Bächer Iván KOCSMAZAJ. Bächer Iván, 2009

Bächer Iván KOCSMAZAJ © Bächer Iván, 2009

A felírónő Lonci néni anyai nagyanyám testvére volt. Élénken él emlékezetemben kedves, kerek arca, hatalmas termete, csudálatosan vaskos lába és utolérhetetlen hagymás krumplija. De ha elfelejteném is alakját, sok, sok tucat róla vagy róluk készült fotográfia hever fiókjaimban, dossziéimban, a megöröklött. és a rengeteg hurcolkodástól bizony mar kissé viseltes fotóalbumokban. Lonci néni a legtöbb fényképen kocsmában van éppen, ott vétetett le, a söntésben, a kármentő alatt, ami nem meglepő, mert sokat tartózkodott ott. Alkohol! amúgy egy kortyot sem ivott soha életében, de oda szólította, a söntésbe dolga, kötelessége, hivatása évtizedeken át. Lonci néni jó ember volt, áldott jó. Nem maradt fenn róla adat, mely arról tanúskodna, hogy akár csak egy kis rosszaság is lett volna benne. Hűséges volt: egy lakásban élt egész életében, egy férfi mellett. Gyermek nem adatott, de ott volt neki az ő Gyuszija, akivel jóban rosszban kitartottak egymás mellett fél évszázadon át. A Baross utcában laktak, szobakonyhás lakásban, mely nem volt kicsiny, ám mellékhelyisége a gangról nyílott. A szoba berendezése kísértetiesen emlékeztetett egy falusi tisztaszobáéra: két hatalmas támlás ágy, felette nagy szentkép, lábánál asztal, három szék, két óriási szekrény, falon bongó ingaóra és jókora kép, melyen őzike iszik a forrásból, miközben a vöröslő nap éppen lebukik a kéklő hegyek mögé. Slussz. A konyhában asztal, székek, rezsó, dívány és hatalmas kredenc. A kredencen géppuskahüvelyekből eszkábált öngyújtók mellett egy kis bödön, benne disznózsír. Lonci néni néha, ahogy elment a bödön mellett, lekapta tetejét, és a benne lévő evőkanállal lopva benyalt egy jó falatot a zsírból. Torkos volt, hiába, no lám, mégiscsak volt hibája neki is. Gyula bácsi boltos volt, majd hentes, közben végigkatonáskodott két világháborút, végül a szocialista fogyasztóvédelemtől ment nyugdíjba. Lonci néni is dolgozott egész életében. Felírónő volt. Ma már ilyen nincs. Ült a konyha és az étterem között a söntésben, ült kicsiny pultjánál, és akkurátusan felírta mindazt, amit a pincérek kivittek. Először a Britanniában dolgozott, ott több mint húsz évig, aztán a Bástyában, végül pedig a Gellértben. Ült a söntésben, a kis pultjánál, és fölírta a dolgokat. Ezt csinálta egész életében. Felírt. Nagyon szeretett felírni. És nagyon jól írt föl. Mindenki mondta, hogy senki nem tudott olyan jól, olyan pontosan, olyan észrevétlenül és mégis hibátlanul fölírni, mint ő. Soha nem tévedett, nem csalt, nem járt a pincérek kedvében, de nem is rövidítette meg őket. Lonci nénit mindenki szerette. És ő is szerette kollégáit. Különösen a Britanniában. Mondogatta, még nekem is, öreg korában a kis, mit sem értő gyereknek, hogy mennyire szeretett a Britanniában fölírni, hogy az egy finom hely volt, nagyon jó konyhát vittek, és hogy neki mindig gusztusa támadt arra az ételre, amiből sokat rendeltek, amit sokszor vittek el előtte, és sokszor írt föl. Különösen a brassóit szerette, élt halt a brassóiért, és bizony a Britanniában nagyon jól készítették a brassóit, nem sajnálták belőle a fokhagymát soha, ha egy nap hatszor hétszer kivittek brassóit, akkor a szakács már kérés nélkül is tudta, hogy egy zónaadagot ki kell küldeni Loncinak. Ahol Lonci volt a fölírónő, ott mindig a jókedv volt az úr, ott nemigen esett hangos szó, kiabálás, ott nem vattásodott gyűlölet teli csönd. Ahol ő ült, az ő kis pultjánál, mindig tisztán, mindig rendesen. Mindig mosolyogva, ott ilyesmi elő nem fordulhatott.

Ő volt a legnagyszerűbb fölírónő Budapesten. Amit tudok, megírtam róla már. Csak egyet nem még. Amire mostanra jöttem rá csupán. Azt mondtam az elébb: az ő hivatása kihalt. Hát nem egészen. Mert ő az én igazi felmenőm, vérem, az ő utódja vagyok, az ő szakmáját viszem tovább. Voltak írók, hírlapírók, művészek, építészek a családban, s minőjüktől ragadt tan rám, mindegyikőjükből van bennem valami, de neki, Lonci néninek, a felírónőnek vagyok igazán leszármazottja. Én is csak azt csinálom, amit ő. Ülök egy helyben és szépen, akkurátusan felírom azt, ami elmegy előttem. Ő alighanem alaposabb volt, nem hibázott soha. Én nem vagyok olyan derűs, olyan varázsos, mint ő volt, ráadásul elvétem néha a felírást, ki kihagyok egy, egy tételt, összezagyválom a kispörköltet a brassóival, néha félrenézek, lenyomok egy, egy kisfröccsöt is munka közben – ilyesmi soha elő nem fordulhatott volna Lonci nénivel. Amit ő felírt, az úgy is volt biztosan, amit ő nem írt fel, az nem volt soha. Valamikor megpróbáltam méltó lenni hozzá. Ma már tudom, hogy reménytelen. De azért még néha igyekszem.

Gyerekkel újságért Február vége volt, szombat, kora délelőtt. Vidéken laktam akkor, családban. Indultam újságért. Megszoktam már a szombati lapot. Ki nem hozták, autózni, motorozni, biciklizni bajos volt ilyen márciusi télvíz idején. Gyalog kellett menni, s bizony vagy kilométert hóban, sárban, latyakban kaptatni a kövesútig. Összeszedtem az üres szódáspalackokat, cekkereztem, cihelődtem. Mondták, hogy vegyek akkor már tejet, négy kittit is, ja, és hat tojást, no meg egy vajat. Egyébként pedig: kész a gyerek. Mert gyerekkel mentem. Hagyomány volt ez. Szép, régi, akkor egyhetes. Az előbbi szombaton is kerekedtem éppen, amikor nálunk időző unokanagyanyja így szólt váratlanul: – Vidd magaddal a gyereket is. Hívtam én gondolkodás nélkül, biztos voltam benne, úgyse jön. Jött. És együtt mentünk újságért. Most pedig, egy héttel később már nem is kellett kérni, csak jelezni: szombat van megint, lassan indulunk. A megszokás nagy úr. A gyerek becsomagolását, fölszerelését most is szakértőkre bíztam, én csak séta kész gyereket veszek át. Indultunk aztán, kézen fogva, szépen és persze késve, szorongtam is, lesz e még lap. Ahogy a kapun kiléptünk, máris megálltunk. Pontosabban a gyerek megállt, és én – mi mást is tehettem volna – vele tartottam ebben az állásban. A gyerek leguggolt, és egy jó öklömnyi sáros havat tömött a szájába. Kikotortam a nagyját, javallottam, hogyha már muszáj, akkor egyen tisztát, van az út szélén olyan is. Evett egy falás tisztát, majd egy szólt: – Egyél te is! Nem ellenkeztem, féltem, hogy úgy még több idő vész el, hóba haraptam inkább. Egész jó volt. Utoljára a Wekerle telepen ettem ilyet, ötéves koromban. Falatozgattunk vagy öt percig, aztán mentünk tovább. A gyerek gondosan nézett a lába elé, nehogy véletlenül egy pocsolyába ne lépjen bele. Ha pocsolyát vétett, akkor korrigált. Tocsogtunk, dagonyáztunk a tavaszi tél szikrázó napsütésében. Mi lassan haladtunk, míg az idő szaladt. – Vegyél fel – mondta aztán. Felvettem, hogy ne menjen el vitával az idő, persze épp kaptatón voltunk, nem is bírtam sokáig, van a gyerek már vagy húsz kiló, és a vállamon leffegő szatyorban még üresen lötyögtek a szódáspalackok. Letettem a gyereket. Egy bokor mellett. Mint utólag rekonstruáltam: borostyán volt. Gyerek nem ment tovább. Odalépett a bokorhoz, és figyelmesen szemlélte. Néztem, mi érdekes van egy bokorban. Be kellett látnom: sok. Szép tud lenni még egy bokor is. Sötétzöld levelei, bársonyos, félgömbbe rendezett lila bogyói megnyerték tetszésemet. A fene se gondolta volna. A gyerek, úgy látszik, gondolta. Odanyúlt, matatta a bokrot, a gallyakat, a leveleket, bogyóvirágokat, mindent megfogott, simogatott akkurátusan. Aztán letört egy bogyóvirágot, és kezében tartva nézte hosszasan. Majd átnyújtotta, hogy tegyem zsebre. Mehettünk máris tovább. Fölértünk az emelkedőre. Ott aztán a gyerek nagyon megállt. Centire ugyanott, ahol a múlt szombaton is. Megállt, és elégedetten nézett lefele. Hát igen, néztem az órámra, ezt sem ússzuk meg. A kilátást. És már mondta is: – Kilátunk. És álltunk és kiláttunk. El kell ismerni, hogy a kilátás nézhető itt, szép helyen lakunk, a mi

utcánkban persze mindenki szép helyen lakik, mindenki látja azt, amit mi: a csillogó Dunából egy tizenöt kilométernyi darabol, Vác tornyait balra, no meg a cementmonstrumot, szemközt a Pilis kezdetét, jobbra pedig Nagyvillámot, Visegrádot, Szent Mihály-hegyet, az egész felett pedig a lassan úszó szürkés, kékes, fehéres eget. Reggeltől estig ezt látjuk, de szombatonként itt külön megállunk nézni is. Nézünk vagy három percet, aztán a gyerek, csakúgy, mint múltkor, kiadja az utasítást: – Akkor most kiabálunk egyet. És akkor a kilátásba belekiáltunk egy hatalmasat. Közben rájövök: azért kell kiáltanunk, mert kilátunk. Kilátunk, kiáltunk. Aztán mehetünk tovább. A következő házig. Amelynek kéményéből hatalmas, fehér füst gomolyog az ég felé. Megállunk, nézzük a füstöt. Hökkentőn szép tud lenni egy füst is. Bodorodik és penderedik, szürkülik és fehéredik, a tompa égbe fölkapaszkodik, elárad, szétfolyik. Füst. Igazi füst. Néztük is sokáig. – Mocskosul füstöl – mondta a gyerek aztán. Majd hozzátette: – Szalonnaszaga van. Ezen elgondolkoztam. Egészen érdekes dolog tud lenni egy ilyen gyerek. Rám csak rövid időkre volt bízva eddig; némi lelkiismeret furdalással kell belátnom, hogy én inkább csak ügyelek a gyerekre, nemigen szoktam figyelni rá. S nem nagy mentség, ha másra sem. Mentünk tovább. Pár pocsolyagázolás és némi hó evés után elfáradt, föl kellett vennem megint. De pár lépés után letettem; a kanyarban, az egykori némafilmsztár kastélya alatt jókora madárrajra lettünk figyelmesek. A madarakat nem tudom azonosítani. Pedig már kikupálódtam madártanból az elmúlt évek során. Hosszasan néztük a rigónagyságú, szürke, bóbitás szárnyasokat, amelyek meghökkentően sokat ürítettek, mégpedig folyósat és citromsárgát. Csak visszafelé, Lajos szomszédunknál megpihenve tudtuk meg, hogy ritka vendégekkel találkoztunk, a messzi északon honos csonttollúakkal, akik előszeretettel fogyasztanak sárga fagyöngyöt, mit sem törődve azzal, hogy az bizony csúnyán meghajtja őket. Mi viszont mentünk tovább. Harminc perc alatt megtettük a tízperces út felét. Beértünk a házak közé, elhagytuk a friss havat, kilátást, reméltem volna, hogy tudunk szaporábban haladni tán. Ha először mentem volna újságért gyerekkel. De mivel nem így volt, meg sem lepődtem, hogy minden egyes kapu előtt meg kell állnunk, és meg kell várnunk a kutyát, hogy az ugathasson egy jót. Ha már torkaszakadtából ugatott a kutya, csak akkor mehettünk tovább. A következő kutyáig. Falun vagyunk, minden háznál van kutya. De hogy mindegyik tud e ugatni, azt csak az tudhatja, aki személyesen győződött meg erről. Ketten már vagyunk, akik biztosan tudjuk, hogy a falu három utcájában valamennyi kutya ugat. Mocskosul ugat, bólint néha a gyerek elismerőn. Elérkezünk a boltba, rögtön látom, van még újság a pulton, de elébb a gyerek kezd harsányan követelni gumicukrot, téli fagyit, ropit, és szőlőcukrot mindenekelőtt, abból két zacskót is veszek, azt nagyon szereti, még bedobom a szatyorba a kiflit, a szódát, a tejet, a tojást, aztán gyorsan hátrálok kifelé a gyerekkel, mert megveteti az egész boltot nagy lendületében. Visszafelé ugyanennyi az út, igaz, most nem a kutyák, hanem az esőcsatornák végéről kicsüngő jégcsapok miatt, kellett, minden kapunál megállni, a folyamatos szülőcukor fogyasztás csak növelte a lemaradást a normaidőtől, és mindehhez hozzáadódott egy tízperces pihenő is, amihez ő is ragaszkodik már. – Megyünk a hegybe? – kérdi közeledvén. – Miféle hegybe? – Hat abba a mocskosul nagy hegybe. Na, mi az, mondjad már!

– Ja. hogy a Tibetbe. Múlt héten visszafelé meglátogattuk az útba eső vendéglátó ipari egységet, amely az egzotikus Tibet nevet viseli. Mondtam is a gyereknek, hogy a kocsmának az a neve: Tibet. Mire ő kérdezte, persze, hogy az mit jelent, mire mondtam, hogy az egy ország, ahol nagyon nagy hegyek vannak. Kérdezte, mekkora hegyek, mire rávágtam, hogy ku... pardon, kimondhatatlanul nagy hegyek, mire ő, hogy akkor mondjam ki, mire én leegyszerűsítettem, és mondtam, hogy mocskosul nagy hegyek vannak arra. Ezen elmélázott. Mocskosul nagy? Mire én megerősítettem: mocskosul. Erre elhallgatott. Nem tudtam, épp akkor mentette le a tetsző kifejezést a wincseszterébe. Beültünk, ettünk, ittunk, majd kiléptünk a helyiségből. Ő odaszaladt a dombon lévő kert kerítéséhez, és elmutatott a Börzsöny felé. – Ott a zöld ház mögött vannak a lovak. Bizony ott vannak most is, mert a múlt héten már megállapítottuk ezt. Két ló állt a havas réten mozdulatlanul. Annyira mozdulatlanul, hogy a gyerek meg is állapította: – Ezek állovak. – Miért? – Mert állnak. Nem igaziak. Hintalovak. Háromnegyed órával később beléptünk a kert kapuján. – Mocskosul vizes a lábam. Mocskosul vizes. Mocskosul. És mocskosul jókat mondok, ugye. Alig állok a lábamon, mire lemálházunk. – Jézusom, hogy néz ki ez a gyerek! Mint egy disznó. Hoztatok mindent legalább? – Tessék: tojás, tej, zsömle, szóda, medvecukor, szőlőcukor, téli fagyi, gumicukor, ropi. Tessék! – És az újság?

Sima vizes fröccs Fölszálltam, és leültem egy még üres négyes ülésre. Nem sokáig örvendezhettem a tágasságnak, szuszogva, döcögve terebélyes, pocakos, szakállas úr közeledett. Már messziről fixírozta a velem szemközti üres helypárt. Odaérve rám horkant: – Szabad? Hosszasan cipelődött, levette, fölakasztotta zakóját, rendezgette holmiját, kopott aktatáskáját, tömött vászonszatyrát, lezuttyant, helyezkedett, szuszogott, izzadt, dörmögött. Amikor úgy ahogy elrendezte magát, sóhajtott egy hatalmasat, és szatyrából másfél literes pillepalackot húzott elő, amelyben zöldesfehér folyadék gyöngyözött. Kicsavarta a kupakot, emelte az üveget kusza fehér szakálla mögött sejthető szája felé. Rám pillantott, és félbehagyta a mozdulatot. – Megkínálhatlak, pajtás? Tétova bólintásomat be sem várva, lába közé szorította a palackot, újra vette a szatyrot, és abból nagy nehezen két, kissé viseltes papírpoharat cibált elő. Mindkettőt kezembe adta, és megtöltötte csurig, hogy lötykölődött is kifele. – Gyorsan igyuk, pajtás, mert, hoppá, látod, kikotyog. De vigyázz, ez nem bor, nem is fröccs, ez fele bor, fele víz. Tudod, pajtás, én sörös voltam évtizedeken át, de mostanában úgy felpuffadok a sörtől, akkor vízhajtót kell szedjek, a vízhajtó pedig kikészíti a szívemet, ami amúgy is teljesen tré már, szedek is valami pirulát, persze nem ér semmit, lökd meg, megjegyzem, azelőtt egy fél Hubertust is becsaptam a sörhöz, még azelőtt Unicumoztam, de aztán maradtam a Huninál, az nem olyan erős, meg jobban lecsúszik, de amióta nem iszok sört, a Hubertust is elhagytam, gondoltam, ittam már eleget, átálltam a vörösborra, azt szerettem nagyon, de az meg széjjelmarta a gyomromat, lökd meg, úgyhogy átálltam a fröccsre, jaj, azt nagyon szerettem, eleinte nagyfröccsöztem, de aztán inkább kicsiket ittam, azt hittem, megtaláltam az ideális megoldást, de akkor elkezdte a szódavíz marni a gigámat, mondta az orvos, hogy attól nagyon szép rákot lehet kapni, hát spekuláltam, mit csináljak, rájöttem, hogy vízzel fogom elegyíteni a fehérbort, mint a régi rómaiak, a pesti víz az jó, és tényleg, ez bejött, ráment vagy negyven évem, de megtaláltam, ugye, hogy nem rossz, lökd meg, na fogd a poharakat, úgy, persze lehetne nem inni is, de annak semmi értelme nincsen, egyszer megpróbáltam, de olyan depressziós lettem, lökd meg, hogy majdnem elpatkoltam, marékszám zabáltam az antidepresszánst, hát attól meg teljesen impotens lettem, akkor vettem Viagrát, hát arra meg ingem, gatyám ráment, ráadásul semmit sem segített, pedig annak kellett volna, lökd meg, hát hagytam a francba, legföljebb nem dugok annyit, kit érdekel, dugtam már eleget, az asszony úgyis otthagyott már öt éve, nem is lakom otthon, a templomban lakom, mert kántor vagyok egyébkent, kántortanító, de az iskolában már nemigen tanítok, tavalyelőtt, lökd meg, egy órán úgy átestem a diavetítő zsinórján, hogy szarrá törtem a pofámat, minden csupa vér volt, ki kellett hívni a mentőt, annál is inkább, mert két gyerek rosszul is lett, azóta nemigen tanítok, legfeljebb helyettesítek, de főleg orgonálok, meg a kórust csinálom, segédlelkész vagyok, jó az nekem, van helyem, egy kis lyuk, de az enyém, néha elküldenek ide, oda, helyettesíteni, mint most is, azt se tudom, lökd meg, hova megyek, csak fölírták, hogy hánykor kell leszállni, tíz harminckor, vagy negyvenkor, na hol a cetli, lökd meg, nézz oda, nem találom, nem érdekes, na, fogd a poharakat, nem tudod rendesen tartani, lökd meg, úgy látom, neked is remeg már a mancsod, én néha üvegből kell hogy igyak, úgy remeg, de csak délig, déltől nem remeg soha, izzadni is csak addig szoktam, de addig aztán, lökd meg, úgy izzadok, akár a ló, és ez nem olyan szokványos izzadás, ez hideg és büdös, nem izzadságszaga van, hanem dögszaga, az asszony ezért ment el, a szagom miatt, kit érdekel, hadd menjen, meg az aceton szag miatt, azt mondta, hogy olyan reggelente a pofám, mint egy felrobbant cukorgyár, lökd meg, hát az igaz, hogy egy kicsit cukros

vagyok, azt mondta a doki, hogy ez spontán cukor, de az két éve volt, most már szerintem nem spontán az, hanem teljesen tudatos, úgyhogy nem is megyek már el vele, le van tojva az a kis cukor, igaz, hogy nemigen látok miatta, de hal láttam már eleget, egészségedre, pajtás, a reggel az egy kicsit macerás, arra riadok, hogy izzadok, no meg érzem a szívemet, meg zsibbad a karom, vagy a kisujjam, mert az szokott zsibbadni, ez a kisujjam, lökd meg, most is érzem, meg a lábam végit, az a podegra, vagy minek mondják, felgyülemlik a húgysav, alig tudok néha járni, de hát jártam már eleget, minek mászkálni annyit, szóval reggel beletelik egy kis időbe, amíg összekalapálom magamat, nemigen bírok kimászni az ágyból, mintha valami nehéz zsák lenne a mellemen, mikor aztán mégis kikászálódok, akkor rám jön a hányinger, nem mindig hányok, de öklendezek egy sort, de aztán mindig elmúlik, kit érdekel egy kis öklendezés, lökd meg, tízre már mindig pikkpakk kész vagyok, már a hátamat is bekentem, mert azt ellepte valami rusnya ragya, elég nehéz egyedül bekenni, de egy fakanálból és egy fogkeféből csináltam magamnak egy olyan príma hátkenő készséget, hogy percek alatt megvagyok azzal is, és indulhatok az újságért, azzal meg beülök a Kispiszkosba, ott már vár a kávé, és egy ilyen jó kis sima vizes fröccs, leülök, és akkor boldog vagyok, és rájövök, hogy istennek hála, énnekem tulajdonképpen az égvilágon semmi bajom nincsen, na tartsd azt a poharat, pajtikám.

Fröccskorszakok Beléptem a helyiségbe, a pultnál kikértem a két kisfröccsöt, amit mostanság szokásom kikérni, majd üres asztal után néztem. De azt nem leltem éppen; mindegyiknél ültek, általában ebédeztek is. Az egyik ablak melletti asztalnál azonban csak egy idősebb úr mélázott, odakéredzkedtem tehát. Amikor kihozták a két, két decis poharat, amelyekben megnyugtatón gyöngyözött a halványzöld rizlingből mixelt ital, és én az egyiket szájamhoz emeltem, asztaltársam szintén megfogta poharát, és súlyos szemhéja alól rám emelve tekintetét így szólt: „Egészségére, uram! Egészségedre! Ha megengeded. Mert én vagyok az idősebb. Egy kisfröccsel biztosan. Úgy hat-nyolc évvel tehát. Legalábbis nekem akkortájt volt ez a két kisfröccsös korszakom. Persze én sem így kezdtem, ahogy nyilván te sem. A seregben még ritkán adtuk háziúrnál alább. Egy, egy félórás dobbantás alatt le tudtam küldeni hatot is abból. Persze, csak ha jó, friss, erős és hideg volt a szóda. Mert olyannak kell a szódának lennie, hogy ellensúlyozni tudja egy deci belőle azt a négy deci savanykás nohabort, amit a helyi restiben mértek. De ha szűriben voltunk az időnek, akkor gyakran csak spriccert kértünk, öt deci bort legyintettünk meg egy spriccantás szódával. Ám, ha ráérősen iszogathattunk, ha már kora reggel elkezdhettük a napot, és persze, ha jó volt a szóda, igazi, üveges, lehetőleg helyben készített, akkor házmestereztünk inkább. Az hiszem, az a legtökéletesebb arány, a három deci bor, két deci szódával, persze – ezt mindig hozzá kell tenni –, ha a szóda jó. Mert mindenfélefajta fröccsnek ez a fundamentuma, fiam: a szóda. Jó szódával még a viceházmester is élvezhető, pedig abban már ugyancsak elnyomja az a töméntelen mennyiségű három deci víz azt a két deci borocskái. De, megmondom őszintén, volt időszak, amikor elég sokat vezettem, és olyankor bizony ráfanyalodtam párszor. Aztán az érett férfikor mégiscsak a nagyfröccs jegyében múlik el. Azt kér ki az ember hazafelé menet, amikor már majdnem otthon van, no de azért mégse; vagy barátaival megülve a szokott helyen; vagy, urambocsá, valami hölggyel egy borozó mélyébe húzódva be; azt iszik az ember, aki ereje teljében van, vagy legalábbis azt hiszi magáról; egy deci szikrázó szódával a két deci bort. Mikor aztán kezdődnek a bajok, intések, első jelek, akkor beköszönt a kisfröccs korszaka. De mert az ember nehezen nyugszik bele a megváltoztathatatlanba, hát úgy jár el, ahogy, látom, maga is, kettesével kéri a kisfröccsöt. Már Krúdy is elmélázott azon, miért nem ismeri a művelt emberiség a két deci bor, két deci szóda elegyét. Hát így megpróbáljuk századok vétkes mulasztását egy kicsit helyrebillenteni: egy deci bort, egy deci szódát iszunk, de gyors egymásutánban kétszer. Végül, mikor már minden eldőlt, akkor marad ez – emelte föl a félig teli kis poharat az öreg –, a kisfröccs. A magányos, esendő, szerény, szürke kisfröccs, aminek mégis tartusa van, büszkesége, ereje. Egy deci bor, egy deci szóda. Szinte semmi. És mégis: minden benne van. No egészségedre!” És az öreg egy slukkra kiitta, majd nagyot sóhajtva letette poharát az asztalon sorakozó tizenegy másik üres pohár mellé.

Biztos pontok – Szerbusz! – Szia. – Hova, hova? – Csak ide a boltba. Szódáért. Hát te? – Én meg ide, a ruti butikba. – Rutibutikba? Mit veszel ott, gatyát? – Áh, dehogy. Zsebkendőt. – Zsebkendőt? – Zsebkendőt. – Zsebkendőt? Hova? Miért? – Zsebkendőt. Tudod... hosszú. Beülünk egy kicsit? – Üljünk... – Orrsövényferdülésem van, tudod. Aki látott már operált orrsövény ferdülésest, az tudja, hogy az orrsövényferdülést soha nem szabad megoperáltatni. Azt hagyni kell. Azt fújni kell. Allergiás is vagyok. A sörre. Meg minden ételre. Ha bekapok egy falatot, már folyik is az orrom. Nem baj. Fújom. Nem mondom, néha kényelmetlen. Különösen társaságban. Hogy folyton fújja az ember az orrát. De hát nem kell társaságba járni... – És mit szólsz ezekhez? Elképesztő. – Igen. Viszont én csak vászon zsebkendőt használok. Alighanem ezt is az apámtól örököltem. Ő sose folyamodott papír zsebkendőhöz. Megvoltak az ő jó kis vászon zsebkendői. Allergiás lehetett ő is. Meg orrsövényes. Őt meg is operálták. Aztán mire ment vele. Ugyanúgy folyt neki is. Olyan mindegy. Fontos, hogy legyen az embernek zsebkendője. Jó és elegendő. Hát nekem van vagy százhúsz. És sokféle. – No igen. Én meg fröccsös vagyok. Kisfröccsös. Igazi fröccsös. Csak igazi szódából készítettet iszom. Istennek hála, hogy kapni igazi szódát. Ez az egyetlen vigasztaló dolog, hogy van még szóda, igazi. A fröccsnél legalább olyan fontos a szóda, mint a bor. Ha nem fontosabb. Nagyon nem mindegy, milyen szóda kerül a borba. Például én olyan helyre, ahol pillepalackból löttyintenek ásványvizet a pohárba, hát én oda másodszor be nem teszem a lábamat. Különben is, a pillepalackot élből utálom. – Borzalmasak... Mind borzalmas. – Egyszer jártam egy ártéri erdőben, miután levonult onnan a víz. Térdig jártam a pillepalackban. Mindent elvisz a víz, minden elrohad, elporlad, elég, csak a pillepalack nem. Ha látok egy embert, amint cipeli a maga hat pillepalackját, hát legszívesebben kiverném a kezéből. Ráadásul sima csapvíz van a legtöbben. Kicsit megbuggyantva. – Van kisebb és nagyobb, puhább és ressebb, vékonyabb, vastagabb, van sötét, van világos. A kabátzsebbe mindig a nagyobbakat teszem, néha nem is egyet, különösen, ha hideg van, mert a hideg az meghúzza az ember orrát. A zakózsebbe egy kisebbet hajtogatok. A nadrág zsebébe megint egy nagyobbat. Általában el is kések mindenhonnan, mert mire végzek a zsebkendő-elrendezgetéssel, már elszaladt az idő. No de inkább, semmint, ne adj’ isten, egyszer zsebkendő, vagy kellő számú zsebkendő nélkül kerekedjek föl. Olyan nincsen. – Elképesztő... Az ember azt hinné, hogy ezt már nem... és akkor: de igen... Még ezt is. – Vannak kedvenc zsebkendőim, és vannak, amiket nem használok soha. De egyet se dobok el. A zsebkendőknek is megvan a maguk sorsa. A maguk múltja, históriája. Maradt még apámtól egypár.

Szép nagyok. Szeretem őket. Vannak, amelyeket ünnepi alkalomra kaptam egykor, és ma már tűnt asszonyokra emlékeztetnek. Vannak titokzatos darabok, amelyekről nem tudom, hogyan keveredtek hozzám. Egyszer csak itt voltak. Az utazások során is mindig veszek párat, Van római zsebkendőm, izlandi. Egyszer meg Soroksáron vettem, tíz forint volt darabja, hát csak nem hagyom ott. – Arról nem is beszélve, hogy az ásványvíz nem jó. Nem elég ress. Pláne ha már fél napja nyitva van. Mert úgy szokták. És akkor kapsz egy langyos vizes bort, Szörnyű. De ha frissen nyitják, akkor sem az igazi. Az igazi szóda az vagy gépből jön, vagy szódás által műanyag palackba töltött szóda. Abból van nekem tíz darab. De persze a legigazibb szóda, az, az üveges. – Állatok... – Gyerekkoromban még lovas kocsin jött a szóda, a legeslegigazibb szóda, igazi szódásüvegben, igazi kocsin, igazi lóval, igazi szódással, aki igazán úgy káromkodott, mint egy kocsis, és úgy verte a lovát, mini egy szódás. Akkor még minden igazi volt. Van még vagy tíz igazi szódásüvegein. Néha, jeles napokon elviszem őket a szódáshoz, és megtöltöm őket. Csak az a baj, hogy meghalt a szódásom. Van másik, de az nem olyan. Most keresek egy igazi szódást. – Egyszer egy derék cigány asszony a Lehelen rám sózott tízet. Abból is van még három. Azok kicsik. Kicsik, de jók. Van aztán születésnapos zsebkendőm, vett házban ott maradt zsebkendőm, vannak titkos zsebkendőim is, amelyeknek eredetét csak én tudom, no meg vannak különleges alkalomra tartogatott zsebkendőim, amelyeket csak ritkán veszek magamhoz. – És nincs különbség... Mindegyik... Áh... Borzalom... – Külön mosom őket, de ha nem tömöm meg a gépet, akkor nincs meg a súlya, és centrifugálásnál szétveri a lakást. Úgyhogy erre is ügyelni kell. Hogy jusson is, maradjon is. De amikor összegyűlik kellő mennyiségű koszos zsebkendő, és még van tiszta is, hát az nagy öröm. Persze folyton pótolni kell, ami elrongyolódik. Észnél kell lenni itt is... – Igen. Na most egy jó szódás az olyan, mint egy jó hentes, vagy egy jó pszichológus. Csak amazoknál azért olcsóbb. Ha az ember megtalálja a maga szódásat, akkor már nincsen elveszve ebben a koszlott világban, akkor már van valakije, ha egyvalakije is, de van. Hát azt keresek én most, egy igazi szódást. Addig meg veszem ezeket a műanyag palackokat. Ez is jó. És cserélem, nincsen szemetelés. De persze van otthon szódásszifonon is, gyártom magam is a szódát, Gyakran vegyítem, hogy egyik se fogyjon annyira. Félig ebből, félig abból töltök a pohárba. – Nem tudom, miért érdemeljük ezt meg... De megérdemeljük... Biztosan megérdemeljük... – Úgy számolom, hogy mindig előadódhat, hogy egy hétig nem lehet kimenni az utcára. Egy hétnél nem hiszem, hogy tovább fog tartani, de egy hétre mindig föl vagyok készülve. Mindig van egy hétre elegendő cukrom, lisztem, babom, élesztőm, petróleumom, gyertyám, gyufám, borom, és persze szódám. Mindig kell legyen otthon hét ilyen egy és háromnegyed literes teli palackkal. És mindig van legalább öt doboz patronom is. Van hét üveg teli szódám, meg ötven patronom, a többi nem érdekel. – Mostanában vasalom is őket. Elég szép munka, ha nekiállok vasárnap délután kettőkor, négyig elvagyok vele. De ha megvan, és bestószolom a szekrénybe, hát az roppant megnyugtató. Ilyenkor nyitva is hagyom a szekrény ajtaját, hogy lássam a stószt, akkor nyugodt vagyok, minden rendben... – Nem tudom, miért nem tudjuk elkergetni őket... de mindet... Az utolsó szálig mindet... – Na megyek, mert bezár a bolt. És csak itt kapni szódát... Öt van otthon, azt nem szeretem. Legalább hétnek kell lennie. Akkor egy kicsit jobban el tudom viselni... de még biztosabb, ha nyolc van. Pláne kilenc. – Én is igyekszem... Hibádzik legalább nyolctíz darab. A sarki bálás boltban láttam, igaz, hogy elég kicsik, és én a nagyobbat jobban szeretem, de hát aki a kicsit nem becsüli, ugye... – Na megyek.

– Szevasz. – Hagyjad, meg vagy híva. Kösz. – A kurva anyjukat! – Ölellek. – Csókollak. – Szia. – Szia.

Orrfújás Ültem a vonaton, kényelmes BMX típusú, narancssárga, szembeüléses kocsiban. Velem szemben magam korabeli nő nézett ki az ablakon. Nemigen vetettem rá ügyet, nem voltam ismerkedős kedvemben, és fontos, határidőre bevégzendő olvasnivalóm is akadt. Olvastam hát elmélyülten. Jó negyedóra is eltelt, amikor megéreztem, hogy néznek; azt – úgy mondják – meg szokta érezni az ember. Felpillantottam, és láttam, hogy valóban, néz engem a szemben ülő nő, néz, de nem is akárhogyan, szinte révülten, furcsa mosollyal az arcán, néz merőn. Én csak bárgyún rámosolyogtam. – Bocsánat – mondta, és lesütötte szemét, – Mit látott... rajtam? – Semmit... Semmit... ne haragudjon... Csak ahogy folyton az orrát fújja.. Azt észre se vettem. Hogy folyton fújtam volna az orromat. Azt ugyanis valóban gyakorta fújom, olyan gyakorta, hogy már ügyet sem vetek rá. – Éppen, mint a férjem. – A férje? – Igen. A férjem fújja így mindig az orrát. Ne haragudjon. – Nem haragszom. Miért haragudnék. Biztosan neki is orrsövényferdülése van. Csak megműteni ne engedje. Szétverik a pofáját, és ugyanúgy folyni fog az orra. Ha nem jobban. – Nem, nem... Pontosabban van neki az is, de az orrát nem azért fújja, illetve valószínűleg, vagyis elsősorban nem azért, hanem allergiás inkább... – Mire allergiás? – Hát elég sokáig tartott, mire rájöttünk... – Valami gaz? – Nem, nem. – Macskaszőr? – Áh, dehogy. – Tej? – Langyos, langyos... De azt nem iszik soha... – Akkor sör. – Honnan jött rá? – lepődött meg. – Forgatom a szakirodalmat... De miért nem iszik akkor bort? Vagy fröccsöt? – Mert a sört szereti. Sörös. Mindennap megiszik öthat üveggel. Azt mondja, az nem sok, minden rendes cseh vagy bajor ember megiszik annyit. Csak őneki az első korty után megered az orra, és aztán fújhatja estig. Egyébként ez sem a teljes igazság, mert reggel nem iszik sört, mégis, ahogy fölébred, elkezd neki folyni az orra. Telitrombitál vagy három zsebkendőt, mire, úgy ahogy, konszolidálódik, és elkezdheti a napot. Addig csak kóvályog a lakásban, és trombitál, szörcsög, tüszköl, prüszköl, mint a ló. Ráadásul csak vászon zsebkendőt használ, a lakásban mindenfelé hevernek a mocskos vászon zsebkendők, igaz, hogy maga mossa. Meg nem kell gondolkozni rajta, mit vegyen neki az ember karácsonyra, születésnapra. Aztán délelőtt, délután, amíg benn van a munkahelyén, addig nincsen semmi baj, olyan, mint egy normális ember. De amint végez, és megissza az első sörét, úgy mondja: rajtsör, azonnal elered az orra. Leteszi a kocsit, és megy a kocsmájába. Ott már ki van neki készítve a söre, mellette egy csomag papír zsebkendő. De az csak vicc, ő azzal nem él. O a saját vászon zsebkendőjét veszi elő az első korty után, hogy aztán fújja, törülje, facsarja onnantól estig, amíg ki nem dől. Jószerivel nem is lehet, vele beszélni, érintkezni, kommunikálni, mert folyton az orrát fújja, tulajdonképpen ő az orrával él együtt. Valami rémes az egész...

– Miért nem megy el orvoshoz? Biztos van gyógyszer erre... – Nem hajlandó. Azt mondja, mindennek ára van, és az ő sörözésének ez az ára, ő ezzel fizet a sörözésért. Azt mondja, nem is olyan magas ár ez: neki direkte jólesik, ő szereti fújni az orrát... – Hát akkor tulajdonképpen a maga férje egy szerencsés ember. – Az... – mondta, és egy kicsit hallgatott. Aztán folytatta: – Sokáig hadakoztam vele, évekig. De aztán feladtam, már régen feladtam. Hadd fújja az orrát, csinálja csak. Lassan rájöttem, hogy neki fújnia kell az orrát. Úgy kifúj mindent magából. Kifújja magából a sok bajt, bánatot, keserűséget, szorongást. Kifújja a magányt. Kifúj családot, kifúj engem is. Kifújja azt a rengeteg rosszat, szörnyűséget, ami benne van. Ki a gonoszságot, önzést, kegyetlen ganéságot, ami nap mint nap felgyülemlik benne. Kifújja a hűtlenséget, az árulást, a hazugságot, a piszkos kis titkokat, mind, mind kifújja lelke feneketlen, sötét, elátkozott bugyraiból... Figyeltem, néztem, hallgattam a nőt, és közben, automatikusan előhalásztam zsebemből koszos vászon zsebkendőmet, és harsány trombitálással kifújtam orromat. Ellágyulva nézett. – Igen... Pontosan így... mint maga... így fújta az orrát a férjem is. – Fújta? – ütött fülön a múlt idő. – Hát már nem fújja? Mi lett vele? Nézett rám. Tekintete megtört, fátyolos lett, mély, akár a kút. De szeméből könny nem gördült alá. Elmosolyodott, úgy mondta, balkán, keményen: – Fújja. Csak már nem nekem.

Orvosló – Jó napot, doktor úr! – Áháh! Szerkesztő úr! Rég láttam. – Nem volt különösebb bajom. – Miért, most van? – Most sincs. Csak a szívem... itt érzek valami nyomást néha. Fölriadok éjjel, kiver a víz. – Hát persze. Ismerem ezt. Nekem mondja?! Halálfélelem? – Az is van. – Szapora szívverés? – Az is, persze. – Jól van. Az a jó. Höhö... Még szép. No, üljünk csak le. Vegye le az inget. Mi van a lapnál? – Semmi különös. A szokásos... Telefon! – Percenkem szól. Nem szabad kikapcsolni. A személyi hívónk elromlott. Már második hete rossz. Halló! Melyik? Az nem is az én betegem! Agyat cserélt? Mondja meg, hogy negyed óra múlva megyek! Na lássuk csak. Igen. Hát itt szép kis extrák lesznek, azt már hallom így is. Mintha a magamét hallanám. – Mi az, doktor? A maga szíve is fáj? – Miért? Azt hiszi, hogy egy kardiológusnak nincsen szíve? – Persze, hülye vagyok. Kinek legyen baja a szívével, ha nem egy kardiológusnak? – És hogy ne legyen baja a szívével egy kardiológusnak?! Hogy ne menjen tropára a szíve egy magyar orvosnak, egyáltalán? Szerkesztő úr, maga azt elképzelni nem tudja, hogy mi folyik itt! – No mi történt? – Mi történt? Semmi, szerkesztő úr! Semmi különös nem történt. Évek óta nem történik semmi különös, csak minden tönkremegy! – Telefon! – Halló! Mi az, hogy értekezlet? Már megint? Hát tegnapelőtt volt... Mi az, hogy az nem az volt? Hát mi a jó édesanyja volt az a világnak! Nem megyek! Mi? Igen... Majd meglátom. Viszont szólj már oda a Katikának, hogy kellene egy ékágé. Most! Most! Koszi! – Ez megy. Értekezlet. Reggeltől estig. Folyik a süketelés. A semminek a mondása vég nélkül. Háttérben pedig megy a bruszt. Az egymásnak nyírása Csoportok, csapatok, klikkek ádáz harca. Helyezkedés, fúrás, faragás. Az orvos orvosnak farkasa. A kollégák beadványokat, feljegyzéseket, följelentéseket írnak. Hát hogy lenne idejük gyógyítani? Tudja szerkesztő úr, most, hogy átadták ezt az új tömböt... – Na látja, doktor úr. – Mi az, hogy na látom? Mit látok, na? – Hát azért az csak jó?! Egy új tömb. – Az jó, ha működne! De nem működik. Tudja, mi működik az új tömbben? Amit a miniszter átadott a múlt héten? Tudja, mi? – Attól tartok, hogy... – Úgy van! Semmi! Innen cipelték át az ágyakat. A gyerekjátékokat. Összeszedték a gyerekektől, kivették az ágyban a kezükből, lepedőbe csomózták és átvitték. A miniszter pedig körbejárt és bólogatott, mennyi szép játék van az új osztályon. Aztán, amikor a kocsija eltűnt az Üllői úton, akkor

újra összeszedtük a játékokat, visszahoztuk és visszaadtuk a gyerekeknek. De a számítógépeket is úgy szedték össze mindenünnen. Nem is működött egy se, mondanom sem kell. Miniszteriális számítógépek voltak. De itt se működik ám. A számítógép. Az ugyan nem. Új program van ugyanis. Vadonatúj program. Nagyszerű, zseniális program. Aminek csak egy apró hibája van... – Nem működik. – Úgy van, szerkesztő úr. Eltalálta Nagyon eltalálta! Telibe trafált! Pedig tendert írtak ki rá. Tendert! Ha meghallom ezt a szót: tender, kiver a jeges víz azonnal! Tender! Hallom a szót, hogy tender, és már látom is a lopást. Megüti a fülem, hogy tender, és már látom is, ahogy vándorol a pénz a zsebbe. Ahogy utalják a számlára át. Elhangzik a varázsszó: tender! És megindul a lopás, a csalás és hazudás. Tender! Kimondom, és már el is van lopva! Már túl is estünk a lopáson. Tender. Kiírták, valamelyik gazember megnyerte, és most nem működik semmi! Nincs számítógépünk! Tenderünk van. Klinika! Magyar klinika. – Telefon, doktor úr! – Telefonunk sincsen. Ez a sajátom. Azt kell használnom. Én vettem a készülékei, és én fizetem a számlát. Tudja, szerkesztő úr, mennyi a fizetésem?! Kilencvenhétezer forintot kapok kézhez. Kilencven hét ezret. Ebben már benne vannak az ügyeletek is. Paraszolvencia nélkül... de az is egyre kevesebb. Itt még istenes, ide még jönnek pénzes betegek, de vidéken már jó, ha behoznak egy tyúkot, vagy egy liter nohabort, Koldusszegény a nép. Minden orvos csinál valami mást. Egyik gyógyszerrel seftel, a másik újságot ír, a harmadik taxizik. – Túloz, doktor úr! – Én? Legyen csak beteg egyszer, szerkesztő úr, úgy istenigazából. Akkor majd megtanulná, hogy mi a magyarok istene! Itt nem lehet túlozni! Itt nem lehet olyan szörnyűséget elképzelni, amit a valóság ne múlna fölül. Itt összegyűlt a társadalom minden baja, salakja, szemetje. Itt mindenről szó van már, csak a betegről, arról nincsen. De hát hogy is jutna idő a betegre?! A beteg a mi legnagyobb bajunk. A beteg akadályoz a munkában bennünket, legfőképpen, a beteg. Még szerencse, hogy nem marad az sokáig. Egyetlen dolog megy olajozottan itt. A meghalás. Tudja, mi ez? Úgy becézik: klinika. De valójában mészárszék ez, szerkesztő úr, egy hatalmas mészárszék. – Vigyázzon, doktor úr, egészen kivörösödött. Telefon... – Halló! Halló! Mi az, hogy elromlott? Micsoda? Mi az, hogy foglalt! Hát akkor a másikat! Elromlott! Csak nem? Akkor hozzanak egy nagy kést legalább, hogy leszúrjam a beteget! A anyja keservit! Hál mi van itt!? – Doktor úr... Legalább nem kínlódik annyit! Megölöm az összes beteget, az összes nővért, az összes kollégát! A jó édes anyját ennek a világnak! – Nyugodjon meg, doktor úr, az istenért! – Hát hogy nyugodjak meg! Itt... Hát hogy! A jó... jó édes... Hát... Há... Hááááá.... – Doktor úr! Mi van? Jézusom! Segítség! Orvost! Orvost! Orvost!

Konyhakárok – Te, Ákos! Milyen szagod van neked? – hajolt oda Telch Ákos kusza, ősz hajú fejéhez Sárosi Jóska a pult felett. – Milyen?! Ja, biztosan dinnye... Persze. Nem mostam hajat még... hajat se. Dinnyeágyon háltam az éjjel, a kurva anyját. – Dinnyeágyon? – Ja Tegnap csináltam egy kurva jó gyümölcssalátát. Tulajdonképpen dinnyesaláta volt, mert egy egész sárgadinnyét kockáztam fel hozzá, idén kurva jó a dinnye, ebben a kurva melegben. Éva imádja a gyümölcssalátát. Betege a gyümölcssalátának. Naponta képes megenni egy lavórral. – Rumot tettél bele? – érdeklődött Lajos, aki szerint minden étekbe kell tenni rumot, a paprikás krumpliba, az Esterházy rostélyosba és a sóletbe is. – Nem rumot, hanem szlovák likőrt, Damänovkát. Éva azt kurvára szereti. De vágtam bele két szép hámozott őszibarackot is, egy savanykás almát, rányomtam két citromot, elkevertem benne három evőkanálnyi mézet is. Kurva jó lett. Négykor behűtöttem, Éva azt mondta, hogy hatra jön. Fél hétkor telefonált, hogy késik egy kicsit. Nyolckor megint telefonált, hogy még beugrik a barátnőjéhez. Fél tízkor telefonált, hogy már úton van. Fél tizenegykor kivettem a gyümölcssalátát a hűtőből és kiborítottam az előszobaszőnyegre az ajtó elé. Amikor egy óra múlva megérkezett és meglátta, szétrúgta a halmot, amit igen zokon vettem, mert még meg akartam flambírozni egy kicsit, odavolt készítve az ötvenfokos barackpálinka meg a gyufa is, meg egy vödör víz is. Aztán üvöltöztünk még egy jót, majd ő lefeküdt az ágy mellé a földre, én meg kinn aludtam az előszobában, a dinnyedarabkákon meg a vízben, mert persze felrúgta a vedret is. Reggel aztán kibékültünk, ő elment, én összesepertem a salátát, és azóta itt időzök. A kurva anyját. – Hm – mélázott el Gyula, a statikus. – Történt már velem is hasonló. Életem legjobb rakott krumplija volt. Anyám tudott jó rakott krumplit csinálni. Negyven éven át az volt a vágyam, hogy egyszer csináljak egy olyan rakott krumplit, mint amilyent ő csinált. Annak olyan zaftja volt, hogy csak úgy szuttyogott. Pedig nem tett bele semmi mást, csak főtt krumplit, kolbászt, tojást és kicsi tejfelt. Mégse lett száraz, hanem szuttyogott. Nekem soha nem szuttyogott úgy. De akkor majdnem. Igaz, hogy tíz pohár tejfelt tettem bele. Persze kolbász is kétféle volt benne, húsz deka lángolt, és ugyanannyi lecsó. Jó krumpli volt, háztáji tojás, sárga, akár a nap. Egy egész vajat morzsoltam szét a tetején. Amikor a sütőből kivettem, a teteje aranysárgára sült, a belseje viszont csupa jó zaft volt, szuttyogott, majdnem úgy, mint a mamáé, ha nem is egészen úgy, de majdnem. – És milyen volt az íze? – Azt soha nem tudtam meg. – Mert? – Mert az egészet belezúdítottam a klozetbe. – Hm. És nem dugult el? – Dehogynem, a francba Kézzel lapátoltam ki a nagyját és még fél órát pumpáltam azután is... Kis csönd után Gyula kérdezte meg: – Mit mondott? Itt volt az asztalon a gyönyörű piros öntöttvas edényben a rakott krumpli, teteje aranysárgára sütve, belseje szuttyogósra, és erre ő azt mondta: Már megint a hülye anyád hülye rakott krumplija... Hallgattunk ismét egy kicsit megértőn. – Nekem viszont volt egy lecsóm, amely az ablakon át távozott – törte meg a csendet Gyula.

– Kidobtad? – Nem egészen. Vagyis hát, na jó, úgy is lehet mondani. Jó lecsó lett, császárszalonnát pirítottam alá, és egy csomó szalonnabőrkét, na jó, amitől nem lesz zsíros, csak kellő állagot kap, mert az a fontos a lecsónál, a zaft kellő állaga. Ezért se teszek bele sok paradicsomot, sőt mondhatni, alig teszek bele paradicsomot, egy kiló paprikához maximum egy szemet, ha kisebb, hát kettőt, na jó. Viszont jó sok pirospaprikával csinálom, rengeteggel, mert az is sűríti a zaftját, és az a jó lecsószaft, amiben a kanál szinte már megáll. Kolbászt is vagy háromfélét karikáztam bele, kétféle füstöltet, na jó, de főleg sok lecsókolbászt. Mert az kell a lecsóba Lecsókolbász, nem debreceni, nem virsli, nem cserkészkolbász, na jó, akkor beledobtam két pár virslit is, a gyerekek miatt, én marha, de szigorúan egészben. Az egész virsli olyan a lecsóban, mint valami idegen test, valami zárvány, nem tartozik szervesen a lecsóhoz, csak ott van, mintegy mellékesen, mint ami véletlenül odakeveredett. Nem zavar, nem csinál galibát, de hasznot se hajt, értelme sincsen, ott van. és kész, na jó. De az ízt, a jó lecsókolbászt adja, meg az állagot is, a sok jó lecsókolbász, mert a jó lecsóba az kell, lecsókolbász. Persze jó lecsókolbász, gaz. nem könnyű megtalálni a jó lecsókolbászt, van, aki leéli az egész életét, anélkül, hogy megtalálta volna az ő jó lecsókolbászát, de aki megtalálja, annak már feljebb nincs tovább, az a csúcson van. Én szerencsésnek mondhatom magam, mert akkor megvolt az én jó lecsókolbászom, és abból tettem bele egy kilónyit, mert rengeteg lecsót csináltam, hat főre, két napra, még otthon volt mind a három gyerek, az asszony és az anyós is, három szobában, képzelhetitek, na jó. Elkészült a lecsó, életem legjobb lecsója, az egyik legjobb, na jó. Hogy az anyós utalja a lecsót, azt tudtam, azért is csináltam majd minden héten akkoriban. De hogy az asszony azt mondta, hogy nem kér, mert csikar a gyomra, az meglepett, mert amúgy imádta a lecsót, na jó, megette. De akkor hozzá se nyúlt. Jön a nagyobbik fiú. mondja, hogy ő evett a barátnőjénél. Mondtam neki, hogy csinálhatott volna ott egyebet is, mire bement a szobájába Jön a másik gyerek, szó nélkül szel egy kenyeret, megkeni vajjal, és már megy a tévéhez az is. Na jó. A harmadik gyerek, akinek a virslit beletettem, azt mondja, nem kéri, mert beszívta a zsírt. Na jó, mondom, a jó édes anyád, az szívta be, de, na jó, akkor megeszem én a lecsótokat. És leültem, és nekiláttam a tizenkét adag lecsónak, és ettem egyik tányérral a másik után, megállás nélkül, csak fröccsöt nyeltem hozzá, de kenyeret, egy falatot se, csak a lecsót ettem, és megettem mind a tizenkét adagot, és akkor éppen, hogy elértem a konyhaablakig, és onnan kiadtam az egészet, mind a tizenkét adagot. – Az szép lehetett. – Hát szép is volt, annál is inkább, mert akkor még a panelben laktunk, a tizediken, és az én jó kis lecsóm szépen végigcsorgott valamennyi konyhaablak pléhpárkányán, csak a földszinten lakó Kovácsoknak nem jutott már belőle. Persze öt perc múlva jött fel üvöltözve az egész strang, na jó. Ami szerencse volt, mert így a Stigliczné be tudóit vinni az ügyeletre, ugyanis egy jókora kolozsvári szalonnadarab bőrkéstül beszorult az orrgaratomba, és nem jött, vissza se a pofám felé, se az orromon ki, majdnem megdögöltem, na jó. Hallgattunk megint, majd Ákos felsóhajtott: – Na jó, na jó, na jó, de én megyek. – Azzal fölhörpölte kisfröccse maradékát, fizetett, és indult. – Hova sietsz? – mordult rá Gyula. Ákos már az ajtóból mondta. – Csinálok egy jó görög salátát. Éva imádja. Azt mondta, hétre jön...

A jó ember – Mi az, hogy miért negyed pizzát? Mert én annyit bírok megenni! Mert nem gondoltam most rátok. Mert kurva sok mindenre kell gondolnom. Éhes voltam, és vettem magamnak egy negyed pizzát! Mi a baj? Mi a haj ebben? Miért nem vesztek ti is magatoknak, ha kell. Miért nem rendeltek magatoknak? Van rá pénzed! Ha nincsen, szóljál, a kurva életbe! Miért negyed pizzát hoztam! Mert negyed pizzát! Azért! Mert sose tudom, mi lesz. A hülye diétád miatt. Húsnap vagy tejnap, vagy halnap, vagy holnap, vagy a jó teve nagynénikéd kínja nap. Krumpli nap! Na tessék! A férfi a konyhapultnál ült a bárszéken és evett. Pizzát evett kézzel, hozzá műanyag dobozból salátát falt. Lábánál, a földön egy pizzás doboz hevert kinyitva. A férfi felesége a pult munkalapján krumplit pucolt. Egymásnak háttal ültek álltak. Az asszony rezzenéstelen arccal, összeszorított szájjal, könnyes szemmel hallgatta az üvöltözést. – Negyed pizzát. Miért, negyed pizzát! Mert olyan pizzát veszek, amilyet akarok. Mert én keresem meg rá a pénzt! Kurvára elegem van a nyavalygásaitokból. Számold meg, hány bugyid van, a jó édes teve nagynénikéteket! Én dolgozom! Napi tizenkét órát dolgozom. Ezerhatszáz család életéért, vagyok felelős. Nem egy szaros családért, de ezerhatszázért, a teve életbe! Ne bőgj! Ne bőgj! Ha még egyszer elbőgöd magadat, szétverem a pofátlan! Inkább azt a rohadt tejet pakolnád el egyszer! Nézd meg, mit csinálsz a tejjel! Itt egy félig teli zacskó. Őt napja itt van. Büdös, mint egy kanális! A férfi fölállt, kinyitotta a frizsidert. – Nézz ide! Nézz ide! Itt van még három, ott egy tartós kinyitva legalább egy hónapja, ült van meg egy, még egy, itt, a pulton is, a jó teve nagyanyádat! A tejeket pakolnád el egyszer, ahelyett, hogy bőgnél! Sör? Hogyhogy nincs?! Az nincs! Én dolgozom! Nem az én dolgom a háztartás! Én dolgozom! Te is, jó, keresel... Na, hagyjuk. Ha te eltoszod, akkor szegény Pistike a béből hármast kap, holott négyest érdemelne. De ha én eltoszom, akkor... áh, hagyjuk a francba... Soha a büdös teve életbe nem dolgoztam ennyit. És nincsen titkárnőm három napja. Az Éva holnap elmegy Brüsszelbe. Boldog lehetsz. Azzal a rohadt féltékenységeddel is megőrjítettél! Mi az, hogy sós a vaj? Én nem sóztam meg! Pedig az csak úgy jó. Anyám mindig átkeverte a vajat sóval, mert az úgy jó. Sós, hát akkor sós. Igen, megsóztam! És akkor mi van? Mi az, hogy letagadtam? Letagadtam? Letagadtam! És akkor mi van? Azt tagadok le, amit akarok! A sót is én veszem. Mindent en vettem, érted, mindent. Itt mindennel azt teszek, amit én akarok. Itt én vagyok az első, megértetted! Valamikor a gyerekek voltak az elsők. De most már én vagyok az első. Ők a másodikak, mert felnőttek. De te ott vagy valahol hátul, a büdös teve francba, nem is látlak már, nem is látlak, érted! Ilyen pici vagy, ilyen pici. Picike, picike, picike! És még sör sincs! A férfi rávágott öklével a pultra és elviharzott. Döngöli mögötte az előszoba ajtaja. Az asszony főtt krumplit majszolt vajjal, sós vajjal, és sírt. Aztán megszólalt a telefon, az asszony mobiltelefonja. Bársonyos női hang búgott bele. – Ön az, Ági? Nem, nem az elnök urat, nem, most nem. Magával szeretnék... valamit magának szeretnék mondani... Ne haragudjon a zavarásért! Tudja, én most elmegyek... Tudja, négy éve vagyok az elnök úr, vagyis hogy most már János, mert tegnapelőtt pertut ittunk, szóval a János mellett. És csak azt akarom magának mondani... ne vegye zaklatásnak, de ezt meg kell magának mondanom, hogy én ilyen nagyszerű főnökkel, és – ami még fontosabb – ilyen nagyszerű emberrel még soha nem találkoztam. Az, hogy remekül dolgozik, hogy okos, hogy szívós, makacs, eredményes, az egy dolog. De hogy ilyen jó ember legyen, kedves, aranyos, figyelmes, ilyen már nincs is. Mindenkinek számon tartja a névnapját, születésnapját, mindenkinek tudja bánatát, baját, mindenkiről tudja, hány gyereke

van, a gyerekek hányadikosok és hányast kaptak földrajzból éppen. Higgye el, ilyen nincs. Mindenkin segít, jó szóval, támogatással, pénzzel is, ha kell. Ő az egész hivatal lelke. Szerdánként például mindig hoz egy kazal rántott csirkét. Alig vártuk a szerdákat. Nincs még egy férfi, akinek ilyen az eszébe jusson. Csak ő. Mindenki szereti, az egész osztály, az egész minisztérium, az egész ágazat, mindenki... Higgye el, en tudom, ez egy csoda Ebben az országban ilyen magas beosztásba ilyen jó emberek nem szoktak kerülni. Ez egy csoda. És ne értse félre, ezt aztán végképp ne értse félre, ahogy ő a nőkkel bánni tud, az maga a csoda... Ne értse félre, soha nem tett egy félreérthető gesztust, hát ez is csodálatos, hogy mennyire szereti a családját, és hogy szereli magát, imádja magát, higgye el, én tudom. És nagyon irigylem magát, és mindenki nagyon irigyli magát, amiért ilyen nagyszerű embere van. Hál. csak ezt akartam elmondani, kedves Ági, ezt el kelleti mondanom, mielőtt elmegyek... Az asszony lenyomta a gombot, letette a telefont. Kicsit könyökölt a pulton. Aztán lehajolt, fölvette a pizzás dobozt, és kezdte összetépkedni, egész apróra, hogy kevesebb helyet fogjon majd a szemetesben.

Számháború Ősz eleji vasárnap volt. kora délután. Bágyadtan kornyadoztam a pultnál. Egyedül voltam vendég, ha én itt egyáltalán az lehetnék. Felszolgáló barátaim újságot lapozgattak, rejtvényt fejtettek, a szakács a konyhában az esti forgalomra készült. Öt perce álldogáltam, amikor nyílt az ajtó, és belépett – hökkenten konstatáltam azonnal – egy turista. Nem lehetett szó I évér lésről: bakancsot viselt, bricsesznadrágot, kényelmes barna inget, fakult makkocskákkal ékesített kalapot. Kezéhez szokottan simult az apró jelvényekkel pöttyözött, göcsörtös, öreg bot. De ami a leginkább furcsa volt. kalapkarimája alá. a homlokára egy átizzadt cetli volt fölmadzagolva. A cetlin piros szám: 1268. Velem nagyjából egykorú volt a fickó, őszes, szakállas, szemüveges, szomorú szemű ötvenes. Köszönt, egy sört kért, leült mellém a pulthoz. Mielőtt belekortyolt volna korsajába, hatalmas sóhajtás szakadt fel belőle. Olyan volt ez a sóhaj, mint egy megszólítás, udvariatlanság lett volna nem reagálni rá. Halkan mormoltam oda: – Vigyázz, le ne olvassanak! Rám se nézve legyintett: – Kicsit messze vannak ahhoz. – Hol? – A Pilisben. Vagy a Börzsönyben. Már nem is tudom. Fönn. Az erdőben. A francban. Nem kellett kérdezni, mondta. Általában megfigyeltem már: az embereket nem kell kérdezni, mondják. – Ez lett volna a jubileumi kirándulásunk. Egyetemi hagyomány. A csoporttársakkal. Harminc éve gyűrjük. Kezdtük, mint gyerekek, aztán csináltuk a gyerekekkel, majd ők felnőttek, otthagytak minket, és most megyünk mint öregek. – Jó is az. Jó egészséges. – Az. Az apósom volt a nagy kiránduló. Az asszonyt őtőle szokott rá, és beszervezett minket is, az egész tankört. Apósom aztán egy kiránduláson kapott szívrohamot. Még nem volt hatvanéves. Úgy kellett lecipelnünk a börzsönyi Bőrös kulcsos házból. Utolsó szavaival rám hagyományozta a botjait. – Sok botja volt? – Volt neki vagy nyolc. Mind teliszögelve ilyen vasakkal – mutatta a botot, melyen szépen sorakoztak az apró fémjelvények: Aggtelek, Lillafüred, Nagyszénás, Czuha-völgye... Azóta bottal kirándulok. Mint egy nyomorék. Az Éva miatt. Eleinte pofára is estein folyton. De aztán megszoktam. Két feles után már üzembiztosan botozok. Ez a maskara is az öregé volt. Éva megkélt, hogy hordjam. Hát hordtam. Utáltam, de hordtam. Aztán megszoktam. Ezt is. Olyan mindegy, mi van az emberen. Hogy mi van akárkin. Kortyolt párat, folytatta. – Tulajdonképpen szeretem az erdőt, Szeretném. Messziről. De kéthetente belemenni! Az erdőbe. Ahol nincsen semmi dolgom. Az égvilágon semmi. Mit keres egy polgárember az erdőben? Erdőben a vad jár. Meg a vadász. Intézzék el egymás közt a dolgokat. Én nem akartam volna zavarogni ott. Isten őrizzen. És ehhez képest minden második hétvégén kirándulok. Harminc éve. Harminc éve. – És ez mi? – mulattam a homlokán már kicsinyt szétfolyt píros számokra. Ja, ez fönnmaradt? Annyi baj legyen. Az első tanköri kiránduláson számháborúztunk. Éva gimnáziumi hagyománya. Meg az enyém is. Együtt jártunk gimnáziumba is. Padtársak voltunk. Szerettünk számháborúzni. Rengeteget számháborúztunk. De aztán én meguntam. Ő viszont nem. Én egyenesen megutáltam. Ő meg egyre jobban belelendült. Szerencsére a többiek is kiöregedtek a dologból, így az elmúlt húsz évben már nem kellett. Pedig

kurva jó. Két órát számháborúztunk, és utána két napig kurkásztuk egymásból a kullancsokat. De most Éva kitalálta, hogy ez egy jubileumi kirándulás, és számháborúzzunk. Mert harminc éve is ezt csináltuk, számháborúztunk. A gyerekek, persze, már nem jöttek, ki kamasz, kinek kis gyereke van, ki már válófélben. Tosznak számháborúzni. De minékünk muszáj. Gyűlölök már számháborúzni. De, gondoltam, csinálom. És ha már csinálom, hál én vagyok a legjobb. Bedobok három whiskyt, és úgy számháborúzok, mint az isten. Leolvasom en valamennyi szeplőt a kopasz fejükről. – És most győztél? – Ahogy vesszük. Tulajdonképpen az volt az utolsó csepp a pohárban, hogy Éva azt mondta, neki három élete van. Ő volt a kékek vezére, én a pirosaké. Mitőlünk kellett nekik elvenni a zászlót. Mindent megbeszéltünk, és a végén ő mondja, hogy ő a kékek vezére, ezért neki három élete van. Három száma. Mondom neki, miért. Eddig a vezérnek mindig kettő volt. Nekem is kettő, neki is. Mién lenne neki barom? Mire ő nem mondott semmit, csak ram nézett, úgy, úgy nézett rám, ahogy szokott, és fölmutatott a hegy tetejére. Hogy induljak, és oda tűzzem föl a zászlót. Ha valamit mondott volna, hogy dögöljek meg, vagy ilyesmit, akármit, akkor nem lett volna tán semmi baj. De ő nem mondott semmit. Csak felmutatott a hegyre. Én erre megvontam a vállamat, összeszedtem a csapatot és elindultunk a hegyre. A lányokat félúton beleraktam egy jó tüskés bokorba, hadd smúzoljanak ott. A fiúkat meg fölzavartam mindenféle fákra, sasoljanak csak onnan. Én meg fölmentem a tetőre, a túloldalon szépen leereszkedtem, ott volt a kövesút, két perc múlva jött egy kocsi, leintettem, kérdeztem, hova megy, mondta Pestre, a Tátra utcába, mondtam neki, az jó lesz, csak a faluban álljunk meg egy percre a kocsmánál. Ez negyven perce volt. A kékek még támadásra sem indultak... – És a zászló? A föllázadt turista benyúlt kopott hátizsákjába, és kihúzott abból egy csinos vörös lobogót. Ádáz mosollyal, boldogan meglengette a pincér felé: – Légy szíves még egy sört, öreg! Meg egy fél Unicumot!

Jönnek a besenyők Csendes este volt, öten hatan támasztottuk a pultot. Nemigen esett szó, mindenki kókadozott az egész napi kánikulától. Tíz körül nyílt az ajtó, és belépett Zöld Rezső. – Ajjaj – szakad ki a sóhajtás vagy három torokból is. Zöld Rezső törzsvendég volt, nyugdíjas latintörténelem szakos tanár amúgy, szenvedélyes újságolvasó és híradónéző, igen tájékozott és kulturált lény. Ám a kora reggel megkezdett permanens alkoholfogyasztás folyományaként este tíz órára rendre elveszítette addig úgy ahogy őrzött tartását és támaszait, Ekkorra már csak politizálni bírt, de azt vég és minden kontroll nélkül. Egyébként csak kisfröccsöt ivott, negyvenet naponta. „Én mértékkel iszom, viszont rengeteget” – szokta jellegzetes raccsolásával mondogatni. Mivel rövidet soha sem fogyasztott, dicsekedetett így is: „Én vigyázok magamra, csak bort iszom, töménytelenül.” Felesége halála óta némiképpen elhanyagolta magát, taknya, nyála csorgott szegénynek, csuklott, s ilyenkor fogsora ki kipotyogott szájából. Mondókája mindig ugyanegy volt, betéve fújtuk valamennyien. Eszelős, őrült beszéd. Ahogy belépett, rögtön láttuk, hogy elmúlt már tíz óra – alig állt a lábán. – Egy dupla kisfröccs – recsegte, frecsegte. Míg Laci, a pultos kitöltött neki, ő gyorsan körbenézett, kereste, hogy elsőül kibe köthetne bele. Egy pillantás alatt meglelte Janikát. Janikáról tudomása volt, hogy a fiúkat szereti, nem is titkolta ezt, aminthogy a honi jobboldalhoz való szenvedélyes kötődését sem rejtette véka alá soha. – Áháh, pajtikám, mi van? – csapott le rá Rezső Sikehrült jól szétvehrned a saját pofádat véghre. – A te rendőreid szabadították rám a csürhét – morogta Janika, akit valóban megkergettek a melegfelvonulás után. – Áháh, pajtikám, nem úgy van az! Mert az persze igaz, hogy ők szándékosan hagytak cserben téged, mégpedig nyilvánvalóan felsőbb utasításra. De hogy ez az én rendőrségem lenne, abban tévedsz, pajtikám. Egészségetekre. Hukk. Nekem nincsen rendőrségem, aminthogy nincsen semmim se, pajtikám, se pártom, se parlamentem, se bíróságom, se ügyészségem, se hadseregem, se semmim, pajtikám. Én majdnem olyan egyedül vagyok, mint te voltál akkor, amikor meg akartad alapítani az első meleg polgári kört... hukk... És sovány vigasz, hogy neked sincsen semmid, pajtikám... Mert nincsen te és nincsen én, nincsen két oldal, pajtikám, csak egy oldal van, és azon két hasáb... – Zsidózás – szűrte felém jobbról Miklós. – És a kettő között csak annyi a különbség, hogy az egyiken lehet, és szokás is zsidózni, a másikon nem lehet, és nem is nagyon szokás. Ennyi a különbség, más különbség nincsen. Nekem ez valami ugyan, de nagyon kevés. Egyébként egy a csapat. Nincsen ilyen oldal, meg olyan, ilyen rendőr, meg olyan, ilyen ügyész, meg olyan, ilyen bíró, meg olyan. Egy a csapat. Mindenütt ugyanaz a hazudozás, cinizmus, korrupció, lopás. Ugyanaz a... – Maffia – bökte meg a karomat balról Misi. – Maffia! Micsoda felhördülés volt, mikor egy azóta megölt rendőr azt bírta mondani, hogy a maffia és a politika összeér. Frászt ér össze. Egy és ugyanaz a kettő. Hol az olajügy? Nézzétek meg, milyen csend lett máris. Hol a dosszié? Hukk! Hol a fogam, bocsi. Nincsen sehol, és nem is lesz. Mert ha lenne, akkor az egész parlamentnek a börtönbe kéne vonulnia. Mert együtt pancsolták az olajat, és passzolták át a szerbeknek. A maffia segedelmével. Aki azóta ők lettek maguk. Nincsen állam. Vége van. Nincsen Magyarország, papuskáim. – Vége – suttogta valaki, de rögtön lehurrogták –, még nincsen vége, még jön a kultúra...

– És ugyanaz a bárdolatlanság. Tuskóság. Bunkóság. Hukk! Ennek a nemzsidózó balhasábnak egyetlen sansza lehetett volna. Egyetlenegy, az anyjuk istenit, egyetlenegy. A kultúra. Azzal az eggyel mutathattuk volna meg, hogy mi a nemzet. A kultúrával. De ezek az analfabéta barmok tönkretettek mindent, Az iskolát, az egyetemet, a televíziót és most a rádiót is. Hát mit művelnek a rádióval. I ugyanazt csinálják, mint a másik hasábosok! Hukk. De azok nem műveltek ekkora rombolást, mint most ez a nyikhaj, semmihez sem értő, őrült. És hagyják, hogy csinálja. Arra telik tőlük, hogy néha, másnaposan Botticelliket vizionáljanak a piszoár falára. Hukk. Hopp, a fogam, no nézd, hova esett, Hál akkor jöjjenek a másik hasábosok – hallatszott valahonnan a pult alól. – Mert már mindegy, hukk. Jöjjenek, és lássanak munkához. Kezdődhet az embervadászat. Szabad ország lettünk. Szabadon lehet az embert vadászni. Véget ért a vadászati tilalom. Ne féljetek, sor kerül mindenkire. Terád azért, mert buzi vagy, terád azért, mert zsidó, terád, mert cigány vagy, énrám, mert tudok latinul Mindenki rajta van a listán. Teljes az adatbázis, mindenkinek föl van fektetve már a hovatartozása, neve, címe, telefonszáma. Mindenkinek, értitek, pajtikák, mindenkinek. Lakásra mennek majd a brigádok. És nem véd meg minket senki, mert nincsen rendőrség, se hadsereg, se más, pajtikáim. Nincsen állam. – Jönnek a besenyők – sóhajtott Laci. – Az ezeréves magyar államiság véget ért. Jönnek a besenyők. A szabadcsapatok, a különítmények, a bandériumok. A magánhadseregek. Mert azok vannak. Jól kiképzett, ütőképes magánhadseregek. Agyonütőképes. Csak egyet bólint a Vezér, és aztán szépen elmegy focizni. És vége. Vége van. Magyarországnak vége van. Lehetett volna, de nincsen... Kár érte, kár. nagyon nagy kár, nagyon nagy... nagyon... – Most lesz vége – sóhajtottak fel többen is megkönnyebbülten a pultnál. – Kész, bevégeztetett, vége van, Magyarországnak vége van, egy szép álom volt... és rémálom lett belőle, hrémálom, vége van, vége, vége, vége – motyogta már csak Rezső, aztán feje hirtelen a pultra tett karjaira hullott, és már horkolt is szegény. Laci elvette a könyökénél lévő félig telt poharat, kilöttyintette, és elhelyezte a mosogatógépben gondosan.

Büntetés Délidő volt. a menü szaka, nemigen akadt szabad hely, de hál én nem is szándékoztam leülni, enni; csak épp rossz szokásom szerint betértem a boltból jövet pár percre a pultot megtámasztani, és persze körbevizslatni, ki van benn, ki nincs. Rögtön szemet szúrt az ablak melletti asztalnál ülő alak. Ismertem régen őt. Szentesi Kálmánt, kolléga, ha szabad ezt mondani, mindenesetre újságba ír ő is, ha szabad ezt is mondani. Mindenesetre bajos mondani mindkettőt, a kollégát és az újságot is. Vagy húsz éve ismertem meg személyesen, nevét pedig még régebben, már egyetemista koromban felfigyeltem gondos helytörténeti dolgozataira. Egyik monográfiája ma is itt van a polcon, mögöttem. Valami kiadóban futottunk össze, figyeltük egy mást kicsit, elmentünk sörözni párszor, elég jót diskuráltunk, látván, hogy érdekel az ilyesmi, mesélt családjáról, mely igen színes, sváb, szerb, görög, mindenféle egyéb származék akad felmenői közt. Nem lettünk jóba aztán, évekig nem láttam, nem is hallottam felőle, míg föl nem tűnt neve a szélsőjobboldali orgánumok hasábjain, amelyeket azóta is ellát gyűlölettel bélelt közleményeivel. Nem idegen tőle sem a származás szerinti különböztet és, tán visszafogottabb e téren, mint tollforgató elvbarátainak többsége, de azért ott van a csapatban ő is, az efféle műhelyekben elvári minimumot hozza mindig. Nem kívántam szóba elegyedni vele, köszönteni sem, elfordultam, és azon tűnődtem, miért szigorúbb az ember az iskolázott rasszistával, mint a neveletlennel. De mielőtt valami eredményre jutottam volna, váratlanul fölállt, odajött hozzám, és köszönésre nyújtotta jobbját, melyet megszorítottam. – Szerbusz. Nem ülsz le kicsit hozzám? – mondta láthatóan zavartan, és szomorúan. Fogtam poharamat, és letelepedtem asztalához. Két percig némán néztük egymást. – Kihűl a rizses hús hívtam fel végül figyelmét egy valós veszélyre. Erre kifakadt váratlanul: – Ti is loptok! Kicsit meghökkentem, de nagyon azért nem. – Először is: én nem vagyok mi. Én, én vagyok. Másodszor szomorú, hogy lopás esik mindenütt, hogy e tekintetben már rég megvalósult a nagykoalíció. Én ez ellen tenni nem tudok, én csak utálkozni, undorodni, és nagyon szomorúnak lenni tudok már. De én a lopást nem vezetem vissza származásbéli sajátosságokra, aminthogy semmi más vélt vagy valós emberi gyarlóságot sem magyarázok azzal. Ez a különbség miközöttünk. És ez a különbség nagy, nagyon nagy. Miközöttünk nem árok van, pajtás, de bizony szakadék. – Ne beszélj így... Tudod, hogy én... – Egy a tábor, egy a zászló, pajtás... Nem olvastam tőled soha olyas közleményt, mely a saját lapodban megjelent gyalázatos írások ellen szólalt volna föl. Te ti vagy. – Ti nem értitek ezt, .. – Megint ti zel. De én nem is akarom érteni. – Nem érted... – Nem értem. Beszéljünk másról. Nőkről. Családról. Emlékszem, volt egy gyönyörű lányod. Egyszer bejött a kiadóba... – Hát ez az – sóhajtott föl –, hát ez az. Ezt akartam neked elmondani éppen. Nem tudom, miért. Miért épp neked. Nem tudom. Mindegy.

Megint sóhajtott, előszedte táskáját, és egy fényképet vett ki belőle. Odaadta, néztem. A képen egy gyönyörű lány állott, rövidnadrágban, bakancsban, állig fegyverben: derékszíján pisztolytáska, gránátok, s egyéb titokzatos harci kegyszerek fityegtek. kezében jókora géppisztoly szegeződött a fotómasinára. – Nocsak. Ez a lányod? Szépen kikupálódott... – A lányom. Az egy szem lányom... Egyetlen édeslányom... Azt hiszem, soha nem figyeltem rá igazán... Amikor meg észbe kaptam, akkor már késő volt. Nem tudta megbocsátani, hogy szétmentünk Judittal. Tizenhét éves volt akkor. Soha nem bocsátott meg nekem. De azt nem hittem volna, hogy ilyen büntetést eszel ki... Talán emlékszel még, hogy mindig érzéke volt a nyelvekhez, nyelv szakokra is járt az egyetemen, már nem is tudom, milyenekre, huszonévesen beszélt már vagy hat-nyolc nyelvet. Egyebek között tanulni kezdeti héberül is. Abba aztán egész komolyan beledolgozta magát. Egyre többet járt ki Izraelbe, végül föl is szedett egy zsidó fiút, de nem akármilyet, hanem feketét... – Ha lúd, legyen kövér... – Templomba járt minden péntek este. Rákapott a kóser kosztra. Aztán egyszer csak áttért a zsidó hitre egészen. Hivatalosan. Olyan zsidó lett a lányom, hogy a Theodor Herzl az elbújhat mellette... Végül alijázott, két éve már, hogy nem is látogatott haza, belépett a legharciasabb kibucba, és most itt van, nézd, így járkál, állig fegyverben, és rendszabályozza az arabokat... Egészen megsajnáltam, próbáltam vigasztalni: – Nézz oda, pajtás, annyi vér keveredik tebenned is, hát legalább most már van egy zsidó is a családban... – Azért ez nekem... nem vicc. – Miért mesélted el? Megvonta vállát. – Írjam meg? – Tőlem – vonta vállát újra. – Csak annyi kollegialitás legyen benned, hogy a koordinátáimat elkened kicsit. Tudod, nem szeretném, ha rám ismernének a lapnál... – Igyekszem, és meg van véve, köszönöm – mondtam. Elbúcsúztam tőle, és mentem. Az utcáról még láttam az üvegen át, amint búsan nekilát a rizses húsnak, ami már alighanem teljesen kihűlt.

A nagy titok Apám korabeli úrral ücsörgök a félhomályban jó fertályórája már. Nemcsak apám korosztályához, de személyéhez is tartozó: egykori iskolatárs, kolléga, muzsikus, pedagógus, aki most nekem mesél, emlékezik. Még nem találkoztunk eddig soha, de negyed szavakból is jól értjük egymást; családi adottságból, no meg munkaköri kötelességből fakadón is ismerem embereit, és ő is ismeri az enyéimet, legalábbis a fölmenőket biztosan. Rég esett ilyen jól diskura, rég éreztem ennyire közel magamhoz „idegen’”embert. Lehet mondani, hogy: ja, így könnyű, de hát mondani mindig lehet valamit. A Nemzeti Zenedébe járt, akárcsak apánk. Zenede... aligha van sok kortársam, aki tudja, mi volt az, nekem is történelem, csak éppen saját, vagyis hát atyai. A mai „Konzi” elődje volt, de mégsem egészen az; nem egyszerűen középfokú intézmény, de pótfelsőfokú is. Afféle mentsvár. Itt dekkoltak azok a tanárok, no meg diákok, akik zsidó vallásuk vagy származásuk miatt a Zeneakadémia patinás falain kívül rekedtek. A mentsvár mivoltból fakadón a színvonal gyakorta egyetemi volt. Új-öreg barátom mesél a régi zenedei hangversenyekről, előjátszásokról, melyek után kegyetlen kivesézték egymást az előadók. Hosszasan beszél Faragó Györgyről, aki normális világban nyilván főiskolai tanár lett volna, nem „csupán” zenedei. Apám istenített, fiatalon elhalt művésztanárának legendás alakját most már én is őrzöm. De barátom ismerte, látta, hallotta játszani is. Soroljuk a Faragólegendákat. Ő tanította, hogy nem zongorázni kell, hanem zenélni. Hogy úriember nemigen gyakorol. Hogy hölgyeket kisasszonynak illik szólítani. Hogy aki magyar, az a millenárisra, és Fradi-meccsre jár, ahogy ő. Mindketten tudjuk, hogy Faragó anyjával lakott egy Szinva utcai kétszobás lakásban, és hogy apja egy ebéd után lement egy szivarra, és soha többet, nem került elő. Sorolja a muzsikusokat, akiket gyerekként ismertem magam is még: a gyönyörű Cserfalvi Elizt, akinek a kór ütötte ki a hangszert szép kezéből, párját, Gérecz Árpádot, a Grumiaux trió hegedűsét. Szoltsányi Gyurikát, aki annyira tökéletesen akart zongorázni, hogy egy idő után nem lépett pódiumra, mert, ott ugye hibázik az ember, majd lemezfelvételt se vállalt, mert az sem lehet igazán hű. A leghűségesebb interpretáció az, ha a zongorista nem próbál zongorázni, hanem csak nézi a kottát némán, magában. Aztán Waldbauer Ivánra terelődik a szó, akitől a nevemet kaptam, aki évtizedeken át okította Bartókra az Egyesült Államok népeit, és aki – hallom nemrég rosszul lett kicsit, de már jobban van, hála istennek. Eszembe jut Waldbauer egyik levelének bölcs passzusa: „Ötven évvel ezelőtt, ha valakiről szó esett, az volt a kérdés: Kivel fekszik? Húsz évvel ezelőtt: Mivel fekszik? Mostanság: Hol fekszik?” Soroljuk a múltat, az itt, vagy másutt, , vagy már csak mibennünk élőket, akik összekötnek minket, minket, akik nem láttuk egymást eddig még soha. Jó érzés, igen jó. Aztán magáról beszél, nem sokat, lexikonszócikknyit csupán; muzsikált egy életen át, kamarázott, karnagyoskodott, több mint másfél évtizeden át dirigált egy jó kis vidéki szimfonikus zenekart, és persze tanított évtizedekig, a szakközépiskolában és a Főiskolán. A politikától mindig távol tartotta magát, nem volt párttag se soha, muzsikált és tanított, ez volt a család mellett az élete. Tipikus magyar zenészsors az övé, nem lett hírhedett zenésze a világnak, de lett derék muzsikusa a honnak. És nekem már mindig hű rokon.

Elmesélte családját is aztán, tőmondatokban tapintatosan; hatvanegy éve él együtt asszonyával, két lányától is van mar két, két unoka, akadnak bajok, de az egész mégiscsak összeállt, és működik ma is. Még zenész is van a családban, aki húzza a vonót tovább. Örülök ennek is nagyon. Lassan végzünk. Én megtudtam róla minden fontosat, ő – mondja – nem is kérdez engem, folyamatos olvasás alatt állok, életem nyitott könyv, nyitott hétvégi melléklet őelőtte. Kezdenék szedelődzködni. De ekkor hirtelen megragadja karomat az asztalon átnyúlva: – Van még egy perced? – Persze hogy van, nekem mindig van annyi. Körbevizslat az ilyenkor mindig üres helyiségben. Aztán szemembe néz. Halkan, megváltozott hangon, fojtottan mondja, mint aki illegalitásba vonult hirtelen: – Még valamit el akarok neked mondani... – Parancsolj! – Lehet, hogy megvetsz majd érte... – Ugyan... – Lehet, hogy megbánod, hogy egyáltalán találkoztál velem, kinevetsz, vagy megdühödsz rám, mindegy, én ezt még el akarom neked mondani. Hosszasan néz. No, gondolom, mi lehet. Van még egy titkolt gyereke. Megölt valakit egyszer. Egyik se lehető. Talán apámról tud valamit, amit csak ő. Hát az inkább. Bár nem vágytam már több tudásra. Nekem már úgy ahogy, de összeállt. Igaz, épp ezért mindegy, gondolom aztán. Nem derülhet ki már olyas, mi változtathatna az egészen. – Én akkor is megmondom... – Hát mondjad – mondom már kissé türelmetlenül. – Tudod, hogy én sose mentem a nyájjal, sose üvöltöttem a kórussal, csak ha három szólani volt legalább. Én szeretem a magányosokat. Én azt szeretem, aki maga marad. Én nem hiszek ezeknek. A sokaknak. Ennek a hisztériának. Én már láttam ilyet. Ez... ez... ez... Ezt kitalálták, fölépítették, megcsinálták. Ők nem hazudnak. Ők maguk a hazugság. Hát ezt nem. Ezt nem. Nem. Még egyszer körbenéz, és bár közel s távol senki nincs, mégis egészen az arcomhoz hajolva súgja, alig hallhatón: – Én drukkolok neki...

Kocsmacsuda Mindig pontosan érkezik, háromnegyed hétkor. Kabátját leteszi, udvariasan, mosolyogva köszön, kivétel nélkül lekezel mindenkivel. Odalép az ő kis sarkában lévő pianínóhoz, felhajtja a klaviatúra fedelét, végigsimítja a billentyűket, ellenőrzi tán. megvannak e mind, hiánytalanul. Előveszi táskájából a laptopot, fölteszi a hangszer tetejére, felnyitja azt is, bekapcsolja, megigazítja székét, körbevizslat, minden a helyén van e, aztán, amikor konstatálja, hogy igen, nincsenek idegen tárgyak, odaszemtelenkedett poharak, sótartók, hamutálak az ő saját zugbirodalmában, nyugodva lép a pulthoz, amelyen már ott habzik első korsó söre. Négyöt fogy majd el tizenegyig, ez az üzemanyag, Ottó ennyit fogyaszt. Ezt mind ki is zongorázza magából, soha nemhogy kapatosnak, de még csak egy kicsit viseltesnek se látta őt senki, legalábbis vendég biztosan nem. Az elegancia, a tartás, a polgári-úri jó modor nem tud – nem elkopni róla, hanem – kikopni belőle. Azzal ő fogyna el, mert az elegancia ő maga. Elegáns most is, mint mindig, asszonya által gondosan vasalt hófehér ing, mandzsettagomb, illő nyakkendő, pengeélű nadrág, csillogó fekete cipő – mindez magától értetődik, vagyis őtőle, ő magából. A felsőruházatot eltalálni nem mindig egyszerű: ha aláöltözik, megfázik azonnal, ha túlöltözik, megizzad, rányitják az ajtót, és egy pluszlépéssel van ugyanott, a bajban. Kérdi a fiúktól, mennyi asztalfoglalás van, lesi a lassan szállingózó vendégeket, fél nyolckor már tudja pontosan, milyen lesz a hangulat este tízkor. Néha történnek, persze, lepetések, de ritkán, és ha igen, az csak jó, hisz az a szép az életben, hogy mindent mégsem lehet előre kiszámítani. Őrajta mindenesetre nem múlik semmi soha. Negyed nyolc körül lopva benéz a palackok, a poharak mögé, a falra. Mi lehet ott? Bizony, tükör. Megigazítja nyakkendőjét, haját, s leül a hangszerhez. Halkan kezd, visszafogottan, finoman, hagyja enni, diskurálni a népeket. Aki nem őmiatta jött, az még észre sem veszi. Ha olyan bárdolatlan is. Mert amék vendégnek csak egy kis füle van a hallásra, szeme látásra, lelke muzsikára, az már felfigyel ekkor is. Nehéz nem észrevenni, hogy a helyiség sarkában munkához látott valaki. És ha Ottó észreveszi, és mindig észreveszi, hogy valaki figyeli a vendégek közül őt, a kontaktust fölveszi azonnal; arcjátékkal, dudorászással, bohóckodással, széles kézmozdulatokkal kíséri a zenét; nemcsak a zongorával, de kezével, arcával, egész testével muzsikál. Ökrös Ottó nem deklarálja magát se művésznek, se zenésznek, se zongoristának, még kevésbé bárzongoristának. Ő muzsikus. És valóban az: Muzsikus, a Muzsika embere, szolgája, mestere. Vagyis tényleg művész, csak erről nem fecseg, fecsegünk. Muzsikus családból való, Törökszentmiklósról, ahol gyerekkorában még négyöt helyen is teljes banda muzsikált – ma már nyoma, emléke sincsen ennek. Hogy hangszer, az nem volt kérdés, csak azon kellett spekulálni, melyik. Balkezes volt, szülei ezért döntöttek a zongora mellett. Jó döntés volt. Három fiútestvére is muzsikus lett. Ottó tanulmányait szülővárosában kezdte, majd Budapesten folytatta, ahol Csík Gusztáv lett meghatározó mestere. Aztán a valcolás évei jöttek: Ottó bejárta, repülte, hajózta Finnországtól Dél Afrikáig a világot, a kontinensek közül csak Ausztráliában nem muzsikált. Játszott egyedül és zenészkollégákkal, köztük a

legnagyobbakkal is: Puka Károllyal, Banga Margittal például a több száz között. Játszott, és tanult, aminthogy tanul minden nap ma is. De ma már nemigen mozog: a Firkászban meglelte jó helyét, hívei vannak itt, csak érte ide zarándokló vendégei, és persze minden este új rajongókat is szerez. Pedig kihaló műfaj az övé, az övé is; Magyarországról lassan minden kihal, ami élő, miért épp az élő zene lenne kivétel. Ottó a kihaló élő zenész... De azért mégis él, nagyon is él. És hogy Budapest, mindennek dacára még lakható város, az Ottónak, az Ottóknak köszönhető. Amit nagyon szeretek lesni, látni a pulttól: amikor egy, egy messzi földről betévedt idegen vendég egyszer csak felfigyel. Fülelni kezd. Lassan emeli a félig leevett tányérról tekintetét. Megáll kezében félúton a villa. Hátrafordul hökkenten. Hát ez meg mi? Ez Ottó. Mindig kiemeli fejét, kinéz a hangszer doboza felett. A billentyűkre pillantást sose vet; ott remekül tapadó, mégis súlyos, fürge ujjú kezei dolgoznak, briliánsán és megbízhatón. De ő nem csak azokkal muzsikál. Aki nem ismeri, eleinte néha gyanakszik. Bohóckodás ez, felszínes mórikálás vajon? Nem az. Játék, igazi, komoly, legbensőből fakadó játék. Mellesleg rajonganak a gyerekek érte, a gyerekek is. Ha észreveszi, hogy közönsége van, nyitott, értő, valaki kér tőle számot, uram bocsa’ danolni vágyik, akkor kezd Ottó elemében lenni, akkor kezd rá csak igazán, akkor húzza rá, akkor kezd nekünk dalt zengeni. Bármit játszik, mert mindent tud. Nem csupán ezernyi nótát, kupiét, sanzont, operettslágert, táncdalt, de Chopint, Mozartot, Lisztet, Verdit, Barcarolát, Diótörőt, Carment, és persze bármikor elővezet orosz, zsidók, francia, olasz, osztrák csokrot is. Mit nem tud, olyan nincsen, és ha lenne mégis, az benne van a gépben. Tavaly egy idősebb pár tévedt be a Firkászba. Órákon át révülten hallgatták Ottót, aki beleadott apait, anyait. Másnap kérdezte, nem tudnék e hozni valami kottát Gyuri bácsitól. Vittem pár kötet Játékokat, s ő napok alatt bővítette több százezer tételből álló repertoárját néhány Kurtág opusszal is. Nemcsak tanul, de tanít is, iskolában ifjakat, no meg tulajdon fiát. a kis Ottót, aki remek muzsikus, és aki hetente kétszer a Firkászban átveszi már helyét. Persze a nagy Ottó mindent átformál a maga alkatára, ő minden muzsikál „ottósít”, nagyon helyesen. Improvizál, variál, összead és kivon, egyszerűsít és elvisz a végletekig. Tud nagyon halkan, finoman muzsikálni, és tud olyan fokozásokat, hogy beleremeg az egész restaurácia. Egyszer azt a butaságot találtam neki mondani: „Hiába, Ottó, erre születni kell.” Mire ő fölemelte intőn a mutatóujját: „Ivánkám, erre születni kell. és aztán hároméves kortól napi tíz órát gyakorolni.” Elszégyelltem magam, el is gondolkoztam, különösen az és én. Aztán csak hallgattam, hallgattam Ottót, ahogy zongorázik, és azt gondoltam... hála égnek! Még van lelke Árpád... hát, ha nem is Árpád... de olyan régen volt az, de ölünk akár még Árpádé is lehet... Aztán, ha nincsen valami különleges alkalom, tizenegykor felhangzik a Radetzky-mars, aztán Ottó elcsomagol akkurátusan, még megáll a pultnál egy kicsit, majd udvariasan megkéri Jóskát, hívjon neki egy kocsit, vagy maga tárcsázza a kis Ottót, aki öt perc múlva már ott is áll érte az ajtó előtt.

Dalmát Dalmát, Dalmát, Dalmát. Ezt a szót mormogtam, amikor elköszöntem szóforgató kollégáimtól, és nekiindultam a macskaköves útnak. Dalmát Kávézó, ez jutott nekem. Fönn a Szamárhegyen. Remek, gondoltam, minden szempontból hozzám illő lesz ez. A városka balkáni hangulatát is hívebben tükrözi, őrzi, mint mondjuk az Aranysárkány, vagy a Régimódi, vagy a Corner. Kegyes volt hozzám a sors, mely a cédulkák közt matató kezet vezette. A Dalmát ugyanis kisorsoltatott számomra főterén a patinás városkának, mely három napon és három éjen át nyitva tartotta kapuit a kultúra előtt, A helyi vendéglősök ezen idő alatt egy, egy magyar írót, költőt, publicistát és más szóból élőt láttak vendégül, akik a számlát a hely és a helyzet ihlette írással egyenlíthették ki. Dalmát. Dalmát. Dalmát, Milyen szép szó. Dallamos, bongó, mély, meleg. Harangzúgásszerű szó. Gazdag szó. Telített szó. Van benne tenger, ezernyi sziget, kopáran fehérlő hegyek sora; pásztor és nyája, halász és hajója, megannyi nép, szín, nyelv, íz, néha vidáman, néha véresen, vadul vegyülve. Dalmát. Benne bong a múlt. Római légiók, gótok, avarok, a gazdag Velence, és aztán mi, ugye. Magyar persze sosem volt e táj, de a magyar korona része nagyon is. Könyves Kálmán 1105, Horvátországgal együtt, úgy van, jeles, mehetsz fiam a helyedre. Nem a mienk volt, de a mi államunké. Ez sem kevés. Ez is köz. Királyi székhely is volt itt, IV. Béla idején, már amennyire futás közben székelni lehet. Dalmát. Dalmát. Dalmát, Kicsit a mienk is. No meg talján, szerb, horvát, francia, osztrák. És bizony jugoszláv. Az is jó. Én szerettein azt is, Jugoszláviát. A megboldogult országot, amely a maga akaratából lett diadalmasan, és a maga akaratából pusztult el véresen, szennyesen. Az öngyilkos ország. Dalmát, Dalmát. Dalmát Kávézó. Nem baj az. Egy békebeli kávéháznak igenis volt konyhája. Valamit biztosan összerittyentenek itt is. Hisz a dalmát konyha nem bonyolult. Paraszt konyha az, pásztorkonyha, halászkonyha, katonakonyha. Nem kell hozzá, csak egy rezsó vagy egy kemence vagy egy tűz. Meg egy jó cseréptál, bogrács, rostély, nyárs, és sok friss nyersanyag, hús, hal, zöldség, gyümölcs. Dalmát, Dalmát, Dalmát konyha, remegett bele gyomrom, miközben kaptattam fölfele. Végtelenül egyszerű és végtelenül gazdag is; benne van a tenger fuvallata, a legelők illata, a sokféle népség összekeveredett múltja; a dalmát tál néptál, múlttál, időtál. Dalmát. Dalmát. Dalmát. Spekuláltam útközben, vajon mivel lepnek meg majd ott. Milyen jólesne egy kis djuvec, ez a nagyszerű, nyár ízű, dalmát rizses lecsó. Vagy egy jó kis savanykás plucica, vagyis citromos joghurttal üdített zöldséges bárány tüdőleves. Talán valami kebabot kapok, mely minden balkáni konyhában föllelhető, és amelynek dalmát változatához nem is kell semmi konyha: fél kiló marha és fél kiló sertéshúst kell ledarálni és összedolgozni hagymával, sóval, borssal, kis vízzel, kolbászkákat sodorni a masszából, és már lehet is tenni a parázs fölé. De lehet, hogy muckalica lesz, hisz az is oly egyszerű: húsdarabkákat kell nyárson megsütni hozzá, majd azokat belekeverni lényegében egy lecsóba, ami abban különbözik csak a klasszikus alaptól, hogy van benne fokhagyma és petrezselyem is. Esetleg hal kerül. Hisz’ ha tenger nincs is, itt a folyam alant. Abban is megteremnek a halak, amelyből a csodálatos dalmát halpörkölt készül, a brodet na dalmatinski náčin, hagymával,

paradicsommal összefőve, petrezselyemmel, zellerrel, sóval, borssal, kevéske ecettel ízesítve és aztán rizzsel föladva. Dalmát, Dalmát. Dalmát, Jó messze van. a fene egye meg. Útközben többször is megálltam, helyi lakosokkal értekeztem, tudakoltam, nem tévesztettem e irányt. Nem, és megtudtam azt is, hogy a hely utcájáról nyerte el nevét, az utcanév, pedig az egykor itt élt, Dalmáciából érkezett horvátok emlékét őrzi. Aha, gondoltam: tehát a várost kevélyen uraló szerbek ide zsuppolták ki a horvátokat, Tehát ez egy gettó. A másság, a kisebbség helye. Éppen nekem való. A katolikus Vácon is a református Kisvácot szeretem leginkább. Utam során elmesélték, hogy még ma is vannak élő nyomai ennek: esténként néha ősi horvát dalok nyomják el a tücsökciripet. Talán szerencsém lesz, és igaz dalmát dallamok zengnek majd, miközben kortyolgatom a dalmát borokat, a borostyánkősárga vugavát, vagy a mélyvörös, sűrű dingačot, plavacot. Dalmát. Dalmát. Dalmát, Illett e szó a városrészhez is, amelybe értem: apró telkeken fehér kőházak sorakoztak összesimulva, zömük új építésű, de néhány kis parasztház és présház emlékeztet arra, amiről kalauzaim is referáltak, miszerint szőlődomb volt ez egykoron, majd gyümölcsös, szegény népeknek helye, mely láthatóan most nem az. Dalmát, Dalmát. Dalmát, Mondták azt, is, hogy új épületben székelő, ám mégis patinás hely a Dalmát; évek óta kulturális központ, egy neves alternatív művész érdekeltsége. Istenem, hát még a szent művészet szelleme is körbeleng, átitat, átlényegít majd e három napon át, Ráadásul nem is akármilyen, de alternatív. A művész – mondták el ezt is – igen kedves, barátságos pofa, asszonyáról nem is szólva, aki végtelenül aranyos teremtés, született vendéglátós, közvetlen, mosolygós, beszédes. Én roppantul kedvelem az ilyes asszonyokat, érthető tehát, hogy szívemben mind nagyobb örömmel ballagtam a nyitott kapuk városában a Szamárdombra föl. Ekkor már bizonyosan tudtam is, hogy a penzummal sem lesz semmi gond. Oly gazdag, színes, kimeríthetetlen a téma. a város, a táj, a név, a hely, hogy a bőség zavarával kell majd küzdenem, ha munkához fogok. És e bizonyosságom nem rendült meg akkor sem, amikor a Dalmát Kávézó kapujához érve annak rácsán egy kézzel írt lapot találtam, mely tudatta, hogy a hely zárva van, és másnap se nyit ki, talán csak este.

Hriatǒ Délelőtt tizenegykor találkoztunk. Szinte egyszerre értünk ki a megbeszélt helyre, a Suche mýto sarkánál lévő nagy kereszteződéshez. Én a szomszédos Palisádyból jöttem, ahol pár perccel elébb búcsúzkodtam el a Magyar Intézet kedves munkatársaitól. Ó valami messzi lakótelepről trolizott ide Jártam nála pár éve, lakótelep, de új és szép, a tizediken van a kétszintes lakás, ablakaiból három országra látni el. A vaskos szemüveg mögött csillogó szemről, a sokatmondón biggyesztett ajakról rögtön láttam, hogy tartogat valami meglepetést. Kezezés után indítványoztam, keressük föl a Bertrand kávéházat, jókat hallottam a hely felől. – Bertrand, más néven Lyceum – legyintett kicsit, – Az a Lajosnak volt a törzshelye. Meg a Kalligramosoké. Messze van. Addig itt van ez, biztos, ami biztos. Azzal a zsebéből két műanyag poharacskát szedett elő, melyek úgy vannak légmentesen lefedve, mint mifelénk a tejfeles dobozok. Csak ezek a pohárkák féldecisek voltak, és borovicska lötyögött bennük. – Mi ez? – Panák! – bődült el diadalmasan. – Panák! Az nagyjából annyit tesz: panel. Elem. Alapelem. No, na zdrávie! Felhajtottuk az itókát, tettünk pár métert, elmentünk egy Erotic City és egy Tare Eroterika cégtábla előtt, és már meg is érkeztünk. – Ez volt az evangélikusok negyede, ott a templom, amott, a líceum, azért hívták ezt itt Lyceumnak. Ebbe a kurva jé) iskolába járt Jókai annak idején. Vagy Schöpflin Aladár. Meg Peéry Rezső, ha tudod, ki az. A patinás intézményre, mármint a sörözőre már felhívta a figyelmemet a Magyar Intézet vezetője, Krasztev Péter úr is, akinek vendégszeretetét élvezni volt Szerencsem az előző napon. Kedélyes beszélgetésre invitáltak ugyanis ide, a bor és az irodalom kapcsolatáról, Grendel Lajos barátommal, akinek törzshelyére ültünk be másnap tehát. Pali barátommal, egykori kollégámmal, aki hosszú évek óta itt él, Pozsonyban. Kikértünk két sört, ő még egy borovicskát is, a biztonság miatt. Akarod a híreket? Tudtam, hogy ő már túl van hatnyolc napilapon, a miénken, a magyar szélsőjobbosokon – másmilyen magyar jobbos nem lévén –, pár szlovákon, csehen, oroszon. No meg elolvasott egy fél könyvet, vagy egészet, magyar, szlovák, orosz, cseh vagy valami más nyelvűt. – A „zene nagyon jót írt a Prohászkáról. Elsőrangút. Megszólalt a telefonja. A helyi tudósítónk volt. Ő hangosan nevetett, káromkodott. – Na, mi újság az anyaországban – kérdeztem, aki egy nappal elébb még Pesten voltam, és még nem tudtam, hogy a következő öthat órában kicsit többet fogok megtudni az otthoni állapotokról, mint ha odahaza dekkoltam volna. – Megint kidobtak vagy tíz embert, köztük egy csomó tudósítót. O persze be van szarva, hogy rá is sor kerül. De nem ez a jó. No, na zdrávie! Hanem, hogy felhívták, adjon anyagot a szemét, tótokról, akik nem adták vissza az oroszvári bencés birtokokat. Mire ő döbbenten mondja, hogy öt napja megírta, meg is jelent. Ezt persze nem tudták. Mindenki csak azt a lapot olvassa, amelyet ő szerkeszt. Megjegyzem, ez mindig így volt. Mondják neki, akkor csináljon egy anyagot a szlovák bencésekkel. Mire ő, nagyon szívesen, csak egy akadálya van ennek, hogy ugyanis Szlovákiában nincsenek

bencések. Mire mondják neki, hogy kérdezze ki az Asztrikot. Ő erre, hogy nem venné el a győri kolléga kenyerét. Begorombul, pedig még korán van. – Tudomásul kellene venni, hogy ebből nem lehet nacionalista gőzt kipumpálni. Az oroszvári bencések birtokait nem a „szemét Beneŝék” vették el, hanem a magyar földosztó bizottságok, ugyanis Oroszvár a párizsi békeszerződésig, 1947 ig magyar volt. Áh, hagyjuk is. Rémálom. Na zdarovije! Kérdeztem, mi van a Masarykról szóló könyvével, amiről tavaly beszélt. – Megjelent, kérlek szépen – tárta szét kezét. Mondtam, adjon egy példányt, érdekelne. – Adok szívesen, ha megtanulsz csehül, ugyanis csehül jelent meg, mert csehül írtam. Jut eszembe, be kell majd mennünk a cseh könyvesboltba, ne felejtsük el. Éreztem, nem igazán kedvére való a hely, túlságosan úri. Szedelődzködtünk. – Ezt kérlek szépen a Szárazvám – mondta odakinn. – Suché mýto. Aztán jobbra bökött: – Ez meg a Szél utca. Itt se bíbelődtek sokat az utcanévvel. Veterná. Itt lakott Jókai, amikor német szóra Pozsonyba küldték. Oda járt a líceumba. És itt volt a Kispipa kocsma az én időmben. Az egy nagyon komoly intézmény volt. Hojjojoj! Balra tértünk, mert meg akartam nézni a vásárcsarnokot. O mondta, hogy nincsen benne semmi, és tényleg nem is volt, hiába próbálkoztak vele, a nép már kiszokott az új, a nagy piacra, és nem lakta be a régi, műemlék házát a kosztnak. – Na. ez itt a református templom. Más néven magyar templom. Mert a reformátusok mind magyarok, ugye. Az ott az irgalmas kórház és templom, ez az egész meg főtér, egykor kenyérpiac, aztán Hitler tér, aztán Sztálin tér, ahogy kell. Itt volt a Sztálin szobor is. Most meg SNP, vagyis a Szlovák Nemzeti Fölkelés tere, és ez marad is egy darabig. Mondtam, hogy itt is ki voltak a reformátusok a városfalon kívülre paterolva, mint Pesten, a Kálvin tériek, vagy mint a kisváciak Vácon. – Naná. Mindenkinek kell valaki, akit ki lehet paterolni. Kipaterolás nélkül nem megy. Az ott a főposta, a soproninak szakasztott mása. Befordultunk az Ursulínŝkára, az orsolyák szép gót templomához, és már benn is voltunk a belvárosban, a Primaciálne námestien, a Prímás téren. – Tudod, mi van a tetején? – Mutat föl az épületet uraló timpanonra. – Egy kalap, lökd meg, egy kalap. Egy prímási kalap. Jó, mi? Becsattogunk a Prímáspalota fakockákkal burkolt kapualjába, és akkurátusan megolvassuk a táblákat, amelyek emléket állítanak annak, hogy a város legpompásabb épületét Batthyány József bíboros emeltette Hefele Menyhért mesterrel II. József uralkodása idején, és hogy a palota Tükörtermében írták alá az 1805-ös pozsonyi békét. – No, meg 1811-től, vagy mikortól itt ülésezett a magyar országgyűlés. A felsőház. Addig a várban ülésezett, de az 1811-ben csúnyán leégett. No meg itt szentesítette V. Ferdinánd 1848. április 11-én a márciusi törvényeket. És itt nevezték ki a Batthyánykormányt. Jó ház. Kiérünk a Frantiskánŝke námestiere, vagyis a Franciskánusok terére, onnan pedig az ezzel egybenyíló főtérre, a Hlavné námestiere. A szépen rendbe hozott házak között egy teljesen romosra lettem figyelmes. – Nyilván nem dőlt még el, ki a gazdája. Itt reprivatizáció volt, apukám. A város szívében karácsonyi vásár zajlott éppen. Míg én érdeklődéssel szemléztem a pecsenyés sátrakat, ő meglehetős közönnyel viseltetett, a kolbászok, sült tarják, karajok, csülkök, sonkák, sajtok, palacsinták gőzölgő halmai iránt. De aztán egyszerre csak izgalomba jött:

– Hriatô – hördült fel. – Hriatô. Máris ott. állt a pultnál, és komoly arccal magyarázott a túlnanról őt kissé hökkenten és ijedten figyelő hölgyeknek. Perc múlva két féldecis üvegpohárral a kezében, diadalmas mosollyal arcán lépett mellém: – Ezt kóstold meg! Ilyet még nem ittál. – Mi ez? – Hriatô. A Vág felső részén itták ezt a tutajosok. A fele rum, a másik fele pálinka – nyomta kezembe a forró pohárkát. – No, de mi úszkál benne? – néztem gyanakodva a gőzölgő italban billegő négyöt darab, körömnyi, barnás kockácskát. – Szalonna. Sült szalonna. Pöre. Isteni. No, hajtsd föl! Na zdrávie! Leküldtük az itókát, ami igen finomnak bizonyult, úgyhogy gyorsan kértünk még egy, egy pohárkát belőle. Aztán ballagtunk tovább. Vettem a sajtosnál sajtot, és az üvegesnél egy csatos palackocskát, melyre Svejk, a derék katona volt rávignettázva. – Le kellene fordítani újból. Mert a Réz fordítása nagyszerű, de a Réz nem ismerte a húszas évek prágai szlengjét.. O csak az irodalmi cseh nyelvet ismerte. A Karikás az tudott korabeli prágai csehül, de ó oroszból fordította a könyvet. Le kellene fordítani rendesen, nagyon le kellene. Közben megéheztünk. Igen sokat kellett kutyagolnunk, míg megtaláltuk a boldogult koronázóváros tán legszakadtabb vendéglátóipari egységét. Rendelést követő harmadik percben hozzák neki a resztelt májat, nekem az obligát szlovák (vagy tán inkább cseh) csemegét, amit soha ki nem hagyok, ha erre sodor a sors szeszélye, zaftos húst knédlivel és párolt káposztával, vepfové pecenr, s ktirdlíkcm a zclím... Már kimondani is jó. Falatozás közben Pali átmutatott a túlsó asztalhoz: – Az ott a Szlovák Tudományos Akadémia elnöke. A másik kettő is akadémikus. Az elnök biológus. Nagyon okos faszi. Tud vagy tizenhat nyelvet. Itt járt a magyar Akadémia elnöke valami konferencián, a marhája nekilátott méltatlankodni, miért szlovákul és angolul folyik a diskurzus, amikor ez egy ősi háromnyelvű város. Na erre ez a pasas fölállt, és azt. mondta, hogy őtőle nyugodtan beszélhet a kolléga németül, magyarul, franciául, olaszul, spanyolul, katalánul, csehül, oroszul, semmi baj, mert ő azt mind megérti, de ha kínaiul akarna a kolléga előadni, abból sem fakadna baj, ő azt a nyelvet is meglehetősen bírja. Jóllaktunk, mentünk aztán tovább. Átvágtunk a belvároson megint. Meg, megpihenve közben, persze. Átvágtunk a Hviezdoslavovo námestien, leereszkedtünk a nagy hangversenyterem, a Reduta alatt lévő sörözőbe, ahol előző este is időztünk, igen kellemesen, és utunk közben megpihenünk az Aladinban is, a Csarnok hátsó bejárata mellett, Megtudom tőle, ez volt az Új Szósok törzshelye egykor. Pihenő, majd az útközben szó esett Esterházy Jánosról, aki a deportálásokat nem, de a zsidótörvényeket csak, csak megszavazta lelkesen, Čapekről, aki A grófnőcske című írásában emlékezik meg Esterházy Alizról, otthon majd ki kell keresni, beszélt Rákos Péterről, aki kassai volt, Prágában végzett, később ott lett a magyar tanszék vezetője és nagyszerű tanulmányt írt a nemzeti előítéletekről, meg kell majd keresni azt is. Aztán Ehrenburgról mesélt, aki már 1921ben megírta a sztálinizmust, majd a mai oroszokról, Szorokinról, Ulickajáról. Közben meg, meg szólalt telefonja, jöttek a hírek, ezt küldték el otthon, azt mégse, de amazt bizony igen.

– No, ezt is én vettem fel annak idején – dünnyögte. – Melyiket, akit kirúgtak, vagy aki kirúgta társát? – Mind a kettőt – nevetett fel keserűn, és meghúzta sörét. Kiértünk a koronázó templomhoz, ami persze, mint legtöbbször, most is zárva volt. Megtekintettük a mellette lévő zsidó emlékkövet, majd átbújtunk az új híd fője alatt, és kezdünk fölfele kaptatni a Vár alján, ott, hol a zsidó negyed volt egykoron, míg a lakókat és a házakat el nem takarították innen, innen is. Nem sokat megyünk. Cafe u čerta – tudatta a cégtábla a sarkon lévő intézmény ajtaja felett. Ördögkáfé. Nekünk való hely lesz. () fordította rögtön az ajtóra biggyesztett, szlovák nyelvű kiírást is: „Utolsó töltőállomás a vár előtt.” Kellemes hely, ketten vagyunk. Amikor a szlovák pincér meghallja, hogy magyarul beszélünk, feltűnően készséges, mondhatni. Két napig harsánykodott nyelvünkön Pali, mely nyelven e városban már nem sokan éltének, de mely nyelvet mindenki felismeri azonnal. Éjszaka fiatalokkal zsúfolt kocsmában, boltban, trolin hökkentőén sok baráti gesztus jelzett a magyar nyelv hallatán: meghívás, hátbaveregetés, kézfogás. Mintha a szlovákság zöme demonstrálni akarná így is, hogy a magyar és a szlovák szocialisták megjátszott és ettől még undorítóbb, hitványabb nacionalizmusához nincsen köze semmi. Szólt a telefon megint. Andris volt az, a fia. Együtt élnek, ketten, már csak ketten. Megbeszélték, hogy szombaton átmennek Rajkára, Nagy József vendéglőjébe, a Lokomotívba harcsát enni. Rajkáról mesélt aztán. Clementis foggal körömmel harcolt Párizsban érte, de Rajkát nem kapta meg. Ellenben őt kivégezték ötvenkettőben. Most viszont a szlovákok simán megvették Rajkát, ahonnan elköltöztek a határőrök, vámosok, ott maradt a rengeteg üres ház, lakás, a pozsonyiak felvásárolták őket, és vígan járnak be onnan. – A kocsmában árulják a vonatjegyei – közölte elégedetten. – De mi nyugdíjasok csak gyulajeggyel utazunk, höhö. Csöngött a telefonom. A szerkesztő volt az, Pestről. Közölte, az utolsó pillanatban kiszedték közleményemet, Onnan, a vár alól, a Café u certából nem tűnt tragédiának a dolog, nemigen izgattam magam. Mondtam is, miközben a koronázó templomot bámultam a kocsma ablakából, hogy itt vagyok Pozsonyban, Palinál. Kis csend támadt. – Add ide – mondta a szerkesztő rekedten. Átadtam a telefont. – Ezt is kivágták, szegényt – mondta Pali aztán. – Őt is én vettem föl annak idején. Menni kellett, indult lassan a vonatom. Elkísért az állomásig. De az indulást nem várta meg, az állomás épülete előtt elköszönt: – Te ez a hriatǒ, ez valami kurva jó. Nem szoktam már a belvárosba járni, de ezért holnap is bejövök. Na szevasz! Gyere máskor is! Egészségedre iszom majd a holnapit. Szevasz. Kezet fogtunk, aztán ruganyos léptekkel már ment is. Ment tovább, előre, a győzelem országútján, ahogy mondani szokta. Hirtelen megállt, megfordult, ujját fölemelte, úgy ordította, mint Vodička árkász Királyhidán, amikor megbeszélték Svejkkel, hogy találkoznak a háború után a Kehelyben hatkor vagy fél hétkor, de inkább mégis hatkor. – A kassza mellett, balra van egy büfé, ott kapsz panákot! Szevasz! – És már ment is tovább. Néztem utána, ő nem fordult, vissza többé. Széles hátából erő sugárzott és szabadság. Szabad ember, mert nincsen semmije. Elveszítette szinte mindenét. Elveszítette társadalmi rendjét, újságját, feleségét, kicsit hazáját is, vagyis hát, azt egy frászt veszítette el, azt nem, azt. se a szűkebbet, se a

tágabbat nem veheti el tőle soha senki már: a kultúrát, az irodalmát, a könyveket, a nyelveket, az ő könyvekbe és könyvtárakba kövült ezerszínű és ezerszívű, még is egy Közép Európáját, ezt az egész csodálatos córeszt, amit nehéz kabátja alatt hurcol mindenüvé, ami ott lesz már vele, vigasztalja, élteti, óvja, bárhová menjen, vetődjön, vitessen a hátralévőben. Na zdrávie, Pali! – bólintottam, és mentem a panákért.

Igazi brassói Kicsit feszengve ültem az asztalnál, melyhez a barátságos pincér odavezetett. Nem szokott helyemen voltam ugyanis. Ritkán esik ez már meg velem; mint legtöbb hozzám hasonló öregedő, bogaras, magának való ember, én is már csak a megszokott környezetben szeretem az időt múlatni. De néha csak be kell térni valami idegenbe, hogy aztán megbizonyosodva meneküljünk a megszokottba vissza. Ilyesmin méláztam a piros kockás abroszra könyökölve ezen az új helyen, melynek jó híréről, házias kosztjáról évek óta hallottam híreket. Most, hogy erre vetődtem, gondoltam, próbát teszek. Persze, ahogy szoktam az ilyes alkalmakkor, óvatosan duhajkodtam; rántott húst kértem sült krumplival, nem pulykából, nem borjúból, csakis sertéskarajból, de még inkább tarjából, fokhagymás, tejfeles uborkasalátával, gondoltam, abból nem lehet baj. Éppen a kisfröccsös poharat emeltem szájamhoz, amikor egy úr lépett be a helyiségbe, akiben felismertem régi iskolatársamat, Kovács Dezsőt. Ő is meglátott azonnal, intettem neki, üljön asztalomhoz nyugodtan. Üdvözöltem, s kérdeztem, mi járatban erre. Ő szózuhataggal válaszolt: – Brassói ügyben járok, öregem, az igazi brassói ügyében. Tudod, az én nagyanyám a Britanniában dolgozott, ott volt felírónő, ha tudod, mi az. És ott megtanult igazi brassóit készíteni. Az volt a kedvence, hát megtanulta. És gyerekkoromban olyan brassóiakat ettem, hogy az meghatározta egész későbbi világlátásomat; abból a brassóiból tanultam meg, hogy az életben elég egyvalamit tudni, ha azt tökéletesen tudjuk. Hogy vannak súlyos dolgok, melyek nem nyomnak agyon. Hogy a férfiasság és a brutalitás nem egy és ugyanaz. Hogy van olyan középút, amely markáns és varázslatos is egyben. Rengeteget tanultam az én nagyanyám brassóijából, szinte mindent. Aztán nagyanyám meghalt, és én ott álltam brassói nélkül. Anyám nem tudott főzni, én hiába kísérleteztem, nem lett olyan soha. Kezdtem járni a restaurációkat, de hamar beláttam, hogy a kommunizmus és az igazi brassói egymást kizárják. Öregem, én annyira örültem a rendszerváltásnak, annyira vártam, azt hittem, végre eljön az igazi brassói aprópecsenyék kora. Nagyon elegem volt már a pártállami brassóikból, azokból a zsíros, agyonfokhagymázott, mindenféle húsmaradékokból, cafatokból összegányolt vicikvacakokból, amelyeket nem átallották brassóinak nevezni... Adtam egy kis időt, amíg felfejlődik a vendéglátás, amíg megnyílnak az igazi, megbízható, jó helyek. Úgy tíz éve aztán nekiindultam. Elhatároztam, hogy addig meg nem állok, amíg meg nem találom az igazi brassóit, olyat, mint amilyet nagyanyám készített. Külhonba nem mentem, a brassói az egy igazi hungarikum; nem ismerik a szomszédos konyhák, a román, az erdélyi sem, Brassóban pedig még csak nem is hallottak arról, hogy városuk nevét egy elsőrangú étek viseli túl a Királyhágón. Évekig jártam a várost, a vidéket, bejártam Tolnát, Baranyát, mindhiába; nem találkoztam igazi brassóival. Kezdtem a külvárosi és vidéki szolid, polgári helyekkel. Próbálkoztam aztán fényesebbekkel, drágábbakkal, majd falusi kisvendéglőkkel megint, és újfent finomkodó úri restaurációkkal, ócska

kocsmákkal, polgári vendéglőkkel, bisztrókkal, kifőzdékkel, hiába. Közben láttam én a változásokat, hogyne láttam volna, el is ismertem, örültem is ezeknek, a fejlődésnek, a finomodásnak, találkoztam egészen figyelemre méltó brassóikkal is. – Család? – kérdeztem közbe ekkor, mert untam az ő brassóiságát, mi tagadás, kicsit. – Eljutottam egyszer egy Duna menti kisvárosba, fel a dombra, apró, finom, franciás helyre, és egészen szép brassóit hoztak ki, nem mirelit krumplival volt megágyazva a húsnak, amely színhús volt, csak hát, bizony pulyka, fokhagymát alig kapott, s hiába volt friss paradicsom és paprika is szelve alá, nem volt meg a súlya az egésznek, lebegett ez a brassói, mint a ködfátyol, úgy lebegett. Nekem egy brassói pedig ne lebegjen. Most a borzalmakról nem beszélek, amikor pörköltmaradékot pirítanak sebtiben a rósejbnire, vagy amikor láthatóan sült hús végét nyiszálták össze brassóinak, úgymond brassóinak. A pulykától is kiver a víz, a pulykamellnek semmi íze nincsen, azt csak szoptatós anyáknak lehet ajánlani, vagy kisdedeknek, akiknek még tejfoga se nőtt. Elmentem egyszer például Kőbánya belső szélére, ötvenes és hetvenes években épült tömbházak közé, meglepően barátságos, többlépcsős, mert teraszos, nagy termes, és belső kerttel is bíró helyre, ahol bár mirelit burgonyát sütöttek ki olajban, de egészen jó lett a zaft, ám narancskarikákkal díszítették az egészet, és hiába piszkáltam le gyorsan róla. már nem tudtam a narancs ízét kiverni a fejemből, ott is hagytam az egészet. – Munka? – Kinéztem Óbudára is, elegyes vidékre, ahol a domináló blokkházak között ottfelejtett kertes villák és római romok romjai bújnak. Egészen barátságos, piros kockás abroszos kerthelyiségre leltem, ahol előzékenyen megkérdezték, hogy pulykából vagy sertésből óhajtom e a brassóimat elkészíttetni. Itt viszont az volt a baj, hogy nem volt összeérlelve egésszé a fogás, a komponensek külön álltak, nem időzött egymás társaságában kellő időt a sült burgonya és a hús. Az igazi brassói titokzatos dolog. Van benne fokhagyma, de mértékkel, zsírral készül, de nem tocsog benne, van alatta némi lecsó is, de nem túl paradicsomos, nem savanykás, és persze nem érezhetjük benne a konzervnek fémízét soha. – Egészség? – Egyébként az igazi brassóinak a hússal egyenrangú komponense a krumpli, sőt meglehet, fontosabb is amannál; a brassói krumplija soha nem készülhet mirelitből, soha nem lehet tepsis krumpli, nem lehet hagymás, nem lehet fokhagymás, nem lehel püré, nem sülhet héjában. A brassói krumplija ropogós kell legyen, de csak annyira, hogy a zaftot beszívja mégis. Ez a krumpli nem lehet nagy és nem lehet kicsi, nem lehet kemény, és nem lehet lágy, össze kell a hússal érnie, de közben mégis meg kell őriznie különállását, a brassói krumplija, kérlek szépen... Ebben a pillanatban érkezett asztalunkhoz a pincér, és megkérdezte barátomat, mit parancsol. Dezső felnézett, megszemlélte emberét, és mintha egy kicsit elkomorult volna az arca. Halkan, de elszántan szólt azután. – Egy korsó sört legyen szíves, és egy brassói aprópecsenyét. A fiatal, elálló fülű fiú bólintott, és már indult is a konyha felé. Egy lépés után hirtelen megállt, és visszafordult: – A brassóit krumplival kéri, vagy rizzsel? Dezső kezében megbillent a korsó. Döbbenten meredt a pincérre. Szóhoz nem jutott szegény, csak szeméből gurult le egy könnycsepp tátva maradt szájának szegletéhez.

Magyarosok Este nyolc óra volt, szokottan ültünk, törzsvendégek a pultnál. Jóska, a pincér éppen ruganyos léptekkel téri az étterem túl végéből vissza egy frissen érkezett vendégtársaságtól. – Miféle náció? – kérdezett oda közülünk valaki. – Azt hiszem, portugálok. – Mit kértek? – Azt mondták, mindegy, csak igazi magyaros vacsora legyen. Ránk bízzák. Csak olyan legyen, amilyent ők másutt nem ehetnek. Ezen elméláztunk. – No, szegények, ehetik a halászlét, a pörköltöket, ezeket a jó kis szerb kajákat – legyintett Lajos, a nyelvész. – Miért, mit egyenek? A nyelvész rávágta rögtön: – Előételnek körözöttet, zöldpaprikában, aztán valami lebbencslevest, majd tökfőzeléket borsos tokánnyal, végül mákos gubát. Közbe kellett szólnom: – A körözött ismeretes mindenütt, ahol juh előfordul; Ausztriában, Csehországban, Szlovákiában, Romániában is. Legfeljebb nincs benne pirospaprika. – Tarhonyás húst nekik – szólott Kertai. – Gyökér – mondta erre Misi. – Tökösmákos rétes – hangzott az újabb javaslat. – Ugyan már. ne hülyéskedj. Az is tipikusan török étel, baklava néven árulják a Körúton. Kertai Lali, aki arról volt nevezetes, hogy mindig fázott, és ezért nyáron is kabátban járt, és csak rumot ivott, ragaszkodott a tarhonyához. – Tarhonya, az a legmagyarabb koszt, higgyétek el, az nincsen sehol másutt, ahhoz a magyar parasztasszonyok keze kell... – Meg a német parasztasszonyok keze – hűtötte le Lajos, a nyelvész. – Mert német földön is ismert ez az eredendően török, sőt perzsa étel, úgyhogy a tarhonyát nyugodtan feledhetjük most... Azt hiszem, Riebele németül. – Gyökér – morogta Miska. – Zöldpaprika. – Az amerikai... Vagyis szerb... – De nem ez a sárga színű zöldpaprika. Mert ilyen csak itt van. Még Szlovákiában, vagy Erdélyben is haragoszöldet kapsz. Sárga színű csak Csonka Magyarországon terem. – A kitelepített svábok meghonosították Németországokban is. Úgyhogy ez a zöldpaprika magyar és NDK unikum... – Gyökér. Ekkor megszólalt Béla, aki szentesi volt, és valamikor vízilabdázott, mert minden szentesi vízilabdázott valamikor. – Csíramálé. Az, az egyetlen igazi magyar étel, a csíramálé. Az csak minálunk terem Szentesen, na meg Csongrádon, na jó, de aztán kész... Orosházán még láttak egyszer... De igazándiból az csak minálunk van, a csíramálé. A tiszta, egész szemű búzát beáztatják egy napra, aztán alaposan átmossák, és egy ládában vagy kétujjnyi vastagon szétterítik, és nedves ruhával letakarják, hogy ne zöldüljön,

hanem fehéren csírázzon ki. Amikor úgy háromcentis már a csíra, akkor ledarálják az egészet, és leszűrik alaposan. Ezt a levet keverik össze liszttel, és sütik meg. Mézédes, pedig nincsen benne se méz, se cukor. Egész gyerekkoromban ezt zabáltuk. Most is árulják a piacon, évente kétszer csak a málé miatt megyek le... Ez nincs sehol másutt a világon... – Gyökér – hallatszott a sarokból megint. – A legeredetibb magyar étel a tökfőzelék. A művelt világban a tököt csak a barom eszi... – Hogy mondhatsz ilyet. A courgette a franciák kedves étke... – De az nem ez a tök. Ezt a tököt sehol másutt nem eszik, pláne nem főzeléknek, berántva, tejfelesen... – Főzeléket nem esznek, ab ovo, tán sehol – szögezte le Keserv Pista, a kémiatanár. – A rántás magyar találmány... és milyen nehéz azt jól eltalálni. A jó rántás elkészítéséhez születni kell, és aztán gyakorolni, hogy ösztönösen menjen, ne kelljen méricskélni, mérlegelni, csak csinálni, behunyt szemmel, érzés után, természetesen. A jó rántás minden főzeléknek, de különösen a bablevesnek alapzata. Egy jó fokhagymás rántás sorsdöntő fordulatot jelenthet egy csülkös bableves történetében. Egyszerre véglegesíti annak állagát és ízét; tartást ad neki és kiegyenlíti a füstölt hús savanykás íztől súlyát. Egy igazi, fokhagymás rántás gyökerei a magyar lélek legmélyebb rétegeibe indáznak alá... – mondta Keserv, és hangja megremegett, és szeme bepárásodott. – Gyökér – mondta Miska, és kiment. – Azért egy igazi körömpörkölt éri is elég sokat kell utazni... Vagy pacalért... – Köröm van olasz földön, pacallevest pedig mindnyájan ettünk a cseheknél, az olaszok, franciák is szívesen eszik. Ekkor megszólalt Dezső, aki eddig csak hallgatott. Halkan beszélt, nyugodtan: – A legmagyarabb ételhez jó nagy vaslábasban kell két jó kanál libazsíron megpirítani három fej apróra vágott vöröshagymát. Meghinteni, amikor üveges, sok pirospaprikával és belefarigcsálni vagy öt gerezd fokhagymái. Akkor belezúdítjuk a babot, nem apró fehéret, nem is lila nagy szeműt, nem, hanem közönséges tarkababot, egy kilót. Szépen beleágyazunk egy kisebb füstölt csülköt, körbebástyázzuk azt csontos marhaszegydarabkákkal, beletévedhet valami színhús is, sertéscomb vagy marhafelsál, esetleg beledobunk egy kevés füstölt kolbászt, sőt a lecsókolbász sem árt meg neki. Felöntjük vízzel, hogy ellepje, de ha fér, akkor a lábas tetejéig, sózzuk, de csak kicsit, bors viszont mehet bőven bele, ám más fűszer már teljesen felesleges. Egy marék gerslit hintünk még rá, és lefedjük, sütőbe, vagy ami még jobb, kemencébe csúsztatjuk, és lassú tűzön hatnyolc órácskára elfelejtkezünk róla. Legfeljebb félidőben pótoljuk a levet. – Sólet – sóhajtott fel vagy négy vendég is egyszerre. – Bizony a sólet, a mi sóletünk a legmagyarabb étel – bólogatott Dezső. – Az asszimiláns sólet. Így nem ismerik sehol a világon, sem Amerikában, sem a Szentföldön, nem ismerték a régi Galíciában, Oroszországban, vagy akár a középkori Hispániában se. – Gyökér – lépett be ekkor Mihály, és letett a pultra egy szál fehér répát. – Ezt sehol a világon meg nem eszik... Ezt kell nekik adni, semmit más. Ez a miénk. Ezt nekik! Szótlanul néztük a kicsit piszkos, kicsit ványadt gyökeret. Ekkor megjelentek a konyha ajtajában a fiúk, és a következő órácskában elvonultak karjukon a tányérokkal előttünk. Olyan gulyást hoztak, hogy megállt benne a kanál, harsány harcsapaprikást, tejfeles túrós csuszával, mandulás, mazsolás madártejet, végül sajttálat, rajta szépen adjusztálva érett Pálpusztai, Ilmiczi, Lajta. – Oeufs á la neige. Szegény idegenek – bólogatott Lajos –, hogy át vannak verve megint.

Kombucha Békésen ácsorogtam, könyököltem, újságot pörgettem, délutánoztam helyemen. Tudtam, hogy előbb utóbb csak jön valaki. Jött is. De őrá, Janira, nem számítottam. Évek óta valahol az agglomerációban él, szép asszonyával, kiröpülésre kész nagy gyerekeivel, úgy tudtam legalábbis. A kezében tartott szatyrot, melyet láthatóan valami nagyobb súly, alighanem egy vagy több teli üveg húzott, óvatosan helyezte a földre le. Csak aztán ölelt át, és csókolt meg jobbról balról, érzékenyükén. Egy helyen dolgoztunk valamikor, jó cimborák voltunk. Szinte kérdés nélkül mondta azonnal: – Szétmentünk Évával. Ráadásul csúnyán. Mindegy. Nem részletezem. Legyen elég annyi, hogy kisemmizett. A pesti kis lakás maradt. De az érdi ház, a kocsi, mind az övé lett, a számlákon lévő pénzt is gondosan leszívta. A kutyát, a macskát elpaterolta. Aztán jött négy markos állat, és kipakolta a pesti lakást is. Semmi sem maradt, érted, semmi. Egy könyv, egy laticel se, semmi. Csak a kombucha. – Micsoda? – Kombucha. – Na, valamid csak maradt. Mit sírsz... – Tudod, mi az a kombucha? – Gondolom, ott is volt valami kis kérő. Gomb utca. Tudom, az Kispest, Wekerle, nagyon jó hely... – Hülye! Kombucha! Az egy gomba. Vagyis valami olyasmi. Teában kell tartani, és leinni róla a levet, és akkor nem döglesz meg többé soha Éva már fél éve szórakozott vele, egy darabig itta, de aztán megunhatta, elfelejtkeztem róla én is, csak amikor kipakolta a lakást, és már nem maradt benne semmi más, csak egy jókora üveg, benne zavaros lé, meg a kombucha, akkor mondtam neki, hé, ezt itt felejtetted, mire még visszaszólt, hogy: „Dobd ki, vagy fald fel, te baromagyú!” És azzal bevágta az ajtót. Én pedig ott maradtam egy üres lakásban egy kombuchával. Nézegettem egy kicsit, láttam, mindenféle szálak lógnak ki belőle, kicsit leffegett, mozgott az egész, olyan volt, mintha élne. Persze eleinte nem foglalkoztam sokat vele, elmentem pár napra vidékre, elég rossz állapotban vetődtem haza, aztán gondoltam, csak kivágom ezt a szivacsot, ki akartam valami szedővel kaparni az üvegből, de akkor megint mintha megmozdult volna, ráadásul nagyobbnak is tűnt, és mintha több szakálla is lett volna, szóval megváltozott a kombucha. És onnantól elkezdtem figyelni. És rájöttem, hogy a kombucha él. Nem állat, nem növény, nem ember, de él. Teste van, növekszik, érez. Sőt lát és hall is. Beszéltem hozzá, és láttam, hogy reagál a szóra. Ért belőle. Hálás a szóért. A hangoskodást, a kiabálást persze nem szenvedheti. De ha csöndesen, nyugodtan, egyenletesen beszélsz hozza, azt meghálálja nagyon. Kisimul, elnyúlik, visszajelez. Persze igényli is a törődést. Rájöttem, ha hanyagolom, akkor öszszetöpped, megráncosodik. Úgyhogy már nemigen hagyom magára. Vettem neki egy kisasztalt, oda föl tettem. Magamnak pedig egy jó fotelt az asztalka mellé. Ott olvasok neki. Nagyon szereti az irodalmat. Rájöttem, hogy Mikszáthot szereti a legjobban. Hát megvettem neki egy csomót. Azt olvasom most föl sorban: A fekete várost, a Beszterce ostromát, a Szent Péter esernyőjét. Jaj istenem, azon elsírta magát. Ahogy az kezdődik: „Özvegy tanítóné halt meg Halápon.” Ő rögtön megértette, hogy ez micsoda gyönyörű regényfelütés. Remegett a lében. Nagyon jó lélek a kombucha. Nemigen vagyok meg már én sem nélküle. Ha elmegyek...

– Csak tán nem? – De igen, itt van most is velem. – Mutasd! – Hat, azt hiszem, még alszik. Jani lehajolt, óvatosan kihúzott egy zavaros levél teli tízliteres, csatos befőttesüveggel.. – Tegnap cseréltem a teát rajta, ilyenkor nagyon jó alvókája van... Föltette a pultra az orrom elé a bankját, és kinyitotta. Belemeredtem, és halra is hőköltem azonnal. Az üvegben lévő bűzös folyadékban egy gyerekfej nagyságú, fekália színű, ótvar takony remegett. – Kombucha. – Kombucha. – Szép. – Ugye... – Igen... Igen... És te ennek le szoktad inni a levét? – Hát.. Eleinte eszemben se volt. Rosszul voltam, amikor cserélnem kellett. De most már muszáj vagyok. És nem is olyan rossz, kehet beletenni egy kis konyakot is. Vagy vodkát.. Iszom... Muszáj vagyok. Eddig fütyültem betegségre, rákra, gondoltam, kit érdekel, hogy én feldobom e a pacskert, vagy még húzom egy kicsit. De most már vigyáznom kell magamra. Szeme ekkor egy kicsit elpárásodott: – Énnekem már élnem kell addig, amíg ő van. Felelős vagyok érte. Ő tőlem függ. Ellágyulva nézte az üvegben szunyókáló ázalékot, óvatosan rácsukta a tetőt, beletette a szatyorba, gyorsan bedobta az újabb decit, letett valami pénzt az asztalra, majd kicsit szabadkozva, de határozottan, mint akinek fontos teendői vannak még aznap, elköszönt.

A távfőző Amikor beléptem, meglepve láttam, hogy Pálma ül a pultnál. Rég láttam őt, azelőtt gyakorta vacsoráztak itt férjével, Péterrel, de már egy jó éve nem bukkant fel egyikőjük sem. Azt persze tudtuk, hisz kicsiny város ez, hogy beütött a baj, szétmentek, zűrös válásuk is volt, kemény perekkel búcsúztak egymástól. Már amennyire búcsúzni lehető egy kamasz lánnyal, akivel akadt, gond már a válás előtt is, sokat betegeskedett, rosszul tanult, évet is ismételt talán. Pedig Pálma középiskolai tanár volt, kémiafizika szakos. Sokat aligha keresett, igaz, Péter mellett nem is szorult erre rá. Pálma ruganyos, kisportolt, szép nő volt, mindenki irigyelte is Pétert. Most láthatóan nyúzottan könyökölt a pultra, lábánál hatalmas teli bevásárlókosár állt. Hogy akad baja, mi sem bizonyította jobban, mint hogy szinte kérdezés nélkül beszélt azonnal, egy „Mi újság? Fáradtnak nézel ki?” elég volt, és már zúdult is rám a szóáradat. – Merthogy fáradt is vagyok. Rengeteget dolgozom, és otthon is... Sok, nagyon sok. Naponta főzni. Persze, persze hogy imádok főzni, de ez már egy kicsit nekem is sok. Na várjál. Tudod, amíg ketten voltunk a gyerekkel, nem volt gond, no persze az se volt egyszerű, tudod, hogy a Paula lisztérzékeny, én pedig imádom az omlós, ruganyos, friss házikenyeret, libazsírral, lila hagymával. De erről azért még le tudtam mondani. Annál is inkább, mert Paulának lett egy fiúja, egyetemista, vidéki gyerek, úgyhogy ott is lakik nálunk, képzeled, hogy én meg mennyire igyekszem, nehogy elveszítsem Paulát is. Úgyhogy tömöm a fiút, aki tésztás, egy sztrapacska követi a másik csuszát, arra jön gnocchi, pasta, metélt, nudli. Na várjál. Ezt még bírtam valahogy. Fél éve azonban van egy párom nekem is. Aranyos ember, össze kell szednem magam, ő is egy családot hagyott maga mögött, náluk három gyerek van, állandóan rettegek, pontosabban rettegtem, hogy visszamegy. Na várjál. Szerencsére ő is imád enni, pörköltbolond, csináltam is neki a jó fokhagymás körömpörkölteket, bársonyos borjúpaprikásokat, sűrű, kocsonyás velős pacalokat, persze törekszem a változatosságra, már mindenből készítettem pörköltet, ami ehető, mindenféle gombából, vadból, halból, zöldségből, neki csak az a fontos, hogy pörkölt legyen. És bidva erős. De nem utólag kell megcsípősözni, nem, neki bele kell főzni az erősét, Záporozik a könnye, ömlik róla a víz, csurog a taknya, mikor eszik. Akkor jó neki. Na várjál! Paula viszont összeköltözött a fiúval, úgyhogy most nekik dobozba főzök. Egyiknek tésztákat, másiknak mindent, amiben nincsen semmi liszt. Viszont Béla kéthetente egyszer hazamegy a gyerekeihez – két fia és egy lánya van –, és ott is alszik. Na várjál! Ilyenkor az asszony elmegy az anyjához, és direkte, dühből kitakarítja a frizsidert, nemhogy nem főz semmit, de még egy szelet kenyeret, se hagy. Béla, persze, nem tud főzni, úgyhogy ilyenkor én igyekszem valamit összerakni, és bedobozolni nekik is. Hozzám nem hozza a gyerekeket, mert azt megtiltotta az anyjuk, no meg annyira még nem is rajonganak értem. Na várjál! Hogy egyszerűbb legyen, a kislány elég finnyás, kizárólag pulyka és csirkemellet eszik roston kisütve, salátával. A fiúk az apjukra ütöttek, náluk csak a csípősségre kell ügyelni, úgyhogy mindig kétféle pörköltet csinálok, egy erősét és egy lájtosabbat. Na várjál! A gyerekek tudják, hogy az apjuk nem tud főzni, gyanakodnak, hogy esetleg én etetem őket, ezért a kosztot mindig el is kell egy kicsit rontani. Persze csak annyira, hogy még ehető maradjon, vagy föl lehessen javítani. Igyekszem ügyelni rá. hogy sótlan legyen, íztelen, és mindig megmondom, mit kell vele csinálni, hogy feljavuljon. Na várjál. Pár hete mondja Béla, hogy készítsek egy kicsivel többet, annyira ízlik a gyerekeknek. Kicsit gyanús volt a dolog, mert rengeteget küldtem addig is. Na várjál! Hát nem kisült, hogy az asszony rákapott a maradékokra, amikor megvan a váltás és ő ott marad a gyerekekkel, azonnal tépi föl a frizsidert, és falja a maradékot. Teljesen rákapott a kosztomra. A rakott kelem után

egyenesen azt mondta a gyerekeknek, akik persze visszamondták az apjuknak, hogy először bánta meg egy kicsit, hogy a Bélát kirúgta. Merthogy azt hitte, Béla tanult meg olyan rakott kelt csinálni, amilyent csak az én anyám tudott, egy egész liter tejfellel, a hússal együtt darált füstölt császárszalonnával, apróra szelt paradicsommal, zöldpaprikával, és meg egykét dologgal, amiről nem beszélek. Na várjál! Többet nem is küldtem rakott kelt. De küldtem minden mást, amit szeretnek. A múltkor csirkét rántottam nekik, hagymás krumplival és tejfeles, fokhagymás uborkasalátával. Na de várjál! A múlt héten aztán az asszony bemutatta a gyerekeknek az új pasiját. Fess fiú, jól keres, van neki birtoka, szőlője, vagy nyolc lova, valami bankár, és... Pálma ekkor lemutatott a lábánál lévő hatalmas kosárra, amelyből harsányan zöldültek, sárgállottak, piroslottak elő mindenféle retkek, répák, saláták, aztán rám nézett tágra nyílt, kicsit megtört szemével, úgy suttogta: – És vega.

Vasárnapi ebédek Nyár van, vasárnap, déli egy óra. Belépek, beteszem az ajtót magam mögött, egyet lépek még, és lekönyökölök a pultnál. Kapom a kisfröccsöt, halványvörös, jéghideg, gyöngyözik a friss, ress, erős szóda benne szépen. A városban itt a legjobb a fröccs, legalábbis a kicsi bizonyosan. Csend van, nagy, szokatlan csend mindenütt, Odakinn a tűző nap ráfagyasztotta a moccanatlan hőségei az olvadó aszfaltra. Nincs mozgás sem a járdán, sem az úttesten, sem sehol. Áll a város. A Körúttól a Victor Hugóig egyetlenegy autó se moccan, a parkolóhelyek négyötöde üresen foghíjasodik. Odabenn a klíma adta hűvösben is mély csend honol. A máskor, kivált este mindig zajos és zsúfol! helyiségben négy vendég ül mindösszesen, négy férfi, szétszórva a négy sarokba, mindegyik egy, egy külön asztalnál. Könyökölök, és lopva nézem őket. Hozzám legközelebb, a pianínó mögött negyvenes úr mélyed az étlapban el. Rövidnadrágot, elegáns laza inget, bőrszandált visel. Hosszas spekulálás után tökfőzeléket kér borjúpaprikással. No meg egy mentes vizet. Aztán telefonozni kezd. Halkan beszél, suttogva inkább. Két asztallal odébb egy valamivel fiatalabb férfi túrós csuszát eszik, vagy inkább fal. Messziről látom a tésztán, hogy Ricsi van a konyhán, az ő csuszája mindig nagyszerű; előbb a pörcöt süti ki a serpenyőben, arra teszi a túrót, majd a tejfelt, kicsit süti az egészet, majd rádobja a tésztát, jól átkeveri, tányérra teszi, és a sütőben még átsüti pár percig az egészet; Ricsi csuszájában nem egyszerűen megsülnek és összeadódnak, de összesülnek, eggyé sülnek a komponensek. A végén persze löttyint egy kanál tejfelt a tetejére. Komótosan, folyamatosan, szinte lélegzetvétel nélkül lapátolja magába a fiatalember a tésztát, bele is izzad kicsit, már a kétharmadát megeszi, amikor először megpihen. Zsebébe nyúl, hogy zsebkendőt vegyen elő. Már, már törli is a homlokát, amikor megakad. Hosszasan, mélázva nézi a kezében lévő textíliát, amely a pulttól leginkább valami gyermekbugyinak tűnik fel. Aztán kicsit megbillenti vállát, megtöröli az arcát, homlokát azzal a valamivel, és visszateszi a zsebébe. A harmadik ember, ott az ablaknál közelebb lehet már a hatvanhoz, mint, az ötvenhez. Nagy fehér szakálla van. és nagy szomorú szeme. Rántott csirkét eszik, petrezselymes burgonyával és tejfeles uborkasalátával. Azt itt ritkán szokás kérni, ha mégis, akkor inkább a mellét rántják ki, de most volt ideje Ricsinek, megoldotta a combot is, nyilván kifejezetten arra vágyott a vendég, vasárnap az a jó, a rántott csirkecomb, petrezselymes krumplival, uborkasalátával. Nem rest kézzel megfogni a combot, úgy szopogatja, zsíros pofával a csontot csupaszra. Mintha otthon lenne. Ennek az asztalán is ásványvizes palack van. A negyedik, egy kopasz, jókora libacombbal küzd elszántan. Azt itt persze elősütve tárolják, tálalás előtt éppen csak megropogósozzák a grillben. Jó kopogós lett a bőre, kenegették sörös mézzel nyilvánvalón. Ritkán is van itt panasz a libára, Ricsi pácolja is pár napon át a húst, jó hagymás krumplit ad mellé, melynek a munkapulton mindig ott lévő, folyamatosan gyűjtött, összeöntött. nagy becsben tartott, és majd minden fogáshoz használatos sűrű, fűszeres, sötétbarnás, édeskés pecsenyéié adja meg tartását. Kerül a tányérra párolt káposzta is, pezsgővel locsolva és karamellizált almaszeletekkel dúsítva. Közben a pianínónál ülő is megkapja a maga tökét, külön tányéron a feltéttel. A pultig érződik a főzelék savanykás, kapros illata, Ricsi mindig a rántást készíti el elébb, abba hinti bőségesen a kaprot, aztán teszi bele a tököt, amit alig pár percig főz már csupán. Tejszínnel finomítja, sóval,

cukorral, borssal ízesíti, ilyenkor, nyáron kovászos uborka levét löttyinti még bele. A vendég értőn átlapátolja a szép piros pörköltet a főzelék mellé, s akkurátusan nekilát; a villára minden falat tökhöz egy kis zaftos húst is fölvesz gondosan. Almafröccsöt iszik hozzá. Úgy látszik, kocsival közlekedik itt mindenki ma. Halkan kérdezem, szinte suttogva, Józsitól a puli fölött: – Levest egyik sem evett? – Már túl vannak rajta. Érdekes, mindegyik húslevest kért. Érdekes. Meg az ott az ablaknál, egy madártejet is. Az itt mindig jó. Pillekönnyű a habja, pirított mandula kerül belé, és rumban ázik a mazsola. Aztán csak egy, egy eszcájgcsilingelés hasít a csendbe. Meg a klíma zümmög egyenletesen. Kinn lassan remeg a lég. Nyár van, vasárnap, déli egy óra múlt.

Iparkodás Gimnáziumi évfolyamtársnőin köszönt rám az utcán. Megörültünk egymásnak nagyon, úgy, ahogy csak régi emberek tudnak egymásnak megörülni. Pedig nem is ismertem meg azonnal, hiába, öregszem. Beültünk egy kis diskurára, persze. – Na mondjad – fogtam meg az asztalon kezét – slágvortokban. – Slágvortokban? – nézett rám. – Hát slágvortokban ennyi: három házasság, két gyerek. Végigcsinálva, eltemetve hat nagyszülő, három szülő, tavaly leszedték a bal mellemet, munkahelyem megszűnt, két év űr után most van egy kis dolgom megint. Gyerekek egyenesben, van egy emberem, a célnak megfelel, mondhatnám: sőt. Ennyi. Bólintottam, ennyi szokott lenni. Ő elmosolyodott: – Én nem kérdezlek. Viszont – sóhajtott kis hallgatás után nagyot – a második házasságomat elmesélem egy kicsit részletesebben, ha akarod, azt már meg is írhatod, régen volt, a fiú aztán ki is költözött Ausztráliába. Az első nagyon nem sikerült, csoporttárs volt. rögtön az egyetem után született egy kislányunk, aki nyolc napot élt. Ez nem összehozott minket, hanem ellenkezőleg, annyira másképpen... na, mindegy, kínlódtunk pár évet azért. Most a másodikról akarok beszélni, amibe persze, belemenekültem az első elől. Még nem voltam harmincéves. Igyekeztem, összebútoroztunk, dolgoztunk, tervezgettünk, különösen ő, mert nagy tervezgető volt. Ez volt az első, ami kezdett idegesíteni, a tervezgetés. Folyton tervezgetett, mindent előre fölvázolt, be is írt, mi lesz este, mi holnap, holnapután, jövő héten, jövőre, tíz év múlva. Ha valami nem terv szerint történt, akkor szörnyen ideges lett. Állandóan le kellett vele ülni tervezgetni, lassan a sok tervezgetés megette az időnket, nem volt jelenünk, csak jövőnk, belefulladtunk a jövőbe. Tetejébe még hihetetlenül rendes volt, mániákusan takarított, mosogatott, suvickolt, meg lehetett bolondulni tőle. Nyilván a tisztaságmániától nem függetlenül roppant egészségesen is élt, rettegett a betegségtől, folyton futott, tollasozott, ápolta magát, marékszám szedte a vitaminokat, pirulákat, bogyókat, ha kifújta az orrát, mindig megnézte, nem vérese, ha krákogott és valami slájm jött, megnézte azt is, a székletet, vizeletet rendszeresen ellenőrizte, naponta mérte a vérnyomását, cukrát, súlyát, anyjakínját. – Mibe halt meg oly korán? – érdeklődtem. – Az élei nem olyan egyszerű, nem halt meg, makkegészséges ma is, de én akkor már kezdtem az ő egészségébe belebetegedni, meghíztam, fájt a lábam, migrén kínozott. Éreztem, hogy nem bírom tovább. Rájöttem, nem csupán arról van szó, hogy idegesít, hanem, hogy nem szeretem, egyszerűen nem szeretem szegényt. Elhatároztam, hogy elköszönök tőle... – És akkor jött a gyerek. – És akkor jött. – Font az nem volt eltervezve? – De igen, csak eleinte nem akart sikerülni. Akkor sikerült. Amikor már nem akartam. És meg föl se ocsúdtam, már ott volt a másik is. Mindketten egészségesek, gyönyörűek, csodálatosak, hála istennek most is, a kisebbik épp érettségizik, várom is a telefonját. De én akkor ott álltam két gyerekkel, szinte semmi jövedelemmel, és egy férjjel, akit nem szerettem. Mit. tegyek? Elhatároztam, hogy megszeretem Henriket. Hisz’ annyi jó tulajdonsága van. Majd belekapaszkodom azokba. Ha nem is leszek szerelmes, gondoltam, legalább szeretni fogom, nagyon fogom szeretni, és az a nagyon nagy szeretés hátha ér majd annyit, mint egy kisebb, vagy

közepesebb szerelem, arról nem is beszélve, hány nagy szerelmet láttam, ami aztán egyik napról a másikra omlott össze, akár a kártyavár, és szörnyű veszekedésbe, méregbe, gyűlöletbe fúlt. És láttam olyat is, hogy egy kis szeretésből, kölcsönös tiszteletből, az összeszokásból szerelem nőtt ki az évek, évtizedek alatt. Hát nekiláttam. És sikerült. Megszerettem. Minden rossz tulajdonságában találtam valami jót. Amikor tervezgetett, nem arra figyeltem, amit mond, hanem a hangjára. Rájöttem, milyen szép hangja van. Mély, meleg. Hogy mit beszél, az nem túlságosan érdekelt, csak rámondtam, igen, igen, igen, tervezgessél csak, Henrikem, na ez is, utáltam a nevét, Henrik. Hát hogy lehet így hívni embert, pláne magyar, sőt jász embert, Ráadásul nagyon büszke is volt a jászságára, mondtam is neki, hogy akkor miért nem magyarítod, vagy jászod meg azt a ronda sváb nevedet, de ezt csak addig mondtam, amíg nem lettem belé szerelmes, mert attól kezdve megszerettem a nevét is, Henrikem, olyan jól lehetett azt mondani, Henrikem, tervezgessél csak, drága Henrikem, tervezgessünk egy jól. Amikor takarított, a hátát néztem, rájöttem, hogy nagyon szép háta van. különösen, amikor lehajol. mert észrevett egy porcicát. Ilyenkor látszott, milyen szép, hatalmas háta van neki. El tudtam benne gyönyörködni mindig. Amikor megnézte, hogy nem köpött e véreset, amitől azelőtt mindig rosszul lettem, akkor most a homlokát néztem, mert azt mindig összeráncolta ilyenkor, és akkor olyan volt a pofája, mint egy kiskutyának, nagyon helyes volt ilyenkor, meg kellett zabálni, olyan helyes. Ha elment futni, akkor most már nem ótvar büdösen jött haza, mint azelőtt, hanem csak jó férfiszaga volt. Belefúrtam az orromat a hasába, és imádtam. Mert akkor már imádtam Henriket. Sokat gondolkodtam azon, mi a szerelem? Arra jutottam, hogy a szerelem az, amikor az ember marhaságokat csinál. No erre egyik marhaságot a másik után műveltem. Bohókás lettem, hebrencs, megbízhatatlan. Késtem, kimaradoztam, becsiccsentve érkeztem haza. Papírjaimat, pénzemet elvesztettem, jókat karamboloztam, leestem a létráról, össze vissza törtem magamat neki. Annyira szerettem. Az okozat létrehozta a maga okát. Egyre jobban belészerelmesedtem. Lassan kicserélődtem. Lefogytam, kibontva hordtam a hajamat, hetente jártam kozmetikushoz, öltözködtem újra. Imádtam Henriket, úgy szerettem, ahogy őelőtte senki mást, és azt hittem, nem is fogok már többé úgy mást szeretni. Boldog voltam, szerelmes, szerelmes maradéktalanul, féktelenül, végtelenül. – És aztán? – Aztán? Aztán jött egy férfi, aki rátette a kezét a nyakamra. Semmi mást nem csinált, csak rátette a kezét a nyakamra. Három nap múlva elköltöztem.

Kortárs evészet Szép őszi idő volt, kedd, délután. A villamosról leszállva, gondoltam, van még egy kis időm, s a Jászai Mari tér felé vettem utamat. Körbejártam, majd kinéztem egy padot, amelyen egy idősebb szemüveges hölgy ült csupán. Miután engedélyt nyertem tőle erre, mellé letelepedtem. A hölgy ölében tartotta retiküljét, azon pedig különféle műsorfüzeteket, lapokat böngészett, a kezében lévő golyóstollal időnként aláhúzott, valamit. Néha kis noteszt halászott elő, és abba irkált. Nem akartam zavarni őt, szórakozottan szemléztem a téren mozgó népeket. Pár perc teltével egy úr lépdelt el előttünk. Feltűnőjelenség volt, hegyes cipős, sportos fekete nadrágos, fekete inges, gondosan vékonyra nyírt bajszú, markáns arcú. Lassan, kimérten lépkedett, mintha csak egy westernfilmből bandukolt volna elő. Miután elhaladt már tőlünk, a mellettem ülő hölgy megszólalt: – Zulu. – Tessék? – Ez a Zulu volt. – Kicsoda? – Zulu. A festő. A Méhes. Nem ismeri? Tavaly volt neki retrója. Retrospektívje. Az Ernst Múzeumban. Kicsit messze van, de elmentünk azért. Én nagyon szerettein. Tudja, miért? – Miért, hölgyem? – Mert hűvösen, hajszálpontosan, a hiperrealiznuis legjobb legjobbjait is megcsúfoló technikával megfestett munkáin az elmúlt kétszáz év gnosztikus képi patentjei elegyednek a keresztény művészetéivel, mindezt körbeömli valami keleties, leginkább a dél indiai és a Fülöp-szigeteki karosszériafestészet legszebbjeire emlékeztető édeskés, olykor fátyolos, máskor tű éles kontúrú hajnalpír, mármint aura és pszichotikus ragyogás. Némi aggodalommal mértem végig padtársamat: – Nincs semmi baj, asszonyom? – Nincsen, nincsen, miért lenne. Na egy kicsit száraz volt a pogi. – Micsoda? – A pogácsa. De nem baj, nem lehet mindenütt olyan jó a pogácsa, mint volt a Nádleren tavasszal. – Hol? – Hát a Ludwigban. A nagy Nádler verniszázson. Tudja, a Nádler István. Aki a hetvenes évek szigorú, geometrizáló kardedge stílusai a következő évtizedben egy zenei hatásokra épülő, felszabadult, heterogén formanyelvvel váltotta fel. És azt mondom, jól tette. – Ne haragudjon, asszonyom. Ön művészet történész? – Én? Ugyan hová gondol. Nyugdíjas vagyok. – Nyugdíjas művészettörténész? Esztéta? Festő? – Ne vicceljen, uram! Pénztáros voltam a Tescónál. – És akkor honnan van ez a rajongás a művészetért? – Nem rajongtam a művészetért soha, csak nagyon kicsi a nyugdíjain, ötvennyolcezer. Hát ez épp a rezsire elég. De a szomszédasszonyom, akivel itt lakunk a Széni István körúton, mondta, hogy ő verniszázsra jár, menjek el vele. Azt se tudtam, mi az, de elmentem. És azóta vemiszázsra járunk. Hat éve. Az Erzsinek van számítógépe, ilyen internete, onnan kiszedi hol, mikor, mi lesz, ráadásul itt lakunk a Falk Miksa utca mellett, de persze, ha kell, elmegyünk bárhova. Régebben főként kedden és csütörtökön voltak a megnyitók, nahát, az nehéz időszak volt, előadódott, hogy egy nap ötször hatszor is telitömtük magunkat pogácsával, aztán pénteken, meg szombaton korgott volna a gyomrunk, ha nem

tömtük volna a retikült is teli. De most már majd’ mindennap van esemény, nem kell spájzolni. Nem is költünk kosztra semmit. De én mindig meghallgatom a méltatásokat is. És meg is jegyzek belőlük sok mindent, Valahogy erre rém jó a memóriám. Megmaradnak ezek a szép szövegek a fülemben. És rémesen megjön az étvágyam tőlük. Ha azt hallom például, hogy már korábbi művei is olyan koncepcionális alkotásmódról árulkodnak, ami során a művész, miközben maga is művészetet hoz létre, arra a folyamatra reflektál, melyben a mű nemcsak tárgyként, hanem a „művészet” jelentésének absztrakt hordozójaként van jelen, nos énnekem úgy elkezd korogni a gyomrom, hogy egy fél kiló meleg, omlós pogácsát be tudok kebelezni utána. Egyébként, sajnos, még ma is sok galériás azt hiszi, hogy mindegy, mit ad a képek alá, odavetnek egy kis pogácsát, és úgy gondolják, ezzel el van intézve. Pedig nem úgy van az. Minden művészhez másmás falatka illik; Fehérhez flódni, Wahornhoz saláta, Valihoz valami finom fűszeres vajkrém. A Kelemennél például jól eltalálták, isteni libatepertő volt tavaly. Megjegyzem, a Kelemen csodálatosan tud appropciálni. Az első appropciókat csukott szemmel, alig merészkedve tette meg. Képzelhetni, micsoda szenvedés volt. Ez már magában jelzi a művészettörténeti kánonok kimozdításának problematikusságát... Viszont a lila hagymát besózták és meghintették egy csöpp ecettel, képzelheti... A fiatalokat is szeretem. Nemrégiben például elmentünk egy Váczi Dani nevezetű első tárlatára. Nem mondom, hogy nagy trakta volt, de elsőrangú rozéhort adtak. Ügyes ez a Dani gyerek is, a képeiben csak látszólagos az inkoherencia, inkább az ellenszegülő irónia vegyül rajtuk a tükröződő dinamizmussal, amelyen átszivárog valami szolidáris brutalitás. Szerintem sokat fogunk még róla enni... A hölgy közben szedelődzködött, – Na, megyek, uram, Erzsi már vár, délután megyünk a Lengyel kultúrába, két fiatal iparművész állít ki, nem számítok nagy dőzsre, de háromnégy pogácsa elég is lesz most... Pár lépés után még megállt, megfordult és ujját fölemelve odakiáltott nekem: – De jövő héten Barcsayretró a Hasasnál, hatalmas, lenyűgöző oeuvre, teli meglepetéssel, változással, villogással, és mégis, mintha egy tömbből lenne az egész faragva, az egész életmű egy darab gigantikus mű egész. És Haasnál valami isteni szokott lenni a káposztás hasé.

A háromfás Taar Laci szájához emelte poharat, és nagyot kortyolt az almafröccsből. Huszonnegyedike volt, dél körül. Akkor már vagy egy órája a karácsonyokról folyt a pult felett a szó. mi másról; kiki mesélte az ő karácsonyait, régieket és tavaly voltakat, emlékezeteseket és egyhangúakat. Felidéződtek a régi szép hagyományos karácsonyok, és persze a mindenféle különleges karácsonyok, kocsmakarácsonyok és ingakarácsonyok, magányos karácsonyok és botrányba fulladt karácsonyok, dacos utcakarácsonyok, húzós katonakarácsonyok, komor kórházkarácsonyok. Taar Laci sokáig hallgatta a többit, de aztán határozott mozdulattal csendet intett, és ellentmondást nem tűrőn elkezdte a magáét mondani, ahogy szokta mindig, egy szuszra, hogy aztán befejezze hirtelen, és távozzon, meglepetésszerűen, köszönés nélkül. – Na jó, akkor most én elmesélem nektek életem legszebb karácsonyát. Persze szépek voltak a gyerekkori karácsonyok, Mamánál, mert azokat a karácsonyokat a Mama tartotta össze, anyám anyja, amikor még mindenki megvolt és minden együtt volt, éjfél után körbeültük a nagy asztalt, és totiztunk, az volt a családi kártyajáték, a toti. Aztán eljött az ideje annak, hogy évről évre fogyatkoztunk, aztán egy karácsonyra szépen elfogytunk. De persze, akkor meg már megkezdődtek az én saját karácsonyaim, ugye. Az autós karácsonyok. Tulajdonképpen annak köszönhető az egész, hogy tudjátok – nem iszom. Így aztán mindig én vezetek. Én vezetek, ha buliba megyünk, én, ha kirándulunk, ha síelni megyünk, ha színházból jövünk, vasárnaponként én fuvarozom oda vissza a mindenkori nagymamákat, ha még élnek éppen, és persze én hozom viszem az aktuális gyerekeket, ha kell. Én vezetek karácsonykor is, én vezetek már évtizedek óta. No persze, e nélkül már rég nem tudnám teljesíteni a feladatot. Na várjál! Mindig fuvaroztam karácsonykor, fuvaroztam három napon át, de ahogy csűrődött, csavarodott az életem, hát azt vettem észre, minden évben egyre többet és többet töltök a kocsiban az ünnepeken. Tavalyelőtt pedig... Hát tavalyelőtt... Szóval tavalyelőtt is azzal kezdtem, hogy megvettem a fákat. Mindig huszonnegyedikén veszem meg, dél körül, mert akkor féláron jutok hozzá, hál három fánál már nagyon nem mindegy, hogy mennyibe kerül. Három fát veszek ugyanis már évek óta, hármat! De várjál! Úgy hármat, hogy otthonra nem kell! Mert Éva egyrészt ilyenkor kiköltözik a gyerekkel a mamájához Biára, másrészt pedig zsidó, és nemigen szereti a karácsonyozást, azt mondja, hogy ő a maga részéről nagyon meg van hatva attól, hogy egy zsidó gyerek születését ilyen bensőségesen ünneplik meg a gojok, de neki ez untig elég. Gyerekkorában olyan görcsösen karácsonyoztak a szülei, hogy neki egy életre elege lett belőle. Ő szenteste általában elmegy bridzselni, pontosabban elviszem, a mama meg kikarácsonyozza magát a gyerekkel, ott van Éva testvére is, az nagy szentfazék, úgy hull a mennyből az angyal egész este, mint a záporeső. Otthonra hát nem veszek fát, viszont veszek egyet a mamához, azt leviszem a családdal együtt Biára, leülök, eszem egy kis bejglit, aztán fordulok és viszem, terítem a többi fát tovább. Egyiket, vagyis ugye, a másodikat viszem Katinak, az előző asszonynak, aki kiköltözött Cinkotára már vagy három éve, az új pasijához, a Bélához. Na várjál, várjál! Miért nem vesz a Béla? Hát vett! Az első évben vett is karácsonyfát. De a gyerekek, az enyéim, akik ugye mentek Évával, azt mondták rá, hogy ótvar ronda a Béla fája, édesapa mindig szebb fát vett nekünk. Na erre meg Béla azt mondta: ha nektek csak a jó édes apátok fája jó, hát akkor vegyen nektek és a jó édes anyátoknak fát az a jó édes apátok. És fogta a kisbaltát, és fölaprította gyújtósnak a fát, nagyon jó kályhájuk van, irigylem is tőlük, azt az egyet nagyon. Úgyhogy Cinkotára is mindig én viszek fát, most is így volt. Aztán földíszítettük a Bélával, mert a gyerekek nemigen kaphatók rá. Pedig van belőlük vagy öt, ott van az én két lányom, a Béla is hozott egy fiút és egy lányt apportba, és van már egy közös is. Na akkor

díszítés után leülök, eszem pár szelet bejglit és megyek tovább. Tavalyelőtt nem egyedül mentem, hanem vittem a Béla nagy lányát is, aki átköltözött az anyjához, a Nádor utcába. Pontosabban csak azt mondtuk Cinkorán, hogy oda viszem, mert útközben megálltunk, hogy a lány találkozhasson egy kicsit a fiújával, akitől el volt tiltva, mert a srác cigány, és azokat a Béla nem szenvedheti, pontosabban azt mondja, hogy neki semmi baja velük, de azért az mégiscsak túlzás lenne, hogy neki cigány unokája legyen. Mára, persze, már az van neki. Nagyon helyes fiú a Máté. muzsikus, Hollandiában tanul, igazi úri gyerek, tízszer különb, mint a Béla. De akkor még el volt tiltva. Úgy hogy föl is ajánlottam nekik a kérőt, úgyis üres, elvittem őket, odaadtam a kulcsot, én meg rohantam a harmadik fával Ágihoz. Őneki éveken át titokban vittem a fát, tulajdonképpen akkor szoktam rá, hogy mindig huszonnegyedikén veszem, hogy el tudjak rohanni Ágihoz. Róla nem tudott Kati, ami még nem lett volna baj, de a gyerekről sem tudott. Ági azt mondta, ő felneveli a gyereket, semmit sem akar tőlem, na jó egy kis segélyt, de hát azt úgyis folyósítottam volna, csak azt kérte, hogy karácsonykor jelenjek meg, szenteste, mert őneki az mindennél fontosabb. Úgyhogy már akkor is két helyen szentestéztem, volt egy illegális és egy legális szentestém, borzasztó volt. Vagyis hát gyönyörű... meg borzasztó. Mindenesetre már örültem is kicsit, amikor lebuktam Évával, mert akkor egy füst alatt bevallhattam Katinak Ágit is, a gyereket is, nem osztott, nem szorzott már semmi, csináltam egy helyre kis pakkot búcsúzóul. Most meg már... Már tavalyelőtt is kivittem Biára a kis Gyuszit... Mit nem értesz ezen? A harmadik asszonyhoz elvittem a másodiktól való gyereket! Évával nagyon jól kijönnek. No de addig még megültem egy kicsit Áginál, ott is van új gyerek, kettő, mindegyik másmás apától, szóval három van háromtól, de csak egy apa volt ott, pontosabban velem együtt kettő. Megettem pár bejglit, beraktam a kocsiba az én gyerekemet, azzal elmentem mihozzánk, ott fölvettem a Mátét, meg a Béla lányát, ez utóbbit elvittem az anyjához. Itt aztán kaptam egy nagymamát, akit el kellett fuvaroznom a másik gyerekéhez, azt hiszem, ott is kaptam valaki szállítanivalót, közben már rosszul voltam a rengeteg bejglitől, de még kirohantam Biára, onnan behoztam bridzselni Katit, ő ott is aludt, vendégségben, én viszont kaptam gyorsan még valami fuvart, olyan mindegy volt már. Legyen elég annyi, hogy este tíz körül, már hullafáradtan, puffadtan a bejglitől, ülök a kocsiban, hajtok, mint a gép, lenézek magam mellé, és látom, hogy az anyósülésen ott gubbaszt egy tizenkét éves forma gyerek. Nemhogy azt nem tudtam, honnan hoztam és hova viszem, de azt se tudtam, hogy kicsoda. Sose láttam. Kérdezem tőle, ki fiaborja vagy? Mire mondja, ez és ez, nagyjából ki is tisztult a kép, de végül is odajutottunk, hogy nem hiányzik ő sehonnan, ott azt hiszik, itt van, itt meg azt, hogy ott, nyugodtan maradhat. Hazavittem hát, volt nálam vagy nyolc csomag bejgli, ettünk, és közben nekiláttunk totizni. A fiú megtanulta tíz perc alatt, el is nyerte háromra a pénzemet. Öt szót, ha szóltunk egymáshoz, de a legnagyobb egyetértésben, szeretetben, békében telt az este. Aztán megágyaztam neki a heverőre, és aludtunk. Na hát ez volt életem legszebb karácsonya. Amikor reggel felébredtem, már nem volt ott. Na, egészségetekre! Megemelte Taar Laci a poharat, és kiitta az almafröccs maradékát. Mi is kortyoltunk, aztán hallgattunk egy sort. Végül az öreg Szöllőssy morogta, csak úgy maga elé: – Biztos, hogy az a fiúcska fiúcska volt? És nem valami kis angyalka, véletlenül...? De ezt már Lacitól nem tudtuk megkérdezni. O már kisurrant, ahogy szokott, az egységből, köszönés nélkül, megint. Na persze, rohant a fákért.

Talált gyerek – Kicsit fáradtasnak tűnsz. – Mert fáradt vagyok. Kicsit Mindent kiszí belőlem ez a karácsony. Annyi gyerek van, hogy nem győzöm már őket számon tartani... Fürkészem asztaltársamat. Egyetemista korunkban ismertük kicsit egymást, de ő nálam vagy négyöt évvel idősebb lehet. Nem találkoztunk amúgy vagy harminc éve már. – De hát... a gyerekek... azok már nagyok. – Egy gyerek sose lesz nagy. És rengeteg van belőlük. És egyre több lesz. Most is lett egy új. Elismerőn bólintottam, hisz hatvan felé közelít már. – No, nem úgy, nem úgy... Ez húszévesen lett... – Ja, úgy könnyű... – De azért saját gyerek. Édeslányom az Ira És már mondta is, kérdezni se kellett. – Tudod, matematikus vagyok. Valamikor nyolcvannyolc táján kikeveredtem pár hónapra az NDKba. Az ember nincsen fából, összefeküdtem egy kolléganővel. Minden rendben is volt, elbúcsúztunk, és én hazajöttem szépen a családomhoz. Pár hónap múlva váratlanul felbukkan Pesten, meglehetősen nagy pocakkal. Kérdem, hogy ez mi. Mondja, hogy a gyereked. Mondom neki, hogy nem erről volt szó, mire rögtön félbeszakított, hogy ő csak szíves tájékoztatás végett jött, de már megy is, nem akar semmit, ő fölneveli a gyereket egyedül, tudja, hogy nekem családom van, úgysem egy országban élünk, ne aggódjak, ne féljek semmitől, senkitől. És azzal távozott. Három évvel később felbukkant megint, egy roppant aranyos kislánnyal, megmutatta nekem: ez a gyereked, azzal távozott megint. Később küldött képeket, aztán eltűnt. Nem láttam tizenöt évig. Hallottam valakitől, hogy férjhez ment, gyereke született, új családot alapított, egyetemen dolgozik. Később kiderült, hogy igaz az egyetem, a gyerek, de a család nem, soha nem ment férjhez, viszont lett még egy gyereke, három van neki tehát, három apától. – Nem gondoltál a lányodra? – De igen. Én akkor már a második házasságomban éltem. Az elsőből is, ebből is, volt két, két gyerek. De azért gondoltam rá. Nem tudtam, hol él, nem tudtam címét, telefonját, semmit. – A többi gyerek tudott róla? – Amikor a második házasságom is szétment, az asszony megtalálta a leveleket, képeket, óriási skandalumot csapott, de a gyerekeket ez már nemigen érdekelte, nagyok voltak és okosak. De visszatérve Irára, pár hónapja kaptam egy email-t a Középiskolai Matematikai Lapoktól. Utoljára tizenhét éves koromban jelent meg közleményem itt. Kérték, hogy adjam meg az elérhetőségemet, meri a lányom keres. Ti t talált rá a nevemre. Megadtam. Pár nappal később érkezett egy nagyon kedves angol nyelvű levél Németországból. Azt írta. hogy már gyermekkorában elhatározta, ha betölti a tizennyolcadik életévét, megkeresi az apját. Nehezen talált meg, de végül megtalált. Persze, írta, nem akar tolakodni, ha terhes nekem ez a dolog, akkor tekintsem tárgytalannak a levelét, ha nem akarok róla tudni, ne válaszoljak, és ő nem fog zaklatni többé. Azóta levelezünk. Hihetetlenül értelmes, okos, érzékeny lány. Küldtünk egymásról képeket is. Kísértetiesen hasonlít az egyik lányomra. Az anyja soha nem uszított ellenem. Fényképet vett elő. Szép arcú, sima hajú, szemüveges lány mosolygott azon. – Kérdezte, hogy miért nem göndör a haja, mint volt gyerekkorában, kinek volt ilyen sima haja a családban. El kellett mesélnem a családomat... a családunkat neki. Meg kellett írjam, hogy soha nem

ismertem a nagyszüleimet, mert megölték őket, és nem láttam soha az apámat, aki nem jött haza munkaszolgálatból. Azt válaszolta, hogy sajnálja, hogy ilyen fájdalmas emlékeket kellett felbolygatnia. Aztán írta, hogy valami táborba kell mennie, onnan nem tud levelet írni, nincsen e mobiltelefonom. Visszaírtam neki, hogy most azonnal felhívom. Gyorsan válaszolt, hogy ne tegyem, mert fél a hangomtól. De másnap beszéltünk telefonon mégis. Mindketten sírtunk. Nagyon szép hangja van. Angolul beszéltünk, úgy is fogunk mindig, én nem tudok olyan jól németül. Lassan egy fél éve napi kapcsolatban vagyunk, csetelünk, ímélezünk, hosszú leveleket írunk egymásnak. A többiek, a féltestvérei is mind elfogadták. Lett egy új gyerekem. Februárban találkozunk. Tudod, a többi gyereknél mind ott asszisztáltam a szülőszobában, pelenkáztam, végigkövettem, ahogy fölcseperednek, mindhármat fölneveltem úgy ahogy. De ez valami egészen más. A legfurcsább, hogy nem kevesebb. Nem több, de nem is kevesebb. Ősz fejjel kaptam egy húszéves saját gyereket. Akivel megértjük, elfogadjuk egymást. Feltétel nélkül elfogadjuk egymást. Kimondhatatlanul szeretem. Kezdtem rovancsot csinálni. – Hm... Akkor van négy, ugye... – És Juditnak, akivel most együtt élek, neki is van egy. – Akkor Ira tulajdonképpen a hatodik gyerek... – Hát... ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor a hetedik. Merthogy volt egy első is. Meghalt ötévesen limfoszarkómában. Egy évet éltünk úgy vele, hogy tudtuk, meg fog halni. De csak az utolsó héten szenvedett. A karomban halt meg. Mondta, vigyem az ablakhoz, odavittem, és meghalt. Kicsit hallgattunk. – Hát, úgy látszik, az élet már csak ilyen – motyogtam aztán jobb híján. – Kiegyenlítik egymást a dolgok. Megvonta vállát, mosolygott csillogó szemüvege mögül. – Lehet. Nem tudom. Mindegy. Igyunk. Egészségedre, boldog karácsonyt. Összeütöttük a poharat. – Boldog karácsonyt! Februárban láttam őket a Pozsonyi úton. Kézen fogva mentek, elmélyülten diskuráltak angolul. Ha azt hiszitek, hogy bármit is kitaláltam ebből, akkor nagyon tévedtek.

Lábmosás A körút felől jött. Hogy oda hogyan és honnan keveredett, azt nemigen tudta már maga sem. A József utcán baktatott a lepusztult Mátyás térig. A Nagyfuvaros sarkán egy szőke hölgy odaszólt neki: „Nincs kedved egy kicsit...” Ő ráemelte pillantását a hölgyre, aki hökkenve feledte szavat. „Bocsi...” – hebegte aztán, és furcsán nézett utána, egészen addig, míg ő a tér túlsó végén be nem fordult jobbra, a Dankó utcába. A harmadik ház után egy üres, szeméttel lepett jókora telekhez ért. Belépett a félig nyitott kapun, átvágott a szemétszőnyegen. A telek végében újabb romos kerítés állta az utat. Végigment a kerítés mellett, és annak egy fa mögött lévő nyílásán belépett az utcáról szinte észrevehetetlen hátsó udvarba. Itt egy gazdátlan műhely és a szomszéd ház tűzfalához tapasztott féltető adott oltalmat tíztizenöt társnak immár hónapok óta. Ez volt az alapítványi menhely kihelyezett tagozata. A Kis dankó. Itt laktak a szabad legények, a büszke kurucok, akik csak teáért, vagy átmelegedni mennek be néha a menhelyre. Oda ugyanis egy este csak egyszer lehet bekéredzkedni, aki egyszer kijön, az vissza aznap már nem mehet. Itt legalább megvolt a szabad mozgás lehetősége. A teltető alatt kisebb tábortűz maradványa parázslott. A tűzfalnál már vagy nyolcan feküdtek bebugyolálva. „Ni, a tanár úr!” – hallatszott egy vékony hang az egyik csomag mélyről. „A garázs már fullon van. De itt még szoríthatunk helyet.” „Menjen be vacsorálni!” – szólalt meg egy másik bugyor. „Karácsony van. Ünnepi vacsora lesz.” Ő álldogált egy kicsit a tűz mellett, aztán ahogy jött, visszavágott a grundon a Dankó utcára. Elhaladt az első sor mellett. Az ebben a sorban állók a menhely úribb részlegeibe reméltek bebocsátást. Itt a kórház, szabályos kórtermekkel, és a szálló, szabályos ágyakkal. Ez a business class. De ide csak gondos rosta után lehet bekerülni. A hoppon maradtak mehettek tovább, és állhattak be harminc méterrel odébb, a másik sorba. De ő már egyenesen ide sorolt be. A turistaosztályra jelentkezők közé. Tízen tizenketten álltak előtte a vaskapunál. A kukucskalyuk mellett kézzel írt cetli tudatta, hogy kapunyitás minden negyedórában esedékes csupán. A gyöngébbek kedvéért oda volt golyóstollazva: 0, 15, 30, 45. Nyílt a kapu, a nagykapuba vágott kicsi. Fehér köpenyes úr szigorú, egyenkénti mustra után engedte be őket. Bevonult ő is. Egész nap vonult. Egy éve, mióta fedél nélkül maradt, , az egész élete szakadatlan vonulás, menés, séta, talpalás. Tulajdonképpen ezzel is kezdődött a sétalét; a sétálócédulával. Még nem töltötte be a harmincat sem, amikor elkezdte. Az iskolában, az iskolájában. Első és utolsó munkahelyén. Egy szép reggel elindult, és ment emeletről földszintre, földszintről alagsorba, onnan föl az emeletre újra; ment le, föl, föl, le; ment irodistától könyvtárosig, könyvtárostól bérelszámolóig, bérelszámolótól rendszergazdáig, rendszergazdától igazgatóig, aligazgatótól szakszervezeti titkárig, ment, jött, jött, ment, lépcsőzött, vonult. Kezében a papírral. A sétálócédulával. Jó szó ez: sétáló cédula. Nem elbocsátó vagy leszámoló vagy elszámoló vagy szabaduló papír, nem rovancsírás, nem kiírat, nem pápá papír, nem búcsúcédula, vagy búbumáska; nem: sétalócedula. Mert ez a pontos szó. Benne van minden, ami fontos: hogy már ráér az ember, nem kell sietnie, sétálhat nyugodtan; hogy ez már nem valami hivatalos irat, csak egy cédula. A fontos dolgok már eldőltek elébb. Ez már csak afféle vicces formaság. Vonult szobáról szobára irodáról irodára, gyűjtötte az autogramokat, ahol kellett, osztogatta azokat maga is készségesen. Majd’ mindenhova többször kellett benéznie; hol az

egyik állomásról mentek ebédelni le, hol a másikban támadt valami galiba, ami csak egy harmadik szobában volt orvosolható. Vonult ide oda, föl le a folyosókon, a zsibongóban ácsorgó, ücsörgő kollégák és tanítványok előtt elmenve hatszor, nyolcszor, tizennyolcszor. Akkor kezdte a maszkát, és azóta csinálja. Először csak a kocsmák között kerengett napközben, aztán, hogy az asszony kiadta útját, már mindenért mennie kellett: heti kétszer fürdőbe, a konyhákba, a nyári, jó eldugott hálóhelyekre, a téli menhelyekre. És hanem kellett mennie, hat akkor is ment. hisz mi egyebet csinálhatott volna. Mostanság itt zárja napi rendes anabázisát, a Dankó utcában. Belépve látta, hogy hiába jött hatra – viszonylag korán –, már alig van talpalatnyi hely odabenn. De nem nyugtalankodott, tudta, hogy mindig mégiscsak jut kucok mindenkinek. Átverekedte magát a belső hangártól üveges fallal elválasztott első térségen, ahol kisebb nagyobb csoportokban ücsörögtek, ácsorogtak a társak. Itt lehet dohányozni, innen nyílik a konyha is. Belépett a hangárba. Ez valamikor egy jókora, tompaszögben megtörő gyárudvar vagy tán szerelőműhely volt, amelyet kipucoltak, lefedtek, és jól befűtötték. Az egykori üzemépületben raktárak, kiszolgáló helyiségek, az emeleten újabb külön szobák, termek, szakaszok létesültek. A tér közepén, az egykori szerelőaknákra épített dobogón egy háromméteres, szépen földíszített karácsonyfa állott. Alatta a lelkész úr éppen nekiveselkedett az istentiszteletnek. Ő megállt, és érdeklődéssel hallgatta végig a szertartást. Körötte legalább kétszázan fogtak helyet. Az itt rendszeresített összecsukható műbőr ágyak és a laticelek közül már nem volt szabad egy sem, már csak a sárga keramitra lehetett teríteni pokrócot, kabátot. Nem volt ez baj, a régi, jó sárga keramit mintha jobban tartaná a meleget, mint a mai aszfaltok, betonok, hideg járólapok. És mintha valamivel puhább is lenne amazoknál. Elég egy vékony plédet ráteríteni, és maris kényelmes fekvése esik az embernek ezen a régi. jó. sárga keramiton. A gondosan ökumenikus istentiszt elei végeztével ő is beállt a hatalmas fazekak, vájdlingok, a vacsora osztó gondozók előtt hullámzó, viharzó sorba. Türelmesen kivárta, míg egyik tálját telimerték levessel, a másikba pedig belekerült a rántott hús, a krumpli és a töltött káposzta. Kenyeret nem kért. Szakjában ott lapult öt szép egész kenyér. A szerzeménnyel a hangár legtávolabbi sarkába verekedte át magát. A falnál egy öreg cigány bőrágya mellett fogott jó helyet. Levetette kabátját, batyujából kivette és leterítette vékony, de jó pokrócát, rátelepedett, és lassan vacsorált. Közben föl, föl nézett hatalmas, kerek, fekete szemével. Most, hogy már jó két órája nem ivott semmit, kezdett kitisztulni kicsinyt a feje. Került erő kifelé is figyelni. A fedett udvar lassan megtelt egészen, de még egyre jöttek és jöttek odakintről. Negyedóránként újabb és újabb lengyelszatyros, nejlontáskás kontingensek zsilipeltek befelé. Odabenn a rendet a szokásosnál több gondozó tartotta most fönn. Emelkedett volt a hangulat. A fehér köpenyesek igazgatták az érkezőket, rendszabályozták a rendetlenkedőket, ruhát osztottak, tanáccsal szolgáltak, orvost hívtak, ha kellett. Ez nem középiskolás leánykollégium. Itt nem múlik el hét nagyjelenet, verekedés nélkül, ide lábát nemigen teszi be olyan, aki nem alkohol segedelmével vészelte át a sötét nappalt. Bár gyilkosság nem történt még, de a haláleset, az bizony minden szezonban előfordul, nem egy. Munkálkodik a tüdőbaj, a rák, egy, egy gyöngült szív majd’ minden héten fölmondja a szolgálatot, és dolgozik a legkönyörtelenebb ellen: a hideg. Egy megtermett gondozó fehér köpenye villan föl hol itt, hol ott a szürke embergomolyban: „Kinek ilyen büdös itt a lába?! A jó édes anyját! Azonnal tűnés lábat mosni! Maga is! Legalább szenteste mossák meg a lábukat, a hétszentségit neki! Akkor vegye föl a cipőjét! Maga is! Vagy gyerünk megmosni!” Folytonos, és persze reménytelen küzdelem ez. Ő nyugodtan kanalazott. Pedig mellette, az öreg cigánynak, aki levetette bakancsát, bizony

irgalmatlan lábszaga volt. De őt nem zavarta ez. Nem csupán megszokta, de meg is szerette a lábszagot. Ráébredt, hogy milyen sokféle tud lenni az. És van e szebb dolog a világon a sokféleségnél. Minden embernek más lábszaga van. És mindenkire jellemző az övé. Mutasd a lábszagod, és megmondom, ki vagy. No meg, hogy mennyire vagy ki. Vannak emberek, akiknek mély, sötét lábszaguk van. Mások lábszaga huncut, vidám. Vannak fokhagymaillatú lábak, és vannak nedves földszagúak, kanszagúak, vagy tuskószagúak, vagy pinceszagúak. Vannak lábszagok, amelyek a friss, még kesernyés diót juttatják az ember eszébe, és vannak, amelyeket beszippantva mintha valami bedőlt kútba szagolnánk. Vannak egyszerű érett sajt szagú lábak és vannak, amelyekről már messziről érződik, hogy azon már menthetetlenül rohad a gilisztás, szétfagyott hús. A fehér köpenyes őhozzájuk ért. Fejcsóválva szólt az öreg cigányra: „Ez valami penetráns, tata! Mi van itt? Gáztámadás? Hát mindjárt elmászik a lába maga nélkül! Ugyan már, legyen szíves, menjen lábat mosni!” Az öreg nyugodt arccal felelt: „Nem bírok fölkelni már.” „Ha le bírt feküdni, akkor föl is bír kelni! Sebes a lába?” „Most nem.” „Hát akkor meg tudja mosni. Öt perc múlva visszajövök, addigra legyen olyan a lába, mint egy szűz lányé!” A fehér köpenyes úr elviharzott. Az öreg feküdt tovább. Ő ekkor letette a tálkát maga mellé a sárga kőre. Levetette ócska pulóverjét, batyujából pedig valami rongyot halászott elő. Fölállt, lehajolt a papához. „Na jöjjön, öreg!” Egyik kezében fogta a pár bakancsot, a másikkal pedig annak tulajdonosát támogatta a fürdőblokk felé. Kinn aztán a célszerű lábmosó készségben megmosta az öreg lábait. Ügyesen és óvatosan járt el, hogy ne nagyon bántsa a két csonkolt nagyujj szürkés, feketés hegét. Az öreg mindvégig a vályúhoz tolt széken ült maga elé meredve. Csak egyszer szólalt meg: „Miért csinálod?” „Nem érdekes, tata. Azt te most úgysem érted. Különben is, nem először teszem. Mondhatni, ez nekem rutinmunka.” Egy nő felvihogott mögöttük: „Miért csak a lábát mosod meg, tanár úr? Fürdesd meg egészen! Hihihi!” „Neki elég ennyi is, ” mondta erre ő. És ekkor elmosolyodott; először és utoljára aznap. Miközben törölte a lábakat, egy hófehér, vastag zokni röpült melléjük. Tíz perc múlva a vackukon voltak mind a ketten. „Nem vagy szomjas?” – kérdezte tőle a cigány. „Van egy kis borom. Csak vigyázz, hogy meg ne lássák.” O meghúzta a félliteres flakont. Olyan volt varos folyadék, akár az ecet. De hát ő nem először ivott ilyet. A csarnok egyik falára filmet vetítettek, két tévé harsogott, legalább öt magnó üvöltött, vagy százan táncoltak már, zúgott, gomolygott, vonaglott a hatalmas ünneplő hodály. Ők azonban zugukban zavartalanul, békésen, mélyen aludtak; a bőrágyon az öreg cigány, lábánál pedig a keramitra terített pokrócon ő.

Azok a régi szép húsvétok – Az a furcsa, hogy nincsen bennem semmi. Nincsen várakozás. Üres lett. Üres lett ez is. – Hát igen. – Régen hogy vártuk a húsvétot. Milyen nagy dolog volt az. – Nagyon vártuk. – Most meg nem várjuk. – Manapság nem vár az ember semmit. Kedd este van, négyen támasztjuk a pultot. Gyuri és Miklós egymás szavába vágva mesélnek, Misi hallgat jobbadán, én közbe, közbe kérdezgetek csak. – Kezdődött a ruhavásárlással. – Meg a cipő! – Na várjál! Előbb a ruha! Kétszer kaptunk ruhát. Karácsonykor és húsvétkor. – Új ruhát, új cipőt. – Na várjál! Ha apámmal mentünk, az nem volt olyan jó, mert ő mindenből három számmal nagyobbat vett. – Meg cipőt. Egyszer kaptam egy olyan cipőt, aminek kívül volt a nyelve, befűzted, és utána ráhajtottad a nyelvét, és egy szíjjal rászorítottad. Az cipő volt. Ha levettem, azonnal, még melegen bele kellett tenni a sámfát, a rugós fa sámfát. Nyáron nem is szabadott hordani. – Nyáron? – Nyáron mezítláb jártunk Angyalföldön a flaszteron is. De az jó volt. Alig vártuk a nyarat, hogy levehessük a cipőt. – Nálunk Sopronban olyan nem volt. Egy soproni gyerek nem járt meztélláb. Mi krétázott cipőt hordtunk. Krétával be kelleti kenni... – És nálatok, Misi, mi volt? – kérdem a hallgató harmadikat. Megvonja vállát: – Semmi. Kapros túrós lepény. – Meg akkor vettünk kölnit is. – Kölnit? Pacsulit, locsolóvizet. Két forint volt... – Aztán kezdődött csütörtökön. – Na várjál! Zöldcsütörtök! Az volt a zöldcsütörtök! Akkor kezdődött a böjt. Tejes parajfőzelék volt poféznivel... – Borleves, töltött tojás, hal... – Na várjál, mert hal az nálunk nem volt. – És csütörtök este „mentek Rómába a harangok”. Nem volt harangozás nagypénteken. – Nagypénteken mentünk a templomba, a Rokolya utcába, a segítő Szűz Mária templomába... – Mi meg a Szent Mihály templomba... Ministráltam is... – Szombat estig böjt volt. – Mi már délben kezdtük a sonk... – Sonkát délben? Délben! Hát köpjél le! A sonkát szombat reggel tették föl. Egész nap annak az illata lengte be a lakást.. Délután kihűlt... – A saját levében! – Az igaz. Aztán hidegen ettük, este, meg másnap reggel, meg egész húsvétkor... – Meg délben.

– Délben soha. Szombat este volt az ételszentelés. Akkor szegtük meg a sonkát. Az volt kaláccsal. Anyám olyan kalácsokat, sütött, hogy a szagától már megszédült az ember, szálkás volt a tésztája, lehetett szakítani belőle... És frissen reszelő tonna hozzá... hogy kiszívta az ember vérét, úgy csípett. – Meg a hónapos retek, meg az újhagyma. Az nem csípett, az szinte édes volt, zsenge, roppant a szájban, mint az ostya... – Kapros túrós lepény... – Szombaton mindenki otthon, nem volt vendégség, rokonozás. Az a család napja volt, a szombat. – Vasárnap meg elmentünk megint misére, aztán csak lődörgés volt. vasárnap. Rákészültünk a hétfőre... – Lődörgés a fenét! Akkor volt a legnagyobb trakta. Akkor szedte elő anyám a legszebb fajanszokat. És volt szopós báránysült. Jöttek a rokonok, nagy családi összeröffenés, nagy ebéd, húsleves, sonka, sült, rántott csirke... – És a sütemények. Szalagos fánk. hogy szétolvadt a szádban... És csak kézzel szabad azt enni, szakítani kell, meghúzni a lekváros tálkában, és úgy tömni a szádba. – Fatörzs. – Diótorta. – Rácsos. – Rácsos linzer, tényleg... Ma már senki se süt rácsost, .. – Eperlekvárral... – Vagy barackkal. Női szeszély anyám baracklekvárjával, amit én kevertem egy fél napig. – Pozsonyi kifli... kettétörte az ember, és úgy kapott be egy felet... Volt abban a töltelékben minden. Dió, mazsola, alma, csokoládé, birsalmasajt, sárgabarack lekvár... – Anyám tett bele néha datolyát is. – Az nem volt... Sopronban nem termett datolya. – Nálunk volt. – Kapros túrós lepény... – Hétfőn aztán indultunk nyolckor. – Rövidnadrágban! Mert húsvét hétfőjén föl kellett venni a rövidnadrágot.. Akármilyen hideg volt. Lilára fagytunk néha, de akkor is. Húsvéthétfőtől rövidnadrág! – Előbb apámmal végiglocsoltuk a rokonokat. O mindenhol kapott egy stampedlit, a gyerekek alkoholt soha. Málnaszörpöt, süteményt, festett tojást, esetleg egykét forintot. Tizenegykor aztán az öreg hazament, lefeküdt, mi pedig a haverokkal indultunk a lányokhoz. – A végen tojást dobáltunk, a kétforintos volt a legnehezebb, azt kellett a tojásba beleállítani. – Nálunk még néha volt friss rántott csirke hétfőn... Petrezselymes krumplival, salátával... – Kapros túrós lepény... – A fenéket. Bőven elég volt a maradék. Abból is föl lehetett még rakni egy gyönyörű asztalt. – És micsoda asztalok voltak azok, ahogy az meg volt terítve, egy húsvéti asztal, damaszt, ezüst, a sonka, a retek, a hagyma, a sült, a saláták tarka kavalkádja... Megadták a módját mindennek. – És mindennek megvolt a rendje... – Senki sem kapkodott, nyugalom volt. béke... – Hat igen... – Tulajdonképpen, mikor volt ez? – kérdezek közbe csöndben. Kicsit spekulálnak, kalkulálnak, úgy mondják: – Ötven, ötvenegy, ötvenkettő...

Iskolatáska – Krisztián, Krisztián, a nagynénikén ne sirasson, már megint nem csináltad meg a házi feladatot. – A tanár úr téved ez egyszer. Én ugyanis kivételesen megcsináltam a házi feladatot. – Hol van, Krisztián? – A laptopomban, tanár úr. – És miért nem printelted ki? – Mert a printer nem ott van, ahol a laptop. – És miért nem hoztad el flopin? – Mert nem tudtam, hogy nem lesz nálam a laptop. – Hát hol a laptop? Miért nincsen itt? – Hát ez az, tanár úr, ez az. Ez a bökkenő. Hogy ugyanis otthon van. – Otthon felejtetted? – Dehogy felejtettem én azt otthon. Én nem voltam két napja otthon. Vagy három. Mi van ma? Péntek? – Igen, péntek. – Kedden hazamentem, gyorsan megcsináltam több napra előre a házi feladatokat. Bele a gépbe, sejtettem ugyanis, hogy zűrzavaros idők következnek. Aznap otthon aludtam, pontosabban a papámnál, és az új feleségénél, és annak az első házasságából való mostohalányánál. Szegénynek ugyanis meghalt az édesanyja. – Az édesapja viszont elvált a második, a mostohaanyjától, hajói veszem ki... – Nagyon jól tetszik kivenni, tanár úr. Elvált, mert a nő... el... jóba lett az apámmal. Akivel most boldogan élnek. Meg a kislánnyal, Esztivel. – Aki tehát a mostohaanyjával maradt, nem az édesapjával. – Pontosan, tanár úr. Ötös. Így élünk most négyeskén. Az én otthonomban. Ami egyébkent anyám nagyszüleié volt. És ahonnan szerdán elindultam az iskolába. Hónom alatt a laptopom. Benne vagy három dolgozat. Pontosabban az Eszti laptopja volt az, amit kölcsönadott. – Miért, hol van a tied? Múlt héten még volt egy saját laptopod. – Igen, tanár úr, de azt kölcsönkérte a mamám. Akihez aztán délután mentem is haza. – Az Eszti laptopjával. – Pontosan, tanár úr. Meg a tomacuccommal. Mert Sárossy tanár úr azt mondta, hogy olyan penetrans szaga van már, mint a kihányt pálpusztai sajtnak. – Sárossy kollégát mindig is becsültem szabatos fogalmazásáért. – Szerdán tehát a mamámnál aludtam. A pót otthonomban. A mamám egyébként nem is volt otthon. Pótotthon. Ő tréningen volt a Mátrában. Megjegyzem, a mamám barátja, Pali, nagyon nem szereti a tréningeket. Merthogy ők is egy tréningen ismerkedtek meg. Mindegy, ez legyen az ő bajuk. A lényeg az, a házi dolgozat szempontjából, tanár úr, hogy csak a mamám barátja, Pali volt otthon, nekem pótotthon, de neki nem, mert azt a lakást tényleg 6 vette. Az előző feleségének. Akit aztán kifizetett. Mert annak az új embere nagyon szép lakással bírt. Viszont Pali, a mi Palink, ő nem szokott mosni, hogy, hogy elvitte a tornacuccomat a volt feleségéhez, a szép lakásba, úgyis rá kellett néznie a gyerekre. Na most, harmadnap, csütörtök este viszont a barátnőmnél aludtam, ha már annyira érdeklődik a tanár úr... – Én eredetileg csak a dolgozatod iránt voltam olyan bátor... – Hát éppen arról beszélek. Dolgozatom ugyanis közben útra kélt.

– A laptopon. – Pontosan, tanai úr. Mert Erzsébeten, ahol az én barátnőm, Zsuzsa lakik, és ahol csütörtök esténként én szoktam lakni, mert ez a harmadik otthonom, szóval itt Erzsébeten az történt, hogy a Zsuzsa elkérte a laptopomat, mert az övét... – Azt hiszem, nekem ennyi elég lesz, Krisztián... – Elkérte, mert ő nem aludt ugyanis otthon, mert a papájánál lakott, de kellett neki egy laptop, mert a papája az övét odaadta a mostohafiának, aki... – Elég! Elég, Krisztián! Nincs laptop! Nincsen tornazsák, nincsen tankönyv, nincsen füzet, nincsen semmi sem... nem érdekes... – De nagyon is érdekes, tanár úr! Mert nekem föltétlenül szükségem lesz egy laptopra ma, ugyanis a cégünk határidős munkát vállalt és az holnapután... Tanár úr! A tanár úr tavaly is kölcsönadott egy laptopot... nem lehetne... – Szívesen adnék kölcsön neked egyet megint, hisz volt nekem kettő is. De egyiket oda kelleti adnom a mostohalányom udvarlójának, a másikat pedig a volt feleségem új barátja használja, mert az övét elrontotta a volt feleségem, amikor eljött hozzám dolgozni, mert otthon a pasi három rémes gyerekétől, persze, nem tud.

Combino – Legyen szíves kinyitni azt az ablakot! – Kicsoda? – Hál maga. – Milyen ablakot? – Hát azt ott! – Ezt? – Azt! – Hogy a pofámba jöjjön a huzat? – Hogy ne dögöljünk meg a melegtől. – Én meg fázzak meg a huzattól! – Olyan kicsi az, az ablak... – Hát ez az! Miért ilyen kicsi az ablak! Direkte kicsit csináltak, hogy megfulladjon a prolinép. – Miért, maga egy proli? – Nem, de maga az! – Azért kicsi az ablak, hogyha kell, akkor mégiscsak be lehessen tenni a légkondit. – Hát ez az! Hogy gyárilag úgy tervezték, hogy lesz benne klíma. Csak ezek nem kéltek belőle. – Nyissa már ki! Legalább ötven fok van itt. – Hát miért nem szereltek be klímát ezek’?! – Van, aki a klímát nem bírja! Én például utálom a klímát! Allergiás leszek tőle, könnyezem, orromból, számból folyik minden... és attól is meg lehet fázni. – Meg a huzattól is. – Bejön a negyven fokból ide, a húszra, felszáll agy ónra izzadva, és már kész is a baj. – Ma már mindenhol van klíma. – Régen meg nem volt sehol sem. Mégsem pusztultak el az emberek, ha villamosra szálltok. – Régen nem volt globális a fölmelegedés. Régen nem volt villamos se. Utazzon lovon, maga marha! Azon jó huzat van. – Nyáron meleg van, télen hideg. Ez van. Nyáron izzad az ember, télen fázik. Ilyen az élet! A rohadt életbe! Nyissa már ki azt az ablakot! – Gondolták, a pesti prolinak jó lesz így is. Ők úgyse utaznak villamoson. Húsz éve nem ült egyik se villamoson! – Ha lenne klíma, akkor is lenne valaki, aki az ablakot kinyitja. Akkor már a légkondi nem hatásos, erre kinyitja az ablakot a többi is. Az emberek hülyék, nem kell nekik klíma, mert úgysem képesek használni. Követelik a légkondit, de használni nem tudják. Csupa hülye fideszes... – De a komcsiknak bezzeg mindnek van klímája... maguknak csinálnak... Azért nincsen itt klíma, mert ellopták a pénzt. Abból csináltak klímái maguknak... – Maga tisztára idióta! Nyissa már ki! – Maga az idióta! Miért nem nyitja ki maga, ha annyira ki akarja nyitni? – Mert nem férek oda... – Hál persze! Mert ezt is úgy csinálták meg ezek, hogyha egy ember áll itt, akkor egy másik már ne tudjon mellette elmenni! Úgy van megépítve ez a vacak! Nem fér el benne az ember. Akkora, mint egy dinoszaurusz, mégse fér el benne az ember. – Miért nem fér el? Itt van benne maga is. El van férve. Úgy néz ki, mint egy ember. Igaz, hogy olyan kövér, mint egy disznó. Mégis el van férve. Na nyissa már ki!

– Mi van? – Mi van? Süket is? – Nem vagyok süket, de ez a vacak olyan zajos, hogy semmit se hallok. – Ez zajos? Hát akkor milyen volt a régi villamos? Ez zajos? Maga tényleg megőrüli. Magának semmi se jó. Maga nem is érdemel semmit. Itt van ez a csendes villamos, gyors, szép, siklik, nincsen lépcső se rajta, maga pedig szapulja, mert azt kapta utasításba maga... maga... maga... Nyissa ki! – Nem nyitom! – Nyissa ki, mert nem állok jót magamért! – Ne álljon! Hülye! – Barom! – Mocskos komcsi! – Rohadt fasiszta! – Gyurcsány, takarodj! – Nácik, haza! – Azért az nem lehet véletlen, hogy ötezer éve mindig a zsidókkal van a baj! – Na, most már elég volt. Kedves hölgyem! Kedves uram! Most ezt azonnal abbahagyják! Hagyják ezt abba azonnal! Nézze, uram, ott egy lehúzott ablak a kocsi elején. Menjen oda, és folytassa útját. Maga meg, hölgyem, maradjon szépen itt hátul, a jó melegben, és szálljon le, mikor úti céljához ért. Miért üvöltöznek itt? Elég hosszú ez a villamos. Elférünk rajta valamennyien. Maga menjen szépen oda előre, maga meg maradjon itt hátul, és felejtsék el egymást! – Elfelejteni? Őt? – Igen. – Hallja ezt, Lajos? – Hallom. – Asszonyom, maga megőrült! Hát hogy felejtsem el? Amikor ő a férjem. Negyvenkilencedik éve... Hoppá, ez már a Baross utca! Hé! Hé! Hé, Lajos! Jöjjön, maga vén marha! Jöjjön! Megmelegítjük a tegnapi lecsót.

Állatvásár – Élő hal... Élő hal – forgatta Láng Alfréd negyvennégy éves rendszergazda szájában a szavakat. – Élő hal... Megnyugodva ücsörgött kikapott söre mellett, és mélázott, mert mélázós fajta volt, milyen jó ez: élő hal, vagy egybe is lehet írni, úgy még jobb lenne. Élőhal. Nagy szó. Élőhal. Épp itt tartott a mélázásban a rendszergazda, amikor két új vendég lépett a helyiségbe. Láng látásból ismerte mind a kettőt: fél órával előbb találkozott a vásárban velük. Fél órával előbb ugyanis Láng még a város szélén, a tágas vásártéren sétáltatta hat és fél éves fiát, Botondot. Vasárnap volt, a kirakodóvásár napja, délelőtt, szép, tavaszi idő. Láng elvált ember volt, Pesten lakott. Elmúlt asszonya a kis gyerekkel visszahurcolkodott szülővároskájába, ahol a helyi gimnáziumban tanított. A férfi minden szombaton jött, elvitte Botondot Pestre, megjáratta, megetette, megjátszatta, meggyerekezte, és másnap, a vasárnapi ebédre hazaszállította. Most két vonattal elébb jöttek, hogy megnézhessék a vásárt. Komoly vásár volt, országos állat és kirakodó. Persze a gyereket elsősorban az állatok izgatták, nem a pulóverek, a zoknik. Hosszasan mustrálták azt a pár marhát és lovat, melyeket kivittek a placcra, és derűsen sétálgattak föl s alá a baromfival, nyúllal és mindenekelőtt malaccal teli utánfutók, tragacsok, platók között. Megvakargatták a jószágok buksiját, figyelték az alkudozókat, különösen az öreg Láng, aki ügyes üzletember is volt. Egy gazdánál hosszasabban is elidőztek, szóba is elegyedtek vele, a közeli Kisalsóról volt való, tíz süldőt hozott eladni. Jöttek is komolyabb vevők, nem olyan városi turisták, mint Lángék, és az egyik rövid alkudozás után meg is vette mind a tíz malacot, egyben, nyolcvanezerért. Mondta, hogy kinn áll a kocsija, nem baj, mondta a gazda, pár zsákot vett elő, és a jó hetvenkilós malacokat párosával percek alatt bezsákolta, hihetetlenül durván, gorombán, bele is rugdosva a visító jószágba nemegyszer. A Botond gyerek erre felzokogott, és Alfréd már kapta is fel, és vitte el a vásárból gyorsan elfelé. Jó két sarkot szaladtak, ott leálltak, a papa leguggolt a gyerekhez, nyugtatgatta, és az lassan el is csitult. Még egy sarkot mentek, jobbra fordultak, és egy csendes utcára értek, melynek következő keresztutcájánál, a sarkon egy vendéglő székelt. Láng Alfréd igencsak megkívánt egy korsó hűvös sört. és a gyereket sem volt nehéz valami üdítőre rábeszélnie. Annál is inkább, mert a vendéglő kirakatába – bizony Pesten már nemigen látni ilyesmit – egy akvárium volt kihelyezve, amelyben vagy hatnyolc jókora ponty lubickolt. Odabenn a gyerek azonnal lecövekelt az akvárium mellett, és nem is mozdul) el onnan. Alfréd megnyugodva ücsörgött kikapott söre mellett, és mélázott az élő halon, amikor a terembe új vendégek léptek, akikben az elébb a vásárban üzletet kötő két felet ismerte föl: az egyik volt a gazda, aki a malacait oly kegyetlenül tuszkolta be a zsákba, és a másik, aki üzletelt vele. Jöttek az áldomást letudni, persze. Hamar túl is estek a dolgon, mert a vevő sietett gyorsan el. Az eladó viszont még kikéri egy fröccsöt és elgondolkodva állt a pultnál. Mivel Alfréd közben megitta sörét, ő is odalépett, a gazda meg is ismerte, biccentett, köszönt ő is, és ha már így alakult, nem bírta megállni, hogy ne kérdezzen rá a dologra: – Bocsásson meg, uram... A gazda ráemelte nagy barna szemét, és felvonta kicsinyt dús szemöldökét: – Parancsoljon... – Mondja, uram, ne haragudjon, nincsen közöm hozzá, de a gyerek úgy kétségbeesett... Miért bánt olyan komiszul a malacaival... ott avasaiban? A gazda végigmérte a városi embert, egy minuta alatt, szinte tapintatosan, de tetőtől talpig azért.

Majd a pultra szegezte a tekintetét, megemelte poharát, és komótosan belekortyolt a fröccsbe. Aztán, kezében tartva a poharat, ránézett a Lángra megint: – Maga ezt nem érti, mert nem értheti. Nem értheti, hogy másként nem lehet. Csak így lehet. Ezt csak így. Keményen. Kőkeményen. Mert az ember másként nem tud megválni az ő jószágától. Csak ha ellöki, ha elrúgja magától. Maga ezt nem érti... Én etettem őket. Mindennap, este, reggel. Megy ki az ember, még sötét van, de már hallja a mocorgást az ólban, mert olyanok, mint a svájci óra... Bekeverem a tápot, odaviszem a vödröket, szépen betöltöm nekik, aztán csak nézem őket, ahogy egymást lökve, nyomva, taszigálva esznek. Rágyújtok, nézem őket, és beszélgetek velük. Nagyon jól lehel velük beszélgetni... Ebben az eresztésben volt egy különösen okos malac, a Sanyi... Nem akartam nevet adni nekik, sose akarok, de valahogy mindig lesz nekik nevük, valahogy lesz. Ez például egyszer csak Sanyi lett, a jó édes anyját, nem tudom, hogyan s miként, de egyszer csak Sanyi lett. Egy kajla, és olyan okos volt, mini a nap, uram, nézett engem, miközben beszeltem hozzá, úgy nézett, mint egy ember, vagyis dehogy úgy, egy ember nem tud úgy nézni... Ez a Sanyi imádta a cigarettát. Tudja, én odabenn a házban sose gyújtok rá. csak kinn, a malacoknál, ott is tartom a cigit, a gyújtót, az ól gerenda alatt. Megetetek, és rágyújtok, és elszívok kéthárom szálat biztosan. Ez a Sanyi pedig, miután telizabálta magát, odajön, és feltámaszkodik a palánkra, és néz engem, és jókorákat szippant a füstből, így, és nevet hozzá, mert a Sanyi tudott nevetni is... Átszólt a pulton: – Tölts az úrnak még egy sört, meg nekem is egy fröccsöt! Aztán folytatta: – Magának arról fogalma sincs, uram, milyen állat tud lenni egy malac. Semmilyen ember még csak közelébe sem érhet, semmilyen ember, érti, egy malacnak. Semmilyen! És én ezt a Sanyit is... eladtam, áruba bocsátottam, elárultam őt, uram, érti, elárultam a Sanyit, pénzért elárultam! Ő nem árult el engem, és nem is lett volna képes rá soha, ismertem, mindenkinél jobban ismertem... Hát hogyne haragudnék rá, hogyne bántanám, hát ha nem rá haragudnék, akkor a magam pofáját kellene szétvernem... Borzasztó dolog ez, egyedül kéne élni, hiszen haszon nincsen rajta semmi, csak a pénzt viszi a jószág, de hát ha egyszer így szoktam meg. jószággal, nem bírok nélküle mái, nem bírok, csak jószággal, nem tudok meglenni... Az a reggeli és esti mocorgás, kocorgás, röfögés, böfögés, ahogy dörgölődznek ahhoz a deszkához, amit minden évben ki kell cserélnem, mert minden évben elvakarózzák azt a deszkát... Nagyon össze lehet a jószággal szokni, pár hónap alatt is nagyon.. Hal be kell vágni a zsákba, bele kell rúgni, menjen a picsába a kurva dög! Nem lehet másképp, nem lehet a jószágtól elválni másképp, uram, itt vidéken, már csak így van, uram, itt vidéken így... de hát maga ezt nem érti.. nem értheti... Láng Alfréd elmosolyodott, kezét egy pillanatra a gazda széles vállára tette: – Értem. Nagyon is értem. No egészségére! És egy hajtással leküldte sörét, a gazda biccentett is rá egy aprót elismerőn.

Kocsmazaj Na, menjek! Én is megyek, megetetek. Nekem is kell a héten csinálni lát. Én meg kiganézok. Csak a gyerek nem akar kijönni. A duiva anyját! Lusta, mint az állat. Annak idején ilyen nem volt. Naná, hogy nem volt. Hogy a gyerek nem akar kijönni. Annak idején a gyerek azt csinálta, amit mondtak neki. Naná. Ha csak egyet visszaszólt, már kapott is egyet a pofájára. Naná. Régen nem ilyen volt a gyerek. Az még gyerek volt. Ez már nem is gyerek. Na, menjünk! Ez a gyerek már nem is megy sehova. Hát hova menjen? Nincsen semmi se. Nincsen egy hely, ahova menjen. Régen bezzeg voltak helyek. Emlékszel a klubra? Az igen. Az hely volt. Odajárt a Mayer is. Emlékszel a Mayerre? Amikor megivott két korsó rumot. És meg se látszott rajta. Meg bírt az inni hármat is. Biztos az. Az még volt valaki. Ma már ilyen Mayerek nincsenek. Áh! Na, menjünk. Én is megyek, megetetek. Nekem meg ki kell mennem az erdőbe a héten. Ganézni is kellene. Persze mink sem vagyunk már olyanok. Milyenek, te húgyagyú? Olyan apák, te majom. Mint a mieink voltak. Hát az biztos, hogy nem vagyunk olyanok. Akkor egy apa még apa volt. Az biztos. A fater állandóan tojást zabált. Nyersen. Ütött rá lyukat a tetején, megsózta, megborsozta és kiitta. Kiivott így négyet, ötöt egymás után. Vagy fölvert három tojást, megsózta és megette. De nem sütötte meg. Megette úgy, nyersen. Megivott két litert naponta. Szódat nem ivott, mert az marta a bélit. Sovány volt, 35 kiló. És mégis az apa volt. Persze, hogy az volt, Na, menjünk. Én is megyek, megetetek. Be kell hoznom azt a rohadt fát. Nekem is ki kéne ganéznom. Ráadásul a fa is alig ér valamit. Milyen fa, te húgyagyú? Hát, ami kinn van az erdőbe, te majom. Az biztos. Az enyém is úgy ég, mint a papír. Pedig gyertyán. Annak kellene égnie rendesen. A mai fa már nem olyan, mint a régi volt. Tönkretette ások sav, az atom, meg mit tudom én. mi. Ez a mai már nem is fa. Na, menjek. Én is megyek, megetetek. Azt hiszem, holnap megyek ki. Vagy holnapután. Ki kéne ganéznom, a fene ott egye meg. De hát a szőlő sem olyan már. Meg a gyümölcs sem. Az biztos. Apámnak még ekkora barackjai voltak, ni. És nem permetezett soha. Nem is tudta, mi az. Most meg háromszor lefújom, de semmit sem ér az egész. Az biztos. El van rohadva minden. Na, menjek. Én is megyek, etetek. Meg kell csinálnom a motrot is. Vár a fa. Engem meg a gané. Ebben a hónapban már háromszor kellett szétszednem. Régen nem ilyen volt egy motor. Az biztos. Az apámnak volt egy BMW motorja. 42ben behívták. Nem az apámat, a motort. Ó azt mondta, a motort egyedül nem engedi. Bevonult ő is a motorral. Nem ő tehet róla, hogy az SS-hez került. A motort oda sorozták. A motort. Ezért aztán az apám ült hat évet. A motor miatt. De az olyan is volt. A motor. Az motor volt. Na menjek. Nekem is haza kell vinnem a kenyeret. Ökörvárit vesztek? Vegyen az ökör olyat. Az semmit sem ér. Az biztos. A Kiskovács féléből veszünk a kisboltban. Annál már jobb az ökörvári. Az a Kiskovács sem süt már olyan kenyeret, mint az apja. Az biztos. Na ja, a nagy Kovács. Az övé még kenyér volt. Az biztos. Tudjátok, milyen volt a kenyér? Kenyér. A haja vékony volt neki, a belseje pedig nem porladt szel öt nap után sem. Mikor a Kovács megrakta a kemencét, már gyülekeztünk a szagra. Aztán kikotorta a hamut, és betette a kenyereket. Aztán, amikor kivette, hát alig bírtuk el. Két kézzel alig bírtuk. A kenyeret. Amikor anyám szelt egy karéjjal, azt alig bírtuk fogni. Az volt a kenyér. Istenem, és az íze! Az nem lehet semmivel összehasonlítani, annak még olyan íze volt, mint, a... nem is tudom, milyen íze volt... Kenyér. Az. Jól mondod. Kenyér íze volt. Pontosan. Az nem hazudott. Az már igaz. Az kenyér volt. Nem mint a mostani. Ez nem is kenyér. Porlik. Foszlik, szakad. Föl van fújva, mint a luftballon. Szemét. Nem kenyér. Ah! Na. menjek. Én is megyek, megetetek. Szerintem holnapután megyek ki. Az a gané kibírja reggelig. És emlékszel a Kovács lovára? Hát hogyne emlékeznék. Az ló volt. Az ló. Mint egy állat, akkora volt. Azt ha befogtuk, akkor az ment. De rúgott is, mint az állat. Meg harapott. De volt is ereje aztán. Annak volt. Az ló volt, Ma már ilyen lovak

nincsenek. Áh. Ma már egyáltalán nincsenek lovak. Semmilyenek. Na megyek, megetetek. Lehet, hogy holnapután mégis kijön a gyerek is. Az a rohadt gané. És milyen szépen halt meg a Kovács. Az biztos. Szedte ki a kenyeret, megtántorodott, asszongya, a duiva anyját, ezt még kiveszem, és kivette az utolsó kenyeret is, és csak aztán esett össze. És már vége is volt. Hát igen. Akkor még meg tudtak halni az emberek. Akinek meg kellett halnia, az meghalt. Nem vergődött. Nem úgy, mint mostan. Vergődnek évekig. Szétrohadnak, szétfolynak az ágyban. Régen fogták magukat az emberek, meghaltak, és kész. Vagy megfujtották üket. Az biztos. Mindenkinek jobb volt. Akkor még jobb volt az is. A vége. Az biztos. Na, menjek. Én is megyek, megetetek. Kimegyek szombaton, hátha jobb idő lesz. Lesz a frászt. Emlékszel, tavaly ilyenkor, mi volt? Mi volt? Idő, te húgyagyú! Milyen idő? Az biztos. Az idő volt. Nem úgy, mint most. Az biztos. Na. menjek. Én is megyek, megetetek. Vagy kimenjek vasárnap? Ki kell ganéznom, nincs mese.

Ingóság Alig ismertem meg, amikor rám köszönt. Osztálytársam volt, nem épp a legjobb barátom, de elvoltunk egymás mellett négy éven át. Más világ volt az övé: afféle élet császára fiú volt, sportos, dús hajú, hófehér fogú, remek dumás. Vívott, vitorlázott, teniszezett. A lányok, főleg a pár évvel idősebbek, bolondultak érte. Nem tanult sokat, de az esze vágott, egyből föl is vették a jogra. Nem láttam huszonöt éve. Megkopaszodott, megráncosodott, megöregedett. Beültünk. Rágyújtott azonnal, három deci vörösbort kért. Mint aki valami kapaszkodóra lelt, úgy folyt a szó belőle. – Tudod, öregem, fáradt vagyok... A gyerekek felnőttek... Az asszony otthagyott. Vagy én hagytam őt ott. már nem is emlékszem. Tudod, annyi válást láttam, csináltam, hogy már összefolyik. Az a rengeteg vagyonmegosztás, ingóság és ingatlanság. Brrrrr... Mindenesetre egyedül vagyok, kérlek szépen. És ami nagyobb baj: nemigen van munkám... Hallottam hírét, tizenöt, húsz évvel ezelőtt ő volt az egyik legkeresettebb válóperes ügyvéd a városban. – Tudod, kérlek szépen, kikoptam. Jöttek a fiatalok, gyorsabbak voltak, keményebbek, könyörtelenebbek. Én játszottam. Szerettein az elegáns megoldásokat A maiak, pedig, mini az állat, brutálisan mennek előre. Alig van néhány ügyem. De nem is érdekel már... elég volt. Élek a múltból, öregem. Horgászom, és közben emlékezem. Van mire, öregem, van mire. Volt néhány nagy dobásom. Vagyis inkább szép. Rengeteg volt, öregem, rengeteg... Mi mindenre képesek az emberek, ha válnak. Sírás, verekedés, arcul köpés a tárgyalóteremben. Egymásra gyújtják a házat. Kútba hajigálják a macskát, kérlek szépen. Vagy óriási botrányok közepette elválnak, aztán összeházasodnak újra. Aztán megint elválnak, és összeházasodnak harmadszor is. Vagy olt volt például a cigis fiú. Na, az volt a legszebb ügyem. Egy krimóba jártunk, úgy ismertük meg egymást. Végtelen rendes, kedves, jóravaló gyerek volt, valami apró faluból, koldusszegénységből, nem volt se apja, anyja. De jó esze volt, kikupálódott, elvégezte éppen a közgázt, kezdett volna szépen keresni, de akkor elvált, kérlek szépen. Egyetemi csoporttársát vette el, lehúzták az egyetemet együtt, de akkor a fiú fellázadt. Nem engedték dohányozni ugyanis, ő meg nem hírt meglenni cigi nélkül. De a csaj és annak egész családja megtiltotta neki. Teljesen bele voltak dilizve ebbe, a nem dohányzásba. A Fiú persze stikában próbálkozott, de a nő, meg a mama butikos volt –, megérezte a pofája szagáról azonnal, kérlek szépen. A csaj még az erkélyen is kiszagolta, hogy ott dohányoztak kél órával elébb. Így kínlódtak vagy öt évet, és aztán, mikor a nő lehúzott neki egy nagy maflást, mert füstszaga volt, akkor a fiú észbe kapott hirtelen, és bedobta a törülközőt, Az viszont volt nekik nagyon sok. Mindenük volt, kérlek szépen. A papa fogorvosként kaszálta le fél Budapestet, vett lakást a fiataloknak, autót, fene tudja mit. Vagyis hát én nagyon is tudtam. No azt a fiú mind elbukta. De nem elég, hogy eltakarodott a lakásból, ott hagyta a kocsit és minden ingóságot, még meg is akarták fingatni, kérlek szépen, elvenni mindenét. A fiúnak nem kellett, volna semmi, csak a könyvei, könyvbolond volt, mindenféle rongyos régi könyveket guberált össze, no azokat se akarták adni. Mégiscsak ivócimbora, megsajnáltam, nekem jól ment, rátukmáltam magam. Nemhogy ingyért, de még nekem került egy csomó lóvéba az ügy, kérlek szépen. De megharcoltam mindenért. Emlékszem, két ócska sárga törülközőért órákon át ment a bruszt, volt vagy ötven törülközőjük, de azt mind a csaj vitte be a közösbe, hát rájuk hagytuk, törülközzék magukat csont szárazra... Tudod, kérlek szépen, a váló ember az egy külön species, nem hasonlítható semmi máshoz. Tegnap még tenyeréből etette a másikat, ma pedig simán kibelezné elevenen. Pedig a másik ugyanaz az ember, aki volt. Akinek odaadott mindent addig. Volt egy szakajtó

kavicsuk, amit valami sóderből szedegettek össze a marhák. El akart hozni a fiú egy kavicsot, nem hagyták. Az eldobható borotváit se adták, megjegyzem, jól tették, mert elég szőrös volt a csaj, tettem is rá utalást a tárgyaláson, meg is vágott érte a bírónő. Már vagy másfél éve ment a pör, végül lassan mindent elosztottunk, a könyveket cím szerint, a zsebkendőket szín szerint. És akkor előjöttek a protkóval. Tré foga volt a fiúnak, fütyült rá, de a lány erőszakoskodott, hogy ronda úgy a pofája, hat egy meggondolatlan pillanatban megcsináltatta a papával, akkora hidat tett be neki, a marhájának, kérlek szépen, hogy azon át lehetett gyalogolni Budára. Erre most előjöttek azzal, hogy a fogsor házastársi külön vagyoni ingóság, és a fiú fizessen érte félmillió forintot. A papa tanúskodott is, foganként sorolta az összegeket, az ő munkája bérét, az anyagköltséget, meg az anyja kínját. No de erre már megdühödtem. Emlékszel a Dárdayra? Persze, remek fogorvos lett, akkor még itthon élt, őhozzá jártam, én meg csináltam a pereit, tudod, öregem, fogat pörért. Elmentem hozzá, mindent levajaztunk, a fiú is belement, úgyis mozgott neki a protkója, hiába, ingóság, kérlek szépen. Jött a nyár, bírósági szünet, azalatt nyélbe ütöttük a dolgot. Októberben aztán az első tárgyaláson, kezdték megint a fogakat feszegetni, hogy az házastársi közös vagyoni ingóság, avagy sem, a foga a szerencsétlennek, mire én: „Kérem az alperest, legyen szíves a száját kitátani!” A fiú kinyitotta a bagólesőjét, én pedig egyetlen mozdulattal kikaptam a protkót belőle, kérlek szépen, gyakoroltuk a mozdulatot! És letettem a papa elé: „Itt van, vén csóka, dugja a pofájába és rágja vele a szarát!” Kaptam érte százezer büntetést, a fiú új fogát is én fizettem, vagyis felesbe a Dárdayval, de megérte. A vén csóka képe! Azt kellett volna látnod. A csóka képe! Az minden pénzt megért. Harsányan, nyerítve fölkacagott. Én pedig hökkenten vettem észre, milyen rémesen rosszak a fogai. Elöl egy sárga metszőfog félig letörve, odébb folytonossági hiányok, hátul pedig töredezett, barna csonkok meredeztek csupán. Elkaphatta tekintetemet, mert gyorsan kezdte szájába önteni a bort.

Betula pendula Ülök a kisfotelben, hallgatom Katikát. Már több mint egy órája mesél. Figyelmeztetett jó előre, szánjam rá az időt, hosszú lesz, annak dacára, hogy már egy fél évvel ezelőtt, egy évvel ezelőtt, tán két éve is végighallgattam őt. Igaz, akkor még harcban állt. Mára a történet véget ért. Katika kivirult, boldog, ragyog. Győzött. Előttem az asztalkán hegyekben áll a papír: ügyvédi meghatalmazás, határozat, feljelentés, fellebbezés, szakvélemény, idéző végzés, jegyzőkönyv, kereset, fényképmelléklet tucatszám. Hallgatom Katikát. Közben ki, kipillantok az ablakon; semmi nem állja a tekintet útját: kies pasaréti villákra, kertekre, fákra, bokrokra látok, no meg a végtelen égre. Tavaly még nem láttam ennyit. Akkor egy fehér törzsű nyírfa lombkoronája hajlott az ablak elé. Volt nyírfa, nincs nyírfa. Katika győzött. A társasház, amelynek második emeletén Katika lakása van, 1974ben épült. Rögtön a tavaszi beköltözés napjaiban az első emeleti lakó, egy szolid ügyvéd, a budai hegyekből hozott két nyírfacsemetét (Betula pendula), és elültette a kertben azokat. Katika azonnal tiltakozott, mert előre látta, hogy az ő ablaka és erkélye alá ültetett fa növekedni fog, és előbb-utóbb eléri a lakása szintjét, elveszi a gyönyörű kilátást, elsötétíti a napfényes szobát, az ágak vége eléri a ház falát, szeles időben karistolni fogja azt, arról nem is beszélve, hogy az ágakról bogarak, hangyák, pókok jutnak be a lakásba majd. Az ügyvéd azonban nem sokat adott a tiltakozásra, ráadásul pár év múlva meg is halt, és a helyére, tehát az első emeleti lakásba költöző új lakó, dr. Kuminné Gyapay Ágnes megszállott védelmezője lett a fának. Amely nőtt és nőtt, évről évre nőtt, elérte az első emeleti lakás ablakait, és aztán, ahogy azt Katika előre sejtette, elérte az ő második emeleti ablakát és erkélyét, be is nyúlt oda, s mikor az erkélyre betolakodó ágakat ő levágta, dr. Kuminné Gyapay Ágnes rettentő patáliát csapott, mondván, hogy a fa csonkítása visszafordíthatatlanul károsíthatja a növényt, a fa kipusztulhat, ami természetrongálás, arról nem is beszélve, hogy az ő a lakásának értéke számottevőn csökken ezáltal. Különben is, dr. Kuminnét csak a fák nem zavarták, azokon túl viszont szinte minden: kötelezte Katikát például, hogy puha talpú mamuszt hordjon otthon, és ne, mint addig, kényelmes szandált, mert zavarja a kopogás. A televíziót Katika csak fülhallgatóval hallgathatta, porrongyot az erkélyről még véletlenül se iázhatott ki, szombat reggel a mosógépet csak tíz óra után helyezhette üzembe, és a gázkonvektor gyújtólángját is el kellett zárnia mindig. Megkezdődött a harc. Katika hosszú éveken át nem állt szóba dr. Kuminnéval, csak közvetítőkön, később ügyvédeken keresztül érintkeztek, no meg hivatalos dokumentumokat váltottak rendszeresen. Ezekből lobogtat most néhányat Katika felém: – Képzelje, sötétbarnára festette a redőnyét ez a dög! Sötétbarnára! Pedig a Társasházi Alapító Okirat negyedik oldalán a ü/les pont világosan kimondja, hogy, idézem, falba erősített napernyőt, redőnyt stb. csak egységesen lehet fölszerelni. Nálunk mindenki redőnye sárga. Erre ő direkt sötétbarna redőnyt szereltetett fel az egyik ablakára. Aztán a ház homlokzati részén lévő garázsában külön bejáratú macskaólat rendezett be, képzelje! Pedig az osztatlan közös tulajdon! Nem az övé!

Pláne nem az ő macskájáé! Arról már nem is beszélve, hogy aztán a macskát a kertben ásta el, amikor az megdöglött. Hát ez nem egy temető! Ez egy kert. egy osztatlan közös tulajdonban lévő kert! Aztán jött a virágláda! És Katika egy súlyos dossziét tesz elém, amelyben kétéves hivatali levelezés lelhető fel azzal kapcsolatosan, hogy dr. Kuminné Katika erkélyének alsó felére nehéz virágládákat erősített, amivel is súlyosan veszélyeztette az erkély statikai szilárdságát. Miután – többévi huzavona után – Katika maga mellé állította a lakók zömét, a társasházi közgyűlés eldöntötte, hogy a fákat csonkolni kell. Erre dr. Kuminné keresetet adott be a II. és III. kerületi bíróságra, melyben kérte a közgyűlés határozatának érvénytelenítését, mondván, hogy a nyírfák tervezett csonkolása a fák indokolatlan és helyrehozhatatlan károsodásával járna. És ez így ment tovább, hónapokon, éveken át. Közben a nyírfa meg csak nőtt, nőtt, nőtt. Árnyékba borította Katika addig napfényes lakását, grádicsul szolgált a pókoknak, hangyáknak, bogaraknak, és borzalmas allergiát idézett Katikánál elő. – 2004 decemberében aztán, mint derüli égből a villámcsapás, úgy ért minket, hogy megküldte a dendrológiai szakvéleményt. – Micsodát, Katika? – Ráadásul állítólag a lakóközösség nevében rendelte meg, pedig hát mi nem is tudtunk róla, persze semmit sem ért... – és már kezemben is van Tóth Imre kertészmérnök szakvéleménye, amelyből kiviláglik, hogy abból a közismert tényből fakadón, miszerint egy fának a föld alatti és föld feletti része biológiai egyensúlyban van, a lombkorona megcsonkítása visszahat a gyökérzetre, és könnyen a fa teljes pusztulásához vezethet. – No de mi se voltunk restek! – mondja Katika, és már nyújtja is át a másik – egy valóságos igazságügyi kertészeti szakértő által készített – szakvéleményt, mely szerint az ésszerű csonkolás semminemű problémával nem járhat, de ő még helyesebbnek tartaná az igen csekély esztétikai élvezetet nyújtó fa teljes eltávolítását, és annak más, célszerűbb növényzettel való pótlását, Ilyen lehet a Juniperus félék akármelyik változata, vagy a tiszafa (Taxus baecata) bokor formára nyírva, vagy a ciprus valamelyik változata (Biota orientális, Thuja occidentalis stb.) Miután a bíróság elutasította dr. Kuminné keresetét, Katika szakembereket hívott, akik már, már el is kezdték volna a nyírfa szakszerű csonkolását, de a derék munkások dr. Kuminné határozott fellépése nyomán menekülőre fogták, és megfogadták, hogy ők a Pasarétnek még a határáig sem merészkednek többé. Ez 2004 novemberében történt. Ezután még két évig tartott az ádáz küzdelem, a ház lakóival feküdtek és azzal keltek, a fával foglalatoskodott az egész budai hivatalosság, rendőrség, bíróság, polgármesteri hivatal. – És aztán egyszer csak... – Mi történt egyszer csak? – Egyszer csak... Elköltözött a dög! Ül a kisfotelben Katika, arcán diadalmas mosoly. – Azért csak ráment vagy három éve, Katika – mondom neki. – Három? – kerekedik el szeme. – Harminc! Harminc éve küzdök a fával. És mennyi költségemben volt ez! Az ügyvédek, a szakértők, a favágók. Meg a mamusz, a fülhallgató, abba az a rengeteg drága elem! Azt maga el se tudja képzelni. – De el tudom – mondom, és fölállok, kilépek az erkélyre, lenézek: ott a nyírfa lenn, egyemeletnyire fehérlenek a szakszerűn lekezelt ágcsonkok. Katika is kijön, mellém lép, lemutat: – De ott! Látja! Látja azokat! És a szörnyű csonkok közül kitüremkedő friss, zöld hajtásokra mutat.

– Nő a fa! – mondja kétségbeesetten – Nő a fa! Pár év, és kezdhetek mindent elölről. Visszafelé kicsit megfogom könyökét, amikor átlépi az erkélyküszöböt, jó erőben van Katika, de azért kilencvenhét év, az kilencvenhét év, hiába, nő.

Álom, álom Sápadt arccal ült az asztalnál velem szemben. Szeme fehérje véreres volt, arcát kél súlyos, lila félkör húzta le. Komoran, karcosan beszélt, poharát szorongatva. – Mindent megpróbáltam már. De hiába. Egész nap dolgoztam, mint az állat. Hullafáradt voltam. Nem ért semmit. Sétáltam minden délután. Néha három órát is. Bicikliztem. A végén már futottam. Akkor se ment. Nem bírtam úgy kifáradni, hogy hajnali négykor föl ne riadjak. És utána már mindegy volt. Jöttek. Próbáltam magam estenként leinni becsülettel. De az sem volt az igazi. Elég volt egy kis zaj, valami mozgás, valami tülkölés odakinn, és négykor fenn voltam megint. Próbáltam, hogy na jó, akkor fölkelek. De akkor meg elaludtam ülve. És úgy jöttek. Altatót kipróbáltam vagy féltucatnyit. Volt, amelyik hatott, de attól meg másnap voltam olyan, mint akit fejbe csesztek, nem bírtam csinálni semmit. Hát akkor már inkább jöjjenek... És jöttek és jönnek. Negyedóránként fölébredek, az egyikre, végiggondolom, elszunnyadok, már jön is a másik. Akkor arra riadok, azon spekulálok, megint hunyok kicsinyt, és jön a harmadik... Vidéki ház, elegyes, több házból van összerakva, de majd’ mindig üres, lepusztult. Valami buli van. Elfogy a bor. Gondolom, elmegyek borért, gondolom, motorral. A fészerben ott a motor, de nincsen kereke, a bicikli is szétszedve. A fészer mellett valami bányaüreg lejárata tátong, mintha dolgoznának is odalenn. Valaki oda bezárja a kutyát, hogy megdögöljön. Letérdelek elé, engedje ki, micsoda halál ez, étlen, szomjan megfulladni, én ezt nem bírom ki. mire ő mosolyogva mondja: „Majd én kibírom.” Aztán hozzáteszi, nyugodjak meg, a kutya vidám jói van, szoktak ímélezni. Ugyanitt a lepusztult, kopott, üres házban látom, hogy valaki mindent, lábasokat, edényeket, eszcájgot odaajándékoz a nagybácsikámnak, aki már régen meghalt, persze. Szemrehányást teszek ezért, mire egy sarokban guggoló alak azt mondja: „Néha a dolgokat le kell cserélni.” Mire én, hogy akkor majd én is elajándékozgatom az ő dolgait. Látom, hogy egy óriási lábasban valami leves fő, de ócska a lábas, hát a szép lábast is odaadtátok, kérdezem, no nem baj, majd én hozok Pestről, mire valaki mondja, hogy „nem az a baj, hanem, hogy nincsen kenyér”. Indulok kenyérért, vívódom, hogy motorral menjek e, gondolom, kérek Dezsőtől, de hogy kérjek Dezsőtől, mikor egy éve nem láttam már, most menjek hozzá kenyérért, mintha mi sem történt volna? Ugyanitt a romos házban festés után van, újra rendezés. Sok asztalt próbálok bele egy félkör alakú szobasarokba, székeket keresek, közben már jönnek, mondom: még ne, még nincs kész. Aztán konyhában, nagy vas sparhelt, rozsdás, koszos, mondom: „Hát ez koszos. Miért koszos?” Mire mutatnak egy üveg sárgaborsót: vegyek még ilyeneket, csinálnak nekem régi főzelékeket. Erre én megfogom az illetőt, felnézek rá, mert valahogy fönn van, felettem: „Miért? Mi még fogunk együtt élni?” Mire azt feleli természetes, nyugodt hangon: „Fogunk.” És akkor felnézek rá. és már nem ő az. És akkor jön egy sorozatgyilkos, aki mindig pályázik, és mindig megnyeri a pályázatot, amiben részletesen leírja, hogy mit végzett, hogyan öli meg áldozatait, hogyan fűrészeli darabokra, főzi meg és zabálja fel a nőket. És mindig kap ezekre a beszámolókra díjakat. A kuratórium tagjai valamennyien a cinkosai, és mikor szóvá teszem, hogyan hagyhatják ölni, de hát ez borzasztó, ők azt válaszolják: „Lehet, de jól írja meg.” Rettegek tőle, fejszével a kezemben járom az utcát, de neki is van, futok előle, bújok. Hiába. Fölébredek, mielőtt utolér. Kicsiny gyermek bújik mellém az ágyba. Fejét vállamra hajtja, átölel. Ez sokszor van. És a telefon. Ez az átkozott telefon. Pár éve a legtöbb embernek nemhogy ilyen, de semmilyen telefonja sem volt. És mégis mindenki tudott találkozni, dolgot intézni. Most meg? Avval élek. Avval

álmodok. A zsebemben van. Kiveszem. Szétesik. Rakom össze, látom, kiesett belőle a kis kártyácska. Meglelem, berakom. Akarok telefonozni. Látom, nincsen rajta gomb. Nincsen rajta egy gomb se. Csupasz doboz. Nincsen mii megnyomni. Fölébredek megint. De persze mindig a holtak. Tudtam, hogy nem lehet szabadulni tőlük, de hogy ennyire lesznek, hogy lépni nem lehet majd tőlük, ezt nem hittem volna. Ez már szinte pofátlanság. Persze, nem tudok mit tenni ellenük. Jönnek, hát jöjjenek. És megint, mindig, újra, hogy aki meghalt, az él. csak éppen elfelejtkeztem róla, valahol elhagytam, kiment a fejemből. És akkor egyszer csak eszembe jut. Hol van? És akkor már kiabálok. A húgommal. Hogy a kurva életbe, ez nem ér. Tessék nekem pontosan megmondani, hogy ki él és ki nem. Mert én ezt már nem bírom követni. Hogy hol az egyik él, hol a másik. Aztán újra az egyik. Hát ezt ne! Ez így lehetetlenség! Tessék itt rendet csinálni. Amióta az öreg feltámadt, azóta én már bármit el tudok képzelni. Nem hiszek semmit. És akkor a földre vetem magam, és úgy zokogok: hol van? Hol van? És akkor apám mondja fölényesen, hogy lenn van a kocsmában, táncol, azt mondja, jön nemsokára. És ez így megy minden hajnalban, így megy. Jönnek az élők, jönnek a holtak, belepofáznak mindenbe, nem hagynak aludni, nem hagynak élni. Rám néz, száraz, üres szemmel. Belekortyol a pohárba. – Mii csináljak? Adjál tanácsot. Te annyi mindent láttál már. Mit csináljak, mondd meg, öreg, mit? Én is megemelem a poharat, töprengve nézek a halványpiros, gyöngyöző ital mélyire. – Hát kérlek szépen... Valahogy a te tudatalattidba kéne egy dugó... Egy dugó kellene oda, ami... És akkor odalenn harsány csikorgással fékez a busz, és brummogva lódul neki újra. Fölriadok. Felülök, iszom egy korty vizet, felkattintom a kisvillanyt, megnézem, hány óra. Öt óra tíz. Na jó, még lehet aludni bőven.

Kegyelet A hírlapírónak egy évig adatott meg egy szerkesztőségben dolgozni az íróval. Évekig lobbizott ezért, de mindig elhajtották. Aztán végül és váratlanul valahogy mégis kötöttek egy szerződést az öreggel, aki a hivatalos aktus után a közeli kocsma asztalánál ekként hálálkodott: – Nagyon meg fogod te ezt bánni, Jenő. Mert pár hónap múlva mindenki ezt fogja mondogatni: ügyes ez a Jenő, ügyes. No de a Kardos! Attól kezdve egy éven át minden héten egyszer együtt mentek a külvárosi szerkesztőségbe be, és együtt is jöttek onnan el. Odabenn az öreg elébb szertartásosan, egy üveg likőrrel fölment a beíró lányokhoz, mert kézzel írt, spirálfüzetből kitépett lapokra. Csak miután korrigálta a beírt és kinyomtatott szöveget, akkor telepedett le, és kezdte el történeteit mesélni, a nyomban körébe gyűlő hallgatóságnak. Az író egyébként elképesztően trágár tudott lenni, csodálatosan, bűbájosán trágár. Egyszer ült a szerkesztőségi szoba foteljában, és csak révedezett maga elé. Belépett fiatal kollégájuk, barátjuk, Édes Pali, és megkérdezte tőle: – Hát te, Gyuri, mit csinálsz itt? Az író felemelte teknőctekintetét: – Azon spekulálok, hogy kimegyek a klozetbe és kiverem... – és befejezte a mondatot. – És mi akadályoz meg ebben? Az író arcát őszinte tanácstalanság szomorította el: – Az, hogy nem tudom eldönteni, kire gondoljak közben. A hírlapíró és az író, akik között épp atyafiúnyi volt a korkülönbség, összeszoktak már akkorra: évek óta együtt baktattak a városban, igazi sétatársak lettek, naponta, kétnaponta hívták egymást, és hosszas egyeztetés után találkoztak, általában mindig ugyanott, és hosszas tanácskozás után fölkerekedlek és megtették rendes sétájukat, általában mindig azonos útvonalon. A hírlapíró tudta mar, hogy a nőkkel sok minden! lehet csinálni, de sétálni nem. A séta férfivirtus, komolyság kell hozzá, távlatos lelki berendezkedés. Nem is könnyű egy igazi sétálónak igazi társra lelnie, boldog volt hát a hírlapíró, hogy megadatott neki akkor, akkor is egy igazi sétatárs, akivel lehetett menni, lassan, meg, megállva, meg, megülve, sehonnan, sehova, céltalanul. De azért elkísérgették egymást különféle alkalmakra is, még moziban is voltak együtt egyszer, a Honfoglalás című filmeposzt nézték döbbenten majdnem végig. Gyakran csatlakozott hozzájuk harmadiknak Édes Pali, a hírlapíró fiatalabb kollégája, aki szintén boldogan hallgatta az író végeérhetetlen történeteit, nagyobb utakra elvitte őket autón, s egyedül is meg, meglátogatta az írót néhanap. Hol kettesben, hol hármasban járkáltak mindenféle verniszázsokra, könyvbemutatókra is, annál is inkább, mert az író szinte hivatásos kiállításnyitó és könyvbemutató volt. Egy alkalommal egy ifjú, vagy tán már nem is olyan ifjú, de íróként még kezdő, későn, de jól kezdő hölgy, bizonyos Dús Elvira első kötetét mutatta be. Az író, aki mellesleg a legokosabb és legműveltebb ember volt azok közül, akikkel a hírlapírót összehozta a sors, szeretett ifjú tehetségeket fölfedezni, pátyolgatni. Hibátlan ízlése volt, tévedhetetlenül érzett a tehetségre rá. Arról már nem ő tehetett, hogy nem minden felfedezettje futotta ki aztán magát, a tehetséggel sok mindent lehet csinálni; el is lehet tékozolni, fecsérelni, hanyagolni, el is lehet útközben veszíteni azt. A könyvbemutatóra elkísérte az írót a két hírlapíró is, volt bor, pogácsa, ráadásul az író remekelt, röviden, de végtelenül mulatságosan és mégis szeretettel méltatta a könyvet és szerzőjét, akinek a tehetségen túl különleges ismertetőjele is volt: hogy ugyanis egy méter kilencven centiméteresre nőtt.

Mindazonáltal szép arca volt, dús fekete haja, és hatalmas őz barna szeme. Mikor az író bemutatta őket egymásnak, Jenő megfogta az írónő kezét, és bűvölten nézett az őzbarna szemekbe, több mint egy percig is álltak így talán, egészen addig, míg az írónő azt nem mondta: – Nézzétek, ez a fiú fogja a kezemet! Másnap a hírlapíró lakásán csöngött a telefon: – Képzeld, apukám, ez a csaj teljesen beléd van habarodva. Könyörgött, hogy intézzem el, hogy találkozzatok. – Mi tagadás, impozáns jelenség a hölgy... – Egy éve nem volt pasassal. Odavan érted. – Jaj, Gyuri, nagyon kedves a hölgy, de tudod, mi van, aztán jönnek a telefonok, levelek, sírások, cirkuszok, jaj, de nincs kedvem az ilyesmihez... – Na jó, majd én elintézem. Egy óra múlva újra szólt a telefon:. – Apukám, felhívtam Elvirát, minden le van vajazva, vár a spiné. – Jaj, Gyurikám, én családos ember vagyok... – Hát most ne vidd a családot... – Jajjaj... macerás... telefon... – Nincs semmi telefon. Megígérte, hogy nem fog soha telefonálni. Fölmész, és kész. Elkísérlek, aztán ott hagylak... Itt lakik a Baross utca elején. – Jajjaj... majd meglátom... – Hülye vagy teljesen. Istenem, ha én annyi idős lennék, mint te, akkor egy percet se haboznék... A hírlapíró sem habozott, gondolta, majd másnap fölkerekedik, másnap is ezt gondolta, és harmadnap is. Eltelt egy év, és az író meghalt. Orvos lánya diagnosztizálta a daganatot a tüdőn. Meg lehetett volna tán operálni, a hírlapíró mondta is sétáik során: – Műttesd meg magad, Gyuri, mit veszíthetsz... Mire az író csak legyintett: – Mióta nem iszom, és nem kefélek, nincsen kedvem élni. A temetésen sokan voltak, az író íróbarátai beszéltek, haragosan, szépen. A hírlapíró fiatal kollégájával ácsorgott a szélen, gondolta is, majd megisznak utána valamit, de mikorra a sereglet széledni kezdett, Édes Pali eltűnt. A hírlapíró bevillamosozott a városba, és összevissza sétált társtalanul. Este hat körül fölszállt a hatosra, és elzötyögött a Baross utcáig. Kicsit kellett csak keresgélnie. Becsöngetett. Az ajtóban ott magasodott Dús Elvira hatalmas, őzbarna szemével. Nem kellett szólniuk szinte semmit; minden le volt vajazva. Nem okozott semmi problémát a kettejük termete közötti tekintélyes differencia sem, megint csak bebizonyosodott, hogy nem a méret számít. Hanem a szeretet. Csakis a szeretet. Azzal pedig Dús Elvira el volt bőségesen látva, szeretettel volt teli, azzal volt bélelve, borítva, átitatva. Másnap, mikor összefutottak a szerkesztőségben, a hírlapíró kérdezte ifjú barátját: – Pali, úgy eltűntél tegnap a temetés után... Hol voltál? – Úgy éreztem, valahogy meg kell emlékeznem egyedül is Gyuriról. Elmentem egy kuplerájba.

Transzplantáció Négy óra volt, hétköznap, délután. Mint ilyenkor általában, most is egymagam könyököltem némán a pultnál. Egyedüli vendég voltam, mint legtöbbször e napszakban; véget ért a déli etetés, az első vacsoravendégek pedig csak este fél hétkor várhatók. Ilyentájt csak én végzek a műszakkal. Hiába a kávéház titulus, délután üres a hely, volt idő, hogy be is zárt pár órára. De aztán tiltakoztam, meg nem is érte meg tán, mit, csináljanak a derék alkalmazottak, akik kinn laknak Lőrincen, Rákosokon, a közbülső három óra alatt. Jobb nekik itt ejtőzni, keresztrejtvényt fejteni, pár falatot bekapni, diskurálni, persze, miután végeztek az ilyenkor kellő dolgokkal. Átlapoztam a bulvárlapokat, no meg a jobboldali, pontosabban szélsőjobboldali napilapot, aztán kezdtem a veselkedést hazafele. Ekkor nyílt az ajtó mögöttem. Hátrafordultam, mert kíváncsi vagyok, no meg jól nevelt is, aki mindig köszönti az érkezőt. Egy idegen, még sose látott úr bólintott vissza némán. Lábai között egy első ránézésre is feltűnőn élénk kutya pórázlott befele. Az egyszerű, ám tiszta, rendezett, zakós, inges, farmeros, hatvan körüli, szemüveges, őszes úr, akit első látásra valamiféle tanárnak tippeltem, a sarokba ült, a karfás kakasülőre. Ezzel is elárulta idegen voltát; arról a helyről három kedves törzsvendég halt ki, akiknek emlékét híven őrzi a lokális emlékezet, és akiknek helyére már csak babonából sem ül az idevalósi. Mindazonáltal tüzetesebben elébb a kutyát vettem szemügyre; hökkentőén rusnya egy kutya volt. Dakszlinál nagyobb, pulinál kisebb, simaszőrű keverék, dülledt szemekkel, görbe lábakkal, se nem elálló, se nem fityegő fülekkel, afféle se fülekkel leginkább. Lehajoltam, hogy megsimogassam. A dög minden előzetes figyelmeztető jelzés, vicsorgás, morgás nélkül, némán, de roppant határozottan kapott kezem felé. éppen hogy el tudtam azt rántani. – A kurva anyád – szaladt ki számon az, ami a szívemre pattant hirtelen. De fölegyenesedve gyorsan korrigáltam: – Helyes kutya – biccentettem oda szomszédomnak, aki egy mentes vizet rendelt magának. – Helyes – mondta szárazon Majd pár másodperc hallgatás után hozzátette: – Holnap beoltatom. – Hogy érti? – Hát úgy. Úgy, hogy megöletem. Megölöm. – Beteg? – Kicsoda? – Hát a kutya. – Nem. Gondoltam, nem kérdek többet, ha akarja, mondja, ha nem akarja, menjen a francba bátran, akinek ilyen rusnya kutyája van... Mondta. – Én vagyok beteg. Ránéztem, és rögtön láttam: nem beszédes ember, aki most beszélni fog. Nem is kérdeztem, hagytam, engedje csak a mélyből felfakadni és kiáradni. – Leukémia. Háromnegyed éven át vártam donorra. Háromnegyed éven át kerestem a testvéremet. Harminc éve tűnt el Ausztráliában. Megtaláltam. Vállalta. Ad csontja velejéből egy jó adagot. Jövő hét szerdán érkezik. Hétfőn befekszem, befekszünk. Amíg én a steril bokszban időzöm, sterilizálják a

lakásomat is. Oda mehetek vissza, csak steril lakásba. Ha visszamegyek. Nem lehel abban a lakásban egy szál kutyaszőr nem sok. de annyi se. Nemhogy egy egész kutya. Elhallgatott, meglöktem hát egy kicsit. – Senki sincs, aki vállalná? – Senkim sincs. Magam vagyok. Meg ő. Öt éve halt meg a feleségem, ő féléves volt akkor. Majdnem belepusztultunk mind a ketten. Egymásból merítettünk erőt. – Gyerek? – Nincs – mondta szárazon. – De ha lenne is, senkit se viselne el. Mindenkit megharap. Ha nem vagyok vele, szünet nélkül ugat. Öt éve nem voltunk egymás nélkül egy minutat se. Kijön velem a fürdőszobába, a klozetre. Éjjel együtt alszunk. Én mindig úgy alszom, hogy jobbra fordulok, szíves is vagyok, nem szeretem azt nyomni, jobb kezemmel átölelem alulról az én nagypárnámat, bal kezemmel a másik nagypárnát felülről. Ő pedig odafurakodik, és orrát a hónaljamba nyomja. Így alszunk öt éve. Spekulálni kezdtem. Kutyás voltam. De többé már nem akartam az lenni. Elég volt. Hiányzik a kutya, de... Eddig se jutottam a spekulációban, amikor megszólalt határozottan: – Nem. – Mi nem? – Nem adom oda magának. Nem adhatom. Soha nem tudná megszeretni. O meg mindig megharapná. Nem harap nagyot egyébként, sose ejt sebet. De mindig harap. Mást mindig. Lelke mélyéből nem is akarna harapni. De muszáj neki. Muszáj harapnia szegénynek. Nem tud egy jó állatorvost? A mienk kórházban van. Tudtam. Megadtam a telefonszámot is. Aztán leguggoltam, odatartottam jobb öklömet a kutya orra elé. Beleharapott azonnal. Tényleg nem szakította át a bőrt, nem ejtett sebet, de azért fájt, meg is maradt szemfogának két halovány nyoma. De nem tartotta szájában kezemet, visszakozott. De aztán harapott megint. És harmadszor is. Próbáltam megsimogatni fejét. Harapott, Kicsi kutya, mondtam neki. Harapott. Drága kicsi kutya. Harapott, harapott, harapott. – Nem fogja bántani. De mindig harapni fogja – hallottam fölülről. Fölegyenesedtem, belekortyoltam a kérés nélkül kapott újabb kisfröccsbe. Kicsit hallgattunk. – És most mi lesz? – Mondtam. Megölöm. – És megműteti magát? – Igen. – Minek? Nem válaszolt. Ült még egy kicsit, fizetett és ment. A rusnya kis kutya nyomakodva kacsázott ki az ajtón előtte. Napokig, hetekig a fejemben voltak. Aztán kikoptak, mert ez a rendje az életnek. El kell engedjük a más baját, különben nem bírjuk cipelni azt, mitől nem szabadulhatunk: a magunkét. Négy vagy öt hónap telt el. Ültem a szokott helyemen a pultnál, délután, négykor, magányban. Nyílt mögöttem az ajtó. Hátrafordultam. A kutyás úr volt. Önkéntelenül néztem azonnal lefelé, a lába alá. Ott jött a kutya. Köszöntöttük egymást, de nem szóltunk aztán egy darabig. Leguggoltam, a kutya megharapott, megnyugodva egyenesedtem föl. A kutya a régi volt. A gazda azonban igencsak viseltesnek tűnt. Kérdés nélkül mondta: – A testvérem kivett egy kis garzont. Azt sterilizáltattuk, oda mentem a műtét után. O költözött az én lakásomba, szenvedett a kutyával. Összevissza harapta őt, szegény. Három napig ugatott, aztán két.

napot aludt. A kutya. Telefonon beszélgettem vele. A kutyával. Három hónap után visszaköltöztem hozzá. Spekuláltam, mikor találkoztunk. Már vagy két hónapja együtt vannak megint. – Hát akkor minden rendben van – mondtam és önkéntelenül megemeltem poharam. – Minden bólintott. Felhörpintette vizét, fizetett, köszönt, kilépett az ajtón, az utcáról szólt vissza: – Két hetem van hátra. – Elmosolyodott és kicsit fölemelte mutatóujját – Jó esetben. Jó fél évvel később barátommal horgásztam valami Várpalota melletti bányatóban. Barátom állatorvos, állatorvosom volt, amíg volt állatom. Most már csak egy van, egy joviális kaszáspók a klozetcsésze mögött. De ő egészséges, nem szorul orvosi segítségre. Péterhez mostanság a magam bajával fordulok, mindig tökéletes diagnózissal és terápiával szolgál, nincs is semmi bajom, általában. Félévente elvisz horgászni magával. Szép program ez, békés, nyugodalmas. Sokat diskurálunk, különösen szeretem, ha érdekes eseteiről számol be. Miután két papagájtörténeten túl voltunk már, eszembe jutott a kutya. Rákérdeztem: – Ja, tudom már. Szegény. El kellett altatnom. Három lába tört el, szegénynek. Az, az érdekes, hogy azt a kutyát egyszer már el kellett volna altatnom. Két férfi hozta el hozzám, a gazdája, meg annak a testvére, azzal, ja igen, te küldted őket. A kutyának nem volt semmi baja, nem volt éppen egy szép kutya, harapott is, de egészséges volt, nem is túl öreg. hát, kérdem, miért kellene ezt a kutyát elaltatni. Mire mondták, hogy a gazdája leukémiás, és csontvelő átültetés előtt áll, ami után sterilizálni kell a lakást, a kutyát nem tudják kire rábízni, satöbbi, satöbbi... Nekem azonban sehogy sem akaródzott megcsinálni a dolgot. Kérdeztem a fivért, aki valahonnan Ausztráliából érkezett, hogy donor legyen, kérdeztem, hol lakik. Miután mondta, hogy kivett egy kis garzonlakást, én rábeszéltem őket, hogy cseréljenek, pár hetet ki lehet bírni a kutyával, pláne, ha az a saját, régi helyén van, a gazda pedig költözzön addig a garzonba, azt könnyű kisterilizálni. Így is történt, a pasast megműtötték, talpra is állt, visszaköltözött, éltek pár hetet a kutyával. Akkor megint beütött a kór, és az öreg meghalt pillanatok alatt. Az ausztrál, aki közben itt ragadt valahogy, nyugdíjas volt, jól eléldegélt itt, örökölte a lakást, no meg a kutyát. Aki azonban kapott egy kapitális csontrákot, nem tudtunk vele mit csinálni. Végül leugrott a rekamiéról, eltörte három lá... Vigyázz, kapásod van, hé, kapás van! Kapás!

Eutanázia Támasztottam a pultot éppen. Nem nagy újság ez, mindennap támasztom mostanában. Kocsmás ember voltam mindig, kocsmába járó, kocsmát szerető, kocsmafüggő. Nem szégyellem, vagy ha szégyellem, referálok róla akkor is. Persze sokféle kocsmázás van. Van munka utáni leöblítő. Van vásárlást lecsöngető. Van kutyasétáltatós, kórház utáni, baráti, barátnői kocsma. Van munkakocsma is. Nekem például nincs más munkahelyem. Ott találkozom, ott nyilatkozom, csinálok interjút, hallgatok másikat, jegyzetelek. Beszélgetni jószerivel csak kocsmában tudok. Kuka vagyok amúgy. Mogorva, szótlan. A magam dolgaival nem szeretném túlságosan terhelni a másikat, a másik pedig vagy nem érdekel, vagy ha érdekel, és meghallgatom, és tisztába jövök gondjával, bajával, örömével, eléggé gyorsan elfelejtem azokat. Esetleg nem felejtem el, de összekeverem az egyik baját, öröméi a másikéval. Azzal mentegetem magam, hogy ez nem is csoda: az életben három, maximum ötféle öröm, illetve bánat adódik, azokat variáljuk, ismételjük, csereberéljük, repetájuk aztán. Kár a szóért. De kocsmában ülve, gyakorta elfelejtem ezt. És elfelejtkezem magamról, és megjön a szavam, és meg, megnyilatkozom és barátkozom könnyedén. Akkor is ez történt. Délután lévén, majdnem üres volt az egység. Pincér barátaim rejtvényt fejtettek, a konyhában a szakács az esti forgalomra készített elő. Csak a legtávolabbi sarokban ült egy idősebb hölgy. Túrós csuszát evett, és közben sírt. Az elsőtől az utolsó falatig folyamatosan sírt. Nem zokogott, nem is pityergett, csak folyt a könny a szeméből az arcára, és onnan a tesztára le. Mikor végzett az evéssel, odaléptem hozzá. – Bocsásson meg... nem tudok valamiben segíteni? Rám nézett, lassan ingatta fejét. – Mi a baj? – Meghalt a férjem. – Hát... izé... az... igen... – Megöltem. – Megölte? – Meg. Igen. Megöltem a férjemet. Elhúzta egy kicsit a mellette lévő széket az asztaltól. Leültem. Nem kellett kérdezni semmit, mondta azonnal, mintha csak erre várt volna, hogy mondhassa végre. – Mikor nyugdíjba küldték, úgy tűnt, nem lesz semmi baj. Elkezdte rendezni a könyveket, katalogizálta a könyvtárát, tudja, az uram magyartanár volt, nagyon sokat jelentettek neki a könyvek. Elrendezte a könyveket. Akkor elkezdte rendezni a diákat. Rengeteg diája volt, valamikor sokat utaztunk. Elrendezte azokat is. Tévét nézett. Az viszont felidegesítette mindig, rosszul is lett a dühtől nemegyszer, végül az orvosa megtiltotta neki a tévézést. Olvasott, de napról napra romlott a szeme. Lejárt vásárolni, aztán már csak sétálni. Eleinte átment a Körúton, be a Lipótvárosba. Később már csak itt kóricált. Megkerülte a háztömböt. Lement, kicsit eltávolodott a kaputól, de már fordult is vissza. Aztán egyszer csak lenn maradt. Nem ment le se aznap, se másnap, se harmadnapon. Mondom neki, miért nem mész le? Azt mondta: unheimlich. És maradt. Ez öt éve volt. Öt évig nem tette ki a lábát a lakásból. Másfél évig még fölkelt, elkészült, nadrágot húzott, inget, nyakkendőt, zakót. Aztán

elébb a nyakkendő maradt el, majd a zakó, aztán a többi. Hálóingben ült ki. Aztán egyszer csak nem ült ki többé. Maradt az ágyban. Két. éven át. Fél év múlva már nem tudott lábra állni. Bekatéterezték. Ágytálaztunk. Fogadtunk ápolónőt, az később ott is lakott. Szerencse, hogy a vőnk jól keres. Alig evett már, fogyott, fogyott, fogyott. Elzáródott a bele, megműtötték. A heg nem gyógyult be többe. Teli volt zacsival, zsineggel, vezetékkel. Az utolsó időkig nem volt felfekvése. De a végén lett az is. Az utolsó hónapban már nem szólt semmit. Csak feküdt, csont soványan, és nézte a plafont. Arca eltorzult, ha fájt neki. Aztán egyszer csak, mikor kivettem az ágytálat alóla, látom, hogy akar valamit mondani. Odahajolok a szájához, halkan suttogja, alig hiszek a fülemnek: „Sólet.” „Mi van, papa?” „Sóletet ennék” – suttogja. „Micsodát?” „Sóletet! Sóletet akarok!” És szeme tágra nyílt, és úgy nézett rám, hogy... hogy... hogy... – Hogy maga megcsinálta. Megcsinálta a sóletet. – Meg. – Hm. Hát igen. És... milyen babból? – Tarka babból. Tudom, hogy fehérből kéne, de ő így szerette. Libazsíron pirítottam meg a hagymát, jó sok pirospaprikát hintettem rá, aztán jött a bab és a gersli. – Milyen húst tett bele? – Ahogy ő szerette: sovány marhát a rend kedvéért, egy fél csülköt, hogy meglegyen az állaga, és lecsókolbászt, mert ő azt szerette a legjobban, a sóletbe belesütött lecsókolbászt. Nagyon jó sólet lett. Délelőtt tízkor tettem a sütőbe. Délben, mikor kezdett terjengeni a lakásban a sólet szaga, ő már felélénkült, icergett, mocorgott, félóránként kérdezte, mikor lesz kész. Hatkor kezdtem etetni. – Megette? – Meg. Egy egész tányérral. A húsokat negyed centis darabkákra vágtam, a babot szétnyomkodtam. Hétre meg is ette. – És? – Kilenckor már nem élt. – Ez mikor volt? – Két napja. Hallgattunk kicsit. Aztán karjára tettem a kezem. – Jól csinálta. – Tudom. Boldogan halt meg. Semmit nem szenvedett. Tudja, mi volt az utolsó szava? – Micsoda? – Tojás. Hogy miért nem főztem bele tojást. – És miért nem? – Ne vicceljen! Húsz éve nem ehetett tojást. Olyan magas volt a koleszterinje!

TARTALOM A felírónő Gyerekkel újságért Sima vizes fröccs Fröccskorszakok Biztos pontok Orrfújás Orvosló Konyhakárok A jó ember Számháború Jönnek a besenyők Büntetés A nagy titok Kocsmacsuda Dalmát Hriatǒ Igazi brassói Magyarosok Kombucha A távfőző Vasárnapi ebédek Iparkodás Kortárs evészet A háromfás Talált gyerek Lábmosás Azok a régi szép húsvétok Iskolatáska Combino Állatvásár Kocsmazaj Ingóság Betula pendula Álom, álom Kegyelet Transzplantáció Eutanázia