An gya l Lá s zló M EGVÁLT Ó FELSZÁLL ISBN 978-615-5152-03-0 Digitalbooks.hu KFT.
Mely dolgok e könyv lapjain megestek, azokat mindenki igyekszik cáfolni. A történet a kivételeknek íródott.
Els ő ré s z A T ÚSZEJ T Ő
T ize n e gy óra kile n c Verőfényes májusi délelőtt volt. A Dunakanyar, a Duna Esztergom és Budapest közötti szakasza, az egyik legszebb tavaszi arcával tárult az arra járók, hajózók, repülők felé. A kiteljesedés kedvéért a Pilis felett az ég kékjén kipattanóban voltak az első könnyű gomolyfelhők, a kumuluszpamacsok. A Börzsöny és a Visegrádi-hegység közé feszített folyókanyarulatban egy dél felé úszó luxushajó, az Európa hajócsavarjairól leváló víz pördületei habosították a haragoszöld áradatot, Dömös elmaradt a jobb parton, s a Duna is kiszabadult a magaslatok szorításából. Már túlhaladt az éles, örvényekkel teli szakaszon, feltűnt Visegrád, a másik oldalon Nagymaros, s a nagy folyó most már méltóságteljesen hömpölyöghetett tovább. Ugyanúgy, mint ezer, ezerötszáz esztendeje, akkortájt, amikor leginkább Iszternek hívták, s Attila hunjai nyargalásztak partjain… A múlt század közepén valahol a Fekete-tenger partján tengerjárónak épült, majd Magyarországra kerülvén rendezvényhajónak újjávarázsolt, ezer tonna vizet kiszorító Európát a két négyszázötven lóerős Cummins motor csupán negyven százalékos teljesítménnyel hajtotta, s így meglehetősen kimért tempóban szelte a Duna vizét, majdhogynem csak sodortatta magát a folyammal. A hajó kapitánya – a hivatalát komolyságával alátámasztó tengerész-egyenruhás fiatalember –, Barna Ágoston, a folyamhajózáshoz kicsit magas, de a hidaknál süllyeszthető parancsnoki hídról még tíz százalékkal csökkentette a hajtóművek teljesítményét, hiszen csak két és fél óra múlva kellet átbújniuk az új dunaújvárosi, hófehér kosárfüles Pentele híd alatt. A honanyák és honatyák, képviselők, hölgyek és urak majdnem teljes létszámban, emitten, a hajó fedélzetén, a kihelyezett parlamenti ülésen élvezték a kinek-kinek nyugalmat, izgalmat, de leginkább felfrissítő perceket hozó, egyre hosszabbra nyúló kávészünetet. Keringtek a magas, kerek, fehér abrosszal letakart, friss virággal díszített könyöklő asztalok között, az evőeszközök meg-megcsörrentek, távolabbról kávéfőző gépek sziszegtek, a sétálgatók mobiltelefonon beszélgettek, vitatkoztak, s a hajógépek halk zakatolása már a legkevésbé mélyítette a mindezekből összeolvadt disszonáns, de emberi fülnek mégis nagyon jól elviselhető hangzavart. A pincérek egyvégtében és tapintatosan távolították el a szendvicsek, sütemények maradványait, a már kiürült kávéscsészéket, s meglepetés nélkül töltögették újra és újra a fehér Raffaello kókuszgolyónak fenntartott üvegtálacskákat. Ebből a finomságból hihetetlen mennyiség tűnt el a női táskákban, férfiak zsebeiben. És az elegáns hölgyek meg urak eközben rá-rátaláltak újabb és újabb partnereikre az ország, de legfőképpen a mindennél fontosabb saját ügyeik, bajaik vagy éppen semmitmondó kis dolgaik kibeszélésére. A nyugatról, a Pilis erdő borította hegyei felől lengedező szél – talán csak szellő –, egy kis folyóvíz permettel frissített, bársonyos tavaszi illatot is varázsolt a nyitott fedélzetre. Oly tökéletesnek tűnt minden, az édenkert sem nyújthatott volna nagyobb élvezetet, mint az aznapi kihelyezett országgyűlés ülése. Ülés? Inkább álldogálás, sétálgatás. Ezekben a biztonságot, megingathatatlan folytonosságot sugárzó percekben senkinek sem tűnt fel, egy fül sem nem hallotta meg azt a két kis Rolls-Royce Allison gázturbina-fütyülést, a forgószárnycsattogást, amit az Európát követő, a luxushajó tempóját átvevő, majd úgy hetven-nyolcvan méter magasságban szinte lebegve haladó, az égboltba szinte beleolvadó kis égszínkék helikopter váltott ki. Ha kellett, a nagyon is fürgén manőverező BO-105-ös orrára erősített gömb alakú védőburkolat alatt kitűnő, High Density azaz HD, jobban mondva magas adatsűrűségű, képfelbontású kamera rögzítette, továbbította a hajóról, a helikopter környezetéről érkező képeket. A hátsó kabinrészben egy komplett televíziós stúdió volt berendezve, egy marcona viking harcos fejével ékesített pólót viselő szerkesztő, technikus, az őszülő haját kis varkocsba összefogó magas, szikár Max Gaumann élőben továbbította a VIN, a Viking International News televíziós hírcsatorna reykjaviki központjába, ahol szerkesztők, technikusok csapata várta, hogy elinduljon az, amelyre a teljes stáb már órák óta ugrásra készen várt. Ez volt az a bizonyos Live Transmission, az élő adás. A repülő stúdió, a kiépített kapcsolat kifogástalanul működött, ugyanezzel a helikopterrel már nem egyszer megbirkóztak a Red Bull repülő versenyeinek közvetítésével járó őrült tempóval.
A visszafogottan csattogó rotorlapátok alatt, a jobb ülésben, a pilóta ülésében Almásy Attila mozgatta a botkormányt, emelte, tekerte a kollektív kart, lépkedte a pedálokat. Az ötvenes éveiben járó, jókötésű, kopaszra nullásgépezett, nagybajuszú, több ezer légióra tapasztalattal bíró pilóta imádta az illendően megfizetett és nem mindennapi légi feladatokat. A típust, a Messerschmitt-Bölkow-Blohm BO-105 -öst jól ismerte, közel egy évig ilyennel fuvarozott postazsákokat, pontosabban annak álcázott küldeményeket éjjelente a spanyol partokról a Kanári-szigetek legészakibb csücskére, a Lanzarote szigeti Orzola nevű halászfalu homokos tengerpartjára. Egy, a part menti vizeken hintázó, lehorgonyzott halászhajóról fel-felvillanó fény, no meg a GPS koordináták voltak az irányadók. Neki csak izgalmasnak, de sokak számára bizonyára idegfeszítőnek számíthatott volna az a jobbfajta, jól fizető kis munka. Attila csak annyit fűzött hozzá, mikor ez szóbakerült, hogy egy kicsit pezsdítette a vérkeringését s feljebb piszkálta az adrenalinszintjét. Ott és akkor a zsákok tartalmára még gondolni sem akart, mert akkor mindig kezdtek előmászni az aggodalmaskodó gondolatai. Ezeket mindig gyorsan elhessegette, s várta tovább a nagyfőnök utasítását. Gyakran egész éjjel készenlétben kellett lennie, ami nem volt valami különleges mulatság. Amikor viszont az ukáz megérkezett, akkor azonnal indította a hajtóműveket, rohant százhúsz csomóval két órán keresztül az óceán felett. A jeladót persze nem kellett, egyáltalán nem is lehetett bekapcsolni. A gázturbinák meghibásodása, leállása esetén senki nem húzta volna ki az óceán vizéből, a cápák fogai közül. Talán nem is olyan elvetemültek az óceánok ragadozói… Az sem ígérkezett volna túl nagy meglepetésnek, ha egyszer a helyett a bizonyos halászbárka helyett a parti őrség hajója várja. De nem várta. Ezt szinte az égiek tanúságtételének tekintette, de egyéves szerződése lejártakor azért úgy gondolta, hogy már elege van ebből a mutatványból. Otthagyta az Atlanti-óceánt… Hát ez a mai akció sem akármi, s Attila gondolatai visszaröppentek a békésen hömpölygő Duna fölé. Az annyiszor egyeztetett forgatókönyv szerint hét perc múlva kellet berobbanniuk a Young Lions, az Oroszlánkölykök bemutató kötelék Mi-24-eseinek, a négy, NATO kód szerint Hind-nak, a nevükre ugyancsak jól rácáfoló repülő szarvasteheneknek. Kecsesen, fürgén ugyan, de éles, harcra kész körmökkel, oroszlánkölykökként közelítettek a célterület felé, annak ellenére, hogy már bizony elég régen maguk mögött hagyták gyártóbázisukat, a moszkvai им.М.Л.Миля, a Mil Helikoptergyár hatalmas szerelőcsarnokát. A pilóták életkora is már jócskán a negyven, némelyüké az ötven felett szálldosott. Parancsnokuk, talán inkább főnökük, az izraeli Avi Eshkol volt, aki a ליח-ריווהא, azaz a Hel Ha’avir, a Légierő színeiben, majd a repülőgépiparban több mint tízezer forgószárnyas repült óra gyakorlatra tett szert. Úgy vállalta, vállalták el ezt a rendkívüli repülőnapot, hogy előzetesen el kellett adniuk a csapat kitűnően karbantartott négy Mi-24-es harci és az egy Mi-17-es szállító helikopterét. Egy darabig, főleg Európában, bizony kerülniük kell a nyilvános airshow-businesst. Vevőjükkel, Monsieur Phardrousszal, a jókora pocakot cipelő, mindig mosolygó, őszes, rövidre vágott szakállú görög fegyverkereskedővel megállapodtak, hogy az egész Young Lions flottát megvásárolja készpénzért, délutánra várja őket a százkilencven fokos irányon, egyórányi repülésre… Ott a fekete páncélburkolatot belülről széttépő, karmokkal már ugyancsak felvértezett, félelmetes, de ugyanakkor helyes oroszlánkölykök örökre eltűnnek a légifölény szürkeségében. A néhány napja beépített, visszaépített négycsövű, Gatlingrendszerű, tizenkét egész héttized milliméteres fedélzeti géppuskák, a faroktartó hátsó része alá szerelt infracsapda kilövő berendezés kazettái a helyükön maradhatnak. A szárnycsonkokra felfüggesztett, gépenként négy Skorpion típusú irányított páncéltörő rakéta sorsa még bizonytalan volt, nem volt kizárva egy kis lövöldözés lehetősége sem. És az akció után? A csapat – az Oroszlánkölykök fekete sisakját emlékként megtartva – eltűnhetett a világban. Nehéz szívvel, egy kicsit kedvtelenül kellett otthagyniuk a repülőnapok, bemutatók vidítóan fegyelmezett világát, rendkívül látványos, folyamatosan javított, csiszolt programjukat, a reggeli, más-más résztvevőktől pezsgő eligazításokat, a közönség ünneplését, érdeklődését, a fotósok kereszttüzét, a helikoptereket megmászó gyerekeket. Amit viszont nem sajnáltak, hogy egy darabig nem kell támogatókat, reklámozókat hajkurászniuk, s azt is tudták, hogy ennek a rendkívüli és korántsem veszélytelen munkának a díjazásából és a gépek árából, igaz, hogy a világban szétszórtan, de azért gondtalanul eléldegélhetnek. Egy ideig… A helikopterek átadása még néhány órányival odébb volt, a Young Lions, vagy ahogy az izraeli főnök miatt
hívják őket, Kfirek, Kefirek, Kfirs bemutató kötelék nem egy airshowra, hanem egy kvázi harci feladat végrehajtásának színhelyére, a magyarországi Dunakanyar felé csattogott. A két Hind géppárt szorosan követte szállító helikopterük, s annak jeladója – ellentétben a harci gépekkel – be volt kapcsolva, repülési terve is leadatott Kecskédig, a sportrepülőtérig. Fedélzetén a csapat szerelői utaztak, minden felszerelésüket elhozták Pozsonyból, a személyes bőröndök, hátizsákok ott húzódtak meg egy ponyva alatt. Kecskéden a repülőtér felett különváltak, a harci forgószárnyasok még alacsonyabbra ereszkedtek, néhány méternyi magasságban domborzatot kontúrozva, völgyekbe, szurdokokba, nagyobb erdei tisztásokra lehúzódva, radarláthatóság alatt repültek a Dunán dél felé úszó Európa hajó irányába. Abban bíztak – mint kiderült, a rádiófrekvenciákon végigfutva –, hogy ők voltak abban a pillanatban a magyar légtérben az egyetlen valóságos harci értéket képviselő légi egység. Tudták ugyan, hogy még vagy tíz Gripen vadászgép is készül valamire, de azok feladata már nem a magyar légtér védelme volt… Néhány perc elteltével már százezrek, sőt milliók bámulhatták az Oroszlánkölyköket. Akkor azonban már egyáltalán nem vágytak erre a nyilvánosságra! De hát valamit valamiért. A pilóták, mind a nyolcan, harcedzettek voltak. Az izraeli főnök, Avi – nem becézve Avraham – kerekfejű, kopasz, mindig mosolygó, a témani ősök bőrszínét viselő, inkább alacsonynak mondható ötvenes. Kitűnő felépítésével egy középsúlyú bokszolóra emlékeztetett. Pályafutása – mint valamennyi csapattársának – egyet jelentett a repüléssel. Számtalan harci bevetésen vett részt, non-stop háborúzott. Neki az volt a természetes, hogy menetrendszerűn bevágta magát a Cobrába, a Cefába, a Mérgeskígyóba – ami viperát jelenthet –, később pedig egy másik viperaszerű kígyóba, a Szarapba, a Cefa rokonába, pontosabban az akkor, a kilencvenes évek elején az új Apache-ba. Kirepült a Földközi-tenger fölé, s északnak fordulva Tel Aviv, Cesarea, Haifa, Akko partjai előtt bevetette magát valamelyik libanoni összecsapásba. Ott mindig volt tennivaló, nagyon sok rendkívüli feladat akadt. Nem maradhatott ki a még harmincöt évvel ezelőtti, emlékezetes Beirut International Airport elleni megtorló akcióból. Füstgránátokkal, füstgyertyákkal ő vont átláthatatlan füstfalat a repülőtér északi és keleti oldalán, hogy az arab légitársaságok gépeit felrobbantó speciális egységek biztosítva legyenek. A legemlékezetesebb esete is Libanonban történt. Sidon városától néhány kilométernyire keletre egy sérült Phantomból katapultált, s ejtőernyővel földet ért pilótát csak a Cobra egyik leszállótalpára kapaszkodva tudta kihozni a siíta Hezbollah fegyveresei orra előtt, felett. Szinte minden fegyverből őket lőtték, de néhány perc alatt elérték a biztonságos izraeli területet és Rosh Ha’nikra városka mellett letehette kitartóan kapaszkodó utasát… Szerencsétlen módon a gép navigátora a terroristák fogságába esett. Társa, a vietnami-izraeli Nguyen Fong volt a csapat legidősebb tagja. Talán már a hatvanadik életévén is túllépett, az ő háborúja, a vietnami, már elég régen megvívatott. Avival még hasonlítottak is egymásra, csak éppen mandulavágású szeme és rövidre vágott, igen sűrű, kora ellenére teljesen fekete haja tette kicsit ázsiasabbá fizimiskáját. Helikopter kiképzését még az Egyesült Állomokban kapta meg, San-Antonioban, majd Dallasban, ahol a repülőiskola minden idők legkiválóbb növendékeként vált ismertté. Repülőtiszti karrierjét a vietnami légierő Bell UH-1 Huey Gunship típusú helikopteren kezdte. Számtalan sikeres bevetés – égő géppel történt kényszerleszállások, sérülések, bajtársainak kimentése a Vietkong harcosok gyűrűjéből –, volt az ő története. Az életeleme a repülésben, a forgószárnyas repülésben rejlett, a feje felett körbe vágtató szárnyak, rotorok határozták meg sorsát. Vietnamban azonban a kommunista erők győztek, és ő úgynevezett átnevelő kényszermunkatáborba került. Onnét szerencsésen megszökött családjával együtt, s egy thaiföldi menekülttáborban sikerült pillanatnyi védelmet kapniuk. Egy váratlan befogadási akcióval jutottak el Izraelbe. A Jewish Agency kezdeti ígéretei ellenére a hadsereg, a légierő nem adhatott számára sem repülőgépvezetői, sem más munkát. Fong csak később érthette meg, hogy csak az ott születettek kerülhetnek be pilótákként a repülőgépekbe, helikopterekbe. Voltak ugyan ettől eltérő esetek is, de ő nem lehetett a kivételezettek között. Avi véletlenül – egy újságcikk nyomán – talált rá Jeruzsálemben, egy kínai étteremben, amelyet ő vezetett. Segítette, hogy civilként újból repülhessen, majd felajánlott egy pilótaülést az Oroszlánkölykök csapatában. Fong az első szóra elfogadta az ajánlatot. A négy orosznak, a szőke magas Oleg Szokovnak, a kövérkés Leonid Kuliknak, a kissé szögletes arcú Alexander Tureckijnek és a kopasz fejű, szőke, kecskeszakált viselő ukrán Valentin Kravcsenkónak
háborúból az afganisztáni jutott. A kezdeti, a dicsőséges szovjet honért végrehajtott igazi harci feladatok iránti lelkesedésük gyorsan elfüstölgött, kilátástalan, hiábavaló ügyért felszállni nap mint nap, harci helikopterekkel falvakat, könnyű, puha célpontokat pusztítani géppuskatűzzel, rakétákkal, ez már egyáltalán nem az ínyükre való feladat volt. Hosszú évek múltával is, néha lidérces álmaikban – amelyek öt perces szundikálás alkalmával órányi rémségeket jelenthetnek – áldozataik, turbános afgán harcosok kísértenek, vállukról Stingereket, légvédelmi rakétákat indítanak feléjük. Nagyon, nagyon sok Stinger rakétát. Úgy, ahogy a valóságban megtörtént, amikor már az afgánok – a későbbi mudzsahedinek, tálibok – nem szenvedtek muníció hiányában. Az Egyesült Államok a háború kezdeti ötmillió dollár helyett már egy milliárd dollárral támogatta évente a szovjet megszállók elleni küzdelmüket. Azokat, akik másnapra az egyes számú ellenségeikké váltak. Húsz évvel ezelőtt a pénz hatalma végül térdre kényszerítette a Vörös Hadsereg harcosait, gyászosan, de a Szovjetunió vörös zászlóját büszkén lobogtatva, kivonultak Afganisztánból. A két amerikai, a magas, szikár Bob Gill és a gyerekképű szemüveges Tom Geismar számára az Öböl–háború éjszakai Apache Longbow akciói jelentették a csatamezőt. Sisakjukban az éjjellátó készülékkel vadásztak az iraki tankokra, páncélos járművekre, a célkereső megjelölte a célokat, ők elküldték a Hellfire páncéltörő rakétáikat és már csak a jelentést kellett megírniuk. A hajó mögött, felett az égszínkék százötös bal ülésében az akció egyik kitervelője és természetesen karmestere figyelt elmélyülten. Alex, Stern Sándor a légierő alezredese, a negyvenes éveinek elején tartott. Kisportolt alkat volt, hasonló korú bajtársaival ellentétben egy felesleges kilót sem szedett fel magára. Megnyerő, de enyhén keleties, talán kaukázusi vonásai miatt összetéveszthetetlen arca, kicsit őszes, rövidre vágott sötétbarna haja volt, szürke szemei feltűnően sokat mozogtak. Későn érő típus, fiatalon nagyon kölyök küllemű volt, sokáig leöcsikémezték, a lányok meg csak átnéztek rajta. Persze akadtak kivételek is, akikkel szóba állhatott, s elindíthatta a hajózó meséit, nagy repülő történeteit. Később, már harmincasként, a jó kiállású, igazi férfit látta benne a gyengébbik nem, sőt többen jóképűnek is tartották. Erre azonban saját maga lassan figyelt fel, de aztán tudatosult benne. Ugyanilyen nyugodtsággal, enyhe beletörődéssel fogadta a világ menetét maga körül. Megvetette a hazug diktatórikus rendszert, amelybe beleszületett, de az ellene fel-fellépők sem hozták különösebben lázba. Azt a másik világot még nem tapasztalhatta meg, nem ejtette rabul képzeletét az, amelyről egyesek ódákat zengtek. Szerencséjére a repüléssel gyorsan egymásra találtak. Kezdetben ugyan egy kicsit lassabban kapta el a mozdulatokat, de utána egyik pillanatról a másikra ráérzett. Növendékként elsőként repült egyedül az ekipázsából, sőt az egész évfolyamból. Az is igaz, hogy csak egy hajszálon múlott, hogy az első egyedüli repülés előtti ellenőrzést – a főoktatójával – majdnem bennfelejtett futóval, hasraszállással fejezte be. Éppen hogy csak sikerült megoldania ezt a repülésvégi helyzetet, kényszerhelyzetet, amelynek elkerüléséről már köteteket írtak! Akkor is szép tavaszi május és délelőtt volt, a nap sugara ugyanúgy csillant meg a Trener Masterek plexiüveg kabintetején, mint huszonöt évvel később a Dunakanyar felett a médiahelikopter ablakán. A pontos dátumnak ott kellett lennie Stern Növendék naplójában. Az iskolakörön, a hosszúfal felén túl, egy vonalban a leszállójellel, a fűre kirakott „T” alakú fehér ponyvacsíkokkal – a németből átkerült pilóta szlenggel élve, a plahéval –, az akkor szokásos szovjet módszer szerint „S” betűt repülve kellett körülnézni, majd kiengedni a futót. Ott jutott eszébe ellenőrző a főoktatónak, hogy lehúzza a gázt alapra és bejelentse, hogy „kényszerleszállunk”. Stern növendék pontosan kiszámította a behelyezkedést és elérte a siklópályát, kitette a teljes fékszárnyat, de elfelejtette, hogy a rutinszerű „esselés” és avval együtt a futókiengedés is elmaradt. Mindkét műszerfalon, elöl és hátul, égett a futóellenőrző három piros lámpája, de ez bizony egyiküknek sem tűnt fel. De szerencséje volt, mert az is elkelt néhanapján. Úgy három-négy méteren, a kilebegtetés kezdetén egy hang – a starthelyen, a padon üldögélő, repülését figyelő oktatójának rekedtes hangja – szólalt meg a fülhallgatójában: „Kisfiam, a futó! Kisfiam, a futó!” És amikor már a fűszálaknak kellett a gumikerekeket csiklandoznia, addigra már a szárnyakból előmásztak a piros-fehér csíkos, mechanikus futóműhelyzet ellenőrző pálcikák, talán a három zöld lámpa is kigyulladt – de ilyenkor már benézni a műszerfalra nem lehetett –, viszont a kis, jól ismert kattanás jelezte, hogy minden a helyére került. A főoktató, aki ezt a kis futómű malőrt nem vette észre vagy nem akart róla tudomást venni,
ejtőernyőjével kimászott a hátsó ülésből, a bámészkodó növendékekkel összeköttette a hevedereket. Ez nagyon jó jel volt, s odavetette neki, hogy „maradj bent és csinálj két kört”. Megcsinálta. Egyedül repült a világ legtermészetesebb módján, mintha mindennap ezt tette volna. Ez is teljesen magától érthetődő volt számára. A többiek egy kicsit irigyen, de inkább őszintén, őt, az elsőt ünnepelték, dobálták fel a levegőbe, megajándékozták a repülőtér szélén a le nem vágott fűben szedett vadvirágból kötött csokorral, annak biztos tudatában, hogy ők is szépen sorra kerülnek, eljutnak az egyedül-repülés pillanatáig. Akkor csak úgy, egyszerűen örült a dolognak, később gondolt bele, hogy ezek az elsők milyen mélyen bele tudnak ágyazódni a lelkébe. Az első szólórepülés, az első szerelem, az első szeretkezés. Neki a repülés volt az első első, s a műrepülésre is annyira ráérzett, arra, hogy miként válhat eggyé gépével, hogyan tudhatja, érezheti a legnagyobb forgások közepette is, hogy merre húzná, ha húzhatná a gravitáció, merre forog, hullámzik a látóhatár, hogy egyszer csak a műrepülő válogatott keretben találta magát. Igaz, csak utánpótlásként és a legfiatalabbként, de ez már lehetőség volt, hogy a legjobbaktól lesse el a kitartást, önuralmat, összpontosított figyelmet, amely nélkül a legnagyobb szabadságfokú repülés elképzelhetetlen. Azok a jó Zlin légterek, a Zlin 226-os, 326-os típusokkal végrehajtott műrepülő légterek, gyakorlatok kellemesen bizsergető izgalmát még jó húsz év elmúltával is a kezében, lábában, egész testében érezte: Magasság ezer méter, vízszintesen repülök, sebesség száznegyven, dugóhúzó mozdulat, a botot hasrarántom, balra belerúgok, gyorsabban kezdi, mint a dugót, több a sebesség, a gép orra egy nagy kört rajzolva forog, legalább két másodpercig nem csinálok semmit, várom a majdnem eredeti helyzetet, majd helyére nyomom, rúgom a gépet, ez volt a pozitív dobott orsó, sebességem már csak száztíz, jöhet egy előrebukfenc, a gázt fokozatosan visszavéve előrenyomom, próbálok a rohamosan növekvő sebesség mellett is szabályos kört rajzolni, az alján keményedik a bot, a szárnyak fütyülnek, remegnek, fejem egyre közelebb kerül a kabintető plexijéhez, alattam a földre már piros fátyol kerül, alig látom, hogy a gyorsulásmérő mutatója a mínusz hat gé felé közeledik, de végre újból feltűnik a horizont, lassan tolom rá a gázt, az erők csökkennek, talpon repülök az átesés határán, lehúzom a gázt, ismét húzom-rúgom, pördülök egy felet, egy fél dugóhúzót, hagyom egy kicsit függőlegesen lefelé zuhanni, felveszem és egy picit vízszintesen repülök, megemelem úgy félig, várok néhány pillanatot, majd megdobom s azonnal meg is állítom, csak sokkal nagyobb rúgással, hiszen a gép orra még messze van az iránytól, ez a negyvenötfokos dobot leborítás, így emelkedek még egy kis ideig háton, lehúzom, ismét van sebesség, rövid vízszintes rohanás kettőszáznyolcvannal, szűk ívben függőlegesbe állítom, rápillantok az egyik, majd a másik szárnyvégre, ott állnak éppen a horizonton, kivágom a csűrőt, a szárnyvégek körberohannak majd egy erőteljes mozdulatra megállnak, helyet cseréltek, sebességem épphogy száz felett van, lelépem a gép orrát, csűrővel megtartom a síkot és irány újból a föld, kész a függőleges félorsó és a legyezőforduló, elkezdek egy másik függőleges figurát, emelem pontosan merőlegesen a földre, hagyom futni addig, ameddig a sebességmérőm a nullán ki nem koppan, megállunk, a gázt lekapom, s máris repül a gép farokirányban, nem sokáig, túl labilis ez a helyzet a számára, közben a bot már hason van, a gép orra előrevágódik olyannyira, hogy háthelyzetbe csapódva feltűnik a horizont egy pillanatra, ez volt a szakállas taucher, ismét a föld felé rohanok, felveszem, túl a vízszintesen negyvenöt fokba, félpördületet dobok rajta, fél dobott orsó, háton kivezetem, lehúzom a gázt, rúgom, nyomom s pörög háton, háton dugóhúzó, megállítom húzással, rúgással, talpon kivezetem, sebességem kettőszáz, a gép orrát egy picit megemelem és próbálom egy képzeletbeli pontra szegezni, csűrőfelületekkel billentem úgy, hogy élhelyzetben, háton, majd újból élhelyzetben, háton, majd újból élhelyzetben egy pillanatra megálljon, ez volt a négynegyedes orsó, hagyom egy kicsit gyorsulni, majd elkezdek egy bukfencet, a teteje előtt pozitívba megdobom, egy teljes fordulat után már túl is vagy a tetején, jól ki van ez találva, bukfenc dobott orsóval, magasságom már csak ötszáz méter, előttem egy hathengeres Walter Minor fix fasróffal, visszafordulok egy negyvenöt fokos leborítással, emelkedés, félforgatás, lehúzás, szűken húzom, elég az alján a kettőszázhúsz, hátára fordítom, csinálok egy háton kört, bedöntöm hatvan foknyira, a kormányok szerepet cserélnek, a gép orrát a horizonton tartom és közben nyomom, hogy szaladjon gyorsan körbe, irányban állok, kiforgatom… Erre a fiatalon elkapott kiválasztottságára, gyorsan jött könnyű sikerére mindig jólesően gondolt, egy pillanatra el nem felejtette, sőt más-más formában mérceként állította maga elé. Persze az is emlékezetes maradt, amikor a Tisza hidak alatt bujkáltak, nem látványosan a publikum és média kedvéért, hanem saját maguk örömére, megmérettetésére. És ott volt előtte növendéke pánikba hajló tekintete, amikor a folyóvíz felett egy-két méterre rohantak, s ő kezébe nyomta szuper nyolcas kameráját, hogy mindezt megörökítse az utókornak. Mire a kamera beindult, ők már lógtak a hevedereken, a folyó vize már a fejük felett száguldott. Ügyes, figyelmes volt – ismerték el a többiek –, ellenben azt is mondták róla, hogy nagy mázlista, mert
