Kiadja: Delta Vision Kft. Felelős kiadó: Terenyei Róbert ISBN: Terjeszti: Delta Vision Kft

Árnyak hőse A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: David A. Gemmell Hero in the Shadows Copyright © 2003 by Dávid A. Gemmell All Rights Reserved Fordította: Sziklai István Korrektúra: Czene István Borítógrafika: Brom

Kiadja: Delta Vision Kft. Felelős kiadó: Terenyei Róbert ISBN: 963-9474-57-6 Terjeszti: Delta Vision Kft. Budapest 1094 Ferenc krt. 27. Telefon: (36-1) 216-7053 Telefon/Fax: (36-1) 216-7054 www.deltavision. hu Ajánlás Az Árnyak hősét sok szeretettel ajánlom Broo Dohertynek, köszönetképpen sokévnyi támogatásáért, bátorításáért és megingathatatlan jókedvéért. Minden jót, Broo! *

Köszönetnyilvánítás Köszönet tesztolvasóimnak, ]an Dunlopnak, Tony Evansnek, Alán Fishernek, Stella Grahamnek és Steve Hunnak, felbecsülhetetlen meglátásaikért és tanácsaikért, és szerkesztőimnek, Ursula Mackenzie-nek, Liza Reevesnek és Steve Saffelnek. Több mint hálás vagyok Tim Walkemek és a Bexhilli Active Computers csapatának, akik akkor léptek közbe, amikor számítógépem megvadult és röviddel a leadási határidő előtt elhunyt. Gyors segítségük - és az új számítógép kölcsönzése - tette lehetővé, hogy Amyjáró utolsó kalandja időben eljusson a kiadóhoz. Külön köszönet Dalé Rippke-nek és Eric Harrisnak, akik a következő Drenai regény megtervezését még élvezetesebbé tették. Prológus Camran Osir zsoldoskapitány megrántotta a kantárt a dombtetőn és hátrafordult a nyeregben, hogy lepillantson az erdei ösvényre. A parancsnoksága alatt álló tizenkét ember egysoros vonalban lovagolt ki a

fák közül, és most mindannyian megtorpantak, míg vezérük a láthatárt fürkészte. Camran levette vassisakját és végigsimított hosszú szőke haján, élvezve a meleg szellőt, amely elpárologtatta a fejbőrére tapadt izzadtságot. Tekintete a mellette lovagló fogolyra röppent. A lány kezét hátrakötözték, de szemében dac villant. A férfi rámosolygott, mire a lány elfehéredett. Tudta, hogy a kapitány meg fogja ölni, és nem lesz könnyű halála. A férfi érezte az ágyékába toluló forró vért, de az érzés szinte azonnal el is halt. Összeszűkülő kék szeme a völgyet pásztázta, üldözők után kutatva. A tiszt elégedetten konstatálta, hogy nem követi őket senki, és megpróbált ellazulni. Még mindig dühös volt ugyan, de azzal nyugtatta magát, hogy lovasai rosszul nevelt barmok, aki keveset tudnak a civilizált viselkedésről. A portya jól sikerült. A kis tanyán csak öt férfi élt, akikkel gyorsan végeztek, anélkül, hogy közülük bárki is meghalt vagy megsebesült volna. Néhány asszonynak és gyereknek sikerült elmenekülnie, de három fiatal lányt elfogtak - ami elégnek bizonyult a lovasok testi vágyainak kielégítésére. Camran maga fogta el a negyediket - a sötét hajú lányt, aki a mellette lévő lovon utazott. A lány megpróbált elfutni, de a kapitány lovon utolérte, és miután lepattant a nyeregből, a földre gyűrte. A lány némán küzdött és nem esett pánikba, de az arcára mért ütéstől elájult, a férfi pedig fölhajította a nyeregbe. A fogoly sápadt arcát vérfolt csúfította el és nyakának egyik felén lila véraláfutás éktelenkedett. Kifakult sárga ruhája a vállán elszakadt és felfeslett, szinte csupaszon hagyva egyik mellét. A kapitány elszakította gondolatait a lány puha bőrétől, és a sürgetőbb gondokra összpontosított. Igen, a portya jól sikerült, egészen addig, amíg az a tökfej Polian rá nem vette a többieket, hogy gyújtsák fel a régi tanyasi házat. A tulajdon értelmetlen elpusztítása megbocsáthatatlan tett volt az olyasfélék számára, mint Camran. Bűnös pazarlásnak számított. A parasztok mindig pótolhatók, de a jó épületekkel tisztelettel kell bánni. És a tanyasi ház jó épület volt, amelyet olyan ember emelt, aki adott a minőségi munkára. A tiszt nemcsak az embereire volt dühös, de magára is. Ahelyett, hogy egyszerűen végzett volna az elfogott nőkkel, engedte, hogy vágyai felülkerekedjenek józan eszén. Nem siette el a dolgokat: élvezettel hallgatta az első sikolyait, szinte fürdött a második kétségbeesett könyörgésében és a harmadik halálkiáltásában. Amikor mindhárman bevégezték, figyelme a sötéthajú lányra irányult. Miután magához tért és ráébredt, hogy kezétlábát megkötözték, nem könyörgött, de még csak egy hangot sem adott ki. O lesz a legbusásabb jutalom: ha itt az idő, az ő sikolyai lesznek a legtisztábbak és a legédesebbek. Az első füstcsápok éppen akkor terültek szét a feje felett, amikor Camran kigöngyölte elefántcsontnyelű nyúzókéseit. Amint megpördült, azonnal meglátta a tüzet. A megkötözött lányt a földön hagyva, visszarohant a tanyára. Polian szélesen vigyorgott, amikor Camran odaért hozzá. Még akkor is vigyorgott, amikor meghalt, amikor a kapitány tőre a bordái közé döfött, felnyársalva a szívét. A váratlan és vad cselekedet láttán félelem lopózott az emberek szívébe. - Hát nem megmondtam?! - mennydörögte Camran. - A tulajdont soha nem pusztítjuk! Csak akkor, ha erre közvetlen parancsot adok. Most pedig szedjétek össze a készleteket, és tűnjünk el! Camran visszatért a fiatal nőhöz. Arra gondolt, hogy megöli, de akkor elvész a dolog öröme, és nem részesül a lassú, lüktető élvezetben, ami akkor önti el, amikor látja a lány szemében kihunyó fényt. Lepillantott a selyemszegélyű zsákvászon táskában pihenő hat apró nyúzó-késre és érezte, ahogy a kiábrándultság súlyos teherként nehezedik rá. Gondosan összegöngyölte a táskát és átkötötte egy fekete szalaggal. Majd talpra rántotta a lányt, átvágta bokáján a kötelet, és a halott Polian hátasára lódította. A fogoly hallgatott. Ahogy Camran ellovagolt, visszapillantott az égő épületre, és mély szégyenérzet telepedett rá. A tanyasi házat nem kapkodva, hanem gondosan, türelemmel építették, fáját szeretettel formázták, az illesztéke-ket tökéletesen csapolták. Még az ablakkereteket is megfaragták és feldíszítették. A hely elpusztítása szentségtöréssel ért fel. Apja szégyenkezett volna miatta. Camran strázsamestere, a megtermett Okrian, parancsnoka mellé lovagolt. - Nem tudtam időben megállítani őket, uram. - Camran látta szemében a félelmet.

- Ez történik, amikor az ember söpredékkel kénytelen dolgozni. Reméljük, hogy jobbakra bukkanunk, amikor elérjük Qumtart. Panagyn-tól kevés megbízásra számíthatunk tizenegy emberrel. - Lesznek még többen is, uram. Qumtar hemzseg a harcosoktól, akik egyik vagy másik háznál keresnek megbízatást. - A „hemzseg" találó leírás. Ma már nem olyan a helyzet, mint régen, igaz? - Semmi sem olyan, mint egykor - felelte Okrian, és a két férfi némán lovagolt tovább, elmerülve a múltról szóló gondolataikban. Camran felidézte a tizennyolc évvel ezelőtti Drenai elleni támadást, amikor ifjú tisztként Vagria seregében szolgált, Kaem alatt. Kaem azt ígérte, hogy az egy új birodalom hajnala lesz. Egy ideig ez így is alakult. Minden ellenük indított sereget szétzúztak, a legnagyobb drenai hadvezért, Egeit a Skultik-erdőbe szorították, és ostrom alá vették az utolsó, még álló erődöt, Dros Purdolt. De ez volt a hadjárat csúcspontja. Az óriástermetű Karnak parancsoksága alatt Purdol kitartott, Egei pedig kitört a Skultikból, és viharként támadt a vagriai seregre. Kaemet megölte az Árnyjáró nevezetű orgyilkos, és a drenai csapatok két év alatt meghódították Vagriát. De ezzel még nem volt vége. Letartóztatási parancsot adtak ki a legjobb vagriai tisztek ellen, a nép elleni bűnökkel vádolva meg őket. Nevetséges volt az egész. Ugyan mi abban a bűn, ha megöljük az ellenséget, legyen az katona vagy paraszt? Mégis számos tisztet elfogtak és felakasztottak. Camran északnak menekült, a gothirok földjére, de a drenai ügynökök még ott is vadásztak rá. így hát keletre fordult, átkelt a tengeren Ventriába és eljutott az azon túl fekvő földekre. Szolgált számos seregben és zsoldoscsapatban. Harminchét évesen Kydor négy uralkodó házának egyikét, a Bakard-házat szolgálta, embereket toborozván neki. Jelenleg nem dúlt semmiféle nagyobb háború. Egyelőre. Viszont mindegyik ház katonákat toborzott, és a vadonban számos összecsapásra sor került. Otthonról kevés hír jutott el Kydorba, de Camran örömmel hallotta, hogy Karnak évekkel ezelőtt meghalt. Meggyilkolták egy felvonulás során. Csodálatos! Úgy tűnt, hogy a tettet egy nő követte el, méghozzá a legendás Árnyjáró számszeríjával. Camran gondolatai ismét visszatértek a jelenbe, és a férfi végigpillantott toborzottjain. Még mindig rémültek voltak, és alig várták, hogy kedvére tegyenek, abban a reményben, hogy amikor tábort vernek, a kapitány átengedi nekik a lányt. Hamarosan majd lehűti reményeiket. Úgy tervezte, hogy használja a lányt, majd megnyúzza, és tetemét embereivel földelteti el. Újra a lányra pillantott és elmosolyodott. A lány hűvösen viszonozta pillantását és hallgatott. Camran nem sokkal alkonyat előtt letért az ösvényről, és kiválasztotta a táborhelyet. Miközben emberei lenyergelték hátasaikat, a zsoldoskapitány beljebb vitte a lányt az erdőbe. A fogoly nem fejtett ki ellenállást, amikor a földre lökte, és akkor sem kiáltott fel, amikor a magáévá tette. A férfi már majdnem eljutott a csúcsra, amikor kinyitotta a szemét, és látta, hogy a lány kifejezéstelen arccal bámulja. Ez nemcsak az erőszak élvezetétől fosztotta meg, de vágyát is lelohasztotta. A harag perzselő lángja lobbant bensőjében: előrántotta kését, és a lány torkának szegezte. - A Szürke Ember meg fog ölni - mondta a lány tagoltan, és nem volt félelem a hangjában. A szavakat magabiztosan ejtette ki, mire a zsoldoskapitány megtorpant mozdulat közben. - A Szürke Ember? Talán az éjszaka egy démona? A parasztok védelmezője? - Már közeleg. Camran tarkóján bizsergető félelem simított végig. - Gondolom valamiféle óriás, vagy ilyesmi lehet. A lány nem felelt. A bokrok között mocorgás támadt bal kéz felől. Camran dobogó szívvel szökkent talpra, de csak Okrian volt az. - Az emberek azon töprengenek, hogy végzett-e már vele - mondta a strázsamester és apró szeme a parasztlányra meredt. - Nem, még nem - felelte a kapitány. - Talán holnap. A strázsamester vállat vont, és visszaballagott a tábortűzhöz.

- Még egy nap az életből - mondta Camran a lánynak. - Megköszönöd? - Végignézem, ahogy meghalsz. Camran elmosolyodott, majd a lány arcába vágott: - Ostoba paraszt. De a lány szavai újra meg újra eszébe jutottak, és másnap délelőtt állandóan a maguk mögött hagyott ösvényt pásztázta. Már a nyaka is belesajdult. Éppen azon volt, hogy előrelovagol, de még vetett hátra egy pillantást. Egy szívdobbanásra látta, hogy fél mérfölddel viszább egy árny moccan a fák között. Pislogott egyet. Vajon egy lovast látott vagy csak egy arra kószáló őzet? Nem tudta biztosan megmondani, ezért halkan szitkozódott, majd magához intett két lovast. - Menjetek vissza az ösvényen. Lehet, hogy egy férfi követ minket. Ha így van, öljétek meg. A férfiak megfordították hátasaikat és ellovagoltak. Camran a lányra nézett, aki mosolygott. - Mit történik, uram? - kérdezte Okrian, és lova felzárkózott Camran hátasa mellé. - Azt hiszem, láttam egy lovast. Gyerünk, menjünk tovább. Egész délután lovagoltak - csak egy órára álltak meg, hogy megsétáltassák a lovakat, majd egy patak mellett, egy védett horpadásban tábort vertek. Nyoma sem volt a két embernek, akiket Camran kiküldött. A kapitány ekkor hívatta Okriant: a nagydarab zsoldos lehajolt parancsnokához, Camran pedig elmesélte a lány figyelmeztetését. - A Szürke Ember? Még soha nem hallottam róla. Igaz, nem ismerem túl jól Kydornak ezt a részét. Ha követ minket, a legények majd elintézik. Kemény kölykök ezek. - Akkor hol járhatnak? - Valószínűleg elcsámborogtak valamerre. Vagy ha elkapták azt a fickót, feltehetően elszórakoznak vele egy kicsit. Perrinről azt mondják, hogy valóságos művész lesz, amikor megszállja a vérsólyom. Az a hír járja, hogy fel tudja hasítani az emberek oldalát, gallyakkal tartva vissza a beleket és mindezt úgy, hogy a szerencsétlenek még órákig élnek. Mi van a lánnyal, uram? Az emberek hasznát látnák egy kis figyelemelterelésnek. - Rendben, vigyétek. Okrian a hajánál fogva megragadta a lányt, és visszavonszolta a tá-bortűzhöz. Az ott kuporgó kilenc férfi üdvrivalgással fogadta. Okrian feléjük taszította a lányt. Az első férfi felállt, és megragadta a majdnem elzuhanó foglyot. -Lássunk egy kis husikát! - bömbölte a férfi és szaggatni kezdte a lány ruháját. A parasztlány váratlanul sarkon pördült, és könyökével arcon vágta a férfit, eltörve az orrát. A zsoldos bajszára és szakállára vér csorrant, és a fickó hátratántorodott. A strázsamester a lány mögött termett, köré fonta karjait, és szorosan magához ölelte. A fogoly feje hátralendült, járomcsontján találva Okriant. A férfi megragadta a lány haját és vadul oldalra rántotta a fejét. A törött orrú katona tőrt húzott, és a lány felé lépett. - Te undorító ribanc, ezért csúnyán összeszabdallak! - acsarogta. -Annyira azért nem, hogy ne leljük örömünket benned, te kis kurva, de azért annyira, hogy úgy sikoltozz, akár egy kibelezett disznó. A mozdulni nem tudó lány leplezetlen undorral meredt a késes férfira. Nem könyörgött, és nem kiáltott.

Hirtelen tompa dübbenés hallatszott. A késes megtorpant, arcára zavart kifejezés ült. Lassan felemelte bal kezét, és közben térdre rogyott. Keresgélő ujjai ráakadtak a tarkójából kiálló fekete tollú nyílvesszőre. Megpróbált szólni, de a szavak cserbenhagyták. Arcra bukott, és nem mozdult többet. Néhány szívdobbanásig senki sem moccant. Azután a strázsamester a földre lökte a lányt, és kardot rántott. A fákhoz közelebb álló egyik férfi felnyögött a döbbenettől és a fájdalomtól, ahogy egy másik vessző átjárta a mellét. Elzuhant, megpróbált felállni, majd szörcsögő sikolyt hallatott és meghalt. Camran karddal a kezében futott a tűzhöz, majd a bokrok közé rohant, miközben emberei legyező alakzatban követték. Mindenütt néma csend honolt és nyoma sem volt az ellenségnek. - Irány a nyílt terep! - üvöltötte Camran. A férfiak visszarohantak hátasaikhoz, és sietve felnyergelték őket. A tiszt megragadta a lányt, feltuszkolta saját hátasára, majd felkapaszkodott mögé, és vágtára fogta a lovat. Felhők sodródtak a hold elé, miközben a férfiak átszáguldottak az erdőn és a sötétség miatt kénytelenek voltak lassítani. Camran meglátott egy nyiladékot a fák között, és arrafelé fordítva hátasát, egy domboldalra jutott. Okrian szorosan a nyomában érkezett. Ahogy a többiek is kivágtattak, vezérük összeszámolta őket. Magát és az strázsamestert is beleértve, nyolcan jutottak ki a fák közül. Tekintete ismét végigvágott az ideoda mozgó csapaton, és ismét megszámolta őket. A gyilkos tehát újabb áldozatot szedett menekülés közben. Okrian levette fekete bőrsisakját, és kezével megtörölte kopaszodó halántékát. - Shem golyóira, öt embert veszettünk, anélkül, hogy bárkit is láttunk volna! Camran körülnézett. Egy kör alakú tisztáson álltak, de bármerre is akarnak továbbmenni, mindenképpen vissza kell térniük az erdőbe. -Megvárjuk a hajnalt — mondta és leszállt a lováról. Lerángatta a lányt a nyeregből, és maga felé pördítette. - Ki ez a Szürke Ember? A lány nem felelt, így a férfi keményen pofon vágta. - Beszélj, te ribanc - sziszegte - vagy felhasítom a hasadat, és saját beleiddel fojtalak meg! - Övé az egész völgy. A fivérem és a többiek, akiket megöltetek, neki dolgoztak. - Hogy néz ki? - Magas. A haja hosszú, jobbára őszes. - Öreg? : - Nem úgy mozog, mint egy öregember. De igen, öreg. - És honnan tudtad, hogy eljön? - A múlt évben öt férfi megtámadott egy települést a völgy északi részén. Megöltek egy férfit és annak a feleségét. A Szürke Ember a nyomukba szegődött. Amikor visszajött, kiküldött egy szekeret a tetemekért és közszemlére tette őket a piactéren. A törvényenkívüliek azóta nem háborgatnak minket. Csak a hozzád hasonló idegenek hoznak gonoszságot a Szürke Ember földjére. - Van neve? - kérdezte Camran. - Ö a Szürke Ember. Ez minden, amit tudok. Camran otthagyta, és az árnyékba borult fák felé nézett. Okrian mellélépett. - Nem lehet ott mindenhol - suttogta Okrian. - Sok függ attól, hogy melyik úton megyünk tovább. Keletnek tartunk, így talán meg kellene változtatnunk a tervet. A zsoldoskapitány előszedett egy térképet nyeregtáskájából és szétterítette a földön. A keleti határ és Qumtar felé tartottak, de mostanra Camran már nem akart mást, csak hogy eltűnjenek a fák. Nyílt terepen az orgyilkos nem tud legyűrni nyolc felfegyverzett embert. A holdfénynél alaposan szemügyre vette a térképet.

- Az erdő legközelebbi széle északkeletre van, nagyjából két mérföldre innen. Amint megvirrad, elindulunk arra. Okrian bólintott, de nem felelt. - Mire gondolsz? A strázsamester mély levegőt vett, majd megnyomkodta arcát. - Eszembe jutott a támadás. Két számszeríjvessző, egyik a másik után. Nem volt idő újratölteni. Tehát vagy ketten vannak, vagy ismétlőfegyverrel állunk szemben. - Ha ketten lennének, annak nyomát láttuk volna a bokrok között - felelte Camran. - Ketten nem kerülhettek volna el minket. - Pontosan. Tehát egy ember van, aki ismétlő számszeríjat használ. Egy ügyes orgyilkos, aki előbb végzett a két kiküldött emberünkkel, majd leterített három másik kemény fickót anélkül, hogy megláttuk volna. - Jól értem, hogy ezzel célozni akarsz valamire? - dünnyögte Camran. - Volt egy ember, aki évekkel ezelőtt ilyen fegyvert használt. Egyesek szerint megölték. Mások szerint elhagyta Drenai vidékét, és palotát vett magának a gothirok földjén. De az is lehet, hogy Kydorban. A kapitány felnevetett. - Azt gondolod, hogy Árnyjáró, a Gyilkos vadászik ránk? - Remélem nem. - Az istenekre, kétezer mérföldre vagyunk Gothirtól, ember. Nem: ez csak egy másik vadász, aki hasonló fegyvert használ. Bárki is ő, most már készen várjuk majd. Állíts két embert őrségbe, a többieknek meg mondd meg, hogy pihenjenek. Camran a lányhoz lépett, újra megkötözte kezét-lábát, majd ledőlt a földre. Hat hadjáratot verekedett végig, és tudta, hogy milyen fontos a legkisebb pihenő is. A szemére azonban nem jött rögtön álom. Csak hevert a sötétben és arra gondolt, amit Okrian mondott neki. Árnyjáró. Már a név hallatán megborzongott. Egy legenda fiatalságának idejéből: az a hír járta, hogy Árnyjáró, a Gyilkos emberbőrbe bújt démon. Semmi sem tudta megállítani: sem falak, sem fegyveres őrök, sem varázslatok. Azt regélték, hogy a Sötét Testvériség rettegett papjai is vadásztak rá. Mind meghaltak. Egy nadír sámán vérvadakat uszított rá. Azok is bevégezték. Camran összeborzadt. Szedd össze magad! - förmedt magára. Akkoriban Árnyjáró a harmincas éveinek végén járhatott. Ha valóban ő eredt a nyomukba, most már közel járhat a hatvanhoz, és egy öregember nem mozog és nem öl így, mint üldözőjük. Nem - döntötte el magában. Nem lehet Árnyjáró. Ez a gondolat járt az eszében, amikor elaludt. Hírtelen felriadt és felült. Egy árnyék hullott rá. Jobbra vetődött, lebukott és kardja után kapott. Valami homlokon találta, amitől hátrazuhant. Okrian csatakiáltást harsogott és rohanni kezdett. Camran karddal a kezében szökkent talpra. Bár a holdat ismét felhők takarták el, a vezér még látta a fák sötétjébe olvadó árnyékot. - Ki őrködött? - ordította el magát a zsoldoskapitány. - Az istenekre, magam hasítom ki a fattyú szemét! - Felesleges - mondta Okrian és egy ernyedt alakra mutatott. A férfi körül tócsában állt a vér. A torkát felhasították. Az egyik sziklának dőlve egy másik halott hevert. - Megsebesültél - mondta alvezére és valóban: Camran homlokán egy sekély vágásból vér csöpögött.

- Az utolsó pillanatban buktam le - felelte a kapitány. - A pengéje máskülönben átmetszette volna a torkomat. - Az égre pillantott. - Még egy óra és megvirrad. - Zsebkendőt húzott elő a zsebéből, és a vérző homloksebéhez szorította. - Azt hiszem, megvágtam - közölte Okrian. - De gyorsan mozgott. Camran tovább nyomogatta a sebet, de a vér még mindig csordogált. - Össze kell varrnod! - utasította helyettesét. - Igen, uram. - A nagydarab strázsamester a lovához ment, és a nyeregtáskából előszedte a gyógycsomagot. Camran teljesen némán ült, miközben Okrian munkához látott. Tekintete a négy életben maradt toborzottra villant, és szinte érezte félelmüket. Még a napfelkelte sem enyhített a feszültségen, hiszen vissza kellett térniük az erdőbe. Az ég tiszta volt, és derűs, amikor Camran nyeregbe szállt, a fogoly lányt maga elé ültetve. A kapitány embereihez fordult. - Ha nappal támad, megöljük. Ha nem teszi, hamarosan kijutunk a fák közül. Utána pedig már nem fog követni minket. Hat fegyveressel nem tud megküzdeni nyílt terepen. Szavai nem győzték meg embereit. Mint ahogy őt sem. Lassan indultak a fák felé, követve az ösvényt, majd gyorsítottak. A vezér haladt az élen, szorosan a nyomában a strázsamester. Fél órája lovagoltak, amikor Okrian hátrapillantott, és meglátta a két gazdátlan lovat. Azonnal riadót kiáltott. Pánik vett erőt mindnyájukon és vágtába ugratták lovaikat, kantárszárral csépelve őket. Camran előbukkant a fák közül és megrántotta a gyeplőt. Most már izzadt és a szíve is vadul vert. Okrian és két másik túlélő kardot rántott. A fák közül egy sötét lovon ülő alak léptetett elő lassan, hosszú fekete köpenye szorosan körülfonta testét. A négy harcos néma csendben figyelte közeledését. Camran igyekezett tudomást sem venni arról, hogy izzad. A férfinak erős és valahogy kortalan arca volt. Lehetett harminc, de akár ötven is. Szürke, helyenként fekete csíkos haja vállig ért, és egy fekete selyemszalaggal kötötte hátra. Arca kifejezéstelen volt, de sötét szeme a kapitányra meredt. Tízlábnyira járt már tőlük, amikor megrántotta a gyeplőt, és megállította lovát. Camran érezte, hogy a sós verejték csípi homloksebét. Ajka kiszáradt, így nyelvével megnedvesítette. Egy ősz hajú ember négy harcossal szemben. A férfinak esélye sem volt a túlélésre. Akkor hát miért facsarja össze Camran gyomrát a bénító rettegés? A lány ekkor levetette magát a nyeregből. Camran megpróbálta megfogni, de elhibázta és visszalendült, hogy ismét szembenézzen a lovassal. A másodperc törtrésze alatt lebbent meg a lovas köpenye. A férfi karja felemelkedett., és az Okrian két oldalán várakozó lovasokba egy-egy számszeríj vessző csapódott. Az első kizuhant a nyeregből, a második pedig előredőlt és rárogyott lova nyakára. Okrian előreugratta lovát, és megrohamozta a lovast. Camran előrenyújtott szablyával követte. A férfi bal keze meglendült, mire ragyogó ezüstös csík villant, belecsapódott Okrian bal szemgödrébe és az agyáig hatolt. A zsoldos teste előrebillent, pengéje kirepült kezéből. A vezér szablyája az orgyilkos felé zúgott, de a férfi oldalra dőlt és a penge néhány hüvelykkel ugyan, de elhibázta. Camran megfordította hátasát. Valami torkon találta és hirtelen nem kapott levegőt. Elejtette kardját és felemelte kezét. Megragadta a hajítótőr nyelét és kihúzta a húsából. Vér ömlött végig tunikáján. Lova felágaskodott, a fűbe hajítva őt. Ahogy ott hevert, saját vérében fulladozva, egy arc bukkant fel fölötte. A lány volt az. - Én megmondtam.

A haldokló férfi rémülten nézte, ahogy a lány megkötözött kezei a magasba emelik a vérmocskos hajítótőrt, egyenesen az arca fölé. - A nőkért - hallotta még utoljára. És a penge lecsapott. Árnyjáró megingott a nyeregben, ahogy a fáradtság és a fájdalom súlya ránehezedett, eloszlatva haragját. A bal vállán tátongó sebből vér csorgott végig a mellén és a gyomrán, de mostanra már elállt a vérzés. Az oldalára kapott seb azonban még mindig szivárgott. Szédült, és meg kellett markolnia a nyeregkápát, miközben lassan és mélyen beszívta a levegőt. A falusi lány a halott martalóc mellett térdelt. Árnyjáró hallotta, hogy mond valamit, majd látta, ahogy a hajítótőrt megkötözött kezeivel a magasba emeli, és újra meg újra lesújt vele a férfi arcába. Árnyjáró oldalra nézett és látása elhomályosult. Tizenöt évvel ezelőtt egy karcolás nélkül vadászta volna le ezeket az embereket. Most a sebei lüktettek, és dühe elmúltával csak ürességet érzett: mindenféle érzelem kiszökött belőle. Igen óvatosan szállt le a nyeregből, de a lábai így is majdnem összecsuklottak - sikerült azonban időben elkapnia a nyeregkápát, és nekidőlt az acélderesnek. Gyengesége miatt elöntötte a harag, ami kevéske erőt kölcsönzött neki. Belenyúlt a nyeregtáskába és előhúzott egy apró kék vászontáskát, majd a közeli sziklához lépett. Remegő ujjakkal nyitotta ki a táskát. Néhány szívdobbanásig mozdulatlanul ült, mélyeket lélegezve, majd kioldotta fekete köpenyét, amely a sziklára borult. A lány odalépett mellé. Arcára és hosszú, sötét hajára vér fröccsent. Árnyjáró előhúzta vadászkését, és átmetszette a csuklóit összefogó kötelet. A lány bőre feldörzsölődött és vérzett. A férfi kétszer próbálta tokjába csúsztatni kését, de látása elhomályosult, így inkább maga mellé, a sziklára fektette. A lány végigmérte tépett bőrtunikáját és a rászáradt vérfoltokat. - Megsebesültél - mondta, mire Árnyjáró bólintott. Kioldotta övét és jobb karjával megpróbálta a fején áthúzni tunikáját, de erős balja nélkül nem boldogult. A lány gyorsan közelebb lépett, megszabadítva a ruhadarabtól. Árnyjáró két sebet kapott: egy könnyű vágás húzódott bal vállán egészen a kulcscsontig, és egy mélyebb, szúrt seb kezdődött valamivel a bal csípője felett, amelynek kimeneti nyílása a hátán volt. Mindkét lyukat mohával tömködték be, de a vér még mindig szivárgott. Árnyjáró a kék vászontáskába bugyolált sarló formájú tűért nyúlt. Ahogy ujjai megérintették, sötétség söpört rajta végig. Amikor kinyitotta szemét, elmerengett, hogy vajon a tű miért tündököl olyan fényesen, és miért lebeg a szeme előtt. Azután ráébredt, hogy a tiszta éjszakai égen a holdsarlót látja. Köpenyét ráterítették, és a feje alá összehajtogatott takarókból párnát raktak. A közelben tűz lobogott és érezte a fa füstjének kellemes illatát. Ahogy mozdulni próbált, fájdalom hasított a vállába és varratok feszültek elkínzott bőrének. Hátrahanyatlott. A lány mellélépett, és kifésülte haját verejtékes homlokából. Árnyjáró lehunyta szemét, és újra elaludt, elmerülve az álmok tengerében. Egy óriási, farkasfejű lény vetette rá magát. Két számszeríjvesszőt küldött a pofájába. Egy másik követte. Mivel fegyvertelen volt, rávetette magát a fenevadra, megragadva annak torkát. A lény vonásai eltorzultak, és átalakult egy karcsú nővé, akinek nyaka ágként roppant el, ahogy fokozta szorítását. Árnyjáró felordított a fájdalomtól, majd körülnézett. Az elsőnek megölt fenevad is átalakult. Egy kisfiú lett belőle, aki holtan hevert a tavaszi virágokkal teleszórt réten. Árnyjáró saját kezére meredt. Vér borította be, amely felfelé folyt karján, ellepte a mellét és a nyakát, elöntötte az arcát és belefolyt a szájába, fojtogatva őt. Kiköpte a vért, levegőért kapkodott, és a közeli patakhoz botorkált, majd belevetette magát, megpróbálva lemosni a vért az arcáról és a testéről. A parton egy férfi ücsörgött.

- Segíts! - kiáltott oda Árnyjáró. - Nem tudok - felelte a férfi, aki felállt és megfordult. Árnyjáró látta, hogy a hátából két számszeríjvessző áll ki. A rettenetes álom pedig folytatódott; vérről és halálról szólt. Amikor felébredt, még mindig sötét volt, de már erősebbnek érezte magát. A varratok miatt óvatosan mozdult, jobbra gördült, és ülő helyzetbe tornászta magát. A csípője feletti seb fájdalmasan belenyilallt, mire felnyögött. -Jobban érzed magad? - kérdezte a lány. ' - Egy kicsit. Köszönöm, hogy segítettél. A lány felnevetett és megrázta a fejét. - Mi olyan mulatságos? - Tizenhárom ember nyomába eredtél, és ezeket a sebeket szerezted, hogy megments engem. Es még te mondasz köszönetet nekem? Furcsa ember vagy, nagyuram. Kérsz enni? - Árnyjáró ráébredt, hogy éhes. Pontosabban, hogy farkaséhes. A lány felkapott egy botot és három nagy agyaggolyót görgetett ki a tűzből. Az elsőt egy erős csapással felhasította, majd letérdelt és szemügyre vette a tartalmát. Azután mosolyogva felnézett a férfira. Bájos a mosolya, gondolta magában Árnyjáró. - Mi van benne? -Galamb. Tegnap elejtettem egy párat. Egy kicsit talán túl fiatalok, de nem volt más ennivaló.' A bácsikám tanított meg arra, hogy miként süssem meg őket agyagban, de évek óta nem csináltam. - Tegnap? Mióta alszom? - Összevissza három napja. Elégedetten, hogy az első galamb megsült, a lány feltörte a másik két golyóbist is. Sült hús illata töltötte meg a levegőt. Árnyjáró szinte rosszul lett, annyira éhes volt már. Türelmetlenül várt, míg a hús kicsit hűlt, majd felfalta a madarakat. A sötét színű húsnak csípős íze volt, anyagában nem különbözött nagyon a koros marhahústól. - Ki az a Tanya? - kérdezte a lány. A férfi fagyos szemmel pillantott rá. - Honnan ismered ezt a nevet? - Almodban kiáltottad, uram. A férfi nem válaszolt, a lány pedig nem erőltette. Inkább rakott még a tűzre, és néma csendben ült, takaróját a válla köré csavarva. - Ö volt az első feleségem - mondta végül Árnyjáró. - Meghalt. A sírja nagyon messze van innen. - Nagyon szeretted őt? - Egén, nagyon. Te pedig nagyon kíváncsi vagy. - Különben honnan tudhatná meg az embert azt, ami tudni akar? - Ezt nem vitatom. - A lány szólni akart, de a férfi felemelte a kezét. - És ebben a témában legyen vége a kérdezősködésnek. - Ahogy akarod, nagyuram. - Nem vagyok nagyúr, csupán fölbirtokos. - Nagyon öreg vagy, nagyuram? A hajad szürke és ráncok barázdálják az arcodat. De úgy mozogsz, akár egy fiatalember - Hogy hívnak? - Keeva Taliana. - Igen, vén vagyok, Keeva Taliana. Vénebb a bűnnel és az életnél. - Akkor, hogy tudtad megölni azokat a férfiakat? Fiatalok voltak, erősek és vadak, akár az ördögök.

Árnyjáróra hirtelen ismét rátelepedett a fáradtság. A lányt azonnal elöntötte az aggodalom. - Rengeteg vizet kell innod. A bácsikám mondta ezt: ha sok vért vesztesz, igyál sok vizet. - Bölcs ember a bácsikád. Ö tanított arra is, hogy miként használd fegyverként a könyököd? - Igen. Számos dologra megtanított, de azok közül egyik sem bizonyult különösebben hasznosnak, amikor a martalócok megérkeztek. -Felkapta a földön heverő nyeregre erősített kulacsot, és a férfihoz lépett vele. Árnyjáró átvette, és alaposan meghúzta. - Ebben ne legyél olyan biztos. Életben vagy. A többiek nem. Higgadt maradtál, és használtad az eszedet. - Szerencsém volt - mondta a lány, és harag lopózott a hangjába. - Valóban. De elvetetted a félelem magvait a vezérben. Ezért hagyott életben. - Nem értem. - Elmondtad neki, hogy a Szürke Ember eljön érte. - Ott voltál? - Ott voltam, amikor elmondta a strázsamesternek, hogy mit mondtál neki. Éppen végezni akartam velük, amikor a strázsamester a hajadnál fogva megragadott, és visszavonszolt a tűzhöz. Ez kimozdított a lesállásból. Ha nem töröd be annak a fickónak az orrát, nem lett volna elég időm, hogy a segítségedre siessek. De te a lehető legjobban használtad ki a szerencsédet. - Nem láttalak, és nem is hallottalak. - Mint ahogy ők sem. - Ezzel Árnyjáró hátradőlt, és újra elaludt. Amikor felébredt, a lány békésen aludt mellette, miközben szorosan átölelte. Kellemes érzés volt ilyen közel lenni egy másik emberi lényhez és Árnyjáró ráébredt, hogy túl sokáig volt magányos. Kicsusszant a lány öleléséből, felállt, és felhúzta a csizmáját. Ekkor varjak csapata rebbent fel a holttestekről, és emelkedett az égre, rekedt károgás kíséretében. A zaj felébresztette Keevát. A lány felült, a férfira mosolygott, majd a szikla mögé ment. Árnyjáró felnyergelte a két lovat, amelyet még Keeva pányvázott ki - a mozgástól sebei sajogni kezdtek. Még mindig dühöngött, amikor a vállára kapott első sebre gondolt. Gyaníthatta volna, hogy a vezér hátvédeket küld ki. És majdnem elkapták. Az egyik egy faágon kuporgott az ösvény fölött, a másik pedig a bokrok között rejtőzött el. Csak az ág kérgéhez súrlódó csizma neszére riadt fel. Felemelte számszeríját, és pont akkor lőtt, amikor a férfi rávetette magát. A vessző a mellét találta, és a szívébe fúródott. A fickó pontosan rázuhant Árnyjáróra, és kardja megvágta a vállát. Szerencsére a férfi azonnal meghalt, így nem maradt igazi erő a csapásban. A másik fickó ekkor tört elő a bokrok közül, egyfejű baltával a kezében. A herélt felágaskodott, hátrakényszerítve a támadót. Árnyjáró ebben a pillanatban kilőtte a másik vesszőt is, átlyukasztva a férfi homlokát. Öregszel és lassulsz - rótta meg magát. Majdnem elkapott két botcsinálta orgyilkos. Valószínűleg ez a harag vezette a tábor elleni támadását, annak a szüksége, hogy bebizonyítsa, még mindig úgy mozog, mint egykor. Árnyjáró felsóhajtott. Szerencséje volt, hogy élve megúszta. Az egyik embernek még így is sikerült megvágnia a csípőjét. Ha egy hüvelykkel feljebb kapja a sebet, kibelezi a csapás; ha néhány hüvelykkel lejjebb, a penge átmetszi a combi artériát, és egészen biztos, hogy végez vele. Keeva visszajött, és már menetközben mosolygott és integetett. Árnyjáróba tompa bűntudat hasított. Először azt sem tudta, hogy a martalócok foglyot ejtettek. Csupán azért vadászott rájuk, mert az ő földjén fosztogattak. A lány megmentése - bár nagy örömet okozott neki - a vakvéletlen műve volt: szerencsés egybeesés. Keeva összegöngyölte a takarót, és a nyereg hátához kötözte. Majd odavitte Árnyjáróhoz a férfi köpenyét és fegyvereit. - Van neved, nagyuram? Már a Szürke Ember mellett. - Nem vagyok nagyúr - felelte a férfi, figyelmen kívül hagyva a kérdést. - Igenis, Szürke Ember - felelte a lány és pimaszul mosolygott. -Nem felejtem el.

Milyen rugalmasak fiatalok, gondolta magában Árnyjáró. Keeva látott halált és pusztulást, megerőszakolták, megverték, és mérföldekre volt az otthonától egy vadidegen társaságában. Mégis képes mosolyogni. Ekkor belenézett a lány sötét szemébe, és a mosoly mögött meglátta a szomorúság és a félelem nyomait. Keevának hatalmas erőfeszítésébe került, hogy gondtalannak látsszon, hogy elbűvölje őt. És miért is ne tette volna? kérdezte magától Árnyjáró. A lány egyszerű parasztlány volt, akinek nem volt több joga, csak annyi, amennyit ura engedélyezett neki, ami pedig nem volt sok. Ha Árnyjáró megerőszakolta és megölte volna, nem lett volna nyomozás, és csak kevesen kérdezősködtek volna. Lényegében a lány a rabszolgája volt. Miért ne próbálná hát a kedvét keresni? - Biztonságban vagy velem - szólalt meg a férfi. - Tudom, nagyuram. Te jó ember vagy. - Nem, nem vagyok az, de bízhatsz a szavamban. Újabb baj nem ér és épségben hazajuttatlak. - Megbízom a szavadban, Szürke Ember - felelte a lány. - A bácsikám azt mondta, hogy a szavak csak hangok a levegőben. Azt mondta nekem, hogy a tettekben bízzak, ne a szavakban. Nem leszek a terhedre az úton: ápolni fogom a sebeidet. - Nem jelentesz terhet, Keeva - mondta a férfi halkan és mozgásra ösztökélte hátasát. A lány felzárkózott mellé. - Megmondtam nekik, hogy eljössz. Megmondtam nekik, hogy megölöd őket. De valójában nem hittem el. Csak azt akartam, hogy megízleljék azt a félelmet, amit én megismertem. Azután pedig eljöttél, és ők megrémültek. Csodálatos volt. Órákon át lovagoltak, délnyugatnak tartva, míg el nem érték a régi kőutat, amely a széles folyó partján álló elzárt halászfaluhoz vezetett. Vagy negyven ház állt itt, javarészük kőből. Ezek az emberek jólétben élnek gondolta magában Keeva. Még a közelben játszadozó gyerekek is foltozatlan, egyáltalán nem kopottas tunikát hordtak, és mindegyiküknek volt cipője. A Szürke Embert azonnal felismerték, és gyorsan tömeg verődött össze. A falusi elöljáró, egy alacsony, potrohos férfi, gyér szőke hajjal, előretolakodott. - Köszöntelek, uram - mondta és mélyen meghajolt. Keeva látta a félelmet a férfi szemében, és érezte a tömegből áradó ideges feszültséget. A Szürke Ember leszállt a lováról. - Jonan, nem igaz? - Igen, uram, Jonan vagyok - felelte az apró elöljáró, és ismét meghajolt. - Nyugodj meg, Jonan. Csupán átutazóban járok erre. Szükségem lesz ennivalóra az út további részére, útitársamnak pedig egy váltás ruhára és egy meleg köpenyre. - Azonnal intézkedem, uram. Roppantul megtisztelnél, ha otthonomban várakoznál, ahol feleségem egy kis frissítőt készít. Engedd meg, hogy mutassam az utat. - Az emberke ismét meghajolt, és a tömeg felé fordult. Intett nekik, mire mindenki kétrét görnyedt. Keeva lemászott a nagytermetű hátasról, és követte a két férfit. A Szürke Emberen nyoma sem látszott annak, hogy megsebesült - egyedül szakadt tunikájára száradtak rá vérfoltok. Jonan háza homokban égetett téglából készült, a homlokzatot megfeketedett szálfák alkották, a tetőt piros terrakotta cserepek fedték. Jonan bevezette őket a tágas nappaliba. Az északi végében egy hatalmas, színién téglából készült kandalló kapott helyet, ami előtt több süppedős bőrfotel, és egy alacsony asztal állt. A padló csiszolt fából készült és csiatce selyemből szőtt gyönyörű és szemet gyönyörködtető szőnyegek borították. A Szürke Ember elhelyezkedett az egyik fotelban, fejét nekitámasztva a magas támlának. Egy fiatal, szőke nő lépett be a nappaliba. Idegesen rámosolygott Keevára és pukedlizett a Szürke Ember előtt. - Álénk van, uram vagy borunk. Válassz kedved szerint. - Köszönöm, de csak egy kis vizet kérek. - Van almalevünk, ha az kedvedre való. A Szürke Ember bólintott. - Remek lesz.

Az aprótermetű elöljáró egyik lábáról a másikra állt. , - Leülhetek, uram? - Ez a te házad, Jonan. Természetes, hogy leülhetsz. - Köszönöm - mondta a férfi, és lerogyott az Árnyjáróval szemközti székre. A mellőzött Keeva törökülésben a szőnyegre telepedett. - Nagy öröm és megtiszteltetés, hogy láthatunk, uram - beszélt tovább Jonan. -Ma tudtuk volna, hogy jössz, lakomát készítettünk volna a tiszteletedre. Az asszony visszatért - egy kupában almalevet hozott a Szürke Embernek, és egy áléval teli korsót az elöljárónak. Ahogy hátrálva kifelé ment, Keevára pillantott, és intett neki, hogy kövesse. Keeva felállt, elhagyta a szobát, átsétált a mögötte nyíló előszobán és belépett a hosszú konyhába. A háziasszony ide-oda kapkodott, de Keevát hellyel kínálta a fenyőasztalnál, és almalével töltött meg egy agyagkupát. Keeva kiitta. - Nem tudtuk, hogy jönni fog - mondta az asszony idegesen és helyet foglalt Keevával átellenben. Végigsimított hosszú szőke haján, hátralökve azt a szeme elől, és megkötve tarkójánál. - Ez nem inspekció - mondta Keeva halkan. - Nem? Biztos vagy benne? - Biztos. Martalócok támadtak a falumra. A nyomukba eredt, és végzett velük. - Akkor hát valóban rettenetes gyilkos - felelte a nő, akinek még mindig remegett a keze. - Bántott téged? Keeva megrázta a fejét. - Megmentett tőlük, most pedig hazavisz. - Azt hittem, hogy megáll a szívem, amikor belovagolt. - Övé ez a falu is? - A Félhold minden földje az övé. Hat évvel ezelőtt vette meg Lord Arictól, bár azóta csak egyszer járt itt. Adót fizetünk neki. Rendesen -tette hozzá sietve. Keeva nem felelt semmit. Bizonyos, hogy az a közösség nem fizeti rendesen az adóját, amelyik ilyen finom kelméket, bútorzatot és csiatce szőnyegeket engedhet meg magának. Mint ahogy nem lennének annyira idegesek sem, ha így lenne. Csekély tapasztalata szerint azonban a gazdák és a halászok életmódjához hozzátartozott az adók visszatartása. Fivérének mindig sikerült húsz gabonás zsákból egyet elraknia, amelyet azután eladott a piacon, hogy az árából kisebb luxuscikkeket vegyen a családjának - mondjuk egy pár új cipőt vagy egy jobb ágyat magának és a feleségének. - A nevem Conae - mondta az asszony, aki egy kicsit megnyugodott. - Keeva. - Sok embert megöltek a martalócok? - Öt férfit és három nőt. - Olyan sokat? Ez rettenetes. - Alkonyatkor érkeztek. Néhány nőnek sikerült elfutnia, magukkal cipelve a gyerekeket. A férfiak megpróbáltak ellenállni. Nagyon gyorsan véget ért az egész. - Keeva megborzongott az emlékezéstől. - A férjed is köztük volt? - Még nem mentem férjhez. A bácsikámmal Carlisban éltem, és amikor ő a múlt évben meghalt, a fivéremnél dolgoztam. Öt megölték, akárcsak a feleségét. A házukat is felgyújtották. - Te szegény gyermek. - Élek-felelte Keeva. - Közel álltál a fivéredhez? Keeva megrázta a fejét. - Kemény ember volt, és rabszolgaként bánt velem. A felesége valamivel kedvesebb volt. - Maradhatnál itt. Több a fiatal férfi, mint a fiatal lány és egy olyan csinos teremtés, mint te, jó férjet találna. - Nem keresek férjet - válaszolta Keeva. - Még nem - tette hozzá, amikor meglátta Conae arcán az aggodalmat. Kényelmetlen csend telepedett rájuk, majd Conae félszegen elmosolyodott és felállt. - Hozok neked ruhát az utazáshoz.

Amikor elhagyta a szobát, Keeva hátradőlt székében. Mostanra elfáradt és éhség gyötörte. Vajon gonosz vagyok, amiért nem gyászolom meg Grava halálát? - mélázott el magában, maga elé képzelve fivére széles arcát és apró, fagyos szemét. Nyers alak volt, te pedig utáltad -mondta magában. Álszenteskedés lenne bánatot tettetni. Keeva talpra kecmergett, keresztülhaladt a konyhán, vágott magának egy szelet kenyeret, és öntött még egy kupa almalevet. Néma csendben hallgatta a nappaliból kiszűrődő beszélgetést. A kenyeret majszolva közelebb lépett a falhoz. A falba egy lezárt fa tálalóablakot vágtak, hogy azon keresztül lehessen kiadni a konyhából az ételt. Keeva egy repedéshez hajolt és látta, hogy a Szürke Ember feláll a szákéból. Jonan követte példáját. - Északkeleten, az erdőben tetemek hevernek - mondta a Szürke Ember. - Küldj ki néhány embert, hogy temessék el őket, és szedjék össze a náluk levő pénzt és fegyvereket. Azokat megtarthatjátok. Lovak is lesznek ott, azokat hozzátok a házamba. - Igen, uram. - Még valami, Jonan. Semmi közöm a csempészésből szerzett hasznodhoz. A csiatcék földjéről szállított árukra kivetett adó a herceg adója és nem az enyém. Azonban jól teszed, ha észben tartod, hogy a csempészekre szigorú büntetés vár. Megbízható forrásból tudom, hogy a herceg felügyelői a jövő hónapban ellátogatnak ide. - Tévedsz, uram. Mi nem... - Szavai elhaltak, ahogy tekintete találkozott a Szürke Emberével. - Ha a felügyelők bűnösnek találnak, mindenkit felakasztatnak. Akkor majd ki fogja ki a halat, és fizeti meg az adómat? Hát mindannyian vakok vagytok? Ez egy halászfalu, de gyermekeitek mégis a legjobb gyapjúruhákat viselik, asszonyaitok ezüst melltűkkel páváskodnak, a házadban pedig három olyan szőnyeg is van, ami egy jófajta halászbárka egész évi hozamát éri. Ha maradt még a faluban ócska ruha, azt javaslom, kerítsétek elő őket. És amikor a felügyelők megérkeznek, ügyelj arra, hogy azokat viseljétek. - Úgy lesz, ahogy mondod, uram - felelte Jonan megtört hangon. Keeva elhúzódott a tálalótól, amikor Conae visszajött egy kék gyapjúruhával, egy pár bokáig érő, fűzős cipővel és egy nyúlszőrrel szegett, barna gyapjúköpennyel. Keeva felöltötte őket - a ruha kicsit bő volt, de a cipő tökéletesen illett rá. Jonan az asszonyokért kiáltott, mire mindketten visszatértek a nappaliba. A Szürke Ember az oldalán függő erszénybe nyúlt és átadott Jonannak néhány apró ezüstpénzt, fizetségként a ruhákért. - Erre nincs szükség, uram - szabadkozott Jonan. A Szürke Ember ügyet sem vetve tiltakozására, Conae-hez fordult. - Köszönet a vendéglátásért, hölgyem. Conae pukedlizett. A lovak odakint várakoztak már, nyeregtáskájukat dugig megtömték útravalóval. A Szürke Ember segített Keevának lóra szállni, majd maga is nyeregbe lendült. Búcsúzás nélkül lovagolt ki a faluból, nyomában a lánnyal. Egy darabig némán lovagoltak, és Keeva látta, hogy a Szürke Ember arca milyen komor. Gyanította, hogy dühös. De azt is látta, hogy lovaglás közben is éberen figyeli a tájat. A napot felhők takarták el, és könnyű záporeső kerekedett. Keeva felhúzta a csuklyát, és új szőrmés köpenyét maga köré csavarintotta. Az eső gyorsan véget ért, és napfény döfte át a felhők közti rést. A Szürke Ember egy enyhe emelkedő felé fordította lovát, és megállt annak a tetején. Keeva mellé léptetett. - Hogy vannak a sebeid? - kérdezte a lány.

- Már majdnem begyógyultak. - Ilyen hamar? Aligha.

- .. . ,

A férfi vállat vont, és miután elégedetten látta, hogy nem fenyegeti őket veszély, mozgásra ösztökélte a vasderest. Egyenletes sebességgel lovagoltak a hosszúra nyúlt délutánban, ismét visszatérve az erdőbe. Egy órával alkonyat előtt a Szürke Ember egy pa-tak mellett táborhelyre bukkant, és tüzet rakott. - Azért haragszol a falusiakra, amiért becsapnak? - kérdezte Keeva, .1 mikor a lángok belekaptak a száraz fába. - Nem. Az ostobaságuk miatt vagyok mérges. - A férfi a lányra nézett. - Hallgatóztál? Keeva bólintott. A Szürke Ember arca ellágyult. - Eszes lány vagy, Keeva. A lányomra emlékeztetsz. -Veled él? - Nem. Tőlem távol, egy messzi országban. Évek óta nem hallottam íi-lőle. Férjhez ment egy régi barátomhoz. Legutolsó híreim szerint két liuk van. - Akkor hát unokáid vannak. - Bizonyos értelemben. O csak a fogadott lányom. - Vannak saját gyerekeid is? Egy pillanatra csend támadt, és Keeva a tűz fényénél látta, hogy a,. Icrfi tekintetébe szomorúság költözik. - Voltak gyerekeim, de... meghaltak... Most pedig lássuk, Jonan felesége milyen ételt készített nekünk! Talpra szökkent, a nyeregtáskákhoz lépett, és egy szép darab sonkával, meg friss kenyérrel tért visz-sza. Némán ettek, majd Keeva gyűjtött még száraz ágakat, és a tűzre dobta őket. A felhők visszatértek, de az éjjel nem volt hideg. A Szürke Ember levette ingét. - Itt az ideje a varratok kiszedésének. - A sebek még nem gyógyulhattak be - intette Keeva komoran. - A varratokat legalább tíz napig nem szabad háborgatni. A bácsikám... - Nagyon bölcs ember volt - mondta a Szürke Ember. - De nézd meg magad. Keeva közelebb lépett a férfihoz, és megvizsgálta a sebeket. A Szürke Embernek igaza volt. A bőre begyógyult, és máris heg képződött rajta. Keeva felvette a férfi vadászkését, és óvatosan átmetszette a cérnaszálakat, minden öltést kihúzgálva. - Még sosem hallottam arról, hogy bárki is ilyen gyorsan gyógyuljon - mondta a lány, amikor a Szürke Ember visszavette az ingét. - Értesz a mágiához? - Nem. De egyszer meggyógyított egy szörnyeteg, és az megváltoztatott. - Egy szörnyeteg? A férfi rávigyorgott. - Egén, egy szörnyeteg. Hét láb magas volt, egyetlen szemmel a homloka közepén - egy szeme volt, de két szembogara. - Tréfát űzöl velem - rótta meg a lány. A Szürke Ember megrázta a fejét. - Nem, egyáltalán nem. Kajnak hívták. A természet különös tréfája volt, egy fenevad-ember. Haldokoltam, ő pedig rám tette a kezét, és akkor minden sebem begyógyult - egyetlen szívdobbanás alatt. Azóta nem ismerem a betegséget, télen nem fázom meg, nem leszek lázas, nincsenek furunkulusok a testemen. Azt hiszem, még az idő is lelassult, mivel mostanra már egy kényelmes székben kellene üldögélnem, egy takaróval a térdem körül. Kaj remek ember volt.

- Mi történt vele? A férfi vállat vont. - Nem tudom. Talán boldogan él valamerre, talán meghalt. - Érdekes életet éltél. - Hány éves is vagy? - Tizenhét. - Martalócok raboltak el és hurcoltak az erdőbe. Néhány év múlva, amikor elmeséled ezt a történetet, majd te is ezt fogod hallani: „Érdekes életet éltél." Akkor majd mit mondasz? Keeva elmosolyodott. - Egyetértek, és irigyelni fognak. A férfi ekkor színtiszta derűvel felnevetett. - Kedvellek, Keeva - mondta, majd fát dobott a tűzre, kinyújtózott és magára húzta a takarót. - Én is kedvellek, Szürke Ember. A férfi nem felelt és Keeva látta, hogy elaludt. A lány az arcát fürkészte a tűz fényében. Erős arca volt - egy harcos nrca -, de mégsem látott rajta kegyetlenséget. Keeva elaludt, és pirkadatkor ébredt. A Szürke Ember már fent volt. A patak mellett ült, és vizet fröcskölt az arcába. Majd vadászkését használva leborotválta a fekete-ezüst borostát arcáról és álláról. - Jól aludtál? - kérdezte a lányt, amikor visszatért a tűzhöz. - Igen. Nem álmodtam semmit. Csodás volt. - A férfi sokkal fiatalabbnak látszott borosta nélkül: mintha harmincas éveinek végét taposta volna. A lány egy pillanatra elmerengett, vajon menyi idős lehet. Negyvenöt? Ötvenöt? Ennél biztos nem öregebb. - Délre elérjük a faludat - mondta a férfi. Keeva összerezzent, ahogy eszébe jutottak a meggyilkolt nők. - Nem maradt ott nekem semmi. A fivéremmel és annak felségével laktam. Mindketten meghaltak, és a tanyájuk leégett. - Mihez kezdesz hát? - Visszamegyek Carlisba, és munkát keresek. - Értesz valamilyen szakmához vagy mesterséghez? - Nem, de majd megtanulom. - Tudok munkát ajánlani az otthonomban. - Nem leszek az ágyasod, Szürke Ember. A férfi szélesen elmosolyodott. - Kértelek, hogy legyél az ágyasom? - Nem. De ugyan mi másért vinnél engem a palotádba? - Ilyen kevésre becsülöd magadat? - kérdezett vissza a férfi. - Eszes vagy és bátor. Egyszersmind azt hiszem megbízható és hűséges is. Az otthonomban százharminc szolga lesi óhajaimat, és szolgálja ki a gyakran ötvennél is több vendéget. Takaríthatsz, ágyat húzhatsz a vendégeknek, és segíthetsz a konyhában. Ezért havonta két ezüstöt fizetek. Lesz saját szobád, és hetente egyszer kapsz szabadnapot. Gondold át. - Elfogadom. - Akkor ezt megbeszéltük. - Miért van olyan sok vendéged? - Az otthonomban - a palotámban, ahogy te hívod - több könyvtár is megtalálható, de van benne egy ispotály is, meg egy múzeum. Kydor minden részéből tudósok gyűlnek oda. Van egy külön szárny a déli toronyban a tanulóknak és az orvosoknak, ahol a gyógyfüveket és használatukat tanulmányozhatják, valamint három másik terem, ahol a betegeket kezelik.

Keeva egy darabig hallgatott, majd a férfi szemébe nézett. - Sajnálom - bökte ki végül. - Miért kérsz bocsánatot? Vonzó fiatal nő vagy, és én megértem, miért félsz a nem kívánatos tolakodástól. Nem ismersz engem. Miért bíznál meg bennem? - Bízom benned - felelte erre a lány. - Feltehetnék egy kérdést? - Csak rajta! - Ha palotában élsz, miért ilyen viseltesek a ruháid, és miért egyedül lovagolsz ki a birtokod védelmére? Gondolj bele, mennyi mindent elveszíthetsz. - Mit veszíthetek? - kérdezett vissza a férfi. - Minden gazdagságodat? - A gazdagság apróság, Keeva. Olyan kicsiség, mint egy homokszem. Csak azoknak tűnik nagynak, akik nem birtokolják. Az „én" palotámról beszélsz. Pedig nem az enyém. Én építtettem, és én élek benne. Egy napon azonban meghalok, és a palotának új tulajdonosa lesz. Azután majd meghal 8 is. És ez így megy tovább. Az ember nem „birtokol" semmit, csak az életét. Egy rövid időre tárgyakat tart a kezében. Ha azok kőből vagy fémből készültek, szinte biztos, hogy túlélik őt, és egy rövid időre másvalaki tulajdonába kerülnek. Ha szövetből készülnek, a tulajdonos - ha elég szerencsés -, túlélheti őket. Nézz körül: nézd a fákat és a dombokat. A kydori törvények értelmében ők az enyémek. Szerinted a fák törődnek azzal, hogy az enyémek? Vagy a dombok: ugyanazok a dombok, amelyek már akkor napfényben fürödtek, amikor őseink előszőr erre jártak. Ugyanazok a dombok, amelyeket akkor is fű borít majd, amikor az utolsó ember is porrá válik. - Értelek - felelte Keeva -, de gazdagságod révén mindened megvan, amit csak akarsz életed hátralevő részére. Minden szórakozás, minden öröm csak rád vár. - Nincs annyi arany a világon, hogy megszerezzem azt, amire vágyom. - És mi lenne az? - Tiszta lelkiismeret... Most pedig, vissza akarsz térni a faluba, hogy megnézd, eltemették-e a fivéredet? A beszélgetés láthatóan véget ért. Keeva megrázta a fejét. - Nem. Nem akarok odamenni. - Akkor lovagolunk tovább. Sötétedésre elérjük az otthonomat. Megmásztak egy dombot, majd megkezdték a lassú leereszkedést a széles síkságra. Ameddig a szem ellátott, mindenfelé romok hevertek. Keeva megrántott a gyeplőt, és meredt szemmel bámulta a tájat. Egyes helyeken csak néhány fehér kő állott, máshol még az épületek váza is kivehető volt. Nyugaton, egy gránitsziklának támaszkodva, két magas torony maradványai látszottak - a tornyok alapjukig lemállottak és kidőlt fákként hevertek a földön. - Mi ez hely? - kérdezte a lány. A Szürke Ember tekintete végigsiklott a romokon. - Egy ősi város. Kuan Hador. Senki sem tudja, hogy ki építette, és mi okozta bukását. Történelme az idő ködébe vész. - A lányra nézett és elmosolyodott. - Szerintem az itt élők egykor úgy hitték, övék a dombok és a fák. Lelovagoltak a síkságra. Keeva nyugat felé ködpárát látott lebegni a szaggatott peremű romok között. - Ha már ködről van szó - mondta és megmutatta, hogy mit lát. Árnyjáró megállította lovát és nyugat felé nézett. Keeva felzárkózott mellé. - Miért töltöd meg a számszeríjadat? - kérdezte a lány, amikor a Szürke Ember két vesszőt csúsztatott az apró fekete fegyver hornyaiba. - Megszokás - felelte a férfi, de arca elkomorult, és sötét szeme hirtelen ismét éberré vált. Lovát délkeletnek fordította, és hátat fordítva a ködpárának, ellovagolt. Keeva követte, de hátrafordult a nyeregben, hogy a romokat fürkéssze. - Milyen furcsa! Eltűnt a köd.

A férfi is megfordult, kivette a vesszőket a nyílpuskából, és az övén hordott tegezbe csúsztatta őket. Árnyjáró látta, hogy a lány őt nézi. - Nem tetszik nekem ez a hely - mondta Keeva. - Olyan... veszélyesnek tűnik - fűzte hozzá, a szavakat keresgélve. - Jók az ösztöneid. Matce-csai széthúzta palankinjának festett selyemfüggönyét, és leplezetlen undorral meredt a hegyekre. Napfény szűrődött át a felhők között, és ragyogott fel a hósapkás csúcsokon. Az idős férfi sóhajtott egyet és összehúzta a függönyt. Ekkor mandulavágású sötét szemének pillantása karcsú kézfejére esett, és ismét látta a száraz bőrét elcsúfító, korról árulkodó barna májfoltokat. A csiatce kereskedő egy apró, díszes fadobozért nyúlt, és kivett belőle egy édes illatú kenőccsel teli tégelyt. A kenőcsöt gondosan kezére kente, majd hátradőlt vánkosán és lehunyta a szemét. Matce-csai nem gyűlölte a hegyeket. Az utálat magában foglalja a szenvedélyt is, márpedig Matce-csai civilizálatlan dolognak tartotta a szenvedélyt. Azt utálta, amit a hegyek képviseltek, amit a filozófusok a „Halandóság Tükrének" neveztek. A csúcsok örökkévalóak voltak, sosem változtak, és amikor az ember rájuk nézett, szembesült saját múlandóságával, és hirtelen ráébredt a test törékenységére. Márpedig a teste törékeny - a csendes háborgás és a balsejtelem keverékével tekintett közelgő hetvenedik születésnapja elé. Előredőlt és félrecsúsztatott egy lapot a falban, amely mögött téglalap alakú tükör lapult. Matce-csai végigmérte tükörképét. Szorosan fejére tapadó gyérülő haja, amelyet tarkójánál fogott össze éppen olyan fekete volt, mint ifjú korában, de a haj tövénél látszó vékony ezüstcsík arra utalt, hogy hamarosan ismét be kell festetnie üstökét. Vékony arcán kevés ránc látszott csak, de nyaka megereszkedett, és ezt még skarlát- és aranyszínű köntösének magas gallérja sem tudta többé elrejteni. A palankin jobbra rándult, ahol a nyolc hordozó egyike, kimerülve a hat órája tartó cipekedéstől, megcsúszott az egyik meglazult kövön. Matce-csai keze kinyúlt, és megcsendítette az ablaka melletti dombormíves díszhez erősített harangocskát. A palankin zökkenő nélkül állt meg és a hordozók leengedték a földre. Az ajtót razsnija, Kiszumu nyitotta ki. Az aprótermetű harcos kinyújtotta kezét. Matce-csai megfogta, és kilépett az ajtón - telihímzett, hosszú sárga selyemköntöse a sziklás ösvényt söpörte. Hátranézett. A védelmét szolgáló hat őr némán ült lován. Mögöttük a hordozók második csapata már lefelé kászálódott a három szekér közül a legelsőről. A piros-fekete libériába öltözött nyolc férfi elindult feléjük, hogy felváltják a kimerült első csapatot, akik némán baktattak hátra a szekerekhez. Egy újabb libériás szolga rohant elő, kezében ezüst serleggel. Meghajolt Matce-csai előtt, és átnyújtotta neki a vizezett bort. A kereskedő átvette a serleget, és kortyolgatni kezdte tartalmát. - Még mennyi idő? - kérdezte a férfit. - Liu kapitány azt mondja, hogy a hegy lábánál verünk tábort, uram. A felderítők megfelelő helyet találtak. Azt mondta, hogy egy óra múlva ott leszünk. Matce-csai ivott még egy keveset, majd a félig kiürült serleget visszaadta a szolgának. Felkapaszkodott palankinjába, és elhelyezkedett vánkosain. - Csatlakozz hozzám, Kiszumu!

A harcos bólintott, tokostul kihúzta kardját a hosszú szürke köpenyét összefogó övkendőből, és bemászott a gyaloghintóba, helyet foglalva átellenben a kereskedővel. A nyolc hordozó megragadta a kipárnázott rudakat, derékmagasságba emelve azokat. A főhordozó elsuttogott parancsára a vállukra emelték a rudakat. A palankinban Matce-csai elégedetten felsóhajtott. Jól kiképeztette a két csapatot, és külön ügyelt minden részletre. A palankinban történő utazás nem is ütött el olyan nagyon attól, ahogy a hullámzó vízen egy apró vitorlás hajó halad. A hintó ide-oda verődött, és néhány perc elteltével a kényesebb gyomrú utas émelyegni kezdett. De Matce-csai esetében nem ez volt a helyzet. A két csapatot tizenhat egyenlő magasságú férfi alkotta, akik minden nap órákon át gyakoroltak Namibban. Jól fizetett, jól táplált, erős és fiatal legények voltak - kevés képzelőerővel, de nagy testi erővel megáldott férfiak. Matce-csai hátradőlt vánkosain, és tekintete a karcsú, sötét hajú fiatalemberre rebbent, aki szemközt ült vele. Kiszumu némán üldögélt, három láb hosszú, görbe kardja ölében nyugodott, szénfekete vágott szeme pedig viszonozta Matce-csai pillantását. A kereskedő kezdte megkedvelni az apró harcost, mivel ritkán beszélt, és nyugalmat árasztott magából. A feszültségnek nyoma sem látszott rajta. - Hogy lehet az, hogy nem vagy gazdag? - kérdezte tőle Matce-csai. - Határozd meg, mi a gazdagság - felelte Kiszumu és hosszúkás arca, mint mindig, most is kifejezéstelenül meredt a kereskedőre. - Az a képesség, hogy az ember megvehesse azt, amire vágyik. - Akkor gazdag vagyok. Nem vágyom másra, csak mindennap egy kis ételre és vízre. Ezt meg tudom fizetni. Matce-csai elmosolyodott. - Akkor hadd fogalmazzam újra a kérdést: miként lehet az, hogy nevezetes ügyességed dacára sem dúskálsz az aranyban és a pénzben? - Az arany nem érdekel. Matce-csai ezt már tudta. Ez megmagyarázta, hogy miért Kiszumu volt a legnagyobb becsben tartott razsni egész Csiatcéban. Mindenki tudta, hogy ezt a kardforgatót nem lehet megvásárolni, és sosem fogja elárulni a nemest, aki felbérelte. Ez érthetetlen volt, mivel a csiatce nemesség körében a hűség mindig a pénzhez kötődött, és tökéletesen elfogadott volt a Kiszumuhoz hasonló harcosok és testőrök esetében, hogy színt váltanak, ha jobb ajánlatot kapnak. Az intrika és az árulás hozzátartozott a csiatcék életmódjához és egyben minden politikuséhoz. Ezt még furcsábbá tette, hogy az áskálódó nemesség körében Kiszumu tiszteletnek örvendett becsületessége miatt. Nem nevették ki a háta mögött, nem gúnyolták „ostobasága" miatt, még akkor is, ha annak dicsőséges ragyogása még inkább kiemelte önnön erkölcsi fogyatékosságukat. Milyen furcsa nép vagyunk, gondolta magában Matce-csai. Kiszumu lehunyta szemét, és mélyen beszívta a levegőt. Matce-csai alaposan szemügyre vette a harcost. A férfi nem volt magasabb öt és fél lábnál, és kissé görnyedt volt - inkább tűnt tudósnak vagy papnak. Hosszúkás arca és enyhén legörbülő szája mélabússá változtatta arckifejezését. Arca egyetlen jellegzetessége a bal szemöldöke feletti apró, lila anyajegy volt. Kiszumu kinyitotta a szemét és ásított. - Jártál valaha Kydorban? - kérdezte a kereskedő. -Nem. - Civilizálatlan népek lakják, és a nyelvük egyformán nehéz a fülnek és a fejnek. Torokhangú és durva. Nincs benne semmi dallam. Beszélsz idegen nyelven? - Ismerek néhányat. - Az itt élők két birodalom leszármazottai: a drenaié és az angostiné. Mindkét nyelvnek közös a gyökere. Matce-csai éppen csak belefogott az ország történelmének felvázolásába, amikor a palankin váratlanul megállt. Kiszumu kinyitotta a táblás ajtót, és könnyedén kiugrott. Matce-csai megrázta a kis harangot, és a palankint leengedték a sziklás talajra - módfelett durván, ami bosszantotta. Kimászott, hogy alaposan lehordja a hordozókat, de ekkor észrevette, hogy fegyveresek csapata állja el a továbbvezető utat. A kereskedő szemügyre vette őket. Tizenegy harcost látott, kardokkal és husángokkal felfegyverezve. Kettőnél hosszúíj volt.

Matce-csai vetett egy pillantást hátrafelé a hat őrre, akik lassan közelebb léptettek. Idegesnek tűntek, ami még tovább fokozta Matce bosszúságát. Harcosoknak mondták magukat. Azért fizette őket, hogy harcosok legyenek. Felemelte sárga köntöse szélét, hogy megóvja a portól és közelebb lépett a fegyveresekhez. - Legyen jó napotok! Miért állítottátok meg a palankinomat? Egy szakállas férfi lépett elő. Magas volt és szélesvállú, kezében hosszúkardot tartott, széles övébe pedig két hosszú, görbe kést dugott. - Útvámot kell fizetned, vágottszemű. Senki sem haladhat át fizetség nélkül. - És mennyi a vám? - Egy hozzád hasonló gazdag idegennek? Húsz arany. - Balról és óbbról mozgás támadt, és újabb tucat ember bukkant elő a sziklák és kőtömbök takarásából. - Ez a vám túlzottnak tűnik - mondta Matce-csai. Kiszumuhoz fordult, és csiatce nyelven megkérdezte: - Mit gondolsz? Ezek rablók és létszámfölényben vannak. - Fizetni akarsz nekik? - Azt hiszed, beérnék húsz arannyal? - Nem. Amint belegyeznénk a követelésükbe, még többet akarnának. - Akkor hát nem akarok fizetni nekik. - Térj vissza a palankinodba, én pedig megtisztítom az utat - közölte Kiszumu higgadtan. Matce-csai tekintete visszatért a szakállas vezérhez. - Azt javaslom, álljatok félre! Ez a férfi itt Kiszumu, a legfélelmetesebb razsni Csiatcéban. Benneteket pedig csak néhány szívdobbanás választ el a haláltól. A magas fickó felröhögött. - Lehet, hogy az, aminek mondod, vágottszemű, de számomra csak egy újabb, levágásra érett, hányadékszínű törpe. - Attól tartok, hibát követsz el, de hát minden cselekedetnek megvan a maga következménye, és az embernek bátran kell szembenéznie vele. - Ezzel Matce-csai kurtán meghajolt, ami Csiatcéban sértésnek számított, majd megfordult, és lassan visszasétált palankinjához. Hátrapillantott és látta, hogy Kiszumu előlép, és a vezér elé áll. Két rabló vált ki a többiek közül és sorakozott fel a szakállas férfi mellett. A kalmár egy pillanatra kételkedett benne, hogy bölcsen döntött-e. Kiszumu hirtelen nagyon kicsinek és ártalmatlannak tűnt a kerek szemű haramia és emberei nyers erejéhez viszonyítva. A vezér kardja felemelkedett. Kiszumu pengéje megvillant. Néhány pillanattal később a haramiák közül négyen holtan hevertek, a többiek pedig szétfutottak a sziklák között. Kiszumu tisztára törölte kardját, és visszatért a palankinhoz. Még csak ki sem fulladt, arca ki sem pirult. Vonásai, mint mindig, most is nyugalmat és békét árasztottak. Matce-csai szíve hevesen vert, de igyekezett kifejezéstelen arcot vágni. Kiszumu szinte emberfeletti sebességgel mozgott, vágott, szúrt és pörgött a haramiák gyűrűjében. A hat őr ugyanebben a pillanatban rohamozta meg a második csoportot, mire azok is fedezékbe bújtak. Mindent összevetve, a kereskedő igencsak elégedett volt a végkimenetellel, ami igazolta az őrök felbérlésével járó költségeket. - Szerinted visszajönnek? - kérdezte razsnijától. - Talán - vont vállat Kiszumu, és némán állt, várva a további parancsokat.

Matce-csai magához hívatott egy szolgát, és megkérdezte Kiszumut, hogy kíván-e inni vizezett bort. A kardforgató megrázta a fejét. Matce-csai átvett egy serleget, és belekortyolt. Azután meggondolta magát és félig felhajtotta tartalmát. - Jó munkát végeztél, razsni. - Indulnunk kellene - felelte Kiszumu. - így igazMatce-csai a palankint most menedéknek érezte, ahogy letelepedett vánkosaira. Halkan megkondította a harangot, jelezve a hordozóknak, hogy induljanak, és lehunyta a szemét. Hirtelen biztonságban érezte magát - a sérthetetlenség, a halhatatlanság érzete söpört végig rajta. Kinyitotta szemét, és kinézett az ablakon - a lenyugvó nap haldokló fénye visszaverődött a hegyek csúcsairól. A kereskedő kinyúlt, és behúzta a függönyt - minden jókedve elenyészett. Egy órával később tábort vertek, és Matce-csai palankinjában üldögélt, amíg szolgái lepakolták az éjszakai bútorzatot a szekerekről, összeállították arannyal futtatott ágyát, ráterítették a szaténlepedőket és a vastag, libatollal tömött paplant. Ezután felállították kék-arany sátrának póznáit és vázát, a földön kiterítették a fekete vászonlapot, majd kigöngyölték a kereskedő kedvenc selyemszőnyegét. Végül két kedvenc széke mindkettő aranyberakásos, bársonnyal vastagon bélelt ülőalkalmatosság - is a sátor bejárata elé került. Amikor Matce-csai kiszállt palankinjából, a tábor már majdnem állt. A tizenhat hintóhordozó két tábortüzet ült körül a kisebb-nagyobb sziklarakások között. A hat őr közül kettő járőrözni indult a tábor körül, a szakács pedig már buzgón készítette a fűszeres rizsből és szárított halból álló könnyű vacsorát. Matce-csai átballagott a táboron a sátrához, és megkönnyebbülve rogyott székébe. Belefáradt, hogy határvidéki nomádként éljen, kitéve az elemek könyörtelenségének, és csak arra vágyott, hogy véget érjen már az utazás. Hat hét ebben a zord környezetben kiszívta minden i-rejét. Kiszumu lótuszülésben ült a földön a sátor közelében, térdén egy parafatáblára erősített pergamen feküdt. A harcos egy formára gyalult faszéndarabbal éppen egy fát rajzolt. Matce-csai az aprótermetű kardforgatót figyelte. Kiszumu minden este előszedte bőrmappáját a készleteket szállító szekérről, elővett egy üres pergament, és egy órán át rajzolgatott. Matce-csai azt is megfigyelte, hogy általában fákat vagy másféle növényeket. A kereskedő számos ilyen rajzot látott odahaza, köztük a legnagyobb i siatce mesterek alkotásait. Kiszumu tehetséges volt, de semmi esetre sem volt kiemelkedő művész. Matce-csai véleménye szerint alkotásiból hiányzott az üresség harmóniája. Kiszumu műveiben túl sok volt a szenvedély. A művészetnek higgadtságot kell árasztania, mentesnek kell lennie az érzelmektől. Legyen tiszta és egyszerű, bátorítson meditációra! Matce-csai ennek ellenére úgy határozott, hogy az utazás végén megvásárolja valamelyik rajzát. Udvariatlanság lenne, ha nem így tenne. Az egyik szolga illatos gyógyteát hozott, és mivel a levegő lehűlt, egy szőrmeszegélyes köntöst terített gazdája vézna vállára. Két hintóhordozó villás fapóznák segítségével izzó faszénnel teli vas parázstartót hozott Matce-csai sátrába, majd letették az óntalapzatra, ami megóvta a drága szőnyegeket attól, hogy a parázs megperzselje őket. A haramiákkal történt találkozás lélekemelő élménynek bizonyult. Ahogy a hegyek az ember múlandóságát sugallták a maguk néma módján, úgy döbbentette rá a váratlan veszély Matce-csait: mennyire élvezi az életet. Ráébresztette a beszívott levegő édes illatára és a bőréhez simuló selyem érintésre. Még a lassan kortyolgatott gyógyfőzet is szinte páratlanul finomnak tűnt. Az utazás kényelmetlenségei dacára Matce-csainak be kellett ismernie, hogy évek óta nem érezte ilyen jól magát. Szőrmeszegélyes köpenyébe burkolózva hátradőlt, és azon kapta magát, hogy Árnyjáróra gondol. Hat éve találkoztak utoljára, még Namibban.

O maga éppen akkor tért vissza Drenanból, ahol Árnyjáró utasításai alapján megvásárolt egy koponyát a Nagykönyvtártól. Árnyjáró azután eladta otthonát, és északkeletnek utazott, új országok és új élet után kutatva. Micsoda nyughatatlan lélek, gondolta a kereskedő. Árnyjáró olyan ember volt, aki befejezhetetlen küldetésre indult és ez a küldetés a csüggedésből és a sóvárgásból született. Matce-csai kezdetben azt hitte, hogy Árnyjáró a múlt bűnei alóli feloldozást keresi. Ez csak részben bizonyult igaznak. Valójában a Szürke Ember valami egészen lehetetlen dolgot keresett. Egy bagoly huhogott fel a közelben, megtörve az idős férfi merengését. Kiszumu végzett a rajzolással, és a pergament visszatette a bőrmappába. A kereskedő intett neki, hogy foglaljon helyet a másik székben. - Az jutott eszembe, hogy ha a megmaradt rablók nem esnek pánikba és futnak el, akkor legyűrhettek volna mondta Matce-csai. - Való igaz - felelte Kiszumu. - Vagy ha az őreim nem indítanak támadást abban a pillanatban a második csoport ellen, azok megrohanhatták volna a palankinomat, és végezhettek volna velem. - Megtehették volna - értett egyet a kardforgató. - De szerinted nem valószínű? - Bele se gondoltam. Az öreg elfojtott egy mosolyt, miközben engedte, hogy az elégedettség körülfolyja testét. Kiszumuval élvezet volt társalogni. Ö volt az ideális útitárs. Nem ömlengett, nem locsogott, nem tett fel unos-untalan kérdéseket. Maga volt a harmónia. Egy darabig némán üldögéltek, majd amikor feltálalták a vacsorát, csendben ettek. Az étkezés végeztével Matce-csai felállt székéből. - Nyugovóra térek - közölte, mire Kiszumu felpattant, kardját tokostul a köntösét összefogó övkendőjébe dugta, és kiballagott a táborból. Matce-csai őrkapitánya, egy Liu nevezetű férfi lépett oda gazdájához, és mélyen meghajolt. - Megérdeklődhetem nagyuram, hogy hova megy a ráesni? - Úgy vélem, hogy rablók után kutat, arra az esetre, ha netán követnének - felelte Matce-csai. - Nem kellene vele tartania néhány embernek, nagyuram? - Nem hiszem, hogy szüksége lenne rá. - Igen, nagyuram - hajolt meg Liu, és elhátrált. - Ma jól teljesítettél, Liu - szólt utána Matce-csai. - Miután visszatértünk, megemlítem atyádnak. - Köszönöm, nagyuram. - De mielőtt a harc kezdetét vette volna, megrémültél? - Igen, nagyuram. Ennyire látszott? - Attól tartok, igen. Próbáld meg kissé jobban uralni arcvonásaidat hasonló esetekben. A Szürke Ember palotája egyszerre hökkentette meg, és töltötte el csalódottsággal Keevát. Már besötétedett, mire megérkeztek. Lassan lovagoltak felfelé a földúton a sűrű fák között, majd kiértek a nyílt síkságra és a széles kőútra, amely a nyírt gyepet osztotta ketté. Nyoma sem volt szökőkutaknak vagy szobroknak. Két lándzsás őr járőrözött egy nagyjából kétszáz láb hosszú, egyemeletes lapos épület előtt. Keeva kevés ablakot látott, és azok is sötétbe burkolóztak. Csak a márványoszlopos széles bejáratnál függő négy nagy rézlámpás adott némi fényt. Olyan, akár egy mauzóleum, gondolta magában Keeva, ahogy a Szürke Ember előrelovagolt.

A fekete ajtók feltárultak, és két fiatalember rohant elébük, mindketten szürke libériát viseltek. A mostanra elfáradt Keeva leszállt a nyeregből. A szolgák elvezették a lovakat, a Szürke Ember pedig intett, hogy kövesse. Egy idősebb férfi várt rájuk, egy magas, hajlott hátú, fehér hajú, hosszúkás arcú alak. O is szürkébe öltözött - bokáig érő, kiváló minőségű gyapjúruhát viselt. Vállára fekete szaténból egy gyönyörű fát hímeztek. A férfi meghajolt a Szürke Ember előtt. - Fáradtnak tűnik, uram - mondta mély hangon. - A forró fürdő már várja. - Köszönöm, Omri. Ez a fiatal nő csatlakozik a személyzethez. Készítess elő egy szobát a számára! - Természetesen, uram. A Szürke Ember egyetlen búcsúszó nélkül vágott neki a márványburkolatú folyosónak. A romok óta keveset szólt, és Keeva azon mélázott, hogy vajon mi olyat tett vagy mondott, amivel felbosszantotta. Zavartnak és bizonytalannak érezte magát, és megszemlélte a bársonykárpitokat, a díszes szőnyegeket és a csodás festményekkel díszített falakat. - Kövess, te lány! - szólt oda Omri. - Van nevem - felelte Keeva, árnyalatnyi bosszúsággal a hangjában. Omri megállt, majd lassan megfordult. A lány dühös visszavágásra számított, de a férfi csak elmosolyodott. - Bocsáss meg, fiatal hölgyem. Természetes, hogy van. Úgyhogy ne is tartsd tovább titokban: könyörgöm, oszd meg velem! - Keeva vagyok. - No, hát ezt hamar elrendeztük, Keeva. És most követnél? - Igen. - Remek. - A férfi átszelte a csarnokot és befordult jobbra, egy tágas folyosóra, amely az árnyékba vesző széles, lefelé tartó lépcsősorhoz vezetett. Keeva megállt a lépcső tetején. Egyáltalán nem akarta az éjszakát ebben a ronda, lapos építményben tölteni. Na de hogy még a föld alá is menjen? Milyen ember az, aki arra költi vagyonát, hogy a föld alá fúrassa otthonát? Ezen eltöprengett. Omri, a szolga mostanra eltávolodott már tőle, és Keeva gyorsan megindult lefelé a szőnyeggel borított lépcsőkön. Az egész épület sötétnek és komornak tetszett, csak az imitt-amott elhelyezett lámpások vetettek baljóslatú árnyékot a falakra. Keeva percek alatt úgy érezte, hogy reménytelenül eltévedt a homályos labirintusban. - Hogy lehet itt élni? - kérdezte Omrit és hangja visszaverődött a sivár falakról. - Ez egy rettenetes hely. A férfi nevetése elárulta, hogy jól mulat. Kellemes nevetés volt, és Keeva azon kapta magát, hogy kezdi megkedvelni Omrit. - Meglepő, hogy az ember mi mindenhez hozzászokik. Több ajtó előtt is elhaladtak, majd Omri levett egy lámpást a falról |l megállt egy keskeny ajtó előtt. Kinyitotta a reteszt, és belépett a szobiba, Keevával a nyomában. Omri az aprócska szoba közepére lépett, lílvett egy gyertyát az ovális asztalkáról és a kanócot a lámpás lángjához tartotta. Amint a gyertya meggyulladt, visszatette a kinyílt szirmú virágot utánzó bronz tartóba. Keeva körülnézett. A falnál egy egyszerű, díszítetlen, fenyőből ácsolt ágyat látott. Mellette egy apró szekrénykén egy másik bronztartóban újabb gyertya állt. A távolabbi falat súlyos függöny takarta el. - Pihenj egy keveset - tanácsolta Omri. - Holnap kora reggel majd küldök valakit, aki elmagyarázza, hogy mi lesz a feladatod. - Te milyen munkát végzel? - kérdezte Keeva, és a szavak sietve buggyantak elő szájából, csakhogy a férfi maradjon még. - Én vagyok Omri, az intéző... De te rendben vagy? Mintha részeméi. . Keeva kínkeservesen elmosolyodott. - Jól vagyok. Tényleg.

Omri hallgatott, majd keskeny keze végigsimított gyérülő ősz haján. - Tudom, hogy megküzdött azokkal az emberekkel, akik megtámadták a faludat, és megölte őket. Azt is tudom, hogy téged elfogtak, és... komiszul bántak veled. De ez itt egy jó ház, Keeva. Itt biztonságban vagy. - Honnan tudod, hogy mi történt? - Az egyik vendégünk egy csiatce hercegnő. Képes nagyon messzire látni. - Ért a mágiához? - Nem tudom, hogy ez mágia-e. Nem varázsol. Csupán lehunyja a •..■'•mét. Be kell vallanom, a dolog hogy meghaladja a felfogásomat. Must pedig pihenj! Keeva még hallotta, ahogy léptei végigvisszhangoznak a folyosón. I hct, hogy biztonságban van, de elhatározta, hogy a kelleténél egy szívdobbanással sem marad tovább ezen a szörnyű helyen. Keeva korábban még sosem félt a sötétben, de itt, ebben a földalatti palotában azon kapta magát, hogy a kicsiny gyertyát bámulja, és szánalmasan hálás még annak pislákoló fényéért is. A hosszú lovaglástól eltörődötten levetette köpenyét, ráterítette a szék támlájára, majd kibújt ruhájából. Az ágy kényelmesnek bizonyult, a matrac erős volt, a takarók tiszták, a párna puha és lágy. Keeva lehunyta szemét, és elaludt. Álmában ismét látta, amint a Szürke Ember kilovagol az erdőből, hogy megütközzön a martalócokkal, de ezúttal a férfi arca tökéletesen sápadt volt. Megragadta a karját, és a földbe ásott széles lyukhoz vezette, majd nekilátott, hogy levonszolja. A lány vadul dobogó szívvel riadt fel. A gyertya elmállott és kialudt, teljes sötétségbe burkolva a szobát. Keeva kipattant az ágyból, matatott a retesszel, majd kitárta az ajtót. A folyosón a távolban még mindig égett egy lám- ,! pás. Keeva az ágy melletti szekrénykéről felkapta a második gyertyát, odarohant a lámpáshoz, és meggyújtotta a gyertya kanócát. Majd visz-szatért szobájába és némán ücsörgött, megszidva magát félelméért. „Az életben, kétféle ember létezik: az, aki elfut a félelmei elől, és az, aki leküzdi azokat - mondta neki a bácsikája. - A félelem olyan, akár a gyáva ember. Ha meghátrálsz előle, rettenetes alakká növi ki magát, aki a földbetipor. Nézz szembe vele és apró, kártékony rovarrá megy össze." Keeva megacélozta magát, elfújta a gyertyát és lefeküdt, magára húzva a takarót. Nem adom meg magam az éjszaka rémeinek, mondta magában. Nem esem pánikba, bácsikám. Ezúttal békésen aludt, és amikor felébredt, nagyon halvány fény derengett a szobájában. Felült, és látta, hogy a fény a távolabbi falon lógó súlyos függöny nyílásán át tör be. Keeva felkelt, átment a szobán és félrehúzta a függönyt. Napfény ömlött a szobába, és elétárult a vakítóan kék Carlis-öböl a hullámokon megtörő reggeli napsugarakkal. Az öbölben az apró halászhajók pöttyöknek tűntek, fehér vitorláik tündököltek a fényben. Fölöttük sirályok szálltak és buktak alá. A csodálkozó Keeva kinyitotta a farámás üvegablakokat, és kilépett a félköríves teraszra. Körös-körül, különböző magasságokban hasonló teraszokat látott - akadtak nagyobbak meg kisebbek, de mindegyik a szépséges öbölre nézett. Egyáltalán nem a föld alatt volt. A Szürke Ember márványpalotája í egy lejtős szirt oldalába épült, és ő anélkül lépett be a felső bejáraton, U hogy látta volna a palota tényleges szépségét. Keeva lepillantott. Erkélye alatt teraszos kerteket, gyalogjárókat és a távoli fövényhez vezető lejtős lépcsősort látott - a partról famóló nyúlt :> tengerbe. Tucatnyi vitorlás hajó horgonyzott mellette felgöngyölt vitorlákkal. Keeva tekintete visszarebbent a palotára, és látta, hogy északon és délen egy-egy tornyot emeltek - hatalmas építmények voltak, saját teraszokkal. A többtucatnyi virágágyásban mindenütt kertészek sürgölődtek -egyesek az elhalt növényeket távolították el, mások a leveleket söpörték össze az ösvényeken, és pakolták a vállukon lógó zsákokba. Megint mások virágokat ültettek az ágyások szélén, vagy éppen a számos rózsabokrot nyesegették. Keevát annyira lenyűgözte a jelenet szépsége, hogy nem is hallotta a halk kopogtatást, sem a retesz nyikordulását.

- Szerintem be kellene jönnöd, és fel kellene öltöznöd - mondta egy hang, mire Keeva megpördült, és egy megpillantott egy copfos, szőke hajú fiatal nőt. Kezében takarosan összehajtott ruhákat tartott. A nő rávigyorgott. - Még meglátnak a papok, és akkor mi lesz a fogadalmukkal? - Papok? - kérdezte Keeva és belépett a szobába, majd átvette a ruhákat a nőtől. - Csiatce idegenek. Az ősi könyveket tanulmányozzák, amelyeket az Uraság tart az északi torony könyvtárában. Keeva kiválasztott egy fehér gyapjúblúzt a ruhahalomból, kirázta, majd belebújt. A ruhadarab nagyon puha anyagból készült: olyan volt, akár a bőrön végigsimító nyári szellő. Megborzongott az örömtől, majd felhúzta a hosszú szürke szoknyát. Ezüstözött bőröv és csillogó ezüstcsat tartozott hozzá. - Ez is az enyém? - Igen. - Gyönyörű. - Keeva keze felemelkedett és megérintette a blúz jobb vállára hímzett fát. - Ez mit jelképez? - Ez az Uraság jele. - A Szürke Emberé? - Nyilvánosan Uraságnak hívjuk, mivel nem nagyúr, de ahhoz túl nagyhatalmú, hogy egyszerű földbirtokos vagy kereskedő legyen. Omri azt mondja, hogy múlt éjjel együtt érkeztetek. Ágyba bújtál vele? Keeva elszörnyedt. - Nem, dehogy! Nagyon udvariatlan ilyesmit kérdezni. A szőke nő felnevetett. - Az élet itt másmilyen, Keeva. Nyíltan beszélünk, és nyíltan gondolkodunk... kivéve az Uraság vendégeinek jelenlétében. Ő roppant különös ember. Egyikünket sem botoztatja meg, és egyetlen fiatal nőt sem használ személyes rabszolgának. - Akkor lehet, hogy szívesen maradok - mondta Keeva. - Téged hogy hívnak? - Norda vagyok, és az én csapatomban fogsz dolgozni az északi toronyban. Éhes vagy? - Igen. - Akkor reggelizzünk. Ma még rengeteg tanulnivaló vár rád. A palota olyan, akár egy nyúlkotorék, és az új szolgák zöme általában el szokott tévedni. Percekkel később a két nő kilépett egy tágas, kikövezett teraszra -Keeva az idevezető utat végtelen folyosókon és lépcsősorokon megtett, összevissza utazásnak látta. A teraszon egy hosszú reggelizőasztal állt, rajta pedig tucatnyi mélytányér, bennük főtt hús, zöldség, füstölt hal, sajt és gyümölcs. Az asztal egyik végén frissen sütött kenyereket halmoztak fel, a másik oldalon pedig vízzel és gyümölcslével teli korsók kaptak helyet. Keeva követte Norda példáját, és felkapott egy tányért,,' majd kenyeret, vajat és füstölt halat pakolt rá. Együtt mentek a fal mellett álló egyik asztalhoz, majd leültek, hogy megreggelizzenek. - Miért kérdezted, hogy ágyba bújtam-e a Szürke Emberrel? - Az Urasággal! - javította ki Norda. - Igen, az Urasággal. - A szolgálólányok között harmónia uralkodik. Az Uraságnak nincsenek kedvencei, mint ahogy Omrinak sem. Ha az Uraság ágyba vitt volna, az civódást eredményezne. Számos fiatal nő szeretné elbűvölni őt., - Megdöbbentően vonzó férfi, de nagyon öreg. Norda megint csak felnevetett. - A kor nem sokat ártott neki. Jóképű, erős és elképesztően gazdag. A nő, aki rabul ejti szívét, soha többé nem szenved hiányt semmiben - még ha tíz élete lenne, akkor sem. - Az alapján, amit mondasz, meglepő, hogy nem nősült meg. - Ó, számos felesége volt már. - Norda közelebb hajolt és lehalkította a hangját. - Arany feleségek. - Fizet az örömért? - kérdezte Keeva döbbenten. Mindig. Hát nem hátborzongató? A legtöbb lány a legcsekélyebb szóra örömmel szaladna a szobájába. O mégis kocsit küld a városba, hogy ribancokat hozasson. Persze cifrán öltözött és felékszerezett ribancokat,

de mégiscsak ribancokat. Az elmúlt egy évben Lalitia a kedvence , egy vöröshajú szajha a fővárosból. Norda arca elvörösödött és Keeva látta, hogy halványkék szeme megfagy. - Láthatóan nem kedveled. - Senki sem kedveli Lalitiát. Aranyozott hintón utazgat ide-oda, libériás szolgáktól körülvéve, akikkel iszonyatosan bánik. Köztudott, hogy H házában megkorbácsoltatja a cselédeket, ha úgy hozza a kedve. Aljas egy teremtés. - De mit lát benne az Uraság? - kérdezte Keeva. Norda hangosan felnevetett. - Ó, majd te is rájössz, ha saját szemeddel látod. Bármennyire utálom is, azt el kell ismernem, hogy Lalitia elképesztően gyönyörű. - Azt hittem, hogy az Uraság jobb emberismerő - jelentette ki Keeva. - Nem sokat tudsz a férfiakról, igaz? - mosolyodott el gyorsan Nor-; da. - Amikor Lalitia elhalad mellettük, hallod, ahogy leesik az álluk. - Erős férfiak, okos férfiak, tudós férfiak... még a papok is... szépségének bűvkörébe hullnak. Azt látják, amit látni akarnak. Az asszonyok viszont annak látják, ami: szajhának. És közel sem olyan fiatal, mint tetteti. Azt mondom, hogy közelebb áll a negyvenhez, mint a huszonöthöz, amennyinek mondja magát. Ujabb szolgák érkeztek, összeállították reggelijüket, majd leültek, és ni kezdtek. Egy szürke páncélinget viselő fiatalember lépett az aszta-khoz. Levette sisakját, és rámosolygott Nordára. -Jó reggelt! - köszöntötte a nőt. - Bemutatnál a jövevénynek? Norda elmosolyodott. - Keeva, ő itt Emrin, az őrség strázsamestere. Jóképűbbnek hiszi magát, mint a valóságban, és mindent elkövet majd, ami hatalmában áll, gy az ágyába csábítson. Sajnos, ilyen a természete. Ne ítéld meg túl ményen. - Keeva felpillantott a férfira. Kerek, jóvágású arc és kék szempár nézett vissza rá. Világosszőke, enyhén göndörödő haját rövidre nyíratta. Emrin kinyújtotta a kezét, Keeva pedig megrázta. - Ne higgy el mindent, amit Norda mond rólam. Valójában én egy kedves, szelíd lélek vagyok, aki a szívének tökéletesen megfelelő társat keres. - Akit nyilván már akkor megtaláltál, amikor először néztél tükörbe - mosolygott negédesen Keeva. - Szomorú, de így van - ismerte be Emrin lefegyverző őszinteséggel. Megfogta a lány kezét, megcsókolta, majd Norda felé fordult. - Mindenképpen mondd el új barátodnak, hogy milyen nagyszerű szerető vagyok. - Megteszem - felelte Norda és Keevára pillantott. - Az volt számomra minden idők tíz legjobb szívdobbanása. - Ezen mindkét nő nagyot kacagott. Emrin a fejét csóválta. - Azt hiszem, ideje mennem, amíg marad egy csöppnyi méltóságom. - Már késő - szólt Keeva, mire a férfi elvigyorodott, és távozott. - Ügyesen csináltad - jegyezte meg Norda. - De most majd még nagyobb buzgalommal kajtat utánad. - Nem vágyom erre - felelte Keeva. - O, azért ne utasítsd el. Ahogy mondja, valóban egész jó az ágyban. Nem a legjobb, akivel találkoztam, de több mint megfelelő. - Keeva erre nevetésben tört ki, amihez Norda is csatlakozott. - És ki volt a legjobb? - kérdezte Keeva. Alighogy kimondta, már tudta, hogy rossz kérdés volt. A jókedv lehervadt Norda arcáról. - Sajnálom - szabadkozott gyorsan Keeva. - Ne tedd - felelte Norda és kezét rátette Keeváéra. - Most pedig jobb, ha befejezzük a reggelit, mert még sok tennivaló vár ránk. Ma több vendég is érkezik, és egyikük egy csiatce. Higgy nekem: egyetlen nép sem olyan akadékoskodó, mint az övék. Árnyjáró hosszú, lusta karcsapásokkal úszott a hideg vízben, és élvezte a lnitát melengető napsugarakat, majd lebukott, szétzavarva az ezüsthátú lialak raját. Ide-oda forgolódott és tekergőzött - érezte, ahogy az öröm hatalmába keríti. Idelent csend honolt, és majdnem-megelégedettség. lilazult. Hagyta, hogy teste

felfelé lebegjen, a napsütésbe. Áttörte a felvidít, nagy levegőt vett, és hátralökte fejét, hogy kisöpörje szeméből a haját. Lerázta magáról a vizet, majd körülhordozta pillantását az öbölben. Az átellenben húzódó kikötőben vagy egy tucat hajó rakodta ki áru-l.ít, míg valamivel feljebb még vagy húsz horgonyzott, a dokkolás jelére várva. Huszonnyolc hajó zászlaját a fa díszítette. Ezek voltak az ő hajói. Árnyjáró szinte hinni sem akarta, hogy egy hozzá hasonló ember, aki nem tudott túl sokat a kereskedelem finomságairól, miként válhatott ilyen nevetségesen gazdaggá. Nem számított már, hogy mennyit költött vagy mennyi pénz folyt el, mert mindig több arany áramlott a helyükre. Matce-csai és más kereskedők jól fektették be Árnyjáró pénzét. De még saját vállalkozásai is csinos hasznot hajtottak. Szédületes badarság i7 az egész, gondolta, miközben a víz színén lebegett. Már rég nem tartotta számon, hogy hány hajója van. Valahol háromszáz fölött járhatott. Azután voltak bányái - smaragd-, gyémánt-, rubin-, arany- és ezüstbányák - mindenfelé, Ventriától egészen a kelet-vagriai hegységig. Irányt váltott, és tekintete most fehér márványpalotája felé fordult. I lat évvel ezelőtt rendelte meg, egy ifjú építésszel folytatott könnyed c sevegés után - az építész szenvedélyesen beszélt az építés elsöprő és vgyben örömteli gondjairól és arról az álmáról, hogy valami csodásat al-1 osson. „Miért kellene mindig a lapos felületeket használnunk?" - kérdezte a fiatalember - „Mi abban a csoda? A nagyszerű épületek láttán a szemlélőnek el kell hogy akadjon a szava." A Fehér Palota három évig épült, és maga volt a csoda, bár az ifjú építész nem érte meg elkészültét. Az ifjú a Kilraith-ház nemese volt, és az egyik rivális ház egy éjszaka meggyilkoltatta. Kydor nemesei már csak iijy élték életüket. Árnyjáró a part felé úszott, és kilábalt a fehér homokra. Intézője, Omri, felállt a fák alatt felállított székéből, és eléjött, kezében hosszú vászontörülközővel. -Jótékony hatással volt uramra az úszás? - kérdezte az intéző, majd a törülközőt ura vállára borította. - Felüdített - felelte Árnyjáró. - Most már készen állok a sürgős napi teendőkre. - Egy hölgy kíván audienciát kérni, uram. Akkor, amikor neked megfelel. Árnyjáró alaposan szemügyre vette az idős férfit. - Zavar valami, Omri? - Tudta uram, hogy misztikus? - Nem, de nem is meglepő. Számos papot ismerek, aki bír az adottsággal. - Nyugtalanítónak találom - vallotta be Omri. - Ügy érzem, hogy képes olvasni a gondolataimban. - Olyan rettenetes dolgokra gondolsz? - mosolyodott el Árnyjáró. - Időnként igen, uram - ismerte el Omri őszintén. - De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy azok az én gondolataim. - így igaz. Még mihez van szükség rám? - Üzenetet kaptunk Lord Arictól. Arról értesít minket, hogy tíz napon belül felkeres a Fehér Palotában. - Még több pénz kell neki - mondta Árnyjáró. - Attól tartok, uram. A mostanra megszáradt Árnyjáró az olívafa árnyékába sétált, felvette fekete selyemingét és puha bőrnadrágját. Felrángatta csizmáját, majd s leült, és ismét az öböl felé pillantott. - Megmondta a hölgy, hogy miért kíván látni? - Nem, uram. De beszélt nekem a martalócokkal vívott harcodról. Árnyjáró felfigyelt az öregember szavaiban megbúvó bírálatra. - Túl szép ez a nap ahhoz, hogy lehordj, Omri. -Nagy kockázatot vállalsz, uram. Jobbára szükségtelen kockázatot. Harminc őr van itt és egy tucat kemény erdész. Őket kellett volna a rablók után küldeni. - Nagyon igaz. De én éppen a közelben jártam.

- És unatkoztál - felelte az öregember. - Mindig akkor lovagolsz ki a vadonba, ha unatkozol. Arra a következtetésre jutottam, hogy nem élvezed a gazdagságot. Meg kell mondanom, hogy ezt nehezemre esik megérteni. - Az unalom rettenetes dolog - mondta Árnyjáró. - Az évek alatt megértettem, hogy a gazdagság és az unalom nagyszerű hálótársak. Ha valaki gazdag, nincs semmi, amiért küzdhetne. Bármilyen gyönyörre vágyom, megkapom. - Nyilvánvaló, hogy nem mindegyiket, uram. Különben nem unatkoznál. Árnyjáró felnevetett. - így igaz. De most elég a lélekbúvárkodásból, barátom. Milyen híre-HI vannak még? - A Bakard-ház két csatlósát két nappal ezelőtt Carlisban meggyilkolták, feltehetően a Kilraith-ház bérencei. A városban komoly feszült-cg uralkodik. Vanis, a kereskedő újabb kölcsönért folyamodott. Azt mondja, hogy két hajóját elveszítette a viharban, és képtelen kifizetni adósságait. Továbbá... - Omri előhúzott szürke köntöse zsebéből egy pergamenlapot, és átfutotta - ...Mendyr Syn, a kirurgus azt kérdezi, hogy kész vagy-e kifizetni a három új hallgató hat ezüstös havi bérét, ikik neki segítenének. Az ispotályban nincsenek tartalék ágyak, és Mendyr már így is napi tizenöt órát dolgozik, hogy segítsen a betegein. - Omri összetekerte a pergament és visszadugta a zsebébe. - O, igen és a... ööö... Lalitia úrhölgy meghívta, hogy vegyen részt a három nap múlva esedékes születésnapján. Az árnyékban ücsörgő Árnyjáró a hálójukat éppen kivető halászokat i jyelte. - Hajtasd be Vanistól a kölcsönt! Idén már harmadszor hozakodik elő ilogásokkal fizetés helyett. Adósságai viszont nem gátolták meg abban, hogyhárom versenylovat vegyen, és bővítse keleti birtokát. Növeld meg a Mendyr Synnek juttatott pénzalapot, és mondd meg neki, hogy már kkal előbb segítséget kellett volna kérnie! És küldj üzenetet Lalitia úrhölgynek, hogy örömmel részt veszek az ünnepségen! Vásárolj egy gyémántfüggőt Calicartól, és juttasd el hozzá a születésnapján! - Igen, uram. Rámutathatok két dologra? Az első: Vanisnak számos barátja van a Kilraith-házban. Adósságának beszedése csődbe juttatja őt és egy kicsit a házat is. - Ha sok barátja van, fizessék ki azok az adósságait - felelte Árnyjáró -. - És mi a második? - Ha az emlékezetem nem csal, Lalitia úrhölgynek nemez a harmadik születésnapja tizenöt hónapon belül? Árnyjáró felkacagott. - így igaz. Egy apró gyémántfüggőt vegyél neki! - Igen, uram. Ezenkívül, a fiatal nő, akit magaddal hoztál, Norda csapatában állt munkába. Kívánsz bármiféle különleges bánásmódot vele kapcsolatban? - Egy ideig kapjon némi mozgásteret, mivel sokat szenvedett. Erős lány, de szemtanúja volt a családja legyilkolásának, kegyetlenül bántak vele, és halálos veszélyben forgott. Meglepő lenne, ha nem lennének a dolognak utóhatásai. Tartsd szemmel, és támogasd egy kicsit! Ha nem bizonyul jó munkásnak, bocsásd el! - Rendben van, uram. És milyen üzenetet küldjek a csiatce hölgynek? - Nincs üzenet, Omri. Magam megyek, és személyesen beszélek vele. - Igen, uram. Udvariatlanság lenne részemről, ha megkérdezném, hogy ő és kísérete meddig szándékozik maradni? - Engem jobban érdekel, hogy megtudjam, miért jött ide és hogyan? - Hogyan, uram? - Egy hímzett selyemköntöst viselő papnő és három kísérője bukkan 'j fel a kapunk előtt. Hol van a hintója? Hol vannak a lovaik? Honnan jöttek? Carlisban nem szálltak meg. - Nyilvánvaló, hogy máshonnan érkeztek, gyalogosan - felelte ■? Omri. - Ruhájukat mégis kevés por fedte, és nyoma sem látszott rajtuk a fáradtságnak. Omri az óvó szarv jelét vetette magára. - Anélkül, hogy udvariatlan lennék, uram, hálásan fogadnám, ha ; tudnám, hogy mikor távoznak.

- Nem hiszem, hogy félni kellene tőlük, Omri. Nem érzek gonoszságot a hölgyben. - Ezt jó hallani, uram. De akadnak köztünk olyanok, akik kevéssé válogathatják meg, hogy mitől félnek. Én mindig is rémüldöző alkat voltam. Nem tudom, hogy miért. Árnyjáró az öregember vállára tette a kezét. - Gyengéd lélek és jó ember vagy. Törődsz az emberekkel és a boldogságukkal. Ez ritka adottság. Omri mintha szégyenkezett volna. --Szívesebben lettem volna... mondjuk úgy, férfiasabb. Rettenetes csalódást okoztam az apámnak. - Mint ahogy a legtöbbünk - felelte Árnyjáró. - Ha az apám látta volna, hogy mihez kezdek az életemmel, szégyenében elsüllyedt volna. De ez sem nem oszt, se nem szoroz. Mi most élünk, Omri. És most te az én intézőm vagy, akit becsülnek és tisztelnek, sőt még szeretnek is azok, akik alattad szolgálnak. És ennyi éppen elég. - Talán - válaszolta Omri. - De téged is tisztelnek és szeretnek az .alattad szolgálók. Te beéred ennyivel, uram? Árnyjáró kesernyésen elmosolyodott, de nem felelt. Távozott és elindult felfelé a teraszos lépcsősoron az északi torony felé. Percek múlva elérte a legnagyobb könyvtári termekhez vezető csigalépcső tetejét. Eredetileg a helyiséget egyetlen nagy raktárnak szánták, de Árnyjáró ősi tekercs- és könyvgyűjteménye annyira felduzzadt, logy további helyiségekre volt szükség. Mostanra a palotában már öt kiisebb könyvtár létezett, valamint egy nagy múzeum a déli toronyban. Árnyjáró belökte az ajtót, és belépett, majd meghajolt a hosszú, ovális isi-tálnál ülő karcsú nő előtt. Az asztalon tekercsek hevertek szanaszét. \ l.'di azon kapta magát, hogy ismét megcsodálja a nő szépségét, a hi-luil.m, halványarany bőrt, finom csontozatú arcának lágy csiatce vnii.isait. Borotvált feje még jobban kihangsúlyozta nem mindennapi •,,vl'ségét. A nő szinte túl törékenynek tetszett ahhoz, hogy viselje sú-[ lyu-,, piros-arany selyemköntösét. - Mit tanulmányozol, hölgyem? - kérdezte Árnyjáró, mire a nő felnézett. Vágott szemének színe nem a csiatcék mély gesztenyebarnája volt, hanem kékkel pettyezett aranybarna. Zavarba hozó szempár volt amely mintha egyenesen a férfi lelkének bugyraiba nézne. Ezt olvasgatom - felelte a nő, és kesztyűs keze éppen csak megérintett egy ősrégi, kiszáradt és kifakult pergamentekercset. - Úgy tudom, hogy egy Missael nevezetű szerző mondásainak ötödik generációs másolatát tartom a kezemben. Az író az Ősi fajok pusztulását követő Új Kriul egyik legkiemelkedőbb tagja volt. Egyesek szerint versei a jövendőről szóló próféciákat rejtenek. - Elmosolyodott. - De hát a szavak annyira pontatlanok. Egyes versek szinte bármit jelenthetnek. - Akkor miért tanulmányozod őket? - Miért tanulmányoz az ember egyáltalán bármit? - kérdezett vissza a nő. - A tudás gyarapításért és a mélyebb ismeretekért. Missael elmondja, miként pusztította el a régi világot a bujaság, a kapzsiság, a félelem és a gyűlölet. És az emberfaj tanult vajon a pusztulásból? - Az emberfaj nem egyetlen szempárral látja a világot - felelte Árnyjáró. - Millió szem túl sokat lát, és túl keveset emészt meg. -Ah, egy filozófus! - Legjobb esetben is gyengécske. - Ügy hiszed, hogy az emberfaj nem képes előnyére változni, és nem fejlődhet kiválóbb fajjá? - Az egyének képesek fejlődni és megváltozni, hölgyem. Ezt magam is láttam. De gyűjts egybe egy nagyobb csoportot, és néhány szívdobbanás alatt üvöltő csorda lesz belőle, amely gyilkolni és pusztítani akar. Nem, nem hiszem, hogy az emberfaj valaha is képes lesz megváltozni. - Igazad lehet - bólintott a nő -, de ez a vereség és a csüggedés ízét hagyja hátra. Efféle filozófiát pedig nem támogathatok. Kérlek, foglalj helyet. Árnyjáró fogott egy széket, megfordította és leült szemközt a csiatcéval. - Keeva, a lány megmentése a javadra válik - szólt a nő mély, szinte dallamos hangon. - Kezdetben nem is tudtam, hogy fogoly - vallotta be a férfi.

- Még így is. Most már van élete és sorsa, amitől máskülönben megfosztatott volna. Ki tudja, mi mindent ér el, Árnyjáró? - Ezt a nevet már nem használom, és tudomásom szerint senki sem ismer így Kydorban. - Mint ahogy tőlem senki sem fogja megtudni. Mondd el, hogy miért lovagoltál a banditák után! - Megtámadták a földemet és a népemet. Milyen egyéb okra lett volna szükségem? - Talán szükséged volt a bizonyságra, hogy még mindig az az ember vagy, aki voltál. Talán az evilági, kemény külső mögött átérezted a falusiak fájdalmát, veszteségét és eldöntötted, hogy azok a gonosztevők sosem okozhatnak többé hasonló nyomorúságot. Vagy talán első feleségedre, Tanyára gondoltál, és hogy nem voltál ott, amikor a martalócok megölték őt, és meggyilkolták a gyermekeidet is. A férfi hangja megkeményedett. - Arra kértél, hogy fogadjalak, hölgyem. Üzeneted valami fontos ügyről tett említést. A nő sóhajtott és ismét Árnyjáró szemébe nézett. Amikor megszólalt, hangja lágy volt és bocsánatkérő. - Bánattal tölt el, hogy fájdalmat okoztam neked, Szürke Ember. Bocsáss meg. - Csakhogy értsük egymást: a fájdalmamat megpróbálom egy elzárt helyen tartani - felelt a férfi fagyosan. Ez nem mindig jár sikerrel. Te ablakot nyitottál rá, és én udvariasságnak tekinteném, ha nem nyitnád ki újra. - Megígérem. - A nő csendben ült egy pillanatig, és aranyszínű szeme fogva tartotta a férfi tekintetét. Időnként nehéz nekem, Szürke Ember. Tudod, semmi sincs rejtve előttem. Amikor először találkozom valakivel, mindent látok. Az élete, az emlékei, minden dühe és fájdalma csupaszon tárul fel előttem. Megpróbálom elzárni magam a miriád kép és érzelem elől, de ez fájdalmas és kimerítő dolog. így hát a zömét magamba fogadom. Ezért kerülöm a tömeget, mert az olyan, mintha csapdába esnék a hömpölygő érzelmek lavinája alatt. Hadd mondjam hát még egyszer, hogy sajnálom, amiért megsértettelek. Roppant kedves voltál hozzám és a követőimhez. Árnyjáró széttárta a kezét. - Felejtsük el. - Ez igen nagylelkű tőled. - És mi az az ügy, amiről beszélni akartál? A nő lesütötte a szemét. - Nem könnyű ez nekem, de másodszor is a megbocsátásodat kell kérnem. - Már mondtam, hogy... - Nem a korábbi szavaim miatt. Amikor idejöttem, azzal... veszélybe sodortalak. Vadásznak rám és a követőimre. Elképzelhető, hogy ránk találnak, bár remélem, ez nem következik be. Kötelességemnek éreztem, hogy ezt tudassam veled és felajánljam, hogy azonnal távozom, ha ezt akarod - teljesen őszintén mondom ezt. - Megszegted a csiatcék valamelyik törvényét? - Nem. Nem vagyunk törvényszegők. Mi a tudást keressük. - Akkor ki vadászik rátok és miért? A nő tekintete ismét találkozott Árnyjáróéval. - Légy elnéző velem, Szürke Ember, amíg elmagyarázom, miért nem mondhatom el még neked. Ahogy azt már bebizonyítottam, ismerem a gondolataidat és az emlékeidet. Úgy áradnak belőled, mint a nap sugarai, és ezek a sugarak elárasztják a vidéket. Mint ahogy az összes emberi gondolat is. Elborítják a világot. Ettől a palotától nagyon távol léteznek olyan elmék, amelyek ráhangolódnak ezekre a gondolatokra és olyan rezgéseket keresnek, amelyek hozzám vezetnek. Ha elmondom azok nevét, akik rám vadásznak, az része lesz a gondolataidnak. És elég, ha csak rájuk gondolsz, az máris riasztja azokat, akik azért keresnek engem, hogy megöljenek. Árnyjáró megrázta a fejét és elmosolyodott. - Mivel nem értem a bűbájosok módszereit, lépjünk tovább. Miért jöttél ide?

- Egyrészt azért, mert te itt vagy - mondta a nő egyszerűen, majd hallgatásba burkolózott. - Másrészt? - Ez még bonyolultabb. Árnyjáró felnevetett. - Bonyolultabb, mint a mágikus ellenfelek, akik a messzeségből is képesek gondolatolvasásra? Ez egy derűs délelőtt - üde szellő fúj és kék az ég. A hűsítő úszástól felfrissültem és elmém kitisztult. Úgyhogy folytasd, hölgyem! - Nem ez az egyetlen világ, Szürke Ember. - Tudom. Számos ország létezik. - Nem így értettem. Most éppen Kydorban vagyunk. De léteznek más Kydorok is - végtelen számban. Mint ahogy van végtelen számú Drenai is. Soknak hasonló a történelme és soknak eltérő. Egyesekben Árnyjáró megölte a drenai királyt, és az országot lerohanták a vagriai seregek. Másokban megölte a királyt, és Drenai győzött. Vannak olyanok is, amelyekben nem ölte meg a királyt, és egyáltalán nem volt háború. Tudsz követni? Árnyjáró jókedve elillant. - Meggyilkoltam a királyt. Pénzért. Ez megbocsáthatatlan tett, de megtörtént. Nem tudom megváltoztatni. Senki sem tudja megváltoztatni. - Ez itt történt - mondta a nő szelíden. - De léteznek más világok is. Végtelen sok világ. Ebben a pillanatban valahol a roppant térben egy másik nő üldögél együtt egy magas férfival. A környezet pontosan ilyen, mint ez, de talán a nő kék köntöst visel és nem aranyszínűt. Lehet, hogy a férfi szakállas, vagy más ruhát visel. De a nő még mindig én vagyok, a férfi pedig még mindig te. És az országot, ahol beszélgetnek, Kydornak hívják. Árnyjáró nagy levegőt vett. - Ő nem lehet én. Én én vagyok. - Biztosra veszem, hogy ő is pontosan ugyanezt mondja. - És igaza van - szólt Árnyjáró. - Talán éppen meg akarja kérdezni, hogy mi értelme van ennek a beszélgetésnek. Mit számít, hogy két Árnyjáró vagy kétszáz van, ha sosem találkoznak, vagy beszélgetnek egymással? - Jó kérdés. Láttam többet ezekből a világokból. És attól függetlenül, hogy mi lett a végkimenetel, az Árnyjáróként ismert férfinak szerepe volt benne. - Ebben a világban nem, hölgyem. Többé már nem. - Majd meglátjuk. Akarod, hogy elmenjünk? - Még gondolkodom rajta - felelte a férfi és felállt. - Kedves tőled. Lenne még egy aprócska ügy... - Igen? - Nem kérdezted meg Keevától, hogy miként ejtette el a galambokat, amelyeket neked sütött. - Nem, tényleg nem. - Fanyarul elmosolyodott. - Más dolgok jártak az eszemben. - Érthető. A számszeríjadat használta. Az első lövést még elhibázta, de azután már mindháromszor célba talált. Az utolsót röptében terítette le. - Lenyűgöző. - Azt hittem, hogy érdekelni fog. A férfi megállt az ajtóban. - Tanulmányaid során nem találkoztál véletlenül a nyugatra elterülő romok történelmével? - Miért kérded? -Tegnap arra jártam: Nem... nem kedvelem azt a helyet, de .már sokszor áthaladtam rajta. Tegnap azonban valahogy más volt. - Veszélyt éreztél? A férfi elmosolyodott. - Féltem, bár csak valami ködpárát láttam. - Úgy tudom, hogy a romok ötezer évesek. Talán egy rég halott valaki szellemét érezted. De ha bármi érdekesre bukkanok, érted küldetek, Szürke Ember.

- Valószínűleg nincs ott semmi. Csakhogy túl meleg volt ahhoz, hogy köd legyen és úgy tűnt, mintha széllel szemben sodródna. Ha a lány nem lett volna velem, megvizsgáltam volna a jelenséget. Nem kedvelem a rejtélyeket. Ezzel megfordult, és elment. Alig hagyta el a Szürke Ember a könyvtárat, máris feltárult egy kis-ajtó, és egy karcsú, kissé görnyedt férfi lépett a papnő elé. A nőhöz hasonlóan ő is kopaszra borotválta a fejét, és bokáig érő köntöst viselt. Öltözéke fehér gyapjúból készült, amit hozzáillő kesztyű és vékony, halványszürke bőrcsizma egészített ki. A férfi homokbarna szeme idegesen villant a külső ajtó felé. - Nem kedvelem őt. Épp olyan vadember, akár azok. - Nem, Prial - felelte a nő. - Akadnak hasonlóságok, de ő nem olyan kegyetlen. - Egy gyilkos. - Igen, gyilkos - bólintott a papnő. - És tudta, hogy az ajtó mögött vagy. - Honnan tudhatta? Még levegőt is alig vettem. - Tudta. Ösztönös tehetsége van ezekhez a dolgokhoz. Szerintem ezért élt ilyen sokáig. - És mégsem tudott a feje fölött az ágon kuporgó haramiáról? A papnő elmosolyodott. - Nem, nem tudott róla. De már percekkel korábban felajzotta számszeríját, és készenlétben tartotta, amikor a férfi ugrott. Ahogy mondtam, ösztönös tehetség. - Egy pillanatra azt hittem, hogy elmondod neki. A nő megrázta a fejét. - Még mindig azt remélem, hogy nem kell megtennem. Talán nem találnak ránk azelőtt, hogy bevégeznénk a küldetésünket. - Hiszel benne? - Hinni akarok benne. - Akárcsak én, Ustarte. De az idő szorít és még mindig nem leltük meg az utat. Több mint kétszáz fóliánst néztem át. Menias és Corvidal legalább ugyanennyit és még mindig több mint ezer van hátra. Felmerült benned, hogy ezek az emberek már réges-régen elfelejtették az igazat Kuan Hadorról? - Teljesen nem feledhették el - felelte Ustarte. - Még az ország neve is hasonló maradt. Találtunk utalásokat démonokra és szörnyetegekre, meg a velük megvívó hősökre. Jobbára csak töredékeket, de valahol majd igazi nyom is. - Mikor kezd el nyílni a kapu? - kérdezte Prial. - Inkább napokon, mint heteken belül. De a ködlények már itt vannak. A Szürke Ember érzékelte gonoszágukat. - És a halál ismét eljön - mondta Prial szomorúan. - Igen, így lesz - ismerte el a nő. - Folytatnunk kell a keresést, szívünkben őrizve a reményt. - Rohamosan veszítem el a reményt, Ustarte. Még hány világnak kell elbuknia, mielőtt beismernénk: túl gyengék vagyunk a megvédésükhöz? A papnő sóhajtott és súlyos selyemruhája suhogása közepette felállt. - Ez a világ igenis legyőzte őket háromezer évvel ezelőtt. Visszaűzték t a kapukon át. Minden varázslatuk és magukkal hozott szövetség dacára, visszaverték őket. Még a kriaz-norok sem tudták megmenteni őket. Prial nem nézett a nő szemébe. - Öt éve keresünk, és semmit sem találtunk. Most pedig talán már k pár napunk van. Azután elküldik az Úsissimust, ő pedig megérzi a létünket. - Már itt van - felelte a nő szelíden. Prial megborzongott. - Láttad őt? - Köpenyvarázs borul rá. Nem látható, de érzem a hatalmát. Közel már. - Akkor menekülnünk kell, amíg lehetőségünk van rá. - Még nem tudja, hogy itt vagyunk, Prial. Maradt még egy kevés hatalmam és én is tudom, miként álcázzuk jelenlétünket. A férfi előrelépett, a nő kesztyűs kezét sajátjába fogta, és ajkához emelte.

- Tudom, Ustarte. De nem állhatsz meg egy Usissimus előtt. Azért nem talált még meg bennünket, mert még nem minket keres. Amikor megteszi, végez mindnyájunkkal. - Prial reszketni kezdett, és a nő érez- j te, hogy a férfi kesztyűs ujjai rázárulnak az övére. j A papnő alaposan szemügyre vette és látta, hogy mély, remegő lélegzetet vesz. - Nyugodt vagyok - mondta Prial. - Tényleg. - Majd hátralépett, szégyenkezve, amiért kimutatta gyengeségét. - Ezek a ruhák idegesítenek - panaszolta, majd szétnyitotta köntösét, és lehúzta a válláról. j Ustarte mögé lépett, és ujjaival megvakargatta Prial hátán és vállán a vastag, szürke bundát. Prial homokszín szeme lecsukódott, és a férfi elégedetten felnyögött. Rémülete alábbhagyott. De a papnő tudta, hogy visszatér majd. Keeva feszült és elég dühös volt, mire elérte a Szürke Embernek fenntartott különös épülettömböt. Norda utasításai ellenére kétszer is eltévedt a folyosók és lépcsők útvesztőjében, majd egy alsóbb szinten bukkant ki, ahonnan jól láthatta, hogy a keresett épület egy emelettel feljebb és jobbra található. Megmászta a sziklába vájt lépcsősort és végül megérkezett a bejárathoz. Egy pillanatig csak állt, annyira meglepte a látvány. A Szürke Ember lakhelye a sziklaszirtbe ágyazódott - a kőfelületet durván faragták meg, hogy belesimuljon a környező természetes kőfalba. Emiatt gyakorlatilag lehetetlen volt észrevenni a palota öböl felőli oldaláról. Kopárnak és ellenszenvesnek tűnt, nem pedig egy gazdag ember lakhelyének. Keeva egyre nyugtalanabb lett. Megmondta a Szürke Embernek, hogy nem lesz az ágyasa, de alig egy nap elteltével máris a szobájába hívatta. Keeva dühe alábbhagyott, és hirtelen szomorúság öntötte el. Ma egy darabig azt hihette, hogy talán boldog lesz itt. Kedvelte Nordát és a csapatból a többi lány is barátságosan viselkedett vele. Mindannyian dicsérték az öreg Omrit, és derűs légkör uralkodott. Jól van hát, jobb túl lenni rajta, gondolta magában Keeva. Lépett egyet előre, és bekopogott. A Szürke Ember nyitott ajtót. Hasonlóan öltözött, mint amikor először találkoztak: sötét nadrágot viselt lovaglócsizmája fölött és egy vékony, laza bőringet. Nem voltak rajta gyűrűk, sem aranyláncok és ruháit sem ékítette melltű vagy hímzés. Intett Keevának. - Gyere be. - Ezzel megfordult, és besétált a tágas nappaliba. Téglalap alakú szoba volt, mindössze két, irhával borított székkel és egy régi szőnyeggel. Nem voltak sem polcok, sem szekrények és a kandalló is mentes volt minden dísztől. Egy halom fahasáb állt a kandalló mellett, és egy megfeketedett piszkavas. A Szürke Ember átballagott a szobán, és kiment a hátsó ajtón. Keeva követte, arra számítva, hogy a hálószobába jut. Dühe ismét gyűlni kezdett. Átlépte a küszöböt, és meglepetten megtorpant. Nem a hálószobába érkezett. A harminc láb hosszú falat bal kézről fenyőlapok borították, rajtuk pedig fegyverek függtek - hosszúíjak, számszeríjak, csiatce harci dobónyilak:, kardok és mindenféle fajtájú kés: kicsi, hosszú és kétélű. A jobb oldali falra hat lámpást erősítettek, melyeknek fénye pislákoló árnyat vetett a favázak és furcsa szerkezetek sorára. A szobában mindenfelé céltáblákat helyeztek el - volt köztük kerek, szalmából font, zsinegen lógó, és akadtak ember formájú, kitömött ócska ruhák is. A Szürke Ember az asztalhoz lépett, és felvette róla a számszeríját. Két vesszőt helyezett bele, majd visszament Keevához, és a húszlábnyi-ra levő kerek céltáblára mutatott. - Lőj két vesszőt a közepébe! Keeva felemelte karját, a keze rászorult a megviselt agyra, ujjai pedig ;i két bronzravaszra simultak. Amikor lelőtte a galambokat, megtanulta, hogy a fegyver orrnehéz, és amikor meghúzza a ravaszt, a nyílpuska kicsit lefelé billen. Most ezt kiegyenlítette, és kilőtte mindkét vesszőt. A nyilak átszelték szobát, és belecsapódtak a céltábla apró, piros közepéhe. A Szürke Ember egy szót sem szólt. Visszavette tőle a fegyvert, kiment a céltáblához, és kihúzta a két vesszőt. A nyílpuskát visszatette az asztalra, és felkapott két hajítópengét,

melyek nagyjából négy hüvelyk hosszúak lehettek. Nyelük nem volt, de a fémbe rovátkákat marattak a jobb fogás érdekében. - Óvatosan bánj vele! - mondta a férfi, és átnyújtotta az egyik pengét. - Nagyon éles. - Keeva vigyázva vette át a fegyvert, amely nehezebb volt, amint amilyennek látszott. - Nemcsak az irányra és a sebességre ügyelj, de a pörgésére is - folytatta a Szürke Ember. - A pengének kell eltalálni a célpontot. - Rámutatott az egyik közeli szalmabábra. - Találd el! -Hol? - A torkán. A nő keze felfelé lendült, karja pedig kicsapott. A penge markolattal találta el a torkot, majd lepattant. - Már értem, hogy mire célzol- mondta Keeva. - Megkaphatom a másikat? - A férfi átnyújtotta. A penge ezúttal átszakította a szalmaember állát. - A fenébe! - káromkodott a lány. - Nem rossz, jó a szemed, és remek összhangban mozogsz. Ez ritkaság. - Úgy érted a nőknél? - Mindenkinél. - A férfi odament a szalmabábhoz, kihúzta a pengét, a másikat felvette a padlóról, majd visszatért a lányhoz. - Fordulj háttal a céltáblának - közölte, mire Keeva engedelmeskedett. A Szürke Ember a kezébe nyomta az egyik pengét. - Amikor szólok, pördülj meg, és dobd el! A mellkasra célozz! A férfi ellépett a lánytól. - Most! - szólt halkan. Keeva megpördült, a penge átsüvített szobán, levágódott a bábu válláról, és nekicsapódott a távolabbi falnak. A kőből egy pillanatra szikrák pattogtak. - Újra! - mondta a Szürke Ember, átadva a másik pengét. Ezúttal a fegyver bennmaradt a bábuban: Keeva ismét a vállát találta el, de ezúttal közelebb járt a mellkashoz. - Miért csináljuk ezt? - kérdezte a lány. - Mert meg tudjuk tenni - mosolygott a férfi. - Nagyon tehetséges vagy. Egy kis munkával egészen kivételes lehetnél. - Már ha az életemet kések hajigálásával akarom eltölteni - jegyezte meg Keeva. - Azt mondtad, hogy nincs mesterséged, de szívesen tanulnál. Az ügyes mesterlövészek keresettek a vásárokon és az ünnepségeken. Száz ember közül egy sem tudna három galambot négy lövéssel leterítem egy számára ismeretlen fegyverrel. Még ezerből egy sem lenne képes ilyesmire, csak akkor, ha már van valamiféle alapképzettsége. Röviden szólva, te is olyan vagy, mint én: a természet furcsa tréfája. A fej és a test harmonizál. A távolság felbecslése, a súly elosztása, a dobás ereje - mindezekhez pontos ítélőképesség szükségeltetik. Egyeseknek egy egész élet kell ahhoz, hogy elérjék. Mások alig néhány pillanat alatt elsajátítják. - De én elvétettem a mellkast. Mindkétszer. - Próbáld meg újra! - mondta a férfi, és felszedte a földön heverő fegyvert. A lány megpördült, és a célpont felé hajította a pengét. - Egyenesen a szívébe - állapította meg a Szürke Ember. - Bízz bennem! Gyakorlással a legjobbak közé emelkedhetsz. - Nem tudom, hogy érteni akarok-e a fegyverekhez. Gyűlölöm a harcosokat: a pózolásukat, az önhittségüket és végtelen kegyetlenségüket. A Szürke Ember kihúzgálta a késeket a bábuból, visszavitte őket az asztalhoz, és nekiállt megtisztogatni őket egy puha ronggyal. A fegyvereket becsúsztatta fekete bőrtokjukba, majd Keevához fordult.

- Egykor földműves voltam. Egy asszonnyal éltem, akit istenítettem. I három gyerekünk volt: egy kisfiú és két csecsemő kislány. Egy napon, .mikor vadászni jártam, egy csapat férfi érkezett a tanyámra. Tizenkilencen voltak. Zsoldosok, akik két háború között munkát kerestek. -Egy pillanatra elhallgatott. Ritkán beszélek erről, Keeva, de ma ott lüktet a fejemben. - Nagy levegőt vett. - A férfiak az én Tanyámat az .ágyhoz kötözték, majd... kis idő elteltével... megölték. Megölték a gyermekeimet is. Azután elmentek. - Amikor aznap reggel kilovagoltam, nevetést hallottam. A feleségem és fiam a réten fogócskáztak, a kisdedek az ágyikójukban aludtak. .Amikor visszatértem, mindenütt csend honolt, és vér borította a falakat. Szóval én is gyűlölöm a harcosokat és a kegyetlenségüket. A férfi arca rettentően nyugodt maradt és nyoma sem látszott rajta annak az érzelmi háborgásnak, amiről Keeva gyanította, hogy ott tombol a felszín alatt. - És ekkor lett belőled embervadász. A Szürke Ember figyelmen kívül hagyta a közbeszólást. - A lényeg az, hogy mindig lesznek aljas emberek, mint ahogy mindig lesznek kedves és könyörületes emberek is. Attól függetlenül, hogy akarod-e vagy sem fejleszteni a tehetségedet. Ez egy zavaros, vad világ. .Azonban még rémesebb lenne, ha csak a gonoszok szánnának időt a fegyverforgatás elsajátítására. - A feleséged értett a fegyverekhez? -Nem. És még mielőtt megkérdeznéd, az sem számított volna, ha ő az ország legkülönb íjásza. Tizenkilenc gyilkos akkor is legyűri, és az eredmény ugyanaz. - Utánuk mentél, Szürke Ember? - kérdezte Keeva szelíden. - Igen. Sok évbe telt, és ezalatt egyesek sok ocsmányságot követtek el. Mások megházasodtak, letelepedtek, és a gyerekeiket nevelgették. De megtaláltam mindet. Az összesét. Hirtelen csend telepedett a szobára, és megsűrűsödött a levegő. Keeva a Szürke Embert nézte. Tekintete láthatóan messze járt, arcára végtelen szomorúság ült. Ebben a pillanatban a lány megértette, miért vájták ezt a komor és sivár lakhelyet a tündöklő fehér márványpalota mellé. A Szürke Embernek nem volt otthona, mivel szívének otthona már réges-régen elpusztult. Körbenézett a szalmabábukon, és a falakra aggatott fegyvereken. Amikor visszafordította tekintetét, pillantása találkozott a férfiéval. - Nem akarom elsajátítani ezt a foglalkozást. Sajnálom, ha csalódást okozok. - Az emberek már régóta nem okoznak csalódást nekem, Keeva Taliana - mosolyodott el a férfi keserűen. De hadd kérdezzek valamit: Mit éreztél, amikor megölted a martalócok kapitányát? - Nem akarok beszélni róla. - Megértelek. - Igazán? Olyan sokáig voltál gyilkos, hogy eltöprengek, tényleg érted-e. - Keeva elvörösödött, amikor rájött, hogy mit mondott. - Sajnálom, ha tiszteletlenül hangzott, amit mondtam. Nem állt szándékomban. Megmentetted az életem, és ezért örökre az adósod leszek. Úgy értettem, hogy nem akarom ismét átélni azt, amit akkor éreztem, amikor megöltem Camrant. Semmi szükség nem volt rá: már úgyis haldoklott. Én csak egy kicsivel több fájdalmat okoztam neki. Ha újra megtörténne, egyszerűen otthagynám. Fájdalommal és haraggal tölt el az a néhány szívdobbanás, amikor hagytam, hogy gonoszságának mocska lerántson magához. Én ő lettem. Érted ezt? A férfi szomorkásán elmosolyodott. - Ezt már jóval azelőtt megértettem, hogy megszülettél, Keeva, és tiszteletben tartom, amit mondasz. Most pedig jobb, ha visszatérsz a feladataidhoz. *****

Ju Ju-liang nem volt boldog ember. Nem sokkal távolabb még mindig dühöngött a vita a nagyjából tucatnyi túlélő között, és Ju Junak erőlködnie kellett, hogy hallja, miről beszélnek. Viszonylag jól értette a kerekszeműek nyelvét, de rájött, hogy jó pár szót és kifejezést elsodort szél, még mielőtt meghallhatta és elméje lefordíthatta volna azokat. Erősén összepontosított, mivel tudta, hogy csak idő kérdése, mielőtt valaki vádlón rámutatna. Az egykori árokásó a sziklán ücsörgött, ölében lopott kardjával, és mindent megtett, hogy olyan némán fenyegetőnek tűnjön, mint az a harcos, akinek kiadta magát. Ju Ju még csak három napja volt a csoporttal, és ezalatt az idő alatt számos csábító ígéretet hallott az immár halott vezér, Rukar szájából az úton töltött életről és az áthaladó kereskedőktől szerezhető gazadagságról. Ehelyett Rukart levágta a razsni, Ju |u pedig huszonhárom éve alatt még egyszer sem volt olyan fürge, mint .mikor elfutott a rohamozó lovasok suhogó kardja elől. Az igazat megvallva, kicsit piszkálta büszkeségét, hogy egy csiatce futamította meg őket. Egy igazi razsni. Nem pedig egy csaló, egy lopott pengével. Ju Ju megborzongott: egy ratsnira hat év kiképzés vár, még mielőtt megkapná vérben izzított pengéjét, majd öt éven át filozófiai tanulmányokat kell folytatnia, mielőtt harcolni engednék. És csak a legeslegjobbak hordhatják a szürke köntöst és a fekete övkendőt, amelyet a férfi viselt, aki megölte Rukart. Amint Ju ju észrevette, gondosan lemaradt a második csapattól, és abban a pillanatban, amikor a lovasok rohamra indultak, az elsők között eredt futásnak. A valóság az volt, hogy Rukar abban a pillanatban halott volt, amikor a razsni elindult felé. - Egyetlen aprócska kardforgató - mondta éppen valaki - és mindannyian úgy futottatok el, mint a berezelt nyulak. - Ju Ju felismerte a „nyulak" szót és gyanította, hogy közeleg az igazság pillanata. - Nem úgy vettem észre, hogy te kiálltál vele - mutatott rá egy másik. - A tömeg magával ragadott válaszolta az első. - Olyanok voltajk, mint a megvadult marhacsorda. Ha nem futok, halálra tapostatok volna. - Azt hittem, hogy nekünk is van egy csiatce razsnink - szólt közbe Ry harmadik hang. - Shem golyóira, hol volt ő, amikor szükség lett volna rá? Hát kezdődik - gondolta Ju ju magában siránkozva. Szakállas arca a tizenkét férfi felé fordult, és összeráncolt a homlokát. '. - Úgy rohant el mellettem, mintha tűz égetné a farát - jelentette ki valaki, mire nagy röhögés támadt. Ju Ju lassan felállt, és kétkezes kardja megvillant, ahogy jobbra-balra suhintott vele, abban a reményben, hogy sikerül fenyegetőnek látszania. A pengét drámai mozdulattal a földbe döfte, majd teljes magasságában kihúzta magát. - Van, aki azt hiszi, hogy megijedtem? - kérdezte, és lehalkította a hangját. - Talán te?! - dörögte hirtelen, és előreugrott, rámutatva a legközelebbi fickóra, aki a váratlan mozdulattól meglepetten, hátrazuhant. - Vagy te?! - Senki sem szólt. Ju Ju magában megkönnyebbülten í fújta ki a levegőt. - Ju Ju-liang vagyok! harsogta. - A Vér-folyótól a Zsian-tengerig félik a nevem. Mindnyájatokat megöllek! - bömbölte. || Ebben a pillanatban a rablók arcán a meglepetést a tömény rettegés váltotta fel. Egyikük hirtelen talpra kecmergett, és elrohant dél felé, A többiek azonnal követték, hátrahagyva csekélyke javaikat. Ju Ju felnevetett, és a levegőbe lökte a kezét. - Nyulak! — kiáltott utánuk.

;

Arra számított, hogy a férfiak egy darabig futnak csak, de azok kitartóan rohantak tovább. Biztos, hogy ennyire nem lehettem rémisztő, gondolta magában a csiatce. Nyilván a tűz fénye csillant meg kar- és vállizmaimon, vonta le a következtetést, és pillantása lefelé fordult, ökölbe szorított kezére. Tíz évnyi árokásás csodálatossá varázsolta felsőtestét. A harcosok élete nem is olyan nehéz, gondolta Ju Ju. Lódítással és hencegéssel csodákat lehet elérni.

Az igazat megvallva, a haramiák cselekedete még így is elég különösnek tűnt. A csiatce hunyorogva meredt a távolba, a rablók visszatérésének jelei után kutatva. - Ju Ju-liang vagyok! - ordította ismét, legmorcabb hangján. Majd megfordult, és visszafordult oda, ahol a kardját hagyta. | A tűz fényében némán álldogált az aprótermetű, szürkeruhás kardforgató. Ju Ju szíve kihagyott egy ütemet. Hátraugrott és sarka beleért a tűzbe. A csiatce káromkodott és előreszökkent, majd kardja után kapkodott - kirántotta a földből, és vadul előre-hátra lengette, miközben csatakiáltást harsogott. Rájött, hogy a kiáltás nyilván lenyűgözőbb lett volna, ha nem átható fejhangon adja elő. A razsni némán állt, és őt figyelte. Még a kardját sem húzta elő. Ju Ju még mindig maga előtt tartotta a pengét, és most rámeredt a férfira. - Ju Ju-liang vagyok - mondta, ezúttal csiatcéül. - Igen, hallottam - felelte a kardforgató. - Balkezes vagy? - Balkezes? - visszhangozta a megzavarodott Ju Ju. - Nem, nem vagyok balkezes. - Akkor rosszul tartod a kardot - közölte a razsni. Ellépett Ju Ju mellen, és dél felé kémlelt. - Harcolni fogsz velem? - érdeklődött Ju Ju. -- Harcolni akarsz? - Nem ezért jöttél? - Nem. Azért jöttem, hogy megnézzem, vajon újabb támadásra készülnek-e a rablók. Most már nyilvánvaló, hogy nem. Hol találtad a kardot? - Nemzedékek óta a családom tulajdonában van. - Megnézhetem? Ju Ju már majdnem átnyújtotta a kardot, amikor újra hátraugrott és megsuhintotta a fegyverét. - Megpróbálsz becsapni?! - üvöltötte. - Nagyon okos! A razsni a fejét csóválta. - Nem próbállak meg becsapni - felelte halkan. - Ég veled. Amikor megfordult, Ju Ju utánakiáltott. - Várj! - A razsni megtorpant és visszanézett. - Egy csata után találtam, így hát elvettem. A tulajdonosa már nem küzdött vele. A feje nagy része hiányzott. - Hosszú utat tettél meg az otthonodtól, Ju Ju-liang. Mindenképpen útonálló akarsz lenni? - Dehogyis! Hős akarok lenni. Nagy harcos. Peckesen átballagni a Irásártereken, és hallani, amint az emberek összesúgnak mögöttem: „Ez Ő a..." Ezt akarom. - Értem, Ju Ju-liang - felelte a razsni. - Nos, minden utazás az első lépéssel kezdődik, és te legalább a páváskodást már elsajátítottad. Most pedig azt javaslom, gyere utánam! - Ezzel továbbindult. Ju Ju a tokjába dugta kardját, és a hüvelyt átvetette a vállán. Majd felkapta csekélye vagyonát rejtő iszákját, és futni kezdett, hogy beérje a távolodó razsnit. A férfi kezdetben egy szót sem szólt, míg a másik csiatce ott lépkedett mellette, de körülbelül egy órányi sétát követően a razsni megállt. - A fák mögött áll gazdám, Matce-csai tábora. - Ju Ju megfontoltan bólintott és várt. - Ha valaki felismer, mit mondasz neki? Ju Ju egy pillanatra elgondolkodott. - Azt, hogy a tanítványod vagyok, és te megtanítasz, hogy miként legyek nagy hős. - Degenerált vagy? - Nem. Árokásó. A razsni Ju Ju felé fordult és sóhajtott. - Miért jöttél ebbe az országba? Ju Ju vállat vont.

- Nem igazán tudom. Nyugatnak tartottam, amikor rábukkantam a kardra, és utána úgy döntöttem, hogy északkeletnek fordulok. Ju Ju kényelmetlenül érezte magát a férfi sötét pillantása miatt és a csendet már szinte tapintani lehetett. - Nos - kockáztatta meg végül Ju Ju -, mire gondolsz? - Majd reggel megbeszéljük. Sok töprengenivalóm akad. - Akkor hát a tanítványoddá fogadsz? - Nem fogadlak a tanítványommá - közölte Kiszumu. - Az igazat fogod mondani. Azt mondod, hogy nem vagy rabló, csak velük utaztál. - De miért utaztam velük? - Hogyan? - Ha megkérdezik... A razsni nagy levegőt vett. - Akkor csak beszélj nekik a páváskodásról - felelte Kiszumu és elindult a tábortűz felé. Az első törvényen kívüliek lassan visszaszállingóztak a kihunyó tábortűzhöz - óvatosan mozogtak, rettegve attól, hogy a szürke köntösű ráesni valahol a közelben rejtőzik, készen arra, hogy előugorjon, és gonosz görbe kardjával megfossza őket az életüktől. Látták Rukar válltól gyomorig felhasított testét, kibomlott beleit, és nem kívántak osztozni vezérük rettentő végzetében. Minekutána a kardforgatónak nyoma sem volt, az egyik rabló tűzifát kgyűjtött, és a tábortűzre dobta. A lángok belenyaltak a fába, világosságot hintve szerteszét. - Mi történt Ju Juval? - kérdezte egy másik haramia, a küzdelem jeti után kutatva a földön. - Nyilván elrohant. Sehol nincs vér. Egy óra elteltével már kilenc ember gyűlt a tűz köré. Hárman még mindig rejtőzködtek valahol. Az idő hidegre fordult, és finom ködpára terpeszkedett a vidékre, halovány füstként gomolyogva. - Te hol rejtőztél el, Kym? - kérdezte az egyik martalóc a társát. - Van a közelben néhány rom. Az egyik tövében bújtam meg. - Én is - szólt közbe egy másik. - Egykor valami nagy település állhatott itt. - Egy város - mondta Kym, egy homokszín hajú és kiálló fogú alany emberke. - Emlékszem, hogy a nagyapám nagyszerű történeteket mesélt róla. Szörnyekről és démonokról. Csodálatos történetek voltak, és a fivérem az ágyban fekve hallgattuk őket, halálra rémülve. – A férfi felnevetett. - Azután meg nem tudtunk elaludni, mire anyánk kialálni kezdett nagyapámmal, amiért megijesztett minket. A következő este azonban újra könyörögtünk neki, hogy meséljen még. És mi volt ez a hely? - kérdezte Bragi, egy görnyedt vállú, gyérülő fekete hajú fickó. - Azt hiszem Guanadornak hívták - felelte Kym. - Nagyapám azt mondta, hogy nagy háborút vívtak itt, és az egész város elpusztult. - És honnan jöttek a szörnyek? - szólt közbe egy másik férfi. Kym vállat vont. - Akadtak köztük bűbájosok, akiknek vasfogú nagy fekete vérebeik voltak. Aztán ott voltak még a nyolc láb magas medveemberek, olyan karmokkal, akár egy-egy szablya. - Hogyan tudták őket legyűrni? - kérdezte Bragi. - Nem tudom - felelte Kym. - Ez csak egy monda. - Utálom az ilyen történeteket - felelte Bragi. - Nincs semmi értelmük. Végül is ki gyűrte le őket? - Nem tudom! Bárcsak sose említettem volna. A köd megsűrűsödött, és a tábor szélére kúszott. - Hideg van, ember - mondta Bragi, és felkapott egy takarót, amit a vállára terített. - Te mindig panaszkodsz valami miatt - szólalt meg egy erős testfel-építésű, villás szakállú, kopasz férfi. - A ragya verjen ki, Canja! - csattant fel Bragi. - Mindamellett igazad van - szólt közbe egy újabb rabló. - Átkozottul hideg van. Méghozzá a köd miatt. Olyan hideg, akár a jég. - A férfiak felálltak a földről, és ismét nekiálltak tűzifát gyűjteni, alaposan megrakva a tüzet. Majd leültek, és takarókba csavarták magukat.

- Rosszabb, mint télen - jelentette ki Kym. Pillanatokkal később megfeledkeztek a hidegről, ahogy egy rettenetes sikoly tépett az éjbe. Kym elkáromkodta magát, és kardot rántott. Canja tőrrel a kezében talpra szökkent, és a tűz fénykörén kívülre meredt. A köd azonban olyan sűrű volt, hogy néhány lábnál nem látott messzebb. - Lefogadom, hogy a razsni az. Odakint van. Canja tett néhány lépést a ködben. Kym tekintete követte. Furcsa neszezés hallatszott. A férfiak egymásra néztek, majd talpra kászálódtak. - Mi a pokol ez? - suttogta egyikük. Mintha valami megcsikordult volna a sziklás talajon, de látni semmit sem lehetett. A köd még sűrűbb lett, most már bekebelezte a tüzet is, amely sziszegni és sisteregni kezdett. Majd valami émelyítő hang csapott fel, amit egy nyögés kísért. Kym megpördült és látta, hogy Canja tántorog a tűz felé. A mellén tátongó hatalmas lyukból vér spriccelt. A férfi szája tátva volt, de egy hang sem jött ki rajta. Valami fehér tekeredett a haldokló férfi feje köré, és letépte azt a testéről. Bragi sarkon fordult, és rohanni kezdett az ellentétes irányba. Néhány lépést tehetett meg, amikor egy hatalmas fehér alak magasodott fel a ködben és egyik karmos mancsa kicsapott. Bragi arca elveszett a karmazsinszínű vérzuhatagban. Karmok szaggatták fel hasát, a levegőbe lökve testét. Kym sikoltozott, és a tűz felé hátrált, majd kirántott egy lángoló ágat és meglengette maga előtt. - Tűnjetek el! - ordította. - Takarodjatok! Valami fagyos kulcsolódott a bokája köré. Lepillantott és látta, hogy fehér kígyó kúszik a csizmáján. A férfi hátraugrott - egyenesen bele a tűzbe. Lángok nyalták végig nadrágját. A fájdalom rettentő volt, de még így is látta, hogy mindenfelől hatalmas fehér alakok közelednek a tűz felé. Kym ledobta az ágat, tőrt rántott és hegyét a saját torkának szegezte. Lehunyta a szemét és a tőrt a nyakába döfte. Valami hátba találta, mire kizuhant a tűzből. Saját vérében fuldokolva még érezte, ahogy éles fogak marnak az oldalába. Majd a köd összezárult körülötte. Kiszumu keresztbetett lábakkal ült a földön, hátát egy fának támasztotta. Nem aludt, hanem meditatív transzba merült, ami fáradt izmait új lővel töltötte el. Több percébe telt, mire sikerült létrehoznia a transzllapotot, mivel a mellette heverő Ju Ju-liang hortyogása kifejezetten |egesítő volt - mint amikor egy rovar döng folyamatosan az ember körül egy nyári napon. Kiszumu sokéves kiképzése ebben a pillanatban jó szolgálatot tett, mivel képes volt teljesen elfeledkezni Ju Ju-liangról, és összpontosíthatott. Amint sikerült összpontosítania, máris kiengedte azt a ragyogó ürességbe, egyetlen kék virág képét őrizve meg, amely fényesen és étéin ragyogott a végtelen és csillagtalan fekete űr háttere előtt. Lassan, nagyon lassan gondolatban citálni kezdte a razsnik mantráját. Nyolc szó, egy gyermekvers rímeibe szedve: Tenger, csillag Én vagyok Törd el szárnyam : Szárnyalok. Kiszumu minden versszak után egyre nyugodtabb lett, elméje szétterült, érezte az ereiben lüktető vért, ahogy a feszültség kiengedi karmaiból a testét. Keveset kellett aludnia, ha mindennap egy órát meditálhatott. Ma éjjel azonban valami megzavarta transzát. Nem a horkoló Ju Ju, és nem is az egyre fagyosabb idő volt az. Kiszumu teste megedződött -elviselte a legszélsőségesebb hideget és forróságot is. Küzdött a transz

megtartásáért, de az egyre messzebb siklott tőle. Tudatára ébredt, hogy az ölében tartja tokjában nyugvó kardját. A fegyver mintha finoman rezgett volna, amikor megérintette. Kiszumu szemhéja felpattant. A férfi körülnézett a táborban. Az éjszaka nagyon hidegre fordult, és ködpára csordogált át a fák között. Az: egyik ló felnyerített félelmében. Kiszumu nagy levegőt vett, majd kardjára pillantott. Az ovális bronz kardkosár izzott. A razsni karcsú kezét aj bőrbe tekert markolatra tette, és előhúzta a kardot fekete lakktokjábóll A penge olyan erős kékes fénnyel ragyogott, hogy belesajdult a szeme amikor ránézett. A kardforgató talpra állt, és látta, hogy Ju Ju-liang lopott kardja szintén ragyog. Az egyik őrszem váratlanul felsikoltott. Kiszumu félrehajította kardhüvelyt, és átszáguldott a táboron, megkerülve az egyik szekér hátulját. Senkit sem látott, de a köd egyre feljebb emelkedet1 Ekkor roppanó hangokat hallott a mélyéből. Leguggolt, és megvizsgálta a talajt. Ujja valami nedveshez ért. Kardja izzó fényénél jól lát hogy vér. - Ébredjetek! - kiáltotta el magát. - Ébredjetek! Valami megmozdult a köd mélyén. A razsni éppen csak egy pillantást vethetett a gigászi fehér alakra, amely máris eltűnt. A köd köri fonta Kiszumu lábait, és jeges hidege a bőrébe mart. A férfi ösztönösen is hátraugrott. Kardja lecsapott - ahogy megérintette a ködpárát, sisteregve és sziszegve kék villám cikázott elő. A közelből mély és hangi mordulás hallatszott. Kiszumu előreszökkent, kardját a ködbe döfve Újra kék villám villant és mennydörgés robajlott fel a tábor fölött. Újabb őr kiáltott, ezúttal valahonnan balról. A harcos hátranézett és Ju Ju-liangot látta, aki a ködöt szabdalta és csépelte, miközben villámok cikáztak elő kardjából. Az őr a földön hevert, közel az erdő széléhez. Valami fehér fonódott a lába köré, és vonszolta egyre távolabb a tábortól. Kiszumu rohanva szelte át a tisztást, míg az őr teli torokból üvöltött. Ahogy Kiszumu odaért, látta, hogy a férfi bokájára tekeredő valami olyan, akár egy hatalmas fehér féreg farka. Lecsapott rá, kardja mélyen belevágott a hófehér húsba. Ju Ju-liang bukkant fel mellette, és rikoltást hallatva a féregbe döfte kardját. Az elengedte az őrt, aki a tábor viszonylagos biztonsága felé tántorgott. A lény visszacsusszant a ködbe. Ju Ju csatakiáltást hallatott, és üldözőbe vette. Kiszumu bal keze kígyóként csapott ki, és farkasbőr zekéjének gallérjánál fogva vissza-i.intotta az önjelölt hőst. Amaz a levegőben kapálózott egy-kettőt, majd hatalmasat esett. - Maradj itt! - mondta Kiszumu higgadtan. - Elég lett volna kérned! - zsörtölődött Ju Ju, miközben vadul maszkírozta felhorzsolt hátsófelét. Kiszumu a tábor közepe felé pillantott. Az őrök és a gyaloghintó hordozói mind odagyűltek, rettegve nézték a ködöt, és néma csendben hallgatták a közelből felhangzó furcsa csattogó és kopogó hangokat. A köd gomolyogni kezdett. Kiszumu belevágott, mire ismét kék villám cikázott elő, és a ködből hátborzongató fájdalomüvöltés csapott fel. - Mi ez? - kérdezte Ju Ju, meglengetve kardját. Kiszumu nem foglalkozott vele. Két ló felnyerített, és a földre zuhant. - Maradj itt és tartsd vissza a ködöt! - mondta Kiszumu, majd sarkon fordult, és átrohant a tisztáson. A köd szétvált előtte, és a balján megmoccant valami. Kiszumu jobbra vetődött, bukfencezett egyet, és ugyanazzal a sima mozdulattal máris talpon volt ismét. Egy hosszú karmos mancs csapott az arca felé. Kiszumu hátradőlt, és csillogó kardja leszelte a végtagot. Fájdalomüvöltés harsant és egyetlen szívdobbanásig a razsni (de csak ő) ki tudott venni egy borzalmas arcot: nagy, kidülledő vörös szemeket és gonoszul görbülő agyarakat látott. Majd a lény eltűnt, visszacsusszant a ködbe. Az ég világosodni kezdett, és a köd a fák felé hátrált.

Kisvártatva a nap felragyogott a hegyek fölött, és tisztásra nyugalom borult. Két ló elpusztult, a hasukat feltépték. Az eltűnt őrnek nyoma sem volt. Ahogy a napfény ráterült a tájra, Kiszumu kardja nem világított többé, és visszafakult acélszürkévé. A lábánál heverő karmos mancs sem vergődött többé. Ahogy a nap-leiiy megérintette, bőre sisteregni kezdett és megfeketedett, majd lemállott a húsról. Füst szállt fel belőle, és bűz kezdett terjengeni. Kiszumu visszasétált a tisztásra, nyomában Ju Ju-lianggal. - Bármik is voltak, nem mérkőzhettek két razsnival - jelentette ki Ju Ju boldogan. Matce-csai felcsapta a sátorlapot, és kilépett a tisztásra. - Mit jelentsen ez a zsivaj? - Megtámadtak minket - felelte Kiszumu nyugodtan. - Egy ember meghalt, és vesztettünk két lovat is. - Megtámadtak? Visszajöttek a rablók? - Nem, nem a rablók. Szerintem el kellene mennünk innen. Méghozzá gyorsan. - Ahogy akarod, razsni. - Matce-csai előredőlt, és Ju Ju-liangra meredt. - Es ki ez az... ez az... illető? - Ju Ju-liang vagyok, és segítettem a démonok ellni harcban. - Ju Ju a magasba emelte kardját, és kidüllesztette mellét. - Amikor a démonok jöttek, nekik ugrottunk és szabdalni kez... - fogott bele lelkesen. - Állj! - mondta Matce-csai, és felemelte karcsú kezét. Ju Ju elhallgatott. - Maradj csendben, és ne szólj semmit! - Matce-csai tekintete Kiszumura rebbent. - Te és én folytatni fogjuk ezt a beszélgetést a palankinomban, amint útnak indultunk. A kereskedő ellenséges pillantást vetett Ju Jura, majd eltűnt a sátrában. Kiszumu azonnal távozott. Ju Ju utánaszaladt. - Nem tudtam, hogy ezek a kardok képesek így ragyogni. - Én sem. - O, azt hittem, magyarázattal tudsz szolgálni. Mindenesetre jó csapatot alkotunk, he? A harcos egy pillanatig eltöprengett azon, hogy vajon milyen hatalmas bűnt követhetett el előző életében, amiért Ju Ju a büntetése. A magas férfi szakállas arcába nézett, majd szó nélkül otthagyta. Még hallotta, hogy Ju Ju így szól: - Jó csapatot. Kiszumu ismét átvágott táboron, és nyomát sem lelte a levágott karnak, de az erdő szélén számos karmos, háromujjú nyomot talált. Liu, a fiatal örkapitány közeledett felé. A férfi rémült szemekkel meredt rá, és ideges pillantásokat vetett az erdő felé. - Hallottam, amikor a tanítványod azt mondta: démonok voltak. - Nem a tanítványom. - Ó, bocsáss meg, uram! De szerinted is démonok voltak? - Korábban még sosem láttam démont - felelte Kiszumu szelíden. -De beszélhetünk róla, amint útnak indultunk és magunk mögött hagyni k az erdőt. Igen, uram. Bármik is voltak, szerencse, hogy a te... a te barátod itt volt, hogy segítsen nekünk ragyogó kardjával. - Nem a barátom - felelte Kiszumu. - De valóban szerencse.

Matce-csai palankinjában ült, a behúzott selyemfüggöny mögött. • Szerinted démonok voltak? - kérdezte az apró termetű kardforgatót. Semmi más lehetőség nem jut az eszembe. Egyikük karját levágtam, az úgy égett el a napfényben, mintha kohóba került volna. - A világnak ezen a táján nem hallottam démonokról, de hát ismereteim korlátozottak Kydorról. Az ügyfelem semmit sem mondott mondani., amikor idehívott. - Matce-csai elhallgatott. Egyszer felbérelt egy varázslót, hogy az idézzen meg egy démont egyik üzleti vetélytársa megölésére. A riválist másnap reggel kitépett szívvel találták meg. Matce-csai sosem tudta meg, hogy valóban természetfeletti erők működtek Inic halálában, vagy a varázsló egyszerűen felbérelt egy orgyilkost. A varázsiót egyébként két évvel később felnyársalták, miután puccsot kísérelt meg a gothir császár ellen. Azt rebesgették, hogy egy szarvas démon jelent meg a palotában, és több őrt is megölt. A kereskedő eltöprengett: lehetséges, hogy számos ellenségeinek egyike felbérelt egy bűbájost, és ő küldte el a ködben azokat a lényeket, hogy végezzenek vele? A gondolatot szinte azonnal el is vetette. A iiyilkolt őrszem a tábor távolabbi felén állt, a lehető legmesszebb a sátortól. Akárcsak a lemészárolt lovak. Bizonyos, hogy a Matce-csai ellen irányuló varázslat arra a sátorra irányult volna, ahol feküdt. Véletlen esemény volt, még ha nyugtalanító is. - Liu azt mondja, hogy a kard úgy ragyogott, mintha a legfényesebb reggelt rejtené. Ilyesmiről sosem hallottam. A razsnik kardjai mágikusak? - Nem hinném, hogy azok - felelte Kiszumu. - Van valami magyarázatod? A razsni rituálék ősrégiek. Minden egyes kardot száznegyvennégy vasással áldanak meg. A vasércet is megáldják az olvasztás előtt, emmellett acélt is megáldják, és a fegyverkovács papok saját vérükkel edzik nemesre, háromnapi imádkozás és böjtölés után. Végül a fegyvert Ri-ason templomának oltárára fektetik, és az összes szerzetes egybegyűlik ezen a szent helyen, hogy nevet adjanak a kardnak, és utoljára megáldják. A razsni kardok egyedülállóak. Senki sem ismeri minden ráolvasás eredetét, és egyeseket olyan nyelven mondanak, amelyeket még azok a papok sem értenek, akik a ráolvasásokat végzik. ■ Matce-csai némán ült, miközben Kiszumu beszélt. Ez volt a leghosszabb szónoklat, amelyet valaha is hallott az egyébként szűkszavú kardforgatótól. > - Nem vagyok szakértő katonai ügyekben, de úgy tűnik, hogy a razsni kardokat eredetileg nem csak az ellenséges harcosok elleni küzdelemre szánták - mondta a kereskedő. - Máskülönben miért mutatnának ilyen rejtélyes képességeket, amikor démonok vannak a közelben? - Egyetértek. Ezen a dolgon még töprengenem kell. - Miközben ezt teszed, elmagyaráznád, hogy mit keres itt az a hangoskodó marha abban a bűzös farkasbőr zekében? - kérdezte Matce-csajú - Ő egy árokásó - felelte kifejezéstelen arccal a razsni. - Egy árokásó segített nekünk? Kiszumu bólintott. - Egy rasnitól lopott karddal. Matce-csai a kardforgató arcába nézett. - Hogyan bukkantál rá? - Egyike a rablóknak, akik ránk támadtak. Amikor a táborukM mentem, a többiek elfutottak, de ő maradt. - Miért nem ölted meg? -A kard miatt.

- Féltél a kardtól? - kérdezte Matce-csai, aki meghökkenésében egy pillanatra még a jómodorról is elfeledkezett. Kiszumut láthatóan hidegen hagyta a megjegyzés. - Nem, nem féltem tőle. Amikor egy razsni meghal, a kardja meghal vele. Repedések jelennek meg rajta és kicsorbul, majd a penge széttörik. A kard a hordozó lelkéhez kötődik, és vele tart a túlvilágra. - Akkor talán egy élő masnitól lopta, aki még most is keresi. - Nem. Ju Ju nem hazudott, amikor azt mondta, hogy egy halott razsni mellől vette el. Tudtam volna, ha hazudik. Szerintem a kard kiválasztotta őt. Ő vezette erre a vidékre és végül a táborunkba. - Szerinted a kard értelemmel bír? - Ezt nem tudom elmagyarázni neked, Matce-csai. Öt év folyamatos tanulásra volt szükség ahhoz, hogy kapiskálni kezdjem a dolog lényegét. Hadd világítsam ezt meg egy magyarázattal: Nyilván elméláztál már azon, hogy miért fogadtam el a felkérésedet. Azért jöttél hozzám, mert azt mondták neked, hogy én vagyok a legjobb. Ugyanakkor arra számítottál, hogy nem csatlakozom hozzád az útra. Nem igaz? - Így van - bólintott Matce-csai. - Számos felkérést kaptam. Ahogy tanították, felkerestem a szent helyet, ahol leültem, kardomat az ölembe tettem és meditáltam, a Legnagyobb útmutatását kérve. És amikor elmém megtisztult minden önző vágytól, sorra vettem az ajánlatokat. Amikor a tiédhez értem, érezem, hogy a kard felmelegszik a kezemben. Akkor már tudtam, hogy odorba kell utaznom. - A kard tehát a veszély után sóvárog? - kérdezte Matce-csai. - Talán. De szerintem csupán a Legnagyobb akaratához vezető utat mutatja meg a rasninak. - És ez az út elkerülhetetlenül elvezet a gonoszhoz? • Igen - felelte Kiszumu. - Ez aligha megnyugtató - közölte Matce-csai, aki úgy döntött, nem lajt további magyarázatot hallani. Mindféle izgalmat utált, és a mostani utazás már eddig is bővelkedett eseményekben. Most pedig úgy tűhogy Kiszumu puszta jelenléte további kalandokat eredményez Gondolatai közül kiszorítva a démonokat és kardokat, lehunyta szelt, és elképzelte kertjét és az illatos, virágba boruló fákat. A képtől lenyugodott. A palankin falain kívülről rekedtes nyekergés csapott fel. Az árokásó énkelt rettenetes, hamis hangján. A dalt a széles körben ismert észak-csiatcei dialektusban adta elő, és témája egy fiatal örömlány testi adottjait és szokatlan testszőrzetét taglalta. Matce-csai bal szemébe belenyilallt valami. Kiszumu megcsendítette a harangot, és a palankin zökkenőmentesen megállt. A razsni kinyitotta az ajtót, és könnyedén a földre ugrott. Az éneklés elhallgatott. Matce-csai így tisztán hallotta, amint a hangoskodó marha így szól: - A következő strófa lesz csak igazán mulatságos. Lalitia olyan nő volt, akit nem lehetett egykönnyen meglepni. Mire tizennégy éves lett, már mindent tudott a férfiakról, amit tudni lehetett és meglepődni már jóval azelőtt sem lepődött meg semmin. Nyolcéves korában árvaságra jutott, és a főváros utcáin tengette életét: megtanult lopni, koldulni, futni, elbújni. A mólók alatt aludt a homokban, ahol időnként össze kellett kucorodnia a sötétben, amikor a torokmetszők áldozataikat a víz partjára vonszolták, hogy ott könyörtelenül megkéseljék őket, és testüket a hullámok közé hajítsák. A mólók alól jól hallotta az olcsó kocsmai ribancokat, amint bájaikat árulták, és férfiakkal üzekedtek a holdfény vetette árnyékok között. Sokszor volt szemtanúja, amikor az őrség tisztjei körbejártak, hogy begyűjtsék járandóságukat a kikötői szajháktól, és azután még ingyen örömökben is részesüljenek. A vöröshajú gyermek gyorsan tanult. Tizenkét éves korára a piactereken dolgozó serdülő zsebmetszők bandáját vezette - keresményük tizede az őrség zsebébe vándorolt, cserébe azért, hogy soha ne kapják el őket. Lalitia - vagy akkori nevén Sunyi Vöröske - két éven át halmozta fel vagyonát, olyan helyre rejtve el azt, ahol senki sem találhatta meg. Fennmaradó idejében a sikátorokban lapult, és figyelte a gazdagokat, akik az előkelőbb tavernákban étkeztek. Megjegyezte, miként beszélnek és mozognak a nagyvilági dámák,

tanulmányozta színlelt bágyadtságukat és kecsességüket, az unalom halvány légkörét, amely férfiak társaságában lengte körül őket. Mindig kihúzták magukat, mozdulataik lassúak, finomak és nyugodtak voltak. Tejfehér bőrüket nem barnította a nap -valójában meg sem érintette. Nyáron széles peremű kalapot viseltek, pillekönnyű fátyollal. Sunyi Vöröske figyelte, és magába szívta mozdulataikat, gondosan elraktározva azokat emlékei tárházában. Tizennégy évesen vége szakadt szerencséjének. Éppen egy kereskedő elől futott, akinek erszényövét csak az imént vágta át, amikor megcsúszott egy rothadt gyümölcsön, és hatalmasat esett a macskakövön. A kereskedő addig nem engedte el, míg az őrség meg nem érkezett, és el nem vonszolták. - Ezúttal nem segíthetünk, Vöröske - mondta az egyik őr. - Pon Vanist raboltad ki, márpedig ő fontos ember. A magisztrátus tizenkét évre ítélte. Hármat töltött le büntetéséből a patkányoktól nyüzsgő tömlöcben, amikor egy napon a börtön kapitányának, egy Aric nevezetű ifjú tisztnek az irodájába hívatták. A hideg szemű és vékony férfi még enyhén züllött külseje dacára is csinosnak volt mondható. - Ma reggel láttalak, ahogy a falnál sétálsz - mondta a tizenhét éves lánynak. - Nem olyan a járásod, mint egy parasztnak. Sunyi Vöröske a nappal óráit arra használta ki, hogy gyakorolja a főváros nagyvilági dámáinak mozgását. Erről semmit sem mondott a kapitánynak. - Gyere közelebb, hadd nézzelek! - mondta neki a férfi, mire a lány közelebb lépett. A férfi hozzálépett, majd hátrahőkölt. - Tetves vagy. - Igen - búgta lány -, és bolhás. Azt hiszem, hogy a lakosztályomban akad egy kis gond a fürdővel. Talán kijelölhetnél egy szolgát, hogy megnézze. A férfi rávigyorgott. - Hát persze, hölgyem. Hamarabb fel kellett volna hívnod magadra a figyelmet. - Megtettem volna - válaszolta a lány, bágyadtságot sugárzó pózt véve fel -, de nagyon sok volt a dolgom. Aric behívatott egy őrt, és visszavitette a lányt a cellájába. Egy órával később két katona jött Vöröskéért. A börtönből a parancsnoki Kaszárnyába mentek, ott is a fürdőszobába. A bronzperemű kádból szinte kicsordult az illatos víz. A kád mellett két női fogoly várakozott. A férfi őrök megparancsolták a lánynak, hogy vegye le mocskos gönceit, és lépjen be a vízbe. Az egyik nő meleg vizet öntött zsíros hajára, majd éjesen illatozó szappant dörzsölt bele. A másik nő nekiállt lecsutakolni a bőrét. Csodás érzés volt. Sunyi Vöröske behunyta szemét, és mintha feszültség kioldódott izmaiból. ; Amikor a fürdőzés véget ért, haját megszárították, megfésülték és befonták, kifakult zöld szaténruhát adtak rá. A nagyobb termetű nő közelebb hajolt hozzá. - Ne nagyon szokj hozzá, édesem! - suttogta neki. - Egyik lány sem tartott tovább egy hétnél. A parancsok könnyen megunja őket. Sunyi Vöröske egy évig húzta, és tizennyolc évesen amnesztiát kapott. Aric kezdetben saját szórakoztatására használta, majd tanítgatni kezdte a nemesi viselkedés egzotikusabb titkaira. Az amnesztiáért keményen meg kellett dolgoznia, mivel Aric testi vágyai sok mindent felöleltek, és néha fájdalmasak is voltak. A szabadulásért cserébe Sunyi Vöröske játékszere lett azoknak a férfiaknak, akiket a kapitány el akart kápráztatni, azoknak a vetélytársaknak, akiket ki akart használni és azoknak az ellenlábasoknak, akiket el akart pusztítani. Az ezt követő években a lány - immár Lalitia néven - rájött, hogy a férfiak túlságosan is lelkesen válnak meg titkaiktól. Úgy tűnt, hogy a gerjedelem egyformán oldja meg a nyelvet és az elmét. Okos és eszes férfiak váltak olyanná, akár a gyerekek, csakhogy a kedvére tehessenek. Régóta féltve őrzött titkokat fecsegtek ki, csakhogy lenyűgözhessék őt elmésségükkel. Ostoba férfiak! Aric a maga módján jó volt hozzá, és megengedte, hogy megtartsa azokat az ajándékokat, amelyekkel szeretői halmozták el. Lalitia néhány év alatt közel került gazdagsághoz. Aric még áldását is adta a vén

kereskedővel, Kendarral kötött házasságára. A férfi egy éven belül meghalt, Lalitia pedig ujjongott. Most már olyan életet élhetett, amilyenre mindig is vágyott. Kendar vagyona két életre is elég lett volna, ha nem lett volna mindez csalóka délibáb. A kereskedő eladósodva halt meg, és Lalitia ismét azon kapta magát, hogy egyedül eszére és testi adottságaira számíthat. Második férje elkövette azt az udvariatlanságot, hogy nem akart meghalni, pedig már túl volt a hetvenen, amikor a nő hozzáment. Ez viszont drasztikus lépéseket tett szükségessé. Lalitiában felmerült, hogy megmérgezi, de végül elvetette az ötletet. Férje a maga módján kedves, sőt gyengéd ember volt. így hát Lalitia olyan étrendre fogta, amibe drága pénzen beszerzett erős afrodiziákumokat kevert. Amikor párja végelgyengülésben elhunyt, a halottá nyilvánítás miatt kihívott kirurgus nem tudta megállni, hogy meg ne jegyezze: még sosem látott ilyen vidám hullát. Lalitia most már valóban gazdag volt, és rögtön nekilátott, hogy elszegényedjen, méghozzá minden képzeletet felülmúló sebességgel. Kereskedelmi vállalkozásokba fektette tőkéjét - mind befuccsolt -, majd földeket vásárolt, amelyek meggyőződése szerint sokszorosát érik majd értéküknek. A földek ára szinte azonnal meredeken zuhanni kezdett. Egy napon a szabója üzenetet küldött, hogy addig nem szállít újabb ruhákat, amíg Lalitia ki nem egyenlíti kifizetetlen számláit. A nő ámultán fedezte fel, hogy nincs semmije, amivel adósságait törleszthetné. Ismét felvette a kapcsolatot Arickal, aki újfent hasznát vette szolgálatainak. Most, harmincöt évesen, volt tartaléka, egy csodás háza Carlisban, és olyan gazdag szeretője, aki valószínűleg egész Kydort megvehette volna, anélkül, hogy vagyona megérezte volna. A nő hátradőlt szaténpárnáján, és az ablaknál álló magas, erős felépítésű férfit nézte. - Megköszöntem már a gyémántfüggőt, Szürke Ember? - kérdezte. - Szerintem igen - felelte a férfi. - Méghozzá kifejezetten ékesszólóan. Mondd csak, miért nem akarsz részt venni a fogadásomon? - Az utóbbi néhány napban nem érzem jól magam. Szerintem jobb lenne, ha pihennék egy kicsit. - Nem sokkal ezelőtt még úgy tűnt, hogy módfelett jól érzed magad - jegyezte meg a Szürke Ember sokatmondóan. - Csak azért, mert olyan pazar szerető vagy. Honnan tanultál ilyen fortélyokat? A férfi nem válaszolt, de elfordult az ablaktól. A bókok úgy csorogtak le róla, mint az eső a palatetőről. - Szeretsz engem? - kérdezte a nő. - Legalább egy kicsit? - Imádlak. Akkor miért nem mesélsz soha semmit magadról? Most már két éve jársz hozzám, és még az igazi neved sem tudom. A férfi sötét tekintete Lalitia felé fordult. - Ahogy én sem a tiédet. De nem számít. Most viszont mennem kell. - Légy óvatos! - mondta a nő, meglepve magát is. A férfi alaposan szemügyre vette. - Miért mondod ezt? A nő elpirult. - Azt rebesgetik a városban..., hogy ellenségeid vannak - fejezte be letlenül a mondatot. - Vanis, a kereskedő? Igen, tudom. - Ö... embereket bérelhet fel, hogy megöljenek. - így igaz. Biztos, hogy nem akarsz részt venni a fogadásomon? A nő bólintott. A férfi, mint mindig, most is búcsúzás nélkül hagyta a szobát. Az ajtó bezárult mögötte. Ostoba! Ostoba! Ostoba! - szidta magát némán Lalitia. Arictól hallotta, hogy a kereskedő merényletre készül. Ha a hitelezője meghal, Vanis megmenekül a csődtől. Aric figyelmeztette, hogy ne mondjon semmit. „Meglepő estély lenne, ha a gazdag parasztját saját palotájában mészárolnák le - mondta a férfi. - Módfelett emlékezetes este lenne." Lalitia először bosszús volt amiatt, hogy az ajándékok elmaradnak, pedig két év elteltével már tudta, hogy hiába reménykedik: a Szürke Ember nem fog házasságot ajánlani. És azt is tudta, hogy már egy másik

kurtizánt is kinézett magának a város déli részén. Hamarosan nem keresi fel többet. Ám ahogy a napok teltek-múltak, Lalitia csak nem tudta elfelejteni a férfi közelgő végzetét. Aric mindig jó volt hozzá, de a nő tisztában volt vele, ha elárulná, a férfi habozás nélkül elrendelné a megölését. És ő szinte ezt kockáztatta, amikor majdnem kibökte, hogy a Szürke Emberre gyilkosok várnak. - Nem szeretem őt - mondta ki hangosan. Lalitia sosem szeretett senkit. Akkor miért akarja mégis megmenteni? Ezen eltöprengett. Részben azért, mert a férfi sosem próbálta meg birtokolni őt. Fizetett a gyönyörért, és sosem volt kegyetlen vagy lenéző, sem ítélkező vagy elnyomó. Nem kérdezgette az életéről, és nem adott neki tanácsokat. A nő felkelt az ágyból, és meztelenül az ablakhoz lépett, ahol a férfi állt nem sokkal ezelőtt. Lalitia nézte, amint a Szürke Ember vasderesén kilovagol a kapun, és a szomorúság ólmos súlya telepedett rá. Aric gazdag parasztnak nevezte őt, de a férfiban nem volt semmi parasztos. Erőt és céltudatosságot sugárzott. Volt benne valami elementáris. Valami meg nem alkuvó. Lalitia hirtelen elmosolyodott. - Nem hiszem, hogy megölnek, Szürke Ember - suttogta maga elé. A szavak meglepték, akárcsak az azzal járó kedélyváltozás is. Ügy tűnt, az élet mégis tartogat számára meglepetéseket. Keeva még sosem szolgált fel nemeseknek, bár gyerekkorában látta a gazdagok hintóit, és egy-egy pillantást vethetett a selyembe, szaténba öltözött hölgyekre, akik efféle eseményekre igyekeztek. Keeva most a nagyterem nyugati falánál állt, kezében ezüsttálcával, amelyen mesterien elkészített pástétomok sorakoztak akadtak sajttal és fűszeres hússal töltöttek is. A lány egyike volt a negyven szolgának, akik a Szürke Ember kétszáz vendégét szolgálták ki. Keeva sosem látott még ennyi szatént, ennyi ékszert: drágakövekkel kirakott arany karpereceket, az ezernyi lámpás fényében szikrázó fülbevalókat, gyöngyökkel átszőtt, ezüsttel szegett ruhákat és tunikákat, csillogó fejdíszeket, rubinnal, smaragddal, sőt gyémánttal díszített cipőket. Egy ifjú nemes és hölgye éppen előtt álltak meg. A férfi cobolyprémmel szegett kurta köpenyt viselt aranyszállal hímzett piros szaténkabátja fölött. Elvett egy pástétomot a tálcáról. - Csodálatos az íze. Meg kellene kóstolnod, drágám - mondta a mellől te álló nőnek. - Inkább téged ízlellek meg - felelte az, és fehér szaténruhája suhogott, ahogy közelebb lépett szeretőjéhez. A férfi rávigyorgott, és egy kevés pástétomot dugott az ajkai közé. A nő nevetett, hozzá hajolt, majd egy csók után szétváltak. Keeva teljesen némán állt és hirtelen ráébredt, hogy számukra gyakorlatilag nem is létezik. Furcsa érzés volt. A párocska pillantása egyszer sem találkozott az övével, és úgy tértek vissza a tömegbe, hogy tudomást sem vettek jelenlétéről. Más vendégek is elhaladtak arra: egyesek vettek a pástétomból, mások csak a táncparkett felé tartottak. Amikor a tálcája kiürült, Keeva végigosont a fal mentén, és a kurta lépcsőn lement a hosszú konyhába. Norda éppen ízletes bort töltögetett a serlegekbe. - Mikor érkezik a Szürke Ember? - kérdezte Keeva. - Később - hangzott a felelet. - De hát ez az ő estélye. - Már itt van - mondta Norda. - Nem vetted észre, hogy az emberek folyamatosan áramlanak a hátsó kisterembe? Keeva észrevette, de nem tulajdonított neki jelentőséget. Az ifjú strázsamester, Emrin a hátsó ajtónál állt, és Keeva elhatározta, hogy még véletlenül sem néz rá. Nem kívánt okot adni a férfinak arra, hogy zaklassa őt.

- A nemesek és a kereskedők zöme azért van itt ma este, hogy valami kegyet kérjen az Uraságtól - okította Norda. - így az első három órában a Diófa-teremben fogadja őket. Omri ott van vele, és ő jegyzi le a kéréseiket. - Rengeteg ember fordul hozzá kérelemmel. Nyilván nagyon szerethetik. Norda gyöngyöző kacajra fakadt. - Tökkelütött - mondta, és felkapta tálcáját, majd az ajtó felé indult. Keeva teljesen összezavarodott. Körülpillantott és látta, hogy több lány is mosolyog. Szégyenkezett (bár nem tudta, hogy miért), majd megpakolta tálcáját, és ő is visszatért a nagyterembe. Húsz zenész játszott odabent gyors, élénk tempójú muzsikát, és a táncosok ide-oda suhantak a fényesre csiszolt padlón. Meleg volt a teremben, de a teraszra nyíló összes ajtót kinyitották, és friss tengeri szellő surrant be a helyiségbe. A tánc egy órán át tartott, és a termet megtöltötte a zene és a nevetés. Keeva karja sajogni kezdett, ahogy a tálcát tartotta. A tánc alatt kevesen falatoztak. Norda osont hozzá a terem fala mentén. - Itt az ideje, hogy felhozzuk a frissítőkkel teli tálcákat. Keeva követte őt, le a lépcsőn. - Miért neveztél tökkelütöttnek? - kérdezte, amikor a szőke nő elkezdte borral megtölteni a kristálykelyheket. - Mert nem szeretik. Mindannyian gyűlölik. - De hát miért? Hiszen kegyben részesíti őket. - Éppen ezért. Semmit sem tudsz a nemességről? - Nyilvánvaló, hogy nem. Norda abbahagyta a töltögetést. - O itt idegen, és elképesztően gazdag. Irigylik őt, és az irigység mindig gyűlölethez vezet. Nem számít, hogy mit csinál: mindig is gyűlölni fogják. Az elmúlt évben, amikor keleten rossz volt a termés, az Uraság kétszáz tonna gabonát osztott szét az éhezők között. Csodás tett, nem igaz? - Hát persze, hogy az. - Nos, ez a csodás tett megakadályozta, hogy a gabona ára felszökjön, ami csökkentette a nemesek és a kereskedők hasznát. Gondolod,, hogy megköszönik ezt neki? - Norda elmosolyodott. - Majd megtanulod, Keeva, hogy a nemesek másfajták. - Mosolya elhalványult, szeme; pedig fagyos lett és haragos. - Egyiküket sem pisilném le, ha lángra kapna. - Egyet sem ismerek közülük. - Az a legjobb, ha ez így is marad - felelte Norda, és hangja ellágyult. - Csak bánatot okoznak a magunkfajtának. Most pedig jobb, ha visszamegyünk. Keeva felkapta az italokkal teli tálcát, visszatért a nagyterembe, és fel-alá járt a tömegben. A zenészek abbahagyták a játékot, és frissítőket fogyasztottak, a nemesek pedig kisebb csoportokat alkottak. Csevegtek, kacarásztak - általános jókedv uralkodott. A Szürke Ember nem mutatkozott, viszont Keeva felismerte Lord Aricot a Kilraith-házból. Az ezüsttel szegett, szürke-fekete csíkos, vastag selyemingben pompázó férfi a terasz mellett állt, és azzal az ifjú nővel beszélgetett, akit Keeva már látott korábban - akkor éppen társa adta szájába a pástétomot. Ők ketten éppen nevettek valamin, és a Keeva látta, hogy a férfi odahajol a nőhöz, és valamit a fülébe suttog. Aric csinos férfi volt - karcsú és elegáns, finom vonásokkal, bár Keeva szerint orra kicsit hosszúra nyúlt. Fiatalabbnak tűnt, mint ahogy a lány emlékezett rá - haja mindenütt egyformán fekete volt. Keevának úgy rémlett, hogy már szürke szálak vegyültek a férfi hajába, amikor előző évben átlovagolt a faluján. És arca is puffadtabbnak tetszett. Valószínűleg befestette a haját, és egy kicsit le is fogyott. Mindenesetre jól állt neki a változás. Aric mögött egy fekete szakállú férfi állt - magas, széles vállú, mélyen ülő szempárral. Bokáig érő, mélykék bársonyköntöst viselt, ezüsttel szegve. Jobb kezében hosszú botot tartott, tetején díszes ezüst-sodrattal. A férfi csendben álldogált, egy nyolc év körüli szőke fiúcska kezét fogva. Keeva feléjük vette az irányt. A magas, szakállas férfi kilépett a teraszajtó árnyékából és Keeva érezte, hogy őt nézi. Ez szinte sokkolta, mert mostanra már megszokta, hogy ezeknek az embereknek számára láthatatlan. A férfi nagy, sötét szeme megereszkedett szemhéj alatt ült.

- Italt, uram? - kérdezte Keeva. A magas férfi bólintott. Széles arca volt, amit még szélesebbé tett a tömött, fekete szakáll. Elengedte a fiú kezét, és átvett egy vörösborral teli kristályserleget. - Jobban kedvelem a fehéret - mondta mély hangján. A férfi Keevá-ra mosolygott, és felemelte a kelyhet. A bor azonnal fakulni kezdett: előbb élénkvörös lett, majd sötét rózsaszín, míg végül olyan tisztának tűnt, akár a víz. Keeva pislogott. A férfi kuncogott, majd belekortyolt az átváltozott borba. - Kiváló. A lány lepillantott a hallgatag kisfiúra, akinek csillogó, kék tekintete találkozott az övével, és aki most szégyenlősen elmosolyodott. - Hozhatok valamit a fiának? - kérdezte Keeva a szakállastól. A férfi mosolygott, és megborzolta a fiúcska haját. - O az unokaöcsém és az apródom, nem a fiam. De igen kedves lenne, ha hoznál neki valamit. - Van almából, körtéből vagy barackból készült gyümölcssűrítményünk - mondta Keeva a fiúnak. - Melyiket szeretnéd? A gyermek a szakállas férfira nézett, aki Keevához fordult. - Nagyon szégyenlős, de tudom, hogy a körtelevet szereti. Hadd szabadítsalak meg addig a tálcádtól, amíg meghozod az italt. A tálca azonnal felemelkedett Keeva kezéből, és a levegőben lebegett, majd leereszkedett az egyik oldalsó kisasztalra. Keeva örömében összecsapta kezét, és a kisfiú is elmosolyodott. - Gyere, barátom! - szólalt meg ekkor Lord Aric. - Azok számára tartogasd mutatványaidat, akik tényleg értékelni tudják. Keeva gyorsan elindult lefelé, megtöltött egy serleget hűtött körtelével, majd visszatért a bálterembe. A kisfiú hálás mosollyal köszönte I meg, és kortyolgatni kezdte az italt. 1 Lord Aric karon fogta a szakállast, és a terem közepe felé indult vele. A teraszajtón át friss szellő suhant be. Keeva megkönnyebbülten felsóhajtott, mert ruhái szinte már ragadtak az izzadságtól. Nemcsak a meleg nyári éjszaka miatt, hanem azért is, mert a lámpások és a teremben lévő több száz test szinte elviselhetetlen forróságot gerjesztett. A terem közepén Lord Aric megparancsolta két szolgának, hogy húzzanak oda két asztalt. Majd felugrott rájuk, és a levegőbe lökte karját. - Barátaim! - kiáltotta. - Utólagos jóváhagyásotokkal gondoskodtam egy kis mulatságról. Engedjétek meg, hogy figyelmetekbe ajánljam Eldicar Manushant, aki nemrégiben érkezett Angostinból. - Ezzel lenyújtotta kezét, a szakállas férfi megfogta, és ő is felmászott az asztalra. A nemesek és hölgyeik udvariasan tapsoltak. Aric leugrott az asztalról, i és Eldicar Manushan egy pillanatig némán állt ott, elnézve az arcok tengere fölött. - Kicsit meleg van, tisztelt vendégek. Látom, hogy egyes hölgyek már az ájulással küszködnek, és csuklójuk hamarosan sajogni kezd a szapora legyezéstől. Kezdetnek hadd változtassak egy keveset az időjáráson! Hosszú botját a lába mellé fektette, összekulcsolt kezét a magasba emelte, majd szétnyitotta ujjait és széttárta karját. Keeva úgy látta, hogy fehér pára gomolyog elő tenyeréből, és emelkedik a levegőbe. Eldicar körkörös mozdulatot írt le a kezével, mire a pára labdává állt össze, és nőni kezdett. Egyetlen mozdulattal átrepítette a szobán oda, ahol egy csoport nemeshölgy legyezte magát. Ahogy a golyóbis föléjük

ért, arcuk megváltozott, és felsikkantottak gyönyörűségükben. A labda kettévált: az egyik maradt az asszonyok fölött, a másik azonban fellibbent a levegőbe, majd egy másik csoporthoz lebegett. Valahányszor megállt, kettévált, de a golyóbisok mégsem veszítettek eredeti méretükből. A gömbök alatt állók tapsolni kezdtek, míg azok, akikhez még nem ért oda, álmélkodva néztek. Keeva látta, hogy az egyik golyóbis finoman felé pörög. Amikor a közelébe ért, hirtelen hűvösség legyintette meg, mintha a hóesésben fúvó szellő suhant volna végig a termen. Egyszerre volt frissítő és pezsdítő élmény. Hamarosan mindenfelé fehér gömbök lebegtek a nagyteremben, és a levegő érezhetően lehűlt. Ekkorra már minden beszélgetés elhalt. Eldicar Manushan leeresztette karját. - Most pedig kezdődjék az előadás! De előtte hadd köszönjem meg a fogadtatást, barátaim! Különösen jó érzés ennyi szépséget, kecsességet és műveltséget látni távol otthonomtól. - Meghajolt a vendégek felé, akik lelkesen megtapsolták bókjait. - Egyben szeretnék köszönetet mondani Lord Aricnak udvariasságáért és nagylelkűségéért, hogy meghívott magához, és megosztotta velem otthonát kydori tartózkodásom idejére. A vendégek ismét tapsoltak. - Most pedig következzék egy kis mulattató bemutató. Képeket fogtok látni, de azok nem tudnak megérinteni benneteket. Nem is látnak benneteket. Úgyhogy senki se ijedjen meg. Főleg akkor ne, ha egy nagy fekete medve van köztetek! -És hirtelen a nyugati falra mutatott. Ott egy hatalmas test ágaskodott fel, és vérfagyasztó ordítás tépett a levegőbe. A vérszomjas állathoz legközelebb állók felsikoltottak, és elhátráltak. A medve egy pillanat alatt négykézlábra ereszkedett, és tucatnyi darabkára tört. Minden egyes darab végigpattogott táncparketten és Keeva látta, hogy mindegyik fekete nyúllá változott. A teremben nevetés hangzott fel - a leghangosabban azok nevettek, akik egy pillanattal korábban még rémüldöztek. Eldicar Manushan összecsapta a kezét és a nyulakból feketerigók lettek, amelyek szárnyra kaptak, és kirepültek a teraszajtón. Hirtelen egy oroszlán rontott be a terembe. Az emberek szétfutottak, de immár valódi félelem nélkül. Az állat két hátsó lábára állt, a levegőbe kapkodott, és fenyegetően morgott, majd megindult a teremben. Egy fiatal nő az állat felé nyúlt, ahogy az elhaladt mellette - keze belemélyedt a fenevadba és átsiklott rajta. Az oroszlán erre felé fordult, és felágaskodott. A nő felkiáltott, de az oroszlán hirtelen sok-sok aranygalambra tört szét - azok pedig körözni kezdtek a vendégek feje fölött. A tömeg kiáltozni kezdett, még újabbakat követelve, de Eldicar Manushan csupán meghajolt. - Megígértem Lord Aricnak, hogy a legszebb - mondjuk úgy -, trükkjetmet a nyolc nap múlva a Téli Palotában esedékes hercegi lakomára tartogatom. Ma este csupán annyi volt a feladatom, hogy felcsigázzam az érdeklődést. Köszönet a tapsért. Újra meghajolt, és ezúttal mennydörgő tapsvihar csapott fel. Eldicar lemászott az asztalról, felkapta botját, és visszasétált oda, ahol Keeva és a kisfiú állt. Elvett egy újabb serleget, és meglötyögtette tartalmát, mielőtt ivott volna a borból. Majd Keevára pillantott. - Tetszett az előadás? - kérdezte a lánytól. - Igen, uram. Sajnálom, hogy nem lehetek ott a herceg lakomáján. Hogy hívják az apródodat? - Beric a neve. Jó fiú, és köszönet a kedvességedért. - A lány kezét az ajkához emelte, és megcsókolta. Ebben a pillanatban a terem túlsó végén zsibongás támadt. A fekete szaténinget és sötét nadrágot, valamint csizmát viselő Szürke Ember lépett be. A nők közül többen azonnal észrevették, mire elmosolyodtak és pukedliztek. A férfi meghajolt udvariaskodott egy sort, majd továbbhaladt. Keeva őt figyelte, és meghökkentette az a könnyed magabiztosság, ahogy vendégeit üdvözölte. Dísztelen öltözékével kirítt a tömegből. Nem viselt sem melltűt, sem gyűrűt, tunikáján sem csillogott arany vagy ezüst. Mégis minden ízében a palota urának tűnik - gondolta magában Keeva. Körülötte a többi férfi olyan rikítónak tetszett, akár a pávák.

A férfi egyik csoporttól a másikig haladt, mindvégig a terem távolabbi vége felé tartva, ahol Keeva álldogált, kezében a tálcával. Lord Aric és Eldicar Manushan előrelépett, és köszöntötték a vendéglátót. - Sajnálom, hogy kihagytam az előadást - mondta a Szürke Ember a bűbájosnak. - Én kérek bocsánatot, uram - hajolt meg a férfi. - Gondatlan voltam, hogy akkor fogtam bele, amikor még nem voltál jelen. A hercegi lakomán azonban jóval pazarabb bemutatóban gyönyörködhetsz. A zenészek ismét játszani kezdtek, és a táncosok a parkettre tódultak. Több vendég is a Szürke Ember felé vette az irányt. Keeva nem hallott többet a beszélgetésből, de figyelte a férfi arcát, miközben a vendégeket hallgatta. A házigazda figyelmes hallgatóság volt, bár tekintete valahogy a távolba révedt, és Keevának az volt az érzése, hogy nem élvezi az ünnepséget. Ebben a pillanatban a lány felfigyelt egy ifjú nemesre, aki egyre közelebb araszolt a férfihoz. Láthatóan feszengett, és még izzadtság is gyöngyözött a homlokán, bár a mulatózok fölött még mindig ott lebegtek a hűs szellőt árasztó fehér gömbök. Keeva ekkor észrevette, hogy egy újabb férfi válik el az egyik közeli csoporttól, és indul meg a Szürke Ember felé. Mindkét férfi tétován mozgott, és Keeva ráébredt, hogy a szíve hevesebben ver. A Szürke Ember éppen egy piros ruhába öltözött fiatal nővel beszélgetett, amikor az első férfi mögé ért. Keeva látta, hogy valami megcsillan a kezében. Mielőtt figyelmeztetően felkiálthatott volna, a Szürke Ember sarkon pördült, bal karjával hárította a késszúrást, jobb kezének kinyújtott ujjaival pedig torkon döfte az orgyilkost. A férfi tátogott, és térdre rogyott, hosszú pengéjű kése a padlón csattant. A másik férfi felemelt késsel rohamozott, de nekiütközött a piros ruhás nőnek, aki megpróbált elhátrálni. Az orgyilkos félretaszította, és a nő a padlóra zuhant. A zene mostanra már elhallgatott, és minden táncos a késes alakra meredt. Keeva látta, hogy Emrin az orgyilkos felé fut, de a Szürke Ember leintette. Az orgyilkos némán állt, kését áldozata felé nyújtva. - Nos, szándékodban áll megdolgoznod a fizetségért? - kérdezte a Szürke Ember. - A Kilraith-ház dicsőségéért teszem! - ordította az ifjú nemes, és ro-lumira lendült. A Szürke Ember oldalra lépett, félrecsapta a késtartó kart és elgáncsolta a fiatalembert, aki fejjel előre elterült a kőpadlón. Nagyot esett, de vetett egy bukfencet, és térdre érkezett. A Szürke Ember már mozdult is, és kirúgta a kést az orgyilkos kezéből. A fiatal nemes talpra szökkent, és a terasz felé rohant. - Hadd menjen! - utasította a Szürke Ember Emrint és az időközben előbukkanó két másik őrt. A Szürke Ember figyelme az első orgyilkosra irányult, és letérdelt a mozdulatlan test mellé. Keeva lepillantott. A férfi hólyagja megszabadult tartalmától, ami bemocskolta drága, szürke nadrágját. A férfi tágra nyílt szemekkel, mit sem látva meredt a díszes mennyezetre. A Szürke Ember felállt és Emrinhez fordult. - Vigyétek el! - mondta neki, majd kisétált a teremből. - Különös ember - jegyezte meg Eldicar Manushan. A döbbenetből még csak most ocsúdó Keeva a kis Bericre pillantott, aki tágra nyílt szemmel nézte a halottat. - Minden rendben - szólalt meg a lány, és karját a gyermek vézna válla köré fonta. - Elmúlt a veszély. - Ő is rendben lesz? - kérdezte remegő hangon Beric. - Nagyon csendes. - Majd gondját viselik - nyugtatta meg Keeva. - Talán jobb lenne, ha lepihennél. - A szobájába viszem - mondta Eldicar. - Még egyszer köszönöm. -A bűbájos kézen fogta a kisfiút, és átszelve a termet, eltűntek a tömegben. A zenészek, akik nem tudták, hogy mihez kezdjenek, újra játszani kezdtek, de a zene elhallgatott, amikor senki sem moccant. Majd a nemesek lassan kezdtek elszállingózni.

A nagyterem perceken belül kiürült, Keeva és a többi szolga pedig nekiállt eltakarítani a serlegeket és tányérokat, majd felmosóronggyal, vödörrel és porronggyal tértek vissza. Mire végeztek, nyoma sem maradt, hogy több száz vendég táncolt és falatozott a teremben. , Miközben a tányérokat és az evőeszközt mosogatták a konyhában Keeva hallgatta a többi lány beszélgetését a kudarca fulladt merényletről. Megtudta, hogy a két fiatalember Vanis kereskedő unokaöccse volt de senkinek még csak fogalma sem volt róla, hogy miért akarták az Uraság halálát. A lányok arról beszéltek, hogy milyen szerencsés az Uraság és milyen szerencse, hogy az első ütése végzett az első orgyilkossal. Már pirkadt, amikor Keeva a szobája felé vette az irányt. Fáradt volt de fejében ott kavarogtak az estély eseményei, és jó darabig ücsörgő még az erkélyen, az öböl vizén aranyként csillogó napsugarakat figyelve Honnan tudta, hogy veszélyben forog? A zene miatt semmiképpen sem hallhatta a mögé lépő embert. Ám a karja máris moccant, hogy hárítson - már akkor, amikor megpördült. Mozdulatai csiszoltak voltak, és nem volt bennük semmi sietség. Újra maga elé képzelte a jelenetet, és megborzongott. Keeva egy percig sem kételkedett benne, hogy az ifjú torkára mért halálos ütés nem a szerencse műve volt, ahogy azt a többiek hitték. Hidegvérű és gyilkos szándékú csapás volt, ami nagyfokú gyakorlottságról árulkodott. - Mi vagy te, Szürke Ember? - kérdezte magától elalvás előtt. Árnyjáró elhagyta a nagytermet, és lement a déli toronyhoz vezető második emeleti folyosóra. Ahogy befordult az első sarkon, félrehúzott egy bársony falikárpitot, és megnyomott egy kiálló bütyköt a fatáblás falon. Tompa nyikorgás hallatszott, ahogy a falrész elmozdult. A férfi belépett a feltáruló sötétségbe, behúzta maga mögött a fatáblát, és megállt. Azután habozás nélkül elindult lefelé a rejtett lépcsőn. Most már mérges volt, és kísérletet sem tett rá, hogy elfojtsa haragját. Ismerte mindkét támadóját - többször beszélt is velük, amikor nagybátyjuk, a kereskedő Vanis társaságában találkozott velük. Nem voltak valami okos legények, de nem voltak ostobák sem. Mindent figyelembe véve kellemes megjelenésű nemesifjak voltak, akiknek az élet számos lehetőséget tartogatott. Ehelyett egyikük holtan hevert egy sötét szobában, arra várva, hogy valaki elvigye a tetemét, és a fagyos földbe temesse, ahol férgek és kukacok lakmároznak majd rajta. Árnya pedig az Ürességben bolyong majd, megrémülve és magányosan. A második valahol odakint bujkál az éjben, következő lépését tervezgeti és próbál nem gondolni arra, hogy a halál vár rá. Árnyjáró lement a lépcsőn, menetközben számolva lépteit. Száztizennégy lépcsőfokot vájtak a sziklába, és amikor elérte a századikat, látta, hogy a lenti falon nagyon-nagyon halványan megcsillan a holdfény. Megállt az alsó bejáratot elrejtő sövénynél, majd lassan megkerülte, átlépdelt a tekergőző ösvényhez vezető sziklákon. Az ég tiszta volt, és meleg. Felpillantott a magasan fölötte húzódó nagyterem ablakaira és teraszaira. Még voltak ott emberek, de hamarosan távoznak majd. Akárcsak ő. Holnap felkeresi Matce-csait és felfedi előtte tervét. Tudta, hogy a Hiatce megretten majd, és ettől a gondolattól máris jobb kedvre derült. Matce-csai egyike volt annak a néhány embernek, akiben Árnyjáró megbízott, és akit kedvelt. A kereskedő nem sokkal az estély előtt érkezett meg. Árnyjáró elküldte Omrit, hogy mutassa meg Matce-csainak a számára kijelölt lakosztályt, és tolmácsolja Árnyjáró bocsánatkérését, amiért nem tudja személyesen üdvözölni őt. Omri bosszankodva és füstölögve tért vissza. - Tetszettek neki a szobák? - kérdezte Árnyjáró. - Utalt rá, hogy „megfelelnek" - felelte Omri. - Azután utasította az egyik szolgáját, hogy fehér kesztyűben járjon körbe a lakosztályban és nézze meg, nincs-e por a polcokon. Árnyjáró hangosan nevetett. - Ez Matce-csai.

- Én nem találom mulatságosnak, uram. Ami az illeti, szerintem ez kifejezetten bosszantó. Más szolgák lerángatták a szaténlepedőket az ágyról, és megnézték, nincsenek-e benne poloskák, majd újabb szolgák jelentek meg rongyokkal és nekiálltak kitakarítani, és beillatosítani a hálószobát. Közben a barátod mindvégig az erkélyen ült, és egy szót sem szólt hozzám, hanem minden utasítását személyes őrségének kapitányán keresztül tudatta velem. Azt mondtad, hogy Matce-csai tökéletesen beszéli a nyelvünket, mégsem szólt egy árva szót sem hozzám. Ez roppant nagy udvariatlanság. Bárcsak ott lettél volna, uram. Akkor talán civilizáltabban viselkedik. - Nem kedveled őt? - kérdezte Árnyjáró. - Nem, uram. - Bízz bennem, Omri! Amint alaposan megismered, utálni fogod. - Megkérdezhetem, hogy te uram, mit kedvelsz benne? - Én is ezt kérdezem magamtól állandóan - mosolyodott el Árnyjáró. - Nem kétlem, uram, de ha nem haragszik meg érte, hogy ezt mondom, ez nem válasz. - A teljes válasz csak még jobban összezavarna, barátom. Hadd mondjam inkább így: egyetlen dolgot tudok Matce-csairól biztosan és ez az, hogy nem Matce-csainak hívják. Ő maga egy találmány. Gyanítom, hogy alacsony sorból származik, és a csiatce társadalom legalsó rétegéből küzdötte fel magát, minden egyes szinten újra feltalálva magát. - Ügy érted, hogy csaló? - Nem, távolról sem az. Matce olyan, akár egy élő műalkotás. Olyasvalamivé alakult át, ami szerinte a tökéletes csiatce nemest jelenti. Kétlem, hogy akár ő maga is emlékezne még arra, hogy honnan jött. Árnyjáró a holdfényben haladt tovább, saját lakhelye felé kanyarodva. Megállt a szirt szélénél, és a sötét tengerre meredt. A hold visszatükröződött a vízről, csillogva törve meg a szelíd hullámokon. Árnyjáró némán állt, miközben a tengeri szellő lágyan simogatta arcát és azt kívánta, bárcsak ő is olyan sikeresen feltalálná magát újra, mint Matce. A két holdat nézte: a tökéletes fényűt, fent az égen és a hullámokon darabokra törő ikertestvérét. És közben eszébe öltöttek a látnók szavai: „Amikor lehunyod a szemed, és a fiadra gondolsz, mit látsz?" „A halott arcára pillantok le. A mezőn fekszik, és tavaszi virágok ölelik körül a fejét." „Addig nem ismerd meg a boldogságot, amíg fel nem nézel az arcába" - mondta neki a vénember. A szavak akkor lényegtelenek voltak, mint ahogy most is. A fia meghalt: meggyilkolták, és ő eltemette. Árnyjáró sosem fog felnézni az arcába. Hacsak a bölcs nem arról beszélt, hogy képzelje el fiát a lelkek paradicsomában, magasan a csillagok fölött. Árnyjáró nagy levegőt vett, majd megindult a szirti ösvényen. Előtte virágokkal borított teraszok sora húzódott, amelyeket illatos bokrok szegélyeztek. Árnyjáró lassított, majd megállt. - Gyere elő, fiú! - mondta fáradtan. A szőke nemesifjú kibújt a bokorból. Kezében egy aranymarkolatú rövidkardot tartott, egy könnyű díszpengét. - Semmit nem tanultál a fivéred halálából? - kérdezte Árnyjáró. - Megölted? - Egén, megöltem - felelte Árnyjáró fagyosan. - Szétzúztam a torkát, és ő megfulladt a padlón. Amikor meghalt, összevizelte magát. Ez történt. Ez a valóság. Eltávozott és ugyan miért? - A becsületért - felelte a fiatalember. - A család becsületéért halt meg. - Hova tetted az eszed?! - csattant fel Árnyjáró. - A bácsikádnak pénzt kölcsönöztem, és amikor nem fizette vissza, még többet hiteleztem neki. Azért tettem, mert ígéretet tett nekem: ígéretet, amit nem tartott meg. Ki hát a becstelen? Most pedig a fivéred halott. És mindez azért történt, hogy a hájas Vanis ne menjen tönkre? Egy olyan ostoba ember, mint ő, mindenképpen a végromlás felé tart. - Árnyjáró közelebb lépett a fiatalemberhez. - Nem akarlak megölni, fiú. Amikor utoljára találkoztunk, arról beszéltél, hogy találkozol egy nővel, akit imádsz. Szerelemről és egy part menti kis birtokról beszéltél. Gondold át! Ha most elmész,

nem bolygatom tovább ezt az ügyet. Ha nem, biztos, hogy meghalsz, mivel második esélyt nem adok az ellenségeimnek. A fiatalember szemébe nézett, és látta benne a félelmet, de a büszkeséget is. - Imádom Sanját - mondta a nemes. - De a birtok, amelyről beszéltem, a nagybácsim tulajdona... volt. Anélkül semmit sem adhatok neki. - Akkor neked adom nászajándékul - mondta Árnyjáró szelíden, bár már ekkor tudta, hogy ez sem segít. Harag fénylett fel a nemes szemében. - A Kilraith-házból való vagyok! - csattant fel. - Nincs szükségem a szánalmadra, paraszt! - Előreugrott, és kardja süvítve szelte a levegőt. -Árnyjáró előrelépett, és felemelte bal karját, megütve a nemes csuklóját. Ezzel hárította az ütést, miközben jobbja a kardforgató kar mögé és fölé került: keze ráfogott a kézre, és hátracsavarta. A nemes felsikoltott és kardja kihullt ujjai közül, ahogy karja eltört. Árnyjáró ellökte és fel-; ragadta az elejtett pengét. A fiatalember hatalmasat esett, de feltérdelt Megpróbált felállni, de ekkor megérezte a torkának feszülő penge fagyos vashegyét. - Ne ölj meg! - esdekelt. Árnyjáróra mélységes szomorúság telepedett, ahogy a rémült kék szempárba nézett, majd nagy levegőt vett. - Túl késő - mondta, és a penge mélyre szaladt, átmetszve a nyak eret. Az átvágott artériából vér fröccsent elő, és a nemes rángatózó lábakkal elhanyatlott. Árnyjáró elengedte a kardot, és megfordult, megtéve a szállásáig hátralevő néhány lépést. Ott egy újabb férfi várt rá, aki némán, lótuszülésben ült a földön. Halványszürke, kockás köntöst viselt, és egy hosszú, tokjába dugott csi-atce kard hevert az ölében. Apró termetű férfi volt, görnyedt vállú, keskeny arcú. Felnézett, amikor Árnyjáró odaért. - Kemény ember vagy - szólalt meg. - Azt mondják - felelte Árnyjáró fagyosan. - Mit akarsz? A csiatce felállt, és tokjába dugott kardját a derekán viselt fekete övkendőbe csúsztatta. -Matce-csai hamarosan visszatér hazájába. Én viszont Kydorban szándékozom maradni. Azt mondta, hogy esetleg szükséged lehet egy razsnira. Most már látom, hogy nincs. - Miért akarsz maradni? - kérdezte Árnyjáró. - A csiatcéknál nincs elég munkalehetőség? - Van itt egy rejtély, amit meg akarok fejteni - felelte a razsni. Árnyjáró vállat vont. - Szívesen látunk itt, ameddig csak maradni akarsz. Ha Matce-csai-val érkeztél, már megkaptad a szállásod. De munkát nem tudok adni egy kardforgatónak. - Ez roppant kedves tőled, Szürke Ember - sóhajtott fel a razsni. -Azonban közölnöm kell, hogy egy... terhet cipelek magammal. Ebben a pillanatban a mögöttük húzódó ösvényről döbbent és meglepett kiáltás hangzott fel. Egy zömök, szakállas csiatce rohant elő, kezében hosszú, görbe karddal. Farkasbőrből készült durva öltözéket viselt. - Ott van egy testi - rikoltotta. - Az ösvényen. Átvágták a torkát! - Szemügyre vette a körös-körül burjánzó növényzetet. - Orgyilkosok voltak - fűzte még hozzá. - Bárhol rejtőzhetnek: jobb lenne, ha bemennénk. Hívd az őrséget! - Ez itt Ju Ju-liang. A teher, amelyről beszéltem - mondta a razsni. - Együtt küzdöttünk a démonok ellen - közölte Ju Ju. Árnyjáró a razsnira nézett. - Démonok? A férfi bólintott. - Ez is része a rejtélynek. - Kerüljetek beljebb - mondta Árnyjáró, és ellépett a férfi mellett, majd kinyitotta a szállására vezető ajtót. Nem sokkal később a tűz mellett üldögéltek, és a szoba valósággal fürdött a lámpások és a kandalló tüzének fényében. Ju Ju-liang egy szőnyegre telepedett, míg a két másik férfi a szoba két székét foglalta el.

- Akié a palota, annak nyilván jobb szoba jutott - mondta Ju Ju Árnyjárónak. - Bejártam az egészet: mindenütt rengeteg ezüst, arany, bársony és selyem. A tulajdonosa gazdag egy kurafi lehet, aki fogához veri a garast. - Ez a férfi a palota tulajdonosa - mondta neki a razsni csiatcéül. Ju Ju körülpillantott a kopár falakon, és elvigyorodott. - Én pedig a világ császára vagyok. - Démonokról beszéltetek - szólalt meg Árnyjáró. A razsni kurtán és mindenféle melodrámát mellőzve beszámolt a támadásról, a köd felbukkanásáról, és a köd mélyén rejtőző furcsa lényekről. Árnyjáró figyelmesen hallgatta. - A kar... beszélj neki a karról! - szólt közbe Ju Ju. - Az egyik lénynek levágtam a karját. A bőre sápadt volt, szürkésfehér. Amikor a napfény hozzáért, a húsa lángra kapott. Néhány szívdobbanás múlva teljesen elenyészett. - Nem hallottam ilyesfajta lényekről Kydorban, sem hasonló támadásról - mondta Árnyjáró. - Viszont emlékszem, hogy olvastam ragyogó fényű kardokról. Már nem emlékszem melyik fóliánsban találkoztam vele, de az északi könyvtárban volt. Holnap majd megkeresem. - A razsni sötét szemébe nézett. - Hogy hívnak, kardforgató? - Kiszumu vagyok. - Már hallottam rólad. Üdvözöllek a házamban. Kiszumu meghajolt, de nem szólt semmit. - Nemrégiben magam is láttam ahhoz hasonló ködöt, mint amiről beszéltél - folytatta Árnyjáró. - Éreztem a belőle áradó gonoszságot. Miután átnéztem a könyvtáramat, majd beszélünk a rejtélyről. Kiszumu felállt, mire Ju Ju is talpra kecmergett. Megrángatta a razsni köntösét. - Mi lesz az orgyilkosokkal? - A halott volt az orgyilkos. Kiszumu sóhajtott, és újra meghajolt vendégjátójuk felé. - Elküldöm az őreidet a tetemért. Árnyjáró bólintott, majd otthagyta a két embert, és belépett az épület hátsó részében lévő, lámpások megvilágította szobába. Matce-csai álomtalanul aludt, és amikor felébredt, frissnek és kipihentnek érezte magát. A számára kijelölt lakosztály szobáit pazar ízléssel rendezték be: a falakat szemet gyönyörködtető módon a halvány citromsárga és a rózsaszín pasztellárnyalataira festették. A leghíresebb és legkeresettebb csiatce művészek műalkotásai díszítették a falakat, és kézzel festett selyemfüggönyökön át szűrődött be a reggel fénye -Matcecsai így anélkül gyönyörködhetett a pirkadat szépségében, hogy a nap durván beletűzött volna érzékeny szemébe. A bútorzat pompás volt: aranylevelek ékesítették, az ágy pedig széles és erős a selyembaldachin alatt. Még az ágy alatti edényt - amelyet Matce háromszor használt az éjszaka során - is arannyal ékítették. Emiatt az elegancia miatt már megérte ideutazni. Matce-csai megcsendítette az ágya melletti aranyharangot. Az ajtó kinyílt, és egy szolga lépett be - a fiatalember két éve állt Matce szolgálatában. A nevére nem emlékezett. A szolga átnyújtott Matce-csainak egy serleget, amelyben hideg víz volt, de a kereskedő intett, hogy nem kell. A szolga elhagyta a szobát, és felmelegített, illatos vízzel megtöltött agyagtállal tért vissza. Matce-csai felült, a szolga pedig felhajtotta a takarókat. A vén kereskedő ellazult, amikor a fiú levette róla hálóingét és hajhálóját. Matce gondolatai elkalandoztak, ahogy a szolga szivaccsal finoman megdörzsölte bőrét, majd megszárogatta. Ezután a fiú kinyitotta az édes illatú kenőccsel teli tégelyt. - Ne túl sokat! - figyelmeztette Matce-csai. A szolga nem válaszolt, mivel a kereskedő nem engedte, hogy ilyen korán beszélgessenek. Ehelyett finoman rákente a krémet Matce-csai vállának és karjának száraz

bőrére. Ezután kihúzgálta gazdája hajából a hosszú, elefántcsont tűket, beolajozta, majd hozzáértőén megfésülte a kereskedő haját és végül szoros kontyba fonta a feje búbján, mielőtt az elefántcsont tűket ismét a helyükre tűzte volna. Egy újabb szolga lépett be, tálcán apró ezüst gyógyteás kannát és agyagcsészét hozva. A tálcát az ágy mellé tette, majd a nagy öltözőszekrényhez lépett, és elővett egy arany és kék színű énekesmadarakkal telehímzett, pompázatos, bár nehéz aranyszín ruhát. Matce felállt és kinyújtotta karját. A szolga hozzáértőén rácsúsztatta az öltözéket a feltartott karokra, majd hátul begombolta a ruha felső részét, azután pedig elefántcsont horgocskákkal ura derekán rögzítette az alsó felét. Az arany övkendőt gazdája dereka köré tekerte, megkötötte, majd egy meghajlás kíséretében hátralépett. - A gyógyteámat az erkélyen fogyasztom el - közölte Matce-csai. Az első szolga azonnal a függönyhöz lépett, és félrehúzta. A második pedig elővett egy mesterien elkészített, széles karimájú, fonott szalmakalapot. Matce-csai kilépett az erkélyre, és leült egy félköríves fapadra, nekidőlve a nagy, hímzett vánkosnak. A levegő üde volt, Matce-csai még a sót is érezni vélte benne. Az erős fény azonban bántotta a szemét, így intett a kalapot tartó férfinak. Az máris szaladt, és a kereskedő fejére illesztette a fejfedőt, olyan szögbe billentve, hogy az arcát félig árnyékba vonja, majd finoman megkötötte az álla alatt. A terasz köve hidegen simult Matce talpának. A kereskedő lepillantott és megmozgatta lábujjait. Kisvártatva az egyik férfi letérdelt, és szőrmével bélelt papucsot csúsztatott a lábára. Matce-csai belekortyolt gyógyteájába, és úgy döntött, hogy ezen a csodás napon minden rendben van a világgal. Egy kézlegyintéssel elbocsátotta szolgáit, és némán üldögélt a reggeli napsütésben. Friss, hűvös szellő fújdogált, az ég pedig tisztán és kéken ragyogott - nyoma sem volt felhőknek. Mozgást hallott maga mögül, és a halvány bosszúság is elég volt ahhoz, hogy megtörje nyugalmát. Liu, az ifjú őrkapitány lépett elő, és mélyen meghajolt. Semmit sem szólt - arra várt, hogy gazdája engedélyt adjon a megszólalásra. - Igen? - kérdezte Matce-csai. - A ház ura audienciát kér, nagyuram. Szolgája, Omri utalt rá, hogy azonnal szeretne felkeresni. Matce-csai hátradőlt a párnázott padon. Habár Árnyjáró csak egy kerekszemű gajdzsin volt, mégis tökéletes udvariassággal járt el. - Közöld a szolgával, hogy megtisztelő, ha régi barátommal diskurálhatok. Liu ismét meghajolt, de nem távozott azonnal. Matce-csai ismét bosszúságot érzett, de nem mutatta. Kérdően nézett az ifjú katonára. - Még valami, nagyuram, amiről tudnod kell: az elmúlt éjjel merényletet kíséreltek meg a te... régi barátod ellen. A bálon. Két férfi késsel támadt rá. Matce-csai alig láthatón biccentett, majd egy kézmozdulattal elbocsátott a katonát. Elmélázott: volt valaha olyan időszak, amikor nem akarták kioltani Árnyjáró életét? Az ember azt gondolná, hogy mostanra már tanultak ezekből az ügyekből. A csészéje kiürült, és a szolgáit kereste, hogy azok újratöltsék, de azután eszébe jutott, hogy mindkettőt elküldte. Az aranyharang pedig szoba másik felében, az ágya mellett függött. Felsóhajtott. Majd körülpillantott, és miután látta, hogy senki sem figyeli, maga töltötte meg a kupáját. Matce-csai elmosolyodott. Kifejezetten felszabadító érzés volt kiszolgálni önmagát. Még ha nem is civilizált - rótta meg magát.

Még jókedve is visszatért és türelmesen várakozott Árnyjáró érkezére. Egy újabb szolga vezette be a férfit és vitte ki a gyógyteás kannát és az üres kupát - mindezt egy szó nélkül. Matce-csai felállt a padról és melyen meghajolt ügyfele előtt, aki hasonlóképpen tett, mielőtt leült volna. Jó érzés újra látni, barátom - szólalt meg Árnyjáró. - Úgy értesültem, hogy utazásod nem volt izgalommentes. - Sajnálatos módon nem volt olyan unalmas, mint amilyennek lenni - illett volna - bólintott Matce-csai. Árnyjáró felnevetett. Te nem változol, Matce-csai, és én el sem tudom mondani, hogy mennyire örülök ennek. - Mosolya elhalványult. - Bocsánatodat kérem, amiért erre az utazásra kértelek, de szükség volt arra, hogy lássalak. - Elhagyod Kydort. - Való igaz. - Most hova mész? Ventriába? Árnyjáró megrázta a fejét. - Át a nyugati óceánon. - Az óceánon? De hát miért? Ott nincs semmi, csak a világ vége. A csillagok ott folynak egybe a tengerrel. Ott nincs szárazföld, nincs civilizáció. De még ha van is szárazföld, akkor is kopár és puszta. Gazdagságod ott semmit sem jelent. - Itt sem jelent semmit, Matce-csai. Az idős kereskedő sóhajtott. - Sosem elégedtél meg a gazdagsággal, Dakeyras. Furcsamód éppen ezért kezdem már érteni, miért vagy gazdag. Mit sem törődsz a vagyonnal. Akkor hát mi az, amit akarsz? - Bárcsak ismerném a választ - felelte Árnyjáró. - De csak annyit; tudok mondani, hogy ez az élet nem nekem való. Nem ízlik. - És mit kívánsz tőlem? - Már így is te kezeled a befektetéseim egyhatodát, és a vagyonom kétötöde felett rendelkezel. Leveleket adok majd neked, amelyek azoknak a kereskedőknek szólnak, akikkel üzleti kapcsolatban állok. A levelek útján tudatom velük, hogy mostantól fogva az utasításaimat tolmácsolod nekik. Azt is közlöm velük, hogy ha mostantól számítva öt éven belül nem hallanak felőlem, minden vállalkozásom és tőkém rá száll. Matce-csai elszörnyedt a gondolatra. Küszködve próbálta felfogna hogy Árnyjáró mit ajánlott neki. A már így is vagyonos Matce-csai abban a pillanatban Csiatce leggazdagabb embere lenne. Akkor pedig mi maradna, amiért még küzdhetne? - Ezt nem fogadhatom el. Át kell gondolnod a dolgot. - Mindenen túladhatsz - felelte Árnyjáró. - De bárhogy döntesz én elhajózok erről a világról, és nem térek vissza. -Tényleg boldogtalan vagy hát, öreg barátom? - kérdezte Matce-csai. - Úgy teszel, ahogy kértelek? Matce-csai nagyot sóhajtott. -Igen. Árnyjáró felállt, majd elmosolyodott. - Megmondom a szolgáidnak, hogy készítsenek még egy kanna gyógyteát. Igazából mostanra már ide kellett volna hozniuk. - Kreténekkel vagyok körülvéve - vallotta be a kereskedő -, de ha nem alkalmaztam volna őket, akkor ostobaságuk miatt az utcán éheznének. Miután Árnyjáró távozott, Matce-csai a gondolataiba merült. Már réges-régen nem lepődött meg azon, hogy kedveli gajdzsin ügyfelét. Amikor Árnyjáró évekkel ezelőtt először kereste fel, kíváncsivá tette. Kíváncsisága odáig terjedt, hogy meglátogatott egy vén látnokot. A templom belső szentélyének közepén, egy selyemszőnyegen ülve ügyelte, ahogy az idős pap kiszórja a csontokat. - Veszélyt jelent rám ez a férfi? - Ha nem árulod el, akkor nem. - Gonosz? - Minden ember hordoz magában gonoszságot, Matce-csai. Kérdésed pontatlan. - Akkor mit tudsz mondani róla?

- Sosem lesz elégedett, mivel leghőbb vágya elérhetetlen. Bár gazdag lesz, és téged is gazdaggá tesz. Ennyi elég, kereskedő? - Mi ez az elérhetetlen vágy? - Szíve mélyén, messze tudatos gondolatai alatt, kétségbeesetten szeretné megmenteni családját a halától és a rettegéstől. Ez a tudattalan vágy űzi őt, kényszeríti arra, hogy keresse a veszélyt, hogy összemérje.- magát az erőszakos emberek hatalmával. - És ez miért elérhetetlen? - A családja már meghalt. A bujaság és a romlottság esztelen orgiáiban tobzódók ölték meg őket. - Nyilván ő is tudja, hogy halottak. - Természetesen. Ahogy mondtam, ez tudattalan vágy. Lelkének egy része sosem fogadja el, hogy elkésett a megmentésükkel. - De gazdaggá tesz? - Ó, igen, Matce-csai. Gazdagabbá tesz, mint amiről valaha is álmodnál. Ügyelj azonban arra, hogy felismerd a birtokodban lévő gazdagságot. - Biztosra veszem, hogy így lesz. Omri, a görnyedt hátú szolga Matce-csai lakosztálya előtt várakozott a folyosón. Amikor Árnyjáró kilépett, Omri kurtán meghajolt. - Lord Aric látni kíván, uram, Eldicar Manushannal, a bűbájossal együtt. Frissítőket szolgáltattam fel számukra a Tölgy-teremben. - Számítottam erre - felelte Árnyjáró fagyos arckifejezéssel. - Meg kell mondanom, a lord jól néz ki. Szerintem festeti a haját. A két férfi együtt indult el a folyosón, és mászta meg a két lépcsőfordulót. - A testeket elvitettük, uram. Emrin egy szekérre rakatta őket, és Carlisba vitte őket. Jelentést tett az őrség tisztjének, de én hivatalos vizsgálatra számítok. Úgy képzelem, hogy az eset mostanra már szóbeszéd tárgyát képezi Carlisban. Az egyik fiatalembernek a jövő héten lett volna az esküvője. Még meghívót is kaptál a szertartásra. -Tudom. A múlt éjjel beszélgettük, nem volt hajlandó meghallgatni. - Megdöbbentő esemény. Miért tették? Mit nyertek volna vele? - Ok semmit sem nyertek volna. Vanis küldte őket. - Ez becstelenség. Erről értesítenünk kell az őrség tisztjét. Vádat kell emelned ellene, uram. - Erre nem lesz szükség. Nem kétlem, hogy Lord Aricnak van egy terve a helyzet megoldására. - Aha, értem már. Egy terv, amiben minden kétséget kizáróan szerepet kapa a pénz. - Nem kétséges. Csendben haladtak tovább, míg el nem értek egy széles, boltíves folyosóig. A faragott tölgyajtó előtt Omri megállt. - Meg kell mondanom, uram, hogy kényelmetlenül érzem magam i bűbájos társaságában - halkította le a hangját. - Van valami abban : emberben, ami zavar. - Jó emberismerő vagy, Omri. Jól az eszembe vésem, amit mondtál. Árnyjáró belökte a Tölgy-terem ajtaját, és belépett. A tölgyfa lapokkal berakott terem nyolcszögletű volt. Számos nemzet ritkaságszámba menő fegyverei függtek a falakon: vagriai csatabárdok és vadászíjak, ventriai lándzsák és görbe szablyák. Angosttan pallosok, tőrök, és tulvárokkal felszerelt pajzsok, dárdák, pikák és több dombornyomásos számszeríj. A teremben négy páncélállványt helyeztek el, amelyeken díszes sisakok, mellvértek és pajzsok kaptak helyet. A bútorzatot tizenkét süppedős szék és három párnázott fotel alkotta, amelyek a kézzel festett csiatce selyemszőnyegeken álltak. A termet a boltíves, keletre néző ablakokon betűző napfény világította meg.

Lord Aric az egyik ablak alatti fotelben ült, lábát egy alacsony asztalkán nyugtatva. Vele szemben foglalt helyet Eldicar Manushan bűbájc aki mellett ott állt szőke apródja. Egyik férfi sem állt fel, amikor Arit járó belépett, de Aric intett, és szélesen elmosolyodott. -Jó reggelt, barátom! - kiáltott oda. - Örülök, hogy jutott időd felkeresni minket. - Korán keltél, Lord Aric - mondta Árnyjáró. - Mindig is abban a hitben éltem, hogy egy nemes számára civilizálatlan dolog dél előtt felkelni, hacsak nem vadászni indul. - így is van - bólintott Aric -, de most sürgős ügyekről kell beszélnünk. Árnyjáró leült, és kinyújtotta a lábát. Az ajtó kinyílt, és Omri lépett he egy tálcával, rajta gyógyteával teli nagy ezüstkanna és három csésze. A férfiak némán ültek, mialatt a szolga megtöltötte a csészéket, és távozott. Árnyjáró belekortyolt a főzetbe. Kamillatea volt mentával és egy kevés mézzel édesítve. Lehunyta szemét, kiélvezve a tea aromáját nyelve hegyén, majd Aricra pillantott. A karcsú nemes mindent megtett, hogy élvezze az italt, de érződött rajta a feszültség. Árnyjáró tekinte a fekete szakállú bűbájosra vándorolt, és nyomát sem lelte benne nyugtalanságnak. Eldicar Manushan csendesen iszogatta a gyógyteát, látszólag elveszve gondolataiban. Árnyjáró tekintete összeakadt a szőke fiúcska tekintetével, mire az apród idegesen elmosolyodott. A csend megsűrűsödött és Árnyjáró kísérletet sem tett megtörésére. A múlt éjjel igen szerencsétlenül alakult - szólalt meg végül Aric. A két fiút igencsak kedvelték, és korábban egyikük sem keveredett semmiféle bajba. Árnyjáró várt. Parellis - a szőke fiú - a herceg második unokatestvére... volt. Úgy értesültem, a herceg beleegyezett, hogy Parellis mellett álljon az esküvőjén. Ez az egyik oka annak, hogy a herceg úgy határozott: a téli udvar költözzön Carlisba. Most már beláthatod, hogy a dolgok bonyolultabbik, mint amilyennek első pillantásra látszanak. - Nem - felelte Árnyjáró. Aric egy pillanatra zavarba jött, majd mosolyt erőltetett magára. - Megölted Kydor uralkodójának két rokonát. - Megöltem két orgyilkost. Netán ez a törvénybe ütközik Carlisban? - Nem. Természetesen, nem, barátom. Ami az első gyilkosságot illeti sok száz tanú volt jelen. Azzal nincs is gond. Ami a másodikat... nos - mondta és széttárta a karját - azt senki sem látta. Úgy értesültem, hogy csak egyetlen fegyvert találtak: Parellis díszkardját. Ami arra utal, hogy megfosztottad őt a fegyverétől, és azzal ölted meg. Itt már lehet úgy érvelni, hogy megöltél egy fegyvertelen embert, ami a í törvény értelmében gyilkosság. - Nos, a vizsgálat majd fényt derít a tényekre, és kimondja a verdiktet - közölte Árnyjáró közönyösen. - Én pedig alávetem magam neki. - Bárcsak ilyen könnyű lenne - felelte Aric. - De a herceg nem a könyörületéről híres. Ha mindkét fiút a bálteremben ölték volna meg, szerintem még ő is kénytelen lenne belenyugodni a történtekbe. De attól tartok, hogy Parellis rokonai a letartóztatásodat akarják. Árnyjáró halványan elmosolyodott. - Hacsak? - Ó, igen, itt tudok én segíteni, kedves barátom. Mint a Kilraith-ház egyik jelentós nemese és Carlis fömagisztere, közvetíthetek a felek között. Javasolhatok kártérítést a gyászoló családnak, ami egyfajta bocsánatkérő gesztus a történtek miatt. Mondjuk... legyen húszezer aranykorona a fiúk anyjának, továbbá nagybátyjuk, a bánkódó Vanis adósságának eltörlése. így a dolog még a herceg érkezése előtt megoldódik. - Megható, hogy ilyen sokat megtennél értem - felelte Árnyjáró. Roppant hálás vagyok. - Ó, szóra sem érdemes. Erre valók a barátok. - Így igaz. Legyen inkább harmincezer aranykorona az anyának. Úgy értesültem, hogy van két másik fia is, és a család korántsem olyan gazdag, mint egykor. - És Vanis?

- Mindent egybevetve, töröltessék el az adóssága - mondta Árnyjáró. - Amúgy is jelentéktelen összeg volt. - Felállt, és meghajolt Aric felé. - Most pedig barátom, bocsáss meg. Bármennyire élvezem is a társaságod, egyéb sürgető ügyek szólítanak. - Hát persze, persze - felelte Aric és ő is felállt, majd kezet nyújtó; Árnyjáró megrázta, bólintott a bűbájosnak, és elhagyta a szobát. Ahogy az ajtó becsukódott, Aric mosolya elenyészett. - No, hát ez simán ment - mondta fagyosan. -Jobban szeretted volna, ha bonyolultabb? - kérdezte Eldic Manushan szelíden. - Szerettem volna egy kicsit megszorongatni. Semmi sem olyan gyomorkavaró, mint egy gazdag paraszt. Sértő rám nézve, hogy kénytelen vagyok egyezkedni vele. A régi időkben az előkelőbbek megfosztották volna vagyonától, és a gazdagságát azok használták volna fel, akik értik a hatalom természetét, és hogy miként használják azt. - Értem már, hogy milyen gyötrődést kell kiállnod: idejössz ehhez a férfihoz, és morzsákat koldulsz az asztaláról - mondta a bűbájos. Erre minden szín kifutott Aric arcából. - Hogy merészeled?! Eldicar hangosan felnevetett. - Ugyan, ugyan, barátom, hogy nevezhetném másként? Az elmúlt évben ez a gazdag paraszt minden évben törlesztette a hazárdjátékokon felhalmozott adósságod, és a két birtokodra kivetett jelzálogot, elrendezte a szabószámláidat, és lehetővé tette, hogy nemesi életvitelt folytass. Talán saját akaratából tette? Talán ő rohant a házadba és mondta, hogy „Kedves Aricom, mivel a szerencse cserbenhagyott, engedd meg, hogy törleszthessem az adósságaidat?" Nem, nem tett ilyet. Te jöttél hozzá. - Bérbe adtam neki a földemet! - dühöngött Aric. - Üzleti megállapodás volt. -Aha, üzleti. És az a pénz, amit azóta kaptál tőle? Beleértve azt a tízezer koronát, amit múlt éjjel kértél? - Ez tűrhetetlen! Vigyázz, Eldicar: az én türelmem sem végtelen. - Mint ahogy az enyém sem az - mondta Eldicar, és hangja hirtelen sziszegőre váltott. - Kérjem talán az ajándék viszonzását, amit én adtam neked? Aric pislogott, szája kinyílt és nehézkesen lezökkent a fotelba. - Oh, ugyan már, Eldicar, semmi szükség arra, hogy vitázzunk. Nem .illő szándékomban tiszteletlen lenni. A bűbájos előrehajolt. - Akkor ne felejtsd el, Aric: te az enyém vagy. Felhasználhatlak, elajándékozhatlak és eldobhatlak, ha úgy tetszik. Mondd, hogy felfogtad. - Felfogtam. Tényleg felfogtam. Sajnálom. - így már jó. Most pedig meséld el, hogy mit figyeltél meg a Szürke Emberrel folytatott beszélgetés során. - Megfigyelni? Mi volt itt megfigyelni való? Bejött, belegyezett minden követelésembe, és elment. - Nem egyszerűen beleegyezett, hanem megemelte az összeget. - Tudom. Vagyonának nagyságáról legendák keringenek. A pénz nyilvánvalóan keveset számít neki. ~ Ne becsüld alá ezt a férfit - figyelmeztette Eldicar. - Nem értelek. Megkopasztottam, akár egy csirkét - még csak ellenállást sem fejtett ki. - A játéknak még nincs vége. Éppen az imént láttál egy férfit, aki ragyogóan elrejtette haragját. Egyedül ott hibázott, amikor kimutatta megvetését, felemelve a tőle kizsarolt összeget. A Szürke Ember félelmetes alak, és én még nem állok készen arra, hogy az ellenségem legyen, így amikor a játék folytatódik, te nem teszel semmit. - Folytatódik? Eldicar Manushan éppen csak elmosolyodott.

- Hamarosan hírekkel keresel fel, és akkor ismét beszélgetünk. — Eldicar talpra lökte magát. - Most azonban szeretném felderíteni a palotát. Kedvemre való hely, és illik hozzám. - Megfogta apródja kezét, és elhagyta a szobát. Akadtak olyanok, akik szerint a hájas Kereskedő Vanis képtelen volt a megbánásra. A mindig joviális férfi gyakran beszélt azoknak az ostobaságáról, akik a múltban elkövetett hibák átgondolásáról, az azok feletti aggodalmakról és alapos megvizsgálásukról beszéltek. „Nem változtathatod meg a múltat" - mondogatta. „Tanulj a hibáidból és lépj tovább!" Ám Vanis most mégis arra kényszerült, hogy önmaga előtt beismerjen egy picinyke sajnálatot - sőt szomorúságot -, amit két ostoba unokaöccse halála miatt érzett. Persze ezt enyhítette az Arictól kapott hír mely szerint minden adósságát eltörölték, és egy kisebb vagyon került nővére, Parla kezébe. A pénz persze azonnal átkerül Vanishoz befektetésre, mivel Parla még annyira sem volt eszes, mint elhunyt gyermekei. Az aranyról és arról szőtt gondolatai, hogy mit kezd majd vele, kitöltötték gondolatait, és a halvány szomorúság elmerült a rá váró gyönyörök zuhatagában. Talán most már fel tudja kelteni Lalitia, a kurtizán érdeklődését. A nő valamilyen okból minden közeledését visszautasította. Vanis felküszködte tekintélyes tömegét a székből, és az ablakhoz baktatott, lepillantva a fallal körülvett háza körül járőröző katonákra. Kitárta az ablakot, és kilépett az erkélyre. A csillagok fényesen ragyogtak, a tiszta égen, és a háromnegyedig telt hold alig valamivel emelkedett fák csúcsa fölé. Csodás éjszaka volt: meleg, de nem fojtogatóan párás. Két őrkutya ügetett át a kikövezett bejárati ösvényen, és tűnt el a bokrok között. A vad teremtények láttán megborzongott, de remélte, hogy a földszinten minden ajtó zárva van. Nem szívesen vette volna, ha bármelyik kopó is a folyosóin csatangolna éjszaka. Az otthonába vezető vaskaput beláncolták, mire Vanis egy kicsit megnyugodott. Saját életfilozófiája dacára azon kapta magát, hogy újra és újra visszagondol az elmúlt hónapokban elkövetett hibáira. Félvállról vette a Szürke Embert, mert azt hitte, hogy az nem meri majd erőltetni az adósság kérdését. Végül is jó kapcsolatokkal rendelkezett a Kilraith-házon belül, a Szürke Embernek pedig lévén idegen -, szüksége volt minden barátra, akit csak talált, hogy üzleteit működtetni tudja Carlisban. Ez a téves számítás azonban sokba került Vanisnak, hiszen gyaníthatta volna, hogy a dolgok nem rendeződnek ilyen könnyen, amikor adósságát bejelentették a Kereskedők Céhénél, és a visszafizetésére vonatkozó ígéretét tanúk előtt írásba foglalták. Vanis visszament a szobába, és töltött egy kupa Lentriai Tüzet - a borostyánszínű pálinkát sokkal erősebbnek találta, mint a legfinomabb borokat. Nem az ő hibája, hogy a fiúk meghaltak. Ha a Szürke Ember nem fenyegette volna meg, hogy tönkreteszi, semmi ilyesmi nem történik. Ő volt a bűnös. Vanis öntött magának még egy italt, és átsétált a nyugati ablakhoz. Innen látta az öböl túlpartján a Szürke Ember palotáját, amely fehéren tündökölt a holdfényben. Ismét kilépett az erkélyre, hogy ellenőrizze kutyáit. A tölgyfa egyik alsó ágán egy szőke számszeríjász ült, tekintetét az előtte levő falra szegezve. Odalent két másik őr járőrözött, és Vanis látta, hogy az egyik fekete eb átkocog a nyílt udvaron. A kereskedő ismét bement, belesüppedt egy mély bőrfotelba, egy flaska Lentriai Tűzzel felszerelve. Aric kinevette, amikor Vanis ragaszkodott ahhoz, hogy testőröket béreljen. - Ő éppen olyan kerekedő, akár te, Vanis. Gondolod, hogy kockáztatná, és gyilkosokat bérelne fel a megölésedre? Ha bármelyiket is elfogják, és az megnevezné, mindenét elveszítené. A miénk lenne a palotája, és a palotája pincéiben rejtegetett vagyona. Az égre mondom, szinte érdemes azt remélni, hogy igenis bérgyilkosokat küld. - Te könnyen beszélsz, Aric. Hallottál arról, hogy levadászta a martalócokat, akik a földjére törtek? Azt mondják, harmincan voltak, de ő mindegyikkel végzett. - Badarság! - vicsorgott Aric. - Alig tucatnyian voltak, és nem kétlem, hogy a Szürke Emberrel tartott őreinek többsége is. Ez csak hazugság, amit azért terjesztenek, hogy a Szürke Ember hírnevét erősítsék.

- Hazugság, igazán? Felteszem, az is hazugság, hogy Jornát egyetlen, a nyakára mért ütéssel ölte meg, Parellisszel pedig a fiú saját kardjával végzett. Mellesleg úgy értesültem, hogy még csak meg sem izzadt közben. - Két ostoba kölyök -.mondta Aric. - Az istenekre, ember, én magam is megtehettem volna. Mi szállt meg, hogy ilyen tökfilkókat használtál? - Hiba volt - ismerte el Vanis. - Azt gondoltam, hogy a palotán kívül tervezik meglepni. Nem számítottam arra, hogy a bálon hajtják végre a merényletet, több száz tanú előtt! 'i - Jól van, de most már vége - szólt Aric csitítóan. - A Szürke Ember ellenállás nélkül feladta. Még csak egy haragos szava sem volt. Belegondoltál már, hogy mihez kezdesz Parla tizenötezrével? - Harmincezrével - javította ki Vanis. - Mínusz a jutalékom - felelte Aric. - Vannak, akik szerint a jutalékod egy kicsit túlzott - mondta Vanis, igyekezve megőrizni önuralmát. Aric felnevetett. - És vannak olyanok, akik szerint nekem, mint Carlis lordmagiszterének, ki kellene vizsgálnom, mi vett rá két, eddig feddhetetlen életű fiút erre a merényletre? Te is közéjük tartozol? - Világosan fogalmaztál - dünnyögte Vanis. - Legyen hát tizenötezer. A beszélgetés még most, órákkal később is rossz szájízzel töltötte el. Vanis megitta a harmadik kupa Lentriai Tüzet is, és ismét talpra kec-mergett. Kicsit imbolyogva szelte át a szobát, nyitotta ki az ajtót és botorkált be a hálószobájába. ;; Ágyán felhajtotta a szaténtakarót, kibújt köntöséből és papucsából majd szédelegve, nehézkesen letottyant az ágyra. Hátradőlt a párnákra és ásított. Egy árnyékba burkolózó alak lépett az ágy mellé. - Az unokaöcséid már várnak. Három órával pirkadat után egy szolga érkezett Vanis, a kereskedő szobájába, frissen sütött kenyérrel és puha sajttal megrakott tálcával. Halk kopogtatására nem érkezett válasz, így hangosabban próbálkozott. A szolga arra gondolt, hogy gazdája mélyen alszik, így visszatért a konyhába. Egy fél órával később újra próbálkozott. Az ajtó még mindig zárva volt, és egyetlen hang sem szűrődött ki bentről. Ezt jelentette az első inasnak, aki a pótkulccsal kinyitotta az ajtót. Vanis, a kereskedő vértől lucskos lepedőjén hevert, átvágott torokkal, még mindig jobbjában szorongatva egy apró, görbe pengéjű kést. Egy órán belül megérkezett a lordmagiszter, Lord Aric, a sötét szakállú Eldicar Manushannal, az őrség két tisztjével és egy ifjú kirurgussal egyetemben. A bűbájos utasította fekete bársonytunikát viselő kis apródját, hogy a szobán kívül várakozzék. - Nem gyereknek való látvány - mondta neki Eldicar. A fiú bólintott, és megállt odakint, hátát a falnak vetve. - Elég egyértelműnek tűnik - mondta a kirurgus, és hátralépett a testtől. - Átvágta saját torkát, és néhány szívdobbanás alatt meghalt. A kés, ahogy látható is, roppant éles. Egyetlen vágás van csak, a nyaki eret átszelő mély seb. - Furcsa, hogy előbb levette a köntösét, nem gondolod? - kérdezte I-Klicar Manushan, és rámutatott az ágy mellett, a padlón heverő ruhadarabra. Miért furcsa? - kérdezett vissza Aric. - Lefekvéshez készülődött.

Meghalni készült - felelte a bűbájos. - És nem aludni. Ami azt jeli mi, hogy tudta, testét megtalálják majd. Nézzünk szembe a ténnyel, Vanis nem volt csinos férfi. Kopasz, iszonyatosan hájas és ronda, ez illik rá a leginkább. Ő mégis levetkezik, leül a fehér szaténlepedőre, c gondoskodik róla, hogy a lehető leggusztustalanabb testhelyzetben találjanak rá. Az ember azt gondolná, hogy legalább a ruháit magán hagyná. A másik dolog maga a seb. Roppant szennyes és fájdalmas halál Nagyon bátor ember az, aki felnyitja a saját torkát. Épp annyira hatékony lett volna felvágni az ütőerét a csuklóján. Igen, igen, igen - mondta a kirurgus. - Mindez roppant érdekes. De egy halottunk van egy bezárt hálószobában, aki végzetének eszközét kezében szorongatja. Már sosem tudjuk meg, hogy mi játszódott le a fejében halála pillanatában. Úgy értesültem, hogy szeretett unokaöccseit alig néhány napja ölték meg. A gyásztól nyilván eszét vesztette. Eldicar Manushan felnevetett - a hang rémítő kontrasztot alkotott a véres szobával. - Eszét vesztette? Való igaz, nyilván így történhetett, mivel annyira megrémült a gondolattól, hogy megölik, hogy házát őrökkel és kutyákkal vetette körül. És amikor biztonságban volt, átvágta a saját torkát. Egyetértek, hogy valószínűleg eszét vesztette. - Úgy véli, hogy meggyilkolták, uram? - kérdezte az ifjú kirurgus jegesen. A bűbájos az ablakhoz lépett, és lepillantott az erkély alatti udvarra, majd megpördült. - Ha meggyilkolták, akkor olyan ember ölte meg, aki képes volt teljes csendben átjutni az őrök és a vad kopók hálóján, megmászta a falat, végrehajtotta a merényletet, és anélkül távozott, hogy bárki is meglátta vagy kiszagolta volna. - Pontosan - mondta a kirurgus és Lord Arichoz fordult. - A halottszállító szekérért küldetek, nagyuram, és elkészítem a jelentést. A fiatalember meghajolt Aric felé, bólintott Eldicar Manushannak és elhagyta a szobát. Aric. az ágyon heverő, groteszkül felpuffadt testre pillantott, majd az őrség két tisztjéhez fordult. - Menjetek, és kérdezzétek ki a szolgákat és az őröket. Tudjátok meg, hogy hallottak vagy láttak-e valamit, attól függetlenül, hogy akkor mennyire tűnt lényegtelennek a dolog. A férfiak tisztelegtek, és távoztak. Eldicar Manushan ellépett az ablaktól, és becsapta a hálószoba ajtaját. - Szeretnéd tudni, hogy mi történt valójában? - kérdezte halkan. - Megölte magát - suttogta Aric. - Senki sem férhetett hozzá. - Kérdezzük meg őt. Eldicar az ágy mellé lépett, és tenyerét a halott kereskedő homlokára tette. - Hallgass meg! - suttogta a bűbájos. - Térj vissza az Ürességből, és ismét lépj vissza tönkrement burkodba! Jöjj vissza a fájdalom világába, jöjj vissza a fény világába. A püffedt test váratlanul megrándult, és elfojtott, gurgulázó hang tört elő torkából, majd a test vadul remegni kezdet. Eldicar a férfi szájába nyomta ujjait, és előhúzott egy összegöngyölt pergamendarabot. A halott ember tüdejéből sziszegve szökött ki a levegő, mint ahogy a torkán lévő sebből is vér csorrant. - Beszélj, Vanis! - utasította a halottat Eldicar Manushan. - A Szürke... Ember... - krákogta a hulla. A test összeomlott, a karok és lábak rángatóztak. Eldicar Manushan kétszer tapsolt. - Térj vissza a verembe! - mondta fagyosan, mire minden mozgás megszűnt. A bűbájos Lord Aric hamuszürke arcára pillantott, majd felemelte a kereskedő torkából előhúzott pergamengombócot. Széthajtogatta és ráfektette az ágy melletti asztalra.

- Mi az? - suttogta Lord Aric és elővett egy illatos keszkenőt a zsebéből, amelyet az orrához szorított. - Úgy tűnik, ez az a szerződés, amelyben a Szürke Ember lemond követeléseiről. Rajta van minden ígéret, amelyet Vanis tett a visszafizetés kapcsán. - Eldicar ismét felnevetett. - Azt is mondhatnánk, hogy Vanis kénytelen volt minden egyes szavát lenyelni, mielőtt utolérte volna a végzet. - Letartóztattatom! - Ne légy bolond! Mondtam neked, hogy a játszmának még nincs vége. Milyen bizonyítékkal élnél ellene? Azt mondanád, hogy a halott beszélt veled? Nem akarom, hogy ez megtörténjen. Hamarosan nagy események következnek, Aric. Egy új kor hajnala jön el. Ez az ügy lezárult. Ahogy a kirurgus mondta, Vanis pillanatnyi gyászának engedve oltotta ki az életét. - Hogy csinálta? Az őrök, a kutyák... - Mit tudsz erről az emberről? - Nagyon keveset. Evekkel ezelőtt érkezett, délről. Üzleti érdekeltségei vannak az összes nagy kereskedő országban: Gothirban, Csiatcé-ban, Drenaiban, Ventriában. Hatalmas kereskedőflotta tulajdonosa. - És senki sem tudja, hogy honnan jött? - Nem. Biztosat senki sem tud felőle. Lalitia élvezi a kegyét, de amikor beszéltem vele, a nő azt mondta, hogy sosem beszél a múltjáról. Lalitia szerint katona volt, de azt nem tudja melyik seregben, és a férfi sokat tud azokról az országokról, ahol üzletel. - Feleség, gyerek? - kérdezte Eldicar. - Nincs. Lalitia azt mondja, hogy egyszer beszélt egy nőről, aki meghalt. Több mint egy éve rendszeresen ágyba bújik Lalitiával, de a nő még mindig nem volt képes használható értesüléseket kihúzni belőle. - Akkor attól tartok, élete már örökre titok marad— mondta a bűbájos. - Mert néhány napon belül a Szürke Ember eltávozik erről a világról... sokakkal egyetemben. Nem sokkal pirkadat előtt egy szőke hajú férfi, aki Kereskedő Vanis ' jelvényével, az összetekeredett kígyóval hímzett piros inget viselt, kievezett az Árnyjáró palotája alatti fövényre. Kilépett a sekély vízbe, kivonszolta a kis csónakot a partra, majd elindult felfelé a lépcsőkön és a teraszos kerteken át. Ahogy közeledett a Szürke Ember szobái felé, levette fekete sapkáját. A szőke haj vele együtt jött le. Árnyjáró belökte lakrészének ajtaját, visszatette a fejfedőt az ódon, fából készült szekrény hátuljából nyíló titkos fiókba, majd levetkőzött. A piros inget gombóccá gyűrte, és a kandallóban felhalmozott száraz fahasábokra hajította. A kandalló mellől levett egy apró tűzszerszámot - szikrát csiholt és tüzet gyújtott. Árnyjáró rosszkedvű volt, és a bűntudat ólomsúlyként nehezedett rá, bár nem értette, miért. Vanis megérdemelte a halált. Hazudozott, csalt és két ártatlan fiú halálát okozta, amikor felbérelte őket a meghiúsult merényletre. Minden civilizált társadalomban perbe fogták, és kivégezték volna - mondta Árnyjáró magában. Akkor miért érez mégis bűntudatot? A kérdés nem hagyta nyugodni. Talán azért, mert olyan könnyen ment a gyilkosság? Kiment az aprócska konyhába, vizet öntött magának, és nagyot kortyolt belőle. Igen, könnyű volt. A mindig is fösvény Vanis olcsó őröket bérelt fel, az egyik szolgája intézte az ügyletet. Mivel nem volt őrparancsnoka, a embereket egyesével bérelték fel a dokkoknál és kocsmákban, és csak annyit mondtak nekik, hogy járőrözzenek. Nem sokkal sötétedés utál az őrnek öltözött Árnyjáró megmászta a falat, és átkapaszkodott háztól alig húszlábnyira álló magas tölgyfára. Amikor odaért, jól lát hatóan elhelyezkedett - számszeríjjal a kezében figyelte a falat. A bá rencek egymás után haladtak el alatta - időnként egyik-másik felnézett, és intett. A kutyapecért szintén külön bérelték fel, aki elkerülendő, hogy a kutyái az őröket tépjék meg, körbesétált az állatokkal hogy azok megismerjék a piros inges őrök szagát. Amikor a férfi a fához ért, Árnyjáró leugrott, elcsevegett a pecérrel, megpaskolta a kutyák fejét - az állatok megszaglászták a csizmáját, és attól fogva ügyet sem vetettek rá. Azután már egyszerűen csak várakoznia kellett a fán, amíg le nem szállt a sötét éjszaka - ekkor megmászta a falat, és türelmesen várakozott a kereskedő ágya mellett, a bársonyfüggöny mögött. Nem kínozta meg Vanist. Gyorsan végzett vele: a kereskedő nyaki erét egyetlen gyors suhintással metszette át a kés. Vanisnak még arra sem maradt ideje, hogy felnyögjön - hátrahanyatlott ágyán, vére összefröcskölte

a szatén lepedőt. Árnyjáró mintegy kihívásként lenyomta a . halott ember torkán az összegyűrt szerződést. Kilépett az erkélyre, megvárta, míg az őrök elhaladnak, majd lemászott a kertbe. Amint átjutott, a falon, végigballagott Carlis szinte teljesen kihalt utcáin, beült a kikötőben lehorgonyzott kis csónakba, és átevezett az öblön. A csónakban ülve tört rá a bűntudat. Először fel sem ismerte az ér-rést, annyira elfojtotta a hónapok óta gyötrő rossz hangulat, a gazdagságban és bőségben élt élet miatti elégedetlenség. De ezúttal sokkal többről volt szó. Igen, Vanis megérdemelte a halált, de megölésével Árnyjáró visszatért- még ha csak rövid időre is - ahhoz az életmódhoz, ami undorral és szégyenkezéssel töltötte el: a sötét múlthoz, amikor Árnyjáró, a Gyilos is pénzért ölt. Abban a pillanatban tudta, hogy miért erősödik fel bűntudata. A tett felidézte benne egy ártatlan, fegyvertelen férfi képét, kinek meggyilkolásával Árnyjáró kirobbantott egy rettenetes háborút, ami ezrek halálát okozta. Semmiben sem hasonlít egymásra a drenai király és a hájas, gyilkos ti unészetű kereskedő, mormolta magában Árnyjáró. Meztelenül lépett ki a pirkadat arany fényébe, és a völgyteraszt megkerülve elindult arra, ahol egy kisebb zuhatag ömlött a sziklákra. Belehajolt a sekély tavacskába, és megállt a zubogó víz alatt, félig-meddig azt remélve, hogy az elmoshatja a keserű emlékeket. Tudta, hogy egyetlen ember sem változtathat a múltján. Ha megtehetné, visszalovagolna a tanyára, és megmentené Tanyát, meg a gyerekeket a martalócoktól. Rémálmaiban még mindig látta ágyhoz kötözött feleségét és az asszony hasán tátongó, véres sebet. Mire rábukkant, addigra már meghalt, de álmaiban még élt, és segítségért kiabált. Vére lefolyt a padlóra, felúszott a falakra, majd a mennyezetre. A karmazsinszín cseppek esőként hulltak a szobában. „Ments meg!" sikoltozta Tanya. Ő pedig ott ügyetlenkedett a véráztatta kötéllel, képtelen volt kibogozni a csomókat. Mindig arra ébredt, hogy reszket, és teste izzadtságban úszik. A hideg vízesés beterítette és felfrissítette, lemosva a kezére alvadt vért. Kimászott a tóból, és leült egy fehérmárvány sziklára, a napra bízva a szárítást. Eltöprengett: az ember mindig talál kibúvót tetteire, önigazolást keresve saját ostobaságára vagy aljas természetére. Az ember tettei azonban végső soron saját magából fakadnak, és a választ a lélek bírósága kell, hogy megadja. És mit mondasz te? - mélázott el. - Te milyen kifogást találsz? Való igaz, hogy ha a martalócok nem ölik meg a családját, Dakeyrasból sosem lesz Árnyjáró. Ha nem lett volna Árnyjáró, nem vette volna el az utolsó drenai király életét. Talán akkor a rettenetes vagriai háború sem tört volna ki. Sosem égettek volna fel több száz falut, meg várost, és nem haltak volna meg sok ezren. A bűntudat összekeveredett a szomorúsággal, ahogy ott ült a napfényben. Árnyjárónak hihetetlennek tűnt, hogy egykor drenai tiszt volt, hogy szeretett egy gyengéd nőt, aki semmi másra nem vágyott, csak egy családra a saját tanyájukon. Alig-alig tudta már felidézni annak a fiatalembernek a gondolatait és álmait. Egy azonban bizonyos: az ifjú Dakeyras sosem öltött volna álruhát, hogy lemészároljon egy fegyvertelen embert a saját ágyában. Árnyjáró megborzongott. Gondolatban ismét messzire utazott: a távoli Kydor birodalmát választotta, és megkísérelt elmerülni a gazdagságban és bőségben. Most azonban ismét orgyilkos lett belőle. Nem szükségből, hanem a hamis büszkeség miatt. És ez nem volt kellemes gondolat. Amikor tíz nap múlva megérkezik a hajó, és én átszelem az óceánt, talán ott olyan életre bukkanok, ahol nincs erőszak és halál - gondolta magában. Egy emberek nélküli világra találok, egy égbetörő hegyekkel és csörgedező patakokkal teli hatalmas földterületre. Ott elégedett lehetek - gondolta magában.

Mélyen legbelül szinte hallotta a gúnyos kacagást. Mindig is Árnyjáró maradsz, a Gyilkos. Mert ilyen a természeted. Az évek során oly sokszor próbálta átformálni az életét. Törődött egy másik nővel, Danyallal, és segített neki felnevelni két elárvult gyermeket, Mirielt és Kryllát. A vagriai háború után faházat épített magasan a hegyek között, és visszatért a békés Dakeyras, a családszerető ember életéhez. Már-már elégedett volt. Miután Danyal életét vesztette egy lovasbalesetben, egyedül nevelte tovább a lányokat. Krylla feleségül ment egy fiatalemberhez, és messzire költözött, ahol tanyát épített és családot alapított. Majd a gyilkosok eljöttek a hegyekbe. Dakeyrasnak sejtése sem volt arról, hogy Karnak, Drenai ura, miért küldött orgyilkosokat a nyakára. Nem volt semmi értelme, amíg egy nap rá nem jött, hogy Karnak fia véletlenül Krylla halálát okozta, amikor részegen üldözőbe vette. Karnak megrémült, hogy Árnyjáró ezért bosszút fog állni, és megpróbálta megelőzni a bajt. Orgyilkosokat fogadott, hogy végezzenek vele. De azok kudarcot vallottak, és meghaltak. És visszatértek a vér és a halál napjai. Árnyjáró végül elköltözött a távoli gothir városba, Namibba, ahol megpróbálta újra kezdeni az életét. De ismét orgyilkosok törtek rá. A város melletti erdő mélyére csalta őket - hármat megölt, és a negyediket elfogta. Ahelyett, hogy végzett volna vele, alkut kötött. Karnak valóságos vagyont ígért Árnyjáró fejéért: bizonyíték gyanánt a híres kettős számszeríjat kellett átadni. Az egyik halott orgyilkos futólag emlékeztetett Árnyjáróra, így a férfi levágta a fejet, és egy zsákba rakta. Majd átadta a számszeríjat a túlélőnek. „Ezek gazdaggá tesznek téged" - mondta neki. — „Ezzel az ügy lezárult?" „Le" - felelte a férfi, aki visszatért Drenaiba, és bezsebelte a jutalmat. A koponyát és a számszeríjat később kiállították a Márványmúzeumban. Ustarte, a papnő az ablaknál állt. Messze alant látta a vízesés mellett Üldögélő Szürke Embert, és még innen is érezte szégyenkezését. Elfordult az ablaktól: három, kopaszra borotvált fejű akolitusa némán várt az asztalnál. Gondolataikat zavar felhőzte, érzelmeik erőteljesek voltak. Prial félt a legjobban, mivel az ő képzelete volt a leggazdagabb. Éppen a ketrecre és a tűzkorbácsra emlékezett; szíve vadul vert. Az erős, borongós Menias is félt, de ezt csalódottsága és haragja táplálta. Teljes lényével gyűlölte a mestereket, és arról a napról álmodozott, amikor átváltozhat, és beléjük téphet, leszaggathatja húsukat a csontjaikról. Nem akart elmenekülni a kapun át. Mindannyiukat arra, biztatta, hogy maradjanak és harcoljanak tovább. Cordival volt hármuk közül a legnyugodtabb, de egyben a legelégedettebb is. Nem vágyott másra, csak hogy Ustarte társaságában tartózkodhasson. A papnő érezte szerelmét, és bár nem viszonozhatta úgy, ahogy arra Cordival vágyott, mégis nagy örömét lelte benne, és megszabadította a Meniast még mindig lebéklyózó gyűlölettől. Az egyszerű tény, hogy a szerelem képes leigázni a gyűlöletet, reményt ébresztett Ustartéban. - Indulunk? - kérdezte az aranyszemű Prial. - Még nem. - De hát kudarcot vallottunk - mondta Menias, hármuk közül a legalacsonyabb és legsúlyosabb. - Haza kellene mennünk, megkeresni a túlélőket, és folytatni a harcot. Ustarte visszament az asztalhoz - vastag, vörös selyemruhája suhogó hangot adott járás közben. A sötét szemű, karcsú Cordival felállt, és hátrahúzta székét. A nő a férfi kedves arcára pillantott, és köszönetképpen elmosolyodott, amikor leült. Hogyan mondhatná meg Meniasnak, hogy a többiek közül senki sem élte túl? Hogy még a kapun túlról is érezte halálukat? - Nem tudom a sorsukra hagyni ezeket az embereket. Egy darabig csendben ültek, majd Prial szólalt meg:

- A kapu megnyílik. Már látták a gyilkosokat a ködben. A kriaznorok hamarosan követik őket. Ennek a világnak a szánalmas fegyverei nem állítják meg őket, Ustarte. Én pedig nem akarom végignézni a várható borzalmakat. - És mégis ennek a világnak a népe győzte le őket háromezer évvel ezelőtt - felelte a nő. -Akkor még erősebb fegyvereik voltak - mondta Menias mély, de > halk hangon. A papnő érezte bosszúságát és haragját. ; - Honnan jutottak a tudáshoz, hogy olyan fegyvereket készítsenek? ; - kérdezett vissza. - És most hol vannak azok a fegyverek? - Honnan tudhatnánk? - szólt közbe Cordival. - A legendák fantasztikus istenekről, démonokról és hősökről szólnak. Ennek a világnak arról a korszakáról nem maradt fenn történelmi beszámoló, csak mesék. - És mégis vannak nyomok - közölte Ustarte. - Minden legenda az istenek között vívott háborúról beszél. Ez azt sugallja, hogy Kuan Hadorban hasadás támadt, és akadtak néhányan, akik az emberiség oldalára álltak. Máskülönben hogyan alkothattak volna fénylő kardokat? Máskülönben hogyan győzhettek volna? Igen, valóban kudarcot vallottunk, és nem tudtuk megakadályozni a kapuk megnyitását, és elbuktunk, mert nem jöttünk rá, mi történt a fegyverekkel, amelyeket az emberiség az első háborúban használt. Mégis folytatnunk kell tovább! - Ennek a világnak már túl késő, Ustarte - mondta Prial. - Azt mondom, hogy erőnk maradékát egy kapu megnyitásához kellene felhasználnunk. Ustarte eltöprengett ezen, majd megcsóválta a fejét. - Azt az erőt, ami megmaradt bennem, azok megsegítésére fordítom, akik szembeszállnak az ellenséggel. Nem fogok elfutni. - És ki harcol majd? - kérdezte Menias. - Ki száll szembe a kriaz-norokkal? A herceg és katonái? Levágják őket, vagy még rosszabb történik velük. Elfogják, és a maguk oldalára állítják őket. Lesznek nemesek, akiket elcsábít a gazdagság, a hosszú élet vagy a hatalom ígérete az Új Rend keretein belül. Az embereket olyan könnyű megrontani. - Szerintem a Szürke Ember harcolni fog - jelentette ki a papnő. - Egyetlen ember? - kérdezte Menias csodálkozva. - Azért kockáztassuk az életünket, mert hiszel egyetlen emberben? - Nem csak egy lesz - válaszolt a papnő. - Van még egy nyom, ami a legendákhoz kötődik. Minden rege a hősök visszatértéről szól. A hősök meghalnak ugyan, de az emberek mégis azt hiszik, hogy egy napon újra eljönnek majd, ha az országnak szüksége lesz rájuk. Én azt hiszem, hogy azok, akik segítettek az emberiségnek, titokban csatlakoztak a hősökhöz, így amikor a gonosz visszatér, a hősök leszármazottainak rendelkezésére áll az az erő, amivel megvívhatnak vele. - Tisztelettel mondom, Leghatalmasabb, hogy ez csak remény, nem hit. Ennek az elméletnek a bizonyítására a legcsekélyebb bizonyíték sincs - mondta Cordival. - Több ez reménynél, Cordival. Ismerjük az eggyéforrás hatalmát, mivel mi is ezáltal létezünk. Tudjuk azt is, hogy a mi uralkodóink gondoskodtak róla, hogy egyetlen eggyéforrt se nemzhessen - vagy szülhessen gyermeket. Nem merték megkockáztatni, hogy olyan lényeket alkossanak, akik maguk döntenek a sorsukról. Szerintem viszont az Ősök éppen ezt tették, megerősítve emberi szövetségeseiket, és olyan adottságokat biztosítottak nekik, amelyek nemzedékről nemzedékre szállnak. Még most is láthatjuk ezt körös-körül: ott vannak a nadír sámánok, akik embereket és farkasokat olvasztanak össze félelmetes teremtményekké, a Forrás papjai, akiknek lelke repülni tud, és akiknek hatalmában áll meggyógyítani borzalmas betegségeket is. Kutatásainkból tudjuk, hogy az Ősök eljövetele előtt az emberfajból csak kevesek rendelkeztek ilyen adománnyal. Az Ősök az emberi faj bizonyos tagjait felruházták ezekkel a képességekkel. Az Ősök elmondták szövetségeseiknek, hogy eljön az az idő - amikor majd a gonosz visszatér - amikor ezek a képességek ismét gyarapodni fognak. Innen ered a királyok és a hősök visszatértéről szóló legenda. Ezt érzem én a Szürke Emberben. - Ugyan! Ö csak egy gyilkos - mondta Prial megvetően. - Több ennél. Nemes lélek lakozik benne és az átlagos emberekben meg nem található erő. - Nem vagyok meggyőződve erről - felelte Prial. - Ebben a kérdésben Cordivallal értek egyet. Életünket egy oktalan remény miatt kockáztatod. Ustarte látta, hogy ebben mindhárman egyetértenek, így fejet hajtott.

- Kaput nyitok, hogy mindnyájan távozhassatok - mondta szomorúan. - De te így is maradsz? - kérdezte Cordival szelíden. - Maradok. - Akkor én is maradok, Leghatalmasabb. Menias és Prial egymásra pillantottak, majd Prial szólalt meg: - Addig maradok, míg meg nem érkeznek a kriaz-norok, de nem akarom hiábavalóan eldobni az életemet. - És te, Menias? - kérdezte a papnő. A férfi megvonta hatalmas vállát. - Ahol te vagy, Leghatalmasabb, ott leszek én is. Ju Ju-liang megköszörülte a torkát, és a tengerbe köpött. Nyomorultul érezte magát. Ügy tűnt, hogy a hőssé válás egyáltalán nem olyan, mint amilyennek képzelte. Árokásóként minden hét végén kapott egy kevéske pénzt, amit elkölthetett ételre, italra, szállásra és örömlányokra. Mindig elég ennivalója akadt, ellenben a nőkből sosem jutott elég, italból pedig a kelleténél jóval többet vehetett. Most visszatekintve azonban, az az élet nem is volt olyan kényelmetlen, összehasonlítva a mostanival. Hirtelen felkapott egy lapos követ és jó messze eldobta a vízbe. Az pattant egyet, majd jó húsz lábat kacsázott, még mielőtt eltűnt volna a felszín alatt. Ju Ju felsóhajtott. Immár volt egy éles kardja, de nem volt sem pénze, sem nője, és egy idegen országban ücsörgött a napfényben, azon töprengve, hogy miért is jött ilyen messzire. Esze ágában sem volt elhagyni a csiatcék földjét. Először arra gondolt, hogy a nyugati hegyek felé veszi az irányt, ahol csatlakozik egy rablóbandához. Azután rábukkant a csatamezőre és a halott razsniva. Felidézte a pillanatot, amikor először látta meg a kardot. Egy bokor mögött, a földből állt ki. A napfény megcsillant a pengén, amikor éppen kifosztotta a hullát. A razsninál nem volt pénz, így Ju Ju felállt és odasétált a kardhoz. Kifejezetten szép fegyver volt - pengéje csillogott, a hosz-szú, kétkezes markolatot pedig gyönyörűen formázták meg és burkolták be bőrrel. A kardgomb ezüstből készült és egy hegyi virágot marattak bele. Ju Ju kihúzta a kardot a földből. Valamilyen okból azonnal elfeledkezett eredeti szándékáról és úgy döntött, északkeletre megy - elöntötte a vágy, hogy idegen országokat lásson. Ez igen furcsa gondolat volt, és most, amikor ott ücsörgött a Carlisöböl partján a napsütésben, még az élete árán sem tudta volna megmondani, hogy miért tartotta ezt akkor olyan remek gondolatnak. Két nappal a kard megtalálása után még rejtélyesebb dolog történt. Összetalálkozott egy kereskedővel, aki egy kordén utazott két csinos lányával és ütődött fiával. Az egyik kerék kiesett, és a kis csapat az út szélén üldögélt. Ju Ju, mint újdonsült rabló és törvényen kívüli, el akarta rabolni a férfi aranyát, meg akarta gyalázni a lányait, hogy azután gazdagabban és nyugodtabban hagyhassa maga mögött a helyszínt. Ez volt a terve, és fenyegetőnek szánt arckifejezéssel indult meg a csapat felé. Majd szándékai kimutatására megragadta a kard markolatát, készen arra, hogy előrántsa, és megrémítse áldozatait. Egy órával később, amikor elkészült a kordé javításával, elkísérte a kereskedőt a hat mérfölddel arrébb, keletre fekvő falujába. Cserébe kapott egy remek ebédet, egy puszit mindkét arcára a lányoktól, és egy zsákocska útravalót a kereskedő feleségétől. Túl buta vagy ahhoz, hogy rabló legyél - mondta magában, amikor folytatta utazását. Es ez a butaság hozta őt Kydorba, abba az országba, ahol a csiatce vonásokat viselő emberek úgy kiríttak a tömegből, mint a... mint a... - M küzdött, hogy hasonlatot találjon, de csak a „pattanás a szajha seggén" jutott eszébe. Ez viszont nem volt kifejezetten kellemes gondolat, így ' nem töprengett tovább hasonlatokat keresve. A lényeget illetően azonban a hasonlat találó volt. Miként lehet egy csiatce harcosból rabló egy idegen országban, ahol azonnal felismerik, bárhova menjen is? Badarság az egész. Ebben a pillanatban egy ifjú, szőke hajú nő jelent meg a parti fővenyen. Ju Ju meglepetésére a nő ügyet sem vetett rá, és nekilátott levetni ruháját és alsóneműjét. A meztelen nő átfutott a homokos részen, és belevetette

magát a vízbe. Miután ismét a felszínre bukkant, hosszú és könnyed csapásokkal úszni kezdett, majd ívet leírva, arrafelé tempózott, ahol Ju Ju ücsörgött. A vizet taposva, hátravetette fejét, és végigsimított vizes haján. - Miért nem úszol? - kiáltott oda a férfinak. - Nincs meleged abban j a farkasbundában? Ju Ju bevallotta, hogy melege van. A nő felkacagott, és elrugaszkodott, az öböl közepe felé úszva. Amilyen gyorsan csak tudott, Ju Ju megszabadult ruháitól, és a tengerbe vetette magát. A hasán landolt, ami fájdalmas élménnyel szolgált. Azonban korántsem volt olyan kellemetlen, mint ami utána következett. Úgy süllyedt el, akár egy kődarab. Vadul csapkodott a karjaival, de sikerült a felszínre vergődnie. Feje előbukkant a víz alól, mire I hatalmasat kortyolt a levegőből. Egy pillanatig még lebegett, majd ki- f fújta a levegőt, és ismét eltűnt a hideg víz alatt. Pánik söpört végig rajta. Ekkor valami megragadta a haját, és felfelé rántotta. Ju Ju vadul csapkodott, majd a felszínre küszködte magát. - Vegyél mély levegőt, és tartsd benn! - parancsolt rá a nő. Ju Ju engedelmeskedett, és most ott lebegett mellette. - A tüdődben lévő levegő fenntart a víz színén. A nő jelenlététől megkönnyebbülő Ju Ju kicsit ellazult. Igaznak bizonyult, amit a nő mondott: amíg a tüdejében van levegő, nem merül el. - Most pedig dőlj hátra! - mondta a nő. - Majd én megtartalak. Miközben a nő mellette taposta a vizet, a férfi érezte, hogy mindkét keze a gerince alá csúszik, mire Ju Ju hálásan rájuk hanyatlott. A férfi jobbra pillantott, és azon kapta magát, hogy két, tökéletes mellet bámul. A levegő kiszökött tüdejéből, és süllyedni kezdett. A nő karjai azonban visszanyomták a felszínre, bár Ju Ju egy darabig még köpködte a vizet. - Miféle idióta az olyan, aki beleugrik a tengerbe, pedig úszni sem tud? - kérdezte a nő. - Ju Ju-liang vagyok - sikerült kipréselnie a férfinak két nagy levegővétel között. - No, akkor hadd tanítsalak, Ju Ju-liang! A következő néhány perc a tiszta örömé volt, ahogy a nő megtanította neki az alapvető mozdulatokat, amivel előrejuthatott a vízben. A nap kellemesen melengette a hátát, míg a víz hűtötte testét. Végül a nő arra kérte, hogy ússzon a part menti sekély víz felé. Ju Ju nézte, ahogy a nő kigázol ott, ahol a ruháit hagyta. A férfi, követte. A lány felmászott a sziklákon egy kis vízeséshez, és lemosta testéről a sót. Ju Ju szinte áhítattal nézte a szépséges teremtményt. Majd felküzdötte magát a zuhataghoz, és ő is megmosakodott. Azután visszatértek a fövényre és nő leült egy sziklatömbre, a napra bízva a szárítkozást. - Matce-csai nagyúrral jöttél - szólalt meg a lány. - Én... a testőre vagyok - közölte Ju Ju. A nő meztelensége okozta izgatottságtól megszédült. A kerekszeműek nyelvének amúgy is gyenge lábakon álló ismerete már-már cserbenhagyással fenyegette. - Remélem jobban harcolsz, mint ahogy úszol! - Nagyszerű harcos vagyok. Már démonokkal is megvívtam, és nem félek semmitől. - A nevem Norda, és a palotában dolgozom. Minden szolga hallotta a ködben ólálkodó démonokról szóló történetet. Tényleg igaz? Vagy csak egyszerű rablók voltak? - Nem. Démonok voltak. Az egyikük karját levágtam, és az elégett. Azután... eltűnt. Semmi sem maradt belőle. És ezt én tettem. - Tényleg? - kérdezte Norda. Ju Ju sóhajtott. - Nem, Kiszumu vágta le a kart. De én is megtettem volna, ha közelebb vagyok. - Kedvellek, Ju Ju-liang - mosolyodott el a nő. Felállt, felöltözött, és visszasétált a sziklás ösvényen. - Én is kedvellek! - kiáltott utána a férfi. A nő megfordult, integetett, majd eltűnt szem elől.

Ju Ju egy darabig csak ücsörgött, majd ráébredt, hogy egyre éhesebb. Felöltötte ruháit, tokjába dugott kardját övébe csúsztatta, és felballagott a dombon. Talán az élet nem is lesz olyan kellemetlen Kydorban - gondolta magában. Kiszumu szobájuk teraszán üldögélt. A szirtek és az öböl túlfelén elterülő város körvonalait rajzolta éppen. Amikor Ju Ju megérkezett, felpillantott. - Nagyszerűen mulattam - közölte Ju Ju. - Egy lánnyal úsztam. Gyönyörű lány volt: haja szőke, mellei pedig akár a görögdinnyék. Gyönyörű keblei vannak. En pedig nagyszerű úszó vagyok. - Azt láttam. Ha azonban razsni akarsz lenni, félre kell dobnod a testi vágyakat, és a lelkiekre kell összpontosítanod - a lélek utazására a valódi megalázkodás felé. Ju Ju ezen egy pillanatig eltöprengett, majd úgy döntött, hogy Kiszumu nyilván tréfál. Nem értette a tréfát, de udvariasan felnevetett. - Éhes vagyok - jelentette ki végül. Elphons, Kydor hercege szürke paripáján lefelé tartott az Eiden-sík-ságra vezető lejtős domboldalon. Mögötte lovagoltak segédei és a negyven dárdás alkotta testőrség. Az ötvenegy éves Elphonst kifárasztotta a fővárostól idáig megtett hosszú út. A nagy testi erővel büszkélkedő herceget mostanában éles ízületi fájdalmak gyötörték - főként bokája, könyöke és térde kínozta, amelyek mostanra megdagadtak és sajogtak. Remélte, hogy a főváros nyirkos és hideg időjárását a Carlis körüli melegebb éghajlattal felcserélve, enyhülnek majd panaszai, de eddig nem sok változást tapasztalt. Időnként még a lélegzés is nehezére esett. Hátrapillantott az öt súlyos szekérből álló karavánra - az első szekéren utazott felesége és három udvarhölgye. Tizenöt éves fia, Niallad a konvoj mellett lovagolt - a nap megcsillant új vértjén. Elphons sóhaM tott egyet, és megugratta lovát. A hegyi szorosokban enyhe idő fogadta őket, de ahogy lassan a síkság felé tartottak, úgy emelkedett a hőmérséklet. Először kellemes volt a meleg a fagyos hegyi szelek után, de mostanra elviselhetetlen hőséggé vált. A herceg széles arcán izzadság csorgott lefelé. Levette fejéről aranycirádás vassisakját, és hátralökte ezüst láncszemes csuklyáját, ami alól előbukkant sűrű, fésületlen szürke haja. Karcsú, kopaszodó segédje, Lares felzárkózott hercege mellé. - Szokatlanul forró az idő, fenség - mondta, és kihúzta a dugót bőrkulacsából, majd vizet öntött egy vászonkendőre, amelyet átnyújtott a hercegnek. Elphons megtörölte az arcát és szürke csíkos szakállát. Az .arcát fújó forró szellőt azonnal hűvösség váltotta fel. Kikapcsolta súlyos vörös köpenyét, és átadta Laresnak. Elphons látta, hogy messze alattuk a kereskedőkaraván szekerei elérik a Cepharis-tavat határoló sűrű erdőt. A herceg hangulata egy csapásra megjavult. Még a délelőtt pillantották meg a karavánt a láthatáron - akkor még alig volt több egy porfelhőnél. Azonban lassanként egyre közelebb értek hozzá, és most már alig fél mérföld volt a lemaradásuk. Elphons alig várta már, hogy elérjék a tavat, ahol lehajigálhatja magáról páncélját, és úszhat egy jót a hűvös vízben, bár nem volt kedvére való, hogy ebben az élvezetben osztoznia kell kétszer húsz szekeressel, meg a családjukkal. Az ifjú Lares, mint mindig, most is kitalálta gazdája gondolatát. - Odalovagolok, és mozgásra bírom őket, fenség. Csábító gondolat volt, de Elphons elvetette. A szekereseknek nyilván ugyanannyira melegük van, mint neki, a tó pedig közföldnek szántott. Elég lesz, ha a herceg és csatlósai közel lovagolnak a kereskedőkhöz, és türelmesen várnak. A szekeresek megértik az üzenetet, és gyorsan továbbállnak. De ez még így is azt jelenti, hogy a herceg és csat-6sai a nap hátralevő részében a karaván felverte port fogják beszívni. Elphons megveregette paripája karcsú, fehér nyakát. - Elfáradtál, Osir - mondta lovának -, és attól tartok, már én sem vagyok olyan könnyű, mint egykor. - A paripa felhorkantott, és felszegte a fejét.

A herceg sarkával megérintette a paripa oldalát, és folytatta a hosszú ereszkedést a lejtőn. A nap elé egy pillanatra magányos felhő úszott, Elphons pedig kiélvezte a rövidke enyhülést. Majd a hőség ismét visszatért. Elphons az alant elterülő tóra gondolva kiitta az utolsó csepp vizet is kulacsából, és hátrafordult nyergében, figyelve a lassan és óvatosan lefelé tartó szekerek sorát. Az út egy részen omladékos volt és ha a hajtó nem elég ügyes, a szekér könnyen lecsúszhatott az útról, hogy azután darabokra hulljon a sziklás lejtőn. A herceg felesége, az ősz hajú Áldania integetett férjének, aki válaszul elvigyorodott. Amikor mosolyog, ismét fiatalnak és végtelenül kívánatosnak látszik - gondolta magában Elphons. Huszonkét éve házasodtak össze, de a herceg még mindig csodálkozott azon, hogy milyen szerencséje volt, amiért elnyerte kegyeit. Áldania az utolsó előtti drenai király lánya volt, Oriené, aki elmenekült a vagriai háború kitörésekor. Elphons akkoriban egyszerű lovag volt csupán, Aldaniával Gulgothirban, a gothir fővárosban találkozott. Más körülmények között egy hercegnő és egy lovag románca rövid életű lett volna, de mivel Áldania fivérével, Niallad királlyal orgyilkos végzett, a drenai birodalom pedig romokban hevert, a hercegnőnek kevés kérője akadt. A háború végeztevei pedig, amikor a drenaiak kikiáltották a köztársaságot, még kevesebben kapkodtak utána. Elphons így nyerte el szívét és kezét, Kydorba hozta, és a pár huszonkét éven át örömben élte életét. A herceg a szerencséjére gondolt, és ez elfeledtette vele a perzselő hőséget, a sajgó ízületeit. Egy ideig elveszett gondolataiban, amikor együtt töltött éveikre gondolt. A nőben megvolt mindaz, amire vágyott: barát volt, szerető és válsághelyzetben bölcs tanácsadó. Egyetlen olyan terület létezett, ahol Elphons bírálattal illethette: fiuk nevelésének kérdése. Ez volt az egyetlen téma, amelyen vitatkoztak. Áldania gyermetegen viselkedett, ha Nialladról volt szó, és egyetlen rossz szót sem volt hajlandó elfogadni fiával kapcsolatosan. Elphons szerette a fiút, de aggódott is miatta. Túlságosan sok félelem volt benne. A herceg megint csak hátrafordult a nyeregben, és hátranézett. Niallad integetett neki. Elphons elmosolyodott és visszaintett. Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, gondolta magában a herceg, megfojtanám azt a nyavalyás énekmondót. Niallad hatéves lehetett, amikor megtudta, hogy nagybátyja, a drenai király pontosan hogyan halt meg. Attól kezdve hónapokon át rémálmok gyötörték, és azt hitte, hogy a gonosz Árnyjáró vadászik rá. A nyár javarészében a fiú belopózott szülei hálószobájába, és bemászott az ágyba kettejük közé. Elphons végül hívatta a drenai nagykövetet - a követ kedves ember volt, szépszámú családtaggal. Leült Nialladdal beszélgetni, és elmagyarázta, hogy miként vadászták le a szörnyűséges Árnyjárót, és vágták le a fejét. A fejet azután Drenanba vitték, ahol bőrének lenyúzása után kiállították egy múzeumban, az orgyilkos hírhedt nyílpuskájával egyetemben. A fiú rémálmai ezután egy időre megszűntek. De azután híre kelt, hogy a számszeríjat ellopták, és Drenai urát, Karnakot megölték. Niallad még most, kilenc évvel később sem mert testőrök nélkül útra kelni. Utálta a varjakat, és ha csak tehette, elkerülte a nagy tömeget. Fogadások esetén Elphonsnak kényszerítenie kellett, hogy vegyen részt rajtuk - a fiú ilyenkor mindig apja közelében maradt, szeme tágra nyílt a félelemtől, arcán veríték patakzott. Elphons figyelme visszaterelődött az ösvényre. Már majdnem elérte a lejtő lábát: leárnyékolta szemét, és a negyed mérföldre elterülő, erdővel szegett tavat figyelte. Senki sem úszkált a vízben. Milyen furcsa gondolta magában -, nyilván sietős a dolguk. Kemény fickók lehetnek azok a szekeresek. Ráadásul még asszonyok és gyerekek is vannak velük. Az ember azt várná, hogy kiélvezik az úszás örömeit a hűs vízben. Talán rájöttek, hogy a herceg jár mögöttük, és aggodalmukban nem mertek megállni. Remélte, hogy nem ez az ok.

Lares ismét felzárkózott és intett húsz katonának, hogy lovagoljanak előre. Azok elkocogtak a herceg mellett, hogy felderítsék az erdőt. Sajnos az efféle elővigyázatosságra szükség volt. Az elmúlt két évben háromszor törtek a herceg életére. Az angostinok már csak ilyenek. Egy férfi addig maradhat hatalmon, amíg ereje és ravaszsága kitart. Na meg persze a szerencséje - tette hozzá Elphons. Kydor négy nagy háza ingatag fegyverszünetet kötött, de gyakran törtek ki viták, és került sor összecsapásokra. Éppen a múlt évben vívott rövid és véres háborút a Rishellházból való Lord Panagyn a Loras-házbeli Lord Ruall-lal és a Kilraith-házhoz tartozó Lord Arickal. Három, eldöntetlen csatát vívtak, de a harmadikban Panagyn elvesztette egyik szemét, míg a másodikban Ruall két fivérét ölték meg. A kisebb Bakard-házba való Lord Shastar nemrégiben megszegte a Panagynnal kötött egyezséget és Arickal, meg Ruall-lal szövetkezett, ami új háború kitörésével fenyegetett. Elphons úgy vélte, Panagyn ezért küldött rá orgyilkosokat. Az angostin törvény kimondta, hogy házak közti torzsalkodásban a herceg csapatait tilos felhasználni. Ha azonban a herceg meghalna, háromezer katonája valószínűleg csatlakozna Panagynhoz. Bár a férfi egy vadbarom volt, harcosként a katonák nagyra tartották. A háromezer emberrel megnyerhetné a polgárháborút, és herceggé üttethetné magát. Előbb-utóbb meg fogom ölni Panagynt - gondolta Elphons. Mert ha ő öl meg engem, a fiamat még azon a napon meggyilkoltatja. Elphonsra az ettől való félelem ólomsúlyként nehezedett. Niallad még nem állt készen az uralkodásra. Talán soha nem is fog. „Csak adj nekem még öt évet!" - könyörgött a herceg hangosan a Forráshoz. Ezalatt lehet, hogy Niallad megváltozik. A herceg megrántotta a gyeplőt, ahogy lovasai legyező alakban szétszóródtak és behatoltak az erdőbe. Kisvártatva már vágtattak is vissza a fák közül, egyenesen a karaván felé. Kapitányuk, egy Kórsa nevezetű ifjú, a herceg előtt állította meg a lovát. - Lemészárolták őket, fenség - mondta a férfi, aki még tisztelegni is elfelejtett. Elphons szúrós szemmel meredt az ifjú hamuszín arcába. - Mészárlás? Miről beszélsz? - Mind meghaltak, fenség. Lemészárolták őket! Elphons vágtába ugratta paripáját, negyven dárdása azonnal a nyomába szegődött. A szekereket a víztől alig ötvenlábnyira, a fák között állították meg, de lovaknak nyoma sem volt. Minden elborított a vér - ráfröccsent a fák törzsére, tócsákba gyűlt a földön. Elphons előhúzta hosszúkardját, és körbenézett. Lares és Kórsa leszállt a nyeregből, míg a többi lovas fegyverrel a kézben, lovukon ülve, idegesen várta a parancsokat. Fagyos, téli szél fújt a vízparton. Elphons megborzongott, majd leszállt lováról, és a vízpartra ballagott. Döbbenetes módon a vízen jéghártya feszült, ami gyorsan olvadt. Lehajolt, és felmarkolt egy kevés jeget. Lába alatt a sáros talaj recsegő hangot adott. Tokjába csúsztatta kardját, visszament Lareshoz és Kórsához, akik a felfordított szekereket vizsgálgatták. A szétzúzott deszkákat vér mocskolta be, és a vérnyom óriási féreg karmazsin nyálaként indult a szekerektől az erdő mélye felé. Több bokrot gyökerestül csavartak ki. Elphons az egyik katonához fordult. - Indulj, és ne engedd ide a szekereket! - A férfi hálásan megfordította lovát, és elvágtatott. Mindenfelé olvadt a jég. A herceg szemügyre vette a talajt. A földet csúnyán összetaposták, de a szekereken túl ki tudott venni egy tiszta nyomot. Olyan volt, akár egy medve lábnyoma, csak hosszabb és keskenyebb: négy karmos ujja volt. Alig néhány perc alatt csapott le valami a negyven szekeresre és azok családjára. Végzett mindegyikükkel még a lovaikkal is -, majd elvonszolta őket az erdőbe. Mindez nem történhetett hang nélkül. Nyilván voltak fájdalom- és jajkiáltások, ám Elphonsék alig néhány száz yarddal távolabb mégsem hallottak semmit. És hogyan képződhet jég ebben a bágyasztó hőségben? Elphons követte a vérnyomot egy darabon. Halott madarak heverlek a földön, összefagyott tollazattal. Lares szelte át a vérborította területet. Az ifjú remegett.

- Mi a parancsa, fenség? - Ha észak felé megkerüljük a tavat, mikorra érjük el Carlist? - Alkonyatra, fenség. - Akkor így teszünk. - Nem értem, miként lehet az, hogy semmit nem hallottunk. Mindvégig tisztán láttuk az erdőt. - Varázslatot használtak - mondta a herceg, és az óvó szarv jelét rajtolta magára. - Amint a családomat biztonságban tudom Carlisban, Aric erőivel és a Forrás egyik papjával visszatérek ide. Esküszöm, hogy bármiféle gonosz járt is itt, elpusztítom. ***** Még kora reggel volt, amikor Árnyjáró belépett az északi torony önyvtárába, megmászva a kovácsoltvas csigalépcsőt, amely a hármaik emeleti régiségekhez vezetett. Ustarte papnő három akolitusa a központi asztalnál ült, fóliánsokat és pergamentekercseket böngészve. Fe1 sem néztek, amikor belépett. Furcsa emberek - gondolta magában. A torony vaskos kövei dacára hőség már elérte a termet, de a papok továbbra is viselték súlyos, szürke kámzsás köntösüket, a nyakuk köré csavart selyemsálat és vékony szürke kesztyűiket. Árnyjáró nem köszöntötte őket, de ahogy elhaladt ellettük, érezte, ahogy tekintetük rászegeződik. Megengedett magának egy fanyar félmosolyt. A papok valahogy sosem szenvedhették. Árnyjáró megállt, és szemügyre vette a polcokat. Több mint háromezer kiadványt tároltak itt: ősrégi, bőrbe kötött könyveket, megfakult pergameneket, sőt még agyag- és kőtáblákat is. Egyeseket meg sem lehetett fejteni, de mégis vonzották a tudósokat, még a messzi Ventriából és a távoli Angostinból is. Kutatását jelentősen megkönnyítette volna, ha az öreg könyvtáros, Casphir nem lázasodik be és esik ágynak. Elképesztő tudással bírt a könyvtárról, és általa Árnyjáró számos értékes fóliánssal gazdagította gyűjteményét. Megpróbálta felidézni a napot, amikor a ragyogó kardokról olvasott. Odakint vihar dühöngött, az ég elfeketült. Ott ült, ahol most a papok, és a lámpás fényénél olvasott. Három napja gyötörte elméjét valami megvilágosító emlékfoszlány után kutatva. A nyitott ablakra és az új zsalugáterekre pillantott. És ekkor eszébe jutott. A régi spaletták lyukasak voltak, és az eső bevert rajtuk, eláztatva a közeli polcot, károsítva az ott tárolt kiadványokat. Casphir ezért néhány tekercset az asztalra pakolt. Árnyjáró ezek között bukkant rá a keresett darabra. Az ablakhoz legközelebbi polc továbbra is üres volt. Árnyjáró átszelte a termet és odasétált Casphir kis kuckójához. Hatalmas rendetlenség fogadta: tekercsek hevertek mindenfelé, és alig tudta kivenni a bőrrel bevont asztal lapját a könyvek és pergamenek halma alatt. Casphir bámulatos elmével bírt, de semmi tehetsége nem volt a szervezéshez. Árnyjáró megkerülte az asztalt, és leült, belekotorva az ott heverő pergamenekbe, próbálva felidézni, hogy melyik keltette fel érdeklődését azon a viharos napon. Az egyik tekercs férfiak és fenevadak összeolvadásból született óriási bestiákról tett említést. Őt is éppen ilyen lények üldözték húsz évvel ezelőtt: egy nadír sámán küldte rá azokat, hogy megöljék. A férfi átböngészte a tekercseket, egyesével átvizsgálta, majd a padlóra rakta őket, a lába mellé. Végül felemelt egy megsárgult pergament, és azonnal ráismert a keresett darabra. A tinta helyenként rémesen megfakult, és a lap egy részét gombák falták fel. Casphir a maradékot saját tervezésű tartósító oldatával kezelte. Árnyjáró visszavitte a tekercset a főkönyvtárba, és az ablakhoz lépett. A napfényben elolvasta a kezdő sorokat. „Kuan Hador egykori dicsőségéből mára csak romok maradtak, kopár töredezett peremű romok, hirdetvén az ember semmit sem érő önhittségét. Nyoma sincs az istenkirályoknak, az erős napfényben árnyékuk sincs a Köci-harcosoknak. A város történetét senki sem ismeri a világon, mint ahogy hőseinek és gonosztevőinek regéit sem. Csak néhány ellentmondásos, szájhagyomány útján terjedő mese maradt meg a tűz és jég

teremtményeiről, meg a ragyogó fénykardot viselő harcosokról szóló zavaros rege - harcosokról, akik szembeszálltak az emberből és fenevadakból formált démonokkal. Aki felkeresi a romokat, rögvest megérti, mi szüli az efféle legendákat. Le döntött szobrokat lehet látni, amelyek feje farkast formáz, teste pedig embert. Láthatóak még a nagyszerű ívek maradványai, amelyeket látszólag mindenféle cél nélkül emeltek. Az egyik ívet, amelyet Ventaculus, a történész Hador Botorságának nevezett el, tömör gránitsziklába faragták. Ez a legfurcsább darab, mert amikor az ember szemügyre veszi, rábukkan a belső ívpillér piktográfiáira, amelyek elvesznek a sziklatömbben ~ mintha csak a szirt mohaként nőtte volna be. ' Számos ilyen piktográfot lemásoltam, és több munkatársam évtizedekei töltött el azzal, hogy megpróbálta megfejteni bonyolult nyelvezetüket. A teljes siker mindeddig elmaradt. Annyi bizonyos, hogy Kuan Hador páratlan jelenség volt az ősi világban. Építészeti megoldásai és kézműveseinek ügyessége sehol másutt nem bukkan fel. Még ma is áll számos, tűztől feketéllő kő így valószínű, hogy a várost hatalmas tűzvész pusztította el, talán a szomszédos civilizációkkal folytatott háború miatt Kuan Viadorból a kevés lelet került elő, bár Symilia királyának birtokában van egy tükör, amely sosem homályosul el. Elmondása szerint a tükör Kuan Viadorból való." Árnyjáró szünetet tartott az olvasásban. Ezután a romváros leírása következett, és a város elhelyezkedésére vonatkozó találgatások. A tudományos szóhasználat untatta a férfit, így csak átfutotta a szöveget, míg el nem ért a záró bekezdésekig. „Mint ahogy minden esetben, amikor egy civilizáció elbukik, a mesék arról szólnak, hogy az adott civilizáció gonosz volt. Azok a nomádok, akik azt a területet lakják, ahol egykor Kuan Hador birodalma állt, ember Adózótokról és démonidézésről beszélnek. Vitán felül áll, hogy a városnak kiváló bűbájosai voltak. A szobrok és a részben megfejtett piktográfok alapján gyanítom, hogy Kuan Hador uralkodói valóban értettek valamelyest az eggyéolvasztás ocsmány mágiájához- Igen-igen valószínű, hogy ennek a rettenetes gyakorlatnak az újabb kori példái - a nadírok és egyéb barbár ne'fiek köpött - Kuan Hador örökségének köszönhetőek. Több olyan, szájhagyomány útján terjedő legendát feljegyeztem, amely Kuan Hador bukására vonatkozik. A? egyik legtöbbet mesélt rege a ragyogó kardok visszatérésével foglalkozik. A várni nomádok — a csiatcék távoli rokonai - között a sámánok minden évszak ünnepén egy bizonyos klapanciát ismételnek vég nélkül. Az első és utolsó versszak így szól: Ne keress Agyaglényeket, Kik vésett éjben nyugszanak, Fénylő kardjuk félretétetett Szemük lehunyva szunnyadnak. Várja az Agyaglényeket A halál - ők fénylőn állanak, Várva a rettegett percet Hogy végső harcba szálljanak. Összetettebb fordítás olvasható az 5. függelékben. Ventaculus, a történész tetszetős értekezést írt a dalról, amely szerinte a hősi erények haláláról és feltámadásról és a harcias népek között egyáltalán nem szokatlan hűségrendszerről szól." Árnyjáró a tekercset visszatette az eredeti helyére, és kisétált a könyvtárból. Percekkel később elérte az ünneplőterem melletti központi völgyteraszt. Kiszumu a balusztrádnál várt rá, és az öblöt, meg a mögötte elnyúló tengert nézte. Az aprótermetű kardforgató megfordult, amikor Amyjáró közelebb ért, és mélyen meghajolt. Amyjáró viszonozta bókot. - Keveset találtam - mondta a ra^sninak. - Léteznek történetek az ősi városról, amely egykor ezt a vidéket uralta. Úgy tűnik, hogy a csillogó kardú harcosok pusztították el.

- A démonok városa - felelte Kiszumu. - Legalábbis így mondják. - És most visszatérnek. - Ez akár a képzelet szárnyalása is lehet - felelte Árnyjáró. - A város nagyjából háromezer évvel ezelőtt bukott el. A tekercset, amit átolvastam, ezer évvel ezelőtt írták. Egyetlen támadás egy kereskedő és testőrei ellen még nem győz meg. - Én is ráakadtam egy tekercsre. Azokról a nomádokról szólt, akik elkerülik a romokat, mert legendáik szerint a démonokat nem ölték meg: csupán elmenekültek egy kapun keresztül egy másik világra, hogy egy napon visszatérjenek. - Ez még így is kevéske bizonyíték. - Talán - mondta Kiszumu. - De amikor madarakat látok délre repülni, tudom, hogy közelít a tél. És ehhez nem kell az, hogy nagy mada-i.ik legyenek, Szürke Ember. Árnyjáró elmosolyodott. - Mondjuk, hogy igazad van, és Kuan Hador démonai visszatérnek. Mi a terved? - Nincs tervem. Harcolni fogok velük, hiszen razsni vagyok. - Matce-csai szerint a kardod hozott ide. - Ez nem vélekedés, hanem tény. És most, hogy itt vagyok, tudom, Igy igaz. Milyen messze vannak a romok a palotától. - Kevesebb, mint egy napi lovaglásra. - Kölcsönöznél nekem egy lovat? - Ennél jobb ötletem van - felelte Árnyjáró. - Magam is elkísérlek. Ha volt az életben olyan tény, ami cáfolhatatlannak tűnt Ju Ju-liang előtt, akkor az arról szólt, hogy egy unciányi jószerencsét elkerülhetetnül követni fog több fontnyi balszerencse, ami tapasztalata szerint ráadásul nagy magasságból zuhan majd rá. Vagy, ahogy azt anyja mondotta: „Amikor a császár elvonul, hamarosan követni fogják a lótrágyaszedegetők is." A szőke hajú Norda alig néhány perce hagyta el Ju Ju ágyát, és a férfi boldogabb volt, mint hónapok óta bármikor, annak dacára, hogy a nő kezdetben bírálattal illette. - Ez nem verseny - suttogta a férfi fülébe, mialatt Ju Ju magához lelte. A férfi szíve őrülten dobogott. - Verseny? - sikerült kipréselni magából két hatalmas levegővétel közben. - Lassíts! Rengeteg időnk van. Ha Nasda, minden munkások nyomorék istene jelenik meg a szobában, és ajánlja fel a halhatatlanságot, az a pillanat akkor sem lehetett volna édesebb. Először is, egy gyönyörű nő hevert alatta, aranyszínű lábait csípője köré fonva. Másodszor, az ajtón kívül nem várakoztak türelmetlen árokásók, akik mind azt kiabálták, hogy siessen már. Harmadszor, tudomása szerint ezt a tündökletes teremtmény nem akart pénzt tőle. Ez kifejezetten szerencsés volt, nem lévén egy árva garasa sem. Most pedig azt mondja, hogy rengeteg idejük van... Hát lehet ennél mámorítóbb a mennyország? Megfogadta a nő tanácsát. Számos, felfedezésre váró új öröm állt előttük, és számos leküzdendő akadály. Meglepően kellemes élmény volt olyan lányt csókolni, akinek megvolt az összes foga - majdnem olyan kellemes, mint az, hogy az ágy melletti asztalon nem állt homokóra, amelyben gyorsan peregtek a homokszemek. ]u Ju-liang elképzelni sem tudta, hogy az élet miként lehetne még ennél is jobb. Az első jelek, amelyek arra utaltak, hogy fizetnie kell az efféle örömökért, nem sokkal azt követően mutatkoztak, hogy lány elment, ő pedig belebújt durva gyapjúingébe. Hátának felső része azonnal bizseregni kezdett a bőrén ejtett karmolások okozta fájdalomtól. A nő még a fülét is megharapta, ami akkor elképesztően mámorító volt, most azonban egyszerűen csak sajgott.

De Ju Ju még így is vidáman fütyörészve lépett ki az ajtón, és találta szembe magát a Szürke Ember három őrével. Az első - egy zömök fickó, sűrű, göndör szőke hajjal - rosszindulatúan meredt rá. - Nagy hibát követtél el, te vágottszemű disznó — mondta. - Azt hiszed, csak úgy idejöhetsz, és ráerőszakolhatod magad az asszonyainkra? Ju Ju falujában állt egy Forrás-templom, és számos gyerek járt oda iskolába. Nem akarták ugyan megtanulnia kerekszeműek nyelvét, de a papok napi két étkezést biztosítottak, így megérte az a kis tanulás. Ju Ju gyorsan tanult, de a gyakorlás hiánya miatt szüksége volt egy kis időre, hogy lefordítsa a bonyolult mondatokat. Láthatóan valamiféle hibát követett el, és azzal vádolták, hogy ellopta egy asszony félszemű disznaját. A férfi arcába nézett, és gyűlöletet látott rajta, majd tekintete a másik két embere villant. Mindketten összehúzott szemmel meredtek rá. - Most pedig móresre tanítunk - folytatta az első férfi. - Megtanítjuk, hogy a saját fajtáddal közösködj. Érted, amit mondok, sárga ember? Habár Ju Ju semmit sem tudott a disznólopásról, azt nagyon jól értette, hogy most valami lecke következik. - Azt mondtam: megértettél? A férfi gyűlöletét rövidesen döbbenet, majd teljes üresség váltotta fel, amikor Ju Ju bal ökle orron találta. Már eszméletlen volt, amikor a jobbhorog érkezett. Az őr a padlóra zuhant és vér csepegett az orrából. Az egyik őr előrevetette magát. Ju Ju teljes erővel lefejelte, majd térddel ágyékon rúgta. Az őr elfojtott fájdalomkiáltást hallatott, és zsákként rogyott rá a csiatcéra. Ju Ju ellökte, és az állára mért balhoroggal a földre küldte. - Te is oktatni akarsz? - kérdezte Ju Ju az utolsó őrt. A férfi vadul rázta a fejét. - Nem is akartam idejönni - felelte. - Nem az én ötletem volt. - Nem lopok disznót - közölte Ju Ju, majd elballagott a folyosón, de jókedve elpárolgott. A Szürke Ember palotájában tucatjával voltak őrök, és ha legközelebb jönnek, már biztos többen lesznek. Ami a legjobb esetben is nagy verést ígért. Ju Junak korábban már volt része ilyen verésekben, amikor az ütések és rúgások csak úgy záporoztak rá. Az utolsó ilyesfajta támadás - alig több mint évvel ezelőtt - kis híján az életébe került. A bal karja három helyen eltört. Több bordája elrepedt, és az egyik átszúrta a tüdejét. Hónapokig tartott, mire felépült - több hónapnyi éhezés és nehéz időszak várt rá. Mivel dolgozni nem tudott, kezdetben kénytelen volt rizst koldulni a szegényházban. Végül visszautazott a Forrás templomába. Akadtak papok, akik még emlékeztek rá, és ők szívesen fogadták. Ellátták törött csontjait, és megetették. Amikor az ereje visszatért, visszautazott oda, ahol megverték, és egyesével felkereste a támadásban résztvevő nyolc embert. És jól elpáholta őket. Az utolsóval volt a legnehezebb dolga. Si-da hat és fél láb magasra nőtt, hatalmas izmok dagadoztak testén, és elképesztően kemény fickó volt. Az ő rúgásaitól repültek meg Ju Ju bordái. Az árokásó rengeteget gondolkozott azon, hogy kihívja-e Si-dát. A kihívás becsületbeli ügy volt, de az időzítésnek hajszálpontosnak kellett lennie. így aztán Ju Ju a férfi mögé lépett a Csöng kocsmában, és egy súlyos Vasrúddal hátulról fejbe vágta. Ahogy a férfi előrezuhant, Ju Ju még kétszer sújtott le. Si-da éppen csak eszméletén volt, amikor térdre rogyott. - Kihívlak szemtől szembe - mondta neki Ju Ju, mindenféle körítést mellőzve. - Elfogadod? Érthetetlen, mély hangú, zagyva morgás tört elő az óriásból.

- Ezt igennek veszem - mondta Ju Ju, és állon rúgta Si-dát. Si-da hatalmasat esett, majd lassan feltérdelt. A nagydarab ember megdöbbentő módon képes volt talpra kecmeregni. A pánikba eső Ju Ju eldobta a vasrudat, megrohanta a férfit, aztán jobbról és balról sorozni kezdte a fejét. Si-dának még sikerült bevinnie egyetlen lagymatag ütést, mielőtt eldőlt volna. A megkönnyebbült Ju Ju nagylelkűnek mutatkozott, és csak néhányszor rúgott bele az eszméletlen férfiba. Ez hiba volt. Halára kellett volna rugdosnia Si-dát. Amikor ugyanis a férfi felépült, elhíresztelte, hogy kivágja Ju Ju szívét, és a kutyáinak veti. Ju Ju ezen a napon döntött úgy, hogy törvényen kívüli lesz a hegyekben. Most pedig egy idegen országban még több ellenséget szerzett magának és még csak azt sem tudta, hogy miért. Mivel most több ideje volt a szavak megértésére, Ju Ju ráébredt, hogy a férfi őt hívta vágottszemű disznónak, és a gondot nem az állat ellopása jelentette, hanem az, hogy a szőke nővel szerelmeskedett. Ju Ju furcsállta, hogy csiatce szemének formája vagy bőrének aranyszíne gátolhatja a kydor nőkkel való barátkozását. És ugyan miért kellene a saját fajtájával közösködnie? Kilenc éven át volt árokásó, és még sosem találkozott olyan árokásóval, akit akár távolról is vonzónak tartott volna. Leszámítva Pan-zsiant. O volt az egyetlen női árokásó, akit valaha is ismert - iszonyatosan nagydarab nő volt, hatalmas karokkal, lapos, kerek arccal és több tokával - ebből kettőn hatalmas, hozzáillő pattanások éktelenkedtek. Egyik este, amikor Ju Ju berúgott, és egy garasa sem volt, megkörnyékezte a nőt. - Bókolj nekem - mondta Pan-zsian -, és akkor gondolkodom rajta. Ju Ju vizenyős szemekkel meredt rá, a nőiesség legcsekélyebb jelét keresve. - Szép a füled - nyögte ki végül. Pan-zsian elnevette magát.

-

- Megteszi - mondta, majd üzekedtek az árokban. Két nappal később a nőt elküldték, mert összeveszett a munka-lelügyelővel. Rövid vita volt. A férfi rámutatott, hogy látott már a nőnél kisebb és formásabb farú teheneket is, mire Pan-zsian eltörte az állát. Ahogy Ju Ju felfelé haladt a lépcsőn, ráébredt, hogy szívesen emlékszik vissza a nőre. Habár vele szerelmeskedni olyan volt, mint felkapaszkodni egy bezsírozott víziló hátára, a lovaglás élvezetes volt, és Pan-zsian nem várt gyengédségről tett bizonyságot. A nő később beszélt az életéről, reményeiről és álmairól. Azon az éjjelen balzsamos szellő fújdogált, és a vadászok holdja fényesen ragyogott. Pan-zsian arról beszélt, hogy keres egy kis zugot a Nagy-folyó mellett, ahol belefog saját üzletébe: gyékényt vág majd, amiből kalapokat és kosarakat fon. A keze akkora volt, akár egy ásó és ju ju-nak nehezére esett elképzelni, amint kézügyességet igénylő árucikkeket fon majd velük, de nem szólt semmit. - Szeretnék egy kutyát is. Egy olyan kis kutyát, mint amilyen a magiszternek is van. Fehéret. - Azok nagyon drágák - felelte Ju Ju. - De olyan aranyosak. - A nő hangjába sóvárgás kúszott, és a holdfényben arca már egyáltalán nem tűnt rútnak. - Volt valaha kutyád? - Igen, egy korcs. Nagyon barátságos volt. Mindenhova követett. Nagyon helyes kutyus volt, nagy barna szemekkel. - Elpusztult? - Igen. Emlékszel a négy évvel ezelőtti szörnyű télre? Az éhínségre? Ju Ju megborzongott. Hát persze, hogy emlékezett. Ezrek haltak akkor éhen. - Meg kellett ennem - mondta Pan-zsian. Ju Ju együtt érzően bólintott. - Milyen íze volt?

- Nagyon kellemes, bár egy kicsit rágós volt. - Felemelte egyik hatalmas lábát, és rámutatott szőrmével szegett csizmájára. - Ez tőle van - mondta, és megsimogatta a szőrmét. - Azért csináltam, hogy ne felejtsem el őt. Ju Ju elmosolyodott, amikor felidézte az emléket. A nőkkel már csak így van, gondolta magában. Nem számít, mennyire keménynek látszanak, az érzelgősség átkától nem menekülhetnek. Elérte a bejárati folyosót és látta, hogy a Szürke Ember és Kiszumu kilépnek a napfénybe. Szaladni kezdett, hogy beérje őket. - Megyünk valahova? - kérdezte. - Tudsz lovagolni? - kérdezte a Szürke Ember. - Remek lovas vagyok. Kiszumu közelebb lépett. - Ültél valaha lovon? - Nem. A Szürke Ember nevetett, de mindenfajta gúny nélkül. - Van egy szürke kancám, amely béketűréséről és szelídségéről híres. Majd ő megtanítja, hogyan lovagolj. - Hova megyünk? - kérdezte ]u Ju. - Démonokra vadászni - felelte Kiszumu. - így teljes a napom - jelentette ki Ju ]u. Órákon át lovagoltak. Kezdetben Ju Ju nagyon kényelmesnek találta a mély ülésű nyerget. Felpezsdítette, hogy ilyen magasan ülhet a föld felett. Ez addig tartott, amíg el nem értek egy kisebb lejtőt, ahol a lovak felgyorsítottak. Ju Ju ide-oda verődött a nyeregben. A Szürke Ember hátramaradt, leszállt a nyeregből, és megigazította a kengyelt, amely - mint mondta - egy kicsit magasra lett állítva. - Nem könnyű megtalálni az ügetés ritmusát. De majd ráérzel. Ju Ju nem érzett rá idejében. Kétórányi lovaglás után felhorzsolódott ; és sajgott az ülepe. Ahelyett, hogy nyílegyenesen a romok felé tartottak volna, a Szürke Ember az Eiden-síkságra néző magas dombgerincen vezette végig őket.: Onnan ki lehetett venni Kuan Hador eredeti kiterjedését, a földben keletkezett mélyedéseket, amelyek megmutatták, hol álltak egykor a vá-, ros irdatlan falai. Fentről a romba dőlt épületeket összekötő utcák elrendezése is látszott. Keleten, ahol a város egykor a gránitszirteknek támaszkodott, két kerek torony maradványai álltak - az egyik jól láthatóan középen roppant ketté, és még kétszáz lábbal odébb is hatalmas kövek hevertek. A romok hihetetlen nagyságú területet borítottak be, elenyészve a távolban. - Egykor óriási város állt itt - mondta Kiszumu. - Még sosem láttam hasonlót. - Kuan Hadomak hívták - közölte a Szürke Ember. - Egyes történészek szerint több mint kétszázezer ember élt itt. - Mi történt velük? - kérdezte a félrehúzódó Ju ju. - Senki sem tudja - felelte a Szürke Ember. - Számos romon látható a tűz nyoma, úgyhogy szerintem háborúban esett el. Kiszumu félig elővonta kardját. Az acél ragyogott a napfényben, de nem azzal a tündöklő kék izzással, amelyet a démonok támadása idején mutatott. - Úgy tűnik, minden nyugodt - szólt Ju Ju-liang.

A Szürke Ember mozgásra bírta vasderesét, és lelovagolt a lejtőn. A lovak óvatosan rakosgatták patáikat a morzsalékos ösvényen, és vigyázva mozogtak. Ju Junak hátul egyre inkább melege lett, így kikapcsolta farkasbőr köpenyének bronz csatját, és a köpenyét rá akarta akasztani a nyeregkápára. A farkasbőrbe belekapott a szél, ami megriasztotta a szürke kancát - az állat felágaskodott és leugrott az ösvényről, egyenesen rá a meredek lejtőre. A ló azonnal csúszni kezdett a farán. - Rántsd fel a fejét! - kiáltotta a Szürke Ember. Ju Ju megtette, amit tudott, de az utazás nyaktörő gyorsasággal folytatódott lefelé. A kanca küszködve próbálta visszanyerni egyensúlyát a csúszós omladékon - sikerült is lábra állnia, majd még mindig pánikba esve, vágtázni kezdett. Ju Ju rémülten és kétségbeesetten kapaszkodott, miközben hátasa porfelhőt verve száguldott lefelé. Amikor a kanca megbotlott - kétszer is -, majdnem kirepült a nyeregből. Ju Ju elengedte a gyeplőt, és megragadta a nyeregkápát. A szürke kanca lelassított, majd remegő lábakkal megállt, orrából csak úgy gomolygott a pára. Ju Ju finoman megveregette a nyakát, majd ismét megfogta a kantárt. Ahogy a porfelhő eloszlott, látta, hogy lejutottak a síkságra. Megfordult a nyeregben, és észrevette magasan fölötte a Szürke Embert és Kiszumut, akik még mindig az ösvényen jártak. Ju Ju szíve vadul dübörgött mellében, és érezte, hogy szédeleg. Percekkel később megérkezett a Szürke Ember. - Le kellene szállnod, hadd pihenjen a kanca - mondta. Ju Ju bólintott, és megpróbált megmozdulni, de csak egy nyögésre futotta az erejéből. - Nem tudok. A lábaim nem engedelmeskednek. Mintha hozzáragadtak volna a nyereghez. - Túlerőltetted a belső combizmaidat - közölte a Szürke Ember. - Ez gyakran előfordul a tapasztalatlan lovasoknál. - Leszállt a nyeregből, és Ju ]u mellé lépett. - Egyszerűen zuhanj le, én majd elkaplak. Ju Ju újra felnyögött és eldőlt balra. A Szürke Ember kinyújtotta karját, és a földre segítette. Amint a földön állt, Ju Ju valamivel jobban érezte magát, de járni még alig-alig tudott. Megmasszírozta elkínzott izmait és rávigyorgott a Szürke Emberre. - A köpenyemtől ijedt meg a ló. - Méghozzá nem is kicsit - felelte a Szürke Ember. - De a mai napod kifejezetten szerencsés. Ha a kanca elesik, és átgördül rajtad, a nyereg-kápa megrepeszthette volna a lépedet. Kiszumu lovagolt oda, kezében Ju Ju köpenyével. - Láttad, hogy lovagoltam? - kérdezte tőle Ju Ju. A razsni bólintott. - Lenyűgöző látvány volt - mondta, és leszállt a lóról. A szürke öltözetű razsni félig elővonta kardját, és a pengére pillantott. Az továbbra is ezüst-acélos maradt, nyomát sem mutatva a nem evilági ragyogásnak. - Talán elmentek - szólt Ju Ju reménykedve. - Majd kiderül - felelte Kiszumu. Kipányvázták a lovakat, majd a Szürke Ember és Kiszumu nekilátott felderíteni a romokat. Ju Ju, akinek combjai még mindig lüktettek, egy nagy ház romjaihoz bandukolt, és leült az egyik leomlott faltöredékre. Meleg volt, és a nap történései - a szeretkezés, a verekedés és a vad vágta a lejtőn - megcsapolták erejét. Ásított, és a többieket kereste tekintetével. A Szürke Ember nagyjából keletre volt, éppen egy romhalmazra kapaszkodott fel. Kiszumut sehol nem látta. Levette kardövét, elhevert az árnyékban, párnává gyúrta köpenyét, és elszunyókált.

Amikor Kiszumu átmászott az alacsony falon, felriadt. Ju Ju furcsamód úgy érezte, mintha eltévedt volna. Talpra állt és körbekémlelt. - Hol van? - kérdezte. - A Szürke Ember ellovagolt keletre, hogy felderítse az erdőt. - Nem, nem ő. Hol van az aranyköntöst viselő ember? - Ju Ju odasétált a falhoz, és kikukucskált a síkságra. - Álmodtad. -Nyilván így történhetett - bólogatott Ju Ju. - Kérdéseket tett fel nekem, és én nem tudtam egyikre se válaszolni. Kiszumu kihúzta a dugót a bőr vizestömlőből és módjával kortyolt belőle, majd átnyújtotta Ju Junak. - Nincsenek démonok? — kérdezte Ju Ju boldogan, - Nincsenek, de valami van itt. Érzem. - Valami... gonosz? - kérdezte Ju Ju idegesen. - Fogalmam sincs. Mintha valami a lelkemben suttogna. Kiszumu némán, lehunyt szemmel üldögélt. Ju Ju ivott még a vízből, majd felnézett a gyengülő fényű napra. Hamarosan bealkonyul, ő pedig nem akart a romok között éjszakázni. - Végül is miért akarod megtalálni ezeket a démonokat? - kérdezte a razsnit. Kiszumu arca grimaszba torzult, sötét szeme kinyílt. - Ne zargass, amikor meditálok - mondta harag nélkül. - Fájdalmas. Ju Ju bocsánatot kért, ostobának érezte magát. - Nem tudhattad - mondta Kiszumu. - De hogy a kérdésedre válaszoljak: nem akarom megtalálni a démonokat. Razsní vagyok. Esküvel fogadtam, hogy szembeszállók a gonosszal, bárhol találjam is. Ez a rasnik útja. Matce-csai táborában a gonosszal kerültünk szembe. E felől nincs kétségem. És a kardom ezért hozott ide. - Egy pillanatig elgondolkodott, alaposan szemügyre véve Ju Jut. - És te is ezért vagy itt. Én nem akarok a gonosszal harcolni. Gazdag és boldog akarok Azt hittem, hogy peckesen akarsz átsétálni a vásártereken, miközben az emberek rád mutogatnak, és tisztelettel ejtik ki a nevedet. - így is van. - Az efféle tiszteletet ki kell érdemelni, Ju Ju. Jó árokásó voltál? - Nagyszerű... - Igen, igen - szakította félbe Kiszumu. - Most gondold végig a kérdést, és komolyan válaszolj rá! Jó voltam. Keményen dolgoztam. A munkavezetőm megdicsért. Amikor nehéz idők jártak, engem mindig a többiek előtt vettek fel. Nem lustálkodtam. Tiszteltek, mint árokásót? - Igen, meg is fizettek az árokásásért. De ki fizet meg azért, hogy hős vagyok, és démonokkal harcolok? - A fizetséged egy hegynyi aranynál is nagyobb, Ju Ju. És sokkal szebb, mint a leggyönyörűbb drágakő. Mégsem érintheted, vagy foghatod meg. Dagasztja a keblet és táplálja a lelket. - Viszont nem hizlalja a testet, igaz? - Nem, valóban nem - helyeselt Kiszumu. - De gondolj vissza arra, hogyan érezted magad, amikor a démonokkal harcoltunk Matce-csai táborában, és amikor a nap felkelt, a köd pedig eloszlott. Emlékszel, hogy a kebled miként dagadt a büszkeségtől, csak azért, mert helytálltai és túlélted a csatát? - Jó érzés volt - bólogatott Ju Ju. - Majdnem olyan jó, mint Nordá-val szerelmeskedni. Kiszumu megcsóválta a fejét, és sóhajtott. Ju Ju odasétált a romos fal széléhez. - Nem látom a Szürke Embert. Miért ment egyedül?

- Magának való ember. Egyedül hatékonyabb munkát végez. A nap a nyugati hegygerinc mögé bukott. - Nos, remélem hamarosan visszajön. Nem akarom itt tölteni az éjszakát. - Ju Ju felkapta köpenyét, kirázta, majd a vállára kanyarította. - Mi az a pria-shathl - kérdezte. Kiszumu arcára döbbenet költözött. - Hol hallottad ezt a szót? - Az álomban szereplő aranyember mondta. Azt kérdezte, hogy pria-shath vagyok-e. - És korábban még sosem hallottad? Ju Ju megvonta a vállát. -Nem hiszem. - És még mit kérdezett? - Nem emlékszem. Mostanra nagyon ködös már az egész. - Próbálj meg gondolkozni! Ju Ju leült és megvakargatta a szakállát. - Egy csomó kérdést feltett, és én egyre sem tudtam felelni. Mondott valamit a csillagokról, de nem emlékszem fá pontosan. Ó... és megmondta a nevét... Kvin-valami... - Kvin-csong? - Igen. Honnan tudtad? - Majd később. Gondolj az álmodra! - Mondtam neki, hogy árokásó vagyok, és nem tudom, hogy miróő beszél. Azután így szólt: „Te vagy a priashath". És ekkor felébredtem. Mi az a pria-shathl - A lámpás hordozója - mondta Kiszumu. - Engem keresett és a kard nyilván ezért hozott ide. Magamnak kell felvennem a kapcsolatot ezzel a szellemmel. Ami azt jelenti, hogy transzba kell esnem, neked pedig addig őrködnöd kell felettem. - Őrködni? És mi lesz, ha a démonok jönnek? Felébredsz, ugye? - Ez attól függ, milyen mély a transz. Most pedig ne szólj többet. -Ezzel Kiszumu feje előrebillent, és a kardforgató lehunyta szemét. A haldokló nap utolsó sugara izzott fel a hegyek mögött, majd sötétség ereszkedett az Eiden-síkságra. Ju Ju nyomorultul érezte magát a leomlott fal tövében, és arra vágyott, hogy egy jó ásóval a kezében visszatérhessen a csiatcék földjére, ahol kiásnivaló, mély árok fogadja. Abban a pillanatban azt kívánta, bárcsak sose találta volna meg a razsni kardját, és bárcsak maradt volna, hogy szembenézzen az óriási Si-da haragjával. - Semmi mást nem hoztál a fejemre, csak bajt - mondta, lepillantva az ölében nyugvó kardra. Ju Ju elkáromkodta magát. A penge lágy, kékes fénnyel derengeni kezdett. Árnyjáró vasderesét a tó mellett pányvázta ki, és óvatosan megindult az elhagyatott szekerek között, szemügyre véve a nyomokat. A szekerek átkeltek a hágón, utána ideálltak velük, hogy pihentessék a lovakat. Az agyagban akadtak kis méretű lábnyomok is, és közülük több levezetett ; a vízpartra. Az egyik sziklán egy pár cipőt és egy sárga inget talált, ami arra utalt, hogy az egyik gyerkőc úszáshoz készülődött. A talajt túlságosan feltúrták ahhoz, hogy Árnyjáró ki tudja venni, mi történt pontosan, de azt látta, hogy a felnőtteket egybeterelték, és a tó felé szorították. A közeli fákra vér fröccsent, és a halott füvet csúfító nagy vérnyomok elárulták, hogy ezután mi következett. Az embereket lemészárolták -megölték azok a hatalmas teremtények, amelyeknek karmos lába nyomán a talaj mélyen besüppedt.

A fű már önmagában, véve is rejtélyre adott volna okot, ha Kiszumu nem beszél arról a borzalmas hidegről, ami a köddel együtt érkezett. A jóval fagypont alatti hőmérséklet fagyasztotta meg a füvet. Árnyjáró éberen haladt át az öldöklés színhelyén, megvizsgálva azokat a patkónyomokat, amelyeket a később a helyszínre érkező lovasok hátasai hagytak. Húsz, talán harminc lovas hatolt be az erdőbe, majd távozott ugyanarra. Mindenfelé tucatjával hevertek a döglött madarak. A szekerektől északra az egyik bokorban még egy rókát is talált. Egy karcolás sem esett rajta. Beljebb merészkedett az erdőbe, követve az elpusztult madarak és a jégmarta fű csapását, míg végül eljutott oda, amit a kiindulópontnak tartott. Tökéletes, harminc láb átmérőjű körhöz jutott. Árnyjáró körüljárta, és tőle telhetően megpróbálta elképzelni, hogy mi történhetett itt. Ezen a helyen jeges ködpára formálódott, majd nyugatra kezdett; hömpölyögni, ahogy az erős szél maga előtt hajtotta. Mindent elpusztít tott, ami az útjába állt - beleértve a szekereseket és családjukat is. De hol vannak a maradványok, a szétszórt csontok, a leszaggatott ruhák? Követte a nyomot vissza a szekerekhez, és megállt ott, ahol a bokro kat letaposták, vagy kitépték a földből, és körülnézett. A földet vér borította. Az egyik megölt ló tetemét idevonszolták. Árnyjáró a közelben talált több, karmos lábtól származó mély nyomot is. Az egyik lény megölte a lovat, és kitépte a hámból, majd bevonszolta az erdőije. A vérnyomnak hirtelen vége szakadt. Árnyjáró leguggolt és ujjhegyével végigsimított a besüppedt talajon. A lovat eddig vonszolták, és itt azután teljesen súlytalanná vált. Csakhogy mégsem itt falták fel. Még ha a démon tíz láb magas volt is, akkor sem zabálhatott meg egy egész lovat. És semmi nyom nem mutatott arra, hogy más teremtmények is idegyűltek volna, hogy osztozzanak a lakomán. Nem voltak felhasított és elhajigált csontok, sem belek vagy belsőségek. Árnyjáró felállt és szemügyre vette a környéket. A karmos lábnyomok ettől a ponttól kezdve egy irányba tartottak: a tó felé. A démonok, miután lemészárolták a szekereseket és a lovakat, visszatértek oda, ahol ő most állt, és eltűntek. Bármilyen hihetetlennek is tűnt a dolog, nem volt rá más magyarázat. Visszatértek oda, ahonnan jöttek, és magukkal vitték a testeket. A fény kezdett gyengülni. Árnyjáró visszatért hátasához, és nyeregbe szállt. Miért anyagiasultak a démonok éppen ott, ahol megjelentek? Biztos, hogy nem véletlenül találkoztak a karavánnal. Amennyire ő tudta, eddig két támadás történt: az egyik Matce-csai és emberei, a második pedig a szerencsétlen szekeresek ellen. Mindkét csapatot sok ember és ló alkotta. Vagy más nézőpontból: nagy mennyiségű ennivaló. Árnyjáró kiügetett az erdőből, és nekilátott megkerülni a tavat. Már évek óta élt Kydorban, és még sosem került sor ilyen támadásokra. Miért éppen most történik mindez? Még a tó partján lovagolt, amikor a nap lenyugodott a hegyek mögé. Egyre erősödő nyugtalanság szállta meg, ahogy a távoli romok felé haladt. Felemelte számszeríját, és két vesszőt csúsztatott a fegyverbe. Amikor a kard fényleni kezdett, Ju Ju-liang megrémült. Most, egy órával később már bármit megadott volna azért, hogy egyszerűen csak rémült lehessen. Felhők takarták el a holdat, meg a csillagokat és fényt egyedül csak a kezében tartott penge árasztott. A romos falakon túlról és körös-körül mindenfelől neszeket hallott. Izzadság csöpögött Ju Ju szemébe, ahogy erőlködve kémlelte a fűrészes kőtömbök mögötti területet. Kétszer próbálta meg felébreszteni Kiszumut - másodszor már vadul rázta. Annyi sikerrel járt, mintha egy halottat próbált volna életre kelteni. Ju Ju szája kiszáradt. Balról a köves talajon megcsikordult valami, mire arrafelé pördült, magasra emelve kardját. Ahogy a fény felragyogott, látta, hogy egy sötét árnyék tűnik el a sziklák között. Valahonnan a

közelből mélyhangú morgás tört elő, visszhangot verve az éjszakában. Ju Ju valósággal kővé dermedt. Keze remegni kezdett és olyan erővel markolta kardjának markolatát, hogy alig érezte ujjait. Csak vadkutyák - mondta magában. Maradványok után kutatnak, nincs ok a félelemre. Reszkető kezével kitörölte szeméből a verítéket, és a lovakra pillantott. Az állatokat a romoknál pányvázták ki- a szürke kanca reszketett a rémülettől, szeme tágra nyílt, fülét a koponyájához lapította. Kiszumu pej heréitje idegesen kapálta a földet. Ju Ju őrhelyéről ki tudta venni a dombvonulatot és a lejtőt, ahol alig néhány órája levágtázott. Ha a kancához futna, és felkecmeregne a nyeregbe, megismételhetné ugyanazt a bravúrt, és közben jó messzire eltávolodhatna a romoktól. A gondolat úgy hatott rá, mint hűs víz a szomjhalállal küszködőre. Vetett egy pillantást az ülő helyzetbe dermedt Kiszumura. Arca, mint mindig, most is nyugalmat tükrözött. Ju Ju hangosan szitkozódott és érezte, hogy egyre mérgesebb lesz. - Csak egy idióta keresgél démonokat - mondta hangosan, bár hangja inkább tűnt rikácsolásnak. Odafent a felhők egy röpke pillanatra szétváltak, és holdfény fürösztötte Kuan Hador kísértetvárosát. Ju Ju a váratlanul támadt fényben több sötét árnyat látott kuporogni a sziklák között. Amikor megpróbálta alaposabban is szemügyre venni őket, a felhők ismét összetömörültek. Ju Ju megnyalta az ajkát, és visszahátrált Kiszumu mellé. - Ébredj fel! - ordította, lábával megbökve a férfit. A hold ismét kisütött. A sötét árnyak ismét ott voltak szanaszét, de mostanra már közelebb jutottak. Ju Ju nadrágjába törölte izzadó tenyerét, és újra felemelte kardját, jobbra-balra suhintva vele, hogy ellazítsa vállizmait. - Ju Ju-liang vagyok! - bömbölte. - Remek kardforgató vagyok, aki nem fél semmitől! - Érzem a félelmed - sziszegte egy hang. Ju Ju hátraugrott, lába beleakadt az alacsony falba, ő pedig átbukott rajta. Gyorsan talpra kászálódott. Ebben a pillanatban egy hatalmas fekete alak vetette rá magát - hatalmas pofáját eltátotta, és hosszú fogaival a férfi arca felé kapott. Ju Ju meglendítette kardját. A penge belehasított a fenevad nyakába, átmetszette a húst és csontot, majd a másik oldalon bukkant elő. A lény hullája nekicsapódott Ju Junak, letaszítva a lábáról. Ju Ju hatalmasat esett, de máris térdre gördült, s felpattant. A mellette heverő dogból füst kezdett szivárogni, és iszonyatos bűz töltötte meg a levegőt. Öt másik fenevad ügetett a romfal felé, a töredezett köveken imbolyogva, és kört vonva a férfi köré. Ju Ju látta, hogy kutyákkal van dolga, de olyan fajtával, amilyet még sosem látott. Válluk dagadozott az izmoktól, fejük ormótlanul nagy volt. Tekintetük rászegeződött, ő pedig megérezte a vészjósló szemekben a vadállati intelligenciát. Tőle balra a szürke kanca váratlanul felágaskodott, kirántotta a meglazult kantárt a kövek közül, és átugrotta a falat. A pej herélt követte példáját, és a két ló elvágtatott a dombok felé. A hatalmas ebek ügyet sem vetettek rájuk. A hang ismét felcsendült, és Ju Ju rájött, hogy a hang a fejében szól hozzá. - Rended alaposan lehanyatlott a Nagy Csata óta. Fivéreim örömmel hallanak majd hanyatlásotokról. A hatalmas riazs-norok, akik egykor oroszlánok voltak, mára rémült majmokká lettek, fénylő karddal a kezükben. - Mutasd magad, és ez a majom levágja a ragyaverte fejedet a ragyás nyakadról! - Tehát nem látsz engem? Ez egyre jobb lesz.

- Én viszont látlak, sötétség teremtménye - csendült fel Kiszumu hangja. Az aprótermetű razsni Ju Ju mellé lépett. - Arnyakba burkolózol, hogy távol maradj a bajtól. Ju Ju Kiszumura pillantott, és látta, hogy a férfi a keleti fal felé néz. Ju Ju hunyorított, megpróbálta észrevenni az ott rejtőzködőt, de nem látott senkit. A démonkutyák ismét megmozdultak, de Kiszumu még mindig nem rántotta elő a kardját. - Látom, vannak még oroszlánok ezen a világon. De az oroszlánok is meghalnak egyszer. A kutyák rohamra lendültek. Kiszumu kardja jobbra és balra villant. Két fenevad vergődve zuhant a kövekre. A harmadik nekicsapódott Ju Junak, fog ai összezárultak a vállán. A férfi fájdalomkiáltást hallatva döfte kardját a bestia hasába. A kutya kínjában kitátotta pofáját, és félelmetes üvöltés tört elő torkából. Ju Ju kirántotta a kardot, és lecsapott vele a kutya fejére. A kard a csontba hatolt, és megakadt benne. Ju Ju kétségbeesetten próbálta kirántani fegyverét. A két utolsó fenevad rárontott. Kiszumu kardja átmetszette az első nyakát, de a második Ju Ju torkának ugrott. Ebben a pillanatban egy fekete nyílvessző jelent meg a teremtmény koponyájában, egy második pedig átjárta a nyakát. A kutya Ju Ju lábai elé zuhant. Ő kitépte kardját, és megpördült - a Szürke Embert pillantotta meg ménjén, kezében egy apró nyílpuskával. - Ideje menni - közölte a Szürke Ember higgadtan, és kelet fele mutatott. Sűrű köd gomolygott az ősi város romjai között, és a ködfal lassan feléjük gördült. A Szürke Ember megfordította heréitjét, és elvágtatott. Ju Ju és Kiszumu gyalogosan követték. Ju Ju vállába most már erős fajdalom hasított, és érezte, hogy bal karján vér csorog végig. így meg gyorsabban futott. Látta, hogy a Szürke Ember most már jókora előnyre tett szert. - A ragya verjen ki, te fattyú! - ordította. Hátrapillantott, és látta, hogy a ködfal közelebb ért - gyorsabban haladt, mint ahogy ő futni tudott. Kiszumu szintén hátrapillantott Ju Ju megtántorodott, és majdnem elesett. Kiszumu lassított, és megfogta a karját. - Csak még egy kicsit bírd! - mondta a razsni. -Nem... tudjuk... lefutni... őket... Kiszumu sem felelt semmit, és két férfi továbbfutott a sötétben, u Ju patadobogást hallott és felnézve a feléjük vágtató Szürke Embert pillantotta meg, aki a szürke kancát és a herélt pejt vezette maga mogott. Kiszumu nyeregbe segítette Ju Jut, majd saját hátasához futott. A köd most már nagyon közel volt, és Ju Ju hallotta a belőle előtörő vadállati morgásokat. A szürke kancának nem volt szüksége biztatásra: azonnal nekiiramodott. Ju Ju a nyeregkápába csimpaszkodott Mire elérték az emelkedőt, az állat vaduk fújtatott, de a pánik hatalmas erőt adott neki, és nekivágott a meredek ösvénynek. A valamivel előrébb járó Szürke Ember megfordította vasderesét, és visszanézett a síkságra. A köd a lejtő lábánál kavargott, de nem jött közelebb. Ju Ju megszédült a nyeregben - még érezte, hogy Kiszumu megragadja a karját, majd belehanyatlott a sötétségbe. A kékruhás, magas Mendyr Syn visszatette a borogatást az eszméletlen férfi vállára és felsóhajtott. - Még sosem láttam, hogy egy seb így vérzett volna - mondta Árny-járónak. - Egyszerű harapás, de a hús lehámlik, ahelyett, hogy beforrna. Még rosszabb állapotban van, mint amikor behoztad. - Azt látom - felelte Árnyjáró. - Mit tudsz tenni?

A középkorú férfi vállat vont, majd a mosdótálhoz lépett, és dörzsölni kezdte a kezét. - Lorassiummal átmostam, ami általában minden fertőzésre jó, de a vér csak nem alvad meg. Azt mondanám, hogy bármi van is a sebben, az falja fel a húst. - Tehát haldoklik? - Szerintem igen. A szíve erőlködik. A testhőmérséklete csökken. Nem fogja túlélni az éjszakát. Igazából már mostanra halottnak kellene lennie, de ez az ember kemény fickó. - Megtörölte a kezét egy tiszta töfülközőben, majd a szürke arcú Ju Ju-liangra pillantott. - Azt mondod, hogy egy kutya harapta meg? - Igen. - Remélem az állat elpusztult. - Igen. - Csak találgathatok, de azt hiszem, hogy a harapása mérgező lehet. Talán evett valamit, és a romlott hús a fogai között ragadt. - A kiurgus megcsipkedte hosszú orrnyergét, és leült a haldokló mellé. -Semmit nem tudok érte tenni - mondta csüggedt hangon. - Majd én mellette maradok - szólt Árnyjáró. - Pihenned kellene, kimerültnek tűnsz. Mendyr Syn bólintott, majd felpillantott Árnyjáróra. - Sajnálom. Kutatásaim során nagylelkű voltál hozzám, és én elbuktam, amikor törleszthettem volna. - Semmit nem kell törlesztened. Sok rászorulón segítettél. A kirurgus éppen felállt, amikor az ajtó kinyílt, és a borotvált fejű Ustarte, a papnő" lépett a szobába, nyomában Kiszumuval. A nő biccentett Árnyjárónak, majd Mendyr Synnek. - Kérlek, bocsásd meg betolakodásomat - intézte szavait a kirurgushoz, annak halványkék szemébe nézve. Úgy gondoltam, hogy talán hasznodra lehetek, viszont nem akarlak megsérteni. - Nem vagyok nagyképű, hölgyem - felelte Mendyr Syn. - Hálás lennék, ha tudnál valamit tenni ezért az emberért. - Roppant kedves vagy - mondta a nő, és az ágy mellé lépett. Kesztyűs kezével felemelte a borogatást, és megvizsgálta a gennyedző sebet. - Szükségem lesz egy fémedényre és több fényre. - Mendyr Syn elhagyta a szobát, majd visszatért egy réztállal és egy újabb lámpással, amelyet az ágy mellé helyezett. - Lehet, hogy már nem lehet megmenteni - folytatta a papnő. - Sok függ a testi és a lelki erejétől. - Belenyúlt piros selyemköpenyének egyik zsebébe, és előhúzott egy aranykörbe foglalt, három hüvelyk átmérőjű kék kristályt. - Húzz ide egy széket és ülj mellém! - mondta Mendyr Synnek. A kirurgus engedelmeskedett, Ustarte pedig áthajolt előtte, kezét a réztálba helyezve. A tálból lángok csaptak fel, mindenféle tüzelőanyag nélkül égve. A papnő ekkor átadta a kék kristályt Mendyr Synnek. - Ezen keresztül nézd meg a sebet. Mendyr Syn a szeméhez emelte a kristályt, majd visszahőkölt. - Missaelre! - suttogta. - Miféle mágia ez? - A leggonoszabb fajta - felelte a papnő. - Egy kraloth harapta meg, és ez az eredménye. Árnyjáró is odalépett. - Megnézhetem? - kérdezte, mire Mendyr Syn átnyújtotta a kristályt. Árnyjáró a seb fölé hajolt, és felemelte a lencsét. Világító férgek tucatjai falták a húst, miközben testük táplálkozás közben egyre dagadt. Ustarte hosszú, éles tűt húzott elő köntöse ujjából és átadta Mendyr Synnek. - Ezt használd! Szúrd át a férgek közepét, majd dobd őket a tűzbe! -Ekkor felállt és Árnyjáróhoz fordult. Általában a Icraiothok fogától vagy karmától származó egyetlen karcolás is végzetes szokott lenni. A sebbe picinyke peték kerülnek, és azokból gyorsan kifejlődnek az általad is látott férgek. - Es a férgek eltávolítása javítja az esélyeit?

- Ez csak a kezdet. Amikor a seb megtisztul, megmutatom Mendyr Synnek, hogy miként tegyen rá másfajta borogatást. Az majd elpusztítja a még meglévő petéket. Tudnod kell azonban, hogy egyes férgek már beljebb juthattak a testben, és akkor belülről falják fel a megmart húsát. Vagy felébred, vagy nem. Ha magához tér, lehet, hogy megvakul, vagy megőrül. - Úgy tűnik, hogy sokat tudsz az ellenségről, akivel szembekerültünk - mondta a férfi halkan. - Túl sokat, és túl keveset. Majd beszélünk, miután segítettem Mendyr Synnek. - Odakint, a völgyteraszon leszek - felelte Árnyjáró. Meghajolt a papnő felé, majd sarkon fordult, és távozott. Kiszumu követte, és a két férfi végigsétált a tágas folyosón, amely az öbölre néző teraszos virágoskertbe vezetett. Az éjszakai ég felhőtlen volt, és a pirkadat halvány színe már megfestette a láthatárt. Árnyjáró a márvány balusztrádhoz ment, és lebámult a csillogó víztükörre. - Mit tudtál meg a transz során? kérdezte Kiszumutól. - Semmit - vallotta be a razsni. - Mégis meg vagy róla győződve, hogy egy halott razsni szelleme kereste fel a barátodat? - Igen. - Ez értelmetlennek tűnik - felelte Árnyjáró. - Miért létesítene kapcsolatot egy halott razsni egy kétkezi munkással, aki még csak nem is hasonlít a hozzá hasonló harcosokra? - Én is ezen a kérdésen töröm a fejem - ismerte el Kiszumu. Árnyjáró az apró termetű kardforgatóra pillantott. - És ez zavar téged? ' - Hát persze. Nagyon szégyellem, hogy Ju Jut ilyen veszélybe sodortam. - Ő döntött úgy, hogy marad. El is futhatott volna. - Így igaz. Bámulatos, hogy nem tette. - Te elfutottál volna? - kérdezte Árnyjáró nagyon halkan. - Nem. De én razsni vagyok. - Ma éjjel láttam egy rémült embert harcolni, aki kezében egy ragyogó karddal csapott össze a démonokkal, hogy megvédje a barátját. Minek neveznéd őt? Kiszumu elmosolyodott, majd mélyen meghajolt. - Azt mondanám róla, hogy a szíve egy razsnié. A két férfi egy órán keresztül ült néma csendben, elveszve gondolataikban. Az ég lassan kivilágosodott, madárdal zendült fel. Árnyjáró hátradőlt székében, ahogy a fáradtság rátelepedett. Lehunyta szemét és elszenderedett. Azonnal megrohanták az álmok - örvénylő színek rántották fel-le. Felriadt, amikor a piros köntösű papnő kilépett a völgyteraszra. - Meghalt? - kérdezte a férfi. - Nem. Szerintem fel fog épülni. - Akkor hát megtaláltátok az összes... petét? - Segítséget kaptam - mondta a papnő és leült Árnyjáró mellé. - A lelkét őrizték, és erő járta át a testét. - Kvin-csong - mondta Kiszumu halkan. Ustarte rápillantott. -Nem tudom, hogy mi a szellem neve. Nem tudtam összeolvadni vele. - Kvin-csong volt - közölte Kiszumu határozottan. - A legendák szerint ő volt az első razsni. Megjelent Ju Junak a romoknál. De nekem nem - tette hozzá sóvárogva. - Mint ahogy nekem sem - felelte a nő. - Mit tudsz mondani róla? - Nagyon keveset. Tettei elvesztek a kibővített vagy kitalált mesék, és apáról fiúra szálló történetek sűrűjében. Attól függően, hogy melyik regét olvasod, küzdött sárkányokkal, gonosz istenekkel, a föld alatt élő: óriásférgekkel. Volt egy Pien-cú nevezetű tűzkardja, és ismerték még Gölöncsér néven is. - A legendák beszámolnak róla, hogy miként halt meg? - Vagy tucatnyi módon: tűztől, kardtól, belefulladt a tengerbe... Az egyik történet szerint leereszkedett az alvilágba, hogy megmentse szerelmét, és sosem tért vissza. Egy másik szerint szárnyakat növesztett, és felszállt a mennyekbe. A harmadik monda szerint az istenek megjelentek a halálakor, és heggyé változtatták, hogy örökké őrizze népét.

Ustarte egy pillanatig hallgatott. - Talán Ju Ju többet tud mondani nekünk, ha felébred. - Szeretnék többet hallani ezekről a kralothokról - szólalt meg Árnyjáró. - Mik ezek? - Eggyéforrt kutyák - felelte Ustarte. - A sötét mágia szülte mesterséges teremtmények. Nagyon erősek, és hagyományos fegyverek nem árthatnak nekik... - A nő belenézett a szemébe, és haloványan elmosolyodott. ...hacsak át nem döfik a koponyájukat vagy a nyakuk felső részét. Ahogy azt már tudod, harapásuk fájdalmas halált okoz. Egy bezsa vezeti őket: egy falkamester. - Vetettem rá egy pillantást - szólt közbe Kiszumu. - De csak a szemét láttam. - Nyilván az éjköntöst viselte - válaszolta neki Ustarte. - A köntös teljesen fekete, és nem veri vissza a fényt. így halandó szem nem láthatja. - Miért vannak itt? - kérdezte Árnyjáró. - Két rettenetes ellenség előretolt ékeiként érkeztek. Követőim és én megpróbáltuk megakadályozni eljövetelüket, de kudarcot vallottunk. - Miféle ellenségek? - vágott közbe Kiszumu. - Anharat démonai és Kuan Hador varázslói. - Olvastam legendákat Anharatról - mondta Kiszumu. - A Démonok Ura. Úgy emlékszem, hogy egy háború után elűzték ebből a világból. Mintha lett volna egy fivére, aki az emberiséget segítette. - A fivérét Emsharasnak hívták, és valóban az emberiség mellett foglalt állást - szólt most Ustarte. Nagyszerű hősök küzdöttek Anharat ellen. Hatalmas emberek: bátor és elszánt emberek. Ők voltak Kuan Hador lakói. - Nem értem - vetette közbe Kiszumu. - Ha ezek az emberek hősök voltak, miért félünk a visszatérésüktől? - Az ember sosem tanul a múltból - felelte a papnő. - Ez az emberiség átka. Népem és én megpróbáltunk bizonyítékot találni a Nagy Háborúra. Arra jöttünk rá, hogy nem egy, hanem két háborút vívtak. Az elsőt, amelyet nevezzünk Démonháborúnak, hatalmas rémület és pusztítás kísérte. Csak akkor kezdett megfordulni a hadiszerencse, amikor Emsharas az emberiség segítéségre sietett. De ez a segítség magában hordozta Kuan Hador bukásának csíráját. Emsharas, a lázadó démonúr (annak érdekében, hogy legyőzze ellenségeit) Kuan Hador urainak elmondta az eggyéolvadás mágiájának legféltettebb titkait. A harcosokat erősebbé tették, és a fenevadak hatalmával ruházták fel őket: párducokéval, oroszlánokéval, farkasokéval, medvékével. És győztek. Anharat démonlégióit kiűzték ebből a világból. Kuan Hador lett az emberiség megmentője. - Akkor miként váltak gonosszá? - kérdezte Kiszumu. - Egyszerre csak egyet lépve a sötétség felé. A város jóindulatú uralma alatt a világ egy darabig csak a békét és a nyugalmat ismerte. Kuan Hador népe büszke volt arra, amit elért, de nagy árat fizettek érte. Kérték a többi népet, hogy segítsenek a teher elviselésében, és a városba hatalmas mennyiségű arany és ezüst áramlott. A következő évben még többet kértek, amit több ország megtagadott. Kuan Hador büszke urai úgy határoztak, hogy elutasításuk sérti a világ megmentőit, ezért elküldték seregeiket, hogy fosszák ki ezeket az országokat. Kuan Hador jóindulatú uralmát zsarnokság váltotta fel. Megmentették az emberiséget, ezért úgy hitték, hogy kiérdemelték a jogot az uralkodásra. Az ellenük fellázadt országokat árulónak tekintették, és könyörtelenül eltiporták őket a kriaz-norok - az eggyéforrasztottak - légiói. Ez volt a második háború kezdete, amit ma a Nagy Háború néven ismernek. Először ember harcolt ember ellen. Kuan Hador hatalmas volt ugyan, de mégiscsak egy városállam, korlátozott erőforrásokkal. Eddigre Emsharas már eltávozott erről a világról, de leszármazottai a lázadókat segítették. Lassacskán sikerült visszaszorítani a kriaz-nor légiókat. Kuan Hador urai kétségbeesésükben szövetkeztek Anharattal, és kapukat nyitottak, hogy a démonharcosok visszatérhessenek a világba. - Ustarte elhallgatott és egy darabig az öblöt bámulta. - Mégis vereséget szenvedtek - törte meg Kiszumu a csendet. - Igen, így történt - felelte Ustarte szelíden. - A lázadók létrehozták saját légióikat: a nemes szívű és roppant bátor emberekből álló riazs-norokat, akiket hatalmas fegyverekkel szereltek fel. A razsnik ennek a csodás rendnek az utolsó, kihunyó parazsai, és úgy tűnik, hogy közülük egyedül csak te érezted meg a hívást, Kiszumu. Ami egykor légiókból állt, most egyetlen harcosra és egy sebesült munkásra olvadt. - Sóhajtott, majd folytatta a történetet. - A Nagy Háború itt ért véget, és Kuan Hador túlélői egy portálon át visszavonultak egy másik világra. A várost tűz emésztette el, és egy varázsló (vagy talán varázslók egy csoportja) hatalmas mágiát mondott a kapura, lepecsételve azt, hogy az ellenség ne térhessen vissza. A varázslatok átvészelték az évszázadok múlását, mostanra azonban meggyengültek. A kapu hamarosan ismét teljesen kinyílik, és a kriaz-nor légiók elözönlik az országot. Ebben a pillanatban még csak halvány

visszfényük önmaguknak és csak kevesen jutottak át. A kaput védő varázslók rég halottak, akárcsak az eredeti riazs-norok. Ebben a világban nincs olyan hatalom, ami le tudja győzni őket, ha teljes erővel megindulnak. Ezért reméltem, hogy megtalálom az eredeti varázslat másolatát, és azt ismét rámondhatom a portálra. De nem akadtunk a varázslat nyomára. Léteznek talányok, versek és zavaros legendák, de egyik sem segít. Az utolsó reményem Ju Ju és Kvin-csong szelleme. - Kiszumuhoz fordult. - Úgy tűnik, hogy a razsnik kardja megőrizte mágiáját. Akkor viszont miért nincsenek itt bajtársaid, hogy harcoljanak? - Ma már csak kevesen követik a régi utakat - felelte a férfi szomorúan. - A legtöbb razsni ma már egyszerű testőr, aki gazdagságra vágyik. Nem fognak hallgatni kardjuk hívó szavára, és nem utaznak idegen országba. - És te, Szürke Ember? - kérdezte a papnő. - Te harcolni fogsz a démonok ellen? - Miért tenném? - kérdezett vissza Árnyjáró, árnyalatnyi keserűséggel a hangjában. - Ez csak egy újabb háború, ahol a fösvények egy újabb csapata akarja megszerezni azt, ami nem az övé. És addig fogják ezt bitorolni, amíg elég erősek ahhoz, hogy ellenálljanak a kapzsik következő csapatának, akik arra vágynak, hogy megszerezzék maguknak. - Ez most más - mondta a nő csendesen. - Ha ők győznek, a világ megismeri az igazi rettegést: a gyermekeket anyjuk karjaiból rángatják ki, hogy fenevadakkal forrasszák egybe őket, vagy kiveszik a belső szerveiket, hogy meghosszabbítsák uralkodóik életét. Ezreket mészárolnak majd le a misztikus tudomány nevében. A legrettenetesebb mágia mindennapossá lesz. Árnyjáró megrázta a fejét, és amikor megszólalt, hangja fagyos volt, akár a jég. - A vagriai háborúban a csecsemőket kitépték anyjuk karjaiból vagy kőfalakon verték szét a fejüket. Gyerekeket mészároltak le, és az emberek ezrével hullottak. Nőket erőszakoltak és csonkítottak meg. Mindezt emberek tették. A gyászoló anya nem törődik vele, hogy kisbabáját mágia vagy nyers erő pusztítja el. Nem: én már kivettem a részem a háborúkból, hölgyem. - Akkor gondolj erre úgy, mint a gonosz ellen vívott csatára. - Nézz rám. Talán van ragyogó kardom? Ismered az életemet, hölgyem. Úgy látod, hogy én a fény harcosa voltam? - Nem. Jártál a gonoszság ösvényén is, és így jobban megismerted saját természetedet. Végül azonban felülkerekedtél rajta. Küzdöttél a sötétséggel, és a Bronzpáncél visszaszerzésével reményt adtál Drenai népének. Most még nagyobb gonosz tör elő. - Hogy lehet az, hogy ennyit tudsz erről a gonoszról? - kérdezte Árnyjáró. - Mivel magam is abból születtem. - A papnő kesztyűs kezét a magas gallérhoz emelte, és kigombolta a kapcsokat. Egy hirtelen mozdulattal széttárta selyemköntösét és hagyta, hogy az a földre hulljon. A reggeli napfény beragyogta karcsú testét, kiemelve a bőrét borító aranyfekete csíkos bundát. Mindkét férfi némán állt, mialatt a nő lehámozta magáról az egyik kesztyűjét, és magasba emelte a kezét. A bunda a csuklónál véget ért, de az ujjak természetellenesnek és furcsán kurtának tűntek. A papnő megfeszítette kezét, mire az ujjbegyekből hosszú, ezüstös karmok csusszantak elő. - Eggyéforrt vagyok, Szürke Ember. Egy kudarcba fúlt kísérlet. A cél az volt, hogy a kralothok egy új fajtája jöjjön létre: nagy erejű és nagyon gyors gyilkosok. A mágia azonban, amely ezt a szörnyűséges testet teremtette, a gondolkodásomat is megváltoztatta. Az emberiség jövőjét látjátok magatok előtt. Hát nem találjátok gyönyörűnek? - Árnyjáró hallgatott, mivel nem volt mit mondani. A nő arca emberi volt és gyönyörű, de teste akár egy macskáé, hajlott ízületekkel. Kiszumu a meztelen papnő mögé lépett, és felemelte köntösét a földről. Ustarte köszönetképpen elmosolyodott, és maga köré kanyarította a ruhadarabot. - Követőim és én a kapun jöttünk át. Hatan haltak meg az átkelés során. Azért jöttünk, hogy megmentsük ezt a világot. Segítesz nekünk? - Nem vagyok hadvezér, hölgyem. Orgyilkos vagyok. Nincsenek seregeim. Azt akarod, hogy egymagam szálljak szembe a démonok hordájával? Ugyan miért? A becsületért és a gyors halálért? - Nem leszel egyedül - mondta Kiszumu szelíden. - Mindig egyedül vagyok - felelte Árnyjáró, és otthagyta a völgyteraszt. Rámeredt a páncélra, amely valósággal tündökölt a lámpafényben, mintha csak holdsugárból kovácsolták volna. A szárnyas sisak csillogott, és a férfi láthatta tükörképét a lezárt sisakrostélyban. A nyaknál illeszkedő láncing elképesztően aprólékos munkával készült és a fény úgy verődött vissza róla, mintha száznyi gyémánton csillanna meg. A mellvértet gyönyörűen formázták meg, és olyan rúnákat véstek bele, amelyeket nem tudott elolvasni.

- Remekül fog állni, uram - mondta a páncélkovács, és hangja visszhangot vert a magas, kupolás csarnokban. - Nem akarom - mondta Ámyjáró, majd sarkon fordult, és elindult a hosszú, tekervényes folyosón. Balra fordult, majd jobbra, belökött egy ajtót és belépett egy újabb terembe. - Próbáld fel! - szólt a páncélkovács, és levette a fénylő sisakot a páncélállványról, és átnyújtotta neki. Árnyjáró nem felelt. Most már dühösen pördült sarkon, visszament az ajtóhoz, és megállt az árnyékba burkolózott folyosóban, majd kisvártatva újra elindult. Mindenfelé elágazások fogadták, ezért hamarosan elvesztette irányérzékét. Egy lépcsősorhoz érkezett, és elindult rajta felfelé, egyre csak felfelé. Mikor felért, kimerülten leült. Egy ajtót látott, de tétovázott, hogy belépjen-e. Ösztönösen tudta, hogy mit fog odabenn találni, de máshova nem mehetett. Nagy sóhajjal kinyitotta az ajtót, és rámeredt a páncélállványra. - Miért nem akarod? - kérdezte a páncélkovács. - Nem vagyok érdemes arra, hogy viseljem - felelte a férfinak. -Senki sem az. A kép elhalványult, és Amyjáró egy gyors sodrású patak partján találta ,agát. A víz mellett ült, az ég tisztán és kéken ragyogott, a patak pedig hűvös és áttetsző volt. Kezeit összetéve kortyolt a vízből, majd hátradőlt és vállával támaszkodott a szomorúfűz törzsének -a fa lehajló ágai fölébe borultak. Csend honolt köröskörül, és azt kívánta, bárcsak itt maradhatna örökre. A gonoszságnak ára van - szólalt meg egy hang. Felpillantott. A fűzfa lelógó ágain túl egy hideg szemű férfi állt. Arcát kezét vér borította. Letérdelt a patak mellé, hogy lemossa magáról, de ahelyett, hogy megtisztult volna, az egész patak karmazsinszínűre színeződött, bugyborogni és gőzölögni kezdett. A fűzfa ágai megfeketedtek, a levelek hullani kezdtek. A fa felnyögött. Árnyjáró eltávolodott tőle, mire a fa kérge felrepedt és rovarok hadát okádta magából - a rovarok ellepték a holt fát. - Miért csinálod ezt? - kérdezte Árnyjáró a férfitól. - Ilyen a természetem. - A gonoszságnak ára van - mondta Árnyjáró és előrelépett. Egy kés jelent meg a kezében és egyetlen sima mozdulattal átmetszette a férfi torkát. A sebből vér spriccelt és a férfi elzuhant. A teste eltűnt. Árnyjáró néma csendben állt - kezét vér mocskolta be. A patakhoz lépett, hogy lemossa, mire a víz karmazsinszínű lett és bugyborogni, meg sisteregni kezdett. - Miért csinálod ezt? - kérdezte egy hang. Árnyjáró meglepődve fordult meg és egy férfit vett észre a haldokló fűzfa mellett. - Ilyen a természetem - felelte, és ekkor egy csillogó kés jelent meg az ismeretlen kezében... Felriadt. Kikászálódott a székből és kisétált a napfénybe. Kevesebb, mint két órát aludt és levertnek érezte magát. Lesétált a partra, ahol Omri várt rá - a mellette álló asztalkán összehajtogatott friss törülközők, egy hideg vízzel teli korsó és egy serleg várta. - Rettenetesen nézel ki, uram - köszöntötte a fehér hajú szolga. - Talán ki kellene hagyni az úszást, és helyette harapni valamit reggelire. Árnyjáró megrázta a fejét, és levetkőzött. Belegázolt a hűvös vízbe, majd belevetette magát a hullámok közé, és úszni kezdett. A feje kitisztult, de nem tudta lerázni magáról az álom nyomán rátelepedett hangulatot. Megfordult, és hosszú, könnyed karcsapásokkal úszni kezdett vissza a part felé, majd elsétált a zuhataghoz, és lemosta testéről a sót és a homokot. Omri átnyújtott neki egy törülközőt. - Amíg úszott, hoztam új ruhákat, uram. Árnyjáró szárazra törölte magát, majd felöltötte a puha, fehér selyeminget és a vékony bőrnadrágot.

- Köszönöm, barátom. Omri elmosolyodott, majd a serleget teletöltötte vízzel, amelyet ura egy hajtásra megivott. Ekkor Norda futott le a lépcsőkön és pukedlizett a Szürke Ember előtt. - Egy nagy csapat lovas jön felfelé a dombon, uram - közölte a lány. - Lovagok, dárdások és íjászok, Lord Arickal az élükön. Emrin szerin a herceg is velük van. - Köszönjük, Norda - mondta Omri. - Azonnal ott leszünk. A lány ismét pukedlizett, majd felszaladt a lépcsőkön. Omri a gardájára nézett. - Bajban vagyunk, uram? - érdeklődött. - Mindjárt megtudjuk -felelte a csizmáját húzó Árnyjáró. -Javasolhatnék előbb egy borotválkozást, uram? - kérdezte Omri. Árnyjáró megdörgölte állán a fekete-ezüst borostát. - Nem kifizetődő megvárakoztatni egy herceget - mosolyodott el. A két férfi egymás mellett indultak felfelé a terasz lépcsőin. - Mendyr Syn megkért, hogy mondjam meg, miszerint a csiatce harcos alvása immár nyugodtabb. Szívverése egyenletesebb, és a sebe gyógyulófélben van. - Ez jó. Bátor fickó. - Megkérdezhetem, hogy miként szerezte a sebet? Árnyjáró a férfira nézett, és látta a félelmet a szemében. - Egy nagy kutya megharapta. - Ertem. Minden szolga a tó melletti erdőben lezajlott mészárlásról beszél. A herceg nyilván felkereste a helyszínt, és most egy csapat katonáival a bűnösöket keresi. - Ez minden, amit a szolgák beszélnek? - kérdezte Árnyjáró, míköz-l»-n felfelé haladtak a lépcsőkön. - Nem, uram. Azt is mondják, hogy démonok kószálnak az országban. Ez igaz? - Igen - felelte Árnyjáró. - Igaz. Omri a melléhez emelte kezét, és az óvó szarv jelét rajzolta rá, de inni tett fel újabb kérdést. - Találkoztál valaha a herceggel? - kérdezte Árnyjáró az intézőtől. - Igen, uram. Háromszor is. - Mesélj róla! - Mind testileg, mind szellemileg erős alkat. Jó uralkodó: tisztességes és nem szeszélyes. Eredetileg a Kilraith-ház tagja volt, de amikor herceg lett, a szokásoknak megfelelően lemondott a Kilraithok vezetéséről, és átengedte Aricnak. Egy drenai hercegnőt vett feleségül. Több gyermekük született, de csak egyetlen fiú. Úgy mondják, boldog házassságban élnek. - Régen hallottam már drenai hercegnőről - válaszolta Árnyjáró. -Mi már nem uralkodnak királyok Drenaiban. - Ma már nem, uram - bólogatott Omri. - Áldania, a herceg felesége, Niallad király testvére. A királyt egy aljas orgyilkos gyilkolta meg a vagriai háború előestéjén. A történet szerint a háború után a despota Karnak nem engedte meg, hogy a hercegnő hazatérjen. Elkobozta minden birtokát és pénzét, majd kiadta a száműzetést elrendelő dekrétumot. Áldania így ment hozzá Elphonshoz, és érkezett Kydorba. A két férfi elérte a bejárati csarnokot. A kétszárnyú kapun túl Árnyjáró látta a napsütésben várakozó lovakat és lovasokat. Utasította Omrit, hogy gondoskodjon a lovasok felfrissítéséről, és belépett a hosszú fogadóterembe. A mellvértet és sisakot viselő Lord Aric már várt rá. A fekete szakállú bűbájos, Eldicar Manushan a távolabbi falnál állt, oldalán szőke apródjával. Egy sötét lovaglóruhába és vállvértes láncingbe öltözött ifjú álldogált a közelében. Ismerős az arca - gondolta magában Árnyjáró. Gyomrában apró feszültséggombóc kezdett formálódni, amikor rájött, hogy honnan ismerős. Őrien unokája és Niallad, Drenai királyának unokaöccse állt előtte. Árnyjáró egy pillanatra csak a haldokló uralkodó eltorzult vonásait látta. Félrelökte az emléket, és figyelme a széles bőr karosszékben terpeszkedő, hatalmas termetű férfira irányult. A herceg izmos testfelépítéssel, széles vállakkal és erős alkarral bírt. Felpillantott Árnyjáróra, és fagyos tekintete összekapcsolódott a Szürke Ember sötét pillantásával. Árnyjáró meghajolt az ülő férfi előtt.

-Jó reggelt, nagyuram! Üdvözöllek otthonomban. A herceg kurtán bólintott, és intett Árnyjárónak, hogy fogaljon helyet a szemközti széken. - Tegnapelőtt vagy negyven szekerest, meg a családjukat lemészárolták, alig kétórányira innen - kezdte Elphons. - Tudom. Tegnap este magam is jártam arra. - Akkor azt is tudod, hogy a gyilkosok... hogy úgy mondjam... nem erről a világról valók? Árnyjáró bólintott. - Démonok tették. Vagy harmincan lehettek. Felegyenesedve jártak, és a nyomaik közti távolság arra utalt, hogy a legkisebb is olyan jó nyolc láb magas lehet. - Szándékomban áll felkutatni a tanyájukat, és elpusztítani őket. - Nem fogod megtalálni, nagyuram. - Miért nem? - Követtem a nyomaikat. A démonok egy körben jelentek meg, úgy kétszáz lépésnyire a szekerektől. Majd egy másik körben eltűntek, és magukkal vitték a testeket is. - Aha - lépett előre Eldicar Manushan. - Tehát egy harmadik szintű manifesztáció. Ehhez igen nagy erejű varázslatot kellett elmondani. - Összeakadtál már ilyen... varázslattal korábban? - kérdezte a herceg. - Sajnos igen, fenség. Kapuvarázslatnak nevezik. - Miért harmadik szintű? - szólt közbe Árnyjáró. Eldicar Manushan odafordult hozzá. - Az ősi szövegek szerint a kapumágiának három szintje van. A harmadik szint Anharat és démonainak világára nyílik, de csak eszetlen vérfalókat idéz meg: olyanokat, amilyenekről házigazdánk beszélt az imént. A második szint lehetővé teszi - így mondják legalábbis - egyes nagyhatalmú démonok megidézését, akiket egyes megnevezett ellenségek ellen lehet fordítani. - És az első szint? - kérdezte a herceg. - Az első szintű varázslat Anharat egyik démontársát idézi meg -vagy magát Anharatot. - Keveset konyítok a mágiához és a használatához! - csattant fel a herceg. - Mindig is zagyvaságnak rémlett előttem az egész. De egy harmadik szintű varázslat hozta ide ezeket a démonokat, igaz? - Igen, fenség. r - És ez miként történt? Eldicar Manushan széttárta a kezét. - Fenség, ismételten csak az Ősöknek a szent szövegekben fennmaradt szavaira támaszkodhatunk. Sok ezer évvel ezelőtt az emberek és démonok együtt éltek ezen a világon. A démonok az Anharat nevezetű nagy varázslóistent követték. Azután kitört egy háború, amelyet Anharat elvesztett. Őt és követőit kiűzték ebből a világból, és száműzték egy másik dimenzióba. Éppen ez az ország, amely most virágzik uralmad alatt, éppen ez játszott meghatározó szerepet Anharat vereségében. Akkor Kuan Hadornak hívták, és népe hatalmas mágiának parancsolt. Anharat és légióinak elűzésével Kuan Hador a felvilágosodás nagyszerű korába lépett. Anharatnak azonban maradtak követői a vadabb törzsek között, és ezek szövetkeztek, hogy elpusztítsák Kuan Hadort, lemészárolva népét, a világot ismét a sötétség és a pusztulás korába döntve. - Igen, igen - szólt a herceg. - Mindig is kedveltem a regéket, de nagyra értékelném, ha átugranád az évszázadokat, és azokról a démonokról beszélnél, akik a szekeresekre támadtak. - Hát persze, fenség. Bocsáss meg! Úgy hiszem, hogy a Kuan Hador elleni csatában használt egyik varázslat valahogy újraéledt, és megnyitott egy harmadik szintű portált. Az is lehet, hogy ismét egy varázsló mondta el, vagy csak egy természeti esemény töltötte fel - például belecsapott a villám abba az oltárkőbe, ahol a varázslatot először kántálták. - Meg tudod fordítani a varázslatot? - kérdezte a herceg. - Ha megtaláljuk a forrását, nagyuram, úgy vélem, igen. A herceg tekintete ismét Árnyjáróra rebbent. - Elmondták nekem, hogy egy csapat barátodra is rátámadtak ezek a démonok, és a csapat két tagjának mágikus pengéi állították meg a fenevadakat. Igaz ez?

- Én is így tudom. - Szeretném látni ezt a két embert. - Az egyik súlyosan megsebesült, nagyuram - felelte Árnyjáró. - A másikért elküldetek. Utasított egy szolgát, és néhány perccel később a szobába belépett Kiszumu. Mélyen meghajolt a herceg és Árnyjáró felé, majd kifürkészhetetlen arccal, némán várakozott. - Nagy segítség lenne, nagyuram, ha megvizsgálhatnám a kardot -mondta Eldicar Manushan a hercegnek. Talán azonosíthatnám, hogy milyen varázslatot mondtak a pengére. - Add oda neki a kardod! - utasította a herceg a csiatcét. - Emberfia nem érintheti a razsni pengéjét, kivéve azt, akinek kovácsolták - felelte Kiszumu higgadtan. - Igen, igen - szólt a herceg. - Magam is hiszek a nagyszerű hagyományokban, de most különleges helyzet áll fenn. Add át! - Nem tehetem. - Ennek semmi értelme - közölte a herceg, anélkül, hogy felemelte volna a hangját. - Ötven emberem várakozik odakinn. Majd ők elveszik tőled a kardot. - Sokan meghalnak majd - mondta Kiszumu nyugodtan. - Fenyegetsz? - kérdezte a herceg, és előredőlt székében. Árnyjáró felállt, és Kiszumu elé lépett. - Mindig úgy találtam, hogy az olyan esetekben, mint amilyen ez is, egy hajszál választja el egymástól a fenyegetést és az ígéretet. Olvastam ezekről a razsni pengékről: azokhoz a harcosokhoz kötődnek, akik viselik őket. Amikor a harcos meghal, a penge széttörik, és feketére színeződik. Talán ugyanez történne, ha engednénk, hogy Eldicar Manushan megérintse a kardot. Ha ez a helyzet, akkor elveszítenénk a démonok ellen bizonyítottan használható két fegyverből egyet. A herceg felemelkedett székéből, és odalépett az apró termetű kardforgatóhoz. - Úgy hiszed, hogy pengéd használhatatlanná válna, ha valaki más hozzányúlna? - Nem hiszem, tudom. Láttam ilyet. Három évvel ezelőtt egy razsni megadta magát az ellenfelének, és átnyújtotta a kardját. A penge azonnal darabokra hullt, ahogy a razsni ellenfele megragadta a markolatát. - Ha ez igaz, a társad miként viselhet ilyen pengét? - szólalt meg Lord Aric váratlanul. - Ő nem razsni, és a penge nem neki készült. - A penge választotta ki - közölte Kiszumu kertelés nélkül. Aric felnevetett. - Nyilván ez egy szeszélyesebb penge. Küldessünk érte, és vizsgálja meg azt Eldicar Manushan. - Nem - mondta Kiszumu. - A kard Ju Ju-liangé. O a tanítványom és mivel még mindig eszméletlen, én beszélek az ő nevében. A pengét nem vizsgálja, és nem érinti meg senki. - Ez sehova nem vezet - jelentette ki a herceg. - Nem áll szándékomban erővel fellépni. - Kiszumura nézett. És nem akarom sem egy bátor harcos halálát, sem egy ilyen hatalmas fegyver pusztulását okozni Kilovagolunk, hogy megkeressük a démoni mágia forrását? Velünk tartasz és segítesz minket a kardoddal? - Természetesen. A herceg Árnyjáróhoz fordult. - Leköteleznél, ha vendégül látnád fiamat, Nialladot és őreit. A név tőrként döfött Árnyjáróba, de arca nyugodt maradt, és hig-udtan fejet hajtott. - Megtisztelsz, nagyuram. - De atyám, én veletek akarok tartani - szólalt meg most az ifjú. - Botorság lenne egyszerre veszélybe sodorni magamat és az örökösömet - felelte a herceg szelíden. - Még nem ismerjük az ellenséget. Nem, fiam: te itt maradsz. Gaspir és Naren melletted marad. Itt biztonságban leszel. - Az ifjú borús arccal meghajolt. Eldicar Manushan lépett oda hozzá. - Talán kegyeskednél vigyázni az apródomra, Bericre. Jó fiú, de könnyen ideges lesz, ha messze kerülünk egymástól. Niallad lepillantott az aranyhajú apródra, és kesernyésen elmosolyodott. - Tudsz úszni, Beric? - Nem, uram - felelte a fiú. - De szeretek üldögélni a vízparton. - Akkor majd kimegyünk a partra, amíg őseink és a nálunk különbek elvégzik a férfimunkát. - A szavaiban csengő gunyorosság megült a levegőben, és Árnyjáró látta, hogy a herceg elvörösödik szégyenében.

- Ideje útra kelni - közölte Elphons. Ahogy a férfiak kisorjáztak a szobából, Eldicar Manushan megállt Árnyjáró előtt. - Úgy értesültem, hogy a razsnit megharapták. Hogy van a sebe? - Gyógyulófélben. - Ez furcsa. Az ilyen sebek általában halálosak. Igencsak képezett kirurgusod lehet. - Így igaz. Áttetsző férgeket talált a sebben. Roppant különös eset. - Okos ember lehet. Egyben misztikus is? - Nem hinném. Egy ősi ereklyét használt, egy kék kristályt. Azon keresztül vizsgálta meg a fertőzést. - Á! Hallottam már efféle... ereklyékről. Nagyon ritkák. - Én is így tudom. Eldicar Manushan egy pillanatig nem szólt semmit. - Lord Aric arról értesített, hogy a palotában jelenleg lakik egy pap, nő is. Ügy hírlik, hogy rendelkezik a távolbalátás adományával. Nagyon szívesen találkoznék vele. - Sajnos tegnap elutazott. Azt hiszem visszatért a csiatcék földjére. - Ó, micsoda csalódás! - Vannak ott cápák, bácsikám? - szólalt meg a szőke apród, és megráncigálta Eldicar Manushan köntösét. Árnyjáró a fiú felfelé fordító arcába nézett, és látta a gyermeknek a bűbájosra irányuló szeretetét, és bizalmát. Eldicar Manushan letérdelt a fiú mellé. - Cápák, Beric? - Az öbölben? Niallad úszni akar. - Nem, nincsenek cápák. A fiú boldogan elmosolyodott, mire Eldicar kurtán megölelte. - Én is mondtam neki - szólalt meg Niallad, aki akkor jött át a terem másik feléből. - A hűvösebb és a mélyebb vizeket kedvelik. Két katona lépett a szobába - komor arcú, kemény férfiak. Niallad elvigyorodott, ahogy meglátta őket. - Ok a testőreim: Gaspir és Naren. Egész Kydorban nincs náluk remekebb harcos. - Az életed veszélyben forog? - kérdezte Árnyjáró, - Mindig - válaszolta Niallad. - Az a családom átka, hogy orgyilkosok vadásznak ránk. Nagybátyám Drenai királya volt. Tudtad ezt? -Árnyjáró bólintott. - Egy gyáva áruló ölte meg - folytatta a fiatalember. - Hátba lőtte, miközben imádkozott. - Az imádkozás veszélyes foglalatosság - szólt közbe Eldicar Manushan. Az ifjú értetlenül meredt rá. - Gyilkossággal nem illik tréfálkozni, uram. - Nem tréfáltam, fiatalember - felelte Eldicar Manushan, és meghajolt, majd távozott. Niallad tekintete követte. - Engem nem fognak meggyilkolni - mondta az örökös Árnyjárónak. Gaspir és Naren gondoskodik róla. - Való igaz, uram - szólalt meg első ízben Gaspir, a két férfi közül a magasabb, majd Árnyjáróhoz fordult. Melyik a part legbiztonságosabb? - Az intézőm, Omri megmutatja. Gondoskodom friss törülközőkről hideg italokról is. Ez igazán kedves felelte Gaspir. - Mikor jön vissza Eldicar bácsi? - kérdezte a szőke apród. Nem tudom, fiú - felelte Árnyjáró. - De valószínűleg csak sötétedés után.

- Én hol alszom majd? Nem szeretem a sötétséget. Előkészíttetek egy szobát, amely fényárban úszik majd, és lesz veled valaki, amíg a bácsikád visszatér. Lehetne Keeva? - kérdezte a gyermek. - Kedvelem őt. Legyen Keeva. Árnyjáró végignézte, ahogy a herceg és katonái kilovagolnak a palotából, majd kisétált a völgyteraszra. A napsütés túl fényes volt fáradt szemének, de a simogató szellő lehűtötte arcát. Omri itt bukkant rá, Árnyjáró pedig utasításokkal látta el. A fehér hajú inas meghajolt és távozott. Árnyjáró lesétált a lépcsőkön, elhaladt a vízesés mellett, átszelte a sziklakertet, és spártai szállása felé indult. Az ajtó nyitva állt. Árnyjáró megállt a küszöbön és lehunyta szemét. Nyugalmat érzett - veszélynek semmi nyoma. Kitárta az ajtót és belépett. A kandallónál Ustarte, a papnő ült - kesztyűs kezét összekulcsolta az ölében, magas gallérú piros selyemköntösét állig begombolta. Ahogy a férfi belépett, felállt. - Sajnálom, amiért betörtem az otthonodba - mondta a nő, és fejet hajtott. - Szívesen látlak itt, hölgyem. - Miért mondtad Eldicar Manushannak, hogy elmentem? - Tudod miért. - Igen - vallotta be a papnő. - De honnan tudtad, hogy az ellenségünk? A férfi elhaladt mellette, és öntött magának egy kupa vizet. - Mesélj róla - mondta, eleresztve füle mellett a kérdést. - Nem ismerem őt, viszont ismerem a gazdáit. O egy Ipsissimus -nagyhatalmú varázsló. Már egy ideje érzem a belőle sugárzó hatalmat. Két okból lépett át a kapun. Először azért, hogy szövetségeseket toborozzon ezen a világon, másodszor pedig azért, hogy végleg megtörje a nagy varázslatot, ami meggátolja seregeik átjutását. - Ő valamiféle király? - Nem, csupán a Hetek Tanácsának egyik szolgája. Hidd el, ez hatalmasabbá teszi világod számos királyánál. Tisztában vagy vele, hogy tudja, hazudtál neki? - Hát persze. - Akkor miért tetted? Árnyjáró ügyet sem vetett a kérdésre, inkább ő kérdezett. - Elég erős vagy, hogy szembeszáll] a hatalmával? - Nem. Közvetlenül nem. - Akkor neked és társaidnak el kellene hagynotok a palotát. Keressetek búvóhelyet, vagy térjetek vissza oda, ahonnan jöttetek. - Most nem mehetek el. Árnyjáró felemelte a vizeskorsót, és kiment a házból - a poshadt folyadékot kiöntötte a virágoskertben, a korsót pedig megtöltötte a vízesésnél. Visszament a nappaliba, és megkínálta a papnőt. Ustarte a fejét rázta, mire Árnyjáró megtöltötte saját kupáját. - Mit tud Eldicar Manushan kínálni itteni szövetségeseinek? - Alaposan megnézted Aricot? - Karcsúbbnak és frissebbnek tűnik. - Esetleg fiatalabbnak? - Értem már - mondta Árnyjáró. - Ez valóság vagy illúzió? - Valóság, Szürke Ember. Talán Aric néhány szolgája belehal ennek fenntartásába, de ettől még valóság. A Hetek réges-régen mesterei lettek a regenerálódásnak és a teljesítményfokozásnak, mint ahogy mesterei az ocsmány eggyéforrasztásnak is. - Ha megölöm ezt a bűbájost, az segítene lepecsételve tartani a kaput? -Talán. De nem tudod megölni.

- Nincs senki, akit ne tudnék megölni, hölgyem. Ez az átkom. - Ismerem az adottságaidat, Szürke Ember. De amit mondtam, annak értelme ez: Eldicar Manushant nem lehet megölni. Átlőheted a szívet, vagy levághatod a fejét, de nem hal meg. Vágd le a karját, és másikat növeszt. A Hetek és szolgáik halhatatlanok, és lényegében sebezetetlenek. - Lényegében? - A varázslás veszedelmes dolog. Harmadik szintű démonok megidézése csekély veszélyekkel jár. Amint hús-vér alakot öltöttek, csak azért léteznek, hogy táplálkozzanak. De magasabb szinten egy első vagy második fokozatú, egyedi démon megidézése már nagy veszélyt rejt magában. Az ilyen démonnak halálra van szüksége. Ha nem jár sikerrel kiszemelt áldozata ellen, az őt megidéző varázsló ellen fordul. Ha Eldicar Manushan megidézne egy első fokozatú démont, és a démon kudarcot vallana, Eldicart rántaná magával Anharat birodalmába, ahol darabokra szaggatná. - Ez kiaknázható gyengeségnek tűnik. - Az is. De ezért van Eldicar Manushannal a fiú. Ő a loa-csaia, a familiárisa. Eldicar Manushan a gyermek révén hajtja végre varázslatait. Ha bármi balul üt ki, a gyermek hal meg. Árnyjáró halkan szitkozódott. Átment a szoba másik felébe, és leült a kandalló melletti, irhával bevont székbe. A fáradtság ólomsúllyal telepedett rá. Ustarte ültében szembefordult vele. - Tud olvasni a gondolatokban, ahogy te? - kérdezte a férfi. - Nem hinném. - Mégis tudta, hogy hazudtam, amikor azt mondtam, hogy elutaztál? A papnő bólintott. - Megérezhette. Ahogy mondtam, ő egy Ipsissímus, és nagyon-nagy hatalommal bír. De ennek is vannak határai. Képes démonokat idézni, illúziókat teremteni, fiatalságot adni és megnövelni az erőt. Ha megsebesül, regenerálódhat. - A nő alaposan szemügyre vette a férfit. - Érzem, hogy zavar valami - mondta szelíden. - Mi az? - A fiú. Nyilvánvalóan szereti a bácsikáját. Eldicar Manushan pedig láthatóan szintén kedveli a gyermeket. Nehéz elhinni, hogy a fiú csupán egy eszköz. - Es emiatt kételkedsz benne, hogy az Ipsissimus valóban gonosz-e? Megértelek, Szürke Ember. Ti, emberek csodálatos teremtmények vagytok. Bámulatra méltó szenvedélyt és szerelmet tudtok mutatni, de egyben olyan nagyfokú gyűlöletre és hitványságra is képesek vagytok, ami még a napot is elsötétítené. Nehezen tudod elfogadni, hogy ilyen szélsőséges érzelmek megférnek fajtád egyik és egyben összes tagjában. Látod a gonosz emberek keze munkáját, és azt mondod magadban: ezek szörnyetegek kell hogy legyenek - nem emberi, hanem másfajta szörnyetegek -, mivel annak elfogadása, hogy ők éppen olyanok, mint te, megrendítené létezésed puszta alapját is. Hát nem látod, hogy te mindennek a példája vagy, Szürke Ember? Gyűlöleted és bosszúvágyad olyanná tett, mint akikre vadásztál: zabolátlan lettél, közönyös, kérges lelkű és érzéketlen a szenvedésre. Milyen messze jutottál volna, ha nem találkozol Dardalionnal, a pappal és nem érint meg lelkének tisztasága? Eldicar i Manushan nem szörnyeteg. Ember. Tud nevetni és ismeri az örömöt. Átölelhet egy gyermeket, és érezheti az emberi szeretet melegségét. És bűnbánat nélkül képes elrendelni ezrek halálát. Képes a kínzásra, a gyilkolásra, az erőszaktétélre és a csonkításra. És nem bánja meg egyiket sem. - Lehet, hogy szereti a fiút, de még jobban szereti a hatalmat - folytatta a papnő. - Eldicar Manushan varázslatai erősek, de amikor a loa-csaion keresztül mondja el őket, azok még hatalmasabbak lesznek. A fiú egy edény, a megcsapolatlan spirituális energia forrása. - Biztos vagy benne? - Érzem mindkettőjük energiáit: az Ipsissimiisét és a loa-csaiét. Amikor összekapcsolódnak, rettenetesen hatalmasak. - Ustarte felállt székéből. - Most pedig ki kell lovagolnod a herceggel, Szürke Ember. - Szerintem itt maradok, és alszom egy keveset. A hercegnek nincs szüksége rám. Nyilván legalább száz ember van vele. - Neki nincs is, de Kiszumunak annál inkább. Eldicar Manushan tart a fénylő kardtól. Ha alkalma nyílik rá, végez a razsnival. Kiszumunak szüksége van rád, Árnyjáró. - Ez nem az én harcom - felelte a Szürke Ember, de amikor kimondta, már akkor tudta, hogy nem hagyja sorsára Kiszumut. - De igen. Árnyjáró. Mindig is az volt - mondta a papnő és elindult az ajtó felé.

- Mit jelentsen ez? - Eljött a hősök ideje - válaszolta a nő kedvesen. - Még az árnyékharcosoké is, akiket egykor megérintett a gonosz. A férfi nézte, ahogy átlépi a küszöböt, és behúzza maga mögött az ajtót. Árnyjáró halk káromkodás kíséretében talpra kászálódott, és átballagott a fegyverterembe. A terem másik végében álló ládából előszedett egy tömött vászonzsákot. Rátette az egyik pultra, kinyitotta, majd kiszedett belőle egy fekete, bőr vállvértet, amihez fekete láncing csatlakozott. Visszament a ládához, és kiemelt belőle két bebugyolált tárgyat, majd egy kardövet, két üres hüvellyel. Azután gondosan kigöngyölte a rövidkardokat: mindkét fegyvert fekete és kerek, vas markolatkosárral látták el a karomformájú sötét pengék alatt. A fénylő pengék csillogtak az olajtól. Felkapott egy puha rongyot, tisztára törölgette a pengéket, ügyelve arra, hogy ne érjen hozzá a halálos élhez. Kardövét karcsú derekára csatolta, és a kardokat a tokjukba csúsztatta. A szék támláján átvetve lógott hajítókéses vállszíja. Felemelte, kivette mind a hat pengét, és megélezte őket, mielőtt visszadugta volna a őket a helyükre. Felöltötte vállvértes láncingét, és a vállövet átvetette a fején. Végül felkapta apró, két íjkaros számszeríját, és a húsz vesszőt rejtő tegezt. Áthaladt a szobáin, és megmászta az épület felső részéhez és az istállóhoz vezető lépcsőket. - Hát már sosem tanulsz? - kérdezte magától, és lóra szállt. Ju Ju-liang arra ébredt, hogy napfény tűz be a magas, boltíves ablakon. Ágyának fehér takarója vakítóan fénylett. Az árokásó felsóhajtott, és a bűntudat szele söpört végig rajta. A válla sajgott, bár nem emlékezett rá, hogy mitől - viszont a csípős érzés ráébresztette, hogy visszatért a hús-vér lények világába. Szomorúság árasztotta el gondolatait, ahogy a nap érintése és a tengeri szellő susogása átszivárgott a már megszokott és nagyra értékelt csodálatos harmónián. Egy keskeny arcú, aszkéta alkatú, hosszú, görbe orrú alak hajolt fölé. - Hogy érzed magad? - kérdezte a férfi. Hangja sértette a fülét, és Ju Ju érezte, hogy a Kvin-csonggal töltött évek öröme lassan elenyészik. A kérdés ismét elhangzott. - Ismét hús-vér lény vagyok, és ez elszomorít - felelte Ju Ju. - Hús-vér? Én a sebedről beszélek, fiatalember. - A sebemről? - A válladon lévő sebről. Ahol megharaptak. Az Uraság és a fiatal csiatce legény hozott ide. Megsebesültél, fiatalember. Nagyjából tizennégy órán át voltál eszméletlen. - Órák? - Ju Ju lehunyta a szemét. Érthetetlen volt ez az egész. Utazása során világok születését és csillagok hullását látta, valamint a vadság ködéből kiemelkedő hatalmas birodalmakat, amelyeket azután elnyelt az óceán. Fokozatosan tudatára ébredt a bal vállában tompán lüktető fájdalomnak. - Miért jöttem vissza? A férfi aggodalmasan meredt rá. - A múlt éjjel megmart egy démoni fenevad - tagolta lassan. - De a sebed mostanra már kitisztult, és szépen gyógyulsz. Én Mendyr Syn vagyok, a kirurgus. Te pedig Dakeyras, az Uraság palotájában pihensz. A múlt éjjel megmarták. Ju Ju felnyögött, amikor megpróbált felülni. Mendyr Syn keze azonnal lenyomta ép jobb vállát. - Feküdj vissza! Még felszakadnak a varratok. - Nem, fel kell ülnöm - motyogta Ju Ju. Mendyr Syn fogást váltott, és megragadta Ju Ju jobb bicepszét, ülő helyzetbe segítve a férfit. - Ez nem okos dolog, fiatalember. Még nagyon gyenge vagy. - A kirurgus megigazgatta a sebesült háta mögött a párnákat, Ju Ju pedig rájuk hanyatlott.

- Hol van Kiszumu? - Elment a herceggel és az embereivel. Nem kétlem, hogy hamarosan visszatér. Hogy van a sebed? - Fáj. Mendyr Syn teletöltött egy kupát hideg vízzel, és Ju Ju ajkához tartotta. Isteni volt, ahogy a folyadék lecsúszott kiszáradt torkán. A férfi feje hátrahanyatlott a párnákra, és Ju Ju újra lehunyta szemét, majd lassan álomtalan álomba szenderült. Mikor felébredt, a napfény már nem az ágyára vetült, hanem a szemközti falon csillogott vakítóan. A szoba üres volt, és Ju Ju ismét megszomjazott. Felfelé lökte testét és megpróbálta lelendíteni a lábát az ágyról. - Maradj, ahol vagy, sárga ember! - mondta ekkor egy hang. - Nem vagy olyan állapotban, hogy felkelj. Ezúttal egy másik alak hajolt föle. Ju Ju felnézett a férfi arcába, és rögtön észrevette a feldagadt orrot ós a monoklis szemeket. Az aranyhajú strázsamester hajolt fölé, akivel sok évvel ezelőtt összetűzésbe keveredett. Minden olyan zavarosnak tűnt. - Mire van szükséged? - kérdezte a férfi. - Vízre. - A strázsamester megtöltött egy kupát, és leült az ágyra, majd átnyújtotta a kupát Jujunak, aki jobb kezébe fogta, és nagyot kortyolt belőle. - Köszönöm. - Gondolkozni próbált. Fejében a képek úgy örvénylettek, mint egy zsák felfűzetlen gyöngy. Lehunyta szemét és lassan, aprólékosan elkezdte felfűzni gondolatait. Elhagyta a csiatcék földjét, miután megverte Si-dát. Azután találkozott a rablókkal és Kiszumuval. Együtt jöttek... Egy pillanatra elszunyókált, de azután eszébe villant a palota és a titokzatos Szürke Ember. A szeme felpattant. Hol a kardom? - Egy darabig nem lesz szükséged kardra. Egyébként ott van a falnál. - Kérlek, add ide nekem. - Rögtön. - Csak a tokot érintsd - figyelmeztette Ju Ju. Az őr megragadta a gyvert, és Ju Ju mellé fektette, majd visszaült az ajtó melletti székbe. Miért vagy itt? - kérdezte Ju Ju. - Az Uraság parancsolta meg, hogy vigyázzak rád. - A férfi elmosolyodott. - Nyilván azt hiszi, hogy ellenségeid vannak. - Te is közéjük tartozol? A férfi sóhajtott. - Igen, közéjük. Őszinte leszek: nem kedvellek, sárga ember. Viszont a fizetségemet az Uraságtól kapom. Jól bánik velem, és én cserébe engedelmeskedem a parancsainak. Maradéktalanul. Nem nagyon érdekel, hogy élsz-e vagy halsz, de egyetlen - más - ellenséged sem jöhet a közeledbe, amíg én élek. Ju Ju elmosolyodott. - Élj hosszú életet. - Igaz, hogy démonkutyák támadták rád? A töredezett emlékképek visszaszivárogtak: a romok, a holdfény és az árnyak között lopódzó fekete kopók képei. - Igen, igaz. - Milyenek voltak? - A farkasok hozzájuk képest kismalacok - felelte Ju Ju, és önkéntelenül is megborzongott. - Megijedtél? - Rettenetesen féltem. Hogy van az orrod? - Fáj. - A férfi megvonta a vállát. - Emlékeznem kellett volna apám tanácsára: ha verekedni akarsz, verekedj. Ne a szád járjon. Jó erőset ütsz, sárga ember. - A nevem Ju Ju. - Az enyém Emrin. - Örülök, hogy találkoztunk. - Csak ne örülj annyira. Szándékomban áll visszafizetni, amint elég erős és egészséges leszel.

Ju Ju elmosolyodott, majd ismét elaludt. Amikor ismét felébredt, már nem sütött a nap. Emrin valamikor lámpást gyújtott, és a távolabbi falra akasztotta. A strázsamester székében ülve hortyogott. Ju Ju éhséget érzett és körülnézett a szobában, ennivaló után kutatva. Nem talált semmit. Lábát óvatosan átlendítette az ágy perem fölött, és tokjába dugott kardjára támaszkodva, talpra kászálódott. Lábait még kicsit ingatagnak érezte. Emrin ekkor ébredt fel. - Mit gondolsz, mit csinálsz? - kérdezte Ju Jutói. - Éppen ennivalót keresek. - A konyha két emelettel lejjebb van. Sosem érnél el oda. Légy türelemmel, valamelyik lány egy órán belül hozza a vacsorádat. - Nem szeretek itt heverészni. Nem szeretek... gyenge lenni. - Lába hirtelen megroggyant, ő pedig visszahanyatlott az ágyra, mire Ju Ju csi-atcéül káromkodott egy sort. - Jól van - mondta Emrin. - Majd én segítek. De nem sétálgathatsz a palotában meztelenül. - Átment a szoba másik felébe, felnyalábolta Ju Ju ruháit, és az ágyra dobta őket. Ju Junak sikerült belebújnia a nadrágjába, Emrin pedig felsegítette rá farkasbőr csizmáját. Mivel Ju Ju sehogy sem tudta felemelni sebesült bal karját, hogy belebújjon ingébe, így meztelen felsőtesttel és Emrinre támaszkodva indult az ajtó felé. - Nehezebb vagy, mint amilyennek tűnsz, sárga ember. - Te pedig korántsem vagy olyan erős, mint amilyennek látszol, Törött Orr - vágott vissza Ju Ju. Emrin kuncogott, és kitárta az ajtót. A két férfi lassan elindult a folyosón a lépcsősor felé. Néhány perccel távozásuk után egy apró, fényesen izzó gömb anyagiasuk Ju Ju szobájának ajtaja előtt. A gömb hideget árasztott, és dérréteggel vonta be a folyosó szőnyegét. A golyóbis felpuffadt és fehér, jeges köddé alakult, ami addig dagadt, míg a mennyezettől a padlóig nem ért. A ködből csoszogás hallatszott, és két irdatlan termetű lény lépett elő belőle. Csontfehér, szőrtelen teremtmények. Az egyik lehajolt, és belépett a szobába, majd hatalmas karjával rácsapott az ágyra. Az ágy kerete széttört, ahogy a fekvőalkalmatosság a távolabbi falnak repült. A másik lény is lesunyta fejét, és apró vörös szemei rosszindulatúan pásztázták végig a folyosót. A ködből egy harmadik fenevad tekergett elő: egy hosszú, lapos fejű, fehér pikkelyes kígyó. Feje jobbra-balra ingott a szőnyeg felett, ahogy négy hasított orrlyukával a levegőt szaglászta. Majd hullámos tekergőzéssel megindult a folyosón a lépcső felé. A köd elborította a másik két bestiát. Es végighömpölygött a folyosón, követve a kígyót. A konyha jó ötven láb hosszú és húsz láb széles volt, és több nagy, kőbe ágyazott vaskemencével büszkélkedhetett. Az északi falon polcok sorakoztak, megpakolva tányérokkal, korsókkal és kupákkal. Öt hatalmas, csodásan faragott, üvegajtós szekrényben tartották a metszett kristálykelyheket és tányérokat. A polcok alatt a faliszekrények zsúfolásig voltak edényekkel és evőeszközökkel. A konyhába két széles ajtó vezetett: az egyiket a keleti falba vájták és a lépcsőkhöz, meg a déli toronyhoz vezetett, a másik pedig egy széles csigalépcsőre nyílt, amelyik a nagy lakomaterembe torkollt. Ablakok nem voltak és a kemencékből képződő hőt elvezető rejtett kémények dacára, a konyhában általában elviselhetetlen meleg terjengett, a hatalmas mennyiségű sülö-fővő ételek és tucatnyi sürgő-forgó szolga miatt. Annak ellenére, hogy a szolgák aludtak, és csak két lámpás égett, a konyhában még így is maradt némi meleg az alig két órával korábban készített vacsora nyomán. Keeva odalépett az egyik fiókos szekrényhez, kivett egy kést, majd kinyitotta az éléskamra ajtaját, és kihozott egy kerek cipót, egy mézben sütött sonkadarabot és egy tálka vajat, majd az egészet a hosszú, márványlapos asztalra helyezte. - Ez egy húsvágó kés - nevetett fel Norda. - Hát semmit sem tudsz, te tanyasi fruska? Keeva kinyújtotta a nyelvét, és ügyetlenül hatalmas szeleteket vágott a cipóból.

- A kés az kés. Ha éles, vágja a kenyeret. Norda tettetett rémülettel forgatta a szemét. - Vannak halkések, kenyérvágó kések, húsvágó kések, cson-tozókések, kagylókések, gyümölcskések, sajtkések. Meg kell ismerned mindet, ha valaha is fel akarsz szolgálni az Uraság fogadásain. Keeva a füle botját sem mozgatta, és leemelte a vajastál tetejét és rákent egy darab vajat a kenyerére. - Ó, el is felejtettem: vannak vajazókések is - tette hozzá Norda. - Micsoda fémpazarlás - gúnyolódott Keeva. Norda ismét felnevetett. - A kések olyanok, akár a férfiak. Mindegyik más célra szolgál. Egyesek nagyszerű vadászok, mások remek szeretők. - Csitt! Ne a fiú előtt! Norda megint felkacagott. - Hiszen alszik. A férfiak olyanok, akár a gyerekek. Először játszani akarnak, majd megéheznek, de mire a konyhába viszed őket, és készítesz nekik harapnivalót, addigra elalszanak, és otthagynak téged egy halom kenyérrel. - A két nő egy darabig hallgatott, és a padon alvó, fejét karján nyugtató apró, szőke fiúcskát nézték. - Olyan aranyos! -suttogta Norda. - Egy nap a hölgyek kedvence lesz. Nézz csak rá: azok a kék csecsemőszemek még a legzordabb szívet is megolvasztják. A nők gyorsabban fognak kibújni a ruhájukból, mint ahogy kimondanád, hogy „kés". - Talán ő nem ilyen lesz. - Talán beleszeret egy nőbe, megházasodik, és lesz egy remek családja. - Igen, lehet - bólogatott Norda. - Kiderülhet róla, hogy unalmas fickó. -Ó, te javíthatatlan vagy! - Keeva szelt egy darab sonkát, és két megvajazott kenyérszelet közé rakta, majd hatalmasat harapott bele. - Ez undorító! - kiáltott fel Norda. - Ráadásul összevajaztad az állad. Keeva karjával letörölte az állát, majd lenyalta róla a vajat. - Túl finom ahhoz, hogy elpocsékoljam - nevetett Norda színlelt felháborodásán. - Most pedig mutasd meg azokat a csodálatos késeket! A szőke nő a fenyőből készült fiókos szekrényhez lépett, összeszedett kétmaroknyi csontnyelű pengét, és elrendezte az asztalon Keeva előtt. A nyolc hüvelyk hosszú, félelmetesen éles késektől kezdve a két hüvelyk hosszú, tompa végűekig akadt ott mindenféle. Az egyik úgy görbült, akár egy tulvár, és két villában ért véget. - Ez mi? - kérdezte Keeva. - Ez sajthoz való. Először vágsz egy szeletet, majd megfordítod a pengét és átszúrod a villákkal. - Mindegyik nagyon szép - mondta Keeva, megnézegetve a faragott csontnyeleket. A konyha másik oldalán kinyílt az ajtó, és a lány látta, hogy Emrin lép be, Ju Ju-liangot támogatva. A csiatce arca elszürkült a kimerültségtől, de amikor észrevette Nordát, szélesen elmosolyodott. Emrin korántsem örült ennyire - jóképű arcára zord vonások vésődtek. -Ó, még az ég is kiderül! - kiáltotta ju Ju. - Két gyönyörű nőt látok... és akad harapnivaló is. Emrin elengedte a karját, mire Ju Ju egy pillanatra megroggyant, és egyensúlyát csak tokjába dugott kardjára támaszkodva tartotta meg. I inrin a hosszú asztalhoz robogott, előszedte vadászkését, és több szelet sonkát szelt magának. Norda Ju Juhoz szaladt, és az asztalhoz segítette. - Az én két kedvencem - szólalt meg Norda. -Túl sok kedvenced van! - csattant fel Emrin. Norda Keevához fordult és rákacsintott. - Tudod, verekedett értem. Hát nem gavallér? - Nem érted verekedtem - förmedt rá Emrin. - Miattad verekedtem. A kettő nem ugyanaz.

:

- Mondd, nem állnak jól neki ezek a háborús sérülések? - folytatta Norda zavartalanul. - Azok a sötét, merengő szemek és az a nagy, feldagadt orr! : - Hagyd abba, Norda! - parancsolt rá Keeva, és megkerülve az asztalt, megfogta Emrin karját. - Ami azt illeti, én büszke vagyok rád. - Ugyan miért? - érdeklődött Norda. - Mert az orrával nekiszaladt Ju Ju öklének? - O, fogd már be! - csattant fel Keeva. - Ma egész nap Ju Jut vigyáz- 'j ta, és még segített is neki lejönni a konyhába. Emberre vall, hogy lenyelte dühét, mert így kívánta a kötelessége. ; - Egen, ő egy jó ember - szólalt meg most Ju Ju is. - Kedvelem őt. ' Mindenki kedveli őt. Most pedig ehetnénk? i - De hiszen te reszketsz! - jegyezte meg Norda, és Ju Ju mögé lépett, j - Nem lett volna szabad felkelned, te ostoba férfi! J Hideg szél suhant be a távolabbi ajtónyíláson. Keeva odafutott, becsapta és bereteszelte, mialatt Norda kerített egy takarót, és ráterítette Ju Ju vállára. - Észre sem vettem, hogy kezd hűvös lenni - mondta most Emrin. A nők azonban oda se figyeltek, és továbbra is a sebesült körül ügyködtek, ennivalót és egy kupa őszibaracklevet készítve neki. Emrin ellépett az asztaltól. A másik ajtón túli lépcsőről hangokat hallott beszűrődni. Az ajtóhoz ballagott, és az éppen akkor nyílt ki, amikor odaért. Az idős Omri lépett be rajta, nyomában két őrrel és egy fiatalemberrel. Omri bólintott Emrinnek, majd odakiáltott Keevának, hogy hozzon enni Nialladnak és két testőrének. A herceg fia megtorpant az alvó gyermeknél és rávigyorgott. - Szerintem kifárasztottuk a parton. Keeva vágott egy tucatnyi vastag, hideg sonkaszeletet, elosztotta három tányéron, és letette az újonnan jöttek elé, akik addigra helyet foglaltak az asztalnál, és enni kezdtek. A nemesifjú megköszönte, de a két őr azonnal rávetette magát a húsra. Egyikük - kettőjük közül a magasabb, egy sűrű szakállú alak, barna és mélyen ülő szemekkel - rápillantott Ju Junak az asztalon heverő kardjára. A fegyver markolata dísztelen és fekete volt, akárcsak lakkozott fahüvelye. - Egyáltalán nem tűnik különlegesnek - mondta, és érte nyúlt. - Ne érj hozzá! - szólalt meg Ju Ju. - Különben mi lesz?! - csattant fel a férfi agresszíven, bár a mozdulat félbemaradt. - Tedd azt, amit mond, Gaspir - parancsolt rá a nemesifjú. - Végtére is az ő pengéje. - Igen, uram - felelte Gaspir, és rosszindulatú pillantást vetett Ju Jura. - Bár akkor is csak értéktelen szemét. Méghogy mágikus kardok! A fiú felébredt és felült. Pislogott, nyújtózkodott, majd váratlanul felsikoltott. Keeva követte pillantását. A távolabbi ajtó alól fehér köd gomolygott elő. Ju Ju is észrevette, és orra alatt elmormolt egy szitkot. Felnyögött, ahogy kardjáért nyúlt, és előhúzta a pengét. A fegyver csillogó, kékes fényben izzott. Ju Ju megpróbált felállni, de nekiesett az asztalnak. - Mi történik itt?! - kiáltotta Omri, és arca elszürkült a félelemtől. - Démonok... jönnek - egyenesedett ki Ju Ju. A vállán lévő kötésen vérfolt kezdett terjengeni. Omri elhátrált a ködtől az ajtó felé, ahol nem sokkal ezelőtt bejött. Emrin látta, hogy az öregember egész testét rázza a reszketés. - Nyugodj meg, barátom - suttogta oda. - Ki kell jutnunk - motyogta Omri.

A köd fokozatosan emelkedett, míg a hőmérséklet gyorsan zuhant. Gaspir és Naren is eltávolodtak az asztaltól, fegyverrel a kézben. Keeva felragadott egy hosszú csontozókést, és egyensúlyát próbálgatta. - Fussunk! - kiáltotta reszketeg hangon Omri. Emrin felé pördült, de az öregember megfordult, és rohanni kezdett a másik ajtó felé. Emrin éppen a nyomába akart szegődni, amikor észrevette az ajtó alól előkúszó, áttetsző, örvénylő ködpárát. Omri már majdnem elérte az ajtót. A strázsamester elordította magát: - Omri, ne! A köd... Már elkésett. Omri feltépte a reteszt. Ahogy az ajtó befelé lendült, fehér köd burkolta be az öregembert. Egy hatalmas, karmos mancs kivágódott, és csontropogás kíséretében vér záporozott az ebédlőasztalra. A második ütés szilánkokra zúzta Omri koponyáját. Emrin az ajtónak vetette magát, becsapta, és helyére tolta a reteszt, miközben Omri élettelen teste a padlóra zuhant. Mennydörgő reccsenés hallatszott és az ajtó egyik fatáblája széthasadt. Emrin kardot rántott és a szoba közepe felé hátrált. A másik ajtó felől is reccsenés hallatszott. Ju Ju előrebotorkált, de elesett. Emrin odaugrott, megragadta a karját, és talpra rántotta. Beric, az apród abbahagyta a sikoltozást, és összekuporodott a padon. Keeva odafutott hozzá, a fiú felé nyúlt, de az hátrahőkölt előle, felpattant és odaszaladt, ahol a többiek álltak. Az ifjú Niallad tőrt húzott, majd kezét a kisfiú vállára tette. - Légy bátor Beric! Mi majd megvédünk - mondta, de hangjából kiérződött a félelem, keze pedig reszketett. Az apród leguggolt, és bemászott az asztal alá. Norda már ott volt, és a kezébe temette arcát. Jéghideg köd örvénylett a ködpadlón. A jobb oldali ajtó beszakadt és ködfal söpört végig a szobán. Ju Ju felemelte kardját. Kék villám cikázott át szikrázva a ködpárán. A jeges köd mélyéből rettenetes fájdalomüvöltés csapott fel. - Emeld fel a kardod! - kiáltott oda Ju Ju Emrinnek. A strázsamester engedelmeskedett, mire Ju Ju megérintette kardját saját pengéjével. Abban a pillanatban az egyik fegyverről a másikra kék tűz folyt át. - Ti is! - parancsolta a csiatce Gaspirnak és Narennek. Az ő fegyverük is derengeni kezdett. - A hatás nem tart sokáig: úgyhogy most támadjatok! Egy pillanatig haboztak, de azután Emrin megrohanta a ködöt, vadul suhogtatva fegyverét. Villám szikrázott fel, és a köd meghátrált. Gaspir és Naren csatlakoztak a strázsamesterhez. A ködből egy hatalmas fehér alak robbant ki, és csapódott neki a fekete szakállú Gaspirnak, aki elrepült. Naren pánikba esett, és megpróbált menekülni. Ahogy a testőr megfordult, a fenevad karja meglendült. Keeva látta, hogy Naren teste ívben hátrahajlik - hátát karmok döfték át, melyek a melléből törtek elő. A haldokló ember szájából vér fröccsent. Emrin rátámadt a szörnyetegre, kardját hasába döfte, és felfelé rántotta, egészen a melléig. A lény elbődült kínjában, és elhajította Naren testét, majd támadója felé fordult. Keeva felemelte karját, és áthajította a csontozókést a szobán. Ahogy a fenevad Emrin fölé tornyosult, a penge belefúródott a szemgödrébe, és tövig merült benne. Ju Ju ebben, a pillanatban előretántorodott, és meglendítette a razsni kardot. A penge mélyen belehasított a szőrtelen, fehér nyakba, átmetszve az izmokat és a csontot. A hatalmas bestia oldalra bukott, rázuhant az asztalra és íelborította. A köd visszavonult, végigsuhant a padló fölött, és eltűnt a távolabbi ajtó alatt. A szobában a hőmérséklet emelkedni kezdett. Gaspir talpra kecmergett, és felkapta kardját. A fegyver már nem izzott. Ju Ju pengéje azonban még mindig árasztott magából tompa, egyre halványuló kék fényt. A csiatce térdre esett, és levegőért kapkodott. Vállsebe csúnyán szétnyílt: a vér átáztatta a kötést, és csupasz mellkasán folyt végig. Emrin a férfi mellé lépett.

- Tarts ki, sárga ember! - mondta csendesen. - Mindjárt kerítek neked egy széket. Ju Juból minden er kifutott, és összeesett. Keeva és Norda segítettek a strázsamesternek felemelni a férfit, és leültették az asztal mellé. - Elmentek? - kérdezte Niallad, a sötét lépcsősort fürkészve. - A kard nem ragyog - mondta Keeva. - Szerintem elmentek, de még visszajöhetnek. A nemesifjú ránézett, és magára erőltetett egy mosolyt. - Csodálatos dobás volt. Ritkán láttam jobb hasznát egy csontozó-k esnek. Keeva nem felelt. Omri élettelen testét nézte. A kedves és gyengéd ember jobb halált érdemelt volna. - Mihez kezdünk most? - kérdezte Gaspir. - Megyünk vagy maradunk? - Maradunk... még egy darabig- felelte Ju Ju. - Itt védekezhetünk. Csak... két bejárat van. - Egyetértek - helyeselt Gaspir. - Egyébként sem hiszem, hogy bármi is rá tudna bírni, hogy felkapaszkodjam bármelyik lépcsőn. Miközben beszélt, hátborzongató sikoly harsant a távolban. Majd újabb. - Odafent emberek halnak meg - szólalt meg Emrin. - Segítenünk I. ellene nekik! - Az én feladatom a herceg fiának védelme - válaszolta Gaspir. - De ha fel akarsz rohanni a lépcsőn, én nem állok az utadba. - A fekete szakállú testőr lepillantott a majdnem eszméletlen Ju Jura. - Bár kétlem, hogy az ő kardjának mágiája nélkül tíz szívdobbanásnál tovább élnél. - Mennem kell - mondta Emrin és megindult az ajtó felé. - Ne! - kiáltott rá Keeva. - Ezért fizetnek! Én vagyok a strázsamester. Keeva megkerülte az asztalt. - Hallgass rám, Emrin. Bátor ember vagy: mindannyian láttuk. De mivel Ju Ju súlyosan megsebesült, nélküled semmiképpen nem tarthatunk ki. Itt kell maradnod! A Szürke Ember azt mondta neked, hogy védd meg Ju Jut. Az emeletről ezt nem tudod megtenni. Újabb sikolyok harsantak odafent. Emrin egy pillanatig csak állt és az árnyékba borult ajtónyílást nézte. - Bízz bennem! - suttogta Keeva és megfogta a férfi karját. Emrin arca eltorzult, ahogy a sikoltozás folytatódott. - Nem segíthetsz rajtuk. -A lány Gaspir felé fordult. - El kell torlaszolnunk az ajtókat. Fordítsd fel azokat a szekrényeket és told ahhoz az ajtóhoz! Emrin és én ezt zárjuk le. - Nem fogadok el parancsokat szobalányoktól - csattant fel Gaspir. - Nem parancsoltam - felelte Keeva, elleplezve dühét - és elnézést kérek, ha annak hangzott. De az ajtókat le kell zárnunk, és a szekrényeket csak egy erős ember tudja megmozdítani. - Tedd, amit mond! - szólt közbe Niallad. - Majd én segítek. -Jobb, ha siettek - figyelmeztette őket Keeva. Ju Ju kardja ismét fénylik. Chardyn, a Forrás papja híres volt sistergős prédikációiról. Karizmatikus személyisége és zengő, érces hangja minden termet betöltött, és megtértek tömegét vonzotta a Forráshoz. Páratlan szónok volt, és bármely igazságos világban már sok-sok évvel korában apát lett volna belőle. Ám minden lenyűgöző adottsága dacára pályafutásán akadt egyetlen apró foltocska. A szűklátókörű emberek egyetlen aprócska semmiséget hoztak fel ellene: Chardyn nem hisz a Forrásban. Két évtizeddel ezelőtt lépett a papi pályára, amikor még fiatal volt, eltelve tűzzel. Ó, akkor még hitt. Hite erős volt háborúban, járványok idején, a szegénység és éhínség korában. És amikor anyja megbetegedett, hazatért, mert tudta, hogy imái révén a Forrás meggyógyítja őt. Amint megérkezett a családi birtokra, azonnal a betegágyhoz sietett, majd a Forrást hívta, hogy áldja meg szolgáját, és érintse meg anyját gyógyító

keze révén. Ezután elrendelte, hogy még aznap éjjel rendezzenek lakomát, ahol mindannyian hálát adhatnak a csodáért. Anyja nem sokkal alkonyat előtt halt meg, iszonyatos kínok között, vért köhögve. Chardyn leült mellé és halott arcába bámult. Majd lement a földszintre, ahol a szolgák éppen az ezüst étkészletet rendezték el a lakomaasztalon. Chardyn hirtelen dührohamában felbontotta az asztalt, amitől szanaszét repültek a tálak és tányérok. A szolgák elmenekültek haragja elől. Chardyn ezután kirohant az éjszakába, és rikácsolva szórta mérgét a csillagokra. Maradt még a temetésre is, és ő mondta el a sír mellett a lelket búcsúztató imát, amikor anyja testét férje és két, még csecsemőkorában elhunyt gyermeke mellé temették. Majd elutazott a nicolai monostorba, ahol régi tanára, Parali volt az apát. Az öregember megölelte és csókot nyomott az orcájára. - Osztozom fájdalmadban, fiam. - A Forrást hívtam, és ő nem felelt. - Időnként nem felel, vagy ha felel, akkor is úgy, hogy az nem tetszik nekünk. De mi vagyunk az ő szolgái, és nem ő a miénk. - Többé nem hiszek benne - vallotta be Chardyn. - Korábban láttál már meghalni másokat is - emlékeztette őt Parali. - Láttál meghalni csecsemőket. Temettél el gyerekeket a szüleikkel együtt. Azokban a rettenetes időkben hogyan maradhatott erős a hited? - O az anyám volt. Meg kellett volna mentenie. - Megszületünk, leéljük rövidke életünket, majd meghalunk - felelte Parali. - Ilyen az élet. Jól ismertem anyádat. Remek asszony volt, és hitem szerint már a paradicsomban lakozik. Légy hálás anyád életéért és szeretetéért! - Hálás?! - dühöngött Chardyn. - Ünnepi lakomát szerveztem, hogy hálát adjak a Forrásnak anyám felépüléséért. Bolondot csináltam magamból. De nem leszek többé bolond. Ha létezik a Forrás, akkor megátkozom, és nem akarom, hogy többé közöm legyen hozzá. - Elhagyod a papságot? - Igen. - Akkor imádkozni fogok, hogy békére és örömre találj. Chardyn egy évet töltött el egy tanyán. Ejt nappallá téve robotolt szinte a semmiért, és lassan kezdte hiányolni azokat az aprócska élvezeteket, amelyekben papként részesült: a templomi élet kényelmét, a bőséges ennivalót, a csendes meditációkat. Egy este, miután aznapra végeztek a téli takarmánynak szánt széna lekaszálásával és kévébe kötésével, Chardyn a vacsoratűz mellett ült a többi munkással, és hallgatta beszélgetésüket. Egyszerű emberek voltak és mielőtt ettek volna a sült húsból, hálát adtak a Forrásnak a bőséges aratásért. Az előző évben, amikor gyenge volt a termés, hálát adtak a Forrásnak, hogy még élnek. Chardyn abban a pillanatban ráébredt, hogy a vallás nem más, mint amit a csalárd hazárdjátékosok „nincs vesztes ügylet"-nek csúfolnak. A bőség idején mondj köszönetet a Forrásnak - éhínség idején mondj köszönetet a Forrásnak. Ha valaki túlélte a pestist, az a Forrás dicsősége volt. Dicsőítsétek a Forrást! Úgy tűnt, hogy a hit - nyilvánvaló kozmikus ostobasága dacára - boldogságot és elégedettséget hozott. Akkor miért kellene Chardynnak egy tanyán robotolnia, amikor prédikációival ő is hozzájárulhatna a világ boldogságához és elégedettségéhez? Biztos, hogy saját boldogságát és elégedettségét is jelentősen fokozná, ha ismét szép házban lakhatna, ügyes szolgáktól körülvéve. Így hát újra felöltötte a kék köntöst, és átszelte Kydort, elvállalva a Carlis közepén álló kis templomban felkínált helyet. Prédikációi hatására hetek alatt megháromszorozódott a gyülekezet létszáma. Két évvel később a pénzesládák csak úgy dagadtak az adományokról, és megkezdődött az előzőnél kétszer nagyobb templom építése. Három évvel később már az impozáns épület sem volt elegendő, hogy befogadja a tömeget, amely Chardynt jött meghallgatni. Az őt ajnározó gyülekezet éles ellentétet alkotott az egyházi elöljárókkal, akik kevésre becsülték őt. Parali gondoskodott erről. Még ha volt is alapja a vádaknak, Chardyn immár nagy házban élt, számos szolgától körülvéve. Sikerült félretennie egy jelentős összeget, amit a finom ételek, drága borok és puha asszonyok kóstolgatására fordított.

Ugyanakkor annyira elégedett volt, amennyire csak egy ember lehetett. Legalábbis ma reggelig, amíg meg nem érkeztek a herceg lovasai azzal az üzenettel, hogy részt kell vennie azon az expedíción, amely kiűzi a völgyben álló ősi romok között tanyázó démonokat. Chardyn még sosem találkozott démonokkal, és nem is állt szándékában megismerkedni velük. Azonban nem lett volna bölcs dolog visszautasítani a herceg parancsát, így gyorsan összeszedett néhány tekercset, amely a démonűzéssel foglakozott és csatlakozott a lovasokhoz. A nap elviselhetetlenül tűzött, miközben a lovasok a domboldalon ügettek a völgy felé. Chardyn látta messze elöl a herceget és tisztjeit, oldalukon Lord Arickal és Eldicar Manushannal, a bűbájossal. Mögöttük ötven íjász, húsz nehézpáncélos dárdás és ötven, hosszú szablyákkal felfegyverzett lovaskatona haladt. Amint sima terepre értek, Chardyn előhúzta az első tekercset a nyeregtáskából és nekifogott átolvasni, megpróbálva memorizálni a varázsigét. Mivel túlságosan bonyolultnak bizonyult, inkább eltette. A második tekercs a szentelt víz hasznosságáról szólt - mivel nem volt nála semmi ilyesmi, ezt a tekercset is visszarakta a nyeregtáskába. A harmadik arról értekezett, hogy kézrátétellel miként lehet kiűzni a démont annak a testéből, akit rohamok gyötörnek. Chardyn leküzdötte a késztetést, hogy káromkodjon egy nagyot - ehelyett összecsavarta a tekercset, és a földre hajította. Lovagolt tovább, és közben a körülötte levők beszélgetését hallgatta. Az emberek idegesek voltak és rémültek - hamarosan Chardyn is hasonlóan érezte magát, amikor meghallotta a lemészárolt szekeresek, valamint a Szürke Embert és csiatce társait ért támadások történetét. Az egyik dárdás odalovagolt mellé. - Örülök, hogy velünk tartasz, uram. Hallottalak beszélni, A Forrás áldása van rajtad, és igazi szent ember vagy. - Köszönöm, fiam - felelte Chardyn. A dárdás levette ezüst sisakját, és lehajtotta fejét. Chardyn hozzáhajolt és kezét a férfi hajára tette. - Áldjon meg a Forrás, és óvjon meg minden bajtól! - Ekkor újabb katonák kezdtek a pap köré gyűlni, de ő elhessegette őket. - Ugyan, ugyan, barátaim: várjunk ezzel addig, míg el nem érjük úti célunkat. -Rájuk mosolygott, csak úgy sugárzott belőle a jókedv, meg a magabiztosság, de valójában egyiket sem érezte. Chardyn korábban még sosem járt Kuan Hador romjainál, és most meglepve látta, hogy milyen hatalmas területen terpeszkedik. A herceg mélyen belovagolt a romvárosba, majd leszállt lováról. A katonák követték példáját. Felállítottak egy karósort, és kipányvázták a lovakat. Az íjászok parancsot kaptak, hogy a tábor körül foglaljanak el lőállásokat. Chardyn átszelte a tábort, és arrafelé tartott, ahol a herceg beszélgetett Arickal, Eldicar Manushannal, és egy alacsony, karcsú csiatce harcossal, aki hosszú, szürke köntöst viselt. - Itt került sor a támadásra - mondta a herceg, majd levéve sisakját beletúrt sűrű, őszesfekete hajába. Érzékelsz gonoszságot a közelben? A Forrás papja megrázta fejét. - Csupán egy átlagos, meleg napnak tűnik a mai, nagyuram. - És te, bűbájos? Te sem érzel semmit? - A gonoszság észlelése nem erős oldalam, nagyuram - feleke Eldicar Manushan, Chardynra pillantva. A pap belenézett a szemébe és látta, hogy a bűbájos jól mulat. Mintha némi gúnyt is felfedezett volna benne. Eldicar ekkor az apró termetű csiatce harcoshoz fordult. - Nem fénylik a pengéd? A férfi félig-elővonta kardját, majd visszalökte fekete tokjába. - Nem. Még nem. - Talán körül kellene nézned a romok között - javasolta a bűbájos. - Csakhogy tudjuk, nem ólálkodik-e valahol a gonosz.

- Maradjon csak velünk, amíg el nem jön az idő - szólalt meg most a herceg. - Nem tudom ugyan, hogy milyen gyorsan jelenik meg a köd, de azt tudom, hogy a benne rejtőző teremtmények alig néhány szívdobbanás alatt végeztek a szekeresekkel. Eldicar Manushan meghajolt. - Ahogy akarod, fenség. Ekkor vágtató ló patadobogása ütötte meg a fülüket. Chardyn megfordult és észrevette, hogy a Szürke Ember robog feléjük a völgyön át. Hallotta, hogy Lord Aric halkan elkáromkodja magát és észrevette, hogy Eldicar Manushan arcáról eltűnik a derű. Chardyn viszont határozottan jobban érezte magát. Egyszer felkereste a Szürke Embert, hogy hozzájárulását kérje az új templomhoz, és ezer aranyat kapott - a Szürke Ember még arra sem tartott igényt, hogy a nevét feltüntessék az adományozók listáján, vagy elnevezzenek róla egy oltárasztalt. „Áldjon meg a Forrás, uram!" - mondta Chardyn Árnyjárónak, amikor megkapta az adományt. „Reméljük, hogy nem teszi! - felelte a Szürke Ember. - Azok a barátaim, akiket megáldott, mostanra mind halottak." „Nem vagy hívő, uram?" „A nap ugyanúgy felkel, akár hiszek, akár nem." „Akkor miért adományoztál nekünk ezer aranyat?" „Kedvelem a prédikációidat, pap. Lendületesek, gondolatébresztők és arra buzdítják az embereket, hogy szeressék egymást, valamint legyenek irgalmasak és könyörületesek. Akár létezik a Forrás, akár nem, ezek az értékek becsesek." „Való igaz, uram. Akkor miért nem adtál kétezret?" A Szürke Ember elmosolyodott. „Miért nem adtam ötszázat?" Chardyn jóízűen kuncogott. „Az ezer is bőkezű adomány, uram. Csak tréfáltam." A Szürke Ember leszállt a nyeregből, kipányvázta lovát és odaballagott a kis csapathoz. Chardyn jól látta, hogy milyen könnyed eleganciával mozog - mozgása magabiztosságra és hatalomra vallott. Fekete bőringe fölött vállvértes sötét láncinget viselt, valamint bőrnadrágot és csizmát. A derekára két rövidkardot kötött, a vállán pedig egy apró, kétkaros számszeríjat vetett át. Egyetlen fémdarab sem csillogott rajta, még láncingét is feketére festették. Bár Chardyn a papságot választotta, katonacsaládban nőtt fel. Tapasztalata szerint egyetlen katona sem fizetne több pénzt csak azért, hogy a páncélja ne csillogjon. A legtöbben ragyogásukkal akartak kitűnni a csatában. A Szürke Ember öltözéke éppen ellenkező hatást ért el. Chardyn tekintete egy pillanatra a vasderesre villant. A kengyel, a zabla, de még a nyeregtáska szíja is matt színben játszott. Érdekes - gondolta magában a pap. A Szürke Ember bólintott Chardynnak, és udvariasan meghajolt a herceg előtt. - Bár nem kértük, hogy csatlakozz hozzánk, de köszönöm, hogy vetted a fáradságot és velünk tartasz mondta a herceg. Ha a Szürke Ember észrevette is az enyhe ledorongolást, nem mutatta. Az íjászok sorára nézett.

- Ha a köd feltűnik, elnyeli őket. Közelebb kell jönniük a táborhoz. " Azt is meg kell mondani nekik, hogy azonnal lőjenek, amint felbukkannak a fekete kopók. A kutyák harapása gonosz mérget rejt. - Az emberem képzettek - szólt közbe Lord Aric. - Meg tudják védeni magukat. A Szürke Ember megvonta a vállát. - Ám legyen! Megveregette a csiatce harcos karját, és együtt indultak még beljebb a romok közé. Majd leültek, és beszélgetésbe merültek. - Öntelt alak - csattant fel Aric. - Van mire önteltnek lennie - szúrta közbe Chardyn. - Mit jelentsen ezl - kérdezte Aric. - Pontosan azt, amit mondtam, nagyuram. O hatalommal bíró ember és nem csak a vagyona miatt. Ezt láthatod minden mozdulatában és gesztusában. Olyan ember - ahogy apám mondogatta volt -, akinek még a hamvai is veszélyesek. A herceg felnevetett. -Jó régen hallottam már ezt a mondást, de hajlok rá, hogy egyetértsek Chardynnal. - Én még sosem hallottam, fenség - mondta Aric. - Láthatóan semmi értelme nincs. - Egy régi meséből ered - felelte a herceg. - Élt egyszer egy Karinal Bezan nevezetű törvényen kívüli, egy halálosztó, aki rengeteg embert megölt: többségüket szemtől szembe. Végül elfogták, és máglyahalálra ítélték. Amikor a hóhér előlépett, és fáklyáját a felhalmozott fához érintette, Karinalnak valahogy sikerült kiszabadítani az egyik kezét. Megragadta a férfit, és berántotta a lángok közé, így együtt haltak meg. A férfi sikoltozása és Karinal nevetése még a lángok ropogását is túlharsogta. Nem sokkal később elterjedt az „Elégetheted, de a hamvait széles ívben kerüld el" mondás, amit bizonyos emberekre használtak. A mi barátunk is efféle ember. Ezt észben tartva, azt javaslom, hogy az embereidet vondd közelebb a táborhoz, és figyelmeztesd őket a fekete kutyákra! - Igen, fenség - felelte Aric, bár csak nehezen gyűrte le haragját. A herceg felállt és kinyújtózott. - Te pedig, uram, járj körbe az emberek között és áldd meg őket a Forrás nevében! - utasította Chardynt. Túlságosan idegesek és az áldás fokozza majd elszántságukat. De ki fogja fokozni az enyémet? - gondolta magában Chardyn. ***** Kiszumu némán hallgatta végig Árnyjáró beszámolóját a papnővel lolytatott beszélgetéséről. A ráesni megveregette kardjának fekete markolatát. - Nincs rá bizonyíték, hogy ellenség. Ha az, megölöm. - Ustarte azt mondja, hogy nem lehet megölni. - Elhiszed? Árnyjáró vállat vont. - Nehezemre esik elhinni, hogy túlélne egy szívébe hatoló vesszőt, de mivel bűbájos, hatalma meghaladja a felfogóképességemet. Kiszumu végighordozta tekintetét az íjászokon, akik éppen új állást vettek fel. - Ha a köd jönni fog, sokan meghalnak - mondta halkan. Árnyjáró bólintott, és Chardynt figyelte, aki az emberek között járkált, áldást osztva. - Szerinted Eldicar Manushan mindannyiunkkal végezni akar? - Nem tudom, mi a terve. De Ustarte azt mondja, hogy szövetségeseket keres, így talán kérdésedre a válasz: nem.

Kiszumu egy darabig némán ült, majd Árnyjáró sötét szemébe nézett. - Miért vagy itt, Szürke Ember? - kérdezte végül. - Valahol lennem kell. - Ez igaz. - És mi a helyzet veled, razsnil Miért vágysz arra, hogy démonokkal arcolhass? - Ma már egyáltalán nem vágyom arra, hogy bármivel is harcoljak, mikor fiatal voltam, remek kardforgató akartam lenni. Hírnévre és gazdagságra vágytam. - Röpke mosoly futott át az arcán. - Olyan voltam, akár Ju Ju. Azt akartam, hogy az emberek meghajoljanak előttem. - Ma már nem akarod? - Az ifjúság ilyen gondolatokat szül. A büszkeség minden: a rangért meg kell küzdeni. Mindez azonban jelentéktelen és sivár. Mulandó. Olyan, akár a levél a tölgyfán. „Nézz rám: én vagyok a legnagyszerűbb levél, a legnagyobb levél, a legcsodásabb levél. Egyetlen más levél sem olyan fenséges, mint én." Ám eljön az ősz, a tél pedig kigúnyolja az összes levelet: a nagy zöldet és a satnya kicsit is. - Ezt értem, de ez egyben megkérdőjelezi azt is, hogy miért várunk itt arra, hogy démonokkal harcolhassunk. Mi a különbség, hogy harcolunk, vagy elfutunk, hogy győzünk, vagy veszítünk? - A hírnév elenyészik, de a szerelem és a gyűlölet örökkévaló. Lehet, hogy csak egy aprócska levél vagyok a történelem fáján, de mégis szembeszállók a gonosszal, bárhol találjak is rá, és bármi is az ára. A démon, akit megöltem, nem ront rá egy földműves házára, és nem gyilkolja le a családját. A bandita, aki elhullott kardom csapása alatt, már sosem erőszakol meg senkit, és nem fog többet ölni vagy rabolni. Ha a halálommal egyetlen lelket ki tudok mentem a fájdalom és a szenvedés karmai közül, akkor már megérte. Chardyn kecmergett át a repedezett sziklákon, és tartott feléjük. - Szeretnétek, hogy megáldjalak titeket? - Árnyjáró a fejét rázta, de - Kiszumu felállt és meghajolt. Chardyn rátette kezét a razsni fejére. - Tápláljon a Forrás, és óvjon meg minden bajtól - suttogta a pap. Kiszumu megköszönte, és ismét leült. - Csatlakozhatok? - kérdezte Chardyn, mire Árnyjáró intett, hogy üljön le. Szerintetek jönni fognak a démonok? - érdeklődött a pap. - Van készen varázslatod, ha jönnek? - kérdezett vissza Árnyjáró. Chardyn előrehajolt. - Nincs - ismerte be fanyar mosollyal. - A démonokkal és az elűzésükkel kapcsolatos ismereteim... hogy úgy mondjam... erősen behatároltak. - Csodálom az őszinteségedet - mondta Árnyjáró. - Ha viszont nem , tudsz harcolni velük, jobb lenne, ha elmennél. Ha jönnek, fegyvertelen embereknek itt nem lesz sok keresnivalója. - Nem mehetek el, bár rettentően szeretném megfogadni a tanácsodat. A puszta jelenlétem segít az embereknek. - Elmosolyodott, de Árnyjáró látta a szemében a félelmet. - Ha jönnek a démonok, talán az egyik prédikációmat nekik szegezhetem. - Ha feltűnik a köd, maradj a közelünkben, pap - szólt Árnyjáró. - Ezt a tanácsot megfogadom. Egy darabig némán ültek, amíg oda nem sétált hozzájuk Eldicar Manushan, aki megállt Árnyjáró előtt. - Sétálnál egyet velem? - Miért ne? - állt talpra egyetlen sima mozdulattal Árnyjáró. A bűbájos a töredezett sziklákon lépdelve eltávolodott a többiektől. - Szerintem félreismersz - kezdte Eldicar Manushan. - Nem vagyok gonosz, és nem akarok bajt hozni rád. - Örülök, hogy ezt mondod, mert így megkímélsz az álmatlan éjszakáktól. Eldicar Manushan jóízűen felnevetett. - Kedvellek, Szürke Ember. Tényleg kedvellek. Nincs rá szükség, hogy mi ketten ellenségek legyünk. Valóra tudom váltani legtitkosabb vágyadat is. Hatalmamban áll. - Szerintem nem. Nem kívánok újra fiatal lenni. A bűbájos egy pillanatra meghökkent.

- Általában azt mondanám, hogy ezt nehezemre esik elhinni -iOndta végül. - De ebben az esetben nem. Olyan boldogtalan vagy az életben, hogy sóvárogva keresed a végét? - Miért vágysz a barátságomra? - kérdezett vissza Árnyjáró. - Nézz rájuk - intett Eldicar a katonák felé. - Rémült emberek, kisemberek, formálható emberek: a világot ilyen emberek alkotják. Azért élnek, hogy meghódítsák őket, és uralkodjanak rajtuk. Nézd az ősi kövek mögött kuporgókat, amint azért imádkoznak, hogy jelentéktelen életük folytatódhasson az éj elmúltával is. Ha állatok volnának, birkák lennének. Te viszont ragadozó vagy: felsőbbrendű lény. - Mint te? - kérdezte Árnyjáró. - Mindig is utáltam az álszerénységet: igen, mint én. Gazdag vagy és ennélfogva hatalmas is ebben a világban. Hasznára lehetnél Kuan Hadornak. Árnyjáró halkan felnevetett, és körülnézett a törött köveken. - Ez Kuan Hador. - Itt elpusztult - felelte Eldicar Manushan. - De ez csak egyetlen valóság. Kuan Hador örökkévaló, és uralkodni fog. A világ egykor a miénk volt, és újra az lesz. Amikor ez bekövetkezik, előnyös lesz számodra a barátságunk, Dakeyras. - Ha bekövetkezik. - Be fog következni. Véres lesz, és sokan meghalnak majd, de bekövetkezik. - Szerintem most értünk ahhoz a ponthoz, ahol elmondod, hogy mi történik akkor, ha úgy döntök, hogy nem leszek a barátotok - közölte í Árnyjáró. Eldicar Manushan megcsóválta a fejét. - Nincs rá szükséged, hogy megfenyegesselek, Szürke Ember. Ahogy mondtam, ragadozó vagy, és egyben roppant értelmes is. Csupán arra kérlek, gondold át baráti ajánlatomat! Eldicar Manushan a háta mögött összekulcsolta a kezét, majd visszaballagott a herceghez és tisztjeihez. Forró, párás délután köszöntött rájuk, és komor esőfelhők takarták el a napot. Elphons, Kydor hercege igyekezett nyugodtnak tűnni. Egy kevéssel odébb, nyugat felé, a Szürke Ember elnyúlt a földön és láthatóan elaludt. A kis csiatce kardforgató a közelében ült lótuszülésben, lehunyt szemmel. Chardyn, a pap idegesen járkált fel-alá - időről-időre megtorpant, és tekintetét végighordozta a romokon. Az emberek valamivel nyugodtabbnak látszottak, de Elphons jól tudta, hogy nyugalmuk a legjobb esetben is törékeny. Akárcsak ő, még a katonák sem harcoltak soha démonokkal. - Kardjaink vágják majd a démonok húsát? - kérdezte Eldicar Manushantól. A bűbájos széttárta a karját. - Úgy mondják, hogy a démonok bőre olyan, akár a cserzett bőr nagyuram. De sokfajta démon létezik. - Szerinted jönni fognak? - Ha jönnek, alkonyat után teszik. A herceg felkelt a földről, és odament a fel-alá járkáló Chardynhoi Elphons arra gondolt, hogy a férfi rémültnek tűnik, ami nem volt ép pen biztató jel. A papoknak mindig higgadtnak kellene lenniük. - Hallottam, hogy az új templomot megtöltik a híveid. Majd részt veszek az egyik istentiszteleteden. - Nagyon kegyes hozzám, nagyuram. Valóban, a hit egyre erősebb Carlisban. - A vallás jó dolog. A szegényeket is elégedettséggel tölti el. Chardyn elmosolyodott. - Ügy hiszed nagyuram, hogy ez az egyetlen célja? A herceg megvonta a vállát. - Ki a megmondhatója? Ami engem illet, én még sosem láttam csodát, és a Forrás sem szólt hozzám. De hát én elsősorban katona vagyok. Hajlok arra, hogy azt higgyem el, amit látok és meg tudok érinteni. Nem sok időm jut a hitre. - Sosem imádkoztál, nagyuram? A herceg kuncogott.

- Egyszer körülvettek a vad zharnok, és a kardom eltörött. Ami igaz, az igaz: akkor imádkoztam. - Imád nyilván meghallgatásra talált, tekintve, hogy itt vagy. - Rájuk vetettem magam, és a törött pengét egyikük torkába döftem. Ahogy a többiek közelebb nyomultak, az embereim újracsoportosultak és szétszórták őket. Mesélj a hitedről: honnan fakad? Chardyn félrenézett. - A Forrás igazságát sok évvel ezelőtt ismertem fel - mondta halkan. Azóta nem találkoztam semmivel, ami megváltoztatta volna a véleményemet. - Megnyugtató lehet hinni olyan esetekben, mint ez a mostani. - A rceg lepillantott a földre, és látta, hogy a Szürke Ember felébredt. Csak a vén katonák képesek csata előtt aludni - mosolyodott el. A Szürke Ember talpra szökkent. - Ha jönnek, a csata nem lesz hosszú. A herceg bólintott. - A jégre gondolsz? Láttam a halálra fagyott madarakat az erdőben, emellett íjászaink sokat leterítenek közülük, mielőtt elérnek minket! Azután pedig, ha a Forrás velünk van - itt Chardynra pillantott -, a többivel a kardunk végez. - Mindig jó, ha van terv - mondta a Szürke Ember. - Nem értesz egyet velem? A Szürke Ember vállat vont. - A nyomokból ítélve ezek a lények nagyobbak egy medvénél is. Felejtsd el a démonokat, nagyuram. Ha húsz medve rontana a táborra, mennyit terítenének le az íjászaid? És mennyit ölnének meg a kardforgatóid? - Értem az álláspontod, uram, de neked is meg kell értened az enyémet: én ennek az országnak az ura vagyok, és kötelességem megvédeni, lakóit. Nincs más választásom, mint szembenézni a gonosszal, és remélni, hogy az erő és a bátorság elegendő lesz ma. A Szürke Ember a nyugati hegycsúcsok felé nézett. - Hamarosan megtudjuk - mondta, mert a nap lassan a csúcsok mögé bukott. Ahogy a sötétség rátelepedett a völgyre, az egyik félbetört kőoszlop mögött apró, fénylő szikra lobbant. A por körtáncba kezdett körülötte és a levegőből kicsapódó párát magába szívta. A szikra lassan alakot öltött, ahogy a föld, víz és levegő egybeolvadtak a tűzszikrával. A hold fényében egy magas, vézna, meztelen alak anyagiasuk. Kezdetben szeplős bőre elszürkült, és pikkelyek nőttek rajta. Az alakból karok nyúltak ki, és az egész lényt sötétségből szőtt laza, kámzsás köntös borította be. A vékony, ajaktalan száj kinyílt, levegővel töltve meg újonnan formálódó tüdejét. Niarhazz tudatára ébredt az őt körülvevő meleg levegőnek, talpa alatt a puha földnek, a meztelen, szürke vállára omló selyemköntösnek. A szemét fedő hártyák hátracsusszantak, mire pislogott néhányat. Egyetlen pillanatig nem tudott mozdulni, ahogy az anyagi létezés mindent elsöprő ujjongása végigsöpört rajta, megremegtetve tagjait. Amikor végül úgy érezte, uralja mozdulatait, kinyújtotta lábát, és fellépett a kőoszlop szélére, ahonnan körbekémlelt. Alig harminc lépéssel odébb, kelet felé, jól látta az embereket. Hátravetette fejét, és beleszimatolt a levegőbe. A hús illatától összerándult a gyomra, de a halvány rózsaszín bőrű lényekből ömlő félelem szédítő érzésétől teste beleremegett a vágyba. Ösztönösen kinyitotta száját, felfedve hegyes agyarait, dicső múlt emlékei öntötték el gondolatait: a rémület kábító parfümjét árasztó reszkető nők és a gyermekek édes velőt rejtő puha csontján képei. Niarhazz elfojtotta éhségét, és hozzásimult a kőhöz. Egykor isten volt, aki kedve szerint járt-kelt, és akkor evett, amikor akart. Mostanra azonban szolga lett, aki csak akkor falhatott, ha gazdái engedték. És amíg ők uralják a kapukat, rabszolga is marad, aki engedelmeskedik urai becsvágyának. Az étel azonban mégiscsak étel...

Niarhazz fejére húzta sötétségből szőtt csuklyáját, míg az fátyolként nem fedte arcát. Átment a szikla túloldalára, és megkereste a fényes halálkardot forgató harcost. A férfi egy kövön ült, ölében a gonosz fegyverrel. Mellette egy másik ember állt - egy magas, feketébe öltözött nlak. Niarhazz alaposan szemügyre vette. Erezte, hogy ez az ember is veszélyes, bár mágiát nem érzékelt felőle. Csak semmi kockázat - figyelmeztette magát gondolatban. Niarhazz szellemformában halhatatlan volt, de hús-vér alakjában éppúgy meghalhatott, mint akármelyik ezek közül a primitív lények közül. Maradj távol a kardtól! - emlékeztette magát. Vigyázz, nehogy meglássanak! Leguggolt és kinyújtotta karját. Ujjaiból hét szikra tört elő, majd az oszlop árnyékában táncolni és kavarogni kezdtek, míg végül minden egyes szikra hatalmas kraloth-kutyává vált, amelyek erős állkapcsából méreg csöpögött. Niarhazz eljátszadozott a gondolattal, hogy a kardforgatóra uszítja őket, de előző éjjel már látta, hogy a férfi miként bánt el többel is az ő drágaságai közül. Nem, majd a Jégóriások szaggatják és tépik szét az embert. Kralothjai azért áldozzák életüket, hogy megöljék a férfiakat, akik a távolból ölnek. Intett a kopóknak, azok pedig az árnyak rejtekében nesztelenül osonni kezdtek az íjászok felé. A Kiszumu ölében nyugvó kard izzani kezdett. A razsni felkapaszkodot az egyik sziklatömbre, és feltartotta a kardot. Közeleg az ellenség! - kiáltotta el magát. A férfiak talpra kászálódtak, a katonák kivonták kardjukat, és felcsatolták pajzsukat, az íjászok nyilat illesztettek az íjhúrra. Chardyn az árnyékba borult romokat kémlelte. - Ott! - bömbölte, és nyugatra mutatott. Az első óriási fekete kutya rárontott az íjászokra. Nyilak záporoztak rá, de a legtöbb süvítve száguldott el a rohanó éjsötét alak mellett. Az egyik a hátán találta, de lepattant róla, anélkül, hogy sebet ejtett volna. - Nyak vagy fej! - kiáltotta Árnyjáró. Hat újabb, eszeveszettül rohanó kutya tűnt fel. Az első már el is érte a romos falat, amely mögött az íjászok guggoltak. Egyetlen ugrással átlendült az akadály fölött, és görbe agyarai összezárultak az egyik íjász arcán. Az ezt követő csontropogástól Chardynnak hányingere támadt. Ahogy a kralothok az íjászokra vetették magukat, elszabadult a pokol. - Öld meg a kopókat! - utasította Árnyjáró Kiszumut. - Én megkeresem a falkamestert. Kiszumu tündöklő karddal a kezében átcikázott a romok között. A Szürke Ember eltűnt az árnyak között. Chardyn egyedül maradt. Látta, hogy a távolban köd kezd gomolyogni a völgy felett. A levegőben terjengő vér szagától Niarhazz reszketni kezdett éhségében. Még nem jött el a táplálkozás ideje - mondta magában. Erre később kerül sor, amikor majd a Jégóriások befejezik a mészárlást - bár remélte, hogy legalább egy élő áldozatot ki tud vonszolni a ködből, mielőtt a teste megdermedne. A húsnak könnyen kell lecsusszanni a torkán: szaftosán, lédúsan, ízletesen. Nem jó, ha jeges darabkákra törik szét az agyarak harapása nyomán. Niarhazz nesztelenül a félbetört oszlop mellé lépett, és megkockáztatott egy pillantást. A ragyogó kardú, apró termetű harcos most már az íjászok közt járt, de haladását akadályozták az elzuhanó testek, ahogy az emberek pánikba esve próbáltak menekülni. De még így is végzett két kutyával, a fenébe is! Ennek ellentételezéseként viszont több mint egy tucat íjász került a földre: zömük halott volt, de ketten még sikoltoztak. Gyönyörűség volt hallani!

Majdnem olyan jó volt, mint enni. Niarhazz kiszűrte a nyers érzelmeket, a rémület különböző fokait a gyomorszorító félelemtől a beleket el ernyesztő pánikig. Hirtelen pislognia kellett, ahogy a döbbenet érzés simított végig lelkén. A félelem tengere közepette létezett egy, a rettegéstől kissé eltérő érzelem is. Igaz ugyan, hogy erős volt, de érzékeinek a legkevésbé sem kedves... Tudta, hogy már érezte ezt, ezer évvel ezelőtt, amikor utoljára járt ezen az éjsötét földön. Niarhazz az érzelemre összpontosított, és leválasztotta a mészárlásból áradó hullámtól. Ám ekkor felismerésre jutott. A düh volt az. De nem a harcosok fortyogó, elsöprő dühe. Nem: ez jeges volt és uralták. Ráadásul a közelből jött! Niarhazz mozdulatlanná dermedt. A közelben egy ember járt. Méghozzá nagyon közel volt már! Gyanította, hogy az a magas férfi lehet, akit a kardforgató mellett látott. Félelem simított végig testén, ami nem volt kimondottan kellemetlen érzés, mivel ráébresztette a fizikai jelenlét örömére. Niarhazz lassan, nagyon lassan elfordította a fejét. A férfi alig húsz lépésre járt tőle, jobb kéz felé. Az árnyakat fürkészte, és háttal állt neki. Már olyan régen mélyesztette már élő húsba agyarait, olyan régen futott végig forró vér a torkán... Az éjköpenyt szorosan maga köré csavarta, majd hatalmából merítve, elemelkedett a földtől, és nesztelenül lebegni kezdett az árnyékok rejtekében. A férfi lépett néhányat a töredezett élű fal felé, majd ismét elfordult tőle. Ezúttal teljesen háttal állt Niarhazznak. A bezsa kinyújtott karral a férfi felé lebegett, ujjbegyéből előcsusz-szantak karmai. - Ideje meghalnod - mondta ekkor az ember halkan. Niarhazz éppen csak felfogta a szavak jelentését, de ekkor a férfi már sarkon perdült, és kinyújtotta jobb kezét. A kezében tartott fegyverből valami sötét tárgy villant elő. Niarhazznak már nem maradt ideje elmenekülni a hús börtönéből -még arra sem maradt ideje, hogy felkiáltson a kegyetlen és igazságtalan végzet láttán. A számszeríjvessző szétzúzta koponyáját, és felnyársalta az agyát. A test azonnal eltűnt, míg a köpeny egy pillanatig még ott lebegett a levegőben - nem tűnt súlyosabbnak egy fűszálnál. Árnyjáró kinyúlt, és elkapta. A romok között a négy megmaradt kraloth váratlanul lángra lobbant;, - testük egyre kisebb lett, míg végül nem maradt belőlük más, mint a kövek között táncoló szikrák. Még néhány szívdobbanásig pislákoltakjg majd végleg ellobbantak A köpeny, amelyet Árnyjáró a kezében tartott, anyagtalannak tetszett. Olyan érzés volt, mintha ujjai folyadékba merültek volna. Ennél is furcsább és hátborzongatóbb benyomást szerzett, amikor megpróbálta alaposabban szemügyre venni. A tekintete lesiklott róla és mindig csak a köveken vagy a saját csuklóján állapodott meg: képtelen volt magát az öltözéket látni. - Közeleg a köd! - ordított fel Chardyn. Árnyjáró nyugat felé pillantott, és látta, hogy a fehér ködgomoly felé tart. Gyorsan összetekerte a köpenyt, és az övébe dugta, mielőtt visz-szakocogott volna oda, ahol a megrémült harcosok összegyűltek. - íjászok a helyükre! - bömbölte a herceg, aki kivont karddal járt fel-alá emberei között. Eldicar Manushan kivált a csoportból, és felmászott egy kiálló sziklatömbre. A köd gyorsan hömpölygött feléjük. A bűbájos felemelte jobbját, és tenyerét a köd felé fordította, majd érces hangon kántálni kezdett. A köd lelassult. Kiszumu Árnyjáró mellé lépett, és kinyújtotta fénylő kardját. A csiatce teljesen nyugodtnak tűnt. Chardyn érkezett és a két férfi mögött helyezkedett el.

- Nem kellene imádkoznod? - kérdezte tőle Árnyjáró. Chardyn mosolyt erőltetett magára. - Valahogy úgy érzem, a mai naphoz nem illik az álszenteskedés. A hőmérséklet zuhanni kezdett, ahogy a köd közelebb ért. Eldicar Manushan tovább kántált, hangja magabiztos volt, és csak úgy duzzadt a hatalomtól. Lord Aric szintén kardot húzott, majd a herceg és kardforgatói mellé lépett. A megmaradt íjászok felajzották íjaikat, és feszülten vártak. A köd közvetlenül a bűbájos előtt megtorpant, de mindkét oldalon továbbnyomult előre. Eldicar ennek dacára is folytatta a kántálást, de teste hirtelen megrándult, és majdnem elvesztette egyensúlyát a kőtömbön. A kántálás elhalt, és a köd azonnal beterítette a férfit. Árnyjáró még; látta, hogy egy hatalmas alak tornyosul a bűbájos fölé, és egy karmos,1 mancs meglendül, felszakítva Eldicar Manushan mellkasát. Árnyjáró látta azt is, hogy a bűbájos jobb karját letépik a testéről, miközben a köd összezárul körülötte. - Ennyit a mágiáról - jegyezte meg. Kiszumu a köd felé ugrott. Tündöklő pengéje megérintette, mire kék villám cikázott elő, és vetett szikrát. Az apró razsni fölé hirtelen egy irdatlan fehér alak tornyosult. Árnyjáró nyilat küldött a lény szemébe. Az ormótlan fej hátrarándult, Kiszumu pedig hatalmas csapást mért a fenevad mellére, majd sarkon pördült, és egy visszakezes suhintással átmetszette az elzuhanó szörnyeteg nyakát. A kövekre jég rakódott és a köd gomolyogva rohanta meg az embereket. Árnyjáró és Chardyn Kiszumu mögé lépett. Mindenfelől emberi sikolyokat és csontropogást lehetett hallani, ahogy a jégvadak rárontottak a kydori katonákra. Árnyjáró lábánál egy fehér kígyó ágaskodott fel. A férfi kardja lecsapott, de éppen csak áthasította a lapos koponyára simuló bőrt, Kiszumu pengéje azonban kettészelte a nyakát. A vágás közben pengéje nekiütközött Árnyjáró pengéjének. A Szürke Ember kardján egy szempillan-i ás alatt kék tűz ömlött végig, mire a köd elhúzódott onnan. A férfi egy pillanatig saját fénylő pengéjét bámulta. - A mágia átadható - szólalt meg a pillanat elmúltával. - Most már van esélyünk! - Kiszumura nézett. - El kell jutnunk a herceghez! A csiatce azonnal megértette, és a két férfi - nyomukban a pappal -rohanni kezdett a ködben a csatazaj felé. Kiszumu levágott még egy ha-i almás lényt, majd felkapaszkodott az alacsony sziklafalra, amelynek tövében a herceg és több nehézpáncélos katonája bátran küzdött. Kiszumu elrúgta magát a faltól, és pengéjét a hercegéhez érintette. A herceg kardja azonnal lángra lobbant, és a köd visszahúzódott egy ki-> sit. A csiatce egyik harcostól a másikig szökellt, kék mágiával töltve fel I lengéjüket. A ködből Eldicar Manushan hangja szűrődött elő tompán - ismét kántált valamit. A kántálás egyre hangosabb és hangosabb lett. A köd gomolyogva kezdett összemenni, és visszahúzódott a túlélőkről - egyre kisebb és kisebb lett, míg végül már csak akkora volt, akár egy nagydarab kő. Eldicar Manushan átlépdelt a sziklákon, egy pillanatra sem hagyva abba a kántálást. Kinyújtotta jobb karját, és az apró ködgolyóbis engedelmesen belelebegett. A bűbájos ekkor a levegőbe lökte, ekkor váratlanul mennydörgés és vakító fehér fény csapott fel. És a köd elenyészett. Árnyjáró tokjába csúsztatta kardját, és rámeredt a bűbájosra. Nyom sem látszott annak, hogy komoly sebet kapott volna, bár köntöséne jobb ujja elszakadt, és tunikája felhasadt. A megtépett ruhán egyede vérfolt sem látszott. A herceg lépett egyet előre, levette jégborította sisakját, és a földre dobta.

- Szép munka, bűbájos. Azt hittem, megöltek. - Csupán elestem, nagyuram. -Azok... elpusztultak? - Erre a helyre nem térnek vissza. Lezártam a portált. - Sokkal tartozunk neked, Eldicar - mondta a herceg, és vállon veregette a férfit, majd tekintete végigsöpört a szanaszét heverő testeken. Harmincan meghaltak, és tizenketten megsebesültek. - A fenébe is, el nem sokon múlt. - A kezében tartott kard fénye fakulni kezdett, és végül már csak az acél csillogott a holdfényben. - Köszönöm neked is, csi-atce - mondta Kiszumunak -, bár jobb lett volna, ha hamarabb tudatod velünk ezt a trükköt. - Magam sem tudtam róla - felelte a férfi. A herceg megfordult, és a sebesültekhez ment, megszervezve ápolásukat. Árnyjáró odalépett Eldicar Manushanhoz. - Egy pillanatra azt hittem, hogy megöltek. - Valószínűleg így tűnhetett. - Azt hittem, hogy letépték a karodat, de látom, csak a köntösöd uj« ja volt az. - Szerencsém volt - felelte Eldicar. - Akárcsak neked. Végeztél e bezsával, ami nem csekély teljesítmény, Szürke Ember. Hogy csináltad? Árnyjáró fagyosan rámosolygott. - Egy nap majd megmutatom. Eldicar Manushan kuncogott. - Reméljük, hogy mégsem. - Mosolya elenyészett. - Talán később még beszélgetünk. - Udvariasan meghajolt, majd hátat fordított, és gédkezett Chardynnak a sebesülteknél. Árnyjáró egy pillanatig némán állt. A hőmérséklet ismét emelke kezdett, de még mindig jég borította a talajt. Megborzongott, és oda ballagott, ahol Kiszumu álldogált. A kistermetű csiatce már eltette a kardot - Szerinted végleg elmentek? - kérdezte a razsni. Árnyjáró vállat vont. - Vagy igen, vagy nem. - Láttad a bűbájos vesztét? -Igen. - Majdnem kettétépték. -Tudom. - A papnőnek tehát igaza volt. Nem lehet megölni. - Úgy tűnik - bólintott Árnyjáró. Hirtelen fáradtság zuhant rá, így elepedett a romos falra. Ekkor érkezett a páncéljától megszabadult Aric, és csatlakozott hozzájuk. Átnyújtott Árnyjárónak egy vízzel teli kulacsot. A férfi elfogadta, és nagyot kortyolt belőle, majd tovább arta adni Kiszumunak, aki visszautasította. - Még sosem láttam ilyet - szólalt meg Aric. - Azt hittem, hogy eljött a vég. A kardod nélkül így is történt volna. Köszönöm, razsni. -Kiszumu meghajolt. Nem sokkal távolabb, balra, valaki felsikoltott a fájdalomtól, de a hang hamar elcsuklott, majd teljesen elhalt. Aric odanézett. - Nagy árat fizettünk a győzelemért. - Ez már csak így van - bólintott Árnyjáró, és talpra szökkent. - Én most hazalovagolok, és szekereket küldetek a sebsültekért. Azoknak, akiket a kutyák martak meg, gyors ellátásra lesz szükségük. Aki lóra tud ülni, jó lenne, ha utánam jönne. Elintézem, hogy Mendyr Syn már varja őket. - Árnyjáró átszelte a csatateret, és arrafelé vette az irányt, ahol lovakat pányvázták ki. Kiszumu követte, és a két férfi hamarosan maga mögött hagyta a romokat. Felhők sodródtak a hold elé, mialatt a két lovas elérte az emelkedőt, megkezdték az óvatos és csendes felkapaszkodást. Mire elérték a dombtetőt, az ég kitisztult, de csak lovagoltak tovább, továbbra is némán. Árnyjáró gondolataiba merült. Ha a démonokat Eldicar anushan idézte meg, akkor miért győzte le őket? És ha a démonok saját teremtményei voltak, akkor miért támadtak rá? Valami nem stimmelt, és Árnyjárót

nyugtalanította, hogy nem talált fogást a kérdésen. Gondolatban visszapergette az eseményeket: Eldicar ott áll a sziklán, hangja magabiztosan zúg, mire a köd lelassul, sőt kezd visszahúzódni. Majd Eldicar megbotlik, magabiztossága elpárolog, varázslata elenyészik, és ekkor karmok vájnak belé. Csak a Kiszumu pengéjében rejlő képesség véletlen felfedezése menti meg a herceget és embereit. Két órával később, a még mindig a megoldáson töprengő Árnyjáró maga mögött hagyta az utolsó fát, is és rátért a felső palotához vezető hosszú ösvényre. Már nem sok volt hátra pirkadatig, így látta, hogy több mint százan nyüzsögnek a kétszárnyú kapu előtt. Sokan fáklyát és lámpást gyújtottak, míg az Emrin irányította őrség a palota és a tömeg között helyezkedett el. Számos katona kivont karddal állt. Emrin odafutott a lovasokhoz, amint észrevette őket. - Mi történik itt? - kérdezte Árnyjáró. - Démonok támadtak a palotára, uram - felelte a férfi. - Két ember meghalt, és további tizenkilencen eltűntek, beleértve a kirurgust, az idegen papnőt, a követőit és barátodat, Matce-csait. A démonok a hosszú konyhában rontottak ránk, megölték Omrit és a herceg egyik testőrét... azt hiszem Narennek hívták. - Es a herceg fia? - kérdezte Árnyjáró. - O jól van, uram. Az egyik démont megöltük... Ju Ju és én. Ekkor a köd visszahúzódott a palotába, mi pedig egy darabig még vártunk. Hallottuk a sikoltozást fentről. - Emrin nagy levegőt vett és félrenézett. - Nem jártam utána, mi történik. - Visszanézett Árnyjáróra és várta a dorgálást. - Mikor hagytátok ott a konyhát? - Nagyjából egy órával ezelőtt. Ju Ju kardja nem fénylett már, így fellopóztunk a lépcsőkön és végig a lakomatermen. Semmit sem láttunk, kivéve a külső mellvéd falára rakódott jeget. Azután kijöttünk ide a gyepre, ahol azt találtuk, amit most látsz, uram: a szolgák és a vendégek zöme ide menekült. A parton is vannak még vagy ötvenen. - A palotán keresztül mentél? - Igen, uram. - Ez bátorságra vall, Emrin. Láttad jelét a ködnek? - Nem, uram, de nem hagytam abba a kutatást. Visszarohantam a lakomatermen át a völgyteraszra. Addig meg sem álltam, míg el nem értem a partot. - Matce-csai szolgái közül mennyien tűntek el? - A csiatce őrkapitány szerint tízen. - Hozd ide! Emrin meghajolt, megfordult, és átnyomakodott a tömegen. Árnyjáró észrevette Keevát, aki az egyik fának dőlve ült. A bűbájos apródja szőke fejét a lány vállára hajtotta és aludt. Kisvártatva megérkezett Emrin, nyomában a csiatce kapitánnyal. A férfi mélyen meghajolt mind Árnyjáró, mind Kiszumu felé. - Mesélj a támadásról! - szólt Árnyjáró. A férfi Kiszumura pillantott, és csiatcéül hadarni kezdett. A razsni Árnyjáróhoz fordult. - A kapitány elnézésed kéri, de nem beszéli olyan jól a kydori nyelvet, hogy részletesen beszámoljon az eseményekről. Azt kéri, engedd meg, hogy én fordítsak. - Elmondhatja nekem a saját nyelvén is - válaszolta Árnyjáró ékes csiatce nyelven. A kapitány ekkor még mélyebben meghajolt. - Liu vagyok, nemes uram. Az a megtiszteltetés ért, hogy én lehetek Matce-csai katonáinak kapitánya. Egyben mélységes szégyenem, hogy veszély idején nem tudtam eljutni gazdámhoz. Aludtam, nemes uram, amikor a sikolyokra felriadtam. Felkeltem, felhúztam a köntösömet, és kinyitottam az ajtót, hogy megtudjam, mi az oka a kiabálásnak. Először semmit sem láttam, de a hideget azonnal megéreztem. Tudtam, uram, hogy mi ez, mivel ott voltam, amikor a táborunkra támadt. Felcsatoltam a mellvértemet, felkaptam a kardomat és megpróbáltam eljutni gazdám lakosztályába. De a köd már ott volt, és eltömte a folyosót. Felém hömpölygött, én pedig elrohantam, nemes uram. Hallottam, hogy ajtók nyílnak mögöttem és hallottam...

hallottam... - Egy pillanatra elhallgatott. - Halottam, ahogy az emberek meghalnak. Nem néztem vissza. Nem menthettem volna meg őket. Árnyjáró megköszönte a beszámolót, majd lecsatolta számszeríját az övéről és két nyilat csúsztatott bele. Anélkül, hogy bárkihez szólt volna, elindult a kétszárnyú kapu felé. Emrin halkan káromkodott egyet, és követte urát, karddal a kezében. Árnyjáró megállt a kapuban, és visz-szanézett Emrinre. - Ne gyere utánam! Rád itt van szükség. Küldj tíz szekeret a régi romvároshoz és gondoskodj róla, hogy legyen rajtuk elég kötszer és jó sok friss víz! A hercegnek is akadtak veszteségei a démonok ellen vívott harcban. Árnyjáró belökte a kaput, és belépett a sötétségbe. Kiszumu követte. A Szürke Ember majdnem egy órán át rótta az elhagyatott folyosókat - benézett a szobákba, bejárta a lépcsőket, a termeket, még a raktárakat is. Meg sem próbált lopakodni, és Kiszumu úgy érezte, hogy társa csalódott, amiért nem bukkantak szörnyekre. Minden mozdulatán látszott, hogy haragszik - bár haragját kordában tartotta. Végül elérték a hosszú konyhát. Omri teste megalvadt vértócsában hevert, Naren, a testőr teteme mellett. A Szürke Ember letérdelt az öreg intéző mellé. - Jobbat érdemeltél ennél - mondta. Omri arcára ráfagyott a rettegés, és szeme tágra nyílt. A Szürke Ember elidőzött még egy ideig a testnél, majd felállt. - Rémült ember volt - mondta Kiszumunak. - Iszonyodott az erőszaktól, ami elborzasztotta. De egyben mély kútja volt a kedvességnek és a könyörületességnek. Messzire kellett volna lovagolnod, hogy olyanra bukkanj, aki rosszat mond róla. - Ritkák az ilyen emberek - jelentette ki Kiszumu. - Becsülted őt és ez jó. - Hát persze, hogy becsültem. Az Omri-félék nélkül nem létezne egyetlen civilizáció sem. Törődnek másokkal, és törődésük közben jó dolgokat hoznak létre. Omri volt az, aki rábeszélt, hogy engedjem meg Mendyr Synnek, hogy ispotályt állíthasson fel itt. Omri korábban két iskolát alapított Carlisban. Az életét mások javának szentelte, és ez lett a jutalma: széttépte valami esztelen bestia. A Szürke Ember halkan káromkodott egyet, majd körbejárt a szobában, megvizsgálva a nyomokat. Az egyik közeli padlólapon nagy folt látszott, mintha csak olaj ömlött volna a fára. Nagyjából nyolc láb hosszú volt ennyi maradt a lényből, amelyik végzett Omrival. A folt mellett egy hosszú pengéjű csontozókés hevert. A pengét rozsdapöttyök csúfították el, a csontmarkolat meg olyan volt, mintha tűzben perzselték volna. A két férfi maga mögött hagyta a konyhát és felkapaszkodott a déli torony első emeletére. Itt kapott helyet Mendyr Syn ispotálya. Az első kórterem húsz ágyából néhányat felborogattak, és a padlót vér borította. A teremben még mindig hideg honolt és sehol nem lehetett látni tetemeket. A második emeleten még nagyobb káosz fogadta őket. A falakra és mennyezetre vér fröccsent. Számos ágyat összezúztak. Kiszumu a távolabbi ablaknál álló ágyra mutatott. Azon egy érintet* len test hevert. A Szürke Ember keresztülhaladt a padlólapokkal borí-lott termen, és megállt az ágy mellett. Az ágyon egy idősebb nő hevert, kezét keresztbefonva a mellén. Árnyjáró megvizsgálta. A hullamerevség már jó ideje beállhatott. -Jó néhány órája halott - szólalt meg Kiszumu. - Valószínűleg tegnap késő délután óta. - így igaz - bólintott Árnyjáró, majd körbepillantott a szétzúzott ágyakon és a vérrel mázolt falakon. - Egyszer jártam egy házban, amelyet földrengés pusztított el. Minden összetört - csak egy tökéletesen érintetlen tojás maradt épen egy törött tányér közepén. - A démonokat nyilvánvalóan nem érdeklik a holtak, hacsak nem ők végeznek velük. Több mint harminc ember volt itt, nem számítva Mendyr Synt és három segítőjét. Harminc lélek szállt sikoltozva az Ürességbe. A harmadik szinten lévő orvosi könyvtár láthatóan nem szenvedett kárt a jégtől. A Mendyr Syn szobájába vezető ajtó nyitva állt - két íróasztalán szanaszét hevertek a papírok. A Szürke Ember átkutatta a szobát, és az egyik papírhalom alatt rábukkant Ustarte aranykeretes kék kristályára. A zsebébe dugta, és elhagyta a

helyiséget, majd elindult felfelé, a vendégszobák felé. A folyosókon a falikárpitok nedvesen csillogtak, a falak hideget árasztottak. A Szürke Ember kinyitotta Matce-csai lakosztályának ajtaját, áthaladt a csiatce selyemszőnyegeken, és belépett a hálószobába. A hajnal első fénye ekkor szűrődött be a fakó spalettákon. Kiszumu a kutatás megkezdése óta első ízben látta, hogy a Szürke Ember ellazul. A férfi szájából tompa kuncogás tört elő. Matce-csai kinyitotta a szemét és ásított, majd az ágya melletti asztalkára pillantott. - Hol a gyógyteám? - Ma reggel egy kicsit késni fog - felelte a Szürke Ember. - Dakeyras? Mi folyik itt? - Matce-csai felült, mire halványkék hálósipkája lecsúszott a fejéről, felfedve hajhálóval gondosan lefogott festett haját. - Sajnálom, hogy megzavartam a pihenésed, barátom, de attól tartottunk, hogy meghaltál - mondta a Szürke Ember. - A démonok a múlt este eljöttek a palotába is, és sokakat megöltek. Most viszont itt hagylak és felküldetem hozzád a szolgáidat. - Lekötelezel. A Szürke Ember elhagyta a szobát. Kiszumu meghajolt Matce-csai felé, és szintén távozott. - Elvarázsolt életet él - jegyezte meg a csiatce. - Megkönnyebbültem - vallotta be a Szürke Ember. - Matce-csai jó barát... talán az egyetlen barátom. Megvesztegethetetlen és hűséges. Nagyon fájt volna, ha őt is megölik. - Mit gondolsz, miért élte túl a támadást? A Szürke Ember megvonta a vállát. - Ki tudja? Matce-csai mindig altatóval alszik. Talán a szívdobogása annyira lelassult, hogy a démonok nem érzékelték. Mivel ezek a teremtmények húson élnek, az is lehet, hogy fiatalabb példányokra vadásztak. Matce ugyan remek ember, de vén csontjain kicsit túl zsíros a hús. - Örömmel látom, hogy valamivel jobb a kedved. -De nem sokkal... Most menj vissza a pázsitra, és mond meg Emrinnek, hogy szedje össze Matce szolgáit. - Te hova mész? - Az északi toronyba. - Azt még nem kutattuk át. Szerinted biztonságos? - A démonok elmentek. Érzem. : A Szürke Ember kicsúsztatta a vesszőket a nyílpuskából és visszatette őket az oldalán viselt tegezbe. Majd szó nélkül távozott. Árnyjáró addig ment, míg ki nem került a razsni látóköréből, majd leült a folyosó egyik bársonyhuzatú padjára. A Matce-csai megmenekülése fölött érzett megkönnyebbülése elsöprő volt és érezte, hogy reszket a keze. Nekidőlt falnak, és többször egymás után nagyot kortyolt a levegőből, hogy megnyugodjon. Mendyr Syn és Omri halála nagyon elszomorította, de őket nem ismerte olyan régen. Matce-csai ellenben évtizedek óta az életéhez tartozott - ő volt az erős bástya, amire bármikor támaszkodhatott. A mai napig azonban fel sem ismerte, hogy mennyire törődik az öregemberrel. A megkönnyebbüléssel azonban együtt járt az elsöprő harag is, a fagyos és rettenetes harag azoknak az embereknek az önhitt kegyetlensége láttán, akik szándékosan zúdítanak ilyen borzalmakat az ártatlanokra. Tudta jól, hogy a háborúk végső soron sosem olyan egyszerű dolgokról szólnak, mint a jó és a rossz. A háborúkat hatalomra éhes emberek indítják. Ezek az emberek pedig nem törődnek az olyan áldozatokkal, mint Omri vagy Mendyr Syn. A hírnévért és az azzal járó üres és sivár örömért élnek. Az olyan emberek, mint Omri volt, tízezer gyilkossal felérnek. Miután Árnyjáró összeszedte magát, hosszú léptekkel megindult, kettesével véve az északi toronyba vezető lépcső fokait. Az első szinten lelassított. A falakról leszaggatták a polcokat, és a fóliánsok, tekercsek, bőrkötéses könyvek szanaszét hevertek a padlón. Árnyjáró letérdelt, és megérintette a szőnyeget. Az nedves

és hideg volt. Valamivel odébb, bal kéz felé, két nyolc láb hosszú mocsokfolt terült el. Körülötte sötét vérfoltok pettyeztek mindent. Ügy tűnt, hogy Ustarte követői jól harcoltak. Árnyjáró óvatosan mozgott a romok között, míg el nem érte a következő lépcsősort, és elindult rajta felfelé. Az egyik sarkon túl egy hatalmas aranyszínű farkas hevert feltépett hassal, megüvegesedő szemekkel. Ahogy a férfi közelebb lépett, a test megrándult, és megpróbálta felemelni a fejét. Egy pillanattal később a fej oldalra csuklott, és a lény meghalt. Árnyjáró átlépett a halott fenevadon és két újabb testre bukkant -Ustarte akolitusainak tetemére. Árnyjárőnak törnie kellett a fejét, hogy felidézze a nevüket. Az egyiket Prialnak hívták. Prial a hátán feküdt, feltépett mellkassal és előmeredő bordákkal. Társa mellette hevert. A hátán hatalmas karomnyomok éktelenkedtek és gerincének alsó része kiállt a testéből. Árnyjáró átlépett a tetemek fölött. Az Ustarte szobájába vezető ajtót letépték a zsanérról. A férfi megállt az ajtónyílásban, és körülnézett a j szobában. A bútorokat nekihajigálták a falaknak, a díszes falikárpitot helyenként leszaggatták és a falakat, meg a padlót vér borította. Ustar-tének nyoma sem volt. Árnyjáró az ablakhoz ment. A párkányt vérmaszat rútította el. A férfi kihajolt és lepillantott. Két emelettel lejjebb volt egy erkély, amelynek balusztrádján vérfolt éktelenkedett. Árnyjáró kihátrált a szobából, vissza a lépcsőkig. Az aranyfarkas teste mostanra már eltűnt, és helyén Ustarte harmadik akolitusa hevert. A férfi visszatért a palota elé, ahol Emrin már türelmetlenül várta. - A palota tiszta - mondta neki Árnyjáró. - Mondd meg a szolgáknak, hogy visszatérhetnek a szobáikba. - Igen, uram. Jónéhányan azonban kiléptek a szolgálatból és Carlisba mentek. De a megmaradtak is rémültek. - Nem hibáztatom őket. Küldess embereket, hogy szedjék össze a hosszú konyhában és az északi toronykönyvtárban heverő halottakat. És lásd el munkákkal a szolgákat, hogy eltereld figyelmüket a félelemről. Mondd meg nekik, hogy mindenki többletfizetést kap, cserébe az átélt borzalmakért. - Igen, uram. Ez roppant kegyes cselekedet. A papnő előkerült? - O és az emberei is halottak. - Árnyjáró a fiatalember szemébe nézett. - Mivel Omri eltávozott, szükségem lesz valakire, aki irányítja a háztartást. Mostantól ez a te feladatod és megduplázom a fizetésedet. - Köszönöm, uram. - Nem kell megköszönnöd. A munka fárasztó, és megdolgozol a fizetségedért. A szekerek elindultak? - Igen, uram. Egyben lovasokat is küldtem a carlisi ispotályba, ahol Mendyr Syn két segédje dolgozik. Hamarosan itt lesznek, és ők majd segítenek a sebesülteknek. Árnyjáró odaballagott, ahol Ju Ju üldögélt, hátát egy fának támasztva. Keeva mellette ült, karját a szőke apród válla köré fonva. A fiú felpillantott Árnyjáróra, és idegesen elmosolyodott - Nagyon megijedtél? - kérdezte Árnyjáró a gyermeket. - Igen, uram. A bácsikám biztonságban van? - Amikor utoljára láttam, jól volt. - Árnyjáró tekintete Ju Jura rebbent. - Hogy érzed magad? - Szeretnék ismét árokásó lenni. Szeretném ezt az undorító kardot a tengerbe dobni és hazamenni. - Megteheted: szabad ember vagy. - Később erre is sor kerül, de előbb meg kell találnunk az Agyaglényeket. Számos szolga csak habozva tért vissza a palotába, de ahogy a legbátrabbak beléptek a kapun, legtöbb társuk követte őket. A Szürke Ember szolgálatából kilépett harminchoz újabb tizenöten csatlakoztak és indultak Carlisba.

Árnyjáró áthaladt a lakomacsarnokon és a teraszon ráakadt Kiszumura, aki lótuszülésben üldögélt a kövön. A razsni kinyújtotta karját és leszegte fejét. Árnyjáró nesztelenül haladt el mellette, hogy ne zavarja meg a harcost meditálásában. A nap már magasan járt a tiszta égbolton, beragyogva a teraszos kertek ezernyi színben pompázó virágait. Rózsaillat töltötte meg a levegőt. Olyan, mintha az elmúlt éjszakát csak álmodtam volna - gondolta Árnyjáró, miközben lakrésze felé tartott. Az ajtó nyitva állt, és az ajtófélfát karmazsinszín ragacs borította. Az egyik sarokban Ustarte, a papnő hevert meztelenül. Csíkos bundáját az oldalán, karján és lábán tátongó számos sebből csorgó vér borította. Árnyjáró letérdelt a nő mellé. Ustarte nem volt eszméletén. A férfi a hátra fordította, és megvizsgálta a sebeit. Mélyek voltak. Árnyjáró előszedte a zsebéből a kék kristályt, és lassan végighúzta a sebek felett. Nem látta nyomát húsevő férgeknek. A férfi elővette orvosságos zsákocskáját, kiemelt belőle egy görbe tűt, és elkezdte összevarrni a nő oldalán tátongó legnagyobb, tépett szélű sebet. Ustarte aranyszínű szeme ekkor kinyílt, és belenézett a férfiéba, majd újra lecsukódott. Árnyjáró folytatta a varrást. A papnő bundája nem volt olyan puha, mint egy macskáé. A drótszerű, sűrű szőrzet alatt hihetetlenül erős és ruganyos izmok lapultak. A nő valójában sokkal erősebb volt, mint ahogy azt karcsú alakja sugallta. Árnyjáró ennek újabb bizonyítékát találta, amikor megpróbálta felemelni, hogy az ágyához vigye. A nő legalább annyit nyomott, mint két megtermett férfi. Mivel megmozdítani nem tudta, Árnyjáró fogott egy párnát, néhány takarót, és lepakolta azokat az egyik közeli székre. Majd régi rongyokkal feltörölte a vért a nő körül. Tisztára törölte kezét, felemelte a nő fejét, és alácsúsztatta a párnát. Végül ráterítette a takarókat. Amikor mindezzel végzett, Árnyjáró kilépett a házból, behúzta maga mögött az ajtót, és elballagott a zuhataghoz. Levetette ruháit és beállt a hideg víz alá. Miután felfrissült, összeszedte ruháit, és visszatért lakrészébe. Új inget és nadrágot vett, majd visszament a papnőhöz. A nő éppen csak lélegzett, arca hamuszürkére sápadt. A szeme ismét kinyílt és Ustarte megpróbált beszélni, de az erőfeszítéstől összerándult. -Ne szólj! - mondta neki Árnyjáró szelíden. - Most csak pihenj: mindjárt hozok egy kis vizet. - Megtöltött egy kupát, majd felemelte a nő fejét, és az ajkához érintette az ivóalkalmatosságot. A papnő ivott egy keveset, majd feje hátrahanyatlott. - Aludj! Itt semmi sem árthat neked. - Miközben kimondta a szavakat Árnyjáró tisztában volt vele, hogy valójában erre semmiféle biztosítéka nincs, de a szavak már kibuggyantak belőle, mielőtt belegondolhatott volna. Az ajtóhoz sétált, és leült a küszöbre. A halászok már odakint voltak az öbölben - bárkáik fehér vitorlái szinte fénylettek a napfényben. Árnyjáró nekidőlt az ajtófélfának. Eldicar Manushant ízekre tépték a romoknál vívott harcban. Biztos, hogy ugyanakkor nem tudta megidézni azokat a démonokat, akik a palotára támadtak. Árnyjáró elmerengett a támadáson. Három célpont volt. Mendyr Syn, Ju Ju-liang és Ustarte. Mivel Ju Ju és a razsni kardja az ispotály épületében volt, a kirurgus halála lehet egyszerűen tragikus egybeesés is. Árnyjáró fáradt testében felpislákolt a harag tüze. Az élet teli van ilyen értelmetlen tragédiákkal. Első felesége, Tanya és három gyermekük azért halt meg, mert a martalócok csapata úgy döntött, hogy délnyugat helyett délkeletnek tart. Ezzel egy időben ő úgy döntött, hogy aznap vadászni megy, ahelyett, hogy otthon maradna, és megjavítaná a legelő déli kerítését. - Nincs idő önsajnálatra - mondta ki hangosan, félrelökve az iszonytató emléket. Igazából nem érdekelte, hogy Kydor áll-e vagy elbukik. A háború ai élet borzalmaihoz tartozott, és ő nem változtathatott rajta. De az ellenség halált hozott az ő házába, és ezzel már törődött. Démonokat engedtek szabadon a palotájában. Omri kedves, gyengéd ember volt. Mellét karmok szakították fel. Mendyr Syn mások ápolásának szentelte életét. Utolsó pillanataiban még láthatta, amint betegeit darabokra szaggatják. Eddig ez nem Árnyjáró háborúja volt.

Most már igen. Fejét nekidöntötte az ajtófélfának, és lehunyta a szemét. A napfény kellemesen melengette az arcát, és lágy szellő simított végig bőrén. Már majdnem elszunyókált, amikor puha léptek zaját hallotta meg a lépcsőn. Sötét szeme felpattant, keze pedig máris előrántotta az egyik kést a tokjából. Keeva érkezett, egy étellel megrakott tálcával. Árnyjáró talpra lökte magát, és eltorlaszolta a bejáratot. - Emrin kért meg, hogy hozzak reggelit - mondta a lány. A férfi egy pillanatig nem szólt semmit. - Te dobtad a csontozókést a konyhában? - Én. De honnan tudsz erről? - Láttam a fegyvert a padlón. Hova céloztál? - A szemére. - Eltaláltad? - Igen. A penge markolatig fúródott bele. - Remek. - A férfi alaposan szemügyre vette Keevát. - Azt akarom, hogy tegyél meg nekem valamit! - Igen? - Azt akarom, hogy titokban csináld! Senki sem tudhat róla. Egyáltalán senki. - Megbízhatsz bennem, Szürke Ember. Az életemmel tartozom neked. - Menj az északi toronyba, Ustarte papnő szobájába! Senki sem láthat meg. Szedd össze a ruháit és a kesztyűjét! Ne feledkezz meg a kesztyűkről! Pakold őket egy zsákba és hozd ide! - Még életben van? Árnyjáró belépett a lakrészébe és intett a lánynak, hogy kövesse. Keeva megtorpant a küszöbön és lepillantott az alvó papnőre, akinek egyik karja kilógott a takarók alól. Keeva közelebb ment és lepillantott a bundás végtagra, meg a kurta, zömök ujjakból előmeredő éles karmokra. Ösztönösen is visszahőkölt. -Te szentséges ég! Mi ez? - suttogta. - Valaki, aki nagyon súlyosan megsebesült - felelte a férfi halkan. -Senki sem tudhat róla, hogy túlélte a támadást. Megértetted? - O egy... démon? - Nem tudom, hogy micsoda, de szerintem nem rejlik benne gonoszság. Megbízol bennem? - Bízom benned, Szürke Ember. Túléli? - Fogalmam sincs. Mélyek a sebei, és lehet, hogy komoly belső vérzése van. De megteszem, ami tőlem telik. Ustarte kinyitotta a szemét. Először még forgott vele a világ, de azután sikerült tekintetét a durván faragott mennyezetre szegeznie. Szája kiszáradt és testébe belehasított a kín. A tompa, lüktető sajgásból égető nyilallás lett, amit oldalában és hátában érzett. Felnyögött. Erre azonnal egy alak magasodott fölé. A férfi felemelte a fejét, és egy vízzel teli kupát nyomott a szájához. Ustarte először kortyolva itta a vizet, lassan engedve le a hűs folyadékot pergamenszáraz torkán. A gyomra tiltakozni kezdett, de elcsitította. Most nem változhatok át, gondolta magában, és a pánik előszele lopakodott be gondolatai közé. Felnézett a Szürke Ember arcába, és ösztönösen is elolvasta a gondolatait. A férfi aggódott miatta. - Életben maradok - suttogta a nő. - Hacsak... nem változom szörnyeteggé. - Elkapta a férfi egyik gondolatfoszlányát: a könyvtár lépcsőjén haldokló aranyfarkas képét. A nőt elöntötte a szomorúság, és könynyek buggyantak elő szeméből. - Értem haltak meg - susogta. - így igaz - felelte a férfi. A könnyek lecsorogtak a papnő arcán, és Ustarte zokogásban tört ki. Érezte, hogy a férfi a vállára teszi a kezét. -Nyugodj meg, Ustarte, különben feltéped a varratokat! Lesz még időd gyászolni. - Bíztak bennem, és én elárultam őket. - Nem árultál el senkit. Nem te idézted meg a démonokat. - Kaput nyithattam volna, és eljuttathattam volna őket a biztcr ságba.

- Most már tényleg kezdesz felbőszíteni - mondta a férfi, de a fejét simogató keze mégis gyöngéd maradt. Nincs olyan élő teremtmény, aki ne változtatná meg a múltat, ha ezzel elkerülhetne valami bánatot vagy tragédiát. Hibákat követünk el. A néped azért követett, mert szeretett téged, és mert hitt benned. Egy szörnyű gonoszság beteljesedését akartátok megakadályozni. Es igen, azért haltak meg, hogy megvédjenek. De ezt önszántukból tették. A te feladatod az, hogy áldozatukat a túléléseddel tett értékessé, mert ők is azt akarták, hogy élj. Hallod, amit mondok? - Hallom, Szürke Ember. Csakhogy veszítettünk. A kapu nyitva áll, és Kuan Hador gonoszsága visszatér. - Talán igen, talán nem, de mi mégis élünk. Számos ellenségem volt, Ustarte: nagyhatalmú ellenségek. Egyesek népeknek parancsoltak, mások seregeknek, megint mások démonoknak. Mindannyian halottak, és én még mindig élek. És amíg élek, nem ismerem el, hogy legyőztek. A papnő lehunyta a szemét, és megpróbált együtt úszni a fájdalommal. Erezte, hogy az egyik takarót leemelik róla. A Szürke Ember szemügyre vette a sebeit. - Szépen gyógyulnak. Miért lenne veszélyes számodra ez a változás? - Mert nagyobb leszek, és a varratok felnyílnak. Ha megkezdődik a dolog, meg kell... ölnöd. Akkor én már nem Ustarte leszek. Es amivé válok... az kínjában lemészárolna téged. Érted? - Igen. De most pihenj! Egy ember ezt jó tanácsnak fogta volna fel, de Ustarte tudta, hogy ha nem marad eszméletén, az émelygés újra kezdődik majd, és akkor átalakul. Teljesen némán feküdt, és gondolatai kezdtek elkalandozni. Többször majdnem megtört az összpontosítása. Ismét maga előtt látta a keltető karámokat, és ismét megérezte az oly jól ismert rettenetes fájdalmat. A nyomorék lánykát otthonából hurcolták el, és vonszolták a föld alá, a végtelen borzalmak világába. Éles kések metszettek a húsába, torkán mérgező folyadékokat erőltettek le. Valahányszor kihányta, még több folyadékot diktáltak bele. Varázslatokat mondtak rá - késnél élesebb, tűznél forróbb, jégnél fagyosabb varázslatokat. Majd eljött a borzalmas nap, amikor törékeny testét eggyé forrasztották a fenevaddal. A lény rémülete és dühe elöntötte a lányt, ahogy a bestia elemei átfolytak emberi testébe. Leírhatatlan volt a kín: minden izma megdagadt és görcsbe rándult. A gyermeket elsöpörte a feketeség tengere, de ő valahogy mégis belecsimpaszkodott saját egyediségébe, és nem engedett az elméjében bömbölő állatnak. A jelenlétét érzékelő fenevad ekkor megnyugodott. Furcsa álmok következtek. Erezte, hogy négy lábon fut, és hatalmas végtagjai rettentő sebességgel repítik előre a síkságon. Majd rávetette magát egy őz hátára, agyarai összezárultak a nyakán, és a földre rántották szájába meleg vér tolult. A lányka majdnem belefúlt a vér emlékébe, de tovább csimpaszkodott a piciny szikrába, amely egykor Ustarte volt. Eszébe jutott a nap, amikor tudatára ébredt a hangoknak. - Ez az új kraloth eltér az megszokottól, nagyuram. Húsz órákat alszik, és amikor felébred, zavartnak tűnik. Észrevettük, hogy hátsó lábának izmai időnként remegnek és előfordul, hogy egész testében összerándul. - Öljék meg! - mondta egy másik, rideg és zord hang. - Igenis, nagyuram. A halál gondolata új erővel töltötte fel Ustartét, és szelleme kitört a fenevad testének sötét bugyraiból. Ismét érezte húsának vonzását, a végtagjainak izmaiban rejlő erőt. Kinyitotta a szemét, felágaskodott, és beszélni próbált. Torkából mély, rekedt morgás tört elő. Mancsa a ketrec vasrácsának csapódott. Egy zöldtunikás ember hosszú botot döfött át a rácsok között. A bot végén valami éles és tündöklő a húsába mart. Az oldalát folyékony tűz égette. Ösztönösen is tudta, hogy a méreg az. A mai napig rejtély maradt előtte, hogy miként sikerült legyűrnie. Csak feltételezhette, hogy az eggyéolvadás soha nem látott adottságokkal ruházta fel, oly módon megerősítve nyirokrendszerét, hogy magába tudta szívni a mérget és képes volt alkotórészeire bontani, majd finoman átalakítani.

Letottyant a hátsójára, és némán várt, míg a méreg ártalmatlanul el nem oszlott. Ekkor észrevette a szobában tartózkodó három ember gondolatait. Az egyik alig várta már, hogy hazamehessen a családjához. A másik a kihagyott étkezésre gondolt. A harmadik egy gyilkosságon töprengett. Alig kapcsolódott hozzá ehhez az utolsó gondolathoz, amikor megérezte, hogy a férfi lezárja előle elméjét. A rácsok között egy aranyszínű varázslat száguldott át, tűzkorbácsokkal ostorozva testét. Összerándult az újabb kín hatására. Olyan kétségbeesetten vágyott a menekülésre, hogy a fenevad testébe temetkezett, és átengedte az irányítást az állatnak. A lény nekivetette magát a ketrecnek, és hatalmas mancsai újra meg újra rácsaptak a rudakra, meghajlítva azokat. A fájdalom még tovább fokozódott. Ustarte ismét menekülni akart, és belülről rontott testének, mintha csak utat vájhatna magának megkínzott húsán át. Ám ebben a pillanatban meglelte a kulcsot, ami megmenthette az életét. A fenevad visszahúzódott és Ustarte szelleme megnőtt. A test rángatózva és átalakulva a ketrec padlatára zuhant. Amikor Ustarte felébredt, egy ágyban feküdt. A teste immár nem vadállati test volt, de többé már nem is emberi. Vállát és törzsét vastag, csíkos szőr borította, ujjai visszahúzható karmokban végződtek. - Rejtélyt jelentesz a számomra, gyermek - mondta ekkor egy hang. Ustarte a hang felé fordította a fejét, és látta, hogy a harmadik férfi ül az ágya mellett. Elképesztően szép volt: haja arany, szeme a nyár kékjét idézte. A kedves nagybácsiknak van ilyen szemük - gondolta magában a lány. Csakhogy ebben a tekintetben nem lakozott egy cseppnyi kedvesség sem. - De majd megfejtjük a talányt. Két nappal később a lányt egy karósánccal körbevett börtönpalotába vitték, amely magasan a hegyekben állt. Akadtak itt más mutációk is - embervadak és vérlények, a sikertelen kísérletek maradványai. Volt például egy emberarcú kígyó, amelyet drótszövésű kupolás ketrecben tartottak, és élő patkányokkal etettek. A lény nem beszélt, de éjszakakánként fájdalmas, gyönyörű énekre fakadt. A hang minden éjjel beletépett Ustarte lelkébe - a borzalmas palotában töltött öt év minden egyes éjszakáján. Elmondhatatlan dolgokat követtek el a teste ellen, amiért cserében megtanították, hogy miként öljön és táplálkozzon. Két évig nem volt hajlandó embert ölni. Deresh Krany, az aranyszőke varázsló két éven át rettenetes kínokat okozott neki. A kínzás végül megtörte Ustarte ellenállását, és a lány megtanult engedelmeskedni. Először egy fiatal nővel végzett, majd egy félkarú, de erős férfival. Ezután megtanulta, hogy ne emlékezzen sem áldozatai arcára, sem alakjára. Deresh Krany újra és újra kényszerítette, hogy átalakuljon, és amikor felvette a fenevad alakját, ráuszította egy-egy emberre, akinek esélye sem volt vele szemben. Ustarte hosszú agyarai és rettentő karmai belevájtak az áldozat puha húsába, letépték végtagjait, összezúzták törékeny csontjait, hogy a végén a bestia fellefetyelje a kiontott vért. Jó kraloth volt, engedelmes és megbízható. Egyik alakjában sem támadott börtönőreire - soha. Még csak rájuk sem mordult. Amikor kellett, azonnal engedelmeskedett. És minden egyes eltelt nappal egyre elégedettebbek lettek vele. Tudták, hogy akkor verhetik meg, amikor csak akarják - Ustarte ezt kiolvasta a gondolataik közül. A lány ügyelt rá, hogy soha ne jusson tudomásukra, milyen képességek birtokában van. Nagyon vigyázott, hogy ne árulja el adottságait. Ustarte tudta, hogy Deresh Krany érzékelte is ezeket. Egyszer például tőrrel a kezében indult meg felé, és a lány világosan ki tudta olvasni gondolatait: A torkodba döföm ezt a tőrt. - Jó reggelt, nagyuram - köszöntötte a lány. - Jó reggelt, Ustarte. - A férfi leült mellé. - Nagyon elégedett vagyok veled - mondta, de magában ezt gondolta:

Megfoglak ölni. - Köszönöm, nagyuram. Mit kívánsz tőlem? A férfi rámosolygott és tokjába csúsztatta tőrét. - Ezen a helyen nincs két egyforma teremtmény, de a kétalakúság még itt is igen-igen ritka. Mit érzel, amikor átalakulsz egyik alakból a másikba? - Fájdalmat, nagyuram. - Melyik alak adja a nagyobb élvezetet? - Egyik sem okoz nekem örömet, nagyuram. Ez a majdnem emberi alakom némi elégedettséget merít a tanulmányaiból, az ég szépségéből. kraloth formámban a hatalomban, az erőben tobzódom, és értékelem a hús ízét. - Igen - bólogatott a férfi - a fenevadnak nincs érzéke az elvonatkoztatáshoz. De miként irányítod? - Nem tudom teljesen uralni, nagyuram, mivel vad és zabolátlan. Azért engedelmeskedik nekem, mert tudja, hogy megfoszthatom őt a létezésétől - viszont folytonosan arra törekszik, hogy fölém kerekedjen. - A tigris szelleme él még benned? - Szerintem igen. - Érdekes. - A férfi elhallgatott és láthatóan elmerült gondolataiban, majd a lány szemébe nézett. - A városban érzékeltem, hogy kinyúltál, és megérintetted az elmémet. Emlékszel erre? A lány már várta a kérdés és tudta, hogy veszélyes lenne, ha teljesen ] letagadná a dolgot. - Igen, nagyuram. Roppant rejtélyes volt az egész: mintha mély álomból ébredtem volna. Hirtelen hangokat hallottam a távolból, bár tudtam, hogy azok igazából nem hangok. - És azóta ez nem fordult elő? -Nem, nagyuram. - Szólj nekem, ha így lenne. - Úgy lesz, nagyuram. -Jól dolgozol, Ustarte, és mindannyian büszkék vagyunk rád - Köszönöm, nagyuram - számomra ez a dicséret a legörömtelibb. Egy nap, amikor éppen félemberi alakjában sétálgatott, észrevette, hogy az árokfolyosóba nyíló kiskapu nyitva áll. Megtorpant az ajtóban és végignézett az erdőbe vezető hegyi ösvényen. Elméjével kinyúlt, és megérezte a közelben posztoló figyelőket, majd elolvasta gondolataikat. Az ajtót neki hagyták nyitva. Összpontosított és adottságát még jobban kiterjesztette. Az árokfolyosó kapujától alig ötven lépésre, a sziklák között még öt őr lapult. Lándzsákkal voltak felfegyverezve, és ketten erős hálót szorongattak kezükben. Ustarte megfordult, és visszasétált a nagy gyakorlótérre. Ahogy teltek-múltak a hónapok, egyre jobban bíztak benne. Kezdték igénybe venni segítéségét a hozzá hasonlók idomításánál. Prialt például láncra verve hozták. A férfi farkasalakban érkezett, és egyre őrei felé kapdosott fogaival. Ustarte kiterjesztette adottságát, és megérezte a férfi haragját és rémületét. - Nyugodj meg! - suttogta az elméjének. - Légy türelmes! Közeleg a mi időnk. Árnyjáró egy darabig még elücsörgött az alvó papnő mellett. Ustarte most már egyenletesen lélegzett, de az arcán gyöngyöző veríték elárulta, hogy lázas. A férfi kiment a konyhába, megtöltött egy tálat hideg vízzel, majd visszament a nőhöz. Fogott egy ruhát, belemártotta a vízbe, a felesleges folyadékot kicsavarta, majd a papnő homlokára terítette a vászondarabot. Ustarte összerezzent, és aranyszeme kinyílt. - Ez jó - suttogta, és a ruhát az arcához nyomta, majd újra elaludt. Árnyjáró felállt a padlóról és kinyújtózott. Egy darabig csak némán állt és hallgatózott, majd gyorsan az ablakhoz lépett, berántotta a spalettákat, azután pedig kisietett a ház elé a napsütésbe, és behúzta maga mögött az ajtót.

Eldicar Manushan és apródja, Beric éppen akkor hagyták el a völgyteraszt, és indultak meg a lakrészéhez vezető ösvényen. A bűbájos halványkéken csillogó selyeminget viselt. Lábára nem húzott sem csizmát, sem cipőt - mezítláb volt. Apródja csak egy ágyékkötőt vett, és vállán átvetve törülközőket vitt. - Jó napot, Dakeyras - mosolyodott el szélesen a bűbájos. - Nektek is. Hova-hova? - A partra: Beric kezdi megkedvelni. - A szőke apród felnézett Árnyjáróra és elvigyorodott. - Nagyon hideg a víz. - Akkor rossz irányba fordultatok - mondta Árnyjáró. - Menjetek vissza a nagy sárga rózsabokorig, és ott forduljatok jobbra. A lépcsők egyenesen a tengerhez vezetnek. Eldicar Manushan rápillantott az Árnyjáró szállását rejtő durván kivájt falakra. - Ügy értesültem, hogy itt élsz. Igencsak furcsa ember vagy: építtetsz egy fenségesen szép palotát, de te inkább egy sziklába vájt barlangban laksz. Miért? - Időnként én is felteszem magamnak ezt a kérdést. - Mehetünk már a tengerhez, bácsikám? - szólt közbe a kisfiú. -Kezd nagyon meleg lenni. - Menj csak, Beric. Hamarosan én is csatlakozom. - Ne maradj soká - felelte a gyermek, és lerohant az ösvényen. - A fiatalok tele vannak energiával - jegyezte meg Eldicar Manushan, és egy virágzó fa árnyékába lépett, majd letelepedett egy sziklatömbre. - És ártatlansággal - fűzte hozzá Árnyjáró. - Igen. Mindig olyan szomorú, amikor elmúlik... Nem fordultam rossz irányba, Dakeyras. Beszélni akartam veled. - Itt vagyok. Kezd hát! - Sajnálom az embereid halálát. Nem én tettem. - Csupán egy balszerencsés egybeesés volt. Eldicar sóhajtott. - Nem fogok hazudni neked. A népem szövetséget kötött - mondjuk úgy - egy másik nagyhatalmú csoporttal. A háború már csak ilyen. Amit mondtam, úgy értettem, hogy nem én idéztem meg a fenevadakat a palotádba. - Mit kerestek itt egyáltalán? Ez az ország még csak nem is gazdag. - Talán nem. De a miénk. Egykor az én népem uralta, de időlegesen vereséget szenvedtünk és visszavonultunk. Most azonban visszatérünk, és ez egyáltalán nem gonosztett. Csupán emberi. Azt akarjuk, ami jog szerint minket illet, és ezért hajlandóak vagyunk harcolni. A kérdés a következő: ez vajon a te harcod is? Nem Kydorban születtél. Van egy csodás palotád, szolgáid és olyan szabadságod, amilyet csak a gazdagság megadhat. Ez nem fog megváltozni. Erős és halálos vagy, de akár mellettünk állsz, akár ellenünk, a végkimenetel szempontjából a dolognak nem lesz különösebb jelentősége. - Akkor miért törekszel a barátságom elnyerésére? - Részben azért, mert kedvellek. - A bűbájos elmosolyodott. - És részben azért, mert megöltél egy bezsát. Erre nem sok ember képes. Az ügyünk nem igazságtalan, Dakeyras. Ez a mi földünk volt, és az ember már csak olyan, hogy küzd azért, amiről úgy véli, az övé. Egyetértesz? Árnyjáró vállat vont. - Azt beszélik, hogy ez a föld egyszer a tenger alatt volt. Talán a tenger igényt tart rá? Az emberek azt birtokolják, aminek megtartásához elég erejük van. Ha el tudjátok foglalni az országot, tegyétek. Mindenesetre gondolkodom azon, amit mondtál. - Csak ne túl sokáig - tanácsolta Eldicar Manushan. Megfordult, hogy kövesse apródját a tengerhez, majd hirtelen megpördült. - Megtaláltad a papnő holttesttét? - Rábukkantam egy nem emberi lény tetemére. Eldicar Manushan egy pillanatig némán állt. - Eggyéforrt volt. Egy gyűlölettel és keserűséggel teli sikertelen kísérleti egyed. Az én uram, Deresh Krany sok időt és érzelmet szentelt kiképzésének. A papnő mégis elárulta. - Az urad küldte a démonokat? Eldicar széttárta a karját.

- Én csak szolga vagyok, és nem ismerem mesterem minden tervét. Árnyjáró egy darabig még üldögélt otthona előtt. Vadász volt, akit arra képeztek ki, hogy kövesse a zsákmányt és leterítse. A helyzet azonban a szokásosnál ezúttal sokkal szövevényesebb volt, és sokszorosan veszélyesebb. Ehhez járult még, hogy feltűnt egy újabb játékos, aki eddig még nem ' fedte fel magát. Ki lehet vajon Deresh Krany? Az elkövetkező három napban a palotán belül az élet visszatért megszokott kerékvágásba. A szolgák azonban még mindig idegesek voltak, és sokan vásároltak a carlisi bazárokban védőamuletteket, melyeket szobájuk ajtajára vagy a nyakukba akasztottak. A templom mindennap megtöltötték az újonnan megtértek alig várták már, ho Chardyn és három paptársa megáldja őket. Maga Chardyn minden nap órákat töltött el a tekercsek és a tanítások átböngészésével, olyan ősi varázslatokat keresgélve, amelyek hasznosak lehetnek a démoni megszállás és manifesztáció ellen. Az oltár alól pedig előszedett egy odarejtett díszes ládikát. Két tárgyat vett ki belőle: egy aranygyűrűt, csiszolt karneliánkővel a közepén, és egy nyakláncra fűzött talizmánt - azt beszélték, hogy mindkettőt a nagy Dardalion, a Harmincak első apátja áldotta meg. Álszent vagy - mondta magában Chardyn, amikor felvette a nyakláncot. A palota ispotályában számos sebesült katona meghalt, hiába adta Árnyjáró a két kirurgusnak a kristályt egyik férfi sem volt olyan ügyes, mint Mendyr Syn. De akadtak, akik túlélték. A herceg naponta meglátogatta és bátorította őket. A megrokkantakat biztosította, hogy tisztes ellátást és földet kapnak majd a főváros közelében. Árnyjárót ritkán lehetett látni, és a palotába érkező minden látogatót Emrin fogadott, aki közölte velük, hogy az Uraság nem tartózkodik rezidenciáján. Az öböl másik oldalán álló Téli Palotában a herceg utasítást adott az ünnepi lakoma előkészületeinek megkezdésére. Kydor nagyurai -Panagyn a Rishell-házból, Ruall a Loras-házból és Shastar a Bakard-házból - megérkeztek Carlisba, és fényűző lakosztályokat bocsátottak a rendelkezésükre három különböző toronyban. A Kilraith-házhoz tartozó Lord Aric a negyedik toronyban szállt meg. A lakomára meghívókat küldtek a kisebb nemesi családok fejeinek, és egy maroknyi gazdag kereskedőnek így a Szürke Embernek is. A meghívottak nagy izgalommal készülődtek, mivel akik szemtanúi voltak Eldicar Manushan csodálatos tehetségének, mindenfelé meséltek róla. És a bűbájos olyan estét ígért, amire mindenki emlékezni fog - élete végéig. A Szürke Ember palotájától nem messze, nyugati irányban egy védett párkány emelkedett, amelyet a fenti palota elől jól elrejtett egy kiugró sziklaeresz. Itt, egy hatalmas fa homokkal beszórt tönkje körül széthasogatott deszkákból több priccset állítottak fel. A Szürke Ember elnyúlt az egyik ágyon - tőle jobbra ott ült az ezúttal zöld selyemköntöst viselő Ustarte. A nő arca még mindig szürkés volt, és szemében fáradtság és fájdalom tükröződött. A szemközti priccsen Ju Ju-liang és Kiszumu foglalt helyet. Ju Ju válla gyorsan gyógyult, de a csiatce úgy találta, hogy szívesen feküdne még az ispotályban. Ustarte megpróbálta kifaggatni az első riazs-nor szellemével történő találkozásáról, de Ju Junak most már nehezére esett felidéznie, hogy miről is esett szó. Végtére is a legtöbb dolgot nem értette, és még akkor sem fogta fel, amikor Kvin-csong szelleme átadta neki tudását. A levegő szinte vibrált a visszafojtott feszültségtől. Szürke Ember az oldalára hemperedett, és félkönyékre támaszkodott, de arca zord volt és tekintetét Ju Jura szegezte. Ez volt a legzavaróbb tényező mind közül. A papnő csalódottnak tűnt, egyedül Kiszumu látszott nyugodtnak és fesztelennek. Ju Ju azonban gyanította, hogy ez csak a külvilágnak szól. - Sajnálom - mondta Ju Ju csiatcéül. - Emlékszem arra, hogy egy magas férfi odajön hozzám. Emlékszem, hogy pria-shathnak nevez, ami Kiszumu szerint azt jelenti, hogy „lámpáshordozó". Azután kézen fogott és

repültünk. Magasan a felhők felett és a csillagok alatt. Láttam csatákat szárazon és vízen. Láttam nagy városok felépültét és pusztulását. Es közben a férfi mindvégig beszélt hozzám. Azt hittem, hogy emlékszem majd rá, de amikor felébredtem, az egész kezdett szertefoszlani. Egyes dolgok eszembe jutottak - mint például az, hogy a kardok mágiája átadható. De a legtöbbre nem emlékszem. A Szürke Ember átlendítette lábát az ágy felett és felült. - Amikor a palota előtt beszélgettük, azt mondtad nekem, hogy meg kell találnunk az Agyaglényeket. Erre emlékszel? - Igen, az Agyaglényekre emlékszem. - Kik ők? - A kupolában várakoznak - ezt mondta nekem Kvin-csong. A lámpás hordozóját várják. - És hol van ez a kupola? - Nem tudom. Többre nem emlékszem. - Ju Jut kezdte felkavarni kérdezősködés. Kiszumu a karjára tette a kezét. - Nyugodj meg, Ju Ju. Minden rendben lesz. - Nem tudom, hogy lenne rendben - dünnyögte az árokásó. - Egy idióta vagyok. - Kiválasztott vagy: pria-shath. Ezért kerültél ide - felelte Kiszumu. -Úgyhogy ülj nyugodtan, és folytassuk az igazság keresését. Beleegyezel? Ju Ju hátradőlt, és lehunyta a szemét. - Bele. Csakhogy az elmém kezd kiürülni. Ügy érzem, hogy minden kiszáll belőle. - Majd visszatér. Kvin-csong azt mondta, hogy találd meg az Agyaglényeket, akik a kupolában élnek. Azt is mondta, hogy ezek az Agyaglények a lámpás hordozóját várják. Láttad az Agyaglényeket, amikor Kvincsonggal utaztál? - Igen! Igen, láttam. Egy hatalmas csata után történt. Több ezer harcos volt ott — hozzád hasonló emberek, Kiszumu. Egyesek szürke, mások fehér, megint mások karmazsin köntösökben. Letérdeltek a csatatéren és imádkoztak, majd sorsot húztak. Egyes harcosok ezután otthagyták a többieket, és elindultak felfelé egy dombon. Kvin-csong ' velük tartott. Velük és velem tartott, ha érted, mire gondolok. És akk azt mondta: „Ők az Agyaglények." - Ez eddig jó - jelentette ki Kiszumu. - És még mit mondott Kvi-csong? - Azt mondta, meg kell találnom őket. A kupolában. Majd elrep tünk, át a dombok, völgyek meg egy öböl felett, és leszálltunk egy erdő kében, ahol mesélt az életéről, és kérdezett az enyémről. Mondtam ne1 hogy árkokat, meg házak alapjait ástam ki, mire azt mondta, hogy ez becsületes foglalkozás. Ami igaz is, mivel alapok nélkül nem tudnánk... - Igen, igen - szakította félbe Kiszumu, aki most teret engedett bo szúságának. -De inkább térjünk vissza az Agyaglényekhez. Említe őket még egyszer? - Nem. Szerintem nem. A Szürke Ember előredőlt. - Amikor sorsot húztak, hányan indultak neki a dombnak Kvin-csonggal? - Szerintem több százan lehettek. - Meg a fekete ember - toldotta meg Ustarte. Ju Ju meglepetten pislogott, és rámeredt a lábadozó papnőre. - Honnan tudtad? Én már majdnem teljesen elfelejtettem. - A sebeim elszívták az erőmet, de azért nem teljesen. Beszélj a fekete emberről. - Szerintem varázsló lehetett. A bőre nagyon sötét volt. Magas, jókötésű férfi volt, kék köntösben és kezében egy hosszú fehér botot vitt, ami a végén behajlott. Legalábbis azt hiszem, hogy varázsló volt. Rokonságban állt egy híres emberrel. Az unokája vagy a dédunokája volt. Vagy valami ilyesmi. - Emsharasszal - szúrta közbe Ustarte.

- Ez volt az! - kiáltotta Ju Ju. - Unokája annak az Emsharasnak, aki szintén varázsló volt. - Sokkal több varázslónál - mondta Ustarte. - A démonok ura, aki a legenda szerint fellázadt fivére, Anharat ellen, és Kuan Hador embereit segítette a Démonháborúban. Hatalma révén Kuan Hador harcosai legyőzték a démonokat, és száműzték őket ebből a dimenzióból. Ekkor Kuan Hador még a tisztaság és a bátorság jelképe volt. Amikor Kuan Hador a gonoszság útjára lépett, és kitört az újabb háború, Em-sharas néhány leszármazottja fegyvert fogott a birodalom ellen. Számos csatát vívtak akkor, és senki sem tudja, mi lett Emsharas leszármazottaival. - Úgy tűnik, nem jutottunk közelebb a válaszhoz - mondta Kiszumu. - Szerintem igen - jegyezte meg a Szürke Ember, és Ju Juhoz fordult. - Az utolsó csata, amit láttál, Kuan Hador városában zajlott? - Igen. - Az Agyaglények melyik irányba távoztak? - Délre... talán délnyugatra. Mindenesetre dél felé. - Azt a vidéket ma jobbára erdő borítja - mondta a Szürke Ember. Hatalmas terület, és egészen Qumatarig terjed. Emlékszel valami jellegzetességre? Ju Ju a fejét rázta. - Csak egy csomó dombra. - Oda kell utaznunk - jelentette ki a Szürke Ember. Jobbján Ustarte, halkan felnyögött, és feje ernyedten hanyatlott a priccs fejtámlájára. A Szürke Ember azonnal mellette termett. - Segíts! - szólt oda Kiszumu-nak. Ketten együtt nagy erőlködés közepette felemelték a papnőt, visszavitték Árnyjáró lakrészébe, és lefektették az ágyra. A nő aranyszeme felnyílt. - Szükségem... van... egy... kis... pihenésre - suttogta. A két férfi magára hagyta, és visszatértek Ju Juhoz. - Hogy van a sebed? - kérdezte a csiatcét a Szürke Ember. - Jobban. - Tudsz lovagolni? - Hát persze, remek lovas vagyok. -Jó lenne, ha te és Kiszumu visszatérnetek a romokhoz, majd ott északra kellene fordulnotok. - Mit keressünk? - kérdezte Ju Ju. - Bármit, ami ismerős számodra. Az Agyaglények elhagyták a csatamezőt. Messzire mentek? Mondjuk, úgy egy napot haladtak? Vertek közben tábort? - Nem... nem hinném. Szerintem a dombok az égő város közelében emelkedtek. - Akkor találjátok meg azokat a dombokat! Egy-két napon belül én is csatlakozom hozzátok. Kiszumu közelebb lépett a Szürke Emberhez. - Mi lesz, ha a démonok visszatérnek? A mi kardunk nem lesz ott, hogy megvédjen téged. - Egyszerre csak egy dologgal törődjünk, barátom - felelte a Szürke Ember. - Emrin majd gondoskodik két jó hátasról és egy heti útravaló-ról. Senkinek se áruljátok el, hogy merre tartotok! A Kilraith-házhoz tartozó Lord Aric elhaladt a két ajtónálló mellett, és bevezette Eldicar Manushant a hátsó terembe, ahol egy harmadik ajtónálló udvariasan megszabadította Aricot rubinmarkolatú tőrétől.' Lord Panagyn - a Rishell-házból - egy karosszékben terpeszkedett, csizmás lábát pedig egy üveg asztallapra tette. A lord nagydarab, ronda férfi volt vasszürke hajjal, és hatalmas dudorral az orra helyén. Az egykori szebb napokra egyedül a bal szemén viselt ezüst szemkötő utalt. - Köszöntelek, rokon - mondta Aric barátságosan. - Bízom benne, hogy kényelmesen ülsz. - Éppen olyan kényelmesen, mint az az ember, aki ellensége várában üldögél. - Mindig annyira gyanakvó vagy, rokon. Hidd el: nem itt fogsz meghalni. Most pedig engedd meg, hogy bemutassam barátomat, Eldicar Manushant.

A széles vállú bűbájos meghajolt. - Örvendek, nagyúr. - Eddig minden öröm a tiéd - morogta Panagyn, és levette a lábát az asztalról. - Ha a Rishell-házzal akarsz szövetséget kötni, Aric, felejtsd el. Te álltál a fondorlatos köpönyegforgató Shastar mögött. Ha nem állt volna át, megölhettem volna Rualt, mint ahogy megöltem a fivéreit is. - így igaz - bólintott Aric. - És abban is igazad van, hogy én vettem rá Shastart, hogy álljon át. - Még el is ismered, te kutya! - Igen, elismerem - mondta Aric, és letelepedett, szemben az álmélkodó férfival. - De mindez már a múlt. Most sokkal nagyobb jutalomra tehetünk szert. Eddig egymással csatáztunk, hogy Kydor minél nagyobb részét birtokolhassuk. Egy aprócska országból egy nagyobb darabot. De tegyük fel egy pillanatra, hogy meghódíthatjuk a csiatcék és a gothirok földjeit. És azokon túl Drenant, Vagriát, Lentriát. Tegyük fel, hogy nagy birodalmak királyai lehetünk. Panagyn felnevetett - hangjából csak úgy áradt a gúny. - Ó, igen, rokon. És szárnyas disznók hátán szállhatunk át birodalmunk fölött. Azt hiszem, láttam is egy tollas disznót, amint elhúzott az ablak előtt, éppen mielőtt megérkeztem. - Nem rovom fel neked a cinizmusodat, Panagyn - felelte Aric. -Sőt, adok még egy lehetőséget, hogy tréfálkozz. Nem elég, hogy uralhatjuk ezeket a birodalmakat, de még meghalni sem halunk meg. Halhatatlanok leszünk, akár az istenek. - A férfi elhallgatott egy pillanatra, majd elmosolyodott. - Nos, nem akarsz tréfálkozni? - Nem. Viszont nagyra értékelném, ha adnál egy keveset abból a mákonyból, amelyet láthatóan elfogyasztottál. Aric nevetett. - Hogy van a szemed? - Fáj, Aric. Mit gondolsz, milyen érzés? Egy nyílvessző fúrta át, és nekem ki kellett rántanom mind a vesszőt, mind a szemgolyómat. - Akkor talán egy kis bemutató segítene, hogy megegyezzünk - válaszolta Aric és Eldicar Manushanhoz fordult. A bűbájos felemelte a kezét, és mutatóujjából kék láng szökött elő, ami önmagába fordult és piciny, izzó golyóként pörgött a levegőben. - Mi ez? - kérdezte Panagyn. A golyóbis váratlanul átsüvített a termen, és átfolyt az ezüst szemkötőn. Panagyn nagyot nyögve zuhant hanyatt. Hangosan szitkozódott és a tőréért kapkodott. - Erre semmi szükség - közölte Eldicar Manushan. - Nyugodj le és várd meg, amíg a fájdalom elenyészik. Az eredmény még téged is meglep majd, nagyuram. A fájdalom máris csökken. Mit érzel? - Viszket a szemgödröm - dünnyögte Panagyn. - Mintha valami befészkelte volna magát oda. - Való igaz - felelte Eldicar. - Vedd le a szemkötődet. - Panagyn engedelmeskedett. A szeme helyén hártya feszült, mintegy lezárva azt. Eldicar Manushan ujja megérintette az összenőtt szemhéjat. A bőr felfeslett, és a szemhéjak izmai új élettel eltelve duzzadni kezdtek. -Nyisdi ki a szemed! - parancsolta a bűbájos. Panagyn így tett. - Magasságos egek! - suttogta. - Újra látok. Ez csoda! - Nem csoda, csak mágia - közölte Eldicar, és alaposan szemügy vette. - Még csak a megfelelő színt sem találtam el pontosan. A jobb szemed írisze sötétebb kék, mint a bal. - Az istenekre, ember, mit sem törődöm a színével! - horkant fe Panagyn. - Megszabadultam a kíntól... és újra van két jó szemem. Felállt székéből, kisétált az erkélyre, és az öblöt nézte. Felnevetett, majd visszafordult a két férfihoz. - Hogy csináltad ezt? - Egy egész korba beletelne, mire elmagyaráznám, nagyuram, lényegében a tested regenerálta magát. A szem viszonylag egyszer, szerkezet. A csontokhoz már valamivel több gyakorlás szükségelteti Ha például

elveszítenéd az egyik karodat, több hétbe és több mint k tucat varázslatba kerülne, mire visszanőne. Most pedig, ha megengeded nagyuram, azt javaslom, vedd alaposabban szemügyre a rokonodat. - Jó érzés egyáltalán bármit alaposabban szemügyre venni. Mit keressek? - Mit gondolsz, jól néz ki? - Úgy érted, eltekintve a festett hajától és szakállától? - Nem festett - felelte Eldicar Manushan. - Nagyjából tíz évet adtam vissza neki. Jelenleg a harmincas éveinek elején jár, és több száz évig így is marad. Talán még tovább is. - Az istenekre, tényleg fiatalabbnak tűnik! - suttogta Panagyn elhűlve. -És ezt velem is meg tudod tenni? - Természetesen. - És mit kívánsz cserébe? Elsőszülött fiam lelkét? - Panagyn erőltetetten felnevetett, de szemében nem csillant derű. - Nem vagyok démon, Lord Panagyn. Ember vagyok, akárcsak te. Csupán a barátságodat és a hűségedet akarom. - És ez királlyá tesz? - Idővel igen. A seregem készen áll, hogy behatoljon az országba. Nem akarom, hogy azonnal harcolnia kelljen, amint megérkezik. Sokkal jobb, ha barátként érkezik erre a földre, amely majd hódításunk kiindulópontja lesz. Te háromezer harcosnak parancsolsz, Lord Aric közel négyezret tud fegyverbe hívni. Nem akarok rögtön harcba bocsátkozni. - És honnan jön ez a sereg? A csiatcék földjéről? - Nem. Egy kapu nyílik majd alig harminc mérföldre innen. Először egy emberem lép át rajta. Beletelik némi időbe, mire az egész sereg átint - talán egy évbe, talán többe is. De amint az itteni táborunk létrejön, meghódítjuk a csiatcék földjét és a mögötte elterülő országokat. A birodalom visszaáll, te pedig olyan jutalomban részesülsz, ami legmerészebb álmaidat is felülmúlja. - És mi lesz a többiekkel? A herceggel, Shastarral és Ruall-lal? - kérdezte Panagyn. - Ok is részesei a vállalkozásunknak? - Sajnos nem - válaszolta Eldicar Manushan. - A hercegnek a kapzsiság nem jelent semmit, és nem vágyik hódításra. Shastar és Ruall hűségesek hozzá és követik, bármit is tesz. Nem: kezdetben Kydor földjén csak te és a rokonod osztozik. - Akkor hát meghalnak? - Igen. Ez zavar téged, nagyuram? - Mindenki meghal egyszer - mosolygott Panagyn. - Nem mindenki - emlékeztette őt Aric. A támadást követő éjszakákon a palotában számos szolgának gondjai akadtak az elalvással. Amint az éj leszállt, és egyedül maradtak szobáikban, lámpásokat gyújtottak, és imádkozni kezdtek. Ha el is aludtak, éberen tették, és már az ablakkereten neszező szél hangjára is verítékben úszva riadtak fel. Nem úgy Keeva, aki mélyebben aludt, mint évek óta bármikor. Mélyen, álomtalanul aludt és felfrissülve, felpezsdülve ébredt. Azt is tudta, hogy miért. Amikor a démonok jöttek, nem lapult meg egy sarokban, hanem felkapott egy fegyvert és használta. Igaz, félt, de a félelem mégsem gyűrte le. Eszébe jutott bácsikája, és maga elé képzelte arcát, ahogy ott ülnek a folyóparton. - Azt fogod majd hallani az emberektől, hogy a büszkeség bűn. Ügyet se vess rájuk! A büszkeség létfontosságú dolog. Persze nem a túlzott gőgről beszélek. Az csupán önhitt ostobaság. Csak az számít, hogy büszke legyél magadra. Ne tégy semmit, ami aljas, rosszindulatú, kicsinyes és kegyetlen! És sose engedj a gonosznak, nem számít, hogy mi az ára! Legyél büszke, te lány, és húzd ki magad! - Így élsz te is, bácsikám? - Nem. Ezért tudom, hogy milyen fontos a büszkeség. Keeva elmosolyodott az emlék hatására, miközben a papnő ágya szélén ült. Ustarte békésen aludt. Keeva hallotta, hogy a Szürke Ember belép a szobába és rápillantott. A férfi tetőtől talpig feketébe öltözött, bár nagyon drága ruhákba. Intett a lánynak, aki követte őt a fegyverterembe. - Ustarte veszélyben van - mondta a Szürke Ember.

- Úgy tűnik, szépen gyógyul. - Nem a sebeire gondolok. Ellenségei vannak, és hamarosan eljönnek érte. - Szünetet tartott, és sötét tekintetét a lányéba fúrta. - Mit akarsz, mit tegyek? - Mit akarsz tenni te? - kérdezett vissza a férfi. - Nem értelek. - Két út áll előtted, Keeva. Az egyik visszavisz a lépcsőkön át a palotába és a szobádba; a másik olyan helyekre vezet, ahova talán nem szeretnéd. - A távolabbi asztalka felé intett, amelyen egy puha bőmadrág és egy duplavállas vadászzeke hevert. A ruhák mellett egy csontnyelű kést rejtő öv feküdt. - Ez az enyém? - Csak ha akarod. - Miről beszélsz, Szürke Ember? Szólj nyíltan és egyenesen. - Szükségem van valakire, aki elviszi innen Ustartét egy viszonylag biztonságos helyre. Ennek a valakinek eszesnek és bátornak kell lennie, olyan valakinek, aki nem esik pánikba, ha üldözőbe veszik. Nem kérlek meg erre a feladatra, Keeva. Ehhez nincs jogom. Ha úgy döntesz, hogy visszatérsz a szobádba, semmi rosszat nem gondolok majd felőled. - Hol van ez a biztonságos hely? - Nagyjából egy napi lovaglásra innen. - A férfi közelebb lépett. -Gondold át. Addig én Ustarténál várok. Keeva magára maradt a fegyverteremben. Odalépett az asztalhoz, és megfogta a vadászzekét. A bőr puha volt és kissé olajos. Előhúzta a vadászkést a tokjából és megforgatta. Tökéletes egyensúlyú, kétélű penge volt. Keeva fejében összecsaptak a gondolatok. Eletét a Szürke Embernek köszönhette, és az adósság teherként nehezedett a vállára. Ugyanakkor szeretett a palotában élni. Ugyan büszke volt arra, hogy kivette részét a démonok elleni harcból, de nem akart újabb veszedelmekbe sodródni. Szerencséje volt a faluját ért támadáskor. Camran akár azonnal meg is ölhette volna. Szerencséje megkétszereződött a Szürke Ember érkezésével. Ám biztos, hogy a szerencsének is van határa. Keeva úgy érezte, hogy átlépné ezt a határt, ha beleegyezne a papnő elkísérésébe. - Mit kellene tennem, bácsikám? - suttogta maga elé. A halott nem felelt, de Keevának eszébe jutott egy gyakran ismételgetett jótanácsa. „Amikor kétségek gyötörnek, tedd azt, ami helyes, te lány." Árnyjáró az ágyhoz lépett, amelyben Ustarte nyitott szemmel feküdt, férfi leült mellé. - Rosszul tetted - mondta a nő, szinte alig hallhatóan. - Megadtam neki a választás lehetőségét. - Ez nem igaz. Az életét köszönheti neked, és majd úgy fogja érezni, hogy kötelessége azt tenni, amire kéred. - Tudom, de nekem sincs túl sok választásom - vallotta be Árnyjáró. - Lehetnél Kuan Hador barátja - emlékeztette a papnő. A férfi megrázta a fejét. - Semleges maradtam volna, de halált hoztak a házamba és az embereimre. Ezt nem bocsáthatom meg. - Ennél többről van szó. A férfi őszinte derűvel felnevetett. - Egy pillanatra elfelejtettem, hogy tudsz olvasni a gondolatok között. - És beszélni a szellemekkel - felelte a papnő. Árnyjáró mosolya elhalványult. Az első éjszakán, amikor Ustartét ápolta, a nő felébredt, és elmondta neki, hogy álmában megjelent előtte Őrien, Drenai harcos királyának szelleme. Ez megrázta Árnyjárót, mivel ugyanez a szellem évekkel ezelőtt neki is megjelent, és esélyt kínált, hogy megváltsa önmagát a Bronzpáncél felkutatásával. - Ismét felkeresett? - Nem. De azt akarta, hogy tudd: nem neheztel rád. - Pedig kellene. Megöltem a fiát.

-Tudom - mondta a nő szomorúan. - Más ember voltál akkor... szinte túl minden megváltáson. De a benned maradt jóság visszatért, Orien pedig megbocsátott. - Furcsamód ezt nehezebb elviselni, mint a gyűlöletet. - Ez azért van, mert te nem tudsz megbocsátani magadnak. - A szellemek gondolataiban is olvasol? - Nem... de kedveltem őt. - Király volt, méghozzá nagy király. Megmentette Drenait, és nemzetté kovácsolta. Amikor megöregedett, és látása meggyengült, lemondott fia, Niallad javára. - Ezt tudom az emlékeidből. O rejtette el a Bronzpáncélt, és te találtad meg. - Megkért, hogy tegyem meg. Hogyan utasíthattam volna el? - Vannak, akik megtették volna. Most pedig egy újabb kéréssel fordult hozzád. - Ami teljesen értelmetlennek tűnik. A Bronzpáncél megtalálása hozzájárult, hogy Drenai felülkerekedjen egy hatalmas ellenségén. De elmenni egy lakomára? Miért törődne egy halott király egy lakomával? - Ezt nem mondta, de szerintem veszélybe kerülsz, ha elmész. Tudsz erről? - Tudok. Keeva lépett ki a fegyverteremből. Árnyjáró az ajtóban álló lány felé fordult. Keeva a sötét inget, nadrágot és a rojtos lovaglócsizmát viselte. A vadászkést a derekára kötötte. Sötét haját hátrahúzta arcából, és lófarokba kötötte. Árnyjáró felállt. - Jól áll rajtad a ruha. - Elhaladt a lány mellett, és a fegyverterem túloldalán álló szekrényhez ballagott. Kinyitotta, és elővett egy dupla íjkaros apró számszeríjat. Magához intette Keevát, a fegyvert pedig az asztalkához vitte. A lámpás fényében megvizsgálta a nyílpuskát, és beolajozta a vajatokat, ahova a vesszők kerülnek. Amikor Keeva odaért, átnyújtotta neki a fegyvert. - A lányomnak, Mirielnek csináltattam, de ő jobban kedvelte a hagyományosabb vadászíjat. Ez jelentősen könnyebb, mint az én nyílpuskám, és tizenöt lépésnél messzebbről már nem lehet vele ölni. Keeva felemelte a fegyvert, mely akár függőlegesen, akár vízszintesen nézte az ember, mindenképpen T alakot formázott - markolata a számszeríj közepéből állt ki. A fegyver hátsó részét rovátkolták, és úgy alakították ki, hogy kényelmesen simuljon a csukló fölé. Nem voltak bronzkakasok. A markolatából két fekete dudor állt ki. Árnyjáró két fekete nyílvesszőt nyomott a lány kezébe. - Az elsőt az alsó horonyba tedd - tanácsolta. Keeva próbálkozott, de az alsó íjhúr a szerkezet belsejében kapott helyet. - Megmutatom. A nyílpuska alsó felén volt egy csappantyú. Árnyjáró felpattintotta és megrántotta. Ettől az alsó íjhúr láthatóvá vált. A férfi ujjait a horonyba dugta, felajzotta a fegyvert, majd a vájatba illesztette az egyik vesszőt. A csappantyút a helyére csapta, és átnyújtotta a fegyvert Keevának. A lány kinyújtotta a kezét, és az egyik közeli céltáblára lőtt. Árnyjáró nézte, ahogy újratölti a fegyvert. Az alsó résszel még mindig küszködött. - Ne hagyd túl sokáig töltve a fegyvert, mivel az meggyengíti az íjka-rokat - mondta a férfi. - Amikor van időd, gyakorold a töltést és az újratöltést. Akkor már könnyebben fog menni. - Nem akarom, hogy könnyebben menjen. Elviszem Ustartét arra a helyre, amiről beszéltél, de azután visszakapod a fegyvered. Már korábban is megmondtam, hogy nem akarok gyilkos lenni. Ez továbbra is áll. - Megértelek, és hálás vagyok. Holnap találkozunk, és utána semmiféle kötelezettséggel nem tartozol már nekem.

Elővett egy szénkrétát, meg egy darab pergament, és felvázolt két gyémántformát - az elsőt balról jobbra átlós vonal szelte át, a másodikat pedig egy hasonló, csak jobbról balra. - Kerüljétek meg Kuan Hador romjait délnyugatról, és tartsatok a hegyek felé! Jó egy mérföldön át kövessétek a főutat! Ekkor egy elágazáshoz értek. Térjetek rá a bal oldali útra, és addig menjetek, amíg meg nem láttok egy villámsújtotta fát! Haladjatok tovább és figyeljétek a fák törzsét, amelyek mellett elhaladtok! Valahányszor ezt a jelet látjátok, forduljatok arra, amerre a gyémántban a vonal mutat - balról jobbra vagy jobbról balra! Végül elértek egy szirtfalhoz. Ha pontosan követtétek a jeleket, a közeletekben lesz egy bemélyedés a sziklában. Szálljatok le a nyeregből, és vezessétek a hasadékhoz a lovakat! Beljebb találtok egy mély barlangot és egy édesvizű tavacskát. Akad ott elemózsia és takarmány a lovaknak. Keeva kicsúsztatta a vesszőket a számszeríjból, és kioldotta a megfeszülő húrokat. - Hallottam, amikor a papnő azt mondta, hogy veszélyben leszel a 1akomán. Akkor miért mész el? - Tényleg, miért? - kérdezett vissza Árnyjáró. - Az lesz a legjobb, ha éber leszel. - Én mindig éber vagyok. Nialíad, a nagyhatalmú Elphons herceg fia és Drenai elvesztett trónjának vér szerinti örököse meztelenül állt az egészalakos tükör előtt, és nem tetszett neki, amit látott. Úgy vélte, hogy keskeny arca a nagy kék szempárral és telt ajakkal inkább illene egy lányhoz. Arcszőrzetének még csak nyoma sem mutatkozott. Válla és karja még mindig vézna volt, a több hetes kemény fizikai munka dacára is. Szintén szőrtelen mellén szinte alig volt hús, és tisztán látszódtak bordái. Egyáltalán nem örökölte atyja erős fizikumát. És a félelmei sem oszlottak el. Amikor nagy tömeg vette körül, verítékezni kezdett, tenyere izzadt, a szíve vadul vert. Álmaiban mindig ott kísértett a sötétség, egy ismeretlen folyosókból álló útvesztő, és a soha nem látott orgyilkos lopakodó léptei. Niall elfordult a tükörtől és az ablak alatti ládához ment. Kinyitotta, előhúzott belőle egy szürke tunikát és egy sötét nadrágot. Felhúzta lovaglócsizmáját, majd tőrét is oldalára kötötte. Ekkor halkan kopogtattak ajtaján. - Szabad! - kiáltotta. Gaspir, a testőre lépett be, és rögtön rámutatott a tőrös övre. - Csak semmi fegyver, ifjú nagyuram. Atyád parancsa. - Igen, hát persze. A terem teli lesz az ellenségeinkkel, és nálunk nem lesz fegyver. - Csak a herceg barátai kaptak meghívót. - Panagyn nem barát, és én nem bízom Lord Aricban sem. A testőr megvonta széles vállát. - Még ha Panagyn ellenég is, ostoba lenne, ha merényletet kísérelne meg a teremben, amely tömve van a herceg támogatóival. Tedd félre az efféle gondolatokat: a mai este az ünneplésé. - Sokan vannak már? - kérdezte Niall, igyekezve palástolni figyelmét. - Eddig olyan százan jöttek, de folyamatosan érkeznek. - Rögtön lent leszek - ígérte Niall. - Az ételt már felszolgálták? - Bezony. És étvágygerjesztőnek tűnik. - Akkor menj le és egyél, Gaspir! Nemsokára találkozunk. Az őr megrázta a fejét. - Az én gondjaimra bíztak, ifjú nagyuram. Odakint várok. - Mintha az előbb azt mondtad volna, hogy nincs veszély. A férfi egy pillanatig még tartotta magát, majd bólintott. - Úgy lesz, ahogy kívánod, de figyelni foglak - mondta végül. - Ne késlekedj sokat, uram. A szobája menedékében egyedül maradt Niall érezte, ahogy a pánik egyre inkább erőt vesz rajta. Még akkor is, ha nem számított arra, hogy megtámadják. Az esze azt súgta neki, hogy ez módfelett valószínűtlen. Mégsem tudta elnyomni a félelmét. A nagybátyját a saját kertjében lőtte hátba Árnyjáró, az orgyilkos. A saját kertjében! A király meggyilkolását követően a majdnem teljes anarchiába süllyedt országra rárontott a vagriai sereg: falvakat, városokat gyújtottak fel és ezreket öldöstek le.

Niall leült az ágyára, behunyta a szemét, és többször mélyen beszívta a levegőt, hogy megnyugodjon. Most felállók - gondolta magában -és lassan kimegyek a galériára. Nem nézek le az embertömegre. Balra fordulok és lemegyek a lépcsőkön... ...egyenesen be a hatalmas tömegbe. A szívverése ismét felgyorsult, de ezúttal harag is társult hozzá. Nem engedem, hogy a félelem legyűrjön, fogadkozott magában. Felállt, átment a szobán, és kinyitotta az ajtót. Azonnal meghallotta a zajokat odalentről: a nők csacsogását, a nevetést, a tányérokhoz koppanó evőeszközök hangját, ami disszonáns és halványan fenyegető zúgassa állt össze. Niall a galéria szélén futó oszlopos korláthoz lépett, és lepillantott. Már legalább százötvenen voltak odalent. Apja és anyja szinte pontosan alatta ültek az emelvényen. Lord Aric a közelben álldogált, akárcsak Eldicar Manushan, a bűbájos és a kis Beric. A fiú felnézett, észrevette, majd elmosolyodott, és integetett neki. A herceg körül álló férfiak szintén felnéztek. Niall biccentett, majd hátralépett. Az egyik távolabbi sarokban látta a potrohos Chardynt, aki egy csapat nővel beszélgetett. És az egyik boltív árnyékában ott álldogált a Szürke Ember egymagában. Ujjatlan, bolyhozott szürke selyemzekét viselt fekete inge és nadrágja fölött. Hosszú, őszesfekete haját egy vékony fekete hajpánttal fogta hátra. Nem viselt sem ékszert, sem egyéb díszeket. Ujjait nem ékítették gyűrűk. Mintha csak észrevette volna, hogy nézik, a Szürke Ember felpillantott, meglátta Niallt, és felemelte kupáját. Niall elindult lefelé a lépcsőn és elhatározta, hogy a Szürke Ember felé veszi az irányt. Nem ismerte túl jól a férfit, de körülötte volt elég hely, mögötte pedig a terasz biztonsága csalogatta. A lépcső alja az oszlopcsarnokra és a kétszárnyú kapura nyílt. A teremben egy őr állt, aki meghajolt, amikor Niall odaért. A kapu jórészt felfogta a benti teremből kiszűrődő zajokat, és Niall eljátszadozott a gondolattal, hogy elbeszélget egy darabig az őrrel, késleltetve a rettegett pillanatot, amikor be kell lépnie a terembe, és szembe kell néznie a tömeggel. De az őr már fel is emelte a zárórudat, és belökte az ajtót. Niall átlépte a küszöböt, és odament a Szürke Emberhez. -Jó estét, uram! - mondta Niall udvariasan. - Bízom benne, hogy élvezi atyám ünnepségét. - Nagylelkű volt, hogy meghívott - felelte a Szürke Ember, és kezet nyújtott. Niall megrázta. Közelről látszott, hogy a Szürke Ember ruhái nem teljesen dísztelenek. Fényesre csiszolt gyönyörű és különös övcsatja nyílhegyet formázott. Ugyanez a minta látszott csizmájának külső peremén is. Niall fülét fémen súrlódó fém hangja ütötte meg, mire azonnal megpördült. A közeli asztalnál az egyik szakács éppen csontozókését fente. Niall megérezte a pánik előszelét. - Nem kedvelem a tömeget - mondta ekkor a Szürke Ember halkan. - Valahogy nyugtalanít. Niall igyekezett megőrizni hidegvérét. Talán a férfi gúnyolódik vele? - Miért? - hallotta saját szavait. - Valószínűleg azért, mivel túl sok időt töltök a saját társaságomban, a dombok között lovagolva. Szeretem az ottani nyugalmat. Ezeken az estélyeken a felszínes csevegés felidegesít. Lenne kedved friss levegőt szívni odakint a teraszon? - Hát hogyne. Szívesen. - felelte Niall hálásan. Kiléptek a boltív alól a terasz kőlapjaira. Hűvös éjszaka volt, tiszta éggel. Niall orrába a tenger illata tolult, ami megnyugtatta. - Ügy vélem, hogy az ilyesféle gondok megoldódnak, ha az ember jobban megszokja a tömeget. - Jobbára ez a legnagyobb gond az ilyesféle dolgokkal - bólintott a Szürke Ember. - Az a trükkje, hogy az embernek meg kell szoknia. - Nem tudlak követni. - Ha szembekerülnél egy acsargó kutyával, mit tennél? - Némán állnék. - És ha megtámadna?

- Ha fel lennék fegyverezve, megpróbálnám megölni. Ha nem, torkom szakadtából ordítanék, és felé rúgnék. - Mi történne, ha elfutnál? - Üldözőbe venne és megharapna. A kutyák már csak ilyenek. - Mint ahogy a félelem is ilyen - felelte a Szürke Ember. - Nem futhatsz el előle. Követni fog, és a sarkad után kapkod. A legtöbb félelem eloszlik, ha szembeszállsz vele. Egy szolga jött ki a teraszra, vizezett borral teli kristálykelyheket hozva egy tálcán. Niall elvett egyet, és megköszönte a férfinak, aki meghajolt és távozott. - Ritka az olyan nemes, aki köszönetet mond egy szolgának - közölte a Szürke Ember. - Ez bírálat? - Bók. Sokáig maradtok Carlisban? - Csak néhány hétig. Atyám találkozni akar a négy ház fejével. Megpróbálja elhárítani az újabb háború kitörését. - Reméljük sikerrel jár. Ebben a pillanatban Gaspir sétált ki a teraszra és meghajolt. - Atyád hívat, ifjú nagyuram. Niall kezet nyújtott a Szürke Embernek, aki megrázta. - Köszönet a társaságodért, uram - mondta az örökös, mire a Szürke Ember meghajolt. Niall távozott. A Szürke Emberrel folytatott beszélgetés valahogy megnyugtatta, de szíve ismét hevesebben kezdett verni, amikor a tömegbe ért. Szállj szembe vele! - mondta magában. Ez csak egy morgó kutya, pedig férfi vagy. Csak egy darabig kell itt lenned - utána visszatérhetsz szobád menedékébe. Niall zord és eltökélt arccal indult tovább. Árnyjáró figyelte, ahogy az ifjú átszeli a termet, sarkában Gaspirral, a testőrével. Észrevette Eldicar Manushant is a tömegben, aki mosolyogva, csevegve haladt előre. Árnyjáró látta, hogy hosszú köntöse csillog-villog, és menet közben színt vált. Első látásra ezüstszürkének tűnt, de fodrai időnként a rózsaszín, a piros, a citromsárga és az arany árnyalataiban csillantak meg. Árnyjáró tekintete átvillant a termen. Amióta utoljára itt járt, változások következtek be. A lépcsőket lezárták és a könyvtárba vezető boltívet súlyos tölgyajtó torlaszolta el. Az előző stílust jobban kedvelte - nyitottabb és hívogatóbb volt. Az egyik szolga itallal kínálta, de visszautasította, és elindult a teremben. Látta, hogy Niallad apjával és a magas, vékony Lord Ruall-lal beszélget. A kölyök láthatóan ismét rossz színben volt, és Árnyjáró látta, hogy arcán veríték gyöngyözik. Árnyjáró odaért a könyvtár új ajtajához, és megpróbálta kinyitni, de azt a másik oldalról bezárták. Ekkor Eldicar Manushan érkezett meg mellé. - Roppant elegáns az öltözéked, uram. Ruhád dísztelensége miatt a legtöbb ember úgy néz ki, mintha páva lenne. Beleértve engem is - fűzte hozzá vigyorogva. - Szokatlan köntös - jegyezte meg Árnyjáró. - A kedvencem. Egy ritka féreg selyméből szőtték. A hőtől és a fénytől változik a színe. Erős napsütésben aranyként csillog. Elbűvölő darab. - A bűbájos közelebb lépett, és lehalkította a hangját. - Töprengtél azon, amiről beszéltünk? - Átgondoltam. - Kuan Hador barátja leszel?

- Azt hiszem, nem. - Ó, milyen kár! De emiatt aggódjunk majd egy másik napon. Most leld örömödet az estélyben. - A bűbájos fmoman vállon veregette Árnyjárót, aki hirtelen dermesztő hideget érzett. Érzékei kiélesedtek, szívverése felgyorsult. Eldicar azonban máris elvegyült a tömegben. Árnyjáróba belehasított a gondolat, hogy ideje elhagyni a palotát. Visszasétált a teraszra. Látta, hogy Niallad felfelé megy a lépcsőn. Lassan mozgott, szinte lustán, de Árnyjáró érezte a belőle áradó feszültséget. Niallad elérte a galériát, ott jobbra fordult és bement a szobájába. Árnyjáróra szomorúság telepedett. - Ilyen zord arcot vágni egy ilyen derűs estélyen... - szólalt meg ekkor mellette Chardyn. - A múlton gondolkoztam. - Nem tűnik valami kellemes múltnak. Árnyjáró vállat vont. - Ha az ember elég sokáig él, kigyűjti a rossz emlékeket a jók közül. - Ez igaz, barátom, bár egyesek rosszabbak másoknál. Ezért érdemes emlékezni arra, hogy a Forrás mindig megbocsát. Árnyjáró felnevetetett. - Egyedül vagyunk, te pap és senki más nem hall minket. Tudom, hogy te nem hiszel a Forrásban. - Ezt miből gondolod? - kérdezte Chardyn, lehalkítva hangját. - Helytálltai a démonokkal szemben, és ez bátorságra vall, de nem voltak varázslataid és abban sem hittél, hogy istened erősebb, mint a közelgő gonosz. Ismertem egyszer egy Forrás-papot. Neki volt hite. Úgyhogy felismerem, ha látom. - És te, uram? - kérdezte Chardyn. - Te hiszel? - 0, én hiszek, te pap. Nem akarok, de mégis hiszek. - Akkor a Forrás miért nem csapott le a démonokra, amikor a; imádkoztam, hogy tegyen így? Árnyjáró megcsóválta a fejét, és elmosolyodott. - Ki mondta neked, hogy nem tette? - Eldkar Manushan pusztította el őket, és bár lehet, hogy magam nem vagyok szent, felismerem a szentséget, ha találkozok vele. - Szerinted a Forrás csak jó embereket használ fel? Én ezt másként látom. Ismertem egyszer egy embert: gyilkos haramia volt. Egy csatornapatkány erkölcsi elvei szerint élt. Ez az ember az életét adta értem, előtte még segített megmenteni egy országot. Chardyn elmosolyodott. - Ki tudhatja biztosan, hogy a Forrás ösztönözte őt erre? Hol vol a csodák, az égi fény, a ragyogó angyalok? Árnyjáró vállat vont. -Apám egyszer elmesélt egy történetet arról az emberről, aki e völgyben élt. Nagy vihar kerekedett, a folyó megáradt, és kezdte ellepni a völgyet. Egy lovas érkezett az ember házikójához és így szólt: „Gyere velem, mert a házadat hamarosan elönti az ár." Az ember erre azt felelte, hogy nincs szüksége segítségre, majd a Forrás megmenti. A v egyre emelkedett, és az ember a tetőn keresett menedéket. Két más ember odaúszott a házhoz és felkiáltottak. „Ugorj a vízbe, mi majd segítünk elérni a partot". Az ember őket is elhessegette, mondván, ho a Forrás megvédelmezi őt. Már a kéménybe csimpaszkodott, amikor h talmas mennydörgés támadt, és éppen ekkor egy csónak érkezett a h hoz. „Ugorj be!" - kiáltotta a csónakos, de a férfi most sem volt hajía dó menni. Kisvártatva az áradat teljesen elöntötte a házát, ő pedig megfulladt. - Mi a történet tanúsága?

- Az ember szelleme megjelent a Forrás előtt. Az ember dühös volt és így szólt: „Hittem benned, de te nem segítettél rajtam." A Forrás ránézett, és így felelt: „Na de fiam, küldtem hozzád egy lovast, két úszót, meg egy csónakot. Mi többet akartál még?" Chardyn elmosolyodott. - Ez tetszik. Felhasználom majd valamelyik prédikációmban. Eldicar Manushan, Lord Aric és Lord Panagyn éppen ekkor hagyta el a termet, és ment az egyik lépcsőhöz vezető ajtóhoz. Az őr kinyitotta előttük, ők pedig távoztak. Árnyjáró látta, hogy más vendégek is elhagyják a termet - főleg Panagyn követői. A férfi arca megkeményedett, a szíve gyorsabban vert, és feltámadt veszélyérzete. A teraszajtóhoz lépett és látta, hogy a kerten egy osztag katona halad át. Az ötfős raj felmasírozott a teraszra vezető lépcsőkön. Árnyjárő karon ragadta a papot, és a meghökkent férfit kirángatta az éjszakába. Az őrök ügyet sem vetettek rájuk, csak belökték a súlyos ajtót, és helyére csattintották a keresztrudat, mielőtt távoztak volna. - Mit csinálsz? - kérdezte Chardyn. - Most hogy jutunk vissza? - Bízz bennem, te pap! Nem akarsz te visszamenni oda. - Árnyjáró Chardynhoz hajolt. - Nem gyakran adok tanácsot, de ha én a helyedben lennék, azonnal távoznék. - Nem értelek. - A terem összes bejáratát lezárták. A lépcsőket eltorlaszolták. Ez már nem fogadóterem többé, te pap. Hanem mészárszék. Árnyjáró többet nem is mondott, szó nélkül elsétált az éjszakába. Amikor elérte a nyugati árokfolyosó kapuját, megállt, és visszanézett az éjszakai ég háttere előtt kirajzolódó palotára. Harag kerítette hatalmába, de elnyomta. A földszinti teremben mindenki halálra volt ítélve. Lemészárolják őket, mint a marhákat. - Ezért akartad, hogy itt legyek, Őrien? - kérdezte magában. - Hogy meghaljak, amiért megöltem a fiadat? Ahogy eszébe ötlött a gondolat, azonmód el is vetette. Az öreg király nem volt rosszindulatú. Árnyjáró meggyilkolta a fiát, de az öregember még így is adott rá esélyt, hogy megtalálja a Bronzpáncélt, és hogy legalább részben jóvátegye múltbeli bűneit. De akkor miért kereste fel Ustartét? Ezúttal nem voltak megtalálásra váró misztikus páncélok, sem nagy és veszedelmes feladatok, ame-lyek megoldást kívántak. Árnyjáró részt vett az ünnepségen - és csak ennyit kértek tőle. De miért akarta, hogy itt legyek? Gondolatai közé ekkor befurakodott egy rémült ifjú arca, egy fiúé, aki fél a tömegtől, és retteg attól, hogy meggyilkolják. Őrien unokájának arca. Árnyjáró halkan elkáromkodta magát, és rohanni kezdett a palota felé. A teremben kürtszó harsant, mire minden beszélgetés elhalt. Lord Aric és Eldicar Manushan jelent meg a tömeg fölött, az északi galérián. - Kedves barátaim! - kezdte Aric. - Eljött a pillanat, amit mindany-nyian annyira vártatok, magamat is beleértve. Barátunk, Eldicar Manushan olyan csodákkal szórakoztat majd benneteket, amit szó le nem írhat. Mennydörgő taps csapott fel, és a bűbájos felemelte kezét.

Mivel az összes ajtó zárva volt, a teremben emelkedni kezdett a hő-mérséklet. Akárcsak Árnyjáró palotájában, a bűbájos itt is apró, pörgő fehér ködgomolyokat alkotott, amelyek a nézők felett lebegtek, táncoltak, lehűtve a levegőt, és újabb tapsra késztetve a vendégeket. A terem közepén hatalmas, fekete sörényű oroszlán jelent meg és rontott az ünneplők közé. Többen felsikoltottak, amit azonnal felváltott a megkönnyebbült nevetés árja, ahogy az oroszlán piciny kék énekesmadarak rajává változott - amely a gerendák felé röppent. A hallgatóság hatalmas tapsban tört ki. A madárkák körülrepülték a termet, majd összegyűltek, és egy kicsiny, aranypikkelyes, hosszú orrú, j repülő sárkánnyá olvadtak - a sárkány orrlyuka csak úgy izzott. A teremtmény zuhanni kezdett a tömeg felé, és bömbölő tűzvihart küldött a nyugati falnál állókra. A sikolyokat ismét nevetés és taps váltotta fel, amikor az „áldozatok" konstatálták, hogy egyetlen égésfolt sem csúfítja el tündöklő szaténköntösüket és selyemkabátjukat. Az emelvényen ülő Elphons herceg udvariasan tapsolt, majd meg-fogta a mellette helyet foglaló felesége, Áldania kezét. A herceg balján álló magas, vékony férfi a nagyúrhoz hajolt, és valamit a fülébe suttogott. Elphons elmosolyodott és bólintott. Ebben a pillanatban felzengett Eldicar Manushan hangja. - Kedves barátaim, köszönöm a nagylelkű tapsokat. Most pedig hadd nyújtsam át az esti mulatság csúcspontját - biztosra veszem, hogy ami most következik, az az előbb látottakat teljesen elhomályosítja majd. A terem közepén sötét füst kezdett gomolyogni - tekergett, kígyózott, üzekedő kígyókat idézve fonódott össze. A fonat azután tucatnyi helyen megtört, és hatalmas fekete kutyák ugrottak elő acsarogva -roppant agyaraikról méreg csöpögött. Az utolsó füstcsáp a herceg és a hercegné széke mellé lebegett. Majd hirtelen megnyúlt, és sötét kapuvá változott, amelyen egy kardforgató lépett át. Díszes fekete lemezes fémsisakot és bokáig érő, deréknál behasított, fekete selyemköntöst viselt. Két hosszú és görbe kardot tartott a kezében - a pengéjük olyan sötét volt, mintha az éjszakai égből kovácsolták volna. A dereka köré kötött fekete selyem övkendőbe egy harmadik, tokjában hagyott kardot dugott. Előrelépett, meghajolt a herceg előtt, majd a levegőbe lökte egyik kardját, amit követett a másik is. Fürgén előhúzta a harmadikat, és ezt is feldobta, éppen akkor, amikor az első aláhullott a kezébe. Majd pörögni és szökellni kezdett ide-oda, mialatt a kardokkal zsonglőrködött. A tizenkét fekete kutya ezalatt lassan az ámuló nézők felé araszolt. A kardforgató egyre gyorsabban és gyorsabban pörgette pengéit. Ami ezután következett, az olyan gyorsan történt, hogy csak nagyon kevesen fogták fel egyáltalán a történteket. Az egyik kard egyenesen Lord Ruall mellébe csapódott. A második szinte azonnal átütötte Elphonsnak, Kydor hercegének torkát. A harmadik pedig átjárta Lady Áldania szívét. Egy pillanatra dermedt csönd támadt a teremben. Majd az első kutya hatalmasat ugrott, és félelmetes agyarai feltépték az egyik mulatozó torkát. - Élvezzétek az igazi mágia ízét! - bömbölte Lord Aric. Újra füst kezdett gomolyogni, melyből vagy húsz kraloch rontott elő. A tömeg pánikba esett, és megpróbált eljutni a bezárt ajtókig. Ismét felcsapott a füst - most már legalább ötven démonkopó őrjöngött a teremben. Rárontottak az eszét vesztett tömegre, hosszú agyaraikkal tépve-szaggatva a szaténba-selyembe öltözött nemeseket. Aric a galériáról csillogó szemmel figyelte a történteket. Elképesztő volt. Látta, hogy az egyik fiatalember átrohan a termen, és megpróbál felugrani a lépcső korlátjára. Egy kraloth rávetette magát,

állkapcsa összezárult a férfi lábán. A nemes kétségbeesetten kapaszkodott a korlátba - a rém visszazuhant a terem padlójára, letépve a férfi lábszárát. Aric vállon veregette Lord Panagynt, hogy felhívja figyelmét a jelenetre. Bár a leszakadt testrészből ömlött a vér, a férfinek valahogy mégis sikerült felhúznia magát a lépcsőre. Aric intett a közelben álló testőrnek, Gaspirnak, aki végigrohant a galérián, majd le a lépcsőn. Éppen akkor, amikor a nemes azt hitte, hogy megmenekült, megérkezett Gaspir. A fiatalember segélykérően nyújtotta kezét a testőr felé. A fekete szakállú férfi megfogta és visszalökte a teremben. Teste alig ért földet, egy kraloth máris rávetette magát, és letépte az arcát. A helyiségben mindenütt hasonló jelenetek zajlottak. Aric szinte ragyogott. Oldalra fordult, hogy mondjon valamit Eldicar Manushannak, de látta, hogy a férfi elhúzódott a galéria korlátjától, és apródjával az egyik lócára telepedett le. Úgy tűnt, a férfi elmerült gondolataiban. Aric lebámult a halott hercegre. Egyetlen dolog bosszantotta csak: a férfi túl gyorsan halt meg. A fontoskodó bolond! Végig kellett volna néznie, ahogy összes híve sikoltozva kiszenved. Ebben a pillanatban Aric mozgást vett észre a keleti galérián. Az ifjú Niallad lépett ki szobájából, és most dermedten állt a korlátnál, elhűlve nézve a lenti vérontást. Aric körülnézett, Gaspirt keresve. A testőr Panagyn egyik embere mellett állt, és ők is észrevették a fiút. Gaspir Aricra nézett, megerősítést várva. Aric bólintott, Gaspir pedig elővonta tőrét. Niall megszédült attól, amit látott. A sikoltozás eltömte a fülét. A ter-' met vér mocskolta össze, és tetemek borították. Az egyik lakomaasztalon egy letépett kar hevert, összemocskolva a csontfehér tányérokat. Hatalmas fekete kutyák vetették rá magukat a rettegő túlélőkre. Niall látta, ahogy egy férfi verni kezdi az ajtót, azt ordítva, hogy engedjék ki. Egy fenevad a hátára ugrott, és erős fogai összezúzták a férfi koponyáját. Niall lepillantott, és meglátta szüleit, akik ott haltak meg, ahol ültek. Egy feketeruhás kardforgató odalépett az apja testéhez, és kihúzta belőle a kardot. Elphons herceg teteme oldalra rogyott. -Gyilkos! - sikoltotta Niall. A harcos felpillantott, majd tekintete Eldicar Manushanra villant, aki az északi galéria korlátjának dőlve szemlélte a lenti mészárlást. Mellette Lord Aric és Lord Panagyn állt. Niall nem értette, hogy miért állnak tétlenül. Hányingere volt, szédült, és úgy érezte, hogy minden értelmét vesztette. Ekkor észrevette Gaspirt, aki egy másik férfival az oldalán felé közeledett. - Megölték az apámat, Gaspir! - Téged is megöltek, fiú - felelte a testőre. Niall meglátta kezükben a tőrt, mire visszahátrált a szobájába. A lába remegett. Egész életében ettől a pillanattól félt, és most valóban bekövetkezett. Furcsamód a rettegés megszűnt és fagyos düh váltotta fel. Végtagjai sem remegtek már, így az ágyhoz szaladt, ahova tőrös övét dobta. Ujjai a faragott ébenfa markolat köré fonódtak, és előrántotta a fegyvert. Majd szembepördült a két férfival. - Azt hittem, hogy a barátom vagy, Gaspir - mondta és büszkeséget érzett, amiért hangjában nyoma sem volt a félelemnek. - A barátod voltam, de Lord Aricot szolgálom. Gyorsan öllek meg, fiú. Nem doblak oda azoknak a bestiáknak. Gaspir közelebb lépett. A másik férfi jobbra araszolt. - Miért csinálod ezt? - kérdezte Niall. - Nem sok értelme van az ilyen kérdésnek - mondta a Szürke Ember, és belépett az erkélyajtón. - Ennyi erővel kérdezhetnél egy patkányt is, hogy miért terjeszti a ragályt. Azért, mert patkány. Nem ismer más utat.

A két orgyilkos habozott. Gaspir a Szürke Emberre nézett, aki fegyvertelenül állt ott, övébe csúsztatva mindkét mutatóujját. - Öld meg a fiút! - parancsolt rá a másik férfira, és közelebb lépett a Szürke Emberhez. Kiszemelt áldozata még csak nem is hátrált. Jobb kezét díszes övcsat-jára csúsztatta. Gaspir látta, ahogy a szívdobbanás törtrésze alatt a csat nyílhegy formájú közepe oldalra csúszik. A Szürke Ember keze meglendült. Gaspir jobb szemüregében vakító fehér fény lobbant, tűzzel árasztva el koponyáját. A sérült férfi a padlóra zuhant. Niall látta, hogy a Szürke Ember fürgén előrelép, megragadja Gaspir tőrös karját, és vadul megcsavarja. A hosszú penge kiesett a testőr kezéből. A Szürke Ember markolatánál kapta el az aláhulló pengét és megpörgette. A karja felemelkedett, majd aláhullt. Niall baljáról nyögés hallatszott. A másik orgyilkos ideoda tántorgott, nyakából Gaspir fegyvere meredt elő. De még így is felemelte tőrét, és Niallra vetette magát. Az ifjú ellépett oldalra, és gondolkodás nélkül beledöfte pengéjét a férfi mellébe, átszúrva a szívét. Az alak hangtalanul hanyatlott le. Gaspir nagyot nyögve térdelt fel, egyik kezét vérző szemére szorítva. A Szürke Ember félreütötte kezét, és kirántotta a hajítókést ellen-feléből. A testőr felkiáltott fájdalmában, és hanyatt esett. A Szürke Ember nyugodtan átmetszette Gaspir torkát, majd ügyet sem vetve a padlón fetrengő haldoklóra, Niallhoz lépett. - A szüleim halottak - mondta Niall. - Tudom - felelte a Szürke Ember és ellépett Niall mellett, egyenesen az ajtóhoz. Finoman belökte, majd visszafordult a fiúhoz. - Lélegezz lassan és nézz a szemembe! Niall engedelmeskedett. - Most pedig figyelj rám! Ha túléled ezt az egészet, meg kell értened, hogy hol a helyed. Többé már nem a birodalom leghatalmasabb emberének fia vagy. Ettől a pillanattól fogva törvényen kívülinek számítasz. Vadászni fognak rád és megpróbálnak megölni. Egyedül vagy. Meg kell tanulnod úgy gondolkodnod, mint aki egyedül van! Most pedig kösd fel a tőrös övedet és kövess! Lord Shastar, a Bakard-házból - tépett ingében, a meztelen hátán éktelenkedő karomnyomokból csöpögő vérrel borítva - a nyugati falhoz lapult, úgy nézte a fekete kutyákat, amelyek a holtak és még élők húsát szaggatták. Shastar mozdulatlanul ült, tisztában lévén azzal, hogy a legcsekélyebb mozgással is felhívhatja magára a lények figyelmét. Szemközi pont rálátott a herceg és felesége holttestére s a mellettük heverő Ruall tetemére. Gyilkosuk, a feketébe öltözött harcos karba font kézzel, némán állt a közelben. Egy hatalmas állat ügetett oda, ahol Shastar kuporgott. A férfi meg sem moccant. A fenevad orrlyuka kitágult, és olyan közel dugta fejét a lordhoz, hogy még az állat bűzös leheletét is érezte. Shastar lehunyta szemét, várva, hogy az agyarak belemarjanak. Ekkor egy haldokló nő felnyögött a közelben. A kutya azonnal rávetette magát, és n férfi emutok ropogását hallotta. Ezután másfajta neszek ütötték meg fülét. Kinyitotta a szemét, él látta, hogy Eldicar Manushan, a bűbájos lépked a tetemek között. Amikor odaért valamelyik kutyához, könnyedén megérintette. Az érintésre az adott állat azonnal eltűnt, míg végül a teremre hátborzongató csend borult. - Az istenekre, micsoda hullahegy! - hallott meg egy ismerős hangot. Shastar jobbra pillantott és Lord Aricot pillantotta meg, aki óvatosan haladt, gondosan kikerülve a márványpadlón éktelenkedő vértócsákat és letépett végtagokat. Shastar úgy nézte, mintha csak álmodna. Szinte alig akarta elhinni, hogy mi történt. Hogyan volt képes egy olyan kulturált ember, mint Aric, efféle mészárlásra? Évek óta ismerte őt. Együtt vadásztak, eldiskuráltak a művészetről és a költészetről. Semmi sem utalt rá, hogy ilyen szörnyeteg lakozik benne.

Shastar most a bűbájost figyelte, aki körbejárt a teremben, szemügyre véve a tetemeket. Látta, amint eléri a keleti galéria lépcsősorát. Aric eközben odalépett Elphons herceg teteméhez, és lerángatta a díszes, magas támlájú székről. A Kilraith-ház ura ezután letépte a herceg válláról annak pelerinjét, és letörölte a székre fröccsent vért, mielőtt ráült és körbenézett volna. Eldicar Manushan hamarosan csatlakozott hozzá. - Nyoma sincs a Szürke Embernek - közölte. - Hogyan?! Itt kell lennie. Ebben a pillanatban árnyék vetült Shastarra. Felnézett és a herceg gyilkosát, a fekete ruhás harcost pillantotta meg, amint fölé tornyosul. A férfinak csiatce vonásai voltak, de szeme aranyszínű volt. A harcos közelebb hajolt, és Shastar látta, hogy szembogara hosszúkás, akár a macskáé. - Ez még él - mondta a harcos és megragadta Shastar karját, talpra rántva a férfit. A kardforgató szorításának ereje meglepte a nemest. A harcos karcsú volt, és nem különösebben magas, mégis egy pillanat alatt felrántotta a Bakard-ház erős testű urát. - Nocsak, nocsak - szólalt meg Eldicar Manushan, és odasétált hozzájuk. - A kiszámíthatatlan háború újabb és újabb meglepetéseket tartogat. - Shastar arcába nézett. - Van róla fogalmad, hogy mennyi az esélye annak, hogy ennyi kraloth támadását bárki is túlélje? Millió az egyhez. - Még közelebb lépett, és szemügyre vette a Shastar hátán keletkezett karmolásokat. - Szinte csak karcolások, bár végzetesek lehetnek, ha nem kezelik őket. - Miért tettétek ezt? - Biztosíthatlak, hogy nem szórakozásból. Nem lelem örömömet az efféle dolgokban. De mint tudod, csak két módon lehet elbánni a lehetséges ellenfelekkel: vagy a szövetségeseiddé teszed, vagy megölöd őket. Mivel te szerencsésen elkerülted a halált, kötelességemnek érzem, hogy felajánljam a lehetőséget ügyem szolgálatára. Be tudom gyógyítani a sebeidet, visszaadhatom az ifjúságodat, és több száz évnyi életet ígérhetek. - Nincs rá szükségünk! - ordította erre Aric. - Én mondom meg, kire van szükségünk, halandó - sziszegte Eldicar Manushan. - Mi a válaszod, Lord Shastar? A Bakard-ház ura egy pillanatig némán állt. - Ha szövetség alatt azt érted, hogy egyesítsem erőimet az Arichoz hasonló férgekkel, akkor vissza kell utasítanom. - Alaposan át kellene gondolnod - mondta Eldicar szelíden. - A halál rettentő és végleges. A fogoly elmosolyodott, majd a bűbájosra vetette magát. Jobb marka ráfonódott Eldicar Manushan tőrére, előrántotta a tokjából, és a bűbájos mellébe döfte. Eldicar Manushan hátratántorodott, de szinte rögtön kiegyenesedett ismét. Megfogta a fegyver markolatát, és kihúzta a melléből. A pengéről vér csöpögött. Eldicar Manushan maga elé tartotta és elengedte - a fegyver nem esett le, hanem ott lebegett tovább a levegőben. - Ez tényleg fájt - mondta sértődötten -, de megértem a haragodat. Nyugodj békében! A penge megpördült, és Shastar mellébe vágódott, átcsusszant a bordái között, és a szívébe hatolt. Shastar felnyögött, és térdre hullt. O is megpróbálta kihúzni a tő de azután arccal a padlóra bukott. - Milyen kár! - mondta a bűbájos. - Kedveltem ezt az embert, becsületes volt és bátor. Nos, hol is tartottunk? A, igen, a Szürke Embernél. - A keleti galériára pillantott. - Az embereidnek elég sok időbe telik végrehajtani egy egyszerű feladatot, Aric.

Lord Aric felállt a herceg székéből, és parancsot adott két őrnek, h keressék meg Gaspirt. Kisvártatva az egyik őr lekiáltott a galériáról: - Gaspir és Valik halott, nagyuram! A fiúnak semmi nyoma. Nyilván a kerten át és a parton menekültek. - Találjátok meg őket! - bömbölte Aric. - Okos ötlet - dünnyögte Eldicar Manushan. - Ajánlatos lenne azelőtt megtalálni őt, mielőtt ő talál meg téged. Eldicar Manushan leguggolt Shastar holtteste mellé, és kihúzta tőrét a férfi melléből, tisztára törölve a pengét annak nadrágjában. Tokjába lökte a tőrt és észrevette, hogy csillogó köntöse szegélyét vér mocskolja be. Sóhajtott egyet, áthaladt a hullákkal teleszórt termen, és belépett a lépcsőhöz vezető ajtón. Felsétált a galériára, ahol Beric még mindig a lócán ült. Megfogta a fiú kezét, és visszavezette saját lakosztályukba. - Itt az ideje az eggyéolvadásnak - mondta Beric. - Tudom. Eldicar letelepedett egy öblös karosszékbe, a fiú pedig mellé ült. A bűbájos, aki még mindig fogta Beric kezét, lehunyta szemét és megpróbált ellazulni. Az eggyéolvadás nem jött létre könnyen, mivel először el kellett lepleznie érzelmeit. Nem akarta ezt a mészárlást, szükségtelennek tartotta. Az itt megjelentek zöme nem jelentett volna fenyegetést Kuan Hador terveire. Meg lehetett volna úgy is szervezni a dolgot, hogy csak a herceget és legközelebbi szövetségeseit ölik meg. Nem akarta azonban, hogy az elméjében ilyen gondolatok legyenek jelen, amikor létrejön az eggyéolvadás. Deresh Krany nem díjazta a bírálatot. Eldicar gyerekkorára összpontosított, és a kis vitorlásra, amelyet apja épített neki a tavon. Jó napok voltak azok, amikor adottsága még fejletlen és kiforratlan volt, amikor arról álmodozott, hogy gyógyító lesz belőle. Elméjében megérezte az első éles rántást. Roppant fájdalmas volt, mintha agyába egy karom hasított volna. - Nem valami fényes siker, Eldicar Manushan - érkezett Deresh Krany hangja. - De nem is kudarc, nagyuram. A herceg és szövetségesei halottak. - A Szürke Ember él, akárcsak a két kardhordozó. - Nyolc kriaz-nort küldtem, hogy kapják el a kardhordozót. Két osztagot - az egyiket Háromkard vezeti, a másikat pedig Csíkos Mancs. - Olvadj össze mindkét osztaggal! Mondd meg nekik: három napjuk van! - Igen, nagyuram. - Es mi újság az áruló Ustartéval? - Szerintem él, és a Szürke Ember palotájában rejtőzik. Lord Aric csapatai már úton vannak. - Nagyra értékelném, ha élve fognák el. - Ezt az utasítást kapták. Jobban örültem volna, ha több kriaz-nort küldtek volna. -jön még több is, ha majd a kapu végleg összeomlik. Addig Anharat teremtményeit kell használnod. Mondd csak, miért ajánlottad fel annak az embernek, Shastarnak, hogy meghagyod az életét? - Bátor volt. - Lehetséges ellenség volt. Vajszíved van, Eldicar. Ne engedd, hogy beleszóljon a kapott parancsokba! Azért vagyunk nagyok, mert engedelmeskedünk. Nem teszünk fel kérdéseket. - Megértettem, nagyuram. - Remélem is. A hírnevemet kockáztattam, amikor felszólaltam az érdekedben a parsha-noori kudarc után. Fájna, ha méltatlan lennél a bizalmamra. Amint megtaláltad a papnőt, ismét hajtsd végre az eggyéválást. - Igen, nagyuram. Eldicar felnyögött, ahogy a kapcsolat megszakadt. - Vérzik az orrod - mondta Beric. Eldicar előhúzott egy zsebkendőt köntöse zsebéből, és felitatta a vért. A feje lüktetett. - Le kellene pihenned - közölte Beric. - Megyek is - felelte Eldicar. Talpra kecmergett, és bement a hálószobájába. Lefeküdt ágyának szaténhuzatára, fejét a puha párnára hajtotta, és a parsha-noori baklövésre gondolt.

Eldicar adott még egy napot az ellenségnek, hogy elgondolkodjon a megadáson. Még egy napot! Elutasították és ekkor Deresh Krany érkezett a harcmezőre. Elkül-;" dött egy első fokozatú démont, hogy tépje ki az ellenséges király szívét1 és egy sereg kretíothot, hogy félemlítsék meg a városlakókat. O, akkor már gyorsan megadták magukat! - ötlött Eldicar eszébe. Amikor megnyitották a kaput hódítóik előtt, Deresh Krany huszonhatezer városit ítélt halálra - a lakosság egyharmadát. Másik tízezret Kuan Hadorba szállítottak, hogy eggyéforrtakat csináljanak belőlük. A Hetek a ráadás nap miatt elítélték Eldicart. Csak Deresh Krany könyörgése mentette meg őt a karóba húzástól. A vérzés elállt. Eldicar lehunyta szemét, és vitorlásbárkákról álmodott. - Mindent egybevetve, remek munka - mondta Lord Panagyn és levette ezüst szemkötőjét, majd körülnézett a vérmocskos teremben. -Ruall, Shastar és Elphons halottak, akárcsak a legtöbb kapitányuk és támogatójuk. - A halott Aldaniára nézett. - Kár ezért a nőért. Mindig is csodáltam. Aric hívatott két őrt, és utasította őket, hogy szervezzék meg a tetemeket elszállító különítményeket. A lord nem volt jókedvében. Panagyn vállon veregette. - Miért vagy olyan savanyú, rokon? A fiú megúszta ugyan, de nem jut messzire. - Nem a fiú aggaszt engem, hanem a Szürke Ember. - Már hallottam felőle. Gazdag kereskedő és a legnagyobb hiteleződ. - Panagyn kuncogott. - Mindig is imádtál a lehetőségeiden felül élni, rokon. - Ez egy halálos ember. Megölte Vanist. Bejutott az őrökkel körülvett házába, és elvágta a torkát. - Úgy tudom, öngyilkosság volt. - Rosszul tudod. - Ötven embered fésüli át a várost ebben a pillanatban, úgyhogy nyugodj meg, és élvezd a diadalt. Aric átvágott a termen, és elhaladt a fekete öltözetű harcos mellett, aki megölte a herceget. A férfi némán üldögélt a lépcsőn, karbafont kézzel, lehunyt szemmel. Fel sem pillantott, amikor Aric lehaladt mellette. A lépcsőket elhagyva, Aric Niallad szobájába ment, nyomában Panagynnal. A nagyúr letérdelt Gaspir teteme mellé. - Szemen döfték, azután pedig átvágták a torkát - közölte Panagyn. Aricot ez nem nyugtatta meg különösebben- Kiment az erkélyre, és tekintete a holdfényes kerten át a kovácsoltvas kapura vándorolt, amely a partra nyílt. Innen is jól látszottak a kutatók égő fáklyái és lámpásai. A parton nem voltak csónakok, ami azt jelentette, hogy a szökevényeknek át kellett úszniuk az öblöt. Más menekülési útvonal nem volt. A palota előtti részen csak úgy nyüzsögtek az őrök. A Szürke Embert ott senki sem látta. - Nézd meg ezt - mondta Panagyn. Aric odafordult, és látta, hogy a Rishell-ház ura letérdel a másik tetem mellé, és rámutat a férfi nyakából kiálló tőrre. A fegyvernek vésett és díszes elefántcsont nyele volt. Ez nem Gaspir tőre? - De bizony - felelte a meghökkent Aric. Panagyn egy pillanatra elhallgatott, majd a másik tetemre emelte tekintetét. - Szóval a Szürke Ember megölte Gaspirt, elvette a tőrét, és nyakon döfte az unokaöcsémet, még mielőtt ő megölhette volna a fiút. Nem, ez túl sokáig tartott volna. Elvette a tőrt és eldobta. - Panagyn elmosolyodott. Értem már, mit értettél halálos alatt. Valóban elismerésre méltó ügyességre vall. - Kifejezetten jól viseled a rokonod halálát - csattant fel Aric. - Elismerésre méltó az a mód, ahogy bánatodat palástolod. Panagyn kuncogott, és megborzolta a halott haját. - Jó fiú volt, bár nem különösebben eszes. — Felállt, a közeli asztalkához lépett, és töltött magának egy kupa bort. - És nehéz szomorúnak lenni egy olyan éjszakán, amikor az ember szinte összes ellensége meghalt. - Az én ellenségeim közül még nem mindenki halott.

- Sosem lesz mindenki az, rokon. Ez az uralkodás büntetése. -Panagyn felhajtotta a bort. - Szerintem én most lefekszem. Hosszú és gyümölcsöző este volt. Neked is pihenned kellene. Holnap sok tennivaló vár ránk. - Majd akkor pihenek, ha megtalálták a Szürke Embert. A teremből még egyre hordták kifelé a holttesteket. Aric lement a lépcsőn, és kisétált az éjbe. A partról fáklyát vivő emberek sora tartott a palota felé. A lord bevárta őket. Kapitánya, Shad - egy baltával faragott arcú, vézna férfi - urához sietett, és kurtán meghajolt. - Nincs nyomuk a parton, nagyuram. Csónakokat küldtem ki, hogy kutassanak a vízen, és felderítőkkel fésültetem át a szemközti partvonalat. Egyben házról házra átkutatjuk a várost is. - Ennyi idő alatt nem juthattak el a Fehér Palotába. Biztos vagy benne, hogy illetéktelen személyek nem hagyták el a termet? | - Egy kivétel volt csupán: Chardyn, a pap. Az őrök feltételezték, hogy tévedésből maradt le a neve a listáról. - Nem érdekel a pap. - Senki más nem volt rajta kívül. A második osztag jelentette, hogy a pappal tartott egy másik férfi is, amikor lezárták a nyugati ajtót. A beszámolóból kiderül, hogy a Szürke Ember volt az. Nyilván a palota mögé került, majd megmászta a fiú szobája alatti falat. - Ezt már mind tudjuk. Most azt kell kiderítenünk, mi történt azután. - Nyilván a partra mentek, nagyuram. Éppen dagály volt, tehát nem kerülhették meg a szirteket. Megtaláljuk őket, hiszen hamarosan megvirrad. Ha még az öblöt ússzák át, a csónakosok elkapják őket. Élve kellenek? - Nem. Öljétek meg őket! De a fejüket hozzátok el nekem! - Igen, nagyuram. Aric visszasétált a palotába. A teremben egyre büdösebb lett, de ahogy felsétált a lépcsőn, a szag lassan elenyészett. Megállt a lépcsősor tetején, lepillantott, és eszébe jutottak a haldoklók kiáltásai és sikolyai. Az akkor átélt öröm meglepte. Most, hogy visszagondolt, zavarónak találta korábbi ujjongását, mivel sosem tartotta magát kegyetlen embernek. Gyerekkorában még vadászni is utált. A dolog meghökkentő volt. Eszébe jutott Panagyn megjegyzése Áldania haláláról. Aric elmélázott: mindig is kedvelte a herceg feleségét. A nő mindig roppant kedves volt hozzá, de akkor miért nem érez most semmit a halála miatt? Még a legcsekélyebb bűntudatot vagy sajnálatot sem. Csak fáradt vagy, ennyi az egész - motyogta magában. Semmi baj sincs veled. Aric kinyitotta lakosztályának ajtaját. Odabent sötétség honolt: a szolgák nem gyújtották meg a lámpásokat. Egy pillanatra elöntötte a bosszúság, de azután eszébe villant, hogy Eldicar előadása idejére a szolgáknak el kellett hagyniuk a termet. A mészárlást követő káoszban egyáltalán nem meglepő, hogy elfeledkeztek kötelességeikről. A férfi áthaladt a nagyszobán, kisétált az erkélyre és ismét a kertet, meg a távoli partot fürkészte. Számos csónakot kivonszoltak a fövenyié és látta, hogy a kiparancsolt halászbárkák a horgonyzóhelyük felé tartanak. Nyilvánvaló, hogy a Szürke Ember és fiú nem próbálták meg átúszni az öblöt. De akkor hol lehetnek? Ebben a pillanatban a háta mögül neszezés ütötte meg a fülét. Ahogy megfordult, egy sötét alak bontakozott ki az árnyak közül. Valami megcsillant, és fényesen az arca felé suhant. Aric hátralökte magát, lába ne kicsapódott az erkély balusztrádjának, és ő átbukott a korláton, maj beverte a fejét egy töbe. Ráborult a sötétség. Aric arra eszmélt, hogy a vér ízét érzi a szájában. Megpróbált megmoccanni, de valami visszahúzta a karját. Kinyitotta a szemét. Arca a talajhoz nyomódott, bal karja beleakadt egy bokor ágai közé. Kirángat-, ta karját és felnyögött, ahogy fájdalom hasított az oldalába. Egy pillanatig mozdulatlanul hevert, majd összeszedte gondolatait. ' Valaki volt a szobájában. Megtámadták, és ő húszlábnyit zuhant az erkélyéről. A bokor felfogta az esését, de ennek dacára úgy érezte, hogy az egyik bordája eltört. Térdre lökte magát és látta, hogy alatta a talajt vér mocskolja be.

Az immár pánikba esett Aric sebeket keresett a testén. Vércsepp hullott a kezére - az arcáról. A férfi óvatosan az állához emelte kezét. Nedvességet és fájdalmat érzett. Eszébe jutott a megcsillanó penge. A füle alatt találta el, és egészen az álláig sebet hasított az arcába. A lord fájdalmas nyögés kíséretében talpra kászálódott, és botladozni kezdett az ösvényen, míg el nem érte a palota bejárati oldalát. A közelében két férfi állt őrt, akik ahogy meglátták, azonnal odarohantak és ; besegítették a palotába. Perceken belül ismét a szobájában volt. Eldicar Manushan hamarosan megérkezett, és megvizsgálta a sebeit. - Két bordád eltörött, és a bal csuklód kificamodott. - És mi van az arcommal? Csúnyán megsérült? - Pillanatok alatt elintézem. Mi történt? - Megtámadtak. Itt, ebben a szobában. Eldicar kiment az erkélyre, majd visszatért. - Az erkélyedtől egy vékony párkány vezet a herceg fiának szobájahoz. A Szürke Ember nem menekült el a palotából. Csupán átmászott a lakosztályodba és megvárta, amíg az üldözés elcsitul. - Megölhetett volna - suttogta Aric. - Majdnem megtette. Ha a vágás egy hajszállal lejjebb lenne, a nyaki eret szelné át. A Szürke Ember félelmetes ellenfél. Ott rejtőzik el, ahol senki sem várná: az ellenség erődjének szívében. - Eldicar felsóhajtott. - Milyen kár, hogy nem csatlakozik hozzánk. Aric némán hevert az ágyán, és hányinger tört rá. A varázsló ismét beszélni kezdett. - Nagyon szerencsés voltál, Aric. Megerősített tested tette lehetővé, hogy az egyszerű emberi gyorsaságánál fürgébben cselekedj. így úsztad meg - éppen csak -, hogy átvágják a torkodat. Egyben ez segítette a zuhanás erejének tompítását is. - Es még mi mást tesznek ezek az... erősítések, Eldicar? - Hogy érted ezt? - Úgy tűnik, mintha... más változásokat is okoznának. Mintha... elvesztenék valamit. - Semmi olyat nem vesztesz el, amire szüksége van Kuan Hador szolgájának. Most pedig hadd zárjam le azt a sebet. Lovagoltak, és Keeva egyre feszültebb lett. Már az elején rájött, hogy ez nem lesz könnyű feladat. A legtöbb ló megriadt Ustartétól - orrlyukaik kitágultak, fülüket pedig a fejükhöz lapították. Volt valami a pap-nőben, ami megrémisztette őket. Végül Emrin elővezetett egy öreg, csapott hátú kancát. Szinte teljesen vak volt és megengedte, hogy Ustarte odamenjen hozzá. Emrin az egyik korlátról leemelte a nyerget. - A szokásos módon nem tudok lovagolni - mondta Ustarte, mire Emrin zavartan megtorpant. - A lábaim... torzak. A férfi arcán szégyenkezés jelent meg. - Talán egy tiszti nyeregtakaró megfelelne. Van belőle több is, bár egyik sem túl kényelmes hosszú útra. Viszont így oldalt is ülhetsz a jó öreg Zordfarkon. Ez így rendben lesz, hölgyem? - Lekötelezel, és sajnálom, hogy ennyi bajt okozok. - Biztosíthatlak, hogy ez semmi gondot nem okoz. - Emrin visszament az istállóba, majd kihozott egy leopárdbőr nyeregtakarót, s a ló nyakára és hasához erősítette. Ezután Keevához fordult, aki már egy megtermett herélt pej nyergében ült. - Körülbelül három napra elegendő elemózsiát, a hátasoknak meg két zsák abrakot pakoltam. - Sietnünk kell - mondta váratlanul Ustarte. - A városból lovasok tartanak erre. Emrin megpróbálta felsegíteni Ustartét a lóra, de nem járt sikerrel.

-A... köntösöd túlságosan súlyos. - A katona körülnézett a csűrben, és egy háromlábú székkel tért vissza. Ustarte rálépett, majd gondosan elhelyezkedett a kanca hátán. - Kapaszkodj a sörényébe, hölgyem! Keeva majd fogja a kantárt. És jobb, ha magatokkal viszitek a sámlit, így könnyebb lesz ismét lóra szállnod. Keeva mozgásra bírta a pejt. Előrehajolt és megfogta Ustarte kancájának kantárát. Az állat meg sem moccant. Emrin finoman rácsapott a ló farára, mire mindkét jószág megindult a holdfényes udvaron. A lány a távolban ki tudta venni a lovasokat, akik alig fél mérfölddel odébb éppen egy dombgerincre kaptattak fel. Mostanra már eltelt egy óra, de a két nő csak nagyon keveset haladt. Ustarte hátasa újra meg újra megállt, és ilyenkor percekig nem mozdult, csak vadul zihált. Sötét szügyét máris tajték lepte. A papnőt látszólag nem izgatta a dolog. - Még nem követnek - közölte. - Egyelőre a palotában kutakodnak - Ha egy sánta ember venne bennünket üldözőbe a mankójával, ő is könnyedén utolérne. - A póni öreg és fáradt. Inkább gyalogolok egy kicsit. - Ustarte lecsusszant a kanca hátáról. Keeva szintén leszállt a nyeregből, és a két nő elindult a sötétbe burkolózott fák között. Egy órán át gyalogoltak néma csendben, amikor Ustarte hirtelen megtorpant. Keeva meghallotta sóhaját, és látta, hogy a papnő arc' könnynek csorognak le. - Mi a baj? - kérdezte. - Megkezdődött a gyilkolás. - A palotában? - Nem. A herceg lakomáján. Az Ipsissimus démonokat idézett a terembe. Az embereket lemészárolják. Micsoda aljasság! - A Szürke Ember? - kérdezte Keeva, akiben feltámadt a félelem. - Nincs ott, de a közelben van. - Ustarte letette a széket a földre és ráült. - Megmássza a falat a palota hátsó felén, és bemegy az egyik szobába. Most pedig vár. - Mi van a lovasokkal, akik téged keresnek? - A lovaiknál gyülekeznek, és készülnek az üldözésre. Az egyik szolga azt mondta, hogy az istállónál látott minket. - Akkor lovagolnunk kell. Gyors lovakon kevesebb, mint egy óra alatt beérnek minket. Ustarte a szék segítségével felkapaszkodott a pónira, és újfent nekiindultak. Ügy tűnt, hogy a vén kanca összeszedte magát, és egy darabig szépen haladtak. De ahogy elérték a Kuan Hador fölötti morzsalékos lejtőt, az állat botladozni kezdett. Ustarte lekászálódott a hátáról, és fülét a póni oldalához szorította. - Vadul ver a szíve. Nem tud tovább vinni. - Gyalogosan nem menekülhetünk. Még túl messze vagyunk a céltól. - Tudom - felelte Ustarte higgadtan. A papnő félrelökte a széket, és levette szürke kesztyűjét. Lassan levetkőzött, és a holdfény megcsillant csíkos bundáján. A köntöst, a kesztyűt és a puha bőrcipőt Keevának nyújtotta, és így szólt: - Lovagolj tovább! Találkozunk ott, ahol az ösvény leágazik a hegyi útról. - Nem hagyhatlak itt - tiltakozott Keeva. - Megígértem a Szürke Embernek. - Muszáj - felelte Ustarte nyugodtan. - Elbánok az üldözőinkkel, és az úton találkozunk. Most pedig menj gyorsan, mert még fel kell készülnöm. Menj! Keeva előrehajolt, és megfogta a póni kantárát.

- Hagyd itt! - mondta Ustarte. - Még van valami, amit meg kell tennie. - Keeva már éppen vitatkozni akart, amikor Ustarte hirtelen a pej felé szökkent. A papnő szagától megriadt hatalmas állat felágaskodott, majd nekilódult a lejtőnek. Ustarte az öreg pónihoz lépett. - Sajnálom, kedvesem. Ennél jobbat érdemelnél - szólt, és karmaival felhasította az állat nyakát. Vér fröccsent, a kanca megpróbált felágaskodni, de Ustarte megragadta a gyeplőt. Ahogy az átmetszett artériából folyamatosan érből a vér, az állat mellső lábai megroggyantak. Ustarte letérdelt mellé, és arcát a tátongó sebhez nyomta, majd mohó inni kezdett. Teste rángatózott, tekergőzött, izmai kidagadtak. Bár Keeva nem számított kiváló lovasnak, nem esett pánikba, amikor a herélt száguldani kezdett lefelé a lejtőn. Egyik kezével a gyeplőt, in.isikkai a nyeregkápát markolta, és elszántan kapaszkodott. Az állat, mely csak egy pillanatra riadt meg Ustarte bundájának szagától, gyorsan megnyugodott, és mire elérték az első kanyart az ösvényen, már ügetésre váltott át. Keeva finoman megrángatta a kantárt, megállásra késztetve a lovat. Néhányszor megsimogatta a hosszú és karcsú nyakat, csitító szavakat suttogott a jószág fülébe, majd hátrafordult a nyeregben, és a lejtő teteje felé nézett. Most már mérges volt. A Szürke Ember arra kérte, hogy menekítse el Ustartét a veszély elől, erre a papnő visszamegy, hogy egyedül szálljon szembe az ellenséggel. Keeva megfordította a heréltet, és elindultak visszafelé a hosszú úton, oda, ahol utoljára látta társnőjét. Ez beletek némi időbe, mivel a lejtő meredek volt. Amikor végül el érték a lejtő tetejét, a bestianőnek nyoma sem volt. A kis póni holta hevert az ösvény mentén, torkát feltépték, vére tócsába gyűlt a köve ken. Nem túl messziről félelmetes üvöltés harsant. A herélt megdermedt, mire Keeva megveregette a nyakát. A tompa bömbölés ismét felharsant, amihez rémült lónyerítés társult. Keeva teljes csendben ült a nyeregben, és megcsapta a félelem szele. Énjének egyik része tovább akart lovagolni, hogy segítsen a papnőnek, de a nagyobb része nem vágyott másra, csak hogy elmenekülhessen, és a lehető legnagyobb távolság legyen közte és a rettenetes hang között. Ebben a pillanatban megértette, hogy dilemmájára nem létezik lielyes válasz. Ha továbblovagol, hogy szándéka szerint megmentse Ustartét, és fogságba esik, akkor nem tudja megtartani a Szürke Embernek tett ígéretét. Ha követi Ustarte parancsát, ellovagol, és sorsára hagyja a papnőt, akkor méltatlanná válik a Szürke Ember bizalmára. Keeva megpróbált higgadt maradni és eszébe idézte, mit mondott a nő utoljára. „Elbánok az üldözőinkkel, és az úton találkozunk. Most pedig menj gyorsan, mert még fel kell készülnöm. Menj!" Nem azt mondta, hogy megpróbál elbánni a katonákkal, hanem azt, hogy el fog bánni velük. Keeva lepillantott a döglött pónira. Ustarte azt mondta, hogy fel kell készülnie, és a póni megölése az előkészület része volt. A lány leszállt a nyeregből, és letérdelt a tetem mellé. Az ösvényt vér fröcskölte tele. Keeva mögött, a kövön tisztán kirajzolódott egy véres lábnyom. Egy hatalmas, párnás mancs lenyomata. Keeva odalépett és azonnal felismerte, hogy azt egy nagymacska hagyta. Mostanra minden elcsendesült. A távolból nem hallatszottak sikolyok, sem rémült kiáltások. Keeva visszahátrált a herékhez, és nyeregbe szállt. A hátast ismét lejtő felé fordította, amelyen túl a síkság terült el, azon túl pedig Kuan Hador romjai - amelyeket majd megkerül - és a csillogó tó. Két órával később, nem sokkal pirkadat előtt, elérte a hegyi ösvény elágazását, leszállt lováról, majd a fák közé vezette hátasát. Kipányvázta a heréltet, visszaballagott a lejtős elágazáshoz, és letelepedett egy sziklatömbre. Innen belátta az árnyékba borult síkságot. Az éjszakai égen a szél néhány felhőt sodort, amelyek gyorsan mozgó árnyékot vetettek a földre. Keeva mozgást vett észre a síkságon, és a szemét erőltetve próbált többet látni. Valami elsuhant odalent. Talán egy farkas. Csak egy pillanatra látta, de tudta, hogy nem farkas. A holdat felhők takarták el, és Keeva némán ült, arra várva, hogy a felhők tovaússzanak. Az alatta húzódó ösvényről hangokat hallott, és a szívdobbanás töredékéig látta, hogy egy hatalmas, csíkos fenevad tér le az ösvényről, és vált be a fák közé. A herélt

felnyerített félelmében, ahogy a szél a fenevad szagát az orrába sodorta. Keeva visszarohant a lóhoz, és leemelte az apró nyílpuskát a nyeregkápáról, majd gyorsan megtöltötte. A bokrok közül morgás hallatszott, dörgő, torokból jövő hang, amely erős tüdőről árulkodott. Keeva a hang felé fordította a nyílpuskát. A morgás megszűnt, és néma csönd lett. A hajnal fénye szivárgott át a fák között, a bokrok ágai szétváltak. Ustarte lépett elő. Arcát és karját vér mocskolta be. Keeva a föld felé fordította a számszeríjat és kilőtte mindkét vesszőt, majd a papnőhöz futott. - Megsérültél? - Csak a lelkem - felelte Ustarte szomorúan. - Ne aggódj, Keeva! A vér nem az enyém. Ustarte úgy helyezkedett, hogy a széi ne vigye a szagot a megrémült pej felé, és beljebb ment az erdőbe, a vízcsobogás hangját követve. Keeva vele tartott és látta, hogy a papnő arcát könnyek csíkozzák. Amikor elértek a vízpartra, Ustarte leguggolt, és torz teste lassan elnyúlt a patakban. Miután a víz minden vért lemosott róla, ismét kimászott a partra. Rámeredt torz kezére, és sírni kezdett. Keeva leült mellé, de nem szólt semmit. - Meg akartam óvni ezt a világot Kuan Hador gonoszságától -mondta végül Ustarte. - És most én is hozzájárultam. Az embereim halottak, én pedig öltem. - Vadásztak ránk. - Csak uruk parancsának engedelmeskedtek. Milyen jó lenne azt hinni, hogy akik a mancsom csapásai alatt meghaltak, gonosz emberek voltak! De éreztem a gondolataikat, amikor rájuk vetettem magam. Akadtak ott férjek, akik feleségükre és gyermekeikre gondoltak, akiket sosem látnak többé. Ilyen a gonoszság természete, Keeva: minden megront. Nem harcolhatunk vele úgy, hogy közben tiszták maradjunk. A lány visszament a lovához, és elhozta Ustarte piros selyemruhája majd segített a papnőnek felölteni. - El kell jutnunk a barlangba - mondta Keeva. A heréltet kantát szárra fogta, és elindult a fák között, keresve a Szürke Ember által hát ráhagyott jeleket. Ustarte jó tíz lépéssel lemaradva követte. ', Kevesebb, mint egy óra elteltével elérték a szirtfalat, és megtalálták a hasadékot, amely éppen olyan volt, ahogy azt a Szürke Ember leírta. A hasadék tágas üreget rejtett, ahol számos ládát halmoztak fel, melyek tetején két lámpás állt. Még nem volt rájuk szükség, mivel fentről, egy repedésen át fény szüremlett le. Keeva levette a nyerget a heréltről, és lecsutakolta az állatot, majd megetette az Emrin által adott takarmánnyal. A barlang hátsó falán víz csörgedezett alá, tavacskát képezve, mielőtt a földön tátongó hasadékon át továbbfolyt volna. Amikor a ló végzett az evéssel, a lány kipányvázta a tavacska mellett, hogy kedve szerint ihasson. Ustarte elnyúlt a földön és elaludt. Keeva kiballagott a reggeli napsütésbe. Az idevezető csapást sziki törmelék borította, és a lány semmi jelet nem látott, ami ideérkezésükről árulkodhatott volna. Leült, nekidőlt a szirtfalnak, és a közeli tölgy ' levelei között susogó szél neszezését hallgatta. Egy örvösgalambpár repült el a feje fölött, szárnycsattogtatva. A lány felnézett, elmosolyodott, és érezte, hogy a feszültség egy része elenyészik. Az égből egy vörös sólyom csapott le, és hosszú karmait az egyik galambba mélyesztette. A szárnyak összecsukódtak, és a madár a sziklákra zuhant. A sólyom leszállt a még vergődő test mellé, karmaival megragadta, görbe csőrével pedig tépni kezdte a még élő galambot. Fáradtság öntötte el Keeva testét, mire hátradőlt és behunyta szemét. Egy darabig szendergett a napsütésben, és közben bácsikájáról álmodott. Újra kilencéves volt, és a városlakók éppen a piactéren felállított oszlophoz

vonszolták a vén boszorkát. Keeva azért volt ott, hogy almát vegyen, amit bácsikája a pitébe szánt. A lány az embereket nézte, akik a boszorkányt kergették, leköpdösték és botjaikkal újra meg újra rásújtottak. A nő arcát elborította a vér. Majd a karóhoz vonszolták, hozzákötözték, majd száraz tűzifát halmoztak fel körülötte. A fát olajjal lelocsolták, majd meggyújtották. A boszorkány rettenetes hangon sikoltozott. Keeva elejtette az almákat, és hazáig rohant. Bácsikája átölelte, és megsimogatta a haját. - Gonosz asszony volt - mondta neki. - Az egész családját megmérgezte, hogy megszerezze az örökséget. - De mindenki nevetett, miközben égett. - Egén, hát ez várható volt. Ilyen a gonoszság természete, Keeva: tenyészik. Megszületik minden gyűlölködő gondolatban, minden rosszindulatú szóban, minden kapzsi tettben. A tömeg gyűlölte az asszonyt, és gyűlöletükben a gonoszság egy darabkáját is magukba szívták. Egyesekben ez hamar eloszlik majd. Másokban viszont olyan talajra bukkan, ahol szárba szökhet. Keeva, a gyermek ezt nem értette. De emlékezett. A lány kinyitotta a szemét. A nap már majdnem a zenitre hágott, így felkelt és kinyújtózott. A barlangban Ustarte szintén felébredt, és most némán ücsörgött az árnyékok között. - Még mindig követnek? - kérdezte Keeva. - Nem. Egyesek visszatértek Carlisba a halottakkal és a sebesültekkel. Mások a Fehér Palotában várják a Szürke Ember visszatértét, hogy letartóztassák. De újra jönnek majd. - A Szürke Ember tudja, hogy a palotában vannak? - Igen. Keeva felsóhajtott. -Jó. Akkor elkerülheti őket. - Nem teszi. Sőt, már ott is van. Haragja az égig csap, de elméje higgadt. - Ustarte lehunyta aranyszemét.' A vadászok egyre közelednek a kardhordozókhoz. - Ju Juról és a barátjáról beszélsz? - Igen. Két osztag kriaz-nox közelit hozzájuk - az egyik északról, a másik délről. - Mik azok a kriaz-norokl - Olyan eggyéforrt lények, mint én. Gyorsabbak, erősebbek és halálosabbak szinte minden embernél. - Szinte? Ustarte halványan elmosolyodott. - A nap alatt nem jár, vagy lélegzik olyan lény, amely halálosabb lenne a Szürke Embernél. Keeva ismét könnyeket látott a papnő arcán. - És ez elszomorít? - Hát persze. A Szürke Ember lelkének feketeségében egy apró láng pislákol - ennyi maradt egy jó és kedves emberből. Arra kértem, hogy harcoljon értünk, és harcolni is fog. Ha ez a láng kihuny, az az én bűnöm lesz. - Nem fog kihunyni. - Keeva kezét Ustarte vállára tette. - O egy hős. A bácsikám azt mondta, hogy a hősöknek különleges lelke van, amelyet maga a Forrás áldott meg. Márpedig a bácsikám bölcs ember volt. Ustarte elmosolyodott. - Imádkozom, hogy a bácsikádnak igaza legyen.

Niallad némán ült a párkányon, hátát a szirtfalnak vetve, miközben több száz lábbal lejjebb fehér hullámok csapódtak a sziklának. A Szürke Ember moccanatlanul ült mellette nyugodt arccal - látszólag tökéletesen fesztelenül. Két órája várakoztak. A nap már felkelt, és Niall ruhája szinte teljesen megszáradt. A fiú újra és újra lejátszotta gondolatban az előző éjszaka eseményeit: szülei halálát, Gaspir árulását, a Szürke Ember felbukkanását. Valahogy az egész valószerűtlennek tűnt. Hogy lehet az apja halott? Ö volt a hercegség legerősebb, legszívósabb embere. Niall ismét maga előtt látta a padlón heverő anyját. Rémítő üresség szállta meg, és érezte, hogy kibuggyannak a könnyei. A férfi megérintette a karját. Niall pislogva fordult felé. A Szürke Ember az ajkához emelte ujját és megrázta a fejét: egy hangot se! Niall bólintott, és felpillantott. Alig tíz lábbal feljebb egy sziklaeresz ugrott ki a szirtfalból. Tisztán lehetett hallani a Szürke Ember lakrésze előtt ácsorgó őrök beszélgetését. - Ez ostobaság - mondta éppen az egyik őr. - Nem fog visszajönni ide, nem igaz? Hiszen átkutattuk a lakrészét és mit találtunk? Néhány fegyvert, meg régi holmikat. Semmi olyan nincs itt, amiért az életét kockáztatná. Niall önkéntelenül is egyetértett vele. Nem értette, miért jöttek ide. Aric megölése után a Szürke Ember a partra vezette Niallt. Az öblöt átkutató katonák ott több csónakot is hátrahagytak. Niall segített a Szürke Embernek vízre löknie az egyik kis csónakot, majd bemásztak, és áteveztek az öblön. A Fehér Palota alatti partszakasztól jó kétszáz yardra jártak még, amikor a Szürke Ember belecsobbant a vízbe, és úszni kezdett kifelé. Niall követte példáját. Elérték a partot, és a Szürke Ember intett Niallnak, hogy maradjon csendben, majd lassan mászni kezdtek mostani búvóhelyük felé. A férfi minden mozdulata céltudatosságról árulkodott. Amikor azonban ideértek, egyszerűen csak leült, és azóta már órák teltek el. Niallnak fogalma sem volt róla, hogy védelmezője mire vár. Telt-múlt az idő. Niall lába kezdett elgémberedni, így kinyújtotta. - Éppen időben - mondta odafent az őr. - Már azt hittem, hogy teljesen elfeledkeztetek rólunk. - Gren belefeledkezett az egyik szőke szolgálólánnyal folytatott beszélgetésbe. Csinos darab. Nagyon finom kis pipi. - Ha már finomságokról beszélünk, remélem maradt még a reggeliből. - Valami hír a szökevényekről? - kérdezte egy harmadik hang. - Éppen mondani akartam. Azzal, hogy ittragadtatok, minden izgalomból kimaradtatok, cimborák. Az egyik kutatócsapatot megtámadta egy vadállat. Hárman meghaltak, öten megsebesültek. - A cimboráink közül meghalt valaki? - Csak egy: a vén Pikka. Beszakadt a koponyája. A többiek a Rishell-házhoz tartoztak. A városban az a szóbeszéd terjeng, hogy a herceg és legtöbb embere halott. Varázslat végzett velük - tette hozzá az őr, lehalkítva hangját. - Mi történt a herceggel? - Azt mondják, démonok voltak. Megjelentek a teremben, és megöltek mindenkit. Nyilvánvaló, hogy a Szürke Ember idézte meg őket. Shad azt mondja, ne beszéljünk a dologról. Lord Aric lesz az új herceg, amint megtalálják a herceg fiának tetemét. - A Szürke Ember? Mindig ez van, ha olyan idegeneket engedsz az országba, akik urakként viselkednek. - Mindig is különös egy fattyú volt - szólalt meg ekkor egy új ha - És múlt éjjel majdnem megölte Lord Aricot. Sebet ejtett az álla me tén. Egy verébpöcsnél többel nem is vétette el a torkát. Shad éppen intézőt faggatja. Kemény fickó, de lefogadom, hogy nemsokára halljátok majd a sikoltozását. Az a legjobb, ha gyorsan végeztek a reggelivel. Én mondom, annál könnyebben nem megy el az étvágyad, mintha egy férfit sikoltozni hallasz. Niall fülét megütötték a leváltott őrök távozó léptei. A másik két fickó egy darabig hallgatott, majd az egyik így szólt:

- Szerintem Norda remek lehet az ágyban. - Ez bizony igaz, Gren. Amíg Marja rá nem jön, és le nem vágja! prütykölődet. - Még csak ne is tréfálj ezzel! - felelte a másik siránkozva. - Tudod hogy megtenné. Niall a Szürke Emberhez fordult, de a férfi eltűnt. Az ifjú megdöbbent és körülnézett. Semmit sem hallott, még a sziklának súrlódó ruhák neszét sem. Egy darabig néma csendben üldögélt, és azon töprengett, most mihez kezdjen. Majd fentről egy nyögést hallott, amit hangos dübbenés követett. Amikor felnézett, a Szürke Ember hajolt a kiszögellés fölé. - Átlósan balra tarts és mássz fel! Niall engedelmeskedett, és felkecmergett a szirttetőre. A két őr halott volt. A Szürke Ember éppen akkor vonszolta be az egyik tetemet egy durván kifaragott épületbe. Niall kővé dermedten állt. Nem sokkal ezelőtt ez a két férfi még egy csinos nőről beszélgetett. Most már soha többé nem beszélgetnek. A fiúba ekkor nyilallt bele a felismerés, hogy a Szürke Ember az őrségváltást várta, hogy amikor majd megöli az őröket, akkor biztosan ne zavarják meg jó darabig. Dermesztő egy ember! Niall mindig is azt hitte, hogy Gaspir egyike a legkeményebb embereknek, akit valaha is ismert. De a testőr csupán egy fáról letépett levél volt a Szürke Ember dühének viharában. Most pedig újabb levelek hullottak le. Niall még mindig hallotta az őrök hangját a fejében - köznapi emberekét, akik köznapi álmokat dédelgettek. A Szürke Ember bevonszolta a második tetemet is, majd egy vödör vízzel tért vissza, és ráöntötte a földre ömlött vérre. - Gyere be! - mondta hűvösen. Niall úgy lépte át a küszöböt, mintha ólomcsizmát húzott volna. A testek az ajtó előtt hevertek. A Szürke Ember becsukta az ajtót és bevezette védencét egy hosszú, sötét, ablaktalan szobába. Meggyújtott két lámpást, felakasztotta őket a falra, és Niall ekkor meglátta, hogy a szobában fegyverek sorakoznak a falakon és mindenfelé céltáblák állnak -akadtak köztük kör alakúak, mint amilyeneket az íjászok használnak, míg mások emberalakot formáztak. - Azt hitték, hogy te vagy a felelős a vérontásért - mondta Niall. - Nem meglepő. A gyilkosság és a hazugság általában kéz a kézben jár. - Azt hittem, megölted Aricot. - Én is. Amikor rávetettem magam, a szőnyeg megcsúszott a lábam alatt. Talán kezdek túl öreg lenni ehhez az élethez. A férfi levetette selyemzekéjét, nadrágját, csizmáját, és az asztalra hajította őket. A falhoz tolt egyik ládából előszedett egy bőr vadászinget, egy szarvasbőr nadrágot és egy térdéig érő csizmát. Gyorsan felöltözött, felcsatolta kardövét, majd a vállára kanyarított egy vállszíjat, amelybe hét kést tűztek. Rápillantott Niallra. - Miért mentettél meg? - kérdezte a herceg fia. A Szürke Ember egy pillanatig némán ált. - Hogy megfizessek egy adósságot, fiú - felelte végül. - A nevem Niall. Légy szíves ezt használd! - Rendben, Niall. Szabadulj meg a ruháidtól és keress magadhoz illő fegyvert! Javasolnám a rövidkardot, de akad többféle szablya is. Es vegyél magadhoz vadászkést is! - Kinek voltál az adósa? A Szürke Ember egy pillanatra elgondolkodott. - Most nincs időnk kérdezősködésre. ,c - A herceg fia vagyok... - Niall tétovázott, és ismét maga előtt Iá ta apja holttestét. -Kydor hercege vagyok folytatta remegő hangon. Szemtanúja voltam, amint ma éjjel megöltél négy embert. Tudni akas rom, miért vagyok itt, és mik a szándékaid velem.

A Szürke Ember a lócához sétált és leült. Megmasszírozta az arcát, Niall látta, hogy mennyire fáradt. Már nem volt fiatal, és szeme alaí karikák sötétlettek. - Az volt a szándékom, hogy hajóra szállok, elhagyom ezt a földet, és olyan helyet keresek, ahol nincsenek háborúk, nincsenek gyilkosságok, sem cselszövő politikusok, sem kapzsiság. Ez volt a szándékom. Ehelyett hamarosan ismét vadászni fognak rám. Miért mentettelek meg? Mert egy szellem felkereste az egyik barátomat. Mert fiatal vagy, és mert tudtam, hogy attól rettegsz, meggyilkolnak. Mert bolond vagyok, és mert valahol énem legmélyén él még egy szemernyi becsület. Válaszd ki a leginkább kedvedre való fegyvert! Ami a veled kapcsolatos szándékaimat illeti, olyanok nincsenek. Most pedig válassz egy fegyvert, és addig ne tégy fel több kérdést, amíg el nem hagytuk ezt a helyet! - Ki volt a szellem? - Nagyapád: Őrien, a harcos király. - Miért keresett volna fel téged? - Nem is tette. Mint már mondtam, egy barátomat kereste fel. -Szürke Ember Niall vállára tette a kezét. Tudom, hogy rettenetes éjszakán vagy túl, de hidd el, lesz még rosszabb is. Most nincs időnk beszélgetni. Később, amikor már távol leszünk innen, válaszolok a kérdéseidre. Rendben? A Szürke Ember otthagyta, Niall pedig levetette tunikáját, és felvett egy inget. Bő volt rá, de kényelmes. Körüljárt a szobában, és szemügyre vette a kiállított fegyvereket. Kiválasztott egy kékes pengéjű szablyát, feketére edzett markolattal. Kiváló volt az egyensúlya. Keresett egy hozzáillő hüvelyt és övet, majd megpróbálta felcsatolni, de az öv túl nagy volt. - Tessék - mondta ekkor a Szürke Ember, és odalökött neki egy hüvelygyűrűs vállszíjat. Niall felvette, és a hüvelyt az edzett bőrhurokba csúsztatta. - És most mihez kezdünk? - kérdezte Niall. - Elünk vagy meghalunk. Emrin feje előrebukott, szájából vér csöpögött. Felsőtestét a kínok árja öntötte el. - Úgy tűnik, hogy több elmés megjegyzést nem fogok hallani -mondta Shad, és öklével oldalról fejbe csapta Emrint. A szék, amelyhez a férfit kötötték, megingott és feldőlt. - Állítsátok fel! - parancsolta Shad. A foglyot durva kezek ragadták meg. Amikor felrángatták, az intézőre rátört a hányinger. Shad ujjai Emrin hajába markoltak, hátrarántva a férfi fejét. - Nem akarsz valami tréfásat mondani? -kérdezte. Emrin bal szemét nem tudta kinyitni, de azért némán Shad baltával faragott arcába meredt. Szerette volna összeszedni bátorságát, hogy ismét valami sértést vágjon kínzója arcába, de már nem maradt benne semmi. - Látjátok, cimbik, nem is volt olyan kemény. - Nem tudok semmit - suttogta Emrin. Vallatójának ökle az arcába csapódott, és hátralökte a fejét. A fogoly kiköpött egy letört fogdarabot, és feje ismét előrebukott. Shad megint hátrarántotta a fejét. - Nem érdekel, hogy mit tudsz, Emrin. Mindig is gyűlöltelek. Tudtad ezt? Ahogy peckesen jöttéi-mentéi, a Szürke Ember pénzével a zsebedben. Megvetted a legcsinosabb lányokat, és lenéztél minket, egyszerű közkatonákat. Tudod, hogy mit csinálok veled? Halálra verlek, és végignézem, ahogy megfulladsz a saját véredben. Mit szólsz ehhez? - Ugyan már, Shad - szólt közbe az egyik katona. - Erre nem kaptunk utasítást. - Befoghatod! Ha csak nyivákolni tudsz, várj odakint. Emrin elcsüggedt, amikor meghallotta, hogy az ajtót záró retesz félrecsúszik. - No, mivel is kezdjük a mulatságot, Emrin? - kérdezte Shad. - Talán vágjuk le az ujjaidat. Vagy esetleg... Emrin megérezte az ágyékának nyomódó tőr pengéjét. Most először felsikoltott, és a hang a Tölgyterem mennyezetéről verődött vissza.

Emrin hátravetette magát a székben, felbontotta azt, és földre zuhant, miközben vadul próbálta eltépni béklyóit. - Állítsátok fel! - parancsolta Shad. A két bennmaradt őr a székhez lépett. A fogoly a földön fekve látta, hogy az ajtó kinyílik. A Szürke Ember lépett be, kezében egy apró, két íjkaros nyílpuskával. -Vágjátok el a köteleit, és meghagyom az életeteket! - szólt nyugodt, társalgó hangnemben. A három katona hátrálni kezdett, és előhúzta fegyverét. Shad szólalt meg először. - Igazán nagylelkű vagy, de a fegyveredben csak két vessző van, mi pedig hárman vagyunk. A Szürke Ember kinyújtotta karját. Nyíl suhant át a termen, és belefúródott Shad torkába. A férfi hátratántorodott, majd saját vérében fuldokolva térdre zuhant. - Most már csak ketten vagytok - közölte a Szürke Ember. - Vágjátok el a köteleit! Az őrök ideges pillantást vetettek haldokló társukra, majd egyikük előhúzta kését, és átvágta az Emrint a székhez erősítő köteleket. Ezután ledobta a fegyvert, és a falhoz hátrált. A másik férfi követte példáját. A Szürke Ember elhaladt Emrin mellett, és odalépett a sebesült Shadhoz, aki erőtlenül próbálta kihúzni a torkába fúródott nyilat. A Szürke Ember egyetlen mozdulattal kitépte, mire a sebből vér spriccelt elő. A hörgő és fuldokló Shad kínjában odábbgördült. Lábával még egyszer kirúgott, majd meghalt. Emrin térdre küzdötte magát, és megpróbált felállni, de csak támolygott. Gazdája elkapta. - Csak nyugodtan! Végy mély lélegzetet! Még szükségem lesz a lovaglótudásodra. - Igen, uram! - motyogta Emrin. Az intéző mellett egy fiatalember bukkant fel. Emrin felismerte benne a herceg fiát, Nialladot. - Hadd segítsek! - mondta a fiú, mire a megkínzott férfi rátámaszkodott. - Menjetek az istállóba! - szólt a Szürke Ember. - Nyergeljetek fel két hátast, meg az vasderesemet! Nemsokára én is ott leszek. Emrin, és az őt támogató ifjú elhagyták a termet. A korábban távozott őr a szőnyegen hevert átvágott torokkal. Niallad segítségével Emrin elérte a fóbejáratot, és együtt léptek ki a napfénybe. A friss levegő felüdítette, és mire elértek az istállóhoz, már segítség nélkül is képes volt járni. Norda várt rájuk több elemózsiás zsákocskával. A nő Emrinhez futott. - O, szegény kedvesem - simított végig a férfi feldagadt és kék-zöldre vert arcán. - Nem vagyok valami helyes, mi? - Nekem tetszel. Most az lenne a legjobb, ha kiválasztanátok a lovaitokat. Az Uraság azt mondta nekem, hogy a kedvencét akarja felnyergeltetni. - Megfogta a férfi kezét. - Most pedig hallgass rám, Emrin! Az Uraság remek ember, de számos ellensége van. Vigyázz rá, kérlek! Emrin minden kínja ellenére váratlanul nevetésben tört ki. - Én? Én vigyázzak rá? Ó, Norda, micsoda gondolat! A Szürke Ember ekkor hagyta el a palotát, és indult meg a murvával felszórt ösvényen az istálló felé. Norda pukedlizett, amikor odaért. Emrin látta, hogy a Szürke Ember arca elkomorodik.

- Tudsz lovagolni? - kérdezte az Uraság Emrintől - Tudok, uram. Niall lépett ki az istállóból, három felnyergelt lovat vezetve elő - két aranyderest és a Szürke Ember acélderesét. A Szürke Ember nyeregbe szállt és odakiáltott Nordának. -Köszönöm, lányom. És mondd meg Matce-csainak, hogy térjen haza! - Úgy lesz, uram. - Norda ismét pukedlizett. Emrin az egyik aranydereshez lépett, és kínok közepette felszállt rá, majd követte a Szürke Embert és az ifjút, akik a fák felé lovagoltak. Majdnem egy órán át haladtak néma csendben, amikor Emrin meghallotta, hogy az ifjú megszólal: - Az őrök riadót fognak fújni. Mennyi időnk van, mielőtt üldözőbe vennének? - Van egy kis időnk - felelte a Szürke Ember. Az ifjú egy pillanatig hallgatott. - Megölted őket, igaz? - kérdezte végül. - Igen, megöltem őket. - Azt mondtad nekik, hogy életben hagyod őket, ha elvágják a köteleket. Miféle ember vagy te?! - Emrin összerezzent, amikor meghallotta a kérdést. A Szürke Ember nem felelt. Megfordította hátasát, és odalovagolt Emrinhez. - Tartsatok nyugatnak, az erdő felé! A romok mindig délre legyenek tőletek. Ha ködöt láttok, maradjatok távol tőle. Még alkonyat előtt beérlek titeket. - Igen, uram. - A Szürke Ember ellovagolt, vissza az ösvényen, Emrin pedig utána kiáltott: - És köszönöm! Megsarkantyúzta lóvá és felzárkózott az ifjú mellé. Niallad dühös és bosszús volt. - Semmibe veszi az emberi életet. - A tiédet és az enyémet nem. És ez nekem elég. - Megbocsátod, amit tett? Emrin megrántotta a kantárt és megfordult a nyeregben, hogy szembenézhessen a nemesifjúval. - Nézz rám! - kiáltotta hevesen, és igyekezett legyűrni haragját. -Azok az emberek éppen halálra akartak verni. Gondolod, hogy érdekel engem a haláluk? Amikor még kölyök voltam, egy csomóan úgy gondoltuk, hogy remek játék lenne őzre vadászni. Új lándzsáink voltak, és jó néhányunknak vadászíja is akadt. Elindultunk a hegyekbe és hamarosan nyomokra leltünk. Egyre közelebb értünk a zsákmányhoz, amikor sűrű bokrok közé keveredtünk. Hirtelen a semmiből egy hatalmas szürkemedve tűnt elő és felágaskodott. Egyik barátom, egy Steff nevezetű bolond rálőtt. Csak ketten értünk le élve a hegyről. - És mi köze ennek a Szürke Emberhez? - Csak annyi, hogy ha felingerelsz egy medvét, ne lepődj meg, ha a kitépi a beled! Háromkardnak melege volt. A nap forrón tűzött festett fekete hajára, miközben kósza szellő sem rezzentette meg bokáig érő, fekete selyemköntösének fodrait. Egy pillanatig némán állt, kezét az oldalára erősített, tokjukba csúsztatott görbe kardokon nyugtatva. Harmadik kardját a hátára kötötte, díszes sisakjához erősítve markolatát. A kriaz-nor szemügyre vette a tisztást, majd gyorsan átszelte, és a fák árnyékába menekült, szorosan a nyomában három fekete ruhás társával. Az árnyas fák alatt Háromkard megállt, élvezve a könyörtelenül tűző nap elleni menedéket. Aranyszínű tekintete végigsuhant az ösvényen, és halvány bosszúságot érzett. Kapniuk kellett volna egy vadász-kopót minden nyomkövető képessége dacára eddig háromszor vesztették el a nyomot. Ez roppant kellemetlennek bizonyult. Deresh Krany három napot adott nekik, hogy megöljék a kardhordozókat, és ebből kettő már majdnem teljesen eltelt. Ha nem sikerül bevégezniük feladatukat a megadott idő alatt, négyük közül

egyiküknek valószínűleg halnia kell. Háromkard tudta, hogy feltehetően nem őt választják, de Deresh Kranynál sosem lehetett tudni. Hátrapillantott az osztagára. A legvalószínűbb, hogy Négy Kő lesz az - gondolta magában. A kő kiképzőalomból frissen kikerült katonának még meg kellett szereznie harci nevét. Bár tehetséges volt, ahogy azt tanoncneve is mutatta. Abban az évben a negyedik helyen végzett az alomból kikerült ötvenből. Háromkard megparancsolta társainak, hogy várjanak, ő pedig gondosan ellenőrizte a fák között délre vezető vadcsapást. Itt a talaj kemény volt. Háromkard továbbindult, és meghallotta a sziklákon megtörő víz csörgedezését, így a bokrok között arrafelé vette az irányt. A talaj errefelé puhábbá vált, és a két bokor között patanyomokat vett észre, a víz partján pedig egy csizma mély lenyomatát. Katonáiért kiáltott, majd bevárta őket. - Legfeljebb félnapos - mondta, és az arany szempár a csizmanyomra meredt. - A pereme kezd megszáradni és morzsolódni. A csapott vállú, ormótlan Vaskarú közelebb imbolygott. Előhúzta tokjába dugott kardját vaskos dereka köré kötött fekete övkendőjéből, letérdelt, majd lehajolt, és szaglászni kezdett. Lehunyta szemét, és kiszűrte három társa szagát a levegőből. Az egyik közeli bokorba egy kan róka vizelt, és a pézsmaszag szinte teljesen elnyomta az emberek hagyta halvány illatot. Vaskarú kinyitotta szemét, és parancsnoka zord vonásaira nézett. - Az egyikük nagyon fáradt, és alvadt vér bontja. A másik - a riazs-nor - erős. - O nem riazs-nor - felelte Háromkard. - Rendjük már kihalt. Nekem azt mondták, hogy csupán halvány utánzatok, akik masninak nevezik magukat. Elpuhultak ebben a világban. Előfordul az ilyen. - De nem velünk - mondta Négy Kő. Háromkard az erős testű ifjú harcosra nézett, és megcsóválta a fejét. - Csak tökkelütöttek gondolkodnak így. Négy Kő halkan felmordult és megfeszítette vállát. Háromkard közelebb lépett a mérges krittj-norhoz. - Szerinted készen állsz szembeszállni velem? Azt gondolod, hogj elég ügyes vagy hozzá? Akkor hát hívj ki, te birkatrágya! Hívj csak Ugl én meg levágom a fejed, és felfalom a szíved! Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Négy Kő kardot ránt. Keze a fekete markolat felett időzött. Majd ellazította izmait. - Okos - mondta Háromkard. - Talán elég ideig élsz ahhoz, hogy nevet szerezz magadnak. - Mire leszáll az éj, utolérhetjük őket - szólalt meg Vaskarú. - Már ha nekigyürkőzünk. -Jobb, ha éjfélkor érjük be őket - jegyezte meg Hosszúléptű, a négyes legmagasabb tagja. Hosszúkás arca, borostás szakálla volt és mélyen ülő szemei hasított pupillával. - Akkor már mélyen alszanak. - Inkább harcban ölném meg őket - felelte Négy Kő. - De csak azért, mert még fiatal vagy - felelte Hosszúléptű nyájasan. - Jobb az ízük, ha ellazulva halnak meg. Nem igaz, Háromkard? - De bizony. A düh vagy a félelem csomóssá teszi az izmokat, nem tudni miért. Jó lesz az éjfél. Úgyhogy most egy órára lepihenünk. Háromkard otthagyta a többieket, és leült a patak mellé. A hátaim Vaskarú csatlakozott hozzá. - Semmi nyoma Csíkos Mancs osztagának. Legalább olyan közel lehetnek, mint mi. - Talán még közelebb is - merítette bele kezét a patakba Háromkard, és vizet mert keskeny szájába. Vaskarú lehalkította a hangját.

- Akkor miért egyeztél bele, hogy éjfélig várjunk? Azt akarod, hogy Csíkos Mancs legyen az első? Háromkard elmosolyodott. - Nem kedvelem Csíkos Mancsot. Túl sok van belőle a macskákból. Nemsokára felfalom a szívét, de lefogadom, hogy keserű lesz. - Akkor miért hagyod meg neki a gyilkolás dicsőségét? - Minden történetben szó esik a riazs-norok páratlan ügyességéről és pengéik halálos varázsmérgéről. Ha Csíkos Mancs felülkerekedik egy ilyen pengén, és magához veszi az azt forgató harcos szívét, csalódott leszek. De megvonom a vállam, és élek tovább. - De szerinted nem így lesz majd? Háromkard eltöprengett a kérdésen. - Bár Csíkos Mancs veszettül jó kardforgató, vakmerő és felelőtlen. Nem lepne meg, és a szívemet se törné össze a hír, ha azt hallanám, hogy a riazs-nor levágta. - Azt mondtad, hogy ezek a harcosok csupán halvány utánzatok -szólt közbe Vaskarú. - Azt mondtam, hogy nekem így mondták. Addig nem ítélkezem, amíg nem láttam őket saját szememmel. Háromkard kihúzta a két kardtokot övkendőjéből, és a földre fektette őket, majd az oldalára heveredett, és lehunyta szemét. Igen, Csíkos Mancs ér oda elsőnek: sietve érkezik, és ráront az emberekre, anélkül, hogy felmérné képességeiket - egyedül csak káprázatos gyorsaságára és ügyességére épít majd. Egy kis szerencsével súlyos árat fizet érte. Azután a katonái végeznek az emberekkel, majd Háromkard és osztaga csatlakozik hozzájuk a rituális lakomán. Ez így jól hangzott. Némán feküdt, próbálta ellazítani testét. Jó volt ezen a földön járni. Háromkard kilenc éve tartott a sereggel, több száz kriaz-nor társa vette körül, akik közül kilenccel osztozott egy zsúfolt sátron, akikkel együtt menetelt alakzatban és támadott meg városokat. Ezen a földön az ég tágasabbnak tetszett és Háromkard ráébredt, hogy élvezi a feladat adta szabadságot. Szunyókált egy darabig, majd rájött, hogy éppen álmodik. Magát látta egy faház előtt állva, a közelben patak csörgedezett, és gyermekei a fák között játszadoztak. Felült, és magában elkáromkodta magát. Vajon honnan jönnek ezek az ostoba gondolatok? - kérdezte magától. - Rosszat álmodtál? - érdeklődött Vaskarú. - Nem. - Háromkard felhajtotta fekete selyemköntösének ujját, és lepillantott az alkarját borító finom farkasszőrre. - Jó lesz, ha a sereg is átjön. Hiányzik nekem az az élet. Neked nem? Vaskarú vállat vont. - Nekem nem hiányzik Égi Tőr horkolása vagy Kilenc Fa lábszaga. Háromkard felállt, és a két kardhüvelyt visszacsúsztatta az övébe. - Belefáradtam ebbe a helybe. Nem várunk éjfélig. Kiszumu kipányvázta a lovakat, és megetette őket a takarmány maradékával. A nap már majdnem lement, mire visszatért a táborba, és nekiállt egy kis tüzet rakni. Ju Ju már aludt, fejét a köpenyén nyugtatva, lábát gyerekek módjára felhúzva. Kiszumu körbenézett a fákon, amelyek törzse izzott a halódó nap fényében, és azt kívánta, bárcsak lenne nála egy darabka szén és egy pergamen. Ehelyett behunyta szemét és megpróbálkozott a meditációval. Ju Ju a hátára gördült, és halkan horkolni kezdett. A razsni felsóhajtott. Sok-sok év óta először érezte magát elveszettnek, mint aki elsodródott önmaga középpontjától. Nem sikerült meditációba révednie. Egy rovar döngött az arca körül, mire elhessegette. Tudta, hogy mit tett rosszul és tudta, hogy pontosan mikor lettek elvetve nyugtalanságának magvai. A tudás azonban nem könnyítette meg

ennek elfogadását. Kiszumu ráeszmélt, hogy tanulásának éveire gondol, de legtöbb gondolata Csillagliliom és az Édes Keserűség Éjjele körül keringett. Az Éjszakát rejtély övezte. Minden tanuló hallott róla, de senki sem tudta, hogy mit jelent. Azok a razsnik, akik átmentek rajta, titoktartást fogadtak. Kiszumu tizenhárom évesen került a templomba, azzal a szándékkal, hogy ő lesz a legnagyobb razsni. Fáradhatatlanul dolgozott, éjjel-nappal tanult, falta a tanításokat, elviselt minden nehézséget. Egyszer sem panaszkodott a cellájában uralkodó csípős, téli hideg vagy fullasztó nyári meleg miatt. Tizenhat évesen egy szegény tanyán kellett dolgoznia egy teljes évszakon át, hogy megismerje a legszegényebb munkások életét. A fiú végigrobotolta az évszakot, naponta tizenöt órát dolgozott a kopár földön, amit egy tányér híg levessel és egy darabka kenyérrel jutalmazták. Gyékényfonaton aludt, egy fél nyeregtető alatt. Kelések jelentek meg testén, és vérhast kapott, a fogai pedig meglazultak. De mindent elviselt. Mentora elégedett volt vele. A razsnik között legendának számító Mu-csenget a Vihar Szíveként is ismerték. Otthagyta a császár szolgálatát, hogy tíz éven át szolgáljon a templomban tanítóként. Valahányszor Kiszumu úgy érezte, hogy nem bírja tovább, mindig az az érzése támadt, mintha Mu-cseng szemében lenézés jelent volna meg. Ez daccal töltötte el és kitartott. Mu-cseng tanította meg Kiszumut a Penge Útjára. Ez volt a legkeményebb lecke, mivel Kiszumu éveken át tanulta, miként uralkodjon önmagán, acélozza meg testét a nehézségek ellen -gyakran saját képességein is túlnyúlva. Ez az önuralom gátolta meg abban, hogy az a kardforgató legyen, aki lenni akart. Mu-cseng elmondta neki, hogy a Penge Útja a harcban csak ürességet és megadást jelent. Nem az ellenség előtti megadást, hanem az önuralom feladását értette ez alatt, amikor az edzett test gondolkodás nélkül cselekszik. Nincs félelem, sem harag, sem képzelgések. Mu-cseng azt mondta, hogy a kard nem az ember meghosszabbítása. Éppen ellenkezőleg: az embernek kell a kard meghosszabbításának lennie. Újabb kétévnyi megerőltető fizikai munka következett. A végére Kiszumu gyors lett, kardja csak úgy cikázott. Mu-cseng beismerte, hogy elégedett, bár arra is rámutatott, hogy Kiszumunak még mindig sokat kell tanulnia. Majd eljött az Édes Keserűség Éjszakája. Mestere egy kis palotába vitte el, amely a Nagy-folyőra néző dombok hibánál állt. Gyönyörű épület volt, finoman faragott tornyokkal, amelyeket stílusos szobrok díszítettek. A palota vakolt falait pirosra és aranyszínűre festették, kertjei hibátlanok voltak, ösvényei csillogó szökőkutak körül tekergőztek, és mindenfelé virágok bontogatták szirmaikat. Rózsa-, jázmin- és loncillat úszott a levegőben. Mu-cseng az elképedt Kiszumut bevezette a palotába. Egy nagy telembe értek, ahol mindenféle étellel megrakott asztal állt. A két férfi helyet foglalt egy-egy szaténhuzatú, aranybevonatú széken. A tanítvány hat éven át csak kukoricát, főtt halat, száraz kenyeret és kétszersültet evett. Időnként hozzájutott egy kis mézhez, de csak ritkán. Most pedig az asztalon ott sorakoztak előtte a pástétomok, füstölt húsok, sajtok - mindenféle ínyencfalat. Kiszumu tekintete rájuk tapadt. Mu-i song előhúzott egy kis fiolát a zsebéből, és tartalmát egy kristálykehely-ke öntötte. - Idd meg ezt! - mondta, és Kiszumu engedelmeskedett. Egy pillanatig semmi sem történt, majd a legcsodálatosabb érzés öntötte el Kiszumu testét. Nevetni kezdett. - Mi ez? - kérdezte. - Magvakból kinyert olajok és egyéb kivonatok keveréke. Hogy érzed magad? - Mu-cseng hangja furcsának tűnt, mintha szavai Kiszumu fejében lebegtek volna, hol elhalkulva, hol felerősödve. - Csodásan... érzem magam. - Ez is a cél. Most pedig egyél! Kiszumu megkóstolta az egyik pástétomot. Remek volt - teste szinte felsikoltott az élvezettől. Megevett egy másikat, majd még egyet. Életében még sosem volt része ilyen gyönyörűségben. Mu-cseng töltött neki egy

kupa bort. Az est előrehaladtával Kiszumu szinte elalélt az örömtől. Még soha nem élt át ilyesmit életében. Ettől annyira megrészegült, hogy észre sem vette, hogy tanítója nem eszik semmit, és csak vizet iszik. Ahogy a világosság kezdett elenyészni, két fiatal nő jelent meg lámpással a kezükben, amelyeket rézkampókra akasztottak. Kiszumu figyelte őket és látta, hogy selyemköntösük szinte rátapad testükre. A nők távoztak, de hamarosan egy újabb lány jelent meg. Fekete haját hátrafésülve hordta, és finom ezüst tűk sorával fogatta hátra. Nagy és ragyogó szempár nézett vissza Kiszumura. A lány leült az ifjú mellé, és végigsimított a haján. Érintésére Kiszumu összerezzent, és a lány arcába nézett. Bőre sápadt volt, hibátlan, ajka piros és nedves. A lány megfogta az ifjú kezét, és talpra húzta. - Menj vele! - mondta Mu-cseng. Kiszumu tiltakozás nélkül követte a nőt egy kör alakú szobába, ahol egy szaténlepedős, hatalmas ágy fogadta. Odabent kábító és erős illatú füstölő égett. A lány odaállt a fiú elé. Kezét a ruhája vállát díszítő brosshoz emelte. Ahogy kikapcsolta, köntöse úgy hullt le róla, mintha folyékony lenne - lecsusszant testén, és a lábához omlott. Kiszumu leplezetlen sóvárgással meredt a meztelen testre. A lány megfogta kezét és a melléhez emelte. Kiszumu felnyögött. Érezte, hogy térde elgyengül, és lábai megroggyannak. A lány az ágyhoz húzta és levetkőztette. - Ki vagy te? - kérdezte az ifjú rekedt hangon. -Csillagliliom vagyok - felelte a lány. A lánytól soha többet nem hallott semmi mást. Az elkövetkező néhány órában az ifjú razsni felfedezte, hogy mi is m az igazi szenvedély, majd békés álomba merült. Eljött a pirkadat, és Kiszumu a kertben trillázó madarak dalára ébredt. A teste sajgott, a feje lüktetett. Felült és felnyögött. Eszébe jutottak az éjszaka történtek, és érezte, hogy örömujjongás mossa el fejfájását. Körülnézett, a lányt keresve, de az eltűnt. Felkelt az ágyból, felöltözött, és addig járkált a palotában, míg rá nem bukkant az előző esti lakoma színhelyére. Mentora még ott volt. Az asztalon egy kupa víz állt, és egy fekete cipó hevert. - Költsd el velem a reggelit! - mondta Mu-cseng. Kiszumu leült. - Hoznak még ennivalót? - Ez az ennivalónk. - Csillagliliom is velünk eszik? - O elment. - Elment? Hova? - Visszatért a világba, Kiszumu. - Nem értem. - Két választás áll előtted. Vagy razsni leszel, vagy vándor harcos, aki bérbe adja kardját, és férfiak meg asszonyok között él. - Miért tetted ezt velem? - Nem nehéz lemondani olyan örömökről, amelyeket sosem ízleltél Íme, tanítvány. Ebben nem rejlik erő. Mostantól fogva azonban tudod, hogy mit kínál neked a világ. Mostantól fogva ennek az éjszakának az emléke mindig veled lesz, hogy sötéten és csábítóan ostromolja elszántságodat. Sok tekintetben ez a razsnik legnagyobb próbatétele. Ezért hívják az Édes Keserűség Éjszakájának. Mu-csengnek igaza volt. Az ezt követő évek során Kiszumu gyakran álmodott Csillagliliommal és a lány hibátlan bőrével. Mégis ellenállt a késztetésnek, hogy megkeresse őt vagy valaki mást, aki hasonlít hozzá. Azért tette, hogy a legjobb razsni legyen belőle. Most pedig itt ül, és képtelen arra, hogy eggyé olvadjon a valaha élt legnagyobb razsni szellemével. A szellem inkább úgy döntött, hogy egy buja árokásót keres fel, aki még a kardját is lopta.

Ez akadályozta meg Kiszumut abban, hogy elérje a meditációhoz szükséges ellazulás szintjét. A gondolat késként vágott belé. Ju Ju felült, nyújtózkodott, majd talpra szökkent. Ezután Kiszumu meglepetésére belekezdett egy sor izomlazító gyakorlatba. - Ezt meg hol tanultad? - kérdezte Kiszumu. Ju Ju nem felelt, hanem folytatta a gyakorlatot. A razsrú némán ült, amikor az árokásó belekezdett a Gém és a Párduc bonyolult lépéseibe. A rituális mozdulatsort időnként a tökéletes csend szakaszai váltották fel. Végül Ju Ju kardot rántott, és belekezdett a második gyakorlatsorba: döfött, hárított, ugrott és pördült. Kiszumu meghökkenését ámulat váltotta fel. Ju Ju a gyakorlat előrehaladtával egyre ruganyosabb lett, egyre fürgébb, míg pengéje homályos folttá nem olvadt. Végül megállt, tokjába dugta kardját és odaballagott Kiszumuhoz, majd leült mellé. - Tudod, ki vagyok? - kérdezte Ju Ju hangja. - Kvin-csong vagy, az első razsni. - Az vagyok. - Megpróbáltalak elérni, de nem hallottál meg. - Hallottalak, de minden energiámra szükség volt, hagy eggyé olvadjak a pria-shathtal. Ö azt mondja, hogy értesz a pengeforgatáshoz. Adja a Forrás, hogy ez így legyen, mert rajtunk az ellen. Alig hagyták el ajkát ezek a szavak, máris négy fekete ruhás harcos lépett elő az árnyak közül, és sétált a tisztásra, sötét, görbe karddal a kezükben. Kiszumu felállt, és szintén kardot húzott. Kvin-csong-Ju Ju-liang testében a tisztás közepe felé indult. Mozdulataiban nyoma sem volt sietségnek, kardforgató karját oldala mellett lógatta, pengéjét maga után húzta a keményre döngölt talajon. Kiszumu ellazította testét, felkészítve a Penge Útjára, a nagy ürességre, ahol nincs félelem, nincs ujjongás, csupán a csendes harmónia uralkodik. A négy idegen harcos tökéletes összhangban mozogva szóródott szét. Kiszumu hatalmas erőt érzett bennük és gyanította, hogy igen gyorsak is. Erezte magabiztosságukat is. Nem rohantak rájuk és Kiszumu észrevette, hogy a legnagyobb termetű harcos a parancsnokuk. A férfi fekete selyemköntöst viselt, a derekán kendővel átkötve, a mellén pedig oroszlánkarmot formázó ezüst inelltűt. Talán ez valamiféle rangjelzés a kriaz-norok között - gondolta magában Kiszumu. A vezér előrelépett, hogy szemtől szembe álljon Kvin-csonggal, aki csendesen állt, lefelé fordított pengével. Majd a harcos félelmetes sebességgel meglódult. Kiszumu csak pislogott, és majdnem kibillent lelki nyugalmából. Nincs ember, aki képes iKen gyorsan mozogni! A harcos sötét kardja Kvin-csong arca felé döfött. A razsni fegyverével hárított, és mindkét harcos odább pördült. A riaz-nor újra és újra támadott, míg a másik három harcos néma csendben állt. A két kard újra és újra összecsattant, disszonáns, de mégis ritmikus zenét csiholva a tisztáson. A pengék szikrát hánytak. Kiszumu még soha életében nem látott ilyen briliáns kardpárbajt. Mintha a két harcos minden mozdulatát előre kidolgozta volna, hogy ezután éveken át közösen gyakorolják. A pengék gyorsabban cikáztak, mint ahogy Kiszumu követni tudta volna őket - valósággal tündököltek a holdfényben. A vívók ismét szétváltak. Kvin-csong farkasbőr zekéjét vér szennyezte be. Azután a kardok ismét összecsaptak a sivító I' in forgószelében. Egyik küzdőfél sem mondott semmit, és az összecsa-l'.i-. megújult vadsággal folytatódott. Kiszumu látta, hogy vér freccsen a kriaz-nor arcából, hogy Kvin-csong pengéje megkarcolja a járomcsontja felett a bőrt. A kriaz-nor hátraugrott. - Büszkén falom majd fel a szívedet. Érdemes vagy rá. Kvin-csong nem felelt. A kriaz-nor ismét támadott. A razsni jobbra ugrott, kardja pedig szűk ívben villant. A kriaz-nor tántorogva megtér néhány lépést, majd

megfordult. A hasa felnyílt, és kifordultak a belei Elfojtott kiáltással megpróbálkozott még egy végső rohammal, de Kvin-csong felé lépett, hárította támadását, majd erőteljes csapást mért a kriaz-nor nyakára, félig levágva a fejét. A hatalmas teremtű harcos a földre rogyott. Egy pillanatra csend támadt. Kiszumu tekintete a másik három harcosra rebbent. Vezérük nélkül bizonytalannak tűntek, mintha minden magabiztosság elpárolgott volna belőlük. Egyikük hirtelen csatakiáltást hallatott, és megrohanta Kiszumut. Az apró termetű ráesni nem várta be a rohamot, inkább megelőzte. A kriaz-nor pengéje lesújtott, Kiszumu ellépett oldalra, kardja leszelte a kardforgató kart. A kriaz-nor fegyvere elrepült, és a harcos keze még mindig szorongatta markolatát. A férf fűrészes élű tőrt rántott elő és a razsnha vetette magát, aki mélyen ellenfele mellébe döfte kardját. A harcosból meglepett és fájdalma hörrenés tört elő. Kiszumu a férfi vágott aranyszemébe nézett és látt ahogy a fény lassan kihuny benne. A razsni kirántotta kardját, és Kvin-csöng mellé lépett. A megmaradt két kriaz-nor egy pillanatra még maradt, majd eltűntek az erdőben. - Hamarosan újabbak csatlakoznak hozzájuk - közölte Kvin-cson - Nyeregbe! Tokjába csúsztatta kardját, és a lovakhoz futott. Kiszumu követt Gyorsan felnyergelték a hátasokat, és hamarosan maguk mögött hag ták a tisztást. Mérföldeken át keményen hajtották a lovakat, míg egy kis völgyhöz nem értek. Kvin-csong itt letért az ösvényről, és leszállt lovár Kiszumu hasonlóképpen tett. Kvin-csong visszavezette a két heréltet ösvényre és rácsapott a tomporukra, mire mindkét állat elügetett dél felé. A hős ezután visszatért a fák közé, intett Kiszumunak, hogy kövesse, majd lerohant egy erdős lejtőn, egyenesen bele egy gyors sodrású patakba. Kvin-csong majdnem egy negyed mérföldet gázolt benne, ma megállt egy vén tölgy mellett. A patak fölé jő tíz láb hoszszan egy ág nyúlt. Ekkor elővette tokba bújtatott kardját, és a patak túlpartjára dobta, majd Kiszumuhoz fordult. - Tarts bakot! - parancsolta, és Kiszumu engedelmeskedett. Kvin-csöng jobb lábával belelépett a razsni összekulcsolt kezébe, majd felfelé lökte magát. Mindkét kezével elkapta az ágat, és felhúzta magát. Lábait az ág köré fonta, fejjel lefelé lógott, és kinyújtotta kezét Kiszumunak. A razsni saját kardját szintén a patak túlpartjára hajította, majd felugrott, elkapta Kvin-csong csuklóját, és addig húzta fel magát, míg el nem érte az ágat. Amint ismét szilárd talajra értek, Kvin-csong délkeletnek fordult, és egyre magasabbra kapaszkodott, míg el nem jutottak egy apró barlanghoz, amely fölé egy sziklakiszögellés hajolt. Ott leült, és zihálva kapkodta a levegőt. Kiszumu mellé telepedett. A Kvin-csong mellén ejtett jelentéktelen sebből még mindig szivárgott a vér. - A priashath igazat szólt - mondta Kvin-csong. - Értesz a pengeforgatáshoz. Azonban szerencse, hogy ellenfeled pánikba esett. - Még sosem láttam ilyen gyorsan mozgó harcosokat. - Ez az összeolvadás előnye. - Hogy lehet az, hogy Ju Ju teste felvette velük a versenyt? - Az állatokban az izmok ritmikus harmóniában mozognak, egyenletesen osztván el a terhet. Amikor az ember az ajkához emeli a kupát, ehhez nem használja a teljes erejét. Csak karjának néhány izmát. Ha felemel egy sziklát, többet fog használni. Képzeljük mondjuk azt, hogy a kar húsz ember. Ha a sziklát tízszer kell felemelned, akkor azt először két ember csinálja, majd a következő kettő és így tovább. De az is lehetséges, hogy az összes embert egyszerre fogod munkára, bár ez nem túl bölcs dolog. Én is ezt tettem, bár Ju Ju nem fogja megköszönni, amikor majd felébred. - Kvin-csong elmosolyodott. - Ó, mennyire élveztem a test utolsó pillanatait, az erdő illatát, a tüdőmbe toluló üde levegőt! - Biztosra veszem, hogy ismét érezni fogod, amint megtaláljuk az Agyaglényeket. Amikor majd visszatérsz, hogy segíts nekünk. - Nem térek vissza, Kiszumu. Ezek az utolsó pillanatok, amelyeket ebben a világban töltök. - De hát olyan sok kérdésem van... - A szívedben csak egyetlen kérdés lángol, kardforgató. Miért nem téged választottalak pria-shathnak!

- Elmondod? -Jobb, ha magad jössz rá az igazságra - felelte Kvin-csong. - Ég veled, Kiszumu! Ezzel behunyta szemét és eltávozott. Niall az apjáról álmodott. A kastélyuk közelében, a dombok között solymásztak. Apja madara, a legendás Eera három nyulat terített le. Niall fiatal és nemrég kiképzett sólyma felszállt az egyik közeli fára, és nem felelt a fiú hívására. - Türelmesnek kell lenned - mondta az apja, amikor leültek egymás mellé. - A madár és az ember sosem köt barátságot. Ez csupán társulás. Amíg eteted őt, addig veled marad. Azonban sosem lesz hűséges és sosem lesz a barátod. - Azt hittem, kedvel engem. Amikor a közelébe érek, táncra kel. - Majd meglátjuk. Órákon át vártak, majd a sólyom elrepült és sosem tért vissza. Niall felébredt. Egy pillanatra melegséggel és biztonsággal töltötte el apja szeretete. Majd a valóság rettentő pörölyével lecsapott rá, és ekkor hangosan felnyögött. Zakatoló szívvel felült. Emrin nem messze tőle aludt a földön. A Szürke Ember egy sziklán ült, a lovak közelében. Nem nézett se jobbra, se balra. Alakját kirajzolta a fénylő holdvilág és Niall gyanította, hogy a holdfényes síkságot nézi, az üldözőkre utaló nyomot keresve. Néhány órával korábban csatlakozott hozzájuk, és elvezette őket ide, erre az elhagyatott, kiugró sziklateraszra, amelyet fák öleltek körbe. A Szürke Ember szinte szót sem váltott Niall-lal. Az ifjú felállt, és odaballagott, ahol a Szürke Ember ült. - Csatlakozhatok? - kérdezte, mire a férfi bólintott. Niall letelepedett mellé a lapos sziklára. - Sajnálom, amit korábban mondtam. Hálátlanság volt. Ha te nem lennél, megölt volna az az ember, akiben megbíztam. És Emrin is halott lenne. - Nem tévedtél: gyilkos vagyok. Rosszat álmodtál? - Nem, éppen ellenkezőleg: jót. - O, igen. Azok jobban fájnak, mint a lelket perzselő tűz. - Nem tudom elhinni, hogy az apám halott. Azt hittem, hogy örökké él majd, vagy egy hatalmas pallost lengetve, ellenségeit szabdalva hal meg. - A halál általában váratlanul jön. Egy darabig hallgatásba burkolóztak. Niall azon kapta magát, hogy megnyugtatja a Szürke Ember jelenléte. - Megbíztam Gaspirban - mondta végül. - Képes volt eloszlatni a félelmemet. Olyan erősnek, olyan hűségesnek tűnt. Sosem fogok megbízni többé senkiben. - Nehogy azt hidd - figyelmeztette a Szürke Ember. - Vannak emberek, aki rászolgálnak a bizalomra. Ha mindenkire gyanakvással tekintesz, sosem lesznek igazi barátaid. - Neked vannak? A Szürke Ember rápillantott és elmosolyodott. - Nincsenek. De én tapasztalatból beszélek. - Szerinted most mi történik? -Jobban meggondolják, hogy kiket küldenek utánunk. Kemény embereket, nyomkövetőket, erdészeket fognak küldeni. - Démonokat? - kérdezte a fiú, megpróbálva elleplezni félelmét. - Na igen, démonokat is - bólintott a Szürke Ember. - Legyőztek minket, igaz? Panagynnak és Aricnak több ezer embere van. Nekem semmim. Ha visszatérnék a fővárosba, azt sem tudnám, hova menjek. - A seregek semmit nem jelentenek, ha nincs, aki vezesse őket. Amint biztonságban tudlak, visszatérek. A többit majd meglátjuk.

- Visszamennél Carlisba? Miért? A Szürke Ember nem felelt, csak lemutatott a síkságra. Niall a távolban egy sor lovast látott. - Ébreszd fel Emrint! - parancsolta a Szürke Ember. - Ideje mennünk. Ju Ju hatalmas nyögéssel ébredt. Úgy érezte magát, mintha egy ökörcsorda azzal töltötte volna az éjszakát, hogy rajta mászkáljon. Fájdalmas hörrenéssel ülő helyzetbe küszködte magát. Kiszumu a barlang szájánál ücsörgött, ölében kardjával. - Nem akarok hős lenni - nyafogta Ju Ju. - Órák óta alszol - felelte Kiszumu fáradtan. A kis razsni felállt, és kiliallagott a barlangból. Az árokásó feltérdelt, és újra felnyögött. Lepillantott és észrevette az öltéseket, amelyekkel a vállára kapott friss sebet varrták össze. - Valahányszor harcolok, megsebesülök - mondta, bár Kiszumut nem látta semerre. - Mindannyiszor. És amikor a nagy hős átveszi a testem, ő is megsebesül. Kezdem unni, hogy a testem csupa seb. Amint megtaláljuk az Agyaglényeket, hazamegyek, és árkokat fogok ásni. -Ezen elgondolkodott egy pillanatra, felidézve az életét fenyegető veszélyt. - Nem. Előtte még besurranok Si-da házába, és elvágom a torkát. Azután fogok majd árkokat ásni. - Magadban beszélsz - jegyezte meg Kiszumu, aki ekkor tért vissza a barlangba két marék sötét színű bogyóval. Átnyújtotta őket Ju Junak, aki leült és hálásan befalta mindet. A bogyók azonban csak még jobban felkorbácsolták éhségét. - Kvin-csong felkeresett engem - mondta Kiszumu. - Tudom. Ott voltam. Vagyis itt. Akárhol! Nagyon hízelgőén nyilatkozott az erőmről és a fürgeségemről. Jól harcoltunk, mi? Levágtuk a korcs fejét. - Jól harcoltatok - ismerte el Kiszumu. - De még hat másik kriaz-nor üldöz minket. - Hat? Az rengeteg. Nem hiszem, hogy meg tudnék ölni hatot. - Te egyet sem tudnál megölni - felelte Kiszumu, árnyalatnyi bosszúsággal a hangjában. - Tudom, miért vagy mérges. Kvin-csong nem mondta el neked, miért nem te lettél a pria-shath. Kiszumu felsóhajtott. - Igazad van, Ju Ju. Egész életemben azért küzdöttem, hogy tökéletes razsni legyek, hogy kiérdemeljem a nevet, hogy megfeleljek annak mércének, amit a Kvin-csonghoz hasonlók állítottak. Lehettem voln gazdag: lehetett volna palotám, uralkodhattam volna egy tartomány íö lőtt. Feleségül vehettem volna Csillagliliomot. - Csillagliliomot? - kíváncsiskodott Ju Ju. - Nem fontos. Távol tartottam magam minden gazdagságtól, és egyszerű kardforgató maradtam. Mi többet tehettem volna még, hogy méltó legyek? - Nem tudom. Én semmi ilyesmit nem tettem. De nem akartam Priath-shath sem lenni. Nem is tudom, miért akarna bárki is az lenni. Bogyókat keresve kisétált a barlangból, és hatvan lépéssel odébb talált egy bokrot. A bogyók még nem értek meg teljesen, de az ízük így is mennyei volt. Ju Junak fogalma sem volt róla, hogy Kiszumu miért sóvárgott a Pria-Sathságra. Ugyan mi abban a nagyszerű, ha az ember éhezik és közben gyilkosok vadásznak rá? Ami őt illeti, tőle Kiszumu nyugodtan lehetett volna a pria-shath. Miután a csiatce letarolta a bokrot, megfordult, de azon nyomban meg is torpant. A barlangot egy kupolaformájú domb oldalába vájták. Ju Ju nagy szemeket meresztett és eszébe jutott a Kvin-csonggal tett álombeli utazás. Olyan gyorsan, ahogy sajgó testrészei engedték, visszasietett a barlangba. - Itt vagyunk - közölte Kiszumuval. - Ez az! Ez az Agyaglények dombja. - Biztos vagy benne? - Biztos. A két férfi kiment a szabad ég alá, és szemügyre vették a domboldalt.

- Hogy jutunk be? - kérdezte Kiszumu. - Nem tudom. Lassan körbejárták a domb tövét. A domboldalon nem nőttek fák és semmiféle nyílást nem találtak, csak azt a barlangot, ahol pihentek. A harcos felmászott a dombtetőre, és szemügyre vette a környéket. Majd visszatért oda, ahol Ju Ju várt rá. - Nyomát sem láttam bejáratnak - közölte a razsni. Visszamentek a barlangba, és Kiszumu nekiállt átvizsgálnia a szürke falakat, de nyoma sem volt repedéseknek. Ju Ju közben odakint várt. Almában azt látta, hogy a riazs-nor odasétál a domboldalhoz, majd eltűnik benne. Nem emlékezett sem barlangra, sem a fölé nyúló kiszögellésre, amely nyeregtetőként ágazott ki a dombból. Visszasétált a bogyós bokorhoz, majd szemügyre vette a kiszögellést és körülötte a talajt. Élete java részében árokásó volt és építőmunkás, így tudott valamit a földmozgatásról. Úgy tűnt neki, mintha a barlang szája körüli területet az erózió lepusztította volna, feltárva a barlangot. Kiszumu sétált oda hozzá. - Semmit nem találtam. Ju Ju nem is figyelt rá, hanem a sziklafalhoz ment, a barlangnyílástól kicsit balra. A teste még mindig sajgott, de keresett egy kapaszkodót, és lassan mászni kezdett felfelé. Ha nem lett volna annyira fáradt és sebesült, könnyebben ment volna a dolog. így aztán morogva küszködte fel magát a kiszögellésre. - Ide fel! - kiáltotta, és intett Kiszumunak, hogy kövesse. A kis razsni gyorsan megmászta a falat. A domboldalba egy hat Iáb magas és négy láb széles kőtömb ágyazódott. - Olyan, akár egy ajtó - jegyezte meg Kiszumu, és meglökte a tömböt, de az nem engedett. Ju Ju nem felelt. Az erdő szélét nézte, ahonnan hat harcos bukkant elő. Kiszumu is észrevette őket. - Legalább íj nincs náluk - dünnyögte. - Talán végezhetek velük, amikor megpróbálnak felmászni. Ju Ju a sziklaajtóhoz lépett, és kinyújtotta a kezét. Ahogy ujjai megérintették a követ, az fodrozódni kezdett, mint amikor kavics hull a tóba. Apró hullámok futottak szanaszét. Ju Ju egy pillanatig csak nézte a fodrozódást, és beljebb nyomta a kezét, amely úgy hatolt át az ajtón, mintha ködfelhő lett volna. Intett Kiszumunak, aki a közeledő kriaz-norokat figyelte. - Megtaláltam a bejáratot - közölte Ju Ju, és rámutatott a hideg kőre. - Miről beszélsz? Ju Ju visszaperdült és látta, hogy a bejárat ismét tömör kő. - Fogd meg a kezem! - szólt rá Kiszumura. -Most megvagy, kis ember! - ordította az egyik kriaz-nor, és futásnak eredt. Nekiállt felkapaszkodni a domboldalon, mire Kiszumu megsuhintotta pengéjét. Ju Ju ismét megérintette a követ, és ahogy az újfent fodrozódni kezdett, megragadta Kiszumu karját, és átrántotta a ködfelhőn.

A másik oldalon szurokfekete sötétség várta őket. - Ó, ez csodálatos! - szólalt meg Ju Ju. - És most hogyan tovább? Szinte azon nyomban vagy tucatnyi lámpás lobbant életre. Kiszumu a hirtelen támadt éles fényben összehúzta a szemét. Ahogy látása visszatért, észrevette, hogy egy rövid folyosón állnak, amely egy hatalmas, kupolás terembe vezet. A harcos elengedte Ju Ju kezét, és az alagút végébe ment. A teremben több száz, vakítóan fehér, életnagyságú agyagszobor állt, sorokba rendezve. Minden egyes szobor egy riazs-nor kardforgatót ábrázolt. Mindegyik lenyűgözően volt kifaragva és kiöntve. A néma sereg előtt három szobor hevert összetörve. A mennyezetről egy nagy szikla lezuhant, és darabokra törte őket. Kiszumu felemelte az egyik szétzúzódott fej egy darabját, és megvizsgálta. Még sosem látott ilyen fokú megmunkálást. A darabkát tiszteletteljesen visszatette a földre, majd elindult a kísérteties sorok között, szemügyre véve az arcokat. Csak nemességet és emberséget látott a vonásokon. Kiszumu lenyűgözve bámult. Ügy érezte, mintha minden arc visszafogott hősiességet sugározna. Ok voltak azok a nagyszerű emberek, akik az emberiségért csatát vállaltak az iszonytató gonosszal. Kiszumu szíve hevesen vert. Hihetetlenül kiváltságosnak érezte magát pusztán amiatt, hogy megláthatta a hősök vonásait. Ju Ju leült, nekitámaszkodott a falnak, és lehunyta a szemét. Kiszumu jó idő elteltével visszajött, és leült mellé. - És most mit teszünk? - Tégy, amit csak akarsz. Nekem pihennem kell. - Ezzel kinyújtózott, kezét a feje alá tette és elaludt. Kiszumu felállt. Képtelen volt levenni a szemét a zord Agyagharcosokról. Minden arc más volt, bár mindegyik ugyanazt a páncélzatot viselte: díszes sisakot nyakvédővel, törzset védő páncélzatot, amelyet mintha tökéletesen kerek érmékből készítettek, és apró gyűrűkkel foglak volna össze. Minden harcos földig érő köntös viselt, amelyet derék-lájon felhasítottak. Kardjuk a sajátjára emlékeztette Kiszumut: hosszú volt és enyhén görbült. A razsni ismét sétálni kezdett a sorok között, és azon töprengett, hogy közülük vajon melyik lehetett Kvin-csong. A lámpások fényesen ragyogtak. Kiszumu megvizsgálta az egyiket és látta, hogy nincs benne sem olaj, sem másfajta éghető anyag. Egy apró csuporban egy üveggömböt helyeztek el, amelynek közepéből fehér fény ömlött elő. Lassan körbejárta a kupolás termet. Az egyik oldalon több száz aranytárgyat talált egy széles sziklapárkányon. Akadtak köztük gyűrűk, melltűk, karperecek - szanaszét szórva és egymásra halmozva. Látott nyakláncokat, ruhadíszeket és állatokat formázó picinyke szerencsefigurakat: kutyákat, macskákat, sőt még egy medvefejet is. A lenyűgözött Kiszumu visszament oda, ahol Ju Ju aludt. Meg sem próbálta felébreszteni a nyilvánvalóan kimerült árokásót. Tompa dübbenés rengette meg a termet. Kiszumu gyanította, hogy a riaz-norok felmásztak a kiszögelléshez, és most a bevezető utat keresik. A sziklát azonban nem tudják elmozdítani. De előbb-utóbb neki és Ju Junak el kell hagynia ezt a helyet, és szembe kell néznie velük. Kiszumu ismét az Agyaglényekre nézett. - Hát megtaláltunk benneteket, fivéreim. De most mi lesz? Matce-csai némán ült, várva, hogy a faggatózás kezdetét vegye. Már hallott a Téli Palotában történt mészárlásról, és tudta azt is, hogy Árnyjáróra ismét vadásznak. Azt viszont nem tudta, hogy miért hívatták barátja palotájának Tölgy-termébe. Őrségének kapitánya, az ifjú Liu gazdája jobb oldalán állt. Szemközt ült Eldicar Manushan, a bűbájos és két másik férfi, akik Lord Ariéként és Lord Panagynként mutatkoztak be. Matce-csai azonnal ellenszenvesnek találta mindkettőt. Aric úgy nézett ki, akár egy önelégült menyét, míg Panagynnak lapos és durva arca volt. A bűbájos mellett egy szőke hajú kisfiú állt. Matce azon kapta magát, hogy szeretettel tekint a fiúra, ami azért volt furcsa, mert ki nem állhatta a gyerekeket.

A csend sziruppá sűrűsödött. Végül Eldicar Manushan volt az, aki megtörte. - Úgy értesültem, hogy a Szürke Ember néven ismert személy az egyik ügyfeled. A kereskedő hallgatott, de farkasszemet nézett a bűbájossal, és vonásain fagyos undor tükröződött. - Nem áll szándékodban válaszolni a kérdéseimre? - kérdezte a bűbájos. - Nem vettem észre, hogy ez már kérdés. Inkább tűnt tényközlésnck vagy állításnak. Látogatásom nem titkos. Ahogy te hívtad, a Szürke Ember pénzügyeit intézem a csiatcék földjén. -Bocsáss meg, Matce-csai - mosolyodott el halványan Eldicar. -Milyen néven ismered ezt a férfit? - Dakeyrasként. - Honnan való? - Valahonnan délnyugatról. Drenanból vagy Vagriából. Nem foglalkozom ügyfeleim életének részletes vizsgálatával. Engem azért alkalmaznak, hogy a vagyonukat szaporítsam. Ehhez értek. - Tisztában vagy vele, hogy az ügyfeled és egy aljas varázslónő több mint száz ember halálát okozta, köztük a hercegét és a hercegnőét is? - Ha te mondod - húzott elő Matce-csai a zsebéből egy illatos puha selyemkeszkenőt, amellyel finoman megnyomkodta az orrát. - Bizony, hogy ezt mondjuk, te vágottszemű lótrágya! - csattant lel lord Panagyn. Matce még csak egy pillantást sem pazarolt a férfira, hanem továbbra is a bűbájos arcára összpontosított. - Továbbá az ügyfeled elrabolta a hercegség örökösét, és a mészárlás közepette elvonszolta a palotából. - Nyilvánvaló, hogy rendkívül ügyes ember - felelte Matce-csai. -És nyilvánvaló az is, hogy nem túl értelmes. - Ugyan miért nem? - kérdezte Eldicar. - Démonokat idéz meg, hogy elpusztítsa a herceget és híveit, de valahogy nem sikerül megölnie a két legerősebb nagyurat. Ahelyett, hogy végezne velük - amit könnyűszerrel megtehetne -, inkább úgy dönt, hogy elrabolja a herceg fiát, és ezzel a kolonccal a hátán elmenekül az éjszakába. Élve hagyja ellenségeit, és hátrahagyja minden ingóságát a palotában, itt hagyja birtokait és minden gazdagságát. Nem könnyű kitalálni, mit akar elérni ezzel az egésszel. Elképesztő ostobaságról tesz tanúbizonyságot. - Mire célzói ezzel? - fortyant fel Aric. - Azt hittem, hogy nyilvánvaló. Ahogy azt ti is tudjátok, nem az ügyfelem a felelős a mészárlásért. Nem volt oka megölni a herceget és biztos, hogy nem folyamodna démonidézéshez, még akkor sem, ha képes lenne rá. Úgyhogy hagyjuk az ostoba játszadozást. Nem érdekel, hogy ki uralja ezt a földet, vagy hogy ki idézte meg a démonokat. Az efféle ügyek a legteljesebb mértékben hidegen hagynak. Én kereskedő vagyok. Engem a kereskedelem érdekel. -Jól van hát, Matce-csai - váltott témát Eldicar könnyedén. - Tegyük félre a bűnösség és az ártatlanság kérdését. Meg kell találnunk a Szürke Embert, és szükségünk van rád, hogy elmondj róla mindent, amit csak tudsz. - Az ügyfeleim nagyfokú titoktartást követelnek meg tőlem, úgyhogy nem fecsegek az ügyeikről. - Attól tartok, nem tudod, milyen kellemetlen helyzetben vagy -mondta Eldicar némi éllel a hangjában. - A Szürke Ember az ellenségünk, és meg kell, hogy találjuk. Minél többet tudunk róla, annál köny-nyebben boldogulunk. Jobb lenne, ha magadtól beszélnél, és nem kellene kifacsarni belőled a szavakat. Hidd el, bírok olyan hatalommal, hogy a fájdalomsikolyaid közepette is kihúzzam belőled, amit akarok. -Eldicar elmosolyodott, és hátradőlt székében. - Azonban tegyük félre egy pillanatra az efféle gondolatokat, és vizsgáljuk meg azokat a módokat, amelyeknek révén átgondolhatod álláspontodat, és a barátommá lehetsz. - A barátság mindig üdvös dolog. - Öregember vagy, közel a halál kapujához. Szeretnél ismét fiatal lenni? - Ki ne szeretne? - Akkor íme egy kis bemutató, jó szándékom jeleként. Eldicar felemelte kezét. Ökölnyi méretű, gömb alakú csillogó füstpamacs jelent meg a kezei között. Kiugrott az ujjai közül, és besuhant meglepett Liu száján és orrán. A csiatce őrparancsnok fuldokolva zuhant térdre. A tüdejéből kék füst robbant elő, mire levegőért kapkodott, hatalmas kortyokban nyelve az éltető

oxigént. A füst körüllengte Matce-csait. A kereskedő megpróbálta visszatartani lélegzetét, de a füst rátapadt az arcára, így végül kénytelen volt beszívni. Tagjain bizsergető érzés suhant át. Erezte, hogy szíve gyorsabban ver, és izmai új erőtől dagadnak. Az energia bömbölve áradt szét benne és újra erősnek érezte magát. Látása kitisztult, és ráébredt, hogy tisztábban lát, mint évek óta bármikor. Tekintete Liura szegeződött. A fiatal kapitány mostanra már talpra állt. Matce vonásai megkeményedtek, amikor észrevette, hogy Liu sötét haja a halántékánál megőszült. - Hogy érzed magad, Matce-csai? - kérdezte Eldicar Manushan. - Remekül - felelte Matce fagyosan. - Azonban az udvariasság úgy kívánta volna, hogy megkérdezd a kapitányomat, van-e kifogása ifjúsága elvesztése ellen. - Húsz évet adtam neked, kereskedő, de hússzor ennyit is adhatok. Ismét fiatal és férfias lehetsz. Új módon élvezheted a gazdagságod' Akarsz most már a barátunk lenni? Matce nagy levegőt vett. - Az ügyfelem egyedülálló ember, bűbájos. Vannak tehetséges festő1 és szobrászok, míg mások bármilyen éghajlaton képesek bármilyen növényt virágzásra bírni. Te nyilvánvalóan képzett vagy a misztikus művészetekben. De az ügyfelem csak egyetlen dologhoz ért, egyetlen rettentő adomány birtokában van. Ö egy gyilkos. Hosszú és eleddig figyelem-reméltóan eseménytelen életem során még sosem láttam hozzá hasonlót, és nem is hallottam róla. Harcolt démonokkal, bűbájosokkal és vérvadakkal. De ő még mindig él. Matce-csai halványan elmosolyodni i - De szerintem ezt már te is tudod. Meg kellett volna halnia a mészárlásban, de nem tette. Most azt hiszitek, hogy vadásztok rá. De ez csak ábránd, mert ő vadászik rátok. Ti máris halottak vagytok. Márpedig én nem szívesen barátkozom halottakkal. Eldicar hosszú pillanatokon át némán nézte a csiatcét. - Ideje, hogy megismerd a fájdalmat, Matce-csai - mondta végül. Felemelte kezét, és Liura mutatott. A tiszt tőre elősiklott tokjából, megpördült, és Liu jobb szemgödrébe fúródott. A csiatce hang nélkül zuhant el. Matce némán ült, ölében összekulcsolt kézzel, amikor az őrök odaléptek hozzá. Háromkard hátralépett a sziklaajtótól, míg Vaskarú rendületlenül csépelte tovább kardgombjával. - Elég - mondta Háromkard. - Nem fog engedni. - Akkor hogy jutunk át? - Nem tudom. De átkutattuk a domboldalt, és ez az egyetlen kivezető út. Úgyhogy várunk. A két kriaz-nor lemászott, és csatlakozott a többiekhez. Hosszúléptű a barlang szájánál üldögélt, mellette Négy Kő. Csíkos Mancs csapatának két túlélője odébb álldogált. Háromkard magához intette őket. Mindketten frissen kerültek a karámokból - ostobaság volt Csíkos Mancs részéről, hogy őket választotta, de teljesen kiszámítható ostobaság. Csíkos Mancs szerette, ha csodálják, és a karámokból kikerült ifjoncokat könnyebb volt lenyűgözni, mint a veterán harcosokat. - Meséljétek el a harcot! - parancsolta Háromkard. Az egyik harcos beszélni kezdett. - Csíkos Mancs azt mondta, hogy álljunk félre, amíg ő végez az emberekkel. Azután megküzdött a farkasbőrbe bújt harcossal. A küzdelem ihetetlen gyorsasággal zajlott. Az ember úgy mozgott, akár egy kriaz-nor, és elképesztően fürge volt. Azután Csíkos Mancs elesett. Hat Domb ekkor megrohamozta a másik embert és meghalt. - Ti pedig elfutottatok? - Igen, uram. Háromkard ellépett a párostól, előrántotta egyik kardját, és egyetlen, káprázatosan gyors vágással lefejezte a beszélőt. A másik harcos megfordult, hogy elrohanjon, de Háromkard néhány lépéssel utolérte és pengéje áthasította a kriaz-nor tarkóját. Háromkard megfordult, és visszasétált Vaskarhoz.

- Friss hús. De a szívüket hagyjátok meg! Nem akarom, hogy gyávák vére folyjon az ereimben. Ebben a pillanatban a föld remegni kezdett és Háromkard majdnem elesett. - Földrengés! - üvöltötte Négy Kő. Távoli mennydörgést idéző tompa moraj reszkettette meg a tisztást. Egy kilazult sziklatömb gurult el mellettük. - A domb belsejéből jön - közölte Vaskarú. Újabb szikla indult meg, rázuhant a kiszögellésre, és arról lepattanva, a közelben landolt nagy csattanással. -Vissza az erdőszélre! - adta ki a parancsot Háromkard. Vaskarú odaugrott az egyik tetemhez, felnyalábolta, majd követte három társál a fák menedékébe. Ju Ju erősebbnek érezte magát ébredés után: mintha megviselt teste felfrissült volna. Kiszumu lehunyt szemmel, lótuszülésben ült mellette, mély meditációba révedve. Ju Ju felült, és rámeredt a kísérteties sereg fehér soraira. Otthagyta Kiszumut, és odasétált az agyagszobrokhoz - belenézett az arcukba, Kvin-csongot keresve. De sehol sem találta. Végül az összetört alakokhoz ért. Letérdelt, és amennyire tudta, a darabokból összerakta a fejeket. Még csak félig végzett a feladattal, amikor rátört a szomorúság. A kezéből annak a riazs-nornak a vonásai néztek vissza rá, akivel álmában barátkozott össze. - És most mitévő legyek? - suttogta. - Én itt vagyok. - Válasz nem érkezett. Ju Ju letette a földre az összetört darabokat és leült. Kiszu-munak kellett volna lennie a pria-shathnak. O volt a képzett razsni. Ju Ju visszament Kiszumuhoz, és megvárta, míg véget ér a transz. Az apró termetű kardforgató néhány perc múlva kinyitotta a szemét. - Erősebbnek érzed magad? - kérdezte Kiszumu. - Igen - felelte Ju Ju letörten. - Kvin-csöng felkeresett álmodban? - Nem. -Van valami elképzelésed arról, hogy most mi lesz? -Nincs! - csattant fel Ju Ju. - Nem tudom, hogy segíthetnek rajtunk a szobrok. Talpra lökte magát, és otthagyta a kardforgatót, hogy elkerülje a további kérdezősködést. Ju Ju még sosem érezte magát ilyen hasznavehetetlennek. Körbejárt a falak mentén, míg végül az aranydíszekkel teliszőrt párkányhoz ért. Gondolatban maga előtt látta, ahogy a harcosok felsorakoznak, és csecsebecséiket a sziklára rakják. Felkapott egy kis aranygyűrűt, majd visszadobta. A látomásban a harcosok bemasíroztak a dombba. Most pedig csak szobrok álltak itt. De akkor hol vannak a harcosok? Talán agyaggal borították be őket? Ez valószínűtlennek tetszett, mivel Kvin-csong szobrának széttört feje üreges volt, és nem voltak benne sem csontok, sem hajfoszlányok. Akkor hát miért álltak itt ezek a szobrok? Ju Ju addig töprengett ezen, míg végül már a feje is belesajdult. „Fel kell ébresztened az Agyaglényeket." - Ezt mondta neki Kvin-csong. - Ébredjetek fel! - bömbölte Ju Ju. - Miért ordibálsz?!- kiáltott oda neki Kiszumu.

Ju Ju nem felelt. Mivel képtelen volt bármiféle választ kiagyalni, visszafordult a párkányhoz. Tekintete egy négy hüvelyk hosszú, csavarmenetes pálcára esett. Mellette egy kör alakú állvány állt, lyukkal a közepén. Ju Ju gondolkodott, és a pálcát beledugta a lyukba, majd jó alapo-i san becsavarta. A pálca vége görbe volt, akár a juhász botja. - Mit csinálsz? - kérdezte Kiszumu, és odalépett mellé. - Semmit. Csak magamat szórakoztatom. Valami lógott erről a kampóról. - Ennél fontosabb ügyekről kell határoznunk. - Tudom. - Ju Ju tekintete végigpásztázta a csecsebecsék sorát, és tekintete végül megállapodott egy apró aranyharangon, amelynek csúcsára egy kis hurok került. - Ez az - mondta, és óvatosan felakasztotta a harangocskát a pálcára. - Aranyos. - Igen, aranyos - sóhajtott Kiszumu. Ju Ju megpöccintette a harangot, mire halk csendülés hallatszott. A harang körbepördült, és a következő csendülés már hangosabb volt az előzőnél. A hang visszaverődött a kupolás terem falairól, és egyre hangosabb és hangosabb lett. A sziklafal remegni kezdett, és a csecsebecsék legurultak a párkányról. Kiszumu mondani próbált valamit, de Ju nem értette. A csiatce füle fájni kezdett, így kezével fogta be. A kupolás mennyezetről por szállingózott, és a falakon repedések lentek meg. A harang most már a mennydörgésnél is hangosabban zúgott. Ju Junak hányingere támadt. Eltántorgott a párkánytól, és térdre zuhant. Kiszumu szintén befogta a fülét, és a hátsó felére esett - vonásain heves fájdalom tükröződött. Most már az agyagszobrok is remegtek. Ju Ju a legközelebbi alakon aprócska repedéseket vett észre, amelyek pókhálókként terjedtek tova. És a rettenetes harangozás még mindig folytatódott. Ju Ju fejébe éles kín hasított. Ekkor elsötétült a világ. Kiszumu térdre esett. Vér csöpögött az orrából. A zaj mostanra olyan fokot ért el, hogy már nem lehetett hangnak nevezni. Kiszumunak mindene fájt: a füle, a szeme, az ujjbegye, a hasa. Minden ízületébe kín költözött. A razsni talpra küzdötte magát, és nekidőlt a párkánynak, ahol a harang még mindig rezgett. A kardforgató kezét a picinyke tárgy köré fonta. Abban a pillanatban megszűnt a harangozás. Kiszumu megtántorodott, majd elesett. Alig kapott levegőt. Mindenütt por szállingózott, ködként lépve el a termet. Kiszumu a szája elé húzta köntöse gallérját. A füle még mindig csengett, a keze reszketett. Csak ekkor vette észre a szobrokon keresztül-kasul futó repedésekből előtörő ragyogó fényt. Pislogott, és megpróbált összpontosítani. Mintha maga a nap esett volna csapdába az agyagban. A fénylő repedések tágulni kezdtek, és agyagdarabok potyogtak a földre. Kiszumu most már látta, hogy a szobrok aranyfényben fürdenek. A kupolás csarnokot elöntötte a ragyogás. A razsni behunyta szemét, hogy megvédje a bántóan erős fénytől, és korábban a fülére tapasztott kezével most a szemét óvta. Várt néhány szívdobbanást, majd szétnyitotta ujjait, de lehunyt szemhéjain át is látta a ragyogó fényt, így várt tovább. Végül a csillogás elhalványult. Kiszumu leengedte kezét és kinyitotta szemét. Az Agyaglények eltűntek. A teremben immár több száz lélegző, élő riazs'nor állt. Kiszumu felállt, és közelebb lépett hozzájuk. A harcosok vártak. A razsni mélyen meghajolt feléjük. - Kiszumu vagyok - mondta, a szertartásos csiatce dialektust használva. - Kvin-csong köztetek van? Egy fiatalember lépett elő. Hosszú, selyemből és szaténből készült köpenyt viselt, és kardját a dereka köré csavart fekete selyem övkendőbe dugva hordta. Levette sisakját, de nem hajolt meg Kiszumu felé. - Kvin-csong nem élte túl az átalakulást. - A razsni a férfi szemébe nézett. Hosszúkás fekete szembogarát arany írisz övezte. Ebben a pillanatban Kiszumu úgy érezte, mintha szíven döfték volna. Teljes csüggedés vett rajta erőt. Előtte egyáltalán nem emberek álltak. Éppen olyan lények voltak, mint a kriaz-norok. - Én Ren-tang vagyok - közölte a harcos. - Te vagy a pria-shatkl - Nem - fordult el tőle Kiszumu. - O az, csak a harangzúgástól elájult.

Ren-tang odaballagott, ahol Ju Ju hevert. Más harcosok is köré gyűltek - mindezt néma csöndben tették. Ren-tang a lábával megbökdöste Ju Jut. - Lássátok a nagy pria-shathot. Évszázadokon keltünk át, hogy segítsünk egy farkasbőrbe bújt majomembernek. - Néhányan kuncogni kezdtek. Kiszumu letérdelt Ju Ju mellé, és látta, hogy az ő orra is vérzik. A hátára gördítette társát, mire az felnyögött. A razsni felültette barátját. - Hányingerem van - dünnyögte az árokásó. Kinyitotta szemét, majd hátrarántotta a fejét, ahogy meglátta a köréjük gyűlő harcosokat. Ajkáról hangos káromkodás tört elő. - Megcsináltad, Ju Ju - mondta Kiszumu. - Életre keltetted az Agyaglényeket. - Nem kell valami sok ész egy harang megcsendítéséhez - acsargott Ren-tang. - Én beszéltem Kvin-csonggal - vágott vissza Kiszumu jéghideg hangon. - Nagy hatalmú és erős ember volt. Ugyanakkor tudta, mi az az udvariasság, és hogy mi szükség van rá. Ren-tang vadállati szeme Kiszumu tekintetére tapadt. - Először is, te ember: Kvin-csong nem volt ember. O is riazs-nor volt, akárcsak mi. Másodszor, nem érdekel a véleményed. Sorsot húztunk, hogy közülünk ki harcol majd értetek, emberekért, amikor a kapuzáró varázs meggyengül. Érd be annyival, hogy harcolunk értetek. Többet ne várj! - Ez nem fontos - kászálódott talpra Ju Ju. - Nem érdekel, hogy tisztelettel bánnak-e velem vagy sem. Kvincsong azért küldte őket ide, hogy harcoljanak. Hát akkor harcoljanak. - Ren-tang szemébe nézett. - Tudod, hogy kivel kell harcolnotok, és hogy hol? - Te vagy a firia-shath - felelte Ren-tang undorodva. - Várjuk a parancsaidat. - Jól van hát. Először is, mi lenne, ha fognál néhány harcost és kimennél? Nem sokkal korábban volt ott néhány ellenséges fegyverforgató. Ren-tang feltette a sisakját, és megkötötte az álla alatt. Magához intett néhány harcost, végigmentek folyosón, majd kisvártatva visszatértek. - Nem tudunk kijutni - közölte. - A kőajtó nem enged. - Hogy is van ez, seggfej? - kérdezte Ju Ju. - Egyetlen egyszerű parancsot adtam, és te máris elbuktál. - Egy pillanatig Ren-tang mozdulatlanul állt, majd megvillant a kardja, és hegye Ju Ju torka előtt állapodott meg. - Hogy merészelsz sértegetni? - Miféle sértésről beszélsz? - vicsorgott rá Ju Ju. - Több ezer évet vártál, és az első tetted nem más, minthogy karddal támadsz az egyetlen emberre, aki ki tud juttatni ebből a kriptából. Milyen állattal forrtál te egybe, egy kecskével? Ren-tang felmordult, és előredöfött a kardjával. Kiszumu pengéje hárította a szúrást. Ren-tang torkából mély morgás tört elő, és szemén megcsillant a lámpások fénye. - Nem tudsz legyőzni, ember. Kivágom a szíved, még mielőtt megmoccanhatnál. - Mutasd meg! - felelte Kiszumu higgadtan. Egy újabb harcos lépett elő a sorok közül. - Elég legyen ebből! Ren-tang, tedd el a kardod! Te is, ember! - A harcos a legtöbb riazs-nomál magasabb volt, és egy kicsit görnyedten járt. Páncélja ugyanolyan volt, akár a többieké díszes sisak és aranypénzekből álló mellvért), de bokáig érő súlyos köntöse karmazsinszínben pompázott. - Szong-hiu vagyok - közölte és tisztelettudóan meghajolt mind Kiszumu, mind Ju Ju felé. Ren-tangra nézett, aki hátralépett, tokjába csúsztatva kardját. - Miért vagy olyan mérges? - kérdezte Ju Ju Ren-tangot. A harcos hátat fordított neki, és visszasétált a riazsnorok sorai közé. Helyette Szong-hiu felelt. - Azért mérges, mert tegnap nagy diadalt arattunk. A többéves küzdelem és szenvedés ezzel véget ért. Azt hittük, vége a háborúnak, és végre megízlelhetjük a békét. Pihenhetünk és heverhetünk a napsütésben. Elküldhetünk az örömlányokért, üzekedhetünk és berúghatunk. Dicsőséges nap volt a tegnapi. De azután a fekete varázsló azt mondta, hogy egy napon a varázslat meggyengül, és Kvin-csong minden riazs-nort arra

kért, hogy húzzon sorsot. így döntöttük el, hogy kik hagyják el az általunk ismert világot, és hogy kikre vár hosszú-hosszú álom. Most pedig itt vagyunk, hogy ismét harcoljunk és meghaljunk egy olyan ügyért, ami nem a miénk. Nemcsak Ren-tang érez haragot, ember. Csak ezért egyeztünk bele ebbe, mert Kvin-csong azt mondta, hogy vezetni fog minket. De ő halott. Két kontinensen verekedte át magát, olyan veszélyekkel nézett szembe, amelyeket te elképzelni sem tudsz, és legyőzte őket, csakhogy meghaljon egy sziklaomlástól egy üreges domb belsejében. Csodálkozol még azon, hogy mérgesek vagyunk? Ju Ju vállat vont. - Nem akartatok itt lenni. Én sem akartam itt lenni. De mégis itt vagyunk. Úgyhogy menjünk innen. Szükségem van friss levegőre. Ju Ju végighaladt a folyosón a sziklaajtóig, és kinyújtotta a kezét. Ujjai azonban ahelyett, hogy áthatoltak volna az ajtón, tömör sziklához értek. - O, ez egyre jobb - dünnyögte Ju Ju, és belerúgott a kőbe. Az ajtón repedések jelentek meg, az alkalmatosság megremegett és széttört. A darabok rázuhantak a kiszögellésre, és onnan a lenti ösvényre záporoztak. Ju Ju büszkén elvigyorodott, és Kiszumuhoz fordult. - Senki sem mondta nekem, hogy ezt kell tennem. Teljesen magamtól csináltam. Jó, mi? - Ekkor kilépett a napsütésbe és lemászott. Kiszumu követte, majd jöttek a riazs-norok. A harcosok szétszóródtak, arcukat a nap felé fordították. Ketten odasétáltak a halott Riaz-norhoz. Egyikük letérdelt, és ujját a harcos nyakán tátongó sebbe dugta. Majd elhúzta kezét, és lenyalta ujjáról a vért. - Nemrég történt. - Letépett egy darab húst a hulláról, a szájába tömte, és jól megrágta, majd kiköpte. Bűzlik a félelemtől - közölte. Kiszumu otthagyta a csoportot, majd megállt, és a távolba meredt. Ju Ju lépett mellé. -Jól vagy, razsni? -Nézz rájuk, Ju Ju! Egész életemben arról álmodoztam, hogy olyan nagy leszek, mint ők. De mik ők? Részben állatok, részben emberek... és éppen olyan undorítóak, amint azok, akik ellen harcolunk. Azt hittem, hogy nagyszerű hősökre bukkanunk. De ehelyett... - Elhalt a hangja. - De itt vannak. Túlélték a varázslatot, ami... évszázadokon át... a halálban tartotta őket. így most megvédelmezhetik az új nemzedéket. Hát nem teszi ez őket hősökké? - Ugyan, hogy is érthetnéd meg?! - csattant fel Kiszumu. - Úgy érted, árokásó létemre? - Nem, nem - ragadta vállon Kiszumu Ju Jut. - Nem akartalak megsérteni. Úgy értettem, hogy életem során minden élvezetet megtagadtam magamtól. Nem voltak finom ruhák, erős italok, nők, szerencsejátékok. Nincs semmim, csak a köntösöm, a kardom és a szandálom. Mindezt azért tettem, mert hittem a razsnik rendjében. Abban, hogy életemet egy nemes célnak szentelem. De minden hamisságon alapult. Őseink a háború megnyerése érdekében csupán megduplázták ellenségeink számát. Nincs becsület, nincs ragaszkodás az elvekhez. Mivé lett így az életem? - Neked van becsületed, és vannak elveid. Nagyszerű ember vagy. A múlt mit sem számít. Te az vagy, aki vagy, tekintet nélkül a múltra. Amikor először kezdtem árkot ásni, azt mondták, hogy az alapoknak négy láb mélynek kell lenniük. Amikor először rengett meg a föld, az összes új épület összedőlt. Az alapoknak ugyanis hat láb mélyen kellett volna lenniük. Az egész munkánk csak arra volt jó, hogy ingatag házakat csináljunk. De ettől még nem lettem rossz ásó. Remek ásó voltam. Elő legenda az ásók között - fűzte hozzá. Szong-hiu és Ren-tang lépett oda hozzájuk. -Mik a parancsaid, pria-shathl - kérdezte a karmazsinba öltözött Szong-hiu. - Tudod, hogy miként kell a kaput zárva tartani? - kérdezte Ju Ju. - Természetesen. A varázslatot a riazs-nor pengék képességeinek felhasználásával mondták el. Össze kell gyűlnünk a kapunál, és hozzá kell érintenünk a pengénket. - Ez minden? - kérdezte Ju Ju csodálkozva. - Csak oda kell sétálni a kapuhoz és meg kell kocogtatni egy karddal? Ezt meg tudjuk csinálni! - Kettőnél több pengére lesz szükség - mondta Ren-tang. - Hányra? - tette fel a kérdést Kiszumu. Szong-hiu vállat vont.

-Tízre, húszra, mindre... Nem tudom. De mindez mit sem ér, ha a kapu teljesen kitárul. Még azelőtt oda kell érnünk, hogy ez megtörténik. Addig, amíg a kapu kék. - Kék? - értetlenkedett Ju Ju. - Ott voltam, amikor az első varázslatot rámondták - felelte Szong-hiu. - Kezdetben fehér villámok cikáztak keresztül-kasul a nyílásban. Majd a villámok sötétebb színt öltöttek: előbb halványkékek lettek, mint az égbolt télen, majd még tovább sötétedtek. Végül a kapu ezüst lett, mint egy kardpenge. Ekkor a fények elhalványultak, az ezüst beszürkült, mi pedig egy tömör sziklafal előtt találtuk magunkat. Miután kisorsoltak minket, Agyaglényeket, közölték velünk, hogy minél jobban meggyengül a varázs, annál több szín költözik majd vissza a kapuba. Ha fehérré változik, a varázslat véget ér. Ha vissza tudjuk alakítan ezüstté, a kapu lepecsétli önmagát. - Akkor jobb, ha indulunk - vonta le a következtést Ju Ju. Eldicar Manushannak hányingere volt. Az eggyéolvadás a szokásosnál is fájdalmasabbnak bizonyult, és szinte tűrőképességének határáig, tartott. De nem ettől fordult fel a gyomra, hanem attól, ahogy Dereslí Krany megkínozta Matce-csait. Az öregember jóval keményebb volf mint ahogy azt bárki is várta, főleg aggastyán mivoltához képest. A testén nyíló kelevények és tátongó rákos fekélyek nem törték meg. A gyötrő fejfájás gyengítette ellenállását, és a sebeit faló kövér férgek még közelebb taszították az összeomláshoz. De a lepra volt az, amely végül Deresh Krany kezébe adta az irányítást. Az öreg finnyássága nem ismerthatárokat. A gondolat, hogy saját bőre elrohad és leesik, már túl s volt neki. -Jó ötlet volt azt a húsz évet adni neki, Eldicar. Az adomány nélkül n élte volna túl a kínokat. -Valóban nem, nagyuram. -Ügy tűnik, szenvedsz. - Az eggyéolvadás mindig fájdalmas. - Szerinted megtudhatunk még valamit a kereskedőtől? - Szerintem nem, nagyuram. - Ennyi is elég lesz- A Szürke Ember nem más, mint egy orgyilkos, egykor az Ámyjáró nevet viselte. A dolog már-már szórakoztató. Nial egész életében attól félt, hogy ezzel az emberrel találkozik, és most együtt utazik vele. Eldicar úgy érezte, hogy a feje szétrobban. Nekidőlt a cella falának - Keményebbnek kell lenned, Eldicar. Vegyél példát a csiatce csodás helytállásáról. De rendben van, elengedlek. A fájdalomtól megszabadult Eldicar felkiáltott, és térdre rogyott. A cella padlója hideg volt, de ő leült, hátát a falnak támasztva. A közelben ült a székhez kötözött, eszméletlen Matce-csai. Meztelen testét gennyedző fekélyek bontották, bőrén fehér leprafoltok virítottak. Csontos combján férgek araszoltak. Gyógyító akartam lenni - gondolta magában Eldicar. Nagy sóhajjal talpra küzdötte magát, és az ajtóhoz sétált. Visszanézett a haldoklóra. Senki sem volt a cellában, csak ő és a fogoly. A bezáratlan ajtó előtt sem álltak őrök. Deresh Kranyt nem érdekelte többé a férfi. Eldicar megfordult, és visszament Matce-csaihoz. Nagy levegőt vett, és kezét a kereskedő vérbeborult arcára tette. Deresh Krany hatalmas varázslatokat ismert, és a lepra megszüntetése lesz a legnehezebb, annyira mélyen gyökerezett. Eldicar összpontosított, és némán dolgozott. Először végzett a férgekkel, és begyógyította a fekélyeket. A kereskedő felnyögött, és ébredezni kezdett. Eldicar mély álmot bocsátott rá, és munkához látott. Minden erejét a kezébe összpontosította, és életerőt sugárzott át Matce-csai ereibe. Lehunyt szemmel kutatta fel a kór fészkeit, és egymás után megsemmisítette őket. Miért csinálod ezt? - kérdezte magától, de értelmes választ nem talált. Talán mert ezzel egy illatos tavirózsát dobhatok életem bűzölgő tavába - gondolta végül. Hátralépett és lepillantott az alvóra. Matce bőre majd kicsattant az egészségtől. - Nem is jöttél ki ebből túlságosan rosszul, Matce-csai - mondta neki. - Még mindig van hátra húsz éved.

Eldicar behúzta mag mögött az ajtót, és a kőlépcsőkön felment az első emeletre, majd belépett a Tölgyterembe. Beric az egyik távolabbi ablaknál ücsörgött. Lord Aric nem messze tőle, egy kanapén heverészett. - Hol van Panagyn? - kérdezte Eldicar. - Arra készül, hogy kilovagoljon a Szürke Embert kereső csapattal -lelelte Aric. - Szerintem már alig várja a hajszát. Megtudtál valamit a vágottszeműtől? - Igen. A Szürke Ember nem más, mint egy Árnyjáró nevezetű orgyilkos. - Már hallottam róla. Bárcsak megengedted volna, hogy jelen legyek a kínzásnál. - Miért? - kérdezte Eldicar elgyötörten. - Jól szórakoztam volna. így meg unatkozom. - Sajnálattal hallom, barátom. Talán meg kellene látogatnod Lalitiát. - Azt hiszem, meg is teszem - felelte Aric, és hangulata egy csapásra felderült. A kis csapat tábort vert az erdős mélyedésben, nem messze az Eiden-síkágra néző dombgerinctől. Árnyjáró a többiektől odébb helyezkedett el, és Kuan Hador romjait nézte. Nem messze tőle Ustarte, a papnő aludt. Emrin és Niallad azt a három nyulat nyúzta, amelyet Keeva aznap reggel ejtett el. - A síkság olyan békésnek tűnik a holdfényben - mondta Keeva, mire Árnyjáró bólintott. - Fáradtnak tűnsz tette hozzá a lány. - Fáradt vagyok - A férfi magára erőltetett egy mosolyt. - Túl öreg vagyok már ehhez. - Sosem értettem a háborúkat. Mit lehet nyerni velük? - Semmi értékeset. Főként a halandóság tudatából és a halálfélelembői erednek. - A halálfélelem miatt öldösik egymást az emberek? Ezt nem értem. - Nem a katonákról van szó, Keeva, hanem a vezérekről, azokról akik hatalomra vágynak. Minél hatalmasabbnak érzik magukat, annál inkább istennek tűnnek fel önmaguk előtt. A hírnév egyfajta halhatlansággal ruházza fel őket. A vezér nem halhat meg. Nevét évszázadokon át emlegetik majd. Badarság az egész. Végül így is, úgy is meghalnak, és porrá omlanak. - Tényleg fáradt vagy - közölte Keeva, kihallva a férfi hangjából a fáradtságot és az undort. - Miért nem pihensz le? Ustarte felriadt, és odakiáltott nekik. Árnyjáró odabaktatott, ahol papnő feküdt. Keeva követte. - Hogy érzed magad? - kérdezte Árnyjáró a papnőt. - Erősebben, de nem csak az alvás miatt - mosolygott a nő. – Ju-liang megtalálta az Agyaglényeket. -És? - A riazs-norok visszatértek, és máris elindultak a kapu felé. Hatszázan vannak. Amikor elérik, kardjuk hatalma újabb évezredre lezárja - Ustarte mosolya elhalványult. - De szoros küzdelem lesz. Az Ipsissimus napok óta oszlató varázst mond a kapura. Ha sikerrel jár, és a kapunyitó varázs eloszlik, nincs a világon olyan erő, ami visszaállíthatná. -Te értesz a mágiához - lépett közelebb Emrin. - Nem tudnád... a saját varázslatodat a bűbájosé ellen fordítani? - Nagyon kevés varázslatom van, Emrin. Értek a távollátáshoz és egykor szabadon mozoghattam a világok között. Ez utóbbi képességem szinte teljesen elenyészett, és nem tudom, miért. Szerintem részét alkotta annak a forrasztó mágiának, ami létrehozott engem, és ez a mágia gyengül. Nem tudok megküzdeni az Ipsissimusszal. Csak abban reménykedhetünk, hogy riazs-norok megmentenek minket. Esetlenül talpra kászálódott, és megragadta Árnyjáró karját. - Gyere. Sétáljunk egyet. Otthagyták a kis csapatot. Keeva nekilátott tüzet rakni, majd ő és Emrin némán letelepedtek mellé, előkészítve a nyulakat. Niallad felállt és elballagott a fák közé. - Megkínozták Matce-csait - közölte Ustarte Árnyjáróval. - Csak villanásokat láttam belőle. A csiatce elképesztően bátran viselkedett.

- Villanásokat? - A bűbájost és a loa-csait köpenyvarázs óvja, de sikerült Matce-csai gondolataiba belekapaszkodnom. - Még él? - kérdezte Árnyjáró halkan. - Igen, él. Van még más is. A loa-csai meggyógyította Matcét, visszahozva a halál torkából. - Hogy a mestere ismét megkínozhassa? - Nem hiszem. A köpenyvarázs egy pillanatra szétnyílt, és csak egy röpke pillantást vethettem a gondolataira - vagy inkább érzelmeinek visszhangjára. A kínzás elszomorította, és undorral töltötte el. Matce-sai meggyógyítása egy aprócska lázadás volt. Rejtélyes ez az egész. Ügy érzem, hogy van valami, amit nem vettünk észre. Valami létfontosságú, mintha a tudatalattim szintje alatt mocorogna egy gondolat. - Ugyanezt érzem. A démonokkal vívott csata óta zavar valami. Láttam, ahogy a bűbájost széttépik. És pontosan előtte láttam, hogy megtántorodik. A varázslata működött, és a köd oszladozott. Majd úgy tűnt, mintha minden magabiztossága elenyészne. Hangja megremegett, köd pedig átsöpört rajta. Láttam, ahogy a karját letépik. Kisvártatva azonban ismét felcsendült a hangja, és legyűrte a démonokat. - Egy lpsissimus nagy hatalommal bír. - Akkor miért veszítette el néhány szívdobbanásra? És miért nem volt vele a loa-csai? Ez ellentétes azzal, amit a bűbájosról és a loa-csairól mondtál nekem: mármint, hogy a fiú Eldicar feltételezett védőpajzsa. - A fiú akkor Keevával és Ju Juval volt. Talán éppen ekkor támadtak rájuk a démonok. Eldicar megérezte, hogy veszélyben vannak, és ezért nem tudott összpontosítani. - Ennek így még mindig nincs értelme - makacskodott Ámyjáró. -Maga mögött hagyja a védőpajzsát, és amikor a pajzs veszélybe kerül, széttépik? Nem. Ha a loa-csai megy a démonok ellen, és mestere kerül veszélybe, akkor érthető lenne. Azt mondtad, hogy a mester rendelkezik az igazi hatalommal, amelyet a loacsaion keresztül irányít. Így ha a mester veszélybe kerül, a szolgához kötődő kapcsot átvághatja, védtelenül hagyva a loa-csait. Csakhogy nem ez történt. Eldicar küzdött meg a démonokkal. Ustarte fontolóra vette Ámyjáró szavait. - Eldicar nem lehet a loa-csai. Azt mondod, hogy a fiú olyan nyolc év körüli? Egyetlen gyermek sem birtokolhatja egy lpsissimus hatalmát bármilyen tehetséges is. Mint ahogy azt sem hiszem, hogy egy ilyen korú gyerek képes lenne ilyen érett gonoszságot sugározni. - Beric remek fiú - szólalt meg Niallad, és előlépett a sötétből. - Nagyon kedvelem őt. És semmiféle gonoszság nincs benne. - Én is kedvelem, de itt valami nincs rendjén - mondta Ámyjáró, Eldicar azt mondta, hogy nem ő idézte meg a démonokat az otthonomban, és én hiszek neki. Deresh Krany nevét említette. - Ismerem ezt az embert - szólalt meg Ustarte fagyosan. - Elképz~' hetetlenül aljas. De ő egy felnőtt ember, és azt érzékeltem volna, ha egynél több lpsissimus van jelen. - Niallhoz fordult. - Bocsáss meg'' udvariatlanságért, de olvasok a gondolataidban, és látnom kell az emlékeidben tárolt eseményeket. Gondolj vissza arra az éjszakára, ami megölték a szüleid! - Nem akarok - hátrált el Niall. - Sajnálom, de létfontosságú lenne. - A fiatalember néma csend állt, majd nagy levegőt vett, és Árnyjáró látta, hogy erőt gyűjt. Ő bólintott, és lehunyta a szemét. - Most már látom - suttogta Ustarte. - A fiú is ott volt, és te is. A bűbájos mellett állt. - Igen, emlékszem rá. De hova akarsz kilyukadni? - Emlékezz vissza! Milyennek láttad? - Egyszerűen csak ott állt és nézett. - A mészárlást nézte? - Gondolom igen. - Az arcán nem tükröződött semmiféle érzelem. Sem döbbenet, sem meghökkenés, sem rémület? - O csak egy gyerek. Valószínűleg nem is értette, mi történik. O csak egy aranyos kisfiú. Ustarte megpördült, majd Emrin és Keeva felé nézett. -A fiú mindnyájatokat megigézett. Még a kínzás előtt álló Matce-csai is csak szépeket gondolt Bericről. Ez természetellenes, Szürke Ember. - Ustarte tekintete visszarebbent Nialladra. - Most gondolj vissza a Berickel együtt töltött időre! Látnom kell az eseményeket.

- Nem túl sok ilyen eset volt. Először a Szürke Ember palotájában került rá sor, amikor együtt mentünk le a partra. - Mit csináltatok ott? - Én úsztam, Beric meg a parton üldögélt. - O nem úszott. Niall elmosolyodott. - Nem. Cukkoltam is vele, és megfenyegettem, hogy beráncigálom a vízbe. Meg is ragadtam, de ő belecsimpaszkodott egy sziklatömbbe, és képtelen voltam megmozdítani. - Az emlékeidben nem látok sziklatömböt - közölte Ustarte. -Pedig ott kell lennie. Szinte kettéroppant a gerincem, ahogy megpróbáltam felemelni. Ustarte megfogta Niall karját. - Képzeld magad elé az arcát, amennyire csak tudod! Nézd meg alaposan! Látnom kell! Minden részletet. A papnő néma csendben állt és Árnyjáró látta, hogy megrándul, mintha valami megcsípte volna. Majd elhátrált Nialltól és szeme tágra nyílt a félelemtől. - Beric nem gyerek, hanem egy eggyéforrt teremtmény. Árnyjáró odalépett hozzá. - Mondd el, amit tudsz! - A gyanúd beigazolódott, Szürke Ember. Eldicar Manushan a loa-csai és az, aki gyereknek látszik, nem más, mint Deresh Krany - az Ipsissimus. . - Az nem lehet-suttogta Niallad. - Tévedsz! - Nem, Niall! Beric bűbájvarázst áraszt magából. Mindenkit megtéveszt, aki a közelébe megy. Remek védelem. Ugyan ki gyanakodna agy aranyhajú, elbűvölő gyermekre? Ustarte otthagyta a többieket, és elmerült a félelmetes emlékekben. Átkelt a világok közti kapun, hogy megmeneküljön Deresh Krany gonoszságától. És Krany most mégis itt van, Ustarte győzelmi esélyei pedig hirtelen olyan anyagtalanná foszlottak, akár a tűzifa füstje. Tudhatta volna, hogy el fog jönni. Gyaníthatta volna azt is, hogy ezt valaki más alakjában teszi. Deresh Krany megszállottjává vált az eggyéolvadás titokzatos mágiájának. Ustarte révén ébredt rá, hogy a lehetőségek messze túlnyúlnak a fizikai képességeken. A tökéletes egyen súly növelhette a szellemi adottságokat. A lényegében halhatatlan Deresh még többet akart. Egyre hátborzongatóbb kísérleteket hajtott végre tehetetlen foglyain, keresve a kulcsot, ami kioldja eggyéolvadás titkait. Deresh Ustarte megszállottjává vált. A papnő még most is megborzongott az emlék hatására. Deresh Krany megszállottan dolgozott rajt keresve az alakváltás képességének forrását. Egyszer rákötöztette asztalra. Éles kések nyitották fel húsát, és Deresh eltávolította az egy veséjét, amelyet egy sikertelen eggyéolvadás alanyának varázslatt megerősített szervével pótolt. A kín leírhatatlan volt, és Ustartét csak hatalmas lelkiereje mentette meg a tébolytól. Amikor magához tért cellájában, érezte, hogy a szerv élőlényként motoz a testében. Csápok kúsztak elő belőle, végigkúsztak hátának izmain, és becsusszantak a tüdejébe. Ustarte rettenetes rángatózásba kezdett. A csápok az életet szívták ki belőle, és ettől pánikba esve, megkezdte az átalakulást, benne levő lény összezúzódott, de egyetlen aprócska csáp levált, és elmenekült Ustarte koponyájába, befészkelve magát az agytörzs közepébe. Azután elpusztult. Teteméből forró és égető méreg csöpögött. Tig Ustarte dühödten bömbölt, hatalmas mancsával a cella falait csapkodta, habarcsdarabokat tépve ki belőle. Majd szervezete feldolgozta mérget is - akárcsak az első alkalommal -, összetevőire bontotta, ártalmatlanná tette. Többé már nem árthatott neki, de megváltoztatta Amikor Ustarte saját alakjában felébredt, másnak érezte magát. Kicsit szédült, hányingere volt, és a padlón ült, a tigris énje szétzúzta bútorok maradványai közepén. Elméje hirtelen megnyílt, és a börtönben lévő összes ember és teremtmény gondolatait hallotta. Mindezt egyszerre. A döbbenettől felsikoltott, de nem hallotta saját hangját. Elméje a szétrobbanás határán állt, leküzdve a rátörő pánikot, megpróbált összpontosítani, fiókokat létrehozni az agyában, ahova bezárhatta a kaotikus morajt. A legerősebb gondolatokat azonban nem tudta elhallgattatni, mivel azok a fájdalomból születtek. És Prialtól érkeztek, akin éppen Deresh Krany két segédje kísérletezett.

Harag öntötte el Ustartét, és lüktető, kitörni készülő düh gyülemlett fel benne. Felkelt a földről, és az emberekre koncentrálva, feléjük nyúlt. A levegő megremegett Ustarte körül, és szétvált. A másodperc egy tört részével később már a kínzómesterek mellett állt az egyik eggyéforrasztó szobában, a börtön másik felén. Ustarte karmai feltépték az egyik férfi torkát. A másik megpróbált elfutni, de a papnő a hátára ugrott, és a földre terítette. A férfi feje nekicsattant a kőnek, és arccsontjai szilánkokra törtek. Ustarte ezután kiszabadította Prialt. - Ezt hogy csináltad...? - suttogta Prial. - Egyszercsak... előtűntél a semmiből. — Prial bundáját vér borította, és húsába még mindig több szerkezet kötődött. Ezeket Ustarte gyengéden eltávolította. - Most pedig elmegyünk - közölte Ustarte. - Eljött az idő? -El. Lehunyta szemét, és üzenetet küldött a börtön összes eggyéforrt teremtményének, majd eltűnt. Deresh Krany lakrésze üres volt, és Ustartének eszébe jutott, hogy a férfi a városba ment, hogy találkozzon a Hetek Tanácsával. Deresh azt tervezte, hogy kaput nyit a világok között, és ismét megtámadja azt az ősi birodalmat, amely sok-sok évvel korábban vereséget mért rájuk. Kintről széthasadó fa recsegése és emberi sikolyok hallatszottak. Ustarte az ablakhoz sétált és látta, hogy az eggyéforrt lények kiözönlenek a gyakorlótérre. Az őrök rettegve menekültek, de nem jutottak messzire. Egy órával később Ustarte kivezette a százhetven foglyot a börtönből az erdős hegy egyik magasan fekvő részére. - Vadászni fognak ránk - mondta Prial. - És sehova sem menekülhetünk. Szavai napokon belül beigazolódtak, amikor kriaz-norok csapatai és a vadászkopók kezdték átfésülni az erdőt. A szökevények jól harcoltak, és egy darabig apróbb győzelmeket arattak. De erőik fokozatosan szétforgácsolódtak, és egyre feljebb kényszerültek a hegyekbe. Akadtak foglyok, akik a többiektől külön menekültek, és még magasabbra merészkedtek, a hó birodalmába. Másokat Ustarte küldött el csapatostul, hogy keletre vagy délre keressék a kiutat. Figyelmeztette őket, hogy torz és deformált alakjuk miatt kerüljék az emberlakta helyeket. Az utolsó reggelen, amikor több száz kriaz-nor kapaszkodott táborhelyük felé, Ustarte maga köré gyűjtötte húsz megmaradt hívét. - Maradjatok a közelemben, és kövessetek, bárhova is megyek! - parancsolta nekik. Majd kinyúlt, és maga elé képzelte a Deresh Krany gondolataiban látott kaput. A tér szövete felszakadt, és Ustarte széttárta karját. - Most! - kiáltotta, éppen abban a pillanatban, amikor a kriaz-norok rátörtek a táborra. Ustarte lépett egyet előre. Vagy tucatnyi ragyogó szín villant fel körülötte. Amikor elhalványultak, a papnő egy zöld tisztáson állt, amelyet magas szirtek sora vont árnyékba. A nap fényesen ragyogott a felhőtlen kék égen. Csak kilenc követője jutott át vele, és a közelben megdöbbent kriaz-nor harcosok álltak. Előttük hatalmas, sziklába vájt kőív magasodott. Az íven túl a szikla izzott, és kékes villámok sora cikázott át rajta keresztül-kasul. A kriaznorok ekkor rájuk rontottak, Ustarte pedig a kőív felé ugrott. Prial, Menias, Corvidal és Sheetza - egy fiatal lány, pikkelyes gyíkbőrrel - vele tartottak. A többiek megrohanták a kriaz-norokat. Ustarte széttárta kezét, és megidézte minden hatalmát. A szikla egy pillanatra elhalványult előtte, és a másik oldalon a holdfényben kísérteties romok sorát látta. A szikla fakulni kezdett, és ekkor Ustarte és hívei átléptek rajta. Mögötte a kapu bezárult, és csak a csupasz szikla maradt.

Sheetza megbotlott, és elesett, Ustarte pedig látta, hogy egy kés áll ki a hátából. A torz testű lány eszméletlenül hevert a földön. A papnő kihúzta a pengét, és eldobta. Majd rátette a kezét a sebre, és beforrasztotta, de Sheetza szíve nem dobogott többé. Ekkor Ustarte összpontosította minden hatalmát, és mozgásra serkentette a lány vérét. Sheetza kinyitotta a szemét. - Azt hittem, hogy megszúrtak, de nem érzek fájdalmat - mondta sziszegő hangján. - Most már biztonságban vagyunk? - Biztonságban vagyunk - felelte Ustarte, és megtapintotta a lány pulzusát. Az nem vert. Egyedül csak Ustarte mágiája tartotta mozgásban a lány vérét. Sheetza gyakorlatilag halott volt. A messzeségben egy tó csillogott és a kis csapat arrafelé indult. Corvidal elment úszni Sheetzával, és a lány egy delfin kecsességével mozgott a vízben. Amikor végül kijött, nevetett. Leült a tó partjára és lefröcskölte Meniast. A férfi odaugrott, megragadta, mire mindketten belezuhantak a vízbe. Ustarte otthagyta őket. Prial odalépett hozzá, és leült mellé. - Talán a többiek között is akadnak olyanok, akiknek sikerült elmenekülniük. Ustarte nem felelt, hanem Sheetzát nézte. - Nem tudtam, hogy gyógyító is vagy - folytatta Prial. - Nem vagyok. Sheetza haldoklik. A szívét szúrták át. - De hát vidáman úszkál. - Amikor a mágia elenyészik, eltávozik körünkből. Még néhány órája van hátra. Talán egy nap. Nem tudom. - Ó, Leghatalmasabb! Miért vagyunk ilyen elátkozottak? Talán valami ocsmány bűnt követtünk el előző életünkben? Azon az éjjelen Ustarte Sheetzával beszélgetett. A papnő érezte, hogy a lányt életben tartó varázs gyengül. Megpróbálta megerősíteni, de nem járt sikerrel. Sheetza elálmosodott, és lefeküdt. - Mihez kezdünk majd ezen a világon, Leghatalmasabb? - kérdezte a papnőt. - Megmentjük. Meghiúsítjuk Deresh Krany aljas terveit. - A nép elfogad majd minket? - Amikor majd megismernek, szeretni fognak téged, Sheetza. Úgy, ahogy én is szeretlek. Sheetza elmosolyodott, és elaludt. Már Ustarte is lefeküdt, amikor azon az éjszakán Sheetza véglegesen a halálba szenderült. A gondolataiba mélyedő Ustarte észre sem vette, amikor Árnyjár odament hozzá, csak akkor riadt fel, amikor a férfi a vállára tette a kezét. - Hihetetlenül öntelt voltam, amikor azt hittem, hogy szembeszállhatok Deresh Kranyval és a Hetekkel mondta a nő. - Öntelt és ostoba. - Inkább nevezzünk bátornak és önzetlennek - felelte Árnyjárő. -De még ne ítélkezz magad felett. Holnap Emrin és Keeva átjuttatja a kölyköt a hegyi hágón, és megpróbálják elérni a fővárost. Amint biztonságosan útnak indultak, próbára teszem a bűbájosod halhatatlanságát. - Nem szállhatunk szembe vele, Szürke Ember. - Nincs más választásom. - Mindannyiunknak van választása. Miért dobod el szükségtelenül az életedet? Öt nem lehet elpusztítani. -Nem róla van szó, Ustarte. Ezek megölték az embereimet és megkínozták a barátomat. Miféle ember lennék, ha nem küzdenek ismét velük? - Nem akarom végignézni, ahogy meghalsz. Már így is túl sok halált láttam. - Sokáig éltem, Ustarte. Talán túl sokáig is. Számos nálam jobb ember nyugszik a földben, és a halál nem rémiszt meg. De még ha el is fogadnám, amit arról mondtál, hogy miért hiábavaló Deresh Kranyra vadászni, van valami, amit nem hagyhatok figyelmen kívül. Matce-csai még mindig Krany foglya. És én nem hagyom cserben a barátaimat.

Lord Aric, a Kilraith-házből, hátradőlt hintójában, és a Fenyő-sugár-utat szegélyező házak ablakait bámulta. Kevesen jártak Carlis utcáin. A herceg és híveinek lemészárlása éppen elég sokkoló hír volt, de az, hogy ráadásul démonok követték el a rémtettet, megfélemlítette a lakosságot. A legtöbben bezárkóztak, és ismét felfedezték az ima örömét. A templomba több száz család zsúfolódott be, azt remélve, hogy az épület falai távol tartják a gonosz szellemeket. Reménykedtek, hogy Chardyn is felbukkan majd, de a pap bölcsen elrejtőzött. A hintó átgördült a kihalt városon. Aric nem volt túl fényes kedvében. Ahogy azt Eldicar Manushannak is mondta, unatkozott. Udvariatlanság volt, hogy a bűbájos nem engedte meg, hogy jelen legyen Matce-csai kínzásán. A fájdalomsikolyokban volt valami, ami megszüntette az Aricot mostanában gyötrő rossz közérzetet. Hangulata kicsit javult, amikor Lalitiára gondolt, és felidézte a karcsú, vörös hajú lány alakját, akire a börtönben bukkant. Lalitia bátor volt, becsvágyó és hamar megtanulta, hogyan használja a testét. Azok voltak a szép idők! - gondolta magában a férfi. Aric akkor már a Félhold ura volt. Pazarul élt a földművesektől és a halászoktól beszedett adóknak köszönhetően, de korántsem olyan fényűzően, mint más nemesek, főleg nem mint Ruall, akinek jövedelme tízszer akkora volt mint az övé. Aric egyszer részt vett egy szerencsejáték-estélyen még az öreg herceg masyni palotájában. Aznap húszezer aranyat nyert, míg Ruall vesztette a legtöbbet. Aric úgy látta, hogy a nyereménnyel közepes vagyonú emberből hirtelen gazdag nemessé vált. Ezután két marokkal szórta a pénzt, és egy év múlva legalább annyi pénzzel tartozott, mint amennyit nyert. Így hát újra játszott, de ezúttal sokat vesztett. Ám minél többet vesztett, annál többet játszott. A nyomortól csak az öreg herceg halála és Elphons trónralépte mentette meg. Aric ezzel a Kilraith-ház ura lett. A többletadókból befolyt összegnek köszönhetően legalább adósságának kamatait ki tudta fizetni. A megváltás kulcsát a Szürke Ember érkezése adta a kezébe. Tízévnyi adó fejében bérbe adta a Félholdat a titokzatos idegennek. Ennek az összegnek elégnek kellett lennie, hogy megszabadítsa Aricot adósságaitól. És az is lett volna, ha nem fogadja el Ruall negyvenezer aranyas tétjét egy lóversenyen. Már előre örült, mert bár a két ló nagyjából egyforma gyors volt, ő addigra már lefizetette az istállófiút, hogy itasson Ruall telivérével olyan főzetet, ami erősen csökkenti annak állóképességét. A fözet a vártnál jobban működött, és a ló még aznap éjjel kiszenvedett. Ruall egy másik állattal pótolta és Aric nem tiltakozhatott. Az új paripa fél testhosszal verte az ő lovát. Az emlék még mindig ingerültséggel töltötte el, és keserűségét csak kevéssé enyhítette Ruall halálának felidézése: a lord meglepett pillantása, amikor a fekete kard belehasít, és az arcán tükröződő rettenetes kínszenvedés, ahogy az élet kiszáll a testéből. Aric emlékezett az éjszakára, amikor Eldicar Manushan megjelent kapuja előtt, oldalán a gyönyörű gyermekkel. Aric akkor éppen kissé pityókás volt, és a feje erősen sajgott. A látogatókat bejelentő szolgára szitkok özönét zúdította, majd a kupáját is hozzávágta, de jó egy yarddal elvétette. A fekete szakállú bűbájos belépett a terembe, egyszer meghajolt, majd odalépett a vizenyős tekintetű nemesúrhoz. - Látom, hogy szenvedsz, nagyuram. Hadd szabadítsalak meg a fejfájásodtól! - Ezzel megérintette Aric homlokát, akinek ekkor mintha hűsítő szellő simított volna végig a fején. A lord remekül érezte magát, jobban, mint évek óta bármikor. A kisfiú elaludt egy kanapén, ő pedig még sokáig beszélgetett Eldicarral aznap éjjel. Már pirkadt, amikor a bűbájos először tett említést a halhatatlanságról. Aric kétkedett - ki ne tette volna? Eldicar előrehajolt, és megkérdezte, hogy akar-e bizonyosságot. - Ha az állításodat alá tudod támasztani vele, akkor persze. - A szolga, akihez hozzávágtad a kupát, értékes számodra? - Miért kérded?

- Elszomorítana, ha meghalna? - Meghalna? Már miért halna meg? - Már nem fiatal. Meghal, ha elorzom tőle azt, ami még hátravan az életéből, és neked adom. - Nyilván csak tréfálsz. - Egyáltalán nem, Lord Aric. Percek alatt megfiatalíthatlak, és erőssé tehetlek. De az életerőt, amit neked adok, merítenem kell valahonnan. Így visszatekintve, Aric már nem emlékezett rá, hogy miért habozott akkor. Ugyan miféle jelentőséggel bír a világ folyására egy szolga halála? Eszébe jutott, hogy akkor azon mélázott, vajon van-e a férfinak családja. Elképesztő! Eldicar a pirkadat fényében odalépett az egyik szekreterhez, és kivett belőle egy apró, díszes keretű tükröt. - Nézd meg magad. Nézd meg, hogy mi vagy. - Aric látta saját petyhüdt arcát, a táskás szempárt, a kor és a tivornyában leélt élet összes nyomát. - Most pedig nézd meg, hogy mivé lehetsz - mondta Eldicar halkan. A kép a tükörben megremegett, és átváltozott. Aric felsóhajtott az önsajnálattól, ahogy maga előtt látta azt a férfit, aki egykor volt: a markánsan jóképű és csillogó tekintetű férfit. - Fontos számodra a szolga? - suttogta Eldicar. - Nem. - Egy órával később a bűbájos ígérte fiatalság és férfiasság valósággá vált. A szolga ágyában halt meg. - Már nem sok volt hátra neki - közölte Eldicar. - Hamarosan találnod kell valaki mást. Aric túlságosan örült ahhoz, hogy ezzel foglalkozzon. A hintó továbbgördült és jobbra fordult, rá a Kereskedők terére. Aric meglátta a Csillagfény Taverna cégérét: a fényesre festett pajzs egy csillagokkal körülvett női fejet ábrázolt. Eszébe ötlött, hogy itt találkozott először Renával. A lány szolgálta fel az ételét, és bájosan pukedlizett előtte. Aric emlékezett rá, hogy nem volt valami eszes teremtés, de az ágyban tüzes volt, és szerette őt. Aric Renát a Carlis melletti, Fűzfa-tó partján álló kényelmes villájának gazdasszonyává tette. A nő szült neki egy lányt, egy csodálatos, göndör hajú és korán érő gyermeket. A kislány szívesen üldögélt Aric ölében, és a régmúltról, tündérekről, meg varázslatokról szóló meséket követelt tőle. A hintó lelassult, ahogy felfelé kapaszkodott a dombon. A kocsis megcsördítette ostorát, és a két ló nekifeszült a hámnak. Aric hátradőlt az öblös, lószőrrel tömött ülésben. Rena az utolsó napon sírt valamiért. Aric már nem emlékezett, miért. A lány az utolsó néhány hónapban állandóan sírdogált. A nők annyira önzők tudnak lenni, gondolta Aric. Rena igazán megérthette volna, hogy Aric újonnan meglelt fiatalsága és férfiassága más utakat keres. A telt és engedelmes Rena tökéletesen megfelelt a középkorú férfinak, aki Aric volt korábban, de egy egész éjszakát már nem tudott áttáncolni szaténruhába bújva, és nem lehetett vele megjelenni a különböző fogadásokon és egyéb rendezvényeken, ahol a Kilraith-ház ura, dicsőségében fürödve tiszteletét tette. A lány végső soron nem volt több egy alacsony sorból származó szeretőnél. Ekkor Aricnak eszébe jutott, hogy miért sírt a lány. Megpróbálta elmagyarázni a dolgot Renának, aki egyfolytában Aric házassági ígéretét emlegette. A nőnek meg kellett volna értenie, hogy az idősödő, elszegényedett nemes ígérete már nem érvényes arra az ifjú és hatalmas férfira, akivé Aric vált. Azt az ígéretet egy másik ember tette. De a nőnek nem volt elég sütnivalója, hogy ezt felfogja, és bőgni kezdett. Aric figyelmeztette, hogy hallgasson, de Rena nem figyelt rá, így hát megfojtotta. Eszébe jutott, hogy milyen elégedettséggel töltötte el az eset. Ahogy most visszatekintett a dologra, azt kívánta, bárcsak kicsit tovább tartott volna. Más körülmények között Aric maga nevelte volna fel a gyermeket, de a herceg meggyilkolásának kitervelése erre nem hagyott időt. Mindenesetre Eldicar Manushan volt az, aki rámutatott, hogy a lány életereje sokkal hathatósabb lenne, mint a szolgáé, akinek halálával Aric először ízlelte meg a halhatatlanságot. - Lévén, hogy a te véred, sokévnyi ifjúságot és egészséget adhat neked.

Es minden kétséget kizáróan ez így is volt. Aric a kislány hálószobájában állt, ahol a gyermek aludt, és érezte a testébe ömlő hihetetlen erőt, amikor a lánya meghalt. A hintó megállt, és Aric kilépett belőle. A bejárati ajtóhoz sétált, amelyet máris kitárt előtte egy termetes, középkorú asszony. A nő meghajolt, és bevezette egy gyönyörűen berendezett szobába. Az egyszerű, zöld selyemruhába öltözött Lalitia a lámpás mellett ült, és olvasott. - Bort a vendégünknek - utasította Lalitia a kövér asszonyt. Aric átszelte a szobát, kezet csókolt a ház asszonyának, majd szemközt vele helyet foglalt egy pamlagon. Ahogy Aric ránézett, szemügyre véve a nő fehér nyakát és mellének gyönyörű ívét, hirtelen azon kapta magát, hogy arra gondol, vajon milyen lehet tőrrel átdöfni azt a zöld ruhát. Maga elé képzelte, ahogy elönti a vér. Eldicar igazán hagyhatta volna, hogy végignézze a csiatce kínzását. Egész nap a sikolyok zenéjére gondolt. Lalitia többé már nincs hasznára, úgyhogy oka sincs rá, hogy megkímélje az életét. - Úgy látom, jó hangulatban vagy, nagyuram - szólalt meg Lalitia. - így igaz, kedvesem. Ma... halhatatlannak érzem magam. Volt valami Aric viselkedésében, amitől Lalitia összerezzent félelmében, bár a pontos okot nem tudta megjelölni. A férfi nyugodtnak tűnt, de a szeme furcsán csillogott. - Nagyon megkönnyebbültem, hogy túlélted a mészárlást - mondta Lalitia. - Szörnyű lehetett. - Nem. Gyönyörteli élmény volt oly sok ellenségemet egyszerre meghalni. Bárcsak átélhetném újra! Lalitia egyre jobban félt. - így te leszel az új herceg. ,. - Egy darabig - szólt a férfi, majd felállt, és előhúzta tőrét. Lalitia néma csendben ült. - Annyira unatkozom! Vöröske - társalgott tovább Aric. - Ujabban szinte semmi nem kelti fel az érdeklődésemet. Sikoltoznál a kedvemért? - Sem a te, sem senki más kedvéért. Aric közelebb lépett, mire Lalitia elhúzódott tőle, és szaténpárnája mögé nyúlt, ahonnan előrántott egy vékony pengéjű kést. - Ó, Vöröske, veled mindig öröm az élet! Most már egyáltalán nem unatkozom. - Gyere csak közelebb, és sosem fogsz többé unatkozni. Lalitia mögött kinyílt az ajtó, és a Forrás papja, Chardyn lépett be rajta. Aric elmosolyodott, amikor meglátta. - Szóval itt rejtőzködsz, te pap. Ki gondolta volna? Az embereim a gyülekezeted tagjainak házát kutatják át. Arra viszont nem gondoltak, hogy a helyi szajhák otthonába is benézzenek. A pocakos pap egy pillanatig némán hallgatott. - Mi lett belőled, Aric? - Mi lett belőlem? Milyen nevetséges kérdés! Fiatalabb vagyok, erősebb... halhatatlan. - A múlt évben felkerestelek a Fűzfa-tónál. Akkor elégedettnek tűntél. Ha jól emlékszem, egy gyermekkel játszottál éppen. - A lányommal. Bájos egy teremtés. - Nem is tudtam, hogy van egy lányod. Most hol van? - Meghalt.

- Meggyászoltad? - kérdezte Chardyn mély és parancsoló hangon. - Hogy meggyászoltam-e? Nyilván igen. - Meggyászoltad? - kérdezte Chardyn újfent. Aric pislogott. A pap hangja szinte hipnotikus erőt hordozott. -Hogy merészelsz felelősségre vonni?! - fortyant fel. - Te egy szökött... bűnöző vagy. Igen... egy áruló! - Miért nem gyászoltad meg, Aric? - Ebből elég! - kiáltotta a nemes, és hátralépett. - Mit tettek veled, fiam? Láttalak azzal a gyermekkel, és láttam, hogy szereted. - Szeretni... - Aric egy pillanatra zavarba jött. Elfordult, megfeledkezve tőréről. - Igen, én... rémlik, mintha éreztem volna ilyesmit... - Mit éreztél? Aric megpördült. - Nem akarok erről beszélni, te pap! Figyelj ide: most menj el, és nem árulom el senkinek, hogy láttalak. Csak menj el. Nekem... beszédem van Vöröskével. - Neked velem van beszéded, Aric - jelentette ki Chardyn. A lord rámeredt a megtermett papra, és azon kapta magát, hogy a férfi mélyen ülő, sötét szemébe bámul. Képtelen volt félrenézni. Mintha Chardyn tekintete foglyul ejtette volna. - Beszélj a gyermekről! Miért nem gyászoltad meg? -Nem... nem tudom, miért - vallotta be Aric. - Megkérdeztem Eldicart... a mészárlás éjszakáján. Nem értettem, miért cselekedtem úgy, ahogy. Nem... nem éreztem semmit. Megkérdeztem, hogy elvesztettem-e valamit, amikor visszaadta... a fiatalságomat. - És mit felelt? - Azt mondta, hogy nem vesztettem el semmit. Nem, ez nem teljesen igaz. Azt mondta, hogy nem vesztettem el semmit, ami fontos Kuan Hador szolgájának. - És most meg akarod ölni Lalitiát? - Igen. Azért, hogy mulatasson. - Emlékezz, Aric! Gondolj arra az emberre, aki a tó partján üldögélt a gyermekkel! Vajon őt is mulattatná Lalitia halála? Aric elszakította tekintetét a paptól és leült, rámeredve a kezében tartott tőrre. - Összezavarsz, Chardyn - mondta, és ekkor tudatára ébredt lüktető fejfájásának. A tőrt az előtte álló asztalra tette, és masszírozni kezdte a halántékát. - Hogy hívták a lányodat? - Zarea. - Hol van az anyja? - O is meghalt. - Hogyan halt meg? - Megfojtottam. Tudod, nem hagyta abba a sírást. - A lányodat is megölted? - Nem. Eldicar tette. A lányomnak nagy volt az életereje. Még több fiatalságot és erőt adott nekem. Nyilván látod, hogy milyen jól nézek ki. - Ennél többet is látok. Aric felpillantott és látta, hogy Lalitia undorodva nézi őt. Chardyn odalépett a lordhoz, és leült mellé a kanapéra. - Egyszer azt mondtad nekem, hogy Áldania kedves volt veled. Emlékszel rá? - Igen. Anyám halála után meghívott a masyni kastélyba. Ott ültünk, és ő átölelt, miközben én sírtam. - Miért sírtál? - Mert meghalt az anyám. - A lányod is meghalt. Akkor is sírtál? -Nem. - Emlékszel, hogy mit éreztél anyád halálakor?

Aric önmagába nézett. Látta azt a férfit, aki egykor volt, és akinek arcán könnyek csorogtak, de már sejtelme sem volt róla, hogy miért sírt egykori önmaga. Roppant különösnek tűnt ez az egész. - Igazad volt, Aric - szólt Chardyn szelíden. - Elvesztettél valamit. Vagy inkább Eldicar Manushan orzott el tőled valamit. Elvesztetted az emberséget, a szenvedélyt, a kedvességet és a szeretetet. Többé már nem vagy ember. Meggyilkoltál egy asszonyt, aki szeretett téged és beleegyeztél, hogy megöljék a gyermeket, aki bálványozott. Részese lettél egy szentségtelen mészárlásnak, amelyben brutálisan végeztek Aldaniával, aki kedves volt hozzád. - Én... én halhatatlan vagyok. És csak ez számít. - Igen, halhatatlan vagy. Halhatatlan vagy és unatkozol. Azon a napon, ott a tónál nem unatkoztál. Derűsen nevettél, és boldog voltál. Senkinek sem kellett meghalnia azért, hogy jól szórakozz. Hát nem látod, hogy becsaptak? Hosszú életet kaptál tőlük, de ellopták minden érzelmedet, amivel élvezhetnéd ezt a nagyszerű életet. Aric feje majdnem szétrobbant. Mindkét kezével a halántékához kapott. - Ebből elég, Chardyn! Megölsz! Mintha tűz égne a koponyámban... - Azt akarom, hogy Zareára gondolj és arra a napra, ott a tónál! Azi akarom, hogy kapaszkodj az emlékbe, hogy érezd lányod nyakad köré font apró karjait és a füledbe csengő boldog gyermeki kacajt! Hallod, Aric? Hallod? - Hallom. - Mielőtt mindannyian bementünk volna a házba, a gyermek átölelt téged, és mondott valamit. Emlékszel erre? -Igen. - Mondd el! - Nem akarom. - Mondd el, Aric! - Azt mondta: „Szeretlek, papa!" - És erre te mit feleltél? - Azt mondtam, hogy én is szeretem őt. - Aric felnyögött, és hátradőlt a szófán, lehunyva szemét. - Nem tudok gondolkodni... megőrjít a fájdalom! - Ez a varázslat, ami rajtad van, Aric. Ez küzd azért, hogy ne tudj emlékezni. Emlékszel, hogy milyen érzés volt embernek lenni? - Igen! Chardyn szétnyitotta gallérját, és leemelte nyakából az arany nyakláncot. Egy talizmán függött róla, egy könnycsepp alakúra faragott jádekő. A kő felszínébe rúnákat véstek. - Ezt a talizmánt Dardalion apát áldotta meg. Úgy mondják, megvéd a varázslatoktól, és meggyógyítja a betegségeket. Az igazság az, hogy nem tudom, mágikus-e vagy csupán egyszerű csecsebecse. De ha akarod, a nyakadba rakom. Aric rámeredt a jádekőre. Énjének egyik része el akarta lökni magától, hogy azután tőrét a szakállas pap torkába mártsa. Énjének másik része ellenben emlékezni akart arra, hogy mit érzett akkor, amikor a lány azt mondta neki, hogy szereti. Némán ült, majd Chardyn szemébe nézett. - Segíts rajtam! - kérte, és a pap Aric nyakába akasztotta a láncot. Semmi sem történt. A fájdalom ismét rátört, szinte megvakítva őt és Aric felkiáltott. Érezte, hogy Chardyn megfogja a kezét, és a csepp formájú jádéhez emeli. - Szorítsd meg és gondolj Zareára! - mondta a pap. Szeretlek, papa! A fájdalom szintje alól, valahonnan nagyon mélyről érzelmek árasztották el Aric gondolatait, fojtogatva őt. Újra érezte kislányának a nyaka köré fonódó karját, az arcát simogató puha kezének érintését. Egy pillanatra színtiszta öröm töltötte el. Majd látta magát, gyermeke ágya mellett állva, amint ujjongással tölti el Zarea életerejének elszívása. Felkiáltott, és zokogni kezdett. Lalitia és Chardyn némán ültek, amíg a nemesember

sírt. A zokogás lassan elhalt, Aric felnyögött, és váratlanul felfelé rántotta a tőrt, saját torka irányába. Chardyn keze lendült, és megragadta a lord csuklóját. - Ne! - kiáltotta a pap. - Ne így, Aric! Igen, gyenge voltál, hogy efféle dolgokra vágyakoztál. De nem te ölted meg a feleségedet. Nem a valódi önmagad tette. Varázslat hatása alatt álltál, hát nem látod? Csak kihasználtak téged. - Csak álltam, és nevettem, amikor Áldania meghalt - felelte Aric remegő hangon. - Élveztem az öldöklést. És megöltem Renát és Zareát. - Nem te tetted, Aric - ismételte Chardyn. - A bűbájos az igazi gonosz. Tedd el a tőrt, és segíts módot találni az elpusztítására! Aric megnyugodott, mire Chardyn elengedte a kezét. Kilraith ura lassan felállt, és Lalitiához fordult. - Sajnálom, Vöröske. Legalább még bocsánatot tudok kérni tőled. Mert megbocsátást sosem kértem senkitől. - Visszafordult Chardyn-hoz. - Köszönöm, pap, hogy visszaadtad nekem azt, amit elloptak tőlem. De segíteni nem tudok. Túl nagy a bűntudat. - Chardyn szóra nyitotta száját, de Aric felemelte a kezét. Hallottam, amit Eldicarról mondtál, és van benne igazság. De én döntöttem. Én hagytam, hogy puszta hiúságból megöljenek egy embert. Ha erősebb lettem volna, Renám és a kicsi Zarea még ma is élnének. És ezzel a tudattal nem tudok együtt létezni. Az ajtóhoz sétált, és kinyitotta. Anélkül, hogy visszanézett voln;i, hintójához ment. Felszállt, majd utasította kocsisát, hogy vigye a Fűzzla tóhoz. Ott elbocsátotta a férfit, elsétált az elhagyatott villa mellett, és leballagott a holdfényes tópartra. Leült a mólóra, és ismét maga elé képzelte azt a varázslatos napot, amikor ő és kislánya együtt nevettek és játszottak a napsütésben. Majd egy mozdulattal elvágta a torkát. ***** Lord Panagyn mindig úgy hitte, hogy az ő szívét nem érintheti meg a félelem. Számtalan csatát vívott, és mindig szembenézett ellenségeivel. A félelem az alsóbbrendű emberek sajátja. Most először fordult elő vele, hogy a gyomra reszketett, és gondolatai között lassan utat tört magának a pánik. Fejvesztve rohant az erdőben, kezével söpörve félre az útjába hajló bokrokat, és ügyet sem vetett az arcába csapódó ágakra és gallyakra. Egy göcsörtös tölgynél megtorpant és levegőért kapkodott. Arcát izzadság borította, és rövidre nyírt vasszürke haja csapzottan tapadt fejéhez. Körülnézett, de valójában fogalma sem volt róla, hogy merre lehet az út. De ez többé már nem is számított. Csak az számított, hogy életben maradjon. Futáshoz nem szokott lábai sajogtak és lüktettek, így Lord Panagyn gyorsan leült. Kardtokja beleakadt a fa gyökereibe, amitől lovassági szablyájának markolata a bordái közé fúródott. Panagyn felnyögött a kíntól, és balra csúszott, kiszabadítva a kardhüvelyt. A fák között hűs szellő suhant végig. A nemesúr azon töprengett, hogy vajon emberei közül.él-e még valaki. Látta, hogy egyesek elfutnak, elhajítják számszeríjukat, és megpróbálnak visszajutni a szirtekhez. Biztos, hogy Árnyjáró nem ölte meg mindet! Erre egyetlen ember sem képes! Egyetlen ember nem ölhet meg tizenkét képzett harcost. - Ne vedd félvállról ezt az embert - figyelmeztette őt indulás előtt Eldicar Manushan. - Árnyjáró képzett gyilkos. Matce-csai szerint a legremekebb orgyilkos, akit ez a világ valaha is látott. - Elve vagy halva akarod? - kérdezte Panagyn. - Csak öld meg! Ügyelj arra, hogy van vele egy nő, aki rendelkezik a távolbalátás képességével. Téged és az embereidet köpenyvarázzsal veszlek körül, így a nő nem tud majd érzékelni benneteket, de ez nem gátolja meg sem Árnyjárót, sem a többieket, hogy szabad szemmel észrevegyenek titeket. Megértetted? - Hát persze. Nem vagyok hülye.

- Sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy ezt a mondatot leggyakrabban a hülyék használják. Ami a papnőt illeti, jó lenne, ha élve fognátok el, de ez nem biztos, hogy sikerülhet, mivel ő egy eggyéforrt lény, egy vértigris. Képes tigrissé alakulni. Ha felveszi ezt az alakját, meg kell ölnötök. Ha félember alakjában sikerült elfognotok, kötözzétek meg a csuklóját, a bokáját, és kössétek be a szemét. - Mi legyen a többiekkel? - Öljétek meg mindet! Nincs semmi hasznuk. Panagyn nagy gonddal válogatta ki tizenkét emberét, akik vagy tucatnyi csatában harcoltak az oldalán. Higgadt, kemény és szívós férfiak voltak, akik nem esnek pánikba, és nem futnak el. Ráadásul egy pillanatig sem gondolkodnak majd azon, hogy megöljék-e a foglyokat. Hol rontottuk el? - kérdezte magától Lord Panagyn. Úgy gondolta, hogy Árnyjáró a hegyi utakon próbál menekülni, ezért embereit gyors vágtában a Parsitassziklák vidékére vezette. Majd hátrahagyták a lovakat, és megmásztak a toronymagas szirtfalat, a szökevények fölé kerülve. Innen nekiindultak az erdőnek, leshelyet foglalva el az erdei út két oldalán, és felajzották a számszeríjakat. Panagyn messze alant meglátta a lovasokat, és még a mögöttük haladó, kopaszra borotvált fejű papnőre is tudott egy pillantást vetni. A lord parancsot adott embereinek, hogy magasra lőjenek, végezve a lovasokkal, de megkímélve a papnőt, akit így foglyul ejthetnek. Panagyn az ösvény bal oldalán, egyik íjásza mellett lapuk, egy sűrű bokor fedezékében. Néma csendben várakozott, és minden érzékszervét megfeszítve fülelt, a kemény talajon felhangzó patadobogást várva. Panagyn arcán izzadtságcsík kezdett el lefelé csordogálni, de a lord meg sem próbálta letörölni, nehogy zajt csapjon. Ekkor a szél ügető lovak patáinak dobogását sodorta felé. Rápillantott az íjászra, aki vállához emelte fegyverét. Az ösvény másik oldaláról dübbenés és reccsenés hallatszott, és valaki felkiáltott. A hangot elfojtott hörgés követte, majd ismét csend lett. Panagyn megkockáztatott egy pillantást az útra. Egyik embere kirohant a bokrok közül, megpördült, és felemelte számszeríját. A férfi homlokából egyszer csak egy fekete vessző meredt elő. A katona hátratántorodott, és kilőtte nyilát az ég felé, majd összerogyott. Még egy darabig vonaglott, majd kiszenvedett. A Panagyn jobbján lapuló férfi felsikoltott és felpattant, kezével a nyakából kiálló nyílvessző után kapkodva. A lord mellett rejtőző harcos kicsavarta testét, célra tartván számszeríját. Panagyn látta, hogy valami átsüvít a levegőn, és a nyílpuskás elzuhan jobbra. A nagyúr nem látta, hogy honnan lőtték ki rá a nyilat. A láthatatlan gyilkostól pánikba esve, Panagyn többi embere is előbújt leshelyéről, és lövöldözni kezdtek az árnyékba vesző helyekre. Újabb ember terült el - ennek a szemét ütötte át a gyilkos vessző. A megmaradt harcosok elhajították fegyvereiket, és elmenekültek. Panagyn talpra szökkent, és bevetette magát az erdőbe, karjával söpörve félre az ágakat, miközben bokrokon tört át. Felkecmergett egy domboldalon, inkább lecsúszott, mint lefutott egy meredek lejtőn, és addig rohant, míg a tüdeje már nem bírta tovább. Most a fának támaszkodva sikerült egy kicsit összeszednie magát. Ha visszafuthatna a szirtekhez, és lejuthatna a lovakhoz... Talpra lökte magát, és oldalt fordult. Lába beleakadt a fa gyökerébe és megbotlott. Ez mentette meg az életét, mert egy fekete nyílvessző csapódott a tölgyfába. Panagyn jobbra vetette magát, és futni kezdett a fák között. Elérte egy rézsű tetejét és lecsúszva rajta, kibukkant az ösvényen. Ekkor látta meg a hátasaikon mozdulatlanul ülő lovasokat és nem messze a borotvált fejű papnőt is. Egyikük sem moccant. Panagyn hátrálni kezdett, és előhúzta kardját.

Ekkor egy feketébe öltözött alak jelent meg, akinek hosszú, feketés-őszes haját bőr fejpánt fogta hátra. Kezében egy dupla íjkaros nyílpuskát tartott. Az ösvény másik oldalán felemelt kézzel jött Panagyn négy embere. Mögöttük egy sötét hajú nő lépkedett. Ő is egy apró nyílpuskát tartott a kezében. Panagyn tekintete visszavillant Árnyjáróra. A férfi elszánt és zord arccal nézett rá, és a lord Árnyjáró szemében csak az elkerülhetetlen halált látta. - Állj ki velem férfiak módjára! - kiáltotta Panagyn végső kétségbeesésében. - Nem - felelte Árnyjáró és felemelte a számszeríjat. - Ne lőj! - parancsolt rá Niallad. Panagyn vetett egy pillantást a fiatalemberre, aki közelebb léptetett lován. - Ez nem játék, Niall - mondta Árnyjáró. — Ez a férfi ugyanaz az áruló, aki részt vett a szüleid meggyilkolásában. Rászolgált a halálra. - Tudom - felelte Niall -, de egyben Kydor egyik nagyura, is és nem helyes úgy lelőni, akár egy közönséges banditát. Hát még sosem hallottál a lovagi kódexről? Kihívott téged. - A lovagi kódexről?! - visszhangozta Árnyjáró. - Talán akkor is a lovagi kódex szerint járt el, amikor megérkeztek a démonok? Szerinted azért rejtőzött el a gyilkosaival együtt, hogy kihívást intézzenek hozzánk? - Nem. Persze, hogy nem. S azt is elfogadom, hogy Panagyn szégyent hoz mindarra, amit a nemességnek szem előtt kellene tartania. De én nem hozok szégyent a fejemre, és nem leszek részese ennek. Ha nem fogadod el a kihívását, akkor majd én küzdök meg vele. Árnyjáró fanyarul elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. - Legyen hát... úgy lesz, ahogy kérted, nagyuram. A hagyományos úton ölöm meg. - A feketébe öltözött orgyilkos átadta számszeríját Niallnak, keresett egy viszonylag tágasabb területet, és előhúzta egyik rövidkardját. Panagyn elvigyorodott. - Jól van, Árnyjáró. Ügyesen lövöldözöl le embereket lesből. Most lássuk, miként boldogulsz egy angostin kardforgatóval szemben. Árnyjáró előrelépett, és ellazította vállizmait. Panagyn nagydarab ember volt, lovassági szablyája pedig egyedi darab, a megszokottnál súlyosabb és vagy hat hüvelykkel hosszabb. Gyanította, hogy a férfi váratlan rohammal indít majd, és nyers erejére támaszkodva próbálja hátraszorítani őt. Árnyjáró magát is meglepte azzal, hogy elfogadta a párviadalt. A lovagi kódex főleg a történetmondóknak és az arról éneklő bárdoknak való. Az ellenséget a legcsekélyebb erőfeszítés árán kell megölni -erre tanította negyvenévnyi harc és veszedelem. Nehezen megszerzett tudás volt ez. Akkor hát miért csinálod? - mélázott magában, miközben Panagyn karkörzéseket végzett, jobbra-balra suhintva szablyájával. És akkor rájött. Kell lenni ilyen kódexeknek, mert a világ sivárabb lenne, ha az olyan fiatalok, mint Niallad, már nem hinnének benne. Idővel talán mégis lesz effajta kódex, bár Árnyjáró kételkedett benne. Öregszel és kezdesz elpuhulni - rótta meg magát némán. Panagyn rárontott. Árnyjáró ahelyett, hogy hátraugrott volna, előrevette magát, fogadva a rohamot: hárította a nagyúr hatalmas csapását, és lefejelte Panagynt, eltörve annak orrát. A testes férfi hátratántorodott, Árnyjáró pedig döfött. A lord kétségbeesett mozdulattal hárított, és meghátrált. Árnyjáró körözni kezdett körülötte. Panagyn előrántotta tőrét, és felé hajította. Amikor Árnyjáró lebukott, a nemes rárontott. Az orgyilkos a földre vetette magát és kirúgott, a nagyúr jobb lábát a térde alatt találva el, éppen akkor, amikor

a lord testsúlya arra a lábára nehezedett. A nemes a földre zuhant. Árnyjáró talpra ugrott és lecsapott: vágása leszelte Panagyn sisakjának tetejét, feltépve a nemesúr fejbőrét. A lord fájdalmában és dühében felordított, majd ismét rohamra lendült. Árnyjáró ezúttal fürgén ellépett jobbra, és rövidkardját a férfi hasába döfte. A kardpenge mélyre süllyedt, ezért két marokra fogta, megváltoztatta a döfés szögét, és ellenfele szívébe mártotta a pengét. A nemes zsákként rogyott rá. - Ezt Matce-csaiért - közölte vele Árnyjáró. - Most pedig rohadj el a pokolban! Panagyn a földre hanyatlott. Árnyjáró a halott mellének nyomta talpát, kirántotta kardját, majd tisztára törölte a pengét annak hímzett tunikájában. Hátralépett, és a lovak felé fordult - majd megtorpant. Niallad néma csendben ült hátasán, a számszeríjat Árnyjáróra szegezve. - Árnyjárónak hívott téged, Szürke Ember - szólt a fiú, aki egészen elsápadt. - Ez az ősi szó „idegent" vagy „vándort" jelent. Mondd azt, hogy ez minden. Mondd azt, hogy nem te vagy az áruló, aki megölte a nagybátyámat. - Tedd el azt a fegyvert, fiú - szólt rá Emrin. - Ő az az ember, aki megmentette az életedet. - Mondd! - üvöltötte Niallad. - Mit akarsz hallani? - kérdezte Árnyjáró. - Az igazságot. - Az igazságot? Legyen hát, elmondom, mi az igazság. Igen, én vagyok Árnyjáró, a Gyilkos. Igen, én öltem meg a királyt. Mindezt pénzért tettem. Ez a tett kísértett egész életemben. Nincs mód arra, hogy bűnbocsánatot nyerj, ha ártatlant öltél. Úgyhogy ha használni akarod ellenem azt a fegyvert, használd. Jogodban áll! Árnyjáró némán állt, és a számszeríjra meredt. Ezzel a fegyverrel ölte meg a királyt, ezzel a nyílpuskával, amellyel oly sok embert küldött a halálba. Az idő mintha megfagyott volna, és Árnyjáró arra gondolt, hogy mennyire helyénvaló lenne, ha ezzel a fegyverrel ölné meg az ártatlan király egyetlen élő vérrokona - a királyé, akinek meggyilkolása káoszba döntötte a világot. Árnyjáró teste ellazult, és nagy nyugalom szállta meg. Ebben a pillanatban megváltozott a szél iránya. Ustarte lépett egyet előre, és szagát a szél Niallad lovának orrába csapta. A hátas váratlanul felágaskodott, Niallad pedig hátrazuhant a nyeregben. Ujjai önkéntelenül is rászorultak a számszeríj bronzravaszára, és a vessző Árnyjáró mellébe csapódott. A férfi tett egy félfordulatot és még futotta erejéből három tántorgó lépésre, majd a fűbe zuhant, Panagyn mellé. Ustarte ért Árnyjáró mellé elsőnek, a hátára fordította, és kihúzta melléből a nyilat. - Nem akartam lelőni! - kiáltotta Niallad. Keeva és Emrin leugrottak a nyeregből, és a földön fekvő férfihoz rohantak. Ustarte hátraintette őket. - Bízzátok rám! - mondta nekik, majd könnyedén felnyalábolta eszméletlen Árnyjárót, és eltűnt vele a fák között. Amikor a férfi kinyitotta a szemét, egy avarhalmon feküdt. Usta mellette guggolt. Árnyjáró keze a mellkasára tévedt. - Azt hittem, hogy megölt. - Jól hitted - felelte Ustarte szomorúan. Kiszumu nekiindult Kuan Hador romjainak. A nap lenyugvóban volt, és az alant elterülő síkság hihetetlen nyugalmat árasztott. A csi-atce otthagyta a riazs-nor harcosokat, majd lekuporodott, és előhúzta kardját. Nagy szomorúság szállta meg, ami kőkoloncként nehezedett a szívére.

Eszébe jutott tanára, Mu-cseng, a Vihar Szíve és képzésének hosszú évei. Mu-cseng végtelen türelemmel próbálta megmutatni Kiszumunak a Penge Utjának titkait, hogy miként adja fel az irányítást, és váljon maga az élő fegyverré. Mu-cseng azt mondta, hogy a kard nem az ember meghosszabbítása. Az embernek kell a kard meghosszabbításának lennie. Nincs érzelem, nincs félelem, nincs izgalom. A razsni higgadtan, harmóniában élve teszi kötelességét, és nem számít, hogy mi az ár. Kiszumu próbálkozott. Lényének minden sejtjével arra törekedett, hogy a módszer mesterévé legyen. Remekebbnél is remekebb kardforgató lett belőle, de nem sikerült elérnie Mu-cseng magasztos fenségét. - Egy napon majd sikerülni fog - mondta neki Mu-cseng. - És azon a napon tökéletes razsni lesz belőled. Két évvel később Kiszumu elszegődött testőrnek egy Lu-fang nevezetű kereskedő mellé. Hamarosan rájött, hogy miért volt szüksége Lu-fangnak egy razsni testőrre. A férfi a gonoszságig menően erkölcstelen volt. Vállalkozásai között szerepelt kikényszerített prostitúció, rabszolga-kereskedelem és halálos narkotikumok terjesztése. Miután Kiszumu erről tudomást szerzett, felment Lu-fang lakosztályába, és közölte vele, hogy többé nem lehet a testőre. Lu-fang szitkokkal árasztotta el. - ígéretet tettél nekem, razsni. És most itt hagynál védtelenül? - Holnap délig maradok. Reggel majd elküldöd szolgáidat, hogy keressenek másik védelmezőt melléd. Azután távozom. Lu-fang káromkodott, de a szitkok mit sem számítottak az ifjú rolninak. Nem volt becsületes dolog egy olyan embert védeni, mint Lu-fang. Kiszumu kisétált a szobából a teraszra. A lépcsőn éppen akkor lopakodott felfelé két csuklyás, maszkos férfi. Kiszumu kivont karddal az útjukba állt. A két férfi tétovázott. - Távozzatok és élni fogtok - mondta nekik Kiszumu. A két férfi egymásra nézett. Mindketten vékony pengéjű tőrrel voltak felfegyverezve, de kardjuk nem volt. Lassan lehátráltak a lépcsőn, Kiszumuval a nyomukban. Amikor elérték az utolsó lépcsőfokot, megfordultak és elfutottak. Ekkor megjelent egy újabb férfi. Mu-cseng volt az. Kiszumu az Eiden-síkságot és az ősi város kísérteties romjait nézte, és eszébe jutott, hogy akkor mennyire megdöbbent egykori mestere kinézetén. Mu-cseng szeme véreres volt, arca borostás. Köntöse bepiszkolódott, de kardját tisztán tartotta. A penge fényesen csillogott a lámpások fényében. - Állj félre, tanítvány! - mondta Mu-cseng. - A gazember ma éjjel meghal. - Megmondtam neki, hogy többé nem szolgálhatom. Holnap délben kilépek a szolgálatából. - Azt ígértem, hogy még ma éjjel meghal. Állj félre! - Nem tehetem, mester, és ezt te is tudod. Holnap délig a razsnijz vagyok. - Akkor hát nem menthetlek meg. Elképesztően gyors volt a támadás. Kiszumunak éppen csak sikerült hárítana. A két kardforgató ezután villámgyors csapássorozatot váltott. Kiszumu képtelen volt visszaemlékezni, hogy mi is történt, de a harc során egyszer csak rálelt a Penge Útjára, és elengedte az irányítást. Pengéje egyre gyorsabban és gyorsabban mozgott, rémítő fénycsíkokat szántva a levegőbe. Mu-cseng hátrálni kényszerült, míg végül Kiszumu kardja felhasította a mellét. A Vihar Szeme némán halt meg. Kardja a szőnyeggel fedett padlóra hullt, és a penge ezer darabra tört. Kiszumu a halott arcába nézett. A halottéba, akit szeretett. A fenti erkélyről Lu-fang hangja csattant fel.

- Meghaltak? Végük? - Végük - felelte Kiszumu, és elhagyta a házat. Két nappal később Lu-fangot agyonszúrták a piactéren. Kiszumu most felidézte a történteket, és azon merengett, miért is akart annyira razsni lenni. Fülét mindenfelől a riazs-norok durva, torokhangú beszéde ütötte meg. Milyen bolond voltam - gondolta magában. Minden, amit nekem tanítottak, hazugságon alapult. Arra vesztegettem az életemet, hogy olyan legyek, mint a legendák hősei. És most rá kellett jönnöm, hogy a hősök félig állatok, félig emberek, és nincs bennük becsület. Ju Ju-liang érkezett, és letelepedett mellé. - Szerinted jönni fognak a démonok? - Jönni fognak. - Még mindig szomorú vagy? Kiszumu bólintott. - Gondolkoztam azon, amit mondtál, Kiszumu. Szerintem tévedsz. - Tévedek? - A razsni a harcosok felé intett. - Szerinted ők nagyszerű és rejtélyes hősök? - Azt nem tudom, de beszélgettem Song-hiuval, és ő azt mondja, hogy az eggyéolvadás sokféle módon hat a testre. Az egyik következmény például az, hogy a riazs-norok nem nemzhetnek gyermeket. - Mire akarsz kilyukadni, Ju Ju!? - csattant fel Kiszumu. - Bármit gondolj is róluk, ők valóban legyőzték az ellenséget. De ha mind meghalnak — az öregségtől avagy bármi mástól - ki veszi át a helyüket? A hétköznapi emberekben nincs meg a szükséges erő vagy gyorsaság, így hát a véneknek különleges embereket kellett találniuk. Olyanokat, mint te, Kiszumu. És ebben nincs hazugság, Nincs csalás. Nem számít, hogy az eredeti harcosok eggyéforrtak voltak. A Razsni Rend mindig is... tiszta volt. A Rend ösztönözte népünket évszázadokon át. Tudom, hogy nem adom elő ezt valami jól, de hát nem vagyok egy... szónok. Téged úgy neveltek, hogy higgy a nagy harcosokról szóló mondákban. És ők valóban remek harcosok. Küzdöttek értünk. Téged arra tanítottak, hogy higgy a razsnik kódexében. És az jó kódex. Ne káromkodj, ne hazudj, ne lopj, ne csalj. Harcolj azért, amiben hiszel, és sose engedj a gonosznak! Mi a baj ezzel? - Nincs vele semmi baj, Ju Ju. Csak éppen nem az igazságon alapul. Ju Ju felsóhajtott, és talpra szökkent. Szong-hiu és Ren-tang sétált oda hozzájuk. - A kapu egy óra járásra van innen - mondta Szong-hiu. - Őrizni fogják. Egyik felderítőnk rábukkant egy kis csapat kriaz-nor nyomára. Szerintem észrevettek minket, és erről értesítették gazdáikat is. - Démonok várnak majd ránk a romok között - közölte Ju Ju. - A ködben érkeznek majd. Lesznek nagy fekete kutyák és... fehér medvelények.. . meg kígyók. - Már harcoltunk velük - emlékeztette Ren-tang. - Akárcsak én, és én nem repesek az örömtől, hogy ismét harcolnom kell - felelte Ju Ju. - És nem is kell - mondta Kiszumu szelíden. - Te már betöltötted a szerepedet, Ju Ju. Arra választottak ki, hogy megtaláld az Agyaglényeket, és ezt megtetted. De mostantól más képességekre lesz szükség. Jobb lesz, ha elindulsz vissza a partvidékre. - Most nern mehetek el - válaszolta Ju Ju. - Itt már nincs mit tenned. Nem akarok udvariatlan lenni, de nem vagy kardforgató. Nem vagy razsni. Közülünk sokan meghalnak majd ezen a síkon - talán mindannyian. Minket erre képeztek ki. Te nagyon bátor ember vagy, Ju Ju, de most eljött az idő, hogy mások lépjenek a színre. Megértesz, ugye? Azt akarom, hogy élj. Azt akarom, hogy menj haza, keress magadnak feleséget, és alapíts családot! Ju Ju egy pillanatig hallgatott, majd megrázta a fejét. - Lehet, hogy nem vagyok kardforgató, de én vagyok a pria-shath — mondta halkan és méltóságteljesen. Én hoztam ide ezeket az embereket, és én vezetem őket a kapuhoz. - Ha! - kiáltott fel Ren-tang. - Tetszel nekem, ember. - Karját Ju Ju válla köré fonta, és arcon csókolta. Maradj mellettem, és én megtanítalak, hogyan forgasd azt a démondöfölőt. - Ideje indulni - közölte Szong-hiu.

Így esett, hogy Ju Ju-liang, a csiatce árokásó vezette a riazs-nor harcosok csapatát az Eiden-síkságra. Már elérték a romokat, amikor a köd gomolyogni kezdett előttük. Norda biztosra vette, hogy álmodik. Először megrémült, de mostanra ellazult, és azon töprengett, legközelebb hova viszi az álom. Remélte, hogy Ju Ju is szerepelni fog benne. Az álom első része nagyon valóságosnak tűnt. Eldicar Manushan érte küldetett, és azt üzente, hogy Bericnek szüksége van valakire, aki vele marad addig, míg ő, Eldicar egyéb ügyeit intézi. Ez igazán nem volt nehéz kérés, lévén Beric annyira imádnivaló kisfiú. Norda kicsit meglepődött azon, hogy Beric az északi torony könyvtárában vár rá. Már későre járt, és Norda tapasztalata szerint a kisfiúk általában nem szeretik a hideg helyeket. Norda felment a csigalépcsőn, és meghökkenve vette észre, hogy négy fekete ruhás kardforgató tartózkodik a toronyszoba alatti könyvtárteremben. A lány megállt, és egész testét átjárta a hirtelen támadt félelem. A palotában efféle lényekről beszéltek napok óta - macskaszemekről és öntelt viselkedésről. Egyikük meghajolt felé, és rávillantotta tűhegyes fogsorát. Karjával a felfelé vezető csigalépcső felé intett. Ezen a ponton Norda még nem tudta, álmodik. Felkapaszkodott a lépcsőn a toronyszobába, ahol Beric egy kényelmes pamlagon heverészett. A kisfiú csak egy derékban összefogott fehér köntöst viselt. A toronyszobában hideg volt, és fagyos levegő ömlött be a nyitott teraszajtón át. Norda megborzongott. - Nem fázol? - kérdezte Berictől. - De igen, Norda - felelte a kisfiú negédesen. A lányt elöntötte a késztetés, hogy magához ölelje Bericet, így átszelte a szobát, és leült mellé. A fiúcska hozzábújt, és Norda ekkor jött rá, hogy álmodik. Ahogy a fiúcska jobban hozzábújt, megszédült, majd elöntötte a szeretet és a megelégedettség. Igazán csodálatos és lenyűgöző érzés volt. Lepillantott Beric gyönyörű arcába és látta, hogy a halántéka lüktetni kezd, és nagy kék erek kezdenek kidudorodni homlokán, amelyen megfeszült a bőr. A fiú szeme összetöppedt a sűrű szemöldök alatt, és kékből vörösarannyá változott. Ügy tűnt, mintha Beric mosolyogna, de Norda látta, hogy a valóságban az ajka nyúlik meg az arcán, ahogy fogai meghosszabbodnak és megvastagodnak. A fiú arca csak néhány hüvelykre volt a lányétól, és Norda elfintorodott az átalakulás láttán. A lány még mindig nagy-nagy szeretetet érzett a fiú iránt, aki most már egyértelműen nem volt kisfiú. Norda megbánta, hogy sajtot és kenyeret evett vacsorára, amit egy kupa vörösborral öblített le. A sajttól és a bortól mindig ilyen vadakat álmodott. De milyen furcsa, hogy éppen Beric szerepel az álmában. Norda általában férfiasabb fajtáról álmodott - mint amilyen Ju Ju vagy Emrin. Még a Szürke Ember is szerepelt érzéki álmaiban. - Most már nem vagy csinos, Beric - simogatta meg a lány a fiú sápadtszürke bőrét. Ujjai beletúrtak a gyermek feketére változott hajába, ami inkább bundára emlékeztetett. A fiú karmos keze a vállára kúszott. Norda lenézett és látta, hogy Beric karján a bőr szürke és pikkelyes. Valami megérintette a lábát. A lány egy hosszú, pikkelyes farkat látott, amelynek a végéből mintha egy karom nőtt volna ki. Norda felkacagott. - Mi olyan mulatságos, kedvesem? - kérdezte a lény, aki Beric volt. - A farkad. A hosszú farkad. - Norda ismét felnevetett. - Emrinnek hosszú a farka. Ju Jué rövidebb, de vaskosabb. De egyiküknek sincs rajta karom. Az biztos, hogy abból a lentriai borból nem iszom többet. - Nem. Bizony hogy nem - bólintott a lény. A farok felkúszott Norda hasán, és a karom megkarcolta bőrét. - Ez fáj - közölte Norda meghökkenve. - Én még sosem éreztem fájdalmat álmomban.

- És nem is fogsz soha többé - mondta Deresh Krany, és karmával beleszántott Norda testébe. Eldicar Manushan felballagott a csigalépcsőn, és halkan bekopogott. Miután belépett, csak egyetlen pillantást vetett az alaktalan kupacra, amely nem sokkal korábban még egy eleven, barátságos fiatal nő volt. A kiszikkadt tetemet közönyösen az egyik sarokba hajították. Deresh Krany az erkélyajtóban állt, és kifelé nézett az éjszakába. Eldicar taszítónak találta Deresh eggyéforrt alakját, és ráébredt, hogy mestere a bűbájvarázst is levetette. - Felfrissültél, nagyuram? - kérdezte tőle, mire Deresh lassan felé fordult. Lábai torzak voltak, lábfeje lapított, térdei befelé álltak. Farka a szőnyeggel borított padlón nyugodott, biztosítva egyensúlyát. - Új erőre kaptam, barátom, de semmi több. A lány esszenciája nagyon erős volt, és látomásom támadt. Panagyn és Aric meghalt, a Szürke Ember pedig idejön. Azt hiszi, megölhet minket. - És a kapu, nagyuram? A riazs-norok már harcolnak, hogy elérjék. - Deresh Krany esetlenül megindult a karszék felé, de karmos farka beleakadt a szőnyegbe, mire megbillent. - Ö, hogy mennyire gyűlölöm ezt az alakomat! - szisszent fel. - Amikor a kapu megnyílik, és az ország a miénk lesz, megtalálom a módot, hogy visszacsináljam ezt a... ezt a borzalmat. Eldicar hallgatott. Deresh Kranynak szenvedélyévé vált a kettős eggyéolvadás, és kifejlesztette azt a képességét, hogy akarata szerint váltson alakot, Eldicar meglátása szerint bámulatos sikerrel. Deresh fel tudta venni mind az aranyhajú gyermek alakját, mind ennek a félig gyík, félig oroszlán szörnyetegnek a formáját. Ez a második alakja tökéletesen illett a személyiségéhez. - Mire gondolsz, Eldicar? - kérdezte váratlanul Deresh Krany. - Az eggyéolvadás problémáján töprengtem, nagyuram. Te mesterévé lettél a kettős eggyéforrásnak, és nem kétlem, hogy sikerül módot találni arra is, hogy a nagyobb alakot a szemnek... vonzóbbá tedd. - Na igen. Ez így lesz, és nem másként. Az őrök elfoglalták a helyüket? - Igen, nagyuram. Háromkard és csapata az alsó bejárat körül járőrözik, míg Panagyn emberei a földszinten és a többi bejáratnál őrködnek. Ha Árnyjáró tényleg jön, akkor elfogják, vagy megölik. Biztos, hogy nem jelent fenyegetést ránk nézve, hiszen nem tud megölni minket. - Téged meg tud ölni, Eldicar - felelte Deresh - Dönthetek úgy is, hogy nem élesztelek fel újra. Mondd csak, milyen érzés volt, amikor Anharat démonai letépték a karodat? - Iszonyatos kínt éreztem, nagyuram. - Ezért nem akarom kedves Eldicar, hogy Árnyjáró eljusson hozzám. Megölni ugyan nem tud, de fájdalmat még okozhat. És én nem szeretem a fájdalmat. Kivéve másokét - gondolta magában Eldicar, visszaemlékezve a számos eggyéolvadásra, valamint Deresh Krany megvetésére és lenézésére, amikor Eldicart kínok gyötörték. Deresh inkább ragaszkodott az eggyéolvadáshoz, mint a beszélgetéshez. Ezt azzal indokolta, hogy nem szeretné, ha kihallgatnák őket, de sok esetben egyetlen árva lélek sem volt hallótávolságon belül. És Deresh ekkor is az eggyéolvadást követelte. Énjének egy része örömét lelte az Eldicarnak okozott kínban. O, mennyire gyűlöllek téged! gondolta magában a bűbájos. Ebben a pillanatban jóleső melegség öntötte el testét. Lepillantott mestere torz vonásaira, és elmosolyodott. Tudta, hogy a bűbájvarázs ismét működésbe lépett, de még így sem volt képes ellenállni neki. Deresh Krany a barátja. Szereti Deresh Kranyt, és meghal érte, ha kell. - Még Árnyjáró sem tud ellenállni a varázslatnak - szólt Eldicar. -Épp annyira szeret téged, akárcsak én. - Talán igen, de így is, úgy is Anharatnak adjuk. - Ügy érted nagyuram, hogy az egyik démonának? - Eldicar képtelen volt elrejteni a hangjában bujkáló rettegést. - Nem. Te fogsz segíteni az idézés előkészítésében.

Még a bűbájvarázs megnyugtató melegsége sem tudta meggátolni az Eldicarban feltoluló pánikot. - Nagyuram, biztos, hogy nincs szükségünk Anharatra egyetlen halandó megöléshez. Nem veszi sértésnek majd, hogy ilyen aprócska feladat miatt idézzük meg? - Talán annak veszi, de még a Démonok Ura is igényli időnként az evés élvezetét - bólintott Deresh. - Ez egyben arra is emlékezteti Anharatat, hogy ki a szolga és ki mester. - Deresh látta az egyre erősödő rettegést Eldicar szemében, és hátborzongatóan felröhögött. - Ne félj, Eldicar. Jó okom van rá, hogy Anharatot megidézzem. Ustarte Árnyjáróval van, és a papnő jó néhány védővarázslatot ismer. Szinte biztos, hogy legalább eggyel felruházza az orgyilkost. No most, ha én egy gyengébb démont idéznék meg, és Ustarte védővarázslata működne, a démon ellenem fordulhatna... vagyis inkább ellened, én kedves kacsaim. Olyan védővarázslat viszont nincs, ami Anharatot erre rávenné. Ha rászabadítják az áldozatra, onnantól kezdve megállíthatatlan. Eldicar tudta, hogy van igazság abban, amit mestere mond. A megidézés ugyanakkor nagy-nagy erőfeszítést igényelt. Eldicarra rátelepedett a csüggedés, amikor felismerte, hogy most mi következik. - Szedj össze tíz szolgát! - utasította Deresh. - Fiatalokat és lehetőség szerint nőket. Majd kettesével hozd ide őket! - Igen, nagyuram. Amikor Eldicar Manushan elhagyta a tornyot, megpróbált tavakra és vitorlásbárkákra gondolni. De ott sem lelt menedéket. Ju Ju éppen akkor botlott meg, amikor a hatalmas, fehér bundás lény áttörte az előtte álló sort. Szong-hiu oldalról elé ugrott, és kardja lecsapott a teremtmény nyakára. A szörnyeteg felbömbölt, és meglendítette] karját. Szong-hiu megragadta Ju Jut, és félrelódította a bestia útjából. Ren-tang és Kiszumu beledöfték kardjukat a lénybe, ami vergődve omlott a földre. De a résen egyre több démon jutott át. Ju Ju pengéje átfúrta egy kígyó nyakát, Kiszumu pedig szinte lefejezte azt a fekete kralothot, amelyik a torkának ugrott. A köd ekkor meghátrált, és a riazs-norok is átcsoportosultak. Ju Ju körülnézett: nagyjából negyven főre becsülte saját veszteségüket, és eddig alig fél mérföldet tettek meg. A riazs-norok olyan veszettül harcoltak, hogy Ju Ju szinte hinni sem akart a szemének. Mégsem harsantak csatakiáltások, nem kiáltottak fel ujjongva, a sebesültek és a haldoklók sem sikoltottak - csupán a varázsos pengék szőtték vakító és szédítő kék fényű hálójukat, ahogy feltépték és szétszaggatták az ellenséges démoni sereg tagjainak húsát. Kiszumunak igaza volt: Ju Junak itt nincs keresnivalója. Most már tudta. O csupán egy esetlen, lassú ember volt a riazs-norok között. Már eddig is többen haltak meg azért, hogy megvédjék őt és Szong-hiu, meg Rentang is állandóan szemmel tartotta. - Köszönöm - szólt Ju Ju a rövidke szünetet kihasználva. Ren-tang rávigyorgott. - Kötelességünk megvédeni a pria-shathot. - Bolondnak érzem magam feleke - Ju Ju. Szong-hiu lépett oda hozzá. - Nem vagy bolond, Ju Ju-liang. Bátor ember vagy, aki jól harcol. Egy csipetnyi eggyéolvadás kellene csak, és nagyon jó lennél. - Ismét jönnek - jelentette Kiszumu. - Akkor ne várassuk őket - mondta Ren-tang. A riazs-norok megindultak. A köd feléjük hömpölygött, és körülfonta őket. Fejük felett szárnyas lények tűntek fel, szakállas dobónyilak záporát zúdítva a harcosokra. A riazs-norok övükből tőröket rántottak elő és célba vették a démonokat. Azok halálos sebet kapva hulltak alá az égből. Az egyik harcos kitépte a vállába fúródott dobónyilat, és felugrott, elkapva az egyik teremtmény bokáját. A fenevad hatalmas szárnyaival dühödten csapkodott, de kettejük együttes súlya lefelé húzta őket, a harcos pedig a dobónyíllal döfte át a teremtmény csontos mellét. A démon haldoklása közepette karmaival még feltépte a harcos torkát. Vére Ju Jura freccsent - a csiatce megpördült, és leszelte a démon fejét.

Ren-tang a földre esett. Ju Ju átugrott fölötte, és hatalmas csapást mért az ormótlan nagy, medveszerű bestiára, amelyik leterítette a harcost. Ju Ju pengéje mélyre fúródott, a lény pedig felbömbölt fádalmában és elzuhant. Ren-tang talpra állt - arcát elöntötte a vér, halántékáról pedig bőrcafat fityegett alá. A harc dühödten tombolt. A démonok mindenfelől körülvették a riazs-norokat - most már felülről is -, de a harcosok előnyomulása még mindig tartott. Az Agyaglényeknek több mint a fele meghalt, de immár a démonhorda létszáma is apadni kezdett. Ju Ju a végkimerülés határára ért. Farkasbőr zekéjére jég tapadt. Egyszercsak megbotlott, és átesett egy halott ria^s-noron. Kizsumu talpra rántotta. A köd szétvált, és langyos szellő söpört végig a romvároson, a démonok pedig eltűntek. Szong-hiu Ju Ju a vállára tette kezét, és a szirtek soréra mutatott. - Ott van a kapu. Ju Ju hunyorogva meredt a félhomályba. A szürke kőháttér előtt pislákoló kék fényt vett észre. De nem ez keltette fel a figyelmét. Hanem az a kétszáz, feketébe öltözött kriaz-nor harcos, aki előmasírozott, hogy védelmi vonalat képezzen a kapu előtt. Ju Ju elkáromkodta magát. - Azok után, amin keresztülmentünk, megérdemeltünk volna egy kis szerencsét - zsörtölődött. - De hiszen ez kész szerencse - felelte Ren-tang. - A démonok szívét nem lehet felfalni, de a kriaz-norokét... Ju Ju ránézett, de nem mondott semmit. Ren-tang tettetett köny-nyedsége dacára holtfáradtnak tűnt. Szonghiu a kardjára támaszkodott, úgy nézett körül, felmérve, hogy még mennyien vannak. Ju Ju hasonlóképpen tett. Alig valamivel több, mint száz riazs-nor maradt, és közülük is sokan megsebesültek már. - Le tudjuk győzni őket? - kérdezte Ju Ju. - Nem kell legyőznünk őket - válaszolta Szong-hiu. - Csak át kell jutnunk rajtuk, és el kell érnünk a kaput. - Ezt meg tudjuk csinálni, nem igaz? - Ezért vagyunk itt - bólintott Szong-hiu. - Akkor kezdjük - szólt közbe Ren-tang. - És ha vége, keresek egy várost, abban egy kocsmát, meg egy nagyseggű nőt. Talán kettőt is. - Két kocsmát vagy két nőt? - kérdezte egy másik harcos. - Kocsmát - vallotta be Ren-tang. - Ma picit fáradt vagyok egynél több nőhöz. - Letette kardját, és a fejéről lifegő véres bőrcafatot visszanyomta a helyére, tenyerével préselve rá a sebre. Szong-hiu hozzá lépett és elővett egy görbe tűt az övkendőjébe dugott erszényéből, majd gyorsan összevarrta a seb felső részét. - No, ha nem kell két nő, akkor majd én elviszem a másikat. - Rendben - vigyorodott el kurtán Ren-tang. - Úgyhogy ne vesztegessük az időt. Söpörjük el ezeket a ronda férgeket, és utána rúgjunk be derekasan! - Egyetértek - villantott fel egy rövid mosolyt Szong-hiu. Nagy levegőt vett, és Ju Juhoz fordult. - Hallottam, hogy korábban mit mondott neked a barátod. Akkor tévedett, de szavai most igazzá váltak. Ebben az utolsó harcban nem vehetsz részt. Már nem tudunk megvédeni. És amint áttörünk, magunkat sem fogjuk tudni megvédeni többé. - Hogy érted ezt? - Ahogy kardunk megérinti a kaput, az egyszerűn megszűnik létezni. Elnyeli a portálra mondott varázslat. - De akkor mindnyájatokat megölnek. - A kapu viszont bezárul - mutatott rá a riazs-nor.

- Nem maradok hátra - makacskodott Ju Ju. Ren-tang lépett oda hozzá. - Hallgass ide: bármennyire gyűlölöm is őket, el kell ismernem, hogy ezek a kriaz-norok remek harcosok. Nem tudunk egyszerre csatázni is, és rád is vigyázni. Ha mégis velünk jössz, arra kényszerítesz minket, hogy téged védjünk. Érted már, hogy mi a baj? Jelenléted csökkenti győzelmi esélyeinket. - Ne szomorkodj, Ju Ju - mondta Szong-hiu. - Kvin-csong a hozzád hasonló emberekért áldozta fel emberségét, vagy áldoztam fel én, meg a többiek. Örülök, hogy itt vagy, mert ez arra vall, hogy az áldozat nem volt hiábavaló. Kiszumu, a barátod velünk tarthat. Ebben az összecsapásban ő képviseli majd az embereket. O is így akarja, mivel nem szereti igazán az életet. Nem ismeri a félelmet, de nem ismeri az örömet sem. Ezért nem lehet belőle soha olyan hős, mint amilyen te vagy. És barátom, ezért vagy te a priashath. Félelem nélkül nem létezik bátorság sem. Mellettünk harcoltál, árokásó és mi büszkék vagyunk rá, hogy megismerhettünk. - Szong-hiu kinyújtotta a kezét, Ju Ju visszafojtotta könnyeit, és megrázta. - Most pedig be kell töltenünk sorsunkat. A riazs-norok csatarendbe álltak, a derékhadban Rent-tanggal, Szong-hiuval és Kiszumuval. Ju Ju nyomorultul érzet magát, ahogy a riazs-norok lassan megindultak az ősi ellenség felé. Árnyjáró Ustarte aranyszín szemébe nézett. - Szóval azt mondod, hogy haldoklóm? Pedig remekül érzem magam, és nem fáj semmim. - De nem dobog a szíved sem. Árnyjáró felült, és kitapintotta a pulzusát. A papnőnek igaza volt: nem volt pulzusa. - Ezt nem értem. - Ez olyan adottság, aminek meglétéről nem tudtam addig, míg át nem léptünk a kapun. Az egyik társamat, egy Sheetza nevezetű bájos gyermeket leszúrták. Az ő szíve is megállt. Én begyógyítottam a sebet -akárcsak a tiédet -, és hatalmam egy részét a vérébe áramoltattam, amitől az tovább keringett a testében. Még élt néhány órát, majd amikor a varázslat elenyészett, meghalt. Neked is néhány órád maradt, Árnyjáró. Sajnálom. Az eddig a fák árnyékában rejtőző Keeva előlépett. - Biztos van valami, amit tenni lehet - mondta, és térdre rogyott a Szürke Ember mellett. - Hány órám van hátra? - kérdezte Árnyjáró. - Tíz, de legjobb esetben is csak tizenkettő - felelte Ustarte. - A fiú nem tudhatja meg - állt fel Árnyjáró, és visszasétált oda, ahol Emrin és Niall ültek az ösvény mellett. Amikor Niall meglátta, talpra kászálódott. - Nem akartalak lelőni. - Tudom. A nyíl éppen csak megkarcolta a bőröm. Most pedig gyere, sétáljunk egyet. - Niallad néma csendben állt, és arcán félelem tükröződött. - Nem akarok ártani neked, Niall. De beszélnünk kell. -Árnyjáró a gyorsfolyású patak melletti sziklacsoporthoz vezette a fiút, és mindketten leültek, éppen akkor, amikor a nap a nyugati láthatár mögé bukott. - A gonoszság mindig utat talál az emberhez. Az ember belefog egy feladatba, amiről azt hiszi, hogy igaz, de a lelke minden gyilkossággal kicsit sötétebbé válik. Nem él sem nappal, sem éjjel. És egy napon ez az alkonyember, ez a... Szürke Ember... végül belép a sötétség birodalmába. Ifjúkoromban megpróbáltam tisztességesen élni. Azután egy napon arra érkeztem haza, hogy a családomat lemészárolták. A feleségemet, Tanyát, a fiamat és két csecsemő kislányomat. Es akkor nekiálltam felkutatni azt a tizenkilenc embert, aki részt vett az öldöklésben. Majdnem húsz évembe került, mire sikerült mindet megtalálnom. Megöltem mindet. Éppen úgy szenvedtek ők is haláluk előtt, ahogy Tanya szenvedett. Rettenetes fájdalmak közepette távoztak. Most visszanézek arra az emberre, aki megkínozta őket, és alig ismerem fel akkori önmagam. Annak a férfinak kőből volt a szíve. Hátat fordított szinte mindennek, ami értékes. Most már nem tudom megmondani, hogy miért fogadta el ő... vagyis én... a szerződést a király megölésére. De már nem is számít, hogy miért. A tény az, hogy elfogadtam, és megöltem a királyt. De ezzel a gyilkossággal végleg olyan gonosszá váltam, mint azok az emberek, akik lemészárolták a családomat. Nem azért mondom el mindezt, hogy mentséget keressek magamnak, vagy hogy a

megbocsátásodat kérjem. Megbocsátást te nem adhatsz. Egyszerűen csak azért mondom el ezt, hogy segítsek neked. A félelmed erőtlenné tesz, és én látom benned a félelmet. De te nem vagy gyenge, Niall. Az egyik ember, aki részt vett szüleid legyilkolásában, a hatalmadban volt, de te mégis ragaszkodtál a lovagi kódexhez. Ez olyanfajta erő, amilyen nekem sosem volt. Tartsd meg ezt, Niall! Ragaszkodj a fényhez! Tartsd magad a szívedben élő kódexhez... mindig, amikor döntést hozol! És amikor egy napon szembekerülsz egy vetélytársaddal vagy ellenségeddel, ügyelj arra, hogy ne tégy semmi olyat, ami szégyent hozna rád! Árnyjáró felállt, és mindketten visszaballagtak a lovakhoz. A férfi felvette számszeríját, és megtöltötte, majd magához intette a négy foglyot. Azok tétován közelebb léptek. - Szabadon távozhattok - mondta nekik. - De ha újra meglátlak titeket, meghaltok. Most pedig tűnjetek a szemem elől! A négy férfi egy pillanatig nem mozdult, majd az egyik megindult a fák felé. A többiek azt nézték, hogy Árnyjáró lelövi-e. Amikor nem tette, a másik három is követte társa példáját. Árnyjáró odalépett Emrinhez. - Egy darabig nem kerül sor üldözésre, mivel a lovaik túl messze vannak. Úgyhogy Keevával és Niall-lal induljatok el a hegyi úton, és menjetek a fővárosba. Ha a kölyök elég erős, meg tudja győzni a többi nemest és ő lesz a herceg. Azt akarom, hogy te mellette állj! - Ügy lesz, uram. És te merre tartasz? - Oda, ahova nem követhetsz, Emrin. - O nem, de én igen - mondta Keeva. Árnyjáró a lányhoz fordult. - Azt mondtad, hogy nem akarsz gyilkos lenni. És ezt tiszteletben tartom, Keeva Taliana. Ha viszont most velem jössz, akkor használnod kell azt az íjat. - Most nincs idő vitára - komorodott el Keeva. - Veled tartok, hogy megállítsuk a bűbájost. Csak arra az esetre, ha te erre nem lennél képes... valami okból. - Legyen hát így. Most pedig indulnunk kell. Kemény vágta lesz. - Nem kell lovagolnotok - közölte Ustarte. - Gyertek ide, és álljatok mellém! Eljuttatlak benneteket oda, ahova menni akartok. Árnyjáró és Keeva mellé léptek. Niall még odakiáltott nekik. - Akár ér valamit, akár nem, én megbocsátok neked, Szürke Ember! És köszönök mindent, amit értem tettél! Ustarte felemelte mindkét kezét, és a levegő csillogni kezdett előtte. Majd a papnő egyszercsak eltűnt - és vele együtt Keeva és Árnyjáró is. A hatalmas templomhajót zsúfolásig megtöltötte a tömeg: anyák szorították magukhoz féltő gonddal gyermekeiket, családapák karolták át szeretteiket. Carlis több száz polgára lelt itt menedéket - munkások, kereskedők, cserzővargák, írnokok kucorogtak együtt. Volt velük néhány katona is, akiket azért rendeltek ki, hogy a renegát pap, Chardyn felbukkanását figyeljék. A tömegben papok jártak ide-oda, áldást osztva, és az imádkozást vezetve. Az egyik falnál egy idős ember teteme feküdt, akinek arcára köpenyt terítettek. A férfinak megállt a szíve. A test azokra a veszélyekre emlékeztetett, amelyek odakint vártak az emberekre. A félelem mindent áthatott, és mindenki csak suttogva mert beszélni. A téma mindenütt ugyanaz volt: Vajon a megszentelt falak távoltartják-e a démonokat? Vajon biztonságban vannak ezen a szent helyen? Ekkor egy fehér köntösű alak jelent meg, és lépett a főoltárhoz vezető lépcsőkre. A tömegből kiáltások harsantak, ahogy többen is felismerték Chardynt. Az emberek ujjongani kezdtek, és a megkönnyebbülés hulláma csapott át rajtuk.

Chardyn úgy állt, hogy mindenki jól lássa, és széttárta karját. - Gyermekeim! - bömbölte érces hangján. Ekkor már több katona is megindult felé, mire Chardyn rájuk pillantott. - Maradjatok, ahol vagytok! - dörrent a pap hangja. A felszólításban olyan erő rejlett, hogy a katonák megtorpantak és egymásra néztek. Tudták, hogy a tömeg darabokra tépné azt, aki ártani próbálna a papnak, így nem mozdultak. - A herceg halott - szólt Chardyn, és tekintete visszatért a tömegre. - Varázslattal gyilkolták meg, és most démonok járnak az országban. Ezt ti is tudjátok. Tudjátok, hogy a bűbájos idézte pokolkutyák öldökölnek, és embereket csonkítanak meg. Ezért vagytok itt. De hadd tegyem fel a kérdést: Szerintetek ezek a falak megóvnak benneteket? Ezeket a falakat emberek építették. - Chardyn elhallgatott, és tekintete a néma gyülekezetet pásztázta, majd rámutatott a tömeg közepén álló nagyda rab férfira. - Látlak téged, Benae Tarlin! Te és a csapatod emelte a déli falat. Milyen mágiával ruháztad fel a köveket? Milyen védővarázslatokat mondtál rá? Miféle hatalom birtokában vagy, amivel távol tarthatod a démonokat? - Chardyn ismét elhallgatott, és a válaszra várt. A tömeg a hatalmas emberre szegezte tekintetét, aki elvörösödött, és nem szólt egy szót sem. - A válasz az, hogy semmilyen hatalmad nincs! - dörögte - Ezek csupán kőfalak! Hideg, élettelen kövekből állnak. De akkor, kérdezhetitek joggal, hol van a menedék a kint tenyésző gonosszal szemben? Hol rejtőzhetünk el, hol találunk biztonságot? - Chardyn szünetet tartott, és hagyta, hogy a csend megsűrűsödjék. - Hol lehet az ember biztonságban a gonosztól? - kérdezte végül. -A válasz az, hogy sehol! Nem futhattok el a gonosz elől, mert az megtalál titeket. Nem rejtőzhettek el a gonosz elől. Az lefúr szívetek legmélyére, és rátok bukkan. - És mi van a Forrással?! - kiáltotta egy férfi. - Miért nem véd meg minket ő? - Na igen, mi van a Forrással? - bömbölte Chardyn. - Hol van ő a szükség óráján? Nos, itt van, barátaim. Készen áll. Mennydörgő pajzsával és villámlándzsájával a kezében várakozik. És csak vár. - De mire vár!? - kiáltotta másvalaki. Éppen az a kőműves volt az, akihez Chardyn korábban a kérdését intézte. - Rád, Benae Tarlin - feleke Chardyn. - Rád vár és rám. A Szürke Ember palotájában van a bűbájos, aki a démonokat idézte. Elbájolta Lord Aricot, Lord Panagynt, és ő szervezte meg a város leghatalmasabb polgárainak lemészárlását. Most ő uralja Carlist, és hamarosan talán egész Kydort is. Egyetlen ember. Egyetlen aljas és gonosz ember. Egyetlen ember, aki azt hiszi, hogy egy csoport nemes meggyilkolásával megfélemlítheti, és rettegésbe taszíthatja az egész lakosságot. Igaza van? Hát persze, hogy igaza van. Hiszen itt vagyunk, és kőfalak mögött reszketünk. A Forrás pedig vár. Arra vár, hogy van-e bátorságunk hinni, hogy van-e merszünk cselekedni. Mi minden héten összegyűlünk itt, és dalokat éneklünk a Forrásról, nagyszerűségéről és hatalmáról. De hiszünk-e ezekben a dolgokban? Hiszünk, ha jó idők járnak. Meghallgatjátok a Forrás hőseiről, a Dardalion apátról és a harminc harcos papról szóló zsoltárokat. Igazán nagyszerű ezeket hallgatni, nem igaz? Néhány bátor és hivő emberről szólnak, akik szembeszállnak a rettenetes ellenséggel. Vajon ők is a falak mögött reszkettek, és arra kérték a Forrást, hogy harcoljon értük? Nem! Mivel a Forrás bennük volt. A Forrás táplálta bátorságukat, lelküket, erejüket. És ugyanez a Forrás van bennünk is, barátaim! - Hát én nem érzem! - kiáltotta Benae Tarlin. - Addig nem is fogod, amíg bujkálsz. - A fiad a múlt évben leesett a szirtről, te pedig lemásztál érte a sziklapárkányra, hogy megmentsd. A hátadra kapaszkodott, és úgy érezted, nincs benned elég erő, hogy felmássz vele. Már beszéltünk erről, Benae. Akkor erőért imádkoztál, hogy a fiadat kimenekítsd. És meg is tetted. Talán ott ültél a szirten, és a Forrásért óbégattál, hogy emelje fel fiadat egy mágikus felhőn? Nem! Erőt merítettél hitedből, és hited elnyerte jutalmát. - És most azt mondom, hogy a Forrás vár - folytatta Chardyn. -Olyan hatalom birtokában várakozik, ami nagyobb bármely bűbájosénál. Ha látni akarjátok ezt a hatalmat, akkor gyertek velem a Szürke Ember palotájába. Ott felkutatjuk a bűbájost, és elpusztítjuk. - Ha veled megyünk, megígéred, hogy velünk lesz a Forrás? - kéi>j dezte valaki a tömegből. - Velünk és bennünk. Az életemre esküszöm!

Háromkard az ablaknál állt, és az öblöt nézte, amikor az alsó terasz egyikén fényvillanás vonta magára a figyelmét. Kilépett az erkélyre és alaposabban szemügyre vette a környéket. Lépcsőkön éppen két emberi őr tartott lefelé, pontosan abba az irányba, amerre a fényt látta. Háromkard ellazult, és visszatért a könyvtárba. Vaskarú egy hosszú lócán nyújtózott el, míg Négy Kő és Hosszúlépt űl a lépcsősor alján üldögélt. Egy ideje már nem hallatszott sikoltozás a fenti toronyszobából. Háromkard nem szerette a sikoltozást, főleg ha az ifjú nők torkából tört elő. A kegyetlenség nem az ő asztala volt. A csatában a harcos megküzd az ellenséggel, és megöli. A harcos senkit nem kínoz meg. Ezen merengett, amikor Vaskarú ballagott oda hozzá. - A bűbájos errefelé tart - közölte társa, mire Háromkard bólintott. Még nem érezte a férfi szagát, de Vaskarú sosem tévedett. Kisvártatva Háromkard orrát is megcsapta a bűbájos szaga. Kicsii csípős volt - félelemről árulkodott. A fekete szakállú bűbájos fellépdelt a lépcsőn, és a tetején megállt. Egy pillantást vetett a fenti toronyszobához vezető csigalépcsőre, majd odaballagott az egyik székhez, és a szemét dörgölve lerogyott rá. - Odakint minden csendes - szólt oda Háromkardnak. A harcos tudta, csak azért kezdeményezte a beszélgetést, hogy halogathassa a visszatérést Deresh Kranyhoz. - Eddig — felelte Háromkard. Vaskarú váratlanul felpattant, és az ablakhoz lépett. - Vér - jelentette ki, és kinyitotta száját, beszippantva egy korty levegőt. - Emberi vér. - Háromkard és Hosszúléptű azonnal mellé léptek. Háromkard behunyta szemét, és nagy levegőt vett. Igen. Ö is érezte a vér szagát a levegőben. Háromkard Eldicar Manushanhoz fordult. - Legalább egy férfi súlyos sebet kapott. - Kettő — szólt közbe Vaskarú. - És van még valami más is. A nyakát kicsavarva, hátrahajtotta fejét. Széles orrcimpái kitágultak. - Nagyon gyenge. De igen... egy nagymacska. Talán oroszlán. Nem. Nem oroszlán. Eggyéforrt lény. -Ustarte! - suttogta Eldicar Manushan. A bűbájos elhátrált az ablaktól, majd Négy Kőhöz és Hosszúléptűhöz fordult. - Induljatok és találjátok meg őt. Öljetek meg mindenkit, aki vele van! -Talán jobb lenne együtt maradni - vetette fel Háromkard. - Ez az Árnyjáró nem érheti el a tornyot - felelte Eldicar. - Tegyétek, amit mondtam! - Legyetek éberek - figyelmeztette Háromkard Hosszúléptűt és Négy Követ. - Ez az ember ravasz vadász és harcos. Számszeríjából két nyilat tud kilőni. A két harcos lesietett a lépcsőn, Eldicar Manushan pedig ismét leült. Most már erősen áradt belőle a félelem szaga. Háromkard visszatért az ablaknál álló Vaskarúhoz. - A macskanő beteg vagy gyenge - szólt a hatalmas termetű kriaz-nor. - Fogalmam sincs, miért. A kertek alatt van, de nem lehet látni. Jelenleg nem mozog. - Érzed az emberek szagát? - Nem. Csak azokét, akik megsebesültek vagy meghaltak. Szerintem meghaltak, mivel egyikük sem moccan, és egy hangot sem adnak ki. Az ablakból látták a kerteken át lefelé tartó másik két kriaz-nort. Négy Kő gyorsan mozgott, de Hosszúléptű vállon veregette, jelezve, hogy lassítson. - Nem fogják meglepni Hosszúléptűt. Ahhoz túl óvatos - jelentette ki Vaskarú.

Háromkard nem felelt, ehelyett Eldicar Manushanra pillantott, mi rémíthette meg ennyire a férfit? Odasétált, ahol a bűbájos ült. - Mi az, amit nem tudok? - Nem tudom, mire gondolsz. - Mi folyik itt, Eldicar? Miért halt meg olyan sok nő? Miért vagy annyira rémült? Eldicar megnyalta az ajkát, majd felállt, és odahajolt Háromkardhoz. - Ha az az ember átjut, Deresh Krany végrehajtja az idézést. - Szóval egy démonnal öleti meg. Csinált már ilyesmit korábban is. - Csakhogy nem akármilyen démonnal. Úgy tervezi, hogy magát Anharatot idézi meg. Háromkard hallgatott. Ugyan mit is mondhatott volna? Ezeknek az embereknek az önteltsége érthetetlen volt számára. Látta, hogy Háromkard kérdően néz rá, és azt is tudta, hogy miért. Most már az én félelmem szagát is érzi. Miközben a levegő csillogni kezdett körülötte, Keeva érezte, hogy jeges szél simít végig testén. Szeme előtt ragyogó színek bomlottak szét. Majd mintha csak egy függönyt húztak volna el, a Szürke Ember holdfényben úszó lakrészét látta. A föld megmoccant a talpa alatt,' és megtántorodott. Ustarte halkan felnyögött, és a földre rogyott. Árnyjáró azonnal ott termett mellette. -Mi a baj? - Kimerültem... Ez... sok erőmbe került... de mindjárt jól leszek. -Ustarte elnyúlt a földön. - Olyan... kevés hatalmam maradt - suttogta és lehunyta a szemét. Árnyjáró a lakrészének ajtajához lépett, és ebben a pillanatban kél őr jelent meg a jobboldali ösvényen. Az egyik egy vadászíjat tartott a kezében, és éppen felajzotta. A másik egy lándzsát markolt. Mindkét férfi megdermedt, ahogy meglátták az eléjük táruló látványt. Keeva felemelte számszeríját. - Tegyétek le a fegyvereket! - mondta nekik a lány. Egy pillanatig úgy látszott, hogy engedelmeskedni fognak, de azután az íjász váratlanul megfeszítette a húrt. Árnyjáró számszeríjának lövedéke a mellébe csapódott. Az íjász felnyögött, és elzuhant. Kilőtt nyila süvítve szelte a levegőt, alig néhány hüvelykkel vétve el Keevát. A lándzsás megrohanta lányt, aki ösztönösen lenyomta a nyílpuska kioldó gombjait. Az egyik vessző a lándzsás szájába csapódott, szétzúzva fogait, a második pedig a két szeme közé fúródott. A férfi rohama tántorgássá lassult, keze elengedte a lándzsát. Majd mintha a csontjai folyékonnyá váltak volna, összecsuklott, és Keeva lábához rogyott. A lány körülnézett, a Szürke Embert keresve, de ő addigra már belépett a helyiségbe. Keeva tekintete a halottra villant, mire rátört a hányinger. A másik őr felnyögött, és hasra fordulva megpróbált elkúszni. Keeva odasietett hozzá, és megállt mellette. - Ne moccanj. Senki sem fog bántani. Letérdelt a férfi mellé, és kezével megfogta a vállát, hogy segítsen neki megfordulni. A férfi teste ellazult, amikor megérintette, és Keeva belenézett a szemébe. A fiatal, szakállas férfinak nagy, barna szemei voltak. Keeva rámosolygott a katonára, aki szóra nyitotta száját, de ekkor egy nyílvessző csapódott a fejébe, átütve a halántékát. Düh söpört végig Keeván, aki a Szürke Ember felé pördült. - Miért? - sziszegte. - Nézd meg a kezét! - javasolta Árnyjáró. Keeva lepillantott. Holdfény csillant meg a kivont tőr pengéjén. - Nem tudod, hogy használni akarta-e.

- Nem tudtam, hogy nem akarja-e mégis. - Árnyjáró ellépett a lány mellett, kitépte a vesszőt a katona fejéből, megtörölte a férfi tunikájában, majd visszacsúsztatta a tegezbe. - Most nincs időnk leckékre, Keeva Taliana. Ellenségek vesznek körül minket, akik az életünkre törnek. A habozás a halált jelenti. Tanulj gyorsan, különben nem éled túl ezt az éjszakát. A hátuk mögött Ustarte erőtlenül felkiáltott. Árnyjáró azonnal mellé térdelt. - Kriaz-norok vannak a toronyban. A szél a tenger felől fúj, és megérzik a kiontott vér szagát. - Hányat érzékelsz? - Négyet, de még van valami más is. Képtelen vagyok pontosan meghatározni, hogy mi lehet az. A toronyban gyilkosságok történtek és valamitől remeg a levegő. Varázslatot hajtanak végre, de hogy ennek mi a célja, azt nem tudom. Árnyjáró megfogta Ustarte kezét. - Mennyi idő múlva tudsz majd járni? - Még egy kis időre szükségem van. Remeg minden tagom, és nincs bennem elég erő... egyelőre. - Akkor pihenj - állt fel Árnyjáró, és visszasétált Keevához. - Van valamim, ami elősegíti, hogy nyugodtabb legyél. Ustarte ismét felkiáltott. - Két kriaz-nor indult meg lefelé a terasz lépcsőin! Hosszúléptű óvatosan haladt előre, de még nem rántott kardot. Erre még bőven lesz ideje. Helyette inkább minden érzékszervével figyelt. Érezte a vér szagát és a vizelet csípős bűzét: a holtak hólyagjai felmondták a szolgálatot. Az eggyéforrt nő szaga itt már erős volt, és betegségről árulkodó bűz is társult hozzá. A nő nem volt egészséges. Négy Kő túl gyorsan mozgott, és több lépéssel megelőzte Hosszúléptűt, aki bosszankodva zárkózott fel mögé. - Várj! - utasította társát, aki engedelmeskedett, és immár lopakodva fordult be a sarkon. Alig tizenöt lépéssel előttük egy sötét öltözetű férfi üldögélt egy sziklán. Bal kezében egy dupla íjkaros számszeríjat tartott. Mögötte feküdt a macskanő. - Hadd öljem meg én - kérte Négy Kő Hosszúléptűt. - Nevet akarok szerezni magamnak! Hosszúléptű bólintott, és beleszimatolt a levegőbe. Négy Kő lépett egyet az ember felé. - Félelmetesnek tűnik a fegyvered. Miért nem mutatod meg, menyire félelmetes? - Gyere egy kicsit közelebb - felelte az ember higgadtan. - Ez a távolság is megfelelő. - Na egén, megfelelő. Akarsz kardot húzni? - Nincs szükségem rá, ember. A kezemmel tépem ki a szívedet! A férfi felállt. - Nekem azt mondták, hogy nagyon gyorsak Vagytok, és az íjak hasznavehetetlenek ellenetek. Ez igaz? -Igaz. - Akkor nézzük meg - mondta az ember, és hangja mintha jéggé fagyott volna. Hosszúléptűt balsejtelmek kezdték gyötörni, ahogy meghallotta a férfi hangjának változását, de Négy Kő is feszülten figyelt. A nyílpuska felemelkedett, Négy Kő jobb keze megvillant, és a levegőben kapta el a kilőtt nyilat. Az első vesszőt azonnal követte a második. Négy Kő villámgyorsan mozdult, és baljával elkapta a másodikat is. Szélesen elvigyorodott, és Hosszúléptűre pillantott. - Ez könnyű! - mondta. Mielőtt Hosszúléptű figyelmeztethette volna bajtársát, az ember jobb keze meglendült. A hajítókés süvített érkezett, és belefúródott Négy Kő torkába. Az átmetszett légcsövű kriaz-nor két tántorgó lépest tett az ember felé, majd arccal előre a földre bukott.

Hosszúléptű kivonta kardját. - Maradt még fortély a tarsolyodban, ember? - Csak egy - felelte a férfi és ő is kardot húzott. - És mi lenne az? Hosszúléptű halk neszezést hallott maga mögül. Sarkon pördült és szeme felmérte a terepet. Semmit sem látott, csak néhány bokrot és sziklát, ahol egy ember nem bújhatott el. Azután megütötte szemét egy furcsaság, amit agya először fel sem fogott. Nem messze a földtől egy számszeríj jelent meg a levegőben. Hosszúléptű pislogott, mivel a nyílpuska körüli teret nem látta tisztán. A fegyver megbillent egy picit, és Hosszúléptű a másodperc törtrészéig látta a fegyvert markoló karcsú kezet. De máris két nyílvesszző süvített felé. A kriaz-nor kardja felfelé villant, hárítva az elsőt. A második a mellébe csapódott, és mélyen a tüdejébe fúródott. A hátába ebben a pillanatban egy kardpenge mélyedt. Hosszúléptű előrehajolt, majd megpördült, és kardja süvítve szelte a levegőt. De az ember nem lopakodott a hátába, ahogy azt feltételezte. A férfi még mindig jó tizenöt lépésre állt. Tehát dobta a kardot! Hosszúléptű úgy érezte, mintha minden erő kifutna a tagjaiból. Elejtette pengéjét, merev léptekkel egy sziklatömbhöz támolygott, és lehuppant rá. - Nagyon ügyes vagy, ember. Hogy lőttél abból a számszeríjból? - Nem ő volt - mondta ekkor egy női hang. Hosszúléptű balra nézett, és meglátta a levegőben hirtelen felbukkanó női fejet - test nélkül. Majd előkerült egy felfelé mozduló kar is, amint éppen félresöpörte a köpenyt. Hosszúléptű ekkor megértett mindent. - Egy bezsa köpeny - suttogta, és lecsúszott a szikláról. A fájdalom üvöltve vágtatott végig testén, ahogy elzuhant, és ráébredt, hogy egyenesen a hátából kiálló kardra esett, ami ettől még mélyebbre fúródott a testébe. Küszködve próbák felállni, de már semmi erő nem maradt a tagjaiban. Arcához hideg kőlapok simultak. Meglepően kellemes volt az érintésük. Árnyjáró és Keeva betámogatták Ustartét az épületbe. - Nagyjából egy óra pihenés elég lesz - mondta a papnő. - Engerrj hagyjatok itt, és tegyétek, amit tennetek kell! Keeva megtöltötte a számszeríjat és az ajtóhoz lépett. - Van terved? - kérdezte Árnyjárót. A férfi rámosolygott. - Mindig van. - Hogy érzed magad? A mosoly elenyészett. - Voltam már jobban is. A lány Árnyjáró arcába nézett. A férfi szeme alatt karikák sötétlettek, bőre sápadt volt, arca beesett. - Sajnálom - suttogta. - Nem tudom, mi mást mondhatnék. - Senki sem él örökké, Keeva. Készen állsz? - Igen. Árnyjáró kilépett a sötétségbe, és futásnak eredt, balra, a vízesés felé tartva. Keeva követte. A férfi felrohant a sziklákon, és belépett egy sötét nyíláson. Ott bevárta a lányt, és megfogta a kezét. - Ezek a lépcsők a palotába vezetnek. Amint odaértünk, azt akarom, hogy te a könyvtárba vezető lépcsősorhoz menj! Öltsd magadra a köpenyt, és indulj el a lépcsőkön, míg fel nem érsz a könyvtárba! Ne tégy semmit, amíg én fel nem tűnök! Világos, amit mondtam? - Világos.

A férfi erősen fogta a lány kezét és így vágtak neki a lépcsőknek. Tökéletes sötétség borult rájuk. Árnyjáró a lépcsősor tetején megállt, és hallgatózott. Néma csönd honolt mindenfelé, így elcsúsztatta a Nagyterembe vezető folyosóra nyíló falapot. A folyosón lámpások égtek, de embereknek nyoma sem volt. Ekkor elengedte a lány kezét. - Sok szerencsét, Keeva! - mondta, és elsietett. Keeva még egy darabig állt ott, és hirtelen rátört a félelem. Amíg a férfi mellette volt, valahogy úgy érezte, hogy nem érheti bántódás. Most, hogy egyedül maradt, reszketni kezdett a keze. Légy erős! - mondta magában, és rohanni kezdett a folyosón a könyvtárlépcső felé. - Nem látom őket - mondta Eldicar Manushan, aki a teraszos kerteket figyelte. Háromkard nem felelt, helyette összevillant a tekintete Vaskarúval. A nagydarab harcos bólintott. Háromkard elfordult: mindig is kedvelte Hosszúléptűt. Megbízható harcos volt, és nehéz helyzetekben is higgadt maradt. Nehéz lesz pótolni. - Mi tarthat ilyen sokáig? -kérdezte Eldicar Manushan. - Szerintetek a szívüket eszik? - Nem esznek ők már semmit - válaszolta Háromkard. - Halottak. - Halottak?! - ismételte a bűbájos és hangja egyre feljebb szökött. –Ők kriaz-norok! Hogy lehetnek halottak?! - Mi is meghalunk, bűbájos. Nem vagyunk sebezhetetlenek. Nyilvánvaló, hogy ebben az orgyilkosban testesül meg mindaz, amitől félsz. Biztos vagy benne, hogy ember és nem eggyéforrt teremtmény? Eldicar Manushan letörölte arcáról a verítéket. - Nem tudom, hogy mi ő, de végzett egy bérszaval. Magam láttam. Nem sokkal azelőtt bejutott egy házba, amelyet vérebek és őrök vigyáztak. Megölte a házban lakó kereskedőt, majd távozott, anélkül, hogy bárki is látta volna. - Talán ért a mágiához - vetette fel Vaskarú. - Azt érezném - felelte Eldicar. - Nem! O csak egy ember. - Nos, ez a csak ember épp az imént végzett két kriaz-norral — folytatta Vaskarú. - És most azért jön, hogy megöljön téged. - Hallgass! - dörögte Eldicar, aki megfordult, és ismét kibámult az erkélyről. A jó negyven lábbal lejjebb húzódó területet fürkészte, mozgás után kutatva a lépcsőkön. A holdat sötét fellegek takarták el, és az öböl fölött villám cikázott végig, amit nem sokkal később hangos mennydörgés követett. Zuhogni kezdett az eső, és sziszegve csapkodta a palota fehér falát. Eldicar így már alig látott valamit és visszalépett az erkélyajtó biztonságába. Háromkard a könyvtárban éppen egy kis vizet töltött magának, amikor mozdulat közben megtorpant ,és orrcimpái kitágultak. Vaskarú szintén megérezte a szagot. Társa lassan letette a kupát az asztalra, megfordult, majd arany szemével végigpásztázta a szobát, és az ahhoz vezető kovácsoltvas lépcsősort. Nem látott semmit, de tudta, hogy valaki van a közelben. Vaskarú hangtalan léptekkel indult meg a fal mentén. Háromkard lassan odaballagott a lépcsőhöz, majd előrelendült. Ekkor egy számszeríj bukkant fel a semmiből, és kilőtt egy nyilat. Háromkard oldalra dőlt, és a vessző elsüvített mellette. Az első vesszőt egy újabb követte, Háromkard pedig felfelé lendítette karját. A nyílhegy felszántotta a kézfejét, majd irányt váltva a könyvtár belseje felé röppent, ide-oda pattogva a polcok között. Háromkard ráugrott a lépcsősorra, és megragadta a kinyújtott kart. Egyetlen mozdulattal áthajította válla fölött az orgyilkost, vissza a terembe. A nyílpuskás hatalmasat esett, és Háromkard máris megpördült, majd felrohant a lépcsőkön. Az orgyilkos már feltérdelt, bár Háromkard ezt nem látta - ő csak egy fejet, egy kart és egy testetlen lábfejet látott. A kriaz-nor egyik kezével letépte a bezsa köpenyt, a másikkal pedig talpra rántotta az orgyilkost. Már éppen

arra készült, hogy kitépje az ember torkát, amikor észrevette, hogy egy karcsú fiatal nő az. A lány belerúgott, de Háromkard ügyet sem vetett rá - ehelyett Eldicar Manushan felé fordult. - Ez nem a te Árnyjáród - közölte. - Ez egy nő. - Végezz vele! - ordította Eldicar. A nő tőrt rántott, de Háromkard egy mozdulattal kiütötte a kezéből. - Hagyd abba ezt a vergődést! - mondta a lánynak. - Kezdesz bosz-szantani. - Mire vársz még? - kérdezte Eldicar. - Öld meg! - Már megöltem a kedvedért egy nőt, bűbájos. Nem élveztem a feladatot, de megtettem. Még most is rossz szájízzel tölt el az emléke. Harcos vagyok, nem pedig nők gyilkosa. - Akkor tedd meg te! - szólt oda Eldicar Vaskarúnak. . - O a parancsnokom. Amit ő tesz, azt teszem én is. ' - Pimasz kutyák! Majd megölöm én! - Eldicar előhúzta tőrét az övéből, és ellépett a teraszajtóból. Ebben a pillanatban sötétség takarta el a kintről beszűrődő halvány fényt. Egy kéz megragadta a bűbájos gallérját, és hátrafelé rántotta. A férfi csípője nekicsapódott a korlátnak, és teste átbucskázott rajta. Vaskarú az erkély felé ugrott, de ott nem volt senki. A kriaz-nor felnézett. Az ömlő esőben egy sötét alakot vett ki, aki a falon mászott felfelé, a könyvtártorony legfelső erkélyének irányába. Vaskarú lenézett. Jó ötven lábbal lejjebb a bűbájos hevert szétvetett tagokkal a kőlapokon. Vaskarú belépett a terembe, és megindult a felfelé vezető lépcsősor felé. Háromkard megállította. - Bízz bennem, barátom! Nem akarsz te felmenni oda. - Lepillantott a markában tartott nőre, és elengedte. A lány térdre esett. Háromkard látta, hogy arcának egyik fele megdagadt, és a bal szemére hamarosan nem fog látni. - Ulj le egy kicsit, és igyál vizet! - mondta neki. Hogy hívnak? - Keeva Taliana. - Jól van, Keeva Taliana: igyál, és gyűjts egy kis erőt! Azután, ha a helyedben volnék, gyorsan elhagynám ezt a tornyot. Eldicar Manushan némán hevert a földön. A kín már-már elborította, de összpontosította hatalmát, elzárva a fájdalmat. Igyekezett megnyugodni. Összetört testére irányította gondolatait. Az irtózatos zuhanás végén a hátán ért földe, de a gerince szerencsére nem tört ketté. A jobb csípője szétzúzódott, a bal lába három helyen eltört, bal csuklója szilánkokra roppant. Feje éppen csak elvétette a gyalogút kövét, és egy puha virágágyásba csapódott, így a nyaka nem tört el. Akadtak még belső sérülések is, de Eldicar gyorsan és gondosan meggyógyította őket. A fájdalom időnként áttört a védelmén, de ilyenkor mindig elfojtotta, és a hatalmát sebeibe irányította, felgyorsítva a gyógyulást. Ilyen rövid idő alatt keveset tehetett a törött csontjaival, de körülöttük felduzzasztottá és megfeszítette izmait, visszaszorítva azokat eredeti helyükre. Az eső szakadatlanul ömlött, és egy villám cikázott át az égen. Fényénél Eldicar megpillantotta a falon mászó Árnyjárót, aki már majdnem elérte a legfelső teraszt. Törött csontjai dacára Eldicaron a megkönnyebbülés hulláma futott végig. Most már nem lesz jelen, amikor Anharatot megidézik. Ami ennél is jobb, hogy a Démonok Urát nem rajta keresztül idézik meg. Eldicar óvatosan a hasára fordult, és térdre lökte magát. Szétzúzódott csípőjébe éles fájdalom hasított, de a csont körüli izmok szorosan tartottak. A bűbájos talpra kecmergett, és hangosan felnyögött, amikor törött lába kifordult, és egy éles csontszilánk belefúródott lábikrájának görcsös izmaiba. Lehajolt, a csontokat visszanyomta a helyükre, majd ismét megerősítette körülötte az izmokat. Nagy levegőt vett, és testsúlyát a sérült lábára helyezte. Az kitartott. Szinte minden hatalmát elhasználta, és tudta, hogy találnia kell egy biztonságos helyet, ahol pihenhet és pótolhatja erejét. Lassan vánszorogni kezdett a palota felé, és belépett a Tölgy-terembe vezető folyosóra. Ekkor ötlött az eszébe, hogy nem akart többé ezen a helyen maradni. Haza akart menni. Ha el tudna jutni az istállóig, és ott felnyergelne egy lovat,

ellovagolhatna a kapuig, aztán többé sosem kényszeríthetné senki, hogy Deresh Kranyhoz hasonló szörnyetegeket szolgáljon. Eldicar családja tó melletti házára gondolt, és a hősipkás hegyek felől fújó hűvös szellőkre. Megállt, ahogy a fájdalom elborította. Sosem kellett volna eljönnöm onnan - gondolta. Ez a vállalkozás tönkretett. Újra látta az undort a kriaz-nor szemében, amikor ordítva követelte a lány halálát, és eszébe jutott a rettenetes éjszaka, amikor a ícraiothok szétszaggatták Kydor nemeseit. - Nem vagyok gonosz - suttogta. - Igaz ügyet szolgáltam. Megpróbált ragaszkodni a Kuan Hador nagyságáról szóló tanításokhoz, és a város isteni küldetéséhez, amely majd elhozza a békét és a civilizációt minden embernek. Békét és civilizációt? Kiszikkadt tetemek hevertek Deresh Krany körül, aki éppen ebben a pillanatban idézi meg a Démonok Urát. - Hazamegyek - mondta ki hangosan Eldicar Manushan. A főbejárat felé indult, és lassan kitárta, majd kilépett a vihar tépázta éjszakába. És egyenesen belefutott a Chardyn vezette dühödt tömegbe. Chardynban, a Forrás papjában számos gondolat és érzelem csatázott, ahogy a városiakat vezette felfelé a dombon a Fehér Palota felé. Legelső helyen a rémítő félelem állt. A jogos düh vezette akkor, amikor beszédet mondott a templomban, amihez társult az a hit, hogy egy átlagos emberekből álló sereg sikerrel veheti fel a küzdelmet néhány tucat katonával és egy bűbájossal. De amikor a menet megindult, számos városlakó eloldalgott. És amikor kitört a vihar, még többen maradtak le. így mire Chardyn megérkezett a Fehér Palotához, csupán vagy száz megviselt ember követte: többségükben nők. Chardyn azt ígérte nekik, hogy a Forrás majd megmutatja erejét. Mennydörgő pajzsra és villámlándzsára esküdött. Meg is volt a dörgés és a villámlás, és hozzá a zuhogó eső, amitől követői bőrig áztak, és ami lehűtötte lelkesedésüket. Ráadásul nagyon kevés embernél volt fegyver, hiszen nem harcolni jöttek. Azért jöttek, hogy tanúi legyenek a csodának. Benae Tarlin, a kőműves hozott magával egy vaslándzsát, a jobbján haladó Lalitia pedig tőrt markolt. Benae megkérte Chardynt, hogy áldja meg a lándzsát, mire a pap ünnepélyesen rátette kezét a fegyverre, és a következő szavakat harsogta: „Ez az igazság lándzsája! Lángoljon a Forrás fényével!" Ez még Carlisban volt, és a tömeg hatalmas üdvrivalgással fogadta az áldást. Chardyn csak ekkor vette észre, hogy a lándzsa régi, életlen és tele van rozsdafoltokkal. A hívek csapata felhágott a dombra, és meglátta a palotát. - Mikor kerül sor a varázsaltra? - kérdezte Benae Tarlin. Chardyn nem felelt. Fehér köntöse átázott, és iszonyatos fáradtság telepedett rá. Haragját már régen a közelgő végzet érzete váltotta fel. Most már csak annyit tudott, hogy bemegy a palotába, és megtesz minden tőle telhetőt, hogy kitekerje Eldicar Manushan torkát. így hát ment tovább, oldalán Lalitiával. - Remélem, igazad volt a Forrással kapcsolatban - mondta a nő. Már nem jártak messze, amikor a palota főbejárata kinyílt, és Eldicar Manushan lépett eléjük.

Chardyn meglátta a bűbájost, és megtorpant. A fejük felett megdördült az ég, és Chardyn érezte a tömegben egyre dagadó félelmet. Eldicar Manushan rápillantott. - Mit akarsz itt?! - kiáltotta oda neki. - A Forrás nevében azért vagyok itt, hogy véget vessek a gonoszságodnak - felelte Chardyn, aki tudta, hogy máskor dörgő hangja most egyáltalán nem cseng magabiztosan. Eldicar elindult feléjük, mire a tömeg hátrálni kezdett. - Távozzatok azonnal vagy démonokat idézek, hogy azok pusztítsanak el titeket! - dörrent a hangja. Benae Tarlin elhátrált Chardyn mellől. Lalitia elkáromkodta magát és odalépett hozzá. - Add ezt ide! - sziszegte, és kikapta a lándzsát a kőműves kezéből. A nő sarkon fordult, két lépést rohant Eldicar Manushan felé, majd elhajította a fegyvert. A meglepett bűbájos felemelte a kezét, de a lándzsa a hasába fúródott. Megtántorodott, és kis híján elesett. Majd mindkét kezével megragadta a lándzsát, és kihúzta a testéből. - Én nem tudok meghalni! - ordította. Alig hagyták el ajkát ezek a szavak, megdördült az ég és villámcsapás sújtott le az égből. Az Eldicar kezében levő vaslándzsa vakító fehér fénnyel felrobbant. A bűbájos teste felrepült a levegőbe, de a robbanás ereje még Lalitiát is lelökte a lábáról. Chardyn azonnal odarohant hozzá és talpra segítette, majd lassan megközelítette Eldicar Manushan megperzselődött testét. A bűbájos egyik karja teljesen eltűnt, és a férfi mellkasának egy része feltépve tátongott. A lándzsa vasnyelének megfeketedett darabja átfúrta Eldicar arcát, és koponyájának hátsó részén bukkant elő ismét. Chardyn megállt- a test fölött, amely ekkor rángatózni kezdett. Az egyik láb megrándult. Eldicar szeme felpattant. Felszakított melléből vér kezdett bugyogni, és a seb lassan összezárult. Lalitia térdre rogyott a bűbájos mellett, és tőrét a torkába döfte, átvágva a nyaki eret. A vágásból vér tört fel. Eldicar szeme iszonyodva kerekre tágult, majd lecsukódott, és ekkor minden mozgás megszűnt. Benae Tarlin lépett Chardyn mellé, és hamarosan az összes ember odagyűlt. - Minden dicsőség a Forrásé! - kiáltotta valaki. - A villámlándzsa - mondta másvalaki. Chardyn felemelte tekintetét az elszenesedett tetemről és látta, hogy mindenki őt nézi, és az arcokon áhítat ül. Benae Tarlin váratlanul megragadta a kezét, és megcsókolta. Chardyn ráébredt, hogy a tömeg arra vár, hogy mondjon valami nagyszerűt, valami emlékezetest, ami illik a történtekhez. Csakhogy nem volt mit mondania. így hát megfordult, és nekiindult a Carlisba vezető" hosszú útnak. Lalitia felzárkózott mellé, és megfogta a karját. - Most már szent vagy, barátom. Egy csodatévő. - Nem volt itt semmiféle csoda. A bűbájost a vihar egyik villáma sújtotta le - felelte Chardyn. - Én meg csak egy csaló vagyok. - Hogy mondhatsz ilyet? Azt ígérted nekik, hogy a Forrás majd lesújt. És lesújtott. Miért kételkedsz még mindig? Chardyn felsóhajtott.

- Hazug vagyok és sarlatán. Te pedig - bármennyire szeretlek is kedvesem -, tolvaj és szajha vagy. Szerinted a Forrás a hozzánk hasonló embereken keresztül nyilvánítja ki csodáit? - Talán éppen ez benne az igazi csoda. Árnyjáró bal kezének ujjai kezdtek elgémberedni, ahogy felfelé araszolt a falon, a márványtömbök illesztéseinek repedésébe kapaszkodva. A repedések keskenyek voltak, helyenként nem haladták meg a fél hüvelyket. A férfi testét eső verte, átáztatva ruháját, és síkossá téve a falat. Árnyjáró megállt, többször kinyitotta, majd összezárta bal kezét, próbálva megőrizni ujjainak ruganyosságát. Azután mászott tovább. Egy alak jelent meg a feje fölötti erkélyen. Árnyjáró megdermedt. Az öböl fölött villám lobbant, és a nyers fényben a férfi egy rémálomba illő arcot pillantott meg: a háromszög alakú fejen a halántékoknál rettenetesen megfeszült a bőr. A lénynek hatalmas, mandulavágású szemei voltak. Szürke bőre pikkelyes volt, akár egy kígyóé. A teremtmény egy idő után otthagyta az erkélyt, visszatért a szobába. Árnyjáró megragadta a kőerkély korlátját, és felhúzta magát. Lecsatolta övéről számszeríját, átugrott a korláton, és bevetődött a szobába. Valami fényes villant el az arca mellett, mire jobbra gördült. A következő lángoló lövedék is elsüvített mellette. Hirtelen feltérdelt, felemelte nyílpuskáját, és látta, hogy a lény keze is felemelkedik. A teremtmény tenyerében egy tűzgömb jelent meg. Árnyjáró azonnal lőtt, a vessző átszáguldott a tüzes golyóbison, és belefúródott a lény vállába. A szörnyeteg előreugrott, majd megpördült, és hatalmas farka kicsapott. A férfi balra dobta magát, és a veszedelmes karom alig néhány hüvelykkel kerülte csak el. Árnyjáró újra lőtt, és a vessző átfúrta a lény arcát. A teremtmény felágaskodott, majd eldőlt. A Szürke Ember felhúzta a nyílpuska felső húrját, és új vesszőt illesztett bele. A teremtmény nem mozdult. Árnyjárót hirtelen elöntötte a sajnálat és a rettentő vágyakozás, hogy a barátja lehessen a lénynek. Abban a pillanatban már tudta, hogy ez a teremtmény nem lehet gonosz, hogy csak szeretetre és barátságra vágyik. Nem hitte el, hogy csak azért jött ide, hogy megölje. A lény lassan felállt, és megfordult, Árnyjáró teste pedig ellazult. Majd tekintete a fal mellett heverő tetemekre tévedt. Az egyik sarokban egy kiszáradt húsburkot vett észre. A megaszalódott koponyához befont szőke fürtök tapadtak. Árnyjáró megismerte a különlegesen befont hajat. Norda tetemét látta. i Ismét a lényre emelte tekintetét. Még soha életében nem érzeti olyan szeretet, mint ami most öntötte el. Valahol gondolatai legmélyén eszébe ötlött, hogy Ustarte mit is mondott arról a bűbájvarázsról, amelyet Deresh Krany mondott magára. A lény már majdnem odaért hozzá. Farka a földet seperte, és karmai végződésén megcsillant a fény. - Meghalsz értem? - kérdezte a teremtmény negédesen. - Ma éjjel nem - felelte Árnyjáró, és akarata végső megfeszítésével felemelte a számszeríjat, és meghúzta a ravaszt. A nyílvessző átütötti/ a lény torkát, Deresh Krany pedig retteneteset kiáltott. A varázslat megtört. Árnyjáró eldobta nyílpuskáját, és előrántotta egyik hajítókéseit, amelyet Deresh Krany mellébe vágott. A lény felsikoltott, és megrohanta. Karmok csaptak Árnyjáró felé, de ő máris térdre vetette magul és elvetődött jobbra. A farok lecsapott rá, és nekihajította a tölgyi a asztalnak. Árnyjáró talpra szökkent, és előhúzta rövidkardját. A faruk ismét meglendült, a férfi pedig belemélyesztette pengéjét. Deresh Krany torkából magas hangú sikoly csapott fel. A lény hátrálni kezdett, és farkából dőlt a vér. - Nem tudsz megölni, halandó. - De elhozhatom neked a kínok tengerét - felelte Árnyjáró. Újabb kés szelte át a levegőt, és fúródott bele mélyen Deresh Krany karjába.

Deresh Krany tovább hátrált, és kántálni kezdett. Árnyjáró sosem hallotta még ezt a nyelvet. Torokhangú volt, és durva, mégis hihetetlenül ritmikus. A szobában a levegő egyre hidegebb lett, ahogy a kántálás felerősödött. A falak remegni kezdtek, a polcok összerogytak. Árnyjáró ráébredt, hogy a bűbájos démont készül idézni, így rávette magát. Deresh Krany megpördült, és vérben ázó farka meglendült. Az orgyilkos átrepült a szobán. Hatalmasat esett, fejét beverte a falba. Árnyjáró kábán talpra kecmergett. A szemközti falon vakító fény kezdett terjengeni, a kő pedig széthasadt. Árnyjáró kétségbeesetten újabb kést rántott elő, és minden erejét beleadva elhajította. A penge Deresh Krany kinyújtott kezébe vágódott. Árnyjáró hallotta, hogy a lény hangosan felnyög a fájdalomtól. Egy pillanatra a kántálás abbamaradt, de azután újra kezdődött. Egyre hidegebb lett, és Árnyjáró már vacogott. Erezte, hogy a félelem testet ölt benne. Ez nem halálfélelem volt, vagy a kudarctól való félelem, hanem maga a színtiszta, tömény rettegés. Megérzett egy láthatatlan jelenlétet, ami annyira ősi volt, és annyira hatalmas, hogy saját ereje és ravaszága csak porszem volt hozzá képest. Mintha egy fűszál próbálta volna megállítani a hurrikánt. Tagjai remegni kezdtek, Deresh Krany pedig recsegve felnevetett - a hang egyszerre volt bizarr és eszelős. - Érzed már, nem igaz!? - üvöltötte. - Hol vannak most a késeid, kisember? Itt van egy. Nesze! - Az Ipsissirmis kihúzta az arcába fúródott hajítókést, és Árnyjáró felé dobta. A penge a férfitől nem messze csattant a padlón. Deresh Krany unottan kihúzgálta testéből a többi kést is és a földre szórta. - Gyorsan szedd össze őket! - javasolta. - Élvezettel nézem majd végig, ahogy használni fogod a legnagyobb démonnal, a vermek urával szemben. Érzed a megtiszteltetést? Lelkedet maga Anharat falja majd fel! Árnyjáró körül vibrálni kezdett a levegő. A férfin tiszta, hamisítatlan rettegés söpört végig, és kétségbeesetten vágyott arra, hogy elmenekülhessen. - Miért nem futsz? - gúnyoldott Deresh Krany. - Ha elég gyors vagy, még repülve sem tud utolérni! Árnyjáró megmarkolta kardját - elöntötte a harag. Még mindig bizonytalanul állt a lábán, de készen állt az utolsó támadásra. A felszakadó falban egy árnyalak jelent meg, amely lehajtotta fejét, és átbújt a résen. Bőre fekete volt és pikkelyes, feje kerek, fülei hosszúak és hegyesek. Amint belépett, teljes magasságában kiegyenesedett. Több mint tíz láb magas volt, feje kis híján a gerendákat verte. Kinyújtotta fekete szárnyait, amelyek mindkét oldalon a falat érintették. A démon szemgödrében tűz lángolt, és széles szájából is lángnyelvek csaptak elő. Hányingert keltő bűz töltötte meg a szobát. Árnyjáró azonnal felismerte a bomló hús szagát. - Megidéztelek, Anharat - szólalt meg Deresh Krany. - Mi célból, ember? - kérdezte a démon. Ahogy szóra nyitotta száját, eltátott szájából tűz gomolygott elő. A szavak megültek a fagyos levegőben, és visszhangot vertek a gerendákon. - Hogy megöld az ellenségemet. A démonlord lángoló tekintete Árnyjáróra ugrott, és Anharat döngő léptekkel megindult. Ahol karmos lába a díszes szőnyegekhez ért, lángok csaptak fel. A teremtményt füst burkolta be. Árnyjáró megpördítette kardját, a pengéjénél fogva megragadta és felkészült, hogy a rém mellébe hajítsa. A szörnyeteg megtorpant. Fejét hátrahajtotta, és nevetni kezdett. Szájából lángok törtek elő dübörögve, hangjától pedig remegni kezdett a szoba. Árnyjáró elhajította a kardját. Alig hagyta el azonban a kezét, lángra lobbant, majd felfelé vágódott, és belefúródott az egyik gerendába. A démonlord visszapördült Deresh Krany felé. - Ó, ez aztán a csodás pillanat! Mindig is utáltam az embereket, Deresh Krany, de téged kiváltképp. Hát nem figyelmeztettelek, hogy a kaput védeni kell? Hát nem mondtam neked, hogy csak három király halála nyitja

meg? Hallgattál rám? Nem. Népemből több százan haltak meg, és most arra az arcátlanságra vetemedsz, hogy Anharattól egyetlen ember halálát kívánod. - Engedelmeskedned kell, démon! - rikoltotta Deresh Krany. - Az utolsó részletig hűen követtem az ősi rituálékat. Tíz halált adtam neked, és a megidézés tökéletesen sikerült. Nincs más választásod, mini hogy engedelmeskedsz a parancsomnak! - O, hát ez pompás! Ügyes varázsló vagy, Deresh Krany. Ismered a megidézés összes törvényét. De könyörgöm, áruld már el, hogy is szól az első törvény? - Halálnak lennie kell. Ez az ár! O pedig itt van, Anharat. Öld meg, és a rituálé ezzel teljes! - Es hányszor lehet megölni egy embert? - érdeklődött a Démonok Ura, és lassan Deresh Krany felé indult, míg végül már az Ipsissimus fölé tornyosult. Árnyjáró némán ált, Deresh Krany pedig hátrálni próbált, de a fal megállította. - Nem értem - hebegte Deresh. - Öld meg... és azután távozz! - Nem tudom megölni, halandó, mert ő már halott. A szíve nem ver, és a teste csak azért áll még itt, mert egy bűbájos varázslatot mondott rá. - Nem! Ez nem lehet! - ordította Deresh. - Megpróbálsz becsapni! - Az első törvény úgy szól, hogy életnek lennie kell. - Anharat hatalmas karja meglendült. Éles karmok szántottak Deresh Krany testébe, a levegőbe rántva őt. Árnyjáró látta, ahogy a Démonok Ura feltépi a varázsló mellét, és kiszakítja a szívét Deresh azonban még mindig vergődött. - Annál jobb - jegyezte meg Anharat. - Látom, elsajátítottad a regenerálódás művészetét. Azt kívánod majd, bárcsak ne tetted volna. Még száz év választ el halálod napjától. - A démon szájából lángnyelv csapott elő, felemésztve a kezében tartott szívet. Anharat döngő léptekkel sétált vissza a felhasadt falhoz. Deresh Krany a markában vergődött. A démonlord lehajtotta fejét, és átbújt a résen. Ahogy a portál bezárult, Árnyjáró fülét még megütötte egy utolsó, kétségbeesett sikoly. Azután már csak a csend maradt. Kiszumu még sosem harcolt ilyen jól. O képviselte az emberiséget a világ megmentéséért folyó csatában, és a büszkeség olyan erővel töltötte el izmait, amilyet még sosem érzett. Egész életében erre várt. Arra, hogy a gonosz ellen küzdő jó eszköze legyen... hogy hős legyen. Megállíthatatlan volt, és vérfagyasztó vadsággal küzdött a riazs-norok oldalán. Kezdetben mélyen behatoltak a számbeli fölényben levő kriaz-norok soraiba, a nagy boltív felé szorítva vissza őket. A kapu különös látványt nyújtott, és Kiszumu még a csata hevében is gyönyörűnek találta. Fejük felett az égen ott tündökölt a hold és ragyogtak a csillagok, de a kapun át mégis napfény áradt, aranyszínbe burkolva Kuan Hador komor romjait. A portálon időnként sötétkék villámok cikáztak át, csípős szaggal árasztva el a levegőt. A riazs-norok harcolva törtek előre. Négy harcos átverekedte magát a kriaz-norok sorain, és rohanni kezdett a kapu felé. Egy tucatnyi kriaz-nor üldözőbe vette őket. Amint a szürke ruhás harcosok elérték a kaput, kardjaikat az arany fénybe hajították. Ahogy a pengék átszelték a kaput, szemkápráztató villanás támadt. A hatalmas boltíven kékes villám cikázott keresztül. Kiszumunak úgy tűnt, mintha egy árnyalattal sötétebb lenne, mint korábban, de a másik világból még mindig átderengett a napfény. Az immár fegyvertelen riazsnorok megfordultak és ellenségeikre vetették magukat. Pillanatok alatt levágták mindet. Ez majdnem egy órával ezelőtt történt. Mostanra a villámlás elhalványult, és Kiszumu már ki tudott venni fehér csíkokat is. Nagyjából harminc riazs-nor harcolt még és bár rettenetes vámot szedtek, az ellenség még mindig kétszeres túlerőben volt. Rentang nem sokkal korábban esett el - két kriaz-nor vágta le. Ahogy Ren-tang átszúrt mellel elesett, karja kicsapott, és magához rántotta egyik gyilkosát, átharapva annak torkát.

A távolban megdördült az ég, ahogy kitört a vihar a Carlis-öböl felett. A szél megfordult, és a romok fölött szemerkélni kezdett az eső. Kiszumu köntöse már átázott a vértől, és most az eső síkossá változtatta a talajt a lába alatt, de azért küzdött tovább, kordában tartott őrjön-géssel. Két riaz-nornak ismét sikerült átjutnia az ellenségen, és rohanni kezdtek a kapu felé, majd elhajították kardjukat. Ahogy a pengék eltűntek, a fehér csíkok elenyésztek, és villámok olyan mélykékké vál toztak, hogy a napfény többé nem tudott áttörni rajta. Három kriaz-nor kivált a harcból, végzett a fegyvertelenekkel, majd védőállást vei tek fel közvetlenül a kapu előtt, készen arra, hogy levágjanak bárkit, aki átjut. Szong-hiu leterített két harcost, majd a rés felé rohant. Kiszumu lebukott egy süvítő penge elől, kibelezte annak forgatóját, majd a riaz-nor után vetette magát. De még mielőtt elérhették volna a kaput, egy csapat kriaz-nor útjukat állta. Kiszumu és Szong-hiu egymásnak vetett háttal védekeztek, a megmaradt riazs-norok pedig meglódultak, hogy segítsenek nekik. Sokat levágtak közülük. Csak egy tucat jutott át, és most körben sorakoztak fel, hogy védjék magukat. Ekkorra már mindannyian kimerültek. - Egy, talán két pengére lenne még szükség - mondta Szong-hiu a harcban beállt pillanatnyi szünetet megragadva. Káromkodott egyet és dühös pillantást vetett a kőívre. Most már olyan közel voltak, hogy az ő és ellenségeik arca is kékes fényben fürdött. Az egyik harcos megpróbálta áthajítani kardját a kriaz-norok feje fölött. A penge pörögve szállt a kapu felé, de az egyik ellenséges harcos felugrott, és elkapta a markolatát. A penge vibrálni kezdett, és eltört. Szong-hiu dühösen nézte a megmaradt kriaz-norokat, akik alig tíz-lábnyira álltak tőlük. Ok is ugyanolyan fáradtak voltak. - Még egy utolsó roham - mondta Szong-hiu. Kiszumu mozgásra lett figyelmes, és balra pillantott. Egy alak kúszott az egyik leomlott fal mögött, a földhöz lapulva. Kiszumu ki tudta venni egy farkasbőr zeke szélét. Ju Ju-liang váratlanul talpra ugrott, és a kapu felé rohant. Az ott várakozó három kriaz-nor odaszaladt, hogy útját állja. Ju Ju rájuk vetette magát, és megsuhintotta kardját. - Most! - ordította Szong-hiu. A riazs-norok rohamra lendültek. Kiszumu elvesztette szem elől Ju Jut és csatlakozott Szong-hiuhoz, meg a többiekhez. Rávetették magukat az ellenségre. A kriaz-norok nem hátráltak, és a fáradt támadók nem tudták hátraszorítani őket. A csata most mintha már csak álom lett volna, a harcosok mozdulatai annyira lelassultak. Végül mindkét oldal visszavonult, és haragvó pillantással méregette a másik felet. Csak nyolc támadó maradt talpon és velük szemben tizennégy kriaz-nor. A harc szünetében Kiszumu Ju Jut kereste tekintetével. Tudta, hogy mit fog látni. Az árokásó teste a kapu közelében hevert. Kardforgató karját levágták és mellette hevert a razsni penge. Kiszumu a bánattól szinte összerogyott. Azután észrevette, hogy a test megrándul. A kaput őrző kriaz-norok ekkor már bajtársaik oldalán sorakoztak, így egyikük sem vette észre Ju Jut. Kiszumu nézte, ahogy a csiatce az oldalára gördül. A hasán iszonytató seb tátongott, és kilógtak a belei. De még így is kúszni kezdett, vércsíkot hagyva maga után a sziklákon. Ju Ju bal kezével megmarkolta a földre esett kardot, és közben felnyögött. A kriaz-norok azonnal arrafelé pördültek. Ju Ju pedig a kapuba hajította a kardot.

Az ezt követő vakító fényfelvillanáshoz magas hangú zümmögés társult, és a föld remegni kezdett. A kékes villámok többé már nem cikáztak, helyettük ezüstös árnyalat öntötte el a kaput. A kriaz-norok hirtelen megfordultak, és rohanni kezdtek a boltív felé. Tizenhármán át is jutottak, de ahogy a tizennegyedik harcos belépett, az ezüstösség szürke sziklának adta át helyét. Először úgy tűnt, mintha a harcos csak megtorpant volna a kapunyílásban, de azután a teste leroskadt, és a hátára zuhant. A bezáródó kapu hosszában szelte ketté. Kiszumu odarohant, ahol Ju Ju feküdt, és óvatosan a hátára fordította. Ju Ju szeme nyitva volt. - O, barátom - szólt Kiszumu, és könnyek csorogtak végig az arcán. - Lezártad a kaput. Ju Ju már nem hallhatta, és Kiszumu lepillantott a halott arcába. Leült, magához ölelte barátját, és hintázni kezdett előre-hátra. Szong-hiu lépett oda, és telepedett le mellé. Csendben ült ott, miközben Kiszumu sírt, majd így szólt: -Jó ember volt. Kiszumu homlokon csókolta Ju Jut, majd lassan leengedte a földre. - Ennek nincs semmi értelme - törölte le könnyeit. - Élhetett volna. Nem is akart pria-shath lenni. Nem akart démonokkal küzdeni, és meghalni. De akkor miért? Miért dobta el az életét? - Nem dobta el, ember, hanem odaadta. Érted, értem, ezért az országért. Mit gondolsz, miért ő lett a kiválasztott? Ha a Forrás a legjobb kardforgatót akarta volna, választhatott volna téged. De ő nem tette. O egy embert akart. Egy hétköznapi embert. - Szong-hiu kuncogott. - Egy árokásót egy lopott karddal. És nézd csak meg, mit ért el ez az árokásó. - Akkor is elszomorít - mondta Kiszumu, és megsimogatta Ju Ju arcát. - Engem viszont büszkeséggel tölt el. Megkeresem lelkét az Ürességben, és együtt járjuk be azt. Kiszumu a harcos arcába nézett. Szong-hiu arca megszürkült, megöregedett. - Mi történik veled? - Haldoklóm. Időnk lejárt. Kiszumu körbenézett és látta, hogy a többi riazs-nor már a földön hever, mozdulatlanul. 352 Árnyak hőse - De miért? - kérdezte Szong-hiut. - Több ezer évvel ezelőtt meg kellett volna halnunk - felelte Szong-hiu, aki már csak suttogni bírt. - Amikor visszatértünk, tudtuk, hogy csak napjaink maradtak. Ju Ju áldozata tette értékessé az árat, amit fizettünk. Szong-hiu elterült a földön. Haja immár fehérre váltott, arcán a bőr olyan száraz lett, akár a pergamen. Kiszumu hozzáhajolt. - Annyira sajnálom... En... rosszul ítéltelek meg téged. Mindnyájatokat. Bolond voltam... Bocsássatok meg! A riazs-nor nem felelt. A romokon szellő simított végig. Szong-hiu teste megremegett, és porrá omlott. Kiszumu némán ült még ott egy darabig, elveszve gondolataiban és a keserédes emlékekben. Majd fogta a kardját és sírt ásott Ju Ju-liangnak. Köveket halmozott rá, tokjába csúsztatta kardját, és maga mögött hagyta Kuan Hador romjait.

Árnyjáró felszedte nyílpuskáját, késeit, és leballagott a lenti könyvtárba. Keeva ott ücsörgött, de a két harcosnak nyoma sem volt. - Elmentek - mondta a lány, aki felállt és karját a Szürke Ember válla köré fonta. - Hogy érzed magad? - Mintha meghaltam volna - villantott rá egy félmosolyt a férfi. - Hallottam... a démont. Még sosem voltam ilyen rémült. Még akkor sem, amikor Camran elragadott a faluból. - Mintha réges-régen történt volna - felelte a férfi. Árnyjáró megfogta a lány kezét, és elindultak lefelé a terasz lépcsőin, ahol ráakadtak Ustartéra. - A kapu bezárult - mondta a papnő. - Ju Ju-liang az életét áldozta, hogy lepecsételje. Kiszumu életben maradt. Árnyjáró körülnézett, Eldicar Manushan testét keresve. - Meghalt - közölte Ustarte - Tényleg meghalt? - érdeklődött Árnyjáró. - Nem gondoltam volna, hogy a zuhanás végez vele. - Rendelkezett némi regenerációs képességgel, de az sem állhatott meg egy villámcsapással szemben. - Szóval vége - mondta Árnyjáró törődötten. - Ez jó. Hol van Matce? - Még mindig a cellájában sínylődik: Keeva majd kiszabadítja. Addig mi felkeressük az istállót. - Miért? - Van számodra egy utolsó ajándékom, barátom. Árnyjáró elmosolyodott. - Érzem, hogy közeleg a halál, Ustarte. A vérem nehézkesen folyik már az ereimben, és a varázslatod gyengül. Nem hiszem, hogy ez a legjobb idő az ajándékozásra. - Bízz bennem, Szürke Ember! Ustarte megfogta a karját és együtt sétáltak vissza a palotába. Keeva egy darabig még várt, majd rohant kiszabadítani Matce-csait. A meztelen öregembert egy székhez kötözték. A csiatce felnézett, amikor a lány belépett, és kérdően meredt rá. - Azért vagyok itt, hogy kiszabadítsalak - közölte Keeva. - A Szürke Ember megölte a varázslót. - Hát persze, hogy megölte... De kérdem én, mi szállt meg, hogy idejöttél, és nem hoztál magaddal ruhát, amit felvehetnék? Már elég egy kis veszedelem, és minden ember elfelejti, hogyan kell udvariasan viselkedni? Oldozz el, majd menj a lakosztályomba és hozz egy kényelmes köntöst, meg egy puha cipőt! Keeva megcsóválta a fejét, és elmosolyodott. - Bocsáss meg, nagyuram! - hajolt meg. - Kívánsz még valami mást?' Matce bólintott. - Ha valamelyik szolgám életben maradt, mondd meg neki, hogy készítsen egy édes gyógyteát. Már pirkadt, mire Keeva az istálló felé vette útját. Ustarte nem mész-sze üldögélt egy kőpadon, egy fűzfa alatt. A két kriaz-nor harcos mellette foglalt helyet. A Szürke Embernek nyoma sem volt. - Hol van? - kérdezte a lány. - Elment, Keeva. Nyitottam neki egy kaput. - Hova küldted? - Ahova mindig is menni akart. Keeva leült és nagy szomorúság telepedett rá. -Nehéz elhinni, hogy a Szürke Ember nincs többé. Ö valahogy.. halhatatlannak, megállíthatatlannak tetszett. - Es az is, kedvesem - felelte Ustarte. - Csak ebből a világból távozott. Árnyjáró sosem hal meg igazán. A hozzá hasonló emberek örökkévalók. Miközben mi itt beszélgetünk, valahol egy másik Szürke Ember arra készül, hogy szembenézzen a végzetével. Keeva a két harcosra pillantott, majd vissza a papnőre.

- És mi van veletek? Ti hova mentek? - Nem tartozunk ide, Keeva. Most már nem kell arra használnom hatalmam javát, hogy Deresh Kranyt zavarjam. Most már elég erőm van ahhoz, hogy hazamenjünk. - Visszatértek Deresh Krany hazájába? - A harc számodra véget ért - de számomra nem. Addig nem nyughatok, míg a Deresh Kranyból sarjadó gonosz létezik. Keeva a harcosokhoz fordult. - És ti segíteni fogtok neki? Háromkard felelt neki. -Igen.

Epilógus Tanya felsöpörte a keményre döngölt agyagpadlót, de a porból legalább annyi kavarodott fel körülötte, mint amennyit kisöpört az ajtón. Dakeyras ábrákat faragott az agyagba, és a kandalló köré a patakból szedett színes kövekből mozaikot rakott. A múlt évi termés éppen csak annyira volt elég, hogy pénzük kitartson, de a férfi azt ígérte, hogy az első komoly haszonból valódi padlót fog készíteni. Tanya már alig várta, bár ahogy rápillantott a mozaikra, már előrí| elöntötte a sajnálat. Épp viselős volt az ikrekkel, amikor Dakeyras visszaérkezett a pataktól egy zsáknyi kővel. A hatéves Gellan is vele tartott, aki szinte vibrált az izgalomtól. - Mama, megtaláltam az összes piros követ, és össze is szedtem! - lelkendezett. - Nem igaz, apa? - Jó munkát végeztél, Gil - mondta Dakeyras. - És egyben be is vizezted az új nadrágodat - jegyezte meg Tanya. - Nem szedegethetsz úgy kavicsokat a patakból, hogy ne legyél vizes - kelt a fiú védelmére apja. - így van, mama. És olyan mókás, amikor az ember összevizezi magát. És képzeld, majdnem elkaptam egy halat! Tanya belenézett fia ragyogó kék szemébe. A kisfiú rávigyorgott, mire anyjának elolvadt a szíve. - Jól van hát, megbocsátok. De mihez kell egy zsák kő? A következő két napban Dakeyras és Gellan a négyszögletes mozaikon dolgozott. Tanya szívesen gondolt vissza erre: a nevetésre és a vidámságra, az örömében sivalkodó Gellanra, az agyaggal bekent arcú hitvesére, amint fiát csiklandozta. És arra is emlékezett, amikor végez tek, ledobálták ruháikat, és versenyt futottak a patakig, Dakeyras pedi hagyta, hogy a fia győzzön Bizony, azok voltak a szép napok. Tanya letette seprűjét, és megállt az ajtóban. Gellan egy fakardd játszott a réten, az ikrek mélyen aludtak bölcsőjükben, Dakeyras ped! vadászni ment. Csendes nap volt, a napkorong fényesen ragyogott a fe' hér hasú felhők pettyezte égen. Olyanok, mint a kék mezőn legelész juhok - gondolta magában Tanya. Jó lenne, ha akadna egy kis vadhús. Készleteik kifogyóban voltak, és bár a városi boltos továbbra is hitelezett nekik, Tanya utálta már a gondolatát is, hogy újabb hitelekbe verjék magukat. Az emberek olyan kedvesek voltak, de nem véletlenül: Dakeyras népszerű embernek számított. Mindenki emlékezett arra, hogy amikor még Dakeyras tiszt volt, a határozottsága mentette meg a települést a sathuli portyázóktól. Dakeyras kiválóan harcolt, akárcsak barátja, Gellan, akiről a fiát nevezte el, és mindkettőjüket

kitüntették, üellan még ma is a seregben szolgált, és Tanya azon merengett, vajon Dakeyras megbánta-e, hogy felcsapott földművesnek. Férje felettese egy nappal azután felkereste Tanyát, hogy a férfi bejelentette kilépési szándékát. A parancsnok elmondta a nőnek, hogy szerinte Dakeyras szörnyű hibát követ el. - Ő egy igen ritka állatfaj: természeténél fogva harcos, aki egyben gondolkodik is. Az emberek tisztelik őt. Feljebb is juthatna, Tanya. - Nem én kértem arra, hogy hagyja ott a sereget, uram. Ez az ő döntése. - Milyen kár! Reméltem, hogy a te ötleted volt, és meggyőzhetlek arról, hogy megváltozasd a véleményedet. - Én boldog leszek vele, akár katona, akár földműves, akár pék lesz... De ő azt mondta nekem, hogy ki kell lépnie. - Miért mondta? Talán boldogtalan volt? - Nem, uram. Boldog volt. - Nem értem. - Nem mondhatok többet. Nem lenne helyes. A parancsok zavartan távozott. Hogy mondhatta volna el neki Tanya, amit Dakeyras vallott be neki? Hogy mondhatta volna el, hogy a legtöbb emberből undort kiváltó harc és gyilkolás vad örömmel kezdte eltölteni Dakeyrast? „Ha maradnék, olyan lennék, amilyen nem akarok" - mondta a férje. A parancsnok végül meggyőzte Dakeyrast, hogy menjen egy évig szabadságra, de addig ne adja be kilépési kérelmét. Az egy év már majdnem letelt. Az asszony kisétált a napsütésbe, és kioldotta a hosszú szőke haját összefogó szalagot. Hajából kirázta a port, a kúthoz ment, és lassan felhúzta a vödröt. Áthúzta a kút káváján, és rátette a kőperemre. Jót kortyolt a vízből, majd bevizezte az arcát is. - Mama! Lovasok! - kiáltotta Gil. Tanya észak felé nézett, és látta, hogy lovasok sorjáznak lefelé a lejtőn. Azon mélázott, hogy talán katonák lehetnek, de hamarosan észrevette, hogy bár fel vannak fegyverezve, nem a drenai helyőrségből jöttek. Visszasétált a házhoz, és a verandán várta be őket. Az elöl lovagló, hatalmas pejen ülő férfi megrántotta a gyeplőt. Hosszúkás arc és mélyen ülő szempár fordult Tanya felé. A lány, aki a legtöbb embert kedvelte, a férfi láttán halvány undort érzett. Szemügyre vette a többi lovast is. Mosdatlanok voltak, piszkos ruhában. Az első lovas mellé felzárkózott egy másik, akinek vonásai a nadírokat idézték: magas arccsontok, vágott szemek. Egyikük sem szólt egy szót sem. - Ha szeretnétek megitatni a lovaitokat, ott a patak - mondta Tanya. - Nincs túl messze, csak a fákon túl. - Nem vízért jöttünk - közölte a hosszúkás arcú férfi, és csillogó szemmel meredt a lányra. Tanya egyszerre érzett haragot és félelmet, ahogy a férfi végigmérte. - Csinoska vagy, te kis tanyasi fruska. Kedvelem a nagy mellű nőket. Azt hiszem, el tudsz látni minket azzal, amire szükségünk van. -Jobb, ha elmentek. A férjem... és a barátai... hamarosan visszajönnek. Ők nem látnak majd szívesen. - Bennünket sehol sem látnak szívesen. Csak rajtad áll, hogy könnyen vagy nehezen akarod-e. De azt jó, ha tudod, hogy az utolsó nőt, aki a nehezet választotta, kibeleztem. Tanya néma csendben állt. Az ikrek egyike felsírt, magas és éles hangja belehasított a levegőbe. A kis Gellan közelebb jött. 1 - Mit akarnak, mama?! - kiáltott oda. A hosszúkás arcú férfi a nadírhoz fordult. - Öld meg a kölyköt!

Ekkor fagyos szélroham söpört végig a lovasok között. A lovak felágaskodtak és csak nehezen lehetett megfékezni őket. Tanya oldalra nézett, és megpillantott egy újabb lovast. Nem is hallotta közeledni. Az összes lovas rámeredt az újonnan jöttre. - Hát ez meg honnan a pokolból került ide? - kérdezte az egyik férfi. - A ház mögül - felelte Lópofa. - Honnan máshonnan? Az asszony szúrós tekintettel mérte végig az új jövevényt. Volt benne valami ismerős. Öreg volt, és arcát szürkés borosta borította. Fáradtnak tűnt és szeme alatt karikák sötétlettek. Előreösztökélte lovát, és Tanyai ekkor látta meg, hogy bal kezében egy apró, fekete számszeríjat tart. - Mit akarsz itt? - förmedt rá Lópofa. - Ismerlek téged - szólalt meg a jövevény. - Ismerem mindegyikőtöket. - A döbbenet ostorszíjként vágott végig Tanyán, amikor meghallotta a férfi hangját, de okát nem tudta adni. Az öreg még közelebb léptetett lovával Lópofához. - Te vagy Bedrin, akit Osonó néven is ismernek. Számodra nincs megváltás. Nincs semmi mondandóm a számodra. - A fegyver felemelkedett, és Lópofa kizuhant a nyeregből, ahogy a vessző átütötte az agyát. - Ami titeket illet - folytatta a lovas - vannak köztetek olyanok, akik még részesülhetnek a megváltásban. Tanya látta, hogy a nadír kardot ránt, és vágtába ugratja lovát. Számszeríjlövedék ütötte át a torkát, és ő is kizuhant a nyeregből - lova elvágtatott a jövevény mellett. A férfi zavartalanul beszélt tovább. Hangjában nyoma sem volt az érzelmeknek - akárha az időjárásról diskurált volna. A tizenhét megmaradt lovas mozdulatlanul ült a hátasán, mintha megigézte volna őket a szürke arcú, halálos férfi. - Ügy helyes, hogy Kityan is csatlakozzon urához - folytatta a lovas, és mellékesen újratöltötte a számszeríjat. - Csak a kínzásért élt. Csak azért, hogy fájdalmat okozzon másoknak. - A megmaradt lovasokra pillantott. - De te - mutatott rá egy széles vállú fiatalemberre -, te, Maneas, egykor szebb dolgokról álmodtál. Gothirban, a Kilenc Tölgy falujában él egy lány. Feleségül akartad venni, de az apja máshoz adta. Aznap megtört szívvel lovagoltál el. Talán segítene rajtad, ha tudnád, hogy a lány férje még ezen a nyáron vízbe fullad? A lány egyedül marad. Ha visszatérsz hozzá, két fiad és egy lányod születik tőle. - Honnan tudod mindezt? - kérdezte a fiatalember. - Varázsló vagy? - Ha tetszik, hívhatsz prófétának, mivel ismerem a jelent és a jövőt. Láttam a jövőt. Ha megölitek ezt az asszonyt és a gyerekeit, Maneas te akkor is hazamész. Akkor is feleségül veszed Leandrát, és ő akkor is megszüli azt a három gyermeket, akikről beszéltem. És azután egy éjszaka ennek az asszonynak a férje felkeres majd. Kivonszol az erdőbe, és kivájja a szemedet. Azután karóba húz, és tüzet rak a hasadban. Tanya látta, hogy a fiatalember arcából minden szín kifut. A jövevény karja felemelkedett, és rámutatott egy sovány, középkorú férfira. - Vagy ott vagy te, Patris. Nem számít, hogy mi történik itt ma, elhagyod ezt a bandát, és Gulgothirba utazol. Gyermekkori álmodat kergeted tovább, és belefogsz egy üzletbe: ékszereket tervezel a nemeseknek, csodálatosan megmunkált gyűrűket és melltűket. És rá fogsz jönni, hogy nem egyszerűen tehetséges vagy, hanem zseniálisan tehetséges. Boldogságra, gazdagságra és hírnévre lelsz Gulgothirban. De ha ez az asszony meghal, a férje megtalál majd. Levágja a fejedet, és a testedet nyársra húzva találják majd meg. Elhallgatott és várt, majd ismét beszélni kezdett. - Közültek a legszerencsésebb tizenkilenc évet fog élni. De ebből sokat - nagyon sokat -, rettegésben töltötök majd el. Hallani fogtok majd társaitok legyilkolásáról. Hallotok majd arról, ahogy egymás után elhullanak. Minden áldott nap belebámultok az idegenek arcába, és azon töprengtek majd, hogy vajon köztük van-e az arctalan gyilkos. Es egy napon köztük lesz. Ez az igazság. - Itt az idő, hogy döntsetek. Lovagoljatok el, és élni fogtok. Vagy maradjatok, és megismeritek a kárhozottak végtelen gyötrődését.

Egy pillanatra egyikük sem mozdult, majd az ifjú Maneas megfordította lovát, és elvágtatott, vissza, észak felé. A többiek egymás után követték, míg végül csak egy füstös képű, görnyedt alak maradt. - És mi lesz velem, próféta? - Vár rám valahol a boldogság? - Már meg is lelted, Lodrian. Most már elutazhatsz Lentriába. Ott majd találsz egy falut, és mivel kifogysz a pénzből, munkát keresel. Egy fiatal özvegy felbérel, hogy javítsd meg a házának tetejét. És az életed megváltozik. - Köszönöm - felelte Lodrian, majd Tanyára nézett. - Sajnálom, hogy megrémisztettünk. - Ezzel ő is ellovagolt. A szürke lovas lassan leszállt a nyeregből. Tanya látta, hogy meginog, és számszeríját a földre ejti. Az öreg lépett néhányat Gil felé, majd térdre esett. Tanya odarohant hozzá, és válla köré fonta a karját. - Beteg vagy, uram. Hadd segítsek! A férfi megingott, és Tanya nagy nehézségek árán segített neki lefeküdni. A férfi a hátán feküdt, fejét a rét halványszirmú virágai ölelték körbe. Az öreg a lány szemébe nézett. - Ismerlek, uram? - kérdezte Tanya. - Nem. Mi... sosem találkoztunk. De egykor ismertem egy asszonyt, aki olyan volt... mint te. - A férjem hamarosan hazaér. Majd ő segít ágyba fektetni. Azután pedig elhívjuk a kirurgust. A férfi hangja gyengült. - Már nem leszek életben, mire visszatér. - A nő megfo&ta a kezét, és megcsókolta. - Megmentettél minket - mondta, és könnyek csillantak a szemében. - Van valami, amit tehetek érted? Ekkor ütötte meg fülét a vágtató ló patáinak dobogása. Félelem villant benne és megpördült. De nem a lovasok jöttek vissza. Dakeyras érkezett, aki leugrott a nyeregből. - Mi történt itt? - kérdezte. Tanya beszélt a lovasokról, es a szürke arcú férfi érkezéséről. - Tudom, hogy mindnyájunkat megöltek volna - fejezte be a történetet. - Ő mentett meg minket, Dak. Biztosan tudom, hogy már láttam őt valahol. Te nem ismered? Dakeyras letérdelt a test mellé. - Ismerősnek tűnik. Talán katona volt. A kis Gellan odafutott apjához. - Megölte a rossz embereket, apa. A többi lovast pedig rávette, hogy menjenek el. Azután lefeküdt és meghalt. A házból ismét felhangzott a gyereksírás. Tanya felállt, és bement, hogy megetesse a kicsit. Dakeyras odasétált, ahol az idegen számszeríja hevert a földön, és felvette. Tökéletes volt az egyensúlya valóságos műremek. Dgkeyras kinyújtotta a karját, és kilőtte mindkét vesszőt. Azok pontosan oda csapódtak be, ahova szánta a tőle balra, húszlépésnyire levert kerítésoszlopba. Tanya kisétált a napsütésbe, melléhez szorítva az egyik kislányt. Férje még mindig kezében szorongatta a nyílpuskát. Tanya hirtelen megborzongott. - Jól vagy? - kérdezte Dakeyras. - Nem. Olyan, mintha kísértetet láttam volna.