonlóságok és különbségek
A vasúti kocsikra is jellemző volt a típus, s ezáltal az egész országban minden utas egyforma benyomásokat szerezhetett.28 A pad, illetve az ablak alatt lévő gőzfűtés nemcsak a vidéki lakosságnak, hanem a nagyvárosok polgárai számára is teljesen új szolgáltatás volt. Az 1890-ben bevezetett fűtést különösen a téli időszakban csodálták és irigyelték az utasok. A vicinálisok minden kocsija ezt a kényelmet nyújtotta. A vasutak terjedésével nemcsak az illemhelyeket ismerték meg az utasok, hanem a személykocsikban működött vízöblítéses angol vécé használatát is. (A családi házaknál a fentiek közül az öblítés nem terjedhetett el, mivel még a kisvárosokban is ritka volt a vezetékes ivóvíz.) A járványos megbetegedések gyors ütemű csökkenéséhez hozzájárult a vasúti illemhelyeken történt minőségi változás is.29 Az utasok a vonalak végállomásán általában kistáji központokban szálltak le a szerelvényről, ahol a típusterv alapján épült állomás előtt a legtöbbször fedett peron állt. Az utasok nagy számban várták – különösen ünnepnapokon – a szerelvény érkezését.30 A végállomások településein a korzót legtöbbször az állomásra vezető utca és a peron jelentette. A végállomási épülethez hozzátartozott a vasúti vendéglő, a resti, amely az épületen belül és – jó idő esetén – a peron vágányok felöli oldalán fogadta vendégeit. A restiben csak a nagyobb állomásokon különböztettek meg két osztályt, a legtöbb helyen a vendégeket nem elkülönítetten szolgálták ki. A melegkonyhás étterem teljesen új ételekkel, italokkal és szokásokkal ismertette meg a vidéki polgárokat. A restik terjesztették el egész Közép-Európában a bécsi szeletet. A rántott borjúhúst sokáig csak kenyérrel vagy zsömlével adták, de a mérete egységesen akkora volt, hogy a tányérról lelógjon. A bécsi szelet hatalmas népszerűsége egyúttal más húsok és élelmiszerek házi panírozását is elősegítette. Ekkor és itt vált ismertté a szintén zsemlemorzsába forgatott fasírozott. A frissen csapolt sört is a restik terjesztették el a vidéki településeken. (A falvak kocsmáiban általában helyi vagy környékbeli bort árultak az üzemeltetők. A sör ismert volt már korábban is az országban, de csak néhány városban és különleges alkalmakkor itták.) A restikben tehát az elfogyasztott bécsi szelet után – különösen a meleg napokon –csapolt sört ittak a vendégek. Tehették, mert a vasúti szerelvények a központoktól távol eső végállomásokra is olcsón és gyorsan elszállították a söröshordókat. A restikben gondoltak a szeszesitalt nem kedvelő vendégekre is, és ekkortól terjedt el a szódával higított málna- és eperszörpök fogyasztása. A röviditalok közül a Zwack unikum terjedt el – elsősorban a kitűnő reklámja eredményeként. A resti demokratikus létesítmény volt, mivel a betérő vendég – a legtöbb vicinális végállomásán – egy teremben fogyasztott a vidék politikai, gazdasági elitjének tagjaival. Minden asztalt a gyorsan lecserélhető, de kevéssé piszkolódó kockás terítővel borítottak le. Az asztalterítés olyan új szokás volt, amely lassan terjedt el a vidéki háztartásokban. A vasúti vendéglőkben kapható ételek és italok, az ott szerzett benyomás azért alakította annyira át a vidéki konyhákat, mivel szinte minden utas kapcsolatba került a restivel, igénybe tudta venni szolgáltatásait. A hatalmas bécsi szelet két nagy zsömlével és egy korsó hideg sörrel a századfordulón egy koronába került. Ennyit fizetett az utas az első osztály menettérti jegyéért, ha azt 20 kilométeren belüli állomásra váltotta, illetve harmadosztályon 40 kilométer oda-vissza útra. Az a polgár, aki ügyes-bajos dolgainak elintézésére igénybe tudta venni a vasutat, és megvásárolta a menetjegyet a legközelebbi kisvárosba, feltehetően rendelkezett további egy forinttal, és megengedhette magának a restiben elfogyasztott ebédet is. Amennyiben mégsem volt erre pénze vagy elég ideje,
Majdán János
55
Hasonlóságok és különbségek
akkor a sör mellé élesztővel kelesztett pogácsát vásárolt. A nagy pogácsát is a restik terjesztették el, s ehhez hozzájárult a kiváló hazai búza és az abból készült sokféle liszt.31 A fenti példák azt mutatják, hogy a vasutak a gazdasági életre, a szállítások átalakítására gyakorolt hatásuk mellett egyértelműen segítették a polgári életmód különböző elemeinek elterjesztését a Monarchia mindkét államában. Jegyzetek Az ausztriai vasútépítések korai szakaszáról megjelent magyar nyelvű kortárs művet lásd Csíkvári Jákó: A közlekedési eszközök története I–II. Budapest, 1882. 2 1836. XXV. tcz. Magyar törvénytár 1836–1867. Budapest, 1896. 3 Részletesebben lásd Majdán János: A „vasszekér” diadala. Budapest, 1987. 4 Legfrissebb feldolgozás: Magyar vasúttörténet I. Főszerk.: Dr. Kovács László. Budapest, 1995. 5 Gróf Széchenyi István: Javaslat a magyar közlekedésügy rendezésérül. Pest, 1848. 6 Francia és skót tapasztalatai alapján Hollán Ernő képviselte elsősorban ezt a nézetet. Vö. Majdán János: Hollán Ernő, a francia vasútépítési módszerek magyarországi elterjesztője. In Francia emlékek. Szerk.: Köbölkúti Katalin, Nagy Éva. Szombathely, 2005, 128–140. o. 7 1867. évi XII. tcz. 65. §. Magyar törvénytár 1836–1867. Budapest, 1896. 8 Mikó Imre: Magyarország vasúti hálózata. Pest, 1867. 9 Majdán János: Baross Gábor, a „vasminiszter” In In memoriam Barta Gábor. Pécs, 1996, 377–384. o. 10 Uő: Helyiérdekű vasutak és kiépülésük a Dunántúlon. Budapest, 1998. 11 Strach, Hermann: Geschichte fer Eisenbahnen der Österreichischen – Ungarischen Monarchie. Wien, Teschen, Leipzig, 1898. 12 Jelen tanulmányban vázlatszerű összefoglalás készült, részletesebb kifejtését lásd Majdán János: A vasút polgárosító hatása. In Struktúra és városkép – A polgári társadalom a Dunántúlon a dualizmus korában. Szerk.: Tóth G. Péter. Veszprém, 2002, 303–324. o. 13 Majdán János: Modernizáció – vasút – társadalom. Pécs, 2001. 14 A kaposvári állomás előtti térkiképzést jól mutatja egy korabeli fénykép, amelyet közöl Majdán János – Nagy Jenő: Vasút a Dunától a Dráváig. (Fejezetek a 125 éves Dombóvár – Zákány vasútvonal történetéből). Budapest, 1997. 15 A csáktornyai vasútállomással szemben megnyílott szálloda fényképét közli Majdán: Helyiérdekű vasutak… 149. o. 16 A gyékényesi vasúti vendéglő korabeli fényképét közli Majdán – Nagy: i. m. 17. o. 17 Az állomási tervek egységesítéséről részletesen ír kiváló könyvében Kubinszky Mihály: Régi magyar vasútállomások. Budapest, 1983, 120. o. 18 A szabványosított berendezési tárgyakról készült tervrajzokat közli Kubinszky: i. m. 36–42. o. 19 A magyar és német nyelven közzétett első „zákány – dombóvári” menetrendet közreadja Majdán – Nagy: 134–154. o. 20 Szilágyi István: Régi boltok krónikája. Budapest, 1986, 326. o. 21 A pápai állomás indulást jelző harangját közli Majdán: Helyiérdekű vasutak… 80. o. 22 A Baross Gábor miniszter jelenlétében lezajlott Ukk – Csáktornya helyiérdekű vasút megnyitási ünnepségeiről beszámoló újságcikkben is szó esik az állomási kutak átvételéről. Vö. Zalamegye, 1890. október 26. 23 Az állomási árnyékszékek típustervét közli Kubinszky: i. m. 42. o. 24 125 éves az Alföldi Vasút. Szerk.: Horváth Ferenc. Budapest, 1996. Raktári nyitott szín: 45. Gyula állomás mérlegháza: 52.; Frisnyák Zsuzsanna: Áruforgalom, áruszállítás és a magyarországi vasutak (1895). Vasút – ember – tér kapcsolatok. PhD-dolgozat. ELTE, Budapest, 2007. 25 Típusterv szerint épített vonali őrház fényképe kúttal, baromfióllal és kenyérsütő kemencével. Közli A 125 éves MÁV. Szerk.: Mezei István. Budapest, 1993, 81. ábra. 1
Majdán János
56
Hasonlóságok és különbségek
Vasutasokról készült fényképeket közöl uo. 198–212. ábra. Az állomások világítását biztosító lámpák tervrajzát közli 125 éves az Alföldi Vasút… 53. o. 28 A vasúti kocsikban megvalósított gőzfűtésről, világításról, WC-kialakításról, ülések elhelyezéséről nagyszerű tervrajzok találhatók: Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor és az 1896. évi ezredéves kiállítás eredménye. Budapest, 1898, VIII. kötet. Szerk.: Matlekovits Sándor. 849–872. o. 29 Minden korszakból és minden osztályból közöl személyszállító kocsikról készült fényképeket A 125 éves MÁV… 113–122. ábra. 30 Uo. Az érsekújvári (148. ábra), a zimonyi (152. ábra) és további, fedett peronnal ellátott állomások mellett készült fénykép a győri állomásról is (149. ábra), ahol a századfordulón már aluljárón közlekedtek az utasok a tetővel ellátott emelt peronokhoz. 31 Uo. A vasúti közlekedéssel egy időben megjelent állomási éttermekről készült korabeli fényképekből a szegedi (164. ábra) az épületen belül elhelyezett, a piski (165. ábra) a perontetős megoldást mutatja. 26 27
Irodalom 125 éves az Alföldi Vasút. Szerk.: Horváth Ferenc. Budapest, 1996. A 125 éves MÁV. Szerk.: Mezei István. Budapest, 1993. Csíkvári Jákó: A közlekedési eszközök története I–II. Budapest, 1882. Francia emlékek. Szerk.: Köbölkúti Katalin, Nagy Éva. Szombathely, 2005. 128–140. o. Frisnyák Zsuzsanna: Áruforgalom, áruszállítás és a magyarországi vasutak (1895). Vasút – ember – tér kapcsolatok. PhD-dolgozat. ELTE, Budapest, 2007. Gróf Széchenyi István: Javaslat a magyar közlekedésügy rendezésérül. Pest, 1848. Kubinszky Mihály: Régi magyar vasútállomások. Budapest, 1983. Magyar vasúttörténet I. Főszerk.: Dr. Kovács László. Budapest, 1995. Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor és az 1896. évi ezredéves kiállítás eredménye. Szerk.: Matlekovits Sándor. Budapest, 1898. VIII. kötet. Majdán János – Nagy Jenő: Vasút a Dunától a Dráváig. (Fejezetek a 125 éves Dombóvár – Zákány vasútvonal történetéből). Budapest, 1997. Majdán János: A „vasszekér” diadala. Budapest, 1987. Majdán János: A vasút polgárosító hatása. In Struktúra és városkép – A polgári társadalom a Dunántúlon dualizmus korában. Szerk.: Tóth G. Péter. Veszprém, 2002, 303–324. o. Majdán János: Baross Gábor, a „vasminiszter” In In memoriam Barta Gábor. Pécs, 1996, 377–384. o. Majdán János: Helyiérdekű vasutak és kiépülésük a Dunántúlon. Budapest, 1998. Majdán János: Modernizáció – vasút – társadalom. Pécs, 2001. Mikó Imre: Magyarország vasúti hálózata. Pest, 1867. Strach, Hermann: Geschichte fer Eisenbahnen der Österreichischen – Ungarischen Monarchie. Wien, Teschen, Leipzig, 1898. Szilágyi István: Régi boltok krónikája. Budapest, 1986.
Limes
57
Limes
Bécs építési övezetek szerinti beosztása. 1893. (ld. Pilkhoffer Mónika tanulmányát az 59. oldaltól)
Limes
58
Limes
Budapest építési övezetek szerinti beosztása. 1894. (ld. Pilkhoffer Mónika tanulmányát az 59. oldaltól)
Limes
59
Hasonlóságok és különbségek
Pilkhoffer Mónika
Az épületállomány változása és városképre gyakorolt hatása az Osztrák–Magyar Monarchia városaiban
*
Bevezetés A historizmus dominanciájával jellemezhető 1867–1918 közötti időszak különös történeti és művészettörténeti jelentőségét az a rendkívül nagy építkezési kedv adja, amely mind mennyiségileg, mind az architektúrák sokféle funkcióját tekintve túltett minden korábbi korszakon, és a – jobb esetben – máig meghatározó városszerkezetek és városképek megszületését eredményezte. Ennek a nagyszabású változásnak a nyomon követéséhez a tízévenként megtartott népszámlálások épületstatisztikai adatait használtuk fel forrásul. A statisztikák a mennyiségi mutatókon kívül az épületek falazata, tetőzete és magassága tekintetében megfogható minőségi javulásról, valamint a lakások fekvéséről, nagyságáról és helyiségeiről is tájékoztatást nyújtanak. Tanulmányunkban most csak a lakóépületek számának alakulását és annak következményeit, vagyis az épületállomány növekedéséből származó kihívásokra adott városrendezési válaszokat vizsgáljuk. Annak ellenére, hogy az összeírásokat a Lajtán innen és túl azonos időpontokban hajtották végre, az Osztrák–Magyar Monarchia városainak összehasonlítása során több módszertani problémával is meg kellett birkóznunk. Magyarországon már a népszámlálásokról szóló 1869. évi III. tc. 2. §-a elrendelte, hogy az adatgyűjtésnek a lakhelyekre is ki kell terjednie. Más volt a helyzet azonban Ausztriában, mivel az 1869-es osztrák népszámlálásban egyáltalán nem találtunk lakóépületekre vonatkozó adatokat. Szerencsére a lakóházak számát az egyes tartományok helységnévtáraiból sikerült összegyűjtenünk. Tovább bonyolította az elemzést, hogy az osztrák népszámlálásokban szinte tízévenként változott a vizsgált városok típusa és száma, ami megnehezítette a vizsgálandó városok kiválasztását is. Az osztrák államterület a magyarországinál valamivel kisebb, lakosságát tekintve viszont népesebb volt,1 így célszerűnek tűnt nagyjából hasonló számú várost vizsgálni. Míg a Monarchia nyugati része több mint egy tucat közigazgatási egységből (királysá-
*
A kutatást a Habsburg-kori Kutatások Közalapítvány, majd a Deák Ferenc ösztöndíj támogatta.
Pilkhoffer Mónika
60
Hasonlóságok és különbségek
gok, hercegségek, őrgrófságok) tevődött össze, addig Magyarország egységes állam volt, melyhez társországként Horvát-Szlavónország tartozott. A birodalom két fele nemcsak a berendezkedést, de a városi jogot illetően is eltért egymástól. Magyarországon az 1870. évi XLII. és az 1871. évi XVIII. törvénycikkek rendezték a városok jogállását.2 Ez már önmagában problémát okozott, hiszen az 1869-es összeíráskor még szabad királyi és mezővárosi kategóriákat felváltotta a törvényhatósági jogú és a rendezett tanácsú városok csoportja. Mivel a kettő nem teljesen fedte egymást, ez eleve megnehezítette az 1869-es és a későbbi adatoknak az összehasonlítását. A magyarországi városi épületállomány elemzéséhez a 27 törvényhatósági joggal rendelkező várost választottuk ki, annak a kényszerhelyzetnek a következtében, hogy A magyar városok statisztikai évkönyve címmel Thirring Gusztáv által szerkesztett, az 1900-as évre adatokkal szolgáló munkán kívül a rendezett tanácsú városokkal a népszámlálások kötetei részletesen nem foglalkoztak. A magyar jogi városfogalommal ellentétben Ausztriában minden 2000 főnél nagyobb települést városnak neveztek. Az osztrák államterület 33 saját városi joggal rendelkező települése3 közül a tartományok arányaihoz viszonyítva kijelölt 25 várost vizsgáltunk, már amikor a források ezt lehetővé tették. Elemzésünkben a törvényhatósági jogú városok esetében igyekeztünk megrajzolni a dualizmus időszaka alatt bekövetkezett változásokat, majd az eredményeket összehasonlítottuk a magyarországi átlagokkal, illetve az osztrák államterület városainak adatsoraival. Meghaladta volna a tanulmány kereteit, ha a Monarchia nyugati felében található, nagy múltú városok épületstatisztikai adatai alapján kirajzolódó városképét értelmezzük és magyarázzuk, ezért az osztrák adatokat elsősorban a hasonlóságok és a különbségek, a magyar fejlődés és felzárkózás szempontjából elemeztük. A kiválasztott városokon belül viszont külön figyelmet fordítottunk a két főváros vizsgálatára. Az 1900-as adatsor lehetővé tette, hogy egy rövid kitekintést tegyünk a rendezett tanácsú városok épületállományára is. A lakóházak számának alakulása 1. sz. táblázat: A lakóházak számának és arányának változása 1869–1910 között4 Város 1.
Fiume
2.
Temesvár
4.
Debrecen
3.
Marosvásárhely
Lakóházak szaporodása 1743 3875
1757
2477
85,76
2736
7.
Győr
1464
8.
Szabadka
119,03
102,89
Pécs
Nagyvárad
163,02
5295
5.
6.
Lakóházak (%) 226,95
6875
92,15
80,30
79,52
Pilkhoffer Mónika 9.
Kolozsvár
11.
Miskolc
10.
61
Hasonlóságok és különbségek 2681
74,43
Pozsony
1320
70,06
12.
Szatmárnémeti
1643
62,51
14.
Kecskemét
4061
13.
15. 16.
Kassa
Szeged
1875 915
63,17
59,45
59,28
5572
58,24
4497
54,13
2021
53,66
18.
Budapest Hódmezővásárhely Arad
20.
Újvidék
1083
40,02
Zombor
1020
25,94
17. 19.
21.
22.
Sopron
Pancsova
23.
Versec
25.
Székesfehérvár
24. 26. 27.
Komárom
Baja Selmec- és Bélabánya átlag
11.073
648 834
56,38
50,70
39,84
950
24,44
530
18,04
330
415 -8
20,08 14,85 -3,87
66,33
A törvényhatósági jogú városokban a lakóházak száma 1869–1910 között − Selmecés Bélabánya kivételével − minden településen növekedett. A több mint 66%-os átlagos gyarapodásnál nagyobb mértékű volt a növekedés tíz városban. Ezek közül Fiuméban, Temesváron, Marosvásárhelyen és Debrecenben 40 év alatt a lakóépületek száma több mint a kétszeresére nőtt. Feltűnő, hogy Fiumét nem számítva, a legnagyobb változás az ország keleti felében következett be, s ez (a lakosság számának szintén jelentős növekedésével együtt) számottevő fejlődésre enged következtetni. Az első négy helyre került településen a lakóházak gyarapodása még a népesség növekedésénél is nagyobb ütemű volt. A területi megoszlást elemezve megállapítható még, hogy − Temesvár és Szabadka kivételével − a Dél-Alföld, Bácska és Bánát városai (Szeged, Hódmezővásárhely, Arad és különösen Újvidék, Pancsova, Zombor és Versec) a törvényhatósági jogú városok sorában a hátsó mezőnybe kerültek. Úgy tűnik, van bizonyos összefüggés a lakóházak számának változása és a funkcionális városközpontok között. Beluszky Pál kategóriáit alapul véve elmondhatjuk, hogy az élmezőnybe tartozó települések – Marosvásárhely és Szabadka kivételével – a regionális központok közé tartoztak, míg a sorban az utolsó kilenc település már kivétel nélkül mind csak a megyeközpontok közül került ki. 5
Pilkhoffer Mónika
62
Hasonlóságok és különbségek
Természetesen más eredményt kapunk, ha az 1869–1910 között épített lakóépületek abszolút számait vizsgáljuk meg. Budapest szerény 16. helyezése a törvényhatósági jogú városok sorában számszerűleg valójában a legnagyobb építőtevékenységet jelenti a korszakban, hiszen 1869–1910 között 11 073 új lakóházat emeltek a fővárosban, amelyek többsége valószínűleg méretben is felülmúlta a többi város lakóépületeit. A nyers számadatokat vizsgálva, a sorban következő városok között sok az agrárváros. Ezeken az olykor nagy kiterjedésű településeken a nagy épületállomány miatt azonban a 40 év alatt emelt 4−5 ezer új lakóház sem volt elegendő ahhoz, hogy a számszerűleg nagy építőtevékenység ezeket a városokat az arányaiban is a legnagyobb növekedést mutató városok közé sorolja. A továbbiakban arra a kérdésre keressük a választ, hogy 1869–1910 között mikor következtek be felfutások és visszaesések a lakóház-építkezés dinamikájában, és mi lehet a hullámzásnak az oka. Eddig csupán Budapest építkezési tendenciái voltak ismertek, ahol az új lakóépületek száma 1897-ben tetőzött, majd a századforduló dekonjunktúrája utáni kisebb fellendülés az 1910/11-es években érte el újból a csúcspontját.6 Az 1870–1900 közötti időszakra vonatkozóan finomabban is megrajzolhatók a trendek. Az 1870-től növekedésnek indult lakóházépítést az 1873-as gazdasági válság nemcsak megakasztotta, de hatását egészen az évtized végéig éreztette: az új lakóházak száma Budapesten – az 1876-os év kicsiny növekedésétől eltekintve – csökkenő tendenciát mutatott az 1879-es év negatív csúcsáig, amikor is az építőipar az 1872. évi lakóház-építkezéseknek csupán 20%-át teljesítette. 1880-tól aztán újabb felfutás következett, de az új lakóházak száma csak 1885-ben érte el az 1872 körüli szintet. Az 1880-as évek elején a lakosság számának növekedése következtében lakáshiány jelentkezett, ami (a bérleti díjak emelkedése folytán) a bérházépítést jó tőkebefektetéssé tette. A konjunktúra 1888-ig tartott, amikor a lakáspiac telítődése miatt csökkent a bérházak jövedelmezősége, az építkezést viszont megdrágította az építőanyagok árának növekedése. Az újabb válság kisebb és rövidebb is volt az előzőnél, míg az ezt követő, 1891–1897 közötti növekedés olyan nagy, hogy Budapest akkori lakóházállományának 22%-a, szobaállományának kétharmada ebben az időszakban keletkezett.7 Gyáni Gábor szerint ennek hátterében az új finanszírozási források bekapcsolása, a jelzálogüzlet megjelenése állt. A budapesti építőipart a századfordulón sújtó válság tényét nemcsak a statisztikai adatok, de a sajtó híradásai is megerősítik, és fő okának, a lakáspiac telítődése mellett, a pénzintézetek hiteleket megvonó politikáját jelölik meg.8 Ez egyben azt is jelenti, hogy „a lakásépítés intenzitását, annak hullámzásait nem an�nyira a lakáskereslet ingadozása és nyomása, hanem a tőkepiac, konkrétan a hiteltőke mindenkori hozzáférhetősége szabta meg.”9 Ez viszont súlyos következményekkel járt a lakókörülményekre. Thirring itt ismertetett, 1900-ban megjelent elemzése azonban nem teljesen egyezik meg az általa 1912-ben kiadott, A magyar városok statisztikai évkönyve című munkában közölt adatokkal.10 Az ma már eldönthetetlennek tűnik, hogy a két forrás közül melyiknek az adatai járnak közelebb az 1869–1890 közötti évek valós építési tendenciáihoz, abban viszont mindkét forrás egyetért, hogy az 1890–1900-as évtized kiemelkedő építési konjunktúráját a századfordulón nagy visszaesés követte. Összehasonlítva Budapestet a törvényhatósági jogú városokkal, úgy tűnik, hogy lakóház-építkezéseik változásai nem teljesen egyeznek meg a fővároséval.
Pilkhoffer Mónika
63
Hasonlóságok és különbségek
2. sz. táblázat: A lakóházak száma és százalékos növekedése 1869–1910 között, évtizedenként11 Város Selmec- és Bélabánya Pozsony Pécs Székes fehérvár Győr Komárom Sopron Baja Szabadka Újvidék Zombor Hódmező vásárhely Szeged Budapest Kecskemét Kassa Miskolc Nagyvárad Debrecen Szatmár németi Arad Temesvár Versec Pancsova Kolozsvár Maros vásárhely Fiume Átlag
1869– 1880 1890 %
1880– 1890 1900 %
1890– 1900 1910 %
1900– 1910 %
1869
1880
2062
1937
-6,06
1948
0,30
1884 2969
2015 3201
6,95 7,81
2080 3621
3,22 13,12
2937
1974 -32,70
1823 1643 1278 2794 8645 2706 3931
1814 1486 1226 2823 9866 2823 3873
-0,49 1835 1,15 2122 15,60 3287 54,90 -9,55 1426 -2,69 1856 30,10 1973 6,30 -4,06 1332 8,64 1837 37,90 1926 4,84 1,03 2793 -1,06 3165 13,30 3209 1,39 14,12 10802 9,48 12502 15,70 15520 24,14 4,32 3185 12,82 3162 -0,07 3789 19,82 -1,47 3985 2,89 4179 4,80 4951 18,47
8307
9438
13,61 10358
2385 20,82
9566 9746 1,88 10854 8564 10748 25,50 12277 6850 6944 1,37 7533 1539 1660 7,86 1842 2968 2979 0,37 4243 2888 2778 -3,80 2832 5146 5438 5,67 6185 2628
2432
-7,45
3766 2377 3887 2093 3602
3793 2588 3875 2409 3736
0,71 8,87 -0,30 15,09 3,72
1476
1499
768
1503
2541
2058
5,60
2054
-0,19
2465 18,50 4596 26,90
3204 5705
29,97 24,12
2621
3467
32,27
9,74 11163
9,80
7,70 12804
14,70
11,36 13499 24,30 15138 14,22 17354 41,30 19637 8,48 9577 27,10 10911 10,96 2151 16,70 2454 42,43 4792 12,90 4843 1,95 3619 27,70 5365 13,73 8228 33,00 10441
12,14 13,15 13,92 14,08 1,06 48,24 26,89
4,48
3047
19,90
4271
40,17
4031 6,27 2915 12,63 3803 -1,85 2428 0,78 5051 35,19
5026 24,60 4123 41,40 4076 7,10 2752 13,34 5878 16,30
5787 6252 4837 2927 6283
15,10 51,63 18,67 6,35 6,89
1,55
1950
30,08
2414 -18,10
3233
33,92
95,70 6,84
1731
15,16 13,00
2152 24,30 18,43
2511 16,68 20,35
Az átlagos növekedés ütemét vizsgálva a táblázatból kiolvasható, hogy a törvényhatósági jogú városokban a századfordulón nem tapasztalható a fővárosihoz hasonló törés a lakóházépítések esetében, hanem 1869-től 1910-ig töretlen volt a fejlődés. Budapest épületállománya 1900–1910 között az átlag alatt, mindössze 13,15%-kal szaporodott, mely eredménnyel a 19. helyre került a törvényhatósági jogú városok sorában. Az előző évtized 41,30%-os értékéhez képest a jelentős visszaesés azzal is magyarázható, hogy
Pilkhoffer Mónika
64
Hasonlóságok és különbségek
a főváros fejlődése kezdődött meg a legkorábban, s így a századfordulóra kielégítették az igények nagy részét. Budapestet megkésve követte a vidék. Utoljára kapcsolódtak be a folyamatba az ország peremterületeinek – főleg Erdély és a déli országrész – városai, ahol éppen az 1900 és 1910 közötti évtized adatai mutatták általában a legnagyobb növekedést. Ezeken a területeken tehát a fővárosinál egy évtizeddel később jelentkezett az építési láz. Ha részletesebben megvizsgáljuk a törvényhatósági jogú városokat, akkor mégis találunk a fővárosi helyzethez hasonló, a fejlődés megtorpanására utaló jeleket. Ezt erősíti már az is, hogy az 1880-as évektől dinamikusabbá váló lakóházépítés a századforduló után veszített lendületéből, és 1900–1910 között a korábbi évtizedekhez viszonyítva kisebb növekedést mutat. Az 1900-as évek elején (a korábbi évtized átlagánál 1,92%-kal nagyobb átlagos növekedés ellenére) több városban, szám szerint 15 településen volt nagyobb a házak arányának növekedése 1890 és 1900 között, mint 1900 és 1910 között. Ez azt jelenti, hogy mégiscsak a fővárosihoz hasonló folyamat játszódott le a törvényhatósági jogú városok többségében – Selmec- és Bélabánya, Pécs, Komárom, Sopron, Baja, Szeged, Budapest, Kecskemét, Kassa, Miskolc, Debrecen, Arad, Pancsova, Kolozsvár és Fiume városokban –, és 1900 után visszaesett az építkezési kedv. Abban a tizenkét városban azonban, ahol az 1890-es és az 1900-as évtized közül az utóbbiban volt nagyobb a lakóépületek növekedésének az aránya, olyan magasak az értékek, hogy nemcsak kompenzálják a 15 város visszaesését, de még csekély gyarapodást is eredményeznek. 3. sz. táblázat: A lakóházak százalékos szaporodása a rendezett tanácsú városokban 1890–1910 között12 Városok 40 ezernél több lakos 30-40 ezer lakos 20-30 ezer lakos 10-20 ezer lakos 5-10 ezer lakos 5 ezernél kevesebb rt. városok összesen thj. és rt. városok össz. vidék
1890–1900 22,0 25,1 20,5 22,6 12,8 3,9 19,5 19,7 4,9
1900–1910 20,1 10,6 12,0 11,3 8,6 5,1 10,9 14,1 10,2
A 111 rendezett tanácsú városról csak összesített kimutatással rendelkezünk. A táblázatból az olvasható ki, hogy ebben a várostípusban a századfordulót követően csaknem felére esett vissza a korábbi évtizedhez képest a lakóépület-állomány gyarapodása. Ez a törvényhatósági jogú városokhoz képest ellentétes irányú változást jelent, hiszen ott – ha csak csekély mértékben is, de – átlagosan az 1890-es éveknél is nagyobb arányban nőtt 1900 után a lakóházak száma. A város nagysága és a lakóházak szaporodása között annyi összefüggés állapítható meg, hogy a 10 ezer főnél kisebb városokban szerényebb volt a lakóházak számának növekedése. Legkevésbé a legkisebb – az 5 ezer főnél kevesebb lakost számláló – településeken gyarapodott a lakóházak száma. Egyedül ebben a kategóriában tapasztalható a vizsgált két évtized között az átlaghoz képest fordított irányú
Pilkhoffer Mónika
65
Hasonlóságok és különbségek
változás, bár a 20. század első évtizedének értéke alig magasabb a korábbi évtizedénél. A legkisebb visszaesést a legnépesebb városoknál tapasztalhatjuk. A lakóházak szaporodása a városokban a bevándorlás következtében nagyobb volt, mint vidéken. A népszámlálás kortárs elemzői azonban kihangsúlyozták, hogy az 1900–1910 közötti évtizedben „a városi lakóházak szaporodása nem volt olyan mérvű, mint az előző tíz évben s viszont éppen a vidéki lakóházaké kétszeresére emelkedett”.13 A városokban bekövetkezett visszaesést elsősorban a középnagyságú rendezett tanácsú városok okozták. A lakóházak számának alakulását a nagy gazdasági folyamatok mellett a házak után kivetett állami adó is befolyásolta, hiszen annak mértéke és az esetleges adókedvezmények negatívan vagy ösztönzőleg hatottak az építeni vágyókra.14 A házadó az egyik legmagasabb volt a korabeli Európában. Annak érdekében, hogy az állandóan növekvő terhek ne fogják vissza az építési kedvet, az állam az új lakóházakat adómentességben részesítette. A városrendezés szempontjából kiemelkedő tervek megvalósítását, mint amilyen a pesti Sugár út (1870. évi LX. tc.) vagy a Nagykörút (1871. évi XLII. tc.) volt, az átlagosnál nagyobb adókedvezménnyel támogatták. Ezen útvonalak beépülését az itt emelt új lakóházakra adott 15 évi teljes és további 15 évi részleges adómentességgel segítették elő.15 Mindamellett meg kell jegyeznünk, hogy „a lakásépítés állami adó útján történő szubvencionálása egyoldalúan a közép- és felsőbb osztályok érdekeit preferálta, a nekik készülő lakások építését serkentette”.16 4. sz. táblázat: A lakóházak számának növekedése 1869–1910 között Ausztria városaiban17 Házak 18691869 1880 1890 1900 1910 száma 1880 Wien 10250 12210 29319 35674 40362 19,12 Wiener950 1147 1318 1637 2087 20,73 Neustadt Linz + 1456 2375 2519 2989 3584 63,11 Urfahr Steyr 857 1045 1124 1158 1185 21,93 Salzburg, 1012 1350 1534 1941 2202 33,39 Maxglan Graz 3793 4149 4637 5384 5864 9,38 Marburg 661 812 867 1052 1269 22,84 Klagenfurt 764 803 870 1096 1326 5,10 Laibach és 1051 1484 1623 2020 2417 41,19 elővárosai Triest és 6357 7739 8679 8396 10237 21,73 elővárosai Innsbruck + 626 975 1137 1616 2010 55,75 Wilten Bozen 515 558 − 1066 1274 8,34
1880- 1890- 19001890 1900 1910 140,12 21,67 13,14 14,90
19,48
27,49
6,06
18,65
19,90
7,55
3,02
2,33
13,62
26,53
13,44
11,76 6,77 8,34
16,10 8,92 21,33 20,63 25,97 20,99
9,36 24,46 12,14
19,65
-3,26
21,93
16,61 42,12
24,38
−
−
19,51
Pilkhoffer Mónika Trient Prága és elővárosai Reichenberg és elővárosai Brünn és elővárosai Iglau Kremsier Olmütz Znaim Troppau Bielitz Lemberg Krakau Czernowitz átlag
66 1404
Hasonlóságok és különbségek
1223
1223
1227
1636
0
0,32
14,42
16,52
3557
6762
8015 12398 14615
90,10
18,53
54,68
17,88
1438
1904
2324
3627
4195
32,40
22,05 56,06 15,66
2287
2665
2292
5424
6857
16,52 -13,99 136,6
26,42
1198 528 709 878 928 − 2545 1412 3550 −
1261 893 715 933 1033 647 2942 1604 4414 −
1226 1019 758 1048 1217 714 3322 1625 5006 −
1296 1123 809 1132 1408 852 4409 3614 5934 −
1354 1304 813 1229 1588 911 5395 4393 7206 −
5,25 69,12 0,84 6,26 11,31 − 15,59 13,59 24,33 26,50
4,48 16,12 0,49 8,57 12,78 6,92 22,36 21,56 21,44 16,14
-2,77 14,10 6,01 12,32 17,81 10,35 12,91 1,30 13,41 14,98
5,70 10,20 6,72 8,01 15,69 19,32 32,72 122,40 18,53 29,88
A legszembetűnőbb különbség a magyar és a Lajtán túli városok lakóházállományának gyarapodása között az osztrák államterület magasabb átlagaiban és hullámzó tendenciáiban fogható meg. Ez azonban nem csupán a nagyobb építőtevékenység, hanem a városok térbeli terjeszkedésének az eredménye is lehet. A bécsi városfal lebontását 1857-ben hagyta jóvá Ferenc József, hogy helyén pompás középületeivel, városi parkjaival és előkelő bérpalotáival kiépülhessen a reprezentatív Ringstrasse.18 Salzburgban az 1866-ban lebontott várgyűrű (Festunggürtel) és a Salzach medrének szabályozása révén nyert terület lett a helyszíne a gründerzeit építkezéseinek.19 A városfalak lebontásával végleg megszűnt a városok növekedésének fizikai akadálya, és a közlekedés fejlődésének köszönhetően idővel az elővárosokat, a környező kisebb településeket egyesítették a városokkal. Bécs az 1880–1890 közötti 140%-os lakóház-növekedés nagyobb részét annak köszönhette, hogy 1890-ben a császárváros elővárosait − kilenc kerületre osztva − a város meglévő tíz kerületéhez csatolták.20 1904-ben egyesült Wilten Innsbruckkal.21 Hasonló folyamat játszódhatott le 1890–1900 között Brünnben is. A változás jól követhető a népszámlálások táblázatain is: míg 1900 előtt a városok és elővárosaik értékeit általában külön tüntették fel, addig a századfordulót követően a város és elővárosainak együttes értékeit adták meg, megnehezítve ezzel az időbeli összehasonlítást. Mindezek eredményeképpen az ausztriai összeírásokból nem annyira a lakóház-építkezések dinamikája, mint inkább a városok épületállományának növekedése olvasható ki. A magyar törvényhatósági jogú városok esetében a város térbeli terjeszkedésének ez a módja – részben a szerényebb ipari fejlődés miatt – nem volt ilyen jelentős és jellemző, és főleg a városkörnyéki falvak beolvasztására korlátozódott. Példaként említhetjük Kolozsvárt, melyhez 1895-ben csatolták Monostor falut, 22 vagy Marosvásárhelyt, ahol Kisudvar, Hídvég és Remeteszeg 1900 után lett a város része.23 A magyar városokban,
Pilkhoffer Mónika
67
Hasonlóságok és különbségek
Sopron és Kőszeg kivételével, nem éltek a városfal lebontásából adódóan a körút kiépítésének lehetőségével sem.24 A városok területi növekedésében nem csak a környező falvak vagy az ipar fejlődése következtében kialakuló munkástelepek bekebelezése, de a szuburbanizáció is szerepet játszott. Néhány városban már a 19. század elején jelentkezett, a század második felében pedig egyre gyakoribbá vált, hogy „a nagyvárosból kitelepülő felső- és középrétegek laza beépítésű, családi házas kertvárosokkal veszik körül a számukra immár elviselhetetlennek talált városbelsőt”, majd idővel ezeket az elővárosokat beolvasztják a város közigazgatási egységébe.25 Klagenfurt 1858-as városbővítési tervében már villás beépítésű előváros felépítését fogalmazták meg.26 A szuburbanizáció nem jelentkezett a magyarországi városoknál. Még Budapest esetében sem erről volt szó Újpest, Kispest és a többi elővárosi település növekedése kapcsán, ugyanis a centrumból való kitelepülés csak másodrangú forrása e településgyűrű demográfiai dinamizmusának, ráadásul a kiköltözők a legszegényebb rétegek közül kerültek ki, akik a lakbérinfláció, valamint az al- és ágybérlet elől menekültek. E településeknek nem is a nagyvárosi kitelepülők, hanem a vidéki bevándorlók biztosították a fő növekedési forrását.27 Ha nem csupán a lakóházak számának növekedését, hanem az építkezések tényleges dinamikájának változását akarjuk vizsgálni, akkor valósabb képet kaphatunk erről az 1910-es népszámlálás egy másik adatsorából, amely a lakóházakat építési idejük alapján csoportosította. 5. sz. táblázat: A házak építési idejük szerint Ausztria városaiban28 Város Wien Linz Urfahr Steyr Salzburg Maxglan Graz Marburg Klagenfurt Laibach (elővár. nélkül) Triest + elővárosok Innsbruck Trient Prag+elővárosok Reichenberg + elővárosok Brünn Olmütz Troppau
1860 1860előtt 1870 17,06 7,84 38,57 6,10 41,57 4,89 64,76 2,56 42,67 4,00 13,61 3,35 37,04 7,73 32,03 9,79 42,79 4,47 33,97 3,96 35,53 8,40 30,73 3,96 52,58 3,21 23,31 6,99 34,99 7,09 24,60 9,82 48,88 10,22 21,75 6,75
18711880 14,02 8,83 7,75 17,88 8,06 16,76 9,61 7,30 6,43 4,30 9,49 6,67 4,35 11,49 8,72 8,10 4,24 8,83
18811890 14,01 8,16 5,98 3,79 7,33 18,15 10,88 7,97 7,21 7,12 6,86 9,48 8,11 13,82 11,35 13,43 6,36 12,60
18911900 16,71 15,36 18,61 3,70 17,88 26,23 15,16 16,60 14,18 22,44 10,92 19,37 9,71 19,69 16,07 16,72 13,72 17,53
19011910 18,83 14,97 15,90 3,70 14,79 17,36 12,06 20,58 23,51 18,15 22,71 24,74 19,96 22,16 18,01 22,14 11,72 20,98
ismeretlen 11,53 8,01 5,30 3,61 5,27 4,54 7,52 5,73 1,41 10,06 6,09 5,05 2,08 2,54 3,77 5,19 4,86 11,56
Pilkhoffer Mónika Bielitz Lemberg Krakau átlag
68 41,35 12,54 17,74 33,71
6,78 6,40 4,78 6,14
Hasonlóságok és különbségek 7,13 9,58 19,04 14,37 10,47 12,98 26,40 28,13 11,37 15,46 23,33 23,83 9,13 10,03 17,11 18,50
1,75 3,03 3,49 5,35
Ezen adatok alapján a lakóházak számának növekedésétől teljesen eltérő kép rajzolódik ki a lakóház-építkezésekről. Bár az összeírást kissé pontatlanná teszi, hogy a lakóházak 5,35%-a az építési idejét tekintve az „ismeretlen” kategóriába került, a fenti táblázat mégis többet elárul a dualizmus idejének építőtevékenységéről. Eszerint a lakóépületeknek átlagosan több mint 33%-a 1860 előtt épült. Az 1860–1880 közötti csekélyebb építőtevékenységet az 1890-es években egészen 1910-ig tartó építési konjunktúra követte, − hiszen nagy számú építkezésre utal az, hogy az összes lakóház 17,11, illetve 18,5%-a a századforduló két évtizedében keletkezett. A nagyarányú építkezések következménye: városrendezési koncepciók A városok terjeszkedésével járó épületállomány-növekedés egyre inkább tervszerű városfejlesztést igényelt. A legnagyobb városrendezési feladatot természetesen a fővárosok jelentették. Az Osztrák–Magyar Monarchia két fővárosa a többi város számára nyújtott minta miatt is külön figyelmet érdemel. A nem kis előnnyel rendelkező Bécs központi funkciója a Habsburg-dinasztia és a birodalom adminisztratív apparátusának székhelyeként régóta megkérdőjelezhetetlen volt,29 de dualizmuskori fejlődésében nagy szerepet játszott a környező települések császárvárosba olvasztása is. Ez azt is jelenti egyben, hogy területét és közigazgatását tekintve Bécs csak a 20. század elejére alakult ki. Bécsben a belvárost jelentő I. kerülethez az 1850-ben született határozat alapján a glacis (a várfal mögötti beépítetlen terület) és a Linienwall (sáncfal) közötti elővárosokat II–VIII. kerületként Bécshez csatolták. 1853-ban, szintén a glacis területének felparcellázásával alakították ki a IX. kerületet.30 A város terjeszkedését akadályozó városfal lebontása azonban csak a katonai elhatárolódást számolta fel a belváros és a külsőbb területek között, de a társadalmit nem.31 A szociális különbségek másik választóvonalát a Gürtel helyén ekkor még álló téglafal képezte. A Linienwallon túl a falusias helységek mellett egyrészt zsúfolt munkásnegyedek és nyomortelepek alakultak ki a nagyfokú bevándorlás következtében,32 másrészt a Wienerwald lejtőin (XIII., XVIII., XIX. kerület) a városból kitelepedő polgárság villatelepei épültek ki. A Gürtelstrasse terve már 1861-ben megvolt, a fal lebontása azonban csak 1883-ban kezdődött.33 Ezt követően, 1890-ben egyesítették a Gürtelen túli peremvárosokat (vorort) Béccsel, melynek területe ezzel 19 kerületre bővült. A bécsi adóterületen kívül elhelyezkedő peremvárosokban a megélhetési költségek jóval alacsonyabbak, ugyanakkor a Duna északi partján és a Wien folyó, valamint a vasútvonalak mellett az ipartelepítés feltételei kedvezőek voltak. Ennek következtében a bécsi 2%-os népességnövekedéssel szemben a peremvárosokban 11%-os volt a lakosság számának gyarapodása. A császárváros bővítése a 20. század elején tovább folytatódott: 1904-ben a Duna túlpartjának területei XX. és XXI. kerületként olvadtak bele a város szövetébe.34
Pilkhoffer Mónika
69
Hasonlóságok és különbségek
Budapestet – a korábbi sikertelen próbálkozás után35 – az 1872. évi XXXVI. tc. teremtette meg, amely kimondta Buda, Pest és Óbuda egyesítését. A magyar főváros tudatos és nemzeti célzatú létrehozása (Bécshez képest) egy késői folyamat eredményének tekinthető.36 Ugyanakkor Bécs expanzív terjeszkedésével ellentétben a magyar főváros két, közel azonos súlyú település – bár feszültségektől sem mentes – együttműködéséből és összeépüléséből született meg,37 amit sok más mellett a fizikai választóvonalat leküzdő Duna-hidak, az egységes közlekedési és közműrendszer kiépítése is jelzett. Bár Budapest peremközségei 1869–1900 között a fővároséval csaknem megegyező arányban növekedtek, és a századfordulót követően Bécs mintájára itt is felmerült az elővárosokkal való egyesülés gondolata, Nagy-Budapest létrehozására csak 1945 után került sor.38 1890 után Bécsben a városrendezés szempontjából a legnagyobb feladat a város és az új kerületekként Bécshez csatolt peremvárosok tényleges összenövésének a megteremtése volt. Ehhez általános szabályozási tervre lett volna szükség, melyre 1893-ban nemzetközi tervpályázatot írtak ki. A győztesek, Otto Wagner és a kölni Josef Stübben elképzelései közül csak a „Volksring”, a beépített területet körülölelő 750 méter széles zöldövezet eszméje került 1905-ben (a „Wald- und Wiesengürtel” alapját képezve) megvalósításra. Átfogó városszabályozási terv azonban sohasem készült.39 A városrendezéssel teoretikus módon is foglalkozó Otto Wagner egy New Yorkban tartott előadásának kibővített változataként írta meg a Nagyváros című tanulmányát, melyet Bécs 22. kerületének tervével illusztrált.40 Wagner szerint „a modern gazdasági fejlődés elkerülhetetlenné teszi a nagyváros állandó terjeszkedését. Demokratizmusunknak, amelyet az olcsó és egészséges lakások igénye és az életmód kötelező ökonómiája kényszerít ránk, lakóházaink egyformasága a következménye. Erre a kihívásra nem felelhetünk úgy, hogy visszavonulunk a múltba, hanem, hogy a monumentalitás szintjére emeljük az uniformitást.”41 A határtalanul terjeszkedő városért lelkesedő Wagner felismerte, hogy fel kell szabadítani a centrumot a túlzottan nagy lakossági nyomás alól. Erre megoldásként azt javasolta, hogy minden városi kerületet 100–150 ezer lakosú, félig önálló városként kell megtervezni, melyekben a lakótömbökön és munkahelyeken kívül lenne egy „levegőközpont”, ahol a középületek kapnának helyet. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Wagner nézeteinél nagyobb hatást gyakorolt a Monarchia városainak kiépülésére Camillo Sittének a Városrendezés, annak művészi elvei szerint címmel, 1889-ben publikált munkája.42 A császárvárossal szemben Pest és Buda általános rendezési terve már 1872-re elkészült.43 Az erre irányuló munkálatok már a főváros létrejötte előtt megkezdődtek.44 Az 1868-ban, „a városok szépítése tárgyában” összehívott pest-budai vegyesbizottság javaslatai még főként városesztétikai jellegűek voltak, és a főváros reprezentatív kiépülését szolgálták. A Fővárosi Közmunkák Tanácsát megalapító, 1870. évi X. tc. nevében a városszépítés kifejezés már egyáltalán nem szerepelt, és az általános rendezési terv is csupán szabályozási terv jellegű volt, ami alig tartalmazott többet az úthálózat nyomvonalának és szélességének megállapításánál. Az általános rendezési terv elkészítését az 1871-ben kiírt nemzetközi tervpályázat előzte meg. Ezen az I. díjat Lechner Lajos, a II. helyezést Feszl Frigyes és társai, míg a III. díjat Klein és Fraser londoni tervezők nyerték. Bár „a tervek egyikét sem vélte ugyan a bíráló bizottság a kivitelre ajánlhatónak, azonban a pályázat célja mégis eléretett, mert a beérkezett tervek sok eszmét és bő anyagot nyújtottak a véglegesen megállapítandó terv készítésére, mellyel a műszaki bizottság és a műszaki osztály bízattak meg”.45 A
Pilkhoffer Mónika
70
Hasonlóságok és különbségek
rendezési terv hiányosságait az építésügyi szabályzatnak kellett pótolnia. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1870-ben Ideiglenes utasítást adott ki, s ezt 1886-ban, 1894-ben és 1914-ben hatályba lépett, a várost övezetekre osztó építési szabályzatok követtek.46 Bécs építésügyi szabályzatát 1883-ban bocsátották ki; a város terjeszkedése következtében a megnagyobbodott városterület építési övezeti beosztását 1893-ban hagyták jóvá.47 A két főváros rendezésében – a nemzetközi tervpályázatokon túl – több hasonló vonás is említhető, ilyen például az angol minta követése: ugyanis mind a bécsi StadterweiterungsCommission, mind a Fővárosi Közmunkák Tanácsa közös előképe a londoni Metropolitan Board of Works volt. Budapest számára ugyanakkor Bécs is követendő példákkal szolgált, leglátványosabban a pesti Nagykörút esetében. A Nagykörút azonban lényegesen különbözött is az előképtől, a bécsi Ringtől. Míg a lebontott városfal helyén kiépült Ringstrasse inkább elválasztotta a belvárosban lakó társadalmi csoportokat a külvárosok lakóitól, addig a Nagykörút „egyesítő és kiegyenlítő jellegű” volt, mivel a körúton áthaladó sugárútjai összekötötték a belvárost a külvárosokkal. Egy másik lényeges különbség Bécs és Pest között az volt, hogy nálunk alig emeltek középületeket a körút mentén, a bérházak pedig kevésbé voltak reprezentatívak.48 A két körút között városépítészeti szempontból is lényeges az eltérés. Míg a szigorú historizmus elveinek megfelelően a Ring, egyenes útszakaszokból állva, szabályos sokszögként határolja a belvárost, addig a pesti körút (egy izgalmasabb látvány lehetőségét biztosítva) töretlen, íves nyomvonalon halad, közel félkörívben fogva körbe a belső kerületeket. A kevésbé változatos beépítés és a keresztutcák kicsi számából adódó hosszú, összefüggő térfalak miatt azonban a Nagykörúton „az íves utcavezetésből adódó mozgalmas térhatás kevésbé érzékelhető”. 49 Budapest városképének alakulását alapvetően meghatározta az állandó bizonyítási vágy, hogy utolérje Bécset. Ez a dualizmus fél évszázada alatt sikerült is a magyar fővárosnak, mely „népességben, városszerkezetben, fejlettségben, építészeti megjelenésben felzárkózott Bécs mellé.”50 Budapest 1894-ben megkapta a székesfővárosi rangot is, bizonyos városrendezési eredményeivel – mint például azzal, hogy a város központjává a Dunát tették, míg Bécs belvárosa hátat fordít a folyónak – pedig a császárvárost is felülmúlta. A Monarchiában csupán a két főváros vált igazi metropolisszá, ugyanakkor „Ciszlajtánia Bécsen kívüli és Transzlajtánia Budapesten kívüli világa féltékenységgel, irigységgel és nemritkán idegenkedve tekintett saját fővárosára”.51 Ekkor keletkezett az a műszaki és kulturális aránytalanság Budapest és az ország többi városa között, melynek leküzdése a mai napig sem sikerült. A fővárosok fejlődésébe, az európai gyakorlatnak megfelelően, az állam is beavatkozott. A koncentrált szegénység esetleges mozgalmainak megakadályozása, a fővárosnak, mint az ország központjának impozáns kiépítése, a járványok legyőzése és az infrastruktúra megteremtése nem volt elképzelhető központi irányítás nélkül.52 Ilyen nagyságrendű munkával a magyar vidéki városoknak nem kellett megbirkózniuk, ezért a városrendezés a helyi vezetés, a mérnöki hivatalok hatáskörébe tartozott. A gyors urbanizáció hatására ugyanakkor nem ritka, hogy városrész nagyságú együttesek jöttek létre vidéken is, de – Pesttel ellentétben – a meglévő városszerkezet megsemmisítése nélkül. 53 Szeged volt az egyetlen olyan vidéki város, ahol kormányzati beavatkozásra és a városszerkezet gyökeres átalakítására került sor. A Tisza Lajos személyében kirendelt királyi biztosra és a Lechner Lajos által kidolgozott városrendezésre az 1879-es tiszai árvízben elpusztult város újjáépítése miatt volt szükség. A hatalmas összegeket felemésztő
Pilkhoffer Mónika
71
Hasonlóságok és különbségek
beruházás legnagyobb vívmánya a magyar vidéki városok közt egyedülálló, modern kör- és sugárutas közlekedési rendszer megteremtése volt.54 Az egész várost átfogó rendezési terv a dualizmus időszakában kevés készült. A polgármester megbízására Lippay Béla vasúti mérnök és Adler Károly városi főmérnök által 1894-ben megalkotott miskolci szabályozási terv megszületésében szintén szerepet játszott egy korábbi árvízkatasztrófa. Bár Miskolc rekonstrukciója nem változtatta meg olyan mértékben a város szerkezetét, mint Szeged esetében, „az árvizeknek a városok fejlődésére gyakorolt hatásai voltaképpen analóg módon jelentkeztek, ha a nagyságrendekben és az újjáépítés megoldásaiban különbözőségek is voltak”.55 A miskolci városrendezési koncepcióval 1897-ben a Magyar Mérnök- és Építész Egylet is foglalkozott.56 Tudatos városépítés folyt Győrött már az 1902-es városrendezési terv előtt is. A Vásártérszer beépítésével nemcsak egy reprezentatív városépítészeti együttest, hanem a város új közigazgatási központját is létrehozták. „1867 és 1918 között Győr több jelentős, városrész méretű új együttessel gazdagodott, szerkezete áttekinthetőbbé, egységesebbé vált.”57 A városkép alakításában vezető szerepet játszott a város tanácsa, mely nemcsak a város bevételeiből, de alapítványok pénzeiből is gazdálkodhatott. Sopron 1904-es rendezési terve Wälder József nevéhez fűződik. A városi főmérnök korábban Budapesten dolgozott, jól ismerte a várostervezés legújabb eredményeit, és nagy hatással voltak rá Camillo Sitte nézetei. A rendezési koncepció így is egy kicsit megkésett. Sopronban ugyanis éltek a védművek lebontásával könnyen kialakítható körutas rendszerrel, de a belváros és a körút által elválasztott újabb városrészek közötti kapcsolat megoldatlan maradt.58 Kevésbé ismert, hogy a sopronival egy időben készítette el Fiume rendezési tervét a mérnöki hivatal építésze, Paolo Grassi, amit azonban csak 1908-ban fogadtak el.59 A városok egy másik csoportjába azon települések tartoztak, ahol nem fektették ugyan írásba a városrendezés elveit, a városatyák mégis céltudatos városfejlesztést folytattak. A városvezetés nyitott szellemének köszönhetően tervszerűen fejlődött a rendezett tanácsú város, Szombathely, ahol kimagasló elméleti munkák születtek a városi tisztviselők tollából. Éhen Gyula polgármester 1897-ben jelentette meg A modern város című könyvét; a város főépítésze, Bodányi Ödön Szombathely város fejlődése 1895–1910-ig és műszaki létesítményei címmel írt monográfiát. 1900-ig Szombathelyen minden közmű kiépült; a városépítésben Bécs és Budapest példáját igyekeztek követni. A város új főútvonala, a közepén oktogonnal ellátott Széll Kálmán utca az Andrássy út mintájára épült.60 Éhen Gyula, parlamenti képviselővé választása után, országos szinten is a vidéki városok új politikai stratégiájának kidolgozója lett. Szombathelyhez hasonlóan nagy szerepe volt a városatyáknak Kecskemét kiépülésében, ahol a Kada Elek polgármester által vezényelt városfejlesztés túlhaladottá tette a szabályozási terveket. A kiemelkedő, gyakran autoriter személyiségek sorában kell megemlítenünk a marosvásárhelyi polgármestert. Bernády György óriási összegeket áldozott a szecesszió kiemelkedő, igazi összművészeti alkotásainak létrehozásáért, hatalmas adósságot halmozva fel. A város erejét meghaladó fejlesztésért sok kortársa bírálta a polgármestert, de a vakmerő pénzügypolitika mégis jó üzletnek bizonyult, hiszen a háború végén a pénzzel együtt az adósság is elértéktelenedett.61 Ha más nem is, de városszépítő egyesület még a kisebb városokban – Székesfehérvárott, Kaposváron – is alakult a tízes években, mely elsősorban a fásítást és a parkosítást tette programjává.62
Pilkhoffer Mónika
72
Hasonlóságok és különbségek
Tanulmányában Sármány Ilona is felhívja a figyelmet arra, hogy egyes városok urbanizálódásában kimagasló szerepe volt a karizmatikus városvezetőknek. A már említett Éhen Gyula, Kada Elek és Bernády György mellett Telbisz Károly temesvári, Zechmeister Károly győri és Bárczy István budapesti polgármestereket is ide sorolhatjuk. Ezeknek a tekintélyelvű városvezetőknek közös jellemzőjük volt a többféle szakmai képzettség (ezen belül elengedhetetlen volt a jogi végzettség), a vezetői adottság és gyakorlat, a jó emberismeret, a gyors döntéshozási képesség. Lelkes lokálpatrióták és szenvedélyes építtetők voltak, akik elveikben hajlíthatatlanok, morálisan kikezdhetetlenek voltak.63 Az osztrák államterület városaira elsősorban Bécs példája, illetve Camillo Sitte nézetei voltak hatással. Grazban 1869–1872 között városi parkokat létesítettek, 1904–1905-ben szabályozták a Mura partját.64 Klagenfurtban, a Domenico Venchiarutti által 1858-ban készített városbővítési koncepciót követően, 1891-ben Raimund Piere városépítész egy szép épületekkel kísért promenádot tervezett a Ringtrasse mintájára.65 Néhány város rendezési munkáiban maga Sitte is részt vett, így például Olmützben, ahol az új területeket az óváros szerkezetének szerves folytatásaként javasolta beépíteni, a város levegőjének tisztasága érdekében pedig a lakóterületeket a közeli ipari zónától egy 150 méter széles zöldsávval választotta el. A sziléziai Bielitz rendezésekor a „romantikus” Sitte és a „technicista” Franz von Gruber által készített, teljesen ellentétes beállítottságú előtanulmányokat Max Fabianinak sikerült úgy összehangolnia, hogy miközben a régi sajátosságokat megtartotta, az új követelmények kielégítésének is megfelelt.66 Krajna tartomány fővárosában, Laibachban, az 1895-ös földrengés utáni újjáépítés nyújtott lehetőséget a modernizációra. Camillo Sitte, Max Fabiani és a város tervezési osztálya is dolgozott ki terveket, de végül a Wagner-tanítvány, Jože Plečnik elképzelése érvényesült. Moravánszky Ákos szerint kiemelendő Plečnik „városrendezési beavatkozásainak nemzeti aspektusa: a körútrendszert nem egyszerűen alkalmatlannak, hanem túlságosan »bécsinek« találta, birodalmi kísérletnek a város átformálására, a város lelkének megértése nélkül. A nagy gesztusok helyett Plečnik a kis beavatkozások híve volt: egy pár lépcsőfok, egy kandeláber, egy obeliszk alkalmasnak bizonyult arra, hogy összefüggéseket jelenítsen meg, történeti dimenziót teremtsen.”67 A Lajtán túli területek esetében nem annyira a polgármesterek személyiségének, mint inkább a városrendező szakembereknek volt meghatározó szerepe a városkép alakításában. Míg Bécsben számos mérnök és építész – köztük a legjelentősebb tervezők is, mint például Wagner – foglalkoztak a városrendezés kérdéseivel, addig Magyarországon ez nem volt jellemző. A Fővárosi Közmunkák Tanácsának néhány hivatalnokán (Reitter Ferenc, Lechner Lajos) kívül csupán Palóczi Antal nevét említhetjük meg, de az ő tevékenysége is inkább a meglévő koncepciók bírálatára korlátozódott, ötleteit, javaslatait nem valósították meg.68 A vidéki városok mérnöki hivatalainak tisztviselői közül sem tudunk sok kiemelkedő tehetségű városépítőt megnevezni. A sok munka és a nagy felelősség nem mindig volt vonzó a mérnökök számára, akik a vasútnál vagy más vállalatoknál magasabb fizetést kaptak. Az 1870-es években az egyetemet végzett magyar mérnökök hiánya is súlyosbította a helyzetet,69 de később is gyakran előfordult, hogy a mérnöki állások betöltetlenek maradtak, vagy meg kellett elégedni a más képzettségű jelentkezőkkel. A sokrétű és állandóan szaporodó feladatok ugyanakkor a hivatal többszöri átszervezését és bővítését eredményezték.
Pilkhoffer Mónika
73
Hasonlóságok és különbségek
Jegyzetek Reden, Alexander Sixtus von: Az Osztrák–Magyar Monarchia. Történelmi dokumentumok a századfordulótól 1914-ig. Budapest, 1989. 19. o. 2 Magyarország története 1848–1890. II. kötet. Főszerkesztő: Kovács Endre. Szerkesztő: Katus László. Budapest, 1979. 836–844. o. 3 Die Habsburgmonarchie 1848–1918. Band II. Verwaltung und Rechtswesen. Wien, 1975. 270–305. o. 4 A magyar korona országaiban az 1870. év elején végrehajtott népszámlálás eredményei a hasznos házi állatok kimutatásával együtt. Pest, 1871, 562–568.o.; Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat, 61. kötet. A magyar szent korona országainak 1910. évi népszámlálása. Budapest, 1916. 2–4. o. 5 Beluszky Pál – Győri Róbert: „A város a láz, a nyugtalanság, a munka és a fejlődés”. Magyarország városhálózata a 20. század elején. Korall, 2003. 10–11. sz. 199–238. o. 6 Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az 1. világháborúig. In Gyáni Gábor – Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Budapest, 1998. 119. o. 7 Thirring Gusztáv: Budapest építőipara és építkezései. Budapest, 1900. 10–14. o. 8 Budapesti Építészeti Szemle 1900. és 1901. évi számai. 9 Gyáni Gábor: Bérkaszárnya és nyomortelep. A budapesti munkáslakás múltja. Budapest, 1992. 41. o. 10 Ez utóbbi szerint ugyanis Budapesten nagyobb arányban növekedtek a lakóházak az 1869–1880 közötti időszakban, mint az azt követő évtizedben. Az eltérésnek az lehet a magyarázata, hogy míg Thirring korábbi művében az 1870–1873 közötti évekre vonatkozóan csak a balpart adatait vette figyelembe, addig későbbi munkájában már talán az 1873-ra kialakult főváros területét vizsgálta a három városrész egyesítését megelőző évek esetében is. 11 A magyar városok statisztikai évkönyve. Szerk.: Thirring Gusztáv. I. évfolyam. Budapest, 1912. 22. o.; Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat, 61. kötet. A magyar szent korona országainak 1910. évi népszámlálása. Budapest, 1916. 2–4. o. 12 Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat, 58. kötet. Magyarország városainak háztartása az 1910. évben. Budapest, 1916. 8. o. 13 Uo. 24. o. 14 A házadóról bővebben lásd Pilkhoffer Mónika: Pécs építéstörténete 1890–1910 között. Statisztikai elemzés. Századok, 2005. 6. sz. 1427–1456. o. 15 Preisich Gábor: Budapest városépítésének története Buda visszavételétől a II. világháború végéig. 2. átdolgozott kiadás. Terc–Budapest, 2004. 178. o. 16 Gyáni: Bérkaszárnya és nyomortelep… 44. o. 17 Oesterreichische Statistik. V. Band. 3. Heft. Die Ergebnisse der Volkszälung vom 31. December 1880 in den im Reichsrathe vertretenen Königreichen und Ländern in analytischer Bearbeitung. Bearb. Wien, 1884, 6–19. o.; Oesterreichische Statistik. XXXII. Band. 4. Heft. Die Ergebnisse der Volkszälung vom 31. December 1890 in den im Reichsrathe vertretenen Königreichen und Ländern. Bearb. Wien, 1893, VIII–XI.; Oesterreichische Statistik. LXIII. Band. 1. Heft. Die Ergebnisse der Volkszälung vom 31. December 1900 in den im Reichsrathe vertretenen Königreichen und Ländern. Bearb. Wien, 1902, 3–45. o.; Oesterreichische Statistik. Neue Folge. 4. Band. 1. Heft. Die Ergebnisse der Volkszälung vom 31. December 1910 in den im Reichsrathe vertretenen Königreichen und Ländern. Häuseraufnahme. Bearb. Wien, 1914. 20–23. o. 18 Moravánszky Ákos: Építészet az Osztrák–Magyar Monarchiában. Budapest, 1988. 23–25. o. 19 Dehio-Handbuch die Kunstdenkmäler Österreichs. Topographisches Denkmälerinventar herausgegeben vom Bundesdenkmalamt. Salzburg. Stadt und Land. Wien, 1986. 517. o. 20 Reden: i. m. 21. o. 21 Dehio-Handbuch die Kunstdenkmäler Österreichs. Tirol. Wien, 1980. 81. o. 1
Pilkhoffer Mónika
74
Hasonlóságok és különbségek
Egyed Ákos: A korszerűsödő Kolozsvár három évtizede (1867–1900). In Kőfallal, sárpalánkkal… Várostörténeti tanulmányok. Debrecen, 1997. 101. o. 23 Bernády György városa. Szerk.: Szepessy László. Marosvásárhely, 1993. 16. o. 24 Winkler Gábor: Városépítészet a historizmusban. In A historizmus művészete Magyarországon. Művészettörténeti tanulmányok. Szerk.: Zádor Anna. Budapest, 1993. 40–41. o. 25 Gyáni Gábor: Iparosodás és urbanizáció Magyarországon. In Kőfallal, sárpalánkkal… Várostörténeti tanulmányok. Debrecen, 1997. 18–19. o. 26 Dehio-Handbuch die Kunstdenkmäler Österreichs. Kärnten. Wien, 2001. 347. o. 27 Gyáni: Iparosodás és urbanizáció Magyarországon… 19. o. 28 Oesterreichische Statistik. Neue Folge. 4. Band. 1. Heft. Die Ergebnisse der Volkszälung vom 31. December 1910 in den im Reichsrathe vertretenen Königreichen und Ländern. Bearb. Wien, 1914, 39–40. o. Mivel az eredeti táblázatban is csak a százalékos adatok voltak megadva, így nem tudtuk Linz és Salzburg értékeit az elővárosaival együtt számítani. 29 Gerő András: Két város – két mondat. Bécs és Budapest az előző századfordulón. In Az áttörés kora. Bécs és Budapest a historizmus és az avantgárd között (1873–1920). Budapest, 2004. 67. o. 30 Pohanka, Reinhard: Erőd, világváros, vízfej. Bécs fejlődése 1848–1926. In uo. 40. o. 31 Schorske, Carl E.: Bécsi századvég. Politika és kultúra. Budapest, 1998. 42. o. 32 Ilyen volt például Favorit település, amit 1874-ben X. kerületként kapcsoltak Bécshez. Vö. Reinhard: i. m. 44. o. 33 Dehio-Handbuch die Kunstdenkmäler Österreichs. Wien II. bis IX. und XX. Bezirk. I–II–III. Wien, 1993. 34 Reden: i. m. 21. o. 35 A városok egyesítésének gondolatát Széchenyi István már 1828-ban felvetette. A szabadságharc alatt, 1849. június 24-én a városegyesítésről hozott rendeletet azonban nem vették tudomásul. 36 Gerő: Két város – két mondat… 67. o. 37 Czaga Viktória: A főváros egyesítése a budaiak szemszögéből. In Urbanizáció a dualizmus korában. Tanulmányok Budapest múltjából XXVIII. Szerk.: Szvoboda Dománszky Gabriella. Budapest, 1999. 13–21. o. 38 Preisich: Budapest városépítésének története… 123–130. o. 39 Csendes, Peter: Városfejlődés és várostervezés Bécsben a 19. században. In Bécs – Budapest. Műszaki haladás és városfejlődés a 19. században. Budapest–Bécs, 2005. 42–43. o. 40 Sarnitz, August: Otto Wagner 1841–1918. Budapest, 2006. 80–83. o. 41 Schorske, Carl E.: Bécsi századvég. Politika és kultúra. Budapest, 1998. 94. o. 42 Moravánszky Ákos: Építészet az Osztrák–Magyar Monarchiában. Budapest, 1988. 27. o. 43 Vadas Ferenc: Városrendezés Budapesten a 19. században. In Bécs – Budapest. Műszaki haladás és városfejlődés a 19. században. Budapest–Bécs, 2005. 28. o. 44 Az általános rendezési terv kidolgozását először Táncsics Mihály vetette fel 1864-ben, a börtönben írt, de csak 1867-ben megjelent Fővárosunk című röpiratában. 45 Preisich: Budapest városépítésének története… 139. o. 46 Uo. 162–167. o. 47 Csendes: Városfejlődés és várostervezés Bécsben… 39–41. o. 48 Hanák Péter: Polgárosodás és urbanizáció. Bécs és Budapest városfejlődése a 19. században. In uő: A Kert és a Műhely. Budapest, 1999. 27. o. 49 Winkler: Városépítészet a historizmusban… 37. o. 50 Gergely András: Bécs és Budapest az Osztrák–Magyar Monarchiában. In Az áttörés kora. Bécs és Budapest a historizmus és az avantgárd között (1873–1920). Budapest, 2004. 115. o. 51 Uo. 116. o. 52 Gyáni: Bérkaszárnya és nyomortelep… 20–21. o. 53 Winkler: Városépítészet a historizmusban… 40. o. 54 Nagy Zoltán – Vágás István: Szeged újjáépítése, a modern városkép kialakulása, az urbanizációs fejlődés. In Szeged története. 3/1. 1849–1919. Szerk.: Gaál Endre, Szeged, 1991. 155–218. o. 22
Pilkhoffer Mónika
75
Hasonlóságok és különbségek
Iglói Gyula: Miskolc 19. századi városrendezési tervei és építési szabályzatai. Miskolc, 1992. 100. o. 56 A Magyar Mérnök- és Építész Egylet Heti Értesítője, 1897. január 17. 17. o. 57 Winkler Gábor: Győr építészete a Monarchia korában. Műhely, 1993. (Különszám.) 60. o. 58 Uő: Sopron építészete a 19. században. Budapest, 1988. 151–152. o. és uő: Városépítészet a historizmusban… 40–41. o. 59 Arhitektura secesije u Rijeci. Secessional Architecture in Rijeka. Architecture and Town Planning at the Begining of the 20th Century 1900–1925. Rijeka, 1998. 51–60. o. 60 Szilágyi István: Szombathely városépítés-története a dualizmus korában. In Struktúra és városkép. A polgári társadalom a Dunántúlon a dualizmus korában. Szerk.: Tóth G. Péter. Veszprém, 2002. 347–358. o.; Tokaji Nagy Erzsébet: Szombathely urbanizációja a századfordulón. Éhen Gyula polgármester szerepe a város modernizációjában. In Vállalkozó polgárok a Dunántúlon a dualizmus korában. Szerk.: Fodor Zsuzsa. Veszprém, 1995. 212–235. o. 61 Bernády György városa. Szerk.: Szepessy László. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1993. 30. o. 62 Csurgai Horváth József: Székesfehérvár városképi alakulása a dualizmus korában. In Struktúra és városkép. A polgári társadalom a Dunántúlon a dualizmus korában. Szerk.: Tóth G. Péter. Veszprém, 2002. 279–302. o. Varga Éva: A „modernizáció” Kaposváron a városkép változásainak tükrében. In uo. 376. o. 63 Sármány-Parsons Ilona: Die Rahmenbedingungen für die „Moderne” in den Ungarischen Provizstästen um die Jahrhundertwende. In Urbanizáció a dualizmus korában. Tanulmányok Budapest múltjából. XXVIII. Szerk.: Szvoboda Dománszky Gabriella. Budapest, 1999. 136. o. 64 Dehio-Handbuch die Kunstdenkmäler Österreichs. Graz. Bearbeitet von Horst Schweigert. Wien, 1979. 65 Dehio-Handbuch die Kunstdenkmäler Österreichs. Kärnten. Wien, 2001. 66 Moravánszky Ákos: Építészet az Osztrák–Magyar Monarchiában. Corvina, Budapest, 1988. 28–29. o. 67 Moravánszky Ákos: Versengő látomások: Esztétikai újítás és társadalmi program az Osztrák– Magyar Monarchia építészetében 1867–1918. Budapest, 1998. 53. o. 68 Preisich: Budapest városépítésének története… 159–162. o. 69 A m. kir. József-Műegyetem oklevéljegyzéke. I. sorozat. 1873–1928. Budapest, 1929. 55
Irodalom A magyar korona országaiban az 1870. év elején végrehajtott népszámlálás eredményei a hasznos házi állatok kimutatásával együtt. Pest, 1871. A magyar városok statisztikai évkönyve. Szerk.: Thirring Gusztáv. I. évfolyam. Budapest, 1912. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat, 58. kötet. Magyarország városainak háztartása az 1910. évben. Budapest, 1916. Arhitektura secesije u Rijeci. Secessional Architecture in Rijeka. Architecture and Town Planning at the Begining of the 20th Century 1900–1925. Rijeka, 1998. Beluszky Pál – Győri Róbert: „A város a láz, a nyugtalanság, a munka és a fejlődés.” Magyarország városhálózata a 20. század elején. Korall, 2003.10–11. sz. Bernády György városa. Szerk.: Szepessy László. Marosvásárhely, 1993. Czaga Viktória: A főváros egyesítése a budaiak szemszögéből. In Urbanizáció a dualizmus korában. Tanulmányok Budapest múltjából. XXVIII. Szerk.: Szvoboda Dománszky Gabriella. Budapest, 1999. Csendes, Peter: Városfejlődés és várostervezés Bécsben a 19. században. In Bécs – Budapest. Műszaki haladás és városfejlődés a 19. században. Budapest – Bécs, 2005.
Pilkhoffer Mónika
76
Hasonlóságok és különbségek
Csurgai Horváth József: Székesfehérvár városképi alakulása a dualizmus korában. In Struktúra és városkép. A polgári társadalom a Dunántúlon a dualizmus korában. Szerk.: Tóth G. Péter. Veszprém, 2002, 279–302. o. Dehio-Handbuch die Kunstdenkmäler Österreichs. Graz. Bearbeitet von Horst Schweigert. Wien, 1979. Dehio-Handbuch die Kunstdenkmäler Österreichs. Kärnten. Wien, 2001. Dehio-Handbuch die Kunstdenkmäler Österreichs. Tirol. Wien, 1980. Dehio-Handbuch die Kunstdenkmäler Österreichs. Topographisches Denkmälerinventar herausgegeben vom Bundesdenkmalamt. Salzburg. Stadt und Land. Wien, 1986. Dehio-Handbuch die Kunstdenkmäler Österreichs. Wien II. bis IX. und XX. Bezirk I–II–III. Wien, 1993. Die Habsburgmonarchie 1848–1918. Band II. Verwaltung und Rechtswesen. Wien, 1975. Egyed Ákos: A korszerűsödő Kolozsvár három évtizede (1867–1900). In Kőfallal, sárpalánkkal… Várostörténeti tanulmányok. Debrecen, 1997. Gergely András: Bécs és Budapest az Osztrák–Magyar Monarchiában. In Az áttörés kora. Bécs és Budapest a historizmus és az avantgárd között (1873–1920). (Klimt, Schiele, Kokoschka és a dualizmus művészete című kiállítás tanulmánykötete.) Budapest, 2004. Gerő András: Két város – két mondat. Bécs és Budapest az előző századfordulón. In Az áttörés kora. Bécs és Budapest a historizmus és az avantgárd között (1873–1920). (Klimt, Schiele, Kokoschka és a dualizmus művészete című kiállítás tanulmánykötete.) Budapest, 2004. Gyáni Gábor: Bérkaszárnya és nyomortelep. A budapesti munkáslakás múltja. Budapest, 1992. Gyáni Gábor: Iparosodás és urbanizáció Magyarországon. In Kőfallal, sárpalánkkal…Várostörténeti tanulmányok. Debrecen, 1997. Hanák Péter: Polgárosodás és urbanizáció. Bécs és Budapest városfejlődése a 19. században. In Hanák Péter: A Kert és a Műhely. Budapest, 1999. Iglói Gyula: Miskolc 19. századi városrendezési tervei és építési szabályzatai. Miskolc, 1992. Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az 1. világháborúig. In Gyáni Gábor – Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Budapest, 1998. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat, 61. kötet. A magyar szent korona országainak 1910. évi népszámlálása. Budapest, 1916. Magyarország története 1848–1890. II. kötet. Főszerkesztő: Kovács Endre. Szerkesztő: Katus László. Budapest, 1979. Moravánszky Ákos: Építészet az Osztrák–Magyar Monarchiában. Budapest, 1988. Moravánszky Ákos: Versengő látomások: Esztétikai újítás és társadalmi program az Osztrák–Magyar Monarchia építészetében 1867–1918. Budapest,1998. Nagy Zoltán – Vágás István: Szeged újjáépítése, a modern városkép kialakulása, az urbanizációs fejlődés. In Szeged története 3/1. 1849–1919. Szerk.: Gaál Endre. Szeged, 1991. Oesterreichische Statistik. LXIII. Band. 1. Heft. Die Ergebnisse der Volkszälung vom 31. December 1900 in den im Reichsrathe vertretenen Königreichen und Ländern. Bearb. Wien, 1902. Oesterreichische Statistik. Neue Folge. 4. Band. 1. Heft. Die Ergebnisse der Volkszälung vom 31. December 1910 in den im Reichsrathe vertretenen Königreichen und Ländern. Häuseraufnahme. Bearb. Wien, 1914. Oesterreichische Statistik. V. Band. 3. Heft. Die Ergebnisse der Volkszälung vom 31. December 1880 in den im Reichsrathe vertretenen Königreichen und Ländern in analytischer Bearbeitung. Bearb. Wien, 1884. Oesterreichische Statistik. XXXII. Band. 4. Heft. Die Ergebnisse der Volkszälung vom 31. December 1890 in den im Reichsrathe vertretenen Königreichen und Ländern. Bearb. Wien, 1893. Pilkhoffer Mónika: Pécs építéstörténete 1890–1910 között. Statisztikai elemzés. Századok 2005. 6. sz.
Pilkhoffer Mónika
77
Hasonlóságok és különbségek
Pohanka, Reinhard: Erőd, világváros, vízfej. Bécs fejlődése 1848–1926. In Az áttörés kora. Bécs és Budapest a historizmus és az avantgárd között (1873–1920). (Klimt, Schiele, Kokoschka és a dualizmus művészete című kiállítás tanulmánykötete.) Budapest, 2004. Preisich Gábor: Budapest városépítésének története Buda visszavételétől a II. világháború végéig. 2., átdolgozott kiadás. Budapest, 2004. Reden, Alexander Sixtus von: Az Osztrák–Magyar Monarchia. Történelmi dokumentumok a századfordulótól 1914-ig. Budapest, 1989. Sármány-Parsons Ilona: Die Rahmenbedingungen für die „Moderne” in den Ungarischen Provizstästen um die Jahrhundertwende. In Urbanizáció a dualizmus korában. Tanulmányok Budapest múltjából. XXVIII. Szerk.: Szvoboda Dománszky Gabriella. Budapest, 1999. Sarnitz, August: Otto Wagner 1841–1918. Budapest, 2006. Schorske, Carl E.: Bécsi századvég. Politika és kultúra. Budapest, 1998. Szilágyi István: Szombathely városépítés-története a dualizmus korában. In: Struktúra és városkép. A polgári társadalom a Dunántúlon a dualizmus korában. Szerk.: Tóth G. Péter. Veszprém, 2002. Thirring Gusztáv: Budapest építőipara és építkezései. Budapest, 1900. Tokaji Nagy Erzsébet: Szombathely urbanizációja a századfordulón. Éhen Gyula polgármester szerepe a város modernizációjában. In Vállalkozó polgárok a Dunántúlon a dualizmus korában. Szerk.: Fodor Zsuzsa. Veszprém, 1995. Vadas Ferenc: Városrendezés Budapesten a 19. században. In Bécs – Budapest. Műszaki haladás és városfejlődés a 19. században. Bécs, 2005. Varga Éva: A „modernizáció” Kaposváron a városkép változásainak tükrében. In Struktúra és városkép. A polgári társadalom a Dunántúlon a dualizmus korában. Szerk.: Tóth G. Péter. Veszprém, 2002. Winkler Gábor: Győr építészete a Monarchia korában. Műhely, 1993. (Különszám.) Winkler Gábor: Sopron építészete a 19. században. Budapest, 1988. Winkler Gábor: Városépítészet a historizmusban. In A historizmus művészete Magyarországon. Művészettörténeti tanulmányok. Szerk.: Zádor Anna. Budapest, 1993.
Limes
78
Trencsén, 1917. (Somogy Megyei Levéltár képeslapgyűjteménye)
Limes
Limes
79
Műhely
Fried István
A Monarchia szláv irodalmai – a szláv irodalmak Monarchiája
Aligha jellemezhető még egy korszak több, egymást látszólag kizáró ellentmondással, mint azon irodalmi-kulturális periódus, amelyet a szláv irodalomtörténetek Moderna (modernség) címszóval látnak el. A szláv nemzetek politikai-kulturális törekvései jórészt a hivatalos tudat, a Monarchia-patriotizmus ellenében a nemzeti-anyanyelvi tudományosság és irodalom lehetőségeit igyekeztek körbejárni, létrehozni, párhuzamban azzal a risorgimento-nacionalizmussal,1 amely nemcsak a Monarchia olasz, hanem szerb, horvát és román kulturalitására is jellemző volt. Ugyanakkor olyan irodalmi-kulturális párhuzamok, „terminológiai” megfelelések, a kultúráknak olyan egymásba szövődései szerveződnek, amelyek hatása és jelenléte messze túlterjed az 1918-cal igen markánsan jelzett periódushatáron.2 Míg az anyanyelvi művelődés egyre inkább igyekszik kiszorítani a hajdani közös patriotizmusok emlékét, s ezzel együtt a multikulturalitásnak a többnyelvűség realitásában megnyilatkozó tényezőit, addig egyfelől a német nyelv mint lingua franca,3 másfelől nemcsak a centrumban (Bécsben és Budapesten, nem is szólva Prágáról), hanem még inkább a perifériaként számon tartott városokban (így Triesztben, Csernovicban, Krakkóban,4 Lembergben, de Pozsonyban vagy Zágrábban is) a kultúrák, nyelvek egymásmellettisége olyan helyzetet eredményezett, amely a mai nosztalgikus aspektusból tekintve alapjává lehetett a kelet-közép-európai komparatisztikának; a keletközép-európai régión belül olyan szubrégiókat alkotva, amelyekben a nyelvek, kultúrák egymás komplementer jelenségeként mutathatók be, akár pozitív, akár negatív értelemben. (Nemcsak a cseh Modernát leljük meg Prágában, mint számottevő irodalmi-festészeti kezdeményezések színhelyét, ahol a cseh szellemi élet a szimbolizmus, impresszionizmus, késő-romantika szellemében jelentette meg folyóiratait – 1894-től a Moderní revue-t, miként a krakkói „modernek” a Życie című folyóiratot adták ki 1897–1900 között:5 e folyóiratok tanúsították költők-művészek elfordulását az egyoldalú német–osztrák orientációtól s a franciás érdeklődés előtérbe kerülését –, hanem Prága annak a német nyelvű irodalomnak is központja volt, amely a 20. század „új borzongás”-ának színre hozásával – Kafka! – megteremtette a később létesülő egzisztencializmus irodalmi alapjait.) Ugyanakkor a periódus cseh és német nyelvű kultúrája között olyan kapcsolat jött létre, amely nem csupán azzal magyarázható, hogy a nyelvi közelségből mintegy adódott a kultúrák kölcsönhatása. (A német nyelvű Max Brod a cseh zeneszerző, az egyébként szláv elkötelezettségű Janáček első népszerűsítői, operalibrettóinak első fordítói közé tartozott, Kafka cseh irodalmi forrásairól több ízben szólt a kutatás.)
Fried István
80
Műhely
Lényegében ennek színe és visszája érzékelhető a szlovén Moderna legjelentősebb szerzője, Ivan Cankar életművét elemezve. A szlovén kispolgári-szegényes környezetből Bécsbe kerülve megnyílt számára a nagyváros, a maga polikulturáltságával. Míg Cankar a munkásnegyedben lakott, Ottakringben, addig irodalmi tájékozódása befogta Bécs lüktető szellemi életét. Rövidprózáját érdemes összelátni a hasonló bécsi irodalmi törekvésekkel. Például Peter Altenberg lírai „karcolatai” és Cankar kisprózai írásai (Vinjete, hogy az általa megjelölt műfaji jelzéssel éljünk) annak a zeneiségbe oldódó, a kis apró semmiségek megfigyeléséből származó, erős poeticitásnak kivetülései, amelyek az élet megragadhatóságát csak esztétikai úton tartják lehetségesnek. Még ennél is beszédesebb, hogy a Kohlhaas Mihály történetét szlovén nyelvi-népi környezetben feldolgozó kisregényben, a Jernej szolgalegény és az ő igazságában (Hlapec Jernej in njega pravica, 1907) Bécset apokaliptikus szörnyként vizionálja a főhős. S a másutt, például az ukránoknál jó császárként népköltészeti figurává emelkedő uralkodó részévé lesz ennek a Bábelnek. Bécs a perifériából érkezők számára sok tekintetben áttekinthetetlen, a város lakóinak nyelvi különbségei olykor rétegnyelvi variánsként (szociolektusként) aposztrofálódnak. Ugyanakkor nem Ivan Cankar az egyetlen, aki kétnyelvű szerzőként írja be magát a nemzeti és a transznacionális irodalomtörténetbe. Jóllehet Cankar verset csak kivételes pillanatokban, ám újságcikket viszonylag sűrűn írt németül (akár az ukrán Ivan Franko),6 modern szlovén újságíróvá Bécsben lett. Bécs egyszerre nyűgözte le méreteivel, kulturális életének színességével, kiváltképpen a hazai szlovén viszonyok kisszerűségét tudatosítva, és taszította azáltal, hogy a szlovénség ügyei kevés megértésre leltek a bécsi uralkodó körökben. Cankar vonzódása a szociáldemokráciához szintén visszavezethető a bécsi élményekre; szociáldemokrata elkötelezettségéért még börtönbüntetést is szenved, s hamar visszavonul az aktív politizálástól. Az osztrák–magyar szellemi életbe lép a horvát modernség legjelentősebb képviselője, Miroslav Krleža, akinek világnézeti fejlődését az előbb pécsi, majd budapesti katonaiskolai tapasztalatok erősen formálták. Nem csupán a Monarchia egyik szimbolikus helyén, a katonaiskolában szerzett élményekre érdemes felhívni a figyelmet, hanem arra is, hogy ez a hely tette lehetővé a korszerű kulturális tájékozódást (Krležára felszabadító erővel hatott előbb Petőfi Sándor, majd annak az Ady Endrének a költészete, aki részint a szimbolista lírát közvetítette, részint a hivatalos tudattal szembeszegezhető költői magatartást reprezentálta), és segítette a társadalmi-nemzeti-nemzetiségi problémák újszerű megközelítésében is. Krleža egyik, később kialakított-körvonalazott kulcsfogalma az agramerstvo: Zágráb német nevének, Agramnak, horvát képzővel ellátott alakja. A sznob, a szecessziótól áthatott, interlinguális-interkulturális viszonyulások negatívját mutatja föl a horvát író, azt a hedonista, kiüresedett világnézetet, amelyben a látszat helyettesíti a létet, a tudattalanból föltörő rosszérzések, vágykivetülések a cselekvést, a szociális felelősséget. Ez az agramerstvo a korszerűség elárulása egy pszeudo-kulturális Európa kedvéért, a horvát nyelviség megtagadása a transzlinguális beszéd miatt. Krleža később született drámáiban és regényeiben a szereplők többnyelvűsége korántsem a multikulturalitás megnyilatkozása, hanem annak igazolása, hogy ezek a figurák nyelvileg-kulturálisan valójában otthontalanok, az életélvezet ürességét kísérlik meg a sokszínűség látszatával elfedni. Gyermekkorára visszaemlékezve a nagyanyai, „kajhorvát” örökséget mutatja föl, a barokkból származó nyelviséget, amely valódi kulturális tartalmak hordozója volt, és amely lehetővé tette a beszélőknek a nyelvvel való azonosulást. A megtanult, jól-rosszul elsajátított osztrák-magyar-olasz, részint francia nyelvi klisék megfelelnek
Fried István
81
Műhely
egy népüktől, nemzetüktől és jórészt önmaguktól is elidegenedett világ beszédének. Krleža indulatos kritikája, amely az első világháború látszólag mellékes színtereinek expresszionizmushoz közelítő megjelenítésében ér a csúcsára, visszatér a banalitásban kimúló, inautentikus nyelv kérdésére. A magyar címmel ellátott Magyar Királyi Honvéd novellában ezt eképpen fejezi ki: „Nemhiába él a katolikus egyház a legjobb egyetértésben a császári és királyi és a magyar királyi honvéd ármádiával; s mint az egyház papjai, a tisztek is csupán hivatásszerű kikiáltók. Minden tiszt és minden hivatalos egyházi szónok rendelkezik egy bizonyos szótárral és bizonyos mennyiségű szóvirággal, melyet aztán a kellő helyen alkalmaz egyetlenegy saját gondolat nélkül.”7 Krleža – másfelől – abból a magyar századfordulós modernségből nő ki, amelyet részint a polgári radikális gondolkodással, mindenekelőtt Jászi Oszkár szociologikus szemléletével, a nemzetiségi kérdést méltányos módon megoldani szándékozó projektumaival lehetne jellemezni, részint Ady Endrének a szláv és a magyar írástudók, gondolkodók összefogását sürgető két verse (Magyar jakobinus dala, A Duna vallomása) hat rá, amely a horvát költészeten kívül a kortárs román, szerb és részben szlovák költészetben is visszhangzott. Nem kitérőképpen jegyzem meg, hogy az előző korszak lírafelfogása szerint alkotó, Petőfi Sándor, Arany János és Madách Imre műveit szlovákra fordító Hviezdoslav, Pavol Országh versben köszöntötte Ady Endrét, noha mind szerelmi, mind istenes költészetét távol érezhette önmagától; s e köszöntő vers elé Adytól magyarul idézett mottót. Ez arról tanúskodik, hogy a periódus szlovák költőinek-olvasóinak jó része, noha ritkán írt két nyelven, legalább két nyelven egyforma biztonsággal olvasott-tájékozódott, és nem tartotta átjárhatatlannak a kultúrák nyelvi határait. Krležához visszatérve, ő szakít azzal a horvát és szlovák regényírói elképzeléssel, amely a bűnös várost állítja szembe a romlatlan erkölcsű faluval, a „kozmopolitává” lett, „elfajzott” személyiséget a nép/nemzet szolgálatára mindig készséges, önfeláldozó szlávval. Ugyanakkor a horvát–magyar kiegyezés megoldatlanságára hivatkozva, a magyar kormányzat szolgálatába szegődő, horvát–magyar–osztrák tudatú hivatalnokréteget, nemességet nem győzi ostorozni. Az ifjú Krleža, nem utolsósorban Bosznia-Hercegovina annexiójának, majd a Balkán-háborúknak hatására enged a jugoszlávizmus elgondolásának, szerb területre szökik, ahol kémnek nézik, és viszonylag hamar kijózanodik a reflektálatlan délszláv egységtörekvések ábrándjából. Kultúrájában élete végéig megmarad az osztrák–magyar–horvát szecesszió, modernség kritikus elkötelezettjének. Az általában elmondható, hogy a fiatal Krleža horvát kortársai részint a párizsi modernségből merített esztétikai felfogás integrálása mellett az osztrák–magyar hivatalosság elleni indulatokat írták szépirodalmi alkotásba (mint a horvát esztéta modernség képviselője, Anton Gustav Matoš), vagy elfordulva a horvát irodalmi kánontól az avantgárd felé közeledtek (mint Janko Polić-Kamov, akinek művészete a horvát olvasók és kritikusok teljes értetlenségével találkozott). Ugyanakkor a horvát modernség különböző fázisai párhuzamosan futnak a szerb modernségével: mindenekelőtt a Vajdaságból származó költők kettős irodalmiságuk tudatának megvallásával együtt a szerb politikai érdekek megszólaltatói is voltak. Közülük Veljko Petrović 1906-ban Budapesten Croatia címen szerkesztett magyarnyelvű folyóiratot a délszláv–magyar kulturális közeledés érdekében, Todor Manojlović pedig Nagyváradon Ady Endrével, Juhász Gyulával és Emőd Tamással működött együtt, ő Adyt fordította, az ő német verseiből pedig néhányat Emőd Tamás ültetett át magyarra. Ez a szerb–magyar együttműködés azonban nem gátolta a szerb köl-
Fried István
82
Műhely
tők jugoszlávista elképzeléseinek formálódását. Általában elmondható, nemcsak a szerb irodalomról, hogy átpolitizáltság és szimbolista megformáltság nem zárja ki egymást, a kisvárosi többnyelvű együtt-lét és a nemzeti kizárólagosság igénye nem egymásnak ellentmondó tényezőként lesz irodalommá. Egyfelől a teljes anyanyelvi intézményrendszer kiépítéséért folyik a küzdelem az egységesítésre törő centrum ellen, másfelől viszont a centrumból érkező művészeti áramlatok éppen az anyanyelvű irodalom (művészet) műfaji kiteljesedését segítik. Jó példa a cseh irodalom története. A történelmi regény kései mestere, Alois Jirásek a 19. századi historizmus és akadémizmus történetszemlélete szerint alkotja meg a huszita háborúkról írott regénysorozatát (1893-tól kezdve), azaz František Palacký dichotomikus nézetrendszerét a magáévá téve (miszerint a cseh és a német elem örök harca a cseh történet lényege, ebben a cseh elem képviseli a demokratikus tényezőt), ezenközben a cseh modernség a szimbolizmus, a dekadencia, a szecesszió osztrák, francia és skandináv elgondolásait adaptálja a cseh irodalomba, és lényegében elmozdul a nemzeti nagyelbeszéléstől (a grand récit nacionalista változatától), amelyet Jirásek képvisel. Ő a huszita, az „eretnek” mozgalomban jelöli meg a cseh nemzeti tudat követendő hagyományát, tagadja és leminősíti a cseh barokkot, az ellenreformáció koráról írt jellemző című regénye a Sötétség (Temno, 1915). Ezzel szemben a 18. század végétől számított nemzeti ébredés (obrození) a kezdete annak a harcnak, amely a cseh önmagára találással, az európai értékeket hordozó cseh nép/nemzet önmeghatározásával képes végrehajtani a Habsburg-ellenes és anti-katolikus (szellemi és politikai) fordulatot. A cseh modernek ellenben nem csupán az irodalmat igyekeznek megszabadítani a szerintük rájuk aggatott „irodalmon kívüli” jelenségektől, s az irodalmat szinkronba hozni a kortárs európai művészeti mozgalmakkal, hanem az ornamentika, a dekorativitás elemeinek a nemzeti irodalomba iktatásával, a modern, városi ember helyét keresik a civilizatorikus modernség korában. Ettől eltérően a szlovák irodalomban Hviezdoslav még az elbeszélő költemény szlovák, romantizáló hagyományát gondolja tovább falusi témájú műveiben, s majd Ivan Krasko kísérli meg szintetizálni a népköltészeti örökséget a magára hagyott személyiség és nemzetegyéniség századfordulós érzéseivel. Ugyanakkor – nem utolsósorban a franciák és Ady Endre költészete ösztönzésére – a 20. század első évtizedében már jelentkezik az új, a szimbolista élményt szlovák nyelven megszólaltató nemzedék: Vladimír Roy 1908-tól kezdve közli verseit a folyóiratokban. A szláv irodalmak szimbolista évtizedeinek hozadéka annak a költői mitológiának létesülése, amely részint elfordul a társadalmi cselekvés közvetlen formáitól (azokat más síkon szemlélteti), részint a nyelvi határok kitágítását teszi lehetővé. Olyan szókincs kialakításának kísérlete zajlik, amely a romantika által megterhelt, kiüresített beszéddel szemben a modern élet retorikájához igényli a költői eszközöket, a rútnak, az addig esztétikából száműzöttnek, az excentrikusnak véltnek, ugyanígy az árnyalatnak, a zenei hangzásnak szerez polgárjogot, a költészetet nem egyszer olyan titkos üzenetként fogva föl, amelyet csak a beavatottak képesek dekódolni. Ez a látszólagos szűkítés valójában a költészet új területeinek meghódítása. Azzal keveset mondunk, hogy a Moderní revue és a Życie típusú folyóiratok révén a korszerű művészet áramlik be a szláv kultúrákba. Inkább az a konfrontációs aktus érdemelne figyelmet, amely szerint a nemzeti hivatalos tudat ellenében a művészeti kánon fokozatos átalakítása kezdődik meg, a modernség, majd az avantgárd zárójelbe teszi a 19. század második felének másodlagos, epigon romantikáját, hazafias pátoszát. Helyébe a nyugati áramlatokkal szuverén módon dialogizáló anyanyelvű műalkotás lép, amely az úgynevezett nemzetit és az úgynevezett nemzetközit
Fried István
83
Műhely
nem egymást kizáró entitásként szemléli, hanem a hazai művészetet az európai kultúra azonos értékű részeként. Inkább rendhagyó, mint a művészet- és irodalomtörténésekből szervesen következő eset a Stanisław Wyspiańskié és Jaroslav Hašeké. Annyiban mindenesetre ez a két teljesen más esztétikai elkötelezettségű alkotó közös nevezőre lenne hozható, hogy mindketten szembefordulnak a nemzeti, birodalmi, európai „nagyelbeszélésekkel”. Hašek a nacionalizmus, a militarizmus, a világháborús beszéd ellenében regényhőse, Švejk anekdotikus nézőpontját állítja, a történelmi események elbeszélését, azaz a világháborús történéseket a békés, hétköznapi élet kicsinyes konfliktusaival szembesíti; Wyspiański pedig a lengyel romantikus múltszemlélet szimbólumainak kiüresedését viszi színre, álom/álmodozás és valóság, múltba merengés és tettre képtelen jelen, életben tartott avult romantika és igényelt pozitív program egymásnak feszülését demonstrálva. A legalább kettős tehetségű (írói és képzőművészi kvalitásokkal rendelkező) Wyspiański megteremtője a századforduló „nyugati” színházi törekvéseivel szinkronban lévő lengyel szimbolista drámának, újabb ellentmondásra utalva: ezzel együtt a szimbolista drámába illeszkedő parodisztikus felfogásnak is hangot ad: a sejtelmesség, a misztika, a titkos jelbeszéd eltorzulását, a hagyományos kommunikáció csődjét érzékeltetve. Wesele (1901, Menyegző) című drámája nemcsak szimbolista alkotásként fontos, hanem ezzel együtt anti-szimbolistaként is. Hiszen azáltal, hogy a lengyel nacionalista közbeszéd kliséit leplezi le, egyben a szimbólumok manipulálhatóságáról is megnyilatkozik. Továbbá nagy hangsúllyal arról, hogy a 19. század és romantikája már végképpen a múltba száműzendő. Mindehhez olyan színpadi technikát és színházi megoldást kísérletez ki Wyspiański, amely megalapozza az európai élvonalba törő, az abszurddal érintkező lengyel színházat. Jaroslav Hašek regénye: Švejk. Egy derék katona kalandjai a világháborúban (Osudy dobrého vojáka Švejka za svétové války, megjelent 1921–1923-ban, valójában befejezetlenül maradt „végső” változata), a túlélés, a nagyvilági meghatározó szándékoknak ellenszegülő kisember története, amely a nyelv kijátszhatatlanságát nem kevésbé prezentálja. Švejk ugyanis nem hajlandó alávetni magát a nyelvi manipulációnak, s a hatalmi megnyilatkozásokat szó szerint értelmezi. Ennek következménye a hatalmi nyelv lelepleződése, Švejk meghatározódásának állandó elhalasztódása. Švejk rövidtörténetei a kelet-közép-európai anekdoták egyik változataként hozzák színre a századforduló személyiségeinek többféle értelmezési lehetőségét. Hiszen a Monarchia egységét reprezentáló intézményrendszer (a katonaság, a hivatalnok-réteg) fő törekvése a személyiségek meghatározása, ám Švejk nem hagyja magát meghatározni, rövid történetei éppen a rubrikákba sorolandó jelenségek cáfolatai. Míg Kafka figurái meghatározási kényszerben szenvednek, és képtelenek belátni az események, a történések többesélyűségét.8 A „menthetetlen én”-t (Ernst Mach) olyan városokban találjuk, amelyek olykor labirintusként, máskor a kiszámíthatatlan jelenések színhelyeként kiismerhetetlenül funkcionálnak. Álom és valóság századfordulós dilemmáiba bonyolódnak a személyiségek, kiknek egy része a kitörés, a menekülés útját választja, nem egyszer szó szerint értve a távozást, mások máskor a késő-szimbolizmussal szembefordulva az expresszionizmus alkotóivá szegődnek. Franz Werfel így indokolja szökését: „1922-ben huszonkettedik életévemben elhagytam Prágát. Félig még öntudatlan menekülési kísérlet volt. Életösztönöm fordult Prága ellen, úgy tetszik nekem, ennek a városnak nem volt valósága, egy nappali álom, amely nem eredményez semmit, bénító gettó, anélkül, hogy rendelkezne a gettó még oly szegényes kapcsolataival, tompult világ,
Fried István
84
Műhely
amelyből nem szökkenhet föl az aktivitás, még ál-aktivitás sem. Prágát kábítószerként lehet szívni, akként elviselni, mint az élet délibábjait, és ez az oka annak, hogy oly sok művész miért nem képes innen elmenekülni.”9 A 20. század végéről visszatekintve a Monarchia kisvárosaira, inkább a kulturális sokszínűség csillan át, egy élhető élet emléke, és benne a Monarchia olyan valóságként, amelynek lényegéül a „visszafelé irányuló utópia” (rückwärtsgewandte Utopie) lenne megnevezhető. Aki emlékezik, a Milo Dorként alkotó, szerb származású, Bécsben élő németnyelvű szerző, s amire emlékezik, gyermekkorának Triesztje: „A város, akár egy nyílt tengerre tekintő amfiteátrum, az Adria egy öblénél helyezkedik el, déli fekvése ellenére inkább Bécsre, Budapestre és Csernovicra hasonlít, mintsem bármely mediterrán városra. Egy efféle városban születtem, egy másik effélében nőttem fel, és egy harmadik effélében élek. Innen az érzés, itt otthon vagyok. Nem csoda, ha meggondoljuk, Triesztet Bécsben magas császári tisztviselők egész Közép-Európa kikötővárosának tervezték, és a nagy közép-európai építészek nagyjában-egészében olyanra építették, amilyen ma is. Számomra Trieszt osztrákabbnak tetszik több más, a mai Ausztriában található városnál. Akár Bécs, annak a soknemzetiségű államnak közvetlen utóda, amelynek évszázadokon át a nagyvilágra tárt kapuja volt.”10 A sok (több)nemzetiségű kisváros, a nyelvek, a vallások, a kultúrák városképben, (színház)épületekben és messze nem utolsósorban olykor egymás ellen irányzott, mégis az együttélést tanúsító irodalomban dokumentálódó regionális tudata nem pusztán történeti, mentalitástörténeti, nyelv- és művészettörténeti emlékezetként íródott be a régiótörténetbe, hanem olyan lehetőségként, amelynek tanulmányozása az Európai Unióban szerfölött sok tanulsággal szolgálhat. Ezzel együtt elmondható, hogy a Monarchia „szlávjai” általában kikívánkoztak az Osztrák–Magyar Monarchia számukra szűkösnek bizonyuló keretei közül. E kikívánkozás sem feledtette el velük az együttélés hol keserű vitákban, hol közös vállalkozásokban eltelő évszázadait, s a mához érve, valamennyi szláv tudományosság eljutott a méltányosabb megítélés horizontjáig. Félretéve a kevéssé produktív sérelmi politizálást, a kulturális örökség értelmezésére, lehetséges hasznosítására, folytatására vetül az eddigieknél több fény. Jegyzetek Alter, Peter: Nationalismus. Frankfurt am Main, 1985. 33–39. o. Fried István: Meghatározók és meghatározottak. Az Osztrák–Magyar Monarchia szövegisége. In Sipos Lajos (főszerk.): Irodalomtanítás a harmadik évezredben. Budapest, 2006. 226–237. o. 3 A történelmi Magyarországban részint ezt a szerepet – az iskoláztatás egységesítése következtében – a magyar nyelv játszotta. 4 Krakau. Dialog mit der Tradition. Hrsg.: Emil Brix und Zbigniew Baran. Wien, 1991. 5 Részletesebben Die Wiener Moderne in slawischen Periodika der Jahrhundertwende. Hrsg.: Stefan Simonek. Bern–Berlin etc. 2005. 6 Verperrte Tore. Ukrainische Autoren und Wien. Hrsg.: Stefan Simonek. Passau, 2006. 9–13. o. 7 Krleža, Miroslav: Hrvatski bog Mars. Sabrana djela Miroslava Krleže. Svezak šesti. Zagreb, 1962. 54. o.; Vö. Sinkó Ervin: Krleza. Esszék, tanulmányok, kommentárok. S.a.r. Bosnyák István. Újvidék, 1987. 8 Zima, Peter V.: Komparatistik. Eine Einführung. Tübingen, 1992. 114–129. o. 9 A Prager Tagblatt 1922-es évfolyamából idézi Foltin, Lore B.: Franz Werfel. Stuttgart, 1972. 24. o.
1
2
Fried István
85
Műhely
Triest, die Stadt zwischen drei Welten. Ein literarisches Lesebuch. Hrsg.: Helmut Eisendle. München–Zürich, 1994, 49. o. Ezzel ellentétes visszaemlékezés a Johann Urzidilé: „Emlékezés egy városra, amely sosem lesz újra olyan, amilyen valaha volt, ez a külsőleg oly vonzó képződmény, melyet népek keveréke lakott, osztrák nemesség, csehek, németek, zsidók. A nemességet, állapította meg Urzidil, az első, a zsidóságot a második világháború semmisítette meg, a német elemet aztán a csehek számolták föl, akik a jövőben egyedül birtokolják az arany várost. Gyermekségük és ifjúságuk Prágája visszavonhatatlanul elsüllyedt.” Jungk, Peter Stephan: Franz Werfel. Eine Lebensgeschichte. Frankfurt am Main, 1987. 382. o.
10
Limes
86
Budapest, 1900 körül (Somogy Megyei Levéltár képeslapgyűjteménye)
Limes
Limes
87
Műhely
Szalai Anna
A kiemelkedés sikeres és sikertelen útjai Kóbor Tamás önéletrajzi vonatkozású regényeiben1
A kiegyezést követő századforduló gazdasági átalakulásának egyik leglátványosabb eredménye Budapest nagyvárossá, európai társaihoz hasonló fővárossá fejlődése. A magyar próza szinte tökéletes szinkronban követi a nagyváros születését és lakói életvitelének változását.2 Sikertörténetek, tragikus bukások, kedves bohémek, válságokkal vívódó irodalmi alakok közvetítik a korszak légkörét a prózai művekben megformált egyéni sorsok mindennapi gondjain keresztül. A pozsonyi születésű, gyermekként Pestre kerülő Kóbor Tamásnak (1867–1942) a fővárost irodalomba emelő műveit az utóbbi időben kezdik ismét fölfedezni.3 Kétrészes, önéletrajzi motívumokkal átszőtt regénye4 szűkített lencsén keresztül mutat be egy többszörösen zárt világot. A cselekmény színtere a pesti zsidónegyed, földrajzilag és életformája miatt is zárt világ. A kézműves apa és családja élete a szegényes megélhetés, majd a nincstelenség idején is a műhely vagy a bolt mögött húzódó szoba-konyhába zárul. Ezt a szűk életteret Kóbor a narrátor Stadler Misi gyermekszemén keresztül ábrázolja. Az önéletrajzi elemeket földolgozó regény nem a felnőtt írónak az időbeli távolságon keresztül átszűrt és átértékelt visszatekintése gyermekkora világára, családja életére és gondjaira, hanem az egykori gyerek élmény- és érzelemvilágának regénybe foglalt története, tisztelgés egy letűnt világ és családja sorsa előtt. A Kóbor-regények helyszíne a régi Terézváros a Sugár út (1871–72-ben megkezdett) építése idején, illetve az azt megelőző években. A főváros látványosan gyors átrendeződésének időszaka, a kapitalizálódás kezdete, a társadalmi-gazdasági átalakulás ideje, a korábbi magánéleti kereteket megrázkódtató változások kora ez. A változások hatással vannak minden réteg, csoport közéleti és magánéleti szférájára, így begyűrűznek a Szerecsen utca és környéke zárt világába is, alapvetően megváltoztatva a Kóbor-regényekben bemutatott család életét. A változó világ diktálta követelményekkel való szembesülés tereli a történet hőseit új lehetőségek, az egyre kilátástalanabb szegénységből való kitörési kísérletek felé. A nyomorból való kiemelkedés a családtól való elszakadást, a továbbra is szegénységben élő családtagoktól való idegenkedést, a saját otthonnak tekintett zsidónegyedből való kiszakadást, az apák hitétől, a hagyománytól való teljes vagy részleges elszakadást is jelenti. Kóbor Tamás regényei a Stadler család sorsán keresztül a gettóéletben lezajló megrázó átalakulást, a nagy társadalmi-gazdasági változásoknak a zsidónegyedre való hatását mutatják be.5
Szalai Anna
88
Műhely
A kétrészes regény első része, a Ki a gettóból, nem véletlenül kapta folytatásokban való közlésekor a Szanaszéjjel címet. A megváltozott életfeltételekhez az otthonból és a magyar fővárosból való távozás is hozzátartozik.6 Móni, a Stadler család legidősebb fia lép ki először a családból; távozását még azzal indokolja, hogy apja példáját követve ő is a vándorévek alatt szeretné tökéletesíteni kézművességben való jártasságát. A modernizálódó, iparosodó, fejlett Németországban és Franciaországban szerzett tapasztalatai során azonban alkalmazkodik a kor követelményeihez, tanulmányokat folytat, gyakorlati és elméleti felkészültsége, szakmai kapcsolatai révén Frankfurtban és Genfben elektrotechnikai gyár igazgatója lesz, és egy újabb gyár építésébe kezd Pesten. Móni után az apa is elhagyja a családját. Ő a megélhetési lehetőségek elvesztése miatt dönt a távozás mellett; a művelt, fejlett Nyugaton keres munkát, távolról szeretne családjáról gondoskodni. Útja során az ő célja is megváltozik: a bádogos kézműves – a modern nagyváros igényeihez igazodva – a vízvezeték-szereléssel és a gázvilágítással kapcsolatos munkálatokat, az ehhez szükséges új gépek kezelését tanulja. Apa és Móni földrajzilag eltávolodik a családi élet helyszínétől, de az olvasó nem követi őket. Az otthon maradtak, a tőlük érkező levelek, vagy – visszatérve – ők maguk számolnak be országokon, nagyvárosokon keresztül vezető útjukról. A vándorévek felidézéséből kiderül, hogy Bécs az első állomás, de nem a célállomás.7 A nyugati példát követő gyors magyarországi fejlődés németországi, franciaországi, sőt tengerentúli tapasztalatot, ismereteket követel. Bécsből nyílik a Nyugat felé vezető út. De visszatérve Budapestre, a már kialakult tervek konkrét megvalósításához – Móni gyárépítése, apa új üzemének berendezése – már elég Bécsig utazni. Móni tervét, hogy új gyárát Budapesten szeretné fölépíteni, apa először ellenérzéssel fogadja. Pesten szédelgésen, spekuláns népségen kívül semmi sincs, mondja, Nyugaton van értéke az újnak, ott vannak a tudósok, a gyárak, az új vállalkozások. Móni hazafias érzelmei viszont nem engedik, hogy Bécsben valósítsa meg elképzelését. Budapesten (ahol még semmi sem kész, ahol minden új iparnak tere van), a külső Váci úton épül a képzett szakemberekkel működő gyára. A Stadler család valamennyi tagja más-más módon keresi és találja meg a gettóéletből, a szegénységből való kitörés útját. Írásomban, példaként, néhány regényfigura sikerrel vagy kudarccal végződő kitörési kísérletével: a környezetből való kiemelkedés családi életre, családtagok közötti kapcsolatra való hatásával foglalkozom. A Stadler család Misi, a gyermek narrátor, éles szemű megfigyelő. A gyerekként érzékelt szűk horizont a fiú növekedésével párhuzamosan kitárul. A családjáról őrzött kép mégsem igen változik a cselekmény során. Ahogy a helyszín, az életmód, a mindennapi események leírásában is az állandó tényezők a hangsúlyosak. A szűk családi életben alig történik változás. A család sorsát azok irányítják, sodorják újabb és újabb fordulatok felé, akik belépnek a család életébe – Misi sógorai, Grün Náci és Löwinger Dávid, Teréz és Emma férje –, vagy akik kilépve a zárt közegből, a műhely–lakószoba–konyha zártságából, a külvilágban keresik a sikeres fölemelkedéshez, esetleg a szerény megélhetéshez vezető utat: Móni és apa. A tisztán fölbukkanó gyermekkori emlékek először csak a megidézett
Szalai Anna
89
Műhely
képek hangulatát érzékeltetik, majd megértve az összefüggéseket, egyre több értelmezés kapcsolódik a történésekhez. A külvilág belépése a Stadler család életébe, a Szerecsen utcából való kihurcolkodás, jelképes. A Stadler családdal együtt szinte az egész utca fölkerekedik (a Kőműves utca alacsony házait összezúzza a csákány), hogy helyet adjanak az épülő Sugár útnak. Az István térre való átköltözés az apától való búcsúval kezdődik. Apának ez az utolsó kísérlete, amelyet családjáért megkockáztat: idegenbe megy megélhetést találni. Míg apa távol jár és időnként levelet, néha pénzt is küld, két váratlan látogató érkezik az István térre, a nincstelenséggel küszködő családhoz. Móni, aki hosszú távollét után gazdagon s megváltozva tér vissza, alapjaiban fölforgatva a család megszokott életét, illetve Löwinger, akinek a regény második részében, a Hamupipőke őnagyságában lesz főszerepe. Hamupipőke hegedűművész férje A Kóbor-regények első részében Löwinger, Emma későbbi férje, a késlekedő elismerés miatt még ismeretlen, de a jövő sikereiben nem kételkedő hegedűművész szerepében jelenik meg. Löwinger művészszerepének két forrása hegedűjátéka és fantáziatörténetei. Mindkettő ismeretlen a Stadler családban, ahova véletlenül vetődik. Az első elbűvöli muzsikához nem szokott hallgatóit, a másodikkal nem arat egyértelmű sikert. A történetek azokból az elemekből épülnek föl, amelyeket a sikerhez vezető út állomásainak tart: hegedűtanárként előkelő körök ismeretségére tesz szert, művészként hangversenyek keresett zenésze, s ő szabja meg a fellépés feltételeit. Löwinger fantáziatörténeteiben is föllelhetők az előadóművészi képesség jegyei, de – hegedűjátékával ellentétben – a történetek előadásában nem oldódik föl teljesen, a fals hangok kihallatszanak. A hallgatóság gyanúja – az, hogy Löwinger henceg vagy hazudik – végigkíséri fantáziatörténeteit. A Szerecsen utca és az István tér környékén szűken mérik a szót, a bőbeszédűség ismeretlen, az ügyesen összerakott, egyéni stílusban, színes eszközökkel előadott történet pedig csaknem helyszínidegen. Löwinger hegedűművészként és elbeszélést fölmondó előadóművészként is különös, mégis vonzó idegenségével hívja föl magára a figyelmet. Löwinger első megjelenése a történetben a Hamupipőke őnagyságának ingadozó, kétlelkű és kétségek között vergődő központi figuráját készíti elő. Első hegedűjátékával kezdődik a később sok vihart megért, de Emma részéről mindvégig hűséges szerelem. A muzsikától mámoros, síró-nevető Emma lelkesedésében már ott van a csírája annak a későbbi átszellemültségnek, amellyel Löwinger művészetét, tehetségét oly önzetlenül és önfeledten szolgálja majd. A Vigadóban lezajlott hangverseny Löwinger első sikere, hegedűművész pályafutásának első állomása. Löwinger és Emma először tesz kísérletet a nyilvánosság előtt való közös megjelenésre, majd belátva ennek sikertelenségét, lemondanak róla. A lemondás kétoldalú. Löwinger belátja, hogy Emma jelenléte akadályozza a művészetét ünneplő úri körökbe való befogadását, Emma pedig önzetlenül visszahúzódik, érezve, hogy minden erőfeszítése ellenére sem tud hasonulni a számára idegen környezethez. A művészetet értékelő gazdagok világában Löwinger is bizonytalanul mozog, de ügyetlenségét, elfogultságát, zavarát a játékával nyújtott élvezetért elnézik neki. A művészfeleség Emma előnytelen külseje, a cselédekére emlékeztető durva, nagy keze, csiszolatlan stílusa, darabos viselkedése viszont nem nyer bocsánatot a kényes úri közönség körében.
Szalai Anna
90
Műhely
A sikeres művész egyre közelebb kerül új környezetéhez, és egyre inkább eltávolodik korábbi világától. Az eltávolodást elsősorban az Emmával való kapcsolatában történt változás jelzi. A kapcsolatváltozás két alapvető tényezője Löwinger idomulása a művészélethez, illetve az a felismerés – mindkettőjük részéről –, hogy Emma nem követi ezen az úton. A harmadik tényező külső esemény: Visconti Aurélia művészkisasszony megjelenése az életükben. Ez utóbbi cselekményszál átveszi a főcselekmény szerepét, még akkor is, amikor az olvasó csak Emma vagy Misi közvetítésével értesül bizonyos fordulatokról. A valódi külvilágot, amelyben Löwinger élete nagyobb részét tölti (elszakadva Emmától, az otthontól és korábbi önmagától), az olvasó csak hiányos elbeszélésekből ismeri. Löwinger és a külvilág kapcsolatának története a cselekményen kívül marad, de az Aurélia-történet a regényen belüli belső regényként is olvasható. Ez a cselekményvezetés arra utal, hogy a külvilágból az életükbe belépő személy képviseli Emma számára azt a művészéletet, amelybe nem követheti művész férjét, és ezzel teret enged a magánéletükben annak a világnak, amely érzése szerint Löwinger valódi közege. Emma a naiv áhítattal imádott művészet érdekét tartja szem előtt, és csak akkor lázad föl Visconti kisasszony ellen, amikor megérti, hogy Löwinger Auréliával együtt már nem a művészet szolgálója, hanem gyengesége miatt az énekesnő eszköze, és saját művészi pályáját is feláldozza az Auréliával való kapcsolatért. Löwinger szerepjátszása az Emmával való házasságban más formában, de folytatódik. A művész és művészet hozzáférhetetlen ábrándképét mintázza: minden szeszélye, durvasága, szélsőséges hangulathullámzása magyarázatává válik az Emma által istenített, a valóságon túl létező, megközelíthetetlen és áhítattal tisztelt művészet és a szolgálatában álló művész. Ez a szerep egy másik élethez való vonzódást és kötődést, egy másik művészhez való kapcsolódás iránt érzett ellenállhatatlan vágyat takar az együgyű Emma elől, aki – és ez nyílt titok mindkettőjük számára – pontosan tudja, hogy nincsenek hatékony eszközei Auréliával, a vetélytárssal szemben. Löwinger elkápráztatja Emmát a művészet megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan természetéről szóló eszmefuttatásokkal, és elhiteti vele, hogy ennek a fantomképnek a szolgálatában áll ő, a művész, és felesége a babonásan tisztelt művészetet szolgálja, ha szeszélyeit elfogadja, ellenvetés, panasz nélkül tűri. Ez az új szerep a folytatása Löwinger fantáziatörténeteinek. Emma ráhangolódik a Löwinger-féle mesékre, hiszen maga is a mesék világában él, amikor szavakba próbálja önteni mindazt, amit Löwinger muzsikálása megszólaltat benne. A szerelem és a művészet iránt érzett csodálat, a földöntúli jelenség előtti hódolat megértet vele valamit, ami visszavezeti saját énjéhez, lemállik róla a másnak lenni akarás erőltetettsége, amivel korábban férje környezete kedvéért próbálkozott, s visszavedlik azzá a cseléddé, aki volt és marad is Löwinger mellett. Az ura és művészete csodálója, tisztelője, kiszolgálója lesz ismét. Löwinger művészként próbál kiemelkedni a szegénységből, az igazi sikert a művelt Nyugattól várja. Auréliával indul európai körútra, majd Amerikába, az újságok a két művész diadalútjáról adnak hírt. Emma szegénységében és elhagyatottságában megőrzi függetlenségét, nem tér vissza (ahogy a szokás megkívánná) családjához, hanem visszaköltözik első közös otthonukba. Szüntelenül visszavárja férjét, távollétében esténként megveti az ágyát, kikészíti a papucsát. Évek múlva Löwinger valóban visszatér. Összeaszott, reszket a nyaka, keze, lába, rojtos a nadrágja, kifényesedett fekete kabátot, széttaposott cipőt visel. Egészsége, művészete, vagyona odavan. Emmával együtt visszatér egykori közös szegénységükbe és álomvilágukba; Emma ismét a múzsája, s egy új opera komponálásáról és majdani sikeréről ábrándoznak.
Szalai Anna
91
Műhely
Emma összetett, különleges egyénisége kiemeli alakját Kóbor kétrészes regényének nőszereplői közül. A lemondás, megbocsátás, az alázatos beletörődés, a férj feltétlen, hűséges szolgálata minden helyzetben az anya és Teréz típusok sajátja. Konok makacssága és önállósága, a függetlenség védelme apa erejére, büszkeségére emlékeztet. Apa és a család szerepe a Hamupipőke őnagyságában A regény második részében, a Hamupipőke őnagyságában apának sokkal kisebb szerep jut, jelenléte vagy távolléte – háttérként – mégis ott húzódik a Löwinger–Emma-történet mögött. Apa és Löwinger sorsában egy párhuzamtörténet vonásai is kirajzolódnak. A Móni kedvéért vállalt rövid fölemelkedés után apa ismét munkát vesztett nincstelen és egyre lelkesebb álomkergető. Belekábul a szocialista eszmékbe, a világ megváltásáról való álmodozása a Messiás-hit egy válfaja. A tőke és a munkás, a kisiparos és a gyár, a haszon és a rabszolgasors ellentéteit magyarázza, és a megalázó nyomorból való menekülés egyetlen útját az összetartásban, önérzetben, tömörülésben látja. A sötét, hideg, téli pincében érces hangon imádkozik reggel, délben, este az egyetlen Istenhez, és dörgedelmes átkait szórja a szegények kifosztóira, a tőkésekre. Apát lekötik a magasröptű eszmék, és a családfőt övező tisztelet az egyre kilátástalanabbá váló mindennapi gondok között folyamatosan halványul. Apa a család létének biztosítását is egy álom megvalósulásától várja: a hosszú gondolkodás és próbálkozás után gyártott pléhhegedűbe veti minden reményét. Korábbi határozott, illúziómentes, valósághoz ragaszkodó erős egyénisége ebben a kritikus és kilátástalan helyzetben megváltozik, egyre több hasonlóságot mutat a fantáziák világában élő Löwingerrel. A pár naposra tervezett bécsi útról csak évekkel később tér vissza. A pléhhegedűtől remélt szerencse kezdetben bizakodással írt levelekre hangolja. Egy hosszú hallgatás után Hamburgból érkező levél csak leplezett formában számol be majd a pléhhegedűhöz fűződő ábránd kudarcáról – Isten elfordította tőle az arcát –, és hírt ad egy újabb ábrándképről. Az Újvilág felé indul, ahol még értéke van a munkáskéznek. Az utolsó kísérlet, hogy magát és családját kiemelje a nyomorból, hogy tekintélyét visszaszerezve üljön ismét a családfő helyén, rövid, reménykeltő pillanatok után bukással végződik. A hosszú távollét után ő is, Löwingerhez hasonlóan, megtört testtel és lélekkel tér vissza. Nincsenek többé súlyos erkölcsi kijelentései, nem vádol sem embert, sem társadalmi rendet. A büszke és önérzetes apa megbékül sorsával. Búsan lezárt életében töretlen hite az egyedüli, ami sértetlenül megmarad. Kitörési kísérletek A szegénységből való kiemelkedésre Kóbor regényhősei különféle kísérleteket tesznek. Minden esetben a szűkebb vagy tágabb helyszínről való távozás – a család életteréből való kilépés vagy a külföldi vándorút – nyújt lehetőséget a remélt változásra. Az otthon hagyott statikus világ visszavárja és kész visszafogadni a távozókat. A helyszín változatlan, a szegénység megmarad. A regények három távollevő központi férfialakjának hiánya – Móni mesébe illő idealizált alakja, apa érintetlen terítéke az asztalon, Löwinger megvetett ágya és kikészített papucsa – figyelmeztet állandó jelenlétükre a rájuk váró
Szalai Anna
92
Műhely
családtagok körében. Apa és Löwinger akadálytalanul visszasimulnak az otthon világába, csak Móni idegen a hosszú távolléte alatt mit sem változott családi környezetben. Móni az első, aki kilép a családi körből. Sikeres külföldi tartózkodással megalapozza gazdagságát, házasságával társadalmi helyzetét. Korábbi életét a családban, távozása körülményeit nem ismerjük, csak azt a legendát, amelyet alakja és remélt sikere köré a családtagok költenek. Mindenkinek megvan a maga Móni-képe, mindenki más csodát vár visszatérésétől. Móni igazolja a hozzá fűzött ábrándokat: tanult, felküzdötte magát, szerencsével járt, gazdag, a korábbi világából való kiemelkedése megalapozott és végleges. Ugyanakkor csalódást és megrendülést okoz, hogy gazdagságát és új környezetét nem sikerül összhangba hoznia azzal az őszinte vággyal, hogy családja támasza legyen. A szegénységből való sikeres kiemelkedés másik példája Löwinger átmeneti művészi karrierje. A tehetségre alapozott, sikeresen induló pálya csak időleges, az ismeretlen művészvilágba csak látszólag és csak átmenetileg épül be, a siker nyújtotta lehetőséggel nem tud élni. Emberi gyengesége fizikai romláshoz vezet, megakadályozva a művészi pályája folytatását. A szegénységbe való visszaolvadásba már nem illeszthető be a művészi teljesítmény: látszatmunkája, a komponálás mindössze értéktelen öncsalás. Apa és Löwinger esetében az időleges fölemelkedés csak elkalandozás. Visszatérnek mindketten oda, ahonnan indultak. Kóbor bukásra ítéli a Stadler család szegénységből kifelé törekvő legtöbb tagját. Sőt azt az élményt közvetíti, hogy eltérő adottságaik – tehetség, jellem – ellenére, ritka kivételtől eltekintve, elkerülhetetlen a visszatérésük, visszaépülésük az eredeti közegbe, amely minden kiemelkedési szándéknál erősebben visszarántja azokat, akik megpróbálnak elszakadni onnan. Jegyzetek Jelen közlemény egy nagyobb tanulmány részlete. Jelzésszerűen csak Molnár Ferenc, Bródy Sándor, Krúdy Gyula, Ambrus Zoltán nevét említem. 3 Lásd Budapest című regénye új kiadását (Pesti Szalon Könyvkiadó, 1993). Vö. Sánta Gábor (szerk.): Kóbor Tamás, Budapest regényírója. Budapesti Negyed, 23. sz. 1999. tavasz. Lásd még a Ki a gettóból új kiadását, a Magyar Zsidó Elbeszélés című sorozat nyitóköteteként (Múlt és Jövő Kiadó, 2007). 4 Kóbor Tamás: Ki a gettóból 1–2., Hamupipőke őnagysága 1–2. Franklin Társulat, 1911. (A regények 1910 végén jelentek meg, 1911-es évszámmal.) – A Ki a gettóból először huszonnégy folytatásban A Hétben, 1901. január 20. és június 30. között jelent meg Szanaszéjjel címen. 5 A regények „felekezeties” jellegét bírálta néhány korabeli kritika, egy újabb Kóbor-értékelés pedig óva int attól, hogy gettóregényként olvassuk a műveket. „Kóbor egyetlen munkája sem illeszthető igazán Wassermann, Zangwill, Juskevics és Asch regényeinek sorába. Kóbor Tamás nem hőseinek zsidóságára helyezi a hangsúlyt, hanem szegény és kiszolgáltatott vagy tehetős és befolyásos voltára. Kora Budapestjének problémái foglalkoztatták, és az ezeket bemutató történetekhez keresett életszerű, közismert figurákat, többnyire természetesen olyanokat, akiket a saját környezetéből maga is ismert. Róluk általában legfeljebb csak sejthető zsidó voltuk, így ennek erőltetett szem előtt tartása könnyen félrevezetheti az értelmezést.” (Sánta Gábor: „A kiábrándult urbanitás poétája”. Budapesti Negyed, 23. sz. 1999. tavasz, 39. o.) 6 A Stadler család Pesten maradt gyerekei is „szanaszéjjel” keresik a szegénységből való kiemelkedést, ezzel együtt a családtól és környezetétől való elszakadást. 7 Apa, sok hozzá hasonló szegény emberrel együtt, a bécsi hajón távozik Budapestről.
1
2
Limes
93
Nézőpont
„A Kert és a Műhely” Körkérdés történészekhez
Szerkesztőségünk néhány meghatározó súlyú történészt keresett meg azzal a szándékkal, hogy Hanák Péter: A Kert és a Műhely című esszéjével* kapcsolatban válaszoljanak egy olyan kérdésre, amely a szerkesztőség tagjait – és reményeink szerint olvasóinkat is – az Osztrák–Magyar Monarchiáról való töprengésre késztette. A megkeresett személyek közül hárman – Katus László, Gerő András és Gyáni Gábor – tisztelték meg válaszaikkal a Limes olvasóit. (A Szerk.) Kérdés: Miként vélekedik ma Hanák Péter A Kert és a Műhely című esszéjében megfogalmazott birodalomértelmezési kísérletéről? Mennyire érzi az egykori értelmezési keretet ma helytállónak, illetve megítélése szerint az azóta eltelt időben volt-e Hanák értelmezési kísérletének gyakorlati hatása a magyar történetírás egészének szemléletére vagy annak valamely részterületére? Katus László: Előre szeretném bocsátani, hogy én ezt az esszét nem birodalomértelmezési kísérletnek látom, hanem nagyszerű, a megjelenése idején úttörő kultúrtörténeti tanulmánynak, amely méltán aratott nemzetközi elismerést. Birodalomértelmezési kísérletek sokkal inkább találhatók Hanák egyéb tanulmányaiban, elsősorban azokban, amelyek az 1975-ben megjelent Magyarország a Monarchiában, vagy az 1867 – európai térben és időben című posztumusz kötetében olvashatók. Kétségtelen azonban, hogy a világháború előtti negyedszázadban kibontakozott kulturális virágzás ilyen alapos bemutatása és elemzése sokban hozzájárulhat a Monarchia értelmezéséhez. Elsősorban azzal a kérdéssel, amit mindjárt az esszé elején feltesz: „egy elaggott, felbomló birodalom szikkadt földjén hogyan virágozhatott fel ilyen virágoskert”? A kulturális virágzás jelenségei valóban csak „a bomlás virágai” lettek volna? Hanák Péter – bölcs önmérséklettel – nem válaszolja meg azt a kérdést, hogy melyek voltak e páratlan közép-európai kulturális felvirágzás okai, de tanulmánya sok tekintetben hozzájárul a válasz kimunkálásához. Rámutat arra, hogy e kor bécsi és budapesti irodalmi, művészeti jelenségei nem a Monarchia sajátosságai voltak, hanem minden európai országban mutatkoztak a „monarchiai dekadenciához” feltűnően hasonló jelenségek és irányzatok. Ez „rávilágít arra, hogy a századvégi kulturális felvirágzást nem lehet a Monarchia bomlástermékének tekinteni”. Azt jelentené ez, hogy a Monarchia a 20. század elején nem lett volna egy halálra, fel* Hanák Péter: A Kert és a Műhely. In uő: A Kert és a Műhely. Budapest, 1988, Gondolat /Közös dolgaink/, 130–173. o. Az esszé első megjelenési helye: Lengyel Balázs (szerk.): Újhold Évkönyv. Budapest, 1986.
Limes
94
Nézőpont
bomlásra ítélt birodalom? Korántsem, de hogy ez a felbomlás mikor következik be, az a világtörténeti események függvénye volt, s nem lehetett előre látni. Hanák is céloz rá, hogy a kortársak nem éltek a közeli összeomlás bizonyosságának tudatában. Hanák a 19. századi európai fejlődés egyik fő tendenciájának a nemzeti dezintegrációt tartotta. Ebből a perspektívából a soknemzetiségű birodalom felbomlása elkerülhetetlen volt. A hagyományos dinasztikus állampatriotizmus a 19. század folyamán egyre kevésbé jelentett összetartó, kohéziós erőt a dinamikusan kibontakozó nacionalizmusokkal, az egyre erősödő nemzeti ellentétekkel szemben. De amíg fennállott a Habsburg Birodalom, addig sok tekintetben pozitív szerepet játszott a benne élő népek életében. Teljesen igaza van Hanáknak abban, hogy ez a kulturális virágzás nem a Monarchia bomlásának terméke, velejárója volt. Éppen ellenkezőleg, szerintem azoknak a sokoldalú gazdasági, kulturális, civilizációs teljesítményeknek a gyümölcse volt, amelyeket a Monarchia az előző évtizedekben, sőt a megelőző másfél évszázadban a modernizálás, a polgárosodás terén elért. Ismeretesek ezek hiányai, egyenetlenségei. De mégis: felbecsülhetetlen jelentőségű volt a térség népeinek életében, hogy a Monarchia keretei között viszonylag békésen zajlott le modern nemzetté válásuk, békésen ment végbe körükben a hagyományos, feudális-rendi szerkezet lebontása, a polgári struktúra felépítése, a polgáriasult civilizáció normáinak megfelelő életkörülmények kialakulása, s nem utolsó sorban a korszerű oktatási intézményrendszer kiépítése. Hanák Péter utolsó írásában, 1997-ben azt írta, hogy a kiegyezés idején és azt követően a „Habsburgok birodalma még életképes volt, amit egyébként utolsó fél évszázadának fényes gazdasági és civilizatórikus eredményei, kulturális virágkora és sok pozitív reformja bizonyít.”** És ennek hatásai kisebb vagy nagyobb mértékben a Monarchia valamennyi népét érintették. A századforduló kulturális virágzása sem korlátozódott Bécsre és Budapestre, hanem a Monarchia valamennyi országának és tartományának jelentősebb városában hasonló jelenséget figyelhetünk meg. A századforduló sokat emlegetett válsága elsődlegesen a nemzeti kérdéssel kapcsolatos politikai válság volt, amelyet súlyosbítottak a dualista államberendezés működési zavarai. Ez a válság a gazdaságot, a kultúrát, a népesség mindennapi életét nem, vagy kevéssé és átmenetileg érintette. Kétségtelenül növekvő társadalmi feszültségek jelentkeztek, de ezek a háború, s annak is utolsó két éve előtt nem voltak súlyosabbak, mint bármely európai országban. Az utóbbi évtizedek gazdaságtörténeti kutatásai egyértelműen bizonyították, hogy a Monarchia közös piaca a birodalom elmaradott területeinek gazdasági fejlődésére, felzárkózására pozitív hatással volt. Ebben a vonatkozásban teljesen egyetértek Kövér György megállapításával: „Sem a makrointézmények és a gazdaságpolitika, sem a piac szerkezete és ciklikus mozgása nem determinálta előre az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását… Az Osztrák–Magyar Monarchia nem gazdasági okok következtében bomlott fel, hanem felbontották.”*** Hasonló eredményre jut David Good is, aki hangsúlyozza a közös vámterületen a dualizmus korában végbement „jelentős piaci integrációt”.****
** Uő: 1867 – európai térben és időben. Budapest, 2001, 192. o. *** Kövér György: A felhalmozás íve. Budapest, 2002, 258. o. **** David F. Good: Economic Rise of the Habsburg Empire, 1750–1914. Berkeley – Los Angeles – London, 1984, 124. o.
Limes
95
Nézőpont
Hanák „birodalomértelmezése” természetesen idővel változott, fokozatosan alakult ki. Azt az „értelmezési keretet”, amelyet ő kialakított, lényegében ma is helytállónak tekintem. Ennek formálódásában aktív szerepet játszott az a „műhely” is, amely körülötte, az általa vezetett osztályon a 60-as évek elejétől kezdve kialakult. Nézetei jelentős hatást gyakoroltak az egész magyar történetírásra, sőt bátran mondhatom, hogy a Monarchiával foglalkozó külföldi történészekre is. Gerő András: Megtisztelőnek érzem, hogy a Limes című folyóirat – többek között engem is – felkért arra, hogy körkérdésére válaszoljak. Hanák Péter történetírói munkásságának döntő hányada a Habsburg Monarchiáról szól. Historiográfiai feladat lenne, hogy az így kirajzolódó birodalomértelmezési képét elemezzük – annál is inkább, mert a kép nagyon sokat változott. Hanáknak több korszaka volt, s önmaga is reflektált erre, Ragaszkodás az utópiához című könyvében. Az önreflexió azonban nem egyenlő a külső értelmezéssel, úgyhogy ezt a fajta elemző munkát kétségtelenül érdemes lenne elvégezni. Mindazonáltal azt gondolom, hogy A Kert és a Műhely című esszé önmagában nem tartalmaz a birodalom egészére kiterjedő értelmezési kísérletet. Állításomat több tényezővel is meg tudom indokolni. Az esszé alcíme: Reflexiók a századforduló bécsi és budapesti kultúrájáról. Hanák tehát itt egy speciális kérdést vizsgál, nevezetesen, hogy a századvég kulturális felvirágzását lehet-e a Monarchia bomlástermékének tekinteni, vagy éppen az osztrák polgárság vereségeire, visszavonulására, azonosságzavaraira visszavezetni. Ahogy írja: „…semmilyen összetett, korszakos történeti jelenséget nem lehet egyetlen kitüntetett tényezőből, egyetlen uralkodó tendenciából levezetni, hanem több, nehezen hierarchizálható tényező különleges találkozásából.”***** Hanák tehát egy kulturális jelenségsort kíván megfejteni, történetileg dekódolni és nem a birodalom egészét kívánja értelmezni. Sokszínű és nagyszabású elemzésének végén oda jut el, hogy a kulturális felvirágzás mögött egy negyed század virágkora állott, végkövetkeztetésében azonban még bizonytalanabb, mint induló állításában: „A leírás, ha értelmez is, még nem magyarázat. Nem adtunk teljes, összefüggő választ a bevezetőben feltett kérdésünkre: melyek voltak e páratlan közép-európai kulturális felvirágzás okai? A zárszóban is adósak maradunk a válasszal: szeretnénk elhárítani a gyors és könnyű magyarázat csábítását.”****** Hanák tehát meghatározott kérdésre keres választ, széles spektrumban elemez, majd nem tud egyértelmű magyarázatot adni arra, ami tanulmánya tárgyát képezi. Ez természetesen nem baj, mert a szerzőt nem a biztos válasz minősíti, hanem az, hogy képes volt Bécs és Budapest századfordulós kulturális felvirágzását egymáshoz való viszonyában is értelmezni, kontextusba helyezni. Tehát A Kert és a Műhely nem teljes birodalomértelmezési kísérlet, hanem egy jelenség összetettségének bemutatása, illetve válaszkeresés a történeti okok összetettségét illetően. Hanák történeti értelmezési kísérlete nemzetközileg nem előzmények nélküli. Szeretnék utalni Carl E. Schorske munkásságára, aki rendkívül nagy hatással volt Hanák gondolkodására és megközelítésmódjára. Így aztán úgy gondolom, méltánytalan lenne ***** ******
Hanák: A Kert és a Műhely… 132. o. Uo. 173. o.
Limes
96
Nézőpont
A Kert és a Műhely esszén számon kérni birodalomértelmezési kísérletet, hiszen annak idején a szerző sem ennek szánta. Másfelől viszont abszolút indokolt elgondolkodni azon, hogy mely dimenziókban finomodott, vagy kapott új hangsúlyokat és arányokat az a történeti kép, amelyet a Schorske–Hanák-féle vonulat képvisel. A Schorske–Hanák vonulat főképp arra figyelt, ami a századforduló monarchikus kulturális világából maradandó magaskulturális teljesítménynek bizonyult. Megítélésem szerint az utóbbi két-három évtizedben a kép árnyaltabbá vált. Úgy is mondhatnám, hogy ma már sokkal inkább egy sajátos kettősségben látjuk ezt a kulturális felfutást. Sokkal hangsúlyosabban érzékeljük azt az eszmei és kulturális televényt, amelynek a 20. századra rendkívül jelentős tömegkulturális hatása volt. A Kert és a Műhely című esszében nem, vagy alig szerepelnek a következő nevek: Karl Lueger, Georg Schönerer, Arthur Trebitsch, Hans Hörbiger, Lanz von Liebenfels, Guido von List. Ők tömegkulturális előképét jelentették mindannak, amit Ausztria vonatkozásában ausztro-fasizmusnak nevezhetünk. Megjegyezném, hogy mindezek a nevek rendkívül nagy befolyást gyakoroltak a 20. század egy, az ausztro-fasizmustól eltérő, még nagyobb hatású tömegkulturális-politikai vonulatára, a nácizmusra is. De míg a nácizmus előtörténetét illetően nagyon komoly eszmetörténeti elemzésekkel rendelkezünk, addig az ausztro-fasizmus problémája napjainkig a közép-európai – elsősorban osztrák – történetírás nagyjából-egészében agyonhallgatott kérdése. Magyarországon a Katolikus Néppárt és a hozzá kötődő értelmiségi politikaikulturális miliő kerülhet be hangsúlyosabban a képbe, amelynek szellemi hatása aztán a Horthy-korszakban mutatkozott meg teljes erővel. Mindezek valami olyasmi ellen szóltak, amit egy kicsit – mai szóhasználattal – „monarchiai globalizmusnak” nevezhetünk, s pont ellenkező kulturális intenciót képviseltek, mint amelyet A Kert és a Műhely hősei: míg ez utóbbiak az emberi szellemet és teljesítményt még inkább univerzálissá akarták tenni, amazok egy rasszista típusú nacionalizmus, illetve egy ugyanilyen tartalmakat is hordozó konzervatív nacionalizmus mentén minden olyantól távolodtak, amelyet az előző csoport képviselt. Úgy vélem tehát, hogy az utóbbi években egy jóval differenciáltabb kép rajzolható meg a századfordulós kulturális térkép kapcsán: egy olyan kettősség látszik kirajzolódni, ami nagyon eltérő intenciójú magaskulturális, illetve politikai-tömegkulturális örökség képét vetíti elénk. Kutatási és értelmezési szempontból produktív kettősségről van szó, hiszen lehet, sőt biztos, hogy mindkettő a Monarchia sajátos világából eredeztethető. Itt még nagyon sok dolgunk lenne, különösen két tekintetben: először is ehhez a tömegkulturális szférához lehetne kötni mind Ausztria, mind Magyarország két háború közti elemzését. Másodszor föltehetjük azt a kérdést is, hogy a Monarchia századfordulós nagy magaskulturális politikai felfutása miért nem tudott ellensúlyt képezni a teljesen más tartalmú és irányú tömegkulturális felfutásnak. A maguk teljességében e kérdésekkel a társadalomtudósok alig foglalkoznak, aminek az egyik oka az lehet, hogy itt olyan problémák kerülnének előtérbe, amelyek egyfelől az 1955 után kialakuló osztrák nemzettudat konzisztenciáját veszélyeztetnék, másfelől viszont a magyar nacionalizmus politikailag rögzült alaprétegei tekintetében tennének föl nagyon kényelmetlen kérdéseket. A birodalomértelmezési problematikának sajátos részét képezi egy másik kettősség is. Attól függően ugyanis, hogy ki mennyire ítéli életképesnek az Osztrák–Magyar Monarchiát, kerülnek előtérbe az összetartó, integrációs, vagy éppen a dezintegrációs elemek. Az utóbbi évtizedek történetírásában általában a dezintegrációs tendenciákat
Limes
97
Nézőpont
hangsúlyozták (kedves hősei nyomán Hanák is átveszi a „hanyatló birodalom kilátástalansága” terminust). A mai osztrák történetírásban leginkább Karl Vocelka mutat rá arra, hogy mennyire háttérbe szorult az integrációs elemek kutatása. Mainstream-ként jelenleg egy olyan Monarchia-kép érvényesül, ami a Monarchiát egy önnön halálába rohanó dezintegrációs modellnek láttatja. Vocelka pontosan arra hívja fel a figyelmet, hogy talán nem kellene átvenni a Monarchia századfordulós magaskultúrájának e tekintetben nagy hatással bíró életérzését, s meg kellene vizsgálni azt, hogy ténylegesen milyen integrációs mechanizmusok léteztek. Itt természetesen nemcsak a nagy politikai integrációs elemekről van szó, hanem azokról is, amelyek sok esetben egy kettős realitásban tükröződtek: míg a politika szintjén általában dezintegrációs szándékot tükröző önkifejeződésként jelentek meg, addig társadalomtörténeti szinten tényleges integrációként funkcionáltak. Hadd utaljak egy példára: míg az első háborús Monarchia hadseregének szellemét sokan Svejk alakjában vélik felfedezni, addig ténylegesen ez a soknemzetiségű hadsereg, szétesés nélkül, sokkal tovább bírta a háborút, mint a nemzeti dominanciájú Oroszország hadserege, és körülbelül másfél hónappal tovább tartotta magát, mint a nála sokkal jobb minőségű, etnikailag homogén német hadsereg. Ennek nyilván nem csak intézményes okai lehettek, hanem vélhetően a közös hadseregen belül messze nem voltak olyan intenzitású nemzetiségi ellentétek, mint amelyek a politikai mező tanulmányozása során feltűnhetnek. Úgy tűnik, hogy a birodalomértelmezés során több súlyt kell fektetnünk arra, ami összetartó erő volt; az összetartó erőt itt most nem csak intézményes szinten értem, hanem azokban a mechanizmusokban is, amelyek tényleges kapcsolatrendszerrel kötötték össze a különféle nemzetiségű, társadalmi állású, vallási kultúrájú embereket. A fenti probléma kutatását ösztönözheti az európai uniós látószög. Az számomra nem is kérdés, hogy a nemzeti történetírások előbb-utóbb – éppen az Unió realitása miatt – rákényszerülnek arra, hogy olyan kulturális sztenderdek, történelmi mozgások mentén értelmezzék a Habsburg Birodalmat, ami az egészet belehelyezi abba az európai integrációs kontextusba, amelyet ma Európa megél. Szerintem ez két területen segítheti az új látószög kialakulását. Az egyik, hogy az Európai Unió egy olyan nyelvi kultúra kialakulása irányába mutat, ami elnehezíti a történetírás nemzeti retorikáját. Azaz: tanúi vagyunk egy lassú nyelvi változásnak, amelyben nem látszik megdönthetetlen tabunak az a fogalmi szerkezet, amellyel egy hagyományos nemzeti történetírás dolgozik. Az Unió jelszava – „Egység a sokféleségben” – nem áll oly messze Ferenc József uralkodói jelszavától („Viribus unitis”) – s ez a másik fontos elem. Az Unió realitása nemcsak a nyelvi kultúra megújításával járhat, hanem azzal is, hogy érzékenyebbek leszünk mindazokra az integrációs elemekre, amelyek az Osztrák–Magyar Monarchia világát jellemezték. Gondolok itt a gazdasági közösség, a közös pénz, a közös szabványok, a közös piac elemén túl azokra a hasonló fogyasztási-társadalmi sztenderdekre, amelyek a Monarchiában is léteztek. Ez segíthet abban, hogy egy új típusú birodalom, az Európai Unió látószögén keresztül a Habsburg Birodalmat is némileg átértelmezzük, s egyfelől belehelyezzük egy olyan kontextusba, ami sok vonatkozásban az Unió előképeként is felfogható, másfelől jobban megtaláljuk azokat a pontokat, amelyek tényleges és nehezen feloldható problémákat jelentettek számára. De hadd hívjam fel még egy, az utóbbi évtizedek történetírásában ismét hangsúlyosabbá váló szempontra a figyelmet. Bizonyos tekintetben mindegy volt az, hogy valaki
Limes
98
Nézőpont
strukturalista vagy marxista világkép alapján írt történelmet, merthogy a történelmet, a történelmi folyamatok alakulását egyik megközelítés sem tudta a maga esetlegességében láttatni. (Intellektuálisan most azért nem emelem be ebbe az érvelésbe a posztmodern világképét, mert ez a megközelítés nem a történetet, hanem a történelmet kívánja értelmezni, és – egy konkrét birodalom kapcsán a tény és a fikció fogalmát összemosva – a legritkább esetben nyúl a tényleges történelmi folyamat konkrét elemzéséhez.) Nagy tartalékok vannak még abban a megközelítésben, amely a történeti folyamatokat képes a maguk esetlegességében kezelni. Azaz: nem a strukturális követelmények vagy az úgymond „szükségszerűség” kategóriáiban gondolja el azokat, hanem képes a döntéseket a maguk esendőségében értelmezni. Példaként hadd tegyem fel a kérdést – s a történetírásban már ezt is boncolgatják –, hogy például a Monarchia teljes feldarabolásáról is döntő párizsi békekonferenciát milyen arányban lehet nagy történelmi folyamatok beteljesülésének, illetve elindítójának látni, s mennyiben lehet egyszerűen hibás, alulinformáltságon alapuló döntések sorozataként értelmezni. Azt hiszem, hogy a magyar történetírásban Hanák Péter – különösen az 1960-as évektől folytatott – munkásságának nagy jelentősége volt. Sokat segített abban, hogy a történészek figyelme új irányokba terelődjön. Elemzési készsége, fogalomhasználata jelentősen hozzájárult ahhoz az intellektuális innovativitáshoz is, amit a marxizáló történettudomány mind nyelvi, mind fogalmi kultúrája mentén amúgy igyekezett figyelmen kívül hagyni, vagy elnyomni. Sok történész kolléga van, akiben tovább él az a szellemi intenció, amit Hanák képvisel. Gyáni Gábor: Hanák Péter birodalomértelmezése kizárólag a Habsburg Birodalmat és kivált az Osztrák–Magyar Monarchiát érinti, nincs tudomásom a birodalmiságot érintő egyéb elgondolásairól. Ezeket a nézeteit nem először és nem is utoljára, és talán legteljesebb formában nem is A Kert és a Műhely című tanulmánykötetben fejtette ki, mely könyv maga is két eltérő változatban (és három nyelven) férhető hozzá. Tekintve, hogy több alkalommal foglalkoztam már különböző írásaimban Hanák történetírói felfogásával, sok újat nem tudok róla mondani. Részben tehát megismétlem, részben finomítom az ezzel kapcsolatos korábbi véleményemet. Akkortól, hogy Hanák pozitív fényben kezdte látni a dualista monarchiát (1960-tól), lényegesen nem módosított többé ezen álláspontján. Ennek részben az a Szekfűtől származó felfogás a szemléleti kiindulópontja, ami abban foglalható össze, hogy a kiegyezés reális kompromisszum volt, mivel 48-ból megvalósította azt, amit meg lehetett egyáltalán valósítani belőle az adott bel- és főként külpolitikai konstelláció közepette. A döntő, s e tekintetben már eltért Szekfűtől, hogy a kiegyezés, vagyis az átalakított birodalomba való betagolódásunk kedvező feltételeket hozott magával az ország modernizációja szempontjából. Ami most számunkra igazán fontos: Hanák úgy ítélte meg az 1867 utáni Habsburg Birodalmat, az Osztrák–Magyar Monarchiát, mint ami fejlődésre késztető, egyúttal hatalmi védettséget és a szabadkereskedelem veszélyeit kizáró előnyös környezetet teremtett Magyarország számára az Európához való felzárkózáshoz. Ezért tekintett derűvel a Monarchiára, ezt szerette benne elsősorban. Igaz, kezdetben – és ez Révai József tartós hatásának volt a maradványa – felfedezte benne a „reakciós” vonásokat is, amit elsősorban a nemzetiségek elnyomásaként tudatosított magában. Később ez az elem háttérbe szorult nála, és nem esett többé szó a „monarchia, mint a népek börtöne” képzetről. Annak ellenére sem, hogy a nyolcvanas
Limes
99
Nézőpont
években Hanák Jászi hatása alá került (külön könyvet szentelt Jászi konföderációs elképzelései rekonstrukciójának), aki pedig – a nemzetiségi represszió okán is – közismerten Monarchia-ellenes volt. Kezdetben gazdaságtörténeti érveken nyugodott a vázolt Monarchia-kép (hatvanas évek), ez utóbb kiegészült a monarchiabeli kulturális értékvilág feltétlen méltánylásával. A Kert és a Műhely az utóbbi szemléleti irányt dokumentálja, vagyis a nyolcvanas éveket. (A második kiadásba bekerült egy-két későbbről származó írás is.) A kétfajta argumentáció, vagy inkább hangsúlyeltolódás külső, mondhatni ideológiai orientációs vonzalmakkal is összefüggött valamiképpen. A kádári konszolidáció hőskorában (hatvanas évek második fele) a gazdasági modernizáció historizálásához nyújtott a közös vámterület és a 19. század végi gyors gazdasági növekedés megfelelőnek tűnő múltbeli hivatkozási alapot. A KGST-történetírásként is aposztrofált Monarchiaszemlélet (Ránki György volt Hanák mellett a megközelítés fő alakja) egybecsengett a kádári Magyarország relevánsnak érzett tapasztalataival. Az analógia vagy csupán a déjà vu érzés abból fakadt, hogy egy viszonylag zárt nemzetközi gazdasági térben elérhető relatíve jó gazdasági teljesítmény a hozzá képest „elmaradott”, konzervatív (vagy atyáskodóan totalitárius) állam égisze alatt ment végbe akkor, és látszott bekövetkezni a történész jelenkorában is. Mindez persze telítve volt egy sor illúzióval, melyeknek a nyolcvanas évekre rövidesen be is fellegzett. Ez időben kelt lábra, Szűcs Jenő jóvoltából, Közép-Európa történetírói ideája, melyhez Hanák is csatlakozott, és egyik leglelkesebb propagálója, sőt történészi kimunkálója lett a koncepciónak. Az immár a szovjet nagyhatalmisággal szembeni politikai ellenérzés megint csak a historizálás kerülőútján szólalt meg (ezúttal általa): most az Osztrák–Magyar Monarchiával lényegében azonosnak vett történeti KözépEurópa, mint kulturális és érzelmi közösség történeti igazolása töltötte be ezt a fajta rejtett ideológiai-politikai szerepet. Hanák, akiben a zsidó-magyar identitás kettőssége akkoriban különösen erőteljesen munkált (innen fakad, hogy az asszimilációt illető történeti felfogásában megjelent a kettős kötődés, kettős lojalitás fogalma), a századforduló Monarchiáját valamiféle aranykornak látta, és igyekezett annak is láttatni. Ezt könnyen alátámaszthatta egyebek közt és talán mindenekfölött a kultúrtörténetből vett érvekkel, hiszen kulturális tekintetben a Monarchia mindkét fele virágkorát élte ez idő tájt (a Lajtán túli rész már 1900 előtt is, Magyarország inkább csak 1900 után). Az a további kérdés, hogy helytálló-e vajon Hanák imént vázolt Monarchia-elképzelése, számomra nem túl fontos felvetés. Nem tisztem és ráadásul távol is áll tőlem minden olyan késztetés, hogy igazságot szolgáltassak valamely történetírói koncepciónak. Számos dologban persze egyetértek, számos kérdésben azonban vitatkozom (már akkor is vitatkoztam) Hanákkal, de nem vindikálom magam azt a jogot, hogy ítéletet mondjak arról, „helytálló-e a felfogása”. Végül: volt-e gyakorlati hatása Hanák felfogásának? Szerintem helyes, hogy a gyakorlati és nem a szemléletmódot illető hatásra vonatkozik a kérdés. Mivel, ha volt egyáltalán érdemben Hanáknak hatása a történetírásra, akkor az elsősorban gyakorlati síkon mutatkozott vagy mutatkozik meg. Ilyen (1) az összehasonlító történetírást ösztönző hatása; (2) ezzel összefüggésben a nemzeti történet birodalmi keretbe való helyezését sürgető törekvésének a hatása; (3) a kultúrtörténeti megközelítés fontosságának a felvetése, s e téren a mások által is jól követhető példa megmutatása.
Limes
100
Nézőpont
A Kert és a Műhely című tanulmánykötet pontosan ebben a három vonatkozásban fejti ki burkolt vagy nyílt hatását. Külföldön, a könyv amerikai kiadása folytán, persze főként az Egyesült Államokban ez a hatás nyomban tudatosodott; a mű fogadtatása és akár még a mostani értékelése is ezt minden kétséget kizáró módon bizonyítja. Idehaza jóval kevésbé tudatos, de annál jelentősebb ez a hatás. Többen vagyunk (magam is beleértve), akiknek az 1990-es évekbeli és későbbi történetírói érdeklődése és kutatói törekvései nem úgy alakultak volna, ahogy történt, ha nincs Hanák Péter és az ő könyve: A Kert és a Műhely (melynek pedig annak idején, Hanák szerint, túl szigorú kritikusa voltam).
Wiener Neustadt, 1906 (Somogy Megyei Levéltár képeslapgyűjteménye)
Limes
101
Szemle
K. und K. kalandozások* A címadás, illetve a szerkesztői ajánlás érdekes megközelítését ígéri annak az örökségnek, melyet a Habsburg Birodalom hagyott a 21. századra. A Népszabadság Könyvek sorozatban megjelent reprezentatív képes album egységes tematikát követ az egyes területek ismertetése során. Műfajában leginkább a 19. században is kedvelt úti beszámolók hagyományaihoz tér vissza: rövid történeti áttekintést ad, érdekességeket mutat be − mindezt gasztronómiai körképpel kiegészítve. Közben vállalja a Monarchia kulturális-civilizációs öröksége három fő „pillérének”: a színház, a vasút és a kávéház megjelenítését is. A kötetben a fénykép-illusztrációk egyenrangú kísérői az egyes riportoknak: a vizualitás lehetőségeinek maximális kihasználásával még inkább fokozzák az ígért időutazás hangulatiságát. A kötet Gerő András történész találó, Monarchikum címen közzétett előszavával indul. A bevezetés fontos áttekintést ad a Monarchia koráról, felvillantva azokat a civilizációs változásokat, melyek keretet és tartalmat biztosítottak a polgári életformának. Legfőbb örökségének, mely a könyv mottója is lehetne, a következőt tartja: „semmi sem az, mint aminek látszik”. Hovanyecz László a történelmi háttér felvázolására – Egy liberális birodalom címmel – Niederhauser Emillel készített interjút. Beszélgetésük során eljutnak a Habsburg család történetének 10. századi kezdeteitől a 20. század elejéig Szó
esik a dinasztia prominens, meghatározó uralkodóiról, a magyarokkal való viszony alakulásáról, a hangsúly azonban magától értetődően Ferenc József uralkodására kerül. Szászi Júlia a Lajtán túli területekkel kapcsolatos ismertetésének egyik legértékesebb részlete (és egyben váza) a Bad Ischlben található császárvillát üzemeltető Markus Habsburg Lothringennel (Erzsébet királyné és Ferenc József dédunokájával) készített riport. Ennek segítségével az olvasó bepillantást nyerhet az egykori uralkodócsalád 21. századi mindennapjaiba: az egymás közötti érintkezésektől a családi vállalkozások üzemeltetéséig. Eközben – az újonnan bemutatott Rudolf-film kapcsán – kísérletet tesznek a trónörökös tragédiájának és mai megítélésének értelmezésére. A riport az újságírónőnek a bécsi Sissi Múzeumban szerzett benyomásaival zárul. Esszéjébe azonban, a nem megfelelő fogalomhasználat, illetve a történelmi tények kissé bizonytalan interpretálása miatt, több tárgyi tévedés is került. Jellemző példa erre, hogy Rudolf valóban kapcsolatban állt mind a német, mind az angol trónörökössel, érintkezésüket azonban „összeesküvés” szervezésének aligha lehet nevezni. Emellett hangsúlyozandó, hogy Rudolf csak a leendő angol királlyal, VII. Edwarddal, akkor még trónörökössel (Viktória királynő ugyanis 1901-ig uralkodott), nem pedig mint brit uralkodóval tarthatott fenn, a kor szokásainak megfelelő, nagyon formális kapcsolatot. Megszakítva az „időutazás” tematikáját, * Miklós Gábor (szerk.): K. und K. kalandozások avagy a Habsburg Birodalom nyomában... a kötet a korabeli civilizációs, kulturális Népszabadság Rt., 2007. 200 o. vívmányok több elemét is bemutatja. A
Limes
102
színházi életet a Népszabadság kulturális rovatának volt vezetője, Zappe László egy specifikus nézőpontból jeleníti meg: az épített környezeten, pontosabban a Hellmer és Fellner-féle színházépületeken keresztül. A szerző külön kiemeli a színház európai viselkedés-kultúrát közvetítő, mintateremtő szerepét a társadalom kispolgári rétegei körében, Utal a népszínmű és az operett hihetetlen népszerűségére, amely a szerző szerint a korszak jellemzését is adja: „A bécsi-pesti operett kettőssége, kétarcúsága is mutat valamit részben az értelmiségi dekadenciából, részben a Monarchia nemzeti megosztottságából.” Szilvássy József Kafka, Hašek, Hrabal világát megidézve kalauzolja olvasóit a cseh fővárosban, kitérve az ismertebb és jellegzetesebb vendéglátóegységek társadalomszociológiai szerepeinek ismertetésére is. Továbblépve, Pozsony esetében két, magyar szempontból is fontos: a Fadrusz János által készített Mária Terézia-, illetve a Radnai Béla mintázta Petőfi-szobor sorsán keresztül jeleníti meg a város történelmét. A szimbolikus térfoglalási aktusokkal összefüggésben kiemeli a fenti alkotások különleges funkcióját, amely szerinte egyúttal „egyfajta barométere volt … a szlovák magyar viszonynak” is. Tibori Szabó Zoltán romániai „kalandozását” az egyik kalauzától kölcsönzött jelszó kíséri végig: „A Monarchia itt él közöttünk, velünk, a mindennapjainkban.” Leírásának gerincét Temesvár több szempontú ismertetése alkotja. A rövid történeti áttekintést követően interjút olvashatunk a város polgármesterével, Gheorghe Ciuhanduval, továbbá Szekernyés János helytörténésszel és Victor Neumann történésszel. Mindez egyfajta multikulturális megközelítést eredményez, bár a szerző arra a következtetésre jut, hogy a régi Temesvár „szelleme” – toleranciája, kulturális sokszínűsége – már inkább csak emlék. Mint ahogy Herkulesfürdő régi fénye is,
Szemle ahol mára csak az impozáns, ám romos épületek idézik fel a valamikori hírneves fürdőhely képét. N. Kósa Judit írásában az indóházak példáján keresztül mutatja be a 19. század egyik jelentős vívmányát: a vasutat. A kor hangulatának megidézésére Vigand Rezső útikönyvét használja fel, s így a valóságosnál sokkal idillibb kép alkotására készteti az olvasóikat. A magyarországi vasúthálózat kiépítésének ismertetése során viszont nem kap kellő jelentőséget Baross Gábor szakminiszter személye, de az építkezéseket kísérő – a Jókai-regényekből is közismert – visszaélések és botrányok sem. Emellett pozitívumként említendő, hogy N. Kósa ismertetésének főszereplője a köztudatban kevéssé ismert Steindl tanítvány: Pfaff Ferenc, aki a MÁV magasépítészeti osztályának vezetőjeként meghatározó szerepet játszott a vasúti épületek (típus)terveinek kidolgozásánál és megvalósításánál. Seres Attila Triesztet egy irodalmi körkép keretében vázolja fel: Claudio Magris, Giorgio Pressburger, Italo Svevo, Umberto Saba és James Joyce munkásságának a városhoz kötődő egy-egy szeletét villantja fel a Monarchia hangulatának megidézésére. Ezt rövid történeti áttekintés követi, de a szerző beékel az ismertetésébe egy családtörténetet is. A terjedelmi korlátok következtében Miklós Gábor már csak rövid áttekintést adhat Abbáziáról és Fiuméről. E súlyponteltolódásból következően a korszakban a polgári életformához szorosan kötődő, az életmódtörténetben kiemelkedő jelentőséggel bíró Abbázia, valamint a korábban „corpus separatum”ként a Magyar Királysághoz kapcsolódó Fiume – jelentőségéhez képest – kevés hangsúlyt kap a bemutatás során. A szintén különleges helyzetben – a közös pénzügyminisztérium felügyelete alatt – lévő területet, Bosznia-Hercegovinát Fick Zsuzsanna járta be. Fick Szarajevó
Limes
103
ismertetését helyezi írásának középpontjába. Egyik meghatározó gondolatmenetét Gavrilo Princip megítélésének változása, illetve e jelenség közösségi tereken való megnyilvánulásainak (közterület-elnevezések, emlékhelyek) elemzése képezi. Így összegzi a helyiek „megszépítő” emlékezetét a korszakról: „tapasztalható bizonyos nosztalgia a szarajevóiakban a békés K. und K. idők iránt, amikor nem a rombolás, hanem az építés, a fejlődés, az egymás megbecsülésére való törekvés volt a jellemző”. A kötet szerkesztője, Miklós Gábor ukrajnai ismertetőjében – Czernowitz kapcsán – kifejezésre jut az a lehangoló felismerés, hogy a kulturális sokszínűségéről híres, egymással „kényszerű” toleranciában élő közösségben milyen drasztikus változást eredményez a társadalmi elitet jelentő német zsidóság eltűnése, melynek nyomai már csak romos, elhagyott épületekben és a temetőkben lelhetők fel. A képes album lezárásaként a ma is mindenki számára a Monarchia hangulatát leginkább idéző kávéházak jelennek meg Saly Noémi irodalomtörténész bemutatásában. Írása a korábban már többször publikált kutatásainak rövidített, az olvasóközönség igényeinek figyelembevételével módosított változata. Droste esszéjét idézi a téma jellegének érzékeltetésére. „A kávéházakkal a Monarchia teret teremtett magának. […] Teret, melyben mindenféle találkozás létrejöhetett, teret, melyben távolságtartás és közeledés egyaránt lehetséges volt.” A kötet szerzői – Gerő Andrást és Saly Noémit kivéve – a Népszabadság újságírói, akik a 21. század elején bejárták
Szemle az egykori Osztrák–Magyar Monarchia egyes területeit. Ebből adódnak a kiadvány előnyei és hátrányai is. A szerzők nem történészekként közelítik meg témát, hanem „oknyomozó” riporterként. Ez néhol súlyponteltolódásokhoz, egyes esetekben tárgyi tévedésekhez, vagy a rendelkezésre álló források nem kellően körültekintő felhasználásához, a szakkifejezések nem mindig helytálló alkalmazásához vezettek. Az album jellegéből adódóan nehezen követhető nyomon a felhasznált irodalom. A szakmai körökben is állandó vitakérdést képező emlékezet és annak torzításai további kételyeket vetnek fel. E sajátos szemszögű, „külső” megközelítés adja ugyanakkor a kötet különlegességét, egyben legfőbb pozitívumát, hiszen ily módon az olvasóközönség jelenlegi Monarchiaképéhez sokkal közelebb álló részkérdések kerülhettek a vizsgálódás előterébe. Az olvasónak hiányérzete támadhat az utószó, illetve a szerkesztői összegzés elmaradása miatt, az összeállítás céljairól és szándékairól ugyanis csak a borítón szereplő ajánlásból tájékozódhatunk. A kötet – csodálatos képei és a szerzők személyes élményei révén – valóban izgalmas pillanatképet közvetít az Osztrák–Magyar Monarchia utóéletéről, bár (a szándékokkal ellentétben) sok esetben a köztudat szerves részét is képező nosztalgiát nem sikerült leküzdeni. E sajátos kísérlet eredményeképpen egy gazdagon illusztrált, szubjektív körképet kaphatunk a Monarchia valamikori területeinek 21. századi életéből. Vér Eszter Virág
Limes
104
Szemle
Közép-európai olvasókönyv* A Közép-Európa gondolat, amely a nyolcvanas évek elejétől mintegy másfél-két évtizeden át rendkívül gyakran szerepelt az értelmiségi és politikai szóhasználatban, mára mintha kiment volna a divatból. Mégis ezt az „elfelejtett” fogalmat választotta témájául a Módos Péter által szerkesztett Közép-európai olvasókönyv. A kötet egy tematikus válogatást közöl régiónk múltjáról és jelenéről; szerzői rendkívül rangos közéleti, de elsősorban szellemi emberek. Közép-Európa kifejezéssel általában a Nyugat-Európa keleti felén húzódó sávban létrejött három ország: Magyarország, Lengyelország és Csehország által behatárolt területet szokták jelölni. Ez az évszázadok folyamán több más államalakulatot és területet (Horvátország, Litvánia, Ukrajna, Erdély, Bosznia, Baltikum) is magába foglalt. Ezen államok a kereszténység latin, tehát Nyugat-Európában használatos formáját vették fel, ami egyben az ottani politikai és társadalmi modellek, illetve szellemi áramlatok átvételét is jelentette (hűbériség, rendiség, humanizmus, reneszánsz, reformáció, ellenreformáció). Sajnos e vívmányok az említett országok peremhelyzete és Nyugat-Európától való elmaradottsága folytán késéssel jutottak el, és részben a helyi viszonyok, részben külső okok miatt nem érvényesülhettek maradéktalanul. Ez a terület ugyanis egyfajta átmeneti zónát jelentett Nyugat- és Kelet-Európa között, s így az utóbbi felől gyakran érték támadások katonailag jóval erősebb népek részé* Módos Péter (szerk.): Közép-európai
olvasókönyv. Budapest, 2005, 324 o.
ről (tatárok, törökök, oroszok), nagy pusztításokat okozva. Ráadásul a keleti támadók a térségben huzamosabb ideig meg is telepedtek, és ez, mivel eltérő politikai és társadalmi modellt képviseltek, rendkívül komoly civilizációs visszaeséseket okozott a régió országainak. A második világháborút követően e sáv Európa keleti, tehát ortodox részével együtt szovjet érdekszférába került, a kommunista hatalom pedig igyekezett „közös nevezőre” hozni a különféle fejlődési modellt képviselő területeket. „Közép-Európa” ugyanakkor egy másik fogalmat is takart, ami az orosz és német területek között élő kis népeket jelölte, minden különösebb belső differenciálás nélkül. Ez a fogalom alapvetően a német, illetve a szovjet dominanciával való szembenállás jegyében született, és sokkal inkább politikai, mint szakmai megalapozása volt. Maga az elnevezés ugyanakkor meglehe tősen új keletű, hiszen a politikai értelemben vett Közép-Európa kifejezés a 19. század közepére datálható. Első ízben az 1848-as frankfurti birodalmi gyűlésen került Mitteleuropa néven napirendre, ami alatt az akkor demokratikus alapon szer veződő Németország potenciális szövetsé geseit: Lengyelországot, Magyarországot és Olaszországot értették. A német egység mozgalom kapcsán később ismét szóba került a gondolat, de akkor már az egységes német vámterületet jelentette. Az első világháború idején Friedrich Naumann hí res Mitteleuropa-tervében újra felelevení tette a Közép-Európa gondolatot, szintén Németországot s a német érdekszférát ért ve alatta.
Limes
105
Az első világháborút lezáró versailles-i békerendszer és a térséget addig nagyban lefedő Osztrák–Magyar Monarchia szétrombolása új helyzetet teremtett; így ez a fogalom különböző jelentésekkel ugyan, de egyre gyakrabban került a politika és a történettudomány napirendjére. A vitát a lengyel Oscar Halecki indította el 1923-ban, aki Európát nyugati és keleti részre osztotta, Szovjet-Oroszországot pedig – a rendkívül komoly civilizációs különbségek miatt – kizárta ebből a térségből. Mások, például Jaroslav Bidlo, Arnold J. Toynbee, Hugh Seton-Watson vagy Bibó István vitatták a lengyel történész elképzeléseit. Ekkor jelent meg a különféle írásokban az alrégiók fogalma, ami már egy differenciáltabb megközelítést jelentett. A fentieken kívül léteztek más elképzelések is e régióról, hiszen ugyanebben az időszakban a politikusok is próbálkoztak hasonló, elsősorban föderációs elképzelésekkel (Jászi Oszkár, Milan Hodža), amelyeknek azonban, az akkori politikai viszonyok miatt, nem volt realitásuk. A térség 1945 utáni szovjet megszállása a vitáknak hosszú évtizedekre véget vetett. Európát ettől kezdve – a hidegháborús szembenállás jegyében – két nagy részre: egy keletire és egy nyugatira osztották, egybemosva a szovjet megszállás alá került, de egymástól meglehetősen eltérő politikai és társadalmi berendezkedésű országokat. Bár ez a meglehetősen kategorikus fogalomhasználat idővel finomodott, és a hetvenes évektől megjelent a Közép-KeletEurópa kifejezés is (mint a kelet-európai térség egyik alrégiója), a kettős felosztás – a lényegét tekintve – változatlan maradt. A két nagy régió között elhelyezkedő Közép-Európa fogalma a nyolcvanas években jött divatba, amikor is 1981-ben megjelent Szűcs Jenő híres műve, a Vázlat Európa három történeti régiójáról, ami azóta is a magyar Közép-Európa irodalom egyik remeke. A kor másik nagyhatású műve a cseh
Szemle Milan Kundera 1983-ban megjelentett híres esszéje: Az elrabolt Nyugat, avagy KözépEurópa tragédiája volt. Szűcs és Kundera más-más módon, de elvetették az egységes Kelet-Európa fogalmát, és a két nagy régió közé egy harmadikat illesztettek: a közép-európait. A két szerző e fogalmon alapvetően a három egykori „visegrádi” országot: Lengyelországot, Magyarországot és Csehországot értette. Gondolatmenetük szerint a fenti országok a latin kereszténység felvételének köszönhetően a nyugati társadalmi és politikai berendezkedést követték, de történelmük során a különféle, keletről érkezett negatív hatásoknak köszönhetően, kénytelenek voltak többször is eltérni attól. A két írás lényegében a szovjet megszállás többé-kevésbé nyílt elutasítását jelentette. Hatásukra elkezdődött a KözépEurópa gondolat egyfajta reneszánsza, bár az egységes Kelet-Európa fogalma mind a mai napig fennmaradt. Közép-Európa, bár 1989 után gazdasági és politikai értelemben gyakran szerepelt a politikusok, újságírók szóhasználatában, a mindennapokban sajnos mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Egy-két korszakos jelentőségű regionális kooperációt, illetve a meglehetősen akadozó visegrádi együttműködést leszámítva, a térség országai között nem sikerült semmiféle komolyabb együttműködést létrehozni. A szovjet uralom megszűnésével egyben újra napirendre kerültek a nemzeti és nemzetiségi problémák, így az együttműködés komolyabb formái ugyanúgy meghiúsultak, mint az első világháborút követően. A kudarc miatt Közép-Európa fogalma jelentősen leértékelődött, helyét pedig a minden szempontból sokkal komolyabb alternatívát nyújtó Európai Unió vette át, amely képes volt ezeket az államokat egy nagyobb keretben összefogni. Emiatt sokak szerint a szóban forgó régió elveszítette létjogosultságát és működésének értelmét, bár a csatlakozási tárgyalásokat, illetve az
Limes
106
azóta eltelt idő egyes történéseit tekintve néha úgy tűnik, mintha erre még a korábbinál is nagyobb szükség lenne. * Az olvasókönyv könyv három nagy tematikus blokkra osztható. Az elsőben neves történészek (így Glatz Ferenc, Romsics Ignác, Lendvai L. Ferenc) tekintik át Közép-Európa múltját, a régióról alkotott különféle elképzeléseket, történeti és történetfilozófiai kontextusba helyezve a különféle elnevezésbeli vitákat. A második nagy tematikus blokk a nyolcvanas évek Közép-Európa „terméséből” közöl válogatást. Ebben egyrészt írók és költők (Czesław Miłosz, Konrád György, Claudio Magris. Danilo Kiš stb.), másrészt történészek és politikusok (Hanák Péter, Timothy Garton Ash, Erhard Busek) értekeznek a régióról. Ezek az írások a nyolcvanas évek állapotát diagnosztizálják, amikor a közép-európai gondolat még a szovjet érdekszférától való elhatárolódást jelentette, de már szóba kerültek a „szabadulás” utáni kérdések is. A szakmai és politikai szempontokat tekintve, e fejezeten belül nem egyszer komoly különbségek tapasztalhatóak az írások között. Bár Közép-Európa gondolatához minden szerző pozitívan viszonyul, a „vasfüggöny másik oldalán” élő politikus vagy történész, mint például Timothy Garton Ash vagy Erhard Busek óhatatlanul másképp lát bizonyos dolgokat (például Ausztria szerepének vagy a második világháborúnak a megítélését, a lehetséges alternatívák felvázolását), mint a rendszert kritizáló emigráns vagy ellenzéki értelmiségi. Míg az előbbiek szakszerű elemzéseket adnak, addig a közép-európaisággal egyfajta rendszerkritikát megfogalmazó utóbbiak gyakran érzelmi alapon közelítik meg a kérdéskört, bár az általuk akkor megfogalmazott gondolatok
Szemle még ma is rendkívül elgondolkodtatóak. Noha két évtized távlatából, tehát egyfajta történelmi perspektívából egyik-másik ezek közül talán kissé naivnak és utópikusnak tűnik (hiszen a kilencvenes évek viharos történései legtöbbször más pályát jelöltek ki térségünk számára), szellem- és politikatörténeti szempontból azonban az itt közölt írások mégis hallatlanul izgalmas kordokumentumok. A harmadik nagy blokk a régió életét mutatja be a rendszerváltozás óta eltelt időszakban. Ebben a részben már kifejezetten a társadalomtudományok képviselői, publicisták, történészek, diplomaták vannak többségben (Adam Michnik, Drago Jančar, Rudolf Chmel, Kosáry Domokos, Péter László, Martonyi János, Emil Brix, Miszlivetz Ferenc és mások), akik valóban hozzáértő módon tárgyalják a kérdést, noha írásaikban – sajnos – döntően csak a kilencvenes évekkel foglalkoznak. Emiatt különösen értékes az egykori külügyminiszter, Martonyi János írása, aki gyakorló politikusként mutatja be az ezredforduló környéki regionális együttműködési kísérleteket, illetve azok kudarcát. Ugyanakkor itt is észlelhető az előző fejezet kapcsán már említett kettősség, mivel a szerzők egy része továbbra is érzelmi alapon értékeli a térségben zajló folyamatokat. Ezt az ambivalenciát csak tovább fokozza, hogy közülük többen 1990 után politikai vagy közéleti szerepet vállaltak (például Rudolf Chmel vagy Predrag Matvejević). Írásukban így keveredik a profi politikusi és a kormányzati felelősség nélküli értelmiségi megközelítésmód, ami egy-két, meglehetősen ellentmondásos írást eredményezett. Tudomásunk szerint e kötethez hasonló összeállítás Közép-Európáról a nyolcvanas évek végén látott utoljára napvilágot, leszámítva egyes folyóiratok, így pl. a Limes tematikus összeállításait, melynek szerzői azonban értelemszerűen csak a második világháború óta eltelt időszak történéseire
Limes
107
reflektálhattak. Azóta viszont régiónk forradalmi változásokon ment át, így a Közép-európai olvasókönyv – noha anyaga döntően a nyolcvanas-kilencvenes éveket tekinti át, az ezredforduló utáni eseményekről pedig, egy-két kivételtől eltekintve, alig esik szó – komoly űrt tölt be. A kötetben szereplő szerzők megválasztása meglehetősen jól sikerült, ugyanis döntően a térségből származó és azzal valamilyen formában foglalkozó, tehát valóban hozzáértő személyek közül kerültek ki. Ugyanakkor nagyon hiányoltam a kötetből a Közép-Európa irodalom két alapművét: Milan Kundera és Szűcs Jenő híres esszéit, amelyek jogi, illetve szerkesztői megfontolásokból sajnos nem kerülhettek be a válogatásba. Az írások sokszínűsége és a szerzők által adott számtalan meghatározás ellenére sem született azonban válasz arra az egyébként eldönthetetlen kérdésre, hogy mi is Közép-Európa? Meghatározhatatlan, pontos
Szemle határokkal nem rendelkező földrajzi-politikai egység? Identitások nélküli régió? Értelmiségi vízió? Érzelmi alapú politikai irányzat? Virtuális régió? A „megértés stratégiája”? A „nemzeti bűnbeesés egy formája”? Bár a lehetséges válaszokat még hosszasan lehetne sorolni, azt meg kell állapítani, hogy Közép-Európa, mint régió, valóban nem rendelkezik a közös nyelvvel, kultúrával és identitással. Ráadásul ez a fogalom – politikai jelentőségét elveszítve – ismételten a szellemi szférába szorult vissza, és nagyon nagy valószínűséggel meg is fog maradni e keretek között. Bár időről-időre komoly és színvonalas vitákat fog gerjeszteni, azok eredménye mindössze néhány valóban érdekes szellemi pengeváltás lesz. Közép-Európa pedig – sajnos – továbbra is csak értelmiségi vitatéma marad, igazi politikai tartalom nélkül. Vesztróczy Zsolt
Limes
108
Szemle
Magyar külpolitikai gondolkodás a 20. században* A recenzió tárgyát képező kötet a 2006. augusztus 22–26. között Debrecenben megrendezett VI. Hungarológiai Kongresszus előadásainak szerkesztett anyagát tartalmazza. A könyv az 1956-os Emlékév méltó megünneplését segítő Alap, valamint a Politikatörténeti Alapítvány támogatásának köszönhette megjelenését. A 20. századi magyar külpolitikát viszonylag terjedelmes szakirodalom tárgyalja1, a magyar külpolitikai gondolkodás monografikus feldolgozásával mindezidáig mégis adós maradt a magyar történetírás. Jelen kötettel a szerkesztő, Pritz Pál – és a szerzők – e későbbi vállalkozásnak kívánnak segítséget nyújtani. Ennek megfelelően, az összességében 11 szerző által jegyzett tanulmányokban egyaránt olvashatunk a katolikus egyház külpolitikai nézeteiről, a magyar katonai vezetés, illetve Kádár János külpolitikai gondolkodásáról, a média külpolitikára gyakorolt hatásáról, vagy a helsinki folyamatról és abban Magyarország szerepéről. A kötetben öt olyan írás kapott helyet, melyek a két háború közötti magyar külpolitikai gondolkodást mutatják be. A recenzens véleménye szerint a Magyarország 20. századi külpolitikáját – s ezzel együtt a politikai, katonai elit, valamint a katolikus egyház vezetőinek külpolitikai gondolkodását – meghatározó egyik legfontosabb
esemény a trianoni békeszerződés következtében előállt merőben új helyzet, illetve az ezen változtatni kívánó revíziós törekvés volt, ezért elsősorban az erre vonatkozó tanulmányokat mutatjuk be. Ezt megelőzően a tanulmánykötet első, hosszabb lélegzetű dolgozatát ismertetjük röviden, hiszen Pritz Pál írása a 20. századi magyar külpolitikai gondolkodás legfontosabb alapvetését adja. A tanulmány szerkezete a kronológiai rendet csak részben tartja be, és inkább témakörök szerint rendezve mutatja be a téma szempontjából fontos téziseket. Ennek megfelelően a szerző számba veszi a 20. századi magyar külpolitikát befolyásoló legfontosabb eseményeket, egyben elemzi az előzményeket s a következményeket. Kitér a 19. századi előzményekre is, ugyanis véleménye szerint e nélkül nehéz lenne a 20. századi külpolitikai gondolkodást megérteni. Ír a birodalmi tudatról, melynek pontos definícióját a következőképpen fogalmazza meg: „birodalmi tudaton azt a gondolkodást, mentalitást értjük, amelyet maga a történelmi múlt alapozott meg, táplált, amely nem csupán az elit, hanem a nemzet széles köreinek a gondolkodását is befolyásolja”.2 Felveti a nemzetközi horizont hiányának problematikáját, s azt Szekfű Gyula, Németh László és Bibó István nézeteinek vizsgálatával mutatja be. A Trianont követő revíziós gondolkodásról és elképzelésekről Pritz Pál az alábbi következtetést vonja le. * Pritz Pál (szerk.): Magyar külpolitikai „A két háború közötti egész korszakban a gondolkodás a 20. században. Budapest, 2006. Magyar Történelmi Társulat kiadványai, 320 magyar külpolitikai gondolkodás posztuo. látuma a revízió, a Szent István-i Magyar
Limes
109
ország visszaállításának, a közép-európai vezető szerephez való ragaszkodás igénye. Ez az igény ugyan illúzióból épült, de itthon széles társadalmi bázisa volt, és a hatalom teljes intézményrendszere, kultuszteremtő akarata erősítette.”3 A hatalom részéről ennek prominens képviselői Gömbös Gyula, Bethlen István és Szálasi Ferenc voltak. A szerző véleménye szerint Gömbös Gyula miniszterelnöksége (1932–1936) idején indult el azon az úton a magyar külpolitika, amely elvezetett a második világháborúba a németek oldalán való belépéshez, majd a vereséghez. Olvashatunk még a 20. századi magyar külpolitikai gondolkodást végigkísérő német, illetve oroszellenességről, amelyek kapcsán a szerző azt a helyénvaló következtetést vonja le, hogy az oroszellenség egyáltalán nem változott, ellenben a németellenesség sokat oldódott. Tanulmánya zárásaként Pritz Pál, a semlegesség ideájának ismertetésével, elérkezik a rendszerváltás évéig. A Trianont követő békés területi revíziót a magyar katolikus egyház is igyekezett maradéktalanul támogatni; ezt elősegítendő, minden befolyásukat igyekeztek latba vetni a Vatikánban. Ennek eredményeként 1930 nyarán Sincero pápai legátus – aki a Szent Imre Jubileumi Év egyházi és világi ünnepségei keretében tett látogatást Magyarországon – beszédeiben többször hangoztatta a pápa jóindulatát a magyarság iránt, méltatta a magyar kereszténység ezeréves érdemeit, és ami talán a legfontosabb volt, egyértelműen igazságtalannak nevezte a trianoni békeszerződést. Minden bizonnyal, a Vatikán jóindulatán kívül, Magyarország súlyát leginkább az növelte, hogy Európában alapvető hatalmi változások zajlottak le, melyekről Gergely Jenő a következő véleményt fogalmazza meg. „A Szentszék magyar ügy iránti egyértelmű jóindulata összefüggött a gyökeresen megváltozott közép-európai helyzettel. 1938 márciusában sor került az
Szemle Anschlussra, s Adolf Hitler bekebelezte a katolikus Ausztriát. Az 1938 őszi müncheni egyezmény megpecsételte Csehszlovákia sorsát. Ebben a helyzetben felértékelődött Magyarország, a magyar kereszténység szerepe, amelyre az ateista bolsevizmus és a náci újpogányság ellenében ismét a keresztény Európa ezeréves védőbástyájának funkciója várhatott.”4 A területi revízió szempontjából fontos szerepet játszott Magyarország népszövetségi tagsága is. 5 A magyar politikai elit számára a Népszövetség egységokmányának a 8., 10., 11. és a 19. cikkelye hordozott érdekes és értékes tartalmat. Ezek közül kiemelkedő fontosságúnak tartották a 19. cikkelyt, amely – nemcsak magyar olvasatban – lehetőséget biztosított a békeszerződések nemzetközi jogi és diplomáciai úton történő felülvizsgálatára, módosítására. Magyarországot 1922. szeptember 18-án vették fel a Népszövetségbe,6 a tagság azonban az ország számára nem hozta meg a várt eredményeket. Zeidler Miklós megfogalmazása szerint a világszervezettel szemben kezdettől táplált erős bizalmatlanság viszonylag hamar eljutott a kiábrándulásig, melynek eredményeképpen egyes kritikusok már 1925-ben a világszervezetből való kilépést sürgették. És bár Magyarország egészen 1939. április 11-ig tagja maradt a szervezetnek, bármekkora reményeket is tápláltak egyesek iránta, sem a magyar határok megváltoztatásában, sem pedig a kisebbségi kérdésben nem sikerült számottevő eredményt elérni. Dombrády Lóránd a két világháború közötti magyar katonai vezetés külpolitikai gondolkodását mutatja be lényegretörően.7 Köztudott hogy a trianoni békeszerződés 5. része rendelkezett a katonai, hadihajózási és repülési megkötésekről. Ennek értelmében Magyarország mindössze 35 ezer fős zsoldos hadsereget tarthatott fenn, ezenkívül nem vásárolhatott, illetve gyárthatott páncélos járműveket, hadiha-
Limes
110
jókat, repülőgépeket. A szerző szerint a katonák és vezetőik is ugyanúgy vélekedtek a párizsi békerendszerről, mint a magyar társadalom általában: ideiglenesnek és megváltoztatandónak tartották azt. Éppen ezért a katonai vezetők elsősorban olyan szövetségesben gondolkodtak, amely segítségével és támogatásával megvalósítható a revízió. Kezdetben ezt a szövetségest Olaszországban, később pedig Németországban találta meg a tisztikar. A Berlin iránti végleges elkötelezettség utolsó impulzusát az 1938-as első bécsi döntést követő területi gyarapodás feletti mámor adta. Tanulmánya végén Dombrády, a két világháború közötti magyar katonai vezetés külpolitikai gondolkodására utalva, így összegez: „a Trianon okozta politikai és társadalmi helyzet, a hadsereg ellehetetlenítése, valamint a revízió megvalósítása és a tiltott hadseregfejlesztés által meghatározott, a bel- és külpolitikai események alakulásának megfelelően módosuló gondolkodása meglehetősen zárt, külpolitikai horizontja pedig igen szűk volt.”8 A fentieken kívül kiemeljük még Ablon czy Balázs,9 Rácz Kálmán10 és Sipos Balázs11 tanulmányait. Ablonczy arra keresi a választ, hogy képes volt-e befolyásolni a turanizmus, a keleti gondolat a magyar külpolitika irányát vagy sem. A szerző szerint a töredékes forrásbázisra támaszkodó elemzés alapján egyértelműen kijelenthető, hogy a külpolitikára a turanizmus semmilyen befolyást nem tudott kifejteni, a befolyásolás ténye ellenben tagadhatatlan. Mindenesetre az ilyen dolgozatoknál szembesülünk azzal a körülménnyel, hogy a kutatásnak bizony igen nagy adósságai vannak a bilaterális kapcsolatok feltárásának, dokumentálásának tekintetében. Rácz Kálmán tanulmányában a felvidéki magyar katolikusok négy prominens vezetőjének: Csernoch Jánosnak, Szüllő Gézának, Pfeiffer Miklósnak és Esterházy Jánosnak a gondolkodását mutatja be, igen gazdag
Szemle forrásbázisra alapozva állításait. Sipos Balázs diagramokkal is gazdagon illusztrált elemzésében pedig annak bemutatására tesz kísérletet, hogy a 20. században miként alakította a média a befogadók külpolitikai gondolkodását. * A második világháborút követően Magyarország ismét elvesztette függetlenségét, melynek következtében a következő majd’ 45 évben a Szovjetunió vezette keleti blokk országai közé tartozott. Ebből talán arra következtetnénk, hogy Magyarország nem rendelkezett sem önálló külpolitikával, sem pedig külpolitikai gondolkodással. Földes György tanulmánya12 Kádár János külpolitikai gondolkodásáról az előbbi állítás cáfolatát nyújtja. A szerző szerint Kádár János 1956-ot követő külpolitikai célja az volt, hogy Magyarország kikerüljön a két szuperhatalom ütközőzónájából, illetve az, hogy az MSZMP állítsa helyre megrendült tekintélyét a nemzetközi kommunista mozgalomban. A nemzetközi elismerést Kádár az 1960-as években elsősorban a belpolitikai stabilitásnak, a gazdasági, társadalmi helyzet alakulásának, az életszínvonal látványos emelkedésének köszönhette. Földes György három részre tagolva mutatja be Kádár külpolitikai elképzeléseit, gondolkodását az 1968–1978 közötti időszakban. Az első rész, amelyben 1968 eseményeit mutatja be, az „Ideológiai ellentétpárok és valóság: 1968” alcímet kapta. 1968 különleges szerepet játszott Kádár életében, ekkor jutott el ugyanis a megvalósítás szakaszába az új gazdasági mechanizmus, melynek következményét nem lehetett előre látni. Valószínű, hogy ennek a sikerességét, illetve a már eddig kivívott elismerést, stabilitást is szem előtt tartva vállalta a részvételt a Csehszlovákia elleni katonai akcióban. A második fejezet Kádár Jánosnak a Brezsnyev-doktrínáról
Limes
111
alkotott elképzeléseit taglalja. A tanulmány harmadik részében a világpolitikában bekövetkezett enyhülés, illetve az 1973-as olajárrobbanást követő világgazdasági válság Kádárra gyakorolt hatását mutatja be a szerző. Ennek tárgyalása azért lényeges, mert a fenti eseményeket követően alakította ki Kádár azt az elképzelését, hogy sem a gazdaság fejlesztésében, sem pedig társadalmi céljai elérésében nem járhat az SZKP vezetői által elvárt úton. Az 1968-at követő évtizedben ráadásul azt is be kellett látnia, hogy a határon túli magyarság helyzetének javításában sem számíthat szövetségesei támogatására. A kötet utolsó két tanulmánya közül az egyik a helsinki folyamatnak a magyar külpolitikára, külpolitikai gondolkodásra kifejtett hatását mutatja be, míg a másik a rendszerváltást követő másfél évtized magyar külpolitikai gondolkodásának felvetéseit tárja az olvasó elé. Az előbbi tanulmányban Békés Csaba a következő, kétségtelenül helyes következtetést vonja le. „Helsinki után egyre nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjet blokkban Magyarország lett az elsőszámú haszonélvezője a biztonsági konferenciának és az időközben kibontakozott enyhülésnek... mindennek köszönhetően az ország nyugati kapcso-
Szemle latai dinamikus fejlődésnek indultak, a magyar külpolitika relatív önállóságra tett szert.”13 Granasztói György tanulmányában a rendszerváltozást követő évek külpolitikai gondolkodását alakító legfontosabb tényezőnek az integrációs cél beteljesülését jelöli meg, s ezt elsősorban Antall József felfogásának jellemzésével mutatja be. Összegzéseként megállapíthatjuk, hogy a kötetben szereplő tanulmányok egytől egyig igen alapos kutatások eredményeként születtek. Az összeállítás minden bizon�nyal eleget tesz a szerkesztő és a szerzők eredeti célkitűzésének, éspedig annak, hogy a 20. századi magyar külpolitikai gondolkodást feldolgozó, későbbi monográfiához hathatós segítséget nyújtson. A tanulmányok olvasása közben mindössze az a hiányérzetünk támad, hogy a gazdasági folyamatok elemzése csak elvétve kap szerepet a kötetben. Ettől eltekintve, nem csak a „szakma” képviselői forgathatják haszonnal az összeállítást, hanem mindenki, akit érdekel a magyar politikai elit, a katonai vezetők, a média, illetve a magyar katolikus egyház külpolitikára gyakorolt befolyása. Wencz Balázs
Limes
112
Szemle
Jegyzetek A 20. századi magyar külpolitika leg teljesebb összefoglalását lásd Fülöp Mihály – Sipos Péter: Magyarország külpolitikája a XX. században. Budapest, 1998, Aula Kiadó. Az 1919–1945 közötti időszakot tárgyalja Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája 1919–1945. Budapest, 19883, Kossuth Kiadó. A második világháborút követő mindössze öt év külpolitkájának t ö r t é n e t é r e l á s d Ba log h Sá n d o r : Magyarország külpolitikája 1945–1950. Budapest, 1987, Kossuth Könyvkiadó. 2 Pritz Pál: Magyar külpolitikai gondolkodás a 20. században. In uő (szerk.): Magyar külpolitikai gondolkodás a 20. században. Budapest, 2006, Magyar Történelmi Társulat kiadványai, 15. o. 3 Uo. 40. o. 4 Gergely Jenő: A magyarországi katolikus egyház és a külpolitika (1848–1990). In uo. 72–73. o. 5 Mindezt részletesen elemzi Zeidler Miklós: A Nemzetek Szövetsége a magyar külpolitikai gondolkodásban. In uo. 151–179. o.
1
Magyarország felvételét a Népszövetségbe részletesen feldolgozta Sz. Ormos Mária: Magyarország belépése a Népszövetségbe. Századok, 1957. 1–4. 227–269. o. 7 Dombrády Lóránd: A magyar katonai vezetés külpolitikai gondolkodása a két háború között. In Pritz Pál (szerk.): i. m. 107–128. o. 8 Uo. 128. o. 9 Ablonczy Balázs: „LÁ NDZSHEGY”, NÉPROKONSÁG, SMALL TALK. In uo. 87–107. o. 10 Rácz Kálmán: A két világháború közötti felvidéki katolikus magyarság vezetői sorsproblémáinkról. In uo. 197–220. o 11 Sipos Balázs: Média, medialitás és a külpolitikai gondolkodás alakulása. In uo. 129–150. o. 12 Földes György: Kádár János külpolitikai nézetei 1968–1980. In uo. 221–251. o. 13 Békés Csaba: A helsinki folyamat és a magyar külpolitikai gondolkodás. In uo. 264–265. o. 6
Limes
113
Szemle
Tatabánya történelmi olvasókönyve II. kötet* 2004-ben látott napvilágot Gyüszi László most megjelent kötetének első darabja, a Tatabánya történelmi olvasókönyve című kétkötetes forrásgyűjtemény első része. (Ismertetését lásd Limes, 2005. 3. sz. 129–130. o.) A történeti mű múltja így az anyaggyűjtéssel együtt hat–hét évre tehető. Ezért sem mondható, hogy évfordulós kényszer szülte e mű második kötetét sem, bár bemutatóját napra pontosan a várossá nyilvánítás 60. évfordulóján, 2007. október 10-én tartották a Városházán. Sokkal inkább jellemzi az a felismerés, ami politikai és ideológiai behatásoktól mentes történelmi ismertető létrehozására irányul. Már régóta él az igény, hogy városunk összefoglaló történetét, monográfiáját végre meg kellene írni. Ez a két kötet nem pótolja azt, az analitikus elemző összegzésre még várni kell. De most is történt valami. Elkészült a tények tiszteletén alapuló, pártatlan, az eseményeket több oldalról, több forrás segítségével elemző forrásgyűjteménynek a 20. századot bemutató kötete.
történetének tanulmányozásához címmel. Ez jelzi, hogy a históriai megismerés igénye már viszonylag korán jelentkezett. Az első nyomtatott könyv 1960-ból való. Ez a Bárdos László által összeállított, Egy bányászváros a szocialista fejlődés útján című propaganda-összefoglaló az 1945–1960-as időszakról. Tényanyaga azonban ma is helytálló, képei forrásértékűek. Nagy felbuzdulás és összefogás eredménye volt a 25. évforduló jegyében, 1972-ben kiadott kétkötetes tanulmánygyűjtemény. Jelentősége vitathatatlan, de minden részletét tekintve ez sem teljesen hiteles. Szemlélete saját korát tükrözi, az elmúlt rendszer politikai propagandájától nem mentes: Tanácsköztársaság, szocialista építés, 1956 stb. Ebben az évben jelent meg Így kezdődött… címmel egy dokumentumgyűjtemény is a tatai szénmedence községeinek egyesítéséről. Újabb műfajt jelentett az akkor hivatalosan felszabadulásként interpretált 1945-ös év után 30 esztendővel az ugyancsak a Megyei Könyvtár közreműködésével kiadott, és máig átdolgozás, bővítés nélkül * maradt Tatabányai kislexikon (1975). Ha egyszer majd nekilát egy szerzői gárda, Ha már az évfordulókról esett szó, valószínű, hogy több éves kutató-szervetanulságos végigtekinteni a nagy műfaji ző munkát igényel az újabb ismeretekkel változatosságot mutató, ünnepre készült kiegészíteni, átdolgozni, korszerűsíteni e összefoglaló jellegű kiadványok során. jelentős, mondhatni korszakos munkát. A Megyei Könyvtár 1957-ből őriz egy A hetvenes években kiteljesedő, jelentős kéziratos anyagot: Segédeszköz Tatabánya eredményeket felmutató helytörténeti kutatások terméke a várossá nyilvánítás 30. * Gyüszi László (szerk.): Tatabánya történelmi évfordulójára készült, a Gyüszi László által olvasókönyve II. Bányászat, ipar, urbanizáció is használt, s legújabb munkájában többször a XX. században. Tatabánya, 2007. idézett, máig forrásértékű helytörténeti ol-
Limes
114
vasókönyv: Ötven év 1895–1946. Egy másik kiadvány, a Városunk Tatabánya című irodalmi szöveggyűjtemény mára viszont inkább korfestő hangulatú, irodalomtörténeti kuriózum. Műfaji újítás, és főként a városépítészetet, a korabeli városképet megjelenítő, forrásértékű fotókat tartalmaz a Gink Károly fotóművész által jegyzett Tatabánya című album (1977). A 80-as évek évfordulói és hétköznapjai – tatabányai helytörténetírás szempontjából – a különböző részterületek kutatásával és azok eredményeinek publikálásával teltek. Két mű illik a jelentősebb, nyomtatott munkák sorába. A helyi múzeum által kiadott Tatabánya régen és ma című összeállítás régi és újabb fotók, képeslapok alapján készült. Ezek összehasonlításával mutatja be a város jellegzetes épületeit. Az akkor még fénykorát élő Közművelődés Háza jelentette meg a Tatabánya. Szemelvények és források Tatabánya helytörténeti irodalmából című kiadványt. Mindkét munka 1987-ben jelent meg. A rendszerváltás után a helyi, munkásmozgalmiból városivá lett múzeum által rendezett tudományos tanácskozás előadásainak anyagából jelent meg kötet Tatabánya 45 éve város címmel, 1992-ben. Ezt követően is a fenti tudományos műhely oktatástörténeti, régészeti tanácskozásainak anyagaiból készült kötetek említhetők. Ha az egész város történetét tekintjük, igazi összegző történeti művek nem születtek. Fotóalbumok 1997-ben és 2002-ben láttak napvilágot, összehasonlítási alapot teremtve Gink Károly már említett, hasonló műfajú kötetével. Syint;n 200-ben jelent meg egy történeti részt, adatokat is tartalmazó könyv, Városunk Tatabánya címmel. CD-ROM a 21. században jelent meg a városról, de ez is inkább csak ismertető (2002). Az 1992-ben életre hívott Városi Levéltár is számos fontos, egy-egy részterületet érintő kiadványt jelentetett meg fennállása óta. Ezek közül itt csak az utolsót említjük,
Szemle melynek címe: Az újjáépítéstől a községegyesítésig. Tatabánya elődtelepülései a koalíciós években 1945–1948; a tanulmánygyűjtemény és dokumentumválogatás a városegyesítés 60. évfordulójára jelent meg. A 15 évvel korábbi hagyományhoz híven, 2007-ben is tartottak várostörténeti konferenciát Lehetőségek és kihívások alcímmel. Ennek anyagát, ismét a 21. század modern adathordozóján – három DVD-ROM-on – a Polgári Tatabányáért Alapítvány jelentette meg (2007). E vázlatos képből is látható, hogy a helyi tudományos műhelyek, kutatók, szerzők nem csak monográfiát, szintézist nem tudtak összeállítani ez idáig, de Gyüszi László nagy ívű áttekintéséhez hasonló mű sem került ki a város helytörténetével foglalkozók tolla alól. E tény is kiemeli a kétkötetes munka jelentőségét. Az elméleti és módszertani tudatosságra épülő analitikus megközelítés alapkövetelmény az ilyen jellegű kiadványoknál. A megírás sorrendje így szerencsés: előbb a forrásgyűjtemény, majd a monográfia elkészítése. * A forrásgyűjtemény második kötete a bányászat megindulásától 1956-ig tekinti át a város történelmét, forrásszemelvényeket, képi dokumentumokat, adatokat közölve. Céljai és munkamódszere is hasonló az előző kötetéhez. Kronológiai sorrendben tárja elénk egyrészt a most először olvasható, új dokumentumokat, másrészt a már közölt szövegeket. Ez azért is lényeges, mert a 20. század forrásbősége erősebb szelekcióra kényszerítette az összeállítót, mint az előző kötet esetében. Az első fejezet: A Tatai medence ipari tájjá változik címmel a bányászat térségbeli megindulásától kezdve mintegy 20 évig tartó „békeidő” történéseit mutatja be. Választ keres arra a kérdésre, miként változott ez a
Limes
115
csendes, mezőgazdasági vidék a helyi „ipari forradalom” következtében zajos, gyárkémények és aknatornyok szabdalta látképet mutató ipari területté. Az életmód változását, az otthonkultúra milyenségét (77. o.), a korabeli szociális ellátottságot Fűrészné Molnár Anikó és dr. Ravasz Éva kutatásainak forrásközlései alapján mutatja be. Egy bányászcsalád életét plasztikusan érzékelteti az önéletrajz jellemző részeivel. E kiegészítő forrás jelentőségét éppen az adja, hogy tények és nagy összefüggések kevésbé jelennek meg benne, ám szemléletesebben világít rá a tárgyára. Szélesen értelmezi az életmód fogalmát, így kitér az akkor még élő bányászhagyományokra is (pl. védőszentek, bányarémek). Gyüszi e fejezetben több sajtóanyagot is használ; értékeli a hitelességüket, és – a történelmi valóság mélyebb megismerése érdekében – felhívja a figyelmet a más jellegű forrásokkal való egybevetésre. (A Szakszervezeti lap, a Bányamunkás 1913. évi számánál, illetve a Tatatóvárosi Híradó helyi jótékonyságról szóló cikkénél jegyzi meg a forráskritika szükségességét.) Több pontosítást is tesz e fejezetben a kötet összeállítója. Tisztázza, hogy a MÁK Rt. 1891-től működik (52. o.), és pontosítja a helyi templomépítés sorrendjét. (v. ö. Horváth Géza: Az első templomszentelés. Itthon, 2000. 4. sz. 11. o.) Megtudhatjuk, hogy már 1903-ban, Tatabánya község megalakulásakor bányalelkészséget alakítottak. (88. o.) A község megalakulásának mikéntje is jellemző: a MÁK Rt. a bányatelep részére vásárjog iránt folyamodott az illetékes miniszterhez. A vásártartás engedélyezésének feltétele volt ugyanis az önálló községgé alakulás. Az egészségügyi helyzet leírásánál megjegyzi, hogy a bányatelep helyzete jobb volt e téren az országos átlagnál, de a szomszédos falvak, elődközségek ellátottsága megoldatlan maradt. E korábban kevéssé ismert tények és összefüggések, szerkesztői magyarázatok
Szemle hiteles történelmi tablót állítanak elénk, sokoldalú, reális képet festenek a 20. század elején a tatai medencében élő emberek átalakuló életéről. Mozgalmas és zavaros idők, a háború és a forradalmak kora kerül sorra a második fejezetben. Világháború, sztrájkok és forradalmak, a korábbi gyors fejlődés ellenére a bányatelepi szegénység, társadalmi elégedetlenség, bérmozgalmak, kommunista és szociáldemokrata szervezkedések, olykor egymás ellenében, rossz hangulat, gyermekmunka engedélyezése és egyéb fajsúlyos kérdések – csak néhány azon tényezőből, amelyek által Gyüszi a kort érzékelteti. Itt is az „emberi sors”, az életmódtörténet bemutatására törekszik. Egy bányász önéletrajza alapján teszi életszerűvé például a munkásmozgalom ismertetését. Magyarázatai között itt is felhívja a figyelmet a korábbi osztályharcos szemlélet kizárólagosságának leegyszerűsítő voltára. A Tanácsköztársasággal kilenc forrás foglalkozik, köztük Gyüszi korábbi feldolgozása. Több forrás értékelő bemutatásával korábbi, saját megállapításait közli. (147–151. o.) A háborús években épült Népház kezdeti életéről kevés az anyag, ezért is fontos az itt lehozott cikk. No meg azért is, mert ez a művelődéstörténeti forrás oldja egy kicsit a komorabb, szikárabb témákat. (143–145. o.) A későbbi Bányásznap alapjául szolgáló 1919. szeptember 6-i, a tüntető bányászokra leadott csendőrsortűz reális értékelését is több forrás révén mutatja be a kötet összeállítója. Jó fejezetlezárásnak bizonyult A tatabányai jegyző jelentése a Tanácsköztársaság alatti eseményekről című anyag beválogatása. A harmadik fejezet elsősorban a Horthykorszak gazdasági nehézségeire, és az ezek nyomán kiéleződő társadalmi feszültségek helyi lecsapódására irányítja a figyelmet. Itt is inkább a szerkesztő módszertani „fogásait” érdemes kiemelni. Továbbra is sok
Limes
116
korábbi forráskiadást használ (229–237. o.), de például a munkásmozgalom e két évtizedét újabb személyes visszaemlékezéssel toldja meg, a már említett szemléletformálás jegyében. (Roznai Flórián, 177–179. o., 217–219. o.) Szemelvényei között korabeli cikkek is szerepelnek, így a kormányzó 1930-as helyi látogatásáról, az 1935. évi bányaszerencsétlenségről, vagy a helyi munkásjóléti intézményekről, továbbá a Tatabánya és környéke az 1930-as években című, eredetileg a Tata Tóvárosi Híradóban megjelent tudósítás. (187–201. o.) Szemléletformáló jelentőségűnek érzem a Magyary Zoltán és Kiss István által jegyzett Ténymegállapító tanulmány (1939) vonatkozó részeinek idézését. Itt ismét tudományos alapokon, mondhatni történelmi szükségszerűségként vetődik fel a bányaközségek várossá egyesítésének gondolata. (202–210. o). „A négy község a bányának köszönheti létét s az fűzi őket egybe.” (Ismételten, mert közigazgatás-történeti vonatkozású szemelvényeket előzőleg is közölt: 70–75., 134–135. o.) Tudjuk, hogy ennek a közigazgatási fejlesztésnek – nem kevés ellentmondást hordozó módon – legfőbb kerékkötője a MÁK Rt., a bányatársaság volt. Ez ugyanis semmiféle módon nem támogatta, hogy az ekkorra együttesen már több tízezres lélekszámú községek lakosainak igényeit városi szinten elégítsék ki. Ők a termelésben, és nem az urbanizációban voltak érdekeltek. Mintegy erre „rímel” Vida Jenő vezérigazgató levele az esztergomi tanfelügyelőséghez, amelyben közli, hogy a MÁK Rt. által fenntartott elemi magániskolák esetében nem kívánnak 7. és 8. osztályokat szervezni. (214. o.) Ez nem az oktatás elhanyagolását, hanem azt jelentette, hogy a bányatársaságnak – gazdasági okok miatt – inkább jó munkaerőre, mintsem művelt emberekre volt szüksége. Magától értetődően újak, és így a korábbi képet árnyalóak a revíziós hangulatot, a
Szemle revíziós politika helyi hatásait leíró részek. (220–226. o.) A Felsőgallai Községi Polgári Fiú-és Leányiskola évkönyvében pl. székelykeresztúriak mondanak köszönetet a II. bécsi döntés, azaz a visszacsatolás utáni „anyaországi” segítségért „mindazoknak a derék szülőknek, akik áldozatkészségükkel nemes példát adtak és tanúvallomást tettek Erdélyért a magyar haza törhetetlen egységébe vetett hitükről.” (225–226. o.) A második világháború helyi vonatkozásai kevéssé vannak jelen a kötetben, amit persze pótol a helyi levéltár kiadványa. (Tatabánya a 2. világháborúban. Dokumentumok és tanulmányok. In Levéltári füzetek 9., 2006.) Néhány szemelvény azonban itt is olvasható, s ez már átvezet az olvasókönyv negyedik fejezetéhez. A bányaközségek várossá egyesülése, a diktatúra kialakulása és válsága című utolsó „negyed” is folytatja azon témákat, amelyeket Gyüszi már korábban is felvetett. Bánhidai harcok az erőmű körül szemtanú visszaemlékezése alapján (241–246. o.), háborús károk (265. o.), a Nemzeti Bizottság első ülése (248. o.), a békés átmenet felé közelítő helyzet leírása. Az ellátási nehézségek (257–259. o.), a bányák helyzetéről (259. o.), a széntermelés alakulásáról (266. o.), továbbá a bányák államosításának várható nehézségeiről (264. o.) szóló szemelvények a gazdasági vonalat viszik tovább. E részben kap helyet az életmód látványos fejlődésének korszakbeli megjelenítése is, Fűrészné és a „Magyary-Kiss” korábbi forrásközléseinek folytatása, valamint Germuska Pálnak a szociális helyzetet leíró szemelvénye (309–316. o.). Közigazgatás-történeti jellegű a várossá nyilvánító belügyminiszteri rendelet (279. o.), az alakuló városi képviselő-testületi ülés jegyzőkönyve (285–288. o.), vagy a városi tanács megalakulásáról szóló rész. (301–304. o.) A várossá fejlődés szempontjából kulcsfontosságú történelmi visszaemlékezést tartalmaz a Magyary-iskola tagjának, Kiss Istvánnak
Limes
117
A közigazgatás és az urbanizáció. A tatai medence városi tájjá alakulása (1978) című munkája vonatkozó részeinek beválogatása. (345–355. o.) Már 1941-ben leírták a szakértők az alábbiakat. „Az egyesítés és a megyei várossá való átalakítás ellen csak rosszul felfogott magánérdekből lehet érvet felhozni, de közérdekből nem. A terület egységes és városi fokon álló közigazgatása… a település rendjének, úthálózatának, a technikai fejlődésnek egységes és tervszerű irányítása mind a bányavidéken lakó népesség, mind pedig az ország szempontjából vitathatatlanul közérdek… Újabb, még az elsőnél is dinamikusabb fejlődés indult meg a szocialista fejlődés idején, most már a közigazgatás egyre aktívabb és pozitív közreműködésével.” (352., 353. o.) Ezek alapján elgondolkodhatunk azon: mit jelentett a városiasság-városiasodás szocialista formája, milyen politikai és gazdaságpolitikai megfontolások hozták létre e várostípust, mi valósult meg a hatalmi szándékokból? E kérdések Germuska Pál: Indusztria bővöletében (2004) című könyvét juttatják eszünkbe, ami a forrásgyűjteménynek a legtöbb újdonságot hordozó politikatörténeti szemelvényei felé vezet át: a Vörös Hadsereg számára történő termény-beszolgáltatáshoz (263. o.), a diktatúra kialakulásához (294–300. o.) és a helyi 1956-ról szóló szemelvényekhez – az utóbbi kettőben Gyüszi saját kutatási eredményeit idézi. Korfestő hangulatú a Gál Istvánhoz írt nyílt levél (317. o.), akárcsak A Rákosi elvtársnak tett ígéretüket nem tudták teljesíteni című forrás. (304. o.) Eddig még nem közölt visszaemlékezés a Smudla Mihályné: Üldöztetésünkre emlékezem című, 1990 után a Honismereti Szövetség pályázatára készült memoárja,
Szemle amely forrás által a rendszer, illetve a hatalom működési mechanizmusai valamelyest értelmezhetővé válnak. (320–327. o.) Oktatástörténeti szemelvények mutatják be a helyi gimnázium alapítását (269–270. o.), a Péch Antal Bányaipari Aknászképző Technikum első lépéseit pedig az egykori tanár visszaemlékezései illusztrálják. (271–275. o.) Ezek az írások oldják, ellenpontozzák a hatalom nyers megnyilvánulási formáját bemutató szövegek komorságát. * Több mint fél évtizedes kutatómunka eredményeként jött létre Tatabánya történelmi olvasókönyvének két kötete. Az első kötet, Az elődtelepülések élete a szénbányászat kezdetéig címmel, mint bevezetőnkben már említettük, 2004-ben jelent meg. Az itt ismertetett második kötete címe: Bányászat, ipar, urbanizáció a XX. században. Mindkét kötet forrásszemelvényeket, különböző írásos dokumentumokat, újságcikkeket, statisztikai adatokat, visszaemlékezéseket, képeket tartalmaz. (A képaláírásoknál jó lett volna megjelölni az eredeti feltalálási helyet.) A második kötetről is elmondható az elsőről szóló ismertetésünk összegző megállapítása: „… hármas célt szolgál. Kiváló oktatási segédanyag, a tudományos kutatást támogatja, és ismertetett erényeire tekintettel a szélesebb olvasóközönség is haszonnal forgathatja. Közérthetősége és tudományos igénye jól kiegészítik egymást. Szemléletmódja, tartalmi és szerkezeti sajátosságai, világos stílusa miatt nem csak a tatabányaiaknak, de mindenkinek ajánlható.” Horváth Géza
INFORMÁCIÓK Következő számunk tartalmából: 2008/2–3. szám: Külpolitikai gondolkodás Magyarországon és a környező országokban a 20. században *** Előző számaink megrendelhetők a szerkesztőség címén: 2005/1. sz.: A trianoni emlékezet városai; 2005/2. sz.: Csehek és magyarok 2005/3. sz.: Esterházy család; Csokonai évforduló; Helytörténet 2005/4. sz.: Nemzeti programok a hosszú 19. században 2006/1. sz.: Kincsek–régészet–művészettörténet 2006/2. sz.: Észak-Erdély 1940–1944; 2006/3–4. sz.: 1956 – Európai szemmel 2007/1. sz.: Magyarok és lengyelek; 2007/2. sz.: Dél-Felvidék 1938–1944 2007/3. sz.: Dunántúl, mint régió; 2007/4. sz.: Dunántúliság, pannonizmus ***
Az Art Limes-számok a Kernstok Alapítvány címén (2801 Tatabánya, Pf. 1244) rendelhetők meg: 2003/2. sz.: A pasztell; 2004/1–2. sz.: Diktatúra és művészet; 2004/3–4. sz.: A gyermekkönyv – illusztráció; 2006/1. sz.: BÁB-TÁR I. 2006/2–3. sz.: BÁB-TÁR II–III.; 2006/4–2007/1. sz.: Magyar illusztráció Bolognában 2007/2. sz.: BÁB-TÁR IV.; 2007/3. sz.: Kihelyezett tagozat. Tatabányáról elszármazott művészek; 2007/4. sz.: BÁB-TÁR V.; 2007/5. sz.: A gyermekkönyv illusztráció III. *** Folyóiratunk megvásárolható Komárom-Esztergom megyében: A RÁBAHÍR Rt. (LAPKER) hírlapárusítóinaál, valamint az alábbi intézményekben: Gran Tours Iroda, Esztergom; József Attila Megyei Könyvtár, Tatabánya Budapesten: Írók Boltja (Andrássy út), Gondolat Könyvesház (Károlyi M. út), Teleki Téka (Bródy S. utca) Szlovákiában: Madách-Posonium Könyvesbolt, Rév-Komárom *** Szerkesztőségünk levélcíme: 2801 Tatabánya, Pf. 1244; Tel.: 34/515-700/344 (Városháza, Virág Jenő), vagy 06-30/747-7890, E-mail:
[email protected] Honlap: www.limesfolyoirat.hu www.artlimes.hu Szemlénk megrendelhető a szerkesztőség levélcímén, könyvtárak számára a Könyvtárellátó Kht-nál (1134 Bp., Váci u. 19.)