Borító: Tipografik Art ISBN HU ISSN

Halálos illúziók

Minden jog fenntartva, beleértve a kiadvány egészének vagy egy részének bármilyen formában történő sokszorosítását. A mű a Harlequin Enterprises II B. V. jóváhagyásával jelent meg. Kiadványunk szereplői kitalált személyek. Bármely adott személlyel, akár élővel, akár elhunyttal való hasonlóság a merő véletlen műve. § All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition is published by arrangement with Harlequin Enterprises II B. V. Ali characters in this book are fictitious. Any resemblance to actual persons, living or dead, is purely coincidental. ©Brenda Joyce Dreams Unlimited, Inc., 2005 – Harlequin Magyarország Kft., 2013 A mű eredeti címe: Deadly Illusions (Mira Books, Toronto) Magyarra fordította: Várnai Péter Borító: Tipografik Art ISBN 978-963-538-596-6 HU ISSN 1789-2732 • Kiadó címe: 2800 Tatabánya, Mártírok útja 44. • Felelős kiadó: dr. Bayer József • Főszerkesztő: Vaskó Beatrix • Műszaki vezető: Sárai Szabó Mária • Szerkesztőség: 1122 Budapest, XII. Városmajor u. 12-14. • Levélcím: 1535 Budapest, Pf. 762. • Telefon: +36-1-488-5569; • E-mail: [email protected] Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon is tájékozódhat: www.harlequin.hu Szedés: Harlequin Magyarország Kft. Nyomtatás: Kaposvári Nyomda Kft. Nyomda címe: 7400 Kaposvár, Fő utca 101. Megrendelés száma: 130011 Nyomtatás időpontja: 2013/12. Felelős vezető: Pogány László igazgató

1. New York, 1902. április 22., kedd 17 óra

A

tetthely iszonytató látványt nyújtott. Francesca Cahill megborzongott, miközben tekintete bejárta a halott nőt, aki mindössze fűzőben, alsóingben és bugyiban feküdt egy vértócsában, amely ugyanolyan sötétvörös volt, mint az áldozat haja. Francesca hátán a hideg futkosott, noha meleg és napsütéses idő volt, ahogy annak egy igazi tavaszi napon lennie is kellett. Idebent azonban nem lehetett érezni, hogy tavasz van. A lakás, amelybe Francesca szapora léptekkel besietett, egyetlen keskeny és hosszú szobából állt. Mindkét végén volt egy-egy ablak, de igazán világos soha nem lehetett itt, mivel a ház mögött, tőle csupán néhány lépésnyire egy magas téglaépületet emeltek, amelytől nem jutott be ide elég fény. A szoba szemközti végében volt az ágy, azon feküdt a halott. Francesca az ajtóban állt, mögötte sötét, dohszagú folyosó húzódott. A környezet szegényes volt, mégis sok minden árulkodott arról, hogy az áldozat szeretett élni. A berendezéshez egy kis kanapé is tartozott, amelynek barnás huzata kopott volt, és több helyen ki is szakadt. A színehagyott futószőnyegen egy tál víz állt, ami arra engedett következtetni, hogy a halott nő lefekvés előtt még lábat mosott. Ott, ahol a szoba ebédlőnek berendezett részben folytatódott, Brenda Joyce

4 Halálos illúziók

egy négyzet alakú, roskatag asztalt helyeztek el két ugyanolyan viharvert székkel. Az egyiknek a lábát spárga tartotta össze. A konyharészben a fa munkalapon tányérok és háztartási eszközök feküdtek. Mellette kapott helyet a fával fűthető tűzhely és a mosogató, amelyben egy kanna és edények álltak. Amikor Francesca elnézett a másik irányba, a rendőrségi zárókorlátot látta meg, amelyen egy tábla az illetéktelenek számára megtiltotta a belépést. Az áldozat mellett egy középmagas, zömök férfi állt, akinek tweed-öltönye itt-ott már elnyüstölődött. Francesca azonnal felismerte, és hogy felhívja magára a figyelmét, megköszörülte a torkát, mielőtt beljebb lépett. Közben meglibbent tengerészkék szoknyája, s ugyanolyan színű kalapkája alól kiszabadult és arcába hullott néhány szőke tincse. Kesztyűbe bújtatott kezével erősen magához szorította a retiküljét. A férfi hirtelen megfordult. – Miss Cahill! – mondta, és szemlátomást meglepte, hogy itt látja Francescát. A lány melegen elmosolyodott, és szentül eltökélte, nem fogja engedni, hogy elriassza a tett kegyetlensége. Ez itt valójában nem is az ő esete. Senkitől nem kapott megbízást arra, hogy nyomozzon ennek a gyilkosságnak az ügyében. – Jó napot, Newman felügyelő! – üdvözölte a férfit, és újabb pillantást vetett a halottra. Most, miután közelről is megnézte a csinos nőt, úgy becsülte, hogy a húszas évei elején járhatott. Newman lezárta az áldozat szemét, aztán közelebb ment Francescához. Kivörösödött arcán izzadságcseppek csillogtak. – Ráállították erre az ügyre? – kérdezte. – A rendőrfőnök is itt van? A kérdés hallatán Francesca szíve önkéntelenül nagyot dobbant. Hetek óta nem látta már a rendőrfőnököt, csak a Bellevue Kórházban futott össze vele néha, ahol Rick Bragg gyakran meglátogatta a feleségét. – Sajnálom, de egyedül jöttem – felelte. – A nyakmetsző kézjegyének tűnik? – akarta tudni, miközben pillantása visszatért az

Brenda Joyce


áldozathoz, már-már úgy, ahogy egy molylepkét vonzza ellenállhatatlanul egy gyertya fénye. Newman rávillantotta a szemét. – A nyakán ejtettek sebet, Miss Cahill, mint az első két áldozatnál, de őt meg is ölték. Én ugyanarra az elkövetőre gyanakszom, biztosat azonban majd csak akkor tudhatunk, ha a halottkém megvizsgálta a tetemet. Francesca bólintott, és egy pillanatig komolyan nézett Newmanre. Ha hinni lehet az újságoknak, és ő jól tudta, hogy nem mindig lehet, akkor a támadások mind azonos mintát követtek. A Tribune szerint az első két áldozat fiatal, szép és ír származású nő volt. Őket azonban nem ölték meg, hanem csak késsel megsebezték a nyakukon, ami az ő számukra persze így is borzalmas volt. Az első eset még alig keltett feltűnést, a második azonban már kellőképpen szenzációs volt ahhoz, hogy az újságok címoldalaira kerüljön. A harmadik áldozat most meghalt, és ez akár azt is jelenthette, hogy a jelenlegi gyilkosság nem függ össze a két korábbi esettel. Francesca azonban egy pillanatig sem hitt ebben. Azóta, hogy úgy döntött, magánnyomozónak áll, egyszer sem hagyták cserben az ösztönei. És azok most azt súgták, hogy ez itt megint a nyakmetsző műve, aki ezúttal jóval drasztikusabb tettet hajtott végre. Embert ölt. Az eset pedig ettől egyértelműen az ő ügye lett, hiszen csupán kétháznyira innen olyan emberek élnek, akik sokat jelentenek neki. – Tudják már, hogy hívták a halottat? – kérdezte, és szemügyre vette az áldozat testhelyzetét. A fiatal nő széttárt karral, fejét oldalra fordítva feküdt az ágyon. Dulakodhatott a tettessel. És Francesca szinte esküdni mert volna arra, hogy ő is ír származású volt. – Igen. Margaret Cooper a neve – felelte Newman, és ő is visszafordult a halotthoz. A név nem vallott ír ősökre, és Francescát meglepte, hogy ebben a tekintetben tévedett. Továbbra is úgy hitte azonban, hogy az elkövető igenis a korábbi mintáját követte. Arca elfelhősödött, és közelebb akart lépni az ágyhoz, de Newman megállította.

Brenda Joyce


– Miss Cahill, itt lehet ön egyáltalán? – kérdezte, és mélyen elvörösödött. – A tetthelyen végül is nyomozás folyik, és mivel a rendőrfőnök nincs jelen, nem tudom, szabad-e önnek... Francesca egy pillanatig sem habozott. – Hivatalosan dolgozom az eseten, felügyelő, és mind a ketten tudjuk, hogy a rendőrfőnöknek nem lesz ellenvetése – mosolygott rá a nyomozóra barátságosan, de eltökélten is. Valójában nem tudta, hogy Rick Bragg ugyanúgy támogatni fogja-e, ahogyan korábban mindig tette. Időközben sok minden megváltozott közöttük, méghozzá nagyon is gyorsan. – Nos, úgy tűnik, ezt már nem nekem kell eldöntenem – válaszolta Newman, amikor lépéseket hallott a folyosóról. Francescának nem kellett megfordulnia, hogy tudja, ki áll az ajtóban. Teste pattanásig feszült, amikor a rendőrfőnök belépett a lakásba. Jóvágású, karizmatikus férfi volt. Francesca szemében a legvonzóbb is az egész világon, amíg meg nem tudta róla, hogy nős ember, bár a házassága hol jól működik, hol nem. Rick Bragg száznyolcvan centinél is magasabbra nőtt, a válla széles volt, és mindig nagy léptekkel, magabiztosan járt, hogy csak úgy lebegett körülötte a kabátja. Arcbőre kimondottan sötét árnyalatú volt, és ettől még világosabbnak hatott aranyszőke haja. Első látásra is tekintélyparancsoló jelenség volt, aki mindig és mindenhol kirítt a tömegből. Francesca jól emlékezett arra a napra, amelyen a szülei házában egy partin felfigyelt rá. Amint a férfi belépett a szobába, azonnal felkeltette az érdeklődését. Most azonban olyan érzése támadt, hogy azóta kész örökkévalóság telt el. Ő akkor még nem az az ember volt, aki ma. Tekintetük találkozott, és sokáig fogva tartotta egymást. Francesca egyszer csak rádöbbent, hogy az ajkát harapdálja és ökölbe szorítja a kezét. Ráadásul a szívverése is felgyorsult. – Helló! – köszönt Ricknek, és megpróbálta leplezni az idegességét, ami nem bizonyult egyszerű feladatnak. Valamikor szerelmespárt alkottak, ő azonban ma már mással jár jegyben. A rendőrfőnök legnagyobb vetélytársának, egyben a

Brenda Joyce


féltestvérének, a gazdag és hírhedett Calder Hartnak a menyasszonya. Ha Ricket meglepte is, hogy itt találja őt, ez nem látszott rajta. – Francesca – válaszolta, és megállt a lány előtt. Tekintete továbbra is rajta nyugodott, és pillantást sem vetett az áldozatra. – Ez aztán a meglepetés! A lány belenézett a férfi borostyánszínű szemébe. Azonnal kiolvasta belőle, hogy Rick szellemileg és fizikailag is kimerült, s vágy ébredt benne iránta. Tudta, hogy nagyon megviseli a felesége állapota, és egyszeriben már nem Margaret Cooperről akart beszélni vele, hanem róla magáról, a feleségéről és a két nevelt gyermekükről. Meg akarta fogni Rick kezét, és szeretett volna valahogy segíteni rajta. Végül mégis egészen mást mondott. – Találkoztam Isaacsonnal a Tribune-tól – közölte hűvösen, aztán megpróbálkozott egy mosollyal, de az eredményt ő maga is inkább grimasznak érezte. Rick még mindig olyan áthatóan nézett rá, hogy félelme felerősödött, és két kézzel még erősebben szorította a retikülje fülét. – Éppen bent lehetett a főkapitányságon, amikor megjött a hír. Elmondta, hogy talán a nyakmetsző a tettes, s az áldozatra a Tizedik utca és az A sugárút sarkán álló házban találtak rá. Erre természetesen azonnal ide kellett jönnöm. Maggie és a gyerekei csak kétháznyira laknak innen, Bragg – tette hozzá komoly hangon. – Igen, tudom. Én is aggódtam miattuk – felelte a férfi. Arckifejezése megenyhült kicsit, de továbbra is fürkészőn nézett a lányra. Most már az is feltűnt neki, hogy görcsösen szorítja a retiküljét. Francesca megint mosollyal ajándékozta meg Ricket, ám azt a férfi nem viszonozta, ő pedig nem tudta, mit mondhatna még. Vajon még mindig a barátja, vagy meggyűlölte őt? Megbocsátotta-e neki, hogy eljegyezte magát egy férfival, akit Rick teljes szívéből megvet? Megbékélt-e a gondolattal, hogy ő egy nap majd hozzámegy Calder Harthoz? Sokáig vívódott, amíg végül aztán belátta, hogy Braggnek a felesége mellett van a helye.

Brenda Joyce


Francesca e percben legszívesebben minden kérdést feltett volna a férfinak, amely csak a szívét nyomta, de nem volt hozzá bátorsága. Az önzés volna tőle. Eközben nincs ember, akit jobban csodálna, akit nagylelkűbbnek, tántoríthatatlanabbnak és tiszteletre méltóbbnak tartana, mint Rick Bragget. Őt nevezték ki a város új rendőrfőnökévé, és egyúttal megbízták azzal, hogy szervezze újra a rossz hírűvé lett rendőr-főkapitányságot, s legyen úrrá az ott elharapózott korrupción. Csakhogy ez a feladat szélmalomharccal ért fel. Bragg több rendőrt elbocsátott, újakat vett fel helyettük, és teljes részlegeket alakított át, ám a legkisebb előrelépésnek is nagy ára volt. A sajtó a rendőrfőnök minden egyes rendelkezését éberen követte, a papság és a reformmozgalom még több intézkedést követelt tőle, miközben a politikusok ennek éppen az ellenkezőjére törekedtek. Noha Tammany Hall elveszítette az utolsó választást, a város nagy részét továbbra is ő irányította. Ugyanakkor a reformerek által megválasztott polgármester nem mindig állt ki Bragg mellett, mert félt, hogy akkor kevesebb szavazója lesz a munkásság körében. Küszöbön álltak az új választások, és Low polgármester nem akart veszíteni. Bragg számára mindez azt jelentette, hogy egyedül kell megvívnia a harcot. Francesca azonban tudta róla, hogy soha nem fogja bedobni a törülközőt. Mindemellett még a felesége is kórházban fekszik, mert súlyos balesetet szenvedett a kocsijával. – Hallottam, hogy Leigh Anne hamarosan hazamehet – mondta a lány, és gondolkodás nélkül megfogta Rick kezét. A férfi összerezzent, amikor Francesca ujjai az övéire fonódtak. A lány csak most döbbent rá, mit tett, és sietve visszahúzta a kezét. – Igen, így van. Már holnap kiengedik – válaszolta Rick, és kerülte Francesca tekintetét. A lány jól ismerte, vagy legalábbis volt idő, amikor ez még így volt. Most azonban nem tudta volna megmondani, hogy a bánat vagy a bűntudat késztette arra, hogy elforduljon tőle.

Brenda Joyce


– Hála legyen az égnek, hogy Leigh Anne ilyen hamar visszanyerte az eszméletét – suttogta, és enyhe szúrás hasított a szívébe. Sajnálta, hogy nem ölelheti meg a férfit, akiről pedig lerítt, hogy vigasztalásra szorul. Igaz, ő már valaki másnak a menyasszonya, ám ettől még az idők végezetéig szeretni fogja Ricket. A férfi komoran maga elé nézett, és egy szót sem szólt. – Még mindig ugyanolyanok a kilátások? – kérdezte Francesca. Többször is volt bent a kórházban, de a betegszobába végül egyszer sem ment be. Nem tudta, hogyan fogadná az asszony, felizgatni pedig semmiképpen sem akarta. – Soha többé nem fog tudni járni. – Rick színtelen hangon beszélt, és közben Francesca mellett elnézve a halottra siklott a tekintete. – Ha ez itt az úgynevezett nyakmetsző műve, akkor mostantól sorozatgyilkost üldözünk – tette hozzá, és odament az ágyhoz. A lány követte, és megállt mellette. – Az első két áldozat azonban életben maradt, ha helyesek az értesüléseim – mondta. A férfi komoran nézegette az ágyon fekvő nőt. Az olcsó pamut ágyneműt láthatóan frissen mosták ki, mielőtt bevéreződött. A halott haja összekócolódott, és néhány tincse a nyakára hullott. – Igen, ők valóban életben maradtak, de a támadások mindig hétfőn történtek, egy-egy hét különbséggel. – Ó! – mondta Francesca, mert a szörnyű tragédia ellenére is lebilincselte, amit hallott. Ez a részlet nem szerepelt a lapokban. – Tegnap ölték meg ezt a nőt? – Ma déltájban találtak rá, de én meg merem kockáztatni azt a kijelentést, hogy tegnap este gyilkolták meg – vetett Rick jelentőségteljes pillantást a lányra. – Azt olvastam, hogy az első két áldozat a húszas évei elején járó ír nő volt. Így van, Rick? A férfi a halott fölé hajolt, és félresimította a nyakáról kusza, sötétvörös haját. A torkát brutálisan elvágták. Francescát hányinger környékezte, de sietve lehunyta a szemét, és mélyeket lélegzett, hogy leküzdje. Akárhány eseten fog is dolgozni a jövőben, abban egészen

Brenda Joyce


biztos volt, hogy az erőszakos halált soha nem tudja majd megszokni. Igaz, eddig még csak hat ügy felderítéséből vette ki a részét. Magánnyomozói karrierje akkor vette kezdetét, amikor tavaly januárban elrabolták a szomszédai kisfiát. Akkor még csak segíteni akart, és álmában sem jutott eszébe, hogy végül ilyen fordulatot vesz majd az élete. Bragg felegyenesedett. – Igen, így van. Az első két áldozat egyaránt Írországból származott, a húszas évei elején járt, és mind a ketten külön éltek a férjüktől. Ennek a vágásnak az alapján azt mondanám, hogy ez is a nyakmetsző műve, de ezúttal halálos kimenetellel. Francesca maga elé meredt. Megfeledkezett a vőlegényéről, és már csak kellemetlen érzéseivel küzdött. – Ez a nő viszont nem ír. Coopernek hívják, az pedig tősgyökeres amerikai név. – Az azonosságok akkor is felismerhetők. Mind a három nő fiatal, vonzó, vagyontalan, és mindig hétfőn támadták meg őket. Francescának ezzel egyet kellett értenie. – Elképzelhetőnek tartod, hogy véletlen egybeesésről van szó? Vagy inkább úgy gondolod, hogy a nyakmetszőnek most már erősebb ingerre van szüksége? – Ezt most még nem tudom megmondani. Ám ha ezt a nőt valóban tegnap ölték meg, és ha a nyakmetsző tartja magát a szokásaihoz, akkor pontosan hat nap múlva újabb áldozata lesz. – A férfi Francesca felé fordult, és megint találkozott a tekintetük. – Meg fogjuk találni a gyilkost, Bragg. Ezt a legkomolyabban mondom. Rick most már végre rámosolygott a lányra. – Ha valaki képes arra, hogy megtalálja a tettest, akkor te vagy az. Francescát fellelkesítette a bizalmas mosoly, és viszonozta is. – Úgy sejtem, férfi az elkövető, de azt sem zárhatjuk ki, hogy nő. Ne felejtsd el, hogy először Lizzie O’Briennél is férfira gyanakodtunk – utalt a lány egy korábbi esetükre. – Hogy felejthettem volna el? – kérdezte Rick. Arckifejezése egészen megváltozott, mintha egyszeriben minden eszébe jutott

Brenda Joyce


volna abból, ami egykor kettejük között történt. – A két korábbi áldozat – folytatta, miután megköszörülte a torkát – Kate Sullivan és Francis O’Leary volt. Egyikük sem látta a tettest, mert az hátulról támadta meg őket. A bűnjelek azonban egyértelműen férfira vallottak. Francesca helyeslően bólintott. – Most ki értesítette a rendőrséget? – Egy bizonyos Mrs. O’Neil talált rá. Itt lakik a szomszédban. Francesca megdermedt. – Bragg! Csak nem Gwen O’Neil volt az? – kérdezte, és lelki szemei előtt megjelent a csinos, vörös hajú asszony. A férfi felvonta a szemöldökét. – De igen, így hívják – felelte. – Most éppen vallomást tesz a kapitányságon. Egészen magánkívül van. Talán ismered? – Nemcsak én – felelte a lány, és megfogta Rick karját –, hanem te is.

Miután egy órát Rickkel töltött a tetthelyen, Francesca elindult, hogy két házzal arrább felkeresse Maggie Kennedyt, a varrónőjét, akivel egy ideje jó barátságban is volt. Gondolataiba mélyedve kapaszkodott fel a keskeny lépcsőházban a lakásba, amelyben Maggie élt. Egy gyilkos járkál szabadon. Egy férfi, akinek az áldozatai között több közös vonás is felfedezhető. Mind fiatalok és csinosak voltak, a munkásosztályhoz tartoztak, és kétsaroknyira éltek egymástól. Az első kettő, Francis O’Leary és Kate Sullivan ráadásul egyedül lakott. Francis férjének jó két éve nyoma veszett, Kate pedig elhagyta a magáét. Margaret Cooper nem viselt jegygyűrűt, és a lakásában semmi sem utalt arra, hogy férfival élt volna együtt. A jelek szerint ő is egyedülálló volt, bár ez a sejtés még megerősítésre szorult. Mind a három áldozatot hétfői napon támadták meg, egy-egy hét különbséggel. Szinte biztosra lehetett venni, hogy ugyanebben a negyedben a következő hétfőn újabb esetet könyvelhetnek el. Francis O’Leary és Kate Sullivan szerencsére életben maradt. Francesca beszélni akart velük, ha lehet, még ma délután. A Brenda Joyce


rendőrség ugyan mindkettejüket kihallgatta, de a lány esküdni mert volna rá, hogy valamilyen fontos részlet elkerülte a nyomozók figyelmét. Bragg személyesen akkor még nem foglalkozott ezekkel az esetekkel. Francescának hirtelen eszébe jutott, hogy az édesanyja ma vacsorát ad. Halk sóhaj szakadt fel belőle, mert tudta, hogy onnan semmiképpen sem maradhat távol. Ha megtenné, azért nagy árat kellene fizetnie. Julia Van Wyck Cahill nem az az asszony, aki félvállról veszi, ha valami nem úgy történik, ahogy azt ő eltervezte. A kikérdezéseknek, legelőbb is Gwen O’Neil kifaggatásának, várniuk kell, mert már hat óra is elmúlt. Francescának a legkevésbé sem tetszett, hogy Gwen a lányával, Bridgettel az áldozattal szomszédos lakásban él. Attól a gondolattól sem érezte jól magát, hogy Maggie a gyerekeivel szintén csupán kőhajításnyira lakik a tetthelytől. Az is igaz persze, hogy a szomszédságban tucatjával akadnak még szegény nők. Amikor egy pillanatra megállt Maggie ajtaja előtt, Francesca arra gondolt, hogy Rick és ő nagyon eltávolodtak egymástól. Talán naiv volt, amikor úgy gondolta, hogy barátok maradhatnak, ha a férfi kibékül a feleségével, ő pedig máshoz megy feleségül. Rick végül is szereti a feleségét, ő pedig nagyra becsüli Hartot. Azóta, hogy a vőlegénye üzleti ügyben két hete Chicagóba utazott, nehezen sikerült megállnia, hogy ne gondoljon szüntelenül rá. A hírt, hogy Leigh Anne-t holnap hazaengedik a kórházból, Francesca megnyugtatónak találta. Azt kezdte találgatni, lesz-e bátorsága ahhoz, hogy végre meglátogassa az asszonyt. Töprengéséből gyerekek rikoltozására és hangos nevetésére riadt fel, s önkéntelenül elmosolyodott, amikor bekopogott a lakásba. Maggie özvegy volt, és egyedül nevelte a négy gyerekét. Az ajtót azonnal kinyitotta a tizenegy éves Joel Kennedy, aki nemrégiben még a zsebtolvajok mesterségét űzte, időközben azonban Francesca felbecsülhetetlen értékű segítője lett. A hollófekete hajú fiú úgy ismerte a várost, mint a tenyerét, és rövid ismeretségük alatt is már több veszélyes helyzetből menekítette ki Francescát. Arca

Brenda Joyce


most vörös volt, és igencsak bosszúsnak tűnt, de a vonásai azonnal kisimultak, amint meglátta a lányt. – Miss Cahill! Joel mellett Francesca benézett a kis lakásba, amelyben máskor mindig rend uralkodott. Most azonban a lakószoba padlóját kiszóródott libatollak borították. Matt és Paddy, Joel öccsei a földön ültek, nevetés rázta őket, és üres párnahuzatok voltak a kezükben. A gyerekek már ehettek, mert a konyhaasztalt kenyérmorzsák borították. Joel követte Francesca tekintetét, és megint elkomorult az ábrázata. – Idióták! – mondta. – Mami nem lesz boldog, ha meglátja, hogy az összes tollat kiszórták. – Mattnek mára nem adtak fel házi feladatot? – kérdezte Francesca. Tudta, hogy Maggie iskolába járatja a fiát, ami egy munkásasszonytól igencsak szokatlan volt. A szegény családok többsége arra a kevéske pénzre is rászorult, amit a gyerekeik megkereshettek. Emellett az állami iskolák túlzsúfoltak voltak, arra viszont nem kaptak elég pénzt, hogy rendszeres oktatást biztosíthassanak. A helyzet egyszerűen szégyenletes volt. Joel már tudott olvasni, és ezért nem járt tovább iskolába. – Meg kellene tanulnia egypár betűt – felelte a vállát vonogatva –, de nem akar leckét írni. Nekem meg nincs kedvem ahhoz, hogy veszekedjek vele. Jobb dolgom is van. Francesca éppen becsukta maga mögött az ajtót, amikor a hálószobából előjött Joel hároméves húga. Látszott rajta, hogy éppen most ébredt fel. – Szervusz, Lizzie! – üdvözölte Francesca, és megsimogatta a még álmosan pislogó lány selymes haját, mielőtt megint Joelhez fordult. – Ha végeztetek a vacsorával, Mattnek le kellene ülnie, hogy gyakorolja a betűket. Te már tudsz olvasni, Joel. Nem akarod, hogy az öcséd is megtanuljon? Joel dühös pillantást vetett a vendégre.

Brenda Joyce


– Azért jött ide, Miss Cahill, mert megint van számomra valamilyen munkája? Már rég nem akadt semmi. Francesca letette a retiküljét a szófára. – Igen, ezért jöttem, és igazat kell adnom neked. Az utóbbi időben valóban nagy volt a nyugalom. Nem kellene már itthon lennie az édesanyátoknak? – De igen, és mindjárt meg is jön. Milyen esetünk van? – kérdezte a fiú, és megcsillant sötét szeme, amikor csintalanul elmosolyodott. Francesca gyengéden megveregette a kiskamasz vállát. – Bennünket ugyanabból a fából faragtak – jelentette ki büszkén, ám aztán elkomolyodott. – Két házra innen meggyilkoltak egy nőt. Gwen O’Neil szomszédja volt. Joel elsápadt. – Mrs. O’Neilnek és Bridgetnek nem esett baja? – kérdezte. – Ők jól vannak – nyugtatta meg Francesca. – Kérdezősködnél okosan a szomszédságban, Joel? Tudnom kell, feltűnt-e valakinek valami szokatlan dolog. Láttak-e valakit, aki lesben állt Margaret Cooper lakásánál vagy a házuk előtt? Esetleg félt-e valakitől az a lány, és tudta-e, hogy veszélyben van az élete? Kivel barátkozott, és ki látogatta meg mostanában? Úgy gondoljuk, egy férfi ölte meg, és lehet, hogy a nyakmetsző volt az – tette hozzá. Joel szeme elkerekedett, és egyetértőn bólintott. – Máris elkezdhetem, ha a mama megjött. – Mit akarsz te elkezdeni? – kérdezte Maggie Kennedy, aki éppen belépett a lakásba. Egyenesen a boltból jöhetett, mert a karján tömött papírzacskót egyensúlyozott. – Francesca! – kiáltott fel boldogan. – Jaj, de örülök, hogy látlak! – Megint van egy eset – közölte Joel sietve, miközben megölelte az édesanyját. – Gyilkosság történt. Nem messze innen. – Joel, kérlek! – szólt közbe Francesca. – Engedd, hogy inkább én mondjam el! Maggie a két kisebbik fiához fordult, és elkomorult az arca. – Mi ez a felfordulás? – kérdezte mérgesen. – Jól tudjátok, hogy nem engedhetek meg magamnak új párnákat. Azonnal szedjétek

Brenda Joyce


össze a tollakat, de mindet, az utolsó szálig! És szégyelljétek magatokat! – tette hozzá remegő hangon. Francesca tudta, hogy az asszonyt Joel bejelentése zaklatta fel. Maggie hátára tette a kezét, és bátorítóan elmosolyodott. – Nem ülhetnénk le? – Jaj, dehogynem! Ne haragudj, megfeledkeztem a jó modorról. – A fiatal özvegy elpirult, aztán odasietett a tűzhely és a mosdókagyló mellett álló kisasztalhoz, és széket húzott elő alóla. – Máris teszek fel vizet, hogy friss teát főzzek neked. Francesca odament Maggie-hez, és megfogta a karját. – Ne fáradj miattam! Erről az esetről szeretnék beszélni veled – mondta, és jelentőségteljes pillantást vetett az asszonyra. Maggie lassan bólintott, aztán mind a ketten leültek. Joel kihasználta a kínálkozó lehetőséget, és kiviharzott a lakásból. Édesanyjának ez szemlátomást kicsit sem tetszett. – Kész csoda, hogy fizetést kap tőled – mondta –, de... Nagyon aggódom. Francesca hamar megértette, hogy Joel rendkívül nagy hasznára lehet a nyomozói munkában. Ezért is ajánlotta fel neki, hogy legyen a jobbkeze, amit a fiú természetesen határtalan lelkesedéssel fogadott. – Tudod, hogy szándékosan soha nem tenném ki veszélynek – nyugtatta meg Maggie-t. – Tudom. Megmentetted az életemet, és Joelt is megmented, mert megőrzöd a gengszterek világától. – Az özvegy egy pillanatra tenyerébe temette az arcát, aztán nagyot sóhajtott. – Nagyon örülök, hogy alkalmazod Joelt. Francesca tudta, hogy Maggie holtfáradt a Moe Levy Gyárban varrónőként ledolgozott sok óra után. – Ha egy nap majd nem akarod, hogy a fiad dolgozzon nekem, természetesen habozás nélkül elfogadom a döntésedet – mondta Francesca, és gyengéden megérintette a barátnője kezét. Maggie határozottan megrázta a fejét. – Joel istenít téged. És már jó ideje nem csavarog az utcákon, hogy pénztárcákat lopjon. Csak ma egy kicsit zaklatott vagyok.

Brenda Joyce


Ez már feltűnt Francescának, az okát azonban nem tudta. – Gwen O’Neil talált rá a halott szomszédnőjére – mondta rövid szünet után. Maggie fojtott hangot hallatott. – Gwen hogy van? – kérdezte aztán. – Nem tudom, mert még nem találkoztam vele. Bragg szerint meglehetősen felkavarta, ami történt. Ma délután bent volt a kapitányságon, de gondolom, most már hamarosan otthon lesz. Úgy sejtjük, hogy megint a nyakmetsző csapott le. A korábbi áldozatai szerencsére túlélték, hogy találkoztak vele, Margaret Cooper azonban nem. – Mind a hármukat ismerem! Itt laknak a közelben. – Tudsz is róluk valamit? – kérdezte Francesca, aki csupa fül lett, és izgatottan előrehajolt. – Többé-kevésbé – felelte Maggie. – Francis és én mindig ugyanakkor megyünk vásárolni. Nagyon kedves nő. Sokszor találkozom vele a Schmidt-féle vegyeskereskedésben. Mostanában feltűnően jókedvűnek láttam – tette hozzá az asszony suttogva. – Aztán nemrégiben elmesélte, hogy találkozgat egy férfival, akit egészen különlegesnek gondol. Francesca felegyenesedett ültében. – Nem ő az az asszony, akinek egy ideje eltűnt a férje? – kérdezte. Ha igen, akkor az a Francis még mindig házas. – Azt tudtam, hogy volt már férjnél, de mindig özvegynek hittem – felelte Maggie ámulva. Francesca átnézte Bragg-gel az eset aktáját, és így bizton tudta, hogy Francis O’Leary nem özvegy. – Nem tudod véletlenül, hogy hívják azt a férfit, akivel találkozgat? – Nem, a nevét soha nem említette, de Francis csak két sarokra lakik innen. – Igen, a Tizenkettedik utcában. – Francesca elhatározta, hogy már másnap elmegy az asszonyhoz. – Hol dolgozik?

Brenda Joyce


– Eladó a Lord and Taylornál – felelte Margaret. – Tegnap azonban, amikor láttam a templomban, nagyon rossz bőrben volt. Lehet, hogy még nem ment vissza dolgozni. Francesca ezt jó hírnek tartotta. Ha holnap reggel időben elindul, még biztosan otthon találja Francis O’Learyt. – Kate Sullivant és Margaret Coopert is ismerted? – Kate-et nem igazán, de vasárnaponként a templomban mindig üdvözöltük egymást. Ő is kedves nőnek tűnik, csak kissé félénk. Gwen viszont jó barátnőm – tette hozzá Maggie, és elsírta magát. Francesca sietve még egyszer átgondolta, amit hallott. Mind a három nő keményen dolgozott, a városnak ugyanabban a negyedében élt, és rendszeresen találkozott egymással. – Kérlek, légy óvatos – mondta végül Maggie-nek. Az özvegy felkapta a fejét, elsápadt, és ijedt pillantást vetett a gyerekeire. – Margaret Cooper majdnem a szomszédban élt, és a többiek sem laknak messze innen. Úgy gondolod, hogy veszélyben vagyunk? – A három áldozat egyikének sem volt gyereke – válaszolta Francesca az igazságnak megfelelően, mégis elképzelhetőnek tartotta, hogy barátnőjét veszély fenyegeti. – Tartsd nyitva a szemed! – tanácsolta neki. – A gyerekek miatt viszont ne aggódj! Biztos vagyok benne, hogy ők nincsenek veszélyben. Sok minden szól a mellett, hogy neked sem eshet bajod, de azért inkább legyünk óvatosak! A jövő hétfőt nálam fogod tölteni a gyerekekkel. – Úgy érted, odahaza nálatok? – kérdezte Maggie meghökkenten. Francesca bólintott. Nem ez lesz az első alkalom, hogy Maggie a gyerekeivel az ő családja Ötödik sugárúti házában fog éjszakázni. – A nyakmetsző a jelek szerint mindig hétfőn csap le az áldozataira. Ez egyszerű óvintézkedés, semmi más – mondta a lány, és megpróbálkozott egy bátorító mosollyal, ám az aggodalmasabbra sikeredett, mint szerette volna. Maggie habozott. – Nem szeretnék tolakodónak tűnni – mondta végül. – Barátnők vagyunk – jelentette ki Francesca. – Tolakodásról szó sincs.

Brenda Joyce


– Majd gondolkodom a dolgon – felelte Maggie kissé tartózkodón. – Még az is lehet, hogy addigra elfogják a nyakmetszőt. – Erősen remélem – válaszolta Francesca. Derűlátásából egy kevés Maggie-re is átragadt. Tartása már nem volt olyan feszült, és tekintete az asztalra vándorolt. – Evan hazament? – kérdezte anélkül, hogy felnézett volna. Francesca nem válaszolt azonnal. Hátradőlt a székén, s arra gondolt, hogy a bátyja odaadóan törődött Maggie-vel és a gyerekeivel, amikor ők rövid időre beköltöztek a Cahill-házba. Nem most először merült fel benne, hogy talán szikrák röpdösésének volt akkor a tanúja a fivére és a fiatal özvegy között. Az azonban, hogy bármi is lehessen egy Alsó East Side-i varrónő meg egy milliomos fia között, egyszerűen elképzelhetetlen volt. Francesca mindemellett arról sem feledkezhetett meg, hogy az apja nemrégiben kitagadta Evant. – Nem, még mindig a Fifth Avenue Hotelben lakik. Büszke vagyok rá, hogy ilyen következetesen állja a sarat apával szemben. – Úgy hallottam, állást is vállalt – folytatta Maggie, de még mindig lesütötte a szemét. – Igen, jogi munkatársként dolgozik. Francesca figyelmét nem kerülte el, hogy a jobb társaságban fejcsóválásokkal nyugtázták Evannek ezt az elhatározását. Senki nem értette, hogyan fordíthatott hátat a családjának és a vagyonnak. Maggie ismét csak rövid hallgatás után szólalt meg: – Azóta nem láttuk már, hogy a múlt hónapban eljött hozzánk, és levitte a gyerekeket a parkba. – Az elköltözése óta én is csak ritkán találkozom vele – felelte Francesca. – Megterhelő lehet számára, hogy alkalmazottként dolgozik és szállodában él. – Gondolom, még mindig találkozgat Benevente grófnővel – dünnyögte Maggie. Francesca pár percig gondolkodott, hogy mit feleljen. Végül azonban az őszinteség mellett döntött. – Igen, sokszor látják őket együtt. Evan mindig is vonzódott az olyan nőkhöz, mint Bartolla Benevente.

Brenda Joyce


– Nagyon csinos hölgy, és ők ketten szép párt alkotnak – mondta Maggie, és végre felnézett. – Evan jó fogást csinál, ha feleségül veszi a grófnőt. Te is így gondolod? – kérdezte mosolyogva, de a szeme kifejezéstelen maradt. Immár nem fért kétség hozzá, hogy Maggie Kennedy erős érzelmeket táplál Evan iránt. Komoly kapcsolatot azonban nehéz lett volna elképzelni közöttük. Az előttük tornyosuló akadályokat akkor is rendkívül nehéz volna leküzdeniük, ha Evannek komoly szándékai lennének a fiatal özveggyel. Csakhogy nincsenek, mert akkor nem tanúsítana élénk érdeklődést a szépséges grófnő iránt. – Igen, az a társadalmi helyzetüknek megfelelő házasság lenne – válaszolta Francesca –, bár nem tudom, Evan készen áll-e a nősülésre, bárki legyen is a másik fél. Miután elhagyta a családunkat, időre lesz szüksége, hogy megszervezze az életét. Maggie hirtelen felállt. – Előbb vagy utóbb haza fog térni, ebben egészen biztos vagyok. Azt hiszem, most már jobb lesz, ha felteszem a teavizet. – Jó ötlet – helyeselt Francesca, aki örült, hogy nem kell tovább a bátyjáról beszélnie.

Leszállt

az este, és nyoma sem maradt a nappal tavaszias melegének. Francesca megborzongott, amikor kilépett a házból, és sajnálta, hogy nincs nála kabát. Most, hogy a legtöbb munkásnak letelt a munkaideje, felélénkült a városrész élete. Férfiak és nők jártak az utcákon, egy csapat fiatal krikettet játszott, és ügyet sem vetett egy elhaladni akaró, súlyosan megrakott kordéra. Az egyik sarki kocsmát zsúfolásig megtöltötték a szomjas vendégek, az ablakok mindenütt sarkig nyitva voltak, és egy vendéglőből sült hús illata áradt ki az utcára, amelyet gázlámpák világítottak meg. Francesca nem a családi hintóval jött ebbe a negyedbe, amit most már bánt, mert ezen a környéken szemlátomást nem jártak bérkocsik. Arra gondolt, ha elgyalogolna a negyedik sarokig, ott felszállhatna a lóvasútra, amely a városon keresztül jár, és a Union téren átülhetne egy bérkocsiba. Csakhogy már besötétedett, és az utcákat durva alakok lepték el. Brenda Joyce


Amikor két izmos férfi haladt el mellette, akik aztán még meg is fordultak utána, s megbámulták finom szoknyáját és blézerét, Francesca fején az a nyugtalanító gondolat futott át, hogy a járókelők egyike akár a nyakmetsző is lehet. Ám az az ember a jövő hétfőig nem fog újra lecsapni. Feltéve persze, hogy tartja magát az eddigi szokásához. Francesca örült volna, ha most nem kellett volna egyedül lennie. Retiküljében szerencsére ott lapult egy kis pisztoly, mert a tapasztalat arra tanította, hogy mindig álljon készen az önvédelemre. Magához szorította az egyszerű, fekete táskát, és elindult. Hart magánkívül lenne, ha tudná, hogy egyedül és gyalogszerrel mászkál most itt. Egy járókelő, aki egy gyereket vezetett kézen fogva, nem nézett az orra elé, és meglökte Francescát. Ő egy pillanatra megdermedt, ám aztán folytatta az útját. Amikor egyszer csak valaki hátulról elkapta a karját, halálra rémült, és a szíve ki akart ugrani a helyéből. – Miss Cahill! – hallotta meg a nevét egy erős ír akcentussal beszélő nő szájából. A lány megkönnyebbült attól, hogy nem egy férfi szólította meg, és megfordult. Vele szemben egy ijedt és izgatott nő állt, akiben egy pillanat után Gwen O’Neilt ismerte fel. Mellette a kis Bridget állt, aki szorosan az édesanyjához bújt. – Mrs. O’Neil! Halálra rémített. Gwen elengedte Francesca karját, és nagyra kerekedett szemmel nézett rá. Arca krétafehér volt. – El sem hiszem, hogy éppen itt van, Miss Cahill. Valóságos jótétemény, hogy egy ismerős arcot láthatok. Francesca visszanyerte az önuralmát, és rájött, hogy Gwen megkönnyebbülése sokkal nagyobb, mint az övé. Az asszony olyan riadtan nézett körbe, mintha bármelyik pillanatban futásnak akarna eredni. Francesca rámosolygott Bridgetre, de elég volt csak futó pillantást vetnie rá, hogy világos legyen számára, a tizenegy éves kislány tud a szomszédnőjük meggyilkolásáról. Dermedten állt ott, és keskeny arcában óriásinak tűnt a szeme a félelemtől. – Mrs. O’Neil – kezdte Francesca, és bízott benne, hogy anya és lánya most majd megnyugszik.

Brenda Joyce


Bár már így is késésben volt, és nem érhetett oda időben az édesanyja vacsoraestjére, a lány nem szalaszthatta el a váratlanul ölébe pottyant lehetőséget. Úgy döntött, hazakíséri Gwent és a gyermekét, hogy biztonságban tudhassa őket, s egyúttal pár szót beszél is az asszonnyal. Gwen azonban nyugtalanul egyik lábáról a másikra állt, újra meg újra körbenézett, és nem csinált titkot abból, hogy fél. Francesca megfogta a karját. – Valami baj van, Mrs. O’Neil? Az asszony kinyitotta a száját, de nem sikerült megszólalnia. Helyette végül Bridget válaszolt sírós hangon: – Valaki követ minket.

Brenda Joyce


2. 1902. április 22., kedd 19 óra

Francesca is körbenézett, de semmi szokatlant nem látott. Nők és férfiak tartottak haza a hosszú és fárasztó munkanap után, a fiúk pedig még mindig labdáztak a macskaköveken. – Hazakísérem önöket – jelentette ki a lány. – Megtenné? – kérdezte Gwen, és hangja megkönnyebbülésről árulkodott. Francesca belekarolt. – Menjünk! – mondta kedvesen. Még egyszer hátrapillantott a válla fölött, és szinte már arra számított, hogy egy lámpaoszlopnak támaszkodva a nyakmetszőt fogja meglátni. Az utca képén azonban semmi sem változott. A bérház szűk kapualjában sötét volt, akárcsak a lépcsőházban, ami egy ilyen nagy épületnél szokatlan volt. – Gondolom, nincs önnél gázlámpás – mondta Francesca. – Az nincs – felelte Gwen elfúló hangon, és keresgélni kezdett a bevásárlószatyrában –, gyertya és gyufa viszont van. Francesca retiküljében is volt gyertya és gyufa, de megvárta, hogy az asszony meggyújtsa a kanócot. Neki azonban annyira remegett a keze, hogy a lány végül elvette tőle a gyertyát, és ő gyújtotta meg. A láng csak kevés fényt adott a komor és koszos kapualjban. Valaki Brenda Joyce


egy lepattogzott tükröt akasztott fel a falra, hogy azzal takarja el a levált tapétát, de a kísérlet hiábavalónak bizonyult. – Menj előre, Bridget! – mondta Francesca, és nagy nehezen sikerült barátságos hangot megütnie, bár a hideg futkosott a hátán. Egymás mögött kapaszkodtak fel a lépcsőn, amely minden egyes lépésükre megnyikordult. Gwen és a lánya az első emeleten lakott, ahogyan Margaret Cooper is. Amikor elmentek a lakása előtt, Francesca látta, hogy az ajtót lelakatolták. A rendőrség már végzett itt a munkával. Az ajtóra táblát szögeltek azzal a felirattal, hogy illetéktelenek számára tilos a belépés. A rendőrségi fényképész délután éppen akkor érkezett meg, amikor Francesca és Rick távozni készült. Bragg rendőrfőnök remek ötlete volt, hogy készüljenek felvételek a tetthelyről. Így majd akkor is végezhetnek még ellenőrzéseket, ha a lakásban már rendet raktak. Gwen kinyitotta a bejárati ajtót, de a keze még mindig remegett. – Bridget, gyújts meg még egy gyertyát! – mondta feszült hangon, amint beléptek a lakásba, és bereteszelte az ajtót. Francesca azt találgatta, vajon meddig kell Gwennek ilyen félelemben élnie. Figyelte az asszonyt, aki kényszeredett mosollyal feléje fordult, aztán kihúzta a tűket a szalmakalapjából, hogy levehesse. Francesca azt tudta, hogy sötétvörös a haja, azt viszont most meglepve látta, hogy hullámos is, és majdnem az asszony derekáig ér. Margaret Cooperé ugyanilyen hosszú volt. A két nőt ugyan nem lehetett összetéveszteni, mert Margaret inkább csinos volt, Gwen viszont valódi szépség, de tagadhatatlanul volt közöttük némi hasonlóság. És gyakorlatilag egymás tőszomszédságában laktak... – Miért néz rám ilyen furcsán? – kérdezte Gwen ijedten. – Ó, sajnálom! Arra gondoltam éppen, hogy ön találta meg a szomszédnőjét, Mrs. O’Neil. Ez szörnyű lehetett. Francesca mögött még egy gyertya gyulladt meg, és így már sokkal világosabb lett a hosszúkás szobában. – Igen, nagyon rossz volt – bólintott Gwen. Felakasztotta egy fogasra a kalapját, és rátette a gyapjúsálját. Aztán lehajolt, levette a

Brenda Joyce


cipőjét, és kissé zavartan elmosolyodott. – Fáj a lábam – magyarázta halkan. A cipőjét feltehetően nem szaküzletben vette, és vagy egy számmal kisebb volt, mint a mérete, s lyukak éktelenkedtek a talpán. Francesca hallotta, hogy az asszony vizet enged a mosdókagylóba, és az a vödör víz jutott eszébe, amelyet Margaret lakásában látott a kanapé előtt a földön. Lehet, hogy akkor lepte meg a gyilkos, amikor ő is le akarta hűteni kisebesedett lábát? Francesca rámosolygott Gwenre. – Miattam igazán ne feszélyezze magát! – mondta. – Biztos benne, hogy követték magukat? Az asszony egy pillanatig habozott, aztán odament egy kisasztalhoz, amelyen élénksárga terítő feküdt. Közepén ütött-kopott váza állt, amelyben egyetlen szál százszorszép árválkodott. Miközben Bridget begyújtott a tűzhelyben, és vizet tett fel melegedni, az édesanyja széket húzott ki az asztal alól. – Határozottan nem állíthatom, de egészen biztos vagyok benne – felelte Gwen. Ennek így nem volt értelme. Francesca lehúzta a kesztyűjét, és letette a kisasztalra. Bridget répát, krumplit, hagymát és egy kevés sót tett a fazékba. – Mesélje el, miből gondolta, hogy követik! – szólította fel Francesca óvatosan az asszonyt. Gwen szemébe könny szökött. – Nem tudom megmondani. Amikor kijöttem a rendőrségről, senkit sem láttam. Mégis egész idő alatt olyan érzésem volt, hogy valaki figyel. Önnel ez még soha nem fordult elő? – kérdezte. Francesca csitítóan megérintette a karját. – Dehogynem. Ismerem ezt az érzést. – Jaj, istenem, de neveletlen vagyok! Maga nagyon jó volt a lányomhoz, Miss Cahill, amikor a múlt hónapban megmentette azoktól a szörnyű férfiaktól. Kérem, foglaljon helyet. Bridget, tedd fel a kannát, hogy teázhassunk! – mondta kedvesen, miközben még könnycseppek gördültek alá az arcán. – Angol teám van, egészen különleges. Még otthonról hoztam magammal.

Brenda Joyce


Az otthonon Írországot értette, ahonnan nem sokkal korábban érkeztek New Yorkba. – Köszönöm – felelte Francesca, és leült, miközben Gwen állva maradt. – Szóval senkit sem látott? – Nem. Mégsem szabadulhattam attól a furcsa érzéstől, a kapitányságtól egészen idáig. Francesca megértően bólintott. – Üljön le ön is, kérem. Nehéz napon van túl. Gwen azonban már odament a tűzhelyhez, hogy megkavarja a készülő levest. – Biztosan azt hiszi, hogy megbolondultam – szólt hátra a válla fölött. – Nem, szó sincs róla. – Bridget, menj, mosd meg az arcod és a kezed! A kislány az utóbbi percekben szótlanul állt a szoba sarkában. – Haza akarok menni! – kiáltotta most egészen váratlanul. – Utálok itt lenni! És a legeslegjobban Lord Randolphot utálom. Francesca nem tudta, ki lehet az a Lord Randolph, de felállt, hogy vigasztalón karjába zárja a gyereket. Gwen azonban megelőzte, és magához ölelte a lányát. – Tudom, drágám, tudom, de nem mehetünk haza. Soha többé nem mehetünk vissza. Bridget könnyekben tört ki, és eltűnt egy függöny mögött, amely a hálóhelyeket választhatta el a szoba többi részétől. Gwen a mustársárga függönyre szegezte a szemét, s gondterheltnek és szomorúnak tűnt. Amit utoljára mondott, azt Francesca nem értette. Vajon miért nem mehet haza Írországba a gyerekével? A lány odament az asszonyhoz, és vállára tette a kezét. – Nehéz lehet új életet kezdeniük egy idegen országban – mondta. – Nagyon nehéz – felelte Gwen csendesen. – Megpróbáltam jó munkát találni, de csak egy gyárba vettek fel. Egész nap gyertyákat készítünk. Otthon egy udvarháznál szolgáltam. Ott soha nem kellett éheznünk. Francesca, bár nem szenvedtek hiányt személyzetben, csak nemrégiben vett fel egy új cselédlányt. Ellie korábban koldulásból

Brenda Joyce


élt, és végig kellett néznie egy gyilkosságot. Időközben ő lett a Cahill-ház legszorgalmasabb alkalmazottja. Francesca azonban jól ismerte az édesanyját, és tudta, hogy még egy szamaritánus cselekedetet már nem engedélyezne neki. Az viszont lehet, gondolta, hogy a nővéremnek szüksége lenne még egy alkalmazottra. – Vannak ajánlólevelei? – kérdezte. Gwen kitért a pillantása elől. – Attól tartok, ilyesmivel nem szolgálhatok. Ez a válasz igencsak meglepte Francescát, de okosabbnak tartotta, ha egyelőre felhagy a kérdezősködéssel. Mindemellett biztos volt abban, hogy Gwen remek munkát végezne cselédként. Hirtelen támadt is egy ötlete, és felderült az arca. Calder Hartnak édes mindegy lesz, hogy ő eggyel több szolgálót visz-e magával a mauzóleumába, ahogyan az otthonát nevezni szokta. Francesca elhatározta, a lehető leghamarabb elintézi, hogy a vőlegénye felvegye Gwent. – Feltehetek önnek néhány kérdést, Mrs. O’Neil? Gwen bólintott, aztán nagy sóhajjal leült. Mellette Francesca is helyet foglalt. – Ismerte Margaret Coopert? – kérdezte. – Igen. Már itt lakott a házban, amikor mi beköltöztünk. Nagyon rokonszenves és kedves volt. Felajánlotta, hogy segít Bridgetnek és nekem a beilleszkedésben. Az első munkahelyemet is ő találta, de az nagyon messze volt innen, ezért végül felmondtam, és elhelyezkedtem a gyertyagyárban. Egyszer-kétszer együtt is vacsoráztunk. Margaret jó ember volt, Miss Cahill. Nem érdemelte meg, hogy ilyen korán és így kelljen meghalnia. – Nem volt férjnél? – Nem, egészen magára volt utalva – felelte Gwen. – Barátja sem volt? – kérdezett tovább Francesca, mert a halott nő lakásában semmi sem utalt férfi látogatóra. – Nem, és én, bevallom, csodálkoztam is ezen, mert csinos és kedves lány volt. Francesca noteszt és ceruzát vett elő a táskájából, hogy jegyzeteket készítsen.

Brenda Joyce


– Magánélete azért csak volt Margaretnek – mondta. – Heti hat napot dolgozott, vasárnap pedig templomba ment. Bizonyára tudja – tette hozzá Gwen –, hogy a rendőrségen ezt már mind elmondtam. – Igen, de én személyesen öntől szeretném hallani a válaszokat, ha nem bánja. Nagyon fontos nekem ez az eset, és azt akarom, hogy Margaret gyilkosa nyerje el méltó büntetését – mondta Francesca komolyan. – A rendőrségnek sok bűnténnyel kell foglalkoznia, én viszont csak erre az egyre összpontosíthatok. – Persze, értem – válaszolta Gwen. Szája ma este most először húzódott őszinte mosolyra, és úgy tűnt, hogy lassanként megnyugszik. Felállt, és levette a tűzhelyről a vizet, hogy leforrázza a teafüvet. – Melyik egyházhoz tartozott Margaret? – A baptistához – felelte Gwen, és megint elmosolyodott. – Egyszer elvittem magammal a mi templomunkba. Mélyen vallásos volt. Tudta, Miss Cahill, hogy az édesanyja ír volt? Francesca önkéntelenül megfeszítette magát. Még egy kapcsolat van a három eset között! Kate Sullivan és Francis O’Leary is Írországból származott, s erre most kiderült, hogy Margaretnek is ír ősei voltak. – Nem, ezt nem tudtam róla. Hol dolgozott? – Eladó volt egy előkelő édességboltban a belvárosban. Az üzlet nevére nem emlékszem, de azt mondta, hogy az A. T. Stewart mellett van. Az A. T. Stewart ismert áruház volt, úgyhogy Francesca azt remélte, nem lesz nehéz megtalálni a vele szomszédos üzletet. Gwen óvatosan tette le az asztalra a csészét, mert csészealj nem volt hozzá, amely felfoghatta volna a kiloccsant teát. – Pompás illata van – mondta Francesca, amikor az aroma megcsapta az orrát. Erős, fűszeres tea volt, valódi különlegesség, és nem is lehetett olcsó. Gwen O’Neil számára igazi fényűzést jelenthetett. – Az íze is kitűnő – mondta szinte már büszkén. – Tettem bele egy teáskanál cukrot. Remélem, nem bánja.

Brenda Joyce


– Nem, nem. Nagyon köszönöm – felelte Francesca. A cukor is olyan luxuscikk volt, amelyet Gwen valójában nem engedhetett volna meg magának. A lány ivott egy kortyot, és azt kellett megállapítania, hogy a tea pont olyan zamatos, amilyennek az illata ígérte. – Mikor és hogyan talált rá a halottra? Gwen elkomolyodott. – Ma reggel történt. Munkába készültem, de késésben voltam, mert Bridget köhögött, és szirupot készítettem neki. Tegnap és ma nem is engedtem iskolába. – Az asszony elsírta magát. – A folyosóról aztán észrevettem, hogy Margaret lakásának nyitva van az ajtaja. Ez nagyon furcsa volt, ezért benéztem... és megláttam, hogy ott fekszik az ágyon... holtan. Gwen egész testében remegett, és Francesca sietve a karjába zárta. – Nyugalom, nincs semmi baj. Jó, hogy megtalálta szegényt. Akkor is nyitva volt már az ajtó, Mrs. O’Neil, amikor hétfőn este megjött a munkából? – Nem tudom. Erre nem emlékszem. Ha úgy volt is, nem vettem észre. Gondolja, Miss Cahill, hogy a kicsikém és én itt aludtunk, miközben megölték Margaretet? Francesca habozott egy pillanatig, aztán megszorította Gwen vállát. – Még nem tudjuk, mikor történt pontosan a gyilkosság. Az asszony felzokogott. – Jaj, istenem, ez velem vagy a kislányommal is megtörténhetett volna!

Háromnegyed

órába telt, mire Francesca végre hazaért. A komornyik nyitott neki ajtót, s amint belépett, pillantása a fogadószobával szomszédos szalon márványkandallójára esett, amelynek párkányán egy aranyozott óra állt. Fél kilenc volt, de ő már egyébként is tudta, hogy elkésett. Az ebédlő kissé távolabb nyílt a folyosóról, de Francescához már eljutottak a vacsoravendégek beszélgetésének foszlányai. Kristálypoharak csilingelését is hallotta, amikor a társaság tagjai koccintottak, és evőeszközök adtak ki halk Brenda Joyce


hangot, ha a porcelántányérokhoz értek. Az első fogást már nyilvánvalóan felszolgálták. Francesca levette a kalapját és a kesztyűjét. Zúgott a feje, és fájt a lába, mert szorította új, fehér kecskebőr cipője. Tudta, hogy mindenképpen lakolni fog a mulasztásáért, ezért kitartott az elhatározása mellett, amelyet még hazafelé hozott meg. Beoson a szobájába, és egyáltalán nem jelenik meg a vacsoraesten. Mivel is magyarázhatná meg a késését? Szülei eleve nem helyeslik, hogy magánnyomozó lett, mert úgy vélik, húszévesen túl fiatal ehhez az idegőrlő munkához. Francesca azonban biztos volt abban, hogy lehetne ő már harmincéves, férjezett nő és többszörös anya is, de az édesanyja akkor is veszélyeztetve látná a saját jó hírét, amíg a lánya bűnügyekkel foglalkozik. Többször is megígérte neki, hogy hamarosan felhagy ezzel a munkával, ám az ígéretek mindig ígéretek maradtak. Francesca nem szívesen hazudott az édesanyjának, de tudta, hogy megtalálta a hivatását. Kitűnő magánnyomozó volt, amit a sikeresen megoldott esetei fényesen bizonyítottak. Mosollyal ajándékozta meg a komornyikot, aztán átvágott a hosszan elnyúló fogadószobán. Miután jó nyolc éve megépült Cahillék háza, a sajtó a Márványpalota nevet adta neki. Francesca apja egy illinois-i farmon nőtt fel, mészárosnak tanult, hogy aztán az állam legnagyobb húsfeldolgozó üzemét hívja életre. Francesca már Chicagóban született, de New Yorkban nőtt fel, ahova a családja akkor költözött, amikor ő még kicsi volt. Az újságírók számára szenzációval ért fel, ha bebocsáttatást nyertek Cahillék otthonába. Francesca már hatéves korától mindennap olvasott újságot, és így tudta, hogy a szülei, Andrew és Julia Cahill vagyona és rangja már rég felülmúlta az Astorokét és a Mellonokét. A helyiséget, amelyen a lánynak most át kellett vágnia, szinte teljes egészében márványba öltöztették. Ebből a nemes anyagból készültek a fehér és fekete padlólapok, a világos árnyalatú korinthoszi oszlopok és a díszes falburkolatok. Az ebédlőbe nyíló mahagóniajtók nyitva álltak. Francesca önkéntelenül felemelte a kezét, hogy helyére igazítsa néhány kiszabadult szőke tincsét. A

Brenda Joyce


kevés rúzsból, amelyet az arcára és a szájára tett fel, szinte már semmit sem lehetett látni. Szoknyája alja elkoszolódott, és összességében is megviseltnek tűnt. Erősen remélte, hogy senki sem fogja meglátni, miközben elsiet az ebédlő előtt. Ahogy továbbindult, oldalról bepillantott a tágas helyiségbe, amelyben damasztabroszokkal megterített hosszú asztal mellett ültek a vendégek. Huszonketten fértek el, de csak huszonegy széken ültek, mert egy helyet Francescának tartottak fenn. Elfintorodott, amikor meglátta, hogy a nők estélyi ruhában, a férfiak pedig frakkban jelentek meg, aztán összehúzta magát, és elsuhant az ajtó előtt. A ház asszonya előtt azonban senki sem mehetett el észrevétlenül. – Francesca! – harsant fel Julia Van Wyck Cahill komoly hangja, ami azonnal megállásra késztette a lányt. Francesca arca életében nem most először gyúlt lángra a bűntudattól. Tetten ért besurranó tolvajnak kellett éreznie magát. A meneküléssel már elkésett. Lassan visszament a küszöbhöz, és megpróbálta barátságos mosollyal megajándékozni a vendégeket. Édesanyja felemelkedett. Le sem tagadhatta volna, hogy ő szülte Francescát. Szőke volt, kék szemű, és még mindig karcsú. Fénykorában kétségtelenül a szépek szépe lehetett. Szokás szerint csipkével díszített kék selyemestélyit viselt háromnegyedes ujjal, hozzá a ruhája színéhez illő zafír fülbevalókat és nyakláncot. Nagyon bosszúsnak tűnt, de Francesca nem vesztegethetett erre több gondolatot, mert hitetlenkedő pillantása az édesanyjáról arra a székre siklott, amelyet valójában az ő számára kellett volna fenntartani. Mégsem volt üres, hanem... Calder Hart ült rajta! Neki nem Chicagóban kellene még lennie? Francesca szívverése azonnal felgyorsult. Calder itthon van! – Hazajöttél – suttogta elképedten, aztán találkozott a pillantásuk. A sötét hajú férfi lassan felállt, halvány mosolyra húzta a száját, és meghajtotta magát. Francesca nem tagadhatta, hogy hiányzott neki a vőlegénye, amíg távol volt. Vonzalma, amelyet iránta érez, talán csak testi vágy, mégis erősen remélte, hogy ennél többről van szó. Mindig is úgy gondolta, hogy egy szép nap majd egy olyan férfihoz megy feleségül, akinek a személyisége az édesapjáéhoz hasonló. Egy

Brenda Joyce


köztiszteletben álló, csodálatra méltó, tisztességes férfihoz, egy reformerhez, aki a tettek embere. Vagyis egy olyan férfi lesz majd a férje, mint Rick Bragg. Ehelyett most a város legtehetősebb üzletemberének a menyasszonya, aki ráadásul cégéres szoknyavadász hírében is áll. Hogy ez miként történhetett meg, az még mindig rejtély volt előtte. Akárcsak az, hogy ők ketten nagyon gyorsan egy pár lettek. Az egyik pillanatban Francescát még csupán barátság fűzte a rejtélyes és megnyerő Harthoz, akit ráadásul akkor éppen gyilkossággal gyanúsítottak, a következőben pedig már titokban eljegyezték egymást. A férfi végül saját kezébe vette a dolgot, és nyilvánosan is bejelentette az eljegyzésüket, mivel elege lett a lány állandó halasztási kéréseiből. Hogy mikor szerethetett bele Calder Hartba, azt Francesca nem tudta volna megmondani. Ahogyan azt sem, hogy egyáltalán szerelemnek nevezheti-e, amit érez. Amikor együtt volt Calderrel, úgy érezte magát, mintha olyan vonatra szállt volna fel, amely fékezés nélkül, egyre gyorsabban és gyorsabban száguld egy véget érni nem akaró lejtőn. Ám bármilyen ijesztő volt is ez, Francesca nem akart leugrani arról a vonatról. Már meghozta a döntését. Elakadt a lélegzete, amikor most meghallotta az édesanyja kérdését: – Megtisztelsz bennünket a jelenléteddel, Francesca? Kicsit ugyan elkéstél, de bizonyára csak azért, mert megint borzalmas volt a forgalom a városban. Mint látod, váratlan vendégünk van. Természetesen megkértem Caldert, hogy maradjon és vacsorázzon velünk. Francesca csak nehezen tudta levenni szemét a vőlegényéről. Az édesanyja hangját is furcsának találta, mintha félelem és feszültség bujkált volna benne. Végül felhagyott a próbálkozással, hogy mindenhova nézzen, csak arra a férfira ne, aki valamilyen kideríthetetlen okból feleségül akarja őt venni. – Az lesz a legjobb, ha felmegyek és átöltözöm – dünnyögte. Calder egy lépéssel közelebb ment hozzá. – Jól vagy? – kérdezte aggódón.

Brenda Joyce


A lány válaszolni akart, mielőtt azonban még megszólalhatott volna, a vőlegénye ott termett mellette, és átfogta a derekát, mintha az ájulástól kellene megóvnia. – Azt hiszem, a jegyesemnek friss levegőre van szüksége – jelentette ki, és már ki is vezette a szobából Francescát, mielőtt a szülei bármit mondhattak volna. A magas és széles vállú Hart ma este sötét öltönyt viselt. A szurokfekete darab bármelyik másik férfin unalmasnak hatott volna, ő viszont csak még veszélyesebbnek tűnt benne, egyszersmind azonban csábítóbbnak is. Tekintete bejárta a lány arcát, és ő tudta, hogy elvörösödött, mert még mindig szaporán vert a szíve. Hart mélykék szeme, amelyet aranypöttyök színeztek, Francesca blézerére és szoknyájára vándorolt. A lány mosolyogva a férfihoz simult, miközben a folyosón át bementek egy szalonba, amelyben egy tucat ülőalkalmatosság állt. Calder viszonozta a mosolyt, aztán a lábával belökte maguk mögött az ajtót. – Ez annyira átlátszó kifogás volt, hogy senkit sem téveszthetett meg – mondta Francesca, és megpróbált elfojtani egy hangos nevetést. – Két hosszú hétig távol voltam tőled – dörmögte a férfi, és a karjába zárta. – Egyébként is tudod már, hogy nem érdekel, mit gondolnak vagy mondanak rólam mások. A lány tudta, hogy tiltakoznia kellene, amikor Calder a vállára csúsztatta a kezét. Természetesen ő is akarta, hogy csókolja meg, de a pillanatot nem találta alkalmasnak erre. Édesapja nem helyeselte ezt a kapcsolatot. Minden alkalmat megragadott, hogy próbára tegye a vőlegényét, és kiderítse, megérdemli-e egyáltalán Francescát. Az édesanyja viszont lelkesedett a házasságuk gondolatáért, és a véleményét nem is rejtette véka alá. A lányt még nagyobb forróság öntötte el, miközben vőlegénye vállára tette a kezét. – Úgy tűnik, hiányoztam neked, Hart – mondta pajkosan mosolyogva.

Brenda Joyce


– Roppant bölcs következtetés -– felelte a férfi. – És kérlek, drágám, szólíts Caldernek. Vagy talán ideges vagy miattam? – kérdezte, és gödröcske jelent meg az arcán. Francesca valóban ideges volt, és a pokolba kívánta Hartot, amiért ezt ő is látta rajta. Eddig csak néhány bizalmas órát töltött kettesben vele, és már el is felejtette, milyen ellenállhatatlan érzés, ha a karjában fekszik és hozzá simul a férfi feszes, izmos teste. Abban is biztos volt, hogy ez az érzésük kölcsönös. – Megcsókolsz, vagy nem? – kérdezte, miután úgy döntött, hogy elereszti a füle mellett Hart kérdését. – Belevaló fruska! – válaszolta a férfi mosolygós hangon. – De nem válaszoltál a kérdésemre, drágám. Miért vagy ideges miattam? – kérdezte meg újra, és már rég nem mosolygott, amikor mélyen Francesca szemébe fúrta a tekintetét. A lány állta a pillantását, bár egy pillanatra elakadt a lélegzete. – Nem tudom – felelte. – Nagyon furcsán éreztem magam az utóbbi hetekben. Mintha ködben járkáltam volna, vagy álmodnék. Még mindig attól tartok, hogy egyszer csak felébredek, és akkor majd kiderül, hogy te csak a képzeletemben léteztél. Hart szeme arról árulkodott, hogy igencsak meglepte ez a válasz. Ölelése azonban még erősebb lett. – Ez igazán hízelgő, Francesca, de nem vagyok a nők álma. Sokan egyenesen rémálomnak tartanak. A lány a nyelve hegyével megnedvesítette az ajkát. Nagyon is jól tudta, hány és hány szívet tört már össze a férfi. – Én nem tartalak annak – kezdte. – Calder... A férfi magához vonta Francescát, hogy csókkal hallgattassa el, és ő azonnal mindenről elfeledkezett. Calder Hart csodásan tudott csókolni, most azonban valami másról volt szó. A lány érezte, hogy meg akarja kapni őt. Valósággal elolvadt, miközben a férfi nyelve a nyelvével játszott. Minél tovább csókolta, neki annál jobban remegett a lába, de valahogy azért sikerült talpon maradnia. A vágy egyre perzselőbben lobogott benne. Vőlegénye két keze közé fogta az arcát, és mind szenvedélyesebbek, követelőbbek lettek a csókjai. Francescát

Brenda Joyce


egészen elbódította a kéj, és ráébredt, hogy valóban hiányzott neki a férfi. Végül csak nehezen sikerült elszakítania az ajkát Calder szájától, és komoly erőfeszítésébe került, hogy meg tudjon szólalni. – Miért nem viszel haza magadhoz éjszakára? – zihálta. A férfi nagy szemeket meresztve nézett rá. – Nem teszek úgy, mintha nem csábítana a lehetőség. Éppen ellenkezőleg, nagyon is izgatónak találom. Mégis kitartok az elhatározásom mellett. Mindenképpen várunk a nászéjszakánkig, Francesca. A lány Calder mellkasának feszítette ökölbe szorított kezét. – Hogy én mennyire gyűlölöm az illemtudást! – A legkevésbé sem vagyok az a tisztességes férfi, akinek te tartasz. Veled azonban illemtudóan fogok viselkedni, nem úgy, mint a többi nővel. – Más nőnek még soha nem tettél házassági ajánlatot, úgyhogy akkor is másként viselkedsz velem, ha már a nászéjszakánk előtt megosztjuk egymással az ágyat – vetette ellen Francesca, bár tudta, hogy kilátástalan küzdelmet folytat, mert ez a téma nem most először került szóba közöttük. A férfi távolabb lépett tőle. – Teljesíteni fogom az óhajodat – felelte –, erre azonban most sem a hely, sem az idő nem alkalmas. Francesca végre rendesen kapott levegőt, de a teste még mindig kéjesen bizsergett. Tudta, hogyan értette Calder a szavait. Egyszer már néhány órára hazavitte az ágyába. Akkor mindenütt megérintette, megcsókolta, és olyan kéjes érzéseket váltott ki belőle, hogy azok legmerészebb álmait is felülmúlták. Ami akkor történt, az maga volt a teljes önkívület. Most elég volt csak gondolatban felidéznie, hogy megint pír öntse el az arcát. – Mikor? Calder felnevetett, és beletúrt sűrű, sötét hajába. – Amint alkalom kínálkozik rá – felelte vigyorogva. – Mi ilyen vicces? – kérdezte Francesca, és csípőre tette a kezét.

Brenda Joyce


A férfi a kandalló elé sétált, a márványpárkánynak dőlt, és a válla fölött hátranézett a lányra. Szeme izzott, a hangja azonban fegyelmezett és komoly volt, amikor válaszolt: – Hidd el, drágám, nekem ez sokkal nehezebb, mint neked! – Akkor hozzuk előbbre az esküvőt! – javasolta Francesca. – Tudod, hogy apád ragaszkodik az egy év jegyességhez. – Majd én meggyőzöm – jelentette ki a lány. Hart megfordult, de ott maradt a kandallónál, és csak onnan nézett Francescára. – Vér van a blézereden – állapította meg tárgyilagosan. A lány meglepetten lenézett magára, és megrémült, amikor valóban rászáradt vért fedezett fel kék gyapjúkabátkája hajtókáján. Miután eszébe jutott, honnan származhat, ijedten elkapta onnan a tekintetét. Hart mogorván elmosolyodott. – Rajtad kívül senki sem jelenne meg összevérezett ruhában egy vacsoraesten, drágám. Újabb eseten dolgozol? Beletelt pár pillanatba, mire Francesca meg tudott szólalni: – Nem csoda, hogy a mama olyan furcsa volt. Ajjaj! Egyébként pedig nincs összevérezve a ruhám, csak egy kis helyen lett olyan. – A szoknyádon is van egy folt. Hart meglepően nyugodt hangot ütött meg, ez azonban semmit sem jelentett. Nála ez a vihar előtti csönd is lehetett. Francesca a térde magasságában megtalálta a kérdéses foltot. – Hozzáérhettem az ágyneműhöz – gondolkodott fennhangon. – Az ágyneműhöz? Megmagyaráznád ezt? – kérdezte a férfi még mindig higgadtan. A lány a kezét tördelve megint felnézett, és pillantása találkozott a vőlegényével. – Más is meglátta? – Feltehetően. – Calder vonásai ellágyultak. Odament Francescához, és nagy kezébe fogta vékony ujjait. – Az egész város rólunk fog beszélni. Te is így gondolod, drágám? Én mindenesetre el tudom képzelni. Feledésbe merülnek a tapintatlanságaim, a múltam, hajlamom az erkölcstelenségre, a sokkoló műalkotásaim, egyszóval

Brenda Joyce


minden, amit eddig tettem. Véres ruhában jelentél meg egy társasági eseményen. A hátam mögött nem rólam fognak pletykálni, hanem te leszel a beszédtéma. Az emberek arról pusmognak majd, hogy igencsak furcsa pár vagyunk, de meg is érdemeljük egymást. A férfit szemlátomást szórakoztatta ez az elképzelés, és elmosolyodott. – Ez nem vicces – felelte a lány. – Tudom, téged nem érdekel a jó híred, de nekem fontos az enyém. Helyesebben, a mamának fontos, méghozzá nagyon is az, és... Calder hirtelen megint a karjába rántotta Francescát. – Tudom, rosszulesik neked, ha különcnek tartanak. Velem az oldaladon azonban mondhatnak, amit akarnak, fikarcnyit sem számít. A feleségemként azt teszel majd, amit csak akarsz. A házasságunk megadja számodra a szabadságot, hogy olyan lehess, amilyen vagy. A lány elképedten meredt a férfira. Tudta, hogy Calder szereti sokkolni a társaságot, mivel minden szokást és szabályt megvet, s elég gazdag és befolyásos is ahhoz, hogy mindig azt tegye, amihez éppen kedve van. Arra azonban eddig nem gondolt, hogy a feleségeként neki mi áll majd a hatalmában. Amit a férfi most mondott, az szóról szóra igaz volt. A háta mögött bármit beszélhetnek róla, de Mrs. Calder Hart előtt egyetlen ajtó sem fog becsukódni. Akkor majd valóban bármit megtehet. A felismerés valósággal bámulatba ejtette a lányt. Calder halkan elnevette magát. – Általában egy lépéssel mások előtt szoktál járni, Francesca – mondta aztán. – Most viszont láthatóan elámultál, és én örülök ennek. Ez ugyanis azt jelenti, hogy nem azért jössz feleségül hozzám, mert a vagyonomra vetettél szemet, és nem is hatalmi helyzetre törekszel. Akkor pedig csakis a csókjaim maradtak magyarázatnak. No, de most mesélj az új esetedről! Francesca rádöbbent, hogy a férfi még mindig izmos testéhez szorítja, és még szorosabban odasimult hozzá. – Egyértelműen a csókjaiddal varázsoltál el, Hart – mondta. Halványan elmosolyodott, amikor arra gondolt, igazán képtelenség, hogy csak azért megy hozzá egy férfihoz, mert az eszelős vágyakat

Brenda Joyce


ébreszt benne. Aztán egyszeriben elkomolyodott. Nem ugyanez fordult meg a fejében ma délután is? Már a gondolat is annyira ijesztő volt, hogy sietve másra terelte a szót: – Olvastál esetleg Chicagóban a nyakmetszőről? Hart tekintete megint átható lett, de most egészen másként. – Nem – felelte a fejét csóválva. Francesca röviden beszámolt neki az első két áldozatról. – Emlékszel a kis Bridget O’Neilre? – kérdezte aztán. A férfi bólintott. – Igen, persze. Őt mentettük meg a prostitúciótól. – Az ő anyja találta holtan a szomszédasszonyát a lakásában. Minden jel szerint ez is a nyakmetsző műve volt. Mi legalábbis így gondoljuk. Francescának eszébe jutott, hogy másnap reggel okvetlenül el kell mennie a főkapitányságra. Az lesz az első dolga, mert azt remélte, ott majd megtudja, hogy valóban a nyakmetsző követte-e el a gyilkosságot. Utána pedig majd felkeresi Francis O’Learyt. Egyszer csak észrevette, hogy a vőlegénye teste megmerevedett. Tudta, mi következik mindjárt, és már bánta, hogy nem válogatta meg jobban a szavait. – Ti gondoljátok úgy? – kérdezte a férfi metsző hangon. Francesca összerezzent, és nagyot sóhajtott. – Bragg is eljött a tetthelyre, de csak véletlenül voltunk ott éppen egy időben. Nagyon úgy fest, hogy mind a ketten dolgozni fogunk ezen az eseten. A lány kerülte Calder pillantását, de a szemében mintha így is féltékenységet látott volna megvillanni. Nála soha nem tudta, mire számíthat a következő pillanatban. Teljességgel kiszámíthatatlan volt, hol pökhendi és öntelt, hol meg féltékeny és dühös. – Hát persze – felelte most, és megfeszültek a vonásai. – A legújabb eseteden is együtt dolgozol az én imádott és végtelenül tisztességes féltestvéremmel. Mi sem természetesebb! Francesca a férfi szemén még nem látta, mégis érezte már a közelgő dühkitörést. – Ő a rendőrfőnök!

Brenda Joyce


– Éppen ezért lenne fontosabb dolga is annál, hogy egy gyilkosság ügyében nyomozzon. Arra ott vannak az emberei. Hart elengedte a lányt, és távolabb lépett tőle, de ő követte. – Semmi okod a féltékenykedésre – mondta, ám azonnal meg is bánta a szavait. – Egy szót sem szóltam féltékenységről. Az a legutolsó dolog, ami Rickről az eszembe jut – felelte a férfi, és jól láthatóan elborult a tekintete. – Nem tilthatom meg neki, ha nyomozni akar egy ügyben! – Persze hogy nem. Már csak az a kérdés, hogy élvezed-e, ha kitüntet a figyelmével – mondta Calder gúnyosan. – Hart, te és én jegyesek vagyunk! Melletted döntöttem, és állni fogom a szavam. Te szent ég, éppen csak pár perce olvadtam el a karodban a szenvedélytől! Nem akarom, hogy Bragg közénk álljon. Akkor sem, ha a munkám miatt újra meg újra dolgom akad vele. A férfi nagyot sóhajtott. – Igazad van, féltékeny vagyok. Két hétig távol voltam tőled, s mindennap arra kellett gondolnom, hogy másképp döntesz, és visszamész hozzá. A vallomás elképesztette Francescát. – Braggnek felesége van, akit ő soha nem hagyna el. Most meg különösen nem, miután Leigh Anne kis híján életét vesztette egy balesetben. Holnap engedik ki a kórházból. Vőlegénye sokáig nézett szótlanul Francescára, és lerítt róla, hogy nem hiszi el minden szavát. A lánynak ez kicsit sem tetszett. Ő komolyan gondolta, hogy feleségül megy Calder Harthoz, noha jól tudta, mellette nem számíthat hagyományos értelemben vett házasságra. Azt viszont még nem igazán tudta felmérni, mekkora bátorság kell ahhoz, hogy együtt éljen ezzel a férfival. – És ha mégis elhagyná a feleségét? Akkor mi lenne? – kérdezte Calder csendesen. Francesca libabőrös lett. – Ismered a válaszomat. – Valóban?

Brenda Joyce


A lányt kétségbeesés környékezte. Nem sok választotta el attól, hogy szerelmet valljon a férfinak. Tudta azonban, hogy ettől mindenki eltanácsolná, akinek kicsit is ad a véleményére. Szerelemről még egy nála kevésbé óvatos nő sem beszélne a város legnagyobb szoknyapecérének. Arról már nem is szólva, hogy a lelkében teljes a zűrzavar, és nem tudja biztosan, valóban szerelem-e, amit érez. – Ismered a válaszomat – ismételte meg, aztán odament Calderhez, és megfogta a kezét. – Veled akarok élni. Azt hiszem, ezt már egyértelművé tettem. A férfi megint csak szótlanul nézett rá, ő pedig sajnálta, hogy nincsenek gondolatolvasói képességei. Az ehhez hasonló helyzetekben egyszerűen nem lehetett kitalálni, mi járhat Calder fejében. – Én csak a második választottad vagyok, Francesca – felelte a férfi –, és ez időnként nagyon is nyilvánvaló. A lánynak szörnyű gondolata támadt. A vőlegénye talán soha nem fogja megbocsátani neki, hogy először Rick Bragg iránt érdeklődött, mert azt hitte, nagy és igaz szerelem az, amit iránta érez. Most lábujjhegyre állt, hogy megcsókolja Caldert. – Higgy nekem, kérlek – mondta, amikor egymáshoz ért az ajkuk. – És ne felejtsd el, hogy soha nem hazudnék neked! Soha. Téged akarlak. A férfi kelletlen hangot hallatott, ám aztán megint karjába zárta a lányt. – Te az ágyadban akarsz engem tudni, drágám. Ezt én persze nem bánom, de mind a ketten tisztában vagyunk azzal, hogy ma nem lennénk itt, ha Leigh Anne Európában maradt volna. Francesca megdermedt. Kivételesen cserbenhagyták a szavak, és egyetlen frappáns válasz sem jutott eszébe.

A

férfi a szoba ablakában égő gyertyára szegezte tekintetét. A gyengén megvilágított utcán egy fogat hajtott el. A környékhez képest túlságosan is előkelő volt, ám ő ezért még nem vette le a

Brenda Joyce


szemét az ablakról. Még csak nem is hunyorgott, miközben a gyertyára meredt. Arra várt, hogy egy pillantást vethessen a nőre. Karja libabőrös volt, de nem az éjszakára lehűlt levegő miatt. Ennél sokkal kellemetlenebb hideget is elviselt már. Nem, nem, a libabőrnek csakis az izgatottsága az oka. Még mindig az ablakot figyelte, amely mögött egy árnyék rajzolódott ki. Aztán egyszer csak meglátta a nőt, és azonnal abbamaradt a reszketése. Mindegyiküket megvetette. Mind szajhák voltak. Ugyanolyan kurvák, mint az a másik. Tudta, hogy szörnyű hibát követett el. Nemsokára azonban megint kést ragad, és akkor nem lesz tragikus melléfogás. Nem, ezúttal a csapodár perszónának kell meghalnia. A férfi elmosolyodott. Keze idegesen megrándult, amikor a zsebében kitapintotta a kése markolatát, és ráfonta az ujjait. Miközben tovább figyelte a nőt, szinte már gyengéden simogatta a pengét.

Brenda Joyce


3. 1902. április 23., szerda 9 óra

A

város legjobb hírnek örvendő kórháza egy ideje már csak gyűlöletet váltott ki Rick Braggből. Nem szállt ki az automobiljából, csak az épületnek arra a szárnyára szegezte a szemét, amelyben a feleségét kezelték. Ujjai olyan erősen markolták a Daimler kormányát, hogy már megfájdultak, és mellkasára óriási súlyként nehezedett a félelem. A kórház a Huszonharmadik és a Huszonnyolcadik utca, valamint az East River és a Második sugárút között terült el. Mindegyik épületének külön bejárata volt, mert nem egyszerre készültek el, és csak fokozatosan kebelezte be őket a kórház. Ezért aztán éppúgy akadtak közöttük keskeny, magas házak, mint szélesek és alacsonyak. Az új tüdőrészleg még épülőfélben volt, átadását a következő év elejére tervezték. Egy daru most jókora márványtömböket emelt a magasba, és kockás inget viselő munkások irányították kiabálva a darukezelőt. Bragg tudta magáról, hogy gyávaság, amit csinál, de nem sikerült erőt vennie magán. Már jó húsz vagy harminc perce ült a kocsijában, és egyre csak halogatta az elkerülhetetlen pillanatot, amelyben majd be kell mennie a kórházba, hogy a steril folyosókon át eljusson a felesége szobájáig. Brenda Joyce


Nem arról volt szó, hogy ne akarta volna látni, csak éppen minden erejét felemésztette, ha mellette volt. De Leigh Anne legalább életben maradt, és valójában csak ez a fontos. Él, magánál van, és az agyát nem érte károsodás. A bal lába viszont béna marad, és többé nem fog tudni járni. Ez azonban semmiség ahhoz képest, hogy néhány hete még úgy tűnt, soha nem fogja kinyitni a szemét. Bragget bűntudat nyomasztotta. Egy pillanatig olyan érzése volt, mintha a készülő épület egyik márványtömbje nehezedne rá, és nem kapna levegőt. Végül eltökélten kiszállt a Daimlerből, s az ülésre dobta a kesztyűjét meg a védőszemüvegét. Két ápoló jött szembe vele, és odabiccentettek neki. Ismerte őket, de a nevük sehogy sem akart az eszébe jutni. Karjára terítette a kabátját, és a betonúton a traumatológia bejáratához indult. Az előcsarnokban nővérek, betegápolók és orvosok haladtak el mellette. Egyikük azonnal intett neki, hogy menjen fel az osztályra. Leigh Anne szobájának az ajtaja nyitva volt. Bragg megállt, és hevesen vert a szíve. Végül sikerült rávennie magát, hogy benézzen a fehérre festett, többágyas helyiségbe, amelyben Leigh Anne volt az egyetlen beteg. Hátát párnák támasztották meg, és a Harper’s Weekly egyik számát lapozgatta. Saját, levendulaszínű selyempongyoláját viselte, amelyet krémszínű csipke díszített. Bragg szíve, bár ez szinte már képtelenség volt, még szaporábban kezdett verni. Számára még mindig a felesége volt a legszebb nő. Csak állt ott az ajtóban, az asszonyt nézte, és nem tudott megszólalni. Leigh Anne egyszer csak felpillantott, és letette az újságot. Braggnek valahogy sikerült összehoznia egy mosolyt. Homlokát izzadság verte ki, és alig kapott levegőt, mert heves érzések áradata öntötte el. Közülük az óriási megkönnyebbülés és a bűntudat volt a legerősebb. – Jó reggelt! – hallotta meg a saját hangját. Az asszony viszonozta a mosolyát. – Jó reggelt! – köszönt vissza halkan. Leigh Anne törékeny nő volt, és alig százhatvan centi magas. Tökéletes vonású arca a porcelánbabákéra emlékeztetett. A bőre

Brenda Joyce


elefántcsontszínű volt, a szeme nagy és zöld, az orra finom vonalú, a szája akár egy rózsabimbó. Dús, fekete haja selymesen csillogott, és hátrafésülve viselte. Az a férfi, aki belépett ebbe a szobába, nem tehetett mást, csak ámulva csodálhatta, miközben nyitva felejtette a száját. Bragg friss virágcsokrokat fedezett fel az ablakpárkányon. – Rourke volt itt tegnap este – mondta Leigh Anne, aki követte a férje pillantását. – Hétköznap? – kérdezte Bragg. Másik féltestvére Philadelphiában folytatott orvosi tanulmányokat. – A Bellevue Orvosi Egyetem klinikáján pályázott meg egy állást. Ma délután lesz az interjúja. Rick bólintott, de most nem tudott a féltestvére terveivel foglalkozni. – Hogy vagy ma? – kérdezte inkább, és széket húzott magának az ágyhoz. Felesége mintha nem akart volna a szemébe nézni. Tekintetét Rourke üvegházi sárga rózsáira szegezte, amikor válaszolt: – Jól. A férfi szerette volna kinyújtani a karját, hogy megfogja Leigh Anne kicsike kezét, de nem merte megérinteni. Félt a visszautasítástól, noha volt idő, amikor szenvedély tombolt közöttük. – Örülsz, hogy hazajöhetsz? Az asszony arcán mosoly suhant át, de nem válaszolt. Csak lenézett az ágyon fekvő újságjára, és kicsit közelebb húzta magához. A balesete óta nem tudtak oldottan viselkedni egymással. Alig beszélgettek, és furcsán feszélyezettnek érezték magukat a másik társaságában. Rick megint izzadni kezdett. Boldog örömmel a karjába zárta volna a feleségét, de nem tette meg. – Négy és öt óra között itt leszek érted, ha ez így megfelel neked – mondta. Az asszony lassan felemelte a fejét, de arcáról nem lehetett leolvasni, mi járhat a fejében. – A lányok izgatottan várnak – tette hozzá.

Brenda Joyce


– Nem hoztad el őket – mondta Leigh Anne halkan, de jól hallhatóan megütközve. Katie és Dot árvák voltak, akiket ők magukhoz vettek, és Rick örökbe akarta fogadni őket. Eddig mindig elkísérték, amikor bejött a kórházba. – Délután majd találkozol velük – válaszolta. Felesége megint elfordult tőle, és őt nyugtalanság, sőt félelem fogta el. – Attól tartok, még korai, hogy hazamenjek – mondta az asszony, de nem nézett a férjére. Rick meglepődött, aztán hadarni kezdett, ami pedig nem volt szokása. – Az orvosok szerint így lesz a legjobb. Felvettem két ápolónőt, akik éjjel-nappal melletted lehetnek. A lányok arra számítanak, hogy ma már otthon leszel. És én is erre számítok. Leigh Anne vonásai megkeményedtek, amikor a férje szemébe nézett. – Attól tartok, még korai, hogy hazamenjek, Rick – ismételte meg.

Francesca a rendőrkapitányság előtt állt Joellel. – Biztos, hogy nem akarsz bejönni? – kérdezte tőle. A fiú szakadozott farmernadrágja zsebébe mélyesztette a kezét. Fején fekete filcsapkát viselt, és komor képpel méregette a rendőrség bejáratát. Az épületbe szakadatlanul kék egyenruhás, bőrsapkás rendőrök érkeztek, vagy éppen távoztak onnan. A közelben rendőrautók parkoltak. Egy egyenruhás folyamatosan Bragg Daimlerét őrizte, mert a kapitányság a város egyik legrosszabb hírű negyedében állt. Noha még korán volt, az egyik szemközti kapu előtt egy szabadosan öltözött prostituált állt, s egyértelmű ajánlatokat tett az előtte elhaladó rendőröknek és más férfiaknak. Egy részeg éppen egy fánál vizelt, és több silány öltözéket viselő gyerek lógott egyértelműen az iskolából. Francesca felnézett a ragyogóan kék égre, amelyen egyetlen felhő sem volt, és elégedetten elmosolyodott. Hartra kellett gondolnia, és a Brenda Joyce


puszta gondolat is elég volt ahhoz, hogy ajkán érezze a férfi követelő száját. Vőlegénye visszajött hozzá, és nem csak álmodta, hogy létezik. A város leghírhedtebb legényemberének a menyasszonya, és boldogabb már nem is lehetne. Miért is izgatná fel magát az előző esti féltékenykedés miatt? Ez is elmúlik majd, ahogyan eddig mindig elmúlt. – Nem megyek be – jelentette ki Joel, és álláspontja megerősítéseképpen cipője mellett nagyot köpött a járdára. Gyűlölte a rendőröket, amióta többször is elcsípték és egy időre fogdába zárták. És Rick Bragget is gyűlölte, mert csakis a rendőrfőnököt volt hajlandó látni benne. Francesca felhagyott a mosolygással, és megpróbált szigorú ábrázatot ölteni, ami nem volt egyszerű feladat, miközben a boldogságtól túlcsordult a szíve. Ma a Waldorf Astoriában fognak vacsorázni, csak ők ketten. Francesca már alig várta, hogy este legyen. – Joel, úriember nem köpköd nyilvános helyen. Ráadásul okod sem volt rá. A fiú felsóhajtott. – Sajnálom. Ott várok – bökött a fejével a közeli tér felé. – Nem maradok sokáig – ígérte a lány. Megsimogatta Joel sapkás fejét, aztán felsietett a lépcsőn. Az előtérben szokás szerint hemzsegtek azok, akik valamiért vagy valaki ellen feljelentést kívántak tenni, és újságírók álltak lesben, abban reménykedve, hogy olyan hírhez jutnak, amely majd címoldalra kerülhet. Őrizetbe vett bűnözők és garázda alakok várták, hogy hivatalosan is vádat emeljenek ellenük, és börtöncellába dugják őket. A hosszú pult mögött több rendőr állt, egyikük O’Malley őrmester volt, akinek Francesca odaintegetett. – Odafent van! Nyitva kell lennie az ajtajának! – kiáltotta neki vissza a férfi. Francescát már jól ismerték a kapitányságon, és nem kellett bejelentkeznie, hogy átengedjék az irodákhoz. Hetek óta nem járt itt, de ez láthatóan senkinek nem tűnt fel. A lány befordult a sarkon, és éppen fel akart menni a lépcsőn, mert a liftet soha nem használta, amikor összeütközött egy férfival. Arthur Kurland volt az, a Sun

Brenda Joyce


újságírója, akit ő ki nem állhatott. Valójában számíthatott rá, hogy össze fog itt futni vele, mert a férfi gyakorlatilag állandóan a főkapitányságon lebzselt, és folyton az ő felbukkanását leste. Kurland most rámosolygott, és a könyökénél fogva megtartotta, amíg Francesca visszanyerte az egyensúlyát. – Rég nem láttam már, Miss Cahill. Mi járatban van éppen? – kérdezte, és láthatóan őszintén örült a találkozásuknak. Francesca meg sem próbálta leplezni, hogy nem szenvedheti a firkászt, aki túlságosan is sok titkot tudott róla. Kiderítette, hogy futó afférja volt Bragg-gel, és a lány nem szabadulhatott attól az érzéstől, hogy értesülését pontosan akkor fogja nyilvánosságra hozni, amikor a legnagyobb kárt okozhatja vele. – Jó reggelt! – felelte hűvösen. – Nyilván rég tudja már, hogy holtan találtak egy nőt, aki talán az úgynevezett nyakmetsző áldozata – tette hozzá, és felvonta a szemöldökét, hogy fölényesnek tűnjön. – Igen, hallottam. És úgy sejtem, kegyed ennek az esetnek a nyomozásába is belefolyik. – Így van. Az újságíró előhúzta a jegyzetfüzetét. – Vannak már újabb nyomok? – A sajtó tájékoztatása még korai volna. Többet nem mondhatok. – Te jóságos ég, olyan fagyos lett itt a levegő, mintha az Északisarkon lennénk! – Kurland felnevetett, eltette a noteszát, és megigazította a filckalapját, amelyet mindig viselt. – A múlt hónapban bezzeg, amikor Tim Murphyt és a bandáját üldözte, igencsak lelkesen ápolta a kapcsolatot a sajtóval – mondta. Francesca komoran nézett rá. – Akkor abban reménykedtem, hamarabb eredményre jutunk, ha nyilvánosságra kerül, amit már tudunk. A mostani nyomozás viszont még kezdeti stádiumban van, és nem akarom elhamarkodott kijelentésekkel kockára tenni a sikerét. További szép napot! – tette hozzá, és faképnél hagyta a hírlapírót. Kurland azonban nem adta fel egykönnyen, és vele tartott. – Ez roppant érdekes állítás. Nem is tudtam, Miss Cahill, hogy olyan dolgok is vannak, amelyeket kegyed nem óhajt kockára tenni.

Brenda Joyce


Francesca döbbenten meredt a férfira, és érezte, hogy minden csepp vér kifut az arcából. Amikor együtt volt Rick Bragg-gel, nem keveset kockáztattak, és ezt nagyon jól tudja ez az alak. – Ez pimaszság volt magától. Mit akar tőlem? – Tudja a vőlegénye, hogy most itt van, mert már megint azzal a férfival dolgozik együtt, akit ő mindenki másnál jobban gyűlöl? A lány megdermedt. Honnan tud erről Kurland? – Calder nem gyűlöli Ricket. Féltestvérek, és közel állnak egymáshoz – felelte. Tudta, hogy rosszul hazudik. Az arca azonnal lángolni is kezdett. – Ha maga mondja! – válaszolta az újságíró nevetve. – De önnek nem okoz gondot, hogy más-más férfival tölti a napjait és az estéit? Francescát elöntötte a düh, és alig tudott megszólalni. – Magában annyi tisztesség van, Mr. Kurland, mint egy majomban – mondta, és továbbindult. A férfi most sem maradt le tőle. – Ezért vagyok remek riporter. Valóban semmit sem árulhat el nekem? Egy egészen kicsike apróságot sem? Francesca olyan hirtelen állt meg, hogy Kurland nekiütközött. Mind a ketten azonnal hátraugrottak, és levegő után kapkodtak. – Meg akar zsarolni? – kérdezte a lány. – Én? – A férfi úgy tett, mintha nem is értené a kérdést. – Ez soha nem jutna eszembe, Miss Cahill. – Nagyon helyes. – Francescában felmerült, hogy elmondja Hartnak, milyen veszélyessé kezd válni ez az alak. Akkor azonban azt is el kellene árulnia, mennyire szoros volt valójában a kapcsolata a rendőrfőnökkel. Azzal pedig alighanem még nagyobb veszélyt hozna a saját fejére. – Még egyszer szép napot! – mondta, aztán megfordult és az emeletre indult. Kurland megállt a lépcső aljában. – Még adós vagyok a válasszal az iménti kérdésére, Miss Cahill – szólt a lány után. – Egyelőre nem döntöttem el, mit akarok magától. Francesca visszanézett az újságíróra, és hűvös pillantásától annyira összezavarodott, hogy megbotlott. Miközben összeszedte magát, Kurland roppant hányavetin megemelte a kalapját, aztán már

Brenda Joyce


ott sem volt. A lány szorongva nézett utána. Figyelmeztetnie kell Bragget. Felszaladt a lépcsőn, és a rendőrfőnök irodájához sietett a folyosón. A szoba ajtaja, amelynek felső részébe tejüveget vágtak, csak be volt támasztva, és magától kinyílt, amikor a lány bekopogott. Rick íróasztala az ajtó felé nézett, háta mögött az ablak a Mulberry utcára nyílt. Francesca azt hitte, munkába mélyedve fogja találni, ő azonban egy aktahalom fölött ülve a levegőbe bámult. Francesca önkéntelenül megállt. Azonnal megértette, ez most nem a megfelelő pillanat arra, hogy előhozakodjon azzal a gonddal, amelyet Arthur Kurland jelent. Mi gyötörheti Bragget? – találgatta. A férfi felugrott ültéből, amikor végül észrevette. Arcán bágyadt mosoly suhant át, a lány azonban elég jól ismerte ahhoz, hogy tudja, nem őszinte a mosolya. Lerítt róla, hogy bántja valami. – Jó reggelt! – köszönt, és egy darabon Francesca elé ment. Az íróasztal túlsó oldalán kandalló állt, amelynek párkányán fényképek sorakoztak. Némelyik Bragg nagy családjának a tagjait ábrázolta, másokon a férfi Theodore Roosevelt elnökkel és a polgármesterrel volt látható. Hartról, a féltestvéréről eddig egyetlen fotót sem tett ki, és a feleségéről, Leigh Anne-ről sem. Most azonban a lány meglátta, hogy ezüstkeretben az asszonyról is van egy felvétel a többi között. Elkapta róla a pillantását, és viszonozta Bragg mosolyát. – Jó reggelt! Remélem, nem zavarok. A férfi egyszeriben elkomolyodott. Megfogta Francesca karját, és az íróasztala előtt álló két párnázott szék egyikéhez vezette. – Te soha nem zavarsz. – Mi a baj, Rick? – kérdezte a lány, de nem ült le. A férfi azonnal félrefordult. – Semmi. Francesca nem mozdult, amíg Rick megkerülte az íróasztalát. Miután visszaült a helyére, felemelt egy aktát. – Heinreich majdnem biztos abban, hogy mind a három áldozatot ugyanazzal a késsel sebesítették meg. A lány most nem akart az esetről beszélni. Érezte, hogy valami nyomasztja a férfit.

Brenda Joyce


– Mi történt? Megbetegedtek a lányok? – kérdezte. – Ők szerencsére pompásan vannak. Az viszont, hogy a nyakmetsző megint lecsapott, két kérdést ad fel nekünk. Újra le fog-e sújtani valakire jövő hétfőn, és ha igen, ki lesz az áldozat? – Bragg átnyújtotta Francescának az aktát. – Örülök, hogy részt veszel a nyomozásban. Nincs sok időnk. A lány lepillantott az aktára, de nem nyitotta ki. Addig nézett a férfira, amíg az végül elkapta róla a tekintetét. Nyilvánvaló volt, hogy nem akar személyes dolgokról beszélni. Igen, megváltozott a kapcsolatuk, mert Rick nem is olyan nagyon régen még habozás nélkül kiöntötte volna neki a szívét. Francesca nagyon-nagyon szerette volna, hogy a férfi igaz barátot lásson benne, és tegye túl magát azon, ami köztük történt, de ez bűntudatot is ébresztett benne. Van-e joga ahhoz, hogy boldog legyen, amikor Rick nem az? Az a gond, amely a férfit emészti, magától egész biztosan nem fog megszűnni, de ő segíthetne neki a megoldásban. Segítenie kell, különben nem érdemli meg, hogy a barátjának nevezze magát. Ez azonban nem a megfelelő pillanat arra, hogy szóra bírja. Nem szívesen tette, de tudta, hogy most visszavonulót kell fújnia. Nagy levegőt vett, és kinyitotta az aktát. – Margaret Coopernél hétfőn déli tizenkettő és délután négy óra között állt be a halál – olvasta hangosan, és bizsergést érzett a tarkóján. – Ezek szerint nem éjszaka támadták meg, mint a többieket. – Így van. A lány folytatta az olvasást: – A torkát egy legfeljebb három hüvelyk hosszú késsel vágták el. – Francesca meglepetten felkapta a fejét. – Ez egy szokványos zsebkés mérete, igaz? – Igen. Francesca egyelőre megfeledkezett Rick személyes gondjáról, amikor azt is elolvasta, hogy a tettes nehezen vágta át Margaret Cooper torkát. A sérülés, amint ezt a boncolás kimutatta, egyértelműen fűrészelő mozdulatokra utalt. Mind a három áldozatnál ugyanazt a tompa kést használták, és a vágás balról jobbra haladt. A lány megint felnézett.

Brenda Joyce


– Az elkövető ezek szerint jobbkezes. – Igen. – Rick most már maradéktalanul az esetre összpontosított. – A gyilkos késén, mégpedig Heinreich szerint a penge jobb oldalán, rovátka lehet, és az hagyhatott kicsi, V alakú nyomot Miss Cooper nyakán. Ez már Kate Sullivan sebénél is feltűnt, de akkor még nem tulajdonítottunk jelentőséget neki. – Ez nagyon hasznos információ. – Francesca visszaadta az aktát a férfinak. Agya lázasan dolgozott, de egyelőre eredménytelenül. Valami még hiányzott a képből. – A tettes elterelheti magáról a gyanút, ha megélezteti a kését. Akkor mit csinálunk? – Ezt ugyanúgy nem tudom, mint te – felelte Rick –, de remélem, nem fog eszébe jutni. A lány tovább gondolkodott. – Amint látom, Margaret Cooper ajtaján nincs nyoma erőszakos behatolásnak. Lehet, hogy kulcsa volt hozzá a gyilkosnak? Vagy egyszerűen csak bement utána a lakásba? – Sullivanhez és O’Learyhez sem törtek be, de egyikük sem tudta, hogyan juthatott be az elkövető – mondta Rick. – Gondolom, még ma beszélni akarsz velük. – Megpróbálok – felelte Francesca. Egyszeriben eszébe jutott, mi kerülte el egészen eddig a figyelmét, és felugrott a székről. – Bragg! A férfi felvonta a szemöldökét, és ő is felállt. – Mi van? – Bridget O’Neil hétfőn nem ment iskolába, mert köhögött. Egyedül volt otthon, amikor a szomszéd lakásban megölték Margaret Coopert! Rick nem tudott azonnal megszólalni. – Én még jó ideig nem mehetek el innen – mondta végül. Francesca tudta, mire gondol a férfi, és majdnem elnevette magát. – Tegnap nem hallottam köhögni a kislányt. Ma már valószínűleg iskolában van. – Igen. Délután négykor jó neked? – O’Neiléknél találkozunk.

Brenda Joyce


Dél volt, amikor Francesca bérkocsin a Tizenkilencedik utca sarkán álló épülethez ért, amelyben a Lord and Taylor áruház működött. Kifizette a kocsist, megköszönte az utat, aztán az Ötödik sugárúton elsietett a bejáratként szolgáló széles kapuívig. Amikor belépett a házba, a földszinten már tucatnyi hölgy tartózkodott. A lány tudta Braggtől, hogy Francis az illatszerosztályon dolgozik. Arra viszont nem emlékezett, hogy azt hol találja, mivel már jó ideje nem járt a Lord and Taylornál, a vásárlás ugyanis nem tartozott a szenvedélyei közé. Előtte egy hosszú pultnál kesztyűket kínáltak, a polcokon pedig kalapok sorakoztak nagy választékban. Ha balra nézett, egy másik pultot látott, amelynél francia és belga csokoládét meg pralinét lehetett kapni. Francesca homloka hirtelen ráncba szaladt. Mintha Hart korábbi szeretőjét látta volna az előbb a kesztyűknél. Lassan újra megfordult, miközben hevesen vert a szíve. A pultnál valóban Daisy Jones állt, és éppen egy gyöngyökkel kihímzett estélyi kesztyűt próbált fel. Francescát olyan forróság öntötte el, hogy a retiküljével legyezni kezdte magát. Hart hűséget ígért neki attól a pillanattól fogva, amelyben megkérte a kezét. Sőt mi több, Francesca a fültanúja volt, hogy a férfi köntörfalazás nélkül beszámolt Daisynek a nősülési szándékáról. Ez akkor történt, amikor ő még el sem fogadta Hart házassági ajánlatát, ezért igencsak megdöbbentette, amit a férfi Daisynek mondott. Hűvösen és kimérten közölte vele, hogy köztük mindennek vége lesz, amint Francesca igent mond neki. A legyezés nem segített rajta, ezért most még szürke kabátkáját is kigombolta. Azon a bizonyos napon egy ostoba véletlen miatt azt is végig kellett néznie, hogy Hart és Daisy szabad folyást engednek a szenvedélyüknek. Soha nem fogja elfelejteni azt a képet, amelyet akkor nyújtottak. A másik nő még nem vette észre, hogy figyeli, ő pedig nem tudta, megszólítsa-e, vagy se. Valamikor jól megértették egymást, de ez még az ő eljegyzése előtt volt. Azóta pedig már rádöbbent, hogy erősek a Hart iránti érzései, és valóban feleségül akar menni hozzá. Brenda Joyce


Végül úgy döntött, semmi értelme nem lenne, ha üdvözölné Hart egykori szeretőjét. A férfi eredetileg abban állapodott meg Daisyvel, hogy hat hónapig legyen a szeretője. Időközben ugyan már szakított vele, de mert a kikötött idő még nem telt le, megengedte Daisynek, hogy továbbra is abban a házban lakjon, amelyet ő vett neki. A megállapodásuk még három hónapig érvényben lesz, és ezt Francesca is tudta. Éppen tovább akart indulni, amikor Daisy visszatette a kesztyűt a pultra, és megfordult. Amint meglátta Francescát, elkerekedett szép, kék szeme. – Daisy! – kiáltotta Francesca, és olyan szélesen mosolygott, mintha a legjobb barátnőjével futott volna össze. – Rég láttalak, hogy vagy? – kérdezte, miközben megfogta a karcsú nő vállát, és jobbrólbalról arcon csókolta. Nem ismert szebb nőt a kecses, szinte már törékeny Daisynél. Világos bőrével és platinaszőke hajával olyan volt, akár egy alabástromszobor. Francesca tökéletesen értette, miért döntött Hart annak idején Daisy mellett. Azt viszont, hogy most megtagadja magát tőle, szinte már érthetetlennek találta. Ő soha nem veheti fel a versenyt ezzel a tökéletes szépséggel, akinek ráadásul még a származása is előkelő. Hogy miért lett kegyvesztett Hartnál, azt eddig nem sikerült kiderítenie. Daisy elmosolyodott. – Francesca, ez aztán a kellemes meglepetés! – felelte gyerekesen vékony hangon. – Vásárolgatsz? – kérdezte meglepetten, mint aki ezt el sem tudja képzelni Francescáról. – Nem, egy bűnügyön dolgozom, és azért jöttem ide, mert beszélnem kell valakivel. Francesca még mindig mosolygott, bár ezt nehéz volt megtennie. A vak is látta, Hart a város legszebb hölgyét választotta ki arra, hogy az ágyát melegítse. Ez ugyanolyan egyértelmű volt, mint az, hogy a legvitatottabb műtárgyakat vásárolja meg, a legjobb és legmodernebb kocsin jár, amely elé a leggyorsabb és legnemesebb lovakat fogatja be. Ezek után már csak az a kérdés maradt, hogy miért akarhatja éppen őt, Francescát az oldalán tudni.

Brenda Joyce


Hart végül is elfogadható érveket sorakoztatott fel a házasságuk mellett. Azt mondta, nagyra becsüli és tiszteli Francescát, és ő az egyetlen ember, akihez életében valaha barátság fűzte. Ez mind szép és jó, de ettől még továbbra is szórakozhatna olyan érzéki nőkkel, amilyen Daisy is, ha már elvette őt. Francescát kiverte a víz. Nem, Hart nagyon is kíván téged, mondta magának. Ennek épp előző este adta újra tanúbizonyságát. – Annyira csodállak! – jelentette ki Daisy, és könnyedén megérintette Francesca karját. – Nagyon okos és bátor lány vagy. Hart is így gondolja. Nagyon büszke rád. – Erre én nem vennék mérget – felelte Francesca, és elkomolyodott, mert a folyamatos mosolygástól már fájt az arca. – Megmutatod a gyűrűt, amelyet tőle kaptál? – kérdezte Daisy. Francesca lehúzta kecskebőr kesztyűjét, és felemelte a kezét. Daisy hallgatott, miközben szemügyre vette a nagy gyémántot, amely egész vagyonba kerülhetett. – Calder nagyon szerethet téged – mondta végül. – Ő nem hisz a szerelemben – felelte Francesca, de a legszívesebben felképelte volna magát, amint ezek a szavak elhagyták a száját. Calder valóban úgy gondolja, hogy a szerelem ostoba embereknek való. Kezdettől fogva Francesca értésére adta, hogy őt akkor sem győzhetné le ez az érzés, ha hinne a létezésében. Ettől persze Daisy még hiheti azt, hogy a vőlegénye fülig szerelmes belé. – Mégis el akar venni téged – válaszolta Daisy, és összehúzta türkizkékbe hajló szemét. – Mostanában az egész város rólad beszél, és minden eladósorban levő lány téged irigyel. Tegnap este mi is emlegettünk Rose-zal. Francesca megpróbálta másra terelni a szót. – Hogy van Rose? – érdeklődött sietve Daisy legjobb barátnőjéről. Azt is tudta, hogy a két nő között több is van barátságnál. Szerelmespárt alkotnak, s Francesca ezt egyszerre találta meglepőnek és szenzációsnak. – Pompásan – válaszolta Daisy boldog mosollyal az ajkán. – Most, hogy Hart már nem jár hozzám, Rose akkor jön és megy,

Brenda Joyce


amikor csak akar – tette hozzá, aztán bizalmasan közelebb hajolt a másik lányhoz. – Hart a kapcsolatunk kezdetén ki akart sajátítani engem. Már a gondolattól is feldühödött, hogy esetleg beszélek Rose-zal. Megtiltotta, hogy találkozzam vele, még az egészen plátói látogatásokat sem engedélyezte. Borzalmasan féltékeny volt. Ez tökéletesen arra a Calder Hartra vallott, akit Francesca ismert. – De te ezt már biztosan el tudod képzelni – folytatta Daisy, és megint elmosolyodott. – Most, hogy minden figyelmét neked szenteli, nyilván te vagy az, akinek el kell viselnie a kitöréseit. Francesca fejében megszólalt a vészcsengő. Haladéktalanul véget kellett vetnie ennek a beszélgetésnek, és egyébként is meg akarta keresni Francis O’Learyt. – Igen, Harttól valóban nem idegen a féltékenykedés és a követelőzés. Most viszont már mennem kell – mondta. Daisy megfogta a kezét, és erősen tartotta, hogy Francesca ne húzhassa el. – Okvetlenül beszélnem kell veled – jelentette ki nyomatékosan, és aggódás ült ki az arcára. Francesca már rég sejtette, hogy ebből a beszélgetésből semmi jó nem sülhet ki. – Komolyan mennem kell – felelte, aztán kiszabadította a kezét, és elindult. – Rose és én aggódunk érted. Túlságosan naiv vagy ahhoz, hogy bánni tudj egy olyan férfival, mint Hart – szólt utána Daisy. Francesca azonnal megállt, és lassan visszafordult a másik lány felé. Valamikor őszintén kedvelte, most viszont csak félelmet ébresztett benne. – Nem vagyok naiv. Daisy odament hozzá, és újra megfogta a kezét. – Három hónapja Hart számára csak az én ágyam létezett. Éjjelnappal nálam volt, és azonnal féltékenykedni kezdett, ha egy másik férfi csak rám nézett. – Hagyd ezt abba! – szólt közbe Francesca, és legszívesebben befogta volna a fülét, mint egy gyerek.

Brenda Joyce


– Nem, meg kell hallgatnod, mielőtt még Hart szörnyű fájdalmat okoz neked. Tudom, hogy komolyan kíván téged. Miért is ne tenné? Csinos és okos vagy, ő pedig még soha nem találkozott hozzád fogható nővel. Ehhez kétség sem fér. Meglehet, tovább kitart melletted, mint korábban bármelyik másik nő mellett. Elvégre olyan sokat jelentesz neki, hogy még a kezedet is megkérte. Csakhogy Calder Hart végtelenül érzéki férfi, Francesca. Ismered a hírét, és semmi túlzás nincs abban, amit róla beszélnek. Azt hiszed, el tudod érni, hogy hosszabb távon is érdekeld? Csak te egyedül, és senki más? Francesca érezte, hogy minden csepp vér kifut az arcából. Nem tudott válaszolni, mert minden szó igaz volt, amely csak elhagyta Daisy szép száját. – Most tőled van elbűvölve. Nem is oly régen az én lábaim előtt hevert. Előttem egy másik nő volt a mindene, korábban megint másik. Utánad is mindig lesz valaki, Francesca. Előbb vagy utóbb újra el fog kalandozni a tekintete. És az érdeklődése is. Akkor pedig többé nem fog számítani, hogy mit ígért neked. Ezt te ugyanolyan jól tudod, mint én. Daisynek mindenben igaza volt. Francesca rég tudta már, amit most hallott, és eleinte ezért nem fogadhatta el Calder Hart házassági ajánlatát. Miután pedig mégis megtette, egy teljes hónapra elmenekült a városból, hogy megküzdjön az érzéseivel és a félelmeivel. Az éjszaka közepén néha azért ébredt fel izzadságban úszva, mert rettegett az eljegyzéstől, a közelgő esküvőtől és magától Harttól is. Igen, Daisynek igaza van. Elképzelhetetlen, hogy egy ilyen férfi sokáig hű maradjon a feleségéhez. Főleg nem akkor, ha ő, Francesca lesz az a feleség. Az a nap, amelyen majd Hart elhagyja, számára már most azt a napot jelentette, amelyen az életéből egyszer s mindenkorra eltűnik a napsütés. Tudta, hogy mindenképpen válaszolnia kell valamit. – Igen, persze – mondta, és látta, hogy Daisy megijedt ezektől a higgadt szavaktól. – Valóban semmi újat nem mondtál nekem – folytatta, miközben felszegte a fejét, és mosolyt varázsolt az arcára. –

Brenda Joyce


Egyvalamiről azonban ne feledkezz meg! Amikor először találkoztam Harttal, Rick Braggbe voltam szerelmes. Hart és én eleinte csak barátok voltunk, nem pedig szerelmesek, és ezért mindenki másnál többet tudok róla. – Ez ugyan túlzás volt, de Francesca ettől nem zavartatta magát. – Még mindig barátok vagyunk. Ugyanazok a vágyaink. Ő csodál engem, én pedig tisztelem őt. Valójában roppant egyszerű ez így. Jó párost alkotunk, ha nem is feltétlenül szerelmespárt. – Vagyis azért mész feleségül Harthoz, mert nem kaphatod meg azt a férfit, akit valójában akarsz? – kérdezte Daisy, és éberen figyelte a másik lány arcát. Kérdése nem volt veszélytelen. Francesca a másodperc törtrészéig habozott, aztán könyörgő imát küldött az égiekhez, és erősen remélte, hogy válaszával nem fog még nagyobb nehézségeket okozni magának. – Igen – hazudta, és Hart előző esti szavaira gondolt. – Azért megyek hozzá, mert gazdag és befolyásos. A feleségeként úgy intézhetem a dolgaimat, ahogy kedvem tartja. Te is tudod, hogy az önállóság nagyon fontos nekem. Annyi szabadságom lesz, amennyiről egy nő csak álmodhat. Hart szavát adta erre. Daisy pillanatokig csak szótlanul meredt Francescára. – Te valóban nagyon okos vagy – mondta aztán elismerően. – Komolyan olyan naivnak hittelek, hogy azt gondoltam, beleszerettél Hartba, és dicső lovagnak tartod. Elnézésed kell kérnem, mert rosszul ítéltelek meg. Rose és én feleslegesen aggódtunk. Ti ketten valóban jó páros lesztek. – Mi is így gondoljuk – felelte Francesca, és titokban örült, mert úgy tűnt, Daisy nem vette észre, hogy félrevezette. A nő arcon csókolta. – Látogass meg minket valamikor! Szívesen látnánk – mondta. – Majd keresek rá alkalmat – ígérte Francesca, de tudta, hogy nem fog. Daisy újra megfogta a kezét.

Brenda Joyce


– Remélem, nem bánod, hogy ilyen nyíltan beszéltem arról, ami a szívemet nyomta. Te is mindig kimondod, ha valami nem tetszik neked. Ezért úgy gondoltam, értékelni fogod az őszinteségemet. – Ez természetes – tért el Francesca megint az igazságtól. – Hart szerencsés ember – mondta Daisy, és furcsa pillantást vetett Francescára, mielőtt elköszönt tőle. Utolsó megjegyzésétől és a pillantásától Francescának össze akart csuklani a lába. A pultnak dőlt, és még éppen időben sikerült megkapaszkodnia benne. Nehezen kapott levegőt, és könny szökött a szemébe. Naiv és buta volt. Azt hitte, de legalábbis azt hitette el magával, hogy Hart örökre hű lesz hozzá. Daisynek azonban igaza van. Ő csupán az a nő, aki most éppen elbűvöli Calder Hartot. Csakhogy ez nem lesz mindig így. A férfi, hiába lesznek akkor már talán házasok, idővel más iránt fog érdeklődni, ő pedig összetörve marad majd magára. – Hölgyem? Nem érzi jól magát? Francesca oldalra fordult, és a pult mögött álló elárusítónőre nézett. – De igen, jól vagyok, köszönöm – nyögte ki, de közben azon gondolkodott, hogy mitévő legyen. Az utóbbi hetekben sikerült elfojtania titkos félelmeit, ám azok most, hogy találkozott Daisyvel, mind-mind felszínre törtek. Minden ugyanolyan, amilyen volt. Semmi sem változott. Hart nem szereti őt, nem is hisz a szerelemben, ő pedig fülig beleszeretett. Nagy ég, most mit tegyen? Ha okos lenne, elhagyná a férfit. Legalább ez világos volt számára. Vagy pedig nagyon-nagyon erősnek és bátornak kell lennie.

Brenda Joyce



Miután

sikerült összeszednie magát, Francesca az illatszerek pultjához ment. Egy csinos, barna hajú eladónő éppen a levendulaszappan előnyeit sorolta egy idősebb, elegáns hölgynek. Francesca megállt mellettük, és türelmesen várt. A húszas évei elején járó elárusítónő fekete ruhájának fehér gallérja nem fedte el teljesen a nyakát. Így látni lehetett rajta azt a vékony, élénkvörös vonalat, amely arról árulkodott, hogy ő Francis O’Leary, aki a nyakmetsző áldozatául esett. Az idős hölgy kinyitotta a retiküljét, aprópénzt vett elő, és az elárusítónő kezébe nyomta. Francis ezüstgyűrűt viselt, amelybe apró, vörös követ foglaltak be. Francescában felmerült, hogy ennek az ékszernek talán jelentőséget kell tulajdonítania. A vevő hamarosan távozott a zacskóba tett szappannal, Francis pedig Francescához fordult. – Segíthetek, kisasszony? – kérdezte udvariasan, és várakozón nézett rá. A lány rámosolygott, és átnyújtotta neki a névjegyét: Francesca Cahill magánnyomozó 810 Fifth Avenue, New York City Brenda Joyce


Minden esetet vállalok, számomra nincs jelentéktelen bűncselekmény. Francis elolvasta a szöveget, és elfelhősödött az arca. – Mit jelentsen ez? – kérdezte ijedten. – Maga Francis O’Leary? A fiatal nő megpróbálta visszaadni Francescának a névjegyet. Láthatóan halálra rémült. – Igen, én vagyok. A nyakmetszőről van szó? – Megtarthatja a névjegyemet, ha netán kapcsolatba szeretne lépni velem – mondta Francesca. – És igen, a nyakmetsző miatt vagyok itt. Én vettem át az esetet, Mrs. O’Leary. – A rendőrségnek már mindent elmondtam – suttogta az eladónő. – Megtenné, hogy nekem is elismétli? Francis habozott kicsit. – Igen, ha azzal a segítségére lehetek, bár a legszívesebben elfelejteném, ami történt – mondta végül. Francesca megfogta a kezét. – Meg kell akadályoznunk, hogy újra lecsaphasson. Olvasott a harmadik áldozatáról, aki meghalt? – Igen, de engem nem akart megölni – vetette ellen a fiatal teremtés. – Ebben egészen biztos vagyok. – Miért az? – akarta tudni Francesca. – Egyszerűen csak biztos vagyok benne. Ha meg akart volna ölni, megtehette volna. – Kérem, Mrs. O’Leary, mesélje el, mi történt. Az eladónő megint bizonytalankodott, mielőtt bólintott. Miközben beszélt, olyan erősen kapaszkodott a pultba, hogy kézfején kifehéredtek a csontok. – Nem tudtam, hogy van valaki a lakásomban. Egész nap dolgoztam, és nagyon fáradtan, éhesen értem haza – kezdte, és könny szökött a szemébe. – Útközben vettem egy vekni kenyeret és némi pácolt marhahúst. Lábfürdőt akartam venni, mielőtt leültem volna, hogy egyek.

Brenda Joyce


Francesca magában azt találgatta, hogy a város összes eladónője túlságosan szűk cipőt hord-e. – Folytassa! – kérte fennhangon. – Kinyitottam az ajtót, és azonnal be is reteszeltem magam mögött. Éppen le akartam ülni a kanapéra, amikor valaki megragadott hátulról. Kést tartott a nyakamhoz, nagyon óvatosan, hogy a penge alig ért a bőrömhöz. Rekedt hangon mondott valamit, aztán a bőrömbe vágott a késsel. Végül ellökött magától, és én a földre zuhantam. Mire felnéztem, a támadó már eltűnt. – A rendőrségtől úgy tudom, hogy ön semmire sem emlékszik a férfi szavaiból. Francis arcán könnyek folytak végig, és nem tudott megszólalni. – Sajnálom, hogy felzaklatom – mondta Francesca –, de szeretném megakadályozni, hogy a tettes még egy nőt megsebesítsen vagy megöljön. – Múlt éjszaka róla álmodtam. – És mit álmodott? – kérdezte Francesca meglepetten, s feszülten várta a választ. – Semmi értelme nincs, de álmomban hűtlenséggel vádolt. – A fiatal nő lesütötte a szemét, és az üvegpult alatt fekvő árut nézegette. – Azt hiszem... szinte biztos vagyok benne, hogy csapodár perszónának nevezett – tette hozzá suttogva. Francesca közelebb hajolt hozzá. – Azért hiszi ezt, mert ezt álmodta, vagy mert eszébe jutott, amit az a férfi mondott? – Nagyon valóságosnak tűnt. Mintha emlékeznék valamire, amit soha nem lett volna szabad elfelejtenem. A nyakmetsző csak akkor nevezhette csapodárnak az áldozatát, ha ismerte. – Felismerné a hangját, ha újra hallaná? – Ó, igen! – felelte az elárusítónő határozottan. – Egészen biztosan! Francesca gondolkodott kicsit, aztán megfogta Francis jobb kezét. – Ez eljegyzési gyűrű? A fiatal nő pirulva elmosolyodott.

Brenda Joyce


– Igen, a barátomtól kaptam. Múlt szombaton. A támadás után ráébredt, mennyire szeret. – A barátja? – Sam Wilson. A férjem két éve meghalt. Utána nagyon sokáig senkim sem volt. Aztán találkoztam Sammel. – Francisről lerítt, hogy szerelmes abba a férfiba. – Márciusban ismerkedtünk meg. Egészen pontosan március harmadikán. – Ezt örömmel hallom – mondta Francesca, és sikerült lepleznie, hogy igencsak meglepődött. Braggtől tudta, hogy Francis férje két éve nyomtalanul eltűnt. Minden bizonnyal elhagyta a feleségét, ő azonban most azt állította, hogy az ura meghalt, és már egy másik férfihoz készül feleségül menni. Vajon ismeri az igazságot a vőlegénye? És véletlen-e, hogy Francis egy hónappal a nyakmetsző első támadása előtt ismerte meg azt a Sam Wilsont? – A rendőrfőnök nekem azt mondta, Mrs. O’Leary, hogy a férje két éve elhagyta önt. Elment, és soha többé nem jött vissza – mondta Francesca. Francis arca bíborvörös lett. – Ó! Ez volt minden, amit felelt, és leült a pult mögé egy ülőkére. Szeme megint könnyel telt meg. – Ezek szerint nem halt meg az ura? – kérdezte Francesca szelíden. – Számomra igen, Miss Cahill. Kérem, ne mondja el ezt a vőlegényemnek. Sam boldoggá tesz engem. – Nem fogom elárulni – ígérte Francesca, mert csak szánni tudta ezt a fiatal nőt. – De mégis miért vádolhatják hűtlenséggel? – Sejtelmem sincs. Szerettem a férjemet, egészen addig a napig, amelyen elhagyott. Thomas jó ember volt, tisztességes és dolgos. Én legalábbis így hittem. És soha nem voltam hűtlen hozzá. Mostanáig, tette hozzá Francesca gondolatban. Elhatározta, hogy megkérdezi Braggtől, meg tudná-e találni a rendőrség azt a Thomast. – És Sammel mi a helyzet? – kérdezte. – Hozzá is hű?

Brenda Joyce


– Amióta Thomas elment, Samen kívül egyetlen férfival sem találkoztam, Miss Cahill. Nem ajándékozom oda válogatás nélkül a szívemet. Francesca a fiatal teremtés szemébe nézett, ő azonban nem kapta el róla a tekintetét, mint azok szokták többnyire, akik hazudnak. Nem is sápadt vagy vörösödött el. Lélekben valóban rég eltemette már a férjét. Az, hogy a támadója csapodár perszónának nevezte, csak egy beteg elme agyszüleménye lehetett. – Mrs. O’Leary, sejti esetleg, hol lehet a férje? Hallott valamikor róla? – Még csak levelet sem küldött – válaszolta Francis. – Semmit sem hallottam felőle, de úgy sejtem, nyugatra mehetett. Gyakran emlegette a távoli Texast és Kaliforniát. Ha valóban odaköltözött, akkor ott akár meg is halhatott, nem igaz? Azt mondják, nagyon veszélyes az a vidék. Thomas O’Leary megtalálása nagyjából annyira tűnt egyszerű és ígéretes feladatnak, mint tűt keresni a szénakazalban. – Beszéljünk még egyszer a nyakmetszőről! Úgy gondolja, már a lakásban várakozott, amikor ön hazaért? – Ott kellett lennie. – Francis megborzongott, és megint elsápadt. – Sajnálom, de egyszerűen nem tudom elfelejteni azt az embert. Azt hittem, meg fog ölni. Rettenetes volt! – De hogy jutott be önhöz, ha bezárta az ajtót, amikor elment dolgozni? – Talán nyitva maradt egy ablak, és azon mászott be – mondta Francis. – A rendőrség szerint ugyan az összes ablak csukva volt, de ő is becsukhatta őket maga után. – Ez elképzelhető, már csak azért is, mert ön a földszinten lakik. Nem lehet, hogy bement ön után a lakásba? Az előbb azt mondta, azonnal bereteszelte maga után az ajtót. Akkor azonban, amikor a férfi megtámadta, már a kanapén ült. – Igen – mondta Francis, de egyszeriben mintha elbizonytalanodott volna. – És mit csinált a bevásárlószatyrával meg a retiküljével? Gondolom, kalapot, kabátot és sálat is viselt. Nem az lenne a

Brenda Joyce


természetes, hogy előbb leteszi a táskáit, leveszi a kabátját, és csak aztán reteszeli be az ajtót? Francis tűnődőn nézett Francescára. – Igaza van. Teljesen igaza van. Az ajtó pár pillanatig nem volt bezárva. Résnyire talán még nyitva is maradt, amíg levetkőztem. – A felismerés rémülete pírt csalt az asszony arcára. – Igen, mintha úgy emlékeznék, hogy az ajtó nyitva volt, amikor visszamentem és elhúztam rajta a reteszt. Jaj, istenem! Az a férfi akkor jutott be a lakásba, amikor én levettem a kalapomat. Francesca feljegyzéseket készített a noteszába. – Én is úgy sejtem – mondta közben – hogy a nyakmetsző követte önt a lakásba. Gondolom, nem gyújtott azonnal gyertyát? – Nem kellett, mert odakint nem volt még igazán sötét. Francesca futólag elmosolyodott. – Sokat segített, Mrs. O’Leary. Nem bánná, ha most Mr. Wilsonnal is váltanék pár szót? – Természetesen nem, de szabad tudnom, miért akar beszélni vele? – Neki talán mesélt valamit, Mrs. O’Leary, ami azóta kiment a fejéből – válaszolta Francesca, bár nem ez volt a valódi ok. Azok a férfiak, akik ismertek egy áldozatot, eleinte mindig gyanúsak, s ez Francis vőlegényére és nyoma veszett férjére is igaz volt. Persze azt sem lehetett kizárni, hogy egy őrült találomra támad meg szép nőket. Francesca azonban valamilyen megmagyarázhatatlan okból nem hitt ebben a lehetőségben. – Maradjunk kapcsolatban – mondta még.

A Lord and Taylor áruháztól csak pár sarokra volt az az ügyvédi iroda, amelyben Evan Cahill dolgozott. Francesca úgy döntött, meglátogatja a bátyját, ha már itt van. Amúgy is a belvárosba készült, hogy beszéljen Kate Sullivannel, aztán pedig Bragg-gel kellett találkoznia, hogy kérdéseket tegyenek fel Bridget O’Neilnek. A múlt héten egyszer sem találkozott a bátyjával, pedig korábban, amíg Evan otthon élt, mindennap váltottak legalább néhány szót.

Brenda Joyce


A Garfield and Willis ügyvédi iroda egy 19. század elején emelt épületben működött, amely téglaburkolatával és klasszikus homlokzatával még mindig impozáns látványt nyújtott. Francescát bekísérték egy kis helyiségbe, és megkérték, hogy ott várjon. Tekintete csodálón bejárta a sötét fapadlót, amely az évek során megkophatott, de nemrégiben felcsiszolták és újralakkozták, úgyhogy most szépen csillogott. A falak alsó felét is fa burkolta, fölötte pedig egészen a mennyezetig aranyszínű szövettapétával borították be, amely csak úgy ragyogott a kristálycsillár fényében. A lány nem ült le, miközben gondolatban felidézte magában a Francis O’Learyvel folytatott beszélgetését. Az sem ment ki a fejéből, amit előző este Maggie Kennedytől hallott. Magában éppen azt kezdte találgatni, mit szól majd Evan, ha értesül az ő új esetéről, amikor bátyja mosolyogva belépett az ajtón. – Fran! Ez aztán a kellemes meglepetés! – mondta, és megölelte a húgát. Mint szinte mindig, most is vidámnak tűnt. Született nyertes volt. A magas, sötét hajú és jóvágású fiatalember egészen addig elsőrangú partinak számított, amíg kegyvesztett nem lett az apjánál. Francesca viszonozta a mosolyát, és a szemébe nézett. – Úgy látom, jól vagy. Evan felnevetett, és könnyedén megrántotta a vállát. – Már több mint egy hónapja nem ültem játékasztalnál, Fran. A lány apró örömkiáltást hallatott. Bátyja szenvedélyes szerencsejátékos volt, és ő elképedt, amikor megtudta, hogy adósságai százezer dollárnál is jóval többre rúgnak. Apa és fia között ez volt a nézeteltérések egyik oka. Nem túl régen Evant még halálosan is megfenyegette az a férfi, akinek a pénzzel tartozott. Francesca kölcsönkért Harttól ötvenezer dollárt, hogy a bátyja legalább a tartozása egy részét megadhassa. Hart maga pedig felkereste a hitelezőt, és határozott szavakkal megértette vele, hogy jobban teszi, ha nem tör Evan életére. Ő azóta nem is kapott több fenyegetést.

Brenda Joyce


Korábban újra meg újra elhatalmasodott rajta a játékszenvedély, Francesca ezért is örült meg most annak, hogy jó ideje nagy ívben elkerüli az éjszakai klubokat. – Ez nagyszerű! – mondta. – És nem is érzel kísértést a játékra? Evan komor pillantást vetett a húgára. – A kísértés mindig is meglesz, Fran, amíg csak élek – felelte, aztán felderült az arca. – A grófnő azonban igencsak megdolgoztat, hogy lekösse a figyelmemet. Francesca előtt megjelent a gesztenyevörös hajú özvegy. – Komolyra fordult közöttetek a dolog? – kérdezte. Kedvelte a tündöklő szépségű grófnőt, ha maradéktalanul nem is bízott meg benne. Amíg tartott a liezonja Rick Bragg-gel, Bartolla Benevente örökösen hangot adott a véleményének, bár soha senki nem kérdezte. Evan nem válaszolt azonnal. A hajába túrt, aztán a Madison sugárútra néző ablakhoz lépett. Odalent az utcán hintók és szekerek haladtak tömött sorokban. A városban lüktetett az élet, gyalogosok jöttek-mentek, többnyire sötét öltönyt viselő urak. Francescának valamiért Hart jutott eszébe, és a gondolat, hogy ma este találkozni fog vele, mosolyt csalt az arcára. Homloka azonban ráncba szaladt, és ijedtében kihagyott a szívverése, amikor eszébe jutott újra Daisy. – Nem tudom – válaszolta végül Evan, és a húga felé fordult. – Szerelmes vagyok, de ez korábban gyakran megesett már velem. Francescát lenyűgözte a fivére őszintesége. – Igen, megesett. És mindig is vonzódtál a grófnőhöz hasonló hölgyekhez. – Ez igaz. Bartollából jó feleség válna. – Kétlem, hogy egy ügyvédi iroda beosztott alkalmazottjához akarna hozzámenni. – Ebben igazat kell adnom neked, és bennem is felmerült már a gondolat. Bartolla rendszeresen arra biztat, hogy béküljek ki apával. Francesca a bátyja karjára tette a kezét. – Azt teszed, amit tenned kell, és én nagyon büszke vagyok rád. Evan megrázta a fejét. Úgy tűnt, ő nem egészen ért egyet a testvérével.

Brenda Joyce


– És te hogy vagy? – kérdezte. – Valósággal ragyogsz a boldogságtól, de a szemedből szomorúságot olvasok ki. Minden rendben van veled? Most a lány volt az, aki habozott. Azon gondolkodott, beszámoljon-e a fivérének a Daisyvel folytatott szörnyű beszélgetéséről. Nem akart azonban megint ezzel a fájdalmas témával foglalkozni. – Új eseten dolgozom – felelte. Hamar belátta azonban, hogy nem sikerült elterelnie a saját figyelmét. – Ma összefutottam Daisyvel – vallotta be. Bátyja felkapta a fejét. – Daisyvel? Arra a bájos teremtésre gondolsz, akivel Hart... – Evan zavartan megköszörülte a torkát. – Aki Hartnak... – A szeretője volt. Ne fáradj, tudok erről. Igen, Daisy Jonesról beszélek. Fivére sokáig nézett Francescára, és összeráncolta a homlokát. – Vége van közöttük, Fran? – kérdezte, és egyértelmű kétkedés hallatszott ki a hangjából. A lány most már végképp rádöbbent, hogy nem kellett volna szóba hoznia ezt a témát. – Hart véget vetett a kapcsolatuknak, amikor igent mondtam neki. – A legjobban azt szeretem benned, hogy jóindulattal és bizalommal viseltetsz az emberek iránt – mondta Evan óvatosan. – Ezt meg hogy érted? – kérdezte a húga félénken. – Fran, nem tudom, hogy mondjam el, de Hart még mindig együtt van azzal a nővel. – Arra gondolsz, hogy Daisy még mindig abban a házban lakik, amelyet Hart vásárolt a számára? Ezt én is tudom. Hat hónapot ígért neki, és tartani is fogja magát a megállapodásukhoz. Azóta azonban, hogy én elfogadtam a házassági ajánlatát, nem találkozik vele. Ezt biztosan tudom, mert véletlenül hallottam, hogy azt mondta Daisynek, hű akar maradni hozzám. Daisy maga is megerősítette, hogy Hart nem jár hozzá az eljegyzésünk óta. Evan megkönnyebbülten felnevetett.

Brenda Joyce


– Erről nem tudtam, de most már megnyugodtam – felelte, aztán komolyan folytatta: – Mindenki azt hiszi azonban, hogy Daisy még mindig Hart szeretője. Nem volt okos húzás tőle, amikor megengedte neki, hogy továbbra is ott lakjon a házában. – Azt akarod mondani – kérdezte Francesca ijedten –, hogy a társaság azt hiszi, Calder az eljegyzésünk ellenére is szeretőt tart? – Pontosan erről beszélek. Francesca válaszolni akart, de nem sikerült azonnal megszólalnia. Aztán viszont méregbe gurult. – De hát ez nem igaz! Komolyan mindenki így gondolja? – kérdezte. – Az emberek nem is juthatnának más következtetésre. – Testvére nagy sóhajjal megfogta a lány kezét. – Miért viselkedik Hart egyáltalán ennyire tisztességesen egy olyan nővel? Francesca elhúzta a kezét. – Mert tisztességes ember, Evan. Az ismeretségünk rövid hónapjai alatt erre a megállapításra kellett jutnom. Szavát adta Daisynek, és tartja is magát az ígéretéhez. – A lány valójában messze nem volt nyugodt. – Ha ez a szóbeszéd apa fülébe jut, nekünk végünk. Már most is ellenzi a házasságunkat. – Így van – mondta Evan. – Sajnálom, Fran – tette hozzá halkan –, hogy nekem kell téged szembesítenem a valósággal. A lány dühösen és sértetten járkálni kezdett a szobában. – A fene enné meg az összes pletykafészket és álszent alakot! – dohogott. – Sokan valóban azok. Az aggaszt, hogy Daisy még mindig Hart házában lakik? Húga lassan Evan felé fordult, de semmit sem mondott. – Francesca? – sürgette végül a választ a fivére. – Szörnyen ostoba vagyok, Evan – suttogta a lány, és kibuggyantak a könnyei. – Azt hiszem, beleszerettem Hartba. Most mit csináljak? – kérdezte elveszetten. Bátyja gyorsan odament hozzá, és megfogta a kezét.

Brenda Joyce


– De hát ez csodás! Szerelemből fogsz férjhez menni! Sok-sok ember közül éppen te vagy ilyen szerencsés. Hart pedig... – Evan elmosolyodott. – Nos, azt hiszem, ő végre megtalálta az igazit. Francesca lebiggyesztette az ajkát. – Lehet, hogy becsüli az eszemet, de én messze nem vagyok olyan bájos, mint Daisy vagy a többi nő, akivel korábban együtt volt. – Ez aggaszt? – kérdezte Evan hitetlenkedőn. – Igen... Nem! Egy feslett férfit szeretek. Mit csináljak, hogy ne törje össze a szívemet? Evan egy pillanatig hallgatott, aztán átkarolta a húga vállát, és a kanapéhoz vezette. – Erre a kérdésre éppen tőlem vársz választ? Francesca tudta, hogy bátyja a saját szerelmi kalandjaira gondol, amelyekből nem volt kevés, és megerősítően bólintott. – Nem fogok hazudni neked, Fran. Lehet, hogy szívfájdalom és bánat vár rád. Másrészt viszont az is igaz, hogy valamikor mindenki emberére talál. Nem Hart lenne az első férfi, akit jó útra térít a felesége. A lány sokáig szótlanul nézett Evanre. Elkeseredetten azt szerette volna hallani, hogy helyes, amit tesz. – És igazából mit gondolsz? – kérdezte végül. – Kedvelem Hartot – felelte a fivére komolyan. – Azt hiszem, őrülten beléd szeretett, ugyanakkor azonban... Az egész városban nincs nála telhetetlenebb férfi. Nem tehetek róla, ugyanúgy aggódom érted, mint apa. Francesca egyetértőn bólintott, bár szinte már gyűlölte a testvére szavait. – Ha viszont felbontod az eljegyzésed, soha nem fogod megtudni, mit hozott volna a jövő. – Nem akarom felbontani – jelentette ki a lány. – Akkor ne tedd! Nem kellene elítélned a vőlegényedet, csak mert pusmognak róla. Eddig rendkívül tisztelettudóan viselkedett veled. Ez igaz volt. Francesca megint bólintott, és most már egy kicsit jobban érezte magát.

Brenda Joyce


– Ráadásul én vagyok az első nő, akit el akar venni – tette hozzá. – A többieknél ez eszébe sem jutott. – Így igaz, és ez magáért beszél. – Evan megint elmosolyodott, és felkelt a kanapéról. – Vissza kell mennem dolgozni. Ezért látogattál meg? Hogy kétes értékű tanácsot kérj a család fekete bárányától? – kérdezte tréfálkozva. A lány is felállt, és örült, hogy másról beszélhet. – Valójában nem. Arról az esetről akartam beszélni veled, amelyen éppen dolgozom, mert aggódom Maggie-ért. Evan azonnal a legrosszabbra gondolt. – Hogyhogy? Maggie veszélyben forog? Vagy a gyerekek? Mi van velük? Francescát meglepte, hogy a fivére hangja egyszeriben nagyon komoly lett. – Nem tudom, de remélem, nincsenek veszélyben. Olvastál a nyakmetszőről, Evan? A férfi elszörnyedve kerekítette el a szemét. – A fenébe, Francesca, mondd már el, mi történt! Maggie-nek köze van a nyakmetszőhöz? A lány csitítóan megérintette a bátyja karját. – Nyugodj meg! Valószínűleg nincs semmi baj. Hétfőn viszont megvolt a harmadik áldozat, és az a nő meg is halt. Mindössze két házzal arrább lakott. Csak azt szeretném, hogy Maggie vigyázzon jobban. Ezért felajánlottam neki, hogy a jövő hétfőn aludjon nálunk a gyerekekkel. A nyakmetsző ugyanis eddig mindig hétfőn csapott le. Evan arca fehér lett, mint a frissen meszelt fal. – Rettenetes, hogy olyan körülmények között kell élnie – mondta mogorván. – Hogy nevelje fel ott a gyerekeit? Mielőtt búcsút mondtam a vagyonomnak, azt terveztem, hogy átköltöztetem őket egy jobb negyedbe. Ő azonban túl büszke volt ahhoz, hogy elfogadja az ajánlatomat. Ezt egyébként előre sejtettem is. Most viszont már nincs pénzem, hogy segítsek rajtuk. Eközben egyszerűen elfogadhatatlan, hogy abban a nyomornegyedben kell élniük – tette hozzá, és kék szeme dühösen villogott. Szenvedélyessége elképesztette Francescát.

Brenda Joyce


– Evan, tudom, hogy megkedvelted a Kennedy gyerekeket – válaszolta. – De nem lehet, hogy többről van szó? Arról, hogy... Maggie-t nem egyszerűen csak kedveled? Evan ijedten hátrált egy lépést. – Tessék? Természetesen kedvelem Mrs. Kennedyt, hogy is ne kedvelném? Remek asszony, helyes, kedves, együtt érző, melegszívű. Egészen egyedül neveli a gyerekeit, és halálra dolgozza magát, hogy rendes otthonuk legyen. Nem is értem, mit akarsz valójában mondani. Csak nem arra célzol, hogy romantikus érzéseket táplálok Maggie iránt? – Nem tudom – felelte Francesca habozón. Fivére hitetlenkedőn felnevetett, aztán döbbenten járkálni kezdett a szobában. Francesca éles szemmel figyelte. Lehet, hogy mégis többet érez, ám ezt még önmagának sem akarja elismerni? Evan végül feléje fordult. – Azt akarom, hogy haladéktalanul költözzön jobb lakásba. Beszélni fogok anyával, és megkérem, hogy tegyen meg mindent ennek érdekében. Francesca most már biztos volt abban, hogy Maggie sokat jelent a testvérének. Csakhogy a grófnő is ott van még az életében, és a lány ezért nem tudta, mit tartson erről az egészről. – Maggie büszke, ahogy te is mondtad. Mind a ketten tudjuk, hogy nem kér a jótékonykodásból. Arról is nehéz volt meggyőznöm, hogy töltse nálunk a hétfőt. Kétlem, hogy kész volna azonnal összepakolni és máshova költözni. – De meg fogja tenni – mondta Evan nyomatékkal. – Ha én kérem meg, nem fog visszautasítani. Majd meglátod. Itt hagyok csapotpapot, és délutánra szabadságot veszek ki. Francescának csak nehezen sikerült elfojtania egy mosolyt. Tudta, honnan fúj a szél, és elégedetten nézett a bátyja után, aki valósággal kiviharzott a szobából.

Gwennek a könnyeivel sikerült elérnie, hogy a főnöke egy órával korábban hazaengedje. Gondolatai egész nap a lányánál jártak, miközben megállás nélkül gyertyaviaszt töltött az öntőformákba. Brenda Joyce


Nem akarta, hogy Bridget még egy napot hiányozzon az iskolából, ezért reggel elkísérte. Miután elváltak egymástól, öt perc sem telt el, amikor már aggódni kezdett a gyermekéért. Gyilkos garázdálkodik a városban, méghozzá egészen közel hozzájuk. Bridget iskolája csak néhány sarokra van attól a negyedtől, amelyben a nyakmetsző eddig lecsapott. Gwen úgy gondolta, hogy az iskolában biztonságban van a lánya, de egyedül sem a tanítás előtt, sem utána nem akarta utcára engedni. Ha baja esne, azt ő nem élné túl. A lánya a mindene. Az asszony most idegenek között állt a lóvasút kocsijában, és erősen markolta a kapaszkodót. Bridget már elindult haza, és ő csak remélhette, hogy semmi nem történt vele. Lehet, hogy nem kellett volna eljönniük Írországból. Az Amerikába érkezésük óta eltelt másfél hónapban történtek csak azt bizonyították, hogy a szülőhazájuk sokkal biztonságosabb hely. New York az ő számukra hideg, sötét és fenyegető várossá változott. Gwen az ajkába harapott, hogy ne sírja el magát. Tudta, nagyon is jól tudta, hogy nem mehetnek vissza. Lelki szemei előtt egy pillanatra megjelent az ápolt gyep, amely a tekintélyes, szürke kövekből épült udvarház előtt terült el, ahol ő korábban dolgozott. Egy pillanat erejéig úgy érezte, ott áll a hosszú, kanyargós kavicsos út aljában, és a virágos parkot nézegeti. A ház urát is látta, egy magas, sötét hajú férfit lovaglókabátban, lovaglónadrágban és hosszú szárú csizmában. Csinos ember volt, aki az első évben, amelyet ő az alkalmazásában töltött, egyszer sem mosolyodott el. Gwen szíve megfájdult az emlékektől, és tudta, hogy ez a fájdalom soha nem fog elmúlni. Nagy levegőt vett, és elhessegette komor gondolatait. Egyszer csak megérezte, hogy a háta mögül valaki áthatóan nézi. Megfeszítette magát, és még erősebben szorította a kapaszkodót, mert a kocsi éppen megállt, hogy utasok szállhassanak le róla. Az érzése, hogy figyelik, nem szűnt meg, és egyre nehezebben kapott levegőt. Lassan megfordult, mintha csak körül akarna nézni. A férfiak azonban, akik mögötte álltak vagy ültek a kocsiban, mind az újságjukba mélyedtek. A távolabb levő utasok közül sem

Brenda Joyce


nézett rá senki. Becsukódott a hátsó ajtó, és a lóvasút továbbindult. Meg fogok bolondulni, gondolta Gwen. A férfi eközben a járdán állt, és a lassan távolodó kocsi után nézett.

Brenda Joyce



A

bérkocsi megállt Francescával a ház előtt, amelyben Gwen O’Neil lakott. Bragg fekete automobilja már az út szélén parkolt, és szokatlan látványt nyújtott a kocsik és szekerek között. Ő maga a motorháznak támaszkodott, kezét barna gyapjúdzsekije zsebébe mélyesztette, és láthatóan elgondolkodott. Miközben a konflis elé fogott barna ló lehajtotta a fejét, a kocsis hátrafordult, kinyitotta maga mögött a kisablakot, és a magas bakról lemosolygott Francescára. – Húsz cent lesz, kisasszony. A lány huszonötöt adott, és a kilincs után nyúlt, de addigra már Bragg kinyitotta neki az ajtót. – Elkéstem? – kérdezte Francesca. Kissé kínos volt azt éreznie, hogy Rick láttán azonnal jobb lett a hangulata. Csak együtt dolgozunk, és azt nagyon is jól csináljuk, gondolta. Korábbi eredményeik ezt tanúsítják, és a mostani esetet is gyorsan meg fogják oldani, ahogy szokták. Rick rámosolygott a lányra, és segített kiszállnia. – Én is éppen most érkeztem – mondta.

Brenda Joyce


Arcáról eltűnt a komor vonás, állapította meg Francesca megkönnyebbülten. Biztos volt benne, hogy ennek a felesége hazatéréséhez volt köze. – Elégedettnek tűnsz, mintha valami újat tudtál volna meg – jegyezte meg a férfi, miközben bementek a házba. – Mi történt? – Nos, azt hiszem, a bátyám erős érzelmeket táplál Maggie Kennedy iránt. A szavak gondolkodás nélkül csúsztak ki Francesca száján. Rick megállt, és ráemelte a tekintetét. – Nem akarom összeboronálni őket – védekezett a lány azonnal, és nagyot sóhajtott. – Azzal is tisztában vagyok, hogy a mi köreinkből senki sem vehet feleségül egy varrónőt. Mégis bizton érzem, hogy Maggie sokat jelent Evannek. – Próbáld megállni, hogy nem avatkozol bele! – felelte Rick szelíd hangon, és a keskeny lépcsőre mutatott, hogy a lány menjen előre. – Ez minden, amit mondani tudsz? – kérdezte Francesca ámulva. – Mindkettejükkel találkoztál már. Mit gondolsz róluk? – A bátyádra a helyzet állása szerint nem vár örökség – válaszolta a férfi, és megállt az első lépcsőfordulóban. Ebben tökéletesen igaza volt, és Francesca úgy döntött, egyelőre nem töri tovább a fejét a testvérén és Maggie Kennedyn. – Elmeséljem, mielőtt bemegyünk, hogy mit derítettem ki? – kérdezte. Rick kurtán bólintott. – Légy szíves! A lány gyorsan elmondta, amit Francis O’Learytől hallott. Azt sem hagyta ki, hogy az asszony álmodott a nyakmetszőről, aki talán csapodár nőszemélynek nevezte őt, de ebben nem biztos. Rick tűnődőn a lépcsőház falának dőlt. – A magam részéről arra hajlok – tette hozzá Francesca –, hogy ez csak az álma része volt. Nekem nem olyan nőnek tűnik, akit kikapóssággal lehetne vádolni. – Te abból indulsz ki, hogy a tettes ismerte és tudatosan választotta ki az áldozatait. Az is elképzelhető azonban, hogy egy nővel kapcsolatos személyes élménye vált ki belőle bosszúvágyat

Brenda Joyce


minden szép és fiatal nő iránt. Talán csak futólag ismeri az áldozatait, azok viszont őt egyáltalán nem. – Ez már nekem is eszembe jutott. Könnyebb dolgunk lenne, ha az volna az igazság, hogy a tettes ismeri az áldozatait, és tudatosan szemeli ki őket. – Több rendőrt rendeltem ebbe a negyedbe, és a két háztömbről, amelyben a támadások történtek, hatra növeltem a megfigyelés alatt tartott területet. – Ez nagyon jó, de ettől még a lakossághoz kellene fordulnunk. Valaki felfigyelhetett arra a férfira, aki a múlt hétfőn gyanúsan viselkedett a környéken. – Remélem, így van – mondta Rick. – Ez az eset sok rohangálással fog járni. – És mi legyen Francis O’Leary eltűnt férjével? – kérdezte Francesca. – Talán meg kellene keresnünk – javasolta a férfi mosolyogva. – Bíztam benne, hogy ezt fogod mondani – felelte a lány. – Ez persze még több utánajárást jelent, és arra sincs garancia, hogy a végén megtaláljuk. Az is lehet, hogy már rég meghalt. – Ha belenézel az aktába, látni fogod, hogy Newman már megtette az első lépéseket Thomas O’Leary felkutatása érdekében. Beszélt a barátaival, a kollégáival és a munkaadójával. Egyikük sem olyan embernek ismerte, aki egyik napról a másikra elhagyja a feleségét, és szó nélkül eltűnik a színről. Nem lennék meglepve, ha csak holtan találnánk rá, vagy egyáltalán nem. Francesca is így vélekedett, de azért még felvetett egy gondolatot: – Miért hagyná el egy férfi a feleségét, hogy aztán visszatérjen, és előbb őt támadja meg, aztán két másik ír nőt is, és az egyiküket meg is ölje? Nagyon szívesen beszélnék O’Learyvel, de nem sorolom az első számú gyanúsítottakhoz. – És kiket sorolsz oda? – kérdezte Rick incselkedőn. – Egyelőre még senkit – válaszolta Francesca bosszúsan. A férfi kurtán felnevetett. – Nagyon örülök, hogy megint veled dolgozhatom – mondta aztán.

Brenda Joyce


– Ezzel én is így vagyok – felelte a lány mosolyogva. – És egyébként mi újság? Hazament Leigh Anne? A lányok magukon kívül lehetnek örömükben. Rick arcáról lefagyott a mosoly. – Minden bizonnyal épp ezekben a percekben lép be az előszobába – mondta. Azonnal elhúzta azonban a száját, amikor rádöbbent, hogy alaposan melléfogott a szó választásával. Hirtelen megfordult, és bekopogott Gwen O’Leary ajtaján. Francesca elnémult. Ez meg mit jelent? Miért nincs Bragg a felesége mellett, és hogyhogy nem bújik ki örömében a bőréből? – Talán otthon kellene lenned, Rick, amikor Leigh Anne megérkezik – mondta. – Egyedül is beszélhetek Bridgettel, és később majd elmondom neked, ha megtudok tőle valami fontosat. Bragg újra bekopogott, de továbbra is kerülte a lány pillantását. – Leigh Anne tudja, hogy dolgoznom kell – felelte. Ingerült hangja és feszült tartása nem hagyott kétséget maga után. Francesca szelíden a vállára tette a kezét. – Minden rendben? – kérdezte, és már bánta, hogy szóba hozta a férfi feleségét. Rick futó pillantást vetett rá. – Igen. Egyértelmű volt, hogy a férfi nem akar a feleségéről beszélni. Francesca érezte ezt, de azt is, hogy igenis történt valami. De mi? Tépelődése közben egyszer csak rádöbbent, hogy még mindig senki nem válaszolt a kopogtatásra. – Nincsenek itthon – állapította meg Rick. – Várnunk kell. Francesca örült, hogy nem kell tovább a férfi magánéletén törnie a fejét. Odalépett mellé, és ő is bekopogott. – Mrs. O’Neil! Bridget! Én vagyok az, Francesca Cahill! – kiáltott be az ajtón át. Rick megint rámosolygott. – Te soha nem adod fel, igaz? Senki nincs itthon, Francesca.

Brenda Joyce


A lány éppen újra akart próbálkozni, amikor kinyílt az ajtó. Bridget sápadt arca és a szeme egyértelműen arról árulkodott, hogy fél. – A mamám még nem jött haza – suttogta. – Látom, megijesztettünk – mondta Francesca bűntudatosan, és átkarolta a helyes, vörös hajú kislányt. – Sajnálom. Bridget szemét könny lepte el. – Azt hittem, a nyakmetsző az. – Jól teszed, hogy óvatos vagy – jegyezte meg Rick, amikor beléptek a lakásba. – A nyakmetsző nem kopogna – mondta Francesca. Mindjárt eszébe jutott azonban, hogy sejtelmük sincs, hogyan jutott be a tettes az első két áldozathoz. Talán bekopogott Margaret Cooperhez, és valamilyen ürüggyel elérte nála, hogy beengedje. – Voltál ma iskolában, Bridget? A kislány bólintott, de még mindig egész testében remegett. – Már nem köhögök. – Az jó. Mondd csak, feltehetünk neked néhány kérdést? – Miről? – kérdezte Bridget ijedten, sőt inkább bizalmatlanul. – Ugye, tudod, hogy Mr. Bragg a rendőrfőnök? A kislány a férfira pillantott, és megint bólintott. – Azt a férfit keressük, aki megölte Margaret Coopert – mondta Francesca. – Tudom – felelte a kislány, és újra könnyes lett a szeme. – Miért kellett idejönnünk? Utálom Amerikát! Francesca leült a gyerek mellé, és megfogta a kezét. – Tudom, most még nehéz neked, mert el kellett jönnöd otthonról. Egy nap azonban majd itt fogod otthon érezni magad. – Soha! Haza szeretnék menni, de tudom, hogy nem mehetünk vissza – mondta Bridget, és dühösen megtörölte a szemét. Az esethez nem volt köze annak, hogy anya és lánya valamilyen rejtélyes okból nem térhet haza Írországba, és ez nem is tartozott Francescára. Mégis kíváncsiság ébredt benne, és eddigi nyomozói tapasztalataiból azt szűrte le magának, hogy a legjelentéktelenebbnek tűnő dolgokat is mindig számításba kell venni. Mielőtt azonban még

Brenda Joyce


megszólalhatott volna, Rick már feltette a kislánynak azt a kérdést, ami neki is eszébe jutott. – Miért nem mehettek vissza Írországba, Bridget? A gyerek sokáig hallgatott. – Mert a papa gyűlöl minket – felelte végül. Francesca felvonta a szemöldökét, és azonnal csupa fül lett. – A papád biztosan nem gyűlöl téged – mondta barátságosan. Bridget karba fonta a kezét, és lebiggyesztette az ajkát. – Mi oka lenne arra, hogy gyűlöljön? – kérdezte tőle Rick. A kislány megrántotta a vállát, és félrefordult, de nem válaszolt. – Hol van a papád? – próbálkozott Francesca más irányból. A kicsike mogorva pillantást vetett rá. – Börtönben. Francesca összenézett Rickkel. – Írországban van börtönben – folytatta aztán a kérdezősködést –, vagy itt? – Limerickben. Francesca csalódottan hallotta ezt. Egy pillanatig azt hitte, nyomon vannak. Bridget váratlanul szívszaggató zokogásban tört ki. – Igazából csak börtönben kellene még lennie. De ma láttam az utca túlsó oldalán! Francesca azonnal felpattant, és Rickre nézett. A férfi azonban semmit sem mondott, ezért ő visszafordult a gyerekhez. – Azt hiszed, drágám, a papádat láttad? Itt, a városban? – Isten bizony láttam! – kiáltotta a kislány sírós hangon. – De ha ezt elmondom a mamának, akkor csak még jobban fog félni. Francesca letérdelt Bridget elé, és megfogta a kezét. – Miből gondolod, hogy a papád gyűlöl titeket? Miért volt börtönben, és miért kellene félnie a mamádnak, ha édesapád itt lenne a városban? A kislány egy darabig csak az ajkát harapdálta. – A mama azt mondta, hogy nem szabad erről beszélnem – felelte végül.

Brenda Joyce


– Ez itt most rendőrségi vizsgálat – mondta Francesca. – Nem szabad elhallgatnod, ha olyasmit tudsz, ami fontos lehet a nyomozás szempontjából. Így szól a törvény. – Akkor nekem is börtönbe kell mennem? – kérdezte Bridget ijedten. – Nem fognak börtönbe küldeni – nyugtatta meg Francesca sietve. – De biztosan be akarod tartani a törvényt, így van? A kislány mogorván bólintott. – A papa megpróbálta megölni Lord Randolphot – hadarta aztán. – Ki az a Lord Randolph? – akarta tudni Rick. Bridget tenyerébe temette az arcát. – Az a férfi, akibe a mama szerelmes.

Evan

Cahill szíve hevesen vert, miközben kettesével szedte a lépcsőfokokat. Fejéből egyre csak nem ment ki az a beszélgetés, amelyet Francescával folytatott. Abban azonban egészen biztos volt, hogy nem romantikus okokból lett szapora a pulzusa. Maggie és a gyerekei sokat jelentenek neki, érzéseit ezért szerető törődésnek értelmezte. Azt már viszont nem igazán tudta megmagyarázni magának, miért örül ennyire annak, hogy hamarosan újra láthatja a családot. Megállt az ajtó előtt, amelyet a legutóbb még úgy talált, hogy sok helyen lepattogzott róla a barna festék. Időközben azonban átmázolták, ezúttal kékre. Miközben hátrasimította néhány tincsét, Evan azt találgatta, hogy Maggie ragadott-e festőecsetet. Bízott benne, hogy nem ő, hanem Joel volt az, mert az édesanyja már így is többet dolgozik, mint kellene. Evan megigazította a nyakkendőjét, bekopogott, aztán izgatottan várta, hogy beengedjék. Amikor odabentről meghallotta Maggie hangját, önkéntelenül elmosolyodott. – Paddy, ne! Mondtam, hogy csak akkor nyitunk ajtót, ha már tudjuk, ki kopogott – figyelmeztette az asszony a fiát. Paddy ötéves volt, és mindig készen állt arra, hogy rossz fát tegyen a tűzre. A megszólalásig hasonlított a mamájára, csak neki világosabb vörös volt a haja. Brenda Joyce


– Biztosan Joel jött meg – jelentette ki most dacosan. – Talán igen, talán nem – felelte Maggie. – Ki az? – Evan Cahill. A férfinak az asszony gyönyörű kék szemére kellett gondolnia, és egészen biztos volt abban, hogy Paddy odabent most belecsimpaszkodik az édesanyja szoknyájába. Az asszonyt sem látta, de el tudta képzelni, hogy meglepődött, és ezért még habozik kicsit. Végül kinyílt az ajtó, s egyszerű, galambszürke szoknyában és fehér blúzban Maggie jelent meg a küszöbön. Haját összefogta és kontyba tűzte fel. – Helló! – üdvözölte Evan. Kezében süteménnyel és keksszel teli zacskót tartott, mert tudta, hogy élelmiszercsomagot nem fogadna el tőle az asszony. – Üdvözlöm, Mr. Cahill. Én... Sajnálom, de nem számítottam látogatóra. Kész csatatér a lakás – szabadkozott Maggie. Még be sem fejezte a mondatot, amikor Paddy örömujjongást hallatva kiszaladt a lakásból, és átkulcsolta Evan lábát. – Mrs. Kennedy, tudja, hogy nem adok a formaságokra. Itt jártam a közelben, és gondoltam, hozok egy kis édességet a gyerekeknek. Evan meg sem próbált beljebb lépni, de az ajtóból is látta, hogy a lakásban ugyanolyan rend van, mint mindig. Sejtelme sem volt arról, hogyan tud Maggie tiszta, rendes otthont biztosítani a gyerekeinek, és még arról is gondoskodni, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt. A csodálat, amelyet iránta érzett, nem ismert határokat. – Paddy, öregem, ha nem lazítasz a szorításodon, a végén még hanyatt fogok esni – mondta, és közben kedvesen rákacsintott az asszonyra. Maggie azonban nem mosolyodott el. – Kérem, fáradjon beljebb! – mondta idegességről árulkodó, fojtott hangon. Evan belépett, s miközben Mathew is odaszaladt hozzá, letette a zacskót a kék kockás abrosszal leterített konyhaasztalra. Aztán kedvesen barackot nyomott a hétéves fiúcska fejére. – Hogy vagy, cimbora? – kérdezte.

Brenda Joyce


– Prímán – felelte Mathew, és fülig ért a szája. – Ötöst kaptam számtanból. – Ez nagyszerű. – Evan büszke volt a kisfiúra, de hogy miért, azt maga sem tudta. – Írásból és olvasásból milyen jegyed van? – Egy négyesem – válaszolta a gyerek komolyan. Akárcsak Joelnek, neki is hollófekete haja és sötét szeme volt. – Ügyes vagy – dicsérte meg Evan a fiút, és megölelte. Aztán észrevette, hogy Maggie mögéje lépett. Teste azonnal megfeszült, és nem értette, miért válaszol így az asszony közelségére. Valamilyen rejtélyes okból egy pillanatra még a lélegzete is elakadt. – Teszek fel teát. Lizzie-t épp most fektettem le, Joel pedig úton van – mondta Maggie. Nagy szemekkel nézett Evanre, ő pedig feladta a hiábavaló ellenállást. Miért is tagadná, hogy ebben a nőben van valami egészen különleges? Ez persze semmit sem jelent. Neki Bartolla az esete, valamikor majd valószínűleg őt fogja feleség venni. Hozzá vonzódik ellenállhatatlanul, mert elbűvölően szép, merész és minden, csak nem ártatlan. Ettől persze még észrevette – elvégre férfi, és nem vak –, hogy Maggie bájos teremtés. Valami más is van azonban benne, amit ő nem tud szavakba foglalni. Mintha a legtisztább fénysugár lenne, amelyet ember csak elképzelhet. Maggie és ő azonban két külön világhoz tartoznak, és ezzel mind a ketten tisztában vannak. Társadalmi osztályaikat áthidalhatatlan szakadék választja el egymástól. Az ő részéről csodálaton, tiszteleten és barátságon túlmutató érzéseknek akkor sem lenne helyük, ha Francescának igaza lenne. Arról egyébként persze szó sincs. – Köszönöm – felelte halkan, miközben a lelkében szokatlan vihar dúlt. – Joel egy eseten dolgozik az ön húgával – mondta Maggie, és a tűzhelyhez lépett, amelyre éppen csak feltette a teáskannát. Evan tekintete tetőtől talpig bejárta. Még mindig karcsú volt, noha négy gyermeket hozott a világra. Evan nem most először találta túlságosan is soványnak. Ma már azonban jól ismerte, és tudta, nem

Brenda Joyce


koplal, nehogy egyetlen dekát is felszedjen. A gyerekek elé is mindig a legjobb ételeket teszi. A tűzhelyen egy fazék állt, és Evan kíváncsian odament, mert tudni akarta, mi van benne. Amikor szorosan Maggie mögött állt, az asszony hirtelen megfordult, és arcuk alig egy tenyérnyire került egymástól. Evan mozdulatlanná dermedt, miközben egy édeskés parfüm virágokéra emlékeztető illatát lélegezte be. – Elnézést kérek – dünnyögte egy idő után, aztán oldalra lépett, és belekukkantott a fazékba. Krumpli, hagyma és velős csont rotyogott benne csendesen. Húst nem látott. Maggie a konyhaasztalhoz ment, és megkapaszkodott egy szék támlájában. – Vacsorázott már? – kérdezte, és nem lehetett nem észrevenni, hogy remeg a hangja. – Sok mindennel nem tudjuk megkínálni, de örülnénk, ha velünk enne. Evan tudta, hogy az asszony miatta nyugtalan és ideges. Talán megsejtette, hogy az iránta érzett csodálatából több is lehetne, ha nem ilyenek volnának a körülmények. És a férfi egyszeriben azt kívánta, hogy bárcsak úgy volna. A hirtelen jött gondolat egészen összezavarta. – Mr. Cahill? Evan hátrált egy lépést, és rámosolygott Maggie-re, bár még messze nem szedte össze magát. – Szívesen meghívnám valahova vacsorázni a gyerekekkel együtt – mondta. Az asszony megütközve nézett rá, neki viszont most, hogy kimondta, egyre jobban tetszett a saját ötlete. Bőséges vacsorát fogok feltálaltatni nekik, döntötte el. – Étterembe akar vinni minket? – kérdezte Maggie. – Igen, de előbb várjuk meg Joelt! Az asszony magára fonta a karját. – Ezt én... nem fogadhatom el.

Brenda Joyce


– Maggie... Mrs. Kennedy, kérem. Éhes vagyok, de nem levesre vágyom. Egy finom sült viszont nagyon is a fogamra való lenne – mondta a férfi. Bátorítón rámosolygott az asszonyra, és szinte hallotta, hogyan fut össze szájában a nyál. – Biztosan nem azért jött fel hozzánk, hogy meghívja vacsorára a családunkat – mondta Maggie. – Francesca elmesélte, mi történt a szomszédasszonyával – felelte Evan, és a gyerekekre nézett. – De erről inkább négyszemközt beszélnék magával. Maggie is az ólomkatonákkal játszó gyerekekre pillantott, és aggódón az ajkába harapott. – Ijesztő, ami történt – suttogta. Evan odament hozzá, és megfogta a kezét. – És csak két házra innen – mondta halkan. – Ragaszkodnom kell hozzá, Maggie, hogy fogadja el a húgom ajánlatát. – Tudom, hogy Francesca jót akar, de nem szorulunk rá jótékonykodásra – felelte az asszony kissé bosszúsan. Vonakodása a férfit is felmérgesítette, mégis sikerült elérnie, hogy a hangján ezt ne lehessen meghallani. – Itt nem jótékonykodásról van szó, hanem a gyermekei és a saját biztonságáról, Maggie – felelte. – Ezt megértettem, és ezért leszünk hétfőn a sógoromnál. Ez is több volt a semminél, bár Evan jobban örült volna, ha a Cahill-ház biztonságában tudhatta volna a családot. – Ő hol lakik? – Az East Riveren, a Huszadik utca tájékán. Szívesen lát minket. A férjem halála óta ő az egyetlen rokonunk a városban. Jó ember, és szereti a gyerekeket. – Biztonságosabb volna, ha egy kicsit messzebbre mennének – felelte Evan. Természetesen az Ötödik sugárút és a Hatvanegyedik utca környékére gondolt, ahol a családja élt, és nem is olyan régen még ő maga is.

Brenda Joyce


– Úgy hallottam, hogy mindegyik áldozat a Tizedik és a Tizenkettedik utca között lakott. A sógorom lakása távolabb van onnan. Evan felsóhajtott. – Semmire sem kényszeríthetem – mondta. – Valóban nem – válaszolta Maggie, ám aztán szelídebben folytatta: – Ne értsen félre! Nagyra értékelem, hogy aggódik értünk. – Jól van, feladom, de csak akkor, ha ma este eljön velem vacsorázni – kötötte az ebet a karóhoz a férfi. – A gyerekekkel – tette hozzá sietve, miután rádöbbent, hogy ez úgy hangzott, mintha randevút kért volna az asszonytól. – Én... nem is tudom. – Csak egy ártatlan vacsoráról van szó, Mrs. Kennedy – mondta Evan, és megint megfogta Maggie kezét. Az asszony arcát pír öntötte el, és félrefordult. – Rendes ruhát adok a gyerekekre, amíg Joel megjön – mondta. Evan győzelmet könyvelhetett el. Csak most vette észre, hogy még mindig fogja Maggie kezét. A legszívesebben az ajkához emelte volna, de nem tette meg, hanem gyorsan elengedte. – Körülnézek, hátha összefutok valahol Joellel – javasolta. Az asszony egyetértőn bólintott, és magához hívta két kisebbik fiát.

Rick megállt Francescával az automobilja mellett. – Hazavihetlek? – kérdezte. Már besötétedett, és kellemes, enyhe volt az este. Az égen csillagok ragyogtak a hízó hold körül. – Még be kell ugranom Sarah-hoz – felelte Francesca. Barátnője, a festőművész Sarah Channing reggel üzenetet juttatott el hozzá, és arra kérte, hogy mihamarabb keresse fel. – Kitehetlek nála – javasolta Rick, aztán megkerülte a kocsiját, és kinyitotta a lánynak a jobb oldali ajtót. Francesca beszállt, és feltette a védőszemüveget. A férfi bekurblizta a motort, és elindultak. Bridgettől semmi újat nem tudtak meg. Hétfő délután semmi szokatlan nem tűnt fel neki, és ezt ők Brenda Joyce


megnyugvással hallották. A kislány semmiről nem tudott a gyilkossággal kapcsolatban, ami veszélybe sodorhatná az életét. A beszélgetésük végére Gwen is hazaérkezett, és Francescáék természetesen őt is apróra kikérdezték. – Sajnálom Gwen O’Neilt – mondta a lány most Ricknek, amikor ráfordultak a Tizedik utcára. – Miért? Mert beleszeretett egy férfiba, akit pillantásra sem kellett volna méltatnia? – Lord Randolph a munkaadója volt, és nem lett volna szabad kikezdenie Gwennel. Most már viszont értem, hogy ő miért nem tud referenciákat felmutatni – mondta a lány. Amikor az ír arisztokratáról beszélt, Gwen arca és hangja nem hagyott kétséget afelől, hogy beleszeretett abba a férfiba, és még mindig szereti. Nem csoda, hogy David Hanrahan, a férje meg akarta ölni a lordot. Gwen azóta, hogy elhagyta őt, megint a leánykori nevét viselte. Az viszont kérdés, hogy Hanrahan még mindig Limerickben ül börtönben, vagy közben már New Yorkba jött. Ha valóban itt van a városban, akkor őt is fel kell venniük a gyanúsítottak igencsak rövid listájára. – Miért érdekes, hogy vannak-e referenciái? – kérdezte Rick. – Jobb munkát szeretnék szerezni neki. Háztartási alkalmazottként. A férfi önkéntelenül elmosolyodott. – Az összes áldozatot fel fogod karolni, akivel csak kapcsolatba kerülünk? – kérdezte. A lány feléje fordult. – Ezzel azt mondod, Rick, hogy lesznek még esetek. – Kétlem, hogy egyhamar fel akarnál hagyni a nyomozói tevékenységgel. És amíg én leszek itt a rendőrfőnök, soha nem fogok ajtót mutatni neked, ha segítségért fordulsz hozzám. Francesca sokáig nézett szótlanul a férfira, és azon gondolkodott, mit akarhatott ezzel mondani. – Úgy beszélsz, mintha bizonytalan lenne a jövőd.

Brenda Joyce


– Az is – felelte Rick. – Tudod, hogy a tisztségem nagyban függ a politikától. A karrierem hamarabb befejeződhet, mint gondolnám. Még mielőtt megvalósíthatnám a rendőrségnél mindenképpen szükséges változtatásokat. A nyomozás egy pillanatra háttérbe szorult. A sajtó megneszelte, hogy a rendőrség vasárnaponként fokozott ellenőrzéseket végez a kocsmákban és az úgynevezett hotelekben. Bragg hivatalba lépése óta heves viták folytak arról, hogy az alkoholmérési előírásokat a munkaszüneti napokon is érvényesíteni kell-e, vagy sem. A témát elsősorban a papság és a reformerek hozták elő újra meg újra. Munkába állása után nem sokkal Bragg egész sor olyan intézményt bezáratott, amelyek megsértették ezt a törvényt, az utóbbi időben azonban a rendőrök egyre gyakrabban becsukták a fél szemüket. – Igaz, hogy a rendőrség figyelmen kívül hagyja az alkoholmérési tilalmat? – kérdezte Francesca. A férfi nagyot sóhajtott. – Nem tartattuk be szigorúan az előírásokat, és csak a legdurvább szabálysértést elkövető helyeket zártuk be. Low arra kért, hogy ne járjak el túl szigorúan. – Miért? – fogta meg a lány Rick karját. – A polgármester aggódik az újraválasztása miatt, és erre jó oka is van. Minden egyes vendéglátóhellyel, amely vasárnap zárva tart, elveszít egy választót, aki helyette Tammany Hallra fog szavazni. És mi a fontosabb cél? A korrupt rendőrség megújítása, vagy az, hogy újraválasszák a reformokat támogató polgármestert? – De hát ő bízott meg téged azzal, hogy ellenőrizd a törvények betartását! – mondta zavarodottan Francesca, aki tökéletesen értette Rick dilemmáját. – Igen, valóban Low akarta így. A munkásság körében azonban olyan erős felháborodást váltottak ki a bezárások, hogy a polgármester végül arra kért, alkalmazzam elnézőbben a törvényt. – Rick elkomorodott. – Harapófogóba kerültem. Ha úgy végzem a munkámat, ahogy szeretném, Low elveszíti a választást. Ez mára egészen egyértelmű lett.

Brenda Joyce


– Te pedig a polgármesterhez vagy lojális, és nem azokhoz az emberekhez, akik hisznek benned és a reformokban – állapította meg Francesca kissé keserűen, mivel ő is az utóbbi csoporthoz tartozott. – A rendőrségen belüli korrupcióra összpontosítok. Már folynak a belső vizsgálatok, és miután lezárulnak, tisztességtelen magatartás miatt rendőröket fogunk elbocsátani a testülettől. Francesca nagyot nyelt. – Ezt nem tudtam. Ne haragudj! – mondta, és bocsánatkérésével mosolyt csalt a férfi arcára. A Negyedik sugárúton, ahova hamarosan megérkeztek, sűrű lett és akadozott a forgalom, mert építkezések folytak egy új vasútvonal miatt, amely majd a főpályaudvarhoz fog vezetni. Francescának eszébe jutott, hogy Rick itt lakik a közelben. Ha a feleségét időben kiengedték a kórházból, akkor most már otthon lehet, a férje viszont nincs ott, hogy fogadja. A lány a férfira emelte a tekintetét. – Nem engem kellene átfuvaroznod a városon, Rick, hanem odahaza kellene lenned Leigh Anne-nél. A férfi vonásai megkeményedtek, és csak másodpercek után válaszolt a megjegyzésre: – Ilyenkor nem találnál szabad bérkocsit. Szívesen elviszlek Channingékhez. Tőlük majd valamelyik kocsijukon hazamehetsz. Ez nem volt válasz arra, amit Francesca mondott. – Rick, ne játszd ezt! Miért nem mentél Leigh Anne-ért a kórházba? Lassanként az az érzésem, hogy bujkálsz, és nem is akarsz hazamenni. A férfi az előttük döcögő szekérre szegezte a szemét. – Igazad van – válaszolta nagy sokára. – Igazam van? – kérdezett vissza a lány elképedten. Rickből nagy sóhaj szakadt fel. – Nem akarok hazamenni. – Tessék? – Leigh Anne saját elhatározásából tovább marad kórházban. Francesca hitetlenkedőn hunyorgott. – Micsoda? Nem akar hazamenni?

Brenda Joyce


– Nem hibáztathatom érte – mondta a férfi. Amikor megint Francescára nézett, ő haragot látott a szemében. – Mit jelentsen ez? És miért akar inkább a kórházban maradni? A szekér előrébb vánszorgott, de Ricknek csak pár pillanat múlva jutott eszébe, hogy sebességbe tegye a Daimlert, és lassan elinduljon. – Leigh Anne azért nem akar hazajönni, mert én ott vagyok. – Tessék? – kérdezte a lány újra, mert most már végképp semmit sem értett. – Előttem nem kell megjátszanod magad, Francesca. Mind a ketten tudjuk, hogy egyedül az én hibám volt. – Te meg miről beszélsz? – A balesetről. – A balesetről? – A lány még jobban összezavarodott. – Leigh Anne balesetére gondolsz? – Természetesen. Milyen másikra gondolhatnék? A lány nem tudta, mit válaszolhatna. Rick dühösen a kormányra csapott. – A feleségem miattam lesz élete végéig nyomorék! – kiáltotta. Francesca átfogta a csuklóját. – Jézusom, neked semmi közöd nem volt ahhoz a balesethez! Egyszerűen csak megtörtént, ahogy a balesetek már csak szoktak. Úgy teszel, mintha te veszítetted volna el az uralmadat a fölött a kocsi fölött, amelyben Leigh Anne utazott. – Úgy is lehetett volna – mondta a férfi keserűen. – Miért csinálod ezt? Miért kínzod magad feleslegesen? – kérdezte a lány értetlenül. – Mert megpróbáltam elűzni a feleségemet. A háztól és az életemből. – Rick olyan hirtelen taposott a fékbe, hogy Francesca majdnem a szélvédőnek zuhant. – A balesetnek volt egy szemtanúja. Elmondta, hogy Leigh Anne egy üzlet előtt állt, és zokogott. Felindultságában nem figyelt, és máris megtörtént a baj. Te pedig ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy miért sírt – tette hozzá komoran. Mögöttük dudált valaki, de Francescához alig jutott el a hang.

Brenda Joyce


– Nem tudhatod, hogy valóban miattad sírt, ha valóban úgy volt is. Nem vagy felelős a balesetért. Már a puszta gondolat is képtelenség! – Azt kívántam, bárcsak meghalna – felelte Rick. – Komolyan ezt kívántam, Francesca. És kis híján teljesült a kívánságom. A lány maga felé fordította a férfi fejét, hogy a szemébe kelljen néznie. – Nem számít, mit kívántál. Az sem, mennyire haragudtál a feleségedre. Nem azért történt az a baleset, amit te éreztél. Nem vagy felelős érte, egyáltalán nem. Ne hibáztasd magad! Fel kell hagynod ezzel. – Nem megy – suttogta Rick. – És tudod, mi a legrosszabb? Francesca nyelt egyet, aztán megrázta a fejét, miközben könny szökött a szemébe. A férfi nagy levegőt vett. – Túl későn ébredtem rá, hogy még mindig szeretem Leigh Annet. És ettől minden csak még rosszabb.

Brenda Joyce



Channingék

nagy parktól körülvett házán három torony tört az égnek, s a látszólag teljességgel esetlegesen elhelyezett mellvédekről és balkonokról gonosz ábrázatú vízköpők néztek a világra. Maga az épület különböző stílusok jegyeit hordozta magán, köztük a gótikáét és a neoklasszicizmusét. Hogy ennek mi az oka, azt Francescának eddig még nem sikerült kiderítenie. A legvalószínűbb magyarázat mindenesetre az lehetett, hogy az egész Channing család különcnek számított. Sarah megboldogult apja szenvedélyes vadász volt, ezért a falakat nagyvadak preparált fejei borították, a padlót pedig egzotikus prémek, amelyek sajátságos ellentétet alkottak az európai berendezéssel. Mrs. Channinget egyszerre keresetlen és meggondolatlan viselkedése miatt a finom társaság hóbortosnak könyvelte el, bár azt senki nem vitatta el tőle, hogy mindig mindenben csakis jó szándék vezeti. Sarah-t, aki valamikor rövid ideig Evan menyasszonya volt, magának való embernek tartották, ugyanakkor azonban zseniális művésznek is. Most, amint meglátta Francescát, boldogan elébe szaladt, és lelkesen megölelte. Ő ugyanígy örült, hogy láthatja egyik legbensőbb barátnőjét, akihez bizonyos szempontból lelki rokonság is fűzte. Sarah életének a festés volt az értelme, és Evan mellett csak Brenda Joyce


boldogtalanság várt volna rá. A két család ugyan megpróbálta összeboronálni őket, de ez a terv eleve kudarcra volt ítélve, mert a fiatalok egyszerűen nem illettek össze. Sarah alacsony, szürke jelenség volt, emellett szégyenlős és félénk természet is, vagyis a legkevésbé sem az a nő, akire Evan Cahill felfigyelt volna. Emellett autonóm személyiségként fütyült a konvenciókra. Az eladósorba jutott nők többségétől eltérően nem pazarolta az idejét vásárolgatásra, a társasági eseményeket, ha csak tehette, kerülte, s a romantika és a férjfogás kifejezések nem szerepeltek a szótárában. Életét a művészet töltötte ki, és Francesca ezt nagyon is meg tudta érteni. Most, amikor elébe lépett a barátnője, az arca csupa festék volt, akárcsak mohazöld ruhája. Ez a szín sok másik nőnek kimondottan előnyös lett volna, Sarah-nak azonban csokoládébarna haja és kreol bőre volt, így hát ebben a ruhában sápatag jó kislánynak tűnt. Francesca még egyszer sem látta őt olyan öltözékben, amely jól állt volna neki. Sarah egyszerűen nem törődött azzal, mit visel. Édesanyja hiábavalóan követett el mindent annak érdekében, hogy megfelelő ruhákat szerezzen be neki. Ruhatára ugyan drága darabokból állt, de a stílusuk szinte soha nem illett viselőjük törékeny alkatához, és végképp nem a bőre, a szeme vagy a haja színéhez. – Annyira örülök, hogy eljöttél! – kiáltotta lelkesen. Francesca öleléssel üdvözölte. – Mitől csillog így a szemed? Abban biztos vagyok, hogy férfi nem lehet az oka. Várj, kitalálom! Egy új képhez van köze? – kérdezte incselkedőn. – Gyere velem! – mondta Sarah mosolyogva. Hosszú, bodros haját hanyagul laza lófarokban fogta össze. Néhány kiszabadult tincse keskeny, szív alakú arcába lógott, és festéktől ragadt össze. Nagy, barna szemében, amelyet hosszú pillák árnyékoltak, valóban szokatlan csillogást lehetett felfedezni. Minél több időt töltött együtt vele, Francescának annál inkább be kellett látnia, hogy először téves képet alkotott magának róla. Sarah

Brenda Joyce


egyáltalán nem szürke és visszafogott, hanem nagyon is elbűvölő, s csak úgy árad belőle az erő és az életkedv. – A műtermedbe viszel? – kérdezte Francesca, miközben egy hosszú folyosón jártak, amely a ház hátsó részébe vezetett. – Természetesen – felelte Sarah vidáman. A műterem dugig volt vásznakkal. Némelyiken már elkészült a festmény, másokon még születőben volt. Sarah a legszívesebben nőkről és gyerekekről készített portrékat, de két tájkép is akadt a festményei között. Egy ideig egyértelműen a romantikus festőket követte, később aztán az impresszionisták hatása alá került. Legújabb alkotásai élénk színűek voltak, de realistábbak is, mint az tőle várható lett volna. – Elkészültem a portréddal – jelentette be, és megállt egy kendővel letakart festőállvány előtt. Francesca szíve várakozón megdobbant. A képre Hart adott már jó ideje megbízást, amikor ő még azt hitte, hogy Rick Braggbe szerelmes. A festménnyel Caldernek egyetlen célja volt, az, hogy bosszantsa Francescát, és ezt maradéktalanul el is érte. Francescának jó ideig nem jutott ideje arra, hogy modellt üljön Sarah-nak, miután azonban Harttal megváltozott a kapcsolata, egyre csábítóbbnak találta a gondolatot, hogy a portréja ott függjön a férfi házának magánlakrészében. Egy hónapja aztán Sarah megkérte, hogy képmás helyett aktot készíthessen róla, és ő beleegyezett. – Milyen lett? – kérdezte most türelmetlenül. Bizonyára szemérmetlenség volt tőle, mégis alig várta, hogy Calder odahaza kiakassza a képet, amely anyaszült meztelenül ábrázolja őt. Sarah arca örömtől ragyogott. – Ezt ítéld meg inkább te magad! – válaszolta, és levette a kendőt a festményről. Francesca elképedten meredt az elkészült műre. A meztelen nő, aki háttal ült a kép szemlélőjének, és a válla fölött nézett vissza, egyszerűen lélegzetelállító volt. Francesca tudta magáról, hogy nem világrengető szépség, de a festményen egyértelműen a saját arcát

Brenda Joyce


ismerte fel. Ez az arc azonban nem hétköznapi volt, amire ő számított, hanem megragadó. Hogy Sarah ezt mivel érte el, azt Francesca még csak nem is sejtette. Mézszínű, csillogó haja a képen művészi frizurába volt rendezve, mintha bálba készülne. Nyakában gyöngysort viselt, amely csak még csábítóbb lett attól, hogy ez volt az egyetlen öltözéke. Érezte, hogy lángba borul az arca, de végül összeszedte a bátorságát, és a festmény többi részét is megnézte. Teste ugyanolyan csábos volt, mint az arca, és ez őszintén meglepte. Hátát hosszúnak és elegáns vonalúnak látta, fenekét érzékien formásnak. Az egyik karja alatt oldalról látni lehetett a mellét. Kissé távolabb onnan, ahol a képen ült, vörös báli ruha feküdt a földön, mintha kapkodva vette volna le magáról. A festmény üzenete egyértelműbb már nem is lehetett volna. Francesca meglazította a blúza gallérját, és fülében hallotta, hogy ereiben zúgva száguld a vére. Valóban ilyen lenne? Calder ilyennek látja, amikor ránéz? Sarah kétségkívül túlontúl előnyösen festette meg őt, a teste minden egyes részét. – Na, mit gondolsz? – kérdezte a festőnő suttogva. Francesca az ajkába harapott, mert elakadt a szava. A képen félreismerhetetlenül a saját arcát látta viszont, rajta a kifejezés azonban nem egy ártatlan nőé vagy egy ügyes magánnyomozóé volt, hanem egy szenvedélyes szeretőé, az éjszaka teremtményéé, aki az ágyban érzi magát a legjobban. – Tetszik? Francesca a barátnője felé fordult. – Csodálatos – válaszolta –, de hogy csináltad ezt? Mintha nem én lennék, és mégis én vagyok. Ezen a képen ugyanolyan csábos benyomást keltek, mint Daisy. Sarah megkönnyebbülten elmosolyodott. – Egy pillanatig azt hittem, nem tetszik a művem. Mit gondolsz, elnyeri majd Hart tetszését? Vagy esetleg túl messzire mentem? Az érzéki oldaladat akartam megmutatni, de ez talán túlságosan merész így, elvégre egy nap majd a felesége leszel.

Brenda Joyce


Francesca bizton tudta, hogy Calder szeretni fogja ezt a képet. Lelki szemei előtt azonban megint Daisy jelent meg, akinek a szavai nem akartak kimenni a fejéből. „Ismered a hírét, és semmi túlzás nincs abban, amit róla beszélnek. Azt hiszed, el tudod érni, hogy hosszabb távon is érdekeld?” – Fran? – sürgette Sarah a választ. – Egészen biztos, hogy Hart nem fogja túl merésznek találni. „Utánad is mindig lesz valaki, Francesca. Előbb vagy utóbb újra el fog kalandozni a tekintete. És az érdeklődése is. Akkor pedig többé nem fog számítani, hogy mit ígért neked.” – Ha tetszik a kép, és úgy gondolod, Hartnak is tetszeni fog, akkor miért lettél ilyen gondterhelt? – kérdezte Sarah a homlokát ráncolva. Szavait Francesca alig hallotta. Gondolatban megint a Lord and Taylor áruház kesztyűosztályán állt, és Daisyre nézett, aki olyan szép és kívánatos volt, mint ez a nő a festményen. Csakhogy Daisy Jones valóban létezik, és Harttal is megosztotta már az ágyát. Hogyan győzhetne le ő egy ilyen riválist? Ráadásul száz és száz ugyanilyen csábos nő van még a világon. Csak New Yorkban seregnyi akad, akivel Hart valamikor már jól érezte magát. Francesca nemrég még fényes jókedvének a helyét egyszeriben szomorúság foglalta el. – Ha valóban ilyen volnék, akkor talán lenne esélyem – mondta nekikeseredetten. Sarah ámulva nézett rá. – Mit beszélsz? Természetesen pont ilyen vagy. Téged festettelek meg, nem egy képzeletbeli lényt. Mit akar az jelenteni, hogy akkor talán lenne esélyed? Francesca nagyot sóhajtott, és újra szemügyre vette a festményt, amely félelmei dacára is csodálatot ébresztett benne. Testén izgatott bizsergés futott végig. Semmi kétség, Caldernek tetszeni fog a kép. – Sarah, én magánnyomozó vagyok. Az eszemmel dolgozom, és nem vagyok ilyen igéző lény – mondta. Barátnője lebiggyesztette az ajkát, és kihúzta magát. – Én erről mást gondolok – jelentette ki. – Mit?

Brenda Joyce


– Még nem voltál híres magánnyomozó, amikor modellt ültél nekem. Közben Hartra gondoltál, és nem egy hidegvérű gyilkosra vagy valamiféle bizonyítékokra. És akkor éppen ilyen voltál – erősködött Sarah. – Sokat fáradtam azzal, hogy a lehető legpontosabban ragadjam meg az arckifejezésedet. Francesca nagyon szeretett volna hinni a barátnőjének. – Komolyan? – Téves képed van magadról, Francesca. Talán azért, mert Hart egy új oldaladat ismertette meg veled. Én azt az igéző lényt festettem meg, akiről az előbb beszéltél. Az új oldaladat, amelyet te magad még nem ismersz, és ezért nem ismerhetted fel. Francesca felkapta a fejét. Calder Hart kétségtelenül olyan szenvedélyt ébresztett benne, amilyenről ő addig álmodni sem mert. Amikor a karjában feküdt, elveszett a szenvedélyben. Azokban a percekben sem múlt, sem jövő nem létezett a számára. Akkor csak Hart érintései, illata, csókjai maradtak meg a világból, és az a darabka mennyország, amely már várta őt. Mi lesz, ha Sarah-nak igaza van? Ha valóban olyan szenvedélyessé válik, amint eljön a megfelelő pillanat? Ujjait lüktető halántékára nyomta. Kit akar áltatni? Ő értelmiségi nő, és nem csábító démon. Azt is jól tudja, hogy előtte Hart még soha nem érdeklődött egy teljességgel tapasztalatlan lány iránt. – Mi van? – kérdezte Sarah. Francesca nagy sóhajjal leült egy kisasztalhoz. – Találkoztam Daisyvel. – Ó! – Sarah odasietett a barátnőjéhez, és megfogta a kezét. – Szóval ez viselt meg ennyire. Francesca bólintott. – Nem tudom, mit tegyek. Daisy arra célozgatott, hogy Hart előbb vagy utóbb el fogja veszíteni irántam az érdeklődését, és másik nőhöz fordul. Igaza van, ugye? Caldernek nagyon sok szeretője volt már, és én soha nem lehetek olyan észbontó, mint ők. Most annyira boldog vagyok vele, hogy nem tudnám elviselni, ha hűtlen lenne hozzám. Sarah nagy szemeket meresztett a barátnőjére.

Brenda Joyce


– Nem igazán tudom, mit mondhatnék. – Itt nincs mit mondani. -– Ellenkezőleg, nagyon is sok van. Daisy helyét végül is te foglaltad el. Tudom, kedveled őt, de úgy gondolom, hogy egy elhagyott szeretőnek és egy menyasszonynak egyáltalán nem kellene beszélgetnie egymással. – Micsoda maradi felfogás! – jegyezte meg Francesca, és halványan elmosolyodott. – Nem az. Hallgass meg! Daisy nagyon örülne, ha Hart felbontaná az eljegyzését, mert akkor újra vele osztaná meg az ágyát, és megint ajándékokat kapna tőle. Úgy sejtem, nem akarja elhagyni a házat, amelyet Hart vásárolt neki. Szerelmes belé, legalábbis úgy emlékszem, hogy ezt éppen tőled hallottam. Most nyilván irigyel téged, sőt talán egyenesen gyűlöl. – Úgy tűnik, cserbenhagy a híresen jó eszem, ha a magánéletemről van szó. – És kit nem? – felelte Sarah. – Az a nő nem akarhat jót neked. Sokkal inkább gondot szeretne okozni. Mi másért lett volna ilyen kegyetlen veled? A helyedben én elfelejteném, amit mondott, az első szótól az utolsóig. Te egyébként sokkal elbűvölőbb vagy, mint Daisy Jones és a hozzá hasonlók. New York tele van szép nőkkel, te viszont egyszerre vagy bájos, okos, kedves és bátor. Hart pedig olyan férfi, akinél ezek a tulajdonságok mindennél többet nyomnak a latban. Sarah-nak igaza lehet, gondolta Francesca. Ő talán nem olyan kivételes szépség, mint azok a nők, de többet kínálhat náluk egy olyan férfinak, mint Calder. Egyszeriben sokkal jobban érezte magát. – A bátyámnak ugyanez a véleménye – felelte. – Amikor igent mondtam Hartnak – tette hozzá –, tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom. – Hogy van Evan? – kérdezte Sarah. Barátságos hangjában nyoma sem volt annak, hogy neheztelne egykori vőlegényére. – Jól. A jelek szerint a szabad ideje jó részét Bartollával tölti. Benevente grófnő Sarah unokatestvére és barátnője volt.

Brenda Joyce


– Tudom. Bartolla folyton csak róla beszél, én pedig örülök a boldogságuknak. És? Mikor leplezzük le a festményedet Hart előtt? – kérdezte, és derűsebb lett a hangja. Francesca kis ideig bizonytalankodott, ám aztán megerősítette a lelkét. – Holnap? – hallotta a saját kérdését, miközben vad dobogásba kezdett a szíve. A testében szétáradó forróságot már jól ismerte. Mit szól majd Calder, ha meglátja ezt a lélegzetelállító festményt? – Még ma értesítem! – kiáltotta Sarah lelkesen. – Jaj, istenem, és ha nem fog tetszeni neki? – kérdezte Francesca, akinek hirtelen inába szállt a bátorság. – Remélem, nem csinálok bolondot magamból. – Ne engedd, hogy Daisy összezavarjon! Csakis viszályt akar szítani közöttetek, ezt tisztán érzem. Egyszerűen ne foglalkozz vele! Francesca csak egyetértőn bólintott, mert gondolatai már megint a festmény másnapi leleplezésénél jártak. – Hart szeret téged – mondta Sarah. – Kedvel – javította ki Francesca. A szája kiszáradt, és szaporán vert a szíve. – De eléggé ahhoz, hogy feleségül vegyen. Vagyis nagyon kedvel – érvelt Sarah. Francescának sikerült elmosolyodnia, aztán megint a festményt kezdte nézegetni. Elképzelte, hogyan hat majd Calderre, és már a gondolattól is elállt a lélegzete. – Kérnék tőled valamit, Sarah. – Igen? – Ott szeretnék lenni, amikor megmutatod Hartnak. Barátnője elmosolyodott. – Ez magától értetődik.

Francescának rekordidő alatt sikerült az estélyi ruhát felvennie. Az új darabot Maggie Kennedy varrta neki türkizszínű selyemből. Felkapta a retiküljét, és a földszintre indult. Meglepve gondolt arra, hogy Calder még nem érkezett meg. Brenda Joyce


Félúton járt, amikor hirtelen lecövekelt a lépcsőfordulóban, mert meglátta, hogy az édesanyja, Julia jön vele szembe. Amikor észrevette őt, elborult a tekintete. A lány tudta, hogy bajban van. Azóta, hogy előző este elkésett a vacsoraestről, nem beszélt az édesanyjával. Pontosabban azóta, hogy Calder igencsak átlátszó ürüggyel kimenekítette őt az ebédlőből, mondván, levegőre van szüksége, mert bármelyik percben elájulhat. Valójában persze vele akart kettesben maradni. Amikor aztán a férfi a távozás mellett döntött, és arra készült, hogy kimenti magát Juliánál, Francesca fogta magát, és bemenekült a szobájába. Édesanyja már átöltözött vacsorához, és vörös estélyi ruhát viselt rubinköves nyaklánccal. Ő is megállt, és tetőtől talpig végigmérte a lányát. – Calder épp most érkezett meg. És az a kis csirkefogó Joel Kennedy is itt van. A név hallatán Francesca minden másról megfeledkezett. Lehet, hogy Joel nyomra bukkant? Mi másért jött volna ide? – találgatta, és az édesanyja mellett lenézett a földszintre. – Nem viselsz ékszert, Francesca – folytatta Julia, és nyers volt a hangja. A lány önkéntelenül a nyakához kapott, noha tudta, hogy valójában másról lesz szó. – Nem szerettem volna megvárakoztatni Hartot – felelte. – Reggel óta beszélni akarok veled – mondta az édesanyja –, de korán elmentél itthonról, és csak pár perce jöttél haza. Megint nyomozol? Julia kérdése szemrehányó volt, és elsötétedett kék szeme. Francesca elhúzta a száját. – Mama... – Ne kezdj nekem mamázni! – Vissza kellene mennem, hogy ékszert tegyek fel – felelte a lány. Bízott benne, hogy így kitérhet a vita elől. Ha nyíltan szembeszállna az anyjával, nincs esélye arra, hogy győztesen kerüljön ki az összetűzésből. Julia átfogta a csuklóját.

Brenda Joyce


– Válaszolnál a kérdésemre? – Nem kell aggódnod. Nem veszélyes az eset, amelyen dolgozom – állította Francesca. Édesanyja bosszús hangot hallatott. – Mama, újév óta több bűnügyön is dolgoztam, és amint látod, semmi bajom nem esett – próbált Francesca bátorító hangot megütni. – És a te leghőbb vágyad is hamarosan teljesül. Férjhez megyek, méghozzá New York egyik legkapósabb fiatalemberéhez. – Nem igaz, hogy nem esett bajod. Elraboltak, rád lőttek, kést szorítottak a nyakadhoz, és égési sérüléseket is szenvedtél. A végén még előbb meghalsz, semmint hogy férjhez mennél. Francesca elsápadt. – Hogy mondhatsz ilyet, mama? Ez borzalmas! Julia rádöbbent, hogy kíméletlenül fogalmazott. Szégyenkezve szája elé kapta a kezét, és könny szökött a szemébe. – Nagyon szeretlek – suttogta –, de egyre-másra megijesztesz a könnyelmű kalandjaiddal. Miért volt tegnap este vér a ruhádon? Miért? Kell mondanom, hogy több hölgy nyíltan megjegyzést tett a megjelenésedre? Ma ebédnél is rólad folyt a szó. Mrs. De Witt egyenesen úgy vélte, hogy Hart fel fogja bontani veled az eljegyzést, ha továbbra is bűnügyekkel foglalkozol. – Valóban a biztonságomért aggódsz, vagy inkább a jó híremért, és persze a sajátodért? – kérdezte Francesca, mielőtt még átgondolta volna, mi hagyja el a száját. Julia megfeszítette magát. – Bocsánatkérést várok – jelentette ki azonnal. – Sajnálom – felelte a lány. – Nem lett volna szabad ezt mondanom. Tudom, hogy féltesz, de a jó híremért is aggódsz. – Elsősorban téged féltelek. Melyik anya örülne annak, hogy egy gyilkolásra kész bűnöző kést szorít a lánya nyakához? Francesca tudta, hogy édesanyja a legutóbbi ügyére céloz, amikor a gyermekprostitúció elleni küzdelemben segédkezett. – Az csak fenyegetés volt, mama. Valójában nem akart megsebezni az a férfi. Julia megvető hangot hallatott.

Brenda Joyce


– Azt hiszed, most megnyugtattál? – Jaj, mama! – mondta Francesca, és arra gondolt, bárcsak eloszlathatná az édesanyja félelmeit. – Ha férjhez mész Harthoz, valóban nem számít majd, milyen híred van. Az ő feleségeként egyetlen ajtó sem fog becsukódni előtted. Én azonban félek, hogy nem éled meg a nagy napot, ha továbbra is a kedvtelésednek élsz. Francesca mélyeket lélegzett, és felmerült benne, hogy tiszta vizet önt a pohárba. El akarta mondani az édesanyjának, hogy a nyomozói munka nemcsak kedvtelés vagy futó szeszély nála, hanem az élethivatása. Végül mégis úgy döntött, hogy későbbre halasztja a mindenképpen bekövetkező összetűzést. Ezt akkor is megmagyarázhatja Juliának, ha már férjnél lesz. A gondolat mégsem hagyta nyugodni. A szülei egy emberként ellenzik, hogy a rendőrségnek dolgozzon. Amíg velük él, mindig is számíthat tőlük a munkájára tett elítélő megjegyzésekre. Addig azonban még közel egy év van hátra, amíg feleségül megy Harthoz, s az új otthonában akkor jön és megy, amikor akar. Ajkát halk sóhaj hagyta el. Sokkal egyszerűbb volna az életem, ha saját lakásom lenne, futott át a fején. A gondolatot izgatónak találta. A szülei természetesen nem értenének egyet vele, de végül is mit tehetnének, ha úgy döntene, hogy elköltözik tőlük? Már csak az a kérdés, hogy bátorsága lenne-e hozzá. – Francesca? Látom rajtad, hogy kifőztél valamit – mondta az édesanyja. A lány csak mosollyal válaszolt a megjegyzésre. Majd máskor veti fel az elköltözése kérdését, határozta el. – Megígérem, hogy óvatos leszek, mama, de nem hagyhatom félbe a megkezdett nyomozást. A rendőrség a közreműködésemet kérte, és bizonyos mértékig személyesen is érintve vagyok a legújabb bűnügyben. Julia a lányára meredt. – Milyen bűnügyről van szó? És milyen módon vagy érintve benne? – akarta tudni.

Brenda Joyce


– Meggyilkoltak egy nőt, aki két házra lakott Maggie Kennedytől. Nem érzem jól magam attól, hogy Maggie ilyen közel él a tetthelyhez. Egy gyilkos garázdálkodik a környéken, mama... – Francesca habozott egy pillanatig. – Úgy gondoljuk, a nyakmetsző az. Julia élesen felsikoltott, mire a lánya megragadta a kezét. – Megint Bragg-gel dolgozom együtt. A város teljes rendőrségét magam mögött tudhatom. Semmi bajom nem lesz. Azt az őrültet viszont el kell fogni, mielőtt még egy embert megöl. – Rick Bragg-gel dolgozol? – csattant fel Julia. – Az eszedbe sem jut, hogy a felesége kórházban fekszik? A fe-le-sé-ge – ismételte meg szótagolva, még nagyobb nyomatékkal. – Köztem és Rick között csakis szakmai kapcsolat van – felelte Francesca. – Elvégre egy másik férfival járok jegyben. – Néhány hete még Rick Braggbe voltál szerelmes. Ne nézz ostobának! Jól tudom, csak azért mondtál igent Hartnak, mert így akartad vigasztalni magad – mondta Julia, aztán sarkon fordult. Francesca elindult utána. – Mire készülsz? – kérdezte. Édesanyja kitért a válasz elől. – Igyekezned kell. Hart már lent vár. Tud a legújabb nyomozásodról? – kérdezte, de nem fordult hátra. – Igen, tud. – És helyesli? – Calder nem akar megváltoztatni engem – mondta Francesca, amikor leértek a földszintre. – Soha nem rakna rám láncokat. Tudod, hogy csodálja az eszemet és a bátorságomat. – Kétlem, hogy helyeselné, amit csinálsz. A lánynak megint csak nagyot kellett sóhajtania. – Igaz, inkább csak eltűri a foglalkozásomat. De ha ez segít rajtad, megígérem, hogy a munka nagy részét átengedem a rendőrségnek. Én csak Maggie-t és a szomszédait kérdezem ki. Francesca tisztában volt azzal, hogy most már könyörög az édesanyjának. Julia megint feléje fordult, és felindultan megrázta a fejét.

Brenda Joyce


– Tudom, hogy jó szándék vezet. De azt is tudom, hogy nem fogsz leállni, ha egyszer már felébredt az érdeklődésed. Ezt a beszélgetést majd máskor folytatjuk, mert Hart már vár rád. És az a kis csirkefogó is. A lány nem mozdult. – Joel már nem zsebtolvaj, mama – jelentette ki. – Mire készülsz? – kérdezte aztán újra. – Véget vetek ennek a helytelenkedésnek – felelte Julia, és már ott sem volt. Kijelentése nagyon nem tetszett Francescának. Tudta, az édesanyjának sokat jelent, hogy ő Hart felesége lesz. Nem kellett volna elárulnia neki, hogy Bragg-gel együtt nyomoz. Haragudott magára, miközben átsietett a fogadószalonon. Caldert és Joelt az aranyszínű szalonban találta. A márványkandalló előtt álltak, és élénken beszélgettek, de megfordultak, amikor Francesca megjelent a küszöbön. Neki meg kellett kapaszkodnia az ajtófélfában, és a lélegzete is elakadt, amint meglátta a vőlegényét. Fehér zsakettjéhez fekete nadrágot és nyakkendőt viselt. Hihetetlenül vonzó volt, és hanyag mosoly játszott az ajkán, miközben tekintete bejárta a lányt. Bárcsak tudnám, mit tervez a mama! – gondolta Francesca. – Kicsit elkéstem – mondta fennhangon. – Nagyon sajnálom. Calder odament hozzá, és magához vonta. – Nem számít, mennyit késtél – súgta a fülébe. – Csak az a fontos, hogy most már itt vagy. Francesca valósággal elolvadt, és elfelejtette, hogy Joel is a szalonban van. Nem tudott másra gondolni, csak a vőlegénye nagy, erős kezére a derekán. Lassan hátrahajtotta a fejét, hogy a szemébe nézhessen. Arcán különös gyengédséget látott, pillantása viszont egy kéjsóvár férfié volt. – Hogy te milyen romantikus tudsz lenni! – felelte incselkedőn, de a szíve őrült iramban vert. Azt kívánta, bárcsak a lakásán vacsorázhatna a férfival kettesben, és nem a Waldorf Astoriában.

Brenda Joyce


– És ez már igazán romantikus? – kérdezte Calder somolyogva, s ujjai erősebben fonódtak a lány derekára. Francescának nem sikerült mosolyt varázsolnia az arcára, mert hirtelen azt kezdte találgatni, hány nőt érinthetett meg eddig ugyanígy a vőlegénye. Ma már nem először kellett a Daisyvel folytatott beszélgetésére gondolnia. Calder is elkomolyodott, és fürkészőn nézett a lányra. – Mi a baj? – akarta tudni. Francesca szívesen megkérdezte volna tőle, hogy örökké szeretni fogja-e, de nem tette meg. Calder végül is soha nem beszélt neki szerelemről, hanem csak barátságról, tiszteletről, csodálatról, és a hűségéről biztosította. A szerelemről azt gondolta, hogy kizárólag bolondok hisznek benne. Calder Hart pedig minden volt, csak bolond nem. – Semmi – válaszolta meg nagy sokára a kérdést Francesca, és kibontakozott a férfi öleléséből. Vőlegénye azonban nem akarta elengedni. – Látom, hogy nyomaszt valami. A lány olyan erősen az ajkába harapott, hogy az már fájt. – Vitatkoztunk az előbb a mamával. Alighanem el akarja érni, hogy ne lehessek tovább nyomozó – felelte. Tudta, hogy igazat mond, de közben hazudik is. Énjének egyik fele be akart számolni a Daisyvel való találkozásáról, a másik azonban makacsul ellenállt. Ez volt a büszke, értelmes fele. Calder nem csodálna egy féltékeny és bizonytalan nőt. A férfi a kézfejével megsimogatta Francesca arcát, és most már elengedte. – Valóban? – Hangja félreérthetetlenül kétkedésről árulkodott. – És ez nyomaszt ennyire? Bárcsak ne lenne ennyire jó megfigyelő! – gondolta a lány. – Nem – felelte halkan, és kényszeredetten elmosolyodott. – Nagy örömmel vártam a ma estét, Calder. A legmélyebb és legsötétebb titkaimat azonban nem kell megosztanom veled, igaz? – kérdezte. A férfi sokáig fürkészte a vonásait.

Brenda Joyce


– Természetesen nem kell, drágám – válaszolta végül, de a hangja furcsán hűvös volt. Francesca látta rajta, hogy nem boldog attól, amit hallott. Nem akarta azonban, hogy így kezdődjön ez az értékes este. Calder felemelte a kezét, és végigsimított a lány nyakán. – Látom, nagyon siettél az öltözködéssel – mondta. Francescának már-már olyan érzése volt, hogy a férfi elzárkózik előle. – Igen. – És hogy halad az új nyomozásod? A kérdés elárulta, Calder tudja, hogy a lány a munkája miatt felejtett el ékszert feltenni. – Kiderítettük, hogy a gyilkosság is a nyakmetsző műve volt. Teljes erőbevetéssel kell dolgoznunk, mielőtt még hétfőn újabb áldozatra vetné rá magát. A férfi futólag elmosolyodott. Semmit nem mondott, de magában nyilvánvalóan azt találgatta, miért használt Francesca többes számot. Végül levette róla a szemét, és elgondolkodó lett a tekintete, miközben zsebre dugott kézzel lassan a kandallóhoz sétált. A lány érezte, hogy az este feltartóztathatatlanul a kudarc felé tart. Oda akart menni Calderhez, hogy elmondja neki, semmi személyes nincs abban, hogy a legfőbb vetélytársával nyomoz együtt. Pillantása azonban ekkor Joelre esett, aki tőle pár lépésre türelmetlenül egyik lábáról a másikra állt. Láthatóan nagyon kikívánkozott már belőle valami. Róla Francesca eddig egészen megfeledkezett. – Joel, kiderítettél valamit? – kérdezte. – Látta valaki a gyilkost, amikor elhagyta Margaret Cooper lakását? – Sajnálom – felelte a fiú leverten. – Úgy tűnik, senki nem látott semmit. – Értem. De akkor miért jöttél ide ilyen későn? – Mrs. O’Neilről van szó, Bridget mamájáról. Francescát nyugtalanság fogta el. – Történt vele valami? Mr. Bragg-gel csak néhány órája voltam nála.

Brenda Joyce


A lány azonnal a pokolba kívánta magát, mert kimondta Rick nevét, miközben Calder egészen közel állt hozzá. A férfi azonban csak elmosolyodott, amiből nem derült ki, mit gondol és érez. – Csak azt tudom – felelte Joel –, hogy elmentem Bridgethez, és Mrs. O’Neil egész idő alatt sírt, amíg ott voltam. Borzalmasan fél. – Mondott neked valamit? A fiú megrázta a fejét. – Nem, de állandóan az ablakhoz szaladgált, és az utcát leste. Mintha figyelt volna valakit, de nem akarta volna, hogy őt meglássák. Nagyon furcsán viselkedett. Szerintem itt nem stimmel valami, Miss Cahill. Francescának is ilyen érzése volt. Gwent ő is idegesnek látta a legutóbb, amikor Bragg-gel együtt beszélt vele. Ugyanolyan nyugtalannak tűnt, mint előző nap. Történt volna valami, amiről nem beszélt nekik, amikor nála jártak? Francesca tudta, hogy az emberek egyes dolgokat el szoktak titkolni a rendőrség előtt, ezért jobb akkor kikérdezni őket, ha nincs jelen rendőr. – Úgy gondolom, beszélnie kellene vele, Miss Cahill. Tudom, hogy ma estére kellemes programot tervezett, de nem halaszthatja el kicsit? – kérdezte Joel reménykedőn. Francesca megsimogatta a fejét. – Azt hiszem, igazad van. Mr. Harttal később is vacsorázhatunk. És ha már itt tartunk, közben téged is hazavihetünk – mosolygott rá a fiúra, aztán a vőlegényére nézett. – Calder? Nem bánnád, ha megállnánk útközben? – Gwen O’Neilnél? A lány bólintott, és magában azért imádkozott, hogy Calder mondjon igent. – Nem kell pizsamaosztásra hazaérnem – tette még hozzá –, úgyhogy felőlem később is ehetünk. A férfi megcsóválta a fejét, de közben mosolygott. – Biztos vagy benne, hogy vacsorára akarod pazarolni az időt, Francesca? – kérdezte. – Romantikus vacsora, pezsgőszürcsölgetés és kaviárfalatozás helyett azzal is tölthetjük az estét, hogy gyertyavilágnál a nyomornegyedben nyomozunk – tette hozzá.

Brenda Joyce


Hangján a lány hallotta, hogy humorosan fogja fel a dolgot, és ettől hallatlanul megkönnyebbült. – Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy. Calder odalépett hozzá, és belekarolt. – A belátás gyakorlása nem igazán jellemző rám, de nálad erőt veszek magamon – felelte. Már megint nagyon elgondolkodónak tűnt, és Francesca feszengeni kezdett. – Remélem, nem vagy túl éhes – mondta. A férfi felnevetett, aztán az ajtóhoz kísérte a lányt. – Hogy őszinte legyek, az éhhalál szélén tántorgok – válaszolta. – Ugyanakkor nagyon izgalmasnak találom, hogy elkísérhetlek egy nyomozásra. Ez sokkal érdekesebb, mint az, amit eredetileg terveztünk. – Komolyan így gondolod? – kérdezte Francesca elámulva. – Igen, egészen komolyan. Úgy sejtem, egészen különleges estében lesz részem – mondta Calder mosolyogva, és felcsillant a szeme.

Brenda Joyce



Peter szinte a semmiből bukkant fel, amikor Rick belépett a hallba. Az inas szó nélkül vette el gazdája viharkabátját, de egyébként is csak akkor beszélt, amikor okvetlenül kellett. Miközben ő a gardróbszobába ment, Rick feszülten fülelt. Az emeletről Katie halk nevetését hallotta, aztán Dot vidám kuncogását. A felesége jelenlétére azonban semmi sem utalt. – Peter! A hat lábnál is magasabb svéd megállt. – Uram? – Jól sejtem, hogy a feleségemet gond nélkül hazahozták a kórházból? – Igen, uram. Rick lelkifurdalása felerősödött. Az orvosokhoz hasonlóan ragaszkodott ahhoz, hogy Leigh Anne jöjjön haza. Felesége, talán büntetésképpen, mert nem maradhatott a Bellevue-ben, arra kérte, hogy miatta ne borítsa fel szoros napirendjét, hanem Petert küldje érte. Nagyon udvarias volt, nagyon nyugodt, és roppant távolságtartó. Rick elfogadta a javaslatát, noha tudta, hogy Leigh Anne valójában nem az ő elfoglaltságára tekintettel kérte ezt. Ha büntetésnek talán nem is szánta, az egészen biztos volt, hogy kerülni Brenda Joyce


igyekszik őt, amennyire csak lehet. És ezt ő nem veheti rossz néven tőle. Most már nem tudta, jól tette-e, hogy ragaszkodott az asszony hazatéréséhez, bár szerinte így volt a legjobb Leigh Anne-nek és a gyerekeknek is. Itt vannak azok, akik szeretik, és az újonnan felvett ápolónők is, hogy gondját viseljék. Lehet azonban, hogy kizárólag önzés vezette. Nyomasztó bűntudata dacára azt akarta, hogy a felesége itthon legyen, mert itt van a helye. Vágyánál, hogy elmeneküljön ez elől az egész elől, végül erősebbnek bizonyult a segíteni akarás szándéka. – Mrs. Bragg nagyon örült, hogy láthatja a gyerekeket – mondta Peter, ám aztán habozni kezdett. Rick látta rajta, hogy aggasztja valami. – Mi nyugtalanítja? – kérdezte. – Asszonyom nem tudja, hogy kell bánni a székkel, amelyet ön rendelt neki, uram, és ettől nagyon levert. Az ápolót is hazaküldte. – Elbocsátotta Mr. McFee-t? – kérdezte Rick. – Nem, de azt mondta neki, hogy csak holnap jöjjön vissza. Rick megkönnyebbült. Az ápoló nélkül Leigh Anne nem boldogult volna. – Hamar hozzászokik majd a kerekes székhez – mondta, de leginkább a saját megnyugtatására. A kerek képű inas bólintott. – Vacsorázik, uram? – kérdezte. – Nem, köszönöm – felelte Rick. A sok gondjától egyáltalán nem volt étvágya. Kezét a keskeny lépcső korlátjára tette, és lassan felment az emeletre. A kislányok szobájából hangokat hallott. Először nem lépett be, csak megállt a küszöbön. Leigh Anne a tolószékében ült, s lélegzetelállítóan szép volt zöld selyemruhájában és jádeköves nyakláncával. Haját feltűzve viselte, és mosolygott. Olyan volt, mint egy földre szállt angyal. Dot az ölében ült, Katie előtte a földön, a lábához bújva, az asszony pedig esti mesét olvasott nekik. A képből, amelyet így együtt nyújtottak, hihetetlen otthonosság áradt. Bragg elmosolyodott,

Brenda Joyce


de a szíve sajgott. Az övéivel, a családjával kellett volna lennie a szobában, ám ő szinte már kívülálló lett. Katie egyszer csak meglátta, és boldogan odaszaladt hozzá. – Papa, papa, hazajöttél! – kiáltotta. A férfi megsimogatta selymes, barna haját. – Igen, és a mamátok is itthon van. Korábban nem nevezte Leigh Anne-t a kislányok anyjának, hiszen csak a nevelőszüleik voltak. Eredetileg nem is kellett volna hosszú ideig náluk maradniuk, végül azonban másként alakult. Katie mosolyogva bólintott. – Nagyon boldog vagyok, papa – jelentette ki. Néhány hónapja még, a vér szerinti anyja meggyilkolása után a nyolcéves lányka zárkózott és búskomor volt. Ricket mélységes elégedettséggel töltötte el, hogy mostanra ez megváltozott. – Ma mind nagyon boldogok vagyunk – felelte, és a feleségére nézett. Leigh Anne eddig őt figyelte, most azonban gyorsan elkapta róla a tekintetét, és megint az ölében fekvő könyvre szegezte. A kék szemű, szőke hajú, bűbájos kis Dot lelkesen gagyogni kezdett: – Papi, papi! Rick szíve olyan vadul vert, mintha ki akarna ugrani a helyéből. A felesége elszántan nem néz rá, így akar kitérni előle, mert másként nem tud, ha már egy szobában vannak? Talán mégis jobb lett volna, ha pár napig még a kórházban maradhatott volna, ahogy akarta. A férfi lehajolt Dothoz, aki cibálni kezdte a haját, és csókot nyomott a kislány puha arcára. Pillantása közben Leigh Anne kezére esett, amelyben remegett a könyv. Miután felegyenesedett, merészen az ő arcát is megcsókolta. – Isten hozott itthon! – mondta. – Köszönöm – felelte az asszony, de továbbra is kerülte a férje tekintetét. – Jól van, lányok. Befejezzük a mesét, aztán ideje, hogy ágyba bújj, Dot. Rick gyámoltalanul zsebébe süllyesztette a kezét. Feleslegesnek, nemkívánatosnak érezte magát. Leigh Anne nem kérte meg, hogy üljön le hozzájuk, és ő értett ebből. Pedig nagyon is szeretett volna

Brenda Joyce


csatlakozni a családjához, de nem volt hozzá bátorsága. Érezte, hogy lángba borult az arca. Katie visszaült Leigh Anne mellé a padlóra, de vigyázott, hogy ne érjen a lábához. – Mama olvas! Még olvas! – követelte Dot. Az asszony megköszörülte a torkát, és eleget tett a felszólításnak. – És a kisfiú nagyon elszomorodott. Robert elment, és... Bragg megfordult, és elhagyta a gyerekszobát. A hálóban levette a nyakkendőjét, és dühösen ledobta a földre. A zakójából is kibújt, és elkezdte kigombolni az ingét. Tudta, nincs joga ahhoz, hogy dühös legyen. A felesége miatta lett nyomorék. Ez tény, nem lehet szépítgetni, és Leigh Anne-nek ezért minden oka megvan arra, hogy kerülje őt, vagy egyenesen gyűlölje. De a fenébe is! Ő a gyerekszobában szeretne lenni a lányokkal és a feleségével, nem pedig egyedül a közös hálószobájukban. Bárcsak volna megoldás erre a kilátástalan helyzetre! Rick a zakóját is a földhöz vágta, de ettől sem érezte jobban magát. A fürdőszobában kibújt az ingéből, és a tükörbe nézett. Fáradtnak, ziláltnak és mogorvának látta magát, olyan embernek, akinek sürgősen pihenésre lenne szüksége. Megdörzsölte borostás arcát, és megfeszítette a bicepszét. Amikor meghallotta Dot gyöngyöző nevetését, megint szúrás hasított a szívébe. Jóságos ég, milyen házasság lesz ez így? Pokolnak érezte az életét, amikor Leigh Anne nem egyezett bele, hogy váljanak el. Gyűlölte azért, mert közé és Francesca közé állt, és aztán azért is, amikor már belement volna a válásba, de csakis akkor, ha ő teljesíti az általa szabott feltételeket. Rick belement, hogy adjanak maguknak hat hónapot. Ha ő utána is válni akar még, akkor Leigh Anne is bele fog egyezni. Ezt ígérte. És aztán megtörtént az a baleset. Válásról többé nem lehetett szó. Ilyen állapotban nem hagyhatta el a feleségét, és már nem is akarta. Éppen ellenkezőleg, gondoskodni akart róla és a gyerekekről, hogy igazi család legyenek. Ez a vágya azonban elérhetetlen messzeségbe került. Egyszeriben úgy érezte, sürgősen szüksége van egy italra. Visszament a hálóba, ahol a könyvespolc előtt egy vörösréz

Brenda Joyce


zsúrkocsin palackok álltak, és whiskyt töltött magának. Apró kortyokban iszogatni kezdte, és bízott benne, hogy ettől majd megkönnyebbül. Egyszer csak meghallotta, hogy Leigh Anne megígéri a gyerekeknek, még bejön hozzájuk jó éjszakát kívánni, miután Mrs. Flowers levetkőztette és ágyba fektette őket. Rövid tétovázás után Rickben felülkerekedett az úriember, és úgy döntött, tesz egy kísérletet, noha tudta, hogy visszautasításban lesz része. Letette a poharat, házikabátba bújt, és kiment a folyosóra. Leigh Anne magába roskadva ült a tolószékében a gyerekszobában. – Hadd segítsek! – kérte a férfi kényszeredett mosollyal. Az asszony azonnal megfeszítette magát. – Nem! Rick keze megállt a levegőben. Felesége most már viszonozta a mosolyát. – Jól vagyok, és egyébként is meg kell tanulnom egyedül megoldani a dolgokat, nem igaz? – kérdezte, de nyugodt hangja erőltetett volt. A férfi visszament a hálóba, és fülelni kezdett. Csak a gyereklány és a kicsik hangjait hallotta a hálószobájukból, mást nem. Lehajtotta a maradék whiskyt, és megint az ajtóhoz lépett. Leigh Anne közben kigurult a kerekes székkel a folyosóra, és könnycseppek gördültek végig az arcán. Amikor meglátta, hogy Rick kijött, mérges pillantást vetett rá. A férfi észrevette, hogy a tolószék egyik kereke nem fordul el, mert a falnak ütközött. – Nem szorulok a segítségedre! – tiltakozott az asszony. Rick ujjai éppen a tolókocsi fogójára fonódtak. Most összerándult, mintha megégette volna a kezét. – Idő kell hozzá, hogy megtanulj közlekedni vele – mondta mégis higgadtan. – Senki nem várja el tőled, hogy azonnal tökéletesen menjen. Leigh Anne arca elé kapta a kezét. – Kérlek – tette hozzá a férfi, de hangjából ő maga is kihallotta a haragot. Nem várta meg a választ, csak betolta a tolószéket a hálóba. Közben az orrában érezte felesége csábító illatát.

Brenda Joyce


Leigh Anne megtörölte a szemét. – Elnézésed kérem. Udvariatlan voltam – szabadkozott. Rick, hogy a szemébe nézhessen, megkerülte a kocsit. – Ne bánj úgy velem, mintha idegen lennék! – mondta. Az asszony lesütötte a szemét, és elpirult. A férfi észrevette, hogy házikabátja alól kilátszik meztelen mellkasa, mert lazán kötötte meg rajta az övet. Gyorsan összébb húzta, bár a kibékülésük óta a felesége legalább tucatszor látta már így. Erről egyszeriben eszébe jutott, milyen volt a karjában tartania és az arcát, a haját simogatnia, amíg elaludt. Vágy lobbant fel benne, de elfojtotta. – Idővel egyszerűbb lesz – mondta. – Ebben egészen biztos vagyok. – Te könnyen beszélsz – válaszolta Leigh Anne, és konokul kerülte a férje tekintetét. Ricket most már elhagyta az önuralma. – Ha lehetne, mindent meg nem történtté tennék. Mindent, ami az utóbbi négy évben történt. Már bánom, hogy nem figyeltem rád jobban. Sajnálom, hogy elfogadtam azt az átkozott állást, és kis gengszterek meg elesett nyomorultak védője lettem. Jobban tettem volna, ha egy előkelő ügyvédi irodába állok be, ahogy te akartad, és ahogy eredetileg terveztük. Az is hiba volt tőlem, hogy nem vettem meg a szüleimé mellett álló házat. Bárcsak saját családot alapítottunk volna! Akkor is hibáztam, amikor nem hoztalak vissza Európából. Jó volna, ha mindezt kitörölhetném a múltunkból – tette hozzá. Leigh Anne felnézett rá, és hirtelen falfehér lett. – Rosszul vagy? – kérdezte a férfi ijedten. Az asszony halványan, bizonytalanul elmosolyodott. – Nem – felelte, aztán lehunyta a szemét, és reszketés fogta el. Rick letérdelt mellé, és megfogta a kezét. – Nem akarlak még jobban kínozni, de ez az igazság. Az összes döntésemet megbántam, amelyet az esküvőnk óta hoztam – mondta komolyan. Felesége elfordult, és újra megtörölte a szemét. – Most már mindegy – válaszolta.

Brenda Joyce


Rick még mindig mellette térdelt, és a legszívesebben ölébe hajtotta volna a fejét. – Nem, nem mindegy. Valóban őszintén megbántam ezeket a dolgokat. Nagyon rosszul bántam veled, amióta a városba jöttél. Sajnálom. Az asszony beharapta az ajkát, és hallgatott. – Tudom, hogy engem hibáztatsz, és igazad is van – folytatta a férfi, aztán felegyenesedett. – Egyedül én tehettem a balesetedről. Azzal is tisztában vagyok, hogy bocsánatkéréssel ezen nem lehet segíteni. Mégis szörnyen sajnálom. Leigh Anne arcába visszatért egy kevés szín. – Ami megtörtént, azon nem változtathatok. A lábadat nem gyógyíthatom meg, de gondoskodni fogok rólad. Esküszöm – tette hozzá Rick pillanatnyi szünet után. Felesége még mindig elnézett mellette, és összehúzta a szemét. A férfi nem tudta, mit gondolhat vagy érezhet, és újra megfogta keskeny, hűvös kezét. – Engedd, hogy gondodat viseljem! – suttogta. – Ígérem, most majd minden másként lesz. Az asszony arcát könny áztatta, de nem szólalt meg. – Leigh Anne? – sürgetett valamilyen választ Rick. Felesége nagyot nyelt, és most végre felpillantott rá. – Nem kell gondomat viselned. Olyan halkan beszélt, hogy a férfi nem tudta, jól értette-e a szavait. – Tessék? – A baleset nem a te hibád volt, és én nem okollak érte. Nem kell szemrehányást tenned magadnak. Rick arcára hitetlenkedés ült ki, ám aztán határtalanul megkönnyebbült. – Ezt komolyan mondod? – kérdezte. Felesége bólintott, és ő érezte, hogy valóban így gondolja. – Ha nem engem hibáztatsz, akkor miért nem akartál hazajönni? Miért kerülsz, amennyire csak tudsz? Leigh Anne habozott kicsit.

Brenda Joyce


– Már késő, Rick – mondta végül. – Késő? – kérdezett vissza a férfi, bár sejtette, mihez van késő. – Kívánhatsz, amit akarsz, de a múlton nem változtathatsz. Minden ott van benne, a félreértések, a hazugságok, a szeretők, a gyűlölet – mondta az asszony krétafehér arccal, reszketve. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Rick, de tudta, mi lesz a válasz. Leigh Anne megvonta a vállát. – Elkéstünk a második eséllyel. Most, így már nem kaphatunk.

Miután

kiszálltak a nagy és tekintélyes hintóból, Francesca a vőlegényéhez fordult. – Nem szerencsés, hogy a kocsid ránk irányítja a figyelmet – jegyezte meg. Járókelők álltak meg, hogy megbámulják a hatlovas fogatot, és ugyanezt tette az egyik sarki kocsmából hazafelé tartó férfiak kisebb csapata. – Szerintem inkább te vonod ránk a figyelmet – mormogta Calder. Erősen fogta a lány karját, miközben tekintete előbb az arcát járta be, aztán pedig lélegzetelállító, türkizkék estélyi ruháját. A valamivel sötétebb bársonysál, amelyet hozzá viselt, csak keveset takart el belőle. Elegáns öltözékükben ugyanúgy kiríttak innen, mint a pompás hintó. A férfiak, akik eddig a sarki kocsmában ültek, olcsó pamutingükhöz foltozott nadrágot viseltek, és a többségük már részegre itta magát. Ráadásul közel s távol Francesca volt az egyetlen nő. – Senki nincs itthon – mondta Joel. – Már akkor elmentek, amikor visszajöttem. Cédulát hagytak nekem, hogy vacsorázni vannak. Az ön bátyjával, Miss Cahill. Francesca elképedt, ám aztán felragyogott az arca. – Maggie a bátyámmal vacsorázik? – kérdezte, és felnézett Kennedyék házára. – Talán már hazajöttek, és... – Sötét van – szólt közbe Joel. – Még nincsenek idehaza. A lakásban valóban nem égett fény. – Érdekelne, hova mehettek – dünnyögte Francesca. Brenda Joyce


– Csillapíthatatlan a kíváncsiságod – súgta a fülébe Calder. – És túlságosan is árulkodó. A lány halkan válaszolt, hogy Joel ne hallhassa: – Nem bújhatok ki a bőrömből. Most ráadásul nemcsak a nyomozásról van szó, hanem a bátyámról is, aki a puszta barátságnál jóval nagyobb érdeklődést tanúsít Maggie iránt. – Azt ajánlom, maradj ki ebből – mondta Calder vigyorogva. – Akkor is, ha ez nehezedre esik. – Egyáltalán nem esik nehezemre – felelte Francesca sértetten. – Az majd még kiderül. – A férfi erősebben menyasszonya karjára fonta az ujjait. – Mutasd az utat, Joel! A fiú borzalmasan örült, hogy elkísérheti őket, és pár perc múlva már Gwen O’Neil lakása előtt is álltak. – Miss Cahill! – kiáltotta az asszony ámulva, miután kinyitotta az ajtót. Feltűnően sápadt volt, és jó ideje sírhatott már. Kivörösödött orra és bedagadt szeme arról árulkodott, hogy Joel kicsit sem túlzott. – Mrs. O’Neil, az úr a vőlegényem, Calder Hart. Tudom, későre jár, de azért bemehetnénk? Segíteni szeretnék önnek, ha lehet. Gwen bólintott, és amint beléptek, azonnal becsukta és bereteszelte mögöttük az ajtót. – Allergia – mondta, miközben újra megtörölte a szemét. – Szénanáthám van. Francesca látta, hogy a lakás túlsó végében össze van húzva a függöny. Bridget már valószínűleg lefeküdt aludni. – Tehetek valamit önért? – kérdezte halkan és kedvesen, miközben Gwen vállára tette a kezét. – Történt valami, amiről nem beszélt nekünk? Az asszony megrázta a fejét, és látszott rajta, hogy bármelyik pillanatban újra elsírhatja magát. – Mi a baj? Amikor pár órája itt jártam a rendőrfőnökkel, még nem volt ilyen ideges – mondta Francesca. Azonnal megérezte, hogy Calder tekintete a hátába fúródik. Nem először bánta meg, hogy Rick Braggről beszélt előtte.

Brenda Joyce


– Akkor még azt hittem, hogy az egészet csak képzeltem – suttogta Gwen. – Mit? Hogy követték? – Esküszöm, a lóvasúton tisztán éreztem, hogy valaki néz – mondta az asszony rekedten. – Hazafelé az utcán már nem volt ilyen érzésem. Aztán viszont... – Mi történt? – akarta tudni Francesca. Gwen nagyokat nyelt. – Megláttam. Az ablakból. Az utca túloldalán. Most is ott van, a kocsmánál, az egyik kapualjban. Láttam, hogy az ablakomat bámulja, Miss Cahill. Egészen biztos vagyok benne. Francesca az előbb az utcán átnézett oda, mert a kocsmából kijövő férfiak megbámulták őt és Caldert, de nem tűnt fel neki, hogy valaki álldogált volna is ott. – Utánanézek – ajánlotta fel Calder. – Ez jó ötlet – helyeselt a lány. Vőlegénye az ajtóhoz indult, és Joel is azonnal vele tartott. Gwen az ablakhoz akart lépni, de Francesca visszatartotta. Egyszeriben támadt egy ötlete. – Calder, talán a kocsival kellene lassan elhajtanod, és... – Tudom, mit kell tennem – szólt közbe a férfi somolyogva, aztán Joellel együtt elhagyta a lakást. Francesca leküzdötte a késztetést, hogy odamenjen az ablakhoz, és megfigyelje, mi történik. Szíve szaporán vert az izgatottságtól. Ha Gwent valóban követte valaki, akkor az jó eséllyel a nyakmetsző volt, vagyis egy gyilkos. Akivel most Calder egyedül akar szembeszállni. Nála nincs fegyver, az ő retiküljében viszont itt lapul a pisztolya. És lehet, hogy a vőlegénye életveszélyben van! – Maradjon itt! – parancsolt rá Gwenre, aztán felkapta a táskáját és kiviharzott a lakásból. A lépcsőházban sötét volt. Calder és Joel már leérhetett az utcára. Az első lépcsőfordulóban Francesca megállt egy pillanatra, és táskájából elővette a pisztolyt. Aztán lesietett a földszintre, és kilesett a kapun, amely résnyire nyitva volt.

Brenda Joyce


Joel és Calder elválhattak egymástól, mert a lány csak a vőlegényét látta. A másik oldalon tartott a kocsma felé, nyilván azzal a céllal, hogy szomjas vendégnek álcázza magát. A terv nem is volt rossz. Joelnek híre-hamva sem volt, de Francesca tudta, valahol lesben áll, hogy megfigyelje, hova megy az ismeretlen férfi, ha a menekülés mellett dönt. A lány a szemét erőltetve megpróbálta kivenni a kocsma két oldalán az árnyakat. Az utcai lámpa azonban nem adott elég fényt, hogy a kapualjakba is beláthasson. Gwen is csak akkor vehette ki azt a férfit, ha kilépett a világosba. Miért húzódhatott most vissza? Miattuk lett ilyen óvatos, vagy már rég nincs is itt? Calder sem láthatta sehol, mert a kocsma felé ment tovább, és végül be is lépett oda. Francescának izzadt a tenyere, és rádöbbent, hogy túl erősen markolja a kis pisztolyt. Ha az a férfi még itt lenne, Calder azonnal rávetette volna magát, nyugtatta magát gondolatban. Néhány percig semmi sem történt. Aztán két férfi bukkant fel, majd tűnt el ugyancsak a kocsmában. Más nem járt az utcán, de ez ilyenkor egyáltalán nem volt szokatlan. Francesca olyan meredten figyelte a kapukat, hogy már fájt a szeme. Egyszer csak észrevette, hogy a sötétből egy alak lép ki a lámpa fényébe. Ő az! Gwennek igaza volt! A lány csupán egy ember körvonalait tudta kivenni, de egészen biztos volt abban, hogy Gwen O’Neil ablakát nézi. Nem tudta, hol marad már Calder, ám semmiképpen sem akarta elszalasztani a férfit. Ledobta a retiküljét, futásnak eredt, és fegyverét közben az idegenre szegezte. Az éppen ekkor feléje fordult, és hirtelen megdermedt. – Fel a kezekkel! – kiáltott rá Francesca. A férfi nem tett eleget a felszólításnak, és rohanni kezdett a kocsma felé. Calder még éppen jókor lépett ki onnan, hogy rávethesse magát. Az idegen elveszítette az egyensúlyát, és hasra zuhant a járdán. Mire Francesca odaért, Calder már hátracsavarta a férfi karját, és össze is kötözte a nyakkendőjével. A lány levegő után kapkodva megállt mellettük, és az ellenkező irányból Joel is megérkezett. – Semmit sem csináltam! – tiltakozott a férfi.

Brenda Joyce


Calder felkelt róla, és ingerült pillantást vetett Francescára. – Mondtam, hogy majd én elintézem. A lány az ajkába harapott. – De bementél a kocsmába, és azt hittem... – Mit hittél? – kérdezte Calder, és kivette a pisztolyt a menyasszonya kezéből. – Tudtam, hogy nincs fegyvered – mondta Francesca elkínzottan. – Én csak segíteni akartam. A férfi felvonta a szemöldökét. – Igazán? Nekem akartál segíteni? – kérdezte. – Azt hittem, nem vetted észre a leskelődőt, és bementél a kocsmába. – Észrevettem, és éppen azért mentem be, hogy kivárjam a megfelelő pillanatot. – Calder valóban nagyon dühös volt. – Sajnálom – suttogta Francesca megszeppenten. – Ezt erősen kétlem – felelte a férfi fagyosan. Természetesen igaza volt. A lány valóban semmit sem sajnált. Caldernek nem esett baja, és ők elfogták a férfit, aki minden bizonnyal Gwent követte. Veszekedni pedig később is ráérnek még. – Hozd fel Gwenhez, Hart, hogy kikérdezhessük! – mondta, és büszke pillantást vetett a megkötözött férfira, aki közben felült. Vőlegénye komor pillantást vetett a lányra, ami arról árulkodott, hogy nem tekinti lezártnak a vitájukat. – Hogy hívják? – kérdezte a férfitól, és felhúzta a földről. – Nem vagytok zsaruk, de akkor meg ki az ördögök? – akarta tudni a vékony, magas ismeretlen, aki erős ír akcentussal beszélt. Sötétbarna haja és világoskék szeme volt. Vastag szövetnadrágot és gyapjúpulóvert viselt, a munkások jellegzetes öltözékét. – Francesca Cahillnek hívnak, és magánnyomozó vagyok – hadarta a lány. – A rendőrségre is bevihetem, ha úgy jobb magának – tette hozzá. Az idegen komoran nézett rá. – Senkinek nem ártottam. – Akkor beszéljen velem, és kihagyjuk a játékból a rendőrséget.

Brenda Joyce


A férfi válaszul kiköpött Francesca elé a földre. Vőlegénye azonnal közéjük lépett, megragadta a másik férfi kordbársony dzsekijének gallérját, és arccal előre a házfalnak lökte. – Mi a neve? – kérdezte tőle újra. Calder mindig roppant elegáns volt, és Francesca már egészen elfelejtette, amit a fiatalkoráról tudott. Az Alsó East Side nyomorúságos környékén született, nem messze onnan, ahol most voltak. – Hallgatom – folytatta fenyegetőn, és szigorú tekintete nem hagyott kétséget a szándékai felől. – Hanrahan – morogta a másik férfi. – David Hanrahan vagyok. Senkit sem bántottam, és szívem joga, hogy itt legyek – tette hozzá. Calder azonnal elengedte. – Megkaptad a választ a kérdésedre – fordult Francescához. A lány megkönnyebbülésébe szorongás vegyült, amikor megértette, hogy a vőlegénye haragja mit sem enyhült.

Brenda Joyce



Gwen csak szótlanul meredt a férjére, miután behozták a lakásába. Az asszony még mindig krétafehér volt, de nem döbbentnek tűnt, hanem csupán meglepettnek. Francesca mást várt tőle, viselkedése azonban nagyon is sokat mondott neki. Calder lelökte Hanrahant egy székre, aztán magának is kihúzott egyet, és ő is helyet foglalt. Szemlátomást még mindig dühös volt. Francesca abban reménykedett, hogy Hanrahan miatt az, és nem azért, mert ő meggondolatlanul viselkedett az előbb. Tudta azonban, hogy nem igazán bízhat ebben. – David? – suttogta Gwen elképedten. A férfi komoran bólintott. – Te voltál az? Te álldogáltál az utcán? – Minden jogom megvan ahhoz, hogy itt legyek. A feleségem vagy! – csattant fel Hanrahan. Gwen tenyerébe temette az arcát, és hangosan felsírt. A függöny mögül egyszer csak Bridget lépett elő világos flanelpizsamában, és ámulva nézett a megkötözött férfira. – Papa? – kérdezte ámulva. – Igen, téged láttalak ma tanítás után az utcán. A kislány reszketni kezdett, és Francesca odasietett hozzá.

Brenda Joyce


– Igen, én voltam az – felelte a férfi színtelen hangon. – Szervusz, kisbabám! A gyerek nem mozdult, Gwen pedig sietve apa és lánya közé lépett. – Maradj távol tőle! – sziszegte a férjének, aki megvető hangot hallatott. Bridget odabújt Francescához, akinek egyelőre nem sikerült eligazodnia a családtagok zavaros kapcsolatán. – Joel, kivinnéd egy kicsit Bridgetet a folyosóra? – kérte. A fiú elvörösödött, amikor odalépett a kislányhoz. – Gyere velem! – mondta kedvesen. – A papádnak most Miss Cahill-lel és Mr. Harttal kell beszélnie, de utána veled is fog. A gyerek aggodalmas pillantást vetett Gwenre. – Mami? – Menj csak, kicsim! – suttogta az asszony. – Nemsokára behívlak majd. Joel kézen fogta Bridgetet, és kiment vele a folyosóra. Francesca közelebb lépett Hanrahanhez. – Követte ma délután a feleségét, amikor ő hazafelé tartott? – kérdezte tőle köntörfalazás nélkül. – És ha igen, akkor mi van? Calder azonnal felállt. Mozdulata egyértelműen fenyegető volt. – Egyetlen férfi sem üldözheti a feleségét – mondta vészjóslóan csendesen. David Hanrahan gonosz pillantást vetett rá. – Ő a feleségem. Hozzám tartozik. Nem volt joga ahhoz, hogy elfusson, és Amerikába jöjjön... Sir – tette hozzá, hogy valamennyire udvariasnak tűnjön. A törvény szerint a nők valóban nem dönthették el szabadon, mit kezdenek az életükkel. Hanrahannek ennyiben igaza volt. Akár kényszeríthette is Gwent, hogy menjen haza vele. – Te küldtél el! – mondta neki az asszony. – Azt mondtad, többé látni sem akarsz. – Meggondoltam magam – felelte a férfi dacosan, a dühtől reszketve.

Brenda Joyce


– Mióta követte már a feleségét? – akarta tudni Francesca. Hanrahan csak megrántotta a vállát. – Vigyük be inkább a rendőrkapitányságra? – kérdezte tőle Calder közömbös hangon. A férfi elsápadt. – Nem követtem – állította. – Komolyan nem! Azért voltam ott az utcán, mert abban reménykedtem, hogy beszélhetek vele. Csakhogy ő ezt nem akarja! Ahogy most is láthatják. Vissza akarom kapni, de szóba sem áll velem – panaszolta. Tekintete ide-oda járt Francesca és Calder között, mintha támogatást várna tőlük. Gwen a mosogatóhoz ment, és a férjének háttal állt meg. Görcsösen szorongatott egy kissé kicsorbult tányért, a vizet azonban nem eresztette meg. Viselkedését Francesca roppant különösnek találta. – Gwen? Úgy érzem, nem igazán lepődött meg azon, hogy az ura egészen Amerikáig követte magát, és békülni szeretne – mondta, és az asszony mellé állt. – Mióta tudja már, hogy itt van az országban? – Néhány hete – felelte Gwen, és mozdulatlanul állt tovább. – Mikor szabadult? – kérdezte a lány az asszonytól. – Igaz egyáltalán, hogy elítélték emberölés kísérletéért, ahogy maga mondta nekünk? – Semmit sem tudtak rám bizonyítani! – szólt közbe Hanrahan. – A lord visszavonta a feljelentését. Elismerte, hogy hazudott, és én soha nem próbáltam megölni. Gwen hangosan felsírt, miközben Francesca a férjhez fordult. Nem hitte, hogy igazat mondott. Gyűlöli Randolphot, talán ahhoz is eléggé, hogy megpróbálja megölni. És a lord valóban visszavonta a feljelentését, vagy Hanrahan csak megszökött a börtönből? – Honnan tudta, hol kell keresnie a feleségét és a gyerekét? – kérdezte Francesca. – A szomszédasszonyának, Mrs. Reillynek még odahaza elmondta, hogy itt Culhane atyán keresztül lehet majd elérni, akinél meghagyta a címét. A derék atya pedig nagyon segítőkész volt, és elárulta nekem, hol találom a családomat.

Brenda Joyce


Hanrahan ugyan válaszolt Francescának, de nem nézett rá. Szemét egész idő alatt a feleségére szegezte. – Nem megyek vissza – jelentette ki Gwen rekedten. – Sem Írországba, sem hozzád! – Óriási hibát követsz el – mondta a férfi. Ez félreérthetetlenül fenyegetés volt. – Beszéltek már a békülésről? – Nem megyek vissza hozzá – ismételte meg Gwen emelt hangon. – Kérem, jó okom van arra, hogy feltegyem ezeket a kérdéseket. Őszinte válaszokat kell kapnom – mondta Francesca. Gwen könnyes szemmel feléje fordult, és bólintott. – Igen, beszéltünk békülésről. Amint New Yorkba érkezett, David azonnal megkérdezett, hogy hazamegyek-e vele. Világosan megmondtam neki, hogy nem. Ez volt az, amit Francesca hallani akart. Calderre nézett, találkozott a pillantásuk, és ő tudni vélte, mire gondol éppen a vőlegénye. Calder biccentéssel jelezte neki, hogy menjen tovább a megkezdett úton. – Hol tartózkodott múlt hétfőn déli tizenkettő és délután négy óra között, Mr. Hanrahan? – kérdezte a lány, és biztos volt benne, hogy megvan az első valódi gyanúsítottjuk.

A

rendőrkapitányságon ezen az órán szokatlan nyugalom uralkodott. A szolgálatos rendőrök jó része bóbiskolva ült az íróasztalánál. Calder átfogta Francesca derekát, amikor elhagyták az ügyeletes tiszt irodáját, akinek átadták David Hanrahant, hogy éjszakára vegyék őrizetbe. A lány megállt az utcára vezető lépcső tetején, és meglepetten nézett a vőlegényére. Pillantásuk találkozott, és a férfi arcán mosoly suhant át, miközben erősebb lett a szorítása. Mára mindennel végeztek, s bár későre járt, de végre kettesben maradhattak. Francesca még mindig izgatott volt, mert sikerült letartóztattatnia egy gyanúsítottat. Vőlegénye érintésétől azonban egészen más, meleg érzés is vegyült az izgatottságába. – Jól gondolom, hogy már nem haragszol rám? – kérdezte mosolyogva. Brenda Joyce


– Hogy őszinte legyek, el vagyok képedve – dünnyögte Calder, és szelíd csillogás jelent meg a szemében. – Most már van gyanúsítottunk! – ujjongott a lány. – Igen, van gyanúsítottad – felelte a férfi, és karjába zárta Francescát. – Te nem örülsz ennek? Hanrahannek volt indítéka, és nem tud alibit igazolni. – Ha valóban ő lenne a gyilkos, jobb magyarázat is eszébe jutott volna annál, hogy hétfőn a várost járta, mert munkát keresett. És nyilván a két előző hétfőre is lenne alibije, de nincs. Vőlegénye szavai után a lány öröme már nem volt felhőtlen. – Csakhogy Hanrahan nem igazán okos – mondta. – Valóban nem az. – Calder szórakozottan simogatta a menyasszonya finom nyakpihéit. – Ne legyél mindjárt csalódott! Végül is valóban volt indítéka, és talán valóban ő a tettes. – A nyakmetsző intelligens ember – jegyezte meg Francesca. Biztos volt benne, hogy az a férfi nem piti kis bűnöző. – Ezt nem tudhatod. – De érzem. Calder átkarolta a lány vállát. Francesca ruhája szabadon hagyta a vállát, s bár a lány magára terítette a sálját, az érintés így is izgatóan hatott rá. Teste megfeszült, és a férfi szemébe nézett. – Nagyon könnyelműen viselkedtél ma este – dörmögte Calder. Combját Francesca kőkeménynek érezte, amikor odabújt hozzá. – Csak segíteni akartam – mondta, és ő is a férfi vállára tette a kezét. – Tudom. Éppen ez ijesztett meg – suttogta Calder. Keze elindult lefelé a lány hátán, és ő halkan felnyögött. – Ne hagyd abba! – kérte. – Szeretnélek ebben a ruhában látni, de fűző nélkül – válaszolta a férfi. Előrehajolt, félresimította a sálat, és megcsókolta Francesca meztelen vállát. Mintha szikrák röpdöstek volna közöttük, hogy aztán tüzet gyújtsanak, amely a lány egész testében szétterjedt.

Brenda Joyce


– Fűző nélkül? – kérdezett vissza elfúló hangon. Az merészség lenne tőle, de nagyon is tetszett neki a gondolat. – Igen – felelte Calder, és belecsókolt a lány nyakába. – Fűző, alsóing és bugyi nélkül, csak cipőben, harisnyában és ebben a gyönyörű ruhában. Francesca egészen elgyengült, de valahogy sikerült kinyitnia a szemét. Látta, hogy a férfi áthatóan néz rá. – Ez elképesztő – nyögte ki, és bízott benne, hogy kellőképpen felháborodott volt a hangja. Calder szája mosolyra húzódott. – Te mégsem képedtél el – mondta, aztán szájon csókolta a lányt. – Nem – lehelte Francesca, és szétnyitotta az ajkát. Abban reménykedett, hogy szájában érezheti a vőlegénye nyelvét, ő azonban visszafogta magát, és csak az ajkát csókolta végig. – Mikor, Hart? A férfi megint elmosolyodott. Francesca tisztán érezte, hogy izgalomban van, és ettől az ő vágya is felkorbácsolódott. – Mit mikor, drágám? – kérdezte Calder, és lehelete elvegyült a lányéval. – Azt szeretnéd tudni, mikor foglak megcsókolni? Vagy hogy mikor juttatlak a mennyországba? Francesca megmarkolta a férfi gallérját, és még közelebb húzta magához. – Mikor vegyem fel neked ezt a ruhát? – suttogta. – Ezzel a játékkal várnunk kell az esküvőig. Sőt tovább is, mert előbb még a testi szerelem hagyományosabb formáit kell kiélveznünk. Francesca ebben a percben a legszívesebben felképelte volna a férfit. – Akkor miért beszéltél már most róla? – Csak mert eszembe jutott. Csábítónak találtam a gondolatot, de az valójában sikamlós és illetlen volt. Elnézést kérek érte – felelte Calder, ám vigyorgása arról árulkodott, hogy valójában egészen mást gondol. Francesca továbbra is szorosan odasimult hozzá. Nem tudott megmozdulni, és levegőt venni is alig.

Brenda Joyce


– Szeretnünk kell egymást, Hart. – Igen, azt kell tennünk. Ez a válasz elképesztette a lányt. – Nagyon nehéz lett számomra az udvarlás időszaka, Francesca – folytatta a férfi, és elengedte a lányt. Szavai annyira meglepték Francescát, hogy nem tudta, mit válaszoljon. – Férfi vagyok, akinek elemi szükségletei vannak – mondta Calder a vállát vonogatva. – És megszoktam, hogy gyakran kielégítem ezeket a szükségleteket – tette hozzá, aztán távolabb lépett a lánytól. Kezét a zsebébe süllyesztette, és a holdra szegezte a tekintetét. Francesca nem tudta, úgy gondolta-e, amit mondott, ahogyan ő értette. Összeszedte a bátorságát, és odalépett a férfi elé. – Tudom, nagyon fontos neked, hogy tisztességesen viselkedj velem. – Több mint fontos – válaszolta Calder, de még mindig a csillagokat nézegette. – Miért? – kérdezte a lány, és vigyázott, hogy ne érjen a férfihoz. Tudta, Hart vágya már olyan erős, hogy a legkisebb érintéstől is fellobbanhat, sőt akár egy pillantástól is. A férfi újra csak megrántotta a vállát. – Ha lefeküdnénk is egymással, az egészen más lenne, mint neked a többi nővel volt – mondta Francesca. Calder múltjában a legkülönfélébb nők játszottak szerepet, egyvalami azonban összekapcsolta őket. A tapasztaltság. Elvált, özvegy vagy férjes asszonyok voltak, és szeretőt kerestek maguknak. Ártatlan lánnyal viszont Hartnak még soha nem akadt dolga. – Ezzel tisztában vagyok – válaszolta. – Akkor miért nem akarod? Elég tapasztalt vagy ahhoz, hogy vigyázz, és ne ejts teherbe... A férfi hirtelen Francesca felé fordult. – Nem rólam van szó, hanem rólad. – Ezt nem értem – mondta a lány zavarodottan. – Én sem igazán magamat – felelte Calder mogorván. Brenda Joyce


Francesca óvatosan megcibálta a zakója ujját. – Kérlek, Hart, próbáld megmagyarázni. – Van az a férfi... egy másik férfi... Világosan érzem a létezését. A lány még csak nem is sejtette, mit akar ez jelenteni. – Miután eldöntötte, hogy feleségül vesz téged, Calder Hart már hónapokkal ezelőtt elcsábított volna. Nem lett volna tekintettel arra, hogy még ártatlan vagy. Nagyon kíván téged, és nem is egyszer esett kísértésbe. Most, amikor már a vőlegényed, végképp nem törődik a szüzességeddel. Már eljátszott a gondolattal, hogy még az esküvő előtt elcsábít. Nagyon közel került ahhoz, hogy megvalósítsa a szándékát. Miért beszél magáról harmadik személyben, mintha egy idegenről mesélne? – találgatta Francesca. – Csakhogy a színen megjelent valaki más – folytatta a férfi, és megvető hangot hallatott. – Egy sokkal különb valaki. Aki egy szürke, esős napon is tudja, hogy egyszer majd ki fog sütni a nap. Aki az eső helyett a napsütést választja. Francesca érteni kezdte, amit hallott. Elakadt a lélegzete, és könny szökött a szemébe. – Ó, Calder! – Ő nem önző. Meg akar maradni tisztességesnek. – A férfi végre a lányra nézett. – Attól tartok, nem fejezem ki magam elég világosan. – Tökéletesen értelek – suttogta Francesca. – Igen, te meg tudsz érteni. Csak te egyedül – mondta Calder csendesen, és megérintette a lány arcát, ám mindjárt le is engedte a kezét. Francesca elsírta magát, de a férfi nem ölelte magához, és még a kezét is zsebre dugta. – Amióta ismerlek – folytatta rövid hallgatás után –, az a férfi akarok lenni.

A nőikalap-szalon, amelyben Kate Sullivan dolgozott, a Hatodik sugárúton volt, nem messze a Huszonharmadik utca sarkától. Szerény mérete ellenére tekintélyes kirakattal rendelkezett, amelyben egyszerű sapkák, elegáns kalapok és finom selyemsálak hívogatták a Brenda Joyce


vásárlókat. Odabent az egyetlen pulton és egy polcon további modellek sorakoztak. Francesca másnap reggel kereste fel az üzletet, és bemutatkozott a tulajdonosnőnek. Nemsokára kihívták hozzá a raktárból Kate Sullivant. A nyakmetsző második áldozata csinos, szőke nő volt, aki aznap sötét szoknyát és fehér blúzt viselt. Arca feltűnően sápadt volt, amikor Francesca elé lépett. – Mrs. Hathorne említette, hogy ön nyomozó – mondta. – Így van. – Francesca át akarta nyújtani a névjegyét, de Kate oda sem pillantott rá. Ijedtnek és kétségbeesettnek tűnt. – A nyakmetsző által elkövetett bűncselekményeket vizsgálom, és kérdéseim lennének önhöz. Kate láthatóan közel járt a síráshoz. – A rendőrségnek már mindent elmondtam – felelte. Odament az üzlet sarkában álló két székhez, és úgy rogyott le az egyikre, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban elájulhat. Francesca követte. – Hozzak önnek egy pohár vizet? Kate megrázta a fejét. – Szeretném ezt az egészet elfelejteni, de hogy tudnám? Amint lecsukom a szemem, mindent újra látok és hallok – mondta. Francesca leguggolt mellé. – Látta a tettest? Ez nem szerepelt a rendőrségi jelentésben. Kate újra megrázta a fejét. – Nem, Miss Cahill, nem láttam. Hátulról kapott el. Mégis még mindig előttem van az a magas, elegáns férfi. Ennek így semmi értelme nem volt. Francesca leült a szabad székre. – Ezt hogy érti? Kate megrántotta a vállát. – Úgy értem, hogy élénken el tudom őt képzelni. Magas volt, mert nőnek én is az vagyok a százhetvenöt centimmel. Ő pedig jóval magasabb volt nálam. Éppen levetkőztem, amikor... A fiatal nő elhallgatott, és könnyek áztatták az arcát. – Kimenjünk kicsit a levegőre? – kérdezte Francesca együtt érzőn.

Brenda Joyce


Kate bólintott, és kiléptek a Hatodik sugárútra. A magasvasút egy szerelvénye éppen ekkor haladt el itt, és mindkét oldalon rázkódtak tőle az épületek. A zsúfolt utcán újra meg újra dudáltak, és egy szekér kocsisa hangosan rázott egy kolompot. A két nő mellett jobbra és balra is gyalogosok siettek el. – Jobban érzi magát? Kate mélyeket lélegzett, és úgy tűnt, hogy nagy nehezen visszanyerte az önuralmát. – Mindig rosszullét fog el, ha arra a napra gondolok. – Ez érthető. El kell fognunk azt a férfit, Miss Sullivan. – Igen, mindenképpen. – A fiatal nő bágyadtan elmosolyodott. – Olvastam önről és a nyomozásairól, Miss Cahill. A lapok azt is megírták, hogy a város egyik legtehetősebb fiatalemberének, Mr. Hartnak a menyasszonya – tette hozzá könnyektől csillogó szemmel. – Ez a munka sokat jelent nekem – válaszolta Francesca. Szándékosan nem vett tudomást a magánéletére tett megjegyzésről, bár valójában hízelgett neki, hogy írtak róla a lapok. Nyilván azért, mert elég érdekesnek találták a személyét. – Szóval a nyakmetsző hátulról kapta el önt, miután levetkőzött. – Igen – felelte Kate. – Addig nem vettem észre, de szörnyen fáradt is voltam. Egész nap meg sem álltam az üzletben. Mrs. Hathorne megkért, hogy korábban menjek be, és segítsek neki leltározni. Nagyon hosszú nap volt, úgyhogy szinte állva elaludtam. Éppen csak pongyolába bújtam, amikor az a férfi rám fonta a karját, a másik kezében pedig kést tartott. – És magas volt, ahogy mondta. – Igen, magas. És elegáns. – Ezt honnan tudja? – kérdezte Francesca. David Hanrahan a legkevésbé sem volt elegáns férfi, de Kate tévedhetett is. Az erőszakos bűncselekmények áldozataival gyakran megesik ez, amikor személyleírást adnak a tettesről. – Az öltözékéről – válaszolta Kate. – A zakója rendkívül finom gyapjúból készült, amilyet csak úriemberek viselnek. – Egészen biztos ebben?

Brenda Joyce


– Igen, Miss Cahill. Amikor átfogott, jól láttam a zakója ujját. Nagyon jól szabott, sötétszürke öltönyhöz tartozott. A pontos részletek hallatán Francescának elakadt a lélegzete. – Mit tud még elmondani? – kérdezte. – A keze nem egy munkás kérges, kivörösödött keze volt, hanem ápolt, sima. És aranygyűrűt viselt. Drágakő volt benne, de annak a színére sajnos nem emlékszem. – Kate szeme megvillant. – Halvány kétségem sincs afelől, hogy úriember volt.

Ez

egyszerűen hihetetlen, gondolta a férfi, miközben a Hatodik sugárút túlsó oldaláról a kalapüzlet kirakatát figyelte. Hihetetlen, hogy ez a kis Francesca Cahill nyomozni kezdett az úgynevezett nyakmetsző után. Ahhoz is volt képe, hogy elmenjen az első két nőszemélyhez, és kérdéseket tegyen fel nekik, noha a rendőrség már kihallgatta őket. És az is hihetetlen, hogy le akarja leplezni őt. Még ehhez is van bátorsága! Hogy okos nő, azt ő már tudta, mert mindent elolvasott, amit a lapok írtak róla. Abban is biztos volt azonban, hogy feleannyira sem okos, mint ő. Szemét egy pillanatra sem vette le arról a nőről, akivel ez a Francesca az üzlet előtt beszélgetett. Annyira gyűlölte, hogy reszketni kezdett. Jóságos ég, mennyire, de mennyire gyűlöli őket, mindegyiket, az összes csalfa nőszemélyt! Az ígéreteiket még csakcsak számon tudta tartani, de a hazugságaik számolásával már rég felhagyott, mert túl sok volt belőlük. Mostanra rájött, hogy nem figyelmeztetnie kellett volna őket, hanem megölnie. Ujjai idegesen megrándultak, és kezét a zsebébe dugta, ahol a kése bújt meg. Változtatni fog a tervén. Ennek a nőszemélynek meg kell halnia.

Brenda Joyce


9. 1902. április 24., csütörtök Délben

Francesca a rendőrfőnök irodájában várta, hogy Bragg befejezze az értekezletet. Unottan fel-alá járkált, és végül az íróasztal előtt állt meg. Akták és mappák mellett egy jegyzettömb is feküdt rajta, amelyen a lány Rick kézírását ismerte fel. A férfi szemlátomást kutyafuttában vetette papírra a gondolatait, és ez egyáltalán nem vallott rá. Jelentését a polgármesternek készítette. A lánynak természetesen semmi köze nem volt a belső vizsgálathoz, amelyet Bragg folytatott a rendőrségnél, de azért bízott benne, hogy eredményes lesz, és persze Rick karrierje szempontjából is hasznos. Nem állta meg, hogy ne menjen oda a kandallóhoz, és ne futtassa végig tekintetét a párkányán. Tűz nem égett benne, mert már egy teljes hét sem volt májusig, és a reggeli lapok húszfokos meleget jósoltak. A kandallón a lány Leigh Anne fényképét is ott látta. Minden bizonnyal régen készülhetett, mert az asszony még nagyon fiatal és ártatlan volt rajta. Örömtől sugárzó arccal nézett a lencsébe egy fotelból, amely egy pazarul berendezett szalonban állt. Francesca nem tudta, hogy érezheti magát most Rick felesége. Annak azért biztosan örül, hogy megint otthon lehet. A lány elfordult a fotótól, és a Kate Sullivan megtámadásáról készült rendőrségi jelentésre gondolt. Vajon tisztázhatók a Brenda Joyce


hiányosságai? Gondolatai a csinos, szőke nőhöz vándoroltak, miközben kinézett az iroda utcára nyíló ablakán. Ugyanúgy, mint Francis O’Leary, Kate is súlyos traumát szenvedett el, és a félelmei még mindig nem enyhültek. Francesca megint arra gondolt, hogy mind a három áldozat fiatal, csinos, nőies, egyedülálló és ír származású volt. Egyedül Margaret Cooper nem született Írországban, de az édesanyja neki is ír volt. Vele kapcsolatban azonban nem ez az egyetlen részlet nem illett az összképbe. Ő férjnél sem volt soha. Francescának önkéntelenül arra kellett gondolnia, hogy Gwen O’Neil sokkal inkább megfelel az áldozatokról az első két eset alapján összeállt profilnak. Lehet, hogy mindent félreértettek? Valójában Gwen O’Neilnek kellett volna az áldozatnak lennie, és Margaret Coopert csak tévedésből ölte meg a nyakmetsző? Francescának eszébe jutott, hogy mindenképpen el kell mennie Francis barátjához, Sam Wilsonhoz. Arra is kíváncsi volt, hogy a rendőrség jutott-e valamire az eltűnt férj, Thomas O’Leary felkutatásában. Annak az állításnak azonban, hogy Kate szerint a nyakmetsző egészen biztosan jobb körökből származik, egyelőre nem akart jelentőséget tulajdonítani. A rendőrfőnök belépett az irodájába, és a lány gyorsan feléje fordult. – Nem is tudtam, hogy itt vagy – mondta Rick meglepetten. Háta mögött férfiak mentek el a folyosón, köztük Newman felügyelő és az ősz hajú rendőrkapitány, Brendan Farr, aki olyan hűvös pillantást vetett Francescára, hogy ő önkéntelenül összerezzent. Farrt nemcsak ellenszenvesnek találta, hanem bizalmatlan is volt vele szemben. – Azt mondták, várjak az irodádban – válaszolta a lány Ricknek. – Remélem, nem bánod. – Persze hogy nem – felelte a férfi, és gondosan becsukta az ajtót. – Gondolom, nem udvariassági látogatásra jöttél. Francesca habozott. Voltak idők, amikor csak úgy eljött ide, mert látni akarta a férfit. Csakhogy ezek az idők rég elmúltak, bár neki még mindig hiányzott, hogy nem keresheti fel Ricket, ha érezni

Brenda Joyce


szeretné a közelségét. Időközben azonban sok minden megváltozott közöttük, és neki most önkéntelenül a férfi feleségének a fényképére kellett gondolnia. – Valóban nem – felelte –, de azért szívesen megkérdezném, hogy van Leigh Anne. Rick azonnal elkomolyodott. – Csak rajta! – mondta, és az íróasztalához ment, hogy szétválogassa az aktákat. – Minden rendben? – A kérdés félénken hagyta el Francesca száját, mert tudta, hogy kínos témát feszeget. – Igen, minden rendben van – válaszolta Rick, de nem nézett a lányra. Amit mondott, az nagyon is úgy hangzott, mintha éppen az ellenkezője volna igaz. – Gondolom, beletelik egy időbe, amíg megszokja a megváltozott körülményeket – folytatta a lány. – Igen. – A férfi felpillantott, és mosolyt varázsolt az arcára. – Szüksége lesz némi időre. Francesca nem akarta tovább kerülgetni a forró kását. – Tapintatlanság volna tőlem, ha meglátogatnám? Már a kórházba is be akartam menni hozzá, de szörnyen gyáva voltam – mondta, és megkönnyebbült attól, hogy végre egészen őszinte volt Rickhez. – Kedvelem Leigh Anne-t, és talán segíthetek neki valahogyan. – Természetesen meglátogathatod – felelte a férfi halkan. – Francesca... – kezdett egy újabb mondatba, de nem fejezte be. – Igen? – Nem tudom, hogyan lesz ezután – suttogta Rick. Magánéletének részleteit a lány jó ideje nem ismerte már, de azt érezte rajta, hogy nagyon keserű és szomorú. Szerette volna a karjába zárni, de visszafogta magát. – Akarsz beszélni róla? – Igazából nem. – A férfi megfeszítette a vállát, és mogorva mosolyra húzta a száját. – Biztos vagy benne, hogy meglátogathatom Leigh Anne-t? Nem szeretném feleslegesen felizgatni.

Brenda Joyce


– Azt hiszem, még jót is tenne neki, ha felkeresnék az ismerősei. Ha olyan életet élne, mint korábban, amikor még gyakran eljárt ideoda. Francesca bólintott. Lelki szemei előtt Leigh Anne jelent meg, amint tolókocsiban ül a viktoriánus házban, amelyet immár saját erejéből soha többé nem hagyhat el. – De te mi járatban vagy? – kérdezte Rick, és egy székre mutatott. A lány elhessegette magától a rettenetes képet, és odament a férfihoz, mert nem akart leülni. – A nyakmetsző aktája még hiányos. – Ezt hogy érted? – kérdezte Rick meglepetten. – Margaret Cooper meggyilkolása után újra figyelmesen elolvastam a rendőrségi jegyzőkönyvet. Kate Sullivan tanúvallomásából nincs benne minden. – Beszéltél vele? – Ma reggel. Azt mondta, hogy a nyakmetsző magas, de ez nem szerepel az aktában. Továbbá szerinte a tettes úriember, mert látta a zakója ujját és a kezét. Az öltönye drága anyagból készült, a keze finom és ápolt volt, vagyis nem munkáskéz. Aranygyűrűt is viselt, amelybe egy kő volt befogva. Hogy milyen színű, azt Kate nem tudta megmondani. Azt állítja, hogy mindezt jegyzőkönyvbe mondta, de az aktába semmi sem került bele. Rick komor képpel felállt, az ajtóhoz ment, kinyitotta, és megállította az első arra járó egyenruhás rendőrt. – Szóljon Newman felügyelőnek, hogy jelentkezzen nálam! – utasította, aztán visszament Francescához. – Valaki itt elalhatott munka közben – mondta. – És az a valaki nem alkalmas erre a munkára. – Igen, csakis így történhetett – helyeselt Francesca. – Newman felügyelő azonban nem hasznavehetetlen. Éppen ellenkezőleg, kimondottan alapos ember. – Általában igen – felelte Bragg mogorván. Pár pillanat múlva a kövérkés Newman dugta be a fejét az ajtón. – Hívatott, uram? – Foglaljon helyet!

Brenda Joyce


A detektív elkomolyodott. Tekintete ide-oda járt a felettese és Francesca között, mielőtt leült. – Valami baj van? – Ki vette fel Kate Sullivan tanúvallomását? – akarta tudni Bragg. Newman elvörösödött. – Én, uram. – Miért pontatlan és hiányos a jegyzőkönyv? – Nem biztos, hogy értem, mire gondol, uram – felelte a felügyelő, de félrekapta a tekintetét. Francesca látta rajta, hogy hazudik. – Kate Sullivan megállapításokat tett a nyakmetsző zakójáról és kezéről. Newman zaklatottnak tűnt. – Igen, uram, így van – dünnyögte. Braggnek nem sikerült lepleznie, hogy elképedt. – Emlékszik rá? A detektív elgyötörten bólintott. – Miért nincs akkor ebből semmi az aktában? – kérdezte a rendőrfőnök éles hangon. – Sejtelmem sincs, uram – válaszolta Newman alig hallhatóan, és a térdére szegezte a tekintetét. Felettese kezdte elveszíteni a türelmét. – Azt akarja mondani, hogy nem képes tisztességesen felvenni egy tanúvallomást? A felügyelő nem válaszolt, és még jobban lehajtotta a fejét. – Hallani szeretném a magyarázatát, mielőtt felfüggesztem – mordult rá Rick. – Nem akartam hazudni – sajnálkozott Newman. – Komolyan nem, uram. Francescának eszébe jutott Brendan Farr jeges pillantása, és szörnyű gyanúja támadt. – Azt ajánlom, mondja el magától, mi történt – folytatta Bragg. Newman mélyeket lélegzett, mintha megpróbálná összeszedni a bátorságát.

Brenda Joyce


– Én sejtem, mi történhetett – szólt közbe Francesca, és látta, hogy a felügyelő úgy néz rá, mintha a megváltóját látná benne. – Valaki nem akarta, hogy teljes legyen a jelentés. Így van? A detektív bólintott. – Farr mondta magának, hogy titkoljon el bizonyos tényeket? – akarta tudni a rendőrfőnök. Newman megint bólintott. – Én lojális vagyok önhöz, uram. Esküszöm, hogy az vagyok, de Farr a kapitány. Felfüggeszthet engem, kirúghat, és... – A férfi egy pillanatra elhallgatott, és reszketni kezdett. – Ő a rendőrkapitány, uram. Közvetlen parancsot kaptam tőle, és nekem teljesítenem kell a parancsait. Bragg összenézett Francescával. – Értem – mondta aztán a felügyelőnek. – Igazán? – kérdezte Newman, és felnézett. – Igen, és most tőlem is parancsot kap. Ha Farr még egyszer azt követeli magától, hogy szegje meg az esküjét, azonnal forduljon hozzám! A felügyelő holtsápadt lett. Felettese odament hozzá, és vállára tette a kezét. – Nem helyeselhetem, amit tett, de értem, milyen helyzetbe került. Erről a beszélgetésről nem tudhat a kapitány, mintha meg sem történt volna. Megértett? – Igenis, uram. – Megmondta magának Farr, miért nem akarja ezeket a tényeket a jelentésében látni? – Nem. – Más is tud erről? – Senki más, uram. – Jól van. Mostantól minden fejleményt jelentsen nekem! Ha Farr további részleteket akarna elsikkasztani, maga csak csináljon úgy, mintha eleget tenne az elvárásának, aztán pedig azonnal tájékoztasson engem! Világos? – Igen, uram. – Newman láthatóan megkönnyebbült. – Nem akartam önt félrevezetni.

Brenda Joyce


– Most már tudom. Van olyan gyanúsítottjuk Farr kapitánnyal, akiről mi nem tudunk? – Nincs, uram. David Hanrahan az egyetlen gyanúsítottunk. Farr úgy gondolja, Hanrahan valójában a feleségét akarta megölni, és Margaret Coopert csak tévedésből gyilkolta meg. A két másik áldozatot pedig merő dühből támadta meg. Bragg rámosolygott a detektívre. – Köszönöm, Newman. Mehet ebédelni. A felügyelő felállt. – Értettem, uram. Miután magukra maradtak, Francesca kérdőn nézett Rickre. – Miben sántikálhat Farr? – találgatta álmélkodva. – Miért hallgat el ilyen lényeges információkat? – Ezt nem tudom. Most még nem. – Gyűlöli a nőket. Ebben egészen biztos vagyok. De azért még nem gyilkos. – Az hatalmas ugrás lenne. – Akkor viszont mi a célja? – Amint már mondtam, ezt egyelőre nem tudhatjuk. Előbb vagy utóbb azonban ki fogjuk deríteni, igaz? – felelte Rick, és fagyos mosoly jelent meg az arcán. Francesca odalépett hozzá, és megfogta a kezét. – Nem utóbb, hanem előbb – ígérte. – Már nagyon elegem van az alattomos rendőrkapitányodból.

Bartolla

Benevente tudta, hogy Leigh Anne Bragg örök életére nyomorék lett, de nem volt tekintettel erre. A legjobb drágaköveit vette fel fantasztikus ruhájához, amelyet egy neves divattervező alkotott, hogy barátnőjének és egyben legfőbb riválisának megmutassa, ki a gazdagabb kettejük közül. Háromnegyedes ujjú, mélyen kivágott ruhája valóban méret után készült, ám a hosszú, vékony nyakát díszítő smaragdok csak látszatra voltak valódiak. Reggel órákat töltött azzal, hogy frizurába rendezze hosszú, vörös haját. Ajkán és orcáján új rúzst viselt, és tudta, hogy soha korábban nem festett még lélegzetelállítóbban. Chandleréknél szállt meg a Brenda Joyce


város nyugati szélén, így aztán a csodáló pillantásokról egészen addig le kellett mondania, amíg kiszállt a hintójukból a Madison téren. Ott már viszont legalább egy tucat úr fordult egyszerre utána. Mindegyikükre egyenként rámosolygott, miközben a macskaköves utcán a dísztelen, viktoriánus ház felé tartott, amelyet Rick Bragg bérelt. Mennyire gyűlölhet Leigh Anne itt élni! Bartolla jól ismerte őt, és tudta, hogy nagy házra, szőrmebundákra és drága ékszerekre számított, amikor beházasodott a tehetős Bragg családba. A férje csodával határos módon mindent meg is tudott adni neki, csak a nagy házat nem. Bartolla széles mosolyt öltött magára, amikor bekopogott. Négyszer is bement Leigh Anne-hez a kórházba, ő azonban mindig mélyen aludt éppen, és senkit sem engedtek be hozzá. Bartollának egyszer azért mégis sikerült belesnie a szobájába, és valósággal sokkot kapott, amikor meglátta Leigh Anne-t. Olyan sápadtan feküdt az ágyban, mintha már nem is élne. Ijesztő volt, sőt kimondottan csúnya. Te jó ég, micsoda iróniája ez a sorsnak! Bartollának, ha nem is szívesen tette, el kellett ismernie, hogy Leigh Anne szépség terén felvehette vele a versenyt. Ennek azonban immár vége. Egyszer s mindenkorra vége. New York legszebb hölgye eltorzult. Megnyomorodott. Bartolla tudta, szikrányi elégedettséget sem volna szabad éreznie. Csakhogy korábban, ha mind a ketten megjelentek egy estélyen vagy bálban, a férfiak sóvár pillantásainak többsége nem rá tapadt, hanem Leigh Anne-re. Ez azonban soha többé nem lesz így, ami szinte már szívderítő. Az inas, aki beengedte Bartollát, ugyanolyan barátságtalan volt, mint az egész ház. Megkérte a látogatót, hogy várjon egy percet, amíg megkérdezi, fogad-e vendéget Mrs. Bragg. Bartolla járkálni kezdett a kis szalonban, s megborzongott, amikor meglátta a tapéta sötétvörös csíkjait, az elhasználódott szőnyeget és a szegényes kanapé kopott, sötétvörös bársonyát. Leigh Anne átmeneti különélés és némi szabados élet után tért vissza Európából ide, hogy harcoljon a férjéért. Hogy miért, azt

Brenda Joyce


Bartolla fel nem foghatta. Igaz, ami igaz, ő mondta el Leigh Annenek, hogy az ura másik nőt szeret. A helyében azonban Bartolla hagyta volna, hogy Rick Bragg legyen csak boldog Francesca Cahilllel. Végtére is Leigh Anne kegyeit a legkülönfélébb nemesi címek viselői keresték, egy orosz herceg pedig szabályosan üldözte a szerelmével. Hogy lehetett mégis ennyire buta? Bartolla még nem látta Leigh Anne-t, amikor már hallotta a közeledő tolószék kerekeinek zörgését, és megfordult, hogy üdvözölje a ház asszonyát. Őt végül egy fiatal ápoló tolta be a szalonba. Csodaszép, levendulaszínű ruhát viselt, gyöngyökből és gyémántokból fűzött nyakláncot s hozzá illő fülbevalót. Amikor aztán még kedvesen el is mosolyodott, Bartolla végképp összezavarodott. Élőhalottra számított, olyan asszonyra, aki leszámolt az élettel, és már csak a halált várja. Attól eltekintve azonban, hogy tolókocsiba kényszerült, mert nem tudott járni, Leigh Anne semmit sem változott. Ugyanolyan elviselhetetlenül igéző és szörnyen elegáns maradt. Az ő nyakláncának a drágakövei ráadásul valódiak voltak. – Nagyon kedves tőled, hogy meglátogatsz – mondta, aztán felmosolygott a jóképű, sötét hajú ápolóra. – Majd hívom, ha szükségem lesz magára, Mr. McFee. A fiatalember kissé pirulva viszonozta a mosolyt, aztán távozott. Bartolla felocsúdott első döbbenetéből, és sugárzó arccal odament a vendéglátójához, noha valójában forrt benne a düh. Hogy varázsolhat magából egy nyomorék ilyen varázslatos szépséget? – Hogy érzed magad, drágám? – kérdezte. – Már a Bellevue-ben is meg akartalak látogatni, de mindig aludtál éppen, és nem engedtek be hozzád. – Igen, mondták – felelte Leigh Anne. – Igazán kedves volt tőled. De foglalj helyet! Peter mindjárt hoz nekünk kávét és brióst. – Jaj, micsoda idők voltak, amikor még élt a drága uram! Emlékszel? Párizsban addig jártuk az üzleteket, és annyi mindent összevásároltunk, hogy a végén majdnem összecsuklottunk a kimerültségtől.

Brenda Joyce


Bartolla felnevetett, amikor visszagondolt két évet megélt házasságára az olasz gróffal, aki már elmúlt hatvan, amikor ő tizenhat évesen feleségül ment hozzá. Aztán meghalt, és a gazember gyakorlatilag semmit sem hagyott rá. Szinte a teljes vagyonát rég felnőtt gyerekei örökölték meg. Ő csak szerény életjáradékot kapott, amelyet már rég felélt. A városban természetesen senki sem tudta, hogy valójában elszegényedett, és ezért húzta meg magát az amerikai rokonainál, akik nagylelkűen befogadták. Ez azonban hamar meg fog változni, ha majd elveszi Evan Cahill, és ő szabadon rendelkezhet a pénzével. Evannek előbb persze ki kell békülnie a családjával, hogy ne legyen többé kitagadott. Leigh Anne mosolya egész idő alatt nem tűnt el az ajkáról. Bartolla azonban azt is látta, hogy elképesztően zöld szeme nem mosolyog. – Én inkább azt mondanám, kedvesem, hogy csak te vásároltál be Párizsban. Nekem arra soha nem telt, mint bizonnyal emlékszel rá. Bartolla széket húzott oda magának. – Bragg akkor is gondoskodott rólad, amíg külön éltetek. – Nagyvonalú volt, amennyire csak a lehetőségei engedték. Én pedig hamar megtanultam, hogyan vakíthatom el az embereket – felelte Leigh Anne. – Néhány ékszerem csak utánzat volt, a ruháimat pedig használtan vettem. Bartolla egyszeriben kínosan érezte magát, hiszen ő is hamis ékszereket és másodkézből származó ruhát viselt. Ezt persze Leigh Anne-nek még csak megsejtenie sem volt szabad. – Erről nem is tudtam. Szép a láncod – tette hozzá. Leigh Anne vonásai ellazultak. – Ricktől kaptam, nem sokkal az esküvőnk után. Nem volt egyszerű előteremtenie az árát, ezért is szerettem annyira mindig ezt a láncot. – Jaj, kérlek! – válaszolta Bartolla, akit mértéktelenül felbosszantott, amit hallott. – Braggnek csak meg kellett volna kérnie az apját, hogy állítson ki neki egy csekket. Igaz, eltökélte, hogy fizetésért fog dolgozni, mint egy közönséges férfi, de legyünk

Brenda Joyce


egyszer egészen őszinték! Ha Rathe Bragg egyszer majd meghal, Rick fogja örökölni a vagyonát. Leigh Anne elszörnyedve nézett a vendégére. – Őszintén kedvelem az apját, és remélem, sokáig köztünk lesz még. Bartolla félrefordult, és megint szembesülnie kellett a szalon förtelmes berendezésével. – Nos, középkorú létére Rathe nagyon is életerős férfi benyomását kelti. Miért nem kéred meg, hogy gondoskodjon számotokra... másik otthonról? Biztosan jó hasznát vennéd egy tágas földszintnek – célzott vendéglátója helyzetére, amelyet nyilván megnehezítenek a lépcsők. – Egyszerűen több helyre van szükséged – tette hozzá, amikor eszébe jutott, hogy a házban még két kisgyerek és egy szobalány is él. Leigh Anne elpirult. – Rick szereti ezt a házat – válaszolta óvatosan –, és számára a fekvése is kedvező, mert sokszor éjszaka is elszólítja a kötelesség. Ezért én sem szeretnék máshová költözni. – Igazán nagyvonalú vagy – jegyezte meg Bartolla nevetve. Erősen kételkedett azonban abban, hogy Leigh Anne valóban ennyire önzetlen. Egyetlen nő sem lenne elégedett, ha ezzel az ormótlan tolókocsival kellene közlekednie egy ilyen ronda ház szűk folyosóin. Peter belépett, s ezüsttálcán kávét és süteményes tányérokat tett le közéjük az asztalra. Leigh Anne köszönetet mondott neki, aztán a másik nőhöz fordult. – Ha valaki itt nagyvonalú, Bartolla, akkor az nem én vagyok, hanem Rick – felelte. Vendége nem válaszolt, mert feltűnt neki, hogy Leigh Anne nem fogja elérni a kávéscsészét. Peter hibát követett el, amikor a tálcát pontosan az asztal közepére tette le, amelytől asszonya távol ült a tolószéke miatt. Ujjhegyeivel éppen csak meg tudta érinteni a csészealjat. Bartolla a lélegzetét visszafojtva figyelte, mi lesz most. A helyzet megint eszébe juttatta, hogy ez a nő nem teheti meg, amit korábban

Brenda Joyce


bármikor megtehetett, és nemcsak most nem, hanem soha többé. Leigh Anne erősen összpontosított, és megpróbálta megfogni a csészealjat, hogy odakínálhassa a vendégnek a kávét. Arca kivörösödött, és zihálva szedte a levegőt. Bartolla tudta, hogy segítenie kellene, de az elkeseredett próbálkozás láttán mélységes elégedettség töltötte el, és kicsit még élvezni akarta a helyzetet. – Ó, ne fáradj miattam, drágám! – mondta végül. Kezébe vette a csészét, és várakozón nézett Leigh Anne-re. Ő gyorsan ölébe ejtette a kezét, miközben mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt az erőlködéstől. Arca is még mindig vörös volt. Még egy vendéget sem tud illendően kiszolgálni, gondolta Bartolla, miközben ivott egy korty kávét. – Nagyon finom. Köszönöm szépen. Leigh Anne kísérletet sem tett arra, hogy elvegye a maga csészéjét, mert semmiképpen sem érte volna el. – Örülök, ha ízlik – felelte, és felemelte a tekintetét. Bartolla még egy kortyot ivott, aztán letette a kávéját. – Ricknek valóban éjszaka is el kell mennie itthonról, ha egy eset úgy kívánja? – Időnként előfordul – válaszolta Leigh Anne, és a keze továbbra is az ölében feküdt. – Még mindig szorosan együtt dolgozik Francescával? – kérdezte Bartolla, és sikerült megőriznie semleges arckifejezését. – Természetesen. Tudnod kell, hogy Francesca nagyon jó nyomozó. – Én nem szeretném, ha a férjem éjnek évadján egy másik nővel lenne úton – jelentette ki Bartolla komolyan. – Ahogy már mondtam is, igen nagyvonalú vagy. – Francesca nagyon boldognak tűnik, amióta Calder Hart menyasszonya – felelte Leigh Anne, és arcán mélyebb lett a pír. Bartolla felnevetett. – Ez aztán a meglepetés! A mi éles elméjű kis hölgyünk és Calder Hart! Kíváncsi vagyok, meddig marad együtt ez a furcsa pár. – Azt hiszem, Calder végre szerelmes – mondta Leigh Anne csendesen, és megint lesütötte a szemét.

Brenda Joyce


– Ugyan, kérlek! Csak ágyba akarja vinni a lányt, az pedig elég okos ahhoz, hogy megtagadja magát tőle. Kétségtelenül ő az egyetlen nő, akinek ez eddig sikerült. De azért kíváncsi vagyok, hogy érzi magát Hart, amikor a menyasszonya a te férjeddel járja a várost. Leigh Anne szúrós pillantást vetett a vendégére. – Kétlem, hogy aggódna. Nem ismertem még nála magabiztosabb férfit. – Hart nem bolond. Nem lennék meglepve, ha már hamar rövid pórázra fogná Francescát. Nyugodtan bevallhatod, kedvesem, hogy meg fogsz könnyebbülni, ha összeházasodnak, és Francescának nem lesz többé dolga a férjeddel. Leigh Anne csak rövid hallgatás után válaszolt: – Kedvelem Francescát. Azt hiszem, egy nap még majd barátnők is leszünk. Bartolla egy pillanatig azt hitte, komolyan kell vennie ezeket a szavakat, ám aztán úgy döntött, csakis tréfáról lehet szó. Fel is nevetett, de Leigh Anne sietve megszólalt: – Hogy van Evan? – Pompásan. Bámulatos férfi – tette hozzá Bartolla rövid tétovázás után –, ha érted, mire gondolok. – Örülök a boldogságodnak – mondta Leigh Anne, de nem mutatta ki, elértette-e az Evan ágybéli képességeire tett célzást. – Igen, ő egészen különleges ember. Engem egy kicsit Rickre emlékeztet azzal, hogy hátat fordított a családjának és az örökségének, mert a saját útját akarja járni. Sajnálattal hallottam, hogy az apja kitagadta. – Biztosíthatlak, hogy csak átmeneti kis családi viszályról van szó. Leigh Anne figyelmét elkerülhette Bartolla megjegyzése. – És Evan roppant nagylelkű is, igaz? A barátnőm, Beth Tyler ma itt járt, és megemlítette, hogy tegnap látta a városban. Bartolla összerezzent. – Milyen kedves – sikerült azért kinyögnie. – Hol? – csúszott ki a száján aztán a kérdés. Előző este Evan érthetetlen üzenetet juttatott el hozzá, és elfoglaltságra hivatkozott.

Brenda Joyce


– A Fifth Avenue Hotelben. Bartolla megkönnyebbült. – Most ott lakik. – Egy bájos vörös nővel és három gyerekkel vacsorázott – mosolyodott el Leigh Anne túlságosan is kedvesen. Bartolla sóbálvánnyá dermedt. Vére zúgva száguldott az ereiben, olyan hangosan, hogy azt hitte, rosszul hallott. – Tessék? Leigh Anne ártatlan ábrázattal felvonta a szemöldökét. – Attól tartok, ez minden, amit tudok. Beth nem ismerte azt a nőt. Evan azonban észre sem vette őt, olyan elmélyülten beszélgetett vele és a gyerekekkel. – Maggie Kennedy – sziszegte Bartolla, aki már vöröset látott a haragtól. – Parancsolsz? – kérdezte Leigh Anne. Vendége azonban nem vett tudomást a kérdésről. Érthetetlennek és hihetetlennek találta, hogy Evan lemondta a közös programjukat, mert egy unalmas, szerencsétlen varrónővel akarta tölteni az idejét. Ő végül is grófnő, hogy a fene enné meg! Ha igaz, amit Leigh Anne mondott, és ez bizony egyáltalán nem lehetetlen, akkor Evan egy másik nő miatt hazudott neki. Futólag egyszer már volt olyan érzése, hogy a szeretője és a között a munkásnő között szikrák röpdösnek, ám aztán hamar elvetette ezt a gondolatot. Most viszont már tudta, hogy nem tévedett. Egyszer s mindenkorra véget kell vetnie ennek az ízetlenségnek. Még szerencse, hogy a körülmények a kezére játszanak ebben.

Brenda Joyce


10. 1902. április 24., csütörtök 15 óra

Julia sokáig válogatott a ruhái között, amíg eldöntötte, mit viseljen, amikor találkozik Calder Harttal. Választása végül egy mélyvörös kosztümre esett, amelyhez decens gyémántokat és vörös szalaggal díszített rubinpiros bársonykalapot vett fel. Még reggeli előtt üzenetet küldött Caldernek, és megírta, hogy beszélni szeretne vele. Mindig is betartotta a szabályokat, és most kiváltképp nem akarta áthágni őket. Elvégre nagyon is sok forgott kockán. A férfi irodája a Bridge út 1. alatt volt, mindjárt a dokkokkal szemben. A György korabeli négyemeletes épületet Julia megnyerőnek találta, de nem is számított másra. Az idő ugyan kikezdte a téglákat, a homlokzatot azonban nemrégiben festhették újra. Az asszony úgy sejtette, hogy Calder irodájának a helyiségei a legfelső emeleten lehetnek, ahonnan szabad kilátás nyílik a kikötőre és Franciaország monumentális ajándékára, a Szabadság-szoborra. Az előcsarnok csillogó fapadlóját pompás perzsaszőnyegek borították, mennyezetéről hatalmas kristálycsillárok lógtak alá, és több ülőgarnitúrát helyeztek el benne. Túlsó végében, közvetlenül az ívelt lépcső mellett egy alkalmazott ült a nemes fából készült íróasztal mögött. Brenda Joyce


A férfi felállt, amikor Julia odaért hozzá. – Mrs. Cahill, ha jól sejtem – mondta mosolyogva. – Mr. Hart már várja önt. – Kicsit korábban érkeztem – felelte az asszony, és végignézett a falakon függő festményeken. Tudta, hogy Hart rajong a művészetekért, és a gyűjteménye hírhedtnek számít, mert sokkoló darabokat is tartalmaz, amelyeket még közszemlére is mer tenni. Arról is szólt a fáma, hogy az előcsarnokban egy meztelen nő borzalmasan provokatív szobra áll, Julia azonban korábban soha nem járt itt, és ezért most kíváncsi volt, igaz-e a szóbeszéd. Egy leplezetlenül istentagadó olajfestményről is hallott, ő azonban biztos volt benne, hogy Hart nem ateista. Pontosabban azért imádkozott, hogy ne legyen az, mert Francesca egészen biztosan sietve magáévá tenné ezt a visszás életfelfogást. Remélhetőleg azonban ennek a mendemondának sincs valóságalapja. Az előcsarnokban látható műalkotások maradéktalanul ízlésesnek bizonyultak. Volt köztük néhány tájkép, egy romantikus csatajelenet, valamint több esztétikus portré, amelyek különböző korokból származtak. Julia csak azokat ismerte fel, amelyek a 19. század elején készültek, de számára végül is csak az volt a fontos, hogy egyetlen botrányos aktot vagy kihívó képet sem látott. – Mr. Hart arra kért, azonnal kísérjem fel önt, amint megérkezik – mondta az alkalmazott. – Felvonónk sajnos nincs. – Nem bánom, ha lépcsőn kell mennem – felelte Julia, és őszintén így is gondolta. Már évekkel korábban belátta, hogy annál tovább sikerül majd megőriznie fiatalkori alakját, minél többet mozog. Nem igazán tudta sajnálni azokat az ismerőseit, akik elhíztak, és állandóan a súlyukra panaszkodtak, miközben továbbra is csak a nagy feneküket meresztették. Az asszony őszintén remélte, hogy most azt teszi, amit tennie kell. Andrew, a férje még mindig nem örül Francesca eljegyzésének. Úgy véli, Hart múltja magáért beszél, és nem az a férfi, akihez a lányuknak feleségül kellene mennie. Ez az ellenérzés nem egy álmatlan éjszakát okozott már Juliának. Egy része nem akart

Brenda Joyce


beleszólni a lánya életébe, még kevésbé akarta azonban tétlenül nézni, hogyan alakulnak a dolgok. Hart irodája valóban a legfelső emeleten volt, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílt a kikötőre, a Szabadság-szoborra és az óceánra. Leendő veje sötét öltönyt viselt, s amikor mosolyogva az asszony elé ment, eleganciája rá ugyanúgy hatott, mint a környezet. Biztos volt benne, hogy nem tévedett, amikor kedvező véleményt alakított ki róla. – Szép jó napot, Julia! – üdvözölte a férfi, és megszorította feléje nyújtott kezét. Ajkán széles mosoly játszott, és csillogott a szeme. Tagadhatatlanul olyan férfi volt, akinek a láttán elgyengülnek a nők. – Jó napot, Calder! Köszönöm, hogy időt szakít rám – felelte az asszony, és leült a fotelba, amikor a férfi hellyel kínálta, de frissítőt köszönettel nem kért. Hart kíváncsi lehetett a látogatása okára, de ezt nem mutatta ki. Komótosan visszament az íróasztala mögé, amelynek a lapjába sötét bőrbetétet illesztettek be, szélei pedig aranyozottak voltak. A karosszék, amelybe a férfi leült, egyértelműen Spanyolországból származott. – Mi hozta az üzleti negyedbe? Remélem, más elintéznivalója is van, és nem csak miattam tette meg ezt a hosszú utat – mondta Calder. Ahogy hátradőlt a széken, lazának tűnt, de közönyösnek nem. Magabiztosnak igen, ám kicsit sem gőgösnek. – Valójában maga az egyetlen oka annak, hogy itt vagyok – felelte az asszony. – Este elmehettem volna magukhoz, Julia. Csak szólnia kellett volna. Az asszony biztos volt ebben, elvégre Calder Hart úriember. Ő azonban úgy akart találkozni vele, hogy sem a férje, sem a lánya ne zavarhassák meg őket. – Jobb, ha most négyszemközt beszélünk. A férfi megint elmosolyodott, és arca jobb felén gödröcskék jelentek meg. – Bevallom, kíváncsivá tett.

Brenda Joyce


Julia elkomolyodott, de nem kellett azon gondolkodnia, hol kezdje, mert otthon már gondosan eltervezte, mit fog mondani. – Azért vagyok itt, hogy Francescáról beszéljek magával. – Természetesen, Julia – felelte a férfi, és kicsit sem tűnt meglepettnek. Az asszony halkan felsóhajtott. – Mint tudja, nagyon szeretem a lányomat, s büszke vagyok az eszére és a határozottságára. Hatéves lehetett, vagy talán hét, amikor kiállt a házunk elé, és kekszet osztogatott az arra járó szegényeknek. Amikor valamivel idősebb lett, a kekszet röpiratok váltották fel. Sosem fogom elfelejteni, hogy miután felébredt az érdeklődése a politika iránt, szavazatokat gyűjtött az utcán a reformok mellett. – Hadd találjam ki! Tízéves volt akkor? – Tizenegy. Elbújt Andrew asztala alatt, amikor a Citizens Union nálunk ülésezett, és minden vitát figyelemmel kísért. A férjem már hamar megengedte neki, hogy közöttük foglaljon helyet, mert nem fért el az íróasztala alatt. Calder felnevetett. – Ez Francescára vall. – Valójában soha nem fért kétség ahhoz, hogy egyszer majd az apja nyomdokaiba lép, és aktivista lesz. Együtt küzdött a reformerekkel Low polgármesterré választásáért, és négy éve ugyanolyan eltökélten tett meg minden tőle telhetőt Van Wyck megválasztásának a megakadályozásáért. A férfi felvonta a szemöldökét. – Gondolom, vele ön nem áll rokonságban? Julia levegő után kapkodott. – Te jó ég, dehogy! Hova gondol, Calder? A családomnak semmi köze azoknak a garázda alakoknak a bandájához. Egyetlen csepp közös vér sem folyik az ereinkben. – Az asszony előrehajolt. – Francescának mindig is a reform volt a legfontosabb, Calder. – És? Az asszony megint nagyot sóhajtott. – Amíg nem támadt az az eszelős ötlete, hogy bűnügyekkel akar foglalkozni.

Brenda Joyce


Most már a férfi is elmosolyodott. – Tudom, hogy ön nem helyesli a magánnyomozói munkáját – mondta rövid hallgatás után. – Már hogy helyeselném? Melyik anya szeretné, hogy a lánya bűnözőkhöz és lump alakokhoz ereszkedjen le? Francescát egyszer már el is rabolták, és fogva tartották. Máskor kést szorítottak a torkához, és rá is lőttek. Kész csoda, hogy nem őszültem meg már régen! – Hinnie kell nekem, Julia, ha azt mondom, hogy gondoskodni kívánok Francesca biztonságáról. – És hogyan? A sarkára fog állni, és véget vet ennek az ostobaságnak? Calder elkomorult. – Ha arra kíváncsi, hogy az esküvőnk után rövid pórázra akarom-e fogni Francescát, ki kell ábrándítanom. – Vagyis támogatja, hogy magánnyomozóként dolgozzon? – kérdezett rá Julia egyenesen. A férfi elgondolkodón nézett rá. – Én nem így fogalmaznék. Nagyra értékelem a szenvedélyességét és az elkötelezettségét. Azt hiszem, nem találkoztam még nála szenvedélyesebb emberrel, se férfival, se nővel. És én ezt jobban csodálom, semmint azt szavakba tudnám foglalni. Mindenben támogatni fogom, ami életben tartja ezt a szenvedélyességet. Sőt mi több, már előre örülök annak, hogy megtehetem ezt – hangsúlyozta befejezésképpen. Julia csalatkozott a reményeiben. Látogatása a legkevésbé sem úgy alakult, ahogy azt ő szerette volna. Nem ismert olyan férfit, aki ne írt volna elő szigorú szabályokat a feleségének. – Akkor vezesse vissza a lányomat arra az ösvényre, Calder, amelyet korábban szenvedélyesen járt! A reformok ügyéhez. Az közel sem annyira életveszélyes, mint gyilkosokra vadászni. A férfit szemlátomást szórakoztatta Julia igyekezete. – Kétségtelenül nyugodtabb lenne az álmom, ha Francesca nem nyomozna többé. Én azonban nem fogom ezt kérni tőle, és manipulálni sem kívánom, hogy azt higgye, saját elhatározásából

Brenda Joyce


hagyott fel ezzel a munkával. Sajnálom. Tudom, a legtöbb férfi előírja a feleségének, mit tegyen, és ők tartják is magukat az előírásokhoz. Tőlem azonban idegen ez a gondolkodás. Talán azért, mert korábban nem éreztem vágyat arra, hogy megnősüljek. Soha nem érdekeltek egy házasság bevett szabályai, legfeljebb annyiban, hogy a túlnyomó részüket teljességgel képtelennek találtam. – Calder megvonta a vállát. – Egy önálló nőt fogok feleségül venni, és ez a gondolat nagyon is a kedvemre való. – És ha a felesége egyszer csak az életét veszti? Az is a kedvére való lenne? – kiáltott közbe Julia felindultan. – Természetesen nem. – A férfi komoran előrehajolt. – Bármilyen vakmerő is Francesca, szerencsére ahhoz is elég okos, hogy megvédje magát a komoly veszélyektől. Én mindenesetre a lehetőségeim szerint vigyázni fogok rá. Ha ez azt jelenti, hogy nekem vagy Raoulnak, a testőrömnek el kell kísérnünk egy-egy kockázatos akcióra, akkor úgy lesz. Nem fogom azonban ketrecbe zárni. Azt nem tudnám megtenni. Éppen ezért illünk össze olyan jól, ahogy ezt már a férjének is megmondtam, Julia. Az asszony hamar megértette, hogy ezzel az erővel a falnak is beszélhetne. Hart szemernyi belátást sem mutatott. Csakhogy minden fal ledönthető, ha a megfelelő helyen gyakorolnak rá nyomást. – És mi van Rick Bragg-gel? – Mi lenne vele? – kérdezett vissza Calder, és arcizma sem rándult. – Egy hónapja a lányom még úgy gondolta, hogy szerelmes belé. És ma is még vele járja a várost. Nekem azt mondta, hogy azt a borzalmas nyakmetszőt akarják együtt megtalálni. Magát ez nem zavarja? – kérdezte Julia. Éberen figyelte Hartot, ám neki szeme sem rebbent. – Bízom Francescában – mondta. Julia kételkedni kezdett. – Mind a ketten tudjuk, hogy a lányom semmi rosszat nem akar. De ő szörnyen lobbanékony természet. Aligha tesz jót a jegyességüknek és később a házasságuknak, ha ennyi időt tölt egy

Brenda Joyce


másik férfival, akit határtalanul csodál. Márpedig nem titok, hogy csodálja Rick Bragget. Ezt maga sem tagadhatja. A férfi felállt. – Nem teszek úgy, mintha ínyemre lenne, hogy a jegyesem a féltestvéremmel dolgozik. Ugyanakkor jobb, ha vele együtt nyomoz, és nem egyedül teszi. Bragg végül is vigyáz rá. Ezzel nyilván ön is tisztában van, igaz? Julia is felkelt a székről. – Calder, tudja, hogy támogatom ezt a házasságot. Az viszont megijeszt, és nagyon nem tetszik nekem, hogy Francesca együtt dolgozik Rick Bragg-gel. A feleségéről se feledkezzünk el! Igaz, már megint otthon van, de nyomorék. Meddig fognak közöttük jól menni így a dolgok? Miért nem hallgat rám, Calder? Nem kell rövid pórázra fognia Francescát, de legalább azt tiltsa meg neki, hogy sokszor dolgozzon együtt Bragg-gel. – Sajnálatos módon ő a rendőrfőnök, és Francesca tőle kaphatja meg azt a támogatást, amelyre szüksége van a munkájához. – Itt nem a munkáról van szó, hanem arról, hogy egy másik férfival tölti az idejét! Julia már reszketett, de bízott benne, hogy nem volt túlságosan erőszakos Harttal. A férfi szótlanul nézett rá, és az arca mozdulatlan volt, akár egy maszk. – Ön szerint tehát a lánya azért nyomoz bűnügyekben, hogy Bragg-gel tölthesse az idejét? – Nem így értettem – felelte Julia, és elmondhatatlanul bosszantotta, hogy nem sikerült belelátnia Hart lapjaiba. – Ismerem a lányomat, és tudom, milyen konok. Ha valami egyszer felkeltette az érdeklődését, többé soha nem szakad el tőle teljesen. Rick Bragg volt az első férfi, aki romantikus gondolatokat ébresztett benne. Talán csak futólag, de ez nem változtat azon a tényen, hogy ő volt élete első szerelme. – Julia megfogta a retiküljét, és erősen remélte, hogy bármennyire is túlozott, Hart nem látott át rajta. – Azt ajánlom, gondolkozzon el ezen – tette hozzá. A férfi az ajtóhoz kísérte.

Brenda Joyce


– Nagyra értékelem az aggódását, Julia – mondta, és látszólag rezzenéstelen nyugalommal mosolygott. – De kérem, ne féltsen minket! Számomra Francesca biztonsága mindennél előbbre való. Vigyázni fogok rá, de megtiltani semmit sem fogok neki. Ahhoz nincs jogom. Julia azt akarta válaszolni, hogy egy férfi bármit megtilthat a feleségének, de nem mondta ki, amit gondolt. – És Bragg? – kérdezte inkább. – Francesca hozzám jön feleségül – felelte Calder higgadtan. – Engem választott, és nem Ricket. – Akkor csak szerencsének tarthatjuk, hogy Leigh Anne nem vesztette életét a balesetben – mondta az asszony. A férfi arcáról most sem lehetett leolvasni, hogy elértette-e a célzást. – Az borzalmas tragédia lett volna – válaszolta csak. – Köszönöm, hogy időt szánt rám, Calder – mondta Julia, akinek be kellett látnia, hogy látogatása nem érte el a célját, és már csupán a visszavonulás maradt neki. Calder becsukta mögötte az ajtót, és megfordult. Állkapcsán rángatóztak az izmok, halántékán jól láthatóan lüktetett egy ér. Szíve olyan hevesen vert, mintha éppen körbefutotta volna a háztömböt. Egyszeriben tudatára ébredt, milyen nagy benne a feszültség, és megpróbálta legyűrni, de nem járt sikerrel. Halkan még el is káromkodta magát. Mintha nem lenne tisztában azzal, hogy ő Francesca számára csak a második választás volt! Mintha örülne annak, hogy a menyasszonya hosszú órákat tölt együtt, néha még éjszaka is, az ő tökéletes és szörnyen tiszteletreméltó féltestvérével! Calder kibámult az irodája ablakán, de semmit sem látott abból, ami elébe tárult. Mennyire, de mennyire meg akart bízni Francescában! Julia azonban megértette vele, hogy a lánya egy darabot Ricknek adott magából, és aligha fogja valaha is visszavenni. Ennél is rosszabb, hogy a könnyelműség és a lobbanékonyság legalább olyan erős tulajdonsága, mint a szenvedélyesség. Hart jól

Brenda Joyce


tudta, milyen könnyű felszítani a vágyakat. Csakhogy itt nem egyszerűen vágyakról volt szó, hanem szerelemről. Calder most már hangosan káromkodta el magát. Lelki szemei előtt csodaszép kép jelent meg. Francescát és őt ábrázolta esküvői öltözetben, boldogságtól ragyogó arccal. Ám ha jobban megnézte, a háttérben a féltestvére is felbukkant, aki egy sivár, füstös utcán rohant, és egy menekülőt üldözött. A látószög lassan megváltozott, és ő most már azt is ki tudta venni, hogy Rick nincs egyedül, hanem az üldözésben egy nő segít neki. Francesca. Calder bízni akart a menyasszonyában, de nem tudta, valóban képes-e rá. A féltestvérével jó okból volt bizalmatlan. Vele egyedül csak az egymás iránti gyűlöletük kötötte össze.

Francesca meglepetten megállt az órásüzlet előtt, és belepillantott a jegyzetfüzetébe. A cím egyezett, Sam Wilson ezek szerint itt dolgozik, bár a lány ezt nehezen tudta elképzelni róla. Túlságosan is egyszerűnek találta a férfit ahhoz, hogy óraműves legyen. Igaz, más munkát is végezhet az üzletben. Az ajtócsengő csilingelni kezdett, amikor Francesca belépett a boltba. A pult mögött egy harmincas évei közepén vagy végén járó férfi ült, de oldalszakálla már teljesen ősz volt. Tollal a kezében éppen egy könyv fölé hajolt. Zakót nem viselt, csak bordó brokátmellényt, amely kissé régimódinak hatott. Zsebéből egy patinás aranyóra lánca kandikált ki. – Ön az üzlet tulajdonosa? – kérdezte a lány barátságosan, amikor a férfi felnézett rá. – Igen, kisasszony, én vagyok. Nemcsak a legkorszerűbb órák javítását vállaljuk, hanem a reménytelen esetekét is, ha szabad így fogalmaznom. – Az órás fáradtnak tűnő arca felderült, amikor észrevette, hogy a kuncsaftnál nincs óra, tehát nem javíttatni akar. – Órákat is árulunk, köztük kitűnő svájci márkákat. Francesca már felfigyelt a kiállított kisebb-nagyobb darabokra, amelyek számlapjai és mutatói a lehető legkülönfélébbek voltak. – Sajnálom, de sem javíttatni nem akarok, sem új órát vásárolni – felelte bűnbánóan. – Magánnyomozó vagyok, és egy Sam Wilson Brenda Joyce


nevű alkalmazottat keresek. Ha nincs ellenére, kérdéseket tennék fel neki. Az órás felkapta a fejét. – Én vagyok Sam Wilson – válaszolta. Francesca megpróbálta nem kimutatni, hogy elámult. Wilson legalább tizenöt évvel idősebb lehetett, mint Francis, és egészen jellegtelen férfi is volt. – Ön Francis O’Leary vőlegénye? – Igen – felelte az órás, és aggódás ült ki az arcára. – Történt vele valami? – Nem, jól van – nyugtatta meg a lány sietve. – Tegnap beszéltem vele a Lord and Taylornál. A férfi láthatóan megkönnyebbült, és visszaült a székére. Francesca magában azt találgatta, vajon mit tesz majd, ha megtudja, hogy a menyasszonya a törvény szerint még férjezett nőnek számít. – Sajnálom, ha megijesztettem – folytatta a lány, és alaposabban is megnézte magának Sam Wilsont. Magas volt, de hat lábnál valamivel azért alacsonyabb. Öltönyben járt, mert egy fali fogason a nadrágjához illő zakó lógott. Barna tweedből készült, bár nem a legjobb fajtából. A lány tekintete a kezére vándorolt, amely nem egy munkásé volt, hanem egy precíz munkát végző férfié, vékony és hosszú ujjakkal. Gyűrűt nem viselt. – Valami baj van? – kérdezte a férfi. – Kérdéseket kell feltennem önnek a Francist ért borzalmas támadásról – válaszolta Francesca. – A rendőrség már beszélt velem. Azt mondta, ön magánnyomozó? Wilson érezhetően megnyugodott, és a hangja most hitetlenkedésről árulkodott. A lány átnyújtotta neki névjegyét. – A rendőrséggel együtt dolgozom ezen az eseten – mondta. – Mióta ismeri Francist? – Márciusban találkoztunk először. A lánynak feltűnt, hogy az órás az állát dörzsölgette, miközben beszélt. Lehet, hogy ideges? – Hogy ismerkedtek meg?

Brenda Joyce


– Az utcán. – A férfi arca felderült. – Esett az eső, és be akartam húzódni valahova. Összeütköztünk, amikor bemenekültünk egy élelmiszerbolt kapualjába. Francis nagyon csinos volt... Én hebegvehabogva bocsánatot kértem tőle, aztán szóba elegyedtünk, és mire észbe kaptunk, már egy kisvendéglőben ültünk egy-egy csésze kávé fölött. Miközben az órást hallgatta, Francesca tekintete bejárta az üzletet. A padlón szép szőnyeg feküdt, egy nagy falitükör előtt pedig két fotel állt, minden bizonnyal új darabok. Az üvegpultban eladásra kínált órák sorakoztak. Kapcsolata Sam Wilsonnal egyértelműen előrelépést ígért Francisnek azokból a viszonyokból, amelyek között jelenleg élt. – Francis valóban nagyon csinos, ön pedig szerencsés ember, uram – mondta a lány. – És most már jegyben is járnak. A férfi bólintott. – Valójában nem terveztem, hogy újra megnősülök. Felnőtt fiam és kislány unokám van. A feleségemet néhány éve elvitte a gyomorrák. A Francist ért támadás azonban megértette velem, hogy nagyon szeretem őt – tette hozzá, és láthatóan még mindig felkavarta ez az eset. – A támadás napján is találkozott vele? – kérdezte Francesca. – Hazakísértem – felelte Wilson halkan. – Két hete volt, április hetedikén, egy hétfői napon. A kapujuk előtt köszöntem el tőle. – A férfi hirtelen felemelte a hangját. – Minél előbb összeházasodunk, annál hamarabb biztonságba kerül, ha hozzám költözik. Ez a ház itt az enyém – tette hozzá büszkén. – A két felső emeleten vannak a lakóhelyiségek, és a kis kertben tavasszal rózsák nyílnak. – Szóval az utcán köszöntek el egymástól. Nem ment fel Francishez? – kérdezte Francesca. A férfi elvörösödött. – Nem szeretnék tolakodónak tűnni, és tudom, hogy Francis értékeli a tapintatosságomat. – Felfigyelt valakire az utcán? – Nem.

Brenda Joyce


– Kérem, próbáljon visszaemlékezni, Mr. Wilson. Milyen idő volt azon a hétfőn? – Hideg és szeles. Francis fázott is, mert nem volt elég vastag a kabátja. Bárcsak felkísértem volna! – tette hozzá a férfi indulatosan. Francesca vigasztalón megfogta a kezét, amelyen nem voltak bőrkeményedések, ahogyan arra ő számított is. – Nem sejthette, hogy történni fog vele valami. Jártak arra emberek? – Igen, két elárusítónő. Kacarásztak valamin, és nagyon csinosak voltak, ezért is tűntek fel nekem. Az órás lesütötte a szemét, mintha csak valami rosszat tett volna. – Mit viseltek? – kérdezte Francesca. Abban reménykedett, hogy a férfinak talán más részletek is eszébe jutnak, bár azt is érdekesnek találta, hogy felfigyelt a két elárusítónőre. – Szürke szoknyát, azt hiszem... Nem, inkább kéket... Szürkéskéket. – Wilson hirtelen elmosolyodott. – Az egyikük tweedkabátot viselt, és talán vörös haja volt. Mint Margaret Coopernek, gondolta Francesca. – Mást senkit nem látott? A férfi elkomolyodott, és összehunyorította a szemét, mintha feszülten visszaemlékezni igyekezne. – Várjunk csak! Nekimentünk valakinek. Meghívtam vacsorázni Francist, és amikor megfordultunk, nekiütköztünk valakinek... Nem is úgy volt, hanem egy férfi ütközött nekünk. Egy magas úr. Elnézést kért, és a kiejtése elárulta, hogy angol. Vagy talán ír, ebben nem vagyok biztos, de abban igen, hogy nem amerikai volt. És egy dinnye volt nála. – Wilson megrántotta a vállát. – Attól tartok, csak ennyivel szolgálhatok. Francesca megborzongott. Vajon Sam Wilson gyakorlott hazudozó, aki ügyesen ki tudja forgatni az igazságot? Csak kitalálta ezt a történetet, vagy valóban derék órásmester, aki szerelmes egy nála legalább húsz évvel fiatalabb, csinos eladónőbe? Ő támadta meg Francist és Kate-et, és ölte meg később Margaret Coopert, vagy a

Brenda Joyce


nyakmetsző volt az a magas, idegen kiejtéssel beszélő férfi a dinnyével, akit most éppen leírt? – Ön hova ment, miután elköszönt Francistől? – Megállítottam egy bérkocsit, és hazajöttem vele – felelte a férfi. A lány kis ideig az arcát fürkészte. – Sajnálom, de meg kell kérdeznem, hogy hol tartózkodott április 14-én, egy ugyancsak hétfői napon. Wilson meghökkent. – Mi akar ez lenni, Miss Cahill? – fortyant fel aztán. – Talán engem tart a nyakmetszőnek? – Ezt nem mondtam – felelte Francesca nyugodtan. A férfi váratlan kitörése meglepte, ám aztán könnyeket látott meg a szemében. – Nem emlékszem, mit csináltam azon az estén! Miért is emlékeznék? A legtöbb estét itt töltöm a műhelyben, és az óráimon dolgozom. Néha a fiamnál vacsorázom, de már régen nem jártam nála. Talán egy hónapja is megvan. Wilson arca kivörösödött. Francesca agyán átfutott a gondolat, hogy a nyakmetsző biztosan kitalált volna magának valamilyen alibit. Vagy mégsem? Hirtelen ütni kezdett egy óra, aztán sok másik is csatlakozott hozzá, hogy jelezzék, délután öt óra van. Calder egy óra múlva érkezik meg Sarah-hoz, hogy jelen legyen a festmény leleplezésén. Francesca kihúzta magát. – Most már sietnem kell. Köszönöm, hogy időt szánt rám – mondta, és már a vőlegényénél jártak a gondolatai. Sam Wilson ámulva nézett utána, miután pánikszerűen elhagyta az üzletet.

Brenda Joyce


11 1902. április 24., csütörtök 17 óra 55 perc

Francesca kiugrott a bérkocsiból. Hart hatfogatúját sehol sem látta. – Még nem jött meg? – kérdezte kifulladva, miután Sarah beengedte. – Nem, de még nincs is hat óra – felelte a barátnője nevetve. Francesca letette a retiküljét egy kisasztalra a tágas fogadószobában, és tördelni kezdte a kezét. – Mi lesz, ha nem fog tetszeni neki a kép? – aggódott. Sarah belekarolt. – Az csupán annyit jelent, hogy túl merészen festettem meg egy komoly tekintélynek örvendő ifjú hölgyet – felelte. Szeme elárulta, hogy szórakoztatónak találja a helyzetet. – Aligha örvendek komoly tekintélynek, és ez aligha fog megváltozni attól, ha férjhez megyek – mondta Francesca. Szíve hevesen vert az aggódástól és a félelemtől. – Talán az lenne a legjobb, ha elbújnék. – Elbújnál? – kérdezte Sarah értetlenül. – Ez persze gyerekesség, de elrejtőzhetnék valahol a műtermedben, és megvárhatnám, mit szól Hart a képhez. – Igen, ez gyerekesség – nevetett nagyot Sarah. – Lehet, hogy nem fog tetszeni neki, amit lát, ettől azonban még ugyanúgy odáig Brenda Joyce


lesz érted. A vak is látja, hogy szépnek talál. De talán valóban jobb volna, ha idekint várnál, amíg megmutatom neki a képet. – Igen, az jó volna – suttogta Francesca, és megint idegesség fogta el, amikor máris csöngettek. Calder Hart belépett, és átnyújtotta a sétapálcáját a komornyiknak, de pillantást sem vetett rá, mert szemét a két nőre szegezte. Kalapot szokás szerint nem viselt, és tetőtől talpig feketében volt. – Kíváncsi voltam, itt leszel-e már – mondta Francescának. Ő olyan izgatott volt, hogy nem tudott válaszolni, csak szótlanul nézett a férfira. Calder kezet fogott Sarah-val, és elmosolyodott. – Elégedettnek tűnsz magaddal – állapította meg. – Az is vagyok. Remélem, neked is ugyanúgy tetszeni fog a kép, mint nekem – felelte Sarah. – Ebben már most egészen biztos vagyok – mondta Calder, de közben már Francescához fordult, és figyelmesen megnézte magának. – Nehéz napod volt, drágám? A lány bólintott, ám aztán megrázta a fejét. – Valójában nagyon is jó nap volt. Megvan az első nyomunk. Kate Sullivan biztos benne, hogy a nyakmetsző magas úriember, és ez a leírás Francis O’Leary vőlegényére is ráillik – mesélte, de maga is érezte, hogy túl gyorsan beszél. Calder megfogta a karját, és a magáéba fűzte. – Minden szót tökéletesen értettem – mondta vigyorogva. – És miért vagy ilyen ideges? – kérdezte. Francesca ráemelte a tekintetét, és látta, hogy áthatóan nézi őt. Újra megrázta a fejét, és nagyot sóhajtott. – Más is van még? Egy újabb támadás? – akarta tudni Calder azonnal. – Megfenyegettek, vagy talán megtámadtak? – Nem, semmi ilyesmi nem történt – erősítgette a lány, mert nem akarta bevallani, hogy most éppen egészen más miatt gyötrik kétségek. Aztán eszébe jutott Brendan Farr, és megborzongott. – Egy érdekesség azért mégis kiderült. Newman felügyelő hiányos jelentést készített, mert Farr kapitány arra utasította. Mi megszereztük a kihagyott információkat, de Farr ezt nem tudja. Mit sem sejtve folytatja a mesterkedését, bármi legyen is a célja vele. – Francesca

Brenda Joyce


futólag elmosolyodott. Amíg a nyomozásról beszélt, legalább ismerős terepen mozgott. – Ezek szerint alaposan beletenyereltetek a dologba, te és Rick – mondta Calder elgondolkodón. – Igen. Más is van még – folytatta aztán gyorsan a lány. – Francis azt álmodta, hogy a nyakmetsző csapodár nőszemélynek nevezte őt. De úgy gondolja, talán nem is csak álmodta ezt, mert nagyon valóságos volt az egész. Calder kis ideig hallgatott. – Kate Sullivan is emlékszik ilyesmire? – kérdezte végül. – Nem, de képzeld, Francist két éve elhagyta a férje, és most Sam Wilsonnal jár jegyben. A férfi órás, és nagyon jól keres, de sejtelme sincs arról, hogy a menyasszonya még mindig férjnél van. – A nyakmetsző talán értesült a felesége jegyességéről – mondta Calder. – Ez megmagyarázná a dühét, hogy miért támad meg olyan nőket, akik hasonlítanak rá. – Ezt nem hiszem. A rendőrség még mindig keresi Thomas O’Learyt, de csodával lenne határos, ha megtalálnák. Egy távoli államba is költözhetett, és Bragg szerint talán már nem is él. Évek óta nem hallott róla senki. – Holnapra mit tervezel? – kérdezte Calder rövid szünet után. – Culhane atyával akarok beszélni, mert lassan, de biztosan kifogyok a nyomokból. Meg szeretném kérdezni tőle, mit tud David Hanrahanről. – A lány frusztrált sóhajt hallatott. – Ha Kate-nek igaza van, és a nyakmetsző valóban úriember, akkor David Hanrahan nem lehet a tettes. – Úriembernek ő valóban nem adhatná ki magát – helyeselt Calder. – De azt is mondtad, hogy Wilsont gyanúsítjátok. – A leírás illene rá. Középosztálybeli úr, én mégsem hiszek ebben igazán. A férfi a lány álla alá nyúlt, és mosolyogva felemelte a fejét. – Szerintem rekordidő alatt meg fogod oldani ezt az esetet – mondta csendesen. Francesca örült az elismerésnek, de ezt nem akarta kimutatni.

Brenda Joyce


– Bízom benne, hogy úgy lesz. Meg kell akadályoznunk, hogy jövő hétfőn megint szörnyűség történjen – felelte olyan hűvösen, ahogy csak kitelt tőle. Figyelmét mégsem kerülte el, hogy a vőlegénye elhúzta a kezét, és Sarah-hoz akart fordulni, aki arra várt, hogy leleplezhesse az alkotását. – Szólj, ha segíthetek valamiben! – mondta még Francescának, aztán Sarah-ra pillantott, aki kissé távolabbról feszülten figyelte a beszélgetésüket. – Elnézést, de ha az ember rákap Francesca nyomozásainak az ízére, már hamar függővé válik. – Látom – válaszolta Sarah. – Most már akkor én következem? Francesca egészen megfeledkezett a nyomozásáról, amikor Calderre nézett, akit talán még soha nem látott annyira vonzónak, mint most. Rengeteg szép nő volt már az életében... és az ágyában. Valóban elvárhatja tőle, hogy lenyűgözze a róla készült festmény? Nem csak egy újabb olyan kép lesz számára, amely egy meztelen nőt ábrázol? – Mehetünk? – kérdezte Calder kissé türelmetlenül, és mutatta Francescának, hogy induljon el előre. – Persze – felelte a lány. Gondolatban figyelmeztette magát, hogy gyilkosokkal is szembenézett már egészen egyedül. Akkor pedig biztosan arra is képes lesz, hogy kritikát viseljen el attól a férfitól, akit szeret. Mégis kihagyott a szívverése, miközben elindultak Sarah után a folyosón. Egyre nehezebb volt tagadnia mind erősebb és erősebb érzéseit. Amikor Calder karjában feküdt, határtalan szenvedély töltötte el, a mostanihoz hasonló pillanatokban azonban igaz szerelemnek tűnt, amit érzett. Sarah műtermében az összes lámpa égett. Ahogyan Francescáéknál, a város legtöbb modern házához hasonlóan itt is bevezették már az áramot, sőt a telefont és a folyó vizet is. Sarah előreengedte a vendégeit, aztán a helyiség közepén álló festőállványhoz lépett, és elkomolyodott. Arca sápadt volt, miközben lerántotta a leplet az aktról.

Brenda Joyce


Francesca nem tudott a képre nézni, most legalábbis még nem. Mereven bámulta a vőlegényét, akinek elkerekedett a szeme. Calder behatóan tanulmányozta a vásznat, és a lány látta, hogy a tekintete ugyanúgy járja be a festményt, ahogy már rá is sokszor nézett. Szíve egyre gyorsabban kalapált. Calder viszont semmiféle érzést nem mutatott. Futólag odapillantott Francescára, aztán megint a festménynek szentelte a figyelmét. Alaposan szemügyre vette az akt nyakát, a mellét, a hátát, a fenekét, s csak utána mutatott érdeklődést a vörös ruha és a többi részlet iránt. Francesca arca lángolt, és lélekben felkészült a legrosszabbra. A csend olyan hosszúra nyúlt, hogy ő már azt hitte, Calder semmit sem akar mondani. Arra valójában persze nem is volt szükség, mert arcára ugyanaz a heves vágy ült ki, amely a lányt is eltöltötte. A férfi végül Sarah-hoz fordult, és egyenesen rá nézett, de Francesca tudta, hogy lelki szemeivel még mindig csak azt a nőt látja, aki modellt ült ehhez a festményhez. – Nagyszerű lett a kép, Sarah – mondta. – Pont úgy festetted meg Francescát, ahogy én látni akartam. Nagyon tetszik a munkád. Sarah sugárzóan elmosolyodott. – Őszintén örülök, hogy tetszik, Calder. A férfi visszafordult az akthoz, és megint hallgatásba merült. Francesca azt kezdte találgatni, mi járhat a fejében. Calder végül egészen lassan feléje fordult. Ő nem mozdult, miközben egymásba fúródott a tekintetük. Most már tudta, hogy a férfi őt képzeli maga elé meztelenül. És egészen biztos volt abban, hogy a karjába szeretné zárni. Sarah mondott valamit, de Francesca nem hallotta. Egyszer csak észrevette, hogy barátnője kiment a műteremből, és becsukta maga mögött az ajtót. Calder tekintete még mindig Francescára szegeződött. Ő a nyelve hegyével megnedvesítette az ajkát, és mondani akart valamit, de beletelt kis időbe, mire sikerült megszólalnia: – Igazán tetszik? A férfi először csak halvány mosollyal válaszolt.

Brenda Joyce


– Igen, igazán tetszik – mondta aztán. – Szeretnéd... – kezdte a lány, de hirtelen elhallgatott. – Mit? – kérdezte Calder lágy hangon. – Szeretném-e látni, hogy valóban olyan vagy-e, mint ezen a képen? Igen, szeretném. A férfi hirtelen ott termett Francesca előtt, erős kezét karcsú derekára tette, és lehelete a fülét cirógatta. Mosolya férfiasan csábító volt. – Azt hiszed, hogy valóban ilyen vagyok? – hallotta a lány a saját kérdését, s magában azért imádkozott, hogy igen legyen a válasz. – Ó, igen! – suttogta a vőlegénye. – Nagyon is úgy hiszem. – Calder – lehelte Francesca. A férfi a derekára fonta az ujjait. – Ma este nem érzem magam tisztességes férfinak, Francesca. A legkevésbé sem – mondta figyelmeztetőn, aztán lehajolt, és csókot lehelt a lány blézerének a hajtókájára, közvetlenül a melle fölé. Francesca halkan felsikoltott. Jól érti, amit Calder mondott? Valóban kész már arra, hogy minden fenntartását sutba dobja, és végre szeretkezzen vele? Ha így van, ő semmit sem akar jobban. Teste reszketése ékes bizonyíték erre. Calder halványan elmosolyodott, és a lány arcára tette a kezét. – Drágám, olyan sápadt lettél – suttogta –, mintha bármelyik pillanatban elájulhatnál. Francesca alig kapott levegőt a bensőjében tomboló vágytól. – Én egészen mást tennék meg bármelyik pillanatban, Calder – felelte vágyakozón. – A tegnap este nem volt elég. – Kétségtelenül nem. A férfi még közelebb vonta magához a lányt, és könnyedén ajkához érintette a száját. A futó érintés kéjes hangot csalt elő Francescából. Reszketett, mint a nyárfalevél, mire Calder hevesen megcsókolta. Ajka sóváran összeolvadt az övével, és mintha minden felgyülemlett vágya utat akart volna törni magának. Szabályosan letépte magáról a zakót, s amikor egymásra néztek, a lány olyan vágyat olvasott le az arcáról, amilyet még soha nem látott rajta. Calder minden porcikájával kívánta Francescát, és ebből többé nem is csinált titkot. Egyre csak csókolta, a nevét suttogta, és

Brenda Joyce


elkezdte kigombolni a blúzát. Mire a lány felfogta, mi történik, a ruhadarab már a földre hullott. A férfi aztán Francescára nézett. Tekintete vágyról árulkodott, de figyelmeztetés és álmélkodás is volt a szemében. A lány tudta, hogy az udvarlás időszakának egyszer s mindenkorra vége. Calder ma este nem fog visszakozni. A férfi kapkodva kinyitotta Francesca alsóingét, és neki önkéntelenül levegő után kellett kapkodnia, amikor a szájába vette a mellbimbóját. Kéjes hullámok öntötték el, megmarkolta Calder vállát, és halkan nyögdécselt, miközben vele együtt lassan a földre omlott. Megint reszketni kezdett, és bensőjében már kibírhatatlannak érezte a forróságot. – Gyorsan, Calder, gyorsan! – esdekelt, és simogatni kezdte a férfi erős hátát. Calder két keze közé fogta az arcát. – Tudod, mit jelent ez neked? – kérdezte. – Igen. A férfi kis ideig szótlanul nézett Francescára. – Vészesen közel járok ahhoz, hogy megtegyem, amire kérsz – mondta, aztán lehajolt hozzá, és megcsókolta. A lány szemébe könny szökött a fájdalmas sóvárgástól. – Gyönyörű vagy, Francesca. Azt akarom, hogy egészen az enyém legyél. Biztos, hogy készen állsz rá? A lány nem tudott válaszolni, mert egészen bódult volt attól, hogy Calder kívánja. A férfi a combja közé csúsztatta a kezét, és rátalált arra a pontjára, amelyből az egész testét elöntő forróság szétáradt. Vére minden egyes érintéstől csak még jobban felforrt. Már alig valamit észlelt a világból, mégis Calder felé nyújtotta a kezét. A férfi közelebb húzódott hozzá, és készségesen hagyta, hogy ujjai a nadrágját simogassák. – Gyorsan tanulsz – dörmögte zihálva. – Mondd meg, mit csináljak! – felelte Francesca, miközben kigombolta a nadrágot. Calder nézte, hogyan nyílik szét az anyag, amely addig a férfiasságát rejtette.

Brenda Joyce


– Neked semmit sem kell tenned. Csak add át magad az örömnek, amelyben részesítelek! – válaszolta. Tekintetük megint találkozott, és hosszasan, kiadósan megcsókolták egymást. Aztán Calder simogatni kezdte a lány mellét, és még jobban felkorbácsolta a vágyát, bár ő azt hitte, hogy ez már képtelenség. Hangosan felnyögött, amikor a férfi szinte már fájdalmasan kemény bimbóját kényeztette. Calder vadul csókolta, miközben neki már megállíthatatlanul reszketett a teste. Hallotta saját kéjes sikolyait, amelyek olyanok voltak, mintha nem is ő maga adta volna ki őket, hanem valaki más. Már-már kibírhatatlannak érezte a gyönyört. Beteljesülése olyan sokáig tartott, mintha soha nem akarna véget érni. Közben az egész világról megfeledkezett, még Calderről is. Amikor végül megszűnt csodás bódulata, megijedt kicsit, mert valamikor a szoknya is lekerült róla, és a férfi rajta feküdt. Meztelen lába az övére kulcsolódott, kemény férfiasságát a combján érezte, miközben Calder a hevesen lüktető ölét becézte ujjaival. Francesca érezte, csak kicsit kellene változtatni a testhelyzetén, hogy Calder mélyen benne legyen, és hamar, nagyon hamar újra a csúcsra juttassa. Hogy ne húzódhasson el tőle, megmarkolta a vállát. Lelki szemeivel esküvői ruhában látta magukat, amint a nászéjszakájukon a férfi házának hálószobájában állnak. Most azonban még nem ott voltak, és ő Sarah műtermének a padlóján feküdt, amelyet meztelen teste alatt hidegnek érzett. Calder olyan szorosan ölelte, hogy alig kapott levegőt. A karjában tartotta, de nem hatolt belé, és a lány sejtette, hogy a férfi is észre térhetett, akárcsak ő. Lehunyta a szemét, ijedt volt, de közben megkönnyebbülést is érzett. Hirtelen könnyek gyűltek a szemébe, és minden akaraterejét mozgósítania kellett, hogy ne buggyanjanak ki. Ő már felnőtt nő, és nem gyerek, hogy az egereket itassa. Ráadásul oka sincs a sírásra. Amikor végül felült, megijedt a látványtól, amelyet együtt nyújtottak. Lesütött szemmel rendbe hozta az öltözékét, amennyire tudta. Calder egyszer csak megfogta a kezét. – Nézz rám! – szólította fel csendesen.

Brenda Joyce


A lány tudta, ha megteszi, a férfi észre fogja venni a könnyeit. Eltökélten megpróbálta összeszedni magát. Nem meggondolatlanságból tette, amit tett. Akarta, hogy Calder szeretkezzen vele, és most is akarja még. Csak nem itt, nem ezen a festékfoltos padlón. – Francesca, kérlek, ne fordulj el tőlem – mondta a férfi, és egészen más volt a hangja, mint lenni szokott. A lány nagyokat nyelt, aztán felemelte a tekintetét, és közben megpróbálta összefogni szétszakadt alsóingét. Calder aggódón nézett rá, aztán kinyújtotta a kezét, és mutatóujjával letörölte Francesca arcáról a könnyeket. – Miért sírsz? – Nem sírok – állította a lány, mire a férfi összeráncolta a homlokát. – Nem tudom. Nagyon vágytam már arra, ami itt most majdnem megtörtént, de aztán hirtelen megijedtem – vallotta be. Calder az arcára tette a kezét. – Értelek. Túlságosan erőszakos voltam. Sajnálom. Tudom, hogy bocsánatkéréssel nem tehetem jóvá. Te azonban ismered az igazságot. Hiába, a szörnyeteg erősebb bennem, mint az a másik férfi, aki lenni szeretnék. Ő nem is létezik. Illúzió volt csupán, semmi más. – Nem! – kiáltotta Francesca. Calder felkelt mellőle, és távolabb lépett. – A viselkedésem megbocsáthatatlan – mondta. – Ideig-óráig ámíthatjuk magunkat azzal, hogy tisztességes férfi vagyok, de végül úgyis felszínre tör az igazság. A lány csupasz mellére szorította a blúzát. – Te tisztességes vagy! Velem mindig tisztességesen viselkedtél. A férfi megvető hangot hallatott. – Nászéjszakát ígértem neked, Francesca, ma este mégis meggondoltam magam – mondta, és még jobban elsötétült a tekintete. – Ma este egyszerűen csak a magamévá akartalak tenni itt, a padlón.

Brenda Joyce


A lány érezte, hogy Caldernek határozott célja van azzal, amit mond. Hogy mi az, azt nem tudta, és éppen ezért ébresztett benne félelmet. – Mind a kettőnket elragadott a szenvedély – jelentette ki. – És nem is most először – tette hozzá, hogy enyhítse a férfi komor hangulatát. – Tudok magamon uralkodni, ha kell. Te azonban jobb férfit érdemelsz nálam. Nem olyat, aki önző okokból fájdalmat okoz neked, mint én ma – felelte Calder. A hangja és az arckifejezése nem tetszett Francescának, és az aggódástól gyorsabban kezdett verni a szíve. – De nem tetted meg. Nem szegted meg az ígéretedet. És csak ez számít. A férfi sokáig nézett rá szótlanul, mielőtt megszólalt: – Mikor ismered be végre, hogy feleannyira sem vagyok nemes lelkű, mint Rick? – Nem szabad így beszélned! Te jó ember vagy, Calder Hart! – csattant fel Francesca. – Nagyon jó ember vagy! És kérlek, Ricket hagyd ki a játékból. – Nem tudom, valóban így gondolod-e, vagy csak úgy akarsz tenni, mintha így gondolnád. A lány odament Calderhez, és eszébe sem jutott, hogy még mindig félmeztelen. – Nem engedem, hogy vádold magad. Igen, elvesztettük a fejünket, és majdnem lefeküdtünk egymással. De nem tettük meg. Nem azért, mert megpróbálsz tisztességes lenni, hanem azért, mert az vagy. A férfi vonásai lágyabbak lettek, tekintete Francesca arcáról a testére siklott. Neki most már eszébe jutott, hogy még mindig nem öltözött fel. Összehúzta magán az elszakadt kisinget, miközben halványan elpirult, és viszonozta Calder mosolyát. Bárcsak ejtené végre ezt a témát, és soha többé ne hozná elő! A férfi félrefordult, és két kézzel beletúrt rövid hajába. Francesca meglepetten látta, hogy reszket a keze.

Brenda Joyce


– Jobb lenne, ha felöltöznél, mielőtt még valaki meglep minket ebben a végtelenül kompromittáló helyzetben. – Attól tartok, éppen eleget ártott már a jó híremnek, hogy modellt álltam ehhez a festményhez – mondta a lány, és sietve begombolta a blúzát. Calder tekintete a nyakkivágásra tapadt, amikor ő eljutott az utolsó gombhoz. – Az aktod a mi titkunk marad, Francesca. Remekmű, amelyet szívesen megmutatnék a világnak, de nem fogom. – Abból egészen biztosan olyan botrány lenne, amilyet még nem látott ez a város – felelte a lány, és érezte, hogy megint izgalomba jött. A férfi rejtélyes pillantást vetett rá. – Így van. Francesca egyre jobban feszengett. Calder hangja mosolygós volt, a hangulata azonban még mindig rosszat sejtetett. A lány nem ismert még nála bonyolultabb embert. Valami azt súgta neki, hogy valószínűleg soha nem fogja igazán megérteni. – Miért nézel így rám? – kérdezte. – Édesanyád ma nálam járt. Francesca megdermedt. – Szóval innen fúj a szél! – mondta. – Aggódik érted, de egy anyánál ez természetes. – Miattad? – Nem, a magánnyomozói munkád miatt. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy eloszlassam a félelmeit. – Köszönöm. – A lány még mindig nem tudta, hova fog vezetni ez a beszélgetés. – Természetesen felhívtam Julia figyelmét arra, hogy szorosan együttműködsz a rendőrséggel, és ez nagyban hozzájárul a biztonságodhoz. Francesca kicsit sem örült annak, hogy Calder, ha csak közvetetten is, de már megint Rick Bragget hozta szóba. – Igen, nagyobb biztonságban vagyok attól, hogy a rendőrséggel dolgozom – felelte, és vigyázott, hogy óvatosan fogalmazzon.

Brenda Joyce


A férfi hosszú pillantást vetett rá, és közben csípőre tette a kezét. – Julia nem helyesli, hogy még mindig együttműködsz a féltestvéremmel. – Most már egy lépéssel közelebb jutottunk a valódi okhoz – felelte Francesca kesernyés mosollyal. – Calder, én hozzád megyek feleségül, és nem Bragghez. A férfi nem válaszolt. – Miért, te mit hiszel? – kérdezte Francesca egy idő után. Calder elkapta róla a tekintetét. – Már tudod, mit gondolok. A lány tudta, hogy Hart feleségül akarja őt venni, bár az okaival még nem volt teljesen tisztában. Mindenesetre a férfit zavarja, hogy ő valamikor a féltestvérébe volt szerelmes. Francesca ezzel is tisztában volt, és nagyot sóhajtott. – Nem az érdekel, hogy mit gondolsz a kapcsolatunkról vagy saját magadról. Azt akarom tudni, egyetértesz-e anyámmal. – Jobbnak tartom, ha nem egyedül üldözöd a gonosztevőket, hanem Rickkel együtt. A lány megkönnyebbülten elmosolyodott. – Köszönöm. – Mostantól Raoul lesz a kocsisod – jelentette ki a férfi. – Mindenhova el fog kísérni. – A kocsisom lesz, vagy a felügyelőm? Netán azzal bíztad meg, hogy kémkedjen utánam? – kérdezte Francesca, és a hangja fagyosan szólt. – A testőröd lesz, drágám – válaszolta Calder –, és erről nem nyitok vitát. Megígértem édesanyádnak, hogy megvédelek. Amikor nem tudlak elkísérni a nyomozásaidra, Raoul lesz melletted. A lány habozott. Az végül is kényelmesebbé teszi az életét, hogy saját kocsija lesz. – Bízol bennem? – kérdezte. – Szeretnék. Igen, bízom benned, csak... Örülnék, ha nem lennél ennyire lobbanékony és megértő az idegenekkel. – Calder rövid szünetet tartott. – Igen, bízom benned – ismételte meg. – Az életemet is rád bíznám – tette hozzá.

Brenda Joyce


Francesca a szemébe nézett, és tudta, hogy valóban rábízza az életét, amikor feleségül veszi, és az összes többi nőről lemond. Odament hozzá, és átkarolta. – Én is bízom benned, Calder – válaszolt mosolyogva. Azt azonban már nem mondta ki, miért ajándékozta neki a szívét, és miért bízik abban, hogy a férfi nem fogja összetörni. – Csodás férjem leszel – tette hozzá. – Becsapod magad, ha ezt hiszed – felelte a férfi, de nem sikerült elfojtania a mosolyát. – Egy kis féltékenység még jót is tesz. Calder arcára hitetlenkedés ült ki, mivel mind a ketten tudták, hogy a férfi féltékenysége, ha egyszer felébred, nem kicsi lesz. – Semmi értelme, hogy egy teljes évet várjunk az esküvővel. Mind a ketten készen állunk rá. Nagyon is. Még a hétvégén beszélek Andrew-val. – Igen! – kiáltotta a lány lelkesen, miután egy pillanatra elakadt a lélegzete. – Mondd meg apának, hogy már júniusban össze akarunk házasodni! – A június jól hangzik, Francesca.

Brenda Joyce



Bartolla Benevente elégedetten felsóhajtott. – Ez csodás volt, drágám! – mondta. Keze Evan mellkasán feküdt, a lábát átvetette az övén, és csókot nyomott a vállára. A férfi a szerelmi aktustól jólesően fáradtan valahol ébrenlét és alvás között lebegett. Nem igazán fogta fel, amit hallott, de nem is nagyon akarta. A nő, akit a karjában tartott, egészen különleges volt. A teste tökéletes, a bőre selymes, a melle telt, a lába formás és hosszú. Evan engedett a kimerültségének, és elaludt. A bőrén azonban egyszer csak hullámos tincseket vélt érezni, és lelki szemeivel vörös hajkoronának látta őket. Szíve nagyot dobbant. Maggie! Nem igazán értette, miért fekszik itt mellette az ágyban, de nem akarta megkérdezni tőle. Újra és újra végigsimított selymes bőrén, és az oldalára fordult, hogy szorosabban magához ölelhesse. Izgalma nem ismert határokat, és amikor a mellkasán megérezte Maggie csókját, már válaszolni akart rá. Fölébe hajolt, szájon csókolta, és élvezte az ízét. Finom volt, olyan tiszta, mint a napsugár. Vagy egy angyal... – Már megint? – suttogta meglepetten.

Brenda Joyce


Válaszképpen Evan csak mélyen beléhatolt. Mozogni kezdett benne, vágya még jobban fellobbant, és azonnal teljesen felébredt a félálomból. Alatta kéjesen nyögdécselt a nő, és belőle is nyögések törtek fel. Elmosolyodott, szája Maggie nevét formálta, ujjaival beletúrt összekócolódott hajába, és lenézett rá. Elképedten látta, hogy szeme előtt Bartolla éri el éppen a csúcspontot. Evan egy pillanatig értetlenül meredt rá. Szent ég! Azt álmodta, hogy Maggie Kennedyvel van együtt. Zavarodottan, szinte már csalódottan elhúzódott a szeretőjétől, aki megragadta a karját. – Mit csinálsz, drágám? – kérdezte. – Valami baj van? A férfi elmosolyodott, noha valójában borzalmasan érezte magát. – Sajnálom – mondta halkan, aztán lehunyta a szemét, és befejezte azt, amibe tévedésből kezdett bele. Amikor maga is felért a csúcsra, lelki szemei előtt megint az írországi nő jelent meg. Egyszerűen nem hagyott nyugtot neki, bárhogy igyekezett is. Evan a hátára feküdt, és megpróbált levegőhöz jutni, miközben Bartolla nevetve felült mellette az ágyban. – Hihetetlen vagy, drágám – suttogta. A férfi zaklatottan eltakarta szemét a karjával. Nem akart a csinos varrónőre gondolni, amikor a szeretőjével volt együtt. – Evan? Minden rendben? A férfi sietve kikelt az ágyból, és eszébe sem jutott, hogy anyaszült meztelen. Futó mosollyal ajándékozta meg Bartollát, és a hálóból átment szállodai lakosztálya nappalijába. Italt töltött magának, és reszkető kézzel ajkához emelte a poharat. Micsoda ostobaság, hogy azon képzelgett, egy másik nővel fekszik az ágyban! Te szent ég! És éppen Maggie Kennedyvel, aki még csak nem is az esete. Túlságosan kedves nő, már-már alázatos. Túl jó egy magafajta férfinak. – Csatlakozhatom hozzád? – kérdezte Bartolla. Evan csak akkor fordult feléje, amikor már biztos volt abban, hogy képes arcvonásait fegyelmezni. Látta, hogy szeretője elismerő pillantásokat vet karcsú, izmos testére. Éppen csak elkezdődött a viszonyuk, amikor Bartolla már egyre több holmiját hagyta itt nála a

Brenda Joyce


lakosztályában. Akkor ő ezt nem bánta, most viszont egyszeriben határtalanul zavarta. A hűtővödörből kivett egy üveg pezsgőt, a szeretője kedvenc italát, kibontotta, és az egyik poharat odanyújtotta Bartollának. – Ne hozzak neked egy köntöst? – kérdezte a nő. – Nem mintha zavarna, hogy meztelen vagy, de ha bejön egy szobalány, és meglát így téged, talán élete végéig sem fog magához térni. – Köszönöm – felelte Evan szórakozottan. Bartolla kiment a szalonból, ő pedig az ablakhoz lépett, és lenézett a forgalmas Ötödik sugárútra. A város elitje partira, bálra, jótékonysági rendezvényre vagy valamelyik színházba igyekezett. Evan megdermedt, amikor hirtelen erős késztetést érzett arra, hogy elmenjen abba a magánklubba, amelyet jól ismert. Nem először érzett így. Minden este felébredt benne a vágy, és izzadság verte ki, ha arra gondolt, hogy pénzt tesz fel pókeren, kockajátékon, vagy bármi másban próbálja ki a szerencséjét. Semmi sem vehette fel a versenyt azzal az izgalommal, amely akkor fogta el, ha egy játékasztalnál állt, amelyen olyan magas volt a tét, hogy az már életről-halálról döntött. Evan egy hajtásra leküldte a whiskyjét. Aztán megint a bájos Maggie-re, az ő kedves mosolyára kellett gondolnia. Bartolla visszajött egy tengerészkék köntössel, amelynek mellényzsebére feketével és arannyal Evan nevének kezdőbetűit hímezték rá. Ő belebújt, és megkötötte az övét. – Mit terveztél ma estére? – kérdezte. Megfogadta, hogy nem megy el a klubba. Kis szerencsével egyszer majd alábbhagy kényszeres vágya, és ha van isten az égben, akkor idővel végleg meg is szűnik. – Színházjegyünk van, de az előadás egy óra múlva kezdődik. Nem hiszem, hogy időben elkészülnék. Miközben még mindig az ablaknál állt, Evan rádöbbent, hogy szívesebben töltené egyedül az estét, semmint a szeretőjével. Csakhogy akkor, és ezt is tudta, nem lenne elég erős a játékszenvedélye legyőzéséhez. Bartolla elvette tőle az üres poharat, újratöltötte, aztán visszaadta.

Brenda Joyce


– Drágám, beszélnem kell veled – mondta. Hangja szokatlanul komoly volt. Evan feléje fordult, és nyugtalanság fogta el, amikor meglátta, hogy nem mosolyog. Kedvelte a grófnőt, kiváltképp azt, amit az ágyban tudott, de már rég nem hitte, hogy szerelmes lenne belé. – Jól van – válaszolta. Tudta, hogy nem lesz szomorú, ha Bartolla véget akar vetni a viszonyuknak. Talán valóban itt van az ideje. Már megint Maggie mosolygott rá. Annyira meglepődött, hogy még a száját is nyitva felejtette. Miért üldözheti ilyen konokul ez a kép? – Nem vagy jól? – kérdezte a grófnő, és egy székhez kísérte a férfit. – De igen – felelte Evan komoran. – Ugye, nem akarsz elhagyni? – kérdezte. Még nem állt készen arra, hogy lemondjon a szeretőjéről. – Én nagyon élvezem a társaságodat. Képzeletében Maggie tekintete szemrehányó lett. – Azt hiszed, szakítani akarok? – ámult el Bartolla. – Evan, édesem, én szeretlek téged – mondta. A férfi őt nézte, de nem látta, mert már megint a klubra és a játékasztalra gondolt. Fejében hallotta a rulettkerék pörgését, a dobókockák koppanását, a többi játékos beszélgetését, nevetését, s érezte az izgatottságot, amely mindig elfogta a játékteremben. Közben azonban újra és újra Maggie Kennedyre is gondolt. – Miről akarsz beszélni? – kérdezte. Bartolla megfogta a kezét. – Várandós vagyok, drágám. A gyermekünket hordom a szívem alatt. Hát nem csodálatos?

Még csak kilenc óra volt, Leigh Anne mégis az ágyában feküdt már a sötét hálószobában. Miközben az utcáról beszűrődő zajokat hallgatta, megpróbálta leküzdeni az álmosságát, hogy felidézze a délután történéseit. A Madison Square Parkban volt sétálni a lányokkal. Helyesebben Peter, az ápolója tolta a kerekes székét, mögötte Mrs. Flowers ment, Brenda Joyce


a lányok pedig mellette sétáltak. Nagyon boldogok voltak, Katie elmondta, mi történt aznap az iskolában, és az új legjobb barátnőjéről mesélt. Dot folyton közbeszólt, és ő is megpróbált részt venni a beszélgetésben. Leigh Anne hiába küzdött a könnyei és a depresszió ellen, az öklére kellett harapnia, hogy ne zokogjon fel hangosan. Soha többé nem szaladgálhat már a lányokkal a parkban. Hogyan tarthatta korábban egészen magától értetődőnek, hogy egészséges, tud járni, és nem szorul segítségre ahhoz, hogy eljusson valahova? Nem most először tette fel magának a kérdést, hogy azért büntetie így az ég, mert négy éve elhagyta a férjét. Valójában nem gondolta véglegesnek a döntését. Szentül hitte, hogy Rick azonnal utána fog menni, hazaviszi, és mindent újrakezdenek. Naivság, önzés és butaság volt tőle. A jelek szerint azonban Rick valóban elutazott Európába utána, csak éppen nem jelentkezett nála, és így persze nélküle is tért haza. Ha tudja, hogy ott van, Leigh Anne eget-földet megmozgatva megkereste volna, és vele együtt jön vissza. De nem tudta, ezért csak várt és várt, amíg letelt a saját magának kiszabott másfél év, és megértette, hogy talán valóban vége a házasságának. Valamikor a fülébe jutott, hogy a férjének szeretője van, egy özvegy, aki azonban csak kevéssel idősebb nála, és ugyanúgy feminista, mint Rick anyja. Leigh Anne-nek ez rettenetesen fájt, de nem engedte el magát. Néhanap egészen biztos volt abban, hogy a férje bármelyik pillanatban beléphet az ajtón, mert haza akarja őt vinni. Rick azonban nem jött, Leigh Anne-nek viszont haza kellett utaznia, hogy ápolja beteg édesapját. Elszántan nem akart tudomást venni arról, hogy most már nem egy óceán választja el őket, hanem csupán rövid vonatútnyira élnek egymástól. Később Bartollától megtudta, hogy Rick beleszeretett egy másik nőbe. Leigh Anne erre már felszállt az első vonatra, és New Yorkba utazott. Soha nem fogja elfelejteni azt a megvetést, amelyet a férje szemében látott, amikor újra találkoztak.

Brenda Joyce


Most pedig azt mondja, hogy gondoskodni akar róla. Leigh Anne felnézett a mennyezetre, s egyszerre sírt és nevetett. Soha! Ebbe ő nem megy bele. Az asszony megtörölte a szemét. Rick komolyan azt képzeli, hogy a nyilvános szerepléseire elkísérheti egy tolókocsiban ülő nő? És ő maga akarná tolni, vagy egy ápolónak ott is mindig jelen kellene lennie? Talán még azt is hiszi róla, hogy odahaza partikat tudna adni, miközben segítség nélkül a vécére sem jut ki? Leigh Anne arcán könnyek folytak végig. És a szeretkezés, azzal mi lenne? Az asszony jól tudta, hogy Rick nagy étvágyú férfi. Mostantól talán szerzetesi életet akar élni? Leigh Anne hangosan felnevetett. Vagy Rick elvárná tőle, hogy szó nélkül tűrje, ha szeretőt tart? Mert az egészen biztos, hogy ilyen állapotban nem akarna hozzá érni. A gondolatra fájdalom hasított a szívébe. Hogy ne sírjon fel hangosan, szájára tapasztotta a kezét. Utálta, hogy sajnálja magát, de sem mártír, sem hős nem volt. Francesca Cahill bátor és határozott nő. Ő akkor is megállná a helyét az életben, ha a sors ugyanilyen kegyetlenül elbánna vele. Leigh Anne tudta, hogy soha nem lett volna szabad visszajönnie. Rick megérdemelné, hogy Francescával éljen. Gondolatait a bejárati ajtó csapódásának hangja zavarta meg. Könnyei azonnal elapadtak, és feszülten figyelt. Amikor a földszintről Rick hangját hallotta meg, kétségbeesetten magába roskadt. Gyorsan megtörölte az arcát, mélyeket lélegzett, aztán pedig úgy tett, mintha már mélyen aludna. Pár perc múlva közeledni hallotta a férjét. Ahogyan az egész ház, a lépcső is régi volt, és azonnal nyikorogni kezdett, ha valaki rálépett. Rick felért az emeletre, és egy pillanatra megállt a hálószoba ajtaja előtt. Leigh Anne megpróbált egyenletesen lélegezni, ám ez nem volt könnyű, mert valósággal megdermedt a félelemtől. A férje az ágyhoz indult, ő pedig azért imádkozott magában, hogy higgye azt, már alszik. Rick habozott kicsit, aztán előrehajolt. Keze szelíden megérintette Leigh Anne vállát, aztán kisimított egy tincset az arcából, és megigazgatta alatta a lepedőt.

Brenda Joyce


Legártatlanabb érintései is izgatóak voltak, ahogyan mindig is, és az asszony most kicsit sem örült ennek. – Leigh Anne? – suttogta a férfi. Tudja, hogy nem alszom, gondolta az asszony, de nem válaszolt. – Szükséged van valamire? – kérdezte Rick. Most már egészen nyilvánvaló volt, hogy nem sikerült becsapni. Újra megérintette a feleségét, ezúttal az arcát. Leigh Anne-t nem sok választotta el attól, hogy rákiáltson, ne érjen hozzá. – Jól vagyok – nyögte ki végül. Rick még mindig fölébe hajolva állt, ő pedig végül nem bírta tovább. Felnézett rá, és látta, hogy a férje behatóan vizsgálgatja őt. – Mit csinálsz? A férfi halántékán jól láthatóan lüktetett egy ér. – Hosszú volt a nap. Lefekszem – válaszolta. Soha nem szokott ilyen korán aludni menni. Leigh Anne egyedül szeretett volna lenni. Ha nagyobb lenne ez a ház, lehetne külön szobája és saját ágya, de sajnos nincs. – Még csak kilenc óra van – mondta, és ő maga is ijedtnek hallotta a hangját. Rick továbbra sem vette le róla a szemét. – Hagyd ezt abba! – kérte az asszony. Megint eltelt néhány másodperc, mire a férfi megmozdult. Megkerülte az ágyát, és ruhástul lefeküdt a saját oldalára. – Mit csinálsz? – kiáltott rá Leigh Anne. Rick közelebb csúszott hozzá, és magához ölelte. – Csak a karomban szeretnélek tartani – suttogta. Az asszony tiltakozni akart, de nem tudott, mert megint elsírta magát.

Nagyon

késő volt már, és sötét is. Adja az ég, hogy Bridget biztonságban legyen! – gondolta Gwen. Leszállt a lóvasútról, és kilépett, ahogy csak bírt, hogy minél előbb hazaérjen. Két másik munkásnővel sokáig bent maradt a gyárban, mert be kellett fejezniük egy munkát, hogy teljesíthessék egy áruház régóta esedékes megrendelését. Gwen semmit sem tehetett, mivel a főnökét Brenda Joyce


ugyanúgy nem érdekelte a tiltakozása, ahogy a félelme sem. Hans Schmidt fütyült arra, hogy egy hidegvérű gyilkos garázdálkodik a környékükön, és az ő kislánya egyedül van otthon. Az égen egyetlen csillagot sem lehetett látni. Lehűlt a levegő, és egészen csontig hatolt a hideg szél. Gwen alig kapott levegőt, mert a lánya miatt érzett félelem összeszorította a torkát. Az egyik sarkon megállt, mielőtt átment volna a túlsó oldalra, mert el kellett engednie egy magányos kocsit. Egyébként kihalt volt a környék, mintha ezen az estén mindenki otthon maradt volna. Gwen azonban tudta, hogy egy ismeretlen járja az utcákat, s tartja rémületben a fiatal nőket. Margaret Coopert már megölte, és lehet, hogy éppen ebben a pillanatban támadja meg Bridgetet... De lehet, hogy David ott van vele. Gwen tudta, hogy a férje gyűlöli őt, és valójában nem akar kibékülni vele, ha azt mondta is. Csak az a célja, hogy visszakapja őt, mert akkor élete végéig minden adandó alkalommal felhánytorgathatná neki az egyetlen szerelmi viszonyát. Az asszony nem hitte, hogy a férfi a lányát is meggyűlölte, a saját húsát és vérét, de egészen biztos azért nem lehetett ebben. David Hanrahan gyenge, faragatlan és gyáva ember. Aligha segítene Bridgeten, ha veszélybe kerülne, de a jelenléte talán elég ahhoz, hogy a nyakmetsző elálljon szörnyű szándékától. Gwen mellett megint elhaladt egy kocsi, amelyet egyetlen barna ló húzott. A kerekek felrepítettek egy kavicsot, amely az asszony előtt esett le a járdára. Gwen még egyszer hátranézett a válla fölött, aztán sietve továbbindult a macskaköves utcán. Újra meg újra arra kellett gondolnia, hogy nagyon késő és sötét van, és sírás fojtogatta a torkát. Hogy vinné el az ördög Davidet! Soha semmire nem lehetett használni. Gwen azt ugyan nem kívánta, hogy bárcsak soha ne találkozott volna vele, hiszen tőle született a lánya. Azt viszont már bánta, hogy feleségül ment hozzá. A gyerekét egyedül is felnevelhette volna. Emlékezetébe idézte, hogy a nyakmetsző eddig mindig hétfőn csapott le, és ma még csak csütörtök van. A szörnyeteg áldozatai

Brenda Joyce


ráadásul fiatal nők voltak, és nem kislányok. Csakhogy Bridget, aki még csak tizenegy éves, tizenötnek látszik, és hihetetlenül szép is. Sok olyan férfinak is megakadt rajta a szeme, akik idősebbek voltak, mint Gwen. Már csak kétsaroknyira járt a házuktól, ám most két mérföldnek érezte a rövid utat. Meg akarta szaporázni a lépteit, de szörnyen fáradt volt, és alig állt a lábán. Megtántorodott, ijedten levegő után kapkodott, és egy lámpaoszlopnak dőlt. Aztán egyszer csak megérezte, hogy egy tekintet fúródik a tarkójába. Valaki ott volt közvetlenül mögötte, s mielőtt még ő bármit tehetett volna, megragadta a karját. Gwen sikítani akart, de a rémülettől egyetlen hang sem jött ki a torkán. A nyakmetsző őt választotta ki következő áldozatául. Halálra váltan megpördült a tengelye körül. A férfi lassan mosolyra húzta a száját.

Francesca

rámosolygott Calderre, miközben a háza egyik szalonjában ült a kanapén. Kiskabátját kigombolta, kecskebőr cipőjét lerúgta, és feltette a lábát. Még egy kortyot ivott a sokéves whiskyből, és nagyot sóhajtott. – Ez aztán a romlottság! Borzalmas romlottság! A férfi vele szemben ült egy fotelban, és őt nézegette, de hozzá sem ért a maga poharához. A lány ferde pillantást vetett rá. – Elfogadtam a meghívásodat, és feljöttem hozzád, hogy kettesben vacsorázzunk, de ennél még romlottabbak is lehetnénk – mondta, és bízott benne, hogy úgy is lesz. – Bármelyik percben kész lehet a vacsora. – Másra akarod terelni a szót? Calder elnevette magát. – Méghozzá szántszándékkal, drágám. Máskor népes házam ma este egészen elhagyatott. Rathe és Grace étteremben eszik, D’Archand unokafivérem a várost járja, Lucy pedig a múlt héten hazament. A személyzeten kívül csak mi vagyunk itt. A válság, amelyen éppen csak átestek, mintha egy egész örökkévalósággal korábban lett volna. Nem úgy az a kaland, Brenda Joyce


amelyben egymás karjában volt részük. Francesca letette a poharát, és arra gondolt, milyen szép lenne, ha Calder megint a karjába zárná és megcsókolná, mielőtt még felszolgálják a vacsorát. – Beszélnem kellene a második lehetséges gyanúsítottaddal. Francis O’Leary vőlegényével – mondta Calder. A lány éppen felkelt a kanapéról. – Igazán? – kérdezte meglepetten. A férfi ivott egy korty whiskyt, és a pohara pereme fölött Francescára nézett. – Jó emberismerő vagyok. A lány csípőre tette a kezét, és gyanakvó lett a tekintete. – Látom, komolyan másra akarod terelni a szót. – De úgy ám! – vigyorgott Calder. Francesca csábosan elindult hozzá. – Alfred kopogni fog, más pedig nincs a házban. Egy csók különben is aligha szokatlan jegyesek között. – Egy csók – ismételte meg a férfi nyomatékosan. Francesca odalépett mellé, szíve vadul kalapált az izgatottságtól. Hallatlanul élvezte, hogy vadász lehet, és nem zsákmány. Megkerülte a fotelt, és Calder mögé állt. – Egy egyszerű, apró csók – lehelte, aztán előrehajolt, és a férfi hátához nyomta a mellét. Calder feléje fordult, és szinte már úgy festett, mint akit mulattat a helyzet. A szeme ismerős csillogásából azonban a lány kitalálta, hogy a legkevésbé sem maradt rá hatástalan ez az új játék. – Komolyan el akarsz csábítani? – kérdezte. – Igen – mosolygott rá szemtelenül Francesca. – És ha ez nehéz feladat lesz, azt is vállalom – tette hozzá, és örült a vőlegénye biztatásának. – Nehéz feladat – ismételte meg Calder fejcsóválva. – Szó sincs róla, hogy az lenne. – Akkor talán... figyelmeztetés? A lány a férfi vállára tette a kezét, és simogatni kezdte kemény izmait. Calder teste azonnal megfeszült.

Brenda Joyce


– Figyelmeztetés, amelyre te nem fogsz hallgatni – dörmögte, és hátrahajtotta a fejét. Francesca simogatni kezdte a haja tövét a tarkóján. – Tudod, hogy ki nem állhatom, ha elő akarják írni nekem, mit tegyek – mondta. Még jobban előrehajolt, amíg a szája egészen közel került a férfi füléhez. – Kössünk fogadást, Calder! – suttogta. – Az legyen a tét, hogy ellen tudsz-e állni nekem. A férfi hanyagul mosolygott, de a szemében ugyanaz maradt a kifejezés. – És mit szeretnél jutalmul, ha te nyered meg a fogadást? A lány meglepetten és boldogan látta, hogy Calder ugyanolyan izgatott, mint ő. Ajkával végigsimított a száján, mire ő a melléhez nyomta az arcát. Francescát ellenállhatatlan vágy fogta el. Egy pillanatig nem mozdult, mert fel kellett dolgoznia, hogy a játékosnak gondolt enyelgés egyik pillanatról a másikra elsöprő erejű szenvedéllyé változhat. – Még néhány órát szeretnék az ágyadban tölteni. Ugyanúgy, mint a legutóbb – felelte furcsán fátyolos hangon. A férfi arcán halvány jele sem volt mosolynak, miközben Francescára nézett, és ő tudta, hogy pajzán játékukra gondol. Calder végül lehúzta magához, hogy találkozzon a szájuk. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó. – Hallom, hogy Francesca itt... – kezdte Rourke, de hirtelen félbehagyta a mondatot. A lány hátrált egy lépést. Arca lángolt, szíve sebesen vert. Úgy érezte magát, mintha Rourke Bragg az ágyban, félreérthetetlen helyzetben kapta volna rajta őket, de sikerült sugárzóan elmosolyodnia. – Helló! – köszönt, és idegesen lesimította a haját. Az is eszébe jutott, hogy nincs rajta cipő, és megpróbálta a szoknyája alá rejteni meztelen lábát. – Ó, elnézést! – szabadkozott Rourke zavartan. Calder lassan felállt. – Csukva volt az ajtó – mondta. Féltestvére arca még vörösebb lett.

Brenda Joyce


– Igaz. Majd visszajövök később. -– Maradj! Nem illik, hogy Francesca kettesben legyen velem – jelentette ki Calder. – Whiskyt? A barna hajával, borostyánszínű szemével és kreol bőrével a Bragg család férfi tagjaira hajazó Rourke bólintott, és Francescára nézett. – Alighanem Philadelphiában felejtettem a jó modoromat. – Semmi baj – felelte a lány, és komolyan is gondolta, mert már sikerült összeszednie magát. Kedvelte Rourke-ot, és nem csak azért, mert úgy hasonlított Rickre, mintha az ő fiatalabb kiadása lenne. Ugyanolyan jószívű és figyelmes is volt, s az ő nyomozásainál többször is bátor és hasznos segítségnek bizonyult már. – Hallom, megpályáztál egy állást a Bellevue Kórházban – mondta Francesca. – Tegnap voltam állásinterjún, és azt hiszem, nagyon jól ment – felelte az ifjú Bragg, és elvette a whiskyt, amelyet Calder töltött neki. – Május közepén leteszem az utolsó vizsgáimat, és utána szívesen ideköltöznék. – Boldog örömmel adok majd ki neked egy szobát – közölte Calder, és halálosan komoly volt az arca. Francesca elnevette magát, Rourke azonban még csak el sem mosolyodott. – Nem hiszem, hogy azt megengedhetném magamnak. A tanulmányaim sokba kerültek, és a pénztárcám túl lapos ahhoz, hogy magas lakbért fizessek. Francesca meglepődött, mert tudta, hogy a család igen tehetős. Rourke kitalálhatta a gondolatát. – Nem szeretnék a családom nyakán élni. Rathe és Grace házat akart vásárolni nekem, de nemet mondtam az ajánlatukra. Az is éppen elég, hogy fizetik az iskoláztatásomat, és minden költségemet állják. Igyekszem takarékosan élni. Egyedülálló vagyok, úgyhogy beérem egy szobával. – Nem állíthatom, hogy meglepődtem – mondta Francesca.

Brenda Joyce


– Rourke, csak tréfáltam – szólt közbe Calder. – Természetesen itt fogsz lakni nálam. Tucatnyi üres szoba van a házban. Kényelmesen elférünk. Francesca megfogta Rourke karját. – Hartnak szüksége van társaságra, és te ráadásul erkölcsi támaszt is jelentesz neki. Rourke elnevette magát. Francesca csatlakozott hozzá, bár komolyan gondolta, amit mondott. Amikor megismerte, Calder Hart még egyedül élt ebben a hatalmas házban. Azóta viszont, hogy Rathe és Grace az ifjú Nicholas D’Archand-nal, Rathe unokaöccsével visszatért New Yorkba, nála telepedtek le. Rourke is egyre gyakrabban tűnt fel, és Calderhez szállásolta be magát, amikor a városban volt. Francesca ma már tudta, hogy Hart január végéig, amikor is ő találkozott vele, magányos volt, ha ezt soha nem ismerte volna is el. Nagyon is élvezheti, hogy egy ideje már sok családtagja veszi körül. A lány ebben biztos volt. Calder odament Rourke-hoz, és megveregette a vállát. – Francescának igaza van. Most, hogy magam mögött hagytam az aranyifjú korszakomat, szilárd erkölcsi támaszra van szükségem. – A szemem láttára egészen más emberré változott – mondta Rourke vigyorogva Francescának, de úgy tűnt, hogy őszintén így is gondolja. A lány futó pillantást vetett a vőlegényére, és elkomolyodott. – Ez valójában nem igaz. Hart ugyanolyan maradt, csak a tüskés páncél tűnt el róla, amelynek azt kellett elrejtenie, ami most előbukkant. Calder arcát halvány pír lepte el. – Az pedig a szerelem lehet – dünnyögte Rourke. Becsületes és jó ember vagy, Hart, gondolta Francesca, aki egy pillanatig sem kételkedett abban, amit Rourke mondott. – Francescának aranyszíve van. Csak egy elvetemült gyilkos gondolhat róla bármi rosszat – mondta Calder, aztán elfordult, és idegesen játszogatott a poharával. – Ahogy már mondtam, ez szerelem lehet – ismételte meg Rourke.

Brenda Joyce


Tekintete nem hagyott kétséget afelől, hogy úgy gondolja, féltestvérét eltalálta Ámor nyila. Ebben a pillanatban Alfred lépett be a szobába. – Elnézést, uram! Sürgős telefonhívás miatt kell zavarnom. Calder az ajtóhoz indult, de a komornyik hangja megállította. – Uram! Miss Cahillt keresik. Vőlegénye meglepetten a lány felé fordult, aki azonban ugyanolyan tanácstalan volt, mint ő. – A mamának megüzentem, hogy nálad vacsorázom. Ki más hívhat? – kérdezte, de még be sem fejezte a mondatot, amikor már tudta a választ. Történhetett valami, és Rick akar beszélni vele. – Bragg rendőrfőnök az – mondta a komornyik. Francesca zavartan az ajkába harapott, és Calderre nézett. Arcáról nem tudta leolvasni, hogyan fogadja a hírt, és várt egy pillanatot. – Alfred, legyen szíves, mutassa meg Francescának, hol van a telefon! Gondolom, majd csak később fogunk vacsorázni – mondta Calder végül, és megfogta a lány karját, amikor ő sietve az ajtóhoz akart indulni. – Drágám, a cipőd!

Brenda Joyce



A kis lakás ajtaja sarkig nyitva volt. Odabent Rick és Newman állt, kint a lépcsőházban pedig egy egyenruhás rendőr, aki biccentett Francescának, amikor ő Calderrel együtt megérkezett. Rick felnézett, és arcára megütközés ült ki, amint meglátta a féltestvérét. Francesca elnézett mellette, és magára fonta a karját, amikor az ágyon Kate Sullivan holttestét pillantotta meg. Vőlegénye megérintette a karját, mintha támogatni akarná, és aggódón nézett rá. – Szörnyen félt, amikor utoljára találkoztam vele. És ez ma délelőtt volt – mondta a lány leverten. Döbbenete nem ismert határokat. Ma még csak csütörtök van. Fatális tévedés volt azt hinnie, hogy a gyilkos csak jövő hétfőn fog újra akcióba lépni. Rick odament hozzájuk. Ziláltnak és rosszkedvűnek tűnt, nyakkendője ferdén állt, és néhány tincse a homlokába hullott. – Sajnálom, ha elrontottam az estédet – mondta Francescának. A lány csak megrázta a fejét, mert egy hang sem jött ki a torkán. Még mindig a fiatal, szőke nőt nézte, aki felöltözve feküdt az ágyon, széttárt karral, furcsán kicsavarodott fejjel, ami arra utalt, hogy eltörték a nyakát. Leengedett haja a vállára omlott, a mellét és a nyakát megszáradt vér borította. Brenda Joyce


– Semmi baj – felelte a menyasszonya helyett Calder, és féltestvérére szegezte a szemét. Rick tekintete még mindig szúrós volt. – Mostantól te is részt veszel a nyomozásban? – kérdezte, és hangja ingerültségről árulkodott. Francesca elfordult Kate-től, és azt kívánta, bárcsak megakadályozhatta volna ezt a gyilkosságot. Rickről a vőlegényére nézett, és éppen a két harci kakas közé akart lépni, de ők már szokás szerint kitűzték maguk között a határokat. Calder mosolya félreérthetetlenül gúnyos volt. – Calder felajánlotta, hogy elhoz – mondta a lány gyorsan, mert a hazugság még mindig jobb volt, mint ha szóhoz hagyta volna jutni a vőlegényét. Rick csak vállrándítással nyugtázta, amit hallott. Francesca megint a halottra nézett, de nem kellett közelebb mennie, hogy tudja, Kate-et nem ott ölték meg, ahol most feküdt. A szoba közepétől vérvörös csík húzódott az ágyig. Egyértelműen azután fektették rá, hogy a földön odavonszolták. – Itt metszette el a torkát – dünnyögte Calder, aki követte a menyasszonya pillantását. – Úgy tűnik – felelte Rick. – Valószínűleg nem a vágott sebek okozták a halálát. Francesca megborzongott, és rosszullét környékezte. – Úgy gondolod, előbb eltörte a nyakát, aztán átvágta a torkát, és az ágyhoz cipelte? Biztonsággal nem jelenthetjük ki, hogy így történt. Rick egyetértőn bólintott. – Igazad van. Csak az biztos, hogy a szoba közepén vágták át a torkát. Utána az ágyhoz vitték, vagy elhúzták oda. És mint tudjuk, ma csütörtök van, nem hétfő. A sorozatgyilkosok többsége nem változtat a szokásain. – Arra gondolsz, hogy utánzó tettesről van szó? – Ezt még korai volna kijelenteni. A halottkémnek előbb meg kell vizsgálnia a holttestet.

Brenda Joyce


– Igaz, hogy csütörtök van, és az áldozatnak eltörték a nyakát, de ettől még tehette a nyakmetsző – szólt közbe Calder. – El tudom képzelni, hogy ez a szerencsétlen nő védekezett. Az megmagyarázná, miért törték el a nyakát. A rendőrfőnök hűvös pillantást vetett a féltestvérére. – Francesca – fordult aztán a lányhoz –, holnap a Bellevue-ben találkozunk dr. Lillingtonnal. Mindenről megkapta a rendőrségi jelentést, ami ma estig történt, és kész tanácsadóként segíteni nekünk. A lány az ágyhoz lépett. Hányingere volt, de azért megfogta Kate kezét, amely még meleg volt. – Mostanában ölték meg – mondta, és könny szökött a szemébe. – Egy-két órája lehetett. – Igen – erősítette meg a feltételezését Rick, és odaállt mellé. Francesca lehajolt, és felemelte a halott nő vértől ragacsos haját, hogy jobban lássa a nyakát. A tátongó seb láttán egy pillanatra le kellett hunynia a szemét, aztán elfordult az áldozattól. – Lehet, hogy dulakodtak egymással, és Kate közben kapott halálos sebet. Akkor sem adta fel azonban, amikor az ágyhoz cipelték, és tovább küzdött az életéért. A tettes közben törhette el a nyakát. Talán csak véletlenül. – Mindenképpen azt akarod hinni, hogy a nyakmetsző tette. A lány Rickre emelte a tekintetét. – Érzem, hogy ő volt. Tudom. A férfi arcán mosoly suhant át. – Az összes ismerősöm közül neked a legjobbak az ösztöneid. Francesca bátortalanul viszonozta Rick mosolyát. – Emelte a tétet – zavarta meg őket Calder. – Felrángatta az ágyra, és kibontotta a haját. A lány elgondolkodott. – Nem kellett az ágyra rángatnia – kezdte végül lassan. – Ha ott, távolabb történt volna a szobában, akkor a földön is hagyhatta volna. Margaret Coopert az ágyában találták, és egyértelműen abban is ölték meg. Kate-et viszont ott gyilkolták meg, ahol állt. Miért cipelte el az ágyáig a tettes? És miből gondolod, hogy ő bontotta ki a haját?

Brenda Joyce


– Teljesen fel van öltözve. Hány nőt ismersz, drágám, aki előbb a feltűzött hajával foglalkozik, és csak aztán öltözik át? Ez fordítva szokott történni. Francesca belegondolt abba, amit hallott, és végül igazat kellett adnia a vőlegényének. – Az is lehet, hogy a tettes változtatott a szándékán – jegyezte meg Calder. – Igen, most már ölni akar – mondta a lány Ricknek. – Margaret Cooper volt az első, akinél módszert váltott. – Más eltérés is van – felelte a rendőrfőnök. – Itt sarkig nyitva állt az ajtó. – Azt akarta, hogy hamar találják meg a halottat – gondolkodott Francesca hangosan. – Szerintem is. – Macska-egér játékot játszik veletek – szólt közbe Calder. Francesca és Rick egyszerre fordultak feléje. – Mostanra te is nyomozó lettél? – kérdezte a féltestvére. Francesca megfogta Rick kezét. – Hartnak igaza van. Az elkövető okos és rafinált. Csak azért hagyhatta nyitva az ajtót, hogy mi minél előbb értesüljünk a legújabb tettéről. Érzem, hogy változtatott a játékszabályokon. – Ez nem tetszik nekem – jelentette ki Calder. Szavait a menyasszonyához intézte, és oda is lépett mellé. Találkozott a tekintetük, és Francesca értette, mi aggasztja a vőlegényét. Ki tudja, mit tesz legközelebb a gyilkos, aki szemlátomást fölényben érzi magát a rendőrséggel és vele szemben? – Hétfőn újra le fog csapni? – Lehet, hogy igen – válaszolta Rick lassan. – A múlt héten életben hagyta Kate-et. Mi történhetett, hogy most visszajött, és megölte? – találgatta Francesca. – Őrülttel van dolgunk. Csak a jóisten tudja, mi megy végbe a fejében – vetette fel a rendőrfőnök. Igaza lehet, gondolta a lány. – Tudja, hogy nagyon fontos nekünk ez az ügy. Lehet, hogy Hart jól gondolja, és a tettes valóban az orrunknál fogva vezet minket.

Brenda Joyce


– Nem azt mondtad – kérdezte Calder –, hogy az áldozat külön élt a férjétől? Francesca bólintott. – Másfél éve hagyta el, ha jól emlékszem. – Tudta, mire gondol Hart, és Bragghez fordult. – Megkereshetjük a férjét? – Newman már dolgozik ezen. A férfit John Sullivannek hívják, és az asszony valóban másfél éve hagyta el. Az első támadás után azt vallotta a tanúkihallgatáson, hogy Sullivan alkoholista, és ő már bő egy éve nem is látta. Azt sem tudta megmondani, hol él most. Remélem, nem hagyta el a várost, és hamar sikerül elfognunk. Francesca megdörzsölte a halántékát. Vőlegénye azonnal megfogta a könyökét. – Fáradt vagy, drágám? – kérdezte halkan. – Nem, csak aggódom – felelte a lány. – Nem mentheted meg az egész világot. – De megpróbálhatom – mondta Francesca szomorúan. – Szegény Kate! – suttogta. Calder elengedte a karját, és a féltestvéréhez fordult. – Rendőri védelem alá helyezed Francis O’Learyt? – Természetesen. – Mi a helyzet Sam Wilsonnal? Tudjuk, hol tartózkodott az utóbbi huszonnégy órában? – Két emberem már elment érte, hogy behozzák kihallgatásra a kapitányságra – mondta Rick, és még egy pillantást vetett az ágyra. – Megnéztem a zárat, de semmi nem utal betörésre. Úgy gondolom, a gyilkos addig lopózhatott be az áldozat után a lakásba, amíg nyitva volt az ajtó. – Ki találta meg a halottat? – kérdezte Calder. – Maggie – felelte Rick, és Francescára nézett. A lányból halk, de rémült kiáltás szakadt fel.

Amikor Harttal kilépett a kapun, Francesca látta, hogy a ház előtt kíváncsiskodók gyűltek össze. Jó kéttucatnyian álltak a járdán, a férfiak rosszul szabott zakóban, de néhányan csak flanelingben, a

Brenda Joyce


nők kendőbe burkolózva. Az arcukról aggódást és félelmet lehetett leolvasni, de reményvesztettséget is. – Itt van Miss Cahill! Ismerem, híres magánnyomozó! – kiáltotta Joel Kennedy büszkén. Utat tört magának a tömegben, és sugárzó arccal megállt Francesca előtt. Mielőtt azonban még üdvözölhették volna egymást, egy nő lépett oda hozzájuk. Munkában megfáradtnak tűnt, sápadt volt, és láthatóan rettegett. – Ki tette ezt, Miss Cahill? – kérdezte. – Ki öl meg sorra tisztességes nőket? Kicsoda? – Még nem tudjuk – válaszolta a lány. A tömegen felindult morajlás futott végig, mire Calder erősebben átfogta a menyasszonya karját. – Menjünk! – mondta halkan, de határozottan. Francesca azonban nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy elmenekül. – Meg fogom találni a gyilkost – jelentette ki. – Igazságot fogunk szolgáltatni. Ezt megígérem – tette hozzá. A vele szemben álló asszony szemébe könny szökött. – Igazságot szolgáltatnak? Kate-nek és Margaretnek? Vagy mindnyájunknak? Tisztességes, keményen dolgozó asszonyok nem számíthatnak igazságszolgáltatásra. A tömegben néhány férfi élénk helyeslésbe kezdett. – Menjünk innen! – sürgette Calder a menyasszonyát, ő azonban megfeszítette magát. – Hogy hívják, asszonyom? – kérdezte kedvesen. – Kate és Margaret a barátnői voltak? – Francesca – súgta Calder türelmetlenül a lány fülébe –, ez most nem alkalmas időpont. Francesca a könyökével éppen oldalba akarta bökni Hartot, hogy hagyjon már békét neki, ám ekkor egy megtermett férfi tornyosult fölébe kockás ingben és kordzakóban. – Maga akarja megtalálni a nyakmetszőt? Egy gazdag, elkényeztetett lady? – kérdezte, és megvető hangot hallatott. – Ki

Brenda Joyce


hiszi el, hogy érdekli a sorsunk? Mi haszna származik ebből? – akarta tudni, s düh és gyűlölet izzott a szemében. – A francba! – mondta Hart szenvtelen hangon, és Francesca elé állt, mielőtt még ő közölhette volna, hogy semmi mást nem akar, csak megtalálni és bíróság elé juttatni a bűnöst. – Húzódjanak félre, és engedjék át a hölgyet! – Felfuvalkodott úri népek! – kiáltott Calder után a vaskos férfi. A tömegben többen fennhangon helyeseltek neki, és megtapsolták, mások pedig pfujolni kezdtek. – Menjenek vissza mind, ahonnan jöttek! – Igen, kotródjanak haza! – kiáltotta egy nő. – Az ilyenek ölnek meg minket, nem a nyakmetsző. Francesca még fel sem fogta, hogy ellene fordult a népharag, amikor Joel ugrott elő, és Hart mellé állt. – Miss Cahill meg fogja oldani a bűntényt! – kiáltotta, és tűzvörös volt az arca. – Ő érti a dolgát, és ezt be is tudom bizonyítani. A fiúval azonban senki sem foglalkozott, mert Calder már odalépett a kordzakóshoz, és ököllel se szó, se beszéd orron vágta. – Ezt azért kapta, mert nem állt el az útból, amikor még szépen kértem – mondta. A megtermett férfi szemlátomást azon gondolkodott, tanácsos-e rávetnie magát Calderre, és közben vérző orrát tapogatta. A felindult népség viszont máris támadásba akart lendülni, amikor egy alacsony, zömök, göndör fekete hajú férfi sietett oda Calderhez. Sötét öltönyt viselt, kezében nagy revolvert tartott, és szó nélkül a tömegre szegezte. – Köszönöm, Raoul – mondta Calder, aztán Francescához fordult. – Most már mehetünk végre? – Igen, ez jó ötlet – felelte a lány panaszos hangon. Hátuk mögött Raoullal és utána Joellel elsiettek a következő sarokig, hogy bemenjenek abba a házba, amelyben a Kennedy család lakott.

Gwen

remegő kézzel teavizet tett fel forrni a tűzhelyre. Olyan zaklatott volt, hogy alig kapott levegőt, és egyetlen értelmes gondolat Brenda Joyce


sem telt ki tőle. Annak viszont nagyon is tudatában volt, hogy egy úriember ül a konyhaasztalánál. – Gwen – mondta Harry de Warenne, ám azonnal megköszörülte a torkát, és felállt. – Mrs. O’Neil, kérem. Az asszony tovább küzdött a könnyeivel, és nem fordult a férfi felé. Még mindig nem fogta fel, hogy itt van Amerikában, New Yorkban, az ő lakásában. Mit akarhat tőle? – Gwen. – Harry hangja rekedtes volt. – Akarom mondani, Mrs. O’Neil. Elnézését kérem, nem akartam megijeszteni. Jobb lett volna, ha előre értesítem. Az asszony tudta, hogy össze kell szednie magát. A férfinak nem szabad megtudnia, mennyire szerette őt. Ami persze ostobaság volt tőle. Lassan nagy levegőt vett, aztán végre a látogató felé fordult. Bridget a mosogatónál állt, a szeme hatalmasra kerekedett, és holtsápadt volt. Harry... Jaj, dehogy Harry! Lord Randolph arca elkomorult, és áthatóan nézett Gwenre a kék szemével, amelyről az egész családja híres volt. – Egy gyilkos jár szabadon a környéken – nyögte ki végül Gwen nagy nehezen. – Hétfőn a szomszédnőm esett áldozatául. Ezért ijedtem meg annyira magától. – Olvastam a hírt az újságban – felelte a férfi, és kis ideig habozott. – Hogy képes itt élni? – kérdezte végül. Az asszony megfeszítette a vállát, és előreszegezte az állát, amennyire azt maradék büszkesége engedte. – Most ez az otthonunk. Lord Randolph egy pillanatra sem vette le a szemét Gwenről, aki úgy érezte, el kell vesznie ebben a nagy kékségben. – Tetszik önnek itt... Amerikában? – Igen – hazudta az asszony. Öt hónapja nem látta Harryt, aki közben erősen megváltozott. Arca a magasan ülő járomcsonttal, a szögletes állal és a jellegzetes orral még mindig egy hihetetlenül vonzó férfi arca volt, de Gwen emlékezete meleg tekintetet is őrzött, csábító mosolyt és több kedvességet, mint amennyiről álmodni lehet. Persze minden férfi a

Brenda Joyce


legjobb oldalát mutatja, ha meg akarja kapni egy nő testét, gondolta keserűen. – Ez megnyugtató – felelte a lord nagy sokára. Gwen magára fonta a karját, és csak állt ott, amíg sípolni kezdett a teáskanna. Miért jött ide Harry? Mi történhetett? Amióta itt van, egyszer sem mosolyodott el, és egyetlen kedves, aggódásról árulkodó gesztusa sem volt. Nem mintha az asszony ilyesmire számított volna, de azt is tisztán érezte, hogy a vonzalom és a derű egykori helyét ijesztő hidegség foglalta el. A férfi közelebb lépett hozzá, és az arca még komorabb lett. Gwen mozdulni sem bírt, Harry azonban nem ért hozzá, csak elnyúlt mellette, és levette a kannát a tűzről. Az asszony gyorsan félrefordult, mert egy pillanatig arra számított, hogy a lord a karjába fogja zárni. És ha még csak számított volna rá! Amilyen ostoba, egyenesen reménykedett benne. – Nem akarjuk, hogy maga itt legyen! – kiáltotta hirtelen Bridget. – Miért jött ide? Hallotta, mit mondott a mamám. Boldogok vagyunk. Szeretünk itt élni. A férfi a kislányra nézett. – Sajnálom, Bridget, hogy váratlanul állítottam be. A városban akadt dolgom, és gondoltam, megkérdezem édesanyádtól, hogy van. Szóval üzleti ügyek hozták New Yorkba, gondolta Gwen, miközben a klasszikus arcot nézegette. Harry szája régen hihetetlenül kifejező volt, most viszont akkor is csak keskeny vonal maradt, amikor beszélt. A férfi megint feléje fordult, ő pedig úgy érezte, csapdába esett a konyhaszekrény, a mosogató és a tűzhely között. – Felelősnek érzem magam a történtekért – mondta a lord, és hangjában semmilyen érzésnek nem volt nyoma. Előhúzta a tárcáját, és egy csekket vett elő belőle. – Kérem, fogadja el ezt, Gwe... Mrs. O’Neil. Ez a legkevesebb, amit magáért tehetek. Kereshetne egy jobb lakást, és mindig lenne miből ételt tennie a lánya elé. Az asszony haragra gerjedt. – Csakhogy nekem ez nem kell! – hallotta a saját válaszát. A lord furcsán bizonytalan, félbemaradt mosolyra húzta a száját.

Brenda Joyce


– Kérem, fogadja el ezt a csekélységet. Tudom, nem tehetem jóvá, amit elkövettem, és... – Maga semmit sem tett – szólt közbe Gwen, és akkora erővel szorította ökölbe a kezét, hogy körmei mélyen a tenyerébe fúródtak. Harry ijedten és hitetlenkedőn fogadta a kitörését, és az asszony most megint azt a férfit látta benne, akit valamikor ismert. – Tönkretettem a házasságát. Az egész életét, ha pontos akarok lenni – mondta a lord. – Ami engem Davidhez kötött, az nem valódi házasság volt – felelte Gwen dacosan. – Maga semmit sem tett tönkre. Ideje volt, hogy máshol kezdjünk új életet a lányommal – tette hozzá, és megpróbálkozott egy mosollyal. – Lehet, hogy így volt, mégis arra kérem, fogadja el ezt. Azért a szerepért, amelyet én játszottam a történtekben. – Nekem semmi sem kell magától! – fortyant fel az asszony. A lord kész örökkévalóságig nem mozdult, és Gwenre nézett. Bridget kicsit távolabb állt, és zihálva lélegzett. A férfi végül bólintott, letette az asztalra a csekket, aztán az ajtóhoz ment, ám onnan visszafordult, és még egyszer az asszonyra nézett. Ő érezte, hogy könnyek buggyannak ki a szeméből, de nem tudta elkapni a pillantását. – Sajnálom, Gwen – mondta Lord Randolph még egyszer, aztán megbökte filckalapja karimáját, és elhagyta a lakást.

Maggie arca hamuszürke volt, miközben félreállt az ajtóból, hogy Francesca, Calder, Raoul és Joel beléphessen a lakásba. – Jól vagy? – kérdezte Francesca. Maggie bólintott, de a szemében könny csillogott. – Jaj nekem! – suttogta Francesca, és megölelte a másik nőt. Maggie utána hátrább lépett, és halványan elmosolyodott. – Sajnálom, ha ostobán viselkedem, de meg akartam látogatni Kate-et, mert csak egy sarokra lakik innen. És holtan találtam! Megint lecsapott a nyakmetsző – zokogta, de vigyázott, hogy ne legyen túl hangos.

Brenda Joyce


Nyilván nem akarta felébreszteni a három gyerekét, akik ilyenkor már aludtak. Francesca átkarolta a vállát, és a lakás nappalinak berendezett részéhez, a kanapéhoz ment vele. – Talán a nyakmetsző volt, talán nem. Ezt majd csak a boncolás után fogjuk tudni. – Ezt hogy érted? Lehet, hogy nem a nyakmetsző volt? – kérdezte Maggie azonnal. – Ha nem ő ölte meg Kate-et, akkor ki? – Azt még nem tudjuk – mondta Francesca. Maggie összecsapta a kezét. – Jézusom, de udvariatlan vagyok! Foglalj helyet, Francesca! És maga is, Mr. Hart! – Így is megfelel – felelte Calder, aztán az ablakhoz lépett, és lenézett a Tizedik utcára. – Kate lakásától egy perc alatt ide lehet érni – jegyezte meg. Ez így volt. Csak a Tizedik utca és az A sugárút sarkáig kellett elmenni, ott jobbra fordulni, és pár házzal arrább már meg is érkezett az ember. Francesca kitalálta Calder ki nem mondott kérdését. – Francis a Tizenegyedik utca és a B sugárút sarkán lakik – mondta. Calder lassan feléje fordult, és komolyan nézett rá. – Azt akarod mondani, hogy az összes áldozat egy háztömbben élt? – Nem, Francis északnyugatra lakik a kereszteződéstől – felelte a lány. – A tetthelyek közelsége azonban így is szembeszökő. – Talán jobb volna, ha megint beszállásolnánk magunkat a sógoromhoz – mondta Maggie csendesen. – Sokkal jobban érezném magam – helyeselt neki Francesca –, ha elköltöznél, amíg elfogják a gyilkost. Édesanyámnak nem lenne kifogása az ellen, hogy hozzánk gyertek, ha szeretnél. – Még nem tudok értelmesen gondolkodni. Túl közel van szegény Kate halála. De azt kell tennem, ami a legjobb a gyerekeknek. – Így van. Ez pedig azt jelenti, hogy el kell menned innen, amíg rács mögé kerül a gyilkos. – A sógoromnak is van két gyereke, de csak egy hálószobája. Nagyon szűken lennénk. Jaj... – Maggie rövid szünetet tartott. – Ne

Brenda Joyce


haragudjatok, azt sem tudom, hol áll a fejem. Hogy ölhette meg az a szörnyeteg Kate-et? Francescának hirtelen támadt egy ötlete. Megfogta Maggie vállát, és sugárzóan rámosolygott. – Megtaláltam a tökéletes megoldást, amelynél nem kell úgy érezned, hogy a terhünkre vagy – mondta. Maggie reménykedőn nézett rá. – Igazán? Francesca futó pillantást vetett a vőlegényére, aztán visszafordult Maggie-hez. – Caldernek mindenki másnál több helye van a házában. Gyertek velünk, és egy darabig maradjatok nálunk! Akarom mondani, nála. – Ezt nem fogadhatom el – tiltakozott Maggie. – Dehogynem. Calder nem bánná. Igaz? – kiáltotta Francesca lelkesen. – Nálam tucatjával akad üres szoba, még most is, hogy itt időzik a családom. És komolyan nem bánom – mondta a férfi, és gúnyosan rámosolygott a menyasszonyára. – Ez a tökéletes megoldás, Maggie – mondta Francesca. – Tudom, úgy éreznéd, kellemetlen lenne a családomnak, ha megint nálunk laknál. Caldernek viszont biztosan nem lenne zsenánt, mert ő a vőlegényem. A fiatal nő határozatlannak tűnt. – Ha Francescán múlik, holnaptól L’Hôtel des Étrangers névre kereszteljük át a házamat – mondta Calder a vállát vonogatva, aztán megint a lakás egyetlen ablakához lépett. – Ez nagyjából annyit tesz, hogy idegenek szálláshelye – fordította le Francesca a francia szavakat, aztán leült Maggie mellé, és megfogta a kezét. – Calder csak viccel. Holnap reggel mindjárt kocsit küldök érted és a gyerekekért. Maggie az ajkába harapott. – Inkább csak este hatra. Addigra jövök meg a munkából – felelte. Francesca elégedett volt ezzel a válasszal, és megint a mai gyilkosságra összpontosított. – Miért akartad meglátogatni Kate-et? – kérdezte.

Brenda Joyce


– Csak látni szerettem volna – vonta meg a vállát Maggie. – Múlt vasárnap összefutottunk a templomban, de nem volt alkalmunk arra, hogy beszélgessünk. Felindultnak tűnt, és nem akartam zavarni. Tegnap este aztán úgy döntöttem, hogy ma elmegyek hozzá, és megkérdezem, tehetek-e érte valamit – folytatta, és megint könny szökött a szemébe. – Bárcsak korábban értem volna oda! Akkor a gyilkos talán látta volna, hogy ott vagyok, és meggondolta volna magát. – Hány órakor voltál ott? – Francescának uralkodnia kellett magán, hogy ne zúdítson egyszerre több kérdést is Maggie-re. Mi van, ha látott valamit? Ha találkozott a gyilkossal? – Fél nyolc után, de talán már nyolckor – válaszolta a fiatal nő. – Vacsorát főztem a gyerekeknek, aztán lefektettem Lizzie-t és Paddyt. Joel vigyázott rájuk, én meg elindultam. – Egyelőre jobban tennéd, ha sötétedés után egyáltalán nem mennél ki az utcára – jegyezte meg Francesca. Maggie bólintott. – Kate ajtaja egészen nyitva volt, és már akkor láttam, hogy ott fekszik az ágyon, amikor még át sem léptem a küszöböt. Aztán észrevettem a sok vért, és sikoltozni kezdtem. Maggie krétafehér lett, és Francesca vigasztalón megsimogatta a kezét. – Gondolom, azonnal kiszaladtál a lakásból. Újabb bólintás. – Soha életemben nem rohantam még olyan gyorsan. Segítségért kiabáltam, és rendőrért, de egyet sem láttam a környéken. – Maggie hangja hirtelen bosszús lett. – Joel azonban talált egyet pár sarokkal feljebb, a B sugárúton. – Vagyis Kate-től hazajöttél, és csak akkor kérted meg Joelt, hogy keressen rendőrt? – Maggie megerősítette Francesca feltételezését. – Láttál valakit odafelé vagy a visszaúton? Maggie sokáig csak szótlanul nézett Francescára, és ő nem értette, miért hallgat. – Maggie?

Brenda Joyce


– Az utcák mind a kétszer üresek voltak. Senkit sem láttam... kivéve egyetlen férfit. A sarkon egyszer csak összeütköztem vele. – Az A sugárút és a Tizedik utca sarkán? Francesca elszántan igyekezett megőrizni a nyugalmát. Ez azonban nem volt könnyű, mert arra számított, hogy hamarosan döntő jelentőségű dolgot fog hallani. – Igen, ott. Akkora erővel ütköztünk össze, hogy meg kellett kapaszkodnom benne, amíg visszanyertem az egyensúlyom. Igazi úriember volt. Ő kért elnézést, pedig igazából én voltam a hibás. Egy úriember? Lehet, hogy Maggie a gyilkossal futott össze? – Komolyan mondod, hogy úriember volt? Láttad is? Mondott valamit? – Valódi úriember volt – felelte Maggie. – A szeme egészen rendkívüli, olyan égszínkék, amilyet én még soha nem láttam. Francesca felugrott a kanapéról. – Viselt gyűrűt? Magas volt? – Azt nem tudom, hogy viselt-e ékszert, de legalább olyan magas volt, mint Mr. Hart. És még valamit tudok. Ír volt. – Ez egészen biztos? – Csak pár szót mondott, azt is halkan, de azonnal felismertem a kiejtését. Francesca már alig bírt az izgatottságával. Ha a nyakmetsző volt az, akkor most már azt is tudják róla, hogy ír származású. Hart odalépett hozzájuk. – Nem tudhatjuk biztosan, hogy az az úr a gyilkos. Francesca nem vett tudomást a megjegyzésről, és egészen az ösztöneire bízta magát. Az pedig azt súgta neki, hogy Maggie a gyilkossal ütközött össze, amikor az Kate meggyilkolása után elhagyta az áldozata lakását. – Felismernéd azt a férfit, ha újra látnád? – Ó, igen! – felelte Maggie teljes meggyőződéssel. – Egy ilyen férfit nem lehet elfelejteni.

Brenda Joyce


14. 1902. április 25., péntek 8 óra

Francesca

megállt a reggelizőszoba küszöbén. A barátságos helyiség falait arany árnyalatú tapéta borította, nagy ablakai a Cahillház mögött elterülő kertre néztek. A dús pázsitot csak nemrégiben nyírták le, és már virágba borultak a Belgiumból származó tulipánok. A lány azonban mindebből alig valamit észlelt. Andrew Cahill az asztalfőn ült, kezében a New York Times reggeli számát tartotta, mellette az asztalon a Sun és a Tribune egy-egy példánya feküdt. – Jó reggelt, Francesca! Ma valóban élvezhetem reggelinél a társaságodat? – kérdezte kissé sértetten. A lány csodálta az édesapját. A kövérkés, középmagas, kerek arcú férfi arcszíne mindig egészséges volt, a hangulata pedig állandóan kedélyes, amit Francesca nővére, Connie és a bátyja, Evan is megörökölt. Édesapjuk szinte soha nem jött ki a sodrából. A reformok elkötelezett híve volt, akárcsak Francesca, aki mindent tőle tanult, amit a politikáról és általában a világról tudott. A lány beljebb lépett a szobába, és rámosolygott a család fejére. – De hát mindig együtt reggelizünk, drága papa – mondta.

Brenda Joyce


– Tegnap még asztalhoz sem ültem, amikor te már kimenekültél a házból – felelte a férfi, és a hangja most nem volt olyan barátságos, mint általában. Francesca odament hozzá, és megölelte. – Igen, nagyon korán elmentem itthonról – felelte. Édesapja komolyan nézett rá, de lemondás is volt a szemében. – Édesanyád egészen kétségbe van esve. Elmesélte, hogy már megint egy gyilkost üldözöl, és ezúttal ráadásul azt a nyakmetszőt. Jóságos ég! A lány nem igazán tudta, mit válaszoljon erre. Ezért egyelőre csak széket húzott ki magának, és leült. – Papa, tudod, milyen fontos nekem az igazság – mondta végül. – Két nőt kegyetlenül megöltek, és félő, hogy több gyilkosság is lesz még. – Igen, Francesca, tudom, milyen fontos az igazság. Senki sem tudja nálam jobban, és senki sem vállalja büszkébben, hogy így gondolkodik, mint én. Azzal is tisztában vagyok, hogy megtaláltad az élethivatásodat. Édesanyádtól eltérően azt is megértettem, hogy hiábavaló próbálkozás lenne lebeszélni téged a nyomozói munkáról. Az a veszély azonban, amelybe közben kerülsz, engem is aggaszt. Francesca magához szorította az apját. – Köszönöm, papa! Tudtam, hogy rád számíthatok. – Nem állítom, hogy helyeslem a szenvedélyedet. Mostanra azonban már tucatnyi életet mentettél meg, és ugyanannyi bűnözőt juttattál bíróság elé. Francesca sugárzó mosollyal ajándékozta meg az édesapját, aztán kedvesen biccentett az inasnak, aki kávét töltött neki. – Köszönöm – mondta. – Meséljek a legújabb esetről? – Igen, azt hiszem, szívesen hallanék róla – felelte Andrew Cahill, miután pár pillanatig a lánya arcát fürkészte. – Legelőbb is azonban másra lennék kíváncsi. Igaz, hogy megint Rick Bragg-gel dolgozol együtt? A lány habozott kicsit.

Brenda Joyce


– Ő a barátod, és ugyanúgy tiszteled, mint én – mondta végül. – Hiszel benne, akárcsak jómagam. Aligha ellenzed, hogy együtt dolgozzam vele. A férfi arca elkomorult. – Az együttműködésetek ellen nincs is kifogásom, ha valóban csak az köt össze benneteket. Te viszont egy másik férfi menyasszonya vagy. Ugye nem kell, hogy erre emlékeztesselek? – Egy másik férfi boldog menyasszonya vagyok – jelentette ki Francesca mosolyogva. – Ezek szerint megbarátkoztál a gondolattal, hogy Calder felesége leszek? – Ezzel kapcsolatban világosan és egyértelműen megmondtam, mit gondolok. Hartnak bizonyítania kell, hogy megérdemel téged. Még nem hoztam végleges döntést. Őt egyébként nem zavarja, hogy te Rickkel dolgozol? A lány megint habozott, mielőtt válaszolt volna. – Vannak féltékeny pillanatai, de az már a múlt, amit én egykor Rick iránt éreztem, papa. Valóban Calder felesége szeretnék lenni. És az egy év várakozási idő – tette hozzá egy lélegzetvétellel – túl hosszú. A családfő felvonta a szemöldökét. – Azt hiszem, az életed sokkal bonyolultabb, semmint azt magad is tudnád – mondta. – Látunk ma este a nővérednél? Tudod, hogy időt és energiát nem kímélve fáradozott. Francesca megijedt. Teljesen kiment a fejéből, hogy a nővére ma este száz embernek ad jótékonysági vacsoraestet. Minden vendégnek száz dollárt kellett befizetnie, és a bevételt egy otthon fogja megkapni, amelyet a város hajléktalan gyermekek számára tart fenn. Ebben a pillanatban az inas lépett be az ajtón. – Miss Cahill, Mr. Hart van itt, és beszélni óhajt önnel. A lány meglepetten felugrott, és magában azt találgatta, mit akarhat tőle ilyenkor Calder. Nem mintha zavarta volna a váratlan látogatás, hiszen már felöltözött az előtte álló dolgos naphoz. Az előző este eseményei természetesen még élénken éltek az emlékezetében.

Brenda Joyce


Miután eljöttek Maggie lakásáról, gyalog mentek a néhány sarokkal távolabbi Mulberry útra, ahol ő Rickkel akart találkozni, hogy lehetőség szerint jelen legyen Sam Wilson kihallgatásán. Azt azonban el kellett halasztani, mivel a rendőrség nem találta Wilsont. Amikor Calder végül hazavitte Francescát, már jóval elmúlt éjfél. Vőlegénye megölelte, aztán csókkal kívánt jó éjszakát neki, és ma reggel Francescának ez az emlék volt az első gondolata. – Mindjárt visszajövök, papa – mondta, és kiviharzott a szobából, mielőtt még az édesapja megszólalhatott volna. Calder a folyosón várta. Sötét öltönyében ellenállhatatlanul vonzó volt. Szeme felcsillant, amikor a lány a nyakába borult. – Mi történt? – kérdezte Francesca kíváncsian. – Két ügyféllel kellett volna ma délelőtt találkoznom, de későbbre tettem át a tárgyalást – felelte a férfi. Magához ölelte a lányt, megcsókolta, aztán hátrább lépett. – Úgy gondolom, meg kell látogatnunk Wilsont. Francesca megörült annak, amit hallott. – Egy pillanat! Te lemondtad a hivatalos ügyeidet, hogy velem nyomozhass? Calder elvigyorodott, és arcán gödröcskék jelentek meg. – Csak elhalasztottam a tárgyalást két importőrrel, akiknek sokkal nagyobb szükségük van rám, mint nekem rájuk. Ma délután viszont rendkívül fontos találkozóm lesz a hongkongi követtel a hajózási vállalkozásommal kapcsolatban. Francescának hirtelen támadt egy sejtése. – Azért tanúsítasz egyszeriben érdeklődést a munkám iránt, mert Wilson veszélyes lehet? Vagy talán Bragg miatt? – Nos – kezdte Calder lassan –, mindkét vádpontban bűnösnek vallom magam. Most viszont sietnünk kellene. Ha Wilson nem lépett le már tegnap, akkor most otthon kell lennie, és éppen kinyitja az üzletét. A lány bólintott. – Ha időben érünk oda, még a rendőrség előtt beszélhetünk vele. – Gondolom, nem akarsz belekontárkodni a féltestvérem munkájába.

Brenda Joyce


– Olyat én soha nem tennék – jelentette ki Francesca –, de a rendőrség jelenléte nélkül szeretnék beszélni Wilsonnal. Meggyőződésem, hogy szép szóval többet lehet elérni, mint korbáccsal. Calder elmosolyodott, és intett a lánynak, hogy menjen előre. Wilson üzlete elé érve Francescának hirtelen eszébe jutott Gwen O’Neil nehéz helyzete, és a vőlegényéhez fordult. – Valamit eddig elfelejtettem elmondani neked – vallotta be. Calder felvonta a szemöldökét. – Meg sem próbálom kitalálni, mi lehet az. – Ellenedre lenne, hogy alkalmazd Gwen O’Neilt? Írországban szobalányként dolgozott. Referenciákat azonban nem tud felmutatni, mert az ottani alkalmazója, egy bizonyos Lord Randolph elcsábította, és igencsak megnehezítette az életét. – Sejtelmem sincs, szükségünk van-e még egy szobalányra – felelte a férfi. – Hart! – tiltakozott Francesca felháborodottan. Vőlegénye szélesen elmosolyodott. – Drágám, ha minden esetnél, amelyen dolgozol, még egy elveszett lelket az oltalmadba veszel, akkor valóban szállodává kell átalakítanunk a házamat, ahogy tegnap is megjegyeztem. – Egyszerűen csak mondj igent! – Természetesen igent mondok – felelte Calder. – Egyébként ismerek egy Randolph nevű ír férfit. Ősi, jól szituált családból származik, és egy angol unokafivérével együtt hajózási vállalatot működtet. Először Isztambulban találkoztunk, később pedig Londonban. Igaz, ő is ír, de kétlem, hogy azonos lenne Gwen O’Neil egykori alkalmazójával. – Az valóban bámulatos véletlen lenne – ismerte el Francesca, miközben becsöngetett. – Limerickbe valósi az ismerősöd? – Ezt nem tudom. Valahol Írországban van udvarháza, de Londonban is sokat tartózkodik. Nagyon jóképű férfi – tette hozzá Calder –, bár a híre nem a legjobb.

Brenda Joyce


Mielőtt még Francesca megkérdezhette volna, mit jelent ez pontosan, kinyílt az ajtó, és Sam Wilson jelent meg előttük. Amikor meglátta őket, láthatóan megijedt. – Helló! – üdvözölte a lány. – Bemehetünk? – Igen, persze – felelte a férfi, és oldalra lépett –, bár még nagyon korán van. – Már kilenc óra is elmúlt – mondta Calder, miközben beléptek a boltba. – Hánykor szokott nyitni? – Az üzlet csak déltől van nyitva, de ha becsönget egy vevő, hamarabb is beengedem. Maguknak is ezért nyitottam ajtót. – Wilson megállt a pultnál. – Délelőttönként így nyugodtan tudok dolgozni a műhelyben – tette hozzá. Francesca alaposan megnézte magának. Maggie, aki nagyon alacsony, nyilván magasnak mondaná, valójában azonban nem az. Emellett nem is ír, ám ez semmit sem jelent. Végül is nem tudhatják, hogy Maggie a gyilkossal találkozott össze az utcán, vagy csak egy érdektelen járókelővel. A lány pillantása a férfi bal kezére esett, és meglepetten látott meg rajta egy gyűrűt. A gyilkos is ott viselte, ha jobbkezes. A gyűrű aranyból készült, de követ nem foglaltak bele. A felső részén ellaposodott, és ott kivehetetlen vésés volt rajta. A szemtanúk és az áldozatok fantáziája időnként túlságosan is élénknek bizonyul, amikor egy bűncselekmény részleteiről kérdezik őket. Francesca ezért most azt kezdte találgatni, hogy a gyűrű lapos részét lehetett-e drágakőnek hinni az éjszakai sötétségben. Azon is törte a fejét, miként érhetné el, hogy bepillanthasson Wilson ruhásszekrényébe. – Tegnap este már jártunk itt – mondta Calder, és furcsálló pillantást vetett a lányra. Nyilván arra számított, hogy kérdéseket fog feltenni Wilsonnak. Azt előre megbeszélték, hogy nem mondják el neki, a rendőrség is kereste az este. Óvatosan akartak eljárni, hogy ne kényszerítsék védekezésre az órást. Francesca a pillantásával megpróbálta felhívni Wilson gyűrűjére Calder figyelmét, ő azonban izgatottnak tűnt, és nem akarta érteni a jelzését.

Brenda Joyce


– Tegnap este már jártak itt? – kérdezte a férfi láthatóan meglepetten. Szavaiból nem derült ki, beismerte-e, hogy nem volt idehaza. Francesca közelebb lépett hozzá. – Eszembe jutott még néhány kérdés, és fel akartam tenni őket – mondta. Azt még nem döntötte el, hogy beszél-e Kate meggyilkolásáról. – Aha – mondta csak az órás. A lánynak lassanként elfogyott a türelme. – Többször is csöngettünk, de maga nem volt itthon. Wilsonnak arcizma sem rándult. – De igen, itthon voltam – állította túlságosan is hosszú hallgatás után. – Ennek ellent kell mondanom. Sokáig nyomtuk a csengőt, és még vertük is az ajtót – ismételte meg Calder, amit a rendőrségi jelentésben olvasott. – A műhelyemben dolgoztam – mondta az órás, és elsápadt. – Annyira belemélyedhettem a munkába, hogy nem hallottam a csengetést és a kopogtatást. Francesca egészen biztos volt abban, hogy ez hazugság. – Benézhetünk a műhelyébe? Talán megmutathatná, min dolgozott az este. Wilson megfeszítette magát. – Mit akar ez jelenteni? Miért kérdezgetnek a tegnap estéről? Egyszerűen csak nem hallottam meg a csengetést. – Legyen olyan jó, és válaszoljon a menyasszonyom kérdéseire! – szólt közbe Calder komoly hangon. Az órás szemlátomást azt fontolgatta, hogy elküldi hívatlan látogatóit. Végül azonban meggondolta magát, valószínűleg azért, mert nem akart vitába szállni Harttal. – Jöjjenek! – mondta. Miközben elindultak utána, Francesca lemaradt kicsit, és félrevonta Caldert. – Tereld el a figyelmét a műhelyben! Körül szeretnék nézni a hálószobájában – súgta neki.

Brenda Joyce


– Szó sem lehet róla! – Te csak vond el a figyelmét! – ismételte meg a lány, és látta, hogy jobb kéz felől lépcső visz fel a lakásba. – Erre! – mondta Wilson. A tágas helyiségben két nagy asztal is elfért, amelyeken órák és zsebórák feküdtek. A javítás különböző fázisaiban voltak, és egy tálcán szépen elrendezve az ehhez szükséges különleges szerszámok sorakoztak. – Ez itt Itáliában készült a 17. században – mutatott Wilson büszkén egy bronzórára, amelynek aranyozott számlapja és gyöngyökkel kirakott mutatói voltak. – A tulajdonosa, egy nemrégiben megözvegyült, bűbájos hölgy pár napja hozta be. A férje családjáé volt, és komoly érzelmi értéket képvisel a számára, ezért akarja megjavíttatni. Miközben Hart elismerő szavakat szólt az óra elegáns megjelenéséről, Francesca körbenézett. A műhely ablakaiból a ház mögötti kertre lehetett látni. Az egyetlen tölgyfa egyik ágán hinta lógott, és néhány rózsa már egészen kinyílt. Kovácsoltvas asztal és székek csábítottak üldögélésre, s kissé távolabb tollaslabdaháló volt kifeszítve. Ha Wilson feleségül veszi, Francis egy csodás otthonba költözhet be. – Elnézését kérem – mondta Francesca. – Használhatom a mosdót? – Természetesen – felelte az órás. – Az első ajtó balra odafent. A lány figyelmeztető pillantást vetett Calderre, aztán kisietett a műhelyből. Az emeleten azonban nem a mosdóba ment be, hanem gyorsan körbenézett a többi helyiségben. A nappali kedélyes volt, a kandallóval szemközt csíkos kanapé állt. Francesca kinyitott egy csukott ajtót, és legnagyobb elképedésére egy kis szalonba nézett be, amelyben nagy zongora is állt. Vajon Wilson szokott rajta játszani? A lány gyorsan továbbment az utolsó ajtóhoz, belépett rajta, és a hálószobában találta magát. A halvány pamutfüggönyök szét voltak húzva, és napfény áradt be a közepes méretű, zöld-fehér tapétával borított helyiségbe. A művészi faragásokkal díszített mennyezetes ágy sötét, már-már feketének ható tölgyfából készült. Az ágynemű

Brenda Joyce


zöld volt, egy mutatós nyaktámasztó párna pedig smaragdszínű. Minden egészen érintetlennek tűnt, mintha Wilson nem itt töltötte volna a múlt éjszakát. Francesca odalépett a diófa íróasztalhoz, amelyen egyetlen fénykép állt. Egy szép mosolyú és barátságos szemű nőt ábrázolt, valószínűleg az órás elhunyt feleségét. A lány ezután a ruhásszekrényhez fordult. Három öltöny lógott benne, de egyik sem volt sötétszürke. Kate persze tévedhetett is. Az öltöny, amelyet az ismeretlen férfin látott, akár sötétbarna is lehetett, abból pedig kettő is volt itt a szekrényben. Francesca összerezzent, amikor egyszer csak zajt vélt hallani a lépcső felől. Sietve becsukta a szekrényt, és az ajtóhoz ment, hogy óvatosan kilessen a folyosóra. Lélekben már felkészült arra, hogy szemrehányó pillantásokat fog kapni, miközben megpróbálja megmagyarázni, mit keresett a hálószobában. Óriási megkönnyebbülésére Wilsont sehol sem látta. Mélyeket lélegzett, s miután megnyugodott, csalódottan állapította meg, hogy semmi használhatót nem talált. Azonnal ki is javította azonban magát. Wilson aranygyűrűje végül is új felfedezés volt. És továbbra is nyitva maradt a kérdés, hogy hol töltötte az órás a múlt éjszakát. A lánynak hirtelen támadt egy ötlete, és olyan jónak találta, hogy azonnal meg is valósította. Amilyen halkan csak tudott, visszament a földszintre. Hallotta, hogy a két férfi a műhelyben beszélget. Hart éppen arra kérte Wilsont, hogy magyarázza el neki egy bonyolult óraszerkezet működését. Ez igazán rendes tőle, gondolta Francesca, és a folyosón át az üzletbe sietett, onnan pedig ki az utcára. Odakintről megnyomta a csengőt. Csak egyszer, az órás mégis hamarosan megjelent, és kinyitotta az ajtót. Barátságos mosolyának azonnal nyoma veszett, amint meglátta Francescát. A lánynak viszont fülig ért a szája. Wilson a műhelyből is tökéletesen hallhatta a csengetést. Vagyis hazudott.

Calder

a rendőrkapitányság előtt tette ki Francescát, miután megígértette vele, hogy egészen addig a Mulberry utcában fog várni, amíg Raoul eljön érte, és elfuvarozza oda, ahova kívánja. Hartnak fél Brenda Joyce


egykor kellett találkoznia a hongkongi követtel, és a szokásos déli forgalom miatt úgy számolt, hogy legalább egy óra alatt teszi majd meg az utat a Bridge útig. Francesca búcsúzóul sok sikert kívánt neki a tárgyaláshoz, aztán elindult Bragg irodájába. Amint odaért, legnagyobb sajnálatára azt kellett látnia, hogy Brendan Farr éppen bent van Ricknél. A lány maga sem tudta, miért, de hirtelen félelem hatalmasodott el rajta. A két férfi egymással szemben ült, és Francescát Bragg látta meg először. Azonnal felállt, és elmosolyodott. – Gyere be! Farr megfordult, és ő is felállt. Arcán mosoly suhant át, de hideg, szürke szeme komor maradt. – Nem akarok zavarni – mondta a lány. – Nem zavarsz – felelte Rick, és bevezette Francescát az irodájába. – Farr megmutatta a bűnügyi nyilvántartásunk fotóit Maggie-nek, de senkit sem ismert fel. Francesca a rendőrkapitányra nézett. Nagyon is el tudta képzelni róla, hogy a leglehetetlenebb időpontban állított be Maggie-hez, és alighanem az egyik legmogorvább embere kíséretében, hogy a kapitányságra kísérje. – Maggie ezért ma elkésett a munkából? – kérdezte a lány, mert tudta, hogy az asszony műszakja nyolckor kezdődött, és akkorra semmiképpen sem érhetett be. – Egy gyilkossági ügyet kell felderítenünk, Miss Cahill – felelte Farr. – Vagyis kettőt, hogy egészen pontos legyek. – Remélem, ezt Maggie főnöke is belátta – mondta Francesca hűvösen. A rendőrkapitány mosolya ugyanolyan őszintétlen maradt, amilyen eddig is volt. – Mrs. Kennedyt okos nőnek ismertem meg. Férj sem támogatta, mégis sok éven át tudott vigyázni magára. Ez nyilván ezután sem lesz másként. Francesca úgy döntött, nem foglalkozik tovább Farr-ral, de elhatározta, később majd felkeresi Maggie-t. Biztos akart lenni abban, hogy nem származott baja a késésből.

Brenda Joyce


– Ha van egy perc időd, beszélni szeretnék veled – mondta Ricknek. – Mindjárt végzünk. Várnál addig odakint? – kérdezte Bragg, és a hangjában volt valami roppant megnyugtató. A lány megkönnyebbülten az ajtóhoz indult. Bármilyen játékot játszik a rendőrkapitány, Rick már a sarkában van, és mindent el fog követni, hogy véget vessen a mesterkedésének. Farr ugyan feleannyira sem okos, mint Rick, de Francesca tudta, hogy nem szabad őt alábecsülni. – Ha jól tudom, maga is az eseten dolgozik, Miss Cahill – szólalt meg a kapitány váratlanul. – Van olyan értesülése, amely továbbsegíthet bennünket? – Attól tartok, semmivel sem tudok többet, mint maguk – felelte a lány, aztán habozott kicsit. – Mit akarnak tenni Sam Wilsonnal? Farr elmosolyodott. – Bármelyik percben itt lehet. Elküldtem két emberemet az üzletébe, hogy hozzák be. Addig is tovább keressük John Sullivant. Adós maradt a lakbérrel az utolsó ismert címén, aztán eltűnt a színről. – Nos, maga a legjobb rendőr a városban. Biztosan meg fogja találni – mondta Francesca. A kapitány tisztelgéssel fogadta az elismerő szavakat. – Még valami, rendőrfőnök? – kérdezte aztán. – Nincs – felelte Rick, s miután kettesben maradtak Francescával, becsukta az irodája ajtaját. – Mit derítettél ki? – Wilson alibije nem áll meg. Nem egészen egy órája nála jártunk, és azt állította, hogy tegnap este a műhelyében volt – mondta Francesca, és elmesélte a történetet a csengővel. – Ezt jól csináltad – dicsérte meg Rick. – És mire gondolsz? – Kate ugyan azt mondta, hogy a nyakmetsző úriember, és nem idevalósi, de ettől még lehetett Wilson. – A lány elhallgatott egy pillanatra. – Nekem mégis az az érzésem, hogy itt valami nem klappol.

Brenda Joyce


– Most már biztos, hogy tegnap este a nyakmetsző gyilkolt – mondta a férfi. – Ugyanazt a kést használta. A pengéje ugyanolyan életlen, és a tettes jobbkezes. – A kórboncnoknak az elkövetés folyamatát is sikerült rekonstruálnia? – Sajnos nem. A nyak eltörésének és elvágásának a sorrendjét nem tudta meghatározni. Az áldozat körmei alatt viszont sötétszürke szövetszálakat talált. – A sötétszürke öltönyből, amelyről Kate beszélt. – Igen, emlékszem. Francesca leereszkedett egy székre. – Szegény Kate! És szegény Francis, ha Wilson az emberünk. – Meg kell találnunk John Sullivant, ha a személyleírás nem is illik rá teljesen. Egy ácsnak aligha gondosan manikűrözött a keze. – Igazad van. Beszéltél már David Hanrahannel? – Igen, de hihető alibije van. Egy kikötői kocsmában töltötte az estét két ismerősével, akik megerősítették a vallomását. Mindemellett nem tartom kizártnak, hogy megvesztegette őket, és ezért mondták azt, ami számára kedvező. – Továbbra is gyanakszol rá? – Te nem? – Hát... Nem is tudom. Nem szabadulhatok attól az érzéstől, hogy a nyakmetsző úriember, aki kalapot, sötétszürke öltönyt és aranygyűrűt visel. – Csakhogy Wilson nem úriember. – Nem az, valamit viszont titkol előttünk. Erre akár kisebb vagyont is feltennék. – A sajátodat vagy Hartét? Francesca el sem akarta hinni, hogy Rick elsütött egy tréfát. – A második lehetőségnek Calder aligha örülne. Másrészt az ő vagyona nem nevezhető kicsinek. – A lány rövid szünetet tartott. – És te hogy vagy egyébként? A férfi nem válaszolt azonnal. – Komolyan gondoltad, hogy meglátogatnád Leigh Anne-t?

Brenda Joyce


– Igen, persze. – Francesca felkelt a székről. – Nehéz lehet most neki. – Rendkívül nehéz, és én teljességgel tehetetlennek érzem magam. Egyszerűen nem tudom, mivel segíthetnék. – Mondd meg neki, hogy szereted! Hogy mindig is szeretted, és örökké szeretni fogod – felelte a lány higgadtan. Rick felhorkant. – Úgy beszélsz, mintha mi sem lenne egyszerűbb! – De hát így érzel... – Már azt sem tudom, mit érzek, és nincs is kedvem eldönteni – mondta a férfi emelt hangon. A lány meglepetten nézett rá. – Sajnálom – kért elnézést Rick azonnal a kifakadásért. – Ez túlzás volt. – Holnap meglátogatom Leigh Anne-t – ígérte Francesca. Ricknek sikerült összehoznia egy mosolyt. A lány éppen megfogta és megszorította a kezét, amikor egy rendőr sietett be az irodába. – Rendőrfőnök úr! Newman azt üzeni, hogy van egy nyomunk! – mondta izgatottan. Francesca elengedte Rick kezét. – Igen? – kérdezte a férfi. – Megtaláltuk Sullivant, de van vele egy kis gond. – A rendőr nagy levegőt vett. – Halott.

Brenda Joyce



Calder

éppen még egyszer átfutotta a bemutatásra összeállított anyagot, amellyel még nagyobb részarányt akart elérni a hongkongi aranyrudak kereskedésében, amikor a személyi titkára lépett be az irodájába. – Uram! – mondta zavarodottan, és feltűnően vörös volt a feje. Calder nem értette, mi lehet fiatal munkatársával, és hanyagul hátradőlt a karosszékében. – Kísérje be Lawrence urat! – mondta. A szőke hajú Edwards arca egy árnyalattal még vörösebb lett. – A követ még nincs itt, viszont egy nő... Egy hölgy szeretne beszélni önnel. Minden alkalmazott tudta, hogy Francesca bármikor bejelentés nélkül is bemehet hozzá, ezért Calder kissé bosszúsan nézett a titkárára. – Neve is van a hölgynek? – Igen, uram. – Edwards levegő után kapkodott. – Miss Jones az. Calder elámult, ami csak igen ritkán esett meg vele. Valójában egyedül Francesca tudta újra meg újra meglepni, és ennek a képességének komoly szerepe volt abban, hogy elbűvölte őt. Daisy viszont soha nem járt még az irodájában, és nem is kellett itt Brenda Joyce


járnia. Calder úgy gondolta, szeretőknek és egykori szeretőknek nincs keresnivalójuk az üzleti ügyei közelében. Más férfiak talán az illem és a jó erkölcs nevében tartották volna távol az ilyen hölgyeket, nála viszont nem erről volt szó. Az ideje egyszerűen nem engedte meg, hogy egy fontos munka közben feltartsák. Már közel egy hónap telt el azóta, hogy utoljára találkozott Daisyvel. Továbbra is biztosította számára a rendszeres anyagi támogatást, ahogy megígérte, és fizette a számláit. Hogy miért bukkant fel most váratlanul a Bridge úton, azt elképzelni sem tudta. – Küldje be! – mondta végül a titkárának. Daisy belépett az irodába, és ugyanolyan elragadó volt, amilyennek Calder emlékezetében élt. Szinte már a föld fölött lebegett, mintha karcsú, érzéki testére nem hatna a tömegvonzás. A férfi hűvös pillantással, tárgyilagosan vette szemügyre, mint mindig minden nőt, az egyetlen Francesca kivételével. Nála soha nem sikerült megőriznie józan távolságtartását. Daisy elvitathatatlanul gyönyörű volt, s ha nem állt volna kevéssel az esküvője előtt, Calder még mindig szívderítőnek találta volna a szépségét. Most azonban már vőlegény, s a gondolatait annyira lefoglalja a jövendőbelije, hogy más nő halvány vágyat sem ébreszthet benne. Felkelt a székéből, a vendége elé ment, és udvarias kézcsókot imitált, de az ajka közben nem ért korábbi szeretője kezéhez. – Szervusz, Daisy! Bevallom, sikerült meglepned a látogatásoddal. A fiatal nő divatos, halványkék ruhája diszkrét és elegáns darab volt. Egy tapasztalt férfi mégis első pillantásra megállapíthatta, hogy a viselője nem úrinő. – Remélem, kellemes meglepetést okoztam – mondta, és bűbájosan elmosolyodott. – Elvégre még mindig barátok vagyunk. Calder csak egyetlen nőt tartott a barátjának, mégpedig a jegyesét. Ezt a kérdést azonban most nem akarta megvitatni. – Nem szoktam összekeverni az üzleti ügyeimet a magánéletemmel, de feltételezem, sürgős ügy miatt tetted meg idáig a hosszú utat.

Brenda Joyce


– Ó! Munka közben zavarlak – mondta Daisy, és lesütötte a szemét. – Sajnálom, Calder, de nem tartottam illendőnek, hogy otthon keresselek fel. A férfi karba fonta a kezét. Érezte, hogy a nő sántikál valamiben, de nem értette, miért akarna kisded játékot játszani, amikor ő a szakításuk után is nagyvonalúan bánt vele. Megengedte neki, hogy ott maradjon a házban, amelyet ő vásárolt neki, és ezen még három hónapig nem is akar változtatni. – Elmentem volna hozzád, ha felhívsz, és megállapodunk egy időpontban. – Calder türelme fogytán volt. – Hamarosan fontos tárgyalásom lesz, úgyhogy kérlek, add elő, mi hozott ide. – Becsukhatnánk az ajtót? – kérdezte Daisy, és kissé sértettnek tűnt. A férfi figyelmét ez nem kerülte el, de nem foglalkozott vele. – Nem hiszem, hogy pletykákra kellene okot adnunk – felelte. Nem arról volt szó, hogy félt volna kettesben maradni Daisyvel. Igazság szerint meglepte, hogy egyáltalán nem ébresztett benne sóvár vágyakat, hiszen korábban minden vonzó nővel lefeküdt, aki nem tért ki időben óvatosan az útjából. A szóbeszédeket kizárólag Francesca miatt akarta elkerülni. – Legelőbb is azt szeretném elmondani, hogy nagyon örülök a boldogságodnak. Hallatlanul rendes és gavalléros voltál velem, s megérdemled, hogy olyan csodás feleséged legyen, mint Francesca – mondta Daisy komolyan. Bármelyik férfi hitt volna neki, kivéve Caldert. Ő tudta, hogy Daisy határozott okkal áll most itt az irodájában, és ő mielőbb meg akarta tudni azt az okot. Daisy közelebb lépett hozzá, és megfogta a kezét. – Hiányzol nekem, Calder. Hiányoznak azok az idők, amelyeket együtt töltöttünk – mondta olyan halkan, hogy az előszobában a nyitott ajtó dacára se lehessen érteni a szavait. A férfi hátrahúzódott tőle. – Ha azért jöttél, hogy elcsábíts, az ördögnek tartoztál ezzel az úttal. Megígértem Francescának, hogy hű leszek hozzá, és nem fogom megszegni az ígéretemet.

Brenda Joyce


Daisy is hátrált egy lépést, és dacosan előreszegezte az állát. Düh villant volna meg a szemében? Semmi oka arra, hogy dühös legyen. Nagyon szép nő, a maga módján elegáns jelenség is, de ettől még kurva. Calder tudta róla, bár a részletekről soha nem kérdezte, hogy jobb családból származik. Akkor is tény azonban, hogy áruba bocsátja a testét, cserében pedig ajándékokat, készpénzt és előnyöket fogad el. – A napokban találkoztam Francescával – mondta Daisy rövid szünet után. Calder megfeszítette magát. Érezte, hogy egykori szeretője be akarja feketíteni előtte a menyasszonyát, ám ez nem fog sikerülni neki. – Igazán? Daisy arcán mosoly suhant át. – Igen, a Lord and Taylornál futottunk össze. Láttam a kezén azt a hatalmas gyűrűt, amelyet te ajándékoztál neki. Egészen odáig lehetsz érte. – Hova akarsz kilyukadni? A nő megvonta a vállát. – Francesca arca csak úgy ragyogott. Egészen olyan volt, mintha fülig szerelmes lenne beléd. Calder eltökélte, hogy higgadt marad, most mégis nagyot dobbant a szíve. Egyszeriben rádöbbent, hogy a menyasszonya szerelme hihetetlenül boldoggá teszi. – Rose és én nagyon aggódtunk Francescáért, mert annyira naiv – folytatta Daisy ravaszul. – Komolyan úgy gondoltuk, hogy nem sikerülhet kézben tartania téged. A jelek szerint tévedtünk. – Igen, tévedtetek – válaszolta a férfi. – Eszemben sincs, hogy olyan férfi legyek, akit Francescának kézben kell tartania, ahogy te fogalmaztál. Daisy előbb csak elmosolyodott, aztán pedig még el is nevette magát. – Ne aggódj! A menyasszonyod valóban ragyogott, amikor összefutottam vele, de valami mástól, és nem a szerelemtől. Nem hagyott ugyanis kétséget afelől, hogy nem szerelmes beléd. Csak

Brenda Joyce


azért megy hozzád, mert Bragget nem kaphatja meg. De te ezzel nyilván mindig is tisztában voltál. Calder egész teste megfeszült. Tudta, hogy most azonnal véget kellene vetnie ennek a beszélgetésnek. – Ezt ő mondta neked? – kérdezte mégis, s egyszerre munkált benne félelem és harag. – Méghozzá szinte szóról szóra. – Daisy megint közelebb lépett a férfihoz, és vállára tette a kezét. – Micsoda iróniája a sorsnak! Mind a ketten tudjuk, hogy te vagy az utolsó férfi a földön, aki hűséges tudna lenni egy nőhöz. Francescának mégis hűséget ígértél, miközben ő mást szeret – mondta, s látszólag szörnyülködve és hitetlenkedőn ingatta a fejét. Calder megint elhúzódott tőle. Nem akarta megengedni neki, hogy kétségeket ébresszen benne. – Komolyan azt képzeled, hogy így visszacsalogathatsz az ágyadba? A házasságunk alapját Francescával a barátság és a kölcsönös tisztelet adja, nem a szerelem. – Igen, ő is ezt mondta. Ettől függetlenül nem teszek úgy, mert nem is tudnék, mintha nem hiányoznál az ágyamból, Calder – nézett rá Daisy komolyan. – Te voltál az első férfi, aki felébresztette bennem a nőt. Te ajándékoztál meg először valódi élvezettel – tette hozzá búgó és fátyolos hangon. A férfinak nehéz volt odafigyelnie rá. Már csak az a kérdés foglalkoztatta, hogy Francesca valóban azt mondta-e, csakis azért megy hozzá, mert a barátjának tartja, tiszteli, és legfőképpen azért, mert az átkozott féltestvérét nem kaphatja meg. Tisztában volt vele, hogy egykori szeretője csapdába akarja csalni, mégis el kellett gondolkodnia a szavain. Daisy nyilvánvalóan éket akar verni közéjük. Hogy mi célból, azt Caldernek egyelőre nem sikerült megfejtenie. De beszélhetett egyáltalán Francesca ilyen személyes dolgokról az ő korábbi szeretőjének? Ha jobban belegondolt, a menyasszonya lobbanékony természete ismeretében igennel kellett válaszolnia erre a kérdésre.

Brenda Joyce


– Azok az idők már elmúltak – válaszolta elutasítón. – Szavamat adtam Francescának, és állni is fogom. Maga is hallotta, hogy úgy beszél, mintha nem a résztvevője lenne ennek a történetnek, hanem csak a semleges szemlélője. Lehetséges, hogy Francesca még mindig szereti Ricket? Annak ellenére is, hogy sokszor feküdt már az ő karjában? Elképzelhető ez? Calder lehunyta a szemét, és megpróbálta elfojtani a haragját, ám az egyre inkább úrrá lett rajta. A fene enné meg! Nem tagadhatta, kezdte azt hinni, hogy Francesca lassan, de biztosan belészeretett. Igen, azt akarta, hogy őt szeresse, és ne Ricket. Ez a felismerés annyira elképesztette, hogy egy pillanatra még a lélegzete is elakadt. – Komolyan azt hiszed, drágám, elérheted, hogy megváltozzon egy nő, aki még csak nem is szerelmes beléd? – kérdezte Daisy nyersen. Szavaival mintha sót szórt volna egy tátongó sebbe. Calder a szemébe fúrta a tekintetét, de elkésett. Már pontosan tudta, mit akar, mire van szüksége, és pontosan ez volt a leggyengébb pontja. Mielőtt még válaszolhatott volna, Daisy mézédesen elmosolyodott. – Tudom, ki vagy – mondta. – Nálam jobban senki sem ismer téged, mert mi ketten nagyon is egyformák vagyunk. – Ez fényévekre van az igazságtól – válaszolta a férfi. Lelkében vad vihar dúlt. Nem akarja, hogy szeressék. Senkinek a szeretetére nem vágyik! – Igazán? – Daisy mosolya még elbűvölőbb lett. – Ugyanúgy tudod, mint én, hogy rá fogsz unni a szűzies kis menyasszonyodra. Ez csupán idő kérdése. Nem kell tagadnod, nyugodtan bevallhatod. Sok-sok éjszakát töltöttél az ágyamban, velem és Rose-zal. Mind a ketten tisztában vagyunk azzal, hogy ki nem állhatod a szokványos, átlagos dolgokat. Calderben emlékek idéződtek fel, amelyeket a legszívesebben száműzött volna a fejéből. Jó néhányszor megosztotta az ágyat Daisyvel és a szeretőjével, Rose-zal. Máskor is volt együtt egyszerre több nővel, Európában például. Azóta azonban, hogy találkozott Francescával, nem támadtak ilyen gondolatai. Korábban már csömöre volt a szeretkezés hagyományos módjaitól, de a

Brenda Joyce


menyasszonya mellett egészen megszűnt késztetése a kicsapongásokra. Most viszont valósággal megbénult a döbbenettől. Daisy a legrosszabb félelmeit öntötte szavakba, amelyeket ő eddig saját magának sem vallott be. Egyszeriben attól kellett tartania, hogy sötét vágyai valójában soha nem múltak el, csak elfojtotta őket. Daisy halkan felnevetett mellette, és megérintette a karját. – Nem ismerek nálad érzékibb férfit. Mindig is az leszel, mert ettől vagy az, aki. Fel nem foghatom, miért kínzod magad azzal, hogy eleve betarthatatlan ígéretet teszel egy nőnek, aki még csak nem is szeret téged. Calder olyan heves haragra gerjedt, hogy az még őt magát is megrémítette. – Ki innen! – mondta. Szíve hevesen vert, miközben karon ragadta Daisyt, és az ajtóhoz rángatta. – Túl messzire mentél – folytatta vészjóslóan halkan. – Csomagold össze a holmidat, és hagyd el a házamat! A nő megdermedt a rémülettől, és holtsápadt lett. – De hát tudnod kell, hogy igazam van! Már hamar rá fogsz unni Francescára. És akkor mi lesz? Akkor majd eljössz hozzám, vagy Rose-hoz, vagy egy másik nőhöz. Talán nem? – Edwards! – kiáltotta Calder. – Kísérje ki a hölgyet! Titkára besietett az irodába, és megint elvörösödött. – Miss Jones? Daisy vonásai egyszeriben megkövültek. – Akár tévedhetek is – mondta –, és talán sikerül annyira elzüllesztened Francescát, hogy hajlandó lesz kielégíteni az igényeidet. Kíváncsi természet, úgyhogy elképzelhető. Meglehet, rá tudod ébreszteni, hogy neki is van sötét oldala. Calder visszament az irodájába, és bevágta maga mögött az ajtót. Odabent meglazította a nyakkendőjét, és mélyeket lélegzett, mégis úgy érezte, hogy nincs elég levegő a szobában, és meg kell fulladnia. Az ablakhoz rohant, de a sós illatú friss levegő sem akart segíteni rajta. Levegő után kapkodva kapaszkodott a párkányba.

Brenda Joyce


Daisynek igaza volt. Ő valóban utolsó gazember, a szó szoros értelmében perverz állat. Hírből sem ismeri az erkölcsöt, és ocsmány múltja van. Az is ezt bizonyítja, hogy bármennyire igyekszik, nem tudja elhessegetni maga elől a kísértő képeket. Arca elé kapta a kezét. Végtelenül ostoba volt, amikor azt hitte, hogy megváltozhat. Pedig megpróbálta, más ember akart lenni, jobb és nemesebb férfi. És mindezt egy olyan nőért vállalta, aki még csak nem is szereti! Aki nem őt szereti, hanem a féltestvérét! Más is volt azonban, ami megijesztette. Nem akarta lerántani magával Francescát a mocsokba, ahova ő maga előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül vissza fog térni.

A tetthelyen már ott dolgozott két egyenruhás rendőr és egy kezdő nyomozó, amikor Francesca megérkezett Rickkel, Newman felügyelővel és Farr kapitánnyal. John Sullivan lakása a város egyik legnyomorúságosabb kerületében volt, a Nyolcadik sugárút egyik mellékutcájában. Francesca bepillantott a szobába, amelyben két emeletes ágy, egy kályha, egy rozoga asztal és négy szék alkotta a bútorzatot. A lány azonnal meglátta a holttestet, és olyan hirtelen cövekelt le, hogy Rick hátulról nekiütközött, és átkarolta a derekát. – Jézus Mária! – nyögött fel. Kate férje az asztal mellett feküdt a földön. A feje egyik fele darabokra tört, mint egy dühösen szétvert görögdinnye. – Jóságos ég! – mondta Francesca elszörnyedve, és elfordult. Rick egy pillanatig még átölelve tartotta. – Kint is várhatsz – suttogta. – A rendőrök majd teszik a dolgukat. – Hogy ölték meg? – kérdezte a lány, miután erőnek erejével visszanyerte az önuralmát, és legyűrte a hányingerét. – Fejbe lőtték – mondta Farr tömören. Francesca újra megfordult, de nem lépett be a kicsi, mocskos szobába. Arra is vigyázott, hogy ne nézzen a halottra. A kapitány viszont már fölébe hajolt. – Igen, közvetlen közelről lőtték fejbe – állapította meg kis idő után. – Úgy gondolom, oldalról. Brenda Joyce


A lány fején átfutott a kérdés, hogy Farrnak vannak-e egyáltalán érzései. – Van nála fegyver? – kérdezte. Még mindig félt a halottra nézni, de a jobb kezében így is mintha egy sötét, csillogó tárgyat látott volna. – Igen, van. A lőporszagból ítélhetően lőttek is vele – mondta a kapitány sugárzó arccal. – Fogadni mernék, hogy a golyó a fejében lesz valahol. – Tessék? – kiáltott fel Francesca meglepetten. – Öngyilkosság is lehetett. Mindenesetre nagyon is annak tűnik. Maga mit gondol, rendőrfőnök? – Elhamarkodott megállapítások helyett meg kell vizsgáltatnunk a fegyvert és a golyót a fejében – mondta Rick. – Newman, nézzen körül alaposan a környéken! Lehet, hogy nem ez az elkövetés eszköze. Ha nem öngyilkosság volt, meg kell találnunk a fegyvert, amellyel lelőtték az áldozatot. – Igenis, uram – felelte Newman, és kisietett a lakásból. Közben kis híján összeütközött egy vézna, piszkosszőke hajú férfival, aki nem sokkal lehetett idősebb, mint Francesca. Úgy markolta a kilincset, mintha különben összeesett volna. – Mi az ördög történt itt? – kiáltotta. Rick odament hozzá, miközben a folyosón őrködő emberei úgy helyezkedtek, hogy a férfi ne menekülhessen el. – A szomszédban lakik? – kérdezte a rendőrfőnök. A férfi félrefordult. Arca falfehér volt. Francesca az ablakhoz lépett, sarkig kinyitotta, és mélyeket lélegzett. Fejében egymást kergették a gondolatok. Sullivan megölte volna magát? És ha igen, miért? Van-e összefüggés az ő halála és a feleségéé között? – találgatta. – Nem a szomszédban lakom, hanem itt – hallotta a szőke férfi válaszát a háta mögül. – Mi történt Sullivannel? – Meghalt – válaszolta Rick. – Magát hogy hívják? – Ron Ames. – Menjünk ki! Fel kell tennünk magának néhány kérdést.

Brenda Joyce


Francesca megfordult, miközben Rick és Ames kiment a folyosóra. Látta, hogy Farr átkutatja a fiókokat, és azon gondolkodott, mit kereshet. A kapitány végül egy bekeretezett fényképet vett elő, amely más holmik közé volt eldugva. Kate-et ábrázolta, aki egy nála valamivel idősebb, sötét öltönyt viselő férfi kezét fogta. – Ki az az úr? – kérdezte a lány. – Sejtelmem sincs – válaszolta Farr ezúttal is mesterkélt mosollyal. Francesca iránta táplált ellenszenve még erősebb lett. Kiment a folyosóra. – Úgy egy éve – hallotta Ames utolsó szavait. – Igen, azóta osztoztunk ezen a szobán. Josh Bennett néhány hónapja költözött ide. A negyedik ágy még üres. – Sejti, miért dobhatta el Sullivan az életét? – kérdezte a rendőrfőnök. Ames megrántotta a vállát. Közben összeszedte magát, és az arca is visszanyerte egészséges színét. – Miért ne dobta volna el? Hónapok óta nem talált munkát, sok lakbérrel tartozott, és nem volt nője. Már csak a pia maradt neki, más semmi. – Beszélt magának a feleségéről? – szólt közbe Francesca. – Kate-ről? A lányt meglepte, hogy Ames ismeri a nevet. – Igen, róla. – Folyton róla beszélt, ha leitta magát. Vagyis minden este – tette hozzá a szőke férfi, aztán elvigyorodott. – Manapság már nők is dolgoznak a rendőrségen? Francesca nem válaszolt a kérdésre, csak Rickre nézett. Lehet, hogy nyomra bukkantak. – Mióta élt Mr. Sullivan külön a feleségétől? – Már különmentek, mire én megismertem. Ez több mint egy éve volt. Maga komolyan rendőr, hölgyem?

Brenda Joyce


– Magánnyomozó vagyok, Mr. Ames, és együttműködöm a rendőrséggel. Mit gondol, Mr. Sullivan még mindig szerette a feleségét? – kérdezte Francesca határozott hangon. Ames ezt viccesnek találhatta, mert teli torokból felnevetett. – Hogy szerette-e? Ezt erősen kétlem, kisasszony. Gyűlölte az asszonyt, mindent gyűlölt benne, leginkább pedig azt, hogy volt képe elhagyni őt. Állandóan arról hadovált, hogy alig várja a napot, amikor majd megfizet neki ezért.

Rick és Francesca megérkezett a rendőrkapitányság elé, de ülve maradtak a Daimlerben. A lány fejében számtalan lehetőség megfordult, és érezte, hogy a férfi agya is lázasan dolgozik. Végül feléje fordult, és találkozott a tekintetük. – Szerinted öngyilkosság volt? – Nagyon úgy fest, de néhány óra múlva majd többet tudunk – felelte Rick. – Gyűlölte Kate-et. – Tudom, hallottam. – Lehet, hogy Sullivan volt a nyakmetsző? Rick arcán mosoly futott át. – Erre meg hogy jutottál? – Gyűlölte a feleségét. – És ebből te arra következtetsz, hogy ő volt a nyakmetsző? – Vissza kell mennünk a lakásba, hogy megnézzük, van-e öltöny a szekrényében. – A fogason nem lógott, szekrény pedig egyáltalán nem volt a szobában. Öltönye egyébként is csak nagyon kevés munkásnak van. – Ez igaz – mondta Francesca, és komoran kinézett a kocsi ablakán. A férfi finoman megérintette a kezét. – Miért hagyta volna életben Kate-et, amikor először megtámadta? És miért támadta volna meg még előtte Francist is? Mi oka lett volna arra, hogy megölje Margaret Coopert? – Én is ezeket a kérdéseket teszem fel magamnak, Bragg. Lehet, hogy az első támadásokat csak dührohamában követte el, és nem Brenda Joyce


akart ölni. Aztán egyre erősebb lett benne a düh, és meggyilkolta Margaret Coopert. A beteg elméjével úgy gondolta, helyes dolgot tesz, amikor öl, és ezért visszatért ahhoz, akire valójában dühös volt. A feleségéhez. – Ez meggyőző elmélet – mondta Rick. – Most pedig megbánta, hogy kioltotta a felesége életét, és ezért öngyilkos lett? – Vagy bűntudata támadt – felelte Francesca. Egyszer csak felfigyelt az utcán várakozó elegáns, hatlovas hintóra, és megijedt. – Jaj, ne! Megígértem Hartnak, hogy sehova nem megyek, amíg Raoul nem jön értem. A nagy izgalomban egészen megfeledkeztem róla. – Most már ő fuvaroz? A lány megpróbálta leolvasni Rick arcáról, mi járhat a fejében, hogy annak megfelelően válaszolhasson, de a férfi vonásai semmit sem árultak el. – Azt hiszem, Hart elsősorban a testőrömet látja benne – felelte végül. – Remélem is – mondta Rick. – Raoul egy titkos egység tagja volt a spanyol-amerikai háborúban, és nagyon érti a dolgát. – Hart erről soha nem beszélt nekem – mondta Francesca elképedten. Rick csak megrántotta a vállát, aztán kiszállt az autóból, és megkerülte, hogy kinyissa az ajtót a lánynak. – Előnyödre kellene fordítanod a helyzetet. Raoul hasznodra lehet a nyomozásaidnál. Francesca mosollyal köszönte meg az udvarias gesztust, és ő is kiszállt. – Ott leszel ma este a nővéremnél? – Nem! – vágta rá a férfi azonnal. – Értem – dünnyögte a lány. – Előbb vagy utóbb biztosan Leigh Anne is el akarja majd hagyni a házat. Mielőtt még felmehettek volna a kapitányság bejáratához, egy nő rohant le velük szemben a lépcsőn. – Miss Cahill! Miss Cahill! Várjon, kérem! – kiáltotta izgatottan. Francesca elébe ment, és magában azt találgatta, mi lehet Francis O’Leary rémületének az oka.

Brenda Joyce


– Valami baj van? – kérdezte tőle aggódón. Francis láthatóan sírt. Arca még mindig könnyes volt, szeme és orra pedig kivörösödött. – Persze hogy baj van, amikor a vőlegényem fogdában ül, és a rendőrség nem akarja kiengedni! – felelte, és megint felzokogott. – Hogy gyanúsíthatják egyáltalán? Hogy hihetik azt, hogy ő a nyakmetsző? Segítsen, kérem, hogy hazaengedjék. Sam ártatlan! – Próbáljon megnyugodni, Francis! – felelte Francesca csitítóan. – A vőlegényét semmivel sem vádolják, csak kérdéseket akarnak feltenni neki. – Ő rendes, tisztességes ember, és nem szörnyeteg – folytatta a felindult asszony. – A légynek sem tudna ártani, nemhogy megöljön valakit! – Mi is így gondoljuk – mondta Francesca, és Francis karjára tette a kezét. – Tudja, hol volt Mr. Wilson tegnap este? – Úgy érti, akkor, amikor Kate Sullivant megölték? – Igen. Mr. Wilson azt állítja, a műhelyében dolgozott, de nyilvánvaló, hogy nem mondott igazat nekünk. Miért hazudna, ha valóban ártatlan? – Francesca hiába várta, hogy a nő válaszoljon. – Francis? – sürgette végül, bár szörnyen érezte magát attól, hogy tapintatlannak kell lennie. – Nálam volt – felelte végül az asszony olyan halkan, hogy alig lehetett hallani. – Ne tanúskodjon hamisan! – figyelmeztette Francesca, mert nem hitt neki. – Nálam volt – ismételte meg Francis. Szemébe megint könny szökött, és bíborvörös lett az arca, miközben tekintete ide-oda járt Francesca és Rick között. – Nos, ha ez igaz... – Igen, valóban nálam volt – bizonygatta a nő nyomatékosan. – Az egész éjszakát velem töltötte... tegnap először. Nem ölhette meg Kate Sullivant. Csak azért nem mondott igazat maguknak, mert engem akart védeni. Francesca ezt érthetőnek találta, és Rick is így gondolhatta.

Brenda Joyce


– Intézkedem, hogy engedjék ki – mondta. – De magának is vallomást kell tennie. Eskü alatt. Francis bólintott, bár szemlátomást még mindig nem nyugodott meg. – Samnek ezek szerint van alibije – mondta Francesca rövid gondolkodás után. Csak az volt a gond, hogy nem hitt Francis O’Learynek. Látta a szemén, hogy hazudik.

Brenda Joyce


16. 1902. április 25., péntek 19 óra 30 perc

Francesca

kissé kifulladva lépett be a fogadószobába a nővére Madison sugárúti házában, amely egészen közel volt az ő otthonukhoz. Elkésett, de mások is csak most érkeztek meg. Miközben leadta a köpenyét, végignézett a vendégeken, akik ebben a szobában és a szomszédos nagy szalonban gyülekeztek. Onnan kivitték a bútorokat, hogy helyet csináljanak a meghívottak százait kiszolgáló büfének, amely teljesen betöltötte az egyik falat. A szalon különböző pontjain lábazatokon fehér liliomokból összeállított virágkölteményeket helyeztek el, amelyek az emberek feje fölé magasodtak. A tágas táncparkettet fehér abrosszal borított, nemes kristállyal és aranyszegélyes étkészlettel nyolc-nyolc főre megterített asztalok vették körbe. Egy zongorista és egy hegedűs duója már keringőt játszott. Francesca örömmel várta ezt az estét, amelyen először jelenhet meg hivatalosan Calder Hart oldalán. Korábban, amíg csak titokban voltak jegyesek, mindenhova külön érkeztek, és úgy is távoztak. A fogadószoba másik végében a lány felfedezte a nővérét, aki a legjobb barátnője is volt. Connie, mint mindig, most is lélegzetelállítóan szép volt, és elegáns is a ma estére választott levendulaszínű sifonruhájában. Bájosan mosolygott, miközben sorra elbeszélgetett a Brenda Joyce


vendégekkel. Mindig is remek és elbűvölő háziasszony hírében állt, s nemrégiben még úgy tűnt, hogy tökéletes az élete. Francesca most nem akart arra gondolni, milyen szörnyen kezdődött ez az év Connie és a férje számára. Kis ideig figyelte a nővérét, és megkönnyebbülten nyugtázta magában, hogy megint boldognak és nyugodtnak tűnik. Más ismerősöket egyelőre nem látott, eltekintve természetesen jóképű sógorától, aki a bejáratnál állt, hogy üdvözölje az érkezőket. De hol lehet Hart? Csak nem késik el? – Helló! – hallott meg egyszer csak a háta mögül egy kedves, ismerős hangot. Megfordult, és felnézett Rourke-ra. – Helló! Örülök, hogy itt vagy, mert teremtett lelket sem ismerek. Te igen? A férfi elmosolyodott. – Rathe és Grace a szalonban van, és a vőlegényed is itt járkál valahol. Francesca szívverése azonnal felgyorsult. Kizárólag Calder miatt vette fel azt a merész és kihívó sötétvörös ruhát, amelyet Sarah megörökített a festményén. – Elbújhatott valahol, különben már rég észrevettem volna – mondta. Rourke belekarolt. – Gyere, nézzük meg, találunk-e ismerős arcokat! Elsétáltak a vendégek között, és Connie előtt álltak meg. – Francesca! – kiáltotta ő boldogan, és megölelte a húgát. – Egész héten nem láttalak. Már kezdtem aggódni. Akárcsak Francesca, a nővére is szőke és kék szemű volt, csak épp világosabb árnyalatokban: a haja platinaszőke, a szeme világoskék, a bőre elefántcsontszínű. Mindenki rendkívüli szépségnek tartotta, és Francesca maradéktalanul osztotta ezt a véleményt. – Egy eseten dolgozom – mondta somolyogva, aztán halkabban folytatta: – A nyakmetszőt üldözzük, Con. Minden jel arra vall, hogy tegnap este ő ölt meg egy újabb fiatal nőt. Connie üdvözölte Rourke-ot, aztán visszafordult a húgához.

Brenda Joyce


– Mama mondta, hogy megint együtt dolgozol Bragg-gel. Szerinted jó ötlet ez? – Munkatársak vagyunk, semmi több nincs köztünk – mondta Francesca. Érezte, hogy elpirult, mert Rourke, Rick féltestvére közvetlenül mellette állt, és hallgatta a beszélgetést. – És nyomozókként jó csapatot alkotunk – tette hozzá. Connie összeráncolta a homlokát, és a szalonra mutatott, amelyben később majd vacsorázni fognak. – Tudom, hogy lelkesen űzöd az új szenvedélyedet, de most már menyasszony vagy. Talán ideje lenne, hogy az esküvőd tervezésével foglalkozz. Hart mindenesetre odabent van. Francesca követte a nővére pillantását, és meglátta Caldert, aki frakkot viselt, s abban is hihetetlenül férfias jelenség volt. Kezében egy pohár pezsgőt tartott, miközben a szalon egyik oszlopát támasztotta. Tartása szokás szerint hanyag volt. Francesca éppen integetéssel akarta felhívni magára a figyelmét, amikor észrevette, hogy a vőlegénye elmélyült beszélgetést folytat egy vonzó, barna hajú nővel, akivel egyszer már ő is találkozott. – Nem Darlene az ott? – kérdezte Rourke halkan. Francesca meredten nézte a beszélgető párt, és érezte, hogy félelem szorítja össze a szívét. Darlene félreérthetetlenül flörtölt Calderrel, noha tudnia kellett az eljegyzéséről. Akkor viszont miért érinti meg újra meg újra a karját? Hartot ráadásul mintha szemlátomást nem zavarná, hogy figyelik őket. Ez persze még nem ok arra, hogy én féltékeny legyek, győzködte magát a lány. – Jól tudom, hogy együtt dolgozol Darlene apjával a philadelphiai kórházban? – kérdezte Rourke-tól. – Igen. Paul Fischer kiváló belgyógyász. Megyünk? – kérdezte a férfi, és a karját kínálta Francescának. Ő nem tudta levenni a szemét a párról, és érezte, hogy lángba borul az arca. A féltékenységtől, gondolta. Hartnak már ide kellett volna jönnie hozzá, és jelét adnia, hogy tetszik neki a merész, vörös ruhája. – Igen, menjünk oda, és mutassuk meg, hogy megjöttünk! – mondta Francesca.

Brenda Joyce


Connie a húga füléhez hajolt. – Viselkedj, Fran! Kerül, amibe kerül – súgta. Rourke bevezette Francescát a szalonba. – Felindultnak tűnsz – jegyezte meg csendesen. – Hart flörtöl azzal a boszorkával? – csúszott ki a lány száján, mielőtt még lenyelhette volna a kérdését. – Nem hiszem – felelte Rourke kissé meglepetten. – Hart megszokta, hogy csodálják a nők, de téged szeret. Egészen biztos, hogy csak udvarias Darlene-nal. Vőlegénye ebben a pillanatban észrevette Francescát. Neki azonnal elakadt a lélegzete, és arra számított, hogy a férfi csábítón rá fog mosolyogni, ahogy szokott. Calder azonban még hanyagabb tartásban támasztotta tovább az oszlopot, miközben tekintete bejárta a menyasszonya vörös ruháját. Végül elmosolyodott, de továbbra sem vette le a szemét Francescáról. Ő érezte, hogy valami baj van, és feszengve viszonozta a mosolyt. – Minden rendben? – kérdezte tőle Rourke csendesen. – Történt valami – felelte a lány. – Parancsolsz? – Hart mérges valamiért. – És ezt te ilyen messziről is meg tudod állapítani? – lepődött meg Rourke. – Igen, innen is látom – jelentette ki Francesca. Darlene ekkor megrángatta Calder kezét, mintha magára akarná vonni a figyelmét. Aztán lábujjhegyre állt, és súgott valamit a fülébe. Francesca önkéntelenül ökölbe szorította a kezét, amikor azt kellett látnia, hogy a barna lány melle csak kétujjnyira van az ő vőlegénye mellkasától. – Nyugalom! – tanácsolta neki Rourke. – Calder mindig tisztelettel bánt veled. Bevallom, ámulva látom, hogy kifogástalan úriember lett belőle. Te ugyanúgy tudod, Francesca, mint én, hogy Darlene nem az első nő, aki ki akarja vetni a hálóját Calderre. Mindig is lesznek olyan nők, akiket nem érdekel, hogy ti most már jegyesek vagytok. Jobban tennéd, ha hozzászoknál a gondolathoz – tette hozzá, és kedvesen rámosolygott a lányra.

Brenda Joyce


Francescának mélyeket kellett lélegeznie, mert nem állt messze attól, hogy kikaparja a vetélytársnője szemét. Tudta azonban, hogy Rourke-nak igaza van. – Táncolnál velem? – kérdezte tőle. – Egy kicsit össze kell szednem magam, különben csomókban fogom kitépni Darlene haját. – Azt inkább ne! – felelte a férfi vigyorogva, aztán megfogta a kezét, és a táncparkettre vezette. – A vőlegényed most már csak rád figyel. Francesca szeretett volna hátranézni a válla fölött, de uralkodott magán. Gondolatban azt találgatta, mit tenne, ha egyszer valóban félreérthetetlen helyzetben kapná rajta Caldert egy másik nővel. Ha már az is kihozza a sodrából, hogy egy tizennyolc éves szépség nyíltan flörtöl vele, mit érezne akkor, ha a férfi igazán megcsalná? Úgy, ahogy azt Daisy kilátásba helyezte. Biztos volt benne, hogy azt nem élné túl. – Mit csinálnak éppen? – kérdezte Rourke-tól, aki kitűnő táncos volt, és valósággal repült vele a parketten. – Hart árgus szemekkel figyel téged. A helyedben én kicsit sem aggódnék. Esküdni mernék, hogy mindjárt idejön. Francesca szorosabban a táncosához simult, és felnézett rá. – Nem hittem volna, hogy valaha is ilyen féltékeny leszek – vallotta be. – A szerelem a legkülönösebb érzéseket hívja elő az emberből. Ha neked lennék, tudomást sem vennék az olyan nőkről, mint Darlene. Hart egyetlen nővel sem viselkedett még úgy, ahogyan veled. Azóta, hogy megismert téged, többet láttam mosolyogni, mint eddig egész életében. De azért ne érts félre! Úgy döntöttél, hogy egy rendkívül bonyolult férfihoz mész feleségül, és én kicsit sem lennék meglepve, ha nem lenne egyszerű a házasságotok. – Én sem értem igazán, amit csinálok – mondta Francesca őszintén. – Hart nagyon sokat jelent nekem, de a múltja aggaszt. Néha azon gondolkodom... – A lány habozott kicsit, ám aztán elárulta, mi nyugtalanítja. – Néha nem tudom, sikerülhet-e elérnem, hogy ne unjon rám. Rourke halkan felnevetett.

Brenda Joyce


– Valami azt súgja nekem, hogy el tudod érni, és el is fogod. Hart pedig mindent elkövet majd, hogy jó férjed legyen. Nagyon fontos vagy neki, és nem fogja kockára tenni a házasságotokat. Francesca nyugodtabb lett attól, amit hallott. – Még mindig figyel minket? – Téged figyel. Szorítsalak erősebben magamhoz? – kérdezte Rourke, és csibészesen elmosolyodott. – Igen. Amikor táncosa közelebb húzta magához, semmint azt az illendőség engedte volna, válla fölött a lány látta, hogy Hart elindul feléjük. Lazaságának nyoma veszett, és most már csak mérgesnek tűnt. – Azt hiszem, nyertél. Közeledik a vőlegényed – mondta Rourke fojtott hangon. Hart megbökte a vállát, és véget vetett a táncnak. – Lekérném a hölgyet, ha nem haragszol – mondta. – Persze hogy nem – válaszolta Rourke, és bátorító pillantást vetett Francescára, majd magukra hagyta őket. Calder átkarolta a lányt, és egy pillanatig a szemébe nézett. Francesca nem örülhetett sokáig annak, hogy bevált a terve. Máris megint nyugtalan lett, mert a vőlegénye tekintete továbbra is komor maradt. – Gondolom, nehéz napod volt – mondta Calder udvariasan, de a hangja távolságtartó volt, a tartása pedig feszültségről árulkodott. Francesca tudta, hogy a nővére egyszerűen csak kedvesen üdvözölné a férfit, és nem törődne a morózus hangulatával. Ő azonban nem Connie volt, és lázasan törte a fejét, hogy kitalálja, mi ronthatta el Calder kedvét. – Igen, megtaláltuk Kate Sullivan férjét. Holtan – válaszolta. Calder ugyanolyan könnyedén vezette tánc közben, mint Rourke az előbb, a keze azonban egészen más volt, mint az övé. Nagy, erős és meleg. Az egyikkel Francesca derekát fogta át, a másikkal a kezét tartotta. – Ez ma történt? A lány bólintott.

Brenda Joyce


– Talán öngyilkos lett, és az is lehet, hogy ő volt a nyakmetsző. – Francesca abbahagyta a táncot, de nem engedte el a vőlegényét, akinek így szintén meg kellett állnia. – Mi a gond? Látom rajtad, hogy valami baj van – mondta Francesca. Calder sokáig csak szótlanul nézett rá. – Mi baj lenne? Csak nekem is nehéz napom volt. – A férfi kis ideig habozott, aztán mesterkélten elmosolyodott. – Nagyon szép vagy ma este. Természetesen mindig nagyon szép vagy, de tudod, mennyire szeretem ezt a ruhádat. Ezúttal a lányon volt a habozás sora. Nem ismert Caldernél elbűvölőbb férfit, most azonban kicsit sem volt az. Úgy beszélt, mintha betanult szöveget mondana fel. – Haragszol rám, mert nem vártam meg Raoult? A férfi arcáról semmit sem lehetett leolvasni. – Erről nem is tudtam. Raoul nem mondta, de nem is várom el tőle, hogy kémkedjen nekem. A testőrnek tehát nincs köze a dologhoz. Francesca szorongása ettől csak még erősebb lett. – Mi a baj, Calder? Felindultnak tűnsz. Történt valami? Ha igen, el kell mondanod. – A lány megpróbálkozott egy mosollyal. – Jegyesek vagyunk. A legsötétebb titkaidat is megoszthatod velem. A férfi összerezzent, mintha Francesca érzékeny pontjára tapintott volna rá. Aztán átkarolta a lányt, és kivezette a táncparkettről. – Már bámulnak minket. Az emberek azt hihetik, hogy veszekszünk. – Nekem úgy tűnik, hogy valóban azt tesszük – felelte Francesca halkan. – Így van? Calder arcán megrándult egy izom. – Nem, nincs így. Nem haragszom rád. Miért is tenném? – kérdezte, és most ő tett kísérletet a mosolygásra, de csúfos kudarcot vallott. Meggyőzően beszélt, és őszintének tűnt. Nyugtalansága azonban túlságosan nyilvánvaló volt ahhoz, hogy Francesca figyelmen kívül hagyhassa.

Brenda Joyce


– Nem úgy sikerült a találkozód a hongkongi követtel, ahogy tervezted? – kérdezte. Calder megvető hangot hallatott. – Az sem érdekelne, ha gyászos eredménnyel zárult volna. Csak azért terjeszkedem, mert úgy tűnik, hogy manapság ezt kell tenni. A többletbevételről könnyűszerrel le tudnék mondani. A lány úgy gondolta, ha a vőlegénye nem rá haragszik, és az üzleti tárgyalása sem hozott kedvezőtlen fordulatot, akkor a rosszkedvének csakis egy oka lehet. – Találkoztál ma Rickkel? – Nem. – Calder tekintete még vészjóslóbb lett. – Hagyd ezt abba, Francesca! Innál valamit? – kérdezte, és most természetes volt a mosolya. A lány megfogta a karját, hogy ne inthessen oda egy pincért. Fejében megszólalt egy halk hang, és azt tanácsolta, hagyja békén a vőlegényét, és majd máskor derítse ki, mitől ilyen gyászos a hangulata. Ő azonban nem fogadta meg a tanácsot. – Egy nap majd férj és feleség leszünk. Legalábbis így tervezzük – mondta. – A házasságunk csak akkor működhet, ha nem zársz ki az életedből. Látom rajtad, hogy boldogtalan vagy. Kérlek, áruld el az okát. A férfi most már bosszús lett. – Újra csak azt mondhatom, hogy nehéz napom volt. Elnézésed kérem, ha netán felizgattalak. – Calder hangja nyers volt, és arról árulkodott, hogy nem akar erről többet mondani. – Nem szeretnélek a részletekkel untatni, úgyhogy hagyjuk ezt, ahogy már kértem egyszer. Francesca szíve összeszorult. Hogy éljenek együtt életük végéig, ha Calder azonnal így viselkedik, amint nem úgy mennek a dolgok, ahogyan azt ő szeretné? – Ismerted a híremet, amikor igent mondtál nekem – folytatta a férfi, mintha kitalálta volna a lány gondolatait. – Senki sem kényszerített az eljegyzésre. Ha meggondoltad magad, nem fogok tiltakozni. A lány döbbenten levegő után kapkodott.

Brenda Joyce


– Mit jelentsen ez? Fel akarod bontani az eljegyzésünket? – kérdezte, és annyira megdöbbentette, amit Calder mondott, hogy csodálkozáson kívül semmi mást sem érzett. A férfi csak pár másodpercnyi hallgatás után szólalt meg: – Fel kell hagynunk egymás áltatásával. Nem vagyok tisztességes férfi. Ez csak máz volt, amelyet a te kedvedért viseltem. Ettől azonban még máz maradt, és mindig is az lesz. A tények magukért beszélnek. Önző ember vagyok, aki csak a saját előnyét nézi. És nem vagyok Rick Bragg. Ezt vagy el tudod fogadni, vagy nem. Francesca tiltakozni akart, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. – Sajnálom – mondta Calder színtelen hangon, és az arca sem árulkodott semmiféle érzelemről. – Sajnálom, hogy nem vagyok az a férfi, akinek te szeretnél – tette hozzá, és könnyedén meghajtotta magát. – Hozok magunknak pezsgőt.

Bartolla arca csak úgy ragyogott, miközben belekarolt Evanbe. – A nővéred a város egyik legjobb vendéglátója! – mondta lelkendezőn. Éppen leadta bársonyköpenyét a ruhatárban, miután megérkeztek a Montrose-házba. Most a férfiak és a nők tekintete egyaránt őrá szegeződött. A férfiak pillantása sóvár volt, a nők arca sárga az irigységtől. Bartolla újabb diadalt könyvelhetett el. Lesimította burgundivörös bársonyruháját, amely alatt szinte semmit sem viselt. A mélyen kivágott darabot gyémántokkal kirakott, keskeny pántok tartották, s minden lépésnél viselője csípőjére és combjára simult. Ő jól tudta ezt, mert hosszasan nézegette magát Chandleréknél a padlótól a mennyezetig érő tükörben, mielőtt elindult. Ugyancsak gyémántok csillogtak hosszú bársonykesztyűjén, amely jóval könyök fölött végződött. – Igen, Connie remek vendéglátó – felelte Evan, de a gondolatai szemlátomást másutt jártak. A grófnő a karjához nyomta a mellét. – Nagyon figyelmes tőled, hogy velem jöttél ide, noha éppen nehéz helyzetben vagyunk.

Brenda Joyce


– Biztos vagy benne, Bartolla? – kérdezte a férfi nagyon halkan, és legalább már századszor. A grófnő pedig legalább századszor bólintott, miközben kétségbeesettnek tűnt. – Kérlek, Evan, kérlek! – suttogta. – Nem kell ezt végigcsinálnod velem. Visszamehetek Európába, hogy ott szüljem meg a gyermekünket, és soha senki nem fog értesülni róla. – Semmi ilyet nem fogsz tenni – jelentette ki a férfi nyomatékosan. Bartolla félrefordult, hogy Evan ne láthassa a mosolyát. A férfi ragaszkodott hozzá, hogy együtt csinálják végig a következő hónapokat. – Ott a nővéred – mondta. – És Lord Montrose is. Gyere! – Elindult a házaspárhoz, s amint odaért, felkiáltott: – Connie, mylord, örülök, hogy találkozunk! És csodás a dekoráció! Connie elmosolyodott, és arcon csókolta a grófnőt, akit a magas, jóvágású Neil Montrose kézcsókkal üdvözölt. Bartolla peckesen kihúzta magát előtte, ő azonban csak futó pillantást vetett ruhája mély kivágására. Közben látványosan átölelve tartotta a feleségét, és erősen magához is szorította. – Örülök, hogy eljöttél – mondta a sógorának. – Hogy mondhattam volna nemet neked és Connie-nak? – felelte Evan. Bartolla kidüllesztette a mellét, és a legszívesebben oldalba bökte volna Evant, hogy ne vágjon már ilyen kelletlen képet. Connie látta a grófnőn, mi jár a fejében, a férjének azonban meglepő módon semmi sem tűnt fel. – Elbűvölő a ruhája, Bartolla, és csodásan áll önnek – mondta Connie, és hangjában nyoma sem volt rosszindulatnak. – Köszönöm – felelte a grófnő, és úgy döntött, nem vesztegeti tovább az idejét Neil Montrose-ra. – Julia és Andrew is itt van – mondta Neil a sógorának. – Remélem, ettől nem lesz kellemetlen számodra az este.

Brenda Joyce


– Köszönöm a figyelmességedet, Neil – felelte Evan –, de pillanatnyilag más gondjaim vannak, amelyeknek semmi közük apámhoz. Neil levette a karját a feleségéről, sógora vállára tette a kezét, és félrevonult vele. Bartolla feszülten fülelt, hogy ne maradjon le a két férfi beszélgetéséről. – Nemrégiben együtt ebédeltem apáddal – mondta Neil. – Magánkívül van, és teljes joggal. Nem tudsz valamilyen kompromisszumot elképzelni? Végül is az egyetlen fia vagy. – Neil – kezdte Evan figyelmeztetőn –, nagyra becsülöm az aggódásodat, de semmi közöd ahhoz, ami köztem és apám között van. Montrose habozott kicsit, de végig egyenesen a sógorára szegezte majdnem türkizszínű szemét. – Attól tartok, nem lehetek közönyös, amikor kellemetlen helyzetben vagy. Hogy őszinte legyek, Connie és én komolyan aggódunk érted. – Boldog vagyok – jelentette ki Evan, noha a legkevésbé sem tűnt annak. – Miattam nem kell nyugtalankodnotok. Bartolla tudta, félre kellene vonulnia a szeretőjével, hogy megmossa a fejét az udvariatlanságáért. Halk sóhajt hallatott, amikor egyszer csak meglátta Calder Hartot. A szalonban állt, és nők vették körül, akik mind jól festettek, és kivétel nélkül azon igyekeztek, hogy magukra vonják a férfi figyelmét. Neki viszont teljességgel kifürkészhetetlen volt az arca. Bartolla nem tudta, hogy érdeklik-e azok a nők, vagy untatják. Körbenézett, de Francescát sehol sem látta. – Hol van a húga? – kérdezte Connie-tól, aki szintén Calder Hartot figyelte, és pillantása elárulta, hogy nyugtalanítónak találja, amit lát. – Úgy vonzza a nőket, mint mágnes a vasat, igaz? – kérdezte Bartolla mosolyogva, magában azonban azt találgatta, miért nincs Hart a jövendőbelije mellett. – Azt hiszem, szerelmes a húgomba – felelte Connie, és megint Hartra pillantott.

Brenda Joyce


Ez a megjegyzés végképp felébresztette a grófnő érdeklődését. Lehet, hogy Hart összeveszett Francescával? A férfira szabályosan rátapadt egy nagyon fiatal és csinos barna lány, akit Bartolla nem ismert. Fürkésző szemmel nézte a párt. Hart tud vigyázni magára, gondolta. Ha nem élvezné annak a fiatal nőnek a leplezetlen érdeklődését, már rég elhúzódott volna tőle. – Kétlem, hogy Hart valaha is szerelmes lett volna – mondta. – Eddig – tette hozzá gyorsan. Connie hátat fordított a szalonban lejátszódó jelenetnek. Nyilvánvaló volt, hogy nem tetszik neki leendő sógora viselkedése. Evan és Neil megint csatlakoztak hozzájuk. – Francesca is itt van? – kérdezte Evan. – Azt hiszem, kiment a teraszra – felelte a nővére. – Beszélnem kell vele – mondta Evan. Futó pillantást vetett Bartollára, aztán visszafordult a testvéréhez. – Már megint nyomoz. – Tudom. Úgy tűnik, tegnap este újra lecsapott a nyakmetsző. Evan elsápadt. – Jézusom! Erről egy szót sem írt a World. – A Tribune lehozta – jegyezte meg Neil. – Ki volt az áldozat? Gondolom, nem Maggie... vagyis Mrs. Kennedy. Francesca azt biztosan azonnal elmondta volna nekem. Bartollának nagyon nem tetszett ez az aggódás. Dühösen belekarolt a kísérőjébe, de a valódi érzéseit sikerült elrejtenie. Egyre biztosabb volt abban, hogy Evan érez valamit az iránt a szende kis varrónő iránt. – Nem Mrs. Kennedy volt – nyugtatta meg Connie az öccsét. – Ő Hart házába költözött a gyerekeivel. Az áldozatot Sullivannek hívták, ha jól tudom. Evan láthatóan megkönnyebbült. – És Mag... Mrs. Kennedy most Hartnál lakik? – Igen. – Ez jó. Ott biztonságban van. Bartolla szorosan Evanhez bújt. – Nem találod, drágám, hogy a testvéred varrónője iránti aggodalmad kissé... eltúlzott?

Brenda Joyce


– A családunk barátja, és te is tudod, hogy nagyon szeretem a gyerekeit. Connie és Neil összenézett, s ez nem kerülte el Bartolla figyelmét. A helyzet annyira zavarta, hogy lángolni kezdett az arca. Evan azt akarja, hogy az egész világ tudjon a képtelen és célt tévesztett vonzalmáról? – Hogy te milyen gondoskodó vagy! Nagyon büszke vagyok rád – mondta a grófnő mosolyogva, és csókot nyomott a szeretője arcára, de az ezt látszólag észre sem vette. – Hozhatok valakinek innivalót? – kérdezte helyette. – Köszönjük, de nem – felelte Neil, és a feleségére mosolygott. – Az összes vendég megérkezett. El kell vegyülnünk közöttük. Nekem ígéred a vacsora utáni első táncot? Connie sugárzó arccal nézett a férjére. – Természetesen – felelte. Neil lehajolt hozzá, és sokkal bizalmasabban csókolta meg, semmint az férj és feleség között nyilvánosság előtt megszokott volt. – Hoznál nekem egy pohár pezsgőt? – kérdezte a grófnő Evantől. – Szívesen. Bartolla fejében utálatos gondolat született meg, miközben Hartra nézett. – Kimegyek Francescához – szólt a szeretője után.

Brenda Joyce



Francesca

reszketve a terasz kőkorlátjának dőlt, és lenézett a Madison sugárúton elhaladó kocsikra és fogatokra. Már jó ideje idekint álldogált, de Hart még mindig nem jött ki utána. Valóban fel akarja bontani az eljegyzésüket? A lány fejében teljes volt a zűrzavar, egyvalamit azonban bizton tudott. Harttal valami nincs rendben. Hűvös és távolságtartó vele, mintha el akarná taszítani magától. Vajon ez csak múló rossz hangulat nála, vagy valóban megváltozott a véleménye a kettejük dolgában? A gondolat, hogy esetleg elveszítheti a férfit, elviselhetetlenül fájt Francescának. Miközben fázósan megdörzsölte a karját, visszagondolt a ma reggelre. Akkor még minden a legnagyobb rendben volt. Most viszont, csupán órákkal később, semmi sem olyan, amilyen eddig volt. Mi történhetett? Mert valaminek történnie kellett. Senki sem búcsúzik el délelőtt a legjobb hangulatban a menyasszonyától, hogy aztán este derült égből villámcsapásként a kapcsolatuk végéről kezdjen beszélni. De számít ez még egyáltalán? Hallgatnia kellett volna az édesapjára, Daisy figyelmeztetésére, sőt azokra a kijelentésekre is, amelyeket maga Hart tett. Ő azonban azt akarta hinni róla, hogy tisztességes, becsületes ember, farkasbőrbe bújt bárány. Most viszont már

Brenda Joyce


elkésett. Rég beleszeretett Hartba, és olyan sebezhető, amilyen soha korábban nem volt. A legnagyobb baj az, hogy lelke mélyén még mindig eltökélten tisztességes, becsületes embernek akarja tartani a vőlegényét. Egyszerűen továbbra is hinni akar benne. Harcolnia kell a szívéért. Feladásról, visszavonulásról szó sem lehet. Ahhoz túl sok forog kockán. Ahhoz túlságosan szereti Hartot. A gondolatban azonban, hogy megnyerje magának Calder Hartot, volt valami ijesztő. Előtte sok nő próbálkozott már ezzel, és kivétel nélkül kudarcot vallottak. – Francesca? Maga az? – hallotta meg a lány egyszer csak a háta mögül egy férfi hangját. Ismerősnek találta, de miután a kézfejével sietve megtörölte könnyes arcát, és megfordult, azt látta, hogy tőle kissé távolabb egy idegen, hórihorgas férfi áll. – Richard Wiley vagyok – mondta. – Mit csinál idekint egyedül? – Ó, Mr. Wiley, üdvözlöm – felelte a lány, és örült, hogy ez előtt a férfi előtt nem kell igazán összeszednie magát. Az édesanyja valamikor össze akarta boronálni vele, de az már nagyon régen volt. – Egy új eseten dolgozom, és éppen a tényeket igyekszem fejben összerakni – hazudta. – Akkor is nagyon elfoglalt volt, amikor utoljára találkoztunk – mondta Richard, és rámosolygott Francescára. Barna haja ovális arcot keretezett, amelynek igen kellemes vonásai voltak, de a lányból soha nem váltottak ki lelkesedést. – Az utóbbi hónapokban gyakran olvastam önről a lapokban. – Azt hiszem, megtaláltam az élethivatásomat – felelte a lány. – Nagyon élvezem a nyomozói munkát. – És nagyon jól is csinálja. Igaz is, gratulálhatok a Mr. Harttal kötött eljegyzéséhez? Francescának sikerült mosolyt varázsolnia az arcára. – Köszönöm. Még egy vendég jött ki a teraszra, és a lányt nyugtalanság fogta el, amikor meglátta, hogy Benevente grófnő az. Semmiképpen sem

Brenda Joyce


akarta, hogy Bartolla megsejtse, valami nincs rendben közte és Hart között. – Bekísérhetem? – kérdezte Richard Wiley. – Ebben a ruhában még megfázik idekint. Bartolla közelebb jött, és láthatóan azért, hogy beszéljen Francescával. Ő tudta, a grófnőt nem könnyű eltéríteni a szándékától, ha valamit egyszer a fejébe vett. Idekint, a sötétben azonban nem lesz könnyű bármit is leolvasnia az arcáról, mert csak egymástól távol elhelyezett két gázlámpa ad némi fényt. – Ó, inkább még élvezném kicsit ezt a szép áprilisi estét – válaszolta. Wiley elindult vissza, és biccentéssel üdvözölte Bartollát, aki odalépett Francescához. – Mit csinálsz itt egyedül? Hol van az a pipogya vőlegényed? Francesca kényszeredetten elmosolyodott, és nagy levegőt vett. – Éppen egy új eseten dolgozom, és a nyomozás eddigi eredményeit igyekszem átgondolni. Nem vagyok partihangulatban – mondta. A grófnő a karjára tette a kezét. – Bármilyen hangulatban is vagy, biztosan jó ötlet, hogy felügyelet nélkül hagyod Hartot? Francesca előre tudta, hogy ez a nő kést fog döfni a szívébe. Egy pillanatig lehunyta a szemét, aztán Bartollára emelte. – Mit akarsz ezzel mondani? A grófnő visszanézett rá, és elkomolyodott. – Nagyon zaklatott vagy – mondta kitérően, és megérintette a lány kezét. – Tegnap megöltek egy nőt, aki senkinek sem ártott – felelte Francesca, és megpróbált haragot csempészni a hangjába. – Pillanatnyilag az ő halála foglalkoztat a leginkább, és azon gondolkodom, mit kell tennünk azért, hogy ne történhessen több gyilkosság – tette hozzá. Bartolla kis ideig megint szótlanul méregette. – Te vagy a legbátrabb nő – mondta végül –, akivel valaha találkoztam, és valószínűleg a legőszintébb is.

Brenda Joyce


– Ezt kétlem – válaszolta a lány nyugtalanul. A grófnő megdörzsölte a karját, mert a könnyű széltől lehűlt a levegő a teraszon. – Velem mindig őszinte és kedves voltál. Jól gondolom, hogy azért vagy idekint, mert bujkálsz? – kérdezte halkan. – Nem, Bartolla, arról szó sincs – tiltakozott Francesca árulkodóan gyorsan. A grófnő sokáig hallgatott, és bíráló tekintete alatt a lány egyre idegesebb lett. Amikor Bartolla végül megszólalt, a hangja egészen más volt. Szelídebben, lágyabban szólt: – Komolyan azt hitted, egyszerű lesz, ha kapcsolatot folytatsz Harttal? Francesca az ajkába harapott. Tudta, nem volna szabad megbíznia Bartollában, és a magánügyeiről beszélnie vele. Másrészt viszont mindenképpen ki akarta önteni valakinek a szívét, és a grófnő végül is jól ismerte Hartot. – Ilyesmit csak ostoba nő hinne – válaszolta, és megpróbált mosolyogni. – Egy okos nő viszont azonnal a pokolba küldte volna, nemde? – tette hozzá Bartolla. Francescának egyet kellett értenie vele, ha akart, ha nem. – Nagyon nehéz ellenállni neki. Roppant meggyőző tud lenni. – Ma este viszont élvezettel flörtöl egy másik nővel. Összevesztetek? A lány megdermedt. Bartolla ezek szerint olvasott a jelekből. Vajon az egész társaságnak feltűnt, hogy Hart nem őt tünteti ki a figyelmével, hanem egy másik nőt? – találgatta. – Nem bánom, ha flörtöl – felelte. – Semmit sem jelent nekem, és neki sem. – Ma este kimondottan rossz volt a kedvem, amikor elindultam ide – mondta a grófnő tűnődőn. – Úgy gondoltam, majd a te károdra javítok a hangulatomon. Azért jöttem ki hozzád a teraszra, hogy sót szórjak a sebedbe. De kedvellek, és ezért adok neked egy tanácsot. Francesca nem mozdult. Kíváncsi volt, milyen taktikát választhatott Bartolla.

Brenda Joyce


– Menj vissza, drágám, és harcolj azért, amit meg akarsz tartani! – folytatta a grófnő. – Ne álldogálj idekint, duzzogva és pityeregve, mint egy kisgyerek. Francesca nem szívesen tette, de igazat kellett adnia Bartollának. Valóban elbújt itt, duzzogott, és átadta magát az önsajnálatnak. Természetesen harcolnia kellene Hartért, és akarna is, de fél megküzdeni Darlene Fischerrel és a hozzá hasonló nőkkel. – Nem tudom, képes vagyok-e rá – suttogta. – Feleannyira sem vagyok szép, mint azok a nők, akik eddig elnyerték Hart tetszését – tette hozzá. Bartolla magához ölelte. – Szamárság! Igaz, a hétköznapi viseleteden lenne mit javítanod, és legfőképpen végre el kellene felejtened azokat a ronda kék ruhákat. De ugyanolyan vonzó vagy, mint a többiek. Minden csak játék, Francesca. Akkor is, ha valóban szerelmes vagy. Ez a ruha tökéletes rajtad. Lengesd a csípődet, és legyen elbűvölő a tekinteted! Ez itt most a megfelelő pillanat. – Nem értek a csábításhoz – tiltakozott a lány. – Ahhoz minden nő ért – vágta rá Bartolla. – Egyszerűen csak jobbnak kell lenned másoknál. És mert sokkal okosabb vagy, mint bármelyikünk, ez aligha jelent majd számodra gondot. Sarah festményén Francesca valóban csábító volt, ezt el kellett ismernie. És Calder nem is egyszer nézett rá úgy, hogy ő végzet asszonyának érezhette magát. – Hartot emészti valami – mondta, és habozott kicsit. – És egészen biztos, hogy nem a Miss Fischer utáni vágyról van szó. – Hart férfi, ráadásul a nemének egészen különleges példánya. A hozzá hasonló férfiak szeretnek letérni a kitaposott ösvényről, és ő sem marad meg örökre azon, amelyen ma este jár. Egy nap majd más tájékokon fog kalandozni. Ezt te ugyanolyan jól tudod, mint én. De te visszatérítheted a helyes útra. – Bartolla rámosolygott Francescára. – Láttam, hogy néz rád. Ez több testi vágynál. Ha csupán az volna, azt tanácsolnám neked, hogy bontsd fel az eljegyzésed. Hart azonban csodál téged. Látom a szemén, hogy így van. Ne add fel a reményt,

Brenda Joyce


drágám! Ha elég erős leszel, túl fogod élni a hullámvölgyeket is, mert azok egészen biztosan lesznek, ahogyan hullámhegyek is. A grófnő ugyanúgy biztos volt abban, mint Daisy, hogy Hart előbb vagy utóbb hűtlen lesz hozzá, és Francescának ez kicsit sem tetszett. Azt azonban nem tudta magáról, hogy valóban olyan erős-e, amint azt Bartolla állítja. Egyszeriben mégis úgy döntött, hogy vállalja a küzdelmet. Olyan érzése támadt, hogy az egész élete kockán forog, és ez talán valóban így is van. Calder nélkül már egyszerűen nem tudná elképzelni a jövőjét. – Köszönöm az őszinte szavaidat – mondta végül. A grófnő rákacsintott. – De senkinek ne beszélj erről, különben vége lesz a jó híremnek. Francesca elmosolyodott, és válaszolni akart, ám ekkor Hart lépett ki a teraszra. A sötétben már alig lehetett kivenni, a lány mégis azonnal felismerte, és még inkább érezte a jelenlétét, miközben a férfi lassan feléje tartott. Amikor arcára esett a holdfény, tisztán látni lehetett rajta a merev, eltökélt kifejezést. Bartollára csak kurta, megvető pillantást vetett. Nem állhatta, és még csak azzal sem fáradt, hogy köszönjön neki. A grófnő azonban nem zavartatta magát. Bátorítón rámosolygott Francescára, aztán bement a teraszról. Francesca bénultan állt ott, miközben Calder kibújt a zakójából, és az ő vállára terítette. – Az egész estét idekint akarod tölteni? – kérdezte csendesen. – Már eljátszottam a gondolattal – felelte a lány, és a férfi szemébe nézett, mert a hangját mintha megint olyannak hallotta volna, mint korábban mindig. – Lehetetlenül viselkedtem – folytatta Calder. – Nagyon sajnálom, Francesca. Nincs bocsánat arra, amit az előbb mondtam neked. A lány annyira megkönnyebbült, hogy egészen elgyengült a lába. Meg kellett kapaszkodnia a férfiban, aki átfogta a derekát, hogy megtartsa. – Hogyhogy? Mi történt? Mi a baj? Calder a fejét rázta, és közben szorosabban magához vonta Francescát.

Brenda Joyce


– Nem tudom – dünnyögte, aztán lecsukta a szemét, és csókokat lehelt a lány arcára, nyakára. Francesca testén borzongás futott végig, és vágy fogta el, noha valójában ugyanolyan zavarodott volt, mint eddig. Érezte, hogy reszket, miközben a férfi szája a melléhez közeledett. Úgy csimpaszkodott belé, mintha attól tartott volna, hogy kiderül róla, csak szellem volt, és bármikor köddé válhat. – Nem beszélnél róla? Hogy működhet majd a házasságunk, ha nem osztod meg velem azt, ami nyomaszt? Calder a lány arcára tette a kezét, és mélyen a szemébe nézett. – Nem akarok beszélni róla. Most nem. Most semmiről sem akarok beszélni – felelte, és szájon csókolta Francescát. Nagyon egyszerű lett volna, hogy a lány engedjen a férfi őszinte vágyának, és átadja magát neki. Csókja közben azonban fejében egymást kergették a gondolatok. Így nem fognak megoldódni a gondjaik. Hirtelen eltolta magától Caldert. – Nem. – Nem? – kérdezte a férfi meglepetten és zihálva, aztán különös fény jelent meg a szemében. A lány jól ismerte, és tudta, hogy az ellenkezését kihívásnak vette. Sietve mellkasára tette a kezét. – Szörnyen megijesztettél – mondta higgadtan. – És úgy gondolom, jogom van megtudni, miért tetted. Calder hátrált egy lépést, és a hajába túrt. – Igen, jogod van hozzá – ismerte el. – De nekem is jogomban áll, hogy ne osszam meg veled életem minden egyes részletét, és minden egyes gondolatomat. Egyébként sem akarnád tudni – tette hozzá, és most egészen gúnyos volt a hangja. Francesca hitetlenkedőn nézett rá. – Nagyon is tudni akarom, de igazad van. Nem mondja ki törvény, hogy minden gondolatodról be kell számolnod nekem. Válasz helyett a férfi arcán csak halvány, de őszinte mosoly suhant át. Legalább túl vagyunk a válságon, gondolta a lány. – Miért mondtad azt, hogy felbonthatom az eljegyzésünket?

Brenda Joyce


– Nagyon rossz kedvem volt – felelte Calder némi habozás után. – Megbántam, hogy ezt mondtam. Valóban sajnálom. Hogy mennyire, azt megmutatom, ha megengeded – tette hozzá, és most végtelenül csábító volt a mosolya. Francesca nem akart hinni a fülének. – Ez minden? – kérdezte. – Arra célzol, hogy fel akarod bontani az eljegyzésünket, aztán meg elvárod, hogy én fújjak visszavonulót, és megtakarítsak neked egy kínos lépést? És még csak magyarázattal sem akarsz szolgálni? – Nem, nem akarok – felelte a férfi komolyan. – Ne is nyaggass! A figyelmeztetés egészen egyértelmű volt. Megint eltűnni látszott a férfi jó hangulata s vele együtt az a Calder Hart, akit Francesca megismert és megszeretett. Mégsem hagyhatta annyiban a dolgot. Azt akarta, hogy a férfi mondja ki egyenesen, ha kétségei vannak a közös jövőjükkel kapcsolatban. Szorosan elébe lépett, és megint a mellkasára tette a kezét. – Azt akarod, hogy bontsuk fel a jegyességünket? – kérdezte köntörfalazás nélkül. Calder nem lepődött meg, nem tiltakozott, nem tagadott. Csak állt ott, és komoran nézett a lányra. Te jóságos ég, valóban azt akarja! Francesca leengedte a kezét, és elhúzódott tőle. – Menjünk be! – mondta Calder rekedten, és elmosolyodott. – Pezsgőt ígértem neked. – Nem – suttogta a lány, és nem mozdult. – Mindjárt az első nap megfogadtuk, hogy mindig őszinték leszünk egymáshoz, és nem lesznek közöttünk hazugságok. Ha kétségeid támadtak, akkor tartozol nekem a megígért őszinteséggel. A férfi megnedvesítette az ajkát. – Soha nem akartam fájdalmat okozni neked. Ez most is így van, és mindig is így lesz. Kérlek, Francesca, érd be ennyivel! Ez kérés volt, esdeklő kérés. A lány tudtával az első, amely valaha is elhagyta Calder Hart száját. Ő mégsem teljesíthette. Tudta, érezte, hogy a férfinak kétségei vannak. Komoly kétségei. – Fel akarod bontani az eljegyzést – hallotta a saját szavait.

Brenda Joyce


Amit mondott, az megállapítás volt, nem kérdés. Minden elsötétült előtte, és forogni kezdett vele a világ. – Ne nyaggass! – mondta újra Calder. – Most ne. Ma este ne! A lánynak valahogy sikerült talpon maradnia. Csak most vette észre, hogy a férfi a karjánál fogva támogatja. – Menjünk haza, Francesca! Azt hiszem, jót tenne nekünk, ha meginnánk nálam egy-egy pohár whiskyt – mondta Calder, és mintha mi sem történt volna közöttük az utolsó órában, szájával sóváran végigsimított a lány arcán. Francesca inkább sejtette, semmint tudta, hogy egyetértőn bólintott. Tisztában volt vele, hogy nyugodtan át kell gondolnia mindent, bár a döbbenettől egyelőre nagy zűrzavar uralkodott a fejében. Hart bevezette a fogadószobába, és ő meglepve látta, hogy csak a személyzet tagjai vannak ott. Aztán eszébe jutott, hogy a vendégek már nyilván vacsoránál ülnek a szalonban. Calder átölelve tartotta a derekát, ő pedig egy pillanatra lehunyta a szemét, és a férfinak dőlt. Erős teste megadta neki azt a vigasztalást, amelyre szüksége volt, még most is, miközben az ösztöne azt súgta, hogy meneküljön el tőle. Calder egyszer csak megállt. Francesca érezte, hogy megfeszítette magát mellette, és azonnal tudta, hogy ennek most nincs köze a vitájukhoz. – Mi van? – nézett fel rá. Calder vonásai sokkal nyugodtabbnak tűntek, amikor válaszolt. – Volna kedved munkába állítani a nyomozói képességeidet? – kérdezte. A lány meglepetten követte a tekintetét, és egy jóvágású urat látott meg. Éppen most lépett be a házba, s átadta egy szobalánynak a sétabotját meg a kesztyűjét. – Hogyhogy? Ki ez? – Személyesen Lord Randolph, kedvesem. Francesca egyszeriben mindenről megfeledkezett, ami az utóbbi órában történt. Lord Randolph valamivel idősebb lehetett, mint ő, talán huszonhét vagy huszonnyolc éves. Sötét haja volt, világos bőre,

Brenda Joyce


azt pedig még ilyen messziről is látni lehetett, hogy egészen szokatlanul kék a szeme. – Nagyon is van kedvem a nyomozáshoz. Ilyen alkalmat semmi pénzért nem szalasztanék el – felelte a lány, és egyetlen pillanatra sem vette le a szemét az új vendégről. Rendkívül vonzó férfi volt, az a fajta, aki még egy olyan tisztességes nőt is rabul tud ejteni, mint Gwen. Különös véletlen, hogy egykori alkalmazója és szeretője éppen akkor tartózkodik New Yorkban, amikor a nyakmetsző itt garázdálkodik. És Maggie nem azt mondta, hogy egy feltűnően kék szemű úriemberrel ütközött össze az utcasarkon Kate meggyilkolásának az estéjén? Adná az ég, hogy Randolph legyen a nyakmetsző! – gondolta Francesca. Hart mosollyal ajándékozta meg. – Látom, feltámadt a harci kedved. Az lesz a legjobb, ha bemutatom neked a lordot. – Várj! Mondtál valamit a híréről. – Ó, igen. Rendkívül zord embernek mondják. – Zordnak? – kérdezett vissza a lány. – Egy tűzesetben elveszítette a feleségét és a gyerekeit – felelte Calder komolyan. – Ez már két éve történt, de még mindig csak ritkán mosolyog, és mindenki zárkózott, magának való embernek ismeri. Kerüli a társasági eseményeket, sehol sem látni hölgykísérővel, és úgy tűnik, soha nem akar újra megnősülni. Azt hiszem, ezek a körülmények adtak okot a róla terjengő szóbeszédeknek. Vagyonos ember, és a társasági hölgyek mérgesek rá, mert nem adhatják hozzá a lányukat. – Talán nem hibáztatható, ha ilyen tragédia érte – mondta Francesca, és kezdte azt hinni, hogy a lord nem lehetett az az élveteg alak, aki elcsábította Gwent. Calder a másik férfihoz indult, Francesca pedig követte. Örült, hogy a munkája minden másról eltereli a figyelmét. – Randolph, jó estét! – mondta Calder, amint odaértek. A lord meglepődött, ám aztán felismerte Caldert. – Te jó ég, Hart, valóban te vagy az? – kérdezte, és mosolyogva kezet nyújtott Caldernek. – Micsoda hihetetlen véletlen!

Brenda Joyce


– Engedd meg, hogy bemutassam a menyasszonyomat, Miss Francesca Cahillt! – Vőlegény vagy? – Randolph ezt szemlátomást meglepődve hallotta. – Miss Cahill, Harry de Warenne, szolgálatára. És természetesen szívből gratulálok – hajolt meg a lány előtt. – Köszönöm szépen. Mondja csak, ismeri a nővéremet vagy a sógoromat? Ők ma a házigazdák. A lány látta, hogy a férfi több gyűrűt is visel, de a bal kezén csak egyet, egy aranyat. Ónixkövet foglaltak bele, és véset is volt rajta. – Igen, nagyon is jól ismerem Montrose-t. A londoni háza nincs messze az enyémtől – felelte a lord. – Ó, ezek szerint Angliából származik? – adta a meglepettet Francesca. – Én írnek véltem az akcentusát. A lord Calderhez fordult. – Remek megfigyelő a menyasszonyod. Valóban Írországban születtem, bár a családom nagy része angol eredetű. Az ír Warenneek, hogy úgy mondjam, fekete bárányok. – Maga egészen biztosan nem az – felelte Francesca mosolyogva. – Londonban is él? Én jobban kedvelem a zöldellő ír tájat – tette hozzá. Valójában nagyon is szerette Londont, ahol többször is járt, ír földre azonban még egyszer sem tette a lábát. – Meglep, hogy itt látlak – jegyezte meg Calder. – Általában az embereid intézik az üzleti ügyeidet. Randolph megrántotta a vállát. – Ezúttal olyan elintéznivalóim vannak, amelyeket személyesen kell kézbe vennem. Francesca tűnődő arcot öltött magára. – Képzelje, van egy nagyon csinos barátnőm, aki Limerick közeléből származik, ha jól emlékszem. Meghívhatnám egy vacsoraestünkre. Talán ön is ismeri, hiszen a világ valójában egyetlen nagy falu. A hölgy most itt él New Yorkban. – Nem valószínű, de azért elképzelhető, hogy ismerem. Mi a neve? – kérdezte Harry de Warenne.

Brenda Joyce


– Mrs. Hanrahan. Mrs. David Hanrahan. Mi azonban olyan közel állunk egymáshoz, hogy én Gwennek szólíthatom – mondta Francesca, és rendületlenül mosolygott, de egy pillanatra sem vette le a szemét a vele szemben álló férfiról. A lordnak arcizma sem rándult, amikor válaszolt: – Sajnálom, de nem ismerek ilyen nevű hölgyet.

Brenda Joyce


18. 1902. április 26., szombat 10 óra

Francesca mosolyogva üdvözölte a nővérét, noha valójában nem volt mosolygós kedvében. Connie csodásan festett elefántcsontszínű csíkos ruhájában, miközben visszaindult a szalonba. Csak a szeme árulta el, hogy meglepte a húga látogatása. – Fran! Minden rendben? – kérdezte tőle, miközben megölelte. Korábban, amikor magánnyomozói tevékenysége még nem vette ennyire igénybe, Francesca mindennap meglátogatta a nővérét. Nemcsak őt szerette nagyon, hanem két kis unokahúgát is. Az utóbbi időben azonban hetente csak kétszer jött el, mert másként nem lett volna ideje arra, hogy elvégezze a munkájával együtt járó feladatokat. Előző éjszaka is sokáig ébren hánykolódott, s megfejteni igyekezett Calder szavait és gesztusait. A fáradtságtól végül elnyomta az álom, de még mindig nem tudta, mit tartson a vőlegénye viselkedéséről. Most hirtelen Connie-ra emelte a tekintetét. – Őszintén szólva, sejtelmem sincs, hogy minden rendben van-e – válaszolta. Nővére azonnal megfordult, becsukta a szalon ajtaját, aztán megfogta Francesca kezét, és a burgundivörös fotelokhoz vezette. Brenda Joyce


– Gondolom, Calderről van szó. Francesca leverten bólintott. – Hogy történhetett ez meg? – kérdezte értetlenkedőn. – Hogy szerethettem bele egy ilyen férfiba? Egész életemben azt hittem, hogy olyasvalaki lesz majd a férjem, mint a papa. Aztán mégis a város egyik leghírhedtebb szoknyapecérébe lettem fülig szerelmes. Connie nagy levegőt vett, és a húgára szegezte kék szemét. – Azt hiszed, másik nővel kezdett? – Nem. – Francesca az ajkába harapott. – Te is láttad tegnap este. Alig volt mellettem, és hagyta, hogy Darlene Fischer szünet nélkül flörtöljön vele. Nem hiszem, hogy máris hűtlen akarna lenni hozzám, de valami erősen foglalkoztatja, és nem árulja el nekem, mi az. – Akkor talán jobban tennéd, ha nem feszegetnéd a dolgot, amíg magától nem osztja meg veled. – Francesca tiltakozni akart, de a nővére felemelte a kezét. – Tudom, hogy ez borzalmasan nehéz, és hallatlan önfegyelem kell hozzá. De higgy nekem, Fran! Vannak idők, amikor konokul kérdéseket kell feltenned, máskor viszont az a helyes, ha kivársz. Francesca tökéletesen értette, amit Connie mondott, de nem tudta, hogyan tegye túl magát a váratlan fordulaton. – Amikor végül elfogadtam Calder házassági ajánlatát, ösztönösen tudtam, hogy akár tönkre is tehet engem. Mit csináljak? Egyszerűen fogalmam sincs, hogyan viselkedjem – panaszolta el a bánatát. Nővére kis ideig tűnődőn hallgatott. – Tudod, hogy mindig őszinte és egyenes voltam hozzád, és ezentúl is az leszek. Egy olyan férfit szeretni, mint Calder, valóban nem veszélytelen. Én is mindig azt hittem, hogy egy olyan férfinál fogod megtalálni az igaz szerelmet, mint a papa. Vagy mint Rick Bragg. Francesca nagyot sóhajtott. – Az egészen veszélytelen lett volna. – Így van. Mi lenne, ha elmesélnéd, mi történt tegnap? – javasolta Connie. A húga szívverése felgyorsult, amikor visszagondolt az előző estére.

Brenda Joyce


– Tegnap reggel még minden a legnagyobb rendben volt. Hart figyelmesen, kedvesen és megnyerően viselkedett. Este azonban, ahogy megérkeztem ide, azonnal észrevettem, hogy valami baj van. Valósággal láttam a fejünk felett összegyűlt sötét fellegeket. – Megkérdezted tőle, mi van vele? – Igen, de nem akart beszélni róla. Addig-addig faggattam, amíg végül dühbe gurult. Azt mondta, ismertem a hírét, amikor igent mondtam neki. És hozzátette, hogy ha akarom, felbonthatom az eljegyzésünket. Connie elképedt. – Azt akarja, hogy te vess véget a jegyességeteknek? – Később már másként beszélt, de mire következtethettem volna? Kétségei vannak kettőnkkel kapcsolatban, és nem bánta volna, ha szakítok vele. – Fran – kezdte Connie, és megfogta a húga kezét –, meg sem próbálkozom azzal, hogy megértsem Calder Hartot. Én is azt hittem, hogy tökéletes az életem Neillel, és tudod, mi történt aztán. Francesca figyelmesen fürkészte a testvére arcát. Az egyik korábbi nyomozása során rájött, hogy a sógorának viszonya van egy másik nővel. Máig nem értette, miért kezdett bele Neil abba a kapcsolatba, amikor mindig is azt bizonygatta, hogy nagyon szereti Connie-t. Francescának természetesen nem szolgált magyarázattal, és a dolog valójában nem is tartozott rá. A nővére házassága akkor hajszál híján zátonyra futott. Most azonban úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben van köztük a férjével, sőt mintha boldogabbak lennének, mint valaha voltak. – Nyilvánvaló, hogy Calder Hartnak kétségei vannak egy olyan komoly lépés megtételével kapcsolatban, amilyet a házasság jelent – folytatta Connie. – Én is így gondolom – mondta Francesca komoran. Nővére megint megszorította a kezét. – De valóban annyira érthetetlen ez? Hart huszonhat éves, és előtted egyetlen nőnek sem udvarolt. Szégyentelenül és féktelenül

Brenda Joyce


élvezte az életet. Most minden bizonnyal meg akar változni. Talán inkább az volna a furcsa, ha nem lennének kétségei. – És ezt nekem vigasztalónak kellene találnom? – kérdezte Francesca. – Mit csináljak? Végül bocsánatot kért tőlem, de magyarázattal továbbra sem szolgált. És fájt azt látnom, Con, hogy leplezetlenül flörtölt egy másik nővel. Belebetegedtem a féltékenységbe, amikor Darlene Fischerrel enyelgett. – Nem tudom, mit mondhatnék, hogy jobban érezd magad – sóhajtotta Connie. – Egy tanáccsal azonban szolgálhatok, ha elfogadod. Francesca kész volt meghallgatni a nővérét. Végül is sokkal tapasztaltabb, mint ő. – Hallgatlak. – Előbb még válaszolj egy kérdésemre! Biztos vagy abban, hogy Harttal akarod leélni az életedet? – kérdezte Connie. Húga habozás nélkül válaszolt: – Igen. Eleinte bizonytalan voltam, mert akkor még Ricket szerettem. Aztán azonban jó barátok lettünk Calderrel, és idővel rádöbbentem, hogy nagyon szeretem őt. – A lány rövid szünetet tartott. – A saját érzéseimmel kapcsolatban nincsenek kétségeim. Azt viszont nehezen hiszem, hogy Hart hű tud majd maradni hozzám. – Az életben lépésről lépésre kell haladni, Fran. Ne gondolj a távoli jövővel, amikor Hart talán majd megszegi a szavát! – Connie elpirult, és a húga tudta, hogy Neilre gondol. – A legtisztességesebb férfival kötött legjobb házasságban is vannak nehéz időszakok. – Azt hiszem, ezzel egyet kell értenem. Szóval harcoljak Calderért, a szívéért? – kérdezte Francesca, és önkéntelenül Bartolla szavai jutottak eszébe. – Ne! – felelte a nővére. – Ne? Connie elgondolkodón ingatta a fejét. – Ne fuss utána! Az volna a legrosszabb, amit tehetnél. Akkor egészen biztosan el fogja veszíteni irántad az érdeklődését. Francesca zavarodottan és ijedten nézett a testvérére. – Akkor mit csináljak? Középút aligha létezik.

Brenda Joyce


– Egyszerűen csak maradj hű a szívedhez, és légy önmagad! – Connie a húgára mosolygott. – Különleges, nem mindennapi ember vagy, Fran, az a nő, aki el tudta csavarni Hart fejét. Nem egy irulópiruló elsőbálozó volt képes erre, mint Darlene, hanem egy magadfajta szép, bátor és okos magánnyomozó. Egy olyan nő, aki az igazság és a reformok ügyének kötelezte el magát. Aki teljességgel önzetlenül teszi a dolgát. Kivételes ember vagy, és maradj is meg annak! Eszedbe ne jusson, hogy olyan nőkkel akarj versenyezni, mint Darlene. Akkor nem leszel különb náluk. – Vagyis várjak ölbe tett kézzel? – Valahogy úgy. Összpontosíts a nyomozásodra! Vagy talán már nincs szabadlábon a gyilkosotok? Francesca feszültsége oldódni kezdett. – De igen, és minél előbb meg kell találnunk. – Keresd a nyakmetszőt, Fran! Légy önmagad, ahogy már mondtam. Ha Calder flörtölni akar valakivel, engedd, hogy tegye! Ha úgy kell lennie, végül le fogja győzni a kétségeit, és összeházasodtok, ahogy elterveztétek. De neki kell utánad futnia, és soha nem fordítva. Francesca megölelte a nővérét. – Igazad van! Most újra biztos vagyok magamban. Bármennyire aggódom is, bátornak kell lennem, és meg kell akadályoznom, hogy újabb gyilkosság történjen. Calder pedig vagy állja a szavát, vagy pedig vége lesz a kapcsolatunknak. Mindenesetre megértettem, hogy ha versenyezni akarnék Darlene-nal és a többiekkel, ami nem az erősségem, mindig én húznám a rövidebbet. – Neked az az erősséged, hogy az vagy, aki – szögezte le újra Connie. A húga hálásan fellélegzett. – Sokat segítettél. – Mire való egy testvér? – felelte Connie mosolyogva. – És most hova mész? – El kell fognom egy gyilkost. Mielőtt azonban beszélnék John Sullivan másik lakótársával, előbb meglátogatom Leigh Anne-t. Megígértem Ricknek.

Brenda Joyce


– Hogy van a felesége? Francesca elkomolyodott. – Azt hiszem, nincs jól.

Maggie egyszerre furcsának és kellemesnek találta a szívét eltöltő melegséget, miközben a kanapén üldögélő két fiát nézegette. Mathew az ábécére próbálta tanítani Paddyt, és roppant komolyan nekigyürkőzött a feladatnak. Paddy ugyanolyan komolyan igyekezett megérteni a bátyját, de még kicsi volt ahhoz, hogy felfogja a betűk jelentését. Mind a két fiú frissen megfürdetve a legjobb vasárnapi ruháját viselte. A hatalmas, aranyszínű bársonykanapén olyan kicsik voltak, hogy valósággal elvesztek rajta. Mögöttük a falon egy gyönyörű festmény függött, amely a rég letűnt időkből ábrázolt két nőt és egy gyereket. Fölöttük a magas, vörösre festett mennyezetet arany- és krémszínű tónusban egy lángoló csillag díszítette. A kisfiúk mesebeli hercegeknek tűntek ebben a környezetben. Legalábbis majdnem. Maggie egyszeriben elszomorodott, amikor arra gondolt, hogy a fiai soha nem lesznek hercegek. A legjobb esetben becsületes, keményen dolgozó és istenfélő férfiak válnak majd belőlük. Régebben az asszony be is érte volna ennyivel. Most azonban már azt akarta, hogy a gyerekei többre vigyék. Körülnézett a hatalmas, fényűzően berendezett szobában, amelyet a ház többi helyiségéhez képest nem is lehetett igazán nagynak nevezni. Calder Hart volt olyan kedves, hogy azt mondta neki, szabadon mozoghat a házban, mintha csak otthon lenne, de Maggienek ez természetesen eszébe sem jutott. A fiait is figyelmeztette, hogy semmihez ne nyúljanak, nehogy eltörjenek egy megfizethetetlenül drága tárgyat. Alfred, a komornyik ráadásul mindegyik gyereknek külön szobát akart adni! Az utasítás természetesen Mr. Harttól származott, aki nyilvánvalóan nem sokat tud a gyerekekről. Joel kivételével előző este mind a mamájuk mellé másztak be a tágas mennyezetes ágyba, mert féltek a nagy, sötét házban.

Brenda Joyce


Maggie sajnálta, hogy nem taníttathatja a gyerekeit. Nemcsak néhány évig szerette volna őket iskolába járatni, mint Joelt, hanem addig, amíg olyan tudásra tesznek szert, amely később úri életet biztosíthat számukra. Erről egyszeriben Evan Cahill jutott eszébe. Olyan elegáns és művelt ember, mint ő, természetesen soha nem lesz a gyerekeiből. – Mama! – rikoltotta Lizzie, miután beszaladt a szobába, nyomában a jóval komótosabban lépkedő Joellel. A kislány arcára valamilyen vörös ragacs kenődött. Az édesanyja azonnal odasietett hozzá, mert soha nem tűrte az ilyen gondatlanságot. – Mit evett a húgod, Joel? És miért nem törölted meg a száját? Mi lesz, ha meglátják, hogy ilyen koszosan járkál a házban? – kérdezte, aztán felemelte lányát, és a zsebkendőjével megtisztogatta az arcát. – El kell mennem. Találkozom Miss Cahill-lel. Lizzie-nek a szakács adott valamilyen fura kekszet. Mama, olyan finomat én még soha nem ettem! Még Miss Cahill-nél sem. – Inkább ne szokj hozzá! – felelte Maggie kissé nyersen, miközben leültette a földre a lányát. A kicsi apró lábain kissé imbolyogva odaszaladt a bátyjaihoz, és megpróbált felmászni hozzájuk a kanapéra, de persze nem tudott. Joel odament, és felültette Paddy mellé, aztán karba fonta a kezét, és az édesanyjára nézett. – Tudom, hol élünk – mondta. Szavaiból kiderült, hogy érti Maggie félelmeit. A fiú mindemellett nagyon hasonlított az apjára, és nem csak külsőleg. Okos is volt, és olyan tökéletesen értette a világot, hogy az időnként már megijesztette az asszonyt. Ezt most kis híján meg is mondta neki, végül azonban másként válaszolt: – Tudom, hogy tisztában vagy a helyzetünkkel, de gondolj a testvéreidre! Ők még kicsik. Néhány nap múlva már nem fognak emlékezni a lakásunkra. Azt fogják hinni, hogy ez itt az otthonuk. És mi lesz, amikor majd haza kell mennünk? Joel megrántotta a vállát. – Akkor majd hozzászoknak a régi lakásunkhoz.

Brenda Joyce


Maggie lerogyott egy fotelba. Ez így nem tisztességes. A gyermekeire keserű csalódás vár, pedig ő mindent megtett, hogy boldogok legyenek. Lelki szemei előtt egyszer csak olyan hirtelen jelent meg Evan Cahill képe, hogy fájdalom hasított a szívébe. Ne légy buta, Maggie! Az asszony megdermedt, és könny szökött a szemébe. Férje hangját egészen tisztán hallotta, mintha még élne. A legjobb barátja volt, a fiatalkori szerelme, s amikor meghalt, úgy gondolta, örök időkre hiányozni fog neki. Már évek óta nem élt, de ő még sokáig úgy tudott beszélgetni vele, mintha mellette lenne. Valamikor aztán megszűntek ezek a beszélgetések, most azonban egyszeriben újra olyan érthetően hallotta a szavait, mintha itt állna mellette. Bárcsak itt lenne! – gondolta, és felgyorsult a szívverése. Semmire sincs annyira szüksége, mint az ő tanácsaira. Maggie, itt vagyok, és mindig is itt leszek. A szíved mélyén te is tudod ezt. Az asszony elé most Evan Cahill képét vetítette a képzelete, és a szíve egészen más okból kezdett gyorsabb dobogásba. Kétségbeesetten lehunyta a szemét. Az utóbbi időben nagyon sokszor kellett a férfira gondolnia. Hónapok óta szerepelt már az álmaiban, és követte a nappalait, mint egy nemkívánatos árnyék. Hogy engedheted meg, hogy eltévelyedjen a szíved? Maggie, mondtam már neked, hogy ő nem hozzád való. – Tudom – suttogta maga elé az asszony elveszetten. – Mama? Ne légy szomorú! – mondta neki Joel. – Csak pár napról van szó. És ha majd otthon leszünk, gondom lesz rá, hogy a kicsik ugyanolyan jól egyenek, mint itt. Maggie meglepetten felemelte a fejét, és látta, hogy Joel nyugtalanul néz rá. Nagyfia vállára tette a kezét, és arra gondolt, hogy korához képest túlságosan nagy felelősséget kell viselnie. – Mi lenne velem nélküled? – kérdezte csendesen. – Mondtam már neked, hogy pont olyan vagy, mint édesapád volt? Joel elmosolyodott, de az arcáról még mindig aggódást lehetett leolvasni.

Brenda Joyce


– Legalább százszor. Maggie beletúrt a fia sűrű, fekete hajába, aztán megérezte, hogy valaki áll az ajtóban. Ijedten megfordult, és vendéglátójukat pillantotta meg. – Mr. Hart! Jöjjön beljebb! – mondta kedvesen, de hirtelen elvörösödött. – Ó, bocsánat! Hiszen ez itt az ön otthona, uram. Calder besétált a szobába, és Joel vállára tette a kezét. A fiú szélesen rámosolygott. – Nem akartam zavarni – mondta a férfi, és a kanapén ülő három gyerekre nézett. Ha van isten, egyikük szája sarkában sem maradt lekvár, a kezén meg végképp nem, gondolta Maggie. – Keljetek fel a kanapéról, gyerekek! – szólította fel őket határozottan. – Visszamegyünk a szobánkba. – Miattam nem kell kiküldenie őket, Mrs. Kennedy – szólt közbe Calder. Az asszony nagyon mogorvának és fáradtnak látta. Az arca feltűnően komoly volt, és a szemében sem lehetett öröm nyomát felfedezni. – Alfred azt mondta, használhatunk egy szobát, és én ezt választottam, mert nem olyan nagy, mint a többi. De... – Mrs. Kennedy, kérem. Azt a szalont használhatja, amelyiket óhajtja. Indulófélben vagyok, csak tudni akartam, nincs-e szükségük valamire. Maggie megrázta a fejét, és nem győzött csodálkozni a férfi kedvességén. Más vendégek is tartózkodtak a házban, Grace és Rathe Bragg, a ház urának a féltestvére és unokaöccse. Vele és a gyerekeivel mind olyan barátságosan és figyelmesen viselkedtek, mintha ő is úrinő lenne. Maggie! Ne áltasd magad! Te nem ilyen előkelő környezetben nőttél fel, és soha nem is fogsz idetartozni. – Mindenünk megvan, és hálás vagyok a vendégszeretetéért. Alkalomadtán majd Francescának is köszönetet kell mondanom. A férfi vonásai megkeményedtek, és Joelhez fordult.

Brenda Joyce


– Tudod, hol van Miss Cahill? – kérdezte. – Üzenetet küldtem neki, de addigra már elment otthonról. – Igen, uram, tudom – felelte Joel lelkesen. – Terveink vannak mára. Miss Cahill először a nővéréhez ment. Valamit meg kell beszélnie vele. Aztán Mrs. Bragget látogatja meg, mert már régen megígérte. Utána Sullivan másik lakótársával akar beszélni, akit eddig még nem kérdezett ki. Ha pedig még marad időnk, akkor valamilyen lordot keresünk fel, aki a Holland House-ban szállt meg. Hart ámulva felvonta a szemöldökét. – Miss Cahill ezt mind egy nap alatt akarja elintézni? – Igen, uram, így tervezi. Nagyon eltökélt hölgy, igaz? – vigyorgott rá Joel büszkén a férfira. Hart beletúrt a fiú hajába. – Átadnál neki egy üzenetet? Joel buzgón bólintott. – Légy szíves, mondd meg Miss Cahillnek, hogy vele szeretnék vacsorázni! – Igenis, uram. Ekkor Alfred lépett be a szobába. – Látogatója van, Mrs. Kennedy – jelentette. Maggie megrémült. Ki látogathatja meg őt itt? Aztán már meg is látta Evan Cahillt. Megint gyorsabban kezdett verni a szíve, és érezte, hogy pír önti el az arcát. Evan meghajolt előtte. Kifogástalanul festett drága, sötét öltönyében, és valahogy mégis ziláltnak tűnt. – Jó napot, Mrs. Kennedy! Az asszony elmormolt egy üdvözlést, de a szemét nem tudta levenni Evanről. Nem látott még nála lélegzetelállítóbb férfit, de tapasztalatból tudta, hogy rendesebb emberrel sem találkozott soha. – Akkor én most visszavonulok – mondta Calder, és a hangjában mosolygás bujkált. Váltott néhány barátságos szót Evannel, aztán elhagyta a szobát. Maggie sejtette, hogy már bíborvörös lehet az arca. Nem értette, miért lett itt egyszeriben ilyen meleg. Meglazította a blúza gallérját, de utána sem érezte jobban magát. Evan ebből semmit sem vett

Brenda Joyce


észre, mert éppen megölelte a két kisfiút, Lizzie pedig kikövetelte magának, hogy vegye fel. Mathew elújságolta neki, hogy az ábécére tanítja Paddyt, az öccse pedig feltétlenül tudtára akarta adni, hogy reggelire tojást evett, és virslit meg palacsintát, méghozzá ezt mind egyszerre, sőt igazi szirup és tej is volt! – Csak ennyi, semmi más? – ugratta Evan, miközben a karján tartotta Lizzie-t, aki a sötét fürtjeit cibálta, de ez őt szemlátomást nem zavarta. – És nem fájdult meg a pocakod? – Nem. – Paddy elégedetten elvigyorodott, és megsimogatta a hasát. – Minden nagyon finom volt. – Keksz! – kiáltotta Lizzie vidáman. – Keksz! Evan a kislányra nézett. – Sajnálom, de ma üres kézzel jöttem. Legalábbis majdnem – tette hozzá, aztán végre Maggie-re nézett, akinek azonnal nagyot dobbant a szíve. – Joel – mondta a férfi, de a szemét közben sem vette le az asszonyról –, a folyosón találsz egy bevásárlótáskát. Azt hiszem, akad benne olyasmi, ami érdekelheti a kicsiket. A férfi letette a földre a kislányt, Joel pedig kézen fogta, és egy pillanat múlva már egy gyerek sem volt a szobában. Egyszeriben csend állt be. Maggie a legszívesebben legyezni kezdte volna magát, de nem merte megtenni. Miért nézhet rá Evan ilyen áthatóan? És vajon miért lett hirtelen ilyen komoly? – Mr. Cahill – suttogta idegesen. – Evan. Azt hiszem, a múltkor a vacsoránál ezt már megbeszéltük... Maggie. Az asszony az ajkába harapott. Maggie, ne csináld! – Igen – nyögte ki, bár nem tudta, hogy sikerült egyáltalán megszólalnia. A férfiból hirtelen nagy sóhaj szakadt fel, aztán az ablakhoz fordult, és kinézett rajta. Ajjaj, itt valami baj van! – gondolta Maggie. Nem tudta volna megmondani, hogy történt, de a következő pillanatban már Evan mögött találta magát, és szelíden megérintette a karját. A férfi ijedten megfordult, és csupán kéttenyérnyire álltak egymással szemben.

Brenda Joyce


Maggie tudta, hogy hátra kellene lépnie, de a lába megtagadta az engedelmességet. Szíve úgy kalapált, mintha ki akarna ugrani a helyéből, miközben az az őrült gondolat futott át a fején, hogy csak egyetlen apró lépést kellene tennie, és Evan máris a karjába zárhatná. Csak most az egyszer... – Mi a baj? – suttogta. – Miért ilyen szomorú? A férfi lassan ráemelte a tekintetét, és az asszonyban remény kezdett csírázni. – Kegyed hihetetlenül elbűvölő – mondta Evan fátyolos hangon, és Maggie arcára tette a kezét. Érintésének erősebb hatása volt, mint a leggyengédebb simogatásnak, amelyről az asszonynak már amúgy is évek óta le kellett mondania. A legszívesebben a férfi karjába vetette volna magát, hogy szájára tapassza a száját, és soha többé ne váljon el tőle. Tudta azonban, hogy Evant kínozza valami. Nagyon sokszor segített már neki, a gyerekei számára valósággal égi ajándékot jelentett, egyszóval ideje, hogy most ő legyen a segítségére. – Mi történt? Tehetek valamit magáért? A férfi leverten félrefordult. – Evan, mi a baj? – kérdezte Maggie aggódón. A férfi nem nézett rá, ezért hirtelen elhatározással ő állt elébe, hogy megfoghassa a kezét. – Beteg valaki? Vagy ne adj’ isten, meghalt? – Nem. – A férfi szája szinte mozdulatlan maradt, miközben beszélt. – A grófnő terhes. Az asszonynak elakadt a lélegzete. Miután elmúlt az első döbbenete, szúrás hasított a szívébe. – Ó! – Úgy bizony, ó! – mondta Evan letörten. Az asszony arca megint lángolni kezdett, és elengedte a férfi kezét. Én megmondtam, Maggie. Megmondtam neked, hogy nem illetek össze, de te nem akartál hallgatni rám. Nem, az asszony valóban nem akart hallgatni halott férjére. És arra sem, amit a saját lelkiismerete és a józan esze tanácsolt. – De hát szereti őt – hallotta magát válaszolni. – És a maga gyerekét várja.

Brenda Joyce


Ez eredetileg kérdés lett volna, ha a hangsúlyból ez nem is derült ki. A férfi Maggie szemébe nézett. – Igen, az én gyerekemet várja. Az asszony nem állt messze attól, hogy szabad folyást engedjen a könnyeinek. – Ez csodás! Meg kellene ünnepelni... – Nem szeretem őt – szólt közbe a férfi, és a szoba másik végébe ment. A csinos grófnő, aki tökéletesen illik Evanhez, gyereket vár tőle, és ő nem szereti. Nem mintha ez az én számomra bármit is jelentene, gondolta Maggie, és hirtelen a férfi után sietett. – De hát valamit csak érez iránta! Éreznie kell, hiszen nagyon szép nő, roppant elegáns jelenség, és igazi úrhölgy! – A férfi hitetlenkedőn nézett rá, de ő már nem tudott megálljt parancsolni magának. – Maga nagyon jó a gyerekeimhez, Evan. Egészen biztosan csodás apa lesz. – Nem szeretem a grófnőt – ismételte meg a férfi nyomatékosan. Maggie döbbenten meredt rá, miközben könnyek buggyantak ki a szeméből. Azt sem mondta, hogy téged szeret, Maggie. Ne légy ostoba! Egy ír földműves lánya vagy, ő pedig úriember. Az asszony minden akaraterejét mozgósította, hogy azt mondja, amit kell, és ne azt, amit valójában szeretett volna. – A magáé az a gyermek. Felelősséggel tartozik érte. – Igen, természetesen. Ezt én is tudom – felelte Evan, s közben egyenesen az asszonyra nézett, olyan nyíltan, hogy neki remegni kezdett a lába. – Egy nap majd – folytatta Maggie, bár nem tudta, honnan vette hozzá az erőt – azt fogja mondani, hogy ennél jobb dolog nem is történhetett volna magával. A férfi elhúzta a száját. – Igen, tudom. Egyszer majd. Egy nap majd így fogom gondolni – felelte, és még mindig Maggie-re szegezte a tekintetét. Az asszony szerette volna a karjába zárni, vigasztalni, a fejét simogatni. A valóság azonban kíméletlenül utolérte. Evan feleségül

Brenda Joyce


fogja venni a grófnőt, és gyereke születik tőle. Miért fáj ez neki ennyire? Mert megengedted magadnak, hogy beleszeress, Maggie. Azért. Az asszony sietve letörölte a könnyeit, hogy a férfi ne lássa, mennyire megérintette, amit hallott. – Hogyan segíthetnék? – kérdezte újra. – Nem tudom. – Evan habozott kicsit, aztán újra Maggie arcára tette a kezét. – Senkinek sem mondtam el, csak önnek. Feleségül kell vennie a grófnőt, ezzel mind a ketten tisztában voltak. Amikor az asszony teste úgy válaszolt a férfi érintésére, ahogy már nagyon régen senkiére sem, lehunyta a szemét. Egy másodpercig megengedte magának, hogy élvezze Evan erős kezét a bőrén. Aztán egyszer csak megérezte, hogy a férfi kicsit előrehajol. Maggie belenézett a ragyogóan kék szempárba, és biztos volt benne, hogy Evan meg fogja csókolni. Mindig is tudta, hogy egyszer majd eljön ez a pillanat. – Maggie? – hallotta a férfi suttogását, de ekkor sem mozdult, és végül egymáshoz ért az ajkuk. Miközben a magáén érezte Evan száját, az asszony megértette, hogy szereti ezt a férfit. Annak ellenére, hogy azt hitte, így már soha többé nem fog tudni szeretni. Aztán véget ért a csók, és Evan hátrább lépett. Maggie érezte, hogy lassanként eloszlik a bódulata, és kitisztul a feje. Kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy a férfi még mindig veszélyesen közel van hozzá. Hirtelen elvörösödött, és levette a kezét Evan válláról. – Feleségül fogja venni a grófnőt – sikerült végül megszólalnia. – Igen – válaszolta a férfi, és megfeszítette magát. – Amilyen hamar csak lehet.

Brenda Joyce


19. 1902. április 26., szombat Délben

Calder

tudta, hogy Francesca nincs itthon, tekintete, miközben letette a kesztyűjét, mégis gépiesen a lépcsőre siklott. Elég okos volt ahhoz, hogy tudja, ez mindig is így lesz. Francesca az élete szilárd része lett, és mindig is olyan nagy örömmel fogja várni vele az újabb találkozást, mintha hónapokig külön lettek volna. Amikor azt mondta neki, hogy napsütést hozott az életébe, egészen őszinte volt. Akkor is, ha ez kicsit sem volt ínyére. Szinte egész életében magára volt utalva. Attól a naptól fogva, amelyen meghalt az édesanyja, tisztában volt azzal, hogy senkije sincs ezen a világon, ha Ricket, a féltestvérét nem számítja. Francesca időközben ugyan nagyon fontos lett neki, de a függetlenségét nem szabad elveszítenie. Szentül eltökélte, hogy az soha nem történhet meg. A katasztrofálisan sikerült előző estén már sikerült túltennie magát. Az, amit Daisy mondott neki a tulajdonságairól és a jövőt illető kilátásairól, kis időre kibillentette az egyensúlyából. Annyira, hogy száműzni akarta az életéből Francescát. Még mindig elégedetlen volt önmagával, mert valóban az a szándék vezette, hogy Francescát megóvja minden rossztól, amit az élet magával hoz.

Brenda Joyce


Tegnap este viszont ennek éppen az ellenkezőjét tette. Előtört belőle az önző gazember, és megbántotta a lányt. Ma már azonban új nap van, és ő megint képes józanul gondolkodni. Tudnia kellett volna, miért mondta Daisy azt, amit. Egykori szeretőjét feldühítette, hogy ő eljegyezte magát, és ezért időnek előtte véget vetett a kapcsolatuknak. Calder nem önteltségből gondolta, hogy volt szeretője valóban érzett iránta valamit. Nem először fordult elő, hogy beleszeretett egy nő, akár kurva volt, akár úrhölgy. Amikor Daisy megjelent az irodájában, felkészültnek kellett volna lennie a csatára, vagyis inkább a háborúra. Elhagyott szeretője fel akarta bosszantani, és ez sikerült is neki. Mégpedig azzal, hogy a fejére olvasta az igazságot. Ma azonban ez már nem számít. Mára megbirkózott sötét, romlott múltjával. Mára megint majdnem az a tisztességes férfi lett, aki olyan csillogást képes varázsolni Francesca szemébe, amely mindennél nagyobb örömöt okoz neki. Daisynek igaza volt. A lelke mélyén ő olyan férfi, akinek a testi élvezet a legfontosabb. Erre cáfolhatatlan bizonyíték a múltja. De el tudja fojtani azt az oldalát. El kell fojtania, mert soha többé nem akar elszörnyedést látni Francesca szemében, amikor derengeni kezd neki az igazság. Új élete nagyon is tetszik neki, és ez arra a nőre is igaz, aki központi szerepet játszik benne. Egyszer s mindenkorra meg fogja mondani a véleményét Daisynek. – Mr. Cahill a dolgozószobájában van, uram – tájékoztatta a komornyik udvariasan, és elindult előtte a márvánnyal borított folyosón. Francesca apja reggel üzenetet küldött Caldernek, és arra kérte, hogy a lehető leghamarabb keresse fel. A lánya talán már szóba hozta előtte, hogy előbbre akarja hozni az esküvőjük időpontját? Azok után, ahogy ő előző este bánt vele, ez nem valószínű. Andrew Cahill is ott volt Montrose-ék vacsoraestjén, ezért Calder úgy sejtette, hogy most az ő viselkedését fogja a fejére olvasni. Mivel meg akarta őrizni vele a jó kapcsolatot, úgy döntött, minden rendreutasítást szó nélkül tudomásul vesz, noha egyébként egyáltalán nem volt jellemző rá, hogy szó nélkül hagyja a bírálatokat. Bízott benne, hogy sikerül majd kellőképpen alázatosnak mutatkoznia.

Brenda Joyce


Andrew Cahill összekulcsolt kézzel ült az íróasztala mögött, és nagyon komoly volt az arca. Miután Calder belépett, a ház ura biccentéssel elbocsátotta a komornyikot, aki becsukta a súlyos mahagóniajtót, és magukra hagyta az urakat. Bár már április vége volt, a kandalló még mindig be volt gyújtva. – Jó reggelt! – üdvözölte Andrew a vendégét, és kezet fogott vele. – Foglaljon helyet! Calder nem akart az íróasztal előtt álló székre ülni, miközben Andrew mögötte trónol egy karosszékben, és így lélektanilag fölébe kerekedik. Ezért aztán a kanapéhoz sétált, leereszkedett rá, és kinyújtotta hosszú lábát. Gondosan vigyázott, hogy feszültségnek halvány jelét se mutassa. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Andrew Cahill nem baráti csevejre hívta, hanem a csatamezőre. – Beszélnünk kell egynémely dolgokról – mondta a Cahill család feje. – Máris kezdhetjük – felelte Calder. – Természetesen Francescáról van szó. Calder számára ez nem okozott meglepetést, mert kettejüknek egyébként nem voltak közös ügyeik. – Gondoltam – válaszolta, és arcizma sem rándult. – Az lesz a legjobb, ha egyenesen a tárgyra térek – folytatta Cahill, és az arca semmi jót nem ígért. – Mindig is azon a véleményen voltam, hogy maga nem méltó a lányomhoz, és minden bizonnyal csakis felesleges bánatot fog okozni neki. – Kétlem, hogy létezik olyan férfi, aki méltó lenne Francescához – felelte Calder. – A lányom tegnap este láthatóan boldogtalan volt. Uraságod már most, jóval a tervezett házasságuk előtt elkezdett más nők iránt érdeklődni? – kérdezte Cahill, és a feje vörös lett a haragtól. Calder higgadtan nézett rá, bár alig akarta elhinni, hogy Francesca apja ilyen nyílt támadást intézett ellene. Ő viszont továbbra is barátságos és alázatos maradt, ahogy előre elhatározta. – Senki iránt nem érdeklődtem, kivéve egyetlen hölgyet, aki a menyasszonyom – felelte. Andrew láthatóan szavát sem hitte.

Brenda Joyce


– Valóban? Több vendég is arról beszélt, hogy feszült volt a hangulat maga és Francesca között. A Miss Fischerrel folytatott flörtje sem maradt észrevétlen. A tegnap esti viselkedése nagyon nem tetszett nekem, Mr. Hart. Maguknak valójában szerelmespárnak kellene lenniük. Calder szívverése kihagyott egy pillanatra. – Soha nem állítottam, hogy szerelmes vagyok a lányába, uram. Azt ígértem, hogy tisztelni, védelmezni, csodálni fogom, és olyan életet biztosítok számára, amelyben felvirágozhat. – Tegnap este nemigen tisztelte! – Megengedtem Miss Fischernek egy ártalmatlan kis flörtöt. Ez még aligha bűn. – Calder felsóhajtott, és bízott benne, hogy kellőképpen alázatos az arckifejezése. – Mindemellett elismerem, hogy az este nem tanúsítottam azt a tiszteletet Francesca iránt, amelyet ő megérdemel. Cahill szemlátomást meglepődött. – Tessék? – Soha nem számoltam azzal a lehetőséggel, hogy egyszer majd meg akarok házasodni, Andrew. Tegnap este belegondoltam, milyen kötelességet veszek ezzel magamra. – Calder elmosolyodott, és megcsóválta a fejét, miközben Cahill szeme egyre jobban elkerekedett. – Tudja, uram, hogy megrögzött agglegény voltam, amíg nem találkoztam Francescával. Nem is csak megrögzött agglegény, hanem megátalkodott aranyifjú is, aki fél minden elköteleződéstől. Eszembe sem jutott, hogy eljön majd a nap, amelyen önként a házasság igájába akarom hajtani a fejem. Igaz, nincs is olyan ifjú hölgy, aki az ön lányával felvehetné a versenyt. Francesca apja olyan hangot hallatott, amelyből Calder arra következtetett, hogy lassanként sikerül őt a maga oldalára állítania. – Megfogadtam – folytatta –, hogy hátat fordítok korábbi életmódomnak, és ezt, ismétlem, saját akaratomból teszem. A Montrose-házban tanúsított elfogadhatatlan viselkedésem annak a félelemnek a következménye volt, amelyről az imént beszéltem. Ez a félelem minden férfit elfoghat, teszem hozzá, aki korábban megrögzött agglegény volt, majd pedig magára készül vállalni azt az

Brenda Joyce


óriási felelősséget, hogy megnősül, és remélhetőleg boldog házasságban fog élni. Andrew sokáig nézett szótlanul Calderre, és ő már azon kezdett gondolkodni, nem vitte-e túlzásba a megalázkodást. Cahill végül megrázta a fejét. – Ez így túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Komolyan azt képzeli, hogy egyetlen szavát is elhiszem? Francesca iránt vitathatatlanul táplál bizonyos érzéseket, de soha nem fog megváltozni. Arra egy magafajta férfi nem képes. Calder megdermedt, amikor egy pillanatig megint Daisyt hallotta beszélni. „Valóban azt hiszed, hogy meg tudsz változni? Nem tudsz, sem Francescáért, sem egy másik nő kedvéért. És még ha menne is, az csak ideig-óráig tartana.” Calder elbizonytalanodott. Kit akar áltatni? Saját magát? Kétségei visszatértek, és megint arra kellett gondolnia, hogy talán jobb volna, ha elengedné Francescát. Egyszer csak meghallotta, hogy Cahill a torkát köszörülgeti, és azonnal tökéletesen éber lett. Egy csata kellős közepén jár, és nem veszíthet. Kitart az elhatározása mellett, és soha nem tér vissza oda, ahol csak kétségbeesettség van, s nincs senki, aki Francescához lenne fogható. – Azt akarja, hogy az őszinteségem legyen a balvégzetem? Vagy az érzéseim, amelyek az én helyzetemben bármelyik férfiban megszülettek volna? Ha módomban állna, meg nem történtté tenném a tegnapi viselkedésemet. Soha többé nem fog előfordulni. Andrew... Meg akarok változni, ezt szentül eltökéltem. Szavamat adom rá. – A maga szava nekem nem elég. Azt sem hiszem el, hogy őszintén beszél. Tartogassa a szép szavait olyanoknak, akik naivabbak nálam! Én csak azt szeretném tudni, mit tervez valójában. – Semmit sem tervezek – felelte Calder elutasítón. – És mindig is hitelt lehetett adni a szavamnak. – Ezt erősen kétlem. Vagy talán most még a feddhetetlenségével is kérkedni akar? Cahill felugrott ültéből, és dühösen nézett Calderre. Ő is felemelkedett, de jóval lassabban, és az idős férfi szemébe nézett. Mi

Brenda Joyce


folyik itt? Egészen biztosan többről van szó, és nem csak az ő tegnap esti baklövéséről. Miközben azt várta, hogy Francesca apja előjöjjön a farbával, Calder végiggondolta Andrew üzleti ügyeit, hogy szükség esetén jobb tárgyalási pozíciót foglalhasson el. – Nem állítom, hogy feddhetetlen vagyok – válaszolta. – Az ígéreteimet azonban minden esetben betartom. Cahill megvető horkantást hallatott. – Felőlem azt állít, amit akar, én viszont bizonyítani fogom, hogy igazam van. Ezt megígérem magának. A színjáték immár feleslegessé vált. Cahill háborút akart, hát akkor meg is kapja! – Igazán? Ezt értsem úgy, hogy kesztyűt dobott nekem? – Felőlem! Fülembejutott, hogy a lányommal kötött eljegyzése ellenére továbbra is szeretőt tart. Hogy merészeli, Hart? Fel vagyok háborodva, sőt amit érzek, az sokkal több felháborodásnál. Az eljegyzésüket felbontottnak tekintem! Francesca apja csípőre tette a kezét, s miközben Calderre meredt, a feje olyan vörös volt, mintha bármelyik pillanatban gutaütést kaphatna. Calder senki előtt nem szokott mentegetőzni a viselkedéséért, és ez alól csak a menyasszonya volt kivétel. A legszívesebben eltaposta volna az ellenfelét, mint egy kellemetlen férget, ám aztán Francesca kérlelő tekintete jelent meg előtte. Tudta, hogy tisztáznia kell a helyzetet, bár már a gondolat ellen is minden porcikája tiltakozott. Hű volt Francescához, s amióta a lány belépett az életébe, más nőre még csak vágyakozó pillantást sem vetett. – Ne provokáljon! – figyelmeztette Cahillt vészjóslóan halkan. – Jobban jár, ha nem teszi. – Tagadni akarja, hogy szeretőt tart? – kérdezte Francesca apja, aki nyilvánvalóan nem volt tisztában azzal, mekkora hibát követ el. Calder érezte, hogy fagyos mosolyra húzódik a szája. Cahill hiteleket vett fel a Bank of New Yorknál, és még nem törlesztette őket. Calder jóban volt az ottani igazgatók egyikével, aki férfiakkal is szívesen eljátszott az ágyban, noha felesége és gyerekei voltak. Cahill jobban tenné, ha nem húzna ujjat velem, gondolta Calder. A

Brenda Joyce


kölcsönöket a lejáratuk előtt is fel lehet mondani, és az csak az első lépés lenne, ha úgy adódna, hogy neki térdre kellene kényszerítenie Andrew Cahillt. Csakhogy újra megjelent előtte Francesca arca, nagyra nyílt szemében a néma kérleléssel. A lány rajong az apjáért. Calder nagy sóhajjal belátta, legalább még egy utolsó kísérletet kell tennie arra, hogy kibéküljön Andrew Cahill-lel, mielőtt drasztikus eszközökhöz nyúlna. – Uram – kezdte hűvösen –, azon a napon, amelyen eljegyeztem a lányát, véget vetettem a Miss Jones-szal folytatott viszonyomnak. Csak azért lakik továbbra is a házamban, mert megígértem neki, hogy hat hónapig gondoskodom róla. Időközben azonban már felszólítottam, hogy költözzön ki, noha három hónap még hátravan a kiszabott időből. Ez az igazság, és minden más feltételezése ellen a leghatározottabban tiltakozom. – Mondja csak, egészen ostobának tart engem? Kit akar meggyőzni ezzel a gyenge lábakon álló magyarázattal? – Cahill hűvösen elmosolyodott, és kimutatta a foga fehérét, azt az oldalát, amelynek köszönhetően egy egyszerű farmer fiából dollármilliomossá küzdötte fel magát. – Egyébként az sem érdekelne, ha netán igazat mondott volna. Soha nem helyeseltem ezt az eljegyzést, és most felbontottnak tekintem. Ma este ezt Francescával is közölni fogom. Calder elképedten meredt újdonsült ellenségére. Könnyűszerrel megfoszthatná Andrew Cahillt minden vagyonától és hatalmától. És játszi könnyedséggel rábírhatná őt arra, hogy bármit megadjon neki. Ez az ember kevés ahhoz, hogy felvegye vele a versenyt. Csakhogy akkor Francesca apját intézné el, és a lány szenvedne, mert választania kellene az apja és a szerelme között. Bármit teszek is, nem nyerhetek, gondolta Calder. Cahill felvonta a szemöldökét. – Ahogy látom, nincs ellenvetése – mondta. – Súlyos hibát követ el, uram – jelentette ki Calder hűvösen, és aprót biccentett. – Egyedül is kitalálok.

Brenda Joyce


Szombat délután lévén a Madison téren nagy volt a nyüzsgés. A parkban tucatjával lehetett hölgyeket látni pajkosan ugrándozó gyerekekkel, de urak is sétálgattak és üldögéltek itt. Az összes pad foglalt volt a gyönyörű tavaszi időben, és a levegőben már a közelgő május illatait lehetett érezni, amikor Francesca kiszállt Joellel Calder hintójából. Azóta, hogy beszélt a nővérével, sokkal jobban érezte magát. Úgy tűnt, Connie szavai beigazolódtak, hiszen Joel azzal az üzenettel lepte meg, hogy Calder vele szeretne vacsorázni. – Körülbelül egy óráig maradok – mondta Raoulnak. A férfi csak tisztelgéssel válaszolt. Főnökéhez hasonlóan finom öltönyt viselt, de sapkát vagy kalapot nem, ahogy máskor sem. Francesca elindult Rick házához, és megfogta Joel vállát. – Gyere velem! – mondta. – Nem várhatnék itt? – kérdezte a fiú mogorván. – Nem. Ideje, hogy összebarátkozz Rick lányaival. – Francesca megzörgette a kopogtatót, és egy pillanat múlva Peter már ki is nyitotta az ajtót. – Itthon van Mrs. Bragg? – kérdezte Francesca. Az inas mellett benézett a házba, és Leigh Anne-t látta meg a tolókocsijában. Kabátban volt, akárcsak Katie és Dot. Mrs. Flowers éppen egy nagy fonott kosárral jött ki a konyhából, és ő is köpenyt viselt. – Úgy látom, rossz időpontot választottam – mondta Francesca éppen akkor, amikor Leigh Anne feléje fordult. Pillantása találkozott az övével, s nemcsak a szépsége tűnt fel neki, mint máskor is mindig, hanem most a szomorúság is a vonásain. – Francesca! Gyere be, kérlek. Nagyon kedves tőled, hogy meglátogatsz minket. Éppen piknikezni indulunk a Central Parkba, de az várhat kicsit. Vagy – nézett a lányokra – Mrs. Flowers előre is mehet veletek. Peter, visszajönne értem, ha kitette őket? Mielőtt még az inas válaszolhatott volna, Francesca gyorsan közbeszólt: – Miattam ne változtass a terveiteken! Csodás idő van a piknikezéshez – mondta.

Brenda Joyce


Lehajolt, hogy megfoghassa az asszony kezét, és csókot nyomhasson az arcára. Leigh Anne kissé zavartan fogadta a bizalmas üdvözlést. – Frack! – kiáltotta boldogan Dot, és még lelkesen tapsikolt is hozzá. Francesca felvette a kislányt, és megpuszilta. – Bevallom, többször is bementem a kórházba, hogy meglátogassalak, de végül mindig inamba szállt a bátorság – mondta, és egy újabb puszi után letette Dotot. – Kétlem, hogy van valami, amihez neked nincs bátorságod – felelte Leigh Anne. – De ha nem is jöttél be a szobámba, azért köszönöm, hogy gondoltál rám. – Ez természetes – vágta rá a lány. Az asszony lesütötte a szemét. – Azért szeretett beléd a férjem, mert ilyen vagy – mondta csendesen. Francesca tiltakozni akart, de meggondolta magát, és leguggolt a tolókocsi mellé. – A férjed téged szeret – válaszolta halkan, de nyomatékosan. – Én pedig egy másik férfi menyasszonya vagyok. Leigh Anne kissé szomorúan elmosolyodott. – Mind a ketten tudjuk, miért jöttem vissza New Yorkba. Bartolla írt nekem, és azt állította, hogy Rick beléd szeretett, én pedig nem akartam elveszíteni a férjemet. Most pedig már bánom, hogy így döntöttem. – Az asszony elvörösödött. – Azt akarom mondani, hogy ti ketten összetartoztok, és ezt nekem hamarabb meg kellett volna értenem. – Leigh Anne félrefordult, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy Francesca ne vegye észre a szemében csillogó könnyeket. – Katie, drágám! – hívta magához a nagyobbik lányát, és kinyújtotta feléje a kezét. Katie azonnal odament hozzá és átölelte, ő pedig a kislány selymes, barna hajába temette az arcát. Francesca torkát sírás fojtogatta. Tudta, hogy Leigh Anne szenved, de azt is érezte, hogy szereti a férjét. Amikor megint feléje fordult, már mosolygott, a szeme azonban még mindig könnyes volt.

Brenda Joyce


– De ha nem jöttem volna haza, most nem lennének lányaim – mondta. Francesca továbbra is ott térdelt mellette, és megfogta szabad kezét. – Nem véletlenül mondják, hogy ami történt, megtörtént, és már nem lehet rajta változtatni. – Nem a balesetemre gondoltam. Rick megérdemli a boldogságot, és én nem tudom megadni neki. – Miért ne tudnád? – kérdezte Francesca. – A férjed szeret téged – ismételte meg, és majdnem hozzátette, hogy ezt ő maga mondta neki. Ám aztán arra kellett gondolnia, hogy mostanában kétségbeesettnek és zavarodottnak látja Ricket. Bármilyen csábító volt is a lehetőség, tudta, hogy nem szabad beleavatkoznia az életébe. – Francesca, kedvesem, állj fel! – mondta Leigh Anne váratlanul. – Nagyon kényelmetlen lehet így neked. A lány felegyenesedett, és csak most vette észre, hogy megfájdult a térde. Azon kezdett gondolkodni, mit tegyen, amikor Dot elkapta a kezét. – Park! Park! – kiáltotta teli torokból. – Parkba menni! – Mrs. Flowers elvisz titeket. Én is jövök nemsokára – felelte Leigh Anne kedvesen, de határozottan. Dot duzzogva elengedte Francescát, Katie viszont megcibálta a mamája kezét. – Francesca is velünk jöhet? – kérdezte. Leigh Anne meglepődött, aztán Francescára nézett. – Volna kedved velünk tartani? Szívesen látunk, és a lányok nagyon örülnének. Joel is jöhet, ha szeretne. Francescának eszébe jutott, hogy John Sullivan lakótársával akar beszélni. Az azonban várhat. Leigh Anne most fontosabb. – Szívesen veletek megyek. Hart kocsija elég nagy, hogy mind elférjünk benne. Dot örömujjongást hallatott, miközben Joel halkan felnyögött.

Joel a nadrágja zsebébe mélyesztette a kezét. – Figyelj, akarsz pecázni? – kérdezte. Brenda Joyce


Katie meglepetten nézett rá. Francesca egy piros pokrócon ült Leigh Anne-nel, és szendvicset majszolgatott, miközben Dot a babájával volt elfoglalva. Csodaszép nap volt, sok család és pár jött ki a parkba. Egyesek piknikeztek, mások sétálgattak vagy sétakocsikáztak. – Nem tudom, hogy kell pecázni – felelte Katie, és a mamájára nézett. – Mi sem egyszerűbb – jelentette ki Joel. – Horognak használhatunk egy hajtűt, kukacot meg ásunk ki a földből. Már csak zsinór kell, de annak jó lesz az a madzag, amellyel a szalvéták voltak összekötve. Katie szégyenlősen elmosolyodott, és megint Leigh Anne-re nézett, aki bátorítón bólintott. – Próbáld csak meg, édesem! Biztosan jó móka lesz. A két gyerek máris futni kezdett a közeli kis tó felé. – Vigyázz, Katie, nehogy beleess a vízbe! – kiáltott utánuk Leigh Anne, aztán Francescához fordult. – Joel okos fiú. – Igen, az. Nagy hasznát veszem a nyomozásaimnál, és már olyan nekem, mintha az öcsém lenne. – A lány megint a gyerekekre pillantott. Joel éppen a zsinórra erősítette a hajtűből hajlított horgot. – Nagyon szeretem, és a családját is. – Igaz is, hogy van a bátyád? – kérdezte Leigh Anne. Alig fejezte be azonban a mondatot, amikor hirtelen krétafehér lett, és döbbenet jelent meg az arcán. Francesca követte a pillantását, és meglátta Rick Bragget, aki zsebre dugott kézzel feléjük tartott. A lány oldalról Leigh Anne-re nézett, aki remegő kézzel lesimította a szoknyáját. Vonásai idegességről árulkodtak. Rick megállt előttük. – Helló! – köszönt magára kényszerített könnyedséggel, aztán lehajolt, hogy arcon csókolja a feleségét. Francesca felugrott a pokrócról. Leigh Anne nem nézett a férjére, aki megsimogatta Dot fejét, aztán Francescához fordult. Ő elmosolyodott, amikor a férfi őt is puszival üdvözölte. – Csodás, hogy csatlakozhatsz hozzánk – mondta, és megint futó pillantást vetett Leigh Anne-re.

Brenda Joyce


– Az isten is piknikezésre teremtette ezt a napot – felelte Rick, és elnézett a tó felé. – Ó, Katie éppen Joellel horgászik! Francesca hallgatott, mert a feszült hangulattól elakadt a szava. Nem értette, mi folyik itt, csak azt tudta, hogy a lehető leghamarabb el kell mennie. Vagy attól minden csak még rosszabb lenne? Leigh Anne végre a férjére nézett. Tekintete végtelen szomorúságról árulkodott. – Hogyhogy nem vagy a kapitányságon? – kérdezte. Rick mosolya a legkevésbé sem volt őszinte. – Ma délután otthon akartam dolgozni. Amikor azonban Petertől megtudtam, hogy piknikezni vagytok, úgy döntöttem, csatlakozom hozzátok. – Soha nem dolgozol otthon, hacsak nem éjfélkor – jegyezte meg Leigh Anne. Lesütötte a szemét, és nem lehetett tudni, mi megy végbe benne. – Ideje, hogy változtassak ezen – jelentette ki Rick, de hallhatóan igyekeznie kellett, hogy könnyed legyen a hangja. Francesca nem bírta tovább elnézni, hogy Leigh Anne és a férfi szenved, ám ezt elszántan leplezni próbálják. A legszívesebben annak rendje és módja szerint leteremtette volna őket, hogy térjenek végre észre. – Bőven van még szendvics – mondta végül. – Nekem viszont most már mennem kell, mert beszélni akarok Sullivan másik lakótársával. – Ma reggel alaposan kikérdeztük Josh Bennettet – felelte Rick. – Semmi újat nem tudtunk meg, mert a vallomása szinte szóról szóra megegyezett Ron Amesével. Ő is azt mondta, hogy Kate körülbelül másfél éve hagyta el a férjét. John Sullivan iszákos ember volt, és agresszív is. Nem volt olyan este, hogy ne beszélt volna gyűlölettel a feleségéről. Ha még kérdéseket akarsz feltenni neki – fűzte hozzá, és Francescára nézett –, semmi akadálya, de szerintem csak az idődet vesztegeted. Ezt most már a lány is így gondolta. Látta, hogy Leigh Anne figyeli őket, és elmosolyodott.

Brenda Joyce


– Egy kísérletet azért megér – mondta. – Mi van azzal a fényképpel, amelyet Farr a lakásban talált? Sikerült azonosítani a férfit, akit ábrázol? – Newman még dolgozik rajta. Francesca bólintott. – Jól van – mondta, aztán Leigh Anne-hez fordult, hogy elköszönjön tőle, de nem jutott hozzá. – Ne menj el! – kérte az asszony, aztán sietve a férjéhez fordult. – Nem érzem jól magam, Rick. Borzalmasan fáj a fejem, és haza szeretnék menni, hogy ledőljek. Felsegítenél, kérlek? Francesca a kezét tördelve állt ott, miközben a férfi a tolókocsiba emelte a feleségét. Biztos volt benne, hogy a migrén csak ürügy Leigh Anne-nek a távozásra. – Maradj még itt a gyerekekkel, Rick! Peter majd hazavisz engem – mondta az asszony, amikor már a tolószékében ült. – Te se menj el, Francesca! Katie nagyon jól érzi magát Joellel, és te is beszélhetsz Rickkel a nyomozásról, amíg ő eszik valamit – tette hozzá mosolyogva, de a mosolya félreérthetetlenül kényszeredett volt. A lány döbbenten azt találgatta magában, hogy Leigh Anne a férjével akarja-e őt újra összehozni. Rick rezignáltnak tűnt, sőt inkább már csüggedtnek. – Hazaviszlek – jelentette ki, és megsimogatta a felesége fejét. – Nem! Élvezd csak, hogy kikapcsolódhatsz kicsit! Rád fér, és megérdemled. Peter, toljon el a kocsihoz, legyen szíves! Az asszony tekintete határozott volt, a szemében azonban könnyek csillogtak, amelyeket elszántan visszafojtott. Francesca érezte, hogy ő is közel jár a síráshoz. Peter, a magas svéd odalépett, hogy a várakozó hintóhoz tolja a kerekes széket. Leigh Anne még egyszer Francescára nézett, és olyan sugárzó mosollyal ajándékozta meg, hogy neki belefájdult a szíve. – Köszönöm a szép délutánt – mondta. Kivételesen Francesca volt az, aki hiába kereste a megfelelő szavakat. Csak arra tudott gondolni, hogy neki kellene elmennie innen, és nem Leigh Anne-nek. – Mama! – kiáltotta Dot váratlanul. Rick letérdelt mellé, és megsimogatta a fejét.

Brenda Joyce


– A mama fáradt, és hazaviszik. Befejezzük a pikniket, aztán mi is megyünk. Dot elmosolyodott, és felmutatta szőke hajú babáját. – Frack baba! – mondta. – Azt hiszem, rólad nevezte el a babáját – mondta Rick. Francesca ráemelte a szemét. – Hogy segíthetnék? – kérdezte. – Kell lennie valaminek, amit tehetek. A férfi gyámoltalanul megrántotta a vállát, és arrább sétált, de a lány követte. – Mi folyik közöttetek? – akarta tudni, és határozottan megfogta Rick karját. – Sejtelmem sincs – felelte a férfi szomorúan. Francesca a karjába vonta, és vállára hajtotta a fejét, Rick pedig átölelte. – Nem tudom, mit tegyek – mondta fojtott hangon. A lány erősebben magához szorította, és az arcuk összeért. – Én sem – válaszolta.

A férfi nagyon jól tudta, hogy Francesca Cahill okos és bátor nő. Mindent elolvasott, amit az újságok írtak róla. Csodálta azt a bátorságot, amellyel a rendőrséget segítette abban, hogy a gyilkosok elnyerjék méltó büntetésüket. Most mégis döbbenten kellett végignéznie, hogy Rick Bragg-gel ölelkezik, miközben egy másik férfi menyasszonya. Ugyanolyan csapodár perszóna, mint az összes többi! Ujjai hirtelen megrándultak. Szíve vadul vert. Nem is tudta, hogy a kezében tartott késsel játszik. Hogy lehet ez? Hogy lehet ő is ugyanolyan kurva, mint a többiek? A férfi nem tudta, mit tegyen. Korábban pontos tervet készített, és eldöntötte, kik azok a nők, akiket meg kell büntetnie. Most azonban egyszeriben azon kezdett töprengeni, hogy mit csináljon ezzel a lánnyal. Amikor Francesca arca Rick Bragg arcához simult, már tudta a választ a kérdésére.

Brenda Joyce



Caldert egyszer csak egy tétova női hang zavarta meg: – Mr. Hart? A férfi az íróasztalánál ült a könyvtárszobájában, a zakóját levette, és könyékig felgyűrte az inge ujját. A hongkongi üzlettel együtt járó kiadásokat számolta át még egyszer, és annyira belemerült a munkába, hogy kissé ijedten összerezzent, mielőtt felnézett az ajtóban álló Maggie Kennedyre. – Látom, zavarok – mondta az asszony pirulva. – Nem, dehogy! – felelte Calder, aztán gyorsan felállt, és lehajtotta az inge ujját. – Tehetek önért valamit, Mrs. Kennedy? Mindennel elégedett? – kérdezte. Maggie ámulva nézett rá. – Igen, persze, Mr. Hart. Páratlan a vendégszeretete, sőt már egyenesen zavarba ejtő. Az asszony még mindig az ajtóban állt, és a férfi látta, hogy idegesen gyűrögeti a szoknyáját. – Jöjjön be, kérem – mondta. Maggie tett két lépést feléje, de nem nézett egyenesen rá. – Hogyan hálálhatom meg a nagylelkűségét, uram?

Brenda Joyce


Calder annyira meglepődött, hogy nem tudta, mit válaszolhatna. Éppen meg akarta mondani, hogy nincs ok hálálkodásra, amikor Joel viharzott be a szobába. – Helló, Mr. Hart! – kiáltotta. – Szervusz, mama, megjöttem. Maggie megfogta a fia vállát, hogy leállítsa. – Nem otthon vagy – figyelmeztette. – És hol voltál egész délután? Calder ugyanezt akarta kérdezni, mert tudta, hogy a fiú Francescával töltötte a napot. – Miss Cahill-lel voltál eddig? – kérdezte, és kijött az íróasztala mögül. Már hat óra felé járt az idő, és ő egy óra múlva a lányért akart menni, hogy vacsorázni vigye, de a menyasszonya aligha fog addigra elkészülni. Hiába, a pontosság nem tartozik az erényei közé. – Igen, uram. – Joel szélesen elvigyorodott, és az édesanyjához fordult. – Piknikezéssel töltöttük a délutánt. Megtanítottam Katie-t pecázni – mesélte, aztán elkomolyodott. – Igaz, semmit sem fogtunk. Calder megdermedt. Nem kellett lángésznek lennie ahhoz, hogy kitalálja, Katie, akivel Joel horgászott, Bragg nevelt gyereke. Gondolatban figyelmeztette magát, hogy ne tulajdonítson nagy jelentőséget annak, amit hallott. A féltestvére a munkája megszállottja, és egészen biztosan a kapitányságon töltötte a délutánt. A feleségével Francesca csakis merő udvariasságból mehetett el piknikezni, hiszen aligha van nála figyelmesebb és tapintatosabb emberi lény. – Mrs. Bragg-gel és a gyerekeivel piknikeztél? – kérdezte látszólag csak úgy mellékesen, bár alig várta, hogy meghallja a választ. – Igen, uram – felelte Joel. – Vagyis Mrs. Bragg nem volt ott sokáig. Hazament, miután Mr. Bragg megérkezett. A rendőrfőnök úr viszont segített nekünk horgászni, és Miss Cahillt is megtanította rá. – A fiú megint elvigyorodott. – Miss Cahill fogott is egy halat. Az elsőt életében! Calder nem akart hinni a fülének.

Brenda Joyce


Francesca kifulladva rohant be a házba, amikor hazaért. Már elmúlt hat óra, és Calder hétre érte jön, hogy vacsorázni vigye. A rosszul sikerült előző este után a lány a legjobb oldaláról akart mutatkozni. Úgy döntött, legújabb, halványzöld selyemruháját fogja felvenni, amelyet a férfi még nem ismer, hozzá pedig a Connie-tól kölcsönkért ékszereket. Tudta, hogy fésülködésre már alig marad ideje. A szobalány segítsége nélkül semmiképpen sem készülhet el időre. – Bette jöjjön be hozzám! – kiáltotta, amikor a folyosó másik végén meglátta az édesanyját. Julia nem válaszolt neki, csak elindult hozzá. A lány sietve továbbindult, és közben megint a mai borzalmas délutánra gondolt. A végén nem vitte rá a lélek, hogy magára hagyja Ricket a parkban a kislányokkal. Tudta, hogy a férfi szenved, de sikerült a beszélgetést a nyomozásaikra terelnie. Órákon át minden egyes részletet újraértékeltek, s megbeszélték, mekkora az esély egy-egy gyanúsítottnál, hogy ő a nyakmetsző. Új felismerésre nem jutottak, de Rick arckifejezése legalább megváltozott, mire összecsomagolták a piknikkosarat, hogy hazainduljanak. Mielőtt Raoul hazavitte volna Francescát, Bragg megfogta és megszorította a kezét. – Köszönöm – mondta. A lány olyan sugárzó mosollyal ajándékozta meg, amilyen csak kitelt tőle, mert nem akarta, hogy visszasüppedjen komor hangulatába. – Semmit sem kell megköszönnöd – válaszolta. Odahaza most egyszeriben feltűnt neki az édesanyja gondterhelt arckifejezése. Jaj, ne, több rossz hírt már nem tudna elviselni! – Mama, Bette-re van szükségem. Fürdenem kell, frizurát csinálnom, felöltöznöm, és minderre egy teljes órám sincs. Ma este nem akarom megvárakoztatni Hartot. – Édesapád beszélni akar veled. A dolgozószobájában – mondta Julia halkan. Francesca éppen összefogta a szoknyáját, hogy felsiessen a lépcsőn, de az édesanyja szavai megállították. Hirtelen eszébe jutott, hogy Calder ma az édesapjához készült, mert az esküvő

Brenda Joyce


előrehozásáról akart beszélni vele. De vajon meg is tette az előző esti fiaskó után? – Aggódónak tűnsz, mama. Miért? – kérdezte, és nem volt jó előérzete. Édesanyja hirtelen a karjába zárta. – Tudod, mennyire szeretlek, és azt kívánom, hogy nagyon boldog légy – mondta sírós hangon. Francesca kibontakozott az ölelésből. Tudta, hogy Julia hangja és szavai nem jelenthetnek jót. – Mi a baj? Mi történt? – Apád vár rád – felelte csak az édesanyja. – Mama! – csattant fel a lány. – Jól van, ha mindenképpen tudni akarod. Andrew lemondta az esküvőt. Francesca nem tudott megszólalni. A döbbenettől szinte fel sem fogta, amit hallott. – Mindkettőnket aggasztott, hogy tegnap este nyilvánosan veszekedtetek a vőlegényeddel – folytatta Julia. – Megpróbáltam megnyugtatni Andrew-t, ám aztán Roberta Hind mesélt nekünk Calder Hart szeretőjéről. Az ég szerelmére, Francesca, én sem tudom védelmembe venni az eljegyzésedet, ha a vőlegényed továbbra is leplezetlenül kapcsolatot tart egy olyan nővel! A lányból éles sikoly szakadt fel. – De hát az nem igaz! Hart nem olyan, amilyennek ti hiszitek! – kiáltotta. – Az egész társaság tudja, hogy az a Daisy Jones még mindig abban a házban lakik, amelyet Hart vett neki! – vágott vissza Julia. – Hogy teheti ezt veled? Én komolyan azt hittem, hogy tisztel téged. Francesca tudta, hiába magyarázná meg a helyzetet, az anyja egy szavát sem hinné. Az édesapja azonban nem mondhatja le az eljegyzését az ő megkérdezése és beleegyezése nélkül úgy, hogy nem veszi tekintetbe az érzéseit. Megint felfogta a szoknyáját, és az apja dolgozószobájába sietett. Az ajtó nyitva volt, ezért kopogtatás nélkül beviharzott. Andrew Cahill a kanapén helyezte kényelembe magát, házikabátot viselt,

Brenda Joyce


lábát papucsba bújtatta, és a Sun aznapi számát olvasta. A kandallóban égett a tűz, a kisasztalon egy pohár vörösbor állt. Amikor a lánya elébe lépett, a férfi az újságja fölött ráemelte a tekintetét. – Nem mondhatod le az eljegyzésemet anélkül, hogy előtte beszéltél volna velem – jelentette ki a lány, és már egész testében reszketett. Az apja letette az újságot. – Gyere, ülj le hozzám! – mondta, és megütögette maga mellett a kanapét. Francesca nem tett eleget a felszólításnak. – Szeretem Hartot, és feleségül fogok menni hozzá. Nem úgy van, ahogy hiszed. Nincs együtt Daisy Jones-szal. – Azt gondolom, amit helyesnek tartok – felelte a férfi, és felállt. – Hart önző, öntelt alak. Most éppen el van bűvölve tőled, de ez minden. Tegnap este egy másik nő iránt mutatott érdeklődést, és nem irántad, a jegyese iránt. A viselkedésével megsértett téged. Ne próbáld tagadni, mert láttam rajtad. Még el sem kezdődött a közös életetek, de ő máris kimutatta a foga fehérét. Ilyen életre vágysz? Nem, Francesca, ezt én nem engedhetem. Hart arra sem elég jó, hogy feltörölje a padlóról a lábad nyomát. A lány torkát sírás fojtogatta. – Ne tedd ezt, papa! Hart jó ember. Tudom, hogy az, mert jobban ismerem, mint bárki más. A tegnap estével kapcsolatban pedig tévedsz. – Már felbontottam az eljegyzést – jelentette ki a férfi határozottan. – Tudom, most éppen rajongsz Hartért, de ez idővel majd elmúlik, és találsz magadnak mást. – Nem! – kiáltotta Francesca. – Papa, kérlek... – A döntésem végleges – szólt közbe a családfő. – Valamit még tudnod kell. Amikor közöltem Harttal, hogyan határoztam, ő még csak nem is tiltakozott. Egy szóval sem.

Francesca

még mindig zaklatottan másodszor is megnyomta a csengőt. Tudta, hogy ilyen állapotban nem lett volna szabad eljönnie Brenda Joyce


Calderhez. Fejében konokul visszhangzottak a nővére szavai, hogy soha ne fusson Hart után. Neki azonban meg kellett tudnia, mi történt. Az apja szerint a vőlegénye egy szóval sem tiltakozott az eljegyzésük felbontása ellen. Ez egyszerűen nem lehet igaz! Calder egészen biztosan tiltakozott. Előző este feszültség volt közöttük, de annak már nyoma sincs. A vőlegénye most majd szívélyesen fogadja őt, a karjába zárja, megcsókolja, aztán pedig a maga fölényes módján kijelenti, hogy kitart a döntése mellett, s attól senki és semmi sem tántoríthatja el. Alfred kinyitotta az ajtót, és Francesca láttán annyira meglepődött, hogy egy pillanatra kis híján még sztoikus nyugalmáról is megfeledkezett. A lány megpróbálkozott egy mosollyal. – Jó estét, Alfred! Beszélnem kell Mr. Harttal – mondta feszülten. – Miss Cahill, fáradjon be, kérem – felelte a komornyik, de az arcáról még mindig nem tűnt el az álmélkodás. – Hozhatok önnek teát, amíg értesítem Mr. Hartot a látogatásáról? Az úr nem számított arra, hogy fel fogja keresni – tette hozzá. Francesca az utóbbi időben többször is eljött Calderhez hirtelen ötlettől vezettetve, most azonban helytelenítést vélt kihallani Alfred szavaiból. Tudta, a megjelenése messze nem kifogástalan, de nem érdekelte, hogy nem tökéletes a frizurája, és bizonyára holtsápadt is, mert pirosítót sem tett fel. A komornyikhoz fordult, és melle előtt karba fonta a kezét. – Előttem nem kell ilyen szertartásosan viselkednie, Alfred. Igen, felindult vagyok. Tudom, nem kellett volna eljönnöm otthonról, amíg nem szedtem össze magam. Csakhogy éppen most értesültem arról, hogy édesapám ma felbontotta az eljegyzésemet! – A komornyik nem válaszolhatott, mert a lány azonnal folytatta: – Mr. Hart ebbe egészen biztosan nem ment csak úgy bele. Úgyhogy nem megyek haza, amíg nem beszéltem vele. – Ó, ó! – mondta a komornyik csendesen. – Mr. Hart egy rokonával a szalonban van éppen. Kérem, Miss Cahill, foglaljon helyet az aranyszínű szobában. Hozok önnek teát és édességet, attól biztosan megnyugszik majd egy kicsit, aztán jelentem Mr. Hartnak, hogy itt van.

Brenda Joyce


– Engem most semmi sem nyugtathat meg, Alfred, legkevésbé a tea és a csokoládé. Beszélnem kell Mr. Harttal. Milyen hangulatban van? – Semmi sem tűnt fel nekem, amikor nemrégiben hazaérkezett – felelte a komornyik habozón. – Miss Cahill, őszintén nagyra becsülöm önt. Megengedi, hogy egészen nyíltan beszéljek? – kérdezte Alfred, miközben átkísérte a lányt a nagy előcsarnokon. Már jó ideje kiderült számukra, hogy nagyszerűen megértik egymást. A komornyik nem csinált titkot abból, hogy úgy gondolja, gazdájának az tenne a legjobbat, ha feleségül venné Francescát, és teljes szívéből támogatta a gondolatot. – Természetesen – felelte a lány. – Úgy gondolom, Mr. Hart nem venné jó néven, ha ön jelenetet rendezne – mondta Alfred, és a hangjából őszinte aggódás csendült ki. – Nem is egyszer voltam már tanúja, hogyan viselkedett a boldogtalan hölgyekkel. Elég volt egy jelenet, és soha többé nem léphették át ennek a háznak a küszöbét – tette hozzá, és izzadságcsöppek jelentek meg a homlokán. Francesca megérintette a derék alkalmazott karját. – Köszönöm az őszinteségét, Alfred. Megszívlelem a szavait – felelte. Tudta, hogy a komornyiknak igaza van. Caldernek nagyon nem tetszene, ha jelenetet rendezne. Ha a vőlegényét még mindig gyötrik azok a kétségek, amelyekről tegnap beszélt, akkor ő mindent végleg elronthat közöttük, amennyiben nem válogatja meg ügyesen a szavait. Másrészt azonban a közös jövőjük forog kockán, és neki mindenképpen meg kell tudnia, mit gondol arról Hart. – Azt sem szabad azonban elfelejtenünk – tette hozzá –, hogy Mr. Hart azokkal a hölgyekkel nem járt jegyben. – Ez igaz – bólintott a komornyik. Francesca hátrasimította néhány tincsét. Kalapja ferdén ült a fején, s amikor meg akarta igazítani, több hajtűje a padlóra esett. Nem mintha most kicsit is számítana, hogy áll a kalapja. Alfred kinyitott egy kétszárnyú ajtót. – Miss Cahill szeretne önnel beszélni, uram – jelentette.

Brenda Joyce


A lányt remegés fogta el, amikor belépett a szalonba. Calder whiskyt tartott a kezében, és komoran meredt a pohárra. Hangulata félreérthetetlenül komor volt. Francesca nem igazán tudta, hogy ez jó vagy rossz jel. Ha az ő apjára dühös, akkor inkább jó, döntötte el végül. A férfi lassan felemelte a tekintetét, aztán felállt, és letette a poharát. A lány most már azt is látta, kik vannak még a szobában. A nagy kanapén Grace és Rathe Bragg ült, a kétszemélyesen Maggie és Joel, s közöttük egy nyitott könyv feküdt. Francesca tudta, hogy Maggie még a házban lakik, arra azonban nem számított, hogy ebben a társaságban fogja találni. Egyszeriben minden tekintet rászegeződött, s bár senki nem mondott semmit, nyilván feltűnt nekik, milyen rettenetes állapotban van. Calder tekintete volt a legrosszabb: hideg és megmagyarázhatatlan módon fenyegető. – Beszélni szeretnék veled – mondta a lány ijedten. – A könyvtárszobában – felelte a férfi anélkül, hogy üdvözölte volna a lányt. Közben olyan szúrósan nézett rá, hogy ő összerezzent. – Elnézéseteket kérem – mondta Calder a többieknek, aztán mutatta Francescának, hogy induljon előre. A tágas könyvtárszoba halványzöldre festett falait padlótól a mennyezetig könyvespolcok borították. A bútorok sötét fából készültek, és aranyozás díszítette őket. Calder becsukta maga után az ajtót. – Miért vagy ilyen felindult? – kérdezte aztán a lánytól. Francesca hallgatott egy pillanatig. – Elmeséled, mi történt ma? – mondta aztán. – Én is ezt akartam kérdezni tőled – válaszolta a férfi, és az italkocsihoz lépett, hogy whiskyt töltsön magának. A lány habozás nélkül odalépett hozzá, és átfogta a csuklóját. – A papa felbontotta az eljegyzésünket, és azt mondta, hogy te nem emeltél kifogást a döntése ellen. Calder zord pillantást vetett a lányra. – Igen, apád közölte, hogy felbontottnak tekinti az eljegyzésünket.

Brenda Joyce


– És te erre valóban semmit sem mondtál? – kérdezte Francesca hitetlenkedőn. A férfi vonásai még keményebbek lettek. – Így van. De nem azért – tette hozzá rövid habozás után –, amire te gondolsz. – Hanem miért? – Nem volt hozzá megfelelő a pillanat. – Megfelelő a pillanat? – kérdezett vissza a lány mit sem értve. – Igen, kedvesem. Az életben minden az időzítésen múlik, de ezt neked a jelek szerint még meg kell tanulnod – mondta Calder hűvös, már-már megvető hangon. Aztán megfordult, és whiskyt töltött magának. Dupla adagot, ahogy Francesca látta. – Ez azt akarja jelenteni, hogy eljön majd a nap, amelyen ellent fogsz mondani a papának? A férfi nem válaszolt, csak szájához emelte a poharat, és kiitta. Tartása feszültségről árulkodott, és a lánynak az volt az érzése, hogy szántszándékkal rideg vele. Az apja viselkedése talán jó ürügyet kínált számára, hogy felbonthassa az eljegyzésüket. – Ezek szerint mindennek vége van közöttünk? – kérdezte Francesca csendesen. Calder pohara nagyot koppant az italkocsin, amikor letette. – Közöttünk soha nem lesz vége – válaszolta mereven. Francesca nem hallott még romantikusabb szavakat a szájából, a tekintete azonban komor és haragos volt, s megcáfolta azt, amit éppen mondott. A lányt rosszullét környékezte. – Nem értelek – suttogta. – Legyünk realisták, Francesca! – felelte a férfi, és gúnyosan nézett rá. – Apád rólam alkotott lesújtó véleménye mit sem változott, és a helyében én sem járnék el másként. – Azt akarod, hogy bontsuk fel az eljegyzésünket? – kérdezte a lány kétségbeesetten. – Valójában nem akartam. Mindamellett nincs ínyemre, hogy bárki előtt is magyarázkodásra kényszerüljek. Mentegetőzésre meg végképp nem.

Brenda Joyce


– Tudom – bólintott Francesca elgyötörten. – Ha ez valóban a véget jelenti közöttünk, akkor igaza volt Braggnek, amikor bolondnak nevezett engem – mondta, és nagyokat nyelt, hogy ne sírja el magát. Calder gúnyos hangot hallatott. – Úgy hallottam, ma piknikre kaptál meghívást. A lány megdermedt, és nem értette, honnan tud erről Calder. Aztán lassan világosság gyúlt a fejében. Miután Leigh Anne hazament, ő kettesben maradt Rickkel. Eszébe jutott, hogyan próbálta vigasztalni, és azt is tudta, milyen következtetést vonhattak le ebből azok, akik tanúi voltak a jelenetnek. Calder szorosan elébe lépett. – Mi van? Nehezedre esik, vagy nem akarod elismerni, hogy kellemesen töltötted a délutánt? – Elismerem – lehelte Francesca, miközben görcsbe rándult a szíve. – De nem úgy volt, ahogy gondolod. – Honnan tudod, mit gondolok? – gúnyolódott a férfi. A lánynak megint nyelnie kellett egyet. – Braggék házassága súlyos válságban van, Calder. Mind a ketten szenvednek, és én semmi mást nem akartam, csak segíteni. – Azzal, hogy Rickkel töltötted a délutánt? – Azt mondtad, hogy Raoul a kocsisom és a testőröm lesz, de ahogy látom, valójában kémkedéssel bíztad meg – fortyant fel Francesca. Hirtelen könnyek lepték el a szemét, és már csak homályosan látott. Mennyit mondhatott el Raoul a főnökének? Ha arról is beszámolt, hogy ő megölelte Ricket, Calder azt soha nem fogja annak érteni, ami valójában volt. Baráti vigasztalásnak. – Raoul magától semmit sem mondott nekem. Joel számolt be lelkesen a délutánotokról. – Calder tekintete szabályosan keresztüldöfte a lányt. – Utána természetesen Raoult is kikérdeztem. Akkor hát tudja, hogy a karomba zártam Ricket! – gondolta Francesca. – Csak vigasztaltam Bragget – mondta remegő hangon. – Ebben semmi rossz nincs.

Brenda Joyce


– Persze, elvégre ahhoz értesz a legjobban, hogy megvigasztald a féltestvéremet. Még mindig szereted? Ideje, hogy igazat mondj, Francesca. Tudnom kell. Tudni akarom! A lány érezte, hogy minden egyes szavát gondosan meg kell válogatnia. – Nem arról van szó, amire gondolsz. – Szereted őt? – kérdezte újra a férfi. – Igen, de nem úgy, ahogy te érted – felelte Francesca –, hanem barátként. És ehhez minden jogom meg is van. Calder még egy korty whiskyt ivott, aztán felnevetett. – Igen, barátként, akivel egy teljes éjszakát töltöttél együtt egy vonaton. Akinek az ágyát melegítetted, mielőtt velem kezdtél volna. – Ez nem tisztességes tőled. A férfi Francescára meredt, aki most először félni kezdett tőle. Mégis megérintette a karját, mire Calder összerezzent. – Téged választottalak. Hozzád akarok feleségül menni – mondta a lány. A férfi kis ideig hallgatott. – Még mindig őt szereted? Francesca érezte, hogy megint közel jár a síráshoz. – Nem – felelte halkan, noha igennel akart válaszolni. A barátjaként, szinte már a testvéreként szerette Ricket, de nem volt szerelmes belé. Calder hirtelen dühösen elhajította a poharát, amely keresztülrepült a szobán. Kevéssel a fal előtt esett le a földre, és csodák csodájára nem tört össze. – Megengedted neki, hogy a karjába zárjon! – ordította. – Igen, Raoultól tudom. Megengedted neki, hogy a karjába zárjon! Azért mentem el apádhoz, hogy harcoljak a jegyességünkért, te viszont hagyod, hogy Rick Bragg ölelgessen! – Csak vigasztaltam – tiltakozott Francesca, és most már nem sikerült visszatartania a könnyeit. – Tudok a házassági problémájáról. A családomban ez beszédtéma – folytatta Calder dühösen. – És most mi lesz? Apád ellenzi a jegyességünket, Ricket viszont szereti. Vársz, amíg Rick

Brenda Joyce


elválik? Feleségül mész hozzá, miután a válásával megásta a nyomorékká lett felesége sírját? A zátonyra futott házassága romjain fogtok örök hűséget esküdni egymásnak? A lány tiltakozni akart, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Calder elfordult tőle, és az ajtóhoz indult, hogy elhagyja a könyvtárszobát. – Nem szerelemből öleltem meg – mondta Francesca. A férfi nem állt meg. – Nem szerelemből tettem, és nem is szenvedélyből. Te azonban ezt természetesen nem értheted. Sejtelmed sincs arról, mit jelent a barátság és a hűség. Már egy fél szoba választotta el őket, Francesca mégis összerezzent, amikor Calder hirtelen megpördült a tengelye körül. Nagy léptekkel visszament hozzá, és fölébe tornyosult. – A barátom voltál – mondta –, és hű voltam hozzád. Amióta feleségül kértelek, egyszer sem érdeklődtem másik nő iránt. Amikor pedig Daisy felkeresett az irodámban, akkor nem is egyszerűen csak hű voltam. A lány meg akarta fogni a férfi kezét, de ő gyorsan elhúzta előle. – Még mindig a barátod vagyok – felelte Francesca, ám ő maga is siralmasnak érezte a szavait. Sokkal inkább azt szerette volna mondani, hogy szereti Caldert, és mindig is szeretni fogja, de félt, hogy ez nem érdekli a férfit. Vagy legalábbis most már nem érdekli. – Nem kell Rickkel versenyezned. – De igen! Egész életemben azt kellett tennem – felelte Calder, és megvetően felnevetett. – Akkor most hagyj fel vele! És bízzál bennem! Az érzéseim semmit sem változtak. Hozzád akarok feleségül menni, nem hozzá. Calder tekintete ugyanolyan komor volt, mint eddig, de a lány érezte, hogy a dühe lassanként alábbhagy. A kétkedés azonban még mindig ott volt a szemében. – Nem hiszel nekem? – tört ki Francesca. – Csak egyvalamit tudok biztosan. – A férfi arcán örömtelen mosoly suhant át. – Ha Rick Bragg független lenne, mi ketten nem lennénk együtt.

Brenda Joyce


– Ez nem igaz! – kiáltotta a lány, és megragadta a férfi karját, ő azonban lerázta magáról a kezét. Az ajtóhoz sietett, de Francesca követte. – Azt mondtad, hogy közöttünk soha nem lesz vége. Calder csak gúnyos hangot hallatott. – Vége van? – akarta tudni a lány. – Mondd meg te! – felelte a férfi. Francesca hallgatott. Egy szakadék szélére kerültek, és egyetlen rossz lépés a véget jelentené, ezt bizton tudta. Az apja és Rick Bragg miatt fordult a kocka. – Látom, elnémultál – állapította meg végül Calder gyűlölködőn. – Nem – suttogta a lány. – Nem némultam el, csak rettenetesen félek. A férfi erre elhagyta a könyvtárszobát.

Brenda Joyce



Francesca az ajtóban állt, és döbbenten nézett Calder után. Egész testében reszketett, alig kapott levegőt, és annyira fájt a szíve, mintha egy erős kéz akarta volna összeroppantani. Végül megfordult, visszament a könyvtárszobába, és lerogyott az első útjába eső székre, mert attól félt, hogy különben összecsuklik. Közöttünk soha nem lesz vége, mondta neki az előbb Calder, akit féltékenység kerített hatalmába. Elment az ő apjához, hogy harcoljon a jegyességükért. Pontosan így fogalmazott. Ez csak ma reggel történt, és néhány óra múlva biztosan bánni fogja már, amit most mondott neki. Hogy éljek így tovább? – kérdezte magától gondolatban a lány. Félt azonban megválaszolni a kérdését, ezért inkább megpróbálta elfelejteni. – Jól vagy? – hallotta meg egyszer csak Rourke kérdését. Francesca felnézett, és tudta, hogy éppen olyan siralmasan festhet, ahogyan érzi magát. Rourke együtt érzőn nézett rá az ajtóból, és ő rá akart mosolyogni, de kísérlete nem járt sikerrel. – Nem – felelte, és felkelt a székről.

Brenda Joyce


– Ha ez vigasztal – mondta Rourke némi habozás után –, Calder még rosszabb állapotban van. Holnap talán majd mind a ketten jobban lesztek, és meg tudjátok oldani a gondjaitokat. Bárcsak így lenne! – gondolta a lány. Aztán azonban megint el kellett képzelnie, milyen élete lesz egy olyan férj mellett, akit ilyen könnyen hatalmába kerít a féltékeny düh. – Magánkívül van, mert Rickkel töltöttem a délutánt, és nyomozás helyett a parkban piknikeztem. Rourke nem tűnt különösebben meglepettnek. – Nem gondoltál még arra – kérdezte –, hogy nem kellene szoros barátságot ápolnod Rickkel, miközben Calder menyasszonya vagy? A helyében még én is féltékeny lennék. Francesca ezt nemigen hitte, mert Rourke-ot megfontolt, józanul gondolkodó embernek ismerte. – Rick mindig is jó barátom lesz, s most éppen minden barátjára és rokonára nagy szüksége van – válaszolta. – Ez igaz, neked mégis választanod kell közöttük. Amióta az eszemet tudom, Calder és Rick mindig is elkeseredett ellenfelek voltak. Nem hiszem, hogy ez valaha is meg fog változni. – Rourke kedvesen rámosolygott a lányra. – Éppen vacsorázni indulok a városba. Velem tartasz? – Köszönöm, de nem – felelte Francesca, aki elképzelni sem tudta, hogy hozhatna meg egy ilyen döntést, amikor barátként nagy szüksége van Rickre. Rourke még várt kicsit, aztán együtt elhagyták a könyvtárszobát. Miközben a kijárat felé tartottak, a lány önkéntelenül azt találgatta, hol lehet most Calder. Vagy itt van valahol a nagy házban, vagy elment itthonról. Miért nem képes megbízni bennem? – futott át Francesca fején a kérdés, de mindjárt meg is adta rá a választ. Calder már a barátja volt, amikor ő beleszeretett Rickbe. Úgy tűnik, a vőlegénye soha nem fogja elfelejteni ezt az időt. Valószínűleg soha nem lesz biztos abban, hogy igazán meghódította a szívét.

Brenda Joyce


Az előbb azt vetette a szemére, igaztalanul, hogy nem lojális hozzá. Pedig ő mindig is az volt, amióta világossá vált számára, hogy szerelmes belé. Francesca hirtelen megtántorodott, és Rourke megfogta a karját, hogy megtámassza, de ő ezt észre sem vette, mert arra kellett gondolnia, amit az előbb Caldertől hallott. Hogy is volt csak? Calder azt mondta, hogy akkor is hű volt hozzá, amikor Daisy felkereste az irodájában? Mikor járhatott ott, és egyáltalán, hogy merte a munkahelyén zavarni Caldert, ahova egyetlen szeretőjének vagy egykori szeretőjének sem volt bejárása? Mit jelenthet ez az egész? – Francesca, mi van veled? Olyan fehér lettél, mintha kísértetet láttál volna. A lány csak most vette észre, hogy Rourke aggódón néz rá. Mögötte Maggie és Joel is ott állt, és szemlátomást őket is meglepte a viselkedése. Francesca fejében egymást kergették a gondolatok. Beszélnie kell Daisy-vel, hogy kiderítse, miért ment el Calderhez. Ugyanakkor most nem foglalkozhat a személyes gondjaival. A városban egy gyilkos járkál szabadon. A magánéletét nem helyezheti a nyomozása elé. – Maggie! Barátnője félénken odalépett Francescához. – Hogy vagy? Minden rendben? Francesca eltökélten elterelte a gondolatait Calderről. – Jól vagyok. Örülök, hogy látlak, Maggie. Segítséget kell kérnem tőled. Gondolom, nincs akadálya, mert még korán van. – Természetesen számíthatsz rám – felelte az asszony, bár nyilvánvalóan meglepődött. – Mit kell tennem? – Itt maradhat Joel, hogy vigyázzon a kicsikre, amíg mi ketten bemegyünk a belvárosba? Ideje, hogy meglátogassuk Lord Randolphot – mondta a lány, és rámosolygott a barátnőjére. Maggie most már végképp semmit sem értett. – Lord Randolphot? Nem hiszem, hogy ismernék ilyen nevű urat. – Az lehet, de talán már találkoztál vele. Az utcán futottál össze vele, az előtt a ház előtt, amelyben Kate Sullivan lakott. Mégpedig kevéssel az ő meggyilkolása után.

Brenda Joyce


Maggie szeme elkerekedett, Francesca viszont máris sokkal jobban érezte magát. A legjobban úgy szabadulhat meg a szívét gyötrő fájdalomtól, ha beleveti magát a nyomozásba. Elmosolyodott, és Rourke-hoz fordult. – Elkísérsz minket egy gyilkossági ügy nyomozására? Már ha nem vagy túlságosan éhes.

Francesca

beszállt Maggie-vel Calder elegáns, fekete hintójába. Rourke köszönettel nem kívánt élni a felkínált lehetőséggel, ezért aztán a lány igencsak meglepődött, amikor az utolsó pillanatban mégis beült a kocsiba. Amint azonban hátradőlt a menetiránnyal ellentétes ülésen, és arcára esett az utcai lámpa fénye, kiderült, hogy nem Rourke az, hanem Calder. – Mehetünk, Raoul! – kiáltotta, s miután megütögette a hintó tetejét, a hatlovas fogat elindult. – Te meg mit csinálsz? – kérdezte Francesca elképedten. – Elkísérlek benneteket – felelte a férfi komolyan. A lány látta rajta, hogy az utóbbi negyedórában nem sokat javult a hangulata. – Hogyhogy? – Úgy érzem, hosszú lesz ez az este, és ezzel kapcsolatban nem változott a véleményem. Nem akarom, hogy éjszaka egyedül vadássz a városban egy elvetemült bűnözőre. Francesca érezte, hogy a szívverése felgyorsul, és meg is könnyebbült kicsit. Nem volt nehéz átlátnia Calderen. Még csak este hétre jár az idő, és Lord Randolph aligha bűnöző, ha teljességgel nem is lehet kizárni, hogy ő a nyakmetsző. Ráadásul Raoul is itt van mellette testőrnek. Vagyis Caldernek valójában nincs oka arra, hogy elkísérje, hacsak az nem, hogy még mindig aggódik a testi épségéért. A lány összeszedte a bátorságát, és halvány mosollyal ajándékozta meg a férfit, neki azonban rezzenéstelen maradt az arca. – Úgy gondolom, rossz nyomot követsz – mondta, aztán oldalra fordult, és kinézett a hintó ablakán.

Brenda Joyce


Mogorva arcát figyelve Francesca nemigen látta értelmét, hogy beszélgetést kezdeményezzen. Hevesen dobogó szívvel mégis beszélni kezdett: – A gyanúsítottaink listája igen rövid. Mindössze David Hanrahan, Lord Randolph, Sam Wilson és John Sullivan került fel rá. Hanrahannek nincs alibije, Randolphot még ki kell kérdeznünk. Wilsonnak van alibije múlt csütörtökre, de nem vagyok biztos abban, hogy hihetünk Francisnek. Sullivan minden este elment otthonról, hogy leigya magát, és ezt tette a felesége meggyilkolásának az estéjén is. Még nem tudjuk, hogy öngyilkosságot követett-e el. Ha igen, lehet, hogy ő volt a nyakmetsző. Te mit gondolsz? – kérdezte, és újra megpróbálkozott egy mosollyal. Calder azonban csak komor pillantást vetett rá, aztán visszafordult az ablakhoz. – Még nem tiszta előttem a kép – felelte szűkszavúan. Francesca feladta. Maggie oldalán nézett ki a hintóból az utcára, hogy Calder ne essen a látószögébe. Nem akarta látni, mert ahhoz most túlságosan törékenyek voltak az érzései. Maggie-t is csak futó mosollyal ajándékozta meg, amikor megpaskolta a kezét. A következő félórában egyikük sem szólalt meg a belváros felé tartó hintóban. A hangulat olyan feszült volt, hogy valósággal szikrázott a levegő. Végre aztán feltűnt előttük a Holland House szálloda, amely egy fél háztömböt foglalt el a Huszadik és a Harmincadik utca között, nyugatról pedig az Ötödik sugárút határolta. Az impozáns gránitkő épület néhány évtizede készült. Francesca egészen megfeledkezett Calderről, és lenyűgözve nézegette a fedett bejáratot, amely előtt két libériás portás állt. – Nem kell ürügyet keresnünk arra, hogy itt vagyunk – fordult a lány Calderhez, amikor a hintó lassítani kezdett velük. – Bemegyünk veled, és úgy teszünk, mintha vacsorázni jöttünk volna. A recepción érdeklődhetsz Randolph után. Ha itt van a szállodában, üzenetet küldhetsz neki, hogy az előcsarnokban várod. Persze csak akkor, ha nincs ellenedre – tette hozzá, és várakozón nézett a férfira.

Brenda Joyce


Calder tekintete tűnődőn az arcára vándorolt, aztán megrázta a fejét. – Természetesen nincs ellenemre. Raoul leszállt a bakról, és kinyitotta előttük a hintó ajtaját. Maggie után Francesca is kiszállt, és érezte, hogy izgatottsága egyre erősebb lesz. Calder a háta mögül a füléhez hajolt. – És ha a lord éppen nincs a szállodában? – Annál jobb – felelte a lány. – A hotelnek csak egy bejárata van, úgyhogy akkor leülünk az előcsarnokban, és megvárjuk. Randolph kerüli az embereket, ezért aligha lesz késő éjszakáig a városban. Calder megkövült arca alig észrevehetően felderült. – Ahogy már mondtam, valószínűleg hosszú lesz ez az este – válaszolta, miközben fejcsóválva megfogta Francesca karját. Aztán barátságos pillantást vetett Maggie-re. – Mehetünk? Odabent a recepció felé menet a férfi karjába fűzte a lány karját, mintha semmi sem történt volna közöttük. Francesca tekintete bejárta az előcsarnokot, amely nagy volt, de a város drágább szállodáival azért nem vehette fel a versenyt. A vendégek csak három ülőgarnitúrán helyezhették kényelembe magukat, és most mindegyik foglalt volt. Hamar kiderült, hogy Randolph nincs itt a hallban. – Mivel lehetek a szolgálatukra, uram? – kérdezte egy fiatal alkalmazott. – Úgy tudom, itt szállt meg egy ismerősöm. Lord Randolph – felelte Calder. – Beszélni szeretnék vele. Meg tudja mondani a szobája számát? Francescát nyugtalanság fogta el, amikor meghallotta, hogy Randolph a házban tartózkodik. Vacsoraidő volt, de ha a lord valóban olyan mogorva ember, amilyennek Calder jellemezte, akkor valószínűleg inkább egyedül eszik a szobájában. A lány megpróbált belesni az étterembe, ám ilyen messziről nem tudta kivenni a vendégeket. A felvonó csengetéssel jelezte, hogy a fülke elindult. Francesca az aranyozott nyílra pillantott, és látta, hogy a lift lefelé jön. Calder üzenetet írt, hogy egy boy majd felvigye Randolphnak. – Hívd meg egy italra az előcsarnokba! – mondta neki a lány.

Brenda Joyce


– Már megtörtént – felelte a férfi. – Meleged van? – kérdezte, miután figyelmes pillantást vetett Francescára. A lány megörült a kérdésnek, mert Calder hangja megint olyan volt, mint szokott, és az ismerős csillogás is visszatért a szemébe. Francesca tudta magáról, hogy elragadta a hév. Ezt a férfi egy kicsit mindig mulatságosnak találta, vagy nem is csak egy kicsit. Éppen meg akarta kérdezni tőle, hogy megbocsátott-e neki, amikor kinyílt a lift vörösréz ajtaja. Hárman szálltak ki belőle, utolsóként maga Harry de Warenne. Francesca izgatottságában olyan hevesen bökte oldalba a könyökével Caldert, hogy ő egy pillanatig levegő után kapkodott. – Uram! Ott van Lord Randolph – szólalt meg a recepciós fiatalember. Calder köszönetet mondott neki, miközben Francesca megragadta Maggie karját, és magával húzta egy vaskos oszlop takarásába. – Az az úr ott Lord Randolph, látod? Akinek elefántcsont markolatú sétabot van a kezében. Mr. Hart éppen feléje tart. Calder hanyagul odasétált a lordhoz, aki megállt, amikor meglátta. A két férfi kézfogással üdvözölte egymást. – Nos? – kérdezte Francesca, miután Maggie-hez fordult. Látta, hogy a barátnője egyszeriben egészen sápadt lett. – Közelebbről is meg akarod nézni? Maggie a fejét rázta. – Nem. Ő az. Vele ütköztem össze Kate háza előtt. – Ez egészen biztos? – kérdezte Francesca, mert jó ötven lépésre álltak a két férfitól. – Igen, biztos vagyok benne – suttogta Maggie. – Ez azt jelenti, hogy ő a gyilkos? Francesca lopva jelezte Caldernek, hogy várjon még, mire a vőlegénye hátat fordított nekik. – Ez még semmit nem jelent – felelte a lány Maggie kérdésére. Barátnője az oszlop mögül idegesen figyelte az előcsarnokot. – A kijárathoz mennek. Randolph elhagyja a szállodát, és úgy tűnik, hogy Mr. Hart vele tart – mondta az asszony kapkodva. Francesca megvárta, hogy a két férfi kilépjen az utcára.

Brenda Joyce


– Gyere! – szólította fel Maggie-t, és követte a férfiakat. Odakint még éppen látta, hogy a lord beszáll egy bérkocsiba, Calder pedig biccentéssel elköszön tőle. Miután a fiáker elhajtott, Francesca a barátnőjével együtt odasietett Calderhez. – Ő az! – kiáltotta izgatottan. – Maggie egészen biztos benne. Követnünk kell! Calder intett Raoulnak, aki eddig a hintójuk mellett állt. Most azonnal felült a bakra, és kiengedte a féket. Amikor a kocsi odaért hozzájuk, Calder rámosolygott Francescára. – Szállj be gyorsan, drágám!

Gwen O’Neil nyakig betakargatta a lányát. – Jó éjszakát, kincsem! – suttogta, de Bridget közben már elaludt. Az asszony néhány pillanatig szép gyermekét nézegette, és érezte, hogy átmelegszik a szíve. Már hamar a férjére kellett azonban gondolnia, és megint elkomolyodott. Szombaton Bridget bement vele a gyertyagyárba, s amikor véget ért a műszak, David a kapuban várta őket. Könyörögni kezdett neki, hogy menjen vissza hozzá, s miután ő nemet mondott, megint csúnyán megfenyegette. Gwen egy pillanatig sem hitte róla, hogy ő a nyakmetsző, abban viszont biztos volt, hogy a lányával bajuk fog származni abból, ha Davidet nem küldik vissza a börtönbe. Kicsinyes, bosszúszomjas ember, akinek már csak egyetlen célja van. Az, hogy pokollá tegye az ő életét. És ez sikerült is neki. Bárcsak ne vonta volna vissza Harry az ellene tett feljelentését! Amint Harry de Warenne-re gondolt, az asszony lelki szemei előtt egy kép jelent meg. Szívébe fájdalom hasított, és nyugtalanul felugrott. Valóságos sokk volt számára, hogy a férfi itt van New Yorkban. A viszontlátás olyan emlékeket ébresztett fel benne, amelyekről azt hitte, örökre Írországban hagyta őket. Harry ugyanúgy deríthette ki, hol kell keresnie engem, ahogyan David, gondolta, miközben tisztára törölte a mosogató mellett a munkalapot. Rég megbánta már, hogy meghagyta a szomszédasszonyánál Culhane atya címét arra az esetre, ha valaki

Brenda Joyce


sürgősen kapcsolatba akarna lépni vele. Vajon Harry még mindig a városban van? – futott át a kérdés a fején. Gwen kezében megállt a törlőrongy, miközben visszagondolt arra az egykori, csodaszép tavaszi napra. Az ír mezők smaragdzöldek voltak, az égbolt ragyogóan kék, és ő bűnösnek érezte magát, amikor kiosont az udvarházból. De hát senki sem volt otthon, és ő abban a gyönyörű időben egyszerűen nem bírt odabent megmaradni. Mielőtt még észbe kapott volna, már le is sétált mezítláb a dombról, és egy pillanatig nem érzett mást, csak a szabadság felhőtlen örömét. Nem gondolt Davidre, a közös életükre, és nem létezett számára más, csakis a harmattól nedves fű a talpa alatt, az arcát melengető napsütés és a levegőben terjengő bódító nárciszillat. Egyszer csak megbotlott valamiben, és elesett. Gurulni kezdett le a dombról, s miután leért az aljára, a hátára feküdt, és gyöngyözőn kacagva nézett fel az égen vonuló bárányfelhőkre. Sokáig feküdt ott felszabadultan, ám aztán utolérte a valóság. A házban munka várta, s a ruhája most nedves lett a fűtől és koszos a földtől. Ráadásul fehér kötényén is zöld foltok éktelenkedtek. Felült, és éppen újra akarta fonni kibomlott haját, amikor meglátta a lordot. Tőle kissé távolabb ült barna lova nyergében, és ámulva nézte őt. Gwen sietve felugrott a földről, és megpróbálta összeszedni magát. – Jaj nekem! Uram, én... – kezdte ijedten, ám aztán lehajtotta a fejét, és érezte, hogy vadul kalapál a szíve. – Elnézést kérek, uram, én... – hebegte anélkül, hogy tudta volna, mit mond. A férfi ekkor leszállt a lováról, és feléje indult. Gwen megerősítette a lelkét, és felemelte a fejét, bár már alig kapott levegőt. A lord közelebb ért hozzá. A lord, ez a hihetetlenül jóvágású férfi, akit ő még egyszer sem látott mosolyogni. – Nem kell elnézést kérnie azért, mert örül az első igazán tavaszi napnak, Mrs. Hanrahan – mondta, és meghajolt előtte. Találkozott a tekintetük, és Gwen úgy érezte, el kell vesznie a férfi szemének valószínűtlen kékségében. Érezte, hogy lángol az arca, mégsem tudott megfeledkezni arról, hogy Harry de Warenne nemcsak nemesember és az ő munkaadója, hanem lenyűgözően fess

Brenda Joyce


férfi is. Rendes körülmények között Gwen szerencsére naponta általában csak egyszer-kétszer látta. Szerencsétlenségére azonban éjszakánként újra meg újra róla álmodott. Fejében egyik kérdés követte a másikat. Miért hajolt meg előtte a lord? Milyen rendetlenül festhet ő most, és mióta figyelheti már a férfi? – Honnan tudja a nevemet, uram? – suttogta. A lord arca komoly volt. Gwen ismerte a róla terjengő szóbeszédet. Egy tűzesetben elveszítette a feleségét és a gyermekeit, s még mindig gyászolja őket. Az asszony nagyon sajnálta, mert túl fiatalnak tartotta ahhoz, hogy hátralévő életét a gyász töltse ki. – Ön az alkalmazottam – felelte a lord. – A tiszttartó mondta meg, hogy hívják. Gwen megrémült. Munkaadója csak azért tudakolhatta meg a nevét, mert meg akarja szidni, vagy még rosszabb büntetést szán neki. Mielőtt azonban bármit mondhatott volna, a lord újra megszólalt: – Vérzik a lába. Az asszonynak nagy nehezen sikerült levennie a szemét a férfiról, és lenézett magára. Valóban vérzett a lába. Felsérthette egy kő, miközben legurult a dombról. – Nem komoly – nyögte ki. Vissza akart menni a házba, a munkájához, de a lord már letérdelt mellé, és patyolatfehér zsebkendőt húzott elő. Gwen visszatartotta a lélegzetét. – Azt hiszem, mély a seb – mondta Randolph. Miközben lábára tekerte a zsebkendőt, és megcsomózta, az asszonynak erősen uralkodnia kellett magán, hogy ne sikoltson fel. A férfi keze hihetetlenül gyengéd volt. Miután felegyenesedett, kissé vörös volt az arca. – Jobb volna, ha nem lépne rá a lábára – mondta. – Hazalovagolhat Viharon. Gwen tiltakozni akart. Érezte, hogy itt valami nincs rendben. Ő nem úrhölgy, hogy egy lord kezelje a sebét. A férfi azonban,

Brenda Joyce


miközben még mélyebben elpirult, átfogta a derekát és felültette a lova hátára. Az asszony döbbenten nézett le rá. – Én majd gyalog megyek maga mellett – mondta a lord, amikor megint találkozott a tekintetük. – Csak tartsa magát erősen a nyeregben! – tette hozzá, aztán felvezette a lovát a dombra a házhoz. Most pedig Gwen a konyhaasztalnál ült New Yorkban, és eleredtek a könnyei, noha azt hitte, már rég mindet elsírta. Harry akkor vette őt először a karjába. Akkor beszélt vele először. Ha később találkoztak a folyosón, a lord mindig megkérdezte, hogy van, és a kislányáról is érdeklődött. Egyszer, amikor a faluban voltak Bridgettel, ott is összefutottak, és a férfi édességet vett a gyereknek. Egy idő után vasárnaponként elegáns kocsiján hazavitte a templomból anyát és lányát. A kapu előtt várta őket, mivel ő maga természetesen protestáns volt, David pedig soha nem járt misére. Aztán eljött a karácsony, és a lord egy nagy kosárnyi ajándékot adott a családnak, benne különleges teákkal, kávékkal, süteményekkel és pralinéval. A finomságok között egy kis üveg nemes francia parfüm is volt. Gwen idővel rádöbbent, hogy reménytelenül beleszeretett Lord Randolphba. Azok a kurta pillanatok éltették, amelyekben találkozott vele a házban, és a vasárnapok, amelyeken hazavitte őket Bridgettel a templomból. Ismerte a férfi hírét, és tudta róla, hogy nem flörtöl nőkkel, sem úrhölgyekkel, sem alacsonyabb származásúakkal. Ezért aztán tévedés lett volna azt hinnie, hogy udvarol neki. Az is a fülébe jutott, hogy a lord megfogadta, soha nem nősül újra. És mégis volt közöttük valami, ami az asszonyban oktalan reményeket ébresztett. Egyszer aztán megint heves veszekedés robbant ki Gwen és a férje között, majd David két napra nyomtalanul eltűnt. Az asszony sejtette, hogy ezúttal is a környékbeli kocsmákat járja, és az eszméletlenségig leissza magát. Nem ez volt az első ilyen alkalom, és azt is sejteni lehetett, hogy az utolsó sem lesz. Gwen a lelke mélyén azt kívánta, hogy a férje soha ne menjen haza. David azonban hazament, és megint vitát kezdeményezett, amely aztán odáig fajult, hogy a férfi ököllel ütni kezdte a feleségét. Gwen arca másnapra feldagadt, és kék-zöld foltok borították. Tudta, hogy így

Brenda Joyce


nem mehet be dolgozni. Megüzente az adare-i házvezetőnőnek, hogy beteg, és pár napig otthon kell maradnia. Randolph másnap meglátogatta, és akkor kiderült, milyen sokat jelent ő neki. Amint meglátta az arcát, a karjába zárta, magához ölelte, és tudni akarta, ki tette ezt vele. Gwen könyörögve arra kérte, ne faggassa. A lord csókolgatni kezdte, és kijelentette, hogy ezt nem hagyhatja annyiban. Csókjai áttörtek egy gátat, és ajka érintései viharos szenvedélyt keltettek életre az asszonyban. Gwen most letörölte a könnyeit. Gyűlölte ezeket az emlékeit, és mégsem volt náluk drágább kincse. Arra gondolt, bárcsak soha ne jött volna New Yorkba a lord, közben azonban abban is reménykedett, hogy legalább egyszer felkeresi még őt. Amikor váratlanul kopogtattak az ajtón, tudta, hogy beteljesült a reménye. Megmagyarázhatatlan okból biztos volt abban, hogy a lord jött el hozzá. Lassan felkelt a székről. Közben másodszor is kopogtattak. Az asszony szívverése felgyorsult. Az ajtóhoz sietett, és kinyitotta. Meg sem kérdezte, ki van odakint. Harry de Warenne volt az, és áthatóan nézett rá. Gwen úgy érezte, megint Írországban van, a kis házban, amely egykor az otthona volt. Mintha valaki visszaforgatta volna az idő kerekét addig, amikor ő Lord Randolph háztartási alkalmazottja volt. És a szeretője. A férfi kinyújtotta feléje a kezét, ő pedig odalépett hozzá, és a nyakába borult.

Francesca megragadta Calder karját. – Jóságos ég! – kiáltotta. A városon át követték Randolph fiákerét az A sugárútig, onnan pedig a Tizedik utcáig. Most pedig azt látták, hogy a lord kifizeti az utat a kocsisnak, aztán ahhoz a házhoz indul, amelyben Gwen lakik, és ahol Margaretet meggyilkolták. – Calder! – nézett a lány elszörnyedve a vőlegényére. – Gwent szemelte ki magának! Meg kell állítanunk. Láthatóan Caldernek sem tetszett, amit látott.

Brenda Joyce


– Mrs. Kennedy – fordult Maggie-hez –, meg kell látogatnunk Mrs. O’Neilt. Maga várjon itt, legyen szíves! Maggie elsápadt, aztán bólintott. – Legyenek óvatosak! – suttogta. Francesca ösztönei ezúttal is jól működtek, mégsem akarta még mindig elhinni, hogy Harry de Warenne a nyakmetsző. Könnyen lehet, hogy csak Gwen munkaadója és szeretője volt valamikor. Ugyanakkor a lord nem tűnt olyan embernek, aki csupán azért kel át az óceánon, mert viszont szeretne látni egy nőt, aki ráadásul csak a cselédje volt. – Siessünk! – mondta a lány, és egyre jobban féltette Gwent. Miközben Calder kiszállt a hintóból, Francesca keresgélni kezdett a retiküljében, és végül lövésre kész pisztollyal a kezében ugrott le a járdára. – Ha meg van töltve – mondta a férfi –, eltalálhatsz valakit. Akár engem is. – Természetesen töltve van – suttogta a lány, és kérdő pillantást vetett Calderre. – Ki is mondta nekem, hogy rossz nyomot követek? A férfi megfogta a kis revolvert, és lefelé fordította a csövét. – Mindenképpen magaddal kell ezt hoznod? – kérdezte. Francesca ellépett mellette, és sietve a ház bejáratához indult. – Ha Randolph barátod meg akarja ölni Gwent, még örülni fogunk, hogy fegyver van nálam – felelte halkan. – Elismerem, furcsa a viselkedése – mondta Calder, miközben kinyitotta és megtartotta a kaput a lánynak. – Ez azonban még nem jelenti azt, hogy gyilkos is. Francesca nem válaszolt, csak felszaladt a lépcsőn. Gwen ajtaja előtt megállt, és az ütött-kopott fára tapasztotta a fülét, de semmit sem hallott. – Nem kellene bekopognunk? – kérdezte Calder, akit láthatóan mulattatott a helyzet. – Csitt! – szólt rá a lány. Vőlegénye lenyomta a kilincset, mire az ajtó lassan kinyílt. Francesca lábujjhegyre állt, hogy Calder mellett benézzen a lakásba.

Brenda Joyce


Randolph odabent Gwent tartotta a karjában. Olyan szenvedélyesen csókolóztak, hogy se láttak, se hallottak. Francesca leengedte a fegyvert. A rendőrkapitányságon ezen az estén is zajlott az élet. A fogda részegekkel és bűnözőkkel volt tele. A pultnál több rendőr két frissen behozott garázdával foglalkozott, akik szemlátomást a legszívesebben kitekerték volna egymás nyakát. A fáradt egyenruhások csak nehezen tudták szétválasztani őket. Gwen arca krétafehér volt. – Ezt nem teheti, Miss Cahill! Neki semmi köze ahhoz a rettenetes nyakmetszőhöz! – kiáltotta, miközben szorosan átölelte a lánya vállát. Francesca és Calder megkérték Randolphot, hogy kísérje el őket a kapitányságra. A lord nem tiltakozott, bár az arcáról nem lehetett leolvasni, mit gondol. Francesca azt mondta neki, talán segítségére lehet annak az ügynek a tisztázásában, amelyen éppen dolgozik. Gwent nem lehetett lebeszélni arról, hogy velük tartson. Még a lányát is felébresztette és felöltöztette, noha Randolph többször is kijelentette, hogy nyugodtan otthon maradhatnak. – Csak néhány kérdést akarunk feltenni neki – felelte Francesca az asszonynak. – Jobb volna, ha önök most hazamennének – tette hozzá, és magában azt találgatta, miért feltételezi Gwen, hogy a gyilkosságokkal akarják meggyanúsítani Randolphot. – A kocsisom Maggie-t viszi haza – szólt közbe Calder –, de önöknek hívhatok bérkocsit. Gwen konok arckifejezése elég volt válasznak. – Miss Cahill? A lány megfordult, amikor meghallotta Newman felügyelő hangját. – A rendőrfőnök már úton van – mondta a detektív. – Randolph a tárgyalóban várakozik. Mr. Bragg azt üzeni önnek, hogy megkezdheti a kihallgatását, ha óhajtja. – Nagyszerű – felelte Francesca, aztán megfogta Gwen kezét. – Későre jár. Valóban haza kellene menniük.

Brenda Joyce


– Maradok – jelentette ki az asszony dacosan. – Nem mozdulok innen, amíg nem engedik szabadon a lordot. A lépcső felé menet Calder a lányhoz fordult. – Ne javasoljuk a felügyelőnek – kérdezte halkan –, hogy menjen el a Holland House-ba, és kutassa át Randolph szobáját? Francesca bólintott. – Bragg valószínűleg azonnal utasítást ad majd erre, amint megérkezik – felelte. – Azt hittem, te meg vagy győződve a lord ártatlanságáról. – Úgy tudom, a gyilkosságok többségét családtagok, házastársak vagy szeretők követik el – válaszolta a férfi. – Gwent nem ölték meg – mondta Francesca, és kíváncsian várta, mit mond erre Calder. – Ha Írországban szeretők voltak, Randolph igencsak hosszú utat tett meg Amerikáig azért, hogy felmelegítse a kapcsolatukat – jegyezte meg a férfi. – Ez azt jelentheti, hogy nem szokványos viszonyról volt szó. – És kérdések egész sorát is felveti, amelyeket még én is szívesen feltennék Randolphnak. Ne felejtsd el, hogy egyébként nem kezdett nőkkel, sem úrhölgyekkel, sem lotyókkal. Miért folytatott akkor viszonyt éppen egy alkalmazottjával? Arra is kíváncsi lennék, valójában miért jött New Yorkba. – Ezt én sem tudom. Az is lehet azonban, hogy csakugyan romantikus okai voltak rá – mondta Francesca, és belépett a tárgyalóba. Randolph egyedül ült a hosszú asztalnál, és mogorvának tűnt. Az ajtó mellett egy fegyveres rendőr támasztotta a falat. – Jó estét, O’Reilly! – üdvözölte Francesca. – A rendőrfőnök azt mondta, megkezdhetjük a kihallgatást – tette hozzá, aztán odament az asztalhoz, és leült a lorddal szemközt. Az megkövült arccal nézett rá, de semmit sem mondott. Calder a lány mellé állt. – Egyszer sem kérdezted meg, miért akarunk a kapitányságon beszélni veled – mondta Randolphnak. A lord karba fonta a kezét.

Brenda Joyce


– Miss Cahill azt mondta, segíthetek a nyakmetsző ellen folytatott nyomozásban. Nekem ez elég volt magyarázatnak. – Meg sem lepődtél? – Természetesen meglepődtem, de ha segíthetek, megteszem. Francesca előrehajolt. – Miért hazudott, amikor Mrs. Hanrahanről kérdeztük? – Nem tudtam, hogy arra a Mrs. Hanrahanre gondolnak, aki alkalmazásban állt nálam. – Úgy érti, aki a szeretője volt? – Nem szeretnék Gwenről beszélni. – Sajnálatos módon most éppen azért ülünk itt, hogy róla is beszéljünk. Lehet, hogy ő lesz a nyakmetsző következő áldozata. Az is elképzelhető, hogy Margaret Coopert tévedésből gyilkolták meg, és a tettes valójában Mrs. Hanrahant akarta megtámadni. – És a többiek? Velük mi van? Ők milyen kapcsolatban álltak vele? – Randolph felugrott a székéről. – Egyébként pedig csak egy ember van, aki veszélyt jelent Gwen életére, mégpedig David Hanrahan! – Mennyi ideig volt viszonyod Mrs. Hanrahannel? – szólt közbe Calder higgadtan. A lord arcát düh festette vörösre. – Nem hinném, hogy kettőnkön kívül ehhez bárki másnak köze lenne! Ebben a pillanatban Rick lépett be a szobába. Ha meglepte is, hogy itt látja Hartot, ez nem látszott meg rajta. – Lord Randolph, Bragg rendőrfőnök vagyok. Sajnálom, hogy kényelmetlenséget kell okoznunk önnek, de a városban egy gyilkos járkál szabadon. Arra kérem, válaszoljon a kérdéseinkre. – Hat hónapig – felelte Harry de Warenne bosszúsan. – És mennyi ideig dolgozott magánál? – kérdezett tovább Francesca. – Másfél évig. Mindazonáltal nem értem, hogyan lehetnek segítségükre ezek az információk. Gwen tehát már egy éve az alkalmazásában állt, amikor elcsábította, gondolta Francesca.

Brenda Joyce


– Hol volt múlt csütörtök este, Lord Randolph? – tért rá Rick a beszélgetés voltaképpeni céljára. A férfi előbb Calderre nézett, aztán Francescára. – Ők nagyon jól tudják, hol voltam. Vacsoraesten a Montroseházban. Már megbocsásson, de miért kérdi? – Csak kilenc óra után ért oda, de az is lehet, hogy már fél tíz is volt – mondta Francesca. – A meghívó hét órára szólt. Hol volt, mielőtt megérkezett a nővéremékhez? – A szállodai szobámban. – Egyedül? – Igen. Eredetileg egyedül akartam étkezni, ahogy máskor is szoktam. Aztán viszont meggondoltam magam, és elmentem a nővéréék vacsoraestjére. Gondolom, ez nem bűncselekmény. Francesca felállt. A lord nem tudott alibit igazolni Kate Sullivan meggyilkolásának időpontjára. Rick az asztallapra támaszkodott, és előrehajolt. – Ismerte Kate Sullivant? – kérdezte. A lord megütközve nézett rá. – Nem. Ki az? – Az a nő – válaszolta Francesca –, akit múlt csütörtök este hat és kilenc óra között megölt a nyakmetsző. Randolph elsápadt. – Engem tartanak a nyakmetszőnek? – kérdezte felháborodottan. – Ezt senki sem állította – biztosította Rick. – Miért jött New Yorkba? Mr. Harttól úgy tudom, egy munkatársával szokta intéztetni a tengerentúli üzleti ügyeit. A lord égszínkék szeme elkerekedett. – Bizonyos ügyek megkövetelik, hogy személyesen intézzem őket. – Milyen ügyről van szó? – kérdezte a lány azonnal. – Gwenről? Randolph megint elvörösödött. – Szereti őt? Ki vetett véget a viszonyuknak? Ő vagy maga? És miért egyezett bele, hogy Gwen Amerikába jöjjön? A lord visszaült a székére, és pár pillanatig mozdulatlanná dermedt.

Brenda Joyce


– A férje rájött, hogy viszonyunk van – mondta végül. – Nem volt más megoldás, csak a kapcsolat befejezése. Nem tudtam, hogy Gwen el akarja hagyni Írországot. Minden nagyon gyorsan történt. – Miatta jött most New Yorkba? – akarta tudni Francesca. – Igen – felelte Randolph, miután egy másodpercre lehunyta a szemét. – És mikor érkezett? – Március 31-én. Francescának elállt a lélegzete. A lord egy héttel a nyakmetsző első támadása előtt érkezett a városba, és Gwen miatt jött ide! – Hol volt április hetedikén, hétfőn este? – kérdezte Rick. Akkor támadták meg Francis O’Learyt. – Ezt meg kellene néznem a határidőnaplómban – válaszolta Randolph. – Úgy sejtem azonban, hogy a szállodai szobámban voltam, és egyedül vacsoráztam.

Francesca

nyugtalanul járkált Rick Bragg irodájában. Fejében egymást kergették a gondolatok. Nagyon is lehetséges, hogy elfogták a nyakmetszőt. Odapillantott Calderre, aki az ablaknál állt, és lenézett a Mulberry útra, amelyen a kései óra ellenére szokatlanul sokan jártak. A legtöbb gyalogos részeg férfi volt, és közülük többen is az erre kószáló prostituáltakkal tárgyaltak. Calder visszafordult a lány felé, amikor megérezte a pillantását. – Gwen után jött ide. Egy ír arisztokrata, egy visszavonultan élő, mogorva ember hírében álló férfi átkel az óceánon, hogy együtt legyen az egykori szeretőjével. Azzal a szeretőjével, akire ijesztően ráillik az eddigi áldozatok profilja. Mielőtt Francesca folytathatta volna Calder gondolatmenetét, Rick Bragg lépett be az irodájába. – Nos? – kérdezte tőle a lány izgatottan. – Úgy tűnik, a lordnak a kérdéses időpontok egyikére sincs alibije. – Így igaz, de én éppen ezt találom furcsának. Randolph okos ember, és ha ő lenne a tettes, egészen biztosan gondoskodott volna arról, hogy kikezdhetetlen alibije legyen. – Rick a lányra nézett. – Elengedem. Brenda Joyce


– Micsoda? Francesca magánkívül volt. Randolph egyértelműen Gwen megszállottja, és minden további nélkül elkövethette a gyilkosságokat. Már csak az a kérdés, hogy Gwent is bántani akartae, vagy csak olyan áldozatokat keresett, akik hasonlítottak rá. – Elengedem, és ráállítom egy emberemet, hogy kövesse. Abba is beleegyezett, hogy átadja nekünk a határidőnaplóját. Már el is küldtem érte valakit a szállodájába – tette hozzá. Francesca elébe lépett. – Ma szombat van, és majdnem éjfél. Alig több mint huszonnégy óra múlva hétfő lesz. Ezért döntöttél így? Úgy gondolod, hogy a nyakmetsző, noha Kate Sullivant csütörtökön ölte meg, megint hétfőn fog lecsapni, és mi majd tetten érjük? – A nyakmetsző újabb bűncselekményt fog elkövetni, de hogy pontosan mikor, azt nem merném megjósolni. Attól tartok azonban, hogy már nagyon hamar. Ha Randolph az emberünk, tetten fogjuk érni. David Hanrahan követéséről ugyancsak intézkedtem – felelte Rick. Francesca megfogta a karját. – Ha Randolph a nyakmetsző, lehet, hogy Gwen lesz a következő áldozata. Még mindig nem tudjuk, hogy őt szemelte-e ki magának, vagy pedig kímélni akarja, és helyette olyan nőket támad meg, akik hasonlítanak rá. Biztosítanál számára rendőri védelmet, Bragg? – Természetesen – felelte Rick. – És Francis O’Leary számára is. A lány szívéről nagy kő esett le. – Uram? – lépett be a szobába kopogtatás után Newman. – Épp most kaptam meg Heinreich boncolási jegyzőkönyvét. Farr kapitány nincs itt, úgyhogy még nem látta. Rick elvette a jegyzőkönyvet a kövérkés nyomozótól. Átfutotta, és láthatóan elkomorodott. – Mi van? – kérdezte Francesca nyugtalanul. – Sullivan nem öngyilkos lett, hanem megölték – felelte Rick.

Brenda Joyce


22. 1902. április 27., vasárnap Éjfél után

Francesca és Calder a férfi hintójában ült, miközben a kocsi a város szinte teljesen üres utcáin haladt velük. – Te mit gondolsz? – kérdezte a lány. Calder tűnődő arccal feléje fordult. – Azt hiszem, Randolph lehet az emberünk. – Én is erre a véleményre hajlok – felelte Francesca halkan. Gwen és a lánya számára rettenetes lesz, ha ez a gyanú beigazolódik. – És Sullivan? – A nyakmetsző félre akart vezetni minket – mondta Calder. – Megölte Sullivant, hogy mi azt higgyük, a felesége meggyilkolása után eldobta magától az életét. A lány ezzel is egyetértett. – Randolph viselkedése valójában érthetetlen. Teljes visszavonultságban él, még mindig a feleségét és a gyerekeit gyászolja, aztán előbb mégis viszonyt kezd a háztartási alkalmazottjával, majd pedig még Amerikába is elutazik utána. Francesca ösztönösen megfogta a férfi kezét, de mindjárt el is engedte, amikor csúnya vitájuk jutott eszébe, amely óta csak néhány óra telt el. A tekintetét azonban nem vette le Calderről, és ő sem fordult el tőle. Brenda Joyce


– Még mindig mérges vagy? – kérdezte a lány félénken. – Nos, boldognak éppen nem mondanám magam – felelte a férfi. Francesca az ajkába harapott, és félrefordult, de Calder megfogta a kezét. – Hogy jutottunk idáig? – suttogta a lány. – Nem tudom – válaszolta a férfi, közben azonban magához vonta a lányt, és csókot lehelt a homlokára. – Holnap elkísérlek Kate temetésére. Francesca bólintott, és megint az a jól ismert félelem szorította össze a szívét, amelytől alig kapott levegőt.

Szinte már úgy tűnt, az egész városrész eljött, hogy megadja Kate Sullivannek a végtisztességet. A sajtó is élénk érdeklődést tanúsított a temetés iránt. Amikor Calder hintója megállt egy szerényebb fogat mellett a több mint kétszáz éve épült templom széles, szürke kőlépcsője előtt, Francesca meglepve látta a temetésre összegyűlt hatalmas tömeget. A gyászolók között ott voltak Kate barátai és egykori munkatársai, akik mind a legjobb ruhájukban jelentek meg, és sokan a gyerekeiket is elhozták. A lépcső előtt silány öltönyt és filckalapot vagy -sapkát viselő újságírók is várakoztak jegyzetfüzettel a kezükben. Közöttük ott állt Farr rendőrkapitány, és éppen interjút adott. – Mehetünk? – kérdezte Calder halkan. Francesca csak nehezen tudta elszakítani tekintetét a kapitányról, és sajnálta, hogy nem hallja, miről beszél. Ricket sehol sem látta. Miután bólintott, Calder először Maggie-t segítette le a hintóról, aki sötétszürke ruhát vett fel. Utána Francesca is kiszállt, és megint elnézett Farr felé. Amikor találkozott a pillantásuk, a kapitány elmosolyodott, de a szeme hideg maradt, a tekintete távolságtartó. – Mit kereshet itt? – kérdezte a lány Caldertől. – Valószínűleg csak reflektorfénybe akar kerülni – válaszolta a férfi halkan. – Szerintem inkább Rick hitelét akarja kikezdeni, hogy elveszítse a posztját – mondta Francesca. Brenda Joyce


Még be sem fejezte a mondatot, amikor meglátta a lassan feléjük közeledő Daimlert. Örült, hogy Rick eljött, mert nagyon nem tetszett neki, ahogy Farr megingatni igyekszik a helyzetét. Szeme sarkából látta, hogy a kapitány otthagyja az újságírókat, mintha nem akarná, hogy a főnöke együtt lássa őt velük. – Miss Cahill! – kiáltotta az egyikük, de a lány már David Hanrahanre szegezte a szemét, aki egyedül és gyalog tartott a templom felé. Sötét öltönyt viselt, amelynek a zakója lötyögött vézna testén, a nadrágja pedig túl rövid volt. Francesca önkéntelenül megfogta Calder karját. – Még sötét öltönyben sem hinném úriembernek – mondta. – Drágám, temetésen vagyunk – felelte a férfi. – Most mindenki sötét ruhát visel. – Hanrahannek ugyanúgy minden oka megvan arra, mint Randolphnak, hogy gyűlölje Gwent és a hozzá hasonló nőket – folytatta a lány. – Ráadásul egyik időpontra sincs alibije. Én mégis úgy gondolom, hogy törölni kellene a gyanúsítottak listájáról. Calder elmosolyodott. – Nem túl korai ez még, drágám? – Úgy érzem, nem ő az emberünk – mondta Francesca. – Nekem is ez az érzésem – válaszolta Calder. – Miss Cahill! Hogy s mint van? – A kérdést egy Isaacson nevű újságíró tette fel, aki a Tribune szerkesztőségében dolgozott, és most információra éhesen nézett a lányra. – A hírek szerint a nyakmetsző úriember volt, és a rendőrség tegnap este kihallgatott egy Harry de Warenne nevű férfit, vagyis Lord Randolphot. Van összefüggés a két dolog között? Francesca hallotta a kérdést, de nem válaszolt rá. Francis O’Learyt és Sam Wilsont nézte, akik kart karba öltve érkeztek a templomhoz. Ők is a legjobb ruhájukat viselték. Ilyen messziről Wilsont bárki úriembernek nézhette, és nem csak egyszerű órásmesternek. A lány sokatmondó pillantást vetett Calderre, aztán Isaascsonhoz fordult.

Brenda Joyce


– Alapos okunk van annak a feltételezésére, hogy a nyakmetsző úriember. Százszázalékos biztonsággal azonban ezt majd csak akkor jelenthetjük ki, ha már elfogtuk. – Lord Randolphot gyanúsítják? – kérdezte Arthur Kurland, és kilépett a kollégái közül. – Úgy hallottam, igen előkelő család sarja, amelynek angol és ír ága is van. Francesca elkomolyodott, mire Calder figyelmeztetőn megszorította a karját. – Nem, Mr. Kurland – felelte a lány. – Attól tartok, az rossz nyom volt. – Na de ilyet! – vigyorodott el az újságíró váratlanul. – Az lesz a legegyszerűbb, ha őt magát kérdezem meg. A lány elképedten megfordult, és Randolphot látta meg, aki sétapálcával a kezében éppen kiszállt egy bérkocsiból. – Hát ő meg mit akar itt? – kérdezte Francesca. – Megadni Kate Sullivannek a végtisztességet, mi mást? – felelte Calder. – Nem is ismerte Kate-et. Legalábbis ezt vallotta – suttogta Francesca, de a szemét nem vette le a lordról. – Akkor más okból jött el – vélte Calder. Fejével aztán az utca túloldalára bökött, hogy a lány is nézzen oda. Gwen O’Neil és Bridget éppen sietve a templomba igyekezett. – Hiányzik még valaki? – kérdezte Francesca. – Nem hiszem – válaszolta Calder, ám aztán hirtelen megdermedt, amikor még egy bérkocsi érkezett, és meglátta, ki ül benne. Daisy Jones jött meg. Francescán megint szörnyű félelem lett úrrá. Szívverése előbb kihagyott, aztán viszont felgyorsult. Daisy a szeretője, a magas, sötét hajú, délszakias vonású Rose kíséretében jött el, aki most éppen kifizette a bérkocsit. Francesca megragadta Calder kezét, és húzni kezdte a templom lépcsője felé. Szeme sarkából látta, hogy a két nő kiszáll a fiákerből. Mit keresnek ezek itt? – találgatta. Aligha Kate miatt jöttek el. A dolognak csakis hozzá és Calderhez lehet köze. Francesca ösztönösen elnézett a másik irányba, mert valami azt súgta neki, hogy más kellemetlenség is érni fogja még. És valóban,

Brenda Joyce


Kurland éppen Randolphot kérdezgette. Ha ez még nem lett volna elég, Francesca azt is látta, hogy a templom bejáratától David Hanrahan gyűlölködő pillantásokat vet a lordra. – Rossz érzéseim vannak ezzel a temetéssel kapcsolatban – mondta a lány Caldernek, és még mindig fogta a kezét. – Elintézem, hogy azonnal tűnjön el innen – felelte a férfi, és odapillantott Daisyre, akinek a jelenléte szemlátomást bosszantotta. – Ne! – tiltakozott Francesca. Kíváncsi lett volna, miért dühítette fel Caldert ennyire annak a nőnek a látványa, aki nem is nagyon régen még a szeretője volt. És Daisy vajon miért kereste fel őt az irodájában? Abban reménykedett, hogy sikerül rábírnia a viszonyuk folytatására? A lány kedvesen rámosolygott a vőlegényére. – Daisytől igazán kedves, hogy eljött Kate temetésére. És minden joga meg is van ahhoz, hogy itt legyen – tette hozzá, noha egyetlen szót sem gondolt komolyan abból, amit mondott. Calder hitetlenkedőn nézett rá. – Ő csak akkor kedves, ha az szolgálja az érdekeit. Ne felejtsd el, Francesca, hogy újságírók is vannak itt. A lányt balsejtelem fogta el, és tekintete visszatért Kurlandre, aki boldogan vigyorgott. – Tudja, hogy a szeretőd volt? – Tudsz más okot a kaján vigyorgására? Szerencsére nem a társasági rovatnál dolgozik – felelte Calder mogorván. Francesca nem akarta, hogy a férfi elküldje Daisyt. Úgy gondolta, ha beszél vele, kiderítheti, mit akar valójában Caldertől. – Kérlek, ne rendezz jelenetet. Kurland már látta, hogy Daisy itt van, ahogy mindenki más is. Mi ketten egyébként is tudjuk az igazságot. Azt, hogy már nem a szeretőd – mondta. Megpróbált könnyedén mosolyogni, de valójában nehezére esett, hogy ne érezze magát megalázottnak. Nagyon is el tudta képzelni, mit gondolnak a többiek, akik itt vannak. Ugyanazt, amit az ő apja is feltételez. – Abban igazat adok neked, hogy egy jelenet csak rontana a helyzeten. Menjünk be, mert mostanra nyilván mindenki megjött – válaszolta Calder.

Brenda Joyce


A templom előtti járdán már valóban csak kevesen álltak. A legtöbb gyászoló helyet foglalt odabent a padokban. Francesca erősen belekarolt a vőlegényébe, mert kis híján megszédült, amikor Daisy és Rose elment mellettük. Mindkettőjükön meg kellett akadnia a szemnek. Daisy karcsú és sápadt volt, s halvány rózsaszín és szürke ruhájához kalapot viselt kis fátyollal. A magas, dús idomú, kreol bőrű és fekete hajú Rose tengerészkék együttesben jelent meg, amelyhez ugyancsak elegáns kalapka tartozott. Láthatóan jól tudták, hogy mindenütt feltűnést keltenek, ahol csak megjelennek, és erre roppant büszkék is voltak. Daisy úgy fűzte a karját a barátnőjéébe, mintha egyenesen közhírré akarná tenni, hogy ők ketten szeretők. Bármilyen nehéz is volt, Francesca nem akarta gyűlölni Daisy Jonest, hiszen valamikor barátnők voltak. Most azonban, amikor elment mellette, és mosollyal ajándékozta meg őt, mégis vak düh fogta el. És nemcsak az, hanem félelem is. Calder tekintete eközben olyan bősz volt, mintha ölni tudott volna. Rick végre talált egy helyet az autójának, ahol nem akadályozta a forgalmat, és most odalépett hozzájuk. – Érdekes ez a felvonulás – jegyezte meg. – Jól vagy? – kérdezte aztán Francescától, mintha a féltestvére ott sem lenne. – Igen, jól – füllentette a lány. – Gyere, ülj mellénk! – tette hozzá, mert Rick jelenlétét sokkal vigasztalóbbnak találta, semmint azt Caldernek valaha is beismerte volna.

Culhane atya nagyon vékony, világosbarna hajú és horgas orrú férfi volt. Miközben a helyzethez illően komoly arccal a szószékre támaszkodott, Francesca arra jutott magában, hogy legfeljebb a húszas évei végén járhat, de több semmiképpen sem lehet, bár a halántékán már őszült. Margaret Cooper meggyilkolása után vele is beszélni akart, de nem nyílt rá alkalma. Most megint elhatározta, hogy kikérdezi a nyakmetsző áldozatairól, akik közül ketten is az ő egyházközségéhez tartoztak. – Kate Sullivan áldás volt mindenkinek, aki ismerte – kezdte a pap a gyászbeszédét. – Ahol csak tudta, segítette a rászorulókat. Példamutató, istenfélő élete minden napját kemény, tisztességes Brenda Joyce


munkával töltötte. Először friss házasként jött el hozzám, miután a városrészbe költözött. Soha nem fogom elfelejteni azt a napot. Kate csupa élet volt, bizakodó és sugárzóan boldog. Az atya szünetet tartott, és jóságos mosollyal végignézett a padsorokban ülőkön. Francesca csak félig-meddig hallgatott oda rá, miközben a gyászolók arcát fürkészte. Gwen néhány sorral előttük átölelve tartotta a lánya vállát, és visszafojtani igyekezett a könnyeit. Férje a padsorok közötti folyosó másik oldalán ült, és egyfolytában az asszonyt bámulta. Gwen ezt vagy nem vette észre, vagy nem foglalkozott vele. Randolph, aki még mindig egészen elöl szerepelt a gyanúsítottak listáján, két sorral Francesca előtt talált helyet magának, és ő sem vette le a szemét Gwenről. – A halála borzalmas tragédia, és egészen biztos vagyok abban, hogy önök közül sokan ugyanazt kérdezik, amit jómagam is: miért? Miért kellett meghalnia egy ilyen jó, tisztességes és jámbor asszonynak? Hol itt az igazság? – folytatta a pap szenvedélyes hangon. Francesca most Francist és Sam Wilsont is meglátta, akik hátrébb ültek, mint ő. Francis arca falfehér volt, az orra vörös. Neki nem sikerült visszatartania a könnyeit. Wilson átfogta a vállát, és maga is döbbentnek tűnt. Egyszer csak felnézett, és a pillantása találkozott Francescáéval. A lány gyorsan előrefordult, és lázasan azt találgatta, hogy csak ő képzelte-e, vagy az órás tekintete valóban távolságtartó volt, egészen más, mint eddig. Farr néhány hellyel Calder mellett ült, és szintén Francescára nézett, amikor ő odapillantott rá. A kapitány szürke szeme ugyanolyan hideg volt, mint mindig, most azonban nem mosolygott, és a lányt kirázta a hideg. Biztos volt benne, hogy Farr tervez valamit. Az, hogy a nyomozással kapcsolatban információkat tartott vissza, kétségtelenül csak a jéghegy csúcsa volt. Francesca levette róla a szemét, és meglátta, hogy Daisy éppen súg valamit Rose fülébe, aztán pedig feláll, és sietve elhagyja a templomot. Francesca ezt remek alkalomnak látta arra, hogy kérdőre vonja Daisyt.

Brenda Joyce


– Mindjárt visszajövök – súgta Caldernek, s mielőtt még a férfi bármit mondhatott volna, felkelt a helyéről. Miután becsukta maga mögött a templom ajtaját, meglepve látta, hogy Daisy a rövid lépcső tetején áll, mintha csak rá várt volna. – Ismerted Kate Sullivant? – kérdezte tőle Francesca köntörfalazás nélkül. – Nem. Honnan ismertem volna? Kétlem, hogy azonos körökben forogtunk volna – hangzott a lekezelő válasz. Francesca nagy levegőt vett, hogy leküzdje a félelmét, amelyet ez a nő ébresztett benne. – Akkor miért vagy itt? – Hogy megadjam a halottnak a végtisztességet. Elismerésre méltó teljesítmény volt, hogy Daisynek arcizma sem rándult, és semmit sem lehetett leolvasni az arcáról. Csupán a nézése volt kissé fölényes. Hogy nem Kate miatt jelent meg a temetésen, azt Francesca természetesen nagyon jól tudta. – Mesebeszéd. Valójában miért jöttél el? – faggatta tovább. Daisy megrántotta a vállát. – Szörnyű, hogy a nyakmetsző megölt egy ilyen rendes, tisztességes nőt. Culhane atya nagyon szépen beszélt erről. Francesca nem hitte, hogy ez a nő valaha is sajnált volna valakit. – Miért mentél el Hart irodájába? Daisy elmosolyodott. – Ő a jótevőm. Beszélnivalóm volt vele. Ellenségek vagyunk. Halálos ellenségek, gondolta Francesca. Ezt bizton tudta akkor is, ha nem látta a másik nő arcán. Szentül eltökélte, nem fogja megengedni neki, hogy közéjük álljon, mert ő teljes szívéből szereti Caldert. – Miért nem mondod meg egyenesen, mit akarsz valójában? Nyilvánvaló, hogy velem akartál beszélni. Ezért vagy itt? – Tévedsz. Calder miatt jöttem el. Őt akarom. Ez már nyílt hadüzenet volt. – Azért mentél el az irodájába, hogy visszakönyörögd magad hozzá?

Brenda Joyce


– Még soha senkinek nem könyörögtem – jelentette ki Daisy fensőségesen. – Mindig megkapom, amit akarok. – És most Hartot akarod visszakapni? – Ha majd rád un, magától fog visszajönni hozzám. – Az irodájában ezek szerint nem sikerült elcsábítanod. Mert valójában azért jártál ott, igaz? Daisy csúfondárosan elmosolyodott. – Már megbocsáss, de ennyire naiv azért nem vagyok. – Akkor mit akartál? – kérdezte Francesca, és már csak nehezen sikerült uralkodnia magán. Daisy tekintete gyűlölködő lett. – Hart olyan, mint én vagyok. Nem akar megváltozni. Ki tudja, miért, elbűvölted, és azt hiszi, ugyanolyan úriemberré lehet melletted, mint az összes többiek. Csakhogy ebből semmi sem lesz. Calder csillapíthatatlanul vágyik a szokatlanra, arra, amit még nem próbált ki. Tehetsz elébe mindennap marhaszeletet vagy sült csirkét, de ő éhen fog halni, mert hiányozni fog neki a változatosság. A te ágyadban már hamar unni fogja magát, Francesca. Elég érthető voltam? A lány magára fonta a karját. – Valamikor talán így volt, azóta viszont megcsömörlött attól az élettől – mondta. Ő maga is hallotta azonban, hogy bizonytalanul beszél. Valójában tudta, hogy Daisynek igaza van. Nem tartotta romlottnak Caldert, attól azonban komolyan félt, hogy már hamar unalmasnak fogja őt találni. Egy magafajta férfinál ez alighanem elkerülhetetlen. – Nem bújhat ki a bőréből – jelentette ki Daisy magabiztosan, aztán felkacagott. – Hogy te mennyire naiv vagy! Hart elfásult, és csömöre van, méghozzá mindentől. Adj neki némi időt, és látni fogod, hogy előbújik a valódi énje. Illúziókban ringatod magad, és ezt ugyanolyan jól tudod, mint én. Francescának félre kellett fordulnia. Nem sikerült megtalálnia azokat a szavakat, amelyekkel előadhatta volna, hogy Calder rendes, tisztességes férfi. Egyszerűen nem tudta, mit válaszolhatna.

Brenda Joyce


– Élvezd ki azt az időt, kedvesem, amelyet vele tölthetsz! – tanácsolta Daisy mosolyogva. – Érezd jól magad vele az ágyban, mert ott egyenesen csodás! És áltasd magad buzgón, mert akkor sokáig ki fogod húzni mellette! Francesca a legszívesebben felképelte volna ezt a nőt. – Tévedsz – felelte, de érezte, hogy ellenkezése siralmasra sikeredett. – Bizton tudom, hogy tévedsz – ismételte meg mégis. Daisy átfogta a csuklóját. – El fog jönni az az éjszaka, amelyen hiába várod őt haza. Kifogástalan magyarázattal szolgál majd neked, és te megeszed, amit mond, mert hinni akarsz neki. A szíved mélyén azonban tudni fogod, hogy egy másik nővel töltötte az éjszakát. Francesca elrántotta a kezét. – Hogy lehetsz ennyire gyűlölködő? Valamikor barátnők voltunk! A kilincsért nyúlt, hogy visszamenjen a templomba, Daisy azonban gyorsan az ajtónak dőlt, és olyan közel került hozzá, hogy ő a fülén érezte a leheletét. – Nagyon ideges vagy. Vagy inkább zaklatott – suttogta álnokul. – Miért? Mert beláttad, hogy önámítás volt a szép kis tündérmeséd? Mert bármennyire csimpaszkodsz is Hartba, ő ki fog siklani a kezed közül? – Mit akarsz elérni? – kérdezte Francesca felindultan. – Mondtam már – felelte Daisy, és még mindig gonoszul mosolygott. – Nem hiszek neked. Ha valóban vissza akarnád kapni Caldert, egyszerűen csak kivárnád, hogy eljöjjön a te időd. Te bosszúra szomjazol. Így van? Daisy elkomolyodott, és egészen közel hajolt a lányhoz, amíg arca majdnem az övéhez ért. – Ez még csak a kezdet.

Francesca

zaklatottan magára maradt a templom lépcsőjén. Le kellett ülnie, mert úgy érezte, hogy a lába bármelyik pillanatban felmondhatja a szolgálatot.

Brenda Joyce


Daisy Jones veszélyes nő, ez egészen nyilvánvaló. Azon a délelőttön, amelyen összefutott vele a Lord and Taylornál, sikerült súlyos csapást mérnie az önbizalmára, és kétségeket ébresztenie benne Calder és a kapcsolatuk iránt. Hiába akarná tagadni, Daisynek igenis igaza van, és Hartnak már hamar elege lesz belőle. Előbb vagy utóbb valóban eljön az az éjszaka, amelyen ő el fogja hinni azokat a hazugságokat, amelyeket a férfi feltálal neki. Lehunyta a szemét, és azt kívánta, bárcsak hinni tudna a vőlegényében. Egy belső hang arról győzködte, hogy Calder Hart rendes, tisztességes ember, csak mások félreismerik. Mélyeket lélegzett, aztán kinyitotta a szemét. Gondolkodni, elemezni kezdett, mert ahhoz értett a legjobban. Péntek reggel Calder még kitűnő hangulatban volt, estére azonban ez egészen megváltozott. Azóta semmi sem olyan közöttük, amilyen addig volt. És Daisy péntek délután járt a vőlegénye irodájában. Nem sikerült őt elcsábítania, de lehet, hogy Calder azért gondolkodóba esett, vagy egyenesen kísértésbe. Attól kezdve komoly kétségek gyötrik kettőjükkel kapcsolatban. Ez csakis Daisy műve lenne? Mi járhat valójában a fejében, és miért? Francesca mögött hirtelen kinyílt a templomajtó, és gyászolók léptek ki rajta. A lány gyorsan felkelt a lépcsőről, hogy helyet adjon nekik. Randolph az elsők között jött ki. Pár lépés után megállt a járdán, zsebre dugta a kezét, és a távozókat nézegette. Francesca úgy sejtette, hogy Gwent várja. Végül Calder is elhagyta a templomot. – Hol voltál? – kérdezte, miután odament Francescához. – Friss levegőre volt szükségem – felelte a lány, és mosolyt kényszerített magára. – Daisyvel együtt jöttél ki – mondta a férfi. – Nem tudsz becsapni. Mi történt? Francesca szóra nyitotta a száját, de végül hallgatott, mert nem tudta, hol kezdje, és hogyan mondja el, ami kavarog benne. Calder a karjába zárta. – Te jó ég, mindjárt elsírod magad! – mondta. – Nem szabad hinned ennek az álnok nőnek.

Brenda Joyce


– Tudom – felelte a lány, és a férfi széles mellkasába fúrta az arcát. Ő szorosan átölelve tartotta, és tarkójára tette a kezét. – Gondom lesz Daisyre – jelentette ki. Francesca felmosolygott rá, aztán kibontakozott az öleléséből. Amikor megfordult, Bridgetet és Gwent látta meg, szorosan a nyomukban pedig David Hanrahant. Az asszony vagy nem vette észre, hogy a férje ott van mögöttük, vagy nem érdekelte. Tekintete a lordra tapadt, az övé pedig rá. David Hanrahan egyszer csak elrohant a felesége mellett, megragadta Randolphot, és háttal a várakozó kocsijának szorította. – Nyomorult féreg! – üvöltötte, és megmarkolta a lord nyakát, aki szabadulni próbált a szorításából. – David! – kiáltotta Gwen. – Hagyd abba! Kérlek, hagyd abba! Calder odasietett a dulakodókhoz, és a másodperc törtrésze után Francesca is követte. Rick Bragg is ott termett, és a féltestvérével együtt sikerült elrángatnia Hanrahant, akit aztán leszorított a földre. Két rendőr is előkerült valahonnan, és a levegő után kapkodó férfi fölé magasodtak. – Tartsd magad távol tőle! – ordította Hanrahan a lordnak, miután felült. Randolph megvető pillantást vetett rá, aztán Gwenhez fordult. – Semmi bajom – mondta halkan. Az asszony felindult arca nem hagyott kétséget afelől, hogy szereti a lordot. Francesca ott állt Calder mellett, és a pár beszélgetését figyelte. – Hazavihetlek? – hallotta Randolph kérdését. Gwen mosolyogva bólintott. Szeme úgy csillogott, mint a kristály. – Nem sérültél meg? – kérdezte Francesca a vőlegényét. Gondolatai azonban még mindig Gwennél jártak, és őszintén remélte, hogy Randolphnak nincs köze a gyilkosságokhoz. – Minden rendben – felelte Calder, és ő is az össze nem illő párra szegezte a tekintetét. Randolph barátságosan köszönt Bridgetnek, a kislány azonban láthatóan nem igazán tudta, mit csináljon.

Brenda Joyce


Tekintete ide-oda járt az ír arisztokrata és az apja között, akit éppen megbilincseltek. – Vigyék be a fickót a kapitányságra! – utasította Rick Bragg a rendőröket. – Semmit sem követtem el! – kiáltotta Hanrahan dühösen. – Az a szemét el akarja venni tőlem a feleségemet és a gyerekemet! Rick ügyet sem vetett a férfira, és Francescához fordult. – Holnap reggelig a fogdában marad, hogy lecsillapodjon – mondta. A lány bólintott. Jónak tartotta az ötletet, már csak azért is, mert Gwen alighanem a legjobb úton van afelé, hogy Randolph ágyában kössön ki. – Figyelni fogják? – Igen, ne aggódj! – felelte Rick. – Nem fogjuk szem elől téveszteni. Francesca nem tudta, Gwen miatt aggódik-e, vagy sokkal inkább saját maga miatt. „Bármennyire csimpaszkodsz is Hartba, ő ki fog siklani a kezed közül” – idéződtek fel benne Daisy szavai. – Miss Cahill? – hallotta meg egyszer csak egy nő halk hangját a háta mögül. Megfordult, és látta, hogy Francis O’Leary szólította meg. – Helló! – üdvözölte kedvesen, de az asszony arca továbbra is borús maradt. Francesca követte a tekintetét odáig, ahol Sam Wilson éppen Culhane atyával beszélgetett elmélyülten. – Mi újság? – kérdezte, mert érezte, hogy Francis négyszemközt akar beszélni vele. – Hazudtam – felelte az asszony sírással küszködve. – Nagyon sajnálom, de nem mondtam igazat. Sam nem töltötte nálam a csütörtök éjszakát. Francesca meglepetten megint elnézett Wilson felé. Nincs alibije Kate meggyilkolásának az időpontjára! – gondolta. Hirtelen megdermedt azonban, amikor egy urat látott kilépni a templomból. Tudta, hogy soha nem látta még, ennek dacára ismerősnek találta. Rick látta rajta a megdöbbenést, és azonnal ott termett mellette. – Mi van?

Brenda Joyce


– Még nem tudom – felelte a lány, és tovább mustrálta azt a fiatalembert. A felismerés végül villámcsapásként érte. Eszébe jutott az a fotó, amelyet Farr talált John Sullivan szobájában. Kate Sullivant ábrázolta egy ismeretlen fiatal férfival! – Ki az ott? – kiáltotta, de már szaladni is kezdett az idegen felé. – Elnézést, uram! – állította meg, és közben Rick is odaért hozzájuk. A férfi kérdőn felvonta a szemöldökét. – Igen? Tehetek valamit önért? – kérdezte. Kiejtése arról árulkodott, hogy tanulmányait a legjobb iskolákban folytatta. És egyértelműen ő volt azon a fényképen. – Francesca Cahill magánnyomozó vagyok, uram – mutatkozott be a lány –, és Kate Sullivan meggyilkolása ügyében nyomozok. Honnan ismerte a megboldogultat? A fiatalember sokáig igazgatta kecskebőr kesztyűje ujjait, és csak aztán emelte fel a tekintetét. Arcából kék szempár ragyogott ki. – Valamikor régen Kate a testvérem volt – válaszolta.

Brenda Joyce


23. 1902. április 27., vasárnap 14 óra

Francesca sokáig hitetlenkedőn nézett a fiatal férfira. – Kate a testvére volt? Hart éppen odalépett hozzájuk, amikor a fiatalember válaszolt: – Igen, így van. Francesca szava pillanatokra elakadt. Kate Sullivan a munkásosztályhoz tartozott, ez az úr itt viszont nyilvánvalóan jobb körökből származik. Hogy lehet ez? – Bragg rendőrfőnök vagyok – használta ki Rick a beállt csendet. – Sajnálom, ami a testvérével történt. – Köszönöm – felelte a férfi. – Frank Pierson – mutatkozott be aztán ő is. – Megmagyarázná, miért dolgozott elárusítónőként a testvére, és hogyan mehetett feleségül John Sullivanhez? Pierson egy pillanatra összeszorította a száját. – Ezen a szomorú napon inkább nem beszélnék erről, uram – felelte végül. Tovább akart indulni, de Rick megfogta a karját. – Attól tartok, nem fejeztem ki magam elég világosan. Nem döntheti el szabadon, uram, hogy válaszol-e nekem, vagy sem. Legyen szíves, magyarázza meg, miért ment hozzá egy jobb Brenda Joyce


családból származó hölgy egy olyan férfihoz, mint Sullivan, hogy aztán igen nehéz anyagi körülmények között éljen vele. – Sajnálom, kissé zaklatott vagyok – mondta Pierson mosolyogva. – Tudnia kell, hogy évek óta nem láttam már a nővéremet. – Hány éve? – akarta tudni Rick. – Kate öt éve megszökött egy gazemberrel. Az illető jó házból származott, de az erkölcstelen életmódja miatt kitagadták. A nővéremmel ugyanez történt, amikor elhagyott bennünket. Összetörte a szívünket. – Mi lett azzal a gazemberrel? – kérdezte Francesca. – Nyilván nem Sullivan volt az. – Természetesen nem – válaszolta Pierson, és futólag elmosolyodott. – Bradley Hunternek hívták. Nem sokkal később elhagyta a testvéremet. Amennyire tudom, ma Párizsban él. Kate összeroppant, lelkileg és anyagilag egyaránt, és feltehetően nem maradt más választása, csak az, hogy hozzámenjen Sullivanhez. – Feltehetően? – kérdezett vissza Francesca, aki mélyen együtt érzett a megboldogult nővel. – Nem beszélt vele, miután az a Hunter elhagyta? Bizonyára megpróbálta őt hazavinni. – Nem, Miss Cahill – felelte a férfi hűvösen. – Csak ma temették el, de a családom számára már öt éve meghalt, mégpedig azon a február 14-én, amikor elszökött Hunterrel. Aznap beszéltem vele utoljára, miközben együtt reggeliztünk. – Pierson rezzenéstelen arccal a rendőrfőnökre nézett. – Kielégítő válasz ez a kérdésére? – Megközelítőleg – felelte Rick. – Hol volt csütörtök este, Mr. Pierson?

Rick visszament az irodájába, és Francescát várta. Ő hamarosan meg is érkezett Calderrel, s útközben még egyszer átgondolta mindazt, amit Frank Piersontól hallott. – Bombabiztos alibije van – mondta, miután Bragg becsukta mögöttük az ajtót. – Roppant praktikus – jegyezte meg Calder –, hogy a testvére meggyilkolása estéjén éppen a szeretett, idős édesanyjánál vacsorázott. Brenda Joyce


– A teljes személyzet látta, hogy ott volt. A szakács, a házvezetőnő, a komornyik és egy inas – sorolta Francesca. – A két szobalányról se feledkezzünk meg! – tette hozzá Calder gúnyosan. – Piersonnak a nyakmetsző támadásainak mindegyik estéjére van alibije – folytatta Francesca. – Hétfőnként a Lions Clubba jár. Rick bement az íróasztala mögé, de nem ült le. – Newman ellenőrzi az állításait, de úgy sejtem, senki nem fogja megcáfolni őket. – Ez így egyszerűen túl tökéletes – mondta Francesca. – Ő az első gyanúsítottunk, akinek az összes időpontra szilárd alibije van, én viszont éppen ezért nem tudok hinni neki. – Én sem – jelentette ki Rick. A lány viszonozta a mosolyát, mert az ösztönei azt súgták, hogy megtalálták az emberüket. – Kate Sullivant megszédítette egy gazember, és megszökött vele. A fivére ezt szemlátomást soha nem bocsátotta meg neki. Felfoghatatlan, hogy a lány nem mehetett haza a családi házba, miután Bradley Hunter már nagyon hamar elhagyta. Pierson szerint az apjuk hat hónap múlva belehalt a bánatba. Néhány hónappal Kate bűnbeesése előtt is volt már egy szívinfarktusa, de abból még felépült. Az özvegye mindmáig súlyos depressziótól szenved. Ha hihetünk a testvérnek, akkor mindennek Kate volt az oka. Calder odalépett Francesca mellé. – Úgy sejtem, rövid időre megjelent a klubjában, de kétlem, hogy bárki pontosan meg tudná mondani, mikor érkezett és meddig maradt. A ház személyzete pedig aligha fog ellene vallani, merő félelemből. A lány futó mosollyal ajándékozta meg a vőlegényét, aztán Rickhez fordult. – Mit tegyünk? – Ráállítom egy civil ruhás emberemet. Van azonban valami, amire nem találok magyarázatot. – Mi az?

Brenda Joyce


– Ha ő a nyakmetsző, miért fedte fel magát azzal, hogy megjelent a temetésen? Egy pillanatig mindhárman szótlanul néztek egymásra, aztán csörögni kezdett a telefon a rendőrfőnök asztalán. Miközben ő felvette a kagylót, a lány Calderhez fordult. – Pierson hibát követett el. Az összes tettes így jár, legalábbis azok, akik később lebuknak – mondta, és megfogta a vőlegénye kezét, amikor látta, milyen meleg tekintettel néz rá. – Beszélni szeretnék veled – mondta Calder olyan halkan, hogy Bragg ne hallhassa. – Majd ha otthon leszünk. Francesca szeme elkerekedett, és egy pillanatra kihagyott a szívverése. – Aggódnom kell? – kérdezte, és erősebben szorította a férfi kezét. – Nem szeretném, hogy valaha is aggódnod kelljen, de erre a kérdésre most még nem tudok válaszolni – felelte Calder, aztán habozott kicsit. – Daisyről szeretnék beszélni veled. – Jaj, Calder... A férfi a féltestvérére nézett, és hirtelen elkomolyodott. – Mi történt? – akarta tudni. Rick arca gondterhelt volt. – Sarah Channing hívott – mondta. – Történt vele valami? – kérdezte Francesca ijedten. Elképzelni sem tudta, miért hívhatta fel Sarah a kapitányságon Ricket. – Meglehetősen zaklatott volt – felelte a férfi, és komolyan nézett a lányra. – Azt mondta, nincs ott a műtermében a rólad készített festménye. – Nincs ott? – kérdezte Francesca. – Ellopták.

Sarah

tűkön ülve várta őket, és holtsápadtan nyitott ajtót nekik. Bragg azonnal odasietett hozzá, Francesca pedig hátramaradt Calderrel. – Ez nem lehet igaz – suttogta. Brenda Joyce


Vőlegénye hangja legalább olyan feszült volt, mint az övé. – És mégis az – felelte. – Senki sem látta azt a képet, csak te, Sarah és én – mondta a lány, és egyszeriben félelem fogta el. Ostoba és hiú volt, amikor meztelenül ült modellt ahhoz a festményhez. Ki nézegetheti most éppen? Ki lophatta el, és miért? – Sokkal nagyobb baj is lehet még ebből – mondta Calder. – Az ég szerelmére, mire gondolsz? – kiáltotta Francesca rémülten. – Arra, hogy ki fogják állítani valahol az aktodat. Aligha azért lopták el, hogy elzárják. A lány felsikoltott, és meg kellett kapaszkodnia Calder karjában. – De ezt nem fogjuk megengedni – ígérte a vőlegénye. Francesca félelme nem ismert határokat. Elképzelnie is rettenetes volt, hogy a fél világ látni fogja őt meztelenül, ha csak egy festményen is. A hír futótűzként terjed majd el, és a társaságban ez lesz az első számú beszédtéma. A szülei el fognak süllyedni szégyenükben. A családjának kell viselnie az ő butaságának a következményeit. Sarah visszajött Rickkel. – Zárva kellett volna tartanom a műtermemet. Rettenetesen sajnálom, Francesca. A lány bólintott, és meg kellett nedvesítenie az ajkát, hogy meg tudjon szólalni. – Nem a te hibád – suttogta. Sarah elsírta magát. – Úgy látom – szólalt meg Rick –, messze nem tudok mindenről. Rendben van, elloptak egy festményt, de ez nem ad okot ekkora rémületre. Mi történt pontosan? Miért fest úgy Francesca és Sarah, mintha meghalt volna valaki? – kérdezte Harttól. – És te miért vágsz olyan képet, mintha ölni tudnál? Francesca elfordult, és a vőlegénye karjába bújt. – Az eltűnt kép nagyon is egyértelmű – mondta. – Ez mit jelent? – akarta tudni Rick.

Brenda Joyce


– A festményemen bárki felismerheti Francescát, és... – kezdte Sarah, de nem fejezte be a mondatot. – Aktképről van szó – mondta Calder. Másodpercekig csend lett. – Értem – szólalt meg végül Rick, és dühös pillantást vetett a féltestvérére. – Neked valóban mindent be kell mocskolnod, amihez csak közöd van. Calder megdermedt, és elsápadt a haragtól. – Igen, utolsó senkiházi vagyok. Ezt akartad mondani, igaz? – De hát te nem tehetsz róla! – tiltakozott Francesca. – Nagyon is tehet! – mennydörögte Rick. – Saját magán kívül soha senki és semmi nem érdekelte. Már a vőlegényed, de őt még mindig csakis a kéjsóvár vágyai mozgatják. Mi járt a fejedben, amikor kitetted ennek a megszégyenülésnek Francescát? Calder kísérletet sem tett a védekezésre. – Nincs igazad! – Francesca a két férfi közé állt, és Rickre emelte a tekintetét. – Én engedtem a csábításnak, hogy kép készüljön rólam, és pontosan olyan lett, amilyennek akartam. Hart a házában akarta kiakasztani... az esküvőnk után. Rick hitetlenkedőn nézett a lányra. – Nem jutott eszedbe, hogy egy ilyen festmény, akár ellopják, akár nem, árthat a jó hírednek? Francesca buta módon nem gondolt erre, és leverten megrázta a fejét. – Nem. – Hagyd őt békén! – szólította fel Calder a féltestvérét, és megfogta a karját, de ő azonnal lerázta magáról a kezét. – Azt javaslom, végezd a munkádat. Azért kapod a fizetésed. Meg kell találni a tolvajt, mielőtt még nagyobb kár származna a kép eltulajdonításából. – Kétlem, hogy annak elejét lehetne venni. A nyomozást aligha folytathatjuk titokban – felelte Rick indulatosan. – Dehogynem! Szerintem a rendőrséget be sem kell vonni – jelentette ki Calder. – Majd én felfogadok magánnyomozókat, és előkerítem a képet.

Brenda Joyce


Francesca a vőlegényére nézett. Lehet, hogy igaza van. Ha magándetektívekből összeállítanának egy csapatot, talán megtalálják a festményt, mielőtt még valaki beszélhetne róla, vagy ne adj’ isten, közszemlére tehetné. – Egyetértek Harttal – fordult Rickhez. – A rendőrséget ki kell hagynunk a dologból. – Nem kérsz a segítségemből? – kérdezte Bragg, és aggódón nézett a lányra. – De igen, csak nem hivatalosan – felelte Francesca. – Minél kevesebben tudnak róla, annál jobb. Rick komoran bólintott, aztán megvető pillantást lövellt a féltestvérére. – Imádkozom azért, hogy egyszer majd jöjjön meg az eszed. Francescához azonban soha nem leszel elég jó!

Rick megállt, miután belépett a háza előszobájába. Az emeletről Katie halk, megfontolt hangját hallotta, s közben néha-néha Dot kacagását és boldog sikongatását. Megmelegedett a szíve, de közben szorongva gondolt arra, hogy a felesége is itt van valahol. Félt találkozni vele, mert nem sejthette, milyen hangulatban lesz. Csak azt tudta, hogy minden nappal rosszabb a helyzet, mivel Leigh Anne egyre szomorúbb, és mind nagyobb távolságot tart tőle. A férfi becsukta az ajtót, és felment az emeletre. Felesége a hálószobában ült a tolókocsijában. Arca levertségről és tűnődésről árulkodott. Kissé távolabb Mrs. Flowers állt a folyosón a két kislány szobája előtt. – Sajnálom – mondta Rick. – Azt hittem, a temetés után rögtön hazajöhetek, de közben újabb fontos nyomra bukkantunk, amely talán elvezethet minket a gyilkoshoz – magyarázkodott, miközben levette a nyakkendőjét. Leigh Anne megpróbálkozott a mosolygással, de kísérletét nem koronázta siker. – Tudom, hogy a munkád az első. Nem kell elnézést kérned érte – válaszolta.

Brenda Joyce


A férfi szíve elszorult. Felesége még mindig a legszebb nő volt, akit valaha látott, még így is, hogy tolókocsiba kényszerült és smaragdzöld szeméből nyoma veszett a csillogásnak. Nem lehetett volna négy éve ugyanilyen megértő vele? Rick sietve megfordult, és átment a szomszédos öltözőszobába. Mellkasában még erősebb lett a fájdalom. Amikor összeházasodtak, Leigh Anne egyáltalán nem viseltetett megértéssel az ő munkája iránt, és nem fogadta el, hogy rendőrfőnökként súlyoznia kell a kötelességei között. Ahogyan ő sem volt tekintettel az asszony igényeire. Teljességgel magától értetődőnek vette, hogy a felesége, és semmit sem tett azért, hogy megtartsa. Nem most először támadt fel benne az a képtelen vágy, hogy szeretné visszaforgatni az idő kerekét. Akkor mindent jól csinálna, ami kezdettől fogva félresiklott. A zakóját és a nyakkendőjét egy székre tette. Miközben kigombolta a mandzsettáját, a tükörképét nézegette. Nem mehet vissza az időben, számára is csak a jelen és a jövő létezik, ahogyan mindenki más számára. Egy hónapja még válni akart, ma viszont mindenben bizonytalan. Érzései soha nem voltak még ennyire zavarosak, mint most. Azt akarja, hogy a két kislány boldog legyen, és soha ne lépjenek ki az életéből. Leigh Anne-t is meg akarja kímélni minden fájdalomtól és gyötrődéstől. Bárcsak meg tudná vigasztalni! Elég volt azonban csupán egyetlen pillantást vetnie rá, hogy lássa, mennyire boldogtalan. Hogyan tegye újra boldoggá, ha esélyt sem kap tőle arra, hogy megpróbálkozzon vele? Ha tudná, mitévő legyen, elérhetné, hogy minden jóra forduljon közöttük. De ő még csak nem is sejti, miként fogjon hozzá! Lelki szemeivel látta magukat, ahogy annak idején báli ruhában és szmokingban táncoltak. Aztán Leigh Anne jelent meg előtte, amint az ágyon fekve mesét olvas a kislányoknak, akik jobbról-balról odabújnak hozzá. És úgy is látta Leigh Anne-t, amint az ő ágyában fekszik, kéjesen nyögdécsel alatta, és magába fogadja őt. Félredobta levetett ingét, és érezte, hogy a szép emlékektől izgalomba jött. Feleslegesen. A tragikus baleset óta semmi sem változott. Az asszony minden érdeklődését elveszítette a testi

Brenda Joyce


szerelem iránt, noha korábban az jelentette közöttük az egyetlen kapcsot. Rick megkapaszkodott a fésülködőasztal szélében, és azt találgatta, volna-e még egyáltalán bátorsága ahhoz, hogy szeretkezzen Leigh Anne-nel. Csodás örömben tudná részesíteni, és úgy érezte, ez az egyetlen lehetőség, amellyel áttörheti a közöttük emelkedő falat. Gyáva volt azonban ahhoz, hogy egyetlen csábító gesztust is tegyen. – Rick, tudom, nehéz napod volt, de... Ó, bocsáss meg! – mondta Leigh Anne, és elvörösödött. Tolószékével begurult a férje után az öltözőszobába, és most szégyenlősen az ölére szegezte a tekintetét. Rick elfordult a tükörtől, és az asszonyra nézett. Bosszantotta, hogy zavarba jött, amikor meglátta az ő meztelen felsőtestét. – Mi van? – kérdezte nyersen. Leigh Anne továbbra sem nézett fel, és csak megrázta a fejét, mintha nem tudna megszólalni. Közben megpróbált megfordulni a kerekes székével, hogy elhagyja az öltözőszobát. – Semmi – felelte, és a következő pillanatban a falnak ütközött a kocsijával. Rick odalépett hozzá. – Hadd segítsek! – kérte. Az asszony még mindig lesütötte a szemét, és még vörösebb lett az arca. A férfi gondolkodás nélkül vállára tette a kezét, mire a felesége összerezzent. – Engedd, hogy segítsek! – ismételte meg Rick. Egészen biztos volt abban, hogy Leigh Anne az ő csupasz felsőtestétől jött zavarba. Komor képpel visszatolta a hálószobába. – Köszönöm – mondta az asszony alig hallhatóan. Rick megkerülte, hogy szemből nézhessen rá, és mélyeket lélegezve megpróbálta valamelyest összeszedni magát. – Meg akarsz beszélni velem valamit? – kérdezte halkan, miközben leült vele szemben az ágy szélére. Leigh Anne felnézett, és mereven férjére szegezte a tekintetét. – Felvennél valamit?

Brenda Joyce


A kérés meglepte a férfit. – Ezerszer láttál már félmeztelenül. – Minden megváltozott – suttogta az asszony. Elnézett Rick mellett, aki semmit sem vett magára. Úgy tűnt neki, hogy Leigh Anne szaporábban lélegzik, mint szokott. Fején izgató gondolatok és képek futottak át, és a sóvárgása már olyan heves volt, hogy alig kapott levegőt. Ha valamiben valaha is biztos lehetett, akkor az a soha nem csillapuló, kölcsönös vágyuk volt. Leigh Anne talán csak megjátssza ezt a közömbösséget. Mi lenne, ha a testi örömökön keresztül próbálna közel kerülni hozzá? Az asszony egy pillanatra felnézett rá, és megérezhette, mi jár a férje fejében. – Mire készülsz? – kérdezte tétován. Rick letérdelt mellé. – Arra, amit már attól a naptól fogva meg akarok tenni, amelyen hazajöttél a kórházból – felelte elfúló hangon, és az álla alá nyúlva felemelte a felesége fejét. Leigh Anne szeme rémülten elkerekedett. – Ne, Rick... – kezdte, de a férfi elhallgattatta, mert szájára tapasztotta a száját. Úgy érezte magát, mint egy haldokló, akibe egyszeriben életet leheltek. Nem értette, miért nem csókolta meg már régen az asszonyt, amikor pedig semmi másra nem volt szüksége, csakis a szája csodás ízére. Miután megérezte, hogy felesége ajka enged az övé nyomásának, hevesebben kezdte csókolni. Megkönnyebbülése, hogy azt teszi, amit tennie kell, már hamar határtalan lelkesedésnek adta át a helyét. Egész testében reszketett, s a vágya olyan szédítő volt, hogy semmi mást nem akart, csak az ágyra fektetni Leigh Anne-t, és szeretkezni vele. Tudta azonban, hogy szelídnek, óvatosnak kell lennie. Vigyázva felemelte az asszonyt, és rámosolygott, ő azonban a mellkasának támasztotta a kezét. – Ne! Hagyd abba! – Szeretni akarlak – suttogta Rick.

Brenda Joyce


Diadalérzet töltötte el, amint meglátta, hogy Leigh Anne szemét szenvedély tette fátyolossá. Megint elmosolyodott, s előbb a felesége nyakára lehelt csókot, aztán a melle hajlatára. – Azt mondtam, ne! – kiáltotta az asszony. Ököllel verni kezdte Rick felsőtestét, mire ő hirtelen hátrahúzódott. Felesége elsírta magát, és a férfi tudta, hogy elfutna előle, ha tudna. A lába azonban nem engedelmeskedik, és így tehetetlenül ki van szolgáltatva neki. – Mi jut eszedbe! – csattant fel Leigh Anne. Rick felegyenesedett, és égett a tüdeje, amikor levegőt vett. De nem, nem a légzés fáj neki, hanem a szíve. Önkéntelenül megdörzsölte a mellkasát. – Szeretni akartalak. – Engem? – kérdezte az asszony hitetlenkedőn. – Miért? Szánalomból? A férfinak nagyot kellett nyelnie. Szíve még mindig hevesen kalapált a vágytól. – Nem, a szánalomnak ehhez semmi köze. Én... – kezdte, de aztán elakadt. Valóban hatalmába kerítette a szenvedély, de nemcsak az, hanem valami más is. Amit nem mert néven nevezni. – Még mindig kívánlak, Leigh Anne. – Kívánj egy másik nőt! – kiáltotta az asszony, miközben könnyek folytak végig az arcán. – Tarts szeretőt! – zokogta, és arca elé kapta a kezét. – Tessék? – kérdezte Rick, mert biztos volt benne, hogy rosszul hallott. Leigh Anne reszketve ráemelte könnyes szemét. – Vagy el akarsz válni? Abba is belemegyek, csak a lányokról kell valahogy gondoskodnunk. Miről beszél ez a nő? – Nem akarok elválni – hallotta a saját hangját Rick. – Tudom, hogy ez nem tisztességes veled szemben – folytatta az asszony. Rick most már érteni kezdte, és a szavába vágott:

Brenda Joyce


– Én döntöm el, mit tartok tisztességesnek magammal szemben, és mit nem. Te talán válni akarsz? Megint találkozott a pillantásuk, és Leigh Anne csak hosszú szünet után válaszolt fátyolos hangon: – Meg akarom tartani a lányokat. Nagyon szeretem őket, és tudom, hogy te is. Jó otthont biztosítottunk számukra, amit ők meg is érdemeltek. Nem vinne rá a lélek, hogy elküldjük őket. Azt nem is értenék. Rick most már tudta, miről beszél Leigh Anne valójában. Ha nem lenne Katie és Dot az életében, már rég elhagyta volna őt. A gondolatra rosszullét környékezte a férfit. – Nem akarok elválni – ismételte meg fojtott hangon. – És szeretőt sem fogok tartani – tette hozzá. Az asszony letörölte a könnyeit, aztán a férje szemébe nézett. – Már nem tudom kielégíteni az igényeidet – suttogta. – Úgy fogok tenni, mintha semmiről sem tudnék. Kérlek... – Ne aggódj, Leigh Anne! – felelte Rick hűvös hangon. – Nagyon világosan fejezted ki magad. Nem foglak többé ostromolni – tette hozzá, és dühösen kirohant a szobából. Az asszony szótlanul nézett utána.

Brenda Joyce


24. 1902. április 27., vasárnap 17 óra

Francesca követte Caldert a könyvtárszobába. Szívét még mindig félelem szorította össze. A férfi becsukta mögötte a szárnyas ajtót. – Sajnálom – mondta zavartan. – Nem a te hibád – felelte a lány. Calder odament hozzá, és átkarolta. – Valóban nem? Ricknek talán nincs igaza? Ha az a festmény kikerül egy nyilvános galéria falára, én leszek az oka, hogy te többé sehol sem jelenhetsz meg. Miattam fognak kigúnyolni és sértegetni. – Beleegyeztem, hogy meztelenül ülök modellt – jelentette ki Francesca, és megfogta a férfi zakójának a hajtókáját. – Saját elhatározásomból tettem. Senki sem szegezett fegyvert a fejemhez. Calder a lány arcára tette a kezét. – Eddig azt hittem, új életet kezdhetek, és neked köszönhetően más ember lehetek. Most viszont egyszeriben kiderült, hogy ebből semmi sem lehet. Ricknek igaza volt. Valóban mindent bemocskolok, amihez csak közöm van. – Ez nem igaz! Most nem hagyhatsz cserben! – Tudod, hogy azt soha nem tenném, Francesca. Már most hiányzol. A lány megdöbbent. Brenda Joyce


– Ezt hogy érted? – Gyűlölök veszekedni veled – felelte Calder. – Az utóbbi napokban megint olyan hideg és rideg volt az életem, mint akkor, amikor még nem ismertelek. Mielőtt a drága és hű barátom lettél. Francesca a férfi mellkasára fektette az arcát. – Te is szörnyen hiányzol nekem. Ezt tudnod kell. Már rég az életem része lettél. – Valóban? – kérdezte Calder, és felemelte a lány fejét, hogy a szemébe nézhessen. Tekintete olyan meleg volt, hogy a lánynak egy pillanatra elakadt a lélegzete. Semmire sem vágyott jobban, mint arra, hogy a férfi szerelmet valljon neki. – Már nem is emlékszem, hogy addig, amíg nem ismertelek, milyen volt az életem. Ma már elképzelni sem tudom nélküled – felelte. – Ezt komolyan mondod? – kérdezte Calder, mintha nem akarna hinni a fülének. Francescát magát is meglepte, hogy ezek a szavak hagyták el a száját. Hogy ilyen mélyek az érzései. – Igen, komolyan mondtam. Szívemből beszéltem. Nem tudok nélküled élni. A férfi arcára álmélkodás ült ki. – Rejtélyes ember vagy – folytatta a lány rekedtes hangon. – Nagyon is rejtélyes ember, és az a férfi, akivel én együtt akarok lenni. Calder magához vonta Francescát, és sóváran megcsókolta. Ő megkönnyebbülten nyugtázta magában, hogy semmi sem változott közöttük. – Szeretkezni szeretnék veled – mondta a férfi, miután az ajkuk elvált egymástól. A lány megdermedt. Calder eddig soha nem használta a szeretkezés szót, hanem mindig lefekvésről beszélt. – Mit mondtál? – Szeretkezni szeretnék veled – ismételte meg a férfi, és a szemét közben sem vette le róla.

Brenda Joyce


Mi volt ez? Egyfajta szerelmi vallomás? – találgatta Francesca. – Meg akarom mutatni, hogyan érzek – folytatta Calder fátyolos hangon. – Azt szeretném, hogy te is úgy érezz. A lányt már ájulás környékezte. Olyan érzése volt, hogy egész testét lángnyelvek nyaldossák. – Igen, kérlek – suttogta. A férfi arcán mosoly suhant át. – Kérésed számomra parancs – dünnyögte. Ügyes ujjakkal kigombolta Francesca blézerét, aztán lesimította róla, és a földre dobta. Miközben a blúza gombjait is sorra kinyitotta, a lány szíve olyan hevesen vert, mint soha korábban. A blúz is a padlón kötött ki, aztán Calder elkezdte kioldani Francesca fűzőjét. – Nehogy máris elájulj, drágám! – kérte, és gyengéden combja közé nyomta a lábát. – Ez még csak a kezdet. Majd mindjárt meglátod. A lány levegő után kapkodott, és a férfiba kapaszkodott, miközben alsóinge is a földre került. – Rettenetesen felizgattál – zihálta –, pedig még hozzám sem értél. – Ez hamar meg fog változni – válaszolta Calder mosolyogva. Mutatóujjával gyengéden körözni kezdett Francesca megkeményedett és felágaskodott mellbimbója körül. Ő apró sikolyt hallatott, és szédítő érzések árasztották el. A férfi lehajolt hozzá, s előbb a nyelvével járta be tüzelő mellbimbóját, aztán a szájába vette. A lány nem tudta, mikor és hogyan, de a szoknyája és az alsószoknyája is lekerült róla. Szégyenérzet nélkül felnyögött, mert a gyönyör, amely átjárta, túl erős volt ahhoz, hogy elfojtsa a kéjes hangot. Calder felemelte a fejét. – Csak nem jársz máris közel a csúcshoz, drágám? – kérdezte álmélkodásról árulkodó hangon. – Siess! – zihálta Francesca, és már alig bírta nyitva tartani a szemét. Mielőtt felfoghatta volna, mi történik vele, a férfi a padlóra fektette. Szája összeforrt az övével, s keze a combja közé és a

Brenda Joyce


bugyija alá siklott. Abban a pillanatban, amelyben megérintette az ölét, a lánynak szédítő beteljesülésben lett része. Valamikor később, amikor újra levegőhöz jutott, azt érezte, hogy Calder a nyakát, a mellét csókolja. Keze közben az egész testét bejárta, hogy mindenütt megérintse. Francesca nagy nehezen kinyitotta a szemét, kicsit felemelte a fejét, és a férfira nézett. – Sokkal több örömben szeretnélek részesíteni – mondta Calder. Szemében tűz lángolt, aztán lehajolt, és csókolni kezdte a lány lába közét. Ő azonnal visszahanyatlott a padlóra, és hangosan nyögdécselt. A férfi széttolta a combját, hogy beválthassa az ígéretét, és valóban nagyobb gyönyört okozzon neki. Francesca akkor sem tudott volna tiltakozni, ha akart volna, és arra sem nyílt lehetősége, hogy levetkőztesse Caldert. Tehetetlenül megkapaszkodott a vállában, és az izgatottságtól könnyek potyogtak a szeméből. Amikor megint felért a csúcsra, a férfi lefeküdt mellé, a karjába zárta, és a mellét cirógatta. – Lehet, hogy gyakrabban kellene veszekednünk – suttogta közben. Francesca még mindig úgy érezte, hogy a teste valahol fölötte lebeg az egekben, de azért sikerült Calderre emelnie a tekintetét. – Gyűlölök veszekedni veled – válaszolta elfúló hangon. – Valamiért minden szavad, pillantásod, minden érintésed őrjítő vágyat ébreszt bennem. Miközben beszélt, keze a férfi hasára siklott, aztán még lejjebb. Calder szája kéjsóvár mosolyra húzódott, majd hosszú, szenvedélyes csókba kezdett. Francesca utána nagy levegőt vett. – Azt mondtad, szeretkezni akarsz velem – mondta. – Azt hiszem, itt az ideje. – Máris szeretkezem veled, drágám. A tested minden pontját szeretem – válaszolta Calder, aztán elkomolyodott, és hasra fordította a lányt. Francesca feltűzött haja már rég lebomlott. Calder most félresimította, hogy csókokkal boríthassa be a nyakát, majd pedig a hátát is. Férfiasságát Francesca a fenekén érezte, és egy pillanatra

Brenda Joyce


kihagyott a szívverése, ám aztán kicsit felemelkedett a földről, hogy újra érezze azt, amit az előbb. – Igen, drágám, tudom, mit akarsz. Hogy mi kell neked – suttogta Calder rekedten a fülébe, s nadrágján keresztül a lány megint magán érezte kemény és forró vesszejét. – Egy nap majd megtudod, milyen érzés ez valójában. – Egy nap majd? – nyögött fel Francesca. – Azt mondtad, ma éjszaka akarsz szeretni! – Azt ígértem, hogy várok a nászéjszakánkig. Soha nem mondtam, hogy meg fogom szegni a szavamat. – Nyomorult gazember vagy! – sziszegte a lány. – Hogy lehet egy ilyen törékeny nő ennyire szenvedélyes? – ámult el a férfi, és csókot nyomott Francesca vállára. A lány ekkor megfordult, s pár pillanat múlva már a férfin ült. Calder most újra a legérzékenyebb pontját kezdte simogatni, és a csúcspont ezúttal sem váratott magára. Olyan robbanással ért fel, amely egy másik univerzumba repítette a lányt. Arcán könnyek folytak végig, miközben Calder ütemesen mozgott alatta. Idő és tér rég megszűnt számára létezni, s csak bódulata ködén át érzékelte, hogy a férfi is felért a csúcsra. Utána a karjába zárta őt, és szaporán szedte a levegőt, miközben csókokat nyomott az arcára, az állára és a fülére. – Ez túl gyorsan történt. Sokkal több örömöt akartam szerezni neked ma éjszaka – zihálta. A lány megfogta a kezét, és erősen fogva tartotta. Lassanként megint tudott gondolkodni. Legvadabb álmában sem sejtette, milyen lehet ezzel a férfival. Elképzelni sem tudta, hogy létezik ilyen vágy, ilyen szenvedély. Bódultan odasimult Calderhez, és elámult azon, hogy ő anyaszült meztelen, a férfi viszont tetőtől talpig fel van öltözve. Még jobban meglepte azonban az, ahogy a teste máris válaszolt az érintéseire. Arra még mindig képtelen volt, hogy egyetlen értelmes mondatot is meg tudjon fogalmazni. Calder csókot lehelt a kezére. – Át kellene mennünk az ágyamba, mert ez még csak a kezdet volt, drágám – suttogta.

Brenda Joyce


Szavai kéjes vágyat ébresztettek Francescában, és feléje fordult. – Elvitte a cica a nyelvedet, hogy semmit sem mondasz? – kérdezte a férfi mosolyogva. Francesca soha nem érezte még ennyire elégedettnek magát, teste mégis már megint kívánta a férfit. Megfogta a kezét, és visszavezette oda, ahol érezni akarta, mire Calder magabízó mosolyra húzta a száját. – Hogy te milyen romlott nőszemély vagy! Hihetetlenül könnyű elérni, hogy fellobbanjon a vágyad – mondta. – És ez baj? – kérdezte a lány kissé bosszúsan, de közben el is bizonytalanodott. Calder sokáig tűnődőn hallgatott, csak ügyes ujjaival becézte Francescát. – Ez érdekes kérdés – szólalt meg végül. – Úgy sejtem, én hatok így rád. Mit gondolsz, ez akkor is így lenne, ha éppen egy zsúfolt bálteremben tartózkodnánk, vagy finom társaságban ülnénk a vacsoraasztalnál? Francesca tökéletesen értette, mire gondol a férfi, és elakadt a lélegzete. Calder arcán önkritikus vonás jelent meg, és nagyot sóhajtott. – Valóban reménytelenül romlott vagyok – jelentette ki komolyan. Francesca újra megfogta a kezét. – Ezek szerint én is romlott vagyok, és ezt kicsit sem bánom. Ha ugyanis arra gondolsz, amit én kihallok a szavaidból, akkor szívesen tennék egy kísérletet, hogy kiderüljön, mit tudunk elérni – felelte. Calder rászegezte a tekintetét, de semmit sem mondott. – Már a pillantásod hatással van rám – folytatta a lány, és tudta, hogy bíborszínt öltött az arca. – Ettől tisztességtelen vagyok? – Nem – válaszolta a férfi, aztán a karjába zárta Francescát, és forrón megcsókolta. – Én már akkor láttam ezt, amikor először találkoztunk. A lány határtalanul meglepődött. – Még csak nem is sejtettem, hogy ennyi szenvedély lappang bennem.

Brenda Joyce


– Én viszont tudtam – felelte Calder, miközben Francesca arcát és vállát simogatta. – Kezdettől fogva tudtam, hogy az okos magánnyomozó valójában tüzes nő. – A férfi felállt, és rendbe szedte a ruháját, miközben a lány továbbra is a szőnyegen feküdt, és jelét sem adta, hogy fel akarna kelni. – Lehet, hogy felébresztettem benned a telhetetlen bestiát? – kérdezte Calder mosolyogva. – Azt hiszem, igen. Francesca tudta, hogy beszélniük kell egymással, bár a legszívesebben megint átadta volna magát Calder karjában a szenvedélynek. A férfi odanyújtotta neki a fehérneműjét, s benne, miközben felöltözött, felidéződtek Calder csókjai és érintései. Amit azok belőle kiváltottak, az jóval több volt szenvedélynél és kéjvágynál. – Apád nem adja beleegyezését a házasságunkhoz. Ricknek igaza volt, amikor arról beszélt, hogy komoly gondot okoztam neked az ellopott festménnyel. És akkor még Daisy is itt van. Francesca szíve ijedten összerándult. Belebújt az alsószoknyájába, aztán a férfihoz fordult. – Ha azt kérdezed, hogy még mindig feleségül akarok-e menni hozzád, akkor a válaszom határozott igen. – Miről beszélt ma veled Daisy? A lány reszketni kezdett. – Elmesélte, miért ment el az irodádba, és mit mondott neked. És értésemre adta, hogy bosszút akar állni. – Bosszút? Miért? – csattant fel Calder. – Azt hiszem, eddig mindig ő vetett véget a kapcsolatainak. Az az érzésem, soha nem esett meg vele, hogy egy férfi neki adta ki az útját. – Részletesen elmesélte, amit az irodámban mondott nekem? – akarta tudni a férfi. Francesca idegei pattanásig feszültek, mert félt válaszolni erre a kérdésre. – Igen – suttogta végül. Calder hallgatott, és izzadságcseppek jelentek meg a homlokán. A lány mindenképpen meg akarta tudni, mi járhat a fejében.

Brenda Joyce


– Daisy pár napja, még a hét elején megszólított a Lord and Taylornál – kezdte. – Pontosan tudta, mit kell mondania, hogy aggodalmat ébresszen bennem. A szavai nem tévesztették el a hatásukat, és utána szüntelenül a jegyességünkön, a jövőnkön kellett törnöm a fejem. És azon, hogy te hű tudsz-e maradni hozzám. A férfi tekintete komor, átható lett. – Pontosan mit mondott? – kérdezte késlekedés nélkül. Francesca megdermedt, mert ennyire azért nem akart őszinte lenni Calderrel. – Drágám – mondta a férfi –, ha tőlem teljes nyíltságot vársz el, akkor te sem hallgathatsz el előlem semmit. A lány a díványhoz ment, és leült rá. Amikor beszélni kezdett, nem mert Calder szemébe nézni. – Daisy azt mondta, ami nekem már egyébként is megfordult a fejemben. Hogy előbb-utóbb rám fogsz unni, és hűtlen leszel hozzám – felelte. A férfi letérdelt elé. – Nézz rám! Francescának valahogy sikerült eleget tennie a felszólításnak, de most már egész testében remegett. Borzalmasan érezte magát attól, hogy elárulta Caldernek a legtitkosabb félelmét. – Ha van valami, amiben maradéktalanul biztos vagyok – mondta a férfi –, akkor abban, hogy soha nem fogok rád unni. Hányszor kell ezt még megismételnem? Ha inkább más nőkkel szeretnék szórakozni, miért vennélek feleségül? Elegem van abból, ahogy hosszú évekig éltem. – Mennyire van eleged belőle? – akarta tudni a lány. Calder megvető mosolyra húzta a száját, és felállt. – Egy ideje már untatott a szex. Olyan lett számomra, mint a drog. Hiába növeltem az adagot, egyre kevésbé hatott. Mint minden káros szenvedélynél, ennél is mindig nagyobbnak kellett lennie a következő dózisnak, hogy feldobjon és kielégítsen. Ezért kötöttem ki olyan nőknél, mint Daisy és Rose, de más nőknél is, akik a szokatlan dolgokat kedvelik. Francesca szeme elkerekedett.

Brenda Joyce


– Unalmasnak találod a szexet? – Néhány éve már annak találtam. Ez azonban nemrégiben megváltozott, mert benned semmi sincs, ami untat. – Calder megint letérdelt a lány elé. – Azt hiszem, ennek az az oka, hogy valóban sokat jelentesz nekem. Ezért változott meg minden. – Ó! – mondta Francesca ámulva. A férfi elgondolkodón felegyenesedett. – Nem szabad hitelt adnod Daisy szavainak. Ő csak bajt akar keverni. Máshoz sem ért. A lánynak még nem sikerült feldolgoznia Calder vallomását, mégis meg kellett kérdeznie tőle valamit: – Akkor miért izgattad fel magad annyira miatta? Mert péntek este ezért bontottad fel kis híján az eljegyzésünket, igaz? A férfi Francesca felé fordult, és egyenesen a szemébe nézett. – Igen – válaszolta csendesen. – Miért? Mindig azt akartad, hogy maradéktalanul őszinte legyek hozzád. Akkor most én is elvárhatom tőled ugyanezt. – Daisy túl jól ismer engem. – Nem értem, mit akar ez jelenteni – mondta Francesca, és még erősebb lett a félelme. – Daisynek tökéletesen igaza volt, amikor érzéketlen alaknak nevezett engem, és azt mondta, egyetlen nő kedvéért sem fogok tudni megváltozni, még a te kedvedért sem. És ez így is van – jelentette ki Calder nyersen. – Romlott, beteges vágyaim vannak. Sötét és üres a lelkem, bármennyire igyekszem is azt a látszatot kelteni, hogy tisztességes vagyok. – Ez nem igaz! Hagyd ezt abba! – A lány megragadta a férfi kezét. – Ha valamit bizton tudok, akkor azt, hogy te jó ember vagy. – Ezt akarod hinni, és én ezért vagyok... – Calder hirtelen elhallgatott, és elvörösödött. – Ezért vagy annyira elbűvölő – fejezte be végül másként a mondatot. Francesca elképedten meredt rá. Valami azt súgta neki, hogy a férfi majdnem azt mondta, ezért szerelmes belé.

Brenda Joyce


– Nem akarok hazudni, Calder. Félek, hogy egy nap hűtlen leszel hozzám, de tudom, hogy nem sötét a lelked. Igenis tudom! – kiáltotta. A férfi a karjába zárta. – Hát nem érted? Daisynek, apádnak és Ricknek igaza van abban, hogy nem érdemellek meg. Nem akarlak lerántani a magam mocskos világába. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Francesca remegő hangon. – Eljött a búcsú ideje, ha azt szeretnéd. Apád ellenünk van, és jó okkal. Eltűnt a rólad készült festmény, és ez is az én hibám. Elvégre én akartam, hogy meztelenül ülj hozzá modellt, mert ez fakadt a természetemből. Te jobb férjet érdemelsz nálam, Francesca. Ezt neked is be kell látnod. A lány Calder arcára fektette a tenyerét. – Nem látom be, és nem akarok jobbat nálad. Igaz, van sötét oldalad, ami a szexet illeti. De jó oldalad is van, és ezt ne merészeld tagadni! Legalább annyira tiszteletreméltó vagy, mint a féltestvéred. – Én soha nem fogom így gondolni, furcsamód azonban az az érzésem, hogy te hiszed is, amit mondasz – felelte a férfi szinte már szomorúan. Francesca tudta, soha nem sikerülhet meggyőznie arról, hogy elég jó neki. – A testi vágyaid miatt mondod ezt, amelyeket Daisy megpróbált felébreszteni, hogy elcsábítson? Hogy őszinte legyek, azt az oldaladat én ugyanolyan csábítónak találom, mint a tisztességes oldaladat. Az eszedet, a szellemedet, az akaraterődet, amellyel egészen magasra jutottál a szegénységből. – Calder szeme elkerekedett, miközben a lányt hallgatta. – Természetesen tudok a sötét oldaladról. Amikor megismertelek, apád meggyilkolásának az időpontjára az volt az alibid, hogy akkor éppen két nővel érezted jól magad az ágyban. Mindent tudtam rólad, mert nyomoztam utánad. Az összes szóbeszédet és tényt ismertem. Még mielőtt beléd szerettem volna.

Brenda Joyce


A férfi szeme egyszeriben még jobban elkerekedett, és minden csepp vér kifutott az arcából. – Tessék? Mit mondtál? Francesca ijedten hátrált egy lépést. – Én... én... – hebegte. – A fenébe, éppen azt mondtad, hogy belém szerettél! Valóban szeretsz? Hogy lehet ez? Te Ricket szereted! Neki ajándékoztad a szívedet, ezt tőled magadtól hallottam. Amikor megismerkedtünk, azt mondtad, hogy egy nő az életben csak egyszer ajándékozhatja oda valakinek a szívét. A lány nagyot nyelt. – Igen, azt hittem, hogy szeretem Ricket – suttogta. – Most azonban megtaláltam az igaz szerelmet, és tisztában vagyok a különbséggel. Tiszteltem és csodáltam a féltestvéredet, de az csak rajongás volt, Calder, össze sem hasonlítható a mostani érzéseimmel. Úgy, ahogy most, soha nem éreztem még – tette hozzá, és könnyek folytak végig az arcán. Valójában nem akarta elárulni, milyen mélyek az érzései, mert tudta, ha megteszi, a férfinak hatalma lesz fölötte. Bármennyire félt is azonban, egyszersmind meg is könnyebbült. – Szeretlek – tette hozzá csendesen. – Fülig szerelmes vagyok beléd. – Te jóságos ég! Ez volt minden, amit Calder mondott. Holtsápadt lett, aztán bensőségesen megcsókolta Francescát, majd váratlanul elengedte, és hátrább lépett tőle. – Nem maradhatsz itt – mondta. Amikor észrevette, hogy erősen remeg a keze, gyorsan a nadrágja zsebébe mélyesztette. – Kicsúsztak a kezemből a dolgok – tette hozzá valamivel nyugodtabban. A lány csak szótlanul meredt rá. – Francesca, ha nem fordulsz meg azonnal, és nem mész ki azon az ajtón, életem végéig bánni fogom, hogy elrontottam a nászéjszakánkat. A férfi egész testében reszketett. Francesca soha nem látta még ilyennek. Az ajkába harapott, és bólintott.

Brenda Joyce


– Akkor jobb volna, ha kimennél a szobából, amíg felöltözöm – válaszolta. Calder a hajába túrt, de nem mozdult, és nem vette le a szemét a lányról. – Komolyan gondoltad, amit az előbb mondtál? Hogy lehet ez? – akarta tudni. Francesca fürkészőn nézett rá, és meglátta benne a magányos kisfiút, aki soha nem nőtt fel. Azt az ijedt és sebezhető fiút, aki még mindig ott rejtőzik ebben a nagy hatalmú és pökhendi férfiban. – Komolyan gondoltam – felelte a lány. Egyszeriben világossá vált számára, hogy nem csak kulcsot adott Caldernek a saját mennyei birodalmához. A férfinak ugyanúgy szüksége van rá, mint neki őrá. És nemcsak az őszinte szerelmére van szüksége, hanem arra is, hogy higgyen benne. – Úgy értettem, ahogy mondtam. Calder pár pillanatig levegőért kapkodott, aztán hirtelen sarkon fordult és kiviharzott a szobából. Francesca egy pillanatig a csukott ajtót nézte, aztán leült, hogy felvegye a fűzőjét és a blúzát. Arcán közben mosoly áradt szét. Ezzel a férfival soha nem lesz egyszerű az élet, gondolta. De unalmas sem, tette hozzá magában, és még szélesebb lett a mosolya. Egyvalamiben egészen biztos volt. Meg fogják tartani az esküvőt.

Az

összes közül ez itt a legcsapodárabb perszóna. A férfi az ablaknál állt, belesett Calder Hart könyvtárszobájába, és Francesca Cahillt nézte, aki úgy mosolygott, mint egy szajha, és annyi ruha is volt rajta. A férfi olyan erősen a zsebkése markolatára fonta az ujjait, hogy megfájdult a keze. És ez a nőszemély még magánnyomozónak meri nevezni magát. Van képe azt hinni, hogy elkaphatja őt! El kell tüntetnie a színről, de annak még nem jött el az ideje. Már hamar el fog azonban jönni, nagyon hamar. Nyilvánvaló, hogy Francesca Cahill szeret játszani. A férfi elmosolyodott, aztán kipattintotta a három hüvelyk hosszú pengét, és a mutatóujjához érintette. A kis vágásból azonnal vér serkent ki. Most már nem tompa a kése, mert tegnap este megélezte.

Brenda Joyce


Megkezdődött a játék, gondolta, és lázas izgalom lett úrrá rajta, mert tudta, ki lesz a következő áldozat. Miss Cahill keserűen meg fogja siratni, ő pedig alig várta azt a pillanatot.

Brenda Joyce


25. 1902. április 28., hétfő 11 óra

Evan

a szállodai szobája ablakánál állt, és lenézett az Ötödik sugárútra. Innen a Madison sugárút nagy részét is beláthatta. Hétköznap volt, és már késő délelőtt, mégis sokan jöttek-mentek a járdákon. Leginkább jól öltözött urak igyekeztek eljutni oda, ahol üzleti ügyek vártak rájuk. A forgalom is élénk volt. A legkülönfélébb árukkal megrakott kordék és szekerek tartottak a belváros felé, s kényszerítették bonyolult előzési manőverekre a bérkocsikat és a hintókat, amelyek mielőbb célba igyekeztek juttatni a napi teendőiket intézőket. Evan halántéka fájdalmasan lüktetett, miközben továbbra is kinézett az ablakon. Hogy jutott idáig az életem? – szegezte magának a kérdést. Összeveszett a családjával, anyagi eszközei meglehetősen szerények, és feleségül készül venni egy nőt, aki valójában semmit sem jelent neki. Amikor meglátta, hogy egy konflisból egy vöröses hajú nő száll ki, nagyot dobbant a szíve. Az ablakpárkányra támaszkodva előrehajolt, és abban reménykedett, hogy Maggie Kennedy lesz az. A boldogságtól felgyorsult a pulzusa, ám hamar rá kellett ébrednie, hogy egy elegáns hölgy lépett ki a fogatból. Izgatottsága helyét azonnal oktalan csalódottság foglalta el. Brenda Joyce


Lehunyta a szemét, és Bartollára gondolt, aki tőle vár gyereket. A hét végén megpecsételődik a sorsa. Egyszeriben dobókockák koppanását vélte hallani, rulettkerék pörgését, kártyák keverésének a hangját, emberek halk beszélgetését, összekoccanó poharak csilingelését. Homlokát izzadság verte ki. Sürgősen el kellene mennie a klubba, csakhogy a hitelezői még mindig több mint ötvenezer dollárt követelnek tőle. Azt is tudják azonban, hogy az adósságai felét Hart időközben már kiegyenlítette. Talán nem lesznek vele kicsinyesek, ha megint elmegy játszani. Természetesen nem fognak kicsinyeskedni, döntötte el, csak világos magyarázattal kell szolgálnia a klub tulajdonosának. Ereiben vadul száguldott a vér. Csak egyszer fog még játszani. Egyetlenegyszer, aztán végleg abbahagyja. Tudta azonban, hogy hazudik saját magának. Ha még egyszer leül a játékasztalhoz, az utolsó ingét is kész lesz zálogba csapni. Bartollának akkor nélküle kell világra hoznia a gyerekét. Váratlanul Maggie jelent meg előtte, és mosolyogva nézett rá, de kék szeme szomorú volt. „A magáé az a gyermek. Felelősséggel tartozik érte – hallotta Evan újra az asszony szavait. – Egy nap majd azt fogja mondani, hogy ennél jobb dolog nem is történhetett volna magával.” Hogy járhattam így? – gondolta egyszerre értetlenül és kétségbeesetten. A fenébe is, védekezett a szeretkezéseiknél, de valami hiba csúszott be, és most feleségül kell vennie Bartollát. Sokadszor igyekezett meggyőzni magát arról, hogy ők ketten nagyszerűen összeillenek. A szeretője végül is vagyonos özvegy, ő pedig soha nem alázkodna meg az apja előtt. Mégsem sikerült áltatnia magát. Nem akar megnősülni, mert bármennyire szeretné is a gyermekét, teljes szívéből azt kívánná, hogy egy másik nő legyen az anyja. – A rohadt életbe! – szitkozódott hangosan, önmagára dühösen. Nem bírja tovább, és ha veszélyt akar hozni a saját fejére a játékkal, hát minden joga megvan hozzá. Kapkodva zakóba bújt, s felkapta a kalapját és a sétapálcáját. Éppen indulni akart, amikor Bartolla lépett be az ajtón.

Brenda Joyce


– Drágám! – mosolygott rá Evanre. Rubinvörös komplét viselt, amelyet nappalra egyetlen másik nő sem vett volna fel, csakis késő estére, mert halvány kétséget sem hagyott afelől, mire korlátozódnak viselője előnyös tulajdonságai. Alig eltakart melle azonban Evant éppúgy hidegen hagyta, mint keskeny csípője, égszínkék szeme és telt ajka. – El akarsz menni? Elfelejtetted, hogy gyűrűt akartál venni nekem? A grófnő a férfi vállára tette kesztyűs kezét, és csókra csücsörítette rúzsos száját. Valósággal megdermedt, amikor Evan elhúzódott tőle. – Valami baj van? – kérdezte. – Nincs – felelte a férfi nyersen. – Csak el kell mennem. – De hát... délre találkozót beszéltünk meg Harry Winstonnal. – Azt máskorra kell áttenned. Sajnálom, de halaszthatatlan dolgom akadt – válaszolta Evan hűvösen. Ellépett a szeretője mellett, és elhagyta a szobát, Bartolla azonban követte egy darabon. – Mi az, ami ennyire sürgős? A férfi nem válaszolt. Fülében gördülő dobókockák, az asztalra lecsapott kártyalapok és pörgő rulettkerekek szimfóniája szólt. Csak egy játék, mondta magának. Egyszer még leül játszani, aztán maga mögött hagyja élete nyomorúságos időszakát. Hirtelen azonban újra Maggie kék szeme nézett rá. Rosszallás nem volt benne, végtelen szomorúság viszont igen.

Francesca már az ajtóban állt, és a kesztyűjét akarta felhúzni, hogy Joellel a belvárosba induljon, amikor megérkezett a nővére. – Indulni készülsz? Hallottam valamit, és bíztam benne, hogy beszélhetek veled – mondta Connie. – Jó reggelt! – üdvözölte Francesca, és viharosan megölelte. Nővére ámulva nézett rá, és kibújt vékony, mályvaszínű kabátjából. – Látom, fényes jókedved van. Mi történt? Kibékültél Calderrel, vagy a papa változtatta meg a véleményét? – kérdezte, aztán rámosolygott Joelre. – Neked is jó reggelt! Brenda Joyce


A fiú arcát azonnal pír öntötte el. – Mrs. Montrose – dünnyögte, és már ott sem volt. Francesca tudta, hogy a fiú a nővére szépségétől jött zavarba, és elmosolyodott. Jókedvét most az apja elutasító viselkedése sem ronthatta el. – Még egyszer le kell ülnöm a papával, hogy elmondjam neki, mindenképpen hozzámegyek Harthoz – felelte, aztán megfogta a testvére karját. – Azt hiszem, szerelmes belém – tette hozzá halkabban, de még mindig elég hangosan ahhoz, hogy Joel hallhassa. Connie szélesen elvigyorodott. – Minden férfi szerelmes, aki váratlanul megkéri egy olyan lány kezét, akit alig ismer. – Calder azért kért meg, mert a legjobb barátja vagyok. Az egyetlen igaz barátja, hogy pontos legyek – felelte a lány. – Úgy gondolom azonban, hogy ez időközben megváltozott. – Fran, te komolyan elhitted ezt a mesét? Nincs az a férfi, aki barátságból vesz el egy nőt. Francesca egyszeriben belátta, hogy a nővérének igaza van. – Hart mindig azt mondta, hogy mi ketten egyszerűen összeillünk, és neki elege van a korábbi nőcsábász életéből. Meg akar állapodni velem. Connie felvonta a szemöldökét. – Kétlem, hogy Hart valaha is letérdelne egy nő elé, és szerelmet vallana neki, ahogy más férfiak szokták – mondta. Húga egy pillanatig szótlanul nézett rá. – Arra gondolsz, hogy már akkor szerelmes volt belém, amikor házassági ajánlatot tett nekem? – Természetesen erre gondolok. Ezt ő persze aligha fogja bevallani. Sem neked, sem saját magának. – Tegnap este majdnem kimondta – mesélte Francesca. – Közvetve meg is tette. – És mi lesz a papával? – kérdezte Connie köntörfalazás nélkül. Francesca nagyot sóhajtott, és odapillantott Joelre, aki érdeklődéssel követte a beszélgetést, ha ezt leplezni is igyekezett. Sikertelenül.

Brenda Joyce


– Segítened kell. Az egész családnak egységfrontot kell alakítania, hogy meggyőzzük a papát – jelentette ki Francesca. – Szívesen segítek – felelte a nővére. – Most hova készülsz? Megint nyomozol? – Még egyszer ki kell kérdeznem az egyik gyanúsítottat, Sam Wilsont. Az alibi, amelyet a menyasszonya igazolt neki, hazugság volt. Kate Sullivan fivérével és a rokonaival is beszélnem kell. Váratlanul kiderült, hogy Kate jó családból származott. Az öccse pedig, és ez még különösebb, valósággal kérkedik azzal, hogy nem rendítette meg a halála. – Őt gyanúsítod? – kérdezte Connie. – Jelenleg három gyanúsítottam van, és Mr. Pierson az egyikük, bár ő meglepő alibit tud felmutatni. A gyilkos szinte mindig hétfőn ölt, és attól félek, ma éjjel újabb áldozata lesz. Connie megborzongott. – Nem tetszik nekem, hogy a várost járod, Fran, miközben a gyilkos új áldozatra vadászik. – Ne aggódj! Joel elkísér, és Raoul is velem lesz testőrként. Bragg ugyancsak csatlakozni fog hozzánk. Délben találkozom vele a kapitányságon, és máris késésben vagyok – tette hozzá Francesca. – Akkor nem tartalak fel tovább – mosolygott rá a nővére. – Nagyon örülök, hogy kibékültetek Harttal. – Én is. Francesca felvette a kesztyűjét, és elpirult, amikor az előző este jutott eszébe. – Miss Cahill! – lépett oda hozzá Goodwin, a ház komornyikja. – Reggeli után bedobtak önnek egy borítékot. Átadjam most, vagy küldjem fel a szobájába? – Átveszem, köszönöm. Francesca nem lepődött meg, mert mindennap kapott levélben üzenetet, többnyire Sarah-tól, aki nem szeretett telefonálni. Erről hirtelen eszébe jutott, hogy Connie-nak még nem beszélt a festmény ellopásáról. Miután azonban egy pillantást vetett a levélre, és meglátta, hogy nem Sarah-tól érkezett, úgy döntött, nem hozza szóba

Brenda Joyce


a kellemetlen témát. Körmeivel kíváncsian feltépte a borítékot, és egy összehajtogatott papírlapot húzott elő belőle. Miss Cahill! Tudom, ki a nyakmetsző. Találkozzunk déli tizenkettőkor a Sherry Netherland Szálloda előtt! A lánynak ijedtében elakadt a lélegzete. – Mi történt? – nézett rá Connie aggódón. Joel is odasietett, és megpróbált beleolvasni a levélbe. – Valaki azt állítja, tudja, ki a nyakmetsző – felelte Francesca, és beszaladt az apja dolgozószobájába. A gyilkos lépett kapcsolatba vele, vagy Francis O’Leary küldte az üzenetet, és Sam Wilsonra céloz benne? De ő miért akarna névtelenségben maradni? Lehet, hogy valaki véletlenül jutott a nyakmetsző nyomára? Connie a húga után szaladt. – Jézusom, ez már túl veszélyes! Francesca felvette a telefont, amikor Joel is mellette termett. – A belvárosba kell mennünk, Miss Cahill – mondta, de a lány intett neki, hogy maradjon csendben. – Halló, tessék! – jelentkezett a telefonközpontos. – Beatrice, legyen szíves, kapcsolja nekem Mr. Hart irodáját a Bridge úton! – Francesca szíve izgatottan kalapált. Ez a fejlemény talán segít megoldania az esetet! – Máris, Miss Cahill – felelte a központos. – Jól van? Nagyon zaklatott a hangja. – Jól vagyok – válaszolta a lány türelmetlenül. Rádöbbent, hogy előbb Bragget kellett volna felhívnia, de ezzel már elkésett. – Francesca? Mi történt? – kérdezte Calder, miután kapcsolták. – Névtelen üzenetet kaptam. Valaki azt állítja, hogy tudja, ki a nyakmetsző. Tizenkét órakor találkozni akar velem a Sherry Netherland előtt. – Ez csapda – jelentette ki Calder. – Nem mész oda. Majd Bragg elintézi.

Brenda Joyce


– Természetesen elmegyek – ellenkezett a lány. – Az üzenet küldője személyesen velem akar beszélni. – Fütyülök rá! Nem jutott még eszedbe, hogy maga a nyakmetsző is küldhette azt a levelet? Francesca átsiklott a felvetés fölött. – Most mennem kell, Hart. Hívd fel Bragget, és mondd meg neki, hogy úton vagyok a belvárosba! Jöjjön ő is oda, de ne hívja fel magára a figyelmet! Köszönöm. – Francesca... – kezdte Calder dühösen, de a lány letette a kagylót. Látta, hogy a nővére fehér, mint a meszelt fal. Átadta neki a levelet. – Őrizd meg nekem, légy szíves! És ne aggódj, vigyázni fogok magamra – tette hozzá, és puszit nyomott a testvére arcára. – Indulok a Sherry Netherlandbe! – Nem mehetsz oda! – tiltakozott Connie, de a húga már az ajtónál járt. – Ne félts, velem lesz Joel és Raoul. És pisztolyom is van. – Most aggódom csak igazán – mondta Connie.

Miközben

fel-alá járkált, Francesca rettenetesen egyedül érezte magát. Kellemes tavaszi idő volt, melegen sütött a nap, a kék égbolton csak néhány bárányfelhő lebegett. A lány nem tudta, hogy Rick itt van-e valahol. Látni mindenesetre nem látta, sem őt, sem a nyomozóit. Joel pár lépésre tőle pénzt kéregetett a járókelőktől, és senkinek nem tűnhetett fel, hogy közük van egymáshoz. Hart is megérkezett egy bérkocsin, és bement a szállodába. Arca mérhetetlen haragról árulkodott, de sikerült megállnia, hogy ne nézzen Francescára. A hotel előtt nagy volt a jövés-menés. Bérkocsik és hintók álltak meg a járda mellett, hogy urak és elegánsan öltözött hölgyek szálljanak ki belőlük, akik ebédelni érkeztek. Francesca egy lámpaoszlop közelében állt, csak pár lépésnyire a bejárattól, s a járókelőket és a szálloda vendégeit nézegette. Senki sem foglalkozott vele, kivéve néhány férfit, akik érdeklődő pillantásokat vetettek rá, de ő nem törődött velük. Brenda Joyce


Nyugtalanul folytatta a járkálást. Hétfő volt, s bár a nyakmetsző Kate Sullivant csütörtökön ölte meg, és valószínűleg vele együtt a férjét is, bizonyára visszatér eredeti módszeréhez, és ma megint lecsap. Az összes áldozata szegény és csinos nő volt. Mind írek voltak, kivéve Margaret Coopert, de ő is ír anyától született. Rajta kívül, aki baptista volt, mind Culhane atya templomába jártak. Francesca önkéntelenül visszatért az első elméletéhez, amely szerint Margaretet tévedésből ölték meg. A tettes valójában Gwent akarta meggyilkolni, de összetévesztette a két nőt. Ha ez igaz, akkor vajon most helyre akarja hozni a hibáját, és megtámadja Gwent? Szerencsére ő már rendőri védelmet kapott, és biztonságban van. A lány érezte, hogy valami elkerülte a figyelmét. De mi lehet az? Nem akart újra végigmenni a gyanúsítottak a listáján, de meg kellett tennie. Tudta, hogy David Hanrahant sem kellene törölnie róla, noha akár az életére is megesküdött volna, hogy ő ártatlan. A feleségét azonban gyűlöli, mert megcsalta és elhagyta. Volt indítéka arra, hogy olyan nőket öljön meg, akik hasonlítanak Gwenre. Egyik tett időpontjára sincs alibije, és az első támadás elkövetésekor már rég New Yorkba érkezett. Csábító volt a gondolat, hogy őt tartsa a nyakmetszőnek, Francesca mégis biztosra vette, hogy kizárhatja. A gyilkos igazi úriember, ráadásul átkozottul okos is. És ezzel máris Harry de Warenne-nél tartott. Ő ugyanúgy szóba jöhetett, mint Gwen férje. Amerikáig követte az egykori szeretőjét, ami egyértelműen túlzás volt tőle. Lord Randolph ír földbirtokos, az asszony pedig a cselédje volt, aki elhagyta őt, és a férfi ezt kétségtelenül árulásnak érzi. Elég-e ez azonban ahhoz, hogy dühében, bánatában és csalódottságában olyan nőket támadjon meg, akik Gwenre emlékeztetik? És ha a lord a tettes, akkor Gwent is meg akarja ölni? Francesca megint megkönnyebbülten gondolt arra, hogy az asszonyra éjjel-nappal rendőrök vigyáznak. Attól a nyugtalanító gondolattól mégsem szabadulhatott, hogy valami elkerülte a figyelmét. Újra megállt a magas lámpaoszlop mellett. Megdörzsölte a halántékát, és elterelte a gondolatait Gwenről. Az is roppant érdekes, hogy Kate jó házból származott, és kitagadták. A fivére mégis eljött a temetésére, de nem kegyeleti

Brenda Joyce


okokból. Ő is úriember, és látszólag cáfolhatatlan alibije van a támadások és a gyilkosságok idejére. Frank Pierson kétségkívül lehetne a gyilkos. Soha nem bocsátotta meg a nővérének, amit az a családjuk ellen elkövetett. Még most, a temetése után sem. Végül ott van még Sam Wilson. Hogy mi lehet az indítéka, azt Francesca nem tudta megmondani. A kérdéses időpontokra azonban nincs alibije, és Francis hazudott, amikor azt mondta, hogy nála töltötte a csütörtök estét. A lány újra megdörzsölte a halántékát. A három férfi közül az egyik a gyilkos, de melyikük az? És ki küldte neki ma a levelet? Továbbá mi lehet az a részlet, amely még mindig elkerüli a figyelmét? Egyre inkább úgy tűnt, hogy nem fog eljönni, aki iderendelte őt. Már fél órája várt, és még senki sem szólította meg. Hart azt mondta, hogy ez csapda, de tévedett. Valójában elterelési manőver volt! Francesca felidézte magában a temetés napját. Mindenki ott volt. Ő és Hart, Bragg és Farr, Francis és Sam Wilson, Gwen és a lánya, David Hanrahan és Lord Randolph, Kate fivére és Maggie. Culhane atya megindító gyászbeszédet mondott a szószékről. Égszínkék szeme szenvedélyről és jogos haragról mesélt. Mindenki eljött Kate temetésére. Margaret kivételével a nyakmetsző összes áldozata Culhane atya templomába járt misére... Francesca megrázta a fejét, mintha azzal rendet tudna teremteni a gondolatai között, de a kép nem tisztult ki. Aztán eszébe jutott, hogy Culhane atya mindegyik áldozatot ismerte, méghozzá nagyon is jól. A lány szívverése felgyorsult, és nem sikerült lecsillapítania, bárhogy is igyekezett. Egyszeriben arra kellett gondolnia, hogy az atya előkelő ír családból származik, magas férfi, és feltűnően kék szeme van, amit egy nő akkor sem felejt el könnyen, ha csak véletlenül fut össze vele egy sötét estén az utcasarkon. A lány fejében egymást kergették a gondolatok. Az összes nő, aki túlélte a támadást, most rendőri védelem alatt áll. A gyilkos nem juthat észrevétlenül Gwen közelébe. Maggie-re nem vigyáznak rendőrök, de ő nem is esett a nyakmetsző áldozatául. Viszont Culhane atya egyházközségéhez tartozik, és a pap jól ismeri. Ha ő a

Brenda Joyce


gyilkos, és ma újra le akar csapni, akkor Maggie ideális áldozat a számára. Akkor is, ha most éppen Hart házában lakik. Francesca azért imádkozott magában, hogy tévedjen, miközben futásnak eredt, és integetni kezdett Raoulnak, aki Hart hintójának a bakján ült. Amint meglátta a lányt, kiengedte a féket, kezébe vette a gyeplőt, és a fekete lovak közé csapott. Hart kijött a szálloda előcsarnokából, és egy oldalajtón át Bragg is kilépett az utcára. – Azt hiszem – kiáltotta oda nekik Francesca –, Culhane atya a gyilkos! Félek, hogy Maggie lesz a következő áldozata!

Mathew látványosan úgy tett, mintha ásítania kellene. – Hadd hagyjam abba! Már nagyon álmos vagyok – panaszkodott. Maggie fejcsóválva fölébe hajolt. – Gondold azt, hogy az iskolában vagy! Szedd szépen ábécébe a szavakat, amelyeket összeírtam neked! Ha kész vagy, kimegyünk a konyhába, és megebédelünk. Mathew elhúzta a száját, de azért kezébe vette a ceruzát, és körmölni kezdett. Az asszony odament Paddyhez, aki a földön ült, és egy képeskönyvet lapozgatott. Lizzie mellette kuporgott, és színes ceruzákkal egy rajzot készített. – Nagyon szép – dicsérte meg a mamája mosolyogva. Maga is érezte azonban, hogy kényszeredett a mosolya. Lelkében vihar dúlt, de elszántan nem akart Evanre gondolni. A szép grófnő gyereket vár tőle, ő pedig azt kívánja nekik, hogy legyenek nagyon boldogok. Tökéletesen összeillenek. Az asszony egy pillanatra lehunyta a szemét. Hogy lehetett ennyire ostoba? Beleszeretett egy olyan férfiba, akit soha nem kaphat meg. Akiről még csak álmodoznia sem volna szabad. Ujjait végighúzta az ajkán, és egyszerűen nem tudta elfelejteni Evan csókját. – Mrs. Kennedy? Látogatója van – jelentette Alfred, aki megállt a szalon ajtajában. Maggie ijedten összerezzent. Gyorsan letörölte a könnyeit, és egy pillanatra megengedte magának, hogy remény ébredjen a szívében. Evan lesz az! Brenda Joyce


– Mindjárt visszajövök – mondta a gyerekeinek, miközben gyorsabb dobogásba kezdett a szíve. – Mathew, légy szíves, vigyázz Paddyre és Lizzie-re! – tette hozzá, aztán elindult Alfred után a folyosón. A márványpadló minden lépését visszaverte, ahogy a komornyikkal elhaladt az olajfestmények, akvarellek és szobrok előtt. A fogadószalon méretei alapján bálterem is lehetett volna. Maggie már félig átvágott rajta, amikor felismerte a látogatót. Meglassította a lépteit, és csalódottságot érzett. – Atyám? – kérdezte ámulva. Culhane atya feléje fordult. – Helló, Mrs. Kennedy! Az asszony kissé zavartan mosolygott. – Ez aztán a kellemes meglepetés! – Nagyon zaklatottnak láttam tegnap Kate temetésén – mondta a pap halkan. – Hallottam, hogy átmenetileg Mr. Hartnál lakik. Gondoltam, eljövök, és megkérdezem, hogy van. Maggie ezt megható figyelmességnek tartotta. – Hogyne lettem volna zaklatott egy ilyen szörnyű bűntény után? Szegény Kate! – suttogta. A pap a karját kínálta neki. – Sétálunk egyet a kertben? – kérdezte kedvesen. Az asszony bólintott, aztán kendőt terített a vállára, és belekarolt az atyába.

Evan idegesen igazgatta a gallérját, miközben Hart háza előtt állt. Semmi oka nem volt arra, hogy itt legyen, kivéve egy szempárt. Olyan kék volt, amilyet ő korábban soha nem látott, és egyszerűen nem tudta elfelejteni. Az a kék szempár tartotta vissza végül attól, hogy lemenjen a klubba. Amikor kinyílt az ajtó, lesimította a zakóját. – Mr. Cahill! – üdvözölte Alfred, és félrehúzódott, hogy utat engedjen neki. – Jó napot, uram! Evan olyan ideges volt, mint egy iskolás fiú, aki életében először készül csókot lopni egy lánytól. Neki viszont nem lett volna szabad Brenda Joyce


megcsókolnia Maggie Kennedyt. Szörnyű hibát követett el, azóta mégsem tudott másra gondolni, csak a csókra és Maggie-re. Azt is jól tudta, hogy nem kellene meglátogatnia. – Uram? Alfred kérdése véget vetett Evan bizonytalankodásának. – Itthon van Mrs. Kennedy? – kérdezte. – A kertben tartózkodik – felelte a komornyik. – Culhane atyával.

Nagyon

szép idő volt. Maggie karba fonta a kezét, és élvezni próbálta a virágba borult kert látványát, miközben Culhane atya mellett sétálgatott. Aztán megállt, és nagy nehezen elmosolyodott. – Nagyra értékelem az aggódását, atyám, de valóban jól vagyok – állította. – Szomorúnak tűnik – mondta a pap komolyan, és az asszony szemébe nézett. – Hónapok óta gyónni sem volt már. Bevallom, ezt meglepőnek találom – tette hozzá, és most korholó volt a hangja. – Hamarosan elmegyek – felelte Maggie. Elpirult, mert tudta, hogy nem fogja beváltani az ígéretét. Senkinek nem szabad megtudnia, még egy papnak sem, hogy a szíve egy aranyifjúért dobog. – Remélem, úgy lesz, Maggie – mondta az atya. Az asszony csodálkozó pillantást vetett rá, mert eddig még soha nem szólította őt a keresztnevén. – Valami baj van? – kérdezte tétován. – Ezt magának kell tudnia. Maggie-t egyszeriben nyugtalanság fogta el, és mielőbb véget akart vetni a beszélgetésnek. – Hideg van. Menjünk be a házba! – mondta. Sarkon fordult, de a pap megfogta a karját, és megállította. – Miért nem mesél róla? – Kiről? – kérdezte az asszony elképedten. – Arról az úriemberről, akit rendszeresen beenged a lakásába. Akivel sokszor látom együtt – felelte Culhane atya. Szemében baljós fény gyúlt ki. Száját az asszony arcához nyomta, és ő így nem láthatta, hogy a papnak mosolyra húzódott a szája. Brenda Joyce


26. 1902. április 28., hétfő 13 óra

Kiugrottak Hart hintójából, és felrohantak a lépcsőn. Kopogtatásra nem vesztegették az időt, hanem Alfred legnagyobb döbbenetére csak úgy berontottak a házba. – Hol van Mrs. Kennedy? – kérdezte Francesca. – A kertben, Miss Cahill. Culhane atyával és... – kezdte a komornyik, de nem fejezhette be. Francesca rémülten felsikoltott, aztán Joellel, Harttal és Bragg-gel futva a hátsó ajtóhoz indult. A teraszra érve azt látták, hogy Maggie a fűben fekszik, mellette pedig két férfi verekszik. Francesca elszörnyedve ismerte fel bennük a bátyját és Culhane atyát, akik életre-halálra menő küzdelmet folytattak egymással. Jóságos ég, helyes volt a következtetése! Joel azonnal odaszaladt az édesanyjához, letérdelt mellé, és felzokogott. Francesca követte, és könyörgő imát küldött az éghez, hogy Maggie-nek ne legyen komoly baja. Látta, hogy holtsápadt, és vörös csík húzódott a nyakán, ám az szerencsére csak karcolás volt. Francesca átfogta Maggie csuklóját, és kitapintotta a pulzusát. Erősnek és egyenletesnek érezte. Megkönnyebbülten meg akarta mondani Joelnek, hogy az édesanyja jól van, ám ekkor Maggie kinyitotta a szemét. Brenda Joyce


– Óvatosan! – figyelmeztette Francesca. – Ne ülj fel túl gyorsan! Maggie azonban felsikoltott, és fel akart állni, mert látta, hogy Evan elkeseredetten viaskodik a pappal. Éppen egy hatalmas ütést vitt be neki, mire Culhane megtántorodott, és hanyatt a kerti pavilonnak zuhant. Bragg azonnal ott termett mellette, hátracsavarta a kezét, és megbilincselte. – Letartóztatom – közölte vele színtelen hangon. Hart megfogta Evan karját. – Jól vagy? – kérdezte. Evan nem válaszolt, csak kiszabadította a karját, és odarohant Maggie-hez. Letérdelt hozzá, és közben kis híján ledöntötte a lábáról a húgát. – Megsérült? – kérdezte aggódón az asszonytól. Szája sarkából vér serkent ki, és az alsó ajka is felrepedt. – Megsérült? – kérdezte újra, és megragadta Maggie vállát. – Nem, semmi bajom – suttogta az asszony, és könny csillogott a szemében. – Maga viszont... megsebesült – érintette meg félénken a férfi száját. Francesca rájött, hogy ő itt most csak zavar. Lassan felállt, és megfogta Joel kezét. Most már tudta, honnan fúj a szél. Kíváncsisága azonban nem engedte, hogy ne forduljon hátra. Evan éppen magához ölelte Maggie-t. Szorosan a karjába zárta, lehunyta a szemét, és gyötrődés ült ki az arcára. Francesca szótlanul nézte őket, akárcsak Joel, de ő szélesen vigyorgott is. Calder viszont Francescát vonta magához, és megfogta a kezét. Másodpercekig szótlanul néztek egymásra. – Lesz valaha is olyan, hogy megfogadod a tanácsomat? – kérdezte végül a férfi. A lány már nyugodtan szedte a levegőt. Elfogták a gyilkost, és gyakorlatilag lezárult a nyomozás. – A tanácsodat? Azt igen – felelte Francesca mosolyogva –, de a parancsodat soha. Calder nagy sóhaja egyszerre árulkodott bosszankodásról és megkönnyebbülésről, aztán átkarolta a menyasszonyát.

Brenda Joyce


– Egyvalami most már egészen biztos – mondta. – Haladéktalanul összeházasodunk. Nem engedem, hogy egyedül üldözz olyan gyilkosokat, mint ez a Culhane. Ma este biztosan azt fogom látni a tükörben, hogy egészen megőszültem. Francesca elszántan küzdött a komolysága megőrzéséért. – Mindössze pár ősz szál van a halántékodon, de ez nagyon jól áll neked. A férfi csak szótlanul megcsóválta a fejét.

Harry de Warenne rettenetesen félt. A sötét folyosón állt Gwen lakásának az ajtaja előtt, és tökéletesen tisztában volt a saját sebezhetőségével. Mégis átkelt az óceánon, mert nem tudta elfelejteni a szeretőjét, a szerelmét. Azóta, hogy megértette, nem képes lemondani Gwenről, félelem töltötte ki az életét. Most ennek ellenére megint habozott, mert tisztában volt azzal, micsoda bonyodalmak származnak majd mindebből. Az sem volt titok előtte, hogy nagyon halványak az esélyei. A sors könyvében nincs megírva, hogy mindenkinek boldognak kell lennie, és őt ez a gondolat ijesztette meg a leginkább. Nem kellett bekopognia. Az ajtó hirtelen kinyílt, és a küszöbön Gwen jelent meg. A haját kapkodva tűzhette fel, és hatalmas volt a szeme. – Harry? – suttogta. A férfi nagy levegőt vett, és megpróbálkozott a mosolygással, de nem járt sikerrel. – Remélem, nem zavarok – mondta. – Természetesen nem. – Az asszonynak legalább halványan sikerült elmosolyodnia. – Fáradjon be! A lord szíve sebesen vert, miközben belépett. Azon gondolkodott, hogyan mondja el, mi késztette arra, hogy New Yorkba jöjjön, de rettegett Gwen válaszától. – Jöjjön haza velem! – szólalt meg végül, noha valójában nem ezt akarta mondani, legalábbis nem így. – Tessék? – kérdezte az asszony.

Brenda Joyce


Harry egy pillanatra lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, meglátta, hogy Bridget is ott áll az édesanyja mögött. – Miután Miranda és a fiaim meghaltak, úgy gondoltam, az én életemnek is vége. Csakhogy tévedtem, mert bármennyire szerettem volna meghalni, továbbra is lélegeztem, minden reggel felkeltem, ettem, ittam, aludtam. A világ azonban megváltozott számomra. Szürke és borús lett. Gwen szemében könny csillogott, amikor megfogta a férfi kezét. – Tudom, nagyon szerette őket, és rettenetesen hiányoznak magának. – Nem, ezt nem tudhatja – felelte a lord. – Sok évvel később egy napon Adare-ben beléptem a dolgozószobámba. és ott volt ön, a legszebb nő, akit valaha láttam. A családom halálának a napján megállt a szívem, de akkor újra dobogni kezdett. Ez megijesztett, Gwen. Magától féltem – mondta, és erősebben szorította az asszony kezét, mintha attól tartott volna, hogy ő el akarja húzni. Gwen elképedten nézett rá. – Félt tőlem? – Attól féltem, hogy az érzéseimmel, amelyek azon a napon ébredtek bennem, árulást követek el a feleségemmel és a gyerekeimmel szemben. Féltem megint úgy szeretni valakit, ahogyan Mirandát szerettem, és attól is féltem, hogy egy nap majd ezt a szerelmet is ugyanúgy el kell veszítenem. Ezt nem bírnám ki még egyszer, Gwen – mondta a férfi rekedten, de nem volt biztos benne, hogy az asszony érti, miről beszél. – Mit akar ez jelenteni? – kérdezte Gwen, és elengedte a lord kezét. – Azért jöttem Amerikába, hogy megkérjem a kezét – felelte Harry egyszerűen. Az asszony csak nagy szemekkel nézett rá, neki pedig izzadság verte ki a homlokát. – Tettem valamit, ami aligha válik dicsőségemre. Lefizettem a férjét, és nyilatkozatot írattam alá vele, amelyben kijelenti, hogy önök első unokatestvérek, és ezért felbonthatják a házasságukat. A megállapodásunknak az is része volt, hogy ő Kaliforniába költözik, amit időközben már meg is tett. – A lord idegesen várta, hogy Gwen mondjon valamit, de őt

Brenda Joyce


megnémította az, amit hallott. – Vannak befolyásos barátaim – tette hozzá a férfi. – El tudom érni, hogy érvénytelenítsék a házasságát. – Azt mondta.... Jól hallottam? Azért jött ide... mert meg akarja kérni a kezem? – kérdezte az asszony kábultan. – Igen. Szeretem magát, Gwen. Nem hittem, hogy valaha is szerelmes leszek még, de megtörtént. Gondoskodni szeretnék önről és Bridgetről. Haza szeretném vinni magukat. Az asszony zokogva a férfi karjába borult. – Én is szeretem magát, Harry!

Francesca

a Rick íróasztala előtt álló két szék egyikén ült. Felszabadult és jókedvű volt. Culhane atya ugyan még nem tett beismerő vallomást, de a bűnösségéhez nem fért kétség. Már csak arra vártak, hogy a kórboncnok megerősítse, a pap zsebkése volt a gyilkosságok eszköze. Rick telefonon beszélt, s miután letette a kagylót, szívből jövő mosollyal ajándékozta meg a lányt. – Mondtam már, hogy leleményes nyomozó vagy? – Még nem, de ne fogd vissza magad! – felelte Francesca, aztán elkomolyodott. – Te meg én jó csapatot alkotunk. Remélem, ez soha nem lesz másként. A férfi arca tűnődő lett, és játszani kezdett az asztalán fekvő tolltartóval. – Hart is sokat segített. A lány egy kicsit megfeszítette magát. – Igen. – Nagyon boldognak tűnsz – folytatta Rick. – Az is vagyok, mert elfogtuk Culhane-t. Be kell azonban vallanom, hogy egy ideig Frank Piersont gyanúsítottam, miután találkoztunk vele a temetésen. Tévedtem. – A lány látta, hogy Rick fürkészőn néz rá. – Igen, boldog vagyok – folytatta. – Tudom, sok minden megváltozott, de Calderrel nagyon boldog vagyok. Azt szeretném, ha te is az lennél. Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, kopogtattak, és résnyire kinyílt az ajtó. Rick intett Newmannek, hogy jöjjön be.

Brenda Joyce


– Uram, a zsebkés az elkövetés eszköze – jelentette a nyomozó sugárzó arccal. – Heinreich egészen biztos ebben. A penge egyik oldalán jellegzetes rovátka van, amely beleillik Kate Sullivan vágott sebébe. – Nagyszerű. – Rick és Francesca egyszerre állt fel. – Elérjük, hogy Culhane vallomást tegyen, és megtakarítjuk az adófizetőknek a hosszadalmas eljárás költségeit? – Jó ötlet – felelte a lány, bár a gondolatai még mindig Rick magánéleténél jártak. – Kérdőre vonod Farrt – folytatta már a folyosón –, mert alattomosan viselkedett ebben az ügyben? Rick a fejét rázta. – Rajta tartom a szemem. Ki akarom deríteni, mi volt valójában a célja. Nem kell tudnia, hogy gyanakszom rá. Legalábbis most még nem. A tárgyaló előtt megálltak, és a lány Rickhez fordult. – Aggódom. Farr hamis játékot játszik. Ki tudja, mit tesz majd még a jövőben, hogy ártson neked. – Politikailag nem árthat nekem – felelte a rendőrfőnök mosolyogva. – Nem kell nyugtalankodnod, Francesca, de azért nagyra értékelem az aggódásodat. A lánynak be kellett érnie ennyivel. Előbb vagy utóbb úgyis megtudják, miben sántikál a kapitány. Beléptek a tárgyalóba, ahol egy rendőr őrizte a megbilincselt Culhane-t. Amikor meglátta őket, a gyanúsított úgy nézett rájuk, mintha maga lenne a testet öltött ártatlanság. A letartóztatása óta egy szót sem szólt. – Megerősítést nyert, atyám, hogy az a kés, amellyel megtámadta Mrs. Kennedyt, azonos a nyakmetsző által használt fegyverrel. Az esküdtek bűnösnek fogják kimondani a Mrs. Kennedy ellen elkövetett emberölés kísérletében. Úgy gondolom, azt sem lesz nehéz bizonyítani, hogy embereket is ölt. A pap higgadtan nézett rájuk, és hallgatott. – Megölt két tisztességes hölgyet! – dörrent rá Francesca. – Miért? Culhane olyan hideg pillantást vetett rá, hogy ő libabőrös lett. – Tisztességes hölgyek lettek volna? Ezt erősen kétlem. A hűtlenségük miatt megérdemelték a halált. Nélkülük jobb hely lett ez

Brenda Joyce


a világ, Miss Cahill – mondta a pap, és égszínkék szemét egy pillanatra sem vette le a lányról. Francesca tudta, hogy a tárgyalóban nem eshet baja, mégis olyan érzése volt, hogy az atya őt is meg akarja ölni. – Miben állt a hűtlenségük? – kérdezte tőle. – Kate Sullivan ringyó volt. Elhagyta a férjét, ahogyan Gwen O’Neil is. Francis O’Leary ugyanolyan ringyó volt, mert összeállt Wilsonnal. Azt kapták, amit megérdemeltek. – És Margaret Cooper? – akarta tudni Francesca, mire Culhane elfordította róla a szemét. – Nála tévedtem! – kiáltotta, aztán arca elé kapta a kezét, és felzokogott. Francesca feltételezése beigazolódott, de ez halvány örömöt sem okozott neki. – Gwent akarta megölni, de összetévesztette vele Margaretet. Így volt? – Az Úr legyen irgalmas hozzám! – suttogta könnyek között a pap. – Margaret Cooper nem tartozott a bárányaim közé. Őt nem ismertem. Nem hozott szégyent a hitközségemre, és nem akartam megbüntetni. – És Maggie Kennedy? – kérdezte Rick. – Ő megérdemelte volna a halált? A pap felnézett, és bólintott. – Igen, mert a maga bátyjával paráználkodott, Miss Cahill – mondta, és gyűlölet jelent meg a szemében. – Magát is láttam! – sziszegte vádlón. – Láttam tegnap Calder Harttal az ő könyvtárszobájában. A lány arca lángba borult, amikor megértette, miről beszél Culhane. – Meglesett bennünket? A férfi hirtelen felállt, és megbilincselt kezével Francescára mutatott. – Maga lesz a következő! – bömbölte. – Az összes közül maga a legcsapodárabb!

Brenda Joyce


Rick megragadta a papot, és odalökte az őrködő rendőrhöz, aki már előrántotta a gumibotját. – Vigye ki innen! – mondta neki undorodva. – Igenis, uram! – felelte a fiatal férfi. Miközben kirángatta a szobából az atyát, az még egyszer Francescához fordult. – Ó, igen! Rettegjen, mert minden parázna nőre halál vár. – Fogja be! – ordított rá a rendőr, aztán becsukódott mögöttük az ajtó. – Minden parázna nőre halál vár! – ordította Culhane újra, de már a folyosón. Francesca egész testében remegett, és Rickre nézett, aki megfogta a vállát. – Lehet, hogy én lettem volna a következő – suttogta. – Ez már nem érdekes – felelte a férfi. – Culhane őrizetben van, és villamosszék vár rá. A lány mélyeket lélegzett, de még mindig reszketett. A pap szavaiból kiderült, hogy kileste őket Calderrel, amikor előző este szerelmeskedtek. Már a gondolattól is kirázta a hideg. – Vége van – mondta Rick szelíden. – Tudom – válaszolta Francesca, és megsimogatta a férfi arcát. – Mégis elborzaszt a tudat, hogy ez az alak kémkedett utánam. Többet nem mondott, de Rick így is tudta, mire gondol. Az ablakhoz fordult, és lenézett a Mulberry utcára. A lány odalépett mellé. – Egyszer már megkérdeztelek, de most újra megteszem. Hogyan segíthetnék? – A barátságod elég nekem segítségnek, Francesca. – Menjek el még egyszer Leigh Anne-hez? Rettenetesen búskomor. Egy jó barátnő talán elérheti, hogy ne legyen reményvesztett. – Az jó volna – felelte Rick komolyan. Francesca látta a szemében a mélységes fájdalmat. Nem tudta, mi mást tehetne, ezért csak megfogta és megszorította a kezét.

Brenda Joyce


Evan úgy érezte, órák óta ül már ebben a szalonban. Zakóját levette, ingujját felgyűrte, és ferdén állt a nyakkendője. Egyedül volt, és egy pohár erős italt tartott a kezében. Már a másodikat, de az is lehet, hogy a harmadikat. Lelki szemeivel újra meg újra annak a szörnyetegnek a karjában látta Maggie-t, ahogy kést szorít a torkához. A szalon ajtaja nyitva volt. Amikor lépéseket hallott, Evan felugrott. Rourke nem jött be hozzá, csak megállt a küszöbön. – Ennyire aggódsz érte? Maggie jól van. Az csak egy karcolás volt a nyakán. A sokk jobban megviselte. – Dr. Finney még nála van? – Már elment. Nyugtatót adott neki, és pihenést javasolt. – Látnom kell – jelentette ki Evan. Nem várt választ, csak kiszaladt a szalonból. A folyosón azonban tanácstalanul megállt, mert nem tudta, hova kellene mennie. Rourke balra mutatott. – Calder az északi szárnyban helyezte el. – Emlékeztess majd, hogy mondjak neki köszönetet! – szólt hátra Evan a válla fölött. – Az első emeleten vannak a szobái – szólt utána Rourke. Evan kettesével szedte a lépcsőfokokat. Még mindig maga előtt látta Maggie-t a pap szorításában, reszketve, a rémülettől holtsápadtan. A lakosztály ajtaja nem volt bezárva, a kandallóban tűz égett. Maggie hálószobája jobbra nyílt, és Evan azonnal meglátta, hogy az asszony a mennyezetes ágyban fekszik. Mélyen aludt, és Joel ott ült mellette. A többi gyerek nem volt jelen. Evannek eszébe jutott, hogy a házvezetőnő levitte őket magával a konyhába, hogy fagylaltot adjon nekik. Joel felugrott, amikor meglátta Evant, odafutott és a karjába vetette magát. Ő szorosan magához ölelte, és csókot nyomott a feje búbjára. – Nincs semmi baj – mondta. – Édesanyád jól van, csak rettenetesen megijedt. Joel elengedte Evant, és a könnyeit bátran nyeldesve megpróbált férfiasan viselkedni. Brenda Joyce


– Maga mentette meg a mamát, Mr. Cahill. Köszönöm, hálásan köszönöm! – mondta, és kezet nyújtott Evannek. Ő észrevette, hogy Maggie nem alszik. Csak mozdulatlanul feküdt az ágyban, és rájuk szegezte a szemét. – Nincs mit – felelte Evan, és megszorította Joel jobbját, aztán ismét Maggie felé fordult. – Szabad? – kérdezte udvariasan. – Igen, parancsoljon – válaszolta az asszony, mert megértette, hogy a férfi engedélyt kért tőle a belépésre. Evan lassan odament az ágyhoz, és sajnálta, hogy nem hozott virágot. – Hála legyen az égnek, hogy jól van – mondta. Maggie felemelte a kezét, a férfi pedig megfogta. Szíve közben vadul kalapált. – Megmentette az életemet – suttogta az asszony, miután nyelve hegyével megnedvesítette az ajkát. – Köszönöm, Evan. A férfi szeretett volna leülni az ágyra, ám ezt nem engedte az illem. Sok mindent akart elmondani, de nem tudta, van-e joga hozzá. Lehet, hogy szerelmes vagyok? – futott át a fején a kérdés. – Soha életemben nem álltam még ki ilyen félelmet, Maggie – vallotta be halkan. – Amikor megláttam magát azzal a gyilkossal... – kezdte, de nem tudta folytatni. Az asszony szemét könny lepte el. – Én is féltem. A gyerekeimre gondoltam, hogy mi lesz velük nélkülem. Aztán eszembe jutott, hogy ön biztosan gondoskodni fog róluk. Evan most mégis leereszkedett az ágy szélére. – Igen, természetesen gondoskodtam volna róluk. Szerencsére azonban erre nincs szükség. Ön jól van, csak a sokkot kell kihevernie. Maggie elhúzta a kezét. A férfi megdöbbent, de csak addig, amíg észre nem vette, hogy az asszony fel akar ülni, mert igyekszik közelebb kerülni hozzá. – Olyan hálára kötelezett, amelyet soha nem fogok tudni leróni – mondta.

Brenda Joyce


Evan tudta, hogy nem kellene megcsókolnia. Mégis lehajolt hozzá, és szájára tapasztotta a száját. Maggie meglepetten levegő után kapkodott, ám aztán viszonozta a csókot. Előbb csak félénken, majd egyre szenvedélyesebben. Kész örökkévalóság telt el, amikor Evan megérezte, hogy az asszony már nem csókolja. Hatott az altató, amelyet az orvostól kapott, és elnyomta az álom. Evan sokáig ült mellette, és fájdalom szorította össze a szívét. Néhány nap múlva feleségül veszi Bartollát. Ha van isten az égben, Maggie nem fog emlékezni erre a csókra, gondolta, és felállt az ágyról.

Rick feszülten lépett be Madison téri házába. Kezében egy csokor melegházi vörös rózsát szorongatott. Tudta, hogy Leigh Anne vissza fogja utasítani, ahogyan őt magát is. Feszültségébe szívfájdalom vegyült. Halkan becsukta maga mögött a bejárati ajtót. Egy kicsit nyugodtabb lett, amikor meghallotta, hogy Leigh Anne az osztás műveletét magyarázza Katie-nek. Hangjuk a rövid folyosó végéről nyíló szalonból hallatszott ki. A férfi elindult oda, bár biztos volt benne, hogy a felesége sem rá, sem a virágokra nem kíváncsi. Még mindig betolakodónak érezte magát, amikor egy szobában volt vele, mégis örömmel várta, hogy újra lássa. Abban reménykedett, hogy ez nem marad örökre így, de félelmeitől továbbra sem sikerült megszabadulnia. Megállt az ajtóban, és benézett a szalonba. Leigh Anne ezüstszürke ruhát viselt, hozzá gyöngyökből és gyémántokból fűzött nyakláncot. A haját hátrafésülte és feltűzte. A tolókocsiban ült a kanapé mellett, amelyen Katie ült, kezében az iskolai irkájával. Anyának és lányának tűntek, s Rick arra gondolt, hogy az utóbbi hónapok során valóban azok is lettek. – Ezt akkor sem értem – mondta Katie zavarodottan. Leigh Anne nagy sóhajjal megfogta a kezét. – Holnap bemegyek veled az iskolába, kicsim, és beszélek a tanároddal – felelte.

Brenda Joyce


Megérezhette, hogy a férje ott áll mögötte, mert megfordult. Tekintete ámulva a rózsacsokorra siklott. – Helló! – üdvözölte a férfi jókedvűen, bár vidámsága kényszeredett volt. Belépett a szobába, és előbb a felesége arcát csókolta meg, aztán Katie is puszit kapott tőle. – Én talán segíthetek neked – mondta a kislánynak. – Nem szeretem a számtant – felelte a gyerek. – És nem tudom megoldani a példákat – tette hozzá, aztán kiszaladt a szalonból. Rick a feleségéhez fordult, és érezte, hogy a rózsák tüskéi a kezébe fúródnak, miközben erősen szorítja a csokrot. – Elfogtuk a nyakmetszőt – újságolta el. – Sikerült tetten érnünk, és azóta már mindent be is vallott. Leigh Anne megint a virágokat nézte, mintha soha nem látott volna még rózsát. Aztán Rickre emelte a tekintetét. – Hála istennek! A férfi elébe tartotta a csokrot. – Ezt neked hoztam. Az asszony egy pillanatra megijedt, de elvette a virágokat. – Köszönöm – motyogta. – Tudom, hogy nagyon nehéz neked – mondta Rick csendesen. – Nem egyszerű, hogy nem tudod használni a lábad, tolókocsiba kényszerültél, és az ápolóidra vagy utalva. Nem lehet könnyű elfogadnod ezt a helyzetet. – Nem – felelte Leigh Anne –, te ezt nem tudhatod. – De igen, tudom, mert ahányszor csak rád nézek, kiolvasom a szemedből, hogy boldogtalan vagy. Az asszony félrefordult. – Ne! – A férfi megfogta Leigh Anne állát, és maga felé fordította a fejét, hogy rá kelljen néznie. – Segíteni akarok neked. – De nem tudsz! És nem kérek a segítségedből! – Az asszony szeméből kibuggyant egy könnycsepp. – Miért nem akarod ezt megérteni? – Segíteni fogok neked, ha akarod, ha nem. Melletted leszek életed legnehezebb időszakában. Nem lesz mindig ilyen nehéz, Leigh Anne – mondta Rick, és eltökélte, hogy hinni is fog a saját szavaiban.

Brenda Joyce


– Miért csinálod ezt? – kiáltotta az asszony. – Miért nem akarod elfogadni, hogy minden megváltozott? – Semmi sem változott – ellenkezett a férfi. – Még mindig a feleségem vagy, és még mindig a legszebb nő is, akit én valaha láttam – jelentette ki. Felesége meglepetten és ijedten nézett rá. – Nem fogom feladni – jelentette ki Rick. Leigh Anne még mindig kezében tartotta a csokrot. – Bolond vagy – mondta anélkül, hogy a férjére nézett volna.

Francesca megengedte magának, hogy Calder könyvtárszobájában kitöltsön két pohár whiskyt. Az egyikbe jégkockát is dobott, aztán a kanapé előtt álló alacsony asztalra tette. Leült, ivott egy kortyot, és elégedetten elmosolyodott. Culhane atya beismerő vallomást tett, az esetet lezárták. A gyilkosságok nem fognak folytatódni. Lord Randolph a jelek szerint őszintén szereti Gwent, s ha nem csal az emberismerete, akkor ez Evanre és Maggie-re is igaz. A lány mosolya még szélesebb lett. Kellemes tavaszi nap volt, szerelem illata lebegett a levegőben. Francesca a vőlegényét várta haza, a város legvonzóbb és legcsábítóbb agglegényét. Azt mondta neki, hogy haladéktalanul feleségül akarja venni. Létezhet nála boldogabb nő a világon? – Elégedett vagy, drágám? – kérdezte egyszer csak Calder, aki éppen belépett a könyvtárszobába. A lány mosolyogva felkelt a kanapéról. – Nagyon is – felelte. A férfi a karjába zárta. – Nagyszerűen megoldottad az esetet, édesem. Francesca halványan elpirult, bár nagyon is örült a vőlegénye elismerő szavainak. – A legjobb amatőr magánnyomozó támogatásával – válaszolta, és feltűnt neki, hogy Calder fürkészőn néz rá. – Mi van? – kérdezte, és elkomolyodott. – Rólad beszéltem. Sokat segítettél. – Tudom – felelte a férfi, miközben felvette az asztalról a poharakat, és az egyiket odanyújtotta a lánynak. Brenda Joyce


– Ne búslakodj! – kérte Francesca. – Hogy búslakodhatnék, amikor itt vagy velem? – kérdezett vissza Calder azonnal. A lány mégis tudta, hogy valami emészti. – Milyen komor gondolatok foglalkoztatnak? – kérdezte, aztán letette a poharát, és megfogta a férfi kezét. Calder kiitta a whiskyjét. – Komolyan beszéltem, amikor azt mondtam, hogy haladéktalanul feleségül szeretnélek venni. Francescának az ajkába kellett harapnia, hogy a lelkesedéstől ne ragyogjon fel az arca. – Semmi kifogásom ellene – felelte. – Drágám, látom rajtad, hogy a legszívesebben örömtáncot járnál. Csak nyugodtan! Nem foglak megakadályozni benne. – Mikor házasodunk össze? – kérdezte a lány izgatottan. – Titokban csináljuk? Mi lenne, ha szűk körben tartanánk meg az esküvőt? Csak a családot hívnánk meg. Mit szólsz hozzá? A férfi Francesca álla alá nyúlt, és felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen. – Nem szeretnék közéd és édesapád közé állni. Tudom, hogy nagyon tiszteled őt, és nem akarom, hogy választanod kelljen közöttünk. A lány elkomolyodott. – Ezzel már elkéstünk, Calder. Rég melletted döntöttem, és nem fogom meggondolni magam – mondta. Vőlegénye magához vonta. – Ha önzetlen és áldozatkész ember lennék – felelte –, akkor visszavonulnék, amíg nem sikerül türelmesen jobb belátásra bírnom apádat. De sem önzetlen, sem áldozatkész nem vagyok, és leírhatatlanul örülök, hogy úgy határoztál, velem fogod leélni az életedet. Remélem, soha nem kell majd megbánnod a döntésedet. Francesca lábujjhegyre állt, és megcsókolta a férfit. – Azt tervezem, az egész családot hadrendbe állítom a papa meggyőzése érdekében. Csodálkoznék, ha végül nem adná be a

Brenda Joyce


derekát. Ha a mama, Connie és én összefogunk, nem veheti fel velünk a versenyt. – Nincs ember, akinek az sikerülne – felelte Calder gunyorosan. – Édesapád szeret téged, és nagyra becsüli az eszedet. Lehet, hogy még az esküvő előtt meggondolja magát. – Meg fogja – jelentette ki a lány magabiztosan. – Ez szilárd meggyőződésem. Holnap meg is kezdem az esküvő tervezését, ha nincs ellene kifogásod. Beszélek a mamával és Connie-val, aztán kitűzhetjük a nagy napot. Nekem még mindig a június tetszene a legjobban. A férfi mosolyogva bólintott. – Jól hangzik – felelte. – De valamit még mondani szeretnék – tette hozzá. Francesca szívverése felgyorsult az izgatott várakozástól. Calder most végre kimondja, hogy szereti? – találgatta, és háta mögött keresztbe tette az ujjait. – Igen? – kérdezte. A férfi megfogta a vállát, halványan elmosolyodott, és hallatlanul gyengéd lett a tekintete. – Amikor először láttalak, azonnal tudtam, hogy nem találkoztam még nálad különlegesebb nővel. – A lány mondani akart valamit, de Calder a szájára tette a mutatóujját. – Engedd, hogy befejezzem! Tudtam, hogy a szép külsőd bámulatos intellektust is rejt, a magánnyomozói éned pedig bátrabb és elszántabb, semmint az ember képzelhetné. A romantikus oldalad több reményre ad okot, mint azt bármelyik férfi kiérdemelhetné. Ugyanolyan különc vagy, mint én, vagy talán még inkább az. És szenvedélyes nő is. Ezt mind azonnal tudtam, és hamarosan arra is rádöbbentem, hogy te vagy számomra az igazi. – A férfi arcán apró mosoly futott át. – Valamilyen rejtélyes okból biztos voltam abban, hogy mi ketten tökéletesen összeillünk. Francescának elakadt a lélegzete. El sem akarta hinni, hogy valóban Calder Hart az, aki mindezt szabad akaratából mondja neki. – Van azonban valami, amivel nem voltam tisztában – tette hozzá a férfi csendesen, és kezét a lány arcára tette.

Brenda Joyce


Szemében mély érzések tükröződtek, és... könnyek csillogtak. – Mi az a valami? – kérdezte Francesca, bár a saját érzéseitől csak nehezen sikerült megszólalnia. – Nem voltam tudatában, hogy lassan, de biztosan beléd szeretek – felelte Calder. A lány nem tudott válaszolni. Könny lepte el a szemét, és forró szerelem töltötte be a szívét. – Szeretlek, Francesca – suttogta Calder, és magához ölelte. A lány a karjába bújt, s öröme és boldogsága nem ismert határokat. – Én is szeretlek – felelte.

Brenda Joyce


Borító: Tipografik Art ISBN HU ISSN

Recommend Documents