Ka rin th y Fe re n c B uda pe s ti ős z Re gé n y ISBN: 978-963-89266-5-4 Digitalb'o 'o 'k s.hu Kft
1 Még derengett, alkonyodott, amikor az Alagúthoz értem, s mire odaát kibukkantam, hirtelen este lett. A Lánchídon már fölgyúltak a reformkorira stilizált állólámpák, nem ünnepi díszkivilágítás, csupán a hétköznapi gyér fények, a túlsó, pesti oldalon is a szokásos, ismerős, álmos ablaksorok a háború marta, foghíjas rakpartokon. Egy alacsony, kucsmás, diákforma fiú szintén arrafelé igyekezett. - Mi van? - Azt mondják, a Rádiónál nagy a grimbusz - újságolta. - A Rádiónál? Micsoda? - Állítólag lövik a népet. - Kik, az ávósok? - Én is csak hallottam. - Arrafelé jössz? - Megnézem. - Mit gondolsz, be bírunk jutni? - Minek? Enyhén palócos tájszólással beszélt: elmesélte, hogy délután részt vett a felvonuláson, előbb betiltották, majd mégis engedélyezték, a Petőfi-szoborhoz, onnan Budára, a Bem térre, addigra több ezren vagy tízezren lehettek, szavalat is volt, pontokba foglalt követelések, éljenzés, lelkesedés, s a piros-fehér-zöld zászlókból kivágták a sarló-kalapácsos címert, kerek lyuk maradt a helyén. Ott van a Külügyminisztérium, zárt ablakok mögül figyelték őket, a tömeg akkor ütemesen kiabálni kezdett, hogy lobogót a külügyre, végül oda is kitűzték. - De miért vágták ki a címert? - Azt nem tudom. Talán, hogy mi magyarok vagyunk. - Te mit tanulsz? - Közgáz. - És hová való vagy? - Nógrád megye, Patak. - Mi állt azokban a pontokban? - Az éjjel fogalmaztuk az egyetemen. Nagy Imre-kormányt, meg az orosz csapatok, szabad sajtó, választások meg a normák, beszolgáltatás és ilyesmi. Meggyorsítottam lépteimet, hajtott a türelmetlenség. Ha Olga benn rekedt a Rádió épületében, meg kell kísérelnem valahogy hozzáférni, esetleg kimenteni, amennyiben olyan a helyzet. Még otthon hallottam a hangját, egy érzelgős, ostoba sanzont énekelt, méltatlant a saját tehetségéhez és ehhez a mai naphoz, az ismételten beolvasott hivatalos közlemények, felhívások közt sugárzott könnyűzenei műsorban, de az ő hangja volt, félreismerhetetlen. Próbáltam telefonon keresni, a Rádióban, nem sikerült, föl se vették, aztán a lakásán, tudtam a számát, ott is hiába. Akkor bekísértem Katit a kórházba, ügyeletes volt, nem szóltam neki semmit, és már haza se mentem, rögtön elindultam Pestre. Olgával még a tavasszal találkoztunk. A kultúrházban, melyet vezetek, a májusi rendezvényen szerepelt nálunk Duray művésznő egy másik színésszel, Simonyi Kornéllal, versek, párjelenetek, efféle. Az est végeztével, amikor az irodámban a bélelt borítékokat nyújtottam át, Simonyi rohant tovább, több haknija volt aznapra, Olga azonban nem sietett, elcsevegtünk kissé, majd a közeli presszóba is beültünk némi italra. Ebből az lett, hogy Olga felvitt magához, hirtelen föllángolással s teljes odaadással. Ám, mint később kiderült, csak arra az egyetlen alkalomra, utána már szóba sem állt velem, hasztalan hívogattam, hagytam üzeneteket a színházban és másutt, üldöztem szinte, heteken át, többé hallani sem akart rólam, ennyi történt. Kati előtt persze eltitkoltam az egészet. A Vörösmarty téren egy hosszú, fekete alak embergyűrű közepén a városligeti Sztálin-szobor körüli
eseményekről tartott előadást. Az odagyűlt sokaság előbb kötelekkel próbálta ledönteni, de a hatalmas bronzfigurát nem bírták kimozdítani, azután acélhuzalokkal, melyeket teherautókhoz erősítettek, úgy se sikerült. Hegesztőpisztoly kellene, hogy a lábát a csizmája fölött átvágják, s ő fel is ajánlotta, szerez nekik, mert a bácsikájánál, akinek a régi világban karosszériajavító-üzeme volt, maradt két békebeli angol gyártmányú darab, híres, ismert cég, Sajdik és Berger a Fehérvári úton, most ebben ügyködik. - Hurkot a nyakába! - rikkantotta egy rekedtes hang. - A tökire, úgy kell lerántani! - Ruszki damoj! - Vesszen Gerő, a hídverő! Az idő langyos, száraz. A Múzeum körúton annyian tolongtak, az úttestet is eltorlaszolták, a kucsmás diák elsodródott mellőlem. A síneken leállított, üres villamosok, némelyik már betört ablakokkal. A Bródy Sándor utcába iparkodtam, csak a kerten juthattam át, az is teli néppel, mindenki beszélt, kiabált, gesztikulált. Mint az egész városban, itt is géppel vagy kézzel írt cédulákat tűztek a fákra, kerítésre, némelyek osztogattak is, különféle pontokkal, követelésekkel. A Múzeum mögött egy személyautó ropogva égett; a háborúban elpusztult, még romos, feketére üszkösödött egykori olasz követség lépcsőjén konya bajuszos, hosszú hajú fiatalember szónokolt hadonászva, de hogy mit, nemigen vehető ki a nagy lármában, csupán a taps, éljenzés. A Rádió előtt még sűrűbb a tömeg, alig bírtam továbbfurakodni, a főbejárat zárva, előtte vágókocsi, tetején svájcisapkás leány mikrofonba olvasott be a kezében levő papirosról. Az épület ablakai belülről teli kíváncsiakkal, és a szemközti házakban is szüntelen a rajzás, jövés-menés. Találomra benéztem az egyikbe, a kapualjban, udvaron is rengetegen nyüzsögtek. Akadálytalanul felsétálhattak a második emeletre, s a nyitott ajtón egy utcai lakásba. A szobákban is számosan hangoskodtak, bizonyára nem mind itt lakók, férfiak, nők vegyesen; senki meg nem kérdezte tőlem, hogy kit vagy mit keresek. Valaki a kis hálózati rádiót csavargatta, most is tánczenét adtak, a jelenlévők összevissza kiáltoztak: - Ugye, hogy nem a mi pontjainkat közvetítik! - Szóljatok le annak a lánynak, hagyja abba, úgyis hiába! - Becsaptak, megint hazudtak! Időt akarnak nyerni! - A küldöttséget is fogva tartják! Két órája bent vannak! - Az ávósok talán már ki is nyírták őket! - A Múzeum-kert felé sortüzet lőttek. Tizenheten ott maradtak a mieink közül! - Ölik a magyarokat! - Föl kéne robbantani az egész kuplerájt! Ha Olga csakugyan benn szorult a Stúdióban, elgondolni se merem, milyen sors várhat rá. Hogyan kerülhetnék a közelébe, segíthetnék rajta? Miként juthatnék be ebben a pokoli zűrzavarban, amikor tulajdonképpen mindenki ezt szeretné a környéken, oda behatolni? Kiléptem a kis balkonra, lent sűrűn, lomhán hullámzott és zsongott a nép, innen a szomszédos épületeket is jobban áttekinthettem, ugyanoly zsúfoltak. Ekkor fölerősítették mögöttem a rádiót, másutt kitették a készülékeket az ablakba, hogy lenn is hallhassák: Gerő Ernő, a párt első titkára beszélt. De már a kezdő szavait rosszallás, elégedetlen moraj, pfujolás fogadta, s mikor a munkásosztály hatalmát fenyegetőket, a proletár internacionalizmus, a Szovjetunió rágalmazóit és a nacionalizmus mételyét terjesztőket említette, zúgás, általános felháborodás tört ki. - Elég volt, ezt már hallottuk! -Tizenkét éven át mást se prédikáltak. - Aki magyar, az neki csőcselék? - Menjen vissza, ahonnét jött, Rákosi pajtás után! - Hadd járjon ő a rózsában bokáig! - Most majd ők egyék a kolhozban a csajkalevest! Egy tégla szállt keresztül az utca fölött, abból a házból dobhatták, ahol én is voltam, szétfröccsent a szürke homlokfalon. A második már üveget tört, odaát hirtelen kiürültek az ablakok, a nézelődők
visszahúzódtak. Ellenben a Stúdió erkélyére kijött egy köpcös, szakállas férfi zöld lódenkabátban, majdnem fejen találták, de nem ijedt meg, kezét fölemelve próbált csöndet kérni. Meglepve ismertem fel benne Várkonyi Artúrt, régebben a pártközpontban dolgozott, ideológiai vonalon, az utóbbi időben azonban az ellenzékhez csatlakozott, valamelyik határozatban név szerint el is ítélték vagy kizárták, már nem emlékeztem pontosan, azóta növeszthette ezt a dús prófétaszakállt. A tömeg csak lassan csillapodott le, látván, hogy két szerelő hangszórót helyez ott el, kifelé fordítva, így a harmadik vagy negyedik ismétlésre hallható lett Várkonyi rövid bejelentése: - Nagy Imre beszéde, amit a Parlamentnél mondott. Elszórtan éljenzés, taps csattant föl. Búgás, sercegés jelezte, hogy az áramot rákapcsolták, a szerkezet begerjedt, sípolt, recsegett. Majd amint kitisztult, néhány súlyos másodperc telt el, aztán egy lassú, nehézkes férfihang: - Elvtársak! Csalódott, bosszús mormogás támadt, ingerült buhogás, füttykoncert. Hasonló zajok szűrődtek ki a hangszóróból: úgy látszik, e megszólítás már a Parlamentnél is visszatetszést keltett, sőt, távoli közbekiáltások is kivehetők. - Nem vagyunk mi elvtársak! Magyarok vagyunk! Hülyék, mért ilyeneken lovagoltok, gondoltam, ám ez csupán foszlány volt, gyorsan felolvadt a váltakozó tömegindulatokban. Némi szünet után a szónok újra kezdte. - Honfitársak! Barátaim!... - Erre már nem volt ellenvetés. - Szeretettel üdvözlöm a megjelenteket. Minden megbecsülésem a magyar demokratikus ifjúságé... A kibontakozás lehetősége pedig a párton belüli tárgyalás és tisztázás... Ennél a kitételnél megint felzúdult a sokadalom, a többit már meg se lehetett érteni. - Most akarják tisztázni? - Leszerepelt az egész társaság! - Egy kutya valamennyi! - Bérencek! Muszkavezetők! Szavalókórusok alakultak itt-ott, utána a többiek is átvették, magasba tartott kézzel, fogadalomként: A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! S már újra hajigálóztak, túlnan eltrafálták az erkély korlátját, aztán meg telibe a tölcsért; a hangszóró elnémult. Továbbűzött a nyugtalanság, a lépcsőn lemenet észrevettem, hogy az udvaron jókora téglarakások állnak, abból pótolták ki a muníciót, láncban adogatták fel az utcai frontra néző szobákba. Mire leértem, ismét fordult a helyzet. A Rádió egyik ablakán füst szivárgott ki, tűz gyúlhatott odabenn, vajon mitől? A főkapu most nyitva, a vágókocsit faltörő kosként használva szakították be. Az épületet biztosító karhatalom pedig, jobbadán kék parolis államvédelmiek, tömör oszlopban, szuronyos puskákkal, de tüzelés nélkül, kézi, testi erővel, magukat bátorító harsány hajrázással kifelé nyomták a támadókat. Bár a rájuk dobált kövektől néhányan megsérültek, sikerült kiszorítaniok őket a Puskin utca és a Pollack Mihály tér vonaláig; kénytelen-kelletlen én is velük lökődtem. Ekkor már lövések is hallatszottak, messzebbről, talán a tömb másik oldaláról, ám hogy éles, avagy csak ijesztő vaktöltény, vagy netán figyelmeztetésül a levegőbe lőttek, erről a helyről aligha megállapítható. A sarkon a karhatalmisták csatárláncot alkottak az úttest teljes szélességében, a kordonon senki át nem hatolhatott, hiába piszkálták és ócsárolták és tolták volna vissza soraikat. Majd egy hirtelenében előkerült tűzoltófecskendővel próbálták szétugrasztani a sokaságot, erre-arra pásztázva a vízsugárral: az elöl levők, akiket leginkább kapott el, lucskosan, csöpögve furakodtak hátrább. De egy jól irányzott tégla elütötte a tömlőt tartó ávós kezét, és a fecskendő végét is letörte. Akkor füstbombákat vágtak közéjük. Ez már eredményesebb, a nép megbomlott, meghőkölt, és a föl-fölpukkanó fehér gomolyok elől futva szanaszét
menekült. Hozzám ugyan nem ért el a füst hatása, a rohanók azonban engem is magukkal ragadtak. A mellékutcába iramodtam be, onnan a Trefort kertbe. Ahol végre megpihentem, arra lettem figyelmes, hogy az előttem lévő egyetemi pavilonban ez esti órában is mennyien gyülekeznek, nemcsak diákok, idősebbek is. Nyomukba kíváncsiskodtam, le az alagsorba, a súlyos vasajtó mögött több helyiség volt, meztelen villanykörtékkel megvilágítva: óvópince lehetett a háborúban, a meszelt falakon még a régi felírások, irányjelző nyilak. Sokan tolongtak idelenn, még inkább a balra nyíló kisebb alkóvban, lábujjhegyre kellett ágaskodnom, hogy a fejek fölött meglássam, mi folyik ott. Egy sárgás-hosszúkás ábrázatú, kopaszos, bőrzekés férfi ládából karabélyokat osztogatott; váltott pár kurta szót az épp sorra kerülővel, kezet ráztak, és átnyújtotta a fegyvert. A fiúk mellett néhány lány is kapott belőle, általában bárki, aki jelentkezett, két egyenruhás kalauz, sofőrkülsejűek, a többiek öltözéke is elég tarka, civil és katonás darabok zagyva keveréke, bekecs, viharkabát, pufajka, mici- és tányérsapka, még keménykalap is, csizma, derékszíj, kezeslábas. Azután italt is hoztak, hordócskát görgettek le a lépcsőn. Tüstént rászálltak, kidugaszolták, tartalmát csajkákba, üvegekbe töltötték. A körbeadott palackból én is húzhattam: törkölypálinka vagy ilyesmi, erős, büdös, fejbe vágó. Nevettek, mókáztak, bolondoztak. - A nagy Sztálinra! A világ népeinek lángeszű vezérére, aki ma Pesten hasra esett! - És legjobb magyar tanítványára, Rákosi Matykóra, népünk bölcs és kopasz atyjára! -Forró vizet a kopaszra! - Meg minden pereputtyára! - Még azok is hasra eshetnek! Új emberek érkeztek, velük egy fura-torz, géppisztolyos leány. Görbén tartotta a hátát, vagy talán nyomorék is, arca durva és bamba, szeme kába, hályogos, ahogy körüljárt és szimatolt. Nem ivott, hiába kínálták, nem is beszélt vagy nevetgélt, csupán fürkészett, keringett szüntelen, lassan és puhán és rejtélyesen, mindenkit megnézett, sunyi pillantással, mintha keresne vagy várna valakit, vagy úgy érezné, most jött el az órája, hogy vállán a fegyver - ezt meg honnét szalajthatták ide? Eközben majdnem észrevétlenül toppant be egy alacsony, bajszos, szúrós tekintetű alak. Illetve azt, hogy itt van, noha én tudtam, ki ez, csak utóbb, a bentiek lassú elcsitulás a jelezte. Megállt az ajtóban, némán, mozdulatlanul, s figyelt, kissé hunyorogva, amíg a gyönge lámpák homályához szokott, és a puszta jelenléte, különös, megfagyasztotta a vidám hangulatot. Amikor a zajongók teljesen elcsöndesedtek, beljebb jött, s még mindig szó nélkül leverte a csajkát az egyik fiú tenyeréről, aki éppen kortyolni készült belőle. A pálinka a padlóra dűlt, a kamasz az edény után kapott volna, erre a jövevény leütötte fejéről a régi hadseregből való csákót, halkan és szinte mellékesen jegyezte meg: - Horthy-uniformist pedig nem hordunk. Kettejük közül emez a nagyobb, erősebb, s nála is volt már fegyver, mégse próbált visszaütni vagy akár védekezni. És a többiek se mukkantak, ámbár az alkóvból is áthúzódtak, még az a báva leány is megmerevedett. Ismerték tán Burján Bélát? Az elmúlt hónapok nyilvános vitáin, a Petőfi-körben és máshol gyakran szerepelt, a legélesebb, legkritikusabb felszólalóként. Vagy lényéből sugárzott ez a parancsoló fölény? Katinak még a kollégiumban volt tanára, s hallottuk, hogy a háborúban partizánként küzdött... Esőköpenyt és puhakalapot viselt, nem éppen harcias ruházatot. - Jól mulattok? Egyszínű, szenvtelen a hangja, igen tagolt. Kérdésére senki nem felelt. - Gyilkolják a népet odakint, de ez benneteket nem zavar, ugye? Fő, hogy jól érzitek magatokat, piáltok... - Amazok nem néztek rá, jobbadán lesütötték a szemüket. A bőrzekés, sárgás arcú, aki imént a karabélyokat osztogatta, közbe akart vágni, Burján azonban leintette, nyugodtan, közönyösen. - Most én beszélek... Tehát? Az ávósok halomra lövik a diákokat, ezt ti is tudjátok. A békés, fegyvertelen küldöttségünk, a pontjainkat szerették volna beolvasni, három órája fogoly a Stúdióban. Talán még élnek... Szünetet tartott, levette a kalapját, újra körbetekintett, lassan, hosszan, mintha külön-külön, egyenként vizsgálna meg mindenkit. - Hagyjuk-e sorsukra őket, vagy megpróbáljuk kiszabadítani? - Kiszabadítjuk! Gyerünk! Kiszabadítjuk! - ordítoztak; már senki se törődött az itallal, kitódultak az alagsorból. Kissé lemaradtam, így a lépcsőn egy percre összeszaladtam Bélával. Most tűnődőbb, töprengőbb,
elmúlt a korábbi kemény határozottsága, ismerőst kereshetett, engem állított meg, két ujjával a kabátom hajtókájába akaszkodva. - Te Páhy. Milyen érdekes. - Mi az érdekes? - Hogy éppen itt. - Miért, mi van itt? - Negyvennégyben. Akkor is az egyetemen, ebben az épületben húzódtunk meg. Sőt, ebben a pincében. - Kivel? - Néhány barátom. Meg lógósok, dekkolók. Rukercz prof, a történész, itt találta el a bomba, kiment cigarettázni. És egy nyilas portás, őt aztán... Furcsa, jutott eszembe, Burján eddig még sosem emlegette ezeket az időket. - Mondd, igaz, hogy te részt vettél az ellenállásban? - Nem volt itt igazi ellenállás, Páhy. Nem sokat lehetett tenni, nagyon kevés az emberünk. Ha akkor ilyen tömegeink... Fent sötét az utca, a lámpákat mind kicsúzlizták. Sok a fiatal, a kamasz, sőt, gyerek e késő estén is - mit mondanak ezek a szüleiknek? Már nemcsak elszórt fegyverropogás hallatszott, a Rádió homályos tömbje felől valóságos csatazaj, mint Budapest ostromakor, még kézigránátok pukkanása is, és sűrű füst gomolygott, terült szét a környéken, szemet-orrot facsaró. Ekkor már több egyenruhás katona és rendőr látható a tömegben, tisztek is, természetszerűen kerülve élére egy-egy csoportnak, s a sarkon újabb harckocsik fordultak be dübörögve, mögöttük csapatszállítók. Ezeket is rögtön civilek fogták körül, magyar zászlókat nyújtottak oda. Általános vitatkozás kezdődött, némelyek föl is kapaszkodtak, köztük lányok, nők, a páncélosok lelassítottak, belsejükből előmászott a legénység. Egyikük, aki rádióhallgatót vett le a füléről, bizonyára a parancsnok, karját magasba emelve csendet kért. - Állj! Mi van itt? Húszan is válaszoltak, kézzel-lábbal magyarázva. - Gyilkol az Ávó! - Ártatlan diákok, munkások pusztulnak! - Asszonyok is, gyerekek! - Egy terhes nőt most lőttek hasba, a kerítésnél. Még ott jajgat szegény! - Álljon közénk, százados elvtárs! - Ha Istent ismer, ha magyar vér folyik az ereiben! - Nem a néptől kapta a rangját? - Kikkel tartanak: velünk vagy ezekkel az őrült mészárosokkal? - Ránk akarnak tüzelni, minket ölni? - Nézz ide, fiam, anyád vagyok! – mutatott magára színpadiasan egy gyászruhás, ősz matróna. A tiszt visszabújt a tankba. Kisvártatva ismét kidugta a fejét, és ennyit mondott: - Átállunk. Üdvrivalgás, taps, diadalüvöltés. - Éljen a néphadsereg! - A katonák is mellettünk vannak! - Vissza a kapuhoz! Most már miénk lesz a Stúdió! Előre! - Nem hazudozhatnak tovább! Lobogót tűztek a vezérkocsira, az oszlop lassan megindult a Bródy Sándor utcán. A téren hét vagy nyolc teher- és személyautó lángolt. Az államvédelmiek óvatosan hátrább vonultak, nyilván nem lévén egész tisztában vele, hogy a páncélosok az ő megsegítésükre jöttek, vagy ellenük. Nyomukban pedig megint beszivárogtak és szállingóztak az onnét korábban elűzöttek, hamar megtelt ismét a terep; egy lánctalpas, roppant acélszörny a bejárat előtt horgonyzott le. Igyekeztem Burján Béla közelében maradni, folyton a szürke puhakalapját kerestem. Az a görbe hátú, bamba tekintetű, géppisztolyos leány pedig mintha engem követett volna, nem tágított mellőlem, egyre körülöttem kóválygott a puha lépteivel. Fiatal gyerkőcök a falakon kúsztak fel, macskaügyességgel, a csatornákon, szögletekbe, cirádákba
fogódzva. Egy csontos, dús sörényű fickó az erkélyről harsogta a jelszavakat a tömegnek, újra és újra, már rekedten, hosszú karjaival vezényelve, mámoros arccal. - Adást megszakítani! - Igazmondó rádiót! - A nép szava Isten szava! - Egész ország hallja, egész világ hallja! Vesszen az Ávó! - Zsidók kifelé! Ez az utolsó inkább derültséget keltett. Majd mások is megjelentek odafönt, tán diákok vagy maguk a Stúdióba menesztett valamelyik küldöttség tagjai? De már nem voltak kíváncsiak rájuk, hiába integettek, hogy beszélni akarnak, hangjukat elnyomta a fokozódó lárma, harci zaj. A Kálvin tér felől teherautók közeledtek, utasokkal megrakva. - Helyet! Helyet! Munkások Csepelről! Ezek is puskákat, géppisztolyokat hoztak, erősödött a csata. Hogy eredetileg honnan kezdték, kívülről vagy belülről, ekkor már kideríthetetlen. Talán az épületből riasztó lövéseket adtak le, és ezt viszonozták a támadók élessel, vagy fordítva. Persze csaknem mindegy: annyi itt is, ott is a fegyver, és olyan forró a levegő, előbb-utóbb úgyis sor került volna rá, szükségszerűen. A tetőkről is tüzelhettek, majd a golyók süvítésébe, a kelepelésbe mélyebb, tömör dörrenések, nyilván a páncélosok ágyúi. A szürke homlokzat egy darabja levált, a kövezetre zuhant, kerek, széles lyuk maradt a helyén. Éjfél elmúlhatott: bentről golyószórók válaszoltak, végigpásztázták az úttestet, szapora kopogással. A sokaság ismét megbomlott, rémülten iszkolt, ki merre látott, a szemközti kapuk alá, veszteglő vagy kiégett gépkocsik, szemetesládák mögé, a zárt üzlethelyiségek tövébe hasaltak. Ahogy a terep kiürült, elég sokan maradtak ott fekve, mozdulatlanul elnyúlva, vagy nyöszörögve másztak és vánszorogtak valami fedezék felé. Nem messze tőlem egy sebesült nő szürke kabátján vérfolt ütött át, sírva rimánkodott segítségért. Fölülről azonban újabb sorozatot adtak le. Az a kis csapat, melyhez én is csatlakoztam, a Szentkirályi utca felé szaladt, s egy barikád mögött kerestünk védelmet, melyet az elmúlt órákban hordhattak össze a szomszédos lakásokból: bútorok, kályhák, kádak, zongora is, és homokot, kavicsot szórtak rá, összedöngölték. Egész testemben reszkettem, a düh és tehetetlen keserűség öklendve jött fel torkomon. Társaim lihegve, elfúlva szitkozódtak: - Állatok! Gyilkosok! A következő sorozatra olyan rémület szállt meg, szinte eszemet vesztve rohantam tovább, vaktában be egy nyitott kapun, az udvarra, ahol számosan tárgyalták a fejleményeket. Innen is futottam volna, kiutat fürkésztem, azt remélve, esetleg van hátsó kijárat, melyen elmenekülhetnék, minél távolabb, hogy ne is halljam a fegyverropogást. Sötét folyosókon botorkáltam, gyufát gyújtottam, tanácstalanul téblábolva. Ám ekkor utánam szóltak: - Páhy Gyula! Hová mész? Burján Béla volt, s amikor ijedten megfordultam, a homályban is magamon éreztem átható pillantását, sőt, hogy hív a karjával. Megtorpantam; amaz egy kisebb méretű revolvert nyújtott oda, majd kezembe is nyomta... Hirtelen szégyen fogott el: Béla bizonyára átlátott rajtam. Jó lett volna kimagyarázkodni, de miként, és erre most úgysincs idő. Így hát csak tartottam tenyeremen a pisztolyt, zavartan bólintottam, hogy jól van. Nagyot kerültünk, a Horánszky utcán, Mikszáth Kálmán téren át vissza a Múzeumhoz. Kívülem még az a fiú jött velünk, aki ott az alagsorban a pofont kapta, meg a bőrzekés kopasz, a görbe néma lány, ugyanonnan ismerős a kalauz, még egy nő, idősebb, kövérkés, fegyvertelenül, telt ábrázatán örökös, boldog vigyorral, és néhány átállt katona, puskás vagy géppisztolyos civil, ezek részben útközben verődtek hozzánk. Vezérünk, efelől nem lehetett kétség, Burján Béla. Emerre néptelenebb, csöndesebb a környék, csak távolabbról hallatszott csetepaté. Amikor kissé magamhoz tértem, szóba elegyedtem a mellettem haladó fiatalemberrel. - Tulajdonképpen miért kell elfoglalni a Stúdiót? - Hát mind azt szeretnénk, nem? - Na jó, de mi célból?
- Hogy a miénk legyen. - És akkor mi lesz? Te szerepelni akarsz ott? Vagy van bent valakid? - Nekem? - ámult el a fiú. - Délután még azt se tudtam, hol a Rádió. - Mi vagy, mit csinálsz? - Nyomdásztanuló. No lám, gondoltam, én legalább tudom, kiért-miért, lehet, hogy az egyetlen közöttük... Egészen a Múzeumig lopakodtunk, a hatalmas épület teli néppel, sok lámpája égett, a fölkelők már eléggé berendezkedtek. Muníciós raktáraik voltak, belső futárszolgálatuk, itt-ott kézzel írt táblák, nyilak, még kötözőjük, patikájuk is a sérültek ellátására. Burján, miután röviden tárgyalt evvel-avval, a széles, szellős lépcsőkön, folyosókon az emeletre kalauzolt. Könyvtár és irodahelyiségek, dolgozószobák voltak itt, ablakaik a Stúdió tömbjének oldalsó frontjára néztek, a magas vaskerítésre, vaskapura. Az egyik ajtónál perpatvarra lettünk figyelmesek. Meghatározhatatlan korú, borostás alak, gyűrött, elviselt szvetterben, vitázott néhány fiatallal, akik félrelökték volna, testével védte a nyílást, elfúlva, rekedten érveit: - Ide nem szabad! Értsék meg, az összes iratom, szakmunkák, jegyzetek... fölbecsülhetetlen, pótolhatatlan... Tessék továbbmenni, ez az én... - Oké, papa, nekünk sürgősebb - nyomták arrább annál inkább. - Majd tavasszal visszaköltözhet. Addig szunyáljon egy kicsit. A szvetteres kezével és lábával nekifeszült a keretnek. - Több évtized gyűjtése és anyaga... ehhez nem nyúlhatnak... tiltakozom! - Mi az, Iván? - ért a helyszínre épp Burján, aki ismerhette ezt a csodabogarat. - Te vagy? Kérlek szépen, magyarázd meg... ilyet nem tehetnek, hogy hozzám, kárba vész az egész... tudod, mekkora munkán… Nekem itt fontos, sürgős... - Jól van, gyerekek, paslizzatok egy lyukkal odébb! - szólt rájuk Béla, s azok, ha vonakodva is, engedelmeskedtek, morogva elcsörtettek. - Ki volt ez? - kérdeztem. - Egy filosz. Hagyjuk békén. A tágas hivatali szoba, ahová végül beszállásoltunk, jóval magasabban feküdt a szemközti parknál, mely régen az Eszterházy-palotához, a későbbi köztársasági elnöki rezidenciához tartozott, míg a Rádió birtokba nem vette: hogy belőhessük, ferdén lefelé kellett célozni. A hajlott, ütődött lány rögtön a párkányhoz kuporodott, eresztett néhány sorozatot. Egész este és éjjel itt tanyáztunk. Nem lévén ilyesmiben gyakorlatom, megmutatták, hogyan működik a revolverem, hol lehet kibiztosítani, újratölteni, ám én azután se lőttem, vagy csak ímmel-ámmal, vaktában. Odaát, a kert mögötti szárnyban senki se látszott az erre néző ablakokban, vagy csupán azért bukkantak elő töredék másodpercekre, hogy pontosabban tüzelhessenek: azok is sokan voltak, erősítést kaphattak. Annyi minden történt még ezen az éjszakán, nemigen lehetett szétválasztani. Harcoltunk és pihentünk, s megint lőttünk, más-más ablakokból. Enni is hoztak, a közeli házakból, kenyeret, szalonnát, kolbászt, még paprikás krumplit is öles lábasokban, lelkes honleányok küldeményét. Az egyik emberünk, viharkabátos fiú, megsebesült, hirtelen hátrabukott. Nem kiabált, de látszott összeszorított ajkán, vergődő tekintetén, hogy szenved: székekből, lécekből hamarjában összeeszkábált hordágyon vitték el. Két-három órát alhattam is, a folyosó sarkában raktak ideiglenes nyughelyet, fotelbélésekből, odacipelt matracokból. Az a báva-hülye lány ekkor is mintha ott lett volna, legalábbis időnként. Nem szólt hozzám, egyetlen hangját se hallottuk - talán igazán néma? -, csupán nézett engem tompa-kifejezéstelenül, konokul, fektében felkönyökölve mellettem, bár a géppisztolya most is nála volt: vajon mit akarhat tőlem? Félálomban is nyugtalanított, zavaros, irtózó lelkifurdalással, miképpen kerülhettem össze, mi közös ügyem lehet egy ilyen alvilági elmebeteggel? Vagy ez is Olga felé visz, annak az ára, hogy őt végre megtaláljam, kiszabadítsam?... Majd meg, úgy tetszett, a sötétben karomban tartom, fülledt, szégyenletes kéjben vetkőztetem, ölelem, noha ezalatt is éreztem a lány bántó izzadságszagát, s kintről a nem csituló harci zajokat is hallottam. És féltem is, Burján Béla szigorától, mi lesz, ha rajtakap bennünket ebben a homályos zugban - persze lehetséges, hogy mindezt csupán a képzeletem és fölzaklatott ösztöneim vetítették ki.
