Ka rin th y Fe re n c B UDAPEST I TAVASZ ISBN: 978-963-89266-4-7 Digitalbook s . hu Kft
ELSŐ RÉSZ
1 1944 karácsonyán Budapest körül bezárult a gyűrű. A szovjet csapatok, amelyek a főváros alatt már hetekkel azelőtt átkeltek a Dunán, most északnak fordultak, és Esztergom táján váratlanul egyesültek a folyó bal partján támadó gyors alakulatokkal. Ettől fogva hét héten át senki földön-vízen a városból ki nem juthatott, oda be nem juthatott. A gyűrű kétfelé vágta a német csapatokat. Egy részük nyugatra szorult, s ezután onnan próbálta hasztalan - megközelíteni Budapestet. Valami száznyolcvanezer német és magyar katona a városban rekedt, védelemre készült. Budapest védőin kívül még sok ezer lézengő, kötelékétől elszakadt magyar katona is belül szorult a hurkon: ezek szabadságlevéllel vagy anélkül a Dunántúlról jöttek el csapataiktól, hogy az ünnepeket Budapesten töltsék, de vissza többé nem térhettek egységeikhez. Hogy a gyűrű most csukódik össze: karácsony estéjén, ezt persze, még csak kevesen tudták Budapesten. A szürke egyszínű ég, amelyen hetek óta nem látták se a napot, se a csillagokat, korán besötétedett. Délután a távolban ágyúdörgés és hosszú visszhang morajlott, mint amikor üres hordókat gurítanak a pincébe. Estére ez is elcsöndesült. Már nem járt a villamos, a kék autóbuszokat is rég Ausztriába vitték, csak néhány csukott katonai gépkocsi száguldozott a néptelen, elsötétített utcákon. Amikor a front a térkép távoli tájairól a hallható közelbe nyomult, a szirénák megőrültek, néhány napig elszabadulva, éjjel-nappal, összevissza sivítoztak, azután elnémultak. A függönnyel, pokróccal, redőnnyel, fekete légoltalmi papírral elsötétített ablakok mögött karácsony estéjére készülődtek. Budapest, amelyet a Duna királynőjének is szoktak nevezni, nem látott még ilyen komor, gyászos ünnepet. A Rákóczi úton két katona sietett a Keleti pályaudvar felől a Duna irányába: útjukon alig találkoztak élő emberrel, bakancsuk visszhangozva kocogott a járdán. Mindkettő honvéd volt, rendfokozat nélkül. A magasabbik, a karpaszományos, akinek nagy termetén feszült a szűk kincstári ruha, és a sapka félrebillent dús, puha, gesztenyeszín haján: itt született, itt élte huszonkét esztendejét, s most rövid távollét után elborzadt a város némaságán - az alacsonyabbik, egy hasonló korú, rókatekintetű, fekete baka, akinek már csak zsíros, foldozott zubbony, szakadt bakancs jutott, életében először járt Budapesten. Két napja indultak el Győrből, ahol a felvidéki és dunántúli harcokban szétvert magyar csapatok egy részét gyűjtötték össze, hogy az újabb bevetés előtt átszervezzék őket. A magasabbik, Pintér Zoltán, Győrött a századirodában dolgozott, s az ünnepekre öt nap szabadságot kapott, hogy családját Budapesten meglátogathassa. Anélkül is eljött volna, s már az indulás előtt eltökélte, hogy többé nem tér vissza csapatához, hanem civilbe öltözik, és Budapesten várja meg az oroszokat. Az irodában szerzett néhány űrlapot, s óvatlan pillanatokban hozzájutott az alosztály pecsétjéhez: ő adta a hamisított szabadságlevelet társának, Gazsó Bertalannak is; a századnál ismerkedtek össze. Győrött nagy volt a fejetlenség, a csapatok jöttek, mentek, költöztek; Gazsó eltávozását észre sem vették. Ezrivel szöktek akkor már a magyar katonák: ki haza, a falujába, városába, ki át a fronton az oroszokhoz, ki cél nélkül indulva el az országutakon. Két nap alatt, vonaton, szekéren, teherautókra kéredzkedve s gyalogszerrel jutottak el Budapestre. Útjukat minduntalan megszakította az emberek kétirányú áradása, amely torlaszokat képzett a vasúti csomópontokon, útkereszteződéseknél és szinte minden faluban: akiknek félnivalójuk volt a szovjet csapatoktól meg akik azt hitték, hogy félniök kell, nyugatra özönlöttek - a többiek megelégelték már a háborút, vagy megbánták, hogy a Dunántúlra menekültek, és most keletnek indultak el. A körútnál a két katona megállt, akad-e valami jármű, amelyen Budára kerülhetnek. - Ez mi? - kérdezte az alacsonyabbik. - A Nemzeti Színház. - Pintér elmosolyodott, ásított. - Voltál már színházban? - A kétnapos keserves út fáradtsága most ütött ki rajta, szeme vörösen égett; álltában a falhoz dőlt, de szavait ugyanolyan gondosan és tisztán formálta, mint egyébkor. - Üljünk le, Gazsó, majd csak jön egy autó. Most sem vagy fáradt? Gazsó összevonta rókaszemét, szája sarkában ott bujkált az a csúfondáros mosoly, amelyről Pintér sosem tudta, mit jelent. - Hetven kilométer... - mondta rejtélyesen, s szokása szerint szünetet tartott. - Annyi gyaloglást már
megérzek. Mi még húszat sem jártunk... Pintér egy padra ült, köpenye zsebéből kiszedte a töltőtollát, és szórakozottan csavargatni kezdte a kupakot: mindig tintás volt az ujja. De tüstént el is bóbiskolt, szeme előtt vörös gömbök ugráltak a magasba. Gazsó föl-alá sétált, pattogott kukoricát majszolt egy zacskóból, s a színház épületét méregette minden érdeklődés nélkül. Elolvasta az esőverte színlapot, a már sorra nem került utolsó bemutató, a Válás után szereposztását. Az épület kapui minden oldalon zárva voltak. - Tegyük fel - mondta egyszerre -, hogy én még sose voltam színházban. - Gondolkozott, szájába dugott egy szem kukoricát. - Hát eriggy most színházba... Befizetek neked az előadásra... Pintér nem válaszolt. Az útkereszteződésen, ahol most nem állt rendőr, egy autó száguldott keresztül. Erre megrezzent, és fölemelkedett a padról, hogy elébe álljon és leintse, de rögtön vissza is ült. Az autó elülső sárhányóján az esti derengésben is jól látszott a kis háromszögletű nyilaskeresztes zászló. Gazsó kiköpött. - Jó lesz vigyázni! - rázta öklét tréfásan az autó után. - Csibész ez mind - kezdte mesélni Pintérnek. Egyszer jött hozzánk autón három nyilas meg egy gróf, az is nyilas. Este a Brunner vendéglőben csináltak gyűlést, mondták a fiúk, menjünk oda, de bokszert meg botokat vittünk a kabát alatt. Csak hallgattuk komolyan, hogy az új Magyarország meg az ázsiai nagytérség, engedtük, hadd beszéljenek. Egyszer közbekiált a Balkó Feri bácsi csuda mély hangon: Azt mondja meg az úr, mi történt Sztálingrádnál! De még akkor csak lármáztak, hanem a gyűlés után megvártuk őket az utcán... Tudod, hogy belemenős gyerekek a mieink... A mieink: Gazsónál ez mindig a bányászokat, azok közül is csakis a diósgyőrieket jelentette. Pintér máskor órákig el tudta hallgatni útitársa meséit, visszatért egy-egy részletre vagy valakire, aki fölmerült Gazsó nehezen áttekinthető történeteiben, s annak ilyenkor hosszú magyarázó kitérőket kellett tennie. De most olyan fáradt és izgatott volt, nem tudakozódott Balkó Feri bácsiról sem, csak bólogatott, s várta, mikor kerülnek Budára, fűtött szobába, vetett ágyba. Végre mégis gyalog kellett elindulniok. Pintér az Eszterházy utcán balra fordult, hogy szokása szerint a rövidebb úton, az egyetem udvarán vágjon át a Calvin tér felé. A Trefort-kert e zord órában a környező utcáknál is kihaltabb volt; a C-épület, ahová három évig járt az előadásokra, egyetlen sor még épen maradt ablakával sötéten emelkedett ki az estéből, nehéz kapuja most reteszre zárva. Pintér némán baktatott át útitársával az egyetem pavilonjai s a tornyos gólyavár között. Fájdalmasan szépnek s nyugodalmasnak tűntek most a történeti vagy nyelvészeti intézetben töltött esztendők: csönd honolt a könyvtárban, a zöld posztós asztalok körül némán jegyezgető diákok ültek vagy suhantak puha léptekkel az emeletes, üveges könyvszekrények felé, a falon egykori professzorok, akadémikus ok arcképei függtek. Nem beszélt, mit is beszélhetett volna Gazsónak, aki még hallomásból sem ismerte mindazt, ami az ő életét betöltötte. A Múzeum körúti oldalon egy télikabátos, szőke lány jött szembe gyors és kemény léptekkel. Kíváncsian nézett Pintérre, hogy most itt látja és katonaruhában; amaz csak később ismerte meg. A lány, akiről csak annyit tudott, hogy a vezetékneve Biró, másodéves egyetemi hallgató volt, az előadásokon vagy a szemináriumokban olykor találkoztak. Talán nem is szóltak eddig egymáshoz, de most egy percre megálltak, mert mégiscsak kollégák voltak. Gazsó kissé lemaradt és Pintér is habozott, bemutassa-e erre a néhány szóra, de a lány észrevette zavarát, és maga nyújtotta kezét a katonának. Pintér elmondta, honnan jönnek; az egyetem felől érdeklődött. A lány azt válaszolta, hogy az előadások szünetelnek, ő is csak azért van itt, mert a lakásából kibombázták, s most a C-épület alagsorában lakik, az altiszt megengedte, hogy átmenetileg, amíg szobát talál, az egyik üres raktárba költözzék. Ezzel el is búcsúztak, de néhány lépés után Pintér arra gondolt, hogy karácsony van, s hirtelen odaképzelte magát a lány helyébe, aki egy szomorú raktárban magánosan üldögél ezen az estén. Megtorpant, újra elindult, de mikor látta, hogy Gazsó is hátrafelé pislog. Visszafordult. - Biró kisasszony... Kérem, ugye, maga vidéki? A lány is megállt. - Most nem tudok hazautazni a front miatt. Hevesi vagyok...
- És nincsenek Pesten rokonai vagy ismerősei? - Miért kérdezi? - Nem akar eljönni hozzánk ma estére? - A lány csodálkozva ránézett; Pintér elvörösödött, úgy érezte, amaz félreértette. - A szüleim egész biztosan örülnének... - Nem, nem, köszönöm - mondta a lány, és gyorsan rázni kezdte a fejét. - Menjen csak, siessen, biztos nagyon várják. Én nem mehetek. Újra elbúcsúzott, s a gyors és kemény lépteivel befelé indult. Ők a Calvin tér felé fordultak. A Múzeum körúton az egyik ház egész magasságában leszakadt, csak a hátsó fal maradt épen, de azon ott lógtak mind a három emeleten a szobákban kifüggesztett képek, balatoni naplementék, mezítelen nők és mindenféle csendéletek. A Múzeum-kertben egy nagy medencében piszkos víz állt. - El akart ez jönni - jegyezte meg Gazsó. Pintér a vállát rándította. - Hiszen hívtam. Sötét volt már az este, s a város tetőit csak a felhőkön átszűrődő gyönge téli derengés rajzolta a szomorú égre, amikor a Calvin tér kerek kútja mellett végre fölkapaszkodhattak egy Budára tartó katonai teherautóra. A sofőr hetyke, jóképű őrvezető volt, félrecsapott sapkával, szájában cigarettavég. Az ülésre engedte őket, hárman is elfértek. Gazsó rögtön elkérte a sofőr dobozát, és magának is sodort. - Honnan, kolléga urak? - Győrből. - Győrből? Na, oda se mennek vissza egyhamar. Szép, hosszú karácsonyi szabadságuk lesz. - Hogyhogy? - Úgy, hogy a ruszkik már Szépilonán ülnek... Pintér csöndesen megrántotta Gazsó karját. - Honnan veszi ezt? - Onnan veszem, hogy a saját szememmel láttam. Van nekem egy asszonyismerősöm Pesthidegkúton, ahhoz kellett volna karácsonyi vacsorára mennem. Rácponty, tejfölös-ropogós burgonyával, fokhagymás sertéssült, párolt káposzta, almás pite, mákos és diós patkó, babkávé. Bort meg én viszek, egy ötliteres demizsonnal. Hát ezt most mind más eszi meg, mert nekem a Budakeszi úton azt mondta egy T 34-es: öregem, fordulj vissza, amíg szépen beszélek! A sofőr eközben nyolcvan kilométeres sebességgel robogott a néma városban, áthajtott egy járdaszigeten, ügyesen kerülgette a bunkereket. Láthatóan tetszett neki, hogy akadály és közlekedési szabályok nélkül száguldozhat az utcákon. A Ferenc József-hídnál az autó reflektora megcsillant az ott tanyázó tábori csendőr mellén, a láncon függő fémtáblán. Nagy gyorsasággal hajtottak a hídra, a csendőr éppen azzal volt elfoglalva, hogy az új főkapitányi rendelet értelmében a néhány elkésett járókelőt terelgette a járdáról a kocsiútra. Jobb kézről feketén magaslott fel a Gellérthegy, ormán a kereszttel. Pintér merengve nézte fent a Citadella homályában is látszó karéját, gyermekkorának ezt a rejtelmes várát. A Gellért téren két szétrobbantott bunker acélcserepei közt fordultak balra. - Honnan vesz ilyenkor pontyot az a maga nőismerőse? - kérdezte Gazsó. Az őrvezető elmesélte, hogy ez a nő - aki harmincnégy éves elvált asszony, de huszonhatnak sem látszik, olyan szép a figurája - egy miniszteri tanácsos pesthidegkúti villájában házvezetőnő; a tanácsosék már öt hete Ausztriába utaztak, az ő ismerőse pedig ottmaradt a nyolcéves kislányával, hogy vigyázzon a házra, s a régi összeköttetései révén megszerez mindent, amit csak akar. És hogy ő már többször volt nála vacsorán, az asszony a szalonban terített ezüsttel, a kislány pedig, aki gyönyörű verseket tud, szavalt neki, utána rádióztak, gramofonlemezre táncoltak, és a méltóságos asszony selyemágyában aludtak. A Körtéren a sofőr letette őket. Innen már csak néhány percet kellett gyalogolniok a Fadrusz utcáig. A Duna felől hideg szél indult, falevelet, szemetet sodort fel a Verpeléti úton. A járdák kopasz akácai, gesztenyéi zúgtak és nyögtek, a teniszpálya mögött egyetlen perc alatt befagyott a Feneketlen tó. Azt a házat, ahol Pintérék laktak, tetőig vadszőlő borította. Nyáron messziről zöldellt a homlokfal; most a szél az utolsó leveleket tépte le az indákról.
2 Gazsó büszkeséggel, sőt bizonyos gőggel szokott arra gondolni, hogy apja is, nagyapja is bányász volt, s lehet, tán még a szépapja meg a többiek is, de ezekre már nem emlékeztek. Mind a bányából éltek, s így vagy amúgy haláluk okozója is a bánya volt. Nagyapját a szilikózis ölte meg idő előtt, apját egy elszabadult csille. Gyerekkorában gyűlölettel gondolt erre a mesterségre; a bánya képzeletében a borzalom és a rémület tanyája volt. Amikor árván maradt, elszökött hazulról, de nem jutott tovább Gyöngyös határánál. Ott a csendőrök elfogták, és visszatoloncolták az anyjához. Végül is a törvény kijátszásával, jóval a szabályos kor előtt került a bányába, még tizennégy éves sem volt. Édesanyja az idősebb fiú születési bizonyítványát vitte el, s az igazgatóságon, bár nyilván sejtették, hogy valami nincs rendben, szemet hunytak, mert éppen akkor nagyon kerestek csilléseket. Gazsó Bertalan így aztán hosszú ideig Gazsó Gyula néven szerepelt a bérlajstromokban és még sok más helyen. Fölöttesei szerint jó munkás volt, de kötekedő, összeférhetetlen ember, aki a vidék valamennyi tárnáját megjárta, és mindenütt hajba kapott a munkavezetőkkel. Ezért is hívatta be katonának egy Kerekes nevű aknász, bár a bányászokat mentesítették a szolgálat alól. Gazsó vele sem fért össze, azzal gyanúsította, hogy ellopta a munkásoknak kiutalt talpbőr egy részét, kabátja hajtókájánál fogva rázta és lökdöste az idős aknászt, és öklével hadonászott a szeme előtt. Így került Gazsó mint felforgató elem a soron kívül behívandók listájára. Századát kiképzés nélkül azonnal a tűzvonalba vetették. A szovjet páncélosok úgyszólván percek alatt szórták szét őket; menekült, ki merre látott. Ő egy társával Szerencsig gyalogolt, ott a katonaruháját eladta, és három napig az erdőben bujkált. A tábori csendőrök azonban elfogták, véresre verték, s egy kocsin, megkötözve Miskolcra küldték. Gazsó, hogy közel érezte magát szülőföldjéhez, nem bírt a kocsin maradni. Útközben a kötelet szétrágta, a kísérők rávetették magukat. Egyiket leütötte, a másik csak késve használta a fegyverét, s nem találta el. Még aznap újra elfogták. Ezúttal egy hadnagy elé került, aki jó emberismerőnek tartotta magát, és elhatározta, hogy a szökevény lelkére beszél. Az elhízott hadnagy, sűrűn szippantgatva cigarettájából, halkan, meggyőzően fejtegette, milyen választás áll ma minden magyar előtt, hogy nincs mást tenni, mint a kisebbik rosszal, a németekkel tartani ezekben a nehéz időkben, s hogy a becsületes embereknek most kell példát mutatniok hűségből, szilárdságból. Gazsó azonban látta már futni a hadsereget, és a tiszt szavai éppen ellenkező hatással voltak rá: annak gyöngeségét, az egész rendszer közeli végét bizonyították. Egyetlen szót sem válaszolt. A hadnagy ismételt és türelmetlen sürgetésére is - hogy mindehhez nincs-e hozzátennivalója - csak azt felelte: semmi. S mikor a tiszt, ebben sem nyugodva meg, tovább faggatta, Gazsó azt válaszolta, hogy ő effélékről úgysem tudna a hadnagy úrral beszélgetni. Többet nem bírtak kiszedni belőle; erre elvezették. A hadnagy újra rágyújtott, sűrű füstbe burkolódzva az ablakhoz állt, és kedvetlenül nézett kifelé. Esett az eső: egész délután csüggedt volt. Este a naplójában is megemlékezett e beszélgetésről, és másfél oldalt írt a nemzet erkölcsi erejéről, amely, az előző nemzedékek mulasztásai folytán, a döntő órákban, úgy látszik, kevésnek bizonyult. Gazsót tényvázlattal küldték Egerbe, de mivel már ott is csomagoltak, Vácra, majd Győrbe irányították. Útközben az iratai valahol elkeveredtek, így aztán Győrött egyszerűen besorozták egy kiegészítő századba: abba, ahol Pintér is szolgált. Az, hogy a fejetlenségben ilyen könnyen megfeledkeztek bűneiről, csak elmélyítette Gazsóban a megvetést a mostani rend iránt. A hivatalos szerveket rövid életében eddig úgy ismerte meg, hogy azok hiba nélkül működnek, és minden esetben lecsapnak arra, akit büntetniök kell. Úgy képzelte, hogy őt például, miután szembe került velük, most az ország valamennyi őrszobáján, laktanyáján, hivatalában számon tartják, minden tiszt, rendőr, de tán még a vasutasok és postások is figyelik. Megmenekülése a rend fölbomlásának volt tünete. - Nem katonák ezek - mondogatta Pintérnek, aki körletükben a szomszédos ágyon hált -, suszterok! Barátságuk onnan származott, hogy Gazsó priusza, ha nem is az egész, terjedelmes tényvázlat, csak annak töredéke, a katonai bürokrácia különös háborús útjai egyikén néhány hét késéssel valahogy mégis eljutott a századhoz. A kézbesítőtől az okmányt, amely így is eleget mondott, a parancsnok távollétében az alosztály egyik írnoka, Pintér Zoltán vette át. Elolvasta, és meghökkent szomszédja viselt dolgain. Maga is
hetek óta szökni készült, de nem tudta elszánni magát: éjszaka nem aludt, tépelődött és hánykolódott. Gazsó, akinek olyan nyugodt, szuszogó álma volt, most a tett merész embereként jelent meg, s őt vádolta örökös habozásáért. Az iratot nem iktatta, az irodában sem mutatta meg senkinek: egész nap égette a zsebét, s este oda adta Gazsónak. Eltüntetni egy hadosztályparancsnokságról érkezett okmányt: veszélyes dolog volt, de ők négy nap múlva elhagyták a századot, és többé nem is tértek vissza. - Milyen okból akarsz te megszökni? - kérdezte Gazsó nem titkolt gyanakvással, és sötét pillantása végigfürkészte a gesztenyehajú, nagydarab karpaszományost a szomszéd ágyon, mint aki itt is csapdát keres. - Milyen okból maradjak itt? - válaszolt amaz. Annyi gyötrelem után jó volt, hogy bízhat valakiben: gondjának nagyobbik súlyát - úgy érezte - Gazsóra rakta. A hamisított szabadságlevéllel aztán megnyerte cinkosa tiszteletét. A dezertálás magasabb technikáját, finomabb és elővigyázatosabb módjait amaz még nem ismerte: nézte a nevére kiállított okmányt, és elámult. Attól fogva mindig Pintér sarkában volt, s míg Győrből Budapest felé közeledtek, végtelen elbeszélésekkel szórakoztatta. Az útközben tapasztalt zűrzavar, összevisszaság, a menekülők, szekerek, autók kusza áradata az országutakon, a közeli ágyúzás és a bombatámadások csak erősítették meggyőződését, hogy a mostani uralom rövidesen kimúlik. A káröröm, a megvetés és az elégtétel, hogy ismét túljárt a felsőség eszén, csalta ajkára azt a csúfondáros mosolyt, amelyet útitársa nem tudott megfejteni. Amikor Pintérné ajtót nyitott, az elsötétített lépcsőházban két katonát pillantott meg. A szíve gyorsabban kezdett verni, mellén összefogta a pongyolát, és kilépett a kőpadlóra. Az izgalomtól és a homálytól még most sem ismerte meg Zoltánt, hiszen sohasem látta egyenruhában. A hideg lépcsőházban megborzongott. - Ki az? A fiamról hoztak hírt? Ő nem jöhet? Zoltán csöndesen nevetett, elváltoztatta hangját. - Hát... baj van a fiúval, nagyságos asszony. Lecsukták, mert nem mossa a fülét legalább két hete... - Ó, te csibész... szégyelld magad! - Pintérné odaborult Zoltán széles mellére, de rögtön vissza is lépett, csuklójánál fogva befelé húzta fiát. - Hadd nézzelek. Hogy áll rajtad az a kabát! És milyen sovány vagy... Zoltán a háta mögé pislogott vissza. - Édesanya, Gazsó barátomat is elhoztam. Együtt voltunk... - Jöjjön csak, jöjjön, kimegy az a kis meleg! - Az asszony húzni kezdte őt is. Gazsó az előszobában levette sapkáját, és elfogódottan hunyorgott. Pintérné még mindig nem engedte el a kezét, de közben Zoltánt nézte. - Édes istenem, azt hittem, apád csönget, még nem jött haza. Fiam, drága fiam, hogy megsoványodtál... Ugyan tegyék már le azt a ronda hátizsákot! Pintérék a vadszőlővel befutott ház első emeletén laktak. Mindhárom szobájuk az utcára nézett, vagy inkább a szemközti sportpályára, ahol nyáron teniszeztek, télen korcsolyáztak. Középütt volt az ebédlő, jobb felé nyílt Zoltán szüleinek, Pintér Elemér középiskolai igazgatónak és feleségének hálója, balra a két fiú, Géza és Zoltán szobája; ezt még ma is gyerekszobának nevezték. Itt volt a fiatalok külön kis könyvtára s egy széles, simára gyalult asztal, ahol a szigorló mérnök, Géza szokott rajzolni; a falakon is az ő vázlatai és fényképfelvételei függtek. Géza, bár csak két évvel volt öregebb Zoltánnál, sokkal idősebbnek látszott. Termetre nem maradt el öccse mögött, de máris puhán hízásnak indult, hátul kopaszodott, s a rajzoláshoz szarukeretes szemüveget hordott. Fürdőköpenyben jött ki a gyerekszobából; úgy látszik, most is dolgozott vagy olvasott, mert a szemüvegét két ujja közt tartotta. Csak kezet ráztak; csók, ölelés sosem járta köztük. - Megszöktél? - kérdezte rögtön Géza. - Attól félsz, rád hozom a nyilasokat? - Marha... Géza különben sosem élt ilyen kifejezésekkel, de öccsének gonddal és igényesen formált szavai fölbosszantották: ma is úgy beszélt vele, mint gyerekkorukban. - Hát te? - Még a Honvédelmiben... - Nem ürítettek ki? - Lemaradtam.